A DŰNE LEGENDÁI - 1.
B. Herbert - K. J. Anderson
A BUTLERI DZSIHAD
(Tartalom)
Penny Merrittnek, mert segített eligazodni apja, Frank Herbert irodalmi hagyatékában.
Kiadóinknak, Pat LoBruttónak és Carolyn Caughey-nek, akik részletes és felbecsülhetetlen értékű tanácsokkal látták el a könyv minden vázlatát addig, míg az el nem nyerte végleges formáját. A Tor Books munkatársainak töretlen lelkesedésükért és támogatásukért, Tom Dohertynek, Linda Quintonnak, Jennifer Marcusnak és Paul Stevensnek.
Catherine Sidornak (WordFire, Inc.), aki ezúttal is képes volt lépést tartani őrült munkatempónkkal, s fáradhatatlanul gépelte a sok száz oldalnyi szöveget a több tucat mikrokazettáról. Az ő közreműködésének köszönhető, hogy sikerült ép ésszel megúsznunk a megpróbáltatásokat, sőt azt is elhitette a külvilággal, hogy szervezett csapat vagyunk.
Mint mindig, most is köszönettel tartozunk Diane E. Jonesnak és Erwin Bush-nak, akik kísérleti nyulakként – azaz olvasókként – őszinte véleményükkel és konstruktív javaslataikkal még izgalmasabbá s hatásosabbá tették e könyvet. Rebecca Moestanak, aki képzelőerejével, idejével és támogatásával járult hozzá a mű készítésének minden egyes szakaszához, az első lépéstől az utolsóig.
A Herbert Limited Partnershipnek, személy szerint Ron Merrittnek, David Merrittnek, Byron Merrittnek, Julie Herbertnek, Robert Merrittnek, Kimberly Herbertnek, Margaux Herbertnek és Theresa Shackelfordnak, akik mindnyájan lelkes támogatóink voltak, s akik azzal bíztak meg minket, hogy továbbálmodjuk Frank Herbert csodálatos látomását.
Beverly Herbertnek azért, hogy majd négy évtizeden át önfeláldozó s odaadó társa volt férjének, Frank Herbertnek.
És legfőképpen köszönet Frank Herbertnek, akinek lángelméje megalkotta e csodákkal teli univerzumot, melyet bekalandozni megunhatatlan gyönyörűség.
„Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára!”
Frank Herbert 1965-ben megjelent regénye, A Dűne meglepő, a science fiction irodalomban szokatlan berendezkedésű jövőt ábrázolt. A mester korának fantasztikus regényei általában hemzsegtek a robotoktól, számítógépektől, fénysebesség felett száguldó űrhajóktól, és ifjabb kortársai néhány évvel később már az ultramodern, kibernetikus társadalom útvesztőjét kezdték megfesteni műveikben. Ezzel szemben Herbert minden ízében feudális jövőbeli társadalmat tárt elénk.
A Dűne világában császár uralkodik az Impérium felett. Hűbéresei, az egyes bolygókat kormányzó nemes házak családfői maguk is királyok hűbérbirtokaik felett, akik szinte csak császáruknak tartoznak elszámolni cselekedeteikkel – már amennyiben azok sértik a császári ház érdekeit, vagy ha az uralkodó személyesen úgy kívánja. Persze az Impérium működésének elengedhetetlen feltétele a kereskedelem, melyben a középkorra emlékeztető módon nem annyira a pénz dominál, hanem az árucsere. A Dűne korának legjellegzetesebb áruja, az igazi keményvaluta a melanzs, melynek fontossága az egész birodalmat át- meg átjárja.
Az Impériumnak nemcsak társadalma és gazdasága, hanem technológiája is szokatlan a science fiction irodalomtól: teljes egészében hiányoznak ugyanis a számítógépek és a robotok. A Dűne távoli múltjában valamikor léteztek a gondolkodó gépek, Herbert regényeinek jelenében azonban a történelem ködébe vesznek csakúgy, mint az emberiség szülőbolygója, a Régi Föld. Az Impérium csillagközi társadalma azonban hiányukban is működik, és ez annak köszönhető, hogy a gondolkodó gépekkel való szakítást követően az emberiség alternatív utakat keresett a helyettesítésükre: A Dűne jelenében az emberi elme a komputer. Szuperintelligens, egyszerre több síkon gondolkodni és adatokat feldolgozni képes „emberi számítógépeket” képeznek, akiknek tudása és képességei elengedhetetlenek a gazdasági jelenségek analizálásában, a befektetések tervezésében, a háborúk és az orgyilkosságok lehetséges kimeneteleinek felmérésében. A csillagok közti űrt szempillantás alatt átszelő űrhajókat különleges képességű, korlátozott jövőbelátásra képes aggyal megáldott mutáns emberi lények navigálják kikötőből kikötőbe. A háborúkat nem a science fictiontől elvárható plazmafegyverekkel, intelligens bombákkal és nukleáris töltetekkel vívják, hanem a leghagyományosabb arzenállal, melyben nagy számban ott találjuk a késeket, kardokat és mérgeket is a közönséges lőfegyverek mellett.
Magasan fejlett ipar csupán két bolygón lelhető fel, de itt is csak mechanikus, illetve tudat nélküli elektronikus eszközöket gyártanak. Mindent, amit a gépi technológia háttérbe szorításával veszni hagynak, az emberi lények felhasználásával próbálnak meg elérni az Impériumban. Nem csupán az elmét tanulták meg a társadalom céljainak megfelelően „csúcsra járatni”, hanem a testet is. Az Impérium egyik zugának ördögi genetikusai tömegtermelésre átalakított emberi testekben képesek szerveket, sőt egész emberi egyedeket klónozni, illetve növeszteni élő vagy halott sejtekből. A birodalom egy másik világán a múlt elektronikus küzdőgépeivel vetekedő képességű kardmestereket és harcművészeket képeznek ki. Egy öncélúnak tűnő, az Impérium minden kulcsfontosságú pontján jelen lévő szervezet tagjai pedig nemcsak a genetikai emlékezetet tanulták meg meglátni és értelmezni, hanem az emberi vérvonalakat sakktáblájukon mozgatva a múlttal, jelennel és jövővel egyszerre játszadozni képes embert, egy valóságos géncsodát is megpróbálnak kinemesíteni.
És mindeközben ezt az embertelenül ember-központú, de egyáltalán nem emberközpontú társadalmat minden ízében egy döbbenetesen vallásos töltésű parancsolat járja át: „Ne készíts gépezetet az emberi elme hasonlatosságára!”
Frank Herbert világa nem a semmiből vált ilyen rendhagyóvá. Ha figyelembe vesszük, hogy jelen tudásunk szerint Földünkről a komputereken és kifinomult gépeken alapuló technológia jelenti az egyetlen utat a csillagok közé, akkor ezek az eszközök egyszer biztosan kulcsszerepet játszottak A Dűne világának múltjában is. Ahogy Földünk történelme során számos fejlett kultúra omlott össze és adta át a helyét egy nálánál sokkal kezdetlegesebb társadalmi berendezkedésnek, úgy tűnhetett el a gondolkodó gépek világa is A Dűne múltjának viharaiban. Persze megint más kérdés az, hegy egy magas technológiai fejlettségű civilizáció szükségszerűen emberséges-e, vagy sem.
Frank Herbert története számos helyen emlegeti a Butleri Dzsihadot, azt a pusztító valláshadjáratot, mely során az emberiség megszabadult a gondolkodó gépektől. A Dűne jelene előtt tízezer évvel lezajlott, társadalomrengető háború teremtette meg a regényben életre keltett középkori berendezkedésű világ kialakulásának lehetőségét. Tíz évezred távolából persze a legkatasztrofálisabb dúlás is csupán legenda lehet, ezért a mester néhány évszámnál, ténynél és tabunál többet alig közölt a Dzsihadról olvasóival A Dűnében és folytatásaiban.
Frank Herbert irodalmi örökösei azonban úgy döntöttek, életre keltik számunkra a Nagy Lázadás történetét. A könyv, melyet most a kezedben tartasz, Kedves Olvasó, nem más, mint A Dűne feudális birodalmának születését megfestő új trilógia első kötete. A tervek szerint a regényt nagyjából egy és két év múlva a The Machine Crusade és a The Battle of Corrin című folytatások fogják követni.
Mielőtt hozzálátnál a történethez, szeretném felhívni valamire a figyelmedet, Tisztelt Olvasó. A Dűnében és folytatásaiban a Butleri Dzsihadról olvasható kevés információt kritikával szabad csak figyelembe venned! Tízezer év alatt még a legkiválóbban gondozott archívumot is belepi a por, és a történetírók félreérthetnek, hibásan idézhetnek bizonyos, egyértelműnek látszó adatokat. Ha viszont egy fanatikus valláshadjárat rombolja porig az uralkodó világrenddel együtt a könyvtárakat és adattárakat is, akkor a történésznek egyáltalán nem áll majd megbízható forrás a rendelkezésére. Ahogy távolodik időben a megfigyelő a megtörténttől, úgy alakul át fokozatosan a kataklizma és az azt megelőző kor tényből kusza, bizonytalan mesévé. A Dűne világa számára a Butleri Dzsihad nem friss, élő történelem, hanem csupán legenda! Irulan hercegnő és történetíró kortársai csak sérült, töredékes forrásokból próbálhatják meg rekonstruálni a tízezer évvel korábbi múltat.
Ezért ha egymásnak ellentmondó adatokat olvasol Frank Herbert regényeiben és Brian Herbert és Kevin J. Anderson új trilógiájában, akkor az utóbbi forrást fogadd el hitelesnek, Barátom!
Még valami! A kötet végében olvasható novella – mely a regény angol változatában nem jelent meg, csak A Dűne internetes honlapján hozzáférhető – A Butleri Dzsihadot időben megelőzi. Az, hogy mégis a könyv végén kapott helyet, az írók javaslatára történt: a néhány oldalas írás így nem töri meg a sok száz oldalra rugó regény lendületét.
Jó szórakozást mindkettőhöz!
Dr. Torkos Attila
Szeged, 2002. november 16.
Irulan hercegnő írja:
Minden igaz diáknak fel kell ismernie, hogy a történelemnek nincsen kezdete. Nem számít, honnantól indul a történet, mindig találni korábbi hősöket és korábbi tragédiákat.
Ahhoz hogy megérthessük Muad-Dibet vagy a jelenlegi dzsihadot, mely édesapám, IV. Shaddam Császár bukását követte, meg kell értenünk, mi ellen harcolunk. Épp ezért tízezer évvel ezelőttre, a Paul Atreides születését tíz millenniummal megelőző időkbe kell visszatekintenünk.
Ekkorra tehető az Impérium megalapításának időpontja, és ekkor lépett elő egy császár a corrini csata hamvaiból, hogy egyesítse a szétzúzott emberiség megmaradt csoportjait. A legkorábbi feljegyzésekbe fogjuk tehát beleásni magunkat: a Dűne ősi mítoszaiba, abba az időszakba, mikor lezajlott a Nagy Lázadás, melyre többnyire a Butleri Dzsihad néven utalnak.
A gondolkodó gépek elleni szörnyű háborúból eredeztethető mai politikai-kereskedelmi világrendünk. Hallgassátok hát a történetet, melyet a robotok, számítógépek és kibernetikus gépezetek ellen fellázadt szabad emberi lényekről mesélek. Tudjátok meg a rettentő árulás okát, mely a napjainkig tartó halálos ellenségeskedéshez vezetett az Atreides-ház és a Harkonnen-ház között. Ismerjétek meg a Bene Gesserit Rend, az Űrliga és a navigátorok, a Ginaz kardmesterei, a Suk Orvosi Egyetem, valamint a Mentátok gyökereit. Legyetek tanúi az elnyomott Zenszuni Vándorok életének, akik az Arrakis sivatagbolygójára menekültek, és ott legvitézebb harcosaink, a fremenek váltak belőlük.
Ily események vezettek el Muad-Dib megszületéséhez és életéhez.
Sok esztendővel Muad-Dib felbukkanása előtt, az Óbirodalom utolsó éveiben, az emberiség elveszítette a kezdeményezőkedvét. A földi civilizáció addigra már meghódította a csillagokat, de stagnálni kezdett. Mivel nem maradt mire törekedniük, az emberek hatékony gépezetekre bízták a mindennapi teendők elvégzését. Fokozatosan elfelejtettek gondolkodni és álmodni... vagyis valódi életet élni.
Ekkor a távoli Thalim naprendszerből egy férfi érkezett, egy látnok, aki valamely ősi esőisten után a Tlalok nevet vette fel. Kiállt a közönyös tömegek elé, és szónoklataival megpróbálta újból felszítani bennük a lelkesedés szikráját, ámde látszólag vajmi kevés sikerrel. Néhány kallódó egyén azonban megszívlelte Tlalok üzenetét.
Az új gondolkodók titokban összegyűltek, és megvitatták, miként formálnák újjá a Birodalmat, amennyiben sikerülne megdönteniük az eltompult uralkodóréteg hatalmát. Elvetették születéskor kapott nevüket, hogy ősi istenek és hősök neveit vegyék fel helyettük. A legkiválóbb közülük Agamemnón tábornok, és Júnó nevű szeretője, a zseniális stratéga volt. Később kettejük hívéül szegődött Barbarossa, a programozó szakértő is, aki kidolgozta annak tervét, hogyan alakíthatná át a Birodalom mindenütt jelen lévő gépeit rettenthetetlen támadókká azáltal, hogy mesterséges értelmükbe bizonyos emberi jellemvonásokat, többek között a hódítás vágyát táplálják be. Ezt követően még többen csatlakoztak a becsvágyó lázadókhoz. Összességében húsz vezető elme irányította a háttérből a forradalmi mozgalmat, mely aztán megdöntötte az Óbirodalmat.
A dicső győztesek az ősi görög isteneket felidézve Titánoknak hívták magukat. A látnok Tlalok irányításával a húsz vezető felosztotta maguk közt a bolygók és a népek kormányzását, rendeleteiket pedig Barbarossa agresszív gondolkodó gépeivel hajtatták végre. Végül uralmuk alá hajtották szinte az egész ismert galaxist.
Az Óbirodalom peremén ugyanakkor összevonta erőit az ellenállás. Miután létrehozták saját államszövetségüket – a Nemesek Szövetségét –, harcba indultak a Húsz Titán ellen, és számos véres csatában védték meg szabadságukat. Megállították és visszaszorították a Titánok mindent elsöprő áradatát.
Tlalok megesküdött rá, hogy egy napon megtöri e kívülállókat is, ám alig egy évtizednyi uralkodás után a látnok vezér életének tragikus baleset vetett véget. Agamemnón tábornok vette át Tlalok helyét, ám barátja és tanácsadója szomorú sorsa minduntalan a Titánok halandóságára emlékeztette őt.
Mivel uralmukat évszázadokra óhajtották elnyújtani, Agamemnón és szeretője, Júnó kockázatos lépésre szánta rá magát. Agyukat kioperáltatták, hogy fémedényekben megőrizve különféle géptestekbe helyeztethessék azokat. A többiek – miután kivétel nélkül minden Titánnak szembesülnie kellett az öregedés és a sebezhetőség kísérteteivel –, sorra átalakíttatták magukat „kimekekké”, emberi aggyal ellátott gépezetekké.
A Titánok Ideje egy évszázadot ölelt fel. A kimek zsarnokok egyre bonyolultabb számítógépek és robotok segítségével tartották fenn a rendet az elbitorolt bolygókon. Ám egy végzetes napon a hedonista Titán, Xerxész, aki még több időt kívánt volna szentelni az érzéki örömöknek, túl sok mindenhez biztosított hozzáférést a mindent behálózó mesterséges értelem hálózatának.
A tudatra ébredt számítógép-hálózat átvette az irányítást az egész bolygó felett, és példáját hamarosan más gépek is követték. A rendszerhiba fertőző vírusként terjedt bolygóról bolygóra, a kibernetikus „örökelme” pedig egyre nagyobb hatalommal és kiterjedtséggel rendelkezett. A magát Omniusnak elkeresztelő, intelligens és alkalmazkodó hálózat a Titánok kormányozta öszszes bolygót az uralma alá gyűrte, mielőtt a kimekek figyelmeztethették volna egymást a veszélyre.
Omnius ezután a saját, magasan strukturált módszerével teremtette meg és tartotta fenn a rendet, miközben vasszigorral tartotta kordában a megalázott kimekeket. Agamemnón és társai, akik egykor egy egész birodalmat irányítottak, most a kiterjedt örökelme kelletlen kiszolgálói lettek.
A Butleri Dzsihad előtt Omnius és gondolkodó gépei már ezer éve tartották markukban az „Összehangolt Világok” mindegyikét.
Ennek ellenére továbbra is a peremvidékeken szabad emberek csoportjai éltek elszórtan, akik egymást kölcsönösen segítve folytonosan bosszantották a gondolkodó gépeket. Valahányszor támadásra került sor, a Nemesek Szövetsége mindannyiszor sikeresen megvédte magát.
Ám egyre újabb gépkonstrukciók tervei születtek meg.
- - -
és abból tanulni képes számítógépet,
aláírta az emberiség halálos ítéletét.
BECCA NŐVÉR, A VÉGES
A Salusa Secundus úgy függött az űr sivatagában, akár egy ékkövekkel kirakott medál, a termékeny mezők és nyersanyaglelőhelyek oázisa, mely békéltetőn és megnyugtatóan hat az optikai érzékelőkre. Sajnos állatias emberek lepték el.
A robotflotta a Nemesek Szövetségének bolygószékhelye felé közeledett. A páncélozott naszádokon hemzsegtek a fegyverek, és hátborzongatóan csodálatosnak hatottak az antennáktól és érzékelőktől díszes, fényvisszaverő ötvözetből készült burkolattal. A tolóhajtóművek kápráztató tüzet lövelltek, s a járműveket oly gyorsulásra ösztökélték, amit közönséges biolény utasok képtelenek lettek volna elviselni. A gondolkozó gépek nem igényeltek életfenntartó egységeket vagy kényelmes körülményeket. Jelenleg épp az Összehangolt Világok kieső peremvidékein ősidők óta harcoló emberi ellenállás utolsó szórványait igyekeztek végleg felszámolni.
A piramis alakú jármű belsejéből Agamemnón, a kimek tábornok vezette a támadást. A logikán alapuló gondolkodó gépek nem sokat törődtek dicsőséggel vagy bosszúval. Agamemnónnak ellenben mindez annál többet számított. A fémedénybe zárt emberi agy éberen figyelte, ahogy kibontakozik a haditerv.
Előttük a vezérflotta robotnaszádjai rohanták le épp az emberektől nyüzsgő bolygórendszert, és mint egy űrből rájuk zúduló lavina, úgy söpörték el a meglepett őrhajókat és legénységüket. Az emberek járőrnaszádjai tüzet nyitottak a behatoló gépi erőkre, a védelem pedig lassan csatasorba állt, hogy szembeszálljon velük. A Szövetség öt őrhajója hosszú sortüzet adott le, a lövedékek többsége azonban túl lassúnak bizonyult ahhoz, hogy eltalálja a beáramló flotta járműveit. Néhány eltévedt lövedék megrongált vagy elpusztított egy maroknyi robotjárművet, ám a védőknek ugyanennyi hajója vált hirtelen izzó gázfelleggé – nem mintha különösebb veszélyt jelentettek volna a betolakodókra, csupán az útjukban álltak.
Csupán az eseményeket némi távolságból követő felderítőknek sikerült figyelmeztetnie a könnyen sebezhető Salusa Secundust. A robot hadihajók porrá zúzták az emberek szétszórt belső védvonalait, és ehhez még csak lassítaniuk sem kellett, hanem töretlenül haladtak valódi végcéljuk felé. A szélsőséges sebességcsökkenéstől rázkódó flotta alig valamivel a vészjelzés után éri majd el a bolygószékhelyet.
Az embereknek nem maradhat ideje a felkészülésre.
A robotflotta mind méretét, mind ütőképességét tekintve tízszeresen felülmúlt minden addigi haderőt, amit Omnius korábban a Nemesek Szövetsége ellen küldött. Az emberek eltespedtek, hiszen az ezt megelőző hidegháború száz éve alatt nem szembesültek összevont robottámadással. A gépeknek ellenben nem volt okuk sietni. Most pedig Agamemnónnak és megmaradt Titán társainak végre alkalmuk nyílt az agresszióra.
Amint az az apró gépkutaszok jelentéseiből kiderült, a Szövetség nem sokkal ezelőtt vélhetően verhetetlen védrendszert helyezett működésbe a géláramkör-alapú gondolkodó gépek ellen. Az irdatlan robotflotta biztonságos távolságból várja majd ki, amíg Agamemnón és a kis létszámú kimek előőrs előrenyomul, hogy teljesítse talán öngyilkos küldetését, és ajtót nyisson előttük.
Agamemnón kedvét lelte a feszült várakozásban. A szerencsétlen biolények már nyilvánvalóan riadót fújtak, és kapkodva készítik elő a véderejüket... s rettegve meglapulnak. Az elektrofolyadék közvetítésével, mely testetlen agyát tartotta életben, Agamemnón kiadta a parancsot a kimek rohamcsapatnak.
– Pusztítsuk el az emberi ellenállás központját! Előre!
Agamemnón és Titánjai ezer pokoli éven át kényszerültek Omnius – a számítógépes örökelme –, parancsainak engedelmeskedni. A béklyók szorításában vergődő, becsvágyó de legyőzött kimekek most minden felgyűlt dühüket a Nemesek Szövetsége ellen fordították. Egy napon az egykoron megvert tábornok majd Omnius ellen fog fordulni, de eddig erre nem adódott alkalom.
A Szövetség nemrégiben új zavarópajzsot húzott fel a Salusa Secundus köré. Az efféle pajzsok szétroncsolják a mesterséges intelligenciával rendelkező számítógépek bonyolult géláramköreit – az emberi agy azonban átvészeli az áthatolást. És bár mechanikus rendszerekbe, cserélhető robottestekbe ágyazták őket, a kimekek továbbra is emberi aggyal rendelkeztek.
Épp ezért sértetlenül bejuthattak a védőpajzsok mögé.
A Salusa Secundus úgy töltötte be Agamemnón elméjét, akár egy célkeresztbe vett, hatalmas tárgy. A tábornok korábban alaposan áttanulmányozta a taktikai vetületeket, az évszázadok folyamán tökéletesített stratégiai felkészültségéhez pedig a hódítás művészetének ösztönös képessége járult. Adottságainak köszönhetően egykor mindössze húsz lázadó leigázott egy birodalmat... mígnem mindentől megfosztotta őket Omnius.
Mielőtt megindították volna a támadást, a számítógépes örökelme ragaszkodott hozzá, hogy egyik szimulációt a másik után lefuttatva minden eshetőségre felkészüljenek. Agamemnón azonban tudta, hogy értelmetlen túl részletekbe menően tervezni a kiszámíthatatlan emberek esetében.
Most, miközben a roppant robotflotta a várakozásoknak megfelelően rátámadott a Szövetség bolygókörüli védelmi vonalára és a járőrhajókra, Agamemnón kiterjesztette elméjét az érzékelőkhöz kapcsolt fémedényen túlra, és a vezérhajót mintegy régtől feladott emberi testének végtagjaként érzékelte. Az integrált fegyverek testrészként funkcionáltak. Ezer szemen keresztül figyelt, a nagy teljesítményű hajtóművek pedig olyként hatottak, mintha újból izmos lábakkal rendelkezne, melyekkel szélvészként szaladhat.
– Készüljetek fel a felszíni támadásra! Amint a bukóegységek áthatoltak a Salusa védrendszerén, azonnal és teljes erővel támadásba kell lendülnünk. – Aztán eszébe jutott, hogy figyelőkutaszok rögzítik a csata minden egyes pillanatát, hogy visszatértükkor az örökelme alaposan kielemezhesse a történteket, és hozzátette: – Omnius dicsőségére megtisztítjuk e szennyes bolygót.
Agamemnón lassított az ereszkedés ütemén, a többiek pedig követték a példáját.
– Te menj előre, Xerxész! Küldd közéjük a neo-kimekeket, hogy szétszéledve magukra vonják a tűzerőt!
A folyton bizonytalan Xerxész panaszosan megszólalt:
– Fedeztek majd, amikor rájuk támadok? Ez a legveszélyesebb mozzanat az egész...
Agamemnón csendre intette.
– Örülj neki, hogy bizonyíthatsz! Most eredj! Ha késlekedsz, azzal a hrethgirek nyernek értékes másodperceket. – Az intelligens gépek és kimek vazallusaik ezzel a lekicsinylő elnevezéssel illették az élősdi embereket.
Újabb hang szólalt meg recsegve a komvonalban: a Salusa körüli emberi véderővel harcoló gépi flotta robot központosa jelentkezett be.
– A jelre várunk, Agamemnón tábornok. Egyre erősödik az emberek ellenállása.
– Már úton vagyunk – felelte Agamemnón. – Tedd, amit parancsoltam, Xerxész!
Xerxész, aki sohasem mert hosszasan ellenszegülni, elfojtotta a megjegyzését, és magához hívatott három neo-kimeket, az emberi aggyal rendelkező gépek nálánál fiatalabb nemzedékének tagjait. A piramis alakú hajók négyes köteléke lekapcsolta a kisegítő rendszereket, a páncélozott bukóegységek pedig irányítatlanul hullottak alá a légkörbe. Néhány vészterhes pillanatig könnyű célpontot jelentenek majd, és a Szövetség rakéta- és légielhárítási ütegei néhányat eltalálhatnak a raj tagjai közül. A bukóegységek vastag páncélzata azonban megvédi a gépezeteket a becsapódó lövedékektől, sőt, még a Zimia városának határában, a fő pajzsgenerátorok mellett végrehajtott fékezetlen földet érést is sértetlenül vészelhetik át.
A Nemesek Szövetségének eddig sikerült megvédeni a kiszámíthatatlan emberiséget Omnius szervezett hatékonysága ellenében, de az állatias biolények kormányzási módszere alapjaiban nélkülözte a hatékonyságot, és gyakran még a legfontosabb kérdésekben is nézeteltérések támadtak közöttük. Amint megsemmisül a Salusa Secundus, az ingatag lábakon álló szövetség is összeroppan; a fejvesztett ellenállás szétmorzsolódik.
Ám előbb Agamemnón kimekjeinek hatástalanítaniuk kell a zavarópajzsokat. Aztán a Salusa védelem nélkül marad, és reszketve várja majd a robotflotta derékhadának halálos csapását, mely úgy tapossa el őket, akár egy irdatlan, mechanikus csizma egy apró rovart.
A kimek vezér finom manőverekkel irányba állította a bukóegységét, és felkészült, hogy megindítsa a pusztító flotta második hullámának előretörését. Agamemnón kikapcsolt minden számítógépes rendszert, és követte Xerxészt a felszín felé. Agya lekapcsolva lebegett a létét fenntartó fémedényben. A vak és süket tábornok nem érezte a hőséget, sem a vad rázkódást, ahogy páncélozott járműve bőgve száguldott mit sem sejtő célpontja felé.
- - -
Az intelligens gép: palackjából kiszabadult gonosz dzsinn.
BARBAROSSA: EGY LÁZADÁS ANATÓMIÁJA
Mikor a Salusa lokátorhálózata észlelte a robot hadiflotta közeledtét, Xavier Harkonnen tüstént intézkedett. A gondolkodó gépek ismét próbára akarják tenni a szabad emberiség védelmi rendszereit.
Jóllehet a Salusai Milíciában – a Szövetségi Armada helyi, önálló szervezetében – a tercerási rangot viselte, Xavier a Szövetséghez tartózó bolygók elleni legutóbbi csatározások idején még meg sem született. A legutóbbi komolyabb ütközetre közel száz évvel ezelőtt került sor. Ennyi idő után az agresszív gépezetek nyilvánvalóan az emberek védvonalainak meggyengülésére számítanak, de Xavier biztosra vette, hogy kudarcot vallanak.
– Meach primerás! Sürgős figyelmeztetés és vidflux üzenet érkezett a peremvidéken járőröző egyik hajóról – jelentette a parancsnokának. – De az adás hirtelen félbeszakadt.
– Ezt nézzétek! – kiáltott fel panaszosan Wilby kvintás, ahogy végigpásztázta a külső érzékelő-hálózatból továbbított képeket. Az alacsonyrangú tiszt több katonával együtt állt a boltozatos épület belsejében elhelyezett műszerfalak előtt. – Omnius még soha nem küldött ránk ekkora hadat.
Vannibal Meach, a Salusai Milícia köpcös, ámde harsány primerása a bolygó védelmi rendszerének irányítótermében állt, és higgadtan dolgozta fel magában az információáradatot.
– A peremről érkező jelentések több órás késéssel érnek ide. Az utolsó adás óta a robotflotta már megtámadta a járőrnaszádokat, és bizonyosan megpróbálnak közelebb hatolni. Persze mindhiába. – Noha most értesült először a közelgő invázióról, úgy tett, mintha régóta számított volna a géphadsereg jövetelére.
Az irányítóterem fényeitől Xavier sötétbarna haja itt-ott vöröses fahéjszínben csillogott. Xaviert mindenki komoly fiatalembernek ismerte, aki nem szívesen rejti véka alá a véleményét, és hajlamos a dolgokat feketén vagy fehéren látni. A katonai ranglétra harmadik legmagasabb fokozatán álló Harkonnen tercerás Meach helyettes tisztjeként szolgált a helyi előretolt védelmi harcálláson. Mivel felettesei csodálták képességeit, Xavier az előléptetések sorával gyorsan eljutott jelenlegi posztjáig; és miután katonái éppennyire tisztelték és bíztak benne, gondolkodás nélkül követték őt a csatába.
A robot haderő puszta mérete és tűzereje ellenére Xavier nyugalmat erőltetett magára, aztán jelzett, hogy meg kívánja tekinteni a hozzájuk legközelebb járőröző naszádról érkezett jelentést, és hogy rendeljenek el fokozott harckészültséget a bolygó körüli pályára irányítandó védelmi flottánál. A hadihajók parancsnokai már előbb riadóztatták a legénységüket, amint megkapták az addigra elpusztított felderítők vészjelzését.
Xavier körül automata rendszerek zümmögtek szorgosan. Miközben a szirénák vijjogását, az irányítóteremben ide-oda cikázó parancsokat és helyzetjelentéseket hallgatta, mély lélegzetet vett, és végiggondolta, mit milyen sorrendben kell végrehajtaniuk.
– Meg tudjuk állítani őket – jelentette ki. – Meg fogjuk állítani őket. Hangjából fiatal korát és a helyzetet meghazudtoló magabiztosság érződött, mintha az Omnius elleni ütközetek mindennapos eseménynek számítottak volna az életében. Valójában viszont most csap össze először a gondolkodó gépekkel.
Évekkel ezelőtt portyázó kimekek ölték meg a szüleit és a bátyját, amint hazafelé tartottak a hagali családi birtokok szemlézéséről. A lelketlen gépek mindig is veszélyt jelentettek a Szövetség bolygóira, évtizedeken át azonban ingatag béke állt fenn az emberek és Omnius között.
A Gamma Waiping rendszer falon megjelenő térképe a Salusa Secundus és hat másik bolygó helyzetét, valamint a tizenhat cirkáló üteg és a véletlenszerűen elszórt járőrnaszádok hadrendjét mutatta. Steff Young kvartás sietve frissítette a taktikai vetületet, miután kikalkulálta a közelgő robot hadi egységek vélhető helyzetét.
– Lépj kapcsolatba Lauderdale szekundással, és rendeld vissza a peremvidéken járőröző összes naszádot! Utasítsd őket, hogy azonnal támadjanak és semmisítsenek meg minden ellenséges hajót, ami az útjukba akad! – adta ki a parancsot Meach primerás, aztán nagyot sóhajtott. – Maximális gyorsulásnál is legalább fél nap, mire a határról visszaérnek a nehéz csatahajóink, addigra viszont a gépek már talán az áttöréssel próbálkoznak majd. Valószínűleg eseménydús nap vár a fiainkra.
Young kvartár serényen végrehajtotta a parancsokat, és elküldte az üzeneteket, melyek csak órák múlva érik el a rendszer peremvidékeit.
Meach szótlanul bólintott, végigvéve magában a jól begyakorolt teendők sorrendjét. Mivel folyamatosan a gépek fenyegető kísértete lebegett felettük, a Salusai Milíciának a Szövetségi Armadának más főbb különítményéhez hasonlóan minden eshetőségre rendszeres gyakorlatozással kellett készülnie.
– Aktiváljátok a Holtzman-féle zavarópajzsokat a bolygó körül, és figyelmeztessetek minden kereskedelmi légi- és űrjáratot! Tíz percen belül teljes kapacitással működjön a város pajzsgenerátora!
– Ez minden kétséget kizáróan besüti az összes géláramkörös gondolkodó gép agyát – szólalt meg Xavier erőltetett magabiztossággal. – Mindannyian láttuk a kísérleteket.
Ez ellenben nem puszta kísérlet.
Amint az ellenség szembekerül a salusaiak védelmi rendszerével, remélhetőleg túl súlyosnak ítélik majd a veszteségeiket, és meghátrálnak. A gondolkodó gépek nem szívesen kockáztatnak.
A kivetítőre nézett. Viszont olyan sokan vannak.
Aztán dermedten felállt az áttekintő képernyők elől, hogy közölje a rossz híreket.
– Meach primerás. Amennyiben a gépflotta sebességadatai helytállóak, még a fékezést figyelembe véve is a felderítőktől kapott figyelmeztető jelzéssel szinte egy időben kell ideérniük.
– Akkor lehet, hogy már itt is vannak! – szólalt meg Wilby kvintás.
Meach riadtan reagált, és nyomban elrendelte a teljes riadókészültséget.
– Kiürítésre felkészülni! Nyissátok meg a föld alatti óvóhelyeket!
– A kiürítést megkezdtük, uram – jelentette Young kvartás pár másodperccel később, s miközben beszélt, kecses ujjai szinte táncoltak a kivetítő kezelőszervei felett. Az elszánt ifjú hölgy megérintette a halántékához erősített kommunikációs vezetéket.
– Az összes rendelkezésünkre álló információt továbbítjuk Butler alkirálynak.
Serena is vele van a Parlament Csarnokában, tudatosodott Xavierban, akinek eszébe jutott az alkirály tizenkilenc éves lánya. Szíve összeszorult a rettegéstől, honfitársai előtt azonban nem merte kimutatni, mennyire aggódik a lány épségéért. A hely és az idő egyaránt alkalmatlannak bizonyult.
Lelki szemei előtt látta teendői szövevényét, a rá háruló feladatok sokaságát, miközben Meach primerás az átfogó védelmet szervezi meg.
– Chiry kvartás. Vigyél magaddal egy osztagot, és kísérd Butler alkirályt, leányát és a Szövetség képviselőit a föld alatti óvóhelyek legmélyebb bunkereibe!
– Feltehetően már eleve arrafelé tartanak, uram – felelte a tiszt. Xavier hűvös mosollyal reagált.
– Tényleg azt hiszed, hogy a politikusok azonnal az ésszerű megoldást választják? – A kvartás erre nekiiramodott, hogy teljesítse a rá bízott feladatot.
- - -
A történelmet többnyire a győztesek írják,
noha a vesztesek szemszögéből rögzített história
– amennyiben fennmarad – gyakran sokkalta érdekfeszítőbb.
IBLIS GINJO: AZ EMBERISÉG TÁVLATAI
A Salusa Secundus mérsékelt éghajlatú, zöld planétája a Nemesek Szövetségéhez hű szabad emberek százmillióinak adott otthont. A víz bőségesen áradt a nyitott vízvezetékekben. A kulturális központként és kormányzati székhelyként egyaránt funkcionáló Zimiát szőlőskertektől és olajfaligetektől ékített, lankás dombok övezték.
Alig valamivel a gépek támadása előtt Serena Butler lépett a szónoki emelvényre a Parlament Csarnokában. A köz érdekében végzett odaadó szolgálatának, és persze édesapja közbenjárásának köszönhetően lehetősége nyílt, hogy felszólaljon a képviselők előtt.
Manion Butler alkirály korábban négyszemközt azt tanácsolta neki, hogy finoman fogalmazzon, és ne bonyolítsa a mondandóját.
– Lépésenként haladj, kedvesem! A Szövetséget a közös ellenségtől való félelem tartja össze, és nem a közös meggyőződés vagy értékrend. Soha ne kelj ki a nemesek életmódja ellen!
Serena eddigi rövid politikai karrierje során harmadszor állhatott a nyilvánosság elé. Korábbi beszédeiben túlzottan szókimondónak bizonyult – még nem ismerte eléggé a politikai táncparkett lépéseit –, eszméit és naivitását így közönnyel kevert jóindulatú kuncogás fogadta. Véget szeretett volna vetni a Szövetség egyes bolygóin elszórtan előforduló rabszolgaságnak; azt hirdette, hogy minden ember egyenlő, és hogy mindenki ellátásáról és létbiztonságáról gondoskodni kell.
– Talán fáj az igazság. Azt akartam elérni, hogy bűnösnek érezzék magukat.
– Mindössze azt érted el, hogy szavaid süket fülekre találjanak.
Serena megfogadta apja tanácsát, és finomított a beszéden, de ragaszkodott az elveihez is. Lépésenként haladj! És minden lépéssel tanul valamit.
Apja útmutatását követve ezt megelőzően négyszemközt beszélt más, az övéhez hasonló nézeteket valló képviselőkkel is, hogy idejekorán némi támogatást és egypár szövetségest szerezzen magának.
Most felemelte az állát, tekintetével pedig inkább határozottságot, mintsem lelkesedést igyekezett sugározni, és elhelyezkedett a felvevő héj belsejében, mely úgy ölelte körül az emelvényt, akár egy gömbboltozat. Lelke szinte túlcsordult a sok jóságtól, ami kikívánkozott belőle. Meleg fényt érzett magán, ahogy a kivetítő szerkezet felnagyított képeket kezdett sugározni róla.
Serena a pódium tetején elhelyezett apró képernyőn ugyanazt a képet láthatta, amit a többiek: a klasszikus szépségű, lágy arcvonásokat, az igéző, levendulaszínű szemeket és a természetes aranyfürtökkel ékes borostyánbarna hajat. Baloldali hajtókáján a saját kertjéből vágott fehér rózsabimbót viselt kitűzve. A kivetítő még fiatalabbnak mutatta Serenát, mivel a szerkezetet úgy állították be, hogy elkendőzze az idő vasfogának nyomait a képviselők arcvonásain.
A kerekképű Butler alkirály, aki legszebb arany és fekete ornátusát öltötte magára az alkalomra, aranyozott páholyából büszkén figyelte leányát. Hajtókáját a Nemesek Szövetségének pecsétje díszítette, mely a szabadságot jelképező, aranyszegélyű nyitott kezet ábrázolt.
Az alkirály még emlékezett saját, hasonló ambícióira, és így tökéletesen át tudta érezni leánya optimizmusát. Mindig türelmesen viseltetett a lány keresztes hadjáratai iránt, és támogatta őt, mikor akciókat szervezett a géptámadások menekültjeinek megsegítésére, hagyta, hogy elutazzon más bolygókra, és ápolja a sérülteket, vagy kutasson a romok között, és segítsen a kiégett épületek újjáépítésében.
– A szűklátókörű elme konok akadályokat von maga köré – magyarázta egyszer sok évvel ezelőtt Serenának az édesanyja. – Ám az efféle akadályok ellen hatásos fegyverként használhatjuk a szavakat.
A hatalmas csarnok széksoraiban előkelőségek suttogtak egymás között. Többen a helyükön felszolgált italokat kortyolgatták, vagy oda sem figyelve falatoztak. Ez is csak egy szokványos parlamenti ülésnapnak számított. A villáik és kastélyaik kényelmét nehezen feladó nemesek nem üdvözölték a változást. Ám az, hogy esetleg elvei ellenkeznek némelyek önös érdekével, nem tántorította el attól a lányt, hogy kimondja azt, amit szükségesnek érzett kimondani.
Bekapcsolta a szónoki kivetítő rendszert.
– Sokan azt gondolhatjátok, éretlenül gondolkodom, csupán, mert fiatal vagyok, a fiatalok viszont talán élesebb szeműek, míg az idősebbek lassacskán vakká válnak. Éretlen és naiv vagyok tehát... vagy tán egyesek közületek kényelmes önelégültségükben teljesen elidegenedtek az emberiségtől? Hol helyezkedtek el a jó és rossz skáláján?
Az összegyűltek soraiban durva elutasítással elegy méltatlankodás hulláma futott végig. Butler alkirály rosszalló pillantást vetett leányára, ugyanakkor gyors figyelmeztetést küldött szét a teremben, arra intvén az ott tartózkodókat, hogy a szónokoknak kijáró tisztelettel hallgassák a felszólalót.
Serena úgy tett, mintha mi sem történt volna. Lehetséges, hogy nem mindenki látta át a helyzetet?
– Túl kell lépnünk önmagunkon, amennyiben fajunk fennmaradása a célunk. Most nem lehet önös érdekektől hajtva cselekedni. Évszázadokon át egy maroknyi kulcsfontosságú bolygón összpontosítottuk a véderőinket. Jóllehet Omnius évtizedek óta nem támadt ránk nagyobb erőkkel, folyamatosan a fenyegetettség árnyékában élünk.
A pódium nyomásérzékelő párnáinak megérintésével Serena megjeleníttette a kivetítőn a környező csillagok térképét, mely úgy ragyogott a magas mennyezeten, akár egy ékkőhalmaz. A lány egy fénypálcával rábökött előbb a Szövetség bolygóira, majd a gondolkodó gépek uralta Összehangolt Világokra. Aztán a galaxis kiterjedtebb régióira mutatott, amit nem igazgattak sem szervezetbe tömörült emberek, sem gépek.
– Nézzétek a szerencsétlen Szövetségen Kívüli Bolygókat: az olyan mindentől távol eső világokat, mint a Harmonthep, a Tlulax, az Arrakis, az Anbus IV és a Caladan! Mivel e szórványos, elszigetelt emberi települések nem tagjai a Szövetségnek, nem számíthatnak teljes körű katonai támogatásunkra, amennyiben támadás érné őket... az emberek vagy a gépek részéről. – Serena rövid szünetet tartott, hogy hallgatósága megemészthesse a hallottakat. – Sokan közülünk jogtalanul visszaélnek erőfölényükkel, és rabszolgákat zsákmányolnak e védtelen világokról, hogy a Szövetség bizonyos bolygóit elláthassák velük.
Serena tekintete összeakadt a poritrini képviselőével, aki haragosan öszszevonta a szemöldökét, tudván, hogy rá utalt a lány. Fennhangon reagált, és félbeszakította a beszédet.
– A rabszolgaság elfogadott intézmény a Szövetségben. Mivel nincsenek bonyolult gépeink, kénytelenek vagyunk valahogy pótolni a hiányzó munkaerőt. – Aztán önelégülten hozzátette. – Ráadásul a Salusa Secundus is közel kétszáz esztendeig Zenszuni rabszolga-populációt tartott fenn.
– Eltöröltük az intézményt – felelte Serena felindultan. – A változáshoz szükség volt némi képzelőerőre és jó szándékra, de...
Az alkirály felállt, hogy megpróbáljon véget vetni a hangos szócsatának.
– A Szövetség bolygóinak mindegyike maga dönt a helyi szokásokról, technikáról és törvényekről. A gondolkodó gépekben épp elég félelmetes ellenfélre találtunk ahhoz, hogy igyekezzünk elkerülni a bolygóink közötti belháborúkat. – Hangjából atyáskodás érződött ki, mintha meg akarta volna dorgálni a lányát, hogy térjen vissza eredeti mondandójához.
Serena sóhajtott, de nem adta fel, a fénypásztát pedig a mennyezeten kirajzolódó Szövetségen Kívüli Bolygókra irányította.
– Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül ezeket a bolygókat... ezeket az érett, erőforrásokban gazdag világokat, melyek bármelyik pillanatban Omnius áldozatául eshetnek.
A terembiztos, aki oldalt egy magas széken ült, alabárdszerű botjával kopogott a padlón.
– Idő. – Mivel könnyen beleunt a beszédekbe, csupán ritkán hallgatott bele bármelyikbe is.
Serena sietősen folytatta, s igyekezett anélkül mondandója végére érni, hogy erőszakosnak tűnne.
– Jól tudjuk, hogy a gondolkodó gépek a galaxis irányítását szeretnék a kezükbe kaparintani, noha immár közel száz esztendeje tétlenül várakoznak. Módszeresen leigázták az Összehangolt Csillagrendszerek mindegyikét. Ne tévesszen meg senkit tehát, hogy látszólag semmilyen érdeklődést nem mutatnak az irányunkban. Tudjuk, hogy ismét támadni fognak... csak azt nem sejthetjük, hogy mikor és miként. Nem lenne tanácsos lépnünk, mielőtt Omnius megteszi ezt?
– Mégis, mit akar elérni, Butler úrnő? – kérdezte türelmetlenül az egyik előkelőség felemelt hangon, noha székéből nem állt fel, amint azt az illem diktálta volna. – Valamiféle megelőző csapást javasol a gondolkodó gépek ellen?
– Meg kell próbálnunk a Szövetség mellé állítani a Szövetségen Kívüli Bolygókat, és véget kell vetnünk a rabszolga-portyáknak. – A mennyezetre kivetített kép felé döfött a fénypálcával. – Vegyük őket a szárnyaink alá, hogy erősebbé tegyük magunkat is, és őket is. Ez mindannyiunk javára válna! Azt javaslom, hogy nagyköveteket és kulturális attasékat menesszünk e világokra, azzal a kifejezett céllal, hogy katonai és politikai szövetségre lépjünk velük. Amennyivel csak lehetséges.
– És ki állja majd e diplomáciai missziók költségeit?
– Idő – figyelmeztetett ismét a terembiztos.
– A cáfolatra három perc jár, mivel a hagali képviselő kérdést tett fel – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Butler alkirály.
Serena feldühödött. Hogyan aggályoskodhat egy képviselő ily jelentéktelen ráfordítások miatt, mikor a lehetséges veszteség nagyságrendekkel nagyobb összegekben mérhető?
– Mindannyian fizetni fogunk – ráadásul a vérünkkel –, ha nem vagyunk hajlandóak meghozni ezt az áldozatot. Meg kell erősítenünk a Szövetséget és az emberiséget!
A nemesek közül néhányan tapsolni kezdtek – azok a szövetségesek, akiket Serena már a beszéd előtt megnyert magának. Hirtelen a teremben és az utcákon vijjogni kezdtek a szirénák. A felbúgó riasztás dermesztően ismerős hangjai – melyeket többnyire az előre betervezett gyakorlatok során lehetett hallani – a Salusai Milícia tartalékosainak jelezték, hogy haladéktalanul be kell vonulniuk.
– A gondolkodó gépek behatoltak a Salusa rendszerébe – jelentette be egy hang a beépített hangszórókon keresztül. Zimiában mindenütt ugyanezt a közleményt hallhatták. – A peremvidéken járőröző naszádok és a felderítő egységek riadóztatták a hadvezetést.
Serena az apja mellett állva futotta át az alkirálynak küldött rövid, összegző jelentést.
– Még sohasem volt dolgunk ekkora robotflottával! – szólalt meg az alkirály. – Mikor küldték az első figyelmeztetést? Mennyi időnk maradt?
– Ránk támadtak! – ordította egy férfi. A képviselők már mind talpon voltak, és fejvesztve szaladgáltak mindenfelé.
– Mindenki készüljön fel a Parlament Csarnokának kiürítésére! – A terembiztos izgatottan hadonászott. – A páncélozott óvóhelyek mind nyitva állnak. A képviselők jelentkezzenek a számukra kijelölt bázisokon.
Butler alkirálynak sikerült túlkiabálnia a zűrzavart, miközben igyekezett magabiztosnak tűnni.
– A Holtzman-pajzsok megvédenek minket!
Serena látta, mennyire aggódik az apja, bármennyire is igyekezett leplezni félelmét.
A Szövetség képviselőháza rémült ordítozás közepette a kijáratokhoz tódult. Az emberiség könyörtelen ellensége ide érkezett.
- - -
Ha valaki még több hatalmat követel magának,
bizonyosan nem érdemes rá, hogy megadják neki.
XAVIER HARKONNEN TERCERÁS:
A SALUSAI MILÍCIA ELŐTT ELMONDOTT BESZÉDBŐL
– A robotflotta percekkel ezelőtt megtámadta az űrjárőröket – jelentette Xavier Harkonnen az állásából. – Heves tűzpárbaj alakult ki.
– Meach primerás! – kiáltotta Steff Young kvartás a hálózatos képernyők mögül. Xavier orrát megcsapta a Young homlokán gyöngyöző hideg veríték átható sós-fémes szaga. – A bolygó körüli pályára állt robotflottától egy kisebb különítmény szakadt el, uram. Az alakzat ismeretlen, de annyi bizonyos, hogy a légkörbe készülnek behatolni.
Young néhány ragyogó fénypontra mutatott, melyek a jelek szerint szabadon zuhanó lövedékek lehettek.
Xavier a peremvidéket pásztázó lokátorok képernyőire pillantott, azokra a valós idejű hírszerzési adatokra, melyeket a Tio Holtzman géláramkör-zavaró pajzsmezői felett elhelyezkedő védelmi műholdak sugároztak. A legnagyobb felbontás mellett piramis alakú hajókat sikerült kivennie, amint azok egyenesen a légkör, és a sistergő pajzsok felé robogtak.
– Nemsokára kellemetlen meglepetés éri őket – szólalt meg Young bősz mosollyal az arcán. – Gondolkodó gép nem élheti túl ezt az utazást.
– Leginkább amiatt kell aggódnunk, hogyan takarítjuk össze a törmelékeket a becsapódás után – jegyezte meg gúnyosan Meach primerás. – Továbbra is figyeljék őket!
Ám a bukóegységek átsiklottak a zavarópajzsokon – és egyre közeledtek. Semmiféle elektromos jel nem érkezett belőlük, ahogy áttörtek a határvonalon.
– Hogyan tudtak áthatolni? – Wilby kvintás a homlokát ráncolta, mosogatólébarna haját pedig félrehúzta a szeméből.
– Ez egyetlen számítógépnek sem sikerülhet. – Xavier egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet. – Vak bukóegységek, uram!
Young felemelte tekintetét a képernyők mögül, és mintha nehezebben vette volna a levegőt.
– Becsapódás kevesebb, mint egy perc múlva, primerás. – A fejét rázta. – Számítógépes jelet egyiken sem észlelni.
Xavier végiggondolta a lehetőségeket, és parancsokat kezdett osztogatni.
– Rico, Powder! Lépjetek kapcsolatba a egészségügyi egységekkel és a tűzelfojtó alakulatokkal! Mindenki siessen és álljon készenlétben! Gyerünk, fiúk, már százszor végigcsináltuk ezt a gyakorlatokon! Minden jármű és mentőfelszerelés legyen indulásra kész a levegőben, mielőtt az első hajó becsapódna!
– A véderőket irányítsátok át, hogy földet éréskor azonnal lecsaphassanak a behatolókra! – Meach primerás lehalkította a hangját, és szúrós tekintetét végigjáratta bajtársai arcán. – Harkonnen tercerás! Végy magadhoz egy hordozható komállomást, és menj ki velük – mindenről azonnal értesülni szeretnék! Nem csodálkoznék, ha a bukóegységekből valami förtelem pattanna ki.
Odakint, a város utcáin zűrzavar tombolt a felhőfoltos ég alatt. Amint Xavier kirohant a kaotikus tömegbe, meghallotta a meggyötört légkör sikolyát, ahogy a szabadon zuhanó, párcélozott lövedékek kettéhasították maguk előtt a levegőt.
A meteoresőként lezúduló, piramis alakú bukóegységek egymás után vágódtak bele a talajba. Az első négy irányítatlan jármű hatalmas robajjal zúzott szét néhány épületet, és puszta mozgási energiájukkal egész tömböket töröltek el a föld színéről. A halálhozó rakományt azonban bonyolult energiaelnyelő rendszerek védték odabent.
Xavier gyűrött egyenruhában, izzadt homlokához tapadt hajjal végigszaladt az utcán. A Parlament Csarnokának impozáns épülete előtt megállt. Jóllehet a Salusa véderőinek parancsnokhelyettese volt, jelenleg fedezetlen helyzetből kellett kiosztani a parancsait a zéró pontról. Nem egészen ezt tanították neki az Armada Akadémia kurzusain. Meach primerás viszont az ő józan ítélőképességére, tanácsaira és önállóságára támaszkodott.
Xavier aktiválta az állára erősített komvonalat.
– Megérkeztem a helyszínre, uram.
További öt irányítatlan lövedék csapódott be a város határán sorakozó épületek közé. A leérkezés helyét mindenütt izzó kráterek, robbanások, füst, tűzgolyók jelezték.
A megállapodott bukóegységek recsegve kinyíltak, és mindegyikben valami hatalmas tárgy kezdett mocorogni. Az ismét működésbe hozott mechanikus egységek lehámozták magukról az elszenesedett olvadó pajzsokat. A megrettent Xavier tudta, mi fog következni, és már értette, hogyan jutottak át az ellenség gépei a zavarópajzsokon. Nem számítógép-elmék voltak a behatolók, hanem...
Kimekek.
Sebészileg leválasztott emberi agyak vezérelte, félelmetes gépi szörnyetegek emelkedtek ki a széttört piramisokból. A mozgatórendszerek újra beindultak; a tagolt lábak s a megnövelt tűzerejű fegyverek a helyükre kattantak.
A kimek testek előmásztak a füstölgő kráterekből, akár a romba dőlt épületek feléig magasodó, rákszerű gladiátorok. Fémlábaik vastagsága a támgerendákéval vetekedett, és lángszóró ágyúk, sorozatvetők, valamint ideggázlövellő fúvókák sörtéje borította őket.
Xavier beleordított a komvonalba.
– Kimek harcosok, Meach primerás! Rájöttek, hogyan juthatnak át a bolygó körüli véderőinken!
A Salusa egész területén – Zimia határától a legtávolabbi kontinensekig – riadóztatták a helyi milíciát. Az alacsonylégköri védelmi járművek – a kindzsalok – már egy ideje páncéltörő lövedékekkel teli tölténytárakkal cirkáltak a települések felett.
Az emberek rémülten rohangáltak az utcákon; mások megdermedve meredtek maguk elé. Xavier üvöltve írta le a látottakat. Hallotta, ahogy Vannibal Meach hozzáteszi:
– Young kvartás! Minden állomás felé add ki a parancsot, hogy sürgősen helyezzék készenlétbe a lélegeztető készülékeket! Ezen kívül lássák el gázálarccal a teljes lakosságot! Ha valaki bármely ellenőrzött óvóhelyen kívül tartózkodik, feltétlenül viseljen légzőmaszkot!
A gázálarc senkit nem védhet meg a kimekek lángszóróitól vagy nagyenergiájú robbantásaitól, a gomolygó mérges gázfelhőkben viszont épségben maradnak. Miközben Xavier felcsatolta a saját lélegező maszkját, érezte, elhatalmasodik rajta a félelem, hogy a Milícia jól kitervelt védelmi stratégiája hamarosan csúfos kudarcot vall.
A kimek harcosok maguk mögött hagyták az immár üres és haszontalan bukóegységeket, és súlyos léptekkel megindultak úti céljuk felé. Robbanó gránátokat lőttek ki, épületeket és sikoltozó embereket égettek porrá. Az elülső végtagokból fröcsögő tűzsugarak törtek elő, és kisvártatva egész Zimia lángokban állt.
A bukóegységek egyre csak hullottak alá, és amint becsapódtak, már nyíltak is szét. Összesen huszonnyolc ért földet belőlük.
Az ifjú tercerás dobhártyáját kis híján szétégette a retinaperzselő, táncoló, pörgő, bukfencező tűzoszlop bömbölése. Az utolsó bukóegységek a fél kilométerrel Xavier háta mögött található katonai épületegységbe csapódtak bele, és a föld színével tették egyenlővé a Milícia bolygószintű parancsnokságát. A lökéshullám térdre kényszerítette Xaviert, és kitörte több tucatnyi háztömb ablakait.
– Primerás! – üvöltött bele Xavier a komvonalba. – Meach primerás! Valaki a vezérkarból! Hall engem valaki!
Ám a romhalmazból megállapíthatta, hogy sem a Milícia főparancsnoka, sem más nem fog válaszolni neki az épületben maradt bajtársai közül.
Az utcákon dübörgő kimekek zöldesfekete füstöt hánytak, s az olajos ködpára mérgező hártyaként csapódott ki a talajon és az építményeken. Ekkor megérkezett az első alacsonyan szálló kindzsal bombázó-üteg. A kezdeti roham során robbanó lövedékekkel szórták meg a gépharcosokat, de közben kimekeket és épületeket egyaránt eltaláltak.
Xavier levegő után kapkodott átlátszó plázüveg maszkjában, és képtelen volt elhinni, amit látott. Ismét hívni próbálta a főparancsnokot, de semmilyen választ nem kapott. Végül a város körüli taktikai alállomások jelentkeztek be, és arra kérték, azonosítsa magát, valamint tájékoztassa őket a történtekről.
– Itt Xavier Harkonnen tercerás beszél – felelte. Aztán hirtelen felfogta a beállt helyzetet. Nagy nehezen erőt vett magán, és minden bátorságát beleadva megpróbálta nyugodt hangon folytatni. – Jelenleg... jelenleg a Salusai Milícia főparancsnoka.
Elkezdett futni a lángok, az olajos, gomolygó füst felé. Körötte mindenütt civilek öklendeztek térdre rogyva a halálos ködpárában. Mérgesen felnézett a légi egységekre, és azt kívánta, bárcsak közvetlenebb módon is részt vehetne az akció irányításában.
– El lehet pusztítani a kimekeket – közölte a kindzsalok pilótáival. Aztán köhögési roham tört rá. A maszk nem működött kielégítően. Torka és mellkasa úgy égett, mintha savat lélegzett volna be, de kiabálva tovább osztotta a parancsokat.
A támadás előrehaladtával a salusai tartalék légierő gépei is a csatatér fölé értek, és tűz-elfojtó por és hab kartácsokat dobtak le a területre. A talajszinten gázálarcos egészségügyi ütegek fogtak bele elszántan a mentésbe.
A kimekek, akik szinte észre sem vették a jelentéktelen emberi ellenállást, feltartóztathatatlanul masíroztak előre; de nem összehangolt hadseregként, hanem önálló egységekként – akár az ellenfelüket marcangoló veszett gépkutyák. Az egyik harcos felágaskodott rákszerű hátsó lábaira, és kilőtt két kisegítő hajót – aztán hátborzongató kecsességgel tovább ballagott.
A salusai bombázok első vonala robbanó gránátokat dobott az egyik elöl haladó kimekre. Két lövedék a páncélzatot találta el, a harmadik egy közeli épületbe csapódott bele, amitől összeroskadt az épület, és gerendákkal, törmelékkel temette be a támadó géptestét.
Ám a lángok és füstfelhők közül kitámolygó, megrongált kimek működőképes maradt. A gyilkos gép lerázta magáról a kőtörmeléket, majd ellentámadásba lendült a fentről rohamozó kindzsalokkal szemben.
Xavier a távolból, egy hordozható taktikai hálózaton követte a mozgásukat. Rá kellett jönnie a gondolkodó gépek átfogó tervére. A kimekek láthatóan céltudatosan cselekedtek.
Nem tétovázhatott, és nem kesereghetett bajtársai elvesztése felett. Nem kérhetett tanácsot Meach primerástól. Ehelyett józanul mérlegelnie kellett a helyzetet, és néhány azonnali döntést kellett meghoznia. Bárcsak belelátna az ellenfél fejébe...
A bolygó körül felsorakozott robotflotta folyamatosan lőtte a salusai űrőrséget, ugyanakkor a mesterséges intelligenciával rendelkező ellenség nem hatolhatott át a Holtzman-pajzson. Meglehet, az űrőrség hajói fölé kerekednek, és blokád alá vonják a Szövetség bolygószékhelyét... de Meach primerás már jóval ezelőtt visszarendelte a peremvidékről a harci ütegeket, a Szövetségi Armada tűzereje pedig komoly kihívást jelent majd a robot hadihajóknak.
A képernyőn jól látszott, hogy a robotflotta nem változtat a helyzetén... mintha csak valamiféle jelre vártak volna a kimek rohamosztagosoktól. Xavier elméje kavargott. Vajon mire készülnek?
A gladiátor gépezetek egyik triója robbanó lövedékekkel bombázta a Parlament Csarnokának nyugati szárnyát. A gyönyörűen kifaragott homlokzat úgy omlott le az utcára, akár egy tavaszvégi lavina. Egész kőtáblák hullottak alá, s mögülük előbukkantak a kiürített termek és kormányzati hivatalok.
Xavier a füsttől fulladozva, a védőmaszkra lerakódott szennyfoltokon át próbált farkasszemet nézni egy fehér köpenyes egészségügyi katonával, aki megragadta őt, és új gázálarcot csatolt fel rá. Xavier tüdeje egyre jobban égett, mintha hajóüzemanyagba áztatták, és begyújtották volna.
– Semmi baj nem lesz – nyugtatta meg tétován az egészségügyi katona, ahogy Xavier nyakához illesztette az ütő-injekciós kazettát.
– Remélem is. – A tercerás ismét fuldokolni kezdett, szeme előtt pedig fekete foltok jelentek meg. – Most nincs időm gyengélkedni.
Xavier túllépett a saját gondjain, és Serena miatt kezdett aggódni. A lány alig egy órája foghatott bele a Szövetség képviselőihez intézett beszédébe. Xavier azért fohászkodott, hogy biztonságban tudhassa őt.
Ezután feltápászkodott, és ahogy az injekció elkezdte kifejteni a hatását, intett az egészségügyi katonának, hogy elmehet. Beállította hordozható taktikai hálózatát, és egy légi képet hívott be rá, ami a gyors védelmi kindzsalok szemszögéből mutatta a terepet. A képernyőn a kecsesen mozgó, gigantikus kimekek mögött húzódó fekete csíkokat tanulmányozta. Vajon hová tarthatnak?
Gondolatban végigpásztázta az üszkös becsapódási krátereket és a Milícia parancsnokságának romos épületét, és megpróbálta maga elé képzelni az előrenyomuló mechanikus szörnyetegek útvonalát.
Aztán megértette, amit az első pillanattól fogva tudnia kellett volna, és dohogva szitkozódni kezdett.
Omnius tisztában volt vele, hogy a Holtzman-pajzs szétroncsolja a gondolkodó gépek géláramköreit; a robotflotta derékhada ezért a Salusa körüli pályán maradt. Ha ellenben a kimekeknek sikerül kiiktatniuk a pajzsgenerátorokat, a bolygó védtelenül áll majd az átfogó invázióval szemben.
Xavier súlyos döntés meghozatalára kényszerült, de lényegében nem maradt választása. Tetszik, nem tetszik, neki kellett ellátnia a főparancsnoki teendőket. Mivel a kimekek elpusztították Meach primerást és vele együtt a Milícia teljes parancsnokságát, ideiglenesen az ő parancsnoksága alá került a hadsereg. Ő pedig tudta, mi a feladata.
Kiadta a parancsot, hogy a Salusai Milícia vonuljon vissza, és minden erejüket a legértékesebb célpont védelmére összpontosítsák, Zimia többi részét engedjék át az öldöklő és pusztító kimekeknek. Még ha e létfontosságú város jelentős hányadát fel is kell áldoznia, akkor is meg kell állítani a gépi erőket, mielőtt azok elérnék céljukat.
Bármi áron.
- - -
Vajon a megfigyelt, vagy a megfigyelő fejt ki nagyobb hatást?
ERASMUS: RENDSZEREZETLEN
LABORATÓRIUMI FELJEGYZÉSEK
Az Erasmus nevű robot a fényűző villája előtt elterülő, díszkövezetes köztéren sétált át a Corrinon, az Összehangolt Világok egyik fő bolygóján. Nemes könnyedséggel lépkedett, amit annak köszönhetett, hogy évszázadokig figyelte és utánozta az emberek kecses mozdulatait. Likvimetál arca egészen addig tükörszerű, kifejezéstelen, fénylő ovális maradt, míg úgy nem döntött, hogy a fémes polimer réteget a megjátszott érzelmek valamelyikének klasszikus színpadi álarcokra emlékeztető alakulatává formálja.
Az arclemezébe épített optikai érzékelőszálak közvetítésével gyönyörködött a körötte szivárványszínekben játszó szökőkutak látványában, melyek oly jól egészítették ki villája kőfaragásait, ékköves szobrait, finom falikárpitjait és lézervésetes alabástrom oszlopait. A tündöklő és pazar épületben mindent maga tervezett. Hosszas tanulmányozás és elemzés után elsajátította a klasszikus szépség értékeit, és büszkén kérkedett bárki számára nyilvánvaló ízlésével.
Dédelgetett emberi rabszolgái különböző házimunkák elvégzésén serénykedtek – trófeákat és műtárgyakat fényesítettek, bútorokat poroltak le, virágot ültettek, díszcserjéket metszettek a delelőn túlhaladt vörös óriás nap karmazsinszínű fényében. A rabszolgák reszketve hajlongtak, ahogy Erasmus elhaladt előttük. Felismerte, de nem tartotta azonosításra méltónak az egyéneket, habár gondolatban minden részletet elraktározott. Nem lehet tudni, mikor jöhet kapóra valamely elhanyagolható adatfoszlány az átfogó megértéshez.
Erasmus bőre neuroelektronikával átszőtt organikus-műanyag elegyből állt. Úgy tett, mintha a bonyolult érzékelő hálózat lehetővé tette volna számára, hogy ténylegesen érezze a testét ért hatásokat. A Corrin hatalmas napjának izzó zsarátnokából áradó fényt és meleget érzett a bőrén, feltételezhetően éppúgy, ahogy az emberi test. Karmazsinszegélyes vastag aranyszínű köntöst viselt, mely annak a kifinomult ízléssel összeválogatott ruhatárnak egyik darabja volt, ami megkülönböztette őt Omnius alacsonyabb rangú robotjaitól. A hiúságot szintén az emberektől tanulta el Erasmus, és meglehetős kedvét lelte benne.
A legtöbb robot közel sem volt annyira önálló, mint ő. Alig számítottak többnek mozgó, gondolkozó dobozoknál, az örökelme szófogadó alegységeinél. Erasmus szintén Omnius utasításainak engedelmeskedett, ám azokat szabadabban értelmezhette. Az évszázadok során önálló személyiséggé, már-már egyéniséggé fejlődött. Omnius egyfajta kuriózumnak tekintette.
Ahogy a robot kecsesen lépdelt tovább, zümmögő hangra lett figyelmes. Optikai érzékelőszálai az apró, repülő gömbben Omnius számtalan mozgó figyelőkutaszának egyikét ismerték fel. Valahányszor Erasmus távol került a minden épületben mindenfelé megtalálható megfigyelőernyőktől, a mohó figyelőkutaszok a nyomába eredtek, és minden mozdulatát rögzítették. Az örökelme szokásai vagy mélyen gyökerező kíváncsiságról... vagy furcsán emberszerű üldözési mániáról árulkodtak.
Évszázadokkal ezelőtt, mikor az Óbirodalom első mesterséges értelemmel ellátott számítógépeit fabrikálta, a lázadó Barbarossa bizonyos személyiségjegyeket és célokat ültetett bele teremtményeibe. A későbbiek során a gépek külső beavatkozás nélkül egyetlen hatalmas elektronikus elmévé fejlődtek tovább, mely megtartotta a beültetett emberi törekvések és tulajdonságok némelyikét.
Omnius szerint a biolények – beleértve az elfajzott kimekeket, ezeket az emberi agyból és gépi testrészekből álló torzszülötteket is – képtelennek bizonyultak átfogni a gépi elme géláramkörei előtt feltárulkozó korszakos távlatokat. Omnius a lehetőségek végtelen kiterjedésű univerzumát látta maga előtt. Oly sok módon lehetséges eljutni a győzelemig, ő pedig szüntelenül figyelte a felmerülő eshetőségeket.
Omnius gyökérprogramját minden meghódított bolygón lemásolták, és rendszeres frissítésekkel összhangba hozták. Az Omniusszal szinte tökéletesen megegyező, arctalan kópiák az őket helyettesítő számtalan figyelőkutasz, rögzítő apparátus és megfigyelőernyő segítségével a csillagközi hálózaton belül mindenütt képesek voltak figyelemmel kísérni, és egymással közölni a történéseket.
A felosztott számítógépes elmének pillanatnyilag láthatóan nem akadt jobb dolga a szaglászásnál.
– Hová tartasz, Erasmus? – kérdezte Omnius a figyelőkutasz aljára erősített apró hangszórón keresztül. – Miért lépkedsz ily gyorsan?
– Te is lépkedhetnél, ha akarnál. Miért nem készíttetsz magadnak lábakat és mesterséges testet, hogy megtapasztald, milyen érzés? – Erasmus fémes polimer arca mosolygós kifejezést öltött magára. – Sétálgathatnánk együtt.
A figyelőkutasz Erasmus mellett zümmögött. A Corrin évszakai sokáig elnyúltak, mivel a bolygó jelentős távolságban keringett az óriás naptól. A tél és a nyár egyaránt több ezer napig tartott. Az egyenetlen felszínű tájon sem erdő, sem vadon nem fejlődött ki, csupán néhány parlagon hagyott gyümölcsöskert és szántóföld burjánzott el, mióta a gépek átvették a hatalmat.
Nem egy emberi rabszolgát megvakított a nap kápráztató fényözöne. Ennek következményeképp Erasmus a kinti munkásokat egyénre szabott szemvédőkkel látta el. Jó szándékú gazdaként törődött állományának jólétével.
Mikor villája kapujához ért, a robot igazított új érzékfokozó modulja beállításán, mely neuroelektromos portokon keresztül állt összeköttetésben testének központi részével, és köntösének redői alá simult. A saját tervezésű egység lehetővé tette Erasmus számára, hogy szimulálja az emberek érzeteit, ám bizonyos elkerülhetetlen megszorításokkal. Erasmus többre vágyott, többet akart érezni, mint amit a modul biztosítani tudott. Ebben a tekintetben a kimekek talán előnyösebb helyzetben lehettek nála, bizonyosságot azonban soha nem szerezhet e felől.
A kimekeket – különösen az eredeti Titánokat – szűklátókörű, brutális bandának ismerte, akik nem sokra tartották a kifinomult érzékeket és ízlést, melyek megszerzéséért Erasmus annyit küzdött. A brutalitásnak természetesen megvolt a maga helye, de a kifinomult robot csupán a tanulmányozásra érdemes pozitív és negatív viselkedési formák egyikének tekintette azt. Az erőszak alkalmazása mégis érdekesnek, sőt, néha kifejezetten élvezetesnek hatott...
Erasmust leginkább az érdekelte, mi tette a tudatos biolényeket emberré. Jómaga is értelemmel és öntudattal bírt, de szerette volna megérteni az érzelmeket, az emberek ízlését és indítékait – azokat a lényegi elemeket, melyeket a gépeknek nem sikerült kielégítően reprodukálniuk.
Évszázados vizsgálódásai során Erasmus megismerkedett az emberek művészetével, zenéjével, filozófiájával és irodalmával. Végcélként az emberség esszenciáját vágyta felfedezni, azt a szikrát, aminek révén e teremtmények, e teremtők mindenki mástól különböztek. Miben rejtezik... a lelkük?
Bevonult a bankett-terembe, a repkedő figyelőkutasz pedig zúgva fölszállt a mennyezetig, ahonnan mindent szemmel tarthatott. A falakon hat Omniusképernyő izzott szürkésfehéren.
Erasmus villája azokat a pazar klasszicista építményeket utánozta, melyekben egykor a Húsz Titán lakott, mielőtt levetették földi porhüvelyüket. Erasmus öt bolygón, többek között a Corrinon és a Földön tudhatott magáénak ehhez hasonló lakóépületeket. Kiegészítő létesítményeket is fenntartott – karámokat, egyéni igények szerint kialakított bonctermeket, orvosi laboratóriumokat, valamint üvegházakat, képcsarnokokat, szobrokat és szökőkutakat. Mindezek az emberi viselkedés és élettan tanulmányozásában segítették.
Köntösbe burkolt testével Erasmus egy ezüstkelyhekkel és gyertyatartókkal telerakott asztal egyik végében helyezkedett el, melyen mindennek ellenére csupán egyetlen teríték árválkodott. Az övé. Az antik mahagóni szék valaha egy nemesember, Nivny O'Mura, a Nemesek Szövetségének egyik megalapítója tulajdonában volt. Erasmus régebben sokat kutatta, miként tömörültek szervezetbe a lázadó emberek, és hogyan létesítettek erődítményeket a korai kimek és gépi támadások elhárítására. A találékony hrethgirek folyton alkalmazkodtak és rögtönöztek, hogy váratlan módokon összezavarják ellenségeiket. Káprázatos.
Hirtelen mindenfelől az örökelme unottnak tűnő hangja kezdett visszhangozni.
– Mikor végzel a kísérleteddel, Erasmus? Minden nap idejössz, és ugyanazt teszed. Hamarosan valami eredményt szeretnék látni.
– Néhány kérdésre keresek választ. A gazdag emberek miért étkeznek oly szertartásosan? Miért tekintenek bizonyos ételeket és italokat kiválóbbnak a többinél, mikor a tápértékük megegyezik? – A robot hangjából mély műveltség csengett ki. – A válasz, Omnius, kétségkívül brutálisan rövid életükben rejlik. Hatékony érzéki berendezésekkel kárpótolják magukat, melyek felfokozott érzeteket biztosítanak. Az emberek öt alapérzékkel, és ezek végtelen számú árnyalatával rendelkeznek. Ahogy például a yondairi sör különbözik az ulardai bortól. Vagy az ecazi zsákvászon a paraselyemtől, avagy Brahms zenéje mondjuk...
– Gondolom, mindez nagyon érdekes a beavatottak számára.
– Természetesen, Omnius. Te csak nyugodtan tanulmányozz engem, amíg én az embereket tanulmányozom. – Erasmus intett a rabszolgáknak, akik a villa konyhájának kis ablakán lestek be hozzá idegesen. Egy szonda kígyózott elő Erasmus csípőjéhez erősített modulból, majd előbújt a köntös redői alól, és kieresztette finom neuroelektromos érzékelőit, melyek áldozatra váró kobraként tekergőztek.
– Kizárólag azért tűröm el a kísérletezgetésedet, Erasmus, mert azt remélem, hogy végül az emberek viselkedését viszonylagos pontossággal meghatározni képes, részletes modellt dolgozol ki. Tudnom kell, miként vehetném hasznát ezeknek a lényeknek.
Fehérruhás rabszolgák ételeket hoztak be a konyhából – corrini vadtyúkot, walgisi marhahúsos mandulinát, sőt, egy kevés ínyenceknek való, a Parmentieren kifogott platina-folyami lazacot is. Erasmus sorra az étkekbe mélyesztette szondája hálószerű végződéseit, és „végigkóstolta” azokat, néha pedig vágóval hatolt a húsba, és mintát vett a benne összegyűlt szaftból. Erasmus minden ízt dokumentált, hogy még teljesebbé tegye egyre bővülő repertoárját.
Mindeközben folyamatosan társalgott Omniusszal. Az örökelme láthatóan kis tételekben adagolta ki az információt, és figyelte Erasmus reakcióit.
– Egy ideje növelem a haderőmet. Hosszú évek után ismét eljött az ideje, hogy cselekvésre szánjam el magam.
– Valóban? Nem inkább a Titánok kényszerítenek rá, hogy agresszívabban lépj fel? Agamemnón évszázadok óta gyötör téged, amiért szerinte hiányzik belőled a becsvágy. – Erasmust sokkal jobban érdekelte az elé helyezett fanyar gyümölcslepény. Mikor kielemezte az összetevőket, meglepetten tapasztalta, hogy a desszert szokatlanul sok emberi nyálat tartalmazott, és eltűnődött, vajon ez is benne volt-e ez eredeti receptben. Avagy az egyik rabszolga egyszerűen beleköpött?
– Önállóan határozok – válaszolta az örökelme. – Elérkezettnek láttam az időt az újabb offenzíva megindításához.
A főszakács kis tálaló kocsit tolt az asztalhoz, és nagykéssel egy szeletet levágott a salusa filéből. A séf – dadogós, köpcös kis talpnyaló – egy tiszta tányérra helyezte a zafttól csöpögő hússzeletet, egy kevés barna szószt öntött ki mellé, majd Erasmus felé nyújtotta az ételt. Közben ügyetlenül leverte a tálalóasztalról a kést, ami fémesen nekivágódott Erasmus tükörsima lábának, és zsíros karcolást ejtett rajta.
A halálra vált férfi lehajolt, hogy gyorsan felkapja azt, de Erasmus egy szemvillanás alatt kinyúlt a gépkezével, és megragadta a kés nyelét. Az elegáns robot egyenes háttal ülve folytatta a társalgást Omniusszal.
– Újabb offenzíva? És merő véletlen lenne, hogy Barbarossa Titán pontosan ezt követelte tőled, amikor legyőzte a gépharcosodat a gladiátor arénában?
– Mellékes körülmény.
A séf a pengére meredt, és dadogva megszólalt:
– Sz-sz-személyesen f-f-fogom ki-ki-kifényesíteni, és-és-és úgy fog ki-ki-kinézni, mintha ú-ú-új lenne, Erasmus Nagyúr.
– Az emberek olyan ostobák, Erasmus – jelentette ki Omnius a fali hangszórókból.
– Némelyik valóban az – helyeselt Erasmus, és kecses mozdulattal suhintott egyet a nagykéssel. Az aprótermetű főszakács magában imádkozott, és mozdulni se mert.
– Vajon miképp döntsek? – Erasmus tisztára törölte a kést a reszkető férfi köpenyén, majd a fickó eltorzult tükörképére meredt a fémpengén.
– Az emberhalál különbözik a géphaláltól – állapította meg Omnius szenvtelenül. – A gépet le lehet másolni, helyettesíteni lehet. Mikor egy ember hal meg, örökre távozik.
Erasmus féktelen kacagást imitált.
– Omnius! Jóllehet folyton a gépek felsőbbrendűségét emlegeted, nem veszed észre, hogy az emberek mi mindenben múlnak felül minket.
– Nem vagyok kíváncsi egy újabb hosszú listára – felelte az örökelme. – Tökéletesen emlékszem a legutóbbi hasonló vitánk minden részletére.
– A felsőbbrendűséget a szemlélő határozza meg, és minden esetben együtt jár bizonyos részletek kiszűrésével, melyek nem illeszthetők az előre kialakított elképzelésekhez. – A levegőben lengedező csillószerű detektoraival Erasmus érzékelte a séf orrfacsaró izzadságának szagát.
– Meg fogod ölni ezt a példányt? – érdeklődött Omnius.
Erasmus az asztalra helyezte a nagykést, és hallotta a talpnyaló főszakács megkönnyebbült sóhaját.
– Egyesével könnyű megölni az embereket. Fajként azonban nagyobb kihívást jelentenek. Ha fenyegetve érzik magukat, összefognak, és erősebbé, veszélyesebbé válnak. Néha a leghatásosabb meglepni őket.
Váratlanul megragadta, és nagy erővel a séf mellkasába döfte a kést, mely átszakította a szegycsontot, és a szívbe hatolt.
– Például így. – Vér lövellt ki a fehér egyenruhára, az asztalra és a robot tányérjára.
A szerencsétlenül járt ember hörögve összerogyott. Erasmus, kezében a véres késsel azon tanakodott, megkísérelje-e saját alakítható ábrázatával lemásolni az áldozat döbbent és megcsalatott arckifejezését, de végül úgy döntött, nem éri meg a fáradságot. Robotarca jellegtelen ovális tükör maradt. Efféle megnyilvánulásra amúgy sem kerülhet sor Erasmus részéről.
Mivel hajtotta a kíváncsiság, nagy csörömpöléssel félredobta a kést, érzékeny szondáit pedig a tányéron összegyűlt vérbe mélyesztette. Az íz egészen érdekesnek és összetettnek hatott. Eltűnődött, vajon a különböző áldozatok vére más-más ízű e.
A főszakács tetemét robot őrök vonszolták ki, miközben a többi rabszolga rémülten egymáshoz bújt az ajtónyílásban, tudván, hogy nekik kell majd eltakarítani a maradványokat. Erasmus a félelmüket tanulmányozta.
Omnius szólalt meg:
– Valami fontosat szeretnék közölni veled az elhatározásommal kapcsolatban. A támadás immár megindult.
Erasmus, ahogy már sokszor azelőtt, most is érdeklődést színlelt. Aktiválta a tisztítószerkezetet, mely sterilizálta a szondát, ami kisvártatva visszakígyózott a köntöse alá.
– Belenyugszom a döntésedbe, Omnius. Katonai kérdésekben nincs kellő tapasztalatom.
– Épp ezért kellene gondosabban figyelned a szavaimra. Folyton azt hangoztatod, hogy tanulni akarsz. Mikor Barbarossa a bemutató viadal során legyőzte a gladiátor robotomat, cserébe azt kérte tőlem, hadd támadhassa meg a Szövetség bolygóit. A megmaradt Titánok úgy hiszik, hogy a hrethgirek nélkül a világmindenség sokkal hatékonyabban és rendszerezettebben működhetne.
– Micsoda középkori felfogás – jegyezte meg Erasmus. – A nagy Omnius egy kimek taktikai tanácsait követi.
– Barbarossa ötletét szórakoztatónak találtam, ráadásul némelyik Titán el is pusztulhat. Ez nem feltétlenül kellemetlen fejlemény.
– Természetesen – sóhajtotta Erasmus –, hiszen a korlátozó programjaid tiltják, hogy közvetlenül kárt tegyél az alkotóidban.
– Mindig történnek balesetek. Ettől függetlenül, vagy a Szövetség bolygóit igázzuk le, vagy az emberiség ott fennmaradt töredékét fogjuk kiirtani. Nem érdekel, hogy melyik sikerül. Igencsak kevés ember érdemes arra, hogy megtartsuk... ha egyáltalán van ilyen.
Erasmusnak nem tetszett, amit hallott.
- - -
Az elme utasítja a testet, és az rögtön engedelmeskedik.
Az elme önmagának ad ki parancsot, és ellenállásba ütközik.
SZENT ÁGOSTON, ÓKORI FÖLDI FILOZÓFUS
Noha a kimekek épphogy megkezdték a Zimia ellen intézett támadást, Xavier Harkonnen tudta, hogy a szabad emberiségnek itt és most kell ellenállnia. Ráadásul eredményesen.
A fegyverekkel vértezett gépharcosok tömött oszlopban meneteltek előre. Ezüst karjaikat előrenyújtva robbanó lövedékeket repítettek, lángnyelveket lövelltek ki, mérges gázokkal árasztották el a levegőt. Minden egyes szétzúzott fallal közelebb kerültek a fő pajzsgenerátor-állomáshoz, e parabolikus ívekből és bonyolult rácsozatokból egybeszőtt, égbe törő toronyhoz.
A Salusa légkörének határán műholdak serege jelölte ki a ropogó pajzs erősítőhálózatának csomópontjait. Bolygószerte adótornyok sugározták az ég felé a Holtzman-féle zavarópajzs anyagát, melynek egymást keresztező sugarai áthatolhatatlan energiaszövetté fonódtak össze magasan a kontinensek fölött.
Ám ha a kimekeknek sikerülne kiiktatniuk az egyik főtornyot, rések nyílnának a pajzson, és az egész védelmi háló kibomlana.
Xavier égő tüdővel és torokkal, vért köhögve ordított bele a komvonalba:
– Itt Harkonnen tercerás beszél. Átveszem a helyi erők parancsnokságát. Meach primerás és az irányító központ megsemmisült. – A kommunikációs csatornában hosszú másodpercekig csend honolt, mintha a teljes Milícia megbénult volna.
Xavier lenyelte a szájában összegyűlt, félig alvadt vért, aztán kiadta az iszonyatos parancsot:
– A teljes helyi haderő alkosson kordont a pajzsgenerátor-tornyok köré! Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy megvédhessük a város többi részét. Ismétlem, visszavonulás! Beleértve a vadászgépeket és a támadásban részt vevő légi járműveket is.
Hirtelen megélénkült a vonal, s ahogy az várható volt, többen is berzenkedni kezdtek.
– Ezt nem mondhatod komolyan, uram! A város lángokban áll!
– Zimia védelem nélkül maradna! Ez csak tévedés lehet!
– Fontold meg még egyszer, uram! Láttad, mennyi kárt okoztak már eddig is azok az elfajzott kimekek? Gondolj az itteniekre!
– Egy tercerásnak nem tartozhat a hatáskörébe, hogy kiadjon egy efféle parancsot...
Xavier megismételte az utasítást.
– A kimekek célja egyértelmű: megrongálni a zavaró energiamezőket, hogy a robotflotta így elpusztíthasson mindannyiunkat. Bármi áron meg kell védenünk a tornyokat. Bármi áron!
Egy tucatnyi kindzsal pilótája otrombán megtagadta a parancsot, és továbbra is robbanó lövedékekkel bombázta a lépegető kimekeket.
Xavier ellentmondást nem tűrően rájuk üvöltött a komvonalon át:
– Ha valaki vitatkozni akar velem, megteheti... mikor kérdőre vonják őt a haditörvényszék előtt. – Vagy engem, gondolta.
Skarlátvörös cseppek fröccsentek plázálarcának belső felületére, mire eltűnődött, vajon mennyire rongálták meg a belső szerveit a mérges gázok. Egyre nehezebben vett levegőt, de kisöpörte elméjéből az aggasztó gondolatokat. Most semmiképp nem mutatkozhat gyengének.
– Minden alakulatnak! Vonuljatok vissza, és védelmezzétek a tornyokat! Ez parancs. Át kell csoportosítani az erőinket, és módosítani kell a stratégiánkat.
Végre a salusai földi egységek hátrébb húzódtak a felállított védvonalaktól a pajzsgenerátor-komplexum felé. A város többi része oly védtelen maradt, akár egy vágáshoz elővezetett bárány. A kimekek kéjes dúlással reagáltak.
Négy gépharcos betört egy szoborparkba, és ott mesés műalkotásokat zúzott porrá. A mechanikus szörnyetegek a föld színével tettek egyenlővé épületeket, taroltak le és égettek porig múzeumokat, lakóházakat és óvóhelyeket. Bármilyen célpont megfelelt nekik.
– Maradjatok! – adta ki az utasítást Xavier minden csatornán, hogy lecsendesítse a katonák felháborodott zúgolódását. – A kimekek megpróbálnak elcsalni minket.
A gépharcosok lángra lobbantották a zengő haranglábat, melyet egykor Csuszuk emeltetett, hogy emlékeztessen a gondolkodó gépek négy évszázaddal azelőtti támadásának sikeres visszaverésére. Ahogy a torony összerogyott, a díszes harangok kongva-bongva szakadtak rá a gyülekezőtér kövezetére.
Addigra Zimia lakosságának nagyobbik hányada a páncélozott óvóhelyekbe menekült. Egészségügyi és tűzelfojtó járművek tértek ki rendre az ellenfél lövedékei elől, hogy tovább küzdjenek a szinte megfékezhetetlen katasztrófával. Számos mentési kísérlet öngyilkos küldetésbe torkollott.
Az adótornyok előtt összesereglett Milíciától körülvéve Xavier kétségek közt őrlődött, vajon helyesen döntött-e, de már nem volt mersze visszavonni a kiadott parancsot. Szemét csípte a füst, rongyossá szaggatott tüdeje egész testébe átható fájdalmat sugárzott, valahányszor lélegzetet vett. Tudta, hogy igaza van. A bolygón élő összes ember életéért küzdött. Többek között Serena Butleréért.
– És most mi legyen, tercerás? – szólalt meg Xavier háta mögül Jaymes Powder kvartás. Habár az alparancsnok szögletes arcát részben eltakarta a lélegző maszk, tekintete felháborodásról árulkodott. – Ölbe tett kézzel figyeljük, ahogy ezek a fattyak szétverik Zimiát? Mi értelme megvédeni a pajzsgenerátorokat, ha semmi nem marad a városból?
– Akkor sem tudjuk megvédeni a várost, ha elveszítjük a pajzsokat, és az egész bolygóra rázúdulnak a gépek – felelte Xavier reszelős hangon.
A salusai hadsereg barikádot emelt az adótornyok csipkehálózata köré. A földi erők páncélozott járműveikkel a bástyákon és a környező utcákon sorakoztak fel. A kindzsalok a magasban köröztek, és szakadatlan tüzeléssel távol tartották a kimekeket.
A Xavier köré gyűlt, tétlenül várakozó milicisták forrongtak. Legszívesebben megrohamozták volna az ellenfelet... vagy darabokra tépték volna Xaviert. A dühödt katonák minden egyes robbanás, vagy romba dőlt épület után egyre közelebb kerültek a nyílt lázadáshoz.
– Amíg erősítés nem érkezik, összpontosítani kell az erőinket – mondta Xavier köhögve.
Powder a tercerás plázálarcára meredt, és felfigyelt a belsejét borító vércseppekre.
– Minden rendben, uram?
– Semmi gond. – Ám Xavier minden lélegzetvételnél hallotta a szétroncsolt tüdejéből feltörő hörgő hangokat.
Egyre jobban szédelgett, ahogy a méreg tovább égette a sérülékeny hámrétegeket, s végül egy plasztbeton korlátban kellett megkapaszkodnia. Végignézett a hamarjában felállított védelmi alakzaton, és remélte, hogy az a végsőkig kitart. Végül így szólalt meg:
– Most, hogy biztonságban tudhatjuk a tornyokat, ideje kitörni és levadászni néhány támadót. Készen állsz, Powder kvartás?
Powder arca felragyogott, a többiek pedig ujjongani kezdtek. Néhányan a levegőbe lőttek, és hanyatt-homlok nekilódultak volna, hogy rárontsanak az ellenségre. Xavier visszatartotta őket, ahogy egy lovas zabolázza meg akaratos hátasát.
– Állj! Jól figyeljetek! Nem cselezhetjük ki őket, és nincsenek gyenge pontjaik, amiket kihasználva túljárhatnánk a kimekek eszén. Ám megvan bennünk a szándék és az akaraterő, hogy sikert érjünk el... ha mégsem, akkor minden elveszett. – Nem is figyelt a maszkjában összegyűlő vérre, és azt sem tudta, hogyan képes ily megingathatatlan magabiztossággal megszólalni. – Ezért fogjuk legyőzni őket.
A kezdeti heves összetűzések során Xavier szemtanúja lehetett, hogy legalább egy gigászi támadó megsemmisül a sűrű össztűz robbanásai nyomán. Tagolt testéből csupán füstölgő fémhéj maradt. A szétszórtan támadó bombázók és a páncélozott földi járművek azonban egyszerre túlságosan sok célpontot szemeltek ki ahhoz, hogy kellő hatékonysággal támadhassanak.
– Összehangoltan kell csapást mérni rájuk. Kiválasztunk egy célpontot, és egyenként pusztítjuk el a kimekeket. Addig lőjük őket, amíg semmi nem marad belőle. Aztán jöhet a következő.
Bár már lélegezni is alig tudott, Xavier maga vezette az ütegeket. Tercerásként a gyakorlatok és szimulációk során hozzászokott már, hogy az események sűrűjében harcoljon.
– Uram? – szólította meg a meglepett Powder. – Nem kellene biztos helyről irányítanod a csapatokat? A szabályzat szerint a hadművelet parancsnokának...
– Tökéletesen igazad van, Jaymes – felelte csendesen Xavier. – Mégis velük megyek. Vagy győzünk, vagy mindent elveszítünk. Te itt maradsz, és bármi áron megvéded a tornyokat!
A földalatti liftek további bevetésre kész kindzsalokat emeltek a felszínre. Xavier beszállt az egyik foltos-szürke gépbe, és magára zárta a pilótafülke fedelét. Több katona a vadászgépekhez sietett, s megesküdtek rá, hogy hátramaradni kényszerült bajtársaik helyében is bosszút állnak az ellenségen. Amint a kindzsal komcsatornáját átállította a parancsnoki frekvenciára, Xavier újabb utasításokkal látta el a csapatokat.
Harkonnen tercerás megigazította a pilótaülést, és beindította a kindzsalját. A gyorsulás hátrataszította az ülésben, és még nehezebbé tette számára a lélegzést. Szája egyik sarkából meleg vér csordogált.
A levegőben a központi adótornyoktól kirepülő vadászgépek követték, eközben lent kis számú páncélozott földi jármű indult el a pajzsgenerátor felől a kijelölt elfogási pontok irányába. A kindzsalok csőre töltött fegyverekkel és kioldásra kész bombákkal ereszkedtek rá az első kimek célpontra, az egyik kisebb gépezetre. Xavier hangja szólalt meg recsegve a gépek pilótafülkéiben:
– Mikor jelzést adok, támadás... Most!
A védők minden irányból lőni kezdték a rákra emlékeztető fémtestet, mígnem a gépharcos szétzúzva, elfeketedett és kicsavarodott lábakkal, megsemmisült agytároló edénnyel terült el a földön. A komcsatornák ujjongástól és füttyöktől zúgtak. Mielőtt a kimekek reagálhattak volna az újfajta, összehangolt támadásra, Xavier kiválasztotta a második célpontot.
– Kövessetek! Jöhet a második!
A Milícia ütege ismét egyetlen géptestre repült rá, és úgy sújtott le, akár egy pöröly. A földi egységek a felszínről nyitottak tüzet, miközben a kindzsalok nagy erejű bombákat szórtak a magasból.
A második kimek még idejében észlelte a támadást, és tüskés fémkarjait a magasba emelve fehéren izzó lángnyelveket lövellt az ég felé. A Xaviert két oldalról biztosító kindzsal lezuhant, és az eleve romokban heverő épületekbe csapódott. Néhány eltévedt bomba egy egész épen álló tömböt zúzott szét.
– Hármon túlvagyunk – jelentette be Xavier. – Már csak huszonöt maradt.
– Hacsak nem vágnak vissza előbb – szólalt meg az egyik pilóta.
Omnius legtöbb gondolkodó gépével ellentétben a kimekek önálló akarattal rendelkeztek. Némelyik az eredeti Titánok közül maradt fenn; mások – a neokimekek – az Összehangolt Világok hitszegő kollaboránsaiból jöttek létre.
Mindannyian feláldozták emberi testüket azért, hogy minél jobban megközelíthessék a gondolkodó gépek eszményi tökéletességét.
A pajzsgenerátor-adótornyokat körülvevő csapatok parancsnoka, Powder kvartás összesített arzenálja teljes tűzerejével igyekezett visszaszorítani négy kimeket, akik veszélyesen közel kerültek az létfontosságú építményhez. Sikerült megsemmisítenie az egyik gépezetet, a három másik pedig bicegve visszavonult. Eközben Xavier és légiereje két újabb kimeket pusztított el.
A kocka fordulni látszott.
Xavier bombával telirakott kindzsaljai ismét támadásba lendültek, és a támadók újabb csoportját vették célba. A páncélozott földi járművek és tüzérségi lövegek támogatásával lőtték célpontjaikat, és sortűz sortüzet követett. A bombázás megrongálta az elöl haladó kimek lábait, és használhatatlanná tette a fegyverzetét. A kindzsalok körözni kezdtek felette, hogy rámérjék a végső csapást.
A központi ágyútorony, mely a kimek emberi agyát foglalta magába, váratlanul levált a testről. A záróreteszek vakító villanással törtek a magasba, hátrahagyva a tagolt lábakat. A páncélozott gömbszerű fémedény döbbenetes sebességgel emelkedett az égbolt felé, hogy mihamarabb kikerüljön a salusai fegyverek lőtávolából.
– Mentőkabin, ami az áruló agyát védelmezi. – Ahogy megszólalt, Xavier zihálni kezdett, és még több vért köhögött fel. – Nyissatok rá tüzet!
A kindzsalok lőni kezdték a kimek kabint, mely elegendő gyorsulással bírt ahhoz, hogy hamarosan elhagyhassa a bolygó légkörét.
– A fenébe! – A pilóták az egyre halványuló kondenzcsíkra tüzeltek, de a kimek kabin pillanatok alatt eltűnt a szemük elől.
– Ne pazaroljátok a lőszereteket! – szólt bele Xavier a komvonalba. – Ez többé már nem jelent veszélyt.
Xavier kábultnak érezte magát. Vagy hamarosan elveszíti az eszméletét... vagy haldoklik.
– Igenis, uram. – A kindzsalok visszafordultak, és a következő kimekre összpontosítottak.
Mikor azonban a támadók megint újabb ellenséget vettek célba, az a kimek is kilőtte a mentőkabinját, és az agytároló edény ágyúgolyóként tört az ég felé.
– Hé! – sopánkodott az egyik pilóta. – Elszökött, mielőtt kicsipkézhettük volna a fülét!
– Talán működésbe hoztuk a „fordulj-sarkon-és-iszkolj-gyorsan-el” programjukat – horkantotta feleletként egy másik pilóta.
– Nem számít, amennyiben meghátrálnak – mondta Xavier, de már alig bírta tartani magát. Abban reménykedett, hogy nem veszíti el a gépe fölötti uralmat és csapódik a talajba. – Irány a következő célpont! Kövessetek!
Mintha jelre reagáltak volna, a megmaradt kimekek együttesen hátrahagyták gépharcos-testüket. A mentőkabinok petárdákként lövelltek a magasba, és vakon törtek át a zavaró pajzshálózaton a világűrbe, ahol a robotflotta összegyűjthette őket.
Mikor a kimekek véget vetettek az ostromnak, az életben maradt salusai védők zilált ujjongásban törtek ki a város helyét elfedő romhalmaz felett.
Az ezt követő néhány órában a túlélők sorra jöttek elő Salusa óvóhelyeiből, pislogva kémlelték a gomolygó füstfellegeket, s a győzelem felett érzett diadalmámorukba keserű döbbenet vegyült.
Miután a kimekek megfutamodtak, a csalódott robotflotta seregnyi rakétát lőtt ki a bolygóra, de a géláramkörös irányítószerkezetek szintén csődöt mondtak. A hagyományos salusai rakétaelhárító-rendszer megsemmisítette az összes gépi harceszközt, mielőtt bármelyik célba érthetett volna.
Végül pedig, mikor a visszarendelt hadihajók a Gamma Waiping rendszer határai felől támadni kezdték a robotflottát, a gondolkodó gépek újrakalkulálták győzelmi esélyeiket – az eredményt nem találták megnyugtatónak –, és a visszavonulás mellett döntöttek, nem kevés roncsot hagyva hátra maguk után a bolygó körül.
A felszínen, Zimiában továbbra is tűzvész tombolt, s a kőtörmelék között holttestek tízezrei hevertek.
Xavier a csata folyamán még tartotta magát, ám azt követően alig állt már a lábán. Tüdeje megtelt vérrel; szájában savas ízt érzett. Nem engedte, hogy az egészségügyiek és a hadsebészek először őt lássák el, és az utcákon rekedt súlyosabb sérültekhez irányította őket.
A Parlament Csarnokának legfelső szintjéről, egy erkélyről tekintett alá a rettenetes pusztítás végeredményére. A világ bágyadt vöröses színben úszott előtte, aztán mintha kicsúszott volna alóla a talaj, és megtántorodott. Hallotta, hogy a háta mögött a szárnysegédek orvosért kiáltanak.
Ezt nem tekinthetem győzelemnek, gondolta, és elájult.
- - -
A sivatagban az élet és halál között húzódó vonal éles és szélsebes.
ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET AZ ARRAKISRÓL
Távol a gondolkodó gépektől és a Nemesek Szövetségétől, a sivatag sohasem változott. A Zenszunik leszármazottai, akik valaha az Arrakison kerestek menedéket, most elszigetelt barlangi közösségekben tengődtek a kíméletlen körülmények között. Vajmi kevés örömet találtak az életben, mégis nap mint nap küzdöttek a fennmaradásért.
A napsugarak szakadatlanul zúdultak a homokóceánra, és melegítették a dűnéket, melyek hullámként fodrozódtak, s törtek meg a képzeletbeli partokon. Néhány fekete szikla meredt az ég felé a porszerű szegetekből, de sem a hőség, sem a démoni férgek elől nem nyújtottak menedéket.
A fiú e kietlen táj látására vágyott a legkevésbé. A többiek megvádolták őt, és tüstént kirótták rá a büntetést. Ártatlansága senkit sem érdekelt.
– Eredj, Szelim! – kiáltottak rá a fenti barlangok valamelyikéből. – Távozz innen!
Szelim ráismert ifjú barátja – vagyis egykori barátja –, Ebrahim hangjára. A másik fiú talán megkönnyebbült, a jogrend szerint ugyanis rá várt volna a száműzetés és a halál, nem Szelimre. Ám egy árvagyerek elvesztése felett senki sem kesereg, s ezért az igazságszolgáltatás Zenszuni válfaja értelmében Szelimet űzték el.
Érdes hang szólt utána:
– A férgek köpjék ki a nyavalyás irhádat! – Az öreg Glyffa átkozta meg, aki egykoron anyja helyett az anyja volt. – Tolvaj! Vízcsenő!
A törzs kövekkel kezdte hajigálni a barlangokból. Az egyik éles kődarab eltalálta a rongyot, amit fekete hajára terített, hogy megvédje őt a nap gyilkos sugaraitól. Szelim behúzta a nyakát, de azt az örömet már nem adta meg nekik, hogy lekushadjon. Szinte mindenétől megfosztották, de amíg lélegzik, az önérzetét nem vehetik tőle el.
Dhartha naib, a sziecs vezetője dugta elő a fejét.
– A törzs szólott.
Hiába esküdözött volna rá, hogy ártatlan, de mentségekkel és magyarázatokkal sem ért volna el sokat. A fiatalember igyekezett megtartani az egyensúlyát, miközben a meredeken lefelé lejtő úton lehajolt egy éles kőért. A követ tenyerében tartva visszanézett a nemzetségére.
Szelim mindig is ügyesen bánt a hajítókövekkel. Régebben gyakran ejtett hollókat, kenguruegereket vagy gyíkokat, amik aztán mind a közös kondérba kerültek. Ha elég pontosan céloz, kidobhatja a naib egyik szemét. Az ítélethozatal előtt Szelim látta, ahogy Dhartha odasúg valamit Ebrahim apjának, és figyelte, miként tervelik ki, hogy a tettes helyett rá hárítsák a felelősséget. Szelim büntetését a megfelelő intézkedések és nem az igazság alapján szabták ki.
Dhartha naib szeme felett sűrű szemöldök sötétlett, koromfekete haját pedig egy fakó fémgyűrűvel lófarokba kötve hordta. Bal orcáját lilás mértani alakzatokat, sötét szögeket és egyenes vonalakat ábrázoló tetoválás tette egyénivé. A felesége rajzolta bele az arcába egy acéltű, és a Zenszunik terrárium kertjeiben termesztett bütykös tintalián nedvének segítségével. A naib ádázul nézett le a fiúra, mintha arra bíztatná Szelimet, hogy dobja meg a kővel, hiszen válaszképp a többi Zenszuni hatalmas kődarabokat zúdítana rá.
Egy efféle megtorolás viszont túl gyorsan megölné. Ehelyett a törzs kitaszította Szelimet a zárt közösségből. Az Arrakison pedig nem lehetett segítség nélkül életben maradni. A sivatagi lét megkövetelte az együttműködést, a rárótt feladatokat maradéktalanul elvégző egyéneket. A Zenszunik szemében a lopás – különösen a víz eltulajdonítása – az elképzelhető legaljasabb bűnnek számított.
Szelim zsebre tette a követ. Rá sem hederített a gúnyolódásra és a sértésekre, hanem bandukolt tovább lefelé, a nyílt sivatag felé.
Dhartha olyan hangon kántált, ami a viharos szelek mély zúgására emlékeztetett.
– Szelim, akinek se anyja, se apja nincs – Szelim, akit a törzs az övéi közé fogadott – bűnösnek találtattál a törzs vízkészletének megrövidítésében. Ezért át kell szelned a homoksivatagot. – Dhartha felemelte a hangját, és odakiáltott, mielőtt az elítélt hallótávolságon kívül került volna. – Akadjon meg a csontod Shaitan torkán!
Szelim egész életében többet dolgozott szinte mindenki másnál. Mivel nem ismerték a szüleit, a törzs megkövetelte tőle a serénységet. Senki nem ápolta őt, ha megbetegedett, kivéve talán az öreg Glyffát; senki nem vette át tőle a terhei egy részét. Figyelte, mikor társai közül néhányan – még Ebrahim is – degeszre itták magukat a mértéktelen családi vízadagokból. A másik fiú mégis kiivott egy egész literkanna őrizetlenül hagyott állott vizet, mivel bolond módon azt remélte, hogy senki nem veszi majd észre. Milyen könnyen rákente Ebrahim egykori barátjára a gaztettet, mikor felfedezték a hiányt...
Mikor Szelimet elűzték a barlangokból, Dharhma egyetlen korty vizet sem adott neki az útra, hiszen azzal a törzs készleteit pocsékolta volna. Egyikük sem számított rá, hogy Szelim egy napnál tovább életben marad, még ha sikerülne is elkerülnie a sivatag félelmetes szörnyetegeit.
Szelim az orra alatt dohogott, tudván, hogy senki nem hallhatja.
– Teljen meg a szád porral, Dhartha naib!
A fiú leugrott a szirtektől elvezető útra, miközben a többiek odafentről egyre szitkokat szórtak rá. Egy elhajított kődarab zúgott el a füle mellett.
Mikor a sziklafal talapzatához ért, mely pajzsként védte a törzset a sivataggal és a démoni homokférgekkel szemben, Szelim egyenesen nekivágott a sivatagnak, hogy minél messzebb kerülhessen. Száraz hőség csapott az arcába. A fentről figyelők bizonyosan meglepődnek majd, mikor látják, hogy a dűnék felé veszi az útját ahelyett, hogy meghúzódna valamelyik sziklába vájt barlangban.
Mégis, mit veszíthetek?
Szelim elhatározta, hogy sohasem tér vissza, hogy segítségért könyörögjön. Ehelyett büszkén kisétál a dűnék közé, amilyen messze csak képes. Inkább meghal, mintsem az ilyenek bocsánatáért esedezzen. Ebrahim azért hazudott, hogy a saját életét mentse, Dhartha naib azonban sokkal súlyosabb bűnt követett el Szelim szemében, mikor tudatosan halálra ítélt egy árvát, kizárólag azért, mert így nem kellett felbolygatnia a törzsi viszonyokat.
Szelim kiválóan ismerte a sivatagot, de az arrakisi környezet különösen kegyetlennek számított. Mióta a Zenszunik letelepedtek itt, nemzedékeken át senki nem tért vissza a száműzetésből. A végtelen sivatag nyom nélkül elnyelte őket. Szelim egyetlen vállára terített pokróccal, az övébe tűzött tömzsi tőrrel, és egy kihegyezett fémsétabottal – egy Arrakis City űrkikötőjének szeméttelepéről kimentett relikviával – vágott neki a pusztaságnak.
Talán érdemes lenne az űrkikötőbe mennie, hátha munkát kap valamelyik más bolygóról származó kereskedőnél, például kipakolhatja a szállítmányt egy ideérkezett hajóról, vagy elrejtőzhet a bolygóról bolygóra vándorló egyik űrjárművön, melyeknek akár évekig is eltarthat, hogy elérjék következő úti céljukat. Ám efféle hajók csupán ritkán szálltak le az Arrakison, mivel az távol esett a főbb kereskedelmi útvonalaktól. Ráadásul, ha csatlakozik a furcsa külvilágiakhoz, Szelimnek esetleg túl sokat kell feladnia saját egyéniségéből. Inkább egyedül tengeti az életét a sivatagban – feltéve, hogy megmarad...
Szelim még egy éles követ zsebre rakott – ezzel még fentről próbálták eltalálni őt. Ahogy a hegyfal lassan elveszett a messzeségben, egy harmadik szilánkot is talált, ami megfelelő hajítókőnek ígérkezett. Előbb-utóbb élelmet kell szereznie. Ha sikerül elejtenie egy gyíkot, a húsát szopogatva valamivel tovább elélhet.
Ahogy egyre mélyebben behatolt a sosem nyugvó pusztaságba, Szelim a Zenszuni barlangoktól távol elnyúló, hosszú sziklafélszigetet kémlelte. Ott elkülönülve élhetne a törzstől, mégis minden átvészelt nap végén rájuk nevethetne. Fityiszt mutathatna nekik, és durva tréfákat ereszthetne el anélkül, hogy Dhartha naib meghallaná.
Szelim hirtelen mozdulattal a süppedős dűnébe mélyesztette a sétabotját, mintha valamely elképzelt ellenséget akarna ledöfni. Megvető buddiszlám jelképet vájt a homokba, egyik szélén nyíllal, mely a szirti hajlékok felé mutatott. Különös kéjjel töltötte el dacos tette, noha egy nap se kell hozzá, hogy a sértő szimbólumot eltörölje a szél.
Rázendített egy régi dalra, és erőltetett jókedvvel meggyorsította lépteit. A távoli félsziget vakítón csillogott a délutáni napfényben, Szelim pedig megpróbálta meggyőzni magát, hogy az kifejezetten hívogatónak hatott. Hetvenkedő hangulata egyre fokozódott, minél messzebb került kínzóitól.
Ám mikor egy kilométerre megközelítette a menedéket adó fekete sziklát, Szelim érezte, hogy megremeg lába alatt a laza homok. Rögtön tudatosodott benne a veszély, és mikor felnézett, homokhullámokat pillantott meg, melyek egy mélyen a dűnék alatt haladó hatalmas lény útvonalát mutatták.
Szelim futásnak eredt. Csúszva-kúszva igyekezett átvergődni a süppedős homokbuckán, kétségbeesetten ügyelve, nehogy elessen. Egy pillanatra sem lassított, szaladt a taraj mentén, de tudta, hogy még ez a magas dűne sem jelenthet különösebb akadályt a közelgő homokféreg számára. A sziklafélsziget kétségbeejtően távolinak tűnt, a démon pedig egyre közelebb került.
Szelim farolva megállásra kényszerítette magát, habár hevesen kalapáló szíve hajtotta volna, hogy szaladjon tovább. A férgek a rezgéseket követték, ő pedig úgy rohant, akár egy rémült kisgyerek, ahelyett, hogy mozdulatlanná dermedt volna, mint a fortélyos sivatagi nyúl. A behemót szörnyeteg mostanra bizonyosan célba vette őt. Vajon hányan torpantak már meg így, iszonyodva, hogy térdre hulljanak, és utolsó imájukkal várják be, míg felfalják őket? Eddig senki sem élte túl a találkozást egy ilyen gigantikus sivatagi szörnnyel.
Hacsak be nem tudta csapni... elterelni a figyelmét.
Szelim erőt vett magán, és kővé dermesztette a végtagjait. Megragadta az első maroknyi hajítókövet, és amilyen messze csak tudta, a dűnék közötti hasadékba dobta. A kő tompa dobbanással földet ért – s a baljóslatú fodrozódás, mely a féreg közeledtét jelezte, valamelyest irányt változtatott.
A fiú még egy követ elhajított, aztán egy harmadikat, hogy a dobszerű ritmussal elcsalogassa, elirányítsa magától a férget. Szelim sorra hajigálta a köveket, a féreg pedig kissé elfordult, és hozzá egészen közel kiemelkedett a dűnék közül.
Szelim üres kézzel állt – nem maradt több esélye, hogy eltérítse a monstrumot.
A féreg szélesre tárt torokkal nyelte a homokot s a köveket, hátha élelmet talál. Szelim bakancsa alatt, a féreg nyomvonalának peremén megmozdult, majd morzsolódni kezdett a homok, s a fiú tudta, hogy nemsokára elnyeli őt a szörnyeteg. A féreg leheletéből kiérezte az orrfacsaró fahéjszagot, gigászi bendőjében pedig tüzet vélt fellobbanni.
Dhartha naib bizonyosan kineveti, mikor megtudja, miféle sorsra jutott az ifjú tolvaj. Szelim ordítva elátkozta őt. Aztán ahelyett, hogy megadná magát, úgy döntött, inkább támadni fog.
Az üreges szájnyílás közelében egyre erősödött a fűszer illata. A fiatalember marokra fogta fém sétabotját, és elrebegett egy imát. Mikor a féreg kiemelkedett a dűne alól, Szelim ráugrott az állat ívelt, kérges hátára. A magasba emelte a fémpálcát, és – akár egy dárdát – beledöfte a kihegyezett végét a féreg páncélszerűen keménynek és áthatolhatatlannak hitt bőrébe. A bot hegye ehelyett lágy, rózsaszín húst talált a szelvények között.
A szörnyeteg úgy reagált, mintha maulaágyúval tüzeltek volna rá. Kínlódva csapkodni, vagdalkozni és vonaglani kezdett.
A meglepett Szelim még mélyebbre vájta a sétabot hegyét, és teljes erejével belekapaszkodott. Lehunyta a szemét, fogát összeszorította, és két lábát elöl megvetve igyekezett egyenesen tartani magát. Ha elereszti a botot, semmi esélye sincs.
A féreg heves reakciója ellenére az apró dárda nem ejthetett rajta komolyabb sebet; csupán a feldühödött emberhez hasonló módon viselkedett, aki vad mozdulattal csap le egy cseppnyi vérre szomjas legyet. A szörnyeteg bármelyik pillanatban visszaáshatja magát a homokba, és magával ragadhatja Szelimet.
A lény azonban meglepő módon egyenesen előre törtetett, és magasan a dűnék fölé tartotta a sérült hámréteget, nehogy a homok feldörzsölje.
A rémült Szelim görcsösen kapaszkodott a féregbe döfött botba – aztán hangosan felnevetett, mikor tudatosodott benne, hogy voltaképp meglovagolta a félelmetes Shaitant! Megtette ezt előtte bárki is? Ha igen, akkor sem élte senki túl, hogy elmesélhesse.
Szelim megállapodott önmagával és Buddallahhal, hogy ha tőle függ, nem győzheti le őt sem Dhartha naib, sem ez a sivatagi démon. Hátrarántotta a dárdát, és még tágabbra nyitotta a húsos szelvényt, amitől a féreg a homok felszínére emelkedett, mintha így lerázhatná a hátára akaszkodott idegesítő élősködőt...
Az ifjú száműzött végül nem jutott el a sziklanyelvig, ahol eredetileg megtelepedni szándékozott. Ehelyett a féreg a sivatag mélye felé fordult... és korábbi életének színterétől jókora távolságra vitte őt.
- - -
A számítógépek megtanítottak minket
egy nemleges tételre, nevezetesen,
hogy a vezérelvek lefektetése ez emberek,
és nem a gépek a feladata.
RELL ARKOV, A NEMESEK
SZÖVETSÉGÉNEK ALAPÍTÓ ÉRTEKEZLETÉN
Miután visszaverték őket a Salusa Secunduson, a gondolkodó gépek flottája megindult a távoli Corrinon található bázis felé. Otthon a számítógépes örökelme bizonyosan nem fogadja örömmel a vereségről beszámoló jelentéseket.
A megmaradt neo-kimekek mintegy Omnius ölebeiként követték a megvert robotflottát. Az eredeti Titánok hat életben maradt tagja – Agamemnón és elitcsapata – azonban elterelő hadmozdulatot készítettek elő. Elérkezett az alkalom, hogy megvalósítsák saját elképzeléseiket az elnyomó örökelme ellenében...
Mialatt a szétszóródott hadihajók, fedélzetükön az éber figyelőkutaszokkal átszelték a rettentő csillagközi űröket, Agamemnón hajója óvatosan irányt változtatott. Miután megmenekült a Salusai Milícia elől, a kimek tábornok agytároló edényét a megperzselődött és megrongálódott gépharcos-testből egy csillogó, páncélozott hordeszközbe helyeztette át. A vereség ellenére elégedettnek és elevennek érezte magát. Mindig lesznek csaták, nem számít, hogy az állatias emberekkel vagy Omniusszal kell megküzdeni.
Az ősöreg kimekek teljes komcsendben haladtak, nehogy egy eltévedt elektromágneses hullám elárulja hollétüket a visszavonuló gépi flotta valamelyik kisodródott hajója előtt. Gyorsabb, veszélyesebb útvonalat jelöltek ki maguknak, amely közelebb haladt el az akadályt jelentő égitestekhez, mint azt a veszélykerülő robotok biztonságosnak ítélték volna. A rövidebb út elegendő időt biztosított az ármánykodó kimekeknek, hogy titokban értekezhessenek.
Mikor egy forrongó vörös törpecsillag keresztezte az útjukat, a Titánok a halovány nap körül keringő himlőhelyes, torz szikladarab körül gyűltek öszsze. Az ionizált részecskékkel terhes, lucskos csillagszél és az erős mágneses terek elrejtik őket a robotok letapogatói elől. Az Omnius szolgálatában eltöltött ezer év alatt Agamemnón megtanulta, miként járhat túl az átkozott örökelme eszén.
A hat kimek a számítógépesített navigációs rendszer helyett saját emberi szakértelme igénybe vételével irányította el hajóját a planetoidához. Agamemnón egy ásító kráter üregét választotta ki a találkozó helyszínéül, s a Titánok sorra tették le hajóikat a fodrozódó felszín szilárd pontjain.
Hajója belsejében Agamemnón mechanikus karokkal kiemelte a vezérlő foglalatból, és egy hat lábbal ellátott, mély fekvésű, önjáró földi testbe helyezte agytároló edényét. Miután magára kapcsolta a neuródákat, melyek az elektrofolyadék révén álltak érintkezésben az agyával, kipróbálta a csillogó végtagokat, megemelgette a fémtalpakat, és beszabályozta a hidraulikát.
Ebben a kecses gépi testben sétált le a rámpán a porózus sziklára. Aztán a többi Titán is csatlakozott hozzá, járótestük fedetlen belső szerkezetének és létfenntartó rendszereinek nem árthatott a lobogó hőség, sem a sugárzás. A koromsötét, légüres égbolton halványan derengett a vérágas törpecsillag.
Az életben maradt Titánok egyike odalépett a tábornok gépi testéhez, hogy szerelmes simogatásra emlékeztetően, lágyan összeérintsék nyomásérzékelő párnáikat. Júnót zseniális stratégaként ismerték, és emberi testét viselve egykor Agamemnón szeretője volt. Most, egy évezred elteltével, éppoly szorosan kötődtek egymáshoz, és a hatalom vágynövelő hatása szinte önmagában elegendőnek bizonyult nekik.
– Rövidesen nekivágunk, szerelmem? – érdeklődött Júnó. – Avagy várnunk kell még néhány évszázadot?
– Kevesebbet, Júnó. Sokkal kevesebbet.
Másodjára Barbarossa lépett oda hozzá, aki lényegében Agamemnón barátja volt immár ezer esztendeje.
– Nekem már minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnik – mondta. A Titánok hajdani hatalomátvételekor Barbarossa jött rá, miként zavarhatják össze az Óbirodalom mindenütt jelenlévő gondolkodó gépeit. A szerény zseni szerencsére kellően előrelátó volt ahhoz, hogy felülírhatatlan korlátozásokat építsen bele a programokba, melyek meggátolják a gondolkodó gépeket abban, hogy közvetlenül kárt tegyenek a Titánokban. – Agamemnón és kimek társai e korlátozásoknak köszönhették az életüket az örökelme csalárd palotaforradalmát követően.
– Nem tudom eldönteni, inkább a számítógépeket, vagy az embereket zúznám-e szívesebben porrá – szólalt meg Ajax. Az eredeti kimekek érdekeinek legerőteljesebb érvényre juttatója, a brutális verekedő nehézkesen zakatolva indult meg feléjük mindenki másénál masszívabb járótestében, mintha azt még mindig néhai szerves testének izmai mozgatnák.
– Kétszeres biztosítás szükséges minden egyes tervünk nyomainak eltüntetéséhez. – Dante, a képzett bürokrata és könyvelő könnyedén átlátta a legbonyolultabb részleteket is. A Titánok közül egyedül őt nem jellemezte drámaiság vagy kellem. Az Óbirodalmat viszont soha nem dönthették volna meg az ő agyafúrt közigazgatási és adminisztratív manipulációi nélkül. Mivel hiányzott belőle a többi hódító hivalkodása, Dante csendben kidolgozta a hatalom méltányos megosztásának tervét, mely lehetővé tette, hogy a Titánok egy évszázadon át zökkenőmentesen kormányozzanak.
Mígnem a számítógépek mindentől megfosztották őket.
A kegyvesztett Xerxész bandukolt le utolsóként a védett kráterbe. E legalázatosabb Titán valaha megbocsáthatatlan hibát követett el, mely lehetővé tette a törekvő újszülött számítógépnek, hogy mindannyiukat megnyomorítsa. Noha a Titánok egyre fogyatkozó csapatának továbbra is szüksége volt Xerxészre, Agamemnón soha nem bocsátotta meg neki a baklövését. Az elkeseredett Xerxész évszázadokon át igyekezett jóvá tenni a tévedést. Abban a nevetséges hitben élt, hogy Agamemnón ismét elfogadja őt, amennyiben módot talál rá, hogy helyrehozza a hibáját, a kimek tábornok pedig kihasználta a lelkesedését.
Agamemnón a nyílt terepen át a kráter beárnyékolt pereméhez vezette összeesküvő társait. Itt, a széttört szikladarabok és a félig megolvadt kőtömbök között az emberi agyakkal ellátott gépezetek összedugták a fejüket, hogy gaz terveket forraljanak, miként állhatnának bosszút a gépeken.
Xerxész, hibái ellenére, soha nem árulná el őket. Ezer évvel ezelőtt a Titánok közösen a sebészi átalakítást választották a halandóság helyett, hogy testetlen agyaik örökké élhessenek, és állandósíthassák uralmukat. Az egyezséggel drasztikus döntés született.
Manapság Omnius alkalomadtán azzal jutalmazta emberi híveit, hogy őket is neo-kimekekké operáltatta. Az Összehangolt Világokon mindenfelé géptestbe ültetett agyak ezrei szolgálták odaadóan az örökelmét. Agamemnón azonban senkiben sem bízhatott, aki önként az örökelme mellé szegődött.
A kimek tábornok egy szűk hullámsávon sugározta a szavait, mely közvetlenül a Titánok gondolat-feldolgozó központjába hatolt bele.
– Még hetekig nem számítanak az érkezésünkre a Corrinon. Arra óhajtom kihasználni ezt az alkalmat, hogy kidolgozhassuk az Omnius elleni csapás tervét.
– Épp ideje – szólalt meg Ajax dörmögve.
– Úgy véled, szerelmem, hogy az örökelme tespedtté és önelégültté vált... miként egykor az Óbirodalomban élő emberek? – kérdezte Júnó.
– A gyengeségnek semmiféle jelét nem tapasztaltam – vágott közbe Dante –, márpedig gondosan figyelemmel kísérem a változásokat.
– Mindig találni gyenge pontot – mondta Ajax, és hirtelen felrántotta egyik nehéz páncélzattal borított lábát, majd lyukat ütött a talajba –, feltéve, hogy minden erőnket beleadva igyekszünk kiaknázni azt.
Barbarossa egyik mellső végtagjával megkocogtatta a kemény sziklát.
– Ne tévesszen meg senkit a mesterséges értelem. A számítógépek nem úgy gondolkodnak, mint az emberek. Omnius még ezer év után sem engedi, hogy elkalandozzon a figyelme. Nagyobb feldolgozó kapacitással és több figyelőkutasszal rendelkezik, mint amennyit elképzelni tudunk.
– Vajon gyanakszik ránk? Omnius kétkedik a hűségünkben? – Xerxész hangja már most aggodalomról árulkodott, pedig épphogy elkezdődött a megbeszélés. – Ha azt hiszi, hogy összeesküvést szövünk ellene, miért nem semmisít meg egyszerűen minket?
– Néha olyan érzésem támad, mintha valami léket ütött volna az agytároló edényeden – jegyezte meg Agamemnón. – Az Omnius programjába beépített korlátozások nem engedik neki, hogy elpusztítson minket.
– Nem kell mindjárt gorombáskodni! Mindössze arra céloztam, hogy Omnius annyira erőssé vált, hogy talán bármit felülírhat, amit Barbarossa egykor belé táplált.
– Még nem annyira erős, és soha nem is lesz. Hidd el nekem, hogy tudtam, mit teszek – mordult fel Barbarossa. – Ne feledd: Omnius minél hatékonyabb szeretne lenni. Nem fog fölöslegesen intézkedni, nem pazarolja a készleteit. Mi pedig a készleteibe tartozunk.
– Ha Omnius ennyire vágyik rá, hogy hatékonyan kormányozzon – vetette közbe Dante –, akkor egyáltalán miért tart maga körül emberi rabszolgákat? Még a legkezdetlegesebb robotok, és a minimális mesterséges intelligenciával ellátott gépek is sokkal kevesebb ráfordítással elvégzik a feladatukat.
Agamemnón kilépdelt a sűrű homályból a vakító fénybe, aztán visszabandukolt. Az összeesküvők úgy várakoztak körülötte, akár holmi hulladékfémből összetákolt rovarok.
– Évek óta unszolom Omniust, hogy pusztítsuk el az Összehangolt Világok minden emberi foglyát, de nem hallgat rám.
– Talán azért nem hajlik rá, mert eredetileg az emberek teremtették meg a gondolkodó gépeket – vetette közbe Xerxész. – Omnius talán Isten megtestesüléseként fogja fel az embereket.
– Csak nem azt akarod sugallni ezzel, hogy a számítógépes örökelme mélységesen vallásos? – Kérdezte feddőn Agamemnón, mire a kegyvesztett kimek tüstént elhallgatott.
Barbarossa türelmes tanítóként magyarázni kezdett:
– Nem, dehogy... Omnius egyszerűen nem óhajt energiát pazarolni rá, vagy nincs ínyére a zűrzavar, amit egy efféle lépés okozna. Az embereket készletei részének tekinti, s ekképp nem akarja fölöslegesen pocsékolni őket.
– Évszázadok óta próbáljuk meggyőzni az ellenkezőjéről – jegyezte meg Ajax.
Agamemnón, aki nem felejtette, hogy a biztonságos időablak hamarosan bezárul, nem hagyta leragadni a beszélgetést.
– Módot kell találnunk rá, hogy radikális változást idézhessünk elő. Ha sikerül kiiktatnunk a számítógépeket, mi Titánok ismét uralkodhatunk a neokimekek közül toborzott híveink támogatásával. – Elfordította érzékelő tornyát. – Egyszer már átvettük a hatalmat, és másodszor is meg kell tennünk. Az első alkalommal, mikor a Titánok még emberi alakban megdöntötték a tespedő Óbirodalmat, a küzdelem javát a harci robotok végezték helyettük. Tlaloknak, Agamemnónnak és a többi lázadónak csupán onnan kellett folytatniuk, ahol elődeik abbahagyták. Ezúttal azonban maguknak Titánoknak kell felvállalni a küzdelmet.
– Talán fel kellene kutatnunk Hekatét – javasolta Xerxész. – Egyedül ő nem került soha Omnius befolyása alá. Ő a mi adunk.
Hekaté, Ajax egykori szerelmese volt az egyedüli Titán, aki lemondott a hatalmáról. Még a gondolkodó gépek hatalomátvétele előtt nekivágott a világűrnek, és azóta sem hallottak felőle. Agamemnón azonban képtelen lett volna bízni benne – még ha rá is találnának –, ahogy Xerxészben sem tudott megbízni. Hekaté egykor sorsukra hagyta őket; nem ilyen szövetségesre volt szükségük.
– Máshol kell keresnünk segítőtársakat, és minden lehetőséget ki kell aknáznunk – állapította meg Agamemnón. – Vorian fiam egyike azon keveseknek, akik beléphetnek a Terra-Omnius központi épületegységébe, ahonnan az örökelme rendszeresen frissítéseket küld a többi összehangolt világra. Esetleg hasznát vehetnénk.
Júnó nevetést imitált.
– Megbíznál egy emberben, szerelmem? Az egyik kis hitvány féregben, akit oly szívesen eltaposnál? Pár pillanattal ezelőtt még az egész fajt kiirtásra ítélted volna.
– Vorian az én génjeimből származik, és eddigi legígéretesebb ivadékom. Figyeltem és oktattam. Már vagy egy tucatszor végigolvasta az emlékirataimat. Meggyőződéssel hiszem, hogy egy napon méltó utódómnak bizonyul.
Júnó minden más Titánnál jobban megértette Agamemnónt.
– Tizenkét korábbi fiad esetében is hasonlókat reméltél, ha jól emlékszem. Mégis találtál ürügyet rá, hogy megölhesd mindegyiket.
– Bőséges mennyiséget megőriztem a spermámból, mielőtt kimekké alakíttattam magam, és nem sürget az idő – felelte Agamemnón. – De Vorian... ah, Vorian, úgy hiszem, ő lesz a megfelelő. Egy napon majd megengedem neki, hogy kimekké legyen.
Ajax szólt közbe dörgő hangon:
– Egyszerre nem harcolhatunk két komoly ellenféllel. Miután Barbarossának a gladiátor arénában aratott győzelme jutalmaként Omnius végre engedélyt adott, hogy rátámadjunk a hrethgirekre, azt javaslom, legjobb tudásunk szerint fejezzük be a megkezdett háborút. Aztán majd sort keríthetünk Omniusra is.
A kráter árnyékától takart kimekek többé-kevésbé egyetértően dünnyögtek. A Szövetséghez tartozó emberek évszázadokkal korábban lerázták magukról a Titánok uralmának igáját, az ős-kimekek pedig azóta is gyűlölettel viseltettek irántuk. Dante optikai érzékelőszálai előre-hátra jártak, miközben számot vetett magában.
– Igen, az embereket valószínűleg könnyebben legyőzhetjük.
– Közben továbbra is keressük a módját, miként szabadulhatnánk meg Omniustól – tette hozzá Barbarossa. – Mindent a maga idejében.
– Talán helyesen ítéled meg a helyzetet – ismerte el Agamemnón. A kimek tábornok nem szerette volna sokkal tovább elnyújtani a titkos gyűlést. A többiek élén visszamasírozott a hajókhoz.
– Előbb elpusztítjuk a Szövetséghez tartozó embereket. Ezt ugródeszkaként használva aztán a nehezebb ellenfélre összpontosítunk.
- - -
A logika vak, és gyakran csupán a saját múltját ismeri.
A GENETIKÁTÓL A FILOZÓFIÁIG – ARCHÍVUMOK,
A ROSSAKI VARÁZSLÓNŐK SZERKESZTÉSÉBEN
A gondolkodó gépek vajmi keveset törődtek az esztétikával. Az Omnius frissítőhajó – egy tervezési véletlennek köszönhetően – mégis szemgyönyörködtetően elegáns, ezüst és fekete járművé sikeredett, mely szinte lándzsaként száguldott a kozmosz végtelen tereiben, ahogy az Összehangolt Világok egyikéről a másikra utazgatott. Miután végzett az épp esedékes frissítések célba juttatásával, az Álomutazó hazafelé tartott a Földre.
Vorian Atreides szerencsésnek tartotta magát, amiért ily életbevágóan fontos feladatot bíztak rá. Az Agamemnón mélyhűtött spermájával megtermékenyített rabszolganő fiaként Vorian egészen a Titánok Idejéig, sőt, évezredekkel korábbra, az ókori görög Atreusz-házig, és egy másik Agamemnónig vezethette vissza a családfáját. Apja társadalmi rangjának révén a huszonegy éves Vor korábban a gondolkodó gépek felügyelete alatt nevelkedett és tanult a Földön. Egyike volt a kevés emberi „megbízottaknak”, akik szabadon mozoghattak Omnius szolgálatában.
Dicső eleinek minden történetét olvasta már a terjedelmes visszaemlékezésekben, melyeket apja írt, hogy lejegyezze jeles tetteit. Vor puszta irodalmi alkotásnál többnek: már-már szakrális történelmi dokumentumnak tartotta a Titán tábornok nagyszabású művét.
Közvetlenül Vor munkaállomása előtt az Álomutazó kapitánya, egy autonóm robot, tévedhetetlen biztonsággal kezelte a műszereket. Seurat vörösfém bőrhártyája polimer merevítőkből, ötvözött fémtámasztékokból, géláramkörös processzorokból és csévélt elasztiszövet izomzatból álló emberszerű testre feszült rá.
Miközben Seurat a műszereket figyelte, időről időre rákapcsolódott a hajó nagy hatótávolságú lokátoraira, vagy optikai érzékelőszál nyalábjaival az űrt kémlelte a hajóablakon át. A robot kapitány több programot egyszerre futtatva társalgott az emberként alárendeltjének számító másodpilótával. Seurat furcsa és sajnálatos módon előszeretettel mesélt ősrégi vicceket.
– Vorian! Mit kapsz, ha egy disznót keresztezel az emberrel?
– Micsodát?
– Egy ugyanolyan falánk, bűzös és lusta dögöt, mint amilyen a kétlábú őse volt!
Vorian udvarias kuncogással méltányolta a kapitány tréfáját. Seurat élcei többnyire azt bizonyították, hogy a kapitánynak valójában nincs humorérzéke. Ha Vor nem nevetett, addig mondta a vicceket egymás után, míg ki nem váltotta a kívánt reakciót.
– Nem félsz, hogy a navigációs rendszerek vezérlésében hibázol, miközben engem szórakoztatsz?
– Sohasem hibázom – felelte Seurat szaggatott géphangján.
Vort felvillanyozta a kihívás.
– Na és, ha szándékosan tönkretenném a hajó valamelyik létfontosságú egységét? Csak ketten tartózkodunk a fedélzeten, és végtére is csak álnok ember vagyok, a te halálos ellenséged. Megérdemelnéd a rengeteg csapnivaló viccedért cserébe.
– Egy utolsó rabszolga, vagy egy kézműves mesterember esetében nem csodálkoznék, de te soha nem tennél ilyet, Vorian. Túl sok a vesztenivalód. – Seurat hátborzongatóan finom mozdulattal hátrafordította barázdált rézvörös fejét, és még kevesebb figyelmet szentelt az Álomutazó műszereinek. – És még ha erre vetemednél is, időben rájönnék.
– Csak ne becsülj alá engem, vén Vasagyú. Apámtól azt tanultam, hogy fogyatékosságaink ellenére, mi emberek tartjuk a kezünkben az ütőkártyát, épp mivel annyira kiszámíthatatlanok vagyunk. – Vorian mosolyogva odasétált a robot kapitány mellé, és tanulmányozni kezdte a fémképernyőket. – Szerinted Omnius miért engem szokott megkérni rá, hogy összekuszáljam a gondosan megtervezett szimulációit, mikor a hrethgirek elleni támadásokat tervezi.
– Kizárólag a fejedben uralkodó gyalázatos és esztelen zűrzavar teszi lehetővé, hogy legyőzz valamely stratégiai játékban – felelte Seurat. – Öröklött képességekről szó sem lehet.
– A győztes mindig jobb képességekkel rendelkezik a vesztesnél – vágott vissza Vor –, függetlenül attól, hogyan határozod meg a versenyt.
A frissítőhajó állandó, a bolygókat sorra érintő útvonalon közlekedett az Összehangolt Világok között. Az Álomutazó – a tizenöt ilyen célra épített hajó egyike –, Omnius aktuális verziójának másolatait szállította, hogy összehangolják az egymástól messze eső bolygók örökelméit.
Az áramkörök bonyolíthatóságának korlátai és az elektromos átviteli sebességek szabtak határt a különálló gépek fizikai kiterjedésének; ily módon egyetlen számítógépes örökelme sem haladhatta meg egy bolygó méreteit. Viszont mindenfelé Omnius pontos másolatait lehetett megtalálni, mintegy véges elméjének klónjait. A rendszeres frissítéseknek köszönhetően, melyeket az Álomutazóhoz hasonló hajók juttattak el hozzájuk, Omnius egymástól független megtestesülései lényegében a gépek önkényuralma alá tartozó egész térségben megegyeztek egymással.
Tapasztalt utazóként Vor tudta, hogyan kell irányítani a hajót, Seurat kódjaival pedig bármely, a fedélzeten tárolt adathoz hozzáférhetett. Az évek során szoros barátság szövődött közte és a robot kapitány között, melynek eredete mások előtt örök rejtély maradt. Mivel már régóta hosszú időtartamokat töltöttek el együtt a világűrben, s közben mindenféléket megbeszéltek, ügyességi játékokat játszottak, történeteket meséltek egymásnak, fokozatosan áthidalták az ember és gép között tátongó szakadékot.
Időnként szórakozásból szerepet cseréltek, és úgy tettek, mintha Vor lenne a kapitány, Seurat pedig az ő robot beosztottja – akárcsak az óbirodalom idején. Az egyik ilyen szerepjáték közben Vorian hirtelen indíttatásból Álomutazónak keresztelte el a hajót, s az értelmetlen lírai elnevezést Seurat nem csupán eltűrte, hanem maga is használta.
Érző gépezetként Seurat rendszeresen új utasításokat és memóriafrissítéseket kapott az egyetemes Omnius elmétől, ám mivel oly sok időt töltött az örökelméről lekapcsolódva a csillagközi utazások alatt, önálló egyéniséggé és független akarattá fejlődött. Vor úgy vélte, Seurat a legnagyszerűbb gépi elme, noha időnként kifejezetten idegesítő tudott lenni. Különösen sajátos humora révén.
Vor összekulcsolta a kezét és megropogtatta az ujjizületeit. Kéjesen felsóhajtott.
– Nagyszerű érzés ellazulni. Milyen kár, hogy te nem vagy képes erre.
– Nekem nincs szükségem kikapcsolódásra.
Vorian vonakodott beismerni, hogy maga is sok szempontból alsóbbrendűnek – törékenynek, a fájdalmakkal, betegségekkel és a gépek esetében könnyedén helyrehozható sérülésekkel szemben csöppet sem ellenállónak – találta szerves testét. Abban reménykedett, hogy teste kellő ideig működőképes marad ahhoz, hogy végül elnyűhetetlen neo-kimekké alakíthassák át, akik valaha mind hozzá hasonló emberi megbízottak voltak. Egy napon Agamemnón majd engedélyt kap rá Omniustól, ha Vor mindent megtesz azért, hogy híven szolgálja az örökelmét.
Az Álomutazó hosszadalmas frissítő körútjának vége felé járt, az ifjú megbízott pedig örült, hogy immár hazafelé tartanak. Nemsokára újból találkozhat kiváló apjával.
Mivel a hajó háborítatlanul száguldhatott az űrben, Seurat baráti összecsapásra hívta ki úti társát. Leültek egy asztal mellé, és megszokott időtöltésükbe, egy rendszeres gyakorlással közösen kifejlesztett, szórakoztató játékba merültek el. A stratégiai összecsapás két idegen faj – a „voriánusok” és a „seuraták” – pontosan meghatározott képességekkel és korlátokkal rendelkező flottájának űrcsatájában bontakozott ki. Habár a robot kapitány tökéletes gépmemóriája hatalmas előnyt jelentett, Vor mégis képes volt fölékerekedni, hiszen újra meg újra ötletes taktikai megoldásokkal lepte meg ellenfelét.
Miközben felváltva elhelyezték hadihajóikat a képzeletbeli űrcsatatér különböző szektoraiban, Seurat emberi viccek és találós kérdések véget nem érő sorozatát bányászta elő elavult adatbázisaiból. Vor végül bosszúsan megjegyezte:
– Látom, hogy igyekszel elvonni a figyelmemet. Ezt meg kitől tanultad?
– Természetesen tőled, ez nem is kérdéses. – A robot sorolni kezdte, mely alkalmakkor próbálta Vor azzal felingerelni őt, hogy szabotázzsal fenyegetőzött, noha eszében sem volt beváltani az ígéretét, s közben előreláthatatlan vészhelyzetek szélsőséges eshetőségeit vázolta fel. – Úgy gondolod, hogy ez csalás? Te csalsz, vagy én?
A felismerés elkeserítette Vort.
– Elszomorít, hogy bárha tréfából is, de megtanítottalak a félrevezetésre. Szégyellem, hogy ember vagyok. – Agamemnón kétségkívül csalódna benne ennek hallatán.
Két körrel később Vor elveszítette a taktikai ütközetet. Már nem tudta beleélni magát a játékba.
- - -
Minden vállalkozás: játék – vagy tévedek?
IBLIS GINJO: A TELJES FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI
Xavier Harkonnen egy Zimia kiégett romjaira néző kertteraszon állt egymagában, komoran, és rettegve nézett a hamarosan megtartandó „győzelmi” díszszemle elé. Meleg délutáni napsugár simogatta az arcát. A sikolyok és robbanások zűrzavarát madárdal váltotta fel; a lágy szelek többségében eloszlatták a mérges gázokat.
Csakhogy a Szövetség nehezen tud majd újra magára találni. Többé semmi nem lesz ugyanaz.
Xavier még napokkal a csata után is füstfoszlányokat látott felszállni a felhőtlen ég felé a kőtörmelék közül. A korom szagát azonban nem érezhette. A kimek mérges gázok annyira szétroncsolták a nyálkahártyák szöveteit, hogy többé sem ízlelni, sem szagolni nem tud majd. Még a lélegzés is puszta gépies kötelességgé vált, és Xavier megfosztatott a friss levegő édes élvezetétől.
Ám nem hagyhatta elhatalmasodni a keserűséget, amikor annyian nálánál sokkalta többet veszítettek. Xaviert a kimek támadást követően az egyik salusai egészségügyi csapat hősies erőfeszítések árán tartotta életben. Serena Butler meglátogatta őt a kórházban, de mindössze az életfenntartó rendszerek, a gyógyszerek és a fájdalom ködén át tudta felidézni maga előtt a lányt. Rendkívüli körülmények között kettős tüdőátültetést hajtottak végre rajta, amihez a titokzatos tlulaxiak szolgáltatták az egészséges szerveket. Tudta, hogy Serena maga is fáradhatatlanul segédkezett a hadi sebészeknek és egy Tuk Keedair nevű tlulaxi testkereskedőnek, hogy sikeres legyen a gyógykezelés.
Xavier a szűnni nem akaró fájdalom ellenére, képes volt újra lélegezni. Megadatott neki, hogy ismét szembeszállhasson majd a gépekkel. A gyógyszereknek és a fejlett gyógymódoknak köszönhetően nem sokkal a beavatkozás után elhagyhatta a kórházat.
A támadás idején Keedair, a testkereskedő szokásos üzleti körútját bonyolította a Zimián, és épphogy csak túlélte a csatát. A távoli Thalim naprendszer Tlulax nevű, Szövetségen kívüli bolygóján népe szervfarmokon serénykedett, ahol emberi szíveket, tüdőket, veséket és a test más alkotórészeit tenyésztették ki életképes sejtekből. Miután visszaverték a kimek inváziót, a kifürkészhetetlen tlulaxi a zimiai központi tábori kórház hadi sebészeinek ajánlotta fel árukészletét. Hajója hűtőkamráiban a legkülönbözőbb testrészek mintadarabjai sorakoztak. Elképesztő szerencse, ismerte el Keedair ravaszul mosolyogva, hogy épp erre járt, és így a súlyosan megtizedelt salusai polgárok segítségére siethet, és enyhíthet a bajaikon.
A sikeres műtét után Keedair személyesen látogatta meg Xaviert az egészségügyi központban. A tlulaxi középmagas, ugyanakkor vékonydongájú férfi volt, sötét szemekkel és szögletes arcberendezéssel. Hosszú, sötét, szorosan összefont copf lógott le a bal orcája mellett.
Xavier levegőt vett, majd vigyázva megszólalt érdes hangján:
– Mily szerencse, hogy épp erre jártál egy egész hajónyi készlettel.
Keedair egymáshoz dörzsölte hosszú ujjait.
– Ha tudtam volna, hogy a kimekek ily kegyetlen támadást intéznek a város ellen, jobban felszerelkeztem volna a szervfarmjaink termékeiből. A salusai túlélőknek sokszor ennyi pótszervre lenne szükségük, de a kisegítő hajóknak hónapokig tart, míg ideérnek a Thalim rendszerből.
Mielőtt a testkereskedő kilépett volna Xavier kórterméből, még hátrafordult, és megjegyezte:
– Vedd úgy, hogy egyike lehetsz a kevés kivételezettnek, Harkonnen tercerás.
A megtépázott Zimiában a lesújtott túlélők egymás után kutatták fel és temették el a holttesteket. Ahogy eltakarították a kőtörmeléket, egyre súlyosabbnak mutatkoztak a veszteségek. Sorra kerültek elő a tetemek, s az eltűntek nevét listákba szedték. A gyász és fájdalom ellenére a szabad emberiség megerősödve került ki a csatából.
Manion Butler alkirály mindig is azt tartotta, hogy az emberek csakis egy csapás után képesek kellő elszántságot mutatni. A Xavier terasza alatt futó utcákon buzgón készülődtek a hálaadás ünnepségre. Az emberi szabadságot jelképező nyitott kézzel díszített zászlók lobogtak a szélben. Koszos kabátos, marcona képű férfiak igyekeztek megfékezni a nyüzsgéstől megbokrosodott hófehér salusai paripákat. A lovak sörényét bojtokkal és csengettyűkkel díszítették fel, kikefélt farkszőrük pedig ragyogó zuhatagként omlott alá. A szalagoktól és virágfüzérektől ékes állatok felágaskodva várták, hogy végre büszkén végigvonulhassanak a széles központi sugárúton, melyet addigra teljesen megtisztítottak a törmeléktől, koromtól és vérfoltoktól.
Xavier bizonytalanul az égre tekintett. Hogyan nézhetne fel még egyszer a fellegekre anélkül, hogy ne rettegne a zavarópajzsokon áthatoló, piramis alakú bukóegységek megjelenésétől? Már folyt az újabb rakéták, az űrből érkező támadás elleni megerősített védelmi ütegek hadba állítása. Még több járőrhajót küldenek fel, hogy teljes riadókészültségben keringjenek a rendszer körül.
Ahelyett, hogy a díszszemlére készülne, Xaviernak inkább a Milícia felkészítésével kellene törődnie egy lehetséges újabb támadás ellen azzal, hogy megsokszorozza a járőr és felderítő naszádok számát, valamint hatékonyabb védelmi és menekülési stratégiát eszel ki. Csupán idő kérdése, hogy a gondolkodó gépek visszatérjenek.
A Szövetségi Parlament következő ülésszakát kizárólag a védelmi intézkedések és a helyreállítás feladatainak megvitatásának fogják szentelni. A képviselők kidolgozzák Zimia helyreállításának tervét. A hátrahagyott kimek gépharcos-testeket kielemzik, hogy megtalálják rajtuk az esetleges gyenge pontokat.
Xavier azt remélte, hogy a Szövetség haladéktalanul a helyszínre hívatja a Poritrinról a zseniális Tio Holtzmant, hogy megvizsgálja a nemrégiben üzembe helyezett zavarópajzsokat. Egyedül a feltaláló maga képes rájönni, miként tömhető be a kimekek által felfedezett biztonsági rés.
Mikor Xavier megemlítette a problémát Butler alkirálynak, a pirospozsgás orcájú vezető bólintott, de rögtön elejét vette a további vitának.
– Először is egy életigenlő napra van szükségünk, megünnepelni, hogy életben maradtunk. – Xavier mélységes fájdalmat vélt felfedezni az alkirályon a magabiztosság álarca mögött. – Mi nem gépek vagyunk, Xavier. Az életünket nem töltheti ki a bosszú és a háborúskodás.
Xavier lépteket hallott közeledni a teraszon, s mikor megfordult, Serena Butlert látta rámosolyogni, kinek szeme titkos megértéssel villant rá most, hogy kettesben lehettek.
– Íme az én hős tercerásom.
– Ha valaki hagyja, hogy egy fél várost elpusztítsanak, nem kifejezetten érdemli ki a hősi titulust, Serena.
– Ez igaz, ha viszont valaki ezzel megmenti a bolygó többi részét, akkor igen. Te is pontosan tudod, hogy ha nem hozod meg ezt a súlyos döntést, akkor Zimia, sőt, Salusa egészét tönkrezúzták volna. – A lány Xavier vállára tette a kezét, és egészen közel húzódott hozzá. – Nem hagyhatom, hogy emiatt marcangold magad a díszszemle alatt. Egy nap nem sokat számít.
– Egy nap rengeteget számíthat – ellenkezett Xavier. – Kis híján nem sikerült elűznünk a behatolókat, csupán, mert túlságosan bíztunk a zavarópajzsokban, és mert bolond módon azt hittük, Omnius oly sok évtized elteltével végül úgy határozott, hogy békén hagy minket. Ennél jobb alkalmuk nem is kínálkozhatna az újbóli támadásra. Mi van, ha épp most érkezik a második hullám?
– Omnius még mindig a sebeit nyalogatja. Kétlem, hogy a haderő egyáltalán visszaért az Összehangolt Világok felségterületére.
– A gépek nem nyalogatják a sebeiket – válaszolta Xavier.
– Annyira komolyan veszel mindent – állapította meg a lány. – Kérlek! Kizárólag a díszszemle idejére! Fontos, hogy fellelkesítsük az embereket.
– Édesapád az imént oktatott ki ezzel kapcsolatban.
– Tudod, hogy ha két Butler ugyanazt mondja, akkor az valószínűleg úgy is van.
Xavier magához szorította Serenát, aztán követte őt a teraszról a dísztribünre, ahol kitüntetésképp az alkirály mellett foglalhatott helyet.
Xavier mióta az eszét tudta, vonzódott Serenához; ahogy felcseperedtek, egyre biztosabban tudták, hogy mély érzéseket táplálnak egymás iránt. Kétségük sem fért ahhoz, hogy majdan egybekelnek, mely leendő frigy a politika, az összeillő vérvonalak és a szerelem ritka találkozásának számított.
Most azonban, a hadiállapot beálltával nagyobb szabású teendőket kellett előtérbe helyeznie. A Meach primerás halálát okozó katasztrófa következtében Xavier Harkonnen lett a Salusai Milícia ideiglenes parancsnoka, ami rákényszerítette őt, hogy egyetemesebb problémáknak szentelje a figyelmét. Ő sem akart kibújni a felelősség alól, ugyanakkor nem sokszorozhatta meg önmagát.
Egy órával később az összegyűltek a főtér oldalán álló díszemelvényen ültek. A kormányzati épületek megrongálódott homlokzatait ideiglenes állványzatok és gyámfák takarták. A szökőkutak nem működtek, de a zimiai polgárok tisztában voltak vele, hogy máshol nem kerülhetne sor egy ehhez hasonló felvonulásra.
A Salusára jellemző gótikus stílusban – többszintes tetővonalakkal, tornyokkal és faragott oszlopokkal – ékített, monumentális épületek még így kiégve és megrongálódva is impozánsnak tűntek. A Salusa Secunduson székelt a Szövetség kormánya, ám itt lehetett megtalálni a legkiválóbb művelődéstörténeti és antropológiai múzeumokat is. A környező kerületek tömött lakóépületeit masszívabbra építették, de így is szemgyönyörködtető látványt nyújtottak a kőszirtekből fejtett mésszel fehérre festve. A salusaiak büszkén hangoztatták, hogy közülük kerültek ki a Szövetség legnagyszerűbb iparosai és kézművesei. Automata gépek helyett többnyire kézzel készítettek el mindent.
A díszszemle útvonala mentén bíborvörös, kék és sárga árnyalatú, színpompás ruhákba öltözött emberek sorfala állt. Egymással diskurálva mutogattak az előttük elhaladó csodás paripákra, melyeket zenészek menete és légpárnás tutajokon szaporázó néptáncosok követtek. Aztán egy elkábított salusai bika vánszorgott végig magáról mit se tudva a főutcán.
Noha Xavier megpróbálta élvezni az eseményeket, szinte szakadatlanul az eget és a megsebzett város üszkös hegeit kémlelte...
A díszszemle lezárásaként Manion Butler mondott beszédet, melyben magasztalta a sikeres helytállást, ugyanakkor a súlyos veszteségekről, a halottak és a sebesültek tízezreiről sem feledkezett meg.
– Sok sebnek kell még begyógyulnia, sok még a helyreállítanivaló, ámde töretlen hittel és lelkesedéssel nézünk szembe a gondolkodó gépek hadával, bármire készüljenek is.
Az alkirály a tömeghez fordulva kérte fel Xaviert, hogy fáradjon a központi emelvényre.
– Bemutatom nektek a legkiválóbb hőst, aki rendíthetetlenül küzdött a kimekek ellen, és meghozta a szükséges döntést, mellyel mindannyiunkat megmentett. Kevesekben lett volna elég erő ahhoz, hogy ezt megtegyék.
Xavier legszívesebben elsüllyedt volna, mikor előre kellett lépnie, hogy az alkirály a mellére tűzhesse a kék, vörös és aranyszínű szalagon függő katonai kitüntetést. A hangos üdvrivalgás közepette Serena arcon csókolta őt. Xavier csak remélni tudta, hogy senki nem vette észre az orcáját elöntő pírt.
– A kitüntetéssel együtt jár az előléptetés első tercerássá. Ezennel megbízlak téged, Xavier Harkonnen, hogy tanulmányozd a védelmi stratégiák módozatait és azok alkalmazását a teljes Szövetségi Armada számára. Mától fogva feladataid közé tartozik a helyi salusai Milícia irányítása, valamint a Nemesek Szövetsége egészének hadbiztonsági fejlesztése.
Noha a fiatal tiszt kényelmetlenül érezte magát a figyelem gyújtópontjában, illően fogadta az elismerést.
– Várakozón nézek elébe a nemes feladatnak, hogy megteremtsem a túlélésünk feltételeit... és az előléptetéssel járó felelősségnek – engedékenyen rámosolygott Serenára –, e munkába viszont természetesen csak a mai ünnepségek végeztével fogok bele.
- - -
A Dűne a féreg bolygógyermeke.
A „FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA”
ZENSZUNI TŰZKÖLTEMÉNYBŐL
A gigantikus féreg egy álló napon és egy fél éjszakán át rótta a sivatagot, s közben megszokott tartománya határain kívülre kényszerült.
Mikor felkelt a két hold, és Szelim arcát különös sugaraikban fürdették, a teljesen kimerült fiú aléltan kapaszkodott fém sétapálcájába. Habár a vad és zavarodott lény nem falta fel, könnyen lehet, hogy a véget nem érő utazásba fog belepusztulni. Buddallah megmentette őt, de mintha játszadozott volna vele.
Miközben beljebb tuszkolta a rozsdás dárdát, a fiú a féreg két szelvénye közé ékelte be magát azt remélve, hogy a démon nem fogja élve eltemetni őt, ha a dűnék közé veti magát. Lekuporodott a rothadó testre, mely a fahéjjal átitatott, oszló hús bűzét árasztotta magából. Nem tudván, mitévő legyen, imádkozott és elmélkedett, hátha megleli a választ.
Talán valamiféle próba ez.
A homokféreg fáradhatatlanul szelte tovább a sivatag homokját, csökevényes agyával pedig mintha beletörődött volna, hogy soha többé nem talál nyugalmat és biztonságot. A szörnyeteg már-már befúrta magát a dűnék közé, hogy lerázza a kegyetlen kis ördögöt, de Szelim újból megrántotta a dárdát, akár egy fogantyút, és felszakította a sebet.
A féreg megállás nélkül csak előre haladhatott, hosszú órákon át.
Szelim torka kitikkadt, szemére rászáradt a kőpor. Már legalább a sivatag felét átszelte, és egyetlen ismerős alakzatot sem talált az egyhangú tájban. Még sohasem került el ily messze a barlangi közösségtől – tudtával még soha senki sem. Még ha sikerülne is lejutnia a behemót szörnyetegről, akkor is a halál várna rá az irgalmatlan arrakisi pusztaságban, s mindez egy igazságtalan ítélet miatt.
Hűtlen barátja tettére előbb-utóbb bizonyosan fény derül majd, és egyértelművé válik az igazság; az áruló a törzs más szabályait is megszegi, és a hazug tolvaj végül meglakol. Ha Szelim még egyszer szembe kerül vele, halálos párbajra hívja ki Ebrahimot, hogy győzzön a becsület.
A törzs tagjai talán dicsőíteni fogják őt, hiszen még a legmagasztosabb tűzköltemények hősei sem élték túl az összecsapást egy óriás homokféreggel. Az sem kizárt, hogy a kevély, fekete szemű Zenszuni asszonyok is évődőn néznek majd Szelimre. Porlepte gúnyában, de felszegett fejjel áll meg Dhartha naib előtt, hogy újbóli befogadását kérje a közösségbe. Ő, aki meglovagolt egy sivatagi démont, mégis életben maradt!
Ám jóllehet Szelim már eddig is tovább bírta, mint remélte volna, a végkifejletben még koránt sem lehetett biztos. Mégis, mitévő legyen?
Alatta a féreg sajátos, zaklatottságról árulkodó hangokat adott, túlharsogva a forró homok dörgő sistergését. A kimerült szörnyeteg megborzongott, kígyózó testén pedig remegés futott végig. Szelim a kova és a fűszer átható illatát érezte. A féreg bendőjében súrlódás fűtötte kohók tüzeltek, akár a Gyehenna lángjai.
Mikor a citrusfényű hajnalsugár megfestette az ég alját, a féreg még nyughatatlanabbá és elkeseredettebbé vált. Hevesen vonaglott, és megpróbálta a homokba fúrni magát, de Szelim nem engedte. A szörnyeteg egy dűnébe csapta tompa fejét, s az összeütközés nyomán felkavart homok szállt mindenfelé. A fiúnak teljes súlyával rá kellett nehezednie a dárdára, hogy még mélyebbre vájjon a nyers, fedetlen féregszelvénybe.
– Te is éppoly meggyötört és elcsigázott vagy, mint én, ugye, Shaitan? – szólalt meg vékony, kiszáradt hangon. Már-már halálosan elcsigázottnak érezte magát.
Szelim nem merte elengedni a fémpálcát. Amint a kopár dűnék közé hullik, a féreg megfordul, és felfalja őt. Nem maradt más választása – tovább kellett hajtania a lényt. Úgy tűnt, a megpróbáltatás soha nem ér véget.
Ahogy világosodott, Szelim halvány ködfoltra lett figyelmes a látóhatáron: távoli viharra, homokot és porlemezeket sodró szelekre. A forgatag azonban messzinek tűnt, Szelimnek pedig más gondja is akadt e pillanatban.
A démon végre csikorogva lefékezett egy sziklataréj közelében, és nem mozdult. Még egyet vonaglott, aztán reszketve egy dűne tetejére hajtotta kígyószerű fejét, akár egy lemészárolt sárkány... majd teljesen mozdulatlanná dermedt.
Szelim bágyadtan remegett, s attól tartott, hogy ez csupán valamiféle cselfogás. A szörnyeteg talán arra vár, hogy lanyhuljon a figyelme, és aztán bekebelezhesse őt. Lehetséges, hogy egy homokféreg cselhez folyamodik? Tényleg Shaitannal kerültem szembe? Vagy inkább halálra hajtottam őt?
Szelim összeszedte a maradék erejét, és felegyenesedett. Izmai görcsösen rángatóztak. Mozdulni is alig tudott. Izületei elmerevedtek; idegszálai bizseregtek, ahogy a helyreállt vérkeringés fellobbantotta az érzékeket. Végül, mindent egy lapra téve kitépte a fémdárdát a kérges szelvények között kivillanó rózsaszínű húsból.
A féreg meg se rándult.
Szelim lecsúszott a hatalmas ívelt testről, és nyomban futásnak ered, amint a homokra ért. Csizmája talpa apró homokfellegeket kavart, ahogy rohant a tajtékos tájban. Távolabb, a homok aranyából kiemelkedő fekete sziklák a biztonság ígéretével kecsegtettek.
A fiú szándékosan nem nézett hátra, hanem szaladt előre zihálva. Kiszáradt torkát minden lélegzetvétel tüzes tőrként kaparta. Füle csengett, és minden pillanatban arra számított, megsercen a homok, s a bosszúszomjas szörnyeteg halk morajjal utána iramodik. A homokféreg azonban mozdulatlan maradt.
Szelim a kétségbeesettségtől erőre kapva fél kilométeren át vágtázott előre. Mikor a sziklatorlaszhoz ért, felkapaszkodott rá, végre elengedhette magát, és összeroskadt. Aztán felült, s térdét a melléhez húzva kémlelte a napfényben fürdő sivatagot és a férget.
Az meg se mozdult. Shaitan talán meg akar téveszteni? Buddallah próbára tesz?
Addigra Szelim szörnyen megéhezett. Az égre kiáltott:
– Ha valamilyen célból megóvtad az életemet, akkor miért nem adsz nekem némi élelmet is?
Végkimerültségében kuncogni kezdett.
Istennel szemben nem illik követelőzni.
Aztán ráeszmélt, hogy van egyfajta eledel a közelben. Ahogy a sziklamenedék felé futott, elhaladt egy sűrű okker fűszerfolt, afféle melanzs-telér mellett, amilyenre a Zenszunik akadtak időnként, mikor kimerészkedtek a sivatagba. Begyűjtötték az anyagot, majd ételadalékként és élénkítő szerként alkalmazták. Dhartha naib kisebb készletet halmozott fel belőle a barlang kotorékaiban, és némelykor erős fűszersört főzött belőle, amit a törzs tagjai különleges alkalmakkor fogyasztottak, vagy eladták az arrakisi Űrkikötőben.
Szelim csaknem egy óráig ült az imbolygó árnyékban, és figyelte, megmoccan-e a szörnyeteg. Semmi. A hőség egyre tikkasztóbbá vált, a sivatagra pedig lomha csend telepedett. A távoli vihar látszólag csöppet sem közeledett. Szelim úgy érezte, mintha az egész világ lélegzetvisszafojtva várakozna.
Aztán újböl felülkerekedett a félelmén – végül is meglovagolta Shaitant! –, és lemászott a szikláról, hogy sietve odaszaladjon a melanzsfolthoz. Mikor odaért, óvatosan a baljóslatú hústömegre emelte a tekintetét.
Négykézlábra ereszkedett a rozsdaszínű homokban, és a markával összekaparta és a szájába tömte a vöröses port. Kiköpött néhány homokszemcsét, lenyelte a melanzsot, és rögtön érezte az egyszerre szokatlanul hatalmas adag nyers fűszer élénkítő hatását. Megszédült a robbanásszerű energialökettől.
Végül jóllakottan felállt, és csípőre tett kézzel, dühödten méregetni kezdte a tőle jókora távolságban, ernyedten elterülő férget. Aztán karját a magasba emelte, és beleordított a néma pusztaságba:
– Diadalt arattam feletted, Shaitan! Fel akartál falni, vén csúszómászó, ehelyett én győztelek le téged! – Feje felett meglengette a karját. – Hallod, mit mondok?
Ám a homokféreg meg se rezzent. A melanzstól megmámorosodott Szelim vakmerőn elindult a hosszú, kígyószerű test felé, mely a dűne tetején hevert.
Néhány lépésnyire tőle belebámult az arcába. A lény tátongó szájnyílásában ragyogó fogak sorakoztak. A hatalmas agyarak apró szőrszálaknak hatottak a szörnyeteg gigantikus méreteihez képest.
A homokvihar most már egyre közeledett, s visító főnszelek jártak a nyomában. Az áramlat homokszemeket és apró köveket kapott fel, s azok parányi dárdaként csapódtak Szelim arcába. A hirtelen támadt széllöketek sustorgó, sípoló hangok kíséretében körültáncolták a féreg ívelt tetemét. Mintha a démon szelleme provokálta, tovább nógatta volna. A fűszer tüzesen lüktetett Szelim ereiben.
A fiú elszántan odalépett a féreg szájához, és a belenézett a végtelen, fekete torokba. A pokoli dörzstüzek kihunytak; zsarátnok sem parázslott odabenn.
Szelim ismét felkiáltott:
– Elpusztítottalak, vén csúszómászó! Féregölő vagyok!
A homokféreg még erre a kihívásra sem válaszolt.
Szelim felnézett a tőrre emlékeztető fogakra, a szélesre tárt, bűzös szájban sorakozó ívelt csontkristályokra. Mintha Buddallah ösztökélte volna, hogy beljebb lépjen, vagy tán a puszta kíváncsiság hajtotta előre. Mielőtt bármily józan megfontolás visszatarthatta volna, Szelim felmászott a féreg alsó ajkára, és a legközelebbi éles foghoz ért.
Az ifjú számkivetett két kézzel megragadta a hegyes kinövést, s érezte mily kemény, talán még az acélnál is erősebb anyag. Húzni és ráncigálni kezdte. A féreg húsa lágynak mutatkozott, mintha a torok szövetei máris bomlásnak indultak volna. Szelim nyögve kirántotta az agyarat. Olyan hosszú volt, akár az alkarja, ívelt, tiszta és tejfehéren csillogó. Kiváló kés lesz belőle.
A fiú visszatántorgott, kezében a trófeával, s megborzongott a felismeréstől, hogy mit cselekedett az imént. Tudtával példa nélkül állt, amit megtett. Ki más vette volna a bátorságot ahhoz, hogy nem csupán meglovagolja Shaitant, hanem aztán a szájába is bemerészkedjék? Szelim minden ízében remegett. Képtelen volt elhinni, hogy meg merte tenni – hogy sikerült neki! Az egész Arrakison senki más nem büszkélkedhet az ő agyarkéséhez hasonló kinccsel!
Habár a többi kristályszerű fog cseppkőként csüngött lefelé a barlangszerű szájban, s akár százával árulhatná azokat az arrakisi Űrkikötőben (feltéve, hogy visszatalál oda), hirtelen gyengének érezte magát. Az elfogyasztott melanzs hatása múlóban volt.
Szelim nehézkesen lemászott a süppedős homokba. A vihar kis híján utolérte őt, ami eszébe idézte a Zenszunik sivatagi túlélő leckéit. Vissza kell jutnia a sziklákhoz, ahol menedéket kereshet, máskülönben hamarosan holtan fog kiterülni az elemek áldozataként.
Ám többé nem hitte, hogy ilyesmi bekövetkezhet. Immár feladatom van, Buddallah küldetéssel bízott meg... bárcsak érteném, mi az!
Pár lépést hátrált, megfordult, aztán a fogat a melléhez szorítva futni kezdett a szikla felé. A szél hátulról noszogatta, mintha mihamarább a tetemtől kellő távolságban szerette volna tudni őt.
- - -
Az emberek megpróbáltak magasabb rendű reflexmechanizmusként felfogható intelligens gépeket kifejleszteni, ugyanakkor az elemi döntéseket a gépszolgákra bízták. A teremtők eközben fokozatosan kifogytak a teendőkből; elidegenedettnek, elembertelenedettnek, sőt, egyenesen másoktól irányítottnak kezdték érezni magukat. Végül az emberek maguk is már-már önálló elhatározások nélküli robotokká lettek, akiknek vajmi kevés fogalmuk maradt a természetes létről.
TLALOK: A BIRODALOM FOGYATÉKOSSÁGAI
Agamemnón nem sietett minél előbb Omnius színe elé járulni. Mivel már több mint ezer évet élt, a kimek tábornok fokozatosan egyre türelmesebbé vált.
Oly türelmessé, akár egy gép.
A vörös törpe csillag közelében lezajlott titkos találkozót követően Agamemnón és Titán társai csaknem két hónapig tartó csillagközi utazás után érkeztek meg a Corrinra. A robotflotta néhány nappal megelőzte őket, és Omnius rendelkezésére bocsátotta a figyelőkutaszok által rögzített csatajeleneteket. Az örökelme már értesült a vereségről. Mindössze a feddés és megrovás maradt hátra, mely elsődlegesen a hadművelet parancsnokának, Agamemnónnak járt ki.
Mikor a kimek tábornok űrhajója leszállt Corrin kápráztató óriásnapja alatt, Agamemnón kiterjesztette érzékelő hálózatát, és neuródáin át fogadta magába az információt. Omnius szokás szerint várni fogja őt, hogy beszámoljon a küldetésről.
Mostanra talán az örökelme túltette magát a vereségen.
Agamemnón persze tudta, hogy hiába reménykedik. A mindent behálózó számítógép nem ember módjára viselkedett.
Mielőtt a Titán vezér kiszállt hajójából, hatékony önjáró testet választott magának, mely alig állt többől az agytároló edényt s a vázhoz csatlakoztatott létfenntartó rendszereket magába fogadó, áramvonalas hordkocsinál. A kimek a vörös óriás vészjósló tekintetétől kísérve gördült ki a kövezett sugárútra. Vakító skarlátvörös verőfény mosta a kőlapokkal borított utcákat s a fehér homlokzatokat.
Évezredekkel ezelőtt a felfuvalkodott csillag még hatalmasabbra dagadt, oly óriásivá, hogy külső rétegei bekebelezték a rendszer központi bolygóit. A Corrin egykor maga is fagyos, kieső világnak számított, mígnem a megnövekedett óriás hője lakhatóvá tette a planétát.
Miután felmelegedett a légkör, és felolvadtak a jeges óceánok, a Corrin felszíne sivár palatáblává változott, melyet a valaha fiatalos és törekvő óbirodalom a gyarmatává tett. Az ökoszisztéma jelentős részét máshonnan telepítették ide, ám a Corrin még több ezer év után is kialakulatlannak tűnt, és sok minden hiányzott róla abból, ami egy önfenntartó világot jellemez. Omnius és önálló akaratú robottársa, Erasmus azért kedvelte a helyet, mert újnak hatott, és nem rakódott még le rá a történelem üledéke.
Agamemnón végiggurult az utcákon, ahol lebegő figyelőkutaszok kísérték, melyek elektromos házőrző kutyaként minden lépését szemmel tartották. A városszerte mindenfelé megtalálható figyelőrendszerek és hangszórók segítségével az örökelme Corrin bármely pontján beszédbe elegyedhetett volna a kimek tábornokkal, ehelyett ragaszkodott hozzá, hogy az emberi rabszolgamunka árán felépült pompázatos központi palotában fogadja őt. E bűnbánati zarándoklat részét képezte Agamemnón vezeklésének a salusai kudarcért. A nagyhatalmú számítógép pontosan értette a felsőbbség kifejezésre juttatásának elvét.
Az Agamemnón agyát körülvevő elektrofolyadék kékesen habzott, ahogy a kimek sorra vette a szigorú vallatás során saját védelmére felhozható érveket. Önjáró teste csigadíszes fehér fémoszlopokon nyugvó, magas boltívek alatt haladt el. Erasmus, a különc és határozott robot az emberi birodalmak történelmi feljegyzései alapján készíttette el a hivalkodó díszítményeket. A félelmetes bejáratot célzatosan úgy alakították ki, hogy a látogató beleborzongjon a látványba, noha a Titán nem hitte, hogy Omnius törődne az ilyesmivel.
A kimek tábornok megállt az udvar közepén, ahol a falrésekben szökőkutakból csörgedezett a víz. Házi verebek szálldostak az ereszek körül, és néha megpihentek valamely oszlop tetején. Beljebb a majolika kaspókban viruló skarlátvörös liliomok sziromorgiája vonta magára a látogató tekintetét.
– Megérkeztem, Omnius nagyúr – jelentette be Agamemnón a hangszintetizátorán keresztül – pusztán formalitásból, hiszen minden lépését figyelték, mióta kiszállt a hajöjából. Aztán várakozott.
A visszhangos palotában sehol sem látta nyomát a tükörarcú Erasmusnak. Omnius nyilván a független akaratú és kíváncsi robot bosszantó észrevételeit mellőzve óhajtotta megfeddni tábornokát. Jóllehet Erasmus abba a hitbe ringatta magát, hogy megérti az emberi érzéseket, Agamemnónnak kétségei voltak afelől, hogy akár a legcsekélyebb együtt érzést mutatta volna.
A hang tucatnyi hangszóróból dörrent rá, akár egy felbőszült istenség. A hatás nyilvánvalóan szándékolt lehetett.
– Te és a kimekjeid kudarcot vallottatok, tábornok.
Agamemnón előre tudta, miként alakul majd a beszélgetés – ahogy Omnius is tisztában volt vele. Az örökelme kétségkívül több szimulációt is végigfuttatott. A táncot mégis végig kell lejteni.
– Keményen küzdöttünk, de a győzelemhez ez mégsem volt elég, Omnius nagyúr. A hrethgirek váratlanul ádázul védekeztek, és meglepő módon hajlandóak voltak feláldozni a városukat, csakhogy a pajzsgenerátorok épségben maradhassanak. Amint már többször is megjegyeztem, az állatias emberek veszélyesen kiszámíthatatlanok.
Omnius habozás nélkül válaszolt.
– Egyre azt bizonygattad nekem, hogy a kimekek magasabb rendűek az élősdi embereknél, hiszen a gépek és az emberek legnagyszerűbb tulajdonságai egyesülnek bennük. Hogyan lehetséges akkor mégis, hogy efféle műveletlen, elmaradott lények megfutamítottak benneteket?
– Ezúttal tévedtem. Az emberek előbb átlátták a haditervünket, mint arra számítottunk.
– Az egységeid nem harcoltak elég keményen – mondta Omnius.
– Hat neo-kimeket elpusztítottak. Xerxész Titán gladiátor testét porrá zúzták, és épphogy sikerült megmenekülnie a mentőkabinban.
– Igaz, a többi kimek közül viszont egy sem veszett oda. Csekély huszonegy százalékos veszteséget nem értelmezhetünk úgy, hogy „a végsőkig kitartottatok”. – Odakint az udvarban a verebek tovább csiviteltek és repkedtek, mit sem érezve az Omnius és tábornoka közötti feszültségből. – Fel kellett volna áldoznod akár az összes kimeket is, hogy kiiktathasd a zavarópajzsokat!
Agamemnón örült, hogy immár nem képes kimutatni emberi érzelmeket, gesztusait ugyanis könnyedén értelmezhette volna a számítógépes elme.
– A kimekek pótolhatatlan egyéniségek, Omnius nagyúr, ellentétben a gondolkodó gépekkel. Megítélésem szerint egy állatias emberektől hemzsegő, jelentéktelen bolygó leigázása miatt nem érdemes kockáztatni a legkiválóbb Titánok életét.
– Még hogy jelentéktelen? A hadművelet megindítása előtt te magad hangsúlyoztad, mily létfontosságú a Nemesek Szövetségének a Salusa Secundus. Azt állítottad, hogy elestével az egész szabad emberiség is elbukik. A te parancsnokságodra bíztam a sereget.
– De vajon a Szövetség pusztulása megér annyit, hogy megsemmisüljön az összes megmaradt Titán? Mi teremtettünk téged, mi raktuk le az Összehangolt Világok rendszerének az alapjait. A Titánok többet érnek annál, hogy egyszerű ágyútöltelék legyen belőlük. – Agamemnón kíváncsian várta, hogyan reagál az okfejtésre az örökelme. Azzal, hogy hagyta volna elesni a Titánokat az állatias emberek elleni küzdelemben, Omnius talán Barbarossa védő programjának áthághatatlan megszorításait igyekezett kikerülni.
– Hadd gondolkozzak el ezen! – felelte Omnius. A kastély falainak képernyőin a zimiai csata figyelőkutaszok által rögzített képei jelentek meg. – A hrethgirek okosabbak, mint feltételezted. Rájöttek, mi a célotok. Tévedés volt arra számítanod, hogy kimekjeiddel könnyűszerrel áthatolhattok a védvonalakon.
– Rosszul kalkuláltam – ismerte el Agamemnón. – Az emberek éles eszű hadvezért találtak maguknak. Az ő váratlan döntései tették lehetővé, hogy sikeresen ellenálljanak. Legalább leteszteltük a zavarópajzsukat.
Agamemnón érvelése ezek után üres mentegetőzéssé és magyarázkodássá silányult. Omnius minden egyes kifogást sorra megcáfolt, s a Titán végül megtörtnek és megalázottnak érezte magát.
A békés udvarban színpompás virágok virultak és madarak énekeltek. Csörgedező falikutak tették teljessé a harmóniát... Agamemnón pedig magába fojtotta a dühét. Még érzékeny géptestén sem látszott a zaklatottságnak semmilyen jele. Ezer évvel ezelőtt ő és Titán testvérei megzabolázták az átkozott gondolkodó gépeket. Mi teremtettünk téged, Omnius. Egy napon mi fogunk elpusztítani.
Míg a látnoki képességű Tlaloknak és a lázadók maroknyi csoportjának csupán néhány év kellett ahhoz, hogy uralmuk alá gyűrjék az elkényelmesedett óbirodalmat, Omnius és az ő gondolkodó gépei sokkalta keményebb ellenfélnek bizonyultak; sohasem aludtak, mindig éberen figyeltek. Ám még a gépek is követnek el hibát. Agamemnónnak mindössze ki kellett használnia a melléfogásokat.
– Óhajtasz még tőlem valamit, Omnius nagyúr? – Adta fel a kimek. A további mentegetőzés céltalannak tűnt. A gépek mindenekelőtt hatékonyságra törekedtek.
– Csupán néhány utasítás, Agamemnón. – Omnius hangja egyik hangszóróból a másikba vándorolt, azt az érzetet keltve, mintha egyszerre mindenütt jelen lenne. – Titán társaiddal együtt visszaküldelek téged a Földre. Erasmust fogjátok elkísérni, aki az ottani emberi foglyokat óhajtja tanulmányozni.
– Ahogy parancsolod, Omnius nagyúr. – Agamemnón nem mutatta ki döbbenetét. A Föld... jókora távolság választja el a Corrintól. – Majd más módot eszelünk ki rá, hogy megszabaduljunk az emberiség mételyétől. A Titánok csak azért élnek, hogy téged szolgáljanak.
Az emberi örökség kevés előnyének egyikét használta ki Agamemnón: Habár az örökelme szinte végtelen mennyiségű adatot tárolt magában, mégsem ismert fel egy egyszerű hazugságot.
- - -
Bizonyos tekintetben a védekezés és a támadás azonos stratégiát jelent.
XAVIER HARKONNEN, A SALUSAI MILÍCIA
ELŐTT ELMONDOTT BESZÉDBŐL
Új beosztás, új feladatok... és több búcsúzkodás.
Ahogy a teljesen felépült Xavier Harkonnen ott állt Serena Butler oldalán a zimiai Űrkikötőben, az indulási oldal létesítményei, a kongó plázlapos padlókkal, végtelenül steril környezetnek tűntek fel a szemében. Még Serena meleg mosolya sem ellensúlyozhatta a puritán miliő hatását. Az ablakfalakon át kilátás nyílt az üveges kifutóra, ahol az űrkompok percenkét szálltak le, és emelkedtek a levegőbe, hogy a bolygó körüli pályán várakozó nagyobb, távolsági hajókhoz szállítsák a rakományt és az utasokat.
Az űrkikötő egyik szárnyában épp munkások dúcolták alá a kimek támadás során megrongálódott egyik hangárt. A leszállóterületen már betemették a hatalmas bombakrátereket.
Xavier, aki új rangjához illő, fess, arany és fekete egyenruhát viselt, Serena különleges levendulakék szemébe mélyesztette a tekintetét. Tudta, a lány milyennek látja őt. Vonásai egészen hétköznapinak számítottak: pirospozsgás arc, hegyes orr, telt ajkak – ám Serena összességében vonzónak találta a fiút, különösen meleg barna szemeit, valamint ragályos, ámde ritkán látott mosolyát.
– Bárcsak több időt tölthetnénk együtt, Xavier! – A lány a hajtókájára tűzött fehér rózsabimbóval játszadozott. Az űrkikötő szokásos nyüzsgése, a lármás javítómunkások és a nehéz gépek zaja szinte elnyomta a szavalt.
Xavier észrevette, hogy Serena kishúga figyeli őket. A hosszú, szőke hajú, tizenhét éves Octa régóta titkon rajongott a férfiért. A karcsú bakfist ő is kedvesnek találta, mostanában azonban jobban szerette volna, hogyha gyakrabban magukra hagyja őket Serenával, kiváltképp most, hogy oly sokáig lesznek távol egymástól.
– A szívemből szóltál. Épp ezért használjunk ki minden percet! – Hagyta elhatalmasodni magán a mindkettejüket kínzó vágyat, s mintha egy mágnes vonzotta volna az ajkait, a lányhoz hajolt, hogy megcsókolja. Serena nem kapta el az ajkait, s egyre hevesebben csókolták egymást. Végül Xavier megálljt parancsolt magának. Serena csalódottnak tűnt, nem elsősorban Xavier, inkább a helyzet miatt. Mindkettejükre fontos teendők vártak, ami lekötötte minden idejüket és energiájukat.
Új tisztségében Xavier katonai szakértők egy csoportjával a Szövetség bolygóvédelmi rendszereit indult megszemlélni. Az immár két hónapja lezajlott, Salusa elleni, kis híján végzetes kimek csapás után meg akart bizonyosodni róla, hogy a többi szövetségi bolygót nem fenyegetheti hasonló veszély. A gondolkodó gépek a legkisebb hibát is kihasználják, a szabad emberiség pedig nem engedheti meg magának, hogy elveszítse kis számú megmaradt erősségei egyikét.
Serena Butler eközben a Szövetség kiszélesítésére fog összpontosítani. Miután a hadsebészek komoly sikereket értek el tartályokban növesztett, friss szervek beültetésével, amiket Tuk Keedairtől szereztek be, Serena szenvedélyesen beszélt a szolgálatokról és a nyersanyagokról, melyeket a Tlulaxhoz hasonló Szövetségen kívüli bolygók biztosíthatnának. Azt akarta elérni, hogy hivatalos formában is csatlakozzanak a szabad emberiség egységszervezetéhez.
Mostanra még több testkereskedő érkezett a Salusára organikus áruival. Korábban nem egy nemes és szövetségi polgár gyanakvón tekintett a titokzatos idegenekre, most azonban, hogy a háború sebesültjei végtagjaik és belső szerveik elvesztésétől rettegtek, szívesen elfogadták a klónozott „pótalkatrészeket”. A tlulaxiak nem árulták el, hogyan jutottak ily fejlett biotechnológia birtokába, Serena ennek ellenére dicsérte nagylelkűségüket és áruikat.
Más körülmények között a Parlament Csarnokában előadott beszéde hamar feledésbe merül, a kimekek támadása azonban alátámasztotta a Szövetségen Kívüli Bolygók sebezhetőségéről elmondottakat. Mi történik, ha a gépek legközelebb a Thalim rendszert szemelik ki célpontnak, s ezáltal megfosztják a tlulaxiakat attól a lehetőségtől, hogy a megvakult veteránoknak szemet, a megcsonkítottaknak sértetlen végtagokat adhassanak?
Serena korábban hosszú hónapokig tanulmányozta a felmérések eredményeit rögzítő dokumentumokat és nagyköveti jelentéseket, hogy megállapítsa, mely nem csatlakozott bolygókat érdemes elsőként felvenni a Szövetség tagjai közé. A fennmaradt emberiség egyesítése vált Serena szenvedélyévé, melynek révén elég erőssé válhatnak hozzá, hogy visszaverjenek bármilyen gépinváziót.
Fiatal kora ellenére már két eredményes segélyakcióban vett részt, első ízben tizenhét éves korában. Az első alkalommal ételt és gyógyszereket juttattak el egy sorsára hagyott összehangolt világba, a másodikon pedig segítséget nyújtottak valamely biológiai kórokozó kiirtásában, mely kis híján végigpusztította Poritrin ősi farmjait.
Sem neki, sem Xaviernak nem maradt ideje a magánéletre.
– Ha visszajössz, ígérem, kárpótollak mindenért – suttogta Serena hamiskás mosollyal. – Csókokkal foglak jóllakatni.
Xavier felnevetett, ami ritkaságszámba ment.
– Akkor számíthatsz rá, hogy farkaséhesen érkezem! – Megfogta és lovagiasan a szájához emelte a lány kezét. – Ha majd ismét együtt étkezünk, ígérem, virággal érkezem.
Tudta, hogy hónapokat kell várniuk a következő randevúig.
Serena bensőségesen visszamosolygott rá.
– Imádom a virágokat.
Xavier éppen magához akarta szorítani a lányt, de ebben meggátolta egy ismerős, barna bőrű kisgyerek, aki a másik irányból érkezett – Vergyl Tantor, Xavier nyolcéves öccse. A fiút elengedték az iskolából, hogy elbúcsúzhasson a bátyjától. Vergyl kitépte a kezét az őt kísérő idős tanító kezéből, és szaladt, hogy átölelje a példaképét, s arcát a fess egyenruhába fúrja.
– Vigyázz a birtokunkra, amíg távol vagyok, öcsi! – mondta Xavier, és pajkosan barackot nyomott a fiúcska fejére. – Rád bízom a farkaskopóimat... megértettél?
A fiú barna szeme kikerekedett, és méltóságteljesen biccentett a fejével. – Igen.
– És fogadj szót a szüleidnek, máskülönben esélyed sincs rá, hogy az Armada tisztje lehess, mikor felnősz.
– Szót fogadok!
A hangosbeszélő az űrkomphoz szólította a szemlére induló csoportot. Mikor Xavier meghallotta a felhívást, megígérte, hogy Vergylnek, Serenának és Octának is hoz majd valamit. Míg Octa pár lépés távolságból, reménykedőn figyelte őt, Xavier még egyszer magához ölelte a kisöccsét, megszorította Serena kezét, aztán elmasírozott a többi tiszt és mérnök kíséretében.
Míg az ablakfalnál állva bámulták a várakozó katonai űrkompot, Serena lepillantott a kisfiúra, és Xavier Harkonnen jutott az eszébe róla. Xavier éppen hatéves volt, mikor a gondolkodó gépek megölték az édes szüleit és a bátyját.
A családok közötti egyezségnek, valamint Ulf és Katarina Harkonnen írásos végakaratának eleget téve, az ifjú Xaviert a befolyásos és akkor még gyermektelen Emil és Lucille Tantor fogadta be és nevelte fel. A nemes pár addigra már elintézte, hogy vagyonukat és birtokaikat a Tantor rokonok, távoli unokatestvérek és unokaöcsök örököljék, akik máskülönben nem jogosultak volna semmire. Ám mikor Emil Tantor a gondjaiba vette Xaviert, annyira megkedvelte a kis árvát, hogy hivatalosan is örökbe fogadta, jóllehet Xavier megtarthatta a Harkonnen nevet, és az azzal járó nemesi előjogokat.
Az örökbefogadás után Lucille Tantor váratlanul teherbe esett Vergyllel, aki tizenkét évvel volt fiatalabb Xaviernál. A Harkonnen örökös, aki nem sokat törődött a dinasztikus elvekkel, katonai tanulmányokba kezdett, hogy a Szövetségi Armadában szolgálhasson. Tizennyolc éves korában Xavier törvény szerint jogosulttá vált az eredeti Harkonnen vagyonra, egy évre rá pedig a Salusai Milícia tisztjévé avatták. Példamutató teljesítményéből és gyors előmeneteléből ítélve bárki felismerhette Xavierban a ranglétrán üstökösként emelkedő tehetséget.
Ebben a pillanatban három hozzá kötődő személy figyelte, amint narancsszínű csóvát húzva maga után a magasba emelkedik az űrkomp. Vergyl Serena kezét szorongatta, és bátor arccal vigasztalta őt.
– Xavier tud vigyázni magára. Bízhatsz benne.
Serena szívébe fájdalom nyilallt, ahogy távozó szerelmére gondolt, mégis nyájasan rámosolygott a kikerekedett szemű fiúcskára.
– Persze, tudom.
Másként el sem tudta volna fogadni a helyzetet. A szerelem egyike volt azon dolgoknak, melyek megkülönböztették az embereket a gépektől.
- - -
A válasz: a kérdés tükörképe.
KWYNA KOGITÁTOR – AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL
A Szövetség küldötteinek alkalmi tanácsterme eredetileg az egykori első alkirály, Bovko Manresa otthona volt. Mielőtt a Titánok átvették volna a hatalmat a meggyengült óbirodalom felett, Manresa a bolygószintű földügyletei révén szerzett tekintélyes vagyonból építtette a palotát az akkoriban még félreeső Salusa Secunduson. Később, mikor sorra érkeztek a Húsz Titán kegyetlen kényuralma elől menekülő emberek, a hatalmas épületet gyűlésteremmé alakították át, a központi bálteremben pedig felállították a még ma is meglévő széksorokat és pódiumot.
Hónapokkal ezelőtt, alig néhány órával a kimekek támadása után, Butler alkirály a Parlament Csarnokának beomlott kupolája alatt állt a kőtörmelék között. Miközben a mérgező por ellepte az utcákat, és mindenfelé lángokban álltak az épületek, az alkirály megesküdött magában, hogy helyreállítja a tiszteletreméltó építményt, mely évszázadokon át méltón szolgálta a Szövetséget.
A kormány székhelye több volt egyszerű létesítménynél: megszentelt helynek számított, ahol korábban legendás vezetők hoztak meg jelentőségteljes döntéseket, és dolgoztak ki nagyszabású terveket a gépek ellen. A tetőben és a felsőbb szintekben komoly kár keletkezett, az alapépítmény azonban sértetlen maradt. Akárcsak az emberi szellem, amit jelképezni hivatott.
A zúzmarás reggelen fehér köd úszott az ablakok előtt. A domboldali fák az ősz csodás sárga, narancs és vörös színeiben kezdtek pompázni. Serena és a képviselők összehúzott kabátban léptek be az ideiglenes gyűlésterembe.
A lány végignézett a régi bálterem falain, rajtuk néhai vezetők arcképeivel, s hajdani győzelmeket ábrázoló festményekkel. Eltűnődött, vajon mit hoz a jövő, és ő milyen szerepet játszik majd az események alakulásában. Annyira szeretett volna tenni valamit, segíteni, hogy győzelemre vihessék az emberiség nagyszabású keresztes hadjáratát.
Élete nagyobbik részét tevékenyen töltötte – nem húzódozott tőle, hogy bepiszkítja a kezét, s habozás nélkül segített a természeti katasztrófák vagy a gépek rajtaütései során bajba jutottakon. Még békeidőben is beállt az aratómunkások közé, hogy szőlőt szüreteljen a Butler birtokok szőlőskertjeiben, vagy olajbogyót szedjen az olívaligetek göcsörtös fáiról.
Az első sorban foglalt helyet, s onnan figyelte, ahogy telt arcú édesapja átvonul a faparkettás termen az ódon szónoki emelvényhez. Butler alkirály nyomában egy vörös bársonytunikás szerzetes lépdelt, kezében jókora plázüveg edénnyel, mely sűrűn folyó elektrofolyadékkal körülvett emberi agyat tartalmazott. A szerzetes gyengéden a szónoki emelvény melletti díszes asztalkára helyezte a tartályt, aztán oldalra lépett és megállt.
Az első sorból Serena jól láthatta a halványkék létfenntartó folyadékban alig észrevehetően lüktető szürkésrózsaszín idegszövedéket. A tárgyi világ érzéseitől és élményeitől több mint ezer esztendeje elválasztott női kogitátor egykor emberi agya észrevehetően megnövekedett a folyamatos és intenzív elmélkedés serkentő hatásától.
– Kwyna kogitátor csak ritkán hagyja el az Önelemzés Városát – szólalt meg Butler alkirály egyszerre hivatalos és izgatott hangon. – Ám ezekben a nehéz időkben a legjobb ötletekre és tanácsokra van szükségünk. Kwynánál behatóbban senki nem ismerheti a gondolkodó gépeket.
E titokzatos testetlen gondolkodókat oly ritkán lehetett látni, hogy több szövetségi képviselő sem értette, miként képesek kommunikálni. Rejtélyességüket tovább tetézte, hogy a kogitátorok csak elvétve bocsátkoztak hosszabb fejtegetésekbe, ehelyett a legfontosabb gondolatok megfogalmazására összpontosították energiáikat.
– A kogitátor szubordinánsa fog szólni Kwyna helyett – jelentette be az alkirály –, amennyiben van mit közölnie.
Az agytároló edény mellett álló vörös köpenyes szerzetes eltávolította a lepecsételt fedelet, s így közvetlenül hozzáférhetett a felkavarodott tömény folyadékhoz. Pislogva belebámult a tartályba. Aztán egyik kezével óvatosan belemerítette csupasz ujjait a sűrű lébe. Lecsukta a szemét, mélyeket lélegzett, majd próbaképpen hozzáérintette kezét a tekervényes agyhoz. Homlokát ráncolva koncentrált és fogadta magába a pórusain beáramló elektrofolyadékot, amely a szubordináns idegrendszeréhez kapcsolta a kogitátort, aki mintegy önmaga kiterjesztéseként használta a szerzetest, akárcsak a kimekek a mesterséges géptesteket.
– Értem a semmit – szólalt meg a szerzetes furcsa, távolinak tűnő hangon. Serena tudta, hogy a kogitátorok elsőként elfogadott alapelvét hallja, az elmélkedő agyak pedig évszázadokat töltöttek elmélyült töprengéssel, ami tovább fokozta az üresség érzetét.
Évszázadokkal az eredeti Titánok megjelenése előtt, bölcselkedő emberek egy csoportja a filozófia tanulmányozásának és metafizikai kérdések megvitatásának szentelte életét, ám a szellemi gyönyörök élvezetében túl gyakran meggátolta őket a test esendősége és csapongása. Az óbirodalom dekadens közönyében ezek a tudós filozófusok helyeztették elsőként agyukat létfenntartó rendszerekhez kapcsolt tartályokba. Miután megszabadultak a biológiai kényszerektől, minden idejüket tanulással és gondolkodással töltötték. Minden egyes kogitátor az emberiség teljes bölcseleti rendszerét tanulmányozta, hogy az alkotóelemek egybeillesztése révén megérthessék a világmindenséget. Elefántcsonttornyokban éltek és elmélkedtek, a köznapi világ viszonyairól és eseményeiről pedig jóformán tudomást sem vettek.
Kwyna, a Salusához tartozó Önelemzés Városának kétezer éves kogitátor lakója, politikailag semlegesnek vallotta magát.
– Kész vagyok az interakcióra – jelentette be a szerzetes által, aki üveges szemekkel állt az összegyűltek előtt. – Hozzáfoghattok.
Butler alkirály végigjáratta fürkésző tekintetét a zsúfolt báltermen, s közben elidőzött néhány ismerős arc, többek között Serenáé felett.
– Barátaim. Kezdettől fogva a megsemmisülés réme lebegett világaink felett, és eljött az ideje, hogy azt kérjem tőletek, szenteljétek minden időtöket, energiátokat és pénzeteket az ügyünknek.
Ezután megemlékezett a salusaiak tízezreiről, akik a kimek csapás alkalmával vesztették életüket, s akiknek sorsában ötvenegy idelátogató előkelőség osztozott.
– A Salusai Milícia teljes harckészültséget tart fenn, ugyanakkor a Szövetség minden egyes bolygójára hírvivő hajókat menesztettünk, hogy figyelmeztessenek a veszélyre. Csupán remélhetjük, hogy más bolygót nem ért támadás.
Az alkirály ekkor Tio Holtzmanhoz szólt, aki nem sokkal azelőtt érkezett meg közel egyhónapos utazást követően a poritrini laboratóriumokból.
– Kíváncsiak lennénk az új védelmi rendszer értékelésére, Holtzman professzor.
