Joseph Heller
Záróra

(Tartalom)

 

 

 

ELSŐ KÖNYV

 

1. Sammy

Amikor a magam korabeli emberek a háborúról beszélnek, nem a vietnami háborúra gondolnak, hanem arra, amelyik több mint fél évszázaddal ezelőtt tört ki, és szinte az egész világot magával sodorta. Már több mint két éve dühöngött, mire mi egyáltalán beszálltunk. Azt mondják, több mint húszmillió orosz pusztult el, mielőtt partra szálltunk Normandiában. Sztálingrádnál már megfordult az ár, mire mi a kontinensre tettük a lábunkat, az angliai csatát pedig már megnyerték. Mégis egymillió amerikai áldozata volt a háborúnak – háromszázezren estek el közülük harc közben. Csak Pearl Harbornál mintegy kétezer-háromszázan haltak meg azon az egyetlen alattomos napon, majd fél évszázaddal ezelőtt – és több mint kétezer-ötszázan sebesültek meg –, nagyobb katonai veszteséget szenvedtünk azon az egyetlen napon, mint bármikor máskor, a leghosszabb, legvéresebb csendes-óceáni ütközeteket kivéve, nagyobbat, mint Franciaországban a D-napon.
Nem csoda, hogy végül beszálltunk.
Adjunk hálát Istennek az atombombáért, vidultam az egész civilizált nyugati világgal együtt majd fél századdal ezelőtt, amikor olvastam az újságok öles betűkkel szedett fejcímeit, és megtudtam, hogy felrobbantották. Addigra már otthon voltam és kiszálltam belőle, sértetlenül, és mint volt sorkatonának sokkal jobban ment a sorom, mint azelőtt. Főiskolára mehettem, mentem is, két évig még tanítottam is főiskolán Pennsylvaniában, aztán visszamentem New Yorkba, és egy idő múlva munkát kaptam a Time magazin reklámosztályán mint hirdetésszöveg-író.
Nem telik bele húsz év, és az újságok országszerte közölni fogják a háború legöregebb helyi veteránjainak a fényképét, akik a hazafias ünnepeken részt vesznek majd a ritka parádékon. A parádék máris ritkák. Én soha nem vonultam fel. Azt hiszem, apám sem. Valamikor réges-régen, mikor még srác voltam, a dilinós Henry Markowitz, a szemközti bérház apám nemzedékéből való öreg házmestere, bezzeg felvonult a Fegyverszünet Napján és az Emlékezés Napján: előkotorta és fölvette ócska, első világháborús katonai egyenruháját, még az előző Nagy Háború rongyos lábszárvédőjét is, és egész nap föl-le masírozott a Railroad Avenue járdáján, a Norton's Point-i villamossínektől a Surf Avenue sarkán álló cukorkásboltig meg a szódaautomatáig, amelyek közelebb voltak az óceánhoz. Az öreg Henry Markowitz – mint akkoriban apám, az öreg Henry Markowitz sem lehetett sokkal túl a negyvenen – nagy peckesen a teljes berekedésig rikoltozta a vezényszavakat a fűszerestől vagy a mészárostól barna papírzacskókat cipelő fáradt asszonyoknak, akik vastag lábaikon hazafelé baktattak apró lakásaikba, és rá se hederítettek. Nem vett róla tudomást két szégyenkező lánya sem, akik közül az egyik velem egykorú volt, a másik vagy egy évvel idősebb nálam. Egyesek azt mondták, Markowitzot gránátnyomás érte, de nem hiszem, hogy ez igaz lett volna. Azt hiszem, még azt sem tudtuk, mi az a gránátnyomás.
Három- vagy négyemeletes tégla bérházainkban akkoriban nem volt lift, az öregedőknek meg az időseknek pokoli lehetett fölmászni a lépcsőn, mikor hazamentek. A pincékbe teherautón hozták a szenet, és nagy robajjal, gravitációs úton zúdították le egy fémcsúszdán; és ott volt található a kazán meg a forró vizes tartály, no meg a házmester, aki vagy az épületben lakott, vagy nem, és akit inkább megfélemlítve, mint tiszteletből, mindig a vezetéknevén és urazva emlegettünk, mert ő őrködött mindenen a háziúr nevében, akitől akkoriban szinte mindnyájan féltünk egy kicsit, mint ahogy egyesek közülünk most is félnek. Alig egy másfél kilométernyire tőlünk terült el a híres-nevezetes Coney Island-i vidámpark, töméntelen tarka villanykörtéjével, játékaival, körhintáival és büfébódéival. A Luna Park nagy és híres attrakció volt akkoriban, és az volt a Steeplechase („Steeplechase – Mulatni Mész”) Park is, egy bizonyos Mr. George C. Tilyou műve, aki akkor már rég elhunyt, és akiről senki nem tudott sokat. A Steeplechase összes portálján merészen virított egy meghökkentő karikatúra, a feledhetetlen védjegy: egy enyhén idióta férfi groteszk, rózsaszín, lapos, vigyorgó arca, amely valósággal tüzelt a sátáni vidámságtól, és hihetetlen módon, egyetlen primitív síkban villogtatta olykor majd háztömbnyi száját, melyben képtelenül és elképesztően sok hatalmas fog villogott. A személyzet tagjai vörös kabátot és zöld zsokésapkát viseltek, és sokuk bűzlött a whiskytől. Tilyou a Surf Avenue-n lakott valaha, saját házában, egy jókora faépületben, melynek deszkajárda vezetett a verandájára egy rövid kőlépcsőről, amely egyenesen a járda széléig húzódott, és mintha süllyedt volna. Mire annyi idős lehettem, hogy elsétálhattam mellette úton a közkönyvtárba, a földalatti állomásra vagy szombatonként matinéra a moziba, a legalsó lépcső függőleges oldallapjának betonjába vésett családi neve már erősen kibillent a vinkliből, és több mint a feléig belesüppedt a földbe. A mi környékünkön nagy esemény volt az olajkazánok beszerelése, amikor a csővezetékek meg az olajtartályok miatt fölfúrták a kövezetet – ez a haladás jele volt.
Ama húsz év múltán igencsak rosszul fogunk festeni az újságfotókon és a televíziós klipeken, mint holmi idegenek valami másféle világból, totyogó aggastyánok leszünk, és talán kissé idiótáknak és összezsugorodottnak látszunk majd ráncos, beesett arcunkkal és fogatlan mosolyunkkal. Vannak ismerőseim, akik már haldokolnak, és voltak mások, akik már meghaltak. Már most se vagyunk valami szépek. Szemüveget viselünk, kezdünk süketülni, néha túl sokat beszélünk, ismételjük önmagunkat, mindenféle dolgok nőnek ki rajtunk, még kisebb horzsolásaink is lassabban gyógyulnak és árulkodó nyomokat hagynak maguk után.
És aztán hamarosan nem marad belőlünk semmi.
Csak feljegyzések és emléktárgyak mások számára, meg azok a képek, amelyeket véletlenül felidéznek. Egy szép napon valamelyik gyerekem – törvényesen adoptáltam őket, persze a beleegyezésükkel – vagy valamelyik felnőtt unokám talán véletlenül rábukkan a szárnyas géppuskajelvényemre vagy a repülős érdeméremre, az őrmesteri stráfokra a váll-lapomon, vagy arra a pillanatfelvételre, amely rólam készült – a kis Sammy Singerről, aki a korcsoportjában a legjobb helyesíró volt Coney Islanden, és majdnem mindig osztályelső számtanból, elemi algebrából és síkgeometriából – báránybőr téli repülőzubbonyomban, vállamon az ejtőernyő hevederjével, a tengerentúlon, majd ötven évvel ezelőtt Pianosa szigetén, Olaszország nyugati partjai mellett. A kamerába mosolyogva ülünk egy repülőgép mellett a hajnali napfényben élesítetlen ezerfontos bombák alacsony halmán, várva az újabb bevetésre indító jelzést, és a háttérből az aznapi bombázótisztünk néz ránk, emlékszem, egy kapitány. A kapitány, egy izgága és indulatos, néha kissé ijesztő örmény, képtelen volt megtanulni a navigációt azon a gyorstalpaló tanfolyamon, amelyre váratlanul belerángatták a harckiképzésből a dél-carolinai Columbiában lévő légi támaszponton, ahol ideiglenes állományként összehozták a csoportunkat, és harci és repülőkiképzésre fogtak, hogy valamelyik tengerentúli hadszíntérre tudjunk repülni. A pilóta, egy Appleby nevezetű józan texasi, nagyon módszeres ember volt, és nagyon jól értette a dolgát, áldja meg az Isten, és ők ketten nagyon gyorsan kezdtek nem kijönni egymással. Én Yossariannal éreztem együtt, mert humoros volt és gyors eszű, egy kicsit vad, de hozzám hasonlóan nagyvárosi fiú, aki a vége felé egyszer csak félig tréfásan azt mondta, hogy inkább meghal, mintsem hogy megöljék, márpedig elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy legalábbis ebbe a próbálkozásba fog belehalni.
Ezzel igencsak azonosulni tudtam. Tőle tanultam meg nemet mondani. Amikor előléptetésül fölajánlottak egy további stráfot és még egy Repülő Érdemérmet, ha még tíz bevetést repülök, visszautasítottam, mire hazaküldtek. Mindvégig kivontam magam Appleby és Yossarian nézeteltéréseiből, mert félénk voltam és kicsi, sorkatona és zsidó. Akkoriban a természetemmé vált, hogy mindig meggyőződjek róla, hogyan is állok az új emberekkel, mielőtt kiadnám magam, bár, legalábbis elvben, ha nem is mindig azzal a magabiztossággal, amilyennel szerettem volna, mindenki mással egyenlőnek tartottam magamat, a tisztekkel is, még ezzel a nagydarab, nagyszájú örmény bombázótiszttel is, aki örökösen azzal az eszement viccel jött, hogy ő igazából asszír, és gyakorlatilag már kihalt. Láttam, hogy mindnyájuknál olvasottabb vagyok, és nekem volt a legjobb a helyesírásom is, de volt annyi eszem, hogy ezt soha nem hangoztattam.
Yossarian minden egyes éjszakai bevetésen eltévedt, amelyet Dél-Carolina és Georgia fölötti hadműveleti gyakorlórepüléseinken repültünk. Vicc is született róla. Az önkéntes közlegényektől, akikkel a laktanyában és az ebédlőben megismerkedtem, megtudtam, hogy az ő bombázókból átképzett navigátoraik is mind eltévednek összes éjszakai bevetéseiken, és erről is vicc született. Hajózószemélyzetünk harmadik tisztje egy Kraft nevű másodpilóta volt, akit a tengerentúlon első pilótának léptettek elő. A légelhárítás lelőtte, elesett Észak-Olaszországban, Ferrara fölött, amikor a százada másodszor is rárepült az ottani hídra. Yossarian, a vezérgép bombázótisztje, aki első ízben elmulasztotta ledobni a bombáit, kitüntetést kapott, mert visszafordult és másodszor is rárepült, mikor látta, hogy a többiek is elhibázták, és a híd még mindig sértetlen. Azokon a dél-carolinai navigációs kiképző repüléseken Appleby mindig megtalálta számunkra a biztonságos hazavezető utat a rádiós irányzással. Egy szurokfekete éjszakán eltévedtünk, és több mint egy óra hosszat nem volt rádióirányításunk. A közeli viharok elektromos interferenciát okoztak, és a mai napig tisztán hallom Yossarian hangját a fedélzeti telefonon, amint azt mondja:
– Folyópartot látok odalenn. Forduljatok balra, szeljétek át, majdcsak találok a túlsó partján valami tereptárgyat.
A folyópartról kiderült, hogy az Atlanti-óceán partja, mi pedig úton voltunk Afrika felé. Appleby megint elvesztette a türelmét, fél óra elteltével átvette a navigációt, aztán mikor végre elkapta és összerakta a rádiójeleket, amelyek visszavezettek minket a repterünkre, már csak annyi üzemanyagunk maradt, amennyivel el tudtunk gurulni a leszállópályáról a gépállomásig. A motorok lefulladtak, mielőtt kikapcsolhattuk volna őket.
Mindnyájan majdnem meghaltunk.
Kezdtem középkorú lenni, mire ez tudatosodott bennem, és attól fogva ha elmeséltem ezt az anekdotát, már nem csak azért, hogy nevessenek rajta.
Azon a fényképen velem van egy haverom, Bill Knight, akkoriban a legjobb toronygéppuskás, aki körülbelül két évvel volt idősebb nálam, és már nős volt, és csecsemő kisbabájuk volt, akit összesen csak egy hétig látott, meg egy Howard Hóden nevű, velem egykorú, sovány fiú, valahonnan Alabamából, aki törzsgéppuskás és rádiós volt, aztán úgy egy hónap múlva elesett egy avignoni bevetésen, és lassan halt meg, jajgatott kínjában, és nyöszörgött, hogy fázik. Húszévesek vagyunk, és gyerekeknek látszunk, akik még csak húszévesek. Howie Hóden volt az első halott emberi lény, akit valaha láttam, és azóta is az egyetlen halott, aki a ravatalozón kívül a szemem elé került. A feleségem éjszaka halt meg, és már nem volt a szobában, mire megérkeztem a kórházba, hogy elintézzem a papírokat, és elkezdjem intézni a temetését. Szinte napra úgy és akkor ment el, ahogy az onkológus mondta. Beteg volt, de ritkán voltak nagy fájdalmai, és szerettük azt hinni, hogy azért kíméltetett meg a fájdalmaktól, mert mindig nagyon jó volt, legalábbis hozzám meg a gyerekekhez, és általában vidám volt és jószívű. Ha dühös volt, csak az első férjére volt dühös, rá is csak időnként, különösen azért, mert gyakran nem volt pénze gyerektartásra, ám volt elég pénze új barátnőkre, meg arra, hogy még egypárszor megnősüljön. Szerencsém volt a halottakkal, mondta közvetlenül a háború után Lew, gyerekkori barátom, aki gyalogos volt, fogságba esett, és százával látott halottakat Európában, mielőtt a hajó hazaszállította; látott amerikaiakat és németeket, aztán német civileket tucatszámra Drezdában, amikor visszaküldték oda, hogy segítsen eltakarítani a romokat a brit gyújtóbombázás után, amiről tőle hallottam először.
Erről a légitámadásról, ami nagyjából mindenkit megölt a városban, kivéve ezeket a hadifoglyokat meg az őreiket, én nem tudtam, és nem is voltam hajlandó tüstént elhinni.
– Több mint százezren? Te biztos megőrültél, Lew Az több, mint Hirosima meg az atombomba.
Utánanéztem, aztán elismertem, hogy igaza van.
De ez majd ötven évvel ezelőtt volt. Nem csoda, ha leszármazottainkat nemigen érdekli a második világháború. Akkor még alig született meg valaki közülük. Ha megszülettek volna, ötven körül járnának.
De talán egy szép napon, valamikor a jövőben, melyet meg sem tudok próbálni fölmérni, valamelyik gyerekem vagy unokám véletlenül rábukkan majd egy dobozra vagy egy fiókra, benne a géppuskás szárnyaimmal, a Repülő Érdeméremmel, az őrmesteri stráfjaimmal meg a háború idején készült fényképpel, és ez talán fájdalmas visszatekintésre fogja ösztökélni, eszébe fog juttatni bizonyos családi természetű incidenseket, amelyekre valamikor sor került köztünk, vagy soha nem került sor, pedig kellett volna. Mint engem apám első világháborús gázálarca.
Kíváncsi lennék, mi lett vele. Mikor kicsi voltam, szerettem azt a gázmaszkot, jó játék volt, sokszor eljátszottam vele, mikor apám a belvárosban dolgozott, ahol szabásminták alapján gyerekruhákat szabott. Megvan a katonakori fényképe is. Miután még az elemiben elolvastam az első világháború német repülő ászának, Manfred von Richthofen bárónak az életrajzát, egy darabig szerettem volna felnőttként vadászpilóta lenni, naponta megvívni vele Franciaországban, magányos párbajban a lövészárkok fölött, és mindannyiszor újra lelőni. A hősöm volt, én meg arról álmodoztam, hogy lelövöm. Nem sokkal a háború, az én háborúm után apám meghalt. Azt mondták, rák. Szeretett szivarozni. Egy szomszédos kis trafikban vásárolta a szivarjait a Surf Avenue sarkán, ahol a mindig elégedett Mr. Levinson mosolyogva üldögélt a munkaasztalánál a késeivel meg a dohányleveleivel, és saját kezűleg szabta ki és sodorta meg a szivarjait, miközben fekete hajú, szeplős, nyugodt természetű, törpe felesége, Mrs. Levinson fürdősapkákat, füldugókat, úszógumikat, vödröket, lapátokat és más kacatokat árult a tengerparti homokozáshoz, hiszen a tenger alig egy háztömbnyire volt tőlünk. Gyerektelenek voltak.
Mindenki dolgozott. Sráckoromban egy darabig újságot árultam az utcánkon meg a stégen álló kocsmákban. Húgaink nyáron fagyasztott vaníliakrémet meg üdítőket árultak a stég bódéiban. Davey Goldsmith hot dogot árult. A tengerparton spártaiként csatáztak az engedély nélküli vándorárusok, hogy a napbarnított karjukon tartott ormótlan kartondobozokból, melyekből füstölögve szállt fel a szárazjég gőze, öt-öt centért eladhassák összes jégrúdjukat és jégkrémjüket, mielőtt elkaphatták volna őket a rendőrök, akik, végighajszolták őket a puha homokon, a fürdőruhás bámészkodók közt, akik szívvel-lélekkel drukkoltak nekik, hogy sikerüljön elmenekülniük. Sokat ismertem ezek közül a lúdtalpas, idősebb fiatal fiúk közül, akik ilyen veszélyek közt dolgoztak.
A lakásunkban mindig hallhattuk a tenger felől a megtörő hullámok moraját meg a harangos bója kongását (mi „haragos bójának” neveztük, ami az én fülemnek még mindig kedves). Időnként, amikor kora vagy késő délután szokatlan csend lett, néha nagyon halkan még a legközelebbi körhinta kísérteties muzsikáját is hallottuk, az egzotikus gőzorgona hangját a stégen álló óriás ringlispílről, amelyen körbeforogtak az aranyos, a karamellszínű, a fényes fekete csíkokkal és mutatós édességek, zselé, medvecukor és gumicukor kék és rózsaszín foltjaival ékesített mének – honnan származtak ezek a pompásan sikló lovak? volt valahol egy nagyvállalat, amely a körhinták számára lovakat gyártott? nagy pénz volt benne? – majd félmérföldnyire. Senki nem volt gazdag.

 

 

2. A kis pöcs

Az új elnök törvényesen lépett hivatalba, amikor elődje gyötrő szellemi kimerülésében lemondott, mert folytonosan magyarázkodnia kellett, miért választott ilyen embert alelnökjelöltjének.
– Miért pont őt szemelted ki? – volt kénytelen folytonosan érdeklődni tőle legjobb barátja, a külügyminiszter. – Legalább nekem mondd meg. Nálam biztonságban van a titkod.
– Nem volt ebben semmiféle titok! – válaszolta saját védelmére a nemzet első számú tisztviselője. – Nem volt emögött semmi alattomosság, semmi rejtett ok. Egyszerűen az ítélőképességemre hagyatkoztam. Szavamat adom neked, hogy nem volt semmiféle bűnös szándékom.
– Ez az, ami olyan rémisztő.

 

 

3. Mr. Yossarian

A kórházban töltött második hét közepén Yossarian az anyjáról álmodott, és megint tudta, hogy meg fog halni. Az orvosok idegesek lettek, amikor tudatta velük a hírt.
– Mi nem találunk semmi bajt – mondták neki.
– Keressenek tovább – utasította őket.
– Ön tökéletes egészségnek örvend.
– Csak várjanak – tanácsolta nekik.
Yossarian megfigyelésre tért vissza a kórházba, ahova előzőleg megint visszavonult a zavarba ejtő fizikai tünetek újabb neurotikus zárótüze alatt, melyekre egyre fogékonyabb lett, miután azon kapta magát, hogy életében másodszor újra egyedül lakik. Tünetei a jelek szerint úgy foszlottak sorra széjjel, mint a pára, mihelyt leírta vagy sorra kivizsgálták őket. Alig néhány hónappal azelőtt pusztán azzal kikúrálta magát gyógyíthatatlan isiászából, hogy felhívta egyik orvosát, és elpanaszolta neki, hogy gyógyíthatatlan isiásza van. Nem tudott megtanulni egyedül élni. Nem tudta megvetni az ágyát. Hamarébb halt volna éhen, mint hogy főzzön.
Ezúttal úgyszólván rohanvást ment vissza, egy másfajta morbid látomás morbid látomásának hatására, nem sokkal az után, hogy hallotta: az elnök, akit nem szeretett, le fog mondani, és minden bizonnyal az alelnök lesz az utóda, akit még kevésbé szeretett; és nem sokkal azután, amikor véletlenül megtudta, hogy Milo Minderbinder, akivel most már vagy huszonöt éve óhatatlan és elkerülhetetlen kapcsolatban állt, kiterjesztette üzleteit az olyan áporodott, fölös termékekről, mint az avas csokoládé meg az egyiptomi gyapot a katonai felszerelésekre, és saját repülőgépet tervezett, amelyet a kormánynak szándékozott eladni. Természetesen bármely kormánynak, amelyik megengedhette magának, hogy megvásárolja.
Európában voltak országok, amelyek ezt megengedhették maguknak, és Ázsiában meg a Közel-Keleten is.
Morbid látomásának látomása, amelyet átélt, agyvérzés vagy gutaütés látomása volt: újra felélesztette emlékeit az elnyűhetetlen, öreg Gustav Aschenbachról, magányáról a mediterrán tengerpart mitikus strandján, és halhatatlan haláláról Velencében, kimerülten, ötvenévesen, abban a városban, amelyet járvány sújtott, amiről senki nem kívánt beszélni. Nápolyban, valamikor régen, amikor beállították a csapatszállító hajóra induló sorba, amely hazaszállította, miután hetven bevetést repült és túlélte, egy idősebb, Svejk nevű katonát talált maga mögött, meg egy Krautheimerként született férfit, aki Joseph Kaye-re változtatta a nevét, hogy biztonságosabban olvadhasson be az ő kultúrájába, ám akkoriban ez a név, a Svejkéhez hasonlóan, még nem sokat jelentett számára.
Ha választhatott, Yossarian még mindig jobb szeretett élni. Nem evett tojást, és bár nem fájt a feje, minden második nap bekapta a maga bébiaszpirinjét.
Semmi kétsége nem volt afelől, hogy sok mindenért kell aggódnia. A szülei meghaltak, és meghaltak összes nagybátyjai és nagynénjei is.
Pöcs a Fehér Házban? Nem ez lenne az első eset. Megint összetört egy tankhajó. Ott van a sugárzás. A szemét. A rovarirtó szerek, a mérgező hulladék és a szabad vállalkozás. Az abortuszoknak vannak ellenségei, akik halálbüntetést kívánnak kiszabni mindenkire, aki nem életpárti. A kormányzatban középszerűség uralkodik, és önérdek is. Bajok vannak Izraelben. Mindezek nem puszta tévhitek. Nem ő találta ki őket. Hamarosan kiónozni fogják az emberi embriókat, eladásra, a hecc kedvéért, meg pótalkatrésznek. Emberek, akik nem termelnek semmi megfoghatót, milliókat keresnek pusztán a tulajdonosváltással. A hidegháborúnak vége lett, de a földön még mindig nincsen béke. Semminek nincs értelme, és semmi másnak sem. Az emberek mindenfélét csinálnak, anélkül hogy tudnák, miért, aztán megpróbálják kitalálni.
Amikor Yossarian unatkozott a kórházi szobájában, úgy játszadozott az ilyen magasröptű gondolatokkal, mint egy ébren álmodozó ifjú a nemi szervével.
Hétköznap minden reggel legalább egyszer becsődült hozzá az orvosa, Leon Schumacher, bimbózó, fiatal orvosokból álló fürge és komoly sleppjével, a csinos arcú és pompás fenekű eleven és vonzó osztályos ápolónő kíséretében, aki kora ellenére nyíltan vonzódott Yossarianhoz, és akit Yossarian ravaszul egyre arra csábítgatott, hogy fiatalossága ellenére kezdjen jóindulatúan belészeretni. Ez a magas, impozáns csípőjű nő emlékezett Pearl Baileyre, de Pearl Harborra nem, és ennek alapján kora valahol harmincöt és hatvan év között lehetett, ami Yossarian hite szerint a legeslegjobb egy nő számára, feltéve persze, hogy még ép az egészsége. Yossariannak csak ködös elképzelése volt arról, milyen is igazából ez a nő; mégis gátlástalanul kihasznált minden alkalmat, amely segíthetett élvezetesen eltölteni vele az időt addig a néhány békés hétig, ameddig a kórházban akart maradni mindenáron, hogy kipihenje magát és összeszedje a világképét, miközben a világ nagy nemzetei újra stabilizálódnak egy új, másik világrendben, amely megint végleges és örökkévaló lesz.
Bevitte magával a rádióját, és szinte mindig talált valami Bachot vagy valami kitűnő kamara-, zongora- vagy kórusmuzsikát egyik vagy másik URH-állomáson. Ahhoz túl sokszor megzavarták, hogy operáknak, különösen Wagnernek szentelhette volna a figyelmét. Ezúttal jó szobát kapott, állapította meg örömmel, és kifogástalan szomszédokat, akik nem voltak visszataszítóan betegek; és ott volt ez a vonzó osztályos ápolónő is, aki illedelmesen nevetgélve reagált a csalogatásaira, dölyfösen és túláradóan riszálta magát, és kihívóan hencegett a pompás seggével.
Yossarian semmi okot nem látott rá, hogy ne értsen ezzel egyet.
Az első hét közepére már teljes gőzzel flörtölt vele. Schumacher doktor nem is nézte jó szemmel ezt a buja frivolságot.
– Épp elég helytelen, hogy beeresztettem ide. Azt hiszem, mind a kettőnknek szégyellnünk kellene magunkat. Maga itt van ebben a szobában, mikor nem beteg...
– Ki mondja, hogy nem vagyok?
– ...mikor olyan sok ember van kinn az utcákon.
– Beeresztenek ide egyet, ha beleegyeznék, hogy kimegyek?
– Kifizetné a számláit?
Yossarian úgy vélte, inkább nem.
Egy nagynevű angiográfus savanyúan megerősítette, hogy nincs szüksége angingráfiára; egy neurológus ugyanilyen komoran kijelentette, hogy semmi baj nincs az agyával. Lenn Schumacher ismét büszkélkedve mutatta be ritka példányként, amellyel tanítványainak nem lesz gyakran alkalmuk találkozni orvosi gyakorlatukban: íme egy hatvannyolc éves férfi, akinek semmiféle betegségtünete nincs, de még csak nem is hipochonder.
Késő délután vagy néha kora este beugrott hozzá Leon, csak hogy egy darabig a maga monoton, bánatos módján a hosszú munkaidejéről, a rémes munkakörülményeiről és igazságtalanul alacsony keresetéről fecsegjen tapintatlanul és egocentrikusan egy olyan embernek, akiről mindketten tudták, hogy hamarosan meg fog halni.
Nem volt tekintettel Yossarianra.
Az ápolónőjét Melissa MacIntoshnak hívták, és mint minden jó nő egy romantikus hajlamú, kifinomult férfi szemében, túl jónak látszott ahhoz, hogy igaz lehessen.
A második hét kezdetén Melissa már megengedte neki, hogy ujjai hegyével megsimogathassa a kombinéját szegélyező csipkét, amikor körülötte lebzselve az ágya vagy a széke mellett állt vagy ült, és beszélgettek, vagy Yossarian flörtölését viszonozva engedte, hogy egyre hevesebben flörtöljön vele. A kényelmetlenségtől piruldozva, de a rosszalkodástól felélénkülve, ha nem is egyezett bele, de nem is tiltotta meg, hogy eljátszadozzon vékonyka fehérneműjével, bár nem tudta könnyedén elengedni magát. Rettegett, hogy valaki rajtakaphatja őket ezen a megengedhetetlen bizalmaskodáson. Yossarian imádkozott, bárcsak lepné meg őket valaki. Nem akarta, hogy eszébe jusson, hátha komolyak a szándékai. Melissa maga is elismerte, hogy szerencsés lány, amiért ő a betege, amikor Yossarian ezt mondta neki. Kevesebb baja volt vele, mint az emelet privát és félprivát szobáiban fekvő többi férfival és nővel. És Yossarian látta, hogy izgalmasabb – és ezért csábítóbb, ezt is értette, bár a lány talán nem – azoknál a ritka férfiaknál, akikkel a kórházon kívül találkozgat, sőt még annál az egy-két férfinál is, akiket évek óta kizárólagosan – majdnem kizárólagosan – fogad. Soha nem volt férjnél, még egyszer-kétszer sem. Yossariannal olyan kevés baj volt, hogy nem volt vele semmi baj, így Melissának és a többi osztályos nővérnek alig volt más dolguk körülötte, mint műszakonként benézni a szobájába, meggyőződni róla, hogy még nem halt meg, és semmit nem kellett tenniük, hogy életben tartsák.
– Minden rendben van? – kérdezték mindnyájan.
– Minden, kivéve az egészségemet – sóhajtott válaszul.
– Maga tökéletesen egészséges.
Yossarian vette magának a fáradtságot, és elmagyarázta, hogy éppen ez a baj. Ez azt jelenti, hogy rosszabbodnia kell az állapotának.
– Ez nem vicc – viccelődött, amikor nevettek.
Egyik nap Melissa fekete kombinét vett fel, miután esztétikai vágyakozást színlelve Yossarian megkérte erre. Amikor azt akarta, hogy bejöjjön hozzá, azon kapta magát, hogy égető szükségét érzi, hogy szüksége legyen valamire. Amikor megnyomta a nővérhívó gombot, néha más ápolónő jelentkezett.
– Küldje az én Melissámat! – parancsolta ilyenkor.
A többiek készségesen együttműködtek. Nem szenvedett hiányt ápolásban. Jó egészségben van, állapították meg naponta újra és újra az orvosok, és ezúttal morcosan és csalódottan, azzal az érzéssel, hogy becsapják, oda lyukadt ki, hogy úgy tűnik, igazuk van.
Jó volt az étvágya és az emésztése. Komputertomográffal pásztázták végig a hallószerveit meg a gerincét. Arcüregei tiszták voltak, és sehol semmi jele nem mutatkozott reumának vagy ízületi gyulladásnak, anginának vagy ideggyulladásnak. Még az orra sem csöpögött. Minden orvos irigyelte a vérnyomását; aki csak látta. Leadta nekik a vizeletét, megvizsgálták, és a koleszterinje alacsony volt; a hemoglobinja magas, az ülepedési üteme gyönyörű, a vérnitrogénje pedig ideális. Tökéletes embernek nyilvánították hát. Úgy vélte, hogy első feleségének meg a másodiknak, akitől ekkor már egy éve különváltan élt, esetleg volnának ellenvetései.
Járt nála egy kardiológus-sztár, aki semmi hibát nem talált benne, egy patológus a pátoszára, aki szintén nem talált okot az aggodalomra, egy vállalkozó szellemű gasztroenterológus, aki visszarohant a szobájába, hogy másodszor is kikérje Yossarian véleményét bizonyos kreatív befektetési stratégiákról, amelyeket holmi arizonai ingatlanokkal kapcsolatban fontolgatott, aztán jött egy pszichológus a pszichéje ügyében, és ő lett Yossarian utolsó menedéke, akiben még bízhatott.
– És mi van a vérszegénységem és a fáradtságom és az érdektelenségem és a depresszióm periodikus periódusaival? – hadarta Yossarian suttogva, de mint a forgószél. – Azon kapom magam, hogy nem figyelek oda olyan dolgokra, amelyeket más emberek komolyan vesznek. Unom az információkat, melyeknek nem veszem hasznát. Szeretném, ha a napilapoknak kisebb lenne a terjedelmük, és hetenként jelennének meg. Nem érdekel többé semmi, ami a világban történik. A komédiások nem tudnak megnevettetni, a hosszú történetek az őrületbe kergetnek. Az én hibám vagy az öregségé? Vagy a bolygónk válik tényleg jelentéktelenné? A tévéhíradók degeneráltak. Mindenhol mindenki locsog. Minden lelkesedésem kimerült. Tényleg egészségesnek érzem most magam, vagy csak képzelem? Még a fejem is teli van hajjal. Doki, tudnom kell az igazságot. Mentális természetű a depresszióm?
– Ez nem depresszió, és maga nincs kimerülve.
A pszichológus annak rendje és módja szerint konzultált a pszichiátria főnökével, aki konzultált az összes többi orvossal, majd arra az egybehangzó végkövetkeztetésre jutottak, miszerint semmiféle pszichoszomatikus jelenség nem játszik szerepet a kitűnő egészségben, amelynek örvend, és a fején is valódi a haj.
– Ámbátor – tette hozzá torkát köszörülve a pszichiátria főnöke – a becsület arra kötelez, hogy besoroljam önt az időskori depresszió elsőrendű jelöltjei közé.
– Időskori depresszió? – ízlelgette Yossarian a szakkifejezést. – Körülbelül mikor jelentkezne az?
– Körülbelül most. Mit csinál, mi az, amit igazán élvez?
– Attól tartok, nem sokat. Futok a nők után, de nem túl keményen. Több pénzt keresek, mint amennyire szükségem van.
– És élvezi?
– Nem. Nincsenek ambícióim, és nem sok maradt, amit még meg szeretnék csinálni.
– Semmi golf, semmi tenisz, semmi bridzs? Műgyűjtés, régiséggyűjtés?
– Ezekről szó sem lehet.
– Nem jó a prognózis.
– Ezt mindig tudtam.
– Nekünk most úgy tűnik, Mr. Yossarian – mondta az orvos-igazgató, az egész intézmény nevében szólva, miközben Leon Schumacher háromnegyedrészt kopasz feje a vállára kókadt –, hogy maga örökké élhet.
Úgy látszott, semmiért nem kell aggódnia, kivéve az inflációt meg a deflációt, a magasabb kamatlábakat meg az alacsonyabb kamatlábakat, a kedvezőtlen kereskedelmi mérleget és a kedvező kereskedelmi mérleget, az új elnököt és a régi tábori lelkészt, az erősebb dollárt és a gyöngébb dollárt, de aggódhatott még ezek mellett a súrlódás, az entrópia, a sugárzás és a gravitáció miatt is.
Ám új pajtása, Melissa MacIntosh nővér miatt is aggódott, mert nem volt megtakarított pénze. A szüleinek sem volt, így ha elég sokáig élne, pusztán a társadalombiztosítási járulékból kellene megélnie, meg a nyomorúságos kórházi nyugdíjából, feltéve hogy a következő két-háromszáz évben is ott dolgozik, ami kizártnak látszott, hacsak nem ismerkedik meg előzőleg egy jómódú, derék úriemberrel, és nem megy feleségül ehhez az úriemberhez, aki akkor majd olyan vonzó lesz számára, mint most Yossarian, aki ezt teljesen kizártnak látta, hiszen ritka férfi tudna olyan elbűvölően trágárul beszélni hozzá, mint ő. Nem is egyszer sajgó szívvel töprengett Melissáról: túl ártatlan ahhoz, hogy engedjen az anyagi körülmények szívtelen dinamikájának, túl kedves, gyanútlan és önzetlen.
– Egy dolgot okvetlenül meg kell tennie – mondta neki egyik nap Yossarian, miután Melissa a tanácsát kérte, kössenek-e egyéni nyugdíjbiztosítást, ő meg a lakótársnője, mire Yossarian közölte, miszerint nem tudja, mi a franc gyakorlati haszna van bárki számára hosszú távon az egyéni nyugdíjbiztosításnak, kivéve az arra csábítgató bankokat –, mégpedig feleségül kell mennie valakihez, olyasvalakihez, mint én most, egy olyan férfihoz, akinek van némi megtakarított pénze, aki ért valamit a biztosításhoz meg az örökösödéshez, és előzőleg csak egyszer volt nős.
– Maga túl öreg lenne hozzám? – kérdezte Melissa rémülten.
– Maga lenne túl fiatal hozzám. Tegye meg hamar, tegye meg még ma. Talán még egy orvos is megtenné. Mielőtt észrevenné, olyan öreg lesz, mint én, és nem lesz semmije.
Meggondolatlan szentimentalizmusa miatt is aggódott, amiért törődött valakivel, akinek szüksége volt rá.
Ez nem az amerikai hozzáállás.
És ez volt az, amire végképp nem volt szüksége: egy további valakire, aki őrá szorul. Vagy kettőre, mert Melissa büszkén beszélt a szűkös lakásban lakó, szemkápráztató, minden mulatságot kedvelő szobatársnőjéről, az Angela Back nevű nőről, aki magasabb és szabadabb nála, ausztráliai, természetes szőke, de még ragyogóbbra szőkítteti a haját, és nagyobb a keble, tűsarkú cipőt hord, fehér rúzst és fehér szemfestéket használ, és egy bazárárukat gyártó cég kereskedelmi képviselőjeként dolgozik, ahol olyan trágár ötletekkel hozakodik elő új cikkekre, hogy a cég társtulajdonosainak, két idősecske zsidó családapának hitetlenkedve megbénul a nyelve, és csak irulnak-pirulnak. Angela ismerte és élvezte a hatást, amelyet új méregdrága belvárosi bárokban keltett, ahová munka után gyakran eljárt társaságkedvelő üzleti vezetőkkel találkozni, hogy vacsora után elmenjen velük táncolni, aztán, amikor az este véget ért, könyörtelenül lerázza őket a bérház földszinti kapualjában. Szinte alig ismert valakit, akit eléggé kedvelt volna, hogy hosszabb ideig együtt maradjon vele, mert szinte soha nem engedte meg magának, hogy eleget igyon és berúgjon. A lakástelefon, amelyet meg szokott adni, a városi hullaház száma, mesélte Melissa Yossariannak, olyan örömteli módon dicsérgetve lakótársnője magabiztos és túláradó viselkedését, hogy Yossarian tudta, első látásra belé fog szeretni abba a nőbe, kivéve ha soha nem kerül a szeme elé, és mélységes szerelemben marad vele, míg csak másodszor nem látja. Ám ennek a negyven körül járó, magas, fehérre sminkelt, felfelé kúszó kígyómintás, fekete harisnyát viselő szőkeségnek sem voltak se gazdag szülei, se megtakarított pénze, így Yossarian föltette magában a kérdést:
– Egyáltalán mi a baj ezzel a tetves földdel?
Úgy érezte ésszerűnek, hogy mindenkinek, akire nem neheztel, legyen elég pénze, ami biztosítja, hogy félelem nélkül nézhessen a jövőbe, ezért nemesen együtt érző álmodozásának közepette lehorgasztotta a fejét, és szerette volna a karjába ölelni azt a kiemelkedően telt keblű, elhagyatott lakótársnőt, hogy felszárítsa a könnyeit, csillapítsa összes szorongásait, és lehúzza a cipzárt a hátán, miközben simogatja.
Ez már tényleg cukedli lenne a magándetektíveknek, akik követik, hogy tudósítsanak róla, igaz? Az első magándetektív – magától értetődőnek vélte, hogy magándetektív – már a kórházban a nyomába eredt a látogatási időkben, aztán tüstént összeszedett egy súlyos staphylococcusos fertőzést, és a vérmérgezés ágynak döntötte a kórháznak egy másik szárnyában, más körházi betegek három további látogatójával együtt, akik szintén súlyos staphylococcusos fertőzést kaptak, és akik, már amennyire Yossarian tudott róluk, esetleg szintén lehettek magándetektívek. Yossarian mind a négyüknek megmondhatta volna, hogy egy kórház veszélyes hely, ahol emberek halnak meg. Egy Belgiumból való férfi egy szép napon befeküdt ide, és felvágták a torkát. Az a magándetektív, akit az első helyettesítésére küldtek, másnap ágynak dőlt a szalmonellás ételmérgezéstől, amit a kórház kávézójában evett tojássalátás szendvicstől kapott, most ő is ágyhoz volt kötve, és csak lassan lábadozott. Yossarian arra gondolt, hogy virágot küld neki. Aztán ehelyett Albert T. Tappman néven írta alá a gyógyulást kívánó kártyákat, amelyeket mindegyiküknek küldött. Albert T. Tappmannek hívták régi bombázóezredének a lelkészét, ezért hozzáírta a hivatását is, aztán eltöprengett rajta, vajon mit gondolnak ezeknek a gyógyulást kívánó kártyáknak a címzettjei, mikor megkapják őket, és vajon hová vitték a lelkészt, no meg vajon megfélemlítik-e, bántalmazzák-e, éheztetik vagy kínozzák-e. A rá következő napon újabb gyógyulást kívánó kártyát küldött mindkét magándetektívnek, és Washington Irving néven írta alá őket. Másnap két további kártyát küldött nekik, ezeket Irving Washington néven írta alá.
A második magándetektívet két további detektív követte, akik látszólag nem ismerték egymást, és egyikük a jelek szerint éppoly rejtélyes kíváncsisággal vizslatott az összes többi után, mint ahogy Yossarian nyomát követte.
Törte a fejét, ugyan mit remélnek kideríteni róla, amit nem lenne hajlandó tüstént készségesen elmondani nekik. Ha házasságtörést akarnak, megkapják tőle a házasságtörést. Aztán kezdett annyira nyugtalankodni Melissa MacIntosh jó szíve és ingatag gazdasági jövője miatt, hogy saját jövője miatt is elkezdett aggódni, és elhatározta, visszahívatja az onkológust, hogy adjon neki tipp-topp garanciát egy fontos gyilkos kórral kapcsolatban, és meghallgathassa, amint tovább szónokol a biológia uralmáról az emberi tevékenységekben, valamint a gének zsarnokságáról a társadalmak és a történelem szabályozásában.
– Maga megőrült – mondta Leon.
– Akkor hívassa át hozzám a pszichiátert is.
– Magának nincs rákja. Miért akarja hívatni?
– Hogy jót cselekedjek vele, süket. Maga nem hisz a jó cselekedetekben? Az a szegény kis fasz körülbelül a legkomorabb strici, akit életemben valaha láttam. Mit gondol, hány pácienst néz meg hetenként, akinek jó hírt mondhat? Ennek a fickónak a katasztrófái a közé a néhány katasztrófa közé tartoznak körülöttem, amelyeket talán képes vagyok elhárítani.
– Azok nem az én katasztrófáim – mondta az örömtelen onkológus, akinek apró vonásaira a jelek szerint olyan természetesen telepedett rá a rosszat sejtető arckifejezés, ahogyan az éjszakára a feketeség és a télre a szürke ég. – Bár meg lenne lepve, hány ember hiszi azt, hogy a katasztrófája igazából az én hibám. Még a kollégáim se kedvelnek. Ritka ember az, aki beszélgetni akar velem. Talán az az oka, hogy csöndes vagyok. Nincs elég gyakorlatom.
– Szeretem ezt a szellemet – mondta Yossarian, bár nem látott a doktorban sok szellemet. – Fellelkesíti az a tudat, hogy előbb vagy utóbb valószínűleg fontos szerepet fog játszani az életemben?
– Csak egy kicsit. – Az onkológust Dennis Teemernek hívták. – Mit szeretne, hol kezdjem?
– Ahol csak akarja, csak fájdalom és kényelmetlenség nélkül – felelte Yossarian vidáman.
– Önnek sehol nincs olyan szimptómája, amely közelebbi vizsgálatot indikálna.
– Miért kellene megvárnunk a szimptómákat? – érdeklődött Yossarian, leereszkedve szakorvosának a színvonalára.
– Nem képzelhető el, hogy mióta lezártuk az utolsó vizsgálatainkat, esetleg kialakult valami, ami most is serényen virágzik, miközben mi ketten itt ülünk és önelégülten késlekedünk?
Dennis Teemerben felvillant némi lelkesedés, és egyetértett vele. – Azt hiszem, sokkal jobban mulatok önnel, mint a legtöbb páciensemmel, nem?
– Mondtam is ezt Leonnak.
– De ez talán azért van, mert ön igazából nem is az én páciensem – mondta Teemer doktor. – Amit ön találgat, az persze elképzelhető, Mr. Yossarian. De semmivel sem valószínűbb, hogy önnel történik meg, mint bárki mással.
– És mit számít ez nekem? – vágott vissza Yossarian. – Nem nagy vigasz tudni, hogy mindnyájan fogékonyak vagyunk rá. Leon szerint jobban fogom érezni magam, ha tudom,hogy nem vagyok rosszabbul, mint ő. Lássunk neki.
– Mi lenne, ha egy újabb mellkasröntgennel kezdenénk?
– Atyaisten, azt ne! – kiáltott fel Yossarian megjátszott rémülettel. – Az éppen megindíthatná! Tudja milyenek az érzéseim a röntgennel meg az azbeszttel kapcsolatban.
– Meg a dohánnyal is. Oda kell adjak önnek egy statisztikát, azt hiszem, élvezni fogja. Tudta, hogy évente több amerikai hal meg a dohányzással összefüggő betegségekben, mint ahányan a második világháború alatt összesen elestek?
– Igen.
– Akkor, gondolom, akár tovább is mehetünk. Megkalapáljam a térdét, hogy kipróbáljam a reflexeit?
– Miért?
– Ingyen barátságból.
– Nem csinálhatnánk legalább egy biopsziát?
– Miből?
– Bármiből, ami hozzáférhető és egyszerű.
– Ha ezt megnyugtatónak találja.
– Könnyebben fogok aludni.
– Megkaparhatunk megint egy szemölcsöt. Vagy valamelyik májfoltot. Vagy vizsgáljuk meg újra a prosztatáját? A prosztata nem ritka.
– Az enyém egyedülálló – mondott ellent Yossarian. – Az egyetlen, amelyik az enyém. Csináljuk a szemölcsöt. Schumachernek az enyémmel egykorú prosztatája van. Tudassa velem, mikor valami bajt talál az övében.
– Már most megmondhatom – közölte Yossariannal kedvenc onkológusa –, hogy nagy örömet fogok szerezni önnek, amikor tájékoztatom, hogy az eredmények negatívak.
– Már most megmondhatom magának – felelte Yossarian –, hogy boldog leszek, amikor meghallom.
Yossarian nagyon szeretett volna mélyebbre hatolni ezzel a deprimált férfival a patológia nyomasztó természetébe munkájának nyomasztó világában, illetve a világegyetem nyomasztó természetébe, amelyben eddig mindketten sikeresen életben maradtak, és amely napról napra megbízhatatlanabbá vált – lyukak támadtak az ózonban, kezdett kifogyni a hely a hulladékok elhelyezésére, égették a szemetet és szennyezték vele a levegőt, márpedig fogy a levegő –, de félt, hogy ezt a beszélgetést az orvos nyomasztónak találná.
És mindez persze pénzbe került.
– Hát persze – mondta Yossarian.
– Honnan van ez a sok pénz? – töprengett Leon Schumacher hangosan, és láthatóan vicsorgott az irigységtől.
– Most már elég öreg vagyok a Medicare-hez.
– A Medicare ennek a töredékét sem fedezi.
– A többi meg egy fantasztikus programból jön.
– Bárcsak én is benne volnék egy ilyen programban – duzzogott Leon.
Attól a vállalattól jön, magyarázta Yossarian, ahol dolgozott, és ahol még most is féligazgatási minőségben szerepel a bérlistán mint félnyugállományú féltanácsadó, és ahol élete végéig ott maradhat, ha nem próbál túl sokat csinálni.
– Bárcsak nekem is ilyen állásom volna. Mi a fenét jelent ez? Yossarian, John. Foglalkozása: félnyugállományú féltanácsadó – utánozta Leon gúnyosan vigyorogva. – Mi a fenét kezdhetnének ezzel az epidemológusaink?
– Ez egyike az én karrierjeimnek. Részmunkaidőben dolgozom, de teljes tiszteletdíjért, és senki nem figyel többre a felénél annak, amit mondok. Én ezt félnyugállományú féltanácsadónak nevezném, maga nem? Mindent a cég fizet. Olyan nagyok vagyunk, mint a Harold Strangelove Társaság, és majdnem olyan szeretetre méltók. Mi vagyunk az M&M Vállalkozások&Társulások. Egyike vagyok a társas társaknak. A többiek vállalkozók. Én társulok, ők vállalkoznak.
– Igazából mit csinálnak?
– Azt hiszem, bármit, ami pénzt hoz, és nem tisztességtelenül törvényellenes – felelte Yossarian.
– Van ebben egy árva szónyi igazság is?
– Ezt nem áll módomban tudni. Nekem éppúgy hazudhatnak, mint bárki másnak. Megőrizzük egymás elől a titkainkat. Ezt nem én találtam ki. Ellenőrizheti. Kössön vissza arra a szívmasinára, és nézze meg, kihagy-e egy-egy dobbanást, mikor hazudok.
– Kihagyna? – kérdezte meglepetten Leon.
– Nem látom be, miért ne hagyna ki.
– Mit csinál ott maga?
– Tiltakozom.
– Ne legyen már olyan érzékeny.
– Válaszoltam a kérdésére – tájékoztatta Yossarian szívélyesen. – Tiltakozom az olyan ügyek ellen, amelyek nem ütik meg az etikai mércémet. Néha nagyon keményen dolgozom, mikor tiltakozom. Akkor aztán vagy belevágnak, vagy nem. Én vagyok a vállalat lelkiismerete, erkölcsi jelenlétet jelentek, és ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amiket csinálok, mióta több mint húsz évvel ezelőtt beállítottam hozzájuk, hogy segítsenek törvénybe ütközően távol tartani a gyerekeimet a vietnami háborútól. Maga hogy mentette ki a gyerekeit?
– Orvosegyetemmel. Persze mind a ketten tüstént átiratkoztak a menedzserképzőbe, mihelyt elmúlt a veszély. Mellesleg egy kis madár azt súgja nekem, hogy maga még mindig erősen hetyeg az egyik kedvenc osztályos nővérünkkel.
– Jobb vele, mint magával meg a társaival.
– Nagyon rendes lány, és kitűnő ápolónő.
– Azt hiszem, ezt én is észrevettem.
– Vonzó is.
– Azt is láttam.
– Számos kitűnő specialistánk van itt, akik őszintén megmondják nekem, hogy szeretnének a bugyija alá kerülni.
– Ez durvaság, Leon, ez nagyon durva volt, szégyellnie kellene magát – utasította rendre undorral Yossarian. – Ezzel a legeslegtrágárabb módon mondják ki, hogy mind szeretnék megbaszni.
Leon erre mafla képet vágott, Yossarian pedig az orvos önuralmának pillanatnyi elvesztéséből kiügyeskedett magának egy kegyet: egy „Tilos a látogatás” táblát az ajtaja külső oldalára, amely már a helyén lógott, amikor megérkezett a következő látogatója, és megzavarta.
A kopogtatás olyan bátortalan volt, hogy Yossarian egy pillanatra azt remélte, a káplán jött vissza szabad emberként valahonnan, akárhol volt is, ahol törvénytelenül törvényes letartóztatásban tartották. Yossariannak nem volt semmiféle ötlete, hogyan segíthetne rajta, jószerivel tehetetlen volt.
De csak Michael jött, a legkisebb fia, az alulteljesítő a valamikori család négy gyereke közül. Michael mellett köztük volt még a lánya, Gillian, aki bírónő volt egy igen alacsony szintű bíróságon; Julian, a legidősebb, szintén túlteljesítő; no és Adrian, aki átlagos volt és megelégedett, így a többiek mind lenézték, mert csak átlagos volt. A nőtlen, megállapodatlan, állástalan és kifogásolhatatlan Michael azért kukkantott be, hogy lássa, mit csinál az apja már megint a kórházban, és bevallja, azon gondolkodik, hogy kimarad a jogi karról, mert ezt a munkát sem találja semmivel sem ihletőbbnek az orvoskarnál, a menedzserképzőnél, a képzőművészeti főiskolánál, az egyetemi építészkarnál és több más változatos jellegű egyetemi karnál, amelyekről rövid próbálkozások után most már oly hosszú ideje maradozott ki, hogy senki nem akart rájuk emlékezni.
– A kurva életbe – búsult Yossarian. – Én állandóan mozgatom a szálakat, hogy fölvetesselek, te meg folyton kimaradsz.
– Nem tehetek róla – mondta Michael csüggedten. – Minél többet tudok a joggyakorlatról, annál jobban meglep, hogy nem ütközik törvénybe.
– Ez az egyik ok, amiért én is abbahagytam. Hány éves is vagy most?
– Nem járok messze a negyventől.
– Még van időd.
– Nem tudom biztosan, tréfálsz-e vagy nem.
– Én se – közölte vele Yossarian. – De ha addig el tudod halasztani a döntést, hogy mit csinálj az életeddel, amíg elég idős leszel hozzá, hogy nyugdíjba mehess, akkor soha nem kell meghoznod.
– Még mindig nem tudom, tréfálsz-e.
– Még mindig nem vagyok biztos benne én se – felelte Yossarian. – Néha komolyan gondolom, amit mondok, de ugyanakkor mégse gondolom komolyan. Mondd csak, szemem fénye, azt gondolod, hogy én a magam tulitarka életében valaha is tényleg azt akartam csinálni, amit éppen csináltam?
– Még a filmforgatókönyvet se?
– Nem igazán, és nem sokáig. Az szemfényvesztés volt, nem tartott sokáig, és nem voltam annyira elragadtatva a készterméktől sem. Azt hiszed, be akartam szállni a hirdetési üzletbe, vagy a Wall Streetbe, vagy olyan dolgokkal akartam foglakozni, mint a telekfejlesztés vagy a tőzsde? Ugyan ki indulna olyan álmokkal, hogy sikereket arasson a közönségkapcsolatok terén?
– Tényleg dolgoztál egyszer Noodles Cooknak?
– Noodles Cook dolgozott nekem. Nem sokkal a főiskola után. Gondolod, hogy tényleg akartunk politikai beszédeket írni? Noodles Cook meg én? Színdarabokat akartunk írni, és meg akartunk jelenni a The New Yorkerben. Hát kinek van sok választása? Elfogadjuk a legjobbat, Michael, amit kaphatunk, és nem azt hajszoljuk, amitől el lennénk ragadtatva. Még a walesi herceg is így van vele.
– Pokoli dolog így élni, nem, apa?
– Ez az, ahogyan élnünk kell.
Michael egy percre elhallgatott. – Megijedtem, mikor megláttam az ajtódon a „Tilos a látogatás” táblát – vallotta be aztán szelíd, de sértett hangon. – Ki a fene tette ki? Már kezdtem azt gondolni, hogy talán tényleg beteg vagy.
– Az én vicces ötletem volt – motyogta Yossarian, aki a felirathoz filctollal hozzátoldotta, hogy a tilalom megsértőit agyon fogják lőni. – Segít távol tartani az embereket. Egyszerűen beállítanak, naphosszat, állandóan, és még csak nem is telefonálnak előtte. Úgy látszik, nem fogják föl, hogy igencsak fárasztó munka egész nap körházban feküdni.
– Különben sem veszed fel soha a telefonodat. Lefogadom, te vagy itt az egyetlen páciens, akinek üzenetközvetítője van. Meddig akarsz még itt maradni?
– Polgármester még a polgármester? Bíboros még a bíboros? Az a pöcs még hivatalban van?
– Melyik pöcs?
– Akármelyik pöcs, az, aki hivatalban van. Azt akarom, hogy az összes pöcsök repüljenek.
– Olyan sokáig nem maradhatsz itt! – kiáltotta Michael. – Különben is mi a fenét csinálsz itt? Alig néhány hónappal ezelőtt elvégezték az éves kivizsgálásodat. Mindenki azt hiszi, hogy megőrültél.
– Tiltakozom. Ki hiszi?
– Én.
– Te megőrültél.
– Mindnyájan azt hisszük.
– Megint tiltakozom. Mind megőrültetek.
– Julian azt mondja, réges-rég átvehetted volna az egész vállalatot, ha lenne benned bármiféle ambíció meg ész.
– Ő is őrült. Michael, most az egyszer meg voltam rémülve. Látomásom volt.
– Miről?
– Nem arról, hogy átveszem az M&M-et. Aura vett körül, vagy csak azt hittem, féltem, hogy agyvérzést kapok vagy daganatom lesz, és nem voltam biztos benne, hogy csak képzelem-e, vagy sem. Mikor unatkozom, aggódni kezdek. Olyasmik történnek velem, hogy kötőhártya-gyulladást kapok vagy kipállanak a lábujjaim. Rosszul alszom. Nem fogod elhinni, Michael, de mikor nem vagyok szerelmes, akkor unatkozom. Márpedig nem vagyok szerelmes.
– Tudom – felelte Michael. – Nem diétázol.
– Ebből tudod?
– Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekből tudom.
– Eszembe jutott az epilepszia, tudod, meg az ÁIS, az átmeneti isémiás roham, amiről neked fogalmad sincs. Aztán féltem a gutaütéstől... mindenkinek mindig félnie kell a gutaütéstől. Túl sokat beszélek? Elfogott az az érzés, hogy mindent kétszer látok.
– Úgy érted, kettősen?
– Nem, azt még nem. A gyanú érzése, hogy előzőleg már mindezen keresztülmentem. Alig volt számomra valami újdonság a napi hírekben. Úgy tűnt, mindennap folyik vagy elkezdődik valami politikai kampány egy újabb választásra, és amikor nem erről van szó, akkor jön egy újabb tenisztorna, vagy megint azok a kibaszott olimpiai játékok. Úgy gondoltam, jó ötlet lenne bejönni ide ellenőrzésre. Egyébként is az agyam egészséges, az eszem tiszta. A lelkiismeretem is.
– Ez mind nagyon jó.
– Ne légy ebben túl biztos. Nagy bűnöket követnek el emberek, akiknek tiszta a lelkiismeretük. És ne felejtsd el, apám gutaütésben halt meg.
– Kilencvenkét évesen?
– Gondolod, hogy ettől repesett örömében? Michael, mit fogsz kezdeni magaddal? Felkavarja a lelkem békéjét, hogy nem tudom, hol a fenében fogsz beilleszkedni.
– Most már tényleg túl sokat beszélsz.
– Te vagy az egyetlen a családban, akivel igazán beszélni tudok, te meg nem vagy hajlandó meghallgatni. A többiek mind tudják ezt, még anyád is, aki mindig több tartásdíjat akar. A pénz igenis számít, többet számít, mint szinte bármi más. Kell egy egészséges ötlet? Tüstént szerezz magadnak állást egy vállalatnál, amelynek jó nyugdíjbiztosítási és jó egészségbiztosítási programja van, akármilyen vállalatnál, akármilyen állást, nem számít, mennyire gyűlölöd, és maradj ott, míg csak túl öreg nem leszel hozzá, hogy folytassad. Ez az egyetlen mód, ahogyan élni lehet: ha készülünk a halálra.
– Jaj, papa, a francba is, te tényleg hiszel ebben?
– Nem, nem hiszek, bár úgy gondolom, talán igaz. De az emberek a társadalombiztosításból nem tudnak megélni, neked meg még az se lesz. Még szegény Melissa is jobb helyzetben lesz.
– Ki az a szegény Melissa?
– Az az édes, drága nővér odakinn, az, aki olyan vonzó és fiatalos.
– Nem olyan vonzó, és idősebb nálam.
– Csakugyan?
– Hát nem látod?
A kórházban töltött második hetének vége felé összeesküvést szőttek Yossarian ellen, amivel elűzték.
A szomszéd szobában fekvő belgiumi férfival űzték ki. A Belgiumból jött férfi pénzügyi guru volt az Európai Gazdasági Közösségnél. Nagyon beteg pénzügyi guru volt ez a Belgiumból jött férfi, és alig beszélt angolul, ami nem sokat számított, mivel épp most vágtak ki egy darabot a torkából, és egyáltalán nem tudott beszélni, amellett alig is értett valamit angolul, ami viszont igencsak számított az ápolónőknek meg az orvosoknak, akik képtelenek voltak úgy megszólítani, hogy értsen is belőle valamit. Egész nap és az éjszaka nagy részében az ágya mellett ült vasalatlan, divatos ruháiban pöttöm, viaszszerű belga felesége, aki egyfolytában cigarettázott, és szintén nem tudott angolul, viszont szüntelenül hisztérikusan rikoltozott a nővérekkel, és sikoltozó rémületrohamokban tört ki, valahányszor a férje nyöszörgött vagy fulladozott, elaludt vagy fölébredt. A férfi azért jött az országba, hogy meggyógyuljon, és az orvosok kivették a gégéjét, mert biztosan meghalt volna, ha a helyén hagyják. Most viszont nem volt olyan biztos, hogy túl fogja élni. Krisztusom, gondolta Yossarian, hogy tudja ezt elviselni?
Krisztusom, gondolta Yossarian, én hogy tudom elviselni?
A férfi semmi módon nem volt képes közölni az érzelmeit, csak bólintani tudott, vagy a fejét rázta a kitartó kérdésekre, melyeket a felesége rázúdított, akinek szintén nem volt rá használható eszköze, hogy továbbítsa férjének válaszait. A férfi többféle veszélynek és kényelmetlenségnek volt kitéve, mint amennyit Yossarian a két keze ujjain meg tudott számolni. Yossariannak kifogytak az ujjai, amikor első alkalommal számba vette őket, és nem is próbálta meg újra. Nem nőttek további ujjai. Általában olyan harsány zűrzavar uralkodott a szomszédságában, hogy Yossariannak alig maradt ideje saját magáról gondolkodni. Yossarian jobban aggódott a Belgiumból jött férfi miatt, mint szerette volna. Kezdett stresszállapotba kerülni, és tudta, hogy a stressz nem egészséges. Az emberek rákot kapnak a stressz hatására.
A stressz miatt aggódva Yossarian még erősebb stressz alá került, és elkezdte saját magát is sajnálni.
A férfi olyan fájdalmakat szenvedett el, amely elképzelhetetlen volt Yossarian számára, aki nem kapott miatta fájdalomcsillapítókat, és úgy érezte, képtelen lenne ezt sokkal tovább elviselni és végigcsinálni. A Belgiumból jött férfit leszedálták, leszívatták, begyógyszerezték és sterilizálták. Mindenkit annyira elfoglalt, hogy MacIntosh nővér alig talált időt, amikor Yossarian megsimogathatta kombinéfának a csipkeszegélyét. A munka az munka, márpedig a Belgiumból jött beteg komoly munkát adott. Melissa hajszolt és gyűrött volt, szórakozott és izgatott. Yossarian úgy érezte, nem helyes, ha hízelgésével magára irányítja a figyelmét, mikor annyi minden folyik a szomszéd szobában, de miután előzőleg már el volt kényeztetve, most úgy érezte, elszegényedett Melissa nélkül. Senki más nem felelt meg neki.
A Belgiumból jött férfi, aki moccanni is alig tudott, mindenkit állandó rohanásban tartott. Mesterségesen táplálták a nyakába dugott csövön át, hogy éhen ne haljon. Szegény emberbe intravénásan csöpögtették a vizet, hogy ki ne száradjon, és leszívták a folyadékot a tüdejéről, hogy meg ne fulladjon.
Ez a férfi a teljes munkaidőt kitöltötte. Cső volt a mellében, cső volt a hasában, és olyan állandó gondoskodást igényelt, hogy Yossariannak kevés ideje maradt Tappman lelkészre meg a problémájára, vagy Milóra és Wintergreenre meg a láthatatlan bombázószázadaikra, vagy a magas, fehérre púderezett, tűsarkú cipőket viselő, telt keblű ausztráliai szobatársnőre vagy bárki másra gondolni. Yossarian naponta többször kimerészkedett a folyosóra, és benézett a szomszéd szobába, csak hogy lássa, mi folyik ott. Valahányszor bekukkantott, tántorogva dőlt vissza az ágyába, és a szemére szorította a karját, miközben furcsa ájulásba esett.
Amikor kitisztult a látása és újra fölnézett, a rejtélyesebb magándetektív kukucskált be rá. Ez a titkosügynök fürge, apró emberke volt, pompásan szabott öltönyöket és tompított színű, tarka virágmintás nyakkendőket viselt, és sötét szemek ültek erős csontú, idegenszerű, homályosan keletiesnek látszó arcában, amely Yossariant csonthéjas gyümölcsökre, hámozott mandulára emlékeztette.
– Ki a lófasz maga? – szeretett volna Yossarian nem is egyszer ráordítani.
– Hé, kicsoda maga? – kérdezte meg egyszer barátságosan, mosolyt erőltetve az ajkára.
– Hozzám beszél? – hangzott a főúri viszonválasz, lágy hangon, tökéletes kiejtéssel.
– Segíthetek magának valamiben?
– Egyáltalán nem. Csupán azon a köpcös, kopaszodó, sárga hajú úriemberen töprengtem, aki néhány nappal ezelőttig sokat járt itt ezen a folyosón.
– A másik magándetektív?
– Halvány fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani! – válaszolta a férfi, és elosont.
– Ki a lófasz maga! – kiáltotta utána Yossarian, miközben megint felharsant a folyosón a jól ismert kiáltás, és újra surrogni kezdtek a gumitalpú cipők.
– Ki beszél franciául? Ki beszél franciául? – hangzott naponta vagy tucatszor MacIntosh nővér, Cramer nővér vagy valamelyik másik ápolónő ajkáról, vagy a szolgálatos orvosok, technikusok, afroamerikai, spanyol vagy a Csendes-óceán menti segéderők és egyéb gazdasági menekültek miriádjai valamelyikének szájából, akiket azért fizettek, hogy felügyeljenek a belgára ebben a bizarr, természetellenes kórházi civilizációban,amely tökéletesen természetes volt. Most, amikor az édesség- és szódavíz-automaták mellett minden emeleten készpénz-automaták is álltak, az olyan pácienseknek, akiknek hitelkártyája és komoly egészségügyi biztosítása volt, soha többé nem kellett újra kitennie a kórházból a lábát.
A tökéletes beszédű és makulátlan, angolos szabású öltönyöket viselő titkosügynök egyetlenegyszer sem jelentkezett, hogy tud franciául, bár Yossarian lefogadta volna, hogy nemcsak franciául tud, hanem kódot fejteni is.
Yossarian nagyon gyatrán, de beszélt kicsit franciául, ám elhatározta, hogy csak a maga dolgával törődik. Idegesítette egy orvosi műhiba lehetősége. Ki tudja? Egy fordítási hiba esetleg még annak a vádnak is kiteheti, hogy engedély nélkül gyakorolja az orvostudományt. Yossarian tudta: saját magáról tudta, hogy ha az ő korában valaha neki kellene négy vagy tizennégy napig mindezen keresztülmennie, csak hogy gégével vagy gége nélkül képes legyen – csak Isten tudja, még milyen kis ideig – tovább élni, ő tiltakozna. Jobb szeretne nem élni. Végső soron a dolog az alapelemekre redukálódott. Nem tudta elviselni a belga kínjait.
El kellett hagynia Melissát.
Yossarian fogékony volt a tünetekre, és ezt tudta is. Egyetlen nap leforgása alatt rekedt lett a hangja.
– Mi van magával? – reccsent rá MacIntosh nővér aggódva, mindjárt másnap reggel, miután munkára jelentkezett, kifestette magát, kiegyenesítette varrás nélküli harisnyájának a varrásait, majd a legklasszabb formájában bejött a szobájába, meggyőződni róla, hogy minden rendben van. – Egészen megváltozott a hangja. Miért nem eszik?
– Tudom. Be vagyok rekedve. Most éppen nem vagyok éhes. Nem tudom, miért vagyok ilyen rekedt.
Nem volt láza vagy más fizikai panasza, és nincs látható jele a fülében, az orrában vagy a gégéjében sehol semmiféle gyulladásnak, mondta a fülész-orrász-gégész, akit odahívtak hozzá.
Másnapra megfájdult a torka. Gombócot is érzett benne, és nehezen tudta lenyelni az ételt, bár még mindig nem volt sehol semmi jele gyulladásnak vagy szűkületnek, de éppoly biztosan tudta, ahogy bármi mást tudott, hogy hamarosan el fogja veszíteni a gégéjét valami rosszindulatú fejlemény miatt, ha továbbra is ott lebzsel, és nem megy ebből a kórházból sürgősen a fenébe.
Melissa MacIntosh nővéren látszott, hogy majd megszakad a szíve. Ennek nincs semmi személyes oka, biztosította őt Yossarian. Gálánsan megígérte neki, hogy hamarosan elviszi vacsorázni egy jó vendéglőbe, talán Párizsba, Firenzébe és Münchenbe is, és kirakatokat nézni is elmegy vele, amelyekben csipkés fehérneműket lehet látni, ha úgy találják, hogy jól kijönnek egymással, és ha Melissa nem bánja, hogy magándetektívek fogják követni, valahányszor együtt lesznek. Melissa azt hitte, tréfál a magándetektívekkel kapcsolatban, és azt mondta, hiányozni fog neki. Erre Yossarian azt a tökéletes választ adta, miszerint erre nem fog esélyt adni neki, de miközben őszintén Melissa komoly, kék szemébe bámult, és búcsúzásul melegen megszorongatta a kezét, már akkor is azon tűnődött, hogy vajon eszébe fog-e egyáltalán jutni valaha, hogy újra Látni akarja.

 

 

 

MÁSODIK KÖNYV

 

4. Lew

Erősnek születtem, és nem ismertem a félelmet. Mind a mai napig nem tudom, mi az, egy másik embertől félni. Izmaimat, nagy csontjaimat és hordó mellkasomat nem a használt újságpapír bálázásával és a nehéz bálák emelgetésével szereztem sráckoromban, apám ócskavas- és papírhulladék-üzletében.
Munkára fogott volna, de csak számolnom meg kifutóskodnom kellett volna, mint a húgaimnak és Ira bátyámnak. Négy fiú meg két lány volt a családunkban, és a fiúk közül én voltam az utolsó előtti. Anyám azt szokta mesélni az embereknek, hogy én voltam a legerősebb csecsemő, akit valaha látott, és a legéhesebb is. Két kézzel kellett elhúznia a mellétől.
– Mint Herkules a bölcsőjében – mondta egyszer Sammy Singer.
– Kicsoda?
– Herkules. A csecsemő Herkules.
– Mi volt vele?
– Mikor megszületett, egy pár nagy kígyót küldtek a bölcsőjébe, hogy öljék meg. Mind a két kezével megfojtott egyet.
– Szó se volt ilyesmiről, okostóni.
A kis Sammy Singer már akkor ilyesmiket tudott, mikor még kissrácok voltunk, harmadik vagy negyedik elemibe jártunk. Vagy lehet, hogy már a hatodikba vagy a hetedikbe. Mi többiek a Tom Sawyerről és a Robinson Crusoe-ról írtunk beszámolókat, ő meg az Iliászról. Sammy okos volt, én dörzsölt voltam. Ő utánanézett a dolgoknak, én kispekuláltam őket. Ő jól sakkozott, én jól játszottam az amerikai snapszlit, a pinochle-t. Én abbahagytam a sakkozást, ő meg folyton veszített, mikor snapszlizott velem. Ki volt a fineszes közülünk? Mikor elmentünk a háborúba, ő vadászpilóta akart lenni, és a légierőt választotta. Én a hadsereget választottam, mert harcolni akartam a németek ellen. Azt reméltem, ülök majd egy tankban, és százával gázolom le őket. Belőle farok-géppuskás lett, én meg a gyalogságnál kötöttem ki. Őt egyszer lelőtték a víz fölött, és kitüntetéssel jött haza, én hadifogoly lettem, és a háború végéig a tengerentúlon tartottak. Talán mégis ő volt a dörzsöltebb. A háború után ő főiskolára ment, amit a kormány fizetett, én meg vettem a városon kívül egy fatelepet. Megvettem egy építési telket, és spekulációs alapon fölhúztam rá egy házat, társulva néhány vevőmmel, akik többet értettek az építkezéshez nálam. Én többet értettem az üzlethez. Ennek a háznak a hasznából a következőt már egyedül csináltam meg. Felfedeztem a hitelt. Coney Islanden mi nem tudtuk, hogy a bankok pénzt akarnak kölcsönözni. Ő operába járt, én meg vadkacsákra és kanadai ludakra jártam lövöldözni a helyi vízvezeték-szerelőkkel és jenki bankárokkal. Németországban a hadifogságban minden alkalommal aggódtam, mikor máshova helyeztek át, hogy mi fog történni, mikor az új őrök meglátják a dögcédulámat és rájönnek, hogy zsidó vagyok. Aggódtam, de nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna. Ahogy egyre messzebbre és mélyebbre szállítottak az országban Drezda felé, minden egyes új helyen, ahová mentem, biztosan megtaláltam a módját, hogy megmondjam nekik, mielőtt rájönnek. Nem akartam, hogy azt higgyék, olyasvalakivel van dolguk, aki rejteget valamit. Amíg Sammy rá nem kérdezett, eszembe sem jutott, hogy esetleg az arcomba köphettek volna, vagy beverhették volna puskatussal a fejemet, vagy a puskáikkal meg a bajonettjeikkel egyszerűen elvezethettek volna a bokrok közé, hogy ledöfjenek vagy agyonlőjenek. Legnagyobbrészt még mindnyájan kölykök voltunk, és azon filóztam, hogy egy darabig esetleg majd terrorizálni és gúnyolni fognak, és talán szét kell majd vernem néhányuknak a pofáját, amíg megtanítom őket, hogy hagyják abba. Soha nem kételkedtem benne hogy meg Tudom csinálni. LR voltam, Lewis Rabinowitz, a New York-i Brooklynból, a Coney Island-i Mermaid Avenueról, és akkoriban soha nem kételkedtem benne, hogy engem semmiben nem lehet megverni, és bármiben sikert tudok aratni, amit csinálni akarok.
Sráckoromban mindig ezt éreztem. Kezdettől fogva nagy voltam és vállas, erős volt a hangom, és nagyobbnak és vállasabbnak éreztem magam, mint amilyen voltam. A népiskolában saját szememmel láthattam, hogy vannak nálam idősebb srácok, akik nagyobbak, mint én, és talán erősebbek is, de ezt soha nem éreztem. És soha nem rettegtem annak a néhány olasz családnak a srácaitól, akik a környékünkön laktak, attól a sok Bartolinitől és Palumbótól, akikről a többiek mind szinte beszélni is féltek, kivéve ha otthon voltak. Suttogva azt pletykálgatták, hogy ezek a digók kést hordanak maguknál Én soha nem láttam egy fia kést se. Békén hagytam őket, és ők sem zaklattak engem. És ami azt illeti, tudtommal mást se. Kivéve egyetlen alkalmat, amikor az egyik rám szállt. Sovány, nálam idősebb, nyolcadikos srác volt, aki elslattyogott mellettem, és szándékosan rálépett a lábamra, ahogy ott ültem ebéd után a járdán, szemben az iskolaudvar előtt sorakozó srácokkal, akik várták, hogy kinyissák a kapukat és megkezdődjön a délutáni tanítás. Tornacipő volt rajta. A tornatermen kívül az iskolában nem lett volna szabad tornacipőt viselnünk, de ezek a Bartolinik és Palumbók mind azt csináltak, amit akartak. „Hohó”, mondtam magamban, mikor láttam, mi fog történni. Figyeltem, ahogy jött. Láttam, ahogy aljas és ártatlan tekintettel az irányomba fordul. Azt nem láttam, amikor a karom kilőtt és elkapta a bokáját, de csak annyira keményen, hogy helyben tartsa, amikor megpróbálta kiszabadítani, hogy szemrebbenés nélkül tovább menjen mellettem, mintha joga lenne hozzá, mintha ott se lennék. Meg volt lepve, abban hiba nincs, amikor látta, hogy nem engedem el. Megpróbált kemény fickónak látszani. Még nem voltunk tizenhárom évesek.
– Hé, mit csinálsz? – vicsorgott.
Én még keményebb pofát vágtam. – Elfelejtettél valamit – mondtam hideg mosollyal.
– Igen? Mit?
– A lépteidet.
– Nagyon vicces. Ereszd el a lábomat.
– És az egyik rám esett. – A másik kezemmel megtapogattam azt a helyet, amelyre rálépett.
– Igen?
– Igen.
Még erősebben húzta. Még erősebben szorítottam.
– Ha ráléptem, nem akarattal csináltam.
– Azt hittem, akarattal csináltad – mondtam neki. – Ha megesküdnél az Úristenre, és újra azt mondanád, hogy nem akarattal csináltad, azt hiszem, talán hinnék neked.
– Kemény fickó vagy? Azt hiszed?
– Igen.
A srácok figyeltek, a lányok is. Jól éreztem magam.
– Hát, nem akarattal csináltam – mondta, és nem rángatta tovább a lábát.
– Akkor azt hiszem, hiszek neked.
Utána egy időre barátok lettünk.
Sammy egy szép napon elhatározta, hogy megtanít rá, hogyan kell öklözni, és közben megmutatja nekem, hogy ő mennyivel jobban bokszol.
– Nem lehet csak muszkliból csinálni, Lew.
Volt egy tankönyve, amelyet elolvasott, és voltak bokszkesztyűi, amelyeket kölcsönkért. Amíg befűztük egymáson a kesztyűket, egyfolytában mosolyogtam rá. Megmutatta nekem az alapállást, a kezdeményezést, megtanított a szurkálásra, a horogra, a felütésre.
– Oké, tigris, megmutattad. Most mit csináljunk?
– Úgy három percet megyünk, egy percig pihenünk, aztán megmutatom neked, mit csináltál rosszul, aztán bokszolunk még egy menetet. Ne felejtsd el: állandóan mozogni kell. Fogásban nincs ütés, birkózás sincs. Az tilos. Emeld fel a bal kezedet, magasabbra, tartsd fönn, és szurkálj vele többet. Különben én egyenesen belépek és kupán váglak. Most jó. Kezdjük.
Pózba vágta magát, és ki-be táncolt. Nyílegyenesen feléje indultam, bal kezemmel könnyedén lenyomtam mind a két karját, jobb kezemmel pedig a nyitott kesztyűmbe markoltam az arcát, és elkezdtem játékosan ide-oda csavargatni.
– Ez fogás! – üvöltötte. – Az arcot nem szabad megfogni. Ütnöd kell, semmi mást nem csinálhatsz. Most váljunk szét, és kezdjük újra. Ne felejtsd el, meg kell próbálnod megütni.
Ezúttal gyorsabban táncolt körül, egyik szurkájával meg is bökte a fejem oldalát, aztán tüstént visszamenekült. Megint egyenesen nekimentem, egyik mancsommal simán lesöpörtem a karjait, aztán a másik mancsommal elkezdtem könnyedén paskolni az arcát. Amikor ránéztem, nem tudtam visszafojtani a nevetést. Én vigyorogtam, ő lihegett.
– Csináljunk valami mást – mondta szerencsétlenül. – Ez valahogy nem megy, igaz?
Akkoriban néha aggódtam a kis Sammy miatt, mert nem sokat tudott csinálni, amivel megvédhette magát, és szerette froclizni az embereket. De ravasz volt, és kiderült, hogy csak azokat froclizza, akikről tudja, hogy nem haragszanak rá.
Például engem.
– Hé, Lew, hogy van a nagy csöcsű barátnőd? – mondta nekem a háború alatt, amikor elkezdtem Claire-rel randevúzgatni, és mindenfelé magammal vittem.
– Okos fickó vagy – mondtam neki erőltetett mosollyal az összeszorított fogaimon át. Van egy ideg, hátul az állam egyik oldalán, meg egy másik oldalt a nyakamon, és akkoriban mindig éreztem, hogy rángatózik, amikor kezdtem dühbe gurulni. A pinochle-nél is éreztem, mikor túl magasra licitáltam, és minden ütésre szükségem volt.
– Hé, Lew, add át üdvözletemet a nagy csöcsű feleségednek – mondogatta, miután Claire meg én összeházasodtunk.
Winkler is ezzel kezdett ugratni, és nem verhettem laposra, ha nem vertem laposra Sammyt, márpedig Sammyt nem verhettem meg. Ő lett volna a násznagyom, de a családom a bátyáimat akarta, a mi családunkban pedig mindnyájan azt csináltuk, amit a többiek akartak.
A Lewis nevet kaptam, de Louie-nak szólítottak, mintha Louis volna a nevem. Soha nem láttam be, mi ebben a különbség, amíg Sammy rá nem mutatott, és még akkor sem láttam benne sok különbséget.
Sammy elolvasta az újságokat. Szerette a színes bőrűeket, és azt mondta, meg kellene engedni nekik, hogy Délen is szavazhassanak, és szabadon élhessenek, ahol akarnak. Engem nem érdekelt, hol élnek, amíg nem laktak túl közel hozzám. Igazából soha senkit nem szerettem, akit nem ismertem személyesen. Rooseveltet szerettük egy darabig, mikor elnök lett, de főleg azért, mert nem volt Herbert Hoover, se valaki más a republikánusok, a tahó déliek vagy közép-nyugatiak közül, és nem ő volt a detroiti Coughlin atya sem. De nem bíztunk benne, és nem hittünk neki. Nem bíztunk a bankokban, nem bíztunk a bankok kimutatásaiban, és az üzleteinkből annyit bonyolítottunk le készpénzben, amennyit csak tudtunk. A németeket már Adolf Hitler előtt se szerettük. És a németek között, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt a házunkban, ott voltak a német zsidók is. Ez még Hitler után is így maradt. Úgy nőttem fel, hogy sokat hallottam róluk.
– Én soha senkinek nem akartam rosszat – szokta ismételgetni anyám. Újra meg újra hallottam ezt tőle, csak éppen nem volt igaz. Mindenkire iszonyatos átkokat szórt, még ránk is, mindannyiunkra. – De ha valaha egy nép megérdemelte, hogy megbüntessék, akkor ők azok. Mikor Lengyelországból Hamburgba utaztunk, ránk se tudtak nézni. Mocsok voltunk a szemükben. Szégyent hoztunk rájuk a kofferjeinkkel meg a ruháinkkal, és nem tudtunk németül. Mind szégyelltek minket, és ezt a tudtunkra is adták. Voltak, akik ellopták a pénzünket, mikor el tudták lopni. Mikor akadt egy üres ülőhely a vonaton vagy valahol egy utcai padon, rátették a kalapjukat, azt akarták elhitetni, hogy valaki lefoglalta, nehogy leülhessünk melléjük. Órákig hagytak ácsorogni, még ha a gyerekeinkkel voltunk is. A pénzes emberek mind ezt csinálták. És még azt is mind el akarták hitetni velünk, hogy nem beszélnek jiddisül.
Mikor Sammy nemrégiben eljött hozzám látogatóba, megemlítette, hogy véleménye szerint a német zsidók valószínűleg nem beszélnek jiddisül. Anyám süketnek tettette volna magát, ha ezt hallja.
Mikor Európában kitört a háború, mi még mindig pár évvel fiatalabbak voltunk annál, hogy tüstént behívhassanak. Én a középiskolában a spanyolról áttértem a németre – kezdtem felkészülni –, és kezdtem az őrületbe hajszolni az olyan fickókat, mint Sammy az achtungjaimmal, a wie gehtseimmel, a hallóimmal, a neinjeimmel meg a jawohljaimmal. Mikor rám ordítottak, hogy hagyjam abba, odavetettem nekik egy-két danke schönt. Még a seregben is tovább tanultam a németet. Mire beálltam önkéntesnek, már eleget tudtam németül, hogy terrorizálhassam a hadifoglyokat, akikkel Fort Dixben és Fort Sillben, Fort Rileyben és Fort Benningben találkoztam. Drezda mellett hadifogolyként el tudtam egy kicsit beszélgetni az őrökkel, és néha tolmácsoltam a többi amerikainak. Mivel tudtam németül, egy munkaosztag vezetőjeként elküldtek Drezdába, bár őrmester voltam, és nem kellett volna elmennem.
Az ócskavas- és papírhulladék-üzlet virágzott, miközben én még mindig csak civil kamasz voltam. Sammy anyja félretette a régi újságokat, és beszolgáltatta az alumíniumfazekait és -serpenyőit, apám meg eladta őket. Az öregem rájött, hogy a hulladékból jól meg lehet élni, a fémhulladékok pedig egész kis vagyont jelentettek a kereskedőknek. Rohanvást estünk neki a bontásra kijelölt épületeknek. Nyomába eredtünk a tűzoltókocsiknak. A nagy Coney Island-i tüzek mindig aranybányát – nekünk réz- és ólombányát – jelentettek, mert kimentettük a csöveket. Mikor nem sokkal a háború után leégett a Luna Park, a hulladék egész aranymezeje nyílt meg előttünk. Minden éghetőt azbeszttel burkoltak, mi meg elvittük az azbesztet, és azt is bebáláztuk. Ezután már elég jól álltunk, és az öregemnek meglett a tízezer dollárja, amit aztán kölcsönadott nekem, hogy megvehessem a fatelepet, méghozzá kemény kamatra, mert mindig is ilyen volt, és mert nem tetszett neki az ötlet. Nem akarta, hogy otthagyjam a hulladéküzletet, és nem akarta, hogy tőlük majd háromórányira költözzünk. Különösen jók voltak a régi iskolák és kórházak.
Vásároltunk egy második teherautót, és erős környékbeli trógereket vettünk föl, akik nagyokat tudtak emelni, és el tudták ijeszteni a többi hulladékgyűjtőt. Még egy nagydarab svarcét is felfogadtunk, egy erős, csöndes, Sonny nevezetű feketét, aki egy szép napon beállított hozzánk, és munkát kért. Bálázócsáklyáinkkal és kalapácsainkkal keresztültörtük a rabicfalakat meg az azbesztszigeteléseket, hogy krampácsainkkal, feszítővasainkkal és fémfűrészeinkkel hozzáférhessünk a réz- és ólomcsövekhez. A papám kirúgta a „Füstös” Rubint.
Én továbbítottam a hírt. Aztán jött Füstöstől egy üzenet, hogy keresni fog, és jobb lesz, ha nem talál meg. Egy este elmentem a Mermaid Avenue-n a Vidám Kajáldába, leültem, és vártam Füstösre. Sammy meg Winkler láthatólag teljesen elgyöngültek, mikor bejöttek és megláttak. Azt hittem, tüstént el fognak ájulni.
– Te mit csinálsz itt? – kérdezte Winkler. – Tűnj el, tűnj el.
– Nem tudod, hogy Füstös vadászik rád? – mondta Sammy – Összeszedte néhány haverját is.
– Meg akarom könnyíteni neki, hogy megtaláljon. Fizetek nektek pár szendvicset meg egy kis szódát, ha meg akarjátok itt várni. Vagy leülhettek, ahova akartok.
– Legalább hívd ide a bátyáidat, ha már úgy akarsz viselkedni, mint egy őrült – mondta Sammy – Elszaladjak hozzátok?
– Inkább igyál egy malátás tejet.
Nem vártunk sokáig. Füstös tüstént kiszúrt engem, mihelyt bejött – szemben ültem az ajtóval –, és egyenesen odajött a bokszunkhoz, háta mögött egy Vörös Benny nevű hapsival, meg egy kísérteties fickóval, akit csak úgy emlegettek, hogy Willie, a Gőzkalapács.
– Téged kereslek. Mondanivalóm van.
– Hallgatlak. – Tekintetünk egymásba fúródott. – Azért jöttem, hogy halljam.
– Akkor gyere ki. Négyszemközt akarok beszélni veled.
Ezen elrágódtam egy kicsit. Ők harmincévesek voltak vagy még idősebbek, mi meg csak tizenhét és fél évesek. Füstös egy darabig bokszoló volt, megjárta a börtönt is, és legalább egyszer csúnyán megvagdalták egy késelésben.
– Oké, Füstös, ha ezt akarod – döntöttem el. – De ültesd le itt a fiúkat egy kicsit, ha tényleg négyszemközt akarsz velem odakinn beszélni, és ha tényleg azt akarod.
– Csúnya dolgokat mondtál rólam, igaz? Ne hadoválj. Az apád is.
– Miféle csúnya dolgokat?
– Hogy kirúgtatok, én meg loptam. Az apád nem rúgott ki. Tisztázzuk ezt: én léptem ki. Nem lennék hajlandó többé senkinek dolgozni közületek.
– Füstös – éreztem, hogy az ideg rángatózni kezd az arcom meg a nyakam oldalán –, az öreg azt akarja, hogy föltétlenül mondjam meg neked, ha valaha újra beteszed a lábodat az üzletbe, letöri a derekadat.
Füstös ettől meghökkent egy kicsit. Ismerte az öreget. Ha az öreg ezt egyszer kimondta, akkor Füstös tudta, hogy komolyan gondolja. Apám alacsony ember volt, de neki volt a legszélesebb és legizmosabb válla, amit valaha láttam, és olyan apró kék szemek ültek az arcában, ami torpedóra vagy tüzérségi gránátra emlékeztette az embereket. A szeplőivel, a kemény vonásaival meg a májfoltjaival olyan volt, mint egy acélöntecs egy százhetvenöt centi magas üllőn. Valamikor patkolókovács volt. Mindnyájunknak nagy fejünk van és nagy, szögletes állunk. Lengyelnek nézünk ki, de tudom, hogy zsidók vagyunk. Lengyelországban apám a homlokára mért egyetlen ökölcsapással megölt egy kozákot, aki fölemelte a hangját az anyámra, Hamburgban pedig közel állt hozzá, hogy ezt megismételje valamiféle bevándorlási tisztviselővel, aki elkövette ugyanezt a hibát, és gorombáskodott anyámmal, de még idejében meggondolta, és meghátrált. Az én családomban soha senki nem úszta meg szárazon, ha bárkit megsértett közülünk, kivéve azt hiszem Sammy Singert, aki pimaszkodott velem meg a nagy csöcsű feleségemmel.
– Hogy van a papád, Marvin? – mondta Vörös Benny Winklernek, miközben a Vidám Kajáldában már mindenki minket figyelt, és ezért Füstösnek újabb oka volt az óvatosságra.
Winkler csak dobolt az ujjaival az asztalon, és néma maradt.
Az apja bukméker volt, és jószerivel mindenkinél többet keresett a környéken. Egy darabig még zongorájuk is volt. Vörös Benny az apjának az egyik lótifutija volt, a pénzbeszedője, a hitelcápája, az adósa és a tolvaja. Egyik nyáron egy bandával kipucolta egy üdülőszálló minden szobáját, kivéve azt, amelyiket Winkler családja bérelt ki, amitől az állam északi részén az emberek tűnődni kezdtek, ugyan miből élhet Winkler papája, amiért pont őt és csak őt kímélték meg.
Addigra Füstös is lelassított egy kicsit. – Te meg az apád... azt mondjátok az embereknek, hogy elloptam tőletek egy épületet, igaz? Én nem loptam azt a házat. Megkerestem a házmesteri, és megalkudtam vele.
– Akkor találtad, amikor nálunk dolgoztál – mondtam neki. – Dolgozhatsz nekünk, vagy beszállhatsz önállóan a szakmába. A kettőt egyszerre nem csinálhatod.
– A nagykereskedők semmit nem hajlandók venni tőlem. Apád nem engedi nekik.
– Azt csinálnak, amit akarnak. De ha tőled vásárolnak, tőlünk nem vásárolhatnak. Ez minden, amit az apám mondott.
– Ez nekem nem tetszik. Beszélni akarok vele. Tüstént beszélni akarok vele. Vele is egyenesbe akarok jönni.
– Füstös – mondtam lassan, és éreztem, hogy hirtelen nagyon-nagyon biztos lettem magamban –, ha valaha fölemeled a hangodat apám előtt, vagy akár csak egyetlen rossz szót mondasz neki, gondoskodom róla, hogy meghalj. Ha csak az ujjad rám emeled, apám gondoskodik róla, hogy meghalj.
Ez a jelek szerint mély benyomást tett rá.
– Oké – engedett, és megnyúlt az arca. – Visszamegyek hozzá dolgozni. De mondd meg neki, hogy mostantól fogva heti hatvanat akarok kapni tőle.
– Nem érted te ezt. Lehet, hogy még ötvenért se vesz vissza. Meg kell próbálnom beszélni vele az érdekedben.
– És megkaphatja a házat, amit találtam, ha ad nekem ötszáz ficcset.
– Lehet, hogy a szokásos kétszázat fogja adni neked.
– Mikor kezdhetek?
– Adj nekem időt holnapig, hadd próbáljam meg rávenni, hogy gondolja meg magát. – Csakugyan kellett hozzá némi rábeszélés, emlékeztetnem kellett rá az öreget, hogy Füstös keményen dolgozott, és ő meg a mi fekete hapsink együtt elég jól el tudták kergetni a többi hulladékgyűjtőt.
– Adj most nekem kölcsön egy ötvenest, Louie, ugye, adsz? – könyörgött Füstös, mintha valami kegyet kérne. – Van odakinn valami jó kis füstölnivaló Harlemből, abba akarom befektetni.
– Csak egy húszast tudok adni neked. – Többet is tudtam volna adni neki. – De vicces – mondtam, amikor kimentek az ajtón. Hajlítgatni kezdtem az ujjaimat. – Valami baj van a kezemmel. Alig tudtam behajlítani, mikor odaadtam neki azt a húszast.
– A cukortartót fogtad – mondta Winkler. Vacogott a foga.
– Miféle cukortartót?
– Nem tudtad? – reccsentett rám Sammy szinte dühösen.
– Úgy markoltad azt a cukortartót, mintha meg akarnád ölni vele. Azt hittem, úgy szorítod, hogy darabokra törik.
Nevetve hátradőltem, és almáspitét meg fagylaltot rendeltem mind a hármunknak. Nem, nem tudtam, hagy a markomban tartottam azt a vastag, hengeres cukorszórót, amíg beszélgettünk. A fejem hűvös és összeszedett volt, miközben egyenesen a szemébe néztem, de a karom kész volt az akcióra, anélkül hogy tudtam volna róla. Sammy kifújt magából egy kis levegőt, és elfehéredett, mikor fölemelte a kezét az öléből, és visszatette az asztalra a kést, amit addig markolászott.
– Tigris, miért dugdostad? – mondtam nevetve. – Mire lett volna ez jó nekem?
– Nem akartam, hogy lássák, mennyire reszket a kezem – suttogta Sammy.
– Tudtad volna, hogy kell használni?
Sammy megrázta a fejét. – És soha nem is akarom tudni. Lew, most rögtön meg kell neked mondanom valamit. Ha valaha együtt lennénk, és neked kedved szottyanna verekedni, szeretném, ha tudnád: számíthatsz rá, hogy többé nem állok melléd.
– Én se – mondta Winkler. – Vörös Benny semmit se csinálna, mikor én is ott vagyok, de a többiek felől már nem voltam olyan biztos.
– Micsoda banda – mondtam nekik. – Ezúttal számítottam rátok.
– Tényleg kupán akartad vágni azzal a cukorszóróval?
– Sammy, ha rá lettem volna kényszerülve, fejbe vágtam volna az egész kajáldával. Fejbe vágtam volna veled.
Már elmúltam hatvanöt éves, napra két évvel, mikor elkaptam azt a fiatal retikülvagdosót, egy húszas éveiben járó magas, gyors fickót. Ezt könnyen számon tudom tartani, a születésnapom miatt. Nekem szóló ajándékként be kellett hoznom a városba Claire-t azoknak a zenés show-knak az egyikére, amiket ő látni akart, én meg nem. Korán értünk oda, és kinn ácsorogtunk egy csomó ember közt a színház bejáratának tetőernyője alatt, nem messze a KIHABUP-tól, a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarától. Azon a buszpályaudvaron még mindig nevetnem kell, valahányszor eszembe jut az az este, mikor Sammy látogatóban járt nálunk, aztán hazafelé kirámolták a zsebét, és majdnem lesittelték, mert ordítozott a rendőrökkel, és megpróbálta rávenni őket, hogy csináljanak már valamit. De addigra én már békét kötöttem a németekkel, és Mercedesszel jártam. Claire-nek is volt egy Mercedese, egy elegáns, nyitható tetejű sportkocsi. Hirtelen egy asszonyból felszakadt egy geschrei. Láttam, hogy néhány fickó elfele rohan közvetlenül a hátam mögött. Gondolkodás nélkül elkaptam az egyiknek a grabancát. Megpördültem, fölemeltem, és odavágtam a mellét egy kocsi tetejéhez. Csak akkor láttam, amikor lefogtam, hogy fiatal, magas és erős. Barna fickó volt.
– Ha megmoccansz, letöröm a derekadat – mondtam a fülébe. Egy izmát se mozdította.
Mikor láttam, milyen óvatosak a zsaruk, mikor átkutatják, csak ráztam a fejemet, hiszen félnem kellett volna. Végigfésülték az ujjaikkal a fejbőrét, borotvapengét vagy valamiféle bökőt kerestek benne. Végigszőrözték a gallérját meg a zsebeit, ingének és nadrágjának összes varrásait, aztán tetőtől talpig végigtapogatták, pisztolyt, kést vagy bármiféle kicsi is éles tárgyat keresve. Akkor ébredtem rá, hogy meg is ölhettek volna. A rendőrök csak akkor könnyebbültek meg, amikor lejutottak a futócipője felsőrészéig és befejezték.
– Ön nagyon szerencsés, uram – mondta az akciót vezető fiatal zsaru, aki a legidősebb volt a társulatban.
Az emberek egyfolytában mosolyogtak rám, én meg egyfolytában visszamosolyogtam rájuk. Hősnek éreztem magam.
– Oké, Lew, a te show-d véget ért – mondta Claire szárazon: Lefogadtam volna, hogy ezt fogja mondani. – Most menjünk be az igazi show-ra.
– Csak még egy perc, Claire – válaszoltam neki hangosan, miközben hencegve parádéztam. – Van itt egy szép szőke kislány, aki azt hiszem, szeretne velem közelebbről megismerkedni.
– Lew, a jóisten áldjon meg, bejössz most rögtön – mondta Claire –, vagy menjek be nélküled?
Nevetve bementünk. Alig két hét múlva visszatértek a tüneteim, és újra visszakerültem a kórházba kemoterápiára.

 

 

5. John

A kórházon kívül még mindig ment a verkli. Emberek őrültek meg, és kitüntetésekkel jutalmazták érte őket. A belső berendezők lettek a kultúra hősei, a divattervezők pedig társadalmilag fölébe emelkedtek a kuncsaftjaiknak.
– És miért ne emelkednének? – válaszolta máris Frances Beach Yossariannak erre a megfigyelésére, szinte annyira tökéletes kiejtéssel, hogy mások már gyakran töprengtek rajta, hogyan képes valaki ilyen makulátlan angol kiejtésre anélkül, hogy úgy hangzana, mintha orrpolipja lenne. – Elfelejtetted, hogy néznénk ki meztelenül?
– Ha ezt egy férfi mondaná – mondta Patrick Beach, a férje, aki megint egyszer nagyon elégedett volt a feleségével –, elevenen megnyúznák.
– Férfiak mondják ezt, drágám – vágta rá Frances Beach – a tavaszi meg az őszi kollekciójuk bemutatásakor, és milliárdokat keresnek azon, hogy öltöztetnek minket.
Még mindig bőven voltak szegények.
Yossarian ferde szemmel nézett a körház előtt a járdán heverésző bandára, miközben a járda szegélye felé baktatott a fekete ablakú, nyújtott limuzinhoz, amely már ott várta, hogy a városon keresztül ahhoz a felhőkarcoló luxusbérházhoz szállítsa, amely mostanában az otthona lett. Ő egy szedánt jegyeztetett elő, azok meg megint a limuzint küldték; nem fognak érte pótdíjat felszámítani. A bérház-felhőkarcolót, amelyben élt, luxusépületnek nevezték, mivel magasak voltak benne a megélhetési költségek. A szobák viszont kicsik voltak, a mennyezetük alacsony, a két fürdőszobának nem volt ablaka, a konyhatérben pedig nem volt helye se asztalnak, se széknek.
Otthonától alig tízsaroknyira állt a New York-i Kikötői Hatóság Buszpályaudvarának hét emelet magasságig buszbeállókkal teli épülete. Földszintjén a rendőrségi ügyelet három fő őrizetes cellája állandóan használatban állt, és naponta többször is telezsúfolódott az újonnan letartóztatottakkal. Oda lódították be egy évvel azelőtt Michael Yossariant is, amikor felbukkant a földalatti egyik kijáratában, majd megpróbált visszalépni, miután rájött, hogy túl korán szállt le, útban a belvárosi építésziroda felé, amelynek rajzokat készített.
– Az volt az a nap – idézgette föl még mindig –, amikor megmentetted az életemet, és megtörted a lelkemet.
– Azt akartad, hogy bekasztlizzanak azok közé?
– Belehaltam volna. De nem volt könnye látni, ahogy felfújod magad, terrorizálod az összes zsarut, és elviszed szárazon. És tudni, hogy én ugyanezt soha nem tudnám megcsinálni.
– Úgy gurulunk dühbe, ahogy muszáj, Michael. Nem hiszem, hogy sok választásom lett volna.
– Kezdek depressziós lenni.
– Volt egy bátyád, aki zsarnokoskodott fölötted. Talán ez a baj.
– Miért nem állítottátok le?
– Nem tudtuk, hogyan. Nem akartuk terrorizálni.
Michael erre csak egy kényszeredett vihogással válaszait. – Téged aztán igazán érdemes volt figyelni, igaz? – vádaskodott irigykedve. – Egész kis tömeg gyűlt köréd. Még tapsoltak is.
Utána mind a ketten elcsüggedtünk.
A buszpályaudvaron mostanában már ott élnek az emberek, férfiakból, nőkből, hóbortos fiúkból és lányokból álló állandó lakossága alakult ki. Éjszaka a többség a sötétebb mélységekben aludt, hogy aztán a nap nagy részére úgy bukkanjanak elő, mint holmi bejáró polgárok, és a szabadban bonyolították le szokásos üzleti ügyeiket, már ami az ő köreikben szokásos volt.
A különböző szintek vécéiben a mindenfajta igényt kielégítő kurvák és buzik bőséges választéka mellett meleg és hideg folyóvíz volt, és rengeteg kézre eső boltocska elégítette ki az olyan alapvető mindennapi szükségleteket, mint a rágógumi, a cigaretta, az újság és a gyümölcskocsonyás fánk. A vécépapír ingyen volt. Termékeny anyák érkeztek ide rendszeresen, idealizált szülővárosaikból menekülve, kisgyerekeikkel, akik itt tanyáztak le. A buszpályaudvar pompás otthont és bázist nyújtott az utcalányoknak, a koldusoknak és a fiatal szökevényeknek. A bejáró üzletemberek ezrei és a látogatók százai megpróbáltak nem különösebben odafigyelni rájuk, amikor reggelente útban a munkahelyükre, majd a munkanap végén, útban hazafelé áthaladtak köztük. Gazdag nem akadt az utasok közt, mert a gazdagok közül senki nem járt busszal dolgozni.
Felhőkarcoló lakásának fennkölt panorámaablakaiból Yossariannak akadálytalan kilátása nyílt egy másik luxusbérházra, amely még az övénél is magasabbra emelkedett. A két épület között húzódott odalenn a széles főútvonal, amelyen most már egyre utálatosabban nyüzsögtek a harcias és visszataszító koldusok, prostituáltak, kábszeresek, kábszerárusok, selyemfiúk, rablók, pornóárusok, perverzek és tévelygő pszichopaták vicsorgó klánjai, akik mind a szabadban űzték kriminális specialitásaikat a lecsúszott és bemocskolódott emberek egyre sokasodó áradatában, akik most már tényleg a szabadban éltek. A hajléktalanok közt most már fehérek is voltak, ők is a falnak pisáltak, és azokban a sikátorokban szartak, amelyekben köreikből mások végül mind alkalmas szállóhelyeken aludni telepedtek le.
Yossarian tudta, hogy még az övénél különb környéken, a Park Avenue-n is látni nőket, akik leguggolnak, és a középen levő közlekedési szigetek gondozott virágágyai között könnyítenek magukon.
Nehéz volt nem gyűlölnie mindnyájukat.
És ez volt New York, a Nagy Alma, a Birodalmi Állam Birodalmi Városa, az ország pénzügyi szíve, agya és ina, ez a város, ahol, talán Londont kivéve, a legnagyszerűbb kulturális események zajlottak az egész világon.
Yossariannak óhatatlanul gyakran eszébe jutott, hogy noha életében sehol, se a háborús Rómában vagy Pianosában, de még a szétbombázott Nápolyban vagy Szicíliában sem kellett olyan iszonyatos szenny szemtanújává válnia, amilyet most, a pusztulás nyilvánvaló biradalmává felhalmozódva, nap mint nap maga körül látott. Még a szex nélküli pénzalapgyűjtő ebédeken és fekete nyakkendős esti rendezvényeken sem – tette hozzá sajátos cinizmusával nem is egyszer Frances Beachnek, régmúlt szép időkből való barátnőjének –, melyeken többször kellett megjelennie, mint szerette volna, mint az M&M Vállalkozások és Társulások egyetlen tisztességes külsejű tisztviselőjének, mint partiképes férfinak és olyan embernek, aki üzleti ügyeken kívül másról is többé-kevésbé folyékonyan tud csevegni más jól informált emberekkel, akik egoisztikusan azt képzelik, hogy befolyásolják a világeseményeket, ha beszélnek róluk.
Ebben, persze senki nem volt hibás.
– Atyaisten, mi ez? – kiáltott fel Frances Beach, mikor kettesben visszafelé kocsikáztak Yossarian bérelt limuzinján a bérelt sofőrrel egy újabb lagymatag teás-boros összejövetelről,amelyet a New York Public Library azon kurátorai és barátai számára rendeztek, akik még a várósban voltak, és a határozatlankodás hosszú rohamai után úgy döntöttek, hogy el akarnak rá menni.
– A buszpályaudvar – mondta Yossarian.
– Szörnyű, nem? Mi az ördögnek kell ez?
– A buszoknak. Mi az ördögöt gondoltál, mire való? Tudod, Frances – ugratta Yossarian szelíden –, talán gondolkozhatnál rajta, hogy ne tartsd-e itt a legközelebbi divatbemutatódat vagy valamelyik csillogó jótékonysági balodat. Ismerem McBride-ot.
– Miről beszélsz? Ki az a McBride?
– Egy volt zsaru, aki most ott dolgozik. Miért nem rendezel ott egy esküvőt – folytatta –, egy igazán nagy esküvőt? Az tényleg szenzációt keltene. Tartottál már...
– Én nem.
– ...a múzeumban meg az operaházban. A buszpályaudvar festőibb.
– Társasági esküvő azon a buszpályaudvaron? – vette a lapot Frances gúnyos mosollyal. – Te megőrültél. Tudom, hogy csak viccelsz, hagyjál hát gondolkozni. Olivia és Christopher Maxon hamarosan talán új lakást keresnek. Nézd azokat az embereket! És amazokat... miért kell ilyen dolgokat az utcán csinálniuk? Miért nem tudják megvárni, amíg hazaérnek?
– Sokuknak nincs otthonuk, drága Frances – mondta Yossarian, és jóságosan rámosolygott. – A buszpályaudvaron pedig hosszú sarok állnak a toalettek előtt. Csúcsidőkre előre kell helyet foglaltatni. Enélkül senki nem ülhet le rájuk. Vendéglőkben és szállodákban a mosdókat a táblák szerint csak a vendégek használhatják. Észrevetted már valaha, Frances, hogy a férfiak, akik az utcán eresztik ki a fáradt gőzt, rendszerint nagyon hosszan eregetik?
Nem, nem vette észre, közölte vele az asszony fagyosan. – Olyan keserűnek látszol mostanában. Azelőtt mulatságosabb voltál.
Sok-sok éve, amikor egyikük sem volt még házas, együtt kéjelegtek abban, amit manapság viszonynak neveznének, bár akkoriban egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy ilyen díszes címkét aggassanak azokra a dolgokra, amelyeket tüzesen és szüntelenül műveltek egymással, miközben soha nem ígértek egymásnak közös jövőt, és nem is törődtek vele komolyan. Yossarian akkoriban fordult el rövid idő után kezdő tőzsdealkuszként és beruházási bankárként végzett ígéretes munkájától, és vágott bele másodszor is a tanításba, mielőtt visszatért volna a hirdetési ügynökséghez, majd a közönségkapcsolatokhoz és a szabadúszó íráshoz, míg idővel sikert aratott mint sokoldalú szakértő, aki mindenhez ért, kivéve a bármiféle olyan termékkel kapcsolatos ügyeket, mely látható, megfogható, hasznosítható és fogyasztható, teret foglal el, és szükség van rá. Eközben Frances, akiben volt kíváncsiság, energia és némi veleszületett tehetség, kezdett rájönni, hogy vonzza a színházi producereket és egyéb olyan úriembereket, akikről úgy vélte, hasznosak lehetnek számára a színpadon, a mozivásznon és a televízióban.
– Te meg azelőtt sokkal együtt érzőbb voltál – emlékeztette most az asszonyt Yossarian. – Elfelejtetted a múltadat.
– Te is.
– És radikális voltál.
– Te is. Most meg olyan negatív lettél – jegyezte meg különösebb érzés nélkül Frances. – És mindig szarkasztikus vagy, nem? Mindent félvállról veszel, az emberek soha nem biztosak benne, hogy csakugyan egyetértesz velük. És mindig flörtölsz.
– Én aztán nem!
– De igen – kötötte az ebet a karóhoz Frances Beach, de még a fejét sem fordította feléje, hogy meggyőzőbbé tegye az érvelését. – Jószerivel mindenkivel, kivéve engem. Tudod te, ki flörtöl és ki nem. Patrick és Christopher nem flörtöl. Te flörtölsz. Mindig is flörtöltél.
– Így szoktam viccelődni.
– Egyes nők azt képzelik, hogy szeretőt tartasz.
– Szeretőt? – Yossarian horkantó röfögéssé változtatta a szót. – Ha csak egy volna, az is eggyel több lenne a kelleténél.
Ezen Frances Beach is nevetett, és látszólagos feszültsége elpárolgott. Mind a ketten túl voltak a hatvanötödik évükön. Yossarian ismerte, mikor még Fanny volt a neve, és Frances is emlékezett rá, amikor a férfit Yo-Yónak hívták. Azóta sem játszadoztak egymással, még a házasságaik között sem, egyiküket sem szállta meg soha a szükség, hogy kipróbálja a másik által létrehozott berendezkedést.
– Úgy tűnik, egyre több és több van ezekből az emberekből mindenütt – mormolta Frances olyan szelíd elkeseredéssel, melyről világossá tette, hogy könnyen féken tartható –, akik minden elképzelhető dolgot a nyilvánosság előtt csinálnak. Patrickot éppen a házunk előtt ütötték le, és éjjel-nappal kurvák ácsorognak minden sarkon, idétlen nők, visszataszító szerelésben, mint azok ott, annál az épületnél.
– Tegyél le annál az épületnél – mondta Yossarian. – Most ott lakom.
– Ott? – Mikor Yossarian rábólintott, hozzátette. – Költözz el.
– Épp most költöztem oda. Mi ebben a baj? Varázshegyem tetején van néhány egészségszalon, az egyik a Szerelem Temploma. Alul van kilenc mozink, kettő pornó, egy meg buzi, közbül meg vannak tőzsdeügynökeink, ügyvédi irodáink és hirdetési ügynökségeink. Mindenféle orvosok. Van egy készpénz-automatás bankunk meg egy szupermarketünk is. Fölvetettem, hogy legyen szanatóriumunk is. Mihelyt lesz egy szanatóriumunk, egy életen át úgy élhetek ott, hogy soha ki se kell tennem a lábamat a külvilágba:
– Az isten szerelmére, John, ne viccelj már mindig. Menj el egy jó környékre.
– Hol találok olyat? Mostanában? – nevetett megint Yossarian. – Frances, ez jó környék. Gondolod, hogy betenném a lábomat egy rossz környékre?
Frances egyszerre fáradtnak és csüggedtnek látszott. – John, valamikor te mindent tudtál – tűnődött, abbahagyva a kulturált beszéd majmolását. – Mit lehet tenni?
– Semmit – válaszolta Yossarian lekötelezően és segítőkészen.
Hiszen jól állnak a dolgok, emlékeztette rá Francest: hivatalos mércével mérve ritkán álltak jobban. Ezúttal csak a szegények nagyon szegények, és az új börtöncellák iránti szükséglet sürgősebb, mint a hajléktalanok szükségletei. A problémák reménytelenek: túl sok az olyan ember, akinek élelemre van szüksége, és túl sok az élelem, semhogy jövedelmezően táplálni lehessen őket. Amire szükségünk van, tette hozzá finom mosollyal, azok a további hiányok. Azt önként nem bökte ki, hogy mostanára ő is tagja lett annak a szolid középosztálynak, amely nem töri magát, hogy fölemeljék az adóit azok nyomorúságának enyhítésére, akik semmi adót nem fizetnek. Inkább több börtönt akart.

*

Yossarian hatvannyolc éves volt és némileg hiú arra, hogy fiatalabbnak látszott sok hatvanhét éves férfinál, és jobban nézett ki nagyjából minden saját nemzedékéhez tartozó nőnél. Második felesége még mindig válófélben volt tőle. Úgy gondolta, hogy harmadik nem lesz.
Gyerekei mind az első házasságából születtek.
Gillian lánya, a bírónő, elvált a férjétől, aki sokkal nagyobb jövedelme ellenére nem ért el annyit, mint ő, és nem volt valószínű, hogy valaha is többre vihette volna, mint ami volt: megbízható férj, apa, családjának élő kenyérkereső.
Hencegő, legidősebb fia, Julian, afféle kis nagymenő volt a Wall Streeten, de még nem keresett eleget ahhoz, hogy királyi módon Manhattanbe költözhessen. Avulgató kertvárosi kúriájukban most ő meg a felesége külön lakrészeket foglaltak el, miközben ügyvédeik a válóperi keresetekre és ellenkeresetekre készülődtek, és lehetetlen próbálkozásokat tettek a vagyon és a gyerekek olyan megosztására, amely mindkét fél teljes megelégedésére szolgált volna. Felesége jóképű, de kellemetlen asszony volt, ízlése a divatot követte, és olyan családból származott, ahol mindig nemtörődöm módon szórták a pénzt; pont olyan hangos és ugyanolyan zsarnokian magabiztos volt, mint Julian, fiuk és lányuk pedig szintén szerettek zsarnokoskodni és mindenkihez utálatosak voltak.
Yossarian érezte, hogy bajok érlelődnek másik fiának, Adriennek a házasságában is, aki tudományos fokozat nélküli vegyész volt, egy kozmetikai gyárban dolgozott New Jerseyben, és felnőtt munkás életének nagy részét az őszülő haj festési receptjének keresésével töltötte, miközben a felesége rákapott a felnőttoktatási tanfolyamokra.
A legtöbbet Michael miatt bosszankodott, aki a jelek szerint nem tudta elszánni magát, hogy bármiben is vigye valamire, és teljesen vak volt az ebben a céltalanságban settenkedő veszélyekre. Egyszer azzal viccelődött Yossariannak, hogy előbb a válására fog spórolni, és csak aztán a házasságára, mire Yossarian elfojtotta magában a szellemeskedő visszavágást, miszerint a vicce nem vicc. Michael nem bánta, hogy soha nem próbálta meg istenigazában, hogy művészként befusson. Ez a szerep sem vonzotta.
A nők, különösen azok a nők, akik előzőleg már férjnél voltak, szerették Michaelt, és együtt éltek vele, mert békés volt, megértő és igénytelen, aztán hamarosan ráuntak erre az együttélésre, mert Michael békés volt, megértő és igénytelen. Konokul nem volt hajlandó veszekedni, konfliktushelyzetekben elnémult és elszomorodott. Yossarianban felébredt az a tiszteletteljes gyanú, hogy Michael a maga hallgatag módján mind a nőkkel, mind a munkával kapcsolatban tudja, hogy mit csinál. De a pénzt illetően nem tudta.
Hogy némi pénzt keressen, Michael szabadúszóként művészi munkákat végzett ügynökségeknek és magazinoknak, vagy szerződéses megbízások alapján művészeti iskoláknak, vagy pedig tiszta lelkiismerettel elfogadta Yossariantól, amire szüksége volt, mert nem hitte el, hogy egyszer fel kell virradnia a napnak, amikor nem fog többé ilyen kényelmes szabadúszó megbízásokat találni, Yossarian pedig esetleg úgy fog dönteni, hogy nem óvja meg mindig a végső pénzügyi tragédiától.
Mindent egybevetve, döntötte el Yossarian, családja tipikusan modern, gyatrán alkalmazkodott, új korszakbeli család, amelyben az anyán kívül senki nem szereti igazán a többieket, se jó okát nem látja, hogy szeresse, és mint gyanította, mindegyikük olyan, mint ő: legalább titokban és időszakosan szomorú és bűnbánatos.
Családi élete tökéletes, szeretett siránkozni. Thomas Mann Gustav Aschenbachjához hasonlóan neki sem volt családja.
Még mindig megfigyelés alatt állt. Azt nem tudta, hogy hányan figyelik. A hét végére még egy ortodox zsidó is felbukkant, aki föl-le járkált házának épülete előtt a sugárút túlsó oldalán, az üzenetközvetítőjén pedig hívást kapott Melissa MacIntosh nővértől, akit szinte teljesen elfelejtett, és aki tájékoztatta, hogy egy időre áthelyezték esti műszakba, ha netán azt tervezné, hogy elviszi vacsorázni – és Párizsba meg Firenzébe fehérneműért, emlékeztette gúnyosan kuncogva –, majd közölte a hihetetlen hírt, miszerint a belga páciens még mindig él, bár fájdalmai vannak, és a hőmérséklete majdnem a normálisra ment le.
Yossarian az életét tette volna rá, hogy a belga már meghalt.
A sokak közül, akik a nyomát követték, csak néhányat tudott számon tartani – azokat, akiket elidegenedett felesége fogadott fel, meg azokat, akiket ama nő elidegenedett, indulatos férjének az ügyvédje szerződtetett, akivel nemrégiben egyszer félrészegen lefeküdt, és akinek serdülő gyerekei voltak; lagymatagon eszébe ötlött, nem szeretne-e vele néha megint lefeküdni, ha valaha még megszállná a késztetés, hogy megint egy olyan nővel feküdjön le, akinek a férje detektívekkel követtet minden férfit, akit csak ismer, mert mániákusan bizonyítékokat akar szerezni az asszony paráználkodásairól, hogy kiegyensúlyozza felesége korábban ellene szerzett bizonyítékait a saját paráználkodásairól.
Eszébe jutottak a többiek, és a gondolat fekélyesedni kezdett. Néhány további sértődött elkeseredési roham után Yossarian szarvánál fogta meg a bikát, és betelefonált az irodába.
– Van valami újság? – kezdte. Milo fiával beszélt.
– Amennyire tudom, nincs.
– Igazat mondasz nekem?
– Legjobb képességeim szerint.
– Nem hallgatsz el semmit?
– Amennyire tudom, nem.
– Megmondanád nekem, ha elhallgatnál valamit?
– Megmondanám, ha tudnám.
– Mikor apád ma betelefonál, M2 – mondta II. Milo Minderbindernek –, mondd meg neki, hogy szükségem van egy jó magándetektívre. Egy személyes ügyben.
– Már betelefonált – közölte az ifjabb Milo. – Egy Jerry Gaffney nevű embert ajánl a Gaffney ügynökségtől. Semmilyen körülmények közt ne említse meg, hogy apám javasolta.
– Máris ezt mondta neked? – Yossarian el volt bűvölve. – Honnan tudta, hogy erre fogom kérni?
– Ezt én nem tudom megmondani.
– Hogy érzed magad, M2?
– Ezt nehéz biztosan megmondani.
– Úgy értem, általában. Visszamentél a buszpályaudvarra, megnézni azokat a tévémonitorokat?
– Egy kicsit még többet kell néznem őket. Újra oda akarok menni.
– Ezt megint el tudom intézni.
– Michael is velem jön majd?
– Ha egész napra kifizeted. Rendben mennek a dolgok?
– Nem akarnám-e elmondani magának, ha nem mennének rendben?
– De elmondanád-e?
– Ez attól függne.
– Mitől?
– Hogy megmondhatnám-e magának az igazat.
– Megmondhatnád nekem az igazat?
– Hát tudom én, mi az?
– Tudnál nekem hazudni?
– Csak ha tudnám az igazságot.
– Most őszinte vagy velem.
– Apám így akarja.

*

– Mr. Minderbinder már említette, hogy fel fog hívni – mondta egy Jerry Gaffney nevű ember hevesen és lágyan zengő hangja, amikor Yossarian telefonált neki.
– Ez muris – mondta Yossarian. – Melyik?
– Az idősebb Mr. Minderbinder.
– Akkor ez nagyon muris – mondta Yossarian most már keményebb modorban. – Mert az idősebb Minderbinder ragaszkodott hozzá, hogy ne említsem magának a nevét, amikor telefonálok.
– Ez próba volt. Hogy lássuk, titokban tud-e tartani dolgokat.
– Nem adott rá nekem esélyt, hogy kiálljam.
– Én bízom az ügyfeleimben, és azt akarom, hogy mindnyájan tudják, mindig bízhatnak Jerry Gaffneyben. Hová lennénk bizalom nélkül? Én mindent nyíltan kiteregetek. Erre most bizonyítékot is adok magának. Tudnia kell, hogy ezt a telefont lehallgatják.
Yossariannak elállt a lélegzete. – Honnan a fenéből tudta ezt meg?
– Ez az én telefonvonalam, és én intézkedtem, hogy lehallgassák – magyarázta Mr. Gaffney logikusan. – No látja? Számíthat Jerry Gaffneyre. Egyedül én veszem fel a beszélgetéseket.
– Az én vonalamat is lehallgatják? – Yossarian úgy vélte, ezt meg kell kérdeznie. – Sok üzleti hívásom van.
– Hadd nézzek utána. Igen, a cége lehallgatja. Lehet, hogy a lakásán is poloska van.
– Mr. Gaffney, honnan tudja maga mindezt?
– Szólítson Jerrynek, Mr. Yossarian.
– Honnan tudja maga mindezt, Mr. Gaffney?
– Onnan, hogy én vagyok az, aki beszerelte a lehallgatót, és egyike vagyok azoknak, akik esetleg poloskát raktak ott fel, Mr. Yossarian. Hadd adjak magának egy tippet. Minden falnak füle lehet. Ha bizalmasan akar beszélni, csak akkor beszéljen, ha folyik a víz maga mellett. Szexet csak a fürdőszobában vagy a konyhában folytasson, ha szeretkezni akar, vagy a légkondicionáló alatt, a ventilátort a maximumra állítva... Ez az! – ujjongott, miután Yossarian kiment a konyhába a hordozható telefonjával, és mind a két csapot teljesen kinyitotta, hogy titkosan beszélhessen. – Nem csíptünk el semmit. Alig hallom magát.
– Nem mondok semmit.
– Tanuljon meg szájról olvasni.
– Mr. Gaffney...
– Szólítson Jerrynek.
– Mr. Gaffney, maga lehallgatja a telefonomat, és poloskát szerelt a lakásomba?
– Lehet, hogy szereltem. Utána kell nézetnem valamelyik nyomozómmal. Én semmit nem hallgatok le. Mr. Yossarian, magának van egy belső hangos telefonkapcsolata az előcsarnok személyzetével. Biztos benne, hogy most nincs bekapcsolva? Nem figyelik videokamerákkal magát?
– Ki csinálna ilyet?
– Például én, ha megfizetnek érte. Most, amikor már tudja, hogy igazat mondok, beláthatja, hogy szoros barátságba kerülhetünk. Csak így lehet dolgozni. Azt hittem, tudja, hogy a telefonját lehallgatják, a lakásában poloska van, a postáját, az utazásait, a hitelkártyáit és a bankszámláit pedig ellenőrzik.
– A kurva életbe, már azt sem tudom, mit tudok – emésztette meg Yossarian hosszú sóhajjal a kellemetlen kémadatokat.
– Nézze a napfényes oldaláról, Mr. Yossarian. Mindig ezt kell tennie. Azt hiszem, hamarosan újabb házassági aktus részese lesz. Mindezt jószerivel ingyenesnek tarthatja, ha a főnökeinek meglesz a rávalójuk, hogy kifizessenek minket.
– Maga ezzel is foglalkozik?
– Sok ilyen munkát is végzek. De ez most csak a cég. Miért kell törődnie vele, mit hall az M&M V&T, ha soha nem mond olyasmit, amiről nem akarja, hogy a cég meghallja? Ezt csak elhiszi, nem?
– Nem.
– Nem? Tartsa jól eszében, Mr. Yossarian, hogy én mindezt fölveszem, bár örömmel le fogok törölni belőle annyit, amennyit csak óhajt. Hogyan lehetnek fenntartásai az M&M V&T-vel kapcsolatban, holott részesedik a haladásból? Nem részesedik mindenki?
– Erről nyilvánosan soha nem nyilatkozom, Mr. Gaffney, és most sem nagyak hajlandó. Mikor találkozhatunk, hogy elkezdjük?
– Én már elkezdtem, Mr. Yossarian. Señor Gaffney lába alatt nem nő ki a fú. A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény alapján elküldettem a kormányzati dossziéiért, és megszereztem a nyilvántartását az egyik legjobb fogyasztói hitelképességet vizsgáló irodától. A társadalombiztosítási száma már megvan. Eddig tetszik?
– Nem azért szerződtettem magát, hogy énutánam nyomozzon!
– Meg akarom tudni, mit tudnak magáról azok az emberek, akik követik, mielőtt megtudom, hogy kicsodák. Mit is mondott, mit gondol, hányan vannak?
– Nem mondtam semmit. Legalább hatot tudok megszámolni, de lehet, hogy közülük ketten vagy négyen párban dolgoznak. Észrevettem, hogy olcsó kocsikon járnak.
– Gazdaságos kocsikon – javította ki Gaffney pedánsan –, hogy fel ne figyeljenek rájuk. Valószínűleg ezért vette észre őket. – Yossarian úgy érezte, a pasas rendkívül egzakt. – Azt mondja, hatot? A hat jó szám.
– Miben?
– Például természetesen a mi szakmánkban. A számokban biztonság van. Ha például egy vagy kettő elhatározná közülük, hogy meggyilkolja magát, máris lennének rá tanúink. Igen, a hat nagyon jó szám – folytatta Gaffney boldogan. – Még szebb volna felemelni nyolcra vagy tízre a számukat. Egyelőre felejtse el ezt a találkozást velem. Nem szeretném, ha valamelyikük rájönne, hogy magának dolgozom, hacsak ki nem derül, hogy nekem dolgoznak. Szeretem, ha megtalálom a megoldásokat, mielőtt rábukkanok a problémákra. Kérem, ha éppen nem folytat szexuális tevékenységet, akkor most zárja el azt a vizet. Berekedek a kiabálásba, és alig hallom magát. Igazán nincs erre szüksége, mikor velem beszél. A barátai Yo-Yónak nevezik? Egyesek meg Johnnak szólítják?
– Csak a közeli barátaim, Mr. Gaffney.
– Az enyémek engem Jerrynek szólítanak.
– Meg kell magának mondanom, Mr. Gaffney, hogy idegesítőnek találom ezt a magával folytatott beszélgetést.
– Remélem, ez változni fog. Ha megbocsát, amiért ezt mondom, szívvidító volt meghallgatni az ápolónője beszámolóját.
– Miféle ápolónő? – horkant fel Yossarian. – Nekem nincs ápolónőm.
– Melissa MacIntosh a neve, uram – javította ki Gaffney, szemrehányóan köhécselve.
– Maga lehallgatja az üzenetközvetítőmet is?
– A cége hallgatta le, uram. Én csak megbízott vagyok. Nem tenném, ha nem fizetnének meg érte. A páciens életben van. Fertőzésnek semmi jele.
– Szerintem ez fenomenális.
– Örülök, hogy örül.

*

És a lelkész még mindig nem került elő: őrizetben tartották valahol vizsgálat és kihallgatás céljából, miután a tájékoztatás szabadságát kimondó törvény segítségével utolérte Yossariant a kórházban, és visszacsöppent az életébe a problémájával, amellyel jómaga nem tudott megbirkózni.
Yossarian annak idején hanyatt feküdt a kórházi ágyán, amikor a lelkész előző alkalommal rábukkant, most pedig felháborodott és ellenséges tekintettel várakozott, amikor lassan kitárult szobájának ajtaja, miután semmiféle választ nem adott a félénk kopogtatásra, és meglátta a lószerű, dudoros homlokot, az üres arcot és a tompán, ezüstösen elszíntelenedett szénaszín haj ritkuló fürtjeit, amint a lelkész fejét szégyenlősen lefelé hajtva és rá kukucskálva befelé óvakodott. A szemét takaró rózsaszín szemhéjak abban a pillanatban vidáman felragyogtak, amint tekintete Yossarianra esett.
– Tudtam! – rikkantott fel örömében ennek az arcnak a viselője. – Különben is viszont akartam látni magát! Tudtam, hogy meg fogom találni! Tudtam, hogy meg fogom ismerni. Milyen jól néz ki! Milyen boldog vagyok, hogy még mind a ketten élünk! Ujjongani szeretnék!
– Ki a fészkes fene maga? – kérdezte Yossarian szigorúan.
Tüstént megkapta a választ. – Lelkész, Tappman, Tappman lelkész, Albert Tappman, lelkész? – csicseregte Albert Tappman lelkész bőbeszédűen. – Pianosa? Légierő? Második világháború?
Yossarian végül engedélyezett magának egy felismerő mosolyt.
– Nahát, még ilyet! – Némi melegség lopódzott a szavaiba, amikor végre érzékelte, hogy több mint negyvenöt év után megint együtt van Albert T. Tappman tábori lelkésszel. – Jöjjön már be. Maga is jól néz ki – vetette oda jószívűen a lelkésznek, aki nyúzottnak, alultápláltnak, hajszoltnak és öregnek látszott. – Üljön már le, az isten szerelmére.
A lelkész engedelmesen leült. – Yossarian, de sajnálom, hogy kórházban találom. Nagyon beteg?
– Egyáltalán nem vagyok beteg.
– Akkor ez jó, nem?
– Igen, ez jó. És maga hogy van?
A lelkész erre tüstént csüggedtnek látszott. – Nem jól.
Kezdem azt gondolni, hogy nem, talán nem olyan jól.
– Ez hát rossz – mondta Yossarian. Örült, hogy ilyen gyorsan eljött az ideje, hogy a tárgyra térjenek. – Nos, akkor mondja el nekem, tiszteletes, mi hozta ide? Ha az öreg légierősök újabb összejöveteléről van szó, akkor rossz helyre jött.
– Nem összejövetelről van szó. – A lelkész szerencsétlen képet vágott.
– Akkor miről?
– Bajról – mondta egyszerűen. – Azt hiszem, talán komoly bajról. Nem értem a dolgot.
Természetesen járt már pszichiáternél, aki megmondta neki, hogy felettébb kitűnő jelöltje az öregkori depressziónak, és már túl öreg ahhoz, hogy a depressziónak valami jobb fajtájában reménykedhessen.
– Ezt én is megkaptam.
Felvetették, hogy lehetséges, hogy a lelkész csak képzeli az egészet. A lelkész nem képzelődött, csak azt képzelte, hogy csak képzeli az egészet.
De ennyi aztán biztos volt.
Amikor az ijesztő jövevények folyamatos áradatából – akik hivatalos küldetésben bukkantak fel Kenoshában, hogy kikérdezzék a problémájáról – senki nem mutatott semmiféle hajlandóságot arra, hogy segítsen rajta, vagy akár csak megpróbálja megérteni a problémáját, eszébe jutott Yossarian és a tájékoztatás szabadságát kimondó törvény.
A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény, magyarázta a lelkész, olyan szövetségi rendelkezés, amely kötelezi a kormányszerveket, hogy bocsássák rendelkezésre minden információjukat bárkiről, aki ezért folyamodik, kivéve azokat az információkat, amelyeket nem akarnak kiadni.
Ám a tájékoztatás szabadságát kimondó törvénynek ezen egyetlen bökkenője miatt, mint arra Yossarian a továbbiakban rájött, a hatóságok gyakorlatilag nem voltak kötelesek semmiféle információt sem kiadni. Minden héten rendszeresen száz- meg százezer oldalnyi anyagot küldtek ki a kérelmezőknek, amelyből az írásjeleket, a prepozíciókat és a kötőszavakat kivéve minden ki volt törölve. Pompás csapda, ítélte meg Yossarian szakértőként, hiszen a kormánynak nem kell semmiféle tájékoztatást adnia azokról az információkról, amelyeket nem óhajt rendelkezésre bocsátani, és egyáltalán nem lehet tudni, vajon bárki betartja-e a tájékoztatás szabadságát kimondó törvénynek nevezett liberalizáló szövetségi jogszabályt.
A lelkész még alig tért vissza Wisconsinba, amikor egy-két nap múlva minden értesítés nélkül markos titkosügynökök népes osztaga zúdult a nyakába, és teljes titokban elhurcolták. Azt mondták, olyan kényes, országos jelentőségű ügyben járnak nála, hogy még azt sem mondhatják meg neki, hogy kicsodák, különben veszélyeztetnék annak az ügynökségnek a titkosságát, amelynél elmondásuk szerint dolgoztak. Nem volt letartóztatási parancsuk. A törvény azt mondta, hogy nincs rá szükségük. Hogy miféle törvény? Ugyanaz a törvény, amely kimondta, hogy soha nem szabad hivatkozni rá.
– Ez különös, nem? – tűnődött Yossarian.
– Az volna? – felelte meglepetten a lelkész felesége, amikor telefonon beszéltek egymással. – Miért?
– Kérem, folytassa.
A lelkésznek felolvasták a jogait, aztán megmondták neki, hogy nem rendelkezik velük. Bajt akar keverni? Nem, nem akar bajt keverni. Akkor be kell fognia a száját, és együtt kell működnie velük. Házkutatási parancsuk sem volt, de ezzel együtt nekiálltak és átkutatták a házat. Ők és más hozzájuk hasonló alakok azóta is többször visszajöttek, jelvényekkel, laboratóriumi köpenyekkel, kesztyűkkel, Geiger-számlálókkal és sebészmaszkokkal felszerelt technikusok brigádjainak kíséretében, akik mintákat vettek mérőedényeikbe, kémcsöveikbe és más különleges tartályaikba a talajból, a festékből, a fából, a vízből és jószerivel mindenből. A kertet is felásták. A szomszédok csodálkoztak.
A lelkésznek a nehézvíz volt a problémája.
Nehézvizet ürített a vizeletében.
– Attól tartok, ez igaz – súgta meg Leon Schumacher bizalmasan Yossariannak, amikor megkapta a teljes vizeletleletet.
– Honnan szedte ezt a mintát?
– Attól a barátomtól, aki a múlt héten volt itt, amikor maga benézett hozzám. A régi tábori lelkészem a seregből.
– Ő honnan vette?
– Azt hiszem, a hólyagjából. Miért?
– Biztos ebben?
– Mennyire lehetnék biztos? – mondta Yossarian. – Nem őrködöm mellette. De honnan szerezhette volna máshonnan?
– Franciaországból, Grenoble-ból. Vagy azt hiszem, Georgiából, Tennessee-ből vagy Dél-Carolinából. Ott gyártanak belőle a legtöbbet.
– Miből a legtöbbet?
– Nehézvízből.
– Mi a fenét jelent ez, Leon? – tudakolta Yossarian. – Abszolút biztosak benne? Nincs itt valami tévedés?
– Annak alapján, amit itt olvasok, nincs. Szinte azonnal meg tudták állapítani, hogy nehéz. Két embernek kellett felemelnie a szemcsöppentőt. Persze hogy biztosak benne. A víz minden hidrogénmolekulájában egy extra neutron van. Tudja, hány molekula van alig néhány dekában? A maga barátjának legalább 25 kilóval nehezebbnek kell lennie, mint amennyinek kinéz.
– Ide figyeljen, Leon – mondta Yossarian, óvatosan lehalkítva a hangját. – Ezt titokban fogja tartani, ugye?
– Természetesen. Ez egy kórház. Senkinek nem fogjuk elmondani, kivéve a szövetségi kormányt.
– A kormányt? Hiszen ők azok, akik zaklatják! Ők azok, akiktől a legjobban fél!
– Kénytelenek vagyunk rá, John – kántálta Leon Schumacher, automatikusan a betegágy mellett alkalmazott modorában. – A laboratórium átküldte a radiológiára, hogy meggyőződjön róla, biztonságos-e, a radiológiának pedig értesítenie kellett a Nukleáris Szabályozás Bizottságát meg az Energiaügyi Minisztériumot. John, nincs a világon ország, amelyik eltűrné, hogy engedély nélkül nehézvizet állítsanak elő, ez a fickó pedig naponta többször félliterszámra állítja elő. Ez a deutérium-oxid dinamit, John.
– Veszélyes?
– Orvosilag? Ki tudja? Mondhatom magának, én még soha nem hallottam ilyesmiről. De neki ezt tisztáznia kellene. Lehet, hogy atomerőművé vagy atombombává fog változni. Tüstént riasztania kellene.
Mire Yossarian telefonált Albert T. Tappmannek, az Egyesült Államok Légiereje nyugdíjas lelkészének, hogy figyelmeztesse, már csak Mrs. Tappmant találta otthon, hisztérikus könnyek közt. A lelkész néhány órája eltűnt.
A felesége azóta sem hallott róla, bár Mrs. Karen Tappmant minden héten pontosan meglátogatták, biztosították arról, hogy a férje jól van, sőt készpénzt is adtak neki, melynek összege nagylelkűen még meg is haladta azt a summát, amennyit a lelkész hozott volna haza, ha szabadlábon lett volna. Az ügynökökben csak úgy izzott a lelkesedés, amikor az asszony könnyek között elmesélte nekik, hogy semmi hírt nem kapott tőle. Ezt a megerősítést akarták hallani: a lelkész nem tud kapcsolatba kerülni senkivel odakinn.
– Továbbra is meg fogom próbálni kinyomozni a hollétét, Mrs. Tappman – ígérte meg Yossarian minden alkalommal, amikor beszélt az asszonnyal. – Bár igazán nem tudom, hogy legközelebb hová forduljak.
Az ügyvédek, akiktől az asszony tanácsot kért, nem hittek neki. A kenoshai rendőrség is szkeptikus volt. Gyerekeinek szintén kételyeik voltak, bár nem adtak hitelt a rendőrség elméletének, miszerint a lelkész, mint az eltűntnyilvántartásukban szereplő oly sok férfi, megszökött egy másik nővel.
Yossarian azóta is mindössze annyit tudott megtudni, hogy bármiféle jelentősége van is a lelkésznek hivatalos elrablói számára, az pusztán pénzügyi, katonai, tudományos, ipari, diplomáciai és nemzetközi természetű.
Ezt Milótól tudta meg.
Először befolyásos washingtoni jó barátaihoz fordult – egy ügyvédhez, egy pénzalapgyűjtőhöz, egy vezércikkíróhoz és egy image-alkotóhoz –, akik mind azt mondták, hogy hozná sem akarnak nyúlni a dologhoz, aztán attól fogva nem hívták vissza, és nem akartak többé barátkozni vele. Egy lobbista meg egy közönségkapcsolati tanácsadó egyaránt magas tiszteletdíjat kért, és garantálta, hogy nem garantálhatja, hogy bármit fog tenni, amivel kiérdemli. A szenátora hasznavehetetlen volt, a kormányzója tehetetlen. Az Amerikai Polgárjogi Unió szintén kihátrált az Eltűnt Lelkész Esetéből: egyetértett a kenoshai rendőrséggel, hogy a lelkész valószínűleg megszökött egy másik nővel. Végül frusztrációjában elment Milo Minderbinderhez, aki harapdálni kezdte a felső, majd az alsó ajkát, és azt mondta:
– Nehézvíz? Mennyiért veszik a nehézvizet?
– Ingadozik az ára, Milo. De nagyon sokat adnak érte. Utánanéztem. Van egy belőle származó gáz, ami még többe kerül. Azt hiszem, most éppen kábé harmincezer dollár grammja. De nem ez a lényeg.
– Mennyi egy gramm?
– Körülbelül az uncia harmincad része. De nem ez a lényeg.
– Harmincezer dollár egy harmincad unciáért? Ez majdnem olyan jól hangzik, mint valami kábítószer. – Milo töprengve a távolba szögezte széttartó szemeit, miközben mindkét barna szivárványhártyája más-más irányba fordult, mintha együttesen teljességében fognák látóhatárukba mindazt, ami az emberiség számára látható. Bajszának két szára másmás ritmusban rángatózott, minden egyes rozsdabarna bajuszszála idegesen vibrált, mint megannyi elektronikus megfigyeléseket rögzítő szenzor. – Nagy a kereslet a nehézvíz iránt? – kérdezte.
– Minden ország szerezni akar. De nem ez a lényeg.
– Mire használják?
– Főleg az atomenergiához. Meg atomrobbanófejek gyártására.
– Ez jobban hangzik, mint a kábítószer – folytatta Milo teljesen lenyűgözve. – Azt mondanád, hogy a nehézvíz van olyan jó növekedési iparág, mint az illegális kábítószerek?
– Én nem nevezném a nehézvizet növekedési ágazatnak – felelte szárazon Yossarian. – De én nem erről beszélek, Milo. Én azt akarom megtudni, hogy hol van.
– Ki hol van?
– Tappman. Akiről beszélek neked. Együtt volt velünk a seregben, ő volt a lelkész.
– Rengeteg emberrel voltam a seregben.
– Ő tanúsította a jellemességedet, mikor majdnem bajba kerültél, mert megbombáztad a saját támaszpontunkat.
– Sok tanúsítványt kaptam a jellememről. Nehézvíz? Igen? Úgy hívják? Mi az a nehézvíz?
– Nehézvíz.
– Igen. Értem. És az a gáz?
– Trícium. De nem ez a lényeg.
– Ki csinál nehézvizet?
– Például Tappman lelkész. Milo, én meg akarom találni, és vissza akarom hozni, mielőtt bármi történik vele.
– Én meg segíteni akarok – ígérte Milo –, mielőtt megteszi Harold Strangelove, a General Electric vagy valamelyik másik versenytársam. Nem tudom eléggé megköszönni neked, hogy hozzám jöttél ezzel, Yossarian. Te annyit érsz aranyban, amennyit nyomsz. Mondd csak, mi ér többet, az arany, vagy a trícium?
– A trícium.
– Akkor annyit érsz tríciumban, amennyit nyomsz. Ma el vagyok foglalva, de meg kell találnom a lelkészt, és be kell csempésznem egyik emberemet a tudósok közé, akik kihallgatják, hogy biztosítsam a tulajdonjogát.
– Hogy fogod ezt elintézni?
– Egyszerűen azt mondom, hogy ez nemzeti érdek.
– És hogy fogod ezt bizonyítani?
– Úgy, hogy kétszer mondom – válaszolta Milo, és elrepült Washingtonba annak az új, titkos bombázórepülőgépnek a második bemutatására, amelyet kitervelt, és amely nem csap semmi zajt, és nem lehet látni.

