LEE HAYS
VOLT EGYSZER EGY AMERIKA
(Tartalom)
Harangok, dobok és xilofon hangja, pánsíp zenéje töltötte be a levegőt, derűt, harmóniát sugározva ellensúlyozta az utcáról beszűrődő hangokat. Ezúttal maguk az utcai hangok sem voltak egységesek, több hangnemben szóltak több-kevesebb gúnnyal. „Isten áldja Amerikát”, zengett a dal, a szesztilalom hivatalos végét jelezve 1933 e napján, s a tarkabarka kórus tagjai – részegen, de őszintén – áldották az Urat, amiért megszabadította őket ettől a tehertől.
A válság azonban tartott, s az éneklők jó része állástalan volt. Ez okozta, hogy előadásmódjukba némi irónia keveredett.
Odabent, a tizenkét szólamú távol-keleti zene jó aláfestést nyújtott a terem végében felállított vásznon megjelenő árnyalakok játékának. A nézőtéren gyéren ültek a nézők, legtöbbjük aludt, mások a szexuális érintkezés különböző formáit gyakorolták, egyiküket sem érdekelte igazán a bemutatott ősi rítus, a Jó és Rossz örök konfliktusa. A vásznon az árnyfigurák, ügyes mozgatójuk kénye-kedve szerint hajlongtak és táncoltak, mint egy másik világ szellemlakói, démonai, de nem egy másik kontinensé, hanem egy föld alatti világ mind alakjában, mind tetteiben pokoli népe.
Miközben a nézők szunyókáltak vagy elmerültek a rövid, örömtelen extázisban, a vásznat elhomályosították egy hatalmas denevér kiterjesztett szárnyai, hogy örökre elűzzék a fényt és betakarják azokat, akik eléggé bolondok voltak, hogy a közelébe kerüljenek.
1933
A szemközti szálloda szobájának ablaka sötét volt. A folyosót megvilágító 30 wattos izzó gyér fénye épphogy csak árnyékot vetett, amint a lány kinyitotta az ajtót és a villanykapcsoló után tapogatózott a falon. Arra számított, hogy működik, s már becsukta maga mögött az ajtót, amikor észrevette, a kapcsoló kattanására nem történt semmi.
Eve már ettől is megijedt, rémülten megállt, fontolgatta, vajon sarkon forduljon-e, de a kimerültség hajtotta előre és óvatosan az ágyánál álló éjjeliszekrényhez ment. Az olvasólámpa kapcsolója után nyúlt, de ezúttal sem történt semmi, a kapcsoló üresen kattant. Felcsúsztatta kezét a lámpaernyő alá megfogta az izzót és csavart rajta egyet. Hirtelen világos lett. és Eve rémülten hőkölt hátra, szemei egy 25 éves. sokat tapasztalt nő arcára szegeződtek. Az arc a sajátja volt.
Hallotta az utcáról beszűrődő rikácsoló hangokat, ahogy vontatott tempóban üvöltik a himnuszt:
Az éjen át
Az égből egy fénynyaláb...
Egyszer csak, jó néhány másodperccel azután, hogy becsavarta, rádöbbent: a villanykörte meleg volt. Eve egyre idegesebb lett, megfordult és az ágyra nézett. A lepedő, a takaró és a párna egyetlen vaskos csomóba zsúfolva feküdt rendetlenül. Kapkodva megpróbálta rendbe hozni. S akkor iszonyodva fedezte fel a férfialak golyókkal kilyuggatott körvonalait a matracon.
Olyan zaj hallatszott, mint amikor valakinek a cipősarka alatt üvegcserepek roppannak, Eve sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.
Mintha a semmiből termett volna elő, négy férfi állt ott, körülvették, elzárva útját az ablak és az ajtó felé. Széllökés lebbentette meg a függönyt, a lány megborzongott hideg érintésétől. A férfiak kifejezéstelenül bámulták, úgy néztek rá, mintha nem volna más, mint egy darab hús a hentesnél a kampón. Tekintetük olyan volt, amilyennel Eve gyakran találkozott hivatása gyakorlása közben.
Egyikük – alacsony, keménykötésű férfi – puskát tartott a kezében. Lenyúlt, hogy felvegyen egy képtartót. Az üvege betört, a szélein megmaradt üveg cserepek között egy férfi képe látszott, egy fiatalemberé, akit a lány szeretett, s akit most el kellett volna árulnia.
A keménykötésű férfi feltartotta a képkeretet és puskájával rábökött.
– Hol bujkál?
A kérdés magától értetődően hangzott, a férfi arckifejezése érzéketlen maradt. Ez volt az a pillanat, amikor Eve rájött, nincs esélye, hamarosan meg fog halni. Csak abban reménykedhetett, hogy gyorsan vége lesz és nem lesz túl fájdalmas.
– Nem tudom. Komolyan. Nem tudom. Én is napok óta keresem.
– Hazug kurva! – Egy másik gengszter lépett elébe és egy jól irányzott balhoroggal pontosan Eve arcába talált, s az orrát betörve, az ágyra terítette a lányt.
Eve szeme könyörgött. Kezét az arca elé kapta és megpróbálta elállítani az orrából ömlő vért.
Szeme sarkából látta, hogy a fürdőszobához legközelebb álló férfi elővesz a zsebéből valamit, és pisztolya csövére csavarja. Ismét az első férfi szólalt meg, majdhogynem kedves hangon.
– Eve. Ne hozd magadra a bajt. Hol van?
– Isten bizony nem tudom. Nem. Higgyen nekem. – A lány nehezen nyelt, fuldoklott a torkát elöntő vértől. – Mit...– zihálva ejtette a szavakat.
– Higgyen nekem – zokogta.
– Hiszek magának – válaszolt a férfi.
– Mit... mit akarnak csinálni vele?
A gengszter biccentett. A fürdőszobánál álló férfi kibiztosította fegyverét és célzott. A lány még látta, hogy a hosszú hangtompító ráirányul, aztán semmit, csak egy kis, negyeddollárosnál nem nagyobb lyukat egy mellkasára szegeződő fényes fémdarab középpontjában.
– Ezt.
Csupán az első villanást látta; hallani semmit nem hallott, mert halott volt, mielőtt a tompított hang a füléig ért volna, mielőtt a második és harmadik golyó a testébe fúródott. Görcsbe rándult, aztán visszahanyatlott.
A férfi kinyújtotta kezét, hogy eloltsa a lámpát. Az ablaknál álló negyedikhez fordulva így szólt: „Várj itt... ha esetleg feltűnne.”
Az ajtó felé biccentett, és az imént lövéseket leadó férfi rohant, hogy kinyissa –, s miközben áthaladt a szobán, fegyverét a kabátzsebébe csúsztatta. Eloltotta a villanyt. Már csak a folyosóról beszűrődő gyenge fény világította meg a szobát. Bezárta maguk mögött az ajtót, s a három férfi elment, a halottat és a várakozót teljes sötétségben hagyva.
Csan Lao Színházának nézőterén a külvilág eseményeiről megfeledkezett közönség bóbiskolt a pánsíp ősi és behízelgő hangjára. A Jó és a Gonosz között folyt a küzdelem, de egyik sem győzött, nem győzhetett, mert akkor a darab véget ér. A vásznon megjelenő árnyékszereplők csak a képzelet szülöttei voltak; az épületet mégis a félelem érzése járta át.
A reszkető, gyámoltalan nyuszira rá vetődő tigris hatalmasnak tűnt a vásznon. A közönség ébren lévő része elbűvölten figyelte a nyúl lassú halálát. Szemükben nem volt szánalom.
A férfi, aki Eve-et oly érzéketlenül megölte, sietség nélkül lépkedett a keskeny utcákon Dagadt Moe korábban titkos italmérése felé, amely már majdnem huszonnégy órája törvényessé vált. Csak másodpercekbe telt, hogy megtalálják az elsötétített épület bejáratát, és tulajdonosát, Dagadt Moe-t foglyul ejtsék. Kezét hátrakötötték, a teherliften néhány emelettel feljebb vitték egy szobába, amely irodaként szolgált, néhanapján viszont kis tornateremként annak a néhány válogatott vevőnek, aki ki akarta izzadni az olcsó gint, amelyhez illegálisan oly könnyen hozzájutott oly sok éven át.
A férfiak a szobában a plafonról lógó homokzsák mellett vastag láncról aláfüggő erős kampót találtak. Erre húzták fel Moe-t hátrakötözött karjánál fogva, végtagjait olyan rendkívül fájdalmas helyzetbe csavarva, hogy testsúlyától egy idő után a vállainál maguktól is eltörjenek.
Dagadt Moe nyöszörgőit, más hang nem hallatszott, a gengszterek egy szót sem szóltak. Nem volt elég nekik, hogy lógni látták, bokszerekkel kezdték el püfölni az arcát, a testét, éppen úgy, ahogy aznap korábban a jövendőbeli bokszolok a mellette lévő homokzsákot.
A szoba irodául szolgáló részében az egyik gengszter egy mély bőrfotelben ülve szemlélte az eseményeket, lábát átvetette a karfán, és fegyverével játszadozott. Az irodában volt még egy íróasztal és egy szék is, meg egy billiárdasztal, amely a helyiséget kettéosztotta. Amikor az emberei fáradni látszottak Dagadt Moe már amúgy is puha testének megpuhításában, jelt adott nekik, fejezzék be. Várt egy pár percig, hogy Moe abbahagyja a sírást és hallhassa, mit mond neki. Aztán felállt és odament a billiárdasztalhoz. Áthajolt a zöld posztón.
– Ki az istent védsz te, miért kussolsz, te seggfej? Egy spiclit, aki elárulja a cimboráit.
A második férfi hozzátette:
– Ők a te cimboráid is voltak. Segítettek neked beindítani a boltot.
A harmadik férfi azt mondta:
– Azt hiszem, úgy akarja végezni, mint az a kis kurva, az Eve. Tudod mit tettünk vele, te szarházi? – Moe arcába célzott fegyverével.
A kövér férfi szeme tágra nyílt a rémülettől, amikor a pisztolyos meghúzta a ravaszt. Egy szörnyű szisszenés hallatszott, mintha Dagadt Moe luftballonszerű testéből kiszökött volna a levegő. Moe kinyitotta a szemét, a feje mellett a kilyuggatott homokzsákot látta, amint himbálózik előre-hátra. A fegyver csöve a halántéka felé lendült.
– Piff-puff? Egy cipősdobozban is el fognak tudni temetni, Moe.
Dagadt Moe megtört. Alig hallhatóan suttogva szólt:
– Csan Laonál... a kínai. Kínai Színház.
Két férfi leemelte a kampóról, aztán mint valami szennyesbatyut, a padlóra dobta. Moe úgy érezte, hánynia kell. Viszont életben van. Távolról az egyik gengszter hangját hallotta:
– Te maradj itt ezzel a rakás szarral.
Aztán zörgő hangot hallott, és ebből Dagadt Moe tudta, hogy a teherliften a földszint felé tartanak. Elájult, mielőtt arra gondolhatott volna, mi fog történni Nudlival.
A Kínai több volt mint színház. Valójában mindenki tudta, a színház pusztán fedőszerv, amely az emeleten folyó dolgokat palástolta. A világ összes árnyjátéknézője sem lett volna elég. hogy a műintézet főként a tulajdonos rokonaiból álló személyzetét ki lehessen fizetni. Nagy családja volt. és mindenkit etetnie kellett. Csan Lao észrevette, hogy mindenki – különösen a rendőrség – tisztában van vele, hogy a színház csak álca, de ez nem aggasztotta; megfizette a védelmi díját. Minden héten.
Az árnyjátékszínház régi volt és bűzlött a vizelet szagától. Az ülések szakadtak, kárpitjuk ragadt a kosztól. Egy óriási, kopott festésű Buddha trónolt leghátul, mintegy felügyelve az előadást és a nézőket. Rezzenéstelen szemmel, méltóságteljesen, az emberi gyarlóság teljes tudatában.
Még a szobornak is tudnia kellett, mi történik a színpad mögött és fölött, mert a Buddha szobornak nemcsak szeme, orra is volt. A vizelet átható szaga sem tudta elnyomni azt a mindenütt jelen lévő édeskés illatot, amely újra meg újra áradt lefelé a hátsólépcső felől. Egy hozzáértő hivatalnok, egy nyomozó például, azonnal felismerné ezt az illatot.
Az ópium szaga volt ez, s a halálé.
A színház hátában a lépcsők egy pihenőre vezettek, majd számos zárt ajtóhoz jutott, aki felment. A lépcső lábánál egy idős, vézna kínai nő ült, alig nagyobb, mint egy rongybaba. Egyenesen ült. és teljesen közömbösnek látszott a színházi események vagy a feje feletti szobákban beteljesülő boldogság iránt. Csak a szemei, azok a félhomályban villanó szemek hazudtolták meg látszólagos közömbösségét, amint időnként végigpásztázták felségterületét.
Halk hangot hallott a háta mögül, megfordult, a lépcső felé nézett. Egy férfi jött lefelé, zsíros varkocsa lágyan himbálózott, ahogy lépkedett. Kezében tálca, rajta csészék és egy teáskanna. Megállt, lenézett a nőre, szemével kérdezett. A kis kínai asszony a színház felé pillantott, majd szinte észrevétlenül bólintott. A férfi kinyújtotta a kezét, és benyomott egy panelt két ajtó között. Csendben megnyílt a fal, a férfi kisurrant. A panel azonnal becsukódott utána, s az asszony elégedetten zökkent vissza előbbi, szinte szunyókáló helyzetébe: a biztonságot semmi sem veszélyeztette.
A panel füstös, alacsony helyiséget rejtett, melyet stílszerűen régi gázlámpák világítottak meg. A kínai könnyedén mozgott tálcájával az ócska matracok, párnák és csapott hátú tábori ágyak között. Csaknem minden hely foglalt volt. Mintha azok, akik rajtuk feküdtek, egy örökkévalóság óta hevernének ott, ernyedt alakjuk szinte egybeolvadt a berendezéssel. Néhányan aludtak; egyesek hosszú bambuszpipát szívtak, a füstöt sokáig mélyen a tüdejükben tartva; mások a semmibe bámultak – máktól bódult agyukban víziók táncoltak.
Öreg és fiatal férfiak, némelyikük rongyosan, mások manikűrözött kézzel, szmokingban hevertek szanaszét. De mindnyájan egyenlőek voltak nyomorúságos rabszolgaságukban. Akadt egy-két nő is – jobbára felékszerezett, kifestett vén banyák, akik megkíséreltek megőrizni egy sohasem volt múltat. Volt közöttük egy fiatal lány is, fiatalsága már tönkrement, semmivé vált, szépsége el virágzott, haja napok óta fésületlen, kóctömeg. Mindannyian ugyanazt keresték: boldogságot; ám egyikük sem talált rá hosszabb időre, mint egy két percre.
Egy nő járkált a mindenfelé terpeszkedő testek között. Nesztelenül lépkedett, gondosan, akár egy nővér. Felélesztette a kialvóban lévő lámpákat, amelyekkel az ópiumot melegítették, kiürítette a hamut és újratöltötte a kialudt pipákat.
Nem törődött vele, hogy senki sem vesz tudomást a jelenlétéről. Odalépett egy fiatalemberhez, aki kiejtette kezéből a pipát. Óvatosan letérdelt hozzá és a pipát a szájához emelte. Valaki megérintette a nő vállát, az felnézett. A kínai, aki csak az imént lépett a helyiségbe tálcával a kezében, intett neki, hogy menjen onnan, majd ő térdelt a fiatalember mellé.
– Nudli – suttogta – Nudli...
A fiatalember nem volt abban az állapotban, hogy válaszolhasson, bár hallotta, mintha a távolból a nevén szólítanák. De most nem érdekelte, mit közvetít neki narkotizált agya, csak az érdekelte, hogy végre vége legyen, szűnjön meg a fájdalom... s a pipa amit a lány az előbb visszatett a kezébe, megadja amire szüksége van. Nagyot szippantott, lassan szívta le a füstöt, hagyta, hogy elborítsa a tüdejét. Zavaros szemekkel nézett fel. Megérezte, hogy a másik kezében van valami. Lassan az arca elé emelte. Egy újság volt, szavak, harsogóan nagy, vastagbetűs címek... Tudta mi van odaírva, tudta már kívülről, még ha nem is tudta kibetűzni... nem akarta kibetűzni. Hangok, hangok is voltak, amiket nem akart hallani – telefoncsengetés, autófékcsikorgás, pisztolylövések, kiáltások, testek tompa puffanása az aszfalton...