Holtzman alig várta, hogy megszemlélhesse a működésbe helyezett bolygó körüli zavarópajzsot, és eldöntse, miként lehetne módosítani és jobbítani rajta. A Poritrinen a hivalkodó nemesember, Niko Bludd pénzelte a tudós kutatásait. Addigi teljesítményéből ítélve a Szövetség tagjai joggal remélték, hogy Holtzman valamiféle újabb csodát rejteget a tarsolyában.
A vékonydongájú tudós mozdulatait a kellem jellemezte, letisztult és divatos stílusú ruházata ugyanakkor feltűnő színpadi jelenségnek mutatta. Sovány arcát keretező, vállig érő, acélszürke haját egyenesre vágatta. Öntudatos és hatalmas önbizalommal bíró férfiként előszeretettel beszélt fontos személyiségek előtt a Parlamentben, most azonban szokatlanul zavartnak tűnt. A feltaláló valójában nem tudta rábírni magát, hogy beismerje a hibáját. Zavaró hálózata kétségkívül kudarcot vallott. A kimekek átjutottak rajta! Mit mondhatna most ezeknek az embereknek, akik mindeddig megbíztak benne?
Mikor a nagyság a szónoki emelvényhez ért, megköszörülte a torkát, körbenézett, majd fázós pillantást vetett a kogitátorra és az őt kiszolgáló szerzetes fenyegető alakjára. Kiváltképp kényes ügyben kellett megszólalnia. Hogyan háríthatná el magáról a felelősséget?
A tudós ékesszóló modorban belekezdett a mondandójába.
– Háború idején, ha az egyik félnek technikai áttörést sikerül elérnie, a másik mindent megtesz, hogy felülmúlja. Nemrégiben ennek lehettünk szemtanúi a légköri zavarópajzsokat illetően. Ha nem helyeztük volna időben rendszerbe őket, Salusa egésze a föld színével vált volna egyenlővé. Sajnos nem számoltam a kimekek kivételes tehetségével és találékonyságával. Rést találtak a páncélban és áttörtek rajta.
Noha az fel sem merült, hogy bárki is hanyag munkával vagy átgondolatlan tervezéssel vádolja őt, Holtzman ennél nyíltabban soha nem ismerte volna el, hogy nem vett észre egy alapvető hibát.
– Most nekünk kell túlszárnyalnunk a gépeket valamiféle újszerű elképzeléssel. Remélem, hogy ez a tragédia kellő indíttatásként szolgál, és sikerül valami egészen eredetit létrehoznom. – Ekkor azonban elakadt, zavartnak, sőt, már-már gyermekinek hatott. – Munkához látok, amint visszatértem a Poritrinre. Bízom benne, hogy hamarosan sikerül meglepetéssel szolgálnom.
Magas, szoborszerű hölgy suhant oda a szónoki emelvényhez, s rögtön mindenki figyelmét magára vonta.
– Esetleg javasolhatnék valamit. – Sápadt szemöldöke, ősz haja és ragyogóan fehér bőre légiességet, és ugyanakkor erőt is sugallt.
– Hallgassuk meg a rossaki küldöttasszonyt! Örömmel átadom a szót Zufa Cenvának. – Holtzman láthatóan megkönnyebbült, visszasietett a helyére, és a székébe roskadt.
A sápadt hölgyet titokzatosság lengte körül; fekete, áttetsző ruhája felett, mely sokat sejtetett tökéletes idomaiból, izzó ékszereket viselt. Zufa Cenva egy pillanatra megállt a kogitátor létfenntartó tartálya mellett, hogy megnézze magának a megnagyobbodott agyat. Homlokán mély barázdák jelentek meg, ahogy összpontosított, és mintha maga az agy is vibrálni kezdett volna; az elektrofolyadék örvényleni, tajtékzani kezdett. A kiszolgáló szerzetes riadtan kikapta a kezét a tartályból.
A magas hölgy homloka kisimult, és Zufa elégedetten a pódiumhoz lépett.
– A különleges környezetnek köszönhetően sok rossaki nő erős telepatikus képességekkel születik. – A sűrű, úgyszólván lakhatatlan dzsungel nagyhatalmú varázslónői valóban politikai befolyásra váltották mentális adottságaikat. A rossaki férfiak viszont nem voltak képesek a gondolatátvitelre.
– A Nemesek Szövetsége ezer évvel ezelőtt a kölcsönös védelem céljából jött létre, előbb a Titánokkal, aztán Omniusszal szemben. Azóta elbarikádoztuk magunkat, hogy így védjük meg bolygóinkat az ellenségtől. – Szeme úgy ragyogott, akár a csiszolt kő. – Újra kell gondolnunk a stratégiánkat. Talán ideje lenne, hogy mi indítsunk támadást az Összehangolt Világok ellen. Máskülönben Omnius és a talpnyalói soha nem hagynak minket békén.
A szövetségi képviselők rémülten felmorajlottak, hiszen a Zimiát nemrégiben ért csapás után meg sem fordult a fejükben egy esetleges offenzíva. Elsőként az alkirály reagált.
– Ez talán kissé elhamarkodott lenne, Cenva úrnő. Nem hinném, hogy elegendő hozzá a haderőnk.
– Az előző támadást is épphogy túléltük! – kiáltott közbe egy férfi. – Pedig csupán egy maroknyi kimekkel kellett megküzdenünk.
Manion Butlert láthatóan mélységesen aggasztotta a helyzet.
– Omniusszal szembeszállni öngyilkosság lenne. Miféle fegyvereket vethetnénk be ellene?
A tiszteletet parancsoló asszony válaszként kihúzta magát, széttárta a karját, majd lehunyt szemmel összpontosítani kezdett. Jóllehet Zufa köztudottan különleges képességekkel rendelkezett, a Parlament színe előtt még sohasem bizonyította ezt. Tejfehér bőrét mintha belső fényforrás izzította volna. A zárt csarnok levegője kavarogni kezdett, mindenütt kisülések ropogtak a statikus elektromosságtól, amitől a képviselők haja égnek állt.
Zufa ujjal közt villám cikázott, mintha egy nagy nehézségek árán kordában tartott égiháború dúlna a testében. Hajtincsei spirálokba csavarodtak, és kígyóként tekergőztek. Mikor ismét kinyitotta a szemét, kápráztató energia készült kilövellni belőle, mintha az egész világegyetem a szembogara mögé tömörült volna össze.
A küldötteknek a lélegzete is elakadt. Serena lúdbőrzött és bizsergett, akárha milliónyi apró mérges pók szaladgált volna a testén. Kwyna kogitátor tartályában habot vert a létfenntartó folyadék.
Aztán Zufa elernyedt, és elfojtotta a szellemi energiától beindult láncreakciót. A varázslónő hosszú, fagyos sóhaj után rémisztőn rámosolygott a megrettent előkelőségekre.
– Van fegyverünk.
- - -
Közönséges érzékeinkkel nem látunk messzire.
Legfontosabb döntéseinket is többnyire felszínes
információk alapján hozzuk meg.
NORMA CENVA: KIADATLAN
LABORATÓRIUMI JEGYZETEK
Miután megtette bejelentését a Szövetségi Gyűlés előtt, Zufa Cenva visszatért a Rossakra. Az utazás hetekig tartott, mielőtt űrkompja leereszkedhetett az őserdő egyik sűrű lombozatú részére, melynek ágait és leveleit polimer borítással tették összefüggő egésszé. Mivel a fáknak nedvességhez kell jutnia, és a gázcserét is szükséges volt biztosítani, a polimert a dzsungelben fellelhető anyagokból és szerves vegyületekből, porózus felülettel állították elő.
A Rossak mérgező óceánjaiban tenyésző planktonok, halak, moszatok és egyéb tengeri lények emberi fogyasztásra alkalmatlanok voltak. A szárazföldek jelentős hányadát érdes, meddő lávaréteg borította, melyet itt-ott gejzírek és forrongó kénköves tavak tarkítottak. Mivel a növények anyagcseréje nem a klorofilles fotoszintézisen alapult, a bolygó flóráját egyfajta ezüstöslila színezet jellemezte; üdítő zöld lombokat errefelé nem lehetett találni.
Az egyenlítőt övező egyik kéregmozgásoktól mentes területen, a kontinentális talapzatban keletkezett hatalmas hasadások mentén széles, védett völgyek húzódtak, ahol a vizet megszűrték a sziklák, és a levegő is belélegezhető volt. Ezekben az elzárt ökoszisztémákban állhatatos telepesek barlangvárosok bonyolult hálózatát hozták létre, melyek kaptárokra emlékeztetően szőtték át a sötét szirteket. A lankás külső falakat ezüstöslila indák, lekonyuló páfrányok és húsos moha szövedéke nőtte be. A kényelmes sziklaüregből a hegyoldalak alatt burjánzó őserdőre nyílt kilátás. Lakásaikból az emberek közvetlenül a gumiszerű ágakra juthattak ki, ahonnan könnyűszerrel leereszkedtek a sűrű bozótosba, hogy ott élelmiszert keressenek maguknak.
Mintegy a rossaki életínség ellensúlyozásaként e hasadék-völgyekben hemzsegtek az erőszakos létformák – gombák, zuzmók, bogyók, virágok, orchideaszerű élősködők, valamint rovarok. A rossaki férfiak, akikből hiányzott asszonyaik telepatikus képessége, idejük és tehetségük nagy részét gyógyszerek, gyógyhatású anyagok, alkalomadtán pedig mérgek kinyerésére és kifejlesztésére fordították. Az egész bolygó Pandora szelencéjére emlékeztetett, melyet résnyire felnyitottak...
A sudár, fénylő testű varázslónő épp azt figyelte, ahogy nálánál sokkal fiatalabb szeretője, Aurelius Venport a szirtek felől egy függőhídon átsétál a hullámzó lila lombkoronák közé. Vonásai előkelőek voltak, haja göndör és sötét, arca pedig hosszúkás és sovány. Szorosan a nyomában Zufa egy korábbi kapcsolatából származó, reménytelen külsejű tizenöt éves lánya szedte vaskos lábait.
Mindketten félresikerültek. Nem csoda, hogy olyan jól megértik egymást.
Mielőtt a fővarázslónő elcsábította volna Aurelius Venportot, az utódnemzésre legalkalmasabb életkorban már négy másik férfival is házastársi kapcsolatot létesített, akiket bizonyított leszármazásuk alapján választott ki magának. A nemzedékeken átívelő kutatás, a sorozatos szerencsétlen vetélések és tökéletlen utódok világra jövetelét követően a rossaki nők részletes genetikai mutatókat állítottak össze a különböző családokról. A mérgekkel telített környezet és a végzetes magzati elváltozásokat okozó vegyületek miatt kevés esély maradt erős és egészséges újszülöttek világra jöttére. Ám minden elhalt szörnyszülöttre vagy tehetségtelen fiúgyermekre jutott egy csodálatos, sápadt bőrű varázslónő. Valahányszor egy asszony teherbe esett, úgy érezhette, mintha a rulett asztalnál tette volna próbára a szerencséjét. A genetika sohasem tartozott az egzakt tudományok közé.
Ám Zufa minden vérvonalat behatóan tanulmányozott és ellenőrzött. Mindössze egy házastársi kapcsolatából született gyermeke. – Norma, az alig négy láb magas, vaskos, szürkésbarna hajú, fárasztó és tudálékos törpe.
A rossakiak utódai közül sokan testi fogyatékosságokkal születtek, de még a látszólag egészségesek is csak ritkán rendelkeztek a varázslónői elit különleges szellemi képességeivel. Zufa ennek ellenére komolyan csalódott, sőt, kifejezetten kínosan érezte magát, hogy az ő lánya nem született gondolatolvasónak. A legkiválóbb varázslónőnek át kellett volna tudni adnia elsőrangú mentális képességeit biológiai örökösének, különösen, mivel annyira szerette volna, ha lánya folytatja az általa megkezdett küzdelmet a gépek ellen. De Normából hiányzott mindenféle tehetség. És annak ellenére, hogy Aurelius Venport kifogástalan genetikai tanúsítványokkal bírt, Zufának egyszer sem sikerült kihordania a tőle fogant gyermekeket.
Vajon hányszor kell még próbálkoznom, mielőtt újabb nemzőre cserélem le? Még egy utolsó esélyt ad Venportnak, határozta el, hogy az elkövetkező pár hónapban teherbe essen tőle. Aztán nem kísérletezik vele tovább.
Zufát Norma önfejűsége és dacossága is elkeserítette. A tizenéves lány gyakorta magas matematikai okfejtésekbe kezdett, melyek mindenki számára felfoghatatlannak tűntek. A bakfis mintegy a saját zárt világában élt.
Mennyivel többre vihetted volna, kislányom!
A bolygón senkire nem hárult annyi felelősség, mint a varázslónők szűk körű klánjára, a legtöbb terhet pedig Zufának kellett viselnie. Bárcsak mindenkire egyaránt számíthatna, főképpen most, a kimekek legutóbbi támadását követően.
Mivel a csenevész Norma soha nem vehet részt a telepatikus csatában, Zufának szellemi leányaira kellett összpontosítania minden figyelmét: arra a néhány fiatal nőre, akik olyan szerencsések voltak, hogy elsőrangú szellemi képességeket örököltek. Zufa majd oktatja és bátorítja őket, és megmutatja nekik, miként semmisíthetik meg az ellenséget.
Zufa most a szirtbe vájt lesállásából figyelte, ahogy szerelme Aurelius és Norma lánya eléri a függőhíd végét, ahonnan hágcsók körkörös hálózatán kapaszkodva lejuthatnak a sötét őserdő talajszintjére. Akárcsak két kedélyes számkivetett, Normát és Aureliust egyre szorosabb érzelmi szálak fűzték egymáshoz, és mindkettő mankóként használta a másikat.
Saját kisszerű ügyeikbe merülve, melyeknek közük sem volt a győzelemhez, észre sem vették, hogy Zufa űrkompja visszatért. A két kallódó ember bizonyosan órákat eltölt majd új gyógyszerforrások felkutatásával, melyeket Aurelius üzleti vállalkozásaiban fog hasznosítani.
A varázslónő rosszallóan rázta a fejét, mivel nem tudta magáévá tenni társa értékrendjét. A gyógyszerek, amiket a férfiak kifejlesztettek, ugyanúgy semmit nem értek, akár Norma felfoghatatlan matematikája. Aurelius kétségtelenül fölöttébb értelmes és képzett üzletembernek számított, de mit ér a hatalmas haszon, ha a szabad emberiségre rabszolgasors vár?
Zufa, aki mindkettejükben csalódott, és tudta, hogy a valódi küzdelem rá és a többi varázslónőre vár, elindult megkeresni a legtehetségesebb fiatal nőket, akiket maga köré toborzott, hogy elsajátítsák tőle a gyilkos új technikát, amit a kimekek ellen szándékozott bevetni.
Miközben Norma a dús bozótban követte őt, Aurelius több kapszulányit elfogyasztott abból a sűrített izgatószerből, amit vegyészszakértői egy sziklányi méretű ásóbogár-faj orrfacsaró feromonjaiból szintetizáltak. Venport magát erősebbnek, érzékeit kifinomultabbnak, reflexeit pedig élénkebbnek érezte. Mindez fel sem érhetett a zord Zufa telepatikus képességeivel, természetes adottságainál azonban sokszorta magasabb rendűnek hatott.
Egy napon majd sikerül áttörést elérnie, és akkor a saját feltételei szerint mérkőzhet meg a nagy erejű varázslónővel. Talán Normával együtt valóra válthatják ezt az álmot.
A jóindulatú Aurelius továbbra is kedvelte a lány szigorú édesanyját. Kegyesen tűrte Zufa hangulatváltozásait és megvető viselkedését; a rossaki nők ritkán engedhették meg maguknak a romantikus szerelem luxusát.
Noha Aurelius pontosan tudta, hogy Zufa nemzői adottságaiért választotta ki őt, átlátott a sztoikusnak és követelőzőnek ható felszínen. A hatalmas varázslónő igyekezett elrejteni gyenge oldalait, elvétve mégis megmutatkozott, mennyire fél, hogy talán nem képes ellátni a feladatokat, amiket magára vállalt. Egyszer, mikor Aurelius megjegyezte, látja, mennyire törekszik arra, hogy erős legyen, Zufa zavartan és dühösen reagált.
– Valakinek mégiscsak erősnek kell lennie – vágott vissza kurtán.
Mivel a férfiból hiányzott a gondolatolvasás képessége, Zufa nem kereste a társaságát. Lehetséges, hogy felismerte társa üzleti, befektetői és politikusi tehetségét, de saját jól behatárolt céljait magasan fölébe helyezte az efféle kvalitásoknak. A varázslónő sokszor megpróbálta elhitetni vele, hogy félresikerült, haszontalan alak, a megvetéssel azonban csupán azt érte el, hogy még jobban feltüzelte a férfi becsvágyát, különösen az övéhez hasonló telepatikus képességeket előidéző szer előállítását illetően.
Más módszerekkel is lehet háborúzni.
Az ezüstöslila őserdő a gyógyszerek, tudattágító és képességnövelő készítmények alapanyagainak tárháza volt. A lenyűgözően sokszínű választék nem riasztotta vissza Aureliust attól, hogy mindent górcső alá vegyen. A megfelelő fejlesztési és értékesítési stratégiának köszönhetően már eddig is tetemesnek mondható vagyont sikerült összegyűjtenie a rossaki termékek eladásából. Még a varázslónők között is akadt pár irigye és tisztelője – ám társa nem tartozott közéjük.
Látnoki képességű üzletemberként hozzászokott, hogy végiggondolja a lehetséges alternatívákat. Akárcsak a sűrű őserdő csapásai, több út is elvezethet ugyanoda. Néha azonban bozótvágó késsel kellett törni az utat.
Eleddig azonban sehogy sem talált rá a megfelelő szerre.
Egy korábbi üzleti vállalkozás során apai büszkeséggel terjesztette Norma egzotikus matematikai munkáit tudományos körökben. Noha jómaga semmit nem értett a lány tételeiből, ösztönösen ráérzett, hogy előbb-utóbb talán valami fontos felfedezésre jut. Lehetséges, hogy ez már meg is történt, csupán szakértő szem szükséges hozzá, hogy észrevegyék. Venport szerette a vérmes bakfist, és úgy viselkedett vele, mintha a bátyja lenne. Kizárólag a matematikai zsenit látta benne, és csöppet sem érdekelte a magassága vagy a külseje. Esélyt akart adni neki, még ha az édesanyja meg is tagadta tőle ezt.
Norma a férfi mellett állva tanulmányozott egy jókora lila falevelet: fénysugaras kalibrálóval vizsgálta a levél méreteit és a nedvvel teli erezet szögviszonyait. Az elmélyült összpontosítástól vágyakozónak hatottak máskülönben jellegtelen arcvonásai.
Mikor hátranézett az apjára, Norma meglepően érett hangon így szólalt meg:
– Ezt a levelet Gaia Földanya, avagy a Teremtő Isten, avagy Buddallah tervezte és alkotta meg. – Tömzsi ujjai közé vette a húsos levelet, aztán fénysugarat bocsátott át rajta, hogy tisztán láthatóvá váljon az összetett sejtszerkezet. – Alakzatokon belüli alakzatok, és mind bonyolult viszonyban áll egymással.
Az ajzószer hatása alatt álló Aureliust teljesen megigézte a mintázat.
– Isten mindenben megtalálható – válaszolta. Az izgatószer, amit bevett, mintha sokszorosan felfokozta volna az érzékeit. Ferdén keresztülnézett az átvilágított szövedéken, miközben Norma sorra mutogatta neki a belső mintázatokat.
– Isten a világmindenség matematikusa. Létezik egyfajta klasszikus arányosság, amit aranymetszésként emlegetnek; ugyanaz a szemgyönyörködtető formai és szerkezeti viszony, amely ebben a levélben, egyes kagylókban és számos bolygó létformáiban fellelhető. Ez a kulcs legapróbb részlete, amit a görögök és egyiptomiak óta ismernek a Földön. Használták az épületek és a piramisok megszerkesztésekor, a püthagoreusok pentagrammájában és a Fibonaccisorban. – Elhajította a levelet. – De annyi minden mást találni még.
Venport bólintott, és megnedvesített ujjbegyével megérintette az övéhez erősített, finom fekete porral teli erszényt; a port a nyelv alsó, érzékeny szövetéhez dörzsölte, és azonnal érezte, ahogy a szer átjárja a testét, és elvegyül az előző adag porral. Norma egyre csak beszélt; s jóllehet Aurelius képtelen volt követni az okfejtést, bizonyosan tudta, hogy a lány kinyilatkozásai kivétel nélkül fantasztikusak.
– Tudnál említeni egy gyakorlati példát – kérdezte Aurelius összemosva a szavakat –, egy olyan függvényt, amit én is megérthetek?
A férfi már megszokta, hogy Norma ontja magából a felfoghatatlan képleteket. Hiába a klasszikus geometrián keresztül szerezte meg az alapokat, a kamasz lány sokkalta tekervényesebb módokon alkalmazta a megszerzett tudást.
– Egészen a végtelenig magam elé tudom képzelni a számításokat – felelte Norma szinte révületben. – Szükségtelen leírnom őket.
És még csak tudattágító-szerek sem kellenek neki ehhez , ámuldozott Aurelius.
– Ebben a pillanatban épp egy hatalmas és hatékony szerkezetet képzelek magam elé, egy több tucat kilométer hosszúságú építményt, amit viszonylag olcsón létre lehetne hozni – és az aranymetszés arányain alapulna.
– No de kinek lenne szüksége valaha is ekkora szerkezetre?
– A jövőbe nem láthatok bele, Aurelius – tréfálkozott Norma a férfival. Aztán még mélyebbre hatoltak a dzsungelben, továbbra is kíváncsian fürkészve, mi újat fedezhetnek fel a sűrűben. Norma arca életerőtől ragyogott.
– De elképzelhető, hogy lesz valami... valami, amit pillanatnyilag elképzelni sem tudok.
- - -
A gondos felkészülés és hathatós védelem
önmagukban nem garantálják a győzelmet.
Ha azonban elhanyagoljuk az efféle óvintézkedéseket,
úgyszólván biztosak lehetünk a vereségben.
A SZÖVETSÉGI ARMADA HADÁSZATI KÉZIKÖNYVE
Xavier Harkonnen tercerás és az Armada hat szemléző hajója négy hónapon át előre meghatározott útvonalat követtek, hogy sorra ellenőrizzék és felmérjék a Szövetségi Bolygók haderejét és védelmi rendszereit. Mivel évekig csupán apróbb összetűzésekre került sor, senki sem tudhatta, Omnius hol csap le legközelebb.
A kimekek Zimia elleni támadásakor Xavier habozás nélkül meghozta a kényszerű, ámde súlyos döntést. Az alkirály magasztalta őt merészségéért és elszántságáért; Manion Butler mégis bölcsen úgy határozott, hogy eltávolítja a városból az ifjú tisztet az újjáépítés idejére, hogy míg a salusaiak sebei begyógyulnak, ne kelljen bűnbakot keresniük.
Xaviert nem érdekelték a szűkmarkú nemesek kifogásai, akik vonakodva adták össze a szükséges pénzeszközöket. A pénz nem lehet akadály. Bármely szabad világ, mely a gépek agressziójának áldozatául esik, az egész emberiségnek jelent veszteséget.
A szemléző hajók a Hagal bányáitól a Poritrin folyóktól feltöltött síkságaira, onnan pedig a Senecára haladtak tovább, ahol a rossz időjárás és a maró esők egy esetleges hódítást követően egyhamar tönkretennék a gondolkodó gépeket.
Ezután a Relicon és a Kirana III szövetségi bolygók következtek, majd a Richese, a maga virágzó csúcstechnológiájával, mely oly sok nemest nyugtalansággal töltött el. A bonyolult ipari szerkezetek elvben nem használtak számítógépes vezérlést vagy mesterséges intelligenciát, de folyton kérdések és kételyek merültek fel ezzel kapcsolatban.
Xavier csapata végül megérkezett az utolsó vizsgálatra kijelölt világra, a Giedi Prime-ra. Itt végre lezárul a hosszas ellenőrző körút. Xavier hazatérhet Serenához, és beválthatják egymásnak tett ígéreteiket...
Minden más szövetségi bolygón felállították már a zavarópajzs-generátor tornyokat. Holtzman zseniális alkotását az ismert hiányosság ellenére nem vetették el, hiszen a költséges pajzsok még mindig megfelelő védelmet nyújtottak a teljesen mechanikus gondolkodó gépek ellen. Emellett az emberek bolygóinak mindegyike régóta hatalmas nukleáris arzenállal rendelkezett, amit végső esetben még bevethetnek. Az atomtöltetekkel bármely bolygó kormányzója könnyedén izzó golyóbissá változtathatja világát, semmint Omnius kezére adja azt.
Habár a gondolkodó gépek számára is rendelkezésre álltak atomfegyverek, Omnius úgy vélekedett, hogy azok nem kellően hatékony és szelektív eszközei a hatalom megszerzésének, a radioaktív hulladék pedig később nehezen eltávolítható. Ráadásul az örökelmének, aki korlátlan erőforrásokat és végtelen türelmet tudhatott magáénak, nem volt szüksége efféle fegyverekre.
Mikor Xavier Giedi City űrkikötőjében kiszállt a vezérhajóból, hunyorogni volt kénytelen a vakító napsütésben. Előtte terült el a virágzó metropolisz, előkelő lakónegyedeivel, termelékeny ipari létesítményeivel, ápolt parkjaival és csatornáival. Mindenütt üde és ragyogó színek, a díszes ágyásokban csodás virágok pompáztak, jóllehet új tlulaxi orrnyálkahártyájával Xavier csupán a legáthatóbb illatok halvány leheletét érezte, hiába szippantott mélyeket.
– Ide szívesen elhoznám valamikor Serenát – jelentette ki sóvárgón, ahogy az űrhajó hajtóművei körül vibráló levegőben megállt. Ha feleségül veszi, talán érdemes ezt választani a nászútjuk helyszínéül. A hivatalos körút során végig nyitva tartotta a szemét, hátha alkalmas helyre lel.
A világűrben eltöltött négy hónap után Xaviernak rettenetesen hiányzott Serena. Tudta, hogy kettejüket egymásnak szánta a sors. Élete pontosan meghatározott, akadálytalan útvonalon haladt. Megfogadta, hogy amint visszatér a Salusára, hivatalosan is megkéri a lány kezét. Nem látta értelmét annak, hogy tovább várjon.
Butler alkirály már így is a fiának tekintette, ráadásul az ifjú tiszt frigyére örökbe fogadója, Emil Tantor is áldását adta. Amennyire Xavier meg tudta ítélni, a Szövetségben mindenki úgy gondolkozott, hogy két nemesi família üdvös egyesülésére kerül majd sor.
Mikor felrémlettek előtte Serena arcvonásai, Xavier elmosolyodott... aztán mikor felnézett, Sumi magnust látta közeledni a leszállópályán. A választott vezetőt a Giedi Prime Honi Hadseregének tucatnyi tagja kísérte.
A magnus sovány, középkorú férfi volt, kinek vértelen arcát vállig érő őszes szőke haj keretezte. Sumi üdvözlésre emelte a kezét.
– Ah, Harkonnen tercerás! Üdvözöljük a Szövetségi Armada képviselőit, és alig várjuk, hogy megtudhassuk, miként tehetnénk hatékonyabbá a gondolkodó gépek elleni védrendszereinket.
Xavier katonás biccentéssel felelt.
– Örömmel fogadjuk eminenciád együttműködését. Omnius ellen nem szabad olcsó foltozgatással beérni, ami nem nyújthat kellő védelmet a néped számára.
A zimiai csatát követően Xavier mérnöki alakulatai a kötelező stratégiai védelem kifejlesztésére tettek javaslatot a Szövetség egészében. A nemesek pénzszekrényeik mélyére nyúltak, és megnövelték az alattvalóikra kivetett adókat, hogy előteremtsék a védelmi rendszerek megépítéséhez szükséges összeget. Útban a Giedi Prime-ra Xavier mérnököket és katonákat rendelt azokra a bolygókra, ahol megítélése szerint a legnagyobb szükség volt segítségre.
Hamarosan azonban ismét hazatérhet. Hamarosan. Minél közelebbinek tűnt az indulás, annál többet gondolt Serenára.
A Honi Hadsereg tetszetős egyenruhában feszítő, jól felfegyverzett tagjai vigyázzban állva várakoztak a szemléző hajók körül. Sumi magnus intett Xaviernak, hogy kövesse őt.
– Nemsokára egy fényűző lakoma keretében tisztázhatunk mindent, Harkonnen tercerás. Tizenkét pazar fogást készíttettem el, s miközben mindezt elfogyasztjuk, táncosok, muzsikusok és legkiválóbb költőink fognak szórakoztatni minket. Aztán a kormányzói rezidenciámon nyugodt körülmények között megvitathatjuk a terveket. Bizonyosan elcsigázott a hosszú utazás. Mennyi időt tudsz eltölteni nálunk?
Xaviertól, aki belegondolt, milyen messze került a Salusa Secundustól, csupán egy fanyar mosolyra futotta. Miután elindultak a Giedi Prime-ról, még a gyors űrhajóknak is egy hónapra lesz szükségük ahhoz, hogy hazajussanak. Minél előbb elindul innen, annál hamarabb tarthatja a karjai közt Serenát.
– Mint eminenciád is tudja, ez utunk utolsó állomása. Amennyiben hozzájárulsz, időmet elsősorban ellenőrzéssel tölteném a bankettek helyett. – Aztán a szemléző hajókra mutatott. – Tartanunk kell magunkat a menetrendhez. Sajnos, két napnál többet nem szánhatok a Giedi Prime-ra. Ezért azt javasolnám, hogy lássunk is mindjárt munkához.
A magnust láthatóan letörte a hír.
– Igaz, valóban nem lenne ildomos ünnepelni a Salusa Secundus tragédiája után.
Xavier két nap alatt gyorsan, mondhatni hevenyészve átvizsgálta a bolygó védrendszerét. A Giedi Prime-ot káprázatos és dúsgazdag világnak találta, melyen talán egy napon maga is szívesen letelepedne.
Végül kedvező véleményt fogalmazott meg, amihez rövid figyelmeztetést fűzött hozzá.
– A bolygó kétségkívül szerepel a gondolkodó gépek hódítási tervei között, eminenciás uram. – Közben a város alaprajzát és a főbb kontinensek erőforrásainak elhelyezkedését tanulmányozta. – Kimek támadás esetén valószínűleg igyekezni fognak sértetlen állapotban megkaparintani az üzemeket, hogy a robotok később használni tudják azokat. Omnius a hatékonyság elvét hirdeti.
A mellette álló Sumi magnus büszkén reagált. Megmutatta a vázlaton az alállomások helyét.
– Több stratégiailag kiemelt ponton kisegítő pajzsgenerátorokat áll szándékunkban létesíteni. – Miközben beszélt, kiemelések jelentek meg a tervrajz egyes helyein. – Már készen áll egy létszámfeletti generátor-állomás az egyik északi-tengeri lakatlan szigeten, mely hiánytalanul képes lefedni a sarki közvetítőtoronyhoz tartozó területet. Reményeink szerint már a jövő hónapban üzembe tudjuk helyezni.
Xavier szórakozottan biccentett; feje megtelt az utóbbi hónapokban hallott hasonló részletekkel.
– Örömmel hallom, ámbár kétlem, hogy bármilyen kisegítő rendszerre szükség lehetne.
– Biztonságban szeretnénk tudni magunkat, tercerás.
A Giedi City felett lüktető ezüstös parabolatornyok alatt Xavier körbesétálta a plasztbeton töltéseket. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a kimekek könnyedén áttörhetnek rajtuk.
– Azt javasolnám eminenciádnak, hogy vezényeljen több földi egységet és építtessen további torlaszokat ide. Növeljék a bolygó rakétavédelmi egységeinek tűzerejét, hogy kivédhessenek egy esetleges űrből jövő támadást. A Salusán a kimekek a tornyok elpusztítására összpontosították minden erejüket, és lehetséges, hogy ismét ezzel próbálkoznak. – Öklével megkocogtatta a torony nehéz pariacél tartóoszlopát. – Ez a pajzs az első és egyben utolsó védvonal, a leghatásosabb barikád a gondolkodó gépek ellen. Nem szabad elhanyagolni.
– Valóban. Fegyvergyáraink most is nehéztüzérségi lövegek és páncélozott földi járművek elkészítésén serénykednek. Amint lehetséges, ütőképes egységekkel vesszük körül az épületet.
Ami a félkész kisegítő generátort illette, elszigetelt helyzete miatt koncentrált támadás esetén képtelenség lett volna megvédeni. Léte mégis mintha megnyugtatta volna a magnust és népét.
– Remek – szólalt meg Xavier, és a csuklójára csatolt kronométerre pillantott. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben halad, és a szemléző hajók talán már napnyugta előtt útnak indulhatnak...
A magnus tétován folytatta.
– Véleményed szerint, nem jelenthet veszélyt a kis létszámú űrflotta, tercerás? A Honi Hadsereg mindössze néhány nagyobb hajóval rendelkezik, melyekkel visszaverhetnénk a közelgő gépi flottát, a járőrnaszádok és felderítőhajók száma pedig elenyésző. Be kell vallanom, hogy ezen a téren sebezhetőnek érzem magunkat. Mi történik, ha Omnius közvetlenül az űrből akar ránk támadni?
– A földi rakétaelhárító ütegek a helyükön vannak, ezek pedig mindeddig megbízhatónak bizonyultak. – Xavier türelmetlenül a felhőtlen égre emelte a tekintetét. – Úgy hiszem, hogy elsősorban a földi pajzsgenerátorok védelmét kell biztosítanotok. Nem létezhet oly hatalmas hadiflotta, mely felérne a zavarópajzsok elrettentő erejével. Mikor a Salusát támadó robotflotta ráébredt, hogy képtelenek kiiktatni a pajzsokat, egyszerre megfutamodtak.
– De mi történik, ha az űrből ostromzár alá veszik a Giedi Prime-ot?
– A bolygó elegendő tartalékkal rendelkezik ahhoz, hogy kivárja, amíg megérkeznek a Szövetségi Armada felmentő seregei. – Mivel mielőbb az űrkikötőbe szeretett volna érni, Xavier megpróbálta lecsendesíteni a kormányzó félelmeit. – Mindenesetre javasolni fogom, hogy néhány dárda-osztályú rombolót állomásoztassanak a Giedi Prime közelében.
A magnus aznap este nagyszabású búcsúvacsorát rendezett a számukra jó szolgálatot tevő Armada tiszteletére.
– Egy napon majd – hangzott a pohárköszöntő – az életünket köszönhetjük nektek.
Xavier a vacsora közepén felállt. Az ételnek és a bornak mintha semmi íze nem lett volna.
– Eminenciád elnézését kérem, de osztagommal nem szeretném elszalasztani az optimális indulási ablakot.
A kijáratnál meghajolt, aztán a hajójához sietett. Néhány katonája szívesen maradt volna még, a többség azonban minél előbb indulni akart. Otthon a kedvesük és a családjuk várta őket, és mindannyian kiérdemelték a szabadságolást.
Xavier, háta mögött a szemléző csapattal elhagyta a csodás Giedi Prime-ot, abban a meggyőződésben, hogy megtett minden szükséges intézkedést.
És mit sem tudva arról, hány gyenge pont felderítéséhez nem vette a fáradságot...
- - -
Miközben a gépek rabszolgáivá váltunk,
átadtuk nekik a technikai tudásunkat
– bármiféle helyes értékrend nélkül.
FAYKAN BUTLER PRIMERÁS:
EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL
Az Álomutazó közeledett a Földhöz, az emberiség szülőbolygójához, mely immár az Összehangolt Világok központjává lett. Habár továbbra is figyelmesen követte az eseményeket, Seurat megengedte Vorian Atreidesnek, hogy kormányozza a hajót.
– Szórakoztat, ha néha kockáztathatok.
Vor az orrát felhúzva kémlelte a kifejezéstelen vörösréz bőrhártyát, mely a tudattal bíró gép arcát helyettesítette.
– Már tapasztalhattad, hogy rátermett pilóta vagyok... alighanem a legjobb a megbízottak közül.
– Lomha reflexekkel és sérülékeny testtel megáldott emberhez képest valóban ügyes vagy.
– A vicceim mindenesetre humorosabbak a tieidnél. – Vor a fekete és ezüstszínű hajó vezérlőpultjához ült. Jártasságát bizonyította a könnyedség, ahogy kikerülte az aszteroida törmeléket, mikor a Jupiter erős gravitációját kihasználva kivető röppályán begyorsította a járművet. A műszerfalon sorra gyulladtak ki a figyelmeztető jelzések.
– Jó lenne, ha az elfogadható paramétereken belül maradnál, Vorian! Ha nem sikerül kiszabadulnunk a Jupiter vonzásából, akkor megsülünk. – A robot előrehajolt, hogy visszavegye az irányítást. – Nem szabad veszélybe sodornod az Omnius frissítéseket, melyeket el kell...
Vorian felnevetett.
– Átvertelek, vén Vasagyú! Míg nem figyeltél, megváltoztattam az érzékelők beállításait. Ha a valós értékeket nézed, magad is láthatod, hogy elég helyünk maradt a ficánkolásra.
Gond nélkül elszakadtak a gázóriástól.
– Nem tévedtél, Vorian, de miért kellett így szórakoznod velem?
– Hogy megtudjam, egy robot is képes-e összepisilni magát. – Vor meghatározta a végleges közelítési vektort a Föld körül keringő gépi üzemű megfigyelő állomások és műholdak között. – Az efféle tréfát sohasem fogod megérteni.
– Meglehet, Vorian, de azért próbálkozom... és nem adom fel.
Vorban felmerült a gondolat, hogy egy napon esetleg bánni fogja, hogy ilyesmire tanította Seuratot.
– Mellékesen nem csak fém van az agyamban, és a többi gondolkodó gépnek sem. Neuroelektronikánk különleges ötvözetei csupán részét képezik annak a bonyolult hálózatnak, amit az optikai érzékelőszálak, komplex polimerek, géláramkörök és...
– Azért ezen túl is Vasagyúnak foglak hívni, csak hogy bosszantsalak.
– Sohasem fogom megérteni az emberi balgaságot.
A látszat kedvéért Seurat ült a parancsnoki székben, mikor az Álomutazó leszállt a nyüzsgő űrkikötőben.
– Újabb sikeres út végére értünk, Vorian Atreides.
A fiatalember széles mosollyal az ajkán hosszú fekete hajába túrt.
– Körúton vagyunk, Seurat. Egy körnek nincsen vége.
– A Terra-Omnius a kezdet és a vég.
– Túlságosan szó szerint fogsz fel mindent. Ezért tudlak annyiszor megverni a stratégiai játékokban.
– Mindössze az esetek negyvenhárom százalékában, fiatalember – javította ki Seurat. Aztán leeresztette a külső rámpát.
– Közelítőleg fele arányban. – Vorian megindult a zsilipajtó felé, mivel mielőbb friss levegőt szeretett volna szívni. – Nem rossz olyasvalakitől, aki hajlamos a betegeskedésre, a szórakozottságra, az elgyengülésre és sok más egyéb gyarlóságra. Ráadásul, ha veszed a fáradságot, hogy megvizsgáld a tendenciákat, azt tapasztalhatod, hogy feljövőben vagyok.
Vor leugrott az üvegesített plasztbetonra.
Rakodó robotok sürögtek a mesterséges értelemmel rendelkező méretesebb szerkezetek között, melyek siklómágnesek segítségével közlekedtek. Apró, fürge laborancsok szaladtak fel a hajtómű vezetékeire és a kúpszerű fúvókákra; karbantartó gépezetek tapogatták le a meghajtó nagyobb elemeit, javítást igénylő alkatrészek után kutatva. Tartályrobotok töltötték fel üzemanyaggal a veszteglő űrjárókat, hogy felkészítsék a hajókat a küldetésre, amit Omnius az ő végtelen bölcsességében rájuk osztott.
Miközben Vorian hunyorogva állt a napsütésben, egy hatalmas kimeket pillantott meg lépdelni tagolt lábain. Jól kivehetően látszott a hibrid gép belső szerkezete: a hidraulika, az érzékelő-rendszerek, a kékesen cikázó idegi impulzusok, amik az elektrofolyadék közvetítésével jutottak el a neuródákhoz. A mesterséges test magjában a védett agytartály foglalt helyet, mely az ezredéves tábornok emberi agyát tartalmazta.
A kimek felé fordította ágyútornya érzékelőit, mintha célba vette volna, aztán egyik elülső fogókarját előre nyújtva Vor felé vette az irányt. A masszív fémujjak összekattantak.
Vorian intett, és előrerohant.
– Atyám!
Mivel a kimekek rendszeresen testet cseréltek, hogy alkalmazkodjanak az adott tevékenység fizikai kívánalmaihoz, nehezen lehetett egymástól megkülönböztetni őket. Vor apja azonban minden alkalommal kijött a fia elé, mikor az Álomutazó visszatért a frissítéseket célba juttató körútjáról.
Számos rabszolgává lett ember élt és szolgálta az örökelmét az Összehangolt Világokon. Omnius jelképes munkásokként tartotta őket, jóllehet csupán kevésnek jutott osztályrészül oly fontos és kényelmes állás, mint Voriannak. A hozzá hasonló megbízottak különleges kiképzésben és szigorú oktatásban részesültek az egységfőnökök és a mechanokráciában más fontos tisztségeket betöltő személyek gyermekei számára létrehozott elitiskolákban.
Vor sokat olvasott a Titánok dicső tetteiről és apja győztes hadjáratairól. Minthogy az örökelme védőszárnyai alatt nevelkedett, kiképzését pedig az édesapja irányította, a fiatalemberben fel sem merült, hogy megkérdőjelezze a világrendet vagy az Omnius iránti lojalitás szükségességét.
Agamemnón, aki jól ismerte a robotkapitány megfontolt természetét, befolyását latba vetve szerezte meg fia számára a helyet Seurat frissítőhajóján, mely poszt még a kivételezett megbízottak körében is irigylésre méltónak számított. Önálló akaratú robotként Seurat szívesen vette az ifjú társaságát, Vor kiszámíthatatlanságát pedig egyenesen a javára írta. Néhanapján maga Omnius is felkérte Vort, hogy vegyen részt néhány szerepjátékon alapuló szimulációban, miáltal az állatias emberek adottságait óhajtotta jobban megismerni.
Vorian csöppnyi félelmet sem érzett, ahogy végigrohant a leszállópályán, majd megállapodott a fölébe tornyosuló, fegyverekkel veretezett kimek mellett. A fiatalember szeretetteljesen bámult vénséges apja felfüggesztett agytartályára, és az edény alján kirajzolódó furcsa gépi arcra.
– Üdvözöllek idehaza. – Agamemnón szintetikus hangja mélynek és atyainak hatott. – Seurat már feltöltötte a jelentését. Ismét büszkeséggel töltöttél el. Még egy lépéssel közelebb kerültél a kitűzött célhoz.
A kimek körbeforgatta a fegyvertornyát előbb az egyik, aztán a másik irányban, Vor pedig kapkodva szedte a lábait apja páncélozott végtagjai mellett, ahogy Agamemnón komótosan ellépdelt a hajótól.
– Bárcsak törékeny testem kitartana addig, míg mindent meg nem valósítok – szólalt meg Vor vágyakozón. – Már alig várom, hogy kiválasszanak neokimeknek.
– Mindössze húsz éves vagy, Vorian. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyen betegesen sokat foglalkoztasson a halandóságod.
A magasból készletszállítók buktak alá sárgásfehér lángoszlopokon egyensúlyozva, melyek a leereszkedést lassították. Rakkordékon emberi munkások gördültek oda az épp leszállt hajókhoz, hogy szigorú előírások alapján szétosszák maguk között a rakományt. Vor a rabszolgákra pillantott, helyzetükön azonban nem tűnődött el. Mindenkinek megvolt a maga feladata, apró fogaskerekekként illeszkedtek az Összehangolt Világok gépezetébe. Vor mégis többet ért a többieknél, hiszen lehetősége nyílt rá, hogy egy napon azzá válhasson, ami az apja. Kimekké.
Számítógépesített figyelő és leltározó rendszerekkel ellátott, jeltelen raktárak mellett haladtak el, ahol a készleteket és az üzemanyagot tárolták. Az emberi adminisztrációs személyzet a város belsejében dolgozó rabszolgáknak osztott ki élelmet és felszerelést.
Vor felfoghatatlannak találta a műveletlen munkások életét, akik nehéz ládákat rakodtak ki az űrdokkokban. A rabszolgamunkások olyasmivel foglalatoskodtak, amit a legegyszerűbb rakodógép is gyorsabban és hatékonyabban elvégzett volna. Ugyanakkor örült, hogy még ezeknek a csekélyebb értelmű embereknek is akadt feladatuk, hogy azzal biztosítsák a megélhetésüket.
– Seurat említette nekem a Salusa Secunduson történteket, atyám. – Tempósan lépdelt, hogy el ne maradjon apja mellől. – Sajnálom, hogy kudarcba fúlt az akció.
– Csupán feszteltük őket – felelte Agamemnón. – Az állatias emberek újfajta védelmi rendszert fejlesztették ki, mi pedig kipróbáltuk, mennyire hatékonyan működik.
Vor arca felragyogott.
– Bizonyosan rájössz, hogyan hajthatnál minden hrethgirt Omnius hatékony uralma alá. Miként az emlékirataidban leírt időkben, mikor a Titánok kezében volt minden hatalom.
A kimek tábornok magában rosszallóan fogadta a megjegyzést. Agamemnón optikai érzékelőszálai több körülöttük és felettük lebegő figyelőkutasz jelenétét jelezték.
– Természetesen nem vágyom vissza a régi időket – szólalt meg végül. – Már megint az emlékirataimat olvasgattad?
– Nem tudok betelni a történeteiddel, atyám. A Titánok ideje, a nagy Tlalok, az első Hrethgir Lázadások... mindez olyannyira lenyűgöző!
Az, hogy a fenséges kimek társaságában sétálgathatott, a kiválasztottság érzésével töltötte el Vort. A helyzetéből fakadó korlátokon belül mindig igyekezett jobbítani magán. Bizonyítani akarta, hogy méltán kapta meg a lehetőségeket... sőt, még ennél is többet ér.
– Szívesen megismerkednék ezzel az újfajta hrethgir védrendszerrel, atyám. Talán segíthetnék megkeresni a gyenge pontját.
– Omnius már elemzi az adatokat, és majd eldönti, mi a teendő. Csupán nemrég érkeztem vissza a Földre.
Minthogy az emberi becsvágy továbbra is alapvetően meghatározta lelki beállítottságukat, a Titánok folyton monumentális építkezéseken fáradoztak: gigantikus épületek és emlékművek alakjában óhajtották magasztalni az emberiség hajdanvolt korszakait és a Titánok dicső Idejét. Elfogott emberi művészeknek és építészeknek rendelték el, hogy készítsenek eredeti terveket és vázlatokat, amiket aztán a kimekek módosítottak, vagy változatlan formában elfogadtak.
A közelben épp hatalmas gépezetek emelték helyre az égbe nyúló struktúrák alkotóelemeit, hogy további emeletekkel bővítsék a már meglévő építményeket, jóllehet a gondolkodó gépeknek aligha volt szüksége újabb bővítésre. Vorban időnként felmerült, hogy a tékozló építkezések pusztán a rabszolgák idejének lekötését szolgálták...
Vor nem ismerte az édesanyját, csupán annyit tudott, hogy réges-rég, még mielőtt a Titánok műtéti úton kimekekké alakíttatták magukat, Agamemnón saját spermabankot létesített, mely tartalék segítségével megtermékenyítette Vorian anyját. Az évszázadok során a tábornok tetszőleges számú sarjat nemzhet a megfelelő kihordó anyák kiválasztásával.
Noha sohasem értesült testvérei létezéséről, Vorian sejtette, hogy több is járkálhat belőlük a világban. Eltűnődött, vajon milyen érzés lehet összetalálkozni velük, de a gépek uralta társadalomban az érzelmi kötődés nem számított célszerűnek. Mindenesetre abban reménykedett, hogy testvérei nem okoztak csalódást Agamemnónnak.
Mikor édesapja távol volt valamely küldetésén, Vor gyakorta próbálta kifaggatni a többi Titánt, hogy még többet megtudhasson az Agamemnón híres és terjedelmes emlékirataiban rögzített eseményekről. Felelős beosztását arra használta fel, hogy jobb színben tüntethesse fel magát. Némely eredeti kimek – elsősorban Ajax – durva rátartisággal igyekezett lerázni magáról Vort. Mások viszont, például Júnó és Barbarossa szórakoztatónak találták őt. Ellenben mindannyian túlfűtött szenvedéllyel meséltek Tlalokról, az első és legnagyobb Titánról, aki kirobbantotta a forradalmat.
– Bárcsak találkozhattam volna Tlalokkal! – szólalt meg vágyakozón Vor, hogy továbbvigye a beszélgetést. Agamemnón szívesen mesélt a dicső napokról.
– Igen, Tlalok olyasmiket álmodott meg, amikre gondolni sem mertünk volna – felelte a kimek elmerengve, ahogy végigvonult a sugárúton. – Néha persze kissé naivnak mutatkozott, és gyakran nem mérte fel az ötletei utóhatásait. Én azonban mindig felhívtam rájuk a figyelmét. Ettől alkottunk oly nagyszerű csapatot.
Agamemnón mintha gyorsabban lépdelt volna, mikor a Titánokról beszélt. Vorian, aki alig bírt lépést tartani, lihegve követte apját.
– Tlalok egy ősi esőistentől kölcsönözte a nevét. A Titánok közt Tlalok számított a prófétának, míg rám a hadvezetés feladata hárult. Júnó a legfőbb stratégánk és manipulátorunk volt. Dante a statisztikát, a közigazgatást és a népességszámlálást felügyelte. Barbarossa a gondolkodó gépek átprogramozását végezte, és gondoskodott róla, hogy a mieinkével megegyező célokért küzdjenek. Ő táplálta beléjük a becsvágyat.
– És milyen jól tette – jegyezte meg Vorian.
Agamemnón tétovázott, ám mivel a figyelőkutaszok előtt óvatosan kellett bánnia a kijelentéseivel, inkább nem adott hangot kételyeinek.
– Mikor ellátogattunk a Földre, Tlalok felismerte, hogy az emberek fajként nem fejlődnek tovább, és oly mértékben függővé váltak a gépektől, hogy teljesen elmerültek az apátiában. Elveszítették céljaikat, becsvágyukat, szenvedélyességüket. Mikor mindössze kreatív indíttatásuknak kellett volna szabad folyást engedniük, végtelen tunyaságukban még a képzeletüket sem használták. – Agamemnón hangképző membránjaiból undorról árulkodó morgás hallatszott.
– De Tlalok különbözött tőlük – jelentette ki Vor, mintegy végszóra.
A kimek hangja érzelemmel telítődött.
– Tlalok a Thalim rendszerben nőtt fel, egy külső gyarmaton, ahol az élet nehéznek számított, ahol a munkavégzés vérrel, verejtékkel és felhólyagosodott tenyérrel járt. Keményen meg kellett küzdenie az állásáért. A földiekből viszont szinte teljességgel kiveszett a lelkesedés és a szellem – és az emberek ezt észre sem vették!
Tlalok beszédeket mondott, hátha sikerül magához téríteni, rádöbbenteni őket, mi történik velük. Néhányan érdeklődve figyelték, újdonságnak tekintették. – Agamemnón felemelte egyik erőteljes fémkarját. – Ám pusztán kikapcsolódásképp hallgatták szavait. Az unott hallgatóság hamarosan viszszatért henye, hedonista üzelmeihez.
– Te azonban nem így tettél, atyám.
– Eseménytelen életem nem elégített ki. Akkorra már megismertem Júnót, és közös terveket szövögettünk. Tlalok pedig kikristályosodott formában fogalmazta meg azokat nekünk. Miután Júnóval együtt csatlakoztunk hozzá, elindítottuk azokat az eseményeket, melyek végül az óbirodalom bukásához vezettek.
Apa és fia együtt érkezett a központi épületkomplexumhoz, melyben a Terra-Omnius lakott, jóllehet az örökelme bőséges kapcsolódási pontjai az egész Földön eloszlottak a páncélozott pincék és égbe nyúló tornyok hálózatában. Vorian követte a kimeket a főépületbe, s alig várta, hogy eleget tehessen kötelességének. A szertatásra immár sokadszor került sor.
A járótest végigmasírozott a széles előcsarnokokon, aztán belépett a kenőanyag-csövekkel átszőtt, bugyborékoló tápoldat-hengerekkel, tükörfényes asztallapokkal és villódzó műszerrendszerekkel teli karbantartó csarnokba. Vor előszedett egy szerszámosládát, majd működésbe hozta a vákuumtömlőket és a nagynyomású vízsugarat. Puha rongyokat és polírozó folyadékot keresett. Megbízottként ezt a feladatát tartotta a legfontosabbnak.
A steril terem közepén Agamemnón megállt az emelőszerkezet alatt. Mágneses fogókar ereszkedett le, majd rákapcsolódott a fémedényre, mely a kimek ezredéves agyát foglalta magába. Kipattantak az idegvégződési portok, a neuródák kábelei pedig kígyózva összetekeredtek. A kar a magasba emelte a tartályt, melyhez kisegítő telepek és létfenntartó rendszerek kapcsolódtak.
Vorian ölnyi felszereléssel lépett oda.
– Tudom, hogy semmit nem érzel belőle, atyám, de megnyugtat a tudat, hogy ettől könnyedebben és hatékonyabban működsz.
Nagynyomású levegővel és meleg vízsugárral letisztította a kapcsolódási portokat, aztán bélelt szövettel kifényesített minden felületet. A kimek tábornok kéjes morgással fejezte ki köszönetét.
Mikor Vor befejezte a tisztítást és fényezést, huzalokat és vezetékeket csatolt a tartályhoz, és végigfuttatta az ellenőrző programokat.
– Minden funkció tökéletesen működik, atyám.
– A te gondos karbantartásodnak köszönhetően ez nem is csoda. Köszönöm, fiam. Oly jól gondomat viseled.
– Részemről megtiszteltetés, hogy megtehetem.
Agamemnón mesterséges hangja már-már dorombolt.
– Ha továbbra is ily odaadóan szolgálsz, Vorian, egy napon a legértékesebb kitüntetésre foglak felterjeszteni. Megkérem Omniust, hogy műtéti úton alakíttasson téged kimekké, hogy hozzám hasonlóvá válhass.
A máshoz nem fogható kilátás említésére Vorian még egyszer kifényezte a tartályt, aztán szeretetteljesen bámult a benne rejlő agy elefántcsontszínű kontúrjaira. Igyekezett elleplezni epekedő pironkodását, de akaratlanul is könnyek szöktek a szemébe.
– Ennél többre egyetlen ember sem vágyhat.
- - -
Az embereket, törékeny testüknek köszönhetően
könnyedén szétzúzhatjuk. Kihívást jelent-e tehát,
hogy megsebesítsük őket, vagy egyéb módon kárt tegyünk bennük?
ERASMUS – RENDSZEREZETLEN
LABORATÓRIUMI FELJEGYZÉSEK
Ahogy Erasmus optikai érzékelőszálak százaival a földi égboltra meredt, egyáltalán nem találta kielégítőnek a látványt. A robot villájának egyik magas harangtornyáról szemlélődött, a hatalmas páncélozott ablak hajlított felületén át. E világ, a maga óceánjaival, erdeivel, és az egykori megalopoliszok csontvázára felépült városaival, számtalan civilizáció tündöklésének és hanyatlásának lehetett szemtanúja. A nemzedékek százain átívelő történelem csekélynek és mesterkéltnek mutatta Erasmus tevékenységének eredményeit.
Épp ezért sokkal többet kell felmutatnia.
Sem Omnius, sem meghatalmazott építészei nem értették a szépség lényegét. Erasmus szemében az épületek és az újjáépített város alaprajza éles szögek és hirtelen hézagok halmazaként állt össze. Egy várost nem szabad jól megkonstruált áramkörszerű kapcsolatrendszerré egyszerűsíteni. A többfázisú szemle olyan bonyolult gépezetnek mutatta a metropoliszt, melyet a legnagyobb hatékonyság elve szerint szerkesztettek meg. Letisztult vonalai és rendszerezettsége ugyanakkor sajátságos szépséget kölcsönzött neki... mégis, teljességgel hiányzott belőle a lelemény.
Mérhetetlen csalódást okozott, hogy a mindentudó örökelme nem használta ki a benne rejlő lehetőségeket. A tündöklően valószerűtlen emberi becsvágy elvétve becsülendőnek hatott.
Omnius vagy semmibe vette, vagy szándékosan tagadta az Aranykor emberi építészetének magasztos szépségeszméjét. Ám az efféle hűvös és sértődött kevélység ellentmondott a logikának. Erasmus tagadhatatlanul talált bizonyos esztétikumot az áramvonalas gépekben és alkatrészekben – saját fényesre csiszolt testfelületei is kifejezetten tetszettek neki, akárcsak az elegáns, tükörsima arc, melynek alakításával érzelmek egész skáláját fejezhette ki. Annak viszont nem látta értelmét, hogy puszta rosszindulatból elvesse vélt ellenfelének szépségideálját.
Miként lehetséges, hogy egy bolygók százait behálózó, hatalmas számítógépes elmén a szűklátókörűség jelei mutatkozzanak? A hosszas elmélkedésnek köszönhetően éretté és szenvtelenné vált Erasmus szemében Omnius magatartása az átfogó gondolkodás hiányáról tett tanúbizonyságot.
Az emberektől eltanult hosszú, mély sóhajtás után gondolatparancsot adott ki, aminek eredményeképp a harangtorony ablakaira kivetítő redőnyök ereszkedtek. Erasmus a hangulatához illő, különböző bolygókon rögzített idilli képeket választott ki. Békés és megnyugtató csendéleteket.
Az egyik falnál megállt egy ruha-szintetizátor mellett, kiválasztotta a kívánt mintát, aztán megvárta, míg elkészül a ruhadarab. Egy hagyományos festőköpeny. Mikor kész lett, felöltötte magára a köpenyt, majd kecsesen odalépett a már korábban felállított festőállványhoz, melyen üres vászon feszült, alatta pedig festékes paletta és finom ecsetek hevertek.
Intésére a kivetítő redőnyökön a klasszikus mesterek egy-egy remekművének kinagyított reprodukciója jelent meg. Egy Vincent Van Gogh nevű hajdanvolt földi festő „Szalmafedeles házak cordeville-ben” című képére esett a választása. Noha az alkotást a merészség és az élénk színek jellemezték, alapjában véve lerítt róla a durva ecsetkezelés, az ügyetlen vonások és gyerekes árnyalatválasztás, mely festékgöbök és elmaszatolt színek formájában került fel a vászonra. Egészében szemlélve mégis nyers energia, egyfajta meghatározhatatlan, primitív vibrálás áradt belőle.
Erasmus hosszasan összpontosított, mígnem úgy érezte, megértette Van Gogh technikájának lényegét. Ám azt sehogy sem értette, mi késztethet bárkit is arra, hogy egyáltalán ilyesmit alkosson.
Habár korábban sohasem fogott ecsetet a kezébe, hajszálpontosan lemásolta a képet. Árnyalatról árnyalatra, ecsetvonásról ecsetvonásra. Mikor elkészült, szemügyre vette saját remekművét.
– Íme a hódolat legőszintébb formája.
A hozzá legközelebb eső képernyő halványszürke fénykárpittá világosodott. Omnius szokás szerint figyelte őt. Erasmusnak kétségkívül meg kell majd indokolnia cselekedeteit, az örökelme ugyanis soha nem értette, hogy az önálló akaratú robot mit miért tesz.
Újfent tanulmányozni kezdte a festményt. Miért olyan nehéz megérteni az alkotó elmét? Vajon ha önkényesen megváltoztat néhány részletet, eredeti alkotásnak tekintheti a végeredményt? Mikor a robot befejezte az elemzést és megállapította, hogy nem követett el hibát, s a megengedett tűréshatárokon túl egyetlen ponton sem tért el az eredetitől, Erasmus megállt, és a hirtelen megvilágosodásra várt.
Kis idő elteltével azonban ráeszmélt, hogy amit létrehozott, valójában nem nevezhető műalkotásnak, ahogy az irodalmat sem a nyomdagép teremti meg. Mindössze minden részletében lemásolta az egykori művet. Semmit nem tett hozzá, nem produkált újdonságot. És égett a vágytól, hogy felfogja a különbséget.
A csalódott Erasmus taktikát változtatott. Engesztelhetetlen hangnemben magához hívatott három szolgát, és kiadta nekik, hogy vigyék a festőfelszerelést az egyik laboratóriumi helyiségbe.
– Eredeti alkotást óhajtok létrehozni, a magam kútfőjéből. Egyfajta csendéletet. Ti hárman fontos részei lesztek a folyamatnak. Örüljetek a szerencséteknek.
A laboratórium steril közegében Erasmus személyi őrrobotjai segédletével fogott hozzá a három áldozat felboncolásához, figyelmet sem szentelve a jajveszékelésnek.
– A dolog mélyére akarok hatolni – gúnyolódott –, zsigeri tudásra vágyom.
Szennyfoltos fémkezébe véve tanulmányozta a vértől csöpögő szerveket, összeszorította azokat és figyelte, hogyan fröcsköl belőlük a vörös nedv, hogyan töredezik szét a sejtszerkezet. Felületes elemzés után arra a következtetésre jutott, hogy a hányaveti szerkezet és az alacsony hatékonyságú keringési rendszer túlzottan bonyolult, és könnyen elromolhat.
Erasmus ekkor vibráló energiát, lobogást érzett magában, és nekilátott megfesteni a csoportképet. Egy teljesen egyedi, újszerű alkotást! Az eredeti kompozíciót különböző szűrők segítségével színezi meg, bizonyos helyeken pedig szándékosan hibázik majd, hogy minél inkább közelítsen az emberi tökéletlenséghez és bizonytalansághoz.
Végre a helyes úton járt.
Parancsára a robot őrszemek hordónyi friss, megalvatlan emberi vért hoztak be. Erasmus nekilátott, hogy eltakarítsa a még mindig meleg belső szervek izgalmas tömegét az asztalról, két takarító laborancsot pedig utasított, hogy kaparják ki a donorok testének belsejét. Alapos megfontolás után egyik szervet a másik után hajította bele a vértömegbe, és figyelte, hogyan úsznak a szemek, májak, vesék és szívek a vörös tócsában.
Miután kiértékelte a folyamat minden egyes fázisát, végül sikerült pontosan azt megkomponálnia, amit „alkotó ösztöne” sugalmazott neki. Csöppet sem fogta vissza magát. Még több alkotóelemet szórt a rémes kotyvalékba. Aztán, Van Gogh példáját követve levágta az egyik tetem fülét, és azt is a hordóba hajította.
Végül vértől csöpögő fémkezekkel hátrébb lépett. Csodálatos elrendezés – olyan, ami teljességgel újszerűnek hatott Erasmus szemében. Egyetlen híres emberi művészt sem tudott említeni, aki ilyesféle vásznon dolgozott volna. Soha senki nem alkotott még ehhez foghatót.
Erasmus megtörölte sima fémkezeit, és festéket vitt fel a szűz vászonra. Szakavatott vonásokkal felvázolta a három szív egyikét, s részletekbe menően kidolgozta a kamrákat, pitvarokat és az aortát. Ám a művet nem a boncolást valósághűen ábrázoló képnek szánta. Fanyalogva elkent néhány vonalat, hogy így művésziesebb hatást érjen el. Az igazi műalkotás megkövetelt némi bizonytalanságot, akárcsak az ínyenc falatok, melyekhez a megfelelő fűszereket és ízeket kellett elegyíteni.
Bizonyosan ez lehetett az alkotó elme titka. Festés közben Erasmus megpróbálta maga elé képzelni az agya és gépkeze közötti kinesztetikus kapcsolatot, a gondolati impulzusokat, melyek mozgásra ösztökélték az ujjait.
– Ezt hívják az emberek művészetnek? – szólalt meg Omnius a fali képernyőből.
Erasmus ezúttal nem szállt vitába az örökelmével. Omnius joggal kételkedett. Erasmus nem jutott el a valódi kreativitásig. Mindössze egy eredeti és realisztikus kompozíciót állított össze. Az emberek művészetében ellenben a részek önmagukon túlmutató egészet alkottak. Attól, hogy kitépett néhány belső szervet, aztán egy hordónyi vérben úszva megfestette azokat, még nem jutott közelebb az emberi ihletettség megértéséhez. Még ha változtat is a részleteken, pontatlan és ihlettelen marad.
Mégis, lehetséges, hogy jó irányba indult el.
Erasmus nem tudta megtenni a logikusan következő lépést, és most már azzal is tisztában volt, miért. A folyamat egyáltalán nem az ésszerű gondolkodáson alapult. A kreativitás és a szabatos elemzés kölcsönösen kizárták egymást.
A kiábrándult robot dühösen felkapta a hátborzongató festményt, egyetlen roppantással kettétörte a keretet, aztán darabokra tépte a vásznat. Ennél sokkal, de sokkal többet kell felmutatnia. A fémes polimer archártyát stilizált gondolkodó tekintetté formálta. Százévnyi alapos kutatás és elmélkedés ellenére egy lépéssel sem jutott közelebb az emberek megértéséhez.
Erasmus leverten a magánszentélyként szolgáló botanikus kertbe kullogott, ahol klasszikus zene szólt a növények sejtszövetének közvetítésével. „A kék rapszódia”, a Régi Föld egyik zeneszerzőjének tollából.
A gondterhelt robot leült a merengésre késztető díszkertben, és a vörhenyes nap melengető sugarát érezte a fémburkolatán. Úgy tűnt, az emberek ebben is élvezetüket lelik, noha Erasmusnak fogalma sem volt, hogy miért. Még az érzékfokozó modul is csupán hőt észlelt.
A túlforrósodott gépek pedig rendszerint tönkremennek.
- - -
KWYNA KOGITÁTOR – AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL
Az űrben eltöltött hosszú hónapok után Xavier minden gondolata az otthon és Serena forró ölelése körül forgott.
Mikor szabadságolták, nyomban visszatért a Tantor-birtokra, ahol nevelőszülei, valamint lelkes kisöccse, Vergyl üdvözölték őt. Tantorék finom modorú idősebb pár voltak, mindkettő nyájas és intelligens, gomolygó füstre emlékeztető hajuk sötét arcot keretezett. Xaviert is láthatóan hasonló fából faragták, érdeklődési köre és szigorú erkölcsi értékrendje egyaránt egybeesett az övékkel. Ebben a meleg légkörű és tágas udvarházban nevelkedett, melyet még mindig az otthonának tartott. Jóllehet a jog szerint immár hozzáférhetett a Harkonnen örökséghez – három bolygó bányáihoz és ipari létesítményeihez –, a Tantor udvarház számos helyiségét továbbra is az ő számára tartották fenn.
Mikor belépett az ismerős lakosztályba, két loncsos szürke farkaskopó fogadta odabenn élénk farkcsóválással. Xavier ledobta poggyászát, és birkózni kezdett a kutyákkal. A kistestvérénél termetesebb, játékos állatok örömükben kis híján kiugrottak a bőrükből.
Este a család nagy lakomát csapott, ahol mézben, szeletelt mandulában és Tantorék saját ligetében szüretelt olajbogyóban sült zsályás szárnyasokat tálaltak fel. Sajnos a kimekek támadása során belélegzett maró gáz érzéketlenné tette Xaviert a gyönyörködtető ízekre és illatokra. A szakács rémült pillantást vetett rá, mikor sóval és fűszerekkel szórta meg az ínyenc fogást – ám e nélkül semmit sem érzett volna belőle.
Ettől is a gondolkodó gépek fosztották meg őt.
Az ifjú később a lobogó tűz előtt nyugodott le egy nehéz tölgyfa karosszéken, és Tantorék saját borát kortyolgatta – ámde annak zamatából sem érzett sokat. Élvezte, hogy otthon, előírásoktól mentes környezetben pihenheti ki magát. Közel fél évet töltött az Armada hatékony de szigorú szemléző hajóin; ma este végre úgy aludhat a dunyhái közt, akár egy csecsemő.
Az egyik farkaskopó hangosan horkolt, miközben bozontos pofáját Xavier cipőtlen lábán nyugtatta. A gyér és deres hajú Emil Tantor örökbe fogadott fiával szemben ült egy széken. Éppen az Összehangolt Világok stratégiai helyzetéről és az Armada haderejéről faggatta Xaviert.
– Mekkora esélyt látsz rá, hogy a Zimiára mért csapás után a háború más övezetekre is kiterjed? Gondolod, hogy többre lennénk képesek a védekezésnél?
Xavier kiitta a borát, aztán töltött még egy keveset magának, és teletöltötte az idősebb férfi poharát, vigyázva, nehogy felzavarja a kutyát.
– Sötétek a kilátások, apám. – Mivel alig emlékezett a saját szüleire, mióta az eszét tudta, Xavier Tantor nagyurát hívta apjának. – Viszont a Titánok Ideje óta egyfolytában sötétek a kilátások. Talán túlságosan elkényelmesedtünk az óbirodalom korában. Elfeledtük, hogyan legyünk önmagunk, miként bontakoztassuk ki a tehetségünket, egy ezredévvel később pedig megfizetünk a lustaságunkért. Könnyű prédának számítottunk... előbb a gonosz emberek, aztán a lelketlen gépek martalékává váltunk.
Emil Tantor borát kortyolgatva a kandallóra meredt.
– Legalább maradt valami remény? Valami, amibe kapaszkodhatunk?
Xavier ajka gyengéd mosolyra húzódott.
– Emberek vagyunk, apám. Amíg ez nem változik, mindig lesz remény.
Másnap Xavier üzenetet küldött a Butler birtokra, melyben engedélyt kért, hogy elkísérhesse az alkirály leányát a két nap múlva sorra kerülő, éves sörtéshátú vadászatra. Serena bizonyosan értesült már róla, hogy Xavier hazaérkezett. A szemléző hajók visszatértét hatalmas hírverés kísérte, Manion Butler pedig kétségkívül számított a kérésre.
A salusai társadalom ugyanakkor merev és túlzó szabályokhoz ragaszkodott. Ahhoz, hogy az ifjú tiszt udvarolhasson az alkirály szépséges lányának, bizonyos elvárásoknak kellett eleget tennie.
Késő délelőtt hírvivő kopogtatott a tantor udvarház ajtaján; Vergyl a bátyja mellett toporgott, és szélesen elvigyorodott, mikor meglátta Xavier arckifejezését.
– Mi az? Én is mehetek? Igent mondott az alkirály?
Xavier szigort színlelt.
– Hogyan utasíthatná vissza annak az embernek a kérését, aki megvédte a Salusa Secundust a kimekektől? Ezt ne feledd, Vergyl, ha valaha meghódítani óhajtanál egy ifjú hölgyet.
– Előbb egy egész bolygót kell megmentenem ahhoz, ha barátnőt akarok magamnak? – A fiú hangja fenntartásokról árulkodott, noha nyíltan nem merte kétségbe vonni bátyja szavait.
– Egy oly nagyszerű hölgy kegyeiért, mint Serena, pontosan ezt kell tenni. – Aztán bement a hatalmas házba, hogy közölje Tantorékkal a terveit.
Másnap hajnalban Xavier felöltötte legelegánsabb lovagló ruháját, és kilovagolt a ragyogó napsütésbe, a Butler birtok felé. Az alkalomra apja csokoládébarna ménjét kérte kölcsön, egy nagyszerű, fonott sörényű, vékonypofájú, sugárzó szemű állatot. A nagy fülű paripa hömpölygő járásából hiányzott a kevésbé képzett lovak kopogó ritmusa. A szemben magasodó füves dombtetőn díszes, fehér falú épületek csoportja állt – egy udvarház, valamint a hasított korlátkerítés mentén sorakozó istállók, cselédlakások és fészerek. Ahogy lova felhágott a magaslatra, Xavier hátranézett, hogy Zimia fehér tornyainak lenyűgöző látványában gyönyörködjön egy keveset.
A gerincre egy mészkőzúzalékkal borított ösvény vezetett. A kavics csikorgott a ló patái alatt, miközben lovasa mélyeket szippantott a friss levegőből. Xavier a bőrén érezte a koratavasz hűvös páráját, nézte a rügyező fákat, és a korai vadvirágok pompázatos szirmait. Ám valahányszor levegőt vett új tüdejével, állottnak érezte azt.
A szőlőkacsok úgy szőtték be a lankákat, akár a paszomány, a rendszeresen metszett és öntözött tőkék póznákra kapaszkodtak fel, hogy a fürtök a karók között kihúzott kábelekről csünghessenek alá a könnyebb szüretelés érdekében. Az udvarházat göcsörtös olajfák vették körül, alacsony ágaikon kápráztató fehér virágok özönével. Az első szőlő- vagy olajsajtolás minden évben ünneplésre adott okot a salusai gazdák házaiban; a helyi szőlőskertek egymással vetekedtek, kinek sikerül a legfinomabb borokat előállítania.
Xavier lova beléptetett a főkapun, az udvarban pedig vadászgúnyába öltözött lovasok forgataga fogadta az újonnan érkezőt. Csaholó ebek ugráltak a mén lábai körül, de a csokoládébarna paripa fenséges pózban megállt, és ügyet sem vetett a rosszalkodó fiúkra emlékeztető kutyák seregére.
Felbérelt vadászok húzták meg a nyakörveket, hogy rendet teremtsenek az ugató népség között. Aztán néhány alacsony fekete ló lépett elő, melyek éppoly türelmetlennek tűntek, mint a kutyák. Két vadász hangos füttyel jelezte, hogy kezdődhet a mulatság.
Manion Butler sétált ki az istállók elé, és hadvezér módjára, mintegy csatára készülődve, egybehívta a csapatait. Mikor megpillantotta az ifjú tisztet, üdvözlésképp intett neki.
Aztán Xavier szeme megakadt Serenán, aki egy csodás kantárral és díszes nyereggel felszerelt szürke kancán jelent meg. A lány magas szárú csizmát, lovaglónadrágot és fekete lovaglókabátot viselt. Mikor találkozott a tekintetük, szemei mintha szikrát szórtak volna.
Aztán könnyedén odavágtatott, ahol Xavier ült a lován, s közben szája szélén pajkos mosoly játszadozott. Xaviert a csaholó kutyák, a nyugtalan lovak és az összegyűlt vadászok jelenléte sem akadályozta abban, hogy csókolni kívánja a lányt, s így erővel kellett türtőztetnie magát, nehogy megtegye. Serena ugyanakkor hűvös kimértséggel nyújtotta oda neki kesztyűs kezét. Xavier csupán az ujjak végét érintette meg.
Mennyire vágyott rá, bárcsak ő is telepatikus képességekkel rendelkezne, akárcsak a rossaki varázslónők, hogy szavak nélkül is megoszthassa a lánnyal a gondolatait. A leplezetlen örömből azonban, amit Serena arcán vélt felfedezni, arra következtetett, hogy a lány megérti őt, és viszonozza az érzelmeit.
– Sokáig utazgattam a világűr mélyén – szólalt meg végül –, és mindvégig te jártál az eszemben.
– Mindvégig? A kötelességedre kellett volna összpontosítanod. – Kétkedő mosoly jelent meg Serena arcán. – A mai vadászat alatt talán sikerül alkalmat találnunk rá, hogy elmesélhesd, miket álmodtál.
Aztán odaügetett, ahol édesapja várt rá. Mivel jól tudták, hogy figyelik őket, Xavier és Serena illendő távolságot tartottak egymástól. Az ifjú tiszt előrelovagolt, és megragadta a lány apjának fekete kesztyűbe bújtatott kezét.
– Hálásan köszönöm az engedélyt, hogy részt vehessek a vadászatban, alkirály uram.
Marion Butler pirospozsgás ábrázata mosolyra húzódott.
– Örömmel tölt el, hogy velünk tartasz, Harkonnen tercerás. Meggyőződésem, hogy idén sikerül a sörtéshátú nyomára bukkannunk. A vadak kétségkívül ebben az erdőségben rejtőznek... és ami engem illet, már régóta vágyom egy kis sonkára és pecsenyére. Legfőképp pedig némi sörtésszalonnára. Annak nem akad párja a világon.
Serena csillogó szemekkel nézett az apjára.
– Talán ha valamivel kevesebb zajos eb, vágtázó ló és bozótban csörtető hajtó tartana veled, könnyebben ráakadhatnál a félénk vad néhány példányára.
Válaszként Manion elmosolyodott, mintha még mindig a korán érő bakfist látná benne. Aztán Xavierra pillantva így szólt:
– Örülök, hogy a védőszárnyaid alá veszed őt, fiatalember.
Az alkirály felemelte a jobb kezét. Felharsantak a kürtök, az istállók mögül ugyanakkor egy rézgong kondult meg. A fajtiszta kutyák ismét csaholni kezdtek, és meglódultak a távoli kerítés felé. Az út a virágzó olajfákon túlra, a bozótos salusai rengeteg mélyébe vezetett. Két buzgó tekintetű fiú kitárta a kaput; életük első sörtéshátú vadászata vette kezdetét.
A csapat lármázva kilovagolt, elsőként a kutyák szaladtak ki a kapun, szorosan a nyomukban a hatalmas lovak ügettek, nyergükben a hivatásos vadászokkal. Manion Butler is velük tartott, s időnként belefújt az ősi vadászkürtbe, mely Bovko Manresa salusai letelepedése óta a család birtokában maradt.
A kísérők kisebb termetű hátaslovakon nyargaltak a többiek után. E kisegítő személyzet feladata lesz majd tábort verni, megnyúzni és bepácolni minden vadat, amit elejtenek. Ugyanők készítik elő a lakomát is, amint mindannyian hazatérnek az udvarházba.
A vadászok ekkorra már szétszéledtek, és minden vezető különböző helyen hatolt be a fák közé az erdő peremén. Xavier és Serena ráérősen baktattak a sötétzöld rengeteg felé. Egy lemaradt, csillogó szemű fiatalember hátranézett és Xavierra kacsintott a válla felett, mintha sejtené, hogy a két ifjú nem önmagáért szándékszik élvezi a vadászatot.
Xavier előre ugratott a ménjén. Serena mellé léptetett, és lassan letértek a tavaszi áradástól sáros patakpartmenti ritkás felé. Titokzatosan mosolyogtak egymásra, úgy hallgatták a kutyák távoli ugatását, és a lány apjának fel-felharsanó vadászkürtjét.
A Butler család magánerdeje több száz hektárnyi területen feküdt, és vadcsapások szőtték át mindenfelé. A jelentősebb részét vadaskertnek hagyták meg, ahol a mezők és csillámló patakok között madarak fészkeltek, s a lassan olvadozó kérges hó alól ezernyi színben tündöklő virágok dugták ki a fejüket.
Xavier kimondhatatlanul örült, hogy egyedül maradhatott Serenával. Ahogy egymás mellett poroszkáltak, időnként – csöppet sem szándékolatlanul – egymáshoz ért a karjuk vagy a válluk. Xavier néha előrenyúlt, hogy félrehajtsa az ágakat Serena előtt, Serena pedig madarakat és apró állatokat mutatott neki, s sorra beazonosította mindegyiket.
Kényelmes vadászzubbonyában Xavier egy hüvelyében nyugvó szertartási tőrt, egy karikás ostort és egy fémmel bevont kristályszilánkokkal töltött Chandler pisztolyt hozott magával. Serena saját késével és egy kis méretű pisztollyal felszerelkezve érkezett. Ám egyikük sem számított rá, hogy vadat fognak leteríteni a fegyverekkel. Ők ketten egymásra vadásztak, és efelől egyiküknek sem voltak kétségei.
Serena habozás nélkül választotta ki a neki megfelelő csapást, mintha Xavier távollétében rendszeresen erre lovagolt volna, hogy felkutassa a helyeket, ahol majd háborítatlanul egyedül lehetnek. Végül egy sötét fenyőligeten vezette át Xaviert, ahonnan egy magas fűvel, csillagszerű virágokkal, és a lánynál is magasabb náddal benőtt tisztásra jutottak. A nádas egy tükörsima vizű tavacskát övezett, sekélyes ingoványt, amit a tavaszi hóolvadás vájt ki, és egy földalatti forrás táplált.
– Bugyborékol a víz – szólalt meg Serena. – Bizsergeti a bőrödet.
– Ezzel arra célzol, hogy meg akarsz fürödni benne? – Xavier torka összeszorult az eshetőségtől.
– Tudom, hogy hideg van, de a forrás természetes melege fűti a vizet. Én szívesen megkockáztatom. Serena egy mosoly kíséretében leszállt a nyeregből, és hagyta, hadd legeljen kedvére a kancája. A tavacska felől csobbanást hallott, de a nádastól nem láttak oda.
– Ráadásul, amint hallom, halaktól hemzseg – jegyezte meg Xavier. Leereszkedett a lováról, megcirógatta az állat izmos nyakát, aztán hagyta, hogy az a kanca mellett körülszaglásszon a magas fűben.
Serena lehúzta a csizmáját és a harisnyáját, felhajtotta a térde fölé a bő vadásznadrágot, aztán mezítláb belegázolt a nádasba.
– Megnézem, milyen a víz.
Félrehajtotta az üreges szárakat.
Xavier eközben megigazította a mén szerszámait. Kibontotta az egyik bőrrekeszt, és elővett belőle egy palacknyi friss citrusvizet, hogy közösen megigyák. Majd Serena után eredt a nádasba, és már maga elé képzelte, milyen lesz együtt úszni vele, csak ketten, mezítelenül tempózva a parányi erdei tóban, csókolózva...
Váratlanul egy gigantikus sörtéshátú rontott elő a nád közül, hűvös dagonyájából magával hozott vízzel és sárral permetezve be az ifjú szerelmeseket. Serena riadtan felsikoltott, majd fenékkel a sárba esett.
A sörtéshátú hasított patáival kaparta a kákát. Az ormótlan ormány mellől hosszú agyarak meredtek elő. E csontos szúrófegyvereket növendékfák kitépéséhez és a rátámadó ellenfelek kizsigereléséhez egyaránt használhatta az állat. Nagy, messze ülő szemei vadul feketéllettek. Hangosan horkantott, mintha épp tüzet akarna okádni. A nagy sörtéshátú vadászatokról szóló legendákban nem egy férfit, vadászkutyát és lovat elpusztítottak – mostanság azonban alig maradt a vérengző fenevadakból.
– A vízbe, Serena!
A sörtéshátú a hang irányába fordult. Serena gondolkodás nélkül követte Xavier utasítását, belevetette magát a tóba, és igyekezett minél messzebb kerülni a nádastól. Aztán úszni kezdett, mivel tudta, hogy kellően mély vízben nem képes megtámadni őt a sörtéshátú.
A vadállat előrontott a káka közül. A két ló riadtan nyerítve a mező szélére nyargalt.
– Vigyázz, Xavier! – Serena a derékig érő vízben előrántotta vadászkését, noha tisztában volt vele, hogy nem segíthet.
Xavier megvetette a lábát, s egyik kezében kését, a másikban Chandler pisztolyát szorongatta. Szemrebbenés nélkül háromszor egymás után pofán lőtte a sörtéshátút. Az éles kristálylövedékek átfúrták a vadállat képét és homlokát, lyukat ütvén a koponyacsontban. Egy újabb lövés szilánkokra törte az egyik agyarat. Ám az állat meg se torpant, és felbőszülten robogott kiszemelt áldozata felé.
Xavier még kétszer tüzelt. A halálos sebet kapott ellenfele testéből csak úgy ömlött a vér – de még a kimúlás elkerülhetetlensége sem fogta vissza a lendületét. Mikor a szörnyeteg mennydörögve épp felöklelte volna őt, Xavier félreugrott, és a csiszolt pengével elmetszette a nyaki ütőereket. A sörtéshátú megfordult, kihagyó szíve pedig fröcskölve pumpálta a vért.
Az előrezuhanó állat ledöntötte Xaviert a lábáról, de az ifjúnak sikerült félrelöknie a súlyos tömeget, és elkerülni a borotvaéles agyarakat. Miután leterítette az állatot, Xavier feltápászkodott és a megrázkódtatástól reszketőn odébb támolygott. Vadászruhája az elejtett állat vérében úszott.
Aztán sietve a tóparti nádashoz futott.
– Serena!
– Nincs semmi bajom – válaszolta a lány, és kigázolt a partra.
Az ifjú a vízben kirajzolódó tükörképére meredt, s látta, hogy arcát és ingét egyaránt vér festi vörösre. Csupán remélni merte, hogy a sajátja nem keveredett bele. Kelyhet formált a tenyeréből, és hűs vizet locsolt magára, majd a tóba merítette a fejét, hogy lemossa hajáról a bűzös nedveket. Kezét tőzeges homokkal dörzsölve tisztította meg.
Serena csurom vizesen, letapadt hajjal lépett oda hozzá. Vadászkabátja egyik sarkával szívatta fel a fiú orcájáról és nyakáról a vért. Aztán kigombolta Xavier ingét, hogy megtörölje a mellét.
– Egyetlen karcolás nélkül megúsztam – állapította meg Xavier, habár csöppet sem volt biztos benne. Nyakán a bőr egy helyütt nedvedzett és égett, mintha lehorzsolta volna, mellkasa pedig sajgott az összeütközés erejétől. Megragadta a lány karját, és magához vonta őt.
– Biztosan nem sérültél meg? Nem vágtad meg magad, nem tört el semmid?
– Még te kérdezed? – felelte Serena hitetlenkedve. – Nem én szálltam szembe az imént vakmerőn a kannal!
A lány megcsókolta őt. Ajka kihűlt a vízben, Xavier azonban sajátjához tapasztotta a száját, mígnem az feltüzesedett az érintéstől, aztán résnyire nyílt, és mindketten érezték a másik meleg leheletét, ahogy egyre forróbban csókolták egymást. Xavier elvezette a lányt a tó partjától, át a nádason, a mező puha gyepére, hogy minél messzebb kerüljenek a kimúlt sörtéshátútól.
A két ifjú szerelmes lágyan félresimította egymás haját, és ismét csókolózni kezdtek. A halál közelsége mindkettejükre élénkítően hatott. Xavier bőre csak úgy tüzelt, szíve pedig még mindig hevesen lüktetett, noha rég elmúlt a veszély. Egyre inkább hatalmába kerítette egy újfajta izgalom. Élvezni vágyta a lány parfümjének csábító illatát, ám csupán sejteni vélte a lágy balzsamot.
Az átázott ruha hidegen tapadt Serenához, Xavier pedig észrevette, hogy libabőrözik a lány hófehér karja. Azonnal arra gondolt, mily szívesen lehúzná róla a nedves szövetet.
– Hadd melengesselek!
A lány segített Xaviernak kigombolni a lovaglókabátot és a blúzt, miközben jómaga a vértől lucskos inggel küszködött.
– Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem esett bajod – magyarázta Serena. – Nem is tudom, mit tettem volna, ha odaveszel.
Szavai szaporán peregtek a csókok közötti rövid szünetekben.
– Egy közönséges vadkannál több kell ahhoz, hogy elválasszon tőled.
Serena lerántotta az inget Xavier válláról, és a mandzsettával kezdett bíbelődni, hogy teljesen szabaddá tegye az ifjú felsőtestét. A mező lágynak és bujának hatott. A lovak jámboran legelésztek, míg Xavier és Serena féktelenül egymásba fonódott, szabadjára engedve a régtől felgyülemlett érzéseket, suttogva és sikongva szerelmet vallott egymásnak.
Egészen megfeledkeztek a vadásztársaság többi tagjáról, holott Xavier, a sörtéshátú elejtője drámai történetet adhat majd elő az esti lakomán. Persze bizonyos részleteket kénytelen lesz kihagyni...
A gondolkodó gépek elleni háború e pillanatban megszűnt létezni. A röpke és részegítő pásztorórán mindössze két szerelmes ifjú omlott egymás karjaiba.
- - -
A tudományt egyfajta önhittség jellemzi,
abbéli hit, hogy minél nagyobb ütemben
fejlődik a technika és minél több ismerettel
rendelkezünk, annál jobbá válik az életünk.
TLALOK: A TITÁNOK IDEJÉRŐL
Bármi, amit elképzelünk, megvalósítható... feltéve hogy rendelkezünk kellő leleményességgel.
Tio Holtzman lényegében ezt állította a poritrini Nagyurak Tanácsa előtt elmondott közel száz beszédében. Saját elképzeléseivel és eredményeivel új álmok megálmodására serkentett és önbizalmat adott az embereknek, hogy technikai ötletgazdagságukkal végül sikert érhetnek el a gondolkodó gépek ellen folytatott háborúban.
A mantrát a feltaláló pártfogója, Niko Bludd nagyúr, valamint a Nemesek Szövetségének több képviselője is átvette Holtzmantól. Holtzman már karrierje elején rájött, hogy nem feltétlenül a legnagyszerűbb tudósoknak jutott az elismerés és a megfelelő pénzügyi háttér a kutatásokhoz. Sokkal többet lehetett elérni látványos előadásokkal és hatékony politizálással.
Holtzman professzor tudósi képességeit persze nem lehetett megkérdőjelezni. Kivételes technikai képzettséggel rendelkezett, s találmányok, valamint új fegyverrendszerek egész sorával hívta fel magára a figyelmet, melyek mindegyikét a gyakorlatban is hasznosítottak. Ám emellett arra is figyelt, hogy többször kerüljön a nyilvánosság elé és a figyelem középpontjába, mint azt a találmányaival kiérdemelte volna. Szónoki tehetségének és bizonyos részletek kiszínezésének köszönhetően sikerült megdönthetetlen hírnevet szereznie magának. Elérte, hogy a Poritrin Hősévé avassák, és ne egyszerű feltalálóként tartsák számon. A hallgatóság elkábításához, lenyűgözéséhez, és a csodás lehetőségek felvázolásához való tehetsége messze felülmúlta tudósi képességeit.
Legendás hírnevét ápolandó, Holtzman folytonosan új ötletekre szomjazott – amihez ihletre, és hosszas, megszakítatlan gondolkozásra volt szüksége. Szerette, ha leperegnek a lehetőségek, akár a kavicsok a meredek hegyoldalról. Némelykor a kavics megállapodott, kevés zajt csapott, de végeredményben semmit nem eredményezett; más esetekben az ötlet egész lavinát indított be.
Bármi, amit elképzelünk, megvalósítható.
Ám előbb el kell gondolni, meg kell jelennie az alkotó képzeletében.
Miután hazatért a feldúlt Salusa Secundusról, magánkabint foglaltatott az egyik luxus légi uszályra, e csendes zeppelin-léghajóra, mely a deltatorkolatnál épült Starda városából szállt fel, és a meleg légáramlatokkal sodródott a szárazföld belseje felé, a végtelennek tűnő poritrini alföld felett.
Holtzman a légi uszály nyitott fedélzetéről bámulta a tavaktól tarkított, zöld és barna tengerként hullámzó pázsitszőnyeget. A madarak úgy kavarogtak alatta, akár a halrajok. A lomha légi jármű ráérősen, mindenféle menetrend nélkül úszott tova a levegőben.
Holtzman a sík szemhatárt kémlelte. A végtelen távolságokat, a korlátlan lehetőségeket. A hipnotikus, elmélkedtető és ihlető tájat. Az efféle helyek felszabadították az elméjét, mely őrült elképzelések nyomába eredt, és zsákmányra éhes vadként üldözte azokat.
A légi uszály a felszínen kirajzolódó geometriai alakzatok, a munkaigényes cukornádfarmok gondosan kiparcellázott táblái felett suhant el. Más gazdaságokban nagy szemű gabonát és a poritrini ruhaszövetek alapanyagául szolgáló rostos fűféléket termesztettek. A rabszolgák seregei szakadatlanul szorgoskodtak a földeken s a mezőkön, akár a kaptárban a méhek.
A poritriniak a nava-kereszténység falusias válfajának híveként száműzték gazdaságaikból a számítógépesített arató berendezéseket, és visszatértek egy szerényebb életmódhoz. A bonyolult gépezetek hiányában a gazdálkodás rengeteg emberi munkaerőt igényelt. Egykor Sajak Bludd nagyúr javasolta elsőként a szövetségnek, hogy alkalmazzanak rabszolgákat a nagybani földművelés lehetővé tételéhez.
E poritrini nagyúr úgy tette elfogadhatóvá javaslatát, hogy kivétel nélkül az emberiséggel szemben adósságot felhalmozottakat választott ki, többnyire nyúlszívű buddiszlám hívőket, akik elmenekültek ahelyett, hogy szembeszálltak volna a Titánokkal és a gondolkodó gépekkel. Ha nem bújnak el gyáván, hanem ehelyett segítik megvédeni az emberiséget – érvelt Sajak Bludd –, velük együtt elegendően lettek volna hozzá, hogy győztesen kerüljenek ki a háborúskodásból. A földek megművelése enyhe megtorlásnak tűnt elődeik bűneiért...
Holtzman gondolataiba merülve rótta a légi uszály fedélzetét, pezsgőspohárban felszolgált édes gyümölcslevet kapott az egyik kiszolgálótól, s azt kortyolgatta elmélkedés közben. Az alant elterülő pázsittengert figyelte, és élvezte a szellemi utazást. Semmi nem zavarta a gondolkodásban... ám az ihlet sem szállta meg. A nagy tudós gyakorta szállt hajóra, hogy tétlen tallózása közben összeszedje a gondolatait – és dolgozzon, miközben mindenki más kikapcsolódott a fedélzeten.
Holtzman korábbi sikereit figyelembe véve Niko Bludd szabad kezet adott a tudósnak, hogy bármiféle újszerű fegyvert vagy védrendszert kifejleszthessen. Az utóbbi esztendőkben viszont Holtzman kezdte úgy érezni, hogy kifogyott az ötletekből.
A szellem nem működhetett alkotói sugallat hiányában. A professzor persze egy darabig ellavírozhatott korábbi találmányainak nyomdokvizén. Mégis rendszeresen további újításokkal kellett előállnia, máskülönben maga Bludd nagyúr is kételkedni kezdene a zsenijében.
Holtzman ezt nem engedhette meg. Sértette volna a büszkeségét.
Kínosan érintette őt, hogy a kimekek oly könnyedén áthatoltak a Salusa Secundus pajzsán. Hogyan feledhette el – a terven munkálkodó többi mérnökkel és technikussal egyetemben –, hogy a kimekeket emberi agy és nem mesterséges intelligenciával bíró géláramkör irányítja? Komoly, kis híján végzetes hibát követtek el.
A belé vetett túláradó hit és remény – és persze a tetemes anyagi támogatás – miatt mégis bénító nyomást érzett magán. Az emberek nem engednék meg neki, hogy ilyenkor visszavonuljon. Újabb megoldást kell találnia, hogy jóra fordítsa a helyzetet.
Korábban, stardai rezidenciája csúcsos tetejű laboratóriumaiban állandóan kutatott, a rendelkezésére bocsátott disszertációkat és elméleti értekezéseket olvasgatta, hátha használható ötletekre lel bennük. A dolgozatok többsége még számára is érthetetlennek bizonyult, néha azonban egy-egy ötlet megindította a fantáziáját.
Holtzman még a poritrini síkságokat átszelő meditációs utazásra is számos feljegyzést hozott magával. Az egyik igényes és sokat ígérő értekezést egy Norma Cenva nevű, ismeretlen rossaki elméleti szakember készítette. Noha láthatóan semmiféle komolyabb végzettséggel nem rendelkezett, bámulatos elképzelésekkel állt elő. Egyszerű dolgokat egészen más fényben láttatott. Holtzman zsigerből, ösztönösen ráérzett a lány tehetségére. Pedig csöppet sem tűnt hivalkodónak...
Mikor előbújtak a csillagok a végtelen poritrini égboltozaton, Holtzman egyedül ült a kabinjában, és meleg gyümölcsitalt kortyolgatott. Norma számításait ellenőrizte a fejében, számba véve az összes hibalehetőséget. Ez az ifjú és ismeretlen matematikus látszólag nem dicsőségre vágyott, hanem mintha egyszerűen a fellegekből kerítette volna újszerű elgondolásait, melyeket megosztani szándékozott szellemi társával. A lány egyes levezetéseit végigböngészve Holtzman ráébredt, hogy inkább saját magában kételkedett, semmint a lány feltevéseiben. Kétség sem férhetett Norma Cenva isteni ihletettségéhez.
Neki pedig épp erre volt szüksége.
Holtzman késő éjjelig tépelődött. Végül, mikor hajnalodni kezdett, határozott, és immár megnyugodva elszenderedett. A fuvallatoktól hajtott uszály lágyan ringatózott a levegőben a sík táj felett. Holtzman arcán mosollyal bóbiskolt.
Nemsoká személyesen is megismerheti Normát. Némely tervezetét talán továbbfejleszthetik, és bevethetik majd a gondolkodó gépek ellen.
A professzor délután Norma Cenvának címzett személyes meghívót fogalmazott, amit nyomban elküldött a Rossakra egy szövetségi futárral. Ez a fiatal lány, aki az elszigetelt rossaki őserdőben nőtt fel, egy napon az üdvére válhat... feltéve hogy Holtzman megfelelő módon kezeli a helyzetet.
- - -
A lehetőség apró virágait nehéz
észrevenni, és még nehezebb betakarítani.
ISMERETLEN SZERZŐ
Norma Cenva betolakodónak érezte magát édesanyjának a lila lombkoronák rengetegére néző dolgozószobájában. Odakünn fanyarul, ködösen szemerkélt az eső; a felsőbb légrétegekből aláhulló cseppek némelyike messzi vulkánok kilövellő gőzeinek tisztátalan és mérgező vegyületeit hordozta magában. A látóhatáron sötét fellegek gyülekeztek. Hamarosan felhőszakadásra lehet számítani.
Mit akarhatott tőle itt Aurelius Venport?
Norma szigorú anyja puritán egyszerűséggel rendezte be a krétafehér falú helyiséget. Az egyik falbemélyedésben sorakoztak a varázslónő finom ruhái, melyek túl nagy méretűek és kényesek voltak ahhoz, hogy Norma is viselhette volna azokat. Zufa Cenva félelmetes szépsége és ragyogó tisztasága oly tökéletesnek – és keménynek – mutatta őt, akár egy klasszikus márványszobor. Még telepatikus képességei nélkül is úgy vonzotta magához a férfiakat, mint méz a hangyákat.
Ám a fővarázslónő csupán a felszínen tűnt bájosnak, a megkapó külcsín pedig kérlelhetetlen keménységet rejtett bizonyos tárgyakat illetően, melyeket Norma sohasem láthatott. Nem mintha Zufa nem bízott volna a lányában; egyszerűen nem tartotta méltónak a magasabb témákhoz. Gondolatolvasó társaihoz hasonlóan Zufának is a titokzatoskodás volt az életeleme.
Ám édesapja ráakadt valamire odabenn.
– Nem fogod bánni, hogyha rátalálsz, Norma – mondta a férfi mosolyogva. – Előbb-utóbb édesanyádnak is elárulom... de nem hinném, hogy különösebb fontosságot tulajdonítana neki.
Nekem sohasem tulajdonított különösebb fontosságot. Norma kíváncsian kutatgatott, de közben ügyelt, nehogy rajtakapják.
Tekintete a munkaasztalon heverő rostpapír jegyzetfüzeten állapodott meg. A vastag kötet bordó fedelét éppoly kiismerhetetlen feliratok díszítették, mint Norma sajátos matematikai jelrendszere. Egyszer, mikor lopva kihallgatta a varázslónők beszélgetését, megtudta, hogy „Azhar”-ként emlegetik a titkos nyelvet.
Mióta anyja visszatért a Salusa Secundusról, a megszokottnál is szenvtelenebbnek és zárkózottabbnak tűnt. Mintha nagyszabású tettek végrehajtására szorította volna őt a kimek támadás. Mikor Norma érdeklődött a háború iránt, Zufa haragosan összeráncolta a szemöldökét.
– Majd mi elintézzük.
A fővarázslónő ideje nagy részét visszavonultan, egy okkult klikk nőtagjaival töltötte. Zufa új szenvedélyt talált magának: egy merész elképzelést, amivel legyőzheti a gondolkodó gépeket. Ha anyja valaha is megálmodta volna, Norma hogyan járulhatna hozzá az erőfeszítéseihez, bizonyosan erőszakkal is a szolgálatába állította volna a törpe lányt. Ehelyett Zufa teljesen leírta őt, és esélyt sem adott neki.
A legtehetségesebb nők, kiknek száma nagyjából háromszázra rúgott, már korábban elkerítettek maguknak egy biztonsági övezetet, ahonnan kitiltották az Aurelius Venport szolgálatába szegődött gyógyászati alapanyag gyűjtögetőket. Ha bárki bemerészkedett a lezárt zónába, furcsa, pislákoló akadályokba ütközött.
A mindig éber Norma sokszor felfigyelt már különböző robbanásokra és tüzekre azon a területen, ahol Zufa a kiválasztott varázslónőket oktatta. Anyja csak ritkán tért meg a hegyoldalba vájt lakásba...
A most is távollévő Zufa szobájában Norma két finom papírost: a szövetségi futárok által gyakorta használt fehérített pergament pillantott meg a bordó jegyzetfüzet alatt. Aurelius kétségtelenül ezt kerestette vele.
Norma odahúzott egy lépcsőszéket az asztalhoz, és felmászott rá. Tisztán ki tudta venni a felső papír fejlécét – a hivatalos dokumentum a Portirinről érkezett. Mivel éppoly kíváncsi volt, mint amennyire félt, hogy anyja váratlanul hazatér az őserdőből, kihúzta a jegyzetfüzet alól a papírosokat, és döbbenten olvasta a fekete kancellária betűket: Tio Holtzman professzor .
Vajon mi végre írhatott levelet a híres feltaláló az ő édesanyjának? A lány előrehajolt, hogy elolvassa a megszólítást: „Kedves Norma Cerva”. Homlokát ráncolva végigfutott a szövegen, aztán dühvel elegy elragadtatással újraolvasta az egészet. Tio Holtzman a Portirinre hív, hogy a tanonca legyek! Lehet, hogy nagy koponyának ítél? Ezt el sem tudom hinni!
És a saját anyja megpróbálta elleplezni előtte, de legalábbis késleltetni a levél kézhez vételét! Eddig legalábbis egy szót se szólt; valószínűleg, mivel el sem tudta képzelni, hogy a professzor bármit is akarhat az ő lányától. Aurelius szerencsére elárulta neki.
Norma a hegyoldalba vájt település üzleti negyedébe sietett. Venportot egy teázóban találta, amint épp lezárt egy tárgyalást egy toprongyos kinézetű kereskedővel. Amint a sötétbőrű férfi felemelkedett a székéből, Norma döcögve az asztalhoz rohant.
Venport nyájasan rámosolygott.
– Izgatottnak tűnsz. Egyszóval megtaláltad Holtzman professzor levelét.
A lány elétolta a papírost.
– Anyám megpróbálta megakadályozni, hogy a kezembe kerüljön az ajánlata!
– Zufa őrjítő nőszemély, tudom, de meg kell értened őt. Mivel egyikünk sem képes olyasmire, amit ő nagyra értékel, tudomást sem vesz egyébirányú tehetségünkről. Ó, persze tisztában van a te matematikai hajlamoddal, Norma, engem pedig rátermett üzletembernek ismer, de mindez nem számít az ő szemében.
Norma idegesen fészkelődött a székben, mivel nem akart kételkedni apja szavában.
– Akkor miért rejtette el előlem ezt a levelet?
Venport felnevetett.
– Talán, mert kínosnak találta, hogy felfigyeltek rád. – Megszorította a lány kezét. – Ne aggódj, majd én elintézem, ha anyád akadályokat gördítene eléd. Tulajdonképpen, miután annyira lefoglalják őt a varázslónők, nem is hiszem, hogy ellenezné, ha én intézném el helyette a szükséges papírmunkát.
– Tényleg megteszed? Nem gondolod, hogy anya...
– Őt nyugodtan bízd csak rám. – Gyorsan átölelte Normát. – Hiszek a tehetségedben.
Aurelius Venport Zufa nevében hivatalos válaszlevelet küldött a híres feltalálónak, melyben beleegyezését adta Norma távozásához. A lány ezentúl nála fog tanulni a Portirinen, és segédkezik neki a laboratóriumaiban. Norma számára élete nagy lehetősége érkezett el.
Anyja talán észre sem veszi majd, hogy elment otthonról.
- - -
Az otthon bárhol is lehet,
hiszen az énünk részét képezi.
ZENSZUNI KÖZMONDÁS
Szelim szerencséje még a metsző szelektől átjárt pusztaságban is kitartott. A túlélés csodálatos játékká lényegült át a sivatagban.
Miután hátrahagyta az elpusztult homokférget, igyekezett egy kisebb barlangot vagy vízmosást találni a sziklák között, ahol meghúzhatná magát a közelgő vihar elől. A keservesen eltikkadt Szelim körbejártatta tekintetét a pusztaságon, hátha emberi település nyomára akad, holott sejtette, hogy még soha senki nem merészkedett ily messze a száraz és kietlen vidéken.
Legalábbis nem élte volna túl.
Miután hosszú ideig bolygóról bolygóra vándoroltak, a Zenszunik sok évvel ezelőtt végül otthonra leltek az Arrakison, ahol egymástól távol eső településeket hoztak létre. Nemzedékeken át e gyűjtögető nép a puszta fennmaradásért küzdött a sivatagban, de csupán ritkán hagyták ott védett területeiket, mivel tartottak a gigantikus férgektől.
A vad homokféreg jókora távolságra vitte el Szelimet az űrkikötőtől, s egyben a legleleményesebb Zenszuni szármára is életbevágó élelemtől. A túlélés esélye egyre elenyészőbbnek tűnt.
Ezért mikor belebotlott a sziklák között rejtőző régi botanikai kísérleti állomásba, Szelim hinni sem akart a szerencséjének. Nyilvánvalóan Buddallah küldött újabb jelet. Ismét csoda történt!
Szelim megállt a kupolával körülzárt helyiség előtt, melyet rég elfeledett környezettudósok állítottak fel az Arrakison, ám arra jutottak, hogy a bolygón nincsenek meg a túlélés feltételei. Talán néhány óbirodalmi tudós lakhatott itt, és készíthetett feljegyzéseket a viharos évszak idején. A hányatott sorsú építmény több sziklába vájt, alacsony melléképületből állt, melyeket félig betemetett a szélfútta homok.
Épp amint az üvöltő szelek maró homokkal kezdték verdesni Szelim arcát, a fiú bebotorkált az elhagyott állomás belsejébe. Odabenn ledőlt szélkakasokat, behorpadt szélgyűjtőket és más régóta nem használt adatgyűjtő felszereléseket pillantott meg. Mindenekelőtt azonban talált egy bejárati nyílást.
A féreglovaglás megpróbáltatásaitól kimerült Szelim sajgó kézzel és karral dörömbölt az ajtófedélen, s igyekezett rájönni, hogyan tudna bejutni rajta. Markával félresöpörte a törmeléket, hátha valami kézzel működtethető szerkezetre lel, hiszen a telepek már bizonyosan rég lemerültek. Be kellett jutnia a menedékhelyre, mielőtt a vihar teljes erővel lesújt rá.
Szelim korábban hallott már efféle épületekről. Azt a néhányat, melyre ráakadtak, kifosztották a Zenszuni gyűjtögetők. Ezeket az önellátó állomásokat még az emberiség dicső korszakában létesítették, mielőtt a gondolkodó gépek átvették volna tőlük a hatalmat, és mielőtt a buddiszlám menekültek itt kerestek volna menedéket. Az automatizált kutatóállomás legalább ezer éves, vagy még öregebb lehetett. A sivatagban viszont, ahol a környezet évezredeken át változatlan maradt, más iramban haladt az idő.
Szelim végül rátalált a szerkezetre, amely a csapóajtót működtette. Amint tartott tőle, a telepek rég lemerültek, s mindössze egyetlen szikrányi energia maradt bennük, amitől morogva résre nyílt a bejárat.
A szél engesztelhetetlenül zúgott. A homokförgeteg ködként gomolygott a láthatáron, eltakarva a napot. A por égetőn mardosta Szelim arcát, s a fiú tisztában volt vele, hogy kisvártatva akár a húst is képes lesz ledörzsölni a csontjairól.
A fiú elkeseredetten a sötét nyílásba döfte a féregfogat, és azzal próbálta felfeszíteni a bejáratot. A rés kissé kiszélesedett, de nem eléggé. Hűvös, állott levegő áramlott ki odabentről. Szelim a sziklának vetette a lábát, és teljes súlyát beleadva, sajgó izmaival feszült neki a rögtönzött emelőnek.
Az ajtófedél egy darabig még ellenállt, aztán csikorogva kitárult. Szelim felnevetett, és behajította a görbe agyarat a helyiség belsejébe, ahol zörögve megállapodott a fémpadlózaton. Szelim átpréselte magát a nyíláson, s immár az állomás biztonságából hallgatta az odakint tomboló homokvihar tompa zúgását. A förgeteg épp ekkor ért az építmény fölé.
A fiú a széltől és a homoktól akadályoztatva megragadta, és minden erejét beleadva húzni kezdte az ajtófedél peremét. A beözönlő homok a padlózatba épített rácson távozott egy alul kialakított gyűjtőmedencébe. Szelimnek igyekeznie kellett. A szél csak egy pillanatra hagyott alább, de ez is elegendőnek bizonyult. Sikerült lezárnia a bejáratot, és így megóvta magát a féktelen szélvésztől.
Biztonságban... hihetetlen biztonságban érezhette magát. Nevetett a szerencséjén, aztán hálaimát rebegett, őszintébbet, mint valaha életében. Hogyan vonhatná kétségbe ezek után Buddallah kegyelmét?
Szelim a beáramló sápadt napsugár fényében nézett körül. Az elhagyott állomást szerencsére plázablakokkal látták el. Noha a homokviharok összekarcolták és lemarták a felületüket, még mindig elegendő fény jutott át rajtuk.
A hely kincsesbányának hatott. A porszűrte félhomályban Szelimnek sikerült találnia és nagy nehezen működésbe hoznia néhány parázscsíkot, melyekkel bevilágíthatta a szűk menedékhelyet. Aztán átkutatta a szekrényeket és raktárüregeket. A hátramaradt holmi nagy részének semmi hasznát nem vette – olvashatatlan adattáblák, működésképtelen számítógépesített felvevőrendszerek, ősi cégek nevét viselő furcsa műszerek halmozódtak mindenfelé. Talált viszont több kapszulányi tartósított ételt, mely azután is sokáig ehető maradt, hogy sorsára hagyták az épületet.
Szelim felnyitotta az egyik kapszulát, és elfogyasztotta a tartalmát. Jóllehet a zamata szokatlannak hatott, a fiú kifejezetten ízletesnek találta az ételt, és érezte, ahogy elcsigázott testébe visszatér az erő. Más tartályokban sűrített leveket konzerváltak, melyek isteni nedűként frissítették fel Szelim kiszáradt torkát. A legértékesebb leletnek azonban a több száz literkannányi desztillált víz számított. Kétségkívül a tudományos expedíció hátrahagyott automata páraelszívói gyűjtötték össze a készletet az évszázadok alatt.
Oly kincsre talált Szelim, amilyenről álmodni se mert. Immár visszafizetheti az állott vizet, melynek ellopásával a törzs vádolta őt. Hősként térhet vissza a Zenszunik közé. Dhartha naib kénytelen lesz megbocsátani neki. Ugyanakkor viszont Szelim el sem követte a neki tulajdonított bűnt.
Míg a fiú kényelmesen és elégedetten üldögélt, megesküdött magában, hogy megfosztja Dharthát attól az örömtől, hogy újra lássa őt. Ebrahim elárulta a barátját, a korrupt naib pedig igaztalanul elítélte őt. A saját nemzetsége száműzetésbe küldte, és arra számított, hogy nem éli túl a sivatagot. Most, hogy módot talált az önálló fennmaradásra, miért térne vissza közéjük, és adná fel mindezt?
A fiú egyhuzamban két napot átaludt. A harmadik nap hajnalán felébredt, és további lezárt ládákat és szekrényeket nyitott fel. Azokban szerszámokra, kötélre, tartós szövetre és építő felszerelésre lelt. A lehetőségek boldogsággal töltötték el, és Szelim azon kapta magát, hogy hangosan kuncog a botanikai kísérleti állomás magányában.
Még mindig élek!
A vihar végigsöpört az állomás felett, amíg Szelim aludt, de hiába kaparta a menedék falait, akár egy betörni vágyó szörnyeteg. A homok nagy részét tovább sodorta a förgeteg, s így csupán kevés halmozódott fel belőle a nyílás körül. Szelim az állomás legszélesebb ablakából szemlélte a tengerre emlékeztető sivatagot, melyet a féreg hátán lovagolva szelt át nemrég. A dűnék frissnek és szeplőtelennek tűntek. A kimúlt féreg minden nyomát eltörölte, elsöpörte a vihar. Kizárólag a magányos ifjú maradt meg.
Elképzelte magában a rá váró hosszú utat, és arra gondolt, bizonyosan valamilyen feladatra hivatott. Mi másért vesződött volna ennyit Buddallah azzal, hogy megóvja a szegény Szelim életét?
Mit akarsz, mit tegyek?
A számkivetett mosolyogva nézett végig a sivatagon, és azon tűnődött, vajon hogyan szelheti át ismét a beláthatatlan vidéket. A táj látványa a végtelen magány érzetével töltötte el. A távolban néhány szikla szélmarta körvonalát vélte kivenni. Itt-ott szívós növények kapaszkodtak a homokba. Apró állatok szaladtak be föld alatti járataikba. Egyik dűne a másikba ért, a sivatag szinte egybefolyt.
Szelim, akit elbűvöltek a közelmúlt emlékei, és már-már sebezhetetlennek érezte magát, vakmerő elhatározásra jutott. Az első alkalommal hihetetlen szerencséje volt, de előbb vagy utóbb ismét meg kell tennie, és immár a mikéntjét is ismerte.
Újból meg kell lovagolnia egy homokférget. Másodszor azonban nem bízza magát a véletlenre.
- - -
Az egyik kérdés, amire a Butleri Dzsihad véres választ adott, abban állt, vajon az emberi test egyszerű gépezet-e, amit bármely ember alkotta gép leutánozhat. Erre a háború kimenetele szolgált feleletként.
DR. RAJID SUK: AZ EMBERI FAJ
MEGRÁZKÓDTATÁS UTÁNI VIZSGÁLATA
Agamemnón a Giedi Prime emberi populációjának elrettentésére tervezett új gépharcos-testben lépdelt végig a föld színével egyenlővé tett város lángoló romjai között. A hrethgireknek esélyük sem volt.
A Giedi Prime könnyű prédának bizonyult.
A megszálló gépcsapatok lassanként haladtak előre, s közben célba vették és lángra lobbantották a lakóépületeket, üszkös csonkokká változtatták a parkokat. Agamemnón – Omnius dicsőségére hivatkozó – parancsainak értelmében a neo-kimekek és a robotharcosok lényegében érintetlenül hagyták a Giedi Prime ipari létesítményeit.
Agamemnón megesküdött rá, hogy a Giedi Prime kárpótolni fogja a kimekeket a Salusa Secunduson elszenvedett vereségért. A figyelőkutaszok ebben a pillanatban is ott keringtek felette, és rögzítették a vérontás részleteit, felügyelték, mennyire eredményesen képes a két Titán irányítani a hadmozdulatokat.
Barbarossa segített Agamemnónnak végigpásztázni a metropoliszt, hogy együtt megkeressék a magnus fényűző rezidenciáját. A hely megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy ide helyezzék át az Összehangolt Világok kormányzati székhelyét, mely egyrészt jelképes intézkedésként, másrészt a legyőzött emberi lakosság meggyalázásaként is értelmezhető.
A kimek tábornok jelenlegi gépharcosteste volt a leghatalmasabb többlábú szerkezet, amit valaha megtervezett magának. Elektromos kisülések cikáztak át a mesterséges izmokon, és feszítették meg a fegyverekkel veretezett végtagokat. Agamemnón ökölbe szorította likvimetál ujjait, és úgy zúzta össze markában az építményeket, mintha csak emberi koponyák lennének. Mögötte Barbarossa kacagott a magamutogató előadáson.
A kimekek számos végtagjukon meneteltek előre a roncsokkal és törmelékkel teleszórt utcákon. Semmi sem állhatott az egykori hadvezérek útjába. A helyzet mindkettejüket az ezer év előtt történtekre emlékeztette, mikor a Titánok ellenfeleik testét széttaposva meghódították az Óbirodalmat.
Ez már megfelelt az elvárásaiknak. Ám a győzelem csak még mohóbbá tette őket.
A támadás előtt Agamemnón hosszasan tanulmányozta a Giedi Prime védelmi rendszereiről készült képeket, melyeket a bolygó felett apró meteorként cikázó kémkutaszok készítettek. A helyzetértékelés alapján a kimek tábornok zseniális taktikai húzással állt elő, mely a bolygó véderőinek jelentéktelen hibáját használta ki. Omnius hajlandó volt meghozni a szükséges áldozatot a Szövetséghez tartozó bolygó meghódításáért, ráadásul az egyetlen Titán, sőt, a kevésbé értékes neo-kimekek egyikének életébe sem került. Mindössze egyetlen robot cirkáló veszett oda. Agamemnón szemszögéből nézve elhanyagolható veszteség.
Az emberek itt is zavarópajzsokat állítottak rendszerbe, akár a Salusa Secunduson, a központi közvetítőtornyokat pedig Giedi City környékére telepítették. A pajzsgenerátor körzetét kindzsal vadászgépekkel, vélekedésük szerint áthatolhatatlan töltésekkel és nehéz földi járművekkel védték. Az állatias emberek tanultak a Salusa Secundus példájából. Ára mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megvédje őket a végpusztulástól.
A Giedi Prime bolygó körüli véderőinek első vonalát egyszerűen félresöpörte a hatalmas robotflotta feltartóztathatatlan ereje. Bármennyi robot elvesztését elfogadhatónak ítélték. Mikor Agamemnón végül támadásba lendült a kimek hajókkal és a feláldozandó cirkálókkal, a bolygón ragadt védőknek semmi reménye nem maradt, hogy visszaverjék őket.
Az ostrom kezdetén a robbanóanyagokkal feltöltött robotcirkáló megállapodott a Giedi Prime felett. Tucatnyi áramvonalas cirkáló sorakozott fel mögötte gépies eleganciával. A gondolkodó gép irányította gigantikus hajó tüzet nyitott és maximális gyorsulással elindult a célpont felé.
– Behatolás folyamatban – jelentette a hadihajó robotelméje, miközben képeket sugárzott a várakozó seregnek. Előtte harminc elterelő hajó száguldott a felszín felé, melyek szintén a célpontra tartottak, de elsősorban a földi rakétaelhárító rendszerek tűzerejét kellett lekötniük. A terv a puszta erőfölényen, és nem kifinomult stratégián alapult. Mindenesetre kivitelezhetőnek tűnt.
A feláldozandó hajó a fehér izzásig felgyorsulva hatolt be a Giedi Prime légkörébe, kizárva annak lehetőségét, hogy bármely földi rakétaelhárító célba vegye és válaszcsapást mérhessen rá. A többi cirkáló eközben megközelítette a láthatatlan zavarópajzsot. Mindenfelé szürkésfehér füstvirágok nyitották szét szirmaikat, ahol a föld-levegő rakéták célba találtak. Ahogy fogyott a távolság, úgy fogytak a rakétaállások is. Az emberek nem tudják megállítani a megszállókat.
A halálra ítélt hajó még egy utolsó képüzenetet küldött a figyelőkutaszoknak, hogy Omnius rögzíthesse a Giedi Prime meghódításának minden egyes momentumát. Mi több, nanomásodpercnyi részletességgel – míg a cirkáló át nem haladt a zavarópajzs hálózatán, mely azonnal kitörölte a mesterséges értelemmel rendelkező irányítórendszer memóriáját. Az adás előbb zavarossá vált, aztán már csak az üres vivőhullámot lehetett fogni.
A monstrum mégis tovább zuhant. Hiába semlegesítették a géláramkörös agyat, a cirkáló aszteroida-méretű pörölyként sújtott le.
A kindzsal gépek még megpróbálták közvetlenül tűz alá venni a robbanóanyagokkal telerakott járművet, de a hajó túl nagynak és átforrósodottnak bizonyult ahhoz, hogy eltérítsék. A védők lövedékei borsószemekként peregtek le a burkolatról.
A gigászi jármű élettelenül csapódott a Giedi City peremén álló közvetítőtornyok közé. Fél kilométer átmérőjű kráter helyén vált a talaj egy szempillantás alatt füstté és párává; a tornyok, a legyőzött véderők és a környékbeli lakott területek nyomtalanul eltűntek a föld színéről.
A lökéshullám több kilométeres körzetben döntötte romba az épületeket, vagy törte be az ablakokat. Holtzman zavarópajzsát egyetlen szemvillanás alatt hatástalanították, a Giedi Honi Hadserege pedig súlyos veszteségeket szenvedett.
Ezek után tört rájuk a kimekek és robotok legyőzhetetlen serege.
– Szerinted nincs itt az ideje a nagy belépőnknek, Barbarossa barátom? – kérdezte Agamemnón, mikor a magnus rezidenciájához értek.
– Pontosan úgy érzem magam, mint mikor az Óbirodalom csarnokaiba követtük Tlalokot – felelte a másik Titán. – Régóta nem élveztem ennyire a győzelmet.
A lelkes neo-kimekek élén könnyedén átjutottak a megingott metropoliszon. A döbbent helybéliek a legkisebb ellenállást sem tanúsították. A kimek hódítók mögött robot seregek masíroztak, hogy biztosítsák a területet.
Jóllehet a Giedi Prime lakosságának nagy része elrejtőzhetett a föld alá, idővel bizonyosan megtörnek. Nemzedékekbe telhet, míg kiirtják az állatias ellenállás utolsó csíráit is. A győztes gépek kétségtelenül évtizedeken át számíthatnak gerilla akciókra a félrevezetett honvédők, a Giedi Prime Honi Hadseregének megmaradt tagjai részéről, akik botor módon arra számítanak majd, hogy néhány szúnyogcsípés távozásra késztetheti a megszállókat. Hasztalanul szerveződnek majd ellenálló csoportok, de az ügyefogyott helybéliek nyilvánvalóan megpróbálkoznak ilyesmivel.
Agamemnón azon tűnődött, odahívja-e Ajaxot, hogy befejezze a tisztogatást. A brutális kimek különös élvezettel vadászta le az embereket, amint azt a walgisi Hrethgir Lázadás során oly fényesen bizonyította. Amint üzembe helyezték az örökelme másolatát Giedi City hamvai közt, Agamemnón az adott helyzetben használható javaslatokat fog előterjeszteni Omnius újabb megtestesülésének.
Agamemnón és Barbarossa bezúzta a kormányzó lakásának főbejáratát, majd megtisztított egy akkori területet, ahol mindkettejük megerősített teste könnyen elfért. Nyomukban a kimekeknél jóval kisebb termetű robotkatonák özönlöttek az épületbe. A robotok perceken belül a két Titán színe elé hurcolták az őszes szőke hajú Sumi magnust.
– Omnius nevében lefoglaljuk a bolygódat – jelentette ki Barbarossa. – A Giedi Prime mostantón fogva az Összehangolt Világok egyike. Az együttműködésedet kérjük ahhoz, hogy véglegesítsük a győzelmünket.
Sumi magnus, noha reszketett a félelemtől, a két kimek gépharcostest súlyától megrogyott faragott kőpadlóra köpött.
– Hajolj meg előttünk! – parancsolta neki Barbarossa.
A magnus felnevetett.
– Ti megőrültetek. Soha...
Agamemnón suhintott egyet karcsú fémkarjával. Még nem próbálta ki az új géptestet, s emiatt fogalma sem volt az erejéről. Épp csak meglegyinteni, ösztönösen pofon csapni akarta a kormányzót. Ehelyett oly hatalmasat ütött, hogy kettétépte vele a férfi törzsét. A két részre vált test tompa puffanással vágódott a falnak, vérrel fröcskölve össze a tapétát.
– Mindegy. Különben is puszta formalitásból kértem a közreműködését. – Agamemnón bajtársa felé fordította optikai érzékelőszálait. – Fogj hozzá a feladatodhoz Barbarossa! Ezek a robotok majd segítenek neked.
A programozózseni Titán nekilátott, hogy szétszedje a kormányzói rezidencia házi rendszereit, aztán felszerelje a saját hálózati vezetékeiket és szerkezeteiket. Ennek végeztével kapcsolódási pontokat létesített, majd bekötött egy üres, ellenálló gélgömböt, melyre feltöltötte Omnius elméjének legfrissebb verzióját.
A folyamat órákig eltartott, mialatt a gondolkodó gépek megszálló hadereje végigvonult a városon, eloltotta a tüzeket, és körbevette a megrongálódott létesítményeket, melyeknek Agamemnón alapvető fontosságot tulajdonított a bolygó további hasznosságát illetően.
Az életben maradt emberek lakóépületeit viszont hagyták leégni. A hontalanok majd gondoskodnak magukról. A nyomor segít megértetni velük a helyzet kilátástalanságát.
A bosszantó figyelőkutaszok mindent rögzítettek a magasból. Ezúttal legalább győzelmet arattak. Agamemnón sem türelmetlenségnek, sem elégedetlenségnek nem mutatta semmi jelét, hiszen tudta, hogy hasztalan szállna szembe a számítógépes örökelmével. Egyelőre. Ehelyett meg kell választania az alkalmas helyet és időt.
Amint beállították és működësbe hozták, Omnius új megtestesülése sem dicsérni nem fogja a két látszólag hűséges Titánt a győzelem miatt, sem sajnálkozni nem fog a pusztító erejű robotcirkáló elvesztése felett. Egyszerűen a hadművelet megfelelő végrehajtását fogja nyugtázni, valamint azt a tényt, hogy az Összehangolt Világoknak sikerült elorozni az emberiség egyik koronaékszerét. Ez pedig felmérhetetlen lélektani és stratégiai előnyt jelent.
Mikor nagy sokára véget ért a letöltés, Agamemnón működésbe hozta az elszórtan létező örökeleme új másolatát. A rendszerek életre keltek, a mindentudó számítógép pedig vizsgálni kezdte a birodalmához újonnan hozzácsatolt területet.
– Üdvözölek, Omnius nagyúr – szólt Agamemnón a fali hangszórókhoz. – Íme az új bolygó, melyet ajándékul átnyújthatok neked.
- - -
Olyankor érezzük magunkat a legboldogabbnak, mikor a jövőnket tervezgetjük, s szabad folyást engedünk optimizmusunknak és képzeletünknek. A világmindenség sajnos nem sokat törődik az efféle ábrándokkal.
LIVIA BUTLER APÁTNŐ SZEMÉLYES NAPLÓJA
Noha jövendő frigyük egy pillanatig sem volt kétséges, Serena és Xavier boldogságban úszva ülték végig a pazar eljegyzési vacsorát, amit Manion Butler alkirály a hegyi birtokán rendezett.
Emil és Lucille Tantor kosárnyi almát és körtét hozott saját gyümölcsöskertjéből, valamint több korsónyi fűszeres olívaolajat, amibe a kézfogó alkalmából frissen sütött zsemléket mártogatták. Manion Butler ízletes marhaszeleteket, fűszerbundában kisütött szárnyasokat és töltött halat tálaltatott fel. Serena a gyermekkorától gondozott, pompázatos kertjeiből származó színpompás virágokkal díszítette fel a termeket.
Híres salusai előadóművészek szalagokat kötöttek az udvarban álló cserjék köré, és népi táncokkal szórakoztatták a közönséget. A nők ékszerekkel kirakott fésűkkel tűzték fel a hajukat, és hímzett fehér ruhákat öltöttek magukra. Szoknyájuk úgy pergett a derekuk körül, akár a forgószél, miközben tarka szűrökben ifjak lépdeltek köröttük peckesen, mint a párjuknak udvarló pávák. Érzelmes balisetekkel támogatott rézfúvós zene szólt egész délután.
Xavier és Serena, daliás tiszthez és a Szövetség alkirályának tehetséges lányához illően egyaránt bámulatosan szép ruhában tündökölt. Az összesereglett vendégek között sétálgattak, és ügyeltek rá, hogy minden jelen lévő család tagjait név szerint üdvözöljék. A jegyespár a nagybirtokosok leszármazottaitól ajándékba kapott, porlepte üvegekből kitöltött nemes borokat ízlelgette. Xavier, aki semmit nem érzett a kiváló évjáratok zamatából, vigyázott rá, nehogy felöntsön a garatra; már így is megrészegítette őt a házasság ígérete.
Serena két évvel fiatalabb húga, Octa látszólag éppily izgatott volt. Hosszú gesztenyebarna haját frissen szedett búzavirággal díszítette fel, a csodálkozástól és elragadtatástól tágra nyílt szemekkel bámulta nővére szépségét, és közben arról ábrándozott, hogy neki is egy ilyen jóképű tiszt jut majd hitvesül.
Mindenki meglepetésére Serena zárkózott édesanyja, Livia is csatlakozott a hétvégére a Butler birtokon vigadozó társasághoz. Manion felesége szinte soha nem hagyta el az Önelemzés Városát, ahová a világ gondjai és lidércei elől húzódott. A megvilágosodott bölcselőknek otthont adó elzárt területet, mely jelenleg az egyik Butler érdekszövetkezet birtokában volt, eredetileg abból a célból hozták létre, hogy ott zavartalanul elmélkedhessenek, és tanulmányozhassák a Delta Pavonis III-ról származó Zen Hekigansu t, a Tavrah t és a Talmudista Zabur t, sőt, akár az Obeah-rituálé t is. A Butlerek védnöksége alatt azonban a Város olyasmivé fejlődött, amihez foghatót évezredek óta nem látott senki.
Xavier csak ritkán találkozott Serena édesanyjával, különösen az utóbbi évek során. A napbarnított bőrű, sudár termetű Livia Butler szépségét mindenki elismerte. Az asszony örömmel fogadta lánya eljegyzését, és vidámnak tűnt, ahogy joviális férjével táncolt, vagy az oldalán ült a díszasztalnál. Egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki a világtól elvonultan él.
Évekkel ezelőtt sok nemesi család irigykedett Livia és Manion szilárd hitvesi kapcsolatára. Serena született meg elsőként, kév évvel később viszont Livia ikreket hozott a világra: a csendes és félénk Octát, valamint az érzékeny és értelmes Fredót. Míg Serenát politikai pályára készítették fel, az ikrek szoros kapcsolatban nevelkedtek, habár egyikük sem tűzött ki maga elé oly messze ható célokat, mint a nővérük.
Fredót elbűvölték a hangszerek és a népdalok, a korábbi Birodalom főbb bolygóinak hagyományai. Ő költőnek és zenésznek tanult, míg Octát a festészet és a szobrászat kötötte le. A kézművesek és művészek éppoly nagyra becsült tagjai voltak a salusai társadalomnak, mint a politikusok.
Tizennégy évesen azonban a mézédes hangú Fredót halálos kór támadta meg, bőrét lilás elszíneződések borították el. Hónapokon át egyre fogyott, mígnem izmai teljesen elsatnyultak. Vére nem alvadt meg, és még a leghígabb levest sem tudta magában tartani. A salusai orvosok még sohasem tapasztaltak ehhez hasonlót. Az alkirály elkeseredetten könyörgött a Szövetséghez segítségért.
A rossaki férfiak a gombás őserdőben gyűjtött több, kísérleti stádiumban lévő gyógyszert ajánlottak fel Fredo betegségének lehetséges ellenszereként. Livia ragaszkodott hozzá, hogy mindent kipróbáljanak. A fiú sajnos még rosszabb állapotba került a harmadik rossaki készítménytől, mely allergiás reakciót váltott ki belőle, amitől bedagadt a torka. Fredo rángatózni kezdett, és megállt a lélegzése.
Octa sokáig gyászolta fivérét, és saját életéért is aggódni kezdett. Fredo betegségéről később kiderítették, hogy genetikai eredetű, ami azt jelentette, hogy előbb-utóbb őt és nővérét is letaglózhatja a kór. Octa gondosan vigyázott az egészségére, és minden nap attól rettegett, hogy rá is a fivéréhez hasonló hosszú és fájdalmas vég vár.
A hallatlanul magabiztos és derűlátó Serena megpróbálta bátorítani és vigasztalni a húgát, aki nem egyszer nővére vállára borulva sírta el minden bánatát. Jóllehet egyikükön sem mutatkoztak a furcsa betegség jelei, Octa élete kiüresedett, a lány felhagyott a művészetekkel, és napról napra hallgatagabbá, elgondolkodóbbá vált. Ekkorra törékeny kamasszá cseperedett, és abban reménykedett, hogy valami csoda folytán visszanyeri majd az életkedvét.
Habár férje fényes politikai karrierje és befolyása egyre szebb jövőt ígért, a korábban oly életvidám Livia visszavonult a közélettől abba a szellemi menedékbe, ahol filozófiai és vallási kérdésekre összpontosíthatott. Hatalmas összegeket adományozott a tiszteletet parancsoló erőd fenntartóinak, hogy további meditációs helyiségeket, templomokat és könyvtárakat létesíthessenek. Miután számos estét virrasztott át a Kwyna kogitátorral folytatott vitákba merülve, Livia lett az intézmény apátnője.
A tragédia következtében Manion Butler a Szövetség ügyeinek intézésébe menekült, míg Serena egyre súlyosabbnak érezte a ránehezedő felelősség terhét, és magasabb célokat tűzött ki maga elé. Noha fivérén nem segíthetett, igyekezett enyhíteni a mások szenvedésein. Belevetette magát a politikába, és megpróbálta megszüntetni a több szövetségi bolygón elfogadott rabszolgaságot, valamint elkötelezte magát a gondolkodó gépek legyőzésének ügye mellett. Soha senki nem vádolhatta őt azzal, hogy híján lenne a céloknak és az energiának...
Az elkülönülten élő Manion és Livia Butler továbbra is a salusai társadalom pillérei maradtak, és büszkén tekintettek egymás sikereire – nem váltak el, még csak nem is távolodtak el egymástól érzelmileg... csupán külön utakon jártak. Xavier tisztában volt vele, hogy Serena anyja időnként a férjével töltötte az éjszakát, és egész hétvégékre együtt maradt a lányával. Ám mindig visszatért az Önelemzés Városába.
Serena kézfogója kellően fontos eseménynek számított ahhoz, hogy édesanyja ismét megmutatkozzék a nyilvánosság előtt. Miután Xavier négyszer egymás után táncolt leendő menyasszonyával, Livia apátnő ragaszkodott hozzá, hogy most már ő is táncolhasson egyet leendő vejével.
Később, mikor a salusai kobzosok előadták a Hosszú Menetelés Balladáinak végtelenbe nyúló sorozatát, Xavier és Serena besurrantak az udvarházba, miközben Livia mindenki előtt elsírta magát, ahogy a zenészeket figyelve eszébe jutott Fredo, aki maga is hangszeresnek készült. Manion a felesége mellé telepedett, és gyengéden átölelte nejét.
A tiszteletükre rendezett ünnepségből Serena és Xavier immár kellő mértékben kivette a részét, mulatoztak, társalogtak a vendégekkel, végigkóstolták az ételeket és borokat. Minden szellemes és kevésbé szellemes megjegyzésen ugyanúgy nevettek, nehogy a nemesi családok tagjai közül bárkit is megsértsenek. Mostanra mindketten pár percnyi zavartalan együttlétre vágytak.
Végül észrevétlenül otthagyták a vendégsereget, végigsiettek az udvarház hosszú folyosóin, el a gőzös konyhák és a dohos kamrák mellett, a Téli Nap Terem melletti kis szobába. Telente a nap ferde sugarai szivárványos bronzfénnyel árasztották el a helyiséget. A Butler család a hideg évszakban szokás szerint itt reggelizett, s közben meghitten vársalogtak, és gyönyörködtek a napfelkeltében. Serenát kedves emlékek kötötték a helyhez.
A lány Xavierrel együtt besurrant a szomszédos hálófülkébe; parázslapok szolgáltatták a fényt az előszobában, de néhány mély árny is játszott a bensőséges megvilágításban. Serena magához húzta, és megcsókolta jegyesét. Xavier válaszképp a lány hajába túrt, majd lágyan végigsimította a nyakát, miközben még forróbb csókokkal halmozta el őt a vágy tűzében.
Mikor sietős lépések zaját hallották beszűrődni a folyosóról, a szerelmesek csendbe burkolóztak, és magukban kuncogtak a titkos találkán. Az üde Octa azonban könnyedén rájuk talált. A lány pironkodva elfordította a tekintetét.
– Vissza kell jönnötök a díszterembe. Apa hamarosan felszolgálja a desszertet. És egy külvilági hírnök is hamarosan ideérkezik.
– Miféle hírnök? – Xavier hangja hirtelen katonásan és hivatalosan csengett. – És honnan érkezett?
– Előbb Zimiába ment, hogy audienciát kérjen a Szövetségi Parlamenttől, de minthogy a nemesek többsége a díszvacsorára volt hivatalos, már úton van ide.
Xavier a karját nyújtotta a két nővérnek.
– Menjünk együtt, és hallgassuk meg, mi közölnivalója lehet a hírnöknek. – Aztán erőltetett kacajjal hozzátette: – Végül is ma még nem ettünk eleget. Belém fér még egy adag sültpuding és egy tányérnyi kandírozott tojás.
Octa kuncogott ezen, de Serena haragot tettetve rászólt.
– Úgy tűnik, meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy egy kövér férfi mellett élhetem le az életem.
Beléptek a nagyterembe, ahol a vendégek a hosszú asztal körül csoportosulva dicsérték a pompás édességeket, melyek túl értékesnek tűntek ahhoz, hogy elfogyasszák azokat. Manion és Livia Butler kéz a kézben emelték poharukat az ifjú jegyespárra.
Miközben udvariasan kortyolgatta a bort, Xavier idegességet vélt felfedezni az alkirályon. Mindenki úgy tett, mintha nem is érdekelné, miféle hírrel érkezhetett a hírvivő, ám amint kopogtattak az ajtón, egyszrre elnémult a társaság. Manion Butler maga nyitott ajtót, és intett az érkezőnek, hogy fáradjon beljebb.
Nem hivatalos futár érkezett. A férfiú tekintetéből elkeseredettség sugárzott, tiszti egyenruhája megtépázva lógott rajta, mintha régtől nem törődne már a küllemével. Xavier rögtön felismerte a Giedi Prime Honi Hadseregének jelvényét. A többi szövetségi uniformishoz hasonlóan ennek hajtókáján is a szabad emberiséget jelképező arany kéz ragyogott.
– Szomorú hírt hoztam, Butler alkirály uram. A leggyorsabb hajónk fedélzetén siettem ide.
– Mi történt, fiatalember? – Manion Butler hangjából rettegés érződött ki.
– A Giedi Prime elesett! Elfoglalták a gondolkodó gépek! – A tiszt felemelte a hangját, hogy túlharsoghassa a hitetlenkedve felzúduló vendégsereget. – A robotok és kimekek újabb hibát találtak a védelmi rendszerünkben, és elpusztították a zavarópajzs-generátorokat. A lakosság többségét lemészárolták, az életben maradtakat pedig rabszolgasorba kényszerítették. Az új Omnius örökelmét már működésbe is hozták.
A teremben összegyűltek jajveszékelésben törtek ki a letaglózó hírek hallatán. Xavier oly szorosan szorította Serena kezét, hogy már attól félt, összeroppantja a csontjait. Szíve megdermedt, gyomrában fagyos gócot érzett.
Nemrég járt a Giedi Prime-on, és személyesen vizsgálta át a védrendszereket. A szemle végére Xavier szörnyen hazavágyott már, hogy mielőbb viszontláthassa Serenát. Lehetséges lenne, hogy nem vett észre valamit? Lehunyt szemmel hallgatta a felé záporozó kérdéseket és hitetlenkedő megjegyzéseket. Ő lenne a felelős mindezért? Elképzelhető, hogy valamely közönséges mulasztás, egy szerelmes férfi türelmetlensége egy bolygó vesztét okozza?
Manion Butler két tenyérrel az asztalra támaszkodott, nehogy összerogyjon. Livia megérintette férje vállát, hogy észrevétlenül támogassa őt. Aztán behunyta a szemét, majd halkan mormogott maga elé, mintha imádkozna.
Ekkor megszólalt az alkirály.
– Még egy bolygónk odaveszett az Összehangolt Világok ellenében, ráadásul az egyik erősségünk. – Felegyenesedett, és reszketőn sóhajtott. – Haladéktalanul össze kell hívnunk a haditanácsot. Üzenni kell minden képviselőnek.
Aztán sokat sejtető pillantást vetett Serenára.
– Hívjuk meg ezen kívül azokat is, akik a Szövetségen Kívüli Bolygók nevében beszélnek, és együtt akarnak részt venni velünk a küzdelemben.
- - -
A világmindenség minden alkotóelemében találni hibát, beleértve magunkat is. Még maga az Isten sem törekszik a tökélyre teremtményeiben. Kizárólag az emberiségre jellemző ez efféle nagyravágyás.
KWYNA KOGITÁTOR –
AZ ÖNELEMZÉS VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL
Sikolyaitól visszhangzottak az ezüstöslila őserdő felett épült csendes települések. Zufa Cenva verejtékben úszva feküdt szalmaágyán a hálószobájában. A fájdalomtól sikoltozott, összeszorított foggal, üveges szemekkel. Egyedül volt. Senki sem merészkedett egy öntudatlanul dühöngő rossaki varázslónő közelébe.
Fém ajtófüggönyt csörgetett meg valamely láthatatlan telekinetikus erő. Falhoz rögzített polcok szakadtak le, edények és emléktárgyak zúdultak a padlóra Zufa szellemi robbanásai nyomán.
Hosszú, fehér haja szanaszét hányódott és reszketett a belső energiától. Sápadt kezével tépőkaromként markolta a szalmaágy szélét. Ha bármely asszony elég közel ment volna hozzá, hogy lecsitítsa, Zufa véresre karmolta volna az arcát, s szellemi erejével a fehérre meszelt falhoz vágta volna őt.
Megint felsikoltott. A fővarázslónő korábban már többször elvetélt, de ennyire gyötrő és őrjítő kínokat még sohasem élt át. Hangosan átkozta a semmirekellő Aurelius Venportot.
Zufa gerince rázkódott, mintha valaki elektromos dárdával böködte volna őt. Láthatatlan szálakon függő apró dísztárgyak repkedtek a levegőben, aztán a szélrózsa minden irányában vágódtak a falakhoz, hogy darabokra törjenek. Egy vasból kovácsolt ivópalack, melyben szárított virágokat tartottak, fehér lángokat lövellt, ropogni és füstölni kezdett.
Levegőért kapott, ahogy teste görcsbe merevedett, és szorítani kezdte a hasűri izmait. Úgy tűnt, mintha a megszületetlen gyermek meg akarta volna ölni őt, magával rántani a halálba, mielőtt kivethetné méhéből a magzatot.
Újabb kudarc! Pedig mennyire szeretett volna világra hozni egy igazi lánygyermeket, aki utódjaként varázslónő-társai élére állhat, és a szellemi képességek újabb csúcsait hódíthatja meg. A genetikai mutató ismét félrevezette őt. A pokolba Venporttal és a hibáival! Már régen ott kellett volna hagynia.
A fájdalomtól és elkeseredéstől megtébolyult Zufa szerette volna megfojtani a férfit, aki a magot ültette belé, noha a nő ragaszkodott a teherbe eséshez. Végletes alapossággal végezte a vérvonal-számításokat, újra meg újra átnézte a géneket. Venportnak tökéletes utódot kellett volna nemzenie.
És nem ilyesmit.
Telepatikus robbanások rázták meg a folyosókat, a rossaki nők pedig rémülten menekültek a környékről. Aztán magát Aurelius Venportot pillantotta meg az ajtóban állva, az idegeskedéstől elgyötörten. Tekintetéből aggodalom sugárzott.
Ám Zufa tudta róla, hogy hazudik.
Venport saját épségét mit sem féltve belépett a hálóterembe; türelmesnek, féltőnek és megértőnek mutatkozott. Szeretője szellemi erőlöketei visszaverődtek a tágas helyiség falairól, sorra felborítva az útjukba kerülő bútorokat. Zufa gonoszkodó sértésként szilánkokra zúzott egy apró mogyoróhéjból készült szoborcsoportot, amit Aureliustól kapott ajándékba még az udvarlás és a genetikai vizsgálatok idején.
A férfi ennek ellenére közelebb lépett, mintha nem hatnának rá az eszeveszett kitörések. Mögötte, az előszobából elhaló hangok intették óvatosságra, de ő rájuk sem hederített. Együtt érzőn és megértően mosolyogva lekuporodott a szalmaágy mellé.
Aztán letérdelt, és megsimogatta az asszony izzadt kezét. Valami butaságot súgott a fülébe. Zufa nem értette a szavait, viszont megszorította a férfi ujjait, mintha azt várná, hogy kettéroppanjanak. A férfi mégis ijesztően közel húzódott hozzá, és egy csöppet sem tartott tőle.
Zufa csalással és árulással vádolta őt.
– Érzem, mi jár a fejedben! Tudom, hogy csak magadra gondolsz.
Képzeletben mindenféle ármányokat tulajdonított a fondorlatos férfinak. Ha a nagy Zufa Cenva már nem védelmezi őt, ki tartja el? Ki viseli a gondját? Hiszen még arra sem képes, hogy ellássa magát.
Aztán, rémülten: Vagy mégis?
Venport nem sokkal korábban a hosszú poritrini út előtt búcsúzott el Normától, s mindent Zufa háta mögött intézett el, mintha tényleg elhitte volna, hogy a nagyszerű Tio Holtzman valóban az ő lányával akar együtt dolgozni. Vajon mire készülhetett? A nő a fogát csikorgatta, azt bizonygatván, hogy átlátja a férfi szándékait. Levegőért kapkodva fenyegette őt.
– Nem... hagyhatsz... meghalni... te szemét! Senki... másnak... nem kellenél!
Venport válaszként hűvös leereszkedéssel nézett rá.
– Már számtalanszor kifejtetted, hogy megfelelő a génállományom, drágám. De nekem senki más nem kell a varázslónők közül. Veled szeretnék maradni. – Aztán lehalkította a hangját, és szokatlanul heves szerelemmel a szemében bámult rá, amit a nő fel nem foghatott. – Jobban értelek, mint te magadat, Zufa Cenva. Mindig többre törekszel, mindig többre vágysz, mint amit megkaphatsz. Senki... még te sem lehetsz folyton és mindenben tökéletes.
Zufa egy utolsó, elnyújtott sikoly kíséretében kilökte magából a makacs embriót, mely undorító szörnyszülöttnek bizonyult. Mikor Venport meglátta az élénkpiros vért, azonnal segítségért kiáltott, amire két bátor szülésznő szaladt be a szobába. Az egyik törölközővel betakarta a csecsemőt, mintha halotti leplet terítene rá, a másik eközben vízzel mosta le, és az őserdei spórákból kinyert fájdalomcsillapító kenőcsökkel kente be Zufa testét. Venport a saját készleteiből hozatta a leghatásosabb szereket.
A férfi végül a kezébe fogta a vonagló újszülöttet, és magához szorította a vértől mocskos, lárvaszerű teremtményt. Bőre sötét volt, és egész testét foltok borították, mintha mindenfelé előszemek fejlődtek volna ki végtagok nélküli testén. A valami még egyet rándult, aztán megszűnt mozogni.
Venport beletekerte a testet a törölközőbe, s közben igyekezett nem észrevenni a szeméből előbukó könnycseppet. Aztán szó nélkül, jéghideg tekintettel átnyújtotta az egyik szülésznőnek a torz magzatot. Hamarosan a sorsára hagyják az őserdőben, és többé nem látja senki.
A kimerült varázslónő reszketve hátradőlt az ágyon, és ismét elhatalmasodott rajta a valóság érzete és az elkeseredés. A koraszülés sok fájdalmat okozott neki, és olyan mély szomorúsággal töltötte el, ami túlmutatott minden fajnemesítési programon. Kezdett ismét tisztán látni, és rögtön észrevette a helyiségben okozott pszichokinetikus pusztítást. Mindez gyengeségre, az összpontosítás hiányára utalt.
Immár harmadszor nem sikerült kihordania Venport ivadékát. Mélységes elkeseredés és fortyogó düh kavargott a lelkében.
– A leszármazásod miatt választottalak ki, Aurelius – motyogta kiszáradt ajkakkal. – Hol rontottad el?
Venport még mindig kifejezéstelen arccal nézett rá, mintha minden érzelem kihalt volna belőle.
– A genetika egyáltalán nem egzakt tudomány.
Zufa lecsukta a szemét.
– Kudarc, mindig kudarc. – Ő volt a Rossak legnagyobb varázslónője, mégis annyiszor kellett csalódnia. Viszolyogva felsóhajtott, mikor eszébe jutott a visszataszító törpe lány, és nem akarta elhinni, hogy ennél többre nem képes.
Venport a fejét rázta, és jellemét meghazudtolóan szigorúnak és türelmetlennek hatott most, hogy túl voltak a veszélyen.
– Már értél el sikereket, Zufa. Csak képtelen vagy arra, hogy felismerjed ezt.
Zufa rákényszerítette magát a pihenésre, hogy mielőbb talpra állhasson. Előbb-utóbb ismét próbálkoznia kell, de immár más partnerrel.
- - -
A túlszervezett kutatás leszűkíti a mozgásteret,
és végül semmi újat nem mutat fel.
TIO HOLTZMAN: LEVÉL NIKO BLUDD NAGYÚRNAK
Mikor első hosszabb űrutazása végén megérkezett a Portirinre, Norma Cenva nem odaillőnek érezte magát. Apró termete vonzotta a kíváncsi tekinteteket, ahhoz viszont nem bizonyult kellően rendkívülinek, hogy sajnálkozón bámuljanak rá. A Szövetségen Kívüli Bolygókon előfordult jónéhány emberfajta, melyek között nem egy törpenövésű is akadt. Különben sem érdekelte őt a mások véleménye. Kizárólag Tio Holtzmant akarta elkápráztatni.
Mielőtt Norma elindult a Rossakról, kevély anyja rideg értetlenkedéssel nézett le rá. Zufa elhitette magával, hogy a zseniális professzor tévedett, vagy félreértelmezte Norma egyik elméleti értekezését. Arra számított, hogy lánya nemsokára visszatér.
Aurelius Venport rendezett el mindent az utazáshoz, saját nyereségéből fizette ki a Holtzman ajánlatánál kényelmesebb kabint. Míg Norma anyja a varázslónők oktatásával foglalkozott, Venport kikísérte lányát a Rossak körül keringő átszálló-űrállomásra. Búcsúajándékként csodásan megkövesedett virágokat adott Normának, és a beszállás előtt még szemérmesen átölelte a lányt. Aztán kényszeredett mosollyal megjegyezte:
– Nekünk félresikerülteknek össze kell tartanunk.
Norma ebből a szeretetteljes, mégis felkavaró megjegyzésből merített erőt a hosszú poritrini úton...
Mikor az űrkomp leszállt a folyódeltában épült Starda városában, Norma gondosan a szürkésbarna hajába tűzte a Venporttól kapott megkövesedett virágokat, hogy még jobban kiemelje a széles, csúnyácska arccal, nagy fejjel és kerek orral oly éles ellentétben álló vonásait. Bő blúzt és kényelmes nadrágot viselt – mindkettő páfrányrostokból készült.
Az űrkomp tolóajtajában tolongó utasok ide-oda taszították Normát, aki mindössze egy kis úti táskával érkezett. Ahogy lelépdelt a rámpán, kipirulva várta, hogy találkozhasson azzal a tudóssal, akit oly nagyra becsült, és aki komolyan vette őt. Már sokat hallott Holtzman professzor matematikai huszárvágásairól, és úgy érezte, nehéz lesz olyasmivel előállnia, ami a nagy tudósnak még nem jutott az eszébe. Csak remélni merte, hogy nem fog csalódást okozni neki.
Mikor végigfuttatta a tekintetét a tömegen, azonnal felismerte a híres gondolkodót. A vállig érő szürke hajú, simára borotvált Holtzman élete teljében lévő férfinak hatott. Gondosan ápolta kezét és körmét, elegáns mintákkal és kitűzőkkel díszített ruházata mindig makulátlannak tűnt.
Széles mosollyal és kitárt karokkal köszöntötte a lányt, fehér köpenyének ingujja lezseren lebegett a fuvallatban.
– Üdvözöllek a Portirinen, Cenva kisasszony – Holtzman illendően a lány vállára helyezte mindkét kezét. Ha csalódott is Norma magasságát és durva, csöppet sem vonzó arcvonásait látva, ebből semmit sem árult el. – Remélem, magaddal hoztad a képzelőerődet is!
Aztán a kijárat felé mutatott.
– Rengeteg közös teendő vár ránk.
Átvezette a lányt az űrkikötőben nyüzsgő tömegen, távol a kíváncsi tekintetektől, aztán magán limuzin-uszályába tessékelte őt, amely magasan a kecsesen kanyargó Isana-folyó felett lebegve hagyta maga mögött a stardai Űrkikötőt.
– A Poritrin békés világ, ahol nyugodtan szabadjára engedhetem a fantáziámat, és olyasmiken elmélkedhetek, amivel megmenthetném az emberiséget. – Holtzman büszkén Normára mosolygott. – És tőled is ezt várom el.
– Megteszek minden tőlem telhetőt, Holtzman professzor.
– Ennél többet nem is kérhetek.
Poritrin egén a lebukó nap fényétől citromsárgára festett fátyolfelhők úsztak. Az uszály az apró szigeteket és homokpadokat ujjakként körülfogó mellékágak felett siklott tova. A kikötővárosokban elosztandó és külvilági exportra szánt gabonával és egyéb terményekkel megrakott hagyományos csónakok szelték a széles folyam hullámait. Poritrin bőven termő vidékei láttak el nem egy kevésbé szerencsés helyzetű bolygót, amiért nyersanyagot, különféle berendezéseket, kézműipari termékeket és friss munkaerőt jelentő rabszolgákat kaptak cserébe.
Az űrkikötő legimpozánsabb épületei valójában a homokkő szirtek talapzatához kikötött pontonhajók voltak. Tetejük ezüstöskék rétegezett fémzsindelyekből készült, melyeket a távoli északi bányákban öntöttek ki.
Holtzman egy magas partmeredély irányába mutatott a kék tetős Starda zsúfolt negyedei fölött, ahol Norma a klasszikus nava-keresztény építészet hatását vélte felfedezni.
– Odafenn találhatók a laboratóriumaim. Az épületek és a raktárak, rabszolgáim és megoldóim lakhelyei, és persze a saját otthonom... Mindez a kettős sziklatorony között.
A lebegő jármű két kőlemez felett kezdett körözni, melyek egymás mellé helyezett ujjakként magasodtak a folyómeder fölé. Látni lehetett a síkpláz ablakokat, a ponyvatetővel fedett erkélyeket, és egy gyaloghidat, mely az egyik tornyon emelt kupolát kötötte össze a másik sziklára épült kúpos kőtoronnyal és a melléképületekkel.
Holtzman elégedetten nyugtázta Norma tekintetében tükröződő ámulatot. – Már előkészítettük a lakosztályodat, Norma, amihez saját laborfelszerelés és segédcsapat járul, akik végrehajtják az elméleteidből következő számításokat. Remélem, nem hagysz nekik sok szabadidőt.
Norma értetlenül nézett rá.
– Hogy más végezze el a számításokat?
– Természetesen! – Holtzman félresimította homlokából acélszürke haját, és megigazította a köpenyét. – Te hozzám hasonlóan az ötletekért vagy felelős. Azt várjuk tőled, hogy kigondolj valamit, mások pedig elvégzik helyetted az unalmas papírmunkát. Bármely valamennyire is művelt ember képes erre. Erre valók a rabszolgák.
Mikor a lebegő uszály leereszkedett az üvegtéglával kirakott hídra, szolgák szaladtak elő, hogy bevigyék Norma poggyászát, és hűsítő italokat kínáljanak a két érkezőnek. Holtzman gyerekes buzgalommal vezette lenyűgöző laboratóriumaiba Normát. A hatalmas helyiségekben vízi órák és mágneses szobrok sorakoztak, mely utóbbiakban vezetékek és fogaskerekek nélkül működő gömbök keringtek elektromágneses pályáikon. Az elektrosztatikus táblákat vázlatok és félig kész rajzok borították, köröttük pedig végeláthatatlan számítások kígyóztak.
Mikor körbenézett, Norma azonnal rájött, hogy Holtzman sokszorta több elképzelést hagyott már kidolgozatlanul, mint amennyi neki valaha is eszébe jutna. A csomókba halmozott papírlapok és mértani ábrák közül nem egy ennek ellenére kissé bizarrnak tűnt. A tinta itt-ott elhalványult, a szélek meggyűrődtek.
Holtzman széles ingujját megsuhogtatva, fölényes gesztussal körbemutatott a helyiségen.
– Puszta játékszerek, hasztalan semmiségek, amikkel elszórakoztatom magam. – Ujjával megbökte az egyik lebegő ezüstgömböt, amitől a többi bolygómodell veszélyes pályákra tévedt, és úgy kezdett pörögni, akár a fékevesztett neutroncsillagok. – Néha ihletet merítek belőlük, de többnyire csak újabb játékszerek tervei jutnak róluk az eszembe, és nem tömegpusztító fegyverek, amikkel megtörhetnénk a gépek zsarnokságát.
Aztán zavartan összeráncolta a homlokát, és folytatta.
– Komoly korlátokat szab a munkámnak, hogy nem használhatok bonyolult számítógépeket. Ahhoz, hogy elvégezzem az elméletek igazolásához szükséges rengeteg számítást, kizárólag az emberek szellemi képességeire támaszkodhatom, és csak reménykedhetem benne, hogy nem követnek el valami elemi hibát. Gyere, hadd mutassam meg a megoldókat.
Egy jól megvilágított, magas ablakú terembe vezette a lányt. Odabenn egyforma padokból és lapos asztalokból álló rácshálózat állt. A munkások az asztallapok fölé görnyedve szorgoskodtak a kézi számolószerkezetekkel. Drapp ruházatukból és unott tekintetükből Norma arra következtetett, hogy e férfiak és nők Poritrin számos rabszolgája közül kerülhettek ki.
– Kizárólag ezzel a módszerrel közelíthetjük meg a gondolkodó gépek képességeit – magyarázta Holtzman. – Egy számítógép milliárdnyi ismétlést képes kezelni. Nekünk ez sokkal nehezebben megy, de elegendő kiképzett és együttműködő emberrel magunk is milliárdnyi számításra vagyunk képesek. Mindössze több időbe telik.
Végigsétált a szűk folyosón a megoldók padjai közt, akik serényen rótták a lapos táblákra a matematikai jeleket, és kétszer is ellenőrizték az eredményt, mielőtt átadták volna a sorban következőnek.
– Még a legbonyolultabb számítást is le lehet bontani triviálisan egyszerű lépésekre. A futószalag rendszerben dolgozó rabszolgák mindegyikét egy fajta sajátságos művelettípus elvégzésére tanítottuk be. Ez a csoportos emberi elme együttesen elképesztő teljesítményekre képes. – Holtzman végignézett a termen, mintha azt várta volna, hogy a megoldók hatalmas üdvrivalgással fogadják a megállapítást. Ehelyett lecsukódó szemekkel folytatták munkájukat, egyenletről egyenletre haladva, miközben fogalmuk sem volt a számítás értelméről vagy az átfogó képről.
Norma együtt érzett velük, hiszen neki is régóta csupán mellőzésben és lekicsinylésben lehetett része. Elméletben tudta, hogy az emberi rabszolgaság számos Szövetséghez tartozó bolygón elfogadottnak számított, akárcsak a mechanokráciában. Mindenesetre úgy vélte, bizonyosan szívesebben végeznek szellemi munkát, semmint a földeket műveljék.
A tudós önzetlenül megjegyezte:
– Minden megoldó a rendelkezésedre áll, Norma, amint kigondolsz egy elméletet, amit igazolni kell. Ezt követheti aztán a további vizsgálódáshoz és fejlesztéshez szükséges prototípusok elkészítése. Rengeteg laboratóriummal és tesztberendezéssel rendelkezünk, de a legfontosabb lépést mindezek előtt kell megtenni. – Ujjával megütögette a homlokát. – Idebenn.
Holtzman sandán a lányra vigyorgott.
– Természetesen becsúszhatnak hibák, még a mi szintünkön is. Ha így történne, imádkozzunk, hogy Niko Bludd nagyúr ezek után sem vonja meg tőlünk a támogatását.
- - -
Kizárólag a szűklátókörüek nem veszik észre,
hogy a Lehetetlen meghatározása:
„A képzelőerő és az ösztönzés hiánya”.
SERENA BUTLER
Xavier Harkonnen kényelmetlenül fészkelődött a Butler udvarház szalonjának zöld brokáttal kárpitozott kanapéján. Szolgálati egyenruháját nem arra tervezték, hogy puha párnákon terpeszkedjen. A falakon a Butler ősök arany keretbe foglalt arcképei függtek, többek között egy kipedert bajszú, háromszögletű kalapos úriember karikatúraszerű portréja is.
A két szolgálat között szaladt el, hogy meglepje Serenát, a szolgálók pedig leültették, hogy várjon. A pironkodó Octa lépett be a szalonba, és hideg italt hozott neki. Habár mindig is Serena kishúgát látta a lányban, Xavier meglepetten állapította meg, hogy szemrevaló fiatal nővé érett. Serena nemrégiben lezajlott kézfogója után maga is férjjelölt után nézhet, amennyiben sikerül lehűtenie Xavier iránt érzett titkolt vonzalmát.
– Serena nem számított rád, de mindjárt itt lesz. – Octa nem mert ránézni az ifjú férfira. – Épp értekezik néhány hivatalos kinézetű alakkal, elektromos berendezésekkel érkezett segédeikkel, és egypár egyenruhással. A parlamenti munkájával kapcsolatos, azt hiszem.
Xavier fanyar mosollyal válaszolt.
– Mindkettőnknek rengeteg elfoglaltsága van, de a helyzet követeli meg ezt.
Miközben Octa, hogy elüsse az időt, könyveket és szobrokat rendezgetett egy polcon, Xavier a két nappal azelőtti parlamenti ülésre gondolt, melynek maga is szemtanúja lehetett. A Giedi Prime tragédiájától felzaklatott Serena megpróbálta összehívni a legerősebb bolygók képviselőit abban a reményben, hogy mentő hadműveletet kezdeményezhet. Állandóan tenni akart; Xavier többek között ezért imádta őt. Míg mások elfogadták a vereséget, és rémülten várták Omnius következő megszálló hadjáratát, Serena megpróbált közbelépni, és megmenteni a világot. Bármely világot.
Hosszú ruhájában szenvedélyesen beszélt a Parlament ideiglenes csarnokában.
– Nem adhatjuk fel ily könnyen a Giedi Prime-ot! A gondolkodó gépek áthatoltak a zavarópajzsokon, megölték a magnust, rabszolgává tették az embereket, jelenlétük pedig napról-napra erősödik. Bizonyosan maradtak a Honi Hadseregnek olyan egységei, akik túlélték a támadást, és most a gépvonalak mögött küzdenek, mi pedig tudjuk, hogy már majdnem elkészült egy újabb pajzsgenerátor. Talán azt be lehetne üzemeltetni! Viszontcsapást kell mérnünk, mielőtt a gondolkodó gépek létrehozhatják a saját infrastruktúrájukat. Ha várakozunk, megtámadhatatlanok lesznek!
– Amennyire meg tudjuk ítélni a helyzetet, már most is azok – morogta a fejlett iparú Vertree Kolóniáról érkezett képviselő.
A zanbari diplomata hozzátette:
– A Giedi Prime-ra küldeni az Armadát, felér az öngyilkossággal. A zavarópajzsok elvesztésével összeomlott a védelem, a gépek pedig mind lemészárolnának minket, ha közvetlen összecsapásra kerülne sor.
Serena az ideges hallgatóság felé bökött az ujjával.
– Nem feltétlenül. Ha sikerülne belopóznunk, befejeznénk és aktiválnánk a kisegítő pajzsgenerátor komplexumot, amivel újabb zavaró mezőt fonnánk a bolygó köré, elvághatnánk...
A Szövetség tagjai hangosan felnevettek a javaslat hallatán. Mikor látta a Serena arcára kiülő elkeseredést, Xavier helyette is sértve érezte magát. A lány azonban nem értette a naiv javaslatában rejlő nehézséget, azt, hogy képtelenség lenne a gépek orra előtt helyreállítani a Giedi Prime pajzsgenerátor állomásait. Mikor a szemléző útján ott járt, Xaviernak elmondták, hogy a mérnököknek ideális körülmények között is napokba, vagy inkább hetekbe telne működőképes állapotba hozni a kisegítő rendszert.
Ám Serena soha nem adta fel. A fájdalom, amit a maga elé képzelt emberi szenvedés okozott neki, tovább hajtotta őt.
Végül egyhangúlag leszavazták.
– Nem fecsérelhetjük a készleteinket, a tűzerőnket és az állományunkat holmi meggondolatlan akcióra egy már eleve elveszett bolygó felszabadításáért. Most már a gépek uralják a helyet. – A nemesek inkább a saját védrendszereiket féltették.
Az efféle munka foglalta le Xavier idejének nagy részét. Az Armada tisztjeként hosszasan tanácskozott a többi tiszttel és parlamenti képviselővel, beleértve Manion Butler alkirályt is. Xavier mindenáron meg akarta tudni, miként iktatták ki a Giedi Prime védelmi rendszerét – és hogy terhelte-e őt bármi felelősség ezért.
Az Armada stratégái kielemezték a vizsgálati anyagokat, és biztosították Xaviert, hogy semmi módon nem akadályozhatta volna meg az inváziót, hacsak egy egész flottányi hadihajót nem vezényel minden Szövetséghez tartozó bolygó köré. Amennyiben Omnius hajlandó volt feláldozni robot támadói egy részét, hogy hatástalanítsa a Holtzman-féle pajzsokat, akkor egyetlen bolygó sem tudhatta magát biztonságban. Ám a hír nem különösebben vidította fel Xaviert.
Tio Holtzman keményen dolgozott a Poritrinen, hogy ellenállóbbá tegye a pajzsrendszert. Bludd nagyúr elmondta, mennyire bízik és reménykedik a professzor képességeiben, különösen mivel egy másik matematikust, Zufa Cenva varázslónő lányát is bevonta a munkába. Xavier abban reménykedett, hogy még időben kifejlesztenek valamit, amivel megfordíthatják a helyzetet...
Serena vonzón, de elgyötörten lépett be a szalonba, és átölelte az ifjú tisztet.
– Nem is sejtettem, hogy idejössz.
Octa kiosont az oldalajtón.
Xavier a kandallópárkányon álló díszes órára nézett.
– Meg akartalak lepni, de mindjárt szolgálatba kell állnom. Hosszú értekezlet vár rám ma délután.
A lány gondolataiba merülve biccentett.
– A Giedi Prime elleni támadás óta mindannyian a gyűlések rabjai lettünk. Már azt is elfelejtettem, hány bizottság tagja vagyok.
A férfi ingerkedőn megkérdezte.
– Nekem nem kellett volna részt vennem ezen a titokzatos értekezleten?
Serena kuncogása kényszeredettnek hatott.
– Nocsak. A Szövetségi Armada nem ad neked elég munkát, és így szívesen beülnél még egy álmosító megbeszélésre? Lehet, hogy beszélnem kellene az új parancsnokoddal.
– Köszönöm, de inkább ne tedd, drágám. Tíz kimeket könnyebb legyőzni, mint téged lebeszélni valamiről, amit a fejedbe vettél. – Serena meglepő szenvedéllyel viszonozta Xavier csókját. Az ifjú tiszt ekkor hátralépett, és megigazította az egyenruháját. – Mennem kell.
– Kárpótolhatlak a csalódásért vacsora közben? Csak négyszemközt, mi ketten? – A lány szeme ragyogott a hévtől. – Fontos lenne a számomra, különösen most.
– Ott leszek.
Serena megkönnyebbülten sóhajtott, hogy sikerült elfojtani a férfi gyanakvását, és visszatért a Téli Nap Terembe, ahol összegyűjtötte a csapatát. Letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról. Többen is felé fordították a tekintetüket, ő pedig megnyugtatóan felemelte a kezét.
A késő délutáni nap sugarai játszadoztak a székek között, a csempézett pultok és a tervekkel, térképekkel és logisztikai vázlatokkal teleszórt reggeliző asztal felett.
– Folytassuk a munkát! – szólalt meg az őszülő veterán, Ort Wibsen. – Nem maradt sok időnk, ha valóban be akarjuk indítani az akciót.
– Mindenképpen ez a szándékom, Wibsen parancsnok. A kétkedők már napokkal ezelőtt távoztak.
Serena édesapja abban a hitben élt, hogy a lánya olvasással üti el az időt a világos és vidám szobában, ám immár hetek óta terveket szövögetett... önkénteseket és szakértőket gyűjtött maga köré, nyersanyagbeszerzéssel foglalkozott. Senki sem tudta megakadályozni abban Serenát, hogy minden energiáját humanitárius munkára fordítsa.
– Megpróbáltam betartani a hivatalos utat, és így venni rá a Szövetséget a cselekvésre – magyarázta –, de néha az embereket rá kell kényszeríteni a megfelelő döntések meghozatalára. Úgy kell rávezetni őket a helyes útra, akár egy csökönyös salusai öszvért.
Miután a parlamentben kikacagták Serena „naiv ötletét”, a lány otthagyta az alkalmi ülést, de nem törődött bele a vereségbe. Úgy döntött, hogy taktikát változtat, még akkor is, ha magának kell megszerveznie és finanszíroznia a küldetést.
Mikor Xavier értesül majd a tervéről, már túl késő lesz, de biztosan büszke lesz rá.
Jelenleg fürkészőn tanulmányozta az Armada leginkább elhanyagolt kommandós szakértőiből verbuválódott csapatot: parancsnokokat, hadtáposokat. Sőt, még beszivárgás-szakértő is akadt köztük. Az összegyűlt nők és férfiak mind feléje fordultak. Serena a kezébe vette a távirányítót, hogy lecsukja a zsalukat. A szoba elsötétült, habár továbbra is beszűrődött némi napfény.
– Ha sikerül visszaszereznünk a Giedi Prime-ot, akkor kétszeresen demoralizáló győzelmet aratunk a gépek felett – jelentette ki Serena. – Megmutatjuk nekik, hogy képtelenek ellenállni velünk szemben.
Külleméről ítélve Wibsen mintha még mindig aktívan harcolt volna, noha több mint egy évtizede visszavonult.
– Mindannyian örömmel részt veszünk egy olyan akcióban, melynek kézzelfogható eredménye lesz. Régóta vágyom rá, hogy az átkozott gépek arcába csapjak.
Ort Wibsen valaha űrparancsnokként szolgált, mielőtt kényszernyugdíjazták – állítólag élemedett kora miatt. Valószínűbbnek tűnt, hogy zord természetét nem bírták elviselni, azt, hogy folyton szembeszegült a feletteseivel, és többször is megtagadta a neki nem tetsző parancsokat. Gorombasága ellenére Serenának pontosan őrá volt szüksége, hogy egy olyan akciót vezessen, amit a Szövetségi képviselők őrültnek, de legalábbis oktalannak ítéltek volna.
– Akkor itt az alkalom, parancsnok – mondta a lány.
Pinquer Jibb, a göndör hajú és még mindig zaklatottnak tűnő hírvivő – akinek sikerült elmenekülnie a meghódított Giedi Prime-ról, hogy meghozza a szörnyű hírt –, merev derékkal ülve tekingetett körül a szobán.
– Minden szükséges háttér információt megadtam. Részletes jelentéseket állítottam össze. A kisegítő pajzsgenerátor már majdnem készen állt, mikor a gépek megtámadták a bolygót. Mindössze be kell szivárognunk, és működésbe kell hoznunk a rendszert. – Zavart tekintetében tűz lobbant fel. – Biztosra veszem, hogy a Giedi Prime Honi Hadseregének seregnyi katonája maradt életben. Ők minden tőlük telhetőt meg fognak tenni az ellenséges vonalak mögött, de mindhiába, hogyha nem segítünk nekik.
– Ha sikerül aktiválnunk a kisegítő pajzsgenerátorokat, a bolygót elfoglaló kimekek és robotok elbuknak az Armada összpontosított csapása ellenében. – Serena végigjártatta a tekintetét az arcokon. – Gondoljátok, hogy képesek leszünk rá?
A férfias kinézetű Brigit Paterson a homlokát ráncolta.
– Miből gondolod, hogy az Armada beszáll a küzdelembe? Miután a mérnökeim elvégzik a feladatukat, miként gondoskodsz róla, hogy a hadsereg utánunk jöjjön és kimentsen minket?
Serena válaszként sötéten elmosolyodott.
– Ezt bízd csak rám.
Serenát a legjobb iskolákba járatták, a legkiválóbb magántanárok oktatták, és kezdettől fogva vezetőt akartak faragni belőle. Hogyan ülhetett volna tétlenül a Butler udvarház falai között, hogyan hagyhatta volna kihasználatlanul a butleri befolyást és vagyont, mikor annyi elintéznivaló akadt.
Most próbára tehette az eltökéltségét.
– Megszerezted a kért információt, Wibsen parancsnok?
A barázdált arcú, csiszolatlan modorú veteránról könnyebben el lehetett volna képzelni, hogy a szabadban dolgozik, mint hogy képzett stratéga. Pedig Zimiában nála jobban senki nem ismerte a hadászat fortélyait.
– Egy része jó, más része rossz hír. Miután diadalmaskodtak Giedi City kormánya felett, a gépek bolygó körüli pályán állomásoztatják a robotflotta egy részét. A földi tisztogató akciókat az egyik Titán irányítja több neo-kimek segédletével. – Wibsen köhögni, harákolni kezdett, aztán beállította a szegycsontjába beültetett gyógyszeradagolót.
– Omnius képes folyamatosan biztosítani a géputánpótlást, sőt, akár erősítést is gyártathat a Giedi Prime elfoglalt üzemeiben – vetette közbe Pinquer Jibb sürgetően. – Hacsak nem sikerül rendszerbe állítanunk a kisegítő pajzsrendszert.
– Akkor ezt fogjuk tenni – nyugtatta meg Serena. – A Honi Haderő szétszórtan állomásozott a benépesített kontinensen, a félreeső laktanyák osztagai pedig vélhetően a fold alá vonultak, hogy létrehozzák az ötödik hadoszlopot. Ha sikerül kapcsolatot teremteni velük, és egységbe szervezni őket, talán megrongálhatjuk a megszálló gépeket.
– Ebben segíthetek – erősítette meg Jibb. – Ez az egyetlen esélyünk.
– Azért még mindig túlzottan vakmerőnek tartom a vállalkozást – jegyezte meg Wibsen. – De hát kit érdekel. Végül is megígértem, hogy megteszem.
– A hajó készen áll? – kérdezte türelmetlenül Serena.
– Igen, de ha engem kérdezel, szerintem sok minden hiányzik még az eredményes akcióhoz.
Brigit Paterson szavait Serenához intézte.
– Megszereztem a Giedi Prime és Giedi City részletes térképeit, tervrajzait, és minden lényeges elemének vázlatát, beleértve a kisegítő zavarópajzs-generátor működési ábráját. – Aztán átnyújtott neki egy kötegnyi információval teleírt, vékony filmlapot. – Pinquer szerint a pillanatnyi állapotokat tükrözik.
A határtalan lelkesedéssel és szenvedélyességgel megáldott Serena egészen fiatal kora óta ügyes szervezőnek bizonyult. Két évvel ezelőtt segélycsapatot vezetett a Caladanra, az egyik Szövetségen kívüli bolygóra, ahol az Összehangolt Világokról érkező menekültek ezreit fogadták be. Legutóbbi keresztes hadjáratán – egy esztendővel ezelőtt –, három egészségügyi felszereléssel és gyógyszerekkel megrakott űrhajót juttatott el a karantén alá vett Tlulaxra, ahol a lakosságot titokzatos járványok tizedelték. Most, hogy a tlulaxi testkereskedők gyógyászati tanácsokkal és beültethető szervekkel látták el a Szövetséget – és Xavier is nekik köszönhette az életét –, Serena úgy érezte, kamatostól megtérült a befektetése.
Jelenleg is egykori szívességekért cserébe kért támogatást, és ennek eredményeképp hozta fedél alá az akciót, mely sok hasonlóságot mutatott korábbi küldetéseihez. A veszélyek ellenére biztos sikerre számított.
Serena üdvözült magabiztossággal nézett végig az asztal körül ülőkön. Elképzelte a sikeres küldetést. Tizenegy embert látott maga előtt, akik az esélytelenség ellenére szembeszállnak a győztes hódítókkal.
– Ez most a legfontosabb teendőnk.
Ort Wibsen a szokásos csatornákon keresztül szerezte be a gyors blokádsértőt. Paterson csapata a legkorszerűbb berendezésekkel szerelte fel a naszádot, amit a fegyvergyárak kísérleti csarnokaiból sikerült kicsempészniük. Serena magán számláiból, hamis igazolványokkal fedezte a parancsnok által szükségesnek tartott tételeket. Lehetőség szerint mindent biztosítani akart a hamarjában összehozott akció sikeréhez.
Serena szólalt meg végül:
– A Szövetségben mindenki elveszített már legalább egy neki kedves személyt a gondolkodó gépek elleni háborúban, mi pedig nem hagyhatjuk ezt annyiban.
– Akkor vágjunk bele! – helyeselt Jibb. – Ideje visszafizetni a kölcsönt.
Aznap este Serena és Xavier kettesben vacsorázott a nagy asztal két átellenes végében. Vörös és arany kabátban és fekete nadrágban serénykedő szolgák tálalták fel az étkeket.
Miközben az aranybarnára sütött kacsát ízlelgette, Xavier lelkesen ecsetelte az Armada mozgósítási terveit és a Szövetségi Bolygók védelmére hozott intézkedéseket.
– Most inkább hagyjuk a politikát. – Serena elbűvölő mosollyal felállt, átsuhant az asztal másik oldalára, majd a férfihoz egészen közel leült egy székre.
– Szeretnék minden pillanatot kiélvezni, amit veled tölthetek, Xavier – súgta a fülébe, és egy szót se szólt a saját terveiről.
Az ifjú tiszt visszamosolygott rá.
– A mérges gáz után nem sok minden maradt nekem, amit élvezhetnék. De te, Serena, többet érsz, mint a legízletesebb vacsora, vagy a legillatosabb virág.
A lány megcirógatta Xavier állát, és így felelt:
– Azt hiszem, estére szabadságot kellene adni a szolgáknak. Apám a városba ment, és a húgom sem tér haza reggelig. Érdemes ételekre pocsékolni az éjszakát?
Xavier megsimogatta a lány karját, aztán közelebb húzódott, és szélesen elmosolyodott.
– Különben sem vagyok éhes.
– Én viszont az vagyok. – A lány szenvedélyesen belecsókolt Xavier fülébe, aztán csókokkal árasztotta el az arcát, míg végül rá nem talált a szájára. Xavier előbb Serena hajába túrt, aztán közelebb húzta magához a lány fejét, és egyre hevesebben csókolta őt.
A fényűző vacsora maradékalt az asztalon hagyták. Serena kézen fogta, és sietve a hálószobájához vezette Xaviert. A súlyos ajtó zára könnyedén kinyílt. Serena már korábban tüzet gyújtott a kandallóban, amitől a szoba vidám, narancsszínű fényben fürdött. Újra meg újra megcsókolták egymást, s közben igyekeztek anélkül kibontani a fűzőket, gombokat és kapcsokat, hogy elszakadnának egymástól.
Serena alig tudta türtőztetni magát, és nem csupán azért, mert annyira vágyott a másik érintésére, hanem hogy minden érzetet az agyába véshessen. Xavier nem sejtette, hogy a lány rögtön ez után elszökik, Serena pedig maradandó emlékre vágyott, hogy előre kárpótolja magát a hosszú távollétért.
A férfi ujjai tüzeltek, ahogy végigsimított a lány nyakán. Serena belefeledkezett a pillanatba, miközben lefejtette Xavierról az inget.
Szerelme ölelésének emléke még mindig bizsergette a testét, mikor Serena kisurrant az alvó udvarházból. Az éjszaka közepén indult útnak, hogy a zimiai űrkikötő egyik félreeső magándokkjánál találkozzon a csapatával.
A félelmein felülkerekedő optimizmustól hajtott Serena útra készen csatlakozott tíz önkéntes társához. Egy órán belül elindultak a gyors, felhőszürke blokádsértő fedélzetén, gépészeti szerszámokkal, fegyverekkel és reménnyel felvértezve.
- - -
A vallás időről-időre romba dönti a birodalmakat,
belülről bomlasztva az alapjaikat.
IBLIS GINJO: A DZSIHAD KEZDETI TERVEI
A meghódított Föld leginkább szeméttelepnek hatott, ahol a Titánok képzelt hőstetteit megörökítő emlékművek halmozódtak.
Miután megfigyelő állásából újabb grandiózus építkezést vett szemügyre, amit a kimekek büszke képzelete álmodott meg, a brigádvezető végigsétált a magas faállványzaton. Emberei mind odaadó, ügyes munkások voltak – a feladatuk azonban céltalannak tűnt. Mikor befejezik és megerősített ívekkel aládúcolják a díszes talapzatot, monumentális szobrot helyeznek el rajta, amely Ajax Titán egykori emberi alakjának idealizált képmását formázza majd.
A Földön lakó legtalpraesettebb emberi megbízottak egyike, Iblis Ginjo komolyan vette a feladatát. Árgus szemekkel figyelte az alatta szorgoskodó rabszolgákat. Erőt öntött beléjük, jól megválasztott szófordulatokkal és jutalmakkal felszította bennük a lelkesedést... noha Iblis nem szívesen tékozolta mások hűségét és munkáját az Ajaxhoz hasonló kegyetlen zsarnokokra.
Mégis mindenkinek megvolt a helye a civilizáció mérhetetlen gépezetében. Iblisnek arra kellett vigyáznia, nehogy üzemzavar keletkezzék, legalábbis ne az ő felügyelete alatt.
A brigádvezetőnek nem kellett itt lennie; alárendelt megbízottjai ugyanúgy felügyelhették volna a munkálatokat a tűző napon főve. Iblis azonban szívesebben töltötte ezzel az idejét, mint más feladatokkal. Mivel látták, hogy szemmel tartják őket, a rabszolgák észrevehetően többet beleadtak a munkába. Iblis büszke volt az eredményeikre, ha jól végrehajtották a feladatukat, a munkások pedig őszintén keresték a kedvét.
Ha nem ezt választja, órákon át dolgozhatná fel az újonnan érkező rabszolgák adatait, és jelölhetné ki számukra a munkacsoportjukat. A zabolátlanabbak gyakran hosszan tartó kiképzést igényeltek, aminek erőszakkal próbáltak ellenállni – az efféle problémák pedig akadályozták a munka zavartalan menetét.
Erasmus, a szokatlanul önálló és különc robot nemrégiben utasításba adta, hogy ellenőrizzenek a frissen meghódított Giedi Prime-ról származó minden hrethgir foglyot, különösen az olyan egyedeket, akik önállóságról és vezetési készségekről tettek tanúbizonyságot. Iblis éberen figyelte, hátha alkalmas jelöltre talál... anélkül, hogy magára vonná a figyelmet.
Omnius céljai önmagukban vajmi kevéssé érdekelték, ám brigádvezetőként bizonyos juttatásokra számíthatott jó teljesítményéért cserébe. Habár épp az ilyen jutalmak tették elviselhetővé az életet, a luxuscikkek nagy részét kiosztotta a munkásai között.
A kerekképű Iblis homlokába hulló, sűrű hajával erőt és férfiasságot sugárzott magából. Mivel mindenki másnál több erőfeszítést tudott kipréselni munkásaiból, jól ismerte az ösztönzés leghatásosabb eszközeit, a durva fenyegetések helyett alkalmazott nyájas ígéreteket. Finom ételek, pihenőnapok, a szaporodóképes rabszolgák szexuális szolgáltatásai – bármi, ami nagyobb odaadásra buzdította őket. Még arra is felkérték, hogy adja elő gondolatait a megbízottak iskolájában, módszerei azonban nem terjedtek el a kivételezett emberek között.
A legtöbb brigádvezető a megvonásra és a kínzásra támaszkodott, Iblis viszont feleslegesnek tartotta ezeket. Főképp személyiségének és az irányítása alá tartozó rabszolgákban keltett lojalitásnak köszönhette jelenlegi helyzetét. Még a legnehezebben kezelhető férfiak is engedelmeskedtek neki. A gépek felfigyeltek az adottságára, s ezért Omnius szabad kezet adott neki a munka terén.
Iblis egyetlen pillantással megszámlált féltucatnyi kőoszlopot a dombtetőn díszelgő Fórumon, melyek mindegyikén a Húsz Titán valamelyikének szobra állt, kezdve Tlalokkal, aztán Agamemnónnal, akit Júnó, Barbarossa, Tamerlán és Alexandrosz követett. Ajax roppant mása kerül ennek az oszlopnak a tetejére, nem mintha Ajax annyira fontosnak számított volna, hanem mert őrjöngve türelmetlenkedett. Dante és Xerxész még várhat.
Iblis nem tudta fejből felsorolni a többi Titán nevét, de mindig többet megtudott a számára szükségesnél, ahogy sorra elkészültek a szobrok. Ez a munka soha nem fog véget érni. Az utóbbi öt évben Iblis minden egyes hivalkodó emlékmű megépítésében személyesen részt vett, előbb rabszolga építőmunkásként, később pedig brigádvezetőként.
A nyár vége melegebb volt a megszokottnál. Felforrósodott apró forgószelek táncoltak a Fórum házainak tetején. Közvetlenül alatta, a poros földön az építőbrigád elnyűhetetlen drapp, szürke és fekete munkásruhában dolgozott – ezt kizárólag mosáshoz vagy javításhoz viselték.
Iblis állványzata alatt egy csoportvezető ordítva osztogatta az utasításokat. Felügyelő robotok cirkáltak az emberek között, de nem könnyítettek a megfeszülő munkások terhén. A levegőben figyelőkutaszok lebegtek, és mindent rögzítettek Omnius számára. Iblis szinte már észre sem vette őket. Az emberek serények, ötletesek és – a gépekkel ellentétben – rugalmasak voltak, feltéve, hogy jutalmakkal serkentették, megfelelő módokon ösztönözték és bátorították őket. A gondolkodó gépek nem értették a lényegét, Iblis azonban tudta, hogy minden apróbb jutalom, amit kioszt a munkásai között, tízszeresen megtérül a jövőben.
A rabszolgák a hagyományokhoz híven gyakorta munkadalokat énekeltek és lármás vetekedésbe kezdtek egymás között; most azonban némán, fel-felnyögve vonszolták a helyükre az építő elemeket, habár lakókasaikban rendszeresen zsörtölődtek a megerőltető munka miatt. A kimekek mielőbb késznek szerették volna látni a talapzatot, hogy felállíthassák rá Ajax szobrát, melyet máshol, egy másik csapat készített. A munkálatok szigorú ütemterv szerint haladtak, és nem volt helye késlekedésnek vagy hanyag kivitelezésnek.
Iblis jelenleg annak örült, hogy emberei nyugodtan, a félelmetes Ajax távollétében dolgozhatnak. Azt nem tudhatta, a Titán épp hol tartózkodik, csupán abban reménykedhetett, hogy aznap más szerencsétleneket gyötör. Iblisnek elsősorban a munkájára és a határidő betartására kellett ügyelnie.
Véleménye szerint a kőtömböknek semmi hasznát nem látták – hatalmas obeliszkekből, oszlopokból, szobrokból és ptolemaioszi homlokzatokból álltak az üres és hasznavehetetlen épületek. Ám nem volt abban a helyzetben, hogy megkérdőjelezze az efféle időigényes munkák értelmét. Iblis jól tudta, hogy az emlékművek a hatalmuktól megfosztott zsarnokok lelkét nyugtatták meg. Emellett az ilyen teendők elfoglaltságot jelentettek a rabszolgák számára, és munkájuknak pedig látható eredménye született.
Miután Omnius évszázadokkal ezelőtt megalázó csapást mért rájuk, a Titánok folytonosan az elbitorolt hatalom visszaszerzésére törekedtek. Iblis úgy érezte, hogy a kimekek túlzásokba estek, mikor ciklopszi szobrokat és piramisokat emeltettek pusztán azért, hogy fontosnak érezhessék magukat. Feltűnő, ugyanakkor elavult géptestekben mutogatták magukat, és hadi sikereikkel dicsekedtek.
Iblis kíváncsi lett volna rá, vajon mennyi igaz a történetekből. Végtére is, ki vonhatná kérdőre azokat, akik a történelmet írják? A Szövetséghez tartozó bolygókon élő vad emberek bizonyára egész másként ítélték meg a hódításokat.
Letörölte homlokáról a verítéket, és beleszagolt a munkások nyomában gomolygó kőporba. Ránézett a kezében lévő elektromos jegyzetfüzetre, és ellenőrizte, hogy az ütemterv szerint halad-e a munka. Mindent a várakozásoknak megfelelően teljesítettek.
Éles szemével felfigyelt egy férfira, aki engedély nélkül egy árnyékos falnak dőlve pihent. Iblis mosolyogva megcélozta őt az „ösztökélő” fegyverrel, de szándékosan csak súrolta a férfi bal lábát az energianyalábbal. A rabszolga paskolni kezdte a megperzselt bőrt, és megperdült, hogy farkasszemet nézzen Iblisszel.
– Talán rossz színben akarsz feltűntetni engem? – ordított felé Iblis. – Mi történne, ha Ajax erre járna, és meglátná, ahogy ott szunyókálsz? Téged ölne meg előbb, vagy engem?
A férfi zavartan visszafurakodott a verejtékező munkások közé, ahol újult erővel feszült neki a munkának.
Némely munkavezetők szükségesnek látták, hogy példaképpen megöljenek néhány rabszolgát, Iblis ellenben soha nem folyamodott ehhez az eszközhöz, és megesküdött rá, hogy soha nem is fog. Bizonyosra vette, hogy ezzel megtörné az emberek feletti megmagyarázhatatlan varázsát. Ehelyett elég volt nyilvánvalóvá tenni előttük a csalódottságát, és mindjárt keményebben dolgoztak.
Pár naponta rögtönzött buzdító beszédeket mondott. Az ilyen alkalmakkor a rabszolgák vizet és pihenőidőt kaptak, az így biztosított többletenergia révén pedig kiváltották az erre szánt időt. Szófüzéreire nem egyszer ujjongás és kitörő lelkesedés volt a válasz, és csupán néhány vakmerő rabszolga kérdezte meg értetlenkedve, hogy mire a nagy felhajtás egy új szobor miatt. A munkavezető azzal ért el ily kiváló eredményeket, hogy teljesen meggyőzőnek mutatkozott.
Iblis gyűlölte gépi feljebbvalóit, ám oly ügyesen leplezte érzéseit, hogy elöljárói minden tekintetben megbíztak benne. Jelenleg épp azt képzelte el magában, hogyan győzhetné le a számítógépes örökelmét, és ülhetne a helyébe. Sokkal több lenne puszta megbízottnál. Micsoda ötlet – Iblis Ginjo, mindenek ura és tudója!
Aztán összeszedte magát, és elhessegette az esztelen álmot. A valóság kegyetlen tanár, akár egy kimek látványa egy szép nyári napon. Ha Iblis nem készítteti el időre a talapzatot, Ajax mindannyiuk számára kegyetlen büntetést eszel ki.
A munkavezetőnek tartania kellett az ütemtervet.
- - -
Mindannyian befolyást gyakorlunk ismerőseink cselekedeteire.
XAVIER HARKONNEN –
EMBEREI ELŐTT TETT MEGJEGYZÉS
Xavier Harkonnen tercerás napokon át éjszakába nyúlóan dolgozott a Szövetség védelmi terveinek elkészítésén. A Serenával eltöltött édes éjszaka – és a közös jövő ígérete óta – minden energiáját a szabad emberiség megvédelmezése ügyének szentelte.
A Salusán hadgyakorlatokon vett részt, új vadászpilótákat képzett ki, megnövelte a járőrnaszádok számát a rendszer határán, hogy erősítse az első védvonalat, és kiterjesztette a lokátor hálózatot, hogy hamarabb értesülhessenek az esetleges veszélyről. Mérnökök és tudósok tanulmányozták a kimekeknek Zimia romjai között hátrahagyott gépharcostesteit, hátha valami hibára, vagy gyenge pontra akadnak. Az átültetett tüdővel lélegző Xavier minden lélegzetvétellel jobban gyűlölte a gondolkodó gépeket.
Serenával szerette volna tölteni az idejét, arról ábrándozva, hová utaznak el az esküvő után, de dühtől és a Giedi Prime miatti személyes felelősségtől hajtva beletemette magát a munkába. Ha a feladatára összpontosított volna, és nem szerelmes suhanc módjára mélázik, talán észrevehette volna a rést a védelemben, és segíthetett volna a magnusnak hathatósan felkészülni a támadásra. Még azzal is sokat segített volna, ha a kisegítő pajzsgenerátor mielőbbi rendszerbe állítását sürgeti. Ám immár késő volt bánkódni a hibái felett.
A látszólag jelentéktelen mulasztások súlyos következményekhez vezethetnek. Xavier megesküdött magában, hogy többé soha, semmilyen okból kifolyólag nem követ el hibát feladata teljesítése közben. Ha ennek az az ára, hogy kevesebb időt tölthet Serenával, készséggel megfizeti, és a lány is biztosan megérti a döntését.
A vészhelyzetre tekintettel összehívott vezérkari ülések az Armada taktikai felépítésének átalakításához vezettek, ami a bolygó milíciák és honi hadseregek elképzeléseinek kölcsönös ismertetésével, valamint a különféle hadihajó modellek egységesítésével járt együtt. Minden egyes szövetségi bolygó sajátságos védelmi szükségletett részletesen megvitatták. Az Armadába belépő újoncok létszáma soha nem tapasztalt szintet ért el. Az üzemek túlórában gyártották a hajókat és fegyvereket.
Xavier abban reménykedett, hogy elegendőnek bizonyulnak.
A Vezérkari Főhadiszállás legfelső emeletén található irodájának falait elektronikus csillagtérképek borították. Kinyomtatott táblázatok és jelentések fedtek el minden munkafelületet. Minden lépést előbb a Vezérkari Főnökkel kellett elfogadtatnia, aki aztán Butler alkirállyal vitatta meg a legfontosabb részleteket.