 

 

6. Milo

– Hallhatják és láthatják. Gyorsabban fog menni a hangnál, és lassabb lesz, mint a hang.
– Ezért mondja, hogy a gépe szubszuperszonikus?
– Igen, Bowes őrnagy.
– Mikor akarja, hogy lassabban szálljon a hangnál?
– Mikor leszáll, és talán mikor felszáll.
– Feltétlenül, Mr. Wintergreen?
– Okvetlenül, Hook kapitány.
– Köszönöm, Mr. Minderbinder.
Az első föld alatti szinten üléseztek, a KÜKTÉTÉ, a Katonai Ügyek Különleges Titkos Tervhivatalának új épületében, egy tengerkék áttetsző plasztikfalakkal övezett kör alakú teremben, melyet a behorpadt kontinensek fölött átívelő hosszúsági körök és lecsapó ragadozómadarakkal viaskodó harcos halakat megjelenítő élénk, szabadon álló szoborpanelek világítottak meg. A kérdezősködők frissen fodrászolt feje mögött kolosszális szárnyú, kapzsi, aranyozott karmú kondorkeselyű ékeskedett a falon. A jelenlévők mind férfiak voltak. Az elhangzottakról senki sem készíthetett írásos feljegyzéseket. Mivel mindannyian éles elméjű férfiak voltak, kollektív emlékezetük elegendő felvilágosítással szolgált. Ketten máris elfojtották ásítozásukat, és amúgy is mindnyájan magától értetődőnek vélték, hogy a teremben poloskák vannak, hiszen az efféle ülések túlságosan titkosak voltak ahhoz, hogysem bizalmasak maradhattak volna.
– Gyorsabban fog menni a fénynél? – kérdezte egy ezredes a holtpontban elnöklő alakot övező szakértők félköréből. Az elnök magasabb széken ült, mint a többiek.
– Majdnem olyan gyorsan fog menni.
– Fel tudjuk pörgetni, hogy még a fénynél is gyorsabban menjen.
– Ez némileg megnövelné az üzemanyag-fogyasztását.
– Várjon egy percet, kérem, csak egy percig várjon, Mr. Minderbinder. Hadd kérdezzek valamit – vágott közbe lassan egy professzori viselkedésű értetlen civil. – Mitől lenne a maga bombázója zajtalan? Most is vannak szuperszonikus gépek, amelyek minden bizonnyal zajt csapnak a hangrobbanásaikkal, nem?
– A hajózószemélyzet számára zajtalanok lesznek.
– Miért lenne ez fontos az ellenségnek?
– Fontos lehet a személyzetnek – Hangsúlyozta Milo –, senki nem aggódik jobban azok miatt a fiúk miatt, mint mi. Egyesek közülük esetleg hónapokig lesznek odafönn.
– Esetleg évekig, azokkal az üzemanyagtöltő gépekkel, melyeket javasolunk.
– Azok is láthatatlanok lesznek?
– Ha láthatatlannak akarják őket.
– És nem csapnak zajt?
– A személyzet nem fogja hallani őket.
– Hacsak le nem lassítanak, és hagyják, hogy a zaj utolérje őket.
– Értem, Mr. Wintergreen. Nagyon ügyes az egész.
– Köszönöm, Pickering ezredes.
– Mekkora is a legénység?
– Csak két fő. Két főt olcsóbb kiképezni, mint négyet.
– Feltétlenül, Mr. Minderbinder?
– Okvetlenül, North ezredes.
A középen ülő tiszt tábornok volt, aki most szándéknyilatkozatként megköszörülte a torkát. A terem elcsöndesedett. A tábornok nagyra értékelte a feszültséget.
– A fény mozog? – kérdezte végül.
Erre ólmos csend következett.
– A fény mozog, Bingham tábornok – lépett közbe végül Milo Minderbinder, megkönnyebbülve, amiért képes volt erre.
– Gyorsabban, mint bármi – tette hozzá segítőkészen Wintergreen exőrvezető. – A fény nagyjából a legsebesebb dolog, ami létezik.
– És az egyik legfényesebb is.
Bingham kételkedve fordult a balján ülő férfiak felé. Néhányan bólogattak közülük. Bingham a homlokát ráncolta.
– Biztosak benne? – kérdezte, és a jobbján ülő szakértők felé fordította józan képét.
Néhányan közülük is ijedten bólogattak. Egyesek elfordították a tekintetüket.
– Ez vicces – mondta lassan Bingham. – Látom azt a lámpát a sarokasztalon, ott áll, és tökéletesen mozdulatlannak látszik.
– Ez azért van, mert olyan gyorsan mozog – dobta be Milo.
– Gyorsabban, mint a fény – mondta Wintergreen.
– Tudhat a fény gyorsabban mozogni a fénynél?
– Minden bizonnyal.
– Az ember nem láthatja a fényt, mikor mozog, uram.
– Feltétlenül nem, Pickering ezredes?
– Okvetlenül nem, Bingham tábornok.
– A fényt csak akkor látjuk, amikor nincs ott – mondta Milo.
– Hadd mutassam meg – szökkent türelmetlenül talpra Wintergreen. Eloltotta a lámpát. – Látja ezt? – újra fölkapcsolta a lámpát. – Észrevesz valami különbséget?
– Értem, mire gondol, Gene – mondta Bingham. – Igen, kezdem látni a fényt, mi? – Bingham tábornok elmosolyodott és rádőlt a széke karfájára. – Egyszerűen fogalmazva, Milo, milyen a maga gépe?
– Radaron? Az ellenség nem fogja látni. Akkor se, mikor fel van fegyverezve az összes atomfegyverével.
– Számunkra milyen. Fényképeken és rajzokon.
– Ez titok, uram, amíg nem szerez nekünk némi pénzalapot rá.
– Láthatatlan – tette hozzá Wintergreen, és kacsintott hozzá.
– Megértem, Eugene. Láthatatlan? Kezd úgy hangzani, mint a jó öreg Lopakodó.
– Hát, egy kicsit hasonlít a jó öreg Lopakodóra.
– A B-2-es Lopakodóra? – kiáltott fel döbbenten Bingham.
– Csak egy egész kicsit!
– De jobb, mint a Lopakodó – vágott közbe sietve Milo.
– És sokkal szebb.
– Nem, nem olyan, mint a jó öreg Lopakodó.
– Iciri-picirit sem hasonlít a jó öreg Lopakodóra.
– Ennek örülök. – Bingham újra a széke karfájára tehénkedett. – Milo, magabiztosan kijelenthetem, hogy mindnyájunknak tetszik, amit ma magától hallottam. Minek nevezi ezt a csodálatos új repülőgépét? Ennyit azért tudnunk kell.
– Mi az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónak nevezzük csodálatos új gépünket.
– Szép név egy második csapásmérő védelmi támadó rohambombázónak.
– Többé-kevésbé magától adódott, uram.
– Egy pillanat, Mr. Minderbinder – tiltakozott egy vézna civil a Nemzetbiztonsági Tanácstól. – Ön úgy beszél az ellenségről, mintha lenne ellenségünk. Nincsenek többé ellenségeink.
– Mindig vannak ellenségeink – ellenkezett egy vitakedvelő geopolitikus, aki szintén keret nélküli szemüveget viselt, és legalább olyan okosnak tartotta magát. – Kell lenniük ellenségeinknek. Ha nincsenek ellenségeink, nekünk kell megteremtenünk őket.
– De hát ezúttal nem nézünk szembe semmiféle szuperhatalommal – érvelt egy kövér férfi a Külügyminisztériumból. – Az oroszok összeomlottak.
– Akkor megint eljött Németország ideje – mondta Wintergreen.
– Igen, Németország mindig ott van. Van rá pénzünk?
– Vegyünk fel rá kölcsönt – mondta Milo.
– A németek kölcsönöznek majd – mondta Wintergreen.
– Meg a japánok is. És mihelyt megkaptuk a pénzünket – tette hozzá Wintergreen diadalmasan –, biztosítanunk kell, hogy bármiféle háborút megnyerünk ellenük. Ez további pompás titkos védelmi vonása a mi csodálatos támadó-védekező rohambombázónknak.
– Örülök, hogy rámutatott erre, Gene – mondta Bingham tábornok. – Milo, ezzel el akarom vinni az aranyérmet, és megteszem az ajánló javaslatomat.
– A Kis Pöcsnek? – tört ki Milóból a remény.
– Ó, nem – válaszolta Bingham vidáman, hogy a kedvére tegyen. – A Kis Pöcsnek ez még túl korai lenne. Legalább még egy ülésre van szükségünk a többi fegyvernem stratégáival. És az elnök mellett mindig ott vannak az olyan átkozott civilek, mint Noodles Cook. Arra is szükségünk lesz, hogy kiszivárogtassuk az újságoknak. El akarom kezdeni fölépíteni hozzá a támogatást. Nem maga az egyetlen, aki ráhajt erre, azt tudja.
– Kik a többiek?
– Az egyik Strangelove.
– Strangelove? – mondta Milo. – Strangelove nem ér semmit.
– Csak hadovál – vádaskodott Wintergreen.
– Ő erőszakolta a Lopakodót.
– Most miben töri a fejét?
– Elnevezte ezt a jószágot Strangelove Univerzális Csináld-Magad Védelmi Első Második vagy Harmadik csapásmérő Vigyázat Fantasztikus Ultraszuper Támadó Rohambombázónak.
– Nem fog működni – mondta Wintergreen. – A miénk jobb.
– Az övének jobb a neve.
– Dolgozunk a miénk nevén.
– Az ő Strangelove Univerzális Csináld-Magad Védelmi Első Második vagy Harmadik csapásmérő Vigyázat Fantasztikus Ultraszuper Támadó Rohambombázóját össze se lehet hasonlítani a mi M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkkal – mondta kurtán Milo.
– Soha semmi nem működik, amit csinál, igaz?
– Ezt örömmel hallom – mondta Bingham tábornok –, mert maguk azok a haverok, akiket támogatok. Itt van az új üzleti névjegye. Egyik biztonsági ügynökünk lopta el annak a másik beszerzési egységnek az egyik titkos ügynökétől, amely ellen éppen most készülünk nyílt háborút indítani. A maguk bombázója segíteni fog.
A körbeadott üzleti névjegyet az Osztrák-Magyar Monarchia kétfejű sasa és metszett, aranyozott betűk ékesítették, szövege pedig így szólt:

HAROLD STRANGELOVE TÁRSASÁG
REMEK KAPCSOLATOK ÉS TANÁCSOK
MÁSODKÉZBŐL VALÓ BEFOLYÁS VÉTELE ÉS ELADÁSA
DAGÁLYOSSÁG KÍVÁNSÁG SZERINT
MEGJEGYZÉS: A NÉVJEGYEN LÉVŐ INFORMÁCIÓK
NEM ADHATÓK TOVÁBB

Milo Borús lett. A névjegy jobb volt, mint az övé.
– Milo, mindnyájan részt veszünk az évszázad versenyében a végső fegyver előállításáért, amely a világ végéhez vezethet és örök hírnevet szerezhet a győztesnek, aki először használja. Akárki szponzorálja ezt a bébit, az a vezérkari főnökök egyesített tanácsába emelkedhet, és én, Bernard Bingham szeretnék az a férfi lenni.
– Halljuk, halljuk! – zengték kórusban a tisztek Bingham tábornok mindkét oldalán, aki szégyenlősen és meglepetten mosolygott, míg a kövér civil meg a sovány civil vigasztalanul hallgatott.
– Akkor jobb lesz, ha gyorsan cselekszik, uram – fenyegetőzött faragatlanul Wintergreen. – Nem szeretünk üldögélni a seggünkön egy olyan kapós termékkel, mint ez. Ha maguknak nem kell...
– Persze, Eugene, persze. Csak adjon nekem valami jó prospektust, hogy tudjuk, miről beszélünk, mikor elbeszélgetünk az emberekkel arról, amiről ma maga nekünk beszélt. Ne legyen túl részletes, különben esetleg zűrjeink lehetnének. Csak néhány tüzes bekezdés, ami keményen eladható, meg esetleg néhány színes rajz, ami valami fogalmat ad róla, hogy hogyan fog kinézni. Nem kell pontosnak lenniük, csak hatásosnak. Mi pedig mind olyarc gyorsan fogunk haladni, ahogy csak tudunk. Gyorsan, mint a fény, mi? És Milo, van még egy zavaró kérdésem, amit fel kell tennem.
– Nekem is – mondta a kövér.
– Nekem is van egy – mondta a sovány.
– Kényes kérdés, ezért előre elnézést kell kérnem. Működni fognak a maguk gépei? El fogják végezni azt a feladatot, amelyről azt mondja, el fogják? A világ jövője múlhat ezen.
– Hát hazudnék én magának? – kérdezte Milo Minderbinder.
– Mikor a világ jövője múlhat rajta? – mondta Wintergreen exőrvezető. – Inkább hazudnék az exfeleségemnek.
– Megadták nekem a biztosítékokat, amelyekre szükségem van.
– Bingham tábornok – mondta Wintergreen annak az embernek a fájdalmas ünnepélyességével, akit megsértettek –, én tudom, hogy milyen a háború. A második világháborúban árkokat ástam Coloradóban. Őrvezetőként szolgáltam a tengerentúlon. Postát osztottam a földközi-tengeri hadszíntéren a normandiai invázió alatt. Ott voltam a D-napon, úgy értem a postázómban, amelyik nem volt sokkal nagyobb, mint ez a szoba, amelyben ma ülünk. A nyakamat kockáztattam az Olaszországban harcoló katonáink számára lopott Zippo öngyújtókkal.
– Én ezt tojásokkal csináltam – mondta Milo.
– Minket nem kell emlékeztetni mindarra, ami kockán forog. Ebben a teremben senki nincs nálam erősebben tudatában a felelősségének és a kötelezettségeinek, és senki nincs nálam mélyebben elkötelezve annak, hogy teljesítse azokat.
– Bocsánatot kérek, uram – mondta Bingham tábornok alázatosan.
– Kivéve önt, tábornok, vagy Mr. Minderbindert itt. Vagy az asztalnál ön mellett ülő kollégáit, uram.
– Jesszus Mária, tudtam, hogy ezek a kibaszott stricik akarnak majd valamit – panaszkodott Wintergreen, mihelyt kiléptek Milóval a konferenciateremből.
Együtt vágtak keresztül a tekervényes alagsori komplexumon, ahol csak úgy nyüzsögtek az életerősen viselkedő férfiak és nők, akik hivatalos ügyeikben civilben és egyenruhában fürgén elsiettek mellettük.
– Az egész kibaszott banda – jegyezte meg Wintergreen, visszafojtottan morogva – jómódúnak és tisztának, aszeptikusnak és kurvára magabiztosnak látszik. – Az egyenruhás nők mind pöttömnek tűntek, kivéve a hivatásos tiszteket, akik életnagyságúnál is magasabbra tornyosultak. – És egytől egyig mind baszottul gyanúsnak, nagyon gyanúsnak tűnnek – motyogta Wintergreen bűntudatosan lesütve a szemét.
Folytatva útjukat a lift felé, elhaladtak egy tábla mellett, amely az Igazságügy-minisztérium felé mutatott. A következő folyosón újabb, ezúttal fekete iránymutató nyíl kalauzolt az új Nemzeti Katonai Temetőhöz vezető rövid átjáróhoz. Az új KÜKTÉTÉ épületének nyilvános tere, magasba szárnyaló átriumában a csillogó-villogó bevásárlóközponttal, máris a második legnépszerűbb turistalátványosság lett az ország fővárosában (a legnépszerűbb a legújabb háborús emlékmű volt). Az embernek különleges, szigorúan titkos KÜKTÉTÉ-igazolványra volt szüksége, hogy feljebb vagy lejjebb mehessen az egymás fölött húzódó sétányoknál és nyitott félemeleteknél, ahol tömegével álltak a szecessziós újságosbódék, büfépultok és emléktárgybazárok, nem is beszélve az olyan ünnepelt látványosságokról, mint a diorámák és a „virtuálisan valóságos” céllövöldék, amelyek máris kitűntek a nemzetközi építészeti versenypályázatokon. Tőlük jobbra, az alagsorban lángoló rakétához hasonló, színjátszó vörös nyíl irányította tekintetüket az irányjelző táblára, amely közölte:

MÉLYALAGSOR A-Z

A nyíl aztán hirtelen szögben lefelé mutatott egy zárt fémajtóra,amelyen ez a felirat állt:

VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BELÉPÉS
A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK

Az ajtót két egyenruhás őrszem őrizte, akiket a jelek szerint azért állítottak a vészbejárat elé, hogy távol tartsák tőle az embereket. A csillogó fekete háttérre festett nagy, sárga Ó betű megnyugtatóan emlékeztetett rá, hogy a látogatók és az alkalmazottak kényelmére és védelmére új, régimódi óvóhelyet létesítettek.
A Lifteknél további őrök álltak, akik még egymással sem voltak hajlandók szóba állni. A lift belsejébe tévékamerát szereltek. Milo és Wintergreen nem beszélgettek és meg se moccantak; még akkor se beszéltek, amikor újra felértek a való világ legfőbb csarnokába, ahol az idegenvezetők turistacsoportokat vezettek a forgóajtókon túl parkoló turistabuszoktól a főbejáratnál erre fenntartott térségbe. Mindaddig nem beszéltek egymással, míg ki nem értek a könnyedén permetező tavaszi esőbe, és távolabb nem ballagtak a különleges titkos programok méltóságteljes épületéből, amelyben éppen az előbb üléseztek.
– Wintergreen – suttogta végül Milo –, ezek a mi gépeink tényleg működni fognak?
– Honnan a picsából tudnám?
– Hogy fognak kinézni?
– Úgy sejtem, még ezt is ki kell találnunk.
– Ha rajtunk fog múlni a világ jövője – okoskodott Milo –, akkor azt hiszem, meg kell kötnünk ezt az üzletet, amíg még megvan a világ. Különben esetleg soha nem fognak kifizetni minket.
– Szükségünk lesz valamiféle rajzokra. Az a fasz Strangelove.
– És valami szövegre, a prospektusokhoz. Kit tudnánk megszerezni hozzá?
– Yossariant?
– Lehet, hogy tiltakozni fog ellene.
– Akkor lófasz a seggébe – mondta Wintergreen. – Hadd tiltakozzon. Megint fütyülni fogunk arra a faszra. Húzzon el a faszba! Mi a faszt számít, hogy ez a fasz tiltakozik vagy nem? Megint fütyülhetünk arra a kibaszott faszra, nem? Le van szarva.
– Szeretném, ha nem káromkodnál ennyit az ország fővárosában – mondta Milo.
– Senki nem hallja rajtad kívül.
Milo mintha habozott volna. A szelíd napfényben úgy vette körül a szemöldökét a rápermetező esőcsöppek prizmaszerű köde, mint valami koszorú. – Yossarian az utóbbi időben megint túl sokat tiltakozik. Meg tudnám ölni a fiamat, amiért elmondta neki, hogy egy bombázóról van szó.
– Ne öld meg a fiadat.
– Szeretnék keríteni valami másodrendű bértollnokot, akinek jó a pozíciója a kormányzatban, és aki nem túl skrupulózus, mikor arról van szó, hogy pénzt kereshet.
– Noodles Cook?
– Noodles Cook az, aki az eszemben jár.
– Noodles Cook most túl nagy ember ehhez a dologhoz. És szükségünk lenne Yossarianra, hogy fölvegyük vele a kapcsolatot.
– Aggódom Yossarian miatt – töprengett Milo komoran.
– Nem vagyok biztos abban, hogy bízom-e benne. Attól tartok, még mindig becsületes.

 

 

 

HARMADIK KÖNYV

 

7. A MOMAKTEAB

Yossarian taxin vágott át a városon a Metropolitan Museum of Artba, a MOMAKTEAB havi ülésére, és még éppen időben érkezett, hagy elolvashassa a névtelen javaslatot egy bontási alap létrehozására, amely megnyirbálná a múzeumnak azokat a képtelen dimenzióit, amelyekre mostanára nevetséges módon felduzzadtak. Hallotta, amint az indítványt levették a napirendről, látta, amint Olivia Maxon szigorúan rászögezte izzó, fekete szemét, miközben elfojtott mosollyal Frances Beachre fordítja a tekintetét, aki csodálattal és kérdőn húzta fel Patrick Beach felé a szemöldökét, aki viszont a körmeit bámulta, és rá se hederített Christopher Maxonra, aki a sok pofázás és viháncolás közepette egy képzeletbeli szivart forgatott az ujjai között, megnyalta képzeletbeli végét, élvezettel beszívta képzeletbeli aromáját, majd bedugta a képzeletbeli szivart a valódi szájába, és mélyeket pöfékelve álmosító delíriumba ringatta magát.
A MOMAKTEAB, a Metropolitan Museum of Art Kulturális Tevékenységeit Előmozdító Albizottság válogatott és exkluzív testület volt, amelynek csak harminc, negyven vagy hetven vagy nyolcvan tagja jelent meg aznap, hogy megint ugyanazzal a fogas kérdéssel foglalkozzon: lehet-e, és ha igen, hogyan lehet növelni a jövedelmeiket, olyan társadalmi eseményekre hasznosítva helyiségeiket, mint esküvők, lakodalmak, bridzstanfolyamok, divatbemutatók és születésnapi estélyek, vagy hagyjanak fel teljesen ezekkel az oda nem illő hacacárékkal mint durva ízléstelenségekkel.
Mint mindig, hatalmas szükség volt pénzre.
Ismertették, majd átfogóbb tárgyalás céljából jövendő ülésekre napolták el az olyan témákat, mint a pénzalapok gyűjtésének művészete, az alku művészete, a reklám művésziessége, a társasági törtetés művészete, a divattervezés művészete, annak művészete, hogy hogyan lehet különvélemények nélkül levezetni és időben lezárni egy két óra hosszat tartó ülést, amely kellemes és eseménytelen, nem hoz meglepetéseket, és teljesen szükségtelen.
Ami nézeteltérés felmerült, azt szépen elsimították.
Egy végső névtelen javaslatot, miszerint többé semmiféle névtelen javaslat ne kerüljön még felületes megfontolásra sem, a végrehajtó bizottság elé utaltak megfontolás céljából.
A közeli szálloda bárjában, ahová az ülés után Yossarian Patrick és Frances Beachcsel elmenekült, Frances egy gin és tonikkal kezdte, Patrick Beach pedig unott pofát vágott.
– Persze hogy unatkozom – közölte a feleségével indulatos büszkeséggel. – Most már ugyanúgy utálom a festményeket, mint ahogy utálom hallgatni, mikor beszélnek róluk. Ó, Frances – sóhajtott fel, mint egy nyűgös mártír –, miért kell neked mindkettőnket ilyen helyzetekbe hoznod?
– Van valami jobb tennivalónk? – kérdezte férjétől kedvesen Frances Beach. – És annyi más dologra hívnak meg minket ennek a révén, amelyek még rosszabbak, nem? És hozzásegít, hogy állandóan az újságokban maradjon a nevünk. Hogy az emberek tudják, kik vagyunk.
– Hogy mi tudjuk, kik vagyunk.
– Szerintem ez isteni.
– Megígértem neki, hogy megölöm, ha ezt a szót használja.
– Térjünk a tárgyra – mondta Frances komolyan.
– Azt nem gondolhatta komolyan.
– De igen. Komolyan gondoltad, John, amikor fölvetetted, hogy tartsunk esküvőt a buszpályaudvaron?
– Természetesen – hazudta Yossarian.
– És mit gondolsz, meg lehetne csinálni? Egy nagy esküvőt?
– Semmi kétségem felőle – hazudta újra Yossarian.
– Olivia Maxon. – Frances savanyú képet vágott. – Esküvőt akar rendezni egy mostoha-unokahúgának vagy valakinek, és friss ötleteket keres egy eredeti helyszínhez. Ezek a saját szavai. A múzeum nem elég jó, mióta az a két zsidó ott rendezte meg a fogadást, azt a másik két zsidót pedig kinevezték kurátornak. Ezek szintén az ő szavai. Szegény Olíviának egyszerűen nem jut eszébe, mikor velem beszél, hogy hátha én is zsidó vagyok.
– Miért nem emlékezteted rá?
– Nem akarom, hogy megtudja.
Mind a hárman kuncogni kezdtek.
– Velem aztán ugyancsak tudatni akartad – pirongatta Patrick szeretetteljesen. – És a családomban mindenkivel.
– Akkor szegény voltam – mondta Frances –, és dühös színésznő voltam, aki kivirult a drámai konfliktusoktól. Most, hogy férjhez mentem egy gazdag emberhez, lojális vagyok az osztályához.
– És tehetséged van a körmönfont visszavágásokhoz – mondta Patrick. – Frances meg én akkor vagyunk együtt a legboldogabbak, mikor én elmegyek vitorlázni.
– Amiért soha nem tudtam hinni a vígjátékokban – tűnődött Yossarian –, az az, hogy az emberek vicces dolgokat mondanak bennük, a többiek meg nem nevetnek rajtuk. Még azt sem tudják, hogy egy komédia részesei.
– Mint mi – mondta Patrick.
– Térjünk vissza a napirendünkre – intézkedett Frances.
– Szeretném látni a buszpályaudvaron azt az esküvőt. Olivia kedvéért. Ami engem illet, szeretném, ha az évszázad katasztrófája lenne.
– Olivia bele fog vágni. Biztos benne, hogy oda tudja vonzani legújabb elnökünket. Christopher sokat adakozik, mióta felfüggesztett ítéletet kapott, és megúszta a közösségi munkaszolgálatot.
– Ez jó kezdet.
– A polgármester el fog menni.
– Az is segíteni fog.
– És a bíboros ragaszkodni fog hozzá, hogy megjelenjen.
– Minden kártya a kezünkben van – mondta Yossarian. – ha igazán akarjátok, majd körülszimatolok.
– Kit ismersz ott? – tudakolta mohón Frances.
– McMahont és McBride-ot, egy zsarut meg egy igazgatót. McBride azelőtt detektív volt az ottani rendőrőrszobán...
– Van nekik ott rendőrőrszobájuk? – kiáltott fel Patrick.
– Ez újdonság lesz – jegyezte meg Frances. – Kéznél lesz a védelmünk.
– És kényelmes is – mondta Yossarian. – Ujjlenyomatot vehetnek a vendégekről, amikor megérkezünk. McBride-nak tudnia kell, meg lehet-e csinálni. Nagyon összebarátkoztunk, mióta Michael fiamat letartóztatták.
– Miért? – tudakolta Patrick.
– Mert feljött a földalattiból, aztán visszalépett, mikor rájött, hogy eltévesztette az állomást. A falhoz bilincselték.
– Atyaisten! – reagált erre dühös tekintettel Patrick. – Rémítő lehetett.
– Mind a ketten majd belehaltunk – mondta Yossarian, ideges, kedvetlen nevetéssel. – Gyere el velem oda, Patrick. Én nézek valami újat, te meg többet fogsz látni abból, hogy milyen is igazából a modern élet. Nem csak múzeumokból áll.
– Inkább vitorlázni mennék.
A mindkettőjüknél négy évvel idősebb Patrick Beach gazdagnak és intelligensnek született, és már korán elpimaszodott, mivel felfogta alapvető haszontalanságát. Nagy-Britanniában, Olaszországban vagy abban a néhány megmaradt republikánus társadalomban, amelyben még élnek a valódi arisztokratikus hagyományok, jegezte meg Yossariannak, talán megpróbálta volna a tudományos életben kitüntetni magát, mint valamely szakterület tudós szakértője. De itt, ahol az intellektuális törekvéseket általánosan kulimunkának bélyegzik, születésénél fogva arra volt ítélve, hogy vagy dilettáns legyen, vagy hivatásos diplomata, márpedig úgy érezte, hogy ez a kettő szinte mindig ugyanaz. Három felszínes nővel kötött három gyors és felszínes házassága után végül tartósan kikötött Frances Rosenbaum mellett, akinek Frances Rolphe volt a művészneve, és aki könnyen megértette vissza-visszatérő vonzódását a magány és a kutatás iránt. – Én örököltem a pénzemet – szerette eltúlzott szívélyességgel ismételgetni azok előtt az új ismerősei előtt, akikkel érzése szerint köteles volt udvariaskodni. – Nekem nem kellett keményen megdolgoznom azért, hogy itt lehessek maguk közt.
Nem zavarta, hogy sokan nem szerették. De patríciusarca néha megfagyott, finom ajka pedig remegett a tehetetlen frusztrációtól olyan emberek társaságában, akik ahhoz is túl ostobák voltak, hogy leereszkedésében felfedezzék a sértést, vagy túl durvák, hogysem törődjenek vele.
– Olivia Maxon – foglalta össze Frances – mindennel egyet fog érteni, amit csak akarok, amennyiben hagyom, hogy azt higgye, övé volt a kezdeményezés.
– Christopher Maxon pedig mindig mindenbe beleegyezik – garantálta Patrick –, ha az ember odalök neki valamit, amivel egyetérthet. Gyakran ebédelek vele, mikor egyedül van kedvem ebédelni.
Amikor kedve szottyant együtt étkezni valakivel, gyakran gondolt Yossarianra, aki beérte azzal, hogy lekezelően elcsevegjenek szinte bármiféle eseményről, vagy kölcsönösen felidézzék második világháborús élményeiket, amikor Yossarian kitüntetett bombázótiszt volt Olaszország mellett egy szigeten, Patrick pedig Washingtonban ült a Háborús Tájékoztatási Hivatalban. Patricket még mindig tiszteletteljes ámulat töltötte el, hogy olyan emberrel beszélgethet, akit kedvel, és aki tudja, hogyan kell ugyanolyan szkeptikusan olvasni az újságot, ahogyan ő; aki egyszer megsebesült a harcban, és oldalba döfte egy bennszülött prostituált; aki dacolt a közvetlen feletteseivel, és végül rákényszerítette őket, hogy küldjék haza.
Frances jókedvűen folytatta. – Olivia el lesz ragadtatva, ha megtudja, hogy te is segítesz. Kíváncsi rád, John – bökte ki pajkosan. – Már egy éve különváltan élsz, és még mindig nem kötődtél másik nőhöz. Ezen én is csodálkozom. Azt mondod, félsz egyedül élni.
– Még jobban félek együtt élni valakivel. Egyszerűen tudom, hogy a következő is szeretni fogja a mozit meg a tévéhíradót! És én nem vagyok benne biztos, tudok-e még valaha szerelmes lenni – jegyezte meg sóvárogva. – Attól tartok, ezek a csodák alighanem elmúltak.
– És mit gondolsz, mit érez egy magamkorú nő?
– De mit szólnál – ugratta Yossarian –, ha azt mondanám, hogy most szerelmes vagyok egy Melissa MacIntosh nevű ápolónőbe?
Frances örömmel ment bele a játékba. – Emlékeztetnélek rá, hogy a szerelem a mi korunkban ritkán éli túl a második hétvégét.
– És vonzódom egy formás ausztráliai szőkeséghez is, aki a barátnője, és együtt is laknak. Angela Backupnak hívják.
– Abba talán én is beleszeretnék – kockáztatta meg Patrick. – Tényleg így hívják? Backup?
– Back.
– Nem azt mondtad, hogy Backup?
– Azt mondtam, Back, Patrick.
– Backupot mordtál – mondta Frances szemrehányóan. – És még azzal is megvádolnálak, hogy ártatlan, fiatal, dolgozó lányokat zsákmányolsz ki könyörtelenül degenerált szexuális célokra.
– Nem ártatlan, és nem is olyan fiatal.
– Akkor már kikezdhetnél valamelyik özvegyünkkel vagy elvált asszonyunkkal is. Manipulálni lehet őket, bár kizsákmányolni soha. Ügyvédeik és pénzügyi tanácsadóik vannak, akik nem engedik meg, hogy rajtuk kívül bárki más használja őket.
Patrick elfintorodott. – John, hogy beszélt Frances, mielőtt színpadra lépett?
– Mint most én. Egyesek azt mondanák, Patrick, hogy szerencsés vagy, mert olyan nőt vettéi feleségül, aki epigrammákban beszél.
– És minket is így beszéltet.
– Én ezt isteninek találom.
– Egy szart, édesem – mondta Patrick.
– Ez olyan trágárság, drágám, amit John soha nem ejtene ki a száján kettőnk előtt.
– Velem trágárul beszél.
– Velem is. De kettőnk előtt soha.
Patrick meglepetten pillantott Yossarianra. – Ez igaz?
– Lefogadhatod. Fölteheted rá a seggedet – nevetett Yossarian.
– Megtudsz, amit csak lehet? Az esküvőről a buszpályaudvaron?
– Már indulok is.
A szálloda előtt nem talált taxit. A háztömb másik végében álló Frank Campbell Temetési Otthon megbízható ravatalozó volt, onnan temették a város számos elhunyt notabilitását. Az épület előtt két férfi civakodott egymással fojtott hangon, az egyik józan, hivatalnoki öltönyt viselt, a másiknak plebejus külseje volt, hátizsákkal és hegymászó bottal, de amikor fölemelte a karját, és leintett egy taxit, rá se néztek.

 

 

8. A Time

Az M&M székháza, ahová Yossarian később, de még aznap el akart menni, kisebbfajta épület volt abban a japán ingatlankomplexumban, amely ma a Rockefeller Center néven ismert. Korábban az volt a régi Time-Life székház, a Time Inc. Kiadóvállalat székháza, azé a vállalaté, amelynél valamikor réges-régen ugyanebben az épületben Sammy Singer hirdetésszöveg-íróként munkába állt – nem sokkal azután, hogy inkább feladta a tanári állását Pennsylvaniában, mintsem hogy aláírja azt az állami hűségesküt, amelynek récén megtarthatta volna a csak évi háromezer-kétszáz dollárt fizető állást –, és ahol megismerkedett azzal a nővel, aki aztán öt év múlva a felesége lett. Glenda egy évvel idősebb volt Sammynél, ami eleve diszkvalifikálta volta Sammy anyjának szemében, ha még élt volna, és nem volt zsidó, ami alighanem még jobban kiborította volna.
Ráadásul Glenda elvált asszony volt, három kisgyerekkel, akik közül az egyik sajnálatos módon arra volt kárhoztatva, hogy gyenge akaratú, kallódó skizofrén váljék belőle, vonzották a kábítószerek, és kezdettől hajlott az öngyilkosságra. A másik kettő életben maradt, de mint végül kiderült, olyan lappangó jellegzetességeket hordoztak, amelyek daganatos rendellenességek rendkívül magas kockázatának tették ki őket. Sammy csak egyetlen dolgot sajnált hosszú házasságából: a tragikus és váratlan véget. Sammynek nem volt elkötelezett véleménye a hűségeskükről, de szenvedélyesen utálta azokat az embereket, akik propagálták őket. Jószerivel ugyanígy állt a koreai és a vietnami háborúval is: egyik irányban sem volt mélységesen elkötelezve, de ellenséges viszolygás alakult ki benne mindkét politikai párt demagógjai iránt, akik fenyegetően azt követelték, hogy azt higgye, amit ők. Nem kedvelte Harry Trumant, miután 1948-ban oly nagy kedvét lelte győzedelmes kampányában, és nem lelkesedett sem Eisenhowerért, sem Nixonért. Kennedyért sem lelkesedett jobban, mint Eisenhowerért, és nem ment el többé szavazni az elnökválasztásokon. Hamarosan teljesen abbahagyta a szavazást, és nagyon meg volt magával elégedve a választások napján. Glenda akkor már évek óta nem járt szavazni, amikor megismerkedett vele, és közönségesnek, unalmasnak és undorítónak találta a közhivatalokért korteskedő összes jelöltet.
A Time magazinnál évi kilencezer dollár volt a kezdő fizetése, azaz háromszor annyi, mint amennyit főiskolai oktatóként keresett volna, és négy hét nyári szabadságot kapott. Ott töltött harmadik éve végén áldásnak érezte, amikor rájött, hogy fontos érdekek fűzik egy nagylelkű vállalati nyugdíj- és haszonrészesedési programhoz. Egyetemi végzettségével, amelyet a szövetségi kormányzat fizetett és tett lehetővé a közlegények jogairól szóló törvény keretében, és a híres, országosan ismert cégnél szerzett állásával már huszonöt éves korában összes Coney Island-i gyerekkori barátja mesésen sikeresnek tartotta. Amikor beköltözött saját kis lakásába Manhattanben, karizmatikusan az elit császári világába emelkedett, és még Lew Rabinowitz is valami élvezetteljes irigységgel nézett rá. Sammy szerette a környezetét, szerette az életet. Miután megnősült, szerette a feleségét, szerette a mostohagyerekeit, és bár ezt Lew nem volt hajlandó elhinni, mindaddig nem feküdt le más nővel, amíg Glendával élt.
Belvárosi munkahelyén életében először találta magát republikánusok közt. Sem a családjában, sem a felsőoktatási tanulmányai során semmi nem készítette elő erre, úgy képzelte, senki nem akarhat republikánus lenni, kivéve a banditákat, a szociopatákat vagy a tudatlan tökfejeket. Ám munkatársai nem voltak sem tudatlanok, sem banditák vagy szociopaták. Sammy martinakat iszogatott a vállalatnál dolgozó férfiakkal és nőkkel a hosszú ebédeken, néhány évig gyakran szívott füvet éjszakánként régi és új barátaival, és siránkozott régi brooklyni ismerősei miatt, akik addigra már rákaptak a heroinra. A keresztény férfiak és nők szemében, akik között whiskyt iszogatott és marihuánát szívott, hihetetlennek látszott, hogy a New York-i Brooklynban zsidó fiatalok a kábítószer rabjaivá válhassanak. Elvitte hát Brooklynba manhattani barátait, hogy megismerkedhessenek amazokkal, kagylót ehessenek Sheepshead Bayben, vagy hot dogot Coney Islanden, befizethessenek az ejtőernyőugrásra meg az óriáskerékre, és nézhessék azokat, akik fölmerészkednek a félelmetes hullámvasútra. Elvitte őket George C. Tilyou Steeplechase Parkjába. Fényes nappal és sötét éjjel fiatal nőkkel bújt ágyba, akik pesszáriumot és fogamzásgátló habokat használtak, és ezen még mindig nem tudta túltenni magát. Ellentétben a barátaival, akikkel együtt nőtt fel, nem nősült meg tüstént, mihelyt elevenen hazatért a háborúból, csak akkor, amikor már majdnem harmincéves lett. Amíg egyedül élt, gyakran volt magányos, de szinte soha nem volt boldogtalan.
Főnöke világos fejű, elegáns és modoros férfi volt, aki megvetette a szerkesztőket, mindenekelőtt azért, mert ő maga nem tartozott közéjük, és mert mindnyájuknál olvasottabb volt. Az értekezleteken ékesszólóan hangoztatta, hogy osztályának üzleti és reklámírói különb írók a szerkesztőségi állomány újságíróinál, és sokkal többet tudnak. Abban az időben minden reklámszövegíró – Sammy is – könyveket, cikkeket, novellákat és forgatókönyveket írt, vagy azt mondogatta, hogy írni fog; a művészeti osztályon dolgozó férfiak és nők pedig festegettek és mintáztak a hétvégeken, és kiállításokról álmodoztak. Azt a kiállhatatlan igazgatót, akire mindnyájan büszkék voltak, végül korán nyugdíjba tuszkolták. Nemsokára meg is halt rákban. Közvetlenül azután, hogy az igazgató távozott a vállalattól, Sammy, a Coney Island-i zsidó azon kapta magát, hogy egy kisebb osztály vezetője és egy középnyugati, érzelmileg határozottan kiegyensúlyozott protestáns asszony három gyerekének a mostohaapja lett egy protestáns szervezetben, amelyben túlsúlyban voltak az első osztályú kertvárosi polgárok. Glenda egy szép napon kora reggel elment és elköttette a petevezetékét, nehogy még több gyereket szüljön kikapós férjével kötött ingadozó házasságában, amelyről már tudta, hogy biztosan fel fog bomlani. A kikapóssághoz még tudott volna alkalmazkodni mondta – bár Sammy nem hitt neki –, de megvetette a férjét a tapintatlanságáért. Nem sokkal a válásuk után a férj melanomát kapott, de még élt, amikor Sammy Glendához költözött, sőt még akkor is életben volt, amikor összeházasodtak.
Sammy megmaradt a Time-nál, és elégedetten írta a hirdetésszövegeket, hogy fellendítse hirdetési üzletét a magazinnak, amelyet kizárólag elsőrendű fogyasztási termékként becsült, egyébként nem sokat tartott róla. Szerette a munkáját, szerette az embereket, akikkel dolgozott, örült egyre emelkedő fizetésének és az anyagi biztonság vigasztaló tudatának. Mivel belefolyt a Time és a Life magazin nemzetközi kiadásába, alkalma volt utazgatni, és így tartós barátságokat kötött más országok lakóival. Mint nemzedékének sok más tagja, ő is azzal a gyakorlatias ideállal nőtt fel, miszerint munkának az a legjobb, amit az ember találni tud magának.
Ott is maradt egészen addig, amíg csak őt is nem tuszkolták korán, hatvanhárom éves korában nyugdíjba, egy virágzó cégtől, amely még dúsabb virágzását létszámcsökkentéssel és a hozzá hasonló, öregedő száraz ágak lemetszésével óhajtotta megvalósítani. Szerencsés módon távozott; élete hátralevő részére garantált, szép jövedelmet kapott, hála a szervezet nagyvonalú nyugdíj- és haszonrészesedési programjának, ráadásul a darabonként több mint száz dollárt érő háromezer részvénynek, valamint a bőkezű kórházi és egészségügyi biztosítási juttatásoknak, amelyek nagyjából Glenda összes számláit fedezték végső betegségében, és élete végéig ki fognak terjedni rá, majd utána két élő unokájára is – ha akkor még elég fiatalok lesznek – tizenkilenc éves korukig vagy főiskolai tanulmányaik befejezéséig.

 

 

9. A KIHABUP

A poggyászra leső trógerek jeges tekintettel meredtek rá, mivel poggyász nélkül érkezett. A buszpályaudvar belsejében minden normálisnak látszott. Utazók áradata özönlött céljaik felé: az induló utasok vagy lefelé igyekeztek az odalenn beálló buszokhoz, amelyek mindenfelé elvitték őket, vagy fölfelé, a második, harmadik és negyedik szintre, azokhoz a buszokhoz, amelyek máshová mindenfelé vitték őket.
– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – szólította meg szemérmesen egy tizennégyéves-forma sovány fiú.
A peták öt dollárt jelentett, és Yossariannak nem volt szíve azt mondani a legénykének, hogy nem hiszi, hogy megérné.
– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – mondta közvetlenül a fiú mögött egy lapos mellű lány, aki néhány ével idősebb lehetett a fiúnál, de teljesen hiányoztak belőle a bimbózó női érettség duzzadó körvonalai. Egy festett szájú, hájas és szeplős, kipirosított orcájú kövér nő csak nézett maga elé, és nevetgélt magában, miközben szűk szaknyájából kivillantak szeplőkkel pettyezett vaskos, hájas térdei.
– Megnyalogatom a tökeit – javasolta a nő, amikor Yossarian elment mellette, és kacéran forgatni kezdte a szemét. – Csináljuk a vészlépcsőházban.
Yossarianban ekkor már feszülni kezdett a felháborodás. Hatvannyolc éves vagyok, mondta magában. Mi lehet bennem, amitől ezekben az emberekben felmerül a gondolat, hogy azért jöttem a buszpályaudvarra, hogy csinálják velem, vagy nyalogassák a tökeimet? Hol a francban van McMahon?
Thomas McMahon, a kikötői hatóság rendőrségének kapitánya a rendőrszobán ült Lawrence McBride-dal, a buszpályaudvar igazgatóhelyettesével, és Michael Yossariant figyelte, aki egy széles papírlap hátára rajzolgatott a ceruzájával. Csak ámult és bámult, a tapasztalatlan emberek különleges tiszteletével, amelyet a művész olyan hétköznapi készségei iránt tanúsítanak, amelyek belőlük hiányzanak. Yossarian megmondhatta volna nekik, hogy Michael valószínűleg abba fogja hagyni a vázlatot, mielőtt befejezné, és el fogja dobni. Michael hajlamos volt nem befejezni a dolgokat, ezért sok mindenbe bölcsen bele se kezdett.
Michael éppen azon szorgoskodott, hogy rémült önarcképet rajzoljon önmagáról a falhoz erősített bilincsben, amelyhez még akkor is oda volt láncolva, amikor Yossarian berontott a rendőrőrszobára aznap, amikor letartóztatták. A börtöncellák derékszögű moduljait hurkos vonásokkal függőleges, forgó oldalú. pöcegödörré alakítatta át, amelybe oldalvást pillantott be a szemlélő, és amelyben teljesen körülfonva és elveszetten álldogált saját merev, emberi gyufaszál-figurája, melyet éppen most vázolt föl.
– Hagyják ott, ahol van! – mennydörögte Yossarian a telefonba fél órával azelőtt a rendőrnek, aki azért hívta fel, hogy megállapíthassák Michael személyazonosságát, mivel az építészeti irodánál, amelynek Michael homlokzatrajzokat csinált, a telefonos nem tudta, hogy megbízták egy alkalmi feladattal. – Ne merészeljék egy cellába bedugni!
– Egy percre, uram, csak egy percre, uram! – vágott közbe a zsaru, tiltakozásul magasra emelve a hangját. – A személyazonosság megállapításának érdekében hívom. Nekünk megvannak a magunk eljárásai.
– Basszák meg az eljárásaikat! – parancsolta Yossarian. – Ért maga engem? – Elég dühös és elég rémült volt hozzá, és elég tehetetlennek érezte magát, hogy ölni tudjon. – Csinálja, amit mondok, különben szétrúgom a seggét! – üvöltötte durván, abban a hitben, hogy komolyan is gondolja.
– Hé, hé, hé, egy percre, komám, hé, csak egy percre, komám! – A fiatal zsaru most már szinte hisztérikus izgalomban rikoltozott. – Mit gondol, ki a lófasz maga?
– John Yossarian őrnagy vagyok az M&M Pentagon Légierő Programból – válaszolta pattogós szigorú hangon Yossarian. – Pimasz disznó! Hol van az elöljárója?
– Itt McMahon kapitány – mondta egy idősebb férfi meglepetten, de minden felindulás nélkül. – Mi a baj, uram?
– Itt John Yossarian őrnagy, az M&M Pentagon Légierő Programtól, kapitány. A fiam maguknál van. Nem akarom, hogy hozzányúljanak, nem akarom, hogy elszállítsák, nem akarom, hogy bárkinek a közelébe tegyék, aki bánthatja. És ez magukra, zsarukra is vonatkozik. Megértettük egymást?
– Én értem magát – válaszolta McMahon hűvösen. – De azt hiszem, maga nem ért engem. Mit is mondott, kicsoda maga?
– John Yossarian, John Yossarian őrnagy. És ha továbbra is feltart ezzel, a maga seggét is szétrúgom. Hat perc múlva ott leszek.
A taxisofőrnek adott egy százdolláros bankót, és miközben hallotta a szíve kalapálását, tiszteletteljesen azt mondta:
– Kérem, hajtson át minden piros lámpán, amin biztonságosan át tud hajtani. Ha egy zsaru megállítja, adok magának még száz dollárt, aztán gyalog megyek tovább. Bajba került a gyerek.
Hogy a gyerek elmúlt harminchét éves, nem számított. Hogy ő maga védtelen volt, az igen. De Michael még biztonságban volt, lánccal a falhoz bilincselve, mintha tüstént a földre roskadt volna, ha nem tartotta volna az a lánc, és fehér volt, mint egy kísértet.
Az őrszobán nagy volt a tumultus. Emberek jöttek-mentek és ordibáltak mindenütt. A cellák ketreceiben nyüzsögtek a karok, az izzadt arcok, a csillogó szemek és szájak, és a folyosókon is; a levegőben mindenféle bűzök szállongtak, a rendőrök meg a börtönőrök pedig, akik szintén izzadtak és mindenütt nyüzsögtek, egyfolytában azon fáradoztak, hogy összeszedjék, kirángassák, kitaszigálják és fölkapdossák, majd betuszkolják a letartóztatottakat a rabomobilokba, amelyek a belvárosba szállítják és más kezekre adják őket. Az összes jelenlévő közül csak Yossarianon és Michaelen látszott, hogy tudatában vannak: ami itt folyik, az nem mindennapi. A jelek szerint még a letartóztatottak is ideálisan akklimatizálódtak az örvénylő környezethez és az erélyes eljárásokhoz. Sokan unatkoztak közülük, mások fölényeskedtek és szórakoztak, egyesek őrülten locsogtak. Jó néhány fiatal nő harsányan röhögött, és csábító züllöttséggel szemérmetlen trágárságokat visongott, csalogatóan ingerelve a tehetetlen őröket, akiknek mindezt ki kellett állniuk, és mindezzel meg kellett birkózniuk anélkül, hogy megtorolhatták volna.
McMahon és az ügyeletes őrmester megkövült arccal várták.
– Kapitány... maga az? – kezdte Yossarian. Egyenest McMahont szólította meg, kemény tekintetével belémeredve a kapitány világoskék, acélos szemébe. – Szokjon hozzá a gondolathoz! Nem fogja bedugni egy cellába! És azt se akarom, hogy a többiekkel együtt betegyék a rabomobilba. Egy rendőrautó, az rendben van, de én is vele akarok menni. Ha akarják, bérelek egy magánautót, és berakhat mellénk néhány rendőrt.
McMahon összefont karokkal hallgatta. – Jól hallok? – mondta csöndesen. Egyenes volt és karcsú, több mint száznyolcvan centi magas, finom vonású, csontos arcának magasan ülő arccsontjain úgy izzottak fel a halványrózsaszín foltok, mintha előre élvezné a kialakuló konfliktust. – Mondja csak el nekem újra, uram. Mit is mondott, kicsoda maga?
– John Yossarian őrnagy Az M&M Pentagon Légierő Programján dolgozom.
– És azt hiszi, hogy ez kivétellé teszi a fiát?
– A fiam kivétel.
– Tényleg?
– Hát vak maga? – robbant ki Yossarian. – Nézze már meg jól, a Krisztus szerelmére. Ő itt az egyetlen, akinek száraz a töke és száraz az orra. Ő itt az egyetlen fehér ember.
– Nem, nem ő az egyetlen, kapitány – javította ki félénken az őrmester. – Van nálunk két másik kaukázusi is, akik tévedésből összevertek egy zsarut. Ott hátul tartjuk őket. Pénzt kerestek nála.
Most már körös-körül mindenki úgy bámult Yossarianra, mintha valami bizarr jelenség volna. Amikor pedig végül felmérte, hogy miért, hogy felemelt karokkal, eszement bokszolóállásban áll előttük, mintha kész lenne tüstént odavágni, ironikus elkeseredésében nyüszíteni szeretett volna. Megfeledkezett a koráról. Michael is elképedten bámult rá.
Aztán, az elbátortalanító önfelismerésnek éppen ezen a pontján, beállított McBride, és egyszerre határozott és békítően szelíd modorban megkérdezte: – Mi van, fiúk?
Yossarian középmagas, kipirult arcú, pirospozsgás férfit látott, aki unalmas világosszürke poliészteröltönyt viselt, és széles mellkasa akkora pocakban dagadt kifelé és lefelé, hogy a nyakától a derekáig olyan volt, mint valami bástya.
– Hát maga meg ki a fene? – sóhajtotta Yossarian elkeseredetten.
– Helló – felelte lágyan McBride, annak az embernek a félelmet nem ismerő magabiztosságával, aki jól ért minden rendzavarás megfékezéséhez. – Lawrence McBride vagyok, a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarának igazgatóhelyettese. Helló, Tommy Valami hézag van?
– Ez azt hiszi, hogy nagy ember – mondta McMahon. – Azt mondja, fontos ember. És azt hiszi, megmondhatja nekünk, mit csináljunk.
– Yossarian őrnagy – mutatkozott be Yossarian. – Itt tartják a fiamat, Mr. McBride, ahhoz a falhoz láncolva.
– Letartóztatták – mondta McBride szívélyesen. – Mit szeretne, mit csináljanak vele?
– Azt akarom, hogy hagyják ott, ahol van, amíg eldöntjük, hogy mit csináljunk. Ez minden. Nincs priusza. – A Michaelhez legközelebb álló rendőrnek odareccsentette a parancsot.
– Vegye le róla a bilincset, kérem, de tüstént.
McMahon egy pillanatig töprengett, aztán jelt adott, hogy megengedi.
– Mondják meg nekünk, mit akarnak csinálni vele, hová akarják vinni. Nem szökünk meg – kezdte újra barátságosan Yossarian. – nem akarok semmi zűrt. Kibéreljem azt a kocsit? Vagy túl sokat beszélek?
Michael meg volt sértve. – Még azt se olvasták fel, hogy jogom van hallgatni.
– Valószínűleg arra se kérték, hagy mondjon valamit – magyarázta McBride. – Vagy kérték?
– A bilincselés meg fenemód fájt! Nem ez. Az igazi bilincselés, az isten verje meg. Ez brutalitás!
– Mi ellene a vád, Tommy? – kérdezte McBride.
McMahon lecsüggesztette a fejét. – Lógni akart a metrón.
– Ugyan már, Tommy – kérlelte McBride.
– Hol van Gonzales? – Kérdezte McMahon az őrmestertől.
– Az az a hapsi, aki elkapott! – kiáltott fel Michael.
Az őrmester elpirult. – Visszament a metrókijárathoz, kapitány, teljesíteni a fejkvótáját.
– Gondoltam, hogy van egy kibaszott kvótájuk! – üvöltötte Michael.
– Őrnagy, nem tudná elhallgattatni a fiát, amíg ezt elintézzük? – kérdezte McMahon, mintha szívességet kérne.
– Tommy – mondta McBride –, nem tudnál egyszerűen adni neki egy idézést, aztán feltételesen szabadlábra helyezni? Tudjuk, hogy meg fog jelenni az idézésre.
– Mit gondoltál, mit fogunk csinálni, Larry? – felelte McMahon. Úgy fordult Yossarianhoz, mintha szövetségesek lennének. – Hallja ezt, őrnagy? Én kapitány vagyok, ez itt őrmester volt, most meg ő mondja meg nekem, hogyan végezzem a dolgomat. Uram, maga tényleg őrnagy?
– Nyugalmazott – ismerte be Yossarian. Számos magával hordott névjegye közt megtalálta azt az üzleti névjegyet, amit keresett. – A névjegyem, kapitány. És adnék egyet magának is, Mr. McBride... McBride, ugye?... hátha viszonozni tudom egyszer a szívességet. Magát az Isten küldte.
– És itt az enyém, őrnagy – mondta McBride, aztán Michaelnek is adott egyet: – Adok magának is egyet, hátha egyszer megint bajba kerül itt.

*

Michael egyre csak durcáskodott, amikor McBride társaságában kifelé ballagtak. – Nagyszerű dolog, hogy még mindig itt vagy és vigyázol rám, mi? – vádaskodott komoran. Yossarian csak megvonta a vállát. – Most aztán szar puhánynak érzem magamat.
McBride itt közbelépett. – Hé, maga helyesen viselkedett, fiam. – Elhallgatott, kuncogott, aztán hangosan felnevetett. – Hogy tudott volna maga meggyőzni minket, hogy összetöri kezünket-lábunkat, mikor meg volt bilincselve?
– Én ezt csináltam? – kérdezte Yossarian rémülten.
McBride megint nevetni kezdett. – A szavahihetőség, ugye? Nem igaz, Yossarian őrnagy?
– Szólítson Yo-Yónak, az isten szerelmére – mondta Yossarian kedélyesen. – Biztos megfeledkeztem a koromról.
– De még mennyire – rohamozott Michael. – Be voltam ijedve, a fene egye meg. Maguk meg csak röhögtek. Bajnok voltál, papa – folytatta gúnyosan. – nekem még a hangom is gyönge. Mikor egyszer megállított egy zsaru, annyira remegett a kezem, hogy attól félt, szívrohamot kaptam, és elengedett.
– Ilyenek vagyunk, Michael, mikor dühbe jövünk vagy félünk. Én begurulok és túl sokat beszélek.
– Még az igazi nevemet se tudtam megadni nekik, hogy higgyenek nekem. És hol a fenében és mikor voltál te valaha tényleg őrnagy?
– Akarsz egy névjegyet? – vihogott ravaszul Yossarian, aztán McBride-hoz fordult. – Körülbelül másfél percig – magyarázta. – Ideiglenesen előléptettek, mert nem tudták, mi mást csinálhatnának velem, aztán hazaküldtek, visszaállították az állandó rendfokozatomat, és tisztesen leszereltek. Megkaptam a kitüntetéseimet, megkaptam a stráfjaimat, még a Bíbor Szívet is.
– Megsebesült? – kiáltott fel McBride.
– Ühüm, és meg is őrült – felelte Michael büszkén. – Egyszer elkezdett meztelenül mászkálni.
– Meztelenül mászkált? – kiáltott fel McBride.
– És kitüntetést adtak neki – hencegett Michael, most már teljesen felszabadultan. – Kitüntették a bátorságáért.
– Kitüntették a bátorságáért? – kiáltott fel McBride.
– És nem tudták kitűzni.
– Mert meztelen volt?
– Anyaszült meztelen.
– Nem volt zavarban? Nem csináltak magával semmit?
– Őrült volt.
– Miért kapta a kitüntetést, őrnagy? Hogy szerezte a Bíbor Szívet? Miért mászkált meztelenül?
– Ne őrnagyozzon már folyton, Mr. McBride – mondta Yossarian. Semmi kedve nem volt most arról a déli származású derékgéppuskásról beszélni, aki elesett Avignon fölött, se a farokgéppuskásról, a Coney Island-i Sammy Singerről, aki folyton elájult, valahányszor odament és meglátta a haldokló derékgéppuskást meg Yossariant, aki összevissza hányta magát, mikor a kötszerekkel bajmolódva hiába próbálta megmenteni a haldoklót. Azóta néha mulatságosnak érezte mindezt, éppen ezek miatt a hátborzongató anekdotikus részletek miatt. A sebesült derékgéppuskás fázott és fájdalmai voltak, Yossarian pedig semmit nem tudott csinálni, amivel felmelegíthette volna. Valahányszor Singer magához tért, mindig valami más látványra nyitotta fel a szemét, és amit Yossarian éppen csinált, attól megint elájult: hol öklendezett, hol bebugyolálta az elhalt húst, hol ollót csattogtatott. Miközben a haldokló géppuskás halálra fagyott a padlón a mediterrán napsütés pászmájában, Sammy Singer pedig folyton elájult, Yossarian levetette az összes ruháját, mert a repülőegyenruháját bemocskoló hányadék és vér látványától megint rájött a hányhatnék, és émelynő bizonyossággal érezte, hogy többé nem akar újra semmiféle egyenruhát viselni, soha többé, és mikor leszálltak, a felcserek nem voltak biztosak benne, melyiküket tegyék be hármuk közül elsőnek a mentőautóba.
– Beszéljünk inkább magáról.
Yossarian aztán megtudta, hogy McBride-ot otthagyta a felesége – az asszonyt szinte egyik napról a másikra dühödt fúriává alakította át valami belső düh, melynek létezését férje soha nem is sejtette –, és egyedül él, mióta a lánya a barátjával Kaliforniába költözött, ahol gyógytornászként dolgozik. McBride szemében házasságának váratlan felbomlása újabb szívszaggató, kibogozhatatlan kegyetlenség volt abban a világban, amelyben oly sok más kegyetlenséget látott barbár módra fortyogni. Larry McBride-nak, a Kikötői Hatóság rendőrsége ötvenéves korábbi detektívőrmesterének olyan kisfiús, pirospozsgás arca volt, mint egy nehéz időkben önmagába tekintő arkangyalnak. Mint zsaru soha nem volt képes túljutni fájdalmas együttérzésén az áldozatok minden egyes típusa iránt, amellyel csak találkozott – még most is kínozta az a tudat, hogy egy féllábú nő él a buszpályaudvaron –, és valahányszor megrázó érzelmi károsodások árán felgöngyölített egy bűnesetet, szenvedni kezdett a bűnözők iránti együttérzéstől is, akármilyen megrögzöttek, bestiálisak vagy ostobák voltak, és akármilyen gonosz volt a bűntettük. Szánakozva nézett mindnyájukra, mintha gyerekek volnának. Mikor alkalma nyílt teljes nyugdíjjal visszavonulni, és elfoglalni a jól fizetett vezető állást a buszpályaudvaron – ahol valójában ilyen-amolyan gyámolítóként mostanára egész munkás életét kitöltötte –, örömmel ragadta meg a lehetőséget.
Az általa kielégítőnek tartott házasságának vége akkora csapást jelentett számára, melyről a jelek szerint eleinte úgy vélte, hogy soha nem fogja kiheverni. Miközben Michael felkészült a várakozásra, Yossarian most azon tűnődött, ugyan miféle újdonságot akar McBride mutatni neki.
– Majd maga megmondja – felelte McBride rejtélyesen.
Előző alkalommal már elárulta a terveit: szülőszobának akarta átalakítani a két hátsó tartalékcella egyikét, amelyekre soha nem volt szükség, a nem kívánt gyerekeket szülő anyák számára, akik általában a sikátorokban vagy a folyosókon tették le újszülött csecsemőiket, vagy bedobták őket a szemétkosarakba, a hulladékgyűjtőkbe és a kukákba. Saját költségére már oda is szállíttatott a lakásából egyes bútordarabokat, melyekre nem volt többé szüksége. Yossarian bólogatva hallgatta, kissé beszívta az arcát, aztán tovább bólogatott. Megmondhatta volna McBride-nak, hogy azok a csecsemők senkinek se kellenek, és senki nem törődik azokkal az anyákkal sem, akik szolgálatot tesznek a köznek, amikor elhajítják őket.
A másik tartalékcellával kapcsolatban egyfajta nappali gyerekmegőrző központ ötlete jár a fejében, folytatta McBride, annak a sok-sok kissrácnak a számára, akik a buszpályaudvaron élnek, és ahol anyáik egy tiszta és biztonságos helyen helyezhetnék el ivadékaikat, míg ők odakinn ügyködnek, koldulnak és kurválkodnak a kábítószerekért, a piáért meg kajáért, továbbá a hazulról megszökött srácok számára is, akik folyton felbukkannak a városnak ebben a szívében, míg csak jó kapcsolatot nem építenek ki egy elfogadható kábszerárussal vagy stricivel.
Yossarian bűnbánóan vágott közbe.
– McBride?
– Azt hiszi, dilis vagyok? – védekezett McBride sietve. – Tudom, Tommy szerint dilis vagyok. De szerezhetnénk a kicsiknek mobilokat, kitömött állatokat és kifestőkönyveket. A nagyobbaknak meg televíziókat és videojátékokat, esetleg számítógépeket, azám, még szövegszerkesztőket is. Hát nem tudnák ezeket megtanulni?
– McBride? – ismételte meg Yossarian.
– Yossarian? – McBride öntudatlanul átvette Yossarian számos beszédbeli modorosságát.
– Mobilokat meg szövegszerkesztőket olyan srácoknak, akik kábítószereket meg szexet akarnak?
– Csak amíg lődörögnek és kapcsolatokat keresnek. Itt nagyobb biztonságban lennének, mint bárhol máshol, nem? Mi ebben a rossz? Yossarian, mi ezzel a baj?
Yossarian fáradtan felsóhajtott. Úgy érezte, ez már egyszer megesett vele. – Maga egy rendőrőrszobán felállítandó létesítményről beszél, leendő gyermekprostituáltak számára. Larry, a nagyközönség üvöltene, véres gyilkosságról sikoltozna. Én is.
– Maga mit csinálna? Mi lenne jobb ennél? Mindenképpen idejönnek, nem?
Mivel McBride azóta hallgatott ezekről a humanitárius vállalkozásokról, Yossarian föltételezte, hogy megakadályozták vagy megtiltották őket.
Ma valami új meglepetést tartogatott, és Yossarian kiment vele a buszpályaudvar tágas épületébe, ahol mind hevesebben zajlottak a legkülönfélébb tevékenységek. Az emberek gyorsabban mozogtak, és sokkal többen lettek, automatikusan jöttek-mentek, mint holmi kísértetek, akik ha szabadon dönthettek volna, más utat választanak, mint azok, akiket követtek. Járás közben sokan eszegettek, a morzsákat és a csomagolópapírokat elpotyogtatva, csokoládérudakat, almát, hot dogot, rósejbnit, pizzát, szendvicset majszoltak. Az izgő-mozgó-nyüzsgő csirkefogók nagy munkában voltak, ki-ki a maga szakágazatában tevékenykedett, a legkülönbek lelkesen, éles szemmel, ravaszul vadásztak az alkalmas célpontokra, mások durván és ügyetlenül keresgéltek szinte akármit, míg megint mások, nők és férfiak, fehérek és feketék üres szemmel, sóvárgó kábulatban lebegtek, és nem annyira ragadozóknak, mint inkább megnyomorodott zsákmánynak látszottak.
– Zsebesek – intett az állával McBride egy három férfiból és két lányból álló csoport felé, akiknek mind jó volt a megjelenésük és latin-amerikaiasak voltak az arcvonásaik. – Képzettebbek, mint mi. Még a joghoz is többet értenek. Nézze.
Transzvesztiták vidám csoportja indult fölfelé a mozgólépcsőn a következő szintre, arcukon kozmetikumok fénye csillogott, arcra és öltözékre hiú és hermafrodita valamennyi, és az egész banda úgy hancúrozott és kacérkodott, mint egy csapat serdülő cserkészlány, akiknek magas a hormonszintjük.
McBride kalauzolásával áthaladtak a félemeleti szint megfigyelőfülkéjét alátámasztó oszlopok alatti üres téren. Odafönn a számos alkalmazottból álló személyzet békésen kábszerezgetett, miközben a buszpályaudvar Kommunikációs Ellenőrző Központjában elhelyezett öt tucat videomonitort figyelte. Az azúrkék szemű ostoba videokamerák bedugták lapos orrukat a két belvárosi háztömb területén terpeszkedő zűrzavaros, hatemeletes épületkomplexum minden szintjének minden szegletébe, pirulás nélkül bekukucskáltak még a férfivécékbe és a hírhedt vészlépcsőházakba is, melyekbe éjszakánként a buszpályaudvaron élők legtöbbje bemászott aludni, barátkozni és egykedvűen szeretkezni. Milo és Wintergreen már gondolkodott rajta, hogy a Kommunikációs Ellenőrző Központot jövedelmező vállalkozássá alakítsák át, megnöveljék a képernyők számát, és eladják a nézési időt azoknak a mohó bámészkodóknak és játékosoknak, akik a Kikötői Hatóság alkalmazottainak helyébe lépve megtakarítanák azok fizetését és költséges egészségügyi, üdülési és nyugdíjprogramjait. Özönlenének az emberek bámészkodni, zsarut játszani és kukkolni. Elnevezhetnék „Az Igazinak”. Ha visszaesne a bűnözés, megrendezett jeleneteket mutatnának be, amivel elegendő szexet és erőszakot biztosíthatnának ahhoz, hogy még a legvérszomjasabb fizető tömegeket is kielégítsék.
Japán turistacsoportokat jegyeztethetnének elő. Előbb vagy utóbb aztán átadhatnák az egészet egy japán filmvállalatnak.
McBride elhaladt egy indiánok vezette újságosbódé mellett, ahol az újságok meg az olyan színes folyóiratok, mint a Time, a The Weekly Newsmagazine, nagybetűs főcímekkel harsogták az orosz szocializmus összeomlását és az amerikai kapitalizmus nagyszerűségét, továbbá a legfrissebb üzleti csődöket, munkanélküliségi adatokat és egy-egy újabb nemzetgazdasági jelentőségű óriásvállalat külföldieknek való eladását, aztán az egyik vészlépcsőház bejáratához értek. Yossarian nem akart újra vállalkozni erre a kiruccanásra.
– Csak egy emelet – ígérte McBride.
– Valami szörnyűség?
– Ilyesmit nem tennék magával.
Odaföntről kósza hangok visszhangoztak mézédesen. A lépcsőház gyakorlatilag üres volt, a padló majdnem tiszta. Ám ennek a civilizációnak erős volt a szaga, füst, mosdatlan testek, vizelet és ürülék bűze terjengett a levegőben, a rothadás és a bomlás bűze, amely hevesen undorító és förtelmesen elviselhetetlen volt mindenki számára, kivéve azokat a tömegeket, amelyek naponta létrehozták. Éjfélre már alig akadt olyan varázslatos test, melynek elegendő élettere maradt volna, hogy ne nyomakodjék hozzá egy másik, züllöttebb és mocskosabb test. Az emberek civakodtak: kiáltások harsantak, veszekedések törtek ki, késeltek és összeégették egymást, folyt a szex, a kábszerezés, az ivászat, törtek az üvegek; reggelre sebesültek hevertek ott, és minden elképzelhető mocsok felgyülemlett, az ipari hulladékot kivéve. Nem volt se vizük, se vécéjük. A szemetet csak reggel gyűjtötték össze, mikor a helybéliek fölkeltek és elvánszorogtak az illemhelyek mosdóihoz és toalettjeihez, hogy megtegyék egészségügyi előkészületeiket az előttük álló napi munkára, a kiplakátozott tilalmak ellenére megfürödjenek, és kimossák szennyesüket a mosdókagylókban.
A karbantartók arcvédő maszkjaikban mostanára már elvégezték a dolgukat, slagjaikkal eltisztogatták az előző éjszakáról maradt mocskot, ürüléket, hulladékokat meg a szemetet, a megszenesedett gyufaszálakat és az üres kábítószeres fiolákat, a kólásdobozokat, az injekciós tűket, a borospalackokat, a használt kotonokat és leukoplasztot. A maró fertőtlenítőszer csípős szaga kitörölhetetlenül lebegett a levegőben, mint a könyörtelen végromlás karbolszagú előhírnöke.
McBride elindult lefelé a lépcsőn, két pimaszul és unottan viselkedő lezüllött férfi mellett, akik marihuánát szívtak és borozgattak, majd miután végigmérték, elnémultak: valamiféle objektivitással elfogadták és tudomásul vették a belőle sugárzó rejtett tekintélyt és bátorságot. A lépcső alján magányos férfi aludt, háttal a korlátnak.
Lementek a beton lépcsőpihenőre, anélkül, hogy megzavarták volna, majd óvatosan, lábujjhegyen megkerülték a féllábú nőt, akit éppen egy ványadt, fehér fenekű, lila herezacskójú férfi erőszakolt meg, néhány méternyire egy nagydarab, barna bőrű asszonytól, aki levetette a bugyogóját meg a szoknyáját, és a hátát meg a hónalját sikálta holmi nedves törülközőkkel, melyeket néhány összehajtogatott száraz törülközővel együtt újságpapírokra teregetett ki a két barna bevásárlószatyra mellé. Dülledt szemei körül szétszórt szeplők virítottak, és kisebesedett kátrányszín májfoltok ültek a nyakán meg a hátán, melyek Yossariannak a melanomát juttatták eszébe. A nő végignézett rajtuk, aztán gyakorlatias barátságossággal külön-külön mindegyiküknek odabólintott. Ujjatlan rózsaszín ingében hatalmasan lógtak himbálódzó mellei, a hónalja sötét volt és bozontos. Yossarian nem akart lenézni a fedetlen nemi szervére. Nem tudta, ki ez a nő, de azt tudta, hogy az égvilágon semmiről nem akar beszélni vele.
A kijárati szintre vezető utolsó, legalsó lépcsőfordulóban csak egy monoklis szemű, rongyos piros pulóvert viselő sovány, szőke nő ült, aki álmatagon varrogatta elszakadt, mocskos, fehér blúzát. Legalul, ahol a lépcső az utcára vezető kijárati ajtóval szemben véget ért, valaki máris odaszart a sarokba. Elfordították a tekintetüket, és lesütött szemmel mentek tovább, mintegy azzal a szorongató rossz előérzettel, hogy valami bűnös dologra léphetnek. McBride, ahelyett hogy kifelé tartott volna, a lépcső alján megfordult, majd továbbment az ennek a legalsó lépcsőpihenőnek majdnem a végéig húzódó sötét árnyékai közé, míg egy színtelen ajtóhoz nem ért, amelyet Yossarian láthatatlannak talált volna.
McBride felgyújtott egy lámpát, gyönge sárga volt a fénye. A kis helyiségben, melybe beléptek, nem volt más, csak egy fémszekrény az egyik fal mellett, rozsdás ajtajai törött sarkokon lógtak. McBride szétfeszítette az ajtókat, és belépett a lepusztult ócskaságba, melynek nem volt háta. Mikor megtalálta a reteszét, kitárta a falba épített bejáratot.
– Egy narkós talált rá – motyogta sebesen. – Elhitettem vele, hogy csak képzelte. jöjjön be.
Yossariannak elállt a lélegzete a meglepetéstől a szűk előtérben, ahol néhány lépésnyire az arca előtt széles tűzvédelmi ajtó állta el az útját. Sima katonai zöldre pingált felszínére szemmagasságban nagybetűs figyelmeztetést festettek, amely senkinek nem kerülhette el a figyelmét, aki olvasni tudott.

VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BELÉPÉS
A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK

A robosztus ajtó vadonatújnak látszott, karcolás nélküli felszínén frissen villogtak a betűk.
– Menjen csak be. Ez az, amit meg akarok mutatni magának.
– Nincs rá engedélyem.
– Nekem sincs.
– Hol a kulcs?
– Hol a zár? – vigyorgott McBride, diadalmasan félrebillentve a fejét. – Menjen.
A kilincs elfordult. A masszív ajtó olyan könnyedén nyílt ki, mintha ellensúlyok mozgatnák, és zajtalan csapágyakon fordulna.
– Megkönnyítik az embernek a bejutást, igaz? – mondta lágyan Yossarian.
McBride hátramaradt, és Yossariant tuszkolta be elsőnek. Yossarian hátrahőkölt, amikor felfedezte, hogy egy kis kovácsoltvas pihenőn áll, egy alagút teteje fölött, amely sokkal magasabbnak látszott, mint amilyen ténylegesen volt, a szédítően meredeken lefelé lejtő lépcső miatt, melynek a tetején állt. Ösztönösen tüstént belekapaszkodott a karfába. A lépcsőfokok itt fönn aprók voltak, majd egy apró, fényrácsos, elliptikus dobogó körül hirtelen irányt változtattak, így a következő lépcsőforduló élesen visszafordult alatta, majd ugyanebben a meredeken ereszkedő szögben el is tűnt a szeme elől. Ezért nem is láthatta, hol ér véget a lépcső az alagsor szakadékában, melynek sötét padlatát a jelek szerint újonnan burkolták valamiféle gumírozott keverékkel. Amikor lenézett a kacskaringózó szőlőlevelek kovácsoltvas mintázatán át, melyek mintha csúfolódtak volna saját nehézkes mintájukon, nevetséges módon tüstént egy régimódi vidámparknak azok a függőleges csúszdái jutottak eszébe, amelyekben az ember sötétben, összefont karral, hanyatt fekve beszállt egy hengeres oszlop belsejébe, ezen egyre erősebb lendülettel csigavonalban lesiklott, majd végül kirepült egy sírvára csiszolt, kerek fapadlóra, ahol ellentétes irányba forgó tárcsák lódították hol erre, hol arra, a szájtáti bámészkodók nagy gyönyörűségére, míg végül félretaszították a látványosság kör alakú részét körülvevő stabil dobogóra. Yossarian leginkább arra a csúszdára emlékezett, amelyet Emberi Biliárdasztalnak neveztek, az öreg George C. Tilyou Steeplechase Parkjában, Coney Islanden, ahol a nézők térségét körülvevő vaskorlátba áramot vezettek, és ártalmatlan feszültséggel csípős áramütéseket mértek az óvatlan nézőkre, valahányszor valamelyik piros egyenruhás, zöld zsokésapkás hintáslegény alkalmasnak vélte rá az időpontot. A kezekbe és karokba villanő apró, bizsergő tűszúrások hirtelen rohama elviselhetetlenül emlékezetes maradt, és mindazok, akik megfigyelték másoknak ezt a fél másodpercnyi ijedelmét és rémült zavarát, jót nevettek rajta. Az áldozatok is nevettek, csak később. Nevetés tört elő a hangszórókból is. Néhány saroknyira onnan torzalakokat mutogattak látványosságként, köztük törpe fejű embereket.
Yossarian most úgyszólván a tetején állt egy majd két emelet magas valaminek, egy furcsa föld alatti átjárónak, melynek impozáns szélessége mellett nem volt semmi észlelhető haszna, és boltozatos mennyezetét őszibarackszín, rovátkolt, üreges akusztikus csempék hangszigetelték, keskeny, almazöld szegélycsíkkal keretezve. A magas, sima, sötét, vöröses árnyalatú kőfalak alját fehér csempék szegélyezték, akárcsak a metróhálózat föld alatti állomásait. A furcsa átjáró olyan széles volt, mint egy belvárosi sugárút, de járdák és járdaszegélyek nélkül. Vasútállomásként is szolgálhatott volna, csakhogy Yossarian se síneket, se peronokat nem látott. Aztán a túlsó oldalon, alul észrevett egy hosszú, vörös, tükröző nyilat, amely egyik pillanatban tüzes péniszre, a másikban pedig lángoló rakétára emlékeztette, és előbb hevesen balra lövellt, aztán függőlegesen lefelé hajlott a feketével írott szavak felé, amelyek ezt közölték:

MÉLYALAGSOROK A-Z

A nyíl fölött, ahol a fehér csempézet véget ért, úgy tízméternyire jobbra, egy csillogó, fekete négy szögben felismert egy borostyánszínben lumineszkáló nagy nyomtatott Ó betűt. Tudta, hogy nyilvánvalóan egy régi óvóhely belsejében járnak, míg csak fel nem fedezett odalenn egy ugyanolyan olajzöld-szürkére festett fémajtót, mint amilyet a háta mögött hagyott. A rajta álló feliratnak még aztán sem tudott hinni, miután megigazította trifokális szemüvegét, hogy tisztábban lásson a távolba.

VESZÉLY
SEMMIFÉLE ROBBANÓSZER

– Ez legalább két különböző dolgot jelenthet, nem? – mondta.
McBride komoran bólintott. – Én is erre gondoltam. – Váratlanul fölkacagott, mintha büszke Lenne magára. – Most nézze meg azt a táblát.
– Miféle táblát?
– Azt a sötét betűset. A falba van süllyesztve, az ajtónyílás mellett. Azt mondja, itt járt valami Kilroy.
Yossarian kutató pillantást vetett McBride-re. – Kilroy?
Azt mondja? Itt járt Kilroy?
– Maga ismeri Kilroyt?
– Együtt voltam a seregben Kilroyjal.
– Talán nem ugyanaz a Kilroy.
– Ő az.
– A tengerentúlon?
– Mindenütt. A szent szarba, mostanára már ismernem kellene. Akárhol állomásoztam, ő is mindenütt ott volt. Az ember mindig látta kiírva a falon. Amikor letartóztattak, és egy hétre sittre vágtak, ő is ott volt bekasztlizva. A háború után, mikor a főiskolán a könyvtár polcaihoz mentem, ő már járt ott.
– Meg tudná találni nekem?
– Soha nem találkoztam vele. Soha nem találkoztam senkivel, aki látta.
– Én meg tudnám találni – mondta McBride. – A tájékoztatás szabadságáról szóló törvény alapján. Mihelyt megszerzi a társadalombiztosítási számát, fülön tudom csípni. Eljönne velem beszélni vele?
– Él még?
– Miért ne élne? – kérdezte McBride, aki még csak ötvenéves volt. – Többet akarok tudni róla, tudni akarom, mit csinál itt. Tudni akarom, hogy a fenében van.
– Milyen messzire megy le ez az egész?
– Nem tudom. Nincs rajta a tervrajzokon.
– Miért zavarja ez magát?
– Azt hiszem, még mindig detektív vagyok. Menjen le néhány lépcsőnyit – utasította ezután McBride. – Próbálja meg.
Yossarian megdermedt, amikor meghallotta a kezdődő lármát. Állat hangja volt, valami eleven jószág ziháló dühe, egy veszedelmes, megzavart vadállat baljós felhorkanása, fel-felizzó szakaszokban elnyújtott hörgéssé dagadó moraj. Ezután torokhangú, halálos morgás jött, a felébresztett erő izgatott remegése és irányt változtató végtagok mozgása valahol odalenn, ahová nem látott le. Aztán egy másik állat is bekapcsolódott, sőt talán hárman is lehettek.
– Menjen már lejjebb – suttogta McBride. – Még egy lépcsőt.
Amikor Yossarian megrázta a fejét, McBride megböködte. Yossarian lábujjhegyen még egy lépcsővel lejjebb lépett, aztán tüstént hallotta, hogy valami csörömpölés kezdődik: mintha fém súrlódna kőnek, és fém csilingelne fém ellen, majd ezek a zajok sebesen erősödtek, valamiféle gyászos és démoni csúcspont felés aztán – mintegy figyelmeztetés nélkül, bár a figyelmeztetések könyörtelenül egyre gyűltek – egyszerre elérkezett a vulkánkitörés, a robbanás, a metsző ugatások és fülsiketítő üvöltések vad, kővé dermesztő tébolydája és az elszabadult vadsággal elődübörgő erőteljes mancsok viharos rohama, melyet aztán irgalmasan megállított a láncok csikorgó csattanása, amitől Yossarian felszökkent rémületében, és ami utána holmi hatalmas ballisztikus tömegként visszhangzott a föld alatti helyiség összehúzódó homályában, amelyben álltak. A dühödt kavarodás még vadabbá vált odalent, az állatok ingerült dühvel fordultak az őket megfékező erős pórázok ellen, és teljes természetfölötti erejükkel rángatni és tépkedni kezdték őket. Morogtak és üvöltöttek, hörögtek és vonítottak, Yossarian pedig csak hegyezte a fülét görcsös és irracionális vágyakozásában, hogy még többet hallhasson. Tudta, hogy soha nem lesz képes újra megmoccanni. Abban a pillanatban, amikor meg tudott mozdulni, zajtalanul, hátrálva, szinte alig lélegezve kezdett felfelé lépegetni, míg csak fel nem ért a lépcsőpihenőre McBride mellé, ahol megfogta McBride karját és jól belécsimpaszkodott. Teste hideg lett, mint a jég, izzadt, és kábult félelem fogta el, hogy görcsbe rándul és megáll a szíve, vagy elpattan fejében egy ütőér. Tudta, nyolc másik módját is ki tudná találni, ahogyan ott helyben meghalhatna, ha nem halna meg, mielőtt felsorolhatná őket. Ám odalenn a vad szenvedélyek nyers dühe mintha fokozatosan csillapodott volna. A megszelídíthetetlen szörnyetegek megértették, hogy elszalasztották, és Yossarian megkönnyebbülten hallgatta, amint a láthatatlan veszedelmek elcsitulnak, és az odalenn lihegő ragadozók, bármik lettek légyen is, láncaikat vonszolva visszatérnek sötét búvóhelyeikre, ahonnan előugrottak. Végül csönd lett: az utolsó csilingelő zajok olyan finom hanggá olvadtak össze, mint egy csengettyű, majd távolodó visszhangokká oldódtak, ami teljesen oda nem illő módon valami távoli, magányos körhinta kísérteties karneváli zenéjének hangzott, aztán az is elhalt a csöndben.
Yossarian úgy érezte, most már tudja, milyen érzés az, ha az embert darabokra szaggatják. Remegett.
– Mi a véleménye erről? – kérdezte McBride fojtott hangon. Fehér volt az ajka. – Mindig ez van, mindig ez történik, valahányszor az ember rálép erre a lépcsőre.
– Hangfelvétel – mondta Yossarian.
McBride-nak egy pillanatra elállt a szava. – Biztos ebben?
– Nem – mondta Yossarian, mert maga is meglepődött a váratlan megérzésén. – De túlságosan is tökéletes, nem?
– Hogy érti ezt?
Yossarian nem akart Dantéról, a Cerberusról, Vergiliusról, vagy Kháronról, vagy az Acheron és Styx folyókról beszélni.
– Talán csak arra szolgál, hogy elriasszon minket.
– Mondhatom, azt a narkóst pokolian megriasztotta – mondta McBride. – Biztos volt benne, hogy hallucinál. Tommyn kívül hagytam, hagy mindenki azt gondolja, hallucinált.
Aztán újfajta zajt hallottak.
– Hallja ezt? – kérdezte McBride.
Yossarian hallotta a gördülő kerekek hangját, és lenézett a szemközti fal tövébe. Valahonnan a falon túlról sínen gördülő kerekek távoli zaja hallatszott, amit a távolság meg az akadályok letompítottak.
– A metró?
McBride megrázta a fejét. – Az túl messze van. – Mit gondol, nem hullámvasút? – tette hozzá töprengve.
– Megörült?
– Ez is lehet hangfelvétel, nem? – makacskodott McBride.
– Miért őrültség ez?
– Mert ez nem hullámvasút.
– Honnan tudja?
– Mert szerintem tudom. Ne játssza már a detektívet.
– Mikor utazott rajta utoljára?
– Egymillió ével ezelőtt. De ez túl egyenletes. Nincs gyorsulása. Mit akar még? Mindjárt nevetni fogok. Nevezzük vonatnak – folytatta Yossarian, mikor a jármű velük szembe ért, majd tovább gurult bal felé. Lehetett volna a Bostonból Washingtonba közlekedő Metroliner, de ezt McBride tudta volna. És amikor a hullámvasútra gondolt, nevetni kezdett, mert eszébe jutott, hogy máris sokkal tovább élt, mint valaha gondolta volna.
De benne rekedt a nevetés, amikor meglátta odalenn a fal mentén a körülbelül méter magasságban húzódó járópallót meg a síneket, amelyek mindkét oldalon eltűntek a térség fehéren ködlő, aranyos homályában.
– Ezek egész idő alatt ott voltak odalenn? – tűnődött. – Azt hittem, hallucinálok, mikor az előbb észrevettem őket.
– Ott voltak – mondta McBride.
– Akkor biztosan hallucináltam, mikor azt képzeltem, hogy nem voltak ott. Tűnjünk innen a fenébe.
– Le akarok oda menni – mondta McBride.
– Én ugyan nem megyek magával – közölte vele Yossarian.
Soha nem szerette a meglepetéseket.
– Hát nem kíváncsi?
– Félek a kutyáktól.
– Azt mondta, csak hangfelvétel volt – mondta McBride.
– Az esetleg még jobban megrémít. Menjen Tommal. Ez a dolga.
– Nem tartozik Tommy körzetébe. Nekem meg itt se szabadna lennem – vallatta be McBride. – Tőlem azt várják, hogy szerezzek érvényt ezeknek a korlátozásoknak, nem azt, hogy megsértsem őket. Most észrevesz valamit? – tette még hozzá, mikor visszafordultak és elindultak fölfelé a lépcsőn.
Yossarian most pillantotta meg a fémajtó belső oldalán a két erős zárat, egy rugósat meg egy reteszeset. A zárak fölött vékony, négyszögletes lakkréteg alatt fehérrel nyomtatott feliratot látott skarlátszín alapon, amely így szólt:

VÉSZKIJÁRAT
TILOS A BEMENET
EZT AZ AJTÓT HASZNÁLAT KÖZBEN ZÁRVA
ÉS BERETESZELVE KELL TARTANI

Yossarian megvakarta a fejét. – Erről az oldalról úgy néz ki, hogy kinn akarják rekeszteni az embereket, nem?
– Vagy benn?
Azt mondaná, találgatta, amikor továbbindultak kifelé, hogy ez egy régi óvóhely lehet, ami nincs rajta a régi tervrajzokon. Elismerte, hogy nem tudja megmagyarázni a feliratokat, miközben McBride csöndesen becsukta a tűzvédelmi ajtót, és lelkiismeretesen eloltotta a villanyt, hogy minden ugyanúgy maradjon, ahogy volt, mikor bejöttek.
– És a kutyák, a gyilkos őrkutyák hangja?
– Azt hiszem, az emberek elriasztására szolgál, az olyanokéra, mint az a narkós és maga meg én. Miért akarta, hogy megnézzem?
– Hogy tudjon róla. Maga mintha mindenről tudna.
– Erről nem tudtam.
– És maga olyasvalaki, akiben megbízom.
A föntről lehallatszó hangokból tudtak, hogy időközben a lépcsőház jócskán zsúfoltabb lett. Tisztán hallották a harsány röhögéseket, az üdvözletek és felismerések vontatott üdvrivalgásait, a trágárságokat, orrukba csapott a meggyújtott gyufák, a kábítószer meg az égett újságpapír szaga, hallották, amint összetörnek egy üveget, hallották a csurgást, mikor egy emelettel följebb egy férfi meg egy nő vizelt, és a szagát is érezték. A legalsó lépcsősor tetején meglátták a féllábú nőt, aki fehér volt, de egy férfival meg két nővel borozgatott, akik feketék voltak. Üres arckifejezéssel, teljes kábulatban beszélt, és rózsaszín fehérneműt gyűrögetett ölében nyugvó markában. Ócska, szilánkosra és szálkásra repedezett, mocsokfoltos famankói a csípője mellett hevertek a lépcsőn.
– Szerez magának egy tolószéket – magyarázta korábban McBride –, és valaki ellopja. Aztán a barátai lopnak valaki mástól egy másikat. Aztán valaki azt is ellopja.
McBride ezúttal a kijárati ajtóhoz ment, és Yossarian a járdán találta magát. Elhaladtak az alagsori szint felhajtórámpáin álló buszok mellett, ahol jóval zajosabbak voltak a kipufogógázok robbanásai és a túrázó motorok, a levegő pedig dízelfüsttől és a forró gumik szagától bűzlött, aztán elmentek a beszállóállomások mellett, ahonnan távolsági buszok indultak El Pasóba és Saint Paulba, melyeknek csatlakozásaik voltak messze fel Kanadába és Mexikón át le Közép-Amerikába.
McBride vállalkozói örömét lelte a buszpályaudvar hatékonyságában, és folyékonyan áradtak a nyelvéről a számok: majd ötszáz beszállókapu, hatezer-nyolcezer busz és majd kétszázezer ki- és beszálló utas minden normális munkanapon. A munka folyik, a pályaudvar működik, bizonygatta sietve, és ez a lényeg, nem?
Yossarian ebben nem volt biztos.
Most fölmentek a mozgólépcsőn az első, központi szintre. Mikor elhaladtak a Kommunikációs Központ mellett, viszolyogva pillantottak a férfi és női kurvák csordáira, melyek máris gyülekeztek a prostitúció központi térségeiben, ahol alattomos és szánalmas légiókban egyre többen és többen zsúfolódtak össze, mint az anyag emberformájú, érzéketlen, egyetlen központi tömegbe vonzott molekulái, amelyből nem tudják és nem akarják kiszabadítani magukat. Elcsörtettek egy összeaszott fekete nő mellett, aki fűző nélküli tornacipőben ácsorgott az államilag engedélyezett sorsjegyárusok és lottózók standjai között egy oszlop mellett, és egy mocskos papírpoharat nyújtogatott maga elé, miközben dallamtalanul kántálta: – Tizenöt centet? Adtok tizenöt centet? Valami kaját? Maradék kaját? – Egy ősz hajú, dagadt nő, zöld ír sapkában, zöld pulóverben és szoknyában, mocskos lábain kelésekkel, egy ír dalt énekelt, hamisan, boldog és recsegő hangon, mellette egy piszkos tizenéves kölyök aludt a földön, míg egy őrült szemín, karcsú, csokoládészínű, magas férfi, aki makulátlanul tiszta volt és mintha csupa csontból állt volna, a keresztény üdvösséget prédikálta karibi akcentussal egy kövér fekete nőnek, aki bólogatott rá, meg egy lehunyt szemű sovány déli fehérnek, aki izgatottan helyeslő kiáltásaival folyton közbevágott. Ahogy közeledni kezdtek a rendőrőrszobához, Yossariannak egy rosszindulatú szeszély eszébe juttatta, hogy valami különlegeset szeretett volna megtudni a rátermett kalauzától.
– McBride?
– Yossarian?
– Beszéltem a barátaimmal. Arra gondolnak, hogy esküvőt rendeznek itt a pályaudvaron.
McBride jócskán elpirult. – Hogy ne, hé, ez remek ötlet. Igen, Yo-Yo. Beszállhatnék és segíthetnék. Szép esküvőt tudnánk csinálni nekik. Azt hiszem, meg tudnánk csinálni. Még mindig megvan az az üres cella a srácoknak. Azt átalakíthatnánk kápolnának. És a szomszéd ajtó mögött... ööö... még mindig ott van az ágy a nászéjszakára. Adhatnánk nekik egy nagy esküvői reggelit valamelyik kajáldában, és talán vehetnénk nekik pár lottószelvényt is ajándékba, hogy szerencsét hozzon. Mi ebben olyan mulatságos? Miért ne tudnák hasznát venni?
Yossariannak egy teljes percébe telt, amíg abba tudta hagyni a nevetést. – Nem, Larry, nem – magyarázta. – Én egy nagy, gigantikus esküvőről beszélek. Előkelő társaság, vendégek százai, a buszfelhajtókon limuzinok, riporterek és kamerák, táncparkett és nagyzenekar, esetleg két táncparkett és két nagyzenekar.
– Megőrültél, Yo-Yo? – Most McBride kezdett el vihogni.
– A főbiztosok ezt sose engednék meg!
– Ezek az emberek ismerik a főbiztosokat. Ők is ott lennének, mint vendégek. Meg a polgármester és az érsek, talán még az új elnök is. Titkosszolgálatosok és egy század rendőr.
– Ha elhoznád az elnököt, megengednék, hogy lemenjünk legalulra és körülnézzünk. A Secret Service is ezt akarná.
– Hogyne, te is ezt szeretnéd. Az év esküvője lenne. Híres lenne a pályaudvarod.
– Ki kellene pucolni belőle az embereket! Leállítani az összes buszt!
– Neem! – rázta Yossarian a fejét. – A buszok meg a tömegek részei lennének a mulatságnak. Bekerülne az újságokba. Lehet, hogy fényképet is hoznának a belső oldalon rólad és McMahonról, ha jó pózba vágjátok magatokat.
– Vendégek százai? – ismételte meg McBride élesen. – Zenekar és táncparkett? És Limuzinok?
– Úgy talán ezerötszáz! Használhatnák a buszfelhajtókat, és odafönn parkolhatnának a garázsaitokban. És élelmiszerszállítók és virágosok, pincérek és csaposok. Felvonulhatnának a mozgólépcsőkön a zene ritmusára. Megbeszélhetnék a zenekarokkal.
– Ezt nem Lehet megcsinálni! – jelentette ki McBride. – Minden rosszul sülne el. Katasztrófa lenne.
– Remek – mondta Yossarian. – Akkor bele akarok vágni. Nézz utána a kedvemért, kérlek. Ugye megteszed? Tűnés az utamból!
Ezt az utóbbit egy elébe kerülő olajos képű hispániai férfinak reccsentette oda aki csábítóan, cinkos és sértően bizalmas mosollyal villantott feléje egy lopott American Express hitelkártyát, boldogan kántálva: – Most lopták, most lopták. El ne menjen hazulról nélküle. Ellenőrizheti, ellenőrizheti.
A rendőrőrszobára nem futott be jelentés újabb halott csecsemőkről, közölte az ügyeletes tréfás pimaszsággal McBride-dal.
– És élőkről se.
– Utálom ezt a fickót – motyogta McBride, és kellemetlenül elpirult. – Azt hiszi, én is őrült vagyok.
McMahon nem volt benn, sürgősen elhívták. Michael pedig, aki közben befejezte a rajzát, könnyedén megkérdezte:
– Hol voltatok?
– Coney Islanden – felelte vidáman Yossarian. – És képzeld el, ott járt Kilroy.
– Kilroy?
– Igaz, Larry?
– Ki az a Kilroy? – kérdezte Michael.
– McBride?
– Yossarian?
– Egyszer Washingtonban elmentem, hogy megkeressek egy nevet a Vietnami Háborús Emlékművön, amin mindenkinek rajta van a neve, aki ott esett el. Kilroy ott is rajta volt, egy Kilroy.
– Ugyanaz?
– Honnan a francból tudjam?
– Utána fogok nézni – ígérte McBride. – És beszéljünk még egy kicsit arról az esküvőről. Lehet, hagy meg tudnánk csinálni. Azt hiszem, meg tudnánk. Ennek is utána fogok nézni.
– Mi ez azzal az esküvővel? – kérdezte Michael vadul, amikor kiléptek az őrszobáról és a buszpályaudvaron keresztülvágva útnak indultak.
– Nem az enyémről van szó – nevetett Yossarian. – Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy újra megnősüljek.
– Túl öreg vagy hozzá, hogy újra megnősüljél.
– Éppen ezt mondtam. Te meg még mindig túl fiatal vagy? Lehet, hogy a házasság nem jó, de nem is mindig teljesen rossz.
– Túl sokat beszélsz.
Yossariannak megvolt a módszere, amivel átvágott a koldusok közt: a zsebébe dugott és összehajtogatott napi ellátmányból egydollárosokat lökött oda azoknak, akik félénknek, meg azoknak, akik fenyegetőnek látszottak. Amikor egy gyulladásos szemű, esetlen férfi, kezében egy darab ronggyal, felajánlotta, hogy egy dollárért megtörölgeti a szemüvegét, vagy ripityára töri, ha visszautasítja, Yossarian adott neki két dollárt, és eltette a szemüvegét. Semmi meglepő dolog nem látszott többé szokatlannak a szabad vállalkozásnak ebben a deregulált korszakában. Tudta, hogy kimondták rá a halálos ítéletet, de megpróbálta eufemisztikusan közölni Michaellel a hírt. – Michael, azt akarom, hogy tarts ki a jogi karon – döntette el komolyan.
Michael odébb lépett. – Hagyd ezt a süket dumát, papa. Nem akarom. Drága is. Egy szép napon – folytatta néma csüggedt szünet után – szeretnék valami olyan munkát végezni, amit érdemes.
– Tudsz ilyet? A jogi tanulmányaidat én fizetem.
– Nem fogod tudni, mire gondolok, de neon akarom parazitának érezni magam.
– Igenis tudom. Én azért hagytam ott az árutőzsdét, a valutatőzsdét, a részvénytőzsdét, az arbitrázst és a beruházási bankszakmát. Michael, még hét évet adok neked, amíg jó egészségben leszek. Ez a legtöbb, amit ígérhetek neked.
– Mi történik aztán?
– Kérdezd meg Arlene-t.
– Ki az az Arlene?
– Az a nő, akivel együtt élsz. Nem ez a neve? Akinek a kristályai meg a tarokk-kártyái vannak.
– Az Marlene, és elköltözött. Mi történik velem hét év alatt?
– Velem, te átkozott bolond. Hetvenöt éves leszek. Máris hatvannyolc vagyok. Hét további évet garantálok neked, amíg jó lesz az egészségem, ezalatt meg kell tanulnod, hogyan élj nélkülem. Ha nem, meg fogsz fulladni. Utána semmit sem tudok ígérni neked. Nem tudsz pénz nélkül élni. Ha egyszer megszoktad a pénzt, szenvedélyeddé válik. Az emberek lopnak, hogy megszerezzék. A legtöbb, amit rád tudok hagyni, adózás után körülbelül félmillió lesz.
– Félmillió dollár? – vidult fel Michael, csak úgy ragyogott. – Ez egy vagyonnak hangzik!
– Nyolcszázalékos kamat mellett – közölte vele Yossarian kereken –, évi negyvenezret fogsz kapni. Legalább a harmada elmegy adóba, így neked huszonhétezer marad.
– Hé, hisz az semmi! Abból nem tudok megélni.
– Ezt is tudom. Ezért beszélek neked túl sokat. Hol a jövőd? Látsz valami jövőt? Erre gyere.
Kitértek egy fiatalember útjából, aki tornacipőben futott az életéért fél tucat ugyanolyan gyorsan haladó rendőr elől, akik különböző oldalakról közelítettek felé, mert éppen meggyilkolt valakit a késével a buszpályaudvar egy másik részében. Nehéz, fekete bakancsában köztük dübörgött Tom McMahon, aki mintha rosszul lett volna az erőfeszítéstől.
Mikor elölről elvágták az útját, a fürge ifjú mindnyájukat otthagyta a csávában, mert édes kanyarral eltűnt abban a vészlépcsőházban, amelyen Yossarian is lement McBride-dal. Valószínűleg soha többé nem fognak hallani róla, tűnődött Yossarian ábrándosan – vagy ami még jobb, máris visszaért az ő szintjükre, és ott ballag mögöttük ártatlan pofával a tornacipőjében. Elmentek egy férfi mellett, aki ülve szundikált saját vizeletének tócsájában, aztán egy másik kiütött tizenéves mellett, majd azon kapták magukat, hogy elzárja előlük az utat egy valahol a negyvenedik éve felé járó csontsovány nő, akinek zilált volt a szőke haja, és lila fekély éktelenkedett a száján.
– Egy petákért megcsinálom magának, miszter.
– Kérem – kerülte meg Yossarian.
– Mind a kettőjüknek megcsinálom, fejenként egy petákért. Egyszerre csinálom kettőjüknek, fejenként egy petákért. Papa, mind a kettőjüket megcsinálom egyetlen petákért.
Michael feszült mosollyal gyorsan körülszökdécselte a nőt, aki elkapta Yossarian kabátujját, és belecsimpaszkodott.
– Megnyalogatom a tökeit.
Yossarian botladozva szabadította ki magát. Megalázták. Égett az arca. Michael pedig elképedt, hogy apját ennyire megrendültnek látja.

 

 

10. George C. Tilyou

Sok-sok szinttel lejjebb Mr. George C. Tilyou, a nyolcvan éve halott Coney Island-i vállalkozó a pénzét számolgatta redőnyös íróasztala mellett, és a világ tetején érezte magát. Pénzének végösszege soha nem csökkent. Szemmel tartotta a Steeplechase mulatóparkból maga után hozatott hullámvasútjának indító- és végállomását. Vágányai még soha nem látszottak annyira újnak, mint most, ahogy fölemelkedtek a legmagasabb gravitációs esés csúcsa felé, majd eltűntek szem elől a Mr. Tilyou által elfoglalt barlangszerű alagútban. Büszkeség töltötte el, amikor megszemlélte impozáns körhintáját, az El Dorádót, amelyet eredetileg II. Vilmos német császár számára készítettek, és alighanem még mindig a legnagyszerűbb körhinta volt a világon. Lovakat, gondolákat, faragott kacsákat és disznókat hordozó három dobogója mind más-más sebességgel forgott. Gyakran el is indította és megforgatta El Dorádó körhintáját, amelyen most nem ült senki, csak hogy lássa csillogó tengelyének ezüstös tükreit, és élvezze gőzorgonájának harsány hangját, ami – mint tréfásan szerette mondogatni – zene volt a fülének.
Hullámvasútját átkeresztelte Sárkánybarlangnak. Egy másik helyen állíttatta fel a Szelek barlangját, melynek bejáratánál a Varázshordó hömpölygött, ami tüstént forgó aljára döntötte a gyakorlatlan vendégeket, és zűrzavaros kavargásban taszigálta őket egymásnak, míg csak a túlsó végén kimászva újra talpra nem tudtak állni, vagy a hintáslegények vagy a tapasztaltabb vendégek talpra nem segítették őket. Volt aki tudta, hogyan lehet kalimpálás nélkül átmenni rajta, pusztán kissé átlósan kellett járni benne, a forgás irányával szemben, de ebben nem volt mulatság. Egyesek azt is tudták, hogyan kell fölfelé kaptatni a lefelé mozgó padlón, és anélkül, hogy bárhová eljutottak volna, örökké egy helyben maradtak, de ez se volt nagy mulatság. Mindkét nembeli bámészkodóknak különleges gyönyörűséget szerzett, amikor tanúi lehettek az egyensúlyukat vesztett csinos hölgyek szorult helyzetének, akik kapkodva próbálták lefogni a szoknyájukat azokban az időkben, amikor a pantalló még nem számított tiszteletre méltó és illedelmes ruhadarabnak a női öltözködésben.
Még emlékezett rá, amikor mint a mulatópark legfőbb szószólója és impresszáriója kijelentette: – Ha Párizs Franciaország, akkor június és szeptember között Coney Island maga a világ.
Pénze, melyet mindennap leült megszámolni, soha nem veszített az értékéből és soha nem öregedett. A készpénze elpusztíthatatlan volt, és mindig megőrizte az értékét. A háta mögött tornyosuló öntöttvas pénzszekrény magasabb volt nála. Megvoltak a régi időkből az őrei és a hintáslegényei, akik vörös kabátokba öltöztek, zöld zsokésapkával, szintén a régi időkből. Sokan kezdettől fogva a barátai voltak, és mindörökre vele maradtak.
Szakértőkkel, ügyvédeivel és bankáraival dacolva, és hátborzongató, makacs zsenialitással rájuk cáfolva időben sikerült mindezt magával vinnie, sikerült mindahhoz ragaszkodnia, amit különösen értékelt és meg akart tartani. Feleségéről és gyermekeiről végrendeletében megfelelően gondoskodott, de a tulajdonleveleket, a hitelleveleket és váltókat, valamint a nagy mennyiségű készpénzt utasításai szerint egy elpusztíthatatlan, lepecsételt vízálló ládikóba rakták, és vele együtt temették el a brooklyni Green-Wood temetőben a sírjába, sírkövére pedig a következő feliratot vésték:

SOK REMÉNY SZÁLLT SÍRBA ITT

Miközben örökösei és végrendeletének végrehajtói civakodtak egy-mással és a kormányzat adótisztviselőivel, a Steeplechase (a „Mulatni Mész”) hol egyik, hol másik része tűnt el könyörtelenül a föld színéről, kivéve az Ejtőernyős Ugrás fallikus acélgerendázatának tönkrement csontvázát, amely már jóval az ő halála után került oda, és olyan attrakció volt, melyet ő elvetett volna, mert szelíd és szabályos volt, és se nem rémítette, se nem csiklandozta a nézőket vagy a vendégeket. Mr. Tilyou azokat a dolgokat élvezte, amelyek meglepték és zavarba ejtették az embereket, megsemmisítették a méltóságukat, esetlenül egymás karjaiba taszították a fiúkat meg a lányokat, és némi szerencsével egy szempillantásnyira felvillantották a női lábikrákat és alsószoknyákat, sőt néha még a bugyogókat is az elragadtatott nézőközönség szeme előtt, amely hozzájuk hasonlóan, vidáman nevetve szemlélte teljes tehetetlenségük nevetséges komédiáját.
Mr. Tilyou mindig elmosolyodott, amikor eszébe jutott a sírkövén álló felirat.
Semmi olyasmit nem tudott kigondolni, ami hiányzott volna neki. Volt egy második hullámvasútja is, a Tornádó. Állandóan hallotta a feje fölött megálló, majd újra elinduló metrószerelvényeket, amelyek nyári vasárnapokon százezres tömegeket vittek a tengerpartra, és hallotta az ide-oda száguldozó autók és nagyobb szállítójárművek kipufogóinak köhögését. Amikor egy szinttel följebbről meghallotta a folyóvizű csatorna vizének bugyborgását és csapdosását, előhozatta a lapos fenekű csónakjait, és újra üzembe helyezte a Szerelem Alagútját. Megvolt az Ostor meg az Örvény, amelyek megdülöngéltették és félresodorták azokat, akik befizettek rájuk, és megvolt az Emberi Biliárdasztal is, a kamrájában rejlő függőleges csúszdával és alján a forgó korongokkal, melyek hol erre, hol arra görgették a hanyatt fekvő embereket, miközben azok visítoztak boldogtalan örömükben, és egész idő alatt azon imádkoztak, hogy csak legyen már vége. A vigyázatlanok számára még mindig megvoltak a korlátokba vezetett áramütései, a szabályos alakúak számára pedig a tükrei, amelyek vidám és nevetséges szörnyekké torzították őket. És megvolt a vigyorgó, rózsaszín képű védjegye is, az a démoni, lapos arc, a lapos fejével, az elválasztott hajával és a szélesre tátott szájával, amely teli volt fehér csempékhez hasonló kocka alakú fogakkal, melyektől az emberek első alkalommal hitetlenkedve hőköltek vissza, de legközelebb már kedélyesen úgy fogadták őket, mint ami természetes. Odalentről, valami ismeretlen szintről vasúti kocsik meg-megismétlődő sima robogását hallotta, melyeknek éjjel-nappal forogtak és gördültek a kerekei, de nem volt kíváncsi rájuk. Csak az érdekelte, amit képes volt birtokolni, és csak azt kívánta birtokolni, amit láthatott, megfigyelhetett, és egy kapcsoló vagy egy kar legegyszerűbb elmozdításával ellenőrizhetett. Szerette a villamosság szagát és az elektromos szikrák friss pattogását.
Több pénze volt, mint amennyit valaha is el tudott volna költeni. Vállalatban nem vállalt részt, és nem sok alapját látta az alapítványoknak. John D. Rockefeller mostanában rendszeresen eljárt hozzá aprópénzt koldulni és ingyen meneteket kunyerálni, J. P Morgan pedig, aki Istennek ajánlotta a lelkét, nem kételkedett abban, hogy az Úr magához fogja ölelni, szintén szívességeket kért tőle. Mivel kevésből kellett élniük, nem sok mindenük volt, amiért éljenek. A gyerekeik nem küldtek nekik semmit. Mr. Tilyou gyakran meg is mondta nekik, hogy ezt előre megmondhatta volna. Pénz nélkül pokol tud lenni az élet. Mr. Tilyounak az volt a gyanúja, hogy az üzlet mindig mindenütt olyan lesz, mint rendesen, és megmondta nekik azt is, hogy ezt is megmondhatta volna nekik.
Mr. Tilyou elegáns volt, jól öltözött, éber és nett. Keménykalapja, a pincs, amelyre büszke volt, makulátlanul lógott fogasának kampóján. Mostanában mindennap szárnyas gallérú, fehér inget vett fel, tökéletesen megkötött és csinosan öltönyének mellénye alá bújtatott széles, sötét selyem nyakkendővel, vékony, barna bajuszának hegyét pedig soha nem mulasztotta el kivikszolni.
Első jelentős sikerét egy olyan óriáskerékkel aratta, amely csak feleakkora volt, mint az, amelyik Chicagóban megragadta a képzeletét, és amelyről már elkészülte előtt merészen kijelentette, hogy a legnagyobb a világon. Miután felcicomázta Mr. Edison új izzólámpáinak százaiból álló kábító füzéreivel, az elragadtatott vendégek izgalomba jöttek és remekül szórakoztak.
– Soha egy árva lelket semmiben be nem csaptam – szerette kijelenteni –, és soha nem adtam palimadárnak egyenlő esélyt.
Szerette az olyan járgányokat, amelyek körbejártak, és oda vitték vissza a résztvevőket, ahonnan elindultak. Úgy érezte, a természetben a legkisebbektől a legnagyobbakig szinte minden körbejár, és visszatér arra a pontra, ahonnan elindult, hogy aztán újra nekiinduljon. Mulatságosabbnak tartotta az embereket egy ketrec majomnál, és szerette őket majommá változtatni és az ártatlan nyilvános megszégyenítés olyan trükkjeivel manipulálni, amelyek mindenkinek örömet szereztek, és amelyekért mindnyájan fizettek: a kalapért, amelyet elfújt az erős légáramlat, a vállakig felröppenő szoknyákért, a mozgópadlókért és az összedűlő lépcsőkért, a rúzzsal összekent párocskákért, akik a Szerelem Alagútjának rejtegető sötétjéből kisodródtak a fénybe, ahol elképedten szerették volna tudni, ugyan miért rázza az általuk nyújtott látványtól a bámészkodókat a nevetés, amíg csak a trágár tréfacsinálók rájuk nem kiabáltak, és meg nem mondták nekik.
És továbbra is megvolt az otthona. Mr. Tilyou valamikor a Steeplechase mulatóparkkal szemben, a Surf Avenue-n lakott, egy jókora gerendavázas házban, amelyhez az előtte húzódó keskeny járdáról kőből épült alacsony lépcső vezetett. Aztán nem sokkal a temetése után mintha mindez elkezdett volna belesüppedni a földbe. A legalsó lépcsőnek a járdához csatlakozó függőleges oldalára annak idején a kőfaragóval bevésette családi nevét, a TILYOU-t. Először az egész évben a környéken lakó szomszédok vették észre útban a moziba vagy a földalatti-állomásra a névbetűk állásából, hogy a lépcső a jelek szerint kezd besüllyedni a kövezetbe. Mire az egész ház eltűnt, már nem sok figyelmet fordítottak erre a további üres telekre ezen a lepusztult környéken, amely rég túl volt a fénykorán.
Annak a keskeny földcsíknak az északi oldalán, amely a Coney Islandet alkotja – a Gravesend Bay nevű víztükör terül el. Az ottani festékgyár akkoriban sok ként fogyasztott. A serdülő fiúk égő gyufaszálakat nyomtak az épület közelében a földön talált sárga rögökhöz, és elégedett kíváncsisággal nézték, ahogy könnyedén meggyulladnak, majd kékes lánggal, kénszagot árasztva elégnek. Állt a közelben egy jéggyár is, amely egyszer egy látványos fegyveres rablás színhelye volt, és a tetteseinek sikerült egy gyors motorcsónakkal megszökniük, kirobogtak vele a Gravesend Bay vizeire, és elmenekültek. Így hát a tűz és a jég már régen megvolt, mielőtt az otthoni hűtés gyakorlati lehetőséggé vált.
A tűz állandó veszélyt jelentett, és Coney Islanden időről időre nagy tüzek lángoltak fel. Miután Mr. Tilyou végignézte hogyan pusztítják el a lángok első mulatóparkját, órákon belül plakátokat ragasztatott ki, amelyek legújabb attrakcióját, a Coney Island-i tűzvészt hirdették, jegyszedői pedig buzgón gyűjtötték be a látogatóknak felszámított tízcentes belépti díjat, akik alig várták, hogy beléphessenek az elpusztított területre és rávethessék a szemüket a füstölgő romokra. Hogy miért nem jutott ez nekem eszembe, füstölgött az Ördög. Még a Sátán is Mr. Tilyounak szólította.

 

 

 

NEGYEDIK KÖNYV

 