...a telefon, véget kellene vetni a csengetésnek, mielőtt túl késő lesz.
Hirtelen rémülten felült, megmarkolta a szolga selyemköntösét, – a kínai az előbb úgy paskolta, mint apa a csecsemőkorú gyermekét – azután visszadőlt a priccsre. Már megint a telefon. Hallotta a csengését, ha a csengés abbamarad, örökre kárhozat vár rá... Nudli az égő kanócra bámult; a láng ördögien vibrált arca közelében, érezte a melegét. Végül a telefon abbahagyta a csengést. Az álomnak azonban sohasem lesz vége...
Utcalámpák, vibráló aszfalt, esett... vagy már elállt. Az utcák vizesek voltak, fényes síkos volt az aszfalt. Hideg volt, még alig derengett egy téli nap, csak tegnap volt, mégis oly távolinak tűnt. Látta maga előtt, hallotta a hangokat, de ő maga nem volt mindennek a részese, csupán egy kíváncsi bámészkodó volt, a szájtáti tömeg egy tagja. Mégsem hasonlatos a tömeghez, mert...
Esernyők. Fekete esernyők, akár egy temetésen. Nem akarta megnézni, félt megnézni, aztán a végén, végül is meg kellett néznie, rávette magát.
Halál – látta már a halált korábban is, de ez más volt, ezúttal érezte az ízét. a szagát és látta is. Keserű volt a szájíze, epe tolult a torkába, öklendeznie kellett tőle. Ezért volt szüksége a pipára, a hányinger miatt. A pipa elmulasztotta, azt is, a fájdalmat is. A füst égette a torkát, s amikor elérte a tüdejét, megnyugodott. De a képek nem tűntek el...
Csípős füst, egy kiégett, oldalára fordult teherautó roncsai, akár egy partra vetett bálna, az úttest közepén, teste golyókkal kilyuggatva. Mindenfelé autók, egy tűzoltókocsi, rendőrök rohangálnak szitkozódva; és aztán meglátta amit keresett, a testeket, amelyeket igazából nem akart látni...
Az egyikük vezethette a kocsit, szénné égett testének egyik fele kilógott a teherautó ajtaján, keze még mindig a kormányt szorította. Néhány lépéssel odébb, összetört ládák és üvegek között feküdt még kettő, egyikük arca teljesen szétroncsolódott. A rendőrök cédulákat kötöttek a hullák bokájára, óvatosan lépkedtek, hogy kikerüljék a vértócsákat.
Nudlinak nem kellett közelebb lépnie, nem volt szükség rá, hogy elolvassa a cédulákat; tudta mi van rajtuk, mégis odafurakodott, átverekedte magát a bámész tömegen, amely döbbent csendben figyelte mi történik.
PATRICK GOLDBERG, ez Patsy volt. PHILIP STEIN pedig a Bandzsa. Hány éve is annak, hogy a Bandzsa rendes nevével találkozott. És végül, bár arca olyan volt. mint egy nyers húscafat, MAXIMILLIAN BERCOVICZ feküdt ott – Max, legjobb barátja és üzlettársa. Érezte, hogy könny szökik a szemébe, és a látványtól öklendezve elfordult a véres holttestektől, mit sem törődve a bámészkodók vizsla tekintetével.
Sziréna hangja hallatszott, amikor minden ceremónia nélkül fehér lepellel takarták le a halottakat. Nem, nem sziréna volt; a telefon volt az. a telefon, amelynek vég nélküli csengetését belülről hallotta...
Egy koporsót látott.
Kicsi volt és fekete, s egy asztal közepén állt. Valakit – nem, valamit – temettek benne. Egy korszak halt meg, a szesztilalom, az az időszak, amely gazdaggá tette. Az emberek a szesztilalom halálát ünnepelték. Hülyék. Mindnyájukat gazdaggá tette.
A koporsó nem igazi, hanem egy koporsó formájú csokoládé torta volt, cukorszalag díszítette. Rajta ez állt: SZESZTILALOM.
Dagadt Moe szakácsnak öltözve a torta mellett tüsténkedett, vágta a szeleteket és a nyüzsgő vendégeknek osztogatta. A tortát négy pezsgőspalack vette körül, a tetejükre erősítve gyertyák égtek. A pincérek azzal foglalatoskodtak, hogy hosszú, macheteszerű késekkel csapták le az üvegek nyakát, s a gyertyák ledőltek, amikor az üvegekből kilövelt a pezsgő, s habja gyöngyözve az asztalra és a koporsótortára folyt.
A helyiség tömve volt szmokingos urakkal és nagyestélyiben pompázó, felékszerezett nőkkel. A társaságot a gazdagság, a siker és a jólét légköre lengte körül. Boldog parti volt, olyan ünneplés, ahol majdnem mindenki részeg. Még a többé-kevésbé józanok is örömmel nevettek, visongtak és üvöltöztek. Mindenki, Nudlit kivéve. Ő komor arccal ült a bárpultnál a terem közepén, esze olyasvalamin járt. ami szöges ellentétben állt a körülötte zajló általános jókedvvel és erőltetett vidámsággal.
Barátnője, Eve vele üldögélt és aggódva figyelte.
A fekete zenészek hamisítatlan jazzt játszottak, és Eve. minden Nudli iránt érzett aggodalma ellenére, lábával önkéntelenül követte a ritmust. Szerette volna, ha a kedvese táncol vele. átöleli, magához szorítja, és közben elmondja, mi nyugtalanítja. A lány megszólalt és csendesen ajánlotta, hogy táncoljanak, de Nudli nem válaszolt, csak komoran, tagadólag megrázta a fejét és tovább merengett.
A lány követte pillantását. Látta, amit a másik és nem értette, mit talál olyan fontosnak. Mit bámul ilyen intenzitással Patsyn és Bandzsán. két legrégebbi barátján. Semmi különös nem látszott egyikükön sem. Harsányan nevettek semmiségeken, mint általában. Szeme visszasiklott Nudlira és látta, hogy tekintete kissé balra mozdul, oda ahol Max ücsörög a belécsimpaszkodó Carol mellett. Max szabad kezével köszöntésképpen hangtalanul Nudli és Eve felé emelte poharát. Nudli viszonozta a gesztust és mind a két férfi ivott. Max fenékig ürítette poharát. Nudli viszont épp hogy csak megnedvesítette a száját.
Eve mondott valamit Nudlinak, de világos volt, hogy az nem figyel. Úgy látszott, mintha messziről hallana valamit. A lány feléje nyúlt, de Nudli addigra már lekászálódott a bárszékről, barátnőjét félretolva, mint aki elszánta magát valamire.
Úgy is történt. Oda kellett mennie a telefonhoz, hogy a csöngetést megszüntesse, különben...
Max őt nézte, próbálta elkapni a pillantását, de Nudli már a hátsó iroda felé igyekezett a szobán át, tudomást sem véve sem Maxról. sem a négy, majdhogynem pucér fiatal nő által körülvett Bandzsáról.
Belebotlott Patsybe. aki az elhízott Peggyvel táncolt, még egy régi-régi barát, aki utálni fogja...
Belépett az irodába és bevágta maga mögött az ajtót, kizárva az estély zajait, barátai vádló tekintetét. Ránézett a telefonra. Miért csöng? Még nem tárcsázott, mégis hallja a csöngést. Úgy tűnt, kezei maguktól cselekszenek, amikor felemelte a kagylót a villáról és tárcsázni kezdett. Most valóban hallotta a csengetést a vonal másik végén, a rendőrségen. A keze remegett. Le kell tenni, mielőtt túl késő lenne, menekülni azelől, amit meg akar tenni, befejezni, mert maga előtt látja kiterített holttestüket és az ópium sem segít...
„Halloran őrmester – kettes-hármas körzet. Hallgatom.”
Minden elcsendesedett, amikor Nudli magához tért álmából, kezében egy pipát talált, maga mellett pedig a Kínait, aki mondani próbált neki valamit. Az öreg azonban nem azt mondta, amit hallani szeretett volna, hogy az egész csak álom volt és nincs mitől tartania.
Mert nem álom volt, s a kábulatból visszatért teste és tudata semmi mást nem észlelt, csak a félelmet.
Lenn az utcán a két gengszter berontott a színház mellékbejáratán. Gyorsan mozogtak, tudták, hol bújt meg zsákmányuk, s el akarták kapni, még mielőtt meglép. Be akarták fejezni, amit kora este elkezdtek, hogy mielőbb túl legyenek rajta és hogy elmondhassák, a dolgok eredeti rendjét nem lehet büntetlenül megszegni.
Odabent kutató pillantást vetettek a közönségre, aztán a vászon mögött az épület hátsó része felé néztek, oda, ahol az öreg kínai asszony üldögélt. A nézők észre sem vették a két férfit, az öregasszony figyelmét azonban semmi sem kerülhette el, azonnal észlelte őket. Hátradőlt, mintha szunyókálna, közben figyelte, ahogy a pislákoló fényben felé tartanak. Tudta kik ezek, tudta, hogy bajt hoznak, de várt. A gengsztereknek át kell jönniük a nézőtéren, ha oda akarnak menni hozzá, és miközben azok megteszik ezt az utat valamikor, amikor kikerülnek a látóteréből (és persze azok is elvesztik őt szem elől) majd feláll, felszalad a lépcsőn és figyelmezteti a föntieket.
A gyilkosok megkezdték útjukat a hátsó sorokon át. Egy vadul ölelkező párhoz értek, a férfi és a nő arca eltűnt a szenvedélyes ölelésben. Az egyik gengszter durván szétválasztotta őket, közben társa felkattintotta az öngyújtóját. A táncoló fény egy hervadó szépségű negyvenes nő s egy szánalmas külsejű, rongyos, piszkos, tán húszéves fiú arcát világította meg. Mandy felmordult, eloltotta az öngyújtóját, s a két férfi tovább haladt.
Az ostoba fiú megragadta a nagydarab gengszter karját, mintha ez az értelmetlen hősiesség jó hatást gyakorolhatna a nőre, aki öleléseiért s azért, amit majd még csinálnia kell, fizetett neki. A férfi lerázta a fiú szorítását, s amikor az szívóskodott, kabátja alól egy pisztolyt húzott elő. Hidegen a fiú arcába célzott. A fiúból minden virtus elszállt, iszonyodva eresztette el a gengsztert, és visszamenekült a kövér nő védelmet nyújtó karjaiba. A gengszterek továbbmentek a színház hátsó része felé. A kínai asszony most nem volt a szemük előtt, és bár ők még nem tudták, már elkéstek.
Az emeleti szobából tűzlépcső vezetett az utcára. Miközben a nagydarab gengszter a nézőtéren a fiút ijesztgette, a tűzlépcsőre vezető keskeny ajtó belülről kinyílt. Az idős kínai házaspár a hóna alá nyúlva igyekezett Nudlit lábon tartani, félig vitték, félig taszigálták a lépcső felé. a férfi suttogva próbált lelket önteni a csaknem áléit fiatalemberbe.
– Igyekezz Nudli, arra kifelé. Le kell menned a lépcsőn. Sietned kell, azonnal itt lesznek. Lefelé, indulj, menj le a Mott utcán és surranj be Felihez. A sikátorban. Ott elbújhatsz. Menj már!
Kitaszigálta Nudlit, sietve becsukta mögötte az ajtót és elhúzta az azt álcázó függönyt. Egy asztalhoz lépett, felemelt egy csészét. Mosolyogva nyugtázta, hogy az asszony már eltűnt. Megtették, amit megtehettek Nudliért. Kiegyenlítették adósságukat, amiért a férfi megszerezte jótevőjük. Csan Lao számára a védelmi pénzt. Most kvittek voltak, és Nudlinak magának kellett cselekednie. Az utcán biztonságban van. Vagy sem. Ez már nem az ő dolguk. A tartozást visszafizették. Megtették, amit megkövetelt a becsület. Csan Lao bizonyára elégedett lesz. ha megtudja. Hacsak nem tudja máris.
Nudli arcába csapott a hideg levegő. Hunyorgott, megvakarta a fejét. Elhallgatott a telefon. Már csak zajokat hallott, távoli utcai zajokat, amelyek valahonnan alulról jöttek. A fémlépcsőket nézte, a sötétséget maga alatt, ami fekete volt. akár egy verem, feketébb, mint az ő lelke. A korlátot markolászta, egyik lábával a másik után lassan kitapogatva a lépcsőfokokat, ahogy egy ideges úszó próbálgatja a hideg óceánt. Elindult lefelé. Még mielőtt leért volna, szemei elhomályosultak, lába kicsúszott alóla, s az utolsó néhány lépcsőfoknyi utat zuhanva tette meg.
Néhány percig ott feküdt, várta, hogy látása kitisztuljon, lélegzete visszatérjen, s elcsendesüljön szívének vad dübörgése, melynek hangja elnyomta az utca zaját – s aztán nehézkesen lábra állt. A feje immár tiszta volt. Elég tiszta ahhoz, hogy tudja, valószínűleg meg fog halni. Az esélye egy a millióhoz. Egyetlenegy.
Ha eljut Dagadt Moe-hoz. ha megszerzi a kulcsot, megszerzi a pénzt, és módot talál a menekülésre...
GYÁSZBAN
Ezek voltak az első szavak, amiket Nudli meglátott, amikor befordult a sarkon. Már teljesen magánál volt, józanabb volt, mint azelőtt. Tudata újra tiszta, készen állt bármilyen vészhelyzet feldolgozására. De azok a szavak megállították. Igen, hát persze hogy gyászolnak mindannyian. Dagadt Moe leginkább, jobban mint bárki, talán őt magát kivéve, most, hogy a szesztilalom véget ért. A roló le volt húzva a szesztilalom idején zuglokálként működő néhai kifőzde kézírásos felirattal díszített üvegtáblái mögött. Mennyi minden történt az elmúlt évek alatt. Dagadt Moe lokálja (korábban Gelly kifőzde) mintha az otthonuk lett volna. Nem is: több, mint otthon.
Az éles levegőben szállingózott a hó. Örült neki. mert a tiszta levegő méginkább magához térítette, kényszerítette, hogy a túlélésre gondoljon. Körülötte az előző éjszakai tivornya nyomai hevertek szerteszét.
A Valstead törvény alóli felszabadulást éljenző jelszavak és transzparensek; törött és ép üvegek, konfetti, szerpentin és hányadéktócsák tanúsították, vad ünneplés folyt. Hullák is voltak. Nem olyanok, mint valóságnak bizonyult rémálmában, csak hullarészegek, akik a túl sok olcsó whisky okozta mámort aludtak ki éppen.
Nudli, Moe éttermének bejáratánál azt fontolgatta, bemenjen-e, aztán meggondolta magát és néhány lépéssel továbbment a ház melletti sikátor felé. Addig kémlelte a homályt, míg meggyőződött róla, hogy egyik irányból sem figyeli senki. A fal mentén osont, egy kulcsot vett elő a zsebéből és beillesztette a zárba. Megint habozott, és újfent meggondolta magát. A kulcsot a zárban hagyva továbbment a sötétségben, amíg el nem érte a Dagadt Moe-éval szomszédos épület tűzlépcsőjét. A lépcső alatt egy ajtó volt. Nudli kinyitotta – és besurrant rajta.
Az ajtón belül egy kis helyiség volt és a teherlift rácsszerkezete. Nudli felnézett az aknán és látta, hogy a lift néhány emelettel feljebb áll. Megnyomta a hívógombot, figyelte a motor beindulását és a lift ereszkedését jelző nyikorgást, aztán ugyanarra távozott, amerre bejött, és visszament a sikátorbeli ajtóhoz, amelyben a kulcsot hagyta. Halkan kinyitotta az ajtót, belépett, és nesztelenül elindult a lépcsőn fölfelé. A teherlift zörgése felébresztette Dagadt Moe őrzőjét. Moe, mint egy rakás szerencsétlenség a padlón feküdt véresen, a fegyverestől félméternyire. Egyszer-kétszer megpróbált megmozdulni, de fájdalmai túl erősnek bizonyultak, úgyhogy ott maradt, ahova a kegyetlen verés után lökték.
Az őr elővette pisztolyát, lehajolt és gallérjánál fogva megragadta Moe-t, miközben az ernyedt testet a liftajtó felé vonszolta. Fegyverével az arcába célzott. A férfi pisztolyával intett Dagadt Moe-nak, egyértelműen arra utalva, hogy eszébe ne jusson egy pisszenéssel is figyelmeztetni az érkezőt, mert meghal – Moe bólintott.