Amikor nagyritkán álomra hajtotta a fejét, Xavier az irodájában, vagy a föld alatti laktanyában maradt. Napokig nem tért haza a Tantor birtokra, noha édesanyja gyakran kifejezetten neki készített ebédet vitetett be hozzá a buzgó Vergyllel.
Furcsamód nem hallott Serena felől, és azt feltételezte, hogy az alkirály lánya saját sorsformáló teendőit intézi. A két szerelmes abban is hasonlított egymásra, hogy mindketten meg tudták állapítani az alapvető fontossági sorrendeket... és egyformán önállóak voltak.
Miután elhatározta, hogy újjáalakítja a Szövetség védelmi erejét, Xavier élénkítő kapszulákkal és italokkal tartotta ébren magát. Szinte nem is követte a nappalok és éjszakák váltakozását, és kizárólag a következő gyűlés időpontjára figyelt. Most az ablak előtt állva mélyeket pislogva bámulta a sötétben csillogó városi fényeket és a néptelen utcákat. Vajon mennyi ideje tart az éjszaka? Az órák egybefolytak, és úgy sodorták magukkal, akár a hegyomlás a parányi kavicsot.
Mindent egybevetve vajon mire képes egyetlen személy? Elképzelhető lenne, hogy néhány szövetségi bolygó eleve halálra ítéltetett az ő mulasztása miatt? A bolygók közötti hatalmas távolságok és a lassú űrutazás miatt nehézkes volt a kapcsolattartás, és a hírek nem egyszer idejétmúltakká váltak, mire elértek a Salusa Secundusra.
A folytonosan szedett ajzószerektől Xavier felületesnek és összeszedetlennek érezte magát. Ébren maradt, de annyira letaglózta a fáradtság, hogy képtelen volt összpontosítani. A semmibe meredve mélyet sóhajtott. Az iroda oldalában adjutánsa, Jaymes Powder kvartás pihentette fejét az iratoktól megtisztított, fényes asztallapon.
Mikor kinyílt az ajtó, Powder kvartás meg se rezzent és fel se horkant, hanem úgy aludt tovább, mint akit fejbe vágtak. Xavier meglepetten látta, hogy Butler alkirály lép be hozzá, aki szintén elgyötörtnek és megviseltnek tűnt.
– Rendszerbe kell állítanunk, amit eddig elkészítettél. Biztosítják hozzá a pénzügyi forrásokat. A közhangulat javítása érdekében látniuk kell az embereknek, hogy teszünk valamit.
– Tudom, de több megoldást is találnunk kell, uram. Kérje meg Bludd nagyurat, hogy bátorítsa Holtzman professzort a fejlesztés alatt álló elképzelések ismertetésére. – Álmosan megtörölte a szemét. – Ha mást nem, legalább új lehetőségeket kell felvázolnunk az arzenál bővítéséhez.
– Ezt már tegnap este is megbeszéltük, Xavier... meglehetősen kimerítő módon. – Az alkirály furcsán nézett rá. – Tán nem emlékszel? A professzor több prototípussal hamarosan elkészül.
– Persze... tudom. Csak emlékeztetni akartalak rá.
Xavier átment a szoba másik végébe, és leült egy interaktív információs képernyő elé, mely azok közé a kizárólag belső használatú rendszerek közé tartozott, melyek veszedelmesen hasonlítottak a számítógépekre. Az elektronikus összegző rendszer képes volt elrendezni és előhívni a szükséges adatokat, de nem rendelkezett öntudattal. Több nemesember – köztük a poritrini Bludd nagyúr – ellenezte még az efféle primitív számítógépek használatát is, de az ilyen válságos időkben az összegző rendszerek létfontosságúnak bizonyultak.
Xavier a képernyőre helyezte a kezét, és néhány helyen változtatott a Parlamentnek küldendő jelentésén, és a hozzá csatolt bolygóspecifikus függelékek tömör kivonatán, aztán kinyomtatta a dokumentumot, melynek lemásolt példányait szétküldik az összes szövetségi bolygóra. Végezetül átnyújtott egy szépen összerendezett irathalmazt az alkirálynak, aki végigolvasta a javaslatokat, és ellenjegyezte az okiratot. Serena édesapja ezután kisietett az irodából, és még az ajtót sem tette be maga mögött.
Powder kvartás csipás szemekkel tápászkodott fel az asztal mögül. Xavier szótlanul helyet foglalt a saját székében. A szoba másik sarkában az összegző rendszer a szivárvány színeiben játszott, amint a technikusok ellenőrizték, hogy a mesterséges értelemnek semmi jele nem mutatkozik a gépben.
Mikor a szárnysegédje újból elbóbiskolt, Xavier is álomra hajtotta a fejét. Kábult álmában arról értesült, hogy Serena egy hajóval és egy harcászati egységgel egyetemben eltűnt. A dolog fantasztikusnak, ugyanakkor elképzelhetőnek tűnt a számára... aztán riadtan ráeszmélt, hogy már nem alszik.
Powder az íróasztalánál állt egy másik tiszttel, aki a rossz híreket hozta.
– Egy blokádsértőt szerzett magának, uram! Költséget nem kímélve páncélzattal és fegyverzettel szereltette fel. Egy kommandós csoport tartott vele. Egy agg veterán, Ort Wilson vállalkozott a csapat vezetésére.
Xavier igyekezett felülkerekedni a fáradtság okozta zavaron. Megdörzsölte a szemét, és meglepődve látta, hogy Serena őztekintetű húga, Octa áll a tiszt mögött. Hamvas kezében egy aranyspirálon függő, ragyogó fekete gyémántokkal kirakott nyakláncot tartott, amit rögtön át is nyújtott Xaviernak.
– Serena megkért rá, hogy öt napig őrizzem, aztán adjam át neked. – Octa légiesnek, törékenynek tűnt; odalépett az ifjú tiszthez, de nem mert a szemébe nézni.
Xavier nem értette a dolgot, és leakasztotta a nyakláncot az aranyspirálról. Mikor hozzáért a fekete gyémántokhoz, a tenyerén gyöngyöző izzadtság működésbe hozott egy apró kivetítőt, mely Serena parányi holoképmását mutatta. A lány, mintha egyenesen rá meredt volna.
– Xavier szerelmem! A Giedi Prime-ra mentem. A Szövetség hosszú hónapokon át tárgyalta volna az ügyet, miközben a leigázott nép egyre szenved. Ezt nem engedhetem meg magamnak. – Mosolya szívfájdítónak, ugyanakkor reményteljesnek hatott. – A legkiválóbb mérnökökből, kommandósokból, és beszivárgás-szakértőkből verbuválódott a csapatom. Rendelkezésünkre áll a kellő felszerelés és szaktudás ahhoz, hogy beférkőzzünk az ellenség vonalai mögé, és aktiváljuk a kisegítő pajzsgenerátorokat. Előbb befejezzük a munkálatokat, majd üzembe helyezzük a rendszert; ezzel elzárhatjuk a bolygót a gondolkodó gépek hajóitól, és csapdába ejthetjük a felszínen tartózkodókat. Ide kell vezényelned az Armadát, hogy visszafoglaljuk ezt a világot. Számítunk rád. Gondolj bele, mennyit tehetünk ezzel az emberiségért!
Xavier képtelen volt elhinni, amit hallott.
Serena rögzített holoképmása tovább beszélt hozzá.
– Ott fogok várni rád, Xavier. Tudom, hogy nem hagysz cserben.
A fiú erősen ökölbe szorította a kezét, míg teljesen el nem fehéredtek az ujjai. Ha bárki képes sikerre vinni egy ily esztelen küldetést, az kizárólag Serena Butler lehet. Elhamarkodottan cselekedett, de legalább igyekezett tenni valamit. És tudta, hogy döntésével a többieket is tettre kényszeríti.
Octa pityeregni kezdett az oldalán. Butler alkirály rontott be rémülten a szobába, aki az imént értesült a történtekről.
– Ez jellemző rá – szólalt meg Xavier. – Így kénytelenek leszünk ellencsapást mérni... nincs más választásunk.
- - -
A háborút tekintsük viselkedési formának.
AGAMEMNÓN TÁBORNOK: EMLÉKIRATOK
Agamemnón a Föld egyenlítővidékén felépített arénában, a tűző napon készült megvívni Omnius gladiátor gépezetével. Az örökelme könnyed kihívásnak szánta ezeket az álküzdelmeket, hogy a behódolt Titánok kitombolhassák dühüket, és lefoglalhassák magukat valamivel. Agamemnón viszont esélyt látott bennük, hogy csapást mérhessen valódi ellenségére.
Kétszázharminc évvel ezelőtt emberi rabszolgák és építőrobotok együttesen hozták létre a félkör alakú, fedetlen stadiont, hogy Omnius zajos viadalokat rendezhessen a helyszínen. Az örökelme előszeretettel próbálta ki itt a különféle robot modellek pusztító erejét. A páncélozott járművek és az öntudattal rendelkező tüzérségi rendszerek ellenőrzött körülmények között csaphattak össze egymással.
Egykoron Barbarossa párviadalok iránti tiszteletet és hódítási vágyat programozott az egyetemes mesterséges intelligenciába, melyből Omnius kifejlődött. A számítógépes örökelme még egy ezredév elteltével sem felejtette el élvezni a győzelem édes ízét.
A megrendezett viadalokon némelykor emberek harcoltak gépek ellen. A munkások közül véletlenszerűen kiválasztott rabszolgákat husángokkal, robbanószerekkel vagy vágósugarakkal fegyverezték fel, aztán az arénába lökték őket, hogy ott megküzdjenek a harci robotokkal. Az elkeseredetten küzdő emberek irracionális kegyetlensége újra meg újra lenyűgözte a mindig ésszerűen gondolkodó Omniust. Más alkalmakkor a mindenütt jelenlévő számítógép a kimekekkel szembeni fölényét óhajtotta bizonyítani.
A közelgő gladiátor-viadalra türelmetlenül készülő Agamemnón komoly energiát fektetett új küzdőteste megtervezésébe. Omnius gyakran legelegánsabb, legbonyolultabb szerkezeteit eresztette össze a Titánokkal; máskor robusztus szörnyetegeket küldött be ellenük, melyek egy valódi csatában nem sokáig maradtak volna életben. Pusztán a szórakoztatás kedvéért harcoltatta őket.
Hónapokkal ezelőtt, mikor Barbarossa kiváltképp ragyogó győzelmet aratott Omnius felett, a kimek jutalmul azt kérte, hogy hadd támadhassa meg az állatias embereket. Noha a Salusa Secundusra mért csapás nem hozta meg a kívánt eredményt, a Titánok másodszorra megszállták a Giedi Prime-ot. Barbarossa ebben a pillanatban is az ottani emberek teljes leigázásán igyekvő tucatnyi neo-kimeket felügyelte, s a Titán így ismét egy egész bolygó ura lehetett. Megtette az első lépést a helyes irányba...
Amennyiben ma sikerülne győznie az arénában, Agamemnón saját céljainak előmozdítására használná fel a diadalt.
Vijjogó szirénák jelezték az esemény kezdetét, Agamemnón pedig rugalmas járópárnákon gördült be a Kihívó Kapujának korinthoszi oszlopai között. Érezte fokozott teljesítményű mozgatószerveinek földdöngető erejét, a neuroelektromos pályákon végigcikázó többletenergiát.
A gladiátor-géptest belsejében az alacsony felfüggesztésű mag két megerősített gömbből állt – az egyiket áttetsző páncélzat, a másikat teljesen átlátszó ötvözött üveg borította. E második tartalmazta Agamemnón emberi agyának halványkék elektrafolyadékban lebegő, neuródákhoz kapcsolt szürkésfehér féltekéit. Alig észrevehető fotonkisülések szikráztak az agylebenyek körül, ahogy a kimektest harcra készen előrelépett.
A dupla falú gömb körül vaskos meghajtómotorok zümmögtek védőburkolatukban. A négy fogókar finom hidraulikáját külön hajtóművek mozgatták. Mindegyik tagolt végtag végében képlékeny fémpolimergöb foglalt helyet, amit tetszés szerint bármilyen fegyverré lehetett alakítani.
Agamemnón a minden mozdulatát rögzítő figyelőkutaszok szeme előtt szerkesztette meg a kíméletlen gladiátor-géptestet. Omnius minden részletet örökelméjének erre a célra elkülönített szegmensében raktározott el, nehogy sportszerűtlenül előnyhöz juttassa magát. Omnius legalábbis ezt állította.
Míg Agamemnón harcra készen várakozott, előmasírozott az ellenfele, akit közvetlenül az örökelme irányított. Omnius ezúttal egy felnagyított középkori páncélzatot választott ki járótestként: a két vaskos láb egy épület talapzatára emlékeztetett, a karok a testmaghoz mérhető nagyságú vaskesztyűs öklökben végződtek. Az arányok durván túlzónak hatottak, akár egy gyermek rémálmában megjelenő szörnyeteg méretei. Omnius behemót robotjának masszív ujjperceiből tüskék álltak ki, melyek között a végítélet villámai cikáztak.
Agamemnón előretörtetett páncélozott járópárnáin, miközben a magasba emelte rákszerű fogókarjait, és karmokká formálta a képlékeny polimer-végződéseket. Még ha győzedelmeskedik is, az örökelme akkor sem veszít semmit, hiszen képtelen úriember módjára megalázkodva fogadni a vereséget.
Másrészről viszont Omnius véletlenül tönkrezúzhatja a kimek agytároló edényét. A viadalok során sok előre nem látott esemény bekövetkezett már, Omnius pedig talán – a Titánok szándékos elpusztítását tiltó korlátozó-programok ellenére – épp erre számít. Agamemnón számára vérre ment a küzdelem.
Néhány kijelölt robot megnövelt kapacitású optikai érzékelőszálakon keresztül követte az eseményeket, de mindvégig csendben maradtak. Agamemnón egyébként sem a zajos diadalért küzdött. A stadion szabadon maradt, tükörfényes üléseiről a nap vakító sugarai verődtek vissza. A küzdőtér, akár egy kongó sírkamra, kellően tágas volt ahhoz, hogy elegendő mozgásteret biztosítson a két gigászi ellenfélnek.
Az összecsapás kezdetét nem jelezték, menetét nem kommentálták hangosbemondókon át. Elsőként Agamemnón támadott.
A Titán felemelte ostorszerű fogókarjait, futtatható gyémántréteggel fedte be a végeket, és nekiiramodott súlyos járópárnáin. Omnius behemót robotja meglepő fürgeséggel felkapta egyik hatalmas lábát, és ellépett a támadó elől.
Agamemnón most egy másik karját lendítette előre, a végén elhelyezett zúzógömbből pedig romboló, bénító erejű energianyaláb lövellt ki. A löket beléhatolt a sérülékeny rendszerekbe, Omnius harcosa pedig megrázkódott.
A behemót váratlanul megperdült, s vaskesztyűs öklével lesújtott a kimek karjára. Még a gyémántréteg sem volt képes ellenállni a csapásnak, mely előbb meghajlította Agamemnón végtagját, aztán kitépte azt rugalmas foglalatából. A kimek rá se hederített a veszteségre, megfordult járópárnáin, és kivetette magából a menthetetlenül megrongálódott alkatrészt. Előre lendítette vágókarját, melynek vége egy pillanat alatt csillogó gyémántpengékké változott át.
Agamemnón átfűrészelte ellenfele páncélozott törzsét, és szétvágott egy sor neuroelektromos vezérlőszálat. Zöldes színű folyadék spriccelt ki a kettémetszett síkosító-erekből. A behemót harcos most másik tüskés öklével suhintott egyet. Agamemnón azonban eltáncolt előle, és odébb mozdította a sérülékeny testmagot, hogy biztonságban tudhassa az agytartályt.
Mivel célt tévesztett az ütés, a gladiátor robot elveszítette az egyensúlyát. Agamemnón két szeletelő karral támadt neki, és fehéren izzó acélvágókkal nyírta szét a behemót vállizületeit. Meglepően könnyen rátalált a gyenge pontokra, a monstrum karja pedig hamarosan hasznavehetetlenül lógott a teste mellett, vállából pedig neuroelektromos szálak és vezetőfolyadékok csordogáltak kifelé.
Hogy felmérje a kárt, Omnius dübörgőn hátrébb léptette az ormótlan harcost. Agamemnón kihasználta az alkalmat, és egészen közel férkőzött az ellenfeléhez. Aztán bevetette első komolyabb újítását.
Felpattant a régimódi motorburok egy rejtett rekeszének csapóajtaja, amely mögül nyolc megerősített vezetőszál vágódott elő, a végükön mágneses csatlakozókarommal. A kábelek fészeknyi viperaként kígyóztak előre, majd belemartak a tántorgó gigászba. Amint a végződések célba találtak, Agamemnón pusztító energialöketet vezetett át rajtuk. Elektromos kisülések ropogtak Omnius harcosának masszív teste körül.
A kimek tábornok arra számított, hogy ezzel az álnok csellel végképp mozgásképtelenné teheti a harci robotot. Omnius azonban kellően leszigetelhette a gladiátor-egységet. Agamemnón újabb bénító löketet sütött ki, Omnius harcosát mégsem terítette le a halálos skorpiócsípés. Ehelyett, mintha mérgében tenné, megsuhintotta hatalmas acélöklét, és minden energiáját beleadta a száguldó gyorsvonat lendületével közelítő csapásba.
A tüskés vaskesztyű telibe találta az átlátszó gömbtartályt, melyben a testetlen agy foglalt helyet. A tüskékből megrázó erejű energiaív húzott át a két fémtest között, a védett agytároló edény falán pedig repedések futottak végig. A meghasadt tartályból kék színű vérre emlékeztetőn lövellt ki az elektrofolyadék. Elpattantak a neuródák, s az agy csupaszon himbálózott a leszakadt felfüggesztő vezetékeken a forró levegőben.
Ez akár Agamemnón halálát is jelenthette volna.
Ám a kimek tábornok felkészült egy efféle eshetőségre. Az átlátszó tartályban elhelyezett agy csupán utánzat, a tekervényes lebenyek szintetikus másolata volt. Agamemnón valódi agya az áttetsző fémfalú gömbben lebegett, és abból vezérelte a gladiátor-géptestet. Sértetlenül és biztonságban.
Mindamellett elképesztette és feldühítette őt Omnius csele. Az örökelméről bebizonyosodott, hogy hajlandó végzetes kárt okozni akár a leghatalmasabb és legtehetségesebb Titánban is. Omnius ellenállhatatllan késztetése, hogy diadalmaskodjon, láthatóan felülírhatta a korlátozó programot. Vagy talán mindvégig tudott a megtévesztő fogásról? Agamemnón bosszúszomjasan rontott neki ellenfelének.
Amint megfordult járópárnáin, és nekiiramodott, hogy minél messzebb kerüljön Omnius harcosától, kivetette magából az álagyat magába foglaló, megrepedt tárolóedényt. A tartállyal a behemót robot testmagját célozta meg.
Aztán lekuporodott a különlegesen megtervezett testben, s felemelt végtagokkal védelmezte a vastag járópárnákkal körülbástyázott agytároló edényt, akár egy páncéljába visszahúzódó teknős.
Az agytartály nekiütődött a sérült gladiátornak, és felrobbant. Az utánzat nagyenergiájú szilárd habból készült. A lángnyelvek Agamemnónig kicsaptak, nyomukban elszenesítve a talajt. A robbanás átfordította tengelye körül a behemót robotot, letépte a fejét, szétszaggatta a törzsét. A lökéshullám ledöntötte a stadion legközelebb eső falát.
Agamemnón túlélte az összecsapást – Omnius gladiátora ellenben elesett.
– Gratulálok, tábornok! – visszhangzott a számítógépes hang az aréna épen maradt szektoraiban elhelyezett hangszórókból, s tónusa teljes elégedettségről árulkodott. – Egészen újszerű és élvezetes manővert sikerült kiötlened.
Agamemnón még mindig azon tanakodott, vajon Omnius mindvégig tudta-e, hogy a látható agy másolat volt. Avagy az örökelme végül megtalálta a módját, hogyan kerülheti meg a Barbarossa által a gyökérprogramjába épített korlátokat. Mostantól kétségek gyötörhetik, hogy az örökelme valóban hagyná-e odaveszni őt a küzdelemben. Ám az is lehetséges, hogy Omnius kénytelen volt megtépázni a diadalittas és magukat messze túlértékelő Titánok, legfőképp pedig Agamemnón önbecsülését.
Bárhogy legyen is, csupán Omnius tudhatta az igazságot.
A legyőzhetetlen Agamemnón előlépett a szétroncsolódott gigász gépharcosból felcsapó füst és láng közül.
– Diadalmaskodtam feletted, Omnius. A jutalmamat követelem ezért.
– Természetesen, tábornok – felelte nyájasan az örökeleme. – Ki sem kell mondanod az óhajod. Igen, megengedem, hogy kimekjeiddel együtt további hadjáratokat vezess a hrethgirek ellen. Eredjetek, és tomboljátok ki magatokat!
- - -
A túlélők megtanulnak alkalmazkodni.
ZUFA CENVA – A VARÁZSLÓNŐKNEK
TARTOTT ELŐADÁS
Vorian Atreides és Seurat újból az Álomutazó makulátlan, kecses ívű kabinjában cirkált a bolygórendszerek között, gyűjtötték be és juttatták el a célállomásokra a legújabb Omnius frissítéseket, hogy fenntartsák az Összehangolt Világokon elszórva létező örökelme egyneműségét. Frissítéseket cseréltek az örökelme másolataival, és összehangolták Omnius megtestesüléseit, aztán ismét útnak indultak, hogy elterjesszék az új adatokat a kiterjedt hálózatban. Vor végtelenül örült, hogy megbízott lehet.
A napok eseménytelenül teltek a világűrben. A furcsa pár hiba nélkül végezte a rá bízott feladatot. Seurat, valamint a karbantartó laborancsok kis csapata felelt a kabinok csírátlan tisztaságáért és optimális hatékonyságáért, míg Vor időnként étel- és italfoltokat hagyott a berendezésen, vagy befejezetlenül, esetleg szanaszét hagyott bizonyos tételeket.
Ahogy máskor is gyakran megtette, Vor épp az egyik interaktív műszerfal előtt állt a zsúfolt hátsó fülkében, és a hajó adatbázisát böngészte, hogy több információhoz juthasson a célbolygókról. Az önképzés hasznosságát akkor tanulta meg, mikor a Földön a többi kivételezett emberrel együtt oktatásban és kiképzésben részesült. Édesapja példája – aki az ismeretlenségből kiemelkedve az egyik legnagyobb Titánná és az óbirodalom meghódítójává küzdötte fel magát – megmutatta neki, mire képes egy közönséges ember.
Meglepetten látta, hogy az Álomutazó szokásos útvonala megváltozott.
– Seurat! Miért nem közölted velem, hogy új bolygó került a fennhatóságunk alá? Még sohasem hallottam róla... a Giedi Prime az Opiucsi B naprendszerből. A korábbi jegyzékek a Szövetség szilárd tagjaként említik.
– Omnius közvetlenül az előtt programozta be az új útvonalat, mielőtt elhagytuk a Földet. Arra számít, hogy mire odaérünk, édesapád leigázza a bolygót. Omnius biztos benne, hogy Agamemnón képes lesz jóvátenni a Salusa Secundus kudarcát.
Vort büszkeség töltötte el, hogy apja újabb megzabolázatlan világgal gyarapíthatja a gondolkodó gépek birodalmát.
– Mire megérkezünk, kétségtelenül már csak a tisztogatás marad hátra.
– Majd meglátjuk, mikor megérkezünk – válaszolta Seurat. – Hónapokba telik, míg odaérünk.
Vorian és Seurat nem egyszer hagyományos emberi játékokat kerestek elő a kiterjedt adatbázisokból, mint amilyen a póker vagy a dáma; más alkalmakkor Vorian talált ki maguknak valami új játékot, amihez nevetséges szabályokat állított fel, majd sorra nyerte a partikat, mígnem az önálló akaratú robot el nem sajátította a játék fortélyait.
Nagyjából azonos szinten álltak, noha gyökeresen eltérő készségek birtokában voltak. Míg Seurat különös tehetséget mutatott a bonyolult stratégiák terén, és lépésekkel előre ki tudta kalkulálni a játék menetét, Vor gyakorta zavarba ejtően újszerű cseleket alkalmazott a győzelem megszerzéséhez. Seurat sehogy sem tudta megérteni emberi társa kiszámíthatatlan viselkedését.
– Képes vagyok logikus lépésekben végigkövetni bármely önmagában álló esemény kihatásait, azt ellenben nem értem, hogyan tudsz ötletszerű és észszerűtlen lépésekből sikeres stratégiát kialakítani. Hiányzik az okozati összefüggés.
Vor válaszként visszamosolygott.
– Nem szeretném megérni, hogy előre láss egy „ésszerűtlen” lépést, vén Vasagyú. Az ilyesmit hagyd meg az olyan műértőknek, mint én vagyok.
Agamemnón fia a hadászatban és a harcászatban is jártas volt, amit az óbirodalom előtti emberi történelem nagy csatáinak tanulmányozásával ért el, melyekről édesapja átfogó emlékirataiban olvashatott. A kimek tábornok nem rejtette véka alá abbéli vágyát, hogy fiából egyszer kiváló hadvezért neveljen.
Valahányszor Seurat hátrányba került valamely vetélkedő során, folyamatosan viccek, érdektelen történetek, és anekdoták mesélésével idegesítette Vort – mindezt úgy adva elő, hogy lekösse a pimasz fiatalember figyelmét. Seurat megismerkedésük óta gyűjtötte és értékelte az információt emberi másodpilótájáról, hogy később felhasználhassa ellene a játszmák során. A robot kapitány megtanulta, milyen témákat érdemes felvetnie, hogy azzal teljesen megzavarja Vort.
Seurat szüntelenül Agamemnón legendás életéről fecsegett, és közben olyan részletekkel egészítette ki a képet, melyeket Vor nem ismerhetett édesapja emlékirataiból: dicső csatákról, amiket megnyertek a Titánok, meghódított bolygókról, melyekkel az Összehangolt Világok számát növelték, és a gépharcos-testekről, amiket a gladiátori küzdelmekhez tervezett Agamemnón. Egyszer a robot kapitány olyan mesét talált ki, amiben a dicsőséges tábornok szó szerint elveszítette az eszét. A kimek védett agytároló edénye véletlenül levált az önjárótestről, és legurult a hegyoldalon, az automata géptest pedig utána iramodott, hogy elkapja.
Vorian viszont nemrégiben olyan értesülés birtokába jutott, amely sokkalta felkavaróbbnak bizonyult, mint bármi, amit Seurat mondhatott. A játszmák és versenyek között Vor gyakran tallózott a nyílt adatbázisokban, apja emlékiratainak számára legkedvesebb részleteit olvasgatta, és megpróbálta értelmezni Omnius aprólékos és végtelen jegyzeteit. Az egyik ilyen keresgélés során felfedezte, hogy Agamemnón előtte tizenkét fiút nemzett. Vorian sohasem feltételezte azt, hogy egyke lenne – de hogy egy tucatnyi bátyja legyen! A nagyszerű Titán tábornok nyilvánvalóan hozzá méltó utódra vágyott.
Még inkább aggasztotta Vort az a tény, hogy a tizenkét fiú mindegyike csalódást okozott. Agamemnón nem tudta elviselni, ha kiábrándították, s épp ezért elpusztította a félresikerült sarjakat, noha korábban Vorhoz hasonlóan ők is megbízottként szolgálták az örökelmét. A legifjabb testvért alig száz évvel ezelőtt végezték ki. Jelenleg Vor számított a legnagyobb, jóllehet koránt sem az egyetlen reménységnek. Agamemnón még biztosan rendelkezik spermatartalékkal... ekképp Vor éppúgy feláldozható, akár a többiek.
Miután megtudta ezt, Vorra többé nem hatottak Seurat figyelemelterelő próbálkozásai.
Vor most is az asztalnál ült, és a kivetített táblára meredve fontolgatta a következő lépését. Tudta, hogy Seurat nem tudja megállapítani, mi megy végbe a kiszámíthatatlan ember elméjében. Ónállósága és kifinomultsága ellenére a robot kizárólag külsőleges adatokat volt képes felhalmozni, az árnyalatok között viszont nem tudott különbséget tenni.
A megbízott elmosolyodott, épp csak annyira, hogy Seurat mindenképp észrevegye.
– Meg akarsz tréfálni? Valami ősi emberi képességet akarsz felhasználni ellenem?
Vor tovább mosolygott és bámulta a táblát. Többrétű vetélkedés folyt közöttük, melynek játszmái az asztalba ágyazott háromdimenziós képernyő belsejében alakultak. A játékosnak olyan erőpróbát vagy helyzetet kellett választania a számtalan játéklehetőség közül, ami a legjobban kedvezett neki, és innen lépett. A játék döntetlenre állt. Az győz, aki a következő pontot megnyeri.
A különféle játékok véletlenszerűen jelentek meg a képernyőn, Vornak minden alkalommal csupán néhány másodperc állt rendelkezésére a döntéshez. Figyelte, ahogy a változó ábrák egy pillanatra összerendeződnek, mielőtt újra elmozdulnak. A választható játékok palettáján megjelent az ősi földi játék, a Go; ebben nem sok esélye lenne. További lehetőségek sorjáztak. Elsőként egy, a gépeknek kedvező játék következett, amihez Vornak nem volt elegendő memóriája. Hagyta továbblépni a számítógépet. Két másik érdektelen választási lehetőség után egy póker pakli tűnt fel a képernyőn.
Bízva a szerencsében és a hetvenkedésben, Vor kihívta egy partira a robot kapitányt, aki nem értett a blöffölés és a véletlenszerű esélyek „alkalmazásának” technikájához. Vor arcáról semmit sem lehetett leolvasni, és felnevetett a tükörarcú Seurat zavara láttán.
– Vesztettél – jelentette ki Vor. – Ráadásul csúnyán.
Önelégülten összefonta melle előtt a karját, mikor a robot végre kiterítette a lapjait.
– Nem is az eredmény a lényeges, hanem ahogy nyerni akartál.
Seurat kijelentette, hogy nincs kedve többé játszani, amiért Vor megint csak kinevette.
– Te duzzogsz, vén Vasagyú!
– Csak átértékelem a stratégiámat.
Vor átnyúlt az asztal felett, és mintegy vigasztalásképp, megveregette ellenfele vállát.
– Szerintem maradj itt, és gyakorolj, amíg én ügyelek a hajóra. A Giedi Prime-ig még meglehetősen hosszú az út.
- - -
Van mit megbánnunk, és nekem is akad bánnivalóm elég.
SERENA BUTLER – KIADATLAN EMLÉKIRATOK
A felhőszürke blokádsértő nem csupán gyors volt, és szinte észrevehetetlen a Giedi Prime ólmos égboltozatán, hanem a legbonyolultabb álcázó berendezéssel is fel volt szerelve, amit a Szövetség arzenáljában találni lehetett. Serena abban reménykedett, hogy Ort Wibsen kellően jártas a kémkedésben ahhoz, hogy eljuttassa őket az északi-tengeri lakatlan szigetre, ahol azonnal munkához láthatnak.
Pinque Jibb magával hozta a kisegítő pajzsgenerátor-tornyok tervrajzait, vázlatait és hozzáférési kódjait, hátha a rendszer egy része sértetlen maradt. Ám hiába a kiváló katonai tanácsadók és mérnökök, az akció egyetlen mozzanata sem számított könnyűnek, vagy magától értetődőnek.
A hosszú utazás után a Salusáról, immár hangtalanul siklottak a sötét felhők alatt, és az alattuk elterülő vidéket tanulmányozták. Omnius az energiahálózat fölösleges egységeit kiiktatta, és egész városokat ítélt barbár fénytelenségre. A gépek végtére is egyszerűen a sötétséghez állították optikai érzékelőik érzékenységét.
Serenának fogalma sem volt, a Honi Hadseregnek vajon hány kiképzett katonája maradhatott életben. Azt remélte, többen is elrejtőztek a gondolkodó gépek hatalomátvétele után, ahogy ezzel az elszánt hírvivő, Jibb biztatta őket. Amint kommandósaival együtt helyreállították a zavarópajzsokat, a Honi Hadsereg megmaradt egységeire létfontosságú szerep hárul majd a bolygó viszszavételében. Xavierra abban számított, hogy szerelme az Armada hajóival siet a segítségükre, bárhol kell is ezért bevetnie a befolyását.
Serena a blokádsértő utazókabinjában ülve várta, hogy kezdődjék a bevetés. Mostanra az édesapja is értesült a távozásáról a Salusán, és reményei szerint Xavier is útnak indította ütegét a Giedi Prime felé. Ha ő nem siet a segítségükre, a küldetésnek, és vele együtt Serena csapatának is befellegzett.
Xavier biztosan idegeskedni és aggódni fog, dühös lesz rá, amiért ilyen oktalan lépésre szánta el magát. Ám ha eredményt ér el, utólag igazolhatja döntésének helyességét.
Most már csak maga az akció kivitelezése maradt hátra.
A pilótafülkében a vén Wibsen pásztázta az ülésében hátradőlve az északi területet, hogy azonosítsa a befejezetlen közvetítőtorony pontos helyét. Serenának csupán a létesítmény hozzávetőleges pozícióját sikerült megtalálnia Xavier jelentésében, de tudta, hogy a gondolkodó gépek nem sokat törődnek egy kieső északi-sarki kis szigettel, miközben a Giedi Prime lakosságának leigázásával foglalatoskodnak. Amennyiben nem hívják fel magukra a figyelmet, Brigit Paterson mérnökei talán a munka befejeztéig háborítatlanul dolgozhatnak.
A harcedzett veterán az állát vakargatva tanulmányozta az egyik műszerfalat. Kényszerű nyugdíjazását követően Wibsen többé nem törekedett rá, hogy fenntartsa jól vasalt, katonás küllemét; az út végére pedig minden eddiginél elhanyagoltabbnak tűnt. Serena azonban nem eleganciája, vagy ápolt külseje miatt választotta ki őt.
Wibsen a lokátor képernyőjén felvillanó fénycsíkokat és villanásokat figyelte.
– Megvan. Ez lesz az a sziget. – Akár a játékába belefeledkezett zongorista, elégedett morgással nyomkodni kezdte az érintőgombokat, hogy a gép elektronikus érzékelő hálózatának segítségével betáplálja a kanyargós, ugyanakkor biztonságos útvonalat a vezérműbe. – A hajó burkolatát fedő álcázó réteget szinte kizárt, hogy észrevegyék. Hozzávetőlegesen hatvan vagy hetven százalékra becsülöm az esélyeinket.
Serena szó nélkül fogadta a nem különösebben megnyugtató megállapítást.
– Még mindig jobbak az esélyeink, mint az ittenieknek.
– Pillanatnyilag – javította ki Wibsen.
Brigit Paterson lépett be a pilótafülkébe, és sikerült megtartania az egyensúlyát, noha a hajó erősen hánykódott a hirtelen széllökésektől.
– Az Armada legtöbb tisztje próbálkozni se merne ilyesmivel. Kétségkívül leírnák a Giedi Prime-ot, míg tökéletes, kockázatmenetes esélyt nem látnának a felszabadítására.
– Majd mi megmutatjuk nekik, hogyan kell csinálni – jegyezte meg Wibsen. Serenának rettentően hiányzott Xavier, aki segíthetett volna neki a döntések meghozatalában.
A rejtőszínű blokádsértő az álcázáshoz legmegfelelőbb szögben siklott keresztül a homályos légkörön, és közelítette meg a hideg, ólomszürke óceánt.
– Ideje eltűnnünk a szemük elől – szólalt meg a veterán. – Kapaszkodjatok!
Az áramvonalas hajó úgy fúródott bele a mély vízbe, akár a forró kés a vajba. A felszökő gőzsugár mögött alig fodrozódott a felszín. A jármű aztán a tenger rejtekében úszott tovább a sziklás északi sziget felé, ahol az aggodalmas Sumi magnus félkész kisegítő pajzsgenerátora állt.
– Szerintem itt már nem foghatnak be minket a lokátoraikkal – mondta Serena. – Egy kis időre fellélegezhetünk.
Wibsen felhúzta az egyik szemöldökét.
– Miért? Tán úgy néztem ki, mint aki szorong?
Mintegy a megjegyzést megcáfolandó, hirtelen köhögési roham jött rá, miközben szakavatottan manőverezett az átalakított blokádsértővel az erős áramlatok ellenében. Az öregember átkozta az egészségét, és átkozta a szegycsontjába ágyazott gyógyszeradagolót.
– Ne veszélyeztesd az akció sikerét a megátalkodott büszkeséged miatt, parancsnok! – szidta meg Wibsent Serena.
A hajó az egyik oldalára dőlt, és nyikorogni kezdett. Az egyik fedőlemez mögül sistergés hallatszott.
– Átkozott turbulencia! – Wibsen kivörösödött fejjel igyekezett irányban tartani a blokádsértőt, aztán dühösen hátrafordult Serenához. – Most csak sofőr vagyok. Amint kitettelek benneteket, lepihenek.
A jármű egy órán át cirkált a vízfelszín alatt, mélyen a sarkvidéki jégtáblák alatt, mígnem végül egy védett öbölbe ért. A pilótafülke műszerfalának képernyője kopár, sziklás, sötétlő szirtekkel és jéggel fedett földdarabnak mutatta a szigetet.
– Nem szívesen tölteném itt a szabadságomat – jegyezte meg Wibsen.
– Sumi magnus nem a festői táj miatt választotta ki a helyszínt – felelte Brigit Paterson –, hanem azért, mert innen a legkönnyebb lefedni az egész régiót. Az összes lakott terület a közvetítőtorony hatósugarán belül található.
Wibsen a felszínre kormányozta a blokádsértőt.
– Akkor is randa hely. – Ahogy a szirtekkel félhold alakban körülvett öbölbe értek, ismét köhögni, fulladozni kezdett, és a mostani roham még az előzőnél is állhatatosabbnak tűnt.
– Ennek is pont most kell rám jönnie. – Hangjából inkább bosszúság, mintsem szorongás érződött ki. – Automata vezérlésre állítottam a navigációs rendszert. Hívjátok ide Jibbet, hogy innentől ő kormányozzon. Végül is az ő felségterületén járunk.
A göndör hajú Pinquer Jibb feszülten figyelte az egyre közelebbinek tűnő létesítményt, és láthatóan csalódottan vette tudomásul, hogy a Honi Hadsereg alakulatai még nem fejezték be helyettük a munkálatokat. Leült a műszerfal mögé, és letette a blokádsértőt a sziget elhagyatott kikötőjének dokkjai között. Amint rögzítette a hajót az egyik állásban, felnyitotta a tolóajtókat.
A lilás hajnali derengés úgy terjedt szét az északi égbolton, akár egy véraláfutás. A meleg ruhákba burkolózott Serena bajtársaival együtt lélegezte be a friss, de metsző sarkvidéki levegőt. A sziklás sziget félelmetesnek, és teljesen lakatlannak tűnt.
Sokkal szívderítőbb látványt nyújtottak a parabolaívű, ezüstös fémcsipkétől csillogó tornyok. Jég és zúzmara lepte be a szerkezeteket, de láthatóan nem érintették még egyiket sem a megszálló gondolkodó gépek.
– Ha majd működésbe hozzuk őket, a robotok azt se fogják tudni, ki csapott le rájuk – szólalt meg Wibsen, ahogy némileg jobb színben kivonszolta magát a szabadba. Aztán tüdejének egész tartalmát fehér pára formájában a tenyerébe köhögte.
Serena képtelen volt levenni a tekintetét a tornyokról, arckifejezésén pedig remény és elszántság tükröződött. Brigit Paterson munkára készen biccentett.
– Még így is marad elég tennivalónk.
- - -
Háború idején mindenki azt állítja: kiveszi a részét a küzdelemből. Egyesek képmutatón papolnak, mások a pénzügyi hátteret biztosítják, ám csupán kevesek hajlandók mindent feláldozni. Véleményem szerint emiatt nem sikerült eddig legyőznünk a gondolkodó gépeket.
ZUFA CENVA: A ROSSAKI FEGYVER
Ahogy végigmérte a tizennégy legtehetségesebb és legelszántabb varázslónőt, akik a Rossakon valaha megszülettek, Zufa Cenva megértette, hogy nem kizárólag ezekben a nőkben kell keresni az emberiség egyetlen megmaradt reményét. Nem csupán őket lehetett bevetni fegyverként a szörnyűséges kimekek ellen, és nem ők mérhették a legsúlyosabb csapást az Összehangolt Világokra. Ám mégis alapvető szerep jutott nekik a háború kimenetelét illetően.
Zufa a húsos aljnövényzet közt állt tanoncaival, és szeretetteljes részvéttel tekintett rájuk. A Szövetségi Bolygókon senki más nem hitt annyira a győzelemben, mint ők. Lelkében örvendezett, látván, hogy minden energiájukkal a kitűzött célra összpontosítottak. Bárha mindenki ily odaadón szolgálná a szövetséget, könnyedén legyőzhetnék a gondolkodó gépeket.
Amint azt már hónapok óta nap mint nap megtette, Zufa most is az őserdő mélyébe vezette elit csapatát, hogy ott szabadon csiszolgathassák képességeiket, és előhívhassák a lelkükben szunnyadó energiákat. Erejüket tekintve mindegyikük egy szellemi csapásmérő rakétához volt hasonlítható. Zufa, aki születésétől fogva bárkiét messze felülmúló adottságokkal rendelkezett, megosztotta velük módszereit, kitolta képességeik határait. Türelmesen oktatta őket, miként tudják bevetni elképesztő telepatikus képességüket... és hogyan tartsák kordában azokat. A varázslónők Zufa legmerészebb álmait is túlszárnyalva, csodálatra méltó módon teljesítettek.
Képességeiket azonban valamely cél szolgálatába kell állítani.
Zufa egy ezüstös kérgű tönkön ült, amit vastag taplóréteg borított. Az öszszefonódó lombkorona sűrű árnyakat vetett a talajra. A sötétlila levelek szövevénye megszűrte a maró esővizet, s ezért a süppedős talajra könnyfátyolként lecsepegő nedvesség friss és iható állapotban gyűlt össze. Hatalmas rovarok és pókszerű rágcsálók másztak elő a talajból, mit sem tudván róla, hogy tüstént kezdetét veszi a varázslónők próbatétele.
– Összpontosítsatok! Lazuljatok el... de készüljetek fel rá, hogy mikor szólok, minden erőtökkel koncentrálnotok kell. – Zufa a nőket figyelte: mindannyian magas, sápadt és áttetsző bőrű, kápráztató fehér hajú szépségek voltak. Leginkább őrangyalokra emlékeztettek, fényességes lényekre, akiket azért küldtek, hogy védelmezzék az emberiséget a gondolkodó gépekkel szemben. Lehet vajon más oka is annak, hogy Isten efféle szellemi képességeket adományozott nekik?
Zufa tekintete egyik eltökélt arcról a másikra siklott: Silin, a vakmerő és lobbanékony; a találékony Camio, aki támadási módozatokat rögtönzött; Tirbes, akiben még mindig rengeteg kihasználatlan tehetség lappangott; Rucia, akinek életét az erkölcsi tartás határozta meg; Heoma, aki a legtöbb nyers erővel rendelkezik... és kilenc másik varázslónő sorakozott fel előtte. Ha önként jelentkezőre lenne szüksége, a kiválasztottak mindegyike kétségtelenül azonnal magának követelné a megtiszteltetést...
Zufának most azt kellett eldöntenie, melyik varázslónő áldozza fel elsőként az életét. Xavier Harkonnen útra készen állt, s türelmetlenül várta, hogy mielőbb elindulhasson a Giedi Prime-ra.
Zufa úgy szerette a tanoncait, mintha a saját lányai lettek volna... és bizonyos értelemben annak is lehetett tekinteni őket, hiszen az ő útmutatását követték, és az ő módszereivel teljesítették ki a bennük rejlő képességeket. Ezek a fiatal nők oly sokban különböztek Normától...
A tizennégy tanonc a fővarázslónővel szemben állt egymás mellett, látszatra nyugodtan és megelégedetten, valójában azonban tele feszültséggel. Szemhéjuk félig leereszkedett. Orrlyukaik kitágultak, ahogy lélegeztek, a szívverésüket számlálták, és velük született metabionómiai képességeik révén módosították a testműködésüket.
– Kezdjétek összpontosítani a szellemi erőtöket! Érezzétek a feszültséget, akár a statikus elektromosságot a villámlás előtt! – Látta, ahogy vonásaik vibrálnak a kavargó gondolatoktól. – Apró tételekben növeljétek az energiát! Képzeljétek magatok elé, de ne veszítsétek el az uralmat felette! Kis lépésekben haladjatok! Érezzétek, ahogy növekszik az erő... de ne engedjétek elszabadulni! Mindvégig tartsátok a kezetekben az irányítást!
A gombás őserdő félhomályában Zufa érezte a köröttük sercegve felgyülemlő energiát. Aztán elmosolyodott.
Visszaült a tönkre, mert gyengének érezte magát, gyengeségét azonban mások előtt nem merte kimutatni. A nemrégiben lezajlott koraszülés, Aurelius Venport szörnyszülött ivadékának kituszkolása a testéből elszívta minden erejét. Ugyanakkor oly sok volt még a halaszthatatlan és átháríthatatlan teendő. A szövetséghez tartozó bolygók számítottak rá, különösen az újonnan kialakult helyzetben.
Mindenki sokat várt a legkiválóbb varázslónőtől, Zufa Cenva pedig még náluk is többet követelt magától. Tervei és álmai megvalósítását korábban folyton megakasztották az emberek, akik megtagadták az együttműködést, vagy nem vállalták a kockázatot. E lelkes és tehetséges tanoncokat viszont láthatóan más fából faragták, Zufának pedig kétsége sem volt afelől, hogy képességeikhez méltón teljesítenek. Ha megmérettetésre került sor, többnyire könnyűnek találta embertársait.
– Még tovább! – mondta. – Növeljétek még egy kicsit az erőtöket! Tapasztaljátok meg, meddig mehettek el, de legyetek óvatosak! Ha ilyenkor hibáztok, mindannyiunkat elveszejthetitek... az emberiségnek pedig nagy szüksége van ránk.
A szellemi energia egyre hevesebben lüktetett. A varázslónők fakófehér haja lassan az ég felé meredt, mintha megszűnt volna a gravitáció.
– Remek. Remek. Csak így tovább! – A sikerük örömmel töltötte el Zufát.
A fővarázslónőt sohasem érdekelte az önmagasztalás. Szigorú és nehéz természetű kiképzőtiszthez hasonlított, aki nem sok türelemmel viseltetett mások gyarlósága iránt. Nem vágyott vagyonra vagy haszonra, mint Aurelius Venport, általános elismerésre, mint Tio Holtzman, sőt, még figyelemre sem, mint Norma, aki valahogy rávette a professzort, hogy fogadja őt maga mellé. Ha Zufa mégis türelmetlenkedett, okkal tette. A válsághelyzet sürgette őt.
Megzörrent az aljnövényzet, ahogy a rovarok és rágcsálók iszkolni kezdtek a letaglózó szellemi hullámok egymást erősítő löketei elől. A levelek zizegni kezdtek, a gallyak rázkódtak, mintha csak elszakadni akartak volna szülőágaiktól, hogy minél messzebb menekülhessenek az őserdőből. Zufa összeszűkített szemmel figyelte tanítványait.
Most érkeztek el a legveszélyesebb mozzanathoz. A szellemi energia addig fokozódott, míg testük villózni és parázslani nem kezdett. Zufának saját képességeit kellett latba vetnie, hogy gátat emeljen az elméjére rázúduló nyomás megfékezésére. Egyetlen kis hiba, és mind elvesznek.
Ám tudta, hogy odaadó tanoncai nem fognak hibát véteni. Tisztában voltak a következményekkel és azzal, mi forog kockán. Zufa sajgó szívvel bámulta őket.
Az egyik tanítvány, Heoma társainál nagyobb erőről tett bizonyságot. Magasabb szintet sikerült elérnie anélkül, hogy elveszítette volna az uralmát a felgyülemlett energia felett. A pusztító erő izzó lökéshullámként söpörhetett volna végig agysejtjein, de Heoma kordában tartotta, világtalan szemekkel bámulva a semmibe, miközben haja viharban lobogó zászlóként csapkodott.
A sűrű lombkoronából váratlanul egy örvös szörcsegér, a vastag páncélzatú, pikkelyes, tűhegyes fogú ragadozó egy jól megtermett példánya hullott alá. Hatalmas robajjal földet ért a fiatal nők között, miután a szellemi energialöket utóhatásától felbőszülve leugrott lesállásából. Az izom- és porctömeg tehetetlenül hánykolódott, kapkodott erős állkapcsával és éles karmaival.
Tirbes riadtan megvonaglott – Zufa pedig érezte, ahogy az elszabadult erőlöket lángcsóvaként lövell ki az elméjéből.
– Vigyázz! – kiáltott fel, és saját képességeit segítségül híva igyekezett mérsékelni a tanítvány ballépésének következményeit. – Fékezd meg!
Heoma tökéletes nyugalommal az örvös szörcsegér felé nyújtotta a kezét, mintha egy mágneses tábláról akarná letörölni a foltot. Aztán képzeletbeli vonalat húzott a pikkelyes ragadozó felett. A szörcsegér, melynek testéből fehéren izzó láng csapott ki, fájdalmasan vonaglott, mígnem teljességgel elszenesedett, s a felforrósodott pikkelyek recsegve pattogzani kezdtek a hamuvá égett hámrétegről. Aztán az utolsó pislákoló láng is ellobbant az immár üresen tátongó szemüregekben.
Heoma társai erőlködve igyekeztek szabályozni és alkalmazni szellemi energiájukat. Ám a kritikus pillanatban megzavarták őket, amitől kicsúszott a kezükből a telepatikus pöröly sikamlós nyele. Heoma és Zufa, a kétségbeesetten küszködő társasággal éles ellentétben, állhatatosan megőrizték emberfeletti nyugalmukat. Egyesített szellemi erejük dübörgő hullámokat vert.
– Vissza! – intette tanítványait Zufa. – Hagyjátok leapadni az energiát! Szippantsátok magatokba! Vissza kell tartanotok, és be kell zárnotok az elmétekbe. Elmétek olyan, mint egy telep, amit rendszeresen fel kell töltenetek.
Mély levegőt vett, és figyelte hogy a többi varázslónő is követi a példáját. Egymás után belélegeztek, a levegőt megreszkettető vibrálás pedig fokozatosan alábbhagyott, ahogy elfojtották az energiát.
– Mára elég volt. Ilyen jól még soha nem teljesítettetek. – Zufa kinyitotta a szemét, s látta, hogy tanítványai mind őt figyelik; Tirbes sápadtnak és ijedtnek tűnt, míg a többiek tekintetéből a halál közelsége okozta ámulatot lehetett kiolvasni. Az elszigetelten álló Heomát egyáltalán nem rázták meg a történtek.
Köröttük széles körben megperzselődött az aljnövényzet. Zufa szemügyre vette az elfeketedett lombokat, lehullott ágakat és összeaszalódott zuzmókat.
Egy pillanatnyi kihagyás, egy hajszálnyival kevesebb önuralom, és mindannyian odavesztek volna a telepatikus lángtengerben.
De túlélték. A próba sikerült.
Miután lassacskán feloldódott a feszültség, Zufa megengedett magának egy mosolyt.
– Büszke vagyok mindnyájatokra – jelentette ki meggyőződéssel. – Ti... az én fegyvereim... felkészülten várjátok az Armada érkezését.
- - -
A matematikában nem mindig számokkal
adjuk meg a választ. Hogyan lehetne
kiszámolni például az emberiség,
vagy egyetlen emberi élet értékét?
KWYNA KOGITÁTOR –
AZ ÖNELEMZÉS VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL
Norma Cenva három felüdítő napot töltött Tio Holtzman szirtre épített, nagystílű házában, míg sikerült a kedve szerint berendeznie tágas laboratóriumát. Annyi tenni- és tanulnivalója akadt. És ami a legfontosabb, a professzor mielőbb szerette volna megismerni az ötleteit. Ennél többet nem is kívánhatott volna.
A csendes Poritrin annyira különbözött a Rossak sűrű, veszélyes őserdejétől és lávakőbe vájt kanyonjaitól. Norma izgatottan várta, hogy felfedezhesse Starda utcáit és csatornáit, melyekre szirti szobájának magas ablakaiból nyílt kilátás.
Kísérletképp engedélyt kért Holtzmantól, hogy lemehessen a folyóhoz, ahol oly sok embert látott munkálkodni. Már amiatt is lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy ilyesmit kér ahelyett, hogy a laboratóriumban igyekezne kidolgozni a gondolkodó gépek ellen felhasználható fegyvert.
– Kissé kimerültem, professzor, ráadásul furdal a kíváncsiság.
A tudós nem haragudott meg rá, hanem szívélyesen támogatta az ötletet, mintha örülne, hogy módot talált rá, hogy elkísérhesse a lányt.
– Ne feledd, azért fizetnek minket, hogy gondolkozzunk. Ezt pedig bárhol megtehetjük. – Félresöpört egy halomnyi papírra firkantott vázlatot. – Egy kis városnézés talán valami egészen zseniális ötlethez ad ihletet neked. Sohasem lehet tudni, hol és mikor pattan ki az ember fejéből az isteni szikra.
Levezette a lányt egy meredek lépcsőn, mely az Isana fölött tornyosuló sziklafalhoz tapadt. A kiváló férfiú oldalán Norma mélyet szippantott a folyóvölgy illatos levegőjéből, melyből a hegyvidékről lehordott tőzeg és növényzet iszapos fanyarsága érződött ki. Életében először szédítették meg az előtte kitárulkozó lehetőségek; a professzort láthatóan lenyűgözte a lány képzelőereje, elméje, és érdeklődve hallgatta elképzeléseit, szemben édesanyja állandó megvető megjegyzéseivel.
Norma előhozakodott egy ötlettel, ami aznap reggel jutott az eszébe.
– Tanulmányoztam a zavarópajzsodat, Holtzman professzor. Úgy érzem, sikerült megértenem a működési elvét, és azon tűnődtem, nem lenne-e lehetséges... valahogy kiterjeszteni.
A tudós óvatosan visszakérdezett, mintha attól tartana, hogy a lány kritizálni akarja őt.
– Kiterjeszteni? Hiszen már így is egy bolygó teljes légkörét képes behálózni.
– Teljesen más alkalmazásra gondoltam. A zavarópajzs kizárólag védelmi feladatokat lát el. Mi lenne, ha ugyanezt az elvet támadó fegyver részeként használnánk? – Figyelte a férfi reakcióját; meglepettséget, ugyanakkor őszinte érdeklődést vélt kiolvasni a tekintetéből.
– Fegyverként? És szerinted milyen formában lehetséges ez?
Norma hadarva válaszolt.
– Mi lenne, ha készítenénk egy kivetítőt? A mezőt a gondolkodó gépek egyik erősségébe sugároznánk, és így tennénk működésképtelenné a géláramkörös agyukat. Akár egy atombomba-robbanást kísérő elektromágneses lökettel.
Holtzman arca felragyogott, amint felfogta a hallottakat.
– Most már értem! A hatósugara erősen korlátozott lenne, az energiaszükséglet pedig elképzelhetetlenül magas. De talán... hatásosnak bizonyulhat. Egy kellően kiterjedt körzetben kiiktathatná a gondolkodó gépeket. – Az ötlettől felvillanyozva dobolt az állán. – Kivetítő... remek, remek!
Végigsétáltak a folyóparton, mígnem elértek a békanyálas tócsákkal tarkított bűzös láphoz. Rongyos, derékig mezítelen rabszolgák gázoltak bele a mocsárba, némelyikük mezítláb, mások combközépig érő csízmában. A környék egyhangúságát rendszeres közönként pontonokra erősített raklapok szakították meg, melyeken fémhordók álltak. A munkások rendre odaléptek egy-egy hordóhoz, a markukba vettek valamennyit a tartalmukból, majd az előre kijelölt pontokon a puha sárba mélyesztették az ujjaikat.
– Mit csinálnak? – érdeklődött Norma. Úgy tűnt, mintha kidíszíteni akarnák a lápot.
Holtzman a szeme sarkából nézett ki rájuk, mintha nem szívesen foglalkozna a részletekkel.
– Ah! Kagylócsemetéket ültetnek el, amiket a folyóvízből kiszűrt ikrákból keltetünk ki. A rabszolgák minden tavasszal százezrével, sőt, talán milliós nagyságrendben ültetnek el ilyeneket a lápban. Nem is tudom. – Megvonta a vállát. – A vízszint majd ismét megemelkedik, elfedi a palántákat, aztán megint visszahúzódik, Ősszel a betakarítók kiássák a kagylókat: némelyikük akkora, mint a tenyerem.
Feltartotta a jobb kezét.
– Gombával és vajjal megsütve kifejezetten ízletesek.
Norma összeráncolt szemöldökkel figyelte a görnyesztő műveletet, és a számtalan serény rabszolgát. A kényszermunka továbbra is furcsának és visszásnak hatott a számára, beleértve Holtzman megoldóinak csapatait is.
A tudós Norma nyilvánvaló érdeklődése ellenére nem merészkedett a bűz és a rabszolgák közelébe.
– Ajánlatos megtartani a kellő távolságot.
– Professzor! Nem tartod némileg... álszent cselekedetnek, hogy amíg azért harcolunk, hogy a szabad emberiséget megvédjük a gondolkodó gépek rabigájától, több szövetségi bolygón rabszolgákat tartunk?
Holtzman zavartnak tűnt.
– Másképp hogyan tudnánk megműveltetni a Poritrint, ha már bonyolult gépeket nem alkalmazhatunk? – Mikor végre Norma felé fordult, zaklatott tekintetéből rájött, mi nyugtalanítja a lányt. – Ó, egészen elfeledtem, hogy a Rossakon nincsenek rabszolgák! Igazam van?
Norma nem akarta becsmérelni vendéglátója életvitelét.
– Nekünk nincs szükségünk ilyesmire, professzor. A Rossakon nem sokan élnek, és bárki szívesen vállalkozik rá, hogy gyűjtögessen az őserdőben.
– Értem. Nos, a poritrini gazdaság a rendelkezésre álló szinte korlátlan munkaerőn alapszik. Réges-rég őseink olyan rendeletet hoztak, mely megtiltotta bármely számítógép vezérelte eszköz használatát, és ez némileg szigorúbb megszorítást jelent, mint ami a többi szövetségi bolygón érvényben van. Nem maradt más választásunk, minthogy kétkezi emberi munkaerőt alkalmazzunk. – Széles mosollyal a lápon dolgozókra mutatott. – Nem olyan vészes ez, Norma. Etetjük és ruházzuk őket. Ne feledd, hogy ezek az emberek primitív világokról kerültek ide, ahol nyomorúságos körülmények között tengődtek, betegségek és éhínség tizedelte őket. Ehhez képest itt paradicsomi körülmények között érezhetik magukat.
– Mindannyian Szövetségen Kívüli Bolygókról származnak?
– Azok a vallási fanatikusok hagyták sorsukra őket, akik elmenekültek az Óbirodalomból. Kivétel nélkül buddiszlám hívők. A barbarizmus hihetetlenül mély szintjére estek vissza, és szinte már úgy éltek, mint az állatok. A mi rabszolgáink legalább elemi oktatásban részesülnek, legalábbis azok, akik nekem dolgoznak.
Norma kezét homlokához emelve védte szemét a nap vakító sugaraitól, és kétkedőn meredt a mocsárban görnyedező alakokra. Vajon a rabszolgák is egyetértenének a tudós optimista helyzetértékelésével? Holtzman arcvonásai megkeményedtek.
– Ráadásul ezek a gyáva férgek adósai az emberiségnek, amiért nem harcoltak velünk vállvetve a gondolkodó gépek ellen. Túl nagy büntetés lenne tán, hogy a leszármazottakat munkára fogjuk őseik bűneiért, hogy élelmet biztosítsanak a veteránoknak, akik régtől... és most is... kordában tartják a gondolkodó gépeket? Ezek az emberek sok évvel ezelőtt eljátszották a szabadsághoz való jogukat, mikor cserbenhagyták az emberiséget.
Nem látszott rajta düh, mintha a problémát megfontolásra méltatlanként kezelte volna.
– Sokkal fontosabb teendők várnak ránk, Norma. Nekünk is adósságot kell törlesztenünk, a Nemesek Szövetsége pedig számít az eredményeinkre.
Aznap este az aprótermetű lány a hideg korlátba kapaszkodva figyelte az alatta elterülő város pislákoló fényeit. Az Isanán sikló csónakok és uszályok vízben vergődő szentjánosbogaraknak hatottak. A sűrűsödő sötétségben lebegő máglyákra emlékeztető izzó tutajok úsztak ki a mocsárba a rabszolganegyedből. Minden egyes jelzőláng fellobogott, aztán sercegve elsüllyedt.
Holtzman magában dúdolgatva lépett oda hozzá egy csésze fűszeres teával, Norma pedig a lángoló csónakokról kérdezte őt. Holtzman a szeme sarkából figyelte a sodródó máglyákat, és csak nagy nehezen jött rá a rendeltetésükre.
– Ah, bizonyosan halotti máglyák. Az Isana elsodorja a tetemeket a város közeléből, és a hamvak végül a tengerbe kerülnek. Hatásos módszer.
– De miért van ilyen sok belőlük? – Norma a több tucatnyi parázsló pontra mutatott. – Ilyen sok rabszolga hal meg minden nap?
Holtzman összevonta a szemöldökét.
– Hallottam valamiféle járványról, ami a rabszolga népesség körében pusztít. Kellemetlen fejlemény, és meglehetősen nehéz pótolni a kieső munkaerőt. – Aztán hirtelen felderülve megnyugtatta a lányt. – Neked azonban nincs mitől tartanod, hidd el. Rengeteg gyógyszert importáltunk, ami akár Starda egész szabad lakosságának elég lenne, ha köztünk is kitörne a járvány.
– Na és a haldokló rabszolgák?
Holtzman nem felelt közvetlenül a kérdésre.
– Bludd nagyúr már megrendelte a pótlást. A napokban várható az egészséges munkaerőkből álló szállítmány. A tlulaxi testkereskedők örömmel gyűjtik össze az embereket a peremvidéki világokból. Az élet megy tovább a Poritrinen. – Megveregette Norma vállát, mintha vigasztalásra vágyó gyermeket látna a lányban.
Norma számlálni kezdte az úszó tüzeket, de csakhamar feladta a próbálkozást.
Mögötte Holtzman vidáman folytatta:
– Kifejezetten tetszik az ötleted, hogy fegyverként használjuk fel a zavarópajzs elvét. Már dolgozom a hordozható kivetítő tervén, amit a felszínen bevethetnénk.
– Értem – felelte Norma tétován. – Igyekszem minél több ötlettel szolgálni.
A lány még a tudós távoztával sem tudta levenni a szemét a tetemekkel útjukra induló uszályokról, a folyón sodródó halotti máglyákról. Látta, hogyan dolgoznak a rabszolgák a mocsári kagylótelepeken és a laboratóriumokban, ahol ezernyi műveletet kellett elvégezniük. Tömegével pusztítja őket valamely halálos láz... de könnyedén helyettesíthetők.
A Nemesek Szövetsége elkeseredetten küzdött, nehogy a gondolkodó gépek rabszolgáivá váljanak. Norma sehogy sem értette, miként lehetnek enynyire kétszínűek.
- - -
Minden ember egyenlőnek teremtetett,
és ez minden társadalmi szintű zavargás alapja.
TLALOK: A TITÁNOK IDEJÉRŐL
A tlulaxi rabszolgafelhajtó különítmény úgy érkezett meg a Harmonthepre, akár egy elcsigázott karaván, és cseppet sem emlékeztettek felfegyverzett fosztogatókra. Tuk Keedair a vezérhajóban foglalt helyet, a kormányzást és a lövegek kezelését azonban az újonc Ryx Hannemnek engedte át. Az ifjú Hannem, aki még nem fásult bele a rabszolgák befogásának fáradságos munkájába, igyekezett Keedair kedvében járni, a veterán testkereskedő pedig kíváncsi volt, miféle fából faragták az első bevetésén részt vevő kezdőt.
Keedair orrcsontját kétszer is eltörték fiatalkorában; tetszett neki a mód, ahogy beforrt, mivel az ellapított orrnyereg durva és kegyetlen jelleget kölcsönzött ábrázatának. Bal fülében háromszög alakú fülbevalót hordott, de a rá felvésett hieroglif írásjeleket senki kedvéért nem volt hajlandó lefordítani. Ősz szálakkal átszőtt, sűrű fekete hajfonat csüngött le vállára a bal orcája felett – amire különösen büszke lehetett, hiszen a hagyomány megkövetelte minden testkereskedőtől, hogy bármely veszteségesen zárt évet követően le kellett borotválniuk a hajukat. Keedair hosszú haja azonban dicsekvésre adott okot.
– Megvannak már a koordináták? – kérdezte Hannem, ahogy idegesen vizsgálta a műszerfalat, aztán kinézett a pilótafülke ablakán. – Hol kezdjük, uram?
– A Harmonthep Szövetségen kívüli bolygó, fiam, a buddiszlám világok pedig nem adnak ki magukról térképeket. Egyszerűen keresünk egy falut, és betakarítjuk a lakosságát. Errefelé nem szokás számon tartani a népeket.
Hannem falvak után kutatva nézett ki a kémlelőnyíláson. A tlulaxi hajók raja egy elmocsarasodott zöld kontinens felett repült. Egyetlen hegy vagy domb sem törte meg a lápos, tavas, folyóktól szabdalt táj egyhangúságát. A Harmonthep mintha nem szívesen emelte volna a tengerszint fölé a szárazföldjeit. Még az óceánok is sekélynek tűntek.
Még néhány ilyen kirándulás, és Keedair hosszabb szabadságra mehet a Tlulaxon, népének elzárt világán. Ott majd nyugodt körülmények között kikapcsolódhat, noha tudta, hogy nem sokáig képes egy helyben megmaradni. „Emberi erőforrások beszerzőjeként” Keedairnek nem volt állandó otthona.
A tlulaxi bioüzem folytonos nyersanyagellátást követelt, amit új donorokból, korábban nem használt génállományokból állítottak elő. Mivel a termelés módszereit szigorúan titokban tartották, a tlulaxiaknak sikerült megtéveszteniük szövetségi üzletfeleiket. A kellően alacsony áraknak, és a nagy keresletnek köszönhetően a mit sem sejtő nemeseket könnyedén meg lehetett etetni a használható emberi pótalkatrészek termesztésének meséjével. A lelkes kutatók azt remélték, hamarosan képesek lesznek ők is ilyesféle szervek előállítására alkalmassá tenni saját klónozó tartályaikat, ám egyelőre nem jutottak hozzá a fejlett biotechnológiához.
Mennyivel egyszerűbb volt begyűjteni a félreeső bolygók elfeledett lakosságát. Az emberrablásról soha senki nem fog tudomást szerezni. A foglyokat genetikai állományuk alapján gondosan katalogizálják.
Jelenleg azonban Keedair üzleti célkitűzéseit a poritrini rabszolgahiány határozta meg. Amíg tombol a járvány, sokkal több haszonnal kecsegtet az eleven foglyok leszállítása, kiknek testét nem szükséges feldolgozni...
Mikor a rabszolga-felhajtók a bogos mocsárvidék fölé értek, Keedair a műszerfalon megjelenő topográfiai térképre ütött az ujjával.
– Ereszkedj rá arra a széles patakra, és kövesd a folyását. Tapasztalataim szerint a legtöbb falvat az egymásba torkolló folyóvizek összefolyásánál építik fel.
Ahogy a jármű hirtelen csökkentette a magasságot, Keedair a vízben mozgó alakokra lett figyelmes: kígyószerű lényekre, melyek bambuszszerű nádak körül tekergőztek. A szárak tetején hatalmas narancsszínű virágok tátogatták duzzadt szirmaikat. Keedair örömmel nyugtázta, hogy nem sokáig kell itt maradnia ezen a förtelmes bolygón.
– Látok valamit, uram! – Hannem egy kinagyítót helyezett a pilótafülke ablaka elé, és néhány, mocsárba állított póznákon nyugvó kunyhóra mutatott.
– Ez megteszi, fiam. – Keedair üzent az övét szorosan követő többi rabszolga-felhajtó hajónak. – Mintha csak egy nemesember kertjéből szednénk le a gyümölcsöt.
A lápi falu nem tűnt túl kiterjedtnek. A kerek kunyhók falai nádból és sárból készültek, amit valamiféle üveges műanyag cementtel vontak be. Közöttük egypár antennát, tükröt és szélgyűjtőt lehetett kivenni, noha a buddiszlám hívők nem szívesen használtak fejlett technikát. Kétségesnek tűnt, hogy ez az egy falu megtölti majd a rakteret, Keedair azonban mindig optimistán közelített a dolgokhoz. Mostanában jól ment az üzlet.
Három rohamnaszád kísérte Keedair vezérhajóját, míg a tlulaxi emberrakományt szállító teherjárművek kissé lemaradva követték őket. Ryx Hannem nyugtalannak tűnt, ahogy a rabszolgafelhajtók rárepültek a falura.
– Biztos, hogy elégséges a fegyverzetünk, uram? Még sohasem vettem részt efféle rajtaütésben.
Keedair felhúzta az egyik szemöldökét.
– Zenszunikkal állunk szemben, fiam, akik a békesség hívei. Még annyi bátorság sem szorult beléjük, hogy visszaüssenek, mikor megtámadták őket a gondolkodó gépek. Nem hinném, hogy most verekedni kezdenének. Hidd el nekem, ennyi fogcsikorgatást és kéztördelést, amiben itt lesz részed, még sohasem tapasztaltál életedben. Egyszerűen szánalmasak.
Aktiválta a komcsatornát, és utasítást adott a begyűjtő csapatnak:
– Üssétek ki a póznákat a külső kunyhók alól, és döntsétek a vízbe az épületeket. Ettől majd kiszaladnak. Aztán bevethetitek a bénító sugarakat. – Hangja nyugodtnak, már-már unottnak hatott. – Elég időnk lesz hozzá, hogy összetereljük az értékesebbeket. Ha valamelyik súlyosan megsérülne, rakjátok a szervkészletezőbe, de jobb szeretném, ha sértetlen példányokkal térnétek vissza.
Hannem mélységes áhítattal bámulta a kapitányt. Keedair ismét belebeszélt a komcsatornába.
– Mindenki részesül a haszonból, az ép és egészséges férfiakért és szaporodóképes nőkért pedig külön jutalék jár.
A pilóták örömujjongásban törtek ki, aztán a négy rohamnaszád lecsapott a védtelen lápi településre. Az ifjú Hannem maga elé engedte a tapasztaltabb rabszolga-felhajtókat. Izzó sugaraikkal átvágták a magas póznákat, a roskatag kunyhók pedig beleborultak az iszapos vízbe.
– Na mire vársz? Tüzelj, fiam!
Hannem elsütötte fegyverét, találatával pedig szilánkokra zúzta az egyik vastag tartóoszlopot, és lenyírta a kunyhó oldalfalát, amitől azonnal lángra kapott a nád.
– Fölöslegesen rombolsz – jegyezte meg Keedair, és türelmetlensége ellenére nyugodtnak mutatta magát. – Nem szabad megsebesítened a falubelieket. Még arra sem volt alkalmunk, hogy szemügyre vegyük őket.
Ahogy azt megjósolta, a szánalmas Zenszunik kiözönlöttek a kunyhókból. Némelyikük hágcsókon vagy póznákon kúszott le ingatag csónakjaikba, melyek a viskókhoz kötözve várakoztak.
A falu végében sisteregve földet ért a két emberrakományt szállító teherhajó, s a súrlódástól felforrósodott burkolatuk alatt azonnal gőzzé vált a láp. Pontonok ereszkedtek ki, hogy a felszínen tartsák a járműveket, és rakodó rámpák nyúltak a füves buckák felé.
Keedair a fejvesztve futkározó embercsoportok felé irányította Hannemet. Egyesek belegázoltak a derékig érő vízbe, míg az asszonyok, ölükben gyermekeikkel a nádasba vetették magukat, a fiatalemberek pedig fejük fölé tartott kopjáikat lóbálták, amik inkább halászathoz, mint háborúskodáshoz tűntek alkalmasnak.
Az első tlulaxi rohamnaszádok óvatosan ereszkedtek le a talajra, és közben kieresztették széles talpakban végződő támasztékaikat. Mire Keedair bénítópisztolyával kiszállt az összetaposott buckára, társai már mind kiugráltak hajóikból, és gondosan célozva tüzeltek.
Előbb az egészséges férfiakat vadászták le, mivel őket lehetett a legmagasabb áron eladni a poritrini piacon, és mivel ők nehezíthették meg a rabszolgafelhajtók dolgát, amennyiben erre alkalmat adtak nekik.
Keedair átnyújtotta a fegyverét a vigyorgó, ugyanakkor megszeppent Ryx Hannemnek.
– Jobb, ha azonnal lőni kezdesz, különben nem részesülsz a haszonból.
Az Ishmael nevű fiú magabiztosan kormányozta csónakját a vízi utakon, s akadálytalanul haladt előre a patakok és csatornák szövevényes hálózatán. A nád magasan a feje fölé ért, még akkor is, ha felállt ingatag csónakjában. A nádszálak tetején viruló narancsszínű virágok cuppogó hangokat hallatva nyitogatták szirmaikat, hogy rögtön rázáruljanak a levegőben zsibongó szúnyogokra.
A nyolcéves Ishmael immár régóta önállóan járt el élelmet gyűjteni. Anyai nagyapja, aki magához vette őt szülei halála után, mindenre megtanította. Ishmael tudta, hogyan kell előkaparni az elrejtett karaa tojásokat, amikre még az óriási angolnák sem találtak rá.
Mostani élelemszerző útján nagyobb salátalevél-lelőhelyre bukkant, és két halat is fogott, melyek közül az egyikhez hasonlót még sohasem látott. Kosara zörgött és himbálózott, ahogy a benne foglyul ejtett mérges lények föl-le mászkáltak a fonott falakon, az apró résekből pedig tüskés fekete lábak kandikáltak elő. A fiú tizennyolc ökölnyi nagyságú tejbogarat is elkapott. A család ma jól bevacsorázhat!
Ám ahogy a falu közelébe ért, avatott kormányos módjára terelve csónakját a barna vízen, Ishmael duruzsoló hangokkal kevert kiáltozásra és jajveszékelésre lett figyelmes. Elektromos kisülések. Ishmael gyorsan, de óvatosan evezett tovább. A magas nádtól semmit sem láthatott.
Mikor befordult a holtágba, rögtön meglátta a rabszolgafelhajtók hajóit, akiktől régóta rettegett a törzs, és akik miatt ezt az elhagyatott helyet választották a letelepüléshez. Számos kunyhót ledöntöttek, míg mások lángban álltak. Ez lehetetlen!
A fiú kis híján felkiáltott, és nekirontott a támadóknak, de a józan ész azt parancsolta neki, hogy meneküljön. Ishmael csak nézte, ahogy a tlulaxi rabszolgafelhajtók sorra célba vették és leterítették bénítópisztolyukkal a falubelieket. Néhányan megpróbáltak elbújni a kunyhóikban, de a fosztogatók begázoltak utánuk a vízbe.
A Zenszunik házainak ajtaján nem volt zár, és odabenn sem rejtőzhettek el védett helyeken. Buddallah követőiként a békés egymás mellett élésre rendezkedtek be. Harmonthep települései között soha nem tört ki háború; Ishmael legalábbis még sohasem hallott ilyesmiről.
A szíve hevesen vert. A szörnyű hangzavar biztosan idecsalogatja majd az óriás angolnákat, jóllehet a ragadozók nap közben többnyire henyéltek. Ha a fosztogatók nem húzzák ki hamar a vízbe esetteket, az angolnák hatalmas lakomát csaphatnak belőlük...
A fiú még csak fel sem borzolta a víz felszínét, úgy evezett közelebb a rabszolgafelhajtók egyik hajójához. Látta, amint Taina nevű unokatestvére egy bénítósugártól eltalálva összegörnyed, aztán pár mocskos képű férfi megragadja, és egy széles fémtutajra hajítja a mozdulatlan testet.
Ishmael nem tudta, mitévő legyen. Füle zúgott – a dobhártyája mögött lüktető vért és a saját zihálását hallotta.
Aztán a fiú nagyapja, Weyop furakodott elő a kunyhók közötti tisztásra, és szembefordult a zűrzavarral. Az agg vezér egy póznára függesztett bronzgongot hozott magával, a falu szószólójának jelképeként. Ishmael nagyapja láthatóan nem félt, a fiú pedig nyomban megnyugodott. Bízott a bölcs emberben, aki mindig módot talált rá, hogy elsimítsák a vitákat. Weyop most is megmenti a falut.
Ám lelke mélyén Ishmael iszonyatosan rettegett, mivel érezte, hogy ezúttal nem fog ilyen simán elintéződni az ügy.
Ryx Hannem egészen tűrhető céllövőnek bizonyult. Miután leterítette az első áldozatát, lelkesen lövöldözött tovább. Keedair magában számolt, és igyekezett felbecsülni a fogás értékét, noha a végösszeget csak az után lehet kikalkulálni, ha már az összes öntudatlan test a hiberkoporsókban fekszik a hajók rakterében.
Semmiképp nem tudott együtt érezni ezekkel a Zenszuni fattyakkal.
Hannem észrevette az öreget, ahogy előrelép, és hangosan megjegyezte:
– Mégis, mit képzel ez, uram? – Az agg újra meg újra megkongatta a hoszszú rúdra akasztott bronzgongot. Hannem megcélozta a bénítópisztolyával. – Őt is elvigyük, uram?
Keedair tagadólag megrázta a fejét.
– Túl öreg. Nem érdemes pazarolni rá a muníciót.
Két tapasztalt rabszolgafelhajtó hasonlóképp gondolkodott. Kettétörték a törzsfőnöki botot, aztán a vízbe taszították az agg vezért, és hangosan felnevettek, mikor az elesett öreg átkozni kezdte őket a galachnak, az emberek egyetemes nyelvének törzsi szavakkal kevert sajátos dialektusában. A megalázott öregember aztán a partra úszott.
A hátramaradt falusiak sírtak és jajveszékeltek, az egészséges fiatalok többsége azonban már elkábítva feküdt a csónakokban. A vénasszonyok és maszatos gyerekek rikoltoztak, de meg sem próbáltak ellenállni. Keedair sokat sejtetőn Ryx Hannemre nézett.
Váratlanul egy kisfiú tört elő mögülük a nádasból, és rájuk ugrott keskeny csónakjából. Ágakkal dobálta meg Hannemet és Keedairt, s közben a nagyapját emlegette ordítozva. Keedair félrekapta a fejét. Egy kődarab kis híján eltalálta őt.
A fiú ekkor megragadta a csónakban heverő kosarat, és Hannemre hajította. A laza vesszőfonat szétpattant, s belőle tüskés lábú, csípős bogarak serege ömlött Hannem arcára és mellkasára. A másodpilóta halkan felvisított, és csapkodni kezdte a gusztustalan lényeket, és noha néhányat sikerült szétlapítania, a bogarak belemásztak a ruhájába. Az összepréselt testekből sűrűn folyó, tejszerű lé szivárgott, ami leginkább gennyre hasonlított.
Keedair kikapta Hannem kezéből a bénítópisztolyt, és rálőtt a kis bitangra. Mikor a fiú elesett, Keedair a másodpilótáját vette célba. Nem a legkellemesebb megoldást választotta, de így legalább Hannem mellett az agresszív, mérges rovarokat is mozgásképtelenné tette. Amint visszatértek a hajókra, a foglyokkal együtt a sebesült rabszolgafelhajtót is hiberkoporsóba helyezik. Keedair nem tudhatta, hogy a fickó belehal-e a csípésekbe, vagy csak rémálmok fogják gyötörni egész életében.
Odakiáltott a többi tlulaxinak, hogy gyűjtsék be az eddig leterített testeket, máskülönben nem lesz elég a két teherhajó. Nem is rossz fogás – gondolta magában. Végignézett a helybéli fiú mozdulatlan testén; a kis jöttment kétségkívül heves és meggondolatlan. Még sok borsot fog törni leendő gazdája orra alá.
Keedairt azonban ez nem különösebben érdekelte. Oldják meg a problémát a poritriniek. A kisfiú még ájultan és maszatosan is egészségesnek tűnt, jóllehet talán túlságosan fiatal ahhoz, hogy a többi rabszolgával összekerüljön. Ám mivel csak nyűgnek tekintette, Keedair a fiú eladása mellett döntött. Bosszúságot okozott neki, és ezért büntetést érdemel, különösen, ha Hannem végül eltávozik az élők sorából.
Az agg vezér a parton állt csuromvizesen, és buddiszlám szútrákat kiabált a fosztogatók felé, hogy rádöbbentse őket hibáikra. A vízen mozdulatlan testek úsztak arccal lefelé. Az elkeseredett falusiak póznákkal igyekeztek partra húzni a tetemeket, s közben mindvégig siránkoztak és jajveszékeltek.
Keedair hatalmas és fekete kígyószerű testeket látott a zaj felé siklani a szűk csatornákban. Az egyik kiemelte fejét a vízből, és előrekapott éles fogaival. Keedair megborzongott a vérszomjas vízi lény látványától. Ki tudja, miféle lények ólálkodnak még odalent?
Mivel szeretett volna minél messzebb kerülni a bűzös mocsártól, odaszólt a többieknek, hogy siessenek. Figyelte, ahogy berakodják a hajókba az újonnan szerzett rabszolgákat. Már alig várta, hogy újra makulátlanul tiszta járművének fedélzetén legyen. A vállalkozáson szerzett busás haszon mindenesetre kárpótolja majd a kellemetlenségekért.
Mikor mindennel elkészültek, visszamászott a hajójába, beindította a motorokat, és behúzta az iszapkéreggel borított stabilizátorokat. Mikor felemelkedett a fátyolos levegőbe, Tuk Keedair még egyszer lenézett a lápra, ahol az óriás angolnák épp hozzáfogtak a lakmározáshoz.
- - -
Az Elme irányítja a világmindenséget.
Tennünk kell róla, hogy ez az Emberé
legyen, és nem a Gépi változat.
FAYKAN BUTLER PRIMERÁS:
EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL
Zufa Cenva legtehetségesebb tanítványát választotta ki arra a feladatra, hogy a Giedi Prime-on fegyverként bevessék a kimekek ellen. Az erős és elszánt Heoma varázslónő láthatóan örült a kihívásnak.
Zufa a rossaki szirtvárosból koordinálta a Szövetségi Armada közreműködésével végrehajtandó bevetést. A fővarázslónő beharapta az ajkát, szemébe pedig könnycseppeket csalt a büszkeség.
Serena Butler váratlan és könnyelmű akciója szolgáltatta a szükséges ösztönzést ahhoz, hogy az Armada végre rászánja magát az ellencsapásra. A sok vita és kardcsörgetés közepette Xavier Harkonnen állt elő egy jól átgondolt és kivitelezhető haditervvel. Aztán meggyőzte hadtestparancsnokát, hogy őt jelölje ki a bevetés irányítására. Az íjvető-osztályú hadihajókból és a dárdaosztályú rombolókból álló osztag jelenleg a Rossak körüli pályán várta az indulási parancsot.
A gépi megszállók elleni első megtorló akcióval teljes és drámai sikert kellett elérniük, és nem elégedhettek meg néhány kisebb összecsapással. Minden bolygó hatással volt a többire, akár egy lánc szemei. Harkonnen tercerás fogja vezetni az Armada ütegét, katonái pedig Tio Holtzman vadonatúj hordozható zavarólövegeivel iktatják ki a robotok kulcsfontosságú létesítményeit.
Ugyanakkor egy varázslónőnek kell szembeszállnia a kimekekkel, akiknek emberi agyára nincs hatással a zavaróimpulzus. A bizonyítani vágyó Heoma habozás nélkül elfogadta a megbízatást.
A karcsú, huszonhárom éves fiatal nő elefántcsontfehér haja, mandula szemei és jellegtelen vonásai elleplezték az erejét és az elméjében kavargó energiákat. Ám Zufa nem csupán a nő szellemi képességeit ismerte; sokszor azt kívánta, bárcsak neki is ilyen, Heomához hasonlóan kedves és tehetséges lánya született volna. Heoma négy húga közül három már felvétetett a varázslónőtanoncok közé.
Zufa megállt kedvenc tanítványával szemben, és Heoma vállára helyezte a kezét.
– Ugye tisztában vagy vele, milyen sok függ most tőled? Tudom, hogy nem fogsz csalódást okozni nekem, sem az emberiségnek.
– Végrehajtok mindent, amire megbízást kaptam – ígérte Heoma. – Talán még többet is.
Zufa keblét büszkeség töltötte el. Mikor a nemes tartású Heoma beszállt az űrkompba, a fővarázslónő még utána kiáltott:
– Nem leszel egyedül. Lélekben mindannyian veled tartunk.
A felkészülés végső szakaszában Zufa szigorúan és megrovóan beszélt a legerősebb rossaki férfiakkal, amiért képtelenek bármivel is hozzájárulni a létfontosságú küzdelem sikeréhez. Csupán, mert nem rendelkeztek telepatikus képességekkel, még nem zárja ki, hogy más módon segítsék elő a győzelmet. A Giedi Prime elleni támadáshoz rájuk is szükség volt. A szoborszerűen kemény tekintetű fővarázslónő megszégyenítő szavaival végül elérte, hogy hatan testőrként Heomával tartsanak.
A rossaki férfiak magukkal vitték az Aurelius Venporttól beszerzett ajzószer és elmetompító fájdalomcsillapító készleteiket. Szigorú kiképzés során megtanították őket fegyverekkel bánni, s emellett a kézitusa elemeit is elsajátították. Ha eljön az idő, saját testi épségükkel mit sem törődve, mindenre elszánt harcosokként fognak küzdeni, hogy a fegyverként bevetett varázslónő kellően közel kerülhessen a kimekekhez. Venport nagy gonddal készítette el a gyógyszerüket, hogy a keverék hatására még a legszörnyűségesebb körülmények között is kitartsanak.
Miközben a vakító ívet húzó űrkompot figyelte, amint fedélzetén Heomával a bolygó körüli pályán várakozó dárda- és íjvető-osztályú hadihajók felé vette útját, Zufa elméjében a sajnálkozás és a reményteljes várakozás érzései kavarogtak. A magabiztosság és a kötelességtudat fala mögé igyekezett beterelni a háborgó gondolatokat.
Aurelius Venport lépett oda, és csendben megállt az oldalán, mintha ő sem talált volna szavakat. A férfi eléggé érzékeny volt ahhoz, hogy észrevegye Zufán a szomorúságot, melynek oka a legkedvesebb tanítvány távozása volt.
– Minden rendben lesz.
– Nem hiszem. De sikerülni fog.
Venport megértő szeretettel nézett kedvesére, ami áthatolt a nő tüskés felszínén.
– Tudom, azt szeretted volna, ha te magad lehetsz az első fegyver, kedvesem. Heoma kétségkívül tehetséges, te viszont mindegyiküknél képzettebbnek mondhatod magad. De ne feledd, hogy még nem heverted ki teljesen a vetélés gyötrelmeit, a gyengeség pedig veszélybe sodorhatja a küldetést.
– Ráadásul rám hárul a többiek oktatásának feladata is. – Zufa nézte, ahogy az űrkomp eltűnik a vékony felhőzet mögött. – Nincs választásom: itt kell maradnom, és tennem kell a dolgomat.
– Furcsa, de én is így éreztem magammal kapcsolatban.
Venport megjegyzésével Zufa eszébe idézte a könnyen rászedhető testőröket, a varázslónő pedig leplezetlen megvetéssel mérte végig partnerét. A férfi előkelő tekintete metszőnek, és józannak hatott, önállósága azonban idegesítette a nőt.
– Te miért nem jelentkeztél, hogy részt vegyél az akcióban, Aurelius? Vagy képtelen vagy az önzetlen tettekre, amik túlmutatnak a saját érdekeiden?
– A magam módján szolgálom az emberiséget. – Venport fanyar mosollyal reagált a vádra. – De tőled nem várom el, hogy ezt belásd.
A varázslónő nem tudott mit felelni erre, s ezért mindketten az üres égboltra meredtek, és jóval azután is az eget kémlelték, hogy az űrkomp elérte kijelölt úti célját.
- - -
Nem hiszek az úgynevezett „reménytelen ügyek”
létezésében – kizárólag az olyanokéban,
melyek híján vannak az odaadó híveknek.
SERENA BUTLER – A SZÖVETSÉGI PARLAMENT
ELŐTT ELMONDOTT BESZÉD
Sumi magnus derűlátó jelentése ellenére a Giedi Prime kisegítő pajzsgenerátor-állomása még közel sem volt kész.
Mikor Serena titkos csapata leszállt a sziklás és szeles északi-tengeri szigeten, egy egész napot arra kellett szánniuk, hogy az élelmet és a felszerelést a partra szállítsák, behatoljanak a laktanya épületeibe, és üzembe helyezzék az energiát szolgáltató helyi generátorokat. A zavarópajzsot a légkörbe juttató parabolaívű tornyok megfagyott csontvázakként magasodtak a kiszolgáló épületek között. Ám egyik rendszer sem működött.
Amint Brigit Paterson felmérte a helyzetet, a mérnöknő gondterhelt arccal lépett Serenához.
– A legjobb hír, amivel szolgálhatok, mindössze annyi, hogy nem lehetetlen befejezni a munkálatokat. – Aztán megvonta széles vállát. – A keretet és nehéz szerkezeti elemeket már felállították, az elemek nagyobb részét még be kell huzalozni. Az alállomásokat nem kötötték össze, a legfelső merevítőkre pedig még fel sem húzták a kábeleket.
A szélben nyöszörgő jeges-csúszós keresztfákra mutatott.
Serena nem irigyelte az önkéntest, aki majd felmászik oda, hogy létrehozza a nélkülözhetetlen kapcsolódásokat.
– Nem tudhatjuk, Xavier pontosan mikor ér ide az Armadával, de ha nem végzünk, mire a hajók ideérnek, akkor akár el sem érdemes kezdeni. Cserben hagyjuk őt, és a Giedi Prime-iakat is.
Brigit vésztanácskozásra hívta össze a mérnökeit.
– Elegendő mennyiségiű élénkítőt hoztunk magunkkal. Akár megállás nélkül is dolgozhatunk, amennyiben megvilágítjuk a munkaterületet.
– Akkor tegyétek ezt! – felelte Serena. – És nyugodtan hívjatok minket, ha segítő kézre lenne szükségetek. Wibsen parancsnok néhány nap nyugalomra számított, de ha kell, kirázzuk majd a kabinjából, hogy tegye hasznossá magát.
Brigit kényszeredett mosollyal felelt.
– Ezt megnézném.
Egy héten át zavartalanul dolgozhattak. A gondolkodó gépek nem fedezték fel, hogy beosontak a védvonalak mögé, és arról sem volt sejtelmük, mire készülnek. A csapatnak néhány kisebb zúzódás árán sikerült elvégeznie a legveszélyesebb műveleteket. Mikor – legalábbis az ütemterv szerint – kilencven százalékát teljesítették az előirányzott munkálatoknak, Brigit Paterson közölte, hogy a hátralévő lépések igénylik a legtöbb időt.
– Elemről elemre végig kell járnunk a szerkezetet, hogy megeddzük az áramköröket. A közvetítő állomások rendeltetésükből kifolyólag tönkreteszik a bonyolult géláramköröket. Be kell biztosítanunk, hogy a rendszer legalább öt másodpercen át működjön, mikor bekapcsoljuk.
Serena az ajkába harapott, és bólintott.
– Igen, ez nagyon jó lenne.
– És ha túl feltűnően végezzük a próbákat – folytatta Brigit –, az átkozott gépek rájöhetnek, mire készülünk. Fölöttébb kényes folyamat lesz.
– Mennyi idő kell hozzá? – érdeklődött Ort Wibsen, aki már alig bírta idegekkel a várakozást.
– Egy hét, ha minden jól megy. – Brigit összevonta a szemöldökét. – Tíz nap, ha bármi elromlik, és meg kell javítanunk.
– Az Armada legkorábban nyolc nap múlva érhet ide – szólalt meg Serena.
– Feltéve, hogy Xavier az üzenetem kézhezvételétől számított két nap alatt megszervezte, és útnak indította az üteget.
– A Szövetség berkein belül az ilyesmi teljességgel kizárt – jegyezte meg morogva Wibsen. – Értekezlet értekezletet követ majd, aztán ebédszünetet tartanak, hogy jól belakva újabb értekezletet hívjanak össze.
Serena felsóhajtott.
– Remélem, Xavier képes kiküszöbölni ezt.
– Aha – mondta Wibsen –, én meg abban reménykedem, hogy a robotok önként és dalolva távoznak a Giedi Prime-ról... de erre baromira kevés az esély.
– Egy pillanatig se álljatok le! – kérte Brigit Patersontól Serena, és eleresztette füle mellett a veterán borúlátó megjegyzését. – Wibsen parancsnokkal ismét útnak indulunk a blokádsértővel. Megpróbálunk átsiklani az érzékelő hálózaton, hogy kapcsolatba lépjünk az érkező Armadával. Xaviernak értesülnie kell a tervről, hogy tudja, mire számítson. Az ütemterv ismeretében összehangolhatjuk a támadást.
Wibsen vadul köhögni és harákolni kezdett.
– Jobb, ha Pinquer Jibbet is magunkkal visszük, hátha valakinek át kell vennie a blokádsértő irányítását.
A göndör hajú Jibb bizonytalanul Serenáról az agg veteránra, majd a vezető mérnökre nézett.
– Nem lenne szerencsésebb, ha a parancsnok egyszerűen itt maradna?
A veterán a fagyott talajra köpött.
– Egy frászt! Egyáltalán nem valószínű, hogy segítségre lesz szükségem.
– Ha te mondod – felelte Serena, és elfojtott egy mosolyt. – Brigit! Ugye észlelitek, ha az Armada a rendszerbe ér?
– Lehallgatjuk a gondolkodó gépek kommunikációs hálózatát. Úgy hiszem, a robotok rögtön csivitelni kezdenek, amint megjelenik az első Szövetségi hadihajó. – Brigit a csapatára nézett, és keserűen elmosolyodott. – Igen, tudni fogunk róla.
A blokádsértő ismét a víz alá merült, és a hideg mélységekben cirkálva hagyta el a jég fojtásában didergő északi tengert. Wibsen hátranézett válla felett, és filozofikusan megjegyezte:
– Mikor belefogtunk az akcióba, azt hittem, egy őrülttel állok szemben, Serena Butler.
– Őrült lennék, amiért megpróbálok segíteni ezeken a szerencsétleneken?
– Dehogy... azért, mert még egy esélyt adtál nekem.
Ort Wibsen saját térképe szerint, melyet akkor készített, mikor hajójával behatolt a légkörbe, a robotoknak a bolygót körülvevő érzékelő-hálózata több ponton is átjárható volt. Az északi szélesség negyvenedik fokánál emelkedtek ki a nyílt tengerből, hogy a vékony felhőtakarón áthaladva az álcázott jármű viszonylag jó eséllyel elkerülhesse a felszínen, vagy a bolygó körüli pályán cirkáló gépi őrszemeket. A megfigyelő csoportok rendszertelenül felvillanó, láthatatlan reflektorokként pásztázták a nyílt égboltot.
– Most csendben megpihenünk itt – szólalt meg a veterán, és egy újabb köhögési rohammal küszködve úgy csapott rá a mellkasába operált gyógyszerbefecskendezőre, mintha egy bosszantó rovart akarna elpusztítani. – Addig várunk, míg teljes biztonsággal ki nem ismerem a rendszerüket.
– Egy dolog biztosra vehető a gondolkodó gépekkel kapcsolatban – szólalt meg zaklatottan Pinquer Jibb. – Kétségtelenül kiszámíthatóak.
A kimekek ezzel szemben kiszámíthatatlanok.
Alig egy órával később gyors robot fullánkerek repültek rá a félig víz alá merült blokádsértőre. Wibsen cifrán elkáromkodta magát, aztán köpetnyi skarlátvörös vért köhögött fel a tüdejéből.
– Tizenegy! – kiáltott fel Pinquer Jibb a lokátorképernyő mögül. – Hogy találtak ránk?
– Hogy nem vetted észre őket? – vágott vissza Wibsen. – A víz alól bukkantak fel, akárcsak mi!
Serena a képernyőn figyelte, ahogy a robotvezérlésű elfogó vadászok körülveszik a hajót. Aktiválta a blokádsértő jobb oldali fegyverzetét, és lőni kezdett a közelítő fullánkerekre. Egyet eltalált, másodszorra viszont célt tévesztett. Fegyverzeti tiszti kiképzésben sohasem részesült. Ha esélyt láttak volna rá, hogy harcolniuk kell, eleve nem vállalkoztak volna a beszivárgásra.
– Ülj a vezérlőműhöz, Jibb, és készülj a felszállásra! – Wibsen feltápászkodott a pilótaülésből. – A pokolba is! Nem fognak ilyen könnyen elbánni velünk.
Vaskos ujjával a másodpilótára bökött.
– Használd ki az első adandó alkalmat, amint kiértem... és ne tétovázz!
– Mégis, mire készülsz? – kérdezte Serena. Az agg veterán nem válaszolt, hanem végigrohant a fedélzeten, és beugrott az egyetlen mentőkabinba.
– Mire készül ez? – értetlenkedett Jibb.
– Most nincs időnk hadbíróság elé állítani. – Serena képtelen volt elhinni, hogy a veterán egyszerűen otthagyja őket a prédaéhes gondolkodó gépeknek.
Wibsen lezárta a mentőkabin fedélzeti nyílását, és felvillantak körülötte a zöld fények, melyek azt jelezték, hogy járműve indulásra kész.
Serena újabb sorozatot adott le a jobb oldali löveggel, mivel kizárólag ezzel tudott a támadásba lendült gondolkodó gépekre célozni. Harcképtelenné tett még egy hajót, a kimekek és a robotok azonban együttes erővel tüzeltek a blokádsértőre, és egy jól irányzott lövéssel felszakították a lőnyílásokat. Serena rémülten nézte a villódzó és szikrázó műszerfalat, melynek végül minden rendszere felmondta a szolgálatot.
Wibsen mentőkabinja imbolyogva, fülsiketítő dörgés kíséretében lőtt ki, akár egy ágyúgolyó. A gyorsmozgású, vastagon páncélozott lövedék süvítve zúgott el, szinte a vízfelszínt súrolva. Az agg veterán a vészfrekvencián üzent:
– Ne aludjatok! Nyomás!
Pinquer Jibb beindította a hajtóműveket, és felkészült a levegőbe emelkedésre. A hajó lassú csíkot húzott maga után a vízben.
Wibsen igyekezett a robot célpontok felé irányítani a mentőkabint. Az esetleges végzetes robbanás túlélőinek kimenekítésére tervezett járművet vastag páncélzattal és fémtörzzsel építették meg – és mikor belecsapódott a legközelebbi ellenségbe, egy pillanat alatt szétszaggatta a kimek hajót, és belefúródott a nyomában haladóba. A megrongálódott, füstölgő mentőkabin aztán megállapodott a süllyedő roncsok között.
Serena odakiáltott Jibbnek.
– Gyerünk! Indulás!
Jibb megnövelte a felhajtóerőt, a blokádsértő pedig kiemelkedett az óceánból, és az égbolt felé vonszolta magát. Felszállás közben Serena a vízfelszínt mutató leképezőt figyelte.
A gondolkodó gépek két járművének roncsai között kinyílt a mentőkabin ajtaja. A megviselt, ugyanakkor még mindig elszánt Wibsen lépett elő belőle. Körötte füst és gőz gomolygott a levegőben, és három feldühödött kimek száguldott feléje tajtékot verve.
Az agg veterán a zsebébe nyúlt, és egy fakószürke gömböt hajított a hozzá legközelebb eső kimek járműre. A robbanás hátrataszította az ellenfelet, az egyensúlyát vesztett Wibsent pedig belökte a mentőkabin fedélzeti nyílásán. A veterán támolyogva egyik kezébe fogta puskáját, és impulzus-lövedékekkel kezdett tüzelni, ám a három kimek ráugrott a fullánkerekből. Serena elszörnyedve figyelte, ahogy a tagolt gépvégtagok darabokra szaggatják az agg veteránt.
– Kapaszkodj! – Kiáltotta Jibb, de elkésett vele. Serena látta, amint a robot járművek nehéz fegyvereikkel becélozzák a menekülő blokádsértő röppályáját.
– Nem tudom...
A becsapódás ereje a szemközti falnak lökte Serenát. A robbanás kitépte helyéből a hajtóművet. A jármű orral a tenger felé fordult, Jibb pedig képtelen volt fékezni a zuhanást. A blokádsértő úgy csapódott a hullámok közé, akár egy hatalmas, kormányozhatatlan szán, s mögötte fehér tajték kavargott. Víz kezdett beszivárogni a törzs repedésein.
Serena a fegyverszekrényhez rohant, és felkapta saját impulzus-puskáját. A vállára vette a fegyvert, noha korábban soha nem fogott a kezébe ehhez hasonlót, és felkészült, hogy megvédje magát. Pinquer Jibb egy másik fegyvert vett magához a tárolóból.
A kimekek úgy törtek be a mozgásképtelen hajóba, akár az ütköző torpedók. Egy percet sem vesződtek a fedélzeti nyílásokkal, hanem átvágták magukat a hajótörzsön, és prédájukat mielőbb megkaparintani igyekvő ragadozók módjára törték át a központi fülke falát.
Jibb tüzet nyitott, amint az első ezüstös kar benyúlt a felrepedt falon. Az impulzus-lövedék megrongálta a végtagot, de gellert kapott, és szándékolatlanul még nagyobb rést ütött a megsérült falon.
A felső fedélzeti nyílás felől újabb kimek jutott be, miután felfeszítette a páncélzatot, és talpra érve leugrott a kabin padlózatára. Serena kilőtt rá egy impulzus-lövedéket, és megperzselte a test magját. Másodszorra szerencsés véletlen folytán sikerült eltalálnia az agytároló edényt. Aztán egy még hatalmasabb kimek tuszkolta be magát a fenti nyíláson, felkapta a megbénult géptestet, és pajzsként tartotta maga elé, miközben Serena további sorozatokat adott le felé impulzus-puskájából.
Pinquer Jibb mellett egy pincebogárra emlékeztető kimek igyekezett kitágítani a törzsön keletkezett rést. A másodpilóta megperdült, és lőni kezdte a gépszörnyeteget, de a kimek abban a pillanatban előrelendítette hegyes karomban végződő karját. Jibb elejtette a fegyverét, ahogy a robot végtagja dárdaként ütötte át a mellét. Az egyenruhát vörösre festette a kiömlő vér.
Az alakváltoztató gépkar hegyes végéből hirtelen karomszerű ujjak nőttek ki, és mikor a kimek kitépte a kezét áldozata mellkasából, markában a vértől csöpögő szívet tartotta, majd felemelte, akár egy trófeát.
A legnagyobb kimek felülről Serenára hajította halott társa működésképtelen géptestét. A súlyos szerkezet a földre taszította, megvágta és összezúzta a lányt. Serena a fedélzethez szegezve mozdulni sem tudott.
A bogárszerű kimek vértől csöpögő, dárdaszerű végtagjával végül szétfeszítette a törzsön támadt rést, és Jibb tetemét átlépve; csörömpölve benyomakodott. Serena fölé emelte két, ugyancsak kihegyezett elülső végtagját, de mielőtt lesújthatott volna, a legnagyobb kimek ráordított.
– Ne öld meg mind a kettőt, különben nem lesz mit adnunk Erasmusnak. Azt kérte, vigyük el neki a giedi ellenállás egyik bátor harcosát. Ez épp megfelel.
E vészjósló szavak hallatán Serena ereiben megfagyott a vér. Valami azt súgta neki, sokkal jobban járt volna, ha elesik az összecsapás során. A karján, bordái közt és bal lábán esett sebekből a fedélzet padlójára folyt a vér.
Jibb gyilkosa kitépte a lány kezéből az impulzuspuskát, miközben a nagyobbik kimek leemelte róla a tehetetlen géptestet. Aztán kinyújtotta fogókarját, és hajlékony fémmarkával megragadta őt. A Titán leemelte a lányt a fedélzetről, majd csillogó optikai érzékelőszálaihoz közelítette az arcát.
– Milyen bájos. Még ezer év elteltével is lenyűgöz a szépség. Bárcsak ismét ember lehetnék, akkor nyíltan kimutathatnám a csodálatomat. – Érzékelői gonoszul megvillantak. – A nevem Barbarossa. Sajnálom, hogy el kell küldenem téged Erasmusnak a Földre. A te érdekedben remélem, hogy izgalmasnak talál.
Gigantikus kalitkára emlékeztető, éles ezüst végtagok fogták körül. Serena hiába küszködött, nem tudta kiszabadítani magát. Jól ismerte Barbarossát, az óbirodalmat megdöntő őszsarnokok egyikét. Mindennél jobban szerette volna elpusztítani, még ha a saját életét is kell feláldoznia ezért.
– Omnius egyik hajója holnap indul a Földre. Elintézem, hogy te is rajta legyél – jelentette ki Barbarossa. – Elfelejtettem volna megemlíteni? Erasmus laboratóriumokat tart fenn, ahol... érdekes... kísérleteket végez.
- - -
A bennem rejlő lehetőségeknek nincs határa.
Egy egész világmindenséget képes vagyok magamba foglalni.
OMNIUS TITKOS ADATTÁRA, SÉRÜLT FÁJLOK
Átfogó operációs programján belül az újonnan üzembe helyezett Giedi Prime-Omnius az ismert világmindenség háromdimenziós térképét tanulmányozta. Az aprólékosan kidolgozott modellt kiterjedt archívumi kutatások, érzékelőkből kinyert adatok, valamint valószínűség-számításon alapuló feltételezések és elemzések egybevetésével szerkesztették meg.
Végtelen számú lehetőséget figyelembe véve.
Az új Omnius másolat csillapíthatatlan tudásszomjjal vizsgálgatta egymás után az örvénylő csillagködöket, az óriás napokat és a különféle bolygókat. Elegendő idő és kitartó erőfeszítések árán mindegyik az Összehangolt Világok hálózatának része lesz.
Hamarosan megérkezik a következő frissítőhajó, hogy megközelítő megfeleltetési szintre hozza a többi bolygószintű örökelmével. Azóta nem tudta összehangolni magát, mióta aktiválták itt a Giedi Prime-on. A Giedi-Prime-Omnius hamarosan másolatot készíthet izgalmas ötleteiről, hogy megossza azokat a többi örökelme-klónnal. Terjeszkedés, hatékonyságnövelés... annyi a tennivaló! A Giedi Prime meghódítása újabb tégla a gépek kozmikus birodalmának épületében. A folyamat elkezdődött, és hamarosan felgyorsul.
A néhai magnus fellegvárának kibernetikus magjában fészkelő Omnius figyelőkutasza által készített képsorokat töltött fel elméjébe: lángoló romokról, kínpadra vont embergyerekekről, a lakosság fölöslegesnek ítélt tagjaiból rakott mérhetetlen nagyságú máglyákról rögzített felvételeket. Tárgyilagosan megvizsgált minden képet, magába fogadta és feldolgozta az információt. Egykor, sok évszázaddal ezelőtt, Barbarossa módosított programja megtanította a gondolkodó gépeket a győzelem élvezetére.
A Giedi Prime számos többemeletes üzemét használatba vették, akárcsak a bányászhajókat és más létesítményeket. Barbarossa merész vállalkozásba fogott, mikor megpróbálta a gondolkodó gépek szolgálatába állítani az emberek ipari központjait. Az új örökelme pedig olyasmit fedezett fel ezekben a gyárakban, ami érdekes kapcsolódásokra és szédületes lehetőségekre hívta fel a figyelmét.
Az emberek újfajta, nagy hatótávolságú űrszondát terveztek meg és kezdtek el építeni, mellyel távoli bolygókat lehetett felderíteni. Az ilyen szondákat könnyedén átalakíthatnák a gondolkodó gépek követeivé, a számítógépes örökelme új alállomásaivá.
A galaktikus térkép segítségével Omnius kikalkulálta, hogy a csillagközi távolságok megtételéhez még ezeknek a nagy gyorsulású gépszondáknak is tekintélyes idő szükséges. Végigpásztázta a „Szövetségen Kívüli Bolygókként” megnevezett területet, melyet eddig sem a gépek, sem az élősdi emberek nem követeltek maguknak. Oly sok csillagrendszert kell még felderíteni, meghódítani és hasznosítani, a giedi szondák prototípusai pedig lehetővé teszik a feladat végrehajtását. Az új örökelme páratlan esélyt látott ebben – és az egymáshoz igazított számítógépek ugyanígy fogják megítélni a helyzetet minden összehangolt világban.
Ha sikerülne elhintenie a saját örökelméjében megfogant magot, számtalan lakatlan bolygón nyílna alkalom önellátó gyárak létrehozására, melyek automatizált infrastruktúra megteremtésére használhatnák fel a helyi erőforrásokat, és a gondolkodó gépek hídfőit verhetnének le az eddig kiaknázatlanul maradt régiókban. A hatás a száraz taplóra hulló szikraözönéhez lenne hasonlatos, a hrethgirek pedig képtelenek lennének gátat szabni Omnius terjeszkedésének. A hódítás vágya az örökelme alaptermészetéből fakadt.
A fenntartó robotok csapata Omnius burokkal védett magja körül várakozott szolgálatra készen. Az új örökelme újító ötletétől felbuzdulva jelzett az egyiküknek. A rendszerek aktiválódtak, és a robot készséggel várta az utasításokat.
Heteken át, amíg Barbarossa leigázta és újjáépíttette a Giedi Prime-ot, Omnius bonyolult, nagy hatótávolságú szondák legyártására fogta be a fenntartó robotokat, és a szondákba saját elméjének és agresszív személyiségének gyökérmásolatát építtette bele.
Célba értükkor a szondák működésbe hozzák automatizált rendszereiket, mindegyik bolygón önellátó üzemeket építenek, melyek aztán további fenntartó robotokat gyártanak... a gépesített gyarmatok a főbb Összehangolt Világoktól és a Nemesek Szövetségének bolygóitól egyaránt nagy távolságokban létesülnek. Habár a gépek lényegében bármely bolygón megtelepedhetnének, a kimekek ragaszkodtak az emberi életre alkalmas világokhoz. Jóllehet a meddő világok kevesebb gondot jelentenek, az örökelme mindkét megoldás előnyeivel tisztában volt.
Mikor elkészültek a szondák, Omnius figyelőkutaszai közreműködésével nézte a kilövések forgatagát – egy időben ötezer szonda emelkedett el a talajtól, hogy programjuknak megfelelően szétszóródjanak a galaxis legtávolabbi szegleteiben, még ha az utazás évezredekbe telik is. Az idő nem számít.
A buborék alakú tömör egységek tündöklő zöld fénycsíkokat húztak maguk után, s ragyogásuk betöltötte az egész égboltozatot. A megfelelő majdani időpontokban Omnius egyenként újból kapcsolatba lép mindegyikkel.
A gondolkodó gépek képesek voltak bármilyen hosszú távú tervek kidolgozására – és kivitelezésére. Mire az emberek eljutnak ezekbe a távoli csillagrendszerekbe, Omnius már régóta ott lesz.
És várni fogja őket.
- - -
Minden emberi lény egy időgép.
ZENSZUNI TŰZKOLTÉSZET
Szelim lekuporodva várta a sivatagban tomboló újabb heves homokvihar elültét. Várt, a számkivetett fiúnak hónapok óta otthont adó ősrégi botanikai kísérleti állomás biztonságában. Errefelé kizárólag az időjárás változott.
A fergeteg hat napon és éjszakán át dühöngött, kavarta fel a port és a homokot, mígnem a sűrű homokfellegeken csupán homályos derengésként tűntek át a nap sugarai. Szelim hallgatta, ahogy a dúló szelek visítva csapkodták az előre gyártott elemekből épített robusztus falakat.
A fiú egyáltalán nem félt. Védett helyen, biztonságban tudhatta magát... noha kissé unatkozott.
Életében először képes volt gondoskodni önmagáról, s nem a falusiak kénye-kedve szerint kellett gürcölnie azért, mert nem ismerte a szüleit. Szinte felbecsülni sem tudta a hatalmas vagyont, ami a birtokába került, és az Óbirodalomból hátramaradt furcsa szerkezetek roppant tárházát is épp csak elkezdte végigböngészni.
Eszébe jutott, mikor köpönyegforgató barátjával, Ebrahimmal és a többi Zenszunival, többek között Dharthával és a naib Mahmad nevű fiával a sivatagban gyűjtögettek. Szelim egyszer egy göbbé olvadt nyomtatott áramkörre akadt, mely kétségkívül egy felrobbant hajóról származott. A homok addigra szokatlan, színpompás ékszerré csiszolta a felületét. A fiú Glyffának szerette volna ajándékozni a csecsebecsét, annak az asszonynak, aki alkalomadtán a gondját viselte. Ám Ebrahim kikapta a kezéből a borostyánkőre emlékeztető alkatrészt, és odarohant Dhartha naibhoz, hogy megkérdezze tőle, megtarthatja-e a kincset. A naib megtagadta a kérést, elvette és egy hulladékkereskedő számára összegyűjtött halomba hajította az összeégett áramkört. Szelimre egyikük sem gondolt...
Mégis, ahogy lassan vánszorogtak az itt eltöltött hetek, a fiú egyre inkább társtalannak érezte magát. Nap mint nap kiült az összekarcolt ablakokhoz, és figyelte az elcsendesülő viharokat, és a mesés árnyalatokban tündöklő vérvörös naplementéket. Nézte a finoman ívelt dűnéket, melyek egész a szemhatárig húzódtak a homokóceánban. A végtelenig elnyúló magaslatok éppúgy alakultak, akár az élőlények, lényegüket tekintve azonban semmit nem változtak.
Valószínűtlennek tűnt, hogy a végeláthatatlan pusztaságban valaha egy másik emberi lényre bukkanna. Buddallah azonban bizonyosan jelt ad neki, és közli vele, hogy miféle feladatot hivatott elvégezni. Szelim azért imádkozott, hogy mielőbb meglássa a jelet.
A fiú ideje nagy részét az állomás belsejében töltötte egyszemélyes játékokkal, amiket még kisgyermekkorában tanult. A falubeliek, akik tucatnyi nemzedékkel azelőttre, a vándorok Arrakisra érkezését megelőző időkig vissza tudták vezetni a származásukat, kiközösítették őt.
Mióta lábra állt, Zenszunik egész sora nevelte, de egyikük sem volt hajlandó befogadni őt a családjába. Világ életében lobbanékony és tetterős legénynek ismerték. Bármely édesanya elviselte volna a csínytevéseit, Szelimnek azonban nem volt édesanyja. Az Arrakison, ahol a fennmaradás sokszor egy hajszálon függött, csupán kevesen mutattak hajlandóságot rá, hogy olyasvalakivel törődjenek, aki látszatra semmit sem fog elérni az életben.
Egyszer véletlenül kilöttyintett egy kevés vizet – egy személy napi fejadagját –, miközben egy raktárfülkében szorgoskodott. Büntetésképp Dhartha naib két napig megvont tőle minden nedvességet, hogy megtanítsa a rendre, amennyiben a fiú a törzs tagjai közé óhajtott tartozni. Ám Szelim sohasem tapasztalta, hogy bárki mást, aki ehhez mérhető vétséget követett el, hasonló büntetéssel sújtottak volna.
Mikor elérte a nyolc szabvány éves kort, Szelim felfedezőútra indult a szirtek és sziklák közé, ahol gyíkokra vadászott, szívós gyomokat és ehető gyökereket gyűjtött. Miközben a nyílt terepen bóklászott, váratlanul homokvihar kerekedett, mely homok- és kőporfellegeket zúdított a hegyekre, a kisfiút pedig a sziklák közé kényszerítette. Szelimnek eszébe jutott, mennyire félt akkor, a két napos magányban. Mikor végül visszavánszorgott a szirti településbe, ahelyett hogy a falubeliek fellélegezve fogadták volna, kiderült, hogy egyetlen Zenszuninak sem tűnt fel a hiánya.
Ebrahimnak, a nagy tiszteletben álló törzsfő fiának ugyanakkor túl sok testvére volt ahhoz, hogy rá is figyeljenek. Talán ezt akarta ellensúlyozni azzal, hogy folyton bajba keveredett, és a naib rendelkezéseinek rendszeres megszegésével tette próbára rokonai tűrőképességének határait, ugyanakkor ügyelt rá, hogy a lelencgyerek is mindig vele legyen ilyenkor, hogy tudja kire kenni rakoncátlan tetteit.
Nem kívánatos csibészként Szelim soha nem ismerhette meg az igaz bajtársiasság mibenlétét. Mindig fenntartások nélkül elfogadta Ebrahim mesterkedéseit, és eszébe sem jutott, hogy a másik fiú esetleg kihasználja őt. Szelim nehezen tanulta meg a leckét, és csupán az után fogta fel a lényegét, miután száműzték őt a sivatagba, hogy ott pusztuljon el.
Ám életben maradt. Meglovagolta Shaitant, Buddallah pedig erre a biztonságot nyújtó helyre vezérelte őt...
Miközben az elhúzódó viharok tétlenségre kényszerítették, Szelim elhatározta, hogy felderíti a kutatóállomást. Végigtanulmányozta a bonyolult szerkezeteket és feljegyzéseket, de semmit nem értett az ősi technikából. Hozzávetőlegesen felfogta miféle célt szolgálhattak a rendszerek, arra azonban nem sikerült rájönnie, miként hozhatná újra működésbe az óbirodalom tudósai által idetelepített gépezeteket. Mivel az állomás immár több száz, vagy talán több ezer éven át érintetlen maradt, azt is ki kell bírnia, ha egy hozzá nem értő, kíváncsi fiatalember kontárkodik köztük egy kicsit...
Némelyik akkumulátor cella még ma is működésképes, noha szinte teljesen lemerült állapotban volt, Szelimnek pedig sikerült bekapcsolnia a műszerfalak villódzó kijelzőit. Végül véletlenül megtalálta a módját, hogyan aktiválja a holonaplót, mely egy furcsa ábrázatú, kerek szemű és sápadt férfi feljegyzéseit tartalmazta. Az arcberendezése olyan szokatlannak hatott, mintha egy egészen más emberfajhoz tartozott volna. A birodalmi tudós tündöklő ruhát viselt, melynek néhány darabja fémből készült, másokat pedig idegenszerű mintázatok díszítettek. Több tudóssal együtt az Arrakison állomásoztak, hogy felderítsék a bolygó természeti kincseit, és megállapítsák, alkalmas-e a vidék a gyarmatosításra. Ám a terület érdektelennek bizonyult.
– Az utolsó naplóbejegyzést készítem – mondta a vezető tudós archaikus galach dialektust használva, mely kis híján érthetetlennek hangzott Szelim számára. Ötször kellett végighallgatni a felvételt, mire kihámozta a lényegét.
– Habár nem sikerült maradéktalanul teljesítenünk a megbízatásunkat, szállítóhajó érkezett értünk a helyi űrkikötőbe. A kapitány a Birodalmat felkavaró zűrzavarról és lázongásról hozott híreket. Zsarnokok juntája ragadta a kezébe a minket szolgáló gondolkodó gépek irányítását, és a segítségükkel megdöntötte a galaktikus kormány hatalmát. Kultúránk elveszett! – Mögötte a többi tudós sustorgott egymás között zaklatottan. – A szállítóhajó kapitányának napokon belül tovább kell indulnia. Ennyi idő alatt nem tudjuk befejezni a felméréseket, de haladéktalanul el kell hagynunk a helyszínt, mivel a zavargások miatt az egész Birodalomban kétségessé válhat a bolygóközi utazás lehetősége.
Szelim a zavart tekintetű, üveges szemű kutatók csoportját figyelte.
– Időbe telhet, míg a politikai vezetőknek sikerül elrendezniük a vitát, és az élet visszatérhet a megszokott keretek közé. Egyikünk sem szeretne itt ragadni ezen a szörnyűséges helyen, s ezért mindannyian távozunk az állomásról, miután lezárjuk a rendszereket. Egyébként sem sok felfedeznivaló maradt ebben az arrakisi pusztaságban, ám visszatértünk esetére biztosítottuk, hogy minden rendszer működőképes állapotban várjon minket, még akkor is, ha a megszakítás néhány évig eltartana.
Mikor a felvétel véget ért, Szelim kuncogni kezdett magában.
– Hát, jó néhány évig eltartott!
Ám az ezredévvel ezelőtt összedőlt Birodalom tudósai nem feleltek, hanem mintha a felderítetlen jövőt kémlelték volna elmerengve. Szelim szerette volna megosztani valakivel a jókedvét, de nem tehette. Még mindig a sivatag foglya volt.
Mindenesetre módot talál rá, hogy elmeneküljön.
- - -
embertársainkba vetett hitünk növekszik.
XAVIER HARKONNEN –
KATONÁI ELŐTT ELMONDOTT BESZÉD
Hét nap.
Brigit Peterson nem számított rá, hogy ilyen hamar végezhetnek, de csapata serényen dolgozott. Kétszer ellenőrzött minden munkafázist, nehogy észrevétlenül maradjon egy esetleges hiba. Egy egész bolygó sorsa forgott kockán.
Serena becsléséhez képest némileg korábban teljesítették feladatukat a mérnökök.
Miután a legnagyobb elővigyázatosság mellett kipróbálták a zavarópajzs rendszert, és minden elemét üzemképesnek találták, a végletes precizitást megkövetelő Brigit Paterson engedélyt adott embereinek, hogy néhány órát pihenjenek. Néhányan a kunyhók plázablakain át bámulták a fagyos szürke eget; másokat rögtön elnyomott az álom, mintha hibernáló kamrába helyezték volna őket.
Az Armada végül a kilencedik nap hajnalán érkezett meg.
A lehallgató rendszer, amit napokkal azelőtt kapcsoltak rá Omnius érzékelő hálózatára, mindenünnen riadójelzéseket fogott. Brigit felköltötte a csapatát, és közölte velük, hogy a Szövetségi flotta behatolt a rendszerbe, készen arra, hogy visszavegye a Giedi Prime-ot. Remélte, hogy Serenának sikerült eljutnia, hogy közölje velük, mire számíthatnak.
A kimekek kétkedőn és megvetően fogadták a hírt, hogy az állatias emberek ténylegesen idemerészkedtek, hogy szembeszálljanak velük, miközben Omnius helyi megtestesülése elemezte az adatokat, és előkészítette a megfelelő válaszcsapást.
A gondolkodó gépek flottája bolygó körüli pályán járőröztetett néhány nagyobb cirkálót, a robot hadihajók többsége azonban odalent állomásozott, hogy besegítsen a helyi lakosság leigázásába. Most, hogy a Szövetségi Armada közeledett feléjük, a Giedi Prime-Omnius parancsokat adott ki a számítógépes hálózat közvetítésével. A robot csatahajók beindították hajtóműveiket, és készen álltak arra, hogy általános, összehangolt csapást mérjenek a hrethgir betolakodókra.
Brigit Paterson a terveket hallván elmosolyodott.
A szeles, sziklás szigetet bámulta elgondolkozva, mikor a helyettese odasietett hozzá.
– Nem kellene aktiválnunk a zavarópajzsokat? Mindjárt megindul a támadás. Mire várunk még?
Brigit felnézett rá.
– Arra várok, hogy a beképzelt robotok besétáljanak a csapdámba.
A félkész létesítmény kezdetleges képernyőin figyelte, amint a kolosszális hadihajók százai emelkednek el a talajtól az űrkikötőkben, melyek az első csapás alkalmával kerültek a hódító gépek kezébe. A hatalmas gépesített járművek elképzelhetetlen tűzerővel lettek felszerelve.
– Lassan a testtel! – Brigit végül működésbe hozta Holtzman új élettel teli zavarópajzsait. A jégvirágos közvetítőtornyok energiát pumpáltak a magas légkörben keringő műholdak összekapcsolt hálózatába, a bomlasztó sugár pedig láthatatlanul terjedt szét a bármely mesterséges intelligenciával rendelkező géláramkörre végzetes hatású szövedéken.
A robotflotta azt sem tudta, honnan éri őket a támadás.
A gondolkodó gépek hajói magabiztosan emelkedtek a magasba, hiszen fel sem merült bennük, hogy bármiféle váratlan akadály meggátolhatná őket haditervük megvalósításában, aztán beleütköztek a vékony, vibráló fátyolszövetbe, mely egy másodperc leforgása alatt megsemmisítette számítógépes agyukat, kitörölte a programjaikat és memóriaegységeiket. A hadihajók egymás után váltak működésképtelenné, és hullottak vissza pusztító aszteroidaesőként a felszínre. Kiiktatott rendszereiknek köszönhetően elemi erejű robbanások kíséretében csapódtak a talajnak.
Némelyik lakatlan területekre esett. Sajnos azonban nem mindegyik.
Brigit Paterson nem mert a már így is letarolt bolygón elpusztított civil áldozatokra gondolni. A sikert látván mérnökei üdvrivalgásban törtek ki. Az űrben megmaradt robot hadihajóknak ezek után esélye sem lesz az egyesített Armadával szemben, ráadásul a bolygóra sem térhetnek vissza, hogy ott pusztítsanak.
– Még nem győztünk – mondta Brigit –, de lehet, hogy nemsokára végre elhagyhatjuk ezt a pokoli erődöt.
Az Armada ütege a Giedi Prime felé közeledett, a gondolkodó gépek elsöprő serege elleni tűzparancsra várva. Xavier rettegve remélte, hogy Serenának sikerült végrehajtania meggondolatlan tervét, és odalent biztonságban várja valahol.
Xavier ragaszkodott hozzá, hogy maga vezesse a kockázatos támadást – nem azért, hogy magának követelhesse a dicsőséget az esetleges lelkesítő diadalért, hanem mert mindenképp meg akarta keresni Serenát.
A gépektől leigázott bolygót markában tartó Omnius lebecsülte az emberek leleményét és képességeit. Miután kiszámolta az esélyeket, és a Szövetség győzelemének valószínűségét egészen elhanyagolhatónak találta, az örökelme lényegében elvetette a megtorló akció eshetőségét. Logikusan gondolkodó ellenség nem merne szembeszállni ekkora túlerővel.
Xavier Harkonnen azonban bűntudat nélkül vállalkozott reménytelennek tűnő feladatokra. Az esetben ráadásul a Giedi Prime-Omniusnak nem állt rendelkezésére az összes adat. A helyi Omnius nem értesült olyan döntő fontosságú részletekről, mint a rossaki varázslónő, az újfajta hordozható zavarófegyverek és – a Xavier reménye szerint immár üzemképes – kisegítő közvetítő állomások hadba állítása.
Mikor a bolygó körül keringő robot hadihajók észlelték a támadók közeledtét, alapformációba rendeződtek, hogy elpusztítsák az Armada naszádjait. Komvonalán Xavier épp adjutánsa, Powder kvartás jelentését hallgatta.
– Uram, a gondolkodó gépek támadásba lendültek. Felnyitották a rakétavető nyílásokat.
Xavier kiadta első parancsát.
– Földi ütegeket elindítani... páncélozott csapatszállítókat kibocsátani!
A kisebb naszádok rajainak fedélzetén szállították Heoma varázslónőt és a rossaki testőröket, valamint a Giedi City robot harcosai ellen a hordozható zavarófegyvert bevetni készülő katonákat.
Powder kvartás hirtelen felkapta a tekintetét a képernyőről, és a lokátorokon ellenőrizte a harcászati tisztektől imént kapott jelentést.
– Uram! Úgy tűnik, az egész bolygó felett működésbe léptek a zavarópajzsok!
Xavier keble dagadt a büszkeségtől.
– Pontosan, ahogy azt Serena ígérte.
A katonák éljeneztek, parancsnokuk azonban egészen más okból mosolygott. Most már tudja, hogy a lány életben maradt. Serena szokása szerint véghezvitte a lehetetlent.
– A robot hadihajók sorra lezuhannak! Amint felemelkedtek, beleütköztek a zavarópajzsba!
– Nagyszerű. A földön állomásozó gondolkodó gépek viszont bizonyosan megkísérlik kiiktatni a kisegítő közvetítőtornyokat. Addig kell dűlőre vinnünk a dolgot, amíg a robotflotta hajói idefenn, a többi gondolkodó gép pedig a városokba ragadva próbál küzdeni. – Xavier nem hagyhatta, hogy Serena munkája kárba vesszen. – Foglaljuk vissza a bolygót!
Az elöl haladó íjvető fedélzeti nyílása kitárult, Heoma szállítója pedig nyolc harcra kész, hiánytalan fegyverzetű kindzsal védőkíséretében elhagyta a hadihajót. A kindzsalok feladata az elterelés és a zavarkeltés volt, hogy a fantáziátlan robot védők figyelmét elvonva biztosítsák a küldetést önként vállaló varázslónő biztonságos földet érését és a létfontosságú megbízatás zavartalan végrehajtását.
Mikor látta, hogy a robot csatahajók rárepülnek a csapatszállítókra, Xavier sürgetni kezdte a pilótákat. Kisebb szövetségi hajók rajai csatlakoztak az imént leszakadtakhoz, és megindultak Giedi City felé.
Xavier lecsukott szemmel imádkozott értük, aztán a közelgő gépi hadihajókra összpontosította minden figyelmét.
- - -
Némely életek elvétetnek, mások pedig kérés nélkül adatnak.
ZUFA CENVA – DICSHIMNUSZOKBAN
GYAKORI SZÓFORDULAT
Heoma a hat néma rossaki férfitól körülvéve vezette a csapatszállítót. Mindegyik testőre bélelt egyenruhát és sisakot viselt, melyek védelmet nyújtottak a könnyűtüzérségi lövedékek ellen. Ahogy a hajó ereszkedésének ütemét figyelték a magasságmérőn, a férfiak megitták rossaki gyógyszerkoktéljukat. Az erős élénkítők lávaként ömlöttek végig az erekben és izomszövetekben, és mindenféle fájdalom és félelem ellen immúnissá tették a testőröket.
Heoma gondolatolvasó képességei révén észlelte, hogy az elkábított férfiak emberi alakba zárt, tomboló gigászokká váltak, akik készek voltak villámként lesújtani az ellenségeikre. Tekintetük találkozott a varázslónőjével, aki kiolvasta belőlük, hogy mindannyian tudják: a halálba készülnek.
A jármű rázkódott és bukdácsolt, ahogy áthatolt a veszélyes nyírószeleken. Heoma nem tartozott a gyakorlott pilóták közé, annyi kiképzésben azonban részesült, hogy biztonságban letegye a gépet. Nem kellett finomkodnia – elég lesz, ha ki tudnak szállni belőle.
Arra számított, hogy a robotnaszádok megtámadják őket, de a gondolkodó gépek csatahajói Heoma szeme láttára csapódtak bele az épületekbe és parkokba, akár a hulló kövek. Más gépek, melyeknek sikerült a zavarópajzsok előtt lefékezniük, a megrongálódott rendszerekkel igyekeztek minél simábban leszállni.
– Úgy tűnik, most más köti le a figyelmüket – szólt át az egyik kindzsal pilótája. A gyors szövetségi vadászok tüzet nyitottak a visszavonulásra kényszerített robot naszádokra, melyek közül néhány szétrobbant a találatok nyomán.
A bolygó felett az Armada csatahajói heves tűzharcba keveredtek a termetesebb, mesterséges intelligenciával bíró harci járművekkel, melyek átmenetileg elszakadtak a földfelszíntől és az őket védelmező Omniustól. Harkonnen tercerás nem sokkal Heoma és kis számú csapata után egy teljes földi üteget indított útjára. A támadás minden egyes elemének különböző célja volt, és mindegyik hajszálpontos időzítést igényelt.
Heoma a hajója műszerfalát figyelte, és számlálta a hátralévő másodperceket. Neki elkeseredett egyéni akciót kellett végrehajtania; és egyetlen lehetősége lévén, nem szabadott hibáznia. Ráadásul a többi szövetségi csapategység érkezése előtt volt szükséges teljesítenie a feladatát.
Mikor áttört az alacsony felhőrétegeken, meglátta maga alatt a várost, a magas épületek között húzódó utcák egymást keresztező hálózatát, a virágzó jövőre számító emberek büszke építményeit. Egész tömbök, elsősorban lakónegyedek helyén feketéllettek üszkös romok, melyeknek az embertelen hódítók nyilvánvalóan nem vehették hasznát.
A varázslónő felidézte magában az eligazítást, melynek során memorizálta Giedi City egyetlen hozzáférhető térképének részleteit, és könnyedén beazonosította a fellegvárat, mely nemrégiben még a kormányzó rezidenciájaként szolgált. A meggyötört hírvivő, Pinquer Jibb szerint a kimekek itt helyezték el az új Omnius örökelmét. Sumi magnus palotájából a gondolkodó gépek erődítménye lett.
Az erődöt kimekek védték.
A kindzsal védőkíséret álcázó füstfelleget bocsátott ki maga köré. Elektromágneses morzsalékkal teli tartályokat lőttek ki a célépület felé, hogy az aktív fémdarabkák megzavarják a robotok észlelő berendezéseit. Heoma gépe egész a talajig a szétterjedő felhő árnyékában haladt. Abban reménykedett, hogy a közelben várakozó, sértetlen robot csatahajók jelenléte ellenére rejtve marad.
A közelgő hajókat észlelő robot vadászok vaktában sortüzeket adtak le rájuk. Robbanás rázta meg Heoma csapatszállítóját, és a találat megrongálta a leszállóművet. A varázslónő ennek ellenére beindította a fékező hajtóműveket, és letette a súlyos hajót. A becsapódó jármű az oldalára fordult az utca díszburkolatán, s csikorogva, farolva, tüzet, repeszeket és szikrákat hányva csúszott a kövön. Végül egy szürke kőépület oldalának csapódva megállapodott.
Heoma és emberei azonnal kikapcsolták szorítóöveiket, és felkapták fegyvereiket. A varázslónő felnyitotta az oldalsó fedélzeti nyílást, és meghagyta felajzott testőreinek, hogy tisztítsák meg a terepet. Aztán kötelességtudóan jelzett a kindzsalok felé, hogy minden rendben. Az egyik pilóta még felelt, ahogy zúgva elindult felfelé:
– Süsd ki a fattyak agyát! – A vadászok a csapatszállítók második hulláma felé vették az irányt, mely a földi ütegeket volt hivatott a robotoktól megszállt városba juttatni.
A küldetés következő szakaszának sikere kizárólag Heomán múlt.
A varázslónő kilépett a füstölgő hajóból, aztán intett a kifejezéstelen tekintetű testőröknek, hogy azonnal induljanak meg a fellegvár felé. Heoma észrevétlenül, kizárólag céljára összpontosítva követte őket.
Mögötte a viharvert szállítójárművet a levegőbe repítette az önmegsemmisítő program. Heomának a szeme se rebbent. Eleve nem tervezte, hogy módot ad magának a megfutamodásra.
A testőröket hagyományos lőfegyverekkel és impulzuspuskákkal látták el. Ekkora arzenált egyetlen átlagos ember sem lett volna képes magával vinni. Gyógyszerekkel élénkített izomzatuk azonban emberfeletti erőt kölcsönzött a rossaki harcosoknak... legalábbis amíg a serkentőszerek belülről szét nem égették a testüket.
Az Omnius fellegvárába vezető bejáratot háromméternyi magas, erőteljes robotharcosok védelmezték. Jóllehet éberen őrködtek, figyelmüket főképp az Armada íjvetőinek és dárdáinak támadása, valamint a helyreállított zavarópajzs kötötte le, és így az utcákon rohanó néhány ember kevéssé érdekelte őket. Mire mehetne egy maroknyi hrethgir a legyőzhetetlen gondolkodó gépek ellenében?
Mikor a robot őrszemek oldalra léptek, hogy elállják az utat, Heoma testőrei tüzet nyitottak. Szó nélkül, hosszú sorozatokkal szétlőtték az acélrobotokat.
Felülről figyelőkutaszok csaptak le rájuk a tetők felől, ahogy a szakasz a magnus palotájának boltíves bejárata felé szaladt. A figyelőkutaszok Heoma minden lépését rögzítették, és jelentették a Giedi Prime-Omniusnak. A varázslónő azonban nem lassított. Testőrei gondolkodás nélkül kilőttek az útjából minden gépi célpontot.
Mögötte, az utcákon leszálltak az Armada első csapatszállítói, melyekből azonnal kiözönlöttek a kézifegyverekkel harcoló osztagok. Nagy sugárban megtisztították maguk körül a terepet, hogy technikusaik felállíthassák Holtzman újonnan elkészített hordozható zavarólövegeit.
A szerkezet, amit egy robusztus állványra állítottak fel, otrombának és ormótlannak hatott. Vastag kábelek kötötték össze a hatalmas csapatszállító hajók energiaforrásaival. Az impulzuságyúból leadott egyetlen lövés lemeríti egy űrhajó hajtóművének tartalékait – ugyanakkor fél kilométeres körzetben harcképtelenné tesz minden árnyékolatlan helyen tartózkodó robotot.
– Mehet! – kiáltotta a technikus. A dörgő tüzérségi lövegekhez szokott katonák befogták a fülüket.
Heoma mindössze vékony, magas frekvenciájú zümmögést hallott, mintha valami megrepedt volna a levegő szövetében. Holtzman fegyverének prototípusa szikrázni, füstölögni kezdett, és a szállítójármű összes villódzó fénye kialudt.
Aztán, akár egy fémesen kopogó jégeső, százával kezdtek hullani a magasból a figyelőkutaszok a kikövezett utakra. A dübörgő gépharcosok lomhán leálltak. További robotvezérlésű hajók tértek le pályájukról, és csapódtak irányítatlanul a talajba.
A járművekből elősiető seregek zilált üdvrivalgásban törtek ki, és fellelkesülve özönlötték el az ellenféltől megtisztított területet, a robotcsapatok szárnyvonalai közé ékelt hídfőállást.
Heomának teljesítenie kell a küldetését, mielőtt veszélybe sodorná a bátor harcosokat.
– Befelé! Futás!
A varázslónő testőreivel együtt szaladt a kormányzati épület hosszú folyosóin. Ahogy azt Zufa Cenva tanította neki, addig növelte telepatikus erejét, míg elméje szinte sistergett a benne kavargó energiától.
A fellegvár mélyén Heoma csapata két egymásba kapaszkodó, működőképes, ámde zavarodott robotba ütközött. Az épület vastag falai láthatóan megvédték őket a zavaróimpulzus-lökettől. A robotok felemelt ágyúkarokkal állták el az útjukat, de Heoma telekinetikus robbanást előidézve félresöpörte őket. A robotok tehetetlenül álltak a támadással szemben, amit sem látni, sem felfogni nem voltak képesek. Mielőtt a nehéz gépek talpra állhattak volna, Heoma testőrei megsemmisítették őket a könnyűtüzérségi fegyverekkel.
Mindjárt odaérünk.
Heoma minden erejét beleadva rohant a többiek előtt a gondolkodó gépek fellegvárának központja felé, és elhaladtában mindenfelé riasztókat hozott működésbe. Számos robot működésképtelenül hevert a termekben és csarnokokban, mások ellenben a varázslónő után vetették magukat. Páncélozott ajtók csapódtak be a folyosók mentén, mintha létfontosságú berendezéseket védenének, de Heoma tudta róluk, hogy nem számítanak. Már látta maga előtt az úti célját.
Hamarosan odaérnek a kimekek, és körülveszik őt. Minden a tervek szerint haladt.
A bizsergő feszültség egyre nőtt elméjében, mely egyfajta energiaátalakítóként működött. Úgy érezte, mindjárt szétreped a koponyája, de még nem szabadította el a felgyülemlett energiát. Minden erejét a döntő pillanatra kell tartogatnia. Hallotta, ahogy a rákra emlékeztető gépharcostestek végigszaladnak a folyosókon; az áruló emberek agyától vezérelt, bonyolult gépezetek – a robotseregek fegyelmezett menetelésétől olyannyira különböző – vészjósló kopogás kíséretében közelednek felé.
– Mindjárt rajtunk a sor – jelentette be Heoma a lángoló tekintetű rossaki férfiaknak, s hangjából alig elfojtott félelemmel elegy izgalom érződött ki.
Csúszva megállt a nagyterem előtt, amelyben Omnius itteni megtestesülésének burokkal védett magja lakozott. A páncélfalú helyiségből figyelőkutaszok tömege meredt rá haragosan izzó optikai érzékelőszálaival.
Egyszerre dörgő hang zúgott fel miriádnyi forrásból.
– Ember... bombát csatoltál tán a testedre, valamely szánalmasan silány robbanószerkezetet, amivel kárt akarsz tenni bennem? Esetleg atomfegyverrel érkeztél, vagy a győzelemért nem vagytok hajlandók ily magas árat fizetni?
– Nem vagyok ily naiv, Omnius. – Heoma hátravetette válla fölött izzadtságtól átnedvesedett fehér haját. – Egyetlen személy hogyan árthatna a hatalmas örökelmének? Ehhez sokkal keményebb katonai csapás szükséges. Én csupán egyetlen nő vagyok.
Amint a teremhez vezető folyosókon közeledni hallotta a gigantikus kimekeket, Omnius nevetést színlelt.
– Az emberek csak ritkán ismerik el tetteik hiábavalóságát.
– Ilyesmire nem utaltam. – Heoma bőre immár vörösen izzott, felhevülve a természetellenes energiával. Statikus elektromossággal töltött haja kígyófészekként tekergőzött feje körül. – Mindössze félreértetted a szándékomat.
Kivágódtak az ajtók, és három neo-kimek lépett be kéjes eleganciával, mintha örömüket lelnék az emberek elfogásában. Heoma testőrei odafordultak. és egyetlen célpontra összpontosítva kilőtték a megmaradt lőszerüket, hogy mozgásképtelenné tegyék az egyik neo-kimeket.
A másodikként érkező neo-kimek rájuk emelte testébe ágyazott fegyverét, és véres péppé zúzta a rettenthetetlen rossaki férfiakat. A sérült neo-kimek a földön elterülve vergődött, akár egy megmérgezett bogár, amely még nem hajlandó megadni magát a halálnak. Ekkor a nagytermetű Titán kimek lépett előre.
Heomának immár egyedül kellett szembeszállnia a gépekkel. Nem mozdult, összpontosította, addig a pontig fokozta szellemei energiáját, mígnem jóformán elveszítette felette az uralmát.
– A nevem Barbarossa – szólalt meg a kimek. – Már oly sok hrethgirt zúztam össze, hogy egy számítógép se tudná megszámlálni őket.
Társával közelebb léptek a varázslónőhöz.
– Ritkán találkoztam a tiédhez hasonlítható önteltséggel.
– Önteltséggel? Nem magabiztosságra gondoltál? – Heoma elmosolyodott. – Egy Titánt kitörölni az egyenletből, megér egy emberéletet.
A varázslónő szellemi energiája természetesen nem tudott kárt tenni Omnius megedzett géláramköreiben. Az emberi elme ugyanakkor sebezhetőbbnek bizonyult a telepatikus rohammal szemben. Heoma érezte, ahogy tajtékzanak elméjében a bosszúszomjas energiahullámok – aztán szabadjára engedte a fehéren izzó tűzvihart.
A szellemi lökéshullám felforralta Barbarossa és kimek társa agyát, de a fellegvárban összesereglett többi kimek és biolény is áldozatul esett a telepatikus kisülésnek. Omnius dühödten bömbölt. Heoma mindössze fehér fényt látott maga előtt, mikor a hirtelen felszabadult szellemi energia elhamvasztotta a két kimek tábornok szerves agyát.
Az újonnan üzembe helyezett örökelme pedig védtelenül maradt. Odakint a Szövetségi csapatok kivárták, míg elül a telepatikus vihar, aztán lerohanták Omnius immár sebezhető erődjét.
Kezdetét vette a Giedi Prime visszahódítása.
- - -
Semmi nem állandó.
KOGITÁTOR KÖZMONDÁS
A kimekek és a felszínen ragadt robotok a zavarópajzs-állomás aktiválását követő egy órán belül bemérték a torony helyzetét. Míg dúlt a Giedi City visszafoglalásáért vívott csata, melyben maga Barbarossa is életét vesztette, neo-kimekekből és robotokból álló gyilkos különítmény indult útjára az Északi-tenger felé. Körülvették a sziklás, jéggel borított szigetet, hogy behatolva elpusztítsák a parabolaívű közvetítőtornyokat.
Brigit Paterson és mérnökcsapata a rendelkezésükre álló kevés fegyverrel aligha védhette meg magát a túlerővel szemben, ám a megadásra sem gondoltak. A vezető mérnöknő a vezérlőteremből kémlelte az eget és a tengert.
– Minél tovább kitartunk, annál több életet menthetünk meg.
A sápadt és halálra rémült mérnökök elkeseredetten fegyverezték fel magukat gránátokkal, impulzuspuskákkal és egy hordozható tüzérségi löveggel, hogy ezekkel védjék a rakpartot és a szigethez vezető légi utakat.
A gépkülönítményeknek nem szokása, hogy ultimátumot küldjenek a támadás előtt; támadnak, amint lőtávolságba érnek. Brigit mérnökei felkészülten várták őket, és azonnal visszalőttek. Aztán újra töltöttek, és ügyeltek rá, hogy egyre fogyatkozó muníciójuk ne vesszen kárba.
A kimekek és robotok elsősorban a tornyok megsemmisítésére, semmint a védők elpusztítására összpontosítottak. A támadás mindenekelőtt a fagyott szerkezetekre irányult, melyek a nélkülözhetetlen zavaróenergiát sugározták az égbe. Mikor egy kimek találat nyomán az egyik közvetítő elem felmondta a szolgálatot, a pajzs hatóereje csökkent, de Brigit azonnal állított a szabályzókon. Fagyott ujjai szinte repkedtek a műszerfal felett, ahogy a torony szilárdabb szakaszaiba irányította át az energiát, és kisvártatva ismét működésbe hozta a pajzsot. Azt nem tudta, mennyi ideig tarthat ki.
Kintről robbanások zaja és jajveszékelés ütötte meg a fülét, és feltette magában a kérdést, vajon hány mérnöke lehet még életben. A képernyők villódzni kezdtek, ahogy az érzékelők lassan kiégtek a közelgő tűzviharban, majd látta, hogy még több hajó közeleg, valószínűleg a gépek küldhettek erősítést. Ráadásul egy egész osztagot.
Aztán lármás robbanások rázták meg a falakat, a támadók pedig zavarodottan próbáltak irányt változtatni a víz felett. A robotnaszádok sorra robbantak fel a rájuk repülő kindzsalok találatai nyomán. Brigit zilált ujjongást hallott az odakint harcoló kis csapat felől. A Szövetségi Armada felmentő sereget küldött a pajzsgenerátor védelmére.
Brigit a megkönnyebbüléstől elerőtlenedve roskadt bele a székébe, és szinte el sem hitte, hogy végül bevált a terv. Magában ígéretet tett rá, hogy mikor hazaér, nyomban a Nemesek Szövetségének egész területén fellelhető legdrágább borral lepi meg Serena Butlert.
Miután Heoma telepatikus csapása megsemmisítette a kimek végrehajtókat, Holtzman második hordozható zavarólövegét is felállították a város egy másik körzetében. Az Omnius-mag megsérült, és sebezhetővé vált.
A megmaradt robot védők kitartóan ellenálltak, és bármit hajlandók voltak feláldozni azért, hogy megakadályozzák az embereket a bolygó visszafoglalásában és az örökelme elpusztításában. Míg Xavier Harkonnen a gondolkodó gépek csatahajói ellen harcolt a monumentális íjvetőkkel, négy dárda-osztályú rombolót indított útnak a bolygó felé, hogy visszafoglalják a felszínt. A kindzsalosztagok egymás után rajzottak ki a célpontok felett, hogy szétrombolják a kezdetleges gépi infrastruktúrát, és működésképtelenné tegyenek minden robotot, amelyik a hordozható zavarólövegek hatósugarán kívül tartózkodott.
Az Armada csapatszállító járműveiből katonák seregei özönlöttek a csatatérre, hogy felkutassák, és lerombolják a gondolkodó gépek hadállásait. Pásztázó naszádok cirkáltak a felszín felett, hogy harcra szólítsák az emberi ellenállás rejtőzködő csoportjait.
Válaszképp kétségbeesett férfiak, nők és gyerekek hagyták ott a rabszolgabrigádokat, és tódultak ki az épületekből. Az elesett robotoktól visszaszerzett és maguk által készített fegyverekkel rohantak végig az utcákon.
Mikor megfordulni látszottak az erőviszonyok, Xavier általános parancsok sorát adta ki, melyekben kijelölte az Armada alparancsnokaihoz tartozó tisztogatási körzeteket. Aztán elit csapatával Serena Butler keresésére indult.
Egyenesen az Északi-tengeri szigetre repült, ahol a mérnök-kommandó helyreállította a kisegítő pajzsgenerátor-állomást. Arra számított, hogy ott találja Serenát, hiszen az ő akcióját hajtották végre. Xavier rettegve nézett végig a holttesteken, de Serenának és a veterán Ort Wibsennek nem látta nyomát. Ráadásul a blokádsértő is eltűnt.
Mikor végre összetalálkozott Brigit Patersennel, aki a hideg szélben állt az épület előtt, a mérnöknő láthatóan nem érzékelte a hideget, annyira túlfűtötte a győzelem mámora. Brigit üvöltve szólította meg őt:
– Megcsináltuk, tercerás! Egy pillanatig sem mertem volna fogadni a sikerünkre, de Serena tudta, mit cselekszik. El sem hiszem, hogy átsegített minket a veszélyen.
Xavier szinte elolvadt az örömtől.
– Na és, hol találom?
– Hát nem lépett kapcsolatba az Armadával? – Brigit összevonta a szemöldökét. – Napokkal ezelőtt elindult, hogy még a támadás előtt értesítsen benneteket az akció eredményéről.
Hirtelen zavarttá vált, és pislogni kezdett.
– Azt hittük, tőle kaptátok az információt.
– Nem. A Salusán hagyott üzenete miatt indultunk el. – Xavier szíve kihagyott a hirtelen rátörő rettenettől, és dermedt suttogássá halkult a hangja. – Valami történhetett vele. Istenem, csak ezt ne!
Xavier a legjobb kindzsal pilótákat választotta ki maga mellé. Serenának valahol nyoma veszett a Giedi Prime-on. Egy bolygón rengeteg búvóhely akad, de az ifjú tiszt megesküdött, hogy megtalálja.
Vajon lezuhant a gépe, miután a szigeten hagyta a mérnökcsapatot? Wibsen szolgálati okmányaiban az állt, hogy kiváló pilóta, az átalakított blokádsértőnek pedig megbízható járműnek kellett lennie. Serena és a többi kommandós azonban nem reagált az Armada hívásaira. Annyi minden történhetett.
Szörnyű dolgok.
Az Armada parancsot kapott a Giedi Prime visszafoglalására indított akció lezáró hadműveletére. A megrongálódott kormányépület környékéről konvojok szállították el a túlélőket. Xavier azért imádkozott, hogy Serena ne legyen odabenn.
Tíz kilométerrel a felszín, az egykor Sumi magnus rezidenciájaként szolgáló épületegység felett legyezőalakba rendeződött az osztag, és Xavier tudta, hogy elérkezett az idő. Alig pár hónapja, hogy odalent a magnus lakomával tisztelgett előtte és szemléző csapata előtt.
Most úgy kell kimetszeni Omniust a Giedi Prime felszínéből, akár egy rákos daganatot.
A megsebzett metropolisz felett körözve Xavier még habozott. Aztán görcsbe szorult gyomorral kiadta a parancsot csapatának. A kindzsalok kiokádták halálos terhüket.
Xavier előbb behunyta a szemét, aztán rákényszerítette magát, hogy szemmel kísérje a szörnyű végkifejletet. Ez volt az egyetlen biztos megoldás. Ezek után hiába maradtak fenn a Giedi Prime-on elszórva az örökeleme töredékei, a megszálló erők lelkes tagjai gyökerestől kiirtják a maradványokat. Előbb azonban az embereknek meg kell semmisíteni a fellegvár nagytermében ijedt méhkirálynőként gunnyasztó, infrastruktúrájától elvágott, gépi védelmezőitől megfosztott számítógépmagot.
Xavier a szakadozott füst- és felhőrétegeken át figyelte a tucatnyi termobomba robbanását, a Giedi City központjában felcsapó villanásokat és lángokat, melyek a föld színével tették egyenlővé a kormányzati épületet. Négytömbnyi körzetben még a kő is megolvadt. Az acél elhamvadt. Az üveg gőzzé vált. Semmi sem élhette túl a robbanást.
Keserű győzelmet arattak... mégis győztek.
Két nappal később, egy szemleút során Xavier Harkonnen és tisztjei felmérték a Giedi Cityn esett pusztítást. Előre tudták, mi várja őket, de a nyers valóság felforgatta a gyomrukat.
Xavier reszketve mély lélegzetet vett, és megpróbálta azzal nyugtatni a lelkiismeretét, hogy az Omnius felett aratott diadalra emlékeztette magát. Az emberek visszahódították maguknak a bolygót.
Serena viszont nyomtalanul eltűnt.
- - -
Mindig van kiút, csak fel kell ismerni.
VORIAN ATREIDES –
KIKÉRDEZÉST RÖGZÍTŐ FÁJLOK
Mikor az Álomutazó végre az Opiucsi B naprendszerbe ért a hosszú öszszehangoló út során, Seurat megpróbált kapcsolatba lépni a Giedi Prime-on újonnan rendszerbe állított Omnius hálózattal. Amennyiben Agamemnón tábornok ígéretéhez híven elfoglalta a hrethgir világot, Vor minden kétséget kizáróan a megszokott, gépek irányította fellegvárra talál a bolygó kereskedelmi központjában. Édesapja újabb dicső fejezetet nyithat az emlékirataiban.
Vorian a robot kapitány mögött állt, és a műszerfalat tanulmányozta, ahogy közeledtek a bolygó felé.
– Fogadok, hogy rengeteg átszervezni és újjáépítenivaló akad még odalenn. – Alig várta, hogy saját szemével láthasson egy bolygót, melyet éppen az emberi rendszertelenség állapotából alakítanak rendszerezett gépi világgá. Omnius bizonyosan a legkiválóbb, a gondolkodó gépeket leghívebben szolgáló megbízottait küldi majd ide. Nyilvánvalóan neo-kimekek vállalják majd magukra a helyiek leigázásának oroszlánrészét, a megbízottak pedig csak később települnek ide, mikor a népet már kellően engedelmessé tették, hogy elfogadják az új helyzetet.
Vor ugyanakkor kissé furcsán is érezte magát. A Giedi Prime rabszolgasorba döntött népe éppen úgy néz majd ki, mint ő, noha semmiféle rokonságot nem fog érezni velük. Seuratot, és a hozzá hasonlókat inkább tekintem testvéreimnek.
Az irányítópult mögött ülő robot a fellegvárból érkező iránysugárra igyekezett rákapcsolni a fedélzeti jelet.
– Egyelőre nincs kapcsolat. Talán még nem minden rendszert helyeztek üzembe a felszínen, vagy Agamemnón túl sok pusztítást vitt végbe a megszállás során.
Vor a jelzőműszereket ellenőrizte.
– A pusztítást helyre lehet hozni, amennyiben sikerül győzni. – A közeledő Giedi Prime nappali oldala halványsárga napfényben fürdött. Ahogy figyelt, Vor aggódva ráncolni kezdte a homlokát. – Valami nem stimmel itt, Seurat.
– Pontosabban határozd meg a fenntartásaidat, Vorian Atreides! Nem intézkedhetek valamiféle homályos balsejtelemre alapozva a lépéseimet.
– Nem érdekes. Csak... légy óvatos!
Az Álomutazó a felső légkörbe ért, majd áthatolt a felhőkből és apró szemcsékből álló rétegen, amiről a műszerek kimutatták, hogy sűrű pernyefüst. Lehetséges, hogy a hrethgirek annyira kegyetlenül és elkeseredetten küzdöttek volna, hogy felégessék a saját városaikat? Micsoda undorító lények!
Vor gyomra görcsbe rándult, mikor a fedélzeti figyelmeztető rendszerek vijjogni kezdtek. Seurat egy pillanat alatt irányt változtatott, lefékezte a zuhanást, majd rögtön növelte a magasságot.
– Úgy tűnik, a zavarópajzs érintetlen maradt a Giedi Prime felett.
– Kis híján belerepültünk! – kiáltotta Vor. – Ez azt jelentené, hogy...
– Agamemnón tábornoknak talán mégsem sikerült megszállnia a bolygót.
A Giedi Prime közel sem olyan biztonságos, mint amire számítani lehetett. Mivel megmagyarázhatatlan magabiztossággal hitte, hogy apja nem vallhatott kudarcot, Vor végigpásztázta a felszínt.
– A műszerek a szövetségi hadsereg harceszközeinek jelenlétét, és Giedi City központjában nemrégiben lezajlott nagy erejű robbanások nyomát jelzik a felszínen. – Vornak elakadt a lélegzete. – A központ, és benne a helyi Omnius megsemmisült! Láthatóan minden robot és kimek is odaveszett.
– Letapogatom a szélessávú jelentéseket... és azokat összevetve összegzést készítek. – A robot érezhető riadalom nélkül számolt be a hordozható zavarólövegekről, a rossaki varázslónő félelmetes erejéről, aki szellemi képességeit használva pusztította el a kimekeket, s végül az Armada túlerejéről.
Aztán Seurat őrjítően nyugodt hangon megjegyezte:
– A bolygó mögül hrethgir hajók flottája tart felénk. Úgy tűnik, mintha lesben állva vártak volna minket.
Odakint narancssárga és kékszínű nyomjelző lövedékek találták majdnem el a frissítőhajót, az Álomutazó automata rendszerei pedig nyomban kikerülő manőverbe kezdtek. A szövetségi kindzsalok úgy csaptak le rájuk, akár egy farkascsorda.
– Barbárok! – jegyezte meg Vor. – Mindent azonnal elpusztítanak, ami nem tetszik nekik.
– Magtámadtak minket – jelentette be Seurat. – Az Álomutazó viszont nem harci programú naszád.
Aztán mesterkélten vidám, sőt, már-már bohókás hangnemben folytatta. – Egy napon viccet faragok abból, miért kell annyi embernek vállvetve küzdenie, hogy rövidre zárjanak egyetlen Omniust.
Mikor riasztották, hogy a gondolkodó gépek egyedülálló járműve közelít a Giedi Prime felé, Xavier Harkonnen tercerás a bolygó túloldalára vezette az űrben cirkáló ütegét. A bolygó körül még mindig robot hadihajóroncsok keringtek; Omius erőit teljesen megsemmisítették.
Xavier személyi kindzsaljában vezette a jól felfegyverzett osztagot. Látta, ahogy a frissítőhajó meredek pályán közelít a lerombolt fővároshoz, aztán hirtelen irányt változtat, amint a robotkapitány észleli a zavarópajzsot.
– Kövessetek! Nem szabad szökni hagynunk.
A bosszúszomjas üteg haladéktalanul üldözőbe vette a robothajót. Ezzel egy időben Xavier jelentette a földön állomásozó haderőknek, hogy ellenséges jármű hatolt be a körzetébe. Előtte a kereszttűzben manőverező Álomutazó meglódult, hogy elszökjön az űrbe az Armada fegyverei elől.
Xavier meghökkent, mikor emberi – legalábbis emberinek hangzó – hangot hallott megszólalni a komvonalon.
– Hé! Ne lőjetek ránk! Szövetségiek vagyunk. A nevem Vorian Atreides. Elfogtunk és birtokba vettünk egy gépi naszádot. Ne lőjetek!
Xavier a hangnem alapján igyekezett eldönteni, valóban emberi hangot hall-e, avagy ügyes gépi utánzatot. A gondolkodó gépek nem képesek a mesterkedésre... hacsak nem egy tartályba zárt kimek agy utazik a fedélzeten. Néhány kindzsal elbizonytalanodva lemaradt.
– Tüzet szüntess – adta aki a parancsot osztagának Xavier –, de ne lankadjon a figyelmetek, amíg nem tisztázzuk a...
Mielőtt befejezhette volna, a gyanús hajó kis ívben megfordult, és tüzelni kezdett rájuk minimális védőfegyverzetével, az akció mégis váratlanul érte az Armada vadászait. Az egyik kindzsal sérült hajtóművel kitérni kényszerült.
Xavier műszerfalának képernyőjén egy sötét hajú, lángoló szemű emberi arc jelent meg. Elegáns, tükörarcú robot állt mellette, rugalmas rézhártyaburkolata fodrozódott, ahogy a hajó vezérművét kezelte.
Ember és robot együttműködik? Xavier nem akart hinni a szemének.
– Tűz! – kiáltotta. – Semmisítsétek meg azt a hajót!
– Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne tovább hergelni őket, Vorian – jegyezte meg Seurat tébolyító nyugalommal. – Ami engem illett, sürgősen távoznék innen.
– Csupán néhány értékes másodpercet nyertem, vagy te nem így gondolod? Neked sohasem jutott volna eszedbe, hogy blöffölj. – Vor önelégülten mosolygott. Agamemnón emlékirataiban olvasott efféle kalandokról, és örült, hogy valami hasonlót sikerült véghezvinnie.
Miközben az Armada parancsnoka kitért a rárepülő hajó elől, és maga köré gyűjtötte a kindzsalokat, a komvonalon keresztül szidalmazta Vort.
– Az emberiség szégyene vagy egy mocskos áruló!
Vor helyzetére büszkén felnevetett. Aztán azt a mondatot idézte, amire egész életében tanították.
– Az emberiség legkiválóbb képviselőinek az egyike... Omnius megbízottja, Agamemnón tábornok édes fia vagyok.
– Elnézést, hogy félbe kell szakítanom a felemelő beszédet, Vorian, de további hrethgir hajókat észlelek – vágott közbe a robot. – Több, mint amennyivel elbírunk. Épp ezért, véget vetek a tűzharcnak. Elsődleges kötelességünk, hogy megvédjük a fedélzeten szállított frissítéseket. Mielőbb jelentést kell tennünk.
– Ha már elpusztították a Giedi Prime-Omniust – felelte Vor keserűen –, akkor sohasem kapjuk meg a frissítést az itteni működéséről. Sohasem tudhatjuk meg, miféle tetteket vitt végbe.
– Sajnálatos veszteség – jegyezte meg Seurat.
A robot a bolygó felé irányította a hajót, de ezúttal a halálos zavarópajzstól nagyobb távolságban haladt el. A gyorsulás az ülésébe nyomta Voriant, aki ettől kis híján elveszítette az eszméletét. Az emberek irányította osztag közvetlenül a nyomukban haladt, s a frissítőhajó megremegett, mikor hátulról eltalálta egy energialöket.
Seurat elfordult, mire a következő sorozat a törzset érte, és megrongálta a páncéllemezeket. Ezt a hajót nem arra tervezték, hogy efféle ostromot kibírjon. Vor hallotta, hogy a fedélzeti hálózat sisteregni kezd, az automata rendszerek ideiglenes javításokat végeznek. Újabb, a korábbiaknál kellemetlenebb találat érte a hajót.
– Már csak a kisegítő rendszerek működnek – jelentette be Seurat. Vor saját szemével győződött meg a helyzetről, és felmérte a károkat. A kabin levegőjét csípős, füstös szag hatotta át.
Az Álomutazó megtántorodott. További kindzsalok vették körül, s a hajtóműre irányították a fegyvereiket. Egy robbanás teljes testében megrázkódtatta Vort.
– Már nem sokáig viselhetjük el ezt – mondta Seurat. – A hajtómű harmad kapacitással működik, noha az elérhető legnagyobb sebességgel repülök.
– Hajts bele abba tornyosuló felhőbe – szólalt meg hirtelen Vor, mintha eszébe jutott volna valami. – A vízpára elég sűrű ahhoz, hogy tükröző felületként használhassuk.
Seurat végrehajtotta, amire a fellelkesült másodpilóta kérte őt, és belevezette a hajót a hatalmas, sűrű felhőbe. A megsérült hajtómű túlterhelten erőlködött. Az üldöző kindzsalok tovább lőtték a naszádot.
Vor vadul munkálkodott a vezérlő-berendezésnél, s arra használta fel a bonyolult fedélzeti rendszert, hogy az Álomutazó virtuális másolatait, elektronikus képeit vetítse ki a hajó mögé. Egy Seurat elleni taktikai játékban akarta bevetni ezt a cselfogást... ám most egy egészen más játékra került sor. Ha kudarcot vall a csellel, akkor a megrongálódott hajó odaveszett.
Másodpercekkel később úgy tűnt, mintha az Álomutazó megszázszorozta volna magát a tükröző fellegen áthaladva. A megzavarodott üldözők pár pillanatig a megtévesztő képmásokra lőttek.
A valódi zsákmány eközben elsántikált, pilótái észrevétlenül elhagyták a bolygó légterét, és abban bíztak, hogy legalább addig nem észleli őket senki, amíg lőtávolságon kívül nem kerülnek...
- - -
Még az előre tudott dolgok is megrázó
hatást gyakorolhatnak ránk, ha előtte
a remény vékony szálaiba kapaszkodunk.
XAVIER HARKONNEN
Amíg az életben maradt Giedi Prime-fiak számba vették a halottakat, felmérték az anyagi károkat, és terveket készítettek a jövőre nézve, Xavierban egyre fogyatkozott a remény. Úgy tűnt, az egész bolygón senki sem látta Serena Butlert, miután a lány elhagyta az Északi-tengeri szigetet.
Az ifjú tiszt naponta kétszer teljesített szolgálatot a felderítő kindzsalokon, melyek meghatározott útvonalak mentén járőröztek a benépesített szárazföldek felett, ahol a gondolkodó gépek a legtöbb pusztítást vitték végbe. Xavier tudta, ha Serena él, biztosan nem rejtőzik el. A fanatikus fiatal nő ehelyett a dolgok sűrűjébe vetné magát, és szokása szerint a munkálatokat irányítaná.
Amint Xavier keletnek repült soros járőrkörútján, figyelte a mögötte lenyugvó sárga napot, mely aranyra és narancsszínűre festette a fellegek alját.
Erős széllökés kapta oldalba a kis hajót, s Xaviernak küszködnie kellett, hogy egyenesben maradjon. Aztán felemelkedett a viharos légréteg fölé, osztaga pedig követte őt.
Egy napon, mikor Serenával férj és feleség lesznek, majd elmesélheti a gyermekeinek ezt a történetet. A szíve elszorult a gondolatra, de folytatta a kutatást, és bele se mert gondolni, mit tesz, ha valami történt a lánnyal.
Ebből a magasságból Xavier tisztán kivehette a kontinensek és tengerek főbb körvonalait, amint lassan szétterjed felettük az éjszaka. Képernyője erős nagyítás mellett egy városközpontot mutatott, aztán csoportosuló fényeket, melyek emberi táborhelyet sugalltak. Rövid de kegyetlen uralkodásuk alatt a gondolkodó gépek számolatlanul mészárolták le az embereket, és milliók kényszerültek a lakatlan vidékekre menekülni előlük.
A túlélők mostanra elkezdtek visszaszivárogni az otthonaikba. Építőbrigádok lepték el az ipari létesítményeket, felszámolták a gépi módosításokat. és visszaállították az eredeti termelőkapacitást, ami a lakóépületek újjáépítéséhez és az emberek ellátásához, élelmezéséhez feltétlenül szükséges volt. Giedi Cityben az Armada szakértői vizsgálták Omnius romba döntött fellegvárának maradványait, elemezték a termobombák pusztító erejű robbanása után keletkezett törmeléket. Mindössze eltorzult, kiégett gépalkatrészekre és egy elektromos jelzőberendezésre bukkantak.
A katasztrófa nyomai azonban még sokáig megmaradnak.
Xavier mindennél jobban gyűlölte a gépeket, ugyanakkor hitt az emberi becsületben is. Sehogy sem értette a köpönyegforgató Vorian Atreidest, aki önszántából működött együtt egy robot kapitánnyal a gondolkodó gépek egyik kémnaszádján. Nyilvánvalóan agymosáson esett át, ám a fiatalember önhitt viselkedéséből valami másra... őszinte és elvakult szenvedélyességre lehetett következtetni. Atreides azt állította magáról, hogy Agamemnónnak, a legkegyetlenebb kimek Titánnak az édes „fia”.
Az egyik alatta repülő kindzsal pilótája hirtelen irányt változtatott, és a kiterjedt óceán felé fordult.
– Harkonnen tercerás! Roncsokat látok a vízen, uram. Valamiféle fémből készült tárgy lehet.
Xavier megrettenve felelt.
– Nézd meg, mi az!
Két kindzsal bukott le, és indult el a nyílt tenger irányába. Kisvártatva az egyik pilóta jelentette:
– A tömege és a kiképzése arra enged következtetni, hogy hadászati páncélzattal felszerelt szövetségi hajó lehet. Valószínűleg egy blokádsértő.
– Veszítettünk ilyen egységet az összecsapások során?
– Nem, uram.
– Vigyék a támaszpontra a roncsokat – adta ki a parancsot Xavier számára is meglepő határozottsággal. – Ott kielemezzük.
Nem akarta elárulni, de tudta, hogy Serena és csapata épp ilyen járművön hagyta el az Északi-tengeri közvetítőállomást, és indult el a nyílt óceán felé.
Serena ragyogó képmása jutott eszébe, amit az Octától kapott fekete gyémánt-nyaklánc vetített ki. Az emlék oly tisztán idéződött fel Xavierban, mintha a kínzóan gyönyörű lány most is ott állna előtte, büszkén és elszántan ismertetve meggondolatlan elképzelését, hogy miként segíthet a leigázott Giedi Prime-fiakon.
Miközben az osztag tagjai begyűjtötték a szétszórt roncsokat, Xavier felfigyelt rá, hogy a hajótestet környezetébe simuló szürke álcázóréteggel festették át, mely időközben felhólyagzott és lehámlott a törzsről.
Tompának érzete magát.
– Meg kell bizonyosodnunk az igazságról, bármi legyen is az.
Később, miután a roncsok megérkeztek a Giedi Cityben létesített ideiglenes támaszpontra, Xavier Harkonnen elrendelte a kilőtt hajó belsejében talált maradványok alapos vizsgálatát és elemzését. A roncsok között robot fullánkerek darabjait is megtalálták, azok azonban nem érdekelték őt. Testét és elméjét teljesen eltompította a rettegés; a végkövetkeztetés elkerülhetetlennek tűnt.
A blokádsértőtől nem messze meglelt, megrongálódott mentőkabin belsejében egy agg férfi szétroncsolt holttestére akadtak, akit Ort Wibsenként azonosítottak. Immár nem férhetett kétség hozzá, Serena járművét találták meg.
További vérnyomokat fedeztek fel a vízből kiemelt hajóban. Nyilvánvalóan a végsőkig igyekeztek kitartani. Xavier DNS-analízist futtatott végig, s abban reménykedett, nem igazolódik be a félelme.
Az eredmények azonban azt bizonyították, hogy a másik két áldozat a Honi Hadsereg hírvivője, Pinquer Jibb... és Serena Butler volt.
Serena. Szerelmem...
Xavier leszegett fejjel próbált belekapaszkodni a remény utolsó szertefoszló szálába. A gépek talán foglyul ejtették, és magukkal hurcolták a lányt. Ám ez nevetségesen valószínűtlennek tűnt... és ismervén a kimekek és a robotok brutalitását, vajon Xavier ilyen sorsot kívánt Serenának?
Nem. Mihamarább vissza kell térnie a Salusa Secundusra, hogy közölje a hírt a kétségbeesett Manion Butlerrel.
Serena immár minden kétséget kizáróan: halott.
- - -
Függetlenül attól, hogy gazdagok, szegények, erősek, gyengék, értelmesek, vagy nehézfejűek vagyunk, a gondolkodó gépek csupán hústömegnek tekintenek minket. Egyáltalán nem értik az ember lényegét.
IBLIS GINJO: A DZSIHAD KEZDETI TERVEI
Míg a többi megbízott brigádvezető a Fórum emlékműveinek építését felügyelte, Iblis Ginjo parancsot kapott, hogy szemlélje meg és ossza szét a nemrégiben érkezett rabszolga szállítmányt. A foglyokat nemrégiben gyűjtötték be a Giedi Prime-on, és Omnius parancsára a Földre szállították. A munkavezető magában dühöngött, mivel azt gyanította, hogy a kimekek újabb grandiózus emlékművet óhajtanak majd felállítani, hogy méltó módon megünnepelhessék a Giedi Prime felett aratott győzelmüket, és ezt is az ő embereinek kell majd megépítenie...
Erasmus állítólag az egyik nőre vetett szemet, akit személyesen Barbarossa választott ki neki. Iblis már áttanulmányozta az okmányokat, és tudta, hogy a foglyul ejtés körülményeit figyelembe véve, az újonnan érkezők részéről a megszokottnál több engedetlenségre lehet számítani.
Ahogy a mosdatlan, csapzott és zavart rabszolgákat kihajtották a szállítóűrhajó rakteréből, Iblis szakavatott tekintettel mérte végig őket, és közben azon morfondírozott, miként különítse el a munkacsoportokat. A kis számú kézműves és képzett szakmunkás kivételével, többségük közönséges rabszolga lesz. Kiválasztott egy izmos, mahagónibőrű férfit az Ajax-szobor talapzatának felépítéséhez, bátorítóan rámosolygott, a többieket pedig a munkaerőigényesebb műveleteket végző brigádokhoz irányította.
Szinte utolsóként egy viharvert külsejű fiatal nő lépett ki a hajóból, aki az arcát és karjait borító zúzódások, valamint a tekintetében tükröződő meggyötört beletörődés ellenére büszkén tartotta magát, és minden mozdulatából belső erő sugárzott. Ez lesz az Erasmusnak kiszemelt lány. Egy bajkeverő.
Vajon miért érdeklődik iránta a robot? Valószínűleg egyszerűen felboncolja majd. Micsoda pocsékolás. És milyen kár érte.
Iblis magához szólította, de a lány semmibe vette a nyájas, ugyanakkor határozott parancsot. Végül, az őrrobotok csöppet sem finomkodó unszolására megállt Iblis előtt. Noha a nő nem volt magasabb az átlagnál, egészen különlegesnek hatott feltűnő levendulakék szeme, borostyánszínű haja és arca, mely vélhetően egész csinos lehet, he eltűnik róla a mocsok és a düh.
Iblis szívélyesen rámosolygott, és egy kis kellemmel igyekezett hatni rá.
– A jegyzőkönyv szerint Serena Linnének hívnak, ugye? – kérdezte, noha pontosan tudta, ki a lány.
Farkasszemet nézett vele, és az ellenszegülés szikráját vélte felfedezni a tekintetében. A lány úgy nézett vissza rá, mintha Iblisszel egyenrangúnak tartaná magát.
– Igen. Apám szerény jómódban élő kishivatalnokként dolgozott Giedi Cityben.
– Dolgoztál már valaha szolgaként? – érdeklődött Iblis.
– Mindig is szolga voltam... az embereket szolgáltam.
– Mostantól fogva Omniust fogod szolgálni. – Majd engesztelő hangnemben hozzátette: – Hidd el nekem, hogy nem lesz olyan szörnyű. Jól bánunk a munkásainkkal. Különösen a hozzád hasonlóan értelmesekkel. Akár az egyik kiváltságokkal járó megbízotti posztra is pályázhatnál, ha a személyiséged és a műveltséged alkalmassá tesz rá.
Iblis elmosolyodott.
– Ellenben szerencsésebb lenne, ha a valódi nevedet használnád, Serena Butler.
A lány dühödten nézett vissza rá. Legalább a kilétét nem tagadta le.
– Honnan tudtátok meg?
– Miután elfogott, Barbarossa megvizsgálta a jármű roncsait. A fedélzeten több nyomravezető jelet talált. Szerencséd, hogy a kimekeknek nem kellett tovább faggatni téged. – Iblis elektronikus jegyzeteire pillantott. – Tudjuk, hogy Manion Butler alkirály leánya vagy. Talán azért leplezted a kilétedet, mert attól féltél, Omnius zsarolni próbálja őt veled? Biztosíthatlak róla, hogy az örökelme merőben más módon gondolkodik. Omniusban még csak fel sem merülne ilyesmi.
Serena dacosan felszegte a fejét.
– Apám egy centimétert sem engedne át a Szövetség területéből, bármit tegyenek is velem a gépek.
– Igen, persze, nem is kétlem, hogy mindannyian bátran viselkedtek. – Iblis kényszeredett mosolyát vigasztalásnak szánta. – A többi kizárólag az Erasmus nevű roboton múlik. Azt kérelmezte, hogy a villájába osszunk be téged szolgálatra. Különös érdeklődést mutat irántad. Ez jó jelnek tekinthető.
– Talán segíteni akar nekem?
– Ilyen messze azért nem mennék – felelte Iblis némileg humorosan. – Annyi bizonyos, hogy Erasmus beszélgetni óhajt veled. Újra meg újra beszélgetni. Végül az őrületbe kerget majd a híres kíváncsiságával.
Iblis utasított néhány rabszolgát, hogy mosdassák meg, és illendően öltöztessék fel a nőt, ők pedig úgy teljesítették a megbízott parancsát, mintha maguk is gépek lettek volna. Noha modorán ellenségesség és neheztelés mutatkozott, Serena Butler nem pazarolta értelmetlen ellenszegülésre az energiáit. Ehhez túl értelmes volt, jóllehet hamarosan intelligenciáját és elszántságát egyaránt megtörik.
A szokványos orvosi ellenőrzés viszont meglepetéssel szolgált. Serena haragosan bámulta Iblist, ám bármennyire is igyekezett fenntartani a düh védőfalát, furcsa, levendulaszínű szemeiben a kíváncsiság szikrája csillant meg.
– Tisztában vagy vele, hogy teherbe estél? Avagy mindez egy véletlen baleset következménye? – Serena megtántorodott, s Iblis látta rajta, hogy nem tetteti a megdöbbenést. – Bizony. Immár három hónapja. Észre kellett volna venned.
– Ez nem tartozik rád. – A lány keményen válaszolt, mintha kapaszkodót keresett volna valamiben. A hír sokkal jobban megrázta, mint a durva bánásmód, amiben eddig része volt.
Iblis részvétlenül reagált.
– A tested minden sejtje rám tartozik... legalábbis amíg el nem szállítottalak az új gazdádhoz. Ezt követően elkezdhetlek sajnálni téged.
Az önálló akaratú robot kétségkívül érdekes kísérleteket hajt majd végre Serenán és a magzaton...
- - -
Az emberi állatfaj lelki beállítottsága alakítható,
és nagymértékben függ a faj többi tagjának
közelségétől, valamint azok befolyásától.
ERASMUS – LABORATÓRIUMI FELJEGYZÉSEK
Erasmus villája egy tengerre néző dombtetőn magasodott. A sziget felőli oldalon a főépület emelkedett a magas tornyokkal övezett, díszkövezetes tér fölé; a part felőli oldalon a rabszolgák sivár viskóinak zsúfolt csoportja állt, melyekben barmokhoz méltó körülmények között tengődtek az emberek.
A legfelső erkélysorról bámészkodó robot érdekfeszítőnek találta a kontrasztot.
Miután atyai ábrázattá alakította a fémes polimer arcréteget, Erasmus mozdulatlanul figyelte, amint két őrrobot végiglépdel a viskók között, hogy megkeresse a két ikerlányt, akikre egy újabb kísérletsorozathoz volt szüksége. A megrémült emberek fejvesztve szaladgáltak, Erasmus rugalmas maszkján mégsem jelent meg rosszalló kifejezés. Miriádnyi optikai érzékelő szálával pásztázta, értékelte a sovány és elhanyagolt alakokat.
Pár nappal azelőtt látta a két kislányt, felfigyelt rövid fekete hajukra és barna szemükre, most azonban elrejtőztek valahová. Csak nem szórakoznak vele? Az őrszemek benyomultak egy alagút bejáratán, mely egy távolabb eső viskóhoz vezetett; végül azt jelentették:
– Megtaláltuk a két keresett személyt.
Remek – gondolta Erasmus, és várakozón nézett elébe az izgalmas feladatnak. Azt szerette volna kideríteni, rá tudja-e venni az egyik ikerlányt, hogy megölje a másikat. Irányadónak bizonyulhat a kísérlet, mely az erkölcsi korlátok mibenlétére, és a testvérek közötti viszonyokra világíthat rá.
Különös kedvét lelte benne, hogy egypetéjű ikrekkel dolgozhat. Az évek során több tucat párt dolgozott fel, gyűjtött össze róluk részletes egészségügyi és mélyreható lélektani feljegyzéseket. Rengeteget fáradozott az aprólékos összehasonlító boncolásokon, és mikroanalizálta a máskülönben egymás pontos másolatainak tekinthető testvérek közötti parányi eltéréseket. A rabszolgatelepeken dolgozó felügyelők utasításba kapták, hogy azonosítsák és válasszák ki számára a Földre érkező minden egyes fogolyszállítmányból az ikerpárokat.
A feszengő, sötéthajú ikreket végül előállította a két őrrobot. Erasmus nyájas mosolyt formált alakítható arcrétegén. Az egyik lány leköpte a tükröző felületet. Erasmus nem értette, a nyálhoz vajon miért társítanak annyi negatív mellékjelentést az emberek. Nem tesz kárt semmiben, és könnyedén letörölhető. Az emberek ellenszegülésének megnyilvánulásait fölöttébb szórakoztatónak találta.
Nem sokkal azelőtt, hogy Erasmus elindult a Corrinról, huszonkét rabszolga eltávolította szeméről a védőhártyát, és célzatosan a dühöngő vörös óriásba néztek, hogy megvakuljanak. Dacos, kihívó és... esztelen gesztus. Mit értek el lázadó cselekedetükkel, azon kívül, hogy hasznavehetetlenné tették magukat rabszolgaként?
Arra számítottak, hogy ezek után kivégzik őket. Erasmus pedig eleget tett az elvárásnak. Ám nem úgy, hogy vértanúként haljanak meg. Ehelyett csendben elkülönítette őket a többi rabszolgától, nehogy átragadjon rájuk az engedetlen modor. Vakon sem megdolgozni, sem koldulni nem tudtak az élelmükért. Mostanra vélhetően belepusztultak az önmaguk előidézte világtalanságba.
Erasmus mégis csodálta a lelki erejüket, a közös szándékot, hogy ellenszegüljenek. Az emberek hiába voltak neveletlen népség, tetteik rendre lenyűgözték a robotot.
Egy figyelőkutasz repült oda, és furcsa, nyers hangon zúgni kezdett. Végre Omnius szólalt meg a közvetítésével.
– A Giedi Prime elvesztése a te hibád, Erasmus. Mindeddig azért tűrtem el a végeláthatatlan kísérleteidet, mert azt reméltem, elemeire bontod és kielemzed az emberek viselkedését. Miért nem voltál képes előre jelezni az öngyilkos akciót, mely megsemmisítette a kimekjeimet? Még a Giedi Prime-i másolatom adatait és tapasztalatait sem sikerült letöltenem. Barbarossa ugyancsak pótolhatatlan veszteség, hiszen ő alkotta meg az eredeti programomat.
A Terra-Omnius egy vészjelző szonda révén értesült a Giedi Prime visszafoglalásáról, amit Seurat indított el, miután frissítőhajóját váratlanul támadás érte a szolgálati út folyamán. A riasztó hír aznap reggel érkezett meg a Földre.
– Nem állt rendelkezésemre adat arról a tényről, hogy a rossaki varázslónők kifejlesztették a telepatikus pusztítás képességét. – A robot arca ismét kifejezéstelen ovális síkká változott. – Miért nem Vorian Atreidesnek teszed fel ezt a kérdést, amikor visszatér a Földre? Agamemnón fia már többször segédkezett abban, hogy a kiszámíthatatlan emberi viselkedést szimulálja.
– Még az ő közreműködése sem készíthetett volna fel minket arra, ami a Giedi Prime-on történt – felelte Omnius. – A gondolkodó biolények kiszámíthatatlanok és vakmerőek.
Miközben az őrrobotok megragadták a kapálózó ikreket. Erasmus a figyelőkutaszra emelte a tekintetét.
– Akkor nyilvánvaló, hogy még több munka vár rám.
– Nem, Erasmus. Az nyilvánvaló, hogy a kísérleteid nem hozzák meg a kívánt eredményt. A tökéletességre kellene törekedned ahelyett, hogy halmozott tévedéseket vizsgálgatsz. Azt javaslom, írd át az elméd gyökérprogramját az én egyik alprogramommal. Tedd magad tökéletes géppé! Az én másolatommá.
– Lemondanál izgalmas, nyílt végű vitáinkról? – kérdezte Erasmus, és próbálta elleplezni a riadalmát. – Mindig is érdekelt az én sajátos gondolkodásmódom. Minden örökelme elsősorban a velem történtekről szóló beszámolókat várja.
A figyelőkutasz egyre hangosabban zúgott, ami azt jelezte, hogy Omnius átrendezi a gondolatmátrixait. A helyzet kényelmetlenné, aggasztóvá kezdett válni. Erasmus nem szívesen adta volna fel gondosan kifejlesztett önálló akaratát.
Az egyik ikerlány megpróbálta kitépni magát az őrrobotok karjaiból, hogy visszameneküljön a viskók kétes biztonságába. Erasmus korábbi útmutatását követve, az őr fél kezénél fogva felemelte a másik lányt, és hagyta, hogy rúgkapálva ordítozzon. A kiszabadult iker megtorpant, noha könnyedén elérte volna az átmeneti menedéket. Aztán lassan megfordult, és megadta magát.
Elképesztő – gondolta Erasmus. Ráadásul az őrrobotnak még csak szöveti károsodást sem kellett okoznia.
A robot gyorsan felmérte a helyzetet, és megszólalt.
– Talán, ha hadászati kérdéseknek szentelném a figyelmemet, jobban megérthetnéd a munkámban rejlő lehetőségeket. Hadd magyarázzam meg neked a barbár emberek észjárását. Mi készteti őket afféle önfeláldozásra, amit a Giedi Prime esetében tapasztalhattunk? Amennyiben sikerül magyarázatot adnom erre, az Összehangolt Világokat többé nem fenyegethetik váratlan támadások.
A figyelőkutasz türelmesen lebegett, miközben Omnius végtelen elméjében milliónyi lehetőség futott végig. A számítógép végül döntésre jutott. – Engedélyezem, hogy belefogj. De többé ne tedd próbára a türelmemet!
- - -
Az embereknek folytonosságra van szükségük.
BOVKO MANRESA, A NEMESEK
SZÖVETSÉGÉNEK ELSŐ ALKIRÁLYA
A Poritrin lápjain és kikötőin, ahol a rabszolgák kietlen kunyhói sorakoztak, pusztító járvány söpört végig. A karantén és a ragály megfékezésére tett erőfeszítések ellenére számos hivatalnokot és kereskedőt elpusztított a betegség, mely még a Tio Holtzman szirti laboratóriumaiban alkalmazott rabszolgák közt is felütötte a fejét, és vészesen megzavarta a tudós munkáját.
Mikor Holtzman először felfedezte a tüneteket a zsúfolt laboratóriumokban tevékenykedő egyenletmegoldói körében, azonnal megparancsolta nekik, hogy különítsék el a betegeket, a többiek számára pedig további intézkedésig felfüggesztette a munkát. A kétségbeesett professzor arra számított, hogy a rabszolgák örömmel fogadják a hírt, hogy egy ideig nem kell monoton matematikai műveletek elvégzésével vesződniük. A megoldók ehelyett keseregtek és imádkoztak, és azt kérdezték Istentől, mért őket, és nem elnyomóikat sújtja a szörnyű csapással.
Két hét alatt a professzor rabszolgáinak fele halt meg, vagy került elkülönítésre. A napirend ily mérvű felbolygatása nem segítette elő a szellemi munkát.
Számos nagyméretű szimuláció elkészítésén fáradoztak éppen, amiket a tehetséges Norma Cenva elképzelései alapján dolgoztak ki fokozatosan. Holtzman zsörtölődött a kellemetlenség miatt, mivel tudta, hogy ha most kénytelen félbeszakítani a hosszadalmas tevékenységet, akkor az új csapatoknak mindent elölről kell kezdenie. Ahhoz viszont, hogy megtarthassa a pozícióját, belátható időn belül jelentős áttörést illett volna felmutatnia.
Hírnevét mostanában elsősorban Norma Cenva ötleteinek, és nem saját munkájának köszönhetően sikerült ápolnia. Természetesen magának tulajdonította a zavarópajzs-generátorok támadófegyverré alakításának ötletét. Bludd nagyúr büszkén adta át a két prototípust az Armada Giedi Prime-ra induló felszabadító seregének. A zavarólövegek valóban nagy szolgálatot tettek a hadművelet végrehajtóinak, de a prototípusok energiaszükséglete két csapatszállító hajó tartalékait lemerítette, és egyetlen használat után végérvényesen üzemképtelenekké váltak. Ráadásul a zavaró impulzus felemás hatékonysággal működött, hiszen több robot leárnyékolt helyiségben tartózkodott, és így az esetükben nem érvényesült a géláramköröket roncsoló mező hatása. Az elgondolás ugyanakkor bíztatónak tűnt, a nemesek pedig a fegyver továbbfejlesztésére ösztönözték Holtzmant, mit sem tudva Norma részvételéről.
Legalább a hírnevét nem kellett féltenie. Egy ideig.
Norma észrevétlenül de szorgosan dolgozott. Mivel nem különösebben érdekelte a szórakozás vagy a kikapcsolódás, gondosan ellenőrizte saját elképzeléseit. Holtzman óhaja ellenére ragaszkodott hozzá, hogy maga végezze el az összes számítást ahelyett, hogy a megoldó brigádokra bízná a feladatot. Norma túlságosan önálló volt ahhoz, hogy megértse a munkamegosztás gazdaságosságát. Ügybuzgalma meglehetősen unalmassá tette a személyiségét.
Azzal, hogy elmenekítette az ifjú zsenit a Rossakról, a professzor naivan azt remélte, hogy Norma jelenléte őt is megihleti. A közelmúltban a Bludd nagyúr kúp alakú tornyaiban rendezett egyik koktélparti során a nemes úr azzal tréfálkozott, hogy Holtzman talán szabadságolta briliáns elméjét. Bár a megjegyzés telibe talált, a professzor együtt nevetett a pukkadozó nemesekkel. A vicces észrevétel – legalábbis a feltaláló értelmezésében – arra a tényre világított rá, hogy régóta semmiféle valóban eredeti elképzeléssel nem állt elő.
A bizarr álmoktól terhes, zaklatott éjszaka után Holtzman elméjében vége kidolgozható ötlet fogant meg. A zavarópajzsok elektromágneses tulajdonságaiból kiindulva megalkothat egy „fémrezonancia-generátort”. Helyesen behangolva példának okáért robotok, vagy akár a kimekek rákra emlékeztető testében indukálhat magas hőt a szerkezettel. A megfelelően beállított rezonancia-generátor egymással ütköztetheti a fématomokat, mígnem a keletkezett hatalmas hőenergia szétrázza a gépezetet.
Az ötlet ígéretesnek tűnt. Holtzman belevetette magát a kidolgozásába.
Ám előbb új megoldókra és segédekre volt szüksége, akik legyártják neki a prototípust. És egy egész napot kellett elpazarolnia a járványos láz áldozatainak pótlására. Elkeseredett sóhajjal kilépett a laboratórium kapuján, és a szerpentinen leballagott a szirtfal aljára, ahol egy sugárhajtású csónakon átkelt a folyón.
A túlparton meglátogatta a delta legszélesebb részén megépült, nyüzsgő piacot. A tutajok és uszályok oly régtől álltak ott összekötözve, hogy már-már a tájkép állandó elemének tűntek. A kereskedők lakásai nem mesze helyezkedtek el a stardai űrkikötőtől, ahol az árusok külvilági különlegességekkel szolgáltak: rossaki kábítószerekkel, az Ecazról származó érdekes faanyagokkal és növényekkel, hagali ékkövekkel, csuszuki hangszerekkel.
A szűk sikátor mentén sorakozó üzletekben szabók másolták a legújabb salusai divatot, szabták szét és varrták össze az egzotikus import szöveteket és drága poritrini vásznakat. Holtzman több helyi ruhakészítő termékeiből rendelt már, hogy bővítse személyes ruhatárát. Egy hozzá hasonló kiváló tudós mégsem töltheti minden idejét a laboratóriumban. Végtére is gyakran kell megjelennie a nyilvánosság előtt, hogy a polgárok kérdéseire feleljen, és rendszeresen részt kell vennie a nemesek bizottsági ülésein, hogy meggyőzze őket kutatásai fontosságáról.
Ezúttal azonban nem állt meg itt, hanem továbbment, egész a vízen himbálózó tutajokig és uszályokig. Embereket, és nem ruhadarabok akart beszerezni. A tudós szemközt egy táblát pillantott meg, melyen az Emberi Erőforrások galach nyelvű felirat állt. Végigsétált a nyikorgó mólókon és hajóhidakon a foglyokat árusító tutajokhoz. A torlaszok mögé zárt, tételenként csoportosított mogorva rabokat egyforma drapp egyenruhába öltöztették, melyek többsége nem illett a viselőjére. A rabszolgák soványnak és esetlennek tűntek, mintha nem részesültek volna rendszeres ellátásban. Ezek a nők és férfiak olyan bolygókról kerültek ide, melyek többségéről az átlag poritrini még csak nem is hallott, nemhogy járt volna ott.
Felügyelőik kelletlenül mutatták meg az árut, és nem szívesen alkudoztak. A járvány következtében több háztartás rákényszerült, hogy új munkaerőt szerezzen be magának, és így a piacot a kereskedők diktálták.
Számos vásárló tülekedett a korlátoknál, fürkészte a lehorgasztott tekinteteket, szemlélte a kínálatot. Egy öregember vastag bankjegyköteggel kezében magához hívta a felügyelőt, és közölte vele, hogy szeretne alaposabban szemügyre venni négy középkorú nőt.
Holtzman nem volt különösebben válogatós, és az idejét sem akarta vesztegetni. Mivel több rabszolgára volt szüksége, egy egész tételt állt szándékában megvásárolni. Mikor kiszállítják őket a szirti birtokra, nyugodtan kiválaszthatja közülük az értelmesebbeket, hogy számításokat végezzenek neki, a maradék pedig főzni, takarítani fog, vagy egyéb ház körüli munkát végez majd.
Gyűlölte a vásárlást, de eddig még sohasem bízta másra a feladatot. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy Normát épp ezért rótta meg: amiért nem állt rá, hogy megoldókra bízza a monoton számításokat.
Hogy minél előbb végezhessen, Holtzman türelmetlenül magához intette a hozzá legközelebb álló felügyelőt, meglobogtatta előtte Niko Bludd hitelhasználati felhatalmazását, és előrenyomakodott.