11. Lew

Sammy meg én ugyanazon a napon jelentkeztünk önkéntesnek. Négyen indultunk el együtt. Mindnyájan a tengerentúlra kerültünk. Mind a négyen visszajöttünk, bár én fogságba estem, Sammyt pedig lelőtték, és a vízbe pottyant, egy másik alkalommal pedig kényszerleszállt egy Éhenkórász Joe nevű feledékeny pilótával, aki elfelejtette kipróbálni a futószerkezet kiengedésére szolgáló vészkapcsolót. Senkinek nem esett baja, mondja nekem Sammy, a pilóta, Éhenkórász Joe pedig kitüntetést kapott. Milo Minderbinder akkor géhás tiszt volt, nem pedig az a nagy háborús hős, akinek most megpróbálja kiadni magát. Sammynek volt egy Őrnagy Őrnagy nevű századparancsnoka, aki soha nem volt megtalálható, amikor valaki beszélni akart vele, meg egy Yossarian nevű bombázótisztje, akit szerinte kedveltem volna, és aki, miután a gépükön egy fickó elvérzett és meghalt, levetette az egyenruháját, és még a fiú temetésén is meztelenül üldögélt egy fán, meséli Sammy.
Metróval mentünk önkéntesnek jelentkezni a sereg nagy toborzóközpontjába, Manhattanba, a Grand Central pályaudvarra. Ez olyan része volt a városnak, ahová a legtöbben szinte soha nem jártunk. Orvosi vizsgálat volt, amiről már hallottunk az idősebb fiúktól, akik már bevonultak. Forgattuk a fejünket és köhögtünk, lecsapoltuk a fejadagot, előrehajoltunk és széthúztuk a farpofáinkat, miközben egyfolytában csodálkoztunk, hogy ugyan mit keresgélnek ott. Nagybátyánktól és nagynénéinktől hallottunk ugyan már aranyérről, de igazából nem tudtuk, mi az. Egy pszichiáter négyszemközt kifaggatott, és megkérdezte, szeretem-e a lányokat. Annyira szeretem., hogy megbaszom őket, feleltem.
Irigynek látszott.
Sammy is szerette volna őket, de nem tudta, hogy kell.
Elmúltunk tizennyolc évesek, és ha kivártuk volna a tizenkilencet, besoroztak volna, FDR megmondta, és ezt adtuk okul a szüleinknek is, akik nem voltak túl boldogok, hogy elmegyünk. Olvastunk a háborúról az újságokban, hallottunk róla a rádióban, láttuk pompásan megcsinálva a hollywoodi filmekben, és jobbnak ígérkezett, mint otthon maradni, nekem apám hulladéküzletében, Sammynek az irattári kalitkában a biztosítótársaságnál, ahol dolgozott, vagy Winternek a szivarboltban, ami csak álcázásul szolgált apjának a hátsó szobában űzött zugbukmékereskedéshez. És hosszú távon jobb is volt, nekem és a legtöbbünknek.
Mikor visszamentünk a toborzóirodából Coney Islandre, megünnepeltük, hogy felcsaptunk katonának: megettünk pár hot dogot, azután egy darabig hullámvasutaztunk a Tornádón, a Ciklonon meg a Mennydörgőn. Felültünk a hatalmas Csodakerékre, és karamellás pattogatott kukoricát majszoltunk, miközben egyik irányban kibámultunk az óceánra, a másikban pedig a Gravesend Bayre. Tengeralattjárókat süllyesztettünk el és repülőgépeket lőttünk le a filléres játékautomatákon, bekukkantottunk a Steeplechase-be, hemperegtünk a hordókban, pörögtünk az Örvényben meg az Emberi Biliárdasztalon, és mentünk néhány menetet a nagy körhintán, a sziget legnagyobb körhintáján. Beültünk egy lapos fenekű csónakba a Szerelem Alagútjában, és hangos, trágár hangokat hallattunk, hogy megnevettessük a többieket.
Tudtuk, hogy Németországban antiszemitizmus van, de nem tudtuk, mi az. Tudtuk, hogy mindenféle dolgokat csinálnak ott az emberekkel, de nem tudtuk, miket.
Akkoriban Manhattanről se tudtunk sokat. Amikor egyáltalán bementünk a belvárosba, főleg a Paramount vagy a Roxy filmszínházba jártunk, meghallgattuk a zenekarokat, és megnéztük az új, nagy filmeket, amelyek csak fél év múlva kerültek el a mi környékünkre, Loew Coney Islandjébe vagy az RKO Tilyouba. A nagy Coney Island-i mozik akkoriban biztonságosak, jövedelmezők és kényelmesek voltak. Mára csődbe mentek, és nem játszanak többé. Voltak idősebb srácok, akik szombat este néha magukkal vittek minket a kocsijukon Manhattanbe, az Ötvenkettedik utca dzsesszklubjaiba, vagy föl a Harlembe, a színesek ottani báltermeibe vagy színházaiba, zenét hallgatni vagy marihuánát venni, olcsó rostélyost enni, és ha akarták, egy dollárért leszopatták magukat és keféltek egyet, de én egyikért se voltam különösebben oda, még a zenéért se. Mihelyt kitört a háború, sok ember elkezdett jó pénzt keresni, mi is. A háború után az ember hamarosan mindezt megkaphatta, a leszopást is meg a többit is, ott mindjárt a környéken, Coney Islanden, méghozzá fehér zsidó lányoktól, akik a heroin rabjai lettek, és helyi narkósokhoz mentek feleségül, akiknek szintén nem volt pénzük, de a tarifa most már két dolcsira emelkedett, és legtöbb üzletüket szobafestőkkel, vakolómunkásakkal és más, nem környékbeli munkásokkal bonyolították le, akik nem jártak egy iskolába ezekkel a lányokkal, így nem izgatták magukat miattuk. A saját bandámból is akadtak egyesek, például Sammy meg Marhajó Winkler, a buki kisfia, akik már a háború előtt elkezdtek marihuánát szívni, és így az ember megérezhette a fű vidéki szagát a Coney Island-i filmszínházak dohányzó részeiben, ha már tudta, milyen a szaga. Én az ilyesmikért sem voltam oda, és azok a srácok, akik a barátaim voltak, soha nem gyújtotta rá a staubjaikra, mikor én is ott voltam, pedig megmondtam nekik, hogy rágyújthatnak, ha akarnak.
– Mire lenne az jó? – morgott Winkler, kivörösödött, félig lehunyt szemmel. – Csak lelomboznál.
Egy Tilyou nevű hapsi, aki akkorra talán már meg is halt, olyasféle muksóvá vált, akire fel tudtam nézni, mihelyt egyet-mást megtudtam róla. Mikor mindenki más szegény volt, neki volt egy filmszínháza, övé volt a nagy Steeplechase vidámpark, és saját háza volt a Steeplechase Parkkal szemen, az utca túlsó oldalán. Mindezeket mindaddig soha nem kapcsoltam össze a nevével, amíg Sammy nálam tett egyik irgalmassági látogatása során nemrégiben fel nem világosított róla, amikor mindezek már mind eltűntek, és George C. Tilyou is. Sammy akkor kezdett eljárogatni hozzánk, miután a felesége petefészekrákban meghalt, és a hétvégéken nem tudott mit kezdeni magával, aztán különösen akkor, mikor újra kijöttem a kórházból, és én se tudtam mit kezdeni magammal, csak lebzseltem, hogy visszanyerjem az erőmet egy-egy újabb sugárkezelés vagy kemoterápia után. A kórházi kezelések közt remekül éreztem magam, és megint erős lettem, mint egy bika. Mikor a dolgok itthon rosszra fordultak, le kellett mennem a városba, a manhattani kórház Dennis Teemer nevű onkológusához ottani kezelésre. De mikor jól éreztem magam, fantasztikus voltam.
Mostanára már kibújt a szög a zsákból, mindenki tudja, hogy beteg vagyok, és a bajom más embereket néha kinyiffant. Soha nem nevezzük a nevén, még csak nem is emlegetjük úgy, mint olyasvalamit, ami elég nagy baj ahhoz, hogy neve legyen. Claire meg én még akkor sem nevezzük a nevén, mikor az orvosokkal beszélünk róla. Sammytől nem a karom megkérdezni, de nem vagyok benne biztos, hogy egy percre is bolonddá tudtuk tenni azoknak a hosszú éveknek a során, amikor hazudoztam róla, ahogy szokok – szoktam, javítana ki Sammy, ahogy szokja, mikor hagyom. Néha eszembe jut, de akkor is úgy beszélek vele, ahogy akarok, csak hogy zrikáljon. – Tigris, tudom én ezt – mondom neki nevetve. – Még mindig zöldfülűnek tartasz? Én csak cukkollak, ahogy azt szokom csinálni, és remélhetőleg egy szép napon majd te is rájössz erre.
Sammy okos fiú, és kiszúr olyan apróságokat, mint a Tilyou név, meg a számon lévő sebhely, melynek elrejtésére nagy, bozontos bajuszt eresztettein, hátul meg hosszúra növesztettem a megmaradt hajamat, hogy eltakarjam a bemetszéseket meg a kék égésfoltokat a tarkómirigyeimen. Lehet, hogy sokat mulasztottan az életben, mikor nem mentem főiskolára, de soha nem is akartam, és nem hiszem, hogy bármit elszalasztottam volna, ami számított nekem. Kivéve talán a főiskolás diáklányokat. De mindig voltak csajaim. Soha nem rémültem meg tőlük, és tudtam, hogy kell megkapni őket, beszélgetni és élvezni velük, a nálam idősebbekkel is. Mindig priapikus voltál, mondta nekem Sammy.
– Ráhibáztál, Tigris – feleltem. – Most mondd meg, hogy ez mit jelent.
– Csupa fasz voltál – mondta, élvezve, hogy sértegethet –, és nem voltak konfliktusaid.
– Konfliktusaim?
– Soha nem voltak problémáid.
– Soha nem voltak problémáim.
Soha nem voltak kételyeim. Az első egy idősebb csaj volt a szomszéd háztömbből, akit Bimbónak hívtak. A második egy Pumpa nevű idősebb csaj volt. Egy másik lányt a biztosítótársaságnál csíptem fel, mikor Sammy ott dolgozott, ő is idősebb volt nálam, és tudta, hogy fiatalabb vagyok nála, de azzal együtt még többet akart belőlem, és vett nekem két inget karácsonyra. Akkor régen, azt hiszem, minden lányt megkaptam, akit igazán akartam. Mint mindenütt másutt, még a seregben is, a lányokkal kapcsolatban is rájöttem arra, hogy ha tudtára adod az embereknek, mit akarsz, és elég magabiztosnak látszol, hogy meg is tudod csinálni, akkor valószínűleg rád hagyják. Még csak káplár voltam, mikor a tengerentúlon őrmesterem már hamarosan rám hagyta, hogy mindkettőnk számára én hozzam meg a döntéseket. De olyasfajta főiskolás csajaim sose voltak, amilyeneket a filmeken szoktatok látni. A háború előtt senki nem ment főiskolára, még csak nem is gondoltunk rá. Aztán a háború után mindenki elkezdett főiskolára járni. Azok közt a lányok közt, akikkel Sammy révén megismerkedtem a Time magazinnál, mielőtt megnősült, meg utána is, nem voltam mindig olyan népszerű, mint amilyennek szerintem lennem kellett volna, így aztán lefojtottam köztük a személyiségemet, hogy ne hozzam Sammyt kínos helyzetbe; és eleinte még a felesége, Glenda se volt úgy oda értem, se Claire-ért, mint ahogy Brooklynban és Orange Valleyben megszoktuk. Claire a fejébe vette, hogy Glenda sznob, amiért nem zsidó és nem Brooklynból való, de mint kiderült, nem erről volt szó. Mikor elkezdtünk megbetegedni, először én, aztán Glenda, nagyon közel kerültünk egymáshoz, de már előtte is, mikor Michael fiuk öngyilkos lett. Mi voltunk az a házaspár, akikhez a legkönnyebben fordulhattak, és Claire volt az az asszony, akiben a legjobban megbízhattak.
Coney Islanden, Brighton Beachen meg mindenütt másutt mindig megkaptam a csajokat, amilyen gyakran csak akartam. Még másoknak is tudtam csajokat szerezni. Különösen a seregben, Georgiában, Kansasban és Oklahomában, még férjes asszonyokat is, akiknek távol volt a férjük. Ez utólag majdnem mindig lelombozott egy kicsit, de nem tartott vissza attól, hogy elmulassak velük, mikor csak tudtam.
– Ne rakd be – próbálták néha megígértetni velem, mielőtt mind a kettőnket boldogabbá tettem és beraktam. Angliában, mielőtt áthajóztunk Európába, rengeteg nőm volt. Angliában a háború alatt minden amerikai sokat kettyinthetett, még Eisenhower is, de néha Franciaországban is, egy-egy faluban vagy tanyán, ahová a harc során szorgosan előrenyomultunk, míg csak vissza nem kellett vonulnunk, és sokakkal együtt foglyul nem ejtettek abban a csatában, amelyről később megtudtam, hogy az volt a Katlan Csatája. A kivétel Németország volt, de nekem még Drezdában is majdnem sikerült, mikor abban a folyékony vitamint gyártó üzemben dolgoztam hadifogolyként, ahol szirupot készítettünk a terhes német nőknek, akiknek táplálékra volt szükségük, és nem volt mit enniük. Ez már a háború vége felé volt, és jobban gyűlöltem a németeket, mint valaha, de nem mutathattam ki. Még ott is közel kerültem hozzá, hogy kettyinthessek egyet, mert eljópofáskodtam az őrökkel meg az ott dolgozó lengyel és más rabszolga-munkásnőkkel, és talán tényleg rá is tudtam volna beszélni kedvenc őreimet – mind öregemberek voltak, vagy olyan katonák, akik súlyosan megsebesültek az orosz fronton –, hogy nézzenek másfelé, amíg egyikkel vagy másikkal besurranok egy kis időre egy szobába vagy kamrába. A nők nem voltak túl lelkesek, de én ezt nemigen bántam volna – egészen a nagy gyújtóbombázás éjszakájáig, amikor egyszerre mindennek vége lett körülöttünk, és a nők is mind odalettek. A többiek azt hitték, elment az eszem, amiért így hülyéskedek, de ez legalább valami kis plusz elfoglaltságot adott nekünk, amíg véget nem ér a háború és haza nem mehetünk. A börtönszolgálatos angolok nem tudtak eligazodni rajtam. Az őrök is fáradtak voltak, és szintén kezdtek élvezni engem. Tudták, hogy zsidó vagyok. Erről mindenütt gondoskodtam.
– Herr Reichsmarschall – szólítottam meg állandó tréfámként minden német közlegényt, valahányszor beszélnem kellett valamelyikkel, hogy lefordítsak vagy kérjek valamit. Magamban „Kibaszott Fritznek” szólítottam őket, minden tréfa nélkül. Vagy „náci kraut stricinek”.
– Herr Rabinowitz – felelték gúnyosan megjátszott tisztelettel.
– Mein Name ist Lew – hecceltem őket vissza szívélyesen. – Kérem, szólítsanak így.
– Rabinowitz, te megőrültél – mondta a kisegítőm, az indianai Vonnegut. – Meg fogod öletni magad.
– Hát nem akartok egy kis mókát? – próbáltam állandóan felvidítani őket. – Hogy tudjátok kibírni ezt az unalmat? Lefogadom, hogy meg tudnék szervezni itt egy táncmulatságot, ha rá tudjuk beszélni őket egy kis zenére.
– Én aztán nem – mondta egy Svejk nevű öreg fickó. – Én jó katona vagyok.
Mind a ketten jobban tudtak németül, mint én, de Vonnegut szerény és félszeg volt, Svejk pedig, aki folyton panaszkodott, hogy aranyere van és fáj a lába, semmibe nem akart belekeveredni.
Aztán egyik héten láttuk, hogy cirkusz jön a városba. Láttuk a plakátokat, mikor a tápszergyár felé meneteltünk megerősített alagsori szállásunkról, ami valamikor a vágóhíd föld alatti raktára volt, amikor még voltak állataik, melyeket levághattak.
Az őrök addigra jobban féltek, mint mi. Éjszakánként hallottuk az Angliából elinduló repülőgépeket, amint elhaladnak a fejünk fölött a térség katonai célpontjai felé. Néha örömmel hallgattuk a tőlünk nem túl messzire százával robbanó bombák dörrenéseit, és tudtuk, hogy kelet felől jönnek az oroszok.
Amikor megláttam azokat a farsangi plakátokat, nagy ötletem támadt. – Beszéljünk a góréval, tudjuk meg, mikor mehetnénk el. A nők is. Szükségünk van kikapcsolódásra. Majd én beszélek vele. – A lehetőség felizgatott. – Próbáljuk meg.
– Én nem – mondta Svejk, a derék katona. – Épp elég bajba keveredhetek akkor is, ha csak azt csinálom, amit mondanak.
A mellettünk dolgozó nők sápadtak és nyúzottak voltak, pont olyan mocskosak, mint mi, és nem hinném, hogy egyetlen szexuális mirigy is dolgozott volna bármelyikünkben. Le voltam soványodva, és az idő túlnyomó részében hasmenésem is volt, de ez olyan kettyintés lett volna, amivel később zrikálhattam volna Claire-t, most pedig elhenceghetnék vele. Hazudhattam volna, de nem szeretek hazudni.
Claire meg én még azelőtt összeházasodtunk, mielőtt leszereltem volna a seregből, közvetlenül a kettős sérvműtétem után, Fort Dixben, mikor visszakerültem Európából meg a német börtönökből, és ott New Jerseyben majdnem begurultam néhány német hadifogoly miatt, akik gúnyosan vigyorogtak, és mondtak valamit németül, mikor még csak jegyesek voltunk, és látták, hogy Claire vár rám.
Először Oklahomában láttam ilyen ide áthozott német hadifoglyokat, és nem tudtam elhinni, amit láttam. Odakinn lapátolgattak a szabadban, jobban néztek ki, mint mi, és jobban is érezték magukat azon a nagy katonai támaszponton. Ez lenne a háború? Az én könyvem szerint nem. Én úgy gondoltam, a hadifoglyoknak börtönben lenne a helyük, nem pedig a szabadban, ahol jól elmulatják az időt, és tréfákat faragnak ránk. Mindjárt dühös lettem, ahogy csak rájuk néztem. Néhány tohonya közkatona őrizte őket, akik unottnak és lustának látszottak, a puskájuk meg mintha túl nehéz lett volna nekik. A sváboknak dolgozniuk kellett volna, de nem dolgoztak valami keményen. Mindenfelé ott voltak a katonai börtönök amerikai foglyai is, akik engedély nélkül mentek eltávozásra, és akiket nekiállítottak gödröket ásni, csakis büntetésből, mert aztán betömették őket, és az amerikaiak mindig keményebben dolgoztak, mint a németek közül bárki. Csak attól, hogy figyeltem őket, még dühösebb lettem, aztán egy szép napon, anélkül hogy tudtam volna, mit csinálok, elhatároztam, hogy gyakorolni fogom rajtuk a némettudományomat, és egy szerűen odaballagtam hozzájuk.
– Hé, ezt nem szabad, katona – mondta az őr, aki legközelebb állt ahhoz a kettőhöz, akikhez odamentem. Idegesen ugrott felém, és azzal az idegenes déli akcentussal beszélt, amelyhez éppen akkor kezdtem hozzászokni. Még a puskáját is kezdte rám emelni.
– Komám, nekem családom van Európában – mondtam neki –, és minden teljesen rendben van. Figyelj csak, majd hallani fogod. – Aztán mielőtt még válaszolhatott volna, nekivágtam, hogy kipróbáljam némettudásomat, bár erről ő nem tudott. – Bitte. Wie ist Ihr Name? Danke schön. Wie alt sind Sie? Danke vielmals. Wo du kommst hier? Danke. – Addigra már néhányan a többiek közül is közelebb húzódtak, sőt még egypár másik őr is odajött, hallgatták és mosolyogtak, mintha jól mulatnának valamelyik tábori színházi show-okon. Nekem ez se tetszett. Hogy a fenébe, gondoltam, most mi ez, háború vagy béke? Beszéltem és beszéltem. Mikor nem értettek, addig változtatgattam a mondókámat, amíg megértették, akkor aztán mindnyájan bólogattak és nevettek, én meg elhitettem velük, hogy vigyorgok örömömben, amikor látom, hogy jó osztályzatokat adnak nekem. – Bitte schön, bitte schön – mondták nekem, mikor áradozva azt mondtam: – Danke, danke –, amiért azt mondták rám: – Gut, gut. De mielőtt befejeztük volna, gondoskodtam róla, hogy tudtukra adjam: van itt valaki, aki nem mulat olyan jól, és az én vagyok. – So, wie geht jetzt? – kérdeztem, és körbemutattam a karommal a támaszponton. – Du gefällt es hier? Schön? Ja? – Mikor azt mondták, szeretnek itt lenni, mintha csak mindnyájan a némettudásunkat gyakorolnánk, feltettem nekik a kérdést: – Gefällt hier besser wie zuhause mit Krieg? Ja? – Lefogadtam volna, hogy jobb szeretnek itt lenni, mint odahaza Németországban, a háborúban. – Biztosan – mondtam nekik angolul, de akkor már nem mosolyogtak, és zavartnak látszottak. Keményen a pofájába bámultam annak, akit először megszólítottam. – Sprechen du! – Beléfúrtam a szemébe a tekintetemet, míg csak válaszul elgyöngülten bólogatni nem kezdett. Mikor láttam, mennyire lekonyul, szerettem volna hangosan fölnevetni, bár nem találtam mulatságosnak a dolgot. – Dein Name ist Fritz? Dein Name ist Hans? Du bist Heinrich? – Aztán magamról beszéltem nekik. – Und mein Name ist Rabinowitz. Ich bin Lew Rabinowitz, LR, von Coney Island in Brooklyn, New York. Du kennst? – Aztán jiddisül szólaltam meg. – Und ich bin ein Jid. Ferstest? – Aztán angolul. – Zsidó vagyok. Értetted? – Aztán tört németségemmel: – Ich bin Jude. Verstehst? Most már azt sem tudták, hová nézzenek, de rám nem akartak nézni. Kék szemem van, amely jeges réssé tud változni, mini Claire még most is mondogatja nekem, és sápadt, európai bőröm, amely gyorsan ki tud vörösödni, mikor harsányan röhögök vagy dühbe gurulok, így nem voltam benne biztos, hisznek-e nekem. Ezért még egy gombot kigomboltam a gyakorlóruhám zubbonyán, és előhúztam a dögcédulámat, hogy megmutassam nekik a vércsoportommal együtt az aljára vésett J betűt. – Sehen du? Ich bin Rabinowitz, Lew Rabinowitz, und ich bin Jude. Értetted? Jól van. Danke – mondtam gúnyosan, és hideg tekintettel meredtem sorban mindegyikükre, míg csak azt nem láttam, hogy lesütik a szemüket. – Danke schön, danke vielmals, für alles, és hozzá még egy bitte és bitte schön. És az anyám életére esküszöm, hogy megfizetek mindnyájatoknak. Köszönöm, komám – mondtam a káplárnak, mikor sarkon fordultam és elindultam. – Örülök, hogy te is jól szórakoztál.
– Mi volt ez az egész?
– Csak gyakoroltam a némettudásomat.
Amikor Claire-ről volt szó Fort Dixben, akkor nem gyakoroltam. Abban a pillanatban őrült düh fogott el, amikor láttam, hogy vihognak és mondanak róla valamit, és kész voltam tüstént közéjük gázolni, ahogy egyenest elindultam feléjük, dühödtebb voltam, mint ütközetben valaha. Halk és nagyon nyugodt volt a hangom, de a nyakamban meg az államban már ketyegett az ér, mint egy időzített bomba óraszerkezete, mely alig várja, hogy robbanhasson.
– Achtung – mondtam lassan és lágyan, elnyújtva a szót, amilyen hosszan csak tudtam, míg csak meg nem álltam előttük, ahogy ott ácsorogtak a füvön a lapátjaikkal a földút mellett, amelyen dolgoztak.
A két német alig titkolt mosollyal nézett egymásra, biztosan azt hitték, hogy nem fogok törődni vele.
– Achtung – mondtam újra, de kissé nyomatékosabban hangsúlyoztam a második szótagot, mintha csak udvarias társalgást folytatnék valakivel Claire anyja New York állam északi részén lévő lakásának szalonjában, aki nagyothall. Alig néhány centiről meredtem a pofájukba. Szélesre húztam az ajkamat, mintha mindjárt el akarnám nevetni magam, de még csak el se mosolyodtam, bár nem hiszem, hagy ezt már akkor felfogták. – Achtung, aufpassen – mondtam újra nyomatékosan.
Mivel nem kiabáltam, kijózanodtak. Kezdték belátni, hogy nem hülyéskedek. Aztán kihúzták magukat, kiegyenesedtek addigi kényelmesen lusta tartásukból, és kezdtek kicsit elveszettnek látszani, mintha nem tudnának rajtam eligazodni. Csak később tudtam meg, hogy ökölbe szorult a kezem, ezt nem is tudtam, amíg meg nem láttam a vért a tenyeremen, ahol belévágtak a körmeim.
Most már nem voltak olyan biztosak magukban, én viszont az voltam. Európában már véget ért a háború, de ők még mindig hadifoglyok voltak, és itt voltak, nem ott. Nyár volt, egészségesek voltak, a felsőtestük meztelen volt, és olyan bronzosra barnította a nap, amilyen én voltam a Coney Island-i tengerparton a háború előtt. Erősnek és izmosnak látszottak, egész másképp néztek ki, mint azok a százak meg százak, akiket a tengerentúlon láttam fogságba esni. Ők az elején kerültek ide, és hadifogolyként erőssé és egészségessé váltak az amerikai koszton, miközben én odaát voltam, rohadt a lábam a nedves zokniktól és bakancsoktól, és olyan férgek borítottak el, amilyeneket addig sose láttam: tetvek.
Úgy sejtettem, ezek korán eshettek fogságba, mert nagydarab krakélerek voltak a háború elejének elitcsapataiból, abból a nemzedékből, melynek tagjai mostanára mind fogságba kerültek, elestek vagy megsebesültek, ők pedig túl jól néztek ki, és az én ízlésem szerint túl jól ment a soruk, de hát ott voltak a genfi konvenciók hadifoglyokra vonatkozó szabályai, ők meg itt voltak. Azok ketten, akikkel ott szembenéztem, idősebbek és nagyobbak voltak nálam, de semmi kétségem nem volt felőle, hogy ha arra kerülne a sor, szét tudnám tépni őket, bár legyengültem a műtétektől, lefogytam a háborúban, és lehet, hogy tévedtem. Mikor én hadifogoly voltam, nem voltam olyan jól táplált mint ők.
– Wie gehts? – mondtam könnyedén, de közben úgy néztem felváltva mindkettőjükre, hogy tudtukra adjam, nem vagyok olyan barátságos, mint ahogy a mondókám hangzik. Addigra már elég jól tudtam németül. – Was ist dein Name?
Az egyiké Gustav volt, a másiké Otto. Emlékszem a nevükre.
– Wo kommst du her?
Az egyik müncheni volt, a másik helyről soha nem hallottam. Tekintélyt parancsolóan beszéltem, és láttam, hogy aggódnak. Nem voltak nálam magasabb rangúak, egyikük se lehetett tiszt, ha munkára fogták őket, még altiszt se, hacsak nem hazudtak, mint én, hogy kijuthassanak a fogolytáborból és kimehessenek valahova dolgozni. – Warum lachst du wenn du siehst Lady hier? És te is – mutattam a másikra. – Miért nevettetek az előbb, mikor ránéztetek erre a hölgyre itt, és te mit mondtál róla, amin megint jót nevettetek?
Ezt elfelejtettem németül mondani, angolul beszéltem. Tudták miről beszélek, abban hiba nincs, de nem értették egészen biztosan a szavakat. Nem törődtem vele. Nehéz volt ezt egy másik nyelven megfogalmazni, de tudtam, meg fognak érteni, ha jól kigondolom.
– Warum hast du gelacht wenn du siehst mein barátnő itt?
Mindnyájan tudtuk, hogy most már megértették, mert nem akartak válaszolni. A puskás őr nem értette, mi folyik, vagy nem tudta, mit csináljon. Látszott rajta, hogy jobban fél tőlem, mint tőlük. Tudtam, hogy még beszélnem se volna szabad velük. Claire azt szerette volna, ha abbahagyom. Eszem ágában sem volt. Erre semmi nem vehetett volna rá. Elindult felénk egy harctéri kitüntetésekkel kidekorált fiatal tiszt, de amikor meglátta az arcomat, hirtelen megállt.
Hallottam, ahogy Claire figyelmeztette: – jobb lesz, ha kimarad ebből.
Nekem is voltak harctéri kitüntetéseim, köztük egy Bronz Csillag, amit Franciaországban kaptam, amiért egy David Craig nevű fickóval kilőttünk egy Tigris tankot. Azt hiszem, a tiszt olvasott a gondolataimban, és volt olyan okos, hogy kitérjen az utamból. Hivatalos személynek látszottam, és fene keményen beszéltem. Némettudásom mindnyájukat meghökkentette, én meg gondoskodtam róla, hogy hangosan beszéljek.
– Antworten! – mondtam. – Du verstehst was ich sage?
– Ich verstehe nicht.
– Wir haben nicht gelacht.
– Keiner gelacht.
– Otto, te hazudsz – mondtam neki németül. – Érted, és nevettél. Gustav, sag mir, Gustav, was du sagen – mutattam Claire-re – über meine Frau hier? Beide lachen, was ist so komisch? – Akkor még nem voltunk megesküdve, de szívesen bedobtam, hogy a feleségem, csak hogy még egy kicsit meghúzzam a csavart. – Ő a feleségem – ismételtem magam angolul, hogy a tiszt is hallja. – Miféle ocsmányságot mondtatok róla?
– Ich habe nichts gesagt. Keiner hat gelacht.
– Sag mir! – parancsoltam rá.
– Ich habe es vergessen. Ich weiss nicht.
– Gustav, du bist auch ein Lügner, und du wirst gehen zu Hölle für deine Lüge. Mind a ketten pokolra fogtok jutni a hazugságotokért meg a mocskos szavaitokért erről az ifjú hölgyről, még ha nekem magamnak is kell odajuttatnom benneteket. No most. Schaufeln hinlegen! – mutattam.
Jámboran letették a lapátjukat és vártak. Én is vártam.
– Schaufeln aufheben! – parancsoltam mosolytalanul.
Szerencsétlenül néztek körül. Aztán fölemelték a lapátjukat, de csak álltak, nem tudták, mit kezdjenek vele.
– Dein Name ist Gustav? – mondtam újabb fél perc múlva.
– Dein Name ist Otto? Jawohl? Du bist von München? Und du bist von... Ach wo? – Igazából fütyültem rá, honnan való. – Mein Name ist Rabinowitz, Lewis Rabinowitz, Coney Islandről, a nyugati Huszonötödik utcából, bei Karussel, a stégen álló körhintánál. – Még a hüvelykujjamban is éreztem az érverésem lüktetését, mikor előhúztam a dögcédulámat, hogy lássák rajta a J betűt, és még biztosabb lehessek benne, hogy tudják, mit mondok, mikor utána jiddisül is megmondtam nekik. – Und ich bin ein Jid. – Aztán németül: – Ich bin Jude, jüdisch. Verstehst du jetzt? – Már nem voltak olyan bronzbarnák, és nem látszottak olyan hatalmasnak és erősnek. Akkora békesség fogott el, amilyen csak lehetséges, és soha nem voltam biztosabb magamban, LR-ben, a Coney Island-i Louie Rabinowitzban. Már nem volt rá szükségem, hogy megverekedjek velük. Azzal a gyűlölködő mosolyommal szólaltam meg, amelyről Claire azt mondja, rosszabb, mint egy csontvázé, olyan, mint egy halálos fintor. – Jetzt... noch einmal. – Úgy tették le a lapátokat, aztán úgy emelték újra fel őket, mintha tökéletesen begyakoroltattam volna velük. Claire felé mutattam. – Hast du schlecht gesagt wie als er hat gesagt wie du gesehen Dame hier?
– Nein, mein Herr.
– Hast du mitgelacht als er hat gesagt schlecht?
– Nein, mein Herr.
– Megint hazudtok mind a ketten, és szerencsétek, hogy hazudtok, mert lehet, hogy mind a kettőtöknek letörném a derekát, ha azt mondtátok volna, hogy nevettetek rajta, vagy valami csúnyát mondtatok róla. Geh zur Arbeit. – Undorral hátat fordítottam nekik. – Tizedes, újra maga rendelkezik velük. Kösz a lehetőséget.
– Lew, ez nem volt szép – Claire szólalt meg először.
Aztán a tiszt beszélt. – Őrmester, ez nincs megengedve. Nem szabad így beszélnie velük.
Tiszteletteljesen szalutáltam neki. – Ismerem a genfi konvenció szabályait, százados úr. Hadifogoly voltam odaát, uram.
– Mi volt ez az egész?
– Megstírölték a menyasszonyomat, uram, és valami trágárságot mondtak róla. Én csak most kerültem vissza. Még nem jött rendbe a fejem.
– Lew, neked nincs rendben a fejed – kezdte Claire abban a pillanatban, amikor kettesben maradtunk. – Mi lett volna, ha nem csinálják meg, amit mondtál nekik?
– Nyugi, kislány Csinálták, amit mondtam nekik. Azt kellett csinálniuk.
– Miért? Mi lett volna, ha az őr leállít? Vagy az a tiszt?
– Nem tudtak volna.
– Honnan tudtad?
– Csak megértettem.
– Miért ne tudtak volna?
– Megmondom, de hinned kell nekem. Bizonyos dolgok úgy történnek, ahogy azt én megmondom. Ne kérdezd, hogy miért. Számomra ez egyszerű. Megsértettek téged, ezzel megsértettek engem, és tudtukra kellett adnom, hogy ezt nem tehetik. Nem szabad ilyesmit csinálniuk. – Akkorra már eljegyeztük egymást. – Te a menyasszonyom vagy, n'est-ce pas? Mein Fräulein. Őrült dühös lennék, ha valaki rád nézne és mocskos megjegyzéseket tenne, és ugyanolyan dühösek lennének apám meg a bátyáim is, ha látnák, hogy egy hapsi így vigyorog rád vagy valamelyik húgomra. No, eleget csevegtünk, drágám. Most menjünk vissza a kórházba. Menjünk, és mondjunk búcsút Hermannak, a germánnak.
– Lew, untig elég, amit Hermannal eddig csináltál. Ha úgy érzed, hogy megint végig kell csinálnod vele, akkor én megvárlak a földszinten, és iszom egy kólát, mert én ezt nem tartom mulatságosnak.
– Még mindig nem akarod elhinni, bébi, de én se találom mulatságosnak. Nem azért csinálom vele.
Claire-rel akkoriban az volt a probléma, mint azt Sammy meg Winkler is látták, és tudtomra is adták, hogy nagyok voltak a csöcsei. Velem meg az volt a baj, hogy hamar féltékeny lettem, és kész lettem volna szinte bárkit megölni, aki észrevette őket, Sammyt és Winklert is beleértve.
Szóval négyen mentünk be aznap felcsapni a seregbe, és mind a négyen visszajöttünk. De a szomszéd bérházból Irving Kaiser elesett Olaszországban a tüzérségi tűzben, és soha többé nem láttam, és Sonny Ball is ugyanúgy esett el ugyanott. Freddy Rosenbaum elvesztette a fél lábát, Manny Schwartz pedig még mindig kampót visel a műkezén, de már nem viseli olyan jókedvűen; Solly Moss pedig fejlövést kapott, azóta se nem hall, se nem lát túl tisztán, és mint egyszer Sammy visszatekintve megemlítette, ez egy kicsike környék egyetlen kicsike részének alig néhány háztömbjéből igencsak súlyos veszteségnek és sebesülésnek tűnik, így hát mindenütt sok mindenkinek kellett szintén elesnie vagy megsebesülnie. Én is így gondoltam. De aznap, mikor mi négyen bevonultunk, eszünkbe se jutott, hogy tényleg veszélyben leszünk, vagy veszteségeink lesznek.
Háborúba indultunk, és nem tudtuk, mi az.
Legtöbbünk fiatalon nősült. És közülünk akkoriban senki nem tudta, mi az, hogy válás. Az csak a gojoknak volt való, a gazdagoknak, akikről olvastunk az újságban, akik elmentek hat hétre a nevadai Renóba, mert ott könnyebb volt elválni. Meg az olyanoknak, mint Sammy Glendája, meg a kikapós első férje, aki annyira szeretett hetyegni, és a jelek szerint egyszerűen szart rá, hogy ki tud róla. Mostanára meg már az egyik saját lányom is elvált. Mikor először hallottam, hogy az ő házassága is felbomlik, tüstént utána akartam eredni az exvejemnek, hogy a puszta két kezemmel dolgozzam ki vele a vagyonmegosztási megállapodást. Claire ehelyett befogatta velem a pofámat, aztán visszacipelt a Karib-tengerre, hogy lecsillapodjak. Tudomásom szerint Sammy Singer volt az egyetlen, aki várt egy darabig, amíg feleségül vette azt a sikszét a három gyerekével, meg a majdnem szőke, világosbarna hajával. De Sammy Singer egy kicsit mindig különbözött tőlünk, kicsi volt és másféle, csöndes volt, és sokat gondolkodott. Furcsa fiú volt, és főiskolára ment. Én is okos voltam, és a közlegények jogairól szóló törvény nekem is fizetett volna ezért, de én már nős voltam, és fontosabb dolgaim és tennivalóim voltak, mintsem hogy iskolába járjak még egy kicsit, inkább siettem, hogy vigyem valamire. Ez az egyik a sok ok közül, amiért nem szerettem John Kennedyt, és senkit körülötte, mikor felbukkant a reflektorfényben, és elkezdett úgy viselkedni, mint az a színész, akinek túl jól megy a dolga. Fel tudom ismerni, mikor valakinek nagyon sietős. Pislogtam egyet, mikor lelőtték, azt mondtam, csúnya ügy, aztán még aznap visszamentem dolgozni, és felkészültem rá, hogy elkezdjem utálni Lyndon Johnsont, mikor majd arra szeretném fordítani az időmet. Nem szerettem a nagy hadovásakat, azokat az embereket, akik túl sokat beszélnek, márpedig az elnökök ezt csinálják. Már alig olvasok újságot. Már akkor se tudtam elképzelni, miért akar egy olyan eszes fickó, mint Sammy Singer főiskolára menni, csak hogy olyasmiket tanuljon, mint az angol irodalom, amit a szabad idejében is elolvashatott volna.
Mikor tizenhárom éves lettem, és kijártam az elemit, a Brooklyni Műszaki Középiskolába mentem, ami akkoriban nem is volt olyan könnyű, és jól megálltam a helyemet olyan tárgyakból, mint a matek, a műszaki rajz meg egyes természettudományok, mint ahogy semmi kétségem nem volt, hogy meg fogom. Aztán, miután végeztem, a számtanon kívül jószerivel mindent elfelejtettem, és beálltam dolgozni apámhoz a hulladéküzletbe a bátyáimmal meg az egyik sógorommal, aki a legidősebb nővéremmel az alagsorban lakott abban a négycsaládos, verandás téglaházban, amely akkor már a családunké volt. Azt hiszem, a számtant főleg a pinochle-ban használtam, mind a licitben, mind a játékban, amelyben megint igencsak megálltam a helyemet, a stégen meg a parton vívott kártyacsatákban szinte a legjobb az óvilági, Oroszországból, Magyarországról, Lengyelországból és Romániából jött zsidók közt, akik pedig csak dumáltak és dumáltak és dumáltak, még játék közben is, hol a kártyáról, hal a zsidó újságról, hol Hitlerről, akit már korán meggyűlöltem, ugyanakkor, amikor ők, meg Sztálinról, Trockijról, Mussoliniről és Franklin Delano Rooseveltről, akiket szerettek, így aztán én is szerettem őket. Lefogadom, hogy Coney Islanden soha nem volt egyetlen zsidó sem, aki valaha republikánusra szavazott volna, kivéve talán Phil sógoromat, aki mindig mindent ellenzett, amit mindenki pártolt körülötte, és még mindig ellenez.
Apám nem volt valami nagy véleménnyel a kártyazsenialitásomról. Mikor megkérdeztem, mi mást csináljak az időmmel, mikor nem dolgozunk, nem tudta megmondani. Mikor nem tudott valamit, nem akart beszélni róla. A seregben nem játszottak igazi pinochle-t, így aztán huszonegyen, pókeren és kockán nyertem össze a pénzemet. Majdnem mindig nyertem, mert mindig tudtam, hogy nyerni fogok. Ha nem éreztem volna, hogy nyerni fogok, aligha játszottam volna. Ha vesztettem, nem vesztettem sokat. Egy perc alatt meg tudtam mondani, olyan kártyások verik-e a blattot, akik pont olyan jók, mint én, és nyerő szériában vannak, és máris eleget tudtam ahhoz, hogy várjak. Most a matekomat leszámítolások, adóengedmények és haszonrések kiszámítására használom, és úgy végzem a számításaimat, szinte gondolkodás nélkül, mint a főkönyvelőm meg az adminisztrátorlányaim a számítógépeik mellett, és kábé ugyanolyan gyorsan. Nincs mindig igazam, de szinte soha nem tévedek. Ami azt az ötletemet illeti, hogy az építkezők és az építési vállalkozók szereljenek fel mérőórát a háztartási tüzelőolaj-fogyasztás mérésére, abban nem éreztem magam biztosnak, még akkor sem, mikor már megtaláltam a megfelelő mérőórát. Ha órával mérnék az olajat, nem lenne szükség az építkezésen minden házhoz tüzelőanyag-tartályra, és amelyik társaság tulajdonában lenne a mérőóra, az adhatná el ott az olajat. De az volt az érzésem, hogy bajosan tudnám rávenni a nagy olajtársaságok embereit, hagy komolyan vegyenek, és hiába próbálkoztam, nem is vettek komolyan. Mikor találkoztunk, nem voltam önmagam. Mellényes öltönyt viseltem, és egy megváltozott személyiséget öltöttem magamra, mert az volt az érzésem, hogy saját személyiségemet nem kedvelnék. Azzal se törődtek sokat, amit felöltöttem. Kiléptem a saját ligámból, és ezt ők abban a pillanatban tudták, mihelyt megpróbáltam átlépni az övékbe. Megvoltak a határok, és kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az ég nem az én egem.
A háború sokat segített, még rajtam is, mert az építkezés fellendült, építőanyagban meg hiány volt. Sok pénzt kerestünk a bontásokon meg a Luna Parkban kitört első tűzvészen, mindjárt a háború után, amikor rendbe tették a sérveimet, visszamentem a hulladéküzletbe, és megint erős lettem, mint a bika. Rájöttem, hogy még mindig szeretem a kemény és nehéz munkát a bátyáimmal, a sógorommal meg az öregemmel. Füstös Rubin meg a fekete hapsi elment, de mikor szükségünk volt rájuk, akadtak mások, és volt két teherautónk, egyet meg hétszámra béreltünk. De gyűlöltem a piszkot, gyűlöltem a zsírt, a szennyet és a tengervíztől rothadó, bűzlő újságpapírt, amit a tengerparti szemetes konténerekből hoztak be eladni a kukázó rongyszedők a kiskocsijaikon, melyeket hol húztak, hol toltak. Féltem a piszoktól, de még a levegőtől is féltem, amit belélegeztünk. Ma is félek a férgektől. Az ócska újságpapírok közé néha döglött rákok és összetapadt kagylók, tengeri hínár, narancshéj és más szemét keveredett, ezeket persze beleraktuk a nagy papírbálák közepébe, melyeket még mindig kézzel, fogókkal drótoztunk össze. Ma már gépek vannak az újságpapír bálázására, adta tudtunkra Winkler a tapasztalt ember hangján azoknak a napoknak az egyikén, amikor nem volt jobb dolga, és csak átjött és bámult minket, ahogy szakadásig dolgoztunk, és mindaddig ott lógott körülöttünk, amíg fájrontot nem csináltam. Winkler mindenre talált gépeket, használtakat is.
Szerette őket ultramodern masináknak nevezni. Nem egészen értettem, hogy ez mit jelent.
Winkler megtalálta a maga ultramodern masináit, amelyek amatőr fényképezőgépekben használható méretre szabdalták a fölös katonai készletekből szerzett légifelvételekhez való filmeket, és úgy tervezte, hogy ezzel összeszedi első néhány milliócskáját, mielőtt az Eastman Kodak észbe kap, berendezkedik az egész lakosság ellátására, és visszaszerzi a piacot. Az emberek házasodtak, gyerekeik születtek, és le akarták fényképezni a kisbabáikat.
– Hagyjál békén a masináiddal, nekem nem kellenek – mordult rá fogsorát csikorgatva Winklerre az öreg, azzal a sűrű lengyel-zsidó akcentussal, amelyet Claire szinte soha nem hallott, amíg el nem kezdett randevúzgatni velem, majd időnként nálunk aludni a húgom szobájában. Az alatt a fedél alatt soha senki nem engedte volna meg, hogy együtt lehessünk. Claire az állam északi részéről való zsidó lány volt, ahol sok minden egészen más volt, mint Coney Islanden, és a szülei mindketten ebben az országban születtek, ami megint csak különbség. Akkor ismerkedtünk meg, amikor egyszer nyáron lakást béreltek Sea Gate-ben a homokos part meg a tenger kedvéért – a miénk volt a legjobb partszakasz, és a mi tengerünkben lehetett a legjobbakat úszni, mikor éppen nem mocskolták be a kotonok és egyéb csúfságok a csatornákból és a nagy óceánjárók vécéiből, amelyek szinte mindennap elhúztak előttünk a kikötő felé. A kotonokat mi „Coney Island-i keszegnek” neveztük. A szemétre meg a többi lebegő mindenfélére azt mondtuk, „Vii-gyázz!”. A kotonokra volt egy másik elnevezésünk is: „szarzsáknak” hívtuk őket. Most az olyan washingtoni faszokat nevezzük így, amilyen Noodles Cook, és alighanem az az új izé is, aki most a Fehér Házban van.
– Megvannak nekem a magam gépei, itt ni, ez a kettő – feszítette meg mosolyogva a karizmait az öregem. A vállát meg a karjait értette rajta. – És még három gépem van. – Ezen engem, a bátyámat meg a sógoromat értette. – És az én gépeim élnek, és nem kerülnek olyan sokba. Húzzátok, húznátok! – kiáltott ránk. – Ne álljatok ott, ne hallgassatok rá! Még szét kell vágnunk a csöveket, aztán később meg kell hoznunk a kazánokat.
Azzal újra nekiállt a munkának a három eleven gépével. Bálázóhorgainkkal és hosszú fogóinkkal meghúztuk és csomóra csavartuk a vékony acél bálázóhuzalokat, ügyelve a szemünkre meg a tökünkre, hátha megint el talál pattanni a drót. A bálát a másik bála tetejére hajítottuk, amitől mind a két bála rázkódott és remegett, és Claire egyszer azt mondta nekem, hogy ez kifejezetten szexuális látvány volt, mintha egy olyan nagydarab fickó, mint én, rávetné magát egy olyan lányra, mint ő.
Az öreg tüstént megszerette Claire-t, attól fogva, hogy elkezdett bejárni az üzletbe; előbb bámészkodott, aztán segített, hogy korábban végezhessünk, mikor randevúnk volt, na és mert sok időt töltött anyámmal, és elbeszélgetett vele, pedig akkor már nem mindig volt könnyű vele beszélgetni. És díszesen becsomagolta az apró ajándékokat, amiket a születésnapokra meg az ünnepekre hozott. Díszcsomagolás? Claire volt ismerőseink között az első, aki díszesen csomagolt. Mielőtt Claire felbukkant, ugyan ki tudta az egész nagy családban, Coney Island egész világában, mi az a díszcsomagolás? Vagy az „ólomkristály”? Az egész családból senki nem volt biztos benne, mi is az az ólomkristály, de mihelyt Claire-nek kellett, nekem is kellett, beszéltem is az „ólomkristályainkról” egy Rocky nevű menő olasz hapsinak, akitől vettem is egyet-mást. Rocky kedvelt engem, és szerette Claire szókimondó beszédstílusát, aztán, miután mind a ketten elköltöztünk, és mindketten elkezdtünk telkeket vásárolni és házakat építeni, néha szívességet tettünk egymásnak. Rocky szerette a lányokat, a vastagon kifestett, magas sarkú cipőben grasszáló, nagy csöcsű szőkéket meg a vöröseket, de nagyon tisztelte az olyan feleségeket, mint Claire meg a sajátja.
Claire apja akkor már meghalt, az én apám pedig már a kezdet kezdetén megcsökte magát, és nem engedte, hogy náluk aludjak, még akkor se, mikor otthon volt az anyja.
– Ide figyelj, Louie – mondta nekem apám, Morris –, jól figyelj. Az a lány árva. Nincs apja. Vedd el, vagy hagyd békén. Nem tréfálok.
Elhatároztam, hogy elveszem, és amikor gondolkoztam rajta, rájöttem, azt akarom, hogy a feleségem szűz legyen. Magam is meg voltam lepve, de hát kisült, hogy ilyen fickó vagyok. Be kell ismernem, hogy valahány szar rábeszéltem egy lányt az etyepetyére, utána egy kicsit kevesebbre tartottam, bár azért rendszerint meg akartam ismételni a dolgot. És még hat év múlva sem tudtam megérteni, mikor Sammy elvette Glendát a három gyerekével, hogyan vehetett feleségül egy nőt, akit már baszogatott valaki, különösen olyasvalaki, aki még él, és nem is egyszer, és nem is egy hapsi. Tudom, hogy ez muris, de hát kiderült, hogy én már csak ilyen vagyok.
És még mindig ilyen vagyok, mert vannak dolgok a két lányom körül, amikről Claire meg én többé már vitatkozni se próbálunk. Nem akarták elhinni, amikor megmondtam nekik, hogy az anyjuk szűz volt, amíg össze nem házasodtunk. Claire pedig megesketett, hogy ezt soha többé senkinek nem mesélem el.
Claire heves indulatkitöréseitől rendszerint meghátráltam, de soha nem félelmemben. Nem féltem se a seregben, se a fogolytáborokban, de még a tűzharcokban és a szórványos tüzérségi zárótüzekben sem, mikor Franciaország és Luxemburg még megszállt részén át a német határ felé nyomultunk, de még akkor sem, mikor a nagy decemberi meglepetés után felnéztem a hóról, és megláttam a német katonákat a vadonatúj fegyvereikkel és csinos fehér egyenruháikban, akik foglyul ejtettek minket.
De a hulladékboltunkban félteni a patkányoktól. És gyűlöltem a mocskot, különösen miután a háború után hazakerültem. Még egy, a vakpadlóból felbukkanó egérke is elég volt ahhoz, hogy rosszullét fogjon el, és egy teljes percig reszkettem miatta, akárcsak most, mikor a számban érzem anyám zöld almáinak ízét, vagy csak visszaemlékszem rá. És amikor végre megalapítottam a saját üzletemet, egy brooklyni lakásunktól több mint két és fél órányira fekvő városban, a legjobb hely, amit találtam, egy csődbe ment egérfogógyár volt a vasútállomás teherforgalmi vágányai mellett, és ott is bőven volt egér.
Nap mint nap undorított a körmeim alatti piszok, és szégyelltem magam miatta. Mindnyájan szégyelltük. Mikor végeztünk, tisztára sikáltuk magunkat a slag hideg vizével, mert más nem volt. Egy órába is beletellett. Még télen is lúgos szappannal és kemény ipari kefékkel sikáltuk, aztán slaggal mostuk le magunkat. Nem akartunk olyan koszosan elindulni és hazamenni. Utáltam a körmöm alatt a feketeséget. Atlantában a seregben felfedeztem a manikűrt – a rákkoktél meg a bélszínjava mellett –, aztán Angliában újra rátaláltam a manikűrre, és a franciaországi előrenyomulás közben is manikűröztettem, amikor csak tudtam. Miután pedig hazakerültem Coney Islandre, már nem tudtam meglenni nélküle. És nem is nélkülöztem soha. Még a kórházban is, még olyankor is, amikor a legrohadtabbul éreztem magam, nagy gondot fordítottam a tisztaságomra, és a manikűr egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket mindig biztosítok magamnak. Claire akkor már ismerte a manikűrt, ami házasságunk után része lett az előjátékainknak, de a pedikűrt is szerette, meg ha vakargattam a hátát és masszíroztam a lábát, én meg szerettem megfogni a lábujjait.
Mihelyt volt rá pénzem, kezdtem jó kocsival járni, és Claire-nek is vettem egy jó kocsit, mikor lett rá pénzem, így nem kellett többé a cég furgonjával mennünk szórakozni, és mihelyt fölfedeztem a csináltatott öltönyöket, soha többé nem akartam másba öltözni. Mikor Kennedyből elnök lett, kiderült, hogy mindketten ugyanannál a New York-i szabónál csináltatjuk az öltönyeinket, bár be kell ismernem, hogy én soha nem néztem ki olyan jól az enyéimben, mint ő az övéiben. Sammy mindig azt mondta, hogy nem tudok öltözködni, Claire is ezt szokta mondogatni, és lehet, hogy igazuk van, mert soha nem fordítottam sok figyelmet olyan dolgokra, mint a szín meg a fazon, azokat ráhagytam a szabókra, hadd válasszanak helyettem. De annyit tudtam, hogy egyszerűen pompásan érzem magam a csináltatott öltönyben, ami a forgalmi adóval együtt több mint háromszáz dollárba került, de akár ötszázba is belekerülhetett. Most már ezerötszáz fölött van, és egészen kétezerig fölmehet az ára, de még mindig nem törődöm vele, és több öltönyöm van, mint amennyit valaha időm lenne elhordani, mert a visszaeséseim közt sokat változik a súlyom, és szeretek mindig a legnettebbül kinézni az öltönyömben, és manikűröztetek is, valahányszor felöltözöm és elmegyek valahova.
Pamutingeket viseltem, csak pamutot. Semmi nejlont, semmi poliésztert, semmi gyűrhetetlent, semmi mosd-és-hordd-ot. De egyiptomi pamutot soha, soha többé Izrael és az 1948-as háború után. Mikor Milo Minderbinder és az ő M&M vállalkozásai nagyban beszálltak az egyiptomi gyapotba, többé nem használtam M&M vécécsészéket és mosogatókat a vízvezeték-szerelő üzememben, és nem vettem tőlük építőanyagokat a fatelepemre. Winkler, noha tudja, hogy ez nem tetszik nekem, még mindig Minderbinder kakaóbabot vesz a húsvéti csokoládényulakhoz, amelyekkel üzletel, mi meg kidobjuk őket, mikor ajándékba küld nekünk belőlük.
A sajtot akkor fedeztem fel, amikor a Karib-tengert: a francia sajtot. Attól a naptól fogva imádtam a francia sajtokat, amikor rájuk bukkantam. A karibi térségben télen Martinique és Guadeloupe, később Saint Barts lettek a kedvenc üdülőhelyeink. A sajtok miatt. Európáért nem voltam oda. Egyszer elmentem Franciaországba, egyszer meg Spanyolországba és Olaszországba, de soha nem szerettem sehova visszamenni, ahol nem beszélték a nyelvemet, és fogalmuk se volt az olyasféle emberekről, amilyennek én gondoltam magam. Aztán egy szép napon Saint Bartson, ahol pompásan éreztük magunkat Claire-rel, miután elcsíptünk két szép telket Saint Maartenben, méghozzá olyan áron, amelyről tudtam, hogy idővel nagyon jó ár lesz, ettem egy darab sajtot, amit mindig szerettem, egy darab kenyérrel, amit szintén szerettem, úgy emlékszem, Saint André sajt volt, aztán kis idő múlva éreztem, hogy feljön a gyomromból az a zöldalma-íz, amit soha nem felejtettem el, az az égető, savanyú íz, amire valamikor nagyon régről emlékeztem, gyerekkoromból, mikor beteg voltam, és kezdtem félni, hogy valami talán nincs rendben bennem. A nyakam meg merev lett; és mintha feldagadt volna. Sammy azt szokta mondani, hogy fel kellett dagadnia, mert le nem dagadhat. Ezen most már mosolyogni is tudok. Valami többről volt szó, nem pusztán emésztési zavarról. Addig szinte soha nem éreztem émelygést, akármennyit ettem és ittam, és azt hiszem, felnőtt koromban mindig jól éreztem magam. A seregben sokat fáztam és sokszor voltam mocskos, szerettem volna többet aludni és többet kajálni, de azt hiszem, mindig magabiztosnak és egészségesnek éreztem magam, és úgy éreztem, soha semmi rossz és szokatlan nem történhet velem. Még akkor is, amikor az az orvlövész fejbe lőtte a Hammer nevű tizedest, ahogy ott álltunk a felderítő dzsip mellett és beszélgettünk, alig harminc centire egymástól. Éppen azt jelentette nekem, hogy a város tisztának látszik, és biztos volt benne, hogy simán bevonulhatunk. Nem lepett meg, hogy ővele esett meg, nem velem. Nem azt éreztem, hogy csak szerencsém volt. Úgy éreztem, ennek így kellett történnie.
– Menjünk holnap haza, szívem – mondtam Claire-nek, mikor éreztem, hogy felbugyog bennem a zöld almáknak az a régi betegségíze, aztán később hadováltan neki valamit, miután visszamentünk a szobánkba, és elbabusgattuk egymást. – Eszembe jutott, hogy csinálhatnék valamit Newburgh-ben, ami nagyon jól ütne ki nekünk.
A szex után remekül éreztem magam, sőt még azután is, mikor hazamentünk. De a biztonság kedvéért azért benéztem a doktorhoz. Emil megnézett, és nem talált semmit. Még mindig nem tudom, nem kellett volna-e alaposabban megnéznie, vagy hogy ez számított volna-e valamit. Emil könnyen azt hihette, hogy ami a szigeten volt velem, az most nincs.
Emberektől nem félek, de kezdek egyre jobban félni a zöld almáktól. Emlékszem, amikor életemben először lettem rosszul, anyám azt mondta, azért lettem beteg, mert ettem a zöld almákból, amiket egy tálban tartott, hogy megsüsse őket, vagy főzzön velük valamit. Nem tudom, tényleg ettem-e belőlük. Mert valahányszor azt a rosszullétet éreztem megint, és émelyegtem és hánytam, mikor mumpszom volt, bárányhimlőm meg egyszer torokgyulladásom, ő ugyanazokat a zöld almákat okolta, és egy idő után kezdtem hinni neki, még ha nem is ettem a zöld almákból, mert a hányásnak az íze mindig ugyanaz volt. És hiszek még most is. Mert valahányszor rossz a gyomrom, a besugárzás vagy a kemoterápia előtt, a besugárzás vagy a kemoterápia közben és a besugárzás vagy a kemoterápia után, a zöld almák ízét érzem. Zöld almák ízét éreztem, amikor megműtöttek a kettős sérvemmel. És amikor először lettem igazán rosszul, hazafelé a kocsiban, az egyik Sammy Fire Island-i házában töltött hétvégéről, egy házaspárral Sammy Time-béli virgonc barátai közül, amikor azt éreztem, hogy úgy megdagadt a nyakam, hogy nem tudom elfordítani a fejemet és nem tudok tovább vezetni, aztán ráájultam a kormánykerékre, majd épp csak ki tudtam szállni a kocsiból hányni, és kissé kótyagosan elkezdtem hadrikálni magamban, a zöld almákról motyogtam, ahogy aztán Claire mesélte nekem. És a gyerekek, hátul a furgonban, akkor már hárman voltak, ők is azt mondták. Az emberek csodálkoztak, miért értünk olyan későn haza, de azt mondtuk nekik, hogy fölkeveredett a gyomrom, mert azt hittük, csak erről van szó. Később azt mondtuk, angina. Aztán hogy mononukleózis. Aztán hogy mirigytuberkolózis. Amikor hét évvel később első ízben igazán lerobbantam, és egy belvárosi kórházba kerültem, Claire megmondta Glendának, hogy valójában miről van szó, mire kiderült, hogy ő meg Sammy már mind a ketten tudták vagy sejtették. Glendának volt némi tapasztalata a volt férjével, akinek másfajta rákja volt, Sammy pedig, mint tudtuk, ki volt okosodva, hiszen minden héten elolvasta a Time magazint. Claire soha nem ismert olyan családot, mint a miénk, a brooklyni zsidó akcentusunkkal, amit anyámtól és apámtól szedtünk fel, és még soha nem járt olyan fiúval, mint én, aki leütötte valakinek a kezéről egy ismeretlen párral szervezett kettős randevún, aki bármit meg tudott csinálni, amit csak akart, és akinek az ócskavasban meg a hulladékpapírban volt a jövője. Ezt az utóbbit soha nem szerettem, de ezt soha nem mutattam ki, csak mikor már összeházasodtunk.
– A hulladéknak nincs jövője, mert túl sok van belőle – mondogatta nekünk Winkler, az első üzleti kudarca előtt. – Louie, a fölösleg mindig rossz. A gazdaságnak hiánycikkekre van szüksége. Ezért olyan jók a monopóliumok... leszorítják a kínálatot abból, amit az emberek akarnak. Gyakorlatilag semmiért veszek légifelvételekhez való Eastman Kodak filmet a hadsereg fölös készleteiből, ami senkinek nem kell, mert túl sok van belőle, aztán átalakítom rendes színes filmmé, ami senkinek sincs. Mindenki házasodik, és gyerekei születnek, még én is, és mindenki színes fényképeket akar csináltatni róluk, és nem kap elég filmet. Az Eastman Kodak tehetetlen. A film az övék, ezért nem simfelhetik a minőséget. A Kodak nevet használom, árban pedig a közelembe sem tudnak jönni. Mikor szétküldtem a levlapjaimat, az első rendelés az Eastman Kodaktól jött, négy tekercs filmre. Tudni akarták, hogy mit csinálok.
Az Eastman Kodakkal együtt hamarosan rá kellett jönnie, hogy bár a katonai légifelvételekhez használt film három kilométer magasságból jól megfelelt, a kisbabákon meg a feleségeken szemcsés pacnikat hagyott, így aztán visszajött hozzánk teherautósofőrnek azokra a napokra, mikor szükségünk volt rá, mielőtt elkezdett mézmázzal és csokoládéval bevont fánkokat gyártani az első pékségnek, amelyikbe utána betársult, mielőtt Kaliforniába költözött, és megvette az elsőt a csokoládé- és édességgyárai közül, amelyek szintén nem ütöttek be. Húsz éven át folyton csúsztattam neki hébe-hóba egy kis pénzt, és soha nem mondtam meg Claire-nek. Claire is húsz éven át küldött nekik pénzt, mikor szükségük volt rá, és soha nem mondta meg nekem. Mielőtt leszereltem a seregből, Claire, aki akkor még szinte gyereklány volt, nagy komolyan előadta nekem, milyen jó lenne, ha bezupálnék, mert tetszett neki, hogy ez jó alkalmat ad az utazgatásra.
– Te biztos hülyéskedsz – mondtam neki. Éppen visszakerültem Drezdából, és a hátamon feküdtem a kórházi ágyon,a műtétem után. – Az én nevem Louie, nem lüke. Utazni, hova? Georgiába? Kansasba? Fort Sillbe, Oklahomába? Ott semmi esélye sincs az embernek.
Claire kisegített a hulladéküzletben, intézte a telefonokat, és vezette az üzleti könyveket, mikor Ida nővéremnek otthon kellett maradnia anyámmal. És segített anyám körül, mikor Ida az üzletben volt. Jobban meg tudta mosolyogtatni anyámat, mint mi. Az öreglány egyre furcsább és furcsább lett, a doktor azt mondta, ez az agyi ütőerek meszesedésétől van, ami természetesen együtt jár a korral, mondta, de most úgy gondolom, valószínűleg Alzheimer-kór lehetett, amit ma talán ugyanolyan természetesnek tartunk, mint Dennis Teemer a rákot.
Claire még mindig nem sokat konyít a matekhoz, és ez mostanában aggaszt. Összeadni és kivonni tud, abban hiba nincs, különösen ha odaadsz neki egy kézi számológépet, még osztani és szorozni is tud egy kicsit, de teljesen elveszett, ha törtekre, tizedesekre és százalékokra kerül sor, és egyáltalán nem érti a piaci áremelkedések, áresések és kamatlábak számtanát. Annak idején azért elég jól könyvelt, és körülbelül ez volt minden, amit az öregem csináltatni akart vele, miután elkezdett sárga- és vörösréz darabokat hajigálni az aznapi utolsó újságosbálába, hogy segítsen nekünk hamarabb fájrontot csinálni. Az öregem ezt el se tudta hinni, akkorát ordított, hogy belerázkódtak a falak, és valószínűleg összes patkányaink, egereink és svábbogaraink pánikba estek, és kiugráltak a McDonald Avenue-ra.
– Én csak segíteni próbáltam – mentegetőzött Claire. – Azt hittem, azt akarják, hogy nehezebbek legyenek a bálák.
Hangosan felnevettem. – De nem sárgarézzel.
– Vörösrézzel? – kérdezte a bátyám, és ő is nevetett.
– Csocskele, hova jártál te iskolába? – kérdezte az öregem, és összecsikorgatta a fogsorát, ami ilyenkor, mikor vidám volt, valahogy másféle zajt adott. – A sárgaréznek meg a vörösréznek fontonként tizennégy cent az ára. Az újságpapír ára pár bubke, fontonként semmi. Melyik ér többet? Nem kell ahhoz a Harvardra járni, hogy ezt kiszámold. Na, csocskele, drágaságom, te csak irkáld a számaidat, és mondd meg, kinek kell nekünk fizetnie, és mi kinek kell fizessünk. Ne aggódj, még elmehettek táncolni. Louie, gyere csak ide. Hol találtad ezt a kis játékszert? – Satuba szorította a karomat, azzal a kemény fogásával, és behúzott az egyik sarakba, hogy négyszemközt beszéljen velem, vörös volt az arca, és kiszínesedtek a szeplői. – Louie, most jól figyelj. Ha nem lennél a fiam, és ő lenne a lányom, nem engedném, hogy egy olyan tummlerrel járjon, mint te. Nem szabad fájdalmat okoznod neki, még egy kicsit se.
Claire-t nem volt olyan könnyű bolonddá tenni, mint apám gondolta, bár én valószínűleg azt csinálhattam volna vele, amit csak akartam. Egyik unokabátyjától hallott már a Coney Island-i fiúkról meg a klubjaikról, akik kitáncolnak a lányokkal a hátsó szobába, ahol díványok vannak, becsukják mögöttük az ajtót, és olyan gyorsan szedik le róluk a ruhát, hogy szégyenkezés nélkül nem tudnak visszamenni, amíg nem adnak legalább valamit abból, amit a fiúk akarnak. Amikor azt mondta, hogy nem hajlandó hátramenni velem, mikor fölcsíptem, egyszerűen fölkaptam tánc közben, lekaptam a lábáról, és a tánctermen át betáncoltam vele a hátsó szobánkba, csak hogy megmutassam neki, hogy ez nem mindig igaz, velem nem, akkor nem. Azt nem kötöttem az orrára, hogy egy órával azelőtt már voltam ott egy másik lánnyal.
A számolásban gyönge volt, az biztos, de hamarosan rájöttem, jobb, ha az ő kezére bízom az üzleti ügyeimet, mint ha bármelyik bátyámra vagy társamra hagynám őket, pedig mindig megbíztam a bátyáimban meg a társaimban. Amennyire tudom, soha senki nem csapott be közülük, és azt se hiszem, hogy bárki közülük be akart volna csapni, mert mindig olyan embereket választottam, akik bőkezűek voltak, és ugyanúgy szerettek nevetni meg inni, ahogy én.
Claire-nek jó lába volt és gyönyörű melle, és még mindig az van. Előbb kiszúrta, mint én, hogy majd minden olasz építési vállalkozó, akivel üzleti kapcsolatban álltunk, mindig szőke vagy vörös barátnőkkel jelenik meg az építési telkeken tartott megbeszéléseinken, mire ő is bevetette magát, és szőkébbre színeztette a haját, mikor magammal vittem valamelyik megbeszélésre, amelyik a normálisnál fontosabbnak ígérkezett. Ilyenkor telirakta magát bizsukkal, és mindenkivel a saját nyelvén tudott beszélni, férfiakkal és nőkkel egyaránt. – Mikor vele vagyok, mindig ilyet viselek – mondta fáradt kis vigyorral a jegygyűrűről, amit viselt, meg a ruhának vagy a kosztümnek a mély kivágásáról, amit éppen fölvett. Ezen mindnyájan nevettünk. – Nincs nálam a papír, hogy bebizonyítsam – szokta válaszolni, mikor valaki megkérdezte közülük, hogy tényleg házasok vagyunk-e. Ezeket a válaszokat mindig rábíztam, és néha, ha jól alakult az alku, az ebéd meg hosszúra nyúlt, a helyi motelbe is bejelentkeztünk a délután hátralevő részére, de mindig elmentünk, még mielőtt beesteledett. – Neki haza kell mennie – mondta ilyenkor Claire. – Nem maradhat ki egész éjszakára. – Vendéglőkben, éjszakai mulatókban és üdülőhelyeken mindig nagyszerűen beszélgetésbe tudott elegyedni a női vécében, és szerzett egy csajt minden velünk lévő hapsinak, akinek nem volt, de szerette volna, ha lenne. Még azt is kiszúrta még mielőtt én magam rájöttem volna, hogy mit kezdek forgatni a fejemben az egyik olasz építési vállalkozó káprázatos, magas, szőke, ausztráliai barátnőjét illetően, aki virgonc és csapodár teremtés volt, fehérre volt sminkelve és magas sarkú cipőket viselt, nagyszerű csöcsei voltak, és nem bírt nyugton maradni, akkor is táncolni akart, ha nem volt hozzá zene, és folyton vaskos szellemességeket eresztett meg azokról a disznó játékszerekről, amelyeket azoknak a játékgyárosoknak tervezett, akiknél dolgozott.
– Van egy lakótársnője – mondta nekem a fickó, anélkül hogy megmozdította volna az ajkát. – Ápolónő, és egyszerűen lélegzetelállító. Mind a ketten szeretik az etyepetyét. Elmehetnénk velük együtt.
– Kell nekem ez a cukorfalat – mondtam úgy, hogy a nő is meghallja.
– Ez is oké. Én majd az ápolónőnél próbálok szerencsét – mondta, mire tüstént tudtam, hogy nem akarok vele haverkodni. Nem tudta megérteni, hogy számomra abban van a mulatság, hogy elbűvöljem a nőt, nem abban, hogy ajándékba kapjam.
Claire megsejtette az egészet. – Ne, Lew, ezt ne – hozta egyszer és mindenkorra a tudomásomra, mihelyt beültünk a kocsiba. – Ne, soha többé ne, a szemem láttára soha.
Vettem az üzenetet, és amennyire tudom, nem is látott ilyet soha többé.
A Fort Dix-i kórházban pedig lenézett rám Heretan, a germán fölött, és miután lehiggadtam és abbahagytam a dühöngést, tudtam, hogy hozzám való.
– Ki lát el itt téged? – tudakolta egyik hétvégi látogatásakor. – Mit csinálsz, mikor szükséged van valamire? Ki jön hozzád?
El vagyok bűvölve, hogy bemutathatom, biztosítottam róla. Aztán elordítottam magam: – Herman! – és mielőtt másodszor is felordíthattam volna, máris hallottam ápolóm rémült lépteit, és Herman, a germán már ott is állt mellettem véznán, félénken, lihegve és idegesen. Ötvenes éveiben járt, és távolról sem volt holmi árja superman, hős, Übermensch, ő aztán nem volt az.
– Mein Herr Rabinowitz? – kezdte el tüstént, ahogy akartam és megtanítottam rá. – Wie kann ich Ihnen dienen?
– Achtung, Herman – parancsoltam rá könnyedén. És miután összecsapta a sarkát és vigyázzba vágta magát, kiadtam neki azt a parancsot, amit megértett. – Anfangen – Elkezdett beszélni magáról, én meg Claire-hez fordultam. – No, szívem, milyen volt az utad? És hol szálltál meg? Ugyanabban a szállodában?
Mikor Herman belekezdett a mondókájába, Claire-nek rebegni kezdett a szeme, és mikor elkezdte megérteni, nem tudta elhinni. És a jelek szerint csöppet sem tetszett neki. Szinte nevetnem kellett komikus arckifejezésén. Herman jelentette a nevét, a rangját és a törzsszámát, aztán születési helyét és idejét, majd beszámolt a származásáról és családi helyzetéről, iskoláztatásáról és munkaviszonyairól, és minden másról, amit megmondtam neki, hogy hallani akarok tőle, valahányszor vigyázzba állítom, és felszólítom, hogy beszéljen újra magáról. Én tovább csevegtem Claire-rel, mintha nem is látnám, és rá se hederítenék.
– Hát megmondom, mit gondoltam ki. Nem fogok bezápulni, ezt felejtsd el. Az öregemnek egy ideig még szüksége lehet rám a hulladéküzletben.
Claire nem tudta, melyikünkre figyeljen. Nekem a szemem se rebbent. A szobában csönd lett. Herman befejezte, és most csak állt, pislogott és izzadt.
– Ó, igen – mondtam, meg se fordulva, mintha csak akkor jutott volna eszembe. – Noch einmal.
És Herman újra rákezdte. – Mein Name is Hermann Vogeler. Ich bin ein Soldat der deutschen Armee. Ich bin Bäcker. Ich wurde am dritten September 1892 geboren und ich bin dreiundfünzig jahre alt.
– Lew, állítsd le... ebből már elég – vágott közbe végül Claire dühösen. – Állj! Állítsd le!
Nekem csöppet se tetszett, hogy így beszél velem Herman vagy bárki más előtt. A nyakamban meg az államban lüktetni kezdett az ér. – Szóval úgy gondolom, megint az öregemnél fogom kezdeni – mondtam rá se hederítve. – Csak hogy valami jövedelmem legyen, amíg megpróbálom eldönteni, mit kezdjünk magunkkal.
– Lew, hagyd békén, engedd el – parancsolt rám. – Komolyan mondom.
– Apám teheneket tartott, és eladta a tejet – szavalta Herman németül. – Iskolába mentem. Utána jelentkeztem főiskolára, de nem vettek fel. Nem voltam elég okos.
– Ez így oké – mondtam Claire-nek ártatlanul, miközben Herman ugyanolyan engedelmesen folytatta, mint először. – Erre képezték ki. Azok. Péknek tanították ki, én meg arra képeztem ki, hogy ezt csinálja. Mikor befejezi, még néhányszor megcsináltatom vele, hogy soha egyikünk se felejtse el. Ellakhatunk a családdal egy darabig az emeleti lakásban. Mi vagyunk a legfiatalabbak, így nekünk kell majd lépcsőt mászni. Nem hiszem, hogy főiskolára szeretném pocsékolni az időmet, ha összeházasodunk, akkor nem. Akarod, hogy összeházasodjunk?
– Lew, én azt akarom, hogy ereszd el! Ez az, amit akarok!
Figyelmeztetlek.
– Vegyél rá.
– Rá foglak. Ne sürgess.
– Hogyan?
– Le fogom vetni a ruhámat – határozta el, és láttam, hogy komolyan gondolja. – Itt mindjárt. Le fogok vetkőzni. Elég volt! Mindent le fogok vetni, és rád fekszem az ágyban, most mindjárt, ha nem engeded meg neki, hogy abbahagyja. Rád fogok ülni, nem törődöm a varrataiddal, még ha kinyílnak is. Hadd lásson ő is mindent, amit te láttál, meg fogom mutatni neki, esküszöm, meg fogom. Küldd el.
Tudta, hogy mit érzek, a kis ravasz. Mikor bejöttek a bikini fürdőruhák, neki mondanom se kellett, hogy ne viseljen bikinit, aztán végül lemondtam róla, hogy a lányaimnak megpróbáljak erről beszélni, egyszerűen csak nem mentem ki többé a tengerpartra, mikor ők is ott voltak.
Elkezdett kigombolkozni. Aztán tovább gombolkozott, és kigombolt még néhány gombot. És mikor megláttam a mélyen kivágott, csipkés kombinéfát, és alatta a duzzadó, tényleg nagy csöcseit – mindig azt akartam, hogy ne legyen más férfi a világon, aki akár csak észrevenné őket –, meg kellett hátrálnom. Magam előtt láttam, ahogy lehúzza a szoknyáján a cipzárat és kilép belőle, mikor Herman még ott van a szobában, aztán felhúzza a kombinéfát, és féltem, egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot, ezért le kellett állítanom Hermant, és le is állítottam, de úgy, mintha rá lennék dühös, nem Claire-re, mintha az ő hibája lenne az egész, nem Claire-é vagy az enyém, és el kellett küldenem.
– Oké, elég, gombolkozz be. – Rá is dühös voltam. – Oké, Herman. Genug. Fertig. Danke schön. Most menj ki. Schnell! Macht schnell! Menj a fenébe.
– Danke schön, Herr Rabinowitz. Danke vielmals. – Reszketett, amivel zavarba hozott, aztán hajlongva kihátrált.
– Ez csöppet sem volt mulatságos, Lew, nekem nem – adta tudtomra Claire, miközben begombolkozott.
– Nem azért csináltam, hogy mulatságos legyen. – Én is komiszul éreztem magam.
– Akkor meg miért?
Nem tudtam, miért.
Mire elment, valósággal ellágyultam szegény öreg hapsi iránt, és vettem magamnak a fáradtságot, hogy sok szerencsét kívánjak neki, mikor hajóra ültették, ügynevezett repatriálás céljából.
Addigra már megszántam. Gyönge volt. Még a többi német is gyöngének tekintette volna, és az ő korában már soha nem lehetett erős. Bizonyos tekintetben máris Sammy apjára emlékeztetett, arra a kedves, csöndes, ezüstös hajú öregemberre, aki egész nyáron hosszasan pancsolt az óceánban, mihelyt hazaért a munkából. Sammy anyja mindig elküldte Sammyt, vagy a bátyját vagy a nővérét, hogy tartsák szemmel, és juttassák eszébe, hogy idejében haza kell mennie vacsorázni. Sammy meg én mindketten szerencsések voltunk. Mind a kettőnknek volt nővérünk, aki a vége felé gondoskodott a szüleinkről. Sammy apja sokat olvasott, elolvasta az összes zsidó újságot, és mindnyájan szerettek otthon klasszikus zenét hallgatni a rádión. Sammy a Coney Island-i könyvtárban jiddisre fordított könyveket jegyeztetett elő az apjának, főleg regényeket, főleg orosz íróktól. Barátságos ember volt. Az én apám nem. Az én családomban szinte semmit nem olvasott senki. Nekem soha nem volt rá időm. Kezdetben, amikor Sammy megpróbált novellákat és humoros cikkeket írni, hogy aztán eladja őket a magazinoknak, rajtam próbálta ki az írásait. Soha nem tudtam rájuk mit mondani, és örülök, amiért abbahagyta ezt a próbálkozását velem.
Sammynek volt egy régi fényképe az apjáról, első világháborús egyenruhában. Muris kinézetű fiatal hapsi volt, mint az összes akkori katonák, a sisakja túl nagy volt az ő kis fejére, a derékszíján gázálarc és kulacs lógott. Az öreg Jacob Singer azért jött ebbe az országba, hogy megszabaduljon az ottani hadseregtől, aztán itt megint visszakerült egybe. Kedves, mosolygós szeme volt, és a szemébe nézett vele az embernek. Sammy nem mindig néz szembe az emberrel. Mikor fiatalabbak voltunk, és elkezdtünk csókolódzgatni, meg kellett mondanunk neki, hogy nézzen mindig egyenesen arra a lányra, akit a karjában tart és ölelget, ahelyett hogy elnézne mellette. Sammy hatvannyolc éves korára máris idősebb, mint az apja volt, amikor meghalt. És én máris tudom, hogy nem fogok addig élni, amíg az apám élt.
Sammy meg én nem ugyanabban a háztömbben laktunk, és a szüleink soha nem találkoztak. A rokonokat kivéve, akik valahol máshol laktak, és nyári hétvégeken eljöttek egy-egy napra a tengerpartra, soha senki nem hívott meg közülük vacsorára vagy ebédre más családokat.
Az öregem a család tagjain kívül senkihez nem volt különösebben barátságos, és az olyan barátaim, mint Sammy és Winkler, nem érezték magukat túl kényelmesen, mikor eljöttek hozzánk, és az apám is otthon volt. Én voltam a kedvence, és engem szemelt ki az üzlet vezetésére arra az időre, amikor ő már túlságosan öreg lesz hozzá, hogy gondoskodjak majd a megélhetéséről, meg az összes fivéreim és nővéreim és a gyerekeik megélhetéséről, ha szükségük lesz rá, és nem tudnak mást találni, aki eltartsa őket. Mi Rabinowitzok nagyon összetartó család voltunk. És mindig én voltam a legjobb ember kifelé is, a dumás, a smeihler, az ügynök, a smuzer, a könnyed fickó, aki sorra végigjárta az ócska, vén épületeket, egyiket a másik után, és megkörnyékezte a szegény, nyomorult házmestert, aki éppen szenet lapátolt az alagsori kazánba, vagy kigurította a kukákat, és udvariasan megkérdezi tőle, ő-e a „házgondnok” vagy az „igazgató”. Azzal az „úrral” akartam beszélni, aki intézi az ügyeket, és célozgattam rá, hogy mennyiféle módon tudnánk egymásnak segíteni. Otthagytam az üzleti névjegyemet, amit Winkler csináltatott nekem olcsón egy ismerős nyomdásszal, és megpróbáltam olyan jó kapcsolatot teremteni vele, ami arra vezethetett, hogy megkapjuk a ház régi csöveit és régi vízvezeték-szerelvényeit, a mosogatókat, a vécécsészéket, a fürdőkádakat meg az elromlott gőz- és forróvíz-tartályokat, néha még mielőtt tényleg elromlottak volna. Ismertünk embereket, akik bármit meg tudtak javítani. Ha nem lehetett megjavítani, eladtuk hulladéknak. Hulladék mindig lesz, ígérgette nekünk apám optimista módon, miközben Claire meg én megpróbáltunk nem mosolyogni, és mindig lesz valaki, aki fizet azért, hogy átvegyük, és fizet, amikor eladjuk. Miután hazakerültem, apám ügyelt rá, hogy mindig együtt beszéljen kettőnkről, mikor pénzről volt szó. Most, hogy már nem vagyok gyerek, heti hatvan dollárra, majdnem a duplájára emeli a fizetésemet. És heti hatvanötre, miután összeházasodtunk. És persze megkaphatjuk az emeleti lakást, amíg saját lakást nem engedhetünk meg magunknak.
– Figyelj ide, Morris, figyelj rám jól – mondtam neki, mikor befejezte. Majd négyezer dollárom volt a bankban, szerencsejátékokból meg a zsoldból. – Én jobbat ajánlok neked. És egyszer majd te is jobbat fogsz ajánlani nekem. Adok neked egy évet ingyen. De egy év után én döntöm el, hogy mennyi legyen a fizetésem, és én fogom megmondani, hol, mikor és hogyan akarok dolgozni.
– Ingyen?
Ez számára teljesen oké volt. Ebből kerekedett ki aztán egy idő múlva az az ötlet, hogy költözzünk el abba az öreg egérfogó-üzembe, Orange Valleybe, és áruljunk használt építőanyagokat, szerelvényeket, bojlereket és vízmelegítőket egy olyan helyen, ahol ilyesmiket alig lehetett kapni, pedig nagy és sürgős szükség volt rájuk.
Claire mindnyájunknál jobban vezetett – ő az állam északi részéből jött, és már tizenhat éves korában volt jogsija –, ő vezette a teherautót Brooklynba és vissza, mikor én túlságosan el voltam foglalva. Kemény volt és dörzsölt, mikor kellett, tudott pimaszul beszélni, és tudta, hogyan használja ki csinos külsejét a zsarukkal, vagy a benzinkutak garázsaiban, hogy segítsenek, mikor elromlott valami, anélkül hogy bármit ígért volna, vagy bajba keverte volna magát. Emlékszem az első hirdetésre a helyi újságban, melyet Sammy segített megírni, és amelyen még mindig nevetünk. RAJZ UTÁN VÁGJUK A CSÖVET.
– Mit jelent ez? – kérdezte Sammy.
– Amit mond – feleltem.
Ez az egy sor több mindenféle üzletet hozott ott nekünk, mint rajtam kívül bárki gondolta volna.
Ebből nőtt ki aztán a fatelep, aztán meg a szerelvényárusító vállalkozás apám tízezer dolláros kölcsönével, amit jó magas kamatra adott. Azt mondta, aggódik, mi lesz majd vele öregkorára. Remegett a feje egy kis gutaütéstől, amin már túlesett, és amiről soha senki nem beszélt rajta kívül.
– Louie, mondd meg nekem, mondd meg őszintén – kérte. – Úgy néz ki, hogy reszket egy kicsit a fejem meg a kezem?
– Nem, papa, nem jobban, mint az enyém.
Emlékszem, mikor anyámnak már teljesen elment az esze, még mindig azt akarta, hogy fésüljék meg és mossák be fehérre a haját, és tépkedjék ki a csipesszel a szőröket az arcáról. Most már ismerem, milyen érzés, ha az ember a legjobban akar kinézni. És most már majd harminc éve megpróbálok senkinek nem a szeme elé kerülni, amíg neon látszom megint üdének és egészségesnek.
– Jó fiú vagy te, Louie – mondta apám tréfás undorral. – Hazudsz, mint mindig, de én azért szeretlek.
Új lakóhelyünkön kibéreltünk egy házat, és két gyerekünk született, aztán vettünk egy házat, és meglett a harmadik, aztán építettem eladásra egy házat, aztán építettem még néhányat, egyenként, az első néhányat társakkal, el is keltek, szép haszonnal. Mindig a haszon volt a mozgatóerő. Aztán azon kaptam magam, hogy olyan emberekkel ebédelek és iszogatok együtt, akik vadásznak, és nagyrészt a republikánusokra szavaznak, nemzeti ünnepeken pedig felhúzzák a zászlót, és úgy érzik, hogy ezzel szolgálatot tesznek a közösségnek. Sárga szalagot tűztek ki, valahányszor a Fehér Ház háborúba ment, és úgy viselkedtek, mintha maguk is hős katonák volnának, akik harcolnak abban a háborúban. Miért sárgát, zrikáltam őket, a gyávaság országos színét? De volt viszont önkéntes tűzoltóságuk, mely mindig ott termett a tűz helyszínén, és mentőszolgálatuk, amelyet nekem is használnom kellett, mikor másodszor kezdtem el hirtelen émelyegni, és elveszítettem minden erőmet, Claire pedig pánikba esett, és behurcoltatott a kórházba. Ezúttal is újra átszállítottak a manhattani kórházba Dennis Teemerhez, aki megint rendbe hozott, és mikor helyreállt a normális állapotom, hazaküldött. Mikor odaköltöztünk, beléptem az Amerikai Légióba, hogy barátokat szerezzek, és legyen egy helyem, ahová eljárhatok. Ott megtanítottak vadászni, amit meg is szerettem, az embereket is kedveltem, akikkel vadászni jártam, és nagyszerűen éreztem magam, mikor eltaláltam valamit. Megéljeneztek, mikor leszedtem egy-egy vadludat, egyszer egy őzet is. Nekik kellett kibelezniük helyettem, mert én még nézni se bírtam. Mikor magammal vittem a legidősebb fiamat, mindig másokkal mentünk, hogy legyen valaki, aki ezt megcsinálja nekünk. A fiam nem volt oda a vadászatért, és hamarosan én is abbahagytam. Utána egy közeli városkában megalakult a golfklub. Ott további barátokat szereztem, sokat a cityből, akik kiköltöztek ide, a távoli kertvárosokba, és különböző helyekre járhattunk, ahol más házaspárokkal ettünk-ittunk együtt.
Egyre többet tudtam meg a bankokról meg a bankárokról. Kezdetben még a pénztárosnők is tudtunkra adták, hogy nem nagyon szeretnek olyan ügyfeleket kiszolgálni, akiknek olyasféle nevük van, mint a Rabinowitz. Be kell vallanom, ez azóta megváltozott. De én nem. Lassan hozzám szoktak, és sok máshoz is, ahogy a környék egyre fejlődött. Többre tartottak, mikor kölcsönöztem tőlük, mint amikor pénzt tettem be hozzájuk. Mikor pénzt raktam be, csak egy keményen dolgozó fickó voltam, aki küszködik a maga kis üzletével. Mikor már elég nagy voltam, hogy kölcsönt vehessek fel, Mr. Rabinowitz lettem, az igazgatóknak, Mr. Clintonnak és Mr. Hardynak pedig Lew – jómódú és tőkeerős ügyfél –, én pedig mihelyt jómagam bejutottam, elvittem őket vendégként a golfklubomba, ahol úgy mutattam be őket, hogy Ed Clinton és Harry Hardy, a bankáraim, ami annyira hízelgett nekik, hogy belepirultak. Kiokosodtam a csődről is. El se tudtam hinni azokat a törvényeket, mikor először kaptam magam azon, hogy kiszúrnak velem.
A 11. szakaszt egy Hanson nevű építési vállalkozó meg az ügyvédje révén ismertem meg, aztán ők is megismertek engem. Egy üzleti nap kezdetén éppen indulni készültek Harson házából. Mikor én már kiszálltam a kocsimból, ők még a verandán álltak.
– Lew? – Hanson annyira meg volt lepve, hogy mosolygott, míg csak észre nem vette, hogy én nem mosolygok. Magas férfi volt, és rövidre vágatta a haját a füle mellett, olyanformán, ahogy nekünk kellett a seregben, amit én már akkor se szerettem. A másik pasas mellette egy idegen volt.
– Hogy van?
– Hanson, maga négyezer-kétszáz dollárral tartozik nekem – mondtam tüstént. – Gerendákért, zsindelyekért, vécé- és konyhaszerelvényekért és csövekért. Számlákat küldtem magának, és beszéltem magával telefonon, és most a szemébe mondom, hogy még ma meg akarom kapni, ma reggel. Azért jöttem, hogy behajtsam.
– Lew, ő az új ügyvédem. Ő meg Rabinowitz.
– Ó, igen – mondta az új ügyvéd azzal a mosollyal, amelyet az ember mindig ott lát az ügyvédek arcán, és amelyiktől olyan képmutatónak látszanak, hogy az ember szeretné őket ott helyben megfojtani.
– Mondja meg az ügyfelének... uram, mi is a neve? Nem hiszem, hogy Hanson említette volna.
– Brewster. Leonard Brewster.
– Kérem, világosítsa fel az ügyfelét, Brewster, hogy a 11. szakasz neki szól, meg az ügyvédeinek, meg a bíróságnak, és talán más embereknek. De nem nekem. Nem Rabinowitznak szól. Hanson, mi alkut kötöttünk, maga meg én. Maga elvitte az anyagaimat, felhasználta őket, nem panaszkodott a szállítási határidejükre vagy a minőségükre. Most fizetnie kell értük. Én így dolgozom. Jól figyeljenek rám. A pénzemet akarom.
– Nem hajthatja be, Mr. Rabinowitz – mondta Brewster –, csak a bíróságon keresztül. Hadd magyarázzam meg...
– Hanson, én be tudom hajtani.
– Lew... – kezdte Hanson.
– Magyarázza meg az ügyvédjének, hogy be tudom hajtani. Nekem nincs időm bíróságra. Ha kell, a bőrének a pórusain át fogom behajtani, ha rákényszerít, cseppenként. Maga meg akarja tartani a házát? Az én négyezer-kétszázammal nem. Tégláról téglára fog eltűnni maga alól. Jól figyel?
– Lenny, hadd beszéljek magával odalenn.
Mikor kijöttek, és Brewster megszólalt, lesütötte a szemét.
– Készpénzben kell átvennie – mondta suttogva. – Nem maradhat róla bizonylat.
– Azt hiszem, ez megteszi.
Addigra már egy kicsit jobban bíztam a bankokban, de ennyire nem, így egy széfbe tettem be a pénzt, mert azt se akartam soha, hogy a könyvelőmben kelljen megbíznom. Claire majd elájult, mikor elmondtam neki, hol jártam.
– Nem tudhattad, hogy fizetni fognak.
– Ha nem tudtam volna, nem mentem volna oda. Én nem pocsékolom az időmet. Ne kérdezd, hogy honnan tudtam. Az emberek azt csinálják, amit én akarok. Nem vetted észre?
Te nem azt csináltad? A következő... Mi van Mehlmannal, azzal a ganeffel, neki nem ma van a fizetési napja?
– Ugyanez a história.
– Hívd fel. Vele is beszélni fogok.
– Mennyit kérjek tőle?
– Mennyi hatszor hét?
– Ne zavarj össze. Ezek után is megkapja az engedményt?
– Tudod, hogy kell kiszámítani?
– Fizet kamatot, vagy nem? Csak ennyit akarok megtudni tőled! Ne küldj vissza megint az iskolába.
Claire akkor régen, azokban az időkben, mikor nagyon keményen dolgoztunk, semmivel sem kedvelte jobban az élősdieket meg a csirkefogókat, akármilyen vallásúak voltak is, mint én, és kisegített a telefonoknál, mikor a fatelep még kicsi volt, és neki még nem kellett elindítania a srácokat az iskolába, vagy hazarohanni, hogy otthon legyen, mire megjönnek. Később, mikor már több ideje lett, és több pénzünk volt, résztulajdont vásárolt egy itteni galériában, amiről nem gondoltuk, hogy pénzt fog hozni, és nem is hozott, aztán meg fél részesedést szerzett egy művészeti iskolában az olaszországi Luccában, amit én vettem neki, hogy hozzásegítsem, hadd legyen valami más is, amiről gondolkozhat, mikor már nem volt mindig jó az itteni dolgokon gondolkozni. Mikor Mehlman visszatelefonált, kikaptam a kezéből a hallgatót. Claire túl udvarias volt hozzá, mintha mi lennénk azok, akiknek bocsánatot kellene kérniük.
– Mehlman, maga hazudik – kezdtem tüstént, pedig azt se tudtam, mit mondott. – Figyeljen rám jól. Ha rákényszerít, hogy bebizonyítsam, felkötheti magát, mert nem lesz hová fordulnia, nem marad mit hazudnia, és meg fogom szégyeníteni. Mehlman, tudom, hogy maga nagyon vallásos ember, így vallási fogadalmakban fogom magának megmagyarázni a dolgot. Ha csütörtökre nincs a kezemben a pénz, sábeszkor maga térden fog csúszni a sulba, és a templomban mindenki tudni fogja, hogy Rabinowitz törte el a lábát, mert azt mondja, hogy maga hazug és csaló.
Nem tudtam, hogy Mehlman hazudik-e vagy nem. De a pénz az enyém volt, és meg is kaptam. Később persze sokkal elnézőbb lettem a 11. szakasz iránt, mikor végül nekem is csődbe kellett mennem, de az én hitelezőim közt egyetlen magánember se volt. Csak vállalatok. Az emberek büszkék voltak rám, és megveregették a vállamat.
Addigra persze öregebb lettem, és már bujkált bennem ez a betegség, ami lelassított. Kevesebb lett bennem az energia, és nem sok okom volt rá, hogy lépést próbáljak tartani az újoncokkal, akik fiatalabbak és éhesebbek voltak nálam, és hajlandók voltak olyan keményen dolgozni, ahogyan valamikor mi is akartunk. Szerettem volna megtartani a fatelepet meg a vízvezeték-szerelő üzemet, hogy átadhassam a gyerekeknek, ha meg akarják tartani, vagy eladhassam, ha nem, de mindketten úgy éreztük, ennek túl nagy az ára, és nem éri meg a kockázatot.
Addigra már kibújt a szög a zsákból. A betegségem nyílt titok lett a családban. A gyerekek tudtak róla, de nem tudtak mit kezdeni vele, és akkor már hármójuk közül egyik se volt olyan kicsi. Egy darabig biztos azt hitték, hogy én nem tudom. Pár napig még Claire se tudott a szemembe nézni, és megmondani nekem, amit már tudtam, de nem akartam, hogy ő megtudja: hogy az a Hodgkin-kór nevű betegségem van, és ez komoly. Nem tudtam, hogy tudnám elviselni, ha betegesnek és gyöngének kellene látnia.
Tovább húztam, mint bárki gondolta volna. Számolok. Azóta hétéves szakaszokra osztom föl az életemet.
– Most figyelj rám – mondtam Claire-nek az első héten, itt fönn a kórházban. – Nem akarom, hogy bárki megtudja.
– Gondolod, hogy én akarom?
– Valamit ki kell találnunk.
Mire kiadtuk a kezünkből az üzletet, és csak a földünket meg az épületeket tartottuk meg, már mindenhol kibújt a szög a zsákból, aztán végül már nem kellett mindenkinek azt színlelnünk, hogy angina pectorisom van, ami gyakran ágynak dönt és hányingert okoz, vagy visszaestem a mononukleózisba, ami ugyanazt csinálja, vagy holmi kellemetlen kisebb gyulladásom van, amit én találtam ki, és elhatároztam, hogy a kisebb mirigyek tuberkulózisának nevezem, amitől azok a kis hegek és kék égésnyomok maradnak a nyakamon, az ajkamon és a mellemen, mikor kezelik őket. Az izmaim gyorsan megerősödtek, és az étvágyam is visszatért. A rohamok közt, minden eshetőségre felkészülve, magasabban tartottam a súlyomat, és még mindig nagydarab embernek nézek ki.
– Oké, Emil, elég a gyerekmesékből – mondtam az orvosomnak a kórházban a laboratóriumi vizsgálatok után, mikor láttam, hogy hamis a nevetése. Sokat nyelt, és sokat köszörülte a torkát. Ha megráztam a kezét, előre tudtam, hogy petyhüdt lesz. – Jól figyelj rám, Emil. Ezt nem a zöld almák okozzák, ahogy mondtam neked, mert nem eszem zöld almát, és már azt se tudom, milyen az íze. Meg van dagadva a nyakam és fáj. Ha ez nem allergia, és nem akarod azt mondani rá, hogy ételmérgezés, akkor valami másnak kell lennie, nem?
– Hodgkin-kór – mondta Emil, és immár huszonnyolc éve ez volt az utolsó eset, amikor valaki néven nevezve beszélt nekem róla. – Így hívjuk – tette hozzá Emil.
– Rák? – Ezt a szót nekem is nehezemre esett kimondani.
– Ettől féltünk mindnyájan.
– Annak egyik formája.
– Attól féltem, hogy leukémia.
– Nem, ez nem leukémia.
– Nem ismerem a tüneteit, de féltem, hogy az. Emil, nem akarom hallani, de azt hiszem, muszáj. Mennyi időm van hátra? Ne hazudj, Emil, most még ne.
Emil elengedettebbnek tűnt. – Lehet, hogy sok. Nem akarok találgatni. Sok függ az egyéni biológiai adottságoktól.
– Nem tudom, hogy ez mit jelent – mondtam neki.
– A sejtjeidet, Lew. Nem mindig tudjuk megmondani, hogyan fognak viselkedni. Nagyon sok minden múlik rajtad. Mennyit tudsz elviselni? Milyen erős az ellenállásod?
Anélkül, hogy észrevettem volna, megmarkoltam és kedélyesen megszorongattam az alkarját, míg csak kissé el nem sápadt. Nevettem egy kicsit, mikor eleresztettem. Még mindig nagyon erős voltam.
– A legjobb, amilyennel valaha csak találkozhatsz, Emil.
– Akkor lehet, hogy még sokáig, nagyon sokáig oké leszel, Lew. És az idő legnagyobb részében jól fogod érezni magad.
– Azt hiszem, ezt fogom csinálni – közöltem vele, mintha valami üzleti döntést hoztam volna. – De ne mondd meg Claire-nek. Nem akarom, hogy megtudja, miről van szó.
– Claire tudja, Lew Mind a ketten felnőtt emberek v agytok. Nem akarta, hogy megtudd.
– Akkor ne mondd meg neki, hogy elmondtad nekem. Szeretném megfigyelni, hogyan hazudik.
– Lew, mikor nősz fel már végre? Ez nem tréfadolog.
– Azt hiszed, nem Tudom?
Emil levette a szemüvegét. – Lew, van egy ember New Yorkban, és szeretném, ha megnézne. Teemer a neve, Dennis Teemer. Be fogsz feküdni az ottani kórházába. Ő többet tud erről, mint itt nálunk bárki.
– Nem akarok mentőautón menni.
Limuzinnal mentünk, egy gyöngyszürke, nyújtott limuzinnal, amelynek feketék voltak az ablakai, mi belülről kiláthattunk, de senki nem nézhetett be rajtuk. Én elterültem a farában, egy akkora térben, amelyben egy koporsó is elfért volna, talán kettő is.
– Néha arra is használjuk – mondta a sofőr, aki elmesélte, hogy Velencébe való, és egy ottani gondolásnak az öccse. – Az üléseket le lehet hajtani, és akkor ki lehet nyitni a hátulját.
Claire nagy borravalót adott neki. Mindig nagy borravalókat osztogatunk, de ezt most a szerencse kedvéért adtuk.
Teemer rendelője a Fifth Avenue-n volt, a Metropolitan Museummal szemben, a várószobájában nagyon csöndes betegek üldögéltek. Útban a belvárosi kórházába, egy sarokkal odébb láthattuk a Frank Campbell Temetési Otthont – „otthonnak” nevezték –, én meg tréfákat faragtam magamban arról, hogy ez milyen alkalmas helyen van. Most, mikor, mint hallom, nagy társadalmi összejöveteleket tartanak a múzeumban meg hasonló helyeken, elfog az az érzés, hogy fejtetőn állok egy olyan világban, amely a feje tetejére állt. Új, hatalmas épületek emelkednek ebben a városban, amelyre rá sem ismerek többé. Ahol valamikor a Rockefellerek és a J. P. Morganok éltek, most új multimilliomosok laknak, és nem tudom, honnan jöttek, vagy mit csinálnak.
Miután először jártunk Teemer doktor rendelőjében, soha többé nem engedtem meg, hogy Claire is bejöjjön velem. Ilyenkor mindig átment a múzeumba, és mikor végeztem, ott találkoztam vele, képeket nézegettünk, ha még volt kedve hozzá, aztán elmentünk valahová ebédelni, és hazamentünk. Abban a várószobában soha senki nem nevet, és nekem sincs ott hangulatom valami vidám mókát elindítani. Maga Teemer még mindig ugyanaz a sovány kis emberke, azzal a komor modorával, és mikor felvidít, úgy csinálja, hogy mindig kábult maradok utána.
– Talán érdekelni fogja, Mr. Rabinowitz – kezdte, mikor megismerkedtünk –, hogy ma ezt már nem tartjuk gyógyíthatatlannak.
Tüstént sokkal jobban éreztem magam. – Meg fogom fojtani Emilt. Ezt nem mondtam neki.
– Ő ezt nem mindig tudja.
– Szóval van gyógymódja, mi?
Teemer megrázta a fejét, nekem pedig elállt a lélegzetem. – Nem, én ezt nem így fogalmaznám meg. Mi ezt nem tartjuk gyógyításnak.
Ekkor úgy éreztem, talán őt fogom kupán vágni. – Erősen figyelek, dr. Teemer. A betegség gyógyítható, de nincs rá gyógymódjuk?
– Ez szóhasználat kérdése – folytatta. – Kezeléseink vannak. – Megpróbált tőle telhetőleg, talán túlságosan is, kedves lenni. – És a kezelések rendszerint használnak. Magánál is használd fognak, de azt nem tudjuk, mennyire. Vagy meddig. Igazából meggyógyítani nem tudjuk. El tudjuk nyomni. Ez nem ugyanaz, mint a gyógyulás. Soha nem érezzük biztosnak, hogy végérvényesen megszabadultunk tőle, mert a betegség genezise, az eredete mindig önben, magában van.
– Mennyi ideig tudják elfojtani?
– Nagyon hosszú ideig, ha a kezelések hatékonyak. Vannak problémák, de ezeket majd megoldjuk. A tünetmentes időszakokban teljesen normálisan fogja érezni magát. Mikor a tünetek visszatérnek, megint kezeljük majd egy kicsit.
– Biztos benne, hogy visszatérnek?
– A jelek szerint legtöbbször igen.
Nem az azbeszt váltotta ki, amivel dolgoztam. Ebben Teemer majdnem biztos volt, ha bárki biztos lehet bármiben, mikor az ember génjeiről van szó, amelyek, mint mondta, mindig önzők, és ugyanakkor feledékenyek is.
– Nem hajlandók azt csinálni, amit én akarok? – Idegességemben majdnem elnevettem magam. – Az enyémek, és mégse törődnek velem?
– Nem tudnak önről, Mr. Rabinowitz. – Picit elmosolyodott. – Számtalan dolog kiválthatja. Dohányzás, sugárzások.
– Miféle sugárzások?
– Rádium, villamosság, urán, talán még a trícium is.
– Mi az a trícium?
– Egy radioaktív gáz, ami nehézvízből származik. Lehet, hogy van belőle egy kicsi a karórájában vagy a hálószobai ébresztőórájában.
– Sugárzás okozza, sugárzás gyógyítja... elnézést, elnyomja? – mondtam viccelődve.
– Meg a gyógyszerek is – felelte. – Vagy... ezt szinte utálom kimondani, egyesek nem szeretik hallani... lehet, hogy ez az ön természetes biológiai sorsa, és ebben semmi baljós nincs.
– Természetes? Ön ezt természetesnek nevezi?
– A természet világában, Mr. Rabinowitz, minden betegség természetes. – Ennek akkor volt számomra értelme, de nem szívesen hallottam. – De most már eléggé lehangoltam. Most hadd segítsek. Be fog feküdni a kórházba. Van aki bevigye? A felesége úgy tervezi, hogy itt marad?
Claire akkor először szállodában szállt meg, aztán a következő alkalommal, hét év múlva, mikor mindketten úgy gondoltuk, hogy el fog veszíteni, Sammynél és Glendánál, mert szüksége volt rá, hogy beszélhessen valakivel. Most utoljára Glenda már nem élt, így megint szállodában szállt meg a nagyobbik lányommal, de Sammynél étkeztek, aki mindennap bejött hozzám. Glendának is Teemer volt az orvosa.
Három nap múlva jobban lettem, és öt nap múlva otthon voltam. De azon a napon, mikor már tudtam, hogy életben maradok, nagyon rosszul éreztem magam, mert akkor már tudtam, hogy meg fogok halni.
Mindig tudtam, hogy egyszer meg fogok halni. De akkor megtudtam, hogy meg fogok halni. Rám ereszkedett az éjszaka, és reggel arra ébredtem, hogy könnyes a szemem. Az egyik éjszakás nővér észre is vette, de nem szólt semmit, és én se mondtam meg senkinek, csak Claire-nek. Reggeli után haza akartunk menni.
– Az éjjel könnyeket ontottam – vallotta be.
– Gondolod, hogy én nem?
Ez több mint huszonnyolc éve volt, és az első hét év legnagyobb részében olyan jól éreztem magam, mint soha azelőtt. El se tudtam hinni, milyen pompásan érzem magam, és már kezdtem azt hinni, hogy ez a dolog örökre elmúlt. Mikor nem éreztem jól magam, egyszer egy héten fél napra bementem a városba Teemerhez. Mikor jól éreztem magam, úgy egyszer egy héten golfoztam, vagy kártyáztam Emillel, így tartottam vele a kapcsolatot. Mikor Claire-nek elcsúszott a pesszáriuma, és rájött, hogy megint terhes, anélkül hogy kimondtuk volna, az abortusz ellen döntöttünk, és mikor megszületett Michael, a kisfiúnk, nagyon jól éreztem magam. Ezzel is kimutattuk a bizakodásunkat. Apám után neveztük el, és Mikeynak szólítottuk, néha még mindig annak szólítjuk, mikor heccelődünk. Olyan fickósnak éreztem magam, hogy akár még száz fiam születhetett volna. A zsidó neve Moise, ami apám zsidó neve volt. De addigra már az öregem is elment, így használhattuk a nevét anélkül, hogy úgy tűnt volna, mintha átkot akartunk volna hozni rá, amíg még élt. Mi keletről jött zsidók nem nevezzük el a gyerekeinket a szüleink után, ha még élnek. De mostanában aggódom Michael, aki Mikey miatt, mert eltekintve a pénztől, nem tudom mi mást hagyok rá a géneket meg a „természetes biológiai sorsát” illetőleg, sőt a többi gyerekemre és talán az unokáimra is. Azok a kibaszott gének Az enyémek, és nem hallgatnak rám? Ezt nem tudom elhinni.
Nem kedveltem igazán Teemert, de nem félek többé se tőle, se a betegségeitől, és mikor Sammynek specialistára volt szüksége Glendához, őt ajánlottam azzal a másik specialistával szemben, akinél már jártak, és ki is tartottak mellette arra a rövid időre, amennyi volt. Mostanában egészidő alatt jobban félek a zöld almáktól, azoktól a zöld almáktól, amelyektől anyám dilinós elmélete szerint az emberek megbetegszenek. Mert mostanában minden másnál jobban félek az émelygéstől. Hányok tőle, hogy folyton rám jön az émelygés.
– Ez jó, Lew – bókolt nekem Sammy, mikor utoljára eljött.
Akkor megértettem a viccet.
Sammy hátrafésülve és oldalt elválasztva hordta a haját, ami ezüstszínű lett, és ritkult is, mint, ahogy emlékszem, az apjáé. Sammynek nem sok tennivalója van, mióta meghalt a felesége, és később erőszakkal kizeccolták a munkájából a Time magazinnál és nyugdíjba küldték, így sokat jár hozzánk. Nem akarom, hogy följárjon ide a kórházba, de néha így is eljön Claire-rel, és elhülyéskedünk, míg csak nem látja, hogy elegem van. Elbeszélgetünk a régi szép időkről Coney Islanden, amelyek most csakugyan szépnek látszanak, a Luna Parkról meg a Steeplechase-rőt, a régi, hatalmas RKO Tilyou filmszínházról, meg arról, ahogy mindez odalett, eltűnt a d'rerd-ben, ahogy apám meg anyám szokta mondani, a földben, a mélyben. Busszal jár föl, és mikor nem alszik a városban, busszal megy vissza este a buszpályaudvarra, abba a valószerűtlen városba, ahogy ő nevezi, aztán abba a modern lakásába a felhőkarcolóban, abban az épületben, ahol minden van, beleértve a lélegzetelállító manökeneket és call-girlöket is, és amit akkor vett ki, mikor rájött, hogy egyedül él egy üres térben, amelyre nincs többé szüksége. Sammy még mindig nem tud mit kezdeni magával, mi meg nem tudjuk, mit csináljunk, hogy segíthessünk rajta. A jelek szerint még nem érdekli, hogy összeköltözzön valakivel, bár beszél róla, hogy azt szeretné. A legidősebb lányom bemutatta néhány férjezetlen barátnőjének, és Glenda legidősebb lánya is, de nem történt semmi. Kölcsönösen mindig csak „kellemesnek” találták egymást, és ez volt minden. Claire szabad barátnői túl öregek. Ezt eldöntöttük, anélkül hogy ki kellett volna mondanunk. Sammy még mindig szeret néha-néha kettyinteni egyet, és meg is teszi, próbál rá célozgatni, mikor ezzel ugratom. Sammy meg én most már jókat tudunk kuncogni rajta, mikor azokról a régi időkről beszél, mikor a nadrágjában élvezett el – nekem ezt soha nem kellett –, meg az első néhány alkalomról, mikor végre összeszedte a bátorságát, és rávette a lányokat, hogy verjék ki neki: a lányok ráhajtottak, de nem tudott mit csinálni velük. Meg arról az estéről, amikor kizsebelték a buszpályaudvaron, és ott állt pénz nélkül, tárca nélkül, még taxira se volt pénze, hogy hazajusson, és letartóztatták és bekasztlizták az ottani rendőrőrszobán. Én voltam az, aki odatelefonáltam. Lehordtam a zsarut, aztán kezeskedtem Sammyért, és az őrmestert követeltem, aztán lehordtam az őrmestert, és a parancsnokot kértem, aztán lehordtam a kapitányt, McMahont, és azt mondtam, az Amerikai Légió, a Nemzeti Gárda és a Pentagon dühét vonja magára, meg az én teljes erőmet, Lewis Rabinowitzét, a híres Első Gyalogoshadosztály exőrmesteréét, ha nem tesz tanúságot némi józan észről, és nem ad neki pénzt taxira, hogy hazajusson. Sammy még mindig nem tudja túltenni magát rajta, hogy én mennyire értek az ilyesmikhez.
– Ez a McMahon kapitány feküdt – Sammy –, feküdt egy ágyon annak a rendőrőrszobának az egyik hátsó cellájában, ami úgy volt berendezve, mint egy hálószoba, és úgy látszott, rosszul van. A szomszédos cellába meg padokat és játékokat raktak, mint valami kis osztályterembe vagy óvodába, de a zsaruk hamutartók közt kártyáztak benne. A fejük fölött gyerekeknek készített mobilok lógtak abban a börtöncellában, az egyik mobil egy fekete-fehér tehén volt, amely átugrotta a Holdat, és ezek a mobilok foszforeszkáltak, visszatükrözték a fényt, és fénylettek sötétben – magyarázta Sammy –, mint azok a régi rádiumszámlapos órák, amilyeneket akkoriban hordtunk, mielőtt rájöttek, hogy veszélyesek. Volt ott egy másik pasas is, McBride-nak hívták, aki ide-oda tologatta a holmikat, és letörölgette róluk a port, ő volt az, aki pénzt adott nekem kölcsön, hogy hazajussak. Mikor postáztam neki a csekket, még lapot is küldött, amin megköszönte. Ehhez mit szólsz?
Mikor az a srác, az ő Michaeljük, megpattant a kábítószereivel, és eltűnt az állam északi részén, úgy egy évvel azelőtt, hogy felkötötte magát, ugyanezt csináltam telefonon, bár ha kellett volna, egyenest fölhajtok Albanyba, de nem kellett. Felhívtam a kormányzó hivatalát, a Nemzeti Gárda vezetőjét meg az állami rendőrség központját. Személyes ügy, tudom, mondtam, de itt Rabinowitz őrmester, a híres európai Első Hadosztály, a. Nagy Vörös Egyes volt őrmestere beszél, és életről és halálról van szó. Meg is találták egy kórházban, Binghamptonban, és állami autón, államköltségen szállították át egy New York-i kórházba. Sammy soha nem tudta túltenni magát azon, hogy az ilyesmihez is milyen jól értek.
– Csináltam én mulatságosabb vicceket is – mondtam neki ezúttal, mikor megdicsérte az előbb faragott viccemet arról, hogy hányok tőle, ha rám jön az émelygés. – Nem viccelni akartam.
– A helyes szó különben: émelyedik – mondta.
– Micsoda? – Fogalmam se volt, miről beszél.
– A helyes kifejezés: émelyedik a gyomrom, nem rám jön az émelygés – magyarázta. – Az emberek nem kapnak émelygést. Émelyedik a gyomruk.
Én jobb szerettem a magam módján.
– Sammy, ne legyél már megint ekkora fasz – mondtam neki. – Te émelyedhetsz. Énnekem émelygésem van, ha akarom. Gondolkodj csak Sammy Nem volt olyan régen, mikor elkaptam a városban azt a kölyköt, az ellopott pénztárcával. Egyszerűen fölkaptam, két kézzel megfordítottam a levegőben, és odavágtam egy kocsi tetejéhez, épp elég erősen ahhoz, hogy tudtára adjam, én Lew Rabinowitz vagyok. „Ha megmoccansz, letöröm a derekadat”, figyelmeztettem, és lefogtam, amíg a zsaruk oda nem jöttek. Ki hinné ezt el, aki most lát? Most úgy érzem, mintha egy font vajat se tudnék fölemelni.
A súlyom nem tér vissza elég gyorsan, és Teemer meg Emil azon törik a fejüket, hogy valami újat próbálnak. Az étvágyam se tért vissza a normálishoz. Legtöbbször semmi étvágyam nincs, és kezdek azon töprengeni, hátha ezúttal valami új dolog indult el bennem, amiről még nem tudok. Lehet, hogy Sammy mindnyájunk előtt jár, mert úgy látszik, aggódik miattam, csak nem mondja. Amit mond az ő kis mosolyával, az ez:
– Ha ilyen gyönge vagy, Lew, talán most kihívhatnálak szkanderezni.
– Még mindig megvernélek – vágtam vissza neki. Ettől nevetnem kellett. – És bokszban is még mindig megvernélek, ha valaha újra ki akarnád próbálni velem.
Ő is nevet, és tovább majszoljuk a tonhalas szendvicseinket. De tudom, hogy soványnak látszom. Az étvágyam egyszerűen nem jött vissza olyan rohanvást, ahogy más alkalmakkor, és most mintha kezdeném tudni – ez eddig nem történt meg velem –, ezúttal mintha kezdeném tudni, hogy most alighanem meghalni készülök.
Claire-nek nem mondom meg.
Sammynek nem mondok semmit.
Jól benne járok a hatvanas éveimben, és a kilencvenes években járunk, és kezdem azt érezni, amit az apám meg a bátyja is éreztek, mikor megöregedtek, hogy a dolgok ezúttal kezdenek véget érni.

 

 

12. Noodles Cook

Annak a férfinak a trónra lépése a Fehér Ház tróntermében, akinek Kis Pöcs volt a fedőneve, nem ment végbe ceremoniális botladozások és mindenféle rosszindulatú mulatságok nélkül, mint azt G. Noodles Cook részletesen dokumentálhatta volna, ha nem tartozott volna életre szóló tulajdonságai közé az óvatosság, az önérdek, a számítás, a hazudozás és a pénzsóvárság – azok a tulajdonságok, amelyek egyedülállóan alkalmas lélekké tették kiemelt posztjára, ama férfiú kilenc rangidős szaktanácsadójának a tizedikeként, akiből végül az ország legújabb elnöke tett. Yossarian tájékoztatta az FBI-t, hogy régi barátja és üzleti kollégája, G. Noodles Cook kígyó és alattomos spicli, ezért a kormányzat nem fog sokkal különb embert találni bármely pozíció betöltésére, amelynél őt számításba veszik. Noodles Cook olyan ember volt, akiben bízni lehetett, hogy hazudik.
Meg is kapta az állást.
Noodles már az egyetem doktorandusi kurzusának szemináriumain leleplezte magát, ahol megismerkedtek, és ahol olyan embernek mutatkozott, aki hajlamos képességeit kizárólag általa kiválasztott mentorai jelenlétében villogtatni, akik így észrevehették, hogy ha bármiféle eredeti gondolat fölmerül, az koraérett módon mindig tőle származik. Noodles, aki jó tanuló volt egy nem túl elegáns előkészítő iskolában, miközben Yossarian oda volt a háborúban, a doktori fokozatának megszerzéséért dolgozott, és hamarosan rájött, hogy a tanításon kívül azzal nem sokat kezdhet.
Yossarian, aki beérte a magiszteri fokozattal és kimaradt a doktorandusképzőből, addigra már olyan pozícióba került, hogy fölvehette Noodlest a csoportjába annál a reklámügynökségnél, ahol akkor dolgozott, amikor Noodles bölcsen úgy döntött, hogy kipróbálja ezt az üzletágat. Jó családi kapcsolatai voltak, és úgy látta, hogy a reklámügynökség jó rakétaindító-állás valami nagyobb és különb felé.
Munkatársai hamarosan megszimatolták, hogy Noodles soha nem hozakodik elő semmiféle ötlettel, ha Yossarian nincs elég közel, hogy meghallhassa, de még gyakrabban Yossarian előtt is addig halogatja bármiféle javaslatának az előadását, amíg mindketten nem kerülnek egy ügyfélnek vagy a vállalat valamelyik magasabb rangú vezetőjének a társaságába. Amikor együtt dolgoztak film- és televíziós forgatókönyveiken, Noodles túlságosan is gyakran úgy adta meg a vezérmondatot, hogy felkeltette a gyanút, miszerint a probléma kulcsa már előző nap a kezében volt. Azt mondani neki, hogy változzon meg, mondogatta magában Yossarian, annyi volna, mint azt mondani egy púposnak, hogy álljon egyenesen. A nudli az nudli, és Noodles egy nudli. A maga módján lojális volt Yossarianhoz, aki nem szerette, de kifogása sem volt ellene, így megmaradtak barátoknak.
Amikor Yossarian arra a gyakorlatias felismerésre jutott, hogy nem akarja felsőoktatási képzettségét még följebb emelni, és otthagyta a doktorandusi kurzust, előbb tanított egy kicsit, aztán átváltott a hirdetési szakmára. Jól csinálta, élvezte évenkénti fizetésemeléseit és kisebb előléptetéseit, és jobban kedvelte az ottani embereket, mint az egyetemieket, aztán a harmadik év végén újabb kis fizetésemelést kapott, és elhatározta, hogy fogja magát, és keres valami más, jobban fizetett munkát. Gyorsan talált is egy jobban fizetett állást egy másik ügynökségnél, ahol nagyjából ugyanúgy intézték a fizetéseket, mint az előző helyen, melyet éppen otthagyott. Náluk maradt, amíg megkapta az éves emelését, aztán megint új állást keresett, és újabb és gyorsabb fizetésemelésre ácsingózott.
Valahányszor otthagyott egy helyet egy másik kedvéért, mindig azzal a csüggedt elszántsággal tette, hogy nem akarja élete hátralevő részét azzal tölteni, intelligenciáját, ötletességét és jó megjelenését arra fordítani, hogy olyan termékeket propagáljon, melyeket ő maga nem használ, és olyan kiadványokat népszerűsítsen, amelyeket normális körülmények között ő maga soha nem olvas el. Másfelől el sem tudott képzelni olyan szívéhez szóló terméket vagy ügyet, amely eleget fizetett volna, hogy megszerezhesse azokat a dolgokat, amelyeket megszokott és meg akart szerezni magának, a feleségének meg a gyerekeinek. A dilemma nem volt kínosan fájdalmas.
Nem volt szüksége rá, hagy megideologizálja a dolgot.
Dolgozott, mert dolgoznia kellett.
A Wall Streeten persze ott volt egy minden komplikáló tulajdonságoktól megfosztott, elképzelhetetlen mennyiségekben megjelenő desztillált termék egzotikus vonzása. Pénznek nevezték, és hegyeket lehetett gyártani belőle a semmiből, szinte olyan varázslatosan és majdnem olyan természetesen, ahogyan egy egyszarú fatörzs tonnaszám állít elő fát a levegőből, a napsugárból és az esővízből. Lehet, hogy a pénz szar, mint arra minden főiskolás diák, aki némileg ismeri Freudot, perverz módon rámutathat a társasági és családi összejöveteleken; de olyan szar, amely a legkülönfélébb dolgokat képes megvásárolni: rangos és jómódú barátokat, címert a világ szőrme-, ékszer- és divatközpontjaiban, főúri birtokokat Connecticutban, Virginiában, Mexikóban, East Hamptonban és Coloradóban, valamint olyan tudatosan megkülönböztető címeket, amelyek megengedik a keresztnevek puszta kezdőbetűvé csonkítását, és a hangsúly kecses áthelyezését a középső névre, mint G. Noodles Cook vagy C. Porter Lovejoy, a szürke eminenciások e legszürkébbjeinek esetében Washington Cosa Lorójában.
A türelmes Noodles Cook fáradhatatlanul ismételgette, hogy anyja a híres-nevezetes Goodman Noodles család lánya, apja az angol Cook's Tours Cookjainak oldalági leszármazottja, ő maga pedig a Noodlesek és Cookok olyatén sarja, akire némi vagyon és ingatlan száll majd az öröklés normális folyamatai során. Noodles Cook a főiskolán Goody volt, az üzleti életben Goodman, az újságoknak az olyasfajta társasági eseményekkel foglalkozó pletykarovataiban pedig, amelyekről be szoktak számolni, Noodles. Ma pedig Noodles Cook lett a Who's Who-ban és a Fehér Ház hivatalos levélpapírján.
Noodles, aki kormányzati pályáját az újonc alelnök mellett tevékenykedő kilenc rangidős szaktanácsadó tizedikeként kezdte, azon ritka alkalmakkor, mikor Yossariannak fel kellett hívnia telefonon, soha nem mulasztotta el visszahívni, és Yossarian rájött, hogy most, amikor egyik közeli bizalmasa lett annak az új embernek, aki nemrég költözött be a Fehér Házba, még mindig el tudja érni.
– Hogy alakul a válópered? – Egyikük vagy másikuk ezt biztosan megkérdezte, valahányszor beszéltek egymással.
– Remekül. És a tiéd?
– Elég jól. A feleségem egyébként detektívekkel követtet.
– Az enyém is.
– És hogy jössz ki azzal a hapsival, akinek dolgozol? – Ezt Yossarian soha nem mulasztotta el megkérdezni.
– Egyre jobban és jobban... tudom, most meg vagy lepve.
– Nem, nem vagyok meglepve.
– Nem tudom, mire véljem ezt. Csatlakoznod kellene hozzánk itt Washingtonban, ha találok rá valami módot, hogy feljuttassalak a fedélzetre. Itt van az utolsó esély, hogy valami jót tehessünk.
– Kinek?
Erre mindig szerény nevetés volt a válasz. Kettejük között ennél többet nem volt szükséges szavakba foglalni.
Annak idején a reklámügynökségnél egyiküket sem zavarta etikailag azoknak a nagyvállalati ügyfeleknek a számára végzett munkájuk, akik soha nem a közérdeket tartották szem előtt, se az olyan politikai jelöltek propagálása, akikre nem lettek volna hajlandók szavazni, se egy nagy cigarettatársaság reklámozása, melynek főleg olyan New York-iak voltak a tulajdonosai, akiknek soha nem kellett dohányt termeszteniük ahhoz, hogy összekaparják a földből a megélhetésüket. Pénzt kerestek, fontos emberekkel ismerkedtek meg, és általában élvezték a sikereiket. Beszédeket írni másoknak, akik majd elmondják őket, akár olyanoknak is, akiktől borzadtak, pusztán a szépirodalom egy sajátos válfajának tűnt a szemükben.
De telt-múlt az idő, és ez a munka – mint nyílt eszű ember számára minden munka – unalmassá vált. Mikor már nem volt többé kétséges, hogy a dohányzás rákot okoz, gyerekeik gyilkos szemekkel néztek rájuk, és szerepük kezdett némiképp visszataszító színben feltűnni. Külön-külön kezdtek el gondolkodni rajta, hogy valami mást kellene csinálniuk. Egyikük sem próbálta soha azt színlelni, hogy az a hirdetési és politikai propagandamunka, amelyet végeztek, nem triviális, jelentéktelen és kétszínű. Noodles vallott színt elsőnek.
– Ha már triviális, jelentéktelen és álnok akarok lenni – jelentette ki Noodles –, akkor akár a kormánynak is dolgozhatok.
És átköltözött Washington D.C.-be az ajánlóleveleivel, köztük Yossarianéval, hogy hasznosítsa családi kapcsolatait ambiciózus vállalkozásában, amellyel utat akart keresni magának, hogy besompolyoghasson az ottani Cosa Loróba.
Közben Yossarian másodszor is belekóstolt a magasabb pénzvilág könnyű pénzébe egy Wall Street-i bennfentessel, aki biztos dolgokat adott el abban az időben, amikor még léteztek biztos dolgok. Tovább írogatta metsző humorú, zseniálisan szarkasztikus novelláit és rövid cikkeit, melyeket a tekintélyes New Yorker magazinnak kellett volna közölnie; és valahányszor visszaküldték az írásait, és valahányszor szerkesztői állásért folyamodott náluk, és elutasították, egyre nőtt a magazin iránti tisztelete. Sikert aratott két forgatókönyvével, félsikert egy továbbival, továbbá körvonalazta elképeléseit egy fanyar színdarabról, amelyet soha nem tudott befejezni, meg egy bonyolult komikus regényről, amelyet soha nem volt képes elkezdeni.
Sok pénzt keresett azzal is, hogy szabadúszóként, személyes alapon jól jövedelmező szaktanácsokat adott különféle ügyfeleknek tiszteletdíjért, százalékos részesedésért és jutalékért, meg azzal is, hogy szerény léptékben részt vett néhány kalandos ingatlanspekulációs vállalkozásban, amelyeket soha nem értett. Mikor az ország ügyei újra fenyegetőre fordultak, aggódó és megrökönyödött apaként elment Milo Minderbinderhez, régi háborús ismerőséhez. Milo el volt ragadtatva, hogy újra láthatja.
– Még abban se voltam soha biztos, hogy tényleg mindig kedveltél-e – árulta el, szinte hálásan.
– Mindig barátok voltunk – mondta Yossarian kitérően –, és mire valók a barátok?
Milo, azzal a veleszületett intuícióval, amely mintha soha nem hagyta volna cserben, tüstént óvatosnak mutatkozott. – Yossarian, ha azért jöttél hozzám, hogy segítsek távol tartani a fiaidat a vietnami háborútól...
– Ez az egyetlen ok, amiért eljöttem hozzád.
– Nem tehetek semmit. – Ebből Yossarian tüstént megértette, mit akar mondani: már kimerítette a kvótáját a törvénytelen katonai felmentésekből. – Mindnyájunknak kijut a részünk, amit vállalnunk kell. Én tudtam a kötelességemet, és teljesítettem is – folytatta Milo.
– Mindnyájunknak megvan a dolgunk, amit el kell végeznünk – tette hozzá Wintergreen. – A többi a szerencsés sorsoláson múlik.
Yossarian jól emlékezett rá, hogy az előző nagy háborúban Wintergreen dolga főleg abból állt, hogy a katonai börtön foglyaként gödröket ásott, azután betemette őket, mert újra meg újra engedély nélküli eltávozásra ment, amivel elhalaszthatta, hogy veszélybe küldjék a tengerentúlon, ahol egyszer lopott Zippo öngyújtókat árult, és vezető beosztásban szolgált a katonai postázókban, ahol azzal helyezte hatályon kívül azokat a magas helyekről jövő parancsokat, amelyek nem ütötték meg az ő mércéjét, hogy egyszerűen a papírkosárba dobta őket.
– Én egyetlen srácról beszélek, a fenébe is – könyörgött Yossarian. – Nem akarom, hogy elmenjen.
– Tudom, mit szenvedsz el – mondta Milo. – Nekem is van egy fiam, akiért aggódom. De már kimerítettük a kapcsolatainkat.
Yossarian csüggedten fogta fel, hogy nem jut sehová, és ha Michael balszerencsés lesz a sorsoláson, valószínűleg Svédországba kell szöknie vele. Felsóhajtott. – Akkor semmit nem tehetsz, amivel segítesz rajtam? Abszolúte semmit?
– De igen, van valami, amit tehetsz, hogy segíts rajtam – felelte Milo, és Yossarian egy pillanatig attól félt, hogy Milo félreértette. – Te ismersz embereket, akiket mi nem. Szeretnénk – folytatta Milo, és szenteskedőn ellágyította a hangját – megbízni Washingtonban egy nagyon jó ügyvédi irodát.
– Nincs ott jó cégetek?
– Minden jó céget meg akarunk bízni, hogy soha egyik se vehessen részt ellenünk irányuló akcióban.
– Nekünk a befolyásuk kell – magyarázta Wintergreen –, nem a kibaszott jogi munkájuk. Ha megvolna ez a kibaszott befolyásunk, soha nem lenne szükségünk kibaszott ügyvédek kibaszott jogi munkájára. Yossarian, hol tudnánk elkezdeni, ha meg akarnánk szerezni az összes legjobb jogi kapcsolatot Washingtonban?
– Gondoltatok már Porter Lovejoyra?
– C. Porter Lovejoyra? – Ettől egy pillanatra még Wintergreent is elfogta az áhítat.
– Te el tudod érni C. Porter Lovejoyt?
– El tudom érni Lovejoyt – felelte könnyedén Yossarian, aki soha nem találkozott Lovejoyjal, de egyszerűen elérte, ha felhívta telefonon az ügyvédi irodájában, mint egy készpénzben dúskáló nagyvállalati ügyfél megbízottja, aki megfelelő foglaló fejében olyasvalakinek a szolgálatait keresi, aki járatos Washingtonban.
Milo azt mondta, hogy varázsló. Wintergreen azt mondta, baszottul okos fej.
– És Eugene meg én egyetértünk abban – mondta Milo –, hogy meg akarunk bízni téged tanácsadónknak és képviselőnknek, persze részmunkaidős alapon. Csak mikor szükségünk lesz rád.
– Különleges alkalmakkor.
– Adunk neked egy irodát. Meg üzleti névjegyet.
– Ennél többet fogtok adni nekem – váltott Yossarian barátságos hangra. – Biztosak vagytok benne, hogy megengedhettek engem magatoknak? Sokba fogok kerülni.
– Van pénzünk bőven. És egy olyan régi baráttal, mint te, készek vagyunk bőkezűek lenni. Mennyit kérsz, ha próbát teszünk egy évre?
Yossarian úgy tett, mintha töprengene, pedig tüstént eszébe jutott az az összeg, amennyit meg akart nevezni. – Havi tizenötezret – mondta végül nagyon érthetően.
– Havi tizenöt dollárt? – ismételte meg Milo, még érthetőbben, mintha biztos akarna lenni a dolgában.
– Havi tizenöt ezret.
– Azt hittem, tizenöt százast.
– Eugene, mondd meg neki.
– Ezret mondott, Milo – erősítette meg szomorúan és kényszeredetten Wintergreen.
– Rosszul hallok – cibálta meg Milo hevesen a fülcimpáját, mintha egy pajkos gyereket fenyítene meg. – Úgy éreztem, tizenöt dollár nagyon kevésnek hangzik.
– Tizenöt ezer, Milo. És tizenkét hónapos alapon akarom, bár Lehet, hogy csak tíz hónapig állok a rendelkezésetekre. Két hónap nyári szabadságot szoktam kivenni.
El volt ragadtatva ettől az éktelen hazugságtól. De irtó jó lenne, ha szabadok lennének a nyarai, talán még a két régebbi irodalmi tervéhez is visszatérhetne, a színdarabhoz meg a komikus regényhez.
Színdarabjának alapötlete a Karácsonyi énekre nyúlt volna vissza, és Charles Dickenst és termékeny házanépét mutatta volna be a karácsonyi ebéden, épp akkor, amikor családi életük a legkevésbé működött, röviddel azelőtt, hogy a szentimentális jóérzések epés irodalmi építésze téglafalat emeltetett a házában, amely elzárta saját szabóit a felesége szobáitól. Könnyed komikus regényét Thomas Mann Doktor Faustus című regényére alapozta, ez egy jogvita körül forgott volna, Adrian Leverkühn kitalált, rémisztő korális mesterművének szerzői jogai felett, amely a regényben Apokalipszis címen szerepel, és előrevetíti Hitlert, és amelyet, mint Mann leszögezte, csak egyetlenegyszer mutattak be Németországban, 1926-ban, és valószínűleg soha többé nem is fogják előadni. A perben egyik oldalon a kolosszális zenemű alkotójának, Adrian Leverkühnnek, a zseniális muzsikusnak az örökösei álltak volna, a másikon pedig Thomas Mann hagyatékának a kedvezményezettjei, azaz annak az írónak az örökösei, aki kitalálta Leverkühnt, valamint meghatározta és meghangszerelte a haladásnak és a megsemmisülésnek ezt a félelmetes, prófétai, felejthetetlenül egyedülálló opusát, amelynek a jelképe és az anyaga egyaránt a náci Németország. Yossariant mindkét ötletben lenyűgöző alkalmatlanságuk vonzotta.
– Havi tizenöt – számolgatta végül Milo hangosan –, évi tizenkét hónapra, az annyi mint...
– Száznyolcvan – mondta kurtán Wintergreen.
Milo bólintott, arckifejezése nem árult el semmit.
– Akkor megegyeztünk. Egy évig fogsz dolgozni nekünk száznyolcvan dollárért.
– Ezer, Milo. Évi száznyolcvanezer dollár, plusz költségtérítés. Mondd el neki újra, Eugene. És tölts ki egy csekket három hónapi előlegről. Engem mindig így fizetnek, negyedévenként. Már meg is szereztem nektek C. Porter Lovejoyt.
Milo pusztán megszokásból vágott fájdalmas képet. De Yossarian tudta, bár nem szívesen ismerte volna be, hogy attól a naptól fogva soha nem szenvedett súlyos készpénzhiányban, kivéve az olyan rendkívüli időket, mint a válópere vagy az adó-óvóhelyeinek egymást követő összeomlása úgy egy tucat évvel azután, hogy tévedhetetlen szakértői sorra felépítették őket.
– Mellesleg – vonta félre Wintergreen a végén –, ami a fiadat illeti, szerezz neki jogilag érvényes bejelentőt egy néger környéken, ahol a sorozóbizottságok gond nélkül teljesítik a kvótájukat. A többit aztán már megteszi egy alsó gerincbántalom meg egy orvosi igazolás. Nekem is van egy fiam, aki most technikailag a Harlemben lakik, és van egypár unokaöcsém, akiknek hivatalosan Newarkban van a lakásuk.
Yossarian úgy érezte, ami Michaelt meg őt illeti, inkább Svédországba menekülnének.
C. Porter Lovejoy és G. Noodles Cook attól a naptól fogva, hogy Yossarian összehozta őket, szimbiotikus kapcsolatba léptek egymással, méghozzá olyan kölcsönös melegséggel, amilyet Yossarian soha nem érzett Noodles iránt, de Porter Lovejoy iránt sem ama néhány alkalommal, mikor találkoztak.
– Ezért az egyért az adósod vagyok – mondta utána Noodles.
– Egynél többért – emlékeztette elővigyázatosságból Yossarian.
Az ezüstös hajú C. Porter Lovejoy, aki, mint a barátságos sajtó következetesen jellemezte, kétpárti és világos gondolkozású férfi volt, még mindig nagyon könnyen vette az életet. Több mint fél évszázada befutott beltagja volt a washingtoni Cosa Lorónak, és szeretett azon elmélkedni hallgatói előtt, miszerint immár kiérdemelte hozzá a jogot, hogy elkezdjen lazítani.
Nyilvánosan gyakran szerepelt különféle embereket felmentő kormánybizottságokban, és igazoló jelentések társszerzőjeként.
Magánemberként többségi társa és általános tanácsadója volt a washingtoni Cosa Loro Atwater, Fitzwater, Coswater, Brown, Jordan, Shimlish és Capone ügyvédi irodának. Ebben a minőségében arisztokratikus presztízse és feddhetetlen hírneve révén szabadon képviselhetett bármely ügyfelet, akit csak akart, akár olyanokat is, akiknek ellentétesek voltak az érdekeik. Határállamból származott, így jogosan vallhatott bármely irányú szülőföldi kötődéseket, jól nevelt déli úriemberek megnyugtató akcentusával tudott beszélni, mikor északiakkal volt dolga, és a patinás egyetemek igazi, kulturált fonetikáját használta, amikor déliekkel beszélt. Társa, Capone sötét bőrű volt és kopaszodott, és földhözragadtnak és meglehetősen keménynek látszott.
– Ha befolyásért fordul hozzám – szokta hangsúlyozni Porter Lovejoy minden reménybeli kliensnek, aki hozzá fordult –, akkor nem a megfelelő emberhez jött. Ha azonban olyan tapasztalt emberek szolgálatait óhajtja megszerezni, akik bekötött szemmel is eligazodnak a hatalom itteni folyosóin, akik közeli kapcsolatban állnak azokkal az emberekkel, akikkel majd beszélni akar, és meg tudják mondani önnek, kik azok, és el tudják intézni, hogy fogadják, akik el tudják kísérni a megbeszélésekre, ahol nagyrészt ők beszélnek ön helyett, akik ki tudják fürkészni, mi történik önnel kapcsolatban azokon a megbeszéléseken, melyeken ön nem vehet részt, és akik át tudnak nyúlni a beosztottak feje fölött, és a főnökeikhez tudnak fordulni, ha nem olyan döntések születnek, amilyeneket ön szeretne, akkor talán tudok segíteni.
C. Porter Lovejoy volt az, aki a legtöbbet tette G. Noodles Cook törekvéseinek előmozdítására és hatókörük kiterjesztésére. Ügyesen felmérte a nála fiatalabb Noodles kezdeményezésének paramétereit, és sietős lépéseket tett, hogy összehozza a Cosa Loro család más hírességeivel, akik a legjobban hasznosíthatták Noodles ötletes és éles eszű felismeréseit a politikai propaganda és az image-építés terén, valamint kiváló érzékét a csőcseléket fellelkesítő jelmondatokhoz, a ravasz inszinuációkhoz, a sima és kifinomult sértegetésekhez, az aljas hazugságokhoz és a trükkös logikai bűvészmutatványokhoz, amelyeket olyan gyorsan vitt végbe, hogy szem nem láthatta őket, mert elsiklott felettük. Mihelyt esélyt adtak neki rá, Noodles soha nem okozott csalódást senkinek, aki, mint C. Porter Lovejoy, csak a legrosszabbat várta tőle.
Yossarian és a Cosa Loro brigantija, Noodles Cook között békésen utálkozó meghasonlás alakult ki, melyet egyikük sem látott szükségesnek elsimítani. Yossarian most már habozás nélkül felhívta, és felvetette a nevetséges lehetőséget, nem tudná-e Noodles rávenni az új elnököt, hogy tegyen úgy, mintha komolyan venné Christopher Maxon meghívását egyik mostoha-unokahúgának vagy minek a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarán rendezendő esküvőjére.
– Milliókat hajt fel a pártodnak, Noodles.
– Miért ne? – mondta Noodles vidáman. – Ez úgy hangzik, mint valami tréfa. Mondd azt nekik, hogy komolyan gondolkodik rajta, hogy elmegy.
– Nem kell megkérdezned tőle?
– Nem. – Noodles mintha meg lett volna lepve. – John, akkora agy még nem született a világra, amely elég nagy volna, hogy minden olyan üggyel foglalkozni tudjon, amelyekről bármelyik elnöknek azt kell színlelnie, hogy megérti őket. Én még mindig nagyon be vagyok nála vágódva, mióta átsegítettem a beiktatásán.
Mint a tizedik és legújabb szaktanácsadót a kilenc rangidős szaktanácsadó mellett, akik tizenegy doktori fokozat birtokosai voltak az időközben elnökké emelt férfiút körülvevő agytrösztben, G. Noodles Cookot még nem fertőzte meg az a sajátos megvetés, amelyet, mint gyakran mondják, a közéleti ismertség szül.
C. Porter Lovejoy volt az, aki megfigyelte az eredeti kilenc szaktanácsadó fényének elhalványulását, és javasolta G. Noodles Cook tizedikként való kinevezését, mint aki majd újra felvillantja a magas hivatalt övező kitűnőség illúzióját. Ez a választás, állította független szaktekintélyként, jó lesz az alelnöknek, a kormányzatnak, az országnak, magának Noodles Cooknak, amellett kimondatlanul, hallgatólagosan C. Porter Lovejoynak és cégtársai érdekeinek, az Atwater, Fitzwater, Coswater, Brown, Jordan, Shimlish és Capone ügyvédi lobbista irodának a Cosa Loróban. Capone, aki Lovejoyhoz hasonlóan az iroda alapító társtulajdonosa volt, csak jó klubokban golfozott, üzleti vezetőkkel és magas rangú kormányhivatalnokokkal, akik ritkán engedték veszíteni.
Az elnöki beiktatás formaságai előtt álló akadályok az alelnöknek abból a természetes óhajából fakadtak, hogy a legmagasabb hivatalba az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága főbírájának kezébe letett esküjével iktassák be. Az a tisztelete méltó úriember, aki ezt az állást betöltötte, szemüveges, magas, kupolás homlokú, acélos és meglehetősen uralkodó személyiség volt, aki váratlanul inkább hirtelen lemondott, mintsem hogy közre kelljen működnie egy olyan aktusban, amelyről úgy érezte, hogy megsérti a törvény szellemét, ha a betűjét nem is.
Ez a váratlan akció nemigen hagyott más választást a végrehajtó hatalom új vezetőjének, mint hogy a bíróság valamelyik másik hírességéhez forduljon, akinek pártvonzalmai rokonok az övével.
Egy asszony, aki akkor a bíróság tagja volt, önként lemondott, tizennégy perccel azután, hogy megkörnyékezték. Magyarázatként azzal hozakodott elő, hogy ellenállhatatlanul vágyik visszatérni arra a területre, amelyet mindig is a legjobban szeretett: a házimunkához. Világéletében arra törekedett, szögezte le, hogy csak háziasszony legyen.
A tiszteletre méltó bírák e tisztelt csillagképének, melyre az emberek előzőleg hajlamosak voltak fölnézni, volt egy további nagy csillaga, egy tiszteletre méltó úriember, akit a barátságos újságírók gyakran dicsértek állítólagos szellemességéért és színészies hajlamáért az irányzatos és csak őt szórakoztató szőrszálhasogatásra. Ő elment horgászni.
Az afro-amerikai természetesen szóba se jöhetett. A fehér Amerika nem tűrt volna el olyan elnököt, akinek a hivatali legalitását egy fekete erősítette meg, különösen olyan fekete, mint ez, aki nem volt valami nagy jogász, és nem volt valami nagy bíró, és a kinevezését megerősítő meghallgatásokon a jelek szerint semmi mást nem mutatott fel, csak egyenlő adag epét és hadovát.
A bíróság többi ortodox párttagját mellőzték, mert egyszerűen nem voltak sem elég színes egyéniségek, sem megfelelően ismertek. Elvetésük még végérvényesebbé vált, amikor meg nem nevezett források és nem azonosított beosztott tisztviselők révén kiszivárgott irodáikból az alkotmányos kétség, vajon az ország bármely bíróságának bármelyik tiszteletre méltó tagja valóban jogosult-e felesketni egy olyan embert az ország legmagasabb közjogi hivatalára, mint ő. A testület ritka, egyhangú határozatban üdvözölte a főbírót a lemondásáért, az asszonyt a háziasszonykotlásért, a szellemeskedő bírót pedig azért, mert horgászni ment.
Ezzel már csak az a demokrata maradt, akit még a liberálisnak vélelmezett John Kennedy nevezett ki valamikor réges-régen, és aki azóta is mindig a konzervatívokkal szavazott.
Hivatalba léphet-e egy elnök anélkül, hogy letenné a hivatali esküt? A bíróságon nem maradtak elegen ahhoz, hagy ezt eldöntsék. De aztán Noodles Cook, egyedül a vezető szaktanácsadók közül, előhozakodott azzal a merész javaslattal, amelyet kezdettől fogva a fejében forgatott, de egészen a válság idejéig megtartott magának, és amely végre kielégítő kiutat kínált a kínos zsákutcából.
– Még mindig nem értem – mondta megint egyszer az alelnök, mikor újra leültek négyszemközt tanácskozni. Addigra a többi kilenc vezető szaktanácsadó a tizenegy doktori diplomájával már egyre jobban megszégyenült előtte. – Kérem, magyarázza el újra.
– Nem hiszem, hogy sikerül – mondta komoran Noodles Cook. A pozíciót szerette, amit betöltött, de a munkája meg a munkaadója felől már nem volt többé biztos.
– Próbálja meg. Ki nevezi ki a Legfelsőbb Bíróság főbíráját?
– Ön – mondta Noodles komoran.
– Helyes – mondta az alelnök, aki elődje lemondása révén technikailag már elnök volt. – De addig nem nevezhetem ki, amíg föl nem esküdtem?
– Ez is igaz – felelte Noodles mogorván.
– Ki esket fel akkor?
– Akárki, akit csak akar.
– A főbírót akarom.
– Nincs főbíránk – mondta Noodles zsémbesen.
– És addig nincs főbíránk, amíg ki nem nevezek egyet? És nem nevezhetem ki, amíg...
– Azt hiszem, most már kapiskálja.
A beálló csöndben, arcán a durcás csalódás kifejezésével, Noodles megint nagyon sajnálta, hogy ő meg a harmadik felesége, Carmen, akivel éppen egy elkeseredett válóper kínjait szenvedte el, már nincsenek beszélő viszonyban. Sóvárgott egy megbízható partner után, aki előtt biztonságosan parodizálhatná az efféle beszélgetéseket. Eszébe jutott Yossarian, aki – attól félt – mostanára már valószínűleg szar alaknak tartja. Noodles volt olyan intelligens, hogy megértse: valószínűleg ő maga se tartaná sokra magát, ha valaki más lenne, nem önmaga; elég becsületes volt ahhoz, hogy tudja, hogy becstelen, és maradt benne annyi integritás, hogy tudja: már semmi integritása nincs.
– Igen, azt hiszem, már értem – mondta az alelnök, és felcsillant benne a remény. – Azt hiszem, kezdek megint teljes gázzal hajtani.
– Ez nem lep meg – mondta Noodles, de ez valahogy nem hangzott olyan pozitívan, ahogy akarta.
– És miért ne csinálhatnánk együtt a kettőt? Nem eskethetném fel főbírónak, mikor ő fölesket elnöknek?
– Nem – mondta Noodles.
– Miért nem?
– Mert a szenátusnak meg kell erősítenie. Először ki kell neveznie.
– Hát akkor – mondta az alelnök, és azzal az elegáns teljesítménynek kijáró széles mosollyal húzta ki magát ültében, amely rendszerint akkor jelent meg az ajkán, mikor valamelyik videojátékának a kezelőgombjait nyomkodta – nem tudná a szenátus az alatt megerősíteni, amíg én egyidejűleg kinevezem, mikor fölesket?
– Nem – mondta Noodles rendíthetetlenül. – És kérem, ne kérdezze, hogy miért. Lehetetlen. Kérem, fogadja el rá a szavamat, uram.
– Nahát, szerintem ez tényleg szégyen, gyalázat! Szerintem az elnöknek kijárna az a jog, hogy a Legfelsőbb Bíróság főbírája eskesse fel.
– Senkit nem ismerek, aki ezzel ne értene egyet.
– De nem tehetem, igaz? Ó, nem! Mert nincs főbíránk! Hogy kerülhetett sor ilyesmire?
– Nem tudom, uram. – Noodles szemrehányóan figyelmeztette magát, hogy nem szabad gúnyosan hangzania annak, amit mond. – Lehet, hogy ez is Alapító Atyáink egyik mulasztása.
– Mi a fenéről beszél maga? – Az alelnök úgy szökött talpra, mintha kolerikus düh fogná el valami elképzelhetetlen istenkáromlás miatt. – Ők nem mulasztottak el semmit! A mi Alkotmányunk mindig tökéletes volt!
– Huszonhét módosító kiegészítésünk van hozzá, uram.
– Csakugyan? Ezt nem tudtam.
– Nem titok.
– Honnan kellett volna tudnom? Ezt jelenti a kiegészítés? Változtatást?
– Igen.
– Hát ezt honnan kellett volna tudnom? – Megint morózus és elkeseredett hangulat fogta el. – Szóval még mindig itt tartunk, igaz? Nem nevezhetem ki...
– Igen. – Noodles jobbnak ítélte, ha inkább a szavába vág, mintsem hogy újra kitegye mindkettőjüket a litániának.
– Akkor ez olyan, mint a 22-es csapdája, nem? – bökte ki váratlanul az alelnök, és tüstént fel is vidult ihletettségének ezen a bizonyítékán. – Nem nevezhetem ki a főbírót, amíg nem vagyok elnök, ő meg nem eskethet fel engem, amíg ki nem nevezem. Ez nem a 22-es csapdája?
Noodles Cook vadul bámulta a falat, és elszánta magát, hogy inkább eljátssza tekintélyes pozícióját az új kormányzatban, mintsem hogy olyan emberrel vesződjön, aki ilyesmin tökölődik.
Aztán láttat, hogy egy nagy, leegyszerűsített térképre bámul, amely műalkotás gyanánt lóg a falon, és a gettysburgi csata hadrendjét ábrázolja. Noodles töprengeni kezdett a történelmi múlton. Lehet, hogy ez mindig így volt az uralkodó és a tanácsadója között, gondolta, és rangjától eltekintve minden tekintetben mindig a tanácsadó volt a magasabb rendű, a feljebbvaló. Ekkor történt, hogy Noodles, kimerülten és elkeseredetten, parancsolóan kibökte a megoldást, amely megmenthette a helyzetet:
– Vesse be a demokratát!
– Micsoda?
– Igen, vesse be azt a kibaszott demokratát. – Félresöpörte a kifogásokat, mert előre látta őket. – Kennedy demokratája volt. Na és? Mit jelent ez? Az a fickó se rosszabb, mint mi. Jobb lesz a sajtója, ha kétpártinak mutatkozik. Amikor népszerűtlenné válik, őt teheti felelőssé, amiért föleskette.
Porter Lovejoy előrelátása megint beigazolódott. Amikor eligazította Noodlest, hangsúlyozta, milyen jó hasznát fogja venni neki az alelnök. A szükség közvetlen, a lehetőségek korlátlanok. Lesz majd egy előzetes megbeszélés.
– Mennyit mondjak el neki? – tudakolta Noodles.
Porter Lovejoy csak somolygott, mint egy bagoly.
– Amennyit hagy. Tulajdonképpen te fogod őt kikérdezni, hogy lássad, akarod-e azt az állást, bár ezt ő nem fogja tudni.
– És hogy fogom tudni ezt megoldani? – tűnődött derűsen Noodles.
Porser Lovejoy megint csak somolygott.
– A fedőneve?
– Ezt most ne hozd elő – intette óva Porter Lovejoy. – Maga választotta magának, tudod. Nem lesz semmi baj.

*

– Jöjjön, jöjjön, jöjjön – mondta az alelnök kedélyesen Noodles Cooknak az előteremben lezajlott vidám üdvözlés után, melyet Noodles zavarba ejtően fesztelennek talált.
Már az is meglepte, hogy az előkelő címet viselő, nála fiatalabb férfi kirontott a szobájából, és melegen üdvözölte. Noodlesnak alig volt ideje észrevenni a fogadószoba falait ékesítő közép- és főiskolai zászlócskákat. Nem tudta megszámolni a sok-sok tévéképernyőt sem, melyek mind különböző csatornákra voltak hangolva. – Régi klipekre és benyögésekre várunk – magyarázták vihogva a lányok, és Noodles nem tudta, komolyan mondják-e, vagy nem.
– Már alig vártam, hogy megismerkedjem magával – folytatta meggyőzően az alelnök. – Bruum, bruum, bruum – mondta aztán bizalmasan, mikor becsukódott mögöttük az ajtó, és kettesben maradtak. – Ez az Indinnapolisi Pálya című videojátékból van, amelyben verhetetlen vagyok. Ismeri? Majd megismeri. Jól játszik videojátékokat? Lefogadom, hogy meg tudom verni. No de most beszéljünk magáról, kérem. Alig várom, hogy többet tudjak meg magáról.
Noodles számára ez gyerekjáték volt. – Nos, uram, mi az, amit tudni szeretne rólam? Hol kezdjem?
– Velem az a helyzet – felelte az alelnök –, hogy mikor elszántam magam valamire, mindig sikerült is végbevinnem. Késő bánat ebgondolat, ami elmúlt, elmúlt. De ha egyszer kitűzök egy célt, akkor azt elérem, könyörtelenül.
– Értem – mondta Noodles pillanatnyi meglepetése elmúltával, mikor úgy sejtette, hogy alkalmak kapott a hozzászólásra. – És azt mondja, az volt a célja, hogy alelnök legyen?
– Ó, igen, határozottan, határozottan. És könyörtelenül el is értem.
– Hogyan?
– Igent mondtam, mikor felkértek, hogy vállaljam el. Tudja, Mr. Cook... szólíthatom Noodlesnak? Köszönöm. Megtisztel... szerintem az alelnök hivatalát egy szóval lehet a legjobban leírni, mégpedig azzal, hogy legyen résen. Vagy ez két szó?
– Azt hiszem, kettő.
– Köszönöm. Azt hiszem, egyetlen más szaktanácsadómtól se kaptam erre ilyen világos választ. És ez az, amit könyörtelenül folytatni akarok. A résen létet. Nyilvánvalóan minél tovább alelnök az ember, annál inkább résen van, hogy elnök lehessen. Egyetért ezzel?
Noodles ügyesen megkerülte a kérdést. – És ez az a cél, amit most könyörtelenül el akar érni?
– Ez az alelnök dolga, nem? Ezzel a többi szaktanácsadóm is egyetért.
– És az elnök tudja?
– Nem törekednék rá most könyörtelenül, ha nem adta volna hozzá a teljes jóváhagyását. Van még valami, amit tudni szeretne rólam, és ami segítene nekem eldönteni, hagy elég jó-e erre az állásra? Porter Lovejoy azt mondja elég jó.
– Nos, uram – mondta Noodles Cook, aztán óvatosan folytatta. – Van valami olyasmi abban, amit most magára vállal, amiről úgy érzi, hogy nincs teljesen felkészülve arra, hogy egyes-egyedül végbevigye?
– Nincs. El se tudok ilyet képzelni.
– Akkor miért érzi úgy, Hogy még egy szaktanácsadóra lenne szüksége?
– Hogy segítsen nekem az olyan kérdésekben, mint ez. Tudja, a főiskolán elkövettem azt a hibát, hogy nem szenteltem magam igazán a tanulmányaimnak, és ezt nagyon megbántam.
– De azért kielégítő jegyeket kapott, nem?
– Ugyanolyanokat, mint mikor a tanulmányaimnak szenteltem magam. Maga is járt főiskolára, Mr. Cook? Iskolázott ember maga?
– Igen, uram. Tudományos fokozataim vannak.
– Remek. Én is jártam főiskolára, tudja. Sok közös van bennünk, és jól ki tudnánk jönni egymással... remélem, jobban – és itt kissé panaszosra váltott a hangja –, mint ahogy a többiekkel kijövök. Az az érzésem, hogy a hátam mögött vicceket faragnak rólam. Ha ágy most visszatekintek rá, többet kellett volna foglalkoznom a főiskolán filozófiával, történelemmel meg közgazdaságtannal. Ezt most pótolom.
– Hogyan... – kezdte volna megkérdezni Noodles, de aztán meggondolta magát. – Uram, nekem az volt a tapasztalatom...
– Késő bánat ebgondolat, és ez a múlt.
– Nekem az volt a tapasztalatom mint diáknak – járta tovább Noodles a maga útját alázatosan –, de még akkor is, mikor tanítottam egy kicsit, hogy amilyenek az emberek, olyanok a foglalatosságaik. Akit a sportrendezvények, a golf és az esélyek érdekelnek, azok a versenyeken, a golfpályán és a társasági összejöveteleken töltik az idejüket, és későbbi életük során nagyon nehéz érdeklődésüket az olyan témák felé fordítaniuk, mint a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan, ha korábban nem vonzódtak hozzájuk.
– Igen. De soha nem is késő – mondta az alelnök, mire Noodles nem tudta, egyetértenek-e, vagy sem. – Az utóbbi időben a napóleoni háborúkat tanulmányoztam, hogy mintegy kiegészítsem a műveltségemet.
Noodles egy-két pillanatig mozdulatlanul ült. – Melyikeket? – Más választ nem tudott kigondolni.
– Hát több is volt, nem csak egy?
– Ez nem az én szakterületem – felelte Noodles Cook, és kezdte föladni a reményt.
– És átveszem az antietami csatát is – hallotta annak az embernek a szájából, aki a következő lesz az elnökök sorában.
– Azután meg kikukkantok Bull Runba. Az volt az igazi nagy háború, az a polgárháború. Azóta se volt olyan háborúnk, igaz? Nagyon meg lesz lepve, de Bull Run csak egy rövid autóútnyira van ide, rendőri kísérettel.
– Háborúra készül?
– Szélesítem a látókörömet. És hiszek abban, hogy résen kell lenni. Nekem úgy tűnik, hogy egy elnök minden más munkája elég kemény, és valahogy unalmas. Videokazettára fogom vitetni mindezeket a csatákat, és videojátékokat csináltatok belőlük, amelyikben akármelyik fél nyerhet. Bruum, bruum, bruum! A gettysburgi csatát is. Szereti a videojátékokat? Melyik a kedvence?
– Nincs kedvencem – motyogta letörten Noodles.
– Hamarosan lesz. Jöjjön csak, nézze meg ezeket.
A szekrénykén álló videoképernyőn – az iroda számos zugában videoképernyők álltak, a hozzájuk tartozó távirányítókkal –, azon, amelyikhez az alelnök odavezette, éppen az Indianapolisi Pálya nevű játék ment. Noodles más játékokat is látott, a Le a bombákat és Bújj ki a sorozás alól címűeket.
És látott még egyet, a Halj meg nevetve címűt.
Házigazdája kuncogott. – Kilenc főiskolát végzett ember van a stábomban, tizenegy doktori diplomával, és egyikük se tudott egyetlenegyszer se megverni ezekben. Nem mond ez sokat arról, hogy milyen ma ebben az országban a felsőoktatás?
– De igen – mondta Noodles.
– Magának mit mond?
– Sokat – felelte Noodles.
– Én is így érzem. Van egy új is, amit kizárólag nekem csináltak, Triage a neve. Ismeri?
– Nem. A Triage francia eredetű szó, és abban az esetben, ha nagy háború tör ki, és el kell döntenünk, ki legyen az a néhány ember, aki életben maradhat a föld alatti óvóhelyeken...
– A szó jelentését ismerem, alelnök úr! – vágott közbe Noodles durvábban, mint ahogy akarta. – Csak a játékot nem ismerem – magyarázta kényszeredett mosollyal.
– Majd megismeri. Magát fogom először megtanítani rá. Jó mulatság és nagy kihívás. Magának is meglesznek a kedvencei, nekem is, és csak az egyik győzhet közülünk, és az dönti el, hogy ki fog életben maradni és ki fog meghalni. Élvezni fogjuk. Azt hiszem, szeretném, ha specializálódna a Triage-ra, mert nem lehet tudni, mikor kellhet majd ténylegesen lejátszanunk, és nem hiszem, hogy a többiek felérik ésszel. Oké?
– Igen, alelnök úr.
– És ne legyen ilyen szertartásos, Noodles. Szólítson Pöcsnek.
Noodles elképedt. – Ezt nem tehetem! – vágott vissza nyomatékosan, a spontán dac reflexével.
– Próbálja meg.
– Én ugyan nem.
– Még ha ez az állásába kerülne is?
– Nem, még akkor sem, Mr. Pöcs... akarom mondani, alelnök úr.
– Látja? Fog ez menni. Mindenki más így szólít. Nézzük most azokat a dolgokat, amelyekről Porter Lovejoy azt mondja, hogy maga el tudja intézni őket. Mennyit tud a nehézvízről?
– Szinte semmit – mondta Noodles, és tüstént szilárdabb talajon érezte magát. – A nukleáris reakciókhoz van valami köze, nem?
– Tőlem ne kérdezze. Valami ilyesmit mondanak itt ebben is. Én se tudok róla sokat, úgyhogy máris jól találkozik az agyunk.
– Mi a probléma?
– Hát, van itt egy ember, akit őrizetbe vettünk, mert engedély nélkül állítja elő. Azt mondja, nyugalmazott lelkész, a régi, második világháborús gyalogsági légierőtől.
– Miért nem hagyatják abba vele?
– Nem tudja abbahagyni. Úgyszólván biológiailag termeli, ha érti, mire gondolok.
– Nem, nem tudom, mire gondol.
– Hát, ezt mondják itt is, a Csapvíz fedőnevű titkos dosszié összefoglalójának ebben a szinopszisában. Azt eszi és azt issza, amit a többiek, de ami kijön belőle, az azt hiszem, nehézvíz.
Egy magánvállalkozás, az M&M V&T megkutatta és továbbfejlesztette az illetőt, és most opciójuk van rá, és elindították a szabadalmazási eljárását.
– Hol tartják?
– Valahol a föld alatt, arra az eshetőségre, ha radioaktívvá válna. Közvetlenül mielőtt elkapták, kapcsolatban állt valamiféle társával, és a felesége meg az a másik pasas rendszeresen kódolt beszélgetéseket folytatnak telefonon, és úgy tesznek, mintha nem tudnának semmiről. Eddig még semmi szemérmetlen nem történt köztük. A pasas egy ápolónővel is beszélget telefonon, és kettejük között sok minden kezdődhet,ami szemérmetlen. Mintha soha nem hallottak volna az AIDS-ról. És lehet, hogy van egy belga kémkapcsolatuk is, az új Európai Gazdasági Közösséggel. „A belga megint tud nyelni”, jelentette az ápolónő, mikor utoljára beszéltek egymással.
– És mit szándékozik a lelkésszel csinálni?
– Ó, könnyen megölethetnénk valamelyik antiterrorista egységünkkel, ha arra kerülne a sor. De lehet, hogy szükségünk lesz rá, mert problémánk van a tríciumhiánnyal is. Mit tud maga a tríciumról, Noodles?
– Trícium? Soha nem hallottam róla.
– Az jó. Akkor objektív tud maradni. Azt hiszem, valamiféle radioaktív gáz, amelyre szükségünk van a hidrogénbombáinkhoz meg más holmikhoz. Nehézvízből nyerik, és ez a lelkész nagyon hasznos lehetne, ha másokat is meg tudna tanítani rá, hogy nehézvizet pisáljanak. Az elnöknek ehhez nincs türelme, és azt akarja, hogy én vegyem kézbe. Nekem sincs hozzá sok türelmem, így át fogom adni magának.
– Nekem? – kiáltott fel meglepetten Noodles. – Úgy érti, hogy föl vagyok véve?
– Beszélgettünk, nem? Tudassa velem, mit gondol, mit javasoljak.
Ezzel átnyújtott Noodlesnak egy terebélyes vörös dossziét, melynek első lapján egy tömörített helyzetjelentés összefoglaló szinopszisa kivonatának az egymondatos summája állt egy hetvenegy éves nyugalmazott katonai lelkészről, aki engedély nélkül nehézvizet állít elő a hasában, és akit jelenleg titkos őrizetben tartanak vizsgálat és kihallgatás céljából. Noodles nem sokat tudott a nehézvízről, a tríciumról pedig semmit, de ahhoz, eleget tudott, hogy egy szemrebbenéssel se árulja el, hogy ismeri őket, amikor John Yossarian és Milo Minderbinder nevét olvasta, bár komoran eltöprengett Melissa MacIntoshon, az ápolónőn, akiről soha nem hallott, valamint az ő Angela Back vagy Angela Moorcock nevezetű lakótársán, és az egyik New York-i kórházban gégerákkal fekvő, rejtélyes belga ügynökön, akiről az ápolónő rendszeresen kódolt üzeneteket továbbított telefonon, nemkülönben azon a nyájas, jól öltözött és rejtelmes férfin, aki a jelek szerint vagy megfigyelés alatt tartja a többieket, vagy szimatol utánuk, vagy a testőrük. Noodlesra, mint az ismertetők nagy műértőjére mély benyomást tett a szerző zsenialitása, aki ennyi mindent tudott egyetlen mondatba sűríteni.
– Azt akarja, hogy én döntsek? – mormolta végül zavartan Noodles.
– Miért ne? És aztán itt van ez a másik dolog: valakinek van egy tökéletes hadirepülőgépe, amit el akar adni nekünk, és van egy más valaki, egy még jobb tökéletes hadirepülőgéppel, amit meg akar vétetni velünk, és csak az egyiket tudjuk megvenni.
– Porter Lovejoy mit mond?
– Ő most a bűnperének a tárgyalására készülődik. Azt akarom, hogy maga ítélje meg.
– Azt hiszem, ehhez nincs meg a felkészültségem.
– Én hiszek az özönvízben – felelte az alelnök.
– Azt hiszem, ezt nem jól hallottam.
– Hiszek az özönvízben.
– Miféle özönvízben? – Noodles megint teljesen megzavarodott.
– Természetesen Noé özönvizében. Amiről a Bibliában van szó. A feleségem is hisz benne. Maga nem tud róla?
Noodles összehúzott szemekkel kereste az alelnök jámbor ábrázatán a játékosság enyhe felvillanását. – Nem vagyok benne biztos, hogy is érti ezt. Úgy hiszi, nagy volt az eső?
– Úgy hiszem, hogy igaz. Minden részletében.
– Hogy vette minden állatfajtának a hímjét meg a nőstényét?
– Ezt mondja a Biblia.
– Uram – mondta Noodles udvariasan –, mostanára több állat- és rovarfajtát vettünk számba, mint amennyit valaki egész élete során össze tudna gyűjteni és be tudna rakni egy akkora hajóba. Honnan szedné őket, és hová tenné őket, nem is szólva arról, hogy mennyi hely kellene saját magának meg a gyerekei családjának, valamint az ennivaló tárolásának és a hulladék eltávolításának problémáiról az alatt a negyven nap és negyven éjjel zuhogó eső alatt?
– Maga tud erről!
– Hallottam. És utána még százötven nap és százötven éjjel.
– Maga ezt tudja! – bámult rá elismerően az alelnök. – Akkor valószínűleg azt is tudja, hogy az evolúció svindli. Gyűlölöm az evolúciót.
– Honnan származott akkor az a sok állati élet, amelyről tudunk? Csak bogarakból majd három- vagy négyszázezer fajta létezik.
– Ó, hát valószínűleg csak úgy kialakultak.
– Alig hétezer év alatt? A bibliai időszámítás szerint körülbelül ennyi volt az egész.
– Utánanéztem, Noodles. Mindaz, amit a világ teremtéséről tudnunk kell, benne van a Bibliában, világosan, angolul – nézett rá derűsen az alelnök. – Tudom, hogy vannak, akik szkeptikusok. De azok mind vörösök. És mind tévednek.
– Ott van Mark Twain esete. – Noodles nem tudta megállni, hogy ne kezdjen vitatkozni.
– Ó, ezt a nevet ismerem! – kiáltott fel nagy örömmel és hivalkodva az alelnök. – Mark Twain, a nagy amerikai humorista, ugye? Az én államommal szomszédos államból, Missouriból?
– Missouri állam nem szomszédos Indianával, uram. És Mark Twain az ön nagy amerikai humoristája kicsúfolta a Bibliát, lenézte a kereszténységet, megvetette imperialista külpolitikánkat, és minden részletében telifröcskölte a dühével Noé és bárkája történetét, különösen a házilégy miatt.
Az alelnök egy pillanatra sem veszítette el a lelki nyugalmát. – Nyilvánvalóan két különböző Mark Twainről beszélünk – felelte.
Noodles dühbe gurult. – Csak egy volt, uram – mondta lágyan, aztán elmosolyodott. – Ha akarja, összefoglalót készítek a kijelentéseiről, és odaadom valamelyik titkárának.
– Ne, utálom az írásos anyagokat. Tegye át videóra, talán tudunk belőle valami játékot csinálni. Igazán nem értem, hogy egyes emberek, akik olyan sokat olvasnak, miért tudják olyan nehezen felfogni azokat az egyszerű igazságokat, amelyek világosan le vannak írva a Bibliában. És kérem, ne szólítson uramnak, Noodles. Maga sokkal idősebb nálam. Nem szólítana Pöcsnek?
– Nem, uram, nem fogom pöcsnek szólítani.
– Mindenki más annak szólít. Magának is joga van hozzá. Esküt tettem ennek a jognak a biztosítására.
– Nézze, maga pöcs... – Noodles talpra ugrott, aztán lázasan körülnézett. Fekete táblát, krétát és mutatópálcát keresett. Akármit! – A víz mindig a saját szintjére törekszik.
– Igen, ezt hallottam.
– A Mount Everest nyolcezer méter magas. Ahhoz, hogy a földet elborítsa a víz, az egész földbolygón mindenütt közel nyolcezer méter mély víznek kellett volna lennie.
Jövendőbeli munkáltatója bólintott, örült, hogy a jelek szerint végre eljutottak valahova. – Akkor annyi víz volt.
– Aztán a vizek visszavonultak. Hová tudtak visszavonulni?
– Természetesen az óceánokba.
– Hol voltak az óceánok, ha a világ víz alatt volt?
– Hát természetesen az özönvíz alatt – jött habozás nélkül a válasz, majd a zseniális férfiú felállt. – Ha megnéz egy térképet, Noodles, látni fogja, hol vannak az óceánok. És azt is látni fogja, hogy Missouri igenis határos az én államommal, Indianával.
– Ez a pöcs hisz a vízözönben! – számolt be tüstént Porter Lovejoynak Noodles Cook, még mindig fortyogva és szinte kiabálva. Ez volt kapcsolatukban az első eset, amikor nem elégedett összeesküvőként jelentkezett a pártfogójánál.
Porter Lovejoy megőrizte a nyugalmát. – A felesége is.
– Több pénzt akarok!
– Az állás ezt nem indokolja.
– Változtasd meg az állást!
– Majd beszélek Caponéval.
Jó volt az egészsége, nem volt szociális segélyen, így ha minden érintett tudomásul vette, hogy Noodles, mint az új kormányzat egészségügyi, közoktatási és népjóléti minisztere, minden energiáját kizárólag az elnök oktatására fogja összpontosítani.

 

 

 

ÖTÖDIK KÖNYV

 

13. Trícium

A nehézvíz árfolyama újabb két ponttal emelkedett, közölte a fax az M&M irodájában, a New York-i Rockefeller Centerben, ugyanazon az emeleten, és jószerivel ugyanazokban a helyiségekben, ahol Sammy Singer szinte a teljes felnőtt dolgozó életét eltöltötte a Time magazinnál. Az iroda ablakai, mint azt Michael Yossarian újra láthatta, a messze alattuk elterülő jégpályára néztek, a tiszteletre méltó japán ingatlankomplexum csillogó, fagyott középpontjára, amelyet nagy pénzért már korábban megszereztek a hanyatló Rockefeller bankárdinasztiától. A jégpálya ugyanazon a telken állt, amelyen Sammy sok-sok évvel azelőtt, életében először korcsolyázni ment Glendával, és nem esett el, aztán megint el-elment vele nem is egy hosszú ebédidő alatt, miután kezdtek rendszeresen találkozgatni, és miközben Glenda egyre szuttyongatta, hogy költözzön hozzá és éljenek együtt az ő West Side-i lakásán a három gyerekével meg a wisconsini határvidékről való, nem mindennapi édesanyjával, aki igen nagyra tartotta Sammyt, és boldogan ment el újra a húgához lakni egy kis családi farmra, miután Sammy beköltözött – a New York-i szülők között senkit nem ismert, akik valaha képesek lettek volna ilyen kecses önfeláldozásra, a saját szüleit is beleértve –, a trícium pedig, a nehézvízből származó gáz további kétszáztizenhat ponttal emelkedett Genfben, Tokióban, Bonnban, Irakban, Nigériában, Kínában, Pakisztánban, Londonban és New Yorkban a radioaktív áruk nemzetközi tőzsdéin.
A trícium árát derűlátóan hajtotta felfelé ennek a hidrogénizotópnak az a természetes tulajdonsága, hogy az atomfegyverekben előre kiszámítható ütemben fajult el, ami szükségessé tette az időszakos pótlását, valamint e gáznak az a csábító hajlama, hogy csökkent a mennyisége a között a két időpont között, mikor a szállítója lepecsételte, illetve a vásárlója átvehette, aki jobbára vagy újfajta bazárárukat és jelzőberendezéseket gyártott, melyek külső felszíne foszforeszkált, vagy pedig nukleáris robbanófejeket szerelt össze és szállított.
A vásárlók gyakran közölték, hogy legalább negyven százalékkal kevesebb tríciumot kaptak, mint amennyit kifizettek, és negyven százalékkal levesebbet, mint amennyit becsomagoltak és leszállítottak, mégpedig lopás, eltérítés vagy szivárgás minden jele nélkül.
A trícium egyszerűen nem volt meg, amikor leszállították. Nem sokkal azelőtt kísérleti szállítmányt irányítottak egyik épületből a másikba, hogy rájöjjenek, mi okozza ezt a veszteséget. Új ismeretekre nem tettek szert, de a kísérlethez becsomagolt trícium háromnegyed része elveszett. Pontatlan volna azt mondani, közölte egy félénk szóvivő, hogy a puszta légbe tűnt el. A leget folyamatosan vizsgálták. Nem volt puszta, és nem volt benne trícium.
Sugárzása és ebből következő potenciális rákkeltő hatása ellenére még mindig a trícium maradt a legkiválóbb anyag világító irányjelzőkhöz, óraszámlapokhoz, puskák éjszakai irányzékához, és olyan jelképekhez, mint a svasztikák, keresztek, dávidcsillagok és glóriák, amelyek felizzanak a sötétben, továbbá az atomfegyverek robbanóerejének hallatlan fokozásához.

*

Melissa MacIntosh elragadó lakótársnője, Angela Back, akire Yossarian többé csak Angela Backupként tudott gondolni, közben már előterjesztette munkaadóinak, a két idősecske úriembernek az olyan világító cikkek ötletét, amelyek foszforeszkálva emelnék ki a párzás kidudorodó szerveit, és amelyeket egy játékvásáron már kipróbált a vásárlókon, férfiakon és nőkön egyaránt, továbbá elképzelését egy olyan hálószobai óráról, melynek sugárzó számlapja festékvegyületbe ágyazott trícium lenne, kis- és nagymutatói körülmetélt hímtagok lennének, számai pedig nem számokból, hanem az órák előrehaladásával az erotikus önkívület rendszeres periódusaiban fokozatosan egyre érzékibbé váló meztelen nőalakok sorozatából állnának, amelyek a végső órában, tizenkettőkor érnék el a teljes beteljesülést. Yossarian heves izgalomba jött, amikor a koktélbárban meghallgatta Angela előadását ennek az ihletett fogyasztási cikknek az ötletéről, egy-két nappal azelőtt, hogy Angela leszopta, majd hazaküldte, mert öregebb volt azoknál a férfiaknál, akikhez hozzá volt szokva, és nem volt benne biztos, akarja-e ennél intimebben is megismerni, aztán mivel Melissa kezdte őt egyre jobban megszeretni, Angela pedig ugyanakkor kezdett egyre jobban félni az AIDS-től, nem volt hajlandó másodszor is leszopni, vagy bármely más ezzel egyenértékű módon a kedvére tenni; miután első alkalommal figyelmesen meghallgatta az áradozását, Yossarian azon kapta magát, hogy félig-meddig föláll neki, így aztán megfogta a kezét, ahogy egymás mellett ültek az elegáns koktélbár vörös bársonypamlagán, és odadörgölte a nadrágja sliccéhez, hogy ő is érezhesse.
A tríciumnak az atom-robbanófejekben kiváltott hatása és a robbanóhatás hatalmas, ugrásszerű növekedése lehetővé tette a bombák, a rakéták és a gránátok méretének és súlyának esztétikus csökkentését, így a nukleáris pusztítóképesség észrevehető csökkenése nélkül nagyobb számban vihették őket magukkal az olyan kisebb szállítóeszközök, mint Milo és Strangelove tervezett bombázói.
A lelkésznek emelkedett az értéke, és teljes biztonságban volt.