Mindketten feszülten figyelték a liftaknát. Hallották, hogy a lift lefelé, azaz feléjük közeledik. Zörgése nemcsak saját lélegzetük zaját nyomta el, de azt a hangot is. amely a billiárdszobából hallatszott, amint a dákótartó állvány halkan elfordult, feltárva a szomszédos szobába vezető titkos átjárót. A nyílás fekete volt, de csak egy pillanatig, aztán egy alak jelent meg benne.
A teherlift megállt. Dagadt Moe és őrzője egyaránt megkönnyebbült: a lift a felettük lévő emeleten állt meg. Vaklárma. A gengszter leeresztette fegyverét. Hirtelen fény villant és egy lyuk tátongott a férfi fején. A lyuk egy pillanat törtrészéig fekete volt, majd vér buggyant ki rajta, miközben a gengszter a padlóra rogyott.
Dagadt Moe felüvöltött, elfordította fejét és hátranézett a szobába. Fegyverrel a kezében a titkos átjáróból Nudli lépett elő.
– Nudli!
Nudli szótlanul zsebre vágta fegyverét.
Dagadt Moe tágra nyílt szemmel meredt rá: – Te élsz?
– Épp hogy csak. Mi történt?
Dagadt Moe fészkelődött és feltartotta csuklóit. – Kötözz ki – szólt panaszosan.
– Inkább nem. – A halott fegyveres felé mutatott. – Jobb. ha úgy maradsz, ahogy vagy. Azt akarod, azt higgyék te csináltad? Jól megdolgoztak, mi?
– Úristen, Nudli, de szörnyű volt. Én – én nem akartam megmondani nekik, de megöltek volna.
– Oké. Moe. Mennem kell. Nincs sok időm. Érted.
– Persze. Az óra.
– Úgy van. – Nudli átment a szobán a fal mellett álló nagy órához. Kinyitotta az üvegszekrényt és benyúlt, a felhúzókulcs után tapogatózott. Zsineggel egy másik kulcs volt hozzákötve. Becsukta az üvegajtót. Átlépve Dagadt Moe-n és a halott gengszteren, zsebre vágta a kulcsot és indulni készült.
– Hová mégy? – kérdezte aggódva Dagadt Moe.
– Nem tudom. Azt hiszem, fogom Eve-et és aztán...
– Ne! Azt... azt mondták, hogy már jártak nála. És... tudod.
Nudli visszafordult, arca kifejezéstelen volt. Igen. Gondolhattam volna, hogy először őt kapják el. Megnyomta a lift hívógombját.
– Nincs szükséged valamire. Nudli? Pénzre? Nudli a két kulcsot felmutatva nevetett. Örömtelenül, egy haldokló nevetésével.
– Most több is van. mint kéne. Több mint amennyire valaha is szükségem lesz.
– Igen – mondta Dagadt Moe –. most az egész a tiéd. Látlak még errefelé?
– Lehet, hogy néhány év múlva. Az is lehet, hogy soha. El kell tűnnöm.
A lift megérkezett. Nudli felhúzta az ajtót, belépett és lehajtotta maga előtt a korlátot.
Mikor a lift elindult. Dagadt Moe szomorúan odaszólt:
– Miért csináltad. Nudli?
Jóval azután, hogy Nudli eltűnt a látóköréből. Dagadt Moe a liftaknából egy kérdést vélt hallani:
– Mit?
A vasútállomás a fapadokon alvó néhány csavargótól eltekintve – üres volt. A pénztáros kalitkájában bóbiskolt. Az információs fülkében nem volt senki. Nudli lépései visszhangoztak a márványpadlón. A poggyászmegőrző szekrények felé vezető szűk folyosóra fordult. Odaérve az óraszekrényből való kulccsal kinyitotta az egyik fémajtót és egy kopott gyékénybőröndöt vett elő. Elindult, majd megállt, felpattintotta a zárat, és résnyire kinyitotta a bőröndöt. Arcára döbbenet ült ki. amint tartalmára meredt: gyűrött újságpapír és egy halom ócska rongy volt a bőröndben.
Beletúrt, abban bízva, talán alatta lesz... Abbahagyta. Nincs értelme. Átvágták. Mindannyian. Annyi év és mindez hiába. És most már soha nem tudja meg. hogy ki... Illetve mégis. Sejti. Csak egyvalaki lehetett, egyikük, aki elég szemtelen és őrült hozzá... Újra elindult a poggyászmegőrzőtől, ezúttal lassan. Egy szeméttartót vett észre, a bőröndöt és hasznavehetetlen tartalmát beledobta. Aztán kihúzta magát és kisietett a peronra.
Az állomás üres volt és kihalt. A boszorkányok órája volt ez. alig valamivel hajnal előtt. Üres hálókocsik, üres vagonok álltak a vágányok jórészén, ablakaikon még ott a legutóbbi útjukon rájuk ragadt kosz. Mindössze egyetlen vonat mutatott némi életjelet. Mindegy volt, merre megy; néhány percen belül indul és Nudlinak, aki legalább olyan elhagyatott volt. mint a kiürült állomás, volt egy vasúti jegye. Arca vörös, puffadt és borotválatlan; ruhája gyűrött. Olcsó esőkabátját szorosan összefogta magán, felhajtotta gallérját, hogy ne érje a nyirkos levegő.
Egy vénséges vén fehér kabátos fekete vasúti szolga állt mellette. A jegyellenőr a peront bámulta. Nudli az utolsó pillanatig várt. és csak akkor szállt fel. amikor a vasúti szolga már felkászálódott a vonatra, s a jegyellenőr hátralépett. A szerelvény megdöccent, elindult. Nudli várt még egy percet, azután (miközben a vasúti szolga becsukta az ajtót) fáradtan elindult a gyéren megvilágított kocsi belseje felé. Vissza sem nézett.
1968
Lehetett volna ez ugyanaz a vasúti kocsi, rajta ugyanazzal a porral. Nem lehet tudni. Mindenesetre az állomás tényleg ugyanaz volt és talán ugyanaz volt a vágány is. A több mint negyedszázad sok változást hozott, gondolta, de meglepő, hogy mennyi minden maradt ugyanaz. Észrevette a hosszú úton. ahogy haladt a vonat keresztül az országon, miközben az ablakon kinézve az ősi tájakat és a mocskos, lerobbant városokat figyelte. Semmi sem változott meg igazán. Megöregedett minden, de nem sokat változott.
Az ország, akárcsak ő maga, látott már jobb napokat is. A kocsi, amelyben utazott, túl volt a fénykorán; ő maga is. A vagon karosszériája töredezett, horpadt, ócska volt; az övé is. Minden győröttnek, fáradtnak látszott.
Azt hitte, minden más lesz. De eddig csalódott. New York, mondogatta magának, biztosan megváltozott. Látta képeken az újságokban, meg a tv-ben. Nagy épületek, üveg- és márvány ketrecek. Kíváncsi volt, vajon a régi környék, ahol lakott, megvan-e, vagy lerombolták, hogy valami fényűzővel, pazarral, hamissal helyettesítsék.
Azt gondolta, mindenről elfeledkeztek már az emberek, ősrégi a história; még azok is akik emlékezhetnének, réges rég túl vannak rajta. Mindenki, egy kivételével. Minek jöttem vissza? – kérdezte magát. Jó kérdés. Eszébe jutott az öreg rabbi, aki gyermekkorában a Talmudot tanította neki. „Csak kérdések vannak Dávid. Válaszok nincsenek, csak kérdések.”
Érdekes, hogy minél idősebb lett, annál könnyebben jutottak eszébe a régi idők. Borzalmas idők voltak azok. Különösen a végén. De az már mind történelem, gondolta, és ő visszaindult. Sőt, már vissza is tért.
Itt álldogál az állomáson.
Körülnézett. Most sem volt túlzsúfolt. De azért több az ember, mint mikor elment. Most tisztább valamivel, gondolta. A jegyárusok bódéi is mások. Az információs fülke is megváltozott. De ugyanazok a régi fapadok, és ugyanaz a szag. Csavargók, semmittevők, homoszexuálisok, zsaruk. A szokásos.
Odakint nagy volt a zaj. A taxik is mások voltak. A buszok újak. De egyébként, ha nem nézett fel, pont olyan volt minden, ahogy emlékezett. Mélyet lélegzett. A levegőnek jó íze volt. Hazajött. Odaintett egy taxit, és miközben beszállt, megint csak azt kérdezte magától, minek jött vissza. Mi értelme? Hogy valami választ kapjak – felelt magának. Nem, nem valamilyen választ. „A” választ. Felnevetett. Mi a válasz? Jó kérdés. Csak kérdések vannak. Mivel eszébe jutott az öreg rabbi, logikusnak tűnt hogy először a zsinagógába megy.
Egy hatalmas darut látott meg először. Gránit sírkövet emelt fel, lágyan ringatta, mint egy gyermeket, aztán óvatosan lerakta egy várakozó „teherautóbölcsőbe”. A zsinagóga melletti temetőt feldúlták, hogy helyet csináljanak egy új felhőkarcolónak. A régi környék: a kopott üzletek, a szürkés házak, a szemét az utcán, csavargó gyerekek, magukat görnyedten vonszoló öregek; mindezt elsöpörték a haladás nevében.
Megint csak emlékek, gondolta. Csak ez maradt nekem, a régi szép idők emléke. Ez annak a jele, hogy öregszem, már a múltban élek. Benyúlt belső zsebébe, hogy utoljára ellenőrizze, megvan-e a levél. Annak a bizonyítéka, hogy van aki még emlékszik. Valaki tudja, végig tudta, hol van. Ezért jött vissza. Vissza kellett jönnie. Nincs értelme úgy tenni, mintha még mindig bujkálna, mert valaki levelet küldött neki. Ott sem lett volna nagyobb biztonságban, mint itt. És itt legalább megtudhatja, mi is történt valójában. Ettől könnyebben alszik majd. Könnyebben hal meg. Legalább most már nem fél. Az is valami.
Végignézett az utcán, újra a temetőre pillantott, s végül a zsinagóga felé indult. Remélte, nem omlanak össze a falak, amikor belép. Nem volt zsinagógában, sem más templomban bar-mitzvah-ja óta. s annak több éve már. mint amennyit kedve volt megszámlálni.
Egy fiatalember lépett ki a napfényre, csaknem beleütközött Nudliba, aki megérintette a karját.
– Elnézést, Ön a rabbi? Ezt a levelet kaptam... nemrég... a temetőtől.
Egy papírlapot nyújtott oda. amelyet a fekete ruhás férfi vékony, finom kezébe vett.
– Szabad? – Nudli bólintott, a férfi szétnyitotta a levelet és gyorsan átfutotta. – Az értesítés, amit az újratemetésről küldtünk. – Lehalkította hangját, mint akinek hirtelen eszébe jut. hogy a halál említése nyugtalanító lehet. – Jöjjön velem.
Nudli követte a férfit, míg egy oldalajtón át kicsiny, rendetlen szobába értek, amely tele volt iratgyűjtő szekrénnyel. A falon plakát, az élet újrakezdésének lehetőségét kínálta – egy országban, ahol narancsfák ölelkeznek a kobaltkék éjjel – Izraelben.
A rabbi, most hogy jobb volt a fény, mégegyszer alaposan végigolvasta a levelet. Végül felnézett.
– Sajnos egy kissé elkésett. Határidő volt rá. Ez világosan kitűnik a második bekezdésből. És az már elég régen lejárt, Akikkel kapcsolatban nem jött válasz, azokat elszálították. Mikor kapta ezt a levelet?
– Körülbelül egy hete. tíz napja. Jöttem, amilyen hamar csak tudtam.
– Az lehetetlen. A leveleket hat vagy hét hónappal ezelőtt küldtük el. Nézze meg a dátumot. Rengeteg idő volt... Hadd ellenőrizzem, csak a biztonság kedvéért. Az aláhúzott nevek?
– Igen. Az a három.
A rabbi az egyik fém iratszekrény felé fordult, kihúzott egy fiókot, kivett néhány dossziét és keresgélt közöttük. Közben halkan motyogta:
– Maximillian Bercovicz... igen. Patrick Goldberg... igen. És – belepillantott a levélbe – igen... Philip Stein... Nacsak, ez meglepő. Őket nem szállították el... értük jelentkeztek és mind a hármat újratemették Riverdale-ben.
Nudli zavartan nézett rá. A fiatalember félreértette és hozzátette:
– Csodálatos hely. Olyan, mint egy nagy kert. Tiszta, jó levegőjű. Még lakni is jó ott. De mit is beszélek. Rokonok?
– Nem.
A rabbi rásandított.
– Furcsa. Ezeket a leveleket csak a rokonoknak küldtük el, már akiket meg tudtunk találni, azoknak, akik még életben voltak és a környéken laktak, vagy meghagyták a postacímüket. Az Ön neve...?
Nudli a rabbi szemébe nézve válaszolt:
– Williams. Robert Williams.
Felmutatta a borítékot. Robert Williams nevére volt címezve. A rabbi zavarba jött:
– A Williams nem igazán zsidó név. – Felvette az irattartó tetején lévő nyilvántartó könyvet és a W-hez lapozott. – Úgy van, ahogy gondoltam. Mi nem küldtünk Önnek semmilyen levelet.
A lila neoncégér fénye visszaverődött az ablakon. A jobb napokat látott felirat pislákolt, némely betűje egyáltalán nem világított. A cégér fölött a tulajdonos neve állt. A néhány megmaradt veterán számára ez a név a folytonosságot jelentette; azt sugallta nekik, hogy itt a konyha ha nem is kóser, de legalább zsidó lehet. A környék újabb lakói nem törődtek vele különösebben.
Dagadt Moe háza sok változást ért meg, és nemcsak a nevében. Az idő nem múlt el nyomtalanul felette. Eredetileg egy csemegeüzlet volt, amelyet Moe apja vezetett. Azután zuglokál lett. Most megint csemegeüzlet-féle, olyan, ahol az italt a szalámival és savanyúsággal együtt árulják. Moe próbálta a boltot modernizálni, de ez irányú próbálkozása nem járt sikerrel. Kevés haszna származott belőle.
A profit nagyon lecsökkent, amióta a környék etnikai arculata megváltozott, s így a munka sivárrá vált. Viszont legalább tisztaság volt.
Az idő persze Moe felett sem múlt el nyomtalanul. Még mindig testes volt, de őszült és kopaszodott. Próbálta magát és üzletét fenntartani, de egy kicsit mindig fáradt volt és örökösen fájt a lába. És mindennek a tetejébe a foga is hullott.
Néhány vendég ücsörgött a helyiségben, épp végeztek sörükkel, mielőtt éjszakára hazaindultak volna. Mindnyájan felnéztek, amikor a telefon megszólalt. Moe elindult a falikészülék felé, kissé ingerelte kitartó csengetése. Ki hívhat ilyenkor? Csak téves kapcsolás lehet. Az utóbbi napokban több volt a téves hívás, mint ahányan őt keresték. Kísértést érzett, hogy ne vegye fel, de attól féít, akkor nem hagyja abba a csengetést. Hagyta, hogy kíváncsisága győzzön. Megeshet, gondolta, hogy egy ismeretlen rokon az óhazában rámhagyta a vagyonát.
Erősen megmarkolta a kagylót, amikor a vonal túlsó végén ismerős hang szólalt meg. Arcszíne hamuszürkére vált és leesett az álla. Halkan válaszolt, miközben ingujjával letörölte arcáról a verejtéket. Aztán elengedte a kagylót, s anélkül, hogy helyére akasztotta volna, visszament a vendégekhez, hogy távozásukat sürgesse. Amikor az utolsó is elment, egy székbe huppant.
Erről az előnyös helyről pont kilátott az ablakon. A kagylót a kezében tartotta, lassan felnyúlt és visszatette a helyére. Félelemtől reszketve kényszerítette magát, hogy f elálljon. Odament a falhoz, kikapcsolta a belső világítást, lehúzta a redőnyöket. Elindult a sikátorra nyíló oldalajtó felé, amit mostanában szállításkor használtak, de még félúton sem volt, amikor az ajtócsengő fülhasogató hangja törte meg a csendet. Tudta, hogy Nudli figyeli. De vajon mióta? Egy perce, egy órája, egy napja? Esetleg még annál is régebben?