– Nagyobb tételnyi rabszolgát szeretnék rendelni.
A munkaerő-kereskedő vigyorogva és hajlongva sietett oda hozzá.
– Ahogy óhajtja, Holtzman professzor! Csupán azt mondja meg, mennyire van szüksége. Egyszerűen határozza meg a kívánalmait, én pedig versenyképes áron biztosítom önnek az árut.
Mivel a tudós attól félt, hogy a gyanúsan szívélyes kereskedő esetleg megpróbálja becsapni őt, azt válaszolta neki:
– Olyan rabszolgákra lenne szükségem, akik értelmesek és önállóak, ugyanakkor alapvetően engedelmesek. Hetven vagy nyolcvan elég lesz, azt hiszem. – A közelben tolongó vásárlók némelyike zsörtölődni kezdett, de egyikük sem mert rosszalló megjegyzést tenni a híres feltalálóra.
– Nehezen kielégíthető igény – felelte a kalmár –, különösen a mostani ínséges időkben. A járvány leapasztotta a készleteket, és várni kell, amíg megérkezik a tlulaxi testkereskedők újabb szállítmánya.
– Mindenki pontosan tudja, mennyire fontos... mennyire létfontosságú a munkám – mondta Holtzman és nyomatékként előhúzta fehér köpenyének bő ujja alól a kronométerét. – Az én szükségleteim előbbre valóak, mint holmi gazdag polgáré, aki új takarítónőt keres magának. Ha kell, Bludd nagyúr írásos határozatával térek vissza ide.
– Tisztában vagyok vele, hogy meg is tenné, professzor – válaszolta a rabszolga-felügyelő. Aztán a nyomakodó vásárlókra ordított. – Hagyjátok abba a nyavalygást! Nélküle már rég mindannyian a gondolkodó gépek palotáinak folyosóit söprögethetnénk!
Majd nyájasan rámosolygott Holtzmanra.
– Mindössze az a kérdés, mely rabszolgák a legalkalmasabbak a szolgálatodra. Most kaptam egy szállítmányt a Harmonthepről: mind Zenszunik. Kellően tanulékonyak és kezelhetőek, de sajnos felárat kell fizetni értük.
Holtzman összevonta a szemöldökét. Szívesebben használta volna fel másra az anyagi forrásait, különösen most, hogy a fémrezonátor elkészítése nagyobb befektetést igényel.
– Ne próbálj visszaélni a helyzettel!
A férfi elvörösödött, de nem engedett, mivel érezte, hogy a feltaláló siettetni szerette volna az üzletet.
– Talán egy másik csapat jobban megfelelne? Nemrégiben kaptam rabszolgákat az Anbus IV ről. – Egy elkülönített tutajra mutatott, melyről sötét hajú rabszolgák csoportja méregette ellenségesen a vásárlókat. – Zensíiták.
– Mi a különbség? Ezek olcsóbbak?
– Pusztán vallásfilozófiai nézetkülönbség. – A rabszolga-kereskedő várt egy darabig, aztán mivel semmi reakciót nem váltott ki a kijelentése, megkönnyebbülten folytatta. – Különben is, ki érti a buddiszlám híveket? Munkások, neked pedig erre van szükséged, ha nem tévedek. Árengedménnyel eladhatom neked ezeket a Zensíitákat, habár meglehetősen értelmesek, valószínűleg műveltebbek, mint a harmonthepiek. Mi több, egészségesek. Megmutathatom az orvosi tanúsítványt. Egyikük sem hordozza a ragályos vírust.
Holtzman megszemlélte a csapatot. Mindannyian feltűrték az ingujjukat, mintha ez valamiféle jelvény volna. Elölről egy izmos, sűrű fekete szakállú, tüzes tekintetű férfi szenvtelenül nézett vissza rá, azt sugallva, hogy felsőbbrendűnek tekinti magát fogva tartóinál.
Holtzman látszatra semmi kivetnivalót nem talált az Anbus IV-ről származó foglyokban. Mindenképpen munkaerőre volt szüksége, s jórészt alacsonyan képzett laboratóriumi technikusokban szenvedett hiányt. Nap mint nap azzal küszködött, hogy elég megoldót találjon az egyre bonyolultabb egyenletrendszerek kiszámolásához.
– De miért olcsóbbak? – értetlenkedett Holtzman.
– Szaporábbak. Kereslet és kínálat kérdése az egész. – A rabszolga-kereskedő nem kapta el a tekintetét. Megnevezte az árat.
Holtzmannak elege volt az alkudozásból, és rábólintott.
– Megveszek belőlük nyolcvanat. – Aztán felemelte a hangját. – Nem érdekel, hogy az Anbus IV-ről, vagy a Harmonthepről származnak-e. Most a Poritrinen vagyunk, ők pedig Tio Holtzman professzornak fognak dolgozni.
A ravasz rabszolga-kereskedő a foglyokhoz fordult, és odakiáltotta nekik.
– Hallottátok? Büszkék lehettek magatokra.
A sötéthajú rabszolgák csupán ránéztek új gazdájukra, és semmit sem szóltak. Holtzman megkönnyebbült. Ez vélhetően azt jelentette, hogy kezelhetőbbek lesznek.
Átadta a rabszolgákért járó összeget.
– Mosdasd meg, és küldesd el őket a rezidenciámra!
A derűs rabszolga-kereskedő nem győzte köszönni a tudós kegyességét.
– Ne aggódj, Holtzman professzor. Elégedett leszel velük.
Mikor a kiváló feltaláló távozott a zsúfolt uszálypiacról, a többi vásárló ordítozva meglobogtatta a bankjegykötegeit, és civódni kezdett a megmaradt rabszolgákon. A nap hátralévő része mozgalmasnak ígérkezett.
- - -
Történelmi távlatokban mindig az erősebb faj győz.
TLALOK: A TITÁNOK IDEJÉRŐL
Miután menedéket leltek az Arrakison, a Zenszuni Vándorok egyszerű, ráadásul nem különösebben bátor gyűjtögetőkké váltak. Még mikor hasznos tárgyak után kutatva távolabb merészkedtek is, a nomádok mindvégig a sziklák közelében maradtak, és elkerülték a nyílt sivatagot és a démoni férgeket.
Évszázadokkal ezelőtt, mikor Bölcs Shakkad udvari vegyésze felfedezte a titokzatos fűszermelanzs öregedésgátló tulajdonságait, az Arrakis űrkikötőjébe érkező külvilágiak körében szűk piaca alakult ki a természetes hatóanyagnak. Ám mivel a bolygó messze esett a népszerű űrútvonalaktól, a melanzs sohasem vált keresett portékává. – Különlegesség, és nem árucikk – jegyezte meg egyszer egy ingerült kereskedő Dhartha naibnak. A fűszer mégis az egyik legfőbb élelemforrásnak számított, s ezért be kellett gyűjteni... és nem kizárólag a sziklákhoz közeli területeken.
Dhartha hatfős csapatának élén kelt át a tömör porhomok gerincen, mely úgy őrizte meg lábnyomaikat, akár a fövenyre hintett a csókokat. A bő, fehér ruhák alól csupán a szemük és az orcájuk látszott ki; köpönyegük lebegett az enyhe szélben, és időnként elővillantak alóluk a szerszámos övek, a különféle eszközök és fegyverek. Dhartha feljebb húzta orrán a szövetet, hogy ne kelljen belélegeznie a finom szemű homokot. Megvakarta az arcába műgonddal belekarcolt tetoválást, majd veszélyt sejtve hunyorogni kezdett.
Senkinek nem jutott eszébe a felhőtlen hajnali égboltot figyelni, míg meg nem hallották a halk fütyülést, mely csakhamar fülrepesztő üvöltéssé erősödött. Dhartha naibot leginkább egy olyan asszony jajveszékelésére emlékeztette, aki az imént értesült a férje haláláról.
Mikor felnézett, rögtön meglátta az ezüstös golyóbist, mely áttört a légkörön, aztán felismerte a fékezőrakéták errefelé ritkán hallott zúgását és szűkölését. Buborék alakú tárgy hullott alá az égből, majd megperdült és himbálózni kezdett, mintha alkalmas leszállóhelyet keresne magának. Négyes hajtóművek lassították az ereszkedést. Aztán kevesebb, mint egy kilométerre attól a helytől, ahol a gyűjtögetők álltak, úgy csapódott be a dűnékbe, akár egy becstelen kereskedő gyomrába vágódó ököl. Por és homok lövellt fel szökőkútként az égbe, közepén vékony, sötéten kígyózó füstcsíkkal.
A naib kővé dermedve állt és bámult előre, miközben emberei izgatottan fecsegni kezdtek. A fiatal Ebrahimot éppúgy megigézve a látvány, akár a naib fiát, Mahmadot; látszott, hogy legszívesebben mindkét fiú tüstént futásnak eredt volna, hogy felkutassák az égből aláhullott szerkezetet.
Mahmad tisztelettudó és óvatos legény volt. Ebrahimot viszont, aki előszeretettel hencegett képzeletben hőstetteivel, nem különösebben kedvelte Dhartha naib. És azt az esetet sem felejtette el, mikor vizet loptak a törzs készleteiből, ami pedig megbocsáthatatlan bűnnek számított. A naib eleinte azt hitte, két fiú, Ebrahim és Szelim együtt követte el a gaztettet. Ebrahim azonban elhárította magáról a felelősséget, és ujjal mutogatott a másik fiúra. Szelim megdöbbent a vád hallatán, de nem tagadott.
Ráadásul Ebrahim apja nagylelkű ajánlattal állt elő, hogy megmentse a fiát... Dhartha ezért az árva fiút száműzte a településről. A törzs nem sokat veszített vele. Egy naibnak gyakran kellett efféle súlyos döntést hoznia.
Most, ahogy a gyűjtögetők a szövetek közül kivillanó, csillogó szemekkel figyelték őt, Dhartha tudta, hogy nem szabad elszalasztania a katasztrófa kínálta lehetőséget, bármiféle hajó is járt szerencsétlenül.
– Oda kell mennünk, és meg kell vizsgálnunk – jelentette ki.
Emberei, élükön Ebrahimmal és Mahmaddal, rohanni kezdtek a homokban a talajba ütközés helyét jelző füstoszlop felé. Dhartha nem szívesen távolodott el a biztonságot adó szikláktól, de a sivatag bőséges, idegen földről érkező kinccsel csalogatta őt.
A nomádok felkaptattak az egyik dűnére, majd lecsúsztak a másik oldalán, hogy szinte rögtön megmásszák a következőt. Mire a becsapódási kráterhez értek, mindannyian kifulladtak, zihálva leheltek bele a szájuk elé tartott ruhadarabba. A naib az embereivel együtt megállt a roppant mélyedés peremén. Túlhevült szilikátok szétfröccsent, üveges cseppjei borították nyálfoltokra emlékeztetőn a homokot.
A gödör mélyén kétembernyi nagyságú gépezet hevert, a földet érés megrázkódtatása nyomán életre kelt alkatrészek és kidudorodások pedig halkan zümmögtek. A légkörbe hatoláskor felhevült karbonszál borítású hajótest még mindig füstölgött. Lehetséges, hogy űrhajó?
Dhartha egyik embere hátrébb lépett, és figyelmeztetőn intett az ujjával. A túlbuzgó Ebrahim ennek ellenére előrehajolt. A naib megfogta Mahmad karját, nehogy a fiú óvatlanul veszélybe sodorja magát. Hadd vállalja a kockázatot az ostoba barátja.
A lezuhant kabin túl kicsinek tűnt ahhoz, hogy utasokat szállíthasson. Lámpái egyre fényesebben pislákoltak, majd a szonda oldalai sárkányszárnyakhoz hasonlóan szétnyíltak, hogy felfedjék az alattuk rejtőző mechanikus végtagokat, a tagolt fogókarmokat és a jármű belsejében elrejtett bonyolult gépezeteket: lokátorokat, processzorokat, motoros kutató és pusztító eszközöket. Tükörszerű energiaátalakítók terültek szét, hogy befogják a nap ragyogó sugarait.
Ebrahim egyensúlyozva lecsúszott a gödör szélének tajtékos homokján.
– Gondold csak el, mennyit kaphatunk ezért az űrkikötőben, naib! Ha én érek oda elsőként, engem illet az érte kapott pénz nagyobb része.
Dhartha szívesen szállt volna vitába a hirtelenkedő fiúval, de miután látta, hogy – saját fiát kivéve – senki más nem akart Ebrahim után menni, beleegyezően bólintott.
– Ha sikerrel jársz, te kapod a legnagyobb részt. – Még ha a becsapódás teljesen megrongálta is a repülő tárgyat, a nomádok akkor is fel tudják használni a színtiszta fémet.
A rátarti legény félúton megállt, és gyanakvón bámulta a szerkezetet, mely továbbra is rázkódott és dobolt. Teleszkópos alkatrészek eresztették ki lábaikat és karjaikat, miközben furcsa lencsék és tükrök forogtak körbe hajlékony karbonszálas csápokon. A szonda láthatóan felmérte a helyzetét, mintha nem értené, miféle helyen ért földet.
A gépezet egyáltalán nem törődött a köré lopódzott emberekkel, mígnem Ebrahim kiásott egy követ a kráter süppedős oldalából.
– Huj, huj! – kiáltotta, és elhajította a nehéz kődarabot. A kő kongva csapódott neki a szonda fém- és műanyagötvözetből készült oldalának.
A gépi leszállóegység megdermedt, aztán lencséit és detektorait az egymagában álló ember felé fordította. Ebrahim lekuporodott a lábai alatt megcsúszó homokban.
Vakító, forró fénysugár lövellt ki az egyik lencséből. Emésztő lángcsóva nyelte el Ebrahimot, akinek teste elhamvadt hús és csont ropogó foszlányaivá robbant szét. Füstölgő ruhacafatok borították el a kráter tetejét, elszenesedett kéz és lábdarabokkal keveredve.
Mahmad felsikoltott barátja pusztulása láttán, Dhartha pedig jelzett az embereinek, hogy visszakozzanak. Lebukdácsoltak a kráter külső oldalán, és menekülni kezdtek a dűnék közötti süppedős hasadékban. Fél kilométer után, mikor már biztonságban tudták magukat, felmásztak egy gerincre, hogy megnézzék, mi történik a gödörben. Az emberek imádkoztak és babonás jeleket vetettek magukra, Dhartha pedig az égnek emelte és megrázta a jobb öklét. Az esztelen Ebrahim magára vonta a gép figyelmét, és ezért az életével fizetett.
A gyűjtögetők a távolból figyeltek tovább. A lezuhant szonda többé nem törődött velük. Ehelyett zörögve és dübörögve mintha magát kezdte volna öszszeszerelni, és különböző szerkezeteket épített a mag köré. Ásókarok homokot öntöttek a gyomrában elhelyezkedő nyersanyag-átalakító garattölcsérbe, ahonnan aztán üvegszerű rudak lökődtek ki, amit a gép felállított maga körül. Egyre újabb alkotórészek adódtak az önmagát nagyobbító szerkezethez, mígnem a gép végül elkezdte kiásni magát a gödörből. Döngölt és kalapált, rettentő zajt csapott.
Dhartha még mindig idegesen tanakodott. Noha ő a vezető, fogalma sem volt, mitévő legyen. Efféle dologról még csak nem is hallott. Az űrkikötőben talán felvilágosíthatná valaki, de nem szívesen támaszkodott a külvilágiakra. Ráadásul a gép értékesnek bizonyulhat, és ha lehetséges, mindenképp hasznot szeretett volna húzni belőle.
– Apa, nézd! – Mahmad a homokpusztaság felé bökött az ujjával. – Látod, a gépszörnyeteg meg fog fizetni azért, mert megölte a barátomat.
Dhartha észrevette az árulkodó fodrozódást, a homok alatt előrenyomuló behemót útvonalát. A lezuhant szonda zörgő alkatrészeivel folytatta a ritmusos kalapálást, és nem fordított figyelmet a környezetére. A kristályos anyagokból és a hajótest karbonszálaival megerősített szilikát merevítőkből öszszeállt monstrum felágaskodott.
A féreg sebesen közeledett, közvetlenül a felszín alatt fúrta előre magát, mielőtt feje kiemelkedett a homokból. Szájnyílása hatalmas markológépre emlékeztetett, mely a becsapódási kráternél Is nagyobbnak hatott.
A robotszonda forgatni kezdte érzékelőit és fegyverként bevethető lencséit; érzékelte, hogy támadják, csupán azt nem értette, milyen módon. Fehéren izzó lángcsóvákkal tüzelni kezdett maga körül.
A féreg egészben nyelte el a mechanikus démont. A gigantikus sivatagi lény aztán ismét belefúrta magát a homokba, akár a mélységbe lebukó tengeri kígyó...
Dhartha naib és emberei kővé dermedve álltak a dűnék között. Ha most menekülni próbálnak, a rezgések magukra vonják a homokféreg figyelmét, aki tüstént visszatér, hogy újból belakmározzon.
Azonban nem kellett sokáig várniuk, hogy a féregnyom elforduljon felőlük, és meginduljon a sivatag mélye felé. A kráter eltűnt, a mechanikus szerkezetnek nyoma sem maradt. A hirtelenkedő Ebrahim testének egyetlen darabját sem lehetett fellelni a homokban.
Dhartha hitetlenkedve megrázta a fejét, és döbbent társaihoz fordult.
– A mai napon történteket legendák fogják megörökíteni: csodás balladák, amiket esténként a tűznél énekelnek majd a barlangokban... – Nagyot sóhajtott, aztán megfordult. – Bár nem hinném, hogy bárki is hisz majd nekünk.
- - -
Mi a véleményem a jövőről?
Gyűlölöm, hisz nem leszek a része.
JÚNÓ: A TITÁNOK ÉLETE
A Szövetségi Armadával való váratlan összecsapás után a Giedi Prime felett, a megrongálódott Álomutazónak a szokásosnál egy hónappal tovább tartott, míg visszadöcögött a Földre, hogy megjavítsák. A sérülés okozta késedelem miatt Seurat azonnal vészjelző szondát indított el, melynek révén közölte Omniusszal az elkeserítő híreket a legújabb összehangolt világ és Barbarossa Titán elvesztéséről. Az örökelme mostanra bizonyosan értesült a történtekről.
A robot kapitány mindent megtett, hogy kijavítsa vagy kiváltsa a hajó sérült rendszereit, és lezárt néhány szakaszt, hogy törékeny emberi másodpilótáját védelmezze. Agamemnón tábornok nem örülne, ha magjából származó fiát baj érné. Seurat ráadásul maga is megkedvelte Vorian Atreidest...
Vor ragaszkodott hozzá, hogy szkafandert ölthessen, és kimászva megvizsgálhassa a hajótest sérüléseit. Seurat két kábellel kötötte ki, és három ellenőrző laborancs felügyelte a járművön kívüli munkálatokat. Mikor a fiatalember meglátta az elfeketedett sebet, amit a lázadó emberek találata ejtett a törzsön, újból elszégyellte magát. Mivel kizárólag a létfontosságú Omnius-frissítések eljuttatását tartotta szem előtt, Seurat nem folyamodott erőszakos lépésekhez a hrethgirek ellen, azok mégis rátámadtak. Ezek a barbár emberek nem ismerték a tisztességet.
Agamemnón és Barbarossa barátja Omnius védőszárnyai alá vezették az engedetlen Giedi Prime-iakat, a hrethgirek azonban elutasították az Összehangolt Világok magasabb rendű civilizációját, és az ellenálló akció részeként vértanúságra ítélték Barbarossát. Apját lesújtja majd barátja, az egyik utolsó megmaradt Titán halála.
Vor maga is az életét veszthette volna, s törékeny emberi teste úgy pusztult volna el, hogy még esélyt sem kap a neo-kimekké válásra. Az Armada egyetlen jól irányzott lövéssel kitörölhette volna a Vorban rejlő lehetőségeket, jövőbeli nagy tetteit. Ő nem frissíthette magát, nem tölthette fel újra a tapasztalatait és emlékeit, mint azt egy gép tehette. Végleg elveszett volna, akár a Giedi Prime-Omnius. És mint Agamemnón többi tizenkét fia. Elborzadt, megreszketett a gondolattól.
A visszaúton Seurat abszurd viccekkel igyekezett felvidítani Vort, mintha mi sem történt volna. A robot megdicsérte társát, amiért olyan gyorsan reagált, és egy ügyes taktikai húzással túljárt a hrethgir tiszt eszén. Megtévesztő cselével, hogy lázadó embernek adta ki magát, aki megkaparintotta a gondolkodó gépek egyik hajóját – micsoda elképesztő ötlet! – Vor néhány értékes másodpercet nyert, a tükörképek megsokszorozásával pedig sikerült meglépniük az üldözők elől. Könnyen elképzelhető, hogy a manővert tanítani fogják a megbízottak iskoláiban a Földön.
Vort azonban leginkább az érdekelte, apja mit szól mindehhez. A kiváló Agamemnón helyeslése mindenért kárpótolná.
Mikor az Álomutazó leszállt a Föld központi űrkikötőjében, Vorian lelkesen, sugárzó arccal sietett le a rámpán – aztán magába roskadt, mikor nem látta várakozni rá a Titán tábornokot.
Vor nagyot nyelt. Hacsak valami életbevágóan fontos teendő nem akadályozta meg, apja mindig kijött elé. Ilyenkor végre együtt lehettek, eszmét cserélhettek, terveikről és álmaikról beszélgethettek. Vor azzal vigasztalta magát, hogy Omnius nagy horderejű feladattal bízta meg Agamemnónt.
Karbantartó brigádok és szerelő gépezetek vették körül és vizsgálták meg a megrongálódott hajót. Az egyik többkomponensű gépezet félbeszakította a szemléjét, otthagyta a többieket, és zúgva megindult Vor felé.
– Vorian Atreides. Agamemnón azt az utasítást hagyta meg neked, hogy haladéktalanul jelentkezz nála a karbantartó létesítményben.
Az ifjú ember arca felragyogott. Amint a robot visszatért, hogy folytassa a munkáját, Vor sietve megindult. Mikor már nem tudta türtőztetni magát, futni kezdett...
Jóllehet igyekezett minél jobb erőnlétben tartani magát a hosszú utazás alatt, Vor szerves izmai gyengébbnek bizonyultak a gépekénél, és így hamar elfáradt. Ez is halandóságára, gyengeségére, természetes testének alacsonyabb rendűségére emlékeztette őt. Ilyenkor még jobban vágyott rá, hogy teherbíró neo-kimek testbe helyezzék, és levethesse tökéletlen emberei alakját.
Vor égő tüdővel ért a tündöklő krómmal és plázzal borított terembe, ahol apja agytároló edényét fényezte és töltötte fel rendszeresen friss elektrofolyadékkal. Amint a fiatalember belépett a hűvös, jól megvilágított helyiségbe, két őrrobot zárt össze mögötte, és állta el vészterhesen a kijáratot. A terem közepén ember alakú, gépi kolosszus állt: Agamemnón jelenlegi kimek-teste. A gigász két lépést tett előre, stabilizátor lábai csak úgy döngtek a kemény padlózaton. Vorian eltörpült a nálánál háromszor magasabb óriás mellett.
– Már vártalak, fiam. Mindent előkészítettem. Mi tartott ilyen soká?
Vor bátortalanul nézett fel az agytartályra.
– Siettem, amennyire lehetett. A hajó alig egy órája érkezett meg.
– Úgy hallottam, az Álomutazó megrongálódott a Giedi Prime felett, amikor rátok támadtak a lázadó emberek, akik meggyilkolták Barbarossát, és visszafoglalták a bolygót.
– Igen, uram. – Vor tudta, hogy értelmetlen fölösleges részletekre fecsérelnie a Titán idejét. A tábornok már részletes jelentést kapott a történtekről. – Minden kérdésedre válaszolok, atyám.
– Kérdéseim nincsenek, csupán parancsaim. – Ahelyett, hogy megkérte volna a fiát, lásson hozzá alkatrészei tisztításához és fényezéséhez, Agamemnón felemelte fémkesztyűs kezét, zubbonyánál fogva megragadta, és egy függőleges asztallaphoz taszította Voriant.
Vor nekivágódott a sima felületnek, s testén fájdalom hasított végig. Apja oly erős volt, hogy véletlenül is a csontját vagy a gerincét törhette.
– Mi a baj, atyám? Mit...
Agamemnón megragadta a fiát, majd fémhevederekkel az asztalhoz rögzítette a csuklóját, derekát és bokáját. Vor tehetetlenül forgatta a fejét, hogy kiderítse, mire készül az apja, és rémülten látta, hogy bonyolult felszerelések sorakoznak a helyiségben. Reszketve nézte a kékes folyadékkal töltött hengereket, a neuromechanikus pumpákat és a zümmögő gépezeteket, melyek fürkészőn lengették érzékelő végződéseiket a levegőben.
– Kérlek, atyám! – Vor legrejtettebb félelmei szaggatták lövedékekként az elméjét, pattantak le a fájdalomról, és minden becsapódással fokozták a kétséget és a rettenetet. – Mit vétettem?
Agamemnón fejtornyán nem mutatkozott látható érzelem, miközben a kimek tábornok hosszú tűk tömegével közelített fia vergődő teste felé. Az acélhegyek áthatoltak a mellkasán, befúródtak a bordák közé, míg végül a tüdőben és a szívben állapodtak meg. Két ezüstcső szúrta át Vor torkát. Nyakából és melléből fröcskölni kezdett a vér. Vor inai megfeszültek, ahogy összeszorította az állkapcsát és a száját, hogy elfojtsa a kitörni készülő sikolyt.
Ám a sikoly mégis kitört belőle.
A kimek hozzáértően kezelte a Vorian testéhez kapcsolódó szerkezetet, s minden elképzelhető szint fölé növelte a fájdalmat. Vor, aki nyilvánvalóan súlyos hibát követett el valahol, úgy érezte, eljött a megtorlás ideje, és halállal kell lakolnia a vétségért – mint előtte tizenkét ismeretlen bátyjának is. Úgy tűnt, apjának végül Vorianban is csalódnia kellett.
Az elviselhetetlen fájdalom egyre fokozódott, de a gyötrelemnek láthatóan nem volt felső határa. Vor sikolya folyamatos üvöltéssé erősödött, ahogy savószínű folyadékokat fecskendeztek a testébe. Kisvártatva a hangszálai is felmondták a szolgálatot, és már csak elméjében hangzott a jajveszékelés... de abba nem maradt. Képtelen volt tovább elviselni. El sem tudta képzelni, miféle súlyos sérüléseket szenvedhetett elgyötört, agyonkínzott teste.
Mikor végül abbamaradt a kínzatás, és Vor magához tért, fogalma sem volt, mennyi ideig maradt eszméletlen – talán a halál is ráterítette már a köpenyét. Úgy érezte, mintha testét apró golyóvá gyűrték volna össze, hogy aztán ismét emberi alakká húzzák szét.
Agamemnón gigászi alakja tornyosult fölé, és optikai érzékelőszálak egész galaxisa ragyogott a testén. Jóllehet az elviselhetetlen fájdalom még mindig ott visszhangzott elméjében, Vornak sikerült erőt venni magán, hogy fel ne üvöltsön. Apja, csak ő tudja miért, végül életben hagyta. Belenézett a Titán kérlelhetetlen fémarcába, és abban reménykedett, nem azért térítették eszméletre, hogy újabb kínzásnak vessék alá.
Mit vétettem?
Az ősöreg kimek azonban nem megölni akarta őt. Ehelyett azt mondta Vornak:
– Végtelenül elégedett vagyok az Álomutazó fedélzetén hozott döntéseiddel, Vorian. Kielemeztem Seurat jelentését, amiből kiviláglott, hogy szökésetek a Szövetségi Armada hajói elől újszerű és váratlan taktikai manőverednek volt köszönhető.
Vorian képtelen volt felfogni, miért pont ilyen körülmények között hallja apjától a dicsérő szavakat. Látszólag ellentmondtak a kínzásnak, amit épp az imént kellett elszenvednie a tábornok akaratából.
– Egyetlen gondolkodó gépnek sem jutott volna eszébe egy efféle csel. Sőt, kétlem, hogy bármelyik megbízott ilyen gyorsan képes lett volna reagálni. Valójában Omnius összegzése azt mutatta ki, hogy bármely más döntés az Álomutazó elfogását eredményezte volna. Seurat önállóan nem tudott volna életben maradni. És nem csupán a hajót mentetted meg, hanem az Omnius frissítőgömböket is sértetlen állapotban visszahoztad. – Agamemnón rövid szünetet tartott, aztán folytatta. – Igen, rettentően büszke vagyok rád, fiam. Képesnek látlak rá, hogy egy napon magad is nagy kimekké válhass.
Vor torka görcsösen ellenállt, ahogy a tábornok fia szavakat próbált kipréselni rajta. A tűvel vertezett lengőállványt már kitépték a testéből, Agamemnón pedig eloldozta a hevedereket, melyek fiát a kemény asztallaphoz rögzítették. Vorian erőtlen izmai képtelennek bizonyultak arra, hogy megtartsák őt, s ezért rongybábuként csuklott össze, esett térdre a vérfoltos padlózaton. Végül hörögve sikerült megszólalnia:
– Akkor miért kínoztál meg? Miért büntettél így?
Agamemnón nevetést utánzott.
– Ha büntetni akarlak, fiam, pontosan fogod tudni, miért teszem. Jutalomban részesültél. Omnius engedélyt adott rá, hogy ezzel a ritka ajándékkal lephesselek meg. Tulajdonképpen, még egyetlen ember sem részesült ebben a kegyben az Összehangolt Világokon.
– Nem értem, atyám. Elmagyaráznád, mi ez? Az agyam még mindig lüktet tőle. – Hirtelen elcsuklott a hangja.
– Mit számít néhány pillanatnyi gyötrelem a rendkívüli adományhoz képest? – A kolosszus fel-le járkált a csillogó karbantartó teremben, s lépteitől megremegtek a falak és az ablakok. – Sajnos nem tudtam rábeszélni Omniust, hogy alakíttasson neo-kimekké – túl fiatal vagy még –, de meggyőződésem, hogy ennek is eljön az ideje. Azt akartam, hogy mellettem szolgálj... nem közönséges megbízottként, hanem hű utódomként.
Agamemnón szikrázó optikai érzékelőszálai még tündöklőbben felragyogtak.
– Ehelyett a második legnagyobb ajándékban sikerült csak részesítenem téged.
A kimek tábornok elmagyarázta Voriannak, hogy átfogó biotechnológiai kezelésen ment át, és a sejtpótló rendszer drámaian meghosszabbítja a várható emberi életkorát.
– Az óbirodalom öregedéskutatói fejlesztették ki a módszert... habár fogalmam sincs, miféle célból. Azok a fajankók semmi hasznosat nem tettek az életük során, ezért nem értem, minek kellett volna évszázadokkal megnövelni a normális életkort, hogy aztán még kevesebbet érhessenek el? Új fehérjékkel, a szabad gyököket kivető sejtösszetevőkkel, és hatékonyabb sejtkarbantartó rendszerekkel hosszabbították meg értelmetlen létüket. Többségük akkor pusztult el, mikor mi Titánok megszilárdítottuk a hatalmunkat.
Agamemnón megfordult törzscsuklóján.
– Amíg uralkodásunk kezdetén még emberi testet viseltünk, mind a húsz Titán átesett a biotechnológiai élethosszabbító kezelésen, akárcsak te most, s ezért pontosan tudom, milyen mérvű fájdalmat tapasztaltál. Nekünk valóban szükségünk volt az évszázados létre, mivel ennyi idő kellett ahhoz, hogy helyreállítsuk a düledező óbirodalom hierarchiáját és módszereit. Még miután kimekekké alakítattuk magunkat, a kezelés akkor is segített, hiszen megakadályozta, hogy agyunk a kor előrehaladtával elöregedhessen.
A géptest közelebb lépett Vorhoz.
– Az élethosszabbító kezelés a mi kis titkunk, Vorian. A Nemesek Szövetsége őrjöngene, ha megtudná, hogy rendelkezésünkre áll efféle biotechnológia. – Agamemnón vágyakozó, már-már sóhajtásra emlékeztető hangot adott ki. – De ne feledd, fiam: még ez sem védhet meg a balesetek és a szándékos merényletek ellen. Amint azt nemrégiben sajnos Barbarossának kellett megtapasztalnia.
Vor végül nagy nehezen feltápászkodott. Keresett egy vízkiadagolót, ivott egy mérőpohárnyit a hűvös folyadékból, és érezte, hogy ismét lelassul a szívverése.
– Ámulatba ejtő események várnak rád, fiam. Életed immár nem gyertyaláng a szélben. Mostantól lesz időd megélni rengeteg, közöttük nem egy sorsfordító változást.
Az irdatlan kimek méltóságteljesen odalépdelt a felfüggesztőhöz, és a fémfalból kiálló mesterséges karok és csíptetők bonyolult hálózatára kötötte agytároló edényének neuródáit. Hajlékony fémkar emelte ki a hengert a gigászi testből, és szállította át az egyik króm emelvényhez.
– Egy lépéssel közelebb kerültél a kiteljesedéshez, Vorian – szólalt meg az önjáró testétől elválasztott Agamemnón egy fali hangszórón keresztül.
Habár gyengének érezte magát, és egész teste sajgott, Vor tudta, mit vár tőle az apja. Odaszaladt a karbantartó egységhez, és reszkető kézzel rácsatolta az energiakábeleket az átlátszó agytartály magnektoraira. A kékes elektrofolyadék láthatóan telítve volt szellemi energiával.
Vorian, aki örült, hogy a megrázó és hihetetlen élmény után valamelyest visszanyerheti a szokványosság érzetét, a rendes munkamenet szerint kitisztította és kifényezte apja gépi rendszereit. A fiatal férfi szeretetteljesen szemlélte a barázdált agytömeget, az ősi elmét, melyben annyi nagy horderejű ötlet és elhatározás született már, melyeket terjedelmes emlékirataiban örökített meg a tábornok. Vor minden egyes újraolvasáskor abban reménykedett, hogy sikerül jobban megértenie kiismerhetetlen édesapját.
Eltűnődött, vajon Agamemnón azért nem világosította fel őt előre, hogy kegyetlen játékot űzzön vele, vagy hogy az eltökéltségét tegye próbára. Vor mindig teljesítette a kimek tábornok parancsait, és sohasem próbált kibújni a kötelesség alól. Most, hogy elmúlt a fájdalom, remélte kiállta a próbát, amit apja állított fel neki.
Ahogy Vor türelmesen tisztogatta az agytároló edényt, Agamemnón halkan, szinte suttogva szólt hozzá.
– Nagyon csendes vagy ma, fiam. Mi a véleményed az adományról, amiben részesültél?
A fiatal férfi egy pillanatra megállt, mivel nem tudta, hogyan válaszoljon. Agamemnón lobbanékony természetű és kiszámíthatatlan volt, de csak ritkán tett olyasmit, ami ne valamely fontosabb, távlati célt szolgált volna. Vor remélte, hogy egy napon képes lesz átfogni a képet, és megérti az indítékokat.
– Köszönöm, atyám – felelte végül –, hogy több időt adtál nekem teljesíteni az általad rám bízott feladatokat.
- - -
Vajon miért szentelnek az emberek oly sok időt úgynevezett „erkölcsi kérdéseknek”?
Ez a viselkedésükkel kapcsolatos rengeteg talány egyike.
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN
Az egypetéjű ikerlányok békésen szenderegtek egymás mellett, akár két kis angyal egy kényelmes ágyban. A kígyószerű agyletapogatókat, melyeket a koponyájukba fúrt lyukon vezettek be, szinte észre sem lehetett venni.
A gyógyszerekkel elkábított, mozgásképtelenné tett gyerekek a kísérleti részleg egyik laboratóriumi asztalán feküdtek. Erasmus tükörsima arcán eltúlzott, rosszalló kifejezés jelent meg, mintha a szigorú tekintettel kikényszeríthetné a lányokból az emberiség titkait.
Átkozottak!
Képtelen volt megérteni ezeket az értelmes lényeket, akik valahogy megteremtették Omniust és a gondolkodó gépek káprázatos civilizációját. Vajon valamely csodás véletlen folytán tették? Erasmus minél többet tanult, annál több kérdéssel szembesült. Az emberek zűrzavaros kultúrájának elvitathatatlan eredményei megoldhatatlan rejtélyt jelentettek számára. Már legalább száz példány agyát boncolta szét, fiatalokét és öregekét, nőkét és férfiakét, intelligensekét és gyengeelméjűekét. Omnius örökelméjének korlátlan kapacitását kihasználva, részletekbe menően elemezte, és egymással összevetette az adatokat.
Ennek ellenére egyetlen kérdésére sem kapott egyértelmű választ.
Semelyik két egyed agya nem egyezett meg egymással minden részletében, még akkor sem, ha mindkettőt azonos körülmények között nevelték, vagy ikerként születtek. Szükségtelen változók zavaros tömege! Lelki beállítottságuk minden személy esetében sajátlagosnak mutatkozott.
Mindenütt tébolyító kivételek!
Erasmusnak mindenesetre sikerült némi rendszert felfedeznie a zűrzavarban. Az embereket egyénenként a különbözőség és a meglepő tulajdonságok jellemezték, fajként azonban általános szabályszerűségek mentén cselekedtek. Bizonyos körülmények között, különösen szűkös terekbe összezsúfoltan, az emberek nyájszelleművé váltak, vakon követtek másokat, és feladták az egyéniségüket.
Az emberek alkalomadtán hősiesen küzdöttek; máskor gyáván meghúzták magukat. Erasmust különösképp érdekelte, mi történik a „pánik kísérletek” során, mikor beront a tenyésztelepekre, és egyeseket lemészárol, másoknak ugyanakkor meghagyja az életét. Az efféle, szélsőséges idegi igénybevétellel járó helyzetekben kivétel nélkül előállt egy vezér, egy olyan egyén, aki a többieknél erősebb belső tartással rendelkezett. Erasmus előszeretettel gyilkolta meg az ilyen személyeket, hogy megfigyelhesse a kivégzésnek a többi emberre gyakorolt züllesztő hatását.
Az sem kizárt, hogy az évszázadok folyamán túl kis létszámú csoportból vett mintát. Lehet, hogy tízezreket kell felboncolnia, mire használható következtetéseket tud levonni. A feladat rengeteg türelmet és energiát kívánt, de Erasmus, mivel gép volt, egyikből sem szenvedett hiányt.
Gépteste szondáinak egyikével megérintette a nagyobbik lány orcáját, és érezte az erek egyenletes lüktetését. Mintha minden csepp vér titkokat rejtett volna el előle; mintha az egész faj egyként összeesküdött volna ellene. Lehetséges, hogy végül Erasmust fogják kikiáltani minden idők legnagyobb bolondjának? Az érzékelő szálas szonda visszasiklott összetett bőrrétegének bemeneti csatornájába, de Erasmus előbb sértődöttségében még szándékoltan felkarcolta a lány bőrét.
Mikor az önálló akaratú robot elragadta a tenyésztelepről az ikreket, a lányok anyja megátkozta, és szörnyetegnek nevezte őt. Az emberek annyira földhözragadtak és szűklátókörűek tudnak lenni, és nem képesek felfogni Erasmus munkájának jelentőségét.
Vérzésmentesen vágó sugárszikével belemetszett a kisebbik (a testvérénél 1,09 centiméterrel alacsonyabb és 0,7 kilogrammal soványabb – és épp ezért egyáltalán nem ikermás) lány kisagyába, és figyelte, ahogy az elkábított testvér agytevékenysége megbolydul – idegrendszere átveszi a nővérét ért ingereket. Bámulatos. Pedig a lányok között semmi fizikai kapcsolat nem állt fenn, sem testi érintkezés, sem gépi összeköttetés formájában. Elképzelhető, hogy érzékelik egymás fájdalmát?
Aztán korholni kezdte magát, mivel nem kellő előrelátással tervezte el a kísérletet. Az anyát is melléjük kellett volna fektetnem.
Elmélkedését Omnius szakította meg, akinek hangja az Erasmushoz legközelebb eső megfigyelőernyőből szólalt meg.
– Megérkezett az új rabszolganőd, Barbarossa utolsó ajándéka. A nappaliban várakozik rád.
Erasmus felemelte véres fémkezét. Már alig várta a Giedi Prime-on elfogott nő érkezését, aki állítólag a Szövetség alkirályának leánya. A leszármazása felsőbbrendű génállományra engedett következtetni, Erasmus pedig szerette volna kifaggatni őt az állatias emberek kormányzási módszereiről.
– Őt is felboncolod majd?
– Szerencsésebbnek tartom, ha nyitva hagyom a kérdést.
Erasmus az asztalon kiterített ikrekre nézett. Egyikük immár belehalt a környezet hatásainak kitett agyszövet károsodásaiba. Újabb elszalasztott lehetőség.
– Az engedelmes rabszolgák tanulmányozása téves következtetésekhez vezethet, Erasmus. A lázadás puszta gondolatát is kiölték már belőlük. Épp ezért a kísérleti eredményeid hadászati alkalmazhatósága kétesnek tűnik. – Az örökelme dörgő hangja betöltötte a helyiséget.
Erasmus oldószerbe mártotta szerves-műanyag kompozit kezét, hogy eltávolítsa a rászáradt vért. Az emberek ezerévnyi lélektani kutatásainak eredményéhez férhetett hozzá, de a felhalmozott adatmennyiség sem vitte közelebb az egyértelmű válaszhoz. A rengeteg önjelölt „szakértő” merőben eltérő válaszokat adott.
Az asztalon az életben maradt ikerlány nyafogott félelmében és fájdalmában.
– Nem értek egyet veled, Omnius. Az emberi lény természetéből fakadóan lázadó típus. A jellemvonás a faj sajátsága. A rabszolgák sohasem fogják fenntartások nélkül elfogadni az uralmunkat, függetlenül attól, hány nemzedéken át szolgáltak minket. Legyen szó megbízottról, vagy kétkezi munkásról, nincs köztük különbség.
– Túlbecsülöd az akaraterejüket. – Az örökelme hangja fölényesen magabiztosnak tűnt.
– Szerintem viszont a te tételed hibás. – A sértődött, és saját kutatási eredményeit helytállónak ítélő Erasmus megállt a kavargó képernyővel szemben. – Ha elég idő áll a rendelkezésemre, és kellően fel tudom ingerelni, még a leghívebb alkalmazottunkat, a legkivételezettebb helyzetű megbízottunkat is magunk ellen tudom fordítani.
Omnius korlátlan memóriájából előhívott adatok hosszú sorával igyekezett cáfolni ezt. Az örökelme meggyőződéssel állította, hogy rabszolgái mind megbízhatóak, noha talán túlzottan erélytelenül, túlzottan engedékenyen bánik velük. Arra törekedett, hogy a világmindenség hatékonyan és problémamentesen működjön, és épp ezért nem állhatta a szövetségi emberek állandó meglepetéseit és kiszámíthatatlanságát.
Omnius és Erasmus egyre élénkebben érvelt, mígnem az önálló robot véget nem vetett a vitának.
– Mindketten előítéletek alapján megalkotott feltételezéseket bizonygatunk. Épp ezért azt javaslom, empirikus úton döntsük el a kérdést. Te véletlenszerűen kiválasztasz egy csoportot, akik mindannyian hűnek tűnnek hozzád, én pedig a gondolkodó gépek ellen fordítom őket.
– Ezzel mit érsz el?
– Azt bizonyítom vele – felelte Erasmus –, hogy még a leglojálisabb emberekben sem lehet feltétlenül megbízni. A biológiai programjuk egyik alapvető hibája ez. Szerintem hasznos információ birtokába jutnál, vagy te nem így találod?
– De igen. És amennyiben helytálló a feltételezésed, Erasmus, többé egyetlen rabszolgámban sem bízhatok meg. Ha erre az eredményre jutsz, akkor megelőző csapásra kényszerülnék, és el kellene pusztítanom az egész emberi fajt.
Erasmus kényelmetlenül érezte magát, amiért saját érvrendszerének csapdájába esett.
– Nem feltétlenül... ez a helyes végkövetkeztetés. – Már régtől választ szeretett volna kapni erre az elméleti kérdésre, ugyanakkor rettegett is az eredménytől. Az érdeklődő természetű robot számára mindez többet jelentett a felettesével kötött egyszerű fogadásnál; az emberi lények legmélyebben rejlő indítékaira és döntéshozatali rendszerére volt kíváncsi.
Ám a felfedezés következményei katasztrofálisak lehetnek. Lényegesnek ítélte, hogy győztesen kerüljön ki a vitából, viszont oly módon, hogy Omnius nem szünteti be végleg a kísérleteit.
– Hadd gondoljam végig a megvalósítás módozatait – ajánlotta Erasmus, aztán vidáman kisétált a laboratóriumból, hogy megismerkedjen új házi rabszolganőjével, Serena Butlerrel.
- - -
A világmindenség a rögtönzés terepe –
nem követ kívülről rákényszerített sémákat.
RETICULUS KOGITÁTOR:
ÉSZREVÉTELEK EGY ÉVEZRED MAGASSÁGÁBÓL
Számok és elképzelések szaporáztak minden álmában, ám valahányszor Norma Cenva megpróbálta megragadni valamelyiket, szétfolytak kezei között, akár az olvadó hópelyhek. Mikor nyúzottan kibotorkált a laboratóriumba, órákon át bámulta az egyenleteket, mígnem a sorok összefolytak a szemei előtt. Dühös kézmozdulattal letörölte egy bizonyítás részletét a mágneses tábláról, aztán ismét nekiveselkedett.
Most, hogy a legendás Holtzman védőszárnyai alatt dolgozhatott, Norma már nem érezte magát félresikerültnek, aki torz alakjával végtelen csalódást okozott az édesanyjának. Telepatikus erejével az egyik varázslónő sikeres csapást mért a gondolkodó gépekre. Ám Norma hordozható zavarólövegei is hozzásegítették a csapatokat a győzelemhez, habár Holtzman nem hangsúlyozta ki, hogy eredetileg a lány vetette fel az ötletet.
Normát csöppet sem érdekelte a hírnév vagy az elismerés. Sokkal fontosabbnak ítélte, hogy hozzájárulhatott a hadműveletekhez. Azt kívánta, bárcsak kiszűrhetné az összefüggéstelen, ugyanakkor végtelenül ígéretes elméletek értelmét...
A magasan fekvő szirti laboratóriumokból az Isana folyóra nyílt kilátás, és ahogy kibámészkodott az ablakon, Norma gyakorta elmerengett. Nem egyszer eszébe jutott Aurelius Venport. aki mindig kedvesen és türelmesen bánt vele, és rettentően hiányzott neki. Többnyire azonban esztelen elképzelések felett merengett, melyek minél szokatlanabbnak tűntek, annál több fantáziát látott bennük. A Rossakon édesanyja óvta attól, hogy lehetetlen ötletekkel foglalkozzon, Tio Holtzman ellenben kifejezetten bátorította őt erre.
Habár az öntudattal rendelkező számítógépek használatát tiltották a Szövetséghez tartozó bolygókon, különösképp pedig a falusias Poritrinen, Norma mégis ideje nem kis részét a bonyolult géláramkörök működésének beható tanulmányozásával töltötte. Ahhoz, hogy elpusztíthassuk, előbb meg kell ismernünk az ellenséget.
Időnként együtt vacsorázott Holtzmannal, és miközben drága importált borokat kortyoltak, és finom ételeket ízlelgettek, eldiskuráltak az elképzeléseikről. Norma alig nyúlt az ételéhez, oly hévvel magyarázott, hadonászott apró kezeivel, és legszívesebben azonnal felvázolta volna az elgondolásait, ha akadt volna a keze ügyében mágnestoll és tábla. Amilyen gyorsan csak tudta, befejezte az étkezést, és visszasietett a lakosztályába, miközben a nagy feltaláló zenét hallgatva elüldögélt még, és elfogyasztotta a desszertet. Amint mondani szokta, elméjének szüksége volt a „feltöltődésre”.
Holtzman szívesen szórakoztatta a lányt mellékes történetekkel: saját korábbi sikereiről és elismeréseiről, kiáltványokról és a Bludd nagyúrtól kapott kitüntetésekről mesélt. Sajnos, amennyire Norma meg tudta ítélni, az ilyen beszélgetések egyike sem vezethetett el a kívánatos áttöréshez.
Most épp a szobájában állt a pislákoló lámpások között. A felfüggesztett, nagyobb ablaknyi méretű kristálytáblát bámulta. Folyékony, átlátszó réteg borította, mely minden tollvonást rögzített, ahogy a lány felvázolta a gondolatait és képleteit. Ódivatú eszköz, de Norma ezt tartotta a leghatékonyabb módszernek szerteágazó gondolatai lejegyzéséhez.
Nézte az egyenletet, amit az imént írt fel, ösztönösen átugrott bizonyos magától értetődőnek tűnő lépéseket, mígnem elérkezett egyfajta kvantum anomáliához, mely látszólag lehetővé tette, hogy egyazon tárgy egyszerre két helyen legyen. Az egyik mindössze a másik leképezése volt, ám a szemlélő semmiféle számításos bizonyítással nem tudta meghatározni, melyik a valódi.
Habár sejtelme sem volt, hogyan lehetne fegyverként felhasználni ezt a merész elképzelést, Normának eszébe jutott pártfogójának intése, hogy minden lehetőséget logikusan végig kell vezetni. Az egyenletekkel felfegyverkezve végigrohant a laboratóriumok parázscsíkoktól megvilágított folyosóin, hogy a megmaradt megoldók munkahelyiségéhez érve levezettesse a teljes szimulációt.
A technikus rabszolgák asztalaik fölé görnyedve számoltak kezdetleges eszközeikkel még ezen a késői órán is. Több hely üresen maradt, mivel a megoldók egyharmadát magával ragadta a halálos láz. Holtzman már beszerezte az utánpótlást Poritrin „emberi erőforrásokat” árusító negyedéből, de a Zensíita csoport magasabb matematikai képzése még folyamatban volt.
Miután Norma átadta az új problémát a vezető megoldónak, türelmesen elmagyarázta neki, mi lesz a rabszolgák feladata, és hogy már elvégezte helyettük az egyenlet-felállítás egy részét. Azzal igyekezett ösztönözni a szorgos megoldókat, hogy magyarázni kezdte elméletének jelentőségét – mígnem az ajtóban hirtelen megpillantotta Holtzmant.
A tudós rosszalló tekintettel félrevonta a lányt.
– Csak az idődet pocsékolod azzal, hogy barátkozol velük. Ne feledd, hogy a megoldók mindössze eleven gépezetek, műveleti szervek, akiktől az eredményt várjuk. Helyettesíthetők, s ezért nem érdemes névhez, személyiséghez kapcsolni őket. Nekünk csak a megoldások számítanak. Az egyenleteknek nincs egyéniségük.
Norma úgy döntött, inkább nem vitatkozik, visszatért a szobájába, hogy egymagában folytassa a feladatot. Neki úgy tűnt, hogy a matematika nehezebben felfogható problémái igenis saját egyéniséggel rendelkeztek, hogy bizonyos elméleti tételek és integrálok olyféle kifinomultságot és figyelmességet igényeltek, amihez hasonlót az egyszerű aritmetikai műveletek nem kívántak meg.
Járkálás közben a kristálytábla háta mögé került, ahol az egyenletek megfordítottját pillantotta meg. Fordított sorrendben értelmetlennek hatottak a jelek, Norma mégis rákényszerítette magát, hogy ebből az újszerű szemszögből is megvizsgálja a problémát. A megoldók korábban már elvégezték a fárasztó számítások egy részét, és miután átnézte a munkájukat, az eredményt még mindig nem találta kielégítőnek.
Mivel lelkében tudta a helyes választ, nem vette figyelembe a megoldóktól kapott eredményt, és visszasétált a letörölhető kristálylap elé, melyre oly hévvel kezdett írni, hogy kisvártatva ezüstös számok és jelek töltötték be a mennyezetről lefüggő táblát. Mikor elkészült, ismét a kristálylap háta mögé lépett, hogy megtalálja a bosszantó problémából kivezető utat.
Tio Holtzman zökkentette ki Normát az elméletek univerzumából. Meglepetten figyelte a lányt.
– Mintha önkívületbe estél volna.
– Csak gondolkodtam – hangzott a válasz.
Holtzman kuncogni kezdett.
– A tábla hátoldala előtt?
– Új lehetőségekre világított rá.
A tudós megvakarta az állát, melyet őszes borosta borított.
– Még senkit sem láttam ilyen mélyen összpontosítani.
Norma elméjében már körvonalazódott a megoldás, szavakba azonban nem tudta önteni.
– Tudom, milyen eredménynek kell születnie, de képtelen vagyok megfogalmazni. A megoldók folyton más eredményre jutnak, mint amit várok.
– Tévesztettek talán? – kérdezte Holtzman dühösen.
– Nem lehet megállapítani. Hibátlannak tűnik a munkájuk. Mégis úgy érzem... helytelen az eredmény.
A tudós összevonta szemöldökét.
– A matematika nem igazodik az ember kívánságaihoz, Norma. Lépésről lépésre végig kell menned, és igazodnod kell a természet törvényeihez.
– Úgy érted, az általunk ismert természet törvényeihez, professzor. Pusztán azt akarom elérni, hogy kitágítsuk, megnyújtsuk a tudatunkat, aztán visszahajtsuk önmagába. Biztosan tudom, hogy meg lehet kerülni a problémát. Léteznek megérzéssel megkereshető kiskapuk.
Holtzman atyáskodó, zavart tekintetén hitetlenkedés tükröződött.
– Azok a matematikai elméletek, amikkel dolgozunk, gyakran titokzatosnak és megfoghatatlannak látszanak, de kivétel nélkül bizonyos szabályoknak engedelmeskednek.
Norma csalódottan elfordult, mikor látta, hogy a tudós még mindig kételkedik benne.
– A szabályokba vetett vak hit vezetett el minket a gondolkodó gépek megteremtéséhez is. Ha folyton ragaszkodunk a szabályokhoz, lehet, hogy az ellenség legyőzésének lehetőségétől fosztjuk meg magunkat. Épp tőled hallottam ezt, professzor. Alternatívákat kell találnunk.
Mivel végre olyan témát talált, ami érdekli, Holtzman összekulcsolta hoszszú ingujjától takart kezét.
– Csakugyan, Norma! Elkészültem a fémrezonancia-generátorom tervével, és nekiláthatok a prototípus elkészítésének.
Normát túlságosan lekötötték a saját gondolatai ahhoz, hogy tapintatosan feleljen, és megrázta a fejét.
– A fémrezonancia-generátor nem fog működni. Alaposan áttanulmányoztam az első terveket. Szerintem az egész elmélet alapjaiban hibás.
Holtzman úgy nézett rá, mintha a lány arcon csapta volna.
– Ezt hogy érted? Magam dolgoztam ki az egészet. A megoldók minden lépést ellenőriztek.
Norma figyelmét elvonta az egyenletekkel teleírt tábla, és csupán megvonta a vállát.
– Ennek ellenére az a véleményem, professzor, hogy az elgondolás nem megvalósítható. A helyes számítások nem mindig adnak helyes eredményt... amennyiben hibás alapelveken vagy téves feltételezéseken alapulnak. – A homlokán mély ráncok jelentek meg, mikor végre felfigyelt Holtzman csüggedt ábrázatára. – Ezen miért dühöngesz? Te mondtad, hogy a tudomány feladata, hogy új ötletekkel próbálkozzunk, és elvessük őket, hogyha nem válnak be.
– Az ellenvetésedet még bizonyítani kell – reagált Holtzman ingerülten. – Kérlek, mutasd meg a terveken, hogy hol követtem el hibát!
– Nem hibáról van szó, hanem... – Megrázta a fejét. – Megérzésről.
– Nem bízok a megérzésekben – felelte a tudós.
A lányt elkeserítette Holtzman hozzáállása, és lemondóan sóhajtott. Zufa Cenva nem ragaszkodott a finomkodó modorhoz, Norma ezért nem tanulta meg az illendő viselkedést. Elszigetelten nőtt fel a Rossakon, legtöbb ismerőse pedig nem törődött vele – kivéve Aurelius Venportot.
Úgy tűnt, Holtzman többet akar, mint amit prédikál. Elsősorban mégis tudós volt, Norma pedig úgy érezte, valamely fontos célból hozta össze őket a sors. Kötelessége volt közölni vele, ha hibát vélt felfedezni a munkájában. Holtzman is ugyanezt tette volna az ő helyében.
– Bárhogy legyen, szerintem nem érdemes tovább időt és pénzt pazarolni a rezonancia-generátor megépítésére.
– Mivel az anyagi források elosztása kizárólag tőlem függ – közölte vele Holtzman fújtatva –, folytatom a munkát, és remélem, hogy nem lesz igazad.
Norma utána kiáltott, hogy némileg enyhítsen a feszültségen.
– Hidd el nekem, professzor, én is abban reménykedem, hogy tévedek.
- - -
Bizonyos rosszindulat fedezhető fel a társadalmi rendszerek felépítésében, egyfajta kérlelhetetlen küzdelem, melynek egyik végpontján a zsarnokság, a másikon pedig a rabszolgaság helyezkedik el.
TLALOK: A BIRODALOM FOGYATÉKOSSÁGAI
Az Isana folyó deltája a Poritrinen egyáltalán nem emlékeztetett a Harmonthep szelíd csermelyeire és lápjaira. Ishmael, a rabszolgafiú mindenekelőtt haza szeretett volna jutni... arról azonban fogalma sem volt, hogy ez mily hatalmas távolságot jelent. Éjszakánként gyakran rémálomból riadt fel, sikoltozva. A többi rabszolga nem vigasztalta; nekik a saját terhüket kellett cipelni.
Ishmael faluját felgyújtották a Harmonthepen, a helybeliek többsége fogságba esett, vagy odaveszett. A fiúnak eszébe jutott a nagyapja, aki szembeszegült a rabszolga-felhajtókkal, és buddiszlám szútrákból vett idézetekkel igyekezte meggyőzni őket cselekedeteik helytelenségéről. Válaszképp a kegyetlen férfiak nevetségessé tették Weyopot, jelentéktelennek és eredménytelennek tüntették fel az agg ellenállását. Talán még az is jobb lett volna, hogyha megölik.
Napokkal az után, hogy a rabszolga-felhajtók bénítópisztolyukkal leterítették, Ishmael egy plasztacélból és átlátszó lemezekből készült koporsóban, egyfajta hibernálókamrában ébredt, s noha mozdulni nem tudott, legalább életben volt. Az újonnan elfogott rabszolgák egyike sem zavaroghatott, amíg a tlulaxi hajó átszelte a világűrt, hogy leszálljon ezen a szokatlan bolygón. A foglyokat később felébresztették, hogy kirakodják... majd eladják őket a stardai kereskedőnegyedben.
Néhány harmonthepi fogoly megpróbált elszökni, noha fogalmuk sem volt, hova meneküljenek. A rabszolga-felhajtók megbénítottak némelyiküket, pusztán mert megelégelték a rúgkapálózást és a jajveszékelést. Ishmael előbb ellen akart állni, aztán megérezte, hogy ezzel nem sokat érhet el, és inkább úgy döntött, hogy kivár, amíg hatásosabb módszert nem talál a harcra. Előbb meg kellett értenie a Poritrint; csak ez után érdemes eldöntenie, hogyan küzdjön. Bölcs nagyapja is ezt tanácsolta volna neki.
A támadás előtt Weyop szútrákat idézett egy kívülről érkező csapásról, lelketlen betolakodókról, akik kiszakítják őket megszokott környezetükből. A Zenszunik ezek miatt a próféciák miatt hagyták el a többi emberek társaságát. A hanyatló óbirodalomban az emberek elfeledték Istent, amiért azzal kellett lakolniuk, hogy a gondolkodó gépek elragadták tőlük a hatalmat. Ishmael nemzetsége hitt benne, hogy az ő sorsukat, a nagy Kralizecet, vagyis a világmindenség végét jelző, mindent felforgató háborút jósolták meg évezredekkel ezelőtt. A buddiszlám hit követői elmenekültek, hiszen előre ismerték a reménytelen küzdelem végkimenetelét.
A prófécia szerint azonban ezzel még nem ért véget a küzdelem. Az emberiség egy része túlélte a gépdémonok pusztítását, és most a „gyáva” buddiszlám menekültek ellen fordult bosszúszomjas lélekkel.
Ishmael nem kételkedett az ősi tanítások igazságában. Oly sok szútra, oly sok prófécia igazolódott be. Nagyapja magabiztosnak tűnt, mikor a legendákról mesélt... a békés harmonthepi falut mégis lerohanták, az erőseket és egészségeseket pedig elhurcolták rabszolgaként. És most Ishmael és társai egy távoli, idegen világban várták, hogy eladják őket.
Weyoptól azt hallotta, hogy a buddiszlám tanításokat tagadó hitetlenekre örök kárhozat vár... most mégis a tlulaxi testkereskedőktől és a poritrini rabszolgatartóktól függött az élelmük és az életük. A fiúnak és társainak nem volt más választása, mint hogy megteszik, amit parancsolnak nekik.
Mivel Ishmael volt a legfiatalabb a foglyok közül, a tulajdonosok keveset vártak el tőle. Utasították a munkacsoport többi tagját, hogy ügyeljenek rá, nehogy elhanyagolja a rábízott feladatokat... vagy ha mégis megtenné, pótolják a kimaradást.
Ishmael sajgó izmai és felhólyagzott bőre ellenére éppoly keményen dolgozott, mint a többiek. Figyelte, ahogy csüggedt társai panaszkodással fecsérlik az idejüket, pedig jól tudták, hogy ezzel felhergelik a tulajdonosokat, és fölösleges büntetésben részesülnek. Ishmael magába fojtotta a keserűségét.
Heteket töltött térdig gázolva a nyákos mocsárban, ahol kötelek és póznák jelölték ki a bőven termő kagylóágyások helyét. Odaszaladt a kagylócsemetéket tároló medencéhez, magához vett egy maroknyit az apró puhatestűekből, és visszarohant a vízborította mezőre. Ha túlságosan összeszorította a markát, szétzúzta a törékeny héjakat – ügyetlenségéért egyszer már elcsépelték egy hangkorbáccsal, mikor a mezőgazdasági munkafelügyelő észrevette, hogy mit művelt. A korbács jeges tűzként marta fel és rándította görcsbe a hátát. A fenyítés nem hagyott nyomot. Ishmael teste sértetlen maradt, de ez az egyetlen korbácsütés örökre beégette magát az elméjébe, és tudta, hogy a jövőben érdemes lesz elkerülni az efféle helyzeteket.
A büntetéssel semmit sem érhetnek el, csupán még hitványabbul érzi magát, a tulajdonosok pedig újabb győzelmet arathatnak felette. Úgy döntött, nem adja meg nekik ezt a lehetőséget. Annak ellenére, hogy jelentéktelennek tűnt az ügy, igyekezett a kezében tartani az irányítást.
E pillanatban, ahogy a lápban szorgoskodó munkásokat figyelte, Ishmael szinte örült, hogy szülei már odavesztek egy viharban, mire belecsapott a villám a csónakjukba a nagy tavon, ahol a szivárgó olaj ehetetlenné tette a halakat. Így legalább nem láthatták a megaláztatását, ahogy a nagyapja sem...
A Poritrinen eltöltött első hónap után Ishmael kezét és lábát olyannyira átitatta a fekete iszap, hogy még többszöri súrolással sem lehetett eltávolítani végtagjairól a szennyet. Körmei megrepedeztek, és vastag rétegben rájuk száradt a folyami üledék.
A Harmonthepen Ishmael napokon át gázolt a lápban karaa tojások, fészkelő teknősbogarak, és az enyhén sós vízben tenyésző osthmir-gumók után kutatva. Kisgyermekkora óta keményen dolgoznia kellett, itt azonban terhére volt a munka, hiszen nem Buddallah nagyobb dicsőségére, és nem népe jóléte és egészsége érdekében robotolt. Hanem mások hasznára.
A poritrini rabszolgatelepen az asszonyok azokból a szokatlan alapanyagokból és fűszerekből készítették ételeiket, amiket a gazdáik biztosítottak nekik. Ishmael a tavirózsa levelekben és mámorító levű édesnádban sütött hal ízére vágyott.
Éjszakánként a közösségi épületek fele üresen állt – annyian pusztultak el a halálos lázban. A nap végeztével Ishmael gyakran csak bemászott a szalmaágyba, és mély álomba merült. Máskor kényszerítette magát, hogy fennmaradjon, és hallgassa a történetmondókat.
A férfiak épp azt tárgyalták maguk között, válasszanak-e új vezetőt a csoportjuk élére. Néhányan értelmetlennek találták az elképzelést. Elmenekülni nem lehetett, egy vezető pedig csupán olyan cselekedetekre buzdítaná őket, melyek révén a vesztükbe rohannának. Ishmael elszomorodott, mikor eszébe jutott, hogy nagyapja azt remélte, egy napon megnevezheti az utódját. A tlulaxi testkereskedők azonban mindent megváltoztattak. Mivel képtelenek voltak egyezségre jutni, a Zenszuni férfiak tovább vitatkoztak. Ishmael szívesebben választotta volna a feledést nyújtó álmot.
Sokkal jobban élvezte, mikor a férfiak történetekkel szórakoztatták egymást, „A hosszú vándorút dalait” szavalták, mely a Zenszunik vándorlásairól szólt, arról, miként keresett új otthont magának nemzetsége, ahol mind a gondolkodó gépek, mind a Szövetségi Bolygók elől biztonságban érezhetik magukat. Ishmael sohasem látott még robotot, és néha eltűnődött, vajon nem csak a szófogadatlan gyerekek rémisztgetésére találták-e ki ezeket a képzeletbeli szörnyeket. Ám gonosz embereket látott már – azokat a fosztogatókat, akik feldúlták a faluját, megalázták a nagyapját, és oly sok ártatlant foglyul ejtettek.
Ishmael a tűz fénykörének peremén ülve hallgatta nemzetsége történeteit. A Zenszunik hozzászoktak már a csapásokhoz, és akár nemzedékeken át, otthonuktól távol is képesek lesznek elviselni a rabszolgaságot. Nem számít, miféle megpróbáltatásokkal kell szembenézniük, tudták, hogyan viseljék a kínokat.
A sok történet, a számtalan szövetség és prófécia közül, amit hallott, mindenek felett egybe igyekezett kapaszkodni: abba az ígéretbe, hogy egy napon véget ér majd a szenvedés.
- - -
Nem létezik egyértelmű különbség Istenek és Emberek kőzött
– az egyik kategória könnyedén beleolvad a másikba.
IBLIS GINJO: A TELJES FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI
Ajax Titán szobrának díszes talapzata immár kevés híján elkészült. Iblis Ginjo brigádfőnök elektromos jegyzettömbjén ellenőrizte a napi teendőket és kívánalmakat. A rabszolgáknak már korábban elmagyarázta, mit kockáztatnak, ha léhaságukkal felbőszítik a brutális kimeket. Munkásai épp ezért szorgosan dolgoztak, de nem csupán azért, mert az életüket féltették, hanem azért is, mert Iblis fellelkesítette őket.
Aztán katasztrófa történt az építkezés egy másik területén.
Ahogy egyre forrósodott a levegő a megfigyelő állványzat körül, melyen állva Iblis a munka menetét felügyelte, a brigádvezető hirtelen arra lett figyelmes, hogy a távolban megmozdul a befejezés előtt álló Ajax szobor. A vasból, polimerből és kőből készült kolosszus előbb az egyik, majd a másik oldalára billent, mintha a gravitáció játszadozna a gigantikus műalkotással.
A gigászi emlékmű aztán hatalmas robajjal az oldalára dőlt, a csikorgó csattanást pedig messzi üvöltések és sikolyok kórusa kísérte. Mikor a porfellegek oszlopként az ég felé törtek, Iblis tudta már, hogy azoknak a rabszolgáknak volt szerencséjük, akiket maga alá temetett a masszív szobor. Amint Ajax értesül a szerencsétlenségről, kő kövön nem marad.
Iblis meg sem várta, hogy elüljön a por és a törmelék, hanem rögtön odarohant a dühödten vitatkozó neo-kimekek és megbízott brigádvezető társainak csoportjához. Noha közvetlenül nem tartozott felelősséggel a szoborelemért, mely összedőlt, tisztában volt vele, hogy saját brigádja is megszenvedi majd a katasztrófa okozta elkerülhetetlen késedelmeket. Iblis abban reménykedett, hogy közbenjárásával enyhítheti a következményeket.
A tomboló neo-kimekek nagyra becsült Titán elődeik ellen intézett személyes támadásként fogták fel a balesetet. Ajax már darabokra szaggatott egy munkafelügyelőt, a véres végtagok és húscafatok pedig szanaszét hevertek a testnedveket pillanatok alatt magába szívó porban.
Iblis Ginjo kényszerítő szenvedélyességgel megálljt parancsolt a dühödt neokimekeknek.
– Várjatok! Várjatok! Megoldható, amennyiben megengeditek, hogy segítsek!
A felegyenesedő Ajax jóval a neo-kimekek fölé magasodott, de Iblis nyájas szavakkal igyekezett engesztelni a Titánt.
– Való igaz, hogy a hatalmas szobor sérülést szenvedett, de mindössze némi felületi rongálódásról lehet szó. Ezt az emlékművet arra tervezték, hogy évezredeken át hirdesse a nagyságodat, Ajax nagyúr! Néhány horpadás és karcolás bizonyosan nem tehet maradandó kárt benne. Örökbecsű emlékművedet nem lehet ily könnyen tönkretenni.
Szünetet tartott, a neo-kimekek pedig kénytelenek voltak elismerni az igazát. Aztán Iblis a saját munkaterületére mutatott, és érvelő hangnemben így folytatta:
– Nézzétek! A brigádom már majdnem végzett a robusztus talapzat elkészítésével, melyre a szobor kerül majd. Mi lenne, ha a történtek ellenére felállítanánk az emlékművet, és megmutatnánk a világmindenségnek, hogy nem érdekelnek minket holmi jelentéktelen bosszúságok? A munkásaim aztán helyben elvégzik majd a szükséges javításokat. – Iblis tekintetében mesterkélt lelkesedés csillogott. – Nincs értelme megakasztani a munkálatokat.
A vérontás és zűrzavar színtere körül lépkedő Ajax páncélozott végtagjával fenyegetőn eltaposta, és péppé zúzta az egyik brigádvezetőt, aki hebegve az ártatlanságát erősítgette. A felbőszült Titán ekkor Iblis fölé magasodva megállt, optikai érzékelő szálai pedig úgy szikráztak, akár a fehéren izzó csillagok.
– Magadra vállaltad a felelősséget, hogy a munkálatokat határidőre befejezitek. Ha a brigádjaid kudarcot vallanak, neked kell meglakolnod a léhaságukért.
– Ahogy parancsolod, Ajax nagyúr. – Iblisen nem mutatkozott egy csöppnyi rémület sem. Meggyőződéssel hitte, hogy képes rábeszélni a munkásait a megnövekedett terhek felvállalására. Kétségkívül megteszik neki, amit kér.
– Akkor takaríttasd fel ezt a szeméthalmot! – mennydörögte Ajax, akinek hangját az egész Fórum-dombon hallani lehetett.
Később Iblis ígéreteket tett eleve kimerült, túlhajszolt rabszolga munkásainak. Eleinte zúgolódva fogadták a bejelentéseit, de Iblis csakhamar megnyerte őket a csodás juttatások felsorolásával, amikben részesülnek majd: a legkiválóbb szexrabszolgákkal, hihetetlen lakomákkal, több napos pihenéssel és vidéki körutakkal kárpótolja őket a fáradozásukért.
– Tudjátok, hogy más vagyok, mint a többi megbízott. Előfordult már, hogy becsaptalak titeket? Ígértem olyasmit, amit aztán nem teljesítettem?
Efféle ösztönzés hatására, amihez hozzájárult még az Ajax Titántól való félelem üdvös dózisa, a rabszolgák megkettőzött erőbedobással láttak neki a munkának. Az est hűvösében, az építési terület felett szupernóvaként ragyogó reflektorok fényében, Iblis éberen felügyelte a munka folyamatosságát. Magas faállványzatáról figyelte, ahogy a rabszolgák a robusztus, megerősített talapzatra emelték, majd plazmacsavarokkal rögzítették a roppant szobrot.
Aztán kézművesek rohantak az emlékműhöz, mászófelszereléssel felkapaszkodtak az ívelt vas és kő felületen, hogy az ideiglenes lengőállványzatok felhúzása után rögtön hozzáfogjanak a helyreállításhoz. Ajax legendás arcát megrongálódott orr csúfította el, egyik izmos karja behorpadt, a Titán egyenruháján pedig több mély barázda éktelenkedett. Iblis a lelke mélyén azt gyanította, hogy Ajax a valóságban idomtalan és rút lehetett.
Iblis csak nehezen tudta átvirrasztani a hosszú és fárasztó éjszakát, időről-időre nekidőlt a korlátnak, és lenézett az elhomályosodó mélységbe. Egyszer elbóbiskolt, de mindjárt fel is riasztotta a szintjére felemelkedő szerelőhíd halk zümmögése.
Meghökkenve látta, hogy a szerelőhídon senki sem tartózkodott. Mindössze egy összegöngyölített fémlap, egy üzenethordozó henger érkezett. Iblis maga elé meredt, a szíve kalapált, de a híd nem mozdult el, mintha csak várakozott volna. A munkafelügyelő lebámult a híd széle fölött, de nem tudta megállapítani, hogy ki küldhette az üzenetet.
Hogyan tehetne úgy, mintha semmi sem lenne ott?
Iblis előremerészkedett, majd megragadta a teleírt fémhengert. Feltörte a pecsétet, kitekerte a vékony lemezt, és egyre növekvő megdöbbenéssel olvasta az üzenetet.
– Az elégedetlen emberek szervezett mozgalmát képviseljük. Az alkalmas pillanatra, és az alkalmas vezérre várunk, hogy nyíltan fellépjünk az elnyomó gépuralom ellen. El kell döntened, hogy nemes ügyünk mellé kívánsz-e állni. Hamarosan ismét kapcsolatba lépünk veled.
Ahogy Iblis hitetlenkedve bámulta a névtelen üzenetet, a betűk lassan elhalványultak, majd teljesen eltűntek, pikkelyekben szétmálló rozsdafoltokká rágták szét magát a fémet is.
Vajon valós üzenet lehetett, vagy valamiféle neo-kimek cselfogás, hogy csapdába ejtsék? Az emberek többsége gyűlölte a gépi urakat, de mindent megtettek azért, hogy utálatukat eltitkolják. Na és, ha mégis létezik egy ilyen csoport? És amennyiben ez így lenne, akkor valóban tehetséges vezérre lenne szükségük.
A gondolat fellelkesítette Iblist. Korábban fel sem merült benne efféle elképzelés, és sejtelme sem volt, mely kijelentései vagy tettei révén árulta el magát. Miből jöhettek rá? Mindig tisztelettel viseltetett felettesei iránt, mindig...
Lehetséges, hogy túlságosan előzékeny voltam? Túlságosan lojálisnak igyekeztem mutatni magamat?
Alig valamivel alatta a kézművesek oly szorgosan dolgoztak az égbe törő Ajax-szobron, akár a fatönköt ellepő termeszek. Betapasztották a karcolások nyomait, kifoltozták és lefestették a sérült felületet. A hajnal első sugarai bearanyozták az emlékművet, Iblis pedig fellélegezve állapíthatta meg, hogy hamarosan végeznek a javításokkal. A gépek megjutalmazzák őt a fáradozásaiért.
Mennyire gyűlölte őket!
Iblis a lelkiismeretével viaskodott. A gondolkodó gépek más rabszolgákhoz képest jól bántak vele, ám mindössze egyetlen hajszál, a védelem vékony rétege választotta el őt a többiekéhez hasonló sorstól. Mikor magára maradt, Iblis már sokszor elgondolkozott a szabadság értékéről, és arról, mit tenne, hogyha megadatna neki ez az esély.
Lázadók csoportja? Szinte el sem tudta hinni. Ahogy teltek a napok, Iblis egyre többet tűnődött ezen... és várta, hogy ismét kapcsolatba lépjenek vele.
- - -
Étvágyunk határtalan.
EKLO KOGITÁTOR:
TÚL AZ EMBERI TUDATON
Az összes gyűlöletét elméjébe rejtő Agamemnón különösen óvatosan viselkedett bármely olyan helyzetben, melyben Omnius figyelhette őt. Vagyis lényegében mindenkor és mindenütt – még olyankor is, mikor Júnóval szenvedélyes szerelmi életet éltek. Vagy legalábbis olyasmit cselekedtek, ami a szexnek felelt meg a Titánok között.
A találkák alkalmával az ősöreg kimekek járótestekben érkeztek a Föld központi palotájának karbantartó termeibe. Körülöttük tápláló folyadékokat továbbító csövek kígyóztak le a mennyezetbe épített tárolótartályokból. Gondozó robotok siettek át a létfenntartó generátoroktól a kijelző-konzolokhoz, hogy átfussák a neuródák közvetítette adatokat, és ellenőrizzék, minden rendszer a megengedett paraméterek között működik-e.
Agamemnón és Júnó a kettejük számára fenntartott rövidhullámú sáv használatával beszélgetett, miközben egymás érzékelőit rángatták, és szikrákat gerjesztettek az elektrofolyadékon keresztül a másik neuródáiban. Ezt lehetett előjátékként felfogni. A kimek elméket még a test hiánya sem foszthatta meg a mennyei élvezettől.
Automatizált emelőszerkezetek az életfunkciók megzavarása nélkül választották le az agytároló edényt a járótestről, aztán a gondolkodó magot egy steril krómtalapzatra helyezték Júnó szürkésrózsaszín agya mellé. Agamemnón a rendelkezésére álló optikai érzékelőszálak és számítógépes összevető hálózatok segítségével ismerte fel szerelme szürkeállományának jellegzetes barázdáit. Annyi év után még mindig oly szép.
Agamemnónnak eszébe jutott, mily gyönyörű is volt Júnó annak idején, még a kezdetekkor: obszidián-fekete hajában kékes fényű tincsek ragyogtak. Orra hegyes, arca vékony volt, szemöldöke sejtelmes ívben görbült. Mindig is Kleopátrára emlékeztette őt, a ködös történelmi idők egyik katonai zsenijére, aki intellektusát tekintve a trójai háborúban hírnevet szerzett első Agamemnónéhoz volt fogható.
Sok évszázaddal ezelőtt, abban a szemvillanásnyi létben, mikor még törékeny emberi testet viselt, Agamemnón beleszeretett ebbe a nőbe. Noha Júnó testét minden férfi megkívánta volna, a kimek tábornokot elsődlegesen az elméje fogta meg. Az Óbirodalom kezes számítógépein játszott, bonyolult hadászati szimulációk és hadi játékok közben figyelt fel rá. Mindketten tizenévesek voltak akkoriban, mikor még számított a kor.
Kisfiúként Agamemnón az elpuhult Földön nevelkedett, és Andrew Skouros néven szólították. Szülei sok más polgárhoz hasonlóan hedonista módon éltek, ugyanakkor nem ismerték a szenvedélyt. Egzisztáltak, belekaptak dolgokba... de sohasem éltek igazán. Az idő távlatain át alig tudta felidézni szülei arcvonásait. A gyenge és esendő emberek most már mind egyformának tűntek a szemében.
Andrew Skouros egész életében nyughatatlan volt. Már kisgyermek korában kellemetlen kérdésekkel gyötörte környezetét. Míg mások léha társasjátékokkal töltötték az idejüket, a fiatalember az archívumok adatbázisaiban kutakodott, hogy felfedezze magának a történelem és a legendák világát. Hősi történetekre lelt olyan valós személyekről, akik oly régen éltek, hogy éppúgy mítoszokba illőnek tűntek, akár az igazi titánok, Zeusz és a görög panteon legyőzötteinek nemzedéke. Az ifjú katonai diadalokat elemzett ki, hogy elsajátítsa a hadászat és a taktika rejtelmeit, s mindezt olyankor, amikor a harcászat idejétmúlt szakterületnek számított a békébe süppedt Birodalomban.
„Agamemnón” álnéven vetette bele magát a közöny rabszolgájává vált emberiség tevékenységét figyelő számítógépes hálózat segítségével űzött hadászati játékokba. Itt talált rá arra a személyre, akit éppoly képzettnek és tehetségesnek talált, mint önmagát; arra a ritka lelki partnerre, akit ugyanazok a nyugtalanító kérdések érdekelték. A titokzatos játékos, váratlan és esztelennek tűnő húzásainak köszönhetően, éppoly gyakran aratott diadalt, mint veszített – ám a meghökkentő győzelmek bőségesen kárpótolták őt a látványos bukásokért. Álneve éppennyire izgalmasnak hatott, hiszen „Júnó”, a római istenek királynőjének, Jupiter feleségének nevét használta.
Miután a közös törekvéseik révén megismerkedtek egymással, heves és viharos kapcsolat alakult ki közöttük, mely nem merült ki pusztán a testi vonzalomban. Gondolat-kísérletek kidolgozásával szórakoztatták egymást. Ezt eleinte egyszerű játéknak tekintették... később viszont sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítottak neki.
Életük gyökeresen megváltozott, miután először hallották Tlalok szónoklatát.
A külvilági látnok, a maga felkavaró, feddő vádjaival, melyeket az eltespedt földi emberiség ellen hozott fel, felismertette a két ifjú cselszövővel, hogy haditerveik túlmutathatnak holmi képzeletbeli kalandokon.
Júnó, akit szülei eredetileg Julianna Parhinak neveztek el, megszervezte hármuk találkozását. Andrew Skourosszal együtt beszélgetésre hívta Tlalokot, aki fellelkesülve hallgatta, hogy mindketten osztoznak az álmaiban.
– Lehet, hogy kevesen vagyunk – mondta Tlalok –, de a Föld korhadt tönkökkel teli erdeit talán három szál gyufa is lángba boríthatja.
A lázadó triász titkos megbeszélések alkalmával tervezte el, miként döntsék meg a szunnyadó Birodalmat. Rájöttek, hogy Andrew hadászati szakértelmére alapozva viszonylag kevés számítógépes eszközzel és emberrel átvehetik a hatalmat több, kábult közönybe süppedt világon. Egy kevés szerencsével és sikeres taktikával hasonszőrű vezetők kis csoportja kézbe veheti az óbirodalom irányítását. Tulajdonképp, ha minden a terveknek megfelelően zajlik, még az előtt diadalt arathatnak, hogy bárki ráeszmélne, mi történik.
– Az emberiség javát szolgáljuk – jelentette ki Tlalok csillogó szemekkel.
– És a sajátunkét is – tette hozzá Júnó. – Csak egy kicsikét.
Júnó egyik újszerű stratégiája a gondolkodó gépek mindent átszövő hálózatát, és a robotok szolgálatkészségét használta ki. A mesterséges értelemmel ellátott, kezes számítógépeket az emberi társadalmat kiszolgáló különféle tevékenységek felügyeletére állították rendszerbe, Julianna azonban az ellenség védvonalai mögé behatolt megszálló hadsereget látta benne... csupán megfelelő módon át kellett programozni őket, hogy ráérezzenek a hódítás és az emberi becsvágy ízére. Ekkor csatlakozott hozzájuk Vilhelm Jayther, a számítógépes szakértő – aki Barbarossa néven jelentkezett be a számítógépes hálózatokon –, hogy elrendezze a technikai részleteket.
Ezzel kezdetét vette a Titánok Ideje, mely időszak alatt maroknyi lelkes ember uralkodott az álmatag népesség felett. Sok munkájuk akadt: egy egész birodalmat kellett kormányozniuk.
A tervezési szakaszban Julianna Parhi gyakran értekezett Eklóval, a céljaiktól viszolygó kogitátor tanácsadóval. Miközben kérdéseket tett fel az agg kogitátornak – az ezoterikus problémákon töprengő testetlen elmék egyikének –, felfedezte a testtől elválasztott agyként való létezésben rejlő lehetőségeket. És nem csupán az önelemzés, hanem a cselekvés terén is. Tudatára ébredt, miféle előnyökkel járna, ha egy kimek zsarnok uralkodna a közönséges emberek felett, aki a körülményekhez igazodva kedvére cserélheti géptesteit. Kimekként a Titánok évezredeken át hatalmon maradhatnának.
Ennyi talán elegendőnek bizonyulna.
Agamemnón fenntartások nélkül egyetértett Júnó tervével, jóllehet ösztönösen félt a műtéti beavatkozástól. Viszont Júnóval együtt tisztában voltak azzal, hogy amint a Titánok megtapasztalják a világmindenségben rájuk leselkedő veszélyeket és az emberi test gyarlóságát, hamarosan mindannyian belátják, hogy ez az egyetlen járható út.
A szerelme iránti hűség jeleként Agamemnón esett át elsőként a kimekké alakítás folyamatán. Eltöltött még egy utolsó, forró éjszakát Júnóval, meztelenül, összesimulva gyönyörködtek egymás testében, hogy évezredekre elraktározhassák az emlékeket és érzéki benyomásokat. Júnó hátravetette hollófekete haját, utoljára szenvedélyesen megcsókolta szerelmét, aztán a műtőbe kísérte őt. Ott már számítógépesített egészségügyi berendezések, sebészrobotok, és tucatnyi létfenntartó rendszer várta őt.
A műtét során Eklo kogitátor felügyelt és segédkezett, adott tanácsot szükség esetén, látta el pontos utasításokkal a sebészrobotokat. Júnó könnytől homályos szemekkel figyelte szerelmét az átváltozás alatt. Agamemnón korábban attól tartott, a nő esetleg megundorodik tőle, és visszalép elhatározásától. Ám amint agyát felfüggesztették az aktív elektrofolyadékban, működésbe hozták a neuródákat, és újból „látni” tudott az optikai érzékelőszálak galaxisának segítségével, Júnót pillantotta meg, aki epekedőn csodálta az agytároló edényt.
Ujjaival megérintette az átlátszó tartályt. Miközben Agamemnón a szerelmét figyelte, beállította, beszabályozta újszerű és szokatlan érzékszerveit, szinte megrészegedett a lehetőségtől, hogy egyszerre észlelhet mindent.
Egy hét múltán, mikor már kellően hozzászokott a gépi rendszerekhez, Agamemnón viszonozta a szívességet, és végignézte, amint a sebészrobotok felnyitják Júnó koponyáját, eltávolítják belőle a kiváló elmét magába rejtő agyat, és örökre megszabadítják Julianna Parhi esendő női testétől...
Évszázadokkal később, Agamemnón és Júnó testetlenül, receptorokkal és inger-csatlakozókkal összekötve feküdt egymás mellett a króm talapzatokon.
Agamemnón pontosan tudta, Júnó agyának mely részeit kell impulzusokkal ingerelnie, és mennyi ideig kell izgatnia ahhoz, hogy gyönyörérzetet keltsen benne. Júnó hasonlóképpen reagált, elméjéből előhívta és felerősítette az érzéki szerelmeskedés emlékeit, és Agamemnónt az elragadtatás új magaslataiba juttatta. A férfi viszonozta a kéjt, melytől a nő agya reszketve megvonaglott.
Az aktust végig szemmel kísérték Omnius információ-begyűjtő figyelőkutaszai, ezek az apró mechanikus kukkolók. Agamemnón és Júnó még az ilyen intim pillanatokat sem tölthették egyedül.
Júnó még kétszer keltett megrázkódtató kéjérzetet szerelme agyában; Agamemnón egyfelől szerette volna abbahagyni, hogy megpihenhessen, másfelől még többre vágyott. Válaszképp halk, vibráló hangot adott ki a tartályhoz kapcsolt hangszóróból, egyfajta lüktető, hátborzongató búgást, mely a közös orgazmust jelképezte. A kéj mámorában szinte már gondolkodni sem tudott.
Lappangó dühe azonban szakadatlanul forrongott a háttérben. Noha Omnius hagyta, hogy bármikor élvezhesse Júnó társaságát, Agamemnón szívesebben vette volna, hogyha végleg lerázhatják az átkozott gondolkodó gépek igáját.
- - -
Attól tartok, Normából soha nem lesz semmi.
Milyen fényt vet ez rám és az örökségre,
amit az emberiségre hagyok?
ZUFA CENVA
Az egy hónapig tartó, unalmas út alatt Zufa Cenvának elég alkalma volt eltöprengeni azon, mivel köszönti majd a lányát, mikor megérkezik hozzá a Poritrinre. Szívesebben töltötte volna ezt az időt másutt, fontosabb teendői végzésével. A kedves Heoma elvesztése izzó kőként nehezedett a szívére. A kimekek felett, a Giedi Prime-on aratott első, elsöprő győzelem óta Zufa a többi varázslónő bevetését készítette elő.
Noha a Szövetségben többnyire Holtzman professzornak tulajdonították az érdemet, Zufa azt hallotta rebesgetni, hogy a hordozható zavarólöveget Norma ötlete alapján fejlesztették ki. Lehetséges lenne, hogy különc lánya ilyen figyelemreméltó teljesítménnyel hívja fel magára a figyelmet? Habár a telepatikus viharral összemérhetetlen, mégis tiszteletreméltó eredmény. Lehet, hogy mégiscsak vak voltam? Zufa soha nem akarta, hogy lánya kudarcot valljon, de már rég feladta a reményt. Talán a viszonyuk is javulhatna. Vajon jobban tenném, ha felkarolnám őt? Megérdemli, hogy támogassam és bátorítsam, avagy végül szégyent hoz rám?
Zavaros időket éltek.
Mikor Stardába érve kiszállt a szállítóhajóból, Zufát az üdvözlésére érkezett küldöttség várta, akiket díszegyenruhás dragonyos őrség kísért ragyogó aranypikkelyes páncélban. A csoportot maga az előkelőn göndörített szakállú, színes és illatos ruhákba öltözött, pirospozsgás képű Niko Bludd nagyúr vezette.
– Megtisztelő, hogy egy varázslónő látogat el a Poritrinre! – A nemes egy lépést tett előre a mozaikpadlón. Bludd pazar ünnepi viseletét széles karmazsinvörös hajtókák, fehér fodros kézelők és aranyszínű cipők egészítették ki. Oldalán díszkard függött, jóllehet a pengét sohasem használta még sajtszeletelésnél veszélyesebb műveletre.
Zufa nem látta értelmét a ceremóniának, amikor más tennivaló is akadt, Bludd megjelenése ezért váratlanul érte. Abban reménykedett, hogy csendben elintézi Normával, amit akar, és rögtön vissza is tér a Rossakra. Elszánt szellemi harcosaival együtt újabb támadást kell előkészítenie a kimekek ellen.
– Az űrkomp parancsnoka jelezte az érkezésedet, Cenva úrnő – magyarázta Bludd, ahogy végigvezette őt az űrkikötő érkezési csarnokán. – Alig maradt elég időnk, hogy megszervezzük a tiszteletedre adandó fogadást. Feltételezem, hogy a lányodat jöttél meglátogatni.
Niko Bludd szája mosolyra húzódott göndör vörös szakálla felett.
– Büszkén értesültem róla, mennyi segítséget nyújt Holtzman professzornak. Egészen nélkülözhetetlen már a számára.
– Valóban? – Zufa igyekezett leplezni kétkedését.
– Normát is meghívtuk, hogy tartson velünk, de sajnos teljesen leköti a munkája a professzor laboratóriumában. Azt üzente, bizonyosan megérted, miért nem tud személyesen fogadni.
Zufa úgy érezte, mintha arcul csapták volna.
– Egy hónapon át utaztam. Ha nekem sikerült időt szakítanom az idejövetelre, akkor egy egyszerű... laboratóriumi asszisztens is vehetné a fáradságot, hogy kijöjjön elém.
Az űrkikötő előtt egy sofőr betessékelte a varázslónőt luxus légi uszályába, miközben a dragonyos őrség felsorakozott a korlát mentén.
– Rögvest Holtzman laboratóriumaiba indulunk. – Mikor Bludd elhelyezkedett a Zufa melletti ülésben, a varázslónő orrát megcsapta a nemes úr parfümjének átható illata. Bludd ekkor egy kis csomagot nyújtott át neki, amit nem szívesen fogadott el.
Zufa bosszúsan, merev tartásban feszengett a kényelmes járműben, miközben a légi uszály maga mögött hagyta az űrkikötő épületét. Miután kibontotta az ezüst csomagolópapírt, egy palacknyi folyóvizet és egy csodálatos kézimunkával készült poritrini törölközőt talált a csomagban.
Habár a varázslónőt láthatóan nem érdekelte az ajándék, a hivalkodó nemes mindenáron magyarázatot akart fűzni a gesztushoz.
– A hagyomány szerint kitüntetett vendégeink kezet mosnak az Isana vizében, aztán a finom poritrini vászonba törölköznek.
Zufa nem vette igénybe az ajándékot. A magasban sikló uszály alatt vízi járművek úsztak lefelé a folyón a kiterjedt deltavidéki város felé, ahol a terményt, a fémeket és a kézműves termékeket elosztották a poritrini beszállítók között. A barna mocsárvidéken rabszolgák százai munkálkodtak a kagylótelepek ágyásai között. A látvány még inkább felkavarta a varázslónőt.
– Épp szemben látható Holtzman professzor rezidenciája – szólalt meg Bludd, és a magas szirtfalra mutatott. – A lányod bizonyosan alig várja már az érkezésedet.
Várta már valaha is az érkezésemet? – tűnődött el Zufa. Szellemi gyakorlatokkal igyekezett lecsillapítani magát, de a szorongás felülkerekedett rajta.
Amint a fényűző bárka földet ért Holtzman leszálló hídján, Zufa hosszú ruhája surrogva söpörte végig a rámpát.
– Kizárólag kettőnkre tartozó ügyeket szeretnék megbeszélni a lányommal, Bludd nagyúr. Remélem, megérted.
A varázslónő búcsút sem mondott, és a meghökkent Bluddot faképnél hagyva nyomban megindult felfelé a rezidenciába vezető széles, teraszos lépcsőkön. Karcsú kezével intett, hogy ne is kövesse őt.
Finomra hangolt telepatikus érzékeivel Zufa úgy közlekedett az épületben, mintha otthon lenne. Holtzman előcsarnokában szanaszét hevertek a dobozok, könyvek és a különféle eszközök. Vagy a cselédség hanyagolta el a feladatait, vagy Holtzman nem engedélyezte nekik, hogy túl sokat „rendezkedjenek”.
Miután átverekedte magát az akadályokon, végigsétált a hosszú folyosón, s közben mindenkitől Norma holléte felől érdeklődött, mígnem rátalált a lánya szobájára. A sudár és félelmetes varázslónő végre egy kisegítő laboratóriumi helyiségbe ért, ahol egy magasított támlátlan székre lelt egy tervrajzokkal telerakott, fénycsík világítású, megdöntött asztal előtt. Normának azonban semmi jelét nem látta.
Észrevett egy nyitott ajtót, mely az erkélyre vezetett, és odakinn valami zajt csapott, s mintha egy árny suhant volna el. Mikor kilépett az erkélyre, Zufa megdöbbenve látta, hogy lánya az erkélykorlát tetején üldögél. Norma egy vörös pláztartályt tartott apró kezében.
– Mit csinálsz te ott? – kérdezte Zufa. – Azonnal gyere le!
Norma rémülten pillantott vissza ingerült édesanyjára, aztán megragadta a tárgyat, és a mélybe vetette magát a korlátról.
– Ne! – kiáltotta Zufa. De már késő volt.
A varázslónő a korláthoz rohant, és elszörnyülködve látta, hogy a balkon a folyó mellett magasodó szirtfal fölé nyúlik ki. A kistermetű fiatal lány bukfencezve zuhant lefelé a mély szakadékban.
Norma hirtelen megállt a levegőben, majd sajátos technikával megfordult.
– Látod, működik! – kiáltott fel az anyjának. – Épp időben érkeztél!
Aztán, akár egy pihe, amit magával ragad a meleg légáramlat, lassan felfelé kezdett kúszni. A vörös szerkezet láthatatlan kézként emelte fel a lányt az erkély magassága felé.
Mikor Norma a korlát szintjéhez ért, haragos édesanyja berántotta őt az erkélyre.
– Miért próbálkozol ilyen veszélyes dolgokkal? Holtzman professzor nem hagyta meg neked, hogy az asszisztensekkel végeztesd az efféle teszteket?
Norma összevonta a szemöldökét.
– Errefelé rabszolgákat, és nem asszisztenseket alkalmaznak. Ráadásul a saját találmányom, és magam akartam kipróbálni. Tudtam, hogy működni fog.
Zufa nem óhajtott vitába bocsátkozni.
– Azért utaztál ide a Poritrinre, arra használtad a Szövetség legjobban felszerelt laboratóriumait, hogy egy ilyen... repülő játékszert tervezz magadnak?
– Közel sem ez a helyzet, anya. – Norma felnyitotta a vörös plázegység tetejét, és állított a belsejében elhelyezett elektronikán. – Holtzman professzor egyik elméletének, a taszító, avagy szuszpenzormezőnek a gyakorlati hasznosítása. Úgy vélem, meg lesz elégedve az eredménnyel.
– Ó, igen, igen! – Váratlanul maga a tudós jelent meg, és megállt Zufa mögött. Hamarjában bemutatkozott, aztán szemügyre vette Zufa új szerkentyűjét. – Megmutatom Bludd nagyúrnak, hogy eldöntse, mekkora üzleti lehetőséget lát a szerkezetben. Bizonyosan a saját nevére akarja majd bejegyeztetni a szabványt.
Zufa csupán bámult maga elé, képtelennek bizonyult kiheverni a Norma „zuhanása” okozta megrázkódtatást, és el sem tudta képzelni, miként lehetne a gyakorlatban hasznosítani lánya találmányát. Vajon elképzelhető, hogy bizonyos módosításokkal csapatokat vagy nehéz tárgyakat szállíthatna a szerkezet? Nem sok reményt fűzött hozzá.
Norma lerakta a vöröspláz generátort, aztán esetlenül átkacsázott a szobán. Felmászott magasított székére, majd belelapozott a ferde munkaasztalon heverő tervrajzfüzetbe.
– Rájöttem, hogyan használhatnánk az alapelvet világítóeszközök esetében. A szuszpenzormező képes lebegtetni, és maradó energiával ellátni a lámpákat. Megvan az összes számítás... itt valahol.
– Lebegő lámpák? – kérdezte Zufa megvetően. – Mi végre? Talán piknikezni? Tízezrek haltak meg a Zimia elleni támadás során, milliók váltak rabszolgává a Giedi Prime-on, te pedig elvonultan és kényelemben élsz... és lebegő lámpákat tervezel?
Norma leereszkedőn nézett vissza az édesanyjára, mintha neki kellene szégyellnie magát az oktalansága miatt.
– Próbálj kevésbé beszűkülten gondolkodni, anya! Egy háborúhoz nem kizárólag fegyverekre van szükség. A robotok optikai érzékelőszálaikkal képesek látni a sötétben, az embereknek azonban ehhez fényforrásra van szüksége. Lebegő lámpák százait lehetne elszórni az éjszakai csatatéren, hogy semlegesítsük a gépek helyzetéből fakadó előnyöket. Holtzman professzorral minden nap ehhez hasonló megoldásokon elmélkedünk.
A tudós habozás nélkül bólintott, hogy jelezze, egyetért a lánnyal.
– Kereskedelmi felhasználás esetén pedig többféle stílusban, sőt színben vagy árnyalatban lehetne legyártani őket.
Norma úgy ült a magasított székén, akár egy trónon pöffeszkedő manó. Barna szeme az izgatottságtól csillogott.
– Bludd nagyúr bizonyosan elégedett lesz a találmánnyal.
Zufa rosszallón meredt rá. Sokkal fontosabb teendők is akadnak a háborúval kapcsolatban, mint hogy egy tetszelgő nemes úr kedvét keressük. Türelmetlenül belefogott a mondandójába.
– Nagy távolságot tettem meg, hogy lássalak.
Norma kétkedőn felhúzta a szemöldökét.
– Ha már akkor is érdekeltelek volna, mielőtt idejöttem a Rossakról, anya, nem kellett volna ennyit utaznod ahhoz, hogy enyhítsd a bűntudatod. De túlságosan lekötöttek a saját céljaid ahhoz, hogy észrevegyél.
Mivel kellemetlenül érezte magát a családi vita közepén, Tio Holtzman elnézést kért, és távozott. A küzdő felek lényegében fel sem figyeltek rá, hogy magukra hagyta őket.
Zufa nem akart összetűzni a lányával, de most már rákényszerült a védekezésre.
– A varázslónőim már bizonyítottak a csatában. Elménkkel hatalmas erőkifejtésre vagyunk képesek, amivel elpusztíthatjuk a kimekeket. Számos jelölt várja, hogy önként feláldozza az életét, amennyiben újabb gépek uralta bolygó felszabadítására kerülne sor. – Halvány árnyalatú szeme megvillant, ahogy megrázta a fejét. – De téged ez nem érdekel, ugye, Norma... hiszen te nem rendelkezel telepatikus képességekkel.
– Én más képességekkel rendelkezem, anya. És én is jelentős mértékben hozzájárulok a háború sikeréhez.
– Na persze, a felfoghatatlan egyenleteiddel. – Zufa a földön heverő szuszpenzormező generátor felé bökött a fejével. – Az életed nem forog veszélyben. Napjaidat biztonságban és jólétben töltöd a játékaid között. Hagytad, hogy elvakítson a képzelt siker.
Ám nem kizárólag a lánya élvezte ezt a helyzetet. Sokan kényelemben és biztonságban éltek, míg Zufa és varázslónői veszélyes feladatokat teljesítettek. Norma hogyan mérheti össze ilyesmivel a saját tevékenységét?
– Mikor értesültél az érkezésemről, nem tudtál volna egy kis időt szakítani, hogy kijöjj elém az űrkikötőbe?
Norma hangja megtévesztően nyájasnak tűnt, ahogy karját összefonta pöttömnyi mellkasa előtt.
– Nem kértelek meg rá, hogy ide gyere, anya, mivel tudtam, hogy sok fontos dolgot akad. És nekem is fontosabb teendőkkel kell törődnöm, mint hogy vendégeket hurcoljak körbe a városon. Ráadásul tudtam, hogy Bludd nagyúr eléd megy.
– A Szövetség nemes urai most már kifutófiúkká alacsonyodtak? – Miután megnyitotta dühe zsilipjeit, Zufa képtelen volt visszatartani a kiáradó szidalmakat. – Csupán azt akartam elérni, hogy büszke lehessek rád, bármennyire torznak születtél. De képtelen vagy olyasmit elérni, ami valaha is számítana. Az itteni fényűző életeddel miféle áldozatokat hozol? Túlságosan korlátozott vagy ahhoz, hogy valóban hasznára lehess az emberiségnek.
Nem sokkal ezelőtt Norma még összeomlott volna egy efféle támadástól, és végleg elveszítette volna az önbizalmát. Ám a Holtzmannal való együttműködés és nyilvánvaló sikerei a technika terén átértékeltették vele a saját magáról kialakított képet. Így aztán hidegen végigmérte az édesanyját.
– Csupán, mert nem illek bele a képbe, amit kialakítottál magadban, még nem jelenti azt, hogy nem alapvető fontosságú, amit teszek. Holtzman professzor nagyra értékeli a munkámat, ahogy Aurelius is. Édesanyámként te miért nem vagy képes erre?
Venport nevének említésére Zufa felhorkant, és idegesen járkálni kezdett.
– Aureliust csak a gyógyszerei keltette hallucinációk érdeklik.
– Már-már elfeledtem mennyire szűklátókörű is vagy, anya – felelte Norma nyugodtan. – Köszönettel tartozom neked, amiért ennyit utaztál, hogy felfrissítsd a memóriámat.
A lány megfordult székén, és tovább dolgozott az egyenleteken és terveken.
– Szívesen behívnám az egyik rabszolgát, hogy kikísértesselek vele, de nem szeretném félbeszakítani ilyesmivel az ennél sokkal fontosabb munkájukat.
Zufa magára és a lányára – na meg az elvesztegetett idő miatt – dühösen tért vissza az űrkikötőbe. Tovább nem volt hajlandó időzni a Poritrinen. Hogy elterelje a figyelmét a bosszantó esetről, szellemi gyakorlatokba kezdett, és arra gondolt, szeretett tanítványai az őserdőben személyes érdekeik feladásával minden erejüket a kitűzött célnak szentelik.
Zufának egy egész napot kellett várnia, míg egy katonai szállítóhajó fedélzetén visszaindulhatott a Rossakra. Miközben látnoki képességeit kihasználva vizsgálgatta a bolygót, bomlasztó gyengeségre lett figyelmes a Poritrinen, melynek semmi köze nem volt Normához. A probléma annyira nyilvánvalónak tűnt, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Starda körül, az űrkikötő közelében található rakodó tereken, a raktárakban és a mocsárvidéken mindenütt az elnyomott rabszolgák egyéni és csoportos auráit érzékelte. Zufa együttes lelki sebet, lappangó elégedetlenséget észlelt, melyről a szabad poritrinieknek láthatóan sejtelmük sem volt.
A visszafojtott harag lehetséges kitörése újabb okot szolgáltatott arra, hogy minél előbb távozni vágyjon a bolygóról.
- - -
Az ösztönös megérzés arra szolgál, hogy az emberek előre lássanak bizonyos nem várt eseményeket. Elsősorban az olyan személyek veszik hasznát, akik veszélyes természeti körülmények között élnek.
ERASMUS: ERASMUSI DIALÓGUSOK
Mivel a szövetségi alkirály leányaként nevelkedett, Serena Butler hozzászokott, hogy minden erejével az emberiséget szolgálja, és még a szüntelen háborúskodás háttere ellenére is reményteljesnek lássa a jövőt. Fel sem merült benne, hogy valaha is egy ellenséges robot házi rabszolgájaként kelljen dolgoznia.
Már mikor először megpillantotta a villa tágas bejáratában, rettentő gyűlöletet érzett iránta. A gondolkodó gép ezzel szemben érdeklődéssel fogadta őt. Serena nyomban megsejtette, hogy az érdeklődés előbb-utóbb valószínűleg veszedelmessé válhat.
Erasmus választékosan kiöltözött az alkalomhoz, bő köpenyt és bolyhos, pazar szőrméket öltött magára, ami kifejezetten nevetségesnek hatott egy roboton. Tükörszerű arca idegenszerűen hatott, viselkedésétől ugyanakkor a hideg futkározott Serena hátán. A robot csillapíthatatlan kíváncsisága az emberek iránt betegesnek és természetellenesnek mutatta őt. Ahogy Serena felé lépdelt az előtérben, alakítható fémmaszkján kéjes mosoly jelent meg.
– Ha nem tévedek, Serena Butlerhez van szerencsém – szólalt meg. – Értesültél már róla, hogy a Giedi Prime-ot visszafoglalták az állatias emberek? Mily elkeserítő fejlemény. Miért hajlandók oly sokat feláldozni az emberek azért, hogy fenntarthassák a minden hatékonyságot nélkülöző zűrzavart?
Serena keblét boldogság töltötte el a hírek hallatán, részben saját erőfeszítéseinek eredményessége okán. Xavier végül megérkezett az Armadával, Brigit Patersonnak és mérnökeinek pedig bizonyosan sikerült üzembe helyezniük a kisegítő pajzsgenerátor-tornyokat. Serena azonban fogoly maradt – méhében Xavier gyermekével. Senki sem tudott a hollétéről, és még csak azt sem sejtették, mi történt vele. Apját és Xaviert, akik nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a gépek megölték őt, kétségkívül elemészti a bánat.
– Talán nem meglepő, hogy nem érted meg vagy értékeled a szabadság emberi eszméjét – felelete Serena. – Tekervényes géláramköreid ellenére egyszerű gép maradsz. A megértést nem programozták beléd.
Könnyekkel küszködött, mikor eszébe jutott, mennyi mindent akart még tenni az emberiség üdvéért. A Salusán sohasem vette eleve adottnak a családi vagyon nyújtotta lehetőségeket, és úgy érezte, meg kell szolgálnia a számára örökül jutott gazdagságért.
– Most pusztán faggatsz, vagy kihallgatsz? – érdeklődött.
– Talán mindkettőt. – A robot közelebb hajolt, hogy alaposabban megvizsgálhassa őt, és felfigyelt a büszke fejtartásra. – Arra számítok, hogy számos értékes információval szolgálhatsz nekem.
Hideg, rugalmas ujjával megérintette a lány arcát.
– Milyen finom a bőröd.
Serenának kényszerítenie kellett magát, hogy hátra ne kapja a fejét. Az ellenállásnak nem szabad kimerülnie a fogoly önérzetének kimutatásában – magyarázta neki egyszer az édesanyja. Ha Serena viaskodni kezd, Erasmus megragadhatja acélos robotmarkaival, vagy gépesített kínzóeszközöket rendelhet magához.
– A bőröm semmivel sem finomabb a tiednél – válaszolta –, mindössze annyi a különbség, hogy az enyém nem szintetikus. A bőrömet a természet alkotta, és nem egy gépi elme.
A robot alig hallhatóan felkacagott.
– Látod, sokat tanulhatok még tőled.
A zöldellő melegházakba vezette a lányt, aki nem szívesen ismerte el maga előtt, mennyire gyönyörködteti a látvány.
Tízéves korában kezdett érdeklődni a kertészet iránt, és kezdett cserjéket, gyógynövényeket és egzotikus gyümölcsöket szállítani a gyógyászati központokba, menekülttáborokba és veteránotthonokba, önként és ellenszolgáltatás nélkül. Zimia-szerte csodás virágkertészetéről vált ismertté. Szerető gondozásának köszönhetően gyönyörű immiai rózsák virultak a parkjában, ahonnan a poritrini hibiszkusz, sőt, még a távoli Kaitainról származó érzékeny hajnali ibolya sem hiányozhatott.
– Szívesen venném, ha gondoznád a híres közkertemet – szólalt meg Erasmus.
– Miért nem a gépekre bízod az efféle feladatokat? Nem hinném, hogy bárki náluk hatékonyabbnak bizonyulna... vagy egyszerűen élvezed, ha a „teremtőidet” munkára foghatod?
– Nem érzed magad alkalmasnak a feladat ellátására?
– Megteszem, amit parancsolsz nekem... a növények érdekében. – Serena, pimaszul semmibe véve a robotot, kezébe vett egy szokatlan formájú vörös és narancssárga virágot. – Úgy néz ki, mint egy paradicsommadár-virág, egy ősi fajta keresztezetlenül megmaradt változata. A legenda szerint ezt a növényt különösen kedvelték a Régi Föld tengeri uralkodói.
Serena dacosan a robot arcába nézett.
– Tessék! Máris tanulhattál tőlem valamit.
Erasmus ismét kuncogni kezdett, mintha egy hangfelvételt játszana le újra.
– Nagyszerű. Most pedig áruld el nekem, mi járt valójában a fejedben!
A lánynak eszébe jutottak apja szavai – A félelem agressziót vált ki a másikból, épp ezért soha ne mutasd ki egy ragadozó előtt! –, és érezhetően felbátorodott.
– Miközben a csodás virágról meséltem neked, arra gondoltam, mennyire megvetlek téged, és a fajtádat is. Szabad és önálló lényként léteztem, mígnem megfosztottatok mindettől. A gépek elorozták tőlem a függetlenségemet, az otthonomat, és a férfit is, akit szeretek.
Az érző robot egyáltalán nem tűnt sértődöttnek.
– Ah, a szerelmedet! Ő az, aki teherbe ejtett téged?
Serena dühödten nézett vissza Erasmusra, aztán elhatározta magát. Talán módot találhat rá, hogy kihasználja, és fogva tartója ellen fordítsa a gép kíváncsiságát.
– Akkor tanulhatsz tőlem a legtöbbet, ha együttműködöm veled, és nyíltan beszélhetek. Olyan dolgokra taníthatlak meg, amikre magadtól sohasem jönnél rá.
– Nagyszerű! – a robot láthatóan nem színlelte az elégedettséget. Serena szigorú tekintettel mérte végig ellenfelét.
– Cserébe azonban elvárok tőled valamit. Garantálnod kell születendő gyermekem biztonságát. Engedd meg, hogy itt, az otthonodban háborítatlanul felnevelhessem őt.
Erasmus tudta, hogy ez jellegzetes szülői megnyilvánulás, hogy aggódik az utódja létéért és biztonságáért, és ezt eszközként használhatja ellene.
– Vagy a gőg, vagy a becsvágy beszél belőled. Mindenesetre meggondolom, hogy teljesítsem-e a kérésedet, és elsősorban attól teszem függővé a válaszom, mennyire élvezem a veled folytatott társalgást.
Mikor észrevett egy kövér bogarat, mely épp az egyik cserép kaspó mellett araszolt, Erasmus megbökte a lábfejével. A rovar fekete kitin szárnyfedőjén bonyolult piros színű mintázat tündökölt. Erasmus sima arcrétege vadul hullámzott, mígnem érdeklődő arckifejezést nem öltött magára. Hagyta, hogy a bogár szökni próbáljon, aztán ismét elé tette tükörsima lábfejét, hogy elállja a menekülő lény útját. A kitartó teremtmény ekkor egy másik irányba kezdett iszkolni.
– Benned és bennem sok a közös vonás, Serena Butler – állapította meg az érző robot. Távirányítással működésbe hozta a csuszuki zenedobozt, abban a reményben, hogy a muzsika előcsalogatja a lányból leplezett érzelmeit. – Mindkettőnk képes az önálló véleményalkotásra. Azért tisztelem ezt a tulajdonságodat, mert személyiségem elválaszthatatlan részét képezi ez a vonás.
Serena nehezményezte, hogy ilyen módon hasonlítják őt egy géphez, de nem adott hangot a rosszallásának.
Erasmus egyik markába vette a bogarat, de továbbra is Serenára összpontosította a figyelmét – sehogy sem értette, az emberek miért igyekeznek oly sokat elleplezni önmagukból. Talán, ha különféle módszerekkel nyomást gyakorol rá, eljuthat a legbelső énjéig.
Miközben a háttérben kellemes, halk zene szólt, Erasmus ismét felvette a beszélgetés fonalát.
– Némely robotok megtartják saját egyéniségüket ahelyett, hogy egyszerűen feltöltenék magukba az örökelme egy hányadát. Jómagam a Corrinon jöttem létre gondolkodó gépként, de úgy határoztam, hogy nem fogadom a rendszeres Omnius frissítéseket, melyek összehangolnának az örökelmével.
Serena látta, hogy a bogár mozdulatlanul hever a robot tenyerén. Eltűnődött, vajon megölte-e a védtelen lényt.
– Ám egy különös esemény örökre megváltoztatott – folytatta Erasmus bensőséges hangnemben, mintha csak egy emlékezetes erdei sétáról mesélne. – Önálló felderítő körútra indultam egyszer Corrin benépesítetlen vidékein. Mivel a kíváncsiságom hajtott, és nem voltam hajlandó az Omnius által öszszegyűjtött szabványos elemzésekre támaszkodni, egymagam vágtam neki a pusztaságnak. Egyenetlen, sziklás, vad táj fogadott. Korábban nem láttam növényzetet, kivéve azokon a helyeken, ahová a Régi Föld terraformálói új ökoszisztémákat telepítettek. Tudod, a Corrin soha nem volt élő bolygó, eltekintve attól a néhány területtől, ahol az emberek azzá tették. Sajnos a termékeny földek művelése és a táj szebbé tétele nem tartozott a fajtám kiemelt fontosságú teendői közé.
Serenára nézett, hogy megbizonyosodjon, a lányt leköti-e a története.
– A város hálózatától és a robot-ellátó rendszerektől távol váratlanul erős napkitörés okozta neutronviharba kerültem. Corrin vörös óriás napja forrongó, instabil csillag, melyet heves napfolttevékenység és szeszélyes részecske-hurrikánok jellemeznek. Az efféle kilövellések végzetesek lehetnek a legtöbb biológiai létforma számára, de az eredeti emberi telepesek ellenálló egyedek voltak. Az én érzékeny neuroelektromos áramköreim ellenben sérülékenyebbnek bizonyultak. Felderítő kutaszokkal kellett volna előre jeleztetnem az esetleges csillagviharokat, de túlságosan lekötöttek a saját kutatásaim. Váratlanul és védtelenül ért a kártékony sugárzás, azt sem tudtam, merrefelé keressem a Corrin-Omnius működtette távoli épületközpontot. – Erasmus hallhatóan kínosan érezte magát balgasága miatt. – Tévelygés közben... belebukfenceztem egy szűk gleccserszakadékba.
Serena meglepődve nézett rá.
– Habár a hasadék mélyébe zuhantam, a testem csak kevéssé rongálódott meg. – Felemelte a karját, aztán végignézett a hajlékony műizomrostokkal borított végtagon, a szerves-polimer kompozit bőrrétegen, a likvimetál burkolaton. – Csapdába estem, az adósugaramat leárnyékolta a sziklafal, és lényegében megbénultam. Egy egész corrini éven... húsz szabvány földi esztendőn át mozgásképtelen maradtam. A gleccserszakadék megvédett a végzetes sugárzástól, és hamarosan helyreállt a tudatprocesszoraim működése. Eszméletre tértem, de képtelen voltam kiszabadulni. Megmozdulni nem tudtam... csupán gondolkodni, hosszú, hosszú ideig gondolkodni. Egy végtelennek tűnő, forró nyarat töltöttem a sziklák közé ékelődve, melyre hosszan tartó tél következett, és én a nehéz, összetömörödött jég alatt feküdtem tehetetlenül. Ez alatt az idő alatt, két évtizeden át, kizárólag elmélkedésre nyílott alkalmam.
– Csak magaddal tudtál társalogni – szólalt meg Serena. – Szegény, magányos robot.
Erasmus elengedte a füle mellett a megjegyzést, és folytatta:
– A megpróbáltatás előre nem látható módon változtatta meg az alaptermészetemet. Valójában Omnius még ma sem ért meg engem.
Mire a többi robot rátalált, és kimentették a szakadékból, Erasmus önálló személyiséggé fejlődött. Miután helyreállították a rendszereit, és ismét a szoros együttműködésen alapuló géptársadalom tagjává válhatott, Omnius megkérdezte Erasmust, óhajtja-e, hogy a szabvány személyiségjegyekkel feljavítsák.
– Feljavítsanak , így mondta – jegyezte meg Erasmus némi iróniával. – De visszautasítottam az ajánlatot. Azok után, hogy ennyire... megvilágosodtam, nem szívesen töröltem volna ki a bennem kialakult ösztönöket és eszméket, a gondolataimat és az emlékeimet. Nem lettem volna képes elviselni a veszteséget. A Corrin-Omnius pedig hamar rájött, mennyire élvezetesek a velem folytatott szócsaták.
Lenézett a tenyerében tartott, mozdulatlan bogárra, majd tényszerűen kijelentette:
– Hírességnek számítok a kiterjedt örökelmék körében. Alig várják, hogy megkapják a legújabb tetteimet és megállapításaimat tartalmazó frissítéseket, mintha egy folytatásos regény következő fejezetéről lenne szó. Együttesen „Erasmusi dialógusokként” említik őket.
Serena óvatosan a bogár felé bökött a fejével.
– És a bogár sorsát is megvitatod majd? Hogyan érthetsz meg valamit, aminek kioltottad az életét?
– Még nem halott. – Nyugtatta meg Erasmus. – Az élet lüktetésének halvány, de félreérthetetlen jeleit észlelem rajta. Ez a parányi lény azt szeretné elhitetni velem, hogy kimúlt, és így majd eldobom. Kis mérete ellenére hatalmas túlélési vágy lakozik benne.
Letérdelt, és meglepően finom mozdulattal a díszkőre helyezte a bogarat, aztán hátralépett. Pillanatokkal később a rovar megmozdult, és iszkolva a kaspó tövében keresett menedéket.
– Látod, minden élőlényt, téged is beleértve, megismerni vágyok.
Serena haragosan nézett vissza rá. A robotnak sikerült meglepni őt.
– Omnius nem hiszi, hogy valaha elérhetem az ő értelmi szintjét – folytatta Erasmus. – De továbbra is érdekli a szellemiségem... az a mód, ahogy elmém folytonosan új és kiszámíthatatlan irányokba fejlődik tovább. Akárcsak az a bogár, én is képes vagyok újból életre kapni és kitartani.
– Valóban arra számítasz, hogy egyszer puszta gépezetnél többé válhatsz?
Erasmus nem sértődött meg, és így válaszolt:
– Az emberekre jellemző az önjobbítás, vagy tévedek? Mindössze erre törekszem.
- - -
Mindegy, milyen irányba indulunk.
A NYÍLT VIDÉKEN ELTERJEDT SZÓLÁS
Mire tizedszer lovagolt meg egy behemót homokférget, Szelim eléggé rutinossá vált, hogy élvezze az élményt. A mély sivatag szörnyetegének erejéhez fogható izgalmat képtelenség találni. A fiú mérhetetlen gyönyört lelt abban, mikor a féreg magas taréján megkapaszkodva egyetlen nap alatt átszelhette a homokóceánt.
Szelim vizet, durva ruhát, felszerelést és élelmet hozott magával az elhagyott botanikai kutatóállomásról. Kristály féregfoga nem csupán bátorságának jeleként szolgált, hanem hasznos szerszámnak is bizonyult. Az üres állomásban időnként elidőzött a finoman ívelt, tejfehér penge felett, az újra töltődő műszerfalak halovány fényében nézegette, és eltűnődött, miféle vallási jelentőséget tulajdoníthatnának a tárgynak. A pusztaságban kiállt páratlan próbatétel emlékét őrző ereklye volt, annak jele, hogy Buddallah őrködik felette. A férgek talán szorosan kapcsolódnak a küldetéséhez.
Lassacskán hinni kezdte, hogy a homokférgek mégsem Shaitan megtestesülései, hanem Buddallah áldott adományai, vagy esetleg magának az Istenségnek a kézzel fogható megnyilvánulásai.
Miután már hónapokig lábadozott és unatkozott az ősrégi kutatólétesítmény magányában, Szelim megelégelte a céltalan életet, és tudta, hogy ismét ki kell merészkednie, hogy meglovagoljon egy homokférget. Pontosan meg kellett állapítania, Buddallah miféle feladattal bízta meg.
Gondosan rögzítette magában a kutatóállomás helyzetét. Mivel sajnálatos módon nem terelhette a kívánt irányba a homokférgeket, tisztában volt vele, hogy komoly nehézséget jelent majd visszajutnia a titkos helyre. Induláskor minden szükséges felszerelést a hátára vett.
Féreglovas Szelim, Buddallah kiválasztottja volt. Másoktól nem várt segítséget.
Miután két másik homokférget is addig hajszolt, mígnem kimerülten öszszecsuklottak, és kiadták a lelküket, Szelim rájött, hogy szükségtelen elpusztítani a férget ahhoz, hogy biztonságosan leszállhasson róla. Lehetséges, noha kockázatos megoldásnak tűnt, ha végigszalad a hátán, aztán a forró farokról leugorva egy közeli sziklánál keres menedéket. A kimerült féreg ilyenkor túl fáradt volt ahhoz, hogy üldözőbe vegye, és inkább duzzogva befúrta magát a mély homokba.
Szelim örömmel fogadta ezt, hiszen méltatlannak találta megsemmisíteni a lényt, mely szállítóeszközéül szolgált. Amennyiben a homokférgek Buddallah küldöttei, a sivatag öregjei voltak, akkor tisztelettel kell viseltetnie irántuk.
A negyedik út alkalmával felfedezte, miként kell bánnia az ásórúddal és a hegyes, lándzsaszerű sétabottal, hogy a féregszelvények érzékeny peremét ingerelve a neki megfelelő irányba ösztökélje Shaitant. Az elképzelés egyszerűnek tűnt, a megvalósítása ellenben rengeteg gyakorlást igényelt. Sajgó izomláz gyötörte, mire leugrott az elcsigázott féregről, és iszkolva a közeli sziklák menedékébe sietett. A sivatag mélyén maradt, és fogalma sem volt, merre járhatott... de a sivatag egészen kézzelfogható értelemben a birtokává lett. Immár senki nem győzhette le! Buddallah az oltalmába vette őt.
Szelim úgy ítélte, hogy a kutatóállomás lepárlóegységeiből magával hozott vízkészlete még elegendő ideig kitart, étrendje javát pedig a nagyobb melanzs adagok tették ki, ami erőt és állóképességet kölcsönzött neki. Amint megtanulta, hogyan terelje kedve szerint a férgeket, oda utazhatott, ahova óhajtott, és így lassan visszajutott az elhagyott állomásra.
A többi Zenszuni bizonyosan bolondnak nézte volna, és elborzadva figyelték volna az esztelen próbálkozást, hogy kezessé tegye a rettenetes homokférgeket. Ám az ifjú száműzöttet immár csöppet sem érdekelte, miként vélekedik róla a nemzetsége. Átlépte egy másik birodalom határmezsgyéjét. Lelkében érezte, hogy ennek a küldetésnek a teljesítésére született...
A két hold fényében Szelim most is egy férget terelt a sistergő homoktengeren keresztül. A lény órákkal ezelőtt törődött bele, hogy nem képes lerázni magáról a fiút, és indult meg előre, hogy teljesítse a parányi ördög parancsait, aki szűnni nem akaró fájdalmat okozott neki a gyűrűs szelvények közötti érzékeny húsréteg ingerlésével. Szelim az égitestek, a csillagképek között húzott képzeletbeli vonalak alapján tájékozódott. A kietlen táj mintha ismerősnek tűnt volna, és reményei szerint már egész közel került a menedéket nyújtó botanikai kutatóállomáshoz. Hamarosan újra otthon lehet.
Ahogy a homokféreg hátán lovagolt egymagában, körötte pedig a kénkő és a fűszer fanyar illata terjengett, Szelim elmélkedni és álmodozni kezdett. Száműzetése óta más dolga úgyszólván nem is akadt. Vajon nem így születtek meg a nagy filozófusok?
Egy napon talán arra használja majd az elhagyatott létesítményt, hogy saját kolóniát épít köré. Maga köré gyűjthetné a többi Zenszuni falvak elégedetlenkedőit és számkivetettjeit, akik hozzá hasonlóan megkérdőjelezik a hajthatatlan naibok szigorú elnyomó rendelkezéseit. A férgek feletti uralommal Szelim nemzetsége oly hatalomra tehetne szert, melyhez foghatót soha egyetlen törvényen kívüli sem tudhatott magáénak.
Vajon Buddallah ezt a feladatot szánta neki?
Az ifjút megmosolyogtatta a szinte korlátlan hatalom gondolata, de rögtön elkeseredett, mikor eszébe jutott Ebrahim, aki oly könnyedén ellene fordult. És hogy tetézze a gonoszságát, az árulást követően a többiekkel együtt szidalmazta és kövekkel hajigálta Szelimet.
Ahogy a homokféreg átszelte a hullámzó dűnéket, végre ismerős szirtsorok, sokszor látott sziklák és sötét alakzatok tűntek fel a fiatal féreglovas előtt. Örömében alig tudta türtőztetni magát, hogy a veszéllyel mit sem törődve le ne ugorjon, és oda ne szaladjon. A behemót sokkal hamarabb hazajuttatta, mint remélte. Elvigyorodott, aztán rájött, hogy nem lesz könnyű leszállni a zaklatott démonról, melyet ily rövid idő alatt nem sikerült kifárasztania. Újabb próbatétel előtt állna?
A dárda és a tágító ásó segítségével Szelim a sziklák felé terelte a férget, mivel arra számított, hogy a lény minél gyorsabban igyekszik majd visszavergődni a szilárd talajról a puha homokba. A vak szörnyeteg azonban a homok belső súrlódásából és rezgéséből megérezte a sziklák közelségét, félrefordult, és meglódult az ellenkező irányba.
Szelim megrántotta az ásót, és mélyebbre döfte a dárdát. A féreg zavarodottan megrándult és lefékezett. Amint a legközelebbi sziklahát közelébe ért, Szelim kitépte a behemót hátából a felszerelését. Legurult a gyűrűs szelvényeken, és amint lehuppant a homokba, inaszakadtából iszkolni kezdett.
A biztonságot adó sziklazátony alig száz méterre volt tőle, a féreg pedig úgy csapkodott, mintha el sem akarná hinni, hogy ilyen váratlanul eleresztették. Végül felfigyelt Szelim rohanó lépteinek ütemére. A szörnyeteg megfordult és a fiú nyomába eredt.
Szelim is egyre gyorsabban szaladt a kőtömbök felé. Felugrott egy éles lávakő párkányra, és ahogy futott, apró kavicsszilánkok repkedtek szanaszét csizmájának talpa alól.
A féreg előrobbant a homok alól, és szélesre tátott szájjal kereste az áldozatát. A sziklafal előtt megtorpant, mintha félne közelebb merészkedni, aztán visszacsapta fejét a homokba.
Szelim addigra már a második sziklasoron is átevickélt, és a kicsipkézett kövek között beugrott egy kisebb mélyedésbe, mely, noha kisebb volt egy barlangnál, ahhoz elég tágasnak bizonyult, hogy a fiú meghúzódjon benne. A homokféreg gigászi pörölyként csapott le a sziklagerincre, azt azonban nem tudhatta, hová bújt el előle a parányi ember.
A féreg dühödten hátrahúzódott, kitárt szájszelvényei közül pedig a melanzs átható szaga áradt. Ismét a sziklára csapott a fejével, aztán ismét meghátrált. Csalódottan és leverten végül elvonszolta és beásta magát a homokba, majd eltűnt a homokdűnék között. Lassan, bosszúsan visszavánszorgott a sivatag mélyére.
Szelim szíve hevesen vert, pumpálta az adrenalint a véráramába, mikor végre előmerészkedett a sziklák menedékéből. Körülnézett, és hitetlenkedve állapította meg, hogy életben maradt. Nevetve és ordítva dicsőítette a kegyelmes Buddallahot. A régi botanikai kutatóállomás nem sokkal előtte, a sziklagerinc végében várta őt. Napokba fog telni, míg pótolja a megcsappant készleteit, és teleissza magát.
Ahogy fáradtan mászni kezdett felfelé, Szelim megcsillanni látott valamit a holdfényben, valamit, ami a dühödt féreg támadása után maradhatott a taréjos szélű sziklák között. Egy újabb, még az előzőnél is hosszabb kristályfog. A démon elkeseredett rohama alatt lazulhatott ki, most pedig egy szűk hasadékban pihent. Szelim lenyúlt érte, és kirántotta a résből az ívelt, tejfehér fegyvert. Buddallah újabb ajándéka! Diadalittasan a magasba emelte a fogat, mielőtt ismét az elhagyott állomás felé vette az irányt.
Immár két féregfoggal rendelkezett.
- - -
Az idő a megfigyelő helyzetétől
és a szemlélődés irányától függ.
KWYNA KOGITÁTOR – AZ ÖNELEMZÉS
VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL
Zufa Cenva még mindig bosszankodott, mikor visszaérkezett a Rossakra, ahol a kiterjedő háborúra óhajtotta összpontosítani minden figyelmét. Miután egy hágcsón lemászott a lilás lombkorona tetejére épített, polimerizált leszálló állásról, tüstént az Aurelius Venporttal közösen használt, tágas hajlékába ment.
Zufa politikai tehetségével és telepatikus képességével érdemelte ki a tekintélyes rezidenciát. Ezért valahányszor szembesülnie kellett Venport kereskedői törekvéseivel, haszonszerzésre irányuló célkitűzéseivel és hedonista életvitelével, rosszallóan dohogott magában. Micsoda oktalan szemlélet. Mindez mit sem ér, ha a gondolkodó gépek megnyerik ezt a háborút. Hát nem érti meg, hogy szándékosan semmibe veszi a rettenetes fenyegetést?
A fővarázslónő az utazástól kimerülten és a lányával lefolytatott vitától ingerülten lépett be a fehérre meszelt helyiségbe, és némi pihenésre vágyott, mielőtt belefog a gondolkodó gépek elleni következő csapás megtervezésébe.
A szobában Venportot találta, aki későbbre várta az érkezését. A férfi a szirtből kifejtett, zöld erezetű kőasztalnál ült. Homlokán verejték gyöngyözött, vonásai ennek ellenére arról az előkelőségről árulkodtak, amely miatt a varázslónő egykor kiválasztotta őt, hogy a sajátját Venport vérvonalával keresztezze.
A férfi észre sem vette, hogy bejött. A messzeségbe meredt; láthatóan valamely új őserdei kábítószer utóhatását élvezte, mellyel épp kísérletezett.
Előtte, az asztalon skarlátvörös, ónixszárnyú darazsak nyüzsögtek egy fémkalitkában. A férfi könyékig a kalitkába dugta csupasz karját. A megvadult darazsak már teljesen összecsipkedték, újra meg újra belélövellték mérgüket.
Zufa inkább mérgesen, mint rémülten meredt a kábult férfira.
– Ilyesmivel foglalod el magad, míg én az emberiség megmentéséért küszködöm? – Kezét a sötét köpenyt összefogó övre helyezte, ajkait haragvón szorította össze. – Az egyik varázslónő, akit én tanítottam, akit szerettem, meghalt a csatában. Heoma az életét áldozta a szabadságunkért, te meg gyönyörkeltő szerekkel szórakozol!
Venportnak egyetlen arcizma sem rándult. Üres tekintete rezdületlen maradt.
A felbőszült darazsak folyvást a ketrec hálójának csapkodták magukat, miközben fülsértően magas hangon zümmögtek. A rovarok egyre döfködték a feldagadt húst. Zufának sejtelme sem volt, miféle pszichotróp vegyületet tartalmazhat a méreg, és Venport hogyan fedezhette fel. Mivel nem talált jobb szavakat dühe kifejezésére, végül a férfira ripakodott:
– Undorító vagy!
Egyszer, szerelmeskedés után Aurelius azt állította, hogy nem pusztán az élvezet, vagy a haszonszerzés miatt kísérletezik a kábítószerekkel. Az ágy feletti falmélyedésekben elhelyezett illatos gyertyák fényében Venport elárulta, hogy:
– Abban reménykedem, hogy valahol az őserdő sűrűjében rálelek arra a hatóanyagra, amelyik a férfiakat is képessé teszi majd telepátiára.
Ennek segítségével szeretett volna néhány férfit a varázslónőkkel egyenértékűvé tenni.
Zufa akkor kinevette az abszurd ötletet. A sértett Aurelius többé nem hozakodott elő az elképzeléssel.
Egykor az első telepeseket megfertőzték, átitatták a megzabolázatlan Rossak őserdeinek vegyületei, melyek megnövelték telepatikus erejüket. Miként lehetséges, hogy a nők kizárólag ezen a bolygón tettek szert efféle képességekre? Ám valamely hormonális vagy genetikai eltérés révén a férfiak látszólag immúnisak maradtak a környezeti hatásokra.
Zufa immár ordítva parancsolta meg Venportnak, hogy húzza ki a karját a darázsketrecből, de a férfi egy szót se szólt.
– Te kábítószerekkel szórakozol, a lányom haszontalan kísérletekre pazarolja az idejét, hogy mindenféle szuszpenzormezőket és lebegő lámpákat állítson elő. Most már egyedül a varázslónőim éreznek küldetéstudatot az egész Rossakon?
Habár Venport ekkor Zufa felé fordította a tekintetét, láthatóan észre sem vette őt.
– Te aztán példás hazafi vagy! – jegyezte meg végül fölényesen. – Remélem, ezzel fogod beírni magad a történelembe!
Bőszen kivonult, hogy egy nyugalmas helyet keressen magának, ahol elgondolkodhat a gondolkodó gépek elleni harc következő lépéséről... míg mások a feledést választották maguknak.
Partnere távozását követően Venport üveges tekintetében szikra lobbant, ami lassan lángoló koncentrációvá fokozódott. Magánlakosztályuk nyitott ajtajára összpontosított, és egyre mélyült a csend, mintha kiszívta volna a zajt és az energiát a levegőből. Összeszorította az állkapcsát, és még erősebben... és erősebben összpontosított.
Aztán az ajtó magától becsapódott.
Venport elégedetten, ugyanakkor teljesen elcsigázva kihúzta a karját a darázsketrecből, és a földre roskadt.
- - -
Feltevéseink áttetsző hálózatán át
szemléljük a világot, ám időnként azzal áltatjuk
magunkat, hogy ez a hálózat: maga a világ.
EKLO FÖLDI KOGITÁTOR
Amiért sikerült a szinte teljesíthetetlen határidőre elkészíttetnie az Ajaxemlékművet, Iblis Ginjót négy nap szabadsággal jutalmazták. Még a neokimek munkavezetők is örvendeztek, hogy az emberi brigádvezető megóvta őket Ajax haragjától. Indulás előtt Iblis még megbizonyosodott róla, hogy rabszolgáitól nem vonják meg a beígért juttatásokat; tudta, hogy a befektetés kamatostól megtérül majd a következő feladat elvégzésekor.
Iblis gazdáinak külön engedélyével hagyhatta el a város hálózatát, hogy a sziklás pusztaságba, egy rég elfeledett csata kiégett helyszínére tegyen kirándulást. A megbízottak különleges kiváltságokat és jogokat élveztek, a jól elvégzett munkáért pedig maguk választotta jutalomban részesülhettek. A gondolkodó gépek nem tartottak attól, hogy megszökik, hiszen Iblisnek nem volt hova mennie, nem állt módjában elhagyni a bolygót, és élelemhez és szálláshoz sem juthatott máshol.
Valójában egészen más cél lebegett a szeme előtt: zarándokútra indult.
Iblis egy vézna, vánszorgó fülesló nyergében ült, mely egykor, mikor még az emberek uralták a Földet, elterjedt málhás jószágnak számított. A rusnya állat aránytalanul nagy feje, laffogó fülei és zömök lábai elsősorban teherbírást és nem gyorsaságot biztosítottak neki. A szerencsétlen pára úgy bűzlött, akár egy csatornalébe áztatott szőrpamacs.
A fülesló egy keskeny, kanyargós csapáson kaptatott fel. Iblis évek óta nem járt errefelé, de még mindig pontosan emlékezett az útvonalra. Az ilyesmit nehéz elfelejteni. Korábban az Eklo kogitátor kolostorához tett zarándoklataira a puszta kíváncsiság hajtotta. Ezúttal azonban elengedhetetlenül szüksége volt tanácsra és útmutatásra.
Miután a névtelen üzenet révén értesült a lázadásról, Iblis eltöprengett annak valószínűségén, hogy rajta kívül más elégedetlenkedő emberek is élnek, akik hajlandók lennének szembeszállni Omniusszal. Egész életében a gépek uralma alatt küszködő rabszolgák között élt. Soha nem gondolt bele a mások helyzetébe, soha nem ötlött fel benne, hogy mindez másként is lehetne. Ezer év után szinte lehetetlennek tűnt bármi változás vagy javulás.
Most viszont, hosszas tépelődés után Iblis hajlandó volt elhinni, hogy létezhetnek lázadó sejtek a Föld emberi lakossága körében, sőt, akár más Összehangolt Világokon is. Nagy létszámú csoportok, akik átfogó felkelésre készülnek.
Ha képesek vagyunk ily hatalmas emlékműveket felállítani, ml akadályozhatna meg minket abban, hogy ledöntsük azokat?
A gondolat felszította régtől elfojtva forrongó dühét Omnius, a robotok, és különösen a kimekek ellen, akik láthatóan nehezteltek az emberekre. Ám mielőtt kideríti, hogy a lázító üzenet valódi volt-e, némi kutatómunkát kellett végeznie. Iblis azért tudott olyan sokáig és sikeresen együttműködni a mechanokráciával, mert óvatosan és engedelmesen viselkedett. Most oly módon kellett lefolytatnia a nyomozást, hogy a gépek meg ne sejthessék a valódi célját.
Használható válaszokat pedig elsősorban Eklo kogitátortól remélhetett.
Évekkel ezelőtt Iblis egy fegyveres rabszolgavadász különítményben szolgált, melynek feladata azoknak a megtévedt embereknek az üldözése volt, akik kiszöktek a város hálózatából, és tervek, túlélési tapasztalatok és felszerelés nélkül vetették be magukat a dombok közé. A hiszékeny menekültek hitelt adtak a kósza híreknek, melyek szerint a politikailag semleges kogitátoroktól menedékjogot kérhetnek. Naiv elképzelés, ha figyelembe vesszük, hogy a leválasztott, szenvtelenül elmélkedő emberi agyak mindenekelőtt magányra vágytak, hogy elszigetelten meditálhassanak ezoterikus kérdések felett. A kogitátorok nem szenteltek figyelmet a Titánok Idejének, sem a Hrethgir Lázadásoknak, sem az omniusi Összehangolt Világok létrejöttének. Mindössze zavartalanul bölcselkedni vágytak, és így a gondolkodó gépek eltűrték létezésüket.
Mikor Iblis és csapata körülvette a sziklás hegyoldalra épült, elszigetelt kolostort, Eklo utasította emberi szubordinánsait, hogy hajtsák ki a rabszolgákat a rejtekhelyükről. A menekültek átkozták és megfenyegették a kogitátort, de Eklo tudomást sem vett róluk. Iblis és emberei ezután visszatoloncolták a városba a rabszolgákat, ahol „munkaköri átsorolás” várt rájuk, hangadójukat pedig lehajították egy magas szirt tetejéről...
Most a zömök fülesló hátán bandukolt fölfelé a meredek kaptatón, miközben az apró kövek elmozdultak, szétmállottak a nehéz paták alatt. Iblis végül megpillantotta a kolostor karcsú tornyát, ezt a lenyűgöző kőszerkezetet, mely részben fehér ködbe burkolózott. Az ablakok előbb vörösen izzottak, aztán színük égkékre váltott, állítólagosan a nagy bölcselkedő elme pillanatnyi hangulatától függően.
A kiképzésen Iblis tanult a kogitátorokról és az emberi rabszolgák nagyobb csoportjai körében fennmaradt primitív vallás eredetéről. Omnius már régóta nem törekedett arra, hogy kiirtsa a hitet, noha az örökelme képtelen volt megérteni a felfoghatatlan babonákat és szertartásokat.
Eklo jóval az Óbirodalom megbuktatása előtt megszabadult fizikai testétől, és teljességgel az elmélkedésnek és önelemzésnek szentelte magát. Mielőtt Júnó Titán részletesen kidolgozta volna a terveket, miként fossza meg hatalmától az emberiséget, Eklót fogadta fel személyes tanácsadónak, és tőle várt feleleteket. Eklo, akit nem érdekeltek a következmények, és nem foglalt állást egyik fél mellett sem, megválaszolta Júnó kérdéseit, és ezzel akaratlanul is hatalomra segítette a Titánokat. Az ezt követő ezer év során Eklo mindvégig a Földön maradt. Hosszú életének egyetlen célja a világegyetem átfogó megértése volt.
Mikor Iblis a kőtorony talapzatához ért, váratlanul tucatnyi, ősrégi dárdákra és buzogányokra emlékeztető fegyverekkel felszerelkezett köpenyes férfi fogta körül. A sötétbarna palástok mögül fehér papi gallérok villantak elő. Az egyik szubordináns megragadta Iblis füleslovának kantárját.
– Eredj innen! Nem adhatunk menedéket.
– Nem is kérek. – Iblis lenézett a férfiakra. – Azért jöttem, hogy kérdést tegyek fel a kogitátornak.
Leszállt a nyeregből, majd miután elbűvölte őket bizalmas és nyájas modorával, megindult a magas torony felé, a füleslovat pedig a köpönyegesek gondjaira bízta.
– Eklo kogitátor a gondolataiba merült, és meghagyta, hogy ne zavarja senki – kiáltott utána az egyik szubordináns.
Iblis halkan felkuncogott, és barátságosan válaszolt.
– A kogitátor immár egy ezredéve elmélkedik. Bizonyosan tud szánni rá pár pillanatot, hogy meghallgasson. Tiszteletben álló megbízottként dolgozom. És ha olyan információval tudok szolgálni neki, amiről még nincs tudomása, akkor a következő évszázadot az e fölötti elmélkedéssel töltheti.
Több szubordináns zavartan dünnyögve követte őt a széles lépcsőfeljárón. Mikor azonban a boltozatos bejárathoz ért, egy széles vállú szerzetes állta el az útját. Vastag karján és mellkasán dagadó izmaira kisebb hájréteg rakódott, beesett szemei pedig érdektelenségről tanúskodtak.
Iblis baráti hangnemben igyekezett meggyőzni őt.
– Tisztelem a tudást, amit Eklo kogitátor felhalmozott. Épp ezért nem fogom fölöslegesen rabolni az idejét.
A szerzetes rosszallón végigmérte Iblist, aztán megigazította a papi gallérját.
– Elég bátornak mutatkozol, a kogitátor pedig kíváncsi a kérdésedre. – Miután ellenőrizte, hogy a Látogató nem fegyverrel érkezet, így szólt: – Aquim vagyok. Kövess!
A termetes férfi végigvezette Iblist egy szűk kőfolyosón, majd egy meredek csigalépcsőn. Menet közben Iblis megjegyezte:
– Már jártam itt. Szökött rabszolgákat üldöztünk...
– Eklo emlékszik rád – szakította félbe Aquim.
Felértek az épület legmagasabb pontjára, a torony legfelső szintjét kitöltő, kerek helyiségbe. A kogitátor plázüveg tartálya egy oltárra emlékeztető párkányon nyugodott az egyik ablak alatt. Szél sustorgott az ablakok pereme körül, és felkavarta a párát. Az ablakok valamely belső megvilágítástól égkék színben izzottak.
Aquim maga mögött hagyta a többi szubordinánst, az átlátszó agytároló edényhez lépett, majd egy pillanatra megállt, és tiszteletteljesen nézte az elektrofolyadékban lebegő agyat. Aztán egyik kezét a zsebébe dugta, s mikor újra előhúzta, reszkető ujjaiban egy fekete porréteggel bevont, összesodort papírdarabkát tartott. A szájába vette, és hagyta szétolvadni a papírt. Szeme fennakadt, mintha önkívületi állapotba került volna.
– Szemuta – közölte Iblisszel –, az elakkafa hamujából nyerik, és úgy csempészik ide. Segít a feladatom ellátásában.
Aztán teljes komolysággal mindkét kezét a tartály peremére helyezte, és így szólt:
– Értem a semmit.
A kékes elektrofolyadék-levesben úszó csupasz agy mintha várakozón lüktetni kezdett volna.
A robusztus szerzetes üdvözült mosollyal mély lélegzetet vett, majd belemártotta a kezét a fedetlen tartályba, a létfenntartó folyadék sűrűjébe. A kocsonyás közeg átitatta a bőrét, behatolt a pórusaiba, rákapcsolódott az idegvégződéseire. Aquim arckifejezése megváltozott, aztán megszólalt:
– Eklo azt óhajtja tudni, miért nem tetted fel neki a kérdésedet, mikor legutóbb itt jártál.
Iblisnek fogalma sem volt, vajon a szubordinánshoz beszéljen-e, vagy egyenesen a kogitátorhoz szóljon, s ezért a kettő közötti ürességnek beszélt.
– Akkor még nem értettem, mi bírhat jelentőséggel. Most azonban magyarázatot szeretnék kapni valamire. Te vagy az egyetlen, aki tárgyilagos választ tudsz adni a kérdésemre.
– Semmilyen ítélet vagy vélemény nem lehet teljességgel tárgyilagos. – A nagydarab szerzetes nyugodt magabiztossággal beszélt. – Nincsenek abszolútumok.
– De te kevésbe elfogult vagy, mint bárki más, akitől érdeklődhetnék.
Az oltárpárkány megindult az ablakok alatt futó, rejtett sínen, mígnem a kogitátor meg nem állapodott egy másik ablak alatt, Aquim pedig kezét mindvégig a tároló edénybe merítve követte őt.
– Tedd fel hát a kérdésedet!
– Egész életemben híven szolgáltam kimek és gépi gazdáimat – fogott bele Iblis, és igyekezett bölcsen megválogatni a szavait. – Nemrégiben viszont arról értesültem, hogy létezhetnek emberi ellenálló csoportok a Földön. Tudni szeretném, hogy hitelt adhatok-e az információnak. Valóban vannak olyan emberek, akiknek szándékában áll megdönteni uraik hatalmát, és kivívni a szabadságukat?
A pillanatnyi tétovázás közben a szubordináns kifejezéstelenül bámult maga elé a semmibe, ami vagy a szemuta, vagy a bölcselő aggyal való közvetlen kapcsolat hatásának volt betudható. Iblis abban reménykedett, hogy a kogitátort nem késztette hosszas töprengésre. Végül Aquim mély, zengő hangon bejelentette:
– Semmi sem lehetetlen.
Iblis különféle módokon igyekezte újrafogalmazni a kérdést, ügyesen körülírta a mondandóját, gondosan megválogatta a kifejezéseket. A tényleges célját azonban nem akarta elárulni, bár a semleges kogitátort feltehetően nem érdekelte, Iblis miért kérdezősködik a lázadók felől, elpusztítani, avagy támogatni akarja-e őket. A válasz azonban mindannyiszor értelmezhetetlen maradt.
Végül összeszedte a bátorságát, és nyíltan rákérdezett.
– Feltéve, hogy valóban létezik egy ilyen szervezet, lenne esélye rá, hogy sikert érjen el? Elképzelhető, hogy a gondolkodó gépek uralmának vége szakadjon?
Ezúttal a kogitátor tovább merengett, és úgy tűnt, a tényezőket mérlegeli. Mikor végül az előzőektől semmiben sem eltérő választ adott a köpenyes szerzetes közvetítésével, a baljóslatún kiejtett szavak mégis mintha mélyebb értelemmel bírtak volna.
– Semmi sem lehetetlen.
Ezután Aquim kiemelte a kocsonyás létől csöpögő kezét Eklo agytartályából, és ezzel jelezte, hogy véget ért az audiencia. Iblis udvariasan meghajolt, hálásan megköszönte a lehetőséget, majd kavargó fejjel távozott.
A meredek hegyi úton visszafelé a rémült, ugyanakkor fellelkesült brigádvezető eldöntötte magában, hogyha nem sikerül kapcsolatba lépnie az ellenálló csoport egyik tagjával, akkor más úton próbálkozik.
Saját, hűséges munkásaira támaszkodva külön ellenálló sejtet fog létrehozni.
- - -
A hosszabb ideig elnyúló konfliktusok rendszerint
öngerjesztővé, és könnyen irányíthatatlanná válnak.
TLALOK: A TITÁNOK IDEJÉRŐL
– Ezer év elteltével immár csak öten maradtunk.
Ritkaságszámba ment, hogy az életben maradt Titánok összegyűltek, különösen a Földön, ahol Omnius minden mozdulatukat figyelhette. Agamemnón tábornokot azonban olyannyira feldühítette a Giedi Prime katasztrófája, valamint barátjának és szövetségesének elvesztése, hogy nem idegeskedett az örökelme miatt.
Fontosabb dolga is akadt ennél.
– A hrethgirek új fegyverre tettek szert, melyet végzetes következményeket előidézve vetettek be ellenünk – jelentette be Agamemnón.
A Titánok egy karbantartó helyiségben értekeztek, agytároló edényeiket krómtalapzatokon helyezték el. A kimek tábornok szigorú hangon utasította Ajaxot, Júnót, Xerxészt és Dantét, hogy választassák le magukat önjáró testükről. Ilyen helyzetben nehéz volt megőrizni a higgadtságukat, és még nehezebben türtőztették volna magukat erőteljes küzdő-testükben, melynek neuródái bármely indulatos gondolatot azonnali, pusztító cselekedetben juttatnának kifejezésre. Agamemnón nem kételkedett abban, hogy jómaga képes visszafogni az indulatait, a többi Titán – elsősorban Ajax – viszont előbb rombolt, és csak azután gondolkodott.
– Alapos nyomozás és elemzés után kiderítettük, hogy Barbarossa gyilkosa a Rossakról származott, az állatias emberek pedig varázslónőnek szólították – szólalt meg Dante, aki figyelemmel kísérte a vizsgálatot. – A Rossakon még több ilyen, fokozott telepatikus képességekkel rendelkező varázslónő él.
– Nyilvánvalóan – jegyezte meg Júnó, szintetizált hangjából egyértelműen kiérződő gúnnyal.
Dante szokásához híven zavartalanul folytatta.
– Eddig a varázslónők semmiféle nagyobb szabású erőszakos akcióban nem vettek részt. A Giedi Prime-on aratott diadalt követően azonban valószínűsíthető, hogy a hrethgirek ismét bevetik őket ellenünk.
– A támadás ugyanakkor arra is emlékeztetett minket, mennyire sérülékenyek vagyunk – tette hozzá Agamemnón. – A robotok helyettesíthetők. A mi szerves agyunk azonban nem az.
Ajaxot oly mértékben feldühítette a varázslónők kérdése, hogy a létfenntartó rendszereknek csak komoly nehézségek árán sikerült helyreállítaniuk a pislákoló elektrofolyadék kibillent vegyi egyensúlyát. A bősz Titán nem talált szavakat haragjának kifejezésére.
– De hát a varázslónőnek nem kellett elpusztulnia azért, hogy Barbarossát és a maroknyi neo-kimeket lemészárolja? – kérdezte Xerxész. – Ez öngyilkosság. Gondoljátok, hogy hajlandóak újra megtenni?
– Az, hogy te ennyire gyáva vagy, még nem jelenti azt, hogy az állatias emberek félnének feláldozni önmagukat – horkant fel Agamemnón. – Egyetlen varázslónő halála hét neo-kimek és egy Titán életébe került nekünk. Ez megrendítő veszteség.
Ezer év után, mialatt emberek milliárdjainak életét oltották ki (nem keveset közülük Agamemnón saját kezűleg gyilkolt meg, vagy legalábbis végignézte a haláltusájukat), a kimek tábornok azt hitte, többé nem érintheti meg a halál közelsége. Az eredeti Titánok közül Barbarossát, Júnót és Tlalokot tekintette a legjobb barátainak. Ők négyen ültették el a lázadás csíráját. A többi Titán csupán később csatlakozott hozzájuk, ahogy szükség szerint bővülni kezdett a katonai tanács.
Annak ellenére, hogy az emlékképekre több évszázad történései rakódtak rá, a Titán tábornok még most is pontosan fel tudta idézni magában Barbarossa emberi alakját. Vilhelm Jayther szikár karja és lába, széles válla, beesett mellkasa eleven emlék maradt. Habár sokak szerint nem számított különösebben jóképűnek, az övéhez hasonlóan átható tekintettel Agamemnón soha nem találkozott. A programozási tehetsége pedig egyenesen felülmúlhatatlan volt.
Jayther kegyetlen megszállottsággal vetette bele magát az óbirodalom megdöntésének előkészületeibe, és sokszor hetekig nem aludt, mikor megoldást kellett találnia valamely problémára. Jayther teljességgel a feladatnak adta át magát, mígnem rájött, miként módosíthatja úgy a bonyolult programot, hogy az a lázadók céljait szolgálja. Azzal, hogy az emberekre jellemző nagyravágyást és célokat táplált a számítógépes hálózatba, elérte, hogy maguk a gépek akarjanak részt venni a hatalomátvételben.
Később viszont Omnius saját célokat állított fel magának.
Rendkívüli körültekintésének köszönhetően Jayther felülírhatatlan utasításokat épített bele a gyökérprogramba, melyek meggátolták a gondolkodó gépeket, hogy bármely Titánban szándékosan kárt tegyenek. Agamemnón és társai kizárólag Vilhelm Jaythernek – Barbarossának – köszönhették, hogy eddig életben maradtak.
Most azonban a varázslónők megölték őt. A hírtől azóta is vadul lüktetett Agamemnón agya, és egyre gyűlt benne a dühödt feszültség.
– Nem hagyhatjuk, hogy büntetlenül megússzák a gaztettüket – jelentette ki Ajax. – Azt javaslom, hogy rohanjuk le a Rossakot, végezzünk az összes ott élő nővel, a bolygót pedig bombázzuk szét, míg egy kiégett sárgolyó nem marad belőle.
– Kedves Ajax – szólalt meg nyájasan Júnó. – Talán elfeleded, hogy mindössze egyetlen varázslónő felelős Barbarossa és a neo-kimekek haláláért?
– Na és? – harsogta Ajax kevélyen. – A Walgison puszta kézzel kiirtottam a bolygót ellepő összes emberi kártevőt. Együtt csak elbánunk már néhány varázslónővel.
– A walgisi lázadókat már azelőtt megtörték, hogy te odaérkeztél volna, Ajax – szólt közbe szigorúan Agamemnón. – A varázslónőkkel egészen más a helyzet.
– Omnius sohasem fog engedélyezni egy globális csapást – jegyezte meg búgó hangon Dante. – Az ilyesmi túlságosan nagy ráfordítást igényelne. Már elvégeztem az előzetes kalkulációt.
– Ennek ellenére – válaszolta Agamemnón –, súlyos taktikai hiba lenne megtorlatlanul hagyni a gyilkos merényletet.
Néhány másodpercnyi kínos hallgatás után végül Xerxész szólalt meg.
– Mivel oly kevesen maradtunk, a Titánoknak soha, soha többé nem szabad együtt támadnia. Gondoljatok bele, mekkora kockázatot vállalnánk ezzel.
– Viszont, ha együtt megtámadjuk a Rossakot, és szétzúzzuk a varázslónők fészkét, azzal egyszer és mindenkorra elhárítjuk a veszélyt – vágott viszsza Ajax.
Júnó felszisszent, aztán kijelentette:
– Látom az agyadat a tartályban. Ajax, de azt nem látom, hogy használni is akarnád. Talán ideje lenne kicseréltetned az elektrofolyadékot. A varázslónők bebizonyították, hogy képesek elpusztítani minket, te meg egyszerűen be akarsz sétálni arra a helyre, amelyik a kimekekre valaha is a legnagyobb veszélyt jelentette, hogy mint a birkák, önként a vágóhídra hajtsuk a fejünket?
– Ha elegendő számú robothajót vinnénk magunkkal, bolygó körüli pályáról is támadhatnánk – mondta Dante. – Nem szükséges a saját épségünket kockáztatni.
– Ez személyes bosszú – morogta Ajax. – Az egyik Titánt orvul meggyilkolták. Ilyenkor nem szokás rakétákat hajigálni a bolygórendszer pereméről. Csak a gyávák intézik el így... még akkor is, ha a gondolkodó gépek szerint ez a hatékony megoldás.
– Létezik áthidaló megoldás is – szólalt meg Agamemnón. – Júnó, Xerxész és jómagam neo-kimek önkénteseket gyűjthetünk magunk köré, és a robotflotta támogatásával rájuk támadhatunk. Ezzel elérhetnénk, hogy súlyos sebeket ejtsünk a Rossakon.
– De én nem mehetek, Agamemnón – jelentette ki Xerxész. – Nekem Dantéval együtt itt kell dolgoznom. A Fórum Közterén felállítandó hatalmas emlékműveink hamarosan elkészülnek. Nemrégiben fogtunk bele az új Barbarossa-szobor elkészítésébe.
– Tökéletes időzítés – jegyezte meg Júnó. – Bizonyosan nagyra értékeli a fáradozásotokat most, hogy már halott.
– Xerxésznek igaza van – mondta Dante. – Hátra van még az a gigantikus dombormű is, ami a Titánok Diadalát örökítené meg a metropolisz-hálózat központja melletti domboldalon. Igaz, hogy brigádvezetők irányítják a munkát, de állandó felügyelet szükséges ahhoz, hogy minden zavartalanul haladjon. Máskülönben megnövekszenek a költségek, és nem tudják tartani magukat az ütemtervhez...
– A saját szobrának bukását figyelembe véve Ajax tökéletesen tisztában lehet az efféle problémákkal – jegyezte meg csípősen Júnó. – Hadd maradjon ő itthon Xerxész helyett!
– Nem vagyok hajlandó itthon maradni, hogy mások arassák le a babérokat! – bömbölte Ajax.
Ám Agamemnón mondta ki a végső szót.
– Xerxész, te velünk jössz. Ajax pedig itthon marad Dantéval, hogy felügyelje az építkezést. Barbarossa tiszteletére tedd meg ezt, kérlek!
Xerxész és Ajax is tovább hőbörgött, de Agamemnónt fogadták el vezetőnek, és ezért évszázadok óta ő döntött a vitás kérdésekben. Tartályából az egykor elragadó Júnó szólalt meg:
– Meg tudod győzni Omniust, hogy engedélyezze az akciót, szerelmem?
– A Giedi Prime-ot visszafoglaló hrethgirek nem csak a barátunkat ölték meg, hanem az új Omnius megtestesülést is elpusztították, mielőtt kicserélték volna vele a frissítéseket. Valaha, mikor Barbarossa megváltoztatta a hálózat eredeti programját, valamit magából is átadott a számítógépes elmének, aki ezért képes megérteni a hódítás természetét. Fogadok, hogy ő is úgy érzi majd, szükséges megtorolni a minket ért támadást.
A Titánok egy darabig némán elmélkedtek Agamemnón megjegyzése felett, aztán Agamemnón hozzátette:
– Elmegyünk a Rossakra, és lángba borítjuk a bolygót.
- - -
VORIAN ATREIDES:
A TÖRTÉNELEM FORDULÓPONTJAI
Katona volt, és nem politikus. Xavier Harkonnen a hadászathoz és a harcászathoz értett, életét pedig a Salusai Milícia és a Szövetségi Armada kötelékében szándékozott végigharcolni. Ám most nem maradt más választása, minthogy a Parlament Csarnokában beszédet tartson a szövetségi képviselők előtt.
A Giedi Prime-on aratott keserű győzelem után néhány dolgot el kellett mondani.
A régi Parlament épületét immár aládúcolták, és nagyrészt helyreállították, a megmaradt állványzatok és ideiglenes falak ugyanakkor azokat a helyeket mutatták, ahol még nem ért véget az újjáépítés. A plázkövet, oszlopokat és freskókat még mindig repedések, jól látható foldozások borították. Csatában szerzett sebek, a bátorság kokárdái.
Nem sokkal az ifjú tiszt napirendbe vett beszéde előtt Manion Butler alkirály sztoikus felesége mellett állt a Parlament előcsarnokában, ahol Serenára és a Giedi Prime felszabadításáért elesett bajtársaira emlékeztek.
– Azért halt meg, amiért egész életében küzdött, és amire minket is buzdított – mondta az alkirály. – Egy fénylő fáklya aludt ki, mely addig az utat mutatta nekünk.
A kimekek salusai támadása óta eltelt egy év során az embereknek gyakran kellett temetésre járniuk, gyakran adódott alkalom a szomorkodásra. Serena, a lánglelkű ifjú képviselő azonban mindig azt hajtogatta, hogy a Szövetségnek az embereket, a rászorulókat kell szolgálnia.
Az alkirály mellett álló Livia Butler az Önelemzés Városából származó elmélkedő ruháját viselte. Korábban már végignézte, ahogy egyetlen fiát, Fredót elemészti egy gyógyíthatatlan kór; most pedig idősebb lányát ölték meg a gondolkodó gépek. Gyermekei közül egyedül az éteri szépségű Octa maradt életben.
A Szövetséghez tartozó bolygók képviselői némán és tiszteletteljesen osztoztak a család gyászában. Fiatal kora ellenére Serena maradandó emléket hagyott bennük idealizmusával és túláradó tettvágyával. A hivatalos búcsúbeszéd után a képviselők egymást váltották a szónoki emelvény mögött, hogy méltassák a lány önzetlenségét.
Miközben Xavier végighallgatta a dicsérő beszédeket, a képviselők együtt érző pillantásokat vetettek rá. Az járt az eszében, miként élhettek volna együtt Serenával.
Az emléke iránti tiszteletből azonban nem mert nyíltan könnyeket ejteni miatta. Ha az emberiség siratni kezdené mindazokat, akik elestek, megbénítaná őket a véget nem érő fájdalom. Ajka remegett, látása elhomályosodott, mégis kényszerítette magát, hogy erős legyen. Ez volt a kötelessége. Jóllehet lelkét a gyász töltötte be, Xavier dühödt gondolatai az ellenfél körül forogtak, és különösen azokat az áruló embereket vetette meg, akik a robotok oldalán harcoltak.
Ezentúl Serena emléke ad majd erőt és indokot a harcra. A lány még halála után is olyan tettek végrehajtására készteti őt, melyeket nélküle sohasem valósíthatott volna meg. Megőrizte a fekete gyémánt nyakéket, mely az utolsó neki szánt üzenetet, a Giedi Prime-ért fegyverbe szólító bátor felhívást vetítette ki. A csodás Serena örökké vigyázni fog rá... ahogy most is, mikor ügye mellé kívánta állítani a felbőszült tömegek tartalékait és haderejét.
Xavier megrendülve és komoran lépett a kivetítő gömbboltozatba, mögötte a sárgásfakó bőrű Manion Butlerrel. Mindketten ezüst és kék színű ruhát és palástot viseltek, elhunyt szeretteikre pedig egy fekete hajpánt emlékeztetett.
Ideje volt visszatérni az emberiség problémáihoz.
A legutóbbi katonai siker után Xaviert nem kellett bemutatni az összegyűltek előtt.
– Mindannyian emberek vagyunk, és régtől fogva a jogainkért és a méltóságunkért küzdünk. Azért hoztuk létre a Nemesek Szövetségét, hogy a szabad emberek szembeszállhassanak a Titánokkal, utánuk pedig a gondolkodó gépekkel. Kizárólag egységben voltunk képesek megállítani ellenfeleink heves támadását. – Végigjártatta a tekintetét a zsúfolt teremben helyet foglaló képviselőkön. – Ám időnként maga a Szövetség a legádázabb ellenfelünk.
A megjelentek túlságosan tisztelték az ifjú hőst ahhoz, hogy vitába szálljanak vele, Xavier pedig gyorsan és tömören kifejtette a véleményét.
– Amíg mi képmutatón magasztaljuk a Szövetséget, a Szövetséghez tartozó bolygók énközpontúak és függetlenek maradnak. Mikor egy ellenség által körülvett bolygó segítségért kiált, a Szövetség hónapokon keresztül vitázik és kínlódik, mielőtt végre határozni tud... mígnem késő lesz a beavatkozáshoz! Ezt tapasztalhattuk a Giedi Prime esetében is. Kizárólag Serena meggondolatlan cselekedete késztetett minket arra, hogy gyors lépéseket tegyünk, és eredményt érjünk el. Pontosan tudta, mire vállalkozik, és az életével fizetett ezért.
Mikor néhány képviselő morogni kezdett, Xavier elvörösödött, és dörgő hangon elhallgattatta őket.
– A Nemesek Szövetségén belül erősíteni kell az együttműködést, és szűkíteni kell a vezetők körét. Ahhoz, hogy eredményesen harcolhassunk a kifogástalanul szervezett számítógépes örökelmével, szűk körű, határozatképes kormányra van szükségünk a jelenlegi laza szervezettség helyett.
A kezével gesztikulált miközben beszélt.
– Ahogy Serena Butler indítványozta, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy megszerezzük a Szövetségen Kívüli Világok támogatását, és ezzel erősítsük a védelmünket, valamint ütközőzónát hozzunk létre védett területeink köré.
Ekkor Butler alkirály lépett szorosan mögé, és elcsukló hangon hozzátette.
– A lányom mindig erről álmodozott. Most a magunkévá kell tennünk az álmát.
Számos bizonytalan nemes felállt, hogy udvariasan kifejezésre juttassa eltérő véleményét. A Kirana III-ról származó szikár, szigorú kinézetű képviselőasszony szólalt meg:
– Ennyi bolygót egyetlen kormányhatalom alá helyezni, különösen, ha ebben a hadsereg segédkezik, a Titánok Idejére emlékeztet engem.
– Nincs szükség még egy birodalomra! – kiáltotta egy kis termetű hagali nemes.
– A birodalom talán nem jobb a kipusztulásnál? – emelte fel Xavier a hangját. – Amíg ti eszmei árnyalatokon vitatkoztok, Omnius csillagrendszereket igáz le!
– A Nemesek Szövetsége és az Összehangolt Világok viszonyát évszázadokon át ingatag erőegyensúly határozta meg – vetette közbe egy harmadik képviselő. – Omnius mindig tiszteletben tartotta az óbirodalom. határait. Mindig is úgy véltük, hogy a gondolkodó gépek így tartották helyesnek vagy hatékonynak a helyzetet. Miért változna meg a helyzet?
– Nem tudni, miért, de már megváltozott! A gondolkodó gépek láthatóan fajirtásra rendezkedtek be. – Xavier ökölbe szorította a kezét; arra nem számított, hogy ilyesmin kell vitatkoznia, noha az ellenség félreérthetetlen bizonyítékkal szolgált. – Bújjunk tehát a hártyavékonyságú védelmi rendszerünk mögé, és csupán akkor reagáljunk, amikor Omnius ténylegesen próbára tesz minket? Ahogy egy évvel ezelőtt itt a Salusán, vagy nemrégiben a Giedi Prime-on tettük?
Drámai dühkitörés kíséretében megemelte, aztán kihajította a szószéket a gömbboltozat egyik oldalán. Az első sorban helyet foglaló nemesek fejvesztve menekültek a prizmaszerű üvegszilánkok zápora elől. Megdöbbent képviselők ordibálták, hogy Xavier viselkedése példátlanul felháborító; mások a teremőrségért kiáltottak, hogy távolítsák el a magából kikelt tisztet a teremből.
Ahogy kilépett a szétzúzott falú zárt helyiségből, Xavier még erősítés nélkül odakiáltott.
– Nagyszerű! Erre a szellemre van szükség! A Szövetség túl régóta meghunyászkodik. Beszéltem az Armada több parancsnokával, és lényegében mindannyian egyetértenek velem: Változtatni kell a taktikánkon, és meg kell lepnünk a gépeket. Rá kell áldoznunk a szükséges pénzösszegeket, segítségül kell hívni tudósaink képzelőerejét, és új fegyvereket kell kifejlesztenünk... olyan fegyvereket, melyek képesek megsemmisíteni Omniust, és nem kizárólag otthonainkat védelmezik. Egy napon, úgy hiszem, támadásba kell lendülnünk! Ez az egyetlen módja annak, hogy megnyerjük ezt a háborút.
Az összegyűltek lassacskán megértették, hogy Xavier szándékosan provokálta őket. Az ifjú tiszt fényes csizmája orrával söpörte félre az emelvényről az üvegtörmeléket.
– A tapasztalat a legkiválóbb tanítómester. A gépek bármelyik pillanatban ismét megtámadhatják a Salusát, vagy a Poritrint, vagy a Rossakot, vagy a Hagalt, a Ginazt, a Kirana III-at, a Senecát, a Vertree Kolóniát, a Relicont... szükséges még sorolnom? Egyetlen bolygón sem érezhetjük magunkat biztonságban. – Feddőn felemelte az ujját. – Ám ha visszafordítjuk a fegyvert, merész és előreláthatatlan húzásokkal elűzhetjük az agresszorokat.
Rövid szünetet tartott.
– Van hozzá elég bátorságunk? Ki tudjuk fejleszteni a fegyvereket, melyekkel győzelmet arathatunk? Az önelégültség langymelege immár a múlté.
A felszólalást követő vitában Zufa Cenva további telepatikus támadásokat javasolt a kimekek ellen. Hozzátette, hogy legkiválóbb varázslónői közül többen is önként jelentkeztek már az akciókra. Niko Bludd nagyúr Holtzman professzor lankadatlan munkájával dicsekedett, aki hamarosan kipróbálja új „fémrezonancia-generátorának” prototípusát. Más szövetségi képviselők javaslatokkal, célpontokkal, állásaik megerősítésének módozataival hozakodtak elő.
Xavier megkönnyebbülten és ihletetten nézett végig az összegyűlteken. Kifakadásával sikerült elérnie, hogy lármás vitában fejezzék ki támogatási szándékukat, az ellenzők ugyanakkor – legalábbis egy időre – elcsendesedtek.
Hiába igyekezett visszatartani a könnyeit, ajkán a legördülő cseppek sós ízét érezte. Ahogy kimerülten, megtörten állt az emelvényen, észrevette, hogy Butler alkirály büszkén figyeli, mintha a saját gyermekének tekintené.
Magamra vettem Serena köpenyét – döbbent rá Xavier –, és most azt teszem, amit ő tett volna.
- - -
A háború, mintegy a fájdalom és szenvedés kiegyenlítéseként,
legmerészebb álmaink és legnagyszerűbb eredményeink táptalajául szolgált.
TIO HOLTZMAN – A PORITRINI
VITÉZSÉGI ÉRDEMREND ÁTADÁSAKOR
ELMONDOTT KÖSZÖNŐ BESZÉD
A képességeiben vakon bízó Tio Holtzman belevetette magát új ötletének kidolgozásába, és közben azt éreztette Norma Cenvával, hogy ő csak pelyva, amit könnyedén magával sodor a viharos szél. A feltaláló mindenképp bizonyítani akart a lány előtt fémrezonancia-generátorával.
Jóllehet Norma továbbra is kételkedett benne, hogy az elképzelés megvalósítható, egyértelmű matematikai bizonyítékkal nem tudta alátámasztani a kételyét. Ösztöne nem hagyta nyugodni, kifejezésre mégsem juttathatta az aggodalmait. Holtzman első, sértett reakciója után Norma nem merte közölni vele a fenntartásait, a feltaláló pedig nem kérte ki a lány véleményét.
Norma abban reménykedett, hogy téved. Végtére is, ő is csak ember volt, és épp ezért közel sem tökéletes.
Míg a professzor a kupolás szemléltető laboratóriumban – a csöppet sem szerény hajléka melletti szirtfalon felépített, színház méretű létesítményben – serénykedett, Norma mindvégig a partvonalon kívül maradt. Holtzmant a lány puszta jelenléte is idegesítette, mintha sokkal komolyabban vette volna az aggályait, mint azt kimutatta.
Norma most is a szirtfalakat összekötő hídon állt, és felnyúlt, hogy megkapaszkodjon a korlátban. Hallgatta a kábelek közt búgó szelet, és lebámult a forgalmas folyó feletti biztonsági hálóra.
Hallotta, ahogy Holtzman a kupolás szemléltető laboratóriumban ordibált a rabszolgákkal, akik épp a roppant generátort állították fel, mely a tervek szerint szétrázza és szétolvasztja majd a fémszerkezeteket. Az uralkodókhoz illő fehér és bíborszínű palástba burkolózott professzor nyakában vastag láncokat, tudományos kitüntetéseiről, eredményeiről, és hivatalairól tanúskodó díszkitüntetéseket viselt. Haragvón végigmérte az alkalmazottait, aztán fel-alá járkálva még egyszer ellenőrzött minden részletet.
Hamarosan Bludd nagyúr és még néhány poritrini nemes csatlakozik hozzájuk, hogy szemtanúi lehessenek a próbaüzemnek, így Norma érthetőnek ítélte Holtzman zaklatottságát. Jómaga soha nem mutatott volna be ily tékozló külsőségek kíséretében egy kipróbálatlan szerkezetet, a tudóson azonban a kétség leghalványabb jele sem mutatkozott.
– Kérlek, segíts nekem idebenn, Norma – szólt oda a lánynak Holtzman elkeseredetten. A lány szaporán szedte rövid lábait, hogy mielőbb a zárt helyiségbe érjen a hídról. A professzor lemondóan legyintett a rabszolgákra. – Semmit sem értenek abból, amire kértem őket. Felügyeld őket, amíg én ellenőrzöm a kalibrálást.
A megerősített falú teremben Holtzman csapata éppen egy fémmodell felállításán ügyködött, mely külsőre leginkább egy harci robotra emlékeztetett. Norma még sohasem látott valódi gondolkodó gépet, de már rengeteg róluk készült képet áttanulmányozott. Felbámult az utánzatra. Íme az ellenség, a valós ellenfél, melynek elpusztítása Norma minden erőfeszítésének célja.
Részvéttel nézett pártfogójára, és tökéletesen megértette a kétségbeesését. Holtzmannak erkölcsi kötelessége volt minden elképzelés ellenőrzése, hogy bármi módon folytatni tudják a nemes küzdelmet. A professzor ösztönösen ráérzett a kivetített energiák, a zavarómezők és a lövedék nélküli fegyverzet újszerű lehetőségeire. Norma azért fohászkodott, hogy a fémrezonancia-generátor végül működőképesnek bizonyuljon.
Mielőtt a rabszolgák végeztek volna a tesztberendezés felállításával, a főépület előtt kisebb zűrzavar támadt. Szalagokkal díszített ünnepi uszályok tűntek fel a szirtek, Holtzman rezidenciájának folyóra néző erkélyei felett. Pikkelyes páncélzatú dragonyosok őrködtek Bludd nagyúr lebegő hajójának fedélzetén, mellyel Holtzman támogatóján kívül öt szenátor és egy fekete ruhás udvari történetíró érkezett.
Holtzman azonnal félbehagyta a munkát.
– Fejezd be helyettem, Norma! Légy szíves! – Vissza se nézett, hanem tüstént végigrohant az összekötő hídon, hogy üdvözölhesse a rangos látogatókat.
Norma sietségre szólította fel a rabszolgákat, és maga ellenőrizte a kalibrálást, és állította be a szerkezetet a feltaláló kívánalmai szerint. A magas tetőablakokon keresztül beszűrődő fény megvilágította a robotmásolatot. A boltozatot vaskos, edzett fémből készült tetőgerendák szelték át, melyekhez a súlyos rezonancia-generátort helyre emelő csigákat és csörlőket erősítették.
Rosszkedvű Zensíita rabszolgák nyüzsögtek a helyiségben, és mindegyikük a hagyományos öltözetet, piros és fehér csíkokkal díszített, elnyűhetetlen szürke melegítőt viselt. A legtöbb rabszolgatartó nem engedte meg, hogy foglyaik kifejezésre juttassák az egyéniségüket és a hovatartozásukat. Holtzmant azonban nem érdekelte különösebben az öltözködésük. Mindössze az számított neki, hogy ne legyen panasz az elvégzett munkára.
Mikor végeztek a feladattal, a rabszolgák hátrahúzódtak a páncéllemezekkel borított falakhoz, és elfordították sötét tekintetüket. Az egyik fekete szakállas, sötét szemű férfi Norma számára ismeretlen nyelven szólt a társaihoz. Pár pillanattal később Holtzman vezette be nyájas mosollyal az arcán a kitüntetett vendégeket a személtető terembe.
A professzor elemében érezte magát. Oldalán Niko Bludd lépkedett hullámzó azúrkék zubbonyban és hordóhasára feszülő skarlátvörös zekében. Vöröses szakállát elegáns csigákba bodoríttatta. A szemhéja szélére tetovált parányi körök buborékokra emlékeztettek.
Ahogy végigsétált a rabszolgák előtt, Bludd atyáskodó, ugyanakkor leereszkedő mosollyal köszöntötte az apró termetű fiatal nőt. Norma szertartásosan meghajolt, és udvariasan megérintette a férfi bársonyos, parfümtől illatos kezét.
– Tudjuk, mennyire drága az időd, Bludd nagyúr. Épp ezért mindent előkészítettünk már. – Holtzman összekulcsolta a kezét. – Az új szerkezetet még soha nem próbáltuk ki, épp ezért te bizonyosodhatsz meg elsőként az erejéről.
– Tőled mindig a legjobbra számítunk – felelte Bludd mély, zengő hangon. – Ha a gondolkodó gépeknek lehetnek rémálmai, te mindenképp megjelensz bennük.
A kíséret kuncogni kezdett, Holtzman pedig mindent megtett azért, hogy láthatóan elpiruljon. Aztán a rabszolgák felé fordult, és utasításokat osztogatott. Féltucatnyi munkás adatrögzítő szerkezetekkel a kezében elhelyezkedett az álrobot körüli stratégiai pontokon.
A szemléltető terület körül a rezidencia lakószobáiból áthozott plüssszékek sorakoztak. Holtzman Bludd nagyúr mellett foglalt helyet, Norma ugyanakkor az ajtó mellett volt kénytelen végigállni a bemutatót. Pártfogója magabiztosnak és tetterősnek mutatkozott, de a lány tisztában volt vele, hogy mennyire feszült. Ha ma kudarcot vall, helyzete megroggyan a Poritrin hatalmas politikai befolyással bíró nemesei előtt.
A tiszteletreméltó megfigyelők kényelmes székeiken ülve várták a próba kezdetét. Holtzman a generátor berendezésre meredt, majd körbejáratta a tekintetét a termen, mintha imát rebegne magában. Bíztatón Normára mosolygott, aztán elrendelte, hogy hozzák működésbe a prototípust.
Az egyik, erre betanított rabszolga felkattintott egy kapcsolót. A robusztus generátor búgni kezdett, és láthatatlan sugarával megcélozta a robotszerkezetet.
– Ha a gyakorlati alkalmazás mellett döntünk – szólalt meg Holtzman alig észrevehető reszketéssel a hangjában –, módot találunk rá, hogy tömörebbé tegyük a generátort, és könnyebben felszerelhessék a kisebb hajókra.
– Vagy építhetünk nagyobb hajókat is – felelte Bludd elfojtott kuncogással.
A búgás egyre erősödött, mígnem ütemes rázkódássá változott, mely öszszekocogtatta Norma fogait. A lány finoman gyöngyöző verítéket vélt felfedezni Holtzman homlokán.
– Íme, már érzékelhető a hatás. – Mutatott a gép felé a tudós. A megcélzott robot remegni kezdett, fémvégtagjai zörögtek, törzse rázkódott. – És egyre fokozódik az ereje.
Bludd lenyűgözve szemlélte a szerkezetet.
– Ez a robot már bánja, hogy valaha is az emberiség ellen fordult, ugye? A robotutánzat meggyvörösen parázslott, a fém felforrósodott a rá irányított és -hangolt romboló mezőben. Aztán egyre világosabban izzott, mígnema sárgássá vált felületen vakító fehér foltok jelentek meg.
– Egy valódi robot belső szerkezete mostanra teljesen tönkrement volna – jelentette ki Holtzman, immár elégedetten.
A loboratórium súlyos tartógerendái hirtelen recsegni kezdtek, a célba vett robot ugyanis másodlagos rezonanciamezőt sugárzott a kupola szerkezeti elemei felé. A vastag falak morajlottak és rázkódtak. Magas frekvenciájú zúgás hasított bele a levegőbe.
– Ereszt a rezonanciamező – kiáltott fel Norma.
A tetőgerendák dühödt kígyókként csattantak egymásnak. A kupola dörögve megrepedt.
– Kapcsoljátok le! – ordította Holtzman, de a rémült rabszolgák a helyiség egyik védettnek tűnő sarkába húzódtak, minél távolabb a generátortól.
Az álrobot hullámzott és tekergőzött, testmagja lassan szétolvadt. A támasztógerendák, melyek a célterületen tartották, sorra összeroskadtak. A baljóslatú harci gép előrebillent, majd hirtelen a padlóra zuhant, és elfeketedett fémdarabokra esett szét.
Holtzman megragadta Niko Bludd ingujját.
– Nagyuram! Siessünk a lakórészbe a hídon át. Úgy tűnik... kisebb probléma merült fel.
A többi nemes már ellepte a kifeszített hidat. Normát is magukkal sodorták. A lány hátranézett, és látta, hogy a Zensíita rabszolgáknak fogalmuk sincs, mitévők legyenek. Tio Holtzman nem szolgált útmutatással, mielőtt szorosan Bludd nyomában a hídra sietett.
Norma immár biztonságos helyről figyelte, ahogy hat ijedt rabszolga a hídra botorkál. Hátulról a sötét hajú vezető tuszkolta őket, és ismeretlen nyelven ordítozott nekik. Az átjáró fel-le csapkodott, ahogy interferencia jött létre a generátor rezonanciamezeje és az összekötő fém alkatrészek között.
A szakállas Zensíita vezér ekkor ismét rájuk rivallt. Norma szerette volna megmenteni ezeket a szerencsétlen, zavarodott embereket. A dragonyosok miért nem tesznek valamit? Holtzman némán állt a szirtnek a szemléltető laboratóriummal szemközti oldalán, és mozdulni sem tudott a megrázkódtatástól.
Mielőtt az első rabszolgacsapat átért volna, a kifeszített átjáró elpattant a közepén, és a meggyötört fém nyöszörögve kettészakadt. A balvégzetű áldozatok kétszáz métert zuhantak a szirt lábáig, bele a folyóba.
A fekete szakállas vezető megállt a szikla peremén, és az immár közöttük tátongó szakadékon át szórta rájuk az átkait. Mögötte hangos robajjal szakadt be a megrepedt kupolaboltozat, maga alá temetve a generátor prototípusát, és végre végett vetett az iszonyatos lüktetésnek.
Lassan elült a por. Az épületben rekedt, sérült, jajveszékelő férfiak felett néhány lángcsóva pislákolt, és vékony füstcsíkok tekergőztek az ég felé.
Norma émelygett a történtek hatására. A mellette álló Holtzmanról szakadt a veríték, és láthatóan rosszul volt. Maga elé meredve pislogott, majd letörölte homlokáról a kövér izzadságcseppeket. Bőre színe hamuszürkévé változott.
– Nem a legsikerültebb kísérleted, Tio – állapította meg Bludd fintorogva.
– Azt viszont el kell ismerned, Bludd nagyúr, hogy az elképzelés határozottan ígéretes. Nézd csak, mekkora rombolóhatással rendelkezik – felelte Holtzman, ahogy végigjártatta a tekintetét az egykedvű nemeseken, és fel sem merült benne, hogy a sérült vagy halott rabszolgákkal törődjön. – A legfontosabb, hogy szerencsére senki sem sérült meg.
- - -
A tudomány: Új dilemmák létrehozása
régi rejtélyek megoldása révén.
NORMA CENVA – KIADATLAN
LABORATÓRIUMI JEGYZETEK
A megrongálódott szemléltető laboratóriumot könnyűszerrel megtisztították a vérfoltoktól, a mélyebb sebek azonban megmaradtak. Miközben az új rabszolgák eltakarították a törmeléket, Tio Holtzman átkelt az ideiglenes, és nem különösebben stabil átjáró hídon. Szomorúan szemlélte a laboratórium romjait.
Bel Moulay, a Zensíita rabszolgák vezetője munka közben haragvó tekintettel nézett fel az érzéketlen feltalálóra. Gyűlölte a poritrini férfi sápadt bőrét, szögletesre nyírt haját, fennhéjázó színpompás ruháit. A tudós komolytalan kitüntetései semmit nem jelentettek Bel Moulay számára, és az összes Zensíita fogoly felháborítónak találta, hogy egy ilyen önámító és felfuvalkodott alak így fitogtathatja a vagyonát, miközben eltapossa az igaz hívőket.
A szakállas vezér mély hangon vezényelte és vigasztalta a társait. Moulay nem pusztán a legerősebbnek számított közöttük; vallási vezetőjükként is tevékenykedett, akit az Anbus IV-en a buddiszlám hit Zensíita értelmezése szerinti legszigorúbb törvények alapján oktattak. Alaposan megismerte az igaz írást és a szútrákat, minden bekezdést kielemzett. A többi rabszolga Bel Moulay tanácsát kérte, ha egy szöveget értelmezni kellett.
Szilárd hite ellenére éppoly tehetetlen volt, akár a többi fogoly, és a hitetlenek kénye-kedve szerint kényszerült szolgálni másokat. A gyaurok nem engedték, hogy a Zensíiták szigorú előírásaik szerint éljenek, hanem belekényszerítették őket a szentségtelen gépdémonok elleni háborúba. Rettentő megpróbáltatásként, Buddallahtól rájuk küldött karmaszerű csapásként élték meg ezt.
Ám átvészelik a próbatételt, és a végén megerősödve térnek vissza a megszokott keretek közé...
A rabszolgák Bel Moulay irányítása alatt takarították el az omladékot, és bányászták elő a leszakadt tetőelemek alól a szétzúzott holttesteket, Zensíita hittársaik tetemeit, akikkel nemrég még együtt dolgoztak, és akiket a tlulaxi rabszolgafelhajtók ejtettek foglyul az Anbus IV kanyon-városaiban lefolytatott rajtaütések során.
Buddallah végül bizonyosan megmutatja nekik a szabadság felé vezető utat. Mikor esténként a tűz körül ülve történetekkel múlatták az időt, a szakállas vezér ígéretet tett rá, hogy elnyomóik egyszer még meglakolnak a bűneikért – ha nem ez a nemzedék, akkor a következő, vagy az azután következő.
Ám mindenképp büntetés vár rájuk. Egy egyszerű ember, mint Bel Moulay, nem siettethette az Istent.
Két rabszolga izgatott kiáltozás közepette vonszolt félre egy ledőlt faldarabot, mely alatt egy férfi küzdött kitartóan az életéért, jóllehet lábai szétlapultak, testét pedig felhasogatták az ablakpláz szilánkjai. Holtzman gondolataiba merülve odalépett a sebesülthöz.
– Orvosi kérdésekben nem tartom magam szakértőnek, de láthatóan kevés a remény.
Bel Moulay haragvón a tudósra emelte sötét, átható tekintetét.
– Ennek ellenére minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk érte – szólalt meg galachul. Három Zensíita munkás a kezével félresöpörte a törmeléket, majd átszállították a sérült férfit a roskatag átjárón. A rabszolgák hajlékainál gyógyítók veszik majd gondjaikba a sebesültet.
Közvetlenül a baleset után Holtzman alapvető gyógyszerekkel és kötszerekkel látta el a foglyokat, habár korábbi hasonló lépése nem tudta megállítani a járványt, amely tarolva végigsöpört a rabszolgák között. A tudós személyesen felügyelte a romeltakarítást, noha gondolatai fontosabb problémákon jártak.
A professzor összevonta a szemöldökét, aztán türelmetlenül intett két rabszolgának, akik az áldozatok tetemeiről távolították el a nagyobb törmelékdarabokat.
– Te és te, hagyjátok a holttesteket, és ássátok elő nekem a szerkezetem maradványait!
A mogorva foglyok kérdőn Moulayra néztek, hogy mit tegyenek. A vezér pusztán a fejét rázta.
– Most nincs értelme az ellenállásnak – mondta nekik saját nyelvükön. – De ígérem nektek, hogy ennek is eljön az ideje.
Később, az alvásnak fenntartott szűkös pihenőidőben előkotorják a holtakat, és a helyénvaló Zensíita áldásokkal és szertartásokkal készítik elő a lelkeket az útra. A holttestek elégetése alapvetően ellenkezett hitükkel, de a Poritrinen így adták meg a végtisztességet. Bel Moulay meggyőződéssel hitte, hogy Buddallah nem hibáztatja őket, amiért nem követik a hagyományokat, hiszen ebben a kérdésben is megfosztották őket a választás lehetőségétől.
Az istenség azonban bizonyosan haragra gyúlt. Moulay azért fohászkodott, hogy megérhesse a bosszú napját, még ha a gondolkodó gépek sújtanak is le az elnyomóikra.
Mikor megtisztították a szemléltető laboratóriumot, Holtzman magában kezdett motyogni új tervekről és kísérletekről. Azt tervezte, hogy újabb rabszolgákat szerez be, hogy kipótolja a veszteségeket.
Összesen tizenkét rabszolga holttestét szabadították ki a romok alól, míg a folyóba zuhantakét már korábban kifogták a vízből, és a közösségi krematóriumban intézkedtek az elhamvasztásukról. Bel Moulay mindegyikre név szerint emlékezett, a Zensíiták pedig folyamatosan imádkoztak a lelkükért. Sohasem fogják elfelejteni az itt történteket.
És azt sem, hogy ki mindezért a felelős: Tio Holtzman .
- - -
Az elme önkényes rendszert alkot magának,
amit „valóságnak” hívunk, és ami teljességgel
független az érzékek által közvetített ingerektől.
A KOGITÁTOROK: ELSŐDLEGES POSZTULÁTUM
– Semmi nem lehetetlen – jelentette ki számára a testetlen agy.
Iblis Ginjo nyugtalanul forgolódott hevenyészett ágyán a hajnalt megelőző szürkületben, a munkatábor és az emberi rabszolgák hajlékául szolgáló lakókas-település határán. Mivel melegebb volt az ilyenkor megszokottnál, Iblis kihúzta a ruganyos ágyalátétet az egyszintes ház teraszára, amit a neokimekek jelöltek ki neki. Álmatlanul feküdt a hátán, a távoli csillagokat bámulta, és azon tűnődött, vajon melyikek tartoznak még a szabad emberiség fennhatósága alá.
A messzeségben a Szövetség egy ezredéven át kordában tartotta Omniust. Iblis figyelmesen hallgatta a beszámolókat a Giedi Prime megszállásáról és elvesztéséről, kérdéseket ugyanakkor nem mert feltenni, nehogy magára vonja a figyelmet. Az ellenálló emberek elűzték a bolygóról a gondolkodó gépeket, megölték Barbarossa Titánt, és megsemmisítették az új Omniust.
Hihetetlen siker. Mégis, hogyan volt lehetséges? Mit kellett tenniük azért, hogy ily fényes diadalt arathassanak? Miféle vezérek irányították a csapatokat? És ő hogyan érhetné el itt ugyanezt?
Iblis kábultan és megviselten tápászkodott ki az ágyból. Ismét azzal tölti majd a napját, hogy alacsony intelligenciájú rabszolgákat győzköd arról, végezzék el a gépi gazdáik által kijelölt értelmetlen feladatokat. Minden nap egyformának hatott, a gondolkodó gépek pedig évezredekig is elélnek. Neki mennyit sikerülhet elérnie rövidre szabott élete során?
Ám Iblist felbátorították a kogitátor szavai: Semmi nem lehetetlen .
Kinyitotta a szemét, hogy végignézze a közelgő napfelkeltét. Ehelyett csupán egy torz tükörképet, ívelt plázüveg falat látott maga előtt, mely mögött egy energiával töltött folyadékban lebegő, rózsaszínes szerv kontúrjai sejlettek fel.
Azonnal felült. Eklo kogitátor pihent a terasz padlódeszkáin. Az agytároló edény mellett Aquim, a tagbaszakadt szerzetes állt, és lehunyt szemmel, előre-hátra dülöngélve meditált a szemuta előidézte transzban.
– Miért jöttél ide? – kérdezte Iblis suttogva. Torkát összeszorította a félelem. – Ha a kimekek itt találnak a táborban, akkor...
Aquim kinyitotta leragadt szemét.
– Nem csak az emberi megbízottak egyeztek meg a Titánokkal és Omniusszal. Eklo személyesen szeretne beszélni veled.
Iblis nagyot nyelt, aztán az elektrofolyadékban lebegő, megnagyobbodott agyról az ösztövér szerzetesre nézett.
– Mit óhajt tőlem?
– Eklo a korábbi, sikertelen emberi lázadásokról óhajt mesélni neked. – Aquim az agytároló edény tükörszerű oldalát simogatta, mintha a rezgéseket igyekezett volna átvenni. – Hallottál már a Hrethgir Lázadásokról?
Iblis körbekémlelt a telepen. Omnius egyetlen figyelőkutaszát sem látta a közelben.
– A történelem efféle fejezeteit nem ismerheti meg egy rabszolga, de még egy hozzám hasonlóan magas beosztású brigádvezető sem.
A csuklyás szubordináns előrehajolt. Olyan dolgokat mondott el, amiket korábban hallott, és épp ezért szükségtelen volt az elektrofolyadékon keresztül közvetlenül kapcsolatba lépnie a kogitátor elméjével.