 

 

14. Michael Yossarian

– Mikor beszélhetek vele? – hallotta Michael Yossarian apja követelő kérdését. Apjának sűrűbb volt a haja, mint az övé, továbbá göndör és fehér. Ehhez a színhez kereste Adrian bátyja szorgosan azt a kémiai képletet, melynek révén fiatalos és természetes őszre lehetne festeni a hajat, ami egyetlen Yossarian korabeli férfin sem hatott volna fiatalosnak, és nem látszott volna természetesnek.
– Mihelyt biztonságban lesz – felelte M2 tiszta, fehér ingében, amely még nem gyűrődött össze, nem nedvesedet át, és nem szorult vasalásra.
– Michael, nem azt mondta az előbb, hogy a lelkész biztonságban van?
– Azt hiszem, én is így hallottam.
Michael mosolygott magában. Az ablak üvegtáblájához szorította a homlokát, hogy elmélyülten lebámulhasson az odalenn elterülő jégpályára és a könnyed korcsolyázók színes kaleidoszkópjára, miközben azzal a csüggedt előérzettel, hogy máris sok mindenből kimaradt, azon töprengett, lehetséges-e, hogy ebben az időtöltésben vannak olyan élvezetek, amelyeket szórakoztatónak találna, ha valaha rá tudná venni magát, hogy kipróbálja őket. A jégfelület tükröző oválisát ezekben a napokban az ebéd- és kávészünetükben sétálgató dolgozók meg a csüggedt lovaikon feszítő lovas rendőrök mellett koldusok és csavargók sodródó áramlatai vették körül. Michael Yossarian nem táncolt, nem tudta felvenni a ritmust. Nem golfozott, nem síelt, és nem teniszezett, és máris tudta, hogy soha nem fog korcsolyázni.
– Úgy értem, számunkra biztonságban – hallotta M2 panaszos védekezését, mire megfordult, hogy figyelhesse. M2 diadalmasan felkészültnek látszott a kérdésre, melyet feltettek neki. – Biztonságban van az M&M vállalkozások számára, nem sajátíthatja ki még a Mercedes-Benz vagy a Nippon&Nippon Vállalkozások N&N részlege sem. Még Strangelove se férhet hozzá. A lelkészt tüstént szabadalmaztatni fogjuk, mihelyt rájövünk, hogyan működik, már keressük is hozzá a védjegyet. Egy glóriára gondoltunk. Mivel lelkész, természetesen nappal fénylő glóriára, de esetleg olyanra, amelyik sötétben is, egész éjjel fénylik.
– Miért nem tríciummal?
– Mert a trícium drága és radioaktív Michael, tudna glóriát rajzolni?
– Az nem lehet nehéz.
– Valami olyat akarunk, amely vidám, de komoly.
– Meg fogom próbálni komolyra csinálni – mondta Michael, megint mosolyogva –, és nehéz lenne olyat elképzelni, amely ne lenne vidám.
– Hol tartják? – érdeklődött Yossarian.
– Úgy sejtem, ugyanazon a helyen. Igazából nem tudom.
– Apád tudja?
– Hát tudom én, hogy tudja-e?
– Ha tudnád, megmondanád nekem?
– Ha azt mondaná, hogy megmondhatom.
– És ha azt mondaná, hogy nem?
– Akkor azt mondanám, hogy nem tudom.
– Mint ahogy az előbb mondtad. Legalább igazat mondasz.
– Megpróbálok.
– Még akkor is, mikor hazudsz. Ez egy paradoxon. Körökben jár a beszélgetésünk.
– Teológiára jártam.
– És mit mondjak a lelkész feleségének? – kérdezte Yossarian. – Hamarosan találkozni fogok vele. Ha van valaki más, akihez esetleg fordulhatna, minden bizonnyal azt fogom tanácsolni neki.
– Kit tudna találni? A rendőrség tehetetlen.
– Strangelove?
– Ó, nem – mondta M2, és a szokásosnál is jobban elfehéredett. – Ennek utána kell néznem. Karen Tappmannek azt mondhatjuk...
– Karen?
– Ez áll a papíromon. Az igazságnak megfelelően azt mond hatja Karen Tappmannek...
– Nem hiszem, hogy hazudnék neki.
– Mi soha nem mondunk mást, csak az igazat. Itt áll a kézikönyvünkben, Hazugságok címszó alatt. Azt kell mondania Karen Tappmannek – szavalta kötelességtudóan M2. –, hogy a férje jól van, csak ő hiányzik neki nagyon. Alig várja, hogy újra együtt lehessen vele, mihelyt nem jelent veszélyt önmagára és a közösségre, és a családban meg a hitvesi ágyban nem árt az asszony egészségének a jelenléte.
– Ez egy kibaszott új gubanc, mi?
– Kérem – rezzent össze M2. – Ez történetesen igaz.
– Akkor is ezt mondanád, ha nem lenne az?
– Ez teljesen igaz – ismerte be M2. – De ha attól a nehézvíztől trícium kezd megjelenni benne, akkor radioaktív lehet, és mindnyájunknak távol kell tartani magunkat tőle.
– M2 – mondta Yossarian harsányan –, hamarosan beszélni akarok a lelkésszel. Apád már találkozott vele? Tudom, mit fogsz mondani. Hogy ezt meg kell tudnod.
– Először meg kell tudnom, hogy megtudhatom-e.
– Tudd meg, ha megtudhatod, hogy el tudja-e intézni. Strangelove el tudná.
M2 újra elsápadt. – Elmenne Strangelove-hoz?
– Strangelove fog eljönni hozzám. A lelkész pedig nem lesz hajlandó többé termelni, ha megmondom neki, hagy ne csinálja.
– Ezt el kell mondanom apámnak.
– Én már megmondtam neki, de nem mindig hall.
M2 meg volt rendülve. – Éppen most jutott eszembe még valami. Szabad nekünk erről Michael előtt beszélnünk? A lelkész most titkosítva van, és nem vagyok benne biztos, fel vagyok-e hatalmazva rá, hogy bárki más is halljon róla.
– Kiről? – kérdezte Michael.
– A lelkészről – felelte M2.
– Miféle lelkészről?
– Albert T. Tappman lelkészről – mondta M2. – Apjának arról a barátjáról, még a seregből, aki engedély nélkül nehézvizet állít elő, és titkos őrizetben van, amíg kihallgatják és megvizsgálják, miközben mi megpróbáljuk szabadalmaztatni és bejegyeztetni a védjegyét. Tud róla?
Michael vigyorgott. Amikor megszólalt. – Apámnak arra a katonabarátjára gondol, aki elkezdett törvénytelenül nehézvizet termelni, és most...
– Ő az! – kiáltotta M2, aztán eltátotta a száját, mintha kísértet állna előtte. – Hogy tudta meg?
– Most mondta el – nevetett Michael.
– Megint ezt csináltam, mi? – gagyogta M2, aztán a bűnbánó siránkozás gyászos paroxizmusában hangos puffanással roskadt le az íróasztala mögött álló székre. Szintetikus anyagból készült fényes, fehér inge mostanára összegyűrődött, átnedvesedett és igencsak vasalásra szorult volna, és a feszengő, bágyasztó szorongás lucskos árnyékától már sötét foltok ütöttek ki a hónalja alatt az ujjatlan alsótrikóján is, amelyet soha nem mulasztott el felvenni. – Egyszerűen nem tudok titkot tartani, igaz? Apám még mindig dühös rám, amiért a bombázóról beszéltem magának. Azt mondja, meg tudna ölni. Ilyen az anyám is. Ilyenek a húgaim is. De ez a maga hibája is, tudja. A maga dolga, hogy ne engedje, hogy ilyen titkokat mondjak el neki.
– Milyeneket? – kérdezte Michael.
– Mint ezt a bombázóról.
– Miféle bombázóról?
– A mi M&M Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkról. Remélem, nem tud róla.
– Most már tudok.
– Honnan tudta meg?
– Megvannak a magam módszerei – mondta Michael, aztán haragosan az apjához fordult. – Már a hadiiparban is benne vagyunk?
– Azt mondják, valakinek benne kell lennie a hadiiparban – felelte Yossarian mentegetőzve – akár tetszik, akár nem, így akár ők is benne lehetnek, valaki pedig dolgozni fog velük akár igent mondok, akár nemet, így hát akár te meg én is lehetünk azok, és ez a tiszta igazság.
– Akkor is, ha hazugság?
– Azt mondták nekem, ez egy cirkáló repülőgép.
– Cirkál – magyarázta M2 Michaelnek.
– Két emberrel? – mondott neki ellent Yossarian. – És íme, egy másik módszer, amellyel megnyugtathatod a lelkiismeretedet – tette hozzá Michaelnek. – Nem fog működni. Igaz, M2?
– Ezt garantáljuk.
– És emellett – bukkant Yossarianból felszínre a neheztelés – téged csak arra kérlek, hogy rajzolj egy képet a gépről, nem arra, hogy repülj azzal a kibaszott jószággal, vagy támadást indíts vele. Ez a gép már az új évszázadra szól. Az efféle dolgok az örökkévalóságig tartanak, lehet, hogy már mind a ketten halottak leszünk, mielőtt a levegőbe emelkednének, még ha meg is kapják rá a szerződést. Most fütyülnek rá, hogy működik-e vagy sem. Semmi mást nem akarnak, csak a pénzt. Igaz, M2?
– És természetesen fizetni fogunk – állt újra fel izegve-mozogva M2. Karcsú volt és sovány, formátlanok voltak a vállai, és kiálltak a kulcscsontjai.
– Mennyit fognak fizetni? – kérdezte félszegen Michael.
– Amennyit csak akar – felelte M2.
– Ezt komolyan gondolja – mondta Yossarian, mikor Michael bohóckodva fordult felé magyarázatért.
Michael kuncogni kezdett. – Mondjuk – kockáztatta meg szertelenül, közben apja reakcióját figyelve – annyit, amennyi elég még egy évre a jogi karon?
– Ha ezt akarja – egyezett bele tüstént M2.
– És a megélhetési költségeimet is?
– Persze.
– Ezt is komolyan gondolja – nyugtatta meg Yossarian hitetlenkedő fiát. – Michael, nem fogod elhinni... igazából én se hiszem el... de néha több pénz van ezen a világon, mint bárki valaha gondolta volna, hogy a bolygónk elbírja anélkül, hogy el ne süllyedjen valahova.
– És honnan van?
– Senki nem tudja – mondta Yossarian.
– És hová lesz, mikor nincs?
– Ez egy másik tudományos rejtély. Egyszerűen eltűnik. Mint azok a tríciumrészecskék. Most éppen sok van.
– Korrumpálni próbálsz?
– Azt hiszem, megmenteni próbállak.
– Oké, hiszek neked. Mit akarnak tőlem?
– Néhány laza rajzot – mondta M2. – Tud műszaki rajzot olvasni?
– Próbáljuk ki.
A repülőgép külső megjelenésének művészi ábrázolásához szükséges öt műszaki rajzot már kiválasztották és kiterítették a tárgyalóasztalon az egyik szomszédos külső-belső tárgyalóteremben, közvetlenül a második acélból és betonból épült, riasztógombokkal és radioaktív tríciumos tárcsákkal felszerelt tűzbiztos páncélterem hamis hátsó homlokzata előtt.
Michael egy perc alatt átlátta az összefüggéseket a kék papírra fehér vonalakkal rajzolt műszaki rajzokon, melyek elsőre megfejthetetlen ábécék odafirkantott rejtelmes felirataival ékesített okkult zűrzavarnak tűntek.
– Szerintem valahogy csúnya. – Michaelt feldobta, hogy valami olyan másféle munkát végezhet, amely bőven belül van a képességeinek határain. – Kezd úgy kinézni, mint egy repülő szárny.
– Vannak szárnyak, amelyek nem repülnek – ugratta Yossarian.
– A szárnyas gallér szárnyai – felelte Michael, anélkül hogy fölemelte volna a rajzról elemző tekintetét. – Egy épület szárnyai, egy politikai párt szárnyai.
– Te szoktál olvasni, ugye?
– Néha.
– Milyen egy repülő szárny? – M2 izzadós fajta volt, homlokára meg az állára fényes cseppecskék ültek ki.
– Olyan, mint egy törzs nélküli repülőgép, Milo. Az az érzésem, hogy ezt már láttam.
– Remélem nem. A mi gépünk új.
– Ez mi? – bökött rá valamire Yossarian. Lemásolásuk előtt mind az öt tervrajz bal alsó sarkában fekete ragasztószalaggal letakarták az azonosító feliratot, és a szalagra fehér Ó betűt nyomtattak. – Ezt a betűt már láttam.
– Mindenki látta – felelte Michael könnyedén. – Ez a szabványos sablon. A régi óvóhelyeken láttad. De ezek mi a fenék?
Az Ó betűtől jobbra parányi, lapos hímzésnek tetsző betűcskék sorakoztak, és miközben Yossarian fölvette a szemüvegét, Michael nagyítóüveggel kukucskált rájuk, és egy sor kis h betűre bukkant, a végén felkiáltójellel.
– Szóval – jegyezte meg még mindig jókedvűen – így fogják nevezni a masinájukat, mi? Az M&M Óhhhhh!
– Maga is tudja, minek nevezzük. – M2 meg volt sértve.
– Ez az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázó.
– Időt spórolnánk, ha Óhhhhh!-nak neveznénk. Mondja csak el még egyszer, mit akar.
M2 félénken elmondta. Szép képeket akarnak a gépről repülés közben, felülről, alulról és oldalról, és legalább egy olyat, amelyen a földön áll. – Nem kell pontosnak lenniük. De legyenek realisztikusak, olyanok, mint egy rajzfilmen vagy sci-fi-filmben a repülőgépek. Hagyja ki a részleteket. Apám nem akarja, hogy bármit lássanak belőlük, amíg meg nem kapjuk a szerződést. Nem bízik többé igazán a kormányunkban. Arról is szeretnék egy képet, hogy fog tényleg kinézni a gép, ha valaha meg kell építeni.
– Miért nem kéri meg erre a mérnökeiket?
– Nem bízunk igazán a mérnökeinkben.
– Mikor Rettenetes Iván befejezte a Kreml építését – jegyezte meg Yossarian –, az összes építészt kivégeztette, hogy soha eleven ember le ne másolhassa többé.
– Mi volt benne olyan rettenetes? – tűnődött M2. – Ezt el kell mondanom apámnak.
– Most hagyjanak magamra – mondta Michael. Az állát dörzsölgetve koncentrált, aztán kibújt zakójából, és egy Mozart-dallamot fütyörészett magában. – Ha bezárja az ajtót, emlékezzen rá, hogy be vagyok zárva, és ne felejtsen el egy szép napon kiereszteni. – Magában pedig hangosan megjegyezte: – Klasszul néz ki.
Cinikusan biztosra vette, hogy a jövő század fordulóján hónapokig tartó értelmetlen ünnepségeket fognak rendezni, mindenféle politikai kampányokkal összekötve, és az M&M hadirepülőgépe mindezeknek az ünnepelt fénypontja lehet. És nem kétséges, hogy az új évszázadban születő első újszülött keleten fog születni, de ezúttal az Édentől sokkal messzebb keletre.
Újra lenézett ennek a század végére szóló fegyvernek a tervrajzára, és a tervet, amelyet látott, esztétikailag tökéletlennek találta. Az előlegezett formában sok minden nem szerepelt, sok minden hiányzott belőle. És amikor a tervrajzokra nézett, meg a jövőbe, amelyben ez a gép repülni fog, sehol nem látott semmiféle kijelölt helyet, amelybe – apjának elcsépelt szavai szerint – bele tudott volna illeszkedni, amelyben nagyobb biztonsággal és elégedettséggel tevékenykedett volna, mint amilyenben jelenleg része volt. Tere volt hozzá, de esélyt nem sokat látott semmiféle javulásra. Eszébe jutott Marlene, meg az asztrológiai táblázatai és a tarot-kártyái, és úgy érezte, megint hiányzik neki, bár nem volt benne biztos, hogy valaha is többet törődött vele, mint monogám románcainak sorozatából bárki mással. Riasztani kezdte, hogy talán nincs is jövője, hogy már benne él, hogy apjához hasonlóan, akivel szemben mindig vegyes érzései voltak, máris benne van. Kockáztatnia kell, fel kell hívnia Marlene-t.
Még Julian bátyjának is gondot okozott mostanában annyi pénzt keresni, mint amennyit pökhendi tervei szerint a sors neki rendelt. És a nővérének is el kellett halasztania a válóperét, miközben diszkréten megpróbált állást keresni a magángyakorlatban valamelyik ügyvédi irodánál, melynek cégtársaival időnként kapcsolatba került.
Az apja meg fog halni. John papa nemegyszer világosan megmondta, nem számít rá, hogy a huszonegyedik századba alaposabban beleártja magát. Élete legnagyobb részében magabiztosan feltételezte, hogy az apja mindig élni fog, és még mindig így érezte, bár tudta, hogy ez nem igaz. Eleven emberekkel ez még soha nem történt meg.
És akkor ki más marad még neki? Nem volt senkije, akit becsülhetett volna, nem látott olyan alakot, akire felnézhetett volna, akinek az érdemei tizenöt percnél tovább makulátlanok maradtak volna. Voltak olyan emberek, akiknek nagy hatalmuk volt, és nagy jótéteményeket eszközölhettek ki másoknak, mint a filmrendezők és az elnök, de ez volt minden.
Az a félmillió dollár, melyet apja remélt ráhagyományozni, már nem látszott örökké tartó vagyonnak. Nem fog tudni megélni a jövedelméből, bár az ország kilenctized része kevesebből él. Idővel nem lesz majd semmije és senkije, senki nem lesz, mint az apja hangsúlyozta, aki segítsen rajta. Apjáról mindig az volt a benyomása, hogy némileg sajátos, racionálisan irracionális és illogikusan logikus ember, aki nem mindig következetes és érthető.
– Nihilistaként könnyű győzni a vitákban – mondta egyszer –, mert annyi sok ember foglal bennük képtelenül állást, akiknek pedig több eszük lehetne.
Simán beszélt olyan dolgokról, mint a Ewing-agytumor, a Hodgkin-kór, az amiotrófiás féloldali szklerózis, a TIA meg a csontszarkóma, és szívesen beszélt a saját haláláról, mégpedig olyan magától értetődő objektivitással, hogy Michaelnek el kellett tűnődnie rajta, vajon becsapja-e magát, vagy csak megjátssza. Michael nem mindig tudta, mikor beszél komolyan és mikor nem, mikor van és nincs igaza egyszerre. Yossarian pedig megvallotta, hogy ezt ő se tudja mindig magáról.
– Az a problémám – vallotta be apja bűnbánóan, de némileg büszkén –, hogy majdnem minden kérdésnek szinte mindig mind a két oldalát látom.
És Michael szinte mindig túlságos mohósággal akart barátságba kerülni hol az egyik nővel, hol a másikkal, és még mindig megszállottja volt annak az álomnak, hogy olyan munkát találjon, amilyet végezni szeretne, meg annak a szükségletnek, hogy abban éljen, amit ő „szerelemnek” nevezett.
Michael soha nem talált magának olyan munkát, amilyet végezni szeretett volna – a jog sem volt rosszabb, mint bármi más, de a művészet sem volt jobb. Elkezdett egy színdarabot írni, de egyelőre nem akarta, hogy ezt az apja megtudja. De a jelek szerint Yossarian egyetlen központi jelentőségű dologban egyenesen telibe talált.
– Te átkozott bolond – reccsentett rá ingerülten gyöngéd rosszkedvében –, mire észbe kapsz, olyan öreg leszel, mint most én, és nem lesz semmid.
Még gyerekeim se, tehette volna hozzá Michael búsan. Amennyire láthatta, ez sem volt benne a kártyákban, se Marlene tarokk-kártyáiban, se bármiféle más kártyában. Figyelmesen újra lenézett az előtte fekvő tervrajzokra, aztán közelebb húzta a rajztömbjét, és fölemelte a ceruzáját. Nem irigyelte azokat az embereket, akik sokkal keményebben akartak dolgozni, hogy többet kaphassanak, de újra eltűnődött rajta, ő miért nem olyan, mint azok.

 

 

15. M2

– Te kedveled Michaelt, nem?
– Igen, szeretem Michaelt – mondta M2.
– Adjál neki munkát, amikor tudsz.
– Azt csinálom. Többet akarok dolgozni vele a buszpályaudvaron, azokon a videoképernyőkön. Kifizetek neki még egy évet a jogi karon.
– Nem vagyok benne biztos, azt akarja-e majd. De csak próbáld meg.
Az általa ismert összes szülőnek, akiknek felnőtt gyerekeik voltak, kivétel nélkül volt legalább egy olyan gyerekük, akinek a kétes kilátásai állandóan aggasztották őket, soknak kettő is. Milónak ez, neki meg Michael.
Ingerültséggel elegy fejtöréssel tanulmányozta Jerry Gaffney újabb üzeneteit a Gaffney ügynökségtől. Az első azt tanácsolta, hívja fel az otthoni üzenetközvetítőjét, amelyen jó hír van. Az ápolónőjétől, és rossz hír a fiától, az első feleségéről. Az ápolónőtől az a jó hír jött, hogy aznap este szabad, elmehet vele vacsorázni és moziba, és hogy a kórházban fekvő belga páciens szépen gyógyul abból a csúnya dizentériából, amit azok a pompás antibiotikumok okoztak, melyeket csúnya tüdőgyulladása ellen kapott, amit hangszálainak eltávolítása okozott az élete megmentéséért folytatott, eddig sikeres invazív beavatkozások során. A másik fax közölte, hogy immár fel van jogosítva a jelzálogkölcsönre. Yossariannak fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. – Honnan tudta egyáltalán, hogy itt vagyok? – hallotta magát hangosan gondolkodni.
– Azt hiszem, Mr. Gaffney mindent tud – felelte hívő módjára M2. – A mi faxvonalainkat is ellenőrzi.
– Fizettek neki ezért?
– Azt hiszem, valaki fizet.
– Kicsoda?
– Fogalmam sincs.
– Nem is törődsz vele?
– Kellene?
– Nem tudnád megtudni?
– Meg kell tudnom, hogy meg tudom-e tudni.
– Meg vagyok lepve, hogy nem akarod tudni.
– Akarnom kellene?
– M2, Michael Milónak szólít. Melyik nevedet szereted jobban?
Milo egyszülött fia feszengeni kezdett. – Jobb szeretem – mondta, hangosan zihálva –, ha Milónak szólítanak, bár ez az apám neve. De az én nevem is, tudja. Ő adta nekem.
– Miért nem mondtad? – kérdezte Yossarian, aki rossz néven vette a célzást, amely arra utalt, hogy hibásnak kellene éreznie magát.
– Félénk vagyok, tudja. Anyám azt mondja, nyuszi vagyok. A nővéreim is. Folyton arra kérnek, változtassam meg a személyiségemet, hogy elég erős legyek, és átvehessem a dolgokat, mikor át kell majd vennem őket.
– Hogy jobban hasonlíts apádhoz?
– Apámról nincs nagy véleményük.
– Akkor kihez? Wintergreenhez?
– Gyűlölik Wintergreent.
– Hozzám?
– Magát se szeretik.
– Hát akkor kihez?
– Nem tudnak olyan férfit elképzelni, aki elég jó.
– Hadd kérdezzelek meg – kérdezte Yossarian –, megvan-e még a vendégszolgálati vállalkozásotok?
– Azt hiszem, igen. De az a maga vállalata is, tudja. Mindenkinek részesedése van benne.
Az M&M Kereskedelmi Vendégszolgálati Vállalat a legrégibb vendégellátó vállalat volt az ország történelmében, és eredete egészen a második világháborúig nyúlt vissza, amikor Milo géhástisztként működött a repülőszázadnál, ahol kieszelte azokat a gyümölcsöző és alig érthető pénzügyi stratégiákat, melyek révén friss szicíliai olasz tojást vásárolt Máltában darabonként hét centért, hogy aztán öt centért árulja őket punosai kantinjában, mégpedig csinos haszonnal, amellyel növelte a század tőkeellátottságát, melyben mindenkinek részesedése van, mondta Milo, és mindenkinek javította az életminőségét és az életszínvonalát, továbbá skót whiskyt vásárolt Máltának a forrásnál, Szicíliában, kiküszöbölve a közvetítőket.
– M2 – mondta Yossarian, és eszébe jutott, hogy megfeledkezett valamiről. Nem akarta megbántani a fiút. – Mit szeretnél, hogy szólítsalak, mikor apáddal vagy itt? Két Milo eggyel többnek bizonyulhatna a kelleténél, talán kettővel is.
– Ezt még majd meg kell tudnom.
– Igazán nem tudod még ezt sem?
– Nem tudom eldönteni – gyötrődött M2. Kivörösödtek a kezei, annyira tördelte őket. Vörös karika ült ki a szeme köré is. – Nem tudok döntéseket hozni. Maga is emlékszik rá, mikor utoljára megpróbáltam.
Egyszer valamikor régen, mielőtt Yossarian elment Milóhoz, és könyörgött, hogy segítsen kimenteni Michaelt a vietnami háborúból, az akkor még sokkal fiatalabb M2 megpróbálta függetlenül elhatározni magát egy transzcendens jelentőségű kérdésben. Szép eszmének tartotta elképzelését: válaszolni fog annak hívó szavára, amiről azt mondták neki, hogy a hazája, és beáll a hadseregbe ázsiai kommunistákat öldösni Ázsiában.
– Semmi ilyesmit nem fogsz csinálni! – határozta el az anyja.
– Sokkal több szolgálatot tehetsz a kormányodnak – felelte az apja megfontoltabb modorban –, ha megtudod, kit nem soroznak be a sorozóbizottságok, és akkor majd meglátod, kire van tényleg szükség. Ennek majd utánanézünk helyetted.
Az a két és fél év, melyet M2 a teológián töltött, életre szólóan megsebezte, traumatikul viszolygást oltott belé mindenféle spirituális dolog iránt, valamint félelmet és bizalmatlanságot minden olyan férfi és nő iránt, aki nem dohányzott vagy ivott, nem káromkodott, nem viselt sminket, nem járkált bárhol akár félig levetkőzve, nem mesélt disznó vicceket, de rengeteget mosolygott akkor is, amikor semmi humorosat nem hallott, sőt akkor is, amikor egyedül volt, és tanúságot tett közös, boldogító hitéről abban a higiénikus erényben és önbecsülésben, amelyet kizárólagosan a sajátjának tartott, és amelyet M2 rosszindulatúnak és visszataszítónak talált.
Soha nem nősült meg, azok a nők pedig, akiknek a társaságában megfordult, kivétel nélkül megközelítőleg vele egykorú hölgyek voltak, akik egyszerűen öltöztek, rakott szoknyát és prűd blúzokat viseltek, ízlésesen és nagyon enyhén festették magukat, szégyenlősek és színtelenek voltak, és nagyon hamar eltűntek.
Yossarian bármennyire erőlködött, képtelen volt elfojtani azt az alantas gyanúját, miszerint M2 a magányos és bosszúálló természetű férfiaknak abba a válfajába tartozik, amelyik a túlnyomó részét alkotja a saját felhőkarcoló bérházában lézengő prostituáltak elszánt látogatói azon kevésbé harsány osztályának, akik vagy szexuális gyógykezelésekre járnak fel a lifteken a szerelem legfelső szinten található pazar templomába, vagy lemennek velük az épület gyomrába, a járdaszint alatti első alagsorban lévő néhány normál mozi alatt elhelyezkedő mélyalagsor három-négy kevésbé méltóságteljes masszázs-szalonjába.
Michael egyszer már könnyedén megjegyezte Yossarian előtt, hogy M2 érzése szerint rendelkezik a sorozatos szexuális gyilkosságok elkövetőinek összes tipikus attribútumával: fehér ember.
– Mikor a buszpályaudvarra mentünk – árulta el bizalmasan –, semmi más nem érdekelte, csak a nőket bámulta. Nem hiszem, hogy fel tudná ismerni a transzvesztitákat. Az apja is ilyen?
– Milo tudja, mi egy kurva, és nem szerette, mikor rájuk hajtottunk. Mindig szűzies volt. Kétlem, hogy tudná, mi az, hogy transzvesztita, vagy sok különbséget látna, ha rájönne.
– Miért kérdezte – kérdezte most M2 Yossariantól –, hogy megvan-e még a vendégszolgálati vállalatunk?
– Lehet, hogy hozok valami üzletet. Ott van ez az esküvő...
– Örülök, hogy megemlítette. Én esetleg elfelejtettem volna. Anyám beszélni akar magával az esküvőnkről.
– Ez nem a ti esküvőtök – javította ki Yossarian.
– A nővérem esküvőjéről. Anyám férjhez akarja adni a nővéremet, és azt akarja, hogy az esküvőt a Metropolitan Museum of Artban tartsák. Elvárja magától, hogy ezt elintézze. Tudja, hogy benne van a MOMAKTEAB-ban.
Yossarian enyhén elképedt. – A szertartást is?
– Volt már olyan, nem?
– Maga a szertartás? Tudtommal nem.
– Ismer kurátorokat?
– Tagja vagyok a MOMAKTEAB-nak. De ez alighanem lehetetlen.
– Anyám ezt nem fogja elfogadni. Azt mondja... most felolvasok a faxából... ha maga ezt se tudja elintézni, akkor nem tudja, mire jó maga.
Yossarian jóindulatúan megrázta a fejét. Távolról sem volt megsértve. – Pénzbe fog kerülni, és időbe. Azzal kellene kezdeniük, hogy mondjuk tízmillió dollárt adományoznak a múzeumnak.
– Két dollárt? – kérdezte M2, mintha csak megismételné.
– Tízmillió dollárt.
– Azt hittem, kettőt hallottam.
– Én tízet mondtam – mondta Yossarian. – Egy új szárny fölépítésére.
– Ezt meg tudjuk oldani.
– Minden kikötés nélkül.
– Lesznek kikötések?
– Azt mondtam, minden kikötés nélkül, bár persze lesznek kikötések. Apád szakértője a kikötéseknek. Ti gyakorlatilag nem vagytok ennek a városnak a lakói, ők meg nem fogadnak el tízmilliót akármelyik Tomtól, Dicktől és Harrytől, aki nekik akarja adni.
– Nem tudná rábeszélni őket, hogy fogadják el?
– Azt meg tudnám tenni. De akkor sincs rá semmi garancia.
– Jó garancia van rá?
– Nincs rá semmiféle garancia – javította ki újra Yossarian. – Te meg az apád, úgy látszik, ugyanabban a szelektív nagyothallásban szenvedtek, nem?
– Kollektív nagyothallásban?
– Igen. És pazarlónak kell lennie.
– Pazarnak?
– Igen. Pazarlónak. Elég pazarlónak és durvának kell lennie, hogy bekerüljön az újságokba meg a divatmagazinokba.
– Azt hiszem, ez az, amit akarnak.
– Lehet, hogy van egy olyan kezdeményezés, amelyről még nem tudnak – ítélte meg a dolgot végül Yossarian. – Az az esküvő, amit említettem, a buszpályaudvaron lesz.
M2 erre akkora riadalommal reagált, ahogy Yossarian várta. – Mi abban a jó? – tudakolta.
– Újítás, Milo – válaszolta Yossarian. – Egyes embereknek már nem elég jó a múzeum. A buszpályaudvar megfelel. Maxonéknak éppen csak hogy.
– Maxonéknak?
– Olíviának és Christophernek.
– A nagyiparosnak?
– Aki soha egy gyárba be nem tette a lábát, és soha egy pillantást nem vetett olyan termékekre, amelyeket bármelyik vállalata valaha gyártott, kivéve talán a kubai szivarjait. Én segítek Maxonnak a logisztikában – cifrázta tovább hanyagul. – Természetesen az összes médium be fog számolni róla. Elfogadjátok a buszpályaudvart, ha a múzeumot nem tudjuk megkapni?
– Meg kell kérdeznem anyámat. Kapásból...
– Ha Maxonéknak elég jó – csábítgatta Yossarian –, a polgármesterrel, az érsekkel, talán a Fehér Házzal is...
– Így már talán más.
– Persze nem lehettek az elsők.
– Elsők lehetnénk?
– Nem lehettek elsők, kivéve ha a nővéred a Maxon lányhoz megy férjhez, vagy ha kettős esküvőt akartok rendezni. Beszélhetek az érdeketekben Maxonékkal, ha anyád akarja.
– Mit fog csinálni a kurvákkal a buszpályaudvaron? – kérdezte M2 körültekintőnek tűnő pillantással.
Mikor M2 kimondta a kurvákkal szót, szürke szemében fehér fény gyulladt ki, ami tüstént egy bírvágytól fortyogó, kiéhezett férfi arcvonásaival ruházta fel.
Yossarian erre azt a választ adta, amelyet a legmegfelelőbbnek tartott.
– Vagy felhasználom őket, vagy megszabadulok tőlük – felelte gondtalanul. – Amennyit és amennyitől csak akarsz. A rendőrség a kedvünkben fog járni. A lehetőségek határtalanok. A múzeummal kapcsolatban realista vagyok. Apád elad dolgokat, és ez nem elegáns.
– Anyám gyűlöli ezért.
– Ő meg Clevelandben lakik Mikor megy férjhez a nővéred?
– Akármikor, amikor maga akarja.
– Ezzel nagyobb lesz a mozgásterünk. Kihez megy férjhez?
– Bárkihez, akihez hozzá kell mennie.
– Ez talán megkönnyítheti a dolgot.
– Anyám azt akarja majd, hogy maga állítsa össze a vendégek névsorát. Mi nem ismerünk itt senkit. Legjobb barátaink Clevelandben élnek, és sokan nem tudnak eljönni.
– Miért nem csináljátok a clevelandi múzeumban? Akkor a legjobb barátok is el tudnának rá menni.
– Inkább a maga idegeneit hívnánk meg – ült le M2 szelíden a számítógép elé. – Faxolok anyámnak.
– Nem tudsz telefonálni neki?
– Nem hajlandó fölvenni a telefonjaimat.
– Tudd meg tőle – mondta Yossarian, további csínyt forgatva a fejében –, hogy elfogadna-e egy Maxont. Talán van nekik valakijük tartalékban.
– Ők elfogadnának egy Minderbindert?
– Elvennél egy Maxont, ha nincs másuk, csak egy lányuk?
– Elfogadnának engem? Ezzel az ádámcsutkámmal?
– Jó esély van rá, hogy esetleg igen, még ezzel az ádámcsutkáddal is, mihelyt odalapátoltad azt a tízmilliót egy újabb épületszárnyra.
– Hogyan neveznék el?
– Természetesen Milo Minderbinder-szárnynak. Vagy esetleg Milo Templomának, ha inkább azt szeretnétek.
– Azt hiszem, ők ezt választanák – találgatta M2. – És ez helyénvaló is lenne. Apám a háború alatt egy ideig bagdadi kalifa volt, tudja.
– Tudom – mondta Yossarian. – És damaszkuszi imám. Én is vele voltam, és mindenütt ujjongva üdvözölték, ahová csak mentünk.
– Mit állítanának ki a múzeumnak abban a szárnyában?
– Bármit, amit csak adok nekik, vagy raktári anyagot. Helyre van szükségük a konyha bővítéséhez. Biztosan betennének néhányat apádnak azokból a csodálatos szobraiból, az emberi vértől vöröslő kőoltárokkal. Tudasd velem hamarosan.
És mikor M2 elkezdte kissé gyorsabban nyomkodni a billentyűket, Yossarian átballagott a saját irodájába, hogy elintézze némely saját ügyét a telefonon.

 

 

16. Gaffney

– Anyám több pénzt akar – mondta neki tüstént Julian, a maga „ne-hülyéskedjünk-már” modorában.
– Nem fog kapni – mondta Yossarian ugyanolyan gorombán.
– No mibe? – hívta ki a fia.
– Julian, én nem akarok fogadni veled.
– Azt fogom tanácsolni neki, hogy pöröljön be – mondta a lánya, a bírónő.
– El fogja veszíteni. Lenne elég pénze, ha leállítaná azokat a magándetektíveket.
– Esküszik rá, hogy nem fogadott föl detektívet – mondta másik fia, Adrian, a doktori fokozat nélküli kozmetikai vegyész, akinek a felesége egy önérvényesítésre tanító felnőttoktatási tanfolyam során arra a következtetésre jutott, hogy igazából nem is olyan boldog, mint amilyennek egész idő alatt hitte magát.
– De az ügyvédje fogadhatott, Mr. Yossarian – mondta Mr. Gaffney, amikor Yossarian felhívta, és tájékoztatta az újabb fejleményekről.
– Az ügyvédje azt mondja, hogy nem.
– Köztudott, hogy az ügyvédek hazudnak, Mr. Yossarian. A nyolc ember közül, akik követik magát, Yo-Yo...
– A nevem Yossarian, Mr. Gaffney Mr. Yossarian.
– Szerintem ez meg fog változni, uram – mondta Gaffney változatlanul barátságosan –, mihelyt egyszer találkozunk, és összebarátkozunk. Addig is, Mr. Yossarian – folytatta minden vádló hangsúly nélkül –, jó híreim vannak az ön számára, nagyon jó híreim, mind a két hitelképesség-vizsgáló szolgálattól. Ragyogóan megállta a sarat, eltekintve egy elkésett tartásdíjcsekktől, az első feleségének, meg egy alkalmi ellátmánycsekktől, a második feleségének, de van egy régen esedékes, nyolcvanhét dollárról és hatvankilenc centről szóló számlája egy korábban A Jólöltözött Asszony néven ismert, időközben megszűnt kiskereskedelmi cégtől, amely most a 11. szakasz alatt áll vagy állt.
– Nyolcvanhét dollárral tartozom A Jólöltözött Asszony nevű üzletnek?
– És hatvankilenc centtel – mondta a pontosság iránti szokásos érzékével Mr. Gaffney – Marian, a felesége felelősnek tarthatja ezért a számláért, amikor a jogvitájukban végül ítéletet hoznak.
– A feleségem nem Marian volt – közölte vele Yossarian, miután néhány pillanatig gondolkodott rajta, hogy biztos lehessen benne. – Nem volt Marian nevű feleségem. Egyik sem volt Marian.
Mr. Gaffney kényeztető hangnemben válaszolt. – Attól tartok, téved, Mr. Yossarian. Házassági visszaemlékezéseikben gyakran megzavarodnak az emberek.
– Én nem vagyok megzavarodva, Mr. Gaffney – vágott vissza Yossarian mérgesen. – Nekem nem volt semmiféle Marian Yossarian nevezetű feleségem. Utánanézhet, ha nem hisz nekem. Benne vagyok a Who's Who-ban.
– Én a tájékoztatás szabadságát kimondó törvényt okvetlenül jobb forrásnak találom, és minden bizonnyal utána fogok nézni, már csak azért is, hogy megtisztítsam köztünk a levegőt. De addig is... szólíthatom már Johnnak?
– Nem, Mr. Gaffney.
– Az összes többi jelentés elsőrangú és pompás, így bármikor megkaphatja a jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja.
– Miféle jelzálogkölcsönt? Mr. Gaffney, nem akarok tiszteletlen lenni, de kategorikusan megmondom magának, hogy fogalmam sincs, mi a lófaszról beszél, amikor jelzálogkölcsönt emleget!
– A kötelezettségek idejét éljük, Mr. Yossarian, és néha túl sebesen szakadnak nyakunkba a dolgok.
– Úgy beszél, mint valami temetkezési vállalkozó.
– Természetesen ingatlan-jelzálogokról beszélek. Egy vidéki vagy tengerparti házéról, vagy egy sokkal különb lakáséról itt a belvárosban.
– Nem veszek házat, Mr. Gaffney – felelte Yossarian. – És nem gondolok másik lakásra.
– Akkor talán el kellene kezdenie gondolkozni rajtuk, Mr. Yossarian. Néha Señor Gaffney tudja legjobban. Az ingatlanok értéke csak fölfelé mehet. Ezen a bolygón csak annyi föld van, amennyi van, mondta mindig apám, és hosszú távon jól megszedte magát. A folyamodványhoz semmi másra nincs szükségünk, mint egy mintára a DNS-éből.
– A DNS-emből? – ismételte meg Yossarian, teljesen összezavarodva. – Bevallom, el vagyok képelve.
– Az a dezoxiribonukleinsava, Mr. Yossarian, és a teljes genetikai kódját tartalmazza.
– Tudom én, mi a dezoxiribonukleinsav, az isten verje meg! És azt is tudom, mit csinál.
– Senki nem tudja hamisítani. Bizonyítani fogja, hogy maga tényleg maga.
– Ki a fene lehetnék más?
– A pénzkölcsönző intézmények óvatosak mostanában.
– Mr. Gaffney, hol szerezhetnék mintát a DNS-emből, hogy mellékeljem a jelzálog-folyamodványomhoz egy olyan házra, amelyről nem tudok semmit, és amelyet soha nem akarok megvásárolni?
– Még East Hamptonban se?
– Még East Hamptonban se.
– Kitűnő értékek vannak ott most. A DNS-t el tudom intézni magának.
– Hogy fogja megszerezni?
– A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény alapján. A társadalombiztosítási számával nyilván van tartva az ondójában. Hiteles fényképmásolatot tudok szerezni róla...
– Az ondómról?
– A dezoxiribonukleinsaváról. Az ondósejt csak szállítóközeg. A gének azok, amik számítanak. Meg tudom szerezni a DNS-ének a fotokópiáját, mire készen lesz a folyamodványával. Hagyja rám a kormánykereket. És az a helyzet, hogy vannak további jó híreim is. Követői közül az egyik úriember nem az.
– Ezt a szellemeskedést visszautasítom.
– Nem látom, hol itt a szellemeskedés.
– Azt akarta mondani, hogy nem úriember, vagy azt, hogy nem követ?
– Még mindig nem látom a szellemeskedést. Nem magát követi. Egyet vagy többet a többiek közül, akik követik.
– Miért?
– Csak találgatni tudjuk. Ezt kitörölték A tájékoztatás szabadsága jelentésből. Talán hogy megvédje magát, hogy el ne rabolják, meg ne kínozzák, vagy meg ne gyilkolják, vagy talán pusztán azért, hogy ő is megtudja magáról, amit a többiek megtudnak. Ezer oka lehet. Az az ortodox zsidó pedig... már megbocsásson, maga zsidó, Mr. Yossarian?
– Asszír vagyok, Mr. Gaffney.
– Igen. Az az ortodox zsidó úriember pedig, aki a háza előtt parádézik, tényleg egy ortodox zsidó úriember, és ott lakik a szomszédságában. De ugyanakkor az FBI embere, és vág az esze, mint a borotva. Legyen hát diszkrét.
– De mit akar tőlem?
– Ha óhajtja, kérdezze meg tőle. Lehet, hogy csak sétálgat, ha ugyan nem megbízásból van ott. A maga házában van egy CIA fedőszervnek álcázott CIA fedőszerv, és a Társadalombiztosítási Hivatalnak is van ott egy irodája, nem is beszélve arról a sok szexszalonról, a prostituáltakról és más üzleti létesítményekről. Próbálja titokban tartani a társadalombiztosítási számát. A diszkréció mindig kifizetődik. A diszkréció az erény jobbik része, mondja a barátainak Senor Gaffney. Ne féljen. Senor Gaffney folyamatosan tájékoztatni fogja. A szolgáltatás az igazi erőssége.
Yossarian ekkor már szükségét érezte, hogy állást foglaljon. – Mr. Gaffney – mondta –, milyen hamar láthatom? Attól tartok, ragaszkodnom kell ehhez.
Erre pillanatnyi viháncolás következett, melynek szisztematikus bugyborgását elborították az önelégültség felhangjai. – Már látott engem, Mr. Yossarian, csak nem vette észre, ugye?
– Hol?
– A buszpályaudvaron, mikor lementek a mélybe Mr. Bride-dal. Egyenesen rám nézett. Őzszínű, egysoros, vékonybíbor keresztcsíkos, halszálkás zakót viseltem, barna nadrágot, a legfinomabb egyiptomi gyapjúból készült világoskék, kockás svájci inget, szolid rozsdaszín nyakkendővel és hozzá illő zoknival. Sima, napbarnított arcbőröm van, a fejem teteje kopaszodik, a hajam fekete, két oldalt nagyon rövidre van nyírva, és nagyon sötét a szemöldököm meg a szemem. Nemes a halántékom, és pompás arccsontjaim vannak. Nem ismert meg, ugye?
– Hogy ismerhettem volna meg, Mr. Gaffney? Hiszen soha nem Láttam.
Gaffney megint halkan fölnevetett. – De igen, már látott, Mr. Yossarian, nem is egyszer. A szálloda előtt, miután beült az étterembe Mr. És Mrs. Beachcsel, aznap, mikor a MOMAKTEAB ülése volt a Metropolitan Museum of Artban. Az utca túlsó oldalán, a Frank Campbell Temetési Otthon előtt. Emlékszik arra a vörös hajú, túrabotos férfira, hátizsákkal a hátán, aki az egyenruhás őrrel ácsorgott a bejáratnál?
– Maga volt az a vörös hajú férfi a hátizsákkal?
– Én voltam az egyenruhás őr.
– Álruhában volt?
– Most vagyok álruhában.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értem, Mr. Gaffney.
– Ez talán csak vicc, Mr. Yossarian. Az én szakmámban széles körben ismerik. Lehet, hogy a következő beköpésem jobb lesz. És azt hiszem, igazán fel kellene hívnia az ápolónőjét. Visszakerült a nappali műszakba, és szabad az estéje, elviheti vacsorázni. Magával tudja vinni a barátnőjét is.
– A lakótársnőjét?
– Nem, nem Miss Backupot.
– A hölgyet Miss Backnek hívják – utasította rendre hidegen Yossarian.
– Maga Miss Backupnak nevezi.
– Maga pedig Miss Backnek fogja nevezni, ha továbbra is dolgozni akar nekem. Mr. Gaffney, ne üsse bele az orrát a magánéletembe.
– Szomorúan meg kell mondanom, hogy nincs többé magánélete.
– Mr. Gaffney, mikor találkozunk? – követelőzött Yossarian. – Szembe akarok nézni magával, látni akarom, kivel van dolgom. Nem érzem magam kényelmesen magával, Mr. Gaffney.
– Biztos vagyok benne, hogy ez változni fog.
– Én nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, nem kedvelem magát.
– Ez is meg fog változni, miután majd beszélgettünk Chicagóban.
– Chicagóban?
– Mikor találkozunk a reptéren, és látni fogja, hogy megbízható, lojális, segítőkész, udvarias és kedves vagyok. Jobb már?
– Nem. Nem fogok Chicagóba menni.
– Szerintem fog, Mr. Yossarian. Már most előjegyeztetheti a jegyeket.
– Mit fogok én Chicagóban csinálni?
– Át fog szállni egy másik gépre.
– Hova?
– Vissza, Mr. Yossarian. A wisconsini Kenoshából, miután meglátogatta Mrs. Tappmant. Aztán valószínűleg egyenesen folytatni akarja majd az útját Washingtonba, hogy találkozzon Mr. Minderbinderrel meg Mr. Wintergreennel, és talán Noodles Cookkal is.
Yossarian felsóhajtott. – Maga mindezt már tudja rólam?
– Hallok dolgokat a munkám során, Mr. Yossarian.
– Kinek dolgozik még, mikor rólam hall?
– Bárkinek, aki megfizeti, Mr. Yossarian. Nálam nincs diszkrimináció. Ma már törvényeink vannak a diszkrimináció ellen. És nincsenek kedvenceim. Mindig objektív vagyok, és nem teszek megkülönböztetéseket. A megkülönböztetések gyűlöletesek. És bántók is.
– Mr. Gaffney, én eddig még nem fizettem magának: Nem küldött nekem számlát, és nem is beszéltünk a tiszteletdíjáról.
– Önnek kitűnő hitele van, Mr. Yossarian, ha hinni lehet a hitelképességét értékelő cégeknek, és bármikor megkaphatja azt a jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja. Kitűnő tóparti ingatlanokat lehet most venni New Yorkban, Connecticutban és New Jerseyben, továbbá jó tengerparti telkeket Santa Barbarában, San Diegóban és Long Islanden. Segíthetek magának a jelzálogkérő űrlapokkal, ha akarja, ahogy a DNS-ével is. Ez most jó idő a jelzálogkölcsönre, és nagyon jó idő a vásárlásra.
– Nem akarok jelzálogkölcsönt felvenni, és nem akarok vásárolni. És ki az a barátnő, akit az előbb említett?
– Az ápolónőjének a barátnője?
– Nekem nincs ápolónőm, a fenébe is. Kitűnő az egészségem, ha még nyomon követi, és mostanára már a barátnőm lett. Melissa.
– MacIntosh nővér – ellenkezett udvariasan Mr. Gaffney.
– Én a feljegyzésekből olvasok, Mr. Yossarian, és a jegyzőkönyvek soha nem hazudnak. Nem élőlények, Mr. Y.
– Ne merészeljen így szólítani!
– Nem képesek hazudni, és mindig hivatalosak és hitelesek, még akkor is, mikor tévednek és ellentmondanak egymásnak. A barátnője az az ápolónő a posztoperatív sebészeti osztályról, akiről kijelentette, hogy szeretne megismerkedni vele. A Wilma nevet adták neki, de az emberek hajlamosak angyalomnak vagy szívemnek szólítani, különösen a páciensek, mikor a műtét után felébrednek az altatásból, de kéthárom orvos is, akik időnként olyan ambíciókat táplálnak, hogy mint ők, és nem én, megfogalmazzák, szeretnének bejutni a bugyija alá. Lehet, hogy ez orvosi szakszó. Lehet, hogy Miss Back is csatlakozik magukhoz.
– Miss Back? – Yossarian azon kapta magát, hogy örvénylő érzékeivel még nehezebben tud lépést tartani Mr. Gaffneyval. – Ki a fene az a Miss Back?
– Akit maga Backupnak nevez – emlékeztette rá Gaffney, intően leeresztve a hangját. – Bocsásson meg, amiért érdeklődöm, Mr. Yossarian, de a lehallgatóink egy idő óta nem észlelnek a lakásában szexuális tevékenységekre utaló hangokat. Nincs semmi baj?
– A padlón csinálom, Mr. Gaffney – felelte Yossarian rendíthetetlenül –, a légkondicionáló alatt, ahogyan tanácsolta, meg a fürdőkádban, és közben folyatom a vizet.
– Meg vagyok könnyebbülve. Már aggódtam. És most igazán fel kellene hívnia Miss MacIntosht. Pillanatnyilag szabad a telefonja. Aggasztó hírei vannak a belga vérképéről, de úgy tűnik, alig várja, hogy láthassa magát. Azt jósolnám, hogy a korkülönbség ellenére...
– Mr. Gaffney?
– Bocsásson meg. És Michael is éppen befejezi, már készül visszatérni, és maga esetleg megfeledkezne róla.
– Maga ezt is látja?
– Én látom is a dolgokat, Mr. Yossarian. Ez szintén lényegbevágó az én munkámban. Most veszi fel a zakóját, és hamarosan visszajön ennek az új Milo Minderbinder-szárnynak az első vázlataival. Megengedi Señor Gaffneynak ezt a kis szellemeskedést? Gondoltam, ezt talán viccesebbnek fogja találni, mint az elsőt.
– Hálás vagyok... Jerry – mondta Yossarian, és semmi kétség nem maradt benne afelől, hogy Mr. Gaffneyt mérhetetlenül kiállhatatlan fráternek találja. Ám ellenségesen szarkasztikus hangulatát megtartotta magának.
– Köszönöm... John. Örülök, hogy most már barátok vagyunk. Telefonál MacIntosh nővérnek?

*

– Egyelőre semmi parádés fehérnemű? – ugratta Melissa, mikor felhívta. – Se Párizs, se Firenze?
– Ma este használja csak a sajátját – heccelte vissza Yossarian. – Egyelőre még látnunk kell, hogy jövünk ki egymással, mielőtt utazásra indulnánk. És hozza el a lakótársnőjét is, ha el akar jönni.
– Nyugodtan nevezheti Angelának – mondta csípősen Melissa. – Tudom, mit csinált vele. Mindent elmondott nekem magáról.
– Azt hiszem, ez nagy kár – mondta Yossarian kissé megrökönyödve. – Ami azt illeti – vágott vissza –, ő is elmondott mindent magáról Ez olyan lehet, mint egy lidércnyomás. Maga akár kolostorba mehetne. Szinte hihetetlenek az antiszeptikus félelmei:
– Nem törődöm vele – mondta Melissa kissé fanatikus elszántsággal. – Kórházban dolgozom, és beteg embereket látok. Nem fogok többé kockáztatni, nem akarok se herpeszt, se AIDS-et vagy akár chlamydiát, hüvelygyulladást vagy streptococcusos torokgyulladást kapni, vagy bármi olyasmit kockáztatni, amit maguk férfiak úgy szeretnek továbbadni. Ismerem a betegségeket.
– Csináljon, amit akar. De hozza magával azt a másik barátnőjét. Azt, aki a lábadozók sebészeti kórtermében dolgozik. Most már akár vele is elkezdhetek barátkozni.
– Wilmát?
– Ők angyalnak nevezik, nem, meg szívemnek?
– Csak mikor magukhoz térnek.
– Akkor én is annak fogom nevezni. Jobb előbb, mint később.

 

 

 

HATODIK KÖNYV

 

17. Sammy

Könyökemelős rugózású kerekek.

*

Kétlem, hogy tucatnyinál több ismerősöm lenne a régi időkből, akik még emlékeznének a könyökemelős rugózású kerekek autóreklámjaira, mert nem hiszem, hogy tucatnyinál többen maradtunk, akiket még meg tudok találni. Ma már senki nem lakik közülünk Coney Islanden, de még Brooklynban se. Minden eltűnt vagy becsukott, kivéve a tengerparti stéget, a homokos partot meg az óceánt. Felhőkarcoló bérházakban lakunk, olyanokban, mint most én, vagy kertvárosokban, ahonnan be lehet járni Manhattanbe, mint Lew és Claire, vagy nyugdíjasfalvak társasházaiban a floridai West Palm Beachen, mint a bátyám meg a nővérem, vagy, ha több pénzük van, Arizonában, Boca Ratonban vagy Scottsdale-ben. Mindnyájan sokkal jobban boldogultunk, mint valaha gondoltuk volna, vagy a szüleink álmodták volna.

*

Mentőövszappan.
Szájszag.
Fleschmann élesztője pattanások ellen.
Ipana fogkrém a mosoly szépségéért, és májfűsó az egészség mosolyáért.
Mikor a természet feledékeny, jusson eszedbe az Ex-Lax.

A Pepsi-Cola nem lőre –
Magam is függök tőle.
Egy ötösért kétakkorát.
A Pepsi-Cola jó barát.

Akkoriban közülünk, Coney Island-i okostónik közül senki nem hitte, hogy ennek az új Pepsi-Colának, a zenés rádióreklám eredeti dalocskája, a „Tizenkét uncia nem semmi” ellenére bármi esélye lenne a Coca-Cola elleni versenyben, melyet ismertünk és szerettünk, jegesen izzadó, kissé zöldes üvegpalackjában, melynek hullámos felszíne bármekkora kézbe balzsamosan beleillett, és amely akkor a legfőbb kedvencünk volt. Nekem ma tök egyforma az ízük. Mind a két cég hatalmasabbra nőtt, mint azt bármely üzleti vállalkozásnak valaha is meg szabadna engedni, a hatunciás palack szintén a múlt jószerivel kiveszett gyönyörűségei közé tartozik. Senki nem akar ma alig tíz centért hatunciányi népszerű alkoholmentes italt árulni, és rajtam kívül talán venni se akar senki.
Minden kis kólásüvegnek két cent volt a „betétje”, a tíz centért árult, nagyobb kólásüvegeké pedig öt cent, és Coney Islanden, abban a Nyugati Harmincegyedik utcai háztömbben egyetlen családnak sem akadtak olyan tagjai, akiket ne érdekelt volna ezeknek az üres kóláspalackoknak az értéke. Két fillérért akkoriban értékes dolgokat lehetett venni. Kissrác korunkban néha kincsvadászatra indultunk a tengerpart valószínű helyeim a betétes üvegekért. A Steinberg cukorkaüzletben, mindjárt az én utcámban, a Surf Avenue sarkán készpénzre váltottuk őket, az aprópénzzel pedig filléres alapon pókereztünk vagy huszonegyeztünk, mihelyt megtanultuk, hogy keli, vagy tüstént valami ennivalóra költöttük. Két centért jókora szelet Nestlé vagy Hershey csokoládét vehetett az ember, vagy két perecet, vagy kiflit, vagy ősszel egy jó darab halvát, amiért egy időben mindnyájan odavoltunk. Öt centért kapott az ember egy Milky Wayt vagy Coca-Colát, egy jégrakétát vagy egy Eszkimót, egy hot dogot Rosenberg csemegeüzletében a Mermaid Avenue-n; vagy Nathannál, úgy egy mérfölddel lejjebb, már a vidámparkban, vagy fölülhetett egy menetre a körhintára. Két centért újságot lehetett venni. Mikor Robby Kleinline papája Tilyou Steeplechase-ében dolgozott, ingyen belépőket kaptunk, és néhány centtel rendszerint nyertünk egy kókuszdiót az ottani filléres pénzhajigálós játékon. Megtanultuk, hogy kell. Akkoriban alacsonyabbak voltak az árak, és a jövedelmek is. A lányok ugrókötéllel ugráltak, vagy ugróiskolát játszottak. Mi seprűnyéllel, rongylabdával vagy teniszlabdával baseballoztunk, és szájharmonikán meg kazun játszottunk. Kora este, estebéd után – mi vacsorának hívtuk – esetleg szembekötősdiztünk a járdán, a szüleink meg nézték, és mindnyájan tudtuk, a szülők meg látták, hogy nekünk fiúknak nincs is annyira bekötve a szemünk, és főleg arra használtuk a játékot, hogy néhány másodpercig megfogdoshassuk a lányok cicijét, valahányszor elkaptuk valamelyiket, és végigtapiztuk, azt színlelve, hogy még nem ismertünk rá. Ez még azelőtt volt, hogy mi fiúk elkezdtünk onanizálni, ők meg menstruálni.
A háztömb összes családapái és az összes bátyák és nővérek, akik már kijárták az iskolát, minden hétköznap korán reggel hangtalanul előszállingóztak a házaikból, aztán elindultak a Norton's Point-i villamos Railroad Avenue-i megállója felé, amellyel eljutottak a négy különböző metróvonal Coney Islanden végződő Stillwell Avenue-i felszíni végállomására, a földalatti vasutakhoz, amelyek aztán bevitték őket a városba különféle munkahelyeikre, vagy, mint engem, alig tizenhét és fél éves koromban, a friss középiskolai érettségimmel, egyik manhattani munkaközvetítő ügynökségtől a másikig, ahol félénken állást keresgéltem. Voltak, akik egy mérföldet gyalogoltak a vasútállomásig, testgyakorlás vagy öt cent megtakarítása céljából. Ők este, a csúcsforgalom órájában is gyalog baktattak haza. Télen ilyenkor már sötét volt. Apám pedig késő tavasztól ősz elejéig esténként legtöbbször lesétált a tengerpartra, egyedül, azzal az örökös mosolyával, a bolyhos fürdőruhájában és a vállára vetett törülközőjével, egy kis pihentető pancsolásra vagy úszkálásra, és néha egész addig ott maradt, míg be nem sötétedett, és mindnyájunkra ráragadt anyámnak az a félelme, miszerint ezúttal tényleg vízbe fog fulladni, ha valaki sietve érte nem megy.
– Eriggy, hozd haza – mondta valamelyikünknek, aki éppen a legközelebb volt. – Mondd meg neki, hogy jöjjön enni.
Valószínűleg az volt apám számára a nap egyetlen órája, amikor élvezhette, hogy egyedül van, és eltűnődhetett azokon a reményteljes gondolatokon, bármik voltak is azok, amelyektől olyan kellemes volt a viselkedése, és amelyek azt a nyugodt mosolyt csalták napbarnított arcára. Akkoriban mindnyájan kitűnő egészségnek örvendtünk, és ez a kellemes tény minden bizonnyal egyike volt 2 gondolatainak. Megvolt az állása. Megvoltak a zsidó újságjai, és mindkét szülőnk számára ott volt a muzsika, amit úgy szerettek a rádióban hallgatni: különösen Puccinit, a Bell Telefon óráját, az NBC szimfonikus zenekarának adásait, a WXQR-t, a New York Times rádióállomását és a WNYC-t, mely utóbbiról azt mondta a bemondó, hogy ez a rádióállomás „New York városának adója, ahol hétmillió ember békében és harmóniában élve élvezi a demokrácia áldásait”.
Ami a zenét illeti, én túlléptem rajtuk, Count Basie-ről, Duke Ellingtonról és Benny Goodmanről áttértem Beethovenre és Bachra, a kamarazenére és a zongoraszonátákra, mostanában pedig Wagnerre és Mahlerre.
És Hitler meg vitéz legionáriusai mindnyájunkat legyilkoltak volna.
A negyvenórás munkahét vízválasztó volt a társadalmi reformok terén, amelyeket éppen időben kezdtem el értékelni, és lépés egy jobb életforma felé, amelyet a gyerekeim és unokáim már magától értetődőnek tartanak. Mind mostohagyerekeim, mivel Glenda már elköttette a petevezetékét, mire megismerkedtem vele. Hirtelen mindnyájunknak olyan helyeken volt az állásunk, ahol szombatonként zárva tartottak, így péntek esténként sokáig fönnmaradhattunk. Egész családoknak lett szabad a teljes hétvégéjük. A minimálbér meg a gyermekmunkát szabályozó törvények további áldásai voltak FDR-nek és az ő New Dealjének, bár az utóbbi zavarosnak tűnt. Míg csak főiskolára nem kerültem, nem tudtam, hogy az iparosított nyugati világban tizenkét éves és még fiatalabb gyerekek mindig és mindenütt tizenkét órás és még hosszabb munkanapokat töltöttek szénbányákban és gyárakban; és amíg be nem álltam a seregbe és nem kezdtem összejönni Coney Islanden kívüli emberekkel, nem tudtam, hogy a Coney Island-i „fűgés” igazából fingást jelent.
Akkoriban óránként huszonöt cent volt a bérminimum. Amikor Joey Heller, az utca túlsó oldalán álló bérházból, elég idős lett hozzá, és tizenhat éves korában megkapta a munkavállalási papírjait, aztán állást kapott a Western Unionnál, és napi négy órában táviratokat kézbesített a városban a középiskolai órái után, minden pénteken heti öt dollárt vitt haza. Amiből szinte soha nem mulasztott el egy újabb használt hanglemezt venni az akkor már meglévő Surf Avenue-i ifjúsági klubunknak, ahol megtanultunk táncolni, cigarettázni és a hátsó szobában a lányokat macerálni, ha trükkel vagy csábítással rá tudtuk venni valamelyiket, hogy jöjjön hátra velünk. Miközben Lew Rabinowitz barátom, az ő Leo Weiner barátja, meg egypár másik merészebb fickó már javában kefélgette őket a díványokon és más helyeken, Joey Hellernek meghalt az apja, és a bátyja meg a nővére is dolgozott, amikor csak tudott, főleg a Woolworthnál, részmunkaidőben, vagy nyáron a stégen, a vaníliafagylaltot és hot dogot árusító standokon. Az anyja, aki lángkorában varrónő volt, akkoriban anyámnak is dolgozott, kieresztette vagy bevette a női ruhákat, leengedte vagy felhajtotta a szoknyájukat, és megfordítatta a kirojtosodott gallérokat a helyi mosodának, darabonként azt hiszem két vagy három centért, vagy talán ötért.
Elboldogultak. Joey is író akart lenni. Joeytól hallottam először a Pepsi-Cola rádióreklámjának azt a változatát. Emlékszem egy másik paródiájának az első versszakára, azt egy népszerű dalra csinálta, amelyik majdnem listavezető volt a Lucky Strike slágerparádéjában, és amelyet egyes akkori jobb énekesek előadásában hanglemezről még mindig hallhatunk:

Ha látod, hogy a szeme csillog,
Mikor kinyitja sliccedet,
Már tudhatod, hogy a hölgy szeret.

Bárcsak többre is emlékeznék. Humoros jeleneteket akart írni a rádiónak, meg filmre és színpadra. Én is ilyesmiket akartam vele együtt csinálni, továbbá novellákat akartam írni, amelyek egyszer majd elég jók lesznek ahhoz, hogy közöljék őket a The New Yorker magazinban vagy bárhol másutt. Együtt írtunk kis kabaréjeleneteket és paródiákat a cserkészcsapatunknak, a 148-as csapatnak, aztán később, mikor már idősebbek voltunk, az ifjúsági klubunk esti táncmulatságaira, ahol tízcentes vagy negyeddolláros belépti díjat kértünk a tucatnyi többi Coney Island-i meg Brighton Beach-i ifjúsági klub tagjaitól, bár a lányok ingyen jöhettek be. Egyik hosszabb cserkész-börleszkünk, a „Zöldfülű Zoli zűrjei és zavarai”, emlékszem, annyira mulatságos volt, hogy felkértek minket, adjuk újra elő az egyik minden pénteken rendszeresen megrendezett összejövetelen, az iskolánkban, a 188. számú népiskolában. Joey is a légierőbe állt be, tiszt lett belőle, bombázó, és főiskolán is tanított Pennsylvaniában. De akkor már nem volt többé „Joey”, és én se voltam többé „Sammy”. Ő Joe lett, én meg Sam. Fiatalabbak voltunk, mint hittük, de már nem voltunk többé kamaszok. De Marvin Winkler még mindig Joeyként beszél róla, mikor visszanéz a múltba, engem meg Sammyként emleget.
„Nevettek, mikor leültem a zongorához.”

*

Ebből a hirdetésből a valaha folytatott legsikeresebb névre szóló levélhirdetési kampány lett, talán még ma is az. Az ember kitöltött egy szelvényt, aztán kapott egy oktatócsomagot, amely, mint mondták, tíz leckében megtanítja zongorázni. Persze sokat használt, ha valakinek volt zongorája, mint Winklernek, bár ő soha nem akart megtanulni.
A jövőnkben, mint a gyár tudatta velünk, várt ránk egy Ford, és volt már kopogásmentes benzin a Gulfnál vagy a repülő vörös ló táblája alatt, a könyökemelős kerékrugózású kocsikat kiszolgáló benzinkutaknál, amelyeket akkor még nem állt módunkban megvásárolni. A Lucky Strike finom dohányt jelentett a könyökemelős kerékrugózás napjaiban, az emberek pedig Philip Morrist kerestek, és egymérföldnyire is elmentek Camelért és más cigarettákért és szivarokért, amelyektől apám azt a tüdőrákot kapta, ami aztán átterjedt a májára meg az agyára is, és nagyon gyorsan elvitte. Ő már előrehaladott éveiben járt, amikor elhunyt, de Glenda még nem volt öreg, amikor kiderült a petefészekrákja, és a diagnózis után pontosan harminc nappal meghalt. Aztán kezdett el betegeskedni különböző bajokkal, miután Michael végzett magával, és ma talán úgy sejthetnénk, hogy a csapás, amely lesújtott rá, a stressz következménye volt. Ő talált rá Michaelre. Volt egy csökött fa annak a háznak a hátsó udvarán, amelyet béreltünk a nyárra Fire Islanden, és Michaelnek sikerült arra fölakasztania magát. Én vágtam le, bár tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis inkább levágtam, mintsem hogy hagyjam ott himbálózni, és a szomszédos házakból még két óra hosszat bámulják az asszonyok meg a gyerekek, amíg a rendőrség meg az orvos szakértő megérkezhet a homokfutó bricskákon.

*

Óránként egy dollár... percenként egy mérföld... hetente egy százas... óránként száz mérföld, huhuuuu!
Mindez lehetséges volt. Tudtuk, vannak már kocsik, amelyék ilyen sebesen robognak, és Coney Islanden mindnyájunknak voltak rokonaink, akiknek jobban ment, mint nekünk, és voltak olyan kocsijaik, amelyek talán percenként egy mérföldet vagy még többet is megtettek. A mi rokonaink túlnyomórészt New Jerseyben, Patersonban és Newarkban laktak, és nyári vasárnapokon átjöttek a kocsijaikon, hogy elsétáljanak a stégen a körhintához, vagy még messzebbre, a Steeplechase-be, élvezzék a tengerpartot és belegázoljanak az óceánba. Nálunk maradtak arra a vacsorára, amelyet anyám úgy imádott főzni: a nővérem segítségével töltött borjúszegyet tálalt fel nekik, sült krumplival, amelyet csodálatosan készített el, hogy „megnyalják utána mind a tíz ujjukat”. Mindenkinek közalkalmazotti állásra fájt a foga, a fizetés, a stabil fehérgalléros ínunka meg a szabadság és a nyugdíj miatt, és mert ezeket zsidók is megkaphatták, és akik megkapták, azokra értelmiségiként néztek föl. Az ember elkezdheti inasként az USA Állami Nyomdájában, olvasta föl nekem a bátyám egy közigazgatási újságból, aztán nyomdászként dolgozhat heti hatvan dollár fizetésért – már majdnem elérhetővé vált az egydolláros vagy még magasabb órabér –, mihelyt túljutott az inaskodáson. De akkor Washingtonban kellett volna élnem és dolgoznom, márpedig egyikünk sem volt biztos benne, hogy ezért érdemes lenne elköltöznöm hazulról. Ígéretesebb ötletnek tűnt, hogy töltsek el egy rövidebb időt a Norfolki Haditengerészeti Hajógyárban, a virginiai Portsmouthban, mint kovács segédmunkás, egy csomó más Coney Island-i fickóval együtt, akik szintén ott dolgoztak a hajógyárban, amíg meglátjuk, vége lesz-e a háborúnak, mielőtt elérném a tizenkilenc éves koromat, besoroznak-e a hadseregbe vagy a flottához, vagy nem. Azt mesélték, Norfolk városában, a Bank Street 30. alatt van egy kupi, egy bordélyház, csak át kell ruccanni Portsmouthból a komppal, de nekem sose volt elég bátorságom átmenni, és időm se volt hozzá. Majd két hónapig tartottam ki ezen a nehéz fizikai munkán, ezalatt ötvenhat napot dolgoztam le egyfolytában, szombat-vasárnap meg fél napot, míg aztán teljesen kimerülve feladtam és hazajöttem, aztán végül, jóval kevesebb pénzért, írnoki állást találtam egy autóbaleset-biztosító társaság iktatójában, véletlenül ugyanabban a manhattani épületben, a General Motors régi épületében, a Broadway 1775.-ben, amelyben Joey Heller is dolgozott, mikor a Western Union egyenruhás küldönceként táviratokat kézbesített és vett fel.

*

„Te hol voltál?”

*

Mikor Pearl Harborról hallottál. Mikor felrobbantották az atombombát. Mikor megölték Kennedyt.
Azt tudom, hol voltam, mikor Hóden, a rádiós-géppuskás meghalt a második avignoni bevetésen, és az sokkal többet jelentett nekem, mint később Kennedy meggyilkolása, és még mindig többet jelent. Ájultan hevertem B-25-ös, közepes bombázónk farrészében, miután csúnyán bevertem a fejemet, ami egy időre teljesen kiütött, mikor a segédpilóta elvesztette az önuralmát, és meredek zuhanórepülésbe tette a gépet, aztán sivítozni kezdett a gégemikrofonjába mindenkinek a gépen, hogy segítsen mindenki másnak, aki nem válaszalt neki. Valahányszor magamhoz tértem, és hallottam Hóden nyöszörgését, aztán megláttam Yossariant, amint megint valami mást csinál vele, hiábavalóan küszködve, hogy segítsen rajta, tüstént újra elájultam.
Ez előtt a bevetés előtt egyszer kényszerleszállásunk volt egy pilótával, akit mindnyájan csak Éhenkórász Joe-nak hívtunk, és aki hangosan üvöltözött lidérces álmaiban, amikor nem volt harci bevetésen, egyszer meg a tengerbe zuhantam az Orr nevű pilótával, akiről később azt mesélték, hogy valahogy biztonságosan eljutott Svédországba; de egyik alkalommal sem sérült meg, és még mindig nem tudom elhitetni magammal, hogy igazából nem olyan volt az egész, mint a moziban. De aztán láttam Hódent, a kifordult belével, utána meg végignéztem, amint egy vézna fickó bohóckodott a tengerparton egy tutajon, és kettévágta egy propeller, és mostanában már azt hiszem, ha már előzőleg eszembe jutott volna, hogy ezek közül bármelyik a szemem láttára megtörténhet, talán sose tudtam volna rávenni magam, hogy el akarjak menni. Anyám és apám mindketten tudták, hogy a háború sokkal szörnyűbb dolog, mint azt mi környékbeli srácok el tudjuk képzelni. Később el voltak képedve, mikor mondtam nekik, hogy bevettek repülős szolgálatra géppuskásnak. Soha egyikük sem ült repülőgépen. Én se, és senki más se, akit csak ismertem.
Mind a ketten kikísértek az utcánkban lévő második cukorkásbolt melletti Railroad Avenue-i villamosmegállóhoz. Onnan villamosoztam be a Stillwell Avenue-ra, ahol a három másik sráccal felszálltunk Manhattan felé a Sea Beach metróvonalra, a Pennsylvania Stationig, hogy katonáskodásom első napján szolgálatra jelentkezzünk. Csak évek múlva tudtam meg, hogy miután anyám a búcsúzásnál gyöngéd mosollyal és nyugodt arccal megölelt, velem meg elindult a villamos, tüstént kitört belőle a zokogás és a vigasztalhatatlan sírás, és majd félórába telt, amíg apám meg a nővérem haza tudták vezetni az utcáról a lakásunkra.
Amikor bevonultam a seregbe, az életszínvonalam gyakorlatilag már aznap a duplájára emelkedett. A biztosítótársaság irattárában havi hatvan dollárt kerestem, és fizetnem kellett az útiköltségemet meg az ebédemet, vagy ebédet kellett vinnem magammal. A seregben újonc közlegényként a legelső naptól fogva havi hetvenöt dollárt fizettek nekem, és minden ingyenes volt: a kosztom, a ruháim, a lakásom, az orvosok meg a fogászok. És mielőtt őrmesterként leszereltem, a repülési pótlékkal és a harctéri pótlékkal már többet kerestem havonta, mint egy nyomdász az állami nyomdában, és már fiatalemberként közelebb jutottam ahhoz a heti száz dollárhoz, mint azt valaha hittem volna.
Honnan jött ez a sok pénz?
Mint anyám – jiddisül – mondhatta volna: hétfőn az ország egyharmada silány lakásban lakott, rosszul öltözött és rosszul táplálkozott, kedden pedig tízmillió férfiból katona lett, akik többet kerestek, mint amennyit azelőtt a legtöbben keresni tudtak; kétmillióan polgári alkalmazottak lettek, a tankok, a repülőgépek, a hajók, a repülőgép-anyahajók és a dzsipek, a teherautók és más járművek százezrei pedig szinte gyorsabban zúdultak ki a gyárakból, hogysem meg lehetett volna számolni őket. Hirtelen mindenre lett elég. Mindez Hitler érdeme lett volna? A kapitalizmus, felelte volna valószínűleg rezignált mosollyal apám, a humanista szocialista, mintha ezzel az egyetlen bűnös szóval tisztázni lehetett volna az egyenlőtlenség összes ártalmait. A háborúra mindig van elég. A béke az, ami túl költséges.
Már az első vasúti utazásomon, a Pennsylvania Stationről a Long Island-i fogadóközpontig, átéltem a seregben személyes jelentőségemnek és identitásomnak azt a teljes elvesztését, amelyet aztán, nagy meglepetésemre, örömmel fogadtam. Egy irányított csorda részévé váltam, és megkönnyebbülten jöttem rá, hogy mindent megterveztek számomra: megmondják, mit csináljak, és ugyanazt csinálom, mint a többiek. Úgy éreztem, terhektől szabadultam meg, szabadabb vagyok, mint civilként voltam. Több szabadidőm is lett, és mihelyt túljutottam a beilleszkedési időszakon, szabadabbnak is éreztem magam.
Mi négyen, akik együtt jelentkeztünk önkéntesnek, sértetlenül visszajöttünk, bár nekem igen csúnya élményeim voltak mindkét avignoni bevetésen, Lew pedig fogságba esett, és fél évig hadifogolytáborban tartották Németországban, mielőtt az oroszok kiszabadították. Lew tudja, mekkora mázlija volt, hogy egyáltalán életben maradt, miután Drezdát szétbombázták, mikor ő is ott volt. De Irving Kaisert, aki Zöldfülű Zolit alakította a burleszkünkben, amit Joey Heller meg én írtunk, darabokra tépte a tüzérségi tűz, soha nem láttam többé, és Sonny Ball is ott esett el.
Mire jött Vietnam, én már tudtam, milyen a háború, és mekkora a Fehér Ház gonoszsága, ezért megesküdtem Glendának, hogy minden elképzelhető legális és illegális lépést megteszek, hogy Michael fiának ne kelljen odamennie, ha akár csak a közelébe is kerül annak, hogy orvosilag alkalmasnak találják és behívják. De erősen kételkedtem benne, hogy ez megtörténhet. Mikor még túl fiatal volt hozzá, hogy kábítószert használjon vagy gyógyszereket szedjen, máris úgy viselkedett, mint aki ezt teszi. A tényeket és a számokat jól megjegyezte, de teljesen elveszett volt olyan dolgokban, mint a térképek és alaprajzok. A statisztikai adatokat illetően fantasztikus volt a memóriája, de nem volt valami jó se algebrából, se geometriából, semmiféle elvont tárgyból. Ráhagytam Glendára, hadd higgye, hogy a válás hatott így rá. Heroikus terveket dolgoztam ki a Kanadába költözésre, ha a sorozóbizottság behívná. Még Svédországba is elmentem volna vele, ha az biztosabbnak látszott volna. Szavamat adtam rá, de nem kellett betartanom.
Lew vagy az ejtőernyősökhöz akart menni, vagy a páncélosokhoz, hogy ágyújából tüzet okádva legázolja a németeket, akik üldözték a zsidókat, de miután tábori tüzérnek képezték ki, a gyalogságnál kötött ki. A tengerentúlon őrmester lett belőle, mikor az őrmestere elesett. De már korábban, Hollandiában átvette ezt a parancsnoki pozíciót, mikor az őrmestere elbizonytalanodott, és elkezdte rábízni a parancsok kiadását. Én vadászpilóta akartam lenni, és P-38-ason akartam repülni, mert olyan gyorsnak és csillogónak látszott, de nem volt jó a mélységérzékelésem, így ehelyett repülő-géppuskás lettem. Láttam a plakátokon, milyen nagy szükség van géppuskásokra, és önként jelentkeztem. Azt beszélték, mind közt ez a legveszélyesebb játék, de gyerekjáték lesz. És mint kiderült, számomra jószerivel az is lett.
Elég kicsi voltam ahhoz, hogy egy repülőerőd toronylövésze legyek Angliában, de ezt szerencsére senki nem vette észre, így aztán farokgéppuskás lettem a naposabb Földközi-tengeren, a könnyebb és biztonságosabb B-25-ösön.
Kiképzés közben mindig nagyon szerettem érezni a 0.50 kaliberű géppuska markolatát. Szerettem odafönn a magasban éles, igazi golyókkal tüzelni a levegőben vontatott céltárgyakra meg az álló földi célpontokra, szerettem elölről rájuk ereszteni a fehér csíkokat húzó nyomjelző golyókat. Gyorsan megtanultam, mi a tehetetlenség meg a viszonylagos mozgás, és hogy egy óránként négyszázötven kilométer sebességgel haladó gépről egy bomba vagy egy golyó ugyanezzel a sebességgel kezd mozogni ugyanabban az irányban, a gravitáció pedig az első pillatattól fogva működésbe lép. Első ballisztikai oktatótisztünk néha oda is állított a fekete táblához, hogy segítsek egyeseknek megérteni a nehézségeket. Felvillanyozó dolgokat tanultam Isaac Newton mozgástörvényeiről: ha mi magunk mozgunk, vagy a célpont mozog, akkor ha egyenesen rá célzunk, sose találjuk el. Az egyik még mindig meglep: ha egy vízszintesen irányzott fegyverből kilövünk egy golyót, és abban a pillanatban ugyanarról a helyről, ugyanabból a magasságból leejtünk egy ugyanolyan golyót, akkor mind a kettő egy időben csapódik le, bár az előbbi akár nyolcszáz méterrel is távolabb érhet földet. A szimulációs harckiképzést kevésbé szerettem, mert az neon igazi géppuskákkal folyt, bár ezek is majdnem olyan szórakoztatók voltak, mint a stégen álló automata lövészjátékok. Az ember bent ült egy zárt szerkentyűben, és a másodperc egy töredékéig különböző irányokból és magasságokból különböző gyártmányú vadászgépek repültek feléje, de olyan gyorsan igazából nem lehetett barátot és ellenséget megkülönböztetni, beirányozni és meghúzni a ravaszt. Ezekkel senki nem ért el látványos eredményeket, viszont nem is bukott ki senki. Két fickót ismertem, akiket máshová vezényeltek, mert féltek. Ezek a kiképzések és kiképzők szkeptikussá tettek: ha mindez csakugyan így lesz, akkor csak egyet lehet csinálni, a lehető leggyorsabban úgy nagyjából az irányukba ereszteni annyi sorozatot, amennyit csak az ember a rendelkezésére álló néhány másodperc alatt képes. És mint kiderült, nagyjából mindenütt így is volt. Mindig az a fél győzött, amelyik a legnagyobb tűzerőt tudta bevetni.
Az emberek nem akarják tudomásul venni, hogy az ókorban a thermopülai csata és a hősies spártai ellenállás az utolsó emberig nem görög győzelem volt, hanem megsemmisítő görög vereség. Az a sok bátorság mind kárba veszett. Ez is az olyasfajta tények közé tartozik, amelyeket szeretek az emberek fejéhez vágni, hogy egy kicsit fölrázzam őket.
Erősen hittem a géppuskámban, de soha nem futott át az agyamon, hogy mindig olyasvalakire fogok tüzelni, aki azért repül rám, hogy lelőjön.
Szerettem heccelődni, és több emberrel kerültem barátságba és voltam szívesen együtt, mint akár Coney Islanden. A seregben nekem javamra vált a személyiségem. Rájöttem, hogy az a legpraktikusabb, ha tüstént tudtára adom az embereknek, hogy jól sejtik, csakugyan zsidó vagyok, és mindig megtaláltam a módját, hogy ezt a fejükbe véssem, és azt is hozzátegyem, hogy Coney Islandről jöttem, a New York-i Brooklynból. Minden bonyodalom nélkül közeli kapcsolatba kerültem egy csomó emberrel, akik olyan neveket viseltek, mint Bruce Suggs, az észak-carolinai High Pointból, vagy Hall A. Moody, Mississippiből, vagy Jay Matthews és Bruce J. Palmer, különböző georgiai helyekről, akik nem kifejezetten kedvelték egymást, vagy Art Schroederrel és Tom Sloane-nal Philadelphiából. A coloradói Lowry Field-i kaszárnyában, ahová toronylövész-kiképzésre vezényeltek, ellenségeskedésbe és fenyegetőzésekbe ütköztem: Bob Botvers, aki szintén brooklyni volt, de egy norvégok és írek lakta komiszabb környékről származott, akikről tudtuk, hogy antiszemiták, meg John Rupini, aki valahonnan az állam északi részéről jött, mind a ketten utáltak, de észrevehetően vigyáztunk rá, hogy kitérjünk egymás útjából. Én tudtam, hogy ők hogy éreznek, ők meg tudták, hogy én tudom, és majdnem ugyanolyan barátságtalanok voltak szinte mindenki mással is. Azt hiszem, Lew tüstént kiugratta volna velük a nyulat a bokorból. A csapatszállító vonaton, amelyik Arizonából Coloradóba vitt minket, a második vagy harmadik napon pókerparti közben mintha azt hallottam volna, hogy a kártyások közül mond valamit az egyik egy zsidóról, de nem voltam benne biztos. Aztán aki szemben ült velem, és már elmondta, hogy egy kis helyről való, messze délről, elvigyorodott, és megjegyezte: – Nálunk is van egypár, az övék a ruhaüzlet. Látnotok kéne, hogy néznek ki. – Most már biztos voltam benne, és tudtam, hogy szólnom kell.
– Csak egy pillanatra, kérlek, ha nem haragszol – mondtam neki hirtelen, kissé nagyképűen. Magamban ideges voltam, fel voltam zaklatva. Ez a hang nem az én hangom volt. – De történetesen zsidó vagyok, és nem szeretem, mikor így beszélsz. Ha akarod, rögtön kiszállok a partiból. De ha azt akarod, hogy tovább játsszak, akkor ne mondjál többé olyasmit, ami sérti az érzéseimet, és amitől rosszul érzem magam. Különben se tudom, miért akarod ezt csinálni velem.
A játék abbamaradt, egy darabig csak himbálódzva hallgattuk a vonat robogását. Ha kiszálltam volna a partiból, Lesko is kiszállt volna velem, és ha valami erőszakoskodásra kerül sor, tudták, hogy Lesko mellém állna. De Coopert, azt, akire rászóltam, megszállta a bűntudat, és motyogva elnézést kért. – Ne haragudj, Singer sajnálom. Nem tudtam, hogy te is az vagy Lew, azt hiszem, letörte volna a derekát, aztán börtönbe került volna. Én meg időlegesen a barátommá tettem valakit, aki folyton ki akart engesztelni. Lew az Lew, én meg nem vagyok Lew.
A nevem Samuel Singer, köztes betű nélkül – Sammy KBN Singer –, kicsinek születtem, felnőttnek is kisebb maradtam, mint legtöbben, nem impozáns a fizikumom. Ellentétben egy másik környékbeli jó barátommal, Ike Solomonnal, aki semmivel nem volt nagyobb nálam, de dagadt a karizma, szélesebb volt a mellkasa, súlyt emelt, és szeretett húzódzkodni a nyújtón. Világéletemben óvakodtam a verekedéstől, ezért megtettem, amit csak tudtam, hogy ne keveredjek ökölharcba. Tudtam szellemes és együtt érző lenni, és mindig sikerült barátokat szereznem. Mindig jó érzékkel tudtam csiklandós kérdésekkel mozgásba hozni a dolgokat, és ügyes képromboló megnyilatkozásokkal elevenen tartani a beszélgetést.
– Mit gondolsz, jobban járt volna-e az ország, ha elveszítjük az angolok ellen a forradalmi háborút? – érdeklődtem, mintha tényleg kétségeim volnának ez ügyben, és szívesen tettem fel kényes kérdéseket, bármilyen választ kapjak is.
– Ha Lincoln tényleg olyan gógyis volt, miért nem hagyta elszakadni a Délt? Hogy árthatott volna az annyit, mint a háború?
– Alkotmányos az Alkotmány?
– Lehet valaha demokratikus demokráciát teremteni?
– Szűz Mária nem volt zsidó?
Tudtam dolgokat, amiket mások nem. Tudtam, hogy ha egy kaszárnyában bármelyik emeletre bemegyünk, ahol legalább negyven ember van, szinte mindig akad közülük kettő, akinek ugyanazon a napon van a születésnapja, és az esetek felében még kettő, akinek szintén egy másik azonos napra esik. Még nevadai és kaliforniai emberekkel is fogadásokat tudtam kötni arra, hogy a nevadai Reno nyugatabbra fekszik, mint Los Angeles, és miután utánanéztünk, akár másodszor is fogadhattam velük, annyira elszántan ragaszkodtak a régi elképzelésükhöz. Készenlétben tartottam egy kérdést az érseknek is, ha valaha egyszer csak mellette ülnék, és bolondozni támadna kedvem.
– Jézus kinek a génjeit örökölte? – Aztán, bármilyen választ találna erre szegény feje, ártatlan pofával emlékeztetném rá, hogy csecsemőnek született, férfivá nőtt, és a nyolcadik napon körülmetélték.
A géppuskásiskola tantermében majdnem összekaptam a minket oktató, szépen dekorált tiszthelyettessel, mikor megjegyezte, hogy egy géppuskás repülő átlagos élettartama légi harcban három perc, aztán később kérdésekre biztatott minket. A tiszthelyettes Angliában töltötte le a szolgálati idejét egy B-17-esen a megtépázott Nyolcadik Légihadseregnél, és én nem ugratni akartam – csak kíváncsi voltam.
– Honnan tudják ezt, uram? – kérdeztem, és azóta se bízom soha a becslésekben és felmérésekben.
– Hogy érti ezt?
– Hogyan tudják mérni az ilyesmit? Uram, önnek legalább egy órát kellett légi harcban töltenie.
– Sokkal többet, mint egy órát.
– Akkor minden órára, amit ön túlélt, tizenkilenc másiknak kellett egy másodpercnél hamarabb meghalnia, hogy kijöjjön a háromperces átlag. És miért veszélyeztetettebbek a géppuskások, mint a pilóták vagy a bombázótisztek? Uram, azok az egész gépre lőnek, nem?
– Singer maga egy okostóni, igaz? Maradjon benn egy kicsit, mikor a többiek kimennek.
Tudtomra adta, hogy soha többé nem szabad ellentmondanom neki a tanteremben, majd megismertette velem azt, amit később Pianosában Korn alezredesről Korn-törvénynek neveztünk el: Korn törvénye szerint csak azoknak volt szabad bármikor bármit kérdezniük, akik soha nem kérdeztek semmit. De munkába állított: másokat is meg kellett tanítanom egyszerű algebrai és geometriai példákon azokra az okokra, amelyek miatt az embernek mindig jóval a hozzá képest mozgó célpont elé kell céloznia – meg arra, hogy ahhoz, hogy egy gép elé lőjünk, mögéje kell lőnünk. Ha egy gép ennyi meg ennyi méternyire van tőlünk és egy töltény másodpercenként ennyi meg ennyi méter utat tesz meg, akkor hány másodpercbe telik, amíg a töltényünk eléri? Ha a gép másodpercenként ennyi meg ennyi centi sebességgel repül, hány centinyi utat fog megtenni, mire a golyó eléri? Mindezt gyakorlatban is látták azoknak a hosszú óráknak a során, amelyeket agyaggalamb-lövészettel töltöttünk, meg amikor a lőtéren egy mozgó teherautóról tüzeltünk. De bár tanítottam és tudtam, még nekem is meggyűlt a bajom azzal az elvvel, miszerint az ember akkor tüzel a feléje támadó repülőgép elé, ha mindig mögéje céloz, a célpont és a saját gépe farka közé, részint a saját gépünkről kilőtt golyók előreirányuló légsebessége, részint a kanyarodó útvonal miatt, amelyet a másik gépnek követnie kell, hogy elibénk tüzelhessen.
A barátaimnak, akiket szereztem, mindig jóindulatú volt a természetük. És így vagy úgy, de mindig akadt körülöttem egy haver, egy nagyobb és keményebb fickó, mikor Bajra mentek a dolgok, olyanok, mint Lew Rabinowitz és Sonny Bartolini, a merészebb olaszok egyike egy Coney Island-i családból, meg Lesko, a fiatal pennsylvaniai szénbányász, akivel a géppuskásiskolán, vagy Yossarian Carolinában, akivel a hadműveleti kiképzésen, aztán később Pianosában, harc közben ismerkedtem meg, miután ötünket, Yossariant, Applebyt, Kraftot, Schroedert meg engem az egyik bombázó személyzeteként a tengerentúlra röpítettek.
Mindig bennem élt az a félelem, hogy összeverhetnek, és töprengéseimben ez magasabbra tornyosult annál a félelemnél, hogy lelőnek. Aztán egy éjszaka Dél-Carolinában ez kezdett elmúlni. Az után a másik éjszakai gyakorlórepülés után történt, amikor beleröpültünk a sötétségbe, és Yossarian nem tudta megtalálni az utat az olyan helyek felé, mint Athens, Georgia és az észak-carolinai Raleigh, és megint a texasi Applebynek kellett visszavezetnie minket a rádióirányításával. Utána elmentünk egy éjféli kajára a közlegények kantinjába, Schroeder, Yossarian meg én. A tiszti klub akkor már be volt zárva. Yossarian mindig éhes volt. Leszedte a rangjelzéseit, hogy közlegénynek adja ki magát, akinek joga van ott lenni. Éjjel mindig sokan kavarogtak a kantin körül. Miközben átvágtunk köztük, engem hirtelen megtaszított egy nagydarab, részeg tahó, egy közlegény, akkora erővel, hogy nem lehetett kétséges: szándékosan csinálja. Ösztönös meglepetéssel pördültem meg a sarkam körül, de mielőtt még megszólalhattam volna, már nekem is esett, és dühödten hátrafelé taszigált egy csoport katona közé, akik addigra már felénk fordultak és figyeltek. Mindez olyan gyorsan történt, hogy szinte fel se fogtam. Miközben én még mindig csak döbbenten tántorogtam, az már jött is nekem felemelt karokkal és ütésre hátrahúzott ököllel. Magasabb volt nálam, szélesebb is, nehezebb is, sehogy se tudtam hárítani. Olyan volt ez, mint mikor Lew-t próbáltam bokszolni tanítani. Még csak el se tudtam szaladni. Nem tudom, miért szúrt ki engem, csak sejtem. De aztán, mielőtt még megüthetett volna, Yossarian már közibérek állt, hogy szétválasszon minket, kitárt karokkal és nyitott tenyérrel intette, hogy álljon már le, és megpróbálta lecsillapítani. De mielőtt még az első mondatát befejezhette volna, az a fickó nekiesett, behúzott oldalt a fejére egy egyenest, aztán újra keményen megütötte a másik öklével, és Yossarian tehetetlenül, kábultan hátrált, miközben a fickó csak ment utána, és két ököllel csépelte a fejét, hogy Yossariannal minden ütéstől megfordult a világ. Én azt se tudtam, hogy mit csinálok, csak előrevetettem magam, hogy elkapjam a fickó egyik vastag karját, és belecsimpaszkodjak. Mikor ez nem ért semmit, lejjebb fogtam meg, átkaroltam a derekát, jól megvetettem a lábam a földön; és minden erőmmel megpróbáltam kibillenteni az egyensúlyából. Addigra a másik oldalról már Schroeder is elkapta, és hallottam, ahogy dumál. neki. – Te hülye fasz, ez egy tiszt, te hülye fasz! – hallottam a fickó fülébe recsegő hangját. – Ez tiszt! – Aztán Yossarian, aki maga is elég erős volt, elölről ment neki, és sikeresen blokkolta is mind a két karját, aztán addig taszigálta hátrafelé, amíg kibillent a támadó állásából, és le kellett állnia. Éreztem, hogyan száll el belőle minden harciasság, ahogy Schroeder szavai eljutnak a tudatáig. Mire eleresztettük, úgy látszott, tüstént rosszul lesz.
– Jobb tesz, ha visszarakja a sávjait, hadnagy – figyelmeztettem lihegve és halkan Yossariant, aztán, mikor láttam, hogy az arcát tapogatja, még hozzátettem: – Nem vérzik. Jobb lesz, ha eltűnik innen, és visszavarrja a stráfjait, mielőtt idejön valaki. Kihagyhatjuk ezt a kaját.
Attól fogva mindig Yossarian oldalán álltam az Appleby-jal való súrlódásaiban, még akkor is, mikor kettesben meghirdettük a Csodálatos Atabrin Lázadást, bár én lelkiismeretesen beszedtem a malária elleni tablettákat, miközben átrepültünk az egyenlítői éghajlati övezeteken, mikor a tengerentúlra utaztunk, ő pedig erre nem volt hajlandó. Az Atabrin enyhíti a malária hatásait, igazítottak el minket utunk első Puerto Ricó-i megállója előtt, de magára a betegségre nincs hatása. Előírások ide, előírások oda, Yossarian ép ésszel nem volt képes belátni, miért kellene a tüneteket kezelnie, amíg nincs semmiféle tünete. Nézeteltérésünk aztán heves vitába torkollott, mert egyikünk sem akart megszégyenülni. Kralt, a másodpilóta semleges maradt, mint rendesen. Kraft keveset beszélt, sokat mosolygott, és gyakran mintha fogalma se lett volna róla, hogy mi történik. Mikor nem sokkal ezután Ferrara fölött elesett egy bevetésen, még mindig semlegesnek tartottam.
– Ennek a hajónak én vagyok a kapitánya – követte el Appleby azt a hibát, hogy ezt mindnyájunk előtt odavágta Yossariannak Puerto Ricóban, utunk első állomásán, miután elindultunk Floridából a tizennégy napos tengerentúli repülőútra. – Neked teljesítened kell a parancsaimat.
– Lószart – mondta Yossarian. – Ez repülőgép, Appleby, nem hajó. – Egyforma magasak voltak, és egyforma volt a rangjuk, akkor még mind a ketten hadnagyok voltak. – És a földön vagyunk, nem a tengeren.
– Attól még én vagyok a kapitány – mondta lassan Appleby – És mihelyt megint repülünk, meg fogom parancsolni neked, hogy szedd be őket.
– Én meg meg fogom tagadni.
– Akkor fel foglak jelenteni – mondta Appleby – Nem szeretek ilyesmit csinálni, de jelenteni fogom a parancsnokunknak, mihelyt lesz parancsnokunk.
– Nosza, rajta – ellenkezett Yossarian makacsul. – Az én testem és az én egészségem az enyém, és azt csinálok velük, amit akarok.
– Az előírás szerint nem.
– Azok alkotmányellenesek.
Megismertettek minket az aeroszolbombával, akkor először láttam ilyet, most spraynek hívják, és utasítást kaptunk, hogy tüstént alkalmazzuk a gép belsejében, mihelyt beszállunk, védelmül a moszkitók és az általuk terjesztett betegségek ellen, melyeket megkaphatunk tőlük, miközben a Karib-tengeren át Dél-Amerika felé tartunk. A brazíliai Natalba vezető utunk minden egyes állomásán arra is felkértek minket, hogy tartsuk nyitva a szemünket, nem látjuk-e valami jelét annak az egy vagy két repülőgépnek, illetve roncsaiknak, amelyek körülbelül egy nappal azelőtt tűntek el az égről a tengeren vagy a dzsungelben. Ezeknek á felhívásoknak kijózanítóbb hatással kellett volna járniuk, mint amilyennel jártak. Ugyanez állt a Brazíliából Ascension szigetére vivő nyolcórás repülőutunkra is: ugyanis olyan gépeken repültünk Ascensionra, majd két nap múlva az afrikai Libériába, aztán onnan föl a szenegáli Dakarba, amelyeket négy óránál nem hosszabb repülésre terveztek. Mindezeken az unalmas és hosszú tenger fölötti repülőutakon nyitva tartottuk a szemünket, és kerestük a roncsokat meg a sárga mentőtutajokat, amikor éppen eszünkbe jutottak. Floridában volt időnk és voltak szabad estéink, és a kocsmákban meg a kávéházakban tánctermek voltak.
Szerettem volna már kefélni. Az idősebb Coney Island-i srácok, az olyanok mint Chicky Ehrenman és Mel Mandelbaum, akik hamarabb álltak be a hadseregbe, és olyan távoli helyekről jöttek haza szabadságra, mint Kansas és Alabama, mind arról számoltak be, hogy a nők mind roppant készségesen hajlandók lefeküdni derék katonafiainkkal, és most, hogy én is katonafiú lettem, én is szerettem volna már kefélni.
De még mindig nem tudtam, hogy kell. Félszeg voltam. Viccelődni tudtam, de szemérmes voltam. Túlságosan könnyen elbűvölt egy-egy csinosnak talált arc vagy alak. Túl gyorsan felizgultam, és féltem, hogy ez meglátszik rajtam. Tudtam, hogy túl hamar elsülhet, de akkoriban legtöbbünk számára az is jobb volt a semminél. Mikor szorosan összebújva táncoltam egy lánnyal, nagyjából akármilyen lánnyal, szinte tüstént megjött az erekcióm, és nagy zavaromban elhátráltam tőle. Ma már tudom, hogy még keményebben hozzájuk kellett volna nyomakodnom, nehogy kétségük maradjon, hogy megvan, és kétértelmű vicceket kellett volna faragnom róla, hogy mit akarok, és mit fogok kapni, és akkor jobban boldogultam volna. Mikor kimentem egy lánnyal a hátsó szobába, és elkezdtem vele csókolózni, vagy fölmentem valamelyikhez egy lakásba, ahol gyereket pesztrált, rendszerint elég gyorsan megkaptam, amit akartam, és meg is voltam elégedve magammal, míg csak kénytelen nem voltam az eszembe idézni, hogy ezen túl még sok minden van. Tudtam, hogy kicsi vagyok, és mindig azt hittem, kicsi a faszom, és a többiek közül a legtöbbé jó nagy, míg csak a Steeplechase uszodájának öltözőjében egy nyári napon merészen bele nem néztem a tükörbe, mikor ott álltunk egymás mellett Lew-val, és mosakodtunk, és nem láttam, hogy az enyém is pont olyan jó, mint az övé.
Csakhogy ő bevetette a magáét. Én mindig vagy túl gyorsan elélveztem, vagy egyáltalán nem. Amikor Lew, meg a másik barátja, Leo Weiner, először hoztak össze egy csajjal, aki csak a nyárra jött az Islandre, a kólaautomatánál dolgozott, és készségesen odatette akárkinek, aki megkérte rá – mind a ketten nagyon jól rá tudták erre dumálni a lányokat –, már a kotonban elmentem, mielőtt még bedugtam volna. Mikor a klub hátsó szobájában legelőször nekikészültem egy lánnyal, aki értésemre adta, miközben még a kezemmel ügyködtem rajta, hogy igazándiból végig akarja csinálni, tüstént elmúlt az erekcióm, mihelyt meztelenre vetkőztünk, pedig holtbiztos elég kemény és felkészült voltam, mielőtt mindketten ledobtuk a bugyit meg a gatyát. Glenda imádta ezeket a történeteimet.
Nem tudom egész biztosan, de azt hiszem, végül is csak odaát keféltem rendesen. Ott simán ment, hiszen olyan fickók testületének voltam az egyik tagja, akik fiatalos magabiztossággal és a vagány mulatságok iránti nagy-nagy hajlandósággal mind ugyanazokat a dolgokat csinálták a közeli Bastia városában a helybéli fiatal lányok csapatai között, akik nem beszéltek a mi nyelvünkön, aztán különösen Rómában, ahol a nők, akikkel az utcán találkoztunk, ránk mosolyogtak, így tudatták velünk, hogy mit csinálnak az utcán, és elvárták tőlünk, hogy leszólítsuk őket, és pénzzel, cigarettával, csokoládéval, gondtalan vidámsággal és félig már nyitott sliccel közeledtünk hozzájuk. Eszünkbe se jutott, hogy kurvákként vagy prostituáltakként gondoljunk rájuk – ők csak járkáltak az utcán. Azért nem tudom határozottan megmondani, hogy tényleg csináltam-e már előzőleg, mert volt egy esetem egy aranyos déli lánnyal, egy táncteremben, a floridai West Palm Beachben, ahová repülőgéppel vittek át minket, hogy átvizsgálhassuk a tengerentúli repülésre kijelölt masinát, és a hibák és eltérések kiküszöbölésére kalibrálhassuk a különféle műszereket.
Máig nem tudom, hogy ez számított-e vagy nem. A csaj irtó hetyke volt, nagyon fekete volt a haja, és majdnem levendulaszínű a szeme, egy teljes hüvelykkel alacsonyabb volt nálam, és szeplős is volt, és teljesen elkápráztatták az én New York-i merész tánclépéseim, amilyeneket még soha nem látott, és meg akart tanulni. Ezeket még Schroeder se látta, se Kraft hadnagy, aki kiigényelte a kocsiparkból a dzsipet, amellyel odamentünk. Aztán egy idő múlva kimentünk egy kicsit levegőzni. Mikor kimentünk, nekem még mindig a derekán volt a karom, és anélkül, hogy beszéltünk volna róla, a parkoló egyik sötétebb része felé ballagtunk. Közben el-elmentünk különböző v érlettebb helyeken ölelkező párok mellett. Végül két kézzel segítettem neki leülni egy alacsony sportkocsi hátsó lökhárítójára.
– Ó, nem, Sammy szívem, azt nem fogjuk ma este csinálni, itt nem, most nem – közölte a lány szigorúan, aztán a mellemre nyomta a kezét, és eltolt magától, majd gyorsan és barátságosan megpuszilta az orromat.
Addigra becsusszantam a két lába közé, elég közel ahhoz, hogy tovább csókolgathassam, és éppen a ruhája alá csúsztattam a combjai mentén mind a két kezemet, egészen a bugyija gumijáig, a hüvelykujjam már odabenn matatott. Amíg meg nem szólalt, ennél messzebbre nem is reméltem jutni nála azon a parkolóhelyen.
A szemébe néztem, és mosolyogva bevallottam: – Azt hiszem, nem is tudnám, hogyan kell. Még sose csináltam. – Másnap indultunk az első, Puerto Ricó-i útszakaszra, így megkockáztattam, hogy igazat mondjak.
Ezen is úgy nevetett, mintha egy újabb viccet mondtam volna. Alig tudta elhinni, hogy egy magamfajta vagány szűz legyen.
– Ó, te szegény fiú – sajnálkozott rajtam édes-mézes hangon. – Sokat nélkülöztél, ugye?
– Megtanítottalak táncolni – célozgattam.
– Akkor én is megmutatom neked, hogy kell csinálni – egyezett bele. – De nem szabad bedugni. Ezt meg kell ígérned nekem. Most állj egy percre hátrébb, hadd tekerjem föl magam egy kicsit. Így már jobb. Látod? Ó, de helyes fütyid van. És mindenre kész, mint egy jó kiscserkész, igaz?
– Engem szobrász metélt körül.
– No, most ne kapkodj, Sammy szívem. Ne olyan gyorsan. Nem oda, kicsim, nem oda. Az majdnem a köldököm. Meg kell tanulnod, hogyan adjál esélyt nekem, hogy fölemeljem a micsodámat oda, ahol hozzá tudsz férni. Ezért hívjuk úgy, hogy odatesszük, szívem, érted? Gyere most vissza, egy kicsit közelebb: Ez már jobb, igaz? De nem szabad bedugnod. Ne rakd be? Te bedugtad!
Ezt olyan hangosan kiáltotta, hogy alighanem beleremegett a környék. Vagy tizenöt másodpercig vadul ficánkolt alattam, izgatottan próbálta kiszabadítani magát, én meg mást se próbáltam, csak leemelni róla a súlyomat, hogy segítsek neki, aztán csak arra emlékszem, ahogy álltam, és figyeltem, amint a kocsi tetején át belelövök a levegőbe. A geci másfél kilométerre szállt. Erre a lövés a megfelelő szó, mikor egy tizenkilenc vagy húszéves fiúról van szó. Mikor egy férfi elmúlt hatvannyolc éves, elélvez. Mikor tud. Ha akar.
Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen öreg leszek, merev ízületekkel ébredek, és igazából többnyire nem tudom mivel elfoglalni magamat, a rákbetegeket segélyező alapot támogató önkéntes gyűjtőmunkámon kívül. Olvasni szoktam éjszaka, ahogy a költő mondja, és sokszor délelőtt is, s délre utazom télen egy hölggyel, a barátnőmmel, akinek van egy háza a floridai Naplesben, hogy a tenger közelében legyek, néha meg az Atlantában élő lányomhoz, és néha meglátogatom a texasi Houstonban a másik lányomat, aki ott lakik a férjével. Bridzselek, így is megismerkedek emberekkel. Van egy kis nyaralóm East Hamptonban, közel a tengerhez, vendégszobája is van, külön fürdőszobával. Valahányszor Lew visszamegy kezelésre, legalább hetenként egyszer beutazom busszal a buszpályaudvarra, hogy meglátogassam. Ebbe az egész nap beletelik. Sose hittem volna, hogy tovább fogok élni, mint ő, és talán nem is fogok, mert bár több mint húsz év óta tudok a Hodgkin-kórjáról, hosszú, tünetmentes időszakaiban sokkal szívósabb volt nálam, és sokkal több mindent csinált. Ezúttal azonban már hosszabb ideje soványabbnak, letörnek és fatalistának látszik, bár Claire, aki beszélni szokott Teemerrel, jobban aggódik a lelkiállapota, mint a betegsége miatt.
– Hányok tőle, hogy folyton rám jön az émelygés – mondta nekem legutóbb, mikor négyszemközt beszéltünk, mintha már készülődne feladni az egészet, és nem tudtam volna megmondani, hogy ezt tréfának szánja-e.
Kipróbáltam hát a saját viccemet. – A helyes szó az émelyedik.
– Micsoda?
– A helyes kifejezés: émelyedik a gyomrom, Lew. Nem az, hogy rám jön az émelygés.
– Sammy, ne legyél már megint ekkora fasz. Most ne.
Ettől ostobának éreztem magam.
Nem úgy néz ki, hogy majd a gyerekeimmel élek, mikor megöregszem, ezért félretettem némi pénzt a majdani öregotthonra. Várom a prosztatarákomat. Hamarosan talán újra megnősülhetnék, ha a jómódú özvegyasszony barátnőm valaha is leküzdi pénzügyi bizalmatlanságát, és azt mondja, hogy össze kellene házasodnunk. De mennyi időre? Még hét évre? Hiányzik nekem a családi élet.
Glenda szerint az az egy, ott a táncterem mellett, nem számított. – Nahát! – mondta mindig nevetve, és hitetlenkedve csóválta a fejét, valahányszor felidéztük ezt az élményemet.
– Fogalmad se volt semmiről, ugye?
– Nem, nem volt.
– És most már ne is próbálkozz ezzel a gyere-segíts-nekem színjátékkal.
Nem volt ez mindig színjáték. Szinte valamennyi nő, akivel együtt voltam, tapasztaltabbnak látszott nálam. Azt hiszem, kétfajta férfi van, és én a második fajtába tartozom.
Ő először a főiskolán csinálta, amikor először volt távol hazulról, azzal a férfival, akihez a diploma után hamarosan férjhez ment, aki hamarabb lett rákos, mint ő, melanomát kapott, de aztán még kétszer megnősült, sőt egy további gyermek apja lett. Nekem csak a háború után nyílt esélyem főiskolára menni, és addigra már nem sok bajjal járt ágyba bújtatni egy lányt, mert már nem voltam annyira tapasztalatlan, és a legtöbb lány is csinálta.
Appleby úgy tette meg az utat a brazíliai Natalból Ascension szigetére, hogy végig rádióirányítással navigált, a bombatérben a meghosszabbított utazáshoz szükséges pótlólagos üzemanyagtartállyal. Nem bízott többé Yossarian mágneskompaszos navigálásában, mint ahogy maga Yossarian se, aki épp ezért nem is sértődött meg túlságosan. Appleby volt az, aki egyre jobban neheztelt rá. Mint Yossariantól megtudtam, aki ennyit azért megtanult, annak, hogy kizárólag a rádióirányításra támaszkodtunk, kockázatai is voltak, mert így nem egyenesen, hanem körkörös útvonalon közelítettük meg a nyolcórányira lévő szigetet, és több benzint fogyasztottunk.
További dolgokat tudtam meg a háborúról, a kapitalizmusról és a nyugati társadalmakról Marokkóban, Marrakech-ben, mikor láttam a luxusszállodák teraszain a gazdag franciákat a gyerekeikkel meg a kiöltözött feleségeikkel, ahogy iszogatták a koktéljaikat, és miközben mások inváziót indítottak Normandiában, majd később Dél-Franciaországban, önelégülten várták a pillanatot, hogy amazok visszafoglalják a hazájukat, és lehetővé tegyék nekik, hogy visszatérjenek, és visszakaphassák a birtokaikat. Az algériai Constantineban, az óriási amerikai utánpótlási központban, ahol két hétig vártunk, amíg megkaptuk a végleges beosztásunkat egy bombázóhadosztályba, először tudtam meg kissé közelebbi dolgokat Sigmund Freudról. Közös sátorban laktam egy nálam idősebb szanitéccel, aki szintén a beosztására várt, szintén olyan novellákat akart írni, mint William Saroyan, és szintén biztos volt benne, hogy képes is rá. Egyikünk se fogta fel, hogy egynél több Saroyanra nincs szükség. Manapság pedig Saroyan jelentéktelenségéből akár arra a következtetésre is juthatnánk, hogy egyre se volt nagy szükség. Kicseréltük egymással a kiolvasott könyveinket.
– Álmodtad már valaha, hogy kihullanak a fogaid? – kérdezte tőlem egy szép napon ravaszul, minden apropó nélkül, miközben egész más dolgokról beszélgettünk. Mást nem is igen tudtunk csinálni, amíg csak üldögéltünk és vártunk. Ha akartuk, softballozhattunk vagy röplabdázhattunk. Óva intettek minket, nehogy bemenjünk Constantine-ba whiskyt vagy nőket hajkurászni, és folyton egy meggyilkolt közlegény meséjével riogattak, akit kiherélve találtak, és a herezacskóját a szájába varrták, de úgy gondoltuk, hogy ezt valószínűleg csak kitalálták.
A kérdése célba talált. Úgy rezzentem össze, mintha hirtelen egy bűvös gondolatolvasó mellett találtam volna magam. – Igen, szoktam ezt álmodni! – ismertem be naivan. – Az éjjel is ezt álmodtam.
Elégedetten bólintott. – Tegnap kiverted – állította habozás nélkül.
– Le vagy te szarva! – vágtam vissza hevesen, miközben bűntudatosan töprengtem, ugyan hogy jöhetett rá.
– Az nem bűntett – védekezett megnyugtatóan. – Még csak nem is bűn. Nők is csinálják.
Ebben az utóbbiban akkor még nem hittem. Majd meg leszek lepve, biztosított róla.
Miután leszálltunk Pianosában, elbűvölten bámultuk a hegyeket meg az erdőket, melyek egész közel voltak a tengerhez, miközben vártuk a járműveket, amelyek majd csomagjainkkal együtt elvisznek a századunk irodájába, ahol jelentkezhetünk a parancsainkkal, és megkapjuk a sátorbeosztásunkat. Május, napsütés – gyönyörű volt minden. Alig moccant valami. Megkönnyebbültünk, amiért biztonságosan odaértünk.
– Jó munka volt, Appleby – dicsérte meg Yossarian alázatosan, mindnyájunk nevében szólva. – Soha nem jött volna össze, ha rám kellett volna bíznotok magatokat.
– Ez a része engem nem érdekel – mondta Appleby engesztelhetetlenül, a maga nyugodt texasi hangsúlyával. – Megszegted az előírásokat, és megmondtam, hogy ezt jelenteni fogom.
A századirodán, ahol az udvarias szolgálatvezető, Towsend őrmester üdvözölt minket szívélyesen, Appleby alig tudta fékezni magát, amíg végeztek a formalitásokkal. Utána aztán a sértett dühtől szinte remegő arccal, összeszorított ajakkal kérte, sőt követelte, hogy beszélhessen a századparancsnokkal legénysége egyik tagjának mindennapos fegyelemsértése miatt, aki nem volt hajlandó bevenni az Atabrin tablettáit, és nem engedelmeskedett az erre vonatkozó közvetlen parancsnak. Towsend visszafojtotta a meglepetését.
– Benn van?
– Igen uram. De várnia kell egy kicsit.
– Addig szeretnék beszélni vele, amíg mindnyájan együtt vagyunk itt, hogy a többiek is tanúsíthassák.
– Igenis, értem. Ha óhajtják, mindnyájan leülhetnek.
A századparancsnok egy őrnagy volt, akinek a vezetékneve is Őrnagy volt, mulattam is a dolog furcsaságán, mihelyt megláttam.
– Igen, akkor azt hiszem leülünk – mondta Appleby.
Mi többiek hallgattunk. – Őrmester, körülbelül meddig kell várnom? Még egy csomó tennivalóm van ma, hogy teljesen felkészülhessek, és holnap korán reggel frissen szállhassak csatába abban a percben, amikor akarják.
Nekem úgy tűnt, hogy Towsend nem hisz a fülének.
– Uram?
– Tessék, őrmester.
– Mit is kérdezett?
– Körülbelül meddig kell várnom, hogy bemehessek az őrnagyhoz?
– Csak addig, amíg el nem megy ebédelni – válaszolta Towsend őrmester. – Akkor tüstént bemehet.
– De hát akkor már nem lesz odabenn, igaz?
– Nem, uram. Őrnagy őrnagy csak ebéd után jön vissza az irodájába.
– Értem – döntött határozatlanul Appleby. – Akkor azt hiszem jobb lesz, ha ebéd után jövök vissza.
Schroeder meg én csak álltunk némán, mint mindig, amikor a tisztek az ügyeiket intézték. Yossarian is csak hallgatott figyelmesen, arcán metsző kíváncsisággal.
Elsőkét Appleby ment ki az ajtón. Mihelyt én is kiléptem mögötte, hirtelen megtorpant, és felhördülve hátrált felém. Tekintetem követte a tekintetét, és biztos voltam benne, hogy egy magas, fekete hajú tisztet látok, aranyos őrnagyi rangjelzéssel, aki éppen kiugrott a századiroda ablakán, és a sarkon befordulva elcserkészett a látóhatárról. Appleby görcsösen lehunyta a szemét, és úgy rázta a fejét, mintha attól félne, hogy tüstént rosszul lesz.
– Te is... – kezdte, de aztán Towsend őrmester tapintatosan megérintette a vállát, és közölte vele, hogy ha még mindig akarja, akkor most bemehet Őrnagy őrnagyhoz, mivel Őrnagy őrnagy éppen most ment el. Appleby tüstént visszanyerte katonás tartását.
– Köszönöm, őrmester – felelte roppant hivatalosan. – Hamarosan visszajön?
– Ebéd után tüstént vissza fog jönni. Akkor ön kénytelen lesz tüstént kijönni tőle, és kinn megvárni, amíg elmegy vacsorázni. Őrnagy őrnagy soha senkit nem fogad az irodájában, mikor benn van az irodájában.
Appleby néhány pillanatig átható tekintettel meredt Towsend őrmesterre, aztán a rendreutasítás szigorúan udvarias hangjához folyamodott. – Őrmester – mondta, majd szünetet tartott, mintha arra várna, hogy biztos lehet az altiszt osztatlan figyelmében –, maga bolonddá akar tenni, csak azért, mert új ember vagyok a századánál, maga meg már régen a tengerentúlon van?
– Ó, nem, uram – felelte Towsend. – Amit mondtam, azt parancsba kaptam. Megkérdezheti Őrnagy őrnagytól, mikor majd beszél vele.
– Pontosan ez a szándékom, őrmester. Mikor beszélhetek vele?
– Soha.
De Appleby írásban is beadhatja a jelentését, ha akarja, tette hozzá az őrmester. Két-három hét múlva gyakorlatilag mi is veteránok lettünk, és az ügynek már nem volt többé jelentősége, még Appleby számára sem.
Appleby hamarosan élgépvezető pilóta lett, és egy Havermeyer nevű tapasztaltabb bombázótiszttel rakták párba. Eleinte Yossarian is elég jó volt ahhoz, hogy élbombázótiszt lehessen, őt egy McWatt nevű kedves pilótával párosították össze. Később már jobb szerettem Yossariannal repülni, mert gyorsabbak voltak a bombavető rárepülései.
Úgy éreztem, megvan mindenünk. A sátrak kényelmesek voltak, és én nem láttam senkivel szemben semmiféle ellenségességet megnyilvánulni. Olyan békésen megfértünk egymással, amit sehol másutt nem tartottam volna megvalósíthatónak. Ahol Lew volt, Európában, a gyalogságnál, ott dúlt a halál, a terror, a gyalázkodás. Mi legtöbbször szerettünk jókat mulatni, és nem gyászoltuk mélyen időnkénti veszteségeinket. Mindkét kantinunkat ugyanaz a tiszt, Milo Minderbinder vezette, aki ma nagyiparos és nagy export-importőr, ő pedig kitűnő munkát végzett, a legjobbat az egész földközi-tengeri hadműveleti térségben, mint azt mindenki tudta. Minden reggel friss tojást kaptunk. A konyhán olasz munkások dolgoztak Snark tizedes keze alatt, Milo Minderbinder toborozta őket, aki olyan helyi családokat is talált a közelben, akik örömmel kimosták és kivasalták a szennyesünket, gyakorlatilag semmiért. Hogy ehessünk, semmi mást nem kellett csinálnunk, csak teljesítenünk a parancsokat. Minden hétvégén szódás fagylaltot kaptunk, a tisztek meg mindennap. Csak akkor jöttünk rá, mikor a francia partok mellett a tengerbe pottyantunk Orr-ral, hogy Milo szódás fagylaltjaihoz azokból a szénsavpatronokból került ki a szénsav, amelyeknek a mi Mae West mentőmellényeinkben kellett volna lenniük, hogy felfújják őket. Mikor Hóden meghalt, arra is rájöttünk, hogy Milo a morfiumos fecskendőket is kiszedte az elsősegélycsomagokból.
Mikor azon az első napon elkezdtem beköltözni a sátramba, sok-sok repülőgép hangját hallottam, mire megálltam, és mikor fölnéztem, hat-hat gépből álló három repülőszázadot láttam, amelyek tökéletes alakzatban tértek vissza egy bevetésről, a szélcsendes, tiszta, kék éggel a háttérben. Aznap reggel indultak el egy vasúti hidat lebombázni Olaszország egyik hozzánk közel eső részén, egy Pietrasanta nevű város mellett, és még ebédidőre visszatértek. Nem volt légelhárító tűz. Nem voltak ellenséges vadászgépek. Amíg ott voltam, egész idő alatt soha nem voltak ellenséges vadászgépek. Ez a háború pontosan megfelelt nekem: veszélyes volt és biztonságos, pontosan úgy, ahogy reméltem. Olyan foglalkozásom lett, amelyet élveztem, és ráadásul tisztes munka volt.
Két nap múlva repültem az első bevetésemre, egy híd ellen, egy Piambino nevű helyen. Sajnáltam, hogy nem kaptunk légelhárító tüzet.
De csak addig, amíg nem láttam, hogy egy velem egykorú srác, Hóden hogyan vérzett el és halt meg alig néhány méterre tőlem, aki a gép farában voltam, és csak akkor kezdett el bennem derengeni az igazság, hogy azok engem is meg akartak ölni, tényleg meg akartak ölni. Szinte minden alkalommal ágyúkkal lövöldöztek rám olyan emberek, akiket nem ismertem, mikor felszálltam egy bevetésre, hogy bombákat szórjak rájuk, és ez csöppet sem volt mulatságos többé. Ezután már haza akartam menni. Voltak más dolgok is, amelyek szintén nem voltak mulatságosak, mert az általam teljesítendő bevetések számát először ötvenről ötvenötre, aztán hatvanra, majd hatvanötre emelték, és még magasabbra emelhették volna, mielőtt elérem, azzal a kísérteties eséllyel, hogy esetleg nem is maradok addig életben. Akkor harminchét bevetésem volt, és előbb még huszonhármat kellett repülnöm, aztán már huszonnyolcat. A bevetések a tetejébe keményebbek lettek, és miután Hóden meghalt, minden bevetésen tüstént imádkozni kezdtem, mihelyt elfoglaltam a helyemet a farokban lévő, hátrafelé néző bicikliülésemen, mielőtt felkészültem a géppuskám betöltésére és kipróbálására, mikor alakzatban repülve kiértünk a tenger fölé. Ma is emlékszem az imámra: – Édes istenem, kérlek, vezess biztonságban haza, és esküszöm, hogy soha többé nem szállok repülőgépre. – Ezt az ígéretemet később gondolkodás nélkül megszegtem egy terjesztői konferencia kedvéért. Soha nem meséltem el se Glendának, se másnak, hogy imádkoztam.
Második hete voltam ott, amikor egy dzsipen találtam magam úton Bastia felé, egy Pinkard nevű hadnaggyal, akivel már előzőleg összebarátkoztam egy bevetésen. Ő hozta ki a dzsipet a kocsiparkból, és ő hívott meg, hogy menjek el vele körülnézni. Mikor nem voltunk bevetésen, magunk rendelkeztünk az időnkkel. Nem sokkal ezután Pinkard lezuhant Ferrara fölött Kraft gépével, és feltehetőleg meghalt, a többiekkel együtt. A part menti sima terepen, az észak felé tartó egyenes úton két vigyorgó stoppos lány állt, és Pinkard csikorgóan fékezve megállt, hogy fölvegye őket. Pár perc múlva aztán lekanyarodott az útról egy bokroktól takart, lapos térségre, ahol nagy fékcsikorgással újra megállította a kocsit, aztán összefüggéstelenül makogva kifelé és lefelé mutogatott.
– Picsi-pacsi? – kérdezte az idősebbik a két lány közül, amikor úgy sejtette, már érti, miről van szó.
– Picsi-pacsi – felelte Dinkard.
A lányok egymásra néztek és beleegyeztek, mire kiszálltunk, és páronként elindultunk két különböző irányba. Nekem az idősebbik jutott, akivel egymás derekát átkarolva ballagtunk el. Az én csajom a sziget partja mentén kanyargó, rozsdásodó vasúti sínek mellett roskadt le a földre, amelyeket már nem használtak. A sínek között hízódott az a fémből készült csővezeték, amely a benzint hozta nekünk Bastia kikötőjéből. A csaj tudta, mit kell csinálni. Gyorsan hozzákészült, aztán berakta magának. Nem éreztem olyan erős kontaktust, mint vártam, de nem volt felőle kétségem, hogy végre azt csinálom. Egyszer még fel is ágaskodtam, és élvezettel lenéztem, hogy meggyőződjek róla. Még Pinkard előtt végeztem, de hamarabb készen álltam egy második menetre, mint ő. Addigra már visszaültünk a dzsipbe, és a többiek közül senki nem akart újra megállni.
Úgy egy hét múlva a németek kivonultak Rómából, és bevonultak az amerikaiak, történetesen éppen a franciaországi invázió napján. A jelek szerint a századunk ügyvezető tisztje – még mindig nem tudom, mi a csuda az ügyvezető tiszt, de a miénk egy De Coverley nevezetű őrnagy volt – két lakosztályt bérelt ott ki nekünk, melyeket rövid eltávozásainkon használhattunk, az egyiket egy elegáns műintézetben a tiszteknek, négy fő számára négy márványpadlós, tükrökkel, függönyökkel és csillogó-villogó fürdőszobai csapokkal ellátott hálószobával egy Via Nomentana nevű széles főútvonalon, ami igencsak kiesett az útból, és sokat kellett odáig kutyagolni, míg a mienk egy csigalassú liftes épület két teljes felső emeletét foglalta el, közvetlenül a Via Veneto mellett, a város központjában, így kényelmes fekvése miatt a velünk egy időben szabadságukat töltő tisztek sok időt töltöttek köztünk, még ott is ettek, és időnként elmulattak a mindig kéznél lévő lányokkal. Mi nagyobb csoportokban jártunk oda, bőséges készletekkel az élelmiszer-fejadagjainkból, és hála Milónak és De Coverley őrnagynak, szakácsnőink is voltak, akik egész nap főztek ránk. A takarításhoz szobalányaink voltak, akiknek jól ment a soruk, hiszen ott dolgozhattak és velünk lehettek, jókat is mulattak, a barátnőik meg eljöttek látogatóba, és ott maradtak estére, gyakran éjszakára is a kaja meg a mulatság miatt. Minden ötletszerű vágyunkat egyszerűen csillapíthattuk. Egyszer, mikor bementem Hóden szobájába, az ágyban Yossarianra bukkantam az egyik szobalány tetején, aki még a kezében tartotta a partvisát, a zöld bugyija pedig ott hevert mellette a matracon.
Még sehol nem éreztem magam olyan jól, mint ott, abban a lakosztályban, és kétlem, hogy azóta sokszor éreztem volna annál jobban magamat.
Első ottani szabadságom második napján éppen visszatértem egy rövid, magányos sétáról, és pont akkor értem oda, mikor az Éhenkórász Joe-nak nevezett pilóta leszállt egy lófogatú konflisról két lánnyal, akik elevennek és könnyűszívűnek látszottak. Joe fényképezőgépet cipelt.
– Hé, Singer Singer gyere velünk – süvöltött rám azon az izgatott, magas hangon, amellyel a jelek szerint mindig mindenre reagált. – Két szobára lesz szükségünk odafönn. Én fizetek, a vendégem vagy. Azt mondják, modellt állnak.
Hagyta, hogy a csinosabbikkal kezdjem – fekete haj, kövérkés, szeplős, kerek arc, jókora didik –, és nagyon jó volt, ahogy Hemingway mondhatta volna, izgalmas, megnyugtató, kiteljesítő. Komáltuk egymást. Mikor cseréltünk, és a soványabbal voltam, az még jobb volt. Beláttam, tényleg igaz, hogy a nők is élvezni tudják. És attól fogva már mindig elég könnyen ment nekem is, különösen miután beköltöztem New Yorkban a saját kis lakásomba, és vidáman dolgoztam a Time magazin reklámosztályán. Tudtam beszélni, tudtam flörtölni tudtam pénzt költeni, rá tudtam csábítani a nőket, hogy úgy döntsenek, hogy elcsábítanak, így szedtem rá Glendát is, hogy miután már sok-sok hétvégét töltöttünk együtt valahol, vegyen rá, hogy költözzek hozzá, aztán meg összeházasodtunk.
Attól fogva a századnál is magabiztosnak, sőt kalandvágyónak, nőbarátnak, majdnem kalandornak éreztem magam. Jó szerepem volt egy elég jó filmben. Akkoriban még mozinak neveztük. Úgy éreztem, minden nagyon jól megy, részemről minden erőfeszítés nélkül. Minden reggel friss tojást ettünk, és minden reggel már berakták a bombákat, mire mi kimentünk a gépünkhöz. Mások gondoskodtak mindenről, amire szükség volt, és az ehhez nélkülözhetetlen logisztikai munkában nekem nem kellett részt vennem. Gojok között éltem, és elboldogultam.
Mire én odaérkeztem, számos repülő-géppuskás és repülőtiszt akadt köztünk, aki már teljesítette az előírt számú harci bevetését. Megrepülték az ötven bevetésüket, de sokat rádumáltak közülük, hogy miközben várják a parancsot, amely visszavezényli őket az Államokba, repüljenek még egyszer-kétszer, mikor ilyen-olyan okból egy-két napig kevés volt a repülőszemélyzet. Mielőtt a bombázóhadosztályt az olasz csizmáról átvezényelték a szigetre, bevetésekre repültek Monte Cassino és Anzio ellen, amikor a németeknek még voltak vadászgépeik a térségben, amelyek megtámadhatták őket, az utóbbi időkben pedig az előttem jöttek legtöbbjével együtt olyan forró célpontok ellen vetették be őket, mint Perugia és Arezzo, melyekről sokat beszéltek. Ferrara, Bologna és Avignon még előttem állt, a jövőmben. Amikor a szolgálati felváltásra jogosító bevetések számát ötvenről ötvenkettőre emelték, azokat, akiket még nem szállítottak át Nápolyba, az Államokba hazavezető útra, visszarendelték harci szolgálatra az akkor elrendelt további bevetések teljesítésére. És megint megfigyeltem, hogy ezek a veterán csatarepülők, akik sokkal többet tudtak nálam, vissza is mentek, mindenféle rettegés vagy felháborodás nélkül, némileg talán bosszankodtak a kényelmetlenség miatt, de nem estek pánikba és nem tiltakoztak. Én ezt bátorítónak találtam. Baj nélkül életben maradtak, és idővel haza is mentek. Legtöbbjük nem volt sokkal idősebb nálam. Végigcsinálták, és a hajuk szála sem görbült. Én is így leszek vele. Úgy éreztem, nagyjából elkezdődik a felnőtt életem. Abbahagytam az onanizálást.