Reszketve odament az oldalajtóhoz, meggyőződött róla, hogy a biztonsági lánc rajta van, és kinyitotta, amennyire a lánc engedte. Kikandikált a résen, egy arc nézett vissza rá – idősebb, ráncosabb és markánsabb annál, mint amelyet emlékezetében őrzött.
– Visszahoztam az órád kulcsát. A régi jelszó. Rendben van, ez Nudli, nem valami trükk. Anélkül, hogy ezen tovább tűnődött volna, Moe kinyitotta az ajtót.
Nudli bőrönddel a kezében becsusszant mellette. Mielőtt a két kulcsért a zsebébe nyúlt volna, körbenézve meggyőződött róla, hogy a helyiség üres.
Dagadt Moe legalább annyira ijedt volt Nudli visszatérése miatt, mint amilyen izgatott. Moe Nudli után sietett és elébe került, hogy láthassa arcát a házból jövő fénynél, és karját ölelésre tárta.
– Nudli... Te jó ég, te aztán jól nézel ki. Tudtam, hogy megúszod.
– Zárd be az ajtót. Hadd ússzam meg még egy kis ideig.
– Hát persze Nudli, hát persze... Ahogy akarod. Dagadt Moe zajosan bezárta az ajtót és a helyére akasztotta a láncot. Nudli körülnézett.
A szoba ugyanaz volt, mégis valahogy más. A bárpult a régi konyha helyére került, ott volt a molyrágta billiárdasztal, talán ugyanaz, mint a régi időkben. Néhány asztal is állt a helyiségben, még ragadtak a rájuk folyt italtól; a fal és a plafon megsárgult a pipafüsttől. Dagadt Moe-nak, gondolta, nem megy túl jól, amióta elváltak egymástól.
A szoba másik részében Dagadt Moe megfordult és azt kérdezte:
– Mikor jöttél vissza? – Ma.
– Hol voltál? – Mikor Nudli nem válaszolt, Moe folytatta. – Miért? Miért jöttél vissza, Nudli?
– Megtaláltak.
– Kicsoda? Ki talált meg? Nudli a bárpultnak dőlt.
– Nem tudod?
– Én? Hát ez jó vicc. Én már nem tudok semmit, soha senkiről. Még telefonkönyvem sincs. Már minden más. mint régen. Nincsenek kapcsolataim. Már nem is él senki a régi időkből. Csak te. Én rólad is azt hittem Nudli, hogy már elmentél. Azt hittem, vagy megtaláltak, vagy feldobtad a talpad valami betegségtől.
– Igazából nem is gondoltam komolyan, hogy te voltál. Megkínálsz?
– Jó hogy. A legjobbat kapod, ami van.
Moe a bárpult mögött szorgoskodott, felemelt egy poharat, kritikus szemmel nézegette, megtörölte a kötényében, újra megvizsgálta és a pultra tette. Azután fogott egy üveget és tölteni kezdett. Nudli a zsebébe nyúlt, kivett egy borítékot és Dagadt Moe elé csúsztatta a pulton. Moe odatolta neki a poharat és míg Nudli leült egy asztalhoz, felvette a borítékot.
– Ki az a Robert Williams? – kérdezte.
– Én.
Ujjával követte a sorokat, Moe fennhangon olvasni kezdte a levelet. „Értesítjük, hogy a Beth Israel temető eladása folytán...” Te Nudli, én is kaptam egy ilyen levelet apám miatt, alav-hasholom, nyugodjon békében. Neked kid volt ott eltemetve?
Még mielőtt tovább olvashatta volna. Nudli felállt és elvette tőle a borítékot.
– Az enyém nem a zsinagógából jött.
– Nem? Hát akkor honnan?
– És az enyémen utóirat is van. „Kedves Nudli. Hiába vagy a világ végén, megtaláltunk.” És hogy: „Nem felejtettünk el. Készülj!”
– Mire?
– Azt nem írja.
– És ezek a nevek itt? Te húztad alá őket? Tudod az a három...
– Nem, így jött. Pont így. Aláhúzva.
Nudli összehajtotta a levelet és visszagyömöszölte a borítékba.
– Szerinted mit jelent ez Nudli? Mit gondolsz?
– Azt gondolom... azt gondolom, hogy a válasz itt van. Ezért jöttem vissza, hogy megtaláljam a választ.
Csak álltak egymásra nézve, a csendet csupán a falióra ketyegése törte meg. Dagadt Moe az órára nézett, odament hozzá, és húzott egyet a súlyokon.
– Még mindig jár. Na ehhez mit szólsz? Mindenesetre jobban szól, mint az én ketyegőm.
Nudli nem válaszolt, kiürítette a poharát, aztán azt kérdezte.
– Van egy ágyad a számomra? Moe vállat vont.
– Nem lakik itt senki, csak Dagadt Moe. – Felvette Nudli bőröndjét. – Gyere.
Nudli utána ment.
– Tudod – mondta – mindig azt hittem, te vetted el azt a milliót. De már nem hiszem. Szarabbul állsz, mint valaha.
Dagadt Moe már kiment az ajtón, felkapcsolta a villanyt a folyosón.
– Én meg azt hittem... nálad van az egész.
– Rosszul hitted. A bőrönd üres volt.
Abban a helyiségben voltak, amelyet annak idején irodának használt a banda. Semmi nem utalt itt a régi időkre. Dagadt Moe letette a csomagot.
– Akkor ki vitte el?
– Ezt kérdezem magamtól immár több, mint harminc éve.
Moe megérezte, hogy Nudli gondolatait a szoba hajdani képe foglalkoztatja, és így szólt:
– Mindent elvitettem innen. El kellett adnom a házat, még a hátsó szobát is. Csak a bár maradt meg és ez. Meg az én szobám. Ha nem akarsz itt maradni, alhatsz a szobámban is. Vagy itt is maradhatsz. Nekem mindegy.
– Jó lesz itt. Kösz.
Nudli körbesétált a helyiségben, miközben Dagadt Moe elővette az ágyneműt egy komódfiókból. Mikor megtalálta, amit keresett – egy fényképet –, Nudli megállt és alaposan megvizsgálta a sárgult fotón mosolygó csinos, balettruhás lányt. A lány spiccen állt, karjai, mint egy szitakötő szárnya, magasba görbítve.
– S a húgod? – kérdezte Nudli, vigyázva, hogy ne remegjen a hangja.
– Évek óta nem láttam. Tán már nem is emlékszik rám. Nagy sztár lett belőle, tudod?
Ágyazni kezdett a heverőn.
– Tudtam előre. Furcsa, mindannyiunknak tudnia kellett volna már az elején. Már az elején meg lehet mondani valakiről, hogy nyertes lesz-e vagy vesztes. Rád például ki tett volna egy fillért is?
– Senki. Mindig is vesztes voltam. De Deborah... na meg te. Nudli. Mindenemet rád tettem volna.
– Igen, aztán szépen elvesztetted volna, Moe. Moe vállat vont, félszegen elmosolyodott, kivillantak a koronái.
– Kész az ágyad. Fáradtnak látszol.
– Aha, fáradt is vagyok.
– Najó'cakát.
– 'Cakát.
Nudli kimerültén felemelte bőröndjét, s az asztalra tette. Ahogy felkattintotta a fedelét, megérezte, Dagadt Moe még mindig a szobában van. Megállt, de nem nézett fel. Végül Moe megszólalt.
– Nudli...?
– Tessék?
– Mit csináltál ez alatt a hosszú idő alatt? Nudli vontatottan válaszolt:
– Korán lefeküdtem.
Amikor Dagadt Moe kiment. Nudli odalépett az asztalhoz, amelyen a fényképek voltak. Sok kép volt róla. némelyiken egyedül, némelyiken három másik, hasonló korú férfival látszott, mindegyik vigyori. boldog és beképzelt volt.
Egy a tengerparton, egy nyitott sportkocsiban, lóversenyen, s egy másik agárversenyen készült. Mindegyiken mosolyognak, mindegyiken magabiztosak. Négyüké volt a világ. Persze nem úgy indult. Eredetileg mindahányan arra születtek, hogy mint Dagadt Moe. örök vesztesek legyenek...
Egy dal ködlött fel benne, amit évek óta nem hallott. „Amapola” volt a címe. „Csinos kis mákvirágom...” Felvette a lány képét, azután gyorsan visszatette és kiment a szobából, vissza az elsötétített bárba, amely valaha étkezde volt.
A zene keserédes hangja hívogatta, miközben felgyújtotta a villanyt és bement a bárpult mögé üvegért és pohárért. Úgy tűnt, a hang a helyiség távolabbi végénél lévő keskeny ajtó irányából jön. Az üveget és a poharat a kezében tartva, mintegy révületben arrafelé indult. A zene hangosodott.
Tudta, mit talál az ajtó mögött, amikor kinyitja. Vannak dolgok, amik sohasem változnak. Például a mellékhelyiségek. Egy szokványos WC-csésze, piros mosdókagyló és a plafon alatt egy ráccsal borított szellőzőnyílás.
Az üveget, poharat a lefolyóhoz támasztotta és felmászott a WC-ülőkére. Onnan, lábujjhegyre állva, a szellőzőn átlátott a mellette lévő szobába. A zene még hangosabban hallatszott. Mintha napfény szűrődne át a rácson. A falon túl egy gramofon szólt, a lány táncolt, és egy szegény fiú figyelte tágra nyílt szemmel.
1925
„Amapola, csinos kis mákvirágom.”
Napfény árasztotta el a szobát, miközben a fiatal lány balettruhában és -cipőben körbe táncolt. Tizenhárom év körüli volt, vékony és még fiús felépítésű, de mosolyának bája ellenére volt a pillantásában valami, ami azt sugallta, hogy jóval többet tud a világról, mint amennyit évei száma szerint kellene.
A szoba zsúfolt volt – seprűk, felmosófák és vödrök, ládák, rekeszek és üres üveggel megrakott dobozok hevertek szanaszét – a lány mégis úgy táncolt közöttük, mintha a dalában megénekelt virágmezőn lenne. A falakon cigaretta- és Coca-Cola hirdetések, élénkek, színesek és vibrálóak, de nem annyira, mint a lány. A felhúzós gramofon egy ládán állt, fáradhatatlanul forgatta a lemezt, s a szobán túlra harsogta a dalt. „Amapola, csinos kis mákvirágom...”
A lány szögletes keccsel táncolt, mozgása csakúgy, mint alakja kissé még nyers és kiforratlan. Viszont energikusan és összpontosítva mozgott, olyan gondtalan fesztelenséggel, mint aki tisztában van a tehetségével, és azt is tudja, hogy akad csodálója, s épp e percben is figyelik a szoba sarkából, a plafon alatti rácson át.
Jól ismerte közönségét, tudta, ki az, s ez örömmel és a hatalom mámorító érzéáével töltötte el. Ennek ellenére homlokát ráncolva összpontosított, öröme a bámészkodó számára nem volt érzékelhető; ezt egy piszkos hajú, kócos, agyonfoltozott ruhás tizennégyéves suhanc tényleg nem láthatta.
Dávid Aaronson még a WC-ülőkén pipiskedve sem volt elég magas, hogy átlásson a rácson, úgyhogy inogva egy ládán egyensúlyozott, melyet az ülőkére tett. Amikor a lány magasra tartott fejjel arrafelé táncolt, mindig gyorsan lebukott, attól tartva, hogy észreveszi. Minthogy a lány nem kezdett felháborodottan sikítozni, amiért kifigyelték, újra elfoglalta helyét. A kíváncsiság, csodálat és kamaszos vágy keverékében vergődve, tovább leskelődött.
A fejében táncoló gondolatok hirtelen félbeszakadtak, amikor a kifigyelt szoba ajtaja kinyílt és egy körülbelül vele egykorú, földig érő fehér kötényt viselő kövér fiú kacsázott be rajta. A fiú izzadt és zaklatott volt.
– Deborah – szólt panaszosan. – A papa azt mondja, be kellene fejezned a táncolást és kötényt kötni. Az étkezde tele van ebédre váró vendéggel.
A lány anélkül, hogy ütemet tévesztett vagy testvérére nézett volna, azt válaszolta: – Nem.
– Tudod Deborah, nem boldogulok mindennel. Te és a táncóráid. A papa megőrül tőle.
– Hadd őrüljön.
– Ha rájön a bolondóra, nem téged ver, hanem engem. Ez nem igazság.
A lány tovább táncolt, a kövér fiú az ajtó felé indult. Aztán hátrafordult és panaszosan nyafogta:
– De tényleg. Nem csinálhatok mindent én.
– Próbáld meg – vetette oda a húga.
Moe dühösen kirontott a szobából, és bevágta az ajtót maga mögött. Deborah utánaszólt a csukott ajtón át.
– Különben is beszédórára kell mennem.
Végül aztán lejárt a lemez, s a lány lihegve abbahagyta a táncot. Közömbösen felpillantott a rácsra, s aztán úgy helyezkedett, miközben lehajolt kikötni a cipőjét, hogy kerek kis popsiját a rács felé fordítsa. Háttal a fiúnak, akiről tudta, hogy kilesi, szemtelenül ingerlően riszálta keskeny csípőjét, kibújt balettruhájából és a cipővel együtt egy táskába tette. Azután bugyiban, de még mindig csak a hátát mutatva elvette a ruháját a szék támlájáról, áthúzta a fején, megint kicsit riszálta magát, mígnem a ruha lecsúszott és elfedte sovány alakját.
Mikor végzett az öltözködéssel, mégegyszer körbepiruettezte a szobát, szoknyája csakúgy lobogott körülötte, aztán átment a kifőzdébe, amely zsongott a hangosan kiáltott rendelésektől, férfiak vitájától, üzletelésétől, lármás volt és élettel teli.
A nagy terem tiszta volt, rendes és ízléses. A pultosok és a szakácsok szendvicseket, egytálételeket készítettek, levest és finom csemegéket, miközben a pincérek megrakott tálcákkal lavíroztak az asztalok között.
A legtöbb vendég – valóban majdnem mindegyik – zsidó volt, főleg kelet-európai, askenázi zsidó, s legtöbbjük még mindig szakállt és kalapot viselt, de egyebekben már az amerikai üzletember szokásos viseletét hordta.
A tulajdonos, Gelly, a kövér fiú, Moe és a fiatal táncosnő, Deborah apja volt. Patriarchális pózban állt a bejárati ajtónál,.s szemmel tartotta alkalmazottait, a vendégeket, de főleg a pénztárgépet.
Deborah átment a termen a vendégtömeg és a pincérek között manőverezve, míg az apjához nem ért.
– Megyek Taté – mondta.
– Vigyázz magadra, kicsikém.
Deborah keze már az ajtókilincsen volt. amikor megfordult és odakiáltotta bátyjának:
– Dagi, jó lenne, ha befújnád rovarirtóval a WC-t. Láttam ott egy csótányt.
Aztán fürge fejrántással, mintha tapsoló közönség előtt hajolna meg, kiszaladt az utcára.
A fiút, aki a vécécsészén állva oly kedvtelve nézte Deborah ugrándozásait, szíven szúrta ez a megjegyzés. Dühödten és megszégyenülten ugrott le a ládáról, hogy aztán nekiütközzön vigyázatlanul egy vendégnek, aki éppen akkor használta a piszoárt.
Nudli kirohant, a férfi meg yiddisül káromkodva kiabált utána. A fiú tudomást sem véve róla, elzúgott a vendégek mellett, csaknem belerohant Moe-ba, aki bizonytalanul egyensúlyozott egy marhahúsos szendviccsel megrakott tálcát, kirontott az ajtón és szinte eszét vesztve, kétségbeesetten pásztázta szemével az utcát. Meglátta Deborah-t és utána indult.
Néhány lépés után három barátjába ütközött. Az utcán nagy volt a tömeg, s persze nemcsak velük egykorú gyerekek jártak arra, hanem az emberiség mindenféle képviselői. Targoncás utcai árusok, házalók; Chassid zsidók hosszú fekete köntösben, szakállasan, arcukat sohasem érintette borotva; az óhaza viseletében járó-kelő nők, hosszú szoknyában, sálban, egyesek vállkendővel a nyakukon vagy a fejükön; rongyos, kolduló férfiak; az utca számos üzletének valamelyikébe vásárlókat csalogató olajos bőrű arabok; tágra nyitott szemű gyerekek, máris barázdás arcukra rányomta bélyegét az éhség; egy-egy kínai, mosodai munkahelyére sietve; öltönyös és nyakkendős európai zsidók, szorgos kereskedők, akik arról álmodnak, hogy majd egyszer iparmágnások lesznek; vörös arcú kék ruhás rendőrök, gumibottal verve lábukon az ütemet, ahogy lépkedtek – valamennyien az olvasztótégelynek nevezett dicsőséges amerikai kísérlet részei voltak, hajtották a pénzt, hogy etethessék a családot, hogy normális életet teremtsenek és jövőt.