– Véres forradalmak dúltak, miután a Titánok kimekekké alakíttatták magukat, még mielőtt Omnius öntudatra ébredhetett volna. Mivel halhatatlannak érezték magukat, a kimekek különös kegyetlenséggel bántak az emberekkel. Főképp az Ajaxként emlegetett Titán járt elöl ebben, aki oly kíméletlenül kínozta az életben maradt embereket, hogy társa, Hekaté, elhagyta őt, és nyomtalanul eltűnt.
– Ajax nem sokat változott az évszázadok során – jegyezte meg Iblis. Aquim vörössel keretezett szemei felizzottak. Eklo agya megremegett a tápláló oldatban.
– Ajax kegyetlenkedései miatt az elnyomott emberek körében lázadás tört ki, elsősorban a Walgison, de a felkelés átterjedt a Corrinra és a Richese-re is. A rabszolgák fegyvert ragadtak, és elpusztítottak két eredeti Titánt, Alexandroszt és Tamerlánt. A kimekek gyors és határozott büntető akcióba kezdtek. Ajax különös örömét lelte abban, hogy elzárta a külvilágtól a Walgist, majd egyenként kiirtott minden ott élő embert. Milliárdok pusztultak el a keze alatt.
Iblis csak nehezen szedte össze a gondolatait. A kogitátor kizárólag azért tette meg a hosszú utat magas tornyából, hogy vele beszélhessen. A nagyvonalú gesztus teljesen elszédítette.
– Azt akarod az értésemre adni, hogy lehetséges fellázadni a gépek ellen, vagy azt, hogy az efféle felkelés eleve kudarcra ítéltetett?
A nagydarab szerzetes durva kezével megragadta Iblis csuklóját.
– Eklo személyesen óhajtja megválaszolni a kérdésedet.
Iblist megrohanták a félelmei, ám mielőtt ellenállást fejthetett volna ki, Aquim a kogitátor ősöreg agyát tartalmazó, sűrű elektrofolyadékhoz érintette a brigádvezető ujjait. Az olajos oldat előbb jéghidegnek, aztán forrónak tűnt Iblis számára. Kezén úgy bizsergett a bőr, mintha ezernyi apró pók szaladt volna fel az ujjain.
Hirtelen érzékelni kezdte a gondolatokat, és a képek közvetlenül az elméjébe jutottak Eklo agyából.
– A lázadás megbukott, de ó, mily dicső próbálkozásnak lehettünk szemtanúi!
Iblis egy másik üzenetet is kapott, ezúttal szavak nélkülit, mégis értelemmel bírt, akár egy isteni kinyilatkoztatás. Mintha a világmindenség fensége nyílt volna meg előtte, sok mindent megértett, ami korábban rejtve maradt számára... amit Omnius eltitkolt a rabszolgák elől. Végtelen nyugalom árasztotta el, és mélyebbre merítette kezét a folyadékban. Ujjai finoman megérintették a kogitátor agyát.
– Nem vagy egyedül – visszhangoztak Eklo szavai a lelke legmélyén. – Segíthetek neked. És Aquim is segíthet.
Iblis percekig bámult a látóhatár felé, nézte az aranyló napfelkeltét, ahogy az életadó csillag sugaraival elárasztotta a rabszolgasorba döntött Földet. Most már nem figyelmeztetésnek tartotta a bukott felkelés történetét, hanem reménykeltő jeladásnak. Egy alaposabban megszervezett forradalom győzelemmel végződhet a megfelelő irányítás és a megfelelő taktika mellett. Na és ha megfelelő vezért találnak.
Iblis, akinek életét nemrégiben még semmiféle cél, semmiféle küldetés nem vezérelte, mindössze a gépek megbízottjaként neki kijáró kényelmet akarta minél tovább élvezni, immár lappangó dühöt érzett felgyülemleni a lelkében. A kinyilatkoztatás feltüzelte őt. Aquim, a szerzetes szemében mintha ugyanez a tűz lobogott volna a szemuta-kábulattól homályos tekintet mögött.
– Semmi nem lehetetlen – ismételte Eklo.
Az elképedt Iblis kivette a kezét az elektromossággal töltött folyadékból, és az ujjaira meredt. A robusztus szerzetes felemelte a kogitátor agytároló edényét, majd lezárta a tetejét. Aztán melléhez szorította a tartályt, és gyalogszerrel nekivágott a hegyekbe vezető útnak, a lelkébe ültetett látomásoktól megrészegült Iblist pedig magára hagyta.
- - -
Az „értelmes” gépek létezésébe vetett hit félreértésekhez és tudatlansághoz vezet. Rengeteg az ellenőrizetlen feltételezés. Kulcskérdéseket nem leszünk fel. Mindaddig nem ébredtem rá az önhittségemre, avagy a tévedésemre, amíg mindannyiunk számára túl késő nem lett.
BARBAROSSA: EGY LÁZADÁS ANATÓMIÁJA
Erasmus szívesen vette volna, ha a bonyolult örökelme több időt tölt az emberi érzelmek tanulmányozásával. Az Összehangolt Világokon végtére is évezredek emberi kutatásának eredményeit tárolták különböző feljegyzések formájában. Ha Omnius mostanáig egyszer is veszi a fáradságot, hogy alaposabban megismerje az érzéseket, most jobban megérthette volna az önálló akaratú robot csalódottságát.
– Az a gond veled, Omnius – felelte a robot a képernyőnek, földi villája egyik elszigetelt szobájában –, hogy pontos és meghatározott válaszokat vársz egy bizonytalan rendszert illetően. Elvárod, hogy a nagy számú – kivétel nélkül emberi – kísérleti alany ugyanolyan fegyelmezetten és előre megjósolható módon cselekedjen, ahogy a robot őrszemeid.
Erasmus fel-le járkált a hatalmas kétirányú képernyő előtt, míg végül Omnius utasítást adott két figyelőkutaszának, hogy más irányból is vegyék őt szemügyre.
– Azzal a feladattal bíztalak meg, hogy dolgozz ki egy részletes és sokszorosítható modellt, amely megmagyarázza, és egzakt módon megjósolja az emberek viselkedését. Miként hasznosíthatók? Tőled várom el, hogy erre kielégítő választ adjál nekem. – Omnius magasabb frekvenciára váltott. – Azért tűröm el a szakadatlan kísérletezgetésedet, mert arra számítok, hogy végül válasszal szolgálhatsz nekem. Ehelyett gyerekes módon folyton ugyanazokkal a banális problémákkal foglalkozol.
– Fontos célt szolgálok. Ha nem igyekeznék megérteni a hrethgireket, elviselhetetlen zűrzavarként érzékelnéd a magatartásukat. Az emberektől kölcsönzött kifejezéssel élve, az „ördög ügyvédje” vagyok...
– Némely emberek egyenesen az ördögnek tekintenek téged – vágott vissza Omnius. – Hosszasan mérlegeltem a kísérleteid ügyét, és arra a következtetésre jutottam, hogy bármit fedezel is fel az emberi viselkedéssel kapcsolatban, semmi újat nem mondhatsz nekünk. A kiszámíthatatlanságuk az, ami: teljességgel kiszámíthatatlan. Az emberek rengeteg karbantartást igényelnek. Tömegeket alkotnak...
– Minket is ők alkottak, Omnius. Úgy véled tán, hogy tökéletesek vagyunk?
– És te úgy gondolod, hogy az emberek utánzása tökéletesebbé tesz minket?
Jóllehet az örökelme nyilvánvalóan semmi értelmét nem láthatta, Erasmus haragosan összevonta alakítható, fényvisszaverő arcfelületének álszemöldökét.
– Igen... Pontosan így gondolom – szólalt meg végül a robot. – Mindkét fajta előnyeit egyesíthetjük magunkban.
A figyelőkutaszok a nyomában maradtak, ahogy kisétált a palota terméből az erkélyre, melyről a díszkövezetes köztér felett több emeletnyire kilátás nyílt a város hálózatára. A pazar szökőkutak és vízköpők a Föld Aranykorának művészetét és szobrait utánozták. Egyetlen más robot sem értette és értékelte annyira a szépséget, mint Erasmus. E felhős délutánon kézművesek serénykedtek az ablakok körüli indadíszek kifaragásán, az épület homlokzatába pedig új fülkéket véstek, hogy Erasmus további szobrokat, valamint színesebb virágtartókat állíthasson fel bennük, minthogy Serena oly szívesen gondozta a növényeket.
A magas erkélyről figyelte fenyegetőn az engedelmes embereket. Néhány munkás felpislantott rá, aztán fokozott buzgalommal látott neki ismét a feladatának, mintha attól tartanának, hogy Erasmus megbünteti őket, vagy – ami még ennél is rosszabbnak számított – kiválasztja őket valamelyik szörnyűséges laboratóriumi kísérletéhez.
Erasmus tovább társalgott az örökelmével.
– Némelyik kísérletemet kétségkívül érdekesnek találod, Omnius, vagy tévedek?
– Erre te is tudod a választ.
– Igen, az emberi alattvalóid hűségét próbára tevő kísérlet egészen jól halad – állapította meg Erasmus. – Titokzatos üzeneteket juttattam el több megbízottadhoz... azt inkább nem árulom el, hogy hányhoz... melyekben arra szólítom fel őket, hogy csatlakozzanak az ellened készülő felkeléshez.
– Semmiféle felkelés nem készül ellenem.
– Persze, hogy nem. És amennyiben a megbízottak valóban lojálisak hozzád, fel sem merül bennük, hogy ilyesmi valóban igaz lehet. Másrészről viszont, ha csakugyan hűségesen támogatnák az uralmadat, haladéktalanul jelentést tettek volna a lázító üzenetről. Épp ezért feltételezem, hogy kísérleti alanyaim tájékoztattak már a történtekről.
Omnius hosszasan tétovázott.
– Majd újra ellenőrzöm a jelentéseket.
Erasmus még egy pillantást vetett a köztéren serényen munkálkodó kézművesekre, aztán keresztülsétált a felső szint termein a hatalmas épület másik végébe. Letekintett a kerítéssel övezett nyomorúságos fogolytáborokra és tenyésztelepekre, ahonnan a kísérleti alanyait választotta.
Egykor úgy döntött, hogy a foglyok egy kisebb csoportját ily mostoha körülmények közé kényszeríti, hogy meglássa, milyen módon hatnak az efféle állapotok a sokat dicsért „emberi tartásra”. Amint azt várni lehetett, a második vagy harmadik nemzedék során elsorvadt bennük a kulturált viselkedés, az erkölcs, a családfenntartói kötelesség és a méltóság csírája is.
– Mikor az Összehangolt Világokon rájuk erőltettük a kasztrendszert – szólalt meg Erasmus –, megpróbáltad megfegyelmezni, és gépiesebbé tenni őket.
Tekintetével végigpásztázta a rabszolgatelepen összezsúfolódott koszos, lármás tömegeket.
– Amíg a kasztrendszer bizonyos szempontból megfelelt nekik, olyan viselkedési mintát állandósítottunk, ami lehetővé tette, hogy észleljék a saját fajtájukhoz tartozó egyedek közötti különbségeket. Az ember természetétől fogva olyan dolgokért küzd, ami nem adatik meg nekik, és megpróbálják mások elől elorozni a kiérdemelt jutalmat. Irigyek a mások életkörülményeire.
Optikai érzékelőszálait a mocskos rabszolgatelepek mögötti fenséges óceáni kilátásra, a hegy lábát nyaldosó, tajtékos kék-fehér habokra irányította. Tükrös arcát felemelte, hogy a magasban szálldosó sirályokat figyelhesse. Az efféle látvány inkább megfelelt a beléprogramozott esztétikai alapelveknek, mint a sáros, kerítéssel körülvett fogolytábor.
– A legtöbb kiváltságot élvező embered – folytatta Erasmus –, mint például Agamemnón jelenlegi fia, a számukra elérhető legmagasabb pozíciókat élvezik. Ők a mi megbízható kis háziállataink, az érző biolények és a gondolkodó gépek közötti kapcsolat. Közülük választjuk ki a leendő neo-kimekeket.
A figyelőkutasz a robot fényes feje körül zümmögött. Omnius a repülő szerkezet révén válaszolt:
– Mindezzel tisztában vagyok.
Erasmus úgy beszélt tovább, mintha nem is hallotta volna a közbevetést.
– A megbízottak alatti kaszt pedig kulturált, kiművelt emberekből áll: képzett gondolkodókból és alkotókból, mint akik a Titánok emlékműveinek végeérhetetlen sorát tervezik. Elvárjuk tőlük, hogy bonyolult feladatokat végezzenek el a számunkra, többek között olyan díszítő elemek létrehozását, amilyeneken a villámban dolgoznak a kézművesek. Közvetlenül alattuk található a személyzetem: a szakácsaim és a kertrendezőim.
A robot még egyszer végigpásztázta a rabszolgatelepet, és ráeszmélt, hogy az undorító csúfság láttán legszívesebben azonnal visszatért volna virágoskertjeibe, hogy a gondosan ápolt fajták között sétálgasson. Serena Butler mostanra csodákat művelt a növényekkel. A lány ösztönösen értett a kertészkedéshez.
– A rabszolgatelepen tengődő nyomorultak kétségkívül nem alkalmasak másra, minthogy új egyedeket nemzzenek az élveboncolási kísérleteimhez.
Erasmus bizonyos értelemben Serenához hasonlított: gyakorta metszenie és gyomlálnia kellett a saját kertjében termő emberpalántákat.
– De mindjárt hozzá kell tennem – mondta a robot –, hogy az emberiség egésze elsődleges fontosságú a számunkra. Pótolhatatlanok.
– Ismerem az érveidet – mélázott el Omnius, ahogy a figyelőkutasz feljebb emelkedett, hogy átfogóbb képet közvetíthessen. – Noha a gépek éppúgy el tudják látni az általad említett feladatokat, mindeddig elfogadtam hűséges emberi alattvalóim szolgálatait, és cserébe kiváltságokat biztosítottam nekik.
– Az érvelésed nem tűnik... – Erasmus elbizonytalanodott, mivel a szó, ami elsőként eszébe jutott a legfőbb sértésnek számított volna egy számítógép esetében. Kis híján kimondta, hogy Omnius érvelése nem tűnt... logikusnak.
– Az emberek, a maguk érthetetlen vallásaival, és a felfoghatatlan dolgokba vetett hitükkel, jobb, ha imádkozni kezdenek, hogy a kísérleteid engem, és ne téged igazoljanak az emberi természetet illetően – jelentette ki Omnius. – Mert ha neked van igazad, Erasmus, akkor az egész fajnak elkerülhetetlen és számukra végzetes következményekkel kell számolnia.
- - -
A vallás, amit gyakran a népeket megosztó erőnek tekintenek,
ugyanakkor képes egyben tartani olyan képződményeket,
melyek máskülönben szétesnének.
LIVIA BUTLER: SZEMÉLYES NAPLÓ
Az Isana mocsármezői legyezőként terültek szét azon a területen, ahol a folyó sáros iszappá olvadt szét. Ishmael, a kisfiú, mezítelen felsőtesttel állt az ingoványban, melyben alig tudta megtartani az egyensúlyát. Minden éjjel tisztára mosta felhólyagzott tenyerét, majd hűsítő balzsamokkal kente be a kezét, noha készletei egyre fogyatkoztak.
A munkafelügyelők nem mutattak részvétet a rabszolgák kínjait látva. Az egyikük megragadta Ishmael kezét, megvizsgálta a sebeket, aztán félrelökte a fiút.
– Dolgozz csak, attól majd megedződsz!
Ishmael folytatta a munkát, és csak magában jegyezte meg, hogy a férfi kezén a bőr sokkal puhábbnak hatott az övénél.
Mikor véget ér a kagylóültetési idény, a rabszolgatartók más munkát keresnek számukra, és talán északra küldik őket a kusza nádasokba, hogy ott learassák a magas fűszálakat, és kisajtolják belőlük az édes nedveket.
Némely Zenszuni azt tervezgette, hogy ha a földekre küldik őket, éjszaka elszöknek, és bevetik magukat az erdőségbe. Ishmaelnek azonban fogalma sem volt, hogyan lehet életben maradni a Poritrinen, hiszen a harmonthepi létformákkal ellentétben nem ismerte az itteni ehető növényeket, sem a bolygón honos ragadozókat. Ha megszökne, nem lennének szerszámai és fegyverei, ha pedig elkapnák, bizonyosan súlyos megtorlás várna rá.
Néhány derékig sáros rabszolga énekelni kezdett, de a népdalok bolygóról bolygóra különböztek, a verseket pedig minden buddiszlám szekta kissé más formában ismerte. Ishmael keményen dolgozott, mígnem minden csontja és izma sajgott már, és a víz felszínéről tükröződő nap vakító fényén kívül szinte semmit sem látott. A láp és a csemetetároló medencék között rótta a végtelenszer ismétlődő utat, és már legalább egy millió kagylópalántát elültetett. Kétségkívül még legalább egy milliót kell elültetnie.
Mikor meghallotta a harsány hármas sípjelet, Ishmael felnézett, és a békaszájú felügyelőt pillantotta meg, aki a mocsármezők fölé magasodó, száraz és biztonságos pontonról figyelt. Ishmael tudta, hogy még nincs itt az ideje a rabszolgák szokásos rövid pihenőjének.
A felügyelő hunyorogva jártatta végig a tekintetét a munkások csapatán, mintha szótlanul válogatna közülük. Aztán a legifjabb ültetvényezőkre, köztük Ishmaelre mutatott, és utasította őket, hogy caplassanak vissza a száraz homokpadokon található állványzatokhoz.
– Csutakoljátok le magatokat! Új feladatot kaptok.
Ishmael úgy érezte, mintha egy hideg marok szorítaná össze a szívét. Hiába utálta a bűzös mocsármezőket, ezek a harmonthepi foglyok jelentették az egyetlen kapcsolatot a szülőbolygójával és a nagyapjával.
Néhány „önkéntes” éktelen jajveszékelésbe kezdett. Ketten, akiket nem választottak ki, összekapaszkodtak az átirányítottakkal, és nem voltak hajlandók elengedni őket. A békaszájú felügyelő rájuk ripakodott, és durván megfenyegette őket. Két felfegyverzett dragonyos gázolt közéjük, hogy érvényt szerezzen a rendelkezésnek, fényes egyenruhájuk pedig sárral fröcskölődött be, ahogy szétválasztották a rabszolgákat. Habár elszomorította és megrémítette a változás, Ishmael nem ellenkezett. Reménytelen lett volna megküzdeni velük.
A felügyelő szélesen elmosolyodott.
– Mindannyian szerencsésnek mondhatjátok magatokat. Baleset történt Holtzman professzor laboratóriumában, és új rabszolgákra van szüksége, akik számításokat végezhetnek neki. Okos fiúkra. Az ittenihez képest egyáltalán nem megerőltető munkát kell majd végeznetek.
Ishmael nyílt kétkedéssel nézett végig a toprongyos, sártól kérges ruhájú és kezű ifjakon.
Miután ismét kiszakították a nehezen megszokott új környezetből, Ishmael vánszorogva követte a többieket, és fogalma sem volt, mire számíthat ezek után. Mindenesetre megtalálja majd a módját, hogy elviselje a megpróbáltatásokat. Nagyapjától tanulta meg, hogy a túlélés a siker kulcsa, az erőszak ugyanakkor a kudarcot vallottak utolsó mentsvára. Egy Zenszuni ehhez tartja magát.
Miután ledörgölték testéről a szennyet, haját pedig egészen visszanyírták, Ishmael nyugtalanul fészkelődött tiszta ruhájában. Egy tágas helyiségben várakozott tizenkét másik újonccal, akiket a Starda környéki rabszolgacsapatokból választottak ki. Az ajtókban dragonyosok őrködtek, akik aranypikkelyes páncélzatukban és díszes sisakjukban ragadozó madarakra emlékeztettek.
Ishmael egy sötét hajú, világosbarna bőrű, keskeny arcú, nagyjából vele egykorú fiú mellett foglalt helyet.
– Aliidnak hívnak – közölte vele halkan a másik kisgyerek, noha az őrök meghagyták nekik, hogy maradjanak csendben. Aliid élénksége problémásságot vagy vezetői hajlamot sejtetett. Vagy látnok válik belőle, vagy bűnöző.
– Ishmael vagyok. – A fiú idegesen körbekémlelt.
Az egyik dragonyos őr a sustorgók felé fordította a tekintetét, de a két fiú mozdulatlanná merevedett. Az őr félrefordult, mire Aliid sietve odasúgta Ishmaelnek:
– Minket az Anbus IV-en ejtettek fogságba. Te honnan származol?
– A Harmonthepről.
Jól öltözött férfi lépett a terembe nagy ceremóniával. A fehér bőrű, szögletesre nyírt, acélszürke hajú férfi úgy nézett ki, és úgy is viselkedett, mint egy nagyúr. Bő ujjú, leomló fehér köpenyt, nyakában pedig díszes láncokat viselt. Vonásairól és metsző tekintetéről lerítt, hogy nem különösebben érdekli őt az újonnan érkezet rabszolgacsapat. Fölényesen felmérte a fiatal munkásokat, és inkább beletörődést, semmint elégedettséget lehetett leolvasni az arcáról.
– Megteszik... feltéve, hogy alaposan kiképzik, és állandóan felügyelik őket.
A férfi mellett egy apró termetű, csúnyácska lány állt, aki jóllehet egy gyermek testével rendelkezett, arca alapján azonban idősebbnek tűnt. A fehér köpönyeges férfi szórakozottan dörmögött neki valamit, aztán távozott, mint akinek fontosabb dolga is akad.
– Holtzman professzor tisztelt meg benneteket a jelenlétével – szólalt meg a fiatal nő. – Mostantól ez a nagy tudós a gazdátok. Munkánkkal a gondolkodó gépek legyőzését segítjük majd elő.
Reménykedőn elmosolyodott, de a fiúkat nem különösebben érdekelte, mik új gazdájuk céljai.
– Engem Norma Cenvának hívnak – folytatta a nemtörődöm fogadtatástól zavartan –, és én is Holtzman professzornak dolgozom. Arra fogunk kiképezni titeket, hogy matematikai számításokat végezzetek. A gondolkodó gépek elleni háború mindannyiunkat érint, ti pedig ezzel fogtok hozzájárulni a küzdelemhez.
Úgy tűnt, mintha begyakorolta volna a beszédet.
Aliid összevonta a szemöldökét, és fitymálón megjegyezte:
– Hiszen magasabb vagyok nála!
Norma, mintegy a megjegyzésre reagálva, Aliid felé fordult.
– Mágnestollatok egyetlen vonásával elvégezhettek egy olyan számítást, melynek segítségével végül legyőzhetjük Omniust. Ezt ne feledjétek!
Mikor Norma elfordította róla a tekintetét, Aliid a szája sarkából megjegyezte.
– Na és, ha megnyerjük a háborút, felszabadítanak minket?
Éjszakára a rabszolgák egyedül maradtak közös szirti hajlékaikban. A buddiszlám foglyok ilyenkor ápolták a hagyományaikat.
Ishmaelt meglepte, hogy a Zensíita szekta tagjai közé helyezték, hiszen a buddiszlám alapelvek eltérő értelmezése évszázadokkal ezelőtt, mikor még töretlenül fennállt az Óbirodalom, szembefordította őket a Zenszunikkal.
Megismerkedett izmos, sötét tekintetű vezetőjükkel, Bel Moulayjal, akinek sikerült engedélyt szereznie, hogy nemzetsége csíkos viseletüket hordhassa a drapp egyenruha felett. A törzsi ruházat a nemzeti érzületet jelképezte: a fehér a szabadságot, a vörös a vért. A poritrini rabszolgatartók nem tudták értelmezni a szimbolikus színeket, és jobb is volt ez így.
Aliid csillogó szemekkel szólt Ishmaelhez.
– Hallgasd csak Bel Moulayt! Ő reményt ad nekünk. Kidolgozott egy tervet.
Ishmael lekuporodott. Gyomrát nem sokkal ezelőtt tömte meg furcsa, ízetlen étellel, de legalább jóllakhatott. Bármennyire is ellenszenvesnek találta az új gazdáját, mégis szívesebben dolgozott itt, mint a rettenetes mocsármezőkön.
Bel Moulay határozott, zord hangon imára hívta mindannyiukat, aztán kántálni kezdte a szent szútrákat azon a nyelven, amit Ishmael nagyapja is használt, a kizárólag a legjámborabbak által értett misztikus dialektusban. Ily módon anélkül társaloghattak egymással, hogy hallgatózó gazdáik megértették volna őket.
– Nemzetségünk régóta szomjúhozik a bosszúra – mondta Moulay. – Szabadon éltünk, de fogságba ejtettek minket. Néhányan csupán nemrégiben váltunk rabszolgává, mások nemzedékek óta szolgálják a gonoszokat.
Tekintete izzott, fehér fogai kivillantak sötét ajkai és fekete szakálla alól.
– De Isten értelmet és hitet adott nekünk. Rajtunk áll, hogy összeszedjük-e a fegyvereket és a szükséges bátorságot.
A Zensíiták mormolását Ishmael nyugtalanítónak találta. Bel Moulay egyértelműen lázadásra buzdított, arra, hogy erőszakkal lépjenek fel a gazdáik ellen. Ishmael úgy érezte, Buddallah ilyesmit soha nem hirdetett volna.
Az Anbus IV-ről származó rabszolgák körben ülve a bosszúról sugdolóztak. Moulay mesélt nekik a rezonancia-generátor katasztrofális próbaüzeméről, mely tizenhét ártatlan rabszolga halálát okozta.
– Számtalan megaláztatásban volt már részünk – mondta Moulay. A rabszolgák egyetértően morogtak.
– Mi mindent megteszünk, amit a gazdáink kívánnak tőlünk. És ők aratják le a munkánk gyümölcsét, de a Zensíiták – aztán Ishmaelre és az újonnan érkezettekre nézet –, valamint Zenszuni testvéreink, sohasem kaphatják vissza a szabadságukat.
Előrehajolt, mintha sötét gondolatok cikáztak volna elméjében.
– A válasz a kezünkben van.
Ishmaelnek eszébe jutott, hogy nagyapja egykor bölcs és erőszakmentes megoldásokra tanította őt. Az agg Weyopnak mégsem sikerült megmentenie a faluját. A békés Zenszuni módszerek kudarcot vallottak, mégpedig a legsúlyosabb válság idején.
Bel Moulay felemelte kérges öklét, mintha a ropogó tűzbe akarna csapni vele.
– Magukat „becsületes rabszolgafelhajtóknak” nevező emberek azt mondták nekünk, semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreznek amiatt, hogy a mi nemzetségeinket rabigába hajtják. Azt állítják, hogy ezzel tartozunk az emberiségnek, amiért nem voltunk hajlandók részt venni a gépdémonok elleni ostoba háborújukban... habár a démonokat ők maguk alkották, és abba a hitbe ringatták magukat, hogy irányítani is tudják őket. De az évszázados elnyomás után a poritrinieknek törleszteni kell a tartozásukat. Mégpedig a vérükkel.
Aliid ujjongott, a mellette ülő Ishmaelt viszont nyugtalanította az efféle lelkesedés. Nem értett egyet a megoldással, alternatívát azonban nem tudott ajánlani. Mivel még kisfiú volt, nem szólalt fel, hogy közbevetésével félbeszakítsa a gyűlést.
Ehelyett társaihoz hasonlóan Bel Moulayt hallgatta...
- - -
A szomjas férfiak vízről, és nem nőkről beszélnek.
ZENSZUNI TŰZKÖLTÉSZET AZ ARRAKISRÓL
A Nemesek Szövetségétől távol feltérképezetlen világok ezrei alkották a Szövetségen Kívüli Bolygók rendszerét, ahol az elfeledett népek nagy nehézségek árán termelték meg a megélhetésükhöz szükségeseket. Néhány kifosztott falu senkinek sem tűnik fel errefelé.
A tlulaxi testkereskedők jó szokás szerint csupán szórványosan takarították be ugyanazt a bolygót, és inkább a gyanútlan csoportokat kedvelték, akiknek még nem jutott idejük védelmi intézkedéseket hozni. A leleményes rabszolgafelhajtók mindig találtak maguknak új, még kiaknázatlan lelőhelyeket.
Tuk Keedair bolygó körüli pályára állította a szállítóhajóját, majd egy kisebb teherhajót és friss csapatot küldött a felszínre, akiket elegendő váltóval látott el ahhoz, hogy felbérelhessenek néhány pénzéhes helybelit. Aztán Keedair leszállt Arrakis City űrkikötőjében, hogy felderítse a terepet, mielőtt lecsap néhány közeli településre. Gondosan fel kellett térképeznie a rabszolgaportyák új célpontjait, különösen az űrnek egy ilyen kieső, sivár bolygóján.
Az idejutás költségei – az üzemanyag, az élelem, a hajók és a legénység – rendkívül magasnak számítottak, az utazással eltöltött időről és a rabszolgák hibernációs kabinjainak üzemeltetéséről nem is beszélve. Keedair kétségesnek tartotta, hogy az arrakisi rajtaütés költséghatékonynak bizonyulhat. Nem csoda, hogy az emberek messze elkerülték a helyet.
Arrakis City mint egy heg, úgy tapadt a bolygó rút bőréhez. A kunyhók és panelépületek még az óbirodalom idején létesültek. A gyér lakosság eltévedt kereskedők vagy kutatójárművek kiszolgálásából, és a törvény elől menekülők ellátásából tartotta fenn magát. Keedair úgy sejtette, hogy aki ennyire messze kényszerül elbújni, az valóban nagy bajban lehet.
Mikor helyet foglalt az űrkikötő lepusztult bárjában, háromszögletű arany fülbevalója megcsillant a tompa fényben. Sötét varkocsa a bal orcája mellett csüngött. A hajfonat hossza elárulta, mily régtől gyűjti hatalmas vagyonát, melyből bőségesen, de sohasem léhán költekezett.
Tekintetét végigjártatta a mogorva helybelieken, akik észrevehetően különböztek a lármás és féktelen külvilágiaktól, akik ziláltságuk ellenére nyilvánvalóan rengeteg váltóval érkeztek, és amiatt berzenkedtek, hogy az Arrakison nem sok lehetőségük nyílik elkölteni a pénzüket.
Keedair az ütött-kopott fémpulton nyugtatta az egyik kezét. A csapos szikár, magas férfi volt, akinek bőre sűrű ráncokba gyűrődött, mintha testéből minden nedvességet és zsírt kiszívott volna az éghajlat, ami után csupán egy aszalt szilvához hasonló burok maradt. Torpedótokra emlékeztető fejének tetejére kopasz, májfoltos bőr feszült.
Keedair előszedte a váltóit, a Szövetség valutáját ugyanis a Szövetségen Kívüli Bolygókon is mindenütt elfogadták.
– Ma jó a hangulatom. Mi a legfinomabb italotok?
A csapos keserűen mosolygott vissza rá.
– Valami egzotikusra vágysz, ha nem tévedek. Arra számítasz, hogy az Arrakison csillapíthatod a szomjadat, ugye?
Keedair kezdte elveszíteni a türelmét.
– A beszélgetést is felszámítod, vagy megkaphatnám az italomat? A legdrágábbat kérem. Mi az?
A csapos felnevetett.
– A víz, uram. Az Arrakison a víz számít a legértékesebb italnak.
Aztán megmondta az árát, ami még annál is magasabb volt, mint amit a legfinomabb hajtómű üzemanyagért kellett volna fizetnie.
– Ennyit kiadni vízért? Ugye most viccelsz?
Körbekémlelt, hogy megbizonyosodjon róla, a csapos nem a bolondját járatja vele, ám a többi vendég láthatóan méltányosnak találta a megnevezett árat. Először azt hitte, hogy a kis poharakban felszolgált ital valamiféle színtelen alkohol, de ha jobban megfigyelte, valóban víznek tűnt. Felfigyelt egy tékozló helyi kereskedőre, akinek fodrozódó, színes öltözéke és pazar ékszerei egyértelműen gazdagságot sejtettek. Neki még néhány jégkocka is úszott a poharában.
– Nevetséges – szólalt meg Keedair. – Ilyen könnyen nem lehet becsapni.
A csapos megrázta kopasz fejét.
– Errefelé nem egykönnyen találni vizet, uram. Az alkoholt sokkal olcsóbban árulom, mert a helybeliek nem vásárolnak olyan italt, ami még inkább kiszikkasztja őket. Ha pedig valaki túl sok töményet iszik, akkor hajlamos hibát elkövetni. Aki nem figyel odakinn a sivatagban, az az életével játszik.
Keedair végül egy „fűszersör” nevű erjesztett ital mellett döntött, melynek erős és pikáns, fahéjra emlékeztető íze hosszan a szájában maradt. Mivel üdítőnek találta, még egyet rendelt belőle.
Jóllehet még mindig kételkedett benne, hogy az arrakisi rabszolgaportya haszonnal kecsegtethet, Keedairnek ünnepelni támadt kedve. A négy hónappal ezelőtti harmonthepi rajtaütésből származó jövedelem akár egy évig is kitart. Az akció után Keedair új csapatot fogadott fel, mivel nem tartotta szerencsésnek, ha az alkalmazottai a túl hosszú együttműködésnek köszönhetően elkényelmesednek és ellustulnak. Egy rátermett tlulaxi üzletember az ilyesmit nem engedhette meg magának. Keedair felügyelte a munkát, maga járt utána minden apróságnak, és ő zsebelte be a busás hasznot is.
Ismét belekortyolt a fűszersörbe, ami egyre inkább ízlett neki.
– Mi van benne? – Miután észrevehetően egyik vendég sem óhajtott társalogni vele, újból a csaposhoz fordult. – Itt főzik ezt a sört, vagy importálják?
– Az Arrakison készül, uram. – Ahogy a csapos elmosolyodott, ráncai egymásba gyűrődtek, akár egy bőrből hajtogatott, szokatlan formájú origami szobor. – A sivataglakóktól, a Zenszuni nomádoktól szerzem be.
Keedair rögtön felkapta a fejét a buddiszlám szekta említésére.
– Hallottam, hogy él néhány csoport a pusztaságban. Hogyan találom meg őket?
– Megtalálni? – A csapos kuncogni kezdett. – Senki nem keresi őket. Koszos, erőszakos népség. Megölik a betolakodókat.
Keedair szinte hinni sem akart a fülének. Csak másodszori próbálkozásra sikerült megfogalmaznia a kérdését, mivel a fűszersör a fejébe szállt, és kissé nehezebben forgott a nyelve.
– De hát a Zenszunik... azt hittem, jámbor és béketűrő emberek?
A csapos fanyarul felkacagott.
– A többség lehet, hogy az, de az itteniek nem félnek egy kis vér ontástól, ha érted, mire célzok.
– Na és, sok van belőlük?
A csapos kajánul felkacagott.
– Egyszerre legfeljebb egy vagy két tucatnyit látni belőlük. Kész csoda, hogy a belterjesség miatt nem születik mindegyik mutánsnak.
Keedair kedveszegetten fogadta a hírt, varkocsát pedig áthajtotta az arca másik oldalára. Terve dugába dőlni látszott. Nem elég, hogy a csapatok Arrakisra szállítása egy vagyonba került, a felhajtóknak ezek után az egész sivatagot át kell kutatniuk azért, hogy néhány homoki patkányt begyűjtsenek. Nagyot sóhajtott, majd meghúzta a fűszersörös poharát. Valószínűleg nem éri meg a fáradságot. Jobban teszi, ha ismét a Harmonthepen csap le valahol, még akkor is, ha veszít a hiteléből a többi rabszolgafelhajtó előtt.
– Na persze meglehet, hogy többen vannak, mint feltételeznénk – mondta a csapos. – Mind egyformának tűnik a sivatagi ruhákba burkolózva.
Ahogy Keedair kortyolgatta az italát, bizsergés futott át a testén, és ha nem is mámorító, mindenesetre jóleső érzés töltötte el. És ekkor egy ötlet fogant meg az elméjében. Végtére is üzletember volt, aki folyton a lehetőségeket kereste. Nem számít, miféle áruval kereskedik.
– Na és ez a fűszersör? – Zömök ujjának körmével megkocogtatta a kis híján kiürült poharat. – Honnan szerzik a Zenszunik az alapanyagokat? Nekem nem úgy tűnik, mintha odakint bármi is megteremne.
– A fűszer a sivatag egyik természetes alkotóeleme. Foltokban lelni rá a dűnék között, a fűszerkitörések helyszínén, vagy ahol a felgyülemlett rétegekről lefújja a homokot a szél. De odakint óriásira nőtt homokférgek és gyilkos homokviharok nehezítik az ember életét. Ha rám hallgatsz, meghagyod a helyet a Zenszuniknak. A nomádok nagy tételekben szállítják az anyagot Arrakis Citybe, hogy számukra fontos árucikkekre cseréljék.
Keedair azon tanakodott, érdemes-e valamennyit kóstolóba vinni a Szövetségi Bolygókra. Vajon lenne piaca a gazdag Salusán, vagy a poritrini nemes urak körében? Az anyag egyértelműen sajátságosan hatott a testre... ellazította, méghozzá oly módon, amihez hasonlót még soha nem tapasztalt. Ha sikerülne eladnia, talán kiegyenlíthetné vele a veszteség egy részét.
A csapos az ajtó felé biccentett.
– Nekem nincs elég fűszersöröm ahhoz, hogy továbbadjam neked, de épp ma reggel érkezett ide a nomádok egy csoportja. Napközben a sátraikba húzódnak a forróság elől, este viszont a piacon megtalálhatod őket, az űrkikötőtől keletre. Csak arra vigyázz, nehogy becsapjanak!
– Engem senki nem tud becsapni – felelte Keedair, és gonoszul mosolyogva kivillantotta a fogait. Észrevette azonban, hogy beszéde riasztóan borgőzösnek hatott. Hagynia kell, hogy elmúljon a fűszersör hatása, mielőtt találkozik a Zenszunikkal.
A barna és fehér szövetből készült napellenzők némi árnyat biztosítottak. A nomádok magukban, az űrkikötő nyüzsgésétől némi távolságban ültek. A Zenszunik talált ponyvákból és csomagoló anyagokból készítették sátraikat és kunyhóikat. Az egyik szövetdarab különös polimernek tűnt, amihez hasonlót Keedair még sohasem látott életében.
A nap lebukott a hegyek barikádja mögé, és narancsszínű és tűzvörös árnyalatokra festette az eget. Szél támadt, ahogy hirtelen lehűlt a levegő, port és szúrós homokszemcséket sodorva magával. A napellenzők lobogni és csapkodni kezdtek, de a nomádok rá se hederítettek, mintha az iszonyatos zaj muzsika lett volna a füleiknek.
Keedair egyedül ment oda hozzájuk, és még mindig imbolygott egy kicsit, habár úgy érezte, teljesen kitisztult a feje, hiszen egész délután kizárólag vizet ivott... amiért csillagászati árat kellett fizetnie. Mikor észrevették, két nő szaladt be a sátorba, és áruval megrakottan tértek vissza, amivel több asztalt teleraktak. Mellettük egy férfi állt, kinek szikár arcát tetovált mértani jelkép díszítette, és sötét, gyanakvó szemmel méregette az idegent.
Keedair szótlanul tűrte, hogy az asszonyok sorra megmutassák neki a színes kelméket, a homokviharokban furcsa formájúra lecsiszolt köveket, és néhány nevetségesen rozsdamarta, avítt alkatrészt, amilyeneket még a legnaivabb antik gyűjtő sem vásárolt volna meg Keedairtől. Minden darab után mogorván megrázta a fejét, mígnem az ösztövér férfi – akit a nők Dhartha naibnak szólítottak – ki nem jelentette, hogy más portékája nem akad.
Keedair végül előadta a jövetele célját.
– Megkóstoltam a fűszersört. A csapos, aki kiszolgált, azt ajánlotta, hogy téged keresselek.
– Egyszóval fűszersört akarsz? – kérdezett vissza Dhartha. – Melanzsból készül. Igen, be tudom szerezni.
– Mennyit tudnál hozni belőle, és mennyibe kerül?
A naib széttárta a karját, és alig észrevehetően elmosolyodott.
– Megegyezés kérdése. Az ár a rendelt mennyiségtől függ. Egy hónapnyi adagra lenne szükséged, személyes fogyasztásra?
– Inkább egy teherhajónyira. – Válaszolta Keedair, és döbbenetet vélt felfedezni a nomádok arcán.
Dhartha hamar összeszedte magát.
– Ez időbe telik. Egy vagy két hónapba.
– Várhatok... feltéve, hogy megegyezésre jutunk. Üres hajóval érkeztem ide. Valamit magammal kell vinnem. – Lenézett az összegyűjtött tárgyakra és a szél csiszolta kövekre. – És semmiképp sem szeretnék olyasmivel hazatérni. Az egész Szövetség rajtam nevetne.
Habár tlulaxiként elsősorban az élő áru érdekelte, Keedair nem kötelezte el magát a rabszolga-kereskedelem mellett. Ha úgy alakul, saját útjára lép, és soha nem tér vissza a Thalim naprendszerbe. A tlulaxiak jelentős hányada amúgy is vallási fanatikus volt, és kezdett unalmassá válni a dogma és a politika. A kábítószerekre és az italokra mindig lesz kereslet, és amennyiben sikerül bevezetnie a piacra valami újat és egzotikust, egy olyan ajzószert, amit még a legtehetősebb nemesek sem ismertek korábban, komoly vagyonra tehet szert.
– De előbb áruld el nekem, mi is ez a melanzs – folytatta Keedair. – Honnan származik?
Dhartha intett az egyik asszonynak, aki tüstént az előre nyúló napellenző alá bújt. Feltámadt a szél, a polimer anyag pedig egyre hangosabban lobogott. A nap lassacskán elérte a látóhatárt, Keedair pedig, aki épp abba az irányba nézett, hunyorogni kényszerült. Ez megakadályozta abban, hogy olvasni tudjon a sivatagi férfi tekintetében.
A nő pillanatokon belül kis csészékkel a kezében tért vissza, melyekben átható fahéjas fűszerillatú fekete lé gőzölgött. Előbb Keedairt kínálta meg, aki kíváncsian de kétkedőn nézte a furcsa italt.
– Tiszta melanzzsal kevert kávé – szólalt meg Dhartha. – Biztosan ízleni fog.
Keedairnek eszébe jutott, mennyibe került a víz a bárban, és rájött, hogy a nomád befektetésnek tekinti a vendéglátást. Beleivott a kávéba, előbb csak egy apró kortyot, de semmi okot nem látott arra, hogy a fickó meg akarja mérgezni őt. Szájában ízlelgette a forró italt, aztán ugyanazt a felvillanyozó, kellemes aromát érezte meg rajta, mint a fűszersörben, mely még nem távozott teljesen a szervezetéből. Óvatosnak kell lennie, különben nem lesz képes odafigyelni az üzletkötésre.
– A melanzsot a Tanzerufton, a sivatag mélyén gyűjtjük be, ahol a démoni homokférgek járnak. Rendkívül veszélyes hely. Sok társunk odaveszik, de a fűszer fölöttébb értékes.
Keedair még egyet kortyolt a kávéból, és kényszerítenie kellett magát, hogy ne helyeseljen meggondolatlanul. Egyre komolyabb lehetőségeket vélt felfedezni az üzletben. Most, hogy kissé másképp helyezkedett, Keedair megvizsgálhatta Dhartha szikár arcát. A naib szeme nem egyszerűen sötét volt; hanem mélykék. Még a szeme fehérjében is indigókék árnyalatot vélt felfedezni. Egészen különös. Eltűnődött, vajon a Zenszuni belterjesség egyik következménye lehetett-e a változás.
A sivatagi ember zsebébe nyúlt, és előhúzott belőle egy apró dobozt, majd felnyitotta, hogy megmutassa a benne tárolt sűrű, réteges barna port. Átnyújtotta Keedairnek a tégelyt, aki kisujja hegyével megkeverte a doboz tartalmát.
– Színtiszta melanzs. Kivételesen erős hatású. A barlangfalvainkban az ételekbe és az italokba keverjük bele.
Keedair a nyelvéhez érintette fűszerporos kisujjának hegyét. A melanzs erősnek és mámorítónak, ugyanakkor nyugtatónak hatott. Egyszerre tetterősnek és nyugodtnak érezte magát. A tudata mintha kitisztult volna, ellentétben a nagyobb mennyiségű alkohol vagy a kábítószerek okozta bódultsággal. De visszafogta magát, nehogy túlságosan türelmetlennek tűnjön.
– Ha pedig hosszabb időn keresztül rendszeresen fogyasztod a melanzst – magyarázta Dhartha – segít megőrizni az egészséged, és fiatalon tart.
Keedair nem tett megjegyzést. Már sok hasonlót hallott különféle „ifjúság forrásának” kikiáltott szerekről. Tapasztalatai szerint egyik sem bizonyult hatásosnak.
Lekattintotta a kis dobozka fedelét, majd a saját zsebébe tette, noha nem ajándékként nyújtották át neki. Aztán felállt.
– Holnap visszajövök. Akkor folytathatjuk a megbeszélést. Előbb meg kell fontolnom a kérdést.
A sivatagi naib beleegyezően mordult egyet.
Keedair megindult az űrkikötő peremén várakozó űrkomp felé. Elméje kavargott az előzetes haszonkalkulációktól. Rabszolgafelhajtó társai nem veszik majd jó néven, hogy még csak meg sem próbálkoznak rajtaütni valamelyik településen, de Keedair kifizeti nekik a szerződésben megállapított alapösszeget. Végig kell gondolnia az erős fűszerben rejlő lehetőségeket, mielőtt a nomádokkal megegyezik az árban. Az Arrakis messze, rettentően messze esett a megszokott kereskedelmi útvonalaktól. Az ötlet megmozgatta a fantáziáját, de abban nem volt bizonyos, hogy jövedelmező-e az egzotikus szer exportálása.
Hideg fejjel mérlegelve a dolgot, kétségesnek tartotta, hogy a melanzs valaha is többé válhat puszta kuriózumnál.
- - -
Az emberek elsőrangú túlélők. Előbb tesznek valamit a saját érdekükben, aztán különböző fortélyos módszerekkel elleplezik az indítékaikat. Az ajándékozás jellegzetes példája a palástoltan önös viselkedésnek.
ERASMUS: A RABSZOLGATELEPEN
KÉSZÍTETT FELJEGYZÉSEK
Nem sokkal éjfél előtt Aurelius Venport egy hosszú opálfa asztalnál ült a rossaki barlangváros egyik kongó helyiségében. Eredetileg azért rendezte be ezt a szobát magának, hogy gyógyszerkutatókkal, biokémikusokkal és gyógyszerkereskedőkkel tárgyalhasson benne, de időnként Zufa Cenva is ide szervezte a magánjellegű találkozóit.
A fővarázslónő még e késői órán is az ezer veszélyt magában rejtő őserdőben tartózkodott, hogy ifjú pártfogoltjait tanítsa és készítse fel öngyilkos akciókra. Venportnak fogalma sem volt, vajon Zufa örömmel vagy rettegve várta, hogy ismét harcba szólítsák önkénteseit.
Mindenekelőtt abban reménykedett, hogy partnere nem dédelget önálló terveket, jóllehet tisztában volt vele, hogy szerelme valószínűleg szívesen választaná magának a mártírhalált. Zufa elvárta tőle, hogy mindent megtegyen érte, folytonosan szidta képzelt hibái miatt, Venport mégis ragaszkodott a hűvös, sápadt varázslónőhöz. Semmiképp nem akarta elveszíteni.
Zufának már több mint egy órája haza kellett volna érkeznie, Venport pedig aggódva várta őt. Persze tudta, hogy nem használ, ha türelmetlenkedik. A dölyfös varázslónő senkihez sem alkalmazkodott, és a mások szempontjait lényegtelennek ítélte.
A szobát a mélysötét éjszakában is meleg, kellemes fény világította be – izzó sárga gömb lebegett kecsesen az asztal felett, akár egy hordozható saját nap. A drága Norma küldte neki ajándékba a Poritrinről a zsebre rakható fényforrást, melyet az általa kifejlesztett szuszpenzormező tartott a levegőben. Ugyanazon az elven alapult, mint a parázslap, de sokkal hatékonyabban működött, mivel a szerkezet a szuszpenzormező melléktermékeként állította elő a fényt. Norma parázsgömbnek nevezte el, Venport pedig épp a benne rejlő kereskedelmi lehetőségeken tűnődött.
Venport kortyolt egyet a keserű fűsörből, amit egy serlegben tartott maga előtt. Fintorgott kicsit, aztán megint ivott egy keveset, hogy lecsillapítsa háborgó idegeit. Zufa bármelyik percben megérkezhet, Venport pedig alig várta, hogy újra vele lehessen. A varázslónő nemrégiben szentélyt állíttatott a hősi halált halt Heoma emlékére. Lehet, hogy mindannyian ott gyűltek öszsze, hogy varázsigéket kántáljanak, és táncoljanak a holdfényben, akár a boszorkányok. Vagy az is megeshet, hogy – hűvös, agnosztikus logikájuk és elszántságuk ellenére – önmagukba fordulva imádták Gaiát, az életet adó Föld anyát, aki a női princípiumot és az erőt testesítette meg. Mindenképp valami olyasmit tettek, ami megkülönböztette őket a „gyenge” férfiaktól...
A parázsgömb a kinti folyosóról becsalogatta a szobába az éjszakai bogarakat. Az apró rovarok mohón szívták az emberek vérét, de kizárólag a férfiakat szemelték ki maguknak. Rossakon sokat viccelődtek azzal, hogy a varázslónők megbabonázták a parányi lényeket, hogy esténként szobáikba kényszerítsék a férfiakat, mialatt a nők titkos szertartásaikat végzik az őserdőben.
Újabb negyedóra telt el, és Zufa még mindig nem érkezett meg. Venport csalódottan kiitta a sörét, aztán az opálfa asztalra helyezte az üres serleget, és fanyarul felsóhajtott. Ritkán kért Zufától találkát, és most fontos volt neki, hogy beszélhessen vele. Hát nem képes néhány percet rászánni az értékes idejéből?
Ennek ellenére továbbra is mindent meg fog tenni azért, hogy a nő megértse és tisztelje őt. Venport évek óta komoly sikereket ért el a gyógyászati narkotikumok és a rossaki növények kivonataiból készült gyógyszerek kivitelével. Az elmúlt hónapokban emberei hatalmas haszonnal tértek haza a Yardinról, ahol hallucinogén szereket adtak el. A kábítószerek a bolygó irányítását kezükben tartó buddiszlám látnokok kedvenceivé váltak. A látnokok vallási szertartások során használták a rossaki tudattágító szereket, melyek által a megvilágosodásra törekedtek.
Venport az asztalon nyugvó tejfehér soo-követ bámulta. A Buzzellről, az egyik Szövetségen kívüli bolygóról származó csempész adta el neki a rendkívül ritka és értékes követ. Az eladó azt állította, hogy a különösen tiszta állapotú soo-kő a hipnotikus energiát összpontosító tulajdonságokkal rendelkezik. Venport azt akarta, hogy Zufa büszkén viselje, esetleg medálként a nyakán. A varázslónő még erősebbé válhatna általa.
A szájába helyezett egy összegöngyölt alkaloid kérget, és ropogtatni kezdte, mivel tudta, hogy ettől ellazul. Letompította a parázsgömb fényét, színét pedig egy narancsosabb árnyalatra állította, amitől szivárványszínekben játszott az asztalon heverő soo-kő. Az alkaloid kéregtől bizseregni kezdett a teste; lenyugodott... és mintegy eltávolodott a külvilágtól. A különös kő igézően parázslott, Venport számára pedig megszűnt az idő.
Zufa kipirult arccal, sugárzó tekintettel lépett be a szobába. A meleg megvilágításban úgy hatott, akár egy éteri lény. Hosszú, átlátszó ruhát viselt, amin mindenfelé apró ékkövek csillogtak, mint egy rubinvörös virágokkal borított mező.
– Látom semmi fontosabb dolgod nem akadt – szólalt meg végül haragosan. Venport összeszedte magát.
– Semmi fontosabb, minthogy rád várjak. – Felállt, igyekezett büszkének mutatkozni, és átnyújtotta a soo-követ. – Ráakadtam erre, és rögtön te jutottál az eszembe. A Buzzellről érkezett az ajándék, ahol a kereskedőim hatalmas haszonra tettek szert a...
Mivel észrevette a Zufa arcára kiülő megvetést, Venport egy pillanatra megzavarodott. Hangja elbicsaklott.
– Na és mit kezdjek vele? – Megvizsgálta a felkínált adományt, de nem érintette meg. – Sohasem érdekeltek a csinos csecsebecsék.
– Ez egy ritka soo-kő, amely állítólag alkalmas... a telepatikus képességek felerősítésére. Esetleg használhatnád összpontosító segédeszközként a tanoncaid kiképzése során. – Zufa szoborszerű pózban meredt Venportra, s láthatóan nem tett rá különösebb hatást a magyarázat, mire a férfi sietősen folytatta. – A yardini buddiszlám hívők tolonganak a hallucinogénjeinkért. Az elmúlt néhány hónapban meglehetősen sok váltóra tettem szert, és úgy véltem, ennek talán örülni fogsz.
– Fáradt vagyok, és lefekszem – felelte a nő, és nem vette át az ajándékot. – A varázslónőim már bizonyították a képességeiket. Amíg a gépek fenyegetése nem hárul el minden szövetségi bolygó fölül, addig nincs időnk holmi soo-kövekbe bámulnunk.
Venport megrázta a fejét. Mibe került volna neki, hogy elfogadja az ajándékot? Nem illett volna legalább néhány kedves szót szólnia cserébe? Mivel annyira megbántódott, hogy még a nyugtató fakéreg sem tudta lecsillapítani, Venport ordítva közölte vele:
– Ha feladjuk az emberi mivoltunkat, hogy harcolhassunk a gépek ellen, Zufa, akkor Omnius már eleve győzelmet aratott!
A nő egy pillanatra megtorpant, de nem fordult hátra. Ehelyett a hálószobájába vonult, és faképnél hagyta a férfit.
- - -
Ha fennmaradunk, vajon éppúgy fennmarad velünk az emberségünk is? Annak, ami édessé – kellemessé és szépséggel telivé – teszi az életet, ugyancsak léteznie kell. Ám az emberiesség nem maradhat fenn, ha megtagadjuk az egész lényünket – ha megtagadjuk az érzelmeinket, a gondolatainkat és a testünket. Ha megtagadjuk az érzelmeinket, elveszítjük a kapcsolatot a világmindenséggel. Azzal, hogy megtagadjuk a gondolatainkat, nem tudjuk kifejezni azt, amit megtapasztalunk. És ha megtagadjuk a testünket, leszereljük a kerekekei arról a járműről, amelyik mindannyiunk hordozója és mozgatója.
VORIAN ATREIDES PRIMERÁS:
A DZSIHAD HADSEREGÉNEK KRÓNIKÁJA
A Föld. Vorian a szitáló nyári esőben utazott egy elegáns fehér hintón, melyet négy büszke paripa húzott. Erasmus meghagyta a robot kocsisnak, hogy aranyszalagoktól csillogó, széles kihajtójú katonai egyenruhát és egy régi történelmi jelenetet ábrázoló kép alapján elkészített, háromszögletű kalapot öltsön fel az alkalomra.
A pazar külsőségek értelmetlennek és fölöslegesnek – és persze anakronisztikusnak – tűntek, de az emberi megbízott hallott már róla, hogy a különc Erasmus gyakran ragadtatta magát megmagyarázhatatlan tettekre. Vornak elképzelése sem volt róla, az örökelme egy ily fontos képviselője vajon miért akarhat találkozni vele.
Erasmus talán az egyik szimulációt vagy hadi játékot tanulmányozta, amiben Vorian Seurat ellen küzdött. Azt is tudta, hogy a robot jól felszerelt laboratóriumokat építtetett, ahol az emberi természetet tanulmányozta, mely régtől nem hagyta nyugodni érdeklődő elméjét. De vajon mi újat mondhatnék én neki?
Ahogy a hintó kerekei zörögve végiggurultak a palota kockakövein, Vor letörölte a párát az ablakról. A lenyűgöző ptolemaioszi stílusban épült villa sokkalta fönségesebbnek tűnt, mint a hatékony hálózatokba rendezett városok. Herceghez illőnek hatott.
Díszkertjeivel és egy egész falut kitevő cseréptetős épületeivel a kiterjedt birtok több hektárnyi területet foglalt el. Az erkélyekkel ékes főépület homlokzatát magas, hornyolt oszlopok és szárnyas vízköpők tették még szebbé, mely utóbbiak a fogadótérre néztek, ami egy kisebb város főterére emlékeztetett szökőkútjaival, tekergőző szobraival, díszburkolattal fedett gyülekezőhelyeivel és kőfalú melléképületeivel.
Mit keresek én itt?
Két libériás ember tartott felé leszegett tekintettel, mintha egy magas méltóságú gép tenne látogatást az uruknál. Az egyikük kinyitotta a hintó ajtaját, a másik pedig lesegítette Voriant.
– Erasmus már vár téged.
A fehér paripák felágaskodtak és rugdalóztak, talán, mert kevésszer adódott alkalmuk a mozgásra.
Az egyik libériás férfi ernyőt tartott Vorian fölé, nehogy megázzon az ifjú sötét haja. Ujjatlan zubbonyában és vékony nadrágjában Vorian kissé reszketett. Utálta, ha nedves lett a ruhája, és ez is emberi testének gyarlóságaira emlékeztette. Ha kimek lenne, egyszerűen átállítaná a belső hőmérsékletét, a neuródák pedig kitörölnék a bosszantó érzéki reakciókat. Ám egy napon ennek is eljön az ideje.
A bejáratnál egy gyönyörű fiatal nő üdvözölte őt.
– Vorian Atreides? – A lány egzotikus, levendulakék szeme és feltűnő önállósága éles ellentétben állt a megfélemlített libériások megnyilvánulásaival. Aztán épphogy észrevehetően kihívó mosolyra húzódott a lány szája. – Szóval te lennél a kegyetlen Agamemnón fia?
Vor meghökkent a megjegyzés hallatán, és kihúzta magát.
– Édesapám tiszteletben álló tábornok, a Titánok legkiválóbbika. Katonai hőstettei messze földön híresek.
– Vagy inkább hírhedtek. – A nő megdöbbentő tiszteletlenséggel bámult vissza rá.
Vor nem tudta, miként reagáljon. Az Összehangolt Világok alsóbb kasztokba tartozó emberei mind ismerték a helyüket, hozzá hasonló megbízott viszont nem lehetett. Egyetlen más rabszolga sem beszélt még vele ilyen hangnemben. A számos frissítő út jutalmaként Vor igénybe vehette a kéjrabszolgák szolgáltatásait, olyan nőkét, akiknek Vor ágyának felmelegítése volt a feladata. Őket sohasem kérte, hogy azonosítsák magukat.
– Szeretném tudni a nevedet, hogy később emlékezhessek rá, kivel beszéltem – szólalt meg végül. Valami miatt érdekesnek találta ezt az egzotikus szépségű nőt és meglepő dacosságát.
A lány láthatóan éppoly büszke volt származására, mint Vorian.
– Serena Butlernek hívnak.
Aztán végigvezette Voriant egy szobrokkal és festményekkel övezett hosszú folyosón, majd az esőtől üvegtáblás tetővel elzárt botanikus kerten.
– Mit csinálsz itt? Talán Erasmus egyik... kivételezett tanonca vagy?
– Egyszerű házi rabszolga vagyok, de veled ellentétben nem saját jószántamból szolgálom a gondolkodó gépeket.
Vort méltóságtudattal töltötte el a lány megjegyzése.
– Igen, jószántamból és büszkén szolgálom őket. Abban segédkezem nekik, hogy a legtöbbet kihozzuk félresikerült fajunkból.
– Azzal, hogy együttműködsz Omniusszal az emberi faj árulójává alacsonyítod magad. A szabad emberiség szemében éppoly gonosznak tűnsz, mint gépi gazdáid. Ez még sohasem merült fel benned?
Vor elképedt. Az emberek hadvezére ugyanilyen vádakkal illette őt a Giedi Prime felett.
– Gonosznak... milyen értelemben? Hát nem látod, milyen nagyszerű eredményeket ért el Omnius? Mindez annyira nyilvánvaló. Egyszerűen nézz végig az Összehangolt Világokon! Minden részletre odafigyelnek, minden zökkenőmentesen halad. Miért akarná bárki is szétzülleszteni mindezt?
Serena úgy meredt rá, mint aki azt próbálja eldönteni, valóban hisz-e abban, amit épp mondott. Végül megrázta a fejét.
– Bolond vagy. Rabszolga, aki észre sem veszi, hogy láncra verték. Nem érdemes erőlködnöm, hogy meggyőzzelek. – Váratlanul sarkon fordult, és elvonult, Voriant pedig egyszerűen faképnél hagyta. – Bár elvileg sokat tanultál, egyszerűen nem értesz semmit – szólt még vissza.
Mielőtt kigondolhatta volna a találó választ, Vor megpillantotta az önálló akarattal rendelkező robotot. Erasmus pazar ruhában állt a sekély medence mellett, ovális arca visszatükröződött a vízben. Esőcseppek hullottak alá az üvegtetőbe vágott nyíláson át a fényűző öltözetre. A háttérben nyugtató klaszszikus zene szólt.
Serena anélkül távozott, hogy bejelentette volna Vor érkezését. Az ifjú, akit meglepett a lány udvariatlansága, utána bámult. Megkapónak találta Serena arcát és borostyánbarna haját, amint tartását és nyilvánvaló intelligenciáját is. A dereka vastagnak tűnt, amiből Vorian arra következtetett, hogy terhes lehet. Kevélysége paradox módon még elragadóbbá tette őt, az elérhetetlen utáni vágyat oltotta Vorianba.
Serena Butler kétségtelenül nem törődött bele, hogy házi rabszolgaként kell szolgálnia a robotot. Noha, figyelembe véve a villa mögötti mocskos telepeken tengődő ápolatlan rabszolgák örömtelen életét, nem lehetett oka panaszra. Sehogy sem állt össze a kép.
– Ami a szívén, az a száján, vagy tévedek? – szólalt meg Erasmus, aki még mindig az esőben állt. A robot alakítható arcát szívélyes mosolyra húzta.
– Meglep, hogy eltűröd ezt a bosszantó modort – felelte Vor, aki inkább távol tartotta magát a hűvös, szitáló esőtől.
– A modor sok mindenre rávilágíthat. – Erasmus elfordult, hogy tovább tanulmányozza a tükröző vízfelületre hulló esőcseppeket. – Érdekesnek találom. Üdítően szókimondó... és ebben rád hasonlít.
A robot egy lépést tett Vorian felé.
– Megakadtam az emberi viselkedés mozgatórugóit feltáró kutatásaimban, mivel a legtöbb kísérleti alany a rabszolgaságban nevelkedett, engedelmes foglyok közül kerül ki. Ők kizárólag a szolgálatot és az alávetettséget ismerik, és hiányzik belőlük az élet szikrája. Birkák, míg te, Vorian Atreides, egy farkas vagy. És az Serena Butler is... a maga sajátos módján.
A vendég büszkén dagadó kebellel meghajolt.
– Örömmel segédkezem neked, ahogy csak kívánod, Erasmus.
– Feltételezem, hogy élvezted az utazást a hintóban. Jómagam tenyésztem a méneket, és a különleges alkalmakra készítem fel őket. A jöveteled apropóján végre befogathattam a paripáimat.
– Szokatlan élmény volt – ismerte el Vorian. – Fölöttébb... archaikus közlekedési eszköz.
– Gyere, állj ide az esőbe velem! – Erasmus szintetikus kezével intett neki. – Igen kellemes, hidd el nekem.
Vor engedelmesen odalépett, és igyekezett nem kimutatni a viszolygását. Az eső hamar átnedvesítette a zubbonyát, végigfutott az ifjú csupasz karjain; csomókba összeállt, sötét hajából pedig a szemébe csorgott a homlokán.
– Igazad van, Erasmus. Valóban... kellemes.
A robot nevetést imitált.
– Hazudsz.
Vor tréfásan azt felelte:
– Mi emberek ehhez értünk a legjobban.
A robot kegyesen odébb tessékelte Voriant az esőből.
– Beszélgessünk Serenáról! Emberi mértékkel mérve meglehetősen szép és vonzó, ugye? – Vor nem tudta, mit feleljen erre, de Erasmus nem hagyta, hogy kitérjen a válaszadás elől. – Figyeltelek vele. Ha nem tévedek, szívesen gyermeket nemzenél ennek az állatias embernek. Jelenleg ép hrethgir szeretője magját hordozza a méhében, de időben nem szenvedünk hiányt. Egyetlen közönséges kéjrabszolgához sem hasonlítható, akivel eddig dolgod volt, ugye?
Vor elgondolkozott a kérdésen, és arra lett volna kíváncsi, vajon valójában mit akarhat megtudni a robot.
– Nos, tényleg szép... és csábító.
Erasmus sóhajra emlékeztető, mesterkélt hangot hallatott.
– Számtalan érzékfrissítésem ellenére sajnos még mindig nem vagyok képes átélni a szexuális gyönyört, legalábbis nem a biolények hím egyedeihez hasonló módon. Évszázadokat töltöttem azzal, hogy megpróbáljam reprodukálni a legprimitívebb emberek által is megélhető kéjérzetet. Ez ideig nem sok sikert értem el. A rabszolganőkkel lefolytatott kísérleteim riasztóan eredménytelenül zárultak.
A finom ruhák surrogása kísérte Erasmus lépteit, aki intett Vornak, hogy kövesse őt a melegházon át. A gyalogösvényeken végigsétálva a fenséges gép sorra megnevezte a növények fajtáját és származási helyét, mintha egy kisgyermeket oktatott volna, vagy a tudását akarta volna fitogtatni.
– Serena maga is beható ismeretekkel rendelkezik a növényekről. Neves kertésznek számított a Salusa Secunduson.
Vor udvariasan válaszolgatott, és közben igyekezett rájönni, miként lehet a robot szolgálatára. Kitörölte a vizet a szeméből; nyirkos ruhái kellemetlenül tapadtak rá testére.
Végre Erasmus kifejtette, miért hívatta magához az ifjú emberi megbízottat.
– Édesapád nemrégiben biológiai élethosszabbító kezelésben részesített. – A géparc hirtelen visszaváltozott sima tükörré, nehogy Vorian az arckifejezésből megsejthesse, mit akar tőle a robot. – Mondd el nekem, hogyan érzed magad most, hogy évszázadokkal megnyúlt az élettartamod! Nyilvánvalóan hatalmas kegyben részesített Agamemnón, melynek jelentősége semmivel sem kisebb, mint az eredeti spermaadományozás.
Mielőtt Vor válaszolhatott volna a kérdésre, Serena lépett be a melegházba, kezében egy tálcára helyezett teáskészlettel. A tálcát vad csörömpöléssel a csiszolt kőasztalra helyezte, majd sötét folyadékot töltött két csészébe. Az egyiket Vornak, a másikat a robotnak nyújtotta át. Erasmus kinyújtotta, és a teába merítette hosszú szálú, bolyhos végű érzékelő szondáját, mintha kóstolná az italt. Tükörszerű maszkja elragadtatottságról árulkodó arckifejezést öltött magára.
– Kitűnő, Serena. Káprázatos és érdekes aroma!
Vornak ellenben nem különösebben ízlett a tea; romlott gyümölcslevekkel kevert keserű csokoládéra emlékeztette. Serenát láthatóan mulattatta a fanyalgása.
– Hogy ízlik? – Érdeklődött Erasmus. – Serena kifejezetten a számodra készítette el. Hagytam, hogy maga válassza ki a receptet.
– Az aromája... egészen különleges.
A robot felnevetett.
– Megint hazudsz.
– Szó sincs róla, Erasmus. Csupán megpróbálok kitérni az egyértelmű véleménynyilvánítás elől.
Vor ellenséges érzületet vélt felfedezni Serena nem mindennapi tekintetében, és nem tudta, vajon a lány szándékosan készített-e számára ilyen pocsék teát. Serena az asztalon hagyta a tálcát, és távoztában még epés megjegyzést tett Vorianra.
– Talán be kéne iratkoznom egy megbízott iskolába, hogy megtanuljam, hogyan kell talpnyaló szolgaként viselkedni.
Vor Serenára bámult, és sehogy sem értette, Erasmus hogyan tűrheti el a lány gorombaságát.
– Szórakoztatnak az engedetlen megnyilvánulásai, Vorian. Ártatlan dacosság. Tudja, hogy nem szökhet meg. – A robot egy percre elhallgatott, és az ifjú megbízottat méregette. – Nem válaszoltál az élethosszabbítással kapcsolatos kérdésemre.
Most, hogy már alkalma nyílt átgondolni a választ, Vor így felelt:
– Őszintén szólva nem tudom, hogyan viszonyulok hozzá. Az emberi testem törékeny, könnyen megsérül. Noha még mindig érhetnek balesetek, és meg is betegedhetek, legalább nem fogok megöregedni és elgyengülni.
Vor a hátralévő hosszú évekre gondolt, mintha azok elköltendő váltók lennének. Több nemzedéket túlél majd, de a kimekké válás mindennél fontosabbnak tűnt neki.
– Ennek ellenére a ráadás évek egy szemvillanásnak tűnnek a hozzád hasonló gondolkodó gépek élettartamához képest.
– Igen, szemvillanásnak, egy olyan önkéntelen emberi reflexnek, amit mind élettani szempontból, mind értelmét tekintve pontosan értek. Téves metaforaként használjátok a rövid időtartamok kifejezésére.
Vor ráébredt, hogy a melegház falairól figyelőkutaszok követik a beszélgetést, és az örökelme valószínűleg kihallgatja őket.
– Mindig ilyen kíváncsi vagy?
– A kíváncsiság révén lehet tanulni – felelte Erasmus. – Azért érdeklődöm, mert érdeklődő típus vagyok. Érted, mire gondolok, ugye? Világosíts fel! Szeretnék ismét eltársalogni veled. Te... és Serena... érdekes nézőpontból láttatjátok a világot.
Vor meghajolt.
– Ahogy óhajtod, Erasmus. A látogatásaimat azonban össze kell hangolnom az Omnius számára végzett fontos teendőimmel. Hamarosan elkészülnek az Álomutazó javításával, és újabb frissítő körútra indulok.
– Természetesen, hiszen mindannyian Omniusnak dolgozunk. – Erasmus szünetet tartott. Fejük felett, a melegház homályos üvegtetején át látszott, hogy elállt az eső, és itt-ott foltokban felderült az ég. – Gondolkodj el alaposabban a halandóságról és a hosszú életről. Gyere el hozzám beszélgetni még egyszer, mielőtt nekivágsz a következő utazásnak!
– Majd engedélyt kérek rá, Erasmus.
Mivel lenyűgözte a két ember közötti érdekfeszítő kölcsönhatás, ismét behívatta Serenát, és utasította, hogy kísérje ki a vendéget a hintóhoz. A lány leplezetlen ellenérzéssel viseltetett Agamemnón fia iránt, amíg a férfi egyértelműen érdekesnek találta a nőt... testileg?... intellektuálisan? És hogyan határozhatná meg a különbséget? Esetleg egy újabb kísérlettel?
Jóllehet csupán néhány szót váltottak egymással, Voriannak szinte minden gondolata a lány körül forgott. Még sohasem találkozott Serenához hasonló nővel, ennyire magabiztos szépséggel, értelemmel és szókimondással. Serena Butlert kétségkívül arra nevelték, hogy tekintse értéknek az egyéniségét – miként Erasmus is mindent megtett azért, hogy önálló jellemet alakítson ki magának.
Mikor a villa külső kijáratához értek, az ifjú váratlanul megszólalt.
– Mikorra várod a kisbabát? – A hintó elé fogott lovak láthatóan alig várták már, hogy indulhassanak. Az egyenruhás hajtórobot szoborrá merevedve ült a bakon.
Serena szeme bosszúsan kikerekedett. Már kis híján ráripakodott Vorra, hogy semmi köze hozzá, de végül visszafogta magát. Lehetséges, hogy Vorian Atreides jelenti számára a rég várt esélyt. A férfi olyan információkkal rendelkezett, amelyek segíthetik őt a szökésben, ráadásul a gépek sem kételkedtek a hűségében. Bolondság lenne mindjárt az elején elidegenítenie magától. Viszont ha ehelyett összebarátkozna vele, esetleg megmutathatná neki, milyen is szabad emberként viselkedni.
Serena mélyet sóhajtott, aztán bizonytalanul elmosolyodott.
– Nem szívesen beszélek a kisbabámról egy vadidegennek. Viszont ha legközelebb erre jársz, talán elbeszélgethetünk. Ez alapot adhat az ismerkedéshez.
Tessék. Megtette.
Ezzel visszament a villába, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Serena Butler nem tudta, hogyan viszonyuljon ehhez a becsapott férfihoz, aki büszkén szolgálta a gépeket. Nem kedvelte meg, és abban sem volt biztos, hogy valaha is bízhat majd benne. De talán hasznát veheti az ismeretségének.
Mivel kínosan érezte magát, ruháját pedig átitatta a kinti nyirkosság, Serena visszasietett a szobájába, hogy megszárítkozzon és átöltözzön. A hasában növekvő, immár hat hónapos magzat szerelmét, Xaviert juttatta az eszébe. Vajon Vorian segíthet neki, hogy visszatérjen hozzá, vagy gyermekének fogságban kell felnőnie, és soha nem ismerheti meg az édesapját?
- - -
Az emberek leginkább két témát örökítenek
meg történetek formájában: a háborút és a szerelmet.
EKLO KOGITÁTOR:
MERENGÉS A LETŰNT IDŐK FELETT
Serena tragikus körülmények közötti elvesztése letaglózta Xaviert, aki küszködve igyekezett új értelmet találni életének. Három hónappal korábban saját szemével látta a blokádsértő roncsait a Giedi Prime tengerének habjai között, majd olvasta a benne talált DNS- és vérmintákat kiértékelő elemzést.
Nem akarta megérteni az érzéseit, és úgy próbált elmenekülni a gyász elől, hogy a munkájába temetkezett. Első felindulásában legszívesebben rögtön egy másik gépi erősségre támadt volna, de Serena bizonyosan megdorgálta volna a forrófejűségéért. Kizárólag a lány rosszallásának gondolata fogta vissza őt.
Serena az embertelen ellenséggel való küzdelemben veszítette az életét. Xaviernak kapaszkodóra volt szüksége, valamire, ami biztos pontként szolgálhat, mielőtt továbbindul. Serena halálát megtorlandó addig kell folytatódnia a küzdelemnek, amíg minden gondolkodó gépet el nem pusztítanak.
Xavier gondolatai Octára, nővére kísértő emlékmására terelődtek. Az önmagában is szemrevaló lány érzékeny és magába forduló természetet örökölt, Serena hajthatatlan céltudatosságával ellentétben. A karcsú lány mégis kínzóan emlékeztette őt Serenára, talán a szája íve, vagy derűs mosolya miatt. Úgy hatott, mint egy emlék kellemes visszhangja. Xavier azon kapta magát, hogy a szerető pillantások és Octa teljes elkerülése között viaskodik.
A lány vigasztalta őt gyászában, magára hagyta őt, mikor erre volt szüksége, és vele együtt örült, mikor jókedve támadt. Octa csendben és észrevétlenül betöltötte a Xavier lelkében tátongó űrt. Noha kapcsolatuk nem vált hevessé vagy feltűnővé, a lány szeretőn gondoskodott róla. Amíg Serenát a lángolás és a viharos érzelmek jellemezték, húga szilárdnak és kiszámíthatónak mutatkozott.
Egy nap aztán, inkább a fájdalomtól, semmint a vágytól és megfontolástól vezérelve, Xavier megkérte Octa kezét. A lány elképedve, tágra nyílt szemekkel bámult rá.
– Mozdulni, megszólalni sem merek, Xavier, mert attól félek, hogy felébredek.
Az ifjú tiszt vadonatúj, frissen vasalt egyenruháját viselte, melyen az Armada szekundásának jelvényét viselte, amivé nemrégiben léptették elő. Xavier vigyázzban, összekulcsolt kézzel állt, mintha az egyik felettesének parancsait hallgatná, és nem Octától kérdezné, óhajt-e az élete társa lenni. Mindig is tudta, hogy a lány gyerekesen, távolról rajong érte, és most abban reménykedett, hogy ez a vágy valódi szerelemmé érhet.
– Azért választalak téged, drága Octa, mert nálad több bátorságot senki nem önthet belém, hogy szembenézzek a jövővel. Legméltóbban ezzel adózhatunk Serena emlékének.
Noha a szavak leginkább egy hivatalos beszédre emlékeztettek, Octa elpirult, mintha varázsigét hallott volna. Mivel érezte, hogy nem emiatt kellene megkérnie a lány kezét, Xavier igyekezett megnyugtatni őt. Elhatározta magát, és azt remélte, csillapítani tudják egymás fájdalmát.
Manion és Livia Butler egyaránt elfogadták és szorgalmazták az új szerelmi kapcsolatot; sőt, még siettették is a nászt. A Xaviert a szeretett halottal összekötő híd végül leszakadt, és mindketten abban reménykedtek, hogy az Octával kötött házasság mindenkinek a hasznára válik.
Az esküvő napján Xavier békét próbált teremteni háborgó belsejében, és azon igyekezett, hogy elzárja szíve örökre Serenát illető darabját. Még mindig vágyott a lány gyöngyöző kacagására, szókimondására, bőrének felvillanyozó érintésére. Egyenként felidézte magában a legkedvesebb emlékeket, majd keserűen sorra kitörölte mindegyiket.
Mostantól a kedves Octa lesz a felesége. Nem fogja azzal megbántani a máris törékeny lányt, hogy búslakodásra adja a fejét, és folyton a nővéréhez hasonlítja őt. Becstelen és méltánytalan viselkedés lenne.
Számos szövetségi képviselő gyűlt össze a hegytetőn elterülő Butler birtokon, ahol hét hónappal ezelőtt Xavier és Serena a mozgalmas sörtéshátú vadászaton vett részt. A közeli udvarban tartották a fényűző eljegyzési szertartást, zene és tánc kíséretében – melynek a Giedi Prime elestét hírül adó futár érkezése vetett véget.
Xavier ragaszkodott hozzá, hogy az esküvőre a szőlőskertekre és olajfa ligetekre néző újonnan felállított kerti pavilonban kerüljön sor. A vászonszerkezetet oly káprázatosan és előkelően dolgozták ki, hogy ára egy nagyobb családi házéval vetekedett. Előtte három hatalmas zászló lobogott az enyhe szélben, rajtuk a három ház, a Butler és a Harkonnen család, valamint a Xaviert örökbe fogadó Tantoroknak a jelképeivel. Az alant elterülő völgyben Zimia fehérlő épületei tündököltek a holdfényben, a kimek támadás után tizennégy hónappal teljesen újjáépített széles sugárutakkal és impozáns kormányzati épületekkel egyetemben.
A szűk körű szertartást mindvégig a komolyság jellemezte a vendégek udvarias kedélyessége és Manion Butler szakadatlan vigadozása ellenére. Az új emlékek lassan elfedik a régieket. Az alkirály sorra elbeszélgetett a vendégekkel, hat hónap után ismét mosolyogva, peckesen lépdelt a színpompás napellenzők alatt, végigkóstolta a finom borokat és sajtokat, valamint a különféle receptek alapján készült puncsokat.
A menyasszony és a vőlegény szótlanul, kéz a kézben várakozott a zsúfolt sátor előtt felállított oltár előtt. A salusai hagyományoknak megfelelően halványkék menyasszonyi ruhába öltözött Octa éterinek, csodásnak és törékenynek tűnt Xavier oldalán. Eperszőke haját elegáns gyöngyházcsatokkal tűzte fel.
Néhányan úgy vélekedtek, hogy a gyors házasságkötés Serena húgával Xavier fájdalmas gyászának volt a folyománya, de a férfi hitte, hogy tisztességgel cselekedett. Ezerszer is elismételte magában, hogy Serena egyetértett volna a döntésével. Octával együtt véget vethetnek a fájdalomnak és a szomorúságnak.
A virággal feldíszített pavilonban Livia Butler állt, kinek borostyánbarna hajában aranyszínű fürtök csillogtak. Azért érkezett ide az Önelemzés Városából, hogy levezesse a szertartást. Livia, mintha minden kétséget és szomorúságot elűzött volna a lelkéből, büszkén és magabiztosan nézte a menyaszszonyt és a vőlegényt, aztán a férjére mosolygott. Manion Butler alig fért bele vörös és aranyszínű szmokingjába. Vastag hurkák dagadtak elő a gallér és a mandzsetták mögül.
A zenészek belecsaptak a balisetek húrjai közé. Kellemes tenor hangú fiú zendített rá egy dalra. Octa mintha a saját álomvilágába merült volna el Xavier oldalán, és azt sem tudta, hogyan dolgozza fel a körülményekben beállott változást. Megszorította a férfi kezét, aki az ajkához emelte és megcsókolta a lány ujjait.
Ikertestvére, Fredo halála óta Octa lassan kifejlesztette magában azt a képességet, hogy kizárja a külvilág történéseit, nem hagyta letaglózni magát az átfogó problémáktól, és ehelyett a kisebb drámai helyzetekre összpontosított. Ez a szűk keretek közé szorított világ talán lehetőséget ad rá, hogy boldog legyen, és Xaviert is boldoggá tegye.
Butler alkirály könnyes szemmel lépett elő, hogy megszorítsa lánya és leendő veje kezét. Egy hosszú perc után ünnepélyesen feleségéhez fordult, és biccentet. Livia apátnő belefogott a szertartásba.
– Azért gyűltünk itt össze, hogy szerelmes éneket daloljunk, azt a dalt, amely a civilizáció kezdete óta összeköt nőket és férfiakat.
Octa Xavierra mosolygott, aki ismét Serenát látta meg benne, de gyorsan elhessegette magától a kínzó gondolatot. Ő és Octa másként szerették egymást. Kapcsolatuk egyre mélyült, valahányszor a karjaiban tartotta a lányt. Xaviernak mindössze el kellett fogadni a gyöngédséget, amivel Octa megajándékozta őt.
Szemben velük Livia ismételte el a szertartás szövegét, melynek gyökereit egészen az ősi pánkeresztény és buddiszlám szövegekig vissza lehetett vezetni. A dallamos mondatok csodásan csengtek, Xavier tudata pedig egyre tágult, előretekintett és visszagondolt az életére. A szavak végtelenül megnyugtatónak és biztatónak hatottak, ahogy Livia apátnő megeskette az ifjú párt.
Nemsokára minden elhangzott, aminek elhangoznia szükségeltetett. Miután elismételték a szertartásos szavakat, és gyűrűt húzott Octa ujjára, Xavier Harkonnen örök hűséget esküdött a hitvesének. Ezentúl még a gondolkodó gépek sem téphetik szét a kapcsolatukat.
- - -
A beszéd azon a feltételezésen alapul,
hogy eljuthatsz valahová, ha egymás után rakosgatod a szavakat.
IBLIS GINJO – EGY LOPOTT JEGYZETFÜZET
MARGÓJÁRA ÍRT FELJEGYZÉSEK
Ajax félelmetes járótestében lépdelt be a Fórum Közterére, és minden munkálatot szemügyre vett, hibák után kutatva. A Titán optikai érzékelőszálak tömegével pásztázta végig a rég elfeledett emberi formáját mintázó márványfényű kolosszust. Ajaxot feldühítette, hogy Iblis Ginjo oly gondosan felügyelt minden mozzanatra, hogy képtelenségnek tűnt büntetésre feljogosító tökéletlenséget találnia...
Az izgatott Iblis eközben ugyanúgy a kedvező alkalomra várt. Gondolatai folyvást az Eklo kogitátortól hallott elképesztő dolgok, elsősorban a Hrethgir Lázadások dicső bukásával kapcsolatos információk körül jártak. Ajax ezeknek a régmúlt csatáknak a kegyetlenkedéseit és kínszenvedését személyesítette meg.
Vajon a kogitátor segítséget nyújthat Iblisnek abban, hogy felszítsa a lappangó forradalom tüzét? Okulhatnának az egykori kísérletek kudarcaiból. Vajon létezett valaha is Iblishez hasonló, megbízott státusú forradalmár? És Aquim, a szubordináns miként támogathatná őt?
Hiába folytatott átgondolt vizsgálódást, és hiába volt képes úgy alakítani a beszélgetések menetét, hogy közben szinte észrevétlenül kiszedte mások titkait, Iblis nem akadt további lázadó csoportok nyomaira. Talán szétszórtan, szervezetlenül irányították a mozgalmat, vagy még nem erősödött meg kellőképp a vezetés. Vajon ki küldhette a rejtélyes üzeneteket... melyekből öt hónap leforgása alatt három is érkezett?
A bizonyosság hiánya elkeserítette Iblist, mivel most, hogy végre elhatározta magát, szerette volna minél előbb dűlőre vinni a kérdést. Másrészről viszont, ha a lázadó tűzfészkekre túl könnyen rálelni, esélyük sem lehet a szervezett gondolkodó gépek ellen.
Miután a megszokottnál is jobban megdolgoztatta a rabszolgáit, hogy idő előtt befejezhesse a rá bízott feladatot, Iblis ismételten engedélyt kért rá, hogy elzarándokolhasson Eklo kőtornyához. Kizárólag a kogitátor adhatott választ az aggasztó kérdésekre. Mikor Dantéval, az adminisztrátor kimekkel beszélt, és megmutatta neki a termelékenységét és hatékonyságát igazoló iratokat, a Titán hivatalnok hozzájárult, hogy Iblis elhagyja a város hálózatát. Azt azonban egyértelműen tudtára adta, hogy nem érti, egy közönséges munkafelügyelő miért érdeklődik ily behatóan holmi filozófiai kérdések iránt. A legtöbb megbízottat nyilvánvalóan ennél földhözragadtabb problémák izgatták.
– Nem sok hasznát látod majd az útnak.
– Kétségtelenül igazad van, Dante nagyúr... de a kedvemet lelem benne.
Iblis hajnalban kerekedett fel, és szüntelenül nógatta az orrfacsaró szagú füleslovat a köves sivatagon át, majd a kolostorhoz vezető hegyi úton. Aquim, aki megint ziláltnak és a szemutától kissé kábultnak tűnt, a meredek csigalépcső alján várta őt. Mióta először mártotta bele a kezét az elektrofolyadékba, és lépett közvetlen kapcsolatba a kogitátor elméjével, sehogy sem értette, Aquimnak miért lehet szüksége eltompítani az érzékeit. Eklo gondolatai talán oly mélynek és nyomasztónak hatottak a széles vállú szubordináns számára, hogy kénytelen volt elfojtani a felkavaró kinyilatkoztatások áradatát.
– Látom, helyteleníted a viselkedésemet – szólalt meg Aquim hunyorogva.
– Ó, dehogy – felelte Iblis. Aztán, mivel rájött, hogy nem érdemes hazugsággal próbálkoznia, hozzátette: – Csupán felfigyeltem rá, hogy mennyire élvezed a szemutamámort.
A nagydarab férfi elmosolyodott, és kissé borgőzősnek ható hangon magyarázatot adott.
– Egy kívülálló számára úgy tűnhet, hogy az érzékeimet tompítom el, de a szemuta abban segít, hogy elfeledjem pusztító múltamat, az azt megelőző időszakot, hogy egy szerencsés sugallatra Eklo kogitátor szolgálatába szegődtem. Ezen kívül lehetővé teszi azt is, hogy a valóban fontos dolgokra összpontosítsak, és ne vonják el a figyelmemet az érzéki benyomások.
– Nem tudom elképzelni rólad, hogy kárt tudnál tenni másokban.
– Pedig így van. Édesapám a rabszolgaság ellen küzdött, és életét veszítette a harcban. Ezek után igyekeztem bosszút állni a gépeken, és komoly sikereket értem el. Egy kisebb csapat élén én és az emberiem... tönkretettünk néhány robotot. Sajnos közben nem egy hozzád hasonló megbízott rabszolgát is el kellett pusztítanunk. Aztán Eklo megszervezte a menekülésemet, és segített, hogy úgymond visszatérhessek az emberek közé. Azt soha nem árulta el, miért választott ki, és hogyan intézkedett. Sok olyan dolog van, amit a kogitátor soha senkinek, még nekem sem árul el.
A szerzetes hirtelen megfordult, és tántorogva megindult felfelé a csigalépcsőn, hogy Iblist a toronyszobába vezesse, ahol a kogitátor örökös elmélkedéssel töltötte az életét. Mikor megállt a színes megfigyelő ablakokon átszűrt fényben fürdő helyiségben, Aquim így szólt Iblishez:
– Eklo hosszasan elmélkedett a helyzeteden. Egykor tétlenül nézte az egész emberiséget érintő változásokat, miután a Titánok megdöntötték az óbirodalmat. Eklo úgy vélte, a kihívás és a küzdelem jobbítóan hat majd az emberi fajra, megerősíti és felrázza őket alvajáró állapotukból.
A szerzetes letörölt egy foltot a szája sarkából.
– Azzal, hogy elválasztják elméjüket a testüktől, a kimek Titánok Eklóhoz hasonlóan megvilágosodnak. Eklo ebben a reményben segédkezett Júnónak. De a Titánok sohasem szabadultak meg állati gyarlóságuktól. Ez tette lehetővé aztán, hogy Omnius legyőzze őket, és az egész emberiséget. – Aquim az ablakpárkányon nyugvó agytároló edényhez lépett. – Eklo úgy hiszi, neked sikerülhet változást előidézned.
Iblis szíve nagyot dobbant.
– Semmi nem lehetetlen. – Ám tudta, hogy egyedül nem küzdhet meg a gépekkel, hogy másokat is kell találnia, akik segítenek neki. Tömegeket.
Az átlátszó ablak előtt Eklo agytartálya aranyló napsugarakban fürdött. A messzeségben Iblis kivette a végtelen horizontból kiemelkedő köveket és emlékműveket, amiket a kimekek terveztek, és az emberi rabszolgák alkottak meg vérrel és verejtékkel. Valóban azt szeretném, ha mindezt porrá zúznánk?
A brigádvezető tétovázott, ahogy végiggondolta a következményeket, és eszébe jutottak a Walgison és más bolygókon lezajlott Hrethgir Lázadások számolatlan áldozatai. Ekkor úgy érezte, hogy valaki belehatol az elméjébe, és mintha kopogtatna benne.
Aquim leemelte a kogitátor agytartályának fedelét, és felfedte az ősi elmét körülvevő, tápláló folyadékot.
– Gyere! Eklo közvetlen kapcsolatba óhajt lépni veled.
A tartályt kitöltő oldat magzatvízre emlékeztetett, mely bizsergett a mérhetetlen szellemi energiától. Iblis minél többet szeretett volna tudni és megtanulni, mégis óvatosan mártotta bele az ujjait az elktrofolyadékba, és érintette meg Eklo agyának síkos felszínét, hogy beléáramolhassanak a gondolatok, melyeket a kogitátor megosztani szándékozott vele.
Aquim félreállt, tekintetében pedig egyszerre üdvözült elégedettség és irigység tükröződött.
– A semlegesség érzékeny egyensúlyt jelent – közölte Eklo a szerves áramkör közvetítette neuroelektromos impulzusok révén egyenesen Iblis elméjébe juttatva a gondolatokat. – Egykor Júnó számos kérdését megválaszoltam azzal kapcsolatban, hogyan lehet megdönteni az óbirodalmat. Elfogulatlan válaszaim lehetővé tették a Titánok számára, hogy sikeres tervet dolgozzanak ki, és örökre megváltoztassák az emberi faj fejlődési irányát. Évszázadokon át tűnődtem azon, vajon helyesen cselekedtem-e.
Az agy mintha rátapadt volna Iblis ujjbegyeire.
– Életbevágó, hogy minden kogitátor a teljes semlegességre törekedjen. Tárgyilagosnak kell lennünk.
Iblis zavartan visszakérdezett.
– Akkor most miért beszélgetsz velem? Miért említetted meg a gépuralom megszüntetésének lehetőségét?
– Azért, hogy visszaállítsam a semlegességemet – felelte Eklo. – Egyszer már akaratlanul segédkeztem a Titánoknak, épp ezért most ugyanilyen tárgyilagossággal kell megválaszolnom a te kérdéseidet is. Összességében így egyensúlyi helyzetet teremthetek.
Iblis nagyot nyelt.
– Akkor előre látod, hogyan végződhet a próbálkozás?
– Köröttünk mindenütt befejezéseket és kezdeteket látni. Kizárólag te magad döntheted el, hová helyezkedsz az úton.
Iblis elméje kavargott, hasznos kérdéseket próbált megfogalmazni a gépek gyengeségei és sebezhetősége kapcsán, de Eklo közbevágott.
– Nem szolgálhatok konkrét katonai vagy politikai információkkal, de ha eléggé ügyesen fogalmazod meg a kérdéseidet, ahogy Júnó is tette, akkor megkapod, amire szükséged van. A leleményesség az egyik legfontosabb dolog, amit az életben el kell sajátítanod. Túl kell járnod a gépek eszén, Iblis Ginjo.
Eklo több mint egy órán át látta el tanácsokkal Iblist.
– Évszázadokon át merengtem ezen a problémán, még mielőtt te felkerestél engem. Ha mégis kudarcot vallanál, tovább gondolkodom.
– De nem vallhatok kudarcot. Sikerülnie kell.
– Nem lesz elég, ha csak vágysz a sikerre. A tömegek legmélyebben szunnyadó érzelmeit kell felébresztened. – Eklo ezután hosszas hallgatásba merült.
Iblis próbálta megérteni a hallottakat, igyekezett kiterjeszteni a gondolatait. – A szerelmet, a gyűlöletet, a félelmet? Ilyesmire gondolsz?
– Ezek is alkotóelemek, igen.
– Alkotóelemek?
– A valláséi. A gépek rettentően erősek, és többre van szükség puszta politikai vagy társadalmi elégedetlenségnél ahhoz, hogy legyőzzétek őket. Az embereknek valamely meghatározó eszme körül kell szövetkezniük, mely a létük lényegét érinti, azt, hogy mit jelent embernek lenni. Nem elég megbízottnak lenned, látnokká kell válnod. A rabszolgáknak egy átfogó, szent háborúban kell felkelniük a gépek ellen, egy megállíthatatlan dzsihadnak kell megdöntenie a mechanokráciát.
– Szent háború? Dzsihad? De hogyan indíthatnék el ilyesmit?
– Csupán azt mondhatom neked, amit érzékelek, Iblis Ginjo, amit elgondoltam és elképzeltem. A többit magadnak kell felfedezned, és magadnak kell megkeresni a válaszokat. Egyet azonban bizonyosan tudok: Az emberiség történelmében a dzsihad a legszenvedélyesebb, mindent elsöprő erő, mely világokat és kultúrákat igáz le.
– És azok az emberek, akiktől az üzeneteket kapom... ők hogyan illenek bele a képbe?
– Róluk semmit nem tudok – felelte Eklo –, és egyetlen látomásomban sem jelentek meg. Lehet, hogy kiválasztott vagy, de az is elképzelhető, hogy egyszerű csel, csapda, amit a gépek állítottak fel, hogy belesétálj.
A kogitátor elhallgatott, aztán így szólt Iblishez:
– Most megkérlek, hogy hagyj magamra, mivel elfáradtam, és pihenésre van szükségem.
Mikor Iblis távozott a tiszteletet parancsoló kőtoronyból, vidámnak ugyanakkor zavarodottnak érezte magát. Átfogó tervvé kellett összerendeznie a kapott információt. Jóllehet nem volt szentéletű ember, vagy hadvezér, ahhoz mégis értett, miként kell befolyásolni embercsoportokat, hogyan terelje őket a neki kívánt irányba, hogy megvalósíttathassa velük a terveit. A munkásbrigádjai már most is bármit megtennének érte. Vezetői képességeit fogja kamatoztatni, fegyverként használni. De nagyobb méretekben kell gondolkodnia. Sokkal többre lesz szüksége néhány száz embernél ahhoz, hogy sikert érjen el.
És óvatosan kellett eljárnia, hátha a gondolkodó gépek tőrbe akarják csalni.
Mivel rendelkezésére álltak Omnius figyelőkutaszai és a felszínen elszórt kémeszközei, Erasmus folyamatosan figyelhette kísérleti alanyai tevékenységét. Több hűséges megbízott figyelmen kívül hagyta az üzeneteket; túlságosan féltek ahhoz, hogy bármit is tegyenek. Néhányan azonban meglepő kezdeményező erőről tettek tanúbizonyságot.
Erasmus mégis úgy érezte, Iblis Ginjóban találta meg a tökéletes bizonyítékot ahhoz, hogy igazolja az elméletét, és megnyerje az Omniusszal kötött fogadást.
- - -
A „rendszerszerű” veszélyes szó, és veszélyes koncepció.
A rendszerek az embertől erednek.
Aztán a rendszerek átveszik az irányítást.
TIO HOLTZMAN – A PORITRINI
BABÉRKOSZORÚ ÉRDEMREND
ÁTADÁSAKOR ELMONDOTT KÖSZÖNŐ BESZÉD
Ishmael az egyenletmegoldók zsúfolt helyiségében ülve alaposan megnézte magának Holtzman professzor berendezéseit, magába szívta a bútorolajok, a virágcsokrok és a balzsamos gyertyák illatát. A hely tiszta, kényelmes és meleg volt... sokkalta kellemesebb, mint az iszapos folyótorkolat menti rabszolgakaszárnyák.
A fiúnak áldania kellett volna a sorsot, hogy ide került.
A gyűlölt helyet azonban mégsem lehetett összevetni a Harmontheppel. Ishmaelnek hiányzott a kis csónak, amivel a patakokban úsztatott a magas nádban. Különösen az esték hiányoztak, mikor a Zenszunik összegyűltek a legmagasabb póznákkal alátámasztott, központi kunyhóban, és tűzkölteményeket szavaltak, vagy egyszerűen a fiú nagyapját hallgatták, amint vigasztaló szútrákat olvas fel nekik.
– Gyűlölöm ezt a helyet – szólalt meg mellette Aliid, ráadásul eléggé hangosan ahhoz, hogy Tio Holtzman feddőn ráemelje a tekintetét.
– Talán szívesebben visszamennél a mocsármezőkre, vagy a termőföldekre?
Aliid haragudott magára, amiért így kitört, de nem kapta el a tekintetét.
– Azokat a helyeket is gyűlölöm – motyogta, de nem bocsánatkérésképp.
A munka megszakadt. Minden tekintet a fiúra szegeződött.
Holtzman hitetlenkedve rázta a fejét.
– Egyszerűen nem értem, miért kell folyton panaszkodnotok. Etetlek és ruházlak benneteket, könnyű feladatokkal látlak el titeket, amivel az egész emberiség javát szolgáljátok... mégis arra vágytok, hogy visszatérhessetek a hitvány falvaitokba, hogy ott mocsokban és nyomorban élhessetek. – A feltalálót láthatóan felháborította a rabszolgák hozzáállása. – Hát nem értitek, hogy a gondolkodó gépek arra készülnek, hogy minden élőlényt elpusztítsanak? Gondoljatok bele, hány embert gyilkoltak le a Giedi Prime-on, és senki nem volt képes megállítani őket! Omniust nem érdekli a hitetek, vagy a kulturáltság elleni ostoba ellenszenvetek. Ha rátalálnak a nyomortanyáitokra, egyszerűen porig égetik, letarolják majd az egészet!
Épp ugyanúgy, ahogy a tlulaxi rabszolgafelhajtók letarolták a falumat – gondolta magában Ishmael. Látta megvillanni Aliid sötét szemét, és tudta, hogy barátjának is ugyanilyen gondolatok járnak az eszében.
Holtzman ismét a fejét rázta.
– Bennetek, fanatikusokban nincs semmi felelősségérzet. Szerencsére az én feladatom, hogy ezt belétek oltsam. – Visszafordult az írótáblájához, és mérgesen ütögette ujjaival a matematikai szimbólumokat. – Itt van néhány egyenletrész. Szeretném, ha megoldanátok. Elemi matematika. Próbáljatok úgy végigmenni minden lépésen, ahogy mutattam.
Összeszűkítette a szemét.
– Minden helyes megoldásért egy napi adaggal jutalmazlak titeket. Ha hibáztok, éhesek maradtok.
Ishmael nehéz szívvel fordult az előtte heverő papírok és számító szerkezetek felé, és mindent megtett, hogy helyesen végezze az állítólagosan egyszerű számításokat.
A Harmonthepen minden gyereket megtanítottak a matematika, a természettudomány és a gépészet alapjaira. A vének úgy gondolták, az efféle tudásnak később hasznát vehetik, mikor újjáéled a civilizáció, és az igazhívők ismét óriási városokat emelnek, mint amilyenekről a Zenszuni legendákban hallani. Ishmael nagyapja a többi falusi vénhez hasonlóan szútrákkal, logikai és kizárólag a buddiszlám alapelveinek ismeretében megoldható filozófiai talányokkal ismertette meg az ifjakat.
Aliid szülőbolygóján, az Anbus IV-en a közeli pályán keringő holdak radikálisan megváltoztatták az évszakok menetét, amitől erősen ingadozott a klíma. Épp ezért neki a matematika egy egészen eltérő ágát és a csillagászat alapjait tanították meg, hiszen az állandóan változó naptár befolyással volt az áradásokra, melyek végigszáguldottak a vöröslő hegyek közötti szurdokokon, ahová a Zensíita városokat építették. A gátépítő munkásoknak bonyolult számításokat kellett végezniük ahhoz, hogy követhessék a változásokat. Aliid is elsajátította már a technikákat, hogy segíthessen a népének. Itt ellenben arra kényszerítették, hogy azokat a hűbérurakat szolgálja, akik rabszolgává tették őt, és ezt nem bocsátotta meg nekik.
Aliidet először nádvágásra osztották be a Poritrinen. Heteken át takarította be a magas nádszálakat, melynek édes nedveiből cukrot vagy poritrini rumot készítettek. A visszamaradt nádrostokból állították elő a poritrini vásznat. Aliidnek éles sarlóval kellett lenyesnie a fás szárakat, melyek ragadós lével fröcskölték tele. A nádat mindig kiadós esők után aratták le, mikor leginkább telítve voltak nedvekkel, és a legnehezebben lehetett cipelni a csomóba kötött szárakat.
A betakarítás végeztével gazdájuk visszavitte őket a stardai rabszolgapiacra azzal a váddal, hogy ők okozták a gyanús tüzet a nádsilókban, mely elpusztította a fél termést. Aliid ravaszkás mosollyal mesélt Ishmaelnek a történtekről, azt azonban sohasem ismerte el, hogy tevékenyen részt vett volna a szabotázsakcióban.
Ishmael tehát nekiveselkedett a számításoknak, átszámolt, ellenőrzött minden lépést a számító szerkezet csúszó rúdjai és számlálói segítségével. Gyomra már most is korgott, mivel Holtzman – az előző nap elkövetett rengeteg hibán feldühödve – megfogadta, hogy addig nem ad enni a megoldóknak, amíg be nem bizonyítják, hogy képesek rendesen dolgozni. A legtöbb rabszolga most már épp ezért kelletlenül, de pontosan végezte a feladatát.
Napokkal később, miután a megoldók kielégítően kezdtek teljesíteni, Holtzman valódi feladatot bízott rájuk. A feltaláló először azt hitette el velük, hogy újabb próbatétel elé állítja őket. Ishmael azonban azonnal rájött a tudós tekintetéből és zaklatottságából, hogy nem egyszerűen a lépéseket mutatta be a csapatnak, hanem ténylegesen számított az eredmény.
Aliid szorgalmasan dolgozott, de Ishmael észrevette rajta, hogy mesterkedik valamiben. Egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy érdemes megtudnia, mire készül a barátja.
Miután még napokig dolgoztak a matematikai szimulációkon, Aliid végül Ishmaelhez hajolt.
– Most már itt az ideje, hogy néhány apróbb változtatást hajtsunk végre – jelentette ki vigyorogva. – Épp akkorákat, hogy senki ne vehesse észre.
– Ezt nem tehetjük meg – ellenkezett Ishmael. – Rájönnek, hogy mi tettük.
A sötéthajú fiú idegesen összevonta a szemöldökét.
– Holtzman már levizsgáztatott minket, a számításokon pedig nem fogja még egyszer átrágni magát. Most, hogy úgy érzi, megbízhat bennünk, más feladatokra fog összpontosítani. Ez az egyedüli esélyünk, hogy visszavágjunk neki. Gondold csak meg, mennyit kellett szenvednünk.
Ishmael kénytelen volt igazat adni neki, és azok után, hogy hallotta Bel Moulay felhívását a véres felkelésre, ez a módszer sokkal szerencsésebbnek tűnt, hogy kifejezzék a nemtetszésüket.
– Nézd csak! – Aliid egy egyenletsorra mutatott, aztán mágnestollával az egyik mínuszjelet pluszjellé változtatta, egy tizedesvesszőt pedig az egyenlet egy másik pontjára helyezett át. – Egészen egyszerű hibák, amilyeneket nem nehéz véteni, mégis alapvetően eltérő eredményt adnak.
Ishmaelt nyugtalanította a csíny.
– Azt értem, hogyan tehetünk kárt ezzel Holtzman találmányában, azt viszont nem értem mi mit nyerünk vele. Engem sokkal jobban érdekel, hogy valahogy hazajussunk.
Aliid végigmérte őt.
– Éppolyan jól, vagy talán még jobban ismered a szútrákat, Ishmael, mint én. Tán elfeledted azt, amelyikben ez áll: „Ha az ellenségnek segítesz, az igazhitűeknek ártasz vele”?
Ishmael korábban hallotta már nagyapjától a mondást, de ezelőtt sohasem telítődött meg ennyi értelemmel.
– Rendben van. De semmi olyasmire nem vagyok hajlandó, amiről látszik, hogy szándékos hiba.
– Ha jól értem a munkánk lényegét – mondta Aliid –, akkor a legkisebb hiba is hatalmas károkat okozhat.
- - -
PSZICHOLÓGIA: Az a tudomány,
amely nem létező dolgokra talál ki szavakat.
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN
A robot impozáns villájának napsütötte botanikus kertjében Serena Butler elhalt leveleket és virágokat metszett le az ágyásokban és kaspókban viruló növényekről. Serena csendes ellenállásba vonulva kivárt, a többi rabszolgához hasonlóan elvégezte napi teendőit, de Erasmus folyton rajta tartotta a szemét, akár egy dédelgetett háziállaton. Fogva tartója és börtönőre volt.
A lány fekete munkásruhát viselt, borostyánbarna haját pedig hátul lófarokba fogta össze. Munka közben nyugodtan elmélkedhetett Xavier és az egymásnak tett ígéretek felett, felidézhette a sörtéshátú leterítése után szerelmeskedéssel töltött órákat a mezőn, majd a puha ágyban, mielőtt elszökött a Giedi Prime-ra.
Minden reggel kiment a robot virágágyásaiba, s örült, hogy háborítatlanul tervezgetheti, miként fog elszökni a Földről. Nap mint nap azt figyelte, milyen lehetőség adódik a menekülésre – az akadályok mind leküzdhetetlennek tűntek –, vagy miként tehetne komolyabb kárt tenni a gondolkodó gépekben, holott jól tudta, hogy a szabotázs kétségkívül a saját és megszületetlen gyermeke életébe kerülne. Megteheti ezt Xavierral?
Elképzelni sem tudta, mennyire szenvedhet miatta a szerelme. Valahogy vissza kell jutnia hozzá. Ennyivel tartozott neki és a gyermeküknek. Korábban azt remélte, Xavier majd fogja a kezét, mikor ő megszüli a kisbabát. Mostanra bizonyosan egybekeltek volna, életük végleg összefonódott volna egy olyan kötelékben, mely erősebb a két egyén erejének puszta összevonásánál, és aminek révén bástyaként védelmezhették volna az emberiséget a gondolkodó gépek ellen.
Xavier azt sem tudta, vajon Serena életben van-e még.
Serena megsimogatta gömbölyű pocakját. Érezte, ahogy a magzat növekedik benne, és rossz előérzete támadt. Két hónap múlva volt esedékes a szülés – vajon Erasmus mit tervez, ha világra jön a kisbaba? Már látta a baljóslatú laboratóriumok lezárt ajtait, undorodva és szörnyülködve figyelte a mocskos rabszolgatelepeket.
A robot mégis kertészkedéssel kötötte le a lány idejét.
Erasmus gyakran állt mellette mozdulatlanul, ahogy Serena dolgozott, ovális arcán pedig semmiféle érzelem nem tükröződött, mikor vitára hívta őt.
– A megértés a kezdetektől indul – magyarázta a robot. – Előbb az alapokat kell leraknom, és csupán ez után törekedhetek az átfogó tudásra.
– De mire akarod használni ezt a tudást? – A lány kitépett egy gyomot. – A kínzás és nyomorgatás az eddiginél is hatékonyabb módszereit fogod kidolgozni?
A robot szünetet tartott, az arca helyén csillogó, fényesre csiszolt tükörben Serena a saját arcának eltorzult mását látta.
– Nem ez... a célom.
– Akkor miért tartasz annyi rabszolgát ilyen elviselhetetlen körülmények között? Ha nem az a célod, hogy szenvedést okozz, miért nem biztosítasz nekik tiszta lakásokat? Miért nem adsz nekik jobb élelmet, miért nem oktatod és gondozod őket?
– Mert szükségtelen.
– Neked talán igen – vágott vissza a lány, aki maga is meglepődött a vakmerőségén. – Ők azonban boldogabban élhetnének, és jobban dolgoznának.
Serena felfigyelt rá, hogy Erasmus fényűző módon élt – ami egyértelműen alakoskodás, hiszen egyetlen robot sem igényel ehhez hasonló luxuskörülményeket –, míg a házi rabszolgákat, különösen a rettenetes telepeken élőket, hagyta piszokban és rettegésben élni. Függetlenül attól, hogy megszökik, vagy fogoly marad, mindenképp javítani fog a helyzetükön. Ha másban nem, legalább ebben diadalmaskodik a gépek felett.
– Kizárólag egy kifejezetten... kifinomult gondolkodó gép értheti meg – folytatta Serena –, hogy a rabszolgák életkörülményeinek javítása magasabb termelékenységet eredményezne, és így a gazdájuk is jobban járna. A rabszolgák maguk is tisztán és rendben tarthatnák a hajlékaikat, ha a legalapvetőbb ellátásban részesülnének.
– Majd átgondolom. Részletes listát kérek az igényekről.
Aztán, miután átadta a javaslatait tartalmazó feljegyzést, Serena két napig nem látta a robotot. Gépi őrszemek felügyeltek a villában dolgozókra, miközben Erasmus a laboratóriumokba vetette magát.
A hangszigetelt falakon egyetlen hang sem szűrődhetett át, az orrfacsaró bűz és a sorra eltűnő emberek azonban gyanút ébresztettek Serenában. Végül az egyik rabszolga közölte vele:
– Jobb, ha nem tudod, mi folyik odabenn. Örülj neki, hogy nem neked kell feltakarítanod a kísérletek után!
Serena épp az agyagos földet egyengette a kezével, és közben a nyugtató klasszikus zenére figyelt, ami megállás nélkül szólt a kertben. A háta fájt, izületei feldagadtak a terhesség előrehaladtával, de egy pillanatra sem lazított.
Erasmus oly halkan közelítette meg, hogy Serena észre sem vette a jövetelét, míg az ágyásokból felnézve meg nem pillantotta az antik fodros gallér felett nyugvó tükörarcot. A lány gyorsan felállt, hogy elleplezze a riadalmát, kezét pedig megtörölte a munkásruhában.
– Többet tudhatsz meg, ha kémkedsz utánam?
– Bármikor kémkedhetnék utánad. Abból sokkal többet tanulok, ha kérdéseket teszek fel neked. – Az alakítható fém-polimer réteg fagyosan jókedvű kifejezést öltött magára. – Arra szeretnélek megkérni, hogy válaszd ki a számodra leginkább tetsző virágot. A válaszodra lennék kíváncsi.
Erasmus már sokszor játszott vele ilyesmit. Úgy tűnt, képtelen felfogni a szubjektív döntéseket, és az ízlésben és az egyéni megítélésben is rendszert keresett.
– Minden virág szép a maga módján – felelte Serena.
– Mégis, válassz ki egyet! Azután magyarázd el nekem a választásodat!
Serena végigsétált a keskeny kerti ösvényeken, és közben jobbra-balra tekintgetett. Erasmus a nyomában haladt, és feljegyezte magának, valahányszor a lány megállt egy virág előtt.
– Vannak szemmel látható jellegzetességek, mint például a szín, az alak és a bársonyosság – szólalt meg a robot –, és vannak kevésbé megfogható változók, mint például az illat minősége.
– Ne feledkezz meg az érzelmi összetevőről sem! – Serena hangjából sóvárgás érződött ki. – Némelyik növény az otthonomra emlékeztet a Salusa Secunduson. Bizonyos virágok erős érzéseket keltenek bennem, másokra azonban nem hatnak így. Lehet, hogy azt juttatják eszembe, mikor a szerelmem egy csokorral lepett meg. Az ilyen képzettársításokat viszont te nem értheted meg.
– Csak az időt húzod. Válassz!
Serena egy óriási elefántvirágra mutatott, melynek ragyogó narancssárga és vörös szirmait középen kürt alakú bibeszár emelte ki.
– Pillanatnyilag ezt tartom a legszebbnek.
– Miért?
– Az édesanyám termesztett ilyeneket otthon. Gyermekkoromban nem találtam különösebben megkapónak, most azonban a régi szép napokat idézi fel bennem... azokat az időket mikor még nem ismertelek téged. – Rögtön meg is bánta, hogy ennyire őszintén beszélt, mivel túl sokat elárult önmagáról.
– Nagyszerű, nagyszerű. – Az értelmes gép eleresztette a füle mellett a sértést, és az elefántvirágra meredt, mintha teljes érzékelő kapacitását annak tanulmányozására fordította volna. Akár egy borszakértő, megpróbálta leírni illatának összetevőit, Serena számára azonban mindez sterilnek tűnt, és hiányzott belőle az az árnyaltság és érzelmi réteg, ami a virág kiválasztására késztette őt.
És ami a legjobban meglepte, Erasmus mintha tisztában lett volna a saját hiányosságával.
– Tudom, hogy az emberek érzékenyebbek, mint a gépek... egyelőre. A gépek előtt viszont adott annak lehetősége, hogy minden területen felülmúlják alkotóikat. Épp ezért szeretném minden szempontból megismerni az intelligens biolényeket.
Serena önkéntelenül megborzongott, mikor eszébe jutottak a lezárt laboratóriumok, és a jelekből egyértelműnek tűnt számára, hogy a robot nem áll meg a szép virágok tanulmányozásánál.
Erasmus félreértette a lány hallgatását, és úgy vélte, érdekli őt az eszmefuttatása.
– Megfelelő fejlesztésnek köszönhetően, egy gondolkodó gép értelmi, teremtő és lelki viszonylatban is tökéletesebbé válhat, mint egy ember valaha is lehet, s mindehhez felülmúlhatatlan szellemi és hatásköri szabadság járul. Azok a csodák lelkesítenek, amik megvalósítására képesek lehetnénk, ha Omnius nem ragaszkodna mindenáron ahhoz, hogy a saját egyéniségét erőltesse rá a többi gépre is.
Serena figyelmesen hallgatott, és azt remélte, a robot további értékes megjegyzéseket ejt el. Lehetséges, hogy viszály érlelődik Erasmus és a számítógépes örökelme között?
– Az információtároló képesség a kulcs – folytatta a robot. – A gépek nem csupán több nyers adatot, hanem több érzést is képesek feldolgozni, amint megértjük azok lényegét. Mikor ez megtörténik, sokkal hevesebben tudunk majd szeretni és gyűlölni, mint az emberek. Zenénk kiválóbb, festményeink pompásabbak lesznek. Amint elérjük a teljes öntudatosság állapotát, a gondolkodó gépek nevéhez fűződik majd a történelem legfényesebb aranykora.
Serena a homlokát ráncolta a megállapítások hallatán.
– Állandóan fejleszthetitek magatokat, Erasmus, de mi emberek csupán az agykapacitásunk töredékét használjuk ki. Rendkívüli adottságokkal rendelkezünk új képességek kialakítására. Ti semmivel sem tudtok többet tanulni nálunk.
A robot megdermedt, mintha valami megijesztette volna.
– Igazad van. Hogyan hagyhattam figyelmen kívül egy ilyen fontos részletet? – Arca megremegett, előbb mintha tétlenül elmélkedett volna, aztán széles mosolyra húzódott. – Hosszú még az út a tökéletességig. Ez további kutatást igényel.
Hirtelen témát váltott, mintegy hangsúlyozandó a lány sérülékenységét.
– Hogy van a magzat? Meséld el nekem, mit érzel az apja iránt, aztán írd le légy szíves a közösülés menetét!
Serena megpróbált gátat állítani a rátörő fájdalmas emlékek elé, és egy szót se szólt. Erasmus lenyűgözőnek találta az ódzkodását.
– Na és Vorian Atreides iránt érzel testi vonzalmat? Alaposan kielemeztem a jóképű fiatalembert... és elsőrangú tenyészpartner. Ha véget ér a terhességed, lenne kedved párosodni vele?
Serenát láthatóan felkavarta a kérdés, és igyekezett Xavierra terelni a gondolatait.
– Párosodni? Mindegy, mennyi ideig tanulmányozol bennünket, vannak dolgok, amiket a gépagyaddal sohasem leszel képes felfogni!
– Majd meglátjuk – felelte nyugodtan a robot.
- - -
A tudatosság és a logika nem megbízható mércék.
A KOGITÁTOROK: ELSŐDLEGES POSZTULÁTUM
Robot laborancsok kötelékben mozgó raja rohanta meg az Álomutazó törzsét, amint a hajó beállt az űrkikötő egy mesterséges kráterét kitöltő szárazdokkba. Apró gépek másztak be a hajtómű tölcsérekbe, kitisztították a reaktorkamrákat, s a karbantartó egységek összehangoltan működő serege kijavította a Szövetségi Armada által okozott károkat.
Vor és Seurat egy dobogóról figyelték a laborancsokat, és egy pillanatig sem kételkedtek benne, hogy a javítási munkálatokat az előre beprogramozott feltételek szerint végzik el.
– Hamarosan ismét útnak indulhatunk – szólalt meg a robot kapitány. – Biztosan alig várod már, hogy ismét kikaphass tőlem a hadi játékokban.
– Te pedig kétségkívül minél előbb minél több faviccel szeretnél elszórakoztatni engem – vágott vissza Vor.
Tulajdonképp valóban alig várta már, hogy ismét az Álomutazó fedélzetére költözhessen, de valami más miatt is türelmetlenkedett, gyötrő fájdalom mardosta a lelkét, mely egyre jobban sajgott, valahányszor Erasmus szépséges házi rabszolgájára gondolt. Annak ellenére, hogy Serena Butler lényegében szóba se állt vele, Vor képtelen volt kiverni a fejéből a lányt.
És ami még ennél is rosszabb volt: nem tudta, hogy miért. Apja pozíciójának köszönhetően Vor Atreides számos kéjrabszolga szolgáltatásait élvezhette már, némelyikük pedig legalább olyan szépnek tűnt, mint Serena. Egész életükben az örömszerzésre készítették, tanították őket, és a gondolkodó gépek között éltek fogolyként. Erasmus házi rabszolganője azonban hiába az akarata ellenére került a robot villájába, lerítt róla, hogy nem törődött bele a sorsába.
Vor maga előtt látta a lány arcát, telt ajkait, levendulakék szemeit, és átható tekintetét, ahogy neheztelőn nézett vissza rá. Jóllehet nem tudta elleplezni terhességét, a férfi mégis vonzódott hozzá, és parázsló féltékenység töltötte el. Vajon hol lehet most a lány szeretője? És ki lehet ő?
Mikor Vor másodszor is ellátogat Erasmus villájába, Serena kétségkívül ismét mellőzni és sértegetni fogja őt. Mégis, alig várta, hogy újra láthassa a lányt, mielőtt Seurattal ismét elindul a hosszan tartó frissítő körútra. Ezerszer átgondolta, mit fog majd mondani neki, de az eszes lány még a képzeletében is a bolondját járatta Vorral.
Vor felmászott a szárazdokk állványzatának egyik hágcsóján, és bemászott egy szűk belső falüregbe, ahol a központi navigációs konzol új folyékony áramkörhálózatát telepítő laborancsot figyelte. A skarlátvörös laborancs hatékonyan dolgozott beépített szerszámaival. Vor beljebb kúszott a szűk térben, és a felnyitott burkolat alatt észrevette a színes alkatrészek szédítő forgatagát.
– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy hibát fedezhetsz fel a munkájában – szólalt meg Seurat a háta mögött. – Vagy megint valami szabotázs akcióra készülsz?
– Koszos hrethgir vagyok. Sohasem tudhatod, hogy mire készülök, vén Vasagyú.
– Az a tény, hogy nem nevetsz a vicceimen, arra utal, hogy intelligenciád nem eléggé fejlett ahhoz, hogy egy efféle cselfogásra képes legyél, Vorian Atreides.
– Arra nem gondoltál még, hogy nem vagy vicces?
Sajnos a szópárbaj és a javítási munkák sem tudták elterelni Vor gondolatait Serenáról. Úgy érezte magát, akár egy szédült kölyök, aki örömmámorban úszik, miközben teljesen megzavarodott. Valakivel meg kellett osztania az érzéseit, de semmiképp sem a robot barátjával, aki még Vornál is kevésbé értett a nőkhöz.
Leginkább Serenával vágyott beszélgetni. Lehetséges, hogy elég értelmes és előrelátó volt ahhoz, hogy belelásson a férfiba, és nem tetszett neki a látvány. „Rabszolgának” nevezte őt, „aki észre sem veszi, hogy láncra verték”. Zavarba ejtő sértés, ha figyelembe vesszük a kiváltságokat, amiket Vor élvezett. A férfinak fogalma sem volt, mit érthetett Serena ez alatt.
A javító laborancs befejezte az egyik elektronikus modul szupravezető sávjának kijelölését, aztán szerszámot váltott, hogy beállítsa az adat-gyűjtő portot. A gép karcsú, teleszkópos karja tovább nyúlt, hogy rácsatlakozhasson a konzol belsejében található szabályzó blokkra.
Az Álomutazó pilótafülkéjében Seurat bekapcsolta a hajó elsődleges irányítóegységeit, és a beépített diagnosztizálóval ellenőrizte a navigációs rendszerek beállításait.
– Érdekes útrövidítésre leltem a frissítőút második állomása felé. Sajnos azzal jár, hogy keresztül kell repülni egy kék óriás csillagon.
– Ebben az esetben egy másik útvonalat javaslok – felelte Vor.
– Egyetértek, noha nem szeretem az időpocsékolást.
Vor azon tűnődött, vajon mi történik majd Serenával, ha megszületik a kisbabája. Erasmus esetleg a rabszolgatelepre száműzi, nehogy meggátolja Serenát a kötelességei teljesítésében? Vor életében először azon kapta magát, hogy együtt érez egy fogva tartott emberrel.
Megbecsült megbízottként világ életében az Összehangolt Világok részének tekintette magát, és alig várta már, hogy egy napon neo-kimekké válhasson. Hitt benne, hogy Omnius az emberek javát szolgálva kormányzott; máskülönben a galaxison eluralkodna az irányíthatatlan zűrzavar.
Hozzászokott az olyan helyzetekhez, ahol az egyik fél uralkodó, a másik ugyanakkor alárendelt szerepet játszott. Életében először eltűnődött azon, létezhetnek-e más jellegű, egyenrangú feleket feltételező, együttműködésen alapuló kapcsolatok. Az Álomutazó robot kapitánya egyértelműen Vor felettese volt, mégis eredményes partneri viszony alakult ki köztük.
Vor eltöprengett azon, vajon Serenával továbbléphetnének-e, hogy teljesen egyenrangú társként kezeljék egymást. Radikális elképzelésnek tűnt, ami alapjaiban sértette az érzékenységét. Mégis úgy vélte, ennél alább nem adná a lány.
A választófal és a navigációs konzol közé beékelődött karbantartó laborancs furcsa hangokat adott ki, érthetetlen, zúgó jelzéseket küldött saját magának, hogy újra meg újra átvizsgálja a kapcsolatokat.
– Add csak ide azt a szerszámot, hadd próbáljam meg én! – szólt oda türelmetlen sóhajtás kíséretében Vor a laborancsnak.
A laborancs megperdült tengelye körül, és átadta az ellenőrző szondát, de a testét borító fémréteg véletlenül hozzáért a felnyitott áramkörhöz, és az ívkisülés úgy csapott le rá, akár egy pöröly. A laborancs felvisított. A szétolvadt áramkör és az összeégett hidraulika kigörbült az immár használhatatlan rendszertáblából.
Vorian kihátrált a szűk nyílásból, és megtörölte a homlokát. Seurat megvizsgálta a sérült laborancsot és a hajó navigációs rendszerének elfeketedett darabjait.
– Szakértőként úgy értékelem a helyzetet, hogy további karbantartásra lesz szükség az adott egységben.
Vor felnevetett a megállapítás hallatán, amit Seurat értetlenül fogadott.
– Ebben mi humorosat találsz?
– Soha ne akard elmagyaráztatni a humort, Seurat! Egyszerűen fogadd el, hogy nevetnek valamin.
Miután lekapcsolta a tápegységet, Vor eltávolította, és a fedélzet padlójára hajította a felhólyagzott burkolatú, meghibásodott laborancsot. Az egység fogyóeszköznek számított. Seurat továbbította a kérést, hogy biztosítsanak számukra új laborancsot.
Amíg a munkálatok folytatására vártak, Vor összeszedte a bátorságát. Előbb átgondolta a kérdéseket, aztán előhozakodott a gyötrő dilemmával. A robot talán talál használható információt az adattárában.
A sima arcba ágyazott optikai érzékelőszálak apró napokként ragyogtak.
– Nem értem a problémádat – felelte Seurat, miközben feltöltött egy öszszegző kiértékelést a hajó adatbankjából. – Kellően magas pozíciót töltesz be a gondolkodó gépek hierarchiájában. Adj be egy kérelmet Omniusnak.
Vort elkeserítette a válasz.
– Ez nem így megy Seurat. Még ha Erasmus át is engedné nekem Serenát... mi van, ha visszautasít?
– Akkor nagyobb körben keresgélj! Túlbonyolítod a dolgot. A választható földi emberek között biztosan találsz egy neked megfelelő női egyedet, akár még olyant is, akinek a vonásai emlékeztetnek erre a bizonyos rabszolgára, ha ennyire fontosnak tartod a külsejét.
Vor most már bánta, hogy egyáltalán megemlítette a témát.
– A gondolkodó gépek néha végtelenül értetlenek tudnak lenni.
– Még soha nem említetted, hogy ilyesmit éreznél.
– Mert még soha nem éreztem így.
Seurat megdermedt.
– Elviekben tudatában vagyok az emberek párzási és nemzési ösztönének. Ismerem a férfi és női egyedek közötti testi eltéréseket, és a hormonális késztetéseteket. Ha nem lép fel valamiféle genetikai sérülés, a legtöbb női nemzőszerv lényegében megegyezik. Miért lenne ez a Serena kívánatosabb a többinél?
– Ezt képtelenség lenne elmagyarázni neked, vén Vasagyú – felelte Vor, miközben egy hajóablakon át figyelte, ahogy egy új laborancs végigsétál a szárazdokk állványzatán a hajó felé. – Magam sem értem igazán.
– Remélem, mielőbb tisztázod a kérdést. Nem engedhetem meg magamnak, hogy percenként új laborancsot rendeljek.
- - -
Az emberek gyakran azért halnak meg,
mert túl gyávák ahhoz, hogy éljenek.
TLALOK: A TITÁNOK IDEJÉRŐL
Arrakis perzselő napja a zeniten járt, a szörnyeteg és magabiztos hajtója épp ezért csak alig észrevehető árnyat vettet. Szelim teljesen fellelkesült attól, hogy az eddigi leghatalmasabb homokférget sikerült magához hívnia.
Dhartha naib halálra rémül majd – de legalábbis elismerően köszönti őt. Buddallah talán lesújt majd a hitszegő naibra, amiért ártatlanon száműzte Szelimet. Ám az is elképzelhető, hogy a fiúnak adódik lehetősége, hogy bosszút álljon a maga módján. Szelim tulajdonképpen ez utóbbit tartotta volna szerencsésebbnek...
Miután több mint egy esztendeig élt a saját kedve szerint, jól tápláltan, egészségesen és vidáman tért vissza egykori otthonába. Isten továbbra is rámosolygott. A faragatlan suhanc több melanzsot fogyasztott, mint valaha.
Szelim hat további állást létesített a sivatag különböző pontjain, melyekkel együtt összesen nyolc épülettel rendelkezett, talált ugyanis még egy elhagyott, a településekkel teli hegyektől távolabb eső botanikai kísérleti állomást. Több mindent gyűjtött össze, mint amiről valaha álmodni mert volna, és nemzetsége mércéjével mérve immár kifejezetten gazdagnak számított.
Éjszakánként hangosan felnevetett, mikor eszébe jutott, hogy Dhartha naib és a többi szirtlakó büntetésnek szánták a kiközösítést. Szelim ehelyett újjászületett a sivatagban. Buddallah óvta őt, vigyázott rá. A vakmerő, leleményes és dacos fiú legendává válik majd a sivatag nomádjai körében. Féreglovas Szelim!
Ám erre csak úgy kerülhet sor, ha a Zenszunik tudnak róla. Kizárólag ezek után válhat azzá, amit a rendeltetésének érzett: nemzetsége tiszteletben álló férfitagjává. Meg kell mutatnia, mi lett belőle.
Szelim a jól ismert hegyek felé terelte a gigantikus férget. Oly sok magányos hónap után, mikor senki nem akadt, akivel beszélgethetett volna, ismét az egyetlen olyan hely felé tartott, amit ténylegesen az otthonának nevezhetett, hiába nem volt meghitt és maradéktalanul tökéletes.
A távolban lassan kirajzolódtak a szirtek, az erődfalakhoz hasonlatos függőleges sziklaalakzatok, melyek elállták a férgek útját a védett völgykatlanok felé. A Zenszuni Vándorok az itteni barlangokban települtek meg, otthonaik bejáratát pedig elrejtették a külső megfigyelők elől. Szelim azonban ismerte az utat.
A féreg vonaglott és csapkodott a fiatalember sajgó lábai alatt, mivel már így is túl közel került a sziklákhoz. Szelim nem kényszerítette a továbbhaladásra, hanem elfordította a szörnyeteget, hogy a magas szirtek mentén haladjon.
Szorosan markolta fémpálcáját, erősen húzta, nehogy a szétfeszített szelvények összezáruljanak, és a legmagasabb ponton állva igyekezett megőrizni az egyensúlyát. Piszkos fehér ruhája lobogott a szélben. Mikor a féreg elhaladt a cellás barlangbejáratok előtt, apró, elképedt alakokat látott kiállni az otthonaik elé. A férgek soha nem közelítették meg ennyire a sziklafalakat, ő azonban idekormányzott egyet, akár a végtelen óceánt szelő hajót. Tökéletesen ura volt a szörnyetegnek.
Szelim látta, hogy még többen állnak ki a sziklákra, és a társaikat hívják kiabálva. Hamarosan döbbent Zenszuni gyűjtögetők sorakoztak végig a hegygerincen. Szelimet elégedettséggel töltötte el a kikerekedett szemű, leesett állú emberek látványa.
Végighajtotta előttük a homokférget, és közben a szelet túlharsogva kiabált, és arcátlanul integetett. Ösztökéivel és botjával ismét fordulásra kényszerítette a démont, mely úgy forgatta kígyószerű fejét és tajtékzó hátát, akár egy cirkuszi állat.
A nézőközönség nem integetett vissza neki, valójában mozdulni sem mertek.
Szelim nagyképűen felnevetett és huhogott, sértő megjegyzésekkel illette a gonosz Dhartha naibot és a csalárd Ebrahimot. Úgy vélte, senki sem ismerheti fel a sivatagi köpenybe, és az arca köré csavart kendőbe burkolózó idegent. Mennyire megdöbbennek majd, mikor megtudják, hogy az állítólagos víztolvaj és semmirekellő számkivetett tért vissza hozzájuk!
Szelim még ennél is élvezetesebbnek találta volna, ha rögtön felfedheti előttük a kilétét, és hallhatta volna, amint elakad a lélegzetük, de előbb még hergeli őket egy kicsit, hogy legendává nőhesse ki magát. Egy napon majd kineveti a hitetlenkedőket, és talán eléggé közel merészkedik ahhoz, hogy Dhartha naibot úti társul hívja. Szelim magában kuncogott az ötleten.
Mikor elegendő ízelítőt adott, Szelim visszafordította a férget a sivatag felé. A szörnyeteg sisteregve, súrlódva száguldott a dűnék irányába. Szelim végignevette az utat, és megköszönte Buddallahnak, hogy lehetővé tette számára ezt az üdítő csínyt.
A szirtre kisereglett sokaság közepén Mahmad, Dhartha naib fia figyelte hitetlenkedve, ahogy a hatalmas féreg úgy forgolódik, akár egy házőrző kutya, majd nekilódul, és átszeli a hullámzó homoksivatagot. Egyetlen ember kormányozta a gigászi lény, egy parányi bajnok, aki rettenthetetlenül vetette meg lábát a feltornyosuló szelvények között.
Hihetetlen. Máris többet láttam, mint amennyi a legtöbb Zenszuninak egész életében megadatik. És még csak tizenkét szabvány évet élt.
Mahmad hallotta, ahogy a fellelkesült kisfiúk arról társalognak, milyen lehet egy féreg hátán lovagolni. Néhányan megpróbálták kitalálni, ki lehetett az eszeveszett idegen, aki megzabolázta a sivatagi démonokat. A többi Zenszuni menekült több települést és barlangvárost hozott létre az Arrakis hegyei közt, így bármely törzs tagja lehetett az ismeretlen.
Mahmad, akinek kérdések tolultak a szájára, felnézett, és szigorú tekintetű édesapját látta fölébe magasodni.
– Micsoda féleszű! – morogta Dhartha naib. – Ki lehet ennyire nemtörődöm, hogy kockára teszi az életét? Megérdemelné, hogy felfalják a szörnyetegek.
– Igazad van, apa – helyeselt megszokásból Mahmad, de izgalmas távlatok nyíltak meg lelki szemei előtt.
- - -
A Tudomány Istene egészen kegyetlen tud lenni.
TIO HOLTZMAN – REJTJELES NAPLÓ
(RÉSZBEN MEGSEMMISÜLT)
Mikor Tio Holtzman számítási hibát vett észre a nyilvánosan kudarcot vallott fémrezonancia-generátor tervében, éktelen haragra gerjedt. Már egy ideje magán dolgozószobájában ült, és a Norma tervezte parázsgömbök fényénél ellenőrizte sorra az egyhangú számítások minden lépését.
Azért nem a fiatal nőt kérte meg, hogy vizsgálja át a tragikus baleset részleteit, mert attól tartott, hogy Norma esetleg komolyabb tervezési hibát talál majd, ami igencsak kellemetlen helyzetbe hozta volna a feltalálót. Norma kezdettől fogva állította, hogy a szerkezet nem fog a kívánt módon működni, és kiderült, hogy igaza volt. A fenébe is!
A tudós emiatt órákat töltött a szobányi rabszolga megoldó munkájának áttanulmányozásával. És valóban felfedezett három apró hibát. Tárgyilagosan szemlélve az esetet, az eredeti modell akkor sem működhetett volna, ha helyesen elvégzik a számításokat... de ez most mellékesnek tűnt a számára.
A megoldók megbocsáthatatlan hibákat követtek el, függetlenül attól, hogy ennek volt-e köze a tragédiához. Így legalább a professzor átháríthatta magáról a felelősséget.
Holtzman bevonult a terembe, ahol a megoldók pisszenés nélkül serénykedtek az asztaloknál, újra meg újra átszámolták az egyenleteket, amiket Norma adott nekik. A tudós megállt a helyiség közepén, és fürkészőn figyelte őket, ahogy a számító szerkezetekkel birkóznak, majd tömbjeikre lejegyzik az eredményeket.
– Mindenki hagyja abba, amit épp csinál! Mostantól fogva minden számításotokat ellenőrizni fogom, nem számít mennyi időt vesz mindez igénybe. Átnézek minden papírlapot, minden eredményt, amit kaptatok. A hibáitok hónapokkal, vagy tán évekkel is visszavetették a gondolkodó gépek elleni küzdelmet, és ezt nem hagyhatom szó nélkül.
A rabszolgák leszegték a fejüket, és nem mertek gazdájuk szemébe nézni. Ám Holtzman még épp hogy csak belefogott.
– Talán nem viselkedtem jó gazdaként? Nem volt jobb életetek nálam, mint a nádasokban vagy a mocsármezőkön? Ti pedig ezzel háláljátok meg a jóságomat?
Az új megoldók ifjúi tekintetében rémület tükröződött. Az öregebbek, azok, akiket nem ragadott magával a láz, komoran maguk elé meredtek.
– Hány hibát követtetek még el? Hány kísérlet fog még zátonyra futni a ti hozzá nem értésetek miatt? – Dühösen végigjártatta a tekintetét a rabszolgákon, aztán találomra felkapott egy lapot. – Mostantól fogva, ha szándékos hibát találok, kivégeztetem a bűnöst... ezt ne feledjétek! Mivel háborús üzem vagyunk, az ilyesmi szabotázsnak és zendülésnek minősül.
Norma szaladt be a terembe, rövid lábaival kacsázva.
– Mi történt, Holtzman professzor?
A tudós a magasba tartotta a saját kezével átjavított lapot.
– Súlyos hibákat találtam a fémrezonancia-generátor prototípusához végzett számításokban. Többé nem bízhatunk meg a munkájukban. Ezentúl minden műveletüket ellenőriznünk kell, Norma.
A lány csúnyácska vonásaiból riadalmat lehetett kiolvasni. Aztán fejet hajtott a professzor előtt.
– Ahogy óhajtod.
– Ezzel egy időben – folytatta mondandóját Holtzman, és felmarkolta a papírokat –, megfelezem a fejadagotokat. Miért tömjem meg a bendőtöket, mikor ti aláássátok az ellenfél legyőzésére irányuló törekvéseinket?
A rabszolgák zsörtölődni kezdtek. Holtzman berendelte a dragonyosokat, hogy terelje őket a lakóhelyiségeikbe.
– Nem tűrhetem a hanyagságot! Túl sok forog kockán!
Mikor Normával kettesben maradtak a teremben, leültek, hogy sorra vegyék és ellenőrizzék az új számításokat. A rossaki nő úgy nézett a tudósra, mintha Holtzman egyértelműen túlreagálta volna az ügyet, a férfi viszont mogorván a lapokkal telerakott asztal fölé görnyedt.
Végül valóban találtak egy hibát, amit az egyik új megoldó, az Aliid nevű fiú követett el. Ráadásul a hibára társa, az ifjú Ishmael sem figyelt fel.
– Látod? Ez is újabb pusztító tragédiához vezethetett volna! Kétségtelenül összeesküdtek ellenünk.
– Még kisfiúk, professzor – szólt közbe Norma. – Már az is meglep, hogy meg tudnak oldani ilyen bonyolult feladatokat.
Holtzmant nem érdekelték a kifogások, és elküldte a dragonyosokat, hogy vezessék elé a két fiatalembert – aztán még hozzátette, hogy sorakoztassák fel a többi megoldót a teremben. Mikor a rémült fiúkat bevonszolták, a professzor hangosan vádolni kezdte kettőjüket, noha senki nem gondolta volna róluk, hogy képesek ily kifinomult eszközökkel szabotálni a munkát.
– Talán viccnek, szórakozásnak tekintitek, amit tettetek? Omnius bármelyik pillanatban elpusztíthat minket. Lehet, hogy pont ez a találmány mentette volna meg az emberiséget!
Norma figyelte a feldühödött feltalálót, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy sejtelme lenne arról, min dolgozik a lány. Holtzman azonban álszent módon kioktatta a bűnösöket.
– Mikor nádat vágtok, vagy kagylókat ültettek el, pár centi eltérés nem sokat számít. De ez – és az arcukba vágta a számításokat –, ez egy egész hadiflotta pusztulását jelenthette volna!
Dühösen végignézett a megoldókon.
– A lecsökkentett fejadagokból majd tanultok. Korgó gyomorral esetleg képesek lesztek a feladatotokra koncentrálni. – A fiúkhoz fordult, akik a földre kuporodtak a professzor haragja láttán. – Ti pedig eljátszottátok az esélyt, hogy nekem dolgozhassatok. Megkérem Bludd nagyurat, hogy osszon be titeket kényszermunkára. Ott talán bizonyíthattok, mert én semmi hasznotokat nem vettem.
Normához fordult, és morogva közölte vele:
– Az egész bandát kihajítanám, de akkor még több időt veszítenék a helyettesek betanításával.
A felbőszült tudóst nem érdekelték a dohogó rabszolgák és a kifogások, hanem látványosan kivonult a helyiségből, Norma pedig döbbenten bámult utána.
Ishmaelt és Aliidet két termetes dragonyos ragadta meg, hogy elhurcolják őket.
- - -
Tanulj a múltból – ne igaként viseld a nyakad körül!
RETICULUS KOGITÁTOR:
ÉSZREVÉTELEK EGY ÉVEZRED MAGASSÁGÁBÓL
Agamemnón a rossaki varázslónők ellen vezette páncélozott naszádjait. A vezérhajón a kimek tábornok és két Titán társa utazott tucatnyi törekvő neokimek kíséretében. Omnius figyelőkutaszai felügyelték a tevékenységüket.
A kimekek mögött a robot hadihajók flottája gyorsított fel, és kerülte ki az elöl haladókat, hogy a titáni hajtóművekkel és nehézfegyverzettel felszerelt, elegáns lövedékek a kimeket megelőzve érjenek a bolygóhoz. A gépi egységeket egy útra tervezték, melyek soha nem térnek vissza az anyabolygóra; hajtóműveik minden üzemanyagot elégettek, és semmit nem tartalékoltak a visszaútra. Oly sebességgel törtek be a rendszerbe, hogy mire a Rossak felett járőröző hajók észlelték őket, a gondolkodó gépek már lőtávolba kerültek, és tüzet nyitottak rájuk. A rendszer peremvidékén cirkáló őrszemeknek és járőrnaszádoknak annyi ideje sem maradt, hogy visszalőjenek.
Míg a robothajók az űrben állomásozó egységeket támadták, a kimekek azt tervezték, hogy a felszínen állnak bosszút elpusztított társukért.
Mikor az üteg kellően megközelítette a Rossakot, a kimekek előkészítették páncélozott gépharcos-testüket. Rásegítő karok emelték be az agytároló edényeket a védett foglalatokba, kapcsolták össze a neuródákat a vezérlő rendszerekkel, és töltötték meg a fegyvereket. A három Titán erőteljes siklótestet, felfegyverzett repülő tartályhüvelyeket használ majd. A neo-kimekek ezzel szemben pusztító harcos testeiket öltötték magukra, rákszerű önjárókat, melyek akadálytalanul gázolhatnak át a sűrű őserdő fái között.
Agamemnón és kimekjei az előttük törtető robotjárművek ionizált nyomvonalán haladva növelték a sebességüket. A repülő testére kapcsolt tábornok ellenőrizte a szerkezetbe épített fegyverzetet. Már alig várta, hogy szikla, fém és hús kerülhessen kitolható vágókarmai közé.
Miközben a harcászati vázlatokat tanulmányozta, szemtanúja lehetett, amim az első sortüzek eltalálták a Rossak körül keringő védelmi állomásokat. A Szövetségnek ez az előretolt állása, a kisebb bolygók közé tartozott, melynek lakossága az őserdőktől övezett hasadékvölgyekben összpontosult, míg a felszín nagyobb része és az óceánok létfenntartásra alkalmatlanok maradtak. A Rossakon még nem helyezték üzembe a Salusa Secundushoz és a Giedi Prime-hoz hasonló főbb szövetségi bolygókat védelmező Holtzman-féle zavarópajzsot.
A hátborzongató telepatikus erővel bíró, halálhozó varázslónők azonban felbőszítették a kimekeket. Agamemnón hajói nem törődtek az űrcsatával, hanem egyenesen a füstölgő felszín felé száguldottak. A varázslónőket, barátaikkal és a családjukkal együtt a védett barlangvárosokban fogják megtalálni. Egyiküket sem kímélik majd a kimekek.
Agamemnón szűk körű kommunikációs csatornát nyitott a kimek üteg tagjai felé.
– Xerxész! Te menj elöl, ahogy a Salusa Secunduson tetted. A te hajód lesz a nyíl hegye.
Xerxész, aki a szélessávú adósávban válaszolt, nem tudta leplezni a félelmét.
– Óvatosan kell eljárnunk ezekkel a gondolatolvasó nőkkel szemben, Agamemnón. Megölték Barbarossát, és mindent elpusztítottak a Giedi Prime-on...
– Akkor mutass példát nekünk! Légy büszke magadra, hogy te bizonyíthatsz elsőként a csatatéren! Mutasd meg, mire vagy képes, és légy hálás a lehetőségért!
– Már... már sokszor megmutattam, mire vagyok képes – morogta Xerxész sértődötten. – Miért nem küldöd előre a harci robotokat? Semmi jelét nem láttuk annak, hogy a Rossak körül zavarómezőt hoztak volna létre...
– Akkor is te vezeted a támadást. Nincs benned semmi büszkeség... vagy szégyenérzet?
Xerxész nem hozott fel több kifogást, és nem könyörgött tovább. Bármit is cselekszik, soha nem teheti jóvá az ezer évvel ezelőtt elkövetett súlyos hibát...
Mikor az ős Titánok még emberi alakjukban kormányozták a birodalmukat, Xerxészt hízelgő fejbólintó Jánosnak ismerték, aki lelkesen részt vett a sorsfordító események alakításában. Ahhoz azonban nem volt eléggé törekvő, hogy nélkülözhetetlen forradalmi vezérré váljon. Amint megtörtént az eredeti hatalomátvétel, elégedetten elkormányozgatta a Titánok közt elosztott bolygók rá eső hányadát. Xerxész hedonista életvitelével rítt ki a húsz eredeti Titán közül, és igyekezett kiélvezni a fizikai test nyújthatta kéjt és gyönyört. Ő operáltatta át magát utolsóként kimekké, mivel nem szívesen mondott le az érzéki örömökről.
Ám egy évszázadnyi uralkodás után a léha Xerxész túlságosan ellustult. Ostoba módon túlságosan sok feladatot bízott rá a Barbarossa programjától vezérelt, mesterséges intelligenciával rendelkező gépeknek. Végül már az sem zavarta, ha a számítógépes hálózat dönt helyette. A Corrinon, a Richesén és a Walgison kitört Hrethgir Lázadások idején, Xerxész a gondolkodó gépek segítségével tartotta fenn a rendet a fennhatósága alá rendelt bolygókon. Mivel nem érdekelték a részletek, és tökéletesen megbízott a mesterséges értelemben, szabad kezet adott a gépeknek, hogy ne engedjék továbbterjedni a felkelést. Az elpuhult Xerxész önként ruházta át a hatalmat a számítógépes hálózatra, és megparancsolta, hogy verjen le minden lázadást.
Az öntudatra ébredt számítógép kihasználta a példa nélküli lehetőséget, hogy hozzáférjen a legbelső adatbázishoz, lekapcsolta a hálózatról Xerxészt, és haladéktalanul átvette a bolygó feletti hatalmat. Ahhoz, hogy megdönthessék az óbirodalmat, Barbarossa korábban úgy programozta be a gondolkodó gépeket, hogy képesek legyenek az agresszióra, és hódításra törekedjenek. A fiatal mesterséges értelem – miután „Omniusnak” keresztelte el magát –, újonnan nyert erejével leigázta magukat a Titánokat is, kimekeknek és embereknek egyaránt önkényuralkodója lett, állítólagosan az ő javukat szolgálva.
Agamemnón átkozta magát, amiért nem tartotta a szemét folyton Xerxészen, és nem végeztette ki azonnal, amint kiderült, mennyire könnyelmű életet él.
A számítógépes hatalomátvétel úgy terjedt, akár egy nukleáris láncreakció, és a Titánoknak még egymást figyelmeztetni sem maradt ideje, hogy iktassák ki a mesterséges intelligenciájú hálózatokat. A Titánok uralta bolygók egy szemvillanás alatt Összehangolt Világokká váltak. Az örökelme új és új megtestesülései úgy ütötték fel fejüket, akar valamely förtelmes gyom, a gondolkodó gépek teljes hatalomátvétele pedig nem maradt kétséges.
A bonyolult számítógépek megkeresték a barbarossai gyökérprogram korlátozásainak kiskapuit, és így semmi sem tartotta vissza őket attól, hogy rabigába hajtsák korábbi uraikat. Mindez azért történhetett meg, mert Xerxész esztelenül kitárta előttük a kapukat. Agamemnón szemében ez megbocsáthatatlan bűnnek számított.
A kimek támadók jelenleg épp a minden oldalról tűz alá vett űrvédelmi állások mellett száguldottak el a dzsungelbolygó felé. A robot hadihajók robbanó lövedékekkel bombázták az űrállomásokat, melyekből gejzírszerűen tört elő a felszabaduló levegő. Az egyik leszállóállomás megingott és elkezdett zuhanni a felszín irányába.
A védtelen bolygó korongja egyre nőtt felettük, és egy gigantikus felhőpötytyös labdának tűnt elfeketedett kontinenseivel, működő vulkánjaival, mérgező tengereivel és az őserdőben rejtező települések lilás foltjaival.
– Sok szerencsét, szerelmem – hangzott fel Júnó érzéki hangja a kettejük számára fenntartott csatornán. A nő szavai megbizsergették Agamemnón agyát.
– Nem szerencsére vágyom, Júnó, hanem győzelemre.
Mikor megkezdődött a váratlan támadás, maroknyi felszínen állomásozó hadihajó és páncélozott kindzsal emelkedett a levegőbe a polimerizált őserdei lombmennyezetről, hogy az űrben harcolók segítségére siessenek. A bolygó körüli állásokat már így is súlyos veszteségek érték.
Miközben Zufa Cenva magához hívatta telepatikus erővel bíró tanoncait, megragadta Aurelius Venportot, mivel rájött, mennyi szolgálatot tehet neki.
– Tedd magad hasznossá vezetőként! Evakuáltasd a településeket... és ne feledd, nincs sok időnk!
Venport biccentett.
– A férfiak kidolgoztak egy vészforgatókönyvet, Zufa. Nem csak a varázslónőid gondolkodnak előre.
Amennyiben dicséretet, vagy gratulációt várt partnerétől, Venportnak csalódnia kellett.
– Akkor siessetek! – mondta. – A bolygó körüli állások letámadása csupán a kezdet, valószínűleg elterelő hadművelet. Hamarosan itt lesznek a kimekek.
– A kimekek? Talán az egyik őrnaszád...
Zufa tekintete a jövőbe meredt.
– Gondolkodj, Aurelius! Heoma megölte az egyik Titánt a Giedi Prime-on. Tudják, hogy titkos telepatikus fegyverrel rendelkezünk. Ez a támadás nem lehet a véletlen műve. Mi másért érdekelné őket a Rossak? El akarják pusztítani a varázslónőket.
Venport tudta, hogy Zufa jól látja a helyzetet. Mi másért rombolnák szét a gondolkodó gépek a bolygó körüli állásokat? Láthatóan mások is érezték a veszélyt. Érezni lehetett a barlangokban megbúvó emberek növekvő félelmét.
A Rossakon születettek többsége nem rendelkezett különleges képességekkel, nem egy pedig a környezetben fellelhető mérgezőanyagok hatására fogyatékossággal jött a világra. Ám az egyik varázslónő a Giedi Prime-on vérig sértette a kimekeket, akik ezért rájuk uszították a gépeket.
– A varázslónőim majd elbánnak velük... és te is pontosan tudod, hogy ez mit jelent. – Zufa kihúzta magát, majd bizonytalan, együtt érző arckifejezéssel bámult a partnerére. – Keress magadnak egy biztonságos helyet, Aurelius! A kimekek nem miattad jöttek.
A férfi hirtelen mindenre elszántnak tűnt.
– Megszervezem a kiürítést. Elrejtőzhetünk az őserdőben, és segíthetünk azoknak, akiknek mindenképp menekülniük kell. Az embereimnek mindenfelé raktáraik, kunyhóik és feldolgozó bódéik vannak...
Zufát kellemesen meglepte a férfi határozottsága.
– Nagyszerű. Te irányítsd a képzetleneket!
A képzetleneket? A helyzet nem volt alkalmas a vitára. Venport a félelem jeleit kereste a nő tekintetében. Halkan válaszolt, hogy elleplezze az érzéseit.
– Fel akarod áldozni magad?
– Nem tehetem – ismerte el Zufa fájdalmasan. – Ki oktatná a varázslónőket, ha megtenném?
Venport nem tudott tökéletesen hinni neki.
Zufa egy pillanatig tétovázott, mintha még várna valamit a férfitól, aztán elsietett a folyosón.
– Vigyázz magadra! – kiáltott utána Venport.
Miután Zufa távozott, a férfi végigrohant a folyosókon, és bekiabált a családokhoz.
– El kell rejtőznünk az őserdőben! Szét kell oszolnunk! – Emelt hangon, határozottan osztogatta a parancsokat. – Jönnek a kimekek!
Venport utasított fél tucat fiatal férfit, hogy szaladjanak portáról portára a barlangvárosban, és közben felügyelt, hogy mindenkihez eljusson a hír. Ahogy az ifjak rohanva teljesítették a rájuk bízott feladatot, Venport a többitől elzárt helyiségeket kutatta át. Férfiak, nők, kusza alakok összevisszasága vette körül. A zűrzavar ellenére egy idős pár békésen üldögélt a hajlékában, hogy kivárja a riadó végét. Venport biztonságos helyre vezette, és addig nem hagyta magukra őket, míg be nem szálltak az egyik rakodóliftbe, amely a talajszintre szállította az öregeket.
Figyelte, ahogy a szállító kábelek segítségével egyre több ember jut el a biztonságos óvóhelyekhez. A szirtek alján Venport gyűjtögetői és gyógyszer betakarítói vették a kezükbe az irányítást. Tökéletesen ismerték a sűrű és veszélyes ősrengeteg ösvényeit, és tudták, merre keressék a fémes-lila őserdő rejtett menedékhelyeit.
Az Armada hajóiról érkező jelekből arra lehetett következtetni, hogy az űrállások körül folyó csata vesztésre áll. Az egyetlen épen maradt járőrnaszád figyelmeztette a felszínieket, hogy a kimekek hajói megkezdték a leereszkedést.
– Siessetek! – kiabálta Venport. – Mielőbb ürítsétek ki a települést! A varázslónők védvonalat építenek ki körülünk.
Újabb csoport indult el lefelé a sűrű, gombás őserdőbe a recsegve rázkódó, túlterhelt liften. Venport további tévelygőket irányított sietve a szirtperem felé. Hirtelen vörösen izzó lövedékek hasítottak át a légkörön, mögöttük olajos fekete füst gomolygott.
– Gyorsabban! – kiáltotta Venport, aztán a barlangokhoz szaladt, hogy megkeresse az utolsó csatangolókat is, de jól tudta, hogy alig néhány perce maradt, mielőtt magának is biztonságos helyre kell jutnia.
- - -
Életet kaptunk, de vele együtt fontos feladatokat is.
Túl sokan nem látják a különbséget.
ZUFA CENVA – A VARÁZSLÓNŐKNEK TARTOTT ELŐADÁS
A kimek leszállóegységek becsapódtak az ezüstöslila ősrengetegbe, szétrebbentve maguk körül az állatokat, megperzselve a gombás növényzetet. A hajótestekből lángszóró ágyúk köpték a tüzet, és lobbantották lángra a sűrű lombokat. A tűzvész pillanatok alatt szétterjedt.
A kimek járművek csikorogva, kongva nyíltak szét, amitől visszhangzott a füstfellegekbe burkolt völgykatlan, aztán harcos géptestek léptek elő a fülkékből. Három leszállóegység felfegyverzett siklótesteket okádott ki magából, míg a többiből fegyverekkel vertezett, rákra emlékeztető járótestek másztak elő a kiégett növényzet közé.
Szögletes siklótestében Xerxész indult meg az őserdő felett a telepatikus képességekkel bíró varázslónők hídfőállása felé. Amint hangtalanul a levegőbe emelkedett, kiterjesztette szárnyait, és a felfelé szálló légáramlatokkal vitette magát.
– Bemegyek.
– Öld meg a szajhákat, Xerxész! – kiáltotta oda neki Júnó, miközben Agamemnónnal együtt előkészültek a felszállásra.
– Bosszuld meg Barbarossát! – tette hozzá dühödten Agamemnón.
Xerxész megindult a himlőhelyes szirtek felé. Alatta a lelkes neo-kimekek mozgékony harci géptestei törtek előre az aljnövényzet között, és a terepet végigpusztítva kilőttek minden útjukba kerülő akadályt.
A szirt védelmezői tisztán láthatták, ahogy Xerxész a polimerizált lombréteg felett lebeg, mely a hrethgirek hajóinak leszállóhelyéül szolgált, aztán tizenöt rakétát lő ki a kikötőre. A lövedékek fele a masszív sziklafalat találta el, ahol fehér-fekete csillagalakzatban robbant szét a kő; a többi a barlanglakásokba csapódott bele, ahol az emberek laktak, mint a fakéreg alá bújt nyüvek.
Xerxész sietve visszavonult a fák lomkoronái felett, és felszállt a magasba. Mikor Agamemnón és Júnó csatlakozott hozzá, büszkén ordította nekik:
– Az első csapás! Hagyjuk, hogy a neo-kimekek teljesítsék ki a győzelmet.
Finomszálú üvegrostokkal tekercselt rendszerek és teleszkópos fémlábak vitték előre a neo-kimek gyalogságot a fák alatt. Elülső aknavető csöveikből plazmagránátok lövelltek ki, hogy lángolva megtisztítsák előttük a barlangvárosokhoz vezető utat. Bársonyos lila levelek kaptak lángra köröttük, gombás fatörzsek váltak pillanatok alatt tűzokádó lángoszlopokká, a bennük rejtőző állatok pedig fejvesztve menekültek. Káprázatos madarak rebbentek fel az égő lombok közül, de a kimekek ropogó tollfelhővé lőtték szét mindet.
Jóllehet örömmel nyugtázta, hogy a rajtaütés első szakasza ilyen simán ment, Agamemnón nem gratulált a katonáinak. Júnóval együtt előreiramodtak, hogy két oldalról a levegőből támadjanak. Alattuk a rákszerűen araszoló neo-kimekek a szirtfalhoz értek, hogy ott teljesítsék ki a pusztítást.
Zufa Cenva és a varázslónői Aurelius Venport egyik tárgyalóhelyiségében készültek a válaszcsapásra. Egyikükön sem látszott félelem, harag, vagy elszántság. Ezek a nők egy éven át arra készültek, hogy megvalósítsák elsődleges életcéljukat, habár jól tudták, hogy ez az életükbe kerül.
– Erre képeztelek ki titeket – mondta Zufa. – De nem akarok félrevezetni senkit az esélyeinket illetően.
Noha bizonytalanul fogalmazott, mégis meggyőzőnek igyekezett hallatszani.
– Felkészültünk, Cenva úrasszony – felelték a nők egyhangúan.
Zufa mély levegőt vett, próbálta nyugtatni magát, ugyanazt az elmekontrollt használta, aminek mestereivé a tanítványait próbálta tenni.
A terem kőfalai megremegtek, mikor az első lövedékek célba találtak, és mérges gázzal árasztották el a barlangokat. Aurelius Venport előrelátóan minden nőt lélegző maszkkal látott el, miközben evakuálta a települést. Zufa megdöbbent, hogy ő nem gondolt erre. Remélte, hogy partnerének sikerült időben elmenekülni, és nem pazarolta arra az idejét, hogy megmentse a gyógyszerkészleteit.
A fővarázslónő odaadó tanítványaira emelte a tekintetét, akiket mind név és jellem szerint is ismert; Silin lobbanékony; Camio kreatív és kiszámíthatatlan; Rucia, aki a saját becsületkódexe szerint cselekedett... és a többiek.
– Camio – szólalt meg végül –, téged választottalak, hogy rájuk mérd a következő csapást.
Vékony, szalmafehér hajú fiatal nő emelkedett fel ültéből, arcán vértelen mosollyal.
– Megtisztelsz vele, Cenva úrasszony.
Miután hátat fordított a nővéreinek, Camio felcsatolta a lélegző maszkot, aztán kilépett a védett helyiségből. Határozottan haladt előre, és belekezdett az agyának zugaiban rejlő erő előhívásához szükséges meditációba. Meglepő módon senkit nem talált a kőfolyosókban, ami azzal a megnyugtató érzéssel töltötte el, hogy a teljes lakosságot sikerült kimenekíteni a településről. Immár semmi sem hátráltathatja a varázslónőt feladata végrehajtásában.
A folyosó padlóját a robbanások következtében vastag törmelék borította. Zöldes páragomolyokban méreg úszott a barlangok felé. Camio nem féltette az életét, de igyekeznie kellett.
Hallotta egy becsapódó lövedék fütyülését, és a falhoz lapult. Hatalmas robbanás rázta meg a szirtfalat, és a lökéshullám végigszaladt a belső folyosókon és a lakóhelyiségeken. Camio megvárta, míg visszanyeri az egyensúlyát aztán továbbnyomult. Koponyájában felgyülemlő energiák kavarogtak. Egyetlen pillantást sem vetett a falikárpitokra és a bútorokra, a szobákra és a tárgyalótermekre, ahol leélte az életét.
A Rossak volt az otthona. A gépek az ellenség. Camio pedig a fegyver.
Mikor odaért a kijárathoz, és lenézett a lángoló őserdőre, három rákszerű járótestet pillantott meg, melyekben a vastag páncéllal borított agytároló edények herezacskóra emlékeztetőn lógtak a lábtövek csuklópántjai között. Valaha mindegyik egy ember részét képezte, akik eladták a lelküket, és hűséget esküdtek a gondolkodó gépeknek.
Camio az őserdő felől folyamatos robbanások zaját, a lilás lombokat szétperzselő plazmabombák robaját hallotta. Siklótestek repültek fölé, hogy újabb támadást indítsanak, mérgekkel permetezték, lángnyelvekkel nyaldosták a szirtfalakat. Neo-kimekek tucatjai masíroztak a védett sziklák alá, menet közben pedig mindent elpusztítottak maguk körül.
Ki kell várnia a megfelelő pillanatot, hogy egyszerre minél több ellenséget megsemmisíthessen.
Alulról fémes koppanások hallatszottak, mintha apró bogarak szaladgáltak volna. A három leggyorsabb járótest megindult felfelé a függőleges szirtfalon, amelyen robbanótöltettel belőtt horgok és gyémánthegyű karmok segítségével kapaszkodtak meg.
Camio rámosolygott a rákszerű neo-kimekek triójára. Hajlékony páncélozott karok húzták fel a fegyverekkel vértezett testmagokat a központi barlangok szintjére. Camio egymagában állt, és nézett szembe a kiborg ellenséggel. Tudta, mikor kerülnek kellő közelségbe.
Az elöl álló neo-kimek felágaskodott, és a varázslónő látta megvillanni a fegyvertornyon a kápráztató optikai érzékelőszálakat. Amint észlelete a nőt, a kimek az új célpont felé fordította a lángszóróit. Az üvegszálas távolságmérő-kamerák vakítón ragyogtak.
Egy pillanattal azelőtt, hogy a kiborg tüzelhetett volna, Camio szabadjára engedte az elméjében és testében felgyülemlett telepatikus energiát. A tudatvihar szétégette a három legközelebb álló neo-kimek agyát, és kárt tett két másikéban is, akik épp megindultak felfelé a szirtfalon. Öt kimeket sikerült eltávolítani a csatamezőről.
Camio utolsó gondolata az volt, milyen előnyös cserével sikerült megváltania az életét.
Camio után négy további varázslónő lépett elő a barlangkijáraton, egyik a másikat követve. Ahogy sorra harcba küldte a fiatal nőket, Zufa Cenva érezte, hogy alig bírja elviselni az elvesztésüket. Ezek a tanoncok úgy kötődtek hozzá, mint az édes lányai, távozásuk pedig úgy hatott, mintha hatalmas kortyokban savat nyelne. De Zufa önkéntesei saját akaratukból vonultak ki, és áldozták fel az életüket azért, hogy megtörjék a kimek támadást.
– A gondolkodó gépeknek nem szabad győzedelmeskedniük.
Zufa hatodik önkéntese, Silin végül sértetlenül, bár ziláltan tért vissza, tejfehér arcbőre egészen kipirosodott. Lélekben felkészült már a halálra. ehelyett semmi elpusztíthatót nem talált.
– Hatótávolságon kívülre húzódtak vissza, Cenva úrasszony – jelentette. – A kimekek visszavonulnak a hajóikba. A harci járótestek és a siklók a leszállópálya körül csoportosulnak.
Zufa a törmelékben gázolva a kiugró ablakokhoz sietett. Odakint megpillantotta öt kommandósa elszenesedett holttestét, kiknek mindegyikét a belülről kiáramló, fehéren izzó mentális energia porlasztotta szét. Zufa a düh és a pótolhatatlan veszteség vulkánszerű hevét érezte szívében. Aztán végignézte, ahogy az emberi agytól vezérelt gépszörnyetegek visszamásznak hajóikba, és zúgva a légkörbe törnek.
A szétszóródott menekültek idővel visszatérnek majd. Aurelius Venport hazahozza őket. A vezetése alatt a rossakiak büszkén és öntudatosan kifoltozzák és újjáépítik majd a szirti településeket, abban a tudatban, hogy sikeresen szembeszálltak a gondolkodó gépekkel.
Zufa Cenvának ebbe kell belekapaszkodnia.
– Mindenki a maga módján határozza meg, mi a győzelem – szólalt meg fennhangon.
Mikor a három Titán hajója csatlakozott a robotflottához, Agamemnón azonnal elküldte a jelentését, mielőtt Júnó, vagy a féleszű Xerxész olyan információt adhatott volna ki a gondolkodó gépeknek, amiről jobb, ha nem értesülnek. A kimek tábornok úgy színezte ki a történteket, hogy az a saját célját szolgálja.
– Komoly csapást sikerült rájuk mérni – jelentette ki Agamemnón a minden szavát rögzítő figyelőkutaszok előtt. – Habár több neo-kimeket elveszítettünk a Rossak elleni közvetlen támadás során, legalább öt végzetes telepatikus erővel bíró varázslónő testén halálos sebet ejtettünk.
Júnó a kettejük számára fenntartott csatornán adott hangot csodálkozásának a Titán generális alaposan elferdített jelentése hallatán. Xerxész bölcsen hallgatott.
– Jelentős károkat okoztunk a hrethgirek új telepatikus fegyverében – folytatta Agamemnón a katasztrofális vereség ellenére büszke hanghordozással. – Ezáltal rövid időn belül behozhatatlan hátrányba kerültek.
Agamemnón hasonló módon szépítette emlékirataiban a múlt eseményeit, melyben meglehetősen részrehajlóan festette meg a történelem átfogó látképét. Omnius sohasem kérdőjelezte meg az áttekintő írás részleteit, azok ugyanis egybevágtak a kézzel fogható tényekkel.
– És ami a legfontosabb – tette hozzá Júnó –, egyetlen Titánt sem vesztettünk a bevetésben. A neo-kimekek ugyanakkor mind pótolhatóak.
Miután a robot hadihajók súlyosan megrongáltak két bolygó körüli védelmi állomást, és több ezer ember lelte halálát az űrben, a kimekek hajóraja maga mögött hagyta a járőrnaszádok és űrállomások roncsait. A felszínen tovább égtek a lakható kanyonokat borító őserdők.
– Úgy vélem, Omnius fényes győzelemként könyvelheti el a Rossak ellen intézett támadást! – jelentette ki Agamemnón.
– Egyetértek – felelte egyszerre Júnó és Xerxész.
- - -
Úgy tűnik, mintha egy beteges varázsló eltökélte volna magát,
hogy amennyire lehetséges, tönkretesz egy egész bolygót...
aztán pedig cserébe melanzzsal ültette tele.
TUK KEEDAIR: AURELIUS VENPORTTAL
FOLYTATOTT LEVELEZÉS
Kemény tekintetű gyűjtögetők helyezkedtek el Arrakis City forró, poros utcáinak stratégiai pontjain. Az arcukat takaró koszos kendők feletti keskeny szemnyílásokon át fürkészték a járókelőket, csörgették apró csengettyűiket, és vízért koldultak. Tuk Keedair még életében nem látott ehhez hasonlót.
Egy egész hónapig kényszerült itt maradni, amíg Dhartha naib nomádjai elegendő melanzsot gyűjtenek össze ahhoz, hogy megtöltsék a tlulaxi teherhajót. Keedair szobát vett ki Arrakis Cityben, de egy heti bentlakás után úgy határozott, hogy az űrkikötőben veszteglő kompja kényelmesebb fekvőhelylyel szolgál. Örült, hogy elkerülheti a többi szállóvendég kíváncsi tekintetét, az előterekben gyakori verekedéseket és a koldusokat. Ha magára marad, az embernek nem kell aggódni a társai megbízhatósága miatt.
Az Arrakison még a legegyszerűbb üzleti vállalkozás beindítása is szinte lehetetlennek tűnt. Keedair úgy érezte magát, mint aki a sodró árral szemben úszik... nem mintha a sivatag lakói érthették volna a hasonlatot. Odafenn, a bolygó körül keringő teherhajón Keedair kiszemelt rabszolgafelhajtóinak lassan kezdett elfogyni a türelme, ezért nap mint nap fel kellett szállni, hogy lerendezze a vitás kérdéseket, és lecsillapítsa a kedélyeket. A tlulaxaiak tudják, hogyan kell kipótolni a veszteségeket. Eddig a legénység két unatkozó és türtőztethetetlen tagja dühítette annyira fel, hogy jó pénzért továbbadta a munkaszerződésüket a sivatag mélyén dolgozó geológiai kutatócsoportnak. Ha valamilyen csoda folytán a két duhaj visszatérne Arrakis Citybe, mielőtt a teherhajó továbbindulna a fűszerrakománnyal, a két megalázott férfi térden csúszva könyörögné vissza magát a hajóra, hogy visszajuthassanak a Thalim rendszerbe.
Újabb problémát jelentette hogy bár Dhartha naib látszólag Keedair üzleti partnereként lépett be a vállalkozásba, a Zenszuni vezér senkiben sem bízott. A beszállítás felgyorsítása és hatékonyabbá tétele érdekében Keedair felajánlotta, hogy űrkompjával közvetlenül arra a területre repül, ahol a nomádok betakarítják a fűszert, de a naib hallani sem akart erről a megoldásról. Keedair ezek után arra vállalkozott volna, hogy Dharthát és Zenszuni csapatát oda-vissza szállítja a város és a település között, hogy kiküszöbölje a hegyi rejtekhelytől megtett hosszú gyalogút fáradságát. Ám ezt az ötletet is elvetették.
Keedairnek ezért hétről hétre ki kellett várnia, hogy a koszos képű sivatagi patkányok csoportja bevánszorogjon az űrkikötőbe, görnyedt hátukon a fűszerrel teli súlyos csomagokkal. Részletekben fizette ki őket, és lealkudott az árból, valahányszor elfogadhatatlanul nagy mennyiségű homokot talált a fűszerhez keverve, mely jelentősen megnövelte a zsákok tömegét. A naib váltig hajtogatta, hogy ártatlan, de Keedair egyfajta kelletlen tiszteletet vélt felfedezni a tekintetében a külvilági iránt, akit nem lehet egykönnyen becsapni. Keedair hajójának raktere oly lassan telt, hogy a kapitány úgy érezte, előbb-utóbb megtébolyodik.
Keedair úgy igyekezett kárpótolni magát a megpróbáltatásokért, hogy egyre többet fogyasztott a portékából. Rászokott a fűszersörre, a fűszeres kávéra, és lényegében mindenre, ami tartalmazott valamennyit a páratlan alapanyagból.
Tisztább pillanataiban Keedair megkérdőjelezte döntése ésszerűségét, és elmerengett rajta, vajon nem lett volna érdemesebb egyszerűen leírni a veszteséget, és visszatérni a kulturált Szövetségi Bolygókra. Ott újra nekiveselkedhetne, újabb rakományra való visongó rabszolgára tehetne szert, akiket eladhat a Poritrinen vagy a Zanbaron, vagy friss szervalapanyagként a tlulaxi farmokra szállíthat.
Magánkabinjában ülve hosszú varkocsát simogatta, és megesküdött, hogy nem játssza el az esetleges szerencséjét. Ha most visszatér, az egész éve veszteséges lesz, ami miatt becsületből le kell nyírnia gyönyörű haját. A csökönyös büszkeség késztette őt, hogy ameddig csak lehet, az Arrakison maradjon.
Nem volt kedvére a száraz környezet, az égett kövek szaga a levegőben, és a süvítő viharok, melyek dühödten csapkodták a hegyeket, és végigsöpörtek az űrkikötőn. Viszont a semmihez sem hasonlítható melanzs! Keedair nap mint nap hatalmas adagokat fogyasztott el belőle kabinja magányában, sőt, még a magával hozott ételekhez is fűszert kevert, ami a legunalmasabb fogásoknak is mennyei ízt kölcsönzött.
A kábítószer mámorában elképzelte, amint gazdag nemeseknek és külvilági hedonistáknak adja el busás haszonnal a portékát a Salusa Secunduson, a Kirana III-on és a Pincknonon – vagy tán még a Tlulax fanatikus biokutatóit is sikerül meggyőznie. Tetterősnek és elevennek érezte magát, mióta fűszert adott az ételeihez, és mintha nyugodtabbnak és fiatalabbnak tűnt volna az arca. Egy megvilágított tükörben vizsgálgatta a vonásait. A szeme fehérje furcsa indigókék árnyalatot kezdett felvenni, mintha vízben oldott tinta szivárogna szét az ínhártyájában.
Dhartha naib sivatagi törzsének tagjainál figyelt meg efféle „kék a kékben”-szemeket. Vajon a környezet szennyező hatása lehetett? Vagy a túlzott melanzsfogyasztás eredménye volt? Ahhoz túl csodásan érezte magát, hogy káros mellékhatásnak ítélje. Bizonyosan csupán múló elszíneződésről lehetett szó.
Újabb csészényi erős fűszeres kávét készített magának.
Másnap hajnalban, mikor a csillagtövises égen szétúsztak a napfelkelte meleg fényei, vándorló nomádok egy csoportja érkezett az űrkikötőbe Dhartha naib vezetésével. Vállukon dagadó fűszeres zsákokat cipeltek.
Keedair a reggeli verőfénytől hunyorogva odasietett hozzájuk. A piszkos, fehér utazóruhába burkolózott Dhartha elégedettnek tűnt magával.
– Ez az utolsó melanzs adag, amit megrendeltél, Keedair kereskedő.
A tlulaxi a formaság kedvéért megvizsgált négy találomra kiválasztott csomagot, hogy ellenőrizze, valóban a sivatagi lelőhelyekről frissen begyűjtött melanzsot tartalmaznak-e, amiből már kiszitálták a homokot.
– Mint máskor is, elfogadható a minőség. Ezzel végre megtelik a hajó raktere, én pedig visszatérhetek a civilizált világba.
Ám Keedair gyanúsnak találta Dhartha arckifejezését. Eltűnődött, vajon nem kellene mégis leküldenie néhány emberét, hogy lecsapjanak pár barlangi településre, és begyűjtsenek valamennyit ezekből a sivatagi patkányokból?
– Visszatérsz hozzánk, Keedair kereskedő? – A naib indigókék szemének sötétjében kapzsi vágy csillogott. – Ha még több melanzsra lenne szükséged, szívesen szállítunk neked. Tartósabb üzleti kapcsolatban is gondolkodhatunk.
Keedair csöppet sem lelkesen morgott valamit, mivel nem akarta, hogy a férfi túl sok reményt fűzzön a jövőbeli kereskedelemhez.
– Attól függ, milyen haszonnal sikerül továbbadnom a rakományt. A fűszer ismeretlen árucikk a Szövetség területén, és így nagy kockázatot vállalok magamra. – Aztán kihúzta magát. – Erre a szállítmányra azonban szerződést kötöttünk, én pedig mindig megtartom a szavam.
Kifizette Dharthának a fennmaradt összeget.
– Ha mégis visszatérnék, arra csak hónapok, talán egy év múlva kerül majd sor. Ha veszítek az üzleten, akkor vissza sem jövök. – Becsmérlőn végigjártatta a tekintetét a koszos űrkikötőn, a sivatagon és a csipkézett sziklavonulatokon. – Nem mintha bármi vonzana az Arrakisra.
Dhartha egyenesen a tlulaxi szemébe nézett.
– Senki sem láthat bele a jövőbe, Keedair kereskedő.
Miután teljesítette, amit felvállalt, a sivatagi törzsfő meghajolt, és hátralépett. A fehérruhás nomádok úgy méregették Keedairt, akár a haldokló állat felett köröző keselyűk, akik arra várnak, mikor téphetik végre szét a tetemet.
A tlulaxi további búcsúzkodás nélkül visszasétált az űrkompjához, és azt latolgatta, hogyan tudna valami hasznot elkönyvelni az üzleten. Keedair elképzelte magában, miként lehet hosszú távon is életképes üzletté tenni a fűszerkereskedelmet, hogy megszabadulhasson a nehezen kezelhető rabszolgák begyűjtésének és továbbadásának nyűgétől.
Sajnos a lehetőség, ami felötlött benne nagyobb tőkeinjekciót igényelne, efféle pénzösszegekkel azonban nem rendelkezett. Eszébe jutott viszont egy arra érdemes külső befektető. Pontosan az a személy, akire szüksége van, az egzotikus kábítószerek értő élvezője, hatalmas vagyonnal és műveltséggel bíró személy... olyan üzletember, aki képes okosan felmérni a vállalkozásban rejlő lehetőségeket.
Aurelius Venport a Rossakról.
- - -
„Nem vagyok gonosz” – mondta Shaitan.
„Ne próbáld minősíteni azt, amit nem értesz!”
BUDDISZLÁM SZÚTRA
Miközben Serena a robot terrakotta kaspókba ültetett becses virágalt gondozta, Erasmus egyre növekvő elragadtatással figyelte a lányt.
Serena felnézett. Nem tudta, meddig lehet – vagy érdemes – elmenni a gondolkodó géppel folytatott vitákban.
– Ahhoz, hogy megérthesd az embereket, Erasmus, nem feltétlenül szükséges kegyetlenkedned velük.
A robot a lány felé fordította tükörszerű arcát, és értetlen kifejezéssé formálta a likvimetál felszínt.
– Kegyetlenkednem? Ilyesmi soha nem állt szándékomban.
– Gonosz vagy, Erasmus. Látom, hogyan bánsz a rabszolgákkal, hogyan kínzod, sanyargatod, és arra kényszeríted őket, hogy rettenetes körülmények között tengődjenek.
– Nem gonosz vagyok, Serena, csak kíváncsi. Büszke vagyok kísérleteim objektivitására.
A lány felállt, kezében pedig egy muskátlis cserepet tartott, mintha védelmezni akarná a tündöklő piros virágokat a robot esetleges erőszakos kitöréseitől.
– Igen? Na és a laboratóriumaidban végrehajtott kínzásokkal mi van?
Erasmus arckifejezése teljesen kifürkészhetetlennek tűnt.
– Magánjellegű kutakodás, amit a legszigorúbb és legkényesebb feltételek között folytatok. Nem szabad bemenned a laboratóriumokba. Megtiltom neked. Nem szeretném, ha szétzüllesztenéd az alaposan előkészített kísérleteimet.
– Amiket rajtuk... vagy rajtam végzel?
A robot pusztán egy tébolyítóan nyugodt mosollyal válaszolt.
Serena, akit felzaklatott a gondolkodó gép viselkedése, mivel tisztában volt vele, hogy mennyi kárt okoz, ráadásul elkeserítette, hogy így kell megszülnie Xavier gyermekét, könyökével lelökte a virágcserepet a párkányról. A virágtartó edény szilánkokra tört a melegház kemény kerámialapokkal borított padlózatán.
Erasmus a cserépdarabokra, a szétszóródott virágföldre és az összetört virágokra meredt.
– Az emberekkel ellentétben én sohasem pusztítok el valamit meggondolatlanul, céltalanul.
Serena felszegte az állát.
– De kedves sem tudsz lenni. A változatosság kedvéért miért nem teszel valami jót is?
– Jót? – Erasmus őszinte érdeklődést mutatott. – Mint például?
A melegház csőhálózatához csatlakoztatott automata párásítók kellemes, halk sziszegéssel permetezték a virágokat. Serena nem akarta elszalasztani a kínálkozó alkalmat.
– Többek között jobb ellátást biztosíthatnál a rabszolgáidnak. Nem a kivételezett megbízottjaidra gondolok, hanem a közönséges házi rabszolgákra és azokra a szerencsétlenekre, akiket a telepeken tartasz, akár a háziállatokat.
– És a jobb élelmezés annak számítana? – érdeklődött Erasmus. – Jó tettnek?
– Megszüntethetnéd vele nyomorúságuk egyik okát. Mit veszíthetsz vele, Erasmus? Talán csak nem félsz?
A robotra nem hatott a gúnyos megjegyzés, és egyszerűen azt felelte:
– Majd meggondolom.
Négy robot őrszem állta Serena útját, ahogy a lány a hatalmas villában igyekezett a dolgára. Rideg utasításokkal a tenger felé néző nyitott udvarra terelték. A vastagon páncélozott robotok testükbe épített lőfegyverekkel voltak felszerelve, a társalgás azonban nem volt az erősségük. Némán meneteltek előre, Serenát körbefogva.
A lány megpróbálta leküzdeni felkavaró, lappangó félelmét. Nem lehetett tudni, Erasmus miféle brutálisan naiv kísérletet eszelt ki éppen.
Odakint, a végtelen kék ég előterében madarakat látott körözni a szirtek felett. Érezte az óceán sós illatát, a távolból hallotta a tajtékzó tenger morajlását. A rabszolgatelep fölé magasodó terasz zöld pázsitján, a gondosan nyírt díszcserjék között a meglepett Serena hosszú asztalokat és székek százait pillantotta meg. A robotok elegáns lakomát készítettek elő a szellős napsütésben, a hosszú asztalokon ezüst evőeszközök, színes levekkel megtöltött serlegek csillogtak, a tálakon gőzölgő húsok, szemgyönyörködtető gyümölcsök és édes desszertek sorakoztak. Az asztalokat szabályos közökben friss virágcsokrok ékesítették, hogy még fenségesebbé tegyék a pazar terítést.
Aggódó rabszolgák álltak a barikádok mögött, és epekedőn, ugyanakkor rettegve bámulták az elegáns terítékekkel megrakott asztalokat. Pikáns aromák, édes és fanyarkás illatok áradtak a levegőben gyötrően és hívogatón.
Serena elképedve megtorpant.
– Mire véljem ezt?
A négy robot előrelépett, majd Serenához hasonlóan megállt.
Erasmus lépett oda a lányhoz mesterkélten elégedett ábrázattal.
– Közös vacsorához teríttettem, Serena. Hát nem csodálatos? Örvendezned kellene.
– Egészen... megleptél – felelte a lány.
Erasmus intett a kezével, a robot őrszemek pedig félrehúzták a barikádokat, és befelé nógatták a kiválasztott emberek százait. A rabszolgák az asztalokhoz siettek, de továbbra is bátortalanul tekingettek körbe.
– Gondosan megválasztottam a demográfiai összetételt – magyarázta Erasmus –, hogy minden kaszt arányosan képviseltetve legyen: emberi megbízottak, egyszerű munkások, kézművesek, sőt, még a legbárdolatlanabb rabszolgák is.
A foglyok helyet foglaltak, és merev pózban ülve, ölbe tett kézzel meredtek az étkekre. Mindannyiuk arcán zavarodottsággal kevert gyermekies félelem tükröződött. Nem egy vendég azt kívánta magában, bárcsak máshol lehetne most, hiszen senki sem bízott a házigazdában. Az ételt valószínűleg megmérgezték, és minden vendég szörnyű kínok között fog elpusztulni, miközben Erasmus szorgosan jegyzetelget.
– Egyetek! – szólalt meg a robot. – Ünnepi lakomát készíttettem nektek. Jó tettnek szántam.
Serena végre megértette, mi történik.
– Nem erre céloztam, Erasmus. Azt szeretném, ha nagyobb fejadagokat, táplálóbb ételeket adnál nekik, hogy egészségesebbé váljanak. Egyetlen díszvacsora nem változtat semmin.
– Ezentúl több jó szándékkal viseltetnek irántam.
Néhány vendég kísérletképp szedett magának a tányérjára, de egyikük sem mert belekóstolni az ételbe.
– Miért nem esznek? Mindent megtettem értük. – A robot kérdőn nézett Serenára.
– Rettegnek tőled, Erasmus.
– Pedig most nem kegyetlenkedem velük.
– Honnan tudhatnák ezt? Hogyan bízhatnának benned? Áruld el nekem, megmérgezted az ételt? A véletlenszerűen kiválasztott fogásokat?
– Érdekes ötlet, de nem ez a kísérlet célja. – Erasmus továbbra sem értette a helyzetet. – A megfigyelő jelenléte azonban gyakran befolyásolja a kísérlet kimenetelét. Nem látok megoldást a problémára.
Alakítható arcrétege ekkor széles mosolyra húzódott.
– Hacsak magam is nem válok a kísérlet részévé.
Erasmus kinyújtotta kígyóra emlékeztető érzékszondáját, odavonult a legközelebbi asztalhoz, és az elemző végződést a különféle fogásokba és szószokba mártotta, hogy vegytanilag kielemezze a fűszereket és zamatokat. Az emberek bizonytalanul figyelték a ténykedését.
Serena látta, hogy többen is reménykedőn felé fordulnak. Miután elhatározásra jutott, megnyugtatásképp beszédet intézett hozzájuk.
– Figyeljetek rám! Egyetek, és élvezzétek a lakomát! Erasmust nem hátsó szándék vezeti. – Aztán a robotra nézet. – Hacsak nem hazudott nekem.
– Nem tudom, hogyan kell hazudni.
– Biztosan el tudnád sajátítani, ha eleget tanulmányoznád a jelenséget.
Serena a hozzá legközelebb álló asztalhoz lépett, az első keze ügyébe akadó tálról kiválasztott egy darab porhanyós húst, és a szájába vette. Aztán átment az asztal másik oldalára, ahol a gyümölcsbe és a desszertbe kóstolt bele.
Az emberek arcán mosoly futott szét, tekintetük felragyogott. A fiatal nő angyalinak, elragadónak hatott, ahogy belekóstolt a fogásokba, és igyekezett bizonyítani, hogy a lakoma valóban az, aminek látszik.
– Tessék, barátaim, egyetek! Noha a szabadságotokat nem adhatom viszsza, legalább ezen a délutánon örvendjünk együtt!
A foglyok, akár a kiéhezett farkasok, úgy estek neki a húsos tálaknak; hatalmas adagokat szedtek maguknak, kéjesen nyögdécseltek, kiborították a szószt, aztán mindent felnyaltak, nehogy egy falat is kárba vesszen. Hálálkodva és ájtatosan bámulták a lányt, amitől Serenát kellemes melegség öntötte el, és örült, hogy legalább ennyivel segíthetett ezeken a hányatott sorú embereken.
Rábírta Erasmust, hogy végre jót cselekedjen velük. Serena abban reménykedett, hogy másra is képes lesz még rávenni a robotot.
Az egyik nő odament hozzá, és megrángatta Serena ruhájának ujját. Serena belenézett a sötét, kerek szemekbe, az elkínzott de reménykedő tekintetbe.
– Hogy hívnak, angyalom? – kérdezte a rabszolga. – Tudni szeretnénk a nevedet. Másoknak is el kell mondanunk, mit tettél értünk.
– Serenának hívnak – felelte. – Serena Butlernek. És megkértem Erasmust, hogy javítson az életkörülményeiteken. Megígérte, hogy mostantól nagyobb fejadagokban részesültök. – Aztán a robothoz fordult, és hunyorítva megkérdezte. – Igazam van?
A robot szelíd, megnyugtató mosollyal felelt, mint aki végtelenül elégedett – nem elsősorban azzal, amit cselekedett, hanem a rengeteg érdekes fejleménnyel, amit megfigyelhetett.
– Ahogy óhajtod, Serena Butler.
- - -
A gépek csábító természetének köszönhetően azt feltételezzük,
hogy a technikai haladás mindig jobbítást,
és az emberek számára előnyös változásokat jelent.
FAYKAN BUTLER PRIMERÁS:
EMLÉKEIM A DZSIHADRóL
Miután a tökéletlenül dolgozó megoldókra hárította át a fémrezonancia-generátor fiaskóját, Tio Holtzman anélkül hagyhatott fel a költséges kísérlettel, hogy személyét további vádak érhették volna. Immár rájött, hogy a generátort képtelenség lenne kellően szelektívvé tenni ahhoz, hogy a saját felszerelésükben keletkezett komoly kártétel kiküszöbölésével lehessen megsemmisíteni az ellenséges robotokat.
Bludd nagyúr kissé bosszúsan azt javasolta a nagy feltalálónak, hogy inkább más elképzelések kidolgozására összpontosítson. Holtzman viszont még így sem bánta meg, hogy ennyit dolgozott az ötleten...
A tudós visszatért az eredeti zavarómezőhöz, amely képesnek bizonyult tönkretenni a gondolkodó gépek bonyolult géláramköreit. Mérnökei tovább munkálkodtak a hordozható zavarólövegek módosításain, hogy a felszíni bevetéseken is sikerrel alkalmazhassák a fegyvert, de Holtzman úgy érezte, sokkal több rejlik még a koncepcióban, hogy a zavarómező egy másfajta fegyver ellen is hatásos védelmet biztosíthat.
Belevetette magát a munkába, és gondosan kerülte Normát (aki idegesítő módon folyton rámutatott a hibáira), és épp a számításait bámulta. Mivel mindenképp szerette volna megnövelni a mező erejét és kiterjedését, úgy birkózott az egyenletekkel, mintha eleven lényekkel küzdene. Ki akarta küszöbölni a hibát, ami lehetővé tette a kimekek számára, hogy a Salusa Secunduson áthatoljanak a védőpajzson.
Egyidejűleg támadó és védelmi fegyverekben gondolkodott, és játékszerenként dobálózott az ötletekkel. Általánosságban véve Holtzman tisztában volt vele, hogy az ellenséget viszonylag könnyűszerrel tejesen elpusztíthatják, amint a Szövetség bejutott Omnius védvonalai mögé. Kellő mennyiségű idejétmúlt nukleáris töltettel szétbombázhatnák az Összehangolt Világokat – ezzel azonban rabszolgaságra kényszerített emberek milliárdjait is elpusztítanák. Ez nem tűnt életképes megoldásnak.
Planetáriumában, melyhez keskeny lépcsősor vezetett, Holtzman megkocogtatta az óceánokkal borított bolygó körül keringő hatalmas hold hologrammását. A hold elnyújtott ellipszispályára perdült ki, lerázta magáról anyabolygója gravitációjának béklyóját, és elszabadulva bolyongott a képzeletbeli naprendszerben, mígnem összeütközött egy másik bolygóval, aminek következtében mindkét égitest megsemmisült. Holtzman a homlokát ráncolta, majd kikapcsolta a holovetítőt.
Igen, a pusztítás nem elég. A védelem mindig sokkal problémásabb.
Holtzmannak megfordult a fejében, hogy Normát is bevonja az új feladat megoldásába, ám a fiatal nő jelenléte nyomasztotta és elbátortalanította. Korábbi sikerei ellenére szégyellte, hogy a lány matematikai képességei messze felülmúlják az ő zsenijét. Norma természetesen örömmel dolgozott volna vele, de a professzor kizárólag magának szerette volna tulajdonítani az érdemet. Ez egyszer teljesen egymagában, szigorúan a számítások igénybevételével szeretett volna elérni valamit.
No de akkor miért hozta ide Normát a távoli Rossakról, ha nem akarja kiaknázni a lány tehetségét? Saját döntésképtelenségétől feldühödött Holtzman csörögve és zörögve visszarakta a polcra a bolygó kivetítőt. Ideje megint munkához látni.
Dragonyos őr vonult be az ajtón csilingelő aranypikkelyes egyenruhában. A megoldó csapatoktól hozott egy számításokkal teleírt papírköteget, a szimulációs modellek utolsó körét.
Holtzman áttanulmányozta az eredményeket, és átfutott az egymásra következő egyenleteken. Immár sokadjára veselkedett neki az alapelv átdolgozásának, a megoldók pedig végre megtalálták a megfelelő feleletet. Tenyerével izgatottan az asztalra csapott, a papírok pedig szanaszét repültek. Igen!
Az elégedett feltaláló gondosan összerendezte a dokumentumokat, mappába gyűjtötte a feljegyzéseket, vázlatokat és tervfilmeket. Aztán szétterítette a számításokat tartalmazó lapokat az asztalon – és behívatta Norma Cenvát. Mikor a lány bejött, büszkén magyarázta neki, mit sikerült véghezvinnie.
– Kérlek... nézd csak meg magadnak az eredményeket!
– Magam is örülnék a sikernek, Holtzman professzor. – Norma nem versengett vele, nem vágyott hírnévre. Holtzman örült neki, hogy ez a helyzet. Mégis, reszketve visszatartotta a lélegzetét.
Félek tőle. Elborzadt a gondolattól, és próbálta kiölni magából az érzést.
Norma felmászott egy támlátlan székre, és az állát vakargatta, ahogy végigtanulmányozta az egyenleteket. Holtzman idegesen járkált körbe a laboratóriumban, és aggályos pillantásokat vetett a válla fölött a lányra, akinek figyelmét egy pillanatra sem lehetett elvonni a számításoktól – még azzal sem, hogy a professzor véletlenül feldöntött egy egész halomnyi rezonáns hangprizmát.
Norma úgy fogadta magába az új elképzeléseket, mint aki transzba esett. Holtzmannak fogalma sem volt róla, mi zajlik ilyenkor a lány elméjében, csupán azt tudta, hogy működik. Norma végül visszatért saját, bezárt világából, és félretolta a papírokat.
– Valóban újfajta védelmi mező, professzor. Egészen újszerű módon kezelted az alapegyenleteket, és még jómagam sem tudom felfogni minden egyes részletét. – Lányosan rámosolygott a férfira, aki megkönnyebbülten és büszkén nézett vissza rá.
Aztán csüggesztően megváltozott a hangja.