 

 

18. Dante

– Milyen nyelven?
– Természetesen fordításban. Tudom, hogy nem olvasol olaszul.
– Háromszor vagy négyszer – emlékezett Yossarian Dante Divina Commediájára, miközben a liftre vártak, miután Michael elhajította befejezett műalkotását. – Egyszer még sráckoromban... valamikor többet olvastam, mint amennyit te valaha olvasni akartál. Egyszer meg a reneszánsz irodalomról szóló kollégiumon, Noodles Cookkal. Azóta is talán még egypárszor, különösen az Infernót. Soha nem elégített ki annyira, amennyire kellett volna. Miért?
– Ez engem arra emlékeztet – mondta Michael a KIHABUP épületére utalva, ahová most külön-külön céllal igyekeztek, Michael a videomonitorokat készült ellenőrizni M2-vel, Yossarian pedig leszállni a mélybe McBride-dal, szükség esetére golyóálló mellényekbe öltözött és altatógolyós puskákkal felfegyverkezett zsarukkal, az első lépcsőház alatti kutyák ellen. – Már ez a név is. Kikötő, hatóság, pályaudvar. Ami azt is jelenti, hogy végállomás. Sohase próbáltam – folytatta dacos és hencegő hangon. – De valahányszor eszembe jut ez a pályaudvar, mindig úgy képzelem el, hogy Dante Infernója talán ezt ábrázolja.
– Ez új felfogás – jegyezte meg Yossarian szárazon. Rajtuk kívül nem volt más a liftben.
– Azzal az eltéréssel – javította ki magát Michael lefelé a liftben –, hogy a KIHABUP épülete a szabadban áll. Mint valami normális épület.
– Ettől még csak rosszabb, nem? – mondta Yossarian.
– A pokolnál? – rázta Michael a fejét.
– Sartre azt mondja, a pokol a többi ember. El kellene olvasnod.
– Nem akarok Sartre-t olvasni. Ha komolyan mondta, akkor szamárság. Úgy hangzik, mintha csak azért mondta volna, hogy a magadfajták idézzék.
– Vág az eszed.
– Lassan hozzászokunk – mondta Michael.
– Nem teszi ez még rosszabbá? Gondolod, hogy akik a pokolban vannak, nem szoknak hozzá? – tette hozzá nevetve Yossarian. – Danténál válaszolnak a kérdésekre, szünetet tartanak a kínjaik közt, hogy hosszú történeteket meséljenek. Amit Isten csinált, az sose ütött be jól, igaz? Még az evolúció sem.
Michael olyasfajta művelt ember volt, aki nem talált semmi varázsosat A varázshegyben. Nem olvasta a Svejket, bár kedvező véleménnyel volt róla. Kafkát és Joseph K.-t mulatságosnak, de nehézkesnek és unalmasnak, Faulknert idejétmúltnak, az Ulyssest pedig olyan újdonságnak találta, amelynek megvolt a maga ideje. Yossarian azért mégis szerette.
Az elején, fiatal apaként, mikor gyerekeinek száma már négyre emelkedett, Yossariannak soha, egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy hanyatlásának éveiben még mindig közel lehet hozzájuk.
– És kezdem ugyanezt érezni erről a ti irodaépületetekről is – mondta Michael, amikor kiléptek a liftből és elhagyták az előcsarnokot.
– A miénkről – javította ki Yossarian.
Michaelnek ruganyosak voltak a léptei, és zsebében volt az M&M fizetési csekkje, lelkes hangulata így meglepő ellentétben állt mogorva megjegyzéseivel.
– Meg a többi épületről is itt a Rockefeller Centerben.
Azelőtt magasabbak voltak, igazi felhőkarcolók. Most mintha azok is pokolra mennének, zsugorodnak.
Meglehet, Michael csakugyan ráérzett valamire, tűnődött Yossarian, mikor kiléptek a napfényes utcára, ahol összezsúfolódtak a járművek, és nyüzsögtek a járókelők. Az eredeti, igazi Rockefeller Centert alkotó merev vonalú, egységesen ezüstös kővel borított karcsú építményeket mostanára az egész belvárosban háttérbe szorították a különcködő stílusú, merészebb tervek alapján épített, náluk magasabb épületek. A régi épületek újaknak adtak helyet, de ezek se számítottak többé sokat. A háztetők csakugyan alacsonyabbaknak látszottak, és Yossarian csökönyösen tovább tűnődött, vajon nem süllyednek-e lassan tényleg lefelé az avulás valamiféle irreális tengerének rejtelmes, iszapos mélységeibe.
A Sixth Avenue felé terjeszkedő háztömb mentén vezető állásokért folyamodó meghallgatásaik végeztével már elfoglalta hadállásait a mellényes üzleti öltönyöket viselő jól öltözött koldusok sora. Egyesek McDonald's-os papírpoharakat nyújtogatva alamizsnát koldultak, mások szinte ahhoz is érzéketlennek látszottak, hogy kéregessenek, és bámész arcuk belesüppedt a behúzott nyakukba. Az út túlsó oldalán még állt a korcsolyapálya, csodálatos tisztasággal tükrözve vissza saját jelenlétének ragyogó terét. A körülötte meredező irodaépületek dobozszerkezeteinek ablaknyílásokkal lyuggatott kőlapjai úgy meredeztek mint holmi lapos, unalmas monolitok, melyeket egyetlen kőműves faragott ki. Ha az ember megállt és hallgatózott, könnyen ki tudta venni a föld alatt robogó vonatok dübörgésének visszhangját, és érezhette a súrlódásuk kiváltotta rezgéseket. Az utca szintjén, kőbe vésve, vagy kis, kerek, arany és kék címerpajzsokon, mozaikból kirakva, látni lehetett minden egyes épület fő nagyvállalati bérlőjének a feliratát. Amikor a fennálló bérleti szerződéseket újratárgyalják, a régi Time-Life központot is hamarosan át fogják keresztelni új M&M székházra.
A Rockefeller Center 30. szám alatt, ennek a bonyolult építészeti komplexumnak a legfennköltebb épületén máris nevezetes jelentőségű átalakulás ment végbe. Nyomtalanul eltüntették róla az eredeti bérlő nagyvállalat, a Radio Corporation of America intézményi nevét, mely híres-nevezetes szervezet mind a rádió- és televízióadások, mind a hálás nemzetközi tömegek népszerű és közönséges szórakoztatásának úttörője volt, helyébe pedig az épületet megvásárló nagyobb üzleti konglomerátum, a General Electric Company felirata került, amely a hadfelszerelések, mozdonyok, sugárhajtású repülőgépmotorok, folyamszennyezők, valamint háztartásokban használható villamos kenyérpirítók és takarók, továbbá villanykörték vezető gyártója volt.
Az újabb név betűit ékesítő szintetikus aranyozás tartósabban csillogott, mint a valódi arany, és bár gyatrább volt, többet ért. A korcsolyapályára egy csiszolt, citromsárga aranyozású férfialak levegős fémszobra tekintett le, amely állítólag a mitológiai Prométheuszt ábrázolta, fölöttébb oda nem illően: az a félisten nézett le a jégre, aki az embereknek elhozta a tüzet.
– Menjünk át – mondta Yossarian bölcsen, hogy kitérjen egy edzőcipős, élénk fiatalember útjából, aki félelmet nem ismerően csörtetett feléjük a fekete és fehér gyalogosok között, akik sietve utat nyitottak neki.
Magán a korcsolyapályán, az utcaszint alatti ovális jégen éppen folyamatban volt az egyes menetek közötti takarítási szünet. A tisztogatást vigyorgó japán személyzet végezte, melynek tagjai lábukon korcsolyával vörös kabátot és zöld zsokésapkát, kabáthajtókájukon pedig szembetűnő kitűzőgombot viseltek, amelyen csillogó fehér háttér előtt rózsaszín, vigyorgó, túl sok fogú arc karikatúrája ékeskedett. A vörösbe és zöldbe öltözött ázsiai munkások kiálló arccsontjain úgy szikráztak a nedvességcseppek mint megannyi megfagyott könnycsepp. Ezek az alázatos arckifejezésű egyenruhás szolgák, akik hófehér kitűzőiken most is a Tilyou Steeplechase jelvényét viselték, szelíden együttműködve tologatták gépeiket a jég korcsolyaélekkel felhasogatott felszínén, miközben új, merev, csillogó jégfelületet biztosító friss vízréteget húztak fel az újonnan érkezők következő csoportjának. Akik ezek közül legkorábban érkeztek, már sorban álltak, és majd mindegyikük evett valamit: nyers halat rizzsel, sóskiflit vagy déli flekkenszendvicset, nem lévén más tennivalójuk, amíg nem üt az óra.
Dantét idézgetve, Yossarian nem tudta felidézni, mi is fekhet ez alatt a pokolbéli jégtó alatt, ha ugyan nem magának a bozontos, utálatos Sátánnak a birodalma. Azt tudta, hogy mi van a jégpálya és a környező épületek alatt: fagyasztócsövek a jéghez, víznyomó fővezetékek, villamos kábelek, telefonkábelek, gőzcsövek az irodák téli fűtéséhez, továbbá különféle irányokba szétsugárzó gyalogos átjárók az utca szintje alatt üzletekkel, amelyek már nem voltak többé elegánsak; valamint legalább egy metróvonal egy másik kerületből, melyről át lehet szállni más irányokba közlekedő más metróvonalakra. Iszonyú hosszú időbe telt, de az utazó, ha volt rá ideje, jószerivel bárhová átszállhatott, ahova csak mennie kellett.
– Gyerünk csak vissza – mondta újra Yossarian, nehogy át kelljen csörtetnie ezek közt a középosztálybeli koldusok közt, akiknek az eltompult arca mindig elcsüggesztette. Nem gondolta volna, hogy az amerikai szabadpiaci kapitalizmus már ilyen sok tanítványát tönkretette.
Csicsergő nevetés kórusa hangzott fel a háta mögött, vissza is nézett a nézőtéri szint egyik májfoltos márványoszlopa felé. Egy vörös hajú férfit látott, turistabottal és laza, zöld hátizsákkal, aki készségesen fotografálgatott egy vidám, csöndes, fekete hajú, keleti turistacsapatot. Yossarian úgy érezte, mintha már látta volna ezt az embert. Vékony ajka, narancsszínű szempillája, egyenes, éles orra és érzékeny, tejfehér arcbőre nem volt ritkaság a vörös hajúak között. Mikor visszaadta a fényképezőgépet, pimasz pofával Yossarian felé fordult, ami arra utalt, hogy tökéletesen tudja, pontosan ki az, akit ott fog találni. Amikor tekintetük egymásba fúródott, Yossarian tüstént úgy gondolta, hogy a müncheni északi temetőben találkozott vele előzőleg, a ravatalozó kápolnájának bejáratánál, annak a híres Mann-novellának az elején, és ő az a rejtélyes vörös hajú férfi, akinek a megjelenése és hirtelen eltűnése annyira nyugtalanította Gustav Aschenbachot – és aki egy szempillantás alatt eltűnt a szeme elől, és eltűnt a történetből. Ez a férfi hányavetien lóbálta füstölgő cigarettáját, mintha egyaránt megvetné őt is, a rákot is. És miközben Yossarian vizsgálódóan, dacosan és méltatlankodva visszabámult rá, a férfi olyan pimaszul vigyorgott, hogy Yossarian belülről megborzongott tőle. Ekkor egy elsötétített ablakú, hosszú, gyöngyházfehér limuzin lassított le és állt meg közöttük, pedig nem fékezett előtte más kocsi. Az autó hosszabb volt, mint egy halottaskocsi, és egy füstös vezette. Mikor a limuzin továbbhajtott, Yossarian olyan abroncsnyomoktól eltorzított, széles, vörös csíkokat látott a földön, mintha vér csöpögött volna a kerekeiből, a zöld hátizsákos, vörös hajú férfi pedig eltűnt. Az ázsiaiak ott maradtak, és úgy fordították fölfelé az arcukat, mintha valami megfejthetetlen üzenetet próbálnának erőlködve leolvasni az üres falakról és az ablakok üvegtükreiről.
Tudta, ha nyugat felé indulnak az Eighth Avenue-n, el fognak jutni a szexszalonokhoz és a szűk, „csak felnőtteknek” mozikhoz, azon az aszfaltozott bulváron, amely bal felől köti össze a KIHABUP épületét az ő jobb felől álló felhőkarcoló lu.xusbérházával,amely ugyan már csődbe ment, de semmivel sem működött rosszabbul, mint azelőtt.
A napok megint rövidülni kezdtek, és nem akarta, hogy Michael megtudja, hogy ma már harmadszor fog randevúzni Melissa MacIntoshsal, és elviszi vacsorázni, majd utána megint moziba, ahol ujjai hegyével megint izgatóan simogatni fogja a nyakát meg a fülét, amitől Melissa első ízben teljesen megmerevedett, mogorván maga elé mosolygott, és egészen apró, kék szeméig elvörösödött, majd gyöngéden meg fogja tapogatni a térdeit, melyeket a film alatt, aztán a lakása felé a taxiban mindvégig összeszorított, miután már világosan megmondta, nem akarja, hogy aznap este fölmenjen a lakására, ahová nem is akart igazán fölmenni, és még közvetve sem kérte, hogy engedje fel. Melissa jobban szerette a mozit, mint ő. A Yossariant követő két férfi a jelek szerint egyáltalán nem szerette a mozit, de azért csak-csak követték, egy nő meg, egy piros Toyotában, teljesen megkompolyodott, mire parkolóhelyet talált, ahol megvárhatta őket, miközben hízásnak indult a mohón, zacskószámra falt édességektől és süteményektől. Mikor másodszor volt Melissával, az ápolónő már ellazította a térdeit, mintha megszokta volna az érintését, és teljesen átengedte magát a film élvezetének, de egyenesen kihúzta a hátát ízltében, és alsókarjait kifeszítve szilárdan összekulcsolta a combja alján a kezeit. Yossarian díjazta az ellenállását. Mostanára már sok mindent megtudott tőle, de még többet Angelától, így tudta, hogy mikor Melissa fiatalabb, vékonyabb, gyorsabb és fürgébb volt, igencsak rafinált módokon lelt trágár mulatságokat a szexben.
– Nekem kellett megmondanom neki, hogy hogy kell – nevetett Angela. – A legtöbb férfi buta és nem tud semmit. És maga?
– Kapok panaszokat – felelte Yossarian.
– Agyafúrt ember maga – nézett rá kételkedve Angela. – Nem igaz? – tette hozzá gúnyos vigyorral.
Yossarian vállat vont. Maga Melissa nem volt hajlandó részletekről beszélni, és mindig a rendíthetetlen illedelmesség légkörével vette körül magát, amikor Yossarian múltbéli és jövőbeni pajzán kalandokra célozgatott.
A gyönyörteljes ötletek köréből előretekintve Yossariannak ünnepélyesen el kellett gondolkodnia súlyának, éveinek, izületeinek, mozgékonyságának és férfiasságának terhein. Abban nem kételkedett, hogy vissza tudja csábítani Melissát a buja lelkesedésnek és a készséges beletörődésnek ugyanabba a játékos állapotába, amely a hírek szerint korábban jellemezte. Deréktól felfelé nem volt igazán telt, ami segített mérsékelni Yossarian hevét. Kiszámolta a kockázatokat és a költségeket: lehet, hogy egyszer-kétszer még táncolni is el kell vinnie, és talán rockkoncertekre és musicalekre is, sőt esetleg televíziót meg tévéhíradót kell néznie vele. Bízott benne, hogy vörös rózsák tucatjaival, párizsi, müncheni és firenzei fehérneműk evokatív ígéretével végül le tudja küzdeni a baktériumoktól való félelmeit, és meg tudja nyerni a szívét azzal az ingerkedő trükkjeinek bűvös tárházából pontosan a megfelelő pillanatban, gyöngéden előhúzott varázslatos romantikus fogadalommal, miszerint: ha az enyém lennél, Melissa, tudom, mindennap meg akarnálak baszni.
Azt is tudta, hogy ez hazugság.
De eszébe jutottak azok a ritka örömök is, amelyek kielégítőbbek egy-egy szexuális diadal ostoba boldogságánál, azok az örömök, melyeken azok osztoznak, akik ismerik és kedvelik egymást, és tudnak együtt nevetni. És végre lett egy célja, amely csábítóbb volt legtöbb más céljánál.
Még egy kicsit hazudozott, és azt mondta, végérvényesen kimondták a válását.
Az előttük lévő sarkon kisebb csődület koldult egy lovas rendőr előtt. Yossarian odalökött egy dollárt egy felrepedezett kezű feketének, aztán egy fehérnek, akinek olyan volt a keze, mint egy csontvázé. El volt képedve, hogy ez még egyáltalán él.
– Ez biztosan a legrohadtabb kibaszott város a világon – kesergett Michael.
Yossarian tétován tiltakozott. – Ez az egyetlen nagyvárosunk, amink van – döntötte el végül –, és egyike a világ néhány igazi nagyvárosának. Van olyan rossz, mint a legrosszabb, de különb a többinél.
Michael sápadtnak látszott, miközben más tisztes célok felé igyekvő polgárokkal együtt átkígyózott a homályosan valami váratlan szerencsére számító további lusta csavargók, koldusok és prostituáltak közt. Az asszonyok és lányok közül sokan semmit nem viseltek fekete, rózsaszín és fehér műanyag esőkabátjuk alatt, és a csábító hárpiák közül jó néhányan a micsodájukat is megvillogtatták, szőrösen vagy kopaszon, a hajlatokban a borotva nyomaival, mikor a rendőrök nem figyeltek éberen oda.
– Utálnék szegény lenni – mormolta Michael. – Nem tudnám, hogy kell.
– És nem lennénk elég dörzsöltek hozzá, hogy megtanuljuk – mondta Yossarian. Kaján öröm fogta el, amiért hamarosan kikerül az egészből. Ez is az öregkor egyik vigasza volt. – Erre gyere, menjünk most vissza... ez a hapsi elég őrültnek látszik, hogy ledöfjön. Hadd kapjon el valaki mást. Az mi ott a sarkon? Láttunk már valaha ilyet?
Már láttak. A viharedzett bámészkodók mosolyogva figyelték, ahogy egy kopott, nyakigláb férfi borotvapengével szorgosan vagdossa a járdán egy részeg nadrágjának a farzsebét, hogy erőszak alkalmazása nélkül birtokába vegye a benne lapuló tárcát, miközben két fess, egyenruhás rendőr türelmesen várta, hogy befejezze, és őrizetbe vehessék, amikor munkálkodásának ebül szerzett gyümölcse már nála van. A jelenetet végignézte egy harmadik rendőr is, aki termetes pejlován ülve úgy felügyelte a történteket, mint holmi dózse vagy félisten. Pisztolytáskájában revolverrel felfegyverkezve, csillogó töltényövével úgy festett, mintha nyílvesszőkkel is fel lenne fegyverkezve. A borotvapengés férfi pár másodpercenként fel-felnézett és ráöltötte a nyelvét. Minden rendben volt, nem történt semmiféle békebontás. Mindnyájan együtt játszották a szerepeiket, összeesküvőkként a szimbolikus együttműködésnek egy olyan falikárpitján, mely annyira jelentésteljes, hogy dacol minden magyarázattal: békés, mint a mennyország, és fegyelmezett, mint a pokol.
Yossarian és Michael továbbindult, majd mikor befordultak a sarkon, megkerültek egy idősebb hölgyet, aki békésen szundikált a járdán a fal mellett, békésebben, mint ahogy Yossarian aludni szokott második házasságának felbomlása – vagy eleje és közepe – óta. Elégedetten hortyogott, és nem volt pénztárcája, mint Yossarian megfigyelte, miközben karon ragadta egy barna bőrű férfi, aki feketével kivarrott, szürke katonazubbonyt és gesztenyebarna turbánt viselt, majd érthetetlen szóáradat kíséretében bezúdult Yossariannal a korántsem zsúfolt indiai vendéglő forgóajtaján, ahol Yossarian asztalt foglalt ebédre, mint kiderült, feleslegesen. Amikor leültek a tágas bokszban, Yossarian mindkettőjüknek indiai sört rendelt, és tudta, hogy Michael sörét is ő fogja meginni.
– Hogy tudod most ezt mind megenni? – kérdezte Michael.
– Jó étvággyal – felelte Yossarian, és további csípős fűszereket kanalazott a tányérjára. Michaelnek salátát és tandori módra készült csirkét rendelt, saját magának pedig a fűszeres leves után bárányvindalut. Michael undort színlelt.
– Ha én ezt megenném, rám jönne az émelygés.
– Émelyedne a gyomrod.
– Ne légy már olyan pedáns.
– Én is ezt mondtam, mikor először javítottak ki.
– Az iskolában?
– A dél-carolinai Columbiában – mondta Yossarian. – Az a dörzsölt kis okostóni, az a farokgéppuskás javított ki, akiről már meséltem neked, Sam Singer, Coney Islandről. Zsidó volt.
Michael leereszkedően mosolygott. – Ezt miért emeled ki?
– Abban az időben ez még fontos volt. És vissza fogok menni abba az időbe. És nekem, azzal a névvel, hogy Yossarian? Nem, ez sem volt mindig olyan könnyű, a vörös nyakú déliekkel meg a bigott chicagóiakkal, akik gyűlölték Rooseveltet, a zsidókat, a feketéket és mindenki mást, kínéve a chicagói bigottokat. Az ember azt hitte volna, hogy a háború befejezése után ez a sok csúfság mind megváltozik és jobbra fordul. Nem sok minden változott. A seregben előbb vagy utóbb mindenki megkérdezte, miféle név a Yossarian, de mindenki beérte vele, mikor azt mondtam, hogy ez asszír név Sam Singer tudta, hogy akkor én már kivesztem. Olvasott egy novellát egy Saroyan nevű írótól, ami valószínűleg sehol nem kapható többé, mert már nem nyomják újra. Az a novella is kiveszett, mint Saroyan. Meg én.
– Mi nem vagyunk asszírok – emlékeztette Michael. – Örmények vagyunk. Én csak félig vagyok örmény.
– Viccből mondtam, hogy asszír, te tökfej. Ők meg készpénznek vették – nézett a fiára szeretetteljesen. – Csak Sam Singer jött rá, hogy miért. „Lefogadom, hogy én is lehetnék asszír”, mondta egyszer nekem, és pontosan tudtam, mire gondol. Azt hiszem, ezzel megihlettem. Mikor eljött a leszámolás ideje, ő meg én voltunk az egyetlenek, akik nem voltunk hajlandók többet repülni a hetven bevetésnél, amit már végigcsináltunk. Egy lószart, hiszen a háborúnak gyakorlatilag már vége volt. „Lófasz a feljebbvalóm seggébe”, határoztam el, amikor láttam, hogy a legtöbb feljebbvalóm nem feljebb való nálam. Évek múlva olvastam valahol, hogy Camus azt mondta, egyetlen szabadságunk van, a nemet mondás szabadsága. Olvasol te Camus-t?
– Nem akarok Camus-t olvasni.
– Semmit se akarsz olvasni?
– Csak mikor igazán unatkozom. Sok időbe telik. Vagy mikor teljesen egyedül érzem magam.
– Az jó idő rá. A seregben sose éreztem egyedül magam. Singer az a kis fasz, nagy könyvmoly volt, és mikor látta, hogy ráhagyom, elkezdett úgy viselkedni velem, mint valami komikus okosjani. „Nem lett volna jobb, ha az ország elveszíti a függetlenségi háborút?”, kérdezte tőlem egyszer. Ez még azelőtt volt, mikor rájöttem, hogy ezek sittre vágják az embereket, amiért kritizálják az új politikai pártot. Michael, mi van nyugatabbra: a nevadai Reno vagy Los Angeles?
– Természetesen Los Angeles. Miért?
– Tévedsz. Ez is olyasmi, amit tőle tanultam. Dél-Carolinában egyik éjjel nekiesett egy nagydarab, részeg krakéler, a fene tudja honnan, és elkezdte minden ok nélkül püfölni. Viadalról szó se volt. Én tiszt voltam, bár leszedtem a stráfjaimat, hogy éjféli kaját kaphassak a közkatonák kantinjában, és úgy éreztem, meg kell védenem, de mihelyt közéjük álltam, és megpróbáltam őket szétválasztani, az a hapsi elkezdte kiverni belőlem a meleg szart. – Yossarian kedélyes nevetésben tört ki.
– Atyaisten – nyöszörgött Michael.
Mikor látta Michael kétségbeesését, Yossarian lágyan újra nevetni kezdett. – A vicces az... és tényleg vicces volt: még akkor is szinte nevettem, mikor megütött, annyira meg voltam lepve... hogy egyáltalán nem fájt. A fejemet meg az arcomat püfölte, de nem éreztem fájdalmat. Kis idő múlva aztán lefogtam a karjait, és az emberek szétcibáltak minket. Sam Singer oldalról ugrott neki, a másik géppuskásunk, Art Schroeder meg a hátára mászott. Mikor lecsillapították és megmondták neki, hogy tiszt vagyok, gyorsan kijózanodott, és majd holtra rémült. Másnap még a reggeli előtt megjelent a szobámban a tiszti szálláson, és térden állva könyörgött bocsánatért. Ezt komolyan mondom. Sose láttam még senkit így meghunyászkodni. Már-már imádkozni kezdett hozzám. Ezt is komolyan mondom. És nem akarta abbahagyni, még aztán se, hogy megmondtam neki, menjen és felejtse el. Azt hiszem, talán én is bajba kerülhettem volna, amiért leszedtem a hadnagyi stráfjaimat, csak hogy a közlegények kantinjában ehessek, de neki ez nem jutott eszébe. Nem mondtam meg neki, mennyire undorít, ahogy csúszik-mászik előttem. Akkor volt, hogy tényleg gyűlölni kezdtem, akkor gurultam dühbe, és parancsoltam rá, hogy kifelé. Szeretem azt mondogatni magamban, hogy soha nem akarok senkit ennyire megalázottnak látni. – Ez után a történet után Michael nem tudott tovább enni. Yossarian tányért cserélt vele, végzett a csirkéjével, és kitörölte a kenyerével a maradék rizst is. – Hál' istennek, még mindig jó az emésztésem.
– Mid nem jó? – kérdezte Michael.
– A szexuális késztetésem.
– Baszd meg. És még mid?
– A memóriám. Elfelejtem a neveket meg a telefonszámokat, nem tudom mindig megtalálni azokat a szavakat, amelyekről pedig tudom, hogy ismerem őket, és nem tudok mindig visszaemlékezni arra, amit meg akarok jegyezni. Sokat beszélek, és kétszer mondok dolgokat. Aztán egy kicsit a hólyagom, meg a hajam – tette hozzá Yossarian. – Most már fehér, és Adrian azt mondja, nem lenne szabad beletörődnöm. Még mindig megpróbál egy olyan hajfestéket találni, amitől őszes szürke lenne. Mikor megtalálja, én nem fogom használni. Meg fogom neki mondani, hogy próbálkozzon a génekkel.
– Mi az, hogy gén? Sokat beszélsz róla.
– Azt hiszem azért, mert a génjeimben van. Ezért Teemert okold. Atyaisten, az a verekedés negyven évvel ezelőtt volt, és mintha csak tegnap lett volna. Mindenkinek, akit csak akkorról ismerek, problémái vannak vagy a gerincével, vagy a prosztatarákjával. Az a kis Sammy Singen mindenki annak nevezte. Kíváncsi lennék, mi lett belőle.
– Negyven év után?
– Majdnem ötven, Michael.
– Épp most mondtad, hogy negyven.
– Látod, milyen gyorsan elmúlik egy évtized? Ez így igaz, Michael. Te csak egy héttel ezelőtt születtél... úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna... én meg egy héttel azelőtt. Neked fogalmad sincs róla, Michael, el se tudod képzelni... most még... milyen nevetséges, milyen zavarba ejtő, ha bemész valamiért a szobába, és elfelejted, miért mentél, ha benézel a frizsiderbe, és nem emlékszel, mit is akartál, vagy ha annyi olyan emberrel beszélsz, mint te, akik soha nem hallottak Kilroyról.
– Most már hallottam róla – szállt vele vitába Michael. – De még mindig nem tudok róla semmit.
– Kivéve hogy valószínűleg ebben a vendéglőben is járt – mondta Yossarian. – Kilroy mindenütt ott volt, ahová az ember a második világháborúban elment... ott látta az írásait a falon. Mi se tudtunk róla semmit. Ez az egyetlen ok, amiért még mindig szeretjük. Minél többet tudsz meg valakiről, annál kevésbé vagy képes tisztelni. Az után a verekedés után Sam Singer azt hitte, én vagyok a legkülönb ember a világon. És attól fogva soha nem félt többé igazi verekedésbe bonyolódni. Én ma félnék.
– Keveredtél más verekedésbe is?
– Nem. Egyszer majdnem összeverekedtem egy Appleby nevű pilótával, akivel a tengerentúlra repültem. Sose jöttünk ki egymással. Nem tudtam navigálni, nem is tudom, miért várták el tőlem. Egyszer eltévedtem egy gyakorlórepülésen, és az iránytű után olyan irányt adtam meg neki, amely kivitt volna minket Afrika felé az Atlanti-óceánra. Mind meghalhattunk volna, ha ő nem érti jobban a dolgát, mint én. Mekkora schmuck voltam én, mint navigátor. Nem csoda, hogy megsértődött. Túl sokat beszélek? Tudom, hogy mostanában túl sokat beszélek, igaz?
– Nem beszélsz túl sokat.
– Néha túl sokat beszélek, mert érdekesebbnek találom magamat azoknál az embereknél, akikkel beszélgetek, és ezt még ők is tudják. Te is tudsz beszélni. Nem, ténylegesen soha többé nem keveredtem verekedésbe. Valamikor elég erősnek látszottam.
– Én nem csinálnám – mondta Michael, szinte büszkén.
– Most már én se. Manapság ölnek az emberek. Azt hiszem, azért te is megtennéd, ha brutalitást látnál, és nem lenne rá időd, hogy végiggondoljad. Ahogy a kis Sammy Singer nekiugrott annak a nagy marha hapsinak, mikor látta, hogy összever. Ha időt hagynánk rá, meggondolnánk, hogy ne hívjuk-e fel a 911-et, vagy ne nézzünk inkább másfelé. Julian bátyád kicsúfol, amiért nem kezdek veszekedni valakivel egy parkolóhely miatt, és mert mindig megadom az elsőbbséget minden autósnak, aki el akarja venni tőlem.
– Ilyesmik miatt én se verekednék.
– Te még kocsit vezetni se akarsz megtanulni.
– Félnék.
– Én azért megkockáztatnám ezt az esélyt. Mitől félsz még?
– Nem is akarod tudni.
– Egyet azért sejtek – mondta Yossarian kíméletlenül. – Félsz miattam. Félsz, hogy meg fogok halni. Félsz, hogy megbetegszem. És kurva jó, hogy félsz, Michael. Mert mindez meg fog történni, bár én úgy teszek, mintha sose halnék meg. Ígértem neked további hét évet, amíg jó lesz az egészségem, de ez most már inkább csak hatnak látszik. Mikor én elérem a hetvenötödik évemet, kölyök, neked a saját lábadra kell állnod. És nem fogok örökké élni, tudod, még ha abba halok is bele, hogy megpróbálom.
– Örökké akarsz élni?
– Miért ne? Még ha szomorú is. Mi van más?
– Mikor vagy szomorú?
– Mikor eszembe jut, hogy nem fogok örökké élni – viccelődött Yossarian. – Meg reggelente, mikor egyedül ébredek. Megtörténhet ilyesmi az emberekkel, különösen az olyanokkal, mint én, akik hajlamosak az öregkori depresszióra.
– Öregkori depresszió?
– Azt is meg fogod ismerni, ha elég szerencsés leszel, és megéred. Meg fogod találni a Bibliában. Meg fogod találni Freudnál. Jószerivel kifogyott belőlem minden érdeklődés. Bárcsak tudnám, mit kívánjak. Van ez a csaj, akire most ráhajtok.
– Erről nem akarok hallani.
– De nem vagyok benne biztos, hogy tudok-e még valaha igazán szerelmes lenni – folytatta Yossarian, önmaga ellenére, tudván, hogy túl sokat beszél. – Félek, hogy talán már az is elmúlt. Van egy rossz szokásom, amire az utóbbi időben rákaptam. Nem, ezt mindenképpen elmondom neked. Elgondolkozom a nőkön, akiket valaha régen ismertem, és megpróbálom elképzelni, hogy nézhetnek most ki, aztán eltűnődöm, ugyan miért őrjöngtem értük valaha. És van egy másik szokásom is, amin nem tudok uralkodni, és az még rosszabb. Mikor egy nő megfordul, mindig, most már minden alkalommal, meg kell nézzem a fenekét, mielőtt el tudom dönteni, vonzó-e vagy sem. Azelőtt ezt sose csináltam. Nem tudom, most miért kell. És szinte mindig mindegyik túl széles ott lenn. Azt hiszem, még Frances Beach barátnőmmel se akarnék soha megismerkedni. Kezd cserbenhagyni a vágy, és az öröm, mely reggel eljövend, ahogy olvashatod a Bibliában...
– Nem szeretem a Bibliát – vágott közbe Michael.
– Senki nem szereti. Próbálkozz helyette a Lear királlyal. De te semmit nem szeretsz olvasni.
– Ezért határoztam el, hogy művész leszek.
– De sose próbáltad igazán, ugye?
– Soha nem akartam igazán. Sokkal könnyebb azt akarni, hogy az ember semmiben ne legyen sikeres, nem igaz?
– Nem. Jó dolog akarni valamit. Kezdek rájönni erre. Valamikor mindennap úgy ébredtem, hogy teli volt a fejem tervekkel, és alig vártam, hogy hozzájuk foghassak. Most kedvetlenül ébredek, és azon töröm a fejem, mit találhatnék ki, ami elszórakoztatna. Ez egyik napról a másikra történt. Egy szép napon, csak úgy egyszerűen, megöregedtem. Odalett a fiatalságom, pedig alig vagyok hatvankilenc éves.
Michael szeretettel bámult rá. – Festesd be a hajadat. Festesd feketére, ha őszes szürkére nem lehet. Ne várj Adrianre.
– Mint Aschenbach?
– Aschenbach?
– Gustav Aschenbach.
– Már megint a Halál Velencében? Én sose szerettem különösebben ezt a históriát, és nem értem, te miért szereted. Lefogadom, tudnék néhány dolgot mondani neked, ami rossz benne.
– Én is. De felejthetetlen marad.
– Neked.
– Egy szép napon talán majd neked is.
Aschenbachból szintén kiveszett az érdeklődés, bár lekötötte magát a nevetséges rögeszméjével meg az önáltatásával, hogy még mindig sok tennivalója maradt. Az intellektus művésze volt, aki belefáradt és ráunt arra, hogy olyan terveken dolgozzék, amelyek még legtürelmesebb erőfeszítéseinek sem adják meg többé magukat, és tudta, hogy most már csak mímeli az erőfeszítést. De azt nem tudta, hogy már túl van igazi alkotó életén, és mind ő, mind korszaka lezárul, akár tetszik ez neki, akár nem. Pedig ő éppen csak ötven múlt. Yossarian ebben előnyben volt vele szemben. Aschenbachnak soha nem volt sok olyasmije, melynek élvezetét megengedhette volna magának. Furcsa természet volt, aki iránt Yossarian most empátiát érzett: ez az ember úgy élt, mint egy összeszorított ököl, és minden napját ugyanazzal a hideg zuhannyal kezdte, minden reggel dolgozott, és semmit nem kívánt jobban, mint hogy este is folytatni tudja a munkáját.
– Feketére festette a haját – mesélte Yossarian, mint valami egyetemi előadó –, könnyen ráállt, mikor a borbély rábeszélte erre, meg arra is, hogy festéket kenjen a szeme köré, a csillogás illúzióját keltve, leheletnyire kipirosítsa az orcáját, megvastagítsa a szemöldökét, arckrémmel letörölje a kor nyomait a bőréről, színezéssel és árnyalással kikerekítse az ajkait, és így is kilehelte a lelkét, mikor eljött az ideje. És semmit nem kapott cserébe a fáradságáért, csak azt a gyötrő érzékcsalódást, hogy beleszeretett egy fiúba, akinek csorbák voltak a fogai és vörös volt az orra. A mi Aschenbachunk még arra sem tudta rávenni magát, hogy drámai halált haljon, még csak nem is a járvány vitte el. Egyszerűen lehajtotta a fejét, és kiadta a lelkét.
– Szerintem te megpróbálod ezt úgy előadni – mondta Michael –, hogy jobbnak hasson, mint amilyen valójában.
– Lehetséges – mondta Yossarian, akit lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy hátha így is tett –, de ez az, ahol én állok. Itt van, amit Mann akkor írt: hónapok óta fenyegetés lebeg Európa fölött.
– A második világháború? – találgatta Michael, hogy a kedvébe járjon.
– Az első világháború! – javította ki nyomatékosan Yossarian. – Mann már akkor előre látta, merre tart az a kormányozhatatlan gépezet, amelyet mi a civilizációnak nevezünk. És itt van az, ami az életem második felében a sorsom lett. Milo jóvoltából keresem a sok pénzt, holott nem szeretem és megvetem. És azon kapom magam, hogy azonosulok az önsajnálatban egy fiktív német regényalakkal, akinek se humora, se semmi más szeretetre méltó tulajdonsága nincs. Hamarosan még mélyebbre fogok leszállni a KIHABUP-ba McBride-dal, hogy kiderítsem, mi van ott. Az lenne az én Velencém? Egyszer Párizsban megismerkedtem valakivel, egy kulturált könyvkiadóval, aki soha nem tudta rávenni magát, hogy elmenjen Velencébe, e miatt a kisregény miatt. Ismertem egy másik férfit, aki még egy hétig se tudott semmiféle hegyi üdülőhelyen vakációzni A varázshegy miatt. Szörnyű álmai voltak, azt álmodta, hogy ott fog meghalni, és ha ott marad, soha nem fog elevenen elszabadulni, és másnap elpucolt, mint a fene.
– Össze fognak Minderbinderék házasodni Maxonékkal?
– Mindketten csak menyasszonyokat tudnak ajánlani. Én M2-t javasoltam.
– Mikor mentek oda vissza McBride-dal?
– Mihelyt az elnök azt mondja, hogy esetleg eljön, és engedélyt kapunk rá, hogy megvizsgáljuk a helyet. Ti mikor mentek oda M2-vel?
– Mihelyt megint begerjed, és trágár képeket akar nézni. Én is az M&M-től kapom a fizetésemet.
– Ha a víz alatt akarsz élni, Michael, akkor meg kell tanulnod úgy lélegezni, ahogy a halak.
– Neked milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban?
– Hogy soha nem volt választásunk. Nem érzem jól magam, de nem is érzem rosszul. Ez a mi természetes végzetünk, ahogy Teemer mondaná. Biológiailag új faj vagyunk, és még nem tanultunk meg beilleszkedni a természetbe. Szerinte ráksejtek vagyunk.
– Ráksejtek?
– De azért szeret minket, a rákot meg nem szereti.
– Szerintem őrült – tiltakozott Michael.
– Ő is így gondolja – válaszolta Yossarian –, be is költözött kezelésre a kórház pszichiátriai osztályára, miközben onkológusként tovább folytatja a munkáját. Ez őrültségnek látszik?
– Hát nem látszik épeszűnek.
– Ez nem jelenti azt, hogy téved. Láthatjuk a patologikus társadalmat. Mi más aggaszt még, Michael?
– Eléggé egyedül vagyok, már mondtam neked – felelte Michael. – És kezdek félni. A pénz miatt is. Sikerült elérned, hogy aggódjak miatta.
– Örülök, hogy hasznodra lehettem.
– Nem tudnám, honnan szerezzek, ha nem volna. Még csak le se tudnék ütni valakit. Nem tudom, hogy kell.
– És valószínűleg téged ütetének le, ha megpróbálnád megtanulni.
– Még kocsit vezetni se tudok megtanulni.
– Te is azt csinálnád, amit én, ha nem lenne pénzem.
– Mit, papa?
– Megölném magam, fiam.
– Te aztán meg tudod nevettetni az embert, papa.
– Márpedig azt csinálnám. Nem rosszabb, mint meghalni. A szegénységet se tudnám megtanulni, inkább feladnám.
– Mi fog történni a rajzokkal, amiket csináltam?
– Brosúrákat fognak nyomtatni belőlük, és elviszik őket Washingtonba, a gépről tartandó legközelebbi értekezletre. Lehet, hogy nekem is oda kell majd mennem. Komoly pénzt kerestél ezen a repülő szárnyon.
– Befejeztem valamit, amit soha el se akartam kezdeni.
– Ha úgy akarsz élni, mint egy hal... Michael, vannak dolgok, amelyeket a pénzért se te, se én nem lennénk hajlandók megcsinálni, de vannak dolgok, amelyeket meg kell csinálnunk, különben nem lesz semmink. Van még néhány éved, amíg rájöhetsz, hogyan gondoskodjál magadról. A Krisztus szerelmére, tanulj már meg kocsit vezetni! Sehol másutt nem tudsz élni, ha erre nem vagy képes.
– Hová mennék én?
– Akárkihez, akit látni akarsz.
– Senki nincs, akit látni akarok.
– Hogy otthagyhasd azokat az embereket, akikkel nem akarsz együtt lenni.
– Egyszerűen tudom, hogy halálra gázolnék valakit.
– Kockáztassuk meg.
– Ezt már mondtad az előbb. Tényleg esküvő lesz a buszpályaudvaron? Szeretnék elmenni rá.
– Majd szerzek neked meghívót.
– Lehetne kettőt? – fordította el Michael szégyenlősen a tekintetét. – Marlene visszajött a városba, és egy időre szállásra van szüksége. Valószínűleg tetszeni fog neki.
– Arlene?
– Marleve, az, aki nemrég ment el. Talán most maradni fog. Azt mondja, azt hiszi, nem bánná, ha ügyvédként kellene dolgoznom. Atyaisten, esküvő azon a buszpályaudvaron! Miféle emberek azok, akik egy ilyen helyen akarnak esküvőt rendezni, csak hogy bekerüljön az újságokba a nevük?
– A magukfajták.
– És miféle seggfej volt az, aki előjött egy ilyen őrült ötlettel?
– Az én fajtám – harsogta Yossarian. – A papád ötlete volt.

 

 

19. A KÜKTÉTÉ

– És hogy néz ki egy repülő szárny?
– Mint más repülő szárnyak – vetette közbe ügyesen Wintergreen, amikor Milo megnémult a kérdéstől, amelyre nem számított.
– És hogy néznek ki más repülő szárnyak?
– Mint a mi repülő szárnyunk – felelte Milo, visszanyerve a lélekjelenlétét.
– Olyan lesz – kérdezte egy őrnagy –, mint egy jó öreg lopakodó?
– Nem. Csak a külsejében.
– Abszolúte, Pickering ezredes.
– Határozottan, Bowes őrnagy.
Az M&M védelmi második csapásmérő támadó rohambombázóról tartott első értekezlet óta Pickering ezredes a korai nyugalomba vonulást választotta, teljes nyugdíj mellett, hogy kihasználja az alkalmat egy bár kevésbé mutatós, de sokkal jövedelmezőbb állás betöltésére az M&M Vállalkozások és Társulások Légügyi Ágazatánál, ahol pontosan ötvenszer annyi volt a kezdő évi jövedelme, mint a szövetségi szolgálatban húzott fizetése. Milo megkereste Bernard Bingam tábornokot is, de ő egyelőre elhalasztotta egy hasonló lépés megtételét abban a reményben, hogy előléptetik, és végre bekerülhet a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsába, sőt ha egy jó háború csak egy kis esélyt is ad neki, még magába a Fehér Házba is. Szerencsére Pickering ott volt és segített, mert ez a Minderbinder-bombázóról tartott újabb értekezlet csiklandósabbnak bizonyult az előzőknél. Már az is utalt az előttük álló nehézségekre, hogy a megbeszélésen váratlanul megjelent a kövér ember a külügyminisztériumból meg a sovány ember a Nemzetbiztonsági Tanácsból. Már nem volt titok, hogy mindketten a Milóval versengő Strangelove-féle ajánlat párthívei, és csak azért ültek az ívelt asztal két ellenkező végére, hogy azt a benyomást keltsék, miszerint külön-külön és függetlenül szólamlanak fel.
Mindketten hívatásos diplomaták voltak, akik rendszeres időket töltöttek távol Strangelove Társakként, újonnan beszerzett készletekkel töltve fel azokat a közvetítői befolyásokat és pompás kapcsolatokat, amelyek a dagályosság mellett a Strangelove-birodalom legfőbb árucikkei voltak. További okot adott Milónak a megrökönyödésre egyik szövetségesének távolmaradása: C. Porter Lovejoynak ugyanis más elfoglaltsága akadt, és Milo attól félt, talán éppen egy másik, a Strangelove-féle Ultraszuperről tartott hasonló KÜKTÉTÉ-ülésen van, Strangelove szövetségeseként.
Bingam tábornok nyilvánvalóan el volt ragadtatva, amiért más fegyvernemek nála magasabb rangú tisztjei, valamint atomügyek és más azokhoz kapcsolódó homályos tudományterületek kitűnőségei előtt csillogtathatja képességeit. Bingam tudta, mikor tűzhet büszkén tollat a sapkájára. Ebben a zárt elitgyülekezetben még harmincketten vettek részt, akik mind alig várták, hogy felszólalhassanak, pedig tévékamerák nem is voltak jelen.
– Beszéljen nekik a technológiáról, Milo – javasolta Bingam tábornok, hogy továbblendítse a dolgokat.
– Hadd osszam előbb szét ezeket a képeket – felelte a jó előre elpróbált módon Milo –, hadd lássák, milyenek is a gépeink.
– Ezek nagyon kedvesek – mondta egy szemüveges alezredes, tapasztalt tervező. – Ki rajzolta őket?
– Egy Yossarian nevű művész.
– Yossarian?
– Michael Yossarian. A katonai művészetek specialistája, és kizárólag nekünk dolgozik.
Amikor Milo és Wintergreen az eligazítás szerint lement a KÜKTÉTÉ alagsorából az A jelzésű mélyalagsorba, a KÜKTÉTÉ három fegyveres őre fogadta őket, olyan egyenruhában, amilyet még nem láttak: vörös tábori zubbonyt, zöld nadrágot és fekete harctéri bőrcsizmát viseltek, mellükön csillogó, gyöngyházszín selyem alapon cseresznyeszínű betűkkel nyomtatott névkártyák ékeskedtek. Egy névjegyzékről ellenőrizték őket, és mikor megkérdezték, mi a jelszó, helyesen válaszoltak: „Bingam bébije.” Kék szegélyű, kerek, számozott kartonbelépőket nyújtottak át nekik, melyeket kurta fehér zsinóron a nyakukba akasztva kellett viselniük, majd azt az utasítást kapták, hogy menjenek egyenesen az A mélyalagsor „Bingam bébi” tárgyalóterembe, abba a kör alakú helyiségbe, amelyben most Michael képei olyan kedvező benyomást keltettek.
Az összes jelenlévőt emlékeztették rá, hogy ez a gép egy második csapásmérő fegyver, amelyet arra terveztek, hogy a megmaradt védelmi erők közt átosonva elpusztítsa az első csapást túlélő fegyvereket és parancsnoki harcálláspontokat.
– No mármost minden, amit ezeken a képeken látnak, abszolúte helyes – folytatta Milo –, kivéve azt, amely téves. Nem akarunk semmi olyat megmutatni, ami lehetővé tenné másoknak, hogy elhárítsa vagy lemásolja ezt a technikát. Ez érthető, ugye, Bingam tábornok?
– Feltétlenül, Milo.
– De honnan tudhatja itt közülünk bárki – tiltakozott a kövér ember a külügyminisztériumból –, hogy valójában hogy fog kinézni?
– Mi a fasznak kéne tudnia? – vágott vissza neki Wintergreen.
– Láthatatlan – tette hozzá Milo. – Miért kellene látnia?
– Úgy sejtem, nem is kell tudnunk, igaz? – ismerte el egy altábornagy, majd egy tengernagy felé pillantott.
– Miért kell ezt nekünk tudnunk? – töprengett egy másik.
– Előbb vagy utóbb – füstölgött Strangelove sovány párthíve – a sajtó majd tudni akarja.
– A sajtónak lófasz a seggébe – mondta Wintergreen. – Mutassák meg nekik ezeket.
– Ezek valódiak?
– Mi a lófaszt számít, hogy ezek a kibaszott képek valódiak-e vagy sem? – kérdezte Wintergreen. – Mikor rájönnek, hogy hazudtunk, csak megint kapnak tőlünk egy kibaszott sztorit.
– No, most az én kibaszott nyelvemen beszélnek, uraim – mondta a tengerészgyalogosok parancsnokának az adjutánsa.
– Én meg megtapsolom a kibaszott őszinteségét – ismerte el egy ezredes. – Tengernagy úr?
– Ezzel együtt tudok élni. Hol van az a kibaszott pilótafülke?
– Benn a kibaszott szárnyban, minden mással együtt.
– Kétfős személyzettel lesz ez olyan hatékony – kérdezte valaki –, mint ha magával vinne kibaszott négy főt?
– Sőt – mondta Milo.
– És az mi a kibaszott lófaszt számít, hogy kibaszottan hatékony, vagy nem? – kérdezte Wintergreen.
– Én értem, mi itt a kibaszott lényeg, uram – mondta Bowes őrnagy.
– Én nem.
– Együtt tudok élni ezzel a kibaszott lényeggel.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem, mi itt a kibaszott lényeg.
– Milo, a maga szemszögéből?
Nem volt ott semmiféle szög. A repülő szárny lehetővé tette, hogy a gépet radarvisszaverő anyagból, lekerekített szélekkel lehessen legyártani. A kibaszott ajánlat, magyarázta Wintergreen, egy kibaszottan nagy hatótávolságú repülőgépről szól, amely mindössze két kibaszott pilótával barangol majd a kibaszott ellenség területe fölött. A gép még a levegőben való újratankolás nélkül is a teljes bombaterhével el tud jutni onnan San Franciscóba.
– Ez azt jelenti, hogy meg tudjuk bombázni innen San Franciscót, és további benzin nélkül vissza tudunk jönni?
– Még New Yorkot is meg tudjuk bombázni, útban visszafelé.
– Ne komolytalankodjanak, emberek – adta ki a parancsot egy vezérőrnagy – Ez háború, nem társadalmi tervezés. Hányszor kell üzemanyaggal feltölteni Kínáig vagy a Szovjetunióig?
– Kétszer vagy háromszor útban odafelé, hazafelé pedig talán egyszer se, hacsak ön nem szentimentális.
És egyetlenegy M&M bombázó ugyanakkora bombaterhet képes hordozni, mint az a tizenhárom vadászbombázó összesen, amelyeket Ronald Reagan a Líbia elleni légitámadásnál bevetett – mikor is? -1986 áprilisában.
– Mintha csak tegnap lett volna – tűnődött egy idősebb légierős álmatagon.
– Olyan gépet tudunk adni maguknak – ígérte Wintergreen –, amelyik ezt tegnap fogja megcsinálni.
– Ssssss! – mondta Milo.
– A Ssssss? – mondta a katonai nevezéktan szakértője. – Tökéletes név egy zajtalan bombázónak.
– Akkor Ssssss! a neve a gépünknek. Gyorsabban megy a hangnál.
– Gyorsabban megy a fénynél.
– Meg tud bombázni valakit, mielőtt még elhatározná. Döntse el ma, megvalósul... tegnap!
– Igazából nem gondolom – mondta valaki –, hogy szükségünk lenne egy olyan repülőgépre, amelyik már tegnap meg tud bombázni valakit.
– De gondolja csak át a lehetőségeket – érvelt Wintergreen. – Megtámadják Pearl Harbort, maguk meg előző nap lelövik őket.
– Ezzel együtt tudnék élni. Mennyit kell még...
– Várjunk csak egy percet, álljunk meg egy percre – könyörgött valaki más a lázongva mocorgók közül. – Hogyan lehetséges ez? Artie, mehet valami gyorsabban, mint a fény?
– Hogyne, Marty A fény gyorsabban tud menni, mint a fény.
– Olvassa el a kibaszott Einsteint! – üvöltötte Wintergreen.
– És a mi első bevetésképes gépünk riadókészültségben állhát a 2000. évben. Az lesz ám a valami, amit ünnepelhetnek!
– Mi történik, ha előbb keveredünk atomháborúba?
– Akkor nem fog rendelkezésünkre állni a gyártmányunk. Várniuk kell.
– Akkor hát a maguk bombázója a béke eszköze?
– Igen. És van továbbá egy emberünk, akit be fogunk vetni – árulta el Milo –, aki nehézvizet tud előállítani maguknak belülről.
– Nekem kell ez az ember! Bármi áron!
– Feltétlenül, dr. Teller?
– Okvetlenül, Rickover tengernagy.
– És a mi békét szolgáló eszközünk felhasználható arra is, hogy súlyos bombarakományokat dobjunk le nagyvárosokra.
– Nem szeretünk civileket bombázni.
– De, igen, szeretünk. Igen költséghatékony. A mi Ssssss!-nket továbbá hagyományos bombákkal is felszerelhetik, a meglepetésszerű támadásokhoz. Az lesz csak a nagy meglepetés, ha nem lesznek atomrobbanások. Ezeket baráti országok ellen is használhatják, tartós radioaktív sugárzás nélkül. Meg tudja ezt a Strangelove is csinálni?
– Porter Lovejoy mit mondott?
– Nem bűnös.
– Úgy értem, a vád alá helyezése előtt.
– Hogy vegyük meg mind a két gépet.
– Van pénz mind a kettőre?
– Az nem számít.
– Ezt én nem szeretném megmondani az elnöknek.
– Van egy emberünk, aki majd beszél az elnökkel – bökte ki önként Milo. – Yossariannak hívják.
– Yossarian? Hallottam már ezt a nevet.
– Ő egy nagyon híres művész, Bernie.
– Hát persze, ismerem a munkáit – mondta Bingam tábornok.
– De ez egy másik Yossarian.
– Nem jött még el az ideje, hogy tartsunk megint egy kis szünetet?
– Lehet, hogy szükségem lesz Yossarianra – motyogta Milo eltakarva a tenyerével a száját –, hogy beszéljen Noodles Cookkal. És hol a picsában van az a lelkész?
– Állandóan mozgásban tartják, uram – suttogta Pickering ezredes. – Nem tudjuk, hol a picsában van.
Úgy alakult, hogy a tízperces szünetből alig ötperces szünet lett, melynek során bemasírozott a terembe a KÜKTÉTÉ hat őre, akik egy születésnapi szedertortát hoztak Bemard Bingam tábornoknak, az őt dandártábornokból vezérőrnaggyá előléptető okmányokkal együtt. Bingam első kísérletre elfújta a gyertyákat, aztán kedélyesen megkérdezte:
– Van még valami?
– Igen! Határozottan igen! – kiáltotta a kövér ember a külügyminisztériumból.
– Én is aszondom, hogy van! – kiáltotta ugyanolyan hangosan a sovány a Nemzetbiztonságitól.
A Kövér meg a Sovány versengve igyekezett a lehető legtöbbet kihozni abból a tényből, hogy az M&M Ssssss!-ének számos vonása azonos a jó öreg Lopakodóéval.
– Uram, az önök kibaszott katapultülései eredetileg a kibaszott jó öreg Lopakodók terveiben szerepeltek. Jelentéseink tanúsítják, hogy a próbák során ezek a kibaszott ülések apróra metélték a bábukat.
– Annyi próbabábut szállítunk maguknak, amennyire csak szükségük lesz – mondta Milo.
A Kövér szájra esett, és beverte a pofáját.
– Azt hiszem – szólt közbe a Hadiakadémia Humaniórák és Szociális Munka Karának dékánja –, ő az emberek miatt aggódott, nem a kibaszott bábuk miatt.
– Annyi embert is szállítani tudunk, amennyire csak szükségük van.
A Sovány megzavarodott, a Kövér elnémult.
– Mi a biztonságuk iránt érdeklődünk, uram. Azt mondja, az önök gépei hosszú időszakokon át, akár évekig a levegőben tudnak maradni. A mi gépeinknek, amelyeknek emberek vannak a fedélzetén, vissza kell tudniuk jönni.
– Miért?
– Miért?
– Igen, miért?
– Mi a fasznak kellene visszajönniük?
– Különben is mi a lófasz ütött magukba, kibaszott hülyékbe? – kérdezte Wintergreen, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – A mi gépünk második csapásmérő fegyver. Pickering ezredes, nem beszélne ezekkel a kibaszott seggfejekkel, hogy elmagyarázza nekik?
– Minden bizonnyal, Mr. Wintergreen. Uraim, mi a lófaszt számít, hogy azok a kibaszott gépek visszajönnek-e vagy sem?
– Semmit, Pickering ezredes.
– Köszönöm, Bowes őrnagy, maga pöcs.
– Nincs mit, maga strici.
– Uraim – mondta a Sovány –, jegyzőkönyvbe akarom vétetni, hogy kisfiú korom óta soha életemben nem neveztek seggfejnek.
– Nem vezetünk jegyzőkönyvet.
– Seggfej.
– Segglyuk.
– Hová menekülnének, maga fasz? – kérdezte Wintergreen.
– Addigra jószerével itt is odalenne minden.
– Már engedelmet – vicsorgott a Sovány, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy el van keseredve. – Maguk azt mondják, hogy a maguk kibaszott bombázói olyan atombombákat tudnak magukkal vinni, amelyek átlyukasztják az egész kibaszott földgolyót, mielőtt fölrobbannak?
– A maguk kibaszott rakétái nem képesek erre.
– Kérem, mondja el nekünk, mi a lófasznak akarnánk ezt?
– Nos, maguk kibaszott jóemberek, a kibaszott helyzetfelméréseikben mindig hangsúlyozzák, hogy az ellenségnek kibaszott föld alatti bunkerei vannak a kibaszott politikai és katonai vezetői számára.
– És mi baszottul hangsúlyozzuk ezt?
– Az elnök nem játszik Triage-t?
– El kéne olvasniuk, amit írnak.
– Nem szeretünk olvasni.
– Utálunk olvasni.
– Nem tudjuk elolvasni, amit írunk.
– Olyan bombáink vannak, amelyek százhatvan kilométernyire mennek le, mielőtt robbannak. A maguk jelenlegi föld alatti tervezési mélysége hatvanhét kilométer. Mi olyan gyújtással tudjuk szállítani a bombáinkat, hogy annyival mélyebben robbanjanak ennél, hogy senkinek ne okozzanak kárt, se a mi oldalunkon, se az övékén. Maguk ezzel olyan atomháborút viselhetnek, amely sem életet, sem vagyont nem pusztít el a föld felszínén. Ez humánus, nem? Azt mondanám, ez kibaszottul humánus.
– Ezt én is kibaszottul humánusnak nevezném.
– Hadd tisztázzak még egy kibaszott dolgot. Kérem, Sovány, hadd szóljak egy szót. Ezek a kibaszott egységek általunk intézett második csapásra szolgálnak?
– Azokat az életben maradt ellenséges egységeket fogják megsemmisíteni, amelyeket ők az első csapásuk során nem vetettek be.
– Miért ne vetnék be őket az első csapásuknál?
– Honnan a picsából tudjam?
– Garantálja, hogy a gépeik működni fognak?
– Már több mint két éve működnek, azóta röpködnek ide-oda a modelljeink. Most kell megmondaniuk, hogy tovább akarnak-e lépni, különben fogjuk a kibaszott Ssssss!-einket és elvisszük őket valahova máshova.
– Ezt nem tehetik – mondta a Kövér. – Bocsásson meg, Sovány, hadd folytassam.
– Most rajtam a sor, Kövér. Ez törvényellenes lenne.
Milo jóindulatúan elnevette magát. – Honnan tudnák? Ezek a gépek láthatatlanok és zajtalanok.
– A francba, el se tudom hinni ezeket a kérdéseket – mondta Wintergreen. – Mi a lófaszt számít, hogy működik-e vagy sem? A fő értéke az elrettentés. Mire bevetésre kerül, már semmire se jó.
– Még mindig van egy kérdésem. Hadd folytassam, Kövér.
– Most én vagyok soron, maga sovány fasz.
– Nem, dehogyis, maga kövér lópicsa.
– Ne hallgassanak erre a seggfejre – makacskodott a Kövér. – Ha láthatatlan és zajtalan, mi tartja majd vissza magukat attól, hogy eladják az ellenségnek?
– A hazafiasságunk.
Ezután Bingam egy utolsó szünetet indítványozott.
– Wintergreen – súgta oda Milo a szünetben, mielőtt meghozták a végső döntést –, tényleg van olyan bombánk, amelyik ezerhatszáz kilométernyire lemegy, mielőtt robban?
– Utána kell néznünk. Mit szólsz a jó öreg Lopakodóhoz? Gondolod, hogy föl fognak zárkózni?
– Ezek igazából nem ugyanazok. A Lopakodót soha nem építették meg. Így a mi Ssssss!-ünk újabb.
– Én is ezt mondanám.
A bizottságban voltak, akik több időt akartak kapni, és voltak mások, mint a Kövér meg a Sovány, akik ragaszkodtak hozzá, hogy végezzenek összehasonlító vizsgálatot Strangelove Ultraszuperjével. Szükségünk lesz Yossarianra, dörmögte Milo csüggedten, miközben a három rangidős katonatiszt suttogva tanácskozott. Bingam feszülten várt. Wintergreen szemmel láthatólag füstölgött magában, Milo kioktatta, hogy nyugodtan abbahagyhatja, hiszen senki nem figyel rá. Végül az ellentengernagy fölnézett.
– Uraim. – Beszédmódjában nem volt semmi sietség. – Mi most az új évszázad fegyverét keressük, amely minden más fegyverzetet kiegészítő jellegűvé és jelentéktelenné tesz.
– Nem kell tovább keresniük – tanácsolta Milo reményteljesen.
– Jómagam – folytatta a tengernagy, mintha mit sem hallott volna – hajlamos vagyok Bingam tábornok táborába állni. Bernie, ez egy újabb toll a sipkádra, amire büszke lehetsz. Javasolni akarom a te Ssssss!-edet. De mielőtt rögzíteném az álláspontomat, van egy lényegi kérdésem. – Feléjük hajolt, rákönyökölt az asztalra, és összekulcsolt kezére fektette az állát. – Ez a maga gépe, Mr. Minderbinder. Ezt most őszintén meg kell mondania nekem. Ha megfelelő számban harcállományba kerül, el tudja pusztítani a világot?
Milo lázas pillantást váltott Wintergreennel. Úgy döntöttek, hogy töredelmes vallomást tesznek. Wintergreen lesütötte a szemét, miközben Milo szégyenlősen válaszolt a kérdésre.
– Attól tartok, nem, uram – vallotta be pirulva Milo. – Lakhatatlanná tudjuk tenni, de el nem tudjuk pusztítani.
– Ezzel együtt tudok élni!
– Feleetlenül, Dewey tengernagy?
– Okvetlenül, Grant tábornok.
– Sajnálom, hogy sovány fasznak neveztem – mentegetődzött alázatosan a külügyminisztérium diplomatája.
– Ez teljesen oké, maga kövér lópicsa.

 

 

20. A lelkész

Valahányszor Albert Taylor Tappman lelkészt valami újabb helyre szállították, továbbra is egy helyben érezte magát, mégpedig jó okkal. Az az ólommal bélelt lakótér ugyanis, amelybe bezárták, egy vasúti kocsi volt, és sem egy-egy utazás előtt, sem utána nem engedték meg neki, hogy kedvére elhagyja. Környezete így mit sem változott.
A különféle laboratóriumok, a műszerkocsik és orvosi vizsgálóhelyiségek ugyanúgy kerekeken gördültek, akárcsak a közvetlenül a konyhája mögé kapcsolt kocsik, amelyek azoknak az ügyvezető tiszteknek az irodáit és szállásait tartalmazták, akik jelenleg azzal foglalkoztak, amit a hivatalos szóhasználatban mostanára már Wisconsin Projectnek kezdtek nevezni. Kocsijának ajtajait zárva tartották, és rövid csövű, nagy táras, automata rohamgéppisztolyokkal felfegyverzett egyenruhás emberek őrizték őket. Egy dolgot tudott meg a vonatjáról: általában sehová máshová nem lehetett rajta menni, csak a vonat egy másik részébe.
Nem engedték meg neki, hogy leszálljon, azokat a ritka eseteket kivéve, amikor felkínáltak neki valamilyen korlátozott formájú szórakozást, amit mostanában már kivétel nélkül mindig visszautasított. Ezekre szabadon mondhatott nemet. Soha nem élvezte különösebben a mozgást és a testgyakorlást, és ezek most sem ejtették kísértésbe. Miközben kényelmes bőrfoteljében üldögélt, fájdalommentes villamos eljárásokkal javították az izomtónusát. Az élénkítő aerobikgyakorlatok előnyeit szintén minden erőfeszítés nélkül biztosították a különleges gépezetek, amelyek javították az érverését és a légzését, és fokozták a vérkeringést. Jobb lett a fizikai állapota, mint azelőtt volt, és minden reggel észlelte a borotválkozásnál, hogy egyre jobban is néz ki.
Néha több napig is eltartott az út egyik helyről a másikra, és gyorsan felfogta, hogy a vonatnak, amelyen ül, simán, csöndesen és megnyugtatóan forognak a kerekei, a mozdonya zajtalan, sínjei meg a pályája pedig annyira megközelítik a tökéletességet, amennyire bármi megközelítheti, amit ezen a világon a mérnöki elképzelés és kivitelezés csak elérni remélhet. Minden kényelme megvolt. Kocsija egy pullmanlakosztályból állt, átjáró hálószobával, és faltól falig szürke padlószőnyeggel borított nappalival. Volt egy kombinált dolgozópihenő szobája, ahol a poliuretánnal patinássá tett, krémszínűre fakított fenyőfa padlón rózsaszín rózsaszirmokkal és fehér meg sárga réti virágokkal tarkított, sötét mexikói szőnyeg hevert. A vagon távoli végében pullmankonyha helyezkedett el, amelyben elfért egy asztal és két szék is, ott fogyasztotta el a főétkezéseit és kiegészítő táplálékait, miközben, ahogy rágta és nyelte az ételt, mindig intenzíven fürkészte legalább egy, fehér laboratóriumi köpenyt viselő, komor megfigyelő, aki egyfolytában jegyzeteket készített. Semmiről nem tudott, amit rejtve tartottak előle. Mindent megmértek, amit csak megevett és megivott, mintát vettek belőle és analizálták, továbbá már előzetesen megvizsgálták a sugárzását és az ásványianyag-tartalmát. Mint tudatták vele, valahol a közelben, talán a kényelmes hozzáférhetőség kedvéért egy másik kocsiban legalább egy olyan egyénekből álló kontrollcsoport tartózkodik, akik pontosan ugyanazt fogyasztják, mint ő, pontosan ugyanabban az időben, ugyanazokban az adagokban és összetételekben, és akik pontosan ugyanazt csinálják reggeltől estig, amit ő. Vagonja összes helyiségeiben beépített Geiger-számlálók voltak, az ő védelmére is, és ezeket naponta kétszer ellenőrizték. Mindenki, aki csak a közelébe ment – a vegyészek, az orvosok, a fizikusok, a technikusok, a katonatisztek, a géppisztolyos őrök, sőt a pincérek is, akik felszolgálták az ételét és leszedték az asztalát, de még a nők is, akik bejöttek takarítani és segítettek főzni –, gyöngyházszín névkártyát és a radioaktivitás jeleit azonnal regisztráló medáliát viselt. A lelkész még mindig biztonságos volt. Mindent megadtak neki, amit csak kérni tudott, azt a szabadságot kivéve, hogy hazamehessen.
– Ámbár?
Ámbár, mint maga is elismerte, az élet most már odahaza sem volt olyan kellemes, mint a múltban, túlságosan betöltötték a tévéjátékok, a tévéhíradók és -sorozatok, és a feleségével együtt gyakran törték rajta a fejüket, hogyan lehetne hosszú házasságuk zavartalan életébe valahogy több önkéntes tevékenységet és örömteli meglepetést visszahozni. A csoportos külföldi turistautak elveszítették a vonzásukat. Kevesebb barátjuk volt, mint azelőtt, megfogyatkozott az energiájuk és a motivációjuk, és most már minden izgalmukat és szórakozásukat szinte teljes egészében a tévénézés jelentette, meg a gyerekeikkel és unokáikkal való kapcsolataik, aki – ezért naponta hálát adtak Istennek – továbbra is mind az ő kenoshai otthonuktól könnyen elérhető távolságra éltek.
A léleknek ez az általa így körvonalazott betegsége nem szokatlan a nemzedékébe tartozó amerikaiak között, mondta a megértő, egyenruhás pszichiáter, akit mindennap beküldtek hozzá, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt a lelkész bebörtönzése miatti stresszének enyhítésére, és, mint bevallotta, bármiféle olyan, a lelkész rendkívüli állapotára vonatkozó ismeret felderítésére, amelyet az még nem hajlandó tudatosan feltárni.
– Hetvenkét éves korára, lelkész úr, ön valószínűleg várományosa annak az állapotnak, amelyet mi öregkori depressziónak nevezünk – mondta a szakképzett lélekgyógyász. – Elmondjam önnek, hogy mit akarok ezzel mondani?
– Ezt már korábban is elmondták nekem – mondta a lelkész.
– Feleannyi idős koromra én is várományosa vagyok, ha ez vigasztalja.
A lelkész bizalmasan elárulta, hogy hiányzik neki a felesége, és tudja, hogy ő is hiányzik az asszonynak. A felesége jól van, biztosították róla hetenként legalább háromszor. Sajnos azt nem engedhetik meg, hogy közvetlen érintkezésbe lépjenek egymással, még írásban sem. Három gyereke közül a legkisebb, aki még totyogó csecsemő volt, amikor a tengerentúlra került, mostanára már majdnem ötvenéves lett. A gyerekek jól voltak, az unokák szintén.
A lelkész ennek ellenére rendellenesen aggódott mindenki miatt a családjából (- Patologikusan? – találgatta a pszichiáter diszkréten. – De persze az is normális lenne -), és kínlódásában rögeszmésen más riadalmaktól is ijedezett, amelyekről érezte, hogy nagyon közeliek, de nem tudta megnevezni őket.
Ez is normális volt.
Jobb belátása ellenére szokásszerűen visszaesett ugyanazokba a katasztrófát idéző makacs fantaziálgatásokba, amelyek a múltban, a seregben töltött tengerentúli szolgálata alatt is kínozták a feleségétől és a gyerekeitől való első elválást kísérő elhagyatottságában, döbbenetében és magányosságában.
Megint fölmerültek benne mindenféle balesetek, amelyek miatt aggódhatott, no meg olyan betegségek, mint a Ewing-daganat, a leukémia, a Hodgkin-kór és egyéb rákféleségek. Újra látta magát fiatalon, Pianosán, és megint látta a legkisebb fiát, mint csecsemőt, amint hetenként kétszer-háromszor meghal, mert még mindig nem tanította meg rá a feleségét, hogyan kell elállítani az artériás vérzést; könnyes, béna csöndben nézte újra végig, hogyan csapja agyon egész családját, egyiket a másik után egy padlókonnektorból az áram, mert soha nem mondta meg az asszonynak, hogy az emberi test vezeti az elektromosságot; még mindig majd minden éjjel a lángok martalékai lettek mind a négyen, amikor felrobbant a villanybojler és tűzbe borította az emeletes faházat; megint újra meg újra látta minden kísérteties, kegyetlen és felháborító részletét annak a jelenetnek, ahogy szegény feleségének karcsú és törékeny, még fiatal testét nyúlós, ragacsos pépként keni a vásárcsarnok falára egy féleszű, részeg autóvezető; és figyelte mostanára megint úgy öt-, hat-, hét-, tíz- vagy tizenegy éves, hisztériába esett kislányát, amint a szörnyű jelenet színhelyéről gyöngéden elvezeti egy hófehér hajú, kedves úriember, aki újra meg újra megerőszakolja és meggyilkolja, mihelyt kivitte az autóján egy elhagyott homokbányába, miközben két kisebb gyereke lassan éhen hal a házban, miután a feleségének az anyja, aki időnként vigyázott rájuk, és aki azóta öreg korában, természetes okokból, réges-rég békésen elhunyt, szívszélhűdést kap és szörnyethal, amikor telefonon közlik vele, hogy az ő drága felesége szerencsétlenség áldozata lett.
Emlékezete könyörtelenül visszaidézte ezeket a képzelgéseket. Nosztalgikusara és nyomorultul, bizonyos csalódott sóvárgással ismételten és tehetetlenül visszamerült majd fél évszázaddal korábbi fiatal apaságának idejébe, amikor soha nem hagyta el a nyomorúság, és soha nem hagyta el a remény.
– Ez egy másik általános vonása az öregkori depressziónak – okosította ki a pszichiáter, gyöngéden értékelve a helyzetét. – Mikor az ember öregebb lesz, esetleg azon kapja magát, hogy regrediál azokba az időkbe, amikor még fiatalabb volt. Én máris ezt csinálom.
Azon töprengett, vajon hol fognak majd véget érni az emlékei. Nem akart beszélni arról a rendkívüli látomásról, talán csodáról, amikor megjelent előtte az a meztelen férfi, közvetlenül a punosai katonai temető mellett, egy Hóden nevű fiatal fiúnak a szomorú temetésén, aki meghalt a repülőgépén, egy bevetésen, amikor hidakat bombáztak a dél-franciaországi Avignon fölött. Ott állt a nyitott sír mellett, jobbján Danby őrnaggyal, balján Őrnagy őrnaggyal, szemben a vörös földben tátongó lyuk túlsó oldalán egy alacsony, Samuel Singer nevű kis közlegénnyel, aki ugyanazon a gépen vett részt a bevetésen az elhunyttal, és most újra képes volt tisztán és megalázóan visszaidézni, hogy hogyan sült bele megborzongva a gyászbeszédébe, amikor az ég felé emelte a szemét, és tekintete a fán kuporgó alakra esett, hogyan hallgatott el a mondat kellős közepén, mintha kiszívták volna belőle a levegőt, és a gutaütés vette volna el a szavát. Soha eszébe se jutott a lehetőség, hogy az a meztelen ember tényleg ott kuporgott a fán. Megtartotta magának az emlékét. Nem akarta, hogy ez az érzékeny pszichiáter, akivel igazán pompás viszonyban volt, arra a következtetésre jusson, hogy őrült.
Azóta hasonló isteni immanenciának semmiféle jele nem adatott meg neki, bár most könyörgött érte. Titokban, szégyenkezve, még imádkozott is. Nem azt szégyellte, hogy imádkozik, azt szégyellte volna, ha valaki rájön és kérdőre vonja. Azért is imádkozott, hogy Yossarian jelenjen meg a helyszínen, és csapjon le, mint egy superman egy másik csodában – semmi más nem jutott eszébe, amit kívánhatna –, és szabadítsa ki abból a mérhetetlenül mély válságból, amelybe most tehetetlenül belegabalyodott, hogy hazamehessen. Világéletében mindig csak otthon akart lenni.
Nem tehetett róla, hogy nehézvizet pisilt.
Mikor éppen nem voltak úton, különböző időpontokban le-levezették vagonjának néhány lépcsőjén egy-egy húsz-, harminc-, aztán negyvenperces friss sétára a kissé távolabb felállított fegyveres őrök figyelő szemei előtt. Mindig lépkedett mellette valaki – egy orvos szakértő, egy tudós, egy hírszerző ügynök, egy tiszt, vagy maga a tábornok –, és időről időre felfújták a karján lévő mandzsettát, hogy regisztrálják a vérnyomását meg a pulzusát, valamint maszkot húztak az arcára, melynek az orrát és a száját takaró tartályában összegyűjtötték a kilélegzett leheletét. Ezeknek a testgyakorlatoknak és erőfeszítéseknek a során rájött, hogy legalábbis az idő legnagyobb részében a föld alatt van.
Odabenn szállásának összes helyiségében mindkét oldalon odamehetett bármelyik ablakhoz, és ha akarta, láthatta Párizst, a Montmartre-t az Arc de Triomphe kiemelkedő bástyájáról, vagy a kilátást a Montmartre-ról a Louvre-ra, ugyanarra a diadalívre, az Eiffel-toronyra és a kanyargó Szajnára. A háztetők távolodó látványa is monumentális volt. Vagy kinézhetett egy ablakon, és ha inkább ahhoz volt kedve, válogatott perspektívákból láthatta a spanyolországi Toledo városát, Salamancát, az egyetemi várost, az Alhambrát, vagy átválthatott a Big Benre és a londoni Parlamentre, vagy az oxfordi egyetem Szent Katalin Kollégiumára. Az ablakok kezelőszerveinek szabályozógombjain könnyű volt eligazodni. Minden ablak egy-egy videoképernyő volt, amely gyakorlatilag korlátlan választást kínált a legkülönfélébb hely színek között.
New Yorkban az álperspektíva egy felhőkarcoló-bérház egyik felső emeletének panorámaablakából nyílt. Ugyanolyan eredményesen járhatott körbe a városban, ahogyan a világ körül. Egy szép napon, nem sokkal az őrizetbe vétele után, annyira biztos volt benne, hogy Yossariant látja kiszállni egy taxiból a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarával szemben, a sugárút túlsó oldalán, hogy majdnem hangosan elkiáltotta a nevét. Washington D.C.-ben be tudott jutni a KÜTKTÉTÉ épületének belsejébe, és kedvére nézegethette a kirakatokat az előcsarnokban, valamint bármelyik híres-nevezetes bemutatót megnézhette a kiskereskedések félemeletein. Mindezeken a helyeken saját napszaka idejének megfelelően óránként változott a világítás és a színezés. Sötétben a kedvenc látványosságai Las Vegas kaszinói voltak, meg Los Angeles városának éjszakai panorámája a Sunset Stripről. Ablakaiból szinte bármire szabadon kinézhetett, amire csak akart, azt kivéve, ami csakugyan mögöttük volt. A wisconsini Kenoshában saját házának elülső, fedett verandájáról láthatta maga előtt a várost, és ugyanilyen megnyugtató kép tárult elébe a pöttöm kertjét szegélyező kis teraszról is, ahol enyhe, holdfényes estéken alkonyatkor a hintán szokott volt üldögélni a feleségével, s miközben a szentjánosbogarakat figyelték, szomorú emlékeik közt együtt tűnődtek azon, hogy hová tűnt az a sok idő, és milyen gyorsan eltelt az évszázad. Egykori arany kertészkeze már nem volt a régi. Még mindig szeretett gyomlálgatni, de hamar elfáradt, és gyakran elcsüggedt, mikor megfájdult a lába meg a dereka, a doktor szerint lumbágótól. Amikor kinézett a vonat ablakán, a háza előtt az utca túlsó oldalán megpillantotta egyik szomszédját, akiről biztosan tudta, hogy már jó néhány évvel azelőtt meghalt, és ettől egy pillanatra összezavarodott. Belekábult a gondolatba, hogy jól ismert városkájának felszíne alatt, amelyben szinte egész életét eltöltötte, ott húzódhat ez a rejtett, föld alatti vasút, melynek most vonakodó utasa volt.
A lelkész kenoshai otthonát körülvevő tágabb környéken ekkorra már mindent, és bár ezt legtöbben nem tudták, mindenkit megnéztek, ellenőriztek, megvizsgáltak és átkutattak, mégpedig a legmodernebb, legfinomabban elemző és megkülönböztető műszerekkel és eljárásokkal: az élelmiszereket, a kutakból és víztározókból vett ivóvizet, a levegőt, melyet belélegeztek, a szennyvizet és a szemetet, és számon tartották és analizálták minden egyes vécé minden egyes lehúzását, és a szemétaprítók működtetését. Egyelőre azonban még semmiféle olyan szennyeződésre nem volt bizonyíték, amely akár csak távoli kapcsolatban is állt volna azzal a radioaktív szennyeződéssel, amelyet a lelkész egyedülállóan produkált. Egész Kenoshában sehol nem találtak egyetlen molekulányi deutérium-oxidot, egyszerűbb nevén nehézvizet.
– Vizeletproblémaként kezdődött – ismételte el megint egyszer Albert Taylor Tappman lelkész.
– Nekem is voltak ilyen problémáim – árulta el a pszichiáter, és megeresztett egy sóhajt. – De persze nem olyanok, mint magának. Ha olyanok lettek volna, akkor azt hiszem, én is itt lennék a karanténban magával. Igazán nem tudja, hogyan csinálja, vagy hogy mit csinált, amitől elkezdődött?
A lelkész mentegetőzve újra eldadogta, hogy nem tudja. Aztán csak ült, némán, puha ökleit a combján nyugtatva, de mintha ez a doktor most hitt volna neki. Az otthoni orvosa tüstént megérezte, hogy valami nem normális a vizeletében, és másodszor is mintát kért tőle.
– Nem tudom, Albert. Olyan furcsának érzem, valahogy nehéz.
– Mit jelent ez, Hector?
– Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, a kormány engedélye nélkül nem szabadna azt csinálnod, amit csinálsz. Meglátjuk, mit mond a labor. Lehet, hogy majd jelentenünk kell.
Hipp-hopp, alig telt el egy kis idő, és máris beköltöztek hozzá a kormány ügynökei, csak úgy nyüzsögtek az egész házban; aztán jöttek a vegyészek, a fizikusok, a radiológusok és az urológusok, az endokrinológusok és a gasztroenterológusok. Villámgyorsan orvosi szondarendszert építettek belé az összes elképzelhető specialisták és környezetszakértők, ama elszánt és átfogó erőfeszítésükben, hogy megtudják, honnan kerül az az extra hidrogénneutron vizeletének minden egyes molekulájába. Az izzadságában nem volt, az tiszta volt, mint ahogy mindenütt másutt is tiszták voltak az összes testfolyadékai.
Aztán jöttek a kihallgatások, eleinte udvariasan, később sértegetően, teli brutális célzásokkal. Folyékony hidrogént ivott? Tudomása szerint nem. O, azt tudná, ha ivott volna. Akkor halott lenne.
– Akkor miért kérdezik?
Beugrató kérdés volt, kukorékolták és kotkodácsolták. Mindnyájan cigarettáztak, sárga volt tőle a kezük. Folyékony oxigént? Azt se tudta volna, honnan szerezzen.
Tudnia kellett, hogy megihassa.
Azt se tudja, mi az.
Akkor honnan olyan biztos benne, hogy nem ivott?
Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Újabb beugrató kérdés volt.
– Maga meg beugrott neki, lelkész.
– Ez jó volt, Ace. Igaz, Butch?
– Ahogy mondod, Slugger.
Hárman voltak, és makacsul tudni akarták, vajon vannak-e barátai, feleségei vagy gyerekei bármelyik korábban vasfüggöny mögötti országban vagy most a CIA-nél.
– Nekem sincs senkim a CIA-nél – mondta a pszichiáter.
– Nem tudom, hogy védelmezném meg magam, ha lenne.
Tüstént elkobozták az útlevelét, lehallgatták a telefonját, ellenőrizték a postáját, és befagyasztották a bankszámláját. Lakatot tettek a széfjére. És ami a legrosszabb, elvették a társadalombiztosítási számát.
– Leálltak a csekkek? – kiáltott föl elszörnyedve a pszichiáter.
A csekkek továbbra is megérkeztek, de a társadalombiztosítási szám odalett. Anélkül pedig nem volt többé személyazonossága.
A pszichiáter hamuszínű lett és reszketett. – Sejtem, mit érezhet – sajnálkozott. – Én nem tudnék élni az enyém nélkül. És tényleg nem tudta megmondani nekik, hogy hogy csinálja?
A kemiko-fizikus és a fiziko-kémikus kizárta a rovarcsípés lehetőségét. Ezzel az entomológus is egyetértett.
Kezdetben az emberek mindent egybevetve hajlamosak voltak kedvesen és leereszkedően, de tapintatosan bánni vele. Az orvosok barátságosan közeledtek hozzá, hiszen egyszerre volt kuriózum és lehetőség. Rövidesen azonban a pszichiáter és a tábornok kivételével mindenkinek megfogyatkozott és csikorgott a nyájassága. Az egyre erősödő frusztráció csökkentette a türelmet. Egyre idegesebb lett a hangulat, és a tanácskozásokon ellentétek robbantak ki. Különösen állt ez a hírszerző ügynökökre, akik nem az FBI, és nem a CIA tagjai voltak, hanem valami sokkal titkosabb szervezetéi. Sértette őket, hogy képtelen megvilágítani a dolgot, és leszidták, amiért makacsul nem hajlandó olyan magyarázatokkal szolgálni, amelyeknek nem volt birtokában.
– Maga nagyon akaratos – mondta a legtermetesebb az őt zaklató kihallgatók közül.
– Ebben az összes jelentés egyetért – mondta a sovány, gonosz tekintetű ügynők, akinek éles és nyerges volt az orra, mániás szemeit mintha lángba borította volna a vidámság, apró, szabálytalan fogait barnára mocskolta a nikotin, és szinte nem is volt ajka.
– Lelkész – mondta a köpcös, aki sokat mosolygott és sokat kacsingatott, a vidámság minden jele nélkül, és mindig savanyú sörszagot árasztott magából. – A sugárzásról. Mielőtt idehoztuk... és most az igazságot akarjuk hallani, kisfiam, inkább semmit ne mondjon, ha nem tudhatjuk meg az igazat, érti?... Vett maga fel illegálisan radioaktív sugárzást?
– Honnan tudhatnám ezt én, uram? Mi az, hogy illegális radioaktív sugárzás?
– Olyan sugárzás, amelyről maga neon tud, de mi tudunk.
– Ellentétben mondjuk mivel?
– Az olyan sugárzással, amelyről maga nem tud, de mi tudunk.
– Meg vagyok zavarodva. Nem értem, mi itt a különbség?
– Benne van abban, ahogy megkérdeztük.
– De nem vette észre. Írd a többihez.
– Ezzel most elkaptad. Aszondom, a tökinél.
– Elég lesz, Ace. Majd holnap folytatjuk.
– Naná, tábornok úr.
Ace modorában, amellyel a tábornokkal beszélt, annyira érezhető volt a szemtelenség, hogy a lelkész zavarba jött tőle.
A Wisconsin Project általános irányítója az a tiszt volt, Leslie R. Groves tábornok, aki korábban azt a Manhattan Projectet vezette, amely 1945-ben kifejlesztette az első atombombát, és egész magatartása arra utalt, hagy őszintén együtt érez a lelkésszel és melegszívűen védelmezi. Mostanára már egészen kellemes viszonyban volt vele. Groves tábornoktól sok mindent megtudott zsarnoki bebörtönzésének és szüntelen megfigyelésének indítóokairól, az atomhasadás és a fúzió közti különbségekről, valamint a hidrogén háromféle állapotáról, melyek őbelé avatkoztak. Az egyatomos hidrogén után következik a deutérium, melynek minden atomjában egy extra neutron van, és oxigénnel egyesülve nehézvizet alkot. És aztán jön a trícium, az a két extra neutront tartalmazó radioaktív gáz, amelyet festékként használnak a maguktól világító mérőműszereken és óraszámlapokon, köztük azokon az újfajta, bazári pornográf éjjeliszekrény-órákon, melyek egyik napról a másikra megragadták az ország kéjes képzeletét, továbbá előmozdítják az olyan termonukleáris robbanószerkezetek gyújtási folyamatait, mint azok a hidrogénbombák, amelyek lítium-deuteridet – egy deutérium-vegyületet tartalmaznak. Az 1952-ben felrobbantott legkorábbi ilyen bombáknak ezerszer nagyobb – ezerszer nagyobb, hangsúlyozta Groves tábornok – volt a rombolóerejük, mint a Japánra ledobott bombáknak. És honnan származik a deutérium? A nehézvízből. Ő meg lehúzta a nehézvizet a vécén.
– Mit csinálnak az enyémmel?
– Elküldtük, hogy alakítsák át tríciummá – felelte Groves tábornok.
– Érti már, hogy mit pisált szanaszét, lelkész?
– Ennyi most elég lesz, Ace.
Groves tábornokkal az oldalán a lelkész egyszer egy játszótérre szállt ki a pullmanlakosztályából, egy fehér betonlapokkal kirakott kis kavicsborítású, ablaktalan épület háta mögött, melynek kereszt állt a tetején, és úgy nézett ki, mint egy ősrégi olasz templom. Egy gerendán, melynek a lakkozása frissnek látszott, kosárlabdapalánk és kosár emelkedett, a betonlapokra halványzöld ugróiskolát festettek, és a közepén, mintha arra várna, hogy elrúgják, futball-labda hevert, melynek egymáshoz varrt fekete-fehér szeletei holmi nagy, épp felrobbanni készülő molekulamodellre emlékeztettek. Az egyik sarokban napbarnított árus állt egy emléktárgyakkal megrakott stand mellett, amelyen képes levelezőlapok, újságok és tengerkék, fehér varrású, fehér betűs VENEZIA feliratú tengerészsapkák hevertek, mire a lelkész hangosan tűnődni kezdett, vajon csakugyan Velencében vannak-e. A tábornok közölte, hogy nem, de kellemes változást jelent, hogy azt hihetik, igen. Az ég és a friss levegő illúziója ellenére továbbra is zárt helyen voltak, a föld alatt. A lelkész nem akart se kosárlabdázni, se ugróiskolázni, a futball-labdát se akarta elrúgni, és emléktárgyakat se akart. Negyven percig sétálgattak a vasúti kocsi körül, miközben Groves tábornok igencsak energikus iramot diktált.
Egy másik alkalommal, miután egy, a sínekre merőleges irányú vasúti átjáró közelében kiszálltak a vonatjukból, a lelkész halk, tompa puskapordurranásokat hallott, melyek úgy szóltak, mintha holmi kis pukkanó rakéták volnának, és valahonnan odabentről, az üres távolból pufogtak. Ott egy céllövölde volt. A lelkész nem óhajtotta kipróbálni a szerencséjét, pedig talán nyerhetett volna egy kitömött játék mackót. Aprópénzt se akart célba hajigálni, hogy hátha nyer vele egy kókuszdiót. A térség belsejéből hallotta továbbá egy körhinta muzsikáját, majd egy sikoltozó kerekekkel robogó hullámvasút ide-oda dülöngélő kocsijainak felváltva felharsanó emelkedését majd zuhanását. Nem, a lelkész soha nem járt Coney Islanden, és sose hallott George C. Tilyou Steeplechase mulatóparkjáról, és most se volt semmi kedve ellátogatni oda. Arra sem vágyott, hogy megismerkedjen magával Mr. Tilyouval, vagy meglátogassa pompás körhintáját.
Groves tábornok vállat vont. – Maga mintha apátiába süppedt volna – jegyezte meg kissé szánakozva. – Úgy látszik, mintha magát semmi nem érdekelné, se a tévévígjátékok, se a hírek, se a sportesemények.
– Tudom.
– Engem se – mondta a pszichiáter.
Harmadszor utazott haza Kenoshába, mikor kikézbesítették neki a legelsőt Milo Minderbinder élelmiszercsomagjai közül. Attól fogva minden héten, mindig ugyanazon a napon sorra jöttek a csomagok. Az ajándékot kísérő kártya soha nem változott:

AMI JÓ MILO MINDERBINDERNEK, AZ JÓ AZ ORSZÁGNAK

A csomagok tartalma sem változott. Szépen elrendezve és fagyapotba ágyazva lapult bennük egy új Zippo öngyújtó, egy csomag pálcikákra tekert tiszta egyiptomi gyapotból készült steril tampon, egy csicsás doboz édesség, benne egy font M&M csokoládébevonató minőségi egyiptomi gyapotbonbon, egy tucat máltai tojás és egy palack szicíliai gyárban párolt skót whisky, melyek mind Japánban készültek; továbbá szuvenír mennyiségű disznóhús Yorkból, sonka Sziámból és mandarin New Orleansből, amely szintén a Távol-Keletről származott. Mikor Groves tábornok azt javasolta, hogy ajándékozza el a csomagokat azoknak az embereknek odafönn, akiknek még mindig nincs hol lakniuk, a lelkész beleegyezett, és most először, meglepődött.
– Most már Kenoshában is vannak hajléktalanok?
– Most nem Kenoshában vagyunk – felelte Groves tábornok, aztán az ablakhoz ment, és megnyomta a tartózkodási helyet jelző gombot.
Újra New Yorkban voltak, mert mikor kinéztek, látták a buszpályaudvar főbejárata közelében húzódó utcákat, a járdáikat szegélyező cipőpucolókat meg az utcai árusok kocsijait a füstölgő faszéntüzekkel, majd a KIHABUP épületén túl meglátták a Világkereskedelmi Központ két meddő, égre meredő tornyát, amelyek alighanem még mindig a világegyetem legmagasabb üzleti célú építményei voltak.
Egy másik alkalommal, amikor biztos volt benne, hogy Washingtonban van, a KÜKTÉTÉ-ben, a lelkész téves kijelzés folytán rájött, hogy a KIHABUP belsejét látja, a szerelvény valahol alatta áll, miközben mozdonyokat és laboratóriumi kocsikat cserélnek rajta. Ablakán át még a pályaudvar Operációs Ellenőrző Központjába is be tudott nézni, és rákapcsolhatott akármelyik ottani videoképernyőre, figyelhette az érkező és induló buszokat, az emberek mindennapos áramlatát, a titkosrendőröket, akik kábszerárusoknak, és a kábszerárusokat, akik titkosrendőröknek öltöztek, a prostituáltakat, a kábítószer rabjait meg a szökevényeket, és végignézhette a mocskos és apatikus párzásokat és a közösségi élet egyéb szennyes aktusait a vészlépcsőházban, sőt még a különböző mosdókba is bekukkanthatott, és láthatta az embereket, amint pisilnek, és ha akarták, kimosták a szennyesüket, sőt benézhetett magukba a vécéfülkékbe is, ahol kábítószer-injekciókat, orális szexet és székletürítést figyelhetett meg. Ezt nem akarta. Voltak tévékészülékei,amelyeken háromszázhuszonkét csatorna programjait lehetett kitűnően fogni, de úgy találta, semmi sem mulattatja, bármit néz, ha a felesége nem nézi vele együtt. A televízió akkor se volt nagy szórakozás, mikor együtt nézték, de akkor legalább együtt szögezhették a szemüket a készülék egy közös pontjára, miközben lázasan kerestek valami olyan újdonságot, amiről elbeszélgethetnének, és amivel talán enyhítenék a letargiájukat. Ezt tette az öregség. Még mindig alig múlt hetvenkét éves.
Egy másik alkalommal kinézett New Yorkban az ablakán, és látta a Metropolitan Museum of Artot, pont abban az órában, amikor a MOMAKTEAB egyik ülése éppen feloszlott, és megint biztos volt benne, hogy Yossariant látja egy divatosan öltözött, idősebb asszony meg egy mindkettőjüknél magasabb férfi társaságában távozni, és megint szeretett volna hangosan fölkiáltani, mert ezúttal egy vörös hajú, zöld hátizsákos férfit is megfigyelt, aki ravaszul szemmel tartotta őket, majd a nyomukba eredt, aztán két másik, világosabb narancsszín hajú férfit, akik szintén követték őket, és mindnyájuk mögött még egy férfit; aki félreérthetetlenül követte valamennyiüket. Nem hitt a szemének. Úgy érezte, biztosan megint látomásai vannak, mint annak idején, amikor azt a meztelen embert látta a fán.
– És mi az a másik zaj, amit folyton hallok? – érdeklődött végül a lelkész Groves tábornoktól, amikor a vonat megint gördülni kezdett, és kifelé indult a városból.
– A vízre gondol? Arra a patakra vagy folyóra?
– Gyakran hallom. Lehet, hogy egész idő alatt.
– Nem tudom megmondani.
– Nem is tudja?
– A parancsaim úgy szólnak, hogy mondjak meg magának mindent, amit tudok. Ez a dolog kívül áll a hatáskörömön. Titkosabb és mélyebben van. A szonárunk révén tudjuk, hogy egy elég keskeny, lassan mozgó vízfolyás, és motor nélküli kis csónakok, talán evezős ladikok járnak rajta rendszeresen, de mindig csak az egyik irányban. Zene is szól. A darabokat is azonosítottuk: az egyik az előjáték, a másik a nászinduló a Lohengrin című opera harmadik felvonásából. És ezek alatt a zenék alatt, halkan, valahonnan még mélyebbről egy hozzájuk nem kapcsolódó, gyötrelmes gyerekkórus is szól, amelyet a kormány muzikológusai még nem tudtak azonosítani. Németországgal is konzultáltak, és azokat is gyötri, hogy előadott formában létezik egy zeneileg magas szintűen komplex, talán zseniális kórusmű, amelyről nem tudnak semmit. A víz az én papírjaimban folyó Rajnaként szerepel. Ez minden, amit tudok.
– A Rajna folyó? – ámuldozott a lelkész.
– Nem. A folyó Rajna. Most nem Németországban vagyunk.
Visszaértek az ország fővárosába.
Semmiféle jó oka nem volt rá, hogy kételkedjen Groves tábornokban, aki figyelemre méltóan ragaszkodott ahhoz, hogy mindig jelen legyen, mikor Ace, Butch és Slugger kihallgatták. A lelkész megértette, hogy talán a tábornok barátsága sem több kiszámított taktikánál egy átfogóbb stratégiában, és része e három hírszerző titkos összeesküvésének, akiktől a legjobban félt. Tudta, hogy nincs rá semmi módja, hogy bármit megtudjon, még azt se, hogy van-e rá valami módja, hogy megtudjon valamit.
– Gyakran én is ugyanezt érzem – értett egyet vele tüstént a tábornok, amikor hangot adott a kétségeinek és rossz előérzetének.
– Én is – ismerte be a pszichiáter.
Lehet, hogy az együtt érző pszichiáter is csak trükk?
– Nincs joguk ezt művelni velem – tiltakozott a lelkész Groves tábornoknál, amikor megint kettesben maradtak. – Azt hiszem, ennyit azért tudok.
– Attól tartok, téved – felelte a tábornok. – Azt hiszem, rá fog jönni, hogy jogunk van bármit csinálni magával, amiben nem tud minket megakadályozni. Ebben az esetben ez jogszerű és egyszersmind szabályszerű. Maga a hadsereg tartalékának tagja volt. Most egyszerűen újra behívták szolgálattételre.
– De hát engem elbocsátottak a tartalék kötelékéből – válaszolta a lelkész. – Megvan az a levél, amely ezt bizonyítja.
– Nem hinném, hogy még mindig megvan, lelkész. És a mi nyilvántartásainkban nem szerepel.
– De igen, szerepel – mondta a lelkész kárörvendve. – Megtalálják A tájékoztatás szabadsága dossziémban. A saját szememmel láttam benne.
– Lelkész, mikor majd újra megnézi, rá fog jönni, hogy ki van törölve belőle. Maga nem teljesen ártatlan, tudja.
– Miben vagyok bűnös?
– Olyan vétségekben, amelyekről a hírszerző ügynökök még nem tudnak. Miért nem hajlandó azt mondani, hogy bűnös?
– Hogy mondhatnám, mikor nem hajlandók megmondani, hogy miben?
– Hogyan mondhatnák meg magának, ha egyszer nem tudják? Először is itt van ez a dolog a nehézvízzel – folytatta Groves tábornok immár kioktatóbb hangon –, amit természetes úton produkál, és nem hajlandó megmondani, hogy hogyan.
– Nem tudom, hogyan – tiltakozott a lelkész.
– Nem én vagyok az, aki nem hisz magának. Aztán itt van az a másik dolog, azzal a Yossarian nevű emberrel, John Yossariannal. Maga tett nála egy rejtélyes látogatást New Yorkban, mihelyt mi tudomást szereztünk erről. Ez volt az egyik ok, amiért elcsípték magát.
– Nem volt abban semmi rejtélyes. Akkor mentem el hozzá, mikor mindezek a történések elkezdődtek. Kórházban volt.
– Mi baja volt?
– Semmi. Nem volt beteg.
– Mégis kórházban volt? Próbálja elképzelni, Albert, hogy ez is hogy hangzik. Ugyanabban az időben volt a kórházban, amikor egy belga ügynök feküdt ott gégerákkal. Az az ember Brüsszelből jött, és Brüsszel az EEC központja. Ez is véletlen egybeesés volna? Annak az ügynöknek gégerákja van, de nem javul, és nem hal meg. Hogyhogy? Ráadásul ott vannak azok a róla szóló kódolt üzenetek a maga Yossarian barátjának. Naponta négyszer-ötször jönnek ezek az üzenetek attól a nőtől, aki úgy tesz, mintha egyszerűen csak szeretne vele telefonon beszélgetni. Én ilyen nővel még nem találkoztam. Maga igen? Most megint kezd leállni a veséje, mondta éppen tegnap. Miért az ő veséje áll le, és nem a magáé? Maga az, akiében nehézvíz van. Nekem nincs semmiféle véleményem. Semmivel nem tudok többet ezekről a dolgokról, mint a Lohengrin harmadik felvonásának előjátékáról vagy a gyötrelmesen éneklő gyerekkórusról. Azokat a kérdéseket teszem föl magának, amelyeket mások vetettek fel. Még az a mélységes gyanú is felmerült, hogy a belga a CIA-nél van. Sőt, egyesek azt hiszik, hogy maga a CIA-s.
– Én aztán nem! Esküszöm, soha nem voltam CIA-s!
– Nem én vagyok az, akit meg kell győznie. Azok az üzenetek a kórházból jönnek, Yossarian ápolónőjén keresztül.
– Ápolónője? – kiáltott fel a lelkész. – Yossarian beteg?
– Yossarian makkegészséges, és jobb formában van, mint maga vagy én.
– Akkor miért van neki ápolónője?
– Holmi testi kielégülés miatt. Ilyen vagy amolyan formájú szexuális kapcsolatot engednek meg maguknak, most már hetenként négyszer vagy ötször – a tábornok fontoskodva lenézett az ölében tartott vonalgrafikonra, hogy teljesen biztos legyen a dologban –, Yossarian irodájában, a lakásán, vagy a nő lakásán, gyakran a konyhában, a földön, miközben folyatják a vizet, vagy valamelyik másik szobában a padlón, a légkondicionáló alatt. Bár ebből a grafikonból látom, hogy érzéki kapcsolatuk gyakorlatilag meredeken csökken. Lehet, hogy vége a mézesheteknek. E szerint a legutóbbi Gaffney-jelentés szerint Yossarian már nem küld neki olyan gyakran hosszú szárú vörös rózsákat, és nem beszél olyan sokat női fehérneműkről.
A lelkész vonaglott az egyre gyülemlő személyes részletek súlya alatt. – Kérem. Nagyon kérem.
– Én csak megpróbálom részletesen tájékoztatni magát. – A tábornok átlapozott egy másik oldalra. – Aztán itt van a titkos megállapodás, melyet a jelek szerint Milo Minderbinderrel kötött, és amelyet mintha nem tartott volna helyénvalónak megemlíteni.
– Milo Minderbinder? – reagált hitetlenkedve a lelkész. – Természetesen ismerem. Ő küldi azokat a csomagokat. Nem tudom, miért. Együtt voltam vele a háborúban, de majd ötven éve nem láttam, és nem is beszéltem vele.
– Ugyan, lelkész, ugyan már. – A tábornok eltúlzottan csalódott arckifejezést színlelt. – Albert, Milo Minderbinder tulajdonjogot követel magára, szabadalmi eljárása van folyamatban magára, védjegyet jegyeztetett be a maga nehézvízmárkájára, méghozzá glóriával. Fölajánlotta magát a kormánynak egy hadirepülőgép-szerződéssel kapcsolatban, amelyre pályázik, és minden héten vastag, nagyon vastag pénzeket kap minden pint nehézvízért, amit kivonunk magából. El van képedve?
– Minderről én eddig semmit nem hallottam!
– Albert, Milónak ezt a saját szakállára nem lett volna joga megtenni.
– Leslie, most aztán biztos, hogy megfogtam. – A lelkész már-már majdnem elmosolyodott. – Épp az előbb mondta, hogy az embereknek joguk van bármit csinálni, amiben nem tudjuk őket megakadályozni.
– Ez igaz, Albert. De ez a gyakorlatban olyan érv, amelyet mi használhatunk, de maga nem. Újra végigmehetünk majd mindenen holnap délután, a heti összefoglaláson. A minden pénteken tartott heti gyűlésen maga a tábornok volt az, akit először megcsapott a legfrissebb fejlemények szele.
– Ki fingott? – kérdezte.
– Aha, mi ez a szag?
– Én tudom – mondta a szolgálatos kemiko-fizikus. – Ez trícium.
– Trícium?
A szobában kattogni kezdtek a Geiger-számlálók. A lelkész lesütötte a szemét. Elképesztő átalakulásra került sor. Tríciumot szellentett.
– Ez nagy változás, most új játszma kezdődik, lelkész úr – közölte komoran és szemrehányóan a tábornok. Meg kellett ismételni minden próbavételt és eljárást, és újakat kellett elindítani. – És azonnal ellenőrizzenek mindenkit az összes csoportban.
A kontrollcsoportok tagjai közül senki nem eresztett ki semmi mást a seggéből, csak a szokásos metánt és kénhidrogént.
– Szinte utálom továbbítani ezt a hírt – mondta a tábornok komoran. – Mostantól fogva nem fingunk többé szanaszét, lelkész úr.
– És nem hugyozunk többé a falnak.
– Elég lesz ebből, Ace. Nem találják furcsának – vetette fel aztán Groves tábornok filozofikusan egy hét múlva, a szabad agymenések szimpóziumán –, hogy éppen Isten emberének kell annak lennie, aki talán kifejleszti magában azt a termonukleáris kapacitást, amely elpusztíthatja ezen a bolygón az életet?
– Nem, természetesen nem.
– Miért lenne ez furcsa?
– Megőrült maga?
– Mi ütött magába?
– Ki más lenne?
– Ők molesztálják a ministránsfiúkat, nem?
– Nem annak az erőnek kell véget vetnie a világnak, amely megteremtette?
– Még furcsább lenne – értett velük egyet a tábornok, mindezeknek az elmélkedéseknek a mérlegelése után –, ha bárki más lenne.

 

 

 

HETEDIK KÖNYV

 

21. Lew

Ez az émelygős érzés, ez az, amit már nagyon nem szeretek. De most már tudom, mi a különbség. Ha úgy gondolom, semmi az egész, akkor elmúlik. Ha úgy érzem, ez most valami, akkor a javulásom megszűnik, és megint visszaesem. Hamarosan mindenféle helyeken vakarózni kezdek, éjszaka izzadok, és lázas leszek. Előbb meg tudom mondani, mint akárki, hogy veszíteni fogok a súlyomból. A jegygyűrűm lötyögni kezd az ujjamon. Vacsora előtt minden este megiszom pár pohárral, még mindig azt a sráckorombeli régi keveréket, amin ma már csak nevetnek az emberek, C&C-t, Carstairs whiskyt kólával. Ha utána megint fájdalmat érzek a nyakamban vagy a vállamban, vagy mostanában a hasamban, tudom, itt az ideje, hogy felhívjam a doktort, és elkezdjek reménykedni, hátha nem kell megint fölmennem a városba egy újabb menetre Teemerhez, és netán a kórházába valamelyik sugárkezelő mesterlövészéhez. Claire-nek mindig tudtára adom, mikor érzem, hogy valami készülődik. Hiába nem riogatom. A gyomorégés könnyen jön. Akkor jön, amikor túl sokat eszem. Az émelygés, amit úgy unok, a betegséggel jön, és a kúrával jön. Semmivel nem lehet összetéveszteni. Mikor az émelygésre gondolok, anyámra gondolok, meg az ő zöld almáira. Gondolataimban olyan az ízük, mint az az íz, melyet akkor érzek,amikor émelygek. Egyszer kissrác koromban tályog nőtt a fülemben, amit otthon vágtak föl, egy szakorvos jött ki hozzánk dr. Ave Levine-nal, anyám pedig azt mondta nekem, az orvosoknak és mindenkinek, aki csak ott volt, hogy biztos megint zöld almát ettem. Mert ilyet kap az ember, mikor zöld almát eszik. Mosolyognom kell, mikor eszembe jut az öreglány Nagyon nett volt, még a vége felé is, mikor már nem volt mindig észnél. Az én nevemre mindig emlékezett. A többieket nehezen ismerte meg, még az öregemet is, a könnyes szemével, de engem nem. – Louie – szólított meg csöndesen. – Boycsik, Louale. Komm aher cu der momma.
Mostanára már hányingerem van tőle, hogy hányingerem van.
Sammyt mindig feldobja, mikor hallja, hogy így fogalmazom meg, így aztán gondoskodom róla, hogy elmondjam, valahányszor látom, csak hogy megnevettessem, amikor eljön hozzánk egy-egy újabb látogatásra, vagy néha a városba, mikor bemegyünk, hogy elmenjünk valahova. Időnként beruccanunk a városba egy-egy estére, csak hogy bebizonyítsuk, hogy még képesek vagyunk rá. Sammyn meg az egyik lányomon kívül senkit nem ismerünk már ott. Elmegyek Claire-rel színházba, és keményen próbálok nem elaludni, miközben úgy teszek, mintha érdekelne, hogy mi történik a színpadon. Vagy leülök Sammyvel enni vagy inni, miközben Claire a múzeumokat vagy a műkereskedéseket járja Linda lányommal, vagy egyedül. Sammy néha magával hoz egy-egy kedves, jó természetű nőt, asszonyt, de könnyen látni, hogy semmi komoly nincs köztük. Winkler néhány hetenként föl-fölhív Kaliforniából, csak hogy tudja, hogy mennek a dolgok, és elmesélje, ki halt meg az ottani ismerőseink közül, meg hogy friss híreket halljon azokról az emberekről, akikkel még tartjuk itt a kapcsolatot. Mostanában cipőket árul, azt mondja, valódi bőrcipőket, nagy kereskedelmi láncolatok üzleteinek, amelyeknek cipőosztályuk van, és a cipőkből származó készpénzzel vészeli át azokat az időket, mikor a csokoládétojásainak meg a húsvéti nyulainak holtszezonjuk van. Csinál valami mást is, amiről nem akarok többet tudni, fagyasztott élelmiszerekkel, főleg fölös húskészletekkel üzletel. Sammy is el tud még mosolyodni Marhajó Marvie üzleti vállalkozásain. A jelek szerint Sammynek sincs sok szórakozása, mióta egyedül él abban az új lakásában, a felhőkarcolóban. Még mindig nem tud mit kezdeni az idejével, kivéve azt a kis munkáját, hogy pénzt hajt föl a ráksegélyre. Azt mondja, jó nyugdíjat kap a Time magazintól, és félre is rakott pénzt, így ez nem probléma. Adok neki ötleteket, de ő nem mozdul.
– Menj el Las Vegasba, és játszadozz el egy darabig a kurvákkal.
Claire még ezt is helyesli. Még mindig bolondulok érte. Még mindig nagyok a mellei, és vadonatújnak látszanak, mióta megint megplasztikáztatta őket. Vagy elmehetne a Bermudákra vagy a Karib-tengerre, ahol találhatna magának egy kedves, vakációzó titkárnőt, akivel úgy bánhatna, mint valami hercegnővel. Vagy Boca Ratonba, keresni egy elegáns, középkorú özvegyet vagy elvált asszonyt, aki tényleg újra férjhez akar menni.
– Sammy, tényleg gondolkodnod kéne rajta, hogy újra megnősülj. Te nem vagy az a fajta, aki egyedül tud élni.
– Hozzászoktam.
– Most már túl öreg vagy – mondja neki Claire. – Tulajdonképpen egyáltalán nem tudsz főzni, igaz?
Megfeledkezünk róla, hogy Sammy még mindig félszeg a nőkkel, míg csak meg nem törik a jég, és nem tudja, hogy kell egy lányt felcsípni. Megmondom neki, hogy majd én is elmegyek vele, mikor jobban leszek, és segítek találni neki valakit, aki tetszik nekünk.
– Én is jövök – mondja Claire, aki mindig kész bárhova elmenni. – Majd én megszondázom őket, és kiszúrom a dilinósokat.
– Sammy – noszogatom –, emeld föl már a seggedet, és menj el egy világ körüli útra. Nem vagyunk már gyerekek, se te, se én, és talán nem futja az időből, hogy belevágjunk mindabba, amiről mindig azt hittük, hogy meg akarjuk csinálni. Nem akarsz megint elmenni Ausztráliába, meglátogatni az ottani barátaidat?
Sammynek mindenfelé el kellett mennie, mikor a Time Inc.-nél, ahol állásban volt, áthelyezték a nemzetközi osztályra, és még mindig a legkülönbözőbb helyeken voltak ismerősei.
Magam is gondolkoztam rajta, nem lennék-e hajlandó elmenni egy világ körüli útra, mihelyt ezúttal is visszanyerem a súlyomat, mert Claire nagyon szeretné. Az utóbbi időben élvezem, ha látom, hogy mindenki megkapja, amit akar.
Lehet, hogy a korom is teszi, a Hodgkin mellett, de jobban érzem magam, ha tudom, hogy mindenki oké marad, mikor én már nem leszek. Legalább induláskor. Most, hogy Michael okleveles számszakértő lett egy olyan helyen, ahol szeret lenni, úgy néz ki, hogy mind el vannak igazítva. Claire-nek még mindig szép az arca és jó az alakja, hála a vidéki egészségközpontokba tett útjainak, meg a titkos plasztikai nyesegetéseknek és varrogatásoknak, amelyekre időnként eloson. Sok más mellett szereztem egy jó kis tengerparti ingatlant Saint Maartenben, mely éppen üdülőfejlesztésre való, az is az ő nevén van, aztán egy másik Kaliforniában, amelyikről még nem tud, pedig az is az ő nevén van. Vannak széfjeim, nem is egy, melyekben olyan dolgok vannak, amelyeknek a kezelésére még nem tanítottam meg. Bárcsak jobban értene a számoláshoz, de most már ott van Michael, aki segíthet neki, és az Arizonában élő Andynek is van némi üzleti érzéke. Michael szemlátomást érti a szakmáját, egy sor más dologgal együtt, amelyekre én tanítottam meg, mert tudom, hogy nem tanították meg rájuk a számviteli főiskolán. Megbízom én az ügyvédemben meg a többi emberemben, amíg itt vagyok, és biztos lehetek benne, hogy tudják, mit akarok, és tüstént meg is csinálják, de hogy azután mi lesz, abban már nem vagyok olyan biztos. Ellustulnak. Emil Adler is ellustult, ahogy megöregedett, és gyorsan továbbadja az embert valami más szakorvosnak. A gyerekek mind otthagyták, és új, saját orvost kerestek maguknak. Egyre arra tanítgatom Claire-t, hogy legyen keményebb az ügyvédekkel, mint én, legyen független tőlük.
– Amikor jónak látod, vonjál be akárki mást, akit csak akarsz. Mostantól fogva te intézhetsz helyettem mindent. Egy percig se hagyd, hogy a fejedre nőjenek. Nem tartozunk nekik semmivel. Ha egyszer majd tartozunk, akkor biztosan kérni is fogják.
A családomból senki nem játszott szerencsejátékot, még a tőzsdén sem. És csak Andy hajlamos a szertelenségre, de ő jól nősült, jó természetű, kedves lányt vett el, és úgy látszik, szolidan betársult az apósához néhány jól menő autókereskedésbe Arizonában, Temple-ben és Scottdale-ben. De soha nem engedheti meg magának, hogy elváljon, ami esetleg még jól is jöhet, a felesége azonban igen. A tulajdonrészesedésének egy része az enyém, de azt már átírattam rá. Susannak gyerekei vannak, itt a közelben, és egy jó modorú ács a férje, akit hozzásegítettem, hogy házakat építhessen, és eddig úgy néz ki, hogy ez is jól megy, minden oké. Linda életre szólóan megállapodott a pedagógusi állásában, melynek révén hosszú vakációkat kap és jó nyugdíjat. Tudja, hogy kell magához vonzania a férfiakat, és lehet, hogy újra férjhez megy. Néha szeretném, ha Michael jobban hasonlítana rám, merészebb lenne, erősebb egyéniség, hangosabban és gyakrabban érvényesítené önmagát, de lehet, hogy éppen miattam olyan, amilyen, és Claire szerint alighanem így is van.
– Mi másért, Lew? – mondja, mikor megkérdezem. – Veled nem könnyű vetekedni.
– Nem is örülnék, ha azt hinném, könnyű.
Claire nem hajlandó együttműködni, mikor a hagyatéki terveimről akarok beszélni vele, és nem hajlandó sokáig hallgatni őket.
– Előbb vagy utóbb... – mondom neki.
– Legyen utóbb. Váltsunk témát.
– Én se élvezem. Oké, témát váltok. Mennyit hozna neked évente egy százezer dolláros befektetés nyolc százalékos kamata?
– Nem hozna eleget az új házra, amit meg akarok venni! Lew, az isten szerelmére, nem hagynád már abba? Inkább igyál egy pohárral. Én majd elkészítem.
Most már jobban bízik Teemerben, mint én, sőt annál is, ahogy a jelek szerint ő bízik önmagában. Dennis Teemer beköltözött a kórházának a diliosztályára, azt mondja, kezelésre, bár megtartotta a rendelési időit és a kórházi praxisát. Ez számomra őrültségnek hangzik. Így hát lehet, hogy tudja, mit csinál, ahogy Sammy szellemeskedve mondja. Mikor Emil az itteni kórházban nem tud segíteni rajtam, elkezdek visszajárni a városba Teemerhez, hogy újra felMOSsanak azokkal az injekciókkal, amelyektől rám jön az az émelygés, amit úgy gyűlölök, legjobb esetben legalább egyszer egy héten. MOS a neve annak a kemoterápiás keveréknek, amit most adnak nekem, Teemer pedig rám hagyja, hadd higgyem, hogy a „felmosni” tréfám eredeti, és még soha senki mástól nem hallotta.
Mostanában már utálok visszamenni hozzá. Félek, és el vagyok nyúzva. Emil azt mondja, muszáj, és ezt én is tudom. Mostanára azt hiszem, már Teemert is gyűlölöm. De nem eléggé ahhoz, hogy letörjem a derekát. Ő lett a betegségem. Mindig minden olyan komor a várószobájában. Mikor nem Claire hoz be, a bérautó-szolgálat fekete vagy gyöngyházszínű limuzinján megyek be és jövök vissza, mindig ugyanazzal a sofőrrel, azzal a Velencéből való Frank nevű fickóval, és már bemenni is terhes. Úton Teemer rendelőjéből hazafelé vagy a kórházba, el kell hajtani ott a sarkon a mellett a Temetkezési Otthon mellett, és ezt se szeretem. Szinte mindig ott várakozik előtte legalább egy alkalmazott, aki túlságosan jól öltözött, hogysem normálisnak lássék, és rendszerint egy hátizsákos és turistabotos hapsi is, aki biztosan szintén ott dolgozik, és úgy néz ki, mint valami hegymászó, és szemmel tartanak minden kocsit, amelyik lelassít az útkereszteződésnél. Engem is megbámulnak.
Mostanára már Teemer kórházába is félek visszamenni, de ezt soha nem mutatom ki. Mióta Sammy Glendája meghalt, Winkler meg a felesége pedig Kaliforniában él, Claire-nek szállodában kell laknia, vagy egyedül, vagy valamelyik lányunkkal, és ez nem valami nagy mulatság neki. Az émelygés az, ami el fog intézni. Emlékszem rá, milyen érzés, és már ettől is émelygés fog el. Sokat vagyok fáradt, úgy sejtem, a koromtól fáradok, és fáradt vagyok a gyöngélkedéstől, és most már, azt hiszem, tényleg rosszul vagyok tőle! Aggódom, hogy eljön az idő, amikor bemegyek a kórházba, és nem tudok a saját lábamon kijönni.
Senkinek nem kell mondania nekem, hogy tovább éltem, mint bármelyikünk gondolta volna. Nem is mondja senki. Ha valaki megpróbálná, azt hiszem, tüstént nekiugranék, mint a régi Coney Island-i Lew Rabinowitz, és tényleg letörném a derekát. Teemer szerint valamiféle rekordot állítok fel. Én azt mondom neki, hogy nem én, hanem ő. Mikor utoljára benn jártam nála, egy csontdoktor éppen a lábamról készült egyik CT-felvételt nézegette, amelyről kiderült, hogy teljesen rendben van. Kezdik azt gondolni, hogy valami vírustól jöhetett az egész. Szerintem ez teljesen oké. Teemernek mindegy, hiszen ugyanúgy kell kezelnie, de engem felvidít a tudat, hogy nem adom tovább örökletesen. Mikor megjelennek a tüneteim, a gyerekeimen is előjönnek a szimptómák. Meg tudom mondani az arcukról, amikor beszélnek velem. Émelygősnek látszanak. És valahányszor émelyeg a gyomruk, vagy merev a nyakuk, mikor fölébrednek, tüstént arra gondolnak, hogy orvoshoz kellene rohanniuk. Nem én vagyok a legszerencsétlenebb ember, aki valaha élt, de nem hiszem, hogy ez most már számít valamit.
Nem vagyok többé fiatal. Erre mindig emlékeznem kell. Folyton elfelejtem, mert a rohamaim közt olyan jól érzem magam, mint akármikor, és több dologban találok mulatságot, mint a legtöbb ember, akit ismerek. De mikor Marty Kapp meghalt New Jerseyben egy golfpályán, aztán Stanley Levyt is elvitte egy szívroham, és David Goodmant majdnem elvitte egy másik, alig harmincnyolc éves korában, Betty Abrams meghalt rákban Los Angelesben, Lila Gross pedig rákban itt, és Mario Puzónak háromszoros bypass-műtétje volt meg Casey Lee-nek is, Joey Heller pedig megbénult attól a hülye Guillain-Barré szindrómától, amiről senki soha nem hallott, és most törnie kell a fejét, hogy a meggyöngült izmai hogyan fognak tovább gyöngülni, ahogy öregszik, nekem is hozzá kellett szokni a gondolathoz, hogy az idő kezdi utolérni Lew Rabinowitzot is, hogy elértem abba a korba, amikor még az egészséges emberek is megbetegszenek és meghalnak, és én se fogok örökké élni. Miközben karib-tengeri nyaralásainkon, Martinique-en és Guadeloupe-on rákaptam a francia sajtokra, megszerettem a francia borokat is, és Claire még nem vette észre, hogy elkezdtem fölnyitogatni az összes jobb borunkat. Kiürítem a borospincémet. Mostanában nehezebben tudok sok pénzt számon tartani, mint azelőtt, és talán ez is egyik jele annak, hogy öregebb lettem. Valahányszor elmegyünk mostanában valahova, mind a ketten egyre több gyógyszeres fiolát viszünk magunkkal. Azt könnyű volt belátni, hogy az olyasmik, mint a személyes vízvezetékrendszerem egyszerűen nem fognak többé rendesen működni, és előbb vagy utóbb elkezdenek felhalmozódni a súlyos rendellenességek. Nekem már megvolt a magamé.
Valamikor régen ezt soha nem éreztem, hogy az élet valaha is rövid lehet számomra, még a seregben se, a gyalogsági harcban Európában. Tudtam, hogy ott van a veszély, ezt tüstént láttam, de soha nem gondoltam, hogy engem is megérinthet. Mikor augusztusban váltásként bevonultunk egy Falaise nevű francia városba az ottani nagy csata után, egy életre elég német halottat láttam nagy halmukban rohadni a földön. Tucatszámra láttam még aztán is, mielőtt a végére értem. Halott amerikaiakat is láttam. Láttam Eisenhowert, amint megszemlélte a győzelem színhelyét, és szerintem ő is úgy nézett ki, mintha hányingere lenne. Egy Grosshau nevű városban, Belgiumon túl, a német határon, egy Hürtgen nevű másik város közelében alig fél méterre álltam Hammertől, aki éppen azt mondta, hogy a németek kivonultak, és a város tiszta, mikor egy orvlövész tarkón lőtte. Még jelentette, hogy minden biztonságos, mikor előrebukott a karjaim közé; aztán lerogyott a hóba. Csöppet se lepett meg, hogy ő volt az, és nem én. Magától értetődőnek vettem, hogy nekem mindig szerencsém Lesz. Még a fogolytáborban is szerencsés voltam, és nem féltem igazán. Aznap, mikor a nyomorúságos vasúti utazás után végre odaértünk, és felsorakoztattak minket, hogy nyilvántartásba vegyenek, láttam, amint egy tiszta egyenruhába öltözött, hideg tekintetű, sovány tiszt úgy bámul egy Siegel nevű másik zsidó hadifogolyra, hogy az nem tetszett nekem, és gondolkodás nélkül elhatároztam, hogy megszólítom, és csinálok valamit. Mocskos voltam, mint mindnyájan, tetves és holtfáradt, a hasmenéstől is bűzlöttem, de odamentem ahhoz a tiszthez, félénknek tettetve magam, és roppant udvariasan, mosolyogva megkérdeztem tőle:
– Bist du auch Jude?
Kinyitotta a száját, és úgy tátogott rám, mintha megőrültem volna. Soha senkit nem láttam ennyire meglepődni. Mikor eszembe jut, mindig nevetnem kell rajta. Nem hiszem, hogy a német hadseregben gyakran kérdezték volna tőle, hogy ő is zsidó-e.
– Sag das noch einmal – reccsentett rám élesen. Nem tudta elhinni.
Tettem, amit mondott, és újra elmondtam. Megrázta a fejét, és kuncogni kezdett magában, aztán odalökött nekem egy darab kemény kétszersültet a kezében tartott kis csomagból.
– Nem, sajnos, nem – felelte nevetve angolul. – Miért óhajtja tudni, hogy zsidó vagyok-e?
Mert én az vagyok, mondtam neki németül, és megmutattam neki a J betűt a dögcédulámon. A nevem Rabinowitz, Lew Rabinowitz, folytattam, aztán hozzátettem még valamit, mert azt akartam, hogy gondolkodjon el rajta. – És beszélek egy kicsit németül.
Megint felvihogott, olyan tekintettel, mintha nem tudna hinni nekem, aztán elballagott, és békén hagyott minket.
– Hé, komám, megőrültél? – mondta a hátam mögött egy göndör, rozsdaszín hajú, magas fickó, akinek Vonnegut volt a neve, és később könyveket írt. Ő se tudta elhinni.
Úgy spekuláltam, hogy mikor a sor elejére érek, úgyis rájöttek volna.
Még mindig nem féltem.
Attól a naptól fogva, hogy puskát kaptam, szerelmes lettem belé, és soha senkinek nem kellett emlékeztetnie rá, hogy tartsam tisztán. Az utána sok ócskavas után az apám hulladékboltjában, maga volt a mennyország, mikor egy olyan masinát kaptam a kezembe, amelyik, mintha új lett volna, működött, és jó hasznát lehetett venni. Erősen hittem az összes fegyveremben. Amikor a tengerentúlon új fiúként és létszámfeltöltésként beosztottak a szakaszomba, boldogan vettem át a BAR-t, a Browning automata golyószórót, és még azután is örültem neki, mikor már észrevettem, hogy azok a fiúk, akik jobban ismerik, óvakodnak tőle, és hamarosan rá is jöttem, hogy miért. Akinél a tűzerő van, az vonja magára a tüzet. Legjobb volt soha nem tüzelni vele, csak ha muszáj volt. Ezt is gyorsan megtanultam. Aki elárulta a pozíciónkat, mikor semmi fontosabb lövöldöznivalója nem volt, csak egy német katona, azt kockáztatta, hogy mi többiek megverjük. Én hittem a fegyvereimben, de nem emlékszem, hogy sokat kellett volna tüzelnem velük. Előbb mint tizedes, aztán mint rajparancsnok legtöbbször csak megmondtam a többi tizenegynek, hogy hol helyezkedjenek el, és mire menjenek rá. Előretörtünk Franciaországon át Németország felé, és nem valami gyakran láttuk azokat az emberi alakokat, akikre lőttünk, csak miután már meghaltak, és mereven hevertek a földön, mikor elhaladtunk mellettük. A dolognak ez a része kísérteties volt. Üres teret láttunk, kiszúrtuk a lövöldözést, és ráirányítottuk a tüzünket, meghátráltunk a tankok meg a páncélautók előtt, és a földre lapultunk a tüzérségi tűz elől, de a szakaszunk szinte soha nem pillantotta meg azokat az embereket, akikkel háborúztunk, és mikor nem rohamoztak meg vagy bombáztak minket, majdnem olyan volt, mintha megint egy Coney Island-i céllövöldében lennénk.
Kivéve, hogy ez nem volt mindig nagy mulatság. Át voltunk ázva, fáztunk és mocskosak voltunk. A többiek hajlamosak voltak a zárótüzek alatt összebújni, folyton rájuk kellett ordítanom, hogy szóródjanak szét, és távolodjanak el tőlem meg egymástól, ahogy kell. Nem akartam, hogy túl közel legyen hozzám valaki, és elrontsa az én ragyogó sorsomat.
Feltöltésként kerültem egy szakaszba, amely már teli volt feltöltésekkel, és hamar rájöttem, hogy ez mit jelent. Senki nem húzta ki sokáig. Egyetlen embert ismertem, aki az invázió napjától kitartott, Buchanan volt, az őrmesterem, és mire én odakerültem, már neki is kezdtek kicsúszni a kezéből a dolgok, később le is kaszálta egy géppuskasorozat, mikor a fedezékből kiugorva valami sövény felé rohant az út túlsó oldalán abban a Grosshau nevű városban a hürtgeni erdőben, amely állítólag tiszta volt. Aztán ott volt még David Craig, aki a kilencedik napon szállt partra Normandiában, és kilőtte a Tigris tankot, aztán hamarosan egy lábsérüléssel kórházba került, repesz találta el egy Luneville nevű hely közelében.
Mikor a tankot kilőttük, Buchanan már nem tudta, mit csináljon; csak nézett rám, mikor megkapta rá a parancsot. Láttam, hogy reszket szegény. Ágyúnk se volt, amivel átlőhettük volna a tigris páncélját. A tank az egész szakaszunkat a földhöz szögezte.
Én szólaltam meg. – Kinél van a páncélököl? – kérdeztem, és körülnéztem. – David? Craig? Te mégy Osonj át az utcán a házak közt, és gyere vissza a farának vagy az oldalának.
– Lószart, Lew! – Addigra már neki is elege lett.
Hát szar egy dolog, gondoltam én is. – Én is veled megyek. Majd én élesítem a gránátokat. Keresd meg, hol kell eltalálni. – A páncélökölből kilőtt rakéta se hatol át egy Tigris páncélján.
A kezelési utasítás jó volt. Lőj egy gránátot az ágyútorony varratába. Lőj egy másikat a lánctalpakra, lehetőleg harminc méternél nem messzebbről. Négy gránátot vittem magammal. Mihelyt elhagytuk a házakat, és kijutottunk a faluból, egy vízmosást követtünk, amelyben vékonyan csordogált a zöldes víz, míg el nem jutottunk egy kanyarig, aztán egyszer csak ott volt előttünk, áthidalva az árkot, nem messzebb tőlünk kilencméternyinél. Ott tornyosult fölöttünk az a hatalmas jószág mind a hatvan tonnájával, és egy katona állt távcsővel a nyitott toronyfedelében, kiállhatatlan mosollyal, amitől megfeszült és rángatózni kezdett az államon az az ideg. Meg se pisszentünk, de azért az ajkamra tettem az ujjamat, becsusszantottam egy gránátot, és beélesítettem. Craig vadászgatott Indiában. Telibe találta a célt. Mikor a rakétagránát felrobbant, a távcső elrepült, a német pedig lecsuklott fejjel tűnt el a szemünk elől. A tank hátrálni kezdett. A második lövés eltalálta a lánctalpát, és a kerekei leálltak. Figyeltünk, aztán láttuk, ahogy a szakaszunk többi tagja kézigránátokat hajigál a belsejébe, amint elrohan mellette, és hamarosan az egész jószág lángban állt.
Craiget meg engem Bronz Csillagra terjesztettek föl ezért. Craiget megsebesítette a combján egy szilánk a mellett a Luneville nevű hely mellett, mielőtt megkapta volna az övét, én meg hadifogságba estem, mielőtt megkaptam volna az enyémet. Mikor Craig úgy ötméternyire tőlem megsebesült, a másik oldalamon már holtan hevert egy srác, akinek ugyanaz a gránát hasította szét a fejét. Nekem a hajam szála se görbült meg. A repeszek tizenkettőnk közül nyolcat eltaláltak.
Az a német katona ott a tankban az egyetlen német katona, akit valaha láttam, aki nem volt sem halott, sem hadifogoly, kivéve azokat, akik engem elfogtak. Azok vadonatújnak látszottak.
Decemberben havazott a hürtgeni erdőben, és tudtuk, hogy nem leszünk otthon karácsonyra. David Craig talán, de mi nem.
A hónap közepén nagy sietve felpakoltak minket egy csapatszállító kocsioszlopra, hogy délre szállítsanak erősítésül egy ezrednek, egy másik erdő mellé, egy Ardennes nevű város közelében. Mikor odaértünk és leszálltunk, egy százados várt minket a tisztáson, aki üdvözölt bennünket, és mihelyt felsorakoztunk, hogy meghallgassuk, bejelentette:
– Emberek, be vagyunk kerítve.
Volt köztünk egy Brooks nevű vicces fickó, aki elkezdett kiabálni: – Bekerítve? Hogy lehetnénk bekerítve? Épp most jöttünk ide. Hogy jöhettünk volna ide, ha mind be vagyunk kerítve?
Mint kiderült, a hír igaz volt. A németek áttörtek azon az erdőn, és ez már nem volt olyan vicces.
Aztán másnap megtudtuk, de csak mert megmondták nekünk, hogy megadtuk magunkat. Mindnyájan, az egész ezred. Hogy lehet ez? Föl voltunk fegyverezve, ott voltunk, föl voltunk szerelve. De valaki, valahol hátul, mindnyájunkkal megadatta magát. Nagy kupacban le kellett raknunk a fegyvereinket a földre, aztán csak várni, amíg foglyul ejtenek.
Ennek nem volt semmi értelme.
– Százados úr, nem próbálhatnánk meg hátrajutni? – kiáltott fel valaki idegesen.
– Mikor hátat fordítok, nem vagyok többé parancsnok.
– Merre kellene mennünk?
Erre senki nem tudta a választ.
Tízen kapaszkodtunk fel egy könnyű teherautóra, a két sofőrrel, akik odavittek bennünket, és elindultunk. A depónál feltankoltunk, ennyire nyugodtan mentek a dolgok. Extra gyapjúsálakat vételeztünk az arcunkra meg a nyakunkra, meg száraz harisnyákat. Voltak puskáink, karabélyaink és kézigránátjaink. Az ingem meg a vastag katonai alsóing közé dobozszámra gyömködtem be a fejadagos csomagokat, cigarettát, neszkávés csomagokat, cukrot, gyufát, a jó öreg, megbízható Zippo öngyújtómat a tűzgyújtáshoz, meg egypár gyertyát is.
Nem jutottunk messzire.
Azt se tudtuk, hová megyünk. Elfelé indultunk azon az úton, amelyen jöttünk, aztán balra fordultunk egy szélesebb útra, majd egy keresztezéshez értünk, és azt hittük, nyugatnak tartunk a saját vonalaink felé. De az út utána elkanyarodott, és láttuk, hogy megint északnak megyünk. Követtük a többi kocsit. A havazás egyre sűrűbb lett. Kezdtünk dzsipek, vezérkari autók és teherautók mellett elhaladni, amelyek belecsúsztak a hóbuckákba, és otthagyták őket. Aztán más kocsikhoz értünk, amelyeket szétlőttek, és kiégtek. Egyesek meg füstölögtek, ki voltak törve az ablakaik. Néhány holttestet is láttunk. Puskatüzet hallottunk, aknavetőket, géppuskákat, dudálást, furcsa sípszavakat. Mikor a saját teherautónk is belecsúszott egy hótorlaszba, otthagytuk, kisebb csoportokra oszlottunk, és megpróbáltunk gyalog, külön-külön meglépni.
Átvackolódtam az út túlsó oldalára, átmásztam a padkán, és fedezékbe húzódtam a túlsó oldalon. Csúszkáltam a havon, ahogy csörtettem előre, amilyen gyorsan csak bírtam. Még ketten jöttek velem. Hamarosan autókat meg kutyákat hallottunk, aztán német parancsokat kiabáló hangokat. Szétoszoltunk, és elbújtunk a földön, de gond nélkül megtaláltak minket. Egyenesen nekünk jöttek az örvénylő hópelyhek közül, még ki se tudtuk venni az alakjukat, mikor már ránk szögezték a puskájukat. Fehér egyenruhákba voltak öltözve, amelyek beleolvadtak a háttérbe, és minden szerelésük vadonatújnak látszott, mi meg úgy néztünk ki, mint a kutyaszar, ahogy az a Vonnegut nevű fickó mondta, mikor megismerkedtem vele a vasútállomáson, aztán később beleírta egy könyvébe, mesélték nekem Claire és a gyerekek.
Mindnyájunkat elkaptak, mind a tizenkettőnket, és még jó pár százat, azokhoz csatlakoztunk, mikor elindítottak minket. A teherautók, amelyekre feltereltek, áthajtottak velünk egy folyón, amiről később megtudtam, hogy a Rajna, aztán letettek bennünket egy nagy vasúti főpályaudvaron, annak a belsejében üldögéltünk búsan és unatkozva, míg csak egy hosszú teherszerelvény be nem húzott egy mellékvágányra. Német katonák másztak le róla sietve, aztán kirajzottak a várakozó teherautók és parancsnoki kocsik felé. Egész osztagokat láttunk, amelyek amerikai egyenruhát viseltek, katonai csendőri szalagokkal és fehér sisakokkal, mi meg csak csodálkoztunk, mi a fene történik itt. Ez volt a nagy katlancsata, és kiverték belőlünk a meleg szart, de ezt mi csak fél év múlva tudtuk meg.
Három teljes napot és három éjszakát töltöttünk bezárva annak a tehervonatnak a vagonjaiban. Állva, ülve, guggolva aludtunk, és csak akkor feküdtünk le, mikor találtunk hozzá egy kis helyet. Nem volt klozetpapírunk. Nem törődtek vele, hogy hogy csináljuk. A sisakjainkat használtuk. Mikor a zsebkendőink is odalettek, odalett az igényességünk is. Hosszú időbe tellett, amíg elszállítottak minket abba a nagy hadifogolytáborba, messze-messze Németországba, majdnem a másik végébe. Volt ott egy táboruk angol katonáknak, fölismertük a szögesdrót kerítés kapuin az emblémájukat. Volt egy másik táboruk az oroszoknak. Aztán volt egy a többi európainak, onnan ismertem meg később azt a Svejk nevű idősebb hapsit. És most lett egy az amerikaiaknak is. Egyes angolok, akikkel beszéltem, több mint négy éve voltak fogságban. Nem gondoltam, hogy ezt én el bírnám viselni. Aztán eszembe jutott, hogy ha ők kibírták, akkor én is ki tudnám bírni.
Körülbelül másfél héttel azután, hogy odakerültem, az a tiszt, akivel az első napon beszéltem, név szerint értem küldetett. Németül kezdte:
– Azt mondja, maga tud németül?
– Jawohl, Herr Kommandant.
– Hadd halljam – folytatta angolul. – Beszéljen kizárólag németül.
Megmondtam neki, hogy beszélek egy kicsit németül. Tudom, nem jól, de érteni többet értek.
– Hogyhogy maga tud németül?
– Ich Lernte es in der Schule.
– Miért tanult németül?
– Mann musste in der Schule eine andere Sprache lernen.
– Mind a németet választották?
– Nein, Herr Kommandant.
– A többiek?
– Fast alle studierten Französisch oder Spanisch.
– Szörnyű a kiejtése.
– Ich weiss. Ich hatte keine Gelegenheit zu üben.
– Maga miért választotta a németet?
Megkockáztattam egy mosolyt, mikor megmondtam neki, úgy gondoltam, egy szép napon majd alkalmam lesz németül beszélni.
– Látja, igaza volt – felelte szárazon. – Most angolul beszélek magával, mert nem akarom pocsékolni az időt. Szeret itt lenni a táborban?
– Nein, Herr Kommandant.
– Miért nem?
Nem tudtam, hogy mondják, hogy unalmas, de azt tudtam, hogy mondjam meg neki, hogy nincs semmi tennivalóm. – Ich habe nicht genug zu tun hier. Hier sind zu viele Männer, die nicht genug Arbeit haben.
– Ajánlhatok valami jobbat. Egy munkaosztagot Drezda városában, amely nincs messze ide. Gondolja, hogy ezt jobb szeretné?
– Azt hiszem, én...
– Németül!
– Jawohl, Herr Kommandant. Entschuldigen Sie.
– Drezdában ugyanúgy biztonságban lesz, mint itt. Nincs semmiféle hadiipara, és csapatok se állomásoznak ott, nem fogják bombázni. Egy kicsit jobban fog enni, és a munkája majd lefoglalja. Körülbelül száz főt küldünk oda. Ezt jogosan megtehetjük. Igen?
Bólintottam. – Ich würde auch gern gehen.
– Hasznos lenne, mint tolmács. Az ottani őrök nem túl iskolázottak. Mint látni fogja, vagy öregek, vagy nagyon fiatalok. A munka is tisztességes. Egy élelmiszer-készítményt fognak gyártani, főleg terhes nők számára. Ez is megfelel magának?
– Ja, das gefällt mir sehr, Herr Kommandant, wenn es nicht verboten ist.
– Ez meg van engedve. De – mondta, majd vállat vont, és egy pillanatra elhallgatott, amivel tudtomra adta, hogy azért csak van valamiféle bökkenő – csak közlegényeket állíthatunk munkára. A Genfi Konvenciók szabályai csak ezt engedik meg. Azt nem engedélyezik, hogy tiszteket küldhessünk, még altiszteket sem. Maga meg őrmester. Még akkor sem engedhetjük meg, ha önként jelentkeznek.
– Was kann ich tun? – kérdeztem. – Ich glaube Sie würden nicht mit mir reden, wenn Sie wüssten, dass ich nicht gehen kann.
– Miért küldetett volna különben értem, ha nem tud valami kiutat, amellyel meg lehet a dolgot kerülni?
– Herr Kommandant – emlékeztetett rá.
– Herr Kommandant.
Kinyitotta a tenyerét az íróasztala tetején, és felém lökött egy fél borotvapengét. – Ha levágja az őrmesteri stráfjait, akkor közkatonaként bánhatunk magával. Nem veszít vele semmit, sehol semmiféle előjogot, se itt, se otthon. Ha úgy dönt, hogy leszedi őket, hagyja itt a pengét, mikor kimegy, és az őrmesteri stráfjait is.
Drezda volt nagyjából a legszebb város, amelyet valaha láttam. Persze nem sok olyat láttam, amelyiket igazi nagyvárosnak neveznék. Csak Manhattant, aztán Londonból néhány keskeny szeletet, főleg textilgyárakat és hálószobákat. A közepén folyt egy folyó, és mindenfelé több volt a templom, mint amennyit egész életemben láttam, tornyokkal és kupolákkal, a tetejükön kereszttel. Egy nagy téren állt az operaház, egy másik téren meg egy nagy seggű lovon ülő férfi szobra körül hosszú sorokban sátrakat húztak fel a menekültek elhelyezésére, akik a városba özönlöttek a keletről előrenyomuló oroszok elől. A város működött. Rendszeresen közlekedtek a villamosok. A gyerekek iskolába jártak. Az egyetlen velünk egykorú fickónak, aki a szemünk elé került, fel volt tűzve a kabátujja a levágott karjának a csonkja körül. Játszottak a színházak. Egy nagy fémtáblán Yenidze cigarettákat hirdetek. Aztán néhány hét múlva plakátokat ragasztottak ki, és láttam, hogy cirkusz jön a városba.
Az épület, amelyben elhelyeztek minket, valamikor vágóhíd volt, mikor még volt vágni való marhájuk. Alatta az alagsorban volt a húsraktár, amelyet a tömör sziklába vájtak, oda mentünk le, mikor megszólaltak a szirénák, és közeledtek a repülőgépek, hogy valahol máshol bombázzanak. Mindig olyan közeli helyek ellen mentek, amelyeknek több katonai értékük volt, mint nekünk. Nappal amerikaiak jöttek. Éjszaka angolok. Hallottuk, ahogy a bombák valahol nagyon messze felrobbannak, és közben jól éreztük magunkat. Gyakran láttuk is a gépeket, nagyon magasan, nagy kötelékekben.
Az őreink vagy még tizenöt év alatti srácok, vagy hatvan fölötti, szuszogó öregemberek voltak, kivéve egy kemény fickónak látszó felügyelőt, akiről azt mondták, ukrán, és néhány naponként mindig benézett a gyárba meg a szállásunkra, hogy meggyőződjön róla, hogy még ott vagyunk, és gondoskodjon róla, hogy vigyázzanak az egyenruháinkra. Valahányszor valaki megbetegedett közülünk, elvették és gondosan összehajtogatták az egyenruháját. Az egyik oldalon már nagyon közel jártak az oroszok, és azt remélték, különösen az ukrán, hogy majd hozzánk, amerikaiakhoz menekülhetnek. A gyárban az asszonyok meg a lányok mind rabszolgamunkások voltak, a legtöbben lengyelek. Az öregebbek közül egyesek olyanok voltak, mint a nagynénéim meg a nagyanyám, sőt mint az anyám, de soványabbak voltak, sokkal soványabbak. Sokat viccelődtem velük, hogy feldobjam a hangulatot, és jelezzem, hogy szívesen flörtölnék is. Mikor egyesek viszonozták a tréfáimat, és azokat a mély, vágyakozó tekinteteket vetették rám, gondolkodóba estem. Te, fiú, ez nem lenne akármi. Az őröket is ugrattam vele, hogy csináljanak már nekem valami helyet, ahol a Fräulein meg én elvonulhatnánk egy kis Geschmuséra.
– Rabinowitz, te meg vagy őrülve – mondta nekem ez a Vonnegut nevű fickó, nem is egyszer. – Csak egyszer csináld meg ezt egy német nővel, és agyonlőnek.
Örültem, amiért figyelmeztetett. Biztosan kiszúrta, hogy szemeztem a kinti lányokkal, mikor oda-vissza masíroztattak minket.
– Rendezzünk egy táncmulatságot – határoztam el egyszer.
– Lefogadom, jó kis tánc lenne, ha rá tudjuk beszélni őket, hogy adjanak nekünk valami zenét.
– Én ugyan nem – mondta Svejk az ő vastag akcentusával, és újra elmondta nekem, hogy ő nem akar más lenni, csak derék katona.
Vonnegut csak a fejét rázta.
Elhatároztam, hogy egyedül próbálom meg. A gépek majd minden éjjel ott döngicséltek a fejünk fölött, és az őrök mintha nap mint nap jobban aggódtak volna.
– Herr Reichsmarschall – mondtam a legidősebbnek.
– Mein lieber Herr Rabinowitz – felelte hasonló hangnemben.
– Ich möchte ein Fest haben und tanzen. Können wir Musik haben, zum Singen und Tanzen? Wir werden mehr arbeiten.
– Mein lieber Herr Rabinowitz. – Ők is jól mulattak velem. – Es ist verboten. Das ist nicht erlaubt.
– Fragen Sie doch, bitte. Würden Sie das nicht auch gern haben?
– Es ist nicht erlaubt.
Túlságosan féltek, hogy megkérdezzék valakitől. Aztán jöttek a cirkuszi plakátok, és elhatároztam, hogy ezt aztán tényleg megpróbálom, Vonneguttal meg Svejkkel, a derék katonával, hármasban. Ők nem akartak semmiféle részt vállalni benne. Én úgy láttam, hogy nem veszthetünk vele semmit.
– Miért ne? A francba is, hát nem szeretnénk mind elmenni? Elmegyünk hozzá együtt, és megkérjük. Szükségünk van pihenésre. Mind beledöglünk az unalomba, ha folyton csak várnunk kell.
– Én nem – mondta Svejk a maga lassú angolságával. – Alázatosan a bocsánatát kérem, Rabinowitz, de én úgy találom, épp elég bajba kerülhetek akkor is, ha csak azt csinálom, amit mondanak. Én már végigmentem ezen korábban is, hosszabb időn át, mint gondolná, és többször, mint amennyiről tud. Alázatosan bocsánatot kérek...
– Oké, oké – szakítottam félbe. – Majd én megcsinálom egyedül.
Aznap éjjel a bombázók miránk jöttek. Nappal amerikai gépek röpültek fölénk, alacsonyan szálltak, messzi egymástól, és a város különböző részein romboltak le épületeket. Furcsának is találtuk, hogy a bombáik olyan messzire hullnak le egymástól, és semmi másra nem céloznak, csak lakóházakra. Törtük is rajta a fejünket, hogy miért. Fölaprított romokat készítettek elő az elkövetkező tüzekhez, de ezt mi nem tudtuk. Mikor este, mint rendesen, megint megszólaltak a szirénák, lementünk a vágóhidunk alatti hústároló pincénkbe. Ezúttal ott is maradtunk. A riadót nem fújták le. Sziklafalainkon és betonplafonunkon át furcsa, erős, tompa dübörgéseket és becsapódásokat hallottunk, amelyek nem bombarobbanásoknak hangzottak. A gyújtóbombák töltetei voltak. Kis idő múlva kialudtak a mennyezetről lelógó villanykörték, és leálltak a ventilátorok. Az erőmű kinyiffant. A szellőzőnyílásokon így is befújt a levegő, lélegezni hát tudtunk. Szokatlan moraj harsant föl, egyre közelebb jött, egyre harsányabb lett, és órákig tartott. Olyan volt, mint mikor egy vonat nagy szélroham kíséretében hirtelen belerobog egy alagútba, vagy mikor a hullámvasút a lejtő tetején gyorsulni kezd lefelé, csakhogy egyszerűen nem múlt el. A hang semmit nem gyöngült. A robajt a levegő okozta, a többmérföldnyi széles huzat, amely az odakint dúló lángokból az egész városba beszívódott, és olyan erős volt, mint valami ciklon. Mikor végül hajnal felé csökkenni kezdett, két őr félénken felkapaszkodott a lépcsőn, és megpróbáltak odakinn körülnézni. Úgy jöttek vissza, mint két kísértet.
– Es brennt. Alles brennt. Die ganze Stadt. Alles ist zerstört.
– Minden ég – fordítottam azon a fojtott hangon. – A város elpusztult.
Nem tudtuk elképzelni, mit jelent ez.
Reggel, mikor kivezettek minket az esőbe, rajtunk kívül mindenki más halott volt. Feketére égett és összezsugorodott halottak hevertek az utcán, akiket aztán barnára festett a mindenfelől felszálló füstfelhőkből még mindig hulló hamu. Halottak hevertek a megfeketedett házakban, melyekből minden fa teljesen kiégett, és halottakkal voltak teli a pincék. A templomok mind ledőltek, az operaház pedig megbillent és lezuhant a térre. Egy villamoskocsit felborított a léghuzat és szintén égett. A vasútállomás megfeketedett csontvázának tetején át füstoszlop szállt fel, az esőcseppek teli voltak korommal és hamuval, ami a slag mocskos vizét juttatta eszembe a hulladéküzletben, amivel a napi munka befejezése után megmosakodtunk. Láttuk, hogy a park túlsó oldalán égnek a fák, minden egyes fa úgy égett egyenként, mint a fáklyák egy éjszakai polgári felvonuláson, és eszembe jutottak az izzó tűzkerekek a Steeplechase mólója melletti Coney Island-i tűzijátékokon, amelyeket a Luna Park millió kábító fénye mellett minden nyáron, minden kedden élvezhettem, mióta csak éltem. A mi épületünk is leégett, a vágóhíd, amelyben laktunk, és minden más épület is a városrészünkben. Több mint egy óra hosszat mozdulatlanul álltunk, mire egy kocsin odahajtott valaki, hogy megmondja, mit csináljunk, és ezek az egyenruhások ugyanolyan kábultak voltak, mint mi. Több mint egy órába tellett, mire határozni tudtak, amikor mutogatni kezdtek, és megmondták nekünk, hogy vonuljunk ki a városból, és induljunk el a dombok és hegyek felé. Körülöttünk, amíg a szem ellátott, mindenfelé mindenki meghalt, férfiak, nők és gyerekek, megdöglött minden papagáj, macska és kanári. Sajnáltam mindnyájukat. Sajnáltam a lengyel rabszolgamunkásokat. Sajnáltam a németeket.
Sajnáltam magamat is. Én nem számítottam. Egy pillanatra majdnem elsírtam magam. Hát nem törődtek vele, hogy mi is itt lehetünk? Még mindig nem tudom, mi miért menekültünk meg.
Láttam, hogy nem nyomok semmit a latban. Minderre nélkülem is sor került volna, és ugyanaz lett volna a kimenetele. Én sehol nem jelentenék semmit, kivéve otthon, a családomnak és talán néhány barátomnak. És attól fogva tudtam, hogy soha még szavazni se akarok többé. FDR után egyetlenegy se akadt, akit elég sokra tartottam volna, hogy fölnézhessek rá, és nem akartam a két párt hencegő stricijei közül senkinek sem megadni azt az elégtételt, hogy akár csak egy pillanatra is azt gondolja, hogy pártolom és támogatom az ambíciói sikerét.
– Ők nem tudják ezt, Lew – mondta nekem Sammy akkor régen, főiskolai műveltségének azzal a felsőbbrendű mosolyával, amelyet akkoriban az ajkán viselt. Megpróbálta fölkelteni az érdeklődésemet Adlai Stevenson, aztán később John Kennedy iránt. – Nem tudják, hogy nem adod meg nekik az elégtételt.
– De én tudom – feleltem. – És ez a lény eg. Mi nem számítunk, és a szavazataink se számítanak. Mit gondolsz, meddig fog tartani, amíg megundorodsz Kennedytől?
Azt, hiszem, még egy hétig se tartott, még a felén se voltunk túl azokon a beiktatási bálokon, és nem hiszem, hogy talán Lyndon Johnson óta Sammy egyszer is újra elment volna szavazni.
Nem sok időt fordítok rá, hogy lépést tartsak a világgal, és nem tudom belátni, mit változtatna bármin, ha lépést tartanék vele. A magam dolgával törődöm. Ami fontos, arról úgyis hallok. Amit megtanultam, arra emlékszem, és kiderült, hogy igaz. Az égadta világon semmit nem jelentett, hogy a seregben voltam, egyáltalán nem számított. Nélkülem is ugyanaz történt volna – a hamu, a füst, a halottak, a végkimenetel. Semmi közöm nem volt Hitlerhez, és semmi közöm nem volt Izrael államhoz. Nem kell nekem se a kárhoztatás, se az érdem. Az egyetlen hely, ahol számítottam, az otthonom volt, Claire-rel meg a gyerekekkel. Ha bárkinek, talán az unokáimnak később kellenének, eltettem valahová a Bronz Csillagomat, a harctéri gyalogosjelvényemet, az egységemet megdicsérő hadparancsot, az őrmesteri stráfokat, melyeket viseltem, mikor leszereltem a seregből, meg a váll-lapomat, annak az Első Hadosztálynak, a Nagy Vörös Egyesnek a Vörös 1-es számával, amely a poklokon ment keresztül, mielőtt én belekerültem, és további poklokon ment át, miután kikerültem belőle. Most négy unokánk van. Mindent szeretek a családból, és úgy érzem, összetörnék, talán tényleg megölnék bárkit, aki azzal fenyegetne, hogy bánt valakit közülük.
– Letörnéd a derekát? – kérdezte Sammy mosolyogva, mikor utoljára meglátogatott.
– Letörném a derekát. – Én is mosolyogtam. – Még most is.
Még most is.
Mikor elkezd valamelyik helyen előbújni, a kórházban a sugárkezelés mesterlövészei célba tudják venni és ki tudják égetni azt, amit ők szeretnek kinövésnek nevezni, és amiről tudom, hogy újabb daganat. Ha újra felbukkan ott, amit ők rekeszizomnak neveznek, én meg a hasamnak nevezek, émelygős leszek előtte, és émelygős leszek utána, azzal az émelygéssel, amelynek a gondolatát se tudom elviselni, és tényleg úgy gondolom, hogy egy szép napon végül el fog intézni, ha továbbra is együtt kell élnem vele. Hacsak nem vagyok Sammyvel, mert akkor „émelyedem”, mert Sammy szereti azt játszani, amit ő pedagógusnak, én meg okostóninak nevezek.
– Mondd csak, Lew – kérte, és lágyan felnevetett. – Hány embernek törted le életedben a derekát?
– Azt a fickót is beleszámítva, aki elmarta azt a pénztárcát?
– Az nem volt verekedés, Lew És nem törted le a derekát. Hány volt?
Gondolkodtam egy percig. – Egy se. Soha nem volt rá szükség. Mindig elég volt azt mondani, hogy le fogom.
– Hány nagy viadalod volt?
– Életemben? – Megint erősen elgondolkodtam. – Csak egy, Sammy – jutott eszembe, és ezúttal én nevettem. – Veled.
Emlékszel, mikor meg akartál tanítani bokszolni?