Akárcsak Nudli és kölyökbandája, keresték a módját a ki- és a feltörésnek. Igazából csak ketten voltak Nudlival egykorúak, Patsy és a Bandzsa; a harmadik, Dominic jó néhány évvel fiatalabb volt – apróka, sovány és vadóc. Mind ugyanazt az egyenruhát hordták, az East Side-i utcák egyenruháját: másoktól levetett, ócska, piszkos, kopott göncöt, amely vagy kicsi volt nekik, vagy lógott rajtuk, no meg bojtos sapkát.
Valami izgalom volt a levegőben, amikor a három barát utolérte Nudlit; felajzottak voltak, idegesek és nyugtalanok.
– Nudli – szólt oda neki Patsy – várj meg!
– A Polos látni akar minket. Van valami meló. Ezt a titkos információt Dominic nyújtotta, aki kisebb volt, mint a többiek.
– Később – Nudli csak ennyit válaszolt. – Dolgom van.
Elsietett mellettük, majd futni kezdett, kerülgetve a járókelőket. Befordult a sarkon, ahol Deborah őgyelgett azt remélve, hogy a fiú üldözőbe veszi, s azt tettetve, hogy egy olcsó ruhákat áruló bolt kirakatát bámulja.
– Kit nevezel te csótánynak? – markolta meg Nudli a lány hajfonatát, arra kényszerítve őt, hogy megforduljon.
Fájt, ahogy húzta, de Deborah area nem árulta el fájdalmát. Már régen megtanulta, abból ahogy a szánalmas emberi életeket figyelte maga körül, hogy a jobb élet titka az erő.
– Miért, szerinted ki vagy te, Dávid Aaronson? Mocskos vagy. Rosszul vagyok tőled. Pont úgy mászol fel a WC-falon, mint egy csótány. Szóval mi vagy? Válaszolj nekem. Na gyerünk, felelj. – Megrázta a fejét és kiszabadította magát Nudli szorításából. – Engedj!
– Ha rosszul vagy tőlem, mi a fenének mutogatod a seggedet?
Deborah hangjából sütött a megvetés.
– Egy csótánynak? Törődnöm kellene vele, mit lát egy csótány? – A kirakatüvegre mutatott, melyben mindkettejük alakja visszatükröződött a napfényben. – Na nézd csak meg magad. Csótány.
Ahogy tekintete lesiklott a lányról és saját képmására szegeződött, még látta a kirakatüvegben, hogy Deborah megfordul és elrohan, targoncák között szökell, vissza se nézve. Bámulta magát, s amit látott, lehangoló volt. Igaza van, gondolta. Csótány. Hirtelen három másik tükörkép jelent meg az üvegen, már négy csótány meredt a kirakatra. Közülük három vihogott, mert tanúja volt Nudli és Deborah jelenetének.
Világfias gesztussal, megkísérelve az incidenst elfeledtetni, Nudli így szólt:
– Ha sokáig nem hagy békén, a végén még megkapja, ami jár neki. – Amikor kételkedést vett észre barátai szemében, gyorsan témát váltott, s visszakanyarodott az üzlethez. – Mit akar a Polos?
– Észre kell téríteni egy senkiházit – mondta neki Patsy.
– Igen – tette hozzá a Bandzsa, – az a szemét újságárus nem fizette meg a védelmi díját.
Maki vendéglője nem volt egy első osztályú hely. még a környék osztályon aluli igényeihez képest sem. A kerület legkevésbé kellemes figurái látogatták. Piti gengszterek, kallódók és szerencsétlen flótások. kispénzűek, akik a becstelenség számtalan változatával kerestek néhány dollárt. Mindig volt azonban néhány vendég, aki úgy nézett ki és úgy viselkedett, mintha nemcsak Makinál, de bárhol megállná a helyét, és néhány, aki úgy nézett ki. mintha törvényes úton is tudna pénzt keresni. Nélkülük Maki esetleg rászorult volna, hogy rendesen éljen, eltekintve attól, hogy a legtöbb körülötte történő buliban bizonyos fokig érdekelve volt. Illegális piát árult, illegális fogadásokat kötött, illegális fegyvereket és illegális külföldieket rejtegetett, fedőszervként, közvetítőként tevékenykedett, és bármi mást megtett, amit csak tudott, hogy a környéken lakó és azt ellenőrzése alatt tartó gengszterek oldalán maradjon. Elszámolásokkal is foglalkozott, azokban az esetekben, amikor a fizetőnek láthatatlannak kellett maradnia a pénz átadásakor.
Ez volt a téma – az elszámolások –, amelyet Maki Nudlival, a Bandzsával, Patsy-vel és Dominickal éppen megvitatott.
– Pénzt akartok vagy egy részeget? – kérdezte, reménykedve, hogy az utóbbit választják. Amikor tétováztak, Maki megkérte őket, mégegyszer mondják el, mit végeztek, hogy szó szerint jelenthesse a Pólósnak. Azt remélte, nyer egy kis időt, annyit, hogy a részegek még részegebbek legyenek, hogy jobb választásnak tűnjön a részeg, mint a pénz, amit akkor ő vághat zsebre. Maki középkorú, pocakos, aggódó arckifejezésű férfi volt, s ahogy gyakran önmagát nevezte, senki-csicskása.
Annak ellenére, hogy Dominic volt a legfiatalabb és a legkisebb, négyük közül neki volt a legjobb beszélőkéje, ő volt a legnagyobb dumás. Egy vagány recsegő hangját utánozva mesélte el újra, amit a banda véghezvitt.
– Tényleg könnyű volt, Maki – hencegett. – Már mondtam neked, ha bármikor bármit meg kell csinálni, csak szólj a Pólósnak, hogy hívjon minket.
– Na mondd el mégegyszer, kisfiam..., hogy csináltátok. Hideg téli estéken majd átmelegszem tőle. – Jót nevetett a saját viccén, a fiúk pedig csatlakoztak hozzá.
– Folytasd. Dóm – sürgette Patsy. – Mondd el Makinak, hogy csináltuk.
– Hát megvártuk, amíg senki sem volt az újságosbódé körül, és a Kopasz Lebowitz félig-meddig aludt odabent, akkor olyan közel lopakodtunk, amennyire csak tudtunk. Mindnyájunknál volt gyufa, és Nudli meggyújtotta az elsőt a magáéból, és a bódé oldalára akasztott újsághoz tartotta, aztán mindannyian ezt tettük körörs körül a bódénál, aztán tovább gyújtogattunk, az utcán volt egy kis szemét és mi azt is meggyújtottuk, és mielőtt bárki észbekaphatott volna, az egész átkozott kóceráj lángokban állt. Úgyhogy az öreg Kopasz hirtelen felébredt, s látjuk ám, hogy kiszalad és azt üvölti, hozzon neki vizet valaki. Mindenki szájtátva bámult, de mire vizet szereztek, az egész bodega leégett. Mi egyből elfutottunk, vagyis elmentünk és a sarokról figyeltünk, aztán egyenesen iderohantunk, hogy begyújtsuk a Pólóstól a jól végzett munkáért járó fizetséget.
– Rendben. Szép munka volt, mindnyájatoktól. Megmondom a Pólósnak.
A Bandzsa így szólt:
– Na akkor megkaphatjuk a pénzünket?
– Persze, ha azt akarjátok. – Maki a bárban ülő egyik részegre nézett. – Amikor senki sem válaszolt, előretaszigálta őket, mondván: – Gyerünk. Döntsétek el.
– Nudli, vigyük a pénzt – mondta a Bandzsa. Nudli rá se hederített, egy másik részegre mutatott.
– Őt.
– Biztos vagy benne? Tudod kis haver, még nem részeg. Nem eléggé. – Polos azt mondta – válaszolta Nudli –, vagy egy dollárt ad nekünk, vagy megkopaszthatunk egy részeget.
– Marhaság! Válassz egy másik pasast. – Maki kezdte elveszíteni a türelmét.
Dominic Nudli mellé furakodott, és azt mondta:
– Mi majd várunk.
– Zsebeljétek ki az első pasast, az igazán részeg.
– Mit zsebeljünk ki rajta? – felelte Nudli. – Mindenét elitta.
– Oké – válaszolt Maki felbőszülve. – Azt akarom, hogy táguljatok innen. Látjátok azt? – Egy kis kövér emberkére mutatott, akinek aranylánc fityegett a mellényén; szeme zavaros volt, lábai összegabalyodtak. – Őt – vagy senkit.
Nudli vállat vont.
– Akkor dobjátok ki azt a kis tájt sikert. Miközben a fiúk elindultak a hátsó ajtó felé, hogy bevárják áldozatukat, Maki félrehívta két kidobó emberét és suttogva mondott nekik valamit. Aztán a hátsó szobába indult, hogy kihívja Pólóst, a két mélák pedig odament az arany óraláncos emberkéhez, zakójánál és nadrágja ülepénél fogva felemelték, és az ajtóhoz vitték. A férfi mormogott valamit, beszéde azonban összefüggéstelen volt. Nem tanúsított komoly ellenállást, amikor kilökték és minden teketória nélkül a kanálisban landolt. Nudli a hátsó ajtóból figyelt, hogy meggyőződjön róla, a férfit kidobták, aztán kiszaladt és csatlakozott a többiekhez, akik a sikátorban várakoztak. A részeget lesték, aki közben feltápászkodott és lámpaoszloptól lámpaoszlopig kacsázott.
A fiúk feszülten, némán és kicsit bátortalanul némi távolságtartással követték. A részeg keresztül tántorgott a zsúfolt utcákon, nem törődve sem azokkal, akik nagy ívben kerülgették, sem a mögötte lopakodó fiúkkal. Nudliék kiszemeltek egy közeli sötét, szűk utcát, elhaladtak mellette, miközben úgy tettek, mintha egy ártatlan játékkal lennének elfoglalva, aztán beugrottak a homályos sikátorba, amely ideális helyszín, ha valakit meg akarnak szabadítani értékeitől.
A sikátorban Nudli egyszeresak odasúgta a Bandzsának:
– A kabátot – és a Bandzsa azonnal kibújt koszos kábeljából és feje fölé emelve készenlétben tartotta, mint egy hálót. A másik három támadásra készen bújt meg a homályban.
A remény felbukkant, de közvetlenül mögötte, az úttest másik oldalán egy nem kívánatos látvány tárult eléjük, egy nagydarab vörös arcú zsaru személyében, aki őrjáratának útvonalán sétált ráérősen, időnként oda-oda köszöngetve boltosoknak vagy járókelőknek, de közben éberen figyelt, nemcsak bűnözők után kutatva, hanem minden szempontból tipikus new York-i rendőr lévén, lehetőségeket keresve, hogy kiegészítse szerény fizetését, és akár készpénzzel, akár bárminemű áruval javítsa anyagi helyzetét. Nem volt népszerű a környéken, azt tartották róla – nem minden alap nélkül –, hogy legalább annyira hajlamos a fosztogatásra, mint a bűnözők, és hogy összejátszik a környékbeli bandák főnökeivel.
– A francba – sziszegte Dominic. – A Fingfej Whitey!
– A francba – ismételte Nudli, s a másik kettő is utánamondta.
Ijedten és dühösen visszahúzódtak, remélve, hogy a zsaru nem látta meg őket, s találnak még módot zsákmányuk megszerzésére anélkül, hogy magukra vonnák a rend tagbaszakadt őrének figyelmét, aki e pillanatban megállt a sarkon és gumibotjával a combját csapkodva figyelte az utcát.
A fiúk felnyögtek. Úgy látszott, Whitey az utcasarokra szegeződött.
– Inkább mégiscsak a pénzt kellett volna választanunk – nyögte Bandzsa.
– Tíz húsos barchesz melegszendvicset vehettünk volna azért az egy dollárért Gellynél – tette hozzá Patsy. aki állandóan éhes volt.
– Egy dollár. Egy egész dollár – mondta Dominic is.
– Az fejenként egy negyed dollár. Teljes negyed dollár – tette hozzá.
– Nézzétek! – Nudli az utca végére mutatott. Egy lovas szekér jött lefelé, a másik irányból. A szekér, foszladozó kötéllel odaerősített, ócska régi bútorok alatt roskadozott, amelyek tetejében egy velük egykorú fiú trónolt. A kocsi egyvonalba ért a részeggel. Vállkendőt viselő idősebb nő ült elöl a vénséges vén gebét nógatva.
– A szekér majd eltakar minket a jó öreg Fingfej elől. Gyerünk hapsikáim. készüljetek – súgta oda a többieknek Nudli.
Whitey. a zsaru még látszott, de a lovas kocsi már csaknem egyvonalba ért vele; néhány pillanat múlva eltakarja a szekér, s őket sem látja majd Whitey az ósdi járműtől. A részeg tovább tántorgott. Csak egy-két másodpercük lesz. de Nudli úgy számította, ez elegendő ahhoz, hogy leüssék a tántorgó férfit, és megszabadítsák ékszereitől, készpénzétől. A többiek mögötte csoportosultak, készen a rajtaütésre.
Nem számoltak azonban a szekéren ülő szőke fiúval, aki ugyancsak kiszúrta a részeget. Egyetlen ugrással lent termett a szekérről, éppen az alaposan becsípett férfi előtt landolt, s ezzel elvágta a négy rablópalánta útját. Tudomást sem véve róluk, átkarolta és támogatta a részeget, mint egy jó szamaritánus. Szeme mohón villogott, akár egy éhes farkasé, de arcán angyali mosollyal így szólt:
– Rosszul van, uram? He? Beteg? Segíthetek? Na, jöjjön, segítek! Menni akar valahová? Maga rosszabb, mint Nátán bácsikám. Mi a fenének ázott így el? Nagyon dühös lesz ám az öreg hölgy! Na jöjjön csak. elviszem.
A részeg hóna alá nyúlt, és méreteihez képest meglepő erővel a közben csigalassúsággal haladó szekérre emelte. Aztán erejéhez méltó agilitással melléugrott maga is és átkarolta, mintha a kegyetlen világtól akarná megvédeni.
Le vigyorgott a négy fiúra, akik leesett állal, szótlanul bámulták, ahogy a kocsi elhalad mellettük. Végül Nudli hitetlenkedve megrázta a fejét és így szólt:
– Gyerünk fiúk, az a pasas a miénk. Ragadjunk rá a kocsira.
, Elindultak, de azután megállította őket egy harcias hang az utca túloldaláról:
– Megállni!
Megmerevedtek, aztán megfordultak és olyan pózt igyekeztek felvenni, mintha ők maguk volnának a megtestesült ártatlanság. Nagydarab ember létére könnyedén mozogva, kissé nagyképűen, de sietség nélkül Whitey, a zsaru átjött az úttesten.
– Mit csináltok itt, kölykök? – kérdezte erős ír akcentussal.
A fiúk egymásra néztek. Patsy visszakérdezett:
– Mármint, hogy mi mit csinálunk itt?
Nudli a sarkon eltűnő szekér után nézett, és lemondóan ismételte:
– Mit csinálunk itt? Basszuk az időt, azt csináljuk.
– Aha – tette hozzá a Bandzsa. – Baszakodunk. Tiltja a törvény?
Whitey szétterpesztett lábakkal állt és a fiúkat bámulta. A fiúk visszabámultak rá, de végül is nem bírták a tekintetét. Bandzsa a zsebébe nyúlt, kis fémfurulyát húzott elő, ajkaihoz illesztette és egy vidám kis indulót kezdett fújni rajta. Patsy Nudlira nézett, aztán nevetve összekapaszkodtak és a zene ütemére táncolva elindultak az utcán lefelé. Bandzsa követte őket. Dominic habozott egy darabig, aztán lekapta a sapkáját s csaknem súrolva a rendőrt, elindult. Közben, mint egy vakmerő viador, sapkáját felé nyújtotta és panaszos hangon esedezni kezdett: – Szánjon meg tíz centtel négy szegény maceszfalót.
Whitey lábával megcélozta Dominic alsófelét, de a fiú megérezte szándékát, s fokozta a tempót. Épp csak elkerülte a rúgást. A többiek után iszkolt, a sarkon utol is érte őket, ott aztán mind a négyen befordultak, de előtte még szemtelenül fityiszt mutattak Whitey-nak.