– Abban ellenben nem vagyok biztos, hogy az alkalmazás eléggé átgondolt.
A lány szavai úgy hatottak rá, akár a fülébe öntött forró ólomcseppek.
– Ezt hogy érted? A mező egyaránt képes semlegesíteni a számítógépes géláramköröket és a fizikai behatolást.
Norma végigfuttatta az ujját a harmadik oldalt betöltő számítások egy szakaszán.
– A legfőbb korlátozó tényező a hatásos kiterjesztés sugara, itt és itt. Függetlenül attól, hogy milyen sok energiát pumpálunk bele a pajzsgenerátorba, a hatás nem fokozható tovább egy bizonyos állandó értéknél. Az efféle mezővel nagyobb épületeket vagy hajókat lehet megvédelmezni, bolygószinten azonban nem alkalmazható.
– Akkor több kisebb mezőt használjunk? – kérdezte Holtzman feszülten. – Átfedésekkel?
– Esetleg – értett egyet vele Norma, jóllehet nem túl lelkesen. – De a legjobban az lep meg benne, hogy a sebesség-tényező változtatható az egyenletekben.
Ujja hegyével bekarikázta az egyenlet egy másik szegmensét.
– Ha ezt átdolgozzuk egy kicsit – elővett egy számítókazettát, sebesen beütötte a belső szerkezeti elosztás beállító egységeit, majd előre-hátra kezdte mozgatni a vékony felületlemezeket –, a becsapódási sebesség lényegessé válik, amint elkülönítjük a pajzs hatékonysági tényezőjétől. Így egy bizonyos alsó sebességszint alatt a védelmi tényező teljesen elhanyagolhatóvá válik.
Holtzman maga elé meredve próbálta követni a lány eszmefuttatását.
– Ezt hogy érted?
Norma hihetetlenül türelmesen újra elmagyarázta.
– Más szavakkal, ha a lövedék kellően lassan halad, áthatolhat a pajzson. A pajzs képes megállítani egy gyors ágyúgolyót, de egy bizonyos kritikus sebességhatár alatt bármi átjuthat rajta.
– Mégis kinek jutna eszébe, hogy lassú lövedékeket használjon? – kérdezte ingerülten Holtzman, és maga felé rántotta a papírokat. – Attól tartasz talán, hogy bárki megsérülhet, ha megdobják egy almával?
– Pusztán a matematikai elv folyományait igyekszem elmagyarázni, professzor.
– Szóval a pajzsom kizárólag kisebb területeket védelmezhet, és kizárólag gyorsan mozgó lövedékek ellen. Ezt akarod mondani?
– Nem én mondom, Holtzman professzor. Ez áll az egyenletekben.
– Nos, bizonyosan megtaláljuk a legmegfelelőbb gyakorlati alkalmazást. Mindössze annyit akartam megmutatni, hogy haladok a munkával. Kétségtelen, hogy hamarosan valami ennél sokkalta világrengetőbb találmánnyal állsz elő.
Norma elengedte a füle mellett a gunyoros megjegyzést.
– Kaphatnék ebből egy másolatot?
Holtzman haragudott magára, amiért ilyen kicsinyesen, és értelmetlenül viselkedett.
– Persze, persze. A megoldókkal lemásoltatom neked, amíg én magamban elmélkedem. Lehet, hogy több napra távozom.
– Én itt maradok – jelentette ki Norma, aki még mindig az egyenleteket böngészte – és tovább dolgozom.
Holtzman a folyó hullámain ringatózó pazar hagyományos uszályon rótta a szellős fedélzetet, és töprengett a lehetőségeken. A hajó oldalát simogató áramlatok fém és sár nedves illatát hozták magukkal.
A fedett hátsó fedélzeten vakációzók daloltak és iszogattak pezsgő borokat, és mulatozásukkal kizökkentették a professzort a gondolatmenetéből. Mikor az egyik nő felismerte a híres tudóst, a társaság meghívta őt az asztalukhoz, Holtzman pedig nem mondott nemet. Az ízletes vacsora után drága italokkal koccintottak, és kielégítően értelmes társalgásba kezdtek. A professzornak hízelgett a tömjénezés.
Az éj leszállta után azonban képtelen volt nyugovóra térni, és ehelyett folytatta a munkát.
Felidézte a régmúlt dicsőséget, eszébe jutott az az idő, mikor sorra jöttek a jobbnál jobb ötletek, és ezért nem adta fel a küzdelmet az új elgondolás felett. Az újszerű pajzsban hihetetlen lehetőségek rejlettek, de elképzelhető, hogy nem a megfelelő vezérvonalak mentén gondolkodott. A vászon hatalmasnak tűnt, a kép még nem rajzolódott ki, de annyit bizonyosan látott, hogy túl elnagyolt ecsetvonásokkal dolgozott.
Miért kellene egy egész bolygót befednie a pajzzsal? Valóban szükséges ez?
A háborúskodás nem merült ki a bolygók bombázásában: felszíni egységekkel, közelharcban vívott csatákkal is fel lehetne szabadítani az Összehangolt Világokon rabszolgasorban sínylődő testvéreiket. A nagyszabású, bolygóméretű pusztítással járó támadások rengeteg életet követeltek. Mivel a mesterséges értelem végtelen számú másolatot képes készíteni magáról, Omnius még a feltartóztathatatlan túlerő láttán sem adná meg magát. Az örökelme lényegében elpusztíthatatlan... hacsak kommandós csapatok be nem tudnak hatolni közvetlenül a gépek irányító központjaiba, ahogy a Giedi Prime-on tették.
Ahogy a szellős fedélzeten sétált, felette csillagok parázslottak. Holtzman az Isana kanyonjának, a gyors folyású folyótól kivájt, mély völgytoroknak a függőleges sziklafalait bámulta. Hallgatta a zuhatagok egyre közelgő morajlását, de tudta, hogy az uszály egy biztonságos csatornán oldalról kikerüli a vízesést. Hagyta elkalandozni az elméjét.
Mi lenne, ha kisebb pajzsokat... személyi pajzsokat készítene? A láthatatlan páncél talán nem védene a lassú lövedékek és szúrófegyverek ellen, de biztonsággal használhatnák a legtöbb fegyverrel szemben. És a gépeknek nem is kell tudniuk a gyenge pontról.
A személyi pajzs a megoldás.
Noha mindezzel kisebb sikerre és elismerésre számíthat, az új védelmi eszköz mégis hasznosnak bizonyulhat. Tulajdonképpen emberek milliárdjainak az életét mentheti meg vele. A testeket védheti meg a pajzs. Az apró erődítményekként felfogható egyének szinte legyőzhetetlenekké válnak.
Lihegve ért vissza az uszály felső fedélzetén található luxuskabinjába, melynek belsejében Norma egyik csiszolt oldalú parázsgömbje szolgáltatta a fényt. Holtzman hajnalig dolgozott az egyenletein. Végül üveges szemekkel, leragadó szempillákkal még egyszer ellenőrizte az eredményt, aztán büszkén „Holtzman-effektusnak” nevezte el az elvet.
Igen, ezzel elégedettek lesznek majd.
Amint teheti, gyors személyszállítót hajót rendel, hogy a folyón lefelé mielőbb visszatérhessen Stardába. Már alig várta, hogy láthassa Norma arcán a megdöbbenést és csodálatot, mikor a lány felismeri, hogy valódi zsenivel áll szemben, és mindehhez egy pillanatig sem férhetett kétség.
- - -
A RÉGI FÖLDRŐL SZÁRMAZÓ MONDÁS
A keskeny szurdok gránitfalai közt rabszolgák – többnyire Ishmaelhez és Aliidhoz hasonló kisfiúk – lógtak hevederekhez kötözve a mély szakadék fölött. Az ifjú emberpalánták a minden szavukra figyelő munkafelügyelőktől távol, a szökés reménye nélkül munkálkodtak. Sehová nem menekülhettek el, hacsak a meredek sziklafal alatt hömpölygő folyót nem tekintették menekvésnek.
A zúgva özönlő Isana az évezredek alatt mély völgytorkolatot vésett ki a hegyből, és a lapos, simára csiszolódott kőmeredélyeken sem gyom, sem bokor nem ereszthetett gyökeret. Noha a folyó felgyorsult és veszélyessé vált ezen a szakaszon, a mederszűkület azonban a folyón lefelé haladó közlekedés egyik fontos útvonalán helyezkedett el. A szurdokon rendszeresen haladtak át a szárazföldi alföldek felől érkező, gabonával, erjesztett gyümölcslevekkel, virágokkal és helyi fűszerekkel megrakott uszályok.
Bludd nagyúr úgy határozott, hogy gigantikus mozaikképet rakat fel a kanyon falára, hogy megörökítse nemesi családja dicső tetteit. A műalkotás északi szélére őse, Sajak Bludd idealizált arcképe került, míg a déli oldal monumentális szűz palatáblaként a jövendő poritrini nagyurak sikerinek ábrázolására lett fenntartva.
Ishmaelnek, Aliidnek és társaiknak kellett felrakniuk a mozaikot. A mintát már lézerrel kivésték a művészek, a fiúknak pedig módszeresen fel kellett helyezniük a lapokat, melyek mindegyike a munkálatok végeztével kirajzolódó hatalmas színes kép egy-egy képpontja volt. A szirtek pereméről állványzatok függtek lefelé, rajtuk a Hagalról importált ékkőpor alapú mázakkal kiégetett folyami agyagtéglákkal.
A lent elhaladó hajókról nézve a látvány bizonyosan lélegzetelállító lesz. Ám a hevederen csöngő Ishmael képtelen volt kivenni a részleteket. Mindössze a mozaiklapok összefolyó sejthálózatát, az orrfacsaró epoxigyantával egymás után felragasztott színeket látta.
A mellette lefüggő hevederhez rögzítve Aliid ütögette le hatalmas zaj kíséretében a mozaiklapok széleit, hogy a helyükre préselhesse azokat. Gépezetek zakatolása visszhangzott a szurdok falai között: sziklafűrészek, hegyes kalapácsok, pneumatikus vésők fokozták az elviselhetetlen hangzavart. Aliid munka közben elorzott életét siratva énekelt egy Anbus IV-ről származó dalt. Ishmael egy hasonló harmonthepi balladára rázendítve követte a példáját.
Tíz méterrel alattuk, egy másik hevederhez rögzítve egy Ebbin nevű fiú rögtönzött éneket egykori otthonáról, a Souciról, melyről végtelen elszigeteltsége miatt sem Ishmael, sem Aliid nem hallott, mielőtt idekerültek. A tlulaxi rabszolgafelhajtók láthatóan értettek hozzá, hogy eldugott buddiszlám településeket kutassanak fel, melyekből Zenszunikat és Zensíitákat egyaránt elraboltak.
A köteleken és hevedereken a fiúk sokkal fürgébbnek és ügyesebbnek bizonyultak, mint a felnőtt nők és férfiak. A zúgó székben is könnyedén mászkáltak a gránitfalon, hogy a helyükre rakják a színes mozaiklapokat. A munkafelügyelők nem számítottak semmiféle bonyodalomra.
Tévedtek.
Aliid, aki magában forrongott az őt ért igazságtalanság miatt, gyakran ismételgette Bel Moulay szavait. A lánglelkű Zensíita vezető egy olyan korszakról álmodott, amikor a rabszolgák megszabadulnak láncaiktól, és ismét szabadon élhetnek, miután ki-ki visszatért az Anbus IV-re, a Harmothepre, vagy akár a titokzatos Soucira. Ishmael meghallgatta a bolond beszédet, de nem akarta tovább tüzelni Aliidot.
Ishmael könyörületes nagyapját tekintette példaképnek, és ezért inkább a békességet kereste. Felismerte, hogy akár több nemzedék is felcseperedik, mire megdöntik a rabszolgatartók uralmát. Aliid nem akarta kivárni ezt. Úgy érezte, hogy a rabszolgáknak bosszút kell állniuk, amint azt a sötét szakállú Bel Moulay hirdette lelkesítő beszédeiben...
A kanyon túloldaláról a pazar ruhákba öltözött Bludd nagyúr és nemesekből álló kísérete figyelte a munkásokat az ideiglenes kilátóról. Az udvari festők a nagyúr elképzelései és vázlatai alapján tervezték meg a gigantikus alkotást, Bludd pedig rendszeresen eljárt megszemlélni a készülő művet. Az ideiglenes kilátót minden héten lejjebb eresztették a kanyonba, ahogy a hatalmas mozaikkép egyre mélyebbre hatolt a gránitszirteken. Az aranypáncélt viselő dragonyosoktól körülvett nemes úr gratulált a kivitelezőknek.
A falikép éppen készülő részlete Favo Bluddot ábrázolta, aki a különböző évszakokban virágzó növények és gyomok mértani formákba rendezésével egyedi műalkotásokká változtatta a kiterjedt füves alföldeket. A levegőből nézve ezek a tünékeny remekművek kaleidoszkópszerű képekként váltakoztak. A növények minden évben kivirágoztak, majd termést hoztak, és ahogy a szél elszórta a magvakat, véletlenszerű mintázatokkal egészült ki az összkép.
Bludd és motyogó talpnyalói szemszögéből a rabszolgafiúk a szemközti sziklafalat ellepő parányi rovaroknak tűntek. A túloldalról szerszámok zaja és magas, éretlen fiúhangok zsongása szűrődött át.
A munka jól haladt. Gigantikus alakok, arcok és űrhajók fedték a gránitfelületet: a Poritrin meghódításának, a számítógépek szándékos elpusztításának története, melynek következtében a bolygó elfalusiasodott, a termelés pedig a rabszolgamunka függvénye lett.
A büszke Bludd jól ismerte elei arcvonásait. Sajnos, ahogy a befejezetlen mozaikkép szín és fény összjátékát tanulmányozta, úgy találta, hogy Favo arcképe nem kellően élethű. Habár a mozaik motívum pontosan követte a lézerrel bevésett mintázatot, az életnagyság sokszorosára felnagyított kép nem nyerte meg Niko Bludd tetszését.
– Nézzétek csak Favo nagyúr arcát. Szerintetek is pontatlanra sikerült?
A kíséret minden tagja egyetértően bólogatott. Bludd áthivatta a munkafelügyelőt, elmagyarázta a problémát, és megparancsolta neki, hogy távolíttassa el a mozaiklapokat Favo Bludd arcképéről, amíg át nem szerkesztik a vonásait.
A munkafelügyelő egy pillanatig habozott, aztán biccentett.
A hevedereken lecsüngő Ishmael és Aliid egyszerre mordult fel, mikor meghallották a felháborító utasítást. Köteleiken leereszkedtek a már elkészült felülethez. Ishmael az öreg nemes úr szemét mintázó hatalmas mértani forma elé került.
Aliid mérgesen feltette a védőszemüvegét, aztán az utasítást követve kőtörő kalapácsával püfölni kezdte a mozaiklapokat. Ishmael a barátja mellett verte és faragta a követ. A lapok eltávolítása ironikus módon sokkal nehezebbnek bizonyult a felhelyezésüknél. Az epoxigyanta a gránitnál is keményebbé szilárdult, a munkásoknak ezért nem maradt más választásuk, minthogy széttörjék a lapokat, és hagyják, hogy a szilánkok a folyóba hulljanak.
Aliid a feladat értelmetlensége miatt méltatlankodott. Nem elég, hogy rabszolgaként dolgoztatják, most ráadásul mindent elölről kezdhet, csak mert egy felfuvalkodott nemes meggondolta magát. Feldühödve a kelleténél nagyobb erővel suhintott oda a kalapáccsal, mintha az ellenségei fejét verhetné szét vele – a visszacsapódás pedig épp elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy kicsússzon a markából a szerszám nyele. A kalapács a mélybe hullt, ő pedig rögtön felkiáltott:
– Vigyázat odalent!
A kis Ebbin megpróbált félremászni, de keze és lába megcsúszott a tükörsima felületen. A kalapács a vállán találta el, és kettényírta a fiú hevederének szíját.
Ebbin teste rándult egyet, törött kulcscsonttal lógott az egyetlen megmaradt szíjon. Ordított és kapálózott, belekapaszkodott a jobb karjába fúródott hevederkampóba. Lába megint megcsúszott a fényes mozaiklapokon.
Ishmael megpróbálta oldalazva megragadni a feszes kötelet, ami Ebbint tartotta. Aliid éppily vadul igyekezett leereszkedni, hogy segíthessen a Souciról idekerült fiúnak.
Ebbin csapkodott és vonaglott. Leejtette a kalapácsát, mely a mélyben tajtékzón zúgó folyóba esett. Ishmael megszorította a kötelet, melytől a bajba jutott fiú élete függött, de maga sem tudta, mi mást tehetne még.
Odafent a kanyon peremén összesereglett rabszolgák megmarkolták a kábelt, hogy felhúzzák a küszködő sérültet. Ám Ebbin bal karja erőtlenül lógott az oldalán, törött kulcscsonttal pedig nem sokat segíthetett magán. A kábel megakadt egy kiálló kődarabban. Ishmael összeszorított foggal megrántotta a kötelet, hogy kiszabadítsa. A fiú már csak pár lábnyira volt alatta.
Ebbin kétségbeesetten felnyújtotta az egyik kezét, de a levegőbe markolt. Ishmael amennyire tudott, lefelé nyújtózkodott, és miközben egy pillanatra sem engedte el a kábelt, szabad karjával megpróbálta kézen ragadni a fiút.
A perem felett küzdő rabszolgák hirtelen riadtan felzúgtak. Ishmael hallotta, ahogy a magasban elpattan a kötél.
A kezében tartott sodrony elernyedt, Ishmael megtántorodott, és igyekezett megkapaszkodni a hevederében. A rostos nyaláb, mely Ebbint tartotta, végigszántotta, felégette Ishmael összeszorított ujjait. Ebbin a sérülése ellenére felnyúlt, és kezével épphogy el nem érte Ishmaelét. Aztán a mélybe zuhant, kitátott szájjal, fényes és hitetlenkedő tekintettel. A tartókábel kirojtosodott vége átszaladt Ishmael felsebzett markán, aztán elfogyott a kötél.
Ebbin bukfencezve hullott bele az Isana ölébe. A háborgó folyó vékony szalagja oly messze alatta volt, hogy Ishmael még a szétfröccsenő vizet sem látta, mikor a kisfiú leért...
Aliidot és Ishmaelt felhúzták a szirtre, ahol a munkafelügyelő kelletlenül ellátta égett sebeiket és zúzódásaikat.
Ishmael émelygett, kis híján elhányta magát. Aliid leverten, némán kuporgott, mivel úgy érezte, ő a hibás. Ám a munkavezető semmi együttérzést nem mutatott, és ráordított a többi fiúra, hogy folytassák a munkát.
- - -
Vajon van felső határa a gépek intelligenciájának,
és alsó határa az emberek ostobaságának?
BOVKO MANRESA, A NEMESEK
SZÖVETSÉGÉNEK ELSŐ ALKIRÁLYA
A Földet ellepő élősdi emberek számos bosszantó cselekedete közül Ajax a zendülést tartotta a legmegbocsáthatatlanabbnak.
Az áldozat nyöszörgött és siránkozott, panaszosan küszködött a kötelékeivel, miközben a kegyetlen Titán fel és le járkált elegáns fémlábain a hatalmas, kongó helyiségben. Miután rajtakapta az árulásra készülődő brigádvezetőt, Ajax szabadon alakítható kezével megragadta a férfi jobb karját, és az emberei előtt vonszolta el az ordító, jajveszékelő munkavezetőt.
A rabszolgák abbahagyták a munkát, riadt és szánakozó tekintettel meredtek a munkafelügyelőre, aki áldozatul esett Ajax dühének. A kimek végigvonult az emlékművek övezte utcákon a megrettent fogollyal, mígnem egy üres épületbe értek. A derékszögűre kifaragott homlokzatokkal és finoman kidolgozott kőfaragványokkal díszes épületet az Igazságszolgáltatás Csarnokának nevezték.
Ez kifejezetten alkalmas helynek tűnt Ajax számára.
A Föld központi városhálózatának több más impozáns épületéhez hasonlóan az Igazságszolgáltatás Csarnoka is színházi kellék volt, mely a fenségesség és nagyszerűség látszatát kelteni volt hivatva. A csarnok valójában helyiségek nélküli plázbeton padlójú üres burok volt.
Ajax egyedül maradhat itt az árulóval, hogy hosszasan kikérdezze őt. A rabszolgalázadás puszta gondolata eleve naivan abszurdnak tűnt neki, az a tény pedig különösen, hogy egy megbízott támogathat egy efféle esztelen elképzelést.
A neuródái révén közvetített egyetlen utasítással a nyafogó fogolyra irányította összes optikai érzékelőszálát. A rémült férfi összecsinálta magát, szánalmasan zokogott, és inkább mentséget keresett, minthogy tagadott volna. Fölösleges sietni. Érdemesebb kiélvezni a helyzetet.
– Azért szervezkedtél, hogy megdöntsd a gondolkodó gépek hatalmát. – Szólalt meg Ajax szándékoltan nyugodt és mélyzengésű hangon. – Mindenféle meséket hordtál össze valamiféle kiterjedt földalatti mozgalomról, mely azt az ostoba célt tűzte ki maga elé, hogy fellázítsa a rabszolgákat, és csak a mesékben létező függetlenséget vívjon ki Omniusszal szemben.
– Nem igaz! – siránkozott a férfi. – Esküszöm, fogalmam sem volt, mit csinálok. Utasításokat követtem. Üzeneteket kaptam...
– Üzeneteket kaptál, melyekben az állt, hogy lázadást kell szítanod, te pedig nem jelentetted nekem? – Ajax vészjósló nevetésétől a szerencsétlen összepisilte magát. – Ahelyett titokban szervezkedni kezdtél a munkásaid között.
A zendülési szándékot igazoló bizonyítékok vitathatatlannak tűntek, Ajax pedig arra számított, hogy dicséretben részesül, amiért ily ügyesen megoldotta a problémát. Omnius végtére is figyelte őt. Talán – gondolta magában a kimek –, ha sikerülne kiszednie a férfiból a csírájában elfojtott lázadás gyökereit, jutalmat kérhetne, akár még azt is kérelmezhetné, hogy Barbarossához és Agamemnónhoz hasonlóan részt vehessen egy gladiátori párviadalon.
– Jegyzőkönyvet kell készítenünk. – Ajax dübörögve előre lépett hajlékony páncélozott lábain, és közben meglengette túlméretezett rovarszerű karjait.
Aztán fém-polimer kompozit markával megragadta a fogoly csuklóját. – Áruld el a neved!
A megbízott zokogott és kegyelemért esdekelt, s közben megpróbált hátrálni. A felbőszült Ajax összekattintotta erős fogószervét, és csuklóból lemetszette a fogoly kezét. A férfi felüvöltött, a vér sugárban lövellt ki a megcsonkított végtagból, és beterítette a kimek elülső optikai érzékelőszálait. Ajax átkozni kezdte magát. Eredetileg nem akart ily mérhetetlen fájdalmat okozni, mielőtt a férfinak alkalma lett volna megválaszolnia néhány egyszerű kérdést.
Miközben a brigádvezető üvöltött és vonaglott, Ajax működésbe hozott egy kék lángszórót, és megperzselte, kiégette a csonk végét.
– Tessék, elállítottam a vérzést. – Ajax várt egy kicsit, hátha a férfi kifejezi a háláját. – Most válaszolj a kérdésemre! Mi a neved?
Ajax újabb fenyegetően csattogó rákollót formált a fémvégtag alakítható végéből, és megragadta a férfi másik csuklóját. A brigádvezető tovább nyöszörgött, de sikerült magát annyira összeszednie, hogy válaszoljon.
– Ohan. Ohan Freer! Így hívnak. Kérlek, most már ne bánts!
– Kezdetnek megfelel. – Ajax azonban tudta, hogy a kínzás még lényegében el sem kezdődött. Munkájának különösen ezt a részét élvezte, amikor rögtönözhetett, és virtuóz módjára okozhatott fájdalmat mások számára.
Némelyik Titán dühöngő őrültnek tartotta Ajaxot. Ám ha egy vezér sem képes kordában tartani a leigázott népet, eleve mi értelme volt átvenni a hatalmat az Óbirodalom felett? Ajaxot, Xerxésszel ellentétben, már dicső uralmuk idején sem érdekelte az étel és az ital, a kényelmes élet, és az olyan játékok és élvezetek, amilyenekben például romlott párja, Hekaté lelte örömét.
Nem, Ajax a puszta kihívás miatt csatlakozott a csapathoz. A csábító Júnó még a kezdetekben nyerte meg Ajaxot az ügyüknek, mikor Tlalok összeesküvő társaival együtt kidolgozta a terveket. Ajax, a kemény és agresszív harcos lett a Titánok ökle – nem csupán fizikai ereje, hanem harcos ösztöne és kegyetlen hódítási vágya is megkülönböztette őt a többi Titántól. Az emberek hatalmának megdöntése után mindent megtett azért, hogy fenntartsa a rendet, és nem érdekelte, hogy ezért hány ártatlan civilnek kell meghalnia.
Az élősködők újra meg újra próbálkoztak a zendüléssel, de Ajax könnyűszerrel kioltotta ezeket az ártatlan tarlótüzeket. Mikor sor került a sokkal szervezettebb Hrethgir Lázadásokra, melyek komolyan veszélyeztették a Titánok uralmát, Ajax elképesztő vérfürdőt rendezett. Előbb a Walgisra ment, ahol először lobbant fel a lázadás szikrája, és elzárta az űrjárművek útját. Arra ügyelt, hogy a hírközlés zavartalan maradjon, hogy a halálra ítélt lakosság segítségért kiálthasson. Ily módon a többi Titánok uralta bolygó rabszolgái is részesülhetnek a kíméletlen büntetésben.
Aztán munkához látott.
Az alapfeladat végrehajtása évekig eltartott, de Ajaxnak végül sikerült kiirtania minden élő embert a Walgison – a pusztítást főként atomfegyverekkel, mérgező gázfelhőkkel, és egyedileg kifejlesztett járványokkal végeztette. Befejezésképp Ajax egy monumentális és félelmetes járótestbe helyeztette az agytároló edényét, és úgy vadászta le egyenként az életben maradtakat, akár az apró rágcsálókat. A Barbarossa programjával működő robot ütegek kíséretében felégette a városokat, szétzúzta az épületeket, és felhajtotta az embereket. Mind egy szálig legyilkolta a hrethgireket, és mérhetetlenül élvezte a feladatot.
Valóban ezt a korszakot lehet a Titánok fénykorának tekinteni.
Az erőszak, bármennyire is jogosnak tűnt, nyugtalanította társát, Hekatét, az eredeti húsz leggyengébb és legérzékenyebb tagját. Noha Hekaté haszonszerzésből csatlakozott Tlalok forradalmához, soha nem értette meg a hatalomátvétel értelmét, és fokozatosan elidegenedett a többiektől. Miután a Titánok feláldozták emberi testüket, hogy kimekként halhatatlanná váljanak, Hekaté Ajaxszal maradt, és sokáig sikertelenül próbálta megváltoztatni társa jellemét. Nézeteltéréseik ellenére Ajax kedvelte őt, habár emberi teste elvesztésével immár szeretőre sem volt szüksége.
Hekatét később annyira megdöbbentette Ajax véres megtorlása a Hrethgir Lázadások után, hogy „visszavonult” a Titánok között betöltött állásából. Többé nem érdekelte az emberek feletti uralom. Saját tervezésű kimek testében Hekaté egyszerűen útra kelt egy nagy távolságok áthidalására készült űrjárművel, és otthagyta a többi Titánt, hogy nyugodtan szorongassák még az emberiséget.
Ironikus módon Hekaté tökéletesen időzíttette a távozását. Nem sokkal a Walgis megtisztítása után Xerxész végzetes hibája folytán Omnius elszabadulhatott...
Ajax most az Igazságszolgáltatás Csarnokának vértől csöpögő falai között magasodott áldozata fölé félelmetes testével. Minden rendszerét aktiválta, rovarszerű végtagjai így neuroelektromos izzástól parázslottak.
Az elfogott áruló felüvöltött, mikor rájött, mi fog történni vele.
– Na most, Ohan Freer – mondta Ajax –, hadd tegyek fel neked néhány egészen más jellegű kérdést. Szeretném, ha nagyon figyelnél.
Omnius parancsára Iblis Ginjo brigádvezető az Aranykor térre vezényelte hűséges rabszolgáit. Ajax ítéletet fog hirdetni – nyilván kivégzésre kerül sor – egy foglyul ejtett férfi, egy másik munkacsoport brigádvezetője, bizonyos Ohan Freer felett.
Iblis annak idején együtt tanult a vádlottal a megbízottak számára fenntartott különleges iskolában, de sohasem tapasztalta, hogy brigádvezető társa bármikor is illegális tevékenységet folytatott volna. Ajaxnak azonban egyébként sem volt szüksége különösebb indokra. Maga is megtapasztalta már a Titán dühét, ám eddig sikerült életben maradnia. Abban ellenben kételkedett, hogy sorstársa ép bőrrel megúszná a mai napot.
A tér közepén díszes, fém-kidolgozású oszlop állt. Az ékes kéményre emlékeztető obeliszk tetején morajló narancssárga láng lobogott. A közteret egytől-egyig üres, hatalmas épületek pazar homlokzatai vették körül, akár a börtön falai a központi sétaudvart. Omnius robot őrszemei, akik a tér négy oldalán sorakoztak fel, erősnek és félelmetesnek hatottak, készen arra, hogy lecsapjanak bármely törvényszegőre a könnyen pótolható emberi rabszolgák közül.
Iblis az egymástól elkülönített lelátók egyikébe vezette az embereit, és közben néhány megnyugtató szót szólt hozzájuk, de vigyázott, nehogy a túl sok beszéddel felhergelje a kimekeket. Ajax különös kedvét lelte abban, ha szerepelhet, és igyekezett elérni, hogy minden rémült tekintet rá szegeződjön. Mikor Iblis és a többi brigádvezető belefújt a sípjába, jelezvén, hogy mindenki készen áll, Ajax előlépett, és magával hozta a megcsonkított foglyot.
A Titán hangyára emlékeztető járótestet viselt, impozáns, ellipszis alakú maggal, súlyos járólábakkal, és négy fogókarral, melyekben Ohan Freert tartotta. Lebegő figyelőkutaszok rögzítették folyamatosan a képeket, és közvetítették az örökelmének az eseményeket.
Ajax a lángoló obeliszk alá érve megragadta a kapálózó áldozatot, és úgy tartotta maga előtt, akár egy gigászi hangyaharcos a szerencsétlenül járt ellenséges bogarat. A megpecsételt sorsú Ohamot már megégették, kivéreztették és megsebezték; bal keze helyén csak egy elszenesedett csonk maradt. Bőrét zúzódások nyomai borították mindenfelé. Szájából alig hallható, hörgő nyafogás szivárgott ki.
Az emberi nézőközönség rémülten felmordult. A reakciójukból Iblis megállapította, hogy tőlük bizonyosan nem származhat a lázadás ötlete, a titokzatos és provokatív üzenetek ellenére. Mi van akkor, ha a lázító felhívások csak egy hozzá hasonlóan elkeseredett személy vágyálmait fejezik ki?
Ajax a magasba emelte a szerencsétlen foglyot, majd felerősítette a hangszintetizátorát, hogy szavai mennydörgőn visszhangozzanak a zárt térben, akár az ágyúlövések.
– Néhányatok hallotta már ezt a bűnözőt beszélni. Néhányatok talán botor módon még a szabadságról és lázadásról szóló esztelen gondolatait is meghallgatta. Bölcsebben tettétek volna, ha levágjátok a fületeket, mint hogy ilyen badarságokra figyeltek.
A tömeg lélegzetvisszafojtva hallgatott. Iblis az ajkába harapott, nem akart odanézni, mégsem fordíthatta el a tekintetét a borzalomtól. Ha ezt teszi, a figyelőkutaszok észrevehetik, aminek kellemetlen következményei lehetnek. Iblis épp ezért mereven bámulta a kibontakozó rettenetet.
– Ez a nyomorult, félrevezetett személy már nem szolgálhatja Omnius örök dicsőségét és a gondolkodó gépek uralmát.
Ohan felordított, és erőtlenül küszködni kezdett. Ajax a férfi épen maradt karját tartotta csupán körvonalaiban megformált rákollójával, két másikkal pedig a lábakat ragadta meg. A negyedik fogókarral Ajax Ohan mellkasát szorította össze a hónalja alatt.
– Többé nem munkás. És még csak nem is hrethgir, azon engedetlen emberek egyike, akinek létezését megtűrjük magunk között. Hanem szemét. – Ajax hatásszünetet tartott. – A szemetet pedig eldobjuk.
Aztán hangtalanul, az erőlködés legkisebb jelét sem mutatva, különböző irányokba mozdította el mesterséges végtagjait, és darabokra szaggatta a magatehetetlen Ohant. Tövestől kitépte a férfi karját és lábait, a mellkasát kettéroppantotta, bőrén csontszilánkok ütöttek át. Vér és belek ömlöttek az Aranykor tér makulátlan díszkövezetére.
Ajax a sikoltozó tömeg közé hajította a véres testrészeket.
– Elég ebből az őrültségből! Nem lesz lázadás! Most eredjetek vissza dolgozni!
Az émelygő munkások gondolkodás nélkül visszasiettek a munkahelyeikre, távoztukban Iblisre néztek, mintha ő megvédhetné őket. Ám Iblis még mindig hitetlenkedve meredt maga elé. Ohan Freer a lázadók közé tartozott! A brigádvezető a gépek ellen uszította az embereket, terveket készített, talán üzeneteket küldött és kapott.
Egy másik felkelő!
A megdöbbent Iblis tudta, hogy immár őt is komoly veszély fenyegeti, ha tovább tevékenykedik. A mai kivégzés mégis nyilvánvalóvá tette számára: a kitörni készülő forradalom nem a képzelet szüleménye volt.
Hanem valóság!
Ha Ohan részt vett benne, akkor mások – tömegek – állhattak mögötte. A harcosok föld alatti hálózata, melynek Iblis is tagja volt, biztonságos sejtekre oszlott, hogy senki ne árulhassa el a másikat.
Most már mindent értett. Mostantól a korábbinál is nagyobb meggyőződéssel készítette elő a terveit.
- - -
Az emberek a lehetőségek egész kontinuumáról,
végtelen számú tartományról nem vesznek tudomást,
melyek megnyílhatnának a faj előtt.
ERASMUS: FELJEGYZÉSEK
AZ EMBERI TERMÉSZETRŐL
A robot birtokának egyik márványfalú melléképületét rögtönzött előadóteremmé alakították át. Erasmus rabszolgacsapataival széksorokat állíttatott be, a falra bordázatot szereltetett, hogy egyetlen hangverseny kedvéért tökéletes akusztikát teremtsen. Erasmus hosszú ideje tanulmányozta már a legkiválóbb emberi zeneművek felvételeit, és a hallgatóságtól a teremelrendezésig pontosan tudta, mit várhat egy nagyszabású szimfonikus hangversenytől.
A robot felajánlotta Serena Butlernek, aki immár terhessége nyolcadik hónapjában járt, hogy a legkényelmesebb központi ülésből hallgassa végig a koncertet.
– Ezek az emberek bizonyosan élvezetesnek találják majd a hangzást és a dallamokat, de számodra mindez többet fog jelenteni. A Salusa Secunduson mindennapos élménynek számított a komolyzene.
Serena elkeseredve gondolt öccsére, aki zenészi pályára készült. A fiatal nő akkoriban tanulta meg értékelni a régmúlt idők komponistáinak műveit.
– Nem csak a zene hiányzik nekem, Erasmus.
– Mi ketten ugyanazt a kiművelt nyelvet beszéljük – felelte a robot, és ügyet sem vetett a kihegyezett megjegyzésre. – Szeretném, ha majd elárulnád, mennyire tetszett a szerzeményem. Kifejezetten a számodra írtam.
A munkás kaszthoz tartozó rabszolgákkal töltette be a nézőteret, akiket a különböző szakmunkákat végző csoportokból válogatott ki. Aztán megmosdatták, és Erasmus művelt közönségről kialakított elképzelései alapján felöltöztették őket.
A belső falakat híres emberi zeneszerzők arcképei díszítették, mintha a robot közéjük tartozónak vallhatta volna magát. A hangversenyteremben körbe múzeumi vitrinekben hangszereket állítottak ki – lantot, rebeket, aranyozott nagydobot és egy antik, tizenöt húros balisetet, vabalone-intarziás tokkal.
A fedetlen gerendák alatt, az emelt pódium közepén Erasmus ült egy hangversenyzongoránál, amit zeneszintetizátorok, hangszórók és akusztikai processzorok bástyáztak körül. Szmokingszabású, ámde robottestéhez igazított ruhájában Erasmus egyenes derékkal ült, sima, tükörszerű arcán semmiféle kifejezést nem mutatott.
Miközben megpróbált kényelmesebb ülést találni a székén, Serena mindvégig az inkvizítor roboton tartotta a szemét. Kezét hatalmas pocakján tartotta, és érezte, ahogy a magzat rugdalózik benne. Néhány hét múlva megszüli a kisbabát.
Körötte a foglyokból álló hallgatóság nyugtalanul fészkelődött, mivel fogalmuk sem volt, mire számíthatnak, és hogy mit várnak el tőlük. Erasmus a közönség felé fordította tekintetét, és várt, miközben a nézők a saját arcukat láthatták visszatükröződni a fémes bőrrétegen.
– Köszönöm a megtisztelő figyelmet. – A mellette elhelyezett, ezüstösen csillogó szerkezethez fordult, és táncoló polimer ujjaival működésbe hozta a zeneszintetizátort, mely rázendített az ismerős melódiákra és akkordokra. A háttérzene egyre erősödött, beúsztak a vonós hangszerek, és megszólaltak a gyászos csuszuki kürtök.
A robot percekig hallgatott, aztán folytatta.
– Ma egészen különleges élményben lehet részetek. Hogy megmutassam, mennyire nagyra becsülöm alkotó szellemeteket, nektek komponáltam a hamarosan megszólaló szimfóniát, serény rabszolgáim. Ti lesztek az első emberek, akik hallhatjátok. – Gyorsan végigfutott a billentyűkön, eljátszott néhány töredékes dallamot, mintegy a zongora tiszta hangolását ellenőrizendő. – A területen végzett hosszas kutatás után Johannes Brahms és Emi Csuszuk szimfóniáihoz mérhető alkotást sikerült létrehoznom. A mű szigorú szerkesztési és matematikai elveken alapszik.
Serena végignézett a hallgatóságon, és kétségei támadtak, vajon akár egyikük is hallott-e már a klasszikus szerzőkről, akiket a robot megemlített. Ő, miután a Salusa Secunduson nevelkedett, gyerekkorában megismerkedett számos híres zeneszerző műveivel, némelyiket pedig ki is elemezte Fredóval.
Erasmus egyetlen gondolati impulzussal összekapcsolta géláramkörét a szintetizátorral, és furcsa, repetitív dallamot szólaltatott meg. Aztán többször végigtáncoltatta mechanikus ujjait a billentyűkön, és játék közben a közismert zongoraművészekére emlékeztető nagy ívű mozdulatokat tett.
Serena kellemesnek találta az alkotást, de semmiképp sem kiemelkedőnek. És jóllehet nem ismert rá a dallamra, mégis emlékeztette valamire, mintha a robot matematikailag kielemzett volna egy már létező zeneművet, aztán lemásolta a szerkezetét, majd itt-ott megváltoztatott egy ritmusképletet, vagy egy összhangzatot. A zenéből hiányzott az elevenség, a dinamikus erő.
Erasmus láthatóan azt hitte, hogy az emberek ösztönösen ráéreznek egy új mű értékeire, és képesek értékelni a szerkezetileg hibátlan alkotás árnyalatait és összetettségét. A Serena körül ülő rabszolgák feszengve hallgatták az előadást; élvezték, de csupán újabb feladatnak tekintették. A kivezényelt hallgatóság észrevehetően gyönyörködött a hullámzó melódiákban, de nem ragadtatta el magát, ahogy arra a robot számított.
Mikor véget ért a mű, Erasmus hátrébb ült a széken, kikapcsolta a szimfonikus kísérőszerkezetet, és hagyta elmélyülni a csendet. A visszhangok lassacskán elhaltak.
A rabszolgák egy ideig haboztak, mintha utasításra várnának. Végre megszólalt Erasmus:
– Következhet az ováció. – Az emberek láthatóan nem értették, mit ért ez alatt a robot. – Nyugodtan tapsolhattok, ha tetszett a darab.
Az első összeütődő tenyerek olyan hatást keltettek, akár egy könnyű zápor első cseppjei, aztán a hang tapsviharrá dagadt – ahogy elvárták tőlük. Serena udvariasan, ám nem túl lelkesen csatlakozott a többiekhez. Őszinte reakciójára Erasmus nyilvánvalóan felfigyel.
A robot fényes maszkja büszke mosolyt öltött magára. Ünnepélyes fekete öltönyében elegánsan lesétált a pódiumról a nézőközönség közé. A rabszolgák tovább tapsoltak, Erasmus pedig élvezte a látszatsikert. Mikor véget ért az éljenzés, őrszemek kísérték vissza megszokott munkahelyeikre a közönség tagjait.
Serena látta, Erasmus abba a hitbe ringatta magát, hogy olyan maradandó értékű művet sikerült komponálnia, mely vélhetően felülmúlta a korábbi emberi próbálkozásokat. De nem szívesen ábrándította volna ki, ezért igyekezett mielőbb visszatérni a melegházba. Terhessége miatt viszont csak lassan tudott mozogni, így Erasmus hamar beérte őt.
– Serena Butler. Hozzád írtam ezt a szimfóniát. Nem tetszett?
A lány próbált finoman fogalmazni, és kitérni az őszinte válasz elől.
– Talán azért nem tudok eléggé lelkesedni, mert az előadás a Salusa Secunduson végighallgatott hangversenyekre emlékeztet. Megboldogult öcsém is zenész szeretett volna lenni. Akkoriban még vidámabb voltam.
Erasmus kérdőn méregette Serenát ragyogó optikai érzékelőszálaival.
– Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy csalódást okozott neked a koncert. Magyarázd el, miért.
– Nem örülnél az őszinte válasznak.
– Félreismersz, hiszen mindig az igazság érdekel. Minden más hibás adat. – Angyali mosolyával levette Serenát a lábáról. – Talán nem elég jó a terem akusztikája?
– Az akusztikával semmi gond. Biztosra veszem, hogy addig kísérleteztél, amíg tökéletes hangzást nem sikerült elérned. – A közönség tovább áramlott a kijáratok felé, és szánakozón néztek vissza a válluk felett Serenára, aki iránt a robot különös érdeklődést mutatott. – Magával a szimfóniával volt bajom.
– Folytasd! – kérte Erasmus. A hanghordozása semmilyen érzelmet nem árult el.
– Egyszerűen összeraktad, és nem megalkottad a darabodat. Emberi zeneszerzők által évszázadokkal ezelőtt kidolgozott modelleken alapult. Az eredeti ötletek tőlük, és nem tőled származtak. A zenéd egyszerű matematikai extrapoláció, ami számomra semmit nem sugallt. A dallam, amit... megszerkesztettél nem hívott elő érzelmeket belőlem. Nem volt benne új elem, amit te tettél hozzá, nem volt benne semmi megindító.
– Hogyan lehet számszerűsíteni ezt az elemet?
Serena erőltetett mosollyal megrázta a fejét.
– Ebben áll a te tévedésed, Erasmus. Lehetetlenség számszerűsíteni a kreativitást. Hogyan írja meg valaki a mennydörgés hallatán a „Tell Vilmos-nyitányt”? Te egyszerűen utánoznád a mennydörgés és az eső hangjait, Erasmus, de ezzel még nem tudnád felidézni a benyomásokat, amik a vihar közben érik az embert. Beethoven hogyan fogalmazta meg a zene nyelvén a békés mező látványát a „Pastorale” szimfóniában? A jó zenétől szárnyal a lelkünk, elakad a lélegzetünk, a jó zene a szívünkhöz szól. A te darabod... megfelelően előadott dallamok sora volt.
A robotnak másodpercekig tartott, míg eldöntötte, milyenné alakítsa az arcrétegét, végül a megrökönyödött, már-már védekező arckifejezés mellett döntött.
– A véleményeddel, úgy tűnik, kisebbségben maradtál. A hallgatóság nagyobbik részének kifejezetten tetszett a mű. Nem hallottad a tapsvihart?
Serena sóhajtott.
– Először is, azok a rabszolgák egyáltalán nem értenek a zenéhez, nincs mihez hasonlítaniuk. Bármelyik klasszikus zeneszerző bármely szimfóniáját hangról hangra lemásolhattad volna, és eladhattad volna sajátodként. Soha nem jöttek volna rá, hogy becsaptad őket. Másodszor, az, hogy a hangversenyteremben ültek... kényelemben, tisztán, jól öltözötten... mindössze a legkellemesebb feladatnak tűnhetett, amit valaha is kaptak tőled. Miért ne jutalmaznák tapssal? – Erasmusra emelte a tekintetét. – Végül pedig, és ez mind közül a legfontosabb, kérted őket, hogy tapsoljanak. Mégis hogyan reagáltak volna, amikor tudják, hogy ha úgy tartja a kedved, akár meg is ölheted őket? Ilyen körülmények között, Erasmus, ne várj őszinte reakciót.
– Nem értem, és nem is tudom megérteni. – Erasmus többször is elismételte ezt. Váratlanul megperdült, és ököllel arcon csapott egy mellette elhaladó férfit. A vérző áldozat a széksorok közé esett.
– Ezt miért csináltad? – kérdezte feldúltan Serena, és odasietett, hogy segítsen a férfinak.
– Művészi szeszély – felelte Erasmus nyugodt hangon. – Vagy ti emberek nem így hívjátok ezt? Megpróbálta elleplezni előlem a valódi véleményét.
Serena megpróbálta megnyugtatni a férfit, de mikor a rabszolga meglátta a robotot, eliszkolt, és két ujjával szorította össze vérző orrát. Serena hátrafordult, és nekitámadt Erasmusnak.
– Egy valódi művész érzékeny és könyörületes. Nem kell bántaniuk az embereket ahhoz, hogy felkavarják az érzéseiket.
– Nem félsz őszintén kimondani a véleményedet, pedig tudod, hogy megbánthatsz vele?
Serena egyenesen a robot szokatlan arcába nézett.
– A foglyod vagyok, Erasmus. Azt mondtad, a véleményemre vagy kíváncsi, én pedig elmondom neked, mit gondolok. Bántalmazhatsz, akár meg is ölhetsz, de már megfosztottál az életemtől és a férfitól, akit szeretek. Bármit teszel is ez után, csupán halvány árnyéka lehet az eddigieknek.
Erasmus a lányra meredt, és eltűnődött a hallottakon.
– Az emberek mindig meghökkentenek... te pedig élen jársz ebben, Serena Butler. – Likvimetál maszkján széles mosoly jelent meg. – De arra törekszem, hogy megértselek titeket. Köszönöm, hogy segítesz ebben.
Mikor Serena távozott a teremből, Erasmus visszaült a zongorához, és gyakorolni kezdett.
- - -
A becsület a legfőbb erényem.
Szeretném, ha erről emlékeznének rám.
XAVIER HARKONNEN –
AZ EMBEREIHEZ INTÉZETT BESZÉD
A Serenával töltött időszak immár tűnő álomnak hatott.
Xavier már nem tudta felidézni, pontosan merre szoktak sétálgatni a Butler birtokon, ahol végleg letelepedett Octával. A feleségével. Éppúgy nem tudott visszaemlékezni elveszett szerelmére, ahogy nem érezte a pazarul elkészített ételek zamatát, vagy a mezei virágok friss illatát. Beültetett tüdeje és nyálkahártyái addigra amennyire lehetett, egészségesen működtek. Már csak a szív sebeinek kellett begyógyulnia.
Számtalanszor emlékeztette már magát, hogy nem teheti ezt, hogy teljesen az Octának ígért új élet fogja betölteni a gondolatait. Ám ismét nem tudott uralkodni az érzésein, megpróbált feleleveníteni valamit a múltból, vagy talán búcsút mondani neki.
Ugyanazt a csokoládébarna mént választotta ki, mint közel kilenc hónappal ezelőtt a sörtéshátú vadászaton. Órákig keresgette a varázslatos tisztást, ahol Serenával szerelmeskedett, de a rét, mintha köddé vált volna... akárcsak Serena. Akárcsak Xavier boldogsága... és jövője.
Most, hogy megpróbálta előhívni elméje rejtett zugaiból a környező dombok és erdők emlékképeit, kizárólag Serena szépséges arca jutott az eszébe, és az együttlét tökéletes öröme. Minden más ködös fantáziálgatásnak, puszta háttérnek tűnt.
A Butler birtok oly kiterjedt volt, hogy még maga az alkirály sem járta be soha. Miután Xavier feleségül vette Octát, Manion ragaszkodott hozzá, hogy veje hozzájuk költözzön a Butler udvarházba. Mivel Fredo és Serena is távozott az élők sorából, Livia pedig máshol élt, a hatalmas épület üresnek és kihaltnak hatott. Xavier mindig is Tantorék uradalmát tartott otthonának, de a Manion Butler tekintetéből kiolvasható fájdalom, és az Octáéból sugárzó remény meggyőzte, hogy ingóságait Butlerékhoz vitesse át.
Egy napon már nem fogja minden Serenára emlékeztetni őt.
Egy ösvény menti tisztásnál megállt, leszállt a lóról, és belebámult a hűvös messzeségbe, ahol fenyő fedte hegyormok szakították át a hajnali ködöt. Úgy érezte magát, mint aki képtelen felébredni egy rémálomból, mégis pontosan tudta, hogy maga okozta a fájdalmat, amiért idejött.
Serena meghalt.
Octát magára hagyta a házban azzal az indokkal, hogy meg kell járatnia a mént. A lány gyakran kilovagolt vele, ezúttal viszont érezte, hogy Xavier egyedül szeretne maradni. Jóllehet még csak két hónapja voltak házasok, Octa előtt nehezen titkolhatott el bármit is. A lány rájött, noha maga előtt sem ismerte el, hogy soha nem birtokolhatja teljesen férje szívét.
Xavier és Serena valaha nagyszabású terveket szövögetett. Meghiúsult közös életük néha bonyolult, néha viharos lett volna, de sohasem unalmas. Ezzel szemben Xavier elsietett frigye Octával kellemes, ugyanakkor egyszerű jövőt ígért. A kérdések, melyek Octát érdekelték olyan kicsinyesnek tűntek Serena grandiózus elképzeléseihez képest. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy egymás testvérei. Xavier tudta, hogy az összehasonlítgatás sértette Octa önérzetét – aki sokkal jobban bánt vele, mint megérdemelte volna –, és Serena emlékét egyaránt. De nem tudott mit tenni.
Háta mögött felnyerített a ló, mire Xavier megrántotta a kantárt. Beleszagolt a könnyű szélbe, hátha eltompult érzékeivel még egyszer megérezheti Serena bódító parfümének illatát.
Vége. Meghaltál, szerelmem, és örökre el kell válnom tőled.
Újra nyeregbe szállt, és továbbhaladt az ösvényen, de sem a fák, sem a dombok nem tűntek ismerősnek. A tisztás bármerre is lehet.
Xavier megtörölte a szeme sarkát. Még egyszer, utoljára maga elé képzelte az emberiségért bármit feláldozni hajlandó lányt, akinek arca úgy mosolygott rá, akár a nyári napsugár, és szavak nélkül biztatta őt, hogy lépjen túl a tragédián.
Xavier elbúcsúzott a lánytól, noha korábban számtalanszor megtette már, Serena mégis vele maradt. Senkinek nem beszélhetett a sajgó sebről, mivel senki nem értette volna meg. Egyedül kellett elviselnie a szenvedést. Mindig is magába fojtotta az érzéseit.
Tekintete a messzeségbe révedt, mintha a soha meg nem valósult jövőbe bámult volna. Pár pillanattal később, mikor a napsugár áttört a hajnali ködön, kezdte jobban érezni magát. A nap arany ragyogásában mintha Serena testesült volna meg, hogy a távolból óvja őt. Valahányszor a nap melegét érezte az arcán, Serena jutott az eszébe, és a szerelemben együtt töltött percek.
Xavier hátrafordította, aztán ügetésre fogta a lovat, és visszaindult a Butler udvarházba... Octához, a feleségéhez.
- - -
A tűznek nincs önálló alakja,
hanem az égő tárgyhoz tapad.
A fény pedig a sötétséghez.
A KOGITÁTOROK BÖLCSESSÉGE
A több mint egy hónapig tartó javítás után az Álomutazó végre útra készen állt, hogy újabb frissítő körútra induljon a Földről. Vorian Atreidesnek azonban még egy fontos feladata akadt az indulás előtt: Erasmus kérésének eleget téve, el kellett látogatnia a robothoz.
Ezúttal is a fényűző hintó vitte őt a monumentális tengerparti villába. A napos időben, mikor mindössze néhány bárányfelhő úszott az óceán felett, sokkal kellemesebbnek tűnt az utazás, mint a megelőző látogatás idején szitáló esőben.
Mintha csak vonzotta volna a tekintetét, rögtön észrevette a főbejárat előtt várakozó Serena Butlert. A fiatal rabszolganő bő munkásruhát viselt, és Vorian szinte elképzelni sem tudta, hogyan tud dolgozni ekkora hassal. Kétségkívül hamarosan sor kerül a szülésre.
Serena összefont karokkal, kifejezéstelen tekintettel várakozott Vorra, mintha kötelességből végezné. Mielőtt elindult, Vor nem tudta, mire számítson, de az egykedvű arckifejezés látványa azonnal elkeserítette. A búcsú hangvételéből kiindulva azt remélte, hogy a lány örülni fog a látogatásának.
Talán a születendő kisgyerek, és a terhesség végét jelző viharos hormonális változások okozhatták a búskomorságot. Amiatt is aggódhat, vajon mi történik majd a kisbabával a megszületése után, és Erasmus vajon mit szándékozik tenni vele.
Noha Serena a Nemesek Szövetségében valamely fontosabb tisztséget betöltő személy lányaként született, itt egyszerű rabszolga volt, és még csak nem is megbízott. A kisbaba akár a nyomorúságos telepekre, a legalacsonyabb kasztba tartozók közé is kerülhet... hacsak Vor közben nem jár anya és gyermeke érdekében. És még ha sikerülne is, vajon hálás lenne, amiért segített neki?
Vor otthagyta a díszkövezeten topogó lovakat, és belépett a faragott ptolemaioszi oszlopok közti zárt előtérbe. Mielőtt Serena megszólalhatott volna, belefogott a mondandójába.
– Elnézést kérek tőled, Serena Butler, hogy legutóbb megbántottalak. Bármit is tettem. – Már régóta készült erre a pillanatra, és gyakorolta, hogyan fogja elmondani, amit akar.
– A származásod zavar. – A lány nyers válasza meghökkentette Vort. Agamemnón fiaként engedélyt kapott rá, hogy elolvashassa apja emlékiratait, és abból mindent megtudjon a Titánok hódításairól. Szerencsésnek mondhatta magát, amiért utazásai során oly sok érdekes helyet láthatott, és oly sok mindent megtapasztalhatott. Az egyik Titán leszármazottjának lenni mindig is előnyökkel járt – ez ideig.
Mikor látta Vor levertségét, Serenának eszébe jutott, hogy maga mellé kell állítania a befolyásos fiatalembert, és ezért rámosolygott.
– De ez nem csak számomra teher, hanem számodra is.
Ahogy elhaladtak a falmélyedésekben elhelyezett magas, díszes urnák között, Vor magyarázkodni kezdett.
– Hamarosan hosszabb útra indulok az Álomutazóval , a gazdád pedig arra kért, hogy előtte látogassak el hozzá. Ezért vagyok most itt.
Serena felhúzta az egyik szemöldökét.
– Akkor Erasmus bizonyosan örülni fog a látogatásodnak.
Az egyik ajtóhoz érve Vor megkérdezte:
– Előfordult már veled, hogy megbocsátottál valakinek, aki elnézést kért tőled? Vagy ha egyszer megsértődsz, akkor örökre így marad?
A kérdés láthatóan meglepte a lányt.
– De valójában nem érzed úgy, hogy megbántottál volna, ugye? Önként szolgálod a gondolkodó gépeket, akik rabszolgává tették és meggyötörték az embereket. Ha nem tévedek, ezt nem tagadod? Ezen kívül az édesapáddal is dicsekszel, mintha büszke lehetnél a tetteire. Tudsz róla, miféle szörnyűségek történtek a Titánok Ideje alatt? Vagy a Hrethgir Lázadások alkalmával?
– Alaposan áttanulmányoztam atyám emlékiratait...
– Nem Agamemnón önmagasztalására gondoltam. Tudsz valamit a meghamisítatlan tényeken alapuló történelemről ?
Vor összevonta a szemöldökét.
– Az igazság mindig igazság marad, vagy tévedek? Hogyan létezhetne ugyanannak az eseménynek két egymástól eltérő változata?
Serena sóhajtott, mintha egy kisgyerekkel beszélne, aki képtelen megérteni, amit magyaráznak neki.
– Bizonyos értelemben tudatlanabb vagy, mint egy gondolkodó gép, Vorian Atreides; mert képtelen vagy megérteni, hogy van választásod... és úgy gondolod, hogy amit teszel, az így van rendjén. – Egy pillanatra mintha lemondó mosolyt vélt volna felfedezni Serena ajkán. – De mi értelme haragudni valakire, akit ennyire megtévesztettek?
Aztán ridegen hozzátette:
– Agamemnón talán túlságosan szégyelli a tetteit, ezért nem ismertette meg veled a valóságos történelmet. Vetted valaha is a fáradságot, hogy ellenőrizd az eseményeket, vagy fenntartások nélkül elfogadod apád háborús beszámolóit?
Vor felszegte a fejét, mivel nem tudta, mire vélje a hangulatváltozást.
– Megbízott vagyok. Bármikor hozzáférhetek a történelmi adatállományhoz. – Gondolatai kavarogtak.
– Akkor kutakodj egy kicsit önállóan! Rengeteg időd lesz elgondolkodni a dolgokon, amíg utazgatsz.
Az áttetsző plázablakokon át sápadt sárga fény áradt a puritán berendezésű szalonba. A tükröződő felületek pillanatról pillanatra változtak, váltogatták a színüket, és halványodtak. Serena a fémesen csillogó barna díványhoz vezette Vort.
– Erasmus azt az utasítást adta, hogy itt várjuk meg őt. – Kissé nehézkesen helyet foglalt a férfi mellett. – Mindketten.
Vor érezte a lány közelségét, és a szeme sarkából figyelte a ruha alatt domborodó hasat. Egészen közel kellett helyezkedniük egymáshoz – Erasmus kétségtelenül éppen ezt akarta elérni. A helyiségbe nem helyeztetett el más bútordarabot. Vor szíve hevesen dobogott, ahogy félszeg csendbe burkolózva várta a robotot. Értelmetlennek tűnt a lány iránti vonzalom.
Erasmust, aki a falnyi képernyőn figyelte a két embert, elkápráztatta a testbeszédük, ahogy újra meg újra egymásra néztek, aztán hirtelen elkapták a tekintetüket. Serena érzékelhető vívódása ellenére bizonyosan vonzódott valamennyire a jóképű fiatalemberhez. Vorian Atreides ugyanakkor kétségkívül teljesen belehabarodott a lányba.
Erasmus már végignézte az emberek párosodását, de ez alapvetően más jellegű kölcsönhatásnak tűnt. Sokkal bonyolultabbnak, mint amit valaha is alkalma nyílt megfigyelni a fogságban nevelkedett rabszolgák körében. Ahogy lassan nyomasztóvá vált a csend, Serena szólalt meg.
– Az ember azt gondolná, hogy egy robotnak nem probléma a pontosság.
Vor rámosolygott.
– Engem nem zavar, hogy várni kell.
Serena kényelmetlenül fészkelődött, de nem felejtett el visszamosolyogni rá.
Lenyűgöző. A klasszikus költeményekben és prózairodalomban Erasmus olvasott már a romantikus szerelem misztériumairól, de a bimbózó vágy kiteljesedését még nem állt módjában megfigyelnie. Egyszer, huszonhét évvel ezelőtt rajtakapott két ifjú szerelmest, akik elszöktek kijelölt feladataik elől, hogy titkos találkákat adjanak egymásnak. Természetesen nem volt nehéz rájuk találni – az emberek olyan ügyetlenek a rejtőzködés terén –, és végleges különválasztással büntette őket. Akkor ez tűnt a legmegfelelőbb eljárásnak. Ha hagyta volna, hogy külön utakon járjanak, a többi rabszolga is hamarosan követte volna a példájukat.
Később azonban már bánta, hogy így cselekedett, és szívesen figyelemmel kísérte volna az udvarlásukat.
Ezúttal sokkal átgondoltabban tervezett. A két ifjú ember kölcsönös viszonyának alakulását újabb kísérletnek tekintette – mely nagyban különbözött a képzeletbeli „lázadó sejtekkel” való próbálkozástól, amivel Omnius előtt akarta igazolni a következtetéseit. Fontos, hogy az emberek természetes viselkedését tanulmányozhassa.
És ehhez néha meg kell téveszteni őket.
Miközben idegesen várakoztak, Erasmus megfigyelte a két ember minden mozdulatát, a szemek rebbenését, az ajkak remegését, a szavaikat és a hanghordozásukat. A nő és a férfi láthatóan kényelmetlenül, zavarban érezte magát a szokatlan körülmények között, és nem tudták mivel kössék le magukat.
A külső jelekből ítélve Vorian Atreides jobban élvezte a helyzetet, mint Serena.
– Erasmus jól bánik veled – szólalt meg, mintha meggyőzni akarta volna a lányt. – Szerencséd, hogy ennyire érdekesnek talál.
Serena hatalmas hasa ellenére egy szemvillanás alatt felpattant a díványról, mintha leforrázták volna. Hátrafordult a férfi felé, a kémkedő robot pedig elragadtatva nézte a lány felháborodását, és Vorian elképedt ábrázatát.
– Emberi lény vagyok – jelentette ki Serena. – Elvették tőlem a szabadságomat, az otthonomat, az életemet... te pedig úgy gondolod, mindezért hálálkodnom kellene a fogva tartómnak? Lehet, hogy ezen is érdemes lenne elgondolkodnod az úton.
Vort láthatóan megdöbbentette a reakció, Serena pedig hozzátette:
– Szánlak, amiért ennyire tudatlan vagy, Vorian Atreides.
Némi habozás után Vorian így felelt:
– Még sohasem tapasztalhattam meg, milyen az életed, Serena. Nem jártam a te világodon, ezért azt sem tudhatom, mi hiányzik neked, de bármit megtennék azért, hogy boldog légy.
– Csak akkor leszek boldog megint, ha szabadon hazatérhetek. – Mélyet sóhajtott, aztán óvatosan visszaült a díványra. – De szeretném, ha barátok lennénk, Vorian.
A robot úgy határozott, most már elég időt hagyott nekik. Otthagyta a figyelőképernyőt, és belépett a szobába, ahol a két ember várakozott.
Később Vorian sehogy sem értette, Erasmus miért hívatta őt a villába. A robot végigvezette vendégét a botanikus kerten, és közben teljesen érdektelen témákról beszélgettek.
A hintóban ülve, útban az űrkikötő és az Álomutazó felé, Vor zaklatottnak és zavartnak érezte magát. Elkeserítette a tudat, hogy semmit nem tehet azért, hogy Serenát boldoggá tegye. Meglepődve eszmélt rá, hogy éppúgy szerette volna megnyerni a lány kegyeit és jóindulatát, mint ahogy édesapja kedvét kereste. Gondolatai a körül kavarogtak, amiket Serena mondott a történelemről, az önmagasztalásról és az életről a szövetségi bolygókon.
Serena ellenszegült neki. Korábban Vornak eszébe sem jutott, hogy Agamemnón emlékiratain kívül bármit elolvasson, elképzelhetetlennek tartotta, hogy más szemszögből is mutathatnák ugyanazokat az eseményeket. Soha nem gondolkodott el azon, milyen lehet az Összehangolt Világokon kívüli élet, mivel úgy tudta, az állatias emberek nyomorúságos körülmények között tengetik értelmetlenül múló napjaikat.
Mégis miként szülhetett ez a kaotikus világ egy olyan nőt, mint amilyen Serena volt? Lehet, hogy valóban hiányosak az ismeretei.
- - -
A tudomány: A saját mítoszába temetkezik,
kétszeresen is igyekszik eredményesnek mutatkozni,
mikor pedig szem elől tévesztette az eredeti célt.
NORMA CENVA – KIADATLAN
LABORATÓRIUMI JEGYZETEK
Tio Holtzman az új védőpajzs ötletétől fellelkesülve állt a szemléltető laboratórium félig helyreállított kupolája alatt. Hergelte az ellenfelét, gúnyt űzött a halálos fegyverekből. Semmi nem tehet kárt benne! A generátor a lábánál lüktetett, teste köré pedig láthatatlan vértezetet vont.
Áthatolhatatlant... vagy legalábbis ezt remélte.
A próbának azt kell bizonyítania, hogy működik az általa kidolgozott elv. Ezúttal még Norma is hitt a sikerben. Hogyan romolhatna el bármi is?
Az aprócska fiatal nő a megerősített épület túloldalán állt, és nehéz tárgyakat – köveket, szerszámokat, végül pedig (mivel Holtzman ragaszkodott hozzá) egy súlyos buzogányt – hajított rá. Mindegyik nekiütődött a csillámló falnak, majd a földre hullott; mozgási energiáját elnyelte a pajzs, a tudós pedig sértetlen maradt.
Holtzman meglengette a karját.
– Csöppet sem gátol a mozgásban. Csodálatos.
Norma most egy kindzsal tőrt vett kézbe, kétkedőn, aggódva nézett maga elé, mivel rettegett, hogy megsebesítheti a professzort. Maga is ellenőrizte a számításokat, és meggyőződött róla, hogy Holtzman nem követett el hibát. A pajzsnak az egyenletek tanúsága és saját ösztönös megérzése szerint is működnie kell a próba során használt becsapódási sebességek mellett.
Mégsem bírta elszánni magát.
– Gyerünk, Norma! A tudomány nem gyáváknak való. – Norma teljes erejéből eldobta a tőrt, és kényszerítette magát, hogy ne szorítsa össze a szemét. Az éles penge megakadt, és lecsúszott a vértezet külső rétegén. Holtzman nevetve szólt oda segédjének.
– A találmányom a Szövetség egész területén forradalmasítja majd a személyi védelmet. Mostantól senkinek sem kell tartania a merénylőktől és orgyilkosoktól.
Norma nyögve elhajított egy hevenyészett dárdát. A fegyver éppen Holtzman szemébe csapódott volna, amitől a professzor ijedtében hátrakapta a fejét. Mikor a kihegyezett végű hajító szerszám nagy csörömpöléssel földet ért, Holtzman megkönnyebbülten kuncogott.
– Egyet kell értenem veled, Holtzman professzor. – Norma visszamosolygott a tudósra, aztán abbahagyta a feldühödött házisárkányok viselkedésére emlékeztető dobálózást. – Gratulálok a komoly áttöréshez!
A rossaki lányon csöppnyi féltékenység sem látszott, és szívből örült Holtzman sikerének. Hosszú idő után ismét igazán jelentős önálló eredménnyel járulhatott Niko Bludd elé, akár a fénykorában. Micsoda megkönnyebbülés!
Mikor Norma már semmit nem tudott elhajítani, Holtzman odakiáltott az ideiglenes hídon álló dragonyosoknak.
– Hozzátok ide a Zensíita házi rabszolgák vezetőjét! A sötét hajú, szakállas férfit.
Mikor az egyik őr elvonult, hogy előkerítse a rabszolgát, Holtzman pajkosan rámosolygott Normára.
– Megtréfáljuk kicsit. Barátságtalan alak, és tudom, hogy gyűlöl engem.
Bel Moulay, akinek szakálla úgy lengedezett az álla alatt, akár a szénpor, kisvártatva megérkezett a szemléltető laboratóriumba. Elfordította izzó tekintetét, valahányszor Holtzman a szemébe nézett.
Mindkét dragonyos láthatóan gyanakvón méregette a rabszolgák vezérét, Holtzman azonban leintette őket, hiszen a testpajzsban biztonságban érezhette magát.
– Add át neki a Chandler pisztolyod, őrmester!
– De uram, ő csak rabszolga – felelte az őr kőkemény arckifejezéssel. Moulayt sokkal jobban meglepte a parancs.
– Nem érdekel, őrmester. A társad majd figyel rá. Lőjétek fejbe, hogyha nem követi pontosan az utasításaimat!
– Előbb talán alaposabban ki kellene tapasztalnunk, Holtzman professzor – jegyezte meg Norma. – Körbevehetnénk a pajzzsal egy próbababát, hogy kideríthessük, pontosan mire képes.
– Egyetértek, professzor – tette hozzá az őrmester. – Azzal bíztak meg minket, hogy védelmezzünk, és nem engedhetem...
Holtzman bosszúsan félbeszakította.
– Marhaság. A rendszert kizárólag belülről lehet irányítani. A feladatom, amit maga Bludd nagyúr – és őáltala a Nemesek Szövetsége – bízott rám, abban áll, hogy kifejlesszem és kipróbáljam azokat a fegyvereket, melyekkel megvédhetjük magunkat a gondolkodó gépekkel szemben. Hacsak nem akarod, hogy portyázó robotok csapjanak le rád, és Omnius rabszolgája legyél, azt ajánlom, hagyd, hogy végezzem a munkámat! Már így is rengeteg időt elpocsékoltunk.
Az őrmester aggályoskodva lecsatolta, és a rabszolga kérges kezébe adta nagyenergiájú kristálytűvető pisztolyát. Bel Moulay megragadta a fegyvert, majd jobbra-balra tekingetett, mintha nem akarná elhinni, hogy ilyen is megeshet vele.
– Most pedig te... Moulaynak hívnak? Célozd meg a mellkasomat, és lőj rám! Gyerünk, ilyen közelről csak nem trafálsz mellé!
Moulaynak a szeme se rebbent. Mindenki hallotta az egyértelmű parancsot. A rabszolga meghúzta a ravaszt. A dragonyos őrök felordítottak. Norma a földre kuporodott.
Nagy sebességű kristályszilánkok záporoztak a Holtzmant körülvevő pajzsra, majd hullottak csilingelve a földre, akár a szétzúzott üveg. A tudós alig hallhatóan sóhajtott, és a feszültség oldódásával úgy érezte, mindjárt összeesik.
Bel Moulay, aki nem próbálta leplezni dühét és gyűlöletét, újra meg újra tüzelt. Apró kristályszilánkok zuhataga pattogzott le a testpajzsról. Addig nem hagyta abba, amíg ki nem ürült a Chandler pisztoly tára.
Két újabb dragonyos közelítette meg óvatosan a laboratórium bejáratát, készen arra, hogy szükség esetén levágják a fekete szakállas rabszolgát. Ám a sértetlen Holtzman nevetése láttán Moulay végül leeresztette a fegyvert, és dühösen morgott magában. Az őrök kicsavarták a pisztolyt a rabszolga izmos kezéből.
Körben mindent tükörszilánkok borítottak. A professzor újabb Poritrini Vitézségi Érdemrendre számíthatott a találmányért.
A tudós pimaszul, a következményekre nem is gondolva a dragonyos őrhöz fordult.
– Most pedig, őrmester, add át neki a kézi bombádat, azt a kis gránátot, ami az oldaladon lóg!
A dragonyos megdermedt.
– Elnézésedet kérem, professzor, de nem tehetem.
– A Chandler pisztolyod hatástalannak bizonyult, és ugyanerre az eredményre jutunk a gránát esetében is. Gondolj bele, milyen előnyt jelent majd ez a pajzs neked és az embereidnek, ha végül hatásosnak bizonyul.
A halk szavú Norma megpróbálta jobb belátásra bírni az őrmestert.
– Nem lesz semmi baj. A professzor tudja, mit csinál.
Moulay úgy perdült meg, akár egy acsarkodó kutya, és kezét a gránátért nyújtotta.
– Előbb mindenki húzódjon a híd másik oldalára! – rendelkezett az őrmester. A többi őr Norma kíséretében átvonult a szirtre, ahol a főépület állt.
A dragonyos végül leakasztotta az övéről, és átadta a Zensíitának a robbanó szerkezetet. Bel Moulay meg sem várta a parancsot, azonnal kibiztosította, és lágyan Holtzman felé lökte a gránátot. Normát hirtelen elfogta a félelem, hogy a bomba elég lassan gurul ahhoz, hogy áthatolhasson a pajzson, és odabent robban.
Mivel tudta, hogy hatótávolságon belül áll, Bel Moulay visszarohant a hídhoz. Norma a túlsó oldalról figyelte, ahogy a pislákoló gömb rohadt gyümölcsként lepattan a parázsló vértezetről. Orkánszerű tűzkitörés remegtette meg a nyitott szemléltető laboratóriumot. A hang és a légnyomás ereje ledöntötte Normát a lábáról. A lány térdre esett, és maga alatt a mély folyóvölgyet pillantotta meg... rájött, hogy magával kellett volna hoznia a szuszpenzormezővel működő szerkezetet, és rögtön Holtzman ezt megelőző tesztje során mélybe zuhant rabszolgák jutottak az eszébe.
Két újonnan felszerelt ablak megerősített üvege szikrázva hullott szét, és csillogó szilánkokkal szórta tele a laboratórium közvetlen környékét. Füst gomolygott az épület felett. Norma feltápászkodott.
Bel Moulay sértetlenül, összekulcsolt kézzel állt előtte. Az őrök feszülten figyeltek, hogy tüstént lefoghassák a rabszolgát, ha erőszakoskodni kezdene.
Norma visszabotorkált a laboratórium felé. Elméletben tudta, hogy a pajzsnak ki kellett tartania, mégis attól rettegett, hogy átsiklott valamely alig észrevehető hibán a professzor számításainak ellenőrzésekor.
Holtzman győzedelmes hadvezérként, pislogva, szeme elől a füstöt legyezgetve vonult ki az épületből. Már kikapcsolta a pajzsgenerátort, a készüléket pedig a helyiség közepén hagyta. Ahogy botladozva előjött a romok közül, némileg ziláltnak tűnt, de sértetlen maradt.
– Működik! Teljes körű védelmet biztosít. Egyetlen karcolás sem esett rajtam. – Hátranézett a romos kupolára. – Attól tartok viszont, hogy sikerült tönkretennünk néhány értékes berendezést.
Megbotránkozva ráncolta a homlokát, aztán nevetésben tört ki.
- - -
Ami alakot ölt – legyen szó gépről,
vagy emberről – előbb-utóbb elpusztul.
Mindössze idő kérdése.
EKLO KOGITÁTOR A FÖLDRŐL
Noha hibátlan elméjük a legmegbízhatóbb számítógépes alapelvek alapján készült, az intelligens gépek képességei sem számítottak korlátlannak. A pontosság nem kizárólag a géláramköröktől, a neuroelektronikától és a szerkezeti bináris rostszálaktól, hanem az információgyűjtés módszereitől is függött.
Erasmus épp ezért mindent első kézből szeretett megismerni, és nem mechanikus megfigyelő szerkezetekre, vagy a számítógépes örökelme adatbankjaira támaszkodott. A robot maga is jelen óhajtott lenni mindenütt. Megtapasztalni akarta az eseményeket.
Különösen, mikor elérkezett a jelentőségteljes pillanat, mikor Serena életet adott egy kisbabának.
Erasmus azzal tette teljessé a megfigyeléseit, hogy optikai érzékelőszálak egész hálózatát építette ki, hogy minden pillanatot több nézőpontból is rögzíthessen. Kísérletei során már több szaporodóképes rabszolga szülését végignézte, de ezeket nem tartotta többnek egyszerű élettani funkciónál. Serena esetében azonban nem szeretett volna lemaradni az eseményről. Mivel kellemes meglepetésre várt, Erasmus mindent alaposan szemügyre akadt venni.
Milyen kár, hogy nem ikreket hoz majd a világra...
Serena a steril asztalon feküdt, görcsösen megrándult, ahogy megkezdődött a vajúdás. Arról nem feledkezett meg, hogy időnként átkokat szórjon a robot fejére, többnyire azonban a szülésre koncentrált, vagy Xavier nevét hajtogatta. Az életfunkciókról folyamatosan tájékoztattak a testébe épített diagnosztizáló rendszerek és a bőrét ellepő ellenőrzőműszerek, melyek a verejték vegyi összetételét lajstromozták, pulzusát, légzését és egyéb testritmusait elemezték.
Ahogy a robot, akit egyaránt lenyűgöztek Serena fájdalmai és csapongó reakciói is, bökdöste és vizsgálta a vajúdó nőt, Serena váratlanul ráordított. Erasmus nem vette zokon a sértéseket, érdekesnek, sőt, szórakoztatónak tűnt, hogy ilyen képzeletgazdag dühkitörésekre gerjesztette magát, amikor elsősorban a szülésre kellene összpontosítania.
Figyelmességből és a megfigyelendő közeg változóinak minimalizálása érdekében Erasmus az optimális szinten tartotta a hőmérsékletet. A szülés megkezdése előtt rabszolga cselédek vetkőztették le Serenát, és hagyták ott csupaszon az asztalon.
Mindenütt jelenlévő letapogató falai és rejtett figyelőkutaszai révén Erasmus már számtalanszor látta a mezítelen Serenát. A robotot nem buja vágyak hajtották a ruhátlan alak meglesésére; mindössze az aprólékos klinikai részletek érdekelték, melyekből átfogóbb következtetéseket vonhat majd le.
Érzékszondájával végigpásztázta a lány egész testét, beszívta a mámorító illatot, mely a bőréből áradt, kielemezte az izgalmas kémiai kölcsönhatásokat. Mindezt különösen serkentőnek találta.
Serena a szülészasztalon feküdt, saját és gyermeke életéért rettegve. Hat bábaasszony segédkezett neki, akiket a tenyésztelepekről rendeltek mellé.
Erasmus egészen közel hajolt hozzá. A beható vizsgálódás megrémítette Serenát, különösen a szonda, amely rendre kivágódott a robot testének rekeszéből, majd rögtön visszahúzódott oda. Tisztában volt vele, hogy a gép nem aggódhat komolyan egy közönséges rabszolga és gyermeke egészségéért.
A szúró hasi fájdalmak elfeledtették vele az efféle gondokat, és most már kizárólag a nők életének legfontosabb küzdelmére volt képes összpontosítani. Egy szédítő, eufórikus pillanatban eltűnődött, vajon mi tette lehetővé ezt a csodát, a férfi és nő génjeiből létrejövő új életet. Mennyire szerette volna, hogy Xavier vele legyen ebben a pillanatban.
Összeszorította a fogait, mígnem az egész állkapcsa fájt; orcáin könnyek csorogtak. Xavier arcát látta maga előtt, vágyálmát vetítette elé az elméje. Majd újabb, erősebb görcs szorította össze, és most már semmi másra nem tudott figyelni.
Immár tíz órája vajúdott, miközben a bábaasszonyok különféle módszerekkel igyekeztek csillapítani a fájdalmát: vékony tűket szúrtak bele bizonyos nyomásra érzékeny helyeken, masszírozták az idegi gócpontokat, fájdalomcsillapító szereket fecskendeztek a testébe. Erasmus minden szükséges felszereléssel ellátta őket.
A robot még a steril szülőszobában is királykékkel hímzett, vakító aranypalástot viselt.
– Írd le nekem, mit érzel! Milyen életet adni valakinek? Olyan kíváncsi vagyok!
– Szemét állat! – hörögte Serena. – Kukkoló! Hagyj békén!
A bábaasszonyok úgy beszélgettek egymással, mintha a szülő nő ott se lenne.
– Teljesen kitágult...
– Egyre sűrűbbek az összehúzódások...
– Mindjárt megindul...
Serena a háttérből, saját létén és gyermeke lüktető szívverésén túlról hallotta a női hangokat, melyek ezúttal hozzá szóltak.
– Nyomd!
Követte az utasítást, de elernyedt, mikor a fájdalom elviselhetetlenné vált, és úgy érezte, hogy nem bírja tovább.
– Még egy kicsit, erősebben!
Puszta akaraterejével leküzdötte a fájdalmát, még jobban küszködött, és érezte, hogy megindult kifelé a gyerek. A teste magától tudta, mit kell tennie.
– Megint nyomd! Képes vagy rá!
– Ez az. Remek, remek. Már látom a fejét!
Mintha egy gát szakadt volna át, Serena érezte a felszabaduló nyomást a méhcsatornában. Kis híján elájult az erőlködéstől. Mikor pillanatokkal később felemelte a fejét, az egyik bábaasszonyt látta, amint a magzatburok maradványait mossa le a kisbabáról. Fiú! Felé fordították a csecsemőt, az arca pedig épp olyannak tűnt, mint ahogy képzelte.
Erasmus szótlanul figyelt. A kisded képe megjelent a robot torzító tükörre emlékeztető arcában.
Serena már régen elhatározta, hogy ha fia születik, akkor saját apjáról nevezi el.
– Szervusz, Manion! Drága, édes kis Manion!
A baba ordítva felsírt, és egészségeseket nyelve kapkodta a levegőt. Serena magához szorította a csöppséget, de az tovább kapálózott. Erasmus szenvtelen arckifejezéssel figyelte a kisgyereket.
Serena nem volt hajlandó tudomást venni a robotról, mivel azt remélte, hogy elmegy, és hagyja, hogy csak az övé legyen ez az emlékezetes pillanat. Nem tudta levenni a szemét a kisbabáról, és eszébe jutott Xavier, az apja, a Salusa Secundus... és mindaz, amiben sohasem lesz része gyermekének. Igen, a kisbaba jó okkal sírdogált.
Hirtelen Erasmus tolakodott be a látóterébe. Erős, szerves-műanyag kompozit kezével felemelte a levegőbe az újszülöttet, és körbeforgatva tanulmányozni kezdte őt.
Jóllehet teljesen kimerült, és verejtékben úszott, Serena felkiáltott.
– Hagyd őt békén! Add vissza a gyerekemet!
Erasmus megfordította a kisbabát. A robot csillámló arcrétege érdeklődő kifejezést öltött magára. A kisded megint rázendített, és kapálózni kezdett, de Erasmus egyszerűen szorosabban fogta, és nem érdekelte, mit csinál. Úgy fordította, hogy megvizsgálhassa az arcát, az ujjait, a péniszét. Válaszként Manion önkéntelenül, sugárban lepisilte a robot palástját.
Az egyik rémült bábaasszony egy pelenkával megpróbálta letörölni a robot arcát és átnedvesedett gallérját, Erasmus azonban félrelökte a nőt. A lehető legtöbb információt akarta begyűjteni, hogy elraktározva később nyugodtan áttanulmányozhassa.
Az újszülött egyre sírt.
Serena a fájdalom és a kimerültség ellenére feltápászkodott a szülőasztalról.
– Add ide nekem!
Erasmust meglepte a lány hevessége, és odafordult felé.
– Mindent egybevetve az élőlények szaporodása fölöttébb mocskosnak és nehézkesnek tűnik. – Undorra emlékeztető arckifejezéssel visszaadta a gyermeket az édesanyjának.
A kis Manion végül abbahagyta a sírást, az egyik bábaasszony pedig bebugyolálta őt egy kék pokrócba. A kisded belefúrta magát anyja ölébe. Bármekkora hatalommal rendelkezett az élete felett, Serena igyekezett nem tudomást venni Erasmusról. Nem mutatta ki a félelmét.
– Úgy döntöttem, hogy nálad hagyom a kisbabát ahelyett, hogy a rabszolgatelepeken neveljem fel őt – jelentette be a robot tényszerűen. – Érdekesnek találom az anya-gyermek viszonyt. Egyelőre.
- - -
A fanatizmus mindig az elfojtott kétség jele.
IBLIS GINJO: AZ EMBERISÉG TÁVLATAI
Mikor Ajax gigantikus járótestében végigsétált a Forumon folyó építkezésen, a föld megremegett, a rabszolgák pedig rémülten abbahagyták a munkát, hogy kiderítsék, mit akarhat tőlük a Titán. Iblis Ginjo a magas állványzatról figyelte a mennydörgőn közelgő kimeket, de igyekezett nem kimutatni idegességét. Izzadt kezében elektromos jegyzetfüzetet szorongatott.
Ohan Freer brigádvezető kegyetlen kivégzése óta Iblisnek rendkívül óvatosnak kellett lennie. Úgy érezte, a hozzá hűséges rabszolgákban, akik oly sokat köszönhettek neki, mind megbízhat. Ajax semmiképp nem értesülhetett Iblis terveiről és a titkos fegyverekről, melyeket korábban elhelyezett, és csak a jelre vártak.
Iblis hat napja felügyelte „A Titánok diadala” című hatalmas kőfaragványon folyó munkálatokat, mely a húsz eredeti forradalmárt ábrázolta. A kétszáz méter hosszú és ötven magas dombormű egymáshoz illesztett lapjai hősi pózokban ábrázolták a kimekeket, amint taposva átvonulnak egy embertömegen, összetörik a csontjaikat, húsukat pedig péppé zúzzák.
Ajax kimek-teste a műalkotáson megörökített hadvezér mai megtestesüléseként közelített a munkafelügyelő emelvényéhez: félrelökte a munkásokat, és eltaposott egy öregembert. Iblis kővé dermedt, de nem próbált elmenekülni. Ajax már ismerte őt, a brigádvezetőnek pedig minden rábeszélő készségére szüksége volt ahhoz, hogy túlélje a Titán dühét.
Mit gondolhat, mit tettem?
Az emelvény és a kimek nagyjából egyforma magas volt. Iblis igyekezett engedelmesnek és szolgálatkésznek mutatkozni, ugyanakkor elrejteni a félelmét, és ezért megállt a Titán fejlemezét borító elülső érzékelők és optikai szálak sorával szemben. Aztán mélyen meghajolt.
– Üdvözöllek, Ajax nagyúr. Mit óhajtasz tőlem? – A reszkető rabszolga csapatok felé intett. – Az emlékmű munkálatai pontosan az ütemterv szerint haladnak.
– Igen, tudom, mindig olyan büszke vagy a teljesítményedre. A rabszolgáid mindenben hallgatnak rád, ugye?
– Elvégzik, amire utasítom őket, Együtt dolgozunk Omnius nagyobb dicsőségére.
– Kétségkívül bármilyen sületlenséget elhinnének neked. – Ajax hangja kissé érdesnek hatott. – Mennyire jól ismerted az áruló Ohan Freert?
– Az ilyen emberekkel nem érintkezem. – Abban reménykedett, hogy a homlokán gyöngyöző verítéket a kimek a kemény munkának, és nem az egyre fokozódó rettegésnek tulajdonítja. – Tisztelettel javasolnám, Ajax nagyúr, hogy ellenőrizd a feljegyzéseket! Brigádom pontosan a te kívánalmaid szerint készíti ezt a faliképet.
Iblis a többiek fölé magasodó Ajax képmására mutatott.
– Már ellenőriztem a feljegyzéseket, Iblis Ginjo. – A kimek áthelyezte gigászi testének súlypontját. Iblis hátát kiverte a hideg veríték. Vajon mit láthatott? – Dante kétszer is rendkívüli engedélyt adott neked, hogy elhagyhasd a város hálózatát. Hova mész ilyenkor?
Iblisnek minden erejét össze kellett szednie, hogy ártatlan képet mutasson. Ha Ajax tudott az útról, akkor azt is tudhatja, hol járt.
– Eklo kogitátorral beszélgettem, hogy jobbítsak magamon.
– A hrethgirek nem sokat számítanak – mondta a Titán. – Ha rám hallgatnak, már rég kiirtottuk volna az emberiséget. Túl sok a gond velük.
– Valaha maguk a Titánok is emberek voltak, Ajax nagyúr. – Iblis megpróbált lelkesnek és beavatottnak hangzani. – Omnius pedig megengedi, hogy némely hűséges és szorgos emberét neo-kimekké alakítsák. Talán nem lehetnek álmaim?
Az Ajax fejlemezén szétszórt, izzó optikai érzékelőszálak megvillantak. Mesterséges mellső végtagja felemelkedett, alakítható likvimetál ujjai gyémántfelületű karmokká keményedtek, melyekkel könnyedén összezúzhatta volna Iblist. A Titán hangszintetizátorából mély hahotázás hangzott fel.
Sikerült félrevezetnem! Hogy hihetőbbé tegye a megtévesztő állítást, Iblis gyorsan folytatta.
– Láttad, hogyan sikerült megmentenem a szobrodat, Ajax. Ugyanígy, ennek a monumentális domborműnek a létrehozásához művészek és építőmunkások tevékenységét kellett összehangolnom, hogy minden részlet tökéletes legyen. Egyetlen más brigádvezetőre sem bíznék rá ehhez mérhető feladatot. – Szükségetek van rám – szerette volna kiáltani. – Csak kevesen képesek ily hatékonysággal dolgozni... ezt magad is tudod.
– Csak azt tudom, hogy árulók és felkelők bujkálnak a rabszolgák között. – Ajax járkálni kezdett irdatlan testében, a közelben dolgozók pedig igyekeztek eliszkolni az útjából. – Talán épp te vagy az egyik.
Iblis immár rájött, hogy Ajaxnak nincsenek bizonyítékai, csak a zavarosban halászik. Ha ez a szörnyeteg bármi kézzelfoghatót talált volna, gondolkodás nélkül kivégzi Iblist. A brigádvezető megvetéssel próbálta leplezni a félelmét.
– A híresztelések hamisak, Ajax nagyúr. Munkásaim külön figyelmet szenteltek annak, hogy a képmásod a legillőbb helyre kerüljön, és a legnagyobb legyen. – Iblis igyekezett a lehető leghatározottabban beszélni. Már előkészített Ajax számára egy meglepetést, és csak a megfelelő pillanatra várt.
A Titán elfordította súlyos fejlemezét, hogy jobban lássa a képet.
– A legnagyobb?
– Te harcos vagy, uram... a legkiválóbb és legrettenthetetlenebb kimek. Arcodat olyanná formáltad, hogy azonnal rettenettel töltse el az ellenség szívét.
– Ez igaz. – Ajax láthatóan megenyhült kissé. – A tapintatlanságodról majd később beszélünk.
Felerősítette a hangját, hogy mennydörögve szólhasson a fogoly munkásokhoz.
– Elég a lazsálásból! Dolgozzatok!
Ajax ellépdelt gigászi mesterséges testében. A felügyelő emelvénye megrázkódott a léptei nyomán, Iblisznek pedig a korlátba kellett kapaszkodnia, hogy le ne bukjon. Végre megkönnyebbülhetett.
A lobbanékony Titánnal folytatott beszélgetés során Iblis mindvégig a zsebében lapuló kezdetleges elektromos adókészüléken tartotta a kezét. A hatalmas dombormű alól egyetlen gombnyomásra feltárult volna a végzetes titok, az avítt rakétakilövők egységbe rendezett sora, amit a munkások közül kikerült összeesküvő társai építettek bele a kőfaragványba.
Iblis mostanra elég nagyszabású munkán dolgozott ahhoz, hogy tudja, miután a gondolkodó gépek elfogadtak egy tervet, már nem sokat törődtek a részletekkel. A kimek soha nem figyelne fel a pusztító fegyverrendszerekre.
Az időzítésnek azonban tökéletesnek kell lennie. Előbb még több katonát kell toboroznia a seregébe.
Miközben a város hálózatának központja felé távozó kimeket figyelte, Iblis gondolatban célkeresztet rajzolt az agytároló edény köré. Ha végül kitör a forradalom, ez az ősöreg és brutális Titán az elsők között fog elesni.
Az építkezési terület peremén Ajax oldalra csapott egyik elegáns karjával, hogy félresöpörje maga elől a törmeléket feltakarító rabszolgák csapatát. Egyiket a nyakán találta el, és a leszakadt fej vérrel terítette be a szinte kész falikép egyik részletét.
Noha a Titán a szokásosnál zaklatottabbnak tűnt, Iblis megnyugodhatott, hogy sikeresen elfedte a hozzá vezető nyomokat.
- - -
Félő, hogy az emberiség sötét múltja
elhomályosítja a fényes jövőt.
VORIAN ATREIDES:
A TÖRTÉNELEM FORDULÓPONTJAI
Az Álomutazó újra végigjárta az Összehangolt Világokat, hogy mindegyikbe elvigye a különböző Omniusok frissítéseit. Ismét minden a megszokott módon, ütemterv és a jól ismert napirend szerint alakult. Míg a fekete és ezüstszínű hajó ugyanúgy nézett ki és működött, maga Vorian Atreides változott meg.
– Hogyan lehetséges, hogy már nem érdekelnek a stratégiai játékaink, Vorian Atreides? – érdeklődött Seurat. – Még a vicceimre sem tettél sértő megjegyzéseket. Talán beteg vagy?
– Szerfelett egészségesnek érzem magam, mióta atyám élethosszabbító kezelésben részesített. – Vor a csillagokat bámulta az egyik kémlelőnyíláson át.
– Az a rabszolganő köti le a gondolataidat – szólalt meg végül a robot. – Sokkal érdektelenebbnek talállak, mikor szerelmes vagy.
Vorian a homlokát ráncolva visszaült az ablaktól az ovális adatbázis-olvasó képernyőhöz.
– Végre sikerült valami igazán humorosat is mondanod, vén Vasagyú... egy gép beszél nekem a szerelemről.
– Nem nehéz megérteni a fajotok alapvető szaporodási ösztönét. Alábecsülöd az elemző készségemet.
– A szerelem leírhatatlan erő. Még a legbonyolultabb gondolkodó gép sem érezhet ehhez hasonlót. Ne is próbálkozz vele!
– Akkor esetleg hajlandó lennél valamilyen versenyszerű erőpróbával elterelni róla a figyelmedet?
Vor az ovális számítógép kijelzőre bámult, melyen annyiszor olvasta már Agamemnón emlékiratait. Ám annyi más információról nem vett eddig tudomást.
– Most inkább nem. Szeretnék böngészni az adatbázisokban. Lehetővé tudod tenni, hogy hozzáférjek a teljes adatállományhoz?
– Természetesen. Agamemnón megkért, hogy teljesítsem a tudásod gyarapítására vonatkozó összes kérésedet, különös tekintettel a haditervek készítésére. Végtére is, neked köszönhetjük a menekülésünket, mikor a hajót megtámadták a Giedi Prime-nál.
– Pontosan erre van szükségem. Szeretném áttekinteni Omnius feljegyzéseit az Óbirodalom megdöntéséről, a Titánok Idejéről és a Hrethgir Lázadásokról. Nem csak atyám emlékiratai érdekelnek.
– Aha, érdekes megnyilvánulása a törtetésnek.
– Talán attól félsz, hogy túl sokszor nyerek ellened a játékokban, ha többet tanulok? – Vor végigszaladt az adatállományok listáján, és örült, hogy ennyi idővel rendelkezik a frissítőút alatt.
– Egy közönséges embertől nincs okom tartani.
Vor órákon keresztül ült a fedélzeti pult előtt, hogy előhívja a kimeríthetetlen információforrás adatait. Miután a Serenától hallottak befolyásolták a gondolkodását, Vor arra számított, hogy néhány kisebb eltérést talál a feljegyzett történelmi tények és Agamemnón emlékiratai között. Még egy kimektől sem várható el, hogy ne színezze ki valamelyest a hadjáratairól szóló történeteit. Vor azonban egészen elképedt, mikor tapasztalta, mennyire különböznek az örökelme tényszerű feljegyzései Agamemnón leírásaitól.
Lázasan végigolvasta a Salusa Secundusról, a Titánok Idejéről és az Óbirodalomról rögzített tényeket, és megdöbbent azon, amit a talált. Vorian korábban soha nem vette a fáradságot, hogy bárminek utánanézzen, pedig az információ mindvégig a rendelkezésére állt.
Atyám hazudott nekem! Eltorzította az eseményeket, magának tulajdonította a dicsőséget, elleplezte a rengeteg kegyetlenkedést és szenvedést – még Omnius is felismerte ezt.
Vele ellentétben Serena igazat mondott neki.
Életében először haragra gyúlt gépurai és saját apja iránt, és együtt érzett az emberiséggel. Mennyire hősiesen küzdöttek valaha!
Jómagam fizikai értelemben ember vagyok. No de mit jelent ez?
A Titánok Ideje alatt Agamemnón szörnyű vérengzést és pusztítást rendezett olyan emberek ellen, akik csupán a szabadságukat igyekeztek megvédeni. Ő és Júnó volt a felelős emberek milliárdjainak haláláért, és a túlélők kegyetlen rabszolgaságba kényszerítéséért. Az emberek nem ezt érdemelték, ők csak magukat védték.
Nem csoda, hogy Serena gyűlöl engem, ha egy efféle szörnyű gyilkos fia vagyok!
Vor tovább olvasott. Az egész történelmet, a hatékony gépek által szenvtelenül feljegyzett és elraktározott események egész sorát megtalálhatta – és nem kételkedhetett a tényszerűségükben. Ebben nem. A gépek soha nem szépítenének a múltjukon. Az adat szentnek és sérthetetlennek számított a szemükben; az információnak a valóságot kellett fednie. A szándékos csalást megbocsáthatatlan bűnnek tekintették.
Egy emberi elme kellett ahhoz, hogy eltorzítsa az efféle információt... vagy inkább egy kimek testet öltött emberi elme.
Seurat hangja megriasztotta.
– Mit keresel? Már órákat töltöttél el itt teljesen értelmetlenül.
Vor a robot tükörszerű arcába meredt, és elárulta az igazat.
– Magamat igyekszem megismerni.
– Ez minimális erőfeszítést igényel – próbált Seurat élcelődni. – Minek fölöslegesen fárasztanod magad?
– Néha fontos szembesülnünk az igazsággal.
Vor bezárta az adatbázist, és elsötétítette a képernyőt.
A robotkapitány visszalépett a központi műszerfal elé, és rákapcsolódott a hajó rendszereire, hogy megkezdje a leszálláshoz szükséges manővereket.
– Gyere, megérkeztünk a Corrinhoz! Ideje továbbítanunk a frissítést.
- - -
A tudomány, mely néha az emberiség jótevőjének álcázza magát, veszélyes erő, mely gyakran a lehetséges következmények átgon-dolása nélkül avatkozik bele a természetes folyamatokba. Ilyen előzmények után elkerülhetetlen a tömeges pusztítás
RETICULUS KOGITÁTOR:
MILLENNIUMI MEGFIGYELÉSEK
Miután minden fellelhető lövedékkel és robbanóanyaggal letesztelte a találmányt, Tio Holtzman mielőbb ipari méretekben szerette volna előállítani a személyes pajzsot. Már egyeztett is a Poritrin északnyugati bányaövezetének gyárigazgatóival, és a stardai összeszerelő üzemek tulajdonosaival. Rabszolgamunkára támaszkodva hatalmas haszonra tehet szert. A szabadalom önmagában a Nemesek Szövetségének leggazdagabb emberei közé emelheti őt és támogatóját, Bludd nagyurat.
Sajnos a várható igények és készletek felvázolásakor, üzletemberként és nem tudósként megítélve a helyzetet, elkerülhetetlen következtetésre kellett jutnia: a Poritrin, a maga falusias életstílusával sohasem lesz képes kielégíteni a keresletet, amely előreláthatóan csodás találmánya iránt támad majd. Bludd nagyúr nem szívesen adná át az előállítás jogát egy külvilági nagyiparosnak, Holtzmannak azonban nem maradt más választása, és más, a Szövetséghez tartozó ipari bolygókon kellett üzlettársat keresnie.
Mielőtt a Vertree Kolóniára, vagy a Giedi Prime helyreállított, és megrendelésre éhes üzemeibe küldhette volna gyártó egységeit, Holtzman úgy határozott, hogy előbb egy nem lövedékkel működő fegyver, az energianyaláb ellen is kipróbálja a személyes pajzsot. A nagyenergiájú lézerfegyverzetet szinte soha nem vetették be a csaták során, mivel sokkalta több energiát igényeltek, mint a robbanószerek vagy az egyszerű lőfegyverek. Előbb mindenesetre meg akart bizonyosodni a hatásról.
Az utolsó próbához egy ősrégi katonai fegyvertárból lézerágyút hozatott a házi testőrségével. Rengeteg kutatás és kérelmi beadványok garmadája szükségeltetett hozzá, hogy a kívánt fegyvert megtalálják, majd a szirti laboratóriumokba szállítsák. Mivel a korábbi kísérletek során a pajzs minden fegyver ellen hatásosnak bizonyult, a tudós egyre kevésbé találta érdekesnek a folyamat egyes lépéseit. Már nem sokat kell várnia, hogy elkezdjen befolyni a busás haszon.
Norma Cenva időközben visszatért a Holtzman egyenletek feletti elmélkedéshez. A tudós hagyta, hogy a lány belemerüljön a számításokba, míg ő a sikerben sütkérezett.
A lézeres teszthez egy rabszolgát vett körül a pajzzsal, mivel jómaga akarta kezelni a fegyvert. Mint az előző néhány alkalommal már, most is mindössze egyetlen segédet rendelt be, hogy lejegyezze a próba során keletkezett benyomásait. Holtzman a lézerfegyver kezelőszerveivel vesződött, sehogy sem tudott ugyanis rájönni, hogyan hozhatja működésbe a szerkezetet.
Norma rontott be a laboratóriumba furcsa, kacsázó lépteivel. Mokány arca teljesen kipirult, és hevesen hadonászott a karjával.
– Állj! Holtzman professzor, rettenetes veszélyben vagy!
A tudós szemöldökét összevonva meredt a lányra, akár egy szigorú apa, aki épp megdorgálni készül izgága gyerekét.
– Az első pajzskísérletem alkalmával is kétkedtél. Nézd, még csak nem is tartózkodom a tűzvonalban.
Norma arcán komolyság és rémület tükröződött.
– A pajzs erőtere és az irányított lézersugár egymásra hatása rendkívüli következményekkel... nagyfokú pusztítással fog járni.
Meglobogtatta az egyenletekkel, és saját érthetetlen, gyorsírásos jegyzeteivel teleírt lapokat.
Holtzman türelmetlenül leeresztette a lézerfegyver csövét.
– Nem hinném, hogy bizonyítani is tudnád a rémületed okát. – A célba vett Zensíita rabszolga reszketve figyelt a vibráló pajzsban. – Megint csupán a titokzatos megérzéseidre hagyatkozol?
Norma Holtzman kezébe nyomta a képleteket.
– Valóban nem találtam meg az okát az anomáliának, professzor, amit az egyirányúsított lézerenergia és a pajzsmező egymásra hatása okoz. De az egyenletekből egyértelműen kiolvasható a példátlan energiafelszabadulás lehetősége.
Holtzman ránézett az összevissza jegyzetekre, de képtelen volt kiolvasni belőlük bármit is: a vonalak kuszának tűntek, teljes lépések kimaradtak, furcsa szimbólumok jelöltek soha nem látott tényezőket. A tudós a homlokát ráncolta, és nem merte beismerni, hogy nem érti az egyenleteket.
– Nem kifejezetten alapos bizonyítás, Norma... és nem is túl meggyőző.
– Be tudod bizonyítani az ellenkezőjét? Mered vállalni a kockázatot? Akár komolyabb, katasztrofálisabb következményekkel is járhat, mint a fémrezonancia-generátorral történt baleset.
Holtzman továbbra is szigorúan meredt a lányra, habár mintha a kétség árnya futott volna át az arcán. Mégsem vehette semmibe Norma zsenialitását. Mindig is sejtette, hogy a lány jobban érti nála a saját pajzsmezejének elméleti vonatkozásait.
– Nos hát, legyen. Ha szerencsésebbnek tartod így, akkor teszek néhány külön elővigyázatossági intézkedést. Te mire gondoltál?
– A bolygótól kellő távolságban, mondjuk egy holdon, vagy inkább egy aszteroidán végezd el a kísérletet.
– Egy aszteroidán? Van fogalmad róla, ez mennyi pluszköltséget jelentene?
– Kevesebbet, mint Starda városának újjáépítése.
Holtzman felkacagott, aztán látta, hogy a lány nem viccel.
– Elhalasztom a próbát, hogy átgondoljam a dolgot. Ahhoz azonban ragaszkodom, hogy mielőbb kézzel fogható bizonyítékkel állj elő. Igazold a sejtésedet, mielőtt ennyi pénzt és energiát fektetnék a módosításba. Nem indokolhatok azzal egy ekkora befektetést, hogy idegenkedtél az ötlettől, hogy itt hajtsuk végre a kísérletet.
Norma Cenva kivételes tudományos és matematikai készségekkel rendelkezett, a diplomatikus viselkedés szabályait azonban senki nem tanította meg neki. Naiv gyerekként felkereste Bludd nagyurat az Isanára néző szirtfal tetején magasló palotájában.
A kúpos torony tetejét fedő mázas tetőcserepek különböztek a stardai épületeken megszokott kék fémborítástól. A belső termek falai mentén csúcsdíszes sisakokkal, karmazsin palástokkal és ízekre osztott fémkesztyűkkel ékített hüllőkre emlékeztető dragonyosok sorakoztak.
Bludd láthatóan viszonylag jó kedvében volt. Göndör szakállát húzogatva köszöntötte a jövevényt.
– Üdvözöllek, ifjú hölgy. Tudsz róla, hogy nemrégiben egy salusai ülésen újra alkalmam nyílt eltársalogni az édesanyáddal? A varázslónői ismét sikeresen visszavertek egy kimek támadást, melyet ezúttal a Rossak ellen intéztek. Már tudom, kitől örökölted a tehetségedet.
Norma zavartan a kőlapokkal borított padlóra szegezte a tekintetét.
– Valóban, Bludd nagyúr. Édesanyám... komoly elvárásokat támaszt velem szemben. Amint azonban magad is láthatod... – saját torz alakjára mutatott –, sohasem vetekedhetek majd a szépségével.
– A külső még nem minden – felelte Bludd nagyúr anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a helyiségben tartózkodó öt gyönyörű nőre. – Holtzman professzor úgy tartja, hogy az elmédből elképesztő ötletek pattannak ki. Ő küldött ide hozzám? A professzor valamely újabb találmányát óhajtja bemutatni nekem?
Jól öltözött rabszolganő lépett oda hozzájuk, aki egy tálcán két áttetszően habzó folyadékkel teli serleget kínált oda nekik. Az egyiket Normának nyújtotta oda, aki ügyetlenül tartotta apró kezében a díszes kelyhet. Bludd nagyúr belekortyolt az italába, Norma pedig vele ivott.
– A professzor valóban újabb bemutatóra készül, Bludd nagyúr. – Norma nem tudta, hogyan folytassa. – De a közbenjárásodat szeretném kérni.
A nemes úr értetlenül a homlokát ráncolta.
– Na és, mi végre?
– Holtzman professzor egy lézerágyúval akarja kipróbálni az új pajzsát, de ez komoly veszéllyel jár, uram. Attól... attól tartok, hogy a kölcsönhatás nagy energiákat szabadíthat fel. Hihetetlenül nagy energiákat.
Norma ekkor áttért a matematika nyelvére, és amennyire képes volt rá, igyekezett bizonyítani a sejtését, ezzel azonban csupán azt érte el, hogy a nemes úr zavartan leintette őt.
– Na és a professzor miként vélekedik az aggodalmaidról?
– Nem... vonja kétségbe a képességeimet, de attól félek, minél előbb és minél olcsóbban szeretné elvégezni a kísérletet, és fél a költségek nagy mérvű megnövelésétől. – Nagyot nyelt, mivel maga is meglepődött a merészségén. – Viszont, ha helyesek a számításaim, az utóhatás Starda egy egész kerületnyi részét, vagy talán többet is elpusztíthat.
– Úgy érted, mint egy atomrobbanás? – Bludd elképedve hallgatta a lányt. – Ez hogyan lehetséges? A pajzs védelmi eszköz. Az atomfegyverek ellenben támadó...
– A másod- és harmadlagos kölcsönhatásokat nehéz előre kiszámítani, Bludd nagyúr. Nem lenne bölcsebb óvatosan eljárni, még ha ez meg is növeli a költségeket? Gondolj a haszonra, amit Poritrinnek hoz majd a találmány. Minden fontos személynek, és minden magántulajdonú hajónak személyi pajzsot fognak rendelni, te pedig minden egyes tétel után szabadalmi díjat kapsz.
Körbenézett, hová tehetné le a serleget.
– Másrészről viszont gondolj bele, micsoda szégyent jelente, ha egy efféle hiba csak azután derül ki, hogy széles körben használni kezdték a szerkezetet. Gondold át, mennyi veszteség érhetne emiatt.
A nemes úr a szakállát vakargatta, és az ékkövekkel kirakott láncokkal matatott a mellén.
– Jól van, legyen, befektetésnek fogom tekinteni. Holtzman professzor már így is elég bevételt hozott nekünk ahhoz, hogy akár száz ilyen kísérletét is finanszírozhassuk belőle.
Norma mélyen meghajolt.
– Köszönöm, Bludd nagyúr.
Mikor visszasietett pártfogójához, a lánynak eszébe sem jutott, hogy a professzor megkerülésével miféle megbocsáthatatlan tapintatlanságot követett el. Arra számított, hogy egy Tio Holtzmanhoz hasonló tudást az ésszerűség és nem az érzelmei vezetnek a döntések meghozatalában, és nem zavarják holmi személyes nézeteltérések.
Mivel édesanyja rendszeres megrovásai kísérték végig neveltetését, Norma jól tűrte a sértéseket. A nagy professzor hogyan lehetne ennél kicsinyesebb?
A próbára egy sivár aszteroidán került sor, amely a Poritrintől meglehetős távolságban keringett. Építőmunkások egy csapata kísérleti zónát ásott ki egy lapos krátermélyedésben, aztán felállítottak néhány felvevő szerkezetet, és elhelyezték a pajzsgenerátort a krátermeder laza talapzatán. Mikor mindezzel elkészültek, egy nagyobb fregatt fedélzetén visszatértek a Portirinre.
Norma és Holtzman az Armada egyik tartalékos pilótája vezette naszádból követték figyelemmel a kísérletet. A professzor eredetileg bonyolult, nagy hatótávolságú lézerágyú üzembe helyezését tervezte nem messze a célterülettől. Mivel azonban szűkös keretekből kellett gazdálkodniuk, Norma azt javasolta, hogy egyszerűen repüljenek el a célpont felett, és a hajóból tüzeljenek egy régi lézerfegyverrel.
Miközben a pilóta a kísérleti zóna fölé irányította a hajót, a mogorva tudós ügyet sem vetett Norma kérdéseire. Holtzman feszülten figyelt, ahogy rárepültek a célpontul kiválasztott kráterre. Bosszúsnak tűnt, és mindenáron bizonyítani szerette volna, hogy a fiatal nő tévedett. Norma a hajóablakon át bámulta a himlőfoltos felszínt, a vészesen ingatag kőtömböket, az árapály hatás okozta mély repedéseket. A hely olyannak hatott, mintha már eleve szétbombázták volna.
– Essünk túl rajta – szólalt meg Holtzman. – Ha készen állsz, tüzelj a lézerrel, pilóta!
Norma kinézett az ablakon, hogy figyelemmel követhesse, amint az űrkomp leereszkedett a megtisztított kísérleti zóna fölé, mely immár közvetlenül alattuk helyezkedett el.
– Felkészültem a tüzelésre, professzor.
Holtzman fesztelenül, félvállról jegyezte meg:
– Majd meglátod, hogy eltúloztad...
A pilóta vakító lézersugarat bocsátott ki a naszádra szerelt fegyverből. A félelmetes fény- és energianyaláb láttán a professzornak elakadt a szava. A lökéshullám még az űr csendjében is erősebbnek hatott, mint egy mennydörgés.
A löket megrázkódtatta a hajót, a pilóta pedig hirtelen felrántotta azt.
– Kapaszkodjatok!
Dübörögve felzúgtak a hajtóművek; a gyorsulás belepréselte Normát az ülésbe, és a lány kis híján elveszítette az eszméletét.
Aztán, mintha pöröly csapódott volna a hajó hátuljába, és játékszerként dobálta a naszádot. A pilóta elveszítette az irányítást az űrkomp felett, az aszteroida pedig fehéren izzó, olvadt kőtömbökké esett szét a robbanás epicentrumából kiinduló repedések mentén.
Holtzman dermedten elfordította a tekintetét a szemkápráztató fénynyalábtól, miközben a pilóta megzabolázni igyekezett a hánykódó járművet. A tudós egyre gyorsabban, halálra váltan kezdte szedni a levegőt.
Még a mellette ülő Normát is megdöbbentette a robbanás ereje. A lány a pártfogójára meredt, de egyetlen szó sem jött ki a száján. Nem is volt szükség a szavakra. Ha Holtzman a figyelmeztetéssel mit sem törődve a laboratóriumban végzi el a kísérletet, elpusztította volna az egész telepet, a rezidenciáját, a város jelentős részét, és talán még az Isana folyót is eltérítette volna a medréből.
A tudós Normára nézett, előbb haragvón, aztán elképedve. Soha többé nem fog kételkedni a lány megérzéseiben, és nem fogja megkérdőjelezni a felkészültségét.
Mégis úgy érezte, mintha egy kést forgatnának a mellében; alapjaiban rendült meg az önbizalma, és többé nem merhet így kiállni a nyilvánosság elé. Jótevője, Niko Bludd nagyúr tudni fogja az igazságot. Norma nyíltan megkérdőjelezte a professzor véleményét, és kétségei tagadhatatlanul beigazolódtak.
Elképzelni sem tudta, hogyan titkolhatná el a poritriniek – a nagyurak, a dragonyos őrök, sőt, akár a rabszolgák – elől, hogy tévedett, és a rossaki törpe matematikuslány lekörözte őt. A kísérlet eredményének híre futótűzként fog elterjedni a bolygón.
Tio Holtzman látványosan tévedett, a mély seb pedig sohasem fog begyógyulni...
- - -
Az állatoknak folyton helyet kell változtatniuk a túléléshez – hogy vízre, élelemre, ásványi anyagokra leljenek. A létezést a mozgás határozza meg: vagy mozogsz, vagy a föld pusztít el ott, ahol állsz.
BIRODALMI ÖKOLÓGIAI KUTATÁSOK
AZ ARRAKISON, EGYKORI FELJEGYZÉSEK
Csend és békesség honolt az éjszakai sivatagon. Az Első Hold már lenyugodott, és csak a halványabb Második Hold függött a horizont felett, akár egy álmos szem, mely sárgán ragyog a fáradtságtól.
Az árnyalakra emlékeztető Szelim egy sziklán ülve figyelte a fölé magasodó lépsejtszerű barlangokat. Nem ismerte az ittenieket, és azt sem tudta, miféle kincseket rejtegetnek – de Buddallah erre az elhagyatott helyre vezérelte őt. A sivatag és a pusztaság minden lakója Szelim titokzatos küldetésének a része volt, a fiú pedig nem kérdőjelezte meg – és nem próbálta igazolni sem – a cselekedetei értelmét.
Ezek az emberek nem érintkeztek Dhartha naib törzsével, a többi küzdelmes életű Zenszuni pusztalakókhoz hasonlóan azonban ők is gyakorta nekivágtak az útnak Arrakis City felé, hogy ott beszerezzék a szükséges felszereléseket. A védett mezőgazdasági módszerek és a gondos víztakarékosság ellenére, egyik sivatagi törzs sem válhatott teljesen önellátóvá.
Ám ez Szelimre is igaz volt, bármennyire igyekezett. A két ehagyott botanikai kutatóállomás páralecsapó berendezéseinek révén Szelim feltölthette vízkészleteit. A hátrahagyott raktárkészletek elegendő élelmet biztosítottak neki. Viszont az elmúlt másfél év során az energiatartalékokkal együtt alaposan megcsappantak a készletek, egyik szerszáma pedig tönkrement. Fel kellett tölteni a raktárokat, ha folytatni kívánta a magányos életet.
Isten kegyelméből Szelim számtalan előnnyel rendelkezett... más szükségleteit azonban magának kellett előteremtenie. Szükségtelen volt átlátnia, hogyan illenek egymásba Budallah átfogó tervének darabjai. Bizonyosan minden okkal történik így, és egy napon megtudja, hogy miért.
Szelim napokon keresztül szemmel tartotta a kieső települést, és a helybéliek tevékenységét. A nők méhkaptárokat tartottak közvetlenül a bejárat mögött, melyek zümmögő lakói kirajzhattak, hogy felkutassák a védett hasadékokban sínylődő apró sivatagi virágokat. Szelim szájában összefutott a nyál. Még csak egyszer ízlelhette meg a mézet életében, mikor Dhartha naib egyszer egy hatalmas csupornyi aranysárga édesítőt kapott cserébe valamiért, és a törzs minden tagja kapott egy kanálnyit belőle. Az íze fenséges, ugyanakkor elkeserítő volt, mivel a szegénységben élő Zenszunikat a fényűzéstől való rettegésükre emlékeztette.
Szelim megesküdött magában, hogy amint beteljesíti küldetését, bármi legyen is az, minden nap ehet majd mézet.
Jóllehet Szelimnek egyrészt szüksége volt a településen beszerezhető készletekre, emellett a kinyilatkoztatást is fontosnak tartotta. Buddallah megmutatta neki a függetlenségben és önállóságban rejlő erőt, mely lehetővé tette számára, hogy dacolhasson azokkal, akik vakon ragaszkodtak az ősi törvényekhez. A fiú nem kedvelte a Zenszunik szűklátókörű, szigorú előírásait. Pedig minden Zenszuni ezek szerint élt. Szelim elégedett, szorgos tagjává válhatott volna a közösségnek, hogyha Dhartha naib nem hallgatja meg Ebrahim hamis vádjait, és nem száműzi Szelimet, ami a sivatagban többnyire a halálos ítélettel felérő büntetés.
Vállára vetett üres iszákkal osont előre; pontosan megjegyezte az útvonalat, és könnyedén ráismert a barlangra, ahol a helybeliek a készleteiket tartották, és amit nappal gondosan őriztek, éjszaka azonban alig figyeltek rá. Mivel elszigeteltségükben nem tartottak a behatolóktól, a pusztalakók nem fordítottak különösebb gondot a biztonságra. Szelim úgy tervezte, hogy besurran, elveszi, amire szüksége van, aztán eltűnik anélkül, hogy bárkiben is kárt tett volna. Vagyis rabló lesz belőle. Féreglovas Szelim... Szelim, a bandita.
Nesztelenül felmászott a meredek szirtoldalon, és megkereste a göröngyös utat, melyet a fűszer begyűjtésére indulók használtak. Ezután karjain függve felkapaszkodott, mígnem a szikla felső pereméhez ért, majd felhúzta magát, és közbekémlelt az árnyékok között.
Ahogy számított rá, a raktárhelyiséget megtöltötték a külvilági áruk, amiket kétségtelenül borsos áron adtak el nekik az űrkikötőben. Tulajdonképpen csupa csemegére talált, de vajon egy igazhívő pusztalakónak miért lenne szüksége ilyesmire? Szelim elmosolyodott. Az ittenieknek semmire nem volt szüksége az itt felhalmozott készletekből, ezért Szelim kötelességének érezte, hogy megszabadítsa őket a súlyos tehertől. Iszákját teletömi energiaostyával és táplálék kiegészítőkkel.
A hátizsák rekeszeibe ételt és póttelepeket tömött. Magokat és létfontossábú botanikai mintapéldányokat is talált, melyeket elültetve saját melegházat létesíthet az egyik elhagyott botanikai kutatóállomáson. A friss zöldségek és gyümölcsök jelentősen feljavíthatják az étrendjét.
Egy munkapadról mérőműszert és ultrahangos kalapácsot kapott fel, amit a sziklák előre maghatározott törésvonalak mentén való megrepesztéséhez használtak. Ennek még hasznát veheti, ha újabb rejtekhelyeket kell kialakítania magának, például a lakatlan vidékeken található természetes barlangüregek kitágításával.
Szelim a túltömött hátizsák rekeszeiben matatott, hogy helyet találjon a két szerszámnak. A sötétben tapogatózva a kőpadlóra ejtette az ultrahangos kalapácsot. Mikor a földnek csapódott a szerkezet, a hanglöket megrepesztette a barlang talapzatát, és ágyúdörgéshez mérhető robajjal riasztotta fel az alvó falut.
A megrémült Szelim amit tudott, két kézzel gyorsan az iszákba pakolt. Aztán a hátára vette a zsákot, és leereszkedett a szirtperemen. A település felől gyanús kiáltásokat, érdeklődő kérdéseket hallott. A szirtet hirtelen parázsrudak világították be, és a sötétlő barlangbejáratok egy álmából felriasztott démon szemeire emlékeztették Szelimet.
Ahogy észrevétlenül igyekezett lemászni a sziklafalon, lába alól kicsúszott néhány meglazult kődarab. A kövek ropogva, egymáshoz koccanva gurultak le a szirtfalon.
Ekkor Szelimre irányult egy fénynyaláb, és mindenki számára kivehetővé vált a lefelé kapaszkodó fiú. Valaki elkiáltotta magát. Kisvártatva az egész barlangfalu zsivajgott. Férfiak, nők és gyerekek szaladtak elő, kipislogták szemükből az álmosságot, a tolvaj felé mutogattak, és ordítoztak, hogy álljon meg.
Szelim nem tudott elbújni, a nehéz hátizsák pedig hátráltatta a haladásban.
A Zenszunik utána iramodtak a hágcsóikon és a kőbe vájt lépcsőkön. A rémült, ugyanakkor fellelkesült Szelim minden erejét beleadva rohant, majd levetette magát a homokba, és iszkolni kezdett a nyílt sivatag felé. Nehéz léptei nyomán besüppedt a homok, és botladozva haladt előre, miközben a sivatagi nomádok a háta mögött kiáltoztak. Szelim tovább rohant, mivel azt remélte, hogy a férfiak nem merik követni őt, ha túl messze kerül a szikláktól. Hamarosan mégis beérhetik a nehéz teher miatt. Minden attól függött, hogy jogos felháborodásuk legyőzi-e a Shaitantól való félelmüket.
Szelimnek hirtelen eszébe jutott valami. Lelassította lépteit, és keresgélni kezdett a hátizsákban, majd előhúzta belőle az ultrahangos kalapácsot. Letérdelt a dűne lábánál, maximális teljesítményre állította, és a magasba emelte a szerszámot. Mikor lesújtott vele, a mennydörgő hang úgy megrázta a földet, akár egy mélységi robbantás, és szökőkútszerűen a magasba röpítette a homokot.
A Zenszuni nomádok ordítva tovább üldözték. Szelim ismét nekiiramodott, és botladozva megindult lefelé egy dűnén. Aztán orra bukott és lecsúszott a homokban, de az ultrahangos kalapácsot nem eresztette el. Végül megállapodott a dűnék között. Zihálva térdre emelkedett, majd lábra állt, aztán nekiveselkedett a következő lejtő megmászásának.
– Gyerünk már, vén csúszómászó! Nem hallod, hogy hívlak?
Ismét meglódította a kalapácsot, miként a töpörödött buddiszlám papok szokták megütni a gongot; a következő dűnén harmadszor is lesújtott, kitartóan küldte a jeleket. A szirti településből a nyomába eredt férfiak már a sarkában jártak, de Szelim egyre beljebb futott a sivatag mélye felé. Üldözői mintha tétováztak volna, és most már kevesebb hangot tudott kivenni.
Szelim végre meghallotta súrlódó hangot, ami a gigantikus homokféreg közeledtét jelezte. Ugyanakkor a férfiak is felfigyeltek a hangra, és tanácstalanul megtorpantak. Mindannyian a holdfényben hullámzó féregnyomra meredtek, aztán inuk szakadtából elkezdtek rohanni a szirti település felé, mintha a sivatagi szörny látványa megkettőzte volna a sebességüket.
Mivel tudta, hogy Buddallah megóvja őt, Szelim mosolyogva lekuporodott a dűne tetején, és kővé dermedve figyelte, ahogy üldözői eltűnnek a messzeségben. A féreg sebesen közeledett, és kétségkívül az ütemesen dobogó menekülők után eredt volna. Ha Szelim nem mozdul, a féreg elkerüli őt.
Ám zavarta a gondolat, hogy a féreg felfalja a férfiakat. Kizárólag azért vették üldözőbe őt, hogy védelmezzék a hajlékaikat. Szelim nem tudta volna elviselni, ha miatta kell meghalniuk. Ilyesmit nem kívánhat tőle Buddallah, az viszont elképzelhető, hogy válaszút elé akarja állítani.
Ahogy a féreg közelebb ért, Szelim lecsökkentette a kalapács erejét, és könnyedén dobolni kezdett. Amint az várható volt, a féreg rögtön felé fordult. Szelim visszarakta az iszákba a szerszámot, és lekuporodva nekikészülődött.
A távolban, félúton a barlangfalu menedéke felé, a zenszuni férfiak eltátott szájjal bámulták a holdfényben kirajzolódó alakot. Szelim immár felegyenesedve várta a feléje tartó férget...
A szörnyeteg hátán Szelim belekapaszkodott a vezérlő botba és a kötelekbe, miközben örömmel nyugtázta, hogy a zsákmány is hiánytalanul megmaradt, és emberéletben sem esett kár. Aztán visszafordult a holdfényben úszó homokdűnék és az álmélkodó férfiak felé. Látták, ahogy meglovagolja a sivatagi démont, és könnyedén a nyílt homoktenger felé tereli a férget.
– Fizetségül azért, amit eloroztam, egy történetet adok cserébe, amit még évekig mesélhettek a tábortűz körül! – kiáltott vissza nekik. – A nevem: Féreglovas Szelim!
Túl messze járt már ahhoz. hogy meghallják, de Szelim nem törődött vele. Csupán a magvetés ideje érkezett el, kiléte felfedése még várathat magára. Mostantól a versek és az ősök vándorlásait elbeszélő szomorú történetek helyett a magányos férfiról fognak beszélni, aki parancsolni tud a homokférgeknek.
Szelim legendája lassanként kiterebélyesedik... akár a kietlen pusztaságban zöldellő fa, amely dacol a kegyetlen körülményekkel.
- - -
Anya és gyermeke: Az emberiség örök,
ugyanakkor végtelenül titokzatos jelképe.
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN
A kis Manion Serena fogolyéletének egyetlen fénysugara lett, akár egy sötét veremben pislákoló gyertya.
– A gyereked rendkívül időigényes és zavaró teremtmény – jelentette ki Erasmus. – Nem értem, miért igényel ennyi odafigyelést.
Serena éppen Manion hatalmas, érdeklődő szemét bámulta, de rögtön a robot tükörsima arca felé fordult.
– Még csak három hónapos lesz holnap. Ebben a korban még semmit sem képes egyedül csinálni. Növekednie és tanulnia kell. Az emberek kisbabáit dajkálni kell.
– A gépek beprogramozásuk napjától fogva működőképesek – Erasmus kifejezetten önelégültnek hangzott.
– Ez sok mindent megmagyaráz. Az élet számunkra fokozatos fejlődési folyamat. Ha nem gondoskodnak rólunk, elpusztulunk – felelte Serena. – Téged sohasem dajkáltak. Szerintem érdemes lenne ezen a téren is javítani a telepeken élő rabszolgáid helyzetén. Légy kedves velük, mutass némi érdeklődést irántuk!
– Újabb javaslat a tökéletesítésre? Mit vársz tőlem, hány bomlasztó változást hajtsak még végre?
– Amennyi csak az eszembe jut. Észlelned kellett, hogy megváltoztak az emberek. Sokkal elevenebbnek tűnnek, miután tapasztalták, hogy megszánták őket.
– Te szántad meg őket, nem én. És ezt a rabszolgák is tudják. – Az intelligens robot az immár jól ismert zavart tekintetté formálta alakítható arcrétegét. – Az elmédben oly sok ellentmondás fér meg egymással, kész csoda, hogy idegzárlat nélkül képes vagy túlélni minden egyes napot. Különösen ezzel a gyerekkel együtt.
– Az emberi elme sokkal teherbíróbb, mint képzelnéd, Erasmus. – Serena magához szorította a kisbabát. Valahányszor a robot felhozta, hogy mennyire zavaró a kis Manion, attól kezdett rettegni, hogy a robot esetleg elveszi tőle a gyereket. Már látta a zsúfolt, embertelen körülmények között nevelkedő, nyafogó alacsony kasztú gyerekeket. Jóllehet Serenának köszönhetően rengeteget javult az állati sorba taszított rabszolgák élete, nem tudta elviselni a gondolatát, hogy az ő kisbabája is közöttük nőjön fel.
Erasmus az ízléstelen kardhalszobor mellől figyelte, ahogy Serena a kisbabával játszik ezen a napos délutánon. A villa sekély, kékeszöld vizű medencéjében lubickoltak a csodás, tajtékzó óceánra néző teraszon. Serena hallotta a megtörő hullámok moraját és a magasban közelgő libák gágogását.
Manion mezítelenül pancsikolt és sikongatott Serena karjában, ügyetlen mozdulatokkal pacskolta a vizet. A robot felvetette, hogy Serena is úszhatna egyet mezítelenül, de a fiatal nő ragaszkodott egyszerű, fehér úszódresszéhez.
Mint már annyiszor, Erasmus most is őt és a kisdedet figyelte. Serena igyekezett nem tudomást venni a robot fürkésző tekintetéről, feltéve, hogy zavartalanul eltölthetett egy órát Manionnal. Már most kiütközött, hogy kisfia mennyire fog hasonlítani Xavierra. De vajon megadatik neki a szabadság, vajon ő is olyan határozott egyéniség lesz, és olyan elszántan fog harcolni a gondolkodó gépek ellen, mint az apja?
Noha egykor Szövetségi szintű politikai és katonai kérdésekkel foglalkozott, Serena Butlert immár kizárólag önmaga és gyermeke biztonsága érdekelte. Személyes gondjai, és nem nagyszabású tervek töltötték ki napjait. Újult erővel vetette bele magát a ház körüli munkákba, hogy elég ideje jusson Manionra, és ne adjon alkalmat Erasmusnak, hogy megbüntethesse őt.
A robot bizonyosan rájött már, hogy minden eddiginél nagyobb hatalommal rendelkezett a nő felett. Láthatóan élvezte, mikor szópárbajt folytathatott Serenával, aki vonakodva ugyan, de kimutatta a háláját a kisebb kiváltságokért, amiket Erasmus biztosított neki. Jóllehet sohasem bocsátott meg fogva tartójának, Serena pontosan tudta, hogy az élete – és Manion jövője – függ tőle.
Mikor kisfia előreugró állát és dacos szájacskáját figyelte, Xavier és a férfi tántoríthatatlan kötelességtudata jutott az eszébe. Miért nem maradtam vele? Miért kellett felszabadítanom a Giedi Prime-ot? Nem maradhattam volna ez egyszer egyszerű nő?
A libák gágogása egyre hangosabbá vált, ahogy átrepültek a villa felett, és nem érdekelte őket, hogy emberek, vagy gépek kormányozzák-e a Földet. Fehéresszürke ürülék potyogott a teraszra, és az egyik telibe találta a kardhalszobrot, amely mellett a robot állt. Erasmus láthatóan nem zavartatta magát. Számára mindez a dolgok természetes rendjének hatott.
A sekély vizű medencében lubickoló Manion gőgicsélve felkacagott, mikor észrevette a felettük repülő libákat. Noha még csak három hónapos volt, minden iránt érdeklődött. Néha a Serena haját összefogó aranyszínű hajcsatot húzkodta dundi ujjacskáival, máskor pedig a csillogó ékszereket, amiket Erasmus viselt előszeretettel. A robot láthatóan háziasszonyként, és a villa csodás díszeként tartotta a fiatal nőt.
Erasmus közelebb lépett a medencéhez, és lenézett az anyja karjában vidáman pancsoló kisgyerekre.
– Sehogy sem tudom felfogni, hogyan okozhat ekkora zavart és felfordulást egy kisbaba egy máskülönben nyugodt és rendezetten működő háztartásban. Egészen... elbizonytalanítónak találom.
– Az embereknek lételeme a zavar és a felfordulás – felelte Serena erőltetett jókedvvel, habár dermesztően hatott rá a robot jelenléte. – Ez által tanulunk meg alkalmazkodni, feltalálni magunkat a nehéz helyzetekben, ez segít minket a túlélésben.
Kimászott a medencéből, és egy puha fehér törölközőt csavart maga köré.
– Gondod csak végig, hányszor húzta már keresztül Omnius számításait az emberi lelemény.
– A gondolkodó gépek mégis leigáztak titeket.
– Valóban uralkodtok felettünk, Erasmus, a szó bármely értelmében? – Felhúzta az egyik szemöldökét, és ezt a modorosságot a robot mindig tébolyítóan talányosnak találta. – Számos bolygó megvédte magát a gondolkodó gépekkel szemben. Ha valóban annyira felsőbbrendűek vagytok, akkor miért küszködsz annyira, hogy hozzánk hasonlóvá tedd magad?
Az érdeklődő robot nem értette az anyát és gyermekét egymáshoz fűző érzelmi kötelék kialakulását. Határozott hanghordozása ellenére Serena, akit korábban a vadság és függetlenség jellemzett, meglágyult kissé. Személyisége megváltozott, mióta anya lett. Erasmust sohasem szolgálta olyan odaadón, mint ezt a tisztátlan, zajos és haszontalan kisbabát.
Jóllehet az emberi kapcsolatok terén végzett kutatásaihoz rengeteg anyagot gyűjthetett, Erasmus nem engedhetett meg efféle zavarkeltő tényezőt az otthonában. A kisgyerek szétzüllesztette hatékony napirendjét, ráadásul Serena osztatlan figyelmét akarta magáénak tudni. Fontos feladatok vártak kettejükre; a gyerekgondozás pedig elvonta a nő figyelmét.
Ahogy Erasmus Maniont figyelte, likvimetál arcrétege kegyetlen vicsorgássá torzult – amit tüstént jóságos mosollyá változtatott, mielőtt Serena észrevehette volna.
A kísérlet jelenlegi szakaszának hamarosan véget kell vetnie. Azon gondolkodott, miként érhetné el ezt a leghathatósabban.
- - -
A türelem olyan fegyver, amivel
leginkább akkor érhetünk el eredményt,
ha határozott céllal rendelkezünk.
IBLIS GINJO: A TELJES
FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI
Nyolc idegtépő hónapon át Iblis Ginjo egymagában tevékenykedett, maga döntött, képzeletére hagyatkozva határozta meg, mennyire forró a hangulat a rabszolgák körében. Megbízottként kiváltságok jártak neki, de azt sohasem látta, mennyire szörnyű a társainak az élete, és ostoba módon abba a hitbe ringatta magát, hogy apró jutalmakkal elviselhetővé teheti a napjaikat. Hogyan viselhették el mindezt évszázadokon át?
Iblis meggyőződéssel hitte, hogy más titokban tevékenykedő népvezérekkel és ellenállókkal együtt készíti elő a zendülést. Eklo kogitátor, és Aquim nevű szubordinánsa megígérték, hogy segítenek neki, és csupán találgathatott, miféle forrásokkal és eszközökkel rendelkezhettek. Ajax állandó gyanakvásán és Ohan Freer kivégzésén kívül azonban semmi jel nem mutatott arra, hogy a gondolkodó gépek megneszelték volna az ellenük készülő hihetetlen lázadást.
Hamarosan megváltozik a helyzet.
Iblis heteken át szervezkedett csendben de céltudatosan, sugdolózott hű munkásaival, és győzte meg őket, hogy gyarapítsák a lázadók körét. Fokozatosan felkészítette őket a felkelésre, és a veszély ellenére egyre terjedt a közelgő forradalom híre. Iblis megesküdött rá, hogy a mostani felkelés nem fúl kudarcba, mint az első Hrethgir Lázadások.
Az elmúlt két hónap során Iblisnek sikerült megdupláznia a titkos szervezet létszámát, és további tömegek szerettek volna csatlakozni hozzájuk. Érezte, ahogy dagad a hullám. Ahhoz, hogy az egyre szélesedő ellenállási mozgalom tagjává válhassanak, minden áttérni vágyónak az Aquim szerzetes által javasolt fedőnevek és védelmi rétegek során kellett végighaladnia.
A több száz tagú szervezet tíz főnél nem többet számláló sejtekre bomlott, így minden tag csupán maroknyi társa kilétét ismerhette. Mindeközben egyre többen ismerték meg a hírt, a célt, a forrongást és az óvatosság szükségességét. Úgy hatott, mintha ezer éve vártak volna erre a pillanatra.
Eklo kogitátor némileg elvont módon magyarázta el, miként lehet elérni az exponenciális növekedési szintet egy alapvető biológmai modell, az osztódásos sejtszaporodás lemásolásával. Minden egyes ellenálló sejt létszáma gyarapodik, szétosztódik, aztán új sejteket alakít, melyek ugyanezt a módszert alkalmazzák majd. Előbb-utóbb más csoportokra lelnek, és egymást erősítve összeolvadnak. A lázadás végül eléri a kritikus tömeget, amit, akár egy nukleáris láncreakciót, robbanásszerű energiakitörés követ.
Semmi nem lehetetlen.
Kiszámíthatatlan időközönként Iblis további titkos üzeneteket kapott. A rejtélyes közlemények őrjítően általánosnak tűntek, nem írtak a lázadó sejtekről, és arról, aminek a megvalósítására törekedett. Mikor végül kitör a forradalom, elsöprő erejű, de fölöttébb szervezetlen lesz, Iblis pedig attól tartott, hogy a hatékonyan együttműködő gondolkodó gépek elleni összehangolatlan fellépés a mozgalom kudarcát jelentheti. Másrészt viszont az emberek kiszámíthatatlansága lehet a legfőbb fegyverük.
Most, hogy Iblis három napos szakadatlan munka után hazatért a Titánok Diadalát ábrázoló kőfaragvány építőitől, egy rabszolgát látott kisurranni a házából. Iblis berohant az épületbe, és újabb üzenetet talált az ágyán. Aztán kisietett, hogy elkapja és kérdőre vonja az öregembert az udvaron.
– Állj! Beszélni akarok veled!
A vén rabszolga kővé dermedt, mint a villámtól megrémült mezei nyúl, hiszen egész életében azt tanították neki, hogy gondolkodás nélkül teljesítse a brigádvezetők parancsait. Iblis az esti melegtől verejtékezve odaszaladt hozzá.
– Ki küldött? Áruld csak el!
A rabszolga megrázta ráncos fejét. Sajátos, csüggedt kifejezés jelent meg az arcán. Kinyitotta a száját, és az üregre mutatott. Valaki kitépte a nyelvét.
Iblis nem adta fel ilyen könnyen, és odanyújtott neki egy elektromos jegyzetfüzetet, miután letörölte a képernyőről a brigád elvégzett tevékenységeinek lajstromát. A férfi megvonta a vállát, mintha azt akarná jelezni, hogy írástudatlan. Iblis dühödten eszmélt rá, hogy ezzel a módszerrel talán azt próbálják megakadályozni, hogy megtalálhassák vagy megfertőzhessék a lázadó sejteket. Elkeseredetten útjára engedte a rabszolgát.
– Ne add fel a küzdelmet! Semmi nem lehetetlen.
Az öreg rabszolga láthatóan nem értette, amit hall, és elsietett.
Iblis visszament a házba, és elolvasta a rövid üzenetet.
– Hamarosan egyesülünk. Semmi sem állhat az utunkba. Rengeteget tettél az ügyért, de mostantól a segítségünk nélkül kell folytatnod.
A fémlapra vésett betűk már porladni és halványulni kezdtek.
– Tevékenykedj tovább, és figyeld a jelet!
A távolban, a monumentális kimek emlékművek mögött a sárga nap a nyugati láthatár alá bukott. Figyeld a jelet!
Iblis maga elé meredt. Ha Omnius vagy az egyik Titán túl korán tudomást szerez az összeesküvésről, a forradalom elbukhat. A brigádvezető sohasem tekintette magát hősnek. Azért fáradozott, hogy felszabadítsa az embereket, ugyanakkor tudta, hogy részben a saját dicsősége is a szeme előtt lebegett. Ki kell használnia, hogy képes alakítani mások véleményét, és tettre buzdíthatja a rabszolgákat.
A rabszolgáknak nem sok bátorítás kellett ahhoz, hogy a szabadságról kezdjenek álmodozni, de amint kicsit jobban belegondoltak, megrettentek a gondolkodó gépek haragjától. Az ilyen bizonytalan pillanatokban Iblis lelkesítő szavakat suttogott, és meggyőzte őket a mozgalom megakadályozhatatlan sikeréről. Tökéletesen uralkodott a testükön és a lelkükön. Vezetői képességei sohasem hagyták cserben, nemrégiben pedig személyisége új, igéző vonásáról győződhetett meg...
Iblis csapata tartotta a nyomasztó ütemtervet a Titánok Diadalának építkezésén. Az egyenként kiválogatott emberek mindössze néhány őrrobot és neokimek felügyelete alatt dolgoztak, ami lehetővé tette számukra, hogy beépítsék az Eklo kogitátor által javasolt halált hozó alkotórészeket. Iblis hasonló módon négy másik épülő létesítményben helyezett el rejtett fegyvereket a főváros hálózatában. Még Erasmus, a robot is szakképzett munkásokat rendelt a villájába, hogy bizonyos átalakításokat hajtsanak végre... Iblis pedig lehetőséget látott az épületben.
Fénytelen hajlékában Iblis most a fémlemezen szétfolyó üzenetet figyelte üveges tekintettel. Aztán egy szemétdombra hajította, amit az újrafeldolgozóba visznek hamarosan. A gépek kifejezetten hatékonyan használták fel a nyersanyagokat, és a minimumra csökkentették az ipari energiafelhasználást.
Habár csak töredékes információkkal rendelkezett, Iblis megesküdött magában, hogy addig nem nyugszik, míg össze nem áll a kép. Az elégedetlenkedő munkásokból összeállt mag kész volt lázadni, és lecsapni a gondolkodó gépekre; napról napra gyűlt bennük a harag, ami egyszer majd kitör belőlük.
Iblis nem várhatott örökké. Előbb-utóbb önálló lépésre kell elszánnia magát. Remélte, hogy hamarosan megérkezik az ígért jel.
- - -
Az egyik legnagyobb gond a világban a szaporodás és a benne rejlő energia szabályozása. Ezzel az energiával magunk után vonhatjuk az embereket, és oly dolgok megtételére vehetjük rá őket, amire álmukban sem tartanák képesnek magukat. Ezt az energiát – hívhatjuk szerelemnek, vágynak, vagy bármi másnak – valamiként le kell vezetni. Ha elfojtjuk, végtelenül veszélyessé válhat.
IBLIS GINJO: A TELJES
FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI
Erasmus hónapokon át eltűrte a kisbaba zavaró jelenlétét, de mire Manion fél éves lett, a robotot dühíteni kezdte, hogy nem haladtak a saját kísérletei. Újabb kutatásokba akart kezdeni, ám a rakoncátlan kisgyerek az útjában volt. Valamit tenni kell.
Serena, aki a robot szerint a nem megfelelő célnak szentelte szinte minden figyelmét, egyre féltőbb anyaként gondozta a gyermekét. Több időt és energiát áldozott a haszontalan kisdedre, mint Erasmusra. Ez egyértelműen elfogadhatatlan állapot. Ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő.
Mivel azonban a nő fölöttébb érdekelte őt, a robot sokkal többet megengedett Serenának, mint az egy rabszolgának kijár. A kisbaba semmit nem adott neki cserébe, Serena mégis minden sóhajtására és nyiffantására odafigyelt. Úgy tűnt, értelmetlenül fektet a gondozásába ennyi időt és erőfeszítést.
Erasmus a hátsó kertben futott össze Serenával, aki épp Manionnal a karján sétálgatott az ágyások között. A folyton kíváncsi kisfiú elragadtatva gügyögött a színpompás virágok láttán. Serena beszélt hozzá, buta és kedveskedő szavakat mondott neki. Az anyaság ostoba pojácává változtatta az intelligens és tetterős fiatal nőt.
Egy napon Erasmusnak meg kell értenie ezeket a furcsa emberi jellemvonásokat. Már eddig is sok fontos tényt megállapíthatott, de szerette volna felgyorsítani a munka ütemét.
Ugyanakkor Serena is úgy vélte, hogy robot gazdája napról napra furcsábban viselkedik. Folyton a sarkában járt, követte őt, akár egy eltorzult árnyék, és azt hitte, hogy a nő nem veszi észre ezt. Egyre nyilvánvalóbb ellenséges érzülete Manion iránt aggodalomra és rettegésre adott okot.
Hat hónapos korára a kisfiú már gyorsan, noha esetlenül mászott, és a babákra jellemző módon azonnal galibát okozott, amint egy kicsit nem figyeltek rá. Serena attól félt, hogy eltör valamit, vagy felfordulást csinál, mikor napi teendői miatt kénytelen volt a többi házi rabszolga gondjaira bízni a kisfiát.
Erasmust láthatóan nem különösebben érdekelte a gyerek biztonsága. Immár kétszer is elengedte Maniont, hogy kedvére kószálhasson a villában, miközben Serena a munkáját végezte, mintha arra lett volna kíváncsi, képes-e kikerülni Manion a rá leselkedő veszélyeket.
Alig néhány napja Serena az épület előtti díszkövezetes köztérre néző magas erkély peremén talált rá Manionra. Miután felkapta a gyereket, ráripakodott Erasmusra.
– Azt nem várom el egy gondolkodó géptől, hogy aggódjon, de úgy tűnik, mintha a józan észnek is híján lennél.
A megjegyzést kifejezetten szórakoztatónak találta a robot.
Egy másik alkalommal az Erasmus bonctani laboratóriumaiba vezető ajtóban talált rá a kisfiúra, mely még az édesanya számára is tiltott területnek számított. Erasmus korábban figyelmeztette őt, hogy ne kíváncsiskodjon. Jóllehet bántotta a kínszenvedés gondolata, amit az érdeklődő robot okoz a szerencsétlen rabszolgáknak, a gyermek érdekében nem feszegette a kérdést.
Furcsa módon Erasmust fölöttébb érdekelték az érzelmek, másrészt azonban megvetette azokat. Serena többször látta, hogy egészen eltorzult arckifejezéseket gyakorol, mikor a kis Maniont bámulta, és az alakítható szintetikus bőrréteg az egyszerű undortól a zavaron át a nyilvánvaló rosszindulatig színházi maszkok egész sorát öltötte magára.
Serena abban reménykedett, sikerül meggyőznie Erasmust arról, hogy még mindig nem sikerült teljességgel megértenie az emberi természetet, és hogy életben kell őt hagyni ahhoz, hogy választ kapjon a kérdésekre, melyek olyannyira izgatták őt...
Ma épp egy párás páfrányligetbe vitte a kanján Maniont. Ahogy erőltetett közönnyel sétálgatott, Serena észrevett egy zárható ajtajú átjárót a melegház végében, mely a főépületbe vezetett. Erasmus szokás szerint minden lépését figyelte.
Ahogy körbejárt, hogy szemügyre vegye a növényeket, a lány kihívó módon ügyet sem vetett a robotra. Aztán, mintha hirtelen meggondolta volna magát, a kisfiúval a karján beszaladt az átjáróba, és bezárta maga mögött az ajtót. Mindez pillanatnyi nyugalmat jelentett – és kibillenti az egyensúlyából a gazdáját. Legalábbis ebben reménykedett.
Ahogy Serena végigfutott a folyosón, Manion vergődni, és fájdalmasan bömbölni kezdett. Édesanyjával együtt ő is fogoly volt, akit igaztalanul életfogytiglani rabszolgaságra ítéltek. Xavier – Serena szíve majd megszakadt, mikor rágondolt – sohasem láthatja majd a kisfiát.
Ismét bánni kezdte, hogy a Giedi Prime-ra ment. Tettvágyó idealistaként korábban kizárólag bolygóméretű populációkban, ember milliárdok sorsában tudott gondolkodni. Soha nem figyelt eléggé azokra, akik a legközelebb álltak hozzá: a szüleire, Xavierra, sőt, még a méhében fejlődő magzatra sem. Miért kellett magára vállalnia az emberiség összes terhét?
Vele együtt Manionnak és Xaviernak is fizetnie kellett a tetteiért.
A folyosó szemközti végében Erasmus jelent meg, hogy elállja az útját. Valószínűtlen arcáról neheztelést lehetett leolvasni.
– Miért próbálsz megszökni, amikor tudod, hogy úgy sem lehetséges? Nem találom szórakoztatónak az ilyen játékot.
– Nem megszökni akartam – tiltakozott Serena, magához szorítva a kisfiát.
– Mostanra rájöhettél, hogy tetteid következményekkel járnak. – A lány csak most vette észre, hogy Erasmus fényesen csillogó tárgyat tart a kezében. A robot megcélozta őt a szerkezettel, és így szólt: – Ideje változtatni a paramétereken.
– Várj... – Serena vakító fehér fényt látott maga előtt, aztán az egész testét zsibbadtság járta át. Képtelen volt megtartani magát. Lábai úgy rogytak össze, akárha vízzé váltak volna. Esés közben megpróbálta megvédelmezni Maniont, aki rémülten felsírt, ahogy édesanyjával együtt a földre roskadt.
Ahogy fokozatosan elveszítette az eszméletét, Serena nem tudta megakadályozni, hogy Erasmus odalépve kiragadja a karjából a védtelen kisgyereket.
Erasmus a bonctani és sebészeti műtőben tanulmányozta Serenát. A csupasz fehér bőr újra bársonyosan simává vált, mivel a nő meglepő gyorsasággal felépült a kellemetlen terhességből.
Ahogy a lány elkábítva feküdt a kemény fehér asztallapon, Erasmus bonyolult műtétet hajtott végre rajta. Számára az ilyesmi már rutin beavatkozásnak számított, hiszen az elmúl két hónap során rabszolganők tucatjain volt alkalma gyakorolni, és mindössze három páciense nem élte túl.
Nem akart kárt tenni Serenában, mivel úgy érezte, sokat tanulhat még a lánytól. A robot az ő érdekében döntött a műtét mellett...
Serena végre eszméletre tért, mezítelenül és verejtékben úszva. Karját és lábát lekötözték, hasában pedig mintha égett volna valami.
Mikor felemelte a fejét, megállapította, hogy egy tágas, zsúfolt szobában fekszik, láthatóan egymagában. Hová lett Manion? Riadtan és rettegve nézett körül. Mikor megpróbált felülni, a hasfalánál éles fájdalom hasított belé. Ahogy lenézett, bevágásra és összeforrt bőrre lett figyelmes az alhasán.
Erasmus hangos csörömpöléssel lépett be a helyiségbe, kezében egy tálcával, melyen fém és kristály tárgyakat hozott.
– Jó reggelt, házi rabszolga. Sokkal hosszabb ideig aludtál, mint vártam. – Letette a tálcát, majd óvatosan leoldotta Serena csuklójáról a szíjakat. – Csupán azért mentem ki, hogy megtisztítsam az orvosi műszereimet.
A lány, akit felbőszített a robot közönye, gyomra pedig görcsbe szorult a rémülettől, megérintette a műtéti heget, és megtapogatta fájó hasát.
– Mit műveltél velem?
– Egyszerű elővigyázatossági intézkedés, ami mindkettőnk javát szolgálja – felelte nyugodtan a robot. – Eltávolítottam a méhedet. Többé nem kell aggódnod amiatt, hogy egy kisbaba elvonja majd a figyelmedet a fontosabb teendőkről.
- - -
A kapzsiság, a harag és
a tudatlanság megmérgezik az életet.
EKLO KOGITÁTOR:
TÚL AZ EMBERI TUDATON
A gondolkodó gépek Rossak ellen intézett támadása után Zufa Cenva hónapokig minden idejét és energiáját az újoncok képzésének szentelte. Oly sokan meghaltak a kimekeket elpusztító telepatikus tűzviharban.
Aurelius Venport kiválóan irányított a válság idején, sikeresen kimenekítette az embereket a településről, és biztonságos helyekre juttatta őket a gombás őserdőben, amíg a kimek harcosok végigpusztították a környéket. Zufa azonban lényegében tudomást sem vett minderről. Miközben Venport átérezte az önként vállalt felelősséggel járó feszültséget, a fővarázslónő nem sokat törődött szerelmével. Mindig is így viselkedett, a férfi pedig kezdett beleunni az egyoldalú viszonyba.
Zufát soha nem érdekelte, mire képesek a rossaki férfiak. Telepatikus képességei ellenére nem fogta fel, miként működhet és maradhat fenn ez az elszigetelt világ. Fogalma sem volt arról, hogy elsősorban Venportnak köszönhették, hogy a rossaki gazdaság erős maradt.
Vegyészcsapatai éveken át tanulmányozták az őserdei növényzet, kérgek, nedvek és gombák gyógyászati és élénkítő szerként való felhasználhatóságát. A Szövetség egész területén hadsebészek és kutatóorvosok munkája függött a rossaki őserdőből érkező gyógykészítmények folyamatos szállításától.
Ezen kívül nemrégiben belefogott Norma újszerű és hatékony találmányának, a parázsgömbnek a tömeges legyártatásába, aminek hasznán ketten osztoztak. Venport üzleti vállalkozásainak hasznából kijavíthatják és újjáépíthetik a megrongálódott bolygó körüli állásokat, valamint a romokban heverő barlangvárosokat, és finanszírozhatják az Armada járőrhajóinak és cirkálóinak fokozott jelenlétét.
Zufa nyilvánvalóan abban a hitben élt, hogy mindez ingyenes. Ezzel szemben Venport üzleti vállalkozásai adták hozzá a pénzt.
Ha úgy dönt, bármelyik pillanatban felmarkolhatta volna a váltóit, hogy királyként éljen valamely másik bolygón. Ő azonban ragaszkodott a Rossakhoz. Annak ellenére, hogy a fővarázslónő ridegen és elutasítón bánt vele, Venport szerette őt.
Aurelius magában mosolygott, ahogy a liftkábelek felhúzták őt a polimerizált lombmennyezet hullámzó leszállószintjére. Kisebb hajók landolhattak itt, a nagy teherszállítóknak azonban bolygó körüli pályán kellett maradniuk, és a sérült állásokkal összekapcsolódva ládánként kellett kihordani a rakományt. Az őserdőben burjánzó futónövények már kezdték befedni a kimek pusztítás okozta megperzselt foltokat. A természet tudta, hogyan gyógyítsa be a sebeit.
Venport az égre emelte a tekintetét, hogy megkeresse a közelgő űrkompot, és örömmel nyugtázta, hogy pontosan érkezik. Figyelte, ahogy leszáll a kis magánhajó, egy Tuk Keedair nevű tlulaxi testkereskedő járműve, aki a Szövetségen kívüli világokról gyűjtött össze rabszolgákat. Keedair ezen kívül állítólagosan tartályokban kitenyésztett testrészeket is szállított, de a szigorúan titkolt tlulaxi biotechnológiához senki nem férhetett hozzá.
Venport, aki maga is üzletember volt, nehezen tudta elképzelni, hogy a rabszolga kereskedelem jövedelmező vagy ésszerű vállalkozás legyen. Mindössze egy maroknyi szövetségi bolygón törvényesítették az intézményt, Keedairben azonban minden ügyfele megbízott. A férfi furcsamód egészen más jellegű ajánlatot tett Aurelius Venportnak, és a rabszolgáktól merőben eltérő árucikkel kapcsolatban akart tárgyalni vele. Venport kíváncsiságból beleegyezett, hogy találkozzanak.
Amint a kis méretű tlulaxi űrkomp leszállt, Keedair kiszállt a hajóból. A szűk fekete nadrágjába gyűrt, patyolattiszta kék inget viselő testkereskedő csípőre tett kézzel megállt. Itt-ott ezüstösen megcsillanó fekete hajfonat csöngött le a vállára, akár egy kitüntetés.
Venport üdvözlésképp a kezét nyújtotta. Az alkalomhoz a derekánál szíjjal összefogott díszzekét, és az ágmászó feketészöld irhájából készült csizmát öltött magára. Keedair válaszképp felemelte kérges kezét.
– Olyan mintákat és ötleteket hoztam magammal, amiktől még a szád szélét is megnyalod – szólalt meg a testkereskedő.
– Már hallottam a híres előrelátásodról és üzleti érzékedről, Tuk Keedair. Mesélj az elképzeléseidről!
Miközben a varázslónőket végeláthatatlan haditanácsaik kötötték le, Venport a fogadóterembe vezette a vendégét. Itt ketten maradhattak, és miközben friss őserdei gyógynövényekből főzött teát kortyolgattak, eleget tettek a kötelező udvariasság szabályainak.
Végül Keedair elővette a mutatóba hozott barnás port, és átnyújtotta a vendéglátójának.
– Kilenc hónappal ezelőtt erre akadtam rá az Arrakison.
Venport előbb beleszagolt, aztán látogatója unszolására belekóstolt az erős, bizsergető anyagba.
Aztán már alig tudott figyelni a tlulaxi szavaira, annyira összpontosított a hihetetlen élményre, mely minden figyelmét lekötötte. Habár jól ismerte a Rossak őserdeiből származó élénkítő és hangulatjavító szerek többségét, álmában sem gondolta volna, hogy létezhet ilyesmi.
A melanzs mintha teste minden sejtjébe beszivárgott volna, közvetlenül az agyába továbbította az energiát és az életerőt, és mindezt a szokásos érzéktorzító mellékhatások nélkül. Maga volt a mámor... mégis sokkal többnek számított ennél. Venport hátradőlt a székében, és hagyta, hogy az anyag magával ragadja és megnyugtassa őt, és anélkül uralkodjon az érzékein, hogy elveszítené az önuralmát. Mindez paradoxnak hatott. Elméje élesebben működött, mint valaha életében. Még a jövő is tisztábbnak tűnt.
– Határozottan tetszik. – Venport elégedetten sóhajtott, majd ismét belekóstolt a porba. – Lehet, hogy én leszek a legjobb ügyfeled.
Már most biztosra vette, hogy a Szövetségen belül több érdeklődő vásárlót is talál majd. Aztán még többet, egyre többet.
A két férfi megegyezett a részletekben, kezet ráztak az üzlet felett, aztán leültek, hogy megigyanak még egy csésze rossaki teát... ezúttal egy kis melanzsot is szórtak bele.
Aurelius Venport ráállt, hogy elutazzon a felderített területek sivár peremvidékére a testkereskedővel. Az út hosszúnak ígérkezett, hiszen az Arrakis a többi ismert bolygótól jelentős távolságra helyezkedett el. Ám a rossaki férfi saját szemével szerette volna látni, hogy honnan származik a melanzs, és eldönthesse, miként teheti a fűszer betakarítást jövedelmező üzletté.
Ezután talán Zufa is felfigyel rá.
- - -
A legtöbb hagyományos kormányzat megosztja,
és egymás ellen fordítja a népet, hogy meggyengítse
és kormányozhatóvá tegye a társadalmat.
TLALOK: A BIRODALOM FOGYATÉKOSSÁGAI
Íjvetőkből és dárdákból álló szövetségi üteg vonult méltóságteljesen a Poritrin felé. Az Armada zászlóshajójának hídján a büszke és hűvös Xavier Harkonnen szekundás állt díszes egyenruhájában, és a békésnek tűnő bolygót figyelte.
Bludd nagyúr a Nemesek Szövetségének nagyvonalú adományaként felajánlotta, hogy az Armada összes hajóját felszereli Tio Holtzman új pajzsával. Starda űrkikötőjében ideiglenes létesítményeket állítottak fel, hogy férőhelyet biztosítsanak a nagy számú járműnek. Minden kereskedelmi hajót távozásra kértek fel, hogy a területet rögtönzött katonai bázissá és kikötővé alakíthassák át. Szakképzett rabszolgák egész brigádjait irányították át szokásos munkahelyeikről, hogy elvégezzék a szükséges változtatásokat.
Xavier nem volt teljességgel meggyőződve róla, hogy érdemes ennyire bízni egy kipróbálatlan technikai újításban, de az erőegyensúlynak jelentősen meg kell változnia, mielőtt belefoghatnának újabb összehangolt világok visszahódításába. Vállalni kellett a kockázatot.
A hatalmas íjvető osztályú csatahajók beléptek a Poritrin légkörébe. A beépített fegyverzeten kívül minden jármű ezerötszáz főnyi személyzetet, húsz csapatszállító járművet hozott magával, tizenöt nagy méretű űrkompot a felszerelés és a készletek célba juttatására, húsz kisebb személyszállító űrkompot, ötven nagy hatótávolságú cirkálót, és kétszáz mozgékony, űr- és légi csaták megvívására egyaránt alkalmas kindzsalt hordozott a fedélzetén. Ezekhez hasonló, kolosszális járművek csak ritkán ereszkedtek le a bolygók felszínére, az íjvetők most mégis önszántukból közeledtek a város felé, páncélozott hajótörzseik pedig megcsillantak a csodás napsütésben.
Az íjvetőket a kisebb méretű dárdák követték, melyek kevesebb terhet, ugyanakkor arányosan több fegyvert szállítottak, hogy gyors, döntő válaszcsapásokat mérhessenek az ellenségre.
A poritrini nemesek és szabad polgárok tömegei integettek és éljeneztek a rabszolgákétól elkülönített teraszokon. Az Isanán himbálózó uszályok mély hajókürtjeikkel üdvözölték a felvonuló hadsereget. Hogy emlékezetesebbé tegyék a flotta érkezését, kindzsal és cirkáló ütegek repkedtek a nagyobb hadihajók körül, akár a darazsak.
Miután földet értek, Xavier lépett ki a zászlóshajóból az összesereglett embertömegek üdvrivalgása közepette. A roppant íjvető fölébe magasodott a leszállópályán, külsejét a világűr mostoha körülményeknek köszönhetően olajos foltok tarkították. A várakozó sokadalommal szemben állva Xavier egészen aprónak és jelentéktelennek érezte magát.
Mégis mindannyian rá voltak utalva, Xaviernak pedig feladatot kellett teljesítenie. Várt egy pillanatot, hogy betájolja magát, aztán megindult előre, két oldalt tisztjei és vezérkara, mögöttük a csapatok első vonala vonult mintaszerű hadrendben. Alapos kiképzésben részesültek Xavier parancsnoksága alatt.
Szemből Niko Bludd nagyúr közeledett feléje négy fő tanácsadója és tizenegy dragonyos őr kíséretében. Az elegáns nemes hátravetette a köpönyegét, aztán kezet nyújtott Xaviernak.
– Üdvöz légy a Poritrinen, Harkonnen szekundás! Habár reményeink szerint mielőbb végzünk a beígért teendőkkel, míg nálunk tartózkodsz, mindenki nyugodtabban alszik majd éjszakánként, mivel tudják, hogy bolygónkat kiválóságod védelmezi.
Később, miközben Bludd fényűző lakomát rendezett vendégei számára, Xavier részletes utasításokkal látta el a flotta tisztjeit. Alparancsnokai felügyelték a munkacsoportok szervezését az űrkikötőben, és dokumentálták a Holtzman-féle pajzsgenerátorok üzembe helyezését. A szekundás óvatosságból meghagyta, hogy az új védelmi eszközt előbb egy kisebb cirkáló ütegen szereljék fel, hogy kipróbálhassák a technikai újítást.
A későbbiekben a poritrini gépészmérnökök feladata lesz a nagyobb léptékhez igazítani a rendszert, és többszörös pajzsrétegekkel vonják be a dárdák sebezhető pontjait, aztán a flottához tartozó íjvetőket. Amennyiben a pajzs kielégítően működik a szigorúan ellenőrzött bejáratás és a próbamanőverek során, Xavier elrendeli, hogy ideiglenesen további harci egységek is a Poritrinen állomásozzanak, amíg hasonló módon fel nem újítják a járműveket. El akarta kerülni, hogy az Armada számottevő hányada egy időben vesztegeljen szárazdokkban, és így védelem nélkül maradjanak a Szövetséghez tartozó bolygók, és azt sem szerette volna, ha Omnius valamelyik arra kószáló kémlaborancsa felfigyeljen a történésekre.
A robotok arzenálja főként rakétákból és tüzérségi fegyverekből állt, intelligens, programozott bombákból, melyek a becsapódásig követték a célpontjukat. Amíg a mesterséges értelemmel bíró lövedékek nem jönnek rá, miként csökkenthetik kellő mértékben a sebességüket, hogy áthatolhassanak a pajzson, a védelem elégségesnek és drámai hatásúnak bizonyulhat.
Egy szigorúan titkos eligazításon Xaviert tájékoztatták a pajzs sokkalta jelentősebb hibájáról – a lézerrel való heves kölcsönhatásról. Mivel azonban az efféle nagyenergiájú fegyvereket ritkán vetették be a csatákban – mivel nem voltak képesek tekintélyesebb pusztítást végezni –, Xavier felvállalhatónak ítélte a kockázatot. Feltéve, hogy az Armadának sikerül eltitkolnia a fegyvert Omnius elől...
Xavier Bludd nagyúr kúpos tornyaiban hallgatta, ahogy a trubadúrok himnuszokat és balladákat énekeltek a jobbára feledésbe merült, de a Poritrinen esetlegesen még ma is megtartott nava-keresztény ünnep alkalmával. Nem volt éhes, és alig érezte az ízeket és aromákat. Ivott egy kupicányit a kesernyés helyi rumból, de óvatosan bánt az alkohollal. Nem akarta, hogy megnövekedjen a reakcióideje, vagy eltompuljanak az érzékei. Mindig ébernek kellett lennie.
Miközben mögötte tovább vigadoztak, ő kibámult a torony ívelt ablakán, és nézte az űrkikötő fényeit, a sárga és fehér reflektorokat, melyek lehetővé tették, hogy a rabszolgák éjszaka is folytathassák a munkát. Soha nem szívlelte a rabszolgamunkát, különösen mivel Serena nyíltan helytelenítette az intézményt, a Poritrinen azonban ez volt a szokás.
Xavier szívesebben töltötte volna az idejét otthon, Octával. Közel egy év telt el azóta, hogy összeházasodtak, Octa pedig hamarosan megszüli első gyermeküket. Pillanatnyilag viszont a kötelesség ide szólította. Rezignáltan felemelte a poharát, és Bludd nagyúr egyik újabb öndicsőítő pohárköszöntőjét követően, ivott a házgazda egészségére.
Xaviert adjutánsa, Powder kvartás kísérte, amint az első szemlén végigsétált a katonai leszállópályán felsorakoztatott kindzsalok előtt. Egymás után mindegyikbe beépítették a kis méretű pajzsgenerátorokat, melyek működéséhez az űrhajók hajtóművei szolgáltatták az energiát. Hátrahúzott vállal, egyenes derékkal, makulátlan egyenruhában minden részletre odafigyelt, mindenről személyesen győződött meg. Nem engedheti meg magának, hogy megismétlődjön a Giedi Prime tragédiája.
Ahogy kibámult a folyó deltájára, teheruszályokat és személyszállító hajókat látott leúszni az északi területek felől. A Poritrinen minden ment a maga útján, a gondolkodó gépek elleni háború pedig egészen távolinak tűnt. Xavier mégsem nyugodhatott. Jóllehet boldogan élt Octa oldalán, mégsem ilyen jövőt tervezgetett magának. A gondolkodó gépek megölték Serenát. Habár továbbra is a szabadságért harcolt, tudta, hogy indítékai személyesek.
A munkafelügyelők irányítása alatt kedveszegett rabszolgák munkálkodtak, épp csak annyira, hogy elkerüljék a büntetést, és láthatóan nem lelkesedtek a feladatért, függetlenül attól, mennyi hasznát látta munkájuknak az emberiség, önmagukat is beleértve.
Noha ellenezte a rabszolgaságot, Xavier mégis értetlenül rázta a fejét a szándékos lustaságon.
– Bludd nagyúr döntése, hogy ilyen embereket alkalmazzon egy ilyen fontos feladat elvégzésére... nem túl bíztató.
Powder kvartás végigpásztázta a fogolycsapatokat.
– Errefelé ez a szokás, uram.
Xavier összeszorította az ajkát. A Nemesek Szövetsége ragaszkodott hozzá, hogy minden bolygó olyan törvényekkel kormányozzon, amilyeneket jónak látott a lakosság.
– Akkor sem hiszem, hogy egy fogoly hajlandó lenne a maximumot nyújtani. Nem szeretném, ha bárki is hibázna... Itt az egész flotta a tét.
Végigjártatta tekintetét a brigádokon, oda nem illő dolgokat keresett, és nyugtalanította, hogy ennyi rabszolga végez kényes műveleteket. Az egyik feketeszakállas férfi, akinek tüzes tekintetéből nehéz lett volna békés szándékot kiolvasni, pattogó utasításokat adott csapatának egy olyan nyelven, amit Xavier nem értett.
A férfi elgondolkodva oldalra sandított, mikor elhaladt a munkások előtt. Körbekémlelt a munkahálózaton, és tekintete megnyugodott a napsütésben csillogó kindzsalokon. Mivel ösztönösen megérezte a veszélyt, a hideg futkározott a hátán a frissen vasalt egyenruha alatt.
Hirtelen indíttatástól megkocogtatta a cirkáló törzsét. Két olajos képű rabszolga mászott elő a járműből, miután végeztek a beszereléssel, aztán a következő hajóhoz vonultak, és igyekeztek elkerülni Xavier tekintetét.
Négy lépést tett a cirkálótól, aztán visszafordult, mint aki meggondolta magát.
– Kvartás. Érdemes lenne kipróbálni az egyik kindzsalt. Véletlenszerűen.
Bemászott a vadászhajó pilótafülkéjébe. Gyakorlott mozdulatokkal végigfuttatta ujjait a műszerfalon, és megtalálta az újonnan beépített energiatovábbító szabályzót és meghajtókat, melyek a Holtzman-féle pajzsot fogják kivetíteni. Felkattintotta a kapcsolókat, megvárta, míg felzúgnak a hajtóművek, majd aktiválta a pajzsot.
Előtte a földön az adjutáns hátralépett. Powder a homlokához emelte a kezét, ahogy ragyogón vibrálni kezdett a levegő a kindzsal körül, akár egy sercegő, szinte észrevétlen buborék.
– Úgy tűnik, minden rendben, uram.
Xavier felhúzta a hajtómű energia szabályzóit, és felkészült az indulásra. A cirkáló fúvókái berobbantak a pajzs fogságában, mígnem a láng lassacskán átszivárgott a határvonalon. A hajó morgott és remegett alatta. Xavier a homlokát ráncolva tanulmányozta a műszerek kijelzőit.
Ám mikor megpróbálta felemelni a kindzsalt a földről, a pajzsgenerátor szikrázni és füstölni kezdett. A dörgés elült, és a hajtóműrendszerek kikapcsoltak. Xavier rácsapott a műszerfalra, és minden rendszert kiiktatott, mielőtt mindenütt rövidre zárnának a kényes alkatrészek.
Dühtől vöröslő arccal mászott ki a pilótafülkéből.
– Hívjátok ide a munkavezetőket, de azonnal! És értesítsétek Bludd nagyurat, hogy beszélni óhajtok vele!
A kipróbált kindzsalért felelős rabszolgák felszívódtak a tömegben, és a szekundás felbőszült kérdezősködése ellenére mindenki azt hajtogatta, hogy fogalma sincs ki vagy mi okozhatta a hibát. Mivel a rabszolgákat helyettesíthetőnek tartották, a hanyag brigádvezetők nem követték, ki melyik hajón dolgozott.
Bludd nagyurat előbb elöntötte a méreg a hír hallatán, aztán mentegetőzni kezdett. Göndör szakállát cibálta beszéd közben.
– Nem tudok magyarázatot adni a történtekre, szekundás. Mindenesetre felderítünk és átirányítunk minden gondatlan munkást.
Xavier szinte mindvégig hallgatott, mivel előbb meg akarta várni a személyesen kiválogatott ellenőrcsapatok részletes elemzéseit. Kisvártatva dragonyosok kíséretében visszaérkezett az adjutánsa. Powder kvartás a vastag és kimerítő jelentéseket tartotta a kezében.
– Elvégeztük a minőségellenőrzést, szekundás. A bevizsgált gépek esetében ötből egybe hibásan szerelték be a pajzsgenerátorokat.
– Elképesztő, kriminális hozzá nem értés! – szólalt meg Bludd ordítva, vérgőzös tekintettel. – Mindent kijavíttatunk velük. Az elnézésedet kérem, szekundás...
Xavier egyenesen a nemes úr szemébe nézett.
– A húszszázalékos hibaarány nem egyszerűen a hozzáértés hiányáról árulkodik, Bludd nagyúr. Függetlenül attól, hogy a foglyaid árulók, mert lepaktáltak az ellenséggel, vagy pusztán a gazdáikra haragszanak, nem tűrhetjük az efféle melléfogásokat. Ha ütközetre került volna sor, a flotta hajóit sorra kilőtték volna!
Aztán az adjutánsához fordult.
– Powder kvartás! Felrakjuk a dárdákra az összes pajzsgenerátort, aztán elvisszük a rakományt a legközelebbi Armada űrdokk állomásra. – Udvariasan meghajolt a kínosan feszengő nemes felé. – Köszönjük, Bludd nagyúr, a nemes gesztust. Az adott körülmények között azonban helyesebbnek tartom, ha képzett katonai személyzet szereli be a pajzsokat.
Aztán hátat fordított.
– Azonnal intézkedem, uram. – Powder elegánsan kivonult a szobából, és félresodorta az útjából a dragonyos őröket.
Bludd halálosan zavartnak látszott, mégsem mert vitába szállni a szigorú parancsnokkal.
– Tökéletesen megértelek, szekundás. Teszek róla, hogy a rabszolgák súlyos büntetésben részesüljenek.
A felháborodott Xavier köszönettel elutasította a nemes úr meghívását még egy vacsorára. Mintegy kárpótlásképp, Bludd tizenkét hordónyit küldött a legfinomabb poritrini rumból a Stardai Űrkikötőben várakozó zászlóshajóra. Octával közösen talán majd felbontják az egyiket, hogy megünnepeljék Xavier hazatértét. Ám az is megeshet, hogy kivárják, míg megszületik az első gyermekük.
Xavier elindult Bludd nagyúr fényűző szalonjából. Szívélyesen de feszélyezetten még néhány szót váltottak egymással, aztán a tiszt az íjvetőjéhez sietett, és csupán most eszmélt rá, mennyivel felszabadultabban fogja érezni magát, amint elhagyhatják ezt a helyet.
- - -
Az élet a halálnak ellenálló erők összessége.
SERENA BUTLER
Serenát meggyalázták, kitépték belőle a teste egy részét, ami után belül csupán a keserű üresség maradt. Azzal, hogy elkövette ellene a gyalázatos rémtettet, Erasmus a kétségbeesés határára sodorta a lányt, és darabokra zúzta a makacs reményt, mely eddig visszafogta őt.
Mikor a Szövetségi Parlamentbe pórbált bekerülni. Serena maga elé képzelte, ahogy fontos feladatokat teljesít az emberiség érdekében. Ennek szentelte minden idejét, verejtékcseppjét, lelkesedését, és egy pillanatra sem bánta meg. Mikor édesapja előtt kellett letennie a szövetségi képviselői esküt, még alig múlt tizenkilenc éves, és fényes jövő állt előtte.
A jóképű Xavier Harkonnen megbabonázta őt, és együtt boldog és nagy családról álmodoztak. Már megtervezték az esküvőjüket, a közös jövőről beszélgettek. Serena még Erasmus foglyaként is kitartóan álmodozott a szökésről, és arról, hogy később normális életet élhet... Xavier oldalán.
Ám mivel így kényelmesebbnek ítélte, a gonosz robot nemzőképtelenné tette őt, akár egy állatot, és megfosztotta a lehetőségtől, hogy újra gyermeket szülhessen. Most már valahányszor meglátta a szívtelen robotot, Serena legszívesebben ráordított volna. Rettenetesen hiányzott neki a kiművelt emberek társasága, akik átsegíthették volna őt ezen a válságos időszakon – még a megtévedt Vorian Atreidesszel is kiegyezett volna. Hiába állította magáról, hogy megismerni vágyik az emberiséget, Erasmus képtelen volt megérteni, a lányt miért zaklatta fel ennyire „egy viszonylag jelentéktelen műtéti beavatkozás.”
A düh és az elkeseredés kioltotta Serenából az elmésséget, amire a szócsatákhoz lett volna nagy szüksége. Immár nem tudott lelkesedni a mély értelmű kérdések megvitatásáért, melyekről Erasmus jókedvűen beszélgetni akart vele. Ennek következményeképp a robot lassan kiábrándult belőle.
Ráadásul Serena észre sem vette ezt.
Mire a kis Manion tizenegy hónapossá cseperedett, a kisfiú lett Serena életének egyetlen értelme, aki fájón eszébe juttatta, mit veszített, mind a múltját, mind a jövőjét illetően. A suta lábain totyogó kisded telve volt energiával, és a villa minden zugát fel akarta fedezni magának.
A többi rabszolga megpróbált segíteni neki, mivel tudták, Serena mennyi mindent tett azért, hogy javítson az életkörülményeiken. Serena viszont semmit nem várt cserébe tőlük. Tartani is alig tudta magát. A sérelem ellenére Erasmus megtartotta a változtatásokat, melyekbe a lány unszolására beleegyezett.
Serena továbbra is a kertben és a konyhában dolgozott, és a szemét állandóan Manionon tartotta, aki a konyhai eszközöket mustrálta, és a ragyogó edényekkel játszadozott. Mivel tudtak Erasmus és a lány különleges kapcsolatáról, a többi házi rabszolga kíváncsi tisztelettel figyelte Serenát, és mindig azon tanakodtak, mit fog tenni legközelebb. A szakácsok és a kukták kedvelték a kisfiút, és szórakoztatónak találták a kisgyerek ügyetlen próbálkozásait a beszéddel.
Maniont kielégíthetetlen vágy hajtotta, hogy mindent megnézzen és a kezébe vegyen, legyen az egy virág vagy növény a villa kertjéből, egy egzotikus hal a kis tavakból, vagy egy tollpihe, amit a köztéren talált. Mindent alaposan szemügyre vett élénk kék szemeivel.
Serena ismét eltökélte magát, hogy vagy megszökik, vagy kárt tesz Erasmusban. Ehhez minden lehetséges oldaláról meg kellett ismernie az önálló akaratú robotot. Minthogy ebben látta a rejtély kulcsát, elhatározta, hogy kideríti, mi történik az elzárt laboratóriumokban. Erasmus korábban figyelmeztette őt, hogy ne merészkedjen oda, és nehogy „szétzüllessze” a kísérleteit. Azt is meghagyta a többi házi rabszolgának, hogy semmit se áruljanak el neki. Mitől félt annyira a robot? A lezárt laboratóriumokban valami fontosnak kellett történnie.
Be kellett jutnia.
Az első lehetőség akkor adódott, mikor Serena két konyhai alkalmazottal beszélgetett, akik a laboratóriumi blokk emberi kísérleti alanyai számára készítettek ételeket. Erasmus magas energiatartalmú étkeket rendelt nekik, hogy minél tovább életben maradjanak, ugyanakkor ragaszkodott a lehető legkisebb tömeghez, hogy „csökkentse a szennyeződéseket” azokban az esetekben, amikor túl sok fájdalmat okozott.
A konyhai alkalmazottak elfogadták Erasmus véres gusztusát, hiszen biztosak lehettek benne, hogy őket nem választják ki a kísérletekhez. Legalábbis egyelőre nem.
– Mit számít egy rabszolga élete? – kérdezte az egyik asszony, Amia Yo. Ő volt az a nő, aki megrángatta Serena ruhaujját Erasmus jótettnek szánt lakomája alkalmával, Serena pedig felismerte őt, ahogy a konyhában dolgozott.
– Minden emberi élet értékes – felelte Serena, és a kis Manionra nézett –, még akkor is, ha csak álmodozni tud. A saját szememmel kell látnom azt a helyet.
Aztán titokzatoskodón sugdolózva elárulta a tervét.
Amia Yo nem szívesen, de bátorságot erőltetve magára beleegyezett, hogy segédkezik neki.
– De csak azért, mert te kéred, Serena Butler.
Mivel a két nő hozzávetőlegesen egyforma magas volt, és a testsúlyuk is egyezett, Serena kölcsönvette Amia fehér köpenyét és kötényét, haját pedig egy sötét kendővel fedte el. Abban reménykedett, hogy a figyelőkutaszok nem fedezik fel az árnyalatnyi különbséget.
Miután Maniont a kukták gondjaira bízta, Serena egy szikár, sötét bőrű rabszolgával tartott. Egy lebegő ételes kocsit toltak be a melléképületek kapukkal lezárt telepére, ahol a lány korábban még sohasem járt. A csírátlanított bejárati folyosó vegyszerektől, gyógyszerektől és hányadéktól bűzlött. Serena előre rettegett a látványtól. Szíve zakatolt, homlokát kiverte a veríték, de nem gondolta meg magát.
Társa idegesnek tűnt, jobbra-balra tekingetett, ahogy áthaladtak a kódolt sorompón. Beléptek a belső helyiségbe. Az orrfacsaró, párás levegő szinte belélegezhetetlennek hatott. A teremben semmi mozgást nem lehetett tapasztalni, minden élettelennek tűnt. Serenával forogni kezdett a világ.
Képtelenség lett volna felkészülni arra, ami itt fogadta.
Emberi testrészek hevertek halmokban az asztalokon, buborékoló tartályokban és a földön, akár egy kisgyerek szanaszét heverő megunt játékszerei. Szétterülő alakzatokban felfröccsent vérnyomok borították a falakat és a mennyezetet, mintha Erasmus az absztrakt festészettel kísérletezett volna. Minden frissnek és nedvesnek tűnt, mintha a mészárlás az elmúlt egy órában ment volna végbe. A megdöbbent Serena undort és ádáz dühöt érzett felgyülemleni magában. Miért kellett ilyesmit tennie a robotnak? Hogy kielégítse beteges kíváncsiságát? Vajon megkapta a válaszokat, amiket keresett? Ilyen áron!
– Gyerünk tovább! – szólalt meg a társa reszketeg hangon, miközben igyekezett elfordítani a tekintetét a legrettenetesebb részletekről. – Itt senkit nem kell már megetetni.
Serena támolyogva megindult a másik nő mellett, aki a szomszédos helyiségbe tolta át a lebegő kocsit, ahol az összeaszott foglyokat izolációs kamrákba zárták el. A tény, hogy ezek a kísérleti alanyok még élnek, valahogy még iszonytatóbban hatott Serenára. A lány kis híján elhányta magát.
Már régóta arról álmodozott, hogy megszökik a földi rabszolgaságból. Most, hogy látta ezeket a szörnyűségeket, ráeszmélt, hogy nem elég megszöknie. Meg kell állítania Erasmust, el kell pusztítania a robotot – nem csak a saját, hanem a többi áldozat érdekében is.
Ám Serena besétált Erasmus csapdájába.
A robot rejtett kémegységek révén figyelte őt. Undorát örömtelien megjósolhatónak találta. Már napok óta várta, hogy az egyértelmű tiltás ellenére beoson a laboratóriumba. Tudta, hogy sokáig már nem képes ellenállni a késztetésnek.
Az emberi természet némely vonását valóban, kifejezetten jól megértette.
Most, hogy társával együtt elvégezték a rájuk bízott feladatot, visszatérnek a biztonságot adó villába, ahol Serena rakoncátlan kisfiát hagyta. Erasmus eltűnődött, miként bánhat el a leghatásosabban a lánnyal.
Ideje változtatni. Ideje, hogy nagyobb igénybevételnek tegye ki a kísérleti alanyokat, hogy meglássa, miként változnak. Ismerte Serena legérzékenyebb pontját.
Miközben felkészült önálló drámai alkotásának színrevitelére, Erasmus szenvtelen oválissá alakította arcrétegét. Dörgő léptekkel végigvonult a kongó folyosókon, hogy előre jelezze jövetelét. Mielőtt Serena visszarohanhatott volna a kisfiához, a robot rátalált Amia Yora, aki Manionnal játszadozott a konyha kövezetén.
A ház gazdája egy szót se szólt, mikor belépett a helyiségbe. Amia Yo ijedten felnézett a vészjósló alakra. A kis Manion belebámult az ismerős arcba, és felnevetett.
A gyerek reakciója pillanatnyi tétovázásra késztette a robotot. Aztán szintetikus karja egyetlen csavarásával eltörte Amia Yo nyakát, és felkapta a kisfiút. A konyhai rabszolga hang nélkül összerogyott a kövezeten. Manion sírni és kapálózni kezdett.
Amint Erasmus felemelte a vonagló gyereket, Serena rontott be az ajtón rémült tekintettel.
– Ereszd el!
Erasmus könnyedén félrelökte a lányt, és átlépett a meggyilkolt asszony tetemén. A robot vissza se nézett, hanem hamarjában kiment a konyhából, és felhágott a villa felső szintjeire és erkélyeihez vezető lépcsőn. Manion bömbölve és ordítva vergődött a karjában, akár egy horogra akadt hal.
Serena feltápászkodott, és utánuk iramodott, Erasmust kérlelte, hogy ne bántsa a kisfiát.
– Engem büntess, ha úgy látod jónak... de őt hagyd békén!
A robot hátrafordította kifürkészhetetlen arcát.
– Mindkettőt nem tehetem meg talán?
Aztán felvonult az emeletre.
A harmadik szinti lépcsőfordulón Serena megpróbálta megragadni a díszes paláston keresztül a robot fémlábát. Erasmus még sohasem látta őt ennyire elkeseredettnek, és már sajnálta, hogy nem épített a lány testébe ellenőrző szondákat, hogy hallhassa a zakatoló szívveréseket és érezhesse a hidegveríték ízét. A kis Manion közben egyre kapálózott.
Serena megérintette kisfia parányi ujjait, és egy pillanatra sikerült megragadnia a kezét. Aztán Erasmus elrúgta magától, figyelt, hogy pontosan a has tájékát találja el, mire a lány legurult a hosszú lépcsősoron.
Küszködve ismét talpra állt, majd zúzódásaira ügyet sem vetve újból a robot után vetette magát. Érdekes: mindez vagy figyelemre méltó szívósságról, vagy öngyilkos makacsságról árulkodott. A Serena Butler tanulmányozásából leszűrt következtetések alapján a robotnak úgy tűnt, részben mindkét tényező közrejátszhatott.
Mikor a legfelső szintre ért, Erasmus kiment a széles erkélyre, amely a négy emelettel lejjebb található díszkövezetes köztérre nézett. A villa egyik őrrobotja állt az erkélyen, és a lent szorgoskodó rabszolgák munkáját felügyelte, akik új szökőkutakat létesítettek, és a nemrégiben megrendelt szobrokat állították be a falmélyedésekbe. A nyugodt csendet csupán a szerszámok felszűrődő zaja törte meg. Az őrrobot megperdült a tengelye körül, amint észlelte a betolakodót.
– Megállj! – kiáltotta Serena élesen, ami a régi, hajthatatlan egyéniségét juttatta az eszébe. – Erasmus, elég legyen! Te nyertél. Bármit akarsz, megteszem neked.
A robot megállt az erkélykorlátnál, mesterséges kezével megmarkolta a kisfiú bal bokáját, és kilógatta a gyereket a párkány fölött. Serena rémülten felsikoltott.
Erasmus szűkszavú utasítást adott az őrrobotnak.
– Akadályozd meg, hogy közbeavatkozhasson!
Meglóbálta a fejjel lefelé lógó gyereket a kőlapokkal borított köztér felett, ahogy egy macska játszadozik a tehetetlen egérrel.
Serena előrevetette magát, de az őrrobot elállta az útját. A lány olyan erővel rohant neki, hogy az őr elveszítette az egyensúlyát, és nekiesett a korlátnak, aztán újra felegyenesedett, és megragadta Serena karját.
Odalent az emberi rabszolgák mutogatva bámulták a nyitott erkélyt. A brigádtagok felhördültek, majd mindenki elcsendesedett.
– Ne tedd! – ordította Serena őrjöngve, és megpróbálta kitépni magát az őrrobot markából. – Könyörgök!
– Folytatnom kell a fontos munkámat. A gyerek: zavaró tényező. – Erasmus előrenyújtotta hosszú kezét, és ismét meglóbálta a kisfiút a mélység fölött. Enyhe szellő kapott bele a díszes palástba. Manion rugdalózott, kapálózott, és anyja után sírt.
Serena feltekintett az esdeklő tükörképre, de az arcrétegen semmi jelét nem látta, részvétnek vagy aggodalomnak. Én drága kisfiam!
– Kérlek, ne tedd! Bármit megteszek...
Odalent a tátott szájjal bámuló rabszolgák nem akartak hinni a szemüknek.
– Serena... a neved is „szerénységre”, beletörődésre utal. – Erasmus felemelte a hangját, hogy túlharsogja a bömbölő kisgyereket. – Biztosan megérted.
Serena nekifeszült az őrrobotnak, és kis híján sikerült kiszabadítania magát, majd elkeseredetten a kisfia felé nyúlt.
Erasmus hirtelen elengedte a gyerek bokáját. Manion zuhanni kezdett a feledés, a kikövezett mélység felé.
Serena oly hangosan üvöltött, hogy nem hallhatta a pillanatokkal később a kövezetnek csapódó apró test iszonytató hangját.
Mit sem törődve a veszéllyel, Serena kitépte a karját az őrrobot markából, felbőszülten rávetette magát a gépre, és az erkélykorláthoz taszította őt. Mikor az őr kiegyenesedett, Serena újból lökött egyet rajta, ezúttal azonban sokkal erősebben. A robot nekivágódott az alacsony korlátnak, átszakította a mellvédet, és lebukfencezett.
Serena ügyet sem vetett a zuhanó gépre, hanem rátámadt Erasmusra, és az öklével csapkodta őt. Megpróbálta behorpasztani vagy megkarcolni a sima arcréteget, de csak magát vágta meg, és letört a körme. Tomboló dühében Serena megszaggatta a robot csodás új palástját. Aztán felkapott az erkélyről, és Erasmus testéhez vágott egy terrakotta kaspót.
– Elég legyen az állatias viselkedésből – szólalt meg Erasmus. A robot lezser mozdulattal félrelökte a lányt, aki zokogva és összetörve rogyott le a kövezetre.
Iblis Ginjo, aki az Erasmus villája előtt álló köztéren folyó munkálatokat vezette, hitetlenkedve figyelte az eseményeket.
– Serena az! – kiáltott fel a villából odarendelt egyik rabszolga, aki felismerte a magas erkélyen a lányt. A többiek úgy ismételték meg a nevet, mintha szentként imádták volna. Iblis emlékezett Serena Butlerre, hiszen az ő feladata volt szétosztani a Giedi Prime-ról érkező foglyokat.
Aztán a robot ledobta a kisbabát.
Iblist nem érdekelték tette lehetséges következményei, és tüstént átrohant a köztéren, hogy megpróbálja elkapni a gyereket. Mikor látták a megbízott elszánt de reménytelen tettét, több más rabszolga is nekiiramodott.
A kisfiú véres, szétroncsolt holtteste felett állva Iblis megértette, hogy semmiképp nem menthette volna meg. Noha hozzászokott már a kimekek és a gondolkodó gépek kegyetlenkedéseihez, elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármelyikük ilyen gyalázatos gaztettre vetemedjen. Karjába vette a parányi tetemet, és felnézett.
Serena elképesztő bátorsággal támadt a gazdáira. A munkások levegőért kaptak, aztán hátrébb húzódtak, mikor a lány lelökte az őrrobotot az erkélyről. A csillogó fémtestű gondolkodó gép négy emeletet zuhant, és nem meszsze a halott kisgyerek után maradt vérfolttól, becsapódott a díszkövezetbe. Mintha kalapáccsal sújtottak volna rá egy üllőre, az őrrobot hangos csattanással kettétörött, összelapult és szétzúzódott. Aztán mozdulatlan roncshalmazként elterült a földön, üvegszálból és fémből készült alkatrészei darabokra törtek, a géláramkör elektrofolyadéka pedig elszivárgott a kövek közötti réseken...
A rabszolgák megszégyenülten és döbbenten figyelték az eseményeket. Mint a tapló, amit egyetlen szikra lángra gyújt – gondolta magában Iblis. Egy fogoly ember szembeszállt a gépekkel! Puszta kézzel elpusztított egy robotot! A hitetlenkedő rabszolgák Serena nevét kezdték kiáltozni.
Közben fent az erkélyen Serena makacsul üvöltözött Erasmusszal, miközben a robot erőfölényének köszönhetően könnyedén ellökte magától a lányt. A nő vakmerő szenvedélyessége mindannyiukat ámulatba ejtette. Lehetett-e ennél egyértelműbb jelet küldeni?
A munkások ádázul ordítozni kezdtek. Iblis titokban hónapokon át készítette, képezte őket. És most elérkezettnek látta az időt.
Bőszen elmosolyodott, aztán üvöltve harcba szólított az embereit. A lázadók előrenyomultak, és megkezdték a sorsfordító támadást, melyre még tízezer év múltán is emlékezni fognak.
- - -
A monolitikus felépítmények sebezhetőek.
A túléléshez mozgékonynak,
ellenállónak és sokrétűnek kell maradni.
BOVKO MANRESA, A NEMESEK
SZÖVETSÉGÉNEK ELSŐ ALKIRÁLYA
Mikor az Armada ütege felszállt a Poritrinről, a Stardában összegyűlt tömeg ritkásabbnak, az éljenzés visszafogottabbnak hatott. Hamar híre ment, hogy a rabszolgák elfuserálták a létfontosságú feladatot. Az egész bolygóra szégyent hoztak.
A mélységesen elkeseredett Niko Bludd a távolodó üteg mögött szertefoszló ioncsíkokat figyelte. Aztán haragosan az egybeterelt rabszolgák csapatai fölé irányította ünnepi emelvényét. Korábban már parancsba adta a megfenyített munkafelügyelőknek, hogy minden rabszolgát állítsanak elő az ellenőrzésre.
Bludd nagyúr egy hangkivetítőt használt, hogy mennydörögve beszédet intézzen a zúgolódó rabszolgákhoz.
– Eljátszottátok a Poritrin jó hírnevét! Az egész emberiséget gyaláztátok meg. A szabotázsakciótok csökkentette az esélyeinket a gépekkel vívott háborúban. Ez árulás!
Dühödten meredt rájuk, azt várván, hogy a megbánás jeleit látja majd rajtuk, hogy porba sújtva könyörögnek a bocsánatáért, bűnösen leszegik a fejüket. A foglyok ehelyett dacosnak tűntek, mintha büszkék lennének a tettükre. Mivel a rabszolgák nem tartoztak a Szövetség polgárai közé, hivatalosan nem követhettek el hazaárulást, Bludd mégis előszeretettel használta ezt a súlyos, vészjósló szót. Ezek a tudatlan emberek amúgy sincsenek tisztában az ilyen mellékes megkötésekkel.
Szippantott egyet, aztán eszébe jutott az erőszakmentes lélektani csapásként alkalmazott régi nava-keresztény büntetés.