 

 

 

NYOLCADIK KÖNYV

 

22. Rajnai út: Melissa

Mint elképzelése szerint a hős Siegfried a Götterdämmerungban, Yossarian azt, amire később mint saját Rajnai útjára tekintett vissza, azzal kezdte, hogy megragadta egy gyors nappali szeretkezés lehetőségét: Siegfried hajnalban, a hegyi sasfészkében, Yossarian pedig déltájban, a Rockefeller Centerben, az M&M-nél lévő irodájában. Ám ő kellemesen fejezte be a magáét négy hét múlva a kórházban, a tökéletes egészségét bizonyító újabb leletekkel a látomásai és hallucinációs TIA-rohama után, továbbá ötszázezer dollárral gazdagabban, és még egy cipőt is eladva.
Siegfriednek megvolt az immár halandó Brünnhildéje és a sziklafészke, melyet megosztottak egymással.
Yossariannak megvolt az ápolónője, Melissa MacIntosh, aki szintén igencsak emberi lény volt, megvolt továbbá az asztali számítógépe, a szőnyeges padlója és a bőr karosszéke, valamint a régi időkből való szélesebb ablakpárkánya az újonnan átkeresztelt M&M, a korábbi Time-Life székházban lévő irodájában, melynek ablaka lenézett a jégpályára, ahol Sammy és Glenda többször korcsolyázott, mint ahogy Sammy most vissza tud emlékezni rá, és akikből aztán férj és feleség lett, míg csak a halál el nem választotta őket.
Yossarian bólogatott, miközben fogdosta, és készséggel elismerte, hogy irodájának nincsen bezárva az ajtaja (holott tudta, hogy be van), és csak ugyan rájuk nyithat valaki, miközben kéjesen összefonódnak, pedig tudta, hogy senki nem fog benyitni, és nem is tudna. Felcsiklandozták Melissa félelmei: remegései, kételyei és határozatlankodásai vadul felvillanyozták, és egyre növekvő, szenvedélyes érzelmekbe hajszolták. Melissa izgalomba jött a nőies rémülettől, hogy valaki rányithat, és megláthatja félmeztelenül a heves szexuális bizalmasságok ruháit szétziláló erőfeszítései közepette, és pirulva arra kérte, hogy a változatosság kedvéért most végezzen gyorsan, de aztán nevetett, amikor Yossarian megtette; majd leleplezte a turpisságot, mikor ellenőrizte a poggyászában a gyógyszereit, és készülődni kezdett, hogy kimenjen vele a reptérre, ahonnan utazását megkezdve elrepül Kenoshába. Az alapvető toalettcikkek mellett Yossarian Valiumot akart álmatlanság ellen, Tylenolt vagy Advilt hátfájás ellen, továbbá Maaloxot a hiatus herniájára. Nagy csodálkozására immár közvetlen jumbo-jet járatok indultak a wisconsini Kenoshába.
Éppen behúzta a cipzárat az útitáskáján, amikor csörögni kezdett a telefon.
– Gaffney, maga meg mit akar?
– Nem gratulál nekem? – mondta Gaffney vidáman, elengedve a füle mellett Yossarian nyilvánvalóan bosszús hangját.
– Megint lehallgatott? – kérdezte Yossarian, és lopva Melissára nézett.
– Mit? – kérdezte Gaffney.
– Miért hívott föl?
– Maga egyszerűen nem ad nekem hitelt, ugye, John?
– Miért? Végre küldött nekem egy számlát. Nem számított fel sokat.
– Nem csináltam sokat. Amellett hálás vagyok magának a zenéért. Nem is tudja, milyen boldog vagyok, mikor visszajátszom a szalagokat, melyeket fölveszünk. Az évnek ebben a sötétülő részében szeretem a Bruckner-szimfóniákat meg a Borisz Godunovot.
– Szeretné a Ringet?
– Főleg a Siegfriedet. Azt nem hallom valami gyakran.
– Majd tudatom magával, mikor veszem műsorra a Siegfriedet – mondta maró gúnnyal Yossarian.
– Yo-Yo, annyira le fog kötelezni. De nem ez az, amiről beszélni akarok.
– Mr. Gaffney – mondta Yossarian, aztán kis szünetet tartott, hogy érthetővé váljon a sértése.
– Visszatértünk a Mr. Gaffneyra, John?
– Soha nem tértünk le a Johnról, Jerry. Mit akar?
– Dicséretet – válaszolta Gaffney. – Mindenki szereti, ha megbecsülik, mikor valamit jól csinál. Még Señor Gaffney is.
– Dicséretet, miért, Señor Gaffney?
Gaffney nevetett. Melissa a bőrkanapé karfájára hanyatlott, és a körmét reszelgette egy dörzslappal. Yossarian dühös képpel, fenyegetően nézett rá.
– A tehetségemért – mondta Gaffney. – Megjósoltam, hogy el fog menni Wisconsinba, meglátogatni Mrs. Tappmant. Megmondtam, hogy át fog szállni Chicagóban, hogy Washingtonba utazzon Milóhoz és Wintergreenhez, nem? Meg se kérdezte, hogy honnan tudom.
– Washingtonba fogok menni? – Yossarian el volt képedve.
– Meg fogja kapni Milo faxát. M2 telefonálni fog a reptérre, hogy emlékeztesse rá. No, a fax éppen most jön be, nem? Megint rajta vagyok a célponton.
– Maga lehallgatott, ugye, maga strici?
– Mit?
– És lehet, hogy videón is figyelt. És miért telefonálna nekem M2, mikor itt van mindjárt a folyosó végén?
– Visszament a KIHABUP épületébe a maga Michael fiával, hogy eldöntse, hajlandó-e ott tartani az esküvőjét.
– A Maxon lánnyal?
– Igent fog kelleni mondania. Van egy másik jó viccem, ami talán mulattatni fogja magát, John.
– Lekésem a gépemet.
– Bőven van ideje. Majd egyórás késéssel fog indulni.
Yossarian nevetésben tört ki. – Gaffney, most végre téved – károgta. – Odatelefonáltattam a titkárnőmmel. Menetrend szerint indul.
Gaffney is nevetett. – Yo-Yo, magának nincs is titkárnője, a légitársaság meg hazudik. Késni fog, ötvenöt perccel később száll fel. Az ápolónője volt az, akivel telefonáltatott.
– Nekem nincs semmiféle ápolónőm.
– Ez nagyon szívderítő. Kérem, mondja meg Miss MacIntoshnak, hogy a vese megint működik. Boldog lesz, ha meghallja.
– Miféle vese?
– Ó, Yossarian, szégyen, gyalázat! Maga nem mindig figyel oda, mikor a hölgy telefonál. A belga páciens veséje. És ha már úgyis Washingtonba megy, miért nem hívja meg Melissát...
– Melissát, Mr. Gaffney?
– Miss MacIntosht, Mr. Yossarian. De miért nem hívja meg, hogy csatlakozzon ott magához? Lefogadom, azt fogja mondani, hogy nagyon szeretne elmenni. Valószínűleg sose járt ott. Elmehetne a National Gallerybe, mikor maga el lesz foglalva Milóval és Noodles Cookkal, meg a Smithsonian Institution Országos Légügyi és Űrhajózási Múzeumába is.
Yossarian letakarta a kagylót. – Melissa, útban visszafelé meg fogok állni Washingtonban. Mi lenne, ha szabadnapot vennél ki, és ott találkoznánk?
– Nagyon szeretném – felelte Melissa. – Soha nem jártam ott. Mikor el vagy foglalva, elmehetnék a National Gallerybe meg a Smithsonian Institutionnek abba a repülési múzeumába.
– Mit mondott? – kérdezte Jerry Gaffney.
Yossarian tiszteletteljesen válaszolt. – Azt hiszem, tudja, hogy mit mondott. Maga tényleg a rejtélyek embere, nem? Még nem tudtam átlátni magán.
– Válaszoltam a kérdéseire.
– Új kérdéseket kell kigondolnom. Mikor találkozhatunk?
– Nem emlékszik? Chicagóban, mikor késik majd a csatlakozó járata.
– Késni fog?
– Több mint egy órát. Előre nem látható iowai és kansasi hóviharok miatt.
– Maga máris előre látja őket?
– Hallok dolgokat, és látok dolgokat, John. Ezzel keresem a kenyeremet. Kipróbálhatom most a viccemet?
– Lefogadom, hogy kipróbálja. És hallgatózott, igaz? Talán nézett is.
– Mit hallgattam?
– Maga azt hiszi, hogy én együgyű vagyok, Gaffney? Szeretné hallani az én viccemet? Jerry, magának lófasz a seggébe.
– Ez nem rossz vicc, Yo-Yo – mondta barátságosan Gaffney –, bár hallottam már.
Miután Gaffney eszébe juttatta a Siegfriedet, Yossarian a gyöngyszürke limuzinban felidézte magában az operának a Heldentenorját, aki miután megérintette ajkával a megölt sárkány vérét, elkezdte kiválóan érteni a madarak nyelvén. Azt mondták neki, vigye el az aranyat, ölje meg a törpét, és rohanjon a hegyre a tűzkörön át, hogy megtalálja az elvarázsolt álomban fekvő Brünnhildét – és mindezt madárhangok üzenték annak az ifjúnak, aki előzőleg még soha nem látott nőt, és többször is meg kellett néznie a begyes Brünnhildét, amíg eljutott a megdöbbentő felfedezésre, hogy ez nem férfi!
Siegfriednek ott voltak a madarai, Yossariannak viszont ott volt Gaffney, aki jelenthette neki, mikor telefonon felhívta a kocsiból, hogy a lelkész tríciumot szellentget.
Melissa MacIntosh nővér még soha nem hallott a belek efféle működéséről, de megígérte, hogy megkérdez néhány gasztroenterológust, akikkel jó barátságban van.
Yossarian nem volt benne biztos, hogy szeretné-e ezt.
Yossariant megszégyenítette és megsebezte az agyába szökő kérdés, de szégyellt volna hangot adni neki és megkérdezni, vajon Melissa randevúzgatott-e ezekkel az orvosokkal, és hált-e is velük, még ha csak néggyel vagy öttel is. Elképzelhetetlen gyönyörűségére mindez megint csak azt sugallta neki, hogy csakugyan szerelmesnek tartja magát. A féltékenység efféle gyötrelmei rendkívül ritkák voltak nála. Még valamikor réges-régen, Frances Beachcsel folytatott izzó viszonya idején is, bár jómaga majdnem monogám volt, közönyösen tételezte fel, hogy Frances ugyanakkor a korszak szójárása szerint másokkal is „etyepetyézik”, akik támogathatják színésznői ambícióit. Most pedig epikureusként élvezkedett a szerelem impresszióinak eufóriájában, amelyek újra megfiatalították. Nem szégyellte magát, és nem félt, legfeljebb attól, hogy amíg szerelme még az elragadtatás nála szokatlan jellegét ölti, Michael vagy a többi gyereke esetleg rájön.
A kocsiban fogta Melissa kezét, markolászta a combját, és végigfuttatta a kezét tarkójának fürtjein.
Ezzel szemben Siegfried kezdettől fogva egy gonosz törpe aljas kezében volt, aki mohón vágyott a sárkány aranyára, és csorgott a nyála, hogy likvidálhassa őt, mihelyt megszerzi az aranyat.
Melissa kívánatosabb volt.
Ő meg a lakótársnője, Angela Back, avagy Backup, ahogyan Yossarian most nevezte, erényesen helytelenítették, ha nős férfiak titkos barátnőket keresnek maguknak, kivéve azokat a nős férfiakat, akik kifejezetten rájuk hajtanak, és Yossarian örült, hogy legutóbbi válása immár végérvényessé vált, de úgy vélte, legjobb lesz, ha ezt nem árulja el Melissának. Ha az ember már elcsábította őket, még a legelbűvölőbb nők esetében sem marad más, mint a szenvedély meg a szex, és az ő korában lévő férfiaknál, a hóbort és a fetisizmus gyakran izgatóbb, mint a kőrisbogárpor. Máris azt tervezgette, hogy az utolsó géppel fog hazarepülni vele Washingtonból, és miközben a félig elsötétített gép belsejében az ablak mellett üldögélnek, megpróbálja a rendelkezésükre álló ötven perc alatt leszedni róla a bugyiját. Persze ha nem lesz farmernadrágban.
Angelával ellentétben maga Melissa soha nem nyújtott szóbeli bizonyítékokat a szerelmi kalandok azon változatos skálájáról, amelyekben lakótársnője és legjobb barátnője trágár állításai szerint mindketten részt vettek. Szókincse is inkább a szűzies felé hajlott. De a jelek szerint nem volt tőle semmi idegen, és semmi szüksége nem volt útbaigazításokra vagy definíciókra, sőt ismert egy-két olyan trükköt, amelyeket Yossarian el se tudott volna képzelni. És szexuális előéletével kapcsolatban olyan makacsul ellenállt bármiféle beszélgetésnek, hogy Yossarian hamarosan felhagyott a kutatással.
– Ki az a Borisz Godunov? – kérdezte Melissa a kocsiban.
– Az az opera, amit egyik este hallgattam, mikor megjöttél a munkából, aztán elzárattad velem, mert meg akartad nézni azt a kurva tévéhíradót.
– Mikor visszajössz – tudakolta azután Melissa –, meghallgatjuk együtt a Ringet?
Ebben megint mindketten további nagy előnyöket élveznek a wagneri prototípusokkal szemben, gondolta Yossarian.
Mert a derék Brünnhildének kevés gyönyörűségben volt része, mihelyt Siegfried elindult hősi küldetésére, és csak megcsalatást, nyomorúságot és féltékeny dühöt érezhetett, miután Siegfried visszatért, hogy megragadja és átadja egy másik férfinak. Miközben a halálára konspirált, egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy talán varázsitalt adtak be neki, amitől elfelejtette, hogy kicsoda ő.
Ezzel szemben Yossarian boldoggá tette Melissát.
Ez olyasmi volt, amire hosszú ideje nem volt képes egyetlen más növel sem. Ő is hallott madárhangokat.
Melissa a tapasztalat és a jó szándék jelének vette, amikor kifejtette neki, hogy igazán felmondhatná a kórházi állását, több pénze és ideje lenne privát ápolónőként, ha – és ez a nagy ha – hajlandó lemondani a fizetett szabadságáról és a majdani nyugdíjáról. De jövendő biztonsága kedvéért el kell döntenie magában, hogy hamarosan férjhez kell mennie egy férfihoz, akár jóképű, akár nem, még ha dögunalmas is, vagy tökfilkó, a bájról nem is beszélve, akinek van nyugdíjprogramja, és lesz olyan nyugdíjjövedelme, amelyet örökül hagyhat rá, amikor meghal. Melissa elragadtatottan hallgatta, mintha Yossarian simogatná és ünnepelné.
– Neked van nyugdíjprogramod?
– Engem felejts el. Valaki másnak kell lennie.
Melissa úgy találta, hogy elképesztően hatalmas esze van. Egy odavetett ígéret, a Melissa két felső fogában levő elavult ezüsttömések ügyében, melyet nem sokkal azután tett, hogy megismerkedtek a kórházban, többet jelentett, mint Yossarian sejtette volna; mikor Melissa nevetett, elővillantak, és Yossarian megígérte, hogy porcelánkoronákra cserélteti ki őket, ha az ápolónő nyitva tartja a szemét, nehogy elnézzenek valamit, és ő elevenen kerül ki a kórházból. Aztán ezzel, miután teljesítette, tovább jutott nála, mint az összes hosszú szárú rózsával, és a Saks Fifth Avenue-i üzletéből, a Victoria Titkainál és a hollywoodi Fredericknél vásárolt fehérneműkkel, és Melissa olyan ujjongó hálával árasztotta el, amilyet Yossarian azelőtt soha nem tapasztalt. Még Frances Beach sem tudta, aki pedig olyan sokat kapott Patricktől, hogy hogyan kell hálát érezni.
John Yossarian olykor álmatlanul feküdt éjszaka, remegő izgalomban amiatt, hogy az a nő, akivel szórakozik, talán kissé már szerelmes belé. Nem volt egészen biztos benne, hogy akarja-e azt, amire áhítozott.
A zuhany alatti megdöbbenése óta ennek az igaz szerelemnek az útja annyira simán haladt, hogy már arra a feltételezésre csábította, miszerint ez mind névleges, kitalált és szürreális. A Michaellel folytatott beszélgetését követő emlékezetes estén, a bérháza előcsarnoka alatti szinten lévő moziban Melissa nem mutatott semmi meglepetést, mikor a vállára tette a kezét, és egy darabig simogatta a nyakát, sőt akkor sem, mikor a térdei közé dugta a másik kezét, hogy lássa, mi jót művelhetne ott. Ő volt az, aki meg volt lepve, mikor Melissa ezúttal csak felszínes ellenállást tanúsított. Mivel már eljött a tavasz, nem viselt harisnyanadrágot, a kabátja pedig ízléses álcázásul összehajtogatva feküdt az ölében. Mikor feljebb tapogatódzott, hogy elérje a bugyi selymes érintését, és kitapogathassa az alatta göndörödő csipkézetet, eljutott odáig, ameddig törekedett, és elégedetten megállt. De ekkor Melissa azt mondta:
– Nem kell ezt itt csinálnunk – szólalt meg olyan ünnepélyesen, mint egy sebész, aki kimondja az elkerülhetetlen ítéletet. – Fölmehetünk a lakására.
Yossarian rájött, hogy jobb szeretné végignézni a filmet.
– Itt is oké. Nézhetjük egyszerűen tovább.
Melissa a többi nézőre pillantott. – Nem kényelmes itt. Odafönn jobban fogom érezni magam.
Soha nem tudták meg, hogy végződött a film.
– Így nem lehet – mondta Melissa a lakásban, alighogy fölértek. – Nem húzol föl rá valamit?
– Vasectomiát csináltattam. Te nem szedsz pirulát?
– Én elköttettem a petevezetékemet. De mi van az AIDS-szel?
– Megnézheted a bizonyítványt a vérképemről. Bekereteztettem, ott lóg a falon.
– Az enyémet nem akarod látni?
– Én vállalom a kockázatot – mondta Yossarian, aztán Melissa szájára tette a kezét. – Az isten szerelmére, Melissa, kérlek, ne beszélj már annyit.
Melissa felhúzta a lábait, Yossarian pedig közéjük nyomakodott, és utána már mindketten tudták, hogy mi a teendő.
Másnap késő délelőtt, amikor már el kellett hinnie, hogy végül befejezték, meg volt róla győződve, hogy soha életében nem volt még férfiasabb és teljesítőképesebb, de vágyakozóbb, szerelmesebb, tapintatosabb és romantikusabb sem.
Wonderful, fütyörészte a fogain keresztül, amikor az utolsó után megmosakodott, aztán szinkópált, szvinges ritmusban átváltott a Trisztán előjátékának orgazmikus szerelmi muzsikájára. Csodálatosabb volt, mint összes buja érzéki élménye közül bármi, és szíve mélyén tudta, hogy soha, soha, egyetlenegyszer sem akar még egyszer olyasmit véghezvinni, mint ez volt! Feltételezte, hogy Melissa is megérti, hogy ezután meglehetősen meredek hanyatlás következik: sőt az sem lehetetlen, hogy talán soha többé nem talál rá újra erre a sóvárgásra, akaratra, tényleges vágyakozásra és az elementáris fizikai erőforrásokra ahhoz, hogy valaha újra szeretkezni akarjon vele vagy bármely más nővel!
Eszébe jutott, hogyan alkalmazta Mark Twain egyik jobb elbeszélésében a gyertya és a gyertyatartó hasonlatát annak hangsúlyozására, hogy férfi és nő között szexuálisan távolról sem egyenrangú a verseny. A gyertyatartó mindig ott van.
Aztán hallotta, amint Melissa telefonált.
– És ezzel kilett az öt! – árulta el ujjongva Angelának, miközben belepirult az arca ebbe a bőségbe. – Nem – folytatta, miután kis ideig türelmetlenül hallgatta a barátnőjét. – De a térdem az megfájdult.
Jómaga szubjektíve öt egész háromnyolcadban összegezte volna az eredményt, de kissé jobban érezte magát a közeljövőt illetőleg, mikor hallotta, hogy Melissának is fájnak a csontjai.
– Rengeteget tud mindenről – folytatta Melissa. – Kamatlábakról, könyvekről meg operákról. Ange, soha életemben nem voltam még ennél boldogabb.
Ezen kissé eltűnődött, mert nem volt benne biztos, akar-e megint felelősséget vállalni egy nőért, aki még soha nem volt boldogabb. De hiúságának legyezgetése mégis jó érzés volt.
Aztán jött a megdöbbenés, a zuhany alatt. Mikor elzárta, férfihangokat hallott, agyafúrtan vitatkoztak a bezárt fürdőszobaajtó mögött, és egy női hangot is hallott, benne a beleegyezés nyilvánvaló dallamával. Ez valamiféle csapda. Dereka köré tekerte a törülközőt, és kiment, hogy szembenézzen a rá váró fenyegető veszéllyel, bármi légyen is az. Rosszabb volt, mint amire számított.
Melissa bekapcsolta a tévét, és a híradót nézte!
Nem volt háború, nem voltak országos választások, nem voltak faji zavargások, nem tört ki nagy tűzvész, vihar, földrengés, nem zuhant le repülőgép – nem volt semmiféle újság, semmi hír, de Melissa nézte a tévén.
De aztán öltözködés közben megszimatolta a fölvert tojás, a sülő angolszalonna és a kenyérpirítóban melegedő kenyérszeletek ízletes aromáját. Ez az év, mialatt egyedül élt, a legmagányosabb év volt az életében, és még mindig egyedül élt.
De aztán látta, hogy Melissa kecsapot önt a tükörtojásaira, és tüstént valami másra kellett néznie. A tévé képernyőjét nézte.
– Melissa drágám – kapta rajta magát két hét múlva azon, hogy előkészíti valamire. Megint a vállára tette a karját, és szórakozottan simogatta az ujjával a nyakát. – Hadd mondjam el most neked, mi fog történni. Ennek nincs hozzád semmi köze. Olyan változások ezek, amelyek, tudom, be fognak állni egy olyan férfinál, mint én, még egy olyan nővel is, aki nagyon sokat jelent neki: egy férfi, aki szeret az idő legnagyobb részében egyedül lenni, sokat gondolkodik és sokat álmodozik, nem élvezi igazából annyira senkinek a társaságát, az adok-kapokot, sokszor elnémul, hallgat és töpreng, közömbös bármi iránt, amiről másvalaki beszél, és nem nagyon izgatja magát bármi miatt, amit a nő csinál, amíg az nem beszél neki róla, és fel nem bosszantja. Megtörtént ez már azelőtt is. Velem mindig ez történik.
Melissa minden egyes pontra elmélyülten bólogatott, vagy egyetértése jeléül, vagy nagyvilágian megértésből.
– Én pontosan ugyanígy vagyok vele – kezdte válaszát nagy komolyan, szikrázó szemmel és csillogó ajakkal. – Ki nem állhatom azokat az embereket, akik sokat beszélnek, vagy akkor beszélnek hozzám, mikor olvasni próbálok, akár csak újságot is, vagy fölhívnak telefonon, mikor nincs semmi mondanivalójuk, vagy olyan dolgokat mesélnek nekem, amiket már tudok, vagy ismételgetik magukat, és a szavamba vágnak.
– Bocsánat – mondta Yossarian, mivel Melissa láthatólag fel volt rá készülve, hogy még többet is mondjon. Egy darabig a fürdőszobában időzött. – Igazából azt hiszem – mondta, amikor visszatért –, hogy túl öreg vagyok, te meg tényleg túl fiatal.
– Nem vagy te túl öreg.
– Öregebb vagyok, mint amilyennek látszom.
– Én is. Láttam a korodat a kórházi lázlapokon.
A francba, gondolta Yossarian. – Azt is meg kell neked mondanom, hogy nem akarok gyerekeket, soha nem lesz kutyám, és nyaralót se veszek, se East Hamptonban, se másutt.
Lakása bejáratánál mindkét irányban egy-egy jókora hálószoba nyílt, fürdőszobával, és elegendő hellyel a saját tévékészüléknek. Talán elkezdhetnék így, és majd az étkezéseknél találkozhatnának. De megint csak ott volt a televízió, megint be volt kapcsolva, és hangok szóltak belőle, melyekre Melissa ugyan nem figyelt oda, de soha nem tudhatta, mikor jön esetleg valami érdekes. Bár a tévézés volt az egyetlen olyan bűn, melyet egy nőnek nem tudott megbocsátani, úgy hitte, ezzel a nővel érdemes megpróbálni.
– Nem, nem mondom meg neked a nevét – mondta Yossarian Frances Beachnek a MOMAKTEAB következő, viharos ülése után, amelyen Patrick Beach dinamikus felszólalásában támogatta Yossarian névtelen javaslatát, miszerint a Metropolitan Museum of Art oly módon oldja meg a pénzügyi problémáit, hogy szabaduljon meg a műalkotásoktól, és adja el épületét és Fifth Avenue-i telkét egy építési vállalkozónak. – Ez nem olyan nő, akit te ismernél.
– Annak a szaftos ausztráliai nőnek a barátnője, akiről folyton beszélsz, akit Backnek hívnak?
– Backupnak.
– Mi?
– Backup a neve, nem Back.
Patrick elképedve hunyorította össze a szemét. – Meg tudnék rá esküdni, hogy a múltkor kijavítottál, és azt mondtad, Back.
– Így igaz, Patrick. Most ne is hederíts rá. Az az ápolónő, akit említettél? Elszomorítana a gondolat, hogy olyan mélyre süllyedtél, hogy elvedd valamelyik barátnőmet.
– Ki beszél itt házasságról? – tiltakozott Yossarian.
– Te – nevetett Frances. – Olyan vagy, mint az elefánt, mindig mindent elfelejtesz.
Csakugyan újra meg akarna házasodni?
A kétkedő Yossariant senkinek nem kellett arra emlékeztetnie, mekkora áldás, ha az ember egyedül él. Nem kell végighallgatnia valaki másnak a telefonbeszélgetéseit. Automata lemezváltós új CD-lejátszójára felteheti a teljes Lohengrint, a Borisz Godunovot vagy a Die Meistersingert, vagy Bruckner négy szimfóniáját, és a muzsika elíziumi miliőjében végigjátszhatja mindet, anélkül hogy holmi nőnemű lény megzavarná, és azt mondaná: „Miféle zene ez?”, vagy „Te tényleg szereted ezt?”, vagy „Nem túl nehéz ez így reggel?”, vagy „Lennél szíves lehalkítani? Megnézném a reggeli tévéhíradót”, vagy „A nővéremmel beszélek telefonon”. Vagy elolvashatja az újságot anélkül, hogy valaki pont azt a részt venné ki belőle, amit olvasni akar.
Úgy képzelte, egy újabb házasságot el tudna viselni, de egy újabb válásra már nincs ideje.

 

 

23. Kenosha

A bizonytalan gondolatok efféle baljós terhei súlyosan nehezedtek Yossarian elméjére, miközben nyugat felé repült, hogy találkozzék a lelkész feleségével. A látogatásnak immár egyetlen célja maradt: a szánakozó együttérzés és a dicstelen kudarc kölcsönös bevallása. Az asszonynak megnyúlt az arca csalódottságában, amit nem tudott elleplezni, amikor a repülőtéren megpillantotta.
Mind a ketten azt remélték, hogy a másik fiatalabb lesz.
Siegfried, a hős, mint Yossarian utóbb visszaemlékezett rá, gályarabként szállt akcióba, evezős csónakban szállította Brünnhilde lovát, aztán hamarosan tête-à-tête találta magát egy másik nővel, akivel aztán sebesen eljegyezték egymást.
Ő az első osztályon ült egy lökhajtásos repülőgépen, és semmiféle ilyen eszement éber álom nem járt a fejében.
Siegfriednek fel kellett másznia egy hegyre, és át kellett gázolnia a tűzön, hogy magának követelhesse Brünnhildét.
Yossarian Washingtonba repültette Melissát.
Visszatekintve rá, amikor már túl volt rajta, és egy paródián törte a fejét a The New Yorker számára, úgy vélte, a wagneri hőssel összehasonlítva meglehetősen jól járt.
Félmillió dollárral gazdagabban dilemma szarvai közé került ugyan, de élt, hogy megoldhassa.
Siegfried a végén meghalt; Brünnhilde meghalt, még a ló is elpusztult; a Walhalla összeomlott, és az istenek is eltűntek vele együtt; a komponista pedig, miközben buja muzsikája elcsitult a diadalban, mint egy finom álom, megmámorosodott, mert a művészetnek és a művésznek ilyen számító a természete.
Ezzel szemben Yossarian újabb közeli kettyintéseknek nézhetett elébe. Az orvosa már rámondta az okét. Világéletében szerette a nőket, és élete nagy részében egynél többet szeretett.
A wisconsini Kenoshának, a Michigan-tó partján elterülő kis kikötővárosnak, amely alig negyven kilométernyire délre fekszik Milwaukee sokkal nagyobb városától, immár lökhajtásos gépeket fogadó reptere lett, és a gazdasági fellendülés olyan emelkedését élte át, amelyet a városatyák képtelenek voltak megmagyarázni. A helyi szociális mérnökök e közepes konjunktúrát, talán kissé huncutul, a kellemes éghajlatnak tulajdonították. Számos többé-kevésbé műszaki jellegű új kisvállalkozás indult, a szövetségi kormány egyik ügynöksége pedig laboratóriumokat létesített egy réges-rég nem működő, elhagyott gyárépületben, melyekről azt rebesgették, hogy a CIA fedőszervei.
A New York-i reptér előcsarnokában Yossarian megfigyelte az első osztályú utasokat, csupa nála fiatalabb és nagyon jókedvű férfit. Mostanáig csak a tudósok voltak ilyen boldogok a hivatásukban. Beszélgetés közben készenlétben tartották a ceruzájukat, és – mint döbbenten hallgatta – legtöbbet a tríciumról meg a deutériumról beszéltek, melyekről most már ő is tudott egy keveset, valamint a lítium-deuteridről, melyről, mikor megkérdezte, megtudta, hogy a lítium és a nehézvíz vegyülete, és ami még jelentőségteljesebb, a legkedveltebb robbanóanyag a legjobb hidrogénbombákhoz.
– És ezt mindenki tudja? – El volt képedve, hogy ilyen nyíltan beszélnek.
Hát persze. Mindezt rég megírták, megtalálhatja a Nukleáris almanachban és a Hogerton-féle Az atomenergia kézikönyvében, és talán mind a kettőt meg is találhatja a papírfedelű kötetek közt a könyvespulton.
Miután beszállt, a business class utasai közt felismert néhány prostituáltat és két call girlt a saját felhőkarcoló bérházában működő szexklubokból, azok közül a csinos utcalányok közül, akik az ottani koktélbárok és az előttük felállított készpénzkiadó automaták körül szoktak lézengeni. A call girlök szintén a felhőkarcoló bérlői voltak. A turistaosztályon hajléktalanok kis csapataira bukkant, akik valahogy repülőjegyet szereztek, hogy otthagyhassák New York mocskos utcáit, és inkább Wisconsinban legyenek hajléktalanok. Ki is mosakodtak a zarándokútra, valószínűleg a KIHABUP épületének vécéiben, amelyekben a valamikor Michael által tervezett plakátok még mindig szigorúan figyelmeztettek rá mindenkit, hogy dohányozni, lődörögni, fürdeni, mosni, baszni és szopni szigorúan tilos a mosdókagylókban és a vécéfülkékben, hogy az alkohol káros lehet a terhes nőknek, az anális közösülés pedig HIV-re és hepatitiszes fertőzésekre vezethet. Michael plakátjai művészeti díjakat nyertek. A gépre fölvitt poggyászuk bevásárlókocsikból és papírzacskókból állt. Yossarian biztos volt benne, hogy messze hátul azt a nagydarab, fekete nőt látja, a csomós melanomafoltokkal, aki egy szál ujjatlan, rózsaszín ingben sikálta magát tisztára a vészlépcsőházban, mikor lement oda McBride-dal. Kereste, de nem találta a megzavarodott, fél lábú asszonyt, akit általános gyakorlatként naponta talán háromszor-négyszer is megerőszakoltak gátlástalan férfiak, egyik a másik után, se azt a tésztahúsú, szőke nőt, akire szintén emlékezett a lépcsőházból, aki közönyösen varrogatta elszakadt fehér blúzát.
A gépen utazó fizikusoktól Yossarian azt is hallani vélte, anélkül hogy bármit is értett volna belőle, hogy a tudomány világában az idő folyamatosan hátra vagy előre, vagy előre és hátra fut, az anyag részecskéi pedig képesek hátra és előre haladni az időben anélkül, hogy változáson mennének át. Akkor hát ő miért ne lenne képes erre? Azt is hallotta, hogy a szubatomi részecskéknek egyidejűleg mindig ott kell lenniük minden helyen, ahol csak lehetnek, és ez arra a gondolatra vezette, hogy saját emberekből és csoportokból álló nem tudományos világában minden megtörtént, ami megtörténhetett, és ami nem történt meg, az nem történhetett meg. Ami meg tud változni, megváltozik, és ami nem változik, az nem képes rá.
Mrs. Karen Tappman pöttöm, félszeg és szorongásos idősecske asszonynak bizonyult, és ingadozó magatartást tanúsított annak a helyzetnek számos vonatkozása tekintetében, amely kapcsolatba hozta őket egymással. De volt egy dolog, melynek jelentését illetőleg hamarosan nem maradt semmi kétség: az a közös meggyőződés, miszerint Yossarian sajnálta, hogy eljött, az asszony pedig megbánta, hogy megkérte erre. Hamarosan nem sok mondanivalójuk maradt egymásnak. Nem jutott eszükbe semmi új, amit kipróbálhatnának. Yossarian őszintén kijelentette, hogy azokról a fényképekről ismerte fel Mrs. Tappmant, amelyeket emlékezete szerint a lelkész mindig magával hordott.
Az asszony elmosolyodott. – Épp harminc múltam akkor. Én is a dolgozószobánkban lévő fényképről ismertem fel most.
Yossarian nem is sejtette, hogy a lelkésznek fényképe van róla.
– Ó, igen, meg is mutatom magának – vezette Mrs. Tappman az emeletes ház hátsó része felé. – Gyakran meséli az embereknek, hogy jószerivel maga mentette meg az életét odaát a tengerentúl, amikor a legszörnyűbbek voltak a dolgok.
– Szerintem ő segített nekem megmenteni az enyémet.
Támogatott, mikor úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább harcolni. Nem tudom, mennyit mesélt erről magának.
– Azt hiszem, ő mindig mindent elmondott nekem.
– Mindenképpen belevágtam volna, de ő adta nekem azt az érzést, hogy igazam van. No, itt van annak a fényképnek a nagyítása magáról meg a gyerekekről, amit mindig a tárcájában tartott.
A dolgozószoba egyik falát majdnem hetven évet átívelő fényképek töltötték be. Némelyik kisfiúként ábrázolta a lelkészt, kezében horgászbottal, foghíjasan mosolyogva; mások Karen Tappmant mutatták kislány korában, ünnepélyesen kiöltözve. Azon a fényképen, amelyre emlékezett, Karen Tappman három kisgyerek körében ült harmincéves korában, és mind a négyen bátran belenéztek a kamerába, és szomorúan elszigeteltnek és elveszettnek látszottak, mintha valami fölébük tornyosuló veszteségtől rettegnének. Egy másik falon a lelkész háborús fényképei lógtak.
Yossarian megtorpant, és rámeredt egy nagyon régi, kifakult barna fényképre, amely a lelkész apját ábrázolta az első világháborúban. Apró alakját megkövesítette a kamera: sisakot viselt; amely túl nagy volt a benne lapuló gyermekarchoz, ügyetlenül markolta feltűzött bajonettes puskáját, és egyik oldalon vászonkulacs, a másikon vászon gázálarctok lógott a derékszíján.
– A gázmaszkot megtartottuk emlékül – mondta Mrs. Tappman –, a gyerekek játszottak vele. Nem tudom, hová lett. Az egyik ütközetben szippantott egy kis gázt, és egy darabig a veteránok kórházában feküdt, de vigyázott magára, és hosszú életet élt. Tüdőrákban halt meg, itt a házban. Most azt mondják, túl sokat dohányzott. Itt van az a fényképe magáról.
Yossarian elfojtott egy mosolyt. – Én ezt nem nevezném rólam készült fényképnek.
– Hát ő annak nevezi – válaszolta Mrs. Tappman vitázó szellemben, olyan oldalát mutatva, melyről Yossarian azt hitte, nem is létezik. – Mindenkinek meg szokta mutatni. „És ez az én Yossarian barátom”, szokta mondani. „Ő segített át a dolgokon, mikor keményre fordultak.” Ezt mindenkinek el szokta mondani. Attól tartok, ismételgeti is magát.
Yossariant megindította az asszony őszintesége. A fénykép azok közé a képek közé tartozott, melyeket a repülőezred propagandatisztje készített rutinszerűen egy-egy gép felszállás előtt várakozó személyzetéről. A képen a háttérben ácsorgott a fókuszban álló alakok és a B-25-ös bombázó között. Az előtérben aznap három közlegény üldögélt az aggodalom minden jele nélkül a földön heverő, élesítetlen ezerfontos bombákon, a beszállásra és az indulásra várva. Yossarian, aki ugyanolyan karcsúnak és kisfiúsnak látszott, mint a többiek, a felszíjazott ejtőernyőjével és hetykén félrecsapott tiszti sapkájával épp csak odafordult, hogy a gépbe nézzen.
A képre a lelkész mindenkinek odaírta a nevét, Yossarianét a legnagyobb betűkkel. Ott volt Samuel Singer, William Knight és Howard Hóden, mind őrmesterek.
– Ezek közül a fiatalemberek közül az egyik később elesett – mondta Mrs. Tappman. – Azt hiszem ez. Samuel Singer.
– Nem, Mrs. Tappman. Howard Hóden volt az.
– Biztos benne?
– Együtt voltam vele akkor is.
– Mind olyan fiatalnak látszanak. Mikor vártam a reptéren, azt hittem, hogy maga még mindig ugyanígy néz ki.
– Fiatalok voltunk akkor, Mrs. Tappman.
– Túl fiatalok ahhoz, hogy meghaljanak.
– Én is így gondoltam.
– Albert beszélt a temetésén.
– Én is ott voltam.
– Azt mondta, nagyon nehezére esett. Nem tudta, miért.
És majdnem elállt a szava. Mit gondol, hamarosan szabadon fogják engedni? Hazaengedik? – Karen Tappman figyelte, ahogy Yossarian megvonja a vállát. – Nem csinált semmi rosszat. Nagyon nehéz lehet most neki. Nekem is az. Az utca túlsó oldalán lakik egy özvegyasszony, esténként együtt bridzselünk. Gondolom, előbb vagy utóbb talán nekem is meg kell majd tanulnom, hogy úgy éljek, mint egy özvegyasszony. De nem látom be, miért kellene ezt most tennem.
– Csakugyan aggódnak némileg az egészségéért.
– Mr. Yossarian – felelte az asszony helytelenítően. Hirtelen megváltozott a hangulata. – A férjem hetvenéves elmúlt. Ha meg fog betegedni, nem lehetne itthon beteg?
– Ezzel egyet kell értenem.
– De gondolom, tudják, mit csinálnak.
– Ez az, amivel soha, de soha nem tudnék egyetérteni. De attól is félnek, hogy esetleg fölrobbanhat.
Ezt az asszony nem értette. – Albert nem indulatos természet. Soha nem is volt az.
Egyikük sem tudta elképzelni, miféle újabb erőfeszítést tehetnének, mikor a helyi rendőrség eltűntként tartja nyilván, a szövetségi kormány egyik minisztériuma azt állítja, hogy mit sem tud róla, egy másik minisztérium tizenöt naponként készpénzt és üdvözletet küld, egy harmadik pedig makacsul azt állítja, hogy visszahívták a hadsereg tartalékába.
– Ez mind elég süket duma, nem? – jegyezte meg Yossarian.
– Miért van ez? – kérdezte Mrs. Tappman.
Az újságok, két szenátor, egy képviselő és a Fehér Ház egyaránt teljes érdektelenséget mutatott. A lelkész Tájékoztatás Szabadsága dossziéjának legújabb változatából fekete festékkel kitöröltek minden róla szóló adatot, kivéve az egy és az az szavakat. Nem szerepelt benne a társadalombiztosítási törzsszáma, és a dossziéban semmi más nem maradt, csak egy 1944 augusztusából való katonalevél másolata, amelyből a „Drága Mary!” megszólításon kívül szinte minden ki volt törölve, kivéve az alján a cenzor üzenetét, aki Tappman lelkész volt: „Tragikusan vágyakozom utánad. A. T. Tappman, az Egyesült Államok hadseregének lelkésze.” Yossarian úgy érezte, a kézírás az ő írása volt, de nem emlékezett rá, hogy ő írta volna. Karen Tappmannek nem szólt semmit, mert nem akarta kaskáztatni, hogy felidegesítse a lelkész múltjából egy Mary nevű nő miatt.
Az FBI által összeállított pszichológiai profilban a lelkész jól beleillett annak a fajta prédikátornak a modelljébe, aki megszökik egy másik nővel, és tapasztalati bizonyítékként döntő súllyal esett latba, hogy az a nő, akivel megszökött, a templomának az orgonistája volt.
Mrs. Tappmant ez nem győzte meg, mivel a templomnak nem volt orgonistája, a férjének pedig nyugalomba vonulása óta nem volt sem temploma, sem gyülekezete.
Yossarian majdnem addig várt, amíg befejezték a vacsorát, és csak akkor közölte vele azt az új ínformációt, amelyet Gaffneytől kapott a repülőgépen, a Michigan-tó fölött telefonon. Az asszony kérésére korán vacsoráztak, így három dollárt megspórolhattak, mert a korai vendégeknek különleges árakat számítottak. Ez újdonság volt Yossariannak. További engedményt is kaptak, mint idős polgárok, még a személyazonosságukat sem kellett igazolniuk. Ez is újdonság volt a számára. Csak azért rendelt édességet, mert az asszony már előzőleg megrendelte a magáét.
– Nem akarom megriasztani, Mrs. Tappman – mondta, amikor befejezték a vacsorát –, de ezek azon is törik a fejüket, hogy ez talán nem... – nem volt könnyű kimondania a szót – ...nem csoda-e.
– Csoda? Ez miért riasztana meg engem?
– Egyes embereket megriasztana.
– Akkor talán engem is meg kellene riasztania. Ki fogja ezt eldönteni?
– Soha nem fogjuk megtudni.
– De hát nekik tudniuk kell, hogy mit csinálnak.
– Én nem mennék el ilyen messzire.
– Joguk van őrizetben tartani, nem?
– Nem, nincs joguk.
– Akkor miért nem csinálunk valamit?
– Nincs hozzá jogunk.
– Nem értem.
– Mrs. Tappman, azoknak az embereknek, akiknek megvan hozzá az erejük, joguk van bármit csinálni, amiben nem tudjuk megakadályozni őket. Ez az a csapda, amire Albert meg én a seregben rájöttünk. Ez történik most is.
– Akkor nincs sok reményünk, igaz?
– Reménykedhetünk a csodában, hogy úgy döntenek, hogy ez csoda. Akkor talán elengedik. Arra is van esély, hogy esetleg – megint habozott kissé – természetes evolúciós mutációnak fogják nevezni.
– Amiért nehézvizet termel? Az én Albertem?
– A csodaelmélettel kapcsolatban egy másik pszichológiai profil jelenti a problémát. Ez mostanában majdnem mindig egy nő, valami meleg éghajlat alatt. Egy olyan nő, már megbocsásson, akinek telt keblei vannak. A maga férje egyszerűen nem illik bele a mintába.
– Csakugyan? – vágott vissza az asszony hideg méltósággal. – Mr. Yossarian – folytatta éles arcán hideg bizonyossággal –, most elmondok magának valamit, amit még soha senkinek nem árultam el, még a gyerekeinknek sem. A férjem egyszer tanúja volt egy csodának. Látomása volt. Igen. Ebben a látomásban a seregben volt része, ez adta vissza hitét, éppen abban a pillanatban, amikor már-már nyilvános vallomásban jelentette volna ki, hogy föladta, hogy már nem tud hinni többé. Szóval ott.
Pillanatnyi szünet után, mialatt attól félt, hogy feldühítette az asszonyt, Yossarian mégis bátorságot merített abból, hogy így kimutatta harcos szellemét. – Miért nem akarta ezt senkinek elmondani?
– Ez csak neki adatott meg, és nem azért, hogy híres legyen miatta.
– Továbbadhatom ezt az információt?
– Azon a temetésen történt, Pianosán – mesélte Mrs. Tappman –, annak a fiatal Samuel Singernek a temetésén, akiről az előbb beszéltünk.
– Nem Singer volt, Mrs. Tappman. Hóden temetése volt.
– Biztos vagyok benne, hogy Albert Singert mondott.
– Nincs semmi jelentősége, de én adtam neki elsősegélyt. Kérem, folytassa.
– Igen, szóval ennek a Singernek a temetési szertartását vezette, és úgy érezte, hogy elapadtak benne a szavak. Így szokta elmondani. Aztán felnézett az égre, hogy hitvallást tegyen, lemondjon a tisztéről, és megtagadjon bármiféle hitet Istenben vagy a vallásban, az erkölcsben vagy az irgalomban, és akkor, amikor ezt a bámuló tisztek és közlegények közt éppen meg akarta tenni, megadatott neki a jel. Látomás volt, egy férfi képe, aki egy fán ült, közvetlenül a temető mellett, gyászos arccal és nagyon szomorú szemekkel figyelte a temetést, és tekintetét a férjemre szögezte.
– Mrs. Tappman – mondta Yossarian hosszú sóhajjal és nehéz szívvel. – Az a férfi én voltam.
– A fán? – húzta fel az asszony gúnyosan a szemöldökét.
Yossarian látott már azelőtt is ilyen arckifejezést igazi hívőkön, bárminek az igazi hivőin, de még soha nem látott ilyen mélyen gyökerező önbizalmat. – Az nem lehet – közölte vele Karen Tappman szinte brutális bizonyossággal. – Mr. Yossarian, az az alak ruhátlan volt.
– A férje soha nem mondta el magának, hogy erre hogyan kerülhetett sor? – kérdezte tapintatosan.
– Hogyan kerülhetett volna rá másként sor, Mr. Yossarian? Nyilvánvalóan angyal volt.
– Szárnyai is voltak?
– Ez szentségtörés, Mr. Yossarian. Nem volt ahhoz szüksége szárnyakra, hogy csoda legyen. Miért lenne egy angyalnak szüksége szárnyakra? Mr. Yossarian, én vissza akarom kapni a férjemet. Senki mással nem törődöm. – Zokogni kezdett.
– Mrs. Tappman, maga felnyitotta a szememet – mondta Yossarian szánakozva, de megújult hévvel. Mivel világéletében szkeptikus volt, megtanulta, hogy végső elemzésben a meggyőződés, még egy naiv meggyőződés is éltetőbb a meggyőződésnélküliség sivatagánál. – Meg fogom próbálni, ami csak tőlem telik. Van Washingtonban egy végső lehetőségem, valaki a Fehér Házban, aki adósom némi szívességgel.
– Kérem, kérje meg rá. Szeretném tudni, hogy tovább próbálkozik.
– Kérni fogom, könyörögni fogok neki. Naponta legalább egyszer bejut az elnökhöz.
– A kis pöcshöz?

*

Még mindig nagyon korán volt, amikor az asszony letette a moteljében.
Amikor három dupla skót whisky után visszaindult a bárból, a parkolóban meglátott egy piros Toyotát New Yorkból, benne egy nőt, aki evett, és mikor megállt, hogy jól megnézze, a nő felgyújtotta a reflektorait és elrobogott, Yossarian pedig elfojtva félrészeg nevetését, tudta, hogy biztosan csak képzelte a Toyotát meg a nőt.
Ágyba bújva csokoládét meg amerikai mogyorót majszolt, és dobozos Coca-Colát iszogatott hozzá az odakinn álló automatából. Túl ébernek érezte magát az alváshoz, és túl renyhének ahhoz a jelentős szépirodalmi kötethez, amelyet reményteljesen megint magával hozott. A papírkötései kötetnek Halál Velencében és még hét elbeszélés volt a címe, és Thomas Mann írta. A könnyebb szépirodalom mostanában még nehezebb olvasmány volt neki. Még tisztelt New Yorkere is csak ritkán tudta lekötni a figyelmét. A hírességekről terjesztett pletykák mostanában főleg olyan emberekről szóltak, akik idegenek voltak számára, az Oscar-díjakat többnyire olyan filmek kapták, amelyeket nem ismert, és olyan színészek, akiket nemcsak hogy soha nem látott, de még csak nem is hallott róluk.
Hiányzott neki Melissa, de örült, hogy egyedül van; vagy ahogy egy homályos árnyalattal kedvtelve átfogalmazta, örült, hogy egyedül van, bár hiányzott neki Melissa. Talált egy klasszikus zenét sugárzó adót, aztán elborzadva hallotta, amint egy német Bach-kórus rázendített a Carousel című amerikai musical zenéjére. Megfeszítette a középső ujját, és rávetette magát a hangológombra. A második adóval több szerencséje volt: egyvelegre bukkant, amelyben először a Bohémélet, aztán a Carmen gyerekkórusa hangzott fel. Ezután, a távoli, sűrű villámlások okozta, egyre erősödő légköri zavarok közepette felismerte a német Das Rheingoldból az üllők kórusát, amely az isteneknek a föld mélyébe való leszállását kíséri, melynek során ellopják a törpéktől az aranyat, hogy kifizethessék az óriásokat, akik fölépítették dicső új otthonukat, a Walhallát, egy olyan szerződés alapján, melynek eredeti feltételeiből közben már kihátráltak. Az óriásoknak istennőt ígértek, aki örök ifjúságot hoz nekik, de be kellett érniük a pénzzel. Ha az ember istenekkel köt üzletet, ítélte meg újra Yossarian egyre inkább elnehezedő szemekkel, mindig okosabb, ha előre veszi föl a járandóságát.
Miközben az üllők kórusa légköri zajjá halkult, a zajból kiszűrődött valami illogikus zenei lárma, primitív, őrült nevetés szállt fel a legkülönbözőbb hangnemű skálák hangjain, aztán, az elektromos interferencia sziszegő rétegei alatt ködösen felhangzott egy gyerekkórus merőben más, magányos és elragadó angyali siráma, egy megdöbbentő polifon siratóének, amelyet felismerni vélt, de nem tudott hová tenni. Eszébe jutott Thomas Mann regénye, amelyről valamikor írni akart, és kábulatóban azon töprengett, vajon nem vesztette-e el a tájékozódását, és nem álmodja-e, hogy Leverkühn Apokalipszisét hallja, amelyről olvasott. Aztán néhány másodperc múlva ez az egyre halkuló adás is elmosódott, míg végül az emberi hallgatás őskori űrjében nem maradt más, csak a sustorgó, elfojthatatlan elektromos interferencia makacs susogása.
Aznap éjjel összefüggéstelen álmaiban megint New Yorkban volt, felhőkarcoló lakásában, és azt álmodta, hogy a jól ismert piros Toyota, benne a cukrozott briósokat majszoló nővel, újra visszahúz a kenoshai motelszobája előtti parkolóhelyre, melynek távolabbi szélén mozgó ajakkal és lehajtott fejjel ide-oda járkál az a pocakos, köpcös, szakállas, középkorú zsidó, aki az FBI detektívje. Az egyik sarokból egy szembetűnő, nyurga, narancsszín hajú, csíkos öltönyt viselő férfi nézelődött ártatlanul, szemében lángok villogtak, és nagy, műanyag pohárban szívószálas narancsitalt tartott a kezében, miközben egy sötétebb bőrű, jellegzetesen keleti arcvonásokat viselő, makulátlan kék inget, rozsdaszín nyakkendőt és vékony, vörös mintás, őzszínű egysoros, halszálkás zakót viselő férfi ravaszul figyelte mindnyájukat. Egy fekete baszk sapkás, gyanús férfi alattomban az árnyékok közé rejtve cigarettázott, anélkül hogy a kezeit használta volna, mert azokat mélyen bedugta begombolatlan, mocskos esőkabátja zsebeibe, melyet készen állt tüstént szétnyitni, hogy megmutathassa szőrös énjét, buja felhívásul a fehérneműje és ágyéka nyújtotta visszataszító látvány szemlélésére. Álma végén Yossarian kurta, de kielégítő szexuális élményt élt át a második feleségével. Vagy az első lett volna? Vagy mind a kettő? Amikor felébredt, bűntudatosan jutott eszébe Melissa.
Mikor kiment reggelizni, a New York-i rendszámú piros Toyota megint ott parkolt, benne az örökké majszoló nővel. Amikor megállt, hogy megbámulja, elhúzott, és Yossarian tudta, hogy biztosan megint fantaziált. Az a nő nem lehetett ott.

 

 

24. Apokalipszis

– És miért ne? – kérdezte Jerry Gaffney a chicagói repülőtéren. – Milo bombázója, a lelkész nehézvize, a kétszeri válása, no és Melissa MacIntosh nővér, meg az a belga beteg, a kiruccanása azzal a férjes asszonnyal... tudnia kell, hogy ez emberek érdeklődnek maga iránt.
– New Yorkból Kenoshába, egyetlen nap alatt? Ilyen gyorsan nem is hajthatott oda, igaz?
– Mi néha rejtelmes módokon dolgozunk, John.
– Szerepelt az álmomban, Jerry. És maga is.
– Erről mi nem tehetünk. Még mindig a saját álmait álmodja. Biztos benne, hogy nem csak képzelte?
– Az álmomat?
– Igen.
– Ezért tudtam megismerni magát, Gaffney Tudtam, hogy már láttam előzőleg.
– Folyton ezt mondom magának.
– Mikor tavaly a kórházban voltam, maga is egyike volt azoknak a hapsiknak, akik benéztek hozzám, ugye?
– Nem magát kerestem, John. Ellenőriztem az alkalmazottaimat; akik telefonon beteget jelentettek. Az egyiknek staphylococcus-fertőzése volt, a másiknak szalmonellás ételmérgezése,amit...
– Amit a tojásos szendvicstől kapott az ottani kávézóban, igaz?
Mikor megérkezett a reptérre a kavargó zűrzavarban, amit az Iowában és Kansasban dühöngő, előre nem látható hóviharok miatt törölt járatok okoztak, Yossarian gyorsan fölfedezett egy átlagos magasságú, enyhén keleties jellegű, barna bőrű, nett és jól öltözött férfit, aki egy repülőjegyet lobogtatott feléje, hogy felhívja magára a figyelmet.
– Mr. Gaffney? – érdeklődött.
– Hát nem is a Messiás – mondta Gaffney kuncogva. – Üljünk le egy kávéra. Lesz egy óránk – Gaffney már előjegyeztette a következő washingtoni járatra, és most átadta neki a jegyét meg a beszállókártyáját. – Örülni fog, ha megtudja – árulta el látható elégedettséggel –, hogy mindaz, amit most átél, jócskán hoz a konyhára. Úgy sejtem, kábé félmillió dollárt. A Noodles Cookkal végzett munkája.
– Nem végeztem semmiféle munkát Noodles Cookkal.
– Milo azt akarja, hogy végezzen. Kezdek úgy gondolni az utazására, mint afféle Rajnai útra.
– Én is.
– Ez nem lehet véletlen. De szerencsésebb befejezéssel.
Gaffney sötét bőrű, elegáns, jó modorú és jóképű férfi volt – mint elárulta, török származású, bár Bensonhurstből, a New York-i Brooklynból. Az arcbőre sima volt, a feje tetején tonzúra fénylett, fekete haját kétoldalt rövidre nyíratta, és a szemöldöke is fekete volt. Barna, keskeny szeme finom arccsontjainak a kiugró halmával együtt valamiféle keleti származású kozmopolita érdekes kifejezését kölcsönözte az arcáriak. Hibátlanul és makulátlanul öltözött, finom, vörös keresztmintás, őzszínű, egysoros, halszálkás zakót, barna nadrágot, világoskék inget és rozsdaszín nyakkendőt viselt.
– Álmomban is ugyanígy volt öltözve – mondta Yossarian. – Tegnap Kenoshában volt?
– Nem, nem, Yo-Yo.
– Ezeket a ruhákat láttam álmomban.
– Az álma azért lehetetlen, Yo-Yo, mert soha nem öltözöm egyformán két egymás utáni napon. Tegnap – folytatta Gaffney, majd megnézte előjegyzési naptárát, és a hatás nyilvánvaló tudatában megnyalta az ajkát – egy sötétebb színű Harris tweedzakót viseltem, narancsszín belső mintázattal, csokoládébarna nadrágot, vékony függőleges csíkozású, halvány rózsaszín inget és hozzá barna, kobaltkék és borostyánszín mintás nyakkendőt. Talán nem tudja, John, de én hiszek a nettségben. A nettség számít. Mindennap alkalomra öltözöm, így hát fel vagyok öltözve az alkalomra, mikor az alkalom felmerül. Holnap, látom a naptáramban, zöld mintás, zablisztszínű ír vászonöltönyt fogok fölvenni, ha délre megyek, vagy csontgombos, kétsoros sötétkék blézert, szürke nadrággal, ha északon maradok. A nadrág kasanadrág lesz. John, ezt csak maga tudja megmondani. Volt álmában szexuális élménye?
– Ez nem tartozik magára, Jerry.
– Úgy tűnik, mintha máshol mindenütt lenne.
– Ehhez sincs semmi köze.
– Én első éjjel mindig szexről álmodom, mikor egyedül utazok. Ez az egyik oka, amiért nem bánom, ha el kell utaznom a városból.
– Ez nagyon kedves, Mr. Gaffney De nem tartozik rám.
– Mikor Mrs. Gaffneyval megyek, nincs szükségem álomra. Szerencsére ő is szereti minden új környezetben tüstént végrehajtani a szexuális aktust.
– Ez is nagyon kedves, de nem akarok hallani róla, és azt se akarom, hogy maga halljon az enyémről.
– Óvatosabbnak kellene lennie.
– Ezért fogadtam föl magát, a fene egye meg. Követ maga, és követnek mások, akikről semmit nem tudok, és azt akarom, hogy ennek legyen vége. Vissza akarom kapni a magánéletem szentségét.
– Akkor mondjon le a lelkészről.
– Én nem rendelkezem a lelkésszel.
– Én tudom ezt, Yo-Yo, de ők nem.
– Túl öreg vagyok már a Yo-Yóhoz.
– A barátai Yo-Yónak szólítják.
– Nevezzen meg közülük egyet, maga tökfilkó.
– Utána fogok nézni. De a megfelelő emberhez fordult, mikor a Gaffhoz jött. Én meg tudom mondani magának, hogy milyen módokon tartják megfigyelés alatt, és meg tudom rá tanítani, hogyan kerülje el a megfigyelést, aztán azt is meg tudom adni, milyen módszereket alkalmaznak, hogy keresztbe tegyenek az olyasvalakinek, mint maga, aki megtanulta meghiúsítani a megfigyelésüket.
– Nem mond most ellent saját magának?
– De igen. De időközben már kiszúrtam négyet azok közül, akik követik magát, és ügyesen álcázzák magukat. Nézze csak, ott megy az az úriember, akit zsidó FBI-detektívként ismerünk, éppen megpróbál följutni egy New York-i gépre. Tegnap Kenoshában volt.
– Láttam valahol, de nem vagyok benne biztos.
– Talán az álmában. A motel parkolójában sétálgatott, és az esti imáit mondta. Hányat ismer fel közülük?
– Legalább egyet – mondta Yossarian, egészen belemelegedve a kémelhárítás témájába, amelyben most a jelek szerint együtt konspiráltak. – És még keresnem se kell. Magas, szeplős férfi, narancsszínű a haja, és csíkos öltönyt hord. Már majdnem tél van, és még mindig vászonöltönyben jár. Igaz? Lefogadom, hogy itt leselkedik valahol egy fal vagy oszlop mellett, és papírpohárból szódát iszik.
– Julius narancsot. Azt akarja, hogy észrevegyék.
– Kicsoda?
– Ellenőrizni fogom.
– Ne, hadd csináljam én! – jelentette ki Yossarian. – Beszélni fogok azzal a stricivel, egyszer és mindenkorra. Maga őrködjön.
– Van egy pisztolyom, tokban, a bokámon.
– Magának is?
– Kinek még?
– McBride-nak, egy barátomnak.
– A KIHABUP-ról?
– Maga ismeri?
– Jártam már ott – mondta Gaffney. – Maga is hamarosan megint elmegy, most, hogy kitűzték az esküvőt.
– Kitűzték? – Ez újdonság volt Yossariannak.
Gaffney megint elégedett arcot vágott. – Ezt még Milo se tudja, de én tudom. Megrendelheti a kaviárt. Kérem, ezt hadd mondjam meg neki én. A Trösztellenes Bizottságnak jóvá kell hagynia. Ezt se találja viccesnek?
– Hallottam már.
– Ne mondjon sokat annak az ügynöknek. Lehet, hogy CIA-s.
Yossarian nem volt megelégedve önmagával, mert nem érzett igazi haragot, amikor odament tudakozása tárgyához.
– Helló – mondta a fickó kíváncsian. – Mi van?
– Nem láttam én magát tegnap New Yorkban, amint követett engem? – mondta Yossarian gorombán.
– Nem.
És úgy látszott, ez lesz minden.
– New Yorkban volt? – kérdezte Yossarian, most már sokkal kevésbé ellentmondást nem tűrően.
– Floridában voltam. – A férfi udvarias viselkedése letéphetetlen álarcnak látszott. – Van egy fivérem New Yorkban.
– Hasonlít magára?
– Ikrek vagyunk.
– A fivére szövetségi nyomozó?
– Erre nem kell válaszolnom.
– És maga az?
– Nem tudom, kicsoda maga.
– Yossarian vagyok. John Yossarian.
– Mutassa a meghatalmazását.
– Maguk mindketten követnek engem, igaz?
– Miért követnénk magát?
– Ez az, amit tudni akarok.
– Nem kell megmondanom magának. Nincs meghatalmazása.
– Nincs meghatalmazásom – jelentette csüggedten Yossarian Gaffneynak.
– Nekem van. Hadd próbáljam meg én.
Egy perc se telt belé, és Jerry Gaffney meg a csíkos vászonöltönyt viselő férfi máris olyan zavartalan rokonszenvvel csevegett, mintha nagyon régi barátok volnának. Gaffney előszedett egy tárcát, és odaadott neki valamit, ami Yossarian szemében üzleti névjegynek látszott, mikor pedig egy rendőr és négy-öt további civil ruhás férfi, akik esetleg szintén rendőrök voltak, fürgén odahúzódott melléjük, Gaffney mindegyiküknek kiosztott egy-egy hasonló kártyát, aztán pedig mindenkinek a köréjük gyülemlő bámészkodók kis csődületében, végül pedig még az ételes pult mögött álló két fiatal fekete nőnek is, akik hot dogot, előre csomagolt szendvicseket, nagy, kóser, sófoltokkal meghintett, puha pereceket és olyan alkoholmentes italokat árultak, mint a Julius narancs. Mikor Gaffney végül visszatért, mérhetetlenül meg v olt magával elégedve. Visszafogottan beszélt, de ezt csak Yossarian tudta, mert a viselkedése éppoly derűsnek látszott, mint előzőleg.
– Nem magát követi, John – mondta, és amennyire bárki, aki megfigyelte, észrevehette, akár az időjárásról is beszélhetett volna. – Valaki mást követ, aki követi magát. Azt akarja megtudni, mennyit tudnak magáról azok.
– Kik? – kérdezte Yossarian. – Melyik?
– Még nem jött rá – válaszolta Gaffney. – Lehet, hogy én. Másnak ez muris lenne, de látom, maga nem nevet rajta. John, ez azt hiszi, hogy maga talán CIA-s.
– Ez rágalom. Remélem megmondta neki, hogy nem vagyok az.
– Még én sem tudom, hogy nem az-e. De addig nem mondok neki semmit, amíg nem lesz az ügyfelem. Én csak ennyit mondtam neki. – Gaffney átlökött egyet az asztalon az üzleti névjegyei közül. – Adok magának is egyet.
Yossarian összevont szemöldökkel futotta át a névjegyet, mely úgy azonosította átadóját, mint a Gaffney Ingatlanügynökség tulajdonosát, melynek irodái működnek New York városában, a New York-i és a connecticuti tengerparton, valamint Santa Monica és San Diego part menti városokban, Dél-Kaliforniában.
– Nem vagyok benne biztos, hogy értem – mondta Yossarian.
– Ez fedőszerv – mondta Gaffney. – Találkahely.
– Most már értem – vigyorgott Yossarian. – Ezzel álcázza a detektívügynökségét. Igaz?
– Pont fordítva érti. Az ügynökség a fedőszerve az ingatlanüzletemnek. Az ingatlanban több pénz van.
– Nem vagyok benne biztos, hogy hiszek magának.
– Azt hiszi, viccelni próbálok?
– Azt nem lehet tudni.
– Kivetettem a fickónak a csalit – magyarázta Jerry Gaffney – Be fog jönni az egyik irodámba, és azt fogja színlelni, hogy reménybeli vevő, aki házat keres, miközben megpróbál rájönni, ki is vagyok én igazából.
– Hogy megtudja, miben sántikál?
– Hogy eladjak neki egy házat, John. Ez az, amiből az igazi jövedelmem származik. Ennek magát is érdekelnie kell. Elsőrendű bérleteink vannak East Hamptonban jövő nyárra, a szezonra, egész évre és rövid távra. És vannak kitűnő part menti ingatlanaink is, ha esetleg arra gondol, hogy vásárol egyet.
– Mr. Gaffney – mondta Yossarian.
– Megint visszajutottunk ide?
– Kevesebbet tudok magáról most, mint előzőleg. Maga azt mondta, el fogok indulni erre az útra, és itt vagyok, utazom. Megjósolta, hogy hóviharok lesznek, és hóviharok vannak.
– A meteorológia könnyű dolog.
– Maga mintha mindent tudna, ami a föld felszínén történik. Eleget tud, hogy Isten legyen.
– Az ingatlanban több a pénz – felelte Gaffney – Ebből tudom, hogy nincs Isten. Ha lenne, ő is aktívan beszállna az ingatlanszakmába. Ez nem rossz, igaz?
– Hallottam már rosszabbat is.
– Van egy, amelyik talán még jobb. Sokat tudok arról is, ami a föld alatt zajlik. Lent voltam a KIHABUP alatt, tudja.
– Hallotta a kutyákat?
– Ó, hogyne – mondta Gaffney – És láttam a Kilroy-anyagot. A KÜKTÉTÉ-nél is vannak kapcsolataim. Elektronikus kapcsolataim – tette hozzá, miközben vékony, érzéki, dús és epés árnyalatú ajkai újra szélesre nyíltak abban a mosolyban, amely oly rejtelmes volt és valahogy befejezetlen. – Még Mr. Tilyouval is találkoztam – tette hozzá némi büszkeséggel.
– Mr. Tilyouval? – visszhangozta Yossarian. – Melyik Mr. Tilyouval?
– Mr. George C. Tilyouval – magyarázta Gaffney – Aki fölépítette a Coney Islanden a régi Steeplechase vidámparkot.
– Azt hittem, meghalt.
– Meg is.
– Ez a vicce?
– Nevet rajta?
– Csak mosolygok.
– Nem mondhatja, hogy nem próbálkozom – mondta Gaffney – Most menjünk. Ha óhajtja, nézzen hátra. Akkor nem jönnek utánunk. Nem tudják, kitartsanak-e Yossarian mögött, vagy engem kövessenek. Sima útja lesz. Tekintse ezt az epizódot közjátéknak, intermezzónak Kenosha és a Milo és Noodles Cookkal intézendő ügyek között. Mint Wagner zenéjét Siegfried rajnai útjához meg a gyászzenét a Götterdämmerungban vagy a csilingelő üllők közjátékát A Rajna kincsében.
– Azt most hallottam az éjjel, Kenoshában, a szobámban.
– Tudom.
– Megtudtam valami újat, ami segíthet a lelkészen. A felesége szerint már részese volt egy csodának.
– Ez már régi mese, John – kicsinyelte le a hírt Gaffney – Kenoshában mindent lehallgatnak. De van valamim, ami talán jó lehet. Javasolhatna Milónak egy cipőt.
– Miféle cipőt?
– Katonai cipőt. Talán egy hivatalos U. S. kincstári cipőt. A cigarettáról már lekésett. De a katonáknak mindig szükségük lesz cipőkre. Női cipőkre is. És talán melltartókra is. Kérem, adja át legjobb kívánságaimat a menyasszonyának.
– Miféle menyasszonyomnak? – vágott vissza Yossarian.
– Miss MacIntoshnak – húzta fel Gaffney szinte fekete írásjelekké a szemöldökét.
– Miss MacIntosh nem a menyasszonyom – tiltakozott Yossarian. – Csak az ápolónőm.
Gaffney hátravetette a fejét, mintha nevetne. – Magának nincs semmiféle ápolónője, Yo-Yo – állította szinte pajzánul. – Ezt vagy egy tucatszor elmondta nekem. Ellenőrizzem újra, és számoljam meg?
– Gaffney, menjen északra az ír vászonruhájában vagy délre a blézerében a kasanadrágjával. És vigye magával ezeket az engem követő árnyakat.
– Majd a maga idején. Maga szereti a német zeneszerzőket, nem?
– Ki van más? – felelte Yossarian. – Hacsak nem akarja az olasz operákat is beszámítani.
– Chopin?
– Megtalálhatja Schubertben – mondta Yossarian. – És mindkettőjüket Beethovenben.
– Nem teljes egészükben. És mit szól magukhoz a németekhez? – kérdezte Gaffney.
– Nem szeretik valami nagyon egymást, igaz? – válaszolta Yossarian. – El se tudok képzelni egy másik népet, amelyik ilyen bosszúálló ellenségeskedéseket táplálna egymás ellen.
– Kivéve a miénket? – vetette föl Gaffney.
– Gaffney, maga túl sokat tud.
– Mindig érdekelt, ha megtudhattam dolgokat – vallotta be Gaffney tartózkodóan. – Hasznosnak bizonyult a munkámban. Mondja csak, John – folytatta, jelentőségteljesen Yossarianra szögezve a tekintetét –, hallott valaha egy Adrian Leverkühn nevű német zeneszerzőről?
Yossarian feszült elképedéssel nézett vissza Gaffneyra. – Igen, hallottam, Jerry – felelte, a tisztázás némi felcsillanó jelét keresve a vele szembenéző, üres, kiismerhetetlen, sötét arcon. – Hallottam Adrian Leverkühnről. Írt egy Apokalipszis című oratóriumot.
– Én egy kantátáját ismerem. A Doctor Faustus panaszolkodását.
– Nem gondoltam, hogy azt valaha is előadták.
– De igen. Abban van az a nagyon megindító gyerekkórus, és az a pokoli rész, a vadul röhögő felnőtt hangok glisszandójával. Ez a nevetés és az a szomorú kórus engem mindig azokra a fényképekre emlékeztet, amelyeken a háború alatt, a maga háborúja alatt, a náci katonák halálba terelik azokat a gettóbeli zsidó gyerekeket.
– Az az Apokalipszis, Jerry.
– Biztos benne?
– A leghatározottabban.
– Utána kell néznem. És ne feledkezzen meg a cipőjéről.
– Miféle cipőről?

 

 

25. Washington

– Egy kibaszott cipő? – gúnyolódott Wintergreen Yossariannal rajnai útjának következő állomásán. – Mi olyan nagyszerű egy kibaszott cipőben?
– Ez csak egy kibaszott ötlet – mondta Yossarian az M&M V&T washingtoni irodáit tartalmazó szállodai lakosztályok egyikében. Melissa és a maga számára inkább egy hasonlóan magas presztízsű, de elevenebb vendégkörű újabb szállót választott, amely, mint a kórházban utóbb egyfajta elragadtatott hiúsággal visszaemlékezett rá, mikor már stabilizálódott az állapota, és elmúlt az agykárosodás és a bénulás veszélye, amazénál sokkal változatosabb kínálattal dicsekedhetett a legkülönb szuperpornófilmekből, méghozzá az ENSZ tagállamainak összes nyelvén. – Azt mondtátok, egy fogyasztói terméket akartok.
– De cipőt? Mostanára holtbiztos van. már vagy ötven kibaszott cipőgyár, amelyik kibaszott cipőket termel az olyan faszok kibaszott lábára, mint mi.
– De egyiknek sincs kizárólagos terjesztési joga a hivatalos U. S. kincstári cipőre.
– Férficipőre vagy női cipőre? – töprengett Milo.
– Mind a kettőre, most hogy már nők is eleshetnek a harcokban. – Yossarian már sajnálta, hogy belevágott. – Felejtsétek el. Sok minden van az üzleti ügyekben, amit nem értek. Még mindig nem értem, hogyan vehettétek darabonként hét centért a tojást, és hogyan adhattátok öt centért úgy, hogy kerestetek rajta.
– Még mindig csináljuk – hencegett Wintergreen.
– A tojás megromlik – kérődzött a témán bánatosan Milo.
– És összetörik. Jobb szeretnék egy cipőt. Eugene, nézz utána.
– Én inkább a repülőgépet szeretném – morogta Wintergreen.
– De a gép után? Mi lesz, ha nem lesz többé háborús veszély?
– Utánanézek.
– Nem vagyok kibékülve azzal a géppel – mondta Yossarian.
– Megint arra gondolsz, hogy itt hagysz minket? – gúnyolódott Wintergreen. – Évek óta csak tiltakozol.
Yossariant bántotta a sértés, de nem vett róla tudomást. – A ti Ssssss!-tek el tudja pusztítani a világot, nem?
– Te leskelődtél – felelte Wintergreen.
– Pedig nem is tudja – mondta fájó szívvel Milo. – Ennyit az értekezleten is elismertünk.
– De lehet, hogy Strangelove-é el tudja? – szurkálódott Wintergreen.
– És pont ezért akarunk találkozni Noodles Cookkal – mondta Milo.
Yossarian megint csak a fejét rázta. – És nem vagyok kibékülve az atombombával se. Már nem szeretem.
– Mit szeretnél, ki kapja meg a szerződést? – érvelt Wintergreen. – Az a kibaszott Strangelove?
– És nekünk nincs bombánk – engesztelte Milo. – Nekünk csak terveink vannak egy gépre, amelyik ledobja.
– És a gépünk nem fog működni.
– Ezt garantáljuk, Yossarian. Akár írásban is. A gépeink nem fognak repülni, a rakétáink nem fognak begyulladni. Ha felszállnak, le fognak zuhanni, ha kilőjük őket, célt fognak téveszteni. Mi soha nem vallunk kudarcot. Ez a cégünk jelmondata.
– Rajta áll a kibaszott céges levélpapírunkon – tette hozzá Wintergreen, aztán gúnyos vigyorral folytatta. – De hadd kérdezzek meg tőled valamit, Mr. Yo-Yo. Melyik országot látnád szívesebben a legerősebbnek, ha nem a miénket? Ez aztán a kibaszott csapda, nem?
– Hát ez a csapda, az biztos – volt kénytelen elismerni Yossarian.
– És ha nem adjuk el a kibaszott hadiipari termékeinket mindenkinek, aki meg akarja venni, akkor eladják majd a kibaszott baráti szövetségeseink és a versenytársaink. Ez ellen nem tehetsz semmit. Nincs idő többé a te kibaszott ideáljaidra. Ha olyan okos vagy, mondd meg nekem, mi a lófaszt csinálnál, ha mi vezetnénk az országot?
– Én se tudnám, mit kellene csinálni – ismerte el Yossarian, és dühöngött magában, amiért lefőzték a vitában. Ez nem szokott vele megtörténni. – De azt tudom, hogy azt akarnám, hogy tiszta legyen a lelkiismeretem.
– A mi lelkiismeretünk tiszta – felelték egyszerre mind a ketten.
– Nem akarom magamra venni a bűnt.
– Ez lószar, Yossarian.
– És nem én lennék érte felelős.
– Ez megint csak lószart – vágott vissza Wintergreen. – Semmit nem tehetsz ellene, és te leszel a felelős. Ha a világ mindenképpen fel fog robbanni, mi a lófasz különbséget jelent, hogy ki robbantja fel?
– Nekem legalább tiszta lesz a kezem.
Wintergreen durván felröhögött. – Csuklóból le fogják robbantani azt a kibaszott tiszta kezedet. Még azt se fogja tudni soha senki, hogy a tiéd. Meg se fogják találni.
– Lófasz a seggedbe, Wintergreen! – felelte emelt hangon, dühödten Yossarian. – Menj egyenesen a pokolba, a te tiszta lelkiismereteddel! – Durcásan elfordult. – Bárcsak már halottak volnátok, így legalább életemben először végre egy kis örömem is telne bennetek.
– Yossarian, Yossarian – pirongatta Milo. – Légy már észnél. Egy dolgot tudsz rólam... én soha nem hazudok.
– Kivéve, ha muszáj – fűzte hozzá Wintergreen.
– Azt hiszem, ezt ő is tudja, Eugene. Én is vagyok olyan erkölcsös, mint bárki más. Igaz, Eugene?
– Feltétlenül, Mr. Minderbinder.
– Milo, csináltál te életedben bármit, ami tisztességtelen volt? – kérdezte Yossarian.
– Ó, nem – vágta rá tüstént Milo. – Az tisztességtelen lett volna. És soha nem volt rá szükség.
– És azért akarjuk ezt a titkos találkozót Noodles Cookkal – mondta Wintergreen –, hogy rávegyük, beszéljen titokban az elnökkel. Azt akarjuk, hogy minden nyíltan történjen.
– Yossarian – mondta Milo –, hát nem nálunk vagy nagyobb biztonságban? A gépeink nem működnek. A technikánk megvan. Kérlek, hívd fel Noodles Cookot.
– Szervezd meg a megbeszélést, aztán ne baszkurálj itt minket. És mi is ott akarunk lenni.
– Nem bíztok bennem?
– Azt mondod, nem értesz a kibaszott üzletekhez.
– Azt mondod, zavarba ejtenek.
– Igen, és ami kibaszottul zavarba ejt – adta meg magát Yossarian –, hogy olyan hapsik, mint ti, hogyan érthetitek.

*

Noodles Cook gyorsan felfogta, mit akarnak tőle.
– Tudom, tudom – mondta a bemutatkozások megejtése után, egyenesen Yossarianhoz intézve szavait. – Szerinted én egy szar vagyok, nem?
– Szinte soha – felelte Yossarian minden meglepetés nélkül, miközben a másik kettő némán figyelt. – Noodles, mikor az emberek a dauphinre gondolnak, nem mindig rád gondolnak.
– Touché – nevetett Noodles. – De élvezem, hogy itt lehetek. Kérem, ne kérdezzék, miért. – Amit akarnak, folytatta, az nyilvánvalóan helytelen, nem helyénvaló, védhetetlen és talán illegális is. – Normális körülmények közt, uraim, lobbizhatnék a legkülönbek közt is. De most megjelent az etika a kormányzatban.
– Ki vezeti az etikai minisztériumot?
– Betöltetlenül tartják az állást, amíg Porter Lovejoy ki nem szabadul a börtönből.
– Van egy elgondolásom – mondta Yossarian, és érezte, hogy az elgondolása jó gondolat. – Beszédeket szabad tartanod, nem?
– Rendszeresen mondok beszédeket.
– És honoráriumot is kapsz értük?
– Anélkül nem csinálnám.
– Noodles – mondta Yossarian. – Azt hiszem, ezek az urak azt szeretnék, ha elmondanál egy beszédet. Egyetlen fős hallgatóság előtt. Egyedül az elnöknek. És azt javasolnád, hogy a kormány vegye meg a gépet. Sikeresen elő tudnál adni egy ilyen beszédet?
– Nagyon sikeresen el tudnék mondani egy ilyen beszédet.
– Ők pedig viszonzásul honoráriumot adnának neked.
– Igen – mondta Milo. – Honoráriumot adnánk önnek.
– És mennyi lenne az a honorárium? – érdeklődött Noodles.
– Milo? – lépett v issza a háttérbe Yossarian, mert annyi mindent nem értett az üzleti ügyekből.
– Négyszázmillió dollár – mondta Milo.
– Ez így korrekt – felelte Noodles ugyanabban a közömbös modorban, mintha semmi különlegeset nem hallott volna, és ekkor történt az, amin Yossarian később jót mulatott, mikor felidézte magában, miközben a kórházi ágyon ütötte agyon az idejét, hogy tudniillik Noodles felajánlotta neki, kukkantson be az elnöki játékterembe, miután a többiek elsiettek a már korábban említett pénzügyi megbeszélésre, amelyre már nagyon szerettek volna elindulni, miután Gaffney viccéről, miszerint M2 Christina Maxonnal kötendő házasságához a Trösztellenes Bizottság jóváhagyására van szükség, végül is kiderült, hogy nem is vicc.
– Ami pedig téged illet, Yossarian... – kezdte Milo, mikor elbúcsúztak.
– A csodálatos ötletért, amellyel előrukkoltál... – szólt közbe áradozva Wintergreen.
– Ezért van rá szükségünk, Eugene. Neked, Yossarian, hálából adunk ötszázezer dollárt.
Yossarian, aki nem várt semmit, gyorsan tanult, és közömbösen válaszolt. – Ez így korrekt – mondta csalódottan.
Milo mintha zavarban lett volna. – Ez egy kicsit több, mint egy százalék – makacskodott érzékenyen.
– És egy kicsit kevesebb a szokásos másfél százalékos feltalálói díjunknál, nem? – mondta Yossarian. – De azért így is tisztességesnek hangzik.
– Yossarian – próbálta levenni a lábáról Wintergreen –, már majd hetvenéves vagy, és elég jómódú. Nézz a szívedbe. Tényleg számít neked, hogy keresel-e még százezer dollárt, vagy akár az, hogy egy atomrobbanás véget vet-e a világnak, miután te már elmentél?
Yossarian a szíve mélyére nézett, és őszintén válaszolt.
– Nem. De ti ketten is ugyanolyan idősek vagytok, mint én. Tényleg törődtök vele, hogy kerestek-e további milliókat, vagy nem?
– Igen – mondta Milo nyomatékosan.
– Ez köztünk a nagy különbség.

*

– No, most négyszemközt vagyunk – mondta Noodles. – Szerinted nagy szar vagyok, mi?
– Nem nagyobb, mint én – mondta Yossarian.
– Megőrültél? – kiáltott fel Noodles Cook. – A kettőt nem lehet egy napon említeni! Csak nézd meg, mibe egyeztem bele az előbb!
– Én javasoltam.
– De én elfogadtam! – érvelt Noodles. – Yossarian, van itt kilenc másik szaktanácsadó, akik sokkal nagyobb szarok, mint amekkora te valaha leszel, és még csak a közelembe se jönnek.
– Megadom magam – mondta Yossarian. – Te nagyobb szar vagy, mint én, Noodles Cook.
– Örülök, hogy úgy látod a dolgot, ahogy én. Most hadd mutassam meg neked a játéktermünket. Kezdek belejönni a videojátékokba, jobban játszom, mint a többiek. Az elnök nagyon büszke rám.
Az ország első számú tisztviselője átalakítatta az Ovális Irodát, melynek alapterületét drasztikusan csökkentették, hogy helyet teremtsenek a tágas játékteremnek, amelybe most Noodles bevezette Yossariant. Az összezsugorított irodában már csak három vagy négy személy foglalhatott kényelmesen helyet, így ritkábbak és gyorsabbak lettek az elnöki megbeszélések, az összeesküvés egyszerűbbé, álcázása pedig azonnalivá vált. Az elnöknek több szabadideje maradt a videojátékaira, és mint egyszer nyilvánosan is kimondta, élethűbbnek találta őket magánál az életnél.
A térbeli csökkentést bőségesen ellensúlyozta a nagyobb és impozánsabb második terem, amely toldalékaival elég tágas volt ahhoz, hogy befogadja az egyenes hátú székeket meg a sokféle videoképernyőt, kezelőszervet és más berendezéseket kiszolgáló játékasztalokat, amelyek úgy várakoztak az őket körülvevő falak mentén, mint holmi robotszolgák. A bejárathoz legközelebb eső szakasz a HADÜGYMINISZTÉRIUM feliratot kapta, és egyedi játékokat tartalmazott, melyek olyan elnevezéseket viseltek, mint A napóleoni háború, A gettysburgi csata, Bull Run csatája, Az antietami csata, Agrencadai győzelem, A vietnami győzelem, A panamavárosi győzelem, A Pearl Harbor-i győzelem, és Az újravívott Öböl-háború. Egy vidám plakát ragyogó, almaképű tengerészgyalogost ábrázolt, alatta a következő mondatok álltak:

LÉPJ ODA ÉS PRÓBÁLD MEG!
MINDENKI JÁTSZHAT
BÁRMELYIK FÉL GYŐZHET

Yossarian olyan nevet viselő játékok mellett ment el, mint Az indianapolisi verseny, a Bombázás, a Bújj ki a sorozás alól és a Halj meg nevetve. Az elnöki játékteremben a legkiemelkedőbb helyet egy, a többieknél nagyobb videoképernyő, valamint egy derékmagasságú, biliárdasztal méretű és alapozású felületen az ország áttetsző, a zöld, a fekete, a kék, a sivatagi rózsaszín és sárgásbarna különböző árnyalataival élénken kiszínezett domborzati térképe foglalta el. E színes ábrázolaton villamos vonatok sorai álltak a vágányok labirintusain, amelyek különböző síkokon szelték át a kontinenst, és alagutakon mentek le a föld alá. Amikor Noodles rejtelmes mosollyal megnyomta a gombokat, amelyek bekapcsolták a ragyogó belső fényeket és megindították a vonatokat, Yossarian egy teljes, hatalmas, hermetikusan komplex világot érzékelt, amely a kontinens alatt különböző szinteken működött, és egyik határtól a másikig, észak felé az országhatáron át Kanadáig és Alaszkáig, kelet és nyugat felé pedig az óceánokig húzódott. Ennek a játéknak is volt neve:

TRIAGE

A térképen elsőként egy kicsiny, kunyhó alakú jelzőt fedezett fel Florida állam félszigetén, melyen a Szövetségi Citrus Rezervoár felirat állt. A föld alatt utazó vonatok nagyszámú vasúti kocsijára rakéták voltak fölszerelve, számos más kocsi pedig ágyúkat és páncélozott járműveket szállított. A Michigan-tó partján, nem messze Kenoshától, tekintete egy Szövetségi Wisconsini Sajtraktárra esett. Megfigyelt egy másik Citrus-gyümölcs Rezervoárt Kaliforniában, aztán országszerte a föld alatt szétszórva pizza-éttermek és húsraktárak hálózatát fedezte fel. A Savannah folyón ott volt az atomreaktor, amelyről most már tudott. A csillag alakú Washington D. C. egy fehér körben állt, kékesen felnagyítva, a benne lévő kis feliratokról pedig leolvashatta az olyan létesítményeket, mint a Fehér Ház, az Égő Fa Üdülőklub, a KÜKTÉTÉ, az új Nemzeti Katonai Temető, a legújabb háborús emlékmű és a Walter Reed Kórház. És ha jól értette, amit látott, akkor a föld mélyében, mindegyikük alatt, egy alacsonyabb szinten elrejtve, mindegyiknek megvolt a tökéletes másolata. A fővárosból a vasúti sínekkel párhuzamosan irányjelző nyilak vezettek föld alatti utakon kifelé különféle rendeltetési helyekre, köztük a nyugat-virginiai Greenbrier Üdülőklubhoz, a kaliforniai Livermore Laboratóriumokhoz, az atlantai Járványvédelmi Központhoz, a New York-i Kórház Égési Sérülések Központjához, továbbá, mint óriási meglepetéssel észlelte, szintén New Yorkban a KIHABUP-hoz, ahhoz a buszpályaudvarhoz, amely oly közel állt jelenlegi otthonának épületéhez.
Teljesen elképedt, amikor látta, hogy a KIHABUP össze van kötve a KÜKTÉTÉ-vel, és betagolódik egy helyi hálózatba, melynek egyik föld alatti csápja keresztülvág a Canal Street alatti betemetett csatornán és a Wall Streetet elfalazó falon. Brooklynban látta a felszínen a Coney Islandet szimbolizáló vörös, miniatűr fallikus tornyot, amelyben felismerte a régi Steeplechase Park lerobbant ejtőernyős ugrótornyát. Alatta pedig a föld mélyében valamin, ami egy vidámpark, a Steeplechase Park másolatának tűnt, vigyorgó, lesimított hajú, rengeteg fogat mutogató arc körvonalait lehetett kivenni, amelyet szintén ismert.
– De a miénk működik – mondta neki Noodles büszkén. – Különben nem lenne rajta a térképünkön. Az elnök azért építtette fel ezt az egész modellt, hogy meggyőződjön róla, ugyanolyan jó-e, mint amelyik a játékban van. Ha van egy szó, amelynek alapján ő él, az az, hogy légy résen.
– Ez két szó, nem? – javította ki Yossarian.
– Azelőtt én is így gondolkoztam – mondta Noodles –, de most már úgy látom, ahogy ő. Kezdek jobban golfozni is.
– Ezért vannak itt azok a vidéki üdülőklubok?
– A videojátékba is beleteszi őket, hogy pontosan megfeleljenek egymásnak. Látod ezt ott fönt Vermontban? – Yossarian egy Ben&Jerry Szövetségi Fagylaltraktárat látott. – Ezt csak nemrég találta meg a videojátékban, és most magának is akar egyet. Lesz Häagen-Dazsunk is. Lehet, hogy ha valaha arra kerül a sor, hosszú ideig leszünk a föld alatt, és biztos akar lenni benne, hogy meglesz a fagylaltja és a golfja. Ez bizalmas, de máris elkészült egy kilenclyukú golfpályánk az Égő Fa alatt, teljesen azonos azzal, ami odafönn van. Most épp odalenn van, gyakorolja a pályát, hogy előnyben legyen a többiekkel szemben, mikor eljön az ideje.
– Kik lesznek a többiek?
– Azok közülünk, akiket kiválasztottak, hogy túléljük – felelte Noodles – és fönntartsuk az ország működését, a föld alól, mikor idefönn már nem sok minden marad.
– Értem. És mikor lesz ez?
– Mikor az elnök kinyitja a doboz zárjait, és megnyomja a gombot. Látod ott a játék mellett azt a második egységet? Az a Futball.
– Miféle futball?
– Az újságírók szeretik Futballnak nevezni. Ez az egység fogja elindítani a repülőgépeinket és a védelmi-támadó fegyvereinket, mihelyt híre jön a nagy támadásnak, vagy mi döntünk úgy, hogy magunk indítunk háborút. Ez meg fog történni, előbb vagy utóbb.
– Ezt tudom. És akkor mi történik?
– Lemegyünk a mélybe, a kis pöcs meg én, amíg ki nem hűl a parázs, és a sugárzást el nem fújja a szél. A többiekkel együtt, akiket kiválasztanak, hogy életben maradjanak.
– Ki végzi a válogatást?
– Az Országos Kétpárti Triage Bizottság. Ők persze saját magukat meg a legjobb barátaikat választották ki.
– Kik vannak benne?
– Senki nem tudja biztosan.
– Mi történik velem és az én legjobb barátaimmal?
– Természetesen mind nélkülözhetőek vagytok.
– Ez így korrekt – mondta Yossarian.
– Milyen kár, hogy nincs most időnk egy játékra – mondta Noodles. – Nem akármi figyelni, mikor megküzdünk egymással a tisztított vízért. Nem szeretnél elkezdeni egy partit?
– Találkozóm van egy barátnőmmel a Smithsonian repülési múzeumában.
– Nekem meg történelemórát kell adnom neki, mikor visszajön a golfozásból. Ez nem könnyű része a munkámnak.
– Sokat tanulsz? – ugratta Yossarian.
– Mind a ketten sokat tanulunk – mondta Noodles sértődötten. – Nos, Yossarian, térjünk a tárgyra. Mennyit akarsz?
– Miért?
– Amiért megszerezted nekem ezt az előadási megbízást. Egy része természetesen téged illet. Nevezd meg az összeget.
– Noodles – mondta megrovóan Yossarian. – Én nem fogadhatok el semmit. Az megvesztegetés lenne. Egy fillért se akarok belőle.
– Ez így korrekt – mondta Noodles, és elvigyorodott. – Látod, én mennyivel nagyobb szar vagyok? Megint valami, amiért az adósod vagyok.
– Egy dolog van, amit akarok – kérte komolyan Yossarian, mint később visszaemlékezett rá. – Azt akarom, hogy engedjék szabadon a lelkészt.
Ám ezen a ponton Noodles elkomorodott. – Már megpróbáltam. Komplikációk vannak. Nem tudják, mit csináljanak vele. Már sajnálják, hogy valaha megtalálták. Ha biztonságosan el tudják takarítani, mint radioaktív hulladékot, azt hiszem, azt fogják csinálni.
A trícium után meg kell tudniuk, mi jön ki még ezután a lelkészből. A plutónium iszonyú lenne, és ami még rosszabb, a lítium, a kiválasztott gyógyszer, amelyet depressziója ellen szed, a nehézvízzel kötésbe lépve a hidrogénbomba lítium-deuteridjává alakul, az pedig katasztrófához vezethet.

 

 

26. Yossarian

Noodles Cooknak készülnie kellett a történelemórájára, Yossariannak pedig randevúja volt a múzeumban. Yossariannak csak egy hét múlva jutott újra eszébe Noodles, mikor a KIHABUP felé haladva meghallotta a közelben a forró pirított mogyorót kínálgató árusok apró gőzsípjait, melyek emlékezetébe idézték a Siegfried „Erdőzsongásának” dallamos frázisai, és a harcot azért a lopott aranyból készült varázsgyűrűért, amely állítólag világhatalmat ruházott bárkire, akinek a tulajdonában volt, és gyászos nyomorúságba és romlásba döntött mindenkit, aki megszerezte. Miközben utat tört magának az ajtóban, hogy bemehessen a buszpályaudvarra, fölidézte magában a germán hőst (aki csak izlandi volt) a szunyókáló sárkány barlangjában, aki csak a maga dolgával törődött. „Hagyj aludni”, morogta köszönetül Wotannak, a nyomorult istenkirálynak, aki abban a gyászos, frusztrált reményben lopódzott be hozzá, hogy hálából visszakaphatja a gyűrűt, amiért figyelmezteti a félelmet nem ismerő hős közeledésére.
Az ifjú Siegfriednek a sárkányával kellett szembenéznie, Yossariannak pedig azokkal a vad kutyákkal odalenn, az alagsorok rejtelmes alvilágának bejáratánál, melynek megtekintésére McBride most engedélyt kapott.
Utóbb visszatekintve rá, Yossarian nem tudott felidézni semmiféle korábbi utalást arra, amit később a kórházban megtudott,amikor tréfás elbeszélésként gondolta végig saját rajnai útját, azazhogy még aznap kettőt fog látni, és a kórházban fog kikötni, kínos helyzetben Melissával, továbbá a félmillió dollárjával és a cipő eladásával.
Miután Németország egyesült, és újra forrongni kezdett benne a neonáci erőszak, azt hitte, a The New Yorker mohón kap majd egy kétértelműen szemita származású, kortárs amerikai, középosztálybeli asszír Siegfried – micsoda ellentmondás! – rajnai útjának csípős paródiáján. Ám a látogatók és az orvosok óhatatlanul lekötötték a figyelmét, elvonták az idejét, és megfosztották attól az optimista lelkesedéstől, mely alapvető lett volna irodalmi ambícióinak megújulásához és beteljesedéséhez.
Yossarian kénytelen volt csodálni azt a veterán lélekjelenlétet, amellyel Melissa, sőt még Angela is jellegtelenné vált gyerekeinek vagy Frances és Patrick Beachnek a jelenlétében, és vagy ártatlanul beleolvadtak a háttérbe, vagy zajtalanul kiosontak a szobából. Aztán tiszta véletlenségbog egyszer csak felbukkant a semmiből Sam Singer a farokgéppuskás is, aki azt a tagbaszakadt rákos barátját látogatta, és az a furcsa, hájas arcú, elgyötöri szemű, kótyagos kaliforniai barátjuk is, aki azért kereste meg Yossariant, hogy az ő révén eljuthasson Milóhoz. Egy további torz érzékcsalódásra való misztikus visszapillantás során még egy fantazmagóriás találkozásra is sor került, a Katona Fehérben-nek nevezett, gipszbe és pólyákba bugyolált szörnyű háborús sebesülttel.
Siegfried fogalmazta meg analógiáját, gyalog sietett Brünnhildét csókkal felébreszteni, miután elcsórta a gyűrűt, amelyet a lemészárolt sárkány óriásként dolgozva keresett, miközben felépítette az örök Walhallát a halhatatlan isteneknek, akik már tudták, hogy számukra is elérkezett az alkony Ezzel szemben Yossarian taxival ment, és jóval több járt a fejében Melissával kapcsolatban egy csóknál, amikor gyakorlatilag egyedül találta a múzeum mozijának félsötétjében, a repülés történetét folyamatosan pergető film közben. De aztán olyan gyorsan magukkal ragadták az első repülőkről készült, villódzó régi filmek, hogy teljesen megfeledkezett Melissáról és macerálási szándékairól. Lindberghnek a vásznon látható repülőgépe meghökkentőbb volt számára bármiféle úrkabinnál, Melissa is tiszteletteljesen bámulta. A huszonnégy éves Lindbergh fiú periszkóppal repült, mert a kisegítő üzemanyagtartály eltakarta előle a kilátást.
Este, vacsora után holtfáradtnak érezte magát az utazástól, és már túl jól ismerte szerelmi menetrendjüket, hogysem túl mohón vágyott volna a szexre. Ha Melissa meg volt sértve, úgy ennek nem adta semmiféle jelét. Yossarian enyhén hitetlenkedett is, amikor előbb aludt el nála.
Hanyatt fekve, magányosan meditált hát, és arra az örömteli spontán döntésre jutott, hogy meglepi Melissát annak a félmillió dolláros aranykincsnek az egyötödével, amelyet aznap fölmarkolt, sőt az adóját is maga viseli. Úgy vélte, ez a százezer dolláros ajándék, amit egy keményen dolgozó nő, akinek még hatezer dollárja sincs tisztán, félretehet a jövőre, ugyanolyan kedvező hatással lehet Melissára, mint a két ezüst fogtömés kicserélése, a két nap alatt küldött nyolc tucat hosszú szárú rózsa, és a csipkés selyemkombinék a Saks Ötödik sugárúti boltjából, a Victoria Titkából és a hollywoodi Fredericktől. Olyasvalaki szemében, mint Melissa, soknak tűnhet az égből pottyant százezer dollár.
Melissa a repülőgépen szoknyát viselt, de Yossarianban kialudt a vágy, hogy a gépen elbolondozzon vele. Ehelyett inkább a buszpályaudvaron rendezendő esküvőről mesélt, amelyre Melissa is szeretett volna elmenni, bár Yossarian még nem hívta meg. Leginkább az járt az eszében, hogy néhány estét egyedül kellene töltenie.
Yossarian szánára bekövetkezésük valószínűségével párhuzamosan máris csökkenni kezdett a Melissával kapcsolatos buja elképzelések, váratlan kéjes bűvöletek és felfedezések varázsa. Túlságosan gyorsan kiismerték egymást – ez már előzőleg is megtörtént, minden alkalommal ez történt –, így hát elhatározta, hogy el kellene kezdeniük kevesebbet találkozni egymással. Mikor nem készülődtek ágyba bújni, vagy azt tervezgetni, hogy mit egyenek, gyakran nemigen tudtak mit csinálni. Ez is megtörtént már azelőtt is, minden alkalommal ez történt. És a semmittevés gyakran üdítőbb volt egyedül. A világ minden kincséért sem vitte volna el többé táncolni, és inkább meghalt volna, mintsem hogy színházba menjen vele. A százlepedős ajándék után talán bölcsebb is lenne, ha elválnának, mint barátok. Egyelőre még nem szólt Melissának semmit erről az altruisztikus impulzusáról. Korábban is voltak már Don Quijoté-s elképzelései.
Aztán megütötte a szél.
Megint itt volt az ellentét a rajnai úttal.
Siegfried vadászni ment, és hátba döfték.
Yossarian elindult a buszpályaudvarra, és megmentették a kórházban.
Yossariannak megvolt az előérzete és a TIA-je, és a következő tíz nap során ő meg az ápolónője, Melissa, akiről úgy vélte, kevesebbet kellene találkozniuk, minden délelőtt és a legtöbb délutánon, sőt legtöbbször esténként is együtt voltak, míg csak Melissa el nem ment aludni, hogy másnap reggel munkára jelentkezhessen, és segítsen őt életben tartani, meggyőződve róla, hogy az orvosi személyzetből senki nem csinál semmit rosszul. Melissa egészen az utolsó előtti napig nem jött rá, hogy gyermeket vár. Yossariannak nem volt kétsége felőle, hogy a gyerek az övé.

 

 

 

KILENCEDIK KÖNYV

 

27. A KIHABUP

A kutyák természetesen hangfelvételről ugattak. McBride leszökdécselt a lépcsőkön, amelyek fölzavarták és támadásra ingerelték őket, aztán továbblépett a következő lépcsőre, amely újra elhallgattatta őket. A vad roham három kutyától származik, mondta a hivatalos audiológus. – Vagy egytől – okoskodott Yossarian –, amelyiknek három feje van.
– Michael nincs itt? – kérdezte az elején McBride.
– Joan nem jön?
Joan, a Kikötői Hatóság jogásza, McBride új barátnője volt. Vicces lenne, latolgatta máris Yossarian, ha az ő esküvőjükre is a buszpályaudvaron kerülne sor. Elképzelte, amint a rendőrőrszobán felhangzik a Lohengrin nászindulója, és a nászmenet elvonul a fali láncok mellett a kápolnává átalakított hátsó cellába. McBride szülészeti cellája mostanára McMahon pihenőhelye lett, a gyerekek számára tervezett játszócella pedig amolyan társalgóvá vált, a rendőrök használták pihenőidejükben, és itt lebzseltek azok, akik nem siettek hazamenni. Dámatáblák voltak benne, meg összerakós rejtvényjátékok, szép lányokkal teli képeslapok, egy tévékészülék meg egy videolejátszó, amelyeken újra meg újra lejátszhatták a pornográfiaárusoktól elkobzott szuperpornófilmeket, miközben azt a marihuánát szívogatták, amit a kábszerárusoktól zsaroltak ki, akiket szintén megvetettek. McMahonnak mindezek fölött szemet kellett hunynia. McBride újra teljesen kiábrándult.
– Hol van a barátnőd? – kérdezte McBride félénken.
– Dolgoznia kell, Larry. Még mindig ápolónő.
– És nem vagy féltékeny a férfipáciensekre meg az orvosokra? – tudakolta McBride.
– Örökösen – ismerte be Yossarian, visszaemlékezve a hozzá hasonló kalandorokra, és a kombiné csipkéjén matató saját ujjaira. – Mit tudsz ezekről az ügynökökről?
– Odalenn vannak. Azt hiszik, hogy CIA-s vagyok. Nem vagyok benne biztos, megbízom-e bennük. Úgy sejtem, az a másik zaj is hamis.
– Miféle másik zaj? A körhinta?
– Miféle körhinta? Én a hullámvasútra gondolok.
– Miféle hullámvasútra? Larry, az a vonat nem hullámvasút. Megvárjuk Tommyt?
– Azt mondja, neki ehhez semmi köze, mert nincs rajta az alaprajzán. Megint pihen.
Yossarian, ahogy várta is, ott találta McMahont a hátsó cellában az ágyon, a bekapcsolt tévé mellett. Thomas McMahon kapitány többé-kevésbé egész irodáját telefonostul beköltöztette az ágyikós cellába, és mostanában munkanapjai nagy részét pihenéssel töltötte. Szabadnapjain is bejárt. A feleségét abban az évben vitte el a tüdővizenyő, márpedig egyedül élni, mesélte, miközben az üveg hamutartót a talált hintaszék karfájára helyezve cigarettázott, nem valami nagy mulatság. A hintaszéket egy filléres bazárban találta, amely rákellenes segélyre gyűjtött pénzt. Keskeny arcában jócskán megnőtt a szeme, csontjai ösztövérnek és durvának látszottak, mert erősen lefogyott. Úgy egy évvel ezelőtt fogyott ki belőle a szusz, mikor egy fiatalembert kergetett, aki meggyilkolt valakit a buszpályaudvar valamelyik másik részén, és valahogy még mindig nem tért bele teljesen vissza. McMahon már nem szerette a munkáját, de nem volt hajlandó nyugdíjba vonulni, mert most, hogy megözvegyült, e megvetett foglalatosság maradt minden mulatsága.
– Most már többen vannak, mint mi – ismételgette McMahon rosszkedvűen a bűnözőkről. – És ez az, amire maguk művelt okostónik sose gondoltak az alkotmányukban. Most mi van odakinn? – kérdezte fáradtan, összehajtogatva képes bulvárlapját, melyben élvezettel követte nyomon a hóbortos új bűncselekményeket, bár az untatta, ha dolgozni kellett rajtuk.
– Egy részeg a földön, három narkós a székeken. Kettő barna, egy fehér.
– Azt hiszem, ki kell mennem megnézni – szedte össze magát McMahon, aztán az erőfeszítéstől lihegett. Yossarian szemében mostanára már ő is az öregkori depresszió kitűnő várományosa lett. – Tudja, nem tartóztathatunk le minden csibészt, akit el tudnánk kapni – ismételte meg sokat ismételt sirámát. – Nincsenek embereink, akik adminisztrálják, nincsenek celláink, ahová lesittelhetjük őket, nincsenek bíróságaink, akik bűnösnek találják őket, és nincsenek börtöneink, ahol benn tartsuk őket. És ez az, amit egy csomó ember, aki folyton-folyvást panaszkodik a zsarukra meg a bíróságokra, nem akar megérteni... még az az ember se, a Time magazintól, akit kizsebeltek, aztán akkora balhét csapott. – McMahon elhallgatott, hogy kuncoghasson egy kicsit. – Be kellett kasztliznunk, miközben a tolvajok, akik kizsebelték, mosolyogva néztek minket.
McMahon mosolygott, aztán elmesélte a Time, The Weekly Newsmagazin nyugalmazott hirdetési menedzserének esetét, aki egy fillér nélkül maradt, mert az aprópénzét odaadta a koldusoknak, aztán meg ellopták a tárcáját. A társadalombiztosítási törzsszáma megvolt, de nem tudta bizonyítani, hogy az övé. Akkor veszítette el az önuralmát, mikor a rendőrök meg se moccantak, hogy a dörzsölt zsebesek bandájából letartóztassanak valakit. A tárca akkor már kilométerekre volt; nem leit volna semmi bizonyíték. – Megköti a kezünket a maguk tetves jogrendszere, amely azt mondja, hogy mindenki ártatlan, amíg rá nem bizonyítják, hogy bűnös – mondta McMahon. – Szeretnénk tudni, ugyan mióta! Azt hiszem, ettől gurult be. Ott álltak a csibészek. Itt álltak a zsaruk. És itt volt az a hideg tény, hogy a világon semmit nem tehetett az ügyben. És nem tudta igazolni magát. Még azt se tudta bizonyítani, hogy ő tényleg ő. Akkor esett pánikba, és csapott akkora hűhót, hogy a fali lánchoz kellett bilincselnünk. Ettől aztán kicsit észhez tért, és befogta a száját. Látta, mi várna rá a cellákban, ahol aztán nem lenne semmi esélye. De nekünk se, vagy magának se. Aztán meg nem tudta igazolni a személyazonosságát. Ez mindig rém muris. Mindig rémületbe ejti őket. Bárkinek telefonáltunk, senki nem volt otthon. Még a nevét se tudta bizonyítani. Végül aztán – kuncogott McMahon – meg kellett adnia egy barátja nevét, valahol fönn Orange Valleyben, akiről kiderült, hogy valami nagy második világháborús hős. Most nagy fejes a sereg tartalékában. Az építőiparban is nagy ember, mondta nekünk, és nagy támogatója a Rendőrök Jótékonysági Társaságának. Valami olyasmi a neve, hogy Berkowitz vagy Rabinowitz, és nagyon nagy hangon beszélt a telefonban, ahogy maga is, mikor először telefonált, Yossarian, kivéve, hogy az a hapsi igazat mondott, és nem szarozott, ahogy maga. Aztán ennek a Singer nevű hapsinak nem volt pénze, hogy hazamehessen. Larry adott neki egy húszdollárost taxira, emlékszel? És képzelje csak! Az a hapsi visszafizette neki. Igaz, Larry?
– Postán küldte meg. Tommy, azt hiszem, neked is jönnöd kellene.
– Nem akarok többé semmiről semmit megtudni. És nem tetszenek nekem azok a fickók. Szerintem CIA-sek.
– Ők azt hiszik, te vagy CIA-s.
– Visszamegyek a szülőszobádba. – McMahonból újra kifogyott az energia. – Pihenek egy kicsit, amíg föl nem bukkan valamelyik terhes kölyköd, hogy nekünk adja a babát, amit különben eldobna. Eddig még nem jött egy se.
– Nem hagyod, hogy bejelentsem. Sokról hallunk.
– Mind a kettőnket becsuknának. És Larry, egyet tegyél meg nekem... találj valamit odalenn, hogy lefújják ezt az őrült esküvőt, amit Yossarian tervez. Öreg vagyok én már az ilyesmihez.
– Máris találtak valamit, amin nem tudnak kiokosodni – közölte McBride Yossariannal. – Van odalenn egy lift, ami nem jár, és nem tudunk rájönni, honnan jön.
Az őrszoba bejárata felől hirtelen marakodás robbanásszerű ricsaja harsant föl.
– A francba – hördült fel McMahon. – Hogy meggyűlöltem mindet. Még a saját zsaruimat is. A terhes anyáidat is.
Két nagydarab fiatalember, akik különben haverok voltak, betörte egymás orrát, és fölhasította egymás száját egy pénzügyi nézeteltérés során: a pénzt egy kábszerfüggő ifjú fekete prostituálttól rabolták el, aki közeli barátjuk volt, fehér volt a bőre, és sárga volt a haja, amellett AIDS-e, szifilisze, tuberkulózisa és néhány új gonorrhea-törzse is volt.
– Még egy hátborzongató dolog van ezekkel a szövetségi hírszerző hapsikkal – árulta el McBride, mikor kimentek a rendőrőrszobáról. – Ők semmi vicceset nem látnak azokban a feliratokban. Mintha már máskor is látták volna őket.
Átvágtak az Operációs Ellenőrző Központ alatti központi csarnokon, és Yossariannak eszébe jutott, hogy ott most látják az ottani öt tucat videomonitor valamelyikén, amint McBride-dal áthalad az őket körülvevő épületszerkezet alatt. Talán Michael is megint odafönn van, és bámészkodik M2-vel. Ha piszkálná az orrát, látná valaki. Egy másik képernyőn, gondolta, alighanem rajta van az a csíkos vászonöltönyt viselő vörös hajú férfi is, amint Julius narancslét iszik, és talán azt az elhanyagolt, mocskos esőkabátot és kék svájcisapkát viselő férfit is figyelik felülről, miközben az őt figyeli.
– Úgy látszik, semmi nem lepi meg őket – morogta McBride.
– Mikor az esküvőt tervezzük, semmi másról nem akarnak beszélni, csak meg akarják hivatni magukat meg a feleségüket.
A lépcsőház gyakorlatilag üres volt, és a padlója majdnem tiszta, de erős szagok töltötték be: a levegő bűzlött a mosdatlan testek és dús hulladékaik avas kipárolgásától.
McBride továbbindult, és óvatosan, lábujjhegyen kikerülte a féllábú nőt, akit éppen megint megerőszakoltak, nem messze attól a nagydarab, barna bőrű asszonytól, a melanomának látszó, megvastagodott májfoltjaival, aki megint levetette a bundabugyiját meg a szoknyáját, hogy néhány nedves törülközővel ledörgölje a hátát meg a hónalját, és Yossarian megint tudta, hogy nincs semmi a világon, amiről beszélhetne vele, kivéve talán hogy megtudakolja, nem repült-e ugyanazon a gépen vele Kenoshába, amiről szó sem lehetett, bár teljesen lehetséges volt.
Az utolsó lépcsőfordulón ott üldögélt a sovány, szőke nő, a koszlott piros pulóverében, és még mindig álmatagon varrogatta mocskos, fehér blúzán a szakadást. Legalul a sarokban már ott ékeskedett a földön egy rakás emberi szar. McBride erre nem szólt semmit. A lépcsőház alatt elfordultak, majd továbbmentek a hamis hátú, ütött-kopott vasszekrény és a rejtekajtó felé. Libasorban megint kiléptek az apró előtérbe, szemben a katonai zöldre mázolt tűzvédelmi ajtóval, amelyen a következő figyelmeztetés volt olvasható:

VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BEMENET
A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK

– Ők semmi vicceset nem látnak ebben – durcáskodott McBride. Yossarian az ujja hegyével megérintve kinyitotta a masszív ajtót, aztán megint ott állt az alagút boltozata alatti kicsiny lépcsőpihenőn, a meredeken lefelé vezető lépcső tetején. Az alattuk húzódó főútvonal megint üres volt.
McBride könnyed tánclépésekkel szökkent le az aktivizáló lépcsőkön, amelyek fölébresztették az alvó kutyákat, majd szinte egyetlen tiltakozó vinnyogás nélkül visszaküldte őket zajtalan lakóhelyükre, a pokolnak arra a moccanatlan tornácára, ahol időtlen óráikat töltötték. Hencegve vigyorgott Yossarianra.
– Hol vannak a hangszórók?
– Nem találtuk meg őket. Még nem kaptunk rá felhatalmazást, hogy túl messzire nézelődjünk. Csak az elnök biztonságát ellenőrizzük.
– Mi ez a víz?
– Miféle víz?
– Ó, Larry, a fenébe, állítólag én vagyok agy, aki nagyothall. Vizet hallok, egy kibaszott folyót, egy csobogó vízfolyást.
McBride pártatlanul megvonta a v állát. – Ellenőrizni fogom. Ma mind a két végébe be fogunk nézni. Még azt se tudjuk kideríteni, hogy vajon titkos-e, mert az is titkos.
A lépcső ferde ellipszisének alja felé közeledve Yossarian vállakat, nadrághajtókákat, valamint kopott cipőket pillantott meg odalenn, az egyik pár fakó fekete, a másik narancssárga. Yossariant már semmi nem lepte meg, amikor az utolsó lépcsőfordulóra érve meglátta a két várakozó férfit: a hórihorgas, kellemes vörös hajút, csíkos vászonzakóban, meg a füstös képű, forradásos arcú, tagbaszakadt, rosszul borotvált, mocskos esőkabátot és kék svájcisapkát viselő másikat. Utóbbi mogorva képet vágott, petyhüdt cigarettát szorongatott nedves ajkai közt, és mindkét kezét mélyen az esőkabátja zsebébe süllyesztette.
Bobnak és Raulnak hívták őket. Bob nem volt azonos a chicagói ügynökkel, de Raul kiköpött mása volt a háza előtt ácsorgó és kenoshai álmában is megjelenő férfinak. Raul úgy forgatta a szájában a nedves cigarettáját, mintha rosszkedvűen dacolna valamiféle előírással, amely megtiltja, hogy rágyújtson.
– Nem járt maga a múlt héten Wisconsinban? – kérdezte tőle önkéntelenül Yossarian a nyájas ártatlanság álarcában. – Egy Kenosha nevű helyen, a reptér melletti motelben?
A férfi közömbösen megvonta a vállát, miközben egy oldalpillantást vetett McBride-ra.
– A múlt héten mindennap együtt voltunk – válaszolta helyette McBride –, annak a vendégellátó vállalatnak az alaprajzain mentünk végig, amit te hoztál.
– Én meg Chicagóban voltam – közölte a Bob nevezetű, vörös hajú férfi. Összehajtott és a szájába dugott egy hosszúkás rágógumit, összegyűrt zöld csomagolópapírját pedig ledobta a földre.
– Nem találkoztam én magával Chicagóban? – nézett rá kétkedve Yossarian, aki biztos volt benne, hogy még soha nem látta. – Az ottani reptéren?
– Nem tudna erről? – felelte Bob elnézően.
Yossarian hallotta már ezt a hangot. – Maga tudna?
– Hát persze – mondta Bob. – Ez vicc volt, nem? Csak nem fogtam fel a poént.
– Yo-Yo, az a hapsi, aki felelős az esküvőért, hat táncparkettet hat zenekart akar, egyet tartaléknak, ha a többi öt mind nem működne, és én nem látom, hol találnának erre helyet, de még azt se tudom, mi a fenét jelent ez.
– Én aussi – mondta Raul, mintha ez őt csöppet sem érdekelné.
– Majd én beszélek vele – mondta Yossarian.
– És valami háromezer-ötszáz vendéget! Az háromszázötven kerek asztal. És két tonna kaviár. Yo-Yo, az annyi mint négyezer font!
– A feleségem el akar jönni – mondta Bab. – Nálam majd pisztoly lesz a bokatokban, de szeretnék úgy tenni, mintha vendég lennék.
– Ezt majd én elintézem – mondta Yossarian.
– Moi szintén – mondta Raul, és elhajította a cigarettáját.
– Azt is el fogom intézni – mondta Yossarian. – De mondják csak, mi történik itt? Mi ez a hely?
– Azért vagyunk itt, hogy megtudjuk – mondta Bob. – Beszélni fogunk az őrökkel.
– Yo-Yo, te várj, amíg ellenőrizzük őket.
– Yo-Yo – röhögött Raul. – Mon dieu.
Mindhárman bal felé néztek az alagútban. Aztán Yossarian látta, hogy egy katona ül benne egy tonettszéken, vörös harci egyenruhában, géppisztollyal az ölében, mögötte pedig egy második fegyveres katona áll a fal mellett, valami nagyobb fegyverrel. A túlsó oldalon, egy csillogva eltűnő pont hátrafelé nyúló borostyánszín ködében két további mozdulatlan katonát vett ki, pontosan ugyanolyan csoportosításban. Lehettek tükörképek is.
– Arra mi van? – mutatott Yossarian a MÉLYALAGSOR, A-Z felé vezető folyosóra.
– Még semmit nem találtunk – mondta McBride. – Nézd meg, de ne menj messzire.
– Van itt valami más is, ami très vicces – mondta Raul, és végre elmosolyodott. Dobbantott néhányat a lábával, aztán páros lábbal ugrálni kezdett a sarkán. – Észrevesz valamit, mon ami? Idelenn nincs semmi zaj, nem tudunk zajt csapni.
Mindnyájan csoszogni, dobogni, ugrálni kezdtek, hogy megtapasztalják, Yossarian is. Szikrányit sem törték meg a csöndet. Bob megdöngette a kézfejével a lépcső korlátját, az döngött is, ahogy várták, de mikor a földet kopogtatta meg, nem hallottak semmit.
– Ez elég kísérteties, nem? – mondta Bob mosolyogva. – Olyan, mintha itt se lennénk.
– Mi van a zsebeidben? – kérdezte hirtelen Raultól Yossarian. – Sose veszi ki belőlük a kezét. Se álmomban, se az utcán, a házammal szemben.
– A faszom meg a tökeim – vágta rá Raul tüstént.
McBride zavarba jött. – A pisztolya meg a jelvénye.
– Azok az én faszom meg az én tökeim – viccelődött Raul, de nem nevetett.
– Volna még egy kérdésem, ha el akarnak jönni az esküvőre – mondta Yossarian. – Miért vannak itt az őreik... hogy benn tartsák az embereket, vagy hogy kívül?
Mindhárman meglepett pillantást vetettek rá.
– Ezek nem a mi embereink – mondta Bob.
– Ezt akarjuk megtudni – magyarázta McBride.
– Akkor allons.
Elindultak. Nem kopogtak a lépteik.
Yossarian sem keltett semmiféle hangot, amikor elindult a másik irányba.
Ezután még valami furcsát vett észre: nem volt árnyékuk. Jómaga sem vetett árnyékot, mikor átvágott a steril főúton a fehér csempés macskajáró felé mint holmi kísértet, vagy hangtalan alvajáró. A felfelé induló lépcsők szintén fehérek voltak, korlátjuk pedig fehérlő porcelánból készült, amely szinte láthatatlanul olvadt bele a tiszta fehér háttérbe, és szintén. nem vetett árnyékot. És sehol nem volt semmi mocsok, a levegőben egyetlen porszemről sem verődött vissza a sugárzó fény. Yossarian a seholban érezte magát. Eszébe jutott a rágógumi papírja meg az átázott cigaretta. Visszanézett, hogy meggyőződjön róla, igaza van-e. Igaza volt.
Az összegyűrt zöld papír, amit Bob golyóvá gyúrt, nem volt sehol. A meggyújtatlan cigaretta is eltűnt. Ahogy kutatva nézelődött, a lába alatti térség felszínén felbukkant a szeme előtt a zöld rágógumipapír, és újra ott hevert a földön, de aztán hátrafelé elfoszlott a semmibe, és teljesen eltűnt. Ezután a meggyújtatlan cigaretta jött vissza, majd az is eltűnt. A semmiből jöttek elő, aztán eltűntek valahová, és Yossariannak az a nem e világi érzése támadt, hogy csak gondolnia kell egy tárgyra, hogy előszólítsa az előtte elterülő irreális valóságba – ha maga elé képzelné a félig levetkezett Melissát, elefántcsontszín fehérneműjében, lekötelezően ott heverne előtte: elképzelte, és Melissa ott volt –, és ha valami más irányba fordítaná az érzékeléseit, tüstént megszűnne a léte. Melissa eltűnt. Ezek után biztos volt benne, hogy most nagyon halkan egy körhinta gőzorgonájának jellegzetes, pöfögő zenéjét hallja. McBride nem volt sehol, hogy megerősítse, ő is hallja. Lehetséges, hogy McBride hullámvasút hangjának hallaná. Aztán már Yossarian sem volt biztos benne többé, mert a gőzorgona a Siegfried lenyűgöző gyászzenéjét hallatta vidám keringőritmusban a csúcspontjára érő Götterdämmerung-ból, azt a zenét, amely közvetlenül megelőzi Brünnhildének és lovának feláldozását, a Walhalla lerombolását és a halálharang megszólalását azok felett a nagy istenek felett, akik mindig boldogtalanok voltak és mindig gyötrődtek.
Yossarian fölkaptatott a macskajárón, majd bement a boltív alá, az emléktábla mellett, amely megörökítette, hogy Kilroy ott járt. Hasító lelkiismeret-furdalással érezte meg, hogy a halhatatlan Kilroy is meghalt, meghalt Koreában, ha ugyan nem Vietnamban.
– Állj!
A parancs visszhangosan harsant a boltív alatt. Valamivel egy forgó acélküllős beléptetőkerék előtt újabb tonettszéken egy újabb fegyveres őr ült vele szemben.
Szintén egyenruhát viselt, bíborszín harci zubbonyt és ellenzős zöld sapkát, ami olyan volt, mint egy zsokésapka. Intésére Yossarian közelebb ment hozzá, miközben súlytalannak, lényegtelennek, esetlegesnek érezte magát. A fiatal őr rövidre vágatta szőke haját, éles szeme és vékony szája volt, és mihelyt Yossarian elég közel ért hozzá, hogy láthassa, szeplőket fedezett fel az arcán, amelyek pontosan ugyanolyanoknak látszottak, mint annak idején az ifjú géppuskás, Arthur Schroeder szeplői, akivel majd ötven éve együtt repült a tengerentúlon.
– Ki az?
– John Yossarian, nyugalmazott őrnagy – felelte Yossarian.
– Segíthetek önnek valamiben, őrnagy úr?
– Be akarok menni.
– Fizetnie kell.
– De én velük vagyok.
– Akkor is fizetnie kell.
– Mennyit?
– Ötven centet.
Yossarian átnyújtott neki két negyeddollárost, mire kapott egy kerek, kék jegyet. A fehér zsinórra hurkolt könnyű keménypapír karika peremén számok sora futott végig. Az őr segítőkész pantomimmel mutatta meg neki, hogyan bújtassa át a fejét a hurkon, hogyan akassza a jegyet a nyakába, és eressze le a mellére. Zubbonyzsebének szegélye fölött Yossarian meglátta a névtáblácskáját:

A. SCHROEDER

– Lift is van, uram, ha egyenesen föl akar menni.
– Odalenn mi van?
– Önnek azt tudnia kellene uram.
– Magát Schroedernek hívják?
– Igen, uram. Arthur Schroedernek.
– Ez kibaszottul muris. – A katona egy szót sem szólt, miközben Yossarian tanulmányozta. – Szolgált valaha a légierőnél?
– Nem, uram.
– Hány éves maga, Schroeder?
– Százhét.
– Az szép. Mióta van itt?
– 1900 óta.
– Hmmmmm. Úgy tizenhét éves volt, amikor beállt katonának?
– Igen, uram. A spanyol-amerikai háborúban rukkoltam be.
– Ez mind csupa hazugság, ugye?
– Igen, uram. Az.
– Köszönöm, hogy megmondta nekem az igazat.
– Én mindig az igazat mondom, uram.
– Ez megint hazugság?
– Igen, uram. Én mindig hazudok.
– Ez akkor tehát nem lehet igaz? Maga krétai?
– Nem, uram. Athéni vagyok, a georgiai Athénből. A New York állambeli Ithacában jártam iskolába. Jelenleg otthonom Carthagóban van, Illinois államban.
– Csakugyan?
– Igen, uram. És képtelen vagyok hazudni.
– Maga mégiscsak krétai, nem? Ismeri a krétai ember paradoxonát, aki azt mondta, hogy maguk krétaiak mind hazugok? Nem lehet hinni neki, igaz? Be akarok menni.
– Megvan a jegye hozzá. – Az őr kilyukasztotta a jegy közepét, aztán a peremén az egyik számot. A szám az Emberi Biliárdasztal száma volt.
– Arra nem szállhatok fel?
– Már volt rajta, uram – oktatta ki a Schroeder nevű őr. – Azok ott mindjárt az árkádsor elején alumíniummal bevont fémdetektorok. Ne vigyen be kábítószert vagy robbanóanyagot. Készüljön fel a zajra és az éles fényekre.
Yossarian keresztülnyomakodott a forgókeréken, és belépett a folyosó bejáratánál álló ezüstös fémdetektorok közé. A világítás abban a pillanatban kialudt, a következő pillanatban pedig olyan vakító, éles, fehér fények villantak fel, hogy majdnem megtántorodott tőlük, és hirtelen a legkülönfélébb varázstükrök ragyogóan kivilágított folyosóján találta magát. Az üvöltő zaj szinte megsüketítette, olyan volt, mint egy MRI gép dübörgése. Aztán látta, hogy a minden oldalról és a feje fölött is groteszkül csillogó tükrök mind különféle módokon torzítják el a tükörképét, mintha minden nézetből erősen megvilágított és higannyá cseppfolyósított, megkülönböztethetően másvalakivé torzult volna. Egyes testrészei megnagyobbodtak és meghosszabbodtak, mintha vizsgálat céljából húzták volna ki őket; képmásai pedig különféle duzzanatokká tornyosultak. Az egyik tükörben tanúja lehetett, hogyan torzul feje és nyaka egyetlen karcsú tömbbé, miközben mellkasa és lábai megrövidülnek és földagadnak. A mellette álló tükörben egész teste szörnyen felfúvódott, arca pedig szőlőszemmé, tetején hajat viselő pattanássá zsugorodott, parányi, vigyorgó arcán összenyomott vonásokkal. Észrevette, hogy már-már elneveti magát, és e meglepetés újdonsága csak még jobban csiklandozta. Nem volt két tükör, amelyben a torzulások hasonlók lettek volna, az anomáliák egyetlen lencsén át sem voltak következetesek. Hiteles megjelenése, objektív felépítése nem volt többé abszolút: el kellett töprengenie rajta, milyen is valójában. Aztán a lába alatt mozogni kezdett a föld.
A padlat előre-hátra rángatózott. Ehhez Yossarian simán alkalmazkodott, felidézve magában George C. Tilyou régi Steeplechase Parkjának vidám trükkjeit. Ez is közéjük tartozott. A fülsiketítő zaj megszűnt, de a lámpák hője tovább perzselte. Legáthatóbban a jobb szeme fölötti égető, tiszta fehér fény sütötte, meg egy másik, amelyik ugyanolyan forró volt, és fáklyaként izzott tőle balra. Képtelen volt megtalálni őket. Amikor megpróbálta, és elfordult, a fények együtt mozdultak a látószögével, így egy helyben maradtak, aztán pedig érezte, hogy a lába alatt megint másféle csíny szerint indul meg a padló: a jobb fele előre- vagy hátraindul; míg a másik az ellenkező irányba, és a kettő a szabályos szívverés ütemében váltja sebesen egymást. Ezen is könnyedén haladt tovább előre. A fények indigókékre váltottak, jómaga pedig nagyrészt feketének látszott. A fények most vörösre változtak, és testének egyes részeiről minden szín eltűnt. Amikor újra a normális fényre ért, majd elájult az utálatos látványtól, mert undorító, mocskos, eszement hajléktalanként pillantotta meg magát. Megint egy másik tükörben émelyítő metamorfózison ment át: törékeny, barna, páncélos, duzzadt rovarrá fúvódott fel; aztán ő lett Raul, aztán Bob; aztán pedig, további undorára és rémületére, annak az ápolatlan, köpcös, rendetlen, középkorú nőnek a visszatükröződéseként látta meg magát, aki a piros Toyotában követte, azzal a hájas tokájával és durva arcával; majd újra változott, és úgy nézett ki, ahogy mindig is gondolta, hogy kinéz. Sietve továbbment, de végül szembetalálta magát egy utolsó tükör kihívásával, amely úgy állta el az útját, mint valami tömör üvegfal. Ezen még mindig önmaga volt, de a vállain hordozott fej arcvonásai egy mosolygó, reményteljes, ártatlan, naiv és dacos fiatalember vonásai voltak. Látta magát harmincévesnél fiatalabban, teli viruló kilátásokkal, optimista figuraként, aki nem volt sem többé, sem kevésbé elbájoló és halhatatlan, mint a legméltóságteljesebb istenség, aki valaha létezett. A haja rövid volt, fekete és hullámos, és életének abban a korszakában járt, amikor még olyan merész vállalkozásokat melengetett önelégülten magában, melyek szerint minden lehetséges.
Habozás nélkül kihasználta a lendületet, amely egyetlen hatalmas lépéssel előrevitte, egyenesen a tükörbe, durr, neki önmagának, mint már némi középkorú árnyalattal színezett erős és egészséges ifjúnak az illúziójába, aztán hetvenhez közelítő, ősz felnőttként lépett ki az előtte sík félkörben kibontakozó vidámpark tágas látképébe. Körhintát hallott. Hullámvasutat hallott.
Aztán a vidámság és a színlelt rémület éles sikolyait hallotta a férfiak és nők egy távolabbi csoportjából, akik egy lapos fenekű csónakban zúdultak lefelé egy lejtős vízzuhatagon, hogy végül nagy fröcsköléssel megálljanak egy medencében. Lassan, az óramutató járásával megegyező irányban forgott előtte a varázshordó tökéletes kör alakja, a Bűvös Hordó, kék-fehér jegyén az egyes számú attrakció. A forgó, cső alakú kamra barázdált külső szélei málnaszín cukorkák vörösét és a szörpautomaták édesített szirupját idézték, égszínkék peremén sárga üstökösök tündököltek a szétszórt fehér csillagok és a sárgabarackszín mosolygó félholdak között. Gondtalanul keresztülsétált a hordón, egyszerűen a forgás irányával ellenkező vonalhoz tartva magát, majd amikor előbukkant a túlsó végén, egy beszélgetés kellős közepébe csöppent, amelyet a néhai író, Truman Capote folytatott egy férfival, akinek neve hallatán Yossarian elbizonytalanodott.
– Faust – ismételte meg az idegen.
– Dr. Faust? – kérdezte mohón Yossarian.
– Nem, Irvin Faust – felelte a férfi, aki regényeket is írt. – Jó kritikák, de soha egy nagy bestseller. Ő William Saroyan. Lefogadom, hogy soha nem hallott róla.
– Hogyne hallottam volna – sértődött meg Yossarian. – Láttam az Életed idejét, és olvastam A merész fiatalember a lengő trapézon és a Hetvenezer asszírt. Erre aztán emlékszem.
– Nincsenek többé kereskedelmi forgalomban, egyiket se nyomják újra – mondta gyászosan William Saroyan. – A könyvtárakban se találhatja meg őket.
– Valamikor úgy próbáltam írni, mint maga – vallotta be Yossarian. – Nem jutottam messzire.
– Nem volt meg magában az én képzelőtehetségem.
– Most úgy próbálnak írni, mint én – mondta Ernest Hemingway. Mindketten bajuszt viseltek. – De ők se jutnak messzire. Akar megverekedni velem?
– Sose akarok verekedni.
– Úgy is megpróbálnak írni, mint ő – mondta Ernest Hemingway, és William Faulkner felé mutatott, aki mélységes csöndben üldögélt egy csupa nagyivókkal telizsúfolt kis térségen. Faulkner is bajuszt viselt. Nemkülönben Eugene O'Neill, Tennessee Williams és James Joyce, nem messzire attól a térségtől, ahol a depressziót és az ideg-összeroppanást megtestesítő öregkori személyiségzavarok képviselői üldögéltek. Henry James némán ült Joseph Conraddal, és az öngyilkosok népes tömegébe olvadó Charles Dickenst figyelték, Jerzy Kosinski pedig Virginia Woolffal csevegett Arthur Koestler és Sylvia Plath szomszédságában. Az ibolyaszínű homokra hulló napsugár barna kúpjában egy nyugágyon megpillantotta Gustav Aschenbachot, és megismerte az ölében nyugvó könyvet, saját Halál Velencében és még hét elbeszélés című papírfedelű kötetének ugyanazt a papírfedelű kiadását. Aschenbach magához intette.
Yossarian magában azt válaszolta, hogy „lófasz a seggedbe!”, sőt lélekben még meg is mutatta neki az elutasítás trágár olasz gesztusát, miközben elsietett az Ostor, a Perec és az Örvény mellett. Rajtakapta Kafkát, aki vért köhögve leste őt egy árnyékos zugból a bezárt ablaktábla alatt, amelyből Marcel Proust figyelte egy fedett átjáró fölött, melyen a KIETLEN SOR utcatábla állt. Aztán egy vasszerkezetű hegyhez ért, melyen sínek emelkedtek a magasba, és a nevét is látta: SÁRKÁNYBARLANG.
– Azt a szent szart! – ujjongott McBride, aki sehol nem volt a közelben. – Ez tényleg hullámvasút!
Ezután a díszes, bonyolult, tükrös, forgó körhintához ért, melynek központi dobogóján és belső párkánykoszorúján antik fehér keretekbe foglalt táblaképek és álló, ovális keretekbe foglalt tükrök váltakoztak. A gőzorgona vidám keringője csakugyan Siegfried gyászzenéje volt, az egyik hattyú vontatta csiricsáré gondolában pedig egy csúcsos sisakot és kitüntetések egész enciklopédiáját viselő idősebb német katonatiszt pompázott, akinek olyan méltóságteljes volt a tartása, hogy akár császár vagy Kaiser lehetett volna.
Yossarian előbb pillantotta meg az evezős csónakot, mintsem a csatornát meglátta. A fából épült ladikban egyenesen ültek az utasok, kettesben, hármasban, négyesben, egymás mellett, és mindenféle meghajtás nélkül bukkantak elő az emberkéz alkotta csatornából, amely épp olyan széles volt, hogy egyszerre csak egy ladik férjen el benne, aztán ott állt a Szerelem Alagútja mellett, ahol egy vörös zubbonyos, zöld zsokésapkás felügyelő őrködött a bejáratnál, hordozható telefonnal és kézi lyukasztóval felszerelve. Narancssárga volt a haja, tejszínű a bőre, és zöld hátizsákot viselt a hátán. Tarka plakátok, valamint levendula- és gyömbérszínű fényképek hirdették csábítóan a Szerelem Alagútjának híres panoptikumát, melynek legfőbb vonzerői a Lindbergh-bébi kivégzett elrablójának, Bruno Hauptmann-nak és az ágyán meztelenül fekvő Marilyn Monroe-nak az életnagyságú viaszmásai voltak, minden részletében élethű halottként felidézve. A híres panoptikumnak A HOLTAK SZIGETE volt a neve. A csatorna egyik homályos nyiladékából a másik sötétlő nyílás felé sikló lapos fenekű csónak első ülésén Abraham Lincolnt látta, merev kályhacső-cilinderében, a Halál Angyala mellett ült moccanatlanul, és mintha fogták volna egymás kezét. Ugyanazon a padon látta Howard Hódent, halálosan megsebesült géppuskását. A közvetlenül mögöttük lévő padon egymás mellett látta Fiorello H. La Guardia polgármestert és Franklin Delano Roosevelt elnököt. A polgármester pompázatos fehér kalapot viselt, visszahajtva a karimáját, mint valami cowboy, FDR pedig egy gyűrött Eden-kalapot csapott a fejére, villogtatta a cigarettaszipkáját, és mind a ketten úgy vigyorogtak, mintha egy régi újság címlapjáról néznének elevenen vissza. A La Guardia és Roosevelt mögötti ülésen pedig megpillantotta az apját meg az anyját, aztán Sam bácsikáját, Ida nagynénjét és Max bácsit és Hannah nénit, majd a bátyját, Lee-t, és tudta, hogy ő is meg fog halni. Hirtelen rádöbbent, hogy mindenki, akit csak ismer, egyik napról a másikra már régóta öreg lett – nem öregedett, nem középkorú lett, hanem öreg! Korának nagy szórakoztató sztárjai nem voltak már sztárok többé, a korabeli híres regényírók és költők jelentősége pedig szinte a semmire csökkent az új nemzedék körében. Az RCA-hoz és a Time magazinhoz hasonlóan még az IBM és a General Motors helyzete is megrendült, a Western Union pedig kimúlt. Az istenek ismét megöregedtek, és megint eljött az új rendeződés ideje. Mindenkinek el kell mennie, vetette fel Teemer, amikor utoljára beszéltek, aztán rá csöppet sem jellemző, érzelmes hangsúllyal még hozzátette: – Mindenkinek!
Yossarian elsietett a Szerelem Alagútja mellett, közepén, a Holtak Szigetén az élethű viaszfigurákkal. Átkelt egy rokokó korlátú, fehér gyaloghídon, és egyszerre csak újra az olaszországi Nápolyban találta magát, 1945-ben, ott állt a sorban Svejk, a rendíthetetlen öreg katona, meg a Krautheimer nevű fiatal katona mögött, aki Joseph Kaye-re változtatta a nevét, és várták, hogy a gőzhajó hazavigye őket az eltűnt, régi Steeplechase Park mögé, a szintén eltűnt Surf Avenue-i régi L. A. Thompson-féle Tájképvasút elé.
– Még mindig itt?
– Mi történt veled?
– Én is visszakerültem ide. Mi történt veled?
– Svejk vagyok.
– Tudom. A derék katona?
– Nem tudom, mi az, hogy derék.
– Azt hittem, mostanára én leszek a legidősebb – mondta Yossarian.
– Én idősebb vagyok.
– Tudom. Yossarian vagyok.
– Tudom. Te szöktél valamikor Svédországba, nem?
– Nem jutottam messzire. Még Rómába se tudtam eljutni.
– Nem menekültél el akkor? Egy kis sárga tutajon?
– Ilyesmi csak a filmeken történik. Téged hogy hívnak?
– Joseph Kaye. Az előbb már mondtam. Miért kérdezed?
– Bajban vagyok mostanában a nevekkel. Miért kérdezed?
– Mert valaki hazugságokat mesélt rólam.
– Lehet, hogy ezért állunk még mindig sorban – mondta Svejk.
– Miért nem mégy vissza Csehszlovákiába?
– Miért mennék – felelte Svejk –, mikor Amerikába mehetek? Te miért nem mész Csehszlovákiába?
– Mit fogsz csinálni Amerikában?
– Kutyákat fogok tenyészteni. Könnyű ott minden. Örök idők óta élnek emberek Amerikában, nem?
– Nem igazán – mondta Yossarian.
– Szeretni fogok Amerikában?
– Ha sok pénzt keresel, és azt hiszed, jómódú vagy.
– Hol a picsában van az a hajó? – morgott Kaye. – Nem várhatunk itt örökké.
– De igen, várhatsz – mondta Svejk.
– Jön már! – kiáltotta Kaye.
Hallották az elavult kerekek kattogását az elavult vassíneken, aztán vörösre és halvány aranyszínűre festett hullámvasúti kocsik sora tűnt fel az L. A. Thopmson Tájképvasút pályájának lassító végén. Ám ahelyett hogy, mint várták, megállt volna, a kocsik továbbgördültek mellettük, hogy újra nekiinduljanak a pályának, és miközben Kaye frusztráltan reszketni kezdett, Yossarian meglátta a vasút utasait. Legelöl megint felismerte Abraham Lincolnt. Látta La Guardiát és FDR-t, látta anyját és apját, a nagybácsikáit és nagynénjeit, és a bátyját is. És mindegyiküket kettőnek látta, kettőnek a Halál Angyalát és Hódent, a géppuskást is, mindenkit kettőnek látott.
Támolyogva sarkon fordult, és sietve visszafelé indult, hogy elmeneküljön, és elképedt rémületében segítséget kérjen a Schroeder nevű katonától, aki azt állította, hogy százhét éves, de csak McBride-ra bukkant rá, mind a kettőre, Bob és Raul mellett, akik együttesen négyen voltak. McBride úgy vélte, Yossarian igencsak furcsán fest, amint botladozva, oldalvást jár, és hadonászik a karjával, hogy egyensúlyban tartsa magát.
– Igen, furán érzem magam – ismerte el Yossarian. – Hadd kapaszkodjak a karodba.
– Hány ujjat látsz?
– Kettőt.
– És most?
– Tízet.
– És most?
– Húszat.
– Kettős látásod van.
– Kezdek megint mindent kétszer látni.
– Akarsz segítséget?
– Igen.
– Hé, fiúk, segítsenek már. Tőlük is elfogadod?
– Hogyne.