Nem ez volt a háztömb legrosszabb épülete, de erről nem volt könnyű meggyőzni a bérlőket. Az East Side-i bérházak egymás hegyen-hátán sorakoztak, ameddig csak a szem ellátott. A másik háztömbbel is nagyjából ugyanez volt a helyzet. A földszinten minden sarkon, s gyakran a tömb közepén is üzletek sorakoztak, szabóságok, mosodák, családi vegyesboltok nyíltak, mentek tönkre, és cseréltek gazdát, az új tulajdonosok változtatni próbáltak az üzletmeneten, majd ők is megbuktak, aztán ismét mások jöttek. Voltak gangok, ahol gyerekek és öregek tanyáztak, amikor tűrhető volt az idő, vagy amikor olyan elviselhetetlenül meleg volt, hogy nem maradhattak odabent. A gangokhoz meredek lépcsőfeljárók vezettek, ahol... játékokat lehetett játszani, verekedni lehetett, vagy amikor jó sötét volt, titokban szerelmeskedni.
Belülről az egyik épület olyan volt, mint a másik. Hosszú, keskeny, gyéren megvilágított folyosók, ahol káposzta- (a környék legfontosabb árucikke) és vizeletszag uralkodott, a fal mentén sörösrekeszek, rossz babakocsik és járgányok sorakoztak, mindenféle ócskaság – ami talán túl értékes volt ahhoz, hogy kidobják, viszont nem annyira értékes, hogy ne lett volna érdemes megkockáztatni eltűnésüket, mert így legalább helyet nyertek a pici, zsúfolt lakásokban – a hely nagyobb értéknek számított.
Helyből, akárcsak élelemből, sosem volt elég. Csak ember akadt bőségesen; túl sokan voltak bezsúfolva az épületekbe, a lakásokba, a környékre. Patkány is bőségesen volt, a szemétvödrökből táplálkoztak, néha pedig kimerészkedve a dohos alagsorokból az emberek szobáiba és életébe hatoltak; féreg is volt bőven, svábbogár is; betegségből, s az azt követő halálból is bőségesen kijutott. Bőséges volt a gyermekáldás is, mivel a tömegnyomorban a szórakozásra és gyakran élelemre vagy tüzelőre sem elegendő pénzmag kevéske maradékát a nyomorúság feledésére költve, egy másik emberi lény karjaiban kerestek vigasztalást.
A remény viszont hiánycikk volt. A fiatalok között – akik a szegénységet és a megaláztatást kevésbé vették észre – még élt a remény. Szüleiket és nagyszüleiket levertté tette a pusztán túlélésért folytatott küzdelem és a reményt már régen feladták, rég rájöttek, hogy Amerika ígérete üres álom. Ezeket az utcákat nem arannyal kövezték ki.
A fiataloknak – akik érezték a fájdalmat, de kevésbé élesen – még volt esélyük. Melléjük szegődhetett a jó szerencse, kieshet egy ötcentes egy zsebből a szemed láttára, s csak arra vár a flaszteren heverve, hogy felvedd. Akadhat egy küldönci megbízás, melynek jutalma egy alma vagy egy szem cukor. Ha fiatal és csinos lány vagy, rádmosolyoghat egy gazdag ember és átrepíthet a fényűző és gondtalan életbe.
Vagy... bűnöző lehetsz.
A bűnözés egyet jelentett a pénzzel. A pénz viszont jól szabott öltönyöket, nemezkalapokat, kaplis cipőket, háromfogásos, húsos főétellel tálalt, egy korsó sörrel, egy pohár borral vagy egy kupica rozspálinkával leöblített étkezéseket; hintőpor ős –• arcszeszes haj vágást a borbélynál. A pénz hatalmat jelentett és tiszteletet, azt, hogy inkább mások féltek tőled, mint te tőlük. Egy tizenegy éves férfipalánta számára azonban a pénz legfőképpen a legrejtélyesebb árucikk – a lányok – végtelen sorát jelentette. Nem a lányok jártak azonban Nudli eszében, amikor Patsy-vel lehangoltan és unottan felfelé vánszorgott a házukhoz vezető lépcsőn. Pillanatnyilag levert volt. Nemcsak a pénzről volt szó, mindenről: Whitey-ról és a szőke kölyökről, aki elszipkázta előlük a részeget (Nudlinak nem voltak illúziói a kölyök részeg iránti szándékait illetően); Makiról, aki kihasználta és lenézte őket; Pólósról, aki a környéket irányította (Nudli azt remélte, hogy egy napon majd-neki dolgozhat, Polos azonban egyelőre csupán egy haszontalan utcagyereknek tekintette). És arról is, ami otthon várta.
– Szevasz – mondta, miközben befordult az emeletükre.
Patsy továbbment, aztán leszólt:
– Na jó, szevasz.
Kis idő múlva Patsy visszament odáig, ahol Nudli gyökeret eresztett.
– Nem mész haza?
– Minek? Az öregem imádkozik, anyám sír, villanyunk nincs, mert kikapcsolták, amikor nem fizettük ki a számlát. Ennivaló sem lesz, legfeljebb főtt cékla. Haza! Inkább beülök a budiba olvasni. Zsebébe nyúlt és elővett egy szamárfüles, szakadt könyvet, amit egy szemétvödörben talált. Könyvét feltartva letrappolt az előtérbe a közös WC-hez, kivágta az ajtót és bement, Patsy pedig visszaindult felfelé a lépcsőn.
Miután könnyített magán és lehúzta a Wc-t, Nudli továbbra is bent maradt, kényelmesen elhelyezkedett az ülőkén, és egy szemétben talált könyvet, a Martin Eden-t olvasgatta. Már olvasott egy ideje, amikor fentről az előtér felé tartó lépéseket hallott. Előrehajolt és kilesett a kulcslyukon. Egy saját korabeli lány tartott feléje, nem valami csinos, viszont kerek csípőjű és dús keblű. Nudli halkan kiakasztotta a láncot, aztán visszaült.
A lány lenyomta a kilincset és miután az ajtó nem volt bezárva, kinyitotta. Egy pillanatra megdöbbent, amikor a fiút meglátta, de nem fordult sarkon. Felvillantva maga szerint legmegnyerőbb mosolyát, a fiú meglengette a könyvet és így szólt:
– Szia, Peggy! A lány zavar nélkül nézett le rá.
– Bezárhatnád az ajtót legalább.
Nudli ágyékára mutatott. Remegő hangon kérdezte:
– Nem tetszik?
Peggy vállat vont.
– Mi tessen rajta? Láttam jobbat is.
– Jó sokat láttál, mi?
Peggy kacérkodva kérdezte:
– És te hány lányét láttad már? Megmondom én neked hányét. Egyet se. Egyetlen nunát sem láttál még életedben.
Nudli félt ellentmondani, attól tartott, a lány meghallaná a hangján, hogy nem mond igazat, ezért inkább azt mondta:
– Na, hadd lássam a tiédet!
– Oké. Miért is ne? – Peggy felemelte a szoknyáját. Nudli akaratlanul odanyúlt, de a lány gyorsan leengedte a szoknyáját, akár egy függönyt a csaknem megismert ismeretlen elé.
– Nézni – mondta, kikerülve Nudli kezét. – Nem tapizni.
Nudli felállt és ügyetlenül megragadta a lányt, a melle után tapogatózott és megpróbálta megcsókolni. Peggy élvezte, hogy felizgatta a fiút. egy ideig hagyta simogatni magát, aztán eltolta Nudlit.
– Na. nna. Csak semmi fogdosás.
– Miért? Nem esik jól?
– Dehogynem, naná, hogy jól esik. De nem ingyen. Hozzál valami finomat enni a péktől. Akkor majd engedem. Hozz egy olyan finom krémtortát és akkor azt csinálhatsz, amit akarsz. Nudli.
– Amit akarok?
– Amit akarsz. Sok tejszínhab legyen rajta. Tudod, melyik fajtára gondolok?
– Holnap. Holnap, hozok neked. – Megint a lány után nyúlt.
Peggy a kezére ütött, aztán így szólt: – Nem adok hitelbe. És ne gyömöszölj már annyira, mert mindjárt elpukkantom magam. Mintha kígyó marta volna meg. Nudli eleresztette a lányt, aki még hozzátette: – Hozz sutit holnap, s akkor engedni fogom. Amikor Nudli nem válaszolt, megkérdezte: – Na. kimennél már? Felhúzta a szoknyáját, leengedte a bugyiját és a WC-re ült. még mielőtt Nudli bármit is láthatott volna.
Nudli begombolta a sliccét és undorodva belerúgott az ajtóba, amely becsukódott mögötte. Aztán végigrohant a folyosón, le a lépcsőn, ki a friss levegőre. Dühös volt, harcra vagy bármire kész, amin levezethetné a feszültséget.
Az első dolog, amit az éhes és frusztrált fiú meglátott az utcán, az a szőke fiú volt, aki a részeget elcsaklizta. Az a szemét pont a szemközti bárba költözik be! Éppen a szekérről pakolt le a ház többi lakójának bámész pillantásaitól kísérve.
A seggfej, gondolta Nudli. A srác alkata hasonló volt az övéhez, és Nudli majdnem teljesen biztos volt benne, hogy le tudná teríteni. Most eljött az ő ideje, most elégtételt vehet. Aztán eszébe jutott, milyen erős a másik, milyen könnyedén emelte fel a részeget a kocsira. Nem számít, döntött végül. Ez az ő területe, a részeget Polos nekik adta. még ha közvetve is, és Polos tartotta ellenőrzése alatt a környék béli bandákat. S a fiú meg fogja ezt tanulni. Nudli átrohant az úttesten.
A fiú egy régimódi fényképezőgépet emelt le éppen a kocsiról, olyat, amilyen lábon szokott állni, amint levette ráállította a háromlábú állványra és föléhajolt, hogy belenézzen. A fényképezőgép Nudlira irányult, s amikor Nudli meglátta, hogy a fiú őt nézi a lencsén át, megfordult, lehajolt és a fenekét mutatta felé, miközben kezével gúnyosan ütögette ülepét, ezzel olyan kihívást intézve a másik felé, aminél hatásosabbat nem tudott volna kitalálni. – Hat példány rendel – szólt oda közben.
A fiú felemelte a fejét, s a fényképezőgép felett nézte Nudlit.
– Told le a gályádat, s akkor nemcsak hogy adok hatot, hanem be is teszek neked, megint.
– Nana. – Nudli fenyegető testtartással jött át az úttesten. – Hogy érted azt, hogy megint?
A fiú látta, hogy Nudli vérszomjas hangulatban van, így aztán úgy tett, mintha nagyon elfoglalná a kirakodás. – Hosszú. Benyúlt a zsebébe és szemtelenül egy láncon függő órát húzott elő, amelyben Nudli azonnal felismerte: az volt, amelyik a részeg mellényéből függött.
A fiú az órára nézett és azt mondta. – Na nézd csak, hány óra van. – Megeresztett egy tenyérbemászó mosolyt. – Nocsak, már hét óra harmincnégy, és nekem még mennyi a dolgom! – Magasra tartotta az órát, az meg szép lassan lengett a láncon. – Látod? Te nem tudod, hány óra van? Visszatette zsákmányát a zsebébe, és ugyanazzal a vérlázító mosollyal az arcán felemelt egy nehéz ládát, melynek tetején üveglámpa billegett.
Nudlit lenyűgözte a fiú ereje, utánament a lépcsőn. Amikor a bejárathoz értek, Nudli a fiú elé lépett. – Hadd segítsek. Egyik kezével kinyitotta az ajtót, a másikkal pedig szépen kiemelte a fiú zsebéből az órát, miközben az tehetetlenül markolászta a tetején bizonytalanul álló lámpával nehezített ládát.
Nudli az órára nézett. – Na tessék, hét óra harmincöt van, és a világon semmi dolgom sincs! Azaz mégis: meg kell mondanom, mennyi az idő.
A fiú dühös volt, de nem tehetett semmit, nyugodtan válaszolt.
– Jól van faszikám. Majd adok én neked időt. Olyat kapsz, hogy elájulsz. Visszament le a lépcsőn és hozzákészült, hogy a ládát visszategye a kocsira, de Nudli melléugrott és a lovat a kantárszáránáí húzva elindította a szekeret előre, éppcsak annyira, hogy a fiú ne tudja visszatenni rá a ládát. Miközben a gyeplőt fogta, hátrafelé sétált, Nudli a legártatlanabb mosolyával mondta: – Ha már az időről beszéltünk, elmondanám, hogy azt a csodálatos lámpát mintegy hét óra harminchatkor fogod eltörni. – Újra az órára nézett. – Az még 15 másodperc.
Még egyet lépett hátra, aztán nekiment valakinek. Mikor megfordult, hogy megnézze ki az, Whitey, a zsaru széles mellkasával találta szemben magát. Még mielőtt bármit tehetett vagy mondhatott volna, Whitey kikapta kezéből az órát. – Honnan csóreszoltad ezt, te kis ganef?
– Az az enyém – válaszolta Nudli jogos felháborodással. – Adja vissza!
– Bizonyítsd be, te tolvaj. Bizonyítsd be, hogy a tiéd!
A szőke fiúnak végül is sikerült visszapakolnia a ládát a kocsira. Az erőfeszítéstől kipirultán odafutott hozzájuk, és Nudli legnagyobb meglepetésére így szólt: – Igazat mond uram. Én adtam neki. Whitey bizalmatlanul végigmérte a fiút ócska cipőjétől egészen maszatos arcáig. – Úgy. És te ki a csuda vagy? – Fenyegetően a fiú felé indult. – Még sohasem láttalak errefelé. Hová való vagy?
– Bronx-i vagyok, most költözünk ide.
– Értem. És Bronx-ban az a szokás, hogy idegeneknek órát ajándékoznak, he? Szóval most az én körzetemben is ilyeneket fogsz művelni? Piszok disznó.
A kölyök Nudlira nézett és így szólt: – Ő a bácsikám. Nem vicc. Menjen, kérdezze meg az anyámat. Az élcet eleresztve a füle mellett. Whitey megkérdezte:
– És ki adta neked az órát? Csak azt ne mondd, hogy vetted.
– A másik bácsikám. Nathan bácsi.
Nudli közbevágott. – Ő a kistestvérem. Nate-nek becézzük. Már látta errefelé.
– Seggfejek vagytok mind a ketten. – A zsaru a szőke gyerekre mutatott és így szólt: – Mondd meg Nathan bácsikádnak, hogy be ne tegye a lábát a körzetbe. A láncánál fogva meglengette az órát a levegőben, hatalmas mancsával elkapta és zsebébe süllyesztette.
– Nem. Nem mondhatom meg neki.
– Igen, és miért nem?
– Az ok igazán tragikus: halott.
– Így van – tette hozzá Nudli. – Halott. Meghalt.
– Igen, miben?
– Alkoholista volt.
A kölyök folytatta. – Kishnevben, Lengyelországban.
– Akkor többé nincs rá szüksége, igaz? Úgyhogy elkobzom. Hátat fordított a két fiúnak, aztán fütyörészve és a botját lóbálva elsétált.
– Elmicsinálja? – kérdezte a kölyök Nudlitól.
– Azt jelenti, hogy elcsaklizza – válaszolta Nudli. – Hét óra harminckor.
A zsaru hirtelen visszafordult és az ujj ával megfenyegette a két fiút. – Ne feledjétek, rajtatok tartom a szememet, seggfejek. A szőke mosolygott, s közben, hogy csak Nudli hallhassa, azt sziszegte: – Én is rajtad tartom a szememet, kozák. Hátralépett és a kocsinak ütközött, meglökve a lámpát, amely – ha a Nudli nem elég gyors, hogy elkapja – a földre esett volna.
Egy női hang hallatszott az egyik fenti ablakból: – Max!
A szőke kölyök felnézett. – Igen Anya, mit akarsz?
– Fejezd be a beszélgetést és hozd fel a bútort. Azt akarod, hogy ellopják? Ki az, akivel beszélgetsz?
A fiú – akinek Nudli most már megtudta a nevét – mégegyszer felkapta a ládát, miközben válaszolt:
– A bácsikám.
Nudli vigyorogva a szabad kezébe vette a fényképezőgépet, és a lámpával együtt a ládát cipelő Max után bevitte a házba.