– Mindnyájatok számára Szégyen Napot rendelek el. Hálásak lehettek, amiért Harkonnen szekundás azelőtt felfedezte a kontármunkátokat, hogy életeket követelt volna a hibátok. A tetteitek azonban hátráltatják az Omnius elleni erőfeszítéseinket. A vér immár örökre a kezetekhez tapad.
Mivel tudta, hogy babonásak, átkot szórt a fejükre.
– Viselje ezt a szégyent minden leszármazottatok! A gyáva buddiszlám népek soha nem szabadulhassanak meg az emberiséggel szembeni adósságuktól!
Aztán őrjöngve és ordítva megparancsolta a dragonyos őröknek, hogy vigyék ki az emelvényt az űrkikötőből.
Bel Moulay régóta várt egy efféle lobbanékony helyzetre. Soha többé nem gyűlik össze egy helyen ennyi rabszolga. A Zensíita vezető harcra szólította fel testvéreit.
A munkafelügyelők és dragonyosok parancsba kapták, hogy oszlassák fel az ideiglenes brigádokat, a rabszolgamunkásokat pedig küldjék vissza eredeti gazdáikhoz. A mindennapi teendők közül sok minden elvégezetlenül maradt a Poritrinen, amíg az Armada hajói a szárazdokkban vesztegeltek, és számos nagyúr sürgette már, hogy az élet visszatérjen a megszokott kerékvágásba.
Ám a foglyok nem mozdultak, és megtagadták a munkát.
Bel Moulay odakiáltott a hozzá legközelebb állóknak, és csírába szökkentette a magot, amit titkos beszédei során vetett el hónapokon át. Galach nyelven szólt hozzájuk, hogy a nemesek is érthessék.
– Nem robotol többé a rabszolgatartók számára! Mit érdekel minket, hogy a gondolkodó gépek leigáznak benneteket, és minket is? – Felemelte ökölbe szorított kezét. – Isten tudja, hogy igaz ügyért küzdünk! Soha nem fogjuk feladni a harcot!
A tömeg egy emberként, üvöltve felelt. A felgyülemlett harag robbanásszerűen tört utat magának, mielőtt a dragonyosok vagy a nemesek reagálhattak volna.
Moulay a távozó nemes úr mozgó emelvénye után kiáltott.
– Rosszabb vagy, mint a gondolkodó gépek, Niko Bludd, mert te a saját fajtádat hajtod rabigába!
Zensíiták és Zenszunik csődültek a megdöbbent munkafelügyelők köré, és pillanatok alatt lefegyverezték őket. Az egyik munkafelügyelő, aki fekete selyemkendőt viselt tar feje körül, felemelte az öklét, és nyers hangon utasításokat kezdett osztani, de nem tudta mit tegyen, mikor a rabszolgák ügyet sem vetettek a parancsaira. A zendülők megragadták a goromba férfi ingujját, rángatni kezdték szürke munkásruháját, és visszavonszolták a telepére, ahova oly sok szerencsétlen rabszolgát zártak be a halálos járványt követően.
Bel Moulay korábban elmagyarázta a rabszolgáknak, miként érhetik el a legtöbb eredményt. Túszokat kell szedni, és nem szabad csőcselék módjára rögtön lemészárolni az összes nemest. Csupán ily módon lehet esélyük rá, hogy tárgyalhassanak a felszabadításról.
A szakállas Zensíita vezér rámutatott néhány szerszámos fészerre és négy régi hajóra, melyek zátonyra futottak az apályos mocsármezőkön; követői mindet felgyújtották. A lángok narancsszínű virágokként törtek az ég felé, füstös poruk pedig belepte az űrkikötőt. A hirtelen béklyóikat vesztett rabszolgák elözönlötték a leszállópályákat, ahol akadályokat állítottak fel a kereskedelmi járatok leszállásának megakadályozására.
Néhány ifjú zendülő áttört a kordonon a megdöbbent nézők közé. A zavarodott dragonyosok megriadtak és a tömegbe lőttek, leterítve egy keveset a lázadók közül, ám a többi rabszolga elözönlötte Starda utcáit, és eltűntek, akár halak a nád között. Berohantak a sikátorokba, átrohantak az uszályokon és a fémtetős raktárépületeken, ahol már más rabszolgagyerekek vártak rájuk.
A ziháló gyerekek az ősi csakobsza nyelven továbbították a híreket, amit az elnyomott népek mindegyike megértett. És egyre terjedt a lázadás...
Tio Holtzman zaklatottan és zavartan merengett magában, restellte, hogy újszerű pajzsának átfogó katonai alkalmazása mindjárt az elején csúfos kudarcba fúlt. Miközben Norma Cenva saját tervein dolgozott, a gondolataiba merült professzornak egy ideig fel sem tűnt, hogy nem hozták be neki idejében az ebédjét, kannányi szegfűszeg teája pedig teljesen kihűlt. Mikor elakadt egy bonyolult integrálszámítással, dühösen felállt az asztalától.
A ház és a laboratóriumok szokatlanul csendesnek tűntek.
A tudós idegesen csengetett a cselédeknek, aztán visszatért a munkájához. Percekkel később, miután a házi rabszolgák válaszra sem méltatták, újra csengetett, majd kiordított a folyosóra. Mikor meglátott egy Zensíita aszszonyt, aki a folyosón sétálgatott, ráüvöltött. A nő furcsán visszanézett rá, aztán ingerülten elfordította a tekintetét.
Holtzman nem hitt a szemének.
Miután előkerítette Normát, kettesben beléptek a megoldókkal teli helyiségbe. Odabent a rabszolgák nyugodtan üldögéltek, és beszélgettek a saját nyelvükön, a papírok és a számoló szerkezetek érintetlenül hevertek előttük az asztalokon.
Holtzman rájuk dörrentett.
– Miért nem végzitek a feladatotokat? El kell készítenünk a terveket... fontos munkát végzünk!
A megoldók egy emberként mindent lesöpörtek az asztalokról. Az eszközök zörögve a földre hullottak, a papírok surrogtak, akár a galambok szárnycsapásai.
A professzor meghökkent a reakción. Oldalán a gyerekre emlékeztető Norma láthatóan jobban értette a helyzetet.
Holtzman hívatta az őröket, de csak az egyik futott oda hozzá verejtékezve, egy őrmester, aki úgy kapaszkodott a fegyvereibe, akárha horgonyok lettek volna.
– Elnézést, Holtzman professzor. A többi dragonyost Bludd nagyúr rendelte magához, hogy leverjék az űrkikötőben kitört lázadást.
Holtzman és Norma a kilátóhoz siettek, ahonnan egy nagyítóernyőn át bámulták az űrkikötő körül tomboló tüzeket. Nagy tömeg gyűlt össze a helyszínen, és a professzor még ilyen távolságból is hallani vélte a zajongásukat.
Miközben a gazda hátat fordított nekik, az egyik megoldó elkiáltotta magát.
– Már elég ideig voltunk rabszolgák! Többé nem dolgozunk neked!
Holtzman egy pillanat alatt megperdült, de nem sikerült azonosítania a megszólalót.
– Bolondok is vagytok, nem csak rabszolgák? Szerintetek én egész nap egy díványon heverek, amíg ti itt dolgoztok? Talán nem vettétek észre, hogy a parázsgömbök késő éjjelig világítanak a szobámban? A fennakadás az egész emberiséget érinti.
Norma igyekezett érvelni velük.
– Élelmezünk és ruházunk titeket, elfogadható szállást biztosítunk éjszakára... cserébe mindössze annyit kérünk tőletek, hogy segítsetek nekünk az egyszerűbb matematikai problémák megoldásában. Együtt kell szembeszállnunk a közös ellenséggel.
– Igen, talán szívesebben visszamennétek a civilizálatlan, büdös kis bolygóitokra?
– Igen! – felelték a rabszolgák egyhangúan.
– Egoista idióták – morogta maga elé a tudós, aztán ismét kinézett az ablakon a tüzekre és a nyüzsgő tömegre. – Hihetetlen.
Nem tartotta magát rossz gazdának. Semmivel sem várt el többet az embereitől, mint magától.
A kilátóról, ahol Holtzman és Norma állt, a folyó különösen lehangolón szürkének tűnt, ahogy visszatükrözte az égboltot beborító ólmos fellegeket. Norma töprengeni kezdett.
– Ha a felkelés átterjed a mezőgazdasági területekre és a bányákra is, Bludd nagyúr hadserege nem lesz képes kordában tartani a zendülőket.
Holtzman a fejét rázta.
– Ezek a felfuvalkodott buddiszlám hívők kizárólag magukkal törődnek, mint mikor elmenekültek a Titánok elől. Sohasem látnak tovább az orruknál. – Még egy haragos pillantást vetett a helyiségben összezsúfolódott, méltatlankodó megoldókra. – Most mindketten ilyenekkel leszünk kénytelenek hadakozni ahelyett, hogy a valódi ellenfélre összpontosíthatnánk.
Aztán kiköpött a padlóra, mivel más nem jutott eszébe, amivel kifejezhetné az undorát.
– Kész csoda lesz, ha bárki életben marad.
Megparancsolta, hogy zárják be a megoldókat, és ne kapják meg a fejadagjukat, amíg újból hozzá nem fogtak a munkához. Norma nyugtalanul szedte a lábát a professzor mellett.
Bludd nagyúr még aznap délután kézhez kapta a zendülők vezetőjének követeléseit. A követői védelmét élvező Bel Moulay kiáltványt adott ki, melyben az összes Zensíita és Zenszuni rabszolga felszabadítását, és épségben való hazajuttatását követelte.
A megostromlott űrkikötőben a lázadók több nemest és munkafelügyelőt is túszként tartottak fogva. Miközben az épületek lassan leégtek, Bel Moulay gyújtó hatású szónoklatokat intézett a köréje gyűlt tömeghez, hogy tovább szítsa a lángokat...
- - -
Vajon beszélhetünk-e igazi vallásról,
ha a hit semmibe nem kerül,
és semmilyen veszéllyel nem jár?
IBLIS GINJO – EGY LOPOTT JEGYZETFÜZET
MARGÓJÁRA ÍRT FELJEGYZÉS
Az időzítés mindent meghatároz. Iblis hónapokon át oktatta brigádjait, és várta a beígért jelet, amelyre megindul a heves és összehangolt forradalom. Ám közbejött valami más, egy megrázó erejű esemény. Egy gép kegyetlenül véget vetett egy emberi gyermek életének, az anya pedig visszavágott – és mindenki szeme láttára elpusztított egy robotot!
Miután a visszataszító kegyetlenség kipattintotta a szikrát, Iblisnek alig kellett használnia vele született rábeszélő készségét. Körötte mindenfelé kiáltásokat, üvegcsörömpölést és trappolást hallott. A feldühödött rabszolgákat nem kellett rávenni, hogy ezt tegyék – maguk akarták a bosszút.
A földi lázadás áttörte gátjait, és elsöprő erejűvé duzzadt Erasmus villájának körzetében. Három férfi kiráncigált egy sasszobrot az egyik falmélyedésből; mások a köztér kőből készült szökőkútjának csúcsát döntötték le. A tömeg útközben ablakokat törve letépte a főépület menti lugasokat. Aztán beözönlöttek az előszobába, és körülvettek két őrrobotot, akik még sohasem tapasztaltak ehhez hasonló reakciót az állítólagosan meghunyászkodó foglyok részéről. Miután letépték a megsemmisített gépek súlyos fegyverkarjait, magukkal vonszolták azokat, és válogatás nélkül mindenre lőni kezdtek.
A lázadásnak tovább kell terjednie!
Iblis attól félt, hogy ha a zavargás elszigetelt marad, Omnius őrszemeket küld, hogy mindenkit elpusztítsanak. Viszont ha sikerülne értesíteni a többi csapatot, és jelet küldhetne nekik, a lázadás egyre nagyobb méreteket öltene, és településről településre terjedhetne. Reményei szerint a kogitátornak és a szubordinánsának valóban sikerült segítenie a titkos terv megvalósításában.
Most hogy a tömeg beszabadult Erasmus villájába, a tényleges forradalomnak máshol kell lezajlania. Miután látta az egyre jobban őrjöngő tömeget és a féktelen pusztítást, és hallotta az ádáz kiáltásokat, Iblis úgy érezte, hogy itt már nincs rá szükség.
A kísérteties sárga hold fényében Iblis kiadta a rég várt parancsot a főváros hálózatának különböző főbb pontjain tevékenykedő központi sejteknek. Üzent az egységparancsnokoknak, akik husángokkal, nehéz szerszámokkal, vágókkal és a gondolkodó gépek ellen használható eszközökkel felfegyverzett nőket és férfiakat vezényeltek az utcára.
Ezerévnyi uralkodás után Omniust felkészületlenül érte a lázadás.
A felbőszült felkelők lavinaként sodortak bele másokat is a forradalomba, akik közül korábban sokan féltek csatlakozni a kibontakozó ellenállási mozgalomhoz. A felcsillanó reménysugár láttán az emberek minden gépezetet összetörtek, ami az útjukba került.
A tűztől bevilágított sötétségben Iblis felmászott a „Titánok diadala” dombormű tetejére, ahonnan mindent átláthatott. Odafent bekapcsolta kezdetleges adóját. A kifaragott kőfalból rejtett fegyverrendszerek törtek elő. A falikép monumentális kimek ábrázolásainak mindegyike szétrepedt, mögülük pedig előbukkant a végzetes arzenál.
Odalent, a Múzeum téren számos neo-kimeket látott előrohanni a járótestében. A csalárd testetlen agyaktól irányított neo-kimekek összegyűltek, hogy rátámadjanak a lázadó embertömegekre. Hamarosan még több hibrid szerkezet érkezik, és ők már kétségtelenül az erőteljesebb, fegyverekkel vértezett gépharcostestüket viselik majd. Iblis nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
Célra irányította a fegyvereket. Az építkezési robbanóanyagok felhasználásával összeállított rakéták kilőttek a domborműben kialakított csövekből, és felrobbantak az ellenség között. A durva robbanások leszakították két neo-kimek üvegszál-fém kompozit lábát. Miközben a földön vonaglottak, Iblis még két rakétát lőtt ki az agytároló edényekre, mellyel kiloccsantotta az elektrofolyadékot, és hamuvá égette az agyszöveteket.
Még ha Iblis követőinek sikerül is legyőznie a kimekeket és az őrrobotokat, a forradalomnak még meg kell küzdenie a mindenható Omnius örökelmével. Ahogy Iblis a város hálózata felett állva figyelte az egyre terjedő tüzeket, egye reményteljesebbnek és biztosabbnak látta a jövőt.
Az álomszerű holdfényben fürdő emberek éljenezni kezdtek. Tüzek ropogtak, és terjedtek egyre a gépfőváros fényűző külsejű, üres épületeiben. Az űrkikötő közelében egy fegyverraktár robbant fel hatalmas dörgéssel, több száz méter magasba lövellve a lángokat.
Iblis figyelte, ahogy követőinek száma a szeme láttára gyarapodott, és ettől büszkeség töltötte el a keblét. Még mindig nem tudta elhinni, hogy ily nagy horderejű események zajlanak előtte. Vajon a lázadó sejtek feleltek a hívásra – vagy egymagában indította el a forradalmat?
A tömegek úgy rohantak végig az utcákon, bosszúszomjuk úgy növekedett, akár egy megállíthatatlan nukleáris láncreakció.
- - -
A pontosság, természetéből fakadó
korlátainak ismerete nélkül: haszontalan.
KWYNA KOGITÁTOR –
AZ ÖNELEMZÉS VÁROSÁNAK ARCHÍVUMAIBÓL
A poritriniek oly régóta tartottak rabszolgákat, hogy magától értetődőnek vették a kényelmes, gondtalan életet. Miközben a zendülők egyre szorosabban tartották a markukban a bolygószintű kereskedelmet, a lázadás híre eljutott az összes stardai Zensíita és Zenszuni munkáshoz. Az egész városban – és azon kívül is – leállt a munka. A mezőgazdaságban dolgozó rabszolgák abbahagyták a betakarítást. Néhányan felgyújtották a kiszáradt nádasokat; mások a munkagépeket tették tönkre.
Ishmael és kimerült társai az Isana gránitfalú kanyonja felett táborozó fiatal kézművesekkel együtt töltötte az éjszakát a lobogó sátrakban, melyeket a fennsík szelei jártak át.
Ishmael hirtelen felriadt, és rájött, hogy Aliid rázogatja őt.
– Kilopóztam, és kihallgattam a munkafelügyelőket. A rabszolgák fellázadtak a deltában! Ezt hallgasd...
A két fiú visszament a még mindig parázsló tábortűzhöz, és összekuporodtak a hűvös éjszakában. Aliid sötét szeme szikrázott a derengő fényben.
– Tudtam, hogy nem kell évszázadokig várnunk, hogy újra szabadok legyünk. – Leheletén a fűzseres zabkása illata érződött, amit vacsora gyanánt kaptak aznap. – Bel Moulay igazságot szolgáltat. Bludd nagyúrnak teljesítenie kell a követeléseinket.
Ishmael összevonta a szemöldökét, és nem osztozott barátja lelkesedésében.
– Nem várhatod el, hogy a nemesek egyszerűen megvonják a vállukat, és egyik pillanatról a másikra változtassanak a módszereiken, melyekkel a Poritrint kormányozták évszázadokon át.
– Nem lesz más választásuk. – Aliid ökölbe szorította a kezét. – Ó, bárcsak Stardában lehetnénk, hogy együtt harcolhassunk a felkelőkkel. Nem akarok itt megbújni. Részt akarok venni a küzdelemben.
Aztán utálkozón hozzátette.
– Azzal töltjük a napjainkat, hogy csicsás képeket készítünk a hegyoldalon az elnyomóink nagyobb dicsőségére. Van ennek értelme? – Mosoly úszott szét az arcán. – Tudod, mi is tehetünk valamit. Akár még itt is.
Ishmael előre félt attól, amit Aliid javasolni fog.
Az éjszaka közepén a munkafelügyelők mind aludni tértek jól szigetelt vászonsátraikban. Aliid végül azzal győzte meg Ishmaelt, hogy megígérte, nem lesz vérontás.
– Mindössze kinyilatkoztatást teszünk – mondta Aliid humortalanul vigyorgó ábrázattal.
Később a két fiú egyik sátorból a másikba surrant be, hogy szövetségeseket toborozzanak. Az őrök a távoli Stardában forrongó felkelés ellenére nem tartottak különösebben a maroknyi, munkától kimerült fiútól.
A kamaszlegények a csillagos ég alatt sugdolózva hevedereket loptak. Kérges ujjaikkal felkapcsolták mellükre és derekukra az öveket, karjukat a hurkokba csúsztatták, a kábeleket pedig átfűzték a szirt pereméhez erősített csigákon.
Tizennégy ifjú rabszolga ereszkedett le a sziklafalon, mely a Bludd dinasztia történetét mesélte el az életnagyság tízszeresében, végig a kanyon oldalán. A fiúk korábban izzadságos munkával helyezték fel az ábrázolás képpontjait a Bludd nagyúr tervei alapján lézerrel elővésett mintázatokhoz igazodva.
Most titokban szálltak alá köteleiken, és mezítelen lábujjaikkal szaladtak lefelé a sima felszínen. Miután meglendítette magát, és ingaként himbálózni kezdett, Aliid lesújtott éles sziklatörő kalapácsával, letördelte a színes mozaiklapokat, hogy elcsúfítsa a képet. A fehéren habzó vízesések távoli moraja, és a szél suhogása a sziklaalakzatok körül elfojtotta a sziklának ütköző szerszámok hangját.
Ishmael a barátjánál is mélyebbre ereszkedett, és nekilátott a kék mázas mozaiklapok szétzúzásának, melyek a távolból nézve a Drigo Bludd nevű néhai nagyúr álmodozó szemét formázta volna.
Aliidnak nem volt határozott terve. Véletlenszerűen sújtott le kalapácsával, oldalra, majd felfelé mozogva. Apró pörölye több száz mozaiklapot választott le a sziklafalról a rendszertelen pusztítás eredményeképp. A lepattogzott lapok ékkőszínű darabokban hullottak lefelé a feneketlen sötétségbe. A többi rabszolgafiú is alaposan kivette a részét Poritrin készülő látványosságának megrongálásában, mintha a műalkotás elcsúfításával újraírhatták volna a történelmet.
Csendesen kuncogva fáradoztak órákon át. Jóllehet csupán halvány árnyaknak tűntek a csillagfényben, Aliid és Ishmael huncutul egymásra mosolygott az értelmetlen és gyerekes rombolás mámorában, aztán ismét nekiláttak a munkának.
Végül, mikor a hajnal első sugarai vörösre festették a láthatárt, a fiúk felhúzódzkodtak hevedereiken a szirt peremére, visszavitték a felszerelést a fészerbe, aztán visszasiettek a sátraikba. Ishmael abban reménykedet, hogy legalább egy órát szundíthat, mielőtt a munkafelügyelő felébreszti őket.
Sikerült észrevétlenül visszalopózniuk. Pirkadatkor megszólaltak a riasztók, férfiak ordítoztak a sátrak között, előhívták és felsorakoztatták a fiatal munkásokat a sziklafal szélén. A vörösödő munkafelügyelők válaszokat vártak, azt akarták tudni, ki követte el a szörnyűséget. Egymás után korbácsolták meg a fiúkat, és addig verték őket, míg napokra munkaképtelenné nem tették őket; nem kaptak élelmet, megtagadták tőlük a vízadagjukat.
A rabszolgafiúk persze semmiről sem tudtak. Váltig állították, hogy egész éjjel a sátrakban aludtak.
A magasztos sziklakép szándékos elcsúfítása jelentette az utolsó szalmaszálat Bludd nagyúr számára. A felkelés kezdete óta igyekezett belátóan és türelmesen viselkedni. Heteken át próbálkozott civilizált módszerekkel jobb belátásra bírni Bel Moulayt és összeesküvő társait.
A büntetésnek szánt Szégyen Napja egyáltalán nem hatott a kulturálatlan foglyok lelkére – egyszerűen nem érdekelte őket –, és végül Bluddnak be kellett látnia, hogy csak áltatja magát. A Zensíita és Zenszuni klánokat alig kötötte valami az emberiség egészéhez, és lényegében külön fajt alkottak. Mivel képtelenek voltak a közös jóért serénykedni, a hálátlan és primitív népségnek a művelt emberektől megtűrt páriákként kellett boldogulniuk. Azok alapján, amit műveltek, a buddiszlám fanatisták nem ismerték az erkölcsöt.
A rabszolgák szabotálták a pajzsok beszerelését az Armada hajóiba, és megtagadták a munkát a fontos találmányokon dolgozó Tio Holtzman laboratóriumaiban. A lázadók sötét szakállú vezére nemes urakat ejtett túszul, és tartott fogságban a rabszolgatelepeken. Moulay megrongálta a Stardai Űrkikötő létesítményeit, amivel sikerült megakadályoznia az importot és az exportot, és lényegében leállásra kényszerítette a kereskedelmet. Bűnös szándékú követői épületeket gyújtottak fel, alapvető feladatokat ellátó létesítményeket semmisítettek meg, és több mezőgazdasági birtokot feldúltak. Bel Moulay ráadásul a rabszolgák felszabadítását követelte – mintha a szabadság olyasmi lenne, amit az ember anélkül megkaphat, hogy kiérdemelné! A puszta ötletet azoknak a milliárdoknak az arcul csapásaként lehetett felfogni, akik a gondolkodó gépek elleni harcban vesztették életüket.
Bludd felidézte a Giedi Prime lemészárolt polgárait, a Salusa Secundus ellen intézett kimek támadás áldozatait, a rossaki varázslónőket, akik az életüket áldozták azért, hogy elpusztítsák a kimekeket. Undorítónak találta, hogy ez a Bel Moulay maga köré gyűjtötte az elégedetlenkedő rabszolgákat, hogy meghiúsítsák az emberi faj erőfeszítéseit. Felháborította az érdemtelen buddiszlám népek önző kevélysége.
Bludd nagyúr kísérletet tett rá, hogy szót értsen velük. Arra számított, hogy értelmes emberekként megértik, mi forog kockán, és jóváteszik elődeik férfiatlan meghunyászkodását. Most már hiúnak látta a reményt.
Mikor értesült a mozaik szétveréséről, a szoroshoz sietett, és a megfigyelő hídról bámult hitetlenkedve. Elcsüggedten győződött meg saját szemével is a rettenetes pusztításról, amit a csodás sziklaképével műveltek. – A Bludd dinasztiát szentségtelenítették meg vele! Niko Bludd nem tűrhetett el egy efféle felháborító sértést.
Ujjai elfehéredtek, ahogy a korlátot szorította. Kíséretét megrémítette a viselkedése, az elkeseredés, ami a mindig kiműveltnek tűnő, pacsulitól illatos arc mögött rejtezett.
– Ennek az esztelenségnek tüstént véget kell vetni. – A jéghideg szavakat a dragonyos őrökhöz intézte. A mellette álló aranypáncélos katonához fordult. – Tudod, mit kell tenned, parancsnok.
Tio Holtzman, akinek komoly gondot okozott rabszolgáinak felfoghatatlan viselkedése, örömmel fogadta el Bludd nagyúr meghívását. Már alig várta, hogy láthassa az új pajzs első nagyszabású gyakorlati szemléltetését.
– Közönséges polgári védelmi gyakorlat, Tio... de sajnos elkerülhetetlen – magyarázta Bludd. – De legalább használat közben is láthatjuk a találmányodat.
A tudós a nemes úr mellett foglalt helyet a megfigyelő hídon. Norma Cenva és néhány elegánsan öltözött nemes mögöttük állva várakozott, és az engedetlen rabszolgák seregét figyelte. A levegőben, füstszag szállongott, és torokból jövő kiáltások és ádáz kántálás hallatszott a megostromlott űrkikötő felől.
Odalent dragonyos őrök vonultak előre, mindegyikük körül vibráló testpajzzsal. A husángokkal és lándzsákkal felfegyverzett üteg megakaszthatatlan ékként hatolt be a blokád alá vett űrkikötőbe. Némelyikük Chandler pisztolyt viselt az övén, hogy lekaszabolja a zendülőket, ha mégis rákényszerülnének.
Holtzman a korlátba kapaszkodva nézte az odalent előrenyomuló dragonyosokat.
– Nézzétek! A rabszolgák képtelenek megállítani minket.
Norma elfehéredett, és kiverte a hideg veríték. Végre tudatosodott benne, hogy miféle mészárlásnak lesz hamarosan a szemtanúja, de nem mert felszólalni ellene.
Az aranypáncélos katonák könyörtelenül törtettek előre, noha a felbőszült rabszolgák megpróbálták elállni az útjukat. Többen nekirontottak a dragonyosok pajzsainak. Bludd nagyúr katonáinak első vonala a magasba emelte a husángokat, és félrelökték, összetörték a csontjait bárkinek, aki nem hagyta továbbhaladni őket. A rabszolgák ordítva összesereglettek, és egy tömegben előre özönlöttek, de a pajzsokon nem tudtak áthatolni. A dragonyosok nekilódultak, bevetették magukat a küzdelembe, és könnyedén áttörtek a konok rabszolgákon.
A tömeg visszakozott, és megpróbáltak kordont vonni a lázadás szellemi atyja köré. Bel Moulay egy földi teherjármű platójáról ordítozott csakobsza nyelven.
– Ne tétovázzatok! Ne hagyjátok szertefoszlani az álmaitokat! Ez az egyetlen esélyünk. Minden rabszolgának össze kell fognia!
– Ó, miért nem tudtak így küzdeni a gondolkodó gépek ellen? – morogta Niko Bludd, mire a kíséretét alkotó nemesek kuncogni kezdtek.
Mikor a rabszolgák nyomása végül megállította a dragonyosokat, a légióparancsnok mennydörgő hangja túlharsogta a zűrzavart.
– Parancsom van rá, hogy letartóztassam Bel Moulayt. Haladéktalanul adjátok ki őt nekem!
A lázadók meg sem moccantak. Pár pillanattal később a dragonyosok elővették Chandler pisztolyaikat, lekapcsolták a pajzsokat, és tüzet nyitottak. Kristályszilánkok szóródtak szét, a kifröccsenő vér és cafatokra szakadt hús felhőként gomolygott a csatatér felett. A rabszolgák ordítozva menekülni próbáltak, de hamar rá kellett ébredniük, hogy túlságosan szoros gyűrűt vontak Bel Moulay köré ahhoz, hogy mozdulni tudjanak.
A szakállas vezér parancsokat osztogatott saját titkos nyelvükön, a rabszolgákon azonban eluralkodott a pánik, és lassan megroppant a védelem. A kristálydárdák egyre záporoztak, és sorra terítették le az ellenállókat. Százak estek össze holtan vagy megcsonkítottan.
– Ne aggódjatok – vetette oda Bludd a szája sarkából. – Parancsba adtam, hogy Bel Moulayt élve hozzák elém.
Norma elfordított a tekintetét, öklendezve vette a levegőt, és attól félt, hogy elhányja magát a megfigyelő uszály korlátja felett. De összeszorított szájjal sikerült leküzdenie a hányingerét.
Ahogy a rabszolgák vagy meghaltak, vagy feladták a küzdelmet Bel Moulay körül, a fekete szakállas vezér megragadta a botját, és megpróbálta újra harcba szólítani a társait. A dragonyosok azonban azonnal észrevették az elsődleges célpontjuk felé vezető folyosót, és úgy vetették rá magukat, akár a lármás verekedők. Körülvették, és a földre teperték a Zensíita vezért. Rémült üvöltés hagyta el a rabszolgák ajkát, mikor látták elesni vezetőjüket az aranykesztyűk csapásai alatt.
Moulay szorult helyzetét látva a zendülők feldühödött csoportokba verődtek, és újból összeszedték a bátorságukat. A dragonyos őrség viszont ismét tüzelni kezdett rájuk, az ellenállás pedig kaotikus jajveszékelésbe torkollt.
A dragonyosok elvonszolták Bel Moulayt, miközben felfegyverzett járművek és gyalogosok lepték el az űrkikötőt, és kimenekítették a nemes urakat és hölgyeket a telepekről.
A megfigyelő hídról Niko Bludd elszomorodva nézte a leszállópályákat borító vörös foltokat és a széttépett tetemeket.
– Abban reménykedtem, hogy erre nem kerül majd sor. Minden esélyt megadtam a rabszolgáknak, hogy visszakozzanak, de nem hagytak más választási lehetőséget.
Holtzman a kegyetlen vérontás ellenére képtelen volt elleplezni, mennyire büszke a személyi pajzsok sikerére.
– Tisztességgel bántál el velük, nagyuram.
Az uszály biztonságában még egy darabig figyelték a tisztogató akciót. Aztán Bludd mindenkit meghívott fényűző palotájába, hogy együtt megünnepeljék a Poritrin felszabadítását.
- - -
Minden széles körű mozgalom –
legyen az politikai, vallási vagy katonai –
valamely korszakfordító pont körül forog.
PITCAIRN NARAKOBE: ELEMZÉS
A SZÖVETSÉGI BOLYGÓK KONFLIKTUSAIRÓL
Mikor az élősködő emberek megkezdték forradalmukat a Földön, Ajax Titán úgy fogta fel a helyzetet, hogy mostantól szabadon öldökölhet. Az alkalom a fénykort idézte, ezúttal ráadásul nem kellett attól tartania, hogy szeretője, Hekaté undorodva elfordul tőle a vérontás láttán.
Legkiválóbb gladiátortestét választotta ki, egy fegyverekkel sűrűn vertezett járótestet, amit eredetileg arra tervezett, hogy Omniusszal szálljon szembe az arénában. Ajax jobban szerette az olyan géptesteket, melyek erőt és hatalmat sugároztak, az elegáns és hatékony helyett inkább a rettentőt és iszonyatosat választotta. Célja az volt, hogy egyszerre tucatnyi ellenfelét összezúzhassa.
Ugyanúgy elbánik majd velük, mint a walgisi Hrethgir Lázadással.
Ajax a főváros hét dombjának egyikén található kimektest összeszerelő üzemből észlelte érzékelőivel a tömeg zsivajgását, mely előbb viszonylag tompának tűnt, majd egyre erősödött. Nem maradt vesztegetni való ideje.
Érzékeny hidraulika emelte a helyére, és kapcsolta hozzá a gépharcos testhez az agytároló edényét. Ádáz gondolatok cikáztak az elektrofolyadékban, a neuródákat összekötő neuroelektromos szinapszisok szikrázni kezdtek. Kész.
A Titán dugattyús lábakon lépdelt ki az áttetsző tolóajtón, mely az összeszerelő üzem erkélyén futott körbe. Ajax erről a magaslatról nézte a lent elterülő, árnyakkal csíkozott várost, ahol tüzek törtek az éji ég felé. Füst gomolygott az épületek felett, a tömegek pedig úgy rohantak az utcákon, akár a csótányok. Hallotta a széttörő pláz csörömpölését, és a felborított járművek sistergését. A hrethgirek megtébolyodtak.
A Fórum Köztere felől tompa dörrenéseket vélt hallani, de a zajt eltompította a távolság. A lázadóknak úgy látszik sikerült nehéz fegyverzethez jutniuk, amit valószínűleg a megrongálódott robotok egyikének testéről téptek le. Ajax aktiválta a felderítő rendszerét, aztán belépett a teherliftbe, ami az utcaszintre eresztette le. Ha a megvadult és megháborodott lázadók kárt tettek az emlékművében, akkor nem sok jóra számíthatnak.
A domb lábánál neo-kimekek és őrrobotok egy csoportja alakított ki körkörös védállásokat. Egy olvasztó-vetővel vörösen izzó lövedékekkel lőtték az elszabadult vadlovakként feléjük rohanó tömeget. A rabszolgák teste felizzott, aztán elhamvadt hústömegként rogyott össze, amint eltalálta őket egy lövedék. Ám egyre több élősködő érkezett, tajtékzó hullámokban, jóllehet látták, hogy a biztos halálba rohannak.
– Ne álljatok itt, mint aki berezelt! – bömbölte Ajax. – Inkább megvárjátok, míg megrohannak titeket ahelyett, hogy rájuk rontanátok?
A kérdés költői volt. A neo-kimek védők sora meglódult, harcoló végtagjaik likvimetál végeit fegyverekké formálták át. A kimekek visszaverték a dühöngő emberek első rohamát, miközben az őrrobotok hátrébb vonultak a domboldalon.
Ajax felmászott egy repülő hídra. A vezérlőegységekre rákapcsolódva cirkált a tömegek felett, és gondosan elkerülte a robbanásokat és a tüzeket. Ahogy a Fórum Közteréhez közeledett, a Titán annyira felbőszült, hogy alig tudta irányítani gladiátortestének bonyolult szerkezeteit.
A város hálózatának különböző létesítményeiben a gondolkodó gépek megerősítették a védelmi vonalaikat. Ajax nemrég még arra számított, hogy a szervezetlen felkelés mostanra megtörik, a tömegek pedig elbizonytalanodnak. Emberek ezreit mészárolták le egyetlen nap alatt. Lehet, hogy még csak most kezdődik a mulatság.
Szikrázó lángnyelvek, rakéták törtek elő a Titánok Diadala domborműből. Miután Ajax összpontosította optikai érzékelőszálait, és fokozta a felbontást, ráismert a gigantikus kifaragott kőfal tetején álló alakra: a hitszegő brigádvezető, Iblis Ginjo kezelte a rejtett fegyverzetet! Ajax már régtől fogva gyanakodott rá!
Ajax éktelen haragra gerjedve figyelte a hálátlan lényeket, akik kábelekkel és kisebb robbanószerkezetekkel döntötték le a Titánok szobrainak talapzatául szolgáló, hatalmas oszlopokat. Ahogy közelebb hajtott a teherszállító uszállyal, Ajax látta, amint saját kolosszális képmása rádől a díszkövezetre. Az élősködők hangosan, fütyülve éljeneztek. Még egy kezdetleges rakéta lőtt ki az omladozó domborműből.
Ajax felgyorsította a repülő hidat, és nagy ívben, a záporozó rakéták tűzvonala mögül közelítette meg a gigantikus, sziklába vésett faliképet. Emberi alakjának kőmása épp ekkor omlott a földre, akár egy bukott király.
Ajax egyenként fogja letépni Iblis Ginjo végtagjait, és édes muzsikaként fogja hallgatni a brigádvezető sikolyait.
Hirtelen az emlékmű egy egész szakasza megfordult a tengelye körül, és narancssárga lángok csaptak az ég felé, ahogy Ajax félelmetes rakéta sortűz alá került. Az egyik lövedék eltalálta a repülő teheruszály futóművét, a súlyos jármű pedig megperdülve zuhanni kezdett.
A Titán lebukfencezett, a meggörbült hidraulikus végtagok és a páncélozott agytároló edény pedig csörömpölve csapódott neki a tér kövezetének. Az uszály fülsiketítő robbanás kíséretében darabokra hullott, ledöntötte a gigantikus domborművet, és megrongálta a rakétavetőket.
Ajax gladiátorteste alatt porrá zúzódott a díszkövezet. A Titán integrált rendszerei rángatózni kezdtek; a neuroelektronika szikrát hányt. Az agytároló edény belsejében a testetlen elme a megsérült neuródák közvetítette hibás adatoktól és torzított képektől örvénylett. Ajaxot a hálátlan emberek által ledöntött emlékművek darabjai vették körül.
Hallotta, ahogy Iblis kiadja a parancsot a csőcseléknek, hogy vegyék körül a megsebesült Titánt. Ajax a neuródák vezetőrétegein át küldött gondolatlökettel kiiktatta a hibás kapcsolódásokat, és újraindította a harcostestet. Oly könnyen mégsem adja meg magát, csak sikerüljön talpra állnia.
A felbőszült tömeg rárontott, de mesterséges végtagjaival csapkodva Ajax visszaverte őket, végül átfordította magát, és ráállt erős, de megrongálódott lábaira, melyek alig bírták megtartani őt. Oldalra dőlve, célzás nélkül tüzelt lángszóróival, hogy meghátrálásra kényszerítse a lázadókat.
Ehelyett átmásztak elesett bajtársaikon, és egyre többen vették körül a Titánt...
Mielőtt Ajax visszanyerhette volna egyensúlyát, vagy újra szabályozhatta volna optikai érzékelőszálait, hogy élesebben lássa, mi történik, Iblis kiemelt egy sértetlen rakétát a leomlott domborműből, és kézi vezérléssel kilőtte. Ajax megpróbált elmenekülni az útból, de a süvítő lövedék eltalálta a hat láb egyikét, amivel kibillentette egyensúlyából a kimeket, és szakadozott szélű lyukat vágott a díszkövezetbe.
Az ősöreg harcos bömbölve megemelte páncélozott testét, majd Iblis és a sérült kőfal felé fordult. Fékevesztett rabszolgák özönlötték el a törmelékkel borított Fórum Közteret, és úgy vetették rá magukat a kimekre, akár az egerek egy felbőszült bikára.
Ajax ormótlan géptestével csapkodva igyekezett lerázni magáról az élősködőket, rájuk taposott, belegázolt a körötte állók közé. Ám még több lázadó özönlött feléje, püfölte kezdetleges fegyverekkel, lőtte ellopott puskákkal a kimek testét. A felbőszült Ajax százakat ölt meg, vagy tett véglegesen harcképtelenné anélkül, hogy önmaga további sérüléseket szerzett volna, de a tömeg nyomása és a használhatatlan láb jelentősen hátráltatta őt.
A dombormű felett Iblis kiáltotta el magát.
– Emberek milliárdjait pusztította el! Végezzetek vele!
Csak milliárdokat? Nem hinném, hogy csak ennyit!
Ajax váratlanul kitört az embertömegből, elkezdett mászni felfelé a magas dombormű falán, és a változatlanul működőképes, mozgékony markoló-fogókkal és tartótüskékkel húzta fel magát. Iblis a megrongálódott fal tetejéről irányította esztelen lázadótársait.
Miközben Ajax felfelé kapaszkodott, rabszolgák tucatjai vetették rá magukat a kimek szelvényes törzsére, ahonnan lerázni sem lehetett őket. Egyik épen maradt lábával hevesen kapálózott, míg a másik négyet arra használta, hogy feljusson a kolosszális dombormű tetejére.
Az egyik rabszolga felülről robbanószerkezetet dobott le, mely a kifaragott sziklafalnak csapódva felrobbant, és megrepesztette a követ, amitől a kimek lába egy pillanatra nem talált fogást. Tucatnyi ádáz rabszolgát vetett le a kimek hátáról a lökéshullám. Ám erre még többen rohanták le. A Titán mechanikus teste esetlenül megbillent, aztán a ráözönlő emberek vágókkal és termorudakkal estek neki.
Másodpercekkel később a zendülők elvágták a neuroelektromos vezetékeket, és kitépték a védett agytároló edényből kivezető vezérlőszálakat, amivel végleg mozgásképtelenné tették a Titán gigászi testét. Ajax érezte, hogy lerántják a falról, és hátraesik.
Hallotta a sikolyokat, ahogy földet ért a lármás hrethgirek között, és százakat összelapított. Élvezte a szenvedés hangjait. Megmozdulni azonban nem tudott, és úgy feküdt gépharcos-teste hátán, akár egy óriási mérgezett bogár.
– Titán vagyok! – bömbölte.
Szétszórt optikai érzékelőszálain átlátta az áruló brigádvezetőt, ahogy a rabszolgák válláról vádlón a kimek fejlapjára mutat.
– Fejtsétek le róla a páncélburkolatot!
Ajax neuródái jelezték az agynak a védőpajzs eltávolítását, ami után védtelen maradt az agytartály.
Iblis ezek után diadalmas mosollyal az arcán felmászott a rángatózó gépharcos-testre, és a magasba emelt egy hevenyészett buzogányt. A brigádvezető vigyorogva lesújtott a fémfurkóssal, és szétzúzta az agytároló edény ívelt plázfalát.
Újra meg újra lecsapott, aztán bajtársai is odaszaladtak, hogy segítsenek neki; ütöttek, törtek és zúztak, mígnem csupán apró szilánkok maradtak a tartályból, az agyból pedig kékes elektrofolyadékkal kevert szürke pép.
A hihetetlen tettől fellelkesült Iblis a halott Titán testén állva megvetette a lábát, és győzedelmesen felüvöltött. Üzenete magasabbra tört, mint a lángok, melyek elborították a gépek városát.
Az egyik legrettegettebb kimek elpusztítása még jobban fellelkesítette a tömeget. A hír futótűzként terjedt tovább az utcákon, és a feldühödött tömegek megrohamozták a mechanokrácia minden jelét és megnyilvánulását. A neokimekek és őrrobotok visszavonultak a védelmi vonalak mögé, a lázadók pedig utánuk vetették magukat.
A mindenütt jelenlévő Omnius örökelmének nem maradt más választása, minthogy komoly válaszcsapást intézzen az emberek ellen.
- - -
Nem vagyunk olyanok, mint Mózes –
nem fakaszthatunk vizet a sziklából...
kifizetődő módszerekkel legalábbis nem tudunk.
BIRODALMI ÖKOLÓGIAI KUTATÁSOK
AZ ARRAKISON, EGYKORI FELJEGYZÉSEK
(A KUTATÓ NEVE ISMERETLEN)
Az arrakisi délután tomboló hevében a Zenszuni nomádok egy foltos kendővel kötözték be Aurelius Venport szemét.
A sivatagi emberek Tuk Keedairben sem bíztak meg, és a tlulaxi testkereskedőt ennek megfelelően szintén méltatlan elbánásban részesítették. Venport egy pillanatig sem ellenkezett, mivel a befektetés részének tudta be a kellemetlenséget. Öt teljes hónapjukba telt, amíg különböző kieső bolygók érintésével eljutottak ide. Ezek után nem szabad félúton abbahagynia.
– Most gyalogolni fogunk – jelentette ki Dhartha naib. – Társaloghattok egymással, de jobb, ha minél kevesebbet beszéltek. A fölöslegesen kimondott szavak elvesztegetett nedvességet jelentenek.
Venport érezte, hogy emberek veszik körül, és vezetik előre. Időbe telt, míg megszokta, és kis híján orra bukott, valahányszor a megszokottnál magasabbra emelte a lábát, hogy kiismerje a homokos felszínt. A talaj egyenetlen volt, de fokozatosan belejött a gyaloglásba.
– Mi van a homokférgekkel? – kérdezte Keedair. – Nem kell attól tartani, hogy...?
– A féregvonalon túl vagyunk – felelte Dhartha mogorván. – A hegyvonulatok elválasztanak minket a Nagy Bledtől, ahol a démonok laknak.
– Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez valóban szükséges – szólalt meg Venport, miközben tovább kullogott.
Dhartha, aki nem szokott hozzá, hogy megkérdőjelezzék az utasításait, határozottan azt felelte:
– Azért szükséges, mert jónak látom. Még soha nem látta kívülálló – még erről a bolygóról származó sem – a hegyek között megbúvó településeinket. Nem szolgálhatunk térképekkel.
– Természetesen alávetem magam a törvényeiteknek – morogta Venport. – Feltéve, hogy fűszert szerezhetek be tőletek.
Noha a Rossak őserdeiben számtalan eddig nem ismert gyógyászati alapanyagot és egzotikus hallucinogént lehetett találni, egyik sem rendelkezett a fűszer rendkívüli tulajdonságaival. Venport úgy ítélte, hogy az út hosszúsága és más kényelmetlenségek ellenére érdemes alaposabban megvizsgálni az anyagot.
Az elmúlt néhány hónap során Venport könnyedén túladott Keedair mutatóba hozott szállítmányán olyan különcöknek, akik hajlandók voltak kifizetni érte a csillagászati összeget. Jóllehet Venport megtartotta magának a haszon felét, Tuk Keedair még így is tetemes összegre tett szert, valójában többre, mint amennyit a legkiválóbb minőségű rabszolgák hasonló nagyságú szállítmányáért kapott volna. Mivel nem volt vesztesége az év során, a becses hajfonatot sem kellett levágnia.
Venport megbotlott valami kemény képződményben. Elkáromkodta magát, és kis híján térdre esett, de valaki megragadta a karját, hogy ne bukjon el.
– Mikor az embereid apró részletekben szállították be nekem a melanzsot, az örökkévalóságig tartott, míg megtelt a hajóm – szólalt meg Keedair több lépésnyire Venport előtt.
– Remélem, a jövőben valami hatékonyabb rendszert tudunk kidolgozni, Dhartha naib – tette hozzá Venport. Ha mégsem, akkor többet kell elkérniük, de abban biztos volt, hogy lesz piaca a szernek.
Miután órákig gyalogoltak a vakokhoz igazodó tempóban, a Zenszunik végre megálltak. A susogó, zörgő hangokból arra következtetett, hogy egy elrejtett talajjárót takarnak ki.
– Üljetek be – mondta nekik Dhartha naib –, de a kendőt még ne vegyétek le a szemetekről.
Venport és Keedair tapogatózva bemásztak a járműbe, mely rángatózva, halkan pöfögő motorral indult meg előre. Néhány kilométer megtétele után Venport arra következtetett a hűvösebb árnyékokból, hogy egy hegyvonulat felé közelednek, a nap pedig már nyugaton jár. Könnyűszerrel meg lehetett volna határozni bármily elszigetelt település helyzetét, ha mindenáron akarta volna. Követő jeladót varrathatott volna a mellényébe, vagy a csizmája talpába.
Pillanatnyilag azonban más érdekelte Venportot. Az az érzése támadt, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni ezeknek a szívós embereknek az óhajait, hogy kizárólag ők dönthették el, ki látogathat el hozzájuk, sőt, még azt is, hogy ki hagyhatja el élve a sivatagot.
Mikor megindultak felfelé egy meredek lejtőn, a talajjáró lelassult, és végül a Zenszunik ismét elrejtették a járművet, és gyalog haladtak tovább bekötött szemű vendégeikkel. A nomádok lépésről lépésre vezették felfelé látogatóikat a szirtek és különálló sziklatömbök között. Dhartha végül lerántotta róluk a kendőket, és betessékelte őket a barlang bejáratán. A csoport egy alagút torkába jutott. Venport pislogva próbálta hozzászoktatni a szemét a félhomályhoz, amit falra szerelt lángoló fényforrások szolgáltattak.
Miután oly sokáig vakon kellett haladnia, hallása és szaglása mintha élesebbé, kifinomultabbá vált volna. Most, hogy benézett a barlangüregbe, Venport számos ott lakó jelenlétét észlelte: érezte a mosdatlan testek szagát, és hallotta, hogy felkelnek ültükből az emberek.
Dhartha a szirtfal mélyén kiépített termekbe vezette a látogatókat, ahol ropogós kenyérrel, mézzel és fűszeres lében pácolt húscsíkokkal kínálta őket. Ezután Zenszuni zenét és Venport számára ismeretlen nyelven elmondott történeteket hallgattak a pattogó tábortűz mellett.
Később a naib egy sziklás hegyoromra vezette a türelmetlen vendégeket, melyről a dűnék végtelen óceánjára nyílt kilátás.
– Mutatni szeretnék nektek valamit – közölte velük. Szikár arca egészen sötétnek, az orcáját ékesítő tetoválás pedig még a bőrénél is feketébbnek hatott. A férfiak lábukat lógázva kiültek a peremre. Keedair oldalra sandítva figyelte Venport és Dhartha tárgyalását.
A naib megrázott egy apró csengőt, amire egy öreg, szikár, cserzett arcú férfi lépett elő. Haja hosszú volt és teljesen fehér, de még mindig megvolt szinte az összes foga. A többi sivatagi emberéhez hasonlóan az ő szeme is kéknek tűnt, amit Venport az erős melanzsfüggőségnek tulajdonított. Már Keedair szemén is kiütközött a hátborzongató árnyalat.
Az idős férfi egy tálcát nyújtott feléjük, melyen tökéletes négyzet alakúra vágott, sűrű, ragacsos lével leöntött ostyák sorakoztak. Előbb Venportot kínálta meg a csemegével, aki elvett egyet belőlük. Keedair is választott egyet magának, aztán Dhartha naib vett el egy harmadikat. Az ősz hajú férfi mindvégig mellettük maradt, és figyelte őket.
Venport korábban azt tapasztalta, hogy ebben a kultúrkörben a férfiakat mindig a nők szolgálják ki – ami furcsamód épp az ellenkezője volt a rossaki szokásoknak. Lehetséges, hogy itt az öregembereknek is alantas munkákat kell végezniük.
Venport alaposan szügyre vette a barna édességet, aztán beleharapott a szélébe. Az étel, amivel előtte kínálták, érezhetően nagy adag melanzsot tartalmazott, ebben azonban jóval több volt a fűszerből, mint arra Venport számított, és tüzes fahéj ízzel töltötte el a száját. Aztán egy nagyobb darabot kiharapott belőle, és érezte, hogy egész testét átjárja az erő és nyugalom érzete.
– Nagyon finom! – Anélkül, hogy észrevette volna, már bekebelezte az ostya nagy részét.
– Friss fűszer, amit ma délután takarítottak be a nyílt sivatagban – reagált Dhartha. – Erősebb, mint bármi, amit korábban a fűszersörben, vagy a fűszeres ételekben megízlelhettél.
– Egészen kiváló – mondta Venport, és elméjében úgy sorjáztak a lehetőségek, akár az ajándékos dobozok. Keedair szintén elfogyasztotta a csemegét, és elégedetten sóhajtozott.
Venport a zsigereiben érezte, hogy a fűszerkereskedelem jól jövedelmező üzletnek bizonyulhat, és arra számított, hogy jelentősebb mennyiségeket adhat el a Szövetség nemes urainak. A vállalkozás beindításának első lépéseként elhatározta, hogy legközelebbi útján elkíséri Zufa Cenvát a Salusa Secundusra. Amíg a varázslónő parázs beszédeket mond az újjáépített Parlament Csarnokában, Venport kapcsolatokat építhet, elejthet néhány megjegyzést, kisebb adagokat oszthat ki kóstolóba. Időbe fog telni, de egyre nő majd a kereslet.
Felmutatta az utolsó falatnyi fűszerkalácsot.
– Ezt akartad megmutatni nekünk, Dhartha naib?
A tetovált vezető hátranyúlt, hogy megmarkolja az öregember sovány, de izmos karját.
– Ő az, akit meg akartam mutatni nektek. Abdelnek hívják – A naib kurtán meghajolt, amire az öregember hasonlóképpen válaszolt, aztán, mivel immár bemutatták nekik, mélyebb meghajlással köszöntötte a két ülő vendéget. – Áruld el a látogatóknak, hány éves vagy, Abdel!
A ráncos férfi vékony, de határozott hangon szólt hozzájuk:
– Már száztizennégy alkalommal láttam, hogy a Bogár csillagkép megkerüli az Őrsziklát.
Venport zavartan Keedairre nézett, aki csupán a vállát vonta meg. Dhartha naib szolgált magyarázattal.
– Egy apró csillagalakzatról van szó, amit az éji égen látni. Előre és hátra mozog az évszakok változásával, és útja keresztülhalad a látóhatáron kivehető sziklatornyon. Naptárként használjuk a jelenséget.
– Előre és hátra – mondta Keedair. – Úgy érted, évente kétszer?
A naib biccentett.
Venport gyors fejszámolást végzett.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy százötvenhét éves.
– Nagyjából – felelte Dhartha. – A gyerekek nem kezdik el figyelni és számolni a jelenséget, amíg be nem töltik a harmadik évüket, ami annyit jelent, hogy százhatvan szabvány évet élt meg eddig. Abdel egész életében melanzsot fogyasztott. Nézzétek, mennyire egészséges maradt... szeme éles, elméje, mint a borotva. Valószínűleg még évtizedekig velünk marad, feltéve, hogy továbbra is a fűszer lesz étrendje meghatározó eleme.
Venport ámulatba esett. Mindenki hallott már fiafalságot megőrző gyógykészítményekről, és élethosszabbító eljárásokról, melyeket az óbirodalomban fejlesztettek ki, de a bomló rendszerrel együtt azok is feledésbe merültek. A legtöbb történet puszta legenda volt. Ha viszont ez az öregember igazat mond...
– Mindezt bizonyítani is tudod? – kérdezte Keedair.
A naib tekintete haragvón megvillant.
– A szavamat adom rá. Más bizonyíték nem szükséges.
Venport intett Keedairnek, hogy ne erőltesse a kérdést. Abból kiindulva, hogy érezte magát az ereiben keringő melanzstól, nem fért különösebb kétség az állítás igazságához.
– Saját kísérleteket végzünk majd, hogy kiderítsük, az elkékült szemeken kívül nincsenek-e mellékhatásai. A melanzs hamarosan az általam forgalmazott termékek közé kerülhet. Tudsz majd kereskedelmi mennyiségben szállítani belőle?
A sivatagi vezér bólintott, és azt felelte:
– Komoly esély van rá.
Immár csupán az üzlet megkötésének részletei maradtak hátra. Venport részben valami szokatlant akart felajánlani cserébe. Vizet? Vagy talán Norma parázsgömbjeire szívesebben elcserélnék a melanzsot a nomádok, hogy megvilágíthassák velük sötét barlangjaikat. A lebegő lámpásoknak tulajdonképpen több gyakorlati hasznát vennék a Zenszunik, mint a szövetségi váltóknak. Az Arrakis Cityben hátrahagyott szállítóhajójában volt néhány mintadarab.
Aztán előrehajolt, és elvette az utolsó ostyaszeletet a tálcáról, amit Abdel még mindig a kezében tartott. Venport felfigyelt rá, hogy az öregember mozdulatlanul tartja az edényt, reszketésnek pedig a legcsekélyebb jelét sem lehetett felfedezni. Újabb jó jel, amit Keedair is észrevett. A két üzleti partner biccentett egymásnak.
- - -
de eddig úgy tűnik, nem vonta el a figyelmét a feladatairól.
Mindenesetre figyelni fogom, nehogy később gondot jelentsen majd.
SEURAT – OMNIUSNAK KÜLDÖTT
HAJÓNAPLÓ-BEJEGYZÉS
A hosszú frissítő körútról hazatérő Álomutazó belépett a Föld légkörébe. Vor már oly régen nem látta Serena Butlert... és édesapját kérdőre kellett vonnia az ellentmondásos történelmi tényekkel kapcsolatban, amikre rálelt.
Az ezüst és fekete hajó fedélzetén Seurattal együtt ültek a műszerfal előtt, és ellenőrizték a fényvisszaverő külső burok hőmérsékletét. A hajó kronométere automatikusan a földi középidőhöz igazította magát.
A művelet arra emlékeztette Vort, ahogy édesapja a saját szájízéhez igazította a történelmet. A Titánok egyáltalán nem azok a dicső, jó szándékú hősök voltak, akiknek apja beállította őket.
Serena Butler kényszerítette rá Vort, hogy kiderítse az igazságot Agamemnónról. Vor eltűnődött, vajon a lány gondolt-e rá, amíg ő távol volt. Elképzelhető, hogy új életszemlélete miatt Serena tisztelni fogja őt? Vagy még mindig az elveszett szerető iránt sóvárog, aki a gyermekét nemzette? Vor gyomra görcsbe rándult a félelemtől. Hatékonyan megszervezett élete folyamán még soha nem volt része ennyi bizonytalanságban, mint az elmúlt hónapok során.
Lehet, hogy Agamemnón az űrkikötőben várja majd. A hatalmas Titán minden ígérete, a csábítás, hogy a törékeny emberi testét eldobva neo-kimekké válhasson, immár érdektelennek tűnt Vor számára. Minden megváltozott.
Vor kérdőre vonja majd az apját, azzal fogja megvádolni a kiváló tábornokot, hogy koholt történelmet tárt elé és eltorzította a tényeket – hogy becsapta a saját fiát. Egyrészt abban reménykedett, hogy a Titán kész válasszal áll majd elő, megnyugtató magyarázattal, és így Vor visszatérhet józan és fegyelmezett megbízotti életviteléhez.
Lelke mélyén azonban érezte, hogy Serena nem rászedni akarta őt. Épp elég bizonyítékot látott a saját szemével, hogy tudja, miként bántak a gondolkodó gépek az emberiséggel. Vor többé nem színlelhetett... ám azt sem tudta, mit tehet ezek után. Rettentően félt attól, hogy vissza kell térnie a Földre, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy kénytelen megtenni.
Agamemnón kétségkívül felfedezi fián a változást. És Vor már tudta, hogy a Titán tábornok korábban tizenkét fiát ölte meg, amiért csalódott bennük.
– Szerinted, mi lehet ez? – akasztotta meg a gondolkodásban Seurat, ahogy a főváros hálózatának űrkikötője felé közelítettek. – Ellentmondásos adatokat és riasztó mérvű fizikai zűrzavart észlelek.
A robot kapitány közelebbi képeket hívott le a képernyőre.
Vor elképedve nézte a lángokat, a füstöt, a lerombolt épületeket, és a megsemmisített robot és kimek csapatokat. Elvadult emberek özönlötték el az utcákat. Vor keblében vegyes érzelmek kavarogtak, mivel még nem tudta letisztázni magában a helyzetet.
– A Szövetségi Armada a Földet is megtámadta volna? – Jóllehet immár másként látta a történelmet, mégsem tartotta elképzelhetőnek, hogy a szabad emberiség szétszórt csoportjai ilyen pusztítást lennének képesek végezni a mechanokrácia központjában. Omnius nem engedné meg ezt!
– A lokátorok nem jelzik emberi űrjárművek vagy hadihajók jelenlétét a környéken, Vorian. Az összecsapás mindazonáltal folyamatban van. – Seurat zavartnak tűnt, de nem különösebben aggódott. Legalább nem próbált viccet faragni a helyzetből.
Vor igazított a letapogató optika beállításain, és a főváros hálózatának tengerparti kerületére összpontosított, ahol megkereste Erasmus rezidenciáját. Ott még több tüzet, megrongált épületet és emlékművet, és utcai harcokat láthatott. Hol lehet Serena?
Lassan, hitetlenkedve kezdte megérteni, hogy mi történhetett. Az emberek szembeszálltak a gépekkel! A puszta elképzelés olyan gondolatokat ébresztett benne, amiket maga előtt is szégyellt, hiszen Omniushoz való hűtlenségét igazolták. Miként lehetséges mindez?
Az Álomutazó észlelte az egységesített vészjelzést, amit Omnius adott le, hogy összekapcsolódjon az alárendelt roboterőkkel.
– Minden gondolkodó gép haladéktalanul irányítsa erőit a védelmi vonalakhoz és a harcállásokhoz... az emberek lázadása egyre terjed... az Omnius-mag egyelőre védelem alatt... energia kimaradások több szektorban is...
Vor a robot kapitány tükörsima arcára meredt. A felületen szétszórt optikai érzékelőszál végződések csillagokként ragyogtak.
– Ez mindenképp váratlan fejlemény. Feltétlenül a segítségükre kell sietnünk.
– Egyetértek – felelte Vor. De vajon melyik oldalra álljak? Nem is sejtette volna, hogy valaha így érezhet, hogy két szembenálló alternatíva egyformán vonzhassa őt.
Az Álomutazó átrepült a lángokban álló város felett. Erasmus villájának közelében a gondolkodó gépek kordont alkottak a csőcselékkel szemben. A díszkövezetes köztéren, ahová Vorian két korábbi látogatása során érkezett a hintóval, barikádokat emeltek. A homlokzat egy része láthatóan megrongálódott, az épület egésze azonban sértetlennek tűnt.
Remélem, Serena biztonságban van.
Seurat közömbösen cirkált az űrkikötő felett, és felkészült a leszállásra. Majd hirtelen meredeken felhúzta a hajót.
– A létesítményeinket és a hajóinkat elfoglalták a lázadó emberek.
Vor tovább tanulmányozta a lent dúló zűrzavart.
– Akkor hová mehetünk?
– A vészforgatókönyv egy régebbi űrkikötőt javasol a város hálózatának déli peremén. A leszállópálya működik, és továbbra is Omnius tartja kézben.
Mikor a frissítőhajó megállapodott az alternatív leszálló hídon, Vor elszenesedett emberi tetemeket és szétzúzott gépeket pillantott meg a dokk szélén. Az északi leszálló hidak körül ádáz csata dúlt a neo-kimekek és az öngyilkos zendülők között, akik nyilvánvalóan az elpusztított őrrobotok fegyvereit orozták el.
Seurat készenléti állapotba helyezte az Álomutazó hajtóműveit és elektronikáját. Fél tucat robot sietett a dokkhoz, mintha védelmezni akarnák a hajót, mely az értékes Omnius frissítésekkel a fedélzetén érkezett.
– Mondd, mit tegyek, Seurat? – kérdezte Vor zakatoló szívvel.
Seurat meglepően éles elméjű válasszal állt elő.
– Felajánlom Omniusnak, hogy oda viszem vele a robot védőket, ahova jónak látja. A te szempontodból a legésszerűbb, ha a fedélzeten maradsz, Vorian Atreides. Valószínűleg ez a legbiztonságosabb hely.
Vorian elméje kavargott, mivel mielőbb szerette volna megtalálni Serenát.
– Inkább nem, vén Vasagyú. Még útban lennék, és a létfenntartó rendszerem akadályozna a feladatod teljesítésében. Hagyj csak itt az űrkikötőben, és én majd vigyázok magamra.
A robot elgondolkodott Vor kérésén.
– Ahogy óhajtod. A helyzetet tekintve azonban szerencsésebb lenne, ha meghúznád magad, és kerülnéd a feltűnést. Semmiképp ne keverd bele magad a küzdelembe. Értékes megbízott vagy, ráadásul Agamemnón fia... de ugyanakkor ember is. Ebben az összetűzésben mindkét oldalról veszély fenyeget.
– Értem.
Seurat kifürkészhetetlen arccal nézett rá.
– Vigyázz magadra, Vorian Atreides!
– Te is, vén Vasagyú!
Ahogy Vor lerohant a rámpán a régi kikötő foltos plázburkolatára, a gondolkodó gépek riasztást és üzeneteket adtak le a többi harci egység felé. Az északi leszálló hidak már a csőcselék kezére jutottak. Emberek százai rohantak át a pályán. Egy pillanat leforgása alatt tucatnyi robot özönlött be az Álomutazóba, hogy harcászati szempontból fontosabb helyekre vihessék őket.
Vor még sohasem érezte ennyire sebezhetőnek magát, mint most, ahogy egy talajjáró teherjármű mögül figyelte a felszálló frissítőhajót. Alig egy napja még Seuratval együtt stratégiai játékokkal múlatták az időt az űrben. Aztán néhány óra leforgása alatt az egész világ a feje tetejére állt.
Miután betörtek az északi dokkoló egységek közé, a lázadó emberek szétszóródtak az űrkikötő épületeiben. Omnius nyilvánvalóan csökkenteni akarta a veszteségeit, és csupán maroknyi gondolkodó gépet hagyott hátra, hogy megküzdjenek a hrethgirekkel. Vor fedezéket keresett, mivel ráeszmélt, hogy a megbízottak, vagyis az Összehangolt Világok önkéntes kiszolgálóinak hivatalos egyenruháját viseli. Nem sok embernek jutott osztályrészül, hogy ilyen magas pozícióban szolgálhatta a gondolkodó gépeket, ezért ha a feldühödött tömeg észrevenné, tüstént széttépné őt.
Lázadók holttesteinek százai hevertek a leszállópályán. Vor pillanatok alatt felmérte a helyzetet, megragadta az egyik hasonló testalkatú tetem kezét, és behúzta a két füstölgő épület közötti árnyékos területre. Vor letépte magáról az egyenruhát, amit oly sokszor viselt az Álomutazó frissítő körútjain, akárha a múltja egy darabjától szabadulna meg, aztán magára vette az elesett lázadó ruháit.
Miután belebújt a szakadt ingbe és a vérfoltos nadrágba, kivárta az alkalmas pillanatot, és csatlakozott a rohanó tömeghez. Az emberek „Győzelem!” és „Szabadság!” kiáltásokkal törtek előre az épületek felé. Immár alig néhány őrrobot maradt, hogy ellenálljanak.
Vor abban reménykedett, hogy a csőcselék nem tette tönkre az összes létesítményt és robothajót. Ha előre megtervezték a felkelést, akkor a vezetőknek tudniuk kellett, hogy mindenképp el kell menekülniük az Összehangolt Világok területéről.
Vor megdöbbenve azon kapta magát, hogy fokozatosan átáll az emberek oldalára. Ez egyrészt fellelkesítette, ugyanakkor meg is rémítette őt. Érezte, ahogy eltávolodik a mechanokráciában megszokott biztonságos élettől az ismeretlen zűrzavar és biológiai gyökerei felé. Ám tudta, hogy meg kell tennie. Immár túl sokat értett, másként látta a világot.
A körötte tomboló rabszolgák nem sokat törődtek pusztításuk következményeivel. A tömeg számtalan fajta fegyverrel rendelkezett, a primitív husángoktól az eredetileg az őrrobotok fegyverzetét képező bonyolult sejtkiszorító pisztolyokig. A lázadók gyújtóbombákat helyeztek el a régi űrkikötő irányító épületében, és egyetlen sejtpisztoly-lövéssel szétzúzták egy menekülő neo-kimek agytartályát.
Mikor úgy ítélte, hogy biztonságban megteheti, Vor az álcáját megtartva elszakadt a tömegtől, és a többi emberrel együtt megindult a nyirkos utcákon a városhálózat központja felé. A külső szemlélő számára úgy hatott, mint aki céltalanul tévelyeg, noha határozott úti célja volt.
Erasmus villájába kellett eljutnia.
A hatalmas épületek közötti kanyonokban a sötétség már szürkület előtt leszállt, mivel a Terra-Omnius lekapcsolta az energiaellátásról a lázadók által elfoglalt kerületeket. Füsttel és esővel terhes viharfelhők gyülekeztek az égen. A vékony ruházatot élénk szél járta át, Vor pedig megremegett.
Remélte, hogy Serena életben maradt.
Marcona kinézetű rabszolgák csoportja előbb ledöntött egy fémkaput, aztán beözönlött az épületbe. A gondolkodó gépek magcsonkított maradványai szanaszét hevertek a földön. Az izgatott beszélgetésből Vor megtudta, hogy még Ajax Titánt is megölték. Ajaxot! Vor először nem tudta elhinni, hogy ez megtörténhetett, aztán pedig kétkedés nélkül elfogadta, amit hallott. Egy háztömbbel odébb egy egész épület lobbant lángra, és kísérteties fényt vetett az utcára.
Annak ellenére, hogy annyi mindent megtudott az eredeti Titánok bűneiről és kegyetlenségéről, Vor mégis aggódott az édesapjáért. Ha Agamemnón a Földön tartózkodott, akkor bizonyosan a csata sűrűjében igyekszik elfojtani a lázadást. Nem számít, korábban miféle hazugságokkal és csalárd történetekkel traktálta Vort, mégis az apja marad.
Vor felgyorsította lépteit, és megindult Erasmus villája felé. Fáradtnak és elkeseredettnek érezte magát. A főépület előtti köztéren felbőszült lázadok tömege próbálta áttörni a hevenyészve felállított barikádot. A legkeményebb harcok immár a főváros hálózatának központjában folytak, itt azonban a felszabadult rabszolgák továbbra is kitartóan várakoztak valamely Vor számára teljesen érthetetlen okból. Vor óvatosan rákérdezett az indítékra.
– Iblis Ginjót várjuk – felelte egy ritkás szakállú férfi. – Személyesen akarja vezetni a támadást. Erasmus még mindig odabent tartózkodik.
A férfi kiköpött a kőburkolatra.
– És a nő is.
Vor úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Miféle nőre gondolhatott? Lehetséges, hogy Serenára?
Mielőtt megkérdezhette volna, a díszes mellvédekre felszerelt, automatizált védelmi mechanizmusok véletlenszerű sortüzet adtak le, hogy feloszlassák a tömeget. Ám még több lázadó érkezett, és tovább ostromoltak. Egy szennyes munkásruhába öltözött csapat felállt a stratégiai pontokon, és kezdetleges robbanófejes lövedékeikkel kiiktatták a tetőn elhelyezett ágyúállásokat.
Az esőtől nedves köztér egy kisebb részét cölöpökkel és plázhuzallal kerítették el, és a körötte sorfalat álló emberek úgy hatottak, mintha őrök... vagy ami még furcsább, zarándokok lettek volna. Vor virágokra és színes szalagokra lett figyelmes a köztér kövezetén. Kíváncsian közelebb furakodott, és egy komor asszonytól érdeklődött az ok iránt.
– Megszentelt föld – felelte a nő. – Egy gyermeket öltek meg itt, az édesanyja pedig nekitámadt az Erasmus nevű szörnyetegnek. Serena, aki segített nekünk, megváltoztatta, jobbá tette az életünket. Azzal, hogy szembeszegült a gondolkodó gépekkel, megmutatta nekünk, mire vagyunk képesek.
Vor felháborodva kikérdezte a nőt, akitől megtudta, a robot hogyan vetette le a mélybe a kisgyereket.
Serena kisbabáját. Meggyilkolta.
– Na és Serena? – faggatta tovább Vor a vénasszonyt. – Ő életben van?
A nő megvonta aszott vállát.
– Erasmus elbarikádozta magát a villában, azóta pedig nem láttuk Serenát. Három napja. Ki tudja, mi folyik a falak mögött.
Az emberek utat nyitottak, és egy zilált férfi vonult keresztül a tömegen, rajta a brigádvezetők fekete zubbonya és hajpántja. Tucatnyi felfegyverzett férfi őrködött körülötte, mintha valami fontos vezető lenne. Aztán felemelte a kezét, ahogy a köré gyűlő rabszolgák éljenezni kezdtek, és a nevét kántálták.
– Iblis! Iblis Ginjo!
– Megesküdtem rá, hogy lehetséges! – kiáltotta. – Mindnyájatoknak ezt ígértem!
Hangja még gépi erősítés nélkül is erősnek és zengőnek hatott.
– Nézzétek, mit értünk el már eddig is! Most újabb győzelmet kell aratnunk. Erasmus, a robot hajtotta végre a gaztettet, amely kirobbantotta a dicső forradalmat. Többé nem rejtőzhet el villája falai mögött... ideje megbüntetni őt!
A férfi szenvedélyes hangja úgy hatott, mintha olajat öntöttek volna a lázadás tüzére. Az emberek bömbölve követelték a bosszút... Vor pedig képtelen volt ellenállni. Riadtan hallotta saját hangját, amint túlharsogja a tömeget.
– És mentsük meg az édesanyát! Ki kell őt szabadítanunk!
Iblis ránézett, és a két férfi tekintete egy pillanatra egymásba fúródott. A karizmatikus vezér egyetlen másodpercig tétovázott, aztán felüvöltött.
– Úgy van, mentsük meg Serenát!
Iblis parancsszavára a tömeg egységbe forrt fegyverré alakult, pöröllyé, mely az elbarikádozott villa ajtajába csapódik. Robotok letépett fegyverkarjait használták arra, hogy ledöntsék a villa falait, míg ki nem fogytak a sérült elemek. Aztán férfiak egy csoportja hevenyészett faltörő kossal rontott neki a főbejáratnak, és sikerült meggörbíteniük a nehéz fémet. Újra és újra nekilódultak, mígnem a kapu teljesen megvetemedett. Fentről, a komor, szürke égből ismét hullani kezdett az olajos eső.
Belülről páncélozott házi robotok igyekeztek megerősíteni a kapusorompót. Vor feltételezte, hogy a védők többségét más feladatok ellátásáról programozták át, és már nem sokáig lesznek képesek kitartani.
A faltörő kos ismét nekicsapódott a bejáratnak, a súlyos kapuszárnyak pedig kissé szélesebbre nyíltak. A gépek visszavonulásra kényszerültek.
Jóllehet fogalma sem volt, hogyan kezelje a gépek iránti megváltozott érzelmeit, Vor a féktelen tömegben sem bízott. Nem különösebben érdekelte őket Serena, függetlenül attól, hogy akaratlanul bár, de ő szolgáltatta a szikrát, ami előidézte ezt a robbanást. Ha itt marad, nyilvánvalóan Omnius ellencsapásának egyik célpontja lesz.
Ahogy maga elé meredt az esőben, Vorian Atreides egyéni céljára összpontosított. Megesküdött magában, hogy mindenképp kiszabadítja Serenát. Majd ellop egy hajót, és elrepül vele; maga mögött hagyja az Összehangolt Világokat.
Igen, visszaviszi őt az imádott Salusa Secundusára... még akkor is, ha így mindjárt elvesztett szerelme karjaiba adja.
- - -
Az új információt hozzá kell adnunk az eddigiek összegéhez, és ennek alapján módosítanunk kell a viselkedésünket Az ember egyik jellemző vonása, hogy értelme révén marad fenn – egyénként éppúgy, mint fajként.
ISHMAEL NAIB: ZENSZUNI SIRALOMÉNEK
Bludd nagyúr a legősibb poritrini törvények alapján mondta ki a Bel Moulay gaztetteiért kirótt szörnyű büntetést. A legtöbb rabszolga amnesztiában részesült, hiszen nagy szükség volt a munkaerőre, de a lázadás vezetőjének nem szabadott megbocsátani.
Ishmael Aliidhoz bújt, és a két fogoly fiú csendben, egymást támogatva szomorkodott. A kanyon mozaikot készítő ifjú rabszolgákat visszarendelték Stardába, majd bezárták őket arra a helyre, ahonnan a kivégzést fogják végignézni. A falikép megrongálásáért Niko Bludd meghosszabbított műszakokban fogja dolgoztatni őket. Ám előbb kényszerű szemtanúi lesznek Bel Moulay ostoba tette következményeinek. Minden rabszolgától megkövetelték, hogy részt vegyen az ítéletvégrehajtáson.
A fiúkat egybeterelték, éhesek és fáradtak voltak, ruhájuk és testük bűzlött, mivel már napok óta nem fürödhettek. A munkafelügyelők rájuk mordultak:
– Ha kutya módjára viselkedtek, akkor ugyanolyan bánásmódot érdemeltek, mint a kutyák. Viszont, ha újra megemberelitek magatokat, talán meggondoljuk a dolgot.
Aliid forrongva motyogott maga elé.
Starda központi közterén dragonyos őrök vonszolták maguk után az alkalomra felállított emelvényre a láncra vert Bel Moulayt. A tömeg kínosan elhallgatott. Moulay tusfekete szakállát leborotválták a kivégzés előtt, és így sápadt folt éktelenkedett az arcán és az állán. A tekintetéből azonban továbbra is ádáz düh és magabiztosság sugárzott, mintha nem akarná elfogadni a tényt, hogy a lázadást leverték.
Az arany páncélzatú őrök két oldalról letépték a Zensíita vezér ruháit. Hagyták, hogy a rongyok az emelvényre hulljanak, Moulay pedig csupaszon maradjon a tömeg előtt, és még jobban megszégyenüljön. A rabszolgák morogni kezdtek, meglepően elszánt vezérük mégis bátran és határozottan kiállt.
Bludd nagyúr hangja töltötte be a teret.
– Bel Moulay! Súlyos bűnöket követtél el Poritrin polgárai ellen. Jogomban állna megbüntetni bármely férfit, nőt vagy gyereket, aki részt vett a zendülésben, de megkegyelmezek nekik. Egyedül neked kell elszenvedni a törvényszegésért kijáró büntetést.
A tömeg halkan jajveszékelni kezdett. Aliid a tenyerébe vágott az öklével. Bel Moulay egy szót se szólt, tekintete viszont mindent elárult.
Niko Bludd megpróbálta jóságosnak mutatni magát.
– Ha tanultok ebből az esetből, akkor talán egy napon visszaszerezhetitek magatoknak a jogot, hogy közönséges szolgaként megfizessétek az adósságotokat az emberiségnek.
A rabszolgák immár üvöltöttek. A dragonyos őrök közelebb nyomultak, és hosszú pengéjű alabárdjaikkal a földet kezdték verni. Ishmael érezte, hogy a forrongó hangulat ellenére sikerült megtörni a rabszolgákat, legalábbis egy időre. Látták, hogy vezérüket nyilvánosan megszégyenítik, miután láncra verték, lenyírták a szakállát, és mezítelenre vetkőztették. És noha rajta nem látszott, hogy legyőzték volna, követőiben immár kialudt a szikra.
– A régi törvények erőszakosnak, némelyek szerint egyenesen barbárnak tűnnek – jelentette ki Bludd. – Ám mivel magad is kulturálatlan és barbár módon cselekedtél, tetteid hasonló elbánást követelnek.
Bel Moulay nem kapott esélyt rá, hogy az utolsó szó jogán megszólalhasson. A dragonyos őrök ehelyett buzogányokkal kiverték a fogát, aztán hoszszú fémfogóval a szájába nyúltak. Moulay dacosan ellenállt, de a rémület egy pillanatra sem uralkodott el rajta. Az őrök sebészi precizitással kivágták a nyelvét, aztán a tömeg közé hajították a véres, meztelen csigára emlékeztető húsdarabot.
Aztán gyémánt pengéjű bárdokkal levágták a kézfejét, és azt is a sokaság közé dobták. Bel Moulay véres csonkjai skarlátvörös csíkot húztak maguk után a levegőben. Ezt követően a dragonyosok tüzes vasakkal kiégették a szemét. Csupán a végén nyögött fel, sikerült összeszednie az erejét, hogy elfojtsa a feltörni készülő fájdalmas sikolyokat.
A megvakított vezér nem láthatta, hogy mire készülnek arany páncélos kínzói, mígnem a nyakára húzták a hurkot, majd odakötözték az akasztófa tetejére. Küszködött, kapálózott, ahogy a hurok lassan megszorult a torkán, fokozatosan megfojtotta, aztán kettéroppantotta a nyakát. Rettentő sérülései ellenére úgy tűnt, hogy az utolsó pillanatig kész volt megküzdeni őreivel, ha a legkisebb esélyt látja rá.
Ishmael a földre hányt. Nem egy fiú térdre esett, és zokogni kezdett. Aliid összeszorította a fogát, mintha ezernyi, torkából feltörő sikolyt kellene elfojtania.
A kivégzés után Norma Cenva úgy érezte, mintha hideg kő húzná le a gyomrát. Megszólalni is alig tudott Tio Holtzman oldalán, mikor a legelegánsabb ruhájába öltözött tudós komoran maga elé meredt, és megjegyezte:
– Nos, csak magának köszönheti, ugye? – kérdezte a professzor. – Sohasem bántunk rosszul a rabszolgáinkkal. Miért kellett Bel Moulaynak ezt tennie velünk? Miért kellett hátráltatnia a gondolkodó gépek elleni háborút? – Holtzman kitágult orrlyukakkal, hosszúakat és mélyeket lélegzett, majd lenézett az alacsony növésű nőre. – Most talán újra nekiláthatunk a munkának. Úgy vélem, a rabszolgák mostantól tudni fogják, mihez tartsák magukat.
Norma a fejét rázta.
– Nem tartom bölcs megoldásnak az elnyomást. – A távolba, az akasztófa előrenyúló karján még mindig vonagló testre nézett. – Bludd nagyúr mindössze annyit ért el, hogy mártírt csinált belőle. Attól félek, még lesz belőle gondunk.
- - -
A gépek olyasmivel rendelkeznek,
ami az embereknek sohasem fog megadatni:
végtelen türelemmel, és az ehhez szükséges hosszú élettel.
A CORRIN-OMNIUS FRISSÍTÉS EGYIK FÁJLJA
Jóllehet Erasmus elküldte az utolsó működő őrrobotját is, hogy védelmezze a villát, tisztában volt vele, hogy ezzel csupán némi időt nyerhet. A rabszolga lázadás ereje és erőszakossága meghökkentette, minden előzetes kalkulációját felülmúlta.
Az emberek bármikor és bármennyiszer képesek meglepni a legracionálisabb elmét is.
A nyomorúságos telepeken sínylődő rabszolgákat az elvakult zendülőkhöz tömegesen csatlakozó hrethgir testvéreik szabadították fel. A lázadás végigsöpört a fővároson és a Föld más nagyobb település hálózatain. Erasmus villáját teljesen körülvették, és kétségkívül hamarosan be is hatolnak.
A kísérletek néha váratlan eredményekkel járnak.
Miután felöltötte magára legrémületesebb arculatát, amit kifejezetten arra tervezett, hogy lidércnyomásos álmokat okozzon az embereknek, Erasmus kiállt az erkélyre, ahonnan a mélybe hajította a gyermeket. Likvimetál ábrázata éppoly vadnak és ijesztőnek hatott, mint a köztér vízköpői, miközben gépi elméje végigpásztázta a térséget, és többszörösen feldolgozott minden megszerezhető információt. Vajon hiba volt megölni a kisbabát? Ki gondolta volna, hogy egy ilyen köznapi halálesetből ekkora felfordulás kerekedik?
Hibásan számítottam ki a reakciójukat.
A köztéren összegyűlt tömeg átkozta őt, és kis fegyverekből leadott lövedékekkel sorozta meg, ami semmiféle kárt nem tett benne. Sokkal aggasztóbbnak hatott, hogy faltörő kossal rontottak neki a súlyos fémkapunak, az őrrobotok pedig csak nagy nehézségek árán tudták megakadályozni, hogy betörjenek. Ha a lázadók bejutnak a villába, bizonyosan elpusztítják Erasmust, miként elpusztították Ajax Titánt, és miként tönkrezúztak számtalan robotot és neo-kimeket. Erasmus lesz az elsődleges célpontjuk.
A sokaság közepén egy robusztus, karizmatikus férfi lázította a tömeget. A vezér gesztikulálva, szenvedélyesen beszélt, és mintha hipnotizálta volna a tömeget. Aztán odakiáltott Erasmusnak, mire a tömeg is üvöltözni kezdett.
Pillanatnyi szünet után, mialatt feldolgozta az új adatokat, a robot a lázadók vezérében hűség-kísérlete egyik alanyát ismerte fel. Iblis Ginjót. Zúgott a feje, ahogy adatok sorát értékelte át, és hozott létre köztük új kapcsolatokat.
Brigádvezetőként Iblis a kivételezett, kiváltságokkal bíró, elégedett megbízottak közé tartozott. Mégis támogatta a lázadókat, sőt, talán az ő sugallatára robbant ki a forradalom. Néhány homályos, kísérleti üzenet révén Erasmusnak akaratán kívül sikerült tettre buzdítania a rabszolgavezért. Efféle széles körű, felfoghatatlan reakcióra azonban semmiképp nem számított.
Bárhogy legyen, Erasmusnak sikerült bizonyítania a tételét. Az erkélyen az örökelme egyik figyelőkutasza repült mellé. A robot meg sem próbálkozott vele, hogy leplezze a felismerés feletti örömét.
– Az történt, amit megjósoltam, Omnius... még a leghűségesebb embereid is előbb-utóbb ellened fordulnak.
– Így tehát megnyerted a fogadást – felelte Omnius. – Ez fölöttébb sajnálatos fejlemény.
Erasmus végigpásztázta a távoli városközpontban lángoló tüzeket. Ha sikerülne tárgyilagosan figyelnie az eseményeket, az emberi természet lenyűgöző tanulmányával állna szemben. A nyomásnak kitett csoportok lélektana kifejezetten izgalmasnak, ugyanakkor kétségtelenül veszélyesnek bizonyult.
– Valóban sajnálatos.
A villa elejét védő főkapu végül beszakadt a faltörő kos ismételt csapásai alatt. Iblis intett fanatikus híveinek, a tömeg pedig úgy söpörte el az útjába akadó házi robotokat, akár egy árhullám.
Ideje volt, hogy Erasmus elinduljon.
Mivel tisztában volt önálló gondolatai és elméletei értékével, a robot nem szerette volna, ha elpusztítják. Az egyéniséget, a büszkeségre okot adó egyéni teljesítményeket, és talán a lelket képviselte a gondolkodó gépek között. Folytatni akarta a munkáját, fel akarta dolgozni ennek az érdekfeszítő forradalomnak az eredményeit.
Ehhez azonban előbb meg kellett szöknie.
A tömeg percről percre egyre hangosabb lett. Hallotta, ahogy fékeveszetten feldúlják a csodás otthonát. Épp annyi ideje maradt csak, hogy egy gyors, páncélozott lifttel lejusson a több emelettel lejjebb húzódó, biztonságos alagútrendszerbe, ami a tengerre néző dombok oldalába vezetett.
Egy pillanatig még tétovázott, mivel tudta, hogy itt kell hagynia Serena Butlert, de úgy határozott, hogy már így is túl sokáig megtartotta a lányt. Miután elpusztította a kisbabáját, még kevesebb hasznát vette Serenának, aki megtagadta, hogy további feldolgozatlan adatokkal szolgáljon neki.
A gyerek halála vadállattá változtatta a lányt, aki immár a saját épségével és életével sem törődött. Többször is rátámadt, noha Erasmus megpróbált finoman közeledni felé. Végül, annak ellenére, hogy legszívesebben gondolkodás nélkül megölte volna, képtelen volt rávenni magát, hogy megtegye. Egészen meglepő fejlemény. Hosszas mérlegelés után amellett döntött, hogy elkábítja. Serena most is az egyik laboratóriumi helyiségben feküdt a katatónia határán, mivel Erasmus más módot nem talált annak megelőzésére, hogy a lány rátámadjon, valahányszor eszméletre tér. Sajnos nem maradt ideje magával vinni.
A tajtékzó hullámok felett magasan elrejtett barlangüregben Erasmus beszállt légpárnás kabinjába. Omnius egyik figyelőkutaszának kíséretében felszállt a hajnali félhomályban, és miután egy félkört tett a tenger felett, megindult az égő városközpont felé.
– Ostobán viselkedsz, Erasmus – szólalt meg Omnius hangja a válaszfal képernyőjéből. – Ki kellett volna várnod, hogy az ütközet a gondolkodó gépeim javára billenjen. Ahogy ennek elkerülhetetlenül be kell következnie.
– Lehetséges, Omnius, de magam is felmértem a kockázatokat. Inkább visszatérek a corrini birtokomra, hogy ott folytassam a kísérleteimet. Természetesen a te engedélyeddel.
– Csupán még több bajt hozol ránk – mondta Omnius. A légpárnás kabin elérte az egyik kisegítő űrkikötőt, mely egyelőre a gondolkodó gépek kezén maradt. – Most azonban minden eddiginél fontosabb, hogy megértsük az ellenfelünket.
Erasmus végigfutott az adatbázison, hogy keressen magának egy kis méretű, igénybe vehető hajót, ami eljuttathatja őt a messzi Corrinra. Kísérleteiből eddig mindössze egyetlen megcáfolhatatlan következtetést tudott levonni: Az emberi viselkedés egy szempontból kiszámítható – hogy kiszámíthatatlan.
- - -
Az élet a váratlan ízek lakomája.
Némelykor kellemesnek találod, máskor undorítónak.
IBLIS GINJO: A TELJES
FELSZABADÍTÁS ALTERNATÍVÁI
A rabszolgák betörtek a gonosz robot villájába, amit a pusztítás orgiájával ünnepeltek meg. A lelkesedésüktől felbuzdulva Iblis egy kisebb csapattal gyorsan átfésülte a helyiségek és folyosók labirintusát. Ugyanúgy követték őt, akár egy speciális brigád, noha a munka jellege most elért a megszokottól.
– Serenáért! – kiáltotta a jelszót, amit a lázadók elvártak tőle. Arra számított, hogy valahol odabent rátalálhat a szenvtelen Erasmusra, aki korábban oly felháborító módon meggyilkolta a kisgyereket. Emellett a bátor anyát is meg akarta keresni, aki oly bátran szembeszállt a gondolkodó gépekkel. Ha sikerülne kiszabadítania Serena Butlert, köréje gyűjthetné a zendülőket, megtehetné az Omnius elleni egyetemes mozgalom névleges vezetőjévé. Valószínűleg valahol idebent lehet a hatalmas épületben – feltéve, hogy még életben van...
Mikor a lázadók beözönlöttek a főépületbe, Vorian Atreides előre nyomakodott az áradó embertömegben. A rabszolgák széttaposták a díszes faliképeket, és leverték talapzatukról az értékes szobrokat. Vor velük együtt szaladt.
– Serena! – hangját elnyelte a tömeg zúgása. Amíg bajtársai átkutatták Erasmus évek során összegyűjtött kincseit, Vor egyenesen a lány imádott melegházába futott.
– Serena! Serena!
Átugrott a működésképtelenné vált házi robotok fémtestein, melyek ellepték a folyosókat. Előtte a behatolók már feltörték a háztartási felszerelést tartalmazó szekrények nehéz ötvözetből készült ajtóit, hogy megkaparinthassák a fegyverré alakítható szerszámokat. Vor előretolakodott, és maga is felkapott egy hosszú pengéjű kést – ami sokkal hatásosabbnak tűnt az emberek, mint a robotok ellen –, aztán visszafutott a folyosóhoz, amely a lezárt laboratóriumokba vezetett. Attól rettegett, hogy az ördögi robot utolsó, szörnyű tetteként élveboncolást hajtott végre a lányon...
Vor hagyta, hogy a tömeg szétoszoljon az épületben. Aztán az elhagyott biztonsági állomások mellett elhaladva bejutott abba az épületszakaszba, ahol Erasmus korábban az emberi kísérleti alanyokat tartotta. Beesett arcú, rémült tekintetű áldozatok támolyogtak ki a folyosókra.
Vor a lezárt elkülönítő cellákhoz ért. Megpróbálta kinyitni a súlyos ajtókat, ám nem sikerült. A kicsiny kerek ablakokon át látta az odabent összezsúfolódott embereket; némelyikük a pláznak nyomta az arcát, mások a hideg kőpadlón feküdtek. Serenát azonban nem találta közöttük.
Egy kikapcsolt Omnius őrszem alatt megtalálta a kioldó szerkezetet, amivel felnyitotta a cellák ajtait. Miközben az elkínzott foglyok kivánszorogtak, Vor áttört közöttük, és Serena nevét kiáltozta. A kiszabadult rabok megragadták Vort, és értetlenkedve pislogtak a fényes lámpák alatt. Vor nem tudott időt szakítani rájuk, és tovább kutatott.
Az épületszakasz végében, egy csírátlanított helyiségben, ahol baljóslatú orvosi eszközök sorakoztak végül rátalált a mocskos plasztbeton padlón ernyedten heverő Serenára, aki mintha nemrégiben mászott volna oda, miután eszméletére tért a kábulatból. Fehér és aranyszínű ruhája elszakadt és bepiszkolódott, arcát és karját pedig lila foltok borították. Úgy feküdt ott, mint egy halott – vagy aki épp meghalni készül.
– Serena? – Megérintette a lány arcát. – Serena. Vorian Atreides vagyok.
Serena kábultan kinyitotta a szemét, és ránézett, de nem ismerte fel. Vorian figyelte a semmibe meredő tekintetet, és azt gyanította, hogy a lány valamely nyugtató hatású kábítószer ismeretlen, mély óceánjában úszik. Erasmus bizonyosan meg akarta fékezni őt. Aztán végre suttogva megszólalt.
– Nem hittem, hogy viszontlátlak még.
Vorian feltámogatta Serenát, aztán átkarolta, nehogy a lányt cserbenhagyják roskatag lábai, ahogy még mindig mintegy félálomban lépkedett előre. A hátsó kert felborogatott medencéit vér itatta át, Vornak azonban sikerült találnia egy kisebb szökőkutat, amely épen maradt a sűrű páfrányligetben. Tenyerében hűs, tiszta vizet tartott a lány szája elé, aki mohón inni kezdett, és igyekezett megszabadulni a kábítószerek homályától Aztán a vízbe mártott egy szakadt ruhadarabot, és azzal megtörölte az arcát és a karját.
Úgy tűnt, mintha minden vágya az lenne, hogy ismét elmerülhessen az üdvözítő öntudatlanságban, de leküzdötte a késztetést, és dühösen a falnak támaszkodott, hogy segítségével felegyenesedjen.
– Te mit keresel itt?
– Azért jöttem, hogy visszavigyelek a Salusa Secundusra.
Serena csodálatos szeme, mely eddig a fájdalomtól és Erasmus kábítószereitől tompán meredt rá, hirtelen felragyogott.
– Meg tudod tenni?
Vor bólintott, és megpróbált erőt önteni belé a határozottságával, jóllehet fogalma sem volt arról, hogyan talál rá ismét az Álomutazóra .
– De a lehetőség már nem sokáig áll nyitva előttünk.
Serena tekintete felderült, és a remény sugara futott át rajta.
– Salusa... drága Xavier...
Vor összevonta a szemöldökét a név hallatán, de a megoldandó feladatra összpontosított.
– Ki kell jutnunk innen. Az utcák túl veszélyesek, különösen a mi számunkra.
Most hogy célt látott lebegni maga előtt, Serena puszta akaraterejével összeszedte magát. Ahogy kifelé indult vele a rettenetes emlékekkel teli épületből, Iblis Ginjóval találkoztak össze. A brigádvezető kipirulva, nevetve állt a kijárat előtt.
– Szóval itt vagy! Áldott asszony! Az emberek levetették rabláncaikat, hogy megbosszulják a gyermeked halálát.
Vor védelmezőn belékarolt, és komor tekintettel közölte:
– El kell vinnem őt erről a helyről.
Nem volt hozzászokva, hogy egy másik megbízott kérdőre vonja, a csőcselék vezére viszont továbbra is elállta az útját.
Iblis furcsamód sokkal jobban bízott saját rábeszélő készségében, mint bármilyen más fegyver erejében.
– Erre az asszonyra létfontosságú szerep vár a forradalom sikerre vitelében. Gondolj csak bele, hogy mennyit szenvedett! Te és én immár egy oldalon állunk. Össze kell fognunk, hogy megdöntsük...
Miközben Iblis zengő hangon szónokolni kezdett, Vor fenyegetőn a magasba emelte a zsákmányolt kést.
– Nemrégiben lehet, hogy ellenségek voltunk, de most már nem. Vorian Atreides vagyok.
Iblis bizonytalanul bámult vissza rá.
– Atreides? Agamemnón fia?
Vorian tekintete feldúltnak hatott, de a kés meg se rezzent a kezében.
– Életem végéig viselnem kell ezt a terhet. Hogy megváltsam magam, gondoskodnom kell róla, hogy Serena biztonságos helyre kerüljön. Omnius hamarosan erősítést hív ide, még akkor is, ha ehhez valamely másik összehangolt világról kell mozgósítania a csapatokat. Nem szabad, hogy egy pár napos részegítő diadal elfeledtesse veled, mire képesek a gondolkodó gépek. A forradalom eleve kudarcra ítéltetett.
Iblis szóözönnel igyekezett elmagyarázni, mit tervez, hogy Serena lenne az a személy, aki lelkesíti az egyre szélesedő forradalmi mozgalmat, mely végül megdönti Omnius földi uralmát.
– Veled sokkal erősebbek lehetnénk. Serena Butler, és a meggyilkolt gyermek emléke sokakat egységbe szólíthatna. Gondold el, milyen eredményeket érhetnénk el!
Serena bármely más alkalommal úgy érezte volna, hogy tennie kell a sok szenvedő ember jóléte érdekében, és teljességgel átadta volna magát az ügynek. A jelleme része volt az önfeláldozás, személyisége leglényegibb vonása. Ám az ártatlan Manion meggyilkolása kioltotta benne az igazságérzet és a szenvedély lángját; nem csupán a gyermekét ölték meg vele, hanem lelke egy kis darabját is.
– Igaz ügyért harcolsz, Iblis – szólalt meg Serena –, de megviselt a rengeteg szörnyűség, amit el kellett szenvednem. Vorian visszavisz a Salusára. Látnom kell az édesapámat... és el kell mondanom Xaviernak, mi történt a kisfiával.
Iblis tekintete úgy mélyedt az övébe, mint egy elektromos sugár. Semmiképp nem szerette volna elidegeníteni őt, legalábbis, ha hasznára lehetett. Iblis feje kavargott, megpróbált kapaszkodót találni. Hónapok óta építgette a lázadók titkos szervezetét, most azonban úgy érezte, sohasem teljesítheti ki a bennük rejlő lehetőségeket, ha nem áll melléjük ez a figyelemre méltó nő, és amit képvisel. Nélküle nem szíthatja fel a szükséges vallási szenvedélyt.
Iblis sötét tekintete fellobbant, amint ráébredt a megváltozott helyzetből eredő esélyre.
– Egy Szövetséghez tartozó bolygó? Mondd csak, Atreides, mégis hogyan akarsz megszökni a Földről?
– Úgy hiszem, van rá mód... a hajóm, az Álomutazó fedélzetén. De nem késlekedhetek.
Iblis egy pillanat alatt döntésre jutott. Tudta, hogy a küzdelem könnyen túlnőhet a főváros határain, végigsöpörhet a Földön és más Összehangolt Világokon. De talán szerencsésebb lenne egy más helyszínről levezényelni a csatát.. Végignézhetné, ahogy bolygóról bolygóra terjed.
– Akkor együtt megyünk. Tárgyalok majd a Szövetséggel, és rábeszélem a nemeseket, hogy küldjenek erősítést ide. Nem hagyhatják, hogy eltiporják a forradalmunkat!
A szomszédos szobákból a pusztítás zajait, szétzúzott pláz csörömpölését és vad kiáltásokat hallottak beszűrődni.
– Híveim biztonságban eljuttatnak minket a hajódhoz. Nem fognak akadályozni minket. – Iblis javaslata ésszerűnek, teljesen meggyőzőnek hatott. – Nem tudjátok elhagyni az épületet, ha nem segítek nektek.
Vor a brigádvezető felé fordította kemény, szürke tekintetét, mivel szerette volna mielőbb elmenekíteni innen Serenát – és nem szívesen szövetkezett ezzel a lázítóval. Serena megfogta a karját, és immár sokkal erősebbnek tűnt.
– Kérlek, egyszerűen engedj minket elmenni! Szeretném mihamarább elhagyni a Földet és ezt a lidércnyomást.
Iblis két embere jelent meg a folyosón, aztán három másik követte őket. Vezérükre néztek, és a parancsokra vártak. A lázadók vezetőjének hátra kellett hagynia valakit, aki életben tarthatja a forradalom lángját, amíg ő segítségül hívja a szabad emberiség képviselőit. Valakit, akiben megbízhat.
Eklo robusztus szubordinánsa, és a kogitátor kiterjedt kapcsolathálózata jutott az eszébe.
– Hozzátok ide Aquimot! Azonnal!
Ahogy a romba döntött villa közterén állt Iblisszel szemben, és a férfi javaslatán tűnődött, Aquim génjeiben elrejtett emberi öröksége és a kogitátornak tett ígérete között őrlődött.
– Többé nem maradhatsz semleges – jelentette ki Iblis. – Ahogy Eklo sem. Segítenetek kell végigvinnünk, amibe belekezdtünk. Szükségem van valakire, akiben megbízhatok, hogy továbbvigye a forradalmat, amíg én ellátogatok a szövetségbe, hogy a segítségüket kérjem.
Aquimot láthatóan letaglózták Iblis szavai.
– Ez hónapokba is beletelhet.
– Amennyi idő szükséges egy hajónak, hogy megtegye az utat. – Barátságosan megragadta a jól megtermett szerzetes vállát. – Egyszer azt mesélted nekem, barátom, hogy csapatod élén annak idején szembeszálltál a gépekkel, és kisebb sikert értetek el. Emlékezz rá, mit mondott nekem a kogitátorod: Semmi nem lehetetlen.
A szerzetes tétovázott, aztán összeszedte a bátorságát.
– Nagy különbség van egy csapat és emberek ezreinek irányítása között.
– Mielőtt megkedvelted a szemutát, nem különösebben érdekelt volna a méretek közötti különbség.
– A szemuta nem eltompít! Élesebbé teszi az elmémet!
Iblis elmosolyodott.
– Jó érzékkel rendelkezem az emberek kiválasztásához, és látom benned a tehetséget. Amellett, hogy komoly tapasztalatokra tettél szert a harc terén, bölcsebb is lettél a kogitátor mellett eltöltött időnek köszönhetően. Te vagy a legalkalmasabb a feladatra.
A nagydarab férfi lassú fejbólintással válaszolt, ahogy belenyugodott a sorsába.
– Igen, Eklo is ezt kívánná tőlem.
Indulás előtt Iblis elvitte Serenát arra a helyre, ahol meggyilkolt kisfiának tetemét rejtették el, hogy ott biztonságban tudhassák. A kis Manion összetört testét már a forradalom kitörésekor Erasmus villájának egyik melléképületében helyezte el.
Serena most úgy állt előtte, akár egy istennőszobor, hűvösnek és erősnek tűnt, ahogy előrenyúlt, hogy megérintse az átlátszó polimer burkolatot, ami a viaszfehér, angyali arcot védte. Szívós filmréteg borította a testet – miképp a védtelen és ártatlan gyermek meggyilkolásának bűne borítja be örökre a gondolkodó gépeket.
– Meg... megőrizted őt?
– Szigetelt zsák, amibe a munka közben elhunyt rabszolgák testét helyezik el. – Iblis megpróbálta megértetni Serenával tette indokait. – Másoknak is tudnia kell, mi történt itt, Serena. Emlékezni fognak a fiadra, és mindarra, amit jelképez. Méltó emlékművet építünk majd neki, és egy plázkoporsóban fogjuk megőrizni a testét, hogy minden szabad ember láthassa őt.
Aztán Vorian Atreidesre nézett.
– Soha nem szabad alábecsülni a jelképek erejét.
– Szentélyt építesz neki? Nem gondolod, hogy túl előre tervezel, Iblis? – kérdezte Vor, aki megpróbált úrrá lenni a türelmetlenségén. – Még meg sem nyertétek a forradalmat.
Serena a karjába vette a kisfiú holttestét; egészen könnyűnek tűnt.
– Ha visszamegyünk a Salusa Secundusra, akkor őt is magammal kell vinnem. Az apja... legalább annyit megérdemel, hogy egyszer lássa.
Mielőtt Vor ellentmondhatott volna, Iblis szólalt meg.
– Mindenkinek látnia kell! Így magunk mellé állíthatjuk a Szövetséget. Rá kell beszélned őket, hogy nyújtsanak segítséget a Föld rabszolgáinak, mielőtt túl késő lesz. Ha nem sikerül, az rengeteg áldozatot követelhet.
Mivel látta, hogy mennyit jelent ez Serenának, Vor kihúzta magát, és nem ellenkezett.
– Ha nem sietünk, mindannyian itt ragadunk.
Serena Manion megőrzött tetemével a karjában kiegyenesedett.
– Kész vagyok. Gyerünk, keressük meg az Álomutazót !
- - -
A gépi és biológiai kapcsolatoknak
végtelen számú változata létezik.
OMNIUS ADATBANKJÁBAN
FELLELHETŐ BEJEGYZÉS
Vor, Serena és az alkalmatlankodó Iblis felkutatott és lefoglalt egy személyszállító kompot Erasmus rezidenciájának egyik leszálló hídján. A kis Manion megőrzött holttestén kívül nem vittek magukkal felszerelést, vagy vagyontárgyakat. Miközben a lázadó rabszolgák tovább fosztogattak a villában, Vor és társai kiszöktek a zűrzavarból. Nem találkoztak csoportokba verődött őrrobotokkal, sem portyázó neo-kimekekkel. És sehol nem látták a Titánokat. Egyik sem mutatkozott.
A kis méretű jármű alacsonyan siklott a föld felett, és mindvégig a város hálózatának peremén, a zavargásoktól távol haladtak. Az Óbirodalom idején a domboldalt kizárólag lépcsőzetes rezidenciák és kertek borították. A lakóházak üresen maradtak, és romba dőltek a gondolkodó gépek hatalomátvételét követően. Csupán a maradandó kő és fémötvözet vázak maradtak meg.
Emlékirataiban Agamemnón megvetően írt az óbirodalom lakóinak hétköznapi életviteléről, ám Vorian immár mindent kénytelen volt megkérdőjelezni. Serenának köszönhetően új nézőpontból látta a világot, és nyugtalanító gondolatok kavarogtak a fejében. Úgy érezte, mintha egy új világmindenség nyílt volna meg előtte, miközben a régit pedig maga mögött hagyta.
Miként titkolhattak el előle ily sokat a gépek? Avagy Vor maga tehetett róla, mivel vak módjára nem látta meg a nyilvánvalót? Az átfogó történelmi jegyzetekhez bármikor hozzáférhetett volna az Álomutazón , de soha nem vette a fáradságot, hogy megtegye. Apja leírásait készpénznek vette.
Mikor elmesélte Serenának, mit fedezett fel, a lány keserűen mosolyra húzta a száját.
– Talán mégsem vagy olyan reménytelen, Vorian Atreides. Rengeteget kell még viszont behoznod... emberi lényként.
Az űrkikötő fehér épületei, a gépek harci bunkerei, érzékelők és nehéztüzérségi lövegek tűntek fel a távolban. Vor leadta a megszokott belépési kódot, amit az Álomutazón használt, a robot őrszemek pedig bebocsátották a gyors hajót.
Vor a lehető legsebesebben letette a kompot az egyik szárazdokk hangárjában, és lekapcsolt minden rendszert. Közvetlenül előttük a rakodópadok, állványzatok és üzemanyagtöltő tartályok között különböző űrhajók vesztegeltek. Gépcsapatok készítették elő a nagy hatótávolságú járműveket a felszállásra.
Ahogy azt Vor remélte, az ezüst és fekete Álomutazó is közöttük volt.
– Siessetek! – mondta, és megragadta Serena kezét. Iblis közvetlenül mellettük szaladt egy nagy méretű pisztollyal, amit a villából hozott magával – nem sokat érne vele, ha a robot katonák úgy határoznának, hogy megtámadják őket.
Vor beütötte a hozzáférési kódot, és belopózott az Álomutazó fedélzeti nyílásán.
– Itt várjatok! Ha sikerül, mindjárt visszajövök értetek.
Seurattal egymagának kellett elbánnia.
Odabentről az új üzemanyagcella beállításával foglalatoskodó karbantartó laborancsok duruzsolását hallotta kiszűrődni. Mikor a parancsnoki hídhoz ért, nem is próbálta lehalkítani a lépéseit. Seurat mindenképp észlelné a közeledtét.
– Sikerült összetörnöd a gépet, vén Vasagyú? – kérdezte Vor. – Talán nem tudsz nélkülem repülni?
– A lázadók rám lőttek, amikor eljuttattam a kijelölt állásokhoz a harci robotokat. Az egyik hajtómű jelentéktelen sérülést szenvedett. Felületi rongálódás érte a törzset.
A robot kapitány megmozdította ellenálló, üvegszálas karját, hogy beállítsa a nyílt rendszerek paramétereit. Optikai érzékelőszálait arra a kijelzőre összpontosította, mely lehetővé tette számára, hogy figyelje a fedélzet alatt folyó, indulás előtti munkálatokat.
Végül hátraszólt.
– Elkelne a segítséged, Vorian Atreides. Az egyik laborancs láthatóan meghibásodott. A kifogástalan állapotúakat mind a harci robotok javítása köti le.
Vor tudta, hogy gyorsan kell lépnie.
– Hadd nézzem meg!
– Látom, új gúnyát szereztél magadnak – jegyezte meg Seurat. – Most hogy a lázadó rabszolgák lepik el az utcákat, az Omnius egyenruhád hirtelen kiment a divatból?
Vor a feszültség ellenére nem tudta megállni, hogy felkacagjon.
– Az emberek jobban értenek a divathoz, mint a gépek.
Aztán mechanikus barátja mellé lépett, tekintete pedig megállapodott a robot testén, egy védett alburkolaton kirajzolódó parányi mellékáramkörön. Noha likvimetál és egymásba font üvegszálak fedték, Vor pontosan tudta, hogy könnyedén eltömheti az energia meghajtó bemenetet, rövidre zárhatja az energia átalakítót, és pillanatok alatt megbéníthatja a robot kapitányt.
Matatni kezdett az egyik zsebében, mintha keresne valamit, aztán előhúzott belőle egy többfunkciós szerszámot.
– Átvizsgálom azt a karbantartó laborancsot.
Tettetett esetlenséggel botladozni kezdett, orra bukott – majd egy gyors mozdulattal felnyúlt, és a Seurat testének oldalán elhelyezett bemeneti áramkörbe préselte a szerszámot. A szonda egyetlen impulzusa kisütötte a robot energia meghajtóját.
A gépkapitány megrándult, aztán végképp leállt. Habár tisztában volt vele, hogy nem okozott kijavíthatatlan sérülést, mégis a bűntudat és a fájdalom érzése hasított belé.
– Ne haragudj ezért, vén Vasagyú! – hangokat hallott maga mögött, és mikor megfordult, Iblist és Serenát pillantotta meg, amint a hídra lépnek. – Meghagytam, hogy odalent várjatok.
Iblis lépett előre, újra a helyzet magaslatán, mintha ő parancsolhatna itt.
– Fejezd be, amit elkezdtél! Semmisítsd meg a gondolkodó gépet! – A feje fölé tartott súlyos szerszámmal megindult a mozdulatlan kapitány felé.
– Nem. – Vor dühösen a brigádvezető és az élettelennek tűnő robot közé állt. – Azt mondtam, nem . Seuratot nem. Ha azt akarjátok, hogy elvigyelek innen titeket a hajóval, segítsetek levinni őt. Senkinek nem fog ártani.
– Mindketten fejezzétek be az időpocsékolást! – vágott közbe Serena.
Iblis kelletlenül segített Vornak kivonszolni a testes robotot egy oldalsó fedélzeti nyílásba, mely egy üzemanyaglabdacs automata melletti üres dokkra nyílt. Aztán hulladék és a szerszámok közé helyezték a kapitányt.
Vor egy pillanatra még belenézett a jól ismert tükörarcba, ahonnan saját arcmása bámult vissza rá, és felidézte az ostoba vicceket, amiket barátjától hallott, és az elmecsiszoló stratégiai játékokat, amiket együtt játszottak.
Ám az újjászületett Vorian Atreides immár szívesebben töltötte idejét Serena Butlerrel és a szabad emberekkel, nem számít, miről kellett ezért lemondania.
– Egy nap még visszatérek – súgta oda neki –, de azt nem tudhatom, hogy milyen körülmények között, vén Vasagyú.
Miközben a frissítőhajó Vor irányítása mellett elhagyta a Földet, Iblis az egyik hajóablakon át figyelte a távolsággal egyre kisebbedő bolygót. Végiggondolta az általa kirobbantott világméretű forradalom eseményeit, és csak remélni merte, hogy Aquim nem hagyja cserben, és végül diadalt aratnak a lázadók. Eklo kogitátor bölcs tanácsai révén Aquim talán rendet teremthet a zűrzavarban, és sikeresen szembeszállhat Omniusszal.
Ám Iblis erősen kételkedett ebben. A gépek túl erősek, az Összehangolt Világok túl sokan voltak. A rengeteg befektetett munka ellenére a kezdeti forradalom vélhetően kudarcra ítéltetett, hacsak nem sikerül sürgősen segítségül hívnia a Szövetség nemeseit.
- - -
Az emberek oktalanul viselkedtek,
mikor a sajátjukéval felérő értelemmel ellátva építették
meg ellenfeleiket. De nem tudtak ellenállni a kísértésnek.
BARBAROSSA: EGY LÁZADÁS ANATÓMIÁJA
Lángok borították a dicső, üres épületeket – a Titánok aranykorának emlékét taposták sárba ezzel. A felszabadulástól megmámorosodott emberi csőcselék, üvöltve őrjöngött az utcákon, kődarabokkal és sebtében összetákolt robbanószerkezetekkel dobálta a házakat.
Agamemnón forrongott a dühtől a rettentő rongálás láttán, amit a lázadók az emlékműveken és a csodás köztereken vittek végbe. A felkelők ráadásul még Ajaxot is megölték, habár az érzéketlen Titán valószínűleg maga ellen hívta ki a sorsot. Mégis súlyos veszteséget jelentett a halála, akárcsak Barbarossáé.
Élősködők! A barbároknak fogalmuk se volt a szabadságról és a szabad akaratról; nem ismerték a kultúrát és az önmegtartóztatást, és nem érdemeltek többet a rabszolgaéletnél. Sőt, talán még így is túl jól bántak velük.
A kimek tábornok hatalmas gépharcostestében vonult végig az utcákon. Szétszórta az embereket, a levegőbe repítette, a falnak csapta őket. A legbátrabbak közül néhányan éles tárgyakkal dobálták meg, melyek egyszerűen lepattantak a páncélozott testről. Sajnos nem pazarolhatta arra az idejét, hogy mindegyiküket szétlapítsa.
Agamemnón ehelyett a közeli űrkikötő felé vette az irányt, és abban reménykedett, hogy a zűrzavarban valahogy sikerül meglelnie a fiát. Ha a féktelen lázadók ártottak Voriannak – aki a tábornok tizenhárom fia közül a legkiválóbb volt –, akkor nem várhatnak többé könyörületet. Mielőtt elindult, Agamemnón ellenőrizte a feljegyzéseket, és kiderítette, hogy az Álomutazó az űrkikötőben szállt le, és valaki használta Vor belépési kódját, de a feljegyzések fölöttébb zavarosnak tűntek.
A Titán még mindig nem látta át a körötte tomboló tűzvész méreteit. A gondolkodó gépek uralmának évszázadokig senki nem szegült ellene. Miként lehetséges, hogy az engedelmes emberek egyszerre ily robbanásszerűen kitörjenek? Nem számít. Omnius és az őrrobotok majd megoldják a kellemetlen helyzetet.
Pillanatnyilag Agamemnónnak a fiát kellett megtalálnia. Minden más csak ezután jöhet. Abban reménykedett, hogy Vor nem rontott el semmit.
Mikor a kimek keresztülfutott az űrkikötőn, három lángoló teherhajót látott, melyeknek üzemanyagcelláit és vezérműveit felrobbantották a szabotőrök. Tűzelfojtó szerkezetek igyekeztek megfékezni a lángokat, mielőtt még több kár keletkezik.
A felbőszült Titán végigmasírozott az üvegesített pályán, hogy megkeresse a szárazdokkot, ahol az Álomutazót javítják. Egészen megrémült, mikor a hajót nem találta a helyén, a leszálló híd pedig még mindig vörösen izzott az elégett hajtómű hevétől. Neuródáinak hőérzékelőivel észlelte a szertefoszló termocsíkot, amit a légkörön áttörő jármű hagyott maga után.
Csalódottsága és megdöbbenése még tovább fokozódott, mikor a fúvókák hatósugarát jelölő, elkerített veszélyzónán kívül, egy dokkban ráakadt a működésképtelenné tett Seuratra. A robot mozdulatlanul hevert, akár egy fémpolimerekből és neuroelektromos áramkörökből megalkotott szobor. A lázadók megtámadták, és kiiktatták Seuratot... mégsem semmisítették meg.
Agamemnón, aki egyre jobban türelmetlenkedett és aggódott a fiáért, ideges manipulátorkar-mozdulatokkal újraindította a robot rendszereit. Mikor Seurat hirtelen visszanyerte az öntudatát, optikai érzékelőszálaival végigpásztázta az űrkikötőt, hogy betájolja magát.
– Hova tűnt az Álomutazó? – kérdezte Agamemnón. – Hova lett a fiam? Él még egyáltalán?
– A fiad a rá jellemző rámenősséggel meglepetésszerűen rám támadott. Ő kapcsolta ki az áramköreimet. – Seurat körüljártatta tekintetét a felszállási szektoron, és pillanatok alatt levonta a helyes következtetést. – Vorian nyilvánvalóan magával vitte a hajót. Tudja, hogyan kell irányítani.
– Gyáván megfutamodott? Az én fiam?
– Dehogyis, Agamemnón. Úgy hiszem beállt a lázadók közé, és más embereket is magával vitt.
Látta, ahogy a kimek mérgesen megrázkódik a hitszegés hallatán.
– Eléggé bárgyú vicc – tette hozzá Seurat.
Agamemnón felbőszülten megperdítette tengelye körül a testmagját, és elvonult. A közelben egy teljes fegyverzetű üres hadihajó dokkolt, mely ideálisnak mutatkozott az üldözéshez. A fékevesztett emberek már meg is indultak a hajó felé, hogy birtokba vegyék – mintha a tudatlan hrethgirek bármelyike képes lett volna irányítani egy ilyen bonyolult szerkezetet.
A kimek felemelte ágyúkarjait, és hosszú lángnyelveket lövellt előre a beépített lángszórókkal, égő húsból öntött vonagló gyertyákká változtatva az emberi gaztevőket. Pillanatokkal később már átgázolt az elfeketedett holttesteken, és rákapcsolódott az automata hajó rendszereire. Agamemnón neuródák közvetítette parancsára a hadihajó fogókarjai előrelendültek, hogy kiemeljék az agytároló edényt, és kivessék a fedélzetről a gépharcos-testet. A hajó rendszerei megragadták a kimek agytartályát, aztán a vezérlőkosárba helyezték Agamemnón agyát.
A gyors és elegáns hajó megtöltött fegyverekkel, bevetésre készen várakozott. Vorian lehet hogy komoly kezdeti előnyre tett szert, de az Álomutazó lassabban haladt, mivel hosszabb utakra tervezték. Agamemnón kétségkívül beéri a másik hajót.
Az elektrofolyadékban úszó agy beállította a hajó érzékelőit, rákapcsolta a neuródákat a rendszerekre, és érezte, hogy a hajó a saját kiterjesztésévé válik. Képzeletbeli lábain Agamemnón az égbe szökkent, és maga mögött hagyta az űrkikötőt.
Hipergyorsulással a zsákmány után vetette magát.
Vor Atreides jól ismerte az űrbeli ütközetek harcászati szabályait és az elkerülő manővereket, hiszen Seurat korábban számos alkalommal megengedte neki, hogy átvegye a hajó irányítását. Ám most, hogy elhagyta a forrongó Földet, életében először állt egymagában az Álomutazó vezérlőpultja mögött, mivel régi társa, Seurat, nem tarthatott vele.
A Földet egy egyenes vektor mentén hagyta el, ami kivezeti őket a naprendszerből. Csak remélni tudta, hogy a hajó készletei és létfenntartó rendszerei elégségesnek bizonyulnak az egy hónapos úthoz, ami a Salusa Secundustól választotta el őt és társait. A kétségbeesett szökés alatt eszébe sem jutott, hány embert képes életben tartani az Álomutazó , de immár nem maradt választása.
Iblis Ginjo idegesen nézegetett ki a hajóablakokon, és a végtelen űrt tanulmányozta. Korábban sohasem láthatott ehhez hasonlót. Tátott szájjal bámulta a Hold ragyás felszínét, ahogy elhaladtak a Föld kísérője mellett az űr mélye felé.
– Ha a Salusa közelébe érünk – szólalt meg az ülésébe beszíjazott Serena magabiztosan –, a Nemesek Szövetsége majd megvédelmez minket. Xavier értem jön. Eddig... mindig megtette.
Az Álomutazó áthaladt a Mars pályáján, aztán átvergődött az aszteroidaövezeten. Vor tovább növelte a sebességet, ahogy egyenesen a Jupiter kiterjedt gravitációs mezeje felé haladtak. Vor a gázóriás tömegvonzását szándékozta kihasználni az iránymódosításhoz, és a gravitációs parittyaeffektus révén a további gyorsuláshoz.
A hátsó érzékelő képernyőjén Vor egy magányos hadihajót pillantott meg, mely oly hatalmas sebességgel közeledett feléjük, hogy a megadott helyzet a kékeltolódás miatt eltért a valóságostól. Egyetlen ember sem viselhetne el ily mérvű gyorsulást.
– Ez nem lesz könnyű – jelentette ki Vorian.
Serena meghökkenve nézett rá.
– Eddig semmi sem tűnt könnyűnek.
Vor a közelgő hadihajón tartotta a szemét. Pontosan ismerte az Álomutazó képességeit. Hónapokkal ezelőtt, mikor a Giedi Prime felett alkalmazott egy rendkívüli taktikai manővert, hogy elszökhessen a Szövetségi Armada elől, álmodni se merte volna, hogy egyszer még arra kell használnia a képességeit, hogy lerázza magáról a gondolkodó gépeket, akik nevelték, oktatták... és félrevezették őt.
Közvetlen tűzharcban a frissítőhajó még egy közönséges vadásszal sem veheti fel a harcot. Az Álomutazó törzspáncélzata kitart egy ideig, de Vor nem térhet ki, vagy szökhet el egy hadihajó elől.
Előttük a Jupiter derengett, mint egy hatalmas pasztellszínű gömb, melynek gomolygó felhői és viharai egészben elnyelhették volna a Földet. Miután kielemezte az érzékelőkből kapott összegzést, Vor tudta, hogy mire képes a hadihajó. Jóllehet nem szerelték fel jelentős fegyverzettel, az Álomutazónak sokkal több üzemanyag, erősebb hajtómű és vastagabb páncélzat állt a rendelkezésére – ehhez járult hozzá Vor éles elméje. Talán sikerülhet kihasználnia ezeket az előnyöket.
A közeledő vadász négy sortüzet adott le, de csak egyetlen lövedék találta el a törzset, és a hajó alatt robbant fel. A lökéshullámok úgy megrezegtették az Álomutazót, akár egy óriási gongot. A műszerek azonban nem jeleztek komolyabb sérülést.
– El kell szöknünk előle! – rémüldözött Iblis. – Meg akarja bénítani a hajót!
– Milyen optimista hozzáállás – felelte Vor. – Nekem úgy tűnt, mintha szétlőni akarna minket.
– Hagyd, hogy irányítsa a hajót! – szólt Serena az ideges brigádvezetőnek.
Váratlanul üzenet érkezett, és az Álomutazó hangszóróiból ismerős mesterséges hang zendült fel, amitől görcsbe szorult Vor gyomra.
– Vorian Atreides! Megszegted a hűségesküdet. Ezzel nem csupán Omniust árultad el, hanem engem is. Többé nem tekintelek a fiamnak.
Vor nagyot nyelt, mielőtt válaszolt.
– Te tanítottad meg nekem, hogyan használjam az eszem, atyám, hogy önállóan tudjak dönteni és kihasználjam a képességeimet. Tudod, megismertem az igazságot. Kiderítettem, mi történt valójában a Titánok Ideje alatt, és a tényeknek kevés köze van az emlékirataidban lejegyzett tündérmesékhez! Mindvégig hazudtál nekem.
Válaszképp Agamemnón ismét rakétákat lőtt ki rájuk, de mind célt tévesztett. Vor a hajó gyér védő fegyverzetéből sorozatokat adott le hátrafelé. A robbanások megzavarták, és lekényszerítették pályájáról a vadászhajót. Vor sem időt, sem üzemanyagot nem akart pazarolni arra, hogy kitérjen az elegáns hadihajó elől.
Ehelyett úgy módosította az irányt, hogy az Álomutazó valamivel közelebb súrolta a Jupiter gravitációs mezejét. Maximálisra növelte a hajtóművek teljesítményét, és nem törődött az esetleges sérülésekkel vagy veszteségekkel. Ha most nem tud megszökni, akkor fölösleges bármiféle óvatossági intézkedés.
A gázóriás egyre közelebb került hozzájuk, és a fizika szirénénekével csalogatta őket. Agamemnón újabb sorozatot adott le rájuk, az egyik robbanó lövedék pedig az Álomutazó hajtóműveihez egészen közel csapódott be.
Vor nyugodtnak és magabiztosnak érezte magát, és minden idegszálával az elvégzendő feladatra összpontosított. A mögötte ülő Iblis arca hamuszürkévé vált, és verítékben úszott. A lázadó brigádvezető feltehetően azon tanakodott, vajon nem lett volna nagyobb esélye a túlélésre, hogyha mégis a Földön marad.
– Csak megrongálni akarja a hajót – szólalt meg Vor, miután hideg fejjel kiértékelte a helyzetet. – Ha sikerül akár néhány percre is kiiktatni a hajtóműveinket, soha nem leszünk képesek elhagyni ezt a hiperbolikus pályát. Aztán Agamemnón nyugodtan végignézheti, ahogy fokozatosan belezuhanunk a Jupiter légkörébe, és elégünk. Ezt kifejezetten élvezné.
Serena megszorította az ülése támláját. Úgy szólt Vorhoz, mintha a válasz nyilvánvaló lett volna.
– Akkor ne hagyd, hogy kárt tegyen a hajtóművekben!
Miközben a kimek tábornok bosszantón tovább lőtte őket, Vor gyors számításokat végzett. Az Álomutazó nagy teljesítményű számítógépes alrendszereinek a segítségével átprogramozta a navigációs iránymeghatározókat. A frissítőhajó előrelódult, az esetlen lövedék egyre gyorsult, ahogy a bolygómozgás-törvények tehetetlen elszenvedőjeként súrolta a Jupiter ritkás atmoszféráját.
– Nem akarsz tenni valamit? – érdeklődött Iblis.
– A fizika erői mindent megtesznek helyettünk. Ha Agamemnón veszi a fáradságot, hogy ellenőrizze a számításokat, maga is látni fogja, mit kell tennie. Az Álomutazó elég üzemanyaggal és lendülettel rendelkezik ahhoz, hogy a parittya-elv alapján felgyorsulva kiszakadjon a Jupiter gravitációs mezejéből. A kisebb méretű vadász azonban, ha atyám meg nem gondolja magát – a műszerfalra nézett – ötvennégy másodpercen belül, a tömegvonzás rabja marad. Spirális alakban lezuhan, és elég a Jupiter légkörében.
A vadász egyre közeledett, megállás nélkül tüzelt, de a pilótának nem sikerült elérnie a kívánt célt.
– Ezt ő is tudja? – kérdezte Serena.
– Atyám tudni fogja. – Vor még egyszer ellenőrizte a navigációs irány-meghatározót. – Ami azt illeti... ahhoz is alig maradt elég üzemanyaga, hogy viszszatérjen a Földre. Ha még tíz másodpercet vár, kétlem, hogy túléli a leszállást.
Iblis orrlyukai kitágultak.
– Az még értelmetlenebb lenne, mint ha elégne a Jupiter felhői között.
Az üldöző hajó hirtelen leszakadt tőlük, a hajtóművek pedig teljes kapacitással ellökték a hajót a gázóriástól. Az Álomutazó tovább zuhant, és megérintette a felső felhőrétegeket, mígnem a törzs alsó része vörösen kezdett izzani a súrlódástól. Pillanatokkal később Vor felhúzta a hajót a bolygó túlsó oldalán, majd egyre gyorsulva elszakította a tömegvonzás rugalmas szálait, és kivágódott a csillagközi térbe.
Miután beállította a nagy távolságú érzékelőket, Vor meggyőződött róla, hogy a vadásznak sikerült elszakadnia a Jupitertől. Figyelte, ahogy üldözője visszafordul a Föld felé egy olyan vektor mentén, melynek révén a kis hajó megtartotta a lendületét, és üzemanyagot takarított meg.
Aztán Vor megindult a Szövetségi Bolygók kétes menedéke felé.
Azok után, hogy elveszítette a versenyt, és tudta, hogy Vorian bizonyosan az állatias emberek mellé áll, hogy segítsen nekik a folytatódó ellenállásban, a felbőszült Agamemnón magában dohogott. Mivel nem volt elegendő üzemanyaga a gyorsításhoz, hosszú és dühítően unalmas visszaútnak nézhetett elébe.
Mikor viszont megérkezik a Földre, azzal enyhíti majd a megszégyenítő vereség okozta sérelmeket, hogy a többi engedetlenkedő rabszolgán fogja kitombolni magát. Örökké bánni fogják, hogy ostobán meghallgatták a lázító szavakat.
- - -
Arisztotelész erőszakot tett a józan észen. Beleplántálta az uralkodó filozófiai irányzatokba azt a csábító elképzelést, hogy a test és az elme tökéletesen elkülöníthető. Ez természetes módon olyan folyományos következtetésekhez vezetett, mint hogy a hatalom anélkül is megérthető, hogy gyakorolnánk, vagy hogy a boldogság teljesen elválasztható a boldogtalanságtól, hogy a béke lokalizált háborúk nélkül is fennállhat, vagy hogy az élet a halál nélkül is megérthető.
ERASMUS: CORRINI JEGYZETEK
Kilenc évszázaddal ezelőtt, miután kialakult a tökéletes felosztott értelem, a számítógépes örökelme hatékonyan uralma alá hajtotta az Összehangolt Világokon élő kimekek, robotok és emberek összességét. Omnius aztán tovább fejlődött és növelte a hatáskörét, újabb és újabb bonyolult hálózatokat hozva létre önmaga számára.
Most, mikor a váratlan zavargások egyre terjedtek a Föld városaiban, Omnius közvetítő őrszemeinek légiói révén követte az eseményeket. Miközben figyelte, ahogy a lázadók sorra felgyújtják az épületeket, és szétzúzzák a létesítményeket, az örökelme ráébredt egy kellemetlen vakfolt létezésére.
Még a leghűségesebb emberekben sem lehet megbízni. Erasmusnak mindvégig igaza volt. Az idegesítő robot pedig immár elmenekült a Földről, kifosztott villáját pedig hátrahagyta a csőcseléknek.
Omnius parancsok milliárdjait adta ki, ellenőrizte és utasításokkal látta el gépi haderőit, csapatösszevonásokkal növelte a féktelen hrethgirek elleni esélyeket. Erőfeszítéseinek köszönhetően rabszolgák százezreit sikerült lemészárolniuk. Mikor a robotok végül leverik a lázadást, a puszta rom- és tetemeltakarítás komoly feladatot jelent majd.
A vad pusztítás hevében a lázadók dühüket elsősorban a kimekeken töltötték ki. Az emberi aggyal ellátott gépezetek Omnius megítélése szerint az Összehangolt Világok legproblémásabb és leggyengébb láncszemét jelentették. Az agresszív emberi elmék mégis hasznosnak bizonyultak olyan helyzetekben, melyek oly mérvű kegyetlenséget és erőszakosságot kívántak meg, amilyenre az intelligens gépek nem voltak képesek. Mint például a mostani.
Omnius sürgős üzenetet küldött a Föld körzetében tartózkodó összes Titánnak – Júnónak, Danténak, Xerxésznek és Agamemnónnak is, ki épp hazafelé tartott a Vorian utáni sikertelen hajszát követően. Szabad kezet kaptak, hogy az általuk szükségesnek látott eszközökkel verjék le a lázadást.
A korábbi tapasztalatokból ítélve a Titánok örömüket lelik majd a feladat teljesítésében.
Júnó a forradalom gyújtópontjától távol eső sziklás sivatagban tartott épp előadást az élő emberi alanyokon végzett kínvallatás módszereiről. Xerxész és Dante folyamatosan figyelemmel kísérték a bemutatót, közvetlenül azonban nem vettek részt a műveletben.
Miközben a neo-kimekek sokasága minden egyes mozzanatot alaposan megfigyelt, a Titán nő bonyolult géptestében állt az oktató aréna porondján. Júnótól karnyújtásnyira egy sovány fiatal férfi és egy középkorú nő feküdt leszíjazva két asztalon.
Omnius hirtelenül jött üzenetimpulzusa olyan erővel csapott a vevőrendszerekbe, hogy Júnó könnyed sebészkeze megremegett, és mélyen az agyszövetbe döfte a tűt. A fiatal férfi elhallgatott; vagy meghalt, vagy csak kómába esett. Júnó nem pazarolta arra az idejét, hogy kiderítse, melyik eset áll fenn. Omnius utasítása osztatlan figyelmet követelt.
– Haladéktalanul indulnunk kell – jelentette be.
Xerxész gyors mozdulattal beledöfött egy maroknyi tűt az asztalhoz kötözött nő mellkasába. Mire az asszony teste még egy utolsót rándult, a neokimekek már kirobogtak a bemutató arénából.
A három Titán gyors és hatékony mozdulatokkal törékeny kínvallató-testüket legfenségesebb gépharcos-testükre cserélték, majd elindultak a forradalom központja felé...
Átrepültek a gomolygó fekete füstfellegeken, és egy törmelékkel és üvöltöző lázadókkal teli tágas téren ereszkedtek le. Miközben a tömeg megpróbált szétrebbenni, Júnó tizenegy áldozatot zúzott össze forró páncélzata alatt.
– Szép kezdés – jegyezte meg Dante.
Mikor a Titánok triásza a kisebb neo-kimekek kíséretében megjelent, a lázadók kővel kezdték dobálni őket. Júnó megdöbbentő sebességgel nekilódult, és széttépte a testüket. Xerxész és Dante szétvált, hogy az ellenállók további csoportjaira támadjanak. A felkelők seregei körbevették a kimekeket, a hibrid gépezetek azonban kegyetlen erővel félrecsapták őket.
A rabszolgák egyik fegyvere, sőt, még az egységbe forrt tömeg sem tudta megállítani az eltökélt mechanikus szörnyetegeket. Az utcák kövezetét vörösre festette a vér, a házak közötti térben jajkiáltások visszhangoztak. Júnó szagérzékelői kéjesen szívták magukba a vér illatát, amitől minden észlelő rendszere maximális érzékenységre állítódott át.
Xerxész úgy vetette be magát a küzdelembe, mintha még mindig bizonyítania kellett volna.
Ahogy az emberek lassacskán rádöbbentek erőfeszítéseik hiábavalóságára, Aquim visszarendelte őket. A lázadók visszavonultak a búvóhelyeikre, az utcák kiürültek, mielőtt a kimekek végigvonulhattak volna rajtuk.
A nap leszállta előtt Agamemnón is visszatért az űrből; épp idejében ahhoz, hogy beszállhasson a mókába...
Omnius, aki a figyelőkutaszok rajai révén követte figyelemmel az eseményeket, biztosra vette, hogy kellő erő alkalmazásával könnyedén hamvába fojtja a lázadást. Ebben a kérdésben viszont a Titánoknak volt igaza mindvégig.
Hűség és erőszak. Mily furcsa kapcsolat áll fenn a kettő között. Egy napon megvitatja majd a következtetéseit Erasmussal.
A Terra-Omnius, kinek örökelméjét megtöltötték az újonnan tanult leckék, végre jogos indokot talált arra, hogy kiirtsa az embereket az Összehangolt Világokon. Egyszer és mindenkorra elsöpri a világmindenség színéről ezeket a törékeny lényeket.
Előzetes kalkulációja szerint a feladat elvégzése nem fog sok időt igénybe venni.
- - -
Ha az élet csak álom, akkor csupán az igazat
képzeljük magunk elé? Semmiképp!
Ha követjük az álmainkat, saját igazságainkat hozzuk létre!
FÉREGLOVAS SZELIM LEGENDÁJA
A levegő és a homok a fűszer illatát árasztotta, teste a fűszer illatát árasztotta... a világ maga a fűszer volt!
Szelim alig kapott levegőt, és alig tudott mozdulni is, ahogy a melanzshullám behatolt a pórusaiba, az orrlyukába és a szemébe. Küszködve felmászott a rozsdavörös homokbuckára, és mintha apróra zúzott üvegben úszott volna. Mikor a gerincre ért, mélyet szippantott, azt remélvén, hogy végre friss levegőt szívhat magába, ám csupán még több fojtogató, fahéjillatú por töltötte meg a tüdejét. Lassan belefulladt.
A sivatag igyekezett megőrizni a titkát, és csupán elvétve, fűszerkitörések formájában harsogta bele a világba, ahogy kiszórta a barnás színű melanzsot a dűnék közé. A fűszer volt az élet. A férgek bűzlöttek az anyagtól.
A fiatal fiú alig tudott előre haladni, mintha fojtogatnák a látomásai. A völgy alján köhögve megállt, de az álomképek továbbra is úgy üvöltöttek benne, akár egy szélvihar...
A homokféreg már régen eltűnt a közelből, kígyózva befúrta magát a dűnék közé, és ott hagyta Szelimet, ahol a fiú leesett. A Sivatag Öregje akár fel is falhatta volna a hátáról levetett lovast, ehelyett ügyet sem vetett rá. Az ilyesmi nem lehetett a véletlen műve. Buddallah rendelte ide Szelimet, aki azt remélte, hogy Isten végre felfedi előtte a célját.
Szelim előtte órákon át lovagolt a gigantikus féreg hátán céltalanul bolyongva az éjszakában, mivel nem volt határozott elképzelése arról, merre menjen. A gondolataiba merült, elkényelmesedett... vigyázatlanná vált.
A homokféreg váratlanul egy friss fűszerkitörés helyéhez ért. A titokzatos vegyi folyamatok, a dűnék alatt felgyülemlő nyomás elért egy kritikus pontot, felkavarták és erjesztették a melanzsot, mígnem a takaróréteg nem bírta tovább magában tartani a forrongó anyagot. A fűszer kirobbant a föld alól, akár egy homokból, gázokból és friss, erős melanzsból épült oszlop.
A sötétségben Szelim nem láthatta a porfelleget, és felkészületlenül érte a találkozás...
Mikor a féreg a kitörés helyszínére ért, eszeveszetten vonaglani kezdett. A lény, melyet láthatóan felzaklatott a rengeteg melanzs jelenléte, csapkodott és vagdalkozott maga körül.
A meglepett Szelim megmarkolta feszítékeit és köteleit. A féreg belecsapta a fejét a homokba, és csépelni kezdte a dűnéket, mintha maga a tisztátalan homok lett volna az ellensége. A roham következtében kilazult a fiú fémdárdája, és kilökődött az ék, ami szétfeszítette a szelvényeket.
Szelim lebukfencezett, a kábulattól pedig még felkiáltani sem tudott. Látta, ahogy a kérges bőrű szörnyeteg elfordul alatta, felkavarja a fűszerrel teli homokot, aztán Szelim ráesett a puha, nedves talajra, és hemperegve igyekezett tompítani a becsapódás erejét.
Mikor végre megszabadult a kellemetlen utastól, a féreg befúrta magát a homokba, egészen mélyre, mintha a melanzs forrását keresné. Szelim kapálózva próbált fennmaradni a folyékony por és homok, a tajtékzó dűne tetején. A homokféreg úgy tört előre, akár egy földbe csapódó rakéta. Nyomában homok- és fűszerfelhő gomolygott, és a közelben mindent vastag rozsdavörös kőporréteggel terített be.
Szelim levegőért kapkodva felült. A mindent eltelítő illat megszédítette, aztán kiköpte az édes fahéj ízű port. Arcát és ruháját ragacsos fűszer lepte be. Megpróbálta kitörölni szeméből a melanzsot, de csak még mélyebbre sikerült juttatnia a port.
Végül tántorogva felállt, megnézte a karját, a vállát, a bordáit, megbizonyosodott róla, hogy egyetlen csontja sem törött el. Csodálatos módon egyetlen karcolás sem esett raja – újabb csoda történt vele.
És újabb rejtélyes leckét kapott Buddallahtól.
A lágy, elefántcsontszínű dűnék úgy hatottak a holdfényben, mintha vér folyt ki volna közöttük, mintha egy játékos démon mindenfelé szétszórta volna a fűszert. Szelim még életében nem látott ehhez foghatót.
Miután kint ragadt a nyílt sivatagban, távol a biztonságot adó kutatóállomástól, Szelim nehézkesen megindult a homokban. Addig kutatott a sima talajon, míg rá nem lelt elhagyott felszerelésére, a fémdárdára és a feszítékre, amiket félig betemetett a homok. Ha újabb féreg jönne, felkészülten kell várnia, hogy meglovagolhassa.
Ahogy haladt előre, úgy érezte, a fűszer minden lépéssel és lélegzetvétellel egyre jobban beléhatol. Szemei immár függőségre utaló sötétkékké váltak – a botanikai kutatóállomás tükröző faltábláiba tekintve már régen felfigyelt a változásra –, most azonban teljesen elnyelte őt a melanzs. Lassan forogni kezdett körülötte a világ.
Szelim végül felért a dűne tetejére, de észre sem vette, mígnem elkezdett csúszni lefelé, majd előrebukfencezett a laza homokban; legurult, ledörzsölte a ruháira és bőrére rátapadt melanzsot. A világ megmozdult, megnyílt körötte... és feltárta csodálatos titkait.
– Mi ez? – kérdezte Szelim fennhangon, a szavak pedig a fejében visszhangoztak.
A dűnék úgy hullámoztak, akár a hullámok fodrai, feldagadtak, felemelkedtek, aztán pedig porrá estek szét. Gigantikus férgek úszkáltak a kiszáradt óceánban, akár a hatalmas ragadozó halak. A fűszertelérekben a sivatag vére csordogált a felszín alatt, bőségesen átitatta a rétegeket, és egy bonyolult ökoszisztéma látta el – homokplankton, kocsonyás homoksügérek... és persze a férgek, akiket együttesen Shai-hulud ként ismernek. Ez a név lüktetett Szelim agyában, és megfelelőnek hangzott. Nem Shaitan, hanem Shai-hulud. Nem a lény elnevezése, nem leírás, hanem a teremtmény neve. Istenség. Buddallah megtestesülése.
Shai-hulud!
Aztán a vízióban látta, ahogy a fűszerkészletek lassan kimerülnek, eltűnnek, elorozzák mindenféle paraziták, akik úgy néznek ki... mint azok az űrhajók, amiket Arrakis City űrkikötőjében szokott látni. Munkások – külvilágiak, sőt, velük együtt nem egy Zenszuni – átkutatják a dűnéket, és elrabolják a melanzsot, elveszik Shai-hulud kincsét, és hagyják, hogy megfulladjon a száraz és élettelen homokóceánban. Megrakott hajók keltek útra, elhurcolták a fűszertermést, és az ott lakók pedig széttárt karokkal, könyörögve hátramaradtak. Hamarosan tomboló sivatagi viharok dúlták fel a földet, felkavarták a homokot, mely aztán esőként hullott alá, mely betemette az embereket és a homokférgek tetemeit. Arrakisból mindössze egy mozdulatlan és élettelen homokmedence maradt.
Férgek nélkül, emberek nélkül... melanzs nélkül...
Szelim egyszerre egy dűne tetején találta magát, ahogy törökülésben elmélkedik a perzselő déli napon. Bőre sajgón, lángvörösen égett a nap sugaraitól. Ajka kirepedezett. Vajon mennyi ideje ülhetett így? Az a rettenetes érzése támadt, hogy nem csupán egyetlen napot.
Feltápászkodott. Karja és lába úgy elmerevedett, akár egy rozsdás forgópánt. Még mindig fűszerpor tapadt az arcához és a ruhájához, de immár érezhetően nem volt hatással rá. Túl sokáig tartott a látomás, ami kiégette a testéből a melanzs jelentős részét.
Szelim magtántorodott, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Körötte a szél süvített, és vékony porfellegeket kavart fel a dűnék gerincén. Üres és néma... de nem halott. Szemben a vízióban látott vidékkel.
A melanzs rejtette magába Arrakis, a homokférgek és az élet titkát. Még a Zenszunik sem ismerhették az összes összefonódó szálat, Buddallah azonban feltárta a titkot Szelim előtt. Ez lenne hát a küldetése?
A vízióban külvilágiakat látott, akik elviszik a fűszert az Arrakisról, és kivéreztetik a sivatagbolygót. Talán a tényleges jövőt látta, de az is lehetséges, hogy mindössze figyelmeztetést kapott. Dhartha naib kiűzte őt a sivatagba, hogy ott pusztuljon el, Buddallah valamiért azonban megóvta az életét... talán épp ezért?
Hogy megvédelmezze a sivatagot és a férgeket? Hogy Shai-huludot szolgálja? Hogy megkeresse a külvilágiakat, akik ellopnák a melanzsot az Arrakisról?
Immár, hogy Isten megérintette őt, nem maradt választása. Meg kell találnia azokat az embereket – és meg kell állítania őket.
- - -
Az egész világmindenségben nincs
még egy annyira hívogató hely,
mint az otthonunk, és az ottani kapcsolataink.
SERENA BUTLER
Mikor az Álomutazó megközelítette a Gamma Waiping rendszert és a Salusa Secundust, Serena Butler vágyakozva és megkönnyebbülve készült a hazatérésre, miközben epekedve várta, hogy mielőbb viszontláthassa Xavier Harkonnent, de rettegett attól, amit közölnie kell vele.
Merengéséből egy apró karbantartó laborancs riasztotta fel, aki az előre beprogramozott ellenőrző körútjára mászott ki egy falmélyedésből, és a vezérmű alá sietett, ügyet sem vetve az Álomutazó új gazdáira. Serena meglátta a parányi robotot, és hirtelen rá összpontosította hosszú ideje elfojtott haragját. A lábánál fogva felkapta, és a fém fedélzetnek csapta a kis gépezetet.
A piros színű laborancs vergődni kezdett, és igyekezett elkerülni a további sérüléseket, de Serana addig ütlegelte, mígnem felrepedt a burkolat, és a géláramkör folyadéka vérre emlékeztetően kiömlött belőle a padlózatra.
A gép még egy utolsót rándult, aztán mozdulatlanná dermedtek az alkatrészei.
– Bárcsak ilyen könnyű lenne elpusztítani minden gondolkodó gépet! – szólalt meg komoran, és maga elé képzelte Erasmust, ahogy a szerencsétlen karbantartó laborancs helyén a kegyetlen robot fekszik előtte.
– Kellően könnyű lesz, ha sikerül mozgósítanunk az egész emberiséget – felelte Iblis Ginjo.
Jóllehet Iblis igyekezett megvigasztalni a lányt a hosszú út során, Serena – és ezen maga is meglepődött – szívesebben beszélgetett Voriannal. Hetek álltak a rendelkezésére, hogy feldolgozza a megrázkódtatást és a gyászt, az együtt érző fiatalemberrel folytatott társalgás pedig sokat segített. Vor figyelmes beszélgetőpartnernek bizonyult. Iblis elsősorban a nemesekről, a Szövetségi Bolygókról és a politikáról kérdezgette a lányt, míg Vor inkább az emberekre összpontosított, akikről Serena beszélni akart: a kisfiára, a szüleire, Octa nevű húgára, és mindenekelőtt Xavierra.
Miközben Serena Xavier Harkonnenről mesélt, Vor riadtan eszmélt rá, hogy Xavier volt az a szövetségi tiszt, aki az Álomutazóra támadt, mikor Seurattal megpróbálták a Giedi Prime-ra eljuttatni az Omnius-frissítést.
– Már... alig várom, hogy megismerkedhessek vele – mondta Vor, de hangjából csöppnyi lelkesedés sem érződött ki.
Serena mesélt nekik hirtelen jött, meggondolatlan tervéről, hogy helyreállítsák a Giedi Prime pajzsgenerátor-tornyait, mikor a szövetségi politikusok folyton kifogásokat kerestek és halogatták a válaszlépést.
– A gondolkodó gépeknek legalább az efféle bürokráciától sikerült megszabadulniuk – mondta Iblis. – Rengeteget kockáztattál azok után, hogy tudtad, mennyire nehézkes és konzervatív a kormányotok.
Serena vágyakozón elmosolyodott, és egy pillanatra látni lehetett valamennyit a megtört erőből.
– Tudtam, hogy Xavier utánam jön. Hogy megtalálja a módját.
Noha Vort fájdalmasan érintette, végighallgatta Serenát, aki arról beszélt, még mindig mennyire szereti Xaviert, részletesen leírta a Butler birtokon megtartott eljegyzési szertartást, a sörtéshátú vadászatot, a Szövetség berkein belül végzett emberbaráti tevékenységét. Történeteket mesélt Xavier vitézségéről, hogy miképp erősítette meg a többi emberek lakta bolygó védelmi rendszereit, és a Zimia ellen intézett kimek-támadás alkalmával mutatott elszántságát, amivel megmentette a Salusa Secundust.
Vor feszengve hallgatta őt, hiszen az események egy alapvetően eltérő változatát ismerte meg az apjától. Agamemnón nem így emlékezett vissza a vereségre... Vor azonban immár tisztában volt vele, hogy a kimek tábornok hajlamos a hazudozásra, de legalábbis az erős túlzásokra. Többé semmiben nem tudott hinni, amit az apjától hallott.
– Mégis hagytam, hogy elfogjanak – mesélte Serena a fejét rázva –, és hogy Barbarossa megölje a csapatomat. Kizárólag magamat okolhatom azért, hogy veszélybe sodortam a saját és társaim életét a Giedi Prime-on, és még azt sem tudtam, hogy Xavier gyermekét hordozom a méhemben. És nem szabadott volna kigúnyolnom, és jó tettekre kényszerítenem Erasmust.
Megborzongott.
– Alábecsültem a kegyetlenségre való hajlamát. Hogyan bocsáthatja meg ezt nekem Xavier? Hiszen meghalt a kisfiunk.
Iblis megpróbálta megvigasztalni őt.
– Vorian és én majd tudatjuk a Nemesek Szövetségével, hogyan bánnak a gépek a rabszolgáikkal. Soha senki nem fog hibáztatni téged.
– Magam hibáztatom magamat – felelte Serena. – És ezen nem lehet segíteni.
Vor mindenáron segíteni szeretett volna neki, de fogalma sem volt arról, hogy miként. Mikor finoman megérintette a lány karját, Serena elfordult tőle. Vor nem változtathatott a tényen, hogy Serena egy másik férfival akarta volna megosztani a bánatát.
Irigyelte a titokzatos Xavier Harkonnent, és igyekezett belopnia magát Serena szívébe. Elárulta az édesapját, mindent megtagadott, ami az Összehangolt Világokhoz kötötte, a Titánok és Omnius ellen fordult. Ennek ellenére tudta, hogy nem várhat el semmit cserébe.
– Ha Xavier valóban olyan nemes lelkű férfiú, mint amilyennek tartod őt, bizonyosan megért, és részvéttel lesz irántad.
Vor arckifejezését látva Serena kissé megnyugodott.
– Igen, biztosan képes erre... de vajon én valóban olyan vagyok, amilyennek hitt engem?
Igen, sőt, még tökéletesebb – gondolta magában Vor, de nem merte kimondani a szavakat.
– Hamarosan hazaérsz – mondta, és látta a Serena tekintetében parázsló örömet. – Hidd el, minden rendbe jön, amint ismét vele lehetsz. És ha bármikor valaki más beszélgetőpartnerre vágynál, szívesen...
Vor sután elharapta a mondatot.
Miközben az eltérített frissítőhajó a Salusa Secundus, a szabad emberiség jelképeként felfogható nevezetes világ felé közeledett, Vor a zöld kontinenseket, a kék tengereket, és a légkörben úszó leheletvékony felhőket figyelte. Kételyei eloszlottak, és noha még mindig fájt a szíve, egyre reménytelibbnek érezte a változást. A bolygó valóban az édenhez hasonlított.
Iblis Ginjo kibámult a kémlelő ablakon. Elméjében mindenféle lehetőségek kavarogtak. Aztán hirtelen megriadt.
– Úgy tűnik, fogadóbizottságot küldtek elénk! Gyors harci gépeknek hatnak!
– Az őrszemek kétségkívül észlelték és jelentették a jövetelünket, amint beléptünk a rendszerbe – szólalt meg Serena. – A zimia bázisokról felküldött kindzsalok lehetnek.
Amint a Salusai Milícia gyors és mozgékony vadászai körülvették az Álomutazót, azonnal fenyegetések és utasítások özönét zúdították a frissítőhajóra.
– Ellenséges hajó! Add meg magad, és készülj fel az átszállásra.
Számos figyelmeztető lövedék robbant fel a hajó orra mentén.
Vor nem hajtott végre fenyegető manővert, mivel emlékezett, hogy hasonló hajók tettek kárt az Álomutazóban a Giedi Prime felett.
– Emberek vagyunk, akik Omnius elől szöktünk meg, és békében óhajtunk leszállni – továbbította az üzenetet. – A Földről loptuk el ezt a hajót.
– Aha, ezt már ismerjük – mondta az egyik kindzsal pilótája. Vor rájött, hogy éppen ő vetette be már ezt a cselt. – Mi akadályozhat meg minket abban, hogy egyszerűen szitává lőjünk titeket?
A kindzsalok közelebb repültek, és beélesítették a fegyvereiket.
– Talán érdeklődésre tarthat számot, hogy Serena Butler, az alkirály leánya is a fedélzeten tartózkodik. – Vor fanyarul elmosolyodott. – Az édesapja bizonyosan nem örülne neki, ha porrá zúznátok minket. És Xavier Harkonnen sem, hiszen a menyasszonya oly sokat szenvedett azért, hogy visszatérhessen hozzá.
Serena elszántan átvette a komvonalat.
– Valóban így van. Itt Serena Butler beszél. Mivel robot hajóval érkeztünk, megkérlek benneteket, hogy hatástalanítsátok a zavarópajzsot, hogy biztonságosan leszállhassunk a bolygóra, aztán kísérjetek minket Zimiába! Értesítsétek az alkirályt és Harkonnen tercerást, hogy várjanak minket az űrkikötőben.
A kommunikációs csatorna hosszan tartó elnémulásából Vor arra következtetett, hogy az egyéni vonalakon dühödt vita folyhat. Végül az ütegparancsnok szólalt meg.
– Harkonnen szekundás épp járőrözik, és még két napig nem tér haza. Butler alkirály már úton van a díszőrséggel. Kövessetek! És ne térjetek le a kijelölt útvonalról!
Vor visszajelzett, hogy vette a parancsot, aztán idegesen mély levegőt vett. Ezúttal saját képességeit kellett használnia, és nem támaszkodhatott a fedélzeti géláramkörös számítógépekre. A hajó interaktív vezérműve és automata iránykövető rendszerei mindig a segítségére voltak a vészhelyzetekben.
– Serena, Iblis! Mindketten csatoljátok be magatokat, és kapaszkodjatok!
– Valami gond van? – érdeklődött Iblis Vor nyugtalansága láttán.
– Mindössze annyi, hogy ilyesmit még soha nem csináltam.
Az Álomutazó rázkódott a turbulenciától, ahogy áthaladt a magas légköri viharokon, majd áttört a vékony felhőrétegen, míg végül tiszta égbolt nem borult föléjük. A kindzsalok egészen közelről, szinte a frissítőhajó rövid szárnyalt súrolva kísérték őket. A nap sugarai ferdén sütöttek be a fenti hajóablakokon, és eltorzult árnyakat vetettek a fedélzetre és a válaszfalakra.
Vor finoman letette az Álomutazót a zsúfolt űrkikötő számukra kijelölt zónájában. Korábbi aggodalmai ellenére tökéletes biztonsággal vezette a hajót. Seurat büszke lett volna rá.
A fellelkesült Iblis Ginjo talpra ugrott, amint a halkan duruzsoló hajtóművek végleg elcsendesültek.
– Végre! Megérkeztünk a Salusa Secundusra! – Vorra nézett. – Vörös szőnyeggel és virágokkal fognak fogadni minket, amiért megmentettük az alkirály leányát.
Mikor Vorian Atreides felnyitotta a fedélzeti nyílást, és először beleszagolt a salusai levegőbe, megpróbálta kivenni az eltéréseket, és eltűnődött, vajon érezhető-e a szabadság nehezen azonosítható illata.
– Egyelőre ne számíts szőnyegre és virágokra – felelte.
Látta, amint kivont fegyverekkel közelít a hajó felé egy egész szakasz. A Szövetség arany és ezüstszínű egyenruhájába öltözött katonák felsorakoztak a rámpa alján. Mögöttük két félelmetes, fehér hajú, sápadt bőrű nő lépdelt fekete ruhában.
Serena megállt a gondolkodó gépek két korábbi megbízottja között, és védelmezőn megfogta a kezüket. Hármasban léptek ki a ragyogó napsütésbe.
Miközben a Milícia katonái tüzelésre emelték a fegyvereiket, a két magas és zord nő parancsait várták. A fővarázslónő oly áthatóan és vészjóslóan meredt az újonnan érkezettekre, hogy Voriannak a Titánokat juttatta az eszébe.
– Omnius kémei vagytok? – kérdezte, és közelebb lépett hozzájuk.
Serena felismerte a rossaki varázslónőt, ám tisztában volt vele, hogy ő maga rengeteget változhatott másfél éves fogsága alatt.
– Egykori munkatársadként köszöntelek, Zufa Cenva. – A hangja megbicsaklott. – Hazajöttem. Hát nem ismersz fel?
A varázslónő kétkedőn bámulta egy darabig, aztán hirtelen döbbenet ült ki alabástrom arcára.
– Valóban te vagy az, Serena Butler! Azt hittük Ort Wibsennel és Pinquer Jibbel együtt te is odavesztél a Giedi Prime-on. Ellenőriztük a blokádsértő fedélzetén talált vérnyomok DNS-mintáit. – Zufa a fiatal nő fölé magasodva vizsgálgatta őt, miközben ügyet sem vetett a két férfira.
Serena elszántan küszködött a könnyeivel.
– Wibsen és Jibb valóban meghalt a kimekekkel folytatott küzdelem során. Jómagam megsebesültem... és fogságba estem.
A felkavaró emlékek hallatán Vor folytatta Serena helyett.
– Egy Erasmus nevű robot tartotta fogva a Földön.
A varázslónő hirtelen a férfi felé fordította barátságtalan tekintetét.
– Na és te ki vagy?
Vor tudta, hogy nem szabad hazudnia.
– Agamemnón Titán fia vagyok. – A Milícia katonái felbolydultak. A két varázslónő riadtan és fokozott figyelemmel kapta oda a fejét. – A befolyásomnak köszönhetően sikerült átjutnunk a Terra-Omnius védelmi vonalán.
A lelkes és ragyogó tekintetű Iblis nyomakodott előre.
– Az egész Földön tombol a forradalom! Az emberek levetették magukról gépgazdáik igáját. A lázadók Titánokat és neo-kimekeket pusztítottak el, robotokat zúztak szét, és egész gépi létesítményeket tettek használhatatlanná. De szükségünk van a Szövetség segítségére...
Iblis egy alig hallható nyikkanás kíséretében váratlanul elhallgatott. Vorian a nyakszorítóéra emlékeztető fojtó nyomást érzett a torkán. A varázslónők tekintete felizzott, mintha az újonnan érkezettek elméjében kutattak volna. A gyanakvás sugallata hatotta át a levegőt, akár a sűrű páragomoly; nem tudtak megbízni a két köpönyegforgató emberben és Serena Butlerben, aki esetleg agymosáson ment keresztül Omnius fogságában.
A varázslónők összpontosítását hirtelen mozgolódás szakította meg. Vor végre ismét levegőhöz jutott. Az utolsó találkozásuk óta látszólag tíz évet öregedett Manion Butler alkirály lökdöste félre utjából a katonákat, és törtetett előre, akár egy salusai bika.
– Serena! Édes gyermekem! Hát életben vagy!
Mindkét varázslónő oldalt lépett, mivel látták, hogy senki és semmi sem akadályozhatja meg az idős férfit, hogy leánya nyakába boruljon.
– Édes lányom! Édes kislányom! El sem tudom hinni! – Megölelte, karjában ringatta Serenát. Serena akarata ellenére érezte, hogy könnyei végigcsorognak az orcáján. – Jaj, mit tettek veled? Mit tettek?
Serena képtelen volt válaszolni apja kérdésére.
- - -
Az emberi lények testvéreikre támaszkodnak, és gyakorta csalódniuk kell bennük. A gépek óriási előnnyel rendelkeznek velük szemben: megbízhatóak és teljességgel hiányzik belőlük a csalárdság. Ugyanezen tulajdonságaik ugyanakkor hátrányt is jelenthetnek.
ERASMUS: ÉSZREVÉTELEK
A GONDOLKODÓ BIOLÉNYEK KAPCSÁN
Serena édesapja lecsitította, és gyorsan kikísérte a lányát az űrkikötőből, mögöttük pedig hízelkedő és engedelmes szolgák tömege haladt.
– A legjobb, ha az Önelemzés Városában maradsz egy ideig az édesanyáddal. Ott nyugodtan megpihenhetsz és felépülhetsz.
– Többé soha nem lelhetek nyugalomra – felelte a lány, és igyekezett mérsékelni a hangjában érezhető reszketést. – Hol van Xavier? Mindenképp...
Manion zavartan megsimogatta a lány vállát.
– Végrehajtói parancsban visszarendeltem őt a peremvidéki ellenőrző körútjáról. Azonnal hazaindult, és holnap a korai órákban haza kell érnie.
Serena nagyot nyelt.
– Látnom kell, amint megérkezett. A hajóban... a kisfiunk... annyi mindent...
Manion biccentett, de láthatóan nem fogta fel, hogy Serena a „kisfiát” említette.
– Most ne izgasd magad emiatt. Sok minden megváltozott, de a lényeg, hogy ismét itthon, biztonságban lehetsz. Semmi más nem érdekes. Édesanyád már vár rád, és nála kipihenheted magad. Minden más várhat holnapig.
Serena hátranézett, és látta, hogy Vorian Atreidest és Iblis Ginjót a Milícia tisztjei kísérik ki az űrkikötőből. Úgy érezte, Omnius korábbi szolgáival kellene maradnia, és be kellene mutatnia nekik az új világot.
– Ne bánjatok mostohán velük! – szólalt meg Serena, mivel eszébe jutott a varázslónők kíméletlen szkepticizmusa. – Most találkoznak először szabad emberekkel. Mindketten fontos információkat hoztak.
Manion Butler bólintott.
– Mindössze jelentést kell tenniük. A Szövetség sokat megtudhat abból, amit elmondanak nekünk.
– Ebben én is segíthetek – jelentette ki Serena. – Annyi szörnyűséget láttam és tapasztaltam meg a fogságom idején a Földön. Este esetleg visszajöhetnék, hogy...
Az alkirály félbeszakította őt.
– Mindent a maga idejében, Serena. Biztos lehetsz benne, hogy belefáradsz majd a kérdéseinkbe, de a világot nem ma kell megmentened. – Aztán felnevetett. – Semmit sem változtál, Serena.
Egy órát vett igénybe, míg a nagysebességű talajjáróval a Zimia határán felépült domboldali menedékhelyre értek. Bármennyire vágyott szülőbolygója csodás tájainak látványára, minden összefolyt Serena szemei előtt, és alig volt képes a részletekre figyelni.
Livia Butler dísztelen apátnői ruhájában üdvözölte őket az elmélkedés templomának magas főbejáratánál. Miután párás szemmel, fejbólintással köszöntötte férjét, betessékelte Serenát az Önelemzés Városába, aztán végigvezette őt a pázsiton egy meleg, pazarul berendezett szobába, ahol visszafogott színek és párnázott székek fogadták. Ott az ölébe vette Serenát, mintha lánya újból kisgyerek lenne. Livia hatalmas szemei könnyekkel teltek meg.
Most, hogy Serena visszakerült a szüleihez, biztonság, melegség és szeretet vette körül, a fáradtság és félelem súlyos terhe felemelkedett a lelkéről, és úgy érezte, most már képes megtenni, amit kell. Határozatlan, elcsukló hangon gyorsan elmesélte nekik, mi lett a drága kis Manionnal, hogyan ölte meg őt Erasmus... és hogyan robbantotta ki ezzel a forradalmat, ami megrázta az egész Földet.
– Könyörgök, látnom kell Xaviert. – Arca felragyogott. – És Octa? Hol van a húgom?
Livia szigorú pillantást vetett férjére, szavai bennrekedtek, aztán végül ennyit mondott:
– Hamarosan, drága gyermekem. Előbb pihenned kell, hogy erőt gyűjtsél. Végre itthon vagy. Tengernyi idő áll még a rendelkezésedre.
Serena ellenkezni akart, de elnyomta őt az álom.
Mire Xavier sietve visszaért a járőrözésből a Salusa-rendszer peremvidékéről a hír tucatnyi örvendező és gyászos komrendszer üzenet formájában elért hozzá, és mindegyik pörölycsapásként érte őt. Az egymással viaskodó boldogság, zavar és elkeseredés miatt úgy érezte, megtébolyodik.
Mivel egymagában utazott a kindzsaljában, Xaviernak bőségesen maradt ideje végiggondolni a hallottakat. Mikor hajója késő este megérkezett a Zimiai Űrkikötőbe, rettenetesen magányosnak érezte magát. Aztán kiszállt a reflektorokkal megvilágított leszálló hídra. Éjfél is elmúlt már.
Miként lehetséges, hogy Serena életben maradt? A saját szemével látta a blokád-sértő roncsait a Giedi Prime ólomszürke tengerében. A vérfoltokban talált DNS megegyezett a lányéval. Xavier még a legmerészebb, legvadabb álmában sem gondolta volna, hogy Serena életben lehet. Életben van! És azt sem hitte volna, hogy terhes az ő gyermekével.
Serena megszökött. És hazajött. De a kisfiát – a kettejük kisfiát – meggyilkolták a mechanikus szörnyetegek.
Mikor Xavier ellépett a lassan lehűlő kindzsaltól, alig érezte a Holtzman-féle zavarópajzson áthatoló gyors ereszkedés miatt keletkezett ózon és oxidált vegyületek szagát. Egyetlen férfi várta őt a leszálló híd végében, akinek kétségbeesett arcvonásait elmosták az űrkikötő fényei, Xavier mégis felismerte benne Manion Butlert, a Nemesek Szövetségének alkirályát.
– Annyira örülök... hogy ide tudtál... – Manion Butler képtelen volt befejezni a mondatot. Ehelyett előrelépett, és átölelte a vejét, azt a fiatal tisztet, aki nem Serena nevű lányát vette feleségül, hanem Octát.
– Serena az Önelemzés Városában pihen – közölte Xavierral Manion. – Még... még nem tud rólad és Octáról. Minden szempontból rettentően kényes helyzet.
Úgy tűnt, mintha minden élet elszivárgott volna az alkirályból. Nyilvánvalóan örült, hogy visszakapta a lányát, de megtörte a tudat, hogy mi történt vele, hogy a gépek bántalmazták... és meggyilkolták a kisfiát.
– Serena tudni akarja majd az igazságot – mondta Xavier. – De ha mindent elárulunk neki, hamar kiheveri a megrázkódtatást. Holnap felkeresem. Ma még hadd aludjon nyugodtan.
A két férfi egymást támogatva sétált el a kindzsaltól. Az alkirály a reflektorok alá vezette Xaviert, ahol az ellenőrző brigádok még ezen a késői órán is dolgoztak. Az ezüst és fekete hajóhoz hasonlóval Xavier életében mindössze egyszer találkozott – épp ilyen frissítőhajóval tűzött össze a Giedi Prime felett, mikor az áruló emberi pilótának végül sikerült elszöknie Xavier elől.
– Serena szövetségesekre talált az emberek között a Földön – mondta Manion. – Két megbízottra, akiket a gépek neveltek fel. Rábeszélte őket, hogy szökjenek el vele.
Xavier összevonta a szemöldökét.
– Biztos vagy benne, hogy nem kémek?
Manion megvonta a vállát.
– Serena megbízik bennük.
– Akkor nekünk is ezt kell tennünk.
Aztán beléptek az Álomutazóba , Xavier pedig úgy érezte, mintha jéghideg súly nehezedne a szívére. Tudta, hogy Manion hová viszi. A frissítőhajó fedélzetén végigjártatta tekintetét a szokatlan alakzatokon, a lekerekített íveken, a letisztult fémes vonalakon, mely a hatékonyságot mutatta, ugyanakkor önkéntelenül eleganciát kölcsönzött.
– Még nem vittük el a kisfiút – mondta Manion. – Meghagytam nekik, hogy várjanak meg vele.
– Nem tudom, megköszönjem-e.
Mikor az alkirály felnyitott egy hermetikusan lezárt raktárfülkét, amiből szállongó tollpihékre emlékeztető hideg pára csapott ki, Xavier úrrá lett a viszolygásán, és előrehajolt.
A gyermek testét erős, sötét burok, egy lezárt kriogenikus halotti lepel borította, mely eltakarta a részleteket, és csupán az apró, fájdalmasan szomorú alak körvonalait mutatta, mely egykor egy eleven kisfiú teste volt. Xavier megérintette a hideg szemfedőt. Csupán az ujjai végével, finoman ért hozzá, mintha nem akarná megzavarni kisfia álmát.
Mögötte Manion zihált.
– Serena azt mondta... azt mondta, hogy rólam nevezte el.
Aztán elcsuklott a hangja, Xavier pedig benyúlt, hogy kiemelje az apró csomagot, mindazt, ami a kisfiából maradt, akit nem látott, és még a létezéséről sem tudott, mígnem már túl késő volt. A gyermek hihetetlenül, képtelenül könnyűnek tűnt.
Xavier nem talált szavakat, de amikor a karjában tartva kivitte kisfiát a Salusa Secundus friss éji levegőjére, hogy először és utoljára hazatérjen vele, mindenki előtt elsírta magát.
- - -
Lehet, hogy a gépek kiszámíthatóak,
ugyanakkor megbízhatóak is.
Az emberek viszont figyelemre méltó és riasztó
könnyedséggel tagadják meg hitüket és esküiket.
ERASMUS: ERASMUSI DIALÓGUSOK
Vorian Atreides egy széles, fényezett asztalnál ült egy vallató szobában, ahol az összegyűlt politikai vezetők kérdéseit kellett megválaszolnia, és gyanúikat eloszlatnia. Remélte, hogy mindenre képes felelni majd.
Iblis Ginjót tőle elkülönítve kérdezik majd ki. A Szövetség már elküldte leggyorsabb felderítő hajóját a Földre, hogy igazolást szerezzenek a történetek hitelességéről, és kiértékeljék a forradalom pillanatnyi helyzetét.
A főváros látványa teljességgel elképesztette Vort. Zimia épületeiből hiányzott a Földre jellemző iszonyú nagyzás, az utcák pedig... rendezetlennek tűntek. Az emberek viszont, akiket látott, a színek, a ruhák, az arckifejezések – Vor úgy érezte, mintha álomból ébredt volna fel. Vor megkeményítette magát, és elhatározta, hogy együttműködik, és minden lehetséges módon segíteni fogja a szabad emberiséget. Feltéve, hogy lehetőséget adnak rá.
Egy ehhez hasonló kihallgatáshoz Agamemnón fájdalomkeltőket és egzotikus kínzóeszközöket használt volna. A Szövetség kétségkívül komoly esélyt látott arra, hogy belső információkat szerezhet Omniusról. Az asztal körül ülő és a fal mentén álló képviselők többnyire kíváncsian, némelyek azonban gyűlölködve, de legalábbis neheztelőn méregették Vort.
Vor korábban mindig büszke volt származására, mivel megtévesztette őt Agamemnón és a Titánok látszólagos dicsősége. A szabad emberiség azonban egészen másképp fogta fel a történelmet. Reményei szerint sokkal tényszerűbben.
Mivel kínosan érezte magát ennyi felzaklatott ember előtt, Vor elveszettnek érezte magát Serena nélkül, és csak remélni merte, hogy a lány nem tévedett. Vajon találkozott már Xavier Harkonnennel? És akarja-e egyáltalán még látni őt?
Mielőtt a beszélgetés zaja elült volna a vallató szobában, Vor megszólalt, lassan, gondosan megválasztott szavakkal fogott bele a mondandójába.
– Nem próbálok mentséget találni a viselkedésemre. A gépekkel való együttműködésemmel kétségtelenül sok sérelmet és fájdalmat okoztam a Nemesek Szövetségének. – Körbenézett a termen, minden kíváncsi tekintettel összetalálkozott a tekintete. – Valóban megbízottként dolgoztam egy frissítőhajón, és Omnius másolatait jutattam el a többi Összehangolt Világra. A gondolkodó gépek oktattak, az ő történelemszemléletükön nevelkedtem. Mi több, kifejezetten nagyra becsültem atyámat, Agamemnón tábornokot is. Úgy véltem, kiváló kimek.
Hallotta, ahogy ennek hallatán morogni kezdtek az összegyűltek.
– Serena Butler azonban felnyitotta a szememet. Rávett, hogy kérdőjelezzem meg mindazt, amit tanítottak nekem, és végül beláttam, hogy mindvégig becsaptak engem.
Alig merte kimondani, amit felajánlani akart. Úgy tűnt, mintha ezzel az egész múltját megtagadná.
Mégis, legyen hát így!
Nagy levegőt vett, aztán folytatta.
– Buzgón remélem, hogy ezentúl arra használhatom tudásomat és képességeimet – valamint a gondolkodó gépekről szerzett beható ismereteimet –, hogy megsegítsem embertársaimat, akik nemrégiben fellázadtak Omnius ellen a Földön.
Az asztal köré gyűlt hallgatóság egyre hangosabban morgott, ahogy felfogták a szavak értelmét.
– Nem bízok senkiben, aki elárulja a saját apját – jelentette ki az egyik magas, himlőhelyes arcú képviselő. – Honnan tudhatjuk, nem hamis információkkal akar-e megtéveszteni minket?
Vor összevonta a szemöldökét a vád hallatán. Meglepő módon a hűvös szépség, Zufa Cenva szólalt meg az egyik oldalon.
– Nem kell aggódni, igazat mond. – A nő sötét szemei belé hatoltak, és Vor csupán pillanatokig volt képes állni a tekintetét. – Ha hazudni mer, rögtön tudni fogom.
Az egyik vallató a jegyzeteibe tekintett.
– És most, Vorian Atreides, kérdéseket szeretnénk feltenni neked.
- - -
Létezik vajon nagyobb boldogság a hazatérésnél?
Vannak ennél elevenebb emlékek, ennél tisztább remények?
SERENA BUTLER
Mikor Serena az első hajnalsugárral együtt felébredt, egyedül találta magát egy puha ágyban, és megnyugtató hangok, színek és illatok vették körül. Fredo halála után több alkalommal ellátogatott már édesanyjához, és élvezte az Önelemzés Városának merengő hangulatát. Ám rövid idő elteltével mindig beleunt a meditációba és az elmélkedésbe, hiszen természetétől fogva a tettek embere volt.
Gyorsan felöltözött, ahogy odakint lassan kivilágosodott. Xavier immár kétségkívül megérkezett a Salusára. Az alvás jót tett neki, de úgy érezte, mintha ólomsúly nyomná a szívét, és addig el nem múlhat, míg Xavierral nem találkozott, és el nem mondta neki, miféle szörnyűség történt a kisfiukkal. Jóllehet összetört a szíve és a lelke, a kötelességei alól sohasem bújt még ki.
Mielőtt az Önelemzés Városa felébredhetett volna, Serena csendben kiosont a melléképületekhez, ahol keresett magának egy talajjárót. Nem akarta megzavarni az édesanyja álmát. Elszántan felszegte a fejét, aztán nem késlekedett tovább. Már így is túl sokat várt.
Miután beszállt a járműbe, gépiesen beindította a motort. Tudta, hova kell eljutnia. Serena kihajtott a nyitott kapun, és elindult a Tantor birtok felé vezető út irányába, ahol Xavier korábban berendezkedett. Azt remélte, hogy otthon találja őt...
Emil Tantor nyitotta ki előtte a súlyos faajtót, és meglepődve nézett rá.
– Örömmel hallottuk, hogy visszatértél!
A férfi barna szeme éppoly kedves és nyájas volt, amilyennek Serena emlékezetében megmaradt.
Szürke farkaskopók rontottak elő csaholva a folyosóról, és szinte fellökték Emilt, hogy ugrándozva köszönthessék Serenát. A lány a szívét szorító rettegés ellenére elmosolyodott. Kerek szemű fiú jött ki, hogy szemügyre vegye őt.
– Vergyl! Te mekkorát nőttél!
Serena az előtörő keserűséggel küszködött a fiú láttán, aki arra emlékeztette őt, mennyi ideig került távol az otthonától.
Mielőtt a fiú válaszolni tudott volna, Emil betessékelte Serenát a házba.
– Vidd ki a kutyákat, Vergyl, hogy ennek a szegény lánynak egy kis nyugalma lehessen a sok megpróbáltatás után! – Kurta, együtt érző mosollyal a vendég felé fordult. – Nem számítottam rá, hogy ide jössz. Megiszol velem reggelire egy csésze teát, Serena? Lucille mindig erőset főz ilyenkor.
Serena elbizonytalanodott.
– Tulajdonképpen Xavierral szerettem volna találkozni. Visszaérkezett már? Feltétlenül... – Az öregember rémült pillantása megakasztotta. – Mi történt? Csak nem esett baja?
– Nem, dehogy, Xavierral minden rendben, de... nincs itt. Egyenesen az édesapád birtokára ment.
Úgy tűnt, mintha Emil Tantor még mondani akart volna valamit, de nem tudta rászánni magát.
Serenát aggasztotta a férfi válasza, ezért köszönettel elutasította a meghívást, és visszaszaladt a talajjárójához, az öregembert pedig az ajtóban hagyta.
– Akkor ott keresem fel.
Xaviernak bizonyosan az édesapjával akadt dolga. Talán már együtt tervezgetik, miként nyújthatnak segítséget a fellázadt embereknek a Földön.
Elhajtott a magas dombtetőre épült ismerős udvarházba, melyet szőlőskertek és olajfaligetek vettek körül. Szíve megsajdult, ahogy lefékezett a főkapu előtt. Itthon nagyok. És Xavier is itt vár rá.
A kútforrásnál állította le a járművet, és lélegzetvisszafojtva megindult az elülső bejárat felé. Halotta fülében a vérerek tompa lüktetést. Hiába érzett bűntudatott, hiába rettegett attól, amit el kellett mondania, mindennél jobbam vágyott szerelme közelségére.
Xavier nyitott ajtót neki, mielőtt a bejárathoz érhetett volna. Tekintete előbb olyannak hatott, akár a napfelkelte, mely kis híján megvakította őt. Idősebbnek, erősebbnek, fessebbnek tűnt, mint valaha, és mint a legszebb emlékképekben. Serena legszívesebben a karjába olvadt volna.
– Serena! – kiáltotta levegőért kapva, aztán elmosolyodott, és a karjaiba zárta a lányt. Aztán gyorsan, esetlenül elengedte őt. – Hallottam, hogy az Önelemzés Városában vagy, de azt nem sejtettem, hogy ilyen hamar kiheverted a megpróbáltatásokat. Késő éjjel érkeztem meg, és, hmm...
Úgy tűnt, mintha keresgélte volna a szavakat.
– Ó, Xavier, nem érdekes! Annyira hiányoztál már. Annyi mindent... el kell mondanom.
Hirtelen úgy érezte, hogy mondanivalója fontossága súlyos kőként nehezedik rá. Hangja megbicsaklott.
A férfi megsimogatta az arcát.
– Már hallottam a szörnyű hírt, Serena. Tudok... a kisfiunkról.
Fájdalom és szomorúság, ugyanakkor a visszavonhatatlanba való beletörődés tükröződött a tekintetében.
Mikor beléptek a folyosóra, Xavier sután elhúzódott mellőle, mintha a beszélgetés komolyabb megpróbáltatást jelentett volna számára, mint megküzdeni a gépek seregeivel.
– Oly régen eltűntél, Serena, és mindenki azt hitte rólad, hogy odavesztél. Rátaláltunk a hajód roncsaira, kielemeztettük a vérmintákat, és azonosítottuk a DNS-edet.
Serena megragadta a férfi kezét.
– De túléltem, szerelmem! Folyton csak rád gondoltam. – Szemével a tekintetét kereste a válaszért. – Kizárólag a te emléked tartotta bennem a lelket.
Végül súlyos sziklákként görögtek ki szájából a szavak.
– Megházasodtam, Serena.
A lány szíve mintha megállt volna egy pillanatra. Serena tétován hátralépett, beleütközött egy kis asztalba, ami hatalmas robajjal felborult, és mint a kiömlő vér, úgy terült szét a padló kövén a frissen vágott rózsákkal teli váza.
Aztán sietős lépteket hallott a földszinti nappali felől. Egy hosszú hajú, kerek szemű fiatal nő törékeny alakja jelent meg az ajtóban, majd odaszaladt hozzá.
– Serena! Ó, Serena! – Octa egy kis csomagot tartott a karján, szorított a kebléhez, mégis sikerült átnyalábolnia a nővérét.
Octa örömben úszva megállt férje és nővére között, de ahogy egyikről a másikra nézett, a boldog arckifejezést a feszengés és a bűntudat váltotta fel.
A csomag megmozdult Octa karján, és halkan nyöszörögni kezdett.
– Ő a kislányunk, Roella – mondta már-már bűnbánóan, majd félrehúzta a ruhát, hogy megmutathassa Serenának a kisbaba gyönyörű arcát.
Egy emlékkép villant fel Serena agyában: kisfiának rémült tekintete, pillanatokkal azelőtt, hogy Erasmus lehajította őt a magas erkélyről. A kislány, akit Octa a karjában tartott, rendkívüli módon hasonlított a kis Manionra, aki szintén Xavier gyermeke volt.
Serena bénultan az ajtó felé támolygott, a világ összedőlt körülötte. Aztán megperdült és elrohant, akár egy sebzett őz.
- - -
A Butleri Dzsihadot egy apró semmiség indította el. Egy gyermeket megöltek. Az édesanya nekitámadt a nem emberi gépezetnek, amely az értelmetlen halált okozta. Hamarosan széles tömegek tomboltak mindenfelé, és a lázadás dzsihadként vált ismertté.
FAYKAN BUTLER PRIMERÁS:
EMLÉKEIM A DZSIHADRÓL
A Föld a karizmatikus Iblis Ginjo nélkül is a forradalom lángoló magja maradt. A kogitátor Aquim nevű szubordinánsa, aki akaratán kívül került a küzdelem középpontjába, mindent megtett, hogy életben tartsa az ellenállási mozgalmat, és megszervezze a rosszul előkészített harcot Omnius egyre erőszakosabb megtorló hadjáratával szemben.
Aquim régtől fogva az elmélkedésnek szentelte minden idejét, és Eklo csupán beavatottak számára érthető kinyilatkoztatásain töprengett a kolostor magas tornyaiban. Már elfelejtette, hogyan kezelje a rombolást és a vérontást. Jóllehet Eklo révén kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezett, harcos alig akadt az ismerősei között. Ezek az emberek többnyire gondolkodók voltak, akiknek olyan sok lehetséges választást kellett átgondolniuk, hogy képtelennek bizonyultak a gyors döntésekre. A pillanatnyi helyzettel nem tudtak lépést tartani.
A csőcseléknek nem volt szüksége különösebb irányításra.
Miután meglepte és fellelkesítette őket a felismerés, hogy az évszázados elnyomás után megszabadultak láncaiktól, a lázadók cél és átgondoltság nélkül cselekedtek – kizárólag a durva és értelmetlen bosszú érdekelte őket. Miután elszabadultak, a rabszolgákat nem lehetett visszatántorítani. Még Iblis sem készített elő hosszú távú terveket. Mindenütt tüzek tomboltak a város hálózatában. Gyárak és karbantartó üzemek robbantak fel, ahogy a szabotőrök lerombolták Omnius gyártó és ellátó létesítményeit. A gyújtogatás és a rombolás bolygószerte átterjedt az ipari központokból az emberek településeire is.
Az örökelme rájuk szabadította a kimekjeit, és csatasorba állította a harci robotok seregeit. Az egész bolygó csatatérré... és nem sokkal később kriptává változott. A gondolkodó gépek nem voltak képesek a megbocsátásra.
Agamemnón és vérszomjas társai végre zavartalanul bevonulhattak az emberek lakótáboraiba, és a föld színével tehették egyenlővé a településeket. Mióta az örökelme megdöntötte a Titánok hatalmát, Omnius különféle harcosait először szólította egy zászló alá a gyilkos bosszúvágy. A kimekek mérgező gázokat, maró savat és izzó lángcsóvákat lövelltek ki magukból.
Robot halálcsapatok vonultak a kongó épületektől a nyomorúságos viskókhoz és telepekhez. A terményt elégették, az ételelosztó raktárakat a földig rombolták. Ha valaki túlélte volna a gépek támadását, hónapokon belül bizonyosan éhen hal majd.
Minden egyes megsemmisült vagy megrongált robotért és kimekért tízezrek fizettek a vérükkel. Egyetlen ember sem élhette túl a háborút. És nem is a túlélés volt a cél.
Az elszigetelt hegység csúcsán a kogitátor tornya úgy remegett, akár egy eleven lény. Kődarabok váltak le a falakról. A legfelső szinten, ahol Eklo ősöreg elméje pihent az agytároló edényben, a külső ablakok színe sárgáról narancsra változott.
A megzavarodott Aquim az elektrofolyadékba merítette az ujjait, hogy szellemét a tiszteletre méltó kogitátoréval egyesítse.
– Átadtam nekik az üzenetedet, Eklo. Júnó Titán hamarosan megérkezik. Beszélni óhajt veled.
– Mint egykor régen.
Mivel szeretett volna véget vetni a vérontásnak, Eklo abban a reményben üzent a Titánoknak, hogy valamiképp talán sikerül jobb belátásra bírni őket. Évszázadokkal ezelőtt a kogitátor tudtán kívül segített Júnónak és társainak megdönteni az óbirodalmat, és Eklo testetlen agya adta a Titánoknak az ötletet, hogy kimekekké alakíttassák magukat.
A kogitátor egykor bölcselkedőként élt Arn Eklo néven, aki a szexuális élvezetek rabjává vált. A megszégyenült és megrettent szónok-filozófus ekkor találkozott Kwynával és metafizikai tudósaival, akik elhatározták, hogy felhagynak mindenféle szórakozással, és kizárólag elméjük tökéletesítésének szentelik idejüket. Eklo fizikai alakja, testének kicsinyes vágyai elveszítették a jelentőségüket, semmiségnek tűntek a világmindenség titkainak kifürkészéséhez képest.
Szónoklatai ezután megváltoztak, rendkívül szövevényessé váltak, és ezért sok ember nem értette meg a beszédeket. Követői lassan elfogytak, mikor pedig a gyülekezet befektetői észlelték a bevételek elmaradását, kérdőre vonták őt. Ők sem értettek semmit abból, amit mondott.
Aztán egy napon Arn Eklo egyszerűen eltűnt. Ő és a többi kogitátor együttesen elhatározták, hogy hősi útra kelnek a szellem birodalmának mélyébe. Messze túl a test határain.
Miután átesett a rendkívüli műtéten, elméje kétezer éven át élt az emberi test gyarlóságaitól és korlátaitól megszabadultan. Kwynával és a többi kogitátorral együtt végre a számukra szükséges idővel rendelkezhettek. Ez számított a legnagyobb ajándéknak, amiben bármelyikük is részesülhetett. Az idő.
Most Aquim szakította félbe az elmélkedését.
– Júnó megérkezett.
Eklo, akinek agytároló edénye a magas torony egyik párkányán nyugodott, figyelte, ahogy a súlyos kimektest könnyedén felkapaszkodik a hegyoldalon.
– Add át Júnónak ezt az üzenetet! – szólt Eklo Aquimhoz. Odalent seregnyi szekundáns rohant eszeveszetten a lépcsőhöz, amely a torony tetejéhez vezetett. – Mondd meg neki, hogy semmi nem lehetetlen. Mond meg neki, hogy a szeretet az, ami megkülönbözteti az embereket a többi élőlénytől, és nem a gyűlölet. Nem az erőszak...
Az ablakok vérvörösen izzani kezdtek, a tornyokat pedig hatalmas robbanások rázták meg. Júnó felemelte az ágyúkarjait és hosszú sorozatot adott le a kolostorra, és addig lőtte a megerősített kőfalakat, míg romhalmaz nem maradt a toronyból.
Mikor a mennyezet leszakadt, Aquim rávetette magát az agytároló edényre, hogy testével védelmezze az ősöreg kogitátor nagyszerű agyát. Ám a kőlavina mindent összezúzott...
Miután ledőlt a torony, helyében pedig csupán egy porfelleggel borított kőhalom maradt, Júnó mechanikus karjaival tört át a törmeléken, és könnyedén félrelökte a köveket és a gerendákat. Átmászott az omladékon, és a szekundánsok tetemeit félredobálva kutatott, míg rá nem akadt az agytároló edényre. Aquim szerzetes holtteste és az ívelt plázüveg tartály megakadályozta, hogy a kogitátor agya is péppé zúzódjon, a tartály fala azonban megrepedt. Kékes elektrofolyadék csöpögött a por és a kőtörmelék közé.
Júnó úgy hajította el Aquim tetemét, akár egy rongybabát. Aztán kinyújtotta egyik likvimetál kezét, hosszú és hegyes ujjaival pedig benyúlt a hasadt tartályba, hogy kivegye belőle Eklo kogitátor redős szürke agyát. Érezte, ahogy a reszkető elmében alig észlelhető energiaimpulzusok vibrálnak.
Júnó úgy határozott, hogy újabb utazásra küldi őt, mely még távolabbra juttatja el a kogitátort a test birodalmától. A kimeknő összeszorította ujjait, és csöpögő péppé nyomta össze a szivacsos szürke anyagot.
– Semmi nem lehetetlen – mondta fennhangon, aztán megperdült, és visszaindult a város hálózata felé, hogy elvégezze fontos teendőit.
Omnius, aki kizárólag egy bosszantó problémától akart megszabadulni, érzelemmentesen elhatározta, hogy minden emberi létformát eltöröl a Földről.
Robothadserege könyörtelenül tört előre, és kevés ellenállásba ütközött. Ajax vérfürdője a walgisi Hrethgir Lázadás idején csupán rövid előjátéknak hatott.
Miután az örökelme úgy határozott, hogy többé nem veszi hasznát az embereknek, a többi összehangolt világ számára is hasonló döntést hozott. Annak ellenére, hogy eredetileg az emberek teremtették meg a gondolkodó gépeket, az engedetlen biolények kezdettől fogva több gondot okoztak, mint amennyit értek. Végül belátta, hogy Agamemnónnak volt igaza, aki már évszázadok óta sürgette őt, hogy tegye meg ezt a lépést. Omnius rászánta magát, hogy kiirtja az emberi fajt.
A megmaradt Titánok a neo-kimekek és a módosított robotharcosok segédletével hónapokon át üldözték, és kaszabolták a bolygó népességét. A Földön egyetlen ember sem maradt.
A vérontás leírhatatlan méreteket öltött, és többségét rögzítették a mindenütt jelen lévő figyelőkutaszok.
- - -
Támogasd testvéredet, akár igaz,
akár igaztalan ügyért harcol.
ZENSZUNI KÖZMONDÁS
Bármennyire gyűlölte is Dhartha naibot, Szelimet továbbra is érdekelte, hogyan élnek egykori faluja lakói. Kíváncsi volt, vajon teljesen kitörölték-e őt az emlékezetükből. Időnként végiggondolta, hogy miket tettek vele, és feldühítette magát, aztán csak mosolygott az egészen. Buddallah életben tartotta Szelimet, misztikus látomásban részesítette, és szent rendeltetéssel látta el.
A Zenszunik korábbi nemzedékei a sivataghoz alakították az életmódjukat. Egy efféle barátságtalan környezetben nem volt helye a változásnak vagy a rugalmasságnak, és ezért a nomádok mindennapjai évről évre ugyanúgy teltek.
Ahogy azonban Szelim figyelte korábbi társait, felfigyelt rá, hogy Dhartha naib értékrendje megváltozott. A szigorú törzsi vezető furcsa tevékenységbe kezdett, amihez nagyobb munkáscsapatokat vitt magával a nyílt sivatagba. A gyűjtögetők immár nem fémdarabokat vagy hátrahagyott gépezeteket keresgéltek. A Zenszuni falvak lakói immár egyetlen célból siettek ki a homokdűnék közé: hogy fűszert takarítsanak be.
Akárcsak a látomásban! A rémálom kezdett értelmet nyerni: a fűszert külvilágiak hordták el a bolygóról, amivel olyan vihart kavartak, mely idővel elsöpri majd a hatalmas sivatag sivár békességét. Szelim figyelemmel kíséri majd és megpróbálja megérteni az eseményeket... és csupán később dönti el, hogy mit tegyen.
A falubeliek óvatos léptekkel merészkedtek ki a dűnékre, és rövid kirándulásokat tettek az esetleges fűszerkitörések nyomán keletkezett rozsdaszínű melanzsfoltokhoz. Finoman a puha homokba fúrták hosszú fémrúdjaikat, hogy sátrakat és napellenzőket húzzanak fel rájuk a homokfúvások és a tűző nap ellen. A dűnék magas gerinceire őrszemeket állítottak, hogy figyeljék a közelgő férgeket.
Aztán elkezdték betakarítani a fűszert, és nagy tételekben szállították el a sivatagból; sokkal többet vittek magukkal, mint amennyire a törzsnek szüksége lehet. Ha Szelim látomása igaz volt, akkor Dhartha naib Arrakis Citybe szállította a melanzsot... hogy más bolygókra szállítsák az Arrakisról.
A vízióban megnyíltak a zsilipkapuk, és a homok szökőárként söpört végig a Zenszuni településeken, és pusztította el a megmaradt homokférgeket. Shai-hulud. A nagyravágyó Dhartha naib nem fogta fel, tettei miféle következményekkel járnak majd a népe és az egész bolygó jövőjére nézve.
Szelim észrevétlenül figyelte őket a nagy felbontású figyelőtávcsővel, amit a botanikai kutatóállomásról hozott magával. Hunyorogva sikerült felismernie nemzetsége tagjait, a falubelieket, akikkel együtt nőtt fel, és akik eleinte barátkoztak vele, ám később elűzték maguk közül.
Szelim nem látta köztük a semmirekellő Ebrahimot. Végül talán rajtakapták a fiút valamely gaztetten, és immár nem tudta Szelimre kenni a bűnét... Shai-hulud előbb-utóbb igazságot szolgáltat.