 

 

28. A kórház

– Vágd – mondta az agysebész Yossarian rajnai útjának ebben az utolsó szakaszában.
– Te vágd – mondta az asszisztense.
– Nincs vágás – mondta Yossarian.
– Na nézd csak, ki szólt közbe?
– Folytassuk?
– Miért ne?
– Ezt még sose csináltam azelőtt.
– Ezt mondta a barátnőm is. Hol a kalapács?
– Semmi kalapács – mondta Yossarian.
– Ez folyton így fogja jártatni a száját, miközben mi megpróbálunk koncentrálni?
– Add ide azt a kalapácsot.
– Tegye le azt a kalapácsot – intézkedett Patrick Beach.
– Hány ujjat lát? – kérdezte Leon Schumacher.
– Egyet.
– És most hányat? – kérdezte Dennis Teemer.
– Még mindig egyet. Ugyanazt.
– Csak bolondozik, uraim – mondta az egykori színésznő, Frances Rolphe, született Frances Rosenbaum, aki az érett Frances Beachcsé nőtte ki magát, bár arcán újra meglátszott a kora. – Hát nem látják?
– Mi mind javítottunk az állapotán!
– Adjanak enni – mondta Yossarian.
– Én a felére csökkenteném azt a dózist, doktor – rendelkezett Melissa MacIntosh. – A Halcion fölébreszti, a Xanaxtól szorong, a Prozac pedig depresszióssá teszi.
– Nocsak, a nővér ilyen jól ismeri magát? – kuncogott Leon Schumacher, miután Yossariannak további ennivalót adtak.
– Találkozgattunk.
– Ki az a bögyös, szőke barátnője?
– Angela Backup.
– Hehehe. Valami ilyesmit reméltem. Mikor fog idejönni?
– Munka után, vacsora előtt, és Lehet, hogy megint az építész barátjával. Lehet, hogy a gyerekeim is itt lesznek. Most, hogy túl vagyok a veszélyen, talán el akarnak búcsúzni tőlem.
– Az a fia... – kezdte Leon Schumacher.
– Aki a Wall Streeten van?
– Semmi mást nem akar hallani, csak azt, hogy legföljebb meddig tarthat. Most már nem akar majd több időt magára fordítani, ha nem fog meghalni. Megmondtam neki, hogy nem fog.
– Én meg természetesen azt mondtam neki, hogy meg fog – mondta a fürdőköpenyes és pizsamás Dennis Teemer, aki páciensként élénkebb volt, mint orvosként. Szégyenkező felesége azt mondta a barátaiknak, hogy kísérletezik. – „Mennyibe?”, akart fogadni velem.
– Maga még mindig úgy gondolja, hogy ez természetes?
– Hogy meghalunk?
– Hogy én meghalok.
Teemer elfordította a tekintetét. – Szerintem ez természetes.
– És hogy maga?
– Szerintem az is természetes. Én hiszek az életben.
– Maga elvesztett engem.
– Minden ami él, élő dolgoktól él, Yossarian. Maga meg én sokat vettünk el. Vissza kell adnunk.
– Útban Kenoshába, a repülőgépen megismerkedtem egy részecskefizikussal, aki azt mondta, hogy minden élő olyan dolgokból áll, amelyek nem élnek.
– Ezt is tudom.
– És ez nem nevetteti meg? Nem ríkatja meg? Nem kell eltűnődnie rajta?
– Kezdetben vala az ige – mondta Teemer. – És az ige a gén volt. Most az ige a kvark. Én biológus vagyok, nem fizikus, így nem mondhatom azt, hogy „kvark”. Az az élettelen láthatatlan világába tartozik. Kitartok hát a gén mellett.
– Akkor hol a különbség egy élő gén és egy halott kvark között?
– A gén nem élő, és a kvark nem halott.
– Én se tudom nevetés nélkül kimondani, hogy „kvark”.
– Kvark.
– Kvark.
– Kvark, kvark.
– Nyert – mondta Yossarian. – De van különbség köztünk és közte?
– Egy élő sejtben semmi nem élő. A szív mégis szivattyúzik, és a nyelv beszél. Ezt mind a ketten tudjuk.
– És egy mikroba? Egy gomba?
– Azoknak nincs lelkük? – találgatta a sebészgyakornok.
– Lélek nem létezik – mondta az őt oktató sebész. – Ez mind csak a fejünkben van.
– Meg kéne mondani ezt a bíborosnak.
– A bíboros tudja.
– Még egy gondolat, még ez a gondolat is csak molekulák közötti elektromos kölcsönhatás.
– De vannak jó gondolatok és rossz gondolatok – reccsentett rá Leon Schumacher –, folytassuk hát a munkát. Volt valaha együtt a haditengerészetnél egy Richard Nixon nevű emberrel? Ő azt hiszi, hogy ismeri magát.
– Nem, nem voltam.
– El akar jönni, hogy ellenőrizze magát.
– Nem voltam a haditengerészetnél. Kérem, tartsa távol.
– Játszott valaha altszaxofonon egy dzsesszzenekarban?
– Nem.
– Nem.
– Találkozott valaha a seregben a Katona Fehérben-nel?
– Kétszer. Miért?
– Odalenn van egy másik kórteremben. Be akar kukkantani magához, hogy üdvözölje.
– Ha mindezt el tudta mondani magának, akkor ez nem ugyanaz a Katona Fehérben.
– Szolgált valaha együtt a seregben egy Rabinowitz nevű fickóval? – kérdezte Dennis Teemer. – Lewis Rabinowitz.
– Emlékezetem szerint nem – rázta meg a fejét Yossarian.
– Akkor lehet, hogy én tudom rosszul. És egy Sammy Singer nevezetűvel, a barátjával? Azt mondja, Coney Islandről való. Szerinte talán emlékszik rá a háborúból.
– Sam Singer? – ült fel Yossarian. – Hogyne, a farokgéppuskás. Alacsony, sovány hapsi, kicsi, hullámos, fekete haja van.
Teemer elmosolyodott. – Most már majd hetvenéves.
– Ő is beteg?
– Barátja annak a páciensnek, akit kezelek.
– Mondja meg neki, hogy kukkantson be.
– Helló, százados – rázta meg Singer Yossarian feléje nyújtott kezét. Yossarian felmérte magának azt az embert, aki örült, hogy láthatja: elég kicsi volt, mogyorószín szeme kissé kidülledt kedves arcából. – De jó, hogy újra látlak – kuncogott Singer. – Kíváncsi voltam, mi van veled. Az orvos azt mondja, minden oké.
– Megpocakosodtál, Sam – mondta Yossarian kedélyesen –, egy kicsit megráncosodtál, és talán egy kicsit magasabb lettél. Régen sovány voltál. És nagyon megőszültél, és ritkul a hajad. Akárcsak nekem. Hozz be a képbe, Sam. Mi történt az elmúlt ötven évben? Van valami újság?
– Szólíts Sammynek.
– Szólíts Yo-Yónak.
– Azt hiszem, elég jól megvagyok. Elveszítettem a feleségem. Petefészekrák. Valahogy csak elkóválygok.
– Én elváltam, kétszer. Én is kóválygok. Gondolom, újra meg kell házasodnom. Ahhoz vagyok hozzászokva. Gyerekek?
– Van egy lányom Atlantában – mondta Sammy Singer –, meg egy másik Houstonban. Unokáim is vannak, már főiskolások. Nem szeretek rájuk akaszkodni. Van egy vendéghálószobám, ha eljönnek látogatóba. Hosszú ideig dolgoztam a Time magazinnál... de nem mint riporter – tette hozzá hangsúlyosan. – Elég jól csináltam, jól megéltem belőle, de aztán nyugdíjba küldtek, hogy fiatalítsanak, és életben tartsák a magazint.
– És most gyakorlatilag megdöglött – mondta Yossarian.
– Én most abban a régi Time-Life épületben dolgozom, a Rockefeller Centerben. Az ablakom a jégpályára néz. Voltál ott valaha?
– De mennyire – emlékezett rá érzelmesen Singen – Emlékszem arra a jégpályára. Szép időket töltöttem ott.
– Most az az új M&M székház, M&M Vállalkozásokkal és Milo Minderbinderrel. Emlékszel az öreg Milóra?
– Hogyne emlékeznék – nevetett Sammy Singer. – Jó kaját adott nekünk az a Milo Minderbinder.
– Adott bizony. Magasabb volt az életszínvonal, mint azelőtt.
– Az enyém is. Utána aztán azt mondták, ő volt az, aki megbombázta akkor az ezredünket.
– Meg is csinálta. Ez megint egyike a kapitalizmus ellentmondásainak. Muris dolog ez, Singer. Mikor legutóbb a kórházban voltam, felbukkant a semmiből a lelkész, és meglátogatott.
– Miféle lelkész?
– A lelkészünk. Tappman tiszteletes.
– Hát persze. Ismerem azt a lelkészt. Nagyon csöndes ember, igaz? Majdnem összeomlott, mikor az a két gép összeütközött La Spezia fölött, az egyiken Dobbs, a másikon Hupple, és Nately meg az összes többi meghalt. Emlékszel ezekre a nevekre?
– Mindenre emlékszem. Emlékszel Orr-ra? Az én sátramban lakott.
– Emlékszem Orr-ra. Azt mondják, eljutott Svédországba, egy tutajon, miután Avignon után a tengerbe zuhant, közvetlenül, mielőtt mi hazamentünk.
– Egyszer lementem Kentuckyba, és találkoztam vele – mondta Yossarian. – Szerelő volt egy szupermarketben, és nem sok mondanivalónk volt többé egymásnak.
– Én is az ő gépén voltam, mikor tengerbe pottyantunk az első avignoni bevetés után. Mindenről gondoskodott. Emlékszel arra az időre? Én is azon a tutajon voltam, azzal a toronylövésszel, Knight őrmesterrel.
– Emlékszem Bill Knightra. Elmesélte nekem az egészet.
– Akkor volt, hogy egyetlen Mae West mentőmellényünk se fújódott fel, mert Milo kivette belőlük a szén-dioxid-patronokat, hogy szódás fagylaltot csináljon belőle nektek a tisztiklubban. Egy cédulát hagyott helyettük. Jó fej volt ez a Milo – kuncogott Singer.
– Ti fiúk is kaptatok szódás fagylaltot minden vasárnap, nem?
– De igen. Aztán kiszedte a morfiumot az elsősegélycsomagokból, azon a második avignoni bevetésen, ezt te mondtad. Ez tényleg igaz volt?
– Azt is megcsinálta. Ott is nyugtát hagyott.
– Akkor hát kábítószerekkel kereskedett?
– Ezt én nem tudhattam. De annyi szent, hogy kereskedett tojással, friss tojással. Emlékszel?
– Emlékszem azokra a tojásokra. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a tojásnak olyan jó íze lehet. Gyakran eszem tojást.
– Én is el fogom kezdeni – határozta el Yossarian. – Meggyőztél, Sammy Singer. Most már nincs értelme a koleszterin miatt aggódnom, igaz?
– Akkor emlékszel Hódenre is, Howard Hódenre? Azon az avignoni bevetésen?
– Sam, el tudnám valaha felejteni? Mikor láttam, milyen fájdalmai vannak, beadtam volna neki az összes morfiumot az elsősegélycsomagból. Az a kibaszott Milo. Sokat átkoztam. Most nála dolgozom.
– Tényleg folyton elájultam?
– Én úgy láttam.
– Ez most murisnak látszik. Annyira teli voltál vérrel. És még mi mindennel. Ő meg csak nyöszörgött. Fázott, ugye?
– Igen, azt mondta, fázik. És haldoklott. Rajtam meg végigömlött az a sok mindenféle, aztán még a saját hányadékom is.
– És aztán levetetted a ruhádat, és egy darabig nem voltál hajlandó fölvenni.
– Torkig lettem az egyenruhával.
– Láttalak a temetésen, ültél a fán meztelenül.
– Tornacipő volt rajtam.
– Láttam, mikor Milo fölmászott hozzád a csokoládébevonatú gyapotjával. Mi valahogy mind felnéztünk rád akkor, Yossarian. Én még mindig fölnézek, tudod.
– Miért van ez, Sam – kérdezte Yossarian habozva. – Én csak egy ál-asszír vagyok.
Singer megértette. – Nem, nem azért. A sereg óta nem. Jó barátokat szereztem ott a gojok között. Te voltál az egyik, mikor az a fickó elkezdett verni engem Dél-Carolinában. És azok óta a Time-nál töltött évek óta nem, amikor jól éreztem magam, és együtt lógtam protestánsokkal meg életem első nagyivóival.
– Asszimilálódunk. Ez is egy klassz dolog ebben az országban. Ha úgy viselkedünk, mint ők, esetleg befogadnak minket.
– Ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Akarsz tudni valamit, Yossarian?
– Yo-Yo?
Sam Singer megrázta a fejét. – Miután megnősültem, soha, egyetlenegyszer se csaltam meg a feleségemet, soha nem is akartam. Ezt az emberek mindenütt murisnak találták, még a nők is. Nem tettem meg ezt vele. Azt hihették, hogy buzi vagyok. Az első férje épp az ellenkezője volt. Szoknyavadász, az a fajta, amelyikről mindig azt hittem, hogy én is olyan akarok lenni. Mire megismerkedtem vele, az asszony már engem kedvelt jobban.
– Hiányzik neked.
– Hiányzik.
– Nekem a házasság hiányzik. Nem szoktam meg, hogy egyedül éljek.
– Én. se tudom megszokni. Nemigen tudok főzni.
– Én se főzök.
Sam Singer eltűnődött. – Nem, azt hiszem először azért néztem föl rád, mert tiszt voltál, és akkoriban megvolt az a gyerekes elképzelésem, hogy minden tiszt tökösebb, mint mi, többiek. Különben mi is tisztek lennénk. Te mintha mindig tudtad volna, hogy mit csinálsz, kivéve mikor eltévedtél, és kivittél minket az Atlanti-óceánra. Még amikor mindenféle őrültségeket csináltál, az is értelmesebbnek látszott, mint a többiektől sok minden. Beálltál meztelenül a zárt alakzatba, átvenni azt a kitüntetést. Mind nagyon élveztük, mikor láttuk, hogy ezt csinálod.
– Pedig nem hencegésből csináltam. Az idő legnagyobb részében pánikban voltam. Voltak reggelek, mikor fölébredtem, és próbáltam kitalálni, hol is vagyok, aztán megpróbáltam kispekulálni, hogy mi a fenét is csinálok én ott. Néha mostanában is így ébredek.
– Marhaság – vigyorgott Singer. – És mindig rengeteg nőt kaptál meg, mikor mi, többiek, nem.
– Nem olyan sokat, mint gondolod – mondta nevetve Yossarian. – Sokkal többször csak úgy hozzájuk dörgölődztem.
– De Yossarian, mikor azt mondtad, hogy nem repülsz többet, mi mind szorítottunk neked. Mi is letudtuk a hetven bevetésünket, és egy csónakban eveztünk.
– Miért nem léptetek ki és jöttetek velem?
– Mi nem voltunk olyan bátrak. Miután téged elkaptak, minket is tüstént hazaküldtek, így számunkra minden pompásan alakult. Én is nemet mondtam, de addigra már választást kínáltak nekem. Veled mi történt?
– Engem is hazaküldtek. Megfenyegettek, hogy kivégeznek, börtönbe csuknak, azt mondták, tönkre fognak tenni. Aztán előléptettek őrnagynak, és hazaküldtek. Nem akartak nagy hűhót csapni.
– A legtöbben csodáltunk téged. És úgy látszik, most is tudod, hogy mit csinálsz.
– Ugyan ki mondja ezt? Nem vagyok többé semmiben biztos.
– Ugyan már, Yo-Yo. Az osztályunkon azt beszélik, hogy még egy jó kis etyepetyéd is van az egyik nővérrel.
Yossarian majdnem elpirult a büszkeségtől. – Ilyen messzire jutott a híre?
– Még a barátom orvosától is hallottunk róla – folytatta Singer vidáman. – Emlékszem, ott Pianosában is nagyon összebarátkoztál egy ápolónővel, igaz?
– Egy kis időre. Aztán ejtett, mert sokallta a kockázatot. Hogy egy lányt levegyünk a lábáról, Sammy, azzal az a probléma, hogy folyton le kell. A szerelem az nem így működik.
– Ezt én is tudom – mondta Singen – De te meg egypár másik fickó ott voltatok vele a tengerparton fürdőruhában, aznap, mikor Kid Sampsont megölte egy repülőgép. Emlékszel Kid Sampsonra, ugye?
– Hát persze, a fene egye meg – mondta Yossarian. – Gondolod, hogy valaha is el tudnám felejteni Kid Sampsont? Vagy McWattot, aki a gépet vitte, amelyik kettéhasította. McWatt volt a kedvenc pilótám.
– Az enyém is. Ő volt a pilótánk a ferrarai bevetésen, mikor vissza kellett fordulnunk egy második bombázásra, és Kraft elesett, meg egy Pinkard nevű bombázótiszt is.
– Akkor is egy gépen voltál velem?
– De mennyire. És akkor is azon a gépen voltam, mikor Éhenkórász Joe elfelejtette meghúzni a vészkapcsolót, hogy kieressze a futószerkezetet. És még kitüntetést is adtak neki.
– Én a ferrarai bevetésért kaptam a kitüntetésemet.
– Nehéz elhinni, hogy mindez valóban megtörtént.
– Ismerem ezt az érzést – mondta Yossarian. – Nehéz elhinni, hogy hagytam, hogy ennyi mindent végigcsináltassanak velem.
– Ezt az érzést ismerem. Olyan fura ez Hódennel. – Singer habozott. – Nem ismertem valami jól.
– Én soha észre se vettem.
– De most úgy érzem, az egyik legjobb barátom volt.
– Nekem is van egy ilyen érzésem.
– És amellett úgy érzem – folytatta makacsul Singer –, hogy az ő esete volt az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem. Szinte utálom így megfogalmazni. Olyan erkölcstelennek hangzik. De az ő révén kaptam egy epizódot, valami drámait, amiről beszélni lehet, valamit, ami eszembe juttatja, hogy a háború tényleg valóságos volt. Az emberek nem sokat hisznek el belőle, a gyerekeimet meg az unokáimat meg nem nagyon érdekli semmi, ami ilyen régi.
– Hozd fel a barátodat, és én majd megmondom neki, hogy igaz. Ő miért van itt?
– Valamiféle kivizsgálás miatt.
– Teemernél? – csóválta Yossarian a fejét.
– Már nagyon régóta ismerik egymást – mondta Singer.
– Aha – mondta gúnyosan és kételkedve Yossarian, amiből Singer tudta, hogy nem győzte meg. – No, Sammy, hova megyünk majd innen? Navigálni sose tudtam, de mintha mostanra már több irányérzékem lenne. Sok nőt ismerek. Lehet, hogy újra meg akarok házasodni.
– Én is ismerek néhányat, de a legtöbbjük régi barát.
– Ne nősülj meg, hacsak nem érzed úgy, hogy muszáj. Ha nem érzed a szükségét, nem fogod jól csinálni.
– Lehet, hogy többet fogok utazni – mondta Singen – A barátaim azt mondják, menjek el egy világ körüli útra. Vannak ismerősem a Time-nál töltött időmből. Van egy jó barátom Ausztráliában, aki egy Guillain-Barré-kór nevű betegségben szenved, már jó régen. Ő se fiatal már, és nem valami könnyen mankózik többé. Szeretnék újra találkozni vele. Van egy másik Angliában, aki nyugalomba vonult, és van. egy barátom Hongkongban is.
– Azt hiszem, én a te helyedben elmennék. Ez mégis valami, amit csinálhat az ember. Mi van azzal a barátoddal, aki itt van? Teemer páciensével?
– Hamarosan valószínűleg haza fog menni. Drezdában volt hadifogoly, együtt Kurt Vonneguttal meg egy Svejk nevű másik hapsival. El tudod ezt képzelni?
– Én együtt álltam a sorban Nápolyban egy Svejk nevű katonával, és megismerkedtem egy Joseph Kaye nevű fickóval. Soha nem is hallottam Drezdáról, amíg Vonnegut regényét nem olvastam róla. Küldd fel hozzám a barátodat. Szeretnék hallani Vonnegutról.
– A barátom nem ismeri.
– Azért kérd meg, nézzen be mindenképpen, ha akar. Én a hét végén még itt leszek. És Sammy, megkockáztassuk? Mit gondolsz, találkozhatnánk megint a kórházon kívül?
Singernek leesett az álla. – Yossarian, ez rajtad múlik. Nekem van rá időm.
– Fölírnám a telefonszámodat, ha hajlandó vagy megadni. Talán érdemes lenne megpróbálni. Szeretnék veled megint elbeszélgetni William Saroyanról. Annak idején olyan novellákat próbáltál írni, mint ő.
– Te is. Mi történt?
– Egy idő múlva abbahagytam.
– Én is föladtam. Próbálkoztál valaha a The New Yorkernél?
– Mindig pofára estem.
– Én is.

*

– Sammy azt mondja, maga mentette meg az életét – mondta a fürdőköpenyt és saját pizsamáját viselő nagycsontú férfi, aki könnyed, vidám modorban Rabinowitzként mutatkozott be, rekedt, de határozott hangon. – Mesélje el nekem, hogy csinálta.
– Hadd mesélje el ő a részleteket. Maga Drezdában volt?
– A részleteket majd ő fogja elmesélni. – Rabinowitz megint Angelán legeltette a tekintetét. – Ifjú hölgy, maga hasonlít valakire, akivel egyszer valahol megismerkedtem, de nem emlékszem hol. Szintén káprázatos nő volt. Találkoztunk valaha? Akkor még fiatalabbnak néztem ki.
– Nem tudom biztosan. Ő a barátom, Anthony.
– Helló, Anthony. Figyeljen rám jól, Anthony. Nem viccelek. Bánjon vele nagyon szépen ma este, mert ha nem jól bánik vele, meg fogom tudni, aztán elkezdek virágot küldözgetni neki, maga meg hoppon marad. Igaz, édesem? Kellemes estét, drága. Jól fogja érezni magát. Anthony, én Lew vagyok. Menjenek, mulassanak jól.
– Úgy lesz, Lew – mondta Anthony.
– Én most már nyugalomba vonultam, kicsit benne vagyok még az ingatlanügyekben, kis építkezések a vejemmel. És maga?
– Én is nyugalomban vagyok – mondta Yossarian.
– De maga Milo Minderbindernél van.
– Részmunkaidőben.
– Van egy barátom, aki szeretne megismerkedni vele. El fogom hozni. Nekem egy kis súlyproblémám van, azért vagyok itt. Alacsonyan kell tartanom a súlyomat egy kisebb szívrendellenesség miatt, és néha Túlságosan lefogyok. Szeretem ezt ellenőriztetni.
– Dennis Teemerrel?
– Régóta ismerem Teemert. Az a kedves szőke hölgy egészen különlegesnek látszik. Tudom, hogy láttam már.
– Szerintem emlékszik rá.
– Ezért tudom.
– Hodgkin-kór – árulta el Teemer.
– A francba – mondta Yossarian. – Nem akarta, hogy megtudjam.
– Azt akarja, hogy senki ne tudja meg. Még én se. És én már majd harminc éve ismerem. Rekordokat döntött meg.
– Mindig ilyen volt? Szeret flörtölni.
– Maga is. Mindenkivel. Maga azt akarja, hogy itt mindenki bolonduljon magáért. Ő csak nyíltabb. Maga ravaszabb.
– Maga a ravasz, és túl sokat tud.
Rabinowitzot Yossarian magas, nagydarab, egyenes férfinak látta, aki sokat veszített a súlyából. A feje teteje majdnem kopasz volt, őszülő, aranybarna kefebajuszt viselt, és agresszíven figyelmes volt Angolához, méghozzá olyan elpusztíthatatlan szexuális önbizalommal, amely felülmúlta és csökkentette Angeláét. Yossarian jót mulatott rajta, amikor látta, hogy Angola előrehajolt, hogy ne duzzadjon annyira a melle, ölébe tette a kezét, hogy lefogja a szoknyáját, és illedelmesen hátrahúzta a lábát, mert olyasfajta túláradó és lenyűgöző tüzességgel került szembe, amit nem kedvelt, de amelyen képtelen volt felülkerekedni.
– És még csak nem is olasz – pirongatta Yossarian.
– Te se vagy az, és veled nincs is semmi gondom. Az a baj, hogy ismerem valahonnan.
– Aha, Miss Back, azt hiszem, talán megvan – mondta Rabinowitz egy kísérleti mosollyal, amikor beballagott, és újra találkozott Angelával. – Egy nagyon jó természetű, kedves kis hölgyre emlékeztet, akivel egyszer egy építési vállalkozó oldalán találkoztam, akivel üzleti összeköttetésben álltam odakinn Brooklynban, a Sheepshead Bay mellett. Egy Benny Salmeri nevű olasz volt, azt hiszem. Maga nagyon szeret táncolni.
– Igazán? – nézett rá Angela, félig lesütve szemfestékkel árnyékolt szemhéját. – Ismertem valamikor egy Salmeri nevű építési vállalkozót. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanarról van szó.
– Volt valaha egy lakótársnője, aki ápolónő volt?
– Még mindig van – felelte Angela, most már kissé nyersebben. – Aki itt volt az előbb szolgálatban. Ő a társnőm, Melissa.
– Az a jóképű, jó természetű hölgy?
– Ő gondozza itt a barátunkat. Azért került ide. Öreg férfiakkal baszik, amitől gutaütést kapnak.
– Szeretném, ha nem mondanál ilyesmiket az embereknek – tett neki enyhe szemrehányást Yossarian, miután Rabinowitz kiment. – Tönkreteszed a kilátásait. És ez nem gutaütés volt. Az enyémeket is tönkreteszed.
– Én meg azt szeretném – mondta Angola –, ha nem mondanád azt az embereknek, hogy engem Backupnak hívnak.
Vizsgálódó szemmel néztek egymásra. – Kinek mondtam?
– Michaelnek. Annak a Schumacher doktornak. – Angola Back habozott. – Patricknek.
– Patricknek? – A meglepett Yossarian már sejtette a választ, mielőtt még föltette a kérdést. Miféle Patricknek? Patrick Beachnek?
– Patrick Beachnek.
– Mi a fene – mondta Yossarian, miután magához tért meglepetéséből. – Te összejössz Patrickkel?
– Felhívott.
– Vitorlázni kell majd menned. Valószínűleg utálni fogod.
– Már voltam. Nem zavar.
– Nincs baja a prosztatájával?
– Most éppen nincs. Ezért nem jön többé ide. Te jóban voltál a feleségével. Mit gondolsz, meg fogja tudni?
– Frances Beach mindent tud, Angela.
– Nem én vagyok az első.
– Ezt már tudja. Ki fogja tudni találni.
– Tényleg van valami közted meg e között az ápolónő között, ugye? – találgatta Frances Beach. – Szinte érzem a coitus szagát ebben az áporodott levegőben.
– Meglátszik rajtam?
– Nem, drágám. Őrajta. Oltalmazóbban ügyel rád, mint ahogy kellene. És túlhajtottan korrekt, mikor mások is itt vannak. Tanácsold neki, hogy ne legyen olyan feszült.
– Attól még csak feszültebb lesz.
– És még mindig őrzöd azt a közönséges, kényszeres szokásodat, amit soha ki nem állhattam. Valahányszor egy nő megfordul, lenézel a fenekére, minden nőére. Mikor az övére nézel, teli vagy büszkeséggel. Ez a birtoklás büszkesége. Az enyémet is nézegeted, igaz?
– Tudom, hogy mindig ezt teszem. De nem vagyok rá büszke. A tiéd még mindig nagyon jó.
– Nem gondolnád ezt, ha nem lennének emlékeid.
– Van egy másik rossz szokásom, amit még rosszabbnak találnál.
– Lefogadom, hogy ki tudom találni, mi az. Mert én is úgy vagyok vele.
– Akkor mondd.
– Te is eljutottál abba a nyomorúságos stádiumba, amikor nem tudsz úgy komolyan egy emberi arcra nézni, hogy máris el ne képzeld, milyen lesz, mikor megöregszik?
– Nem értem, honnan tudtad?
– Túlságosan hasonlítunk egymáshoz.
– Én csak nőkkel csinálom. Hozzásegít, hogy elveszítsem az érdeklődésemet irántuk.
– Én minden arccal megcsinálom, amelyik már jelzéseket ad. Gonosz és morbid szokás. Ez az arc jól fogja viselni az öregedést.
– Melissának hívják.
– Add a tudtára, hogy bennem nyugodtan megbízhat. Annak ellenére, hogy gazdag vagyok és divatos, és mint színésznő valamikor szajha hírében álltam. Örülök, hogy nem pénzért nősülsz.
– Ki gondol házasságra?
– Mire én Patrickkel összejöttem, már sokkal többről volt szó, mint a pénzről. Azt hiszem, én helyeslem a dolgot. Már a barátnőjét nem szeretem. Patrick megint rákapott a vitorlázásra. Szerintem lehet, hogy közben kefélget is. Mit tudsz még mondani nekem?
– A világon semmit.
– És nem is akarom tudni, ezúttal sem. Olyan bűntudatosnak érezném magam, ha azt hinné, gyanakszom. Nem akarok én senkinek a boldogságába gázolni, különösen nem az övébe. Bárcsak nekem is több részem lenne benne, de hát te tudod, hány éves vagyok. Talán Olivia barátnőnk lehetne a kivételem. Nem látogat meg gyakran, de betölti a szobát a virágözönével. És minden névjegyére aláírja, hogy „Olivia Maxon”, mintha ez valami angol főnemesi cím lenne, és ezer Oliviát ismerne az ember. Imádom a vendégszolgálati vállalatodat.
– A Milo Minderbinderé.
– Két tonna kaviár, ez isteni.
– Elboldogultunk volna eggyel is, de biztosabb, ha egy kicsit több van. Ez a buszpályaudvari esküvő körülbelül a legnagyobb mulatság, amit a jövőmben látok.
– Nekem nagyjából az egyetlen mulatságom. Ó, John, Johnny, iszonyatos, amit csináltál velem – mondta Frances Beach. – Mikor megtudtam, hagy beteg vagy, először éreztem magam végérvényesen öregnek. Te rendbe fogsz jönni, de én soha. Valaki van itt. Kérem, jöjjön be. Maga Melissa?
– Igen, az vagyok. Van itt még valaki, aki meg akarja látogatni.
– Az én nevem Rabinowitz, asszonyom. Lewis Rabinowitz, de a barátaim Lew-nak hívnak. Itt van az a valaki más... Mr. Marvin Winkler, most jött Kaliforniából, hogy tiszteletét tegye. Hol van a mi kedves Angela barátnőnk? Marvin, ő Mr. Yossarian. Ő az, aki majd elintézi neked. Winkler beszélni akar Milo Minderbinderrel egy fantasztikus új terméke ügyében. Megmondtam neki, hogy mi majd elrendezzük.
– Mi az a termék?
– Lew, hadd beszéljek vele négyszemközt.
– Nos, Winkler?
– Nézzen a lábamra. – Winkler középmagas férfi volt, szembetűnő pocakkal. – Nem vesz észre semmit?
– Mit nézzek?
– A cipőmet.
– Mi van vele?
– Ultramodern.
Yossarian jól megnézte a fickót. – Nem viccel?
– Üzleti ügyben soha nem viccelek – felelte Winkler, olyan feszülten ejtve a szavait, mintha valamilyen szerencsétlenség sóhajai törnének fel belőle. Mély torokhangját alig lehetett hallani. – Túl régen vagyok az üzleti életben. A háború után a sereg fölös készleteiből gyártottam és árultam filmeket. Pékárukban is üzleteltem, közismert voltam New Yorkban, Connecticutban és New Jerseyben a legjobb mézbevonatú fánkomról. Minden, amit csináltam, ultramodern volt. Még mindig csínálok húsvéti csokoládényulakat.
– És beütött magának valaha igazán valami?
– Mindig az időzítéssel volt bajom. Egyszer az ételszolgáltató üzletbe is beszálltam, és házhoz szállított reggelit kínáltam vasárnap délelőttre, hogy az emberek sokáig alhassanak.
A Greenacre Farms volt a cégem Coney Islanden, és én voltam az egyedüli tulajdonosa.
– Én meg a vevője voltam. Soha nem szállított.
– Nem volt költséghatékony.
– Winkler, én megszervezem magának a találkozást. Nem tudok neki ellenállni. De azt akarom, hogy meséljen el majd mindent róla.
– Egy szót se fogok kihagyni.

*

– Gondolkoztunk már egy cipőről – ismerte el Milo –, amit eladhatnánk a kormánynak.
– Akkor önöknek biztosan az enyém kell. Ultramodern.
– Pontosan mit jelent ez?
– Hogy nincs nála jobb, Mr. Minderbinder, és a kormánynak nem lehet rá jó oka, hogy másikat válasszon. Nézzen újra a lábamra. Látja ezt a hajlékonyságot? Ez a cipő újnak látszik, mikor viselni kezdi, aztán később, mihelyt betöri, használtnak látszik. Ha kifakul, kifényesítheti, vagy hagyhatja úgy, ahogy van, vagy viselheti kopottan, ha úgy akarja. Teheti sötétebbé vagy világosabbá, még a színét is megváltoztathatja.
– De mire képes?
– Ráillik a lábra, és tisztán és szárazon tartja a harisnyát. Segít megóvni a talp bőrét vágások, karcolások és más fájdalmas kényelmetlenségek ellen a talajon való járásnál. Járhat benne, futhat benne, vagy akár ülhet és beszélgethet benne, ahogy most én önnel.
– És változtatja a színét. Mit is mondott, hogy is csinálja?
– Csak beleteszi ezt a bűvös műanyag betétet a sarkán lévő nyílásba, aztán elviszi a suszterhez, és megmondja neki, hogy fesse be olyan színűre, amilyenre csak akarja.
– Ez valamiféle csodának látszik.
– Azt mondom, az is.
– Nők számára is meg tudja csinálni?
– A láb az láb, Mr. Minderbinder.
– Egy dolgot nem látok tisztán, Mr. Winkler. Mit tud a maga cipője, amit az, amit én viselek, nem?
– Pénzt csinálni mindkettőnk számára, Mr. Minderbinder. Az enyém ultramodern. Nézze meg a különbséget.
– Már kezdem látni. Maga nagyon gazdag?
– Bajban voltam az időzítésemmel. De higgye el nekem, Mr. Minderbinder, nem vagyok tapasztalatlan. Ön azzal az emberrel köt üzletet, aki feltalálta és még mindig gyártja a világszínvonalú húsvéti csokoládényulat.
– Miben volt annyira más a magáé?
– Csokoládéból készült. Úgy lehetett csomagolni, szállítani, bemutatni, és ami a legjobb, megenni, mint a cukrot.
– Nem áll ez a többi húsvéti nyúlra is?
– De az enyém ultramodern volt. Ezt minden csomagra rányomtatjuk. A nagyközönségnek nem kell másodosztályú húsvéti csokoládényúl, és a kormánynak nem kell másodrendű cipő.
– Értem már, értem – vidult fel Milo. – Ért maga a csokoládéhoz?
– Mindent tudok róla, amit tudni kell.
– Mondjon meg nekem valamit. Próbáljon ki egyet ezekből.
– Szívesen – mondta Winkler. Kivett egy bonbont, és már előre élvezte a kilátást, hogy megeheti. – Mi ez?
– Csokoládéval bevont gyapot. Mi a véleménye róla?
Winkler finomkodva, mintha valami ritka, törékeny és visszataszító holmival lenne dolga, leszedte a nyelvéről a masszát, miközben tovább mosolygott. – Még soha nem kóstoltam jobb csokoládéval bevont gyapotot. Ultramodern.
– Sajnálatos módon úgy tűnik, nem tudom eladni.
– Nem értem, miért. Nagyon sok van belőle?
– Tele vannak velük a raktáraim. Van valami ötlete?
– Abban vagyok a legjobb. Ki fogok gondolni valamit, amíg elviszi a cipőmet Washingtonba, a beszerzőjéhez.
– Erre minden bizonnyal sor kerül.
– Akkor gondolja meg a következőt. Távolítsák el a csokoládét a gyapotról, aztán szőjék a gyapotot finom, ingekhez és ágyneműkhöz való vászonná. Manapság bontással építünk. Önök eddig összeraktak. Manapság úgy leszünk nagyobbak, ha kisebbekké válunk. A csokoládét eladhatja nekem csodálatos áron a magam üzletéhez azért a pénzért, amit a cipőmért kapok öntől.
– Hány cipője van most?
– Pillanatnyilag csak az a pár, amit viselek, meg még egy pár otthon a szekrényemben. Sok millió párra fel tudok szerszámozni abban a pillanatban, amint meglesz a szerződésünk, és előre megkapom azt a pénzt, amelyre a termelési költségeim fedezésére szükségem lesz. Szeretem előre megkapni a pénzt, Mr. Minderbinder. Ez az egyetlen mód, ahogyan üzleteket kötök.
– Ez így korrekt – mondta Milo Minderbinder. – Én is így dolgozom. Sajnos most alakult egy etikai minisztériumunk Washingtonban. De a mi jogászunk lesz a górénk, mihelyt kiszabadul a börtönből. Addig is megvannak a saját magánbeszerzőink. Meg fogja kapni a szerződését, Mr. Winkler, mert az alku az alku.
– Köszönöm, Mr. Minderbinder. Küldhetek önnek húsvétra egy nyuszit? Fölvehetem a protokoll-listánkra.
– Igen, kérem, küldjön. Küldjön nekem ezer tucatot.
– És kinek számlázzam?
– Valaki majd csak kifizeti. Mind a ketten tudjuk, hogy ingyen ebéd nem létezik.
– Köszönöm az ebédet, Mr. Minderbinder. Jó hírrel távozom.

*

– Jó hírrel jöttem – szólt be Angela vidáman, majd eksztatikus ujjongással besöpört a kórházi szobába. – De Melissa úgy gondolja, hogy talán haragudni fogsz miatta.
– Új társat talált.
– Nem, még nem.
– Visszament a régihez.
– Annak nincs semmi esélye. Késik!
– Micsoda?
– A havi vérzése. Úgy gondolja, hogy terhes.
Melissa dacosan azt mondta, hogy meg akarja tartani a gyereket, és egyikük számára sem maradt korlátlan idő ahhoz, hogy gyerekük legyen.
– De hogy lehetséges ez? – panaszolta Yossarian rajnai útjának ezen a végén. – Azt mondtad, elköttetted a petevezetékedet.
– Te meg azt mondtad, hogy vasectomiát végeztettél.
– Vicceltem, mikor ezt mondtam.
– Nem tudtam. Így vicceltelek meg én is.
– Hmmm, ühümm, bocsánat – mondta Winkler, mikor ezt már nem tudta tovább elviselni. – Üzleti ügyünk van, amit le kell zárni. Yossarian, én mindent magának köszönhetek. Mennyi pénzt akar?
– Miért?
– Amiért megrendezte ezt a találkozást. Le vagyok magának kötelezve. Nevezze meg, mennyit akar.
– Nem akarok belőle semmit.
– Ez így korrekt.

 

 

29. Mr. Tilyou

Miután biztonságosan megtelepedett utóéletében, saját világában, a most éppen nyolcvankét éve meghalt Mr. George C. Tilyou nagy gyönyörűségét lelte a javai fölötti elmélkedésben és az idő múlásának megfigyelésében, hiszen az idő nem múlt. A mellényén pusztán díszül viselte az aranyláncon csüngő aranyórát a fűrészfogú zöld vérkő függővel, de soha nem húzta fel.
Az egyes események között természetesen akadtak köztes időszakok, de nem volt értelme mérni őket. Az egyes menetek hossza két hullámvasútján, a Sárkánybarlangban és a Tornádón, valamint a Steeplechase Lovakon, melyeket mind a gravitáció és a súrlódás állandói szabályoztak, kezdetüktől a végükig soha nem változott észrevehetően, mint ahogy a Szerelem Alagútjának csónakon megtett vízi útjáé sem. El Dorado körhintájának menetidejét persze meg tudta változtatni, és növelhette vagy csökkenthette az Ostor, a Hernyó, az Örvény és a Perec meneteinek időtartamát, de ez nem járt költségnövekedéssel, és itt semmi nem ment pocsékba. A vas nem rozsdásodott, a festék nem pergett le. Sehol nem volt se por, se szemét. Szárnyas gallérú inge mindig patyolattiszta volt. Sárga háza ugyanúgy vadonatújnak látszott, mint azon az ötven évvel korábbi napon, amikor végre lehozta. A fa nem vetemedett meg, és nem korhadt el, az ablakok nem szorultak be, az üveg nem tört el, a csővezetékek még csak nem is csöpögtek. Csónakjai nem eresztették a vizet. Nem arról volt szó, hogy megállt az idő: nem volt idő. Mr. Tilyou ujjongva élvezte a tartósságot, az örök stabilitást. Ez olyan hely volt, ahol az emberek nem öregedtek. És mindig akadtak újak, számuk soha nem csökkent. Koncessziós vállalkozó különbről nem is álmodhatott.
Mihelyt visszaszerezte a házát, nem maradt semmi a világon, amit még akart volna, és amije nem volt meg. Az odakinti viszonyokkal Leslie Groves tábornok hozzáillő társasága révén tartott lépést. A tábornok időnként eljött hozzá egy kis csevelyre, és élvezettel használta ki a számára felkínált szórakozásokat. Mindig a magánvonatán érkezett Mr. Tilyou kitérővágányára. Groves tábornok újságokat és heti hírmagazinokat hozott magával, melyek minden más szeméthez hasonlóan levegővé váltak, miután Mr. Tilyou befejezte azoknak a ritka sztoriknak az átlapozását, amelyek elég különlegesek voltak ahhoz, hogy kiérdemeljék az elolvasásukat. Háromhavonta egyszer napra pontosan benézett hozzá egy bizonyos Mr. Gaffney is, egy másféle kellemes ismerőse, aki magándetektívként dolgozott, hogy mindent megtudjon, amit csak lehet bármiféle újdonságról. Mr. Tilyou nem mondott el neki mindent. Mr. Gaffney figyelemre méltóan udvarias és jól öltözött volt, és Mr. Tilyou örömmel várta, hogy egyszer majd végérvényesen ott marad. Groves tábornok néha egy-egy vendéggel érkezett, akiről előzetesen úgy gondolta, alkalmas arra, hogy Mr. Tilyou megismerje. Mr. Tilyou körül bőségesen sürgölődtek férfiak és nők, így nem volt különösebben szüksége papokra, ezért távolról sem érezte lebecsülve magát,amikor hallotta, hogy az a lelkész, akiről Groves tábornok mesélt neki, nem hajlandó megismerkedni vele. A Groves tábornok elegáns szállását alkotó két vasúti kocsi egyikének nagyobbik dolgozószobájában Mr. Tilyou egyedülálló módon elszórakoztathatta magát, bármelyik ablak üvegtábláját bámulva, és miután megtanulta kezelni őket, nagyjából bárhova kinézhetett az egész világon. Ám rendszerint csak New York Cityt akarta látni, főleg Brooklynnak azokat a részeit, melyekre kedvenc tartózkodási helyeiként emlékezett, valamint temetésének színhelyét: Coney Island karneváli részét a Brooklyn Sunset Park negyedében a Green-Wood Temetőt, amelyben 1914-ben időlegesen – mint most elégedetten bizonyíthatta – nyugalomra helyezték.
A telek, amelyen a háza állt, üres térség maradt, és főszezonban parkolóhelyül szolgált a látogatóknak, akik most automobilon jöttek. Ahol valaha az ő híres-nevezetes, csillogó csodaországa virágzott, ott most gyatrább reputációjú objektumok működtek. Bárhová nézett, sehol nem látott semmi olyan újdonságot a nap alatt, amit irigyelt volna. Az ő aranykora elmúlt, és csak hanyatlást és romlást látott a korszak végén. Ha Párizs volt Franciaország, mint azt hajlamos volt ismételgetni, Coney Illand nyaranta minden bizonnyal nem volt többé a világ, és gratulált magának, amiért időben kiszállt belőle.
Groves tábornok vasúti kocsijának ablakaiban eljátszadozhatott a színekkel, láthatta, amint a Nap elfeketedik, a Hold pedig vérszínűvé válik. A nagy metropolisok égbe nyúló modern épületeinek látványa nem vonzotta a helyénvalóság és az arányosság iránti érzékét. Égbe szökő épületeket és gigantikus kereskedelmi vállalkozásokat pillantott meg, melyeknek senki nem volt a tulajdonosuk, és ez negatív és csüggesztő benyomást keltett benne. Az emberek részvényeket vásároltak, melyeket esetleg soha nem is láttak, és ezeknek a részvényeknek a világon semmi közük nem volt a tulajdonhoz vagy az ellenőrzéshez. Jómaga a mérték és a felelős erkölcsi viselkedés nevében mindig csak olyan vállalkozásokba fektette be erőfeszítéseit és tőkéjét, amelyek teljes egészükben az övéi lettek, és csak olyan dolgokat akart tulajdonául, amelyeket láthatott és megfigyelhetett, és amelyeket személyesen is olyan kielégítően és örömteljesen élvezhetett, mint mások.
Most sokkal jobban ment a sora, mint szegény Mr. Rockefellernek és a zsarnoki Mr. Morgannek, akik a vagyonukat alapítványokba fektették, hitüket pedig egy jó modorú világegyetemet felügyelő, rokonszenves Legfelsőbb Lénybe vetették, és most meg kellett bánniuk.
Mr. Tilyou ezt megmondhatta volna nekik, és csakugyan gyakran mondogatta is.
Mr. Tilyou mindig keze ügyében tartott egy fényes, új ötcentest, hogy odaadhassa Mr. Rockefellernek, aki, bár nem voltak napok, majd mindennap eljött hozzá koldulni abbéli bűnbánó küzdelmében, hogy visszakéregesse azt a sok fénylő, új ötcentest, melyet valamikor szétosztogatott azon céltalan erőfeszítései során, melyekkel meg akarta vásárolni a közvélemény szeretetét, melyre, mint most már megértette, soha nem volt szüksége.
A szúrós szemű, örökösen dühös Mr. Morgan szilárdan meg volt győződve róla, hogy tévedés történt, melynek ördögi módon és érdemtelenül áldozata lett. Bár nem voltak működő órák, óraműszerűen követelte, hogy mondják meg neki, leértek-e már odaföntről a helyzetét megjavító bírói intézkedések. Mikor megmondták neki, hogy nem, komor megdöbbenéssel és makacs ostobasággal sértetten emlékeztetett rá, hogy nincs hozzászokva az efféle bánásmódhoz. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy neki a mennyben van a helye. Elment az Ördöghöz és a Sátánhoz is.
– Lehetséges, hogy Isten hibát követhet el? – volt kénytelen Mr. Tilyou végül rámutatni.
Bár nem voltak hetek, mégis majd egy hét telt el, mire Mr. Morgan erre válaszolni tudott.
– Ha Isten bármit megtehet, akkor hibát is követhet el.
Mr. Morgan nyíltan fortyogott a meggyújtatlan szivarja miatt is, mert Mr. Tilyou többé senkinek nem engedte meg a dohányzást. Mr. Morgannak volt egy pakli kártyája, melyet senkivel nem volt hajlandó megosztani, és bár nem voltak órák, sok-sok órát töltött el a nem létező órák közül valamelyik gondolában pasziánszozva a csillogó El Dorado körhintán, amelyet eredetileg II. Vilmos német császárnak készítettek. Ezen a szerencsekeréken, amely soha nem ment sehova, az egyik pompázatos harci szekeret nagy fellengzősen még mindig a császári címer ékesítette. Amikor a császár felszállt rá, a körhinta mindig Wagnert játszott.
Mr. Tilyou melegebb érzéseket táplált két másik világháborús repülő iránt, az egyiknek Kid Sampson, a másiknak McWatt volt a neve – a szabadságolt tengerészek és katonák mindig sokat jártak Coney Islandre, és szívesen látta őket a Steeplechase-ben. Mr. Tilyout mindig boldoggá tette, ha frissiben érkezett olyasvalaki a régi Coney Islandről, mint például a nagydarab, új jövevény, Lewis Rabinowitz, aki rekordidő alatt kiismerte magát, és emlékezett a George C. Tilyou névre.
Mr. Tilyou élvezte az ezekhez hasonló, jó természetű lelkek társaságát, és gyakran csatlakozott hozzájuk, amikor sebesen végigszáguldottak a Tornádón vagy a Sárkánybarlangon. Felüdülésül és rendszeres ellenőrzés céljából gyakran visszacsónakázott a Lindbergh-bébi villamosszékben ülő elrablóját és az ágyában holtan heverő Marilyn Monroe-t ábrázoló rémes plakátok alatt a sötétségbe folydogáló Szerelem Alagútjába és a Holtak Szigetén lévő panoptikumába, hogy a múltba csordogálva megtalálja a jövőjét. Nem érzett semmiféle ösztönös averziót, amikor helyet foglalt Abraham Lincoln és a Halál Angyala mellett, ahol valószínűleg szemben találta magát egy Fiorello La Guardia nevű New York-i polgármesterrel és Franklin Delano Roosevelt korábbi elnökkel, múltbéli halandókkal, akik megelőzték őt a jövőjében. Az ő ideje után jöttek, ahogyan a Lindbergh-bébi elrablója és Marilyn Monroe is. Mr. Tilyou még nem tudta rászánni magát annak kimondására, hogy az az ember, aki most a Fehér Házban van, csak egy kis pöcs, de csak azért, mert sem ő, sem az Ördög nem használtak ilyen csúnya szavakat.
Mr. Tilyounak bőven volt tere a terjeszkedésre. Volt alatta egy jégtó meg egy égő homoksivatag; némi sáros rét, egy forró vérfolyó, meg egy másik, forró kátrányból. Voltak sötét erdők, amelyek az övéi lehettek volna, ha el tudta volna képzelni, mit csináljon velük, teli fekete levelű fákkal; volt néhány leopárd, egy oroszlán, egy háromfejű kutya meg egy nőstény farkas, de ezek soha nem kerültek ketrecbe, így állatkertről szó sem lehetett. De már nem volt olyan dús s képzelete, mint korábban; félt is, hogy talán kezd öregedni. Diadalait szimbólumokkal aratta, hozzá volt szokva az illúziókhoz. A Steeplechase igazából nem volt akadálypálya, a parkja nem volt park. Tehetségei az együttműködő színlelésben rejlettek. A gyönyörűség volt az áruja. Tornádója nem volt tornádó, Sárkánybarlangja nem volt barlang. Senki nem is gondolta, hogy az, és el nem tudta volna képzelni, mit kezdhetett volna egy igazi tornádóval vagy egy valódi barlanggal és egy igazi sárkánnyal. Nem volt benne biztos, hogy a vidámság forrásaira bukkanhat egy égő homoksivatagban, egy tűzesőben vagy egy fortyogó vérfolyamban.
Házának visszafoglalása még mindig büszkévé tette türelmes makacsságára. Harminc évbe tellett, de ahol nincs idő, ott az embernek mindig bőven van ideje.
A kétemeletes ház sárga fából épült, és oromzatos padlása volt. A jelek szerint senki nem fűzött hozzá megjegyzést, amikor röviddel a halála után földszintje eltűnt, és a kétemeletes házból egyemeletes ház lett. A környékbeli gyalogjárók néha észrevették, hogy a legalsó lépcső oldalán mintha süllyedne a felirat, mint ahogy süllyedt is. Mire kitört a háború, a neve már majd félig eltűnt. A háború alatt a fiatalemberek bevonultak katonának, egész családok költöztek el, és Mr. Tilyou újra esélyt látott a cselekvésre. Nem sokkal a háború után már senki nem tartotta furcsának, hogy ahol a ház állt, most üres telek, később parkoló van. Mikor röviddel ezután a Steeplechase mulatópark is eltűnt, majd a Tilyou filmszínház is bezárt, a neve kiveszett a szigetről és elfelejtődött.
Most, amikor mindannak birtokába került, amit akart, és megvolt a biztonságos otthona, Morganjei és Rockefellerjei nem győzték irigyelni. Elbűvölő varázstükrei őt magát és a jegyszedőit soha nem torzították el, nem hatottak rájuk. Mikor egy-egy nap vége felé visszatért az irodájába; bár nem voltak napok, és nem volt munkája, ott találta Mr. Rockefellert. Megint adott neki egy ötcentest, aztán elkergette. Nehéz volt ezt a szegényes alakot akár csak távolról is kapcsolatba hozni a Rockefeller Center üzleti épületkomplexumával és a jégpálya gyöngyházszín oválisával. A redőnyös íróasztal tetején heverő, parancsoló hangú céduláról látta, hogy Mr. Morgan vissza fog jönni, hogy megint egyszer megvitassa vele új, dohányzást tiltó politikáját. Mintsem hogy ilyen hamar újra szembe kelljen néznie vele, Mr. Tilyou levette fogasának akasztójáról makulátlan keménykalapját, majd felborzolta a kabáthajtókájára kitűzött virág szirmait, amely még mindig friss volt, és mindig ez is maradt. Energikus léptekkel sietett irodájából az otthonába, közben csöndesen dúdolta a körhintájából áradó elragadó Siegfried-gyászzenét.
Amikor felfelé szökdécselt a tornácára vezető három lépcsőn, a legfelsőn kissé megbotlott, ami még soha nem történt vele. Aztán a konyhaablaka alatti kétrészes mosogató fölötti polcon is valami furcsát észlelt. A fehér liliomokkal megtöltött Waterford kristályváza teljesen normálisnak látszott, de a benne lévő víz mintha szögben lejtett volna. Egy perc alatt megtalálta a vízmércéjét, és letette az ablakpárkányra. Megborzongott a vérfagyasztó meglepetéstől. A ház nem állt vízszintben. Összeráncolta a homlokát csodálkozásában, és újra kiment. A függőleges oldalán a nevét viselő tornáclépcsőnél már a vízszintezőre sem volt szüksége, így is látta, hogy a lépcsők elferdültek, valamint a hozzájuk vezető járda is. A jobb oldaluk süllyedt. A TILYOU név betűinek alapja lefelé hajlott, és a betűk ovális alja máris eltűnt a szem elől. Mr. Tilyou megmerevedett rémületében. Tudta vagy szándéka nélkül megint süllyedni kezdett a háza. Fogalma sem volt róla, hogy miért.

 

 

 

TIZEDIK KÖNYV

 

30. Sammy

Olyan okokból, melyeket nem ismert, gyerekkorában az apja mintha nem szerette volna, és akkor sem mutatott az elfogadásnál közelebbi érzelmeket iránta, amikor idősebb lett és férjhez ment. A húgához meg az öccséhez barátságosabb volt, de nem sokkal.
Ő volt a legidősebb a három gyerek közül. Az anyjától kapott ugyan némi vigasztalást, de ő sem tudott finoman enyhíteni a háztartás légkörén, melyet a tartózkodó és zárkózott apa uralt. Lutheránusok voltak, és Wisconsinban éltek, nem messze az állam fővárosától, Madisontól, ahol télen kurták a napok, az éjszakák feketék és hosszúak, a csípős szelek pedig fagyosak. – Egyszerűen mindig ilyen volt – magyarázta az anyja, védelmébe véve a férjét. – A templomból meg az iskolából ismertük egymást. – Egykorúak voltak, és mind a ketten szüzek, amikor összeházasodtak. – A családjaink választottak ki minket egymásnak. Akkoriban így intézték a dolgokat. Nem hiszem, hogy valaha is igazán boldog lett volna.
Apjának egy kis mezőgazdasági felszereléseket áruló üzlete volt, amelyet megörökölt, aztán kibővített, és sokkal könnyedébben heccelődött az alkalmazottaival meg a szállítóival, akik szerették, mint otthon. Általában kényelmesebben érezte magát másokkal. Személy szerint semmi kifogása nincs őellene, erősködött folyton az anyja, hiszen gyerekkorában mindig jó kislány volt. De amikor meghalt az apja, szintén tüdőrákban, kiderült, hogy nem gondoskodott róla a végrendeletében, bár akkora részesedést testált a három gyerekére, amely együttesen egyenlő volt azzal, amit az öccsére meg a húgára hagyott, és diszkrecionális joggal őt tette meg a gondnokuknak. Glenda ezen nem volt teljesen meglepve.
– Mi mást várhattam volna? – mondta, amikor beszélt róla. – Ne gondold, hogy már nem fáj.
Fiatal korában lutheránus apja, aki nem szerette a zenét és nem volt semmi érzéke a tánchoz vagy bármiféle más ünnepi bolondozáshoz, melyeket anyja úgy szeretett – álarcokat készített mindenszentekre és imádta a jelmezes összejöveteleket –, természetes tehetséget mutatott a rajzoláshoz, és izgatottan érdeklődött az épületek szerkezete és a bonyolult építmények iránt. De ezekről a lappangó képességeiről senki nem vett tudomást a falusi környezet sivár körülményei között, amelyeket egy sokkal szigorúbb apa irányított, mint amilyenné ő vált, és szülei még visszafogottabb és szegényesebb életet éltek, mint az övé volt. Eszükbe se jutott, hogy főiskolára mehetne vagy művészeti tanulmányokat folytasson, és ezeknek a hajlamoknak az elnyomása kulcsfontosságú lehetett savanyú személyiségének és kifejezhetetlen gyötrődésének kialakulásában, amelyekben jelleme gyökerezett.
Glenda csak később tudta ilyen módon definiálni és szórványosan szánni is. Szerény ember létére, aki csak nagyon óvatosan engedett meg magának különcködéseket, már korán kinyilvánította azt a törekvését, hogy magasabb iskoláztatást kíván biztosítani mindhárom gyerekének, és azt az érzést, miszerint örülne, ha élnének is a lehetőséggel. Egyedül Glenda élt ezzel az egyedülálló bőkezűséggel, apjának pedig soha nem enyhült a csalódottsága a többiek iránt, mintha azok szándékosan utasították volna vissza és alázták volna meg. Örült az elemiben nyújtott teljesítményeiknek, de dicséretének olyan kritikusan és szemrehányón adott hangot, ami kevés alapot nyújtott az ujjongásra. Ha kilencvenes osztályzattal vitt haza egy algebra- vagy geometriadolgozatot, és talán egyedül ért el az osztályban ilyen magas osztályzatot, egy vonakodó bók után tudni óhajtotta, miért hibázta el azt az egyetlen feladatot a tíz közül, amelyet nem tudott megoldani. Ha a lánya A-mínuszt kapott, a mínuszt firtatta, a jeles, az A miatt pedig duzzogott, hogy miért nem A-plusz. Komolyságában nem volt semmi móka, Glenda is savanyúan mesélt róla.
Valóságos csoda, hogy könnyűszívűnek nőtt fel, alig kételkedett önmagában, hozzáértő lett és határozott, amire nekem is nagy szükségem volt.
A középiskolában, anyja némi támogatásával és húga lelkes biztatására sikerült bekerülnie a szurkolókat lelkesítő lányok csapatába. Még mindig kissé félszeg lévén azonban, és mivel akkoriban nem volt természettől fogva társaságkedvelő, soha nem vetette bele magát teljes szívvel abba a vidám társasági életbe, amelyet a többi lány egymás közt, az iskolai sportolókkal és faragatlan rajongóikkal élvezett. Sok buli és társasági összejövetel volt, amelyeken nem vett részt. Három-hat centivel alacsonyabb volt legtöbb kortársánál, grüberlije volt, barna volt a szeme és mézszínű a haja, és fiatal korában vékony volt, de észrevehetően bögyös. Nem randevúzott sokat, főleg mert nem érezte magát mindig kényelmesen a randevúin, és ezek is alkalmat adtak apjának a vegyes jelzésekre. Apja bosszankodott, amikor kísérő nélkül, egyedül ment el este, mintha máris az illetlenség bűnébe esne, pusztán amiért elmegy; másfelől önostorozó megalázkodással beszélt, mintha ő tiltotta volna meg, amikor hétvégeken este otthon maradt. Komor intelmekkel jósolta meg az életre szóló, sötét csapdákat, amelyek együtt járnak azzal, ha valaki korán kezd el „petrezselymet árulni”, mint ahogy érzése szerint ő tette annak idején, és hogy ő maga mennyire nem használta ki az esélyeit, mikor fiatal v olt. Gyakran emlegette a „petrezselyemárulást” és a majomszigetet. Gyakran beszélt a „személyiségről” is, és az volt komor végkövetkeztetése, hogy az embernek mindig több személyiségének kellene lennie. Sem ó, sem az öccse vagy a húga nem emlékeztek rá, hogy valaha is magához ölelte volna őket.
Szexuálisan Glenda nem volt aktív. Egyszer egy idősebb rögbicsatár kocsijának első ülésén hagyta, hogy lehúzzák a bugyiját, mielőtt rájött volna, mi történik, és teljes rémületbe esett. Meghuzigálta a fiú péniszét, de megcsókolni nem volt hajlandó. Ekkor látott először ondót, amiről az iskolában a lányok kuncogva és komoly megértéssel beszéltek, emlékezett rá vissza kelletlenül, amikor rákérdeztem. Mikor így kutatgattam a múltjában, a blazírt objektivitás álcáját öltöttem magamra, de a dilemmám ambivalens módon egyszerre volt buja és fájdalmas. A rögbicsatár után óvatosabban randevúzott, és előre kitervelte, hogyan kerülje el, hogy valahol egyedül kaphassa bármelyik nála idősebb, magabiztos és tapasztalt fiú. Míg csak a főiskolán meg nem ismerkedett Richarddal. Élvezte a csókolózást és a tapizást, és persze izgalomba is jött tőlük, de utálta, ha erőszakoskodtak vele és durván megszorongatták, és amennyire fel tudtam deríteni, szinte tizenéves kora végéig beteljesületlenek maradtak meglehetősen erős erotikus fellángolásai és hatalmas romantikus vágyakozásai, melyeket tiszta, vallásos erényességgel fojtott el.
Első főiskolai évében nagy szerencséje volt, hogy összebarátkozott két New York-i zsidó lánnyal meg egy gyönyörű, szőke, felsős zenészhallgató lánnyal a kaliforniai Topanga Canyonból. Elképesztette és elbűvölte az, amit savoir faire-nek tartott bennük, a tudásuk és a tapasztalatuk, a harsány hangjuk és a pimasz önbizalmuk, a gátlástalan humoruk és a merész és szégyentelen önvallomásaik. Örömüket lelték benne, hogy tanítgathatták. Félénkség nélkül soha nem tudta magáévá tenni gátlástalan szexuális szótárukat, amely egyetemi normának látszott. De egyenrangú társak voltak szellemességben és intelligenciában, és a barátság integritásában és hűségében is. Másodéves korára már együtt éltek négyesben, meglehetősen gondtalan körülmények közt, egy nagy házban, amelyet közösen béreltek ki. Utána is tartották a kapcsolatot, és mind a hárman eljöttek meglátogatni abban az utolsó hónapban. Mindnyájuknak több pénzük volt hazulról, mint neki, de bőségesen megosztották vele.
Richard volt az első férfi, akivel együtt hált, és mindketten meg voltak elégedve, mert Richard hozzáértően és büszkén végezte el a szükséges munkát. Két évvel volt idősebb nála, már végzős diák volt, és addigra már legalább egyszer ágyba bújt mind a három másikkal is, de akkoriban ebből senki nem csinált ügyet. Aztán tovább találkozgattak Chicagóban, ahova Glenda nyaranta dolgozni ment, mert Richard akkor már állásban volt ott, és a társadalmi körök egymásba kapcsolódó fürtjeiben másoknak is bemutathatta. Richard egy nagy hartfordi biztosítótársaság regionális irodájában dolgozott, ahol nagyon jól haladt, és gyorsan megvetette a lábát, mint kiemelkedő személyiség, aki sokra fogja vinni. Mindketten szerettek esténként munka után iszogatni, gyakran ebédidőben is, és rendszerint jól töltötték együtt az időt. Glenda tudta, hogy Richardnak más barátnői is vannak, de rájött, hogy ezzel nem törődik. Ő is randevúzgatott másokkal, mint ahogy a főiskolán is, és nem is egyszer elment szórakozni olyan férfiakkal az irodájából, akikről tudta, hogy nősek.
A diploma megszerzése után hamarosan New Yorkba költözött, ahol Richard jelentős előléptetést kapott egy másik társaságnál, és talált magának egy kis, saját lakást, valamint izgalmas állást a Time magazinnál mint kutató-dokumentátor. És nem sokkal ezután elhatározták, hogy kipróbálják a házasságot.
Glenda kész volt megváltozni, de Richard erre nem volt hajlandó. Továbbra is elbűvölő maradt az anyósához, sokkal inkább, mint oka lett volna rá, és kuncogásokat csalt elő az apósából, Glenda pedig kezdte ezt a szokásszerű, kiruccanásos barátságosságot bosszantónak és méltatlannak tartani. Richard sokat utazott, és akkor is gyakran későig kimaradozott,amikor otthon volt; aztán mikor a harmadik gyerekük, Ruth, kötőhártya-gyulladással született, amely trichomonasfertőzésből származott, Glenda már eleget tudott az orvostudományról és az orvosi kutatásokról ahhoz, hogy meggyőződjön róla, az bizony nemi betegség, és eléggé ismerte a férjét, hogy tudja, honnan ered a fertőzés. Egy szót sem szólt neki, csak egy szép napon elment a nőgyógyászhoz, elköttette a petevezetékét, és csak utána mondta meg Richardnak, hogy nem akar tőle több gyereket. Még két további évbe telt, amíg szétváltak, főleg az újszülött baba miatt. Glenda akkor még túlságosan erős elveket vallott ahhoz, hogysem tartásdíjat követeljen, ami hamarosan szörnyű tévedésnek bizonyult, mert Richard javíthatatlanul késedelmeskedett a megállapodott gyerektartási hozzájárulásával, nem fizette ki a teljes összeget, és amikor új barátnőkkel bonyolódott viszonyba, hamar teljes hátralékba került.
Nem sokáig tudtak úgy beszélgetni, hogy el ne kezdjenek veszekedni. Miután megjelentem a színen, mindkettőjük számára megkönnyítette a dolgokat, ha én beszéltem a másik nevében. Glenda anyja átköltözött keletre, hogy segítsen a kötött bérű, nagy, West End Avenue-i lakásban, amelynek sok nagy szobája volt, így Glenda vissza tudott menni dolgozni jó fizetéssel a Time, The Weekly Newsmagazine hirdetési-kereskedelmi osztályára, ahol megismerkedtem vele. Egy alacsony válaszfal mögött üldögélt, annak dőltem neki, hogy elpletykálgassunk, mikor egyikünknek sem volt semmi fontos tennivalója. Okosabb volt annál a férfinél, akinek a keze alatt dolgozott, felelősségteljesebb és alaposabb, de ez akkoriban annál a cégnél semmit nem számított – nő nem lehetett szerkesztő vagy író egyik kiadványban sem, és nem lehetett osztályvezető. Nélkülem nem tudta volna viselni a költségeket, és alighanem el kellett volna költöznie a városból anyjával és három gyerekével. Naominak és Ruthnak nem lett volna se idejük, se pénzük kijárni a főiskolát. Nem lett volna anyagi alapjuk a manhattani magániskolákra, vagy később, a Time Inc. kitűnő egészségügyi programja ellenére, Michael költséges pszichoterápiájára, ami aztán végül nem ért semmit.
Hiányzik nekem, mint Yossarian megjegyezte a kórházi beszélgetéseink során, és ezt nem is próbálom titkolni.
Nagyon hiányzik, és az a néhány nő, akikkel most az időmet töltöm – az özvegyasszony barátnőm, akinek van némi pénze meg egy jó nyaralója Floridában, és két másik, akiket még a Time-tól ismerek, és akiknek soha nem sikerült megoldaniuk házassági problémáikat, egyikünk se fiatal már –, mind tudják, hogy továbbra is hiányozni fog, és most jószerivel csak egy helyben toporgok, töltöm az időt. Sokat szórakozom, bridzselek, felnőttoktatási kurzusokra járok, hangversenybérleteim vannak a Lincoln Centerbe és a YMHA-be, rövid utazásokat teszek, meglátogatom régi barátaimat, amikor bejönnek a városba, és végzem a levelezési tanácsadó munkámat a ráksegély alapítványnál. De csak agyonütöm az időt. Ellentétben Yossariannal, én nem számítok rá, hogy megint valami különösebb új és jó történhet velem, és még kevésbé élvezem az életemet, amióta, ahogyan Claire megfogalmazta, Lew végül „elengedte magát” és elment. A családja erős, a temetési szertartáson nem volt sírás-rívás, csak az egyik bátyja meg a húga sírt. De úton hazafelé én megkönnyeztem, miután Claire beszámolt nekem a végső néhány napjáról, és elmondta az utolsó szavait, amelyek rólam és a világ körüli utamról szóltak.
Azon kaptam magam, hogy örömmel várom azt az utazást, amelyet már elkezdtem tervezgetni. Persze mindenütt meg akarom nézni a látnivalókat, de főleg szeretnék találkozni azokkal az emberekkel, akiket Ausztráliában, Szingapúrban és Angliában ismerek, és Kaliforniában is, ahol még mindig megvan Marvin meg a felesége, egy családos unokaöcsém, és néhány más ismerősöm, akik megmaradtak a régi Coney Island-i időkből. Kezdetnek, ezt már elhatároztam, rövid időkre megállok Atlantában és Houstonban, meglátogatni Naomit és Rutht, a férjeiket meg az unokáimat. A két lány már régesrég úgy gondol rám, mint a saját apjára. Richardnak nem volt semmi kifogása ellene, hogy törvényesen adoptáljam őket. Kezdettől fogva azon kaptam magam, hogy pszichológiailag úgy bánok velük, mintha biológiailag is az én gyerekeim lennének, és nem bántam meg, hogy jómagam nem nemzettem saját gyereket. De ennél nem állunk közelebb egymáshoz. Mint a legtöbb családban, amelyikkel csak találkoztam, csak felületesen szórakoztat minket egymás társasága, és hamarosan mindnyájan kölcsönösen idegesítjük egymást. Richard soha nem mutatott féltékenységet, amiért olyan gyorsan megszerettük egymást, és mihelyt ezt tisztességgel megtehette, felhagyott a családi élet bármiféle színlelésével. Alig pár év alatt új feleségei lettek, és az utolsótól egy gyereke is született.
Örömmel várom továbbá, hogy többet tudjak meg arról a groteszk esküvőről a buszpályaudvaron, a Századzáró Esküvőről, ahogyan Yossarian és mások mostanában nevezte, és amelyre, mondta, miközben komikusan fölhorkantam, én is meghívást fogok kapni.
– Egyszer már kifosztottak azon a buszpályaudvaron – mondtam neki.
– A fiamat meg letartóztatták ott.
– Engem is – mondtam neki.
– Amiért kiraboltak?
– Amiért nagy hűhót, hisztérikus hűhót csaptam, mikor láttam, hogy a rendőrség nem csinál semmit.
– Őt a fali lánchoz bilincselték.
– Engem is – közöltem vele –, és még mindig nem hiszem, hogy valaha is újra el akarnék menni oda.
– Még egy esküvőre se? Egy ilyen esküvőre? Amire négyezer font príma beluga kaviárt rendeltek?
Nem akarok elmenni. Maradtak kompromisszumok, amelyekre egyszerűen nem vagyok hajlandó. Bár Esther, az az özvegyasszony, akivel a leggyakrabban találkozom, „majd meghalna”, hogy részt vehessen rajta, csak hogy ott legyen a helyszínen, és bámulhassa a többieket.
Mire megismertem Glendát, már túl volt szabados napjaink korszakán. Néha-néha kicsit megcsaltnak érzem magam, amiért nem lehettem vele bohém fénykorában, hogy én is élvezhettem volna szexuálisan, mint az a sok más, akik többen voltak, mintsem hogy fesztelenül vissza kívánt volna emlékezni rájuk, és élvezkedhettem volna a lakótársnőivel és más barátnőivel is. Annak a szabadságnak a gondolata, amelyben ők négyen éltek, továbbra is csiklandozott és kínzott. Nekem is megvoltak a magam jó, promiszkuus éveim, diákkoromban a lányokkal a New York-i egyetemen és Greenwich Villageben, aztán meg a cégnél, meg másokkal is, akiket a kollégium révén ismertem meg, sőt minden szemeszterben elbolondoztam egyszer-kétszer valakivel, amíg két évig Pennsylvaniában tanítottam a főiskolán. Ennek ellenére házasságkötésünk idején egy kis ideig néha még mindig azon kaptam magam, hogy szeszélyes vagyok, titokban féltékeny és nyűgös a szexuális múltja miatt, és neheztelek mindazokra a hímekre, a fiatal srácokra, arra a középiskolás rögbicsatárra, és az összes férfira, akik partnereiként eljátszották vele parázna szerepüket. Különösen azokat gyűlöltem, akikről azt képzeltem, hogy mindig és egyszerűen az élvezet szédítő csúcsaira juttatták el. Glendának a jelek szerint nem számítottak a férfiúi teljesítmények. Nekem viszont számítottak, és ezek közé a férfiak közé soroltam Richardot is, akiről tudtam egyet-mást, vagy más indítékból csak úgy kitaláltam őket. Ezekben a megalázó drámákban hódító lovagnak és ellenállhatatlan ellenfélnek láttam Richardot, és ez akkor is igaz maradt, miután már leírtam őt mint kellemetlen, hiú alakot, aki sekélyes és üresfejű, mindig teli van kicsire törő, energikus tervekkel, és akit most már Glenda is csak unalmasnak és elviselhetetlennek tartott. Hogy valamikor hosszú szenvedély fűzte a hozzá hasonlókhoz, olyan szégyenletes emlék volt, amelyet mindkettőnk számára szinte túlságosan elkeserítő volt elviselni.
Még mindig nem tudom, hogy volt képes egy melanomás hapsi tovább dolgozni, fizetésemeléseket kapni, és új barátnőket, sőt még egypár új feleséget is szerezni. De Richardnak sikerült. Mindig úgy gondoltam, Lew megmondhatná nekem; de nem akartam, hogy Lew megsejtse, amit fokozatosan megértettem önmagamról, mármint hogy soha nem váltam teljesen felnőtté, még Glendával sem, amikor arra került a sor, ahogyan a férfi járja az útját a nővel.
Richard első új barátnője, akivel szembetalálkoztunk, az onkológusának rendelőjében dolgozó ápolónő volt. Hetyke csaj volt, és mindent tudott Richard állapotáról, mégis, ennek ellenére hamarosan elkezdett vele hálni, és úgy vette föl a lakásán a telefont, mintha otthon lenne. A következő a legjobb barátnője lett, akinek jó szívvel adta át, és aki szintén tudott a rosszindulatú daganatairól, de így is feleségül ment hozzá. Miközben ez a házassága felbomlott, más lányok is jöttek, egymás után és egy időben, aztán jött az a jó családból származó, karcsú, intelligens nő, akit azután elvett, aki sikeres ügyvéd volt egy nagy cégnél Los Angelesben, Richard pedig összepakolt és átköltözött oda, egy még jobb állásba, mint amit otthagyott, ott rendezkedett be az asszonnyal, és még távolabb került bármiféle itteni családi követelménytől. És ezek csak azok az esetek voltak, amikor a végsőkig elment, hogy biztosan tudomást szerezzünk róluk, a legcsinosabbak, akikkel fölhívatta magát a lakásunkon, ahol felbukkant a láthatási joga alapján, amikor azt még gyakorolni óhajtotta, vagy a gyerektartási pénzen alkudozni, vagy Michael problémáin vitatkozni, amelyek egyre nyilvánvalóbbak voltak, ahogy idősebb lett. Richard már nyugatra költözött, mire fölmerült a rémítő skizofrénia szó, és a Time könyvtárából és nyilvántartásaiból megtudtuk, mit jelent az a határeset, amelynek akkor feltételezték. Glenda lenézett, amiért olyan nagyra tartottam Richardot.
– Richard csak egy vigéc, az isten szerelmére, és egy szájhős – kiáltott fel elítélően, valahányszor meghallotta irigy töprengéseimet. – Ha száz nőnek csapja a szelet, óhatatlanul akad néhány, aki jobbnak fogja találni a semminél, vagy annál a tökfilkónál, akivel éppen kapcsolata van. Beszélni azt tud, ezt mi is tudjuk.
Tudtuk, hogy van benne bizonyos kitartó báj, bár nem a mi számunkra. Időnként, mikor Glenda búslakodott, megvilágítottam neki a dolgokat a vitában, amelyet a reggeli újság fölött folytattunk arról az akárkiről, aki éppen a Fehér Házban volt: aljas, egocentrikus, beképzelt, hamis és hazug, miért várnánk hát, hogy másként viselkedjen? Még mindig nem tudom, hogy az a kis pöcs, aki most az elnökünk, nagyobb pöcs-e annál a két kis pöcsnél, aki előtte volt, de minden bizonnyal elég nagynak látszik, hiszen Noodles Cook a bizalmasa, és az a falánk, ezüsthajú parazita, C. Porter Lovejoy az erkölcsi ellenőre, aki épp most jött ki azoknak az elnöki kegyelmeknek az egyikével a börtönből.
A közvetítést Richard és Glenda közt mindig sikerült ravaszul intéznem. Velem szemben ő is hajlott rá, hogy szeretetre méltónak és nagyviláginak mutatkozzék, én meg soha nem hagytam, hogy határozottan úgy érezze, hogy sikerült is neki.
– Hozzon össze egy ebédet – vetettem fel, nem sokkal azután, amikor Glenda meg én kezdtünk egymásnak elmondani dolgokat, és le-leültünk beszélgetni az összejöveteleken. – Hadd beszéljek vele a maga nevében.
– Az enyimében? – kérdezte.
– Talán enyémben? – bukott ki belőlem önkéntelenül.
– Atyaisten! – kiáltott fel, és oszlani kezdett sötét hangulata. – Maga egy pedáns, tudja, Singer. Kedves, okos ember, de micsoda egy pedáns maga!
Életemben először hallottam kiejteni a pedáns szót. Azt hiszem, akkor történt, talán éppen abban a pillanatban, hogy elkezdtem tudatosan elaltatni a viszolygásomat az ellen, hogy valaha is tartós érzelmeket és kapcsolatot engedjek meg magamnak egy nővel, akár az olyanokkal is, akik egy időre lázasan lenyűgöztek. Nem az elkötelezettségtől féltem, hanem a csapdától. De egy olyan nő, okoskodtam, aki képes használni a pedáns szót, „kétkulacsosnak” és „narcisztikusnak” nevezi a volt férjét, és „trogloditaként” jellemzi azt az igazgatóhelyettest, aki alatt mindketten dolgoztunk, az olyan asszony, akivel érzésem szerint jól el tudnám beszélgetéssel tölteni az időt, és talán még együtt is szeretnék élni vele, annak ellenére, hagy három gyereke van, férjnél volt, egy évvel idősebb nálam, és ráadásul keresztény is. A Coney Island-i fiúk azt hitték, megőrültem, mikor hallatták, hogy Sammy Singer végül megnősül, és egy háromgyerekes asszonyt vesz el, egy gojt, aki egy évvel idősebb nála. És még csak nem is gazdag!
Glendának volt egy másik jellemvonása, amelyet soha nem említettem senkinek, míg csak meg nem halt, és akkor is csak Lew-nak meséltem róla egyszer, mikor iszogattunk, én a magam skót whiskyjét jéggel, Lew meg még mindig az ő Carstairsét kólával: mikor ivott, szerelmes kedve lett, merész volt, jól akarta érezni magát, és teli volt csínytevő pajkossággal; aztán még inkább ilyen lett, miután összeházasodtunk, és spontaneitása és nekem szerzett vidító meglepetései egészen addig nem értek véget, míg csak meg nem betegedett és le nem lassult. Nem is egyszer ültünk hátul egy kocsiban, útban hazafelé egy házibuliról, olyan emberekkel, akiket alig ismertünk, amikor elkezdett csókolgatni, fogdosni és dörgölni, aztán egyre tovább és tovább ment, nekem pedig az jutott osztályrészemül, hogy minden erőmet megfeszítve fenntartsam a folytatólagos társalgást az elöl ülő párral, és szokatlanul harsányan viccelődjek, hogy megmagyarázzam a nevetgélésemet és hangos, el-elakadó beszédemet, mert Glenda is fel bukkant, megjegyzéseket tett és válaszolt a kérdésekre, mielőtt újra lebújt, hogy még egy kicsit dolgozzon rajtam, és nem volt könnyű visszatartani a felhördülést a hangomból, mikor végül meggyőződött róla, hogy elélveztem. Tudta, hogy kábító orgazmusaim vannak, és ez most is így van. Lassabban indulnak meg, de sokkal tovább tartanak. Lew elmondta Claire-nek, hogy könnyek ültek a szememben, amikor erre emlékeztem, Claire elmesélte nekem, amikor utoljára találkoztunk, és együtt ebédeltünk egy vendéglőben, nem sokkal Lew halála után, mikor először repült el Izraelbe, arra az eshetőségre számítva, hogy hátha vehet ott egy tengerparti házat, nyaralónak, saját magának és bármelyik gyerekének, aki esetleg el akar vele menni oda.
Glenda meg én soha nem flörtöltünk egymással, és ez az egyik oka annak, hogy a házasságunk úgy történt, ahogy történt. Egyik délután elvitt korcsolyázni a Rockefeller Center jégpályájára. Sráckoromban nagymenő voltam a görkorcsolyán, mikor valami hokifélét játszottunk az utcán, és olyan ügyesen úrrá lettem a jégen a rendes korcsolyán is, hogy Glenda hajlamos volt azt hinni, hogy csak ugratom. Egyik tavaszi vasárnapra kocsit béreltem, és kivittem őt meg a gyerekeket Coney Islandre, ahol még soha nem voltak. Végigkalauzoltam őket a Steeplechase-en. Mindnyájan végighempergőztek a Varázshordón, hurrogtak a varázstükrökben látott torz tükörképeikre, utána pedig átvezettem őket a sugárúton, hogy megmutathassam nekik Tilyou, az alapító emeletes házát. Megmutattam nekik a legalsó lépcső kövébe vésett nevet, amely tovább süllyedt lefelé a járdába, és már szinte teljesen alámerült. Kételkedtek a benyomásomban, miszerint maga a ház is süllyedne, és régebben egy emelettel magasabb volt. Egy hét múlva nagyobb kocsit béreltem, és az anyját is magunkkal vittük, mikor újra kiruccantunk oda, aztán beültünk egy korai tengeriherkentyű-vacsorára, Lundy Sheepshead Bay-i nagy vendéglőjébe. Mikor Glenda meg én búcsúzóul megpusziltuk egymást, egy második csók is következett, miközben erősen összeölelkeztünk, és tudtuk, hogy elkezdődött. Nagy szeretetet éreztem az édesanyja iránt. Hiányzott nekem a saját anyám. Én az alsóvárosban laktam, Glenda meg a felsővárosban, és egyszer, késő este, mikor nem volt semmi kedve hazautazgatni egy munka utáni születésnapi koktélparti után, amit egy másik lány számára rendeztek, és amely aztán hosszú vacsorába nyúlt, amelyen úgy tizenketten vettünk részt, utána pedig Greenwich Village-ben folytatódott egy klubban, ahol dzsesszt játszottak és táncolni lehetett, azt mondtam neki, hogy nálam is megalhat. Azt mondta, persze. Volt egy franciaágyam meg egy hosszú díványom.
– Nem kell semmit sem csinálnunk – mondtam megnyugtatóan, mikor odaértünk. – Ezt komolyan gondolom.
– De igen, kell – döntötte el nevető elszántsággal. – És ne próbáld ki rajtam azt a szégyenlős-kisfiú színjátékodat. Láttalak már munkában.
Attól fogva ritkán csináltunk úgy programot, hogy bele ne illesztettük volna a menetrendünkbe azt az esélyt, hogy figyelő szemek nélkül kettesben lehessünk. Moziba jártunk, egész hétvégekre elmentünk. Egyszer el akarta vinni a gyerekeket megnézni A király meg én című filmet.
– Azt akartad mondani, a király és én, nem?
Egy pillanatra meghökkent, de aztán megértette, hogy csak viccelek, és tiltakozni kezdett. – Atyaisten! – kiáltotta, hitetlenkedő dicsérettel. – Még mindig igazán pedáns vagy, nem? Még egy ilyen beköpést is képes vagy kitalálni. De inkább egy pedánshoz megyek férjhez, mint egy faszhoz, különösen egy olyan pedánshoz, aki meg tud nevettetni. Sam, eljött az ideje. Költözz hozzám. Gyakorlatilag most is ott laksz, helyem pedig van. Elviseled a gyerekeimet, több időt töltesz velük, mint Richard valaha. Elviszed őket Coney Islandre, és megnézni a királyt és ént, és jobban kijössz Michaellel, mint mi többiek. Naomi és Ruth fölnéz rád, pedig Naomi máris magasabb nálad. És jobban kijössz az anyámmal, mint én, mikor megjön a menstruációm. Ne vitatkozz. Csak költözz hozzám, és próbáld ki. Nem kell feleségül venned.
– Tudod, hogy ez nem igaz. Tudod, hogy ez hazugság.
– Nem teljesen.
Nem voltam benne biztos, akarom-e mindennap látni.
– A munkahelyünkön most is mindennap látsz. Minden hétvégén együtt vagyunk.
– Tudod, hogy ez más.
– És mikor én kilépek, és te fogsz eltartani, több időt fogsz távol tölteni tőlem a hivatalban, mint most.
Nem volt olyan jó háziasszony, mint az anyám, és csak nagyon átlagos szakácsnő volt. Még az anyja is jobb kajákat készített, pedig ő se volt igazán jó. Sziklaszilárdan megmondtam neki, hogy még csak gondolkodni sem fogok rajta.
De mivel továbbra is kiruccantunk a hétvégeken, elkezdtem tartalékruhákat tartani a lakásán, és mikor éjszaka későig kimaradtunk, könnyebb volt nála aludnom, és mikor nála aludtam, hamarosan könnyebbé, majd könnyűvé vált vele hálnom. Neki is voltak ruhái a lakásomon, meg egy kozmetikai neszesszere, benne a pesszáriummal. A jelek szerint a családjából senki nem találta újdonságnak, ha ott találtak engem. Csak Michael volt időnként kíváncsi vagy furcsa, de Michaelben időnként spontán kíváncsiság ébredt szinte bármi iránt, és kíváncsisága soha nem tartott sokáig. Michael néha elveszítette az érdeklődését az iránt, amit mondott, már miközben kimondta, és a mondat kellős közepén témát változtatott. A többiek azt hitték, hogy ez az ő különleges ugratási módszere, úgy is tett, mintha az volna, de én komolyan vettem, és kezdtem úgy érezni, hogy itt többről van szó.
Az egész család együttműködött, hogy leegyszerűsítse az együttléteinket: Mikor késő lett, és magunkra csuktuk az ajtaját, a nappali hamarosan kivételezett területté vált. És ez jól volt így, mert ha még föl voltunk dobva a piától, ott elkezdhettük egy könnyed ölelkezéssel, aztán be is fejezhettük ott, és csak találgathatta bárki, hová hánytuk szét a ruháinkat. És kezdetben, aztán utána még sok-sok évig, ha kettesben voltunk együtt, ritkán volt éjszaka, még olyan is, mikor már nagyon késő volt, és ha elutaztunk valahova, alig akadt reggel vagy délután, hogy legalább egyszer ne szeretkeztünk volna, még olyankor is, mikor Glenda menstruált. Később aztán lelassítottunk, és kihagytunk egyes alkalmakat, már túlságosan is gyakran, mert Glendán néha nyomorúságosan erőt vett a levertség, és csak tépelődött a Michael miatti aggodalmainkon és bajainkon. Richardot addigra már leírtuk az életünkből, mint hasznavehetetlent. Glenda ünnepélyes dolgokat mondott, és csöndesen sírdogált a karjaim közt, de mikor érezte, hogy feláll nekem, még akkor is szeretkeztünk, bár más szellemben, aggodalmasan és gyöngéden. Én mindaddig visszafogtam magam, amíg felmértem a reakcióit, és csak aztán engedtem el magam a kielégülésig, ő pedig vagy eljutott a magáéhoz, vagy nem, de mindig örült, ha én kielégültem, és hálás volt, amiért segítettem neki egy kicsit elterelni a figyelmét Michaellel kapcsolatos problémáink nyomasztó súlyáról, melyek most már ugyanúgy az én problémáim is voltak, mint az övéi. Még mindig meg vagyok róla győződve, hogy soha életemben nem találkoztam kevésbé önző, jobb szívű és kevésbé egocentrikus, vagy kevésbé követelődző és zavaró emberrel, mint amilyen Glenda volt, és még elképzelni sem tudok olyan nőt, aki jobb feleségem és barátom lehetett volna, mint ő. És ez a házasságunk egész idejére érvényes, még Michael kilengései és végső, elkerülhetetlen öngyilkossága ellenére is, egészen addig, míg csak túlságosan gyakran nem kezdett fájdalmakat érezni a hasában meg a beleiben, és az orvosok a vizsgálatok után meg nem állapították, hogy petefészekrákja van – mézesheteinknek csak akkor lett vége.
És ezek voltak életem legjobb, komolyan mondom, legjobb évei, egyetlen percüket sem bántam meg soha. Jobb volt, mint a háború. Yossarian tudná, hogy mit értek ezen.
Harminc nap alatt meghalt, ahogyan Teemer megjósolta, egyre gyöngébb lett, egyre inkább belesüppedt a betegségébe, miközben kevés heves fájdalma volt, ahogyan Teemer szinte garantálta. Még mindig a lekötelezettjének érzem magam, mikor újra találkozom vele a kórházban, ahol Lew-t kezeli, és zavartan értesültem róla, hogy befeküdt a pszichiátriai osztályra, ahol talán segíthetnek az általa kialakított „biológiai teológia” könyörtelen stresszén, ami túl nehéznek bizonyult számára ahhoz, hogy segítség nélkül megbirkózzék vele. Napközben továbbra is dolgozott, de éjszakánként ott aludt, egyedül, mert bár a felesége is ott lakhatott volna vele, de inkább nem tette.
A céltudatos, szorgalmas, melankolikus Teemer is idősebb lett, és ahogyan Yossarian jellemezte, megrokkant a rák elleni háborújában. Mostanára világszemlélete az élő ráksejtekben és a kimúlófélben lévő társadalmakban ugyanannak az állapotnak a megjelenését látta: mindenben rákot látott. Amit egyetlen sejtben látott, azt látta felnagyítva az egész szervezetben, és ami egyetlen emberben lejátszódott, azt találta meg újrateremtve a csoportokban. Zavarba ejtő meggyőződést vallott, olyan meggyőződést, amely nézete szerint a növekedést illetőleg éppoly egészséges és életerős, mint az a fajta tipikus rosszindulatú növekedés, amelynek specialistája volt: azt a meggyőződést, miszerint mindazok a baljós túlzások, melyeknek a megállíthatatlan sokasodását mindenütt észlelte, ugyanolyan normálisak és elkerülhetetlenek az életmódunk szempontjából, mint a rosszindulatú sejteknek az az osztódásos szaporodása, amelyet az állati és növényi életből ismert.
Dennis Teemer, ahogyan pesszimista paradoxonnal szeretett tréfálkozni erről, képes volt úgy szemlélni a civilizációt, és ugyanúgy látni a világot, mint egyetlen sejt mikrokozmoszát.
– Két további dolog van ezekkel a ráksejtekkel kapcsolatban, amit esetleg tudni szeretnének. A laboratóriumban örökké élnek. És nincs önkontrolljuk.
– Hmmmm – mondta Yossarian. – Mondja csak, Teemer, él-e egy ráksejt olyan sokáig, mint egy egészséges sejt?
– Egy ráksejt igenis egészséges sejt – jött a válasz, amely egyiküknek sem tetszett –, ha az erőt, a növekedést, a mobilitást és a terjeszkedést tekintjük mércének.
– Olyan sokáig él, mint egy normális sejt?
– A ráksejt normális annak, ami – szólt a kiábrándító válasz. – Miért várná, hogy biológiailag másképpen viselkedjen? Örökké képes élni...
– Örökké?
– Ellentétben a mi sejtjeinkkel, Laboratóriumban örökké. Ellenállhatatlanul szaporodnak. Ez nem hangzik egészségesnek? Vándorolnak, gyarmatosítanak és terjeszkednek. Biológiai szempontból miért várná, hogy az élővilágban ne legyenek sejtek, amelyek agresszívebbek a többieknél?
– Hmmmm.
– És a biológiai mindig azt teszi, amit tennie kell. Nem tudja, miért, és nem is törődik vele. Nincsenek választási lehetőségei. De velünk ellentétben nem keresi ennek az okait.
– Túlságosan nagy gondolatok azok, amelyekkel dolgozik – mondtam neki kétértelműen.
– Bárcsak abbahagyná – mondta a felesége.
– Ez a szórakozásom – mondta Teemer azzal, ami nála mosolynak számított. – A besugárzás, a műtét, a kemoterápia a munkám. De nem a munka az, ami deprimál. A depresszió az, ami deprimál.
– Szeretném, ha hazajönne – mondta Mrs. Teemer.
A pszichiátrián orvoskollégái tisztelték annyira, hogy komolyan vegyék: őrültnek vélték, de ezt nem tartották lényegesnek.
A Yossariannal való találkozás becses háborús emlékek egész áradatát hozta vissza, bár olyan veszedelmes és gyomorfelfordító, rémes eseményekét is, mint mikor a megsebesült Hóden belehalt abba, hogy teljesen kihűlt, Yossarian pedig zsibbadtan belehányt a saját ölébe. Én valahányszor magamhoz tértem, tüstént szédülten újra elvesztettem az eszméletemet, mikor láttam; hogy megint történik valami, aminek a végignézésére nem tudom rákényszeríteni magam: Yossarian hol visszahajtogatta a húst a Hóden combján lévő sebbe, hol pólyákat vagdosott, hol öklendezett, először takaróként terítette rá Hódenre ejtőernyőjének gyöngyszínű selymét, hogy felmelegítse, aztán halotti lepelként. És ott volt az a vízbe pottyanás Orr-ral, meg az eltűnt szén-dioxid-patronok, melyekből Milo szódás fagylaltot csináltatott, amiből a tisztek mindennap kaphattak, mi, sorlegénység pedig csak vasárnaponként kaptunk. A vizsgálat során kiderült, hogy logisztikailag vagy mentőmellény, vagy szódás fagylalt, a kettő együtt nem megy. A szódás fagylaltot szavazták meg, mert többen élvezték közülünk a fagylaltot, mint ahányunknak valaha mentőmellényre lett volna szüksége. És volt az a kényszerleszállásom Éhenkórász Joe-val. Kitüntetést adtak neki, amiért visszahozta a gépet, és szükségtelenül tönkretette. És kitüntetést kapott Yossarian is, amiért másodszor is ráfordult Ferrara fölött arra a hídra, a kormánynál McWatt-tal, aki egyre azt danászta. „Persze, persze, ott egye a fene!” Amikor Yossarian látta, hogy a célkeresztje elvándorolt, és tudta, hogy elhibázná a célt, nem pocsékolta el a bombáit. Már egyedül csak a mi gépeinknek volt rá esélyük, hogy eltaláljuk a célpontot, és most aztán az egész légelhárító tüzet ránk fogják zúdítani.
– Gondolom, vissza kell mennünk, ugye? – hallattam McWatt hangját a fedélzeti telefonon, mikor a híd sértetlen maradt.
– Gondolom, vissza – mondta Yossarian.
– Tényleg? – mondta McWatt.
– Egen.
– Persze, persze – énekelte McWatt. – Ott egye a fene.
És visszamentünk, és eltaláltuk a hidat, és láttuk Kraftot, aki az Államokban a másodpilótánk volt, amint agyonlőtték a mellettünk repülő gépben. És aztán persze ott volt Kid Sampson is, akit McWatt kettőbe vágott a gépével a tengerparton, miközben a vízben lehorgonyzott tutajon bolondozott. És „Persze, persze, ott egye a fene”, dalolta McWatt a repülésirányító toronynak, mielőtt lustán megfordult, és nekirepült egy hegynek. És természetesen mindig ott volt Howie Hóden, aki ott fázott és vérzett tőlem alig egy-két méterre, és hirtelen felkiáltott, miközben elvérzett:
– Kezd fájni!
És aztán láttam, hogy kínlódik. Addig nem tudtam, hogy létezik fájdalom. És láttam a halált. És ettől a bevetéstől fogva az indulásnál minden újabb bevetésen imádkoztam Istenhez, pedig nem hittem Istenben, és nem hittem az imában.
Odahaza soha senkit nem érdekelt különösebben ez a háború, az én háborúm, kivéve Michaelt, aki csak rövid ideig tudott odafigyelni valamire. A lányok számára pusztán hencegő mese és úti beszámoló volt az egész, de Michael egy-két percig erősen figyelt, mielőtt személyesebb mellékvágányokra kanyarodott. Mint faroklövész, én hátrafelé néztem, és vagy a térdemen kuporogtam, vagy a bicikliülés-szerű ülésen ültem. Michael ezt tökéletesen maga elé tudta képzelni, mivel neki is volt biciklije, amellyel le szokott kerekezni a tengerpartra, megbámulni a hullámokat meg a fürdőzőket, és gyorsan felvetette, hogy tudtam-e előrenézni, miközben arccal hátrafelé ültem. Michael, ez nem volt vicces, intették le a lányok, de ő csak vigyorgott, mintha tréfálna. Nem, válaszoltam, csak egyenest hátra tudtam nézni, de egy toronygéppuskás, mint Bill Knight, minden irányban forgatni tudta a géppuskáit. – Hát, forgatni még én is tudok – mondta Michael. – Fogadok, hogy még mindig meg tudok forgatni egy búgócsigát. De ha lőni kell, mégis inkább faroklövész akarok én is lenni. – A lányok megadták magukat, Glenda is. Az én szememben Michael nem próbált meg mindig viccesnek látszani, bár amikor ezzel vádolták, mindig készségesen magára öltötte ezt a jelmezt. Mivel nagy figyelmet fordított olyan részletekre, amelyeket mi észre se vettünk, Sherlock Holmesnak neveztük, és némi komikus színpadiassággal el is játszotta ezt a szerepet. A közmondásokkal olyan nehézségei voltak, amelyeknek a létezését sem tudtam elképzelni. Azt megértette, hogy egy öltés jókor kilenc másat pótol, de azt nem tudta belátni, hogy a varráson kívül ez hogy vonatkozhatna bármi másra. Egyszer teljesen döbbentnek látszott, amikor Glenda, miközben valami más ügyben tanácsot adott neki, megjegyezte, hogy mindig jobb, ha az ember az orra elé néz, mielőtt ugrik, mivel eszébe sem volt ugrani. Akárcsak gyerekkorában az anyja, ő is mindenkinek engedelmeskedett. Mosogatni is segített, mikor megkérték rá. És mikor az osztálytársai azt mondták neki, hogy szedjen kábítószereket, kábítószereket szedett. Amikor az követeltük, hogy hagyja abba, abbahagyta. Mikor megint fölbiztatták rá, újra kezdte. Nem voltak közeli jó barátai, pedig a jelek szerint szánalmasan vágyott rájuk. Mire tizenöt éves lett, tudtuk, hogy nem lesz képes főiskolát végezni. Magunkban valami olyan munkán törtük a fejünket számára, mely nem járna azzal, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön másokkal: legsötétebb tréfáink és távoli kilátásaink közt olyan foglalkozások merültek fel, mint az erdőkerülő, az éjjeliőr, a világítótorony őre. Mire tizenkilenc éves lett, már erősen töprengtünk, hogy mit tudnánk csinálni vele. Michael meghozta helyettünk a döntést. Glenda bukkant rá, amikor hátrament a mosógépből kiszedett kosárnyi ruhával. A Fire Islanden bérelt ház hátsó udvarán csak egyetlen kis fa állt, egy csökött skót fenyő, és Michael arra akasztotta föl magát.
A Michaelről ránk maradt fényképeken majd megszakadt a szívünk. Glenda nem szólt semmit, amikor beraktam őket abba a szekrénykébe, amelyben a róla mint élszurkolóról készült fényképeket tartotta, meg azokat, amelyeken az apja mezőgazdasági felszereléseket árult. Ugyanebbe a szekrénykébe kerültek az én repülős érdemérmeim és géppuskás szárnyaim, őrmesteri csíkjaim, az a régi fénykép, amin Hódennel és Bill Knighttal ülök egy halom bombán, miközben Yossarian kinéz a háttérből, és az a még régebbi fénykép az apámról, az első világháborús gázálarcával és sisakjával.
Nem sokkal ezután Glenda, aki korábban mindig egészséges volt, elkezdett olyan gyakori, homályos szimptómákkal küszködni, amelyek nem voltak tisztázhatók: beszéltek Reiter-szindrómáról, Epstein-Barr vírusról, vérképingadozásról, Lyme-kórról, krónikus fáradtság szindrómáról, aztán zsibbadni és zsibongani kezdtek a végtagjai, majd végül jöttek az emésztési zavarok, és az a betegség, amely már túlságosan is specifikus volt.
Teemerrel Lew révén ismerkedtem meg, ő javasolta, hogy legalább konzultáljunk az onkológussal, aki az ő Hodgkin-kórját kezeli. Teemer ellenőrizte az adatokat, és egyetértett. Akkor már nem a petefészek elsődleges daganata jelentette a fő problémát. A más területeken fellépő daganatok súlyosabbnak bizonyulhattak.
A daganatok egyedi természetén fog múlni – közölte kitérően, mikor először beszélt velünk. – Sajnos a petefészekben lévő daganatok nem árulták el magukat, csak akkor, amikor már szétterjedtek. Az az érzésem, hogy...
– Van még egy évem? – vágott közbe Glenda udvariatlanul.
– Egy év? – nyögte ki Teemer megrökönyödve.
– Úgy értem, egy jó évem, doktor. Meg tudja ezt nekem ígérni?
– Nem tudom megígérni – mondta Teemer komoran és bűnbánóan, ami, mint megtudtuk, jellemző volt rá.
Glendát, aki hamisan jókedvű magabiztossággal tette fel a kérdését, megdöbbentette a válasz. – Hat hónapot tud nekem ígérni? – Gyöngébb volt a hangja. – Hat jó hónapot?
– Nem, azt sem tudom megígérni.
Glenda mosolyt erőltetett az ajkára. – Hármat?
– Nem rajtam múlik.
– Kevesebbet nem vagyok hajlandó kérni magától.
– Egy hónapot tudok garantálni, és az se lesz teljesen jó. De nem lesz sok fájdalma. Arról gondoskodnunk kell.
– Sam – szakadt föl Glendából egy mély sóhaj. – Hozd haza a lányokat. Jobb lesz, ha elkezdünk tervezni.
Pontosan harminc nap múlva halt meg hirtelen a kórházban, a szívkoszorúér embóliájában, miközben egy új gyógyszert alkalmaztak rajta kísérletileg, és én máris valamiféle emberbaráti egyezségre gyanakodtam, de nem szóltam róla semmit. Yossarian, aki jól ismerte Teemert, hihetőnek tartotta ezt a lehetőséget.
A pocakos, nagydarab, fehéredő hajú Yossarian nem olyan volt, amilyennek elképzeltem volna. Olyan se lett, mint amilyennek ő sejtette volna magát. Ügyvédnek vagy professzornak lehetett volna nézni. Meg voltam lepve, mikor rájöttem, hogy kapcsolatban áll Milo Minderbinderrel; és nem kaptam tőle semmiféle dicséretet a Time-nál végzett propagandamunkámért. Mégis egyetértettünk abban, hogy milyen csodálatos, hogy a szerencse és a természetes kiválasztás révén sikerült jómódban életben maradnunk.
Logikusnak tűnt, hogy egy darabig mindkettőnknek tanítanunk kellett, aztán a magasabb fizetések és az elevenebb miliő kedvéért átváltottunk a hirdetésre meg a közönségkapcsolatokra, és mindkettőnknek az volt az ambíciónk, hogy szépirodalmat írjunk, valamint kiváló színdarabokat és forgatókönyveket, amelyek fölemelnének minket a híresek és a gazdagok elitjébe.
– Mostanára luxusban élünk, és ezt biztonságosnak nevezzük – jegyezte meg futólag és töredelmesen. – És ahogy öregszünk, Samuel, mindig abban a veszélyben forgunk, hogy olyasféle ember lesz belőlünk, akiről fiatal korunkban azt mondtuk, hogy megvetjük. Mit képzeltél, hogy fogok mostanára kinézni?
– A légierő kapitányának, aki még mindig a húszas éveiben jár, kissé őrültnek látszik, és mindig tudja, hogy mit csinál.
– És állástalan? – válaszolta nevetve. – Nincs sok választásunk, igaz?
– Egyszer Rómában bementem egy szobába – árultam el neki –, abba a szobába, amelyet Hódennel osztottunk meg egyik pihentető eltávozásunkkor, és megláttalak azon a pirospozsgás szobalányon, aki mindig odatette bármelyikünknek, aki megkérte rá, és citromszínű bugyijai voltak, mindig azokat hordta.
– Emlékszem arra a szobalányra. Mindnyájukra emlékszem. Kedves lány volt. Eszedbe jut néha, és eltöprengsz rajta, hogy nézhet ki most? Nekem ez gond nélkül megy, folyton ezt csinálom. Soha nem tévedek. De visszafelé nem megy. Nem tudok most úgy megnézni egy nőt, hogy lássam, milyen volt fiatalon. Sokkal könnyebb megjósolni a jövőt, mint megjósolni a múltat. Neked nem? Nem beszélek túl sokat?
– Szerintem ez az utolsó mondásod úgy hangzik, mintha Teemer mondta volna. – De úgy véltem továbbá, hogy azért a beszédében van egy szikra a régi Yossarianból, és ezt örömmel hallotta.
Ő meg Lew nem vonzódtak igazán egymáshoz. Éreztem, hogy mind a ketten csodálkoznak, ugyan mit látok a másikban. Ezekben a kórházi beszélgetésekben csak egyikük lehetett a társaság lelke, és Lew-nak extrovertált emberként nehéz volt diadalmaskodnia, amikor száznyolcvan centi magas volt, de a súlya hetven kiló alá csökkent. Lew tapintatosan lejjebb csavarta magát Yossarian és olyan higgadtabb látogatói társaságában, mint Patrick Beach és Olivia Maxon, a társasági dáma, a nevetséges elragadtatásával a két tonna kaviárja iránt, de még azzal a virgonc szőke nővel és a csinos ápolónővel is.
Esténként gyakran összejöttünk a pszichiátriai osztályon Teemer szobájában, és elbeszélgettünk a józan észről, a demokráciáról, a neodarwinizmusról meg a halhatatlanságról a többi páciens között, akik mind erősen be voltak gyógyszerezve, minden érdeklődés nélkül, közönyösen bámultak ránk, és mintha tehenek lennének, leesett állal vártak, amíg mi küszködve kerestük a végkövetkeztetéseket, és egy kicsit ez is őrült dolognak látszott. Yossarian számára az volt a kérdés, hogy élni vagy nem élni, és csöppet sem engesztelődött meg, amikor hallotta, hogy máris sokkal tovább élt, mint gondolta volna, talán akár a fajok eredete óta, és a gyerekeinek átadott DNS révén, genetikailag szólva, akkor is tovább fog élni, mikor már régen meghalt.
– Genetikailag szólva én nem így értem a dolgot, Dennis, és ezt te is tudod. Ültess belém egy gént, amelyik megbénítja azokat, amelyek megöregítenek. Örökre olyan akarok maradni, amilyen most vagyok.
Teemer társadalomképét őrült rögeszmeként hatotta át az a laboratóriumi felismerése, miszerint az áttételes ráksejtek genetikai előrehaladást jelentenek az eredeti rosszindulatú sejtekkel szemben, mert sokkal erőteljesebbek, ügyesebbek és pusztítóbbak. Ezért kénytelen volt genetikai tökéletesedésként gondolni rájuk, és el kellett töprengenie rajta, hogy vajon a betegek érdekében végzett összes orvosi beavatkozása nem bűn-e a természet ellen, nem jogtalan behatolás-e a biológiai élet kiegyensúlyozó áramlataiba, melyeket harmonikus szinkronizációban látott kicsírázni mindenütt, ahol élet volt. Utóvégre föl kellett tennie a kérdést: mi olyan nemes vagy olyan lényeges az emberiségben?
– Semmink sincs, amit az evolúciónkkal tehetünk, és mindenünk megvan ahhoz, amit a hanyatlásunkért tehetünk. Tudom, hogy ez forradalminak hangzik, de figyelembe kell vennem ezt a lehetőséget. Neodarwinista vagyok és a tudomány embere.
– Én a hulladék embere vagyok – mondta Lew, akinek addigra már elege lett a kórházból. – Ezzel kezdtem.
– Nem, Lew, te egy ondósejtben kezdted, DNS-fonálként, amely még mindig nem tudja, hogy te ki vagy.
– Geci! – mondta neki Lew.
– Pontosan – mondta Teemer. – És ez minden, ami vagyunk.
– Hogyne, Dennis, ha te szereted ezt gondolni – mondta Lew, akinek elege lett az efféle intellektuális vitákból is, és másnap hazament, hogy ott várja ki a dolgokat.
Ami azt illeti, Yossarian meg én se voltunk annyira összeillők. Nem hallottam a forgatókönyveiről, és kissé sértődöttnek látszott, mikor csak egy mosollyal nyugtáztam a Dickens családról szóló darabötletét, és egyáltalán nem reagáltam arra az elgondolására, hogy komikus regényt szeretne írni Thomas Mannról meg egyik regényének arról a zeneszerzőjéről, aki fausti alkut kötött.
Yossarianban azt nem szerettem, hogy néha mintha túlságosan különleges lénynek tartotta volna magát, és sznob volt a baráti körét illetőleg, méghozzá nem is kicsit.
Amit pedig magamban nem szerettem, az az volt, hogy még mindig hajlamos voltam őt felsőbbséges valakinek elfogadni. Elképedve találkoztam látogatói közt McBride-dal, azzal a buszpályaudvari emberrel; egy kellemes, vidám tekintetű nővel jött el, akit a menyasszonyaként mutatott be. Beugrott egy Gaffney nevű férfi is, aki szemrehányóan csóválta a fejét a betegágyban fekvő Yossarianra. Kifejtette azt az elképzelését, miszerint ősi fausti alku jött létre Isten – vagy talán az Ördög volt az – és az első ember között, aki talán nő volt.
– Én intelligenciát adok neked – ajánlotta a Teremtő –, és elegendő tudást, hogy mindent elpusztíts a Földön, de aztán élned is kell vele.
– Rendben! – mondta ősünk, és ez volt a Genezisünk.
– Hogy tetszik? – kérdezte Gaffney.
– Hadd gondolkodjak rajta – mondta Teemer. – Lehet, hogy ez az én egyesített elméletem kulcsa.
– Gyere haza – mondta a felesége.
– Megőrültél? – kiáltott fel Teemer. – Amíg el nem készültem, addig nem.
McBride volt az a jó ember a KIHABUP-on aki pénzt adott nekem, hogy hazamehessek, miután letartóztattak. Lenyűgözve láttam, milyen jó barátságban van Yossariannal, és hogyan dolgoznak együtt azon a buszpályaudvaron rendezendő esküvőn, amelyre talán az elnök is elmegy a föld alatti vonatán, és amelyen a bíboros is ott lesz számos közreműködő más prelátus között.
– Ha esélyed adódik rá – tervezgette ravaszul Yossariannal –, kérdezd meg a bíborostól, kinek a génjei voltak Jézusban.
– Teemer is ezt szeretné tudni.
El akarok menni arra a világ körüli írtra, amíg még van világ. Van Hawaiiban egy nő, akivel valamikor együtt dolgoztam, és amellett annak a barátomnak a felesége, akivel grafikákat vásárolgattam, mikor még diabemutatókat szerveztem a Time-nál a hirdetési ügynököknek. Most már régesrég valaki másnak a felesége. Szeretném még egyszer látni ezt a két ismerősömet. Yossarian azt tanácsolja, hogy ha már Ausztráliába megyek, ki ne hagyjam Új-Zélandot, és különösen ne a déli szigetet a magas hegyei és gleccserei miatt. Talán még pisztrángra is megpróbálhatnék horgászni, gumicsizmában, amíg ott vagyok. Ez megint olyasmi, amit soha nem csináltam. Sydneyben megvan még a régi hivatali haverom meg a felesége, az öbölre néző házukban laknak, melynek úszómedencéje van a testgyakorláshoz, amit huszonkilenc éves kora óta végez, hogy erősnek tartsa meg felsőtestének izmait, és már elköteleztem magam, hogy legalább két hétig náluk maradok. A férfinak mind a két lába hasznavehetetlenné vált, amikor egy mexikói üzleti találkozó előtti megelőző antitoxinos oltás után megbénította a Guillain-Barré nevű betegség. Yossarian ismert egyedülálló nőket Sydneyben és Melbourne-ben, és felajánlotta, hogy felhívja őket, és bemutat nekik. Azt ajánlotta, hogy küldjek előzőleg mindegyiküknek hét szál vörös rózsát. Azt mondja, a piros rózsának mindig nagy a varázsa. Utána el akarok menni Szingapúrba, mert egy lány, aki valamikor a beosztottam volt, ott él most a férjével, aki ott egy amerikai cég jogtanácsosa, aztán pedig Hong-Kongba, ahol szintén vannak ismerőseim. Onnan meg majd elrepülök Olaszországba, de csak Rómába. Meg akarom próbálni megkeresni a Via Veneto tetején azokat az épületeket, ahol két teljes emeleten azok a lakosztályaink voltak. Azt hiszem, jobban élvezném Rómát, mint az utolsó alkalommal, mikor töltelékként elmentem egy sietve összehívott üzleti értekezletre, de távolrőf sem annyira, mint amikor a háború idején fiatal katonaként először jártam ott, farkasétvággyal faltam az olasz kasztot, és teli voltam azzal a fiatalos libidóval, amely rendkívül gyúlékony, és ugyanakkor misztikus módon és kimeríthetetlenül megújul. Ezután el fogok menni Angliába, ahol szintén ismerek pár embert, akikkel valaha együtt dolgoztam. Talán szégyenletesnek látszik, hogy Párizst kihagyom, de nem ismerek többé senkit Franciaországban. És nem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni magammal, ha egyedül megyek oda. Aztán, hét vagy nyolc hét után, visszajövök a felhőkarcolóban Lévő lakásomba, abba a házba és abba az életbe, amelyben nincs már ott az az asszony, aki bárki másnál többet jelentett nekem.
Biztonságos országokat és semleges légi járatokat választottam. De azért valószínűleg így is el fognak rabolni a terroristák, tréfálkozik Esther, aztán agyonlőnek az amerikai útlevelem és a zsidó származásom miatt. Esther valószínűleg feleségül jönne hozzám, ha rá tudnám szánni magam, hogy megkérjem a kezét, de csak akkor, ha biztosíthatná teljes özvegyi vagyonát. Esther fontoskodik, és teli van előítéletekkel. Nem jönnénk ki egymással.
Yossariannak jobban megy a sora, mint nekem, mert még mindig nagy döntéseket kell hoznia. Legalábbis ezt mondja Winkler, aki ott járt a kórházi szobában, és beszámolt üzleti megállapodásairól Milo Minderbinderrel, az új, ultramodern cipőjéről – még mindig nevetnem kellett, mikor eszembe jutottak azok a sráckori napjaink, amikor Winkler beindította új, ultramodern, házhoz szállított reggeli szendvics üzletét, és maga írta meg ALUDJ SOKÁIG VASÁRNAP DÉLELŐTT! főcímű hirdetési szórólapjának a szövegét – mikor az a mutatós szőke nő berobbant a kórházi szobába azzal a hírrel, amelynek Yossarian számára megdöbbentőnek kellett lennie. Hetvenedik évéhez közeledve azzal a csüggesztő kilátással került szembe, hogy vagy újra apa lesz, vagy nem, és vagy harmadszor is megnősül-e, vagy nem.
– A kurva szentségit! – buggyant fel belőle Winkler emlékezete szerint.
Az ily módon megtermékenyített nő a barna hajú ápolónő volt. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy egy ideje már nagyon közel állnak egymáshoz. A nő azt akarta, hogy ha valaha egyáltalán gyereke lesz, tőle legyen. És ha ezt most nem tartja meg, akkor hamarosan mind a ketten túl öregek lesznek hozzá.
– Melissa nem veszi észbe – tiltakozott Yossarian –, hogy mikor a gyerek megkér majd, hogy labdázzak vele, már nyolcvannégy éves leszek?
– Ő nem törődik ezzel.
– Azt akarja, hogy vegyem feleségül?
– Természetesen. És én is.
– Ide figyeljetek... te is, Winkler!... erről egy szót se senkinek – parancsolta Yossarian. – Nem akarom, hogy bárki megtudja.
– Kinek mondanám el? – kérdezte Winkler, majd tüstént elmondta nekem. – Én tudom mit csinálnék – közölte abban a nagyképű modorban, melyet üzletemberként affektálni szeretett.
– Mit csinálnál?
– Nem tudom, mit csinálnék – felelte, mire mindketten újra elnevettük magunkat.
Amikor ott találtam Yossariant a kórházban, és láttam mindazt, ami előtte áll, azzal a lelkes szőke barátnővel és az állapotos ápolónővel, aki azt akarta, hogy vegye feleségül, meg Patrick Beachcsel és a feleségével, miközben valami titkos ügy zajlott Beach és a szőke nő, nemkülönben Yossarian és Patrick Beach felesége közt, valamint McBride-dal és a menyasszonyával, akik szintén rendszeresen benéztek hozzá, elbeszélgetni a buszpályaudvarról és az oda tervezett őrült esküvőről a már megrendelt két tonna kaviárral – mindezek és még egyebek azt a bambán bűntudatos érzést keltették bennem, hogy nagyon sok mindent elmulasztottam, és hogy most, amikor már nincs meg, a puszta boldogság nem elég.

 

 

31. Claire

Mikor megint elérte a gyomrát, úgy határozott, hogy föladja, és inkább hagyja magát meghalni. Nem tudott semmi rosszabbat elképzelni az émelygésnél. Azt mondta, azt el tudná viselni, hogy elveszíti a haját, és nevetni próbált, de a többiben többé nem biztos. Olyan sok minden volt most már körülötte, sok minden, amivel torkig lett. Émelygett a ráktól, émelygett a gyógymódoktól, aztán jött valami új, amit lymphomának neveztek. Egyszerűen nem akart tovább harcolni többé. Mindenféle fájdalmai voltak. Azt mondta, a legrosszabb az émelygés. Kezdettől fogva az volt az érzésem, hogy ezúttal valami megváltozott benne. Mihelyt hazaértünk, megint elkezdte a számtannal. Abba se volt hajlandó hagyni.
– Melyik a nagyobb... nyolc százalék vagy tíz százalék?
– Miből? – feleltem neki. – Tíz százalék. Mire számítottál, mit fogok mondani?
– Hogy? Akkor melyik nehezebb, fél kiló toll vagy fél kiló ólom?
– Nem vagyok én hülye, tudod. Nem kell megint az elejéről elkezdened.
– Mi ér többet... fél kiló réz vagy fél kiló újságpapír?
Az emléken mind a ketten elmosolyodtunk.
– Most már erre is tudom a választ.
– Igen, nagy csöcsű? No lássuk, győződjünk meg róla. Hány háromcentes bélyeg van egy tucatban?
– Lew!
– Oké, akkor melyik a több... nyolcvan dollár tíz százaléka vagy száz dollár nyolc százaléka?
– Hadd hozzak neked valamit enni.
– Ebben az esetben egyenlők. Képtelen vagy ezt belátni?
– Lew, hagyjál engem békén. Legközelebb azt fogod kérdezni, hogy mennyi hétszer nyolc. Ötvenhat, igaz?
– Ez csodálatos. Több hétszer nyolc, mint hatszor kilenc? No, bébi? Hogy viszonyulnak?
– A Krisztus szerelmére, Lew, kérdezz tőlem olyasmiket, amiket tudok. Híg legyen a rántottád, vagy jól átsült, vagy forgassam át neked máma a tojásodat?
Nem volt éhes. De a sajtszagra mindig elmosolyodott. Sokat talán nem evett belőle, de fölragyogott az arca, és ez volt az egyik módszer, amivel rá tudtam venni, hogy hagyja abba. Mintha úgy gondolta volna, hogy ha nem vagyok képes fejben tartani azokat a szorzótábláit, egy fillért sem tudok megtartani abból, amit rám hagy Nem játszottunk többé betűkirakós játékot, se ostáblát, se römit, se kaszinót, és képtelen volt végigülni egy filmet a videó mellett anélkül, hogy el ne vesztette volna az érdeklődését, és el ne aludt volna rajta. Szeretett leveleket kapni, Sammy levelei mindig feldobták. Ezért kértem meg, hagy rendszeresen írjon. Látogatókat nem akart. Fárasztották. Szórakoztatni kellett őket. És tudta, hogy őket is beteggé teszi. Emil eljött hozzánk, és kezelte bármi más baját, valahányszor úgy éreztük, hogy szükség van rá, kivéve, mikor elment golfozni. Erről a mi családi orvosunk most már szinte semmiért nem mondott le, még saját családja kedvéért sem. Egyszer tényleg beolvastam neki. De ő is fáradt. Addigra már mindnyájan torkig lettünk Teemerrel, és azt hiszem, Teemer is lemondott rólunk. Az az őrülési história csak csel. Egyszerűen ki nem állhatja többé a betegeit; ezt nagyjából meg is mondta Lew-nak. Azt hiszi, azért megyünk hozzá, hogy őt kárhoztassuk mindenért. Így hát elhatároztuk, hogy az otthonunk közelében lévő kórházat használjuk, mivel Teemer képtelen többé valami újat kigondolni. Lew oda fekszik be, valahányszor be kell mennie, és hazajön, mikor ahhoz van kedve. Mindig inkább otthon érezte magát a saját házunkban, de nem akarta, hogy ott jöjjön el a vég. Én meg tudtam, hogy miért. Nem akarta ezt a külön nyomorúságot a nyakamba zúdítani. Így aztán, mikor tudta, hogy eljött az ideje, visszament a kórházba. Az ápolónők még mindig megőrültek érte, a fiatalok is, az öreg, férjes asszonyok is. Velük még mindig rá tudott találni a viccelődő hangulatára. Talán senki nem fogja elhinni – ő elhitte, mert mindig a tudomására hoztam, valahányszor dühös voltam miatta –, de mindig büszke voltam rá, hogy a nők olyan vonzónak találják, bár jócskán be tudtam gurulni, mikor a klubban egyes feleségek túlságosan nyíltan rászálltak, láttam, hogyan csábítgatja őket, és töprengeni kezdtem, hol lesz ennek vége. Ilyenkor azt csináltam, hogy fogtam magam, és megvettem magamnak a legdrágább ruhát, amit csak találtam, aztán meghívtam mindet egy nagy estélyre, csak hogy lássák, hogy még mindig én vagyok a ház úrnője. Ha üdülni mentünk, mindig élveztem, hogy milyen vicces modorban tud szóba elegyedni olyan házaspárokkal, akikről úgy gondoltuk, hogy szívesen lófrálnánk együtt velük. De ezúttal valami tényleg megváltozott benne, és az őrületbe tudott hajszolni a számtanleckéivel. Haragudott, amiért nem tudtam úgy megtanulni a dolgokat, ahogy ő szerette volna – nem mindennapi látvány volt, ahogy megváltozott az arca, mikor fortyogni kezdett benne a düh, és oldalt az állán ketyegni kezdett az az ideg, mint valami időzített bomba, és aztán én is dühbe gurultam.
– Azt hiszem, készülődik a halálra, mama – mondta Linda lányom, mikor azt mondtam, ezt már nem tudom többé elviselni. Michael is ott volt, és ő is egyetértett vele. – Ezért van az a sok számolgatás meg az a sok duma a bankügyekről.
Ezt én nem vettem észre, pedig én mindig úgy tudtam olvasni benne, mint valami könyvből. Ó, nem, mondtam nekik, Lew soha nem adná föl a harcot. De föladta, és ezt nem is tagadta.
– Szeretnéd tudni, Linda mit gondol? – mondtam neki tapogatózva. – Azt mondja, szerinte elhatároztad magadat, és most készülődsz a halálra. Azt mondtam neki, hogy megőrült. Az emberek ilyet egyszerűen nem határoznak el, normális emberek nem, és te sem. Te lennél az utolsó, aki ilyesmit csinálna.
– Ó, bébi, ez az én jó kislányom – mondta megkönnyebbülten, és egy pillanatra boldognak látszott. Azt hiszem, el is mosolyodott. – Claire, én már belefáradtam, hogy harcoljak ellene – mondta ki kereken, és utána, esküszöm, azt hittem, tüstént el fogja sírni magát. – Mi értelme van? – Emlékszem a kék szemére, hogy milyen fakó volt, és emlékszem, ahogy hirtelen bepárásodott. Sose hagyta el magát, olyankor nem, amikor vele voltam és láttam volna, de most lefogadom, hogy elhagyta, legalábbis egy kicsit, amikor senki nem látta, talán jobban is, mint egy kicsit, talán egész idő alatt. Nekem ezt mondta: – Sok-sok éve tart már, Claire, igaz? Majdnem megértem a hetvenet, nem? Ez még Teemer szerint is igazán jó. Nem bírom elviselni ezt a sok émelygést, mostanában mindig gyöngének érzem magam. Sammy szívesen hallaná, hogy azt mondom, émelygés, ahelyett hogy émelyedem, de hát mit tud ő erről? Nem is volt olyan régen, mikor elkaptam azt a fickót, aki ellopott egy pénztárcát, és fölemeltem a kocsi tetejére. Mit tudnék most kezdeni vele? Nem tudom elviselni, hogy ilyen girhesnek látszom. Ezért akarok olyan gyakran visszamenni a kórházba. Nem tudom elviselni, hogy ilyennek lássatok, te meg a gyerekek is.
– Lew, ne beszélj így velem.
– Claire, most jól figyelj. Mindig tarts sok készpénzt a széfben, arra az esetre, ha nagyon gyorsan kell csinálnod valamit. Bőven fogsz találni, kettőben is. Mikor én már nem leszek, le fogják pecsételni a széfeket, ezért bérelj most egypárat a saját nevedre, két különböző helyen, és tegyél át némi pénzt beléjük. Tudod, hogy mindig szeretek előre tervezni. Adjál a gyerekeknek egy sorozat kulcsot, hogy legyen náluk, de ne mondd meg nekik, hol vannak, amíg el nem jön az ideje. Tudják ezt majd meg az ügyvédektől, és ne hagyd, hogy az ügyvédek mindenről tudjanak. Soha ne bízz egy ügyvédben. Ezért van nekem mindig kettő. Mikor ők ketten elkezdenek megbízni egymásban, akkor szabadulj meg mind a kettőtől. Van egy nagy tengerparti telkünk az egyik szigeten, amiről soha nem szóltam neked, most már az egész a te neveden van, és van egy másik jókora darab földünk Kaliforniában, amiről szintén nem tudsz. Ezt tüstént add el, hogy kisegítsen az örökösödési adóval. Ebben az ügyben megbízhatsz az ottani társunkban. Megbízhatsz Sammy Singerben is, olyan dolgokban, mint a tanácsai, mikor nem vagy biztos a gyerekek felől. És Marvin Winklerben is. De tartsd meg a bérházat, ha tudod. Eszedbe ne jusson, hogy valamikor miket mondtunk a háziurakról. Már pusztán a mosógépekbe dobált pénz miatt is érdemes megtartani.
– Ennyit én is tudok, Lew. Ezt előbb láttam, mint te.
– Persze. De ha tényleg olyan okos vagy, akkor ezt mondd meg nekem, Claire. Ha van egymillió dollárod hatszázalékos adómentes kötvényekbe fektetve, mennyi jövedelmed lesz belőle?
– Évente?
– Ez az éri jó kislányom. Helyén van a fejed.
– Koronás fogakkal. Meg egy kis arcfölvarrással.
– Akkor miért nem tudod megtanulni a számokat?
– Évi hatvanezer dollár, ami után nem kell adót fizetni.
– Óriási, drágaságom. És ez a szépsége annak, mikor valaki igazán gazdag. Ha egy Rockefellernek vagy valaki másnak százmilliója van ugyanezekben a kötvényekben, akkor kap...
– Hatszázezret? Az már jókora kazal!
– Nem, sokkal nagyobb kazal! Hatmilliót kap évente kamatként, és nem csinál érte semmit, nem fizet adót, és ez jobb, mint amit te vagy én valaha csinálunk. Hát nem csodálatos a bankszakma? No akkor, ha az adómentes egymillió helyett csak kilencszázezred van, ugyanazzal a hat százalékkal befektetve...
– Ó, Lew, az isten szerelmére, adjál egy kis pihenőt!
– Gondolkodj. Számold ki.
– Ez megint újra a hatszor kilenc, nem?
– De igen, helyes, ez az egyetlen különbség. Akkor mennyi pénzt fogsz kapni hatszor kilencnél?
– A gyerekek majd tudni fogják.
– Felejtsd el a gyerekeket! Nem akarom, hogy rájuk kelljen támaszkodnod, és nem akarom, hogy nekik rád kelljen támaszkodniuk. Az emberek megváltoznak, az emberek megőrülnek. Nézd meg Teemert! Gondolj arra a sok hűhóra és viaskodásra Glenda meg a nővére közt, a miatt a tanyaház miatt, mikor az anyja meghalt. Emlékszel, mi történt apámmal meg azzal a tízezer dollárral, amit kölcsönkaptam tőle, és láttad, mi történt az anyám fejével, mielőtt még egyáltalán megöregedett volna.
Mikor az apja kölcsönadta neki a tízezer dollárt, hogy belevághasson a használtvízvezeték-szerelvényes üzletükbe, amiből aztán a fatelepük is lett, a pénz, amit adott, készpénz volt, és senki nem tudta közülünk, honnan van, és hol tartotta, mielőtt megszabta a feltételeket és megíratta a papírokat, mindent hivatalosan és jogszerűen, úgy, hogy ha vele előbb történne valami, Minnie-re és a többiekre szálljon. Papíroknak kellett lenniük róla, és kamatot kellett rá fizetnünk.
Az öregember, az öreg Morris, aki soha életében nem félt senkitől, félt attól, hogy öregkorára szegény lesz, pedig akkor már elmúlt nyolcvanéves.
Istenem, úgy emlékszem arra a hulladéküzletre, mintha csak tegnap lett volna. Kicsi volt, apró helyiség, körülbelül olyan széles, mint egy teherautó-garázs, körülbelül akkora, mint az a vendéglő a városban, ahol Sam Singer meg én ebédeltünk, de a teherautó mindig odakinn parkolt, mert mindig olyan sok volt az ócskavas meg a papírhulladék, odabenn is, meg kinn, hátul is. Nagy fémhalmazok, osztályozva, sárgaréz, vas meg vörösréz, és egy hatalmas mérleg, akkora, hogy rá lehessen pakolni egy bála újságpapírt. És az a sok kosz, piszok! A tiszta újságpapírt Coney Island házaiból hordták be a házfelügyelők a pincéikből, akik némi pénzért összegyűjtötték, aztán ezt odakinn hatalmas bálákba rakták. A belsejükben akármi lehetett. A nap végén mindnyájan – Lew, az apja, a fivérei, a sógorai, még Füstös Rubin és az a fekete fickó is – lesikálták a testüket meg a körmüket hideg vízzel a slagnál, egy nagy, ipari súrolókefével és lúgos szappannal. Én meg ott vártam, kiöltözve, készen, hogy elmehessek vele valahova randevúzni.
Egytől félt, a patkányoktól, nemcsak maguktól a patkányoktól, de még a gondolatuktól is, a seregben is, amikor odaát volt a tengerentúlon, aztán meg a hadifogolytáborban. Azt mondta, a drezdai vágóhídon minden nagyon tiszta volt.
Mindez, ezek az emberek és az egész munka annyira idegenek voltak nekem, amilyennek az izraelieket fogom találni, ha veszek ott egy házat, és elkezdek ott élni. Lew-nak tetszett volna az ötlet, hogy Izraelben éljek, bár sose tudtam rávenni, hogy elmenjünk oda – szinte soha nem tudtam rávenni, hogy bárhova elutazzunk külföldre, ahol nem tudta a nyelvet, és nem tudták, hogy ő kicsoda. Izrael azt hiszem körülbelül a legtávolabbi része a világnak, melyet csak találhatok, ahol élni tudnék és talán élvezhetném egyes emlékeimet, miközben megpróbálnék valami újfajta élményt átélni az ősi tudás helyén, olyan emberek közt, akiknek a moráljában valamiféle remény és jelentés van. Ezt ki akarom élvezni.
Engem is zsidónak neveltek, de az én kis családom háza, az állam északi részén, egyáltalán nem volt zsidó otthon. Apám könyvelő volt, aztán ő is bukméker lett, mint Marvin apja, és maga is sokat fogadott, de mindig öltönyt, fehér inget és nyakkendőt viselt, és szerette azokat a panamakalapokat és csicsás fekete-fehér cipőket, amilyeneket akkoriban hordtak, emlékszem, nagy, perforált lyukak voltak rajtuk. Lew nagy és hangos, keményen dolgozó családja zavarba ejtett a jiddis és brooklyni akcentusával, de ugyanakkor vonzott is. Mint ahogy az egész nyílt, harsány, könnyed Coney Island-i fiúbanda is. Ismeretlenként találkoztam vele egy kettős randevún az unokabátyámmal, aki ott lakott, és valaki mással kellett volna megismerkednem, de mihelyt Lew kikezdett velem, és tudtomra adta, hogy szeretné folytatni, többé soha sehol nem találkoztam senkivel, akinek esélye lett volna mellette. Egyszerűen a megfelelő típus voltunk egymás számára. Soha nem hoztuk elő a témát, de úgy sejtettem, szeretnék majd újra férjhez menni, akár tetszik neki ez az ötlet, akár nem, és azt hiszem, meg is teszem. Fiatalon házasodtunk össze, mindig is férjnél voltam, és nem tudom, meg tudnám-e valaha is szokni, hogy egyedül éljek, de ugyan hol találok valaha valakit, aki be tudná tölteni az ő helyét?
– Rám ne számíts – mondta Sammy, amikor mindezt a nyakába öntöttem.
– Ezt nekem mondanod se kellett – csattantam fel. Megvan ez a szokásom: gorombábban hangzott, mint ahogy akartam. – Sam, nem akarlak megsérteni, de soha nem tudnám veled megosztani a hálószobámat.
– Ezt én se gondoltam – mondta Sam, az ő lágy mosolyával, én meg örültem, hogy nem sértettem meg az érzéseit. – Nehéz lehet őt pótolni.
– Azt hiszed, nem tudom? De ő irigyelt téged, nagyon irigyelt, a városi életedért. Vagy azért, amit az életednek gondolt. Még aztán is, hogy feleségül vetted Glendát, azt képzelte rólad, hogy minden éjjel fenékig üríted a poharat, és szórakozol azzal a sok parádés csajjal az irodából, meg a többiekkel, akikkel folyton találkozol a hirdetési szakmában.
Sam nagyon elégedettnek látszott. – Sose csináltam – mondta, és úgy látszott, büszke is rá, meg szégyelli is. – Miután elvettem Glendát, egyetlenegyszer sem. Soha nem is vágytam rá, amíg élt. És figyelj, Claire, te is tudod, hogy Glenda még jó pár évig ott volt velem az irodában. Hogy gondolhatta hát, hogy ezt meg tudnám úszni? Mit gondolsz, hol fogsz találni valakit, Claire? Lehet, hogy nem is tudod, de nagyon magas a mércéd.
Nem volt semmi jó ötletem. Még mindig az enyém volt annak az olaszországi művészeti iskolának a legnagyobb része, amit Lew vett nekem születésnapi ajándékul. Hány más nő kapott valaha ilyen születésnapi ajándékot? De egészbe véve nem bízom az olasz férfiakban, és nem tartom a művészeket másnak, csak művészeknek. Nem bízom az izraeli férfiakban sem, de azok legalább egyenesen kijönnek a farbával, és tudtára adják az ember lányának, hogy a testét akarják, egy éjszakára vagy egy félórára, és a pénzét is szeretnék. Mostanára túlnőttem a Coney Island-i férfiakon. Különben is mind eltűntek. Hazudnom kell a koromat illetőleg, de meddig tudom még megúszni ezt a hazugságot?
– Sam, emlékszel a hulladéküzletre a McDonald Avenue-n?
Az üzletre emlékezett, de a családból csak egyesekre, mivel nem voltak valami barátságos kívülállók, még egymással se mindig. Mindig legalább néhány család élt egymás mellett a szűk kis lakásokban, abban a kis bérházban, amelyet Morris megvett. Mindig szerették egymást – Phil, Lew sógora mindent megtett, hogy tüskét szúrjon mindenki fenekébe, még a republikánusokra is szavazott, olyanokra, mint Dewey, Eisenhower és Nixon – de olyan lojálisak voltak egymás védelmében, mint senki más, a vők iránt és később énirántam is, mihelyt el-elmentem időnként hozzájuk vacsorára, aztán elkezdtem náluk aludni Lew valamelyik húgának a szobájában, még mielőtt összeházasodtunk. Csak az Isten irgalmazhatott volna bárkinek, aki megsértette volna az érzelmeimet, vagy valami udvariatlanságot mondott volna nekem, még akkor is, ha nem volt igazam. Kivéve talán Sammyt meg Marvint a szurkálódásaikkal, később meg egypár másik okostónit, akik szellemeskedtek Lew-nak a telt kebleimről. Nem örültem, mikor hallottam tőle, hogy ugratják a mellem miatt amit nagy csöcsnek tituláltak, de nem tudtam eldönteni, hogy ez valójában nem bók-e, mint azt a ravasz Sammy Singer állította. Az öreg nagyon megszeretett, és oltalmazni kezdett, mert az én apám meghalt. Árvának tekintett – Louie, ide figyelj, figyelj jól – mondta neki, még olyankor is, amikor én is ott voltam. – Vagy vedd feleségül, vagy hagyd békén. – Nem akarta, hogy Lew nálunk aludjon, még olyankor sem, amikor anyám otthon volt. – Lehet, hogy az anyja nem lát, de én igen.
És Lew hallgatott rá. Szót fogadott, amíg össze nem házasodtunk, de akkor tüstént nekiláttunk, és szinte soha nem hagytuk abba, még a kórházakban sem, majdnem egészen az utolsó alkalomig. Lew nagy kujon volt, és imádott flörtölni, de szigorú és prűd volt, amikor a családjáról volt szó. Soha nem érezte magát kényelmesen a lányokkal, és nem bocsátotta meg nekik a bikinijeiket, a kurta sortjaikat és az iskoláskori viszonyaikat. Ami azt illeti, ezek nekem se tetszettek. És nem szerettem a csúnya beszédüket. Rosszabb volt, mint ahogy a fiúk beszéltek, és mintha eszükbe se jutott volna, hogy trágárak. De ezt nem adhattam a tudtukra, mert nem akartam, hogy olyan ómódinak tartsanak, mint az apjukat, de közben azért megpróbáltam kicsit észre téríteni őket. Így fogtam meg végül Fort Dixben Lew-t is, mikor azt a szegény német ápolót nyaggatta, akit „Herman, a germánnak” neveztünk, és megpróbáltam abbahagyatni vele. Végül azzal állítottam le, hogy azt mondtam, levetkőzöm és meglovagolom a sérvvel operált testét, ott, a vigyázzban álló Herman, a germán szeme láttára. Humortalanul és nevetés nélkül végül megengedte Hermannak, hogy távozzon. És mindezt azután, hogy Herman majd félórája ácsorgott ott, felmondva a múltját. Mikor németekről van szó, volt benne valami valódi gonosz vonás, és esküszöm, gyakorlatilag könyörögnöm kellett neki, hogy abbahagyja. De ez volt az, amivel végül elkaptam, mert Lew látott már engem levetkőzve, de más fiú soha, és akkor még szűz voltam. 1945-ben házasodtunk össze, nem sokkal azután, hogy hazakerült a hadifogolytáborból, és átesett a sérvműtéten. És ez mind azután volt, hogy három évig küldözgettem neki a csomagokat, a kóser szalámit, a halkonzerveket meg az olyan tartós élelmiszereket, amelyeket szeretett, de még rúzsokat és nejlonharisnyákat is küldtem a szegény lányoknak, akikkel, mint mondta, összefutott a tengerentúlon. Okosabb voltam annál, semhogy féltékenykedjek. Különben is a legtöbb csomag sose jutott el hozzá, miután fogságba esett, egy se.
Atyaisten, hogy dolgoztak abban a hulladéküzletben, hülyére dolgozták magukat azokkal a vékony acél bálázószalagjaikkal, melyek néha elpattantak, és fene veszélyesek voltak. Az öreg olyan erős volt, mint három más együttvéve, és elvárta a fiaitól meg a vejeitől, hogy ők is olyan erősek legyenek, azért aztán mindig halogatták, hogy modern bálázófelszereléseket vegyenek az ócska újságpapírhoz. Bálázókampóik és fogóik voltak a bálázószalagok megcsavarásához, és voltak csővágóik az ócska vízvezetékcsövekhez, amelyeket szereztek, de mindenekfölött ott volt a két kezük. És a széles válluk. És ott volt Lew, még szinte kölyök, tudják, derékig nekivetkőzve, jobb kezében a bálázóhoroggal biztatóan kacsintott rám, amíg én segítettem a papírmunkában, vagy vártam, hogy befejezze, és elmehessünk valahová. Egy komisz döfés a bálába a horoggal – aztán megrándult a karja, térdből segített meglendíteni –, és a bála fölemelkedett és átbillent egyenesen az alatta fekvő bála tetejére, és mind a kettő remegett, ami mindig a szexre emlékeztetett.
Morris ismerte a pénz értékét, és nem akarta pocsékolni. Mielőtt kölcsönadta nekünk a tízezret, amelyre az induláshoz szükségünk volt, eljött és megvizsgálta az épületet, amelyet ki akartunk bérelni. Az a bontásra ítélt egérfogó-gyár teli volt egérrel, szegény Lew, és havi hetvenöt dollár volt a bére, az volt a költségvetésünk. Kölcsönadta nekünk a pénzt – tudtuk, hogy oda fogja adni –, de tízszázalékos kamatra, mikor a bankok négyet számítottak fel. De vállalta a kockázatot, mikor a bankok hallani se akartak rólunk, a pénz pedig, amit öregkorára akart, nekünk, többieknek is kéznél volt, mikor szükségünk volt rá. Shylock kevesebbet kért, viccelődtünk vele, de az öregfiú egyre csak aggódott az öregkorát biztosító pénz miatt. Még miután a gutaütése után fölkelt az ágyból, akkor is kivitette magát a hulladéküzletbe, hogy dolgozzon annyit, amennyit bír.
Lew volt a hatodik gyerek, nyolc klapec közül a második fiú, de mikor én megismerkedtem vele, már ő hozta a döntéseket. A háború után Morris úgy számított, hogy Lew továbbra is nála dolgozik majd, és egy szép napon talán átveszi a helyét, gondoskodik a házról és mindenkiről a családban. Én bolond, azt hittem, azt szeretném, ha a seregben maradna, de erről abszolúte szó se lehetett. Volt pár ezer dollárja, amit megtakarított az őrmesteri zsoldjából, a legnagyobb része bankban – az egész időt kifizették neki, amíg hadifogságban volt –, és az a pénz, amit kártyanyereségéből hazaküldött. Az apja emelést ajánlott neki, hogy ott tartsa – a háború előtti olyan heti harminc dollár helyett heti hatvanötöt ajánlott. Lew ezen csak nevetett, olyan kedvesen, ahogy csak tudott.
– Ide figyelj, Morris, figyelj jól, mert én jobb ajánlatot teszek neked. Kapsz tőlem egy évet ingyen, és utána én határozom meg a fizetésemet. És én fogom eldönteni, hol, mikor és hogyan dolgozom.
– El van fogadva! – mondta Morris, és puhán összecsattintotta a protézisét. Akkoriban minden öregnek műfogsora volt.
Természetesen Lew-nak mindig volt külön készpénz a zsebében, hogy alkudozhasson a házmesterekkel meg az ócskavasgyűjtőkkel. Néha épen ki lehetett hozni egy gőzkazánt valamelyik bérházhól, aztán valahogy megjavították, aztán jó állapotban levő használt kazánként eladták egy másik háziúrnak. A hiányok sok ilyen lehetőséget hoztak, jöttek a konyhai mosogatók, a csövek, a radiátorok és vécécsészék, minden, ami csak egy házban kell. A hulladékgyűjtők nem gondolkodtak olyan messzire előre, mint mi. A házmesterek – Lew mindig miszternek és gondnoknak vagy házfelügyelőnek szólította őket, amikor ellátogatott hozzájuk, hogy elintézzen valamit – mindig örültek, ha szert tehettek egy kis mellékesre. Sok ilyen holmi volt mindenfelé, innen vettük az ötletet, hogy beindítunk egy üzletet, és használt épületszerelvényeket árulunk valahol a városon kívül, ahol nem volt elég belőlük. Azt hiszem, először bennem született meg az ötlet. Olyan idők jártak, amikor kockáztatni kellett. Leginkább csak humorérzékre és erős önbizalomra volt szükségünk, és akkoriban ezek bőven voltak mindkettőnkben.
Megint sokat kell nevetnem, mikor visszagondolok rá. Mind a ketten olyan keveset tudtunk, és sok mindent én jobban tudtam, mint ő. Én tudtam, milyen az ólomkristály, Lew meg sose hallott róla. De miután szóba hoztam, hogy ólomkristályt akarok, gondoskodott róla, hogy legyen az első lakásunkban. Egy Rocky nevű fickótól szerezte, egy olasz vándorárustól, afféle „van valamire szüksége?” vállalkozótól, akivel összebarátkozott valahol. Mindig ki volt öltözve, még mikor a hulladékboltba nézett be, akkor is mintha a divatlapból lépett volna ki, és brillantinozta a haját. Az első kocsinkat is Rocky szerezte, egy használt kocsit. Rocky: – Mire van szükséged? – Lew: Egy kocsira. – Rocky: – Milyen márka legyen? – Lew: – Egy Chevy. Kék. Az asszony akvamarint akar. – Rocky: – Mikor? – Lew: – Idén márciusban. – Márciusban ott volt. Ez 1947-ben történt, és a kocsi 45-ös volt. Ott volt az ólomkristály is, melyről Rocky se hallott soha, és még mindig előttem van a szégyenlős tekintete, meg ahogy vakargatta a fejét, ujjaival hátralökve dús, hullámos haját. De semmi más jelét nem adta, hogy nem ismeri a terméket. Ki ismerte akkoriban? De a következő héten kis rekeszekre osztott kartondobozokban – minden egyes darab barnás selyempapírba göngyölve – megjött a két Woolworth feliratú csomag. Nem számolt föl érte semmit. Nászajándék. Rockytól... Huhuu! Még mindig van belőle néhány, megtartottam őket. És mostanára majd ötven év mált el és megint Huhuu!, mert Rocky előbukkant a semmiből, és kiderült, hogy ő az a társtulajdonos abban a kaliforniai földdarabban, akiről Lew azt mondta, megbízhatok benne. Az évek során végig kapcsolatban álltak, és Lew soha még csak azt se mondta, hogy buuu!
– Miért nem meséltél róla soha? – kellett megkérdeznem.
– Börtönben volt – mondta Lew.
Kötnek emberek még ilyen erős barátságokat? Lew éhes volt, mindig éhes volt, teli volt ambíciókkal, és mindig valahogy idegen volt abban a világban, amelyet maga körül látott, és amelynek része akart lenni, bele akart kerülni és birtokolni akarta. Mehetett volna ő is főiskolára, és végezhette volna el olyan jól, mint bárki más, mert gyorsan tanult, de nem akarta rászánni az időt. Az anyja is szeretett engem – mindnyájan szerettek –, mert én voltam az egyetlen, aki díszesen becsomagolta és felszalagozta az ajándékait. Leültem mellé, és nem sajnáltam tőle az időt, pedig nemigen tudtunk sokat beszélgetni egymással. Én nem nagyon értettem a jiddist, ő meg csak jiddisül tudati, és hamarosan beállt nála az, amit az orvosok akkor agyér-elmeszesedésnek neveztek, és valószínűleg Alzheimer-kór volt, és akkor már alig tudott bárkivel értelmesen beszélni. Úgy tűnik, manapság mindnyájan Alzheimer-kórt kapunk, ha nem halunk meg már előbb rákban. Ott volt Glenda, ott volt Lew.
– Az én apám is – mondta Sam. – És ne feledkezzünk meg a gutaütésről.
– Nem feledkezem meg. Az anyámnak is volt.
– Végül az enyémnek is – mondta Sam.
Azért csak elüldögéltem Lew anyjával. Az volt a trükköm, hogy mindig igennel válaszoltam neki. Néha-néha nemre lett volna szükség, olyankor rázta a fejét és motyogott valamit, és tudtam, hogy most rosszat mondtam, és mikor ez se használt, és még mindig nem értettem, mosolyogtam, és azt mondtam: – Talán.
Lew gyorsan tanult, és mikor előrukkolt a nagy olajtársaságnál a fűtőolajmérő tervével, belátta, hogy vannak emberek, akikkel nem tud ötről hatra jutni, és vannak helyek, ahová nem tud bejutni, és elég okos volt hozzá, hogy megmaradjon a határainkon belül. Soha meg se próbált a gojok golfklubjába belépni, még akkor sem, mikor már elég barátunk volt ahhoz, hogy valószínűleg fölvegyék. Jobban élvezte, mikor a saját vendégeinkként meghívhatta őket. Mind a ketten gyorsan tanultunk, és mikor lett pénzünk két kocsira, akkor két autónk volt. És mikor divatba jöttek a külföldi kocsik, és jobbak voltak, mint a mieink, akkor azokból is kettő volt.
Lew-nak nem kellett semmiféle műszál, semmiféle utánzat, soha. Csak méretre készült pamutingek, ha a pamut nem Egyiptomból származott. Egyiptomtól is lüktetni kezdett az ere az Izrael elleni háborúk után. Méretre csináltatott öltönyök egy Sills nevű szabóságtól, még mielőtt bárki tudta volna, hogy John Kennedy is ott csináltatja az öltönyeit. És ami a legfontosabb: a manikűr! Soha nem unt rá a manikűrözésre.
Biztos vagyok benne, hogy ez a piszok miatt volt, először a hulladéküzletben, aztán a hadifogolytáborban. Manikűrözéssel töltötte el az időt a végén, mikor már tévét se tudott nézni többé. Meg is pedikűröztem, ő meg csak hátradőlt az ágyán, és vigyorgott. Sokat csináltuk ezt, miután összeházasodtunk; valami sajátos kapcsolatot jelentett ez köztünk. A kórházban megmondtam a nővéreknek, hogy hozzák rendbe a körmeit, mikor azt akarják, hogy jól érezze magát, és meg is tették, még a főnővér is.
– Nevetve halt meg, tudod – mondtam Samnek.
– Tényleg?
– Így igaz. Legalábbis ezt mondták nekem. – Céltudatosan mondtam így, és Sammy nagyon meglepődött. – Rajtad nevetett, mikor meghalt.
– Miért?
– A leveled miatt – mondtam, és nevettem egy kicsit. – Úgy örülök, hogy azt a hosszú levelet küldted nekünk az utazásodról.
– Te kértél meg rá.
Örülök, hogy megtettem. Részletekben olvastam föl neki, mikor megjött, és mind a ketten sokat nevettünk rajta. Aztán Lew újra elolvasta, egyedül. Magával vitte a kórházba, mikor már tudta, hogy utoljára fekszik be, és hangosan felolvasgatta a nővéreknek. Éjjel néha megkérte az éjszakás nővért, hogy olvasson föl neki. A nővérek imádták itt, esküszöm, nem úgy, mint azok a félnótás, sznob ápolónők New Yorkban. Lew mindig kérdezősködött az életükről, azt mondta nekik, hogy remekül néznek ki, a férjes és gyerekes asszonyoknak meg az öregeknek is. Tudta, hogyan vidítsa fel őket, és a megfelelő dolgokat mondta nekik, mikor problémáik voltak. – Mary, mondja meg a férjének, hogy jobb lesz, ha vigyáz, mert mihelyt egy kicsit jobban leszek, maga elkezd majd találkozgatni velem munka után meg a szabadnapjain, és jobb lesz, ha megtanul vacsorát főzni magának. És reggelit is, mert reggel maga nem mindig lesz ott, mikor fölébred. – Agnes, tudja, mit csinálunk? Holnap kimegyek innen. Maga eljön értem ötre a Hondájával, elmegyünk, iszunk egy kortyot, és megvacsorázunk a Hegyi Motelban. Hozzon magával elég holmit, hátha egész éjszakára ott akar maradni.
– Agnes, ne nevessen – mondtam én is, hiszen ott ültem. – Lew komolyan gondolja. Láttam őt már azelőtt is ráhajtani valakire, és mindig eléri, amit akar. Én is így jöttem össze vele. – Igazán szép, teljes utazás volt, amit Sam felvázolt nekünk a levelében.
– Új-Zéland, Ausztrália; Szingapúr... – dicsértem meg. – És közben Hawaii, Fidzsi, Bali és Tahiti? Komolyan gondolod mindezt?
– A legnagyobb részét. Fidzsit, Balit és Tahitit nem. Ezeket a ti kedvetekért vettem bele.
– Hát, ez beütött. Nagyon élvezte, mikor elképzelt téged ezeken a helyeken. „Szegény Sammy”, mondta az éjszakás nővérnek, amikor az utolsó éjszaka újra fölolvasta neki a leveledet. Aznap éjjel halt meg, tudod, nekem reggel telefonálták meg, és jószerivel ezek voltak az utolsó szavai, Sam. „Pont mikor a legnagyobb szüksége lenne rám, akkor kell kórházban feküdnöm. Szegény feje nélkülünk megy világ körüli útra, és még mindig nem tanulta meg, hogy kell egy csajt fölcsípni.”