Patsy úgy tudta. Peggynek nincs apja. Persze egyszer volt neki. de Patsy sohasem látott öreg szivart a helyszínen, és majdnem biztos volt abban, hogy úgy hallotta. Peggy egyedül él az anyjával. Sajnos azt is hallotta, hogy az anyja nehéz eset. De legalább nem férfi, aki elagyabugyálhatná vagy valami. Ezenkívül, mondta magának, bárki is nyisson ajtót, csak kihívatja Peggyt. ha megkérdezik, miért keresi, azt mondja majd. hogy egy barátnőjétől hozott üzenetet. Aztán, amikor egyedül lesznek, megmutatja Peggynek a tortát és megmondja neki, hogy az egész az övé lehet, ha elmegy vele valahová a házban és megengedi, hogy azt csinálja vele.
Patsy szinte biztos volt benne, hogy a lány nem fog nemet mondani, abban már nem volt olyan biztos, hogy túl könnyű lesz egyedül találni őt az előtérben. Soha semmilyen lánnyal nem foglalkozott eddig és különösen nem foglalkozott a mamájukkal. Miközben a lépcsőn a felé az emelet felé tartott, ahol Nudli és Peggy is lakott, reménykedett, hogy a lány anyja nem lesz otthon. Akkor bemehet a lakásba és rendes ágy. szoba, vagy akármi állhat rendelkezésükre. Persze akkor megtörténhet, hogy Peggy anyja hazajön és rajtakapja őket. esetleg lehet egy nagybácsi vagy valaki, aki a szart is kiveri belőle. Hát ha ez történne, a banda kezelésbe venné a pasast, akárki legyen is az. A fenébe is, gondolta, a Polos személyesen tenne róla.
Kivéve, ha Peggy valamilyen fokon rokona a Pólósnak.
Mire felért az emeletre, Patsyről ömlött a verejték. Lepillantott az előtérbe, nem látott senkit, egy pillanatig kísértést érzett, hogy megfutamodjon, de pénisze nagyra duzzadt már a gondolattól is. ezért úgy döntött, jobb lenne tenni valamit, különösen mivel Nudli tudja, azért jött fel, hogy Peggyt meglátogassa, és elvárja a kimerítő és szavahihető beszámolót.
Lenézett a kezében ínycsiklandozóan himbálózó zsírpapírba csomagolt süteményre. Miután elhaladt Nudliék ajtaja előtt, a csomagot a háta mögé rejtette. Peggy a saroklakásban lakott. Félénken nyomta meg a csengőt és hátrahőkölt, amikor meghallotta hangos csengését, amely úgy tűnt felveri az egész házat. Remélte, hogy senki sem hallgatózik. Végül, amikor már majdnem feladta a reményt és meglógni készült, az ajtó résnyire kinyílt. Egy nagydarab, tagbaszakadt nő nézett ki rá. amikor meglátta, hogy csak egy fiú az, szélesebbre tárta az ajtót, de nem annyira, hogy Patsy bemehessen vagy akár mögé láthasson.
– Azt hittem, esetleg a díjbeszedő az. Mit akarsz, kölyök? A nőnek enyhe szappanillata volt.
– Jó reggelt. Elnézést a zavarásért. Peggy itthon van?
– Igen, de éppen fürdik.
– Remek. Értem, természetesen. Nem úgy értettem. Legyen olyan kedves mondja meg neki, hogy idekint várom egy üzenettel és...
– Igen, persze. Várj csak. Pár perc múlva kijön. Patsy hallotta bentről Peggy hangját. – Gyere már Mama. csupa szappan vagyok. Azt mondtad hozol még egy kis vizet.
– Jézusom! – kiáltotta a mamája, becsukva Patsy orra előtt az ajtót.
Patsy leült a lépcsőre. Tisztán hallotta az épületből jövő hangokat; még azt is hallotta, ahogy Peggy a mamájával veszekszik. Valaki jött felfelé a lépcsőn és egy emelettel lejjebb bement egy lakásba. Patsy nem volt benne biztos, mert sötét volt, de lehet, hogy Nudli volt az. Türelmetlenül dobogott a lábával, aztán észrevette kezében a csomagot.
Csak egy kis sütemény, és amit érte kap az több, mint egy kis sütemény. Az ördögbe is, gondolta, biztosan szereti azt csinálni. Még ha nem is hozott volna neki, talán akkor is megtenné. Megszagolgatta a zsírpapírt, amibe a süteményt csomagolták. Egy kis tejszínhab kandikált ki a csomagolópapír alól. Ujjával vissza akarta nyomkodni, de nem sikerült, így aztán szájához emelte az ujját és tisztára nyalta.
Mi a csoda tart ilyen sokáig? A mindenségit, hiszen csak fürdik. Neki magának az vagy két percig is eltart hetente egyszer. No de most jó szaga lesz Peggynek, szép lesz és tiszta.
Hallott már róla, mi mindent lehet összeszedni az olyan lányoktól, akik nem mosakszanak. Ha Peggytől kapna akármit, hát jól orrbavágná.
Felállt és járkálni kezdett, de attól félt, ha túl nagy zajt csap, felhívja magára a figyelmet. Még a végén feldühíti Peggy mamáját, és akkor nem engedi ki a lányt. Megint leült és a csomagra nézett. Csak még egy pici falatot. Korgott a gyomra. Vehetett volna két olcsóbbat is. Peggynek mindegy lett volna. Bedugta ujját a csomagba és addig mozgatta, míg el nem érte a tejszínt. Miután másodszor is lenyalta az ujját, észrevette, hogy összegyűrte a papírt, és a csomag már nem olyan szép. mint volt. Felnyitotta, hogy megigazítsa és újra átkösse. A sütemény nagyon gusztusos volt. Peggy észre sem fogja venni, ha egyet harap belőle.
Így együtt a tésztával és a porcukorral még sokkal finomabb volt a tejszínhab. Lenyelte a falatot és a sütemény maradványaira meredt, így meg felemás. A másik oldalról is bele kell harapni, hogy egyforma legyen. Eddig észre sem vette, mennyire éhes, és nem is tudta, hogy Gelly süteményei ilyen finomak. Még mielőtt észretért volna, magába tömte az egészet.
Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt. Peggy jött ki rajta, tiszta volt és friss, mosott ruhával teli vesszőkosár volt a kezében. Végigmérte Patsy-t, aztán azt kérdezte: – Mit akarsz? Hangja türelmetlen volt, de kíváncsiság is vegyült bele, mintha tulajdonképpen tudná, miért lődörög ott Patsy.
– Én?
– A mamám azt mondta, kerestél. Gondoltam, hogy te vagy az. Azt mondta, egy fiú üzenetet hozott.
– Ö ö... igen... azaz... nem... tudod, a srácok azt mondták...
– Mit mondtak a srácok?
– Semmit. Tényleg, tulajdonképpen semmit.
– Na jó. Mondd meg a srácoknak, hogy ne beszéljenek olyan dolgokról, amiről semmit sem tudnak. Érted?
– Hát persze. Na, asszem már megyek. – Felállt, hogy utat adjon Peggynek a kosárral. – Majd máskor visszajövök.
Mikor a lány elment mellette, visszaült a lépcsőre, üldögélt egyedül a sötétben. Talán, gondolta, ha megkérném, hagyná. Az semmibe sem kerül, ha megpróbálom.
Felment utána a lépcsőn. A következő pihenőnél egy ablakon át fel lehetett látni a tetőre. Kinézett rajta. Hallotta, hogy fent nyílik és csukódik az ajtó. Aztán meglátta Peggy t, ahogy kiment a tetőre és a kifeszített zsinór felé nyújtózkodik, amelyen csipeszek voltak és egy lepedő. De nem az volt az, ami miatt még nem ment utána. Amiért nem ment utána, az egy férfi volt, aki tetőről tetőre ugrálva közeledett.
A férfi meglátta Peggyt és intett neki. Aztán átugrott arra a tetőre, ahol a lány állt, s éppen az utolsó lepedőt terítette a kötélre, úgyhogy mindkettejüket eltakarta Patsy elől. De ez már nem számított. Patsy tudta mire készülnek. És azt is tudta, ki a férfi.
Whitey volt az, a zsaru.
Patsy megfordult és lerohant a lépcsőn, azt remélte, hogy a lépések, amiket még Peggyre várva hallott, tényleg Nudli léptei voltak, és hogy barátja azóta már otthon van. Verni kezdte az ajtót és üvöltött. – Nudli! Nudli!
A háztetőn mászkálni nem különösebben hasznos, nem túl hívogatóak ezek a tetők, kivéve, ha az ember kint áll és a nap meg a friss tiszta levegő éri (vagy pernye, eső, esetleg hó az időjárástól függően). Vastagon áll ott a kátrány és a piszok; a vízelvezetés nem működik rendesen, s ezért gyakran képződnek tócsák a bogarak, rovarok és bacilusok táptalajául; a tető széleihez közel menni kerítés hiányában életveszélyes; jól hozzáférhetővé teszik a házat a betörők számára; tiltott szerelem azonban bátran folytatható rajtuk anélkül, hogy az a szerelmeskedők szeretteinek tudomására jutna.
Tiltott szerelem reményében közeledett Whitey is, már nem először találkozott ilyen céllal a dús keblű, nehezen kielégíthető Peggyvel. Kissé ideges volt emiatt. Végül is a lány kiskorú volt, ő meg rendőr. De a lány igazán jutányos árat számított – mindössze egy kis édességet kellett hoznia. Annak idején mondta magának, hogy nem jön el másodszor, de aztán mégis eljött. És eljött harmadszor is. Azt is mondta magának, hogy előbb-utóbb valaki rájön. De amikor az első alkalom után senki nem szólt egy szót sem, sem a második, sem a harmadik után, legközelebb már magabiztosan jött.
Ez volt az oka, hogy úgy megrémült, bár nem érte teljesen váratlanul, amikor a magnézium felvillant.
Száradó lepedőkkel körülvéve, csupasz fenékkel és abban a pillanatban vérvörös arccal feküdt Peggy hegyiben, aki viszont egy nagy kupac mosott ruhán hevert. Egy csapat galamb, amely az imént még a tetőn táplálkozott, ürített és szerelmeskedett, megijedt és felrebbent. Whitey ugyancsak ijedt volt, de neki nem volt hová rebbenni.
Iszonyodva ugrott fel, otthagyva a félelmében összegörnyedő mezítelen Peggyt a mosott ruha tetején. Nudli közben azt kiáltotta:
– Elsült?
Először Whitey azt hitte, Nudli hozzá beszél, amikor feltette a meglehetősen közönségesnek tűnő kérdést. Aztán hallotta, hogy Max válaszol.
– Azt hiszem, a seggelyuka épp belepislogott, de lekaptuk.
Amikor már nem csillagokat látott, Whitey meglátta Nudlit, magnézium villanóval a kezében, a fényképezőgép fölé hajló Max mellett állva. A harmadik kölyök – Whitey úgy tudta, Patsy-nek hívják – mögöttük állt és vigyorgott, mint egy fakutya. Whitey nekidőlt a kis szerelmi fészke negyedik oldalát képező bódéfalnak.
A nadrágja a bokáján, s csak az nem látta a micsodáját, aki nem akarta. Mielőtt azt is megpróbálják lekapni, amilyen gyorsan csak tudott, belebújt kifényesedett ülepű és térdű tengerészkék nadrágjába.
Megint Max szólalt meg: – Bravó, Fingfej! És mindezt szolgálatban. Mit gondolsz, mit fog szólni az őrmester, sejted, hogy az utcára kerülsz és almát lopkodsz majd a targoncákról?
Whitey alsógatyája összetekeredett a nadrágjával, így nem kis gondjába került, hogy eltakarja magát, megpróbálva megőrizni hidegvérét. Úgy döntött, hogy a dolgot magabiztosan, holmi tréfaként kezeli, amíg meg nem szerzi a filmet. Aztán majd ellátja a baját a kis zsidó fattyaknak.
– El kell ismernem, ezúttal gatya nélkül kaptatok rajta, fiúk.
Nudli helyesbített: – Egy kiskorú felé meredő dákóval kaptunk rajta.
– Akár egy kisfiúé – tette hozzá Max –, ahogy látom.
Peggy még ahhoz sem volt elég szemérmes, hogy eltakarja csupasz melleit és lábaközét, felült és elnevette magát.
Max kivette a lemezt és átadta Patsy-nek. – Tűnj el – mondta – és vidd valami biztonságos helyre. Olyanhelyre, ahol...
– Várj – szólt Whitey és összetekeredett nadrágjában Patsy után eredt. Patsy azonban úgy rohant, mint egy terrier elől menekülő patkány, és már lefelé tartott a lépcsőn. Amikor Whitey belátta, nincs esélye, hogy Patsy-t nyakon csípje, megállt és próbálta megjátszani a flegmát.
– Most mit akartok csinálni azzal a lemezzel? A pokolba is. nem jelent semmit. Valószínűleg úgysem éles. Ugyan, az egyik segg olyan, mint a másik. Senki nem fog felismerni rajta, miért nem hagyjátok a fenébe. Mit akartok csinálni vele?
Nudli körülnézett, aztán félvállról válaszolt, mintha az ügy teljesen közömbös lenne számára. – Az attól függ. Mennyi az idő, Max?
Max Whitey-hoz lépett és így szólt: – Épp itt az ideje, hogy visszaszerezzük az óránkat. Benyúlt Whitey zubbonyába, megfogta az aranyláncot, megrántotta és az órát lassan maga felé húzta, közben le nem vette a szemét Whitey-ról.
– Oké fiúk – mondta a rendőr, annak reményében, hogy ezzel megússza, – kvittek vagyunk.
Max nadrágzsebébe tette az órát. – Hogy a francba ne. kvittek – mondta.
– Rég a nyugdíjadat fogod kuporgatni, mire kvittek leszünk – tette hozzá Nudli.
Látva, hogy komolyan beszélnek, Whitey is komolyan kérdezte: – Oké fiúk, mit akartok? Végre rendbe tette a nadrágját és gombolgatni kezdte a sliccét.
Max és Nudli ezzel egyidőben elkezdték kigombolni a sajátjukat.
– Komolyan, fiúk. Mit vártok még azért a lemezért?
Max válaszolt: – Nudli mesélt nekem egy bizonyos Polos-ról. Úgy hírlik, neked köszönhetően ő a környék főnöke.
Nudli odament, ahol Peggy ült. behúzta a lepedőt, hogy senki ne lássa őket.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy lefizet.
Peggy hangja hallatszott: – Mi ez a roham? Nyugi.
Max nem vett róla tudomást és folytatta: – Mire föl fizet neked a Polos. Mit csinálsz érte?
Whitey válaszolt: – Hát lehet, hogy a kedvéért néhanapján szemet hunyok.
Megint Peggy Nudli nyögéseivel keveredő hangját hallották.
– Élvezd, te hülye. Mi olyan sürgős? Mit mondtam neked? Nyugi-nyugi.
– Mostantól – mondta Max Whitey-nek – a mi kedvünkért is szemet hunysz.
– Miért? Mire készültök?
Nudli újra megjelent, kivörösödött képpel, borzasan, de elégedetten önmagával. Max rámutatott és azt mondta: – Ő elmondja neked. Nekem egy kis dolgom van Peggyvel.
Miközben barátja eltűnt a lepedő mögött. Nudli így szólt: – Én, ő, Patsy és a Bandzsa együtt dolgozunk.
Átvesszük az üzletet.
– Dilisek. Hiszen csak gyerekek vagytok. Lehet, hogy nem tartalak benneteket túl sokra, de semmi kedvem azonosítani titeket a városi hullaházban. Polos ki fog készíteni benneteket. Eltesz láb alól. Nem tehetem. Nem fogok belenyugodni, semmilyen garázdálkodást nem tűrök a körzetemben.
– De még mennyire, hogy bele fogsz – és tartod a pofádat. Semmit sem hallottál és semmit sem láttál, pont úgy. mint a Pólóssal.
Max káromkodott a lepel mögött: – Csináld már erősebben!
– Ne vedd a szívedre...! Mindenkivel előfordulhat első alkalommal. Na tedd be.
– Jól elbeszélgetnek ezek odabent. Nudli nevetett és azt mondta Whitey-nek:
– Elrontod a hangulatot. Értjük egymást – na kopj le hekus.
Max kijött a frissen mosott lepedő mögül.
– Mielőtt elmész, jóindulatod jeléül fizetsz Peggy-nek helyettünk.
– Persze kölyök, amit csak akarsz. Whitey elővett egy bankjegyet, amit Nudli rögvest meg is kaparintott.