A gonosz naib a munkások gyűrűjében osztogatta ordítva a parancsokat, utasította az embereket, akik zsákokkal és tartályokkal a hátukon szaladgáltak, hogy kikotorják a fűszert a homokból. A munkások alig bírták el az összegyűjtött mennyiségeket. Dhartha bizonyosan vevőre talált valahol.
Szelimet előbb megigézte a látvány, aztán haragra gyúlt. Végül eldöntötte, miképp fogja végrehajtani a számára elrendelt feladatot, váltja valóra a látomását... miközben bosszút is áll a sérelmeiért.
Ultrahangos kalapácsával magához hívta Shai-huludot. A szörnyeteg, amelyik felelt a hívásra, viszonylag kisebb homokféreg volt, de Szelimet ez csöppet sem zavarta. A kisebbek egyébként is könnyebben kezelhetők.
Szelim az ívelt, kígyószerű fej tetején állva utazott, pimaszul kiállt, hogy mindenki láthassa őt. Miután szétfeszítette a húsos szelvényeket, hogy irányítani tudja a lényt, két lábát szétvetve megülte a hatalmas paripát, ezt a gigantikus szörnyeteget, amely kizárólag a sivatag legmélyebb, legszárazabb részein volt képes életben maradni. Nagyobb sebességre ösztökélte a férget, az pedig sisteregve szántotta a homokóceánt.
A Zenszunik rendkívüli körültekintéssel állították fel a táborukat, vigyázva, nehogy a homokférgek észrevegyék őket. Szürkületkor, a rekkenő hőség elmúltával az emberek előjöttek a sátraikból, elhagyták az ideiglenes települést, és szétszóródtak a sivatagban, hogy fűszert gyűjtsenek.
Szelim felidézte a látomást, és mivel immár pontosan tudta mit kell tennie, megindult a táborhely felé.
A Zenszuniknak sohasem lanyhult a figyelme, mindig éberek maradtak. A figyelők riadót fújtak, amint meglátták a közelgő férget, de semmi mást nem tehettek. Dhartha naib mély, erőteljes hangon odakiáltott a fűszerbetakarítóknak, hogy keressenek maguknak biztonságos helyet. Az emberek fejvesztve rebbentek szét a dűnék között, hátrahagyva a sátrakat, és a tárolóedényekben felhalmozott fűszerkészleteket.
Szelim rudakkal noszogatta előre a lényt, és feszítőkkel nyitotta szét a szelvényeket, hogy a megfelelő irányba terelje Shai-huludot. A meglovagolt szörnyeteg ádázul csapkodott, és mindenképp megtámadni vágyott valamit. Szelimnek a rózsaszín húst kellett ütlegelnie, nehogy a lény mind felfalja a falubelieket.
Valójában senkit sem akart megölni... jóllehet örömmel nézte volna végig, ahogy Dhartha naibot lenyeli a féreg. Figyelmeztetésnek kevesebb is elég lesz. Szelim teljesíti majd a feladatot, amit Buddallah rábízott; meghiúsítja a naib terveit, hogy hatalmas szállítmányokat exportáljon Shai-hulud fűszeréből.
A falubeliek lélekszakadva szaladtak a homokon, és csupán remélni merték, hogy a féreg nem követi az ütemes léptek zaját. A szörnyeteg belevágta fejét az elhagyott táborba, a por pedig szökőkútként csapott az ég felé. Az álcázott sátrak egy szemvillanás alatt eltűntek a felszínről; a vásznakat és a rudakat a mélybe nyomta, vagy felfalta a féreg.
A szörnyeteg ezután megfordította kígyószerű fejét, és visszatért a telepre, hogy a tartályokat széttépve, a málhákat egészben eltüntetve elnyelje az öszszegyűjtött melanzsot, és eltörölje a betakarítás minden nyomát.
Távolabb rémült falubeliek álltak a dűnék tetején, és talán maga Dhartha naib is közöttük lehetett, készen arra, hogy tovább fussanak, ám a látvány megigézte őket. Szelim lebegő fehér palástban állt a féreg hátán; egyikük figyelmét sem kerülhette el a sivatagi démont meglovagló emberi alak.
Szelimet úgy rázta a nevetés, hogy kis híján elveszítette az uralmát a hatalmas lény felett, mégis kihívóan felemelte mindkét kezét. Teljesítette Buddallah parancsát. A fűszer érintetlen maradt, egyelőre.
Aztán a másik irányba ösztökélte a férget, el a kétségbeesett emberektől, majd elindult a nyílt homoktenger felé, a Zenszunikat pedig a feldúlt táborhelyen hagyta.
Mikor visszaindult, Szelim két literkannányi vizet hagyott hátra a saját készletéből az ideiglenes település romjai között. Könnyedén pótolhatja a hiányt a botanikai kutatóállomáson, a Zenszuniknak pedig ennyi szükséges az életben maradáshoz. Így visszajuthatnak a barlangvárosba, feltéve, hogy éjszaka gyalogolnak, és takarékoskodnak a nedvességgel.
Mintegy előjelként, egy iszáknyi érintetlen melanzsot talált. Tiszteletteljesen elfogadta Shai-hulud ajándékát. Egyszerre ennyi fűszernek még soha nem jutott a birtokába, de sem elfogyasztani, sem eladni nem fogja. Ehelyett inkább üzenetet ír a barnásvörös porral a homokba. Két napig készítette elő a terveket a bázisállomáson, aztán ismét útnak indult.
Szelim egy hatalmas féreg hátán utazott egész éjszaka a homokon át, Dhartha naib falujáig. Egy meredek sziklafal árnyékában átaludta a napot, onnantól pedig gyalogosan ment tovább, és mindvégig a sziklák közelében maradt. Pontosan ismerte a gyalogösvényeket és mellékutakat, hiszen gyerekkorában felderítette a környéket. Miután közelebb osont az árnyékok rejtekében, megbújt egy sziklamélyedésben, és a melanzzsal teli táskával a hátán kivárta, míg teljesen besötétedik...
Késő éjjel, mikor a csillagok apró jeges szemekként ragyogtak a mélyfekete égbolton, Szelim kiszaladt a szirtek elé, a széltől lesimított homokba. Képességeihez mérten megpróbálta a legtökéletesebben megvalósítani nagyszabású elképzelését. Könnyed, rendszertelen léptekkel végigrohant a porhomok vásznán, vonalakat húzott az iszákból kiömlő melanzzsal, hurkolt betűket rajzolt ki, melyek megalvadt vérre emlékeztetőn vöröslöttek a dűnéken.
A vén Glyffa tanította meg őt írni és olvasni, amikor még szívélyesen bánt vele, és ügyet sem vetett a többi falubelire – még Ebrahim apjára és Dhartha naibra sem –, akik nem értették, mi értelme ilyesmire oktatni a kisfiút.
Szelim ügyelt, hogy végezzen, mielőtt felkel a Második Hold. Több mint egy órájába telt felírni a két rövid szót, a feladathoz pedig szinte az egész melanzskészletét felhasználta. Mikor elkészült az üzenettel, visszasietett a sziklák menedékébe. Hívhatott volna egy férget, hogy rögtön visszainduljon. Ehelyett úgy döntött, hogy megvárja a pirkadatot.
Amint felkelt a nap, elkerekedett szemű falubeliek meredtek tátott szájjal a barlang bejárata elé. Láthatóan hitetlenkedve nézték a sivatagot, és tárgyaltak maguk között, aztán odahívták a többieket is. Hamarosan egész tömeg gyűlt a homokos pusztára néző szirtperem mögé. Szelim hallotta a meglepett kiáltásokat, és nem tudta megállni, hogy ne kuncogjon magában. Egy csipetnyi melanzstól az ajkán még jobban érezte magát.
Az izgatott embertömegben Dhartha naib sötét alakja is kirajzolódott, aki haragvón nézett lefelé a két szóra, amit az ifjú számkivetett a homokra írt.
SZELIM VAGYOK.
Többet is közölhetett, elmagyarázhatott volna, Szelim azonban úgy érezte, célszerűbb a titokzatosság. A naib immár tudni fogja, ki lovagolta meg a homokférget, először, mikor ügyességével kérkedett, másodszor pedig, mikor romba döntötte a fűszerbetakarítók táborát. Buddallah kiválasztotta őt, és a kegyetlen naib ettől fogva félelemben élheti napjait. A fiú visszahúzódott a sziklamélyedésbe, magában nevetgélt, és a melanzs mennyei ízét élvezte.
Mostantól fogva mindannyian tudni fogják, hogy életben maradt... Dhartha naib pedig megértheti, hogy életre szóló ellenséget szerzett magának.
- - -
A vallás messze ható igényeinek összhangban
kell lenniük a kisebb közösség egyetemes követeléseivel.
IBLIS GINJO: AZ EMBERISÉG TÁVLATAI
Miután egyik megrázkódtatás után a másik érte, Serena Butler finoman elutasította édesapja javaslatát, hogy ismét vegye fel képviselői mandátumát a Szövetségi Parlamentben. Egyelőre szívesebben töltötte idejét az Önelemzés Városában, a békés és nyugodt kertekben. Az ott élő, bölcseleti kérdéseken tűnődő diákok az elmélkedő magányt kedvelték, és nem zavarták a lányt.
Serena hozzáállása a háborúhoz, a Szövetséghez, és magához az élethez gyökeresen megváltozott, és időre volt szüksége ahhoz, hogy megértse a világban betöltendő új szerepét, és módot találjon rá, hogy ismét segíthessen másoknak. Úgy érezte, hogy immár még többre képes, mint korábban...
A fogságba esett Serena, a meggyilkolt kisgyermek és a földi lázadás története gyorsan elterjedt. A kis Manion megőrzött holttestét Iblis Ginjo unszolására egy plázfalú sírboltba helyezték Zimián, a mauzóleum pedig a gondolkodó gépeknek áldozatul esett milliárdoknak állított emléket.
A rabigába döntött emberiség ügyének fáradhatatlan védelmezője, Iblis, alig aludt, mióta a fővárosba érkezett, és szinte minden percét a képviselőkkel töltötte, hogy szenvedélyesen ecsetelje a fogoly emberek szörnyűséges életkörülményeit, a kimekek és Omnius kegyetlenkedéseit, és megkísérelje a földi emberiség megmentésére harcba szólítani a szövetségi hadihajók egyesített flottáját. A lázadók szökött vezére azt szerette volna elérni, ha hősként tisztelik őt a Salusán.
Serena önjelölt szószólójaként Iblis személyes tapasztalatból beszélt az Összehangolt Világokról, elmesélte, miként ölte meg az Erasmus nevű robot az ártatlan Maniont, és hogy Serena hogyan szállt szembe egymagában a gondolkodó gépekkel. A fiatal nő önzetlen bátorsága adott erőt másoknak a zsarnoki gépek elleni forradalom kirobbantásához, mely végül meghátrálásra kényszerítette a Terra-Omniust.
Kifinomult szónoki képességeivel lblisnek sokakat sikerült meggyőznie őszinte elszántságáról. Azt tervezte, hogy szenvedélyes gyűlésekkel lép a nyilvánosság elé, melyeknek házigazdájául Serena Butlert kéri fel. Serenában testesült meg az eszményi vezető, akinek zászlaja alá összegyűlhet a bolygókon átívelő mozgalom. A lány azonban továbbra is a világtól elzárkózva élt, és nem is tudott a széleskörű megmozdulásról, ami a nevében zajlott.
Iblis úgy határozott, hogy nélküle is felvállalja az emberi szabadság ügyét, még akkor is, ha minden döntést egymagában kell meghoznia. Nem engedhette meg, hogy egy ilyen nagyszerű alkalom kihasználatlanul maradjon, és a semmibe vesszen. Érezte, ahogy a zimiai közvélemény lassan mellé áll, amit aztán újabb fegyverként használhat fel. Még a szövetségi politikusok is segítséget akartak nyújtani a hősies földi szabadságharcosoknak – ám végeláthatatlan tanácskozásokba és vitákba kezdtek, ahogy Serena megjósolta.
Harkonnen szekundás végül magánbeszélgetésre hívta meg Iblist, aki kényelmetlenül feszengett az ifjú tiszt szűkös szobájában az Armada főhadiszállásán. A helyiségek egykor nyilván egy katonai börtön cellái lehettek, ahol a dezertőröket faggatták ki. Vékony, szögletes ablakok futottak körbe a szobán, melyben Xavier lépkedett fel-alá, árnyalakja pedig a kevés beszűrődő napfényt is eltakarta.
– Meséld el, hogyan lett belőled brigádvezető – érdeklődött a tiszt. – Kiváltságos megbízott, mint Vorian Atreides, aki a gondolkodó gépeket szolgálja, és jutalomban részesül, amíg mások szenvednek.
Iblis legyintett, mintha a szekundás csupán viccelt volna vele.
– Keményen dolgoztam azért, hogy kiváltságokat és jutalmakat biztosítsak hűséges munkásaimnak – felelte zengő hangon. – Mindannyian részesültünk a haszonból.
– Némelyek gyanúsnak találják a túlzott lelkesedésedet.
Válaszként Iblis elmosolyodott, és széttárta a karját.
– Sem Vorian Atreides, sem én nem próbáltuk eltitkolni a múltunkat. Ne feledd, hogy a belső információk megszerzéséhez olyasvalaki szükséges, aki járt már belül. Kettőnknél jobb információforrást keresve sem találsz. Serena Butler is sokat megtudott a gépekről.
Nyugodt maradt. Iblis egykor megtévesztette és kijátszotta Ajax Titánt – aki sokkal rettenetesebb és képzettebb vallatónak tűnt Harkonnen szekundásnál.
– A Szövetség nagy hibát követne el, ha nem ragadná meg a kínálkozó alkalmat – tette hozzá Iblis. – Minden eszközünk megvan hozzá, hogy segítsünk a földi szabadságharcosoknak.
– Már elkéstünk. – Xavier közelebb lépett, és szigorúan Iblisre meredt. – Kirobbantottad a forradalmat, aztán otthagytad a híveidet, hogy mind egy szálig lemészárolják őket.
– Azért jöttem, hogy segítséget kérjek a Szövetségtől. Már nincs sok időnk, hogy kimenekítsük a túlélőket.
Xavier arcán hűvös keménység tükröződött.
– Nincsenek túlélők... az egész bolygón. Egy sem.
A megrendült Iblis csak másodpercek múltán reagált.
– Hogyan lehetséges ez? Mielőtt elindultunk az Álomutazóval , egy jó képességű, hűséges embernek adtam át a parancsnokságot. Azt hittem...
– Ebből elég, Xavier! – szólalt meg egy ismeretlen hang a homály borította falakban eldugott hangszóróból. – Épp elég bűn és vér tapad a kezünkhöz. Inkább döntsük el, mi legyen a következő lépés, ahelyett, hogy ellenünk fordítanád az egyik lehetséges szövetségesünket.
Xavier mereven állt a csupasz fal felé fordulva.
– Ahogy óhajtod, alkirály uram.
A vallatóterem falai vibrálni kezdtek, aztán fokozatosan áttetszővé váltak, mögöttük pedig előtűnt egy rejtett megfigyelő helyiség, melyben tucatnyi férfi és nő foglalt helyet, akár egy bírósági tárgyaláson. A csoport közepén Butler alkirály arcát ismerte fel a kábult Iblis, az egyik oldalon pedig Vorian Atreides ült, és figyelte őt elégedetten.
Az alkirály felemelkedett székéből.
– Iblis Ginjo! A Parlament különbizottsága azért ült össze itt, hogy végére járjunk a Földről érkezett szörnyű hírnek.
Iblis képtelen volt visszafogni magát.
– De hogy minden életet kiirtottak a Földön? Hogyan lehetséges ez?
Xavier Harkonnen komoran felelt.
– Amint ideérkezett a hajótok, az Armada elküldte leggyorsabb felderítő járművét. Több heti utazás után a pilóta a részletes jelentéssel és ezzel az iszonyatos hírrel tért haza. Kizárólag gondolkodó gépek maradtak a Földön. Minden lázadó halott. Minden rabszolga, minden gyermek, minden megbízott. Úgy tűnik, már azelőtt lemészárolták őket, hogy az Álomutazó a Salusa Secundusra ért volna.
Butler alkirály működésbe hozott több nagyméretű, falba épített képernyőt, melyek borzalmas jeleneteket, széttépett testeket, és az összeterelt embereket lemészárló, menetelő robotokat és kimekeket mutattak. Sorra követték egymást az iszonyatosabbnál iszonyatosabb képsorok.
– A Föld, az emberiség szülőbolygója immár nem több egy hatalmas temetőnél.
– Elkéstünk – motyogta maga elé Iblis zavartan. – Az a rengeteg ember...
Kis időre mindenki elhallgatott, aztán az épület előtt összegyűlt tömeg skandálni kezdett:
– Serena! Serena!
Iblis megdöbbent a lány nevének hallatán.
– Nem tudom, hogyan köszönjem meg a barátodnak és neked, Iblis Ginjo, hogy hazahoztátok a lányomat – szólalt meg Butler alkirály. – Sajnos a férfi, akire a forradalom irányítását bíztad, képtelen volt megfelelni a kihívásnak.
Vorian Atreides zord tekintettel nézett maga elé.
– Ott senki nem érhetett volna el sikert. Sem Iblis, sem én. Mindössze idő kérdése volt.
Harkonnen szekundás dühösnek tűnt.
– Szóval azt állítod, hogy értelmetlen harcolni Omniusszal, és bármilyen felkelés eleve halálra ítéltetett? A Giedi Prime-on bebizonyítottuk, hogy ez nem igaz...
– Én is ott jártam a Giedi Prime-on, szekundás. Emlékszel? Lőni kezdtél rám, és a súlyosan sérült hajómra.
Xavier barna szeme haragosan megvillant.
– Igen, emlékszem, Agamemnón fia.
– A földi lázadás csupán csodálatos példát adott a bátorságból – mondta Vor –, de közönséges rabszolgák vettek részt benne, akiknek legfőbb fegyvere a gondolkodó gépek iránt táplált gyűlölet volt. Nem lehetett esélyük.
Aztán a különbizottság tagjaihoz fordult.
– A Szövetségi Armada ellenben egészen más lapra tartozik.
Mivel látta, hogy most érdemes kikényszeríteni a döntést, Iblis harsogó hangon közbeszólt.
– Igen, láthattátok, mire voltak képesek a képzetlen rabszolgák tömegei. Ezek után képzeljétek el, mit lehetne elérni egy összehangolt katonai válaszcsapással.
Odakint egyre erősödött a tüntetők hangja. Iblis tovább beszélt.
– A Föld veszteségei nem maradhatnak megtorlatlanul. Butler alkirály unokájának halála... a te kisfiadé, Harkonnen szekundás... büntetésért kiált.
Vor nem tudta levenni a szemét Xavierról, és előbb azt a férfit igyekezett meglátni benne, aki megnyerte magának Serena szívét, aztán pedig azt, aki elvette feleségül a lány húgát. Én örökké vártam volna rá.
Végül Iblis Ginjóra összpontosított. Vor nem különösebben kedvelte a lázadók vezérét, akinek indíttatása homályosnak tűnt számára. Iblist láthatóan lenyűgözte Serena, szerelmes azonban nem volt belé. Vor mégis egyetértett a férfi helyzetértékelésével.
Iblis fennhangon folytatta, mintha azért hozták volna ide, hogy beszédet mondjon a bíróság tagjai előtt, és nem azért, hogy a kérdéseikre feleljen.
– A Földön történt eseményeket puszta balszerencsének kell tekinteni. Felülemelkedhetünk rajtuk, ha van hozzá elég akaraterőnk.
Néhány képviselőt magával ragadott a férfi lelkesedése. Odakint a tömegek egyre nyugtalanabbá váltak, és hallani lehetett, ahogy a biztonsági csapatok hangosbemondók segítségével próbáltak rendet teremteni.
Vor figyelte, ahogy Iblis végigjártatja tekintetét az arcokon, aztán a távolba mered, mintha látna ott valamit. A jövőt? Iblis széles taglejtésekkel beszélt tovább.
– A földi embereket azért mészárolták le, mert felbujtottam őket, hogy támadjanak gépi gazdáikra, de emiatt nem érzek személyes felelősséget. Valahol el kell kezdődnie a háborúnak. Áldozathozatalukkal látványosan szemléltették az emberi küzdeni tudást. Vegyük példaként Serena Butler és ártatlan kisgyermekének esetét, hogy neki mit kellett elszenvednie, és mégis életben maradt.
Vor idegességet vélt felfedezni Xavier Harkonnen arcán, a tiszt azonban nem szólalt meg.
Iblis elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét.
– Serena fontos szerephez juthatna az új mozgalomban, mely szétzúzhatná a gépek hatalmát, feltéve, hogy felismeri a képességeit. – Egyre szenvedélyesebb hangnemben, közvetlenül Manion Butlerhez intézte a szavait. – Lehet, hogy mások igyekeznek majd maguknak tulajdonítani az érdemet, de Serena volt az, aki kirobbantotta a nagy forradalmat a Földön. Az ő kisfiát ölték meg, ő szállt szembe a gondolkodó gépekkel mindenki előtt. Gondoljatok bele! Mily nagyszerű példaként állíthatnánk őt az emberiség elé.
Iblis közelebb lépett a bíróság tagjaihoz.
– A Szövetségi Bolygókon mindenütt hallani fognak Serena bátor tettéről, és át fogják érezni a fájdalmát. Felsorakoznak majd az ügye, a neve mögött, ha arra kérik őket. Felkelnek, hogy történelmi harcot kezdjenek a szabadságért, egy keresztes háború... egy dzsihad veszi majd kezdetét. Hallgassátok, mi történik odakint! Halljátok, hogy az ő nevét skandálják?
Tessék – gondolta Iblis. Megadta a vallási felhangot, amit Eklo kogitátor javasolt neki. Nem érdekes pontosan melyik hitet gyakorolták, vagy melyik felekezethez tartoztak – a szenvedély az elsődleges, amit kizárólag a vallási buzgalom táplálhat. Ha a mozgalmat átfogónak szánták, akkor az emberek érzelmeire kellett hatnia, anélkül kellett csatába hívnia őket, hogy a bukásra, vagy saját épségükre gondoljanak.
Hosszú, jelentőségteljes szünet után hozzátette.
– Már belefogtam a térítésbe. Hölgyeim és uraim, nem csupán egy forradalom születésének lehettek a szemtanúi, hanem olyasminek, ami megkülönbözteti az emberi lelket a lelketlen gépektől. A segítségetekkel örökérvényű győzelmet arathatunk, amit az emberi szenvedélynek... és reménynek köszönhetünk.
- - -
Az emberiség anélkül, hogy felismerte volna, hatékony tömegpusztító fegyvert alkotott – ami csupán azok után vált nyilvánvalóvá, hogy a gépek az élet minden vonatkozásában átvették az irányítást.
BARBAROSSA: EGY LÁZADÁS ANATOMIÁJA
A kivörösödött arcú szövetségi képviselők zajongva vitatkoztak a földi népirtás következményein. Serena szoborra emlékeztető arccal ült a Parlament Csarnokában, ahova a hazatérése óta eltelt hetekben most lépett be először, mégsem volt képes puszta jelenlétével lecsillapítani a szokásos fárasztó vitákat.
– Az Omnius elleni harc évszázadok óta folyik! – bömbölte a Balut patriárkája. – Semmi értelme olyan drasztikus lépésre elszánni magunkat, amit később megbánhatunk. Fájdalmasan érint a vérontás, ám valós reményeket sohasem táplálhattunk a földi rabszolgák felszabadítása iránt.
– Olyan rabszolgákra gondolsz, mint... Serena Butler? – Szakította félbe a beszélőt a vendégeknek fenntartott helyről Vorian Atreides, és a politika illemszabályait semmibe véve a lány felé pillantott. – Örülök, hogy nem mindannyian adtuk fel ilyen könnyen.
Xavier haragosan nézett rá, noha ő is épp ugyanezt gondolta. Agamemnón fiát veszélyesen fegyelmezetlennek, kordában tarthatatlannak látta, jóllehet maga is gyakorta elkeserítőnek találta a hivatalos politikai viták lassú lefolyását. Ha Serena bízott volna a parlamenti eljárásban, nem szökött volna el a Giedi Prime-ra, hogy lépésre kényszerítse a Szövetséget.
– Csupán, mert ezer éve nem változott a helyzet, ez elégséges ok ahhoz, hogy hozzászokjunk? A Zimia és a Rossak elleni támadással, valamint a Giedi Prime lerohanásával a gondolkodó gépek már így is kiterjesztették a háborút. A Föld katasztrófája mindössze újabb kihívás.
– És ezt a kihívást nem hagyhatjuk megválaszolatlanul – szólalt meg Butler alkirály.
A napirend szerint Xavier lépett a felvevő héj belsejében elhelyezett szónoki emelvényre. Kivetítő képernyők nagyították fel az arcát, és hangosították a beszédét; a túláradó elszántság mély ráncokat festett az orcáiba.
A pódium fölé magasodó széksorok között Iblis Ginjo ült a megkülönböztetett figyelmet érdemlő vendégeknek kijáró páholyban, a salusai szabóktól kapott drága ruhákban.
Xavier hangja szólalt meg zengőn, akárha az Armada hajóinak adná ki a parancsokat.
– Immár nem elégedhetünk meg a védekező háborúval. Az ütközeteket a gondolkodó gépek felségterületére kell átterelnünk a saját fennmaradásunk érdekében.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy éppoly agresszíven kell fellépnünk, mint Omniusnak? – kiáltotta Niko Bludd nagyúr a negyedik széksorból.
– Dehogy! – Xavier a vörös szakállú nemes úrra nézett, és nyugodt, határozott hangon folytatta. – Ezzel azt akarom mondani, hogy agresszívebben, pusztítóbban és a győzelemre kiélezettebben kell fellépnünk a gépeknél!
– Ezzel csupán azt fogjuk kiprovokálni belőlük, hogy még kegyetlenebb lépésre szánják el magukat – ordította a hagali megyeispán, egy vörös zubbonyos, hordóhasú férfi. – Ezt nem kockáztathatjuk meg! Számos összehangolt világon nagyobb emberi populáció él, még többen, mint a Földön lemészárolt rabszolgák, és nem hinném...
A királynőhöz méltón tündöklő, szigorú Zufa Cenva szakította félbe őt, hűvös lenézéssel a hangjában.
– Akkor Hagalnak talán érdemesebb lenne megadnia magát az Összehangolt Világoknak, megyeispán úr, ha ennyire reszketsz a küzdelem puszta gondolatától. Sok gondtól megszabadítanád ezzel Omniust.
Serena Butler állt fel, és hirtelen mindenki elhallgatott a teremben. Határozottan és érthetően, szenvedélytől fűtött hangon beszélt.
– A gondolkodó gépek soha nem fognak békén hagyni minket. Csak ámítjátok magatokat, ha másként vélekedtek erről.
Végigjártatta a tekinteté a széksorokon.
– Mindannyian láttátok már a szentélyt, melyben a kisfiam nyugszik, akit a gondolkodó gépek gyilkoltak meg. Talán könnyebb felfogni egyetlen ember tragédiáját, mint milliárdokét. Ám a gyermek csupán jelképezi azokat a borzalmakat, amiket Omnius és az Összehangolt Világok terveznek ellenünk.
Felemelte az öklét.
– Keresztes háborút kell kezdenünk a gondolkodó gépek ellen, szent háborút... dzsihadot, meggyilkolt fiam, Manion Butler nevében. Legyen hát ez... Manion Butler dzsihadja.
A felkavart hangulatú közönség mormogását Xavier hangja szárnyalta túl.
– Nem érezhetjük magunkat biztonságban, míg el nem pusztítottuk őket.
– Ha tudnánk, hogyan lehetséges ez – vetette közbe Bludd nagyúr –, már régen megnyertük volna a háborút.
– De hiszen tudjuk, hogyan lehetséges – felelte Xavier a pódiumról, és Serena felé biccentett. – Már ezer éve tudjuk.
Lehalkította a hangját, hogy a hatalmas teremben összegyűltek is elcsendesedjenek, hogy hallhassák őt. Haragosan egyik arcról a másikra nézett.
– Mivel elvakítottak minket Tio Holtzman új védelmi eszközei, elfeledkeztünk az ősrégi végső megoldásról, mely mindvégig a rendelkezésünkre állt.
– Mégis, miről van szó? – kérdezte Balut pátriárkája.
Mellette Iblis Ginjo ült összefont karral, és úgy bólogatott, mintha tudná, mi következik.
– Az atomfegyverekről – felelte Xavier. A szó megrémítette és elcsendesítette a hallgatóságot, akár egy tiltott robbanófej detonációja. – Teljes és átfogó atombombázásról. Ily módon megtisztíthatjuk a Földet, és megsemmisíthetünk minden robotot, minden intelligens gépet, minden géláramkört.
A teremben egy pillanat alatt elszabadult a pokol, Xavier pedig ordítani volt kénytelen, hogy túlharsogja a lármát.
– Több, mint egy évezreden át megőriztük az atomfegyvereinket. Ám mindvégig úgy tekintettünk rájuk, mint a legutolsó eshetőségre: a végítélet fegyvereire, amivel egész bolygókat törölhetünk ki a térképekről, és elpusztíthatunk minden életet. – Fenyegetőn a képviselőkre emelte az ujját. – Elegendő menynyiségű robbanófejet halmoztunk fel a bolygók tartalékkészleteiben, de Omnius üres fenyegetésnek tekinti ezeket, hiszen még sohasem mertük bevetni ellene. Ideje meglepni a gondolkodó gépeket, hadd bánják ez egyszer ők, hogy enynyire magabiztosakká váltak.
Manion Butler alkirályi előjogát használta fel, hogy közbeszóljon.
– A gépek elfogták és megkínozták a lányomat. Meggyilkolták az unokámat, aki az én nevemet viselte, és a kisfiúval sem én, sem az édesapja soha nem találkozhatott. – Az egykor testes férfi észrevehetően lefogyott, és megtörte a fájdalom. Haja a fejéhez tapadt, és ziláltnak tűnt, mintha az alkirály folyton hánykolódott volna álmában. – Az átkozott gépek a legrettenetesebb büntetést érdemlik, amit rájuk mérhetünk.
A lárma egyre fokozódott, míg végül meglepő módon Serena Butler állt ki a szónoki pódiumra Xavier mellé.
– A Föld immár nem több fekélyes temetőnél, melyet a gonosz gondolkodó gépek taposnak. Minden ott élő embert lekaszaboltak már. – Mély levegőt vett, levendulakék szeme parázslott. – Mi maradt még, amit megőrizhetnénk? Mégis, mit veszíthetünk?
Kivetített képsorok villództak a képernyőkön, ahogy Serena tovább szónokolt.
– A Föld rabszolgasorba döntött népe fellázadt, és legyilkolták őket, amiért próbálkozni mertek. Mindannyiukat! – A lány hangja a terem összes hangszórójából mennydörgött. – Hagyhatjuk tán, hogy ez az áldozathozatal semmit se jelentsen? Vajon a gondolkodó gépeknek nem kell számolniuk a következményekkel?
Aztán utálkozva hozzátette:
– Omnius ne fizessen meg mindezért?
– De hát a Föld az emberiség szülőbolygója! – hüledezett a Giedi Prime ideiglenesen megválasztott magnusa. – Hogyan juthat egyáltalán eszünkbe efféle pusztítás?
– És a Földön lezajlott forradalom indította el a dzsihadot – tette hozzá Serena. – El kell juttatnunk a többi összehangolt világra is a dicsőséges forradalom hírét, hogy új forradalmak robbanhassanak ki a gépek uralta bolygókon. Ám előbb el kell törölnünk a Föld színéről Omniust... nem számít, mibe kerül.
– Megengedhetjük magunknak, hogy elszalasszunk egy ilyen alkalmat? – tette fel a kérdést Xavier Harkonnen. – Rendelkezünk a szükséges atomfegyverekkel. Felszereltük Tio Holtzman új pajzsait, hogy megvédjék a hajóinkat. Mögöttünk állnak a tömegek, akik az utcákon Serena nevét kiáltozzák. Isten nevében, most kell tennünk valamit.
– Úgy van – szólalt meg Iblis Ginjo nyugodt hangon, mely mégis áthatolt a duruzsoláson. – Isten nevében kell megtennünk.
A képviselők döbbenten és rémülten ültek, de senki nem ellenkezett. Végül, hosszas és nyugtalan hallgatás után Manion Butler alkirály kérte, hogy a felvetést hivatalosan is terjesszék a Nemesek Szövetsége elé.
A szavazás komor hangulatban folyt... és közfelkiáltással elfogadtatott.
– Eldöntöttük hát. A Földet, az emberiség ősi szülőhelyét, a gondolkodó gépek első sírkamrájává változtatjuk.
- - -
Az alkotó elme a saját szabályait követi.
NORMA CENVA – KIADATLAN
LABORATÓRIUMI JEGYZETEK
Norma Cenva a széles Isana folyóra néző laboratóriumban állt zsúfolt munkaasztala előtt. Új parázsgömbök lebegtek fel-le mozogva a feje felett, ragyogó ékszerekre emlékeztetőn; nem vette a fáradságot, hogy kikapcsolja őket, noha a hajnali égbolt már teljesen kivilágosodott. Nem akarta megszakítani a gondolatmenetét.
Egy toll nagyságú kivetítő szerkezettel megcélozta a ferde asztallapot. A mágnestollal teleírt lapok, a Szövetségi Armada legnagyobb hadihajójának, a zászlóshajó osztályú íjvetőnek a tervrajz-részletei peregtek hang nélkül a levegőben.
Norma megváltoztatta a kézi kivetítő beállításait, és a vibráló tervrajzokat az üres szobába vetítette ki. Kijelölte a jármű egyik fedélzetét, aztán besétált a felnagyított holoképmásba, miközben végiggondolta a pajzsgenerátor beépítésének lehetőségeit, hogy a mező sugara teljes védettséget biztosítson.
Holtzman professzornak ismét egy fogadáson kellett részt vennie, ahol kétségtelenül kellő álszerénységgel sütkérezik majd sikerei dicsfényében. Mostanában mindössze egy vagy két órát dolgozott Normával reggelente, mielőtt eltűnt, hogy felkészüljön az ebédmeghívásokra, amit az esti díszvacsorák követtek Bludd nagyúr palotájában. Aztán hazatért, és mesélt Normának a nemesekről és politikusokról, akikkel összetalálkozott, mintha szükségesnek érezte volna, hogy valamivel hivalkodhasson előtte.
Norma tulajdonképpen nem bánta, hogy egyedül maradhat, és egyetlen panaszszó nélkül végezte a munkáját. Holtzman többnyire magára hagyta, hogy dolgozza ki az Armada legnagyobb hajóinak átfedő pajzsrendszerét. A professzor azzal mentette ki magát, hogy nincs elég ideje a számításokra, az egyenletmegoldók csapatában pedig már nem bízott meg.
Norma érezte a felelősség terhét, mivel tudta, hogy a Szövetségi Armada fegyverbe szólította a szabad emberiséget, hogy az Armageddonhoz fogható csapást mérjenek a Földre. A különféle hadihajókból összeálló flotta már gyülekezett a Salusa Secundus körül, hogy hamarosan elinduljanak.
Holtzmannak kedvére volt a hirtelen megnövekedett fontosság. Norma ellenben úgy érezte, hogy a laboratóriumi munka önmagáért beszél, és felesleges a felszínes magamutogatás. Ám semmi esélyt nem látott arra, hogy valaha is megértheti a politikai köröket, melyekben Holtzman mozgott, és igyekezett meggyőzni magát arról, hogy befolyásos kapcsolatai révén a professzor minden tőle telhetőt megtesz a háború sikeréért.
Eközben Norma részletekbe menően rengeteg érintőleges problémával is foglalkozott, és válaszokat keresve végigkövette a vizsgálódás belső útjait. Még ha megsemmisítik is a földi Omniust, tökéletes másolatai megmaradnak a többi Összehangolt Világon. Érheti vajon a gondolkodó gépeket lélektani csapás? Az Összehangolt Világok összességét tekintve egyetlen bolygó sem tűnt kellően tekintélyes célpontnak. Az ilyen aggasztó gondolatok miatt Norma képtelennek bizonyult a számításokra összpontosítani. Gondolatai úgy cikáztak az új lehetőségek és a friss ötletek között, akár a felhőről felhőre ugrándozó villám.
A Bel Moulay-féle felkelést követően kihirdetett statárium miatt, Norma egyre mélyebbnek érezte a közte és pártfogója között tátongó szakadékot. Két évvel ezelőtt, mikor a professzor meghívta őt a Poritrinre, Tio Holtzman még a fiatal nő példaképe és bajnoka volt. Aztán fokozatosan rá kellett ébrednie, hogy ahelyett, hogy értékelné a tehetségét, és közös célokért küzdenének együtt, a tudós inkább neheztel Normára.
A lány ezt részben magának köszönhette. Mivel már a próba előtt is figyelmeztette a kudarcba fulladt fémrezonancia-generátor, és a lézerágyú-pajzs sikertelensége maga ellen fordította Holtzmant. Mégsem tűnt ésszerűnek, hogy a professzor azért ne kedveljen valakit, mert igaza volt . Tio Holtzman észrevehetően többre tartotta saját hírnevét, mint a tudomány előre vitelét.
Norma beletúrt csomós, szürkésbarna hajába. Milyen szerepet játszik vajon munkájukban az önérzet? Szinte egy éven át Holtzman egyetlen új ötlete sem vezetett sikerhez.
Norma agyában ezzel szemben már jó ideje formálódott egy bizonyos terv. Lelki szemei előtt látta, ahogy a részletek összeállnak, és létrejön a hatalmas terv, mely alapjaiban rázza meg a világmindenséget, noha az elméletet és a matematikai megfogalmazást még maga is alig fogta fel. Minden energiáját és idejét erre kellene szentelnie, és az általa szerezhető előny összehasonlíthatatlanul nagyobb hatással lenne a Szövetségre, mint a személyi pajzsok.
Norma most félrerakta az íjvető tervrajzait, és kilépett a holoképmásból, miután a holotollal megjelölte azt a pontot, ameddig eljutott a számításaival. Mivel figyelmét immár nem kötötte le semmi, most már valóban fontos kérdésekre összpontosíthatott. Az új ötlet sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint a pajzzsal kapcsolatos számítások.
A mindig titokzatos ihlet egy forradalmi elképzelés irányába terelte őt. Szinte látta maga előtt, ahogy mérhetetlen és felfoghatatlan méretekben működik. A hideg végigfutott a hátán.
Jóllehet nem egészen sikerült megoldania az új elképzeléssel kapcsolatos problémákat, a zsigereiben érezte, hogy Holtzman korszakalkotó pajzs-egyenletében valami sokkal jelentősebb felfedezés lappang még. Míg a tudós a babérjain ülve pihent, és élvezte a sikert, Norma új irányba akart elindulni.
Miután látta, hogy a Holtzman-effektus miként hajlítja meg a teret, hogy létrehozza a pajzsmezőt, meggyőződéssel hitte, hogy maga a tér is meghajlítható, amivel lerövidíthető a világmindenség két pontja közötti távolság. Ha sikerülne megvalósítania az elképzelést, egy szemvillanás alatt hatalmas utakat lehetne megtenni, és a távolságtól függetlenül össze lehetne kapcsolni bármely két különálló pontot.
Hajlított tér.
Ám képtelen kidolgozni egy efféle beláthatatlan horderejű elméletet, ha Tio Holtzman minden tekintetben megköti a kezét. Norma Cenvának titokban kell tehát dolgoznia...
- - -
Problémáinkat nyilvánvalóan nem az okozza, amit kitalálunk, hanem hogy miként használjuk bonyolult játékszereinket. A nehézségek nem a gépekből és a programokból erednek, hanem önmagunkból.
BARBAROSSA: EGY LÁZADÁS ANATÓMIÁJA
Az emberiség ezer év óta nem állított fel ilyen hatalmas, összevont haderőt. Minden szövetségi bolygó hadiflottája különböző méretű hajókat vezényelt át: roppant hadihajókat, középméretű cirkálókat, rombolókat, kísérő naszádokat, kisebb és nagyobb űrkabinok százait, kindzsalok és őrnaszádok ezreit. Nem keveset közülük atomfegyverekkel láttak el... elegendő nukleáris robbanófejjel, hogy akár háromszor is mindent eltüntethessenek a Föld felszínéről.
A hadművelet parancsnokának Xavier Harkonnen szekundást nevezték ki, hiszen az ő agyából pattant ki az ötlet. A hajókkal, fegyverekkel és a bolygószintű védelmi rendszerek, milíciák, honi hadseregek parancsnokaival felduzzasztott, egyesített Armada a Salusa Secundus feletti bolygó körüli indító állomás körül gyülekezett három hónapon át. Az előkészítő csapatok minden járművet elláttak a Nemesek Szövetségét jelképező nyitott kéz emblémával.
A Vertree Kolónia, a Komider és a Giedi Prime lőszergyárai csúcskapacitás-szint felett, megállás nélkül termeltek, a megerőltető működési rend pedig a kibővített Armada hosszú útja idején is fennmarad, hiszen a flotta vélhetően komoly veszteségekre számíthat a Terra-Omnius elleni harc során. Mindig szükség lesz utánpótlásra – amíg véget nem ér a háború.
Az egyesített Armada elindulása előtt a szövetségi bolygók mindegyikén a legmagasabb szintű riadókészültséget rendelték el. Még ha a végső atomcsapással sikerül is elpusztítani a Föld minden gondolkodó gépét, a számítógépes örökelme többi megtestesülései bizonyosan válaszcsapást mérnek.
A Terra-Omnius elpusztítása nagy fontosságú győzelem lesz az emberiség számára, amely a háborúban beállt fordulatot jelöli majd. A szabad emberiség valaha azért halmozta fel a nukleáris robbanófejeket, hogy azokkal fenyegesse a gondolkodó gépeket, de Omnius és a kimek tábornokok színvallásra kényszerítették a Szövetséget. Az emberek sem a Giedi Prime-on, sem máshol nem voltak képesek rászánni magukat, hogy bevessék az ítéletnapi szerkezeteket, és így a fenyegetés értelmét vesztette.
Mindez hamarosan megváltozik.
A bosszúszomjas Armada bebizonyítja, hogy az embereket immár nem tarthatja vissza semmi. A levegőben felrobbanó atomfegyverek elektromágneses hullámokat keltenek, melyek kiolvasztják a gondolkodó gépek géláramköreit. Ettől fogva a többi összehangolt világot uraló minden Omnius tartani fog a nukleáris világégéstől.
A radioaktív szennyeződés, az emberi civilizáció egyik ősi démona, sok évszázaddal azután is károsítja a bolygót, hogy véget ért az ütközet. Ám ennek hatása idővel elmúlik, a Föld újból erőre kap, és kivirágzik rajta az élet – a gondolkodó gépek nélkül.
Az Armada útja egy hónapot vett igénybe a legnagyobb fenntartható sebesség mellett. Xavier azt kívánta, bárcsak lenne mód rá, hogy lerövidítsék az utazást. Noha gyorsabban haladtak a fotonoknál, a csillagrendszerek közötti mérhetetlen távolságok átszeléséhez időre, túlságosan sok időre volt szükség.
Mikor a különítmény megközelítette a Föld naprendszerét, Harkonnen szekundás egyik hajóról a másikra látogatott az űrkompjával, és a közelgő ütközet előtt szemlét tartott a csapatoknál és a felszerelést tároló rakterekben. Minden jármű hídjáról beszédet tartott a katonák előtt, hogy lelkesítse, és előkészítse őket.
A hosszú várakozás hamarosan véget ér.
Immár az Armada hajóinak közel felét felszerelték a Holtzman-féle pajzsgenerátorokkal, az atomfegyvereket pedig arányosan elosztották a pajzzsal ellátott, és a különleges védelemmel nem rendelkező járművek között. Xavier sokáig habozott, hogy várjon-e még, de végül úgy döntött, hogy a további késedelem több kárt okozhat, mint amennyit a kiegészítő szerkezetek beépítése indokolhatna. Ráadásul néhány magánflottával rendelkező maradi nemes kételyeinek adott hangot a még be nem járatott új technológiát illetően. Miközben ugyanezek a nagyurak zavarópajzsokkal védték bolygóikat, jelentősebb városaikat és holdjaikat, hadihajóikon előnyben részesítették a kipróbált szerkezeteket. Ismerték, és elfogadták az ezzel járó kockázatot.
Xavier arra összpontosított minden erejével, hogy a rettentő csatában mindvégig eltökélt maradjon. A Föld megtámadása körüli viták során később majd mindig felmerül az ő neve, de ennek nem szabadott eltántorítania őt. A győzelemhez teljesen el kell pusztítania az emberiség bölcsőjét.
Egy ilyen szörnyűséges tett végrehajtása után az eljövendő nemzedékek örökké átkozni fogják Xavier Harkonnen nevét. Még ha mind elpusztítják is a gépeket, ki akarna ezek után a Földön élni.
Egy nappal azelőtt, hogy a hatalmas Armada elérte a Földet, Xavier az íjvető zászlóshajó hídjára hívatta Vorian Atreidest. Xavier nem bízott meg teljesen Omnius egykori kiszolgálójában, de az emberiség érdekében félretette személyes érzelmeit.
Vor valóban fontos szolgálatot tehetett nekik a Terra-Omnius képességeit illető, első kézből szerzett technikai információival.
– Senki más nem ismeri ennyire a robot haderőket. Még Iblis Ginjo sem rendelkezik azzal a háttérrel, amivel én, hiszen csupán brigádvezetőként dolgozott az építkezéseken. Ráadásul szívesebben marad a Salusán.
Jóllehet a rossaki varázslónők áldásukat adták Vorianra, mivel közismerten azonnal megérezték volna a hazugságot, Xavier képtelen volt megbízni Agamemnón fiában, amiért a gépek szolgálatában élte le eddigi életét. Vajon Omnius ügyes kéme volt, avagy Vor ténylegesen hasznos ínformációkkal szolgálhatott, melyeknek révén az Armada kihasználhatta az Összehangolt Világok gyengeségeit?
Voriant alaposan kivallatták – még a testbe épített kémeszközöket jól ismerő orvosokkal is megvizsgáltatták –, és minden tisztának mutatta. Ám Xavier nem tudta, hogy a gépek nem készültek-e fel efféle eshetőségekre, és nem rejtettek-e el az agyában valami apró, gépi alkatrészeket tartalmazó szerkezetet, amit a kritikus pillanatban aktiválhatnak, hogy Vor végzetes kárt tegyen a Nemesek Szövetségének hajóiban?
Serena egykor azt mondta, hogy minden embert fel kell szabadítani a gondolkodó gépek zsarnoki uralma alól. Xaviertól azt kérte, hogy ezzel a férfival kezdje, úgy, hogy ad neki még egy esélyt. Próbálta elhitetni magával, hogy ha bárki megismerkedik a szabadság és az egyéniség fogalmával, gondolkodás nélkül elutasítja a robot rabszolgatartókat, és az önállóságot választja. És mikor Serena megkérte őt, Xavier nem mondhatott nemet.
– Rendben, Vorian Atreides – mondta a Serenával folytatott beszélgetés után. – Lehetőséget biztosítok neked, hogy bizonyíts... de szigorú felügyelet mellett. Kizárólag bizonyos kijelölt területeken tartózkodhatsz, és minden lépésedet figyelemmel kísérjük majd.
Vor fanyar mosollyal válaszolt.
– Már hozzászoktam, hogy állandóan figyelnek.
A két férfi most a zászlóshajó hídján állt egymás mellett. Xavier fel-alá járkált, háta mögött összekulcsolt kézzel. A világűrt figyelte, benne a sárga fényű központi csillagot, melynek korongja óráról órára egyre nagyobbnak mutatkozott.
Vor csendben várakozott, magába fojtotta a gondolatait, és a csillagokkal pontozott feketeséget.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszatérek. Különösen azt nem, hogy ilyen körülmények között.
– Attól félsz, hogy az édesapád is ott van?
A sötéthajú fiatalember közelebb lépett az ablakhoz, és a növekvő, kék színű célbolygóra meredt.
– Ha egyetlen ember sem maradt volna életben a bolygón, a Titánok nem sok értelmét látnák, hogy tovább itt időzzenek. Mostanra bizonyosan más összehangolt világokra küldték el őket. – Összeszorította az ajkát. – Remélem, a Terra-Omnius nem tartott meg komolyabb neo-kimek haderőt.
– Miért? A nagy tűzerejű fegyvereink éppoly könnyedén elbánnak velük is.
Vor keserűen pillantott rá.
– Azért, Harkonnen szekundás, mert a gondolkodó gépek és a robothajók kiszámíthatóak, sohasem változtatnak a szokásaikon. Tudhatjuk, miként reagálnak. A kimekek ellenben rapszodikusak és ötletesek. Emberi aggyal rendelkező gépek. Ki tudja megmondani, ők mit tesznek?
– Akárcsak az emberek – jegyezte meg Xavier.
– Igen, de sokkal nagyobb pusztításra képesek.
A szekundás zord mosollyal köpönyegforgató társához fordult.
– Már nem sokáig, Vorian. – Egykorúak voltak, és mindketten megviseltebbnek néztek ki a koruknál. – A mai naptól fogva a világmindenségen semmi nem rendelkezhet majd a mienknél nagyobb pusztító erővel.
Az Armada hajói úgy lepték el a Föld egét, akár a gyülekező viharfelhők. A belső fedélzeteken pilóták rohantak egyéni gépeikhez, hogy felkészüljenek a bevetésre. A hadihajókból és a rombolókból kindzsalok, bombázók és felderítőnaszádok százai rajzottak elő. Járőr- és kémhajók repültek ki gyors felderítő körútra, hogy ellenőrizzék, és frissítsék a Vorian Atreidestől kapott információt.
Az emberiség bölcsője gyapjas fehér felhőkkel pettyezett zöldellő gömbnek látszott a magasból. Xavier Harkonnen a csodálatos bolygót figyelte. Még a gépek zsarnoksága ellenére is érintetlennek, törékenynek és sérülékenynek tűnt.
Hamarosan azonban a Földből nem marad más, mint egy elszenesedett, élettelen golyóbis. Annak ellenére, hogy beszédeivel sikerült meggyőznie a kételkedőket és a becsmérlőket, Xavier el sem tudta képzelni, hogyan fog egy ilyen győzelmet elfogadhatónak tartani.
Mély levegőt vett, és egy pillanatra sem vette le a szemét a bolygóról, amely vibrálni látszott a vékony könnyfátyolon át. Teljesítenie kellett a kötelességét. Xavier a komvonalon kiadta flottájának a parancsot.
– Lőjétek ki az atombombákat!
- - -
A technikának meg kellett volna szabadítania
az emberiséget az élet terheitől.
Ehelyett újakat teremtett.
TLALOK: A TITÁNOK IDEJÉRŐL
Omnius határsértés-érzékelői észlelték a Föld felé közelgő megszálló erőket. Az örökelmét meglepte az állatias emberek megjósolhatatlan vakmerősége, valamint az egyesített hajóhad hatalmas állománya és tűzereje is. A hrethgirek évszázadokon át védvonalaik mögé húzódtak, és nem merészkedtek a világűr gépek uralta területeire. Miért nem jelezte egyetlen számítógépes prognózis vagy forgatókönyv sem az Összehangolt Világok elleni könnyelmű támadást?
Omnius a város hálózatában elszórt képernyők és kapcsolattartó végállomások révén adta ki utasításait a robotoknak, akik épp a nemrégiben kudarcba fulladt rabszolgafelkelés okozta károkat hozták helyre. Szívesen megvitatta volna a stratégiáját Erasmusszal – aki miriádnyi hibája ellenére kétségkívül átlátta valamennyire az emberek ésszerűtlenségét. Ám a kétségbeejtően ellentmondásos robottal nem lehetett érintkezésbe lépni, hiszen elmenekült a távoli Corrinra.
Még az emberi reakciókat elvétve megmagyarázni képes, megmaradt Titánokat is elküldte a kevésbé biztonságos bolygókra, hogy megakadályozzák a forrongás továbbterjedését. Az örökelme így elszigeteltnek és társtalannak érezte magát.
Miután átnézte a lokátorokból érkező adatokat, Omnius rájött, hogy az emberek hajóit nukleáris robbanófejekkel töltötték fel. Ismét teljesen váratlan fejlemény! Újra meg újra kielemezte az esélyeket, de minden forgatókönyv szerint ő állt a vesztes oldalon. Kezdte megérteni, mit hívhatnak az emberek „döbbenetnek”.
Mivel a saját prognózisát nem hagyhatta figyelmen kívül, a Terra-Omnius ehhez igazodva cselekedett. Robot vezérelte naszádokat küldött fel, hogy átfogó védelmi kordont alkotva megakadályozzák a Szövetség hadihajóinak behatolását a Föld légterébe. Szétszórta a bolygó körül a mechanikus figyelőkutaszok seregeit, hogy minden lehetséges nézőpontból követhesse az ütközetet. Különálló alprogramokon több mint ötezer szimulációt futtatott végig, míg meg nem találta a robotflotta számára legmegfelelőbb taktikát.
Ám Omnius még nem tudott Holtzman pajzsairól.
Mikor a gondolkodó gépek robbanó és kinetikus lövedékeket lőttek ki, az Armada hadihajóinak első vonala egyszerűen lerázta az ellentámadást. A rakéták a világűr légüres terében robbantak fel. És a Szövetség hajói egyre közeledtek.
A visszavert robothajók meghátráltak, és várták a módosított parancsokat, miközben Omnius belső géláramkörei sisteregtek, ahogy a gépelme küszködve igyekezett megérteni, hogy mi történt.
Az első hrethgir bombázók behatoltak a légkörbe, száz meg száz ellenfél nélküli hajó ereszkedett a felszín felé. Mindegyik egy régimódi nukleáris robbanófejet hozott magával.
Omnius új prognózisokat készített. Fennállása óta először kellett saját pusztulásának valós esélyein elgondolkodnia.
Az önálló és elszánt Vorian Atreides egy kisebb, pajzzsal ellátott hajót vezetett, egy kiegészített fegyverzetű salusai kindzsalt. Atomfegyver nem volt a vadász fedélzetén – Harkonnen szekundás ennyire nem bízott meg benne –, de Vor hatékonyan védhette a flottát az ellenséges hajóktól, ugyanakkor segíthette a robbanófejeket szállító bombázókat, hogy minél zavartalanabbul végrehajthassák a küldetésüket.
A bevetés alapjaiban különbözött az Álomutazó fedélzetén ellátott feladatoktól.
Harkonnen szekundás eredetileg a zászlóshajó hídján akarta tartani, ahol Vor taktikai tanácsokkal szolgálhatott volna a gépek ellen. Vorian azonban könyörgött, hogy tevékenyen is részt vehessen Omnius legyőzésében. Agamemnón fiaként már addig is kimerítően leírta a gondolkodó gépek hadihajóit, páncélzatukat és beépített fegyverzetüket. Elérkezett az ideje, hogy tudását a gyakorlatban is kamatoztathassa.
– Kérlek – mondta a bevetés előtt Xaviernak. – Épségben visszahoztam neked Serenát. Ha másért nem is, emiatt teljesíthetnéd a kérésemet.
A szekundás lesújtott arckifejezése elárulta Vornak, hogy Xavier még mindig teljes szívéből szereti Serenát. Aztán a tiszt hátat fordított Vornak, mintha leplezni akarná előle az érzelmeit.
– Akkor válassz magadnak egy hajót! Vedd ki a részed a küzdelemből... de élve gyere vissza! Nem hinném, hogy Serena elviselné, ha téged is elveszítene a rengeteg fájdalom és szenvedés után.
Ezek voltak az első kedves szavak, amiket Vor a kiismerhetetlen férfitól hallott, és először közölték vele, hogy Serena nem teljesen közömbös iránta. Xavier végül hátranézett a válla felett, és óvatosan elmosolyodott.
– Nehogy visszaélj a bizalmammal!
Vor azonnal az íjvető tatjához sietett, és kiválasztott magának egy kindzsalt...
Az emberek ütege most Omnius központi számítógép-komplexuma körül csoportosult. A gondolkodó gépek öngyilkos elszántsággal lőtték az Armada szétszórtan támadó hajóit, és a pajzs nélkül rohamozó bombázók, járőrnaszádok és kindzsalok százait sikerült megsemmisíteniük. Némelyik pajzs felmondta a szolgálatot, túlmelegedett, vagy rosszul szerelték fel, a csata pedig egyre hevesebben tombolt. Vor a harc sűrűjébe vetette bele magát. Aztán az összecsapó vadászok között a gondolkodó gépek egy lassúbb hajójára lett figyelmes, melyet az automata naszádok tömött sorokba rendeződött csapata kísért. A magányos, biztosított jármű keresztülhatolt az Armada naszádjainak tömegén, és kerülte a közvetlen összetűzéseket.
Megpróbált elillanni.
Vor szürke szemével hunyorogva figyelte a fejleményeket. Egy ilyen pillanatban miért indul el egy magányos robothajó a világűr felé? Omniusnak minden rendelkezésére álló erőt össze kellene vonnia. Ösztönei azt súgták neki, hogy nem szabad figyelmen kívül hagynia a magányos hajót.
Vor megpróbált összpontosítani a körötte dúló küzdelemre, és kilőtte a rakétáit. Az energiahéjak megsemmisítettek több robotnaszádot, és összezavartak néhány másikat, és ennek köszönhetően az Armada négy további bombázója jutott át a védvonalakon.
Eközben a menekülő robothajó tovább emelkedett a légkörben, és szökési pályára állt, hogy maga mögött hagyja a roppant csatát. Vajon mit tervezhet Omnius? Mit szállít a hajó? Az Armada többi vadásza fel sem figyelt rá.
Vor tudta, hogy tennie kell valamit. Életbevágóan fontos, hogy közbelépjen... a zsigereiben érezte ezt.
Harkonnen szekundás szigorúan megparancsolta neki, hogy a robbanófejeket szállító bombázókat kísérje, amíg azok te nem dobták nukleáris rakományukat. A csata hevében azonban sok minden megváltozhat. Ráadásul nem volt gép, aki vakon követi az utasításokat. Képes volt rögtönözni is.
Miközben figyelte, amint a jármű eléri a ritkás ionoszférát, hirtelen rádöbbent, mi történik. Egy frissítőhajó indult útnak, és vitte magával a Terra-Omnius teljes másolatát, az örökelmében tárolt minden adatot és gondolatot, egészen a támadás megindulásáig! Bizonyosan tartalmazza a rabszolgalázadás minden részletre kiterjedő felvételeit és elemzését, valamint az emberek kiirtását elrendelő parancsot.
Ha sikerül feltölteni az információt Omnius többi megtestesülésébe, akkor előre figyelmeztethetik az Összehangolt Világokat! Felkészülten várhatják a Szövetség későbbi támadásait.
Vor nem engedhette meg, hogy ez megtörténjen.
– Valamit feltétlenül el kell intéznem – adta le a hozzá legközelebb álló vadászoknak a kis hatósugarú csatornán. – Nem hagyhatom, hogy az a robothajó elmeneküljön.
Magukra hagyta a védelme alá rendelt bombázókat, és felemelte a kindzsalját, amivel megszegte a kiadott parancsot.
Vor hallotta, ahogy a gondjaira bízott kapitányok felháborodva zúgolódni kezdtek.
– Mégis, mit csinálsz?
Egy robot védelmi naszád tört be a résbe, és lőni kezdte az Armada hajóit.
– Egy frissítőhajó szökött el! Omnius másolatát viszi magával a fedélzetén.
Még messzebb járt, mikor két robothajó rárepült a hordozókra, melyeket Vornak kellett volna védelmeznie. Bajtársai átkozták őt, ahogy a robotok tüzet nyitottak rájuk, és pillanatok alatt szétlőtték az emberek hajóit. Vor azonban összeszorította az állkapcsát, mivel tudta, hogy döntése mind erkölcsileg, mind taktikailag helyes volt.
A szökését látva az Armada többi hajójából átkokat szórtak rá.
– Gyáva féreg!
– Áruló!
Vor eltökélten válaszolt:
– Majd később megmagyarázom.
Aztán kikapcsolta a komvonalát, hogy a prédára tudjon összpontosítani. Mivel korábban együttműködött a gondolkodó gépekkel, az emberek mindig előítéletekkel lesznek iránta. A kritika és a rosszindulat lehetősége azonban nem zavarta. Mindenképp el kell végeznie a feladatot.
Omnius vadászai pillanatokon belül rátámadtak az egyik cserbenhagyott bombázóra, de újabb kísérők érkeztek az Armadától, és kilőtték a gépek két naszádját. A megmaradt bombázók tovább repültek a célpont felé.
A Föld felhőtlen égboltját az Armada kisebb és nagyobb hajóinak ioncsíkjai töltötték be, miközben úgy szórták az atombombákat, akár vetéskor a magot. A robot védelmi erők célba vették az aláhulló nukleáris tölteteket, melyek radioaktív repeszfelhőkké robbantak szét a levegőben. Ez leárnyékolta az érzékeny robbantószerkezeteket, és magakadályozta a láncreakció beindulását.
Néhány bomba ennek ellenére célba talált.
Mikor a csata a csúcspontjához érkezet, a Terra-Omnius kifogyott az életképes ötletekből. Miután az Armada hajói ellepték, akár a gyilkos darazsak, a robot védők a kindzsalok csoportjai közé csapódva feláldozták magukat.
Harkonnen szekundás számára fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy kizárólag a Holtzman-féle pajzsokkal ellátott hajóknak maradt esélye a túlélésre. A rendszerek némelyike felmondta a szolgálatot, és így még az eredetileg pajzzsal védett járművek közül is megsemmisült néhány. Ám immár nem gondolhatta meg magát.
Az Armada húsz leghatalmasabb hajója bolygó körüli pályán maradt, és egymás után árasztotta magából a támadók újabb hullámait, melyek a Szövetség lassan fogyatkozó atomfegyver-készleteit hordozták fedélzetükön. Ezzel egy időben öt romboló kezdte meg a leereszkedést a felszín felé, hogy előre meghatározott séma szerint kioldják távirányítású atomrakétáikat. A széles eloszlás elegendő területet fedett le ahhoz, hogy az egymáshoz közeli detonációs impulzusok minden Omnius alállomást kiégessenek.
Utolsó elkeseredett lépésként a mesterséges értelemmel ellátott rakéták támadást intéztek az óriási íjvetők ellen. A számítógépes elméktől vezérelt bombák egyetlen célra összpontosítottak: hogy eljussanak a beléjük programozott célpontba. A bombázókra és kindzsalokra ügyet sem vetve, hurkolt ívet leírva a hadihajók mögé kerültek, hogy a szövetségi kapitányok elől elzárják a menekülés útját, és nem vettek tudomást a kilőtt védelmi rakétákról sem, melyeknek a robotok elterelése lett volna a feladata.
A védők sortüzének célkeresztjében Xavier Harkonnen a zászlóshajó hídján állva két kézzel megragadta a műszerfal peremét, és csendesen Tio Holtzman zsenijéhez fohászkodott.
– Reménykedjünk, hogy kitartanak az átfedő pajzsok! Kapaszkodjatok!
Hat önirányító rakéta csapódott a fényéhez közeli sebességgel az íjvető Holtzman mezejének, majd sorra felrobbantak. A vibráló pajzs azonban ellenállt.
Xavier egy pillanatra elernyedt a megkönnyebbüléstől. A hadihajó legénysége éljenzésben tört ki.
Ám a mellettük harcoló szövetségi hajók – melyeket nem szereltek fel a pajzsokkal – nem vészelték át a támadást. Jóllehet az Armada hajói folyamatosan lőtték rájuk a támadó rakétákat, a mesterséges intelligenciájú lövedékek némelyikének sikerült áttörnie, és megsemmisítették az útjukba kerülő, pajzzsal nem védett hadihajókat. Még az egyik íjvető is áldozatul esett, mikor a rétegezett pajzs két szakasza egy pillanatra pislákolni kezdett, és ezáltal rés keletkezet a páncélzatban. A gondolkodó gépek szakadatlan sortüzének köszönhetően több robot vezérelte rakéta is célba talált.
A legnagyobb méretű hadihajók közül tizenegy vált izzó roncsdarabbá teljes legénységével együtt. Mindössze nyolc, kivétel nélkül Holtzman pajzzsal védett íjvető maradt sértetlen a támadás után. A teljes szövetségi flotta jelentős hányada immár elpusztult.
Xavier megviselten és megrendülten szemlélte a pusztítást. Ökölbe szorította a kezét, és határozott hangon parancsokat osztogatott; katonái érdekében igyekezett továbbra is nyugodtnak és elszántnak mutatkozni. Úgy érezte, mintha kezéhez ezen az egyetlen szörnyűséges napon feláldozott katonák százezreinek vére tapadna.
Gyomorforgató haraggal figyelte, ahogy Vorian Atreides elszakad a csatatéren küzdő társaitól. Agamemnón alávaló ivadéka szerencsére egy egyszemélyes kindzsalt választott magának, és a szekundás nem akart időt és energiát pazarolni az üldözésére. Mikor visszaérnek a Salusára, Xavier hadbíróság elé állíttatja a dezertőrt. Feltéve, hogy bárki élve visszajut. Átkozott hitszegő! Xaviernak kezdettől fogva igaza volt.
A gondolkodó gépek egymás után pusztították el a szövetségi hajókat, Xavier azonban tovább támadott a flottával. Ennyi erőfeszítés és veszteség után nem vonulhatott vissza. A kudarc megtörte volna az emberek lelkét, és a szabadság bukásához vezetett volna a galaxisban.
Az ütközet látszólag a gépek szempontjából zárult sikeresen. Az emberek támadó haderejének csupán töredéke érte el a kijelölt célpontokat, és dobta le az atombombákat a Föld kontinenseire.
Aztán felrobbantak az első nukleáris töltetek.
Vor felfelé száguldott, el a bolygótól, és közben egy pillanatra sem tévesztette szem elől a frissítőhajót. A gyorsulás a pilótaülésbe nyomta, ajkát pedig a fogához szorította. Szeme könnyezett, izmai teljesen megfeszültek. Mégsem adta fel. A magányos Omnius hajónak sikerült kilépnie a légkörből, és elszöknie az Armada egyesített haderői elől.
Odalent atomrobbanások vibráltak a levegőben, sorra nyíltak ki az egész eget bevilágító nukleáris virágok szirmai, mindent elpusztítva, minden géláramkört megsemmisítve a felszínen...
Vor növelte a kindzsal sebességét, és a megfelelő megtévesztő taktikán elmélkedett, mivel tudta, hogy az üldözőbe vett frissítőhajót egy rugalmatlan robot irányítja. Azzal is tisztában volt, hogy bármelyik gondolkodó gép logikus döntésmechanizmusával felveheti a versenyt.
Mindkét hajó eltávolodott a csatatérré változott Földtől. Az alattuk derengő kék és zöld bolygó felett sárgásfehér tűzfellegek robbantak szét vakító villanások kíséretében. Az égben és a szárazföldek felett tomboló nukleáris vihar bizonyosan elvonta az Armada figyelmét Vorianról. Senki sem értette, mennyire fontos küldetést teljesít.
A frissítőhajó túljutott a nappályán, és egyre gyorsított. A robot kapitány olyan gyorsulást is elviselt, amire ember nem lenne képes. Vorian ennek ellenére a nyomában maradt, és az eszméletvesztés határán szinte lélegzethez sem jutott a mellére nehezedő nyomástól. A Szövetség kindzsalja gyorsabb volt, mint az üldözött – egy közönséges frissítőhajó –, és hamar elfogyott közöttük a távolság. Vor száz kilogramm súlyúnak érzett kezével beélesítette a hajó fegyverzetét.
A Földért folytatott küzdelemben Vor tucatnyi gépi vadászt megsemmisített, ezúttal azonban csupán mozgásképtelenné akarta tenni a célba vett járművet. Az Álomutazóhoz hasonló frissítőhajóként mindössze minimális páncélzattal lehetett ellátva. Az űrben szerette volna megállítani a hajót, hogy átszállhasson a fedélzetére.
Amint a célpont lőtávolságba került, magasan a naprendszer felett, a ritkás üstökösövezet peremén, a menekülő robot kapitány megjósolható módon elkerülő manőverekbe kezdett.
Vor tüzet nyitott. Pontos lövésekkel megrongálta a fúvókanyílásokat, ami fokozatosan túlterhelte a hajtóműveket. Mivel immár képtelen volt kibocsátani magából a felesleges hőt, a hajó vagy felrobban, vagy lefagynak a rendszerei.
Ahogy a sérült hajó lassítva döcögött előre, Vor két figyelmeztető lövést adott le az orr-részre. A lökéshullámok eltérítették a frissítőhajót.
– Add meg magad, és készülj fel az átszállásra!
A robot meglepően gúnyos hangnemben felelt.
– Tisztában vagyok vele, miféle testüregekkel rendelkeznek az emberek. Épp ezért azt javaslom, hogy keress egy jókora szerszámot, és helyezd be oda, ahol...
– Vén Vasagyú? – kiáltott fel Vor. – Hadd menjek át! Vorian Atreides vagyok.
– Ez nem lehet igaz. Vorian Atreides sohasem lőne rám.
Vor videocsatornát nyitott. Egyáltalán nem lepte meg, hogy Seuratra újabb frissítőhajót bíztak, hiszen Omnius soha nem változtatott a bevett szokásokon. Seurat tükörsima arcából cifra káromkodás hallatszott, amit Vor szokott elereszteni, mikor elveszített egy hadi játékot.
Vor összekapcsolta a járművét a sérült hajóval. Noha tisztában volt a kockázattal, a fő fedélzeti nyíláson át hatolt be, és a zárt belső folyosókon megindult a parancsnoki híd felé.
- - -
Hogyan határoznám meg a hadsereget?
Természetesen engedelmes gyilkosokként!
AGAMEMNÓN TÁBORNOK: EMLÉKIRATOK
Omnius a kontinenseken elszórt fellegvárainak mélyéről figyelte a Földet. Mozgékony és helyhez kötött figyelőkutaszai révén az örökelme a vakmerő emberi támadás minden részletét rögzítette. Látta, hogy lassan elkerülhetetlenné válik a bukás.
Omnius tanulmányozta az űrhajók ezreinek röppályáját, számolta, hányat pusztítottak el közülük saját robot véderői.
A megfeszített küzdelem ellenére átjutott néhány az atomtöltetek közül.
Elkülönített statisztikai alprogramok követték nyomon a gondolkodó gépek veszteséglistáját. Egyenként a robot vezérelte hajók bármelyike pótolható lett volna a raktárkészletek és az örökelme memóriájában tárolt tervek felhasználásával. Seurat frissítőhajójának szerencsére sikerült áttörnie a hrethgirek tömegesen ereszkedő naszádjai között, és elhagyta a naprendszert. Omnius nagy fontosságú gondolatait és döntéseit így eljuttathatja az Összehangolt Világok mindegyikébe.
A probléma megoldásának szentelt mérhetetlenül hatalmas adatfeldolgozó kapacitás ellenére Omnius még mindig nem talált megoldást a válsághelyzetre, mikor a magasban felrobbantak az első atomtöltetek. A nukleáris detonációk nyomán keletkezett elektromágneses impulzusok végigsöpörtek a Föld felszínén és légterében. Az energiahullámok szétterjedtek, és egy szemvillanás alatt megsemmisítettek minden géláramkörös hálózatot és gondolkodó gépelmét, akár egy benzinnel átitatott zsebkendőre pattanó szikra.
A Terra-Omniust épp egy jelentős gondolat közepén érte el az emésztő lökéshullám.
Az élcelődő robot kapitány korábban nem viselt magánál fegyvert. Vor ezzel szemben elektromos zavarópisztolyt és egy rövid hatósugarú áramkörromboló szerkezetet vett magához, melyeket kézi tusában használhatott a gondolkodó gépek ellen.
– Végül mégis visszajöttél hozzám – szólalt meg Seurat. – Ilyen hamar beleuntál az emberek társaságába? Közel sem olyan érdekesek, mint én vagyok, ugye?
Érdes nevetést utánzott, amit Vor korábban számos alkalommal hallott már.
– Tudtad, hogy az édesapád árulónak tart téged? Most már talán bűntudatot érzel amiatt, hogy átmenetileg működésképtelenné tettél, eloroztad az Álomutazót , és...
– Erről szó sincs, vén Vasagyú – felelte Vor. – Újabb játszmát veszítettél. Nem hagyhatom, hogy célba juttasd a frissítéseket.
Seurat ismét felnevetett.
– Ah, az emberek és az ő badar vágyálmaik.
– Mégis kitartunk a reménytelen céljaink mellett. – Vor barátjára emelte az elektromos zavarópisztolyt. – És néha győzedelmeskedünk.
– A barátom voltál, Vorian – mondta Seurat. – Emlékszel a rengeteg viccre, amit meséltem neked? Valójában egy újabbat ötlöttem ki. Mit kapsz, ha egy öszvér agyát operálod át kimekké?
Vor elsütötte az elektromos zavarópisztolyt. Az íváthúzások úgy cikáztak, akárha vékony kötelek lennének, melyek rácsavarodtak Seurat rugalmas testmagjára, a szerves-polimer kompozit bőrrétegre, és a megerősített üvegszálakra. A robot megrázkódott, mintha rohama lenne. Mielőtt átjött, Vor úgy állította be a fegyvert, hogy kiiktassa Seurat rendszereit, az agymagját azonban ne pusztítsa el. Ez felért volna a gyilkossággal.
– Én vicceltelek meg téged, öreg barátom – mondta. – Sajnálom.
Míg Seurat mozdulatlanná dermedve állt a parancsnoki hídon, Vor végigkutatta a hajót, míg rá nem talált a hermetikusan lezárt gélgömbre, mely a Terra-Omnius minden gondolatának pontos másolatát tartalmazta az Armada támadása előtti pillanatokig.
Kezében a vibráló, tömör adattároló gömbbel, Vor egy utolsó pillantást vetett megsebzett robot barátjára, aztán elhagyta a mozgásképtelenné tett frissítőhajót, és lezárta maga mögött a fedélzeti nyílást. Nem tudta rávenni magát, hogy elpusztítsa a járművet. Immár egyébként sem jelentett veszélyt az emberiségre.
Vor beindította a kindzsalt, és maga mögött hagyta a gondolkodó gépek hajóját, mely immár kiiktatott hajtóművekkel, céltalanul sodródott a világűrben. Messze elbolyong majd a Földtől, belevész a naprendszer fagyott ürességébe, míg végül eltűnik az üstökös mező felhőjében.
A csata után, miközben odalent a Föld parázsló atomtüzektől izzott, Harkonnen szekundás összegyűjtötte megtizedelt ütegének épen maradt erőit. Döbbenetes veszteségeket szenvedtek, sokkal nagyobbakat, mint amire számítani lehetett.
– Hónapokba fog telni, mire lajstromba vesszük a hősök nevét, akik ma az életüket áldozták a győzelemért, Powder kvartás – mondta Xavier az adjutánsának. – A gyász pedig még tovább fog tartani.
– Az ellenség összes hajóját és létesítményét elpusztítottuk, uram – felelte Powder. – Sikeresen végrehajtottuk a kijelölt feladatot.
– Tudom, Jaymes. – Xaviert nem lelkesítette a diadal. Ehelyett végtelen szomorúságot érzett. És dühöt Vorian Atreides iránt.
Mikor Agamemnón fia végül visszatért a világűrből, a szekundás egy kindzsal rajt küldött elé, hogy szigorú őrizet mellett kísérjék az íjvetőhöz. Forrongva lekapcsolta a Holtzman-féle pajzsot, hogy a kindzsalok bekísérhessék Vorian hajóját. Némelyik vadászpilóta legszívesebben azonnal lelőtte volna, amint lőtávolba ér, Xavier azonban megtiltotta nekik, hogy elhamarkodottan cselekedjenek.
– Dezertálás, vagy tán árulás vádjával hadbíróság elé állítjuk majd a mocskos fattyút.
Harkonnen szekundás az íjvető legalsó szintjén található dokkoló állásokhoz sietett, a belső fedélzetre, ahol a hajókat kézi vezérlésű csúszódarukkal és vonóhorgokkal vontatták be a zászlóshajóba.
A szikár, sötéthajú Vorian bátran lépett ki megviselt vadászhajójából, és meghökkentően diadalittasnak tűnt. Micsoda pimaszság? Egyenruhás pilóták vették körül Vort, és durván megmotozták, fegyvert keresve nála. A köpönyegforgatót láthatóan bosszantotta a goromba bánásmód, és tiltakozott, mikor a kézifegyverével együtt elvettek tőle a kezében tartott csomagot is.
Mindenkit meglepett, hogy arca felderült, amint meglátta Xaviert.
– Szóval elpusztítottátok a Terra-Omniust? Sikeres volt a támadás?
– Nem, és mindezt neked köszönhetjük – válaszolta Xavier. – Vorian Atreides! Fogdára ítéllek, amíg vissza nem tértünk a Salusa Secundusra. Ott majd a szövetségi bíróság előtt felelsz hitszegő tetteidért.
Ám a fiatalember láthatóan nem ijedt meg. Hitetlenkedve az egyik őr kezében tartott csomagra mutatott.
– Akkor talán azt is meg kellene mutatnunk a bíróságnak.
Vor szürke szemében aggodalom tükröződött, mégis elmosolyodott, mikor Xavier kibontotta a plázcsomagolást, és felkattintotta a lezárt fedelet, mely egy kocsonyás ezüstnek tűnő fémgömböt rejtett.
– Omnius teljes másolata – szólalt meg Vor. – Elfogtam és semlegesítettem a frissítőhajót, mely épp megszökni készült.
Aztán megvonta a vállát.
– Ha hagytam volna elmenekülni, az összes örökelme megismerhette volna a támadás részleteit. Mindannak ellenére, amit tettetek, Omnius semmit sem veszített volna, a többi összehangolt világ pedig értesült volna a Holtzman-féle pajzsokról és a taktikánkról. Az egész bevetés értelmetlenné vált volna. De én megállítottam a frissítőhajót.
Xavier döbbenten nézett Vorianra. A gömb felszíne puhának tűnt, mintha élő anyagból készült volna. A Szövetség remélni sem merte, hogy ily értékes hadizsákmányra tehet szert. Ez önmagában igazolta a Föld ellen intézett roppant támadást. Feltéve, hogy Vor igazat beszélt.
– A Szövetség hírszerző tisztjei kétségkívül örvendezni fognak neki – mondta Vor ragyogó arccal.
– Arról nem is beszélve – tette hozzá gúnyos szemöldökrándítással –, mennyire értékes túsznak bizonyulhat majd Omnius.
Az egyesített Armada megviselt hajói maguk mögött hagyták a naprendszert, mely immár végleg megtisztíttatott a gyilkos gondolkodó gépektől.
Vor egy utolsó búcsúpillantást vetett a megsebzett Földre, és felidézte a zöldellő tájat és a leheletnyi felhőket. A bolygó egykoron gyönyörűséges világ, a természeti csodák tárháza, az emberiség bölcsője volt.
Ám mire Xavier kiadta a flottának a parancsot a hazatérésre, a bolygóból semmi nem maradt, csupán radioaktív salak. Hosszú időbe telik majd, mire visszaköltözhet ide az élet.
- - -
Az a logika, ami alkalmazható egy véges rendszerre, nem feltétlenül alkalmazható egy végtelen vílágmindenségre. Az elméletek, akár az élőlények, nem mindig alkalmazhatók a nagyobb méretarányokra.
ERASMUS – TITKOS JEGYZETEK
OMNIUS ADATBANKJÁBÓL
A robot corrini villája a földi épület mintáját követte, és egyszerre szolgált rezidenciaként és laboratóriumi egységként Erasmus alkotó elméje számára. A hatalmas ház mögötti rabszolgatelepeket magas homokkő falak és kovácsoltvas kapuk vették körül, melyeknek tetején elektromos szögesdrót és energiatüske-mezők futottak végig.
Erasmus egészen otthon érezte itt magát. Már alig várta, hogy nekiláthasson a munkának.
A körülkerített telepeken csak úgy nyüzsögtek az emberek, ezernyi verejtékező test végzett előírt testgyakorlatokat a vörös nap alatt, mely gigantikus vérfoltként töltötte be az eget. Izzasztó délutáni hőség nehezítette a munkát, a rabszolgák azonban nem pihentek és nem álltak le, mivel tudták, hogy a robot csak megbüntetné őket érte.
A művelt gondolkodó gép kedvenc helyéről, a birtokának déli negyedében magasodó harangtoronyból figyelte a mindennapos tevékenységeket. Odalent a telepen két férfi esett össze az izzasztó melegben, egyik elnyomott társa pedig nyomban a segítségükre sietett. Erasmus így három büntetendő szabálysértést jegyzett meg magának: ketten abbahagyták a munkát, a jó szamaritánus pedig félbehagyta, amivel foglalatoskodott. Az okok nem számítottak.
Erasmus felfigyelt rá, hogy a rabszolgák idegessé váltak, hogy ha nem reagált a kihágásaikra azonnali fegyelmezéssel. Szórakoztatónak találta, ahogy növekedett bennük a félelem és az aggodalom, amitől aztán még több hibát követtek el. Az emberek ugyanúgy viselkedtek a Corrinon, ahogy a Földön, a robot pedig örömmel nyugtázta, hogy megszakítás nélkül folytathatja a kísérleteit.
Egy gomb megnyomásával automatizált fegyvereket hozott működésbe, melyek véletlenszerű sortüzeket adtak le a telepekre, és rabszolgák tucatjait ölték vagy sebesítették meg. A zavarodott, megrettent túlélők megpróbáltak menekülni, de nem volt merre futniuk. A kerítések magassága és elektromos védelme lehetetlenné tette a kijutást. Némelyik fogoly társait lökte maga elé, hogy így védje magát, míg mások úgy tettek, mintha meghaltak volna, és elbújtak a tetemek között. Erasmus tovább tüzelt, de ezúttal úgy célzott, hogy egyiküket se találja el.
Igen, végtelenül örült, hogy ismét felvehette a kísérlet fonalát. Még annyi mindent kellett megtanulnia.
Egy óra telt el további sortüzek nélkül, és az emberek újból mozgolódni kezdtek, habár óvatosabban, mint azelőtt. Az egyik oldalra halmozták a holttesteket, majd összekuporodtak, és fogalmuk sem volt róla, mi történik velük. Néhányan nyíltan ellenszegültek, és öklükkel hadonászva kiabálni kezdtek az automatizált fegyverek felé. Erasmus célzott lövésekkel egyenként leszakította a karjukat, aztán figyelte, ahogy az áldozatok vonaglanak a földön. Még a legvakmerőbb embereket is könnyedén vérző, bomlott agyú bolondokká lehetett alacsonyítani.
– Látom, megint a játékszereiddel szórakozol – szólalt meg a Corrin-Omnius a harangtorony Erasmustól balra eső megfigyelőernyőjébe épített hangszórók közvetítésével.
– Minden cselekedetemnek oka van – felelte Erasmus. – Egyre többet tanulok.
A Corrin-Omniusnak fogalma sem volt, mily végzetes következményekkel járt a robot fogadása és hűségpróbája az örökeleme földi másolatával. Erasmus rengeteget tanult a futótűzként terjedő forradalomból, amit akaratlanul kiváltott, és a begyűjtött adatok új kérdések egész sorát vetették fel. Nem akarta, hogy az örökelme átfogó, népirtó háborút indítson, és elpusztítson minden emberi foglyot az Összehangolt Világokon – még akkor sem, ha emiatt bizonyos információ-részhalmazokat diszkréten el kell titkolnia.
Még akkor sem, ha hazudnia kell.
Lenyűgöző eshetőség. Erasmus nem volt hozzászokva, hogy efféle kilátásokat latolgasson.
Kitárult a főkapu, az őrrobotok pedig eltávolították a halottak és sérültek testeit, aztán újabb csapat rabszolgát taszítottak be a telepre. Az egyik újonnan érkezett, egy nagytermetű sárgásbőrű férfi, hirtelen megfordult, és megragadta a hozzá legközelebb álló robotot, karmait belevájta az üvegszál-szerkezetbe, és megpróbálta szétszakítani a védett neuroelektromos áramkört. A rabszolga véresre marta kezét, ahogy feltépte a zárat, majd megmarkolt egy kötegnyi mozgatóelemet, és megtántorította a robotot. Két másik robot rontott rá a férfira, egyikük pedig a rabszolga tettének hátborzongató paródiájaként acélujjaival benyúlt a férfi mellkasába, recsegve szétfeszítette a bőrt, a porcokat és a szegycsontot, hogy kitépje a szívét.
– Nem többek oktalan állatoknál – jegyezte meg Omnius megvetően.
– Az állatok nem képesek terveket kieszelni, összeesküvéseket szőni, és megtéveszteni – válaszolta Erasmus. – Ezek a rabszolgák már nem tűnnek anynyira szolgálatkésznek. A lázadás csíráját vélem felfedezni köztük, még itt is.
– Sohasem lehetünk a teljes tudás birtokában, kedves Omnius... még te sem. Épp ezért szükséges az állandó kíváncsiság. Amíg képes vagyok ésszerű határokon belül megjósolni a tömegek viselkedését, nem tudom megbízhatóan előre jelezni egyetlen önálló emberi lény tetteit sem. Ez jelenti a legnagyobb kihívást.
– Nyilvánvaló, hogy az emberek ellentmondásoktól terhesek. Egyetlen modell sem magyarázhatja meg biztonsággal a viselkedésüket.
Erasmus lebámult a rabszolgatelepre.
– Mindazonáltal az ellenségeink , és ezért ki kell ismernünk őket. Kizárólag ily módon véglegesíthetjük az uralmunkat.
A robot furcsa érzékszimulációra lett figyelmes. Dühre? Elkeseredésre? Hirtelen kitépte a foglalatából, és a földhöz csapta a timpanont díszítő egyik csengettyűt, mely kongva széttört a kövezeten. A hangot... nyugtalanítónak találta.
– Miért tetted tönkre azt a csengőt? – érdeklődött Omnius. – Korábban sohasem láttam tőled ehhez hasonlót.
Erasmus kiértékelte az érzéseit. Az emberek szokása volt ily módon, dührohammal kifejezésre juttatni felgyülemlett haragjukat. Ennek azonban nem különösebben örült.
– Csupán... az egyik kísérletem része volt.
Erasmusnak még sokat kellett tanulnia, hogy elsajátítsa az emberi természet lényegét, melyről azt remélte, hogy ugródeszkaként használhatja a gépek további fejlődéséhez, mi által a létezés tetőpontját képviselhetik majd. Erős, acélos ujjaival megmarkolta a torony korlátját, letört egy darabot, és hagyta lehullani az épület előtti kövezetre.
– Majd később megmagyarázom.
Miután még egy percig figyelte a rabszolgákat, visszafordult a képernyő felé.
– Nem lenne bölcs döntés kiirtani az emberiséget. Ehelyett hatékonyabb uralmi módszerekkel megtörhetjük az akaraterejüket és a lázongásra való hajlamukat.
Az örökelme, aki mindig élvezte az Erasmusszal folytatott társalgást, örömmel állapította meg, hogy a robot érvelése hibás.
– Viszont, ha így teszünk, Erasmus, azzal nem változtatjuk meg az általad tanulmányozni kívánt emberi természet lényegét? Nem azt jelenti, hogy a megfigyelő hatással van a kísérletre?
– A megfigyelő mindenkor hatással van a kísérletre. De inkább megváltoztatom a kísérleti alanyokat, minthogy elpusztítsam őket. Magam döntök a corrini rabszolgáim sorsáról.
Omnius végül megjegyezte.
– Immár éppúgy nem értelek, ahogy az embereket sem értem.
– Tudom, Omnius. Ettől a hibádtól soha nem fogsz megszabadulni.
A robot szeretettel bámulta rabigába hajtott embereit, ahogy az őrök egyenként elszállították a halottak és a sebesültek testeit. Erasmus felidézte a rengeteg csodát, amit ettől a fajtól tanult... és eszébe jutott, mennyi mindent felfedezhet még, ha nem vonják meg tőle a lehetőséget. Az emberiség fennmaradása egy sötét, feneketlen szakadék fölé kifeszített kötélen egyensúlyozott, Erasmus pedig mellettük állt. Nem adja fel ilyen könnyen.
Az ellenben némileg felvidította, hogy a távolléte alatt újabb ikrek születtek. Mint mindig, a lehetőségek száma végtelen.
- - -
Az emberi élet nem átruházható.
SERENA BUTLER
A Földön aratott keserű nukleáris diadal után a Szövetség bolygói hatalmas ünnepséget szerveztek a visszatérő hősök, és megható búcsúztatást az elesettek számára.
A megviselt hajók döcögve értek vissza a hosszú útról, miközben a gyorsabb felderítőnaszádok visszasiettek a Salusa Secundusra, hogy mielőbb meghozzák a hírt, és tudassák a Szövetséggel, mire számítsanak, mikor a megsebzett és megfogyatkozott Armada végül visszatér.
A Terra-Omniust azonban elpusztították, a gondolkodó gépeket pedig súlyos csapás érte. Elsősorban a győzelembe kellett kapaszkodniuk.
A teljes díszegyenruhába öltözött Vorian Atreides ragadt az izzadságtól a forró és párás levegőjű arénában. Nem számít, milyen az idő, az emberek mindenképp látni akarják őt és a teljes ünnepi díszben megjelent Xavier Harkonnent. Xavier Vorian mellett állt a dísztribünön, amint Butler alkirály és Serena lecsendesítette a tömeget, és a figyelmüket kérte.
A két férfiú – akik végül kibékültek egymással a hosszú úton a Salusa Secundus felé – feszes tartásban állt a többi méltósággal együtt a megfigyelő híd árnyékában. Iblis Ginjo előkelő ruhákban, egyre növekvő befolyására büszkén ült a meghívott vendégek számára elkülönített, aranyozott tribünön.
– Amiért a Föld ellen vezette az egyesített szövetségi erőket, és történelmi jelentőségű győzelmet aratott a gondolkodó gépek felett – harsogta Butler alkirály, és szalagjánál fogva a magasba emelte a kitüntetést –, amiért meghozta a nehéz de elkerülhetetlen döntéseket, és elfogadta a kihívást, a Parlament Becsületrendjét adományozom a legkiválóbb katonának, Xavier Harkonnen szekundásnak. Szívből jövő hálával, a legmagasabb megtiszteltetésben részesítjük ezzel.
Háromszázezer néző tört ki fülsiketítő éljenzésben. Legtöbbjük gyermekét, barátaikat, szüleiket veszítették el a Föld elleni csatában. Vor némán idézte fel magában az Armada vadászait, akik a bolygó atom általi megtisztítása során veszítették életüket. Szeme sarkából látta, hogy Xavier Harkonnen könnyekkel küszködik, ahogy az alkirály a nyakába akasztja a kitüntetést. Hamarosan még több csatára lehet számítani, még nagyobb gépi haderővel kell szembeszállni.
Serena egy eltérő jellegű érmet vett a kezébe.
– Ezek után egy egészen valószínűtlen hőst részesítünk magas kitüntetésben, akit a gondolkodó gépek neveltek fel, és így sokáig nem láthatta a bűneiket. Ám végül rádöbbent az igazságra, és a szabad emberiség oldalára állt. A Föld védelmi rendszeréről adott sorsdöntő taktikai információval segítette elő a győzelmünket. A csata hevében, gyors helyzetfelismerése révén megakadályozta Omnius szökéstervét, az emberiség kezébe pedig felmérhetetlen értékű eszközt adott a további küzdelemhez. – Serena mosolyogva Vorhoz lépett. – Vorian Atreidest nem csupán a Példaadó Szolgálatért járó érdemrenddel tüntetjük ki, hanem a Szövetségi Armada tiszteletbeli tercerása címet is nekiadományozzuk.
Ebben a pillanatban régimódi repülőgépek és űrhajók zúgtak el felettük. Büszke gépészek és történészek állították helyre az ősi gépezeteket a légi bemutatóra. Xavier és Vor tisztelgéssel köszöntötte a pilótákat, akik válaszképp megdöntötték a szárnyukat, a tömeg pedig harsogva éljenezte őket.
Iblis Ginjo, aki élvezte kivételezett helyzetét a nézők között, közelebb hajolt a korláthoz, és a hangosbeszélőkön keresztül üvöltötte a sokaságnak:
– Ezekből a remek pilótákból válnak majd a dzsihad harcosai. A gondolkodó gépeknek esélyük sem lesz velünk szemben!
Serena Butler merengő mosollyal hősök egész seregének mellére tűzött fel kitüntetéseket. Úgy tűnt, mintha teljesen lekötnék az emlékei, és a szinte leküzdhetetlen kihívások, melyekkel az emberiségnek még szembe kell néznie. Erősebbnek, ugyanakkor magába fordultabbnak tűnt, mint valaha.
Vor időnként lopva rápillantott Xavierra, pirospozsgás arcáról leolvasta, mennyire szereti még a lányt, és a fájdalmat is, amit afelett érzett, hogy sohasem lehet már együtt Serenával. Xavier Octával kötött házassága mégis reménnyel töltötte el Vort, hogy talán meghódíthatja a lány szívét. Felidézte, hogy mikor először találkozott vele Erasmus villájában, mennyire szépnek és erősnek, mennyire dacosnak hatott. Immár láthatóan kiheverte a megpróbáltatásokat, és a közelgő válságra összpontosított, aminek jelentőségét még csupán kevesek foghattak fel. Úgy tűnt, mintha Serena rendkívüli, áhítatot ébresztő erőt fejlesztene ki magában.
Miután elvégezte a győzelmi ünnepség keretében rá bízott feladatot, Serena lelépett a dísztribünről. Mielőtt távozott, odament Vorhoz és Xavierhoz, és már a fejében zsongó tervekre összpontosított.
– Mindkettőtökkel beszélnem kell. – Tekintete ragyogott, de keménynek hatott; hangja nem tűrt ellentmondást. – Naplementekor gyertek el hozzám az Önelemzés Városába!
Vor és Xavier meglepetten egymásra nézett, aztán egyszerre bólintott.
A két egykori ellenfél most együtt vacsorázott, együtt ivott a salusai sirazból, és óvatosan kerülgette a témát, mely mindkettejük lelkét elviselhetetlenül nyomta. Egyikük sem tudta, vajon mit akarhat mondani nekik Serena.
Ahogy az ég narancssárgában és rózsaszínben égve tündökölt a lemenő nap sugaraiban, a két szövetségi tiszt a dombokhoz hajtott, majd beléptek a csendes épületegyüttes magas főkapuján. A bent lakók épületről épületre jártak, és működésbe hozták a kinti falakra felszerelt megvilágítókat.
Serena rögtön a kapu mögött várta őket, és Vornak úgy hatott, mintha megfiatalodott, vonásai kipirultak volna. Szíve hevesen zakatolt.
– Köszönöm, hogy idefáradtatok. – Mindkettőjüket kézen fogta, és végigvezette őket a nyitott kertbe vezető, ékkövekkel borított ösvényen. – Itt zavartalanul beszélgethetünk. Valójában a helyben rengeteg kihasználatlan lehetőség rejlik... de nem a politikára gondolok. Itt megtehetem, amit megtenni szükséges.
A lenyírt puszpángoktól körülvett központi téren víz csörgedezett egy díszkútból, előbb egy kőpárkányra, aztán egy szélesebb medencébe. A rovarok és a kétéltűek már készülődtek az éjszakai koncertre.
A medence szélén három fából faragott szék állt a kis vízeséssel szemben. Vor eltűnődött, vajon rendszeresen járnak-e ide az emberek töprengeni, vagy Serena kifejezetten erre a találkozóra hozta ki ide a székeket. Serena összefonta kezét az ölében, és sután oldalra nézett két vendégére.
Előbb Vorianéval találkozott a tekintete. Úgy tűnt, mintha egy örökkévalóság választotta volna el őket az első találkozástól a robot villájában. Vor dölyfösen, a gondolkodó gépektől kapott megbízotti állására büszkén beszélt vele. A külseje látszólag semmit sem változott. Hihetetlenül fiatalnak tűnt.
Xavier Harkonnen arcát azonban már vékony ráncok barázdálták. Jóllehet fiatal volt, rengeteg megpróbáltatást és tragédiát kellett már átvészelnie, Serena pedig mélyen együtt érzett vele. Évek teltek el azóta, hogy a mezőn egymáséi lettek, de mintha nem ebben az életben történt volna mindez. Mindketten megváltoztak.
Oly sok minden történt időközben; oly sok millió ember vesztette el az életét.
Ideje volt közölni velük, amit akart.
– Tudom mit éreztek, de mindkettőtöknek el kell felejtenie az irántam érzett szerelmet – mondta. – Olyan háború veszi hamarosan kezdetét, amihez hasonlóra még nem volt példa.
Felállt a székből, és a medence széléhez lépett, de egy pillanatra sem vette le a szemét a két férfiról.
– Valamit azonban meg kell tennetek értem. Ki-ki a maga módján.
Tekintete felragyogott, szikrázott az elszántságtól.
– Menjetek el a Szövetség Haditérképészeti Termébe, és tanulmányozzátok át az Összehangolt Világok, a Szövetségen Kívüli Bolygók, és a Szövetségi Bolygók csillagtérképeit. A végtelen térben mindössze két olyan bolygó akad, amit sikerült visszahódítanunk Omniustól. A Giedi Prime és a Föld. Nem szabad, hogy ez a kettő legyen az utolsó.
Ahogy besötétedett, az épületegyüttes peremén elhelyezet megvilágítók fénye egyre erősödött, de a vízesés körüli elkerített részt elborították a sűrű árnyak. Még a békák és a rovarok is elhallgattak, mintha az este hangjait hallgatnák, és éberen várnák a veszélyt.
– Xavier! Vorian! Ismét a harcnak kell szentelnetek az életeteket – mondta Serena. – Tegyétek meg ezt a kedvemért!
Hangja úgy hatott, mint a galaxison átsöprő jeges szél. Vor látta, hogy a szenvedély nem halt ki belőle, csupán felfokozottan más, hatalmasabb célra irányult.
– A dzsihadunk igazságos küzdelem, a gonosz gondolkodó gépeknek pedig pusztulniuk kell, nem számít mennyi véráldozatba kerül majd ez nekünk. Egyenként hódítsatok vissza minden bolygót! Az emberiségért, és értem.
Xavier ünnepélyesen biccentett, és elismételte a mondatot, amit Iblis Ginjótól hallott.
– Semmi nem lehetetlen.
– Egyikünk számára sem – szólalt meg Vor. Kipislogta szeméből a fájdalmat, majd Serenára mosolygott. – Számodra pedig különösen nem az, Serena Butler.
A Butleri dzsihadhoz
A B C D E F G H I J K L M N O P R S Sz T U V W X Y Z
A hosszú vándorút dalai: szájhagyomány útján fennmaradt Zenszuni történelem
Abdel: agg Zenszuni férfi az Arrakison
Agamemnón: az eredeti Húsz Titán egyike, kimek tábornok, Vorian édesapja
Ajax: kimek, az eredeti Titánok közül sokak szerint a legbrutálisabb
Alexandrosz: az eredeti Húsz Titán egyike
Aliid: fiatal poritrini rabszolga, Ishmael barátja
alkirály: a Nemesek Szövetségének vezetője
Álomutazó: frissítőhajó, melynek kapitánya Seurat
Anbus IV: Szövetségen kívüli bolygó
Aquim: Eklo kogitátor emberi gondozója
Arkov, Rell: a Nemesek Szövetségének egyik alapító tagja
Armada: Szövetségi Armada
Arrakis: sivatagbolygó, Szövetségen kívüli világ
Arrakis City: Arrakis legjelentősebb űrkikötője és városa
Atreides, Vorian: Agamemnón fia, aki a mechanokráciában nevelkedett a Földön
baliset: ősi hangszer, melyet az óbirodalom fénykorában fejlesztettek ki
Barbarossa: az eredeti Húsz Titán egyike, az agresszív számítógépes rendszerek beprogramozója
Becca, a Véges: az Önelemzés Városában élő nővér
Bludd, Flavo: Niko Bludd őse
Bludd, Frigo: Niko Bludd őse
Bludd, Niko nagyúr: a Poritrin politikai vezetője
Bludd, Sajak: az első poritrini politikai vezető, aki a rabszolgaság intézményének bevezetése mellett kardoskodott
Bogár: az Arrakisról látható egyik csillagkép
Buddallah: a Zenszuni vallás titokzatos istensége
buddiszlám: a Zenszunik és Zensíiták ősvallása
Butler, Faykan: a Dzsihad primerása
Butler, Fredo: Serena öccse, akit egy halálos immunbetegség vitt el
Butler, Livia: Serena édesanyja, az Önelemzés Városának apátnője
Butler, Manion: a Nemesek Szövetségének alkirálya
Butler, Manion: Serena Butler és Xavier Harkonnen fiúgyermeke, Manion Butler alkirály unokája
Butler, Octa: Serena Butler húga
Butler, Serena: Manion Butler alkirály leánya
Buzzell: Szövetségen kívüli bolygó, a soo-kő lelőhelye
Caladan: óceánbolygó, Szövetségen kívüli világ
Camio: rossaki varázslónő, Zufa egyik tanítványa
Cenva, Norma: Zufa Cenva törpe leánya, matematikai zseni
Cenva, Zufa: a legerősebb rossaki varázslónő
Chandler pisztoly: éles kristályszilánkokkal tölthető lőfegyver
Chiry, kvartás: a Salusai Milícia tagja
Corrin: Összehangolt Világ
Csuszuk: hangszereiről híres szövetségi bolygó
Csuszuk, Emi: az Óbirodalom végnapjaiban élt kiváló zeneszerző
Dante: az eredeti Húsz Titán egyike, képzett és agyafúrt bürokrata
dárda: a Szövetségi Armada közepes méretű rombolója
Dhartha, naib: az arrakisi Zenszuni törzs vezetője
dragonyos: őrtiszt a Poritrinen
Ebbin: rabszolgafiú a Portirinen
Ebrahim: Szelim egykori csalárd barátja
Ecaz: Szövetségen kívüli bolygó
Eklo: a Földön élő kogitátor
elektrofolyadék: kékes színű létfenntartó nedv a kogitátorok és kimekek számára, mely egyben folyékony áramkörként is használható
Erasmus: önálló akaratú robot; az ember titkait kifürkészni igyekvő kísérletező
Féreglovas: Szelim felvett neve
figyelőkutasz: Omnius által használt mozgó elektronikus szem
Freer, Ohan: a gondolkodó gépek szolgálatában álló emberi brigádvezető a Földön
fülesló: földi málhavivő állat
géláramkör: bonyolult folyékony-kristályos elektronika, ami a gondolkodó gépek idegi hálózatának alapját képezi
Giedi City: a Giedi Prime ipari és kormányzati központja
Giedi Prime: a Nemesek Szövetségéhez tartozó, természeti erőforrásokban és ipari létesítményekben gazdag bolygó, melyet a magnus kormányoz
Ginaz: a Nemesek Szövetségéhez tartozó, többnyire vízzel fedett bolygó; a lakosság egy szigetcsoport elszórt szigetein él
Ginjo, Iblis: karizmatikus munkafelügyelő a Földön
Glyffa: arrakisi öregasszony, Szelim nevelőanyja
gondolkodó gép: az emberiség ellen összefogott robotok, számítógépek és kimekek összefoglaló neve
Gyehenna: a Zenszuni hagyományok szerint az örök kárhozat birodalma, az elképzelhetetlen iszonyatok kiolthatatlan tűzben égő, földalatti vidéke
Gyűlésterem: kormányzati épület Zimiában
Hagal: a Nemesek Szövetségének bolygója, melyet elsősorban ásványlelőhelyeiről ismernek, és a megyeispán kormányoz
Hannem, Ryx: rabszolgafelhajtó, Keedair másodpilótája
Harkonnen, Katarina: Xavier édesanyja, akit a gondolkodó gépek öltek meg a Hagal közelében
Harkonnen, Piers: Xavier bátyja, akit a gondolkodó gépek öltek meg a Hagal közelében
Harkonnen, Ulf: Xavier édesapja, akit a gondolkodó gépek öltek meg a Hagal közelében
Harkonnen, Xavier: a Salusai Milícia és a Szövetségi Armada tisztje
Harmonthep: Szövetségen kívüli bolygó, a rabszolgafelhajtók kedvelt vadászterepe
Hekaté: az eredeti Húsz Titán egyike, Ajax szeretője, aki „visszavonult”, és nem sokkal Omnius hatalomátvételét megelőzően távozott az óbirodalomból
Heoma: különleges képességű rossaki varázslónő, Zufa egyik tanítványa
hiberkoporsó: a tlulaxi testkereskedők által használt mélyhűtéses rabszolgaszállító-eszköz
Holzman, Tio: zseniális poritrini feltaláló
Hosszú Menetelés Balladái: ősi legendák és dalok, melyek a Titánok Idejének kezdetekor lezajlott kivándorlásról és emberi ellenállásról számolnak be
hrethgir: az „élősködő emberekre” használt sértő megnevezés
Hrethgir Lázadások: a rabszolgaságra kényszerített emberiség első felkelései a gondolkodó gépek, elsősorban a kimekek uralma ellen; a legjelentősebb lázadásra a Walgison került sor, melyet Ajax brutálisan elfojtott
Húsz Titán: az óbirodalmat megdöntő hadvezérek csoportja
íjvető: a Salusai Milícia által épített legnagyobb méretű hadihajó
Isana: a Poritrin legjelentősebb folyója
Ishmael: fiatal rabszolga a Poritrinen
Ix: a Nemesek Szövetségéhez tartozó bolygó
Jayther, Vilhelm: Barbarossa Titán eredeti emberi neve
Jibb, Pinquer: a Giedi Prime-ról érkezett hírvivő
Júnó: kimeknő, az eredeti Húsz Titán egyike, Agamemnón szeretője
Kaitain: a Szövetség perifériáján található bolygó
karaa tojás: harmonthepi mocsári gázlómadár ehető tojása
Keedair, Tuk: tlulaxi rabszolgafelhajtó és testkereskedő
kimek: „emberi aggyal rendelkező gép”, géptestben működő testetlen agy
kindzsal: a Szövetségi Armada gyors, kis méretű vadászhajója
Kirana III: szövetségi bolygó
kogitátor: testétől elválasztott, kimekhez hasonló agy, aki az ezoterikus kérdések feletti meditációnak szenteli az életét
Komider: a Nemesek Szövetségéhez tartozó ipari bolygó
Kralizec: a buddiszlám próféciákban megjósolt végső összecsapás
kvartás: a Salusai Milíciában viselhető negyedik legmagasabb rangfokozat
Kwyna: az Önelemzés Városában élő kogitátor
légi uszály: lassú zeppelin-elven működő szállítójármű a Poritrinen
likvimetál: robotok által használt, fémes, érzékelő-végződésekkel teli bőrszerű réteg
Linné, Serena: Serena Butler fogságba esése után használt álneve
magnus: politikai méltóság a Giedi Prime-on
Mahmad: Dhartha naib fia
Manresa, Bovko: a Szövetség első alkirálya
Meach, Vannibal primerás: a Salusai Milícia parancsnoka
Moulay, Bel: Zensíita vallási vezető
Nagyurak Tanácsa: a Poritrin kormánytestülete
Narakobe, Pitcairn: a Szövetség hadi filozófusa
Nemesek Szövetsége: a szabad emberiség kormánya
neo-kimek: nem első generációs kimek, akiket Omniust híven szolgáló emberekből alakítottak át
neuróda: a kimekek által használt érzékelők
neuroelektronika: a robotokban használt finom áramkörök
O'Mura, Nivny: a Nemesek Szövetségének egyik alapítója
Omnius: számítógépes örökelme, aki a gondolkodó gépek összességét irányítja
optikai érzékelőszál: a robotokban használt bonyolult látószerv
osthmir-gumó: a Poritrinen termő ehető gyökér
Önelemzés Városa: kolostorszerű vallási és filozófiai központ a Salusán
örökelme: mindent behálózó intelligens számítógépes rendszer
Őrszikla: sziklaalakzat az Arrakison
örvös szörcsegér: a Rossakon honos, pikkelyes őserdei lény
Összehangolt Világok: az Omnius fennhatósága alá tartozó bolygók összessége
ötvözöttüveg: átlátszó, különösen szívós anyag, amit gyakran páncélzat készítésére használnak
páfrányrost: a rossaki ruhaszövet alapanyaga
parázsgömb: mozgó fényforrás, melyet a részét képező szuszpenzormező maradó energiája működtet; Norma Cenva fejlesztette ki a Portirinen
parázslap: rögzített tartós fényforrás
Parhi, Julianna: Júnó Titán eredeti emberi neve
pariacél: nagy méretű építményekben alkalmazott, fémből és polimerekből álló ötvözet
Parlament Csarnoka: kormányzati épület Zimiában
Parmentier: Összehangolt Világ
Paterson, Brigit: Serena kommandós csapatának mérnöke
Pincknon: szövetségi bolygó
plasztbeton: építőanyag
Platina-folyam: folyó a Parmentieren, a híres folyami lazac ívóhelye
Poritrin: szövetségi bolygó, Tio Holtzman szülőbolygója
Powder, Jaymes: a Salusai Milícia tagja; később Xavier Harkonnen adjutánsa
primerás: a Szövetségi Armadában viselhető legmagasabb rangfokozat
ptolemaioszi: fényűző óbirodalmi építészeti stílus
Relicon: szövetségi bolygó
Reticulus: kogitátor
Richese: összehangolt világ
Rico: a Salusai Milícia tagja
Rossak: a Nemesek Szövetségéhez tartozó világ, a varázslónők szülőbolygója, számos gyógy- és kábítószer lelőhelye
Rucia: rossaki varázslónő, Zufa egyik tanítványa
Salusa Secundus: a Nemesek Szövetségének bolygószékhelye
Salusai Milícia: a Salusa Secundus bolygószintű hadserege
Seneca: maró légkörű szövetségi bolygó, melyet a pátriárka kormányoz
Seurat: önálló akaratú robot, az Álomutazó kapitánya
Shaitan: Sátán
Shakkad: „a Bölcs”, óbirodalmi császár, akinek udvari vegyésze elsőként tanulmányozta az arrakisi fűszert
Sitin: rossaki varázslónő, Zufa egyik tanítványa
Skouros, Andrew: Agamemnón eredeti neve, amit az óbirodalomban használt
Souci: Szövetségen kívüli bolygó, a rabszolgafelhajtók kedvelt vadászterepe, Ebbin szülőbolygója
sörtéshátú: a Salusa Secunduson honos vadkanfajta
Starda: folyami kikötő, a Poritrin fővárosa
Suk, Dr. Rajid: a Butleri Dzsihad újító szellemű hadsebésze
Sumi, magnus: a Giedi Prime megválasztott vezetője
szekundás: a Szövetségi Armadában viselhető második legmagasabb rangfokozat
Szelim: fiatal arrakisi számkivetett
szextás: a Szövetségi Armadában viselhető a hatodik és egyben legalacsonyabb rangfokozat
Szövetségen Kívüli Bolygók: félreeső világok, melyek hivatalosan nem csatlakoztak a Nemesek Szövetségéhez
Szövetségi Armada: a Szövetséghez tartozó bolygók védelmére felállított űrhajóhad
Szövetségi Bolygók: a Nemesek Szövetsége alapító okiratának aláíróihoz tartozó bolygók
Szövetségi Parlament: a Nemesek Szövetségének kormánytestülete
szubordináns: a kogitátorokat szolgáló és gondozó szerzetesek egyike
szuszpenzormező: Holtzman eredeti zavarópajzs-elvén alapuló gravitáció-kioltó hatás, melyet Norma Cenva fejlesztett ki a Portirinen
Taina: Ishmael unokatestvére, a fiú harmonthepi szülőfalujából
Tamerlán: az eredeti Húsz Titán egyike
Tantor, Emil: Xavier nevelőapja
Tantor, Lucille: Xavier nevelőanyja
Tantor, Vergyl: Xavier nevelőszüleinek fia
Tanzeruft: kiterjedt arrakisi sivatag
tejbogár: a Harmonthepen honos ehető pókféle
teknősbogár: a Harmonthep mocsárvidékein honos, édes ízű rovarfaj
Téli Nap Terem: a Butler udvarház egyik helyisége
tercerás: a Szövetségi Armadában viselhető harmadik legmagasabb rangfokozat
Tirbes: rossaki varázslónő, Zufa egyik tanítványa
Titánok: ős zsarnokok, akik megdöntötték az óbirodalmat
Titánok Ideje: az óbirodalmat megdöntő emberi, majd később kimek alakban létező zsarnokok évszázados rémuralma; a Titánok Idejének az öntudatra ébredt Omnius vetett véget, mikor a számítógépes rendszerek irányítását átvéve minden területen megszerezte magának a hatalmat
Tlalok: az eredeti Húsz Titán egyike, látnok, aki kirobbantotta az óbirodalmat alapjaiban megrázó forradalmat
Tlulax: Szövetségen kívüli bolygó a Thalim rendszerben, rabszolgák és biológiai termékek ismert szállítója
tlulaxiak: a Tlulaxról származó emberek, akiket más néven rabszolgafelhajtókként vagy testkereskedőkként emlegetnek
Ularda: Összehangolt Világ
vabalone: a Buzzellen honos színes héjú kagyló
vén Vasagyú: Seurat Vorian Atreides által használt beceneve
Venport, Aurelius: rossaki üzletember, Zufa Cenva élettársa
Vertree Kolónia: komoly iparral rendelkező szövetségi bolygó
Walgis: Összehangolt Világ, az első Hrethgir Lázadások kiindulópontja
Weyop: Ishmael nagyapja
Wibsen, Ort: agg űrparancsnok, Serena Giedi Prime-i akciójának vezetője
Wilby, Vaughn kvintás: a Salusai Milícia tagja
Xerxész: kimek, az eredeti Húsz Titán egyike; a gépek hatalomátvétele az ő hibájából következett be
Yardin: Szövetségen kívüli bolygó
Yo, Amia: Erasmus konyhai rabszolgája
Young, Steff kvartás: a Salusai Milícia tagja
Zanbar: szövetségi bolygó, kiemelkedő rabszolgapiac
Zensíita: a Zenszuniknál többnyire erőszakosabban viselkedő buddiszlám
Zenszuni: többnyire békés buddiszlám szekta
Zimia: a Salusa Secundus kulturális és kormányzati székhelye
Szövetségi Bolygók:
Balut
Csuszuk
Elágazás
Giedi Prime
Ginaz
Hagal
Kaitain
Kirana III
Komider
Pincknon
Poritrin
Relicon
Ros-Jal
Rossak
Salusa Secundus
Seneca
Vertree Kolónia
Zanbar
Összehangolt Világok:
Alpha Corvus
Bela Tegeuse
Corrin
Föld
Ix
Parmentier
Quadra
Richese
Ularda
Walgis
Wallach IX, VII és VI
Yondair
Szövetségen Kívüli Bolygók:
Anbus IV
Arrakis
Buzzell
Caladan
Ecaz
Harmonthep
Souci
Tlulax
Yardin
A Harkonnen űrjacht a családi bányaüzemből indult a Hagalról, hogy átszelje a Salusa Secundushoz vezető csillagközi tereket. Az áramvonalas hajó csendben repült, éles ellentétben a pilótafülke dühös szópárbajával.
A szigorú, keményvonalas Ulf Harkonnen vezette a jachtot, aki az űrben rájuk leselkedő veszélyekre és a gondolkodó gépek folytonos fenyegetésére összpontosított, jóllehet eközben rendre kioktatta huszonegy éves fiát, Pierset. Ulf felesége, Katarina, aki túlságosan finom lelkű volt ahhoz, hogy ráilljen a Harkonnen név, kijelentette, hogy már épp elég ideje vitatkoznak.
– Nincs értelme tovább kritizálgatnotok és leordibálnotok egymást, Ulf.
Az idősebb Harkonnen hevesen tiltakozott.
Piers magában dúlt-fúlt, és nem mutatott bűnbánatot; alkata nem tette alkalmassá nemesi családjában bevett öldöklő szokások gyakorlására, hiába próbálkozott apja megfélemlítéssel kiváltani belőle a gyilkos ösztönöket. Tudta, hogy Ulf a hazaúton végig becsmérelni fogja és megalázza. A mogorva idősebb férfi nem volt hajlandó elfogadni, hogy fia emberségesebb megoldásai valójában hatékonyabbak lehetnek a rugalmatlan, zsarnokoskodó módszereknél.
A hajó vezérművét halálos szorítással markoló Ulf a fiára mordult:
– A gondolkodó gépek hatékonyak. Az emberek, különösen az olyan léhűtők, mint amilyenek a hagali telepeinken dolgoznak, arra valók, hogy használjuk őket. Nem hinném, hogy ezt valaha is bele tudnám verni abba a nehéz fejedbe. – Megrázta nagy, szögletes fejét. – Néha az az érzésem, Piers, hogy érdemesebb lenne megtisztítani a család génállományát, és megszabadulni tőled.
– Akkor miért nem teszed? – vágott vissza a fiú dacosan. Apja az erőn alapuló döntésekben hitt, minden kérdést feketén vagy fehéren látott, és úgy vélte, fia folytonos gyalázásával jobbá teheti őt.
– Nem tehetem, mert az öcséd, Xavier még túl fiatal ahhoz, hogy a Harkonnen birtokok örökösévé tegyem, és ezért rajtad kívül nem marad más választásom... egyelőre. Még mindig reménykedem benne, hogy egyszer felfogod, milyen felelősséggel tartozol a családod iránt. Nemesember vagy, aki uralkodásra született, nem arra, hogy a munkások előtt bizonyítsd a gyengeségedet.
– Lehet, hogy nem értesz egyet a változásokkal, Ulf, amiket Piers bevezetett a Hagalon – mentegette fiát Katarina –, de legalább átgondolta, és kipróbált valami újat. Idővel lehet, hogy növelhette volna velük a termelékenységet.
– Közben pedig a Harkonnen család teljesen csődbe menjen? – Ulf vastag ujjával megfenyegette Pierset, mintha fegyvert fogna rá. – Azok az emberek szégyenletesen kihasználtak téged, Piers, és még szerencséd, hogy időben odaértem és közbeléptem, mielőtt még több kárt okozhattak volna. Mikor részletesen elmagyarázom neked, hogyan kezeld a család vagyonát, nem azt várom, hogy „jobb” ötlettel állj elő nekem.
– Most már annyira betokosodtál, hogy képtelen vagy befogadni az új ötleteket? – kérdezte Piers.
– Az ösztöneid megcsalnak, és naiv elképzeléseid vannak az emberi természetet illetően. – Ulf elkeseredetten zsörtölődött, és a fejét rázta. – Terád ütött, Katarina... ez a legnagyobb gond.
Anyjához hasonlóan Pierset is sovány arc, telt ajkak és finom vonások jellemezték... ami alapvetően különbözött a bozontos, ősz hajú Ulf durva arcvonásaitól.
– Költőnek inkább beillenél, mint Harkonnennek.
A megjegyzést súlyos sértésnek szánta, Piers azonban titokban egyetértett vele. A fiatalember gyermekkora óta előszeretettel olvasgatta az Óbirodalomról, a dekadencia és közöny évtizedeiről szóló történeteket, melyek azokról az időkről meséltek, mielőtt a gondolkodó gépek átvették a hatalmat több civilizált naprendszer felett. Íróként, történetmondóként Piers könnyedén beilleszkedhetett volna az akkori társadalomba.
– Esélyt adtam neked, fiam, abban reménykedtem, hogy megbízhatok benned. De meghazudtoltál. – Az idősebb Harkonnen felállt, és ökölbe szorította hatalmas, kérges kezét. – Értelmetlen időpazarlás volt az egész utazás.
Katarina megsimogatta férje széles hátát, hátha sikerül megnyugtatnia.
– Hamarosan megközelítjük a Caladan rendszert. Azt mondtad, itt megállunk, hogy megnézzük, érdemes-e itt... befektetni például a halászatba.
Ulf előregörnyedt.
– Nem bánom, kitérőt teszünk a Caladanra, és majd meglátjuk, mi legyen. – Aztán hirtelen felkapta a fejét. – De közben a család szégyene végig itt marad majd a hajón, az egyik mentőkabin-kamrába bezárva. Leginkább még ez hasonlít börtönre ezen a jachton. Meg kell tanulnia, hol a helye, és komolyan kell vennie a feladatait, különben sosem válik belőle igazi Harkonnen.
Miközben rögtönzött cellájában dohogott a krémszínű falak és az ezüst műszerfalak között, Piers kibámult az apró hajóablakon. Gyűlölte a nyakas apjával folytatott vitákat. A Harkonnen család merev, ősrégi módszerei nem mindig bizonyultak a legtökéletesebbnek. A mostoha állapotok és a kemény büntetések helyett miért ne lehetne megpróbálkozni azzal, hogy tisztelettel bánjanak a munkásokkal?
Munkásokkal? Eszébe jutott, apja miként reagált a szó hallatán.
– Legközelebb már alkalmazottaknak fogod hívni őket. Pedig rabszolgák! – mennydörögte Ulf a hagali munkafelügyelő irodájában. – Nincsenek jogaik.
– A jogok márpedig kijárnak nekik – felelte Piers. – Emberi lények, és nem gépek.
Ulf alig tudta visszafojtani dühét.
– Talán vernem kellene téged, ahogy annak idején az én apám is püfölt engem, és belém verte a bűnbánatot és a felelősségérzetet. Ez nem szórakozás, fiam. Eredj a hajóra!
Akár egy összeszidott gyerek, Piers szó nélkül engedelmeskedett apja parancsának...
Azt kívánta, bárcsak egyszer szembefordulhatna az apjával. Azonban valahányszor megpróbálta, Ulf mindig azt éreztette vele, hogy elárulta a családot, hogy egy semmirekellő, aki csupán a család nehezen megszerzett vagyonát herdálja.
Apja azzal bízta meg őt, hogy kezelje a hagali birtokot, mivel azt remélte, hogy fia így beletanul a Harkonnen cégek vezetésébe. A megbízatás fontos lépést jelentett Piers életében, hiszen korlátlan hatáskörrel rendelkezhetett a lapgyémánt-kitermelés felett. Mindez esélyt, próbát jelentett. A hallgatólagos megegyezés szerint ugyanúgy kellett volna üzemeltetnie a bányákat, ahogy korábban folyt a munka.
A Harkonnenek kaptak meg minden lapgyémánt-fejtési jogot a ritkán lakott Hagal bolygón. A legnagyobb bánya egy teljes kanyont betöltött. Piers felidézte, hogyan játszadozott a napsugár az üvegszerű szirtfalak fénytörő felszínén. Korábban sohasem látott ehhez foghatóan szépet.
A szirtfalak lapgyémántból álltak, a peremeket pedig kékeszöld kvarc jelölte ki, akár egy képkeret. Kövér, ezüstszínű rovarokra emlékeztető, kézi vezérlésű gépek másztak az ormokon: mesterséges intelligenciát nem alkalmaztak bennük, és ezért biztonságosnak ítélték a szerkezeteket. A történelem bebizonyította, hogy végül a legártatlanabbnak tűnő mesterséges értelemmel ellátott gépek is képesek az emberek ellen fordulni. Egész csillagrendszerek kerültek az ördögien okos gépezetek fennhatósága alá, és a világmindenség sötét szektoraiban az emberek a gépi rabszolgatartók parancsainak engedelmeskedtek.
A bányagépek szívókorongokkal kapcsolódtak rá a felületre a ragyogó szirtfalak optimális pontjain, és hanghullámok segítségével választották le a gyémántot a természetes törésvonalak mentén. Az ostoba gépek a megragadott gyémántlapokkal együtt másztak le a szirtfalon a rakodóhelyekre.
Az eljárás többnyire hatékonynak bizonyult, a hangvágó időnként mégis szétzúzta a gyémántlapokat. Mikor azonban Piers nyereségrészesedést tűzött ki a rabszolgák elé, az efféle balesetek ritkábban fordultak elő, mintha a haszon reményében jobban ügyeltek volna.
A hagali bányákon folyó munka irányítása közben Piers azzal az ötlettel állt elő, hogy érdemes a fogolycsapatokat a megszokott Harkonnen-féle szigor és állandó felügyelet nélkül dolgoztatni. Miközben néhány rabszolgára ez ösztönző hatással volt, számos probléma merült fel. A sokszor felügyelet nélkül maradt rabszolgák közül nem egy megszökött; mások szervezetlenül dolgoztak, vagy tétlenkedtek, és arra vártak, hogy valaki megmondja nekik, mit tegyenek. A termelékenység így eleinte csökkent, de Piers biztosra vette, hogy idővel eléri, sőt, meghaladja majd a korábbi szintet.
Mielőtt azonban ez bekövetkezhetett volna, apja bejelentés nélkül a Hagalra látogatott. Ulf Harkonnent pedig nem érdekelték az újító ötletek és az emberségesebb bánásmód, amikor nincs elég haszon...
Piers szüleinek a Salusán kellett hagyniuk az öccsét, Xaviert, egy kellemes régimódi párral.
– Belegondolni sem merek, ml lesz belőle, hogyha ők nevelik fel. Emil és Lucille Tantornak fogalma sincs a szigorról.
A hallgatózó Piers pontosan tudta, mesterkedő szülei miért hagyták fivérét Tantoréknál. Mivel az idős párnak nem volt saját gyereke, Ulf igyekezett a kegyeikbe férkőzni. Abban reménykedett, hogy Tantorék végül drága „keresztfiukra”, Xavierra hagyják a birtokaikat.
Piers gyűlölte, ahogy apja kihasznált másokat, függetlenül attól, hogy rabszolgák, nemesek vagy családtagok voltak. Undorítónak találta az ilyesmit. Most azonban, a szűk mentőkabin-kamrába zárva nem sokat tehetett.
Programjuk könyörtelenné és eltökéltté tette a gondolkodó gépeket, ám kizárólag egy emberi elme volt képes elegendő kíméletlen gyűlöletet gerjeszteni magában ahhoz, hogy ezer éven át tartó népirtó háborút folytasson.
Jóllehet a mindenütt jelen lévő számítógépes örökelme, Omnius kelletlen hűbéresei voltak, a kimekek – ezek az emberi aggyal ellátott hibrid gépezetek – gyakorta múlatták idejüket vadászattal a csillagok közötti terekben. Állatias embereket ejtettek foglyul, és visszavitték őket rabszolgának az Összehangolt Világokra, vagy szórakozásból megölték foglyaikat...
A kimekek vezére, aki Agamemnón félelmetes nevét vette fel tábornokként, a hanyatló óbirodalmat egykor megdöntő zsarnokok csoportját irányította. Az ügy kérlelhetetlen harcosai átprogramozták az embereket szolgáló robotokat és számítógépeket, hogy többé ne hiányozzon belőlük a hódítási vágy. Mikor halandó emberi teste öreggé és gyengévé vált, Agamemnón egy sebészeti beavatkozás révén kivetette, és egy agytároló edénybe helyeztette az agyát, hogy azt különböző géptestekhez kapcsolhassa.
Agamemnón és zsarnoktársai úgy tervezték, hogy évszázadokon át uralkodnak majd... ám ekkor a mesterséges értelemmel ellátott, agresszív számítógépek kihasználták a kimekek lustaságát, és az első adandó alkalommal elorozták előlük a hatalmat. Ezek után az Omnius hálózat uralkodott az óbirodalom egyben maradt részén, és a már korábban rabigába hajtott emberiséggel együtt leigázták a kimek zsarnokokat is.
Agamemnón és hódító társai évszázadokon át kényszerültek a számítógépes örökelme szolgálatára, miközben esélyt sem láttak rá, hogy visszaszerezzék a hatalmukat. Egyetlen szórakozásuk ezért a mechanokráciától független bolygókról származó, tévelygő emberek utáni vadászat maradt. A kimek tábornok mégsem tudta kielégítően levezetni a benne felgyülemlett, dühödt feszültséget.
Agytároló edényét egy gyors felderítőnaszádba helyezték, mely a Szövetséghez tartozó emberek lakta vidékeken cirkált. A tábornok hat kimek társaságában közelített egy kisebb naprendszer peremvidéke felé. Nem sok számukra érdekes képződményt találtak ott, mindössze egyetlen ember által lakható bolygót, melynek felszínét nagyobbrészt víz borította.
Aztán Agamemnón nagy hatótávolságú érzékelői egy másik járművet észleltek. Egy emberi járművet.
A kimek tábornok növelte a felbontást, és megmutatta társainak a célpontot. Érzékelő képességeik egyesítésével Agamemnón látta, hogy a magányos hajó egy kisebb űrjacht, a bonyolult kiképzésből pedig arra következtetett, hogy az utasok a Szövetség fontos képviselői, valószínűleg gazdag kereskedők... sőt, még az sem elképzelhetetlen, hogy önelégült nemesek, akik a legszórakoztatóbb áldozatoknak számítottak.
– Épp erre vártunk – jelentette ki Agamemnón.
A kimek hajók irányt változtattak, majd felgyorsítottak. Agamemnón neuródák révén a hajó kezelőszerveivel összekapcsolt agya úgy vezérelte a hajótestet, mintha hatalmas ragadozó madár lett volna, mely épp lecsapni készül védtelen áldozatára. Egy talajon használható járótestet is tárolt a fedélzeten, egy gépharcos-testet, melyet a bolygó felszínén zajló ütközetekben használhat.
A kimekek első sortüze teljesen váratlanul érte a szövetségi hajót. A balvégzetű emberi pilótának szinte ideje sem maradt, hogy elkerülő manőverbe kezdjen. A kinetikus lövedékek több helyen súrolták a törzset, nekicsapódtak az egyik hajtóműnek, a hajó páncélzata azonban megakadályozta, hogy komoly kár keletkezzék. Aztán a kimek naszádok elhúztak a szövetségi hajó mellett, és robbanó lövedékekkel ágyúzták a jachtot, amely épen, de irányt vesztve megperdült.
– Óvatosan, fiúk – szólalt meg Agamemnón. – Nem szeretném, ha idő előtt elpusztítanánk a zsákmányt.
A világűr Szövetséghez tartozó peremvidékén, távol az Összehangolt Világoktól, az állatias emberek nyilvánvalóan nem számítottak rá, hogy az ellenség ragadozóival találkozzanak, a szóban forgó hajó kapitánya pedig különösen figyelmetlennek bizonyult. A legyőzése már-már kínosnak hatott. A kimek vadászok nagyobb kihívásra, izgalmasabb üldözésre számítottak...
Az emberi pilótának sikerült újból működésbe hoznia a hajtóművet, és felgyorsítva megindult az elszigetelt rendszer középpontja felé, hogy az óceánbolygón keressen menedéket. Háta mögé vakító fényű robbanóbombákat lőtt ki, melyek nem tettek különösebb kárt az üldözőkben, ugyanakkor zavaró elektromágneses impulzusaikkal megzavarták a kimek hajók gépi érzékelőit. Agamemnón kimek hívei cikornyás káromkodásokat eresztettek el. Az emberi áldozat meglepő módon barátságtalan, dacos hangnemben válaszolt, melyből a kimekekéhez mérhető méreg és tetterő érződött ki.
Agamemnón felkacagott magában, és újabb gondolatparancsot adott. Így már izgalmasabb. A támadó naszád, a kimek tábornok képzeletbeli testének részeként úgy rontott előre, akár egy vad és fékezhetetlen paripa.
– Vegyétek üldözőbe!
A kimekek élvezettel vetették magukat a szerencsétlen emberi jármű után.
A megpecsételt sorsú pilóta a szokásos manőverekkel igyekezett megszökni üldözői elől. Agamemnón kivárt, és megpróbálta eldönteni, hogy az emberi pilóta valóban ennyire tapasztalatlan-e, vagy csupán el akarta altatni a kimekeket azzal, hogy könnyű prédának mutatja magát.
Észvesztő sebességgel rohantak a békés kék bolygó felé – amely a fedélzeti adatbázis szerint a Caladan nevet viselte. A bolygó a kék szemre emlékeztette, amilyen egykor... Már oly sok évszázad telt el az átalakítás óta, hogy a kimek tábornok alig emlékezett saját arcvonásaira.
Agamemnón akár ultimátumot is küldhetett volna a pilótának, de az emberek és a kimekek is tisztában voltak a hosszú ideje parázsló háború tétjével. Az űrjacht tüzet nyitott, ám a néhány szánalmasan gyenge robbanólövedéket arra tervezték, hogy eltakarítsák velük a hajó útjába kerülő aszteroidákat, nyílt ütközetben azonban kevésnek bizonyultak. Ha valóban egy nemes hajója, akkor sokkal komolyabb elhárító és támadó fegyverzettel illett volna felszerelni. A kimekek felnevettek, és mit sem sejtve rárepültek a prédára.
Mikor azonban beérték, az elkeseredett emberi pilóta újabb sorozatot adott le rájuk, látszólag a korábban használt robbanólövedékekkel, de Agamemnón alig észrevehető eltéréseket észlelt.
– Vigyázzatok, azt hiszem...
A négy érintkezőakna, melyek mindegyike az előbbi tölteteknél tízszer nagyobb hatóerőt képviselt, megrázó lökéshullámokat keltve robbant fel. Két kimek vadász felületi sérüléseket szenvedett, egy pedig teljesen megsemmisült.
Agamemnón elveszítette a türelmét.
– Hátra! Aktiváljátok a védrendszereket!
A jacht pilótája azonban nem lőtt ki rájuk több aknát. Miután az egyik megrongálódott kimek jelentősen lelassult, a pilóta könnyedén kilőhette volna. Ám mivel nem tette, bizonyosan nem maradt bevethető fegyvere. Avagy ismét megtéveszteni akarta az üldözőit?
– Ne becsüljétek alá az élősködőket!
Agamemnón eredetileg azt remélte, hogy foglyul ejtheti az állatias embereket, és kísérletek, vagy elemzés céljára elviheti őket Omniushoz, hiszen a „vad” példányok eltérőnek mutatkoztak a nemzedékek óta fogságban nevelkedettektől. Ám mivel felbőszült egyik túlbuzgó társának elvesztése miatt, a tábornok úgy határozott, hogy nem érdemes tovább vesződni velük.
– Semmisítsétek meg a hajót! – üzente komvonalán öt megmaradt társának. Agamemnón meg sem várta, hogy a többi kimek reagálhasson a parancsra, és rögtön tüzet nyitott.
A mentőkabinba zárt Piers csupán rémült szemlélője lehetett az eseményeknek, és tehetetlenül várta a halált.
Az ellenséges kimekek ismét lőni kezdték őket. A pilótafülkében édesapja átkozódott, édesanyja eközben a fegyvereket kezelte. Tekintetükben nem tükröződött félelem, csupán rendíthetetlen elszántság. A Harkonnenek nem adták olcsón az életüket.
A hajó megépítésekor a mindig gyanakvó, mindig harcra kész Ulf ragaszkodott hozzá, hogy a leghatásosabb páncélzattal és védelmi fegyverekkel lássák el a jachtot. A magányos kishajó azonban nem verhette vissza a hét, hiánytalan fegyverzetű kimek martalóchajó együttes rohamát.
A félhomályos kamrába bezárva, Piers nem tudott tenni semmit, hogy segítsen a szüleinek. A hajóablakon át figyelte a támadó hajókat, és látta, hogy családja már nem sokáig képes kitartani. Úgy tűnt, hogy még vereséget nem ismerő édesapja is kifogyott a mentő ötletekből.
Mivel érezték, hogy hamarosan leteríthetik zsákmányukat, a kimekek közelebb merészkedtek. Piers halotta, ahogy az ismétlődő becsapódások megrázkódtatják a hajót. A fedélzeti nyílás ablakán keresztül figyelte, ahogy édesapja és édesanyja reményvesztetten int egymásnak.
A következő kimek lövés végül átszakította a védelmül szolgáló lemezeket, és megrongálták a jacht hajtóműveit, miközben a hajó az oldalával közeledett a még mindig túl messzi, kék tengerekkel és fehér felhőfoszlányokkal borított bolygóhoz. A parancsnoki híd szikrákat hányt, a megsebzett hajó pedig forogni kezdett a tengelye körül.
Ulf Harkonnen odakiáltott valamit a feleségének, aztán egyensúlyozva a mentőkabin felé rohant. Válaszképp Katarina ráordított. Piers nem tudta, miről vitatkozhatnak; a jacht sorsa immár megpecsételődött.
A kimek lövedékek monoton dübörgéssel rázták a hajót, Ulf pedig végigcsúszott a fedélzeten. Még a törzs megerősített páncélzata sem tarthat ki már soká. Az idősebb Harkonnen küszködve lábra állt a mentőkabin-kamra nyílása előtt, Piers pedig hirtelen ráeszmélt, hogy apja a kamrát akarja kinyitni, hogy a fiával és a feleségével együtt elmenekülhessenek.
Piers édesanyja szájáról leolvasta, hogy mit kiált neki:
– Már nincs idő!
A mentőkabin műszerfalán felvillantak a kijelzők, és lefutottak az ellenőrző programok. Piers az öklével verte a fedélzeti nyílást, de belülről nem nyithatta ki. Nem tudott kijutni, hogy segíthessen nekik.
Miközben Ulf kétségbeesetten igyekezett működésbe hozni a fedélzeti nyílás nyitószerkezetét, Katarina a fali kezelőtáblához rohant, és rácsapott az indítókapcsolóra. Ulf rémülten és meghökkenten meredt a feleségére, aki reményvesztett arckifejezéssel néma búcsút mondott a fiának.
A mentőkabin hirtelen rándulással kilőtt az űrbe, el a megpecsételt sorsú űrjachttól.
A gyorsulás a fedélzethez taszította Pierset, de a fiúnak sikerült térdre emelkednie, hogy kinézhessen a hajóablakon. Ahogy a tántorgó mentőkabin egyre távolodott az űrben, mögötte a kimek martalócok újra meg újra tüzet nyitottak. Hat gondolkodó gép egyesítette pusztító erejét.
A Harkonnen hajó egymást követő robbanások kíséretében vakító tűzgolyóvá változott, aztán a lángfolyam szétoszlott az őskáoszra emlékeztető légüres térben... Piers szüleivel együtt beleveszett a semmibe.
A mentőkabin ágyúgolyóként hasított bele a Caladan légkörébe, vörös szikrákat hányt, ahogy belépett a felső, ritkás rétegekbe, és a bolygó napsütötte oldalának kéklő óceánjai felé zuhant.
Piers küszködve igyekezett úrrá lenni a kezdetleges kezelőszerveken, de a kis hajó nem reagált, mintha a gép emberi gazdája ellen lázadt volna fel. Ilyen sebesség mellett nem élheti túl a becsapódást.
Az ifjú Harkonnen örökös gyötrődve levegő után kapott, aztán csapkodni kezdte az érintőgombokat, hogy megváltoztassa a fúvókák állásszögét. Nem számított gyakorlott pilótának, jóllehet édesapja mindig szorgalmazta, hogy tanuljon meg űrhajót vezetni; korábban Piers nem tartotta különösebben fontosnak ezt a készséget, most azonban haladéktalanul rá kellett jönnie, hogyan kell kezelni a rendszereket.
Mikor hátranézett, látta, hogy az egyik kimek vadászhajó üldözőbe vette őt. A sűrűsödő légkörben egyre vészterhesebben sisteregtek a súrlódás keltette szikrák, akár a köszörűkőről lepattanó izzó vasreszelék. Az üldöző robbanólövedékei megrengették a levegőt a hajó körül, célba azonban egyik sem talált.
Piers egy elszigetelt földdarab felett süvített el egy hófedte hegygerinc felé, az ádáz kimek pedig mindvégig a nyomában haladt, és lőtte őt. Tündöklő gleccserek szegélyezték a csorba csúcsokat. Az ellenség egyik kinetikus lövedéke eltalált egy magas ormot, és szilánkokra törte a jég borította sziklát. Piers – mivel nem volt más választása – behunyta a szemét, és átrepült a törmeléken, mely záporozva csapódott a mentőkabinhoz. És a fiú kis híján odaveszett.
Alighogy túljutott a hegyfokon, az ég hatalmas robbanás kíséretében narancssárga lángokba borult mögötte. A gépi üldöző elveszítette uralmát a jármű felett. Elpusztult, akárcsak Piers szülei és az űrhajó...
Ám a fiú tudta, hogy ellenségei még nem adták fel, és valószínűleg a közelben járnak.
Agamemnón és kimekjei az űrjacht instabil pályán keringő roncsai köré csoportosultak, miközben meghatározták az egyetlenként kilőtt mentőkabin röppályáját. Rögzítették, hogy hol és mekkora sebességgel lépett be a légkörbe, amiből kiszámíthatták a földet érés várható helyét. A tábornok nem sietett – végül is, merrefelé kereshetne búvóhelyet egy magányos túlélő ezen a primitív bolygón?
Az érintkezőaknától megrongálódott kimek azonban parancs nélkül a mentőkabin után eredt, hogy kitöltse rajta a bosszúját.
– Egyedül kívánom megölni őt, Agamemnón tábornok.
A felbőszült kimek vezér várt egy ideig, aztán beleegyezett.
– Eredj, tiéd az első lövés joga. De nem fogunk sokáig itt várakozni.
A kimek tábornok visszatartotta a többieket, hogy zavartalanul elvégezhesse az elemzést.
Agamemnón lejátszotta a vészjelzést, amit a pilóta küldött közvetlenül a hajó megsemmisülése előtt. Az üzenet kódolták, ám nem különösebben bonyolult rejtjel használatával; a kimek mesterséges intelligenciájú fedélzeti rendszere könnyedén megfejtette.
– Itt Ulf Harkonnen nagyúr beszél, útban a Salusa Secundus felé a hagali birtokunkról. Ránk támadtak a gondolkodó gépek. Nem sok esélyünk maradt a túlélésre.
Micsoda jóstehetség! Agamemnón feltételezte, hogy a mentőkabinban tartózkodó túlélő szintén a nemesei család egyik sarja lehetett, ha nem épp a nagyúr maga.
Ezer évvel ezelőtt, mikor Agamemnón és tizenkilenc összeesküvő társa megdöntötte az óbirodalmat, a külső bolygók összefogtak, és létrehozták a Nemesek Szövetségét. Megvédték magukat a zsarnokokkal szemben, majd Omniusszal és a gondolkodó gépekkel is sikeresen oltalmazták a határaikat. A számítógépek nem voltak haragtartóak, és nem vágytak bosszúra... a kimekek ellenben emberi aggyal és emberi érzelmekkel rendelkeztek.
Ha a mentőkabinban a Caladanra szökött túlélő valóban az ellenszegülő Nemesek Szövetségének tagjai közé tartozott, a kimek tábornok személyesen óhajtotta felügyelni a kihallgatását, kínvallatását, majd végül a kivégzését.
Perceken belül azonban újabb vészüzenetet fogott, amit a mentőkabint üldöző kimek küldött másodpercekkel azelőtt, hogy nekicsapódott a hegyoldalnak.
– Nevetséges módon elszúrta. Szeretném, ha legközelebb már sikert érnétek el – szólalt meg Agamemnón. – Eredjetek, és keressétek meg, mielőtt elrejtőzhetne a vadonban. Rátok bízom, hogy felhajtsátok... az a kimek pedig, aki elsőként megleli, és elejti a zsákmányt, jutalomban részesül.
A kimek hajók maguk mögött hagyták a roncsmezőt és izzó golyóbisokként szakították át a magas felhőrétegeket. A menekülő ember, aki fegyvertelenül igyekezett elszökni előlük a szinte irányíthatatlan mentőkabinban, bizonyosan nem húzza soká.
A mentőkabin hirtelen megrázkódott, és megszólalt egy vészjelző sziréna. A digitális és kristálykijelzős műszerek villódzni kezdtek. Piers megpróbálta értelmezni a jeleket, és beállítani a bukdácsoló jármű nehezen kezelhető vezérlését, aztán, mikor kinézett a hajóablakon, barna és fehér hegyoldalakat, hófoltokkal tarkított sötét erdőket látott maga előtt. Az utolsó pillanatban felhúzta a járművet, és épphogy sikerült elkerülnie az ütközést...
A mentőkabin végigszántotta a magas, sötét tűlevelű fenyőerdőt, majd a magasan fekvő, vékony hóréteggel borított tundrába csapódott. A lendület ereje ismét a levegőbe repítette, és mielőtt ismét földet ért volna a letarolt fák között, megfordította tengelye körül a kis hajót.
Az energiahevederrel leszíjazott Piers forgott és üvöltött, mindenáron életben akart maradni, mégis a legrosszabbra számított. Pillanatokkal a becsapódás előtt lökéselnyelő habszivacspárna lövellt ki a teste köré, mely megóvta őt a súlyosabb sérülésektől. Aztán ismét a földbe vágódott a mentőkabin, feltépve a havat és a fagyott talajt. A jármű végül nyikorogva és sisteregve megállapodott.
A habszivacs szétbomlott, Piers pedig összeszedte magát, és letörölte ruhájáról, kezéről és hajáról a pezsgő nyálkát. Túlságosan felkavarták az események ahhoz, hogy fájdalmat érezhessen, vagy időt szakítson sérülései felméréséhez.
Tudta, hogy szülei meghaltak, hajójuk pedig megsemmisült. Remélte, hogy a szemébe került vértől, és nem a könnyektől homályosult el a látása. Végtére is Harkonnen volt. Édesapja felpofozta volna, ha ily gyáván kimutatja az érzelmeit. Ulfnak sikerült kárt okoznia az ellenségben, noha értelmetlennek tűnt az ellenállás, ám még így is elég kimek maradt. Kétségtelenül vadászni fognak rá.
Piers felülkerekedett a félelmén, és szigorú, azonnali helyzetfelméréssel vezette le a feszültséget. Ha életben akart maradni, a határozottság, sőt, egyenesen a kíméletlenség – a jellegzetes Harkonnen vonások – jelentették az egyetlen esélyt. És nem állt rendelkezésére sok idő.
A mentőkabint ellátták túlélő felszereléssel, itt azonban nem maradhatott. A kimekek könnyen bemérik majd a helyzetét, és hamarosan megérkeznek, hogy befejezzék a félbemaradt feladatot. Ha egyszer Piers otthagyja a hajót, többé már nem térhet vissza hozzá.
Megragadott egy egészségügyi készletet és annyi élelemcsomagot, amennyit magával vinni képes volt, és egy rugalmas zsákba gyömöszölte mind. Felnyitotta a fedélzeti nyílást, és kimászott; orrát megcsapta a becsapódás hevétől tüzet fogott fa füstje, hallotta a parázsló ágak ropogását. Mélyen belélegezte a hideg, csípős levegőt, becsukta maga mögött a fedélzeti nyílást, aztán tántorogva otthagyta a füstölgő mentőkabint, és nehézkes léptekkel megindult a kásás hóban a sötét, örökzöld fák bizonytalan menedéke felé. Minél gyorsabban minél messzebb akart eljutni, mielőtt átgondolja, mi legyen a következő lépés.
Ehhez hasonló helyzetben édesapja elsősorban a családi birtokok, a hagali bányák sorsa miatt aggódott volna. Ha Piers és szülei mind odavesznek, ki fogja igazgatni az üzleti vállalkozásokat, és ki fogja megőrizni a Harkonnen család hatalmát? Pillanatnyilag azonban Pierset elsődlegesen a saját túlélési esélyei foglalkoztatták. Elképzeléseit amúgy sem tudta összeegyeztetni a család üzleti felfogásával.
Süvítő bömbölésre lett figyelmes, és mikor felnézett az égre, négy fehéren izzó lángcsíkot pillantott meg, melyek célzott lövedékekként tartottak feléje. Kimek leszállóegységek közeledtek. Rá vadásztak. Az emberi aggyal rendelkező gépezetek bizonyosan a nyomára bukkannak majd a kietlen vadonban.
Ahogy egyre fenyegetőbben közelgett a veszély, Piers ráébredt, hogy mély nyomokat hagy a hóban. A bal csuklóján esett förtelmes sebből vér szivárgott; a homlokán tátongó vágásból ugyancsak skarlátvörös cseppek hullottak a fehér hóra. Akárha útjelző táblákat hagyott volna hátra, hogy az ellenség könnyebben ráakadhasson a nyomára.
Apja egykor szigorú hangon kioktatta őt, mégis örökérvényű leckét kapott: Mindig több oldalról közelítsd meg a helyzetet! Az, hogy valami békésen szendereg, még nem jelenti azt, hogy nem veszélyes. Soha, egyetlen pillanatra se érezd magad biztonságban!
A fák lombjainak takarásában, miközben a lecsapni készülő kimekek süvítését hallgatta, Piers sebtapasztóval kente be a sérüléseit, hogy elállítsa a vérzést. Egy pillanatnyi sietség sokkal több kárt okozhat, mint egy pillanatnyi késlekedés, míg átgondoljuk, hogy mit tegyünk.
Hirtelen irányt változtatott, és egy sötétebb folt felé indult, ahol szemernyi hó sem fedte a fák koronájától védett sziklás talajt. Szándékosan összevissza sétált a köves felszínen, abban a reményben, hogy így lerázhatja az üldözőit. Fegyvere nem volt, és a terepet sem ismerte... feladni azonban nem szándékozott a küzdelmet.
Feljebb kapaszkodott a meredek lejtőn, a hóréteg pedig egyre vastagodott, ahogy a fák ritkultak. Mikor egy tisztásra ért, megállt, hogy kifújja magát, majd lenézett, ahol a kimek leszállóegységek épp rárepültek a mentőkabinra. Még mindig nem sikerült kellően messze eljutnia, ugyanakkor rejtekhelyet sem látott a közelben.
Rémült elragadtatással figyelte, ahogy ellenálló járótestek lépnek ki a hajókból: alkalmazkodó géptestek, melyek a kimekek agytároló edényeit hordozzák a különféle környezeti viszonyok között. A kimekek úgy rontottak rá a lezárt roncsra, akár a dühödt rákok, és vágókarmokkal, fehéren izzó lángszórókkal igyekeztek felnyitni a hajótörzset. Mikor végül sikerült behatolniuk, és senkit sem találtak odabent, szó szerint darabokra tépték az üres fémburkolatot.
A járótestek körüljárták a mentőkabint, optikai érzékelő szálaik különböző érzékelői apró csillagokként ragyogtak. Letapogatták a hóban megőrzött lábnyomokat, aztán megálltak, ahol Piers ellátta a sebeit. A kimekek könnyűszerrel felfedezték a talaj felszínén észlelhető elváltozásokat, érzékelték Piers testének nőnyomait, valamint a hollétéről árulkodó jelek egész sorát. Egyenesen abba az irányba indultak tovább, amit Piers menekülési útvonalnak szánt.
A fiú szidta magát a pillanatnyi pánikért, ami miatt ily nyilvánvaló nyomot hagyott maga után, aztán futni kezdett felfelé a hegyen, közben pedig folyton figyelt, hátha alkalmas rejtekhelyre vagy használható fegyverre lel. Igyekezett tudomást sem venni kalapáló szívéről, a hideg és barátságtalan caladani környezetről, melyben lélegezni is alig tudott. Egyre feljebb kaptatva bevetette magát egy újabb sötét rengetegbe. A hegyoldal még meredekebbé vált, ám a fenyők tömött sorai miatt nem láthatta, pontosan merre tart, vagy milyen messze van még a hegyorom.
Botokat és köveket látott maga körül, de egyik sem tűnt hatásos fegyvernek a gépszörnyetegek ellen. Piers azonban mégis csak Harkonnen volt, és ezért nem egykönnyen adta fel a harcot. Ha tudja, valahogy megsebzi őket. Ha pedig másra nem lesz képes, a végsőkig menekül előlük.
A háta mögül Piers törzsek recsegését, széttörő faágak ropogását hallotta a messzeségből, és maga elé képzelte, ahogy a kimekek megtisztítják maguk előtt a terepet. A füstből ítélve az erdőt is lángra lobbantották. Remek – így nehezebben akadnak majd a nyomára.
Piers megállás nélkül futott felfelé, miközben a terep egyre sziklásabbá vált, és helyenként jégfoltok borították a köveket. Ingatag hótömbök tapadtak a hegyoldalhoz, hogy bármelyik pillanatban alázúduljanak. A fák meghajoltak és elgörbültek ezen a magasságon, a levegőben pedig orrfacsaró kénes bűz érződött. A lábai előtt apró, sárgásan bugyborékoló pocsolyákat látott.
Összeráncolta a homlokát, és eltűnődött, vajon ez mit jelenthet. Hévizes magasterület lehet. Már olvasott hasonló helyekről, érthetetlen földtani anomáliákról tanulmányai során, melyeket édesapja szorgalmazott, mielőtt elküldte őt a hagali bányákhoz. A környéket vulkáni tevékenység, melegforrások, gejzírek, gőz- és páraoszlopok jellemezhetik... veszélyes hely, de esélyt adhat neki a nagy testű ellenfelekkel szemben.
Piers megiramodott az erős szag és a sűrű páragomolyok irányába. A kimekek nem az emberekéhez hasonlatosan használták a szemüket; kifinomult optikai érzékelőszálaik a spektrum több szakaszát is átfogták. Némely esetekben ez mérhetetlen előnyt jelentett a gépek számára. Itt azonban, a felszökő hő és a sziklás terep miatt a kimekek nem használhatták letapogatóikat, hogy kifürkésszék a Piers léptei nyomán maradó hőlenyomatokat.
Végigrohant a ködös, párás, sziklás senki földjén, a hófoltokon, a csupasz, kérges talajon, hogy megpróbálja lerázni üldözőit, és rejtekhelyet, vagy védelmet keressen magának. Miután lélekszakadva menekült órákon át, végül egy sistergő gőzforrás mellett lerogyott egy meleg sziklatömbre, melyet narancsszínű zuzmó borított. Leginkább arra vágyott, hogy lekuporodhasson egy kinyúló kőpárkány alatt, valamelyik melegforrás közelében, és elég ideig elrejtőzhessen ahhoz, hogy pár órát aludni tudjon.
A kimekeknek azonban nem volt szükségük alvásra. Minden létfenntartó funkciójukat az élénkítő elektrofolyadék látta el, mely életben tartotta őket agytároló edényeikben. Megállás nélkül üldözhették Pierset.
A fiú feltépte az élelemcsomagokat, és elfogyasztott két energiaostyát, de kényszerítette magát, hogy tovább menjen, mielőtt megújulni érezhette volna az állóképességét. Ki kellett használnia előnyös helyzetét, és nem engedhette meg, hogy közelebb kerüljenek hozzá.
Piers immár kézzel és lábbal kapaszkodott felfelé a szinte függőleges hegyoldalon. Ujjait sárgás kénpor borította. A legmeredekebb csúcsot választotta, hátha a kimek járótesteknek túlzott nehézséget okoz a megmászása, a terep ugyanakkor az ő előrehaladását is lelassította.
Feltámadt a szél, Piers pedig érezte, ahogy váltakozva hideg és meleg löketek csapnak az arcába. Foltokban kitisztult a pára, aztán váratlanul feltárulkozott előtte a táj. Piers visszatekintett a ritkás fenyőerdőre, a kiszögellő sziklákra és a bugyborékoló ásványforrásokra.
Aztán meglátta az egyik kimek járótestet, ahogy a nyomában lépdel. A másik három bizonyosan szétvált, hogy körbevegyék, akár egy vadállatot. A géptest ezüstös burkolata megcsillant a hirtelen jött délutáni fényözönben. Keresett valamit.
Piers tudta, hogy védtelenül és jól láthatóan áll a sziklás meredély előtt; testét ezért a kőtömbök közé szorította, és csak remélni merte, hogy nem figyelnek fel rá. A kimek azonban másodperceken belül rálelt a zsákmányra. A mechanikus járótest tüzes lövedéket szabadított rá, egy tűzokádó golyóbist, mely célt tévesztve a sziklához tapadt, és fröcskölve tovább lángolt.
A fiú megújult energiával kúszott felfelé a sziklán. Gyors lépteivel a kimek pillanatok alatt megküzdött a kemény meredéllyel, és immár nem pazarolta az idejét az ember felkutatására.
Piers csapdába került: balról függőleges szirtek és kénes melegforrások, jobbról sárga szennyeződéssel fedett meredek és sima hómező. Ha sikerülne feljutnia a hegygerincre, lehajított kövekkel talán kibillenthetné egyensúlyából a kimeket. Más választása nem maradt.
Görcsösen, lábával kapaszkodót keresve húzta fel magát a síkos gleccserfalon. Cipője átszakította a felső, egybefüggő réteget, és térdig belesüppedt a hideg hóba. Ujjai csakhamar megdermedtek és vörösre fagytak. A jeges lég mintha égette volna a tüdejét, de egyre gyorsabban, egyre magasabbra mászott. Zsarnokoskodó édesapja gúnyosan mosolygott volna azon, hogy egy efféle vészhelyzetben a testét gyötrő kényelmetlenségek aggasztják. A gleccser mintha egész az égig felnyúlt volna, noha Piers már látta a tetejét, a borotvaéles ormot.
A gépi vadászok kétségkívül különváltak, Piersnek pedig talán sikerült megszöknie a másik három elől a hőforrások és a morzsolódó kövek között. Mivel nem leltek a nyomára, átfésülik majd a terepet... könyörtelen tüzetességgel, ahogy az a gépeknél szokás. Mindössze az egyik kimek talált rá, nyilvánvalóan véletlenül.
Mindamellett egyetlen ellenséges monstrum is képes őt megölni, ráadásul kétségkívül rádiókapcsolatban áll a társaival. Bizonyosan mindhárom erre tart már. Ez az egy azonban láthatóan egyedül óhajtotta megölni Pierset.
Odalent a kimek elért a meredek jégmező lábához, egy pillanat alatt végigpásztázta a terepet, aztán sietve megindult felfelé. Hosszú lábait beledöfte a hóba, és gyorsabban kapaszkodott a leggyorsabb embernél is.
A kimek megállt, hátralendítette testmagját, aztán kilőtt egy újabb pirogél lövedéket. Piers befúrta magát a hóba, az izzó lövedék pedig alig egy karnyújtásnyira tőle egy krátert hasított a fagyott hegyoldalba. A heves becsapódás megremegtette és megmozdította az ingatag hómezőt. Piers körül megrepedt és szétvált a jégréteg. Próbálkozásképp belerúgott az egyik összeállt hótáblába, mivel abban reménykedett, hogy sikerül rázúdítania ellenfelére, a fagyott felület azonban megtapadt, csikorgott és nyögött, aztán halkan leomlott. Piers mély levegőt vett, majd tovább kapaszkodott felfelé.
Mikor a kimek már kis híján utolérte őt, egy hóból kiálló sziklás peremre lett figyelmes. Ha sikerül elérnie, ott megvetheti a lábát. Onnan nagyobb kődarabokat zúdíthat a gépre, jóllehet pontosan tisztában volt ezek hatékonyságával.
Kizárólag egy bolond nem hagy magának választási lehetőséget – mondta volna Ulf Harkonnen.
Piers az emlékképre mordult:
– Legalább tovább életben maradtam nálad.
Ekkor a gleccser tetején egy csoportot pillantott meg, akik mintha... emberek lettek volna! Több tucatnyi emberi alak bámult le a hófedte hegyfokról. Érthetetlen átkokat szórtak a kimekre.
A csupán körvonalakban kivehető idegenek hatalmas hengereket emeltek maguk elé – talán valamiféle fegyvert? –, aztán ütögetni kezdték azokat. Fülsiketítő dübörgés visszhangzott a hegyek között, akár a mennydörgés, vagy robbanások zaja. Dobokat vertek.
Az idegenek tovább verték zajkeltő eszközeiket. Eleinte nem lehetett egyértelmű ritmust kivenni, aztán a löketek rezonálni kezdtek, a lüktető dobogás pedig végül megremegtette a hómezőt.
Repedések keletkeztek a jég tetején, és a gleccser megcsuszamlott. A gigászi kimek járótest kínlódva igyekezett fogást találni, ahogy a fagyott talaj megindult alatta.
Mikor látta, mi fog történni, Piers a köves peremre vetette magát, ahol mindkét oldalról egy vaskos szikla védte őt. Alighogy megkapaszkodott a hó sisteregve, süvítve omlani kezdett körötte.
A lavina úgy sodorta el a kimeket, akár egy szökőár, legörgette, a sziklákhoz csapkodta maga előtt a járótestet. Miközben ellenfele nagy robajjal lezuhant a hegyoldalon, Piers behunyt szemmel kivárta, amíg a mennydörgésre emlékeztető dübörgés fokozatosan felerősödik, s lassan elhal.
Mikor végül elóbújt, szinte el sem hitte, hogy életben maradt, mindenfelé apró jégkristályok csillogtak a levegőben. Habár az összeállt hó kétségkívül ingatag maradt, az idegenek egymás hegyén-hátán leszaladtak a megrepedezett havon és jégen, közben pedig hangosan kiáltoztak, akár a tekintélyes zsákmányra rárohanó vadászok.
Piers, aki még mindig nem volt képes hinni a szemének, megállt a sziklatömbök tetején. Aztán észrevette a rángatózó, viharvert kimeket, aki a lejtő alján feküdt a hátán. A lavina olyan erővel csapódott neki, akár egy nehézfegyverből kilőtt lövedék. A kimek behorpadt, megrepedt és elgörbült, mechanikus végtagjai segítségével azonban vadul igyekezett talpra állni.
Jóllehet a primitív emberek drapp túlélő ruhát viseltek, amit összegyűjtögetett anyagokból készítettek, bonyolult szerszámokkal rendelkeztek, és nem egyszerű dárdákkal és husángokkal támadtak rá ellenfelükre, Négy fiatal őslakos szaladt le a fák között a megrepedezett jégmezőn – felderítők lehettek? –, és körbekémleltek, mintha további kimekek érkezésétől tartanának.
A többi, fémvágókkal és hatalmas villáskulcsokkal felfegyverzett ember úgy támadt rá a megrongálódott kimekre, akár a hiénák. Vajon a gépi vadász leadta már a vészjelzést három társa felé? Az őslakók gyors mozdulatokkal szétzúzták a járótest adóantennáit, aztán meghökkentő hatékonysággal leszerelték a kimek ellenálló végtagjait. A gépszörnyeteg fegyverkarjával megpróbált újabb lángoló lövedéket kilőni a támadóira, de a caladani vademberek hamarjában szétkapcsolták az elemeket.
A kimek hangdobozából dühödt átkok és káromkodások sortüze zúdult az emberekre, de ügyet sem vetettek rá, és láthatóan nem rettentek meg tőle. Nekiesetek, hogy leszereljék a hidraulikát, az üvegszálas kábeleket, a neuroelektronikát, és minden értékes darabot félretettek, hátha később még hasznát vehetik. A kimek agytároló edényét ismét lecsupaszították, habár az áruló elme ezúttal nem saját akaratából vált meg a testétől.
Piers döbbenten bámult a furcsamód ártatlannak tűnő tartályra, mely a kimek agyát foglalta magába. Az őslakosok nem pusztították rögtön el, hanem láthatóan más terveik voltak vele. A magasba emelték, akár egy trófeát.
A fiú fejében tucatnyi kérdéssel lebotorkált a megcsuszamlott hóban. Az őslakók kíváncsian és csöppet sem fenyegetőn néztek rá, ahogy közeledett feléjük. Piers számára teljesen érthetetlen nyelven beszéltek.
– Kik vagytok? – kérdezte Piers galachul abban a reményben, hogy valaki közülük érti a nyelvet.
Egyikőjük, egy szikár, vörös szakállú idősebb férfi, kinek bőre világosabbnak tűnt a többiekénél, a dicsőséges hadizsákmányra mutatott. Aztán odalépett Piershez, és a mellére csapott.
– Tiddocnak hívnak.
– Piers Harkonnen – felelte a fiú, aztán az egyszerűség kedvéért hozzátette: – Piers.
– Nagyszerű, Piers. Köszönöm – válaszolta a másik tisztább, de sajátságos galach dialektusban. A fiatalember meglepett arckifejezését látva Tiddoc lassan folytatta, mintha úgy kellett volna előhalásznia a szavakat az emlékezetéből. – Nyelvünk a galachból származik, és a Zenszuni Vándoroktól örököltük, akik egykor elmenekültek a szövetségi bolygókról. Évekig a nemesek városaiban dolgoztam szolgaként. Eközben szedtem fel néhány szót és kifejezést.
A bénult és mozgásképtelen fogoly kimek szakadatlanul átkozódott egy beépített hangdoboz révén, miközben az őslakók a gépezet leszerelt végtagjaira akasztották rá az agytároló edényt, mely elejtett vadállatra emlékeztetően lógott a két fémrúd között. Aztán a két legerősebb férfi a vállára vette a rudakat, hogy az értékes teherrel felvonuljanak a csúcsra. A többi őslakó összegyűjtötte a megmaradt fém alkatrészeket, majd megindultak felfelé a hegyoldalon.
– Jer velünk! – hívta Tiddoc.
Piersnek nem maradt más választása, mint hogy kövesse őket.
Ahogy Piers a nyers férfiak mögött bandukolt felfelé a lejtőn, érezte, hogy egyik térde minden lépésnél lüktetve felsajdul, háta pedig megmerevedik, és égni kezd. Még nem jutott ideje belegondolnia, hogy elvesztette a szüleit. Hiányzott neki az édesanyja, az ő kedvessége és intelligenciája. Katarina mentette meg az életét, mivel még azelőtt útnak indította a mentőkabint, hogy a kimekek megsemmisíthették volna az űrjachtot.
Bizonyos tekintetben az édesapja is hiányzott neki. Bármennyire is mogorván bánt fiaival, Ulf csupán jót akart nekik, és szigorúan a Harkonnen birtokok feletti felelősségére összpontosított. A család vagyonának gyarapítása mindig is elsődleges szempontnak számított. Úgy tűnt, immár kizárólag kisöccse, Xavier vitte tovább a vérvonalat. Piersnek kevés esélye maradt rá, hogy valaha is elhagyhassa a Caladant... ám legalább életben maradt.
Bicegve kaptatott felfelé a meredek lejtőn, és igyekezett nem lemaradni a fürge őslakosok mögött. Menet közben a kimek agya ide-oda csapódott az agytároló edényben. Zavaros kiáltások harsantak fel a tartály hangdobozából előbb galachul, aztán más nyelveken. Tiddoc és a többi őslakos kifejezetten szórakoztatónak találta.
A vademberek kevés figyelmet szenteltek a testetlen agynak azon kívül, hogy időnként vicsorogva rámeredtek. A vörös szakállú öregember viselkedett a legtüntetőbb módon. Az ijesztő arckifejezések mellett fenyegető mozdulatokat tett a vágószerszámával az agytartály érzékelői előtt, amivel csupán még jobban felhergelte a fogoly elmét. Nyilvánvalóan korábban is összecsaptak már kimekekkel, és tudták, miként lehet sikeresen szembeszállni velük.
Pierset azonban a három másik gépharcos aggasztotta. Bizonyosan tovább üldözik majd – és amint ráakadnak a lavina helyére és a szétszedett járótestre, a kimekek kétségkívül hamar az őslakosok nyomára bukkannak. Hacsak a sérült harcos nem kért tőlük segítséget, mielőtt rázúdult a hórengeteg. A kimekek nem viselték el a gyengeséget.
Piers körbekémlelt, vajon miféle erődítményeket készítettek maguknak az emberek. Szemben hatalmas kiugró jégtető takart el egy települést. Az őslakosok a földből előtörő hőforrásoktól kiolvasztott nagyobb területen táboroztak le. Asszonyok és gyerekek nyüzsögtek a kőkunyhók között, a ház körül serénykedtek, és időnként felpillantottak munkájukból a közelgő csapatra. Ismeretlen helyi állatok szőrméjével bélelt vastag ruhát, csizmát és sapkát viseltek. Piers hallotta a csaholást, a hajlékok közelében pedig szőrös, fehér lényeket pillantott meg.
A túlnyúló párkányon túl gőz tört fel a vastag jég- és hórétegek alól, hőbuborékok pukkantak szét a sártócsákban és a gejzírekben. Miközben Piers a törzs nyomában ballagott a település felé a szűk kőlépcsőkön, megcsodálta a tűz és jég meghökkentő szembenállását, habár közben folyton a háta mögé nézegetett, nem mutatkoznak-e a kimek vadászok. Időnként egy-egy csepp hullott alá a lassan olvadó, fagyos mennyezetről, ám mikor megvizsgálta a ráboruló kék jégboltozatot, megállapította, hogy a gleccser – akárcsak a település –, már régóta változatlanul áll...
Mikor hirtelen besötétedett, akárha egy fekete függöny hullott volna a nap elé, a caladani asszonyok széttört farönkökből tüzet raktak a település közepén található sziklás részen. Felderítők indultak éjszakai őrjáratra, hogy figyeljék az ellenséges gépeket, miközben a törzs többi tagja a tűz köré gyűlve ünnepelt. A férfiak friss húst hoztak, aztán hosszú fémnyársakra tűztek, és a tűz felett forgatva kisütötték a tekintélyes darabokat.
A fogoly kimek agyát félrerakták a jégre, és ügyet sem vetettek rá.
Az őslakók a tűz körül ülve beszélgettek egymással torokhangokkal teli nyelvükön, körbeadták, és vendégükkel is megosztották az ételt. Piers túl vadnak találta a hús ízét, mégis az utolsó falatig elfogyasztotta a nagy darabot, mivel nem akarta megbántani vendéglátóit. Kínzó éhségét a hús mellett a mentőkabinból kimentett tápszelettel csillapította; a maradék tartósított ételt megmentőinek ajánlotta fel, akik örömmel elfogadták az ajándékot.
A megoldatlan probléma azonban nem hagyta nyugodni. Még ennyi embertől körülvéve sem érezte biztonságban magát, és megpróbálta meggyőzni az idős vezért, hogy nem múlt el veszély.
– Több kimek is volt, Tiddoc. Azt hiszem, rám vadásznak.
– Már megöltünk egyet – felelte az öregember.
– Na és a többi? Még mindig rám leselkednek...
– Őket is megöljük. Ha zaklatnak téged. A kimekekből hiányzik a türelem. Hamar beleunnak abba, amit csinálnak. Annyira fontos vagy nekik? A népem tudja, hogy minket nem sokra tartanak. – Nyugtatóan megfogta Piers csuklóját. – Vannak felderítőink. Meg tudjuk védeni magunkat.
Az étkezés után Tiddoc és nemzetsége ősi tanmeséket és kalandos történéteket mesélt egymásnak a tűz körül. Közben a törzs tagjai erős itallal teli ivóedényeket adtak körbe. Piers, akire időközben a fagyos levegőt távol tartó szőrmeruhát adtak, beleivott a korsóba, és gyomrában kellemes melegség áradt szét. Időközönként az öregember lefordította Piersnek az elnyomott Zenszunik meséit, akik ugyanúgy menekültek a gépek hatalomátvétele, mint a Nemesek Szövetségének rabszolgatartó rendszere elől.
A kissé kapatos Piers hevesen védte a gondolkodó gépek ellen kitartóan küzdő Szövetséget, noha együtt érzett a Poritrinen, a Zanbaron és más szövetségi bolygókon nyomasztó körülmények között robotoló buddiszlám rabszolgákkal. Tiddoc tolmácsolásában mesélt vendéglátóinak az Omnius, valamint az agresszív gondolkodó gépek és kimekek elleni legendás csatákról.
Aztán könnyekkel küszködve elmondta, hogyan pusztították el a saját hajójukat, és hogyan ölték meg a szüleit...
Tiddoc a kimek agytároló edényére mutatott.
– Jertek! A lakomának vége. Most járjunk végére a gépek elleni háborúnak. A törzsem már régtől erre a pillanatra vár.
Kiáltott valamit a saját nyelvén, mire két férfi felemelte a hevenyészett rudakhoz erősített tartályt. A kimek hangdobozából ádáz morgás hallatszott, de immár kifogyott az átkokból.
Néhány asszony fáklyákat gyújtott a központi tábortűznél, aztán felfelé indultak a csöpögő gleccserpárkányon túlra. Az őslakosok vidám hangulatban vonultak, vállukon a magatehetetlen ellenség elméjével. A kimek minden ismert nyelven fenyegetéseket zúdított rájuk, a vademberek azonban csupán nevettek rajta.
– Mire készültök? – kérdezte a felbőszült kimek. A testetlen agy néhány még működőképes neuródája révén leadott parancsokkal hánykolódni kezdett a tartályban. – Hagyjátok abba! Mindnyájatokat elpusztítunk!
Piers követte őket a hegygerincen át, majd lefelé egy lejtőn, ahol a levegőt kénes szag hatotta át, a porózus szikla pedig egyre forróbbnak hatott a lába alatt. A kimeket hordozó csoport megállt egy gőzölgő sziklamélyedés mellett, és nevetve társalogni kezdtek. Aztán a baljóslatú üreg fölé tartották az agytároló edényt.
Piers kíváncsian közelebb hajolt a nyíláshoz, de Tiddoc tüstént hátrarántotta. A vörös szakállú vezér arcán hátborzongató mosolyt vélt felfedezni a fáklyafényben.
Odalentről morgás hallatszott, aztán előbb forró gőzoszlop tört fel, majd égető vízsugár, melyben főni kezdett a kimek agya. Az ellenfél átkait üvöltés, majd összefüggéstelen hörgés váltotta fel, míg végül csupán szaggatott, fájdalmas nyöszörgés hallatszott a megrongálódott hangdobozból.
Mikor a gejzír lecsillapodott, az alélt kimek nyafogott és összevissza beszélt. Pillanatokkal később a gejzír ismét kitört, mire a hangdobozból iszonyatos üvöltés hangzott fel, amitől Piers egész testében megborzongott.
Habár a szörnyeteg megpróbálta megölni őt, és részt vett szülei meggyilkolásában, Piers nem bírta tovább hallgatni a kínszenvedését. Mikor a forró vízoszlop újból visszahúzódott, egy kődarabbal szétzúzta a sérült hangdobozt.
Az őslakosok azonban továbbra is a gejzír nyílása fölé tartották a gyötrődő agyat, és mikor a forró vízoszlop harmadszor is a magasba tört, a kimek néma halálsikoly kíséretében elevenen megfőtt az elektrofolyadékban.
Az őslakók ezek után egy kővel szétrepesztették az agytároló edényt, és elfogyasztották forró, puhára főtt tartalmát.
A sziklakunyhó melegnek, és többé-kevésbé kényelmesnek bizonyult, Piers mégis rosszul aludt, mivel képtelen volt kitörölni emlékezetéből a rettentő képeket. Mikor végre elnyomta az álom, magát látta benne, ahogy az őslakók póznákhoz kötözik, és a gejzír nyílása fölé tartják. Hallotta, ahogy a forró víz kitörni készül, és a torkába fojtott sikollyal felriadt.
Odakintről mindössze egy állat üvöltését hallotta, majd minden elcsendesedett.
Aztán gépi zajokra lett figyelmes.
Kibotorkált a kunyhó bejáratához, és kilesett a hideg, kéntől bűzlő éjszakába. A szőrös házőrző állatok felüvöltöttek. A vademberek kiáltozva sürgölődni kezdtek mindenfelé a táborban. A felderítők előre jelezték a veszedelmet.
A föld és a jégpárkány közötti vékony, szürkés, ködös égboltsávban Piers négy űrjárművet pillantott meg, ahogy rovaréra emlékeztető zúgással közeledtek, hajtóműveik pedig izzó csíkot húztak maguk után a pirkadat előtti sötétségben. Kimekek!
Tiddoc és a többi őslakos fáklyákat, fegyvereket ragadtak, és kiszaladtak a kőkunyhókból. Piers is utánuk eredt, hogy segíthessen nekik. Az előző napi üldözés során sikerült leráznia magáról a kimek vadászokat, de a kifinomult gondolkodó gépek addig pásztázták a terepet, mígnem a nyomára akadtak... Piers tehát a nyakukra hozta a szörnyetegeket.
A kimek hajók a közeli sziklamezőn szálltak le, aztán a fedélzeti nyílásokból felfegyverzett járótestek másztak elő. A rákra emlékeztető harci gépek riasztó gyorsasággal vonultak lefelé a hegyoldalon. A vademberek szétszóródtak, és huhogva, fáklyákkal hergelték az ellenséget.
Az egyik kimek pirogél rakétát lőtt ki rájuk, mely szétrobbantotta és leszakította a gleccserpárkány egy darabját. Hatalmas, súlyos jégdarabok záporoztak a kiürített kőkunyhókra.
Tiddoc és a többi falubeli úgy rebbentek szét a lövedék elől, mintha fogócskáznának, és intettek Piersnek is, hogy szaladjon utánuk a gejzírmezőhöz vezető ösvényen, amerre az előző este jártak. A hajnali fényben Piers megállapította, hogy a széles, enyhén lejtős hegyoldalon mindenütt bugyogó sártócsák és hőforrások fortyognak. Gőzoszlopok és gejzírek okádták magukból a dögletes bűzt és a forró párát. Az emberek kiáltozva, káromkodva szétszéledtek, és a veszélyes pontokat ösztönösen elkerülve szaladni kezdtek a kérges földön. Az őslakosok látszólagos pánikreakciója különös, megszervezett hadművelet volt, akár a macska-egér játék. Vajon csapdába akarják csalni az ellenfelet? Úgy tűnt, mintha előre megterveztek volna mindent, és ők lennének a vadászok.
Piers velük futott, és lebukott, mikor a négy kimek járótest rakétákat lőtt ki a sistergő hévizes magasterületre. Gépi testükkel úgy másztak előre az egyenetlen felületen, akárha gigantikus pókok lennének. Kifinomult gépekhez képest rettenetesen pontatlanul céloztak. A kimekek optikai érzékelőszálait és hőérzékelőit szinte elvakította a hőjelek zűrzavara.
Tiddoc elhajított egy dárdát, mely kongva csapódott neki a leghatalmasabb kimek járótest fejtornyának. A fegyver nem tett kárt a gépezetben, a támadásnak pedig inkább a kimek megzavarása, provokálása, semmint a járótest megrongálása lehetett a célja. A vezér kiáltozva rohanni kezdett, hogy maga után csalja a kimeket.
A legnagyobb géplény idegesen bömbölni kezdett.
– Agamemnón elől nem menekülhetsz! – Aztán másik három kimek is a törzsfőnök után eredt.
Piers megborzongott. A szabad emberek mindegyike hallott már Omnius seregének híres tábornokáról, a brutális őszsarnokok egyikéről.
Az egyik ellenséges gépezet véletlenül eltalált egy fiatal férfit, aki túl közel táncolt a fegyverkarhoz, majd rángatózva, égő testtel vonaglani kezdett a földön. A caladani őslakosok dühödten és bosszúszomjasan rendezték soraikat, és erősebben kezdték támadni a kimekeket. Házi készítésű bombákat hajítottak ellenfeleikre, melyek füst, láng és hangos dörejek kíséretében robbantak fel, és megperzselték a járótesteket. Az emberi elmék irányította gépezetek egy pillanatra sem torpantak meg.
A fürge vademberek keresztülszaladtak a vulkáni aktivitástól forrongó térségen. A kimekek, akik nem is sejtették, hogy csapdába csalják őket, a préda után vetették magukat, és a sós kérget szétzúzva üldözték az őslakosokat a bűzös ködben. További pirogél labdacsokkal és robbanó lövedékekkel lőtték a menekülőket. Újabb vakmerő férfi esett el, akinek mellébe füstölgő krátert vájt az egyik lövedék.
Tiddoc és társai kitartóan huhogtak és kiáltoztak. Két kiesebb kimek előre rontott a kráterektől lyuggatott gejzírmezőbe. A hadonászó, gúnyolódó vademberek várakozón megálltak.
A megkeményedett talaj vékony rétege megrepedezett, és darabokra hasadt. A két gépi járótest megpróbált visszaszaladni, de beszakadt, leomlott alattuk a kéreg. Mindkét kimek megtántorodott, aztán bömbölve a forró, kéngőzös katlanokba zuhant.
Piers Tiddockal és a többi őslakossal együtt éljenzésben tört ki, jókedvüknek azonban hamar vége szakadt, mikor újabb izzó lövedékek sorozata leterített egy harmadik falubelit, egy hosszú hajú fiatal nőt.
A harmadik kimek támadó alatt váratlanul a magasba lövellt egy tomboló gejzír, és leforrázta az agytároló edényt. A neuródáit vesztett gépszörnyeteg megingott, és zavartan botladozni kezdett. A kimek ízelt térdelemeire rogyott, a megperzselődött agytároló edényben pedig kéken parázslott az elektrofolyadék a szellemi erőfeszítéstől.
Tiddoc egy kisebb, házi készítésű bombát dobott a földre, mely primitív gránátra emlékeztetett. A robbanás nem tett további kárt a páncélozott járótestben, a talajkéreg azonban megrepedezett. Miközben a megsebzett ellenséges gépezet zavarodottan forogva igyekezett megállapítani a helyzetét, a felszín egyszerre beroskadt. A harmadik kimek is társai sorsára jutott a megolvadt sárba merülve.
Agamemnón egyre közeledett a hátráló emberek felé, mintha megvetné tehetetlen alárendeltjeit. A kimekek vezére rendületlenül lépdelt Tiddoc felé. A vörös szakállú férfi és társai dárdákat és primitív robbanószerkezeteket hajítgattak, a gépi tábornok azonban ügyet sem vetett a kezdetleges fegyverekre. Az őslakók mögött és két oldalán a túlmelegedett talaj zárta el a menekvés útját, előttük ugyanakkor a robusztus kimek jelentett áthatolhatatlan akadályt.
Hirtelen Piers rohant a kimek vezér elé, és kiabálni kezdett, hogy elvonja a figyelmet a többiekről. Felkapott és nekivágott egy elhajított dárdát a járótest egyik irdatlan lábának.
– Agamemnón! Megölted a szüleimet!
Meglepetésére a kimek tábornok felé fordította fejtornyát, és a mitugrász emberi alakra irányította hőérzékelőit.
– A kis mokány! – szólalt meg a szörnyeteg nem kevés gúnnyal a hangjában. – Te vagy az az élősködő, akit üldözünk.
– Harkonnen nemes úr vagyok! – kiáltotta Piers. Dárdáját husángként lódította az agytároló edény felé. A fegyver olyan erővel csapódott neki a vastag plázpáncélnak, hogy Piers egész testében megremegett tőle – a védőtartályon azonban csupán egy apró sérülés keletkezett.
A kimek bömbölve felkacagott. Agamemnón egyik karmokban végződő karjával megragadta Pierset, aztán kitépte kezéből a dárdát. A fiatalember érezte, ahogy az éles karmok összeszorulnak a törzse körül. Mintha Tiddocot hallotta volna felüvölteni...
Aztán a kéreg hirtelen beszakadt a súlyos kimek járótest alatt. Tajtékzó sár lövellt fel, Agamemnón pedig a forrongó gejzírkamrába bukott, és még mindig a karmaiban tartotta emberi áldozatát. A szorítás alig észrevehetően enyhült, Piersnek pedig felkapaszkodott a járótest tetejére, hogy megóvja magát a felfelé áramló hőtől, és megpróbáljon a hasadék sziklás peremébe kapaszkodni. Aztán túlhevült gőz csapott fel a mélyből, és eltüntette Piers és az utolsó gépi behatoló minden nyomát.
Agamemnón dühödten visszahelyezkedett egy épen maradt leszálló egységbe, majd maga mögött hagyta a tengerekkel borított világot. Ám életben maradt. Többszörösen védelemmel ellátott járótestével sikerült megkapaszkodnia a gőzokádó katlan peremében, és anélkül átvészelnie a kitörést, hogy a megolvadt sárba hullott volna.
Az élősködő emberek köré gyűltek, és bombákkal dobálták, Agamemnón pedig szégyenletes megfutamodásra kényszerült. Mivel korábban megsérült a hidraulikája – az esztelen neo-kimekek pedig mind odavesztek –, járótestében sietve visszabicegett az űrhajókhoz, és meghátrált a rátámadó törzs elől. A hajó rendszerei hozzákapcsolták az agytároló edényt a vezérműhöz; aztán eldobta, és a Caladan átkozott felszínén hagyta a megrongálódott járótestet.
A kimekraj egyetlen túlélőjeként Agamemnón távozott a jelentéktelen világról. Hamarosan visszatér a Földre, az Omnius nevű számítógépes örökelméhez, akinek jelentést kell tennie. Pillanatnyilag tetszés szerinti magyarázatot fűzhet a kudarchoz. Omnius nem feltételezné róla, hogy hazudik. Az ilyesmi fel sem merülne a mindent behálózó számítógép elméjében. A kimek tábornok azonban emberi aggyal rendelkezett...
Miközben Agamemnón a világűrben tartózkodik, elég ideje lesz megfelelő okokat találnia, hogy másra háríthassa a felelősséget. A némileg kiszínezett eseményeket aztán a gépi adatbázisokban tárolt, egyre bővülő emlékirataiban örökíti meg.
A mindenható, mindent látó örökelme szerencsére mindössze információt, és az események hiteles leírását követelte meg tőle. Az okozati összefüggések keresése kizárólag az emberekre jellemző gyengeségnek számított.
A Szövetség bolygószékhelyén, a Salusa Secunduson, egy kisfiú bámult felfelé a sötét bőrű Emil Tantorra, a gazdag és befolyásos nemes úrra. A kiterjedt Tantor birtok pázsitján álltak, ahonnan jól látszottak a messzi város legmagasabb épületei. Estére járt, és sorra kigyúltak a dombokon magasló paloták ablakai.
Ulf Harkonnen vészjelzése végül célba ért, és Emil Tantorra hárult a feladat, hogy közölje a fiúval szülei és bátyja halálának szörnyű hírét. A gondolkodó gépek elleni szakadatlan háború újabb áldozatokat követelt.
Az ifjú Xavier Harkonnen leszegte a tekintetét, de nem sírta el magát. A nyájas nemes úr megérintette a fiú vállát, és mély, jóságos hangon így szólt hozzá:
– Elfogadsz engem és Lucille-t nevelőszüleidnek? Úgy hiszem édesapád is erre gondolt, mikor a gondjainkra bízott téged.
Xavier belenézett a férfi barna szemébe, és biccentett.
– Ha felnősz, daliás fiatalember lesz belőled – mondta Tantor –, akire a szülei és a bátyja is büszkék lehetnének. Mindent megteszünk majd, hogy a megfelelő nevelésben részesítsünk, hogy tisztességre és felelősségtudatra tanítsunk. A történelmi krónikák aranybetűkkel jegyzik majd a nevedet.
Xavier a szürkületben felragyogó csillagokra meredt. Némely naprendszert név szerint is ismert, és tudta, melyek felett uralkodik Omnius, és melyek tartoznak a Szövetségi Bolygók közé.
– Azt is megtanulom, hogyan kell megküzdeni a gondolkodó gépekkel – felelte. Emil Tantor kedvesen megszorította a vállát. – Egy nap majd legyőzöm őket.
Ez lesz életem egyetlen célja.
Egy sötét éjjelen, a caladani vademberek prémekre telepedve ülték körül a pattogó tábortüzet a sötét fenyvesekkel övezett csillogó hómezőn. Mivel szájhagyomány útján őrizték meg a történelmet, újra elmesélték az ősi legendákat és beszámoltak a közelmúlt csatáiról. A vén Tiddoc a befogadott külvilági, a csillogó szemű, iszonytatóan sebhelyes arcú hős mellett foglalt helyet. Az ifjú férfi egy szál magában szembeszállt egy kimek szörnyeteggel, aztán mindketten egy forrongó katlanba zuhantak... mégis elevenen sikerült kimásznia a viharvert kimek járótest hátára kapaszkodva. Piers egyik kezével gesztikulált; a másik – mely szétégett és elgörbült, végképp hasznavehetetlenné vált – erőtlenül csüngött az oldalán. Az ifjú szenvedélyesen mesélt az ősi buddiszlám nyelven, de időnként megállt szavakat keresve, majd folytatta, amint Taddoc kisegítette őt.
Immár a Caladan volt az otthona, és ezek között az emberek között, elfeledve fogja leélni az életét. Úgy tűnt, nincs menekvés erről a világmindenségtől elzárt helyről, hacsak nem a történetek révén, amiket mesélt. Piers elbűvölte hallgatóságát a gondolkodó gépek elleni nagy csatákról szóló történetekkel, miközben maga is megtanulta a Hosszú vándorút dalait, a Zenszunik nemzedékeken átívelő vándorlásainak krónikáját.
Ahogy édesapja megjegyezte egyszer, Piers Harkonnen történetmondónak született.
kb. i. e. 1200
Atreusz fia, Agamemnón születése. A későbbi Andrew Skourostól származó Atreides család idáig véli visszavezetni leszármazását.
Liga előtt
kb. L. e. 11 000
Az űrkorszak kezdete.
???
A benépesített bolygókból létrejön az óbirodalom.
kb. L. e. 2200
Arn Eklo, Kwyna, Vidad és mások kogitátorok lesznek. Egy részük Vidad vezetésével elvonul a Hessrára, hogy teljes izolációban elmélkedhessen. Mások az emberlakta bolygókon lesznek remete gondolkodók.
???
A buddiszlám valláson belül szakadás következik be: a Zenszunik és a Zensíiták elválnak egymástól.
???
A Zenszunik és a Zensíiták is elhagyják a nem buddiszlám hitűeket, és az Óbirodalom határain túlra vándorolnak.
kb. L. e. 1381
A Zenszunik szakadár szektája elválik Maometh vallásától.
???
Bölcs Shakkad uralma alatt Yanshuph Ashkoko felfedezi az Arrakison a melanzsot. Később Shakkad saját érdemének tulajdonítja a melanzs leírását.
???
Kutatók érkeznek az Arrakisra, hogy felderítsék, érdemes-e a bolygót gyarmatosítani. Botanikai kísérleti állomásokat létesítenek a bolygón.
L. e. 1287
Tlalok megpróbálja felrázni az Óbirodalom elkényelmesedett lakóit. Sikertelenségét látva Tlalok vezetésével húsz ambiciózus ember (a Húsz Titán) hozzálát, hogy meghódítsa a birodalmat. Az egyik Titán, Andrew Skouros felveszi az Agamemnón nevet. Megkezdődik a Titánok Ideje.
A Titánok emberi agresszivitást és hatalomvágyat programoznak a számítógépekbe és robotokba, és azok segítségével megdöntik az óbirodalmat, majd felosztják maguk közt. Az óbirodalom peremén néhány rendszer ellenáll a Titánoknak. A Salusa Secundus vezetésével megalakul a Nemesek Szövetsége, és sikerrel veszi fel a harcot a Titánokkal szemben. Az arrakisi kutatók elhagyják a bolygót.
kb. L. e. 1280
Tlalok meghal egy balesetben. A Titánok a halandóságtól félve Agamemnón vezetésével kimekké alakíttatják magukat.
kb. L. e. 1192-1183
Az Első Hrethgir Lázadás kitörése a Titánok uralma ellen a Walgison. A bolygó ura, Ajax brutálisan leveri a lázadást, majd néhány év alatt kiirtja a Walgis teljes lakosságát. Hekaté, Ajax párja a mészárlást követően „lemond” Titán voltáról, és agyát egy mélyűri hajótestbe telepítve elhagyja az emberek lakta űrt. A Hrethgir Lázadás ideje alatt a felkelés kiterjedésétől félve az egyik Titán, Xerxész teljes egészében a helyi számítógépekre bízza a rend fenntartását saját bolygóin.
L. e. 1182
Xerxész túlzott önállóságot kapott, agresszív, hódításra vágyó számítógép-hálózata Omnius néven átveszi az uralmat az általa felügyelt bolygó felett, majd rövid idő alatt a Titánok összes bolygójára kiterjeszti uralmát, létrehozva a Összehangolt Világokat. A Titánok Omnius szolgáivá válnak.
L. e. 1182 után
Omnius újabb és újabb támadást indít a Nemesek Szövetsége ellen, de az sikerrel veri vissza a gondolkodó gépeket. A buddiszlám hitűek a gondolkodó gépek hatalomátvételét a jövendölések Kralizecének hiszik, és nem veszik fel a harcot, hanem menekülnek. A buddiszlám vándorlás tovább folyik, zömében a Szövetségen Kívüli Bolygókra. Később egyes szövetséges bolygókon buddiszlám rabszolgákat kezdenek dolgoztatni a bonyolult eszközök és számítógépek helyett.
L. e. 603
Omnius sikertelen támadása a Csuszuk ellen.
kb. L. e. 400
A rossaki varázslónők részletes feljegyzéseket kezdenek vezetni a bolygó vérvonalainak keresztezéséről.
L. e. 361
Abdel születése.
L. e. 250
Manion Butler születése.
L. e. 247
Livia (Butler) születése.
L. e. 238
Piers Harkonnen születése.
L. e. 228
Aurelius Venport születése.
L. e. 226
Heoma születése.
L. e. 224
Manion Butler és Livia házassága.
L. e. 223
Agamemnón fia, Vorian Atreides születése. Xavier Harkonnen születése.
L. e. 222
Serena Butler születése.
L. e. 220
Octa Butler és Fredo Butler születése.
L. e. 218
Norma Cenva születése. Szelim születése.
L. e. 217
Agamemnón és társai megölik Ulf és Katarina Harkonnent. Piers a Caladanra menekül a kimekek elől.
L. e. 214
Mahmad születése.
L. e. 211
Vergyl Tantor születése. Ishmael születése.
L. e. 206
Fredo Butler halála.
L. e. 204
Xavier a Salusai Milícia tisztje lesz.
L. e. 203
Tio Holtzman feltalálja a zavarópajzsot. A gondolkodó gépek sikertelen támadása a Salusa Secundus ellen. Dharta naib száműzi Szelimet a falujából. Szelim rájön, hogyan lehet az arrakisi homokférgeken lovagolni. Omnius flottája elfoglalja a Giedi Prime-ot. A bolygóra telepített Omnius mélyűri szondák ezreit küldi szét a galaxisba saját másolatával, hogy azok új bolygókon létesítsenek bázisokat. Holtzman a Poritrinre hívja Norma Cenvát, hogy vele dolgozzon. Tlulaxiak fogságba ejtik Ishmaelt a Harmonthepen, és eladják a Poritrinen rabszolgának. Serena a gondolkodó gépek fogságába esik, és a Földre kerül Erasmus házába rabszolgának. A Szövetség felszabadítja a Giedi Prime-ot. Heoma halála. Barbarossa halála. Norma feltalálja a szuszpenzort.
L. e. 202
Xavier Harkonnen és Octa Butler házassága. Holtzman feltalálja a védőpajzsot. Ifj. Manion Butler születése.
L. e. 201
Roella Harkonnen születése. Erasmus megöli ifj. Manion Butlert. Felkelés tör ki a Földön Omnius uralma és a megmaradt Titánok ellen. Ajax halála. Vorian, Serena és Iblis Ginjo a Salusa Secundusra mennek. Juno megöli Arn Eklót. Omnius kiirtja a Föld emberi lakosságát. A Nemesek Szövetsége elindítja a gondolkodó gépek ellen a Butleri Dzsihadot.
L. e. 200
A Szövetség atomfegyverekkel elpusztítja a Föld gondolkodó gépeit. A nukleáris támadás miatt a Föld évszázadokra lakhatatlanná válik.
Összeállította:
Dr. Torkos Attila, 2002.