 

 

 

TIZENEGYEDIK KÖNYV

 

32. Az esküvő

A közel 20 mázsa legjobb minőségű kaviárt automata gépek osztották négydekás adagokra a tizenkétezer-ötszáz pirított zsúrszendvicsen, amelyek az import pezsgők áradatával együtt már készen álltak, hogy az ezerkétszáz pincér szétoszthassa őket Regina és Milo Minderbinder, illetve Olivia és Christopher Maxon háromezer-ötszáz közeli barátja, valamint a menyasszony és a vőlegény maroknyi ismerőse között. A fölösleget előre megfontolt szándékkal a médiumok figyelmének felkeltésére tervezték, egy részét pedig félretették a személyzetnek. A maradékot még aznap éjjel hűtőkocsik szállították a távoli külvárosokba és New Jerseybe, ahol a hajléktalanokat és a buszpályaudvar más lakóit aznapra és aznap éjszakára összeterelték és koncentrálták. Az így kitelepített mocskos koldusok, prostituáltak és kábszerárusok helyébe őket megjelenítő képzett színészeket szerződtettek, akiknek az alakítását hitelesebbnek és elviselhetőbbnek ítélték, mint az eredetieket, akiket megszemélyesítettek.
A kaviár nyolcvan formatervezett, egyenként huszonöt kilós tartályban érkezett a Milo Minderbinder Vállalkozások&Társulások Kereskedelmi Vendégszolgálati Részlegének műhelyeibe. Ezeket persze le is fényképezték, hogy közreadhassák a jó ízlésnek és a Minderbinder-Maxon esküvő nagyságrendjében zajló fenséges társadalmi összejöveteleknek szentelt fényes, emelkedett stílusú magazinokban.
A buszpályaudvar különféle erkélyein és árkádjain a függönyök mögött diszkréten rejtőzködtek az M&M Kereskedelmi Gyilkosságok Részlegének fekete nyakkendős mesterlövészei, akik különösen a városi rendőrség, valamint az elnök, a First Lady és az egyéb kormánytisztviselők biztonságára ügyelő különféle szövetségi ügynökségek mesterlövészeinek illegális akcióit figyelték.
A kaviárt és a pezsgőt teaszendvicsek kísérték; rajtuk mélyhűtött apró rákokkal, kagylókkal, osztrigával, és enyhe curry-szószba mártogatott nyers hallal és libamájjal.
Közönségesség itt nem fordulhat elő, követelte kezdettől fogva Olivia Maxon.
Ebbéli aggodalmait megenyhítette az eljövendő esküvő számítógépes modelljének monitorja előtt álló magabiztos fiatalember: az esküvő úgy folyt le a KIHABUP Kommunikációs Ellenőrző Központjának monitorjain, amelyekbe a számítógépes modell berendezését bemutatásra és előzetes megtekintésre beszerelték, mintha már végbement volna. A fiatalember előrecsévélt a hatvan tévémonitor egyikén. Ezen az esemény, amely még nem következett be, már befejeződött, és az egyik médiakonszern társadalmi szerkesztője válaszolt a kérdésekre, amelyeket még nem tettek fel.
– Semmi közönséges nem volt benne – bizonygatta, mielőtt még részt vett volna rajta. – Ott voltam az esküvőn. Szerintem fantasztikus volt.
Olivia Maxon, akinek a félelmeit pillanatnyilag eloszlatta ez a megnyugtató demonstráció, amelyet úgy vetítettek előre, mint amelynek óhatatlanul így kell történnie, a helyreállt önbizalom gesztusával szorította meg Yossarian karját, aztán elkezdett egy újabb cigaretta után kutatni, miközben kioltotta annak a csikkjét, amelyet éppen szívott. Olivia Maxon, ez az aprócska, fekete hajú, ráncos, mosolygós és divatosan csontvázzá fogyasztott asszony minden volt, csak nem vidám, amiért Frances Beach előre nem látható módon visszakozott minden közreműködéstől férjének súlyos gutaütése miatt, és amiért így kénytelen volt erősebben támaszkodni John Yossarianra, mint szerette volna, mert soha nem érezte magát teljes biztonságban vele. Frances sokat maradt otthon Patrickkel, és kitiltotta az alkalmi látogatókat.
A pályaudvar Déli Szárnyában a földszint és az első emelet között elhelyezkedő parancsnoki fülke felszerelése a Gaffney Ingatlanügynökség tulajdona volt, mint ahogy Gaffney alkalmazottja volt az a fesztelen számítógép-szakértő is, aki most csak Yossariannak, Gaffneynak és Olivia Maxonnak magyarázott, és Warren Hacker néven mutatkozott be. Gaffney burgundiszínű nyakkendője Windsor-csomóra volt kötve. Gyapjúzakójának a vállát szögletesre szabták.
Christopher Maxon távol maradt, miután a felesége közölte vele, hogy semmi hasznát nem lehet ott venni. Milo, akit untatott ennek a jövőben lezajló eseménynek a visszajátszása, kiballagott az erkélyre. Távolról sem érezte fesztelenül magát, ilyen közel a transzvesztitákhoz, akikből sugárzott az aljasság, miközben a fönti korlát mögül lenéztek az alattuk álló alakokra, akik közé ő is tartozott, lement hát a mozgólépcsőn a földszintre, és ott várta Yossariant, hogy vele járhassa végig a pályaudvart, amelyet most már mindnyájan megnézhettek, és a családjából egyesek úgy vélték, hogy neki is meg kellene néznie. Mivel most már biztos volt a repülőgépéből származó bevétele, felhőkarcolók jártak a fejében. Szerette az M&M Központot, és további felhőkarcolókat akart. Ugyanakkor zavarba ejtette egy gyötrő rejtély: elveszítette a tájékozódását, amikor odafönn egy képernyőn látta saját magát az esküvőn, amint frakkban és fehér nyakkendőben egy rövid beszédet tart, amelyet még nem látott, aztán táncolni kezdett Olivia Maxonnal, azzal a fekete hajú nővel, akivel csak az előbb ismerkedett meg, holott még mindig nem tudott táncolni. Nem volt benne biztos, hol is jár az időben.
Mielőtt elkezdtek lefelé szállingózni, félrevonta Yossariant, hogy négyszemközt szót válthasson vele. – Mi a kibaszott probléma azzal a kibaszott kaviárral? – töprengett szórakozottan.
– Nem a pénz – közölte vele Yossarian. – Azok a kibaszott halak. De most úgy gondolják, hogy eleget fogtak.
– Hála istennek – mondta Olivia, amikor újra hallotta ezt a hírt.
A Metropolitan Museum of Art társadalmi irattárában megvoltak mindazok a precedensek, irányelvek és mérföldkövek, amelyekkel versenyre kellett kelni, és amelyeket felül kellett múlni. A Minderbinder-Maxon esküvő valamennyit le fogja pipálni. Az ország még a recesszió kellős közepén is úszott a pénzben. A szegénység közepette is rengeteg tékozlásra nyílt tér.
Bár tavasz volt, az illetékes virágkereskedők nyolcvan karácsonyfát állítottak föl az öt bankettcsarnokban, és ezer meg ezer cserép fehér nárcisszal vették körül őket. Kettőt-kettőt a Déli Szárny földszintjén és első emeletén rendeztek be, táncparkettekkel és zenekari emelvényekkel, egyet pedig az Északi Szárny földszintjén. A délután közepétől fogva reflektorok világították meg a Nyolcadik és a Kilencedik sugárútról nyíló bejáratokat és a mellékutcákra nyíló kisebb, rejtettebb kapukat. A két teljes belvárosi háztömb kiterjedésű külső főfal füstszínű panorámakirakatain át odabenn mindez sok sok napfény hatását keltette a füstszínű üvegen. A hatalmas üvegtáblákon át az odakinn látható begördülő buszok látványáról azt állították, hogy ügyes megközelítése a való világnak. Ugyanígy dicsérgették a realitás benyomását, amikor időnként dízelgázok illatfelhője szivárgott át a nők parfümjeinek természetes illatfelhőin és a központi szellőzőrendszerbe befúvott illatokon. Az összes vendégszolgálati alvállalkozónak, virágkereskedőnek és más dolgozóknak, akik szerződést kötöttek az M&M Kereskedelmi Vendéglátó Rt.-vel, bizalmas titoktartási egyezményeket kellett aláírniuk az M&M Kereskedelmi Gyilkosságok Részlegével, ezeknek a titoktartási megegyezéseknek a titkosságát pedig széles körben nyilvánosságra hozták.
Az Északi Szárny földszintjét a Déli Szárnytól az a városi utca választotta el, amelyen a menyasszonynak a kíséretével együtt át kellett vágnia, s ezt kápolnává, illetve exkluzív bankett-teremmé alakították át. Az átépítés végrehajtása megkövetelte az eggyel lejjebb fekvő szintre vezető masszív lépcsőházak, valamint egy információs fülke elbontását, nemkülönben azét a színes golyókat mozgató, hatalmas mobil szoborét is, amely normális körülmények közt a padlófelület nagy részét elfoglalta. A lépcsőházakat, az információs fülkét és a szobrot egy ideiglenes védőtető alatt a Metropolitan Museum of Artban állították ki, azon a helyen, ahol normális körülmények közt a múzeum Nagy Csarnoka helyezkedett el, és ezek tisztes látogatószámot és szép műkritikusi bírálatokat vonzottak. Magát a múzeum Nagy Csarnokát a nagy alkalomra kölcsönképpen átszállították a buszpályaudvarra egy tízmillió dolláros tisztes adomány fejében. A lépcsőházak és a szobrok eltávolítása az Északi Szárnyban helyet teremtett a faragott templomi padoknak és az egyszerű gesztenyefa padsoroknak, de ami még ennél is jelentősebb volt, módot adott rá, hogy a buszpályaudvaron felállítsák Dendur Templomát, ugyancsak a Metropolitan Museum of Artból, amelyet a múzeum nem kevés rábeszélő nyomás és további tízmillió dollár tiszteletdíj fejében szintén kölcsönadott erre az estére. A KIHABUP Északi Szárnya volt az a hely, ahol a Kommunikációs Ellenőrző Központban bámészkodók hamarosan megtekinthették az esküvői szertartás lebonyolítását. A térségben helyet hagytak továbbá egy kiemelt kis asztalnak, a szertartás fő résztvevői és a két fehér házbeli vendégük számára, továbbá hat, tíz-tíz főre megterített kerek asztalnak, amelyekhez a szertartással és a templom oszlopai előtt elhelyezett hosszú asztalnál helyet foglaló kiválóságokkal közeli kapcsolatban álló vendégeket ültették le. A Dendur Templomának belsejében felállított oltárt elborították a virágok és a gyertyatartókban égő gyertyák.
Egymillió-százhuszonkétezer pezsgőskelyhet szereztek be búcsúajándékul és emléktárgyként. Mind az öt bankett-teremben különböző korszakokból származó, mesés függőcsillárok hallatlanul változatos példányait függesztették fel, melyeket göndörödő fűzfaágakba burkoltak. A fűzfaágakra rafiafonatokat aggattak, és az összes levélke és a nyolcvan karácsonyfa ágai közt parányi lámpácskák pislogtak. Abroszul elbűvölő faliszőnyegek szolgáltak, melyeken tömegével égtek a lépcsősen felállított gyertyák, és mindenütt élő madarakkal teli antik kalitkák, ritka könyvek és különböző korokból származó ezüsttálak voltak láthatók nagy mennyiségben. A buszpályaudvar fő csarnokainak összes bejáratát kétezer-kétszáz maláj cserépben nyári őszirózsák sűrű bokrai szegélyezték, amelyek a terrakottacserepekben elhelyezett, gyertyák millióit utánzó, villódzó lámpácskák ezreivel miniatűr Versailles-já varázsolták a KIHABUP földszintjén a Déli Szárny egyik felét. A bankett-térségek szélein elhelyezett száznégy vitrinben élő színészek alakították a pályaudvar rendszeres lakóinak, a zsebtolvajoknak, a kurváknak, a kábszerárusoknak, a szökevény gyerekeknek, a koldusoknak, a kábszereseknek és egyéb nyomorultaknak a pózait és tevékenységeit. A buszpályaudvaron még jövedelmezően működő üzleteket külön megfizették, hogy egész éjjel nyitva tartsanak, ezzel is fokozva a környezet és a színhely újdonságát, úgyhogy számos vendég szívesen töltötte a szünetek idejét vásárolgatással. Hatvanegy csinos, egypetéjű lány ikerpár, ahányat csak erre a munkára a világon találni lehetett, szirént alakított az erre létrehozott mintegy ötven mesterséges medencében és forrásban, míg harmincnyolc egypetéjű férfi ikerpár tagjai hírnökökként és zászlótartókként működtek, és humoros válaszokat adtak a nekik föltett kérdésekre.
A Kikötői Hatóság vörös kabátos utaskísérői mindenütt szolgálatban álltak, hogy felvilágosítással és útmutatással segítsenek. A buszpályaudvar Air Trans Központja is nyitva maradt, hogy a város három jelentős repülőterére szállíthassa azokat a vendégeket, akik a pazar Maxon-Minderbinder esküvőről egyenesen más pazar estélyekre siettek Marokkóba és Velencébe, zenei fesztiválokra utaztak Salzburgba vagy Bayreuthba, esetleg a Chelsea-i Virágkiállításra vagy a wimbledoni tenisztornára készülődtek Angliába.
Intenzív meghallgatási eljárások során rafinált menedzserfejvadászok biztosították, hogy kizárólag jól nevelt, jó családból származó és jó főiskolákon diplomát szerzett modelleket és színészeket szerződtessenek a hímringyók és kurvák, valamint a létesítmény olyan más koldusszegény, degenerált lakói szerepeinek az alakítására, akik normális körülmények közt ott tanyáztak és ott keresték a kenyerüket, és mindnyájan olyan egészséges vidámsággal és a jó, tiszta játék iránti elbűvölő lelkesedéssel vetették bele magukat a szerepükbe, amellyel mindenütt megnyerték a közönség szívét. Az estély vége felé azok, akik a videoképernyőkön figyelték az eseményeket, láthatták, hogy jelmezeikben és színlelt foglalkozásukban a vendégek közé elegyednek, és ez az újítás szintén nagyban hozzájárult az általános vidámsághoz.
A galériákon más színészek és színésznők, valamint női és férfi divatmodellek sétálgattak olyan öltözetekben, amelyekben híres festmények és filmek alakjaira emlékeztettek, és azoknak a szereplőknek a jellegzetes pózaiba vágták magukat, akiket utánoztak. Volt ott számos Marilyn Monroe, egypár Stanley Kowalskit alakító Marion Brando, itt-ott egy-egy Humphrey Bogart, két haldokló Danton és legalább két Mona Lisa, akiket mindenki felismert. A pincérek különböző korszakokból való lobogó fehér ingeket és hímzett tunikákat viseltek. Az Off-Track fogadószalont, az emeleti Arby vendéglőt, illetve a földszinti Lindy vendéglőt és bárt úgy alakították át, hogy tizenhetedik századi flamand fogadókra emlékeztessenek, megfelelően megtöltve a kocsmákat korabeli csecsebecsékkel és tárgyakkal. Az egyik ilyen élőképben részt vett egy pipa helyett inkább cigarettát füstölgető és mindent ravaszul megfigyelő férfi is, akinek tejfehér volt a bőre, rózsaszín a szeme és rézvörös a haja. Bajor Lederhosent viselt, hegymászó botot és zöld hátizsákot hordott, és Yossarian, aki amúgy homályosan biztos volt benne, hogy látta már valahol, nem tudta eldönteni, hogy a munkájával kapcsolatban van-e jelen, vagy mint a dekoráció beöltöztetett eleme. Néhány Rembrandt-önarckép hasonmása is jelen volt, meg egy Jane Avril. Jézus Krisztusok nem voltak.
Vacsora után a vendégek tetszésük szerint táncolhattak, vagy a görög és római régiségek mellett elsétálva vásárolhattak Zaro-féle kenyeret Zaro Kenyérkosarában, vehettek Fanny Farmer cukorkát vagy New York-i állami lottószelvényeket, bekukkanthattak az egyik Drago cipőjavítóba vagy valamelyik Tropica gyümölcslé-bárba, ahol a narancspiramisokat a francia direktórium stílusában füzérdíszekkel, rozettákkal és bojtokkal díszítették fel. Sokan még soha nem láttak korábban narancspiramisokat. A vacsoraasztalokon aranyozott magnólialevelekkel és tavaszi ágakkal ékeskedő asztaldíszek álltak, a Kommunikációs Ellenőrző Központot tartó függőleges oszlopok pedig fenségesen mutattak a körülöttük bugyogó szökőkutak közt az ezüstös reflektorfényben, a mesterséges szellők közt lengedező és lobogó, vitorlaszerűen felfüggesztett nagyvállalati zászlók és transzparensek sokaságával. Az egyik csarnokot, amely a kapukon át az odakint nyugatra, a wisconsini Kenoshába és az Északi-sarkra induló távolsági buszokhoz vezetett ki, görög reneszánsz stílusban alakították át, és itáliai falikárpitokkal, japán lampionokkal, középkori páncélokkal, valamint egy francia châteauból származó, faragott gesztenyefa falborítással ékesítették föl. Az ezzel szembeni másik indulási átjárót régensség korabeli bútorok, túltömött csinz-párnák és mahagóni-faragások jellemezték, melyek egy középkori királyi udvar kovácsoltvas kapui mögött álltak. A Charles Engelhard Udvar, melyet szintén a Metropolitan Museum of Art adott kölcsön, rózsaszín és aranyfényben izzott, és ötvenezer francia rózsát helyeztek el benne, majd ugyanannyi aranyba mártott magnólialevéllel, valamint egy táncparkettet, melyet kizárólag erre az estére kézimunkával zöld, sárga, vörös és fekete bohóckockásra festettek.
Az ültetési rend kényes ügyében a Külügyi Szolgálat negyvenhét protokollfőnöke segédkezett, biztosítva a háromezerötszáz vendég megfelelő, ha nem is mindig megelégedésükre szolgáló elhelyezését. Az alapvető helyfoglalási roham végül sokakat egyértelműen elégedetlenül és csalódottan hagyott a háromezer-ötszáz vendég közül, de ezt bizonyos mértékig enyhítette a másokon észlelt nyilvánvaló csalódás.
Sehol másutt nem volt egyetlen kiemelt asztal sem azon az Északi Szárnyban álló, Dendur Templomából kifelé néző kis, kiváltságos asztalon kívül, amely a főszereplők, no és természetesen az elnök és a First Lady számára szolgált, és amelynél Noodles Cook máris leült az ország első köztisztviselőjének helyére, addig is, ameddig majd belép.
A First Lady korán érkezett, mert autogramokat akart gyűjteni a hírességektől.
– Kíváncsi lennék, hol van az elnök – mondta Olivia Maxon, türelmetlen várakozással. – Szeretném, ha eljönne.
Egyesek tudták, hogy a KÜKTÉTÉ titkos, föld alatti washingtoni állomásáról fog villámgyors különvonatával egyenesen a KIHABUP-ra utazni. Természetesen az utolsók között jelenik majd meg, de még éppen időben fog felbukkanni, hogy széles mosollyal integethessen, és megrázzon néhány kezet, mielőtt kiadja a menyasszonyt, miközben egyidejűleg a vőlegény mellé áll mint M2 násznagya. Ez egy további első kezdeményezést jelentett a házassági szertartásban, és azzal kecsegtetett, hogy új mércét fog szabni az esküvői ceremóniáknak, talán még az évszázados hagyományú királyi családok körében is.
Az összes többi asztal kerek volt, annak érdekében, hogy senki ne kerülhessen uralkodó helyre, és hivalkodó demokratizmussal a székek is egyenrangúak voltak. Az Északi Szárny fennmaradó háromszáznegyvennégy kerek asztala mindegyikéhez került egy fontos közéleti szereplő és egy multimilliomos, vagy egy olyan asszony, aki ilyenhez ment férjhez. A multimilliomosok nem voltak teljesen elégedettek, mert mind jobb szerettek volna maga az elnök, vagy ha ez nem sikerül, a meghívott nyolc milliárdos valamelyike mellett ülni, akik tisztában voltak vele, hogy milyen metaforikus dimenziókkal bírnak ők mint istenségek, trófeák, ihletadók és ékítmények. A milliárdosok közül néhányan még azon a héten szállodákat vásároltak Manhattanben, csak hogy a barátaik számára adandó magánestélyeikhez megfelelő saját lakhellyel és kiszolgálással rendelkezzenek.
A bíboros az elnök mellé kéretőzött, vagy ha az nem megy, legyen a kormányzó és a polgármester, a metropolis egyik jelentős újságának a tulajdonosa, legalább kettő a nyolc milliárdos közül és egy Nobel-díjas fizikus, hogy megtéríthesse őket. Yossarian ehelyett Dennis Teemert osztotta ki neki, hogy megtanítsa a biológiai élet tényeire, valamint egy újságkiadót és egy elkeseredett multimilliomost, aki azt remélte, hogy tête-à-tête lehet egy milliárdossal. Az asztalhoz, amelyhez ültette őket, jó rálátás nyílt a Déli Szárny Kilencedik sugárút felőli oldalán a menyasszonyra, nem messze a rendőrőrszobától, és attól az asztaltól, amelynél Larry McBride ült újdonsült feleségével; meg Michael Yossarian a régi barátnőjével, Marlene-nel a rendőrőrszoba melletti Sportos Fehérneműk üzlet és Jo-Ann Dióháza között. McMahon is ott volt, előbújt a cellájából, hogy megtisztelje McBride-ot és új oldalbordáját, de szolgálatban lévén szmoking helyett rendőrkapitányi egyenruhájában.
McBride-ot elnöki dicséretre terjesztették fel mesteri teljesítményeiért, melyek során helyet talált az öt fényes csarnokban a háromszázötven asztalnak Regina és Milo Minderbinder, valamint Olivia és Christopher Maxon háromezer-ötszáz közeli barátja számára (holott nem voltak közeli barátaik, és nem is vágytak ilyenekre), továbbá Dendur Templomának és más monumentális építményeknek, nemkülönben a zenekari dobogóknak és táncparketteknek. McBride volt továbbá a felelős mások olyan tevékenységeinek az összehangolásáért is, amelyekben neki magának nem volt előzetes tapasztalata.
A tervezésben kulcsfontosságú prioritást jelentett, hogy a nászmenetnek szabad átvonulást kellet biztosítani a Déli Szárny Kilencedik sugárúti oldalától a Nyolcadik sugárúti oldalán keresztül majdnem egészen a Walgreen vegyesboltig, ahol a menet a sarkon befordul a Negyenegyedik utcán, hogy bevonuljon az Északi Szárnyban elhelyezett kápolnába és bankettcsarnokba, a Dendur Templomában álló oltárhoz. Dendur Templomát, a Blumenthal Patiót, az Engelhardt Udvart és a Metropolitan Museum of Art híres-nevezetes Nagy Csarnokát, a múzeum estélyeknek és más társadalmi és adománygyűjtő rendezvényeknek szentelt négy megszentelt büszkeségét az est folyamán áttelepítették a buszpályaudvarra, és oly módon helyezték el, amely az összes vendégnek lehetővé tette a történelmi dicsőségű vendéglátás mellett híres műemlékeik látványának élvezetét is.
McBride elrendezése szerint minden vendég legalább részlegesen ráláthatott a menyasszonyra és kíséretére, amint a buszpályaudvar Kilencedik sugárúti, föld alatti szintjéről a mozgólépcső tetejére emelkednek, majd méltóságteljesen folytatják útjukat a Nyolcadik sugárút, aztán végül az Északi Szárny felé. Ez a tekintélyes időtartamot igénylő útvonal nyújtott lehetőséget a szokatlan zenei programra, amely még egyedülállóbbá tette az alkalom nagyszerűségét. Yossarian meghökkenve hallotta az első ismerős hangokat.
Az esküvői ünnepség nyitódarabja egy opera, a Die Meistersinger előjátéka volt.
Yossarian ennek az első harsány, diadalmas akkordjai közben figyelte, ahogy a menyasszony, mintegy a horizont fölé emelkedve, libegve felbukkant a mozgólépcső tetején. A zene, melynek időtartama megfelelt e hosszú vonulásnak, tapsra méltóan tökéletes és vidám szellemű volt. A koszorúslányokat és a gyűrűhordozókat különösen felvillanyozták a gyorsuló és változó tempók, így aztán elemükben voltak, amikor két percre és hat másodpercre még megtoldották az „Inasok táncával”,amire azért volt szükség, hogy a nászmenet vége is befordulhasson az Északi Szárny oldalkijáratához vezető átjáróba. Ott aztán, miután a menyasszony odakinn befejezte elkanyarodását és átvágott az utcán az Északi Szárnyba, a zene átváltott ugyanezen Wagner-opera „Versenydalának” ünnepélyes zenekari változatára, amely egy lágy, zokogó hanggal ért véget, amikor a menyasszony beért a kápolnába és végül megállt a vőlegénnyel és legfőbb kísérőivel együtt várakozó bíboros, egy reformrabbi és különböző felekezetek hat más főpapja előtt. Itt, miközben a kérdések és a feleletek elhangzottak, a zene a Tristan „Liebesnacht” duettjének refrénjeire halkult, miközben a bíboros megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy ez a zene egyfelől mennyei, másfelől érzéki, a rabbi pedig megpróbálta elfelejteni, hogy Wagner szerezte. A szertartásnak ebben a részében a boldog párt kilencszer nyilvánították férjnek és feleségnek, nyolc pap és Noodles Cook, aki még mindig az elnök réges-rég esedékes érkezését várta. Amikor hátat fordítottak az oltárnak, hogy szűzies csókot váltsanak, mielőtt átmennek a táncparkettjükre, mint Hacker előre bejelentette, a szárnyaló dallamot a Götterdämmerung záró ütemeiből választották, a „Szerelmi megváltás” téma lélekemelő, szarnyaló hangulatával.
– Ismeri? – kérdezte Hacker.
– Ismerem – mondta Yossarian elismerően csodálkozva, és kísértésbe esett, hogy együtt fütyüljön a békés hegedűkkel és az álmodozó rézfúvósokkal, melyek most a szent végkifejlet felé emelkedtek és lágyultak. – Majdnem javasoltam is.
– Tényleg javasolta? – kérdezte a srác Gaffneyt, és egy gombnyomással leállította a videót.
– Nem, nem javasoltam – vonta vissza Yossarian, mielőtt még Gaffney válaszolhatott volna. – De szerintem tökéletes. Békés, édes, dallamos, erotikus és minden bizonnyal végérvényes csúcspont. – Nem adott hangot annak a sunyi és bosszúálló előérzetének, miszerint a videomonitorokon egy másik Götterdämmerungot látott, és már majdnem eljött a záróra mindazoknak az embereknek a számára, akiket önfeledt tivornyájuk közben figyelt a képernyőkön, beleértve saját magát és Frances Beachet is, ahogy álmodozva nézte magukat, amint táncolnak, sőt talán Melissának, McBride-nak és új feleségének, a menyasszonynak és M2-nek is. – A vendégei ezt imádni fogják, Olivia. A Götterdämmerungnak a dallamát fogják dúdolni, miközben kimennek a táncparkettre.
– Nem, uram – javította ki leereszkedően a fiatalember. – Nem, uram, nem. Mert mihelyt szétoszlanak, valami különbbel hozakodunk elő. Csak várjon, amíg meghallja.
Gaffney bólintott. – Azt hiszem, azt mondta, hogy maga már hallotta.
– Egy gyerekkórus – mondta a számítógép-technikus. – Mikor a Wagner elhalkul, alatta lágyan, állandóan emelkedve beadunk egy gyerekkórust, amit a legtöbb ember még sose hallott. Angyali. És mikor éppen a legmegindítóbbá válik, komédiát robbantunk ki, egy zenei nevetőkórust, hogy felkeltsük azt az új hangulatot, amilyet az este további részére akarunk. Mikor a nevető férfiak kórusa túlharsogja és elfojtja a gyerekekét, helyben leszünk. Mind a kettőt egy Adrian Leverkühn nevű német zeneszerző írta. Ismeri?
– Hallottam róla – mondta Yossarian óvatosan, mert furcsamód úgy érezte, mintha imbolyogni kezdene az időben. – Egy szépirodalmi mű egyik alakja – tette hozzá gonoszul.
– Ezt nem tudtam – mondta a Hacker nevű fiatalember. – Akkor maga tudja, milyen zseniális volt. Mindkét kórus a Doktor Faustus panaszolkodása című kantátából van, de ezt nem kell megmondanunk az embereknek.
– Az jó – vágta rá Yossarian –, mert nem így van. Ezek az Apokalipszis című oratóriumban vannak.
A számítógépes csodagyerek szánakozóan mosolygott Yossarianra. – Mr. Gaffney?
– Ez tévedés, Hacker – vonta meg a vállát Gaffney Yossarian felé, leheletnyi udvarias mentegetőzéssel. – Yo-Yo, maga állandóan elköveti ezt a hibát. Ez nem az Apokalipszis. Ez a Doktor Fauntus panaszolkodásából van.
– Az isten verje meg, Gaffney, maga megint téved. Nekem csak tudnom kellene. Vagy tizenöt éve gondolkodom rajta, hogy regényt írok ebből a munkából.
– Milyen különös, Yo-Yo. De nem gondolta komolyan, és nem komoly regényre gondolt.
– Csak semmi Yo-Yo, Gaffney Már megint vitatkozunk. Én elvégeztem a kutatásokat.
– Együtt akarta szerepeltetni Thomas Mannt és Leverkühnt, igaz? És berakta Leverkühn mellé Gustav Aschenbachot, mint egy kortársát. Ezt nevezi maga kutatásnak?
– Ki az a Gustav Aschenbach? – kérdezte Hacker.
– Egy halott ember Velencében, Warren.
– Uraim, én könnyen el tudom ezt dönteni maguknak, itt mindjárt a számítógépemen. Várjanak csak három tized másodpercig. Aha, jöjjenek, nézzék meg. Itt van, Mr. Yossarian. Doktor Faustus panaszolkodása. Maga téved.
– A számítógép téved.
– Yo-Yo – mondta Gaffney –, ez egy modell. Ez nem tévedhet. Folytassuk az esküvőt. Lássuk, hogy ment.
A legnagyobb képernyőkön a Nap elfeketedett, a Hold vérszínűvé vált, és a foltokban és a kikötőkben felborultak a hajók.
– Warren, hagyja abba az idétlenkedést – bosszankodott Gaffney.
– Ezt nem én csinálom, Jerry. Esküszöm. Folyton megpróbálom letörölni. És folyton visszajön. No, itt vagyunk.
Yossarian látta, hogy Leverkühn zenéje jól beilleszkedik. Amikor a Götterdämmerung végének elhaló harmóniái már a befejezésükhöz közeledtek, éterikusan közéjük kezdett lopódzni egy gyöngéd gyerekkórus, amelyet Yossarian, emlékezete szerint, még soha nem hallott, először csak mint egy lehelet, mint egy utalás, hogy aztán fokozatosan saját leglényegébe, a patetikus szívfájdalom égi előérzetébe emelkedjék. Utána pedig, mikor az édes, fájdalmas és elszomorító előérzet már majdnem elviselhetetlenné vált, minden figyelmeztetés nélkül belérobbantak az engesztelhetetlen férfihangok megrázó, szokatlan, atonális skálái, a könyörtelen nevetés, a nevetés, nevetés, nevetés kirobbanó kórusaiban, mely hallgatóiból reakcióként elképedt megkönnyebbülést és hallatlan, egyre fokozódó vidámságot váltott ki. A hallgatóság gyorsan csatlakozott saját nevetésével a vidám ujjongás barbár, kakofonikus együtteséhez, amely mindenfelől visszhangzott a hangszórókból, és jókedvűen megadta a gálaest megindulásának ünnepi hangulatát, az étellel, az itallal és a zenével, valamint további ötletes bemutatókkal és esztétikai gyönyörökkel.
Yossarian döbbenten látta, hogy ő is köztük állt és nevetett. Szemrehányó fintort vetett önmagára, miközben a buszpályaudvar Kommunikációs Ellenőrző Központjában mellette álló Olivia Maxon, aki nevetni Látta saját magát az Északi Szárny kápolnájában, azt mondta, hogy ez isteni. Yossarian most már mindkét helyen bűnbánónak látszott, és mindkét helyen finnyás távolságtartással ráncolta a homlokát. Ebbe a jövőbe bámulva teljesen lenyűgözte, hagy frakkban és fehér nyakkendőben találja magát: soha életében nem viselt frakkot és fehér nyakkendőt, ami az Északi Szárnyba bekerülő bennfentesek elitcsoportjának férfitagjai számára előírt öltözék. Hamarosan egy visszafogott twostepet kezdett táncolni Frances Beachcsel, aztán sorban egymás után Melissával, a menyasszonnyal és Olíviával. Most, hogy látta ezeket a képeket önmagáról, melyeken hallgatagnak, beletörődőnek és a rá váró esküvőhöz alkalmazkodónak festett, Yossariannak eszébe jutott, hogy azért elégedetlen gyakran önmagával, mert nem utálja igazán Milo Minderbindert, és soha nem is utálta; és mert szeretetre méltónak véli Christopher Maxont, és noha nincs benne semmi eredeti és soha nem változik, csak akkor találja kiállhatatlannak Olivia Maxont, amikor erős véleményeket nyilvánít. Homályosan úgy hitte, hogy szégyellnie kellene magát, egy másik homályos elgondolása szerint pedig még jobban kellett volna szégyellnie magát azért, hogy nem szégyelli magát.
Melissával és Frances Beachcsel egy olyan asztalhoz ültették, amely elég közel volt a szomszédos asztalhoz, hogy szót válthasson Minderbinderékkel és Maxonékkal, Noodles Cook és a First Lady mellett, akik az elnök érkezését várták. A Yossarianéhoz csatlakozó asztal mellett a Noodles számára fenntartott szék üresen állt. Angela, aki borzasztóan szeretett volna eljönni, nem volt jelen, mert Frances Beach nem engedte.
– Nem szeretem magam, amiért így érzek – vallotta be Frances. – De egyszerűen nem tehetek róla. Isten tudja, megtettem én is ugyanezt, nem is egyszer. Megtettem Patrickkel is.
Miközben Francesszel táncolt, aki iránt megőrizte azt a különleges, kölcsönös barátságot, amelyet egyesek talán szerelemnek neveztek volna, csak csontokat érzett, mellkast, bordákat, könyököt és lapockát, érzéki izgalmat nem, ezért kényelmetlenül érezte magát, miközben átkarolta. Mikor ugyanolyan maflán Melissával kezdett el táncolni, akinek az állapota, makacssága és határozatlansága mostanában szinte szüntelenül dühre ingerelte, mihelyt tengerzöld ruhája mögött először hozzáért a hasához, tüstént izgalomba jött, és megint arra vágyott, hogy tüstént elvezesse egy hálószobába. Lekukkantott a hasára, hogy meggyőződjön róla, teltebb-e a duzzanata, vagy megtörténtek már a normális állapotát helyreállító intézkedések. Gaffney olyan jókedvűen nézett rá, mintha megint olvasna a gondolataiban. Az esküvőn Frances Beach észrevette a reagálásainak ezt a különbségét, és gyászosan töprengeni kezdett az élet szomorú tényein.
– Elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, mikor fiatalok vagyunk, és elégedetlenek vagyunk önmagunkkal, mikor megöregszünk, azok pedig, akik nem hajlandók erre, megvetően erőszakosak.
– Elég jó dialógus, amit a szájába adott – provokálta Yossarian harciasan Hackert.
– Nekem is tetszik. Mr. Gaffneytól hallottam. Egész életszerűen hangzik.
– Életszerűen kell hangzania – meredt Yossarian dühösen Gaffneyra. – Ő meg én már lefolytattuk ezt a beszélgetést.
– Tudom – mondta Gaffney.
– Gondoltam, maga fasz – mondta minden harag nélkül Yossarian. – Elnézést, Olivia. Mi mondunk ilyesmiket. Gaffney, maga még mindig figyeltet engem? Miért?
– Nem tehetek róla, Yossarian. Tudja, nekem ez a dolgom. Nem én állítom elő az információkat. Én csak összegyűjtöm őket. Igazán nem az én hibám, hogy úgy tűnik, mindent tudok.
– Mi fog történni Patrick Beachcsel? Nem javul az állapota.
– Ó, istenem – borzongott meg Olivia.
– Azt mondanám, meg fog halni – felelte Gaffney.
– Az esküvő előtt?
– Utána, Mrs. Maxon. De Yo-Yo, én magáról is ezt mondanám. Mindenkiről ezt mondanám.
– Önmagáról is?
– Persze. Miért ne?
– Maga nem Isten?
– Én az ingatlanszakmában vagyok. Isten meghalt, nem? Halottnak látszom én? Mellesleg, Yossarian, arra gondoltam, hogy én is írok egy könyvet.
– Az ingatlanszakmáról?
– Nem, egy regényt. Lehet, hogy tudna nekem segíteni. A teremtés hatodik napján kezdődik. Majd később mesélek róla.
– Később el leszek foglalva.
– Lesz rá ideje. Kettőig nem fog találkozni a menyasszonyával.
– Újra meg fog nősülni? – Olivia elégedettnek látszott.
– Nem – mondta Yossarian. – És nincs menyasszonyom.
– De igen, meg fog – válaszolta Gaffney.
– Ne hallgasson rá.
– Még nem tudja, hogy mit csinál. De én tudom. Gyerünk ezzel az esküvővel, Warren.
– Még mindig nem jött meg – jelentette Hacker értetlenül –, és senki nem tudja, hogy miért.
Eleddig még nem volt semmi cvikli, kivéve az elnök távollétét.
McBride kötelességtudóan, fáradhatatlanul gondoskodott az autók parkolóhelyeiről, és összehangolta érkezésüket a menetrendszerű buszok érkezésével és indulásával, számosat mindkét csoportból a második és harmadik szinten lévő rámpákhoz és kapukhoz irányítva. Odafönn a garázs ezernyolcvan parkolóhelye a várt közel ezerhétszázhetvenöt limuzin legnagyobb része számára biztosította a helyet. A legtöbbjük fekete volt, a többi gyöngyszürke. A többi kocsit a sugárút túlsó oldalán lévő parkolóba irányították, ahol a járdát kebab- és földimogyoró-árusok, valamint cipőtisztító standok szegélyezték vidám, öreg, fekete és barna férfiakkal, akik balzsamos éjszakákon néha a standjaikon aludtak strandnapernyők alatt. Mindnyájan a buszpályaudvar vécéit és mosdóit használták, fittyet hányva Michael Yossarian időtálló műalkotására, amely kifejezetten megtiltotta „a dohányzást, a lődörgést, a borotválkozást, a fürdést, a mosást, a koldulást, a strichelést, az orális szexet és a közösülést”. A kisszerű utcai jelenetek sokakat elszórakoztattak azok közül a vendégek közül, akik átvágtak a sugárúton, hogy a háztömb hosszúságú, fémből és füstszínű üvegből készült védőtető alatt lépjenek be az épületbe, és azt hitték, hogy kifejezetten az ő számukra rendezték meg őket.
A környék összes utcáján fényképészek figyelték a megközelítési utakat, mintha az épület ostrom alatt állt volna, még külföldről is jöttek újságírók. Az akkreditált újságíróknak összesen hétezer-kettőszázhárom sajtóbelépőt adtak ki, ami amerikai esküvőn rekordot jelentett. Vendégként jelent meg negyvenhat külföldi kiadvány tulajdonosa.
A meghívókat erre a gálaalkalomra olyan borítékban kézbesítették, amelyek merevek és négyszögletesek voltak, mert platinából készültek, és az elsődleges listán szereplő háromezer-ötszáz meghívott közül egyedül Sammy Singer hárította el a meghívást, udvariasan hivatkozva arra, hogy már korábban elkötelezte magát egy ausztráliai utazásra. Yossariannak még jobb lett a véleménye Sam Singerről, mint valaha. Raul és a répafejű Bob, a titkosügynökök és feleségeik kettős minőségben voltak jelen: mint őrök és vendégek. Yossarian szántszándékkal távoli asztalokhoz száműzte őket, jó messze egymástól; most méltatlankodó meglepetéssel látta a még előttük álló, éppen végbemenő esküvőn, hogy ennek ellenére mind a ketten ott ülnek a saját asztalánál, az Északi Szárny belső szentélyében, elég közel ahhoz, hogy őrködjenek, miközben magukba szívják az epikus látványosságot, melynek maguk is részei voltak, és hogy Jerry Gaffney, aki nem kapott meghívót, szintén ott ül a feleségével az ő asztalánál! Valaki valahol megváltoztatta a parancsokat anélkül, hogy ezt tudatták volna vele.
Mint várták, a limuzinok rohama korábban kezdett kialakulni, mint várták. Délután hatra már sokan megérkeztek, akik nem akarták elmulasztani az alkalmat, hogy lefényképeztessék magukat, mielőtt még megsűrűsödik a fontosabb emberek áradata. A legkorábban érkezők közül sokan, köztük a First Lady is, alig várták, hogy mindent megbámulhassanak.
Az alkalom a divatszerkesztők fesztiválja volt.
A nők némi előzetes segítséget kaptak Olivia Maxon nyilatkozatából, miszerint „egyetlen ruha sem lesz túl csicsás”. Hálásak voltak továbbá a vezető divattervezők ötlettáráért is, amelyben bemutatták következő kollekciójuk irányzatait. Az eredményt, a legeslegújabb divattervezés csodálatos különcködését különleges ragyogással örökítették meg a tévékamerák, a hölgyek pedig egyaránt magabiztosan szerepeltek mint nézők és mint látványosságok. Bár a majd kétezer nővendég számos divatízlést vonultatott föl, egyikük sem volt stílustalan.
Viseltek mindenfélét koktélruháktól báli ruhákig, érkeztek üdvözülten, irizálva csillogó szegetlen vásznakban, hajszálvékony arany csíkokkal és indiai gyöngyhímzés-szegélyekkel, csupa sápadt színekben, amelyek palettája az elefántcsontszíntől az őszibarackszínen át a tengerzöldig terjedt. A sifonszoknyákon vagy a szegélyes aljú organdiruhákon és a selyemkabátkákon a leopárdfolt volt a kedvenc minta. Voltak nők hosszú estélyi ruhákban, akik izgalomba jöttek, mikor más nőket is láttak ezekben a hosszú estélyikben, különösen a finom hímzéssel díszített susogó, sápadt selymekben. Voltak rövid szoknyák színjátszó, áttetsző műselyemből is, valamint rózsaszín, narancsszín és pezsgőszín szaténkabátkák, gombostűfejek helyett hegyikristállyal díszítve; a suhogó fekete point d'esprit szoknyák alól elöl kivillant a térd, míg hátul a padlót söpörték, azok pedig, akik elég merészek voltak, és eltalálták, különösen büszkék voltak a szexis matt dzsörzé estélyi ruháikra.
A pezsgő, a kaviár és a koktélok után, de jóval azelőtt, hogy a menyasszony és M2 megérkezett, a buszpályaudvar összes szárnyában áhítatosan elhalványultak a lámpák, és mindenki helyet foglalt az öt színpad közül a legközelebbi körül, hogy meghallgassa az ifjú Midorival egykorú tehetséges hegedűst és négy kiköpött hasonmását, akik mindegyik színpadon Paganini-caprice-okat játszottak. Az eredetit nem lehetett megkülönböztetni hasonmásaitól, és nem osztottak díjakat azoknak, akik helyesen találgatták, hagy melyik melyik. Christopher és Olivia Maxon láthatók voltak mind testi valójukban, mind életnagyságúnál nagyobb alakban, a zárt láncú televízió képernyőin, amelyek olyan óriásiak voltak, mint valami moziban. Az első sorban ültek az Északi Szárny földszintjének a jobb szélén, és az összes vendég ott és mindenütt másutt egyszer csak észrevette, hogy egy spotlámpa fénye egyenesen Olíviára ragyog, aki kezét összekulcsolva, kivilágított arcán a fegyelmezett elragadtatás kifejezésével üldögél. A Kommunikációs Ellenőrző Központban lévők pedig láthatták, hogy a képernyők átváltanak az újságos pavilonokra, ahol a U. S. New World Report legújabb, jövőbeni száma máris úgy jellemezte Olíviát, mint „a nouvelle society királynőjét”. A Time, The Weekly Newsmagazine pedig, mint azt a buszpályaudvaron álló, külön az ő számukra nyitva tartó pavilonokban kitéve láthatták, azt írta, hogy „Olivia Maxon az új társadalmi rend hercegnője, és a buszpályaudvar a palotája”.
A két milliárdos családot összekötő esküvő fantázia-kvintesszenciáját kihangsúlyozta a stílusos, gyertyafényes, fehér-a-fehérben tartott szertartás, amelyre a több tucat nőből és kislányból álló násznép összes ruháját Arnold Scaasi tervezte. Maga a menyasszony tompafehér, finom aranyhímzésű taft-ruhát viselt, hétméteres hosszú uszállyal. Tüllfátylát gyémántos-gyöngyös tiara tartotta a fején. Nyoszolyólánya egy korábbi Miss Universe volt, akivel addig nem találkozott. Kíséretét húsz barna és negyven lenhajú lány alkotta, akik magasabbak és kábítóbbak voltak nála, és nyoszolyólányai mindnyájan arannyal átszőtt, tompafehér moaréruhát viseltek. A két család barátaitól és tagjaitól százhúsz tizenkét éven aluli gyereket toboroztak, akiket viráglánykáknak és gyűrűhordozóknak öltöztettek fel. A vőlegény anyja, Regina Minderbinder ideges volt bézsszínű divatmodelljében, míg Olivia Maxon egyszerűen kábítónak látszott több tízezer igazgyönggyel kivarrott, őszibarackszín, rakott szoknyás ruhájában, nagy, sötét szemeivel, fitos orrával és a fehér nyakát ékesítő csiszolt smaragdokkal.
A násznép félrevonult, és odalenn a Greyhound Buszvállalat expressz csomagszolgálatának területén gyülekezett a föld alatti szinten. Ott aztán a csöndes menyasszonyt és teljes kíséretét, amely Miss Universe-ből, hatvan elragadó nyoszolyólányból és százhúsz viráglánykából és gyűrűhordozóból állt, személyes szabóik és sminkmestereik mosdatták meg, öltöztették és készítették fel a nagy eseményre. A megszabott időben hosszú sorokban mind elfoglalták a helyüket az összehangolt mozgólépcsők aljánál, majd a tizedmásodperc pontossággal időzített zenei jelzésre elindultak a mozgólépcsőkön,amelyek felszállították őket a várakozó közönséghez. Parancsoló wagneri akkordok ujjongó, szívvidító fanfárja hirdette felszállásukat a Déli Szárny földszintjére, majd mostohanagybátyja, Christopher Maxon karján felbukkant és előrelépett a menyasszony, mire tüstént tiszteletteljes taps szertartásos hódolatával köszöntötték, akik elsőként pillantották meg őket a rendőrőrszoba előtti asztaloktól a Sportos Fehérnemű üzlet és Jo-Ann Dióháza mellől.
A menyasszony és Christopher Maxon a Die Meistersinger előjátékának és az „Inasok táncának” hangjaira – mindenki hallatlan megkönnyebbülésére – hibátlanul végigvezette a násznép száznyolcvanegy további tagját a Déli Szárny közepén át Walgreen vegyesboltjához, aztán elkanyarodott az utcára vezető kijárat felé, ahonnan elterelték a jármű- és gyalogosforgalmat, még a buszokat is, aztán a „Versenydal” érzelmes zenekari feldolgozásának hangjai mellett átvonultak az Északi Szárnyba, majd végül a kápolnába és Dendur Templomába.
Miután a szertartás rítusait lebonyolították, és véget ért Leverkühn szerzeménye, a gyermekek siralmának és a förtelmes nevetésnek a közjátéka az Apokalipszisből – igenis az Apokalipszis volt az, Gaffney képtelenül makacs ellenkezése dacára –, a bankettcsarnokokká átalakított sokféle térséget gyöngéd zene töltötte be. Sokféle múlt időkbeli higgadt tánc következett, miközben az emberek megtalálták a helyüket, és felkészültek az első vacsorára – a második vacsorát elképesztő meglepetésnek tervezték) Minderbinderék és Maxonék háromezer-ötszáz közeli barátja ölbe tett kézzel várakozott, és balladák hallgatásába merült a fogások közt, amelyek pezsgős-aszpikos posírozott lazacból, borjújavából, bárányból és csirkéből, porcsinnal párolt árpából és tavaszi zöldségfélékből álltak. Ehhez a főétkezéshez 1986-os Cordon Charlemagne Latour bort és 1978-as Louis Roederer Cristal pezsgőt szolgáltak fel.
A zenei blokkok hosszát húszperces időközökben szabták meg. A köztük lévő tízperces szünetekben minden egyes zenecsoport átvonult egy másik dobogóra, az öt különböző parkett valamelyikére, hogy más-más közönségnek mutassa be eleven tudományát. Egyenként vonultak le-föl a mozgólépcsőkön, s ha kiestek a ritmusból, azt rajtuk kívül senki nem vette észre. A megrakott tálcáikkal mögöttük le-föl közlekedő pincérek csípőjükkel és vállukkal követték a ritmust, miközben a szél szellemeiként cikázó pikolófiúk zajtalanul Letakarították az asztalokat, és sietve kihordták a maradékokat a rámpákon készenlétben várakozó hatalmas szemétszállító teherautókra, amelyek, miután teljesen megrakták őket, tüstént elszáguldottak fenntartott parkolóhelyeikről a hűtőkocsik közül, amelyek csúcssebességgel bocsátották ki magukból az újabb finom ennivalókat. Számos magas kedvében lévő idősebb vendég elkezdte követni a zenészeket le-föl a mozgólépcsőkön, miközben a saját táncukat járták és saját nótájukat énekelték, amit „Hully-Gullynak” neveztek. Hamarosan az összes zenekar a „Hully-Gullyt” játszotta, valahányszor váltották egymást. Az estély ezen részének műholdas videó-visszajátszásai felgyorsították a tempókat, a némafilmek hatását utánozva, melyekben az emberek rángatózó sietséggel mozogtak, a frakkos Milo Minderbinder pedig sokak szemében, akik nem ismerték, olyannak tűnt a bajszával és a fájdalmas mosolyával, mint Charlie Chaplin.
Közvetlenül a pezsgős-aszpikos, posírozott lazac, a borjújava, a bárány és a csirke, az árpa meg a porcsin, valamint a tavaszi zöldségfélék után, a kávé és a desszert előtt minden asztalra három jéggé fagyasztott mangó-narancs szörbet került, melyek mind a nagy egyiptomi szfinxet formázták, de az egyik Milo Minderbinder, a másik pedig Christopher Maxon arcát viselte, egészen a meggyújtatlan szivarig bezárólag. A harmadik egyiptomi szfinx – mindenki arra az elhamarkodott következtetésre jutott, hogy az elnök lesz az – egy ismeretlen férfi arcát viselte, akit később egy Mortimer Sackler nevezetű illetővel azonosítottak. Mivel már nem sokan tudták, hogy ki volt Mortimer Sackler, ezt is az est egyik vidám tréfájaként fogadták. Aztán a hangosbeszélő-rendszeren egy női hang minden figyelmeztetés nélkül bejelentette:
– A hármas úton beállt torlódás miatt az összes busz indulása és érkezése késedelmet szenvedhet.
Az összegyűltek harsányan nevettek és újra tapsolni kezdtek.
A mulatozó tömeg még alig tért magához e bejelentés fölötti derültségéből, amikor megdöbbent elragadtatására elkezdődött egy újabb teljes étrend, egy második vacsora avagy meglepetésszerű szupé első fogásának a felszolgálása. Ez homárral indult, melyet fácánerőleves és fürj követett, melyek után vattacukorral szervírozott polírozott körte következett. Ez a szupé, jelentette be a hangszórókon egy névtelen, ujjongó szertartásmester szárnyaló hangja, „a ház vendéglátása” volt, azaz nem Maxonék számlájára ment, hanem a vőlegény szülei, Regina és Milo Minderbinder kívánták kifejezni szeretetüket új menyük, valamint örök barátságukat mostohanagybátyja és -nagynénje, Christopher és Olivia Maxon, továbbá mélységes hálájukat az összes megjelent iránt, aki vette a fáradtságot és eljött. A vattacukros posírozott körte után eljött az ideje Milo rövid beszédének, amelyet addigra még meg se írtak a számára, amikor a Kommunikációs Ellenőrző Központban figyelők már végignézték, amint elmondja. Milo mereven hódolatát fejezte ki a felesége iránt:
– Csodálatos asszonyom van, és nagyon szeretjük egymást. Soha nem tettem ezt még mikrofon előtt, de ez az egyetlen módja, hogy kimondjam. Jehu!
Ezt még háromszor megismételte további három videokamera és mikrofon előtt, és mindannyiszor csak nehezen sikerült kimondania a Jehu! szót. Christopher Maxon, akinek kerek arcát mosoly koszorúzta, inkább a tárgyra szorítkozott, amikor így szónokolt:
– Anyám mindig azt mondta: „Ne mondd az embereknek, hogy szereted őket, mutasd meg nekik”. És én is így mondom el feleségemnek, Olíviának, hogy „szeretlek”, aki ma este oly sokat tett a gazdaságért. Akárki, aki recesszióról beszél... nos, felejtse el.
A Déli Szárny külső oldalán egy távoli asztalnál dörgő tapsvihar kíséretében fölállt New York City polgármestere, és bejelentette, hogy Christopher és Olivia Maxon éppen most adományozott tízmillió dollárt a buszpályaudvarnak, konyha létesítésére a jövőbeni rendezvényekhez, valamint további tízmillió dollárt a Metropolitan. Museum of Artnak szívélyes együttműködéséért, melynek keretében kikölcsönözték az estélyre Dendur Templomát, a Blumenthal Patiót, az Engelhardt Udvart és a Nagy Csarnokot.
Olivia Maxon talpra szökkent, és bejelentette: – Nem csoda... ezek után! Soha nem láttam még a férjemet ilyen izgatottnak, mikor intézménynek adományt adott.
Aztán jött az esküvői torta, amelyen mestercukrászok és inasok egész hada hónapokig szorgoskodott a Cup Cake Café-ban, alig egy háztömbbel odébb, a Kilencedik sugárút és a Harminckilencedik utca sarkán. A korábbi tapsvihar kutya füle volt ahhoz a sikoltozó ünnepléshez képest, amely akkor robbant ki, amikor az esküvői tortát egy emelőgépen begurították, leeresztették és leleplezték a tapsviharban kitörő közönség előtt a Déli Szárny nagyzenekari dobogójának térségében az Au Bon Pain előtt, ahol korábban egy bank működött, azért elég magas volt a mennyezet. A torta tejszínhabból, vattacukorból és számtalan cukorbevonatból, valamint súlytalan, angyali fagylalttal és likőrrel ízesített vajas csokoládétöltelékből álló csodálatos emlékmű volt: akkora, amekkorát még soha senki nem látott. A tizenöt méter magas esküvői torta ezerötszáz fontot nyomott, és egymillió-száztizenhétezer dollárba került.
Mindenki sajnálatosnak találta, hogy nem lehet megőrizni a Metropolitan Museumban.
A menyasszony nem tudta maga fölvágni, mert nem volt elég magas hozzá, így a tortát felülről lefelé haladva az alkalomhoz illő látványosság keretében fehér nadrágos, rózsaszín trikós tornász- és trapézművész-csapatok szeletelték fel a Ringling Bros. és Barnum&Bailey Circusból, amely akkor a Madison Square Gardenben működött, alig néhány háztömbnyire az alsóvárosban. Háromezer-ötszáz tányéron szolgálták fel, melyek mindegyikét vattacukorból készült tavaszi zöldborsócsokor ékesített. A Spode márkájú porcelántányérokat a maradékkal együtt a szemétbe dobták, hogy időt takarítsanak meg, és alkalmazkodjanak az ütközések nélkül ki-be száguldozó vendégellátó teherautók és menetrendszerű buszok szoros menetrendjéhez. A torta több mint elég volt a háromezerötszáz vendégnek, nyolcszáz fontnyi maradékát ezért tömbökre vágták, hogy sietve kiszállíthassák a menhelyekre, ahol a kitoloncolt semmirekellők belakmározhattak belőle, mielőtt a tejszínhab és a fagylalttöltelékek megolvadtak és megbüdösödtek volna.
A buszpályaudvar négyszázhatvanöt számozott kapujának felét a limuzinok és a beszállító, illetve hulladékelszállító teherautók használták, pontosan szinkronizálva a kétezer napi fuvart teljesítő és napi kétszázezer utast szállító negyven busztársaság érkezési és indulási menetrendjeivel. Az induló utasok ingyen utazhattak, ami arra csábította őket, hegy gyorsan távozzanak, az érkező utasokat pedig egyenesen a járdákhoz, a földalattihoz, a taxikhoz és a helyi buszokhoz irányították, így ők is kiszámított részecskének látszottak egy ügyes némajáték mozgásaiban.
Bár az előre látható volt, hogy az elnök késleltetni fogja az érkezését, nehogy kellemkednie kelljen a többi háromezerötszáz vendéggel, akkora késésre nem számítottak, hogy lemaradjon magáról a nászszertartásról és a két étkezés kezdetéről és végéről. Noodles Cook felkészületlenül és előzetes próba nélkül, vonakodva bár, de beugrott a vőlegény násznagyának szerepébe, és átvette a menyasszonyt Christopher Maxontól, majd átadta M2-nek. Végbe is vitte, de nem keltett elnöki benyomást.
A Kommunikációs Ellenőrző Központban Yossarian világosan látta magát, amint frakkosan és fehér nyakkendősen figyeli Noodles Cookot, aki egyre idegesebben pillantgat feléje az asztalától, aztán lenéz a karórájára. Yossarian – különböző napok különböző óráiban – szintén zavarodottan kezdett mindkét helyen forgolódni. Mindkét helyen hallotta, amint a First Lady panaszkodott Noodles Cooknak, hogy gyakran milyen nehéz tudni, mi jár az elnök fejében. Yossarian végül aztán megértette Noodlest, és fölállt.
A Déli Szárny központi jegykiadó térségében a híres szobrász, George Segal műalkotása állt, melyen három életnagyságú emberi alak szimbolizálta a buszok utasait, valamiféle ajtókeret felé ballagó két férfi meg egy nő. Yossarian tudta, hogy az éjszaka homályában a három szobor helyébe a Secret Service három, állhatatosságáról és hidegvérű passzivitásáról híres ügynökét állították, hogy megszemélyesítsék a szobrokat. Rejtett walkie-talkie volt náluk, és egész nap mozdulatlanul állva hallgatták a legfőbb díszvendég hollétével és érkezésének becsült idejével kapcsolatos Washingtonból küldött tájékoztatásokat.
Yossarian most odalopakodott ezek mellé a szoborként pózoló emberek mellé, és sotto voce megkérdezte az egyiket.
– Hol a picsában van?
– Honnan a picsából tudjam? – vágott vissza a férfi, alig mozdítva az ajkát. – Kérdezze meg a nőt.
– Az a fasz nem hajlandó kijönni az irodájából – mondta a nő, meg se mozdítva az ajkát.
Semmiféle információ nem érkezett, amely megmagyarázta volna a késedelmet.
Időközben tovább folytak az ünnepségek. A berendezések és készletek, valamint a személyzet sokféle mozgásának koordinálása ugyanolyan igényes procedúra volt, mint az Arab-öböl inváziója, de még kevesebb teret hagyott észrevehető hibákra. Washingtonból tapasztalt logisztikai szakértőket küldtek, akik együtt dolgoztak McBride-dal és a Milo Minderbinder Kereskedelmi Vendégszolgálati Rt. Tervezési bizottságával.
A stratégiát a Milo Minderbinder Kereskedelmi Vendégszolgálatnak hadműveleti termében dolgozták ki, aztán működésbe hozták annak konyháiban és üzleteiben, valamint a Metropolitan Museum of Art kiterjedt élelmiszer-ellátó termeiben, továbbá szükség esetére besorolt, tárolókkal és feldolgozó felszerelésekkel felszerelt közeli élelmiszerüzletekben. Mivel a KIHABUP tervezői annak idején nem láttak jövőt a vendégszolgálati üzletágban, nem vettek fel a terveikbe konyhákat, így szükségessé vált szövetségre lépni a szomszédságban működő számos egyedi élelmezési vállalkozással.
Az esemény napján Yossarian gondoskodott róla, hogy a vendégellátó fővállalkozók munkához fogjanak, és neki is láttak. Yossarian, aki órákkal napkelte előtt érkezett a buszpályaudvarra, arról is gondoskodott, hogy az igénybe vett szintek belső térségeit elfoglalják a civil ruhás fegyveresek, és lezárják a nagyközönség elől.
7:30-ra ezerötszáz munkás foglalta el állomáshelyét a kijelölt helyeken és fogott akcióba.
8:00-ra egy utászegységből alakított szerelősor állt föl a K. V Rt.-nél, hogy elkészítse a canapékat és a többi apró szendvicset, és előkészítse és fölszeletelje a füstölt lazacot. Addig meg sem szűnt ez a munka, amíg el nem készítették és tovább nem adták a négyszáz tucat teaszendvicset.
8:15-re hatvan szakács, hetven villanyszerelő, háromszáz virágrendező, valamint négyszáz pincér és bármixer erősítette meg mindkét helyen az eredeti inváziós erőket.
8:30-ra a munkacsoportok sikálni kezdték az ötven hordó osztrigát és ötven hordó kagylót, megfőztek közel egy mázsa apró rákot, és elkészítettek csaknem kétszáz liter koktélmártást.
9:00-re megérkeztek a buszpályaudvarra az asztalok és székek és egyéb berendezések, a villanyszerelők és vízszerelők pedig már a helyszínen voltak a szükséges, kiterjedt munkák elvégzésére, miközben az M&M Kereskedelmi Vendégszolgálatánál és a Metropolitan Museum of Artban a konyhai segédmunkások nekiestek és rekordsebességgel szeletelni kezdték a köretekhez a zöldségeket: ezer csomó zellert, hatszázhetvenöt kiló répát, ezeregy fej karfiolt, négyszázötven kiló cukkínit és kilencszáz kiló paprikát.
10:00 órára már mind a száztizenötezer ÚJ HÁZASOK feliratú vörös, fehér és fekete léggömb diadalmasan libegett a buszjáratok összes rámpáihoz vezető átjárók, valamint az összes fő- és mellékbejárat felett.
Délre a villanyszerelők befejezték a különleges csillárok felakasztását.
Délután 1:00 órára leszállították és kijelölt helyükön feltűnés nélkül fölállították az összes hordozható toalettet. Háromezer-ötszáz hordozható toalettet hoztak, minden vendégnek egyet, minden évszaknak megfelelő pasztellszínekben, és a női kalaposboltok és a férfi fehérneműüzletek hamis homlokzatai mögött helyezték el őket, a vendégek pedig elbűvölten vették tudomásul, hogy senki nem kerülhet kapcsolatba olyan toalettel, amelyet előzőleg valaki más használt, és megfertőzött. A dokkmunkások, rakodómunkások és a közegészségügyi mérnökök minden ilyen egységet tüstént, láthatatlanul kivittek a kijáratokon át a várakozó teherautókra, amelyek tüstént azokra a Hudson folyón horgonyzó bárkákra szállították őket, amelyek kifutottak a tengerre, hogy a dagályban majd az óceánba szórják mindet, amiről egy-két napig senki nem szerzett tudomást. Az egyedi Portoson vécékkel kapcsolatos előrelátás a nemes bacchanália további slágerének bizonyult, sok vendég pusztán az élmény újdonsága miatt visszalopódzott hozzájuk, mintha csak egy második menetre ülne fel egy csíramentes park szórakozásai közt. – Miért nem jutott ez még senki másnak az eszébe? – ismételgették gyakran.
Kora délután, 2:45 után tíz perccel a rendelésnek megfelelően leszállítottak tíz tonna jeget, és amikor az óra 3:00-át mutatott, megérkezett kétszáz pincér, aztán amikor az első osztag előrenyomult és megtisztogatta az utat, további kétszáz pincér, aztán amikor ez az utóbbi kétszáz benyomult a térségbe és szétszóródott, megint további kétszáz pincér érkezett, majd mindnyájan elkezdték fölállítani az asztalokat, miközben a tartalékban tartott további hatszáz pincér behűtötte a fehérbort, a vizet és a pezsgőt, és berendezte az ellátóállomásokat a földszinten, az első emeleteken és a tágas második szinteken is, ahol a hajnali órákban a hangos zenét és a vad táncot tervezték.
Négy órakor a zenészek elkezdtek letelepedni a pódiumaikra és a táncparkettek mellé.
Öt órára már biztonságosan felállították az ötven desszertbüfét, és a város, a szövetségi kormány és az M&M Kereskedelmi Gyilkosságok Rt. több mint ezerkétszáz biztonsági őre elfoglalta állásait a buszpályaudvar magaslati pontjain. Odakinn a Nemzeti Gárda alakulatainak teherautói őrködtek, hogy elhárítsák a tiltakozó csoportok zavargásait, amelyek esetleg megzavarhatnák a gálaest ünnepélyes hangulatát.
Az esküvői torta fölemelése, leeresztése és fölvágása után további táncok és gratulációk következtek. A számos fináléra mindenki elegyedett a Metropolitan Museum of Art Nagy Csarnokában, ahol további asztalokat raktak roskadásig vattacukros desszertegyvelegekkel.
Itt aztán, mielőtt az estély kisebb, barátságosabb, szinte összeesküvői csoportokra oszlott volna, számos pohárköszöntőt mondtak a Minderbinderekre és a Maxonokra, sőt rövid beszédeket is tartottak. A kapzsiság jó dolog, jelentette ki a Wall Street egyik kockázatirészvény-ügynöke. Semmi rossz nincs a pazarlásban, hencegett egy másik. Amíg van miből, miért ne mutogassuk? A rossz ízlésben nincs semmi ízléstelen, harsogta egy másik, akit megéljeneztek a szellemességért.
– Ez olyasfajta esemény volt – károgta a hajléktalanok szóvivője –, amely büszkévé teszi az embert, hogy hajléktalan lehet New Yorkban.
Ám kiderült róla, hogy szélhámos volt, egy propagandacég szóvivője.
Az ünnepségek hivatalos végét a „szerelmi megváltás” zenéjének szentimentális megismétlése jelezte, amelyet együtt adott elő az estély öt zenekara, a hegedűs és négy hasonmása, valamint a korábbi zenekari felvételek együttese, mire sokan szégyentelenül összekaroltak, és harsányan zümmögték a dallamát, mintha csak az „Auld Lang Syne”, vagy a másik halhatatlan, népszerű kedvenc, a „Till We Meet Again” legújabb pótlékát adnák elő szöveg nélkül.
Azoknak az őrült spanyoloknak és bajkeverőknek, akik inkább az első emeleti átjárókban bolyongtak, áttáncolták az éjszakát, vagy más módokon vették igénybe a buszpályaudvar lenyűgöző vonzerőit és szolgáltatásait, egy harmadik étkezést is biztosítottak az egész éjjel nyitva tartó kisegítő felszolgáló állomások mindegyikén, amelyeknél, mint az az összes hirdetőképernyőn látható volt, a következő menü állt rendelkezésre:

 

ALTERNATÍV MENÜ
Fricassee de Fruits de Mer
Les trois Roti Primeurs
Tarte aux Pommes de Terre
Salade á Bleu de Bresse Gratinée
Friandises et Desserts
Espresso

 

Yossarian, aki még mindig az alternatív menün töprengett, ezután döbbenten látta magát, amint egy televíziós hálózat kameráinak beszél frakkosan és fehér nyakkendősen Milo Minderbinder és Christopher Maxon között, és azt mondja:
– Ez az esküvő életünk fénypontja volt. Nem hiszem, hogy bárki közülünk megérne még egyszer valami hasonlót.
– A kurva életbe – mondta hús-vér valóságában, és remélte, hogy lakonikus iróniája nyilvánvaló lesz.
Alig lehetett kétséges, hogy Minderbinderék és Maxonék aznap este a század végére és az új század hajnalára a vendéglátó csarnokok élvonalába lendítették a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarát. Mindenki, aki eltávozott, kapott egy színes brosúrát, amelyet a KIHABUP és a Metropolitan Museum of Art közösen adott ki, hiszen most már annyi közös érdek fűzte őket össze. Már alig harminchatezer dollárért a világon bárki helyet bérelhetett mindkét helyen egy estélyre.
Úgy számítottak, hogy a vendégek túlnyomó többsége éjjel egy órára távozni fog. Így is történt, és így a százhuszonkétezer búcsúajándéknak és szuvenírnek szánt pezsgőskehely gyorsan elfogyott. Egy fiatalosabb, elevenebb társaság azonban tovább maradt, kugliztak, ettek és őrülten táncoltak a magasabb szintekre egész éjszakára kivezényelt lemezlovasok szolgáltatta konzervzenére. Végül aztán azok, akik még mindig nem voltak képesek rászánni magukat a távozásra, lefeküdtek aludni a jegykiadó helyiségébe telepített masszív és tiszta cabana priccsekre, vagy betelepedtek valamelyik vészlépcsőházba,amelyekben most vadonatúj matracokat terítettek le a lépcsőpihenőkön meg a lépcsőkön. Mikor fölébredtek, friss narancslé várta őket az üdítős pultoknál, és palacsintából és tojásból álló reggeli a kávézókban. A lépcsőházakat kiürítették és alaposan fölsúrolták; de fertőtlenítő szerek helyett most borotválkozás utáni arcszeszek és márkás parfümök illata szállongott a levegőben. Fölvettek egy mankózó, féllábú nőt, hogy barangolja be a lépcsőházakat, közben motyogja azt, hogy megerőszakolták, de az illető egy jelentéktelen színésznő volt, aki csinos arcocskájával egyébként kozmetikumokat, formás lábával pedig harisnyanadrágokat szokott reklámozni. Egy nagydarab, kecses, anyás fekete nő pedig, akinek rákosnak látszottak az anyajegyei, és pompás alt hangja volt, spirituálékat dúdolt.
Hajnali 4:30-ra a Cosa Nostra huszonnyolc szállítóvállalata mint a washingtoni Cosa Loro alvállalkozója az M&M V&T Kereskedelmi Vendégszolgálati Részlegével együtt eltávolította a szemét fennmaradt részét, és reggel 6:00-ra, mikor megjelentek az autóbuszok első szokásos utasai, minden visszatért a normális kerékvágásba, kivéve a kurvák és hajléktalanok távollétét, akiket mindaddig kényszerű száműzetésben tartottak, amíg minden biztonságossá nem vált.
– Ez ravasz volt magától – dicsérte meg Gaffney Yossarian kis beszédét.
– Nem tudom elhinni, hogy ezt mondtam – felelte bűnbánóan Yossarian.
– Még nem mondta el, igaz? – tette hozzá Gaffney, aki tényleg szerette volna, miközben a monitoron figyelték a buszpályaudvaron nyüzsgő tömeget, amely még nem gyűlt össze, amint tagjai kissé bágyadtan, megritkult és sápadt tükörképekként visszaszivárogtak azokra a helyekre, amelyekről még nem jöttek meg. – Mrs. Maxon elégedettnek látszott.
– Akkor a férje is elégedett lesz. Szeretem ezeket a Wagner-zenéket. És ugyanakkor nevetnem is kell. Gondolja, hogy a Götterdämmerung befejezése tapintatos választás volt erre az alkalomra?
– Igen. Jobb szeretett volna egy rekviemet? – csillant föl Gaffney sötét szeme.
– Megint elfeketedik ez az istenverte Nap – mondta Hacker, és könnyedén fölnevetett. – Úgy látszik, nem tudom kitörölni.
– Nem feketedhet el – reccsentett rá Yossarian, akit ezzel megint felbosszantott. – Ha a Nap elfeketedne, az ég is fekete lenne, és akkor nem látná.
– Igen? – vihogott az ifjonc. – Csak nézze meg.
Yossarian megnézte, és látta a központi képernyőn, hogy a Nap csakugyan fekete a kék égen, a Hold újra vörössé vált, és a kikötőben és a környező vizeken az összes hajó, vontató, bárka, tankhajó, teherhajó, halászhajó és különféle sportjármű megint mind felborult.
– Ez egy fantomkép – mondta Hacker. – Mi fantomképnek hívjuk. Tovább kell dolgoznom rajta.
– Láttam egy másik fantomképet is – mondta Yossarian.
– Az elnökre gondolt?
– Soha nem került elő, igaz? Én nem láttam.
– Nem tudták rávenni, hogy kijöjjön az irodájából. Itt van... nézze – Yossarian fölismerte a washingtoni Ovális Iroda előszobáját. – Elő kellene jönnie, hogy kivigyék a KÜKTÉTÉ épületébe és fölszálljon ott az új szupervonatra. Ehelyett egyre a másik irányba megy. Beballag a játékszobába.
– Át kell programoznia a modelljét.
Hacker kétségbeesést színlelve megint csak vihogott, és Gaffneyra hagyta a választ.
– Nem tudjuk átprogramozni a modellt, Yo-Yo. Ez a modell.
Az elnökséget kell átprogramoznia.
– Nekem?
– Az a helyzet, hogy most benn van – mondta Hacker. – Mi a fenét tart egyébként abban a játékszobában?
– Kérdezd meg Yossariantól – mondta Gaffney – Ő járt ott.
– Van egy játéka – mondta Yossarian. – Úgy hívják, Triage.

 

 

 

TIZENKETTEDIK KÖNYV

 

33. Közjáték

Milo gyorsan elveszítette az érdeklődését, és üzleti ügyben eltávozott, így amikor a riasztó megszólalt, már nem volt a buszpályaudvaron, nem volt biztonságosan alatta Yossariannal.
– Mr. Minderbinder hol van? – kérdezte McBride, amikor Yossarian egyedül jelent meg a lépcsőhöz vezető átjárón, amelyen McBride Gaffneyval álldogált.
– Elment további felhőkarcolókat szerezni a Rockefeller Centerben – közölte gúnyosan Yossarian. – Vagy saját felhőkarcolót építtetni. Mindet magának akarja. – Egy szép napon, gondolta Yossarian, miközben lementek az öntöttvas lépcsőn, ezek a most mocorogni kezdő szörnyű vérebek talán tényleg ott lesznek; az lenne aztán a végső trükkös meglepetés! Az összes liftet megtalálták, közölte vele McBride ujjongva. Michael meg a barátnője, Marlene ráunt a várakozásra, és már messze lent jártak Bobbal és Raullal. McBride még valami mást is meg akart mutatni Yossariannak.
– Milyen messze van a messze lenn? – kérdezte Yossarian tréfásan.
McBride idegesen vihogott, aztán ravaszkásan, a válla mögül válaszolt. – Tizenegy kilométernyire!
– Tizenegy kilométernyire?
És ezek nem akármilyen liftek, folytatta McBride. Fölfelé percenként egy mérföldet tesznek meg, lefelé óránként száz mérföldet. – És mozgólépcsőik is vannak, egészen végig. Azt mondják, azok hatvanhét kilométerrel mennek le!
– Gaffney? – kérdezte Yossarian, mire Gaffney lassan bólintott. – Gaffney, Milo boldogtalan – közölte tréfásan Yossarian. – Gondolom, ezt maga is tudja.
– Milo mindig boldogtalan.
– Fél.
– Ugyan mitől fél? Megkapta a szerződést.
– Attól fél, hogy nem kért eleget, és nem kap annyit a Ssssss!-ért, mint amennyit Strangelove kap a gépéért. És még csak működni se fognak.
Gaffney olyan hirtelen torpant meg a lépcsőn, hogy a két férfi összeütközött. Yossarian nagy meglepetésére Gaffney elveszítette a hidegvérét. Yossarianra meredt.
– Hogyhogy nem fognak? Honnan veszi ezt?
– Fognak?
Gaffney fölengedett. – Működnek, Yo-Yo. Egy pillanatra azt hittem, hogy tud valamit, amit én nem tudok. Máris működnek.
– Az nem lehet. Nem tudnak. A szavukat adták rá.
– Megszegték a szavukat.
– Megígérték nekem.
– Megszegik az ígéreteiket.
– Garanciát adtak rá.
– Nem ér semmit.
– Írásban kaptam.
– Dugja A tájékoztatás szabadsága dossziéjába.
– Nem értem. Lefőzték Strangelove-ot?
Gaffney a szokott módján hangtalanul nevetett. – Yossarian, barátom, ők Strangelove. Természetesen egyesültek. Hát nem ugyanazok, kivéve a nevek és a cégek különbségét? Évek óta megvannak a gépeik.
– Miért nem mondta ezt soha?
– Kinek? Senki nem kérdezte.
– Nekem elmondhatta volna.
– Maga se kérdezte. Gyakran előnyömre szolgál, ha megtartok magamnak dolgokat. A tudás néha hatalom. Egyesek azt mondják, a végső fegyver jó lesz az üzletemnek, mások azt, hogy nem. Ezért vagyok ma idelenn. Hogy megtudjam.
– Miféle üzletének?
– Természetesen az ingatlanüzletnek.
– Ingatlan! – gúnyolódott Yossarian.
– Maga nem hajlandó hinni nekem – mondta Gaffney mosolyogva –, és mégis azt hiszi, hogy tudni akarja az igazságot.
– Az igazság szabaddá tesz, nem?
– Nem – felelte Gaffney. – És nem is fog. Soha nem tesz azzá. – Lefelé mutatott McBride-ra. – Menjünk, Yo-Yo. Ő majd megmutat magának egy másik igazságot. Megismeri ezt a zenét?
Yossarian majdnem biztos volt benne, hogy a hangosító rendszerből megint azt a Leverkühn-részletet hallja, abból a műből, amelyet soha nem írtak meg, de ezúttal egy lágy zenekari változatban, rubato, legato, vibrato, tremolo, glissando és ritartando előadásban, a népszerű befogadáshoz édeskésnek álcázva, anélkül hogy bármi utalt volna benne a remegő, taszító, félelmetes csúcspontra.
– Gaffney, maga téved ezzel a Leverkühnnel kapcsolatban, tudja. Ez az Apokalopszisből van.
– Most már tudom. Utánanéztem, és láttam, hogy tévedtem. El se tudom mondani, mennyire zavarba ejt, hogy ezt kell mondanom. De azt lefogadom, tudom, mit fog ezután kérdezni.
– Észrevett valamit? – kérdezte egyébként Yossarian.
– Hát persze – mondta Gaffney. – Nem vetünk árnyékot idelenn, és a lépteink zajtalanok. Magva észrevesz valamit? – kérdezte, mikor odalépett McBride mellé. Nem az őrre utalt, aki az átjáróban a liftnél ült egy széken. – Nos?
Kilroy eltűnt.
Emléktáblájáról kitörölték a betűket.
Kilroy meghalt, árulta el McBride. – Úgy éreztem, meg kell mondanom maguknak.
– Volt egy ilyen érzésem – mondta Yossarian. – Vannak korombéli emberek, akik sajnálattal fogják hallani. Vietnam?
– Ó, nem, nem – felelte meglepetten McBride. – Rák. Prosztata-, csont-, tüdő- és agyrák. Természetes halálnak minősítették.
– Természetes halál – ismételte meg siránkozva Yossarian.
– Rosszabb is lehetne – mondta Gaffney együtt érzően. – Legalább Yossarian él.
– Persze – mondta McBride kedélyesen. – Yossarian még él.
– Yossarian él? – visszhangozta Yossarian.
– Yossarian él – mondta McBride. – Talán ezt tehetnénk a falra a másik helyett.
– Persze, de meddig? – felelte Yossarian, aztán megszólalt a riasztó.
McBride tüstént összerezzent. – Hé, mi a fene ez? – Rémültnek látszott. – Nem ez a riadó?
Gaffney bólintott. – Szerintem az.
– Maguk, fiúk, várjanak itt! – McBride már futott is az őrszem felé. – Ki fogom deríteni.
– Gaffney? – kérdezte Yossarian remegve.
– Idelenn én se tudom – felelte Gaffney komoran. – Lehet, hogy a háború, a triage kora.
– Ne pucoljunk innen a fenébe? Menjünk ki.
– Ne őrüljön meg, Yossarian. Itt sokkal nagyobb biztonságban vagyunk.

 

 

 

TIZENHARMADIK KÖNYV

 

34. Finálé

Mikor hallotta, hogy megszólal a riasztó, és látta a masinán pislogó színes lámpácskákat, az elnök nagyon meg volt magával elégedve, amiért mozgásba hozott valamit, és önelégült vigyorral dőlt hátra a székén, míg csak el nem kezdett neki derengeni, hogy nem tudja, hogyan lehet leállítani, amit elindított. Nyomkodta egyik gombot a másik után, de hiába. Éppen segítségért akart kiabálni, amikor berohant a segítség: Noodles Cook, a Kövér a Külügyminisztériumból, akinek a neve sose jutott egykönnyen eszébe, karcsú munkatársa a Nemzetbiztonsági Tanácstól, a Sovány és a légierőnek az a tábornoka, akit nemrég léptettek elő a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának főnökévé.
– Mi történt? – sivította Bingam tábornok, a zavarodottságtól kipirult, rémült ábrázattal.
– Ez működik – mondta az elnök vigyorogva. – Látják? Akárcsak a játék.
– Ki támad minket?
– Mikor kezdődött?
– Támad minket valaki? –,kérdezte az elnök.
– Ön kilőtte az összes rakétánkat!
– Ön elindította az összes repülőgépünket!
– Én? Hova?
– Mindenhova! Azzal a vörös gombbal, amit nyomkodott.
– Ezzel? Én ezt nem tudtam.
– Ne nyúljon többé hozzá!
– Honnan kellett volna tudnom? Hívják vissza mindet: Mondják meg, hogy sajnálom. Nem szándékosan csináltam.
– Nem tudjuk visszahívni a rakétákat.
– Nem tudjuk visszahívni a bombázókat.
– Nem tudjuk visszahívni a bombázókat! Mi lesz, ha valaki megtorlásul visszavág? Nekünk kell őket elsőnek elkapnunk.
– Ezt nem tudtam.
– És ki kell küldenünk a második csapásmérő bombázóinkat is, arra az esetre, ha az első csapásunk után vissza akarnak vágni.
– Jöjjön, uram. Sietnünk kell.
– Hova?
– A föld alá. Az óvóhelyekre. Triage... nem emlékszik?
– Dehogynem. Éppen azt játszottam a másikon, mikor átkapcsoltam erre.
– Az Isten verje meg, uram! Mi a fenén mosolyog?
– Nincs ebben semmi mulatságos, a kurva életbe!
– Honnan kellett volna tudnom?
– Induljunk! Mi vagyunk azok, akiknek túl kell élniük.
– Előkeríthetem a feleségemet? A gyerekeimet?
– Ön is itt marad!
Úgy rohantak ki, mint holmi csőcselék, aztán bezsúfolódtak a rájuk várakozó, hengeres vészliftbe. A Kövér C. Porter Lovejoy elgáncsolta, mert ő is kétségbeesetten be akart szállni a liftbe. A Kövér odabenn hasalt el, Lovejoy pedig úgy csimpaszkodott a hátára, mint egy dühösen karmolászó őrült majom.

*

Melissa MacIntosh nővér kiszedegette sötét hajából a szeme színéhez illő világoskék, forró hajcsavarókat, aztán úgy kikente magát rúzzsal és más kozmetikumokkal, mintha esti programra készülődne – oka volt rá, hogy a lehető legjobban akarjon kinézni –, és újra elhatározta, hogy ebéd közben megpróbálja elhatározni magát a John Yossarian és közte fennálló nézeteltérést illetőleg, azazhogy a szülészével megbeszélt vizsgálatra menjen-e el, és megtartsa a terhességét, vagy a nőgyógyászát keresse fel, és lépéseket tegyen a megszakításra. Fogalma sem volt róla, hogy miféle szörnyűség történik valahol másutt.
Megértette, hogy Yossarian vonakodik ilyen hamar újra megnősülni. Kivett még egy csokoládét a keze ügyében álló félkilós dobozból. A desszertet a belga pácienstől és a feleségétől kapta ajándékba azon a napon, amikor majd két év után elevenen elhagyta a kórházat. Megkönnyebbült, amiért a belgák visszarepültek Európába, mert hajlamos volt az empatikus ragaszkodásra, márpedig fel akarta szabadítani az elméjét, hogy saját kínos helyzetével foglalkozhasson Yossarian roppant józan érveket hozott fel az ellen, hogy most újra apa legyen.
Érveivel semmiféle benyomást nem ért el. Ha jobb és gyorsabb volt a vitában, Melissa szemében csak trükkösebbnek látszott, bár képes volt elismerni önmagának és lakótársnőjének, Angélának, hogy nem mindig gondolja világosan végig a dolgokat, és nem lát csalhatatlanul, amikor előre kell tekintenie.
Ezt azonban nem tekintette hibának.
Megvolt benne valami, ami Yossarianban nem: az önbizalom, az a hit, hogy az olyan emberek számára, mint ő, akik jók, végül mindennek jól kell alakulnia. Mostanában, Peter gutaütése után, Angéla is ráunt a pornográfiára meg a munkára, hízni kezdett, aggódott az AIDS miatt, és vágyakozva beszélt arról, hogy visszatér Ausztráliába, ahol még mindig élnek barátai és rokonai, meg egy öregotthonban a kedvenc nagynénikéje, akit reményei szerint majd elkezd látogatni. Ha Angélának mostanában el kellett gondolkodnia a kotonokról, akkor ő is föladhatná a szexet, és férjhez mehetne.
Yossarian alaposan fölfújta az éveik számát, és majdnem megint ügyesen átejtette – Melissa gratulált magának, amiért ezt sikerült megakadályoznia – alig két estével előbb.
– Én egyszerűen nem félek semmi ilyesmitől – adta tudtára dacosan Melissa, megmerevítve a gerincét. – Megleszünk nélküled is, ha muszáj.
– Nem, nem – javította ki Yossarian, szinte maliciózusan. – Tegyük fel, hogy te leszel az, aki hamarosan meghal!
Melissa erről nem volt hajlandó tovább beszélni. Elképzelni csecsemő lányát, akinek csak a hetven éven felüli apja van, túl bonyolult gubanc volt számára, meg se próbálta kibogozni.
Tudta, hogy neki van igaza.
Semmi kétsége nem volt afelől, hogy Yossarian még akkor is megfelelő anyagi segítséget nyújtana, ha ővele dacolva makacsul kitartana, és nem folytatnák tovább a páros életet. A szíve mélyén tudta, hogy ennyiben megbízhat benne. Igaz, ritkábban volt vele olyan hevesen szerelmetes, mint a legkorábbi időszakokban. Már nem csalogatta többé fehérnemű-vásárlással, és eddig még nem vitte el se Párizsba, se Firenzébe, se Münchenbe bevásárolni, és most már csak a születésnapjára küldött rózsákat. De benne is csökkent a szerelmeskedő kedv, tűnődött most enyhén bűntudatos balsejtelmekkel, és időnként gondolatban emlékeztetnie kellett rá magát, hogy csábítóbban kellene igyekeznie a kielégítő érzékiség azon csúcsainak elérésére, amelyek kezdetben normálisabban előbukkantak köztük. Amikor Angela rákérdezett, elismerte, hogy Yossarian már soha nem látszik féltékenynek, és már nem mutat érdeklődést a szexuális múltja iránt. Már moziba is ritkán akarta elvinni. Már azt is minden harag és elégedetlenkedés nélkül emlegette, hagy egészen mostanáig soha nem találkozott nővel, aki egy folyamatos viszony során ugyanolyan gyakran akart szeretkezni, mint ő. Visszatekintve megpróbálta megállapítani, áll-e ez a többi férfira is, aki a barátja volt. Ami azt illeti, Yossarian már nem dolgozott olyan keményen, hogy a kedvébe járjon, mint korábban, és nem aggódott különösebben, amikor látta, hogy nem sikerült kielégítenie.
Melissa nem érezte, hogy ez bármit is számítana.
Melissa MacIntosh tudta, hogy igaza van, és képtelen volt belátni, hogy bármi rossz volna abban, amit akar. Olyan nő volt, aki szeretett „ösztönös érzésekről” beszélni, ahogyan dogmatikus intuícióit megfogalmazta, és most az volt az ösztönös megérzése, hogy ha türelmes lesz, ha egyszerűen kitart, nem enged, és türelmesen hajthatatlan marad, Yossarian, mint rendesen, végül bele fog egyezni bármibe, amit ő akar. A gyerek ügyében Yossariannak erős érvei voltak. Ő csak egyetlen érvet tudott felhozni, de ez elég volt: akarta a gyereket.
Az a gondolat, hogy Yossarian esetleg nem jelenik meg a vendéglőben, hogy tovább érveljen, meg se fordult a fejében, míg csak távozás előtt körül nem nézett a kis lakásban. Rémületében inkább tüstént ki is verte a fejéből, mintsem hogy akár csak elkezdjen töprengeni rajta, mit jelenthet ez a cserbenhagyás.
Magas sarkú cipőt húzott, hogy még jobban nézzen ki, aztán sebesen, csábító, kopogó léptekkel kiment.
Odakinn, a sarok mellett, ahová taxiért indult, előreláthatóan ott látta az Egyesített Edison Társaság karbantartó kocsijait meg az embereket, akik feltörték az aszfaltot, hogy kijavítsanak vagy modernizáljanak valamit. Az elektromos vállalatnak ezek az emberei mindig ott voltak, úgy érezte, szinte az idők kezdete óta, amikor magas sarkaival kopogva elment mellettük. Elmerült az előtte álló konfrontáció részleteiben, és alig vette észre, hogy sötétebb az ég, mint ebben a napszakban normális volna.
Miután oly hosszú idő után kiengedték a kórházból, a belga páciens visszarepült Európába, vezető állásába az Európai Gazdasági Közösségnél. Humorosan úgy beszélt magáról mint „Európa beteg emberéről”. Tisztes egészségnek örvendett, és túláradó volt a természete, de csökkent a súlya, és sokkal gyöngébb férfi lett, miután elveszítette egy hangszálát, a fél tüdejét és a fél veséjét. Mivel azt tanácsolták neki, hogy mondjon le a tömény italokról, az elbocsátása utáni kéthetes ambuláns kezelés alatt borra és sörre korlátozta az italozását. A nyakában lévő pontszerű nyílásba leszívatás vagy intubáció céljából állandó műanyag implantátumot ültettek be, amelyen át, ha bohóckodni akart, beszélni is tudott, vagy beszívta a cigarettafüstöt, majd elégedetten tüsszögött tőle. Eltiltották a dohányzástól, de oda lyukadt ki, hogy így az nem számít. Játékos, pajkos felesége, akit felvidított, hogy elevenen visszakapta a férjét, még fújt is neki. Gyakorlott ügyességgel, összecsücsörített szájjal megszívta a cigarettáját, azután keskeny, egyenes sugárban játékosan befújta a cigarettafüstöt a műtéti nyílásba helyezett fedeles kis műanyag hengerbe. Utána, ha otthon voltak, babusgatták, csókolgatták, csiklandozták egymást, és szeretkeztek. Nagy elragadtatásukra és elképedésükre ez rendszeresebben sikerült, mint még nemrég bármelyikük gondolta volna. A férfi kívülállók elől normális körülmények közt elrejtette a protézisét magas gallérú inggel, a nyakkendőjére kötött nagy csomóval, vagy széles csokornyakkendővel, sállal, vagy színes, nyakra való kendővel. Felfedezte magában, hogy a gyengéje a pöttyös. Európának ez a beteg embere csak a feleségével osztotta meg egy további titkát, azt az abszolút hitét, hogy semminek, amit ő, a kollégái vagy a szakértők bármiféle testülete tehetnek, nem lesz semmiféle tartós javító hatása kontinensének vagy a nyugati világnak a gazdasági életére és sorsára. Az embereknek csekély a hatalmuk az emberi események fölött. A történelem a maga autonóm menetét követi, függetlenül azoktól az emberektől, akik csinálják.
Mielőtt elhagyta a kórházat, kis ünnepséget rendezett a szobájában a feleségével, és minden nővérnek és a személyzet minden más tagjának egy üveg pezsgőt, egy félkilós doboz Fanny Farmer csokoládét és egy karton cigarettát ajándékozott. Készpénzt is akart adni, mindenkinek egy százdolláros bankót, de a kórház nem helyeselte a pénzajándékot.
A repülőgépeken a belga páciens meg a felesége általában az első osztályra váltott jegyet, de minden útjukon élvezettel töltötték az idő egy részét a páros üléseken a szorosabb közelség és az intim bensőségesség miatt, amely lehetővé tette, hogy kockázatos pajkossággal egymáshoz szorítsák a combjukat meg a karjukat, miközben dohányoztak, a takarók rejteke alatt pedig a csúcspontig simogathassák és izgathassák egymás nemi szerveit.
Mikor ezúttal az Atlanti-óceán fölött hazarepültek, elégedetten üldögéltek első osztályú üléseiken, és filmet, egy vígjátékot néztek abban a pillanatban, amikor megszólalt a riasztó, amelyről nem tudtak. Mit sem gondolt egyikük sem a számos gőzlő, fehér páraorsóról, amelyek, mint megfigyelték, elkezdtek széttekeredni a láthatatlan repülő objektumok mögött, amelyek náluk gyorsabban, magasabban és alacsonyabban haladtak, és akkor kezdtek feltűnni az égen, miután a képernyő elfeketedett, majd a lámpák vad csillogással újra kivilágosodtak, és az ablakokon felhúzták a függönyöket. Miután kelet felé szálltak, az alkonyatba, nem zavarta őket, hogy az ég elsötétedett. Mögöttük ólomszürkévé vált a Nap. Az elromlott vetítőszerkezet mintha a belső kommunikációs rendszert is befolyásolta volna. A fejhallgatókból nem szólt se zene, se más szórakoztató műsor. Mikor egy stewardess mikrofonnal a kezében kiállt az utasfülke elejébe, az ő szavait sem közvetítették. Amikor az utasok kedélyesen, színlelt bosszússággal, gesztikulálva integettek a kabinszemélyzet más tagjainak, hogy érdeklődjenek, és a stewardok és a stewardessek lehajoltak, hogy válaszoljanak, az ő szavaik is hangtalanok maradtak.

*

Dennis Teemer nem hallott róla, és a bíborosnak sem szóltak, pedig előzőleg már célzások jutottak a fülébe holmi katasztrófatervekről. Sokakat felhívtak telefonon, de se a tudomány embere, se a lelkek őrzője nem volt köztük. Mivel már nem volt rá többé lehetőség, hogy a nagyközönséget megóvják a támadástól, nem gondoskodtak nyilvános óvóhelyekről, és nem tartották politikusnak rémületet és kétségbeesést kelteni egy olyan figyelmeztetéssel, amely indokolatlannak bizonyulhat abban az esetben, ha a rettegett atom-ellentámadás nem következik be.
Amikor kiadták a riasztást, csak a már előre kiválasztott boldog, privilegizált keveseket hívatták, terelték össze és engedték le. Mind ritka képességekkel rendelkező férfiak voltak, akiket nélkülözhetetlennek ítéltek életmódunk föld alatti örökös továbbviteléhez. Miután megtalálták, sietve a hőálló liftekhez terelték őket a KÜKTÉTÉ rendőreinek és rendőrnőinek elkötelezett, különleges csoportjai, akik mindaddig nem álltak meg, és nem gondolkodtak el azon, hogy őket magukat is nélkülözhetőkként ki fogják zárni, amíg el nem jött az igazság pillanata.

*

– Itt Harold Strangelove beszél, és örömmel fogják hallani, hogy mind nekem, mind legfontosabb munkatársaimnak sikerült biztonságosan lejutnunk ide, és továbbra is rendelkezésükre állunk pompás kapcsolatainkkal és tanácsainkkal, valamint a legjobb minőségű bombasztjainkkal – mondta jól érthetően a hang a hangszórórendszerből. – Az elnököt hátrahagytuk, és én vettem át a vezetést, mert többet tudok, mint bárki más. Rakétáinkat elindítottuk, és garantálom, hogy sikeresen meg fogjuk valósítani célkitűzéseinket, mihelyt rá tudunk jönni, hogy mi volt a célunk a kilövésükkel. Nem tudjuk még, vajon az általunk megtámadott területek valamelyike fog-e megtorlással élni. Erre való képességük csökkentésére összes első csapásmérő repülőgépünk a levegőben van. Hamarosan megszüntetjük a rádiótilalmat, hogy hallhassák. Addig is biztosítom önöket, hogy semmiről nem feledkeztünk meg. Életképes közösségünk van, amely fennmarad, jobban mondva fennmarad, hatvanhét kilométerrel a föld alatt, és továbbra is szabályosan és demokratikusan fogunk eljárni, amíg mindenki azt csinálja, amit mondok. Katonailag biztonságban vagyunk. Megvan hozzá a személyzetünk, mely szükséges ahhoz, hogy túléljünk egy külső nukleáris ellentámadást, ha ez bekövetkezne. Vannak politikai vezetőink, hivatásos közigazgatási szakembereink, orvosaink, intellektueljeink, mérnökeink és más szakembereink. Mit kívánhatnánk többet? A rejtekhelyeinkre vezető bejáratokat mostanára lezárták a KÜKTÉTÉ különleges erői. Bárkinek, aki olyan szerencsés, hogy itt lehet, de elégedetlenné válik és távozni akar, engedélyt adunk a távozásra. Ez egy szabad ország. De felhatalmazás nélkül senki új embert nem engedünk be, és a túlélők közül sem bocsátunk be senkit, amíg úgy nem döntök, hogy beengedem őket. Jól el vagyunk látva mindennel, amire egy jóhiszemű, józan embernek szüksége lehet, és nincs előrelátható határa annak az időnek, amelyet kényelmesen eltölthetünk itt, amíg azt teszik, amit mondok. A rekreációs lehetőségek széles skálája áll rendelkezésünkre. Mindenre gondoltunk. Most itt van a Vezérkari Főnökeim Egyesített Tanácsának új elnöke, hogy tájékoztassa önöket, és beszámoljon önöknek katonai helyzetünkről, ahogyan most áll.
– Amerikai honfitársaim! – mondta Bernard Bingam tábornok. – Őszintén szólva semmivel sem tudok többet önöknél azokról az okokról, amiért erre a háborúra sor került, de azt tudjuk, hogy jó okaink voltak rá, ügyünk igazságos, és katonai hadműveleteink ugyanúgy tökéletesen sikeresek lesznek, mint mindazok, amelyekre a múltban vállalkoztunk. Rakétaelhárító rakétaegységeink teljes készültségben vannak, és valószínűleg hihetetlen sikereket érnek el bármiféle ellenséges rakéták ellen, amelyek megtorlásul esetleg ránk záporozhatnak. Ebben a stádiumban legerősebb eszközeink a nehézbombázóink. Több száz áll rendelkezésünkre belőlük az első csapáshoz, és most megindítjuk őket, pusztán óvintézkedésként. Önöknek is engedélyezem, hogy meghallgathassák, amint érintkezésbe lépek légi hadműveleteink parancsnokával. Kezdjük is. Halló, halló. Itt Bingam, Bingam, Bernie Bingam Washingtonból, a Ben Jerry ellátóraktár föld alatti főhadiszállásáról. Jelentkezzen, parancsnok, kérem, jelentkezzen.
– Häagen-Dazs.
– Köszönöm, Whitehead parancsnok. Hol van?
– Tizenhatezer méter magasságban, repülő stratégiai parancsnoki harcállásunkon, az ország földrajzi középpontja fölött.
– Tökéletes. Utasítsa egységeit, hogy folytassák. Most a leglényegesebb az idő. Aztán változtassa meg a helyzetét.
– Már megváltoztattuk a helyzetünket, miközben jelentést tettem róla.
– Tehát többé már nem pontos?
– Akkor sem volt pontos.
– Tökéletes. Jelentse, ha ellenséges rakétákat vagy repülőgépeket észlelnek. Tájékoztatni fogjuk, amikor mindnyájan visszajönnek.
– Igenis, uram. Hová jöjjünk vissza?
– Hmmmm. Lehet, hogy nem lesz rá hely. Azt hiszem, erre nem gondoltunk. Akár leszállhatnának azokon a területeken, amelyeket elpusztítottunk. Folytassa a tervezett módon.
– Feltétlenül, Bingam tábornok.
– Okvetlenül, Whitehead parancsnok.
– Häagen-Dazs.
– Ben&Jerry. Dr. Strangelove?
– Pompás volt.
– Feltétlenül, dr. Strangelove?
– Okvetlenül, Bingam tábornok. Semmiről nem feledkeztünk meg. Most elnézést kell kérnem önöktől, többiektől, mert egy apróságról mégis megfeledkeztünk. – Amikor folytatta, szándékosan kásásan ejtette a szavakat, nyilvánvaló, tréfásan önmagát cáfoló bocsánatkérésként. – Elmulasztottunk nőket magunkkal hozni. Ó, igen... el tudom képzelni magukat, macho férfiakat, amint fogják a fejüket és nyöszörögnek a színlelt boldogtalanságukban. De gondolják meg, micsoda széthúzást okoznának itt és most. Nem az én tisztem, hogy hivatalosan ajánljam, de orvoskari főnökünk emlékeztetett rá, hogy az önmegtartóztatás mindig a gyöngébb nem megfelelő pótlékának bizonyult. A nőket egyébként megfelelően pótolja az onánia, a felláció és a szodómia. Kotonok használatát javasoljuk, melyekből nagy készleteket fognak találni a vegyesboltjainkban és a szupermarketjeinkben. A népesség fenntartása érdekében végül esetleg be kell majd engednünk néhány nőt, ha ugyan még marad belőlük. Ami a papokat illeti, úgy hisszük, összes nagyobb felekezetünkből van néhány papunk. Amíg megtalálják őket, van egy felekezeten kívüli emberünk, aki kész minden hitfelekezet híveinek lelki igényeit ellátni. Ami pedig a végkimenetelt illeti, kérem önöket, ne aggódjanak. Nem feledkeztünk meg semmiről. Első csapásunk után titkos védelmi-támadó repülőgépeink készen állnak a második csapásmérő légitámadásra, és az első csapásunkat átvészelő bármely fegyver megsemmisítésére, amellyel visszacsaphatnának ránk. Abszolút biztosak vagyunk benne, hogy szinte nincs miért aggódnunk, hála régi-új Lopakodó bombázónk régi-új változatának, saját Strangelove Ultraszuperemnek és Minderbinder Ssssss!-ének. Újságok nem fognak megjelenni. Mivel az összes jelentést hivatalos forrásokból fog származni, nem lesz okuk hinni bennük, és minimálisra fogjuk szorítani őket. Häagen-Dazs.
– A Ssssss!? – képedt el Yossarian.
– Megmondtam magának, hogy működni fog.
– Gaffney, mi fog történni?
– El vagyok vágva a forrásaimtól.
A tizenegy kilométeres szintre való lefelé száguldás óránként ezerhatszáz kilométeres sebességgel majdnem öt percig tartott a liften. A hatvanhét kilométeres aljzatra vezető út mintegy további húsz percet vett volna igénybe, így aztán megállapodtak, hogy egy darabig a mozgólépcsőkön folytatják.
– Sejteni se tudja? Hol lesz mindennek a vége?
Gaffneynak erre megvolt a válasza. – Ahol elkezdődött, mondják a fizikusok. Ez járt az eszemben azzal a regénnyel kapcsolatban, amelyet talán majd meg akarok írni. Ádám és Éva teremtésének mindkét története után kezdődne. Mert kettő van, tudja.
– Tudom – mondta Yossarian.
– Meg lenne lepve, hány ember nem tudja. Az én történetem a teremtés hatodik napján kezdődik.
– És onnan hova megy?
– Visszafelé – károgta Gaffney, úgy adva elő regényötletét, mintha máris diadalt aratott volna vele. – Visszafelé menne az ötödik napra, mint egy hátrafelé levetített film. Az én történetem kezdetén Isten visszaváltoztatná Évát oldalbordává, és visszatenné a bordát Ádámba, ahogy a második verzióban találjuk. Egyszerűen visszacsinálná Ádám és Éva saját képére és hasonlatosságára való megteremtését, ahogyan az első változatban találjuk, mintha sohasem alkotta volna meg őket. Egyszerűen eltüntetné őket a hatodik napon teremtett barmokkal, csúszómászó állatokkal és szárazföldi vadakkal együtt. Az én második napomon, az Ő ötödik napján visszavenné a madarakat és a halakat. Utána eltűnne a Nap és a Hold, az ég mennyezetén világító egyéb testekkel együtt. Aztán visszavenné a harmadik nap gyümölcsfáit és növényzetét, és a vizek újra összegyűlnének, és a földnek nevezett száraz eltűnne. Ez a harmadik nap volt, és az utána következő napon visszavenné az égnek nevezett mennyezetet, amely elválasztja a vizeket. Aztán az első napon, az én hatodik napomon a fény is eltűnne, és semmi nem választaná el a világosságot és sötétséget, a Föld pedig megint kietlen és puszta lenne. Visszajutnánk a kezdetekig, mielőtt bármi lett volna. Aztán ellopok az Újtestamentumból egy nagyon ügyes vonást. Kezdetben vala az Ige, és az Ige Isten volt, emlékszik? Most természetesen visszavesszük az igét, és ige nélkül nincs Isten. Mit szól hozzá?
– A gyerekek imádni fogják – mondta Yossarian maró gúnnyal.
– Jó film lenne belőle? Mert a folytatásában két- vagy hárommilliárd évvel később újra elindulna az egész, és a legapróbb részletekig pontosan ugyanúgy teremtődne újra.
– Gaffney, én sokáig nem tudok várni. Van egy állapotos barátnőm odafönn, akinek hamarosan gyereke születik, ha hagyom. Menjünk néhány kilométert gyalog. Nem bízom a mozgólépcsőben.
Mikor menet közben lenézett, Yossarian hirtelen nem hitt a szemének. Valahol elhagyta a szemüvegét. De első pillantásra még szemüveggel sem tudta volna elhinni, amit látott fölfelé jönni, vele szemben.

*

Amikor Leslie R. Groves tábornok, aki 1970-ben halt meg szívbajban, meghallotta a rádiót, elhatározta, hogy fut, menti az életét, és lefelé megy a Föld megalvadt középpontja felé, ahol mint tudta, olyan forróság van, mint Hádészban, de mégsem akkora forróság, mint egy fúziós robbanás hőmérséklete, vagy a lelkész fejlesztette hő, ha továbbra is sikerül trícium és lítium-deuterid nukleáris keverékévé alakulnia, és eléri a kritikus tömeget.
– Ne üssétek meg! Ne ragadjátok meg! Ne nyúljatok hozzá! – rikoltotta el parancsait, hazája iránti kötelességéből, és utolsó szívességként a lelkész iránt, aki nem volt hajlandó vele menni, és menteni a bőrét. – Ne hagyjátok túlhevülni! Felrobbanhat!
Mikor látták, hogy a tábornok megpucol, összes tudósa, szakembere, mérnöke és háztartási személyzete is futásnak eredt, így a bejáratoknál harcálláspontjukat elfoglaló fegyvereseket leszámítva a lelkész egyedül maradt.

*

Mikor a vonat döcögve megállt, a lelkész látta, hogy a Rockefeller Center csillogó jégpályája kihullik az általa látott képből, a körülötte álló felhőkarcolók dülöngélni kezdenek, majd furcsán félredőlve nyugalomba kerülnek. A lelkész előzőleg egyszer már megpillantotta Yossariant, amint átvágott az utcán egy fiatalabb férfival, aki a fia lehetett volna, és visszaszállt egy hosszú, gyöngyszürke limuzinba, amely mintha ragacsos vérfoltokat eresztett volna a kerekeiből, miközben egy turistabottal és zöld hátizsákkal járkáló alak gonosz tekintettel nézegette őket. Másodszor már nem találta meg Yossariant a Metropolitan Museum of Art előtt, akárhányszor kapcsolt oda és várta. Eszébe sem jutott, hogy a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarán keresse, amikor átkapcsolt oda, és sóvárogva nézegette az épületet. Ott érkezett meg első alkalommal a városba. Mostanára már fájdalmassá vált, amikor visszakapcsolt Kenoshába. Hetenként három este figyelte a feleségét, amint lassan lépkedve találkozik az utca túlsó oldalán élő özvegyasszonnyal, hogy aztán kocsin menjenek el egy újabb bridzspartira a presbiteriánus templomba, főleg olyan férfiakból és nőkből álló társaságba, akik elveszítették a házastársukat. Búbánatosan figyelte, mert már nem volt része többé a felesége életének.
Amikor a vonat megállt, és a korcsolyapálya eltűnt, odakintről hirtelen nagy hangzavart, kiabálást és futó lépteket hallott, és sejtette, hogy valami zűr van. Várta, hogy jöjjön valaki, aki megmondja neki, hogy mit csináljon. Tíz perc sem telt belé, és teljesen magára maradt. Groves tábornok világosan beszélt.
– Nem, én ki akarok menni – határozta el a lelkész.
– Lehet, hogy ott háború van.
– Haza akarok menni.
– Albert, guruljon már dühbe. Maga soha nem dühös?
– Olyan dühös vagyok, hogy fel tudnék robbanni.
– Ez jó! Én megteszem, amit tudok, hogy megtisztítsam az útját. – Ekkor hallotta a lelkész, amint szétkiabálta utolsó parancsait, mielőtt elrohant.
A lelkész óvatosan megpróbált leszállni a vonatról. Volt nála némi készpénz a tábornoktők és a társadalombiztosítási számát is visszakapta. Ő volt az utolsó, aki leszállt a vonatról. Kissé távolabb egy sor mozgólépcsőt látott, amelyek vadonatújnak látszottak. Teljesen egyedül volt, leszámítva a vörös tábori zubbonyos, zöld nadrágos, barna katonacsizmás őröket. Ilyen őrök álltak állig fölfegyverkezve a lefelé vivő mozgólépcső tetejének és aljának összes bejáratánál. Fölfelé szabadon mehetett, szabadon távozhatott.
– Lehet, hogy nehezen fog tudni visszajönni, uram.
Mihelyt rálépett a mozgólépcsőre, tüstént gyalog is elindult rajta fölfelé, mert szeretett volna olyan gyorsan eljutni oda, amilyen gyorsan csak tud. Kapaszkodás közben egyre fokozta az iramot. Amikor fölért a tetőre, a nyíl útmutatását követve eljutott egy henger alakú, átlátszó lifthez, amely, miután benyomta a legfelső gombot, olyan gyorsan kezdett el vele emelkedni, hogy első pillanatban elállt a lélegzete és úgy érezte, süllyednek a belei. A függőleges, átlátszó üvegtáblákon át látta, hogy áthalad egy golfpályán, aztán meg egy vidámparkon, ahol hullámvasút és óriáskerék áll, és a hintáslegények ugyanolyan árnyalatú vörös kabátot viselnek, mint a különleges katonai alakulatok. Elhaladt utak mellett, amelyeken katonai járművek és polgári szedánok robogtak, elhaladt egy mozgékony rakétákból és WISCONSIN SAJT ÉS BEN&JERRY FAGYLALT feliratú hűtőkocsikból álló vasúti szerelvény mellett. Ahol a lift majd húszpercnyi út után megállt, újabb vadonatúj mozgólépcsőpórra talált. Ahol ezek véget értek, felszállt egy újabb liftre, és megint a legmagasabb szint gombját nyomta meg. Aztán megint mozgólépcsőkön ment följebb. Úgy érezte, kilométereket baktat fölfelé, de nem fáradt el belé. Egész idő alatt felfelé bámulva hirtelen nem hitt a szemének, amikor szemtől szembe találta magát Yossariannal, aki sebesen baktatott lefelé a másik mozgólépcsőn. Szájtátva bámulták egymást a kölcsönös felismerésben.
– Hát maga mit csinál itt? – kiáltották mind a ketten.
– Én? Mit csinál maga itt? – vágták vissza mindketten Ellenkező irányba haladtak.
– Lelkész, ne menjen ki! – kiabált vissza Yossarian, tölcsért formálva a tenyeréből. – Veszély vár odakinn. Jöjjön vissza!
– Lófasz a seggébe! – kiáltotta a lelkész, aztán töprengeni kezdett, hogy a csudába jönnek ilyen szavak a szájára.
Miután kiejtette őket, a felszabadulás olyan szelleme sarkantyúzta tovább, amelyet ő maga is fanatikusnak vélt. Végül, amikor kirohant az utolsó liftből, egy szállítójárművekkel és siető gyalogosokkal zsúfolt átjáróban találta magát. Szemben, a túlsó oldalon egy meredek öntöttvas lépcső emelkedett rövid szakaszokban a spirális lépcsőpihenőkre, a tetején pedig egy-egy függőfolyosó vitt a kijárat hatalmas fémajtajához. A lépcsőn felkapaszkodva rá se hederített a vad kutyák kitörő ugatására, amelyet a háta mögül hallott. Odafönn őr, az ajtón pedig a következő felirat állt:

VÉSZBEJÁRAT
TILOS A BEMENET
EZT AZ AJTÓT HASZNÁLAT KÖZBEN
ZÁRVA ÉS BERETESZELVE KELL
TARTANI

Az őr nem próbálta megállítani, sőt lekötelezően kinyitotta a zárat, elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót. Az ajtó túlsó oldalán két további őr volt szolgálatban. Ezek sem akadályozták semmiben. Egy fémszekrényen áthaladva valamiféle kis szolgálati helyiségben találta magát, majd azon túl egy folyosón, ahol a feje fölött lépcsők lejtettek, aztán megpillantott egy kijárati ajtót az utcára. Megdobbant a szíve. Már kezdem látni a fényt, mondta magában, aztán kifelé lódult a sötét nappalba, kikerülve a sarokban egy rakás szart, amelyre csak rövid pillantást vetett.
A buszpályaudvar mellett volt, egy mellékutcában, az egyik alacsonyabb szinten, ahonnan a buszok indultak. Az egyik már melegítette a motorját, éppen indulni készült a wisconsini Kenoshába, vele együtt alig három utassal. Mihelyt elengedte magát az ülésen, kifújta az orrát, köhécselt, hogy kitisztítsa a torkát, aztán megkönnyebbülten, mélyen felsóhajtott. Valahányszor megállnak majd étkezésre, meg fog próbálni telefonálni, míg csak el nem éri az asszonyt. A beszállóhely egy védőtető alatt volt, így nem volt meglepve, hogy olyan tompának látszik a fény De mikor áthaladtak az alagúton, és kiértek a sztrádára, az ég semmivel sem lett fényesebb. Szinte minden kíváncsiság nélkül nézett ki az ablakon, és látta, hogy maga a Nap is hamuszürke, és a peremét fekete karika sötétíti el. Wisconsinban, borús napokon gyakran látott a felhőtömegek mögött ilyen gyönge napsütést. Azt nem látta, hogy nincsenek felhők.

*

A The New York Times mindennapos szerkesztőségi értekezletén, amelyen eldöntötték a következő kiadás címlaptervét, elhatározták, hogy megjósolnak egy kiszámíthatatlan napfogyatkozást, mire a tévéhíradósok elhatározták, hogy beszámolnak róla.

*

Frances Beach, aki elsődlegesen beteg férje gondozásának és vigasztalásának szentelte magát, réges-rég túljutott azon a ponton, amikor még törődött azzal, hogy miről dönt a The New York Times vagy bármelyik más újság, kivéve a divatot. Utolsó éveiben nem volt meglepve, amikor azon kapta magát, hogy magát mélységesen szerelmes Yossarianba. Könyvéből felnézve levette az olvasószemüvegét, és bűnbánó mosollyal arra a jóakaratú következtetésre jutott, hogy érzelmeikből hiányzott a viszálykodás és a dráma. Soha egyiküknek sem volt igazán szüksége a másikra. Az volt kettejük között a baj, hogy soha semmi nem ment köztük félre.

*

Claire Rabinowitz harcias ellenségességet érzett minden utastársával szemben az El Al Izraelbe induló járatán. Meg akarta nézni azt a Tel-Aviv melletti tengerparti házat, amelyre vásárlási opció formájában már előleget fizetett. Tekintete alig kapcsolódott össze bárki máséval, sem az első osztályú várócsarnokban, sem a kapu előtti váróteremben, ahová agresszív kíváncsiságból szintén kiballagott, hogy agyoncsapja az időt. A gép fedélzetén egyetlen férfi sem akadt, akármilyen korú volt, akár a családjával utazott, akár egyedül, aki akárcsak távolról is megközelítette volna azt, amit büszkén a maga mércéjének tekintett. Senki nem akadt, aki akár csak a gyertyát tarthatta volna az ő Lew-jának. Sammy Singer, aki most Kaliforniában volt, vagy talán már úton Hawaiiba vagy Ausztráliába, megjósolta, hogy ez esetleg megtörténhet, és Claire bóknak vette a figyelmeztetését. Mikor Lew-ról beszélt valakinek, a gyerekeinek vagy Sammynek, soha nem beszélt úgy róla, hogy az ő Lew-ja. De mikor rágondolt, még mindig az ő Lew-ja volt. Csak lassan lett úrrá vonakodásán, hogy elismerje, immár mindörökre lehetetlen újjáteremteni azt, ami volt. Magától értetődőnek tartotta, hogy az összes többi utas is zsidó a járaton, még azok is, akik ugyanúgy amerikainak és agnosztikusnak látszanak, mint ő.
A Földközi-tengert átszelve napkeltekor még semmi jele nem volt bármiféle fenyegető új katasztrófa előjelének. Egy rövid hír arról számolt be, hogy odalenn valahol egy tankhajó összeütközött egy turistahajóval. Claire mogorva kedvében volt, és nem törődött vele, hogy ez esetleg meglátszik az arckifejezésén. Rejtett csalódásainak másik dimenzióját az jelentette, hogy még nem érezte úgy, mint remélte, hogy Izraelbe menve hazamegy.

*

Nem sokkal a szirénák megszólalása után Mr. George C. Tilyou érezte, hogy megrendül a világa. Látta, hogy a Steeplechase Parkban az El Dorado körhintáján kimarad az áram, és elegáns forgó dobogói leállnak, pedig a császár még rajta ül. Furcsamód két második világháborús pilótája is eltűnt, mintha behívták volna őket. Coney Island-i ismerőse, Mr. Rabinowitz távolabbról bámulta a gépezetet, mintha olyan meghibásodást szemlélne, amelyet esetleg módjában állna kijavítani. Mr. Tilyou a homlokát ráncolva ment vissza az irodájába. Leporolta a kabátujjával a keménykalapját, aztán visszatette a fogasra. Érezte, hogy szertefoszlik a haragja. Visszatért a depressziója.
Újra el kellett halasztania megbeszélését a magasabb hatóságokkal, Luciferrel és talán magával a Sátánnal, hogy magyarázatot követeljen házának furcsa viselkedésére. Többé már nem volt kétséges, hogy a háza fokozatosan süllyed, a jóváhagyása nélkül, és anélkül, hogy irányítani tudná. A gondos mérések alattomos süppedésről árulkodtak. Ahogy most redőnyös íróasztala mellől ránézett, hirtelen a szeme előtt süllyedt el. Szinte mielőtt meg tudta volna érteni, mi történik, a teljes alsó szintje eltűnt. Kétemeletes háza egyemeletes lett. Miközben bámulta, felülről egyre szélesedő földzápor hullott lefelé, aztán nagy, durva rögök, kövek és más hulladék is zuhogni kezdett, valamint új tört be kívülről harsány ropogással, amire nem számított. Elszakadt, fityegő villanyvezetékeket látott. Összecsavarodott fémlapokból álló szellőzőket látott. Csöveket látott. Felismerte valaminek a terebélyes alsó oldalát, amelyen az olvadó fagy kristályos burkával övezett súlyos, csöpögő hűtőcsövek álltak.
Depressziója elszállt.
Látott egy korcsolyás japán férfit vörös kabátban, aki a padlat egyik sarkába csimpaszkodva mentette az életét.
A Rockefeller Center korcsolyapályája!
Mosolyognia kellett. Látta, hogy Mr. Rockefeller elsápad, remeg és pánikba esve menekül. Mr. Morfian meztelenül kuporgott a földön, lehajtotta a fejét, sírt és imádkozott. A császárnak nem volt ruhája.
Mr. Tilyounak nevetnie kellett. Nincs semmi új a Nap alatt? Most látott valami újat, megtanult egy leckét, amelyről soha nem is álmodta volna, hogy lehetséges. Még a pokol sem örökkévaló.

*

Yossarian nem hitt a fülének. Hol a csudában tanulta meg a lelkész ilyen jól kimondani, hogy „Lófasz a seggébe”! Mire Yossarian a mozgólépcső aljára ért, a lelkész már túl volt a tetején, és eltűnt a szeme elől. Gaffney éppen elkezdte volna mondani neki, hogy jobb lesz, ha visszamennek a liftekhez és lemennek McBride-hoz meg a többiekhez, amikor újra megszólalt Strangelove hangja, bejelentve, hogy nincs mitől félniük, csak magától a félelemtől, meg attól, hogy kevés a szabó.
– Ez megint olyasvalami, amiről megfeledkeztünk, és egyesek közülünk slamposnak látszanak itt a főhadiszálláson. Vasalóink vannak, de senki nincs, aki tudná, hogy kell használni őket. Van anyagunk, van cérnánk, és vannak varrógépeink. De szükségünk volna valakire, aki varr. Hall engem valaki? Jöjjön be, ha tud varrni.
– Häagen-Dazs. Én tudok mosni és vasalni. A fegyvermesterem egy szabónak a fia.
– Tüstént forduljanak vissza, és csatlakozzanak hozzánk.
– Igenis, uram. Hogy jutunk oda?
– Erről is megfeledkeztünk!
– Gaffney – mondta Yossarian, amikor még további tizenhat kilométert kellett megtenniük. – Meddig leszünk mi itt?
– Nekem talán itt van a jövőm – felelte Gaffney – Mikor lenn leszünk, és lesz rá időnk, meg akarok mutatni magának valamit. Fél hektár egy tavon, Vermont alatt, közel egy föld alatti golfpályához, és egy jó síterephez a Ben&Jerry területén, ha esetleg úgy tervezné, hogy megveszi.
– Most? Azt hiszi, hogy én most venni tervezek valamit?
– Az embernek mindig előre kell néznie, mondja a derék Señor Gaffney Vízparti ingatlan, Yo-Yo. Pár hónap alatt megháromszorozhatja rajta a pénzét. Meg kell néznie.
– Nem lesz rá időm. Ebédmegbeszélésem van.
– Lehet, hogy le kell mondania.
– Lehet, hogy be akarom tartani.
– Minden tervet le kell fújni, ha tényleg háború van.
– Az esküvőt is?
– Mikor jönnek a bombák? Nincs is többé igazából szükségünk az esküvőre, megvan videoszalagon.
– Jönnek a bombák?
Gaffney vállat vont. McBride se tudta, ez derült ki, mikor a lift utolsó állomásáról leszálltak a hosszú mozgólépcsőn a végső mélységbe. Nem tudta a két össze nem illő titkosügynök sem, akinek fogalma se volt róla, hogy most mihez kezdjen.
Strangelove adta meg a választ, amikor újra megszólalt. – Nem, semmiféle bombát nem észleltek még felénk jönni. Ez zavarba ejtett mindenkit. De nekünk, akik itt vagyunk, nincs mitől félnünk. Csak egyetlen légierő van a világon, amelynek olyan bombái vannak, amelyek ilyen mélyre le tudnak hatolni, mielőtt felrobbannának, és az a miénk. Semmit nem hagytunk figyelmen kívül, kivéve néhány borbélyt. Amíg itt várunk, hogy meglássuk, visszacsap-e valaki, szükségünk lesz borbélyokra, legalább egyre. Semmi nem kerülte el a figyelmünket. Két-három héten belül minden szolgáltatásunk működőképes lesz, ha betartják a szabályaimat. Ha bárki úgy véli, baja lesz, ha követi az utasításaimat, kérem, kövesse ezt az utasításomat, és még ma távozzék. Bingam tábornok most ki fogja küldeni összes Ultraszuperünket és Ssssss!-einket egy második csapásmérő támadásra, miután meggyőződtünk róla, hogy a fedélzetükön nincsenek szabók és borbélyok.
– Merde – vonta össze Raul dühösen a szemöldökét. A nyakigláb, narancsszín hajú, szeplős képű Bob jóval kevésbé látszott boldognak, mint rendesen. Mind a kettőjüknek családjuk volt, és aggódtak miattuk.
McBride is aggódott. – Ha odakinn háború van, nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék-e itt lenni.
Michael Marlene egyetértésével odalenn akart maradni, és Yossarian nem kárhoztatta ezért.
– Szűkség van suszterre – mondta Strangelove.
– Merde – mondta Raul. – Ez az ember egy rakás merde.
– Igen, semmiről nem feledkeztünk meg, de ezt is elfelejtettük – folytatta dr. Strangelove, színlelt vihogással. – Teli vannak a raktáraink ezekkel a szép, új, ultramodern cipőkkel, de előbb vagy utóbb fényezésre és javításra lesz szükségük. Ettől is eltekintve nem feledkeztünk meg semmiről. Mindörökké itt élhetünk, ha azt csinálják, amit mondok.
Egy vasútállomás peronja közelében álltak, olyasféle keskenyvágányú vasúti sínek mellett, melyekről Yossarian úgy érezte, biztosan látott már ilyeneket. Az alagutak is kisvasútról tanúskodtak, akkoráról, mint egy miniatűr vidámparki vasútvonal.
– Megint jön egy – kiáltott fel McBride. – Nézzük meg, mi ez most.
Közelebb lépett, hogy gyorsabban megfigyelhesse a mérsékelt sebességgel felbukkanó kis, élénkpiros, jelzőharangját kongató mozdonyt. Villany hajtotta, de skarlátvörös kéménye is volt, fényes rézdíszítésekkel. A jelzőharangot a szabályozókarjaihoz kötött ruhaszárító kötéllel egy középkorú, vigyorgó mozdonyvezető kongatta, aki vörös zubbonyt hordott, vállán a KÜKTÉTÉ kerek váll-lapjával. A kis vonat tovább gördült, és simán maga után húzott néhány nyitott tetejű, keskeny személykocsit, amelyeken kettesével ültek egymás mellett az emberek. Yossarian megint csak nem hitt a szemének. McBride lázas izgalommal mutatott az első kocsi első ülésén ülő két alakra.
– Hé, én ismerem őket! Kik is ezek?
– Fiorello H. La Guardia és Franklin Delano Roosevelt – válaszolta Yossarian, de semmit nem mondott a két idős házaspárról, akik a bátyjával ültek a hátuk mögötti üléseken.
A következő kocsiban felismerte John F Kennedyt, mellette a feleségét, és mögöttük Texas volt kormányzóját és a feleségét, akik vele voltak a kocsiban a merénylet idején.
Az ezeket a halhatatlanokat követő kocsi egyik ülésén egyedül utazott Noodles Cook, aki elgyötörtnek, zavarodottnak és félholtnak látszott a két kormányhivatalnok előtt, akikre Yossarian emlékezett a tévéhíradóból. Az egyik kövér volt, a másik meg sovány, mögöttük pedig a három kocsi közül a harmadikban C. Porter Lovejoy és Milo Minderbinder ült az utolsó ülésen. Mindketten éltek, és Milo mosolygott is.
– Megesküdtem volna – mondta Yossarian –, hogy Milót hátrahagyták.
Gaffney ajka egyetlen szót formált. – Soha.
Ekkor határozta el Yossarian, hogy elmegy a randevúra Melissával. Nem akart odalenn maradni Strangelove-val és a többiekkel. Gaffney meg volt döbbenve, és úgy vélte, megőrült. Ez nem volt a pakliban.
– Ó, nem, nem, Yo-Yo – rázta Gaffney a fejét. – Nem mehet ki. Most nincs semmi értelme. Nem mehet ki.
– Gaffney, maga megint téved, én kimegyek.
– De nem fog messzire jutni. Nem fog sokáig tartani.
– Majd meglátjuk. Megpróbálom.
– Óvatosnak kell lennie. Veszélyes odakinn.
– Itt van a veszély jön valaki?
McBride, mintha csak erre várt volna, előreszökkent, és csatlakozott hozzá. – Sose találná meg az utat nélkülem. – Aztán Yossarian oldalán bevallotta: – Aggódom Joan miatt, egyedül van odakinn.
Gaffney meg akarta várni, amíg többet tud. – Ahhoz eleget tudok, hogy ne kockáztassak.
Michaelnek sem volt kedve kockázatokat vállalni, és Yossarian ezért sem kárhoztatta.
Bob és Raul titkosabb ügynökök voltak annál, semhogy kockára tegyék az életüket, amikor nem muszáj, a családjuk miatt pedig odalentről is ugyanúgy aggódhattak.
Amikor látta, hogy Yossarian eltávolodik tőle fölfelé a mozgólépcsőn, hogy elmehessen az ebédrandevúra az állapotos barátnőjével, Michaelt, aki büszke is volt, zavarba is esett apja szerelmi viszonya miatt, elfogta az a közönyös, de elkeseredett érzés, hogy egyikük, talán mindkettőjük haldoklik.
Yossariant, miközben aggódva kaptatott fölfelé a mozgólépcsőn, hogy olyan gyorsan siessen vissza a külvilágra, amilyen gyorsan csak tud, örömre sarkallta újra feltámadt optimizmusa, amely inkább Melissa sajátja volt, mint az övé, az a veleszületett – esztelen – meggyőződés, miszerint vele semmi rossz nem történhet, egy jó emberrel semmi rossz nem történhet. Tudta, hogy ez hülyeség; de azt is tudta mélyen, az ösztöneiben, hogy ő is akkora biztonságban lesz, mint Melissa, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy mind a hárman, ő, Melissa és az újszülött baba mindezt túl fogják élni, virulni fognak és boldogan élnek – mindörökkön-örökké.

*

– Häagen-Dazs.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte Kid Sampson pilóta a láthatatlan és zajtalan szubszuperszonikus bombázó hátsó fülkéjéből.
– A te apád cipész volt? – válaszolta McWatt pilóta. – Vagy borbély fia vagy?
– Még varrni se tudok.
– Akkor tovább kell mennünk. Újabb bevetésben vagyunk.
– Hová?
– Elfelejtettem. De az inercia el fog kormányozni. inerciális irányítórendszerünk mindig tovább fog vinni minket.
– McWatt?
– Sampson?
– Mióta is vagyunk most együtt? Két éve, három?
– Inkább ötvennek érződik. Sampson, tudod mit sajnálok? Hogy soha nem beszélgettünk többet egymással.
– Soha nem volt több beszélnivalónk, igaz?
– Mi az odalenn? Egy rakéta?
– Hadd nézzem meg a radaromon. – Majdnem függőleges pályán négy párhuzamos kondenzcsík keresztezte az útjukat, melyek úgy siklottak ki a sugárhajtású motorokból, mintha krétába sajtolták volna őket. – Ez egy menetrendszerű repülőgép, McWatt. Utasszállító, úton Ausztráliába.
– Kíváncsi lennék, mit éreznének azok az utasok, ha tudnák, hogy itt vagyunk fölöttük, megint ezen a bevetésen... kísértetlovasok az égen.
– McWatt?
– Sampson?
– Tényleg megint be kell szállnunk?
– Gondolom, be kell, nem?
– Tényleg?
– Egen.
– Igen. Azt hiszem, be kell.
– Persze, persze. Ott egye a fene.

*

Sam Singernek nem voltak illúziói. Ellentétben Yossariannal, semmi remény nem élt benne, hogy romantikát találhat és megint szerelembe eshet egy új nővel. Ellenállás nélkül alávetette magát a kemény szükségszerűségnek, miszerint egyedül kell élnie, amire semmiféle kellemes alternatíva nem kínálkozik, és nem zúzták össze irgalmatlan veszteségek. Meg is beszélte ezt a jövőt annak idején Glendával, aki végső, halálos állapota ellenére többet aggódott a férje előtt álló magányos évek miatt, mint ő maga.
Látogatta a barátait, többet olvasott, nézte a tévéhíradót. Ott volt neki New York: színházba és moziba járt, időnként elment az operába, és ha szüksége volt rá, mindig talált lenyűgöző klasszikus zenét valamelyik URH rádióadón, hetenként egy-két estén bridzsezett a környékbeli közösségi csoportokban olyan emberekkel, akik jórészt olyanok voltak, mint ő, kiegyensúlyozott vérmérsékletűek és társaságkedvelők. Valahányszor meghallgatta Gustav Mahler ötödik szimfóniáját, elképedt és áhítatos tisztelet töltötte el. És megvolt az az önkéntes munkája a ráksegély-ügynökségnél. Megvolt az a néhány barátnője. Nem ivott többet, mint azelőtt. Gyorsan megtanult egyedül étkezni, otthon készételeket evett, környékbeli kávézókban és kisvendéglőkben ebédelt és vacsorázott. Étkezései nem voltak lakomák, egyedül ült az asztalánál, és olvasott, a könyvét, egy folyóiratot vagy az aznapi második újságot. Időnként snapszlizott olyanokkal, akik még megmaradtak Coney Islandről. Még mindig nem volt jó snapszlis. Esténként olyan gyakran elment valahová, ahányszor csak kívánta.
Világ körüli útjával eddig nagyon elégedett volt. Nagy meglepetésére jól érezte magát, és sok élményben volt része. Jó volt megint kihúznia a lábát a lakásából. Atlantában és Houstonban, a lányainál, a férjeiknél és gyerekeiknél végre eljutott abba a stádiumba, amikor azon kapta magát, hogy elege lett a társaságukból, mielőtt még közülük bárki valami jelét mutatta volna annak, hogy idegesíti a jelenléte. Biztosan kezdi érezni a korát, mentegetőzött minden este, jó korán, mielőtt távozott volna éjszakára. Mindig ragaszkodott hozzá, hogy valamelyik közeli szállodában szálljon meg. Los Angelesben még mindig életre szóló harmóniában volt együtt Winklerrel meg a feleségével. Mindhárman belefáradtak a tökéletes összhangba. Volt néhány jól sikerült találkozása az unokaöccsével és a családjával, és őszintén elbűvölte gyerekeik koraérett okossága és szépsége. De magában, az összes fiatal felnőttek között, akik közt találta magát, el kellett ismernie, hogy több választja el őket a nemzedéki szakadéknál.
Mihelyt elutazott New Yorkból, hálát adott érte, hogy magával vitte a magnóját meg a kazettáit, és néhány tartalmas könyvet, amelyek szorgos tanulmányozást igényeltek.
Hawaiiban naphosszat süttette magát a nappal, és befejezte a Middlemarch újraolvasását. Mivel most már jobban tudta, mire számíthat, igen tudta élvezni. Ott töltött két estéjén régi barátja volt feleségével és jelenlegi férjével vacsorázott, meg azzal a most egyedül élő nővel, akivel együtt dolgozott a Time magazinnál, és akit Glenda is ismert. Ha meghívta volna az otthonába, hogy töltse vele az éjszakát, biztosan beleegyezett volna, de a nő a jelek szerint ezt nem tudta. Lew vagy Yossarian jobban intézte volna a dolgot.
Örömmel várta az Ausztráliában töltendő két hetet régi barátainál, akiket szintén még a Time időszakából ismert. Habozás nélkül elfogadta a meghívásukat, hogy lakjon az ő sydneyi házukban. Egyszer régebben együtt voltak ott Glendával. A férfi fémbotokkal járt. Hosszú idő telt el, mióta utoljára New Yorkban voltak. A ház kikötő felőli oldalán álló keskeny szabadtéri úszómedencében a férfi mindennap leúszott reggeli előtt harminc vagy hatvan hosszat – Sam nem emlékezett rá biztosan –, és nem sokkal utána újabb harmincat vagy hatvanat, hogy elég erős maradjon a felsőteste, és tovább tudjon közlekedni a botjaival meg a kézi vezérlésű autójával, amelyet azóta használt, amióta a betegsége negyven évvel ezelőtt megbénította az altestét. Csípőtől felfelé valószínűleg még mindig olyan volt a teste, mint egy súlyemelőnek. Öt felnőtt gyerekük volt. Sam őket is nagyon szerette volna újra látni. Egyikük mezőgazdász volt Tasmániában, és úgy tervezték, hogy két napra átrepülnek oda. Egy másiknak állattenyésztő gazdasága volt, egy harmadik genetikai kutatómunkát végzett a canberrai egyetem laboratóriumában. Mind az öten nősek voltak. Egyikük sem vált el.
Sam az éjszaka közepén indult el Hawaiiból egy ausztrál légi járaton, és menetrend szerint másnap reggeli után kellett Sydneybe érkeznie. Olvasott, ivott, evett, aludt és fölébredt. A hajnal mocskos félhomállyal lopódzott elő, és mintha csak lassan kelt volna föl a Nap. Alatta zárt felhőzet terült el. Ami fény megjelent, az mélyen odalenn maradt az alacsony horizonton, és továbbra is halovány volt. Egyik oldalon az ég tengerészkék volt, alacsonyan és távolian függött rajta a sárga telihold, mint valami ellenséges óra; a másik szürkének és feketének, majdnem faszénszínűnek látszott. Odafönn a magasban havas kondenzcsíkokat látott, melyek keresztezték gépének útvonalát, és kísérteties alakzatban haladtak nagy sebességgel kelet felé, Sam egy katonai csoport hajnali hadgyakorlatának vélte őket. A kabinszemélyzet kissé megzavarodott, amikor a rádiórendszerük elnémult, de a navigációs rendszerek működőképesek maradtak, és nem volt semmi ok rémületre. Korábban hallottak egy homályos hírt, miszerint odalenn egy tankhajó összeütközött egy teherhajóval.
Sam Singer hamarosan elindította a magnóján Gustav Mahler ötödik szimfóniájának kazettáját. Amikor újra meghallgatta, további újdonságokat fedezett fel benne, amelyeket nagyon élvezett. Ez a figyelemre méltó szimfónia végtelen titkokat és sokszoros kielégüléseket rejtegetett, kimondhatatlan szépsége és finomsága, erejének és zsenialitásának kísérteties rejtelmessége pedig mélyen megérintette az ember lelkét. Alig várta, hogy a finálé diadalmas záróhangjai elsiessenek a végükig, hogy tüstént elölről kezdhesse, és újra elgyönyörködhessen összes lenyűgöző tételében, amelyben most sütkérezett. Bár tudta, mi következik, és mindig felkészült rá, mégis minden alkalommal várakozásteljesen megbabonázta az első tételt nyitó baljós kürtszóba gyöngéden beszűrődő gyászos, édes dallam, amely oly édesen volt gyászos és zsidó. A későbbi kis adagio olyan gyönyörű volt, amilyen gyönyörű dallamos zene csak Lehet. Az utóbbi időben legtöbbször jobb szerette a melankolikusat, mint a hősieset. Lakásában, ahol egyedül lakott, mostanában az volt a legfőbb félelme, hogy szörnyű módon ott fog oszlásnak indulni. A könyv, amelyet az ölében tartott, amikor hátradőlt olvasni zenehallgatás közben, Thomas Mann nyolc elbeszélésének papírfedelű, olcsó kiadása volt. A sárga Hold narancsszínűre váltott, és hamarosan olyan vörös lett, mint a lenyugvó Nap.

 

 

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

 

Ha nem találtam volna jobbnak ezt a regényt befejező megjegyzések nélkül közreadni, feleségemnek, Valerie-nek, illetve, mint először, Erica lányomnak és. Ted fiamnak ajánlottam volna. Az ajánlást kiterjesztettem volna a Marvin és Evelyn Winkler házaspárra, valamint Marion Berkmanre és néhai férje, Lou emlékére is – akik gyerekkorom óta barátaim, és akiknek biztatásuknál, segítségüknél és együttműködésüknél sokkal többért is hálás vagyok.
Michael Korda félelmetes és tökéletes szerkesztőm volt – fogékony, kritikus, szókimondó és megértő.
E regény egyik fejezetét – fura véletlen folytán éppen a „Dante” című fejezetet – akkor készítettem elő és írtam meg, amikor bennlakó vendég voltam a Rockefeller Alapítványnak az olaszországi Como-tó melletti Bellagio Study and Conference Centerében. Utánozhatatlanul élvezetes és kényelmes hely volt, és Valerie meg én őszintén hálásak vagyunk mindazoknak, akiknek részük volt a vendéglátásunkban, és megteremtették számomra a munka feltételeit. Hálásak vagyunk a lakótársainkkal kötött meleg barátságokért is, amelyeket továbbra is fenntartunk.