– Itt vagyok Peggy, folytatásra készen. Hihetetlen. Részemről az első alkalom és egy hülye zsaru fizeti.
Peggy nevetett.
– Biztos, hogy nem tudja felállítani – mondta Whitey.
– Biztos, hogy fel tudja, fingfej. Ez a legtökösebb gyerek a világon. Ezért vagyunk társak. Van egy cigid?
Péntek este volt, s az utcán nagy tömeg. A kereskedők még alkonyat előtt bezárták üzleteiket, hogy engedelmeskedjenek vallásuk követelményeinek, s istentiszteletre készülődtek a zsinagógába. A férfiak közül sokan viseltek széles karimájú, fekete kalapot, és néhányan hosszú kabátot. Az asszonyok kendőbe csavart gyermekeiket cipelték; ők maguk sálat és vállkendőt vettek fel. Mindenki a legjobb ruhájába öltözött, mindegy volt, hogy az a legjobb milyen szegényes, mindegy volt, mennyire viseltes és kopott a cifraság.
Nudli is az utcán volt, de nem volt istentisztelethez öltözve, nem viselt kalapot, s még csak nem is a zsinagóga irányába tartott. Követett valakit. Az a valaki fürgén sietve ment, hajfonata ugrált mögötte, balettcipőit fűzőinél összekötve a vállán átdobva vitte. Alakja sovány volt és úgy haladt a tömegben, akár egy látomás, szinte kivehetetlenül az alkonyi fényben. Néha el-eltűnt, mintha a sokaság bekebelezte volna, de Nudli mindig újra rátalált, s mindig kellő távolságból követte ahhoz, hogy a lány ne vegye észre, s mégis eléggé közelről ahhoz, hogy lássa, nem változtat-e irányt.
Egyszercsak Nudli hirtelen megtorpant s egy kapualjba ugrott. A lány éppen akkor ért a csemegésüzlet elé, amikor apja és bátyja indultak. A család férfi tagjai az istentiszteletre készültek, ehhez méltó öltözékben. Váltottak néhány szót, aztán a lány átvette a kulcsot, amelyet apja adott neki, és az oldalajtón át bement a boltba, miközben Gelly és Dagadt Moe lelépett a járdáról és elvegyült a hullámzó embertömegben. Amikor Nudli már biztos volt benne, hogy nem fordulnak vissza, elhagyta búvóhelyét és besurrant a sikátorba a lány után.
Szíve a torkában dobogott, ahogy az oldalbejárathoz közeledett. Szinte nem is tudott hinni szerencséjének, amikor látta, hogy az ajtó nyitva van. Kissé meglökte, hogy tágabbra nyíljon, bekukucskált, aztán körülnézett, nem figyeli-e valaki. Belépett, halkan becsukta maga mögött az ajtót, aztán lábujjhegyen beosont az étkezdébe, de a lányt sehol sem látta. Egy ajtó mögül hallotta, hogy felhúzza a lemezjátszót, a kurbli minden egyes fordulat után éles visító hangot adott. Hirtelen muzsika töltötte be a levegőt. A dallamot már hallotta azelőtt is. és meg is szerette: „Amapola.”
Nudli mint egy egér surrant a mosdóajtóhoz, ahogy már annyiszor, s egymásra rakott egy csomó ládát, hogy elérje a rácsot, amelyen át aztán meglesheti a lányt. Először nem látott semmit, de amikor szeme hozzászokott a fényhez, akkor is úgy tűnt, hogy a zeneszó ellenére a szoba üres.
– Szállj le onnan, te csótány! A lány hangja, mint egy mérgezett nyíl, hasított át rajta, hátraesett, lebukfencezett a földre, magára rántva a faládákat. Amikor felnézett, a lány előtte állt, kezeit még fiús csípőjére téve nevetve nézett le rá.
– Ez a lemez olyan, mint a hashajtó. Valahányszor felteszem, neked a klotyón kell kikötnöd.
Erőlködve, hogy visszanyerje méltóságát és összeszedje az eszét. Nudli idétlenül kikecmergett a ládarakás alól. Deborah már eltűnt, és ő utánament az étkezdébe. A lány, válla fölött visszalesett rá, aztán hátrament a lakásukba. Nudli nem tudta eldönteni, a másik azt akarja-e, hogy kövesse. Ő nagyon szerette volna, de még mindig tartott tőle; ez a lány annyira más volt, mint a többi, akiket ismert, Peggy például. Visszakozott, és a bárpult előtt álló hosszúlábú székek egyikére ült, közben igyekezett flegmának látszani. Végül is Deborah odafordult, s azt kérdezte:
– Mit csinálsz?
Mintha nem hallaná, Nudli kihalászott a zsebéből egy ötcentest és a pultra pöckölte.
– Adj egy sört – mondta nagyzolva.
– Fiú! Először is zárva vagyunk. Másodszor pedig én nem szoktam kiszolgálni. Különben is rendes emberek nem isznak Péntekkor, hanem zsinagógába mennek.
– Igen? És akkor te mit keresel itt? Na, gondolta, itt most megfogtam.
– Valakinek vigyáznia is kell a házra. Mert különben azok a piti kis tolvajok még bejönnek ide, és akkor ki tudja, mi történik.
– Különösen, ha tárva-nyitva hagyod az ajtót. Most megfogta a lányt, ezt jól tudta.
Deborah kipenderült a teremből. Nudli hallotta, hogy leemeli a tűt a lemezről. Lassan fölkelt és az ajtóhoz ment. Amikor benézett, látta, hogy a lány őt várja a gramofonnál. Mégis kissé habozott. S akkor a lány váratlanul azt mondta: – Itt is lehet imádkozni, akárcsak a zsinagógában. – Az egyik narancsosládához fordult és felemelt egy vaskos kötetet, amelyben Nudli azonnal a Bibliára ismert.
– Gyere ide és ülj le.
Ez félig kérésnek, félig parancsnak hangzott. Bármelyik volt is. Nudlinak esze ágában sem volt visszautasítani. Amint a fiú elhelyezkedett mellette a földön, Deborah kinyitotta a könyvet egy megviselt lapon és olvasni kezdett, időnként Nudlira pislantva.
– Figyelj! „Az én szerelmem fehér is piros is... A feje színarany... két arca, akár a balzsamágyak.” – Leeresztve a könyvet és a fiú nyakára meredve, hozzátette: – Még ha múlt december óta nem is mosakodott.
Nudli szégyenkezve más irányba pislogott, aztán érezte, hogy a nadrágjában duzzadni kezd a pénisze. Elvörösödött, de a lány már halk hangon újra beszélt, felolvasott neki – neki!
„Szemei, mint a galambok a medence vizénél... A teste elefántcsont tele zafírral... A lába márványoszlop, s színarany talpon áll...”
Megint szünetet tartott és lenézett – Nudli biztos volt benne – az ágyékára. – Az ilyen koszos nadrág magától is megáll.
Mielőtt a fiú megmozdulhatott, vagy bármit szólhatott volna, visszatért az olvasáshoz – „a lénye elragadó...”, aztán hangja keserűen gúnyossá vált, miközben hozzátette: – De ő mindig csóró utcagyerek lesz, úgyhogy soha sem lesz a kedvesem. Milyen kár! És sohasem fogja megszerezni azt, amit a világon bárminél jobban szeretne, akárhogy is próbálkozik.
A lány egészen közel hajolt, hangja érzékien búgott, teste remegve kínálkozott fel. A fiú nagy lendülettel felállt, szorosan magához vonta, száját esetlen és brutális csókkal tapasztva be. Érezte a lány szívverését, fejletlen melleinek nyomását saját mellkasán. Egy pillanatig azt hitte, a padlóra zuhannak, de a lány visszanyerte higgadtságát, és eltolta magától, mondván: – Valaki van itt. Minket figyel. A fiú felnézett, rájött, hogy a szellőzőnyílásról beszél.
Eleresztette a lányt és kiszaladt a szobából, az üzleten át a WC-be. Az ajtó nyitva volt, a helyiség teljesen üres. Amikor kijött, a lány háttal a pultnak dőlve állt, olyan volt az arckifejezése, amilyet addig még sohasem látott a lányon. Annak teljes bizonyosságát tükrözte, hogy tökéletesen ura magának és annak a tudatát, hogy ő van fölényben és azt meg is fogja tartani. Nudli pofon vágta volna, amiért átvágta, ha meg nem hallja a jól ismert füttyjelet és hogy szólítják, kintről a sikátor felől.
Egy pillanatra megállt és így szólt a lányhoz:
– Nincs ott senki. Hogy is lehetne. És te tudtad! Megint füttyszó hallatszott és Max hangja, amint hívja.
– Nudli!
Honnan a fenéből tudja Max, hogy itt van. Újabb füttyentés, erőssége sürgetést sugallt.
– Ez Max – mondta.
– Kémkedik utánunk.
A hang erősödött, közvetlenül az ajtó elől hallatszott.
– Nudli!
Nudli habozott, Deborah-ra nézett és a háta mögötti lakásra. Vajon azt akarja, hogy maradjon? És ha marad, akkor...
A lány bizonyára olvasott a gondolataiban, mert egyenesen a szemébe nézve, hangjában a maró gúny és a kihívás keverékével így szólt:
– Menj, rohanj. Az anyukád hív. Menj, mielőtt valami bajod esik.
– Én csak meg... megnézem, mit akar. Lehet, hogy fontos. Azonnal itt leszek.
Max a sikátorban álldogált, egyik lába egy felfordított rekeszen, a cipőjét fényesítette újságpapírral.
– Hé – szólt oda Nudli – mi van?
– Óo, – Max épphogy arra fordította a fejét. Lábát megcserélte a másikkal és megint hozzálátott a fényesítéshez.
– Te hívtál? A fütyüléssel.
– Aha.
– Régóta itt vagy?
– Á. nem.
– Bementél... Gelly-hez...?
Max elrúgta az újságpapírt, és gúnyosan mosolygott.
– Pocsékul csókolózol. Hé, ne bomolj. Csak utói akartalak érni, aztán láttalak bemenni, azzal a golyótipróval. Hidd el, csak húz. – Érezve, hogy túl messzire ment. Max témát váltott: – Hé. ez a tegnapi buli ára. – Lekapta a sapkáját, és egy köteg bankjegyet markolt ki belőle. – Négy dolcsi az írógépért, hat az ezüstholmiért. Shitzy Lipshitz nem fog köhögni többször. Valaki mást kell kerítenünk. Tudod, ha verseny van. az ár felfelé megy. Shitzy tudta, hogy senki mást nem tudunk keríteni, mert az a szemét Polos átadta neki a területet. Hé, mi a baj? Dühös vagy, vagy mi? Akarsz osztozkodni vagy nem?
Nudli hátrafordult az üzlet felé. – Holnap. A többiekkel együtt. Hangja nyers és dühös volt.
– Várj egy percet. Van itt valami más is. Azért jöttem, hogy felszedjelek és...
– Ne most. Most nem tudok jönni.
– Figyelj, ez fontos. – Max hangja izgatott lett. – A házak, az üzletek... mind üresek. Tudod, mindenki a templomban van. Jó fogás. – Mivel Nudli nem válaszolt, hozzátette: – Döntsd el. mit akarsz.
Nudli egy pillanatig gondolkodott, mert akarta a pénzt, de nem annyira, mint Deborah-t. A gondot az okozta, Vajon a lány igazán várja-e, hogy visszamenjen. Deborah is akarja-e őt. És ha visszamegy, vajon nem csak ingerkedik-e vele és felhergeli...? Azt mondta, hogy sohasem jut vele dűlőre. De tudta, hogy a lány is akarja, csak...
Max félbeszakította gondolatait. – Szép kis társ vagy. – Elindult a sikátoron lefelé, az utca irányába, a válla fölött vetette oda: – Jó mulatást!
Nudli utánanézett, így látta meg a négy ismeretlen robosztus férfit, aki elállta a sikátor utca felőli torkolatát. Volt velük egy ötödik is, akit azonnal felismert.
Kettő közülük elhúzva Max mellett, a sikátor távolabbik vége felé rohant, a másik kettő akkurátusan egy targoncát tolt a bejárathoz, elzárva a távozás lehetőségét Nudli elől. Max a kordé mögött volt, a biztonságos oldalán, de a fenyegető veszéllyel mit sem törődve, átmászott a kocsin és Nudli mellé futott.
– Nyakig benne vagyunk, öregem. Az a tolvajképű alak a barátod, Polos, mi?
– Aha.
– Tényleg olyan, mint egy poloska.
A négy férfi körülzárta őket, és miközben Nudli kést rántott elő a zsebéből és kipattintotta pengéjét, megragadták a két fiút, hátra csavarták karjukat. A kés a földre esett, és az egyik férfi elrúgta az útból.
Polos, aki nem volt sokkal magasabb a fiúknál, a tehetetlen Max és Nudli felé tartott. Szája petyhüdt volt, a jobb sarkában résnyire kinyílt, s ez félmosolyának démoni színezetet kölcsönzött.
– Jó estét. Nudli. Régóta nem láttalak. Nem mutatsz be a barátodnak? Jó, akkor majd én mutatkozom be. Jobb kezével a zsebébe nyúlt, rézboxert vett elő és kezére húzta.
– Bocs' a kesztyűért. Az ökle telibetalálta Max arcát. A fiú orrából és szájából sugárban fröccsent ki a vér.
– Polos vagyok. Te meg biztosan Max vagy, a nagymenő, akiről már annyit hallottam. Aki nem szereti, ha a körzeti zsaru beleavatkozik a dolgaiba. Úgy hírlik, sok mondandód van, Max, de úgy tűnik, most elég kuka vagy. Kár. Semmit sem szeretek jobban, mint egy jó kis csevegést, egy ilyen fontos emberrel, mint te. Mi sem tenne boldogabbá, minthogy folytassuk a csevelyt. de sajnos nagyon hamar elfáradok, így aztán azt hiszem, majd inkább a fiúk beszélgetnek el veletek, ti kis világfiak. ti két szerencsétlen kezdő, aki azt hiszi – ekkorra már magas hangon rikácsolt –. hogy capcarászhat Pólóstól.
Hátralépett és fejével intett a négy gengszternek. Mindnek egyforma rézboxere volt. amit már a kezükre is húztak, aztán egymás után szakértelemmel és kegyetlenül megverték Nudlit és Maxot, míg csak véresen a földre nem hanyatlott a két fiú. Akkor aztán könyörtelenül rúgni kezdték őket. Polos csendben állt és nézte, amíg úgy nem vélte, már eleget kaptak ahhoz, hogy egy életre megjegyezzék, amit tudatni akart velük.
Finomkodva lehajolt és végigtapogatta Maxot, míg meg nem találta, amit keresett: egy bankjegy csomót, amit a fiú az ingébe rejtett. Polos kivette a köteget, megszámolta, kettőt kivett belőle és Max elé dobta.
– A ti korotokban még nem tudják a srácok, hogy kell a pénzre vigyázni. És különben is, ha sok a bagód, még rossz szokásokat veszel fel a végén. Nőkre, piára vagy az isten tudja mire találod költeni. Esetleg cigarettára, márpedig az árt a fejlődésnek. Remélem, megértettél. Ez a részem, amit azoktól veszek el. akik nekem dolgoznak. Aki nem nekem dolgozik, azzal nem foglalkozom, mert az nem dolgozik. Passz. Világos, kezdőkéim? Én vagyok a főnök.
Max gyűlölettel nézett Pólósra, véres fogai között sziszegte:
– Én nem szeretem a főnököket.
– Szar ügy, apuskám. Ha nem szereted a főnököket, jobb lett volna, ha Bronxban maradsz.
– Neked is.
– Na most aztán nagyon megijedtem, kölyök. Polos egy jól irányzott rúgással gyomron találta Max-et. A rúgás olyan fájdalmas volt, hogy Max a fájdalomtól görcsbe rándulva hányni kezdett.
Polos jelt adott az embereinek, hogy tolják el a targoncát a sikátor bejáratától, majd lassan, komótosan eltávozott, otthagyva Nudlit és Maxot a földön nyöszörögve, felsebzett, dagadó arccal vonaglani a fájdalomtól.
Max lassan felült: – Meg fogom ölni. Egyszer, nemsokára megtalálom az alkalmat, hogy kicsináljam, és meg is teszem. Csak azt remélem, lassú halála lesz, hogy tudja, én voltam, aki megölte, de bizonyúristen az első adandó alkalommal...
– Jó, de pillanatnyilag úgy néz ki, hogy ő csinált ki minket. Már ha te is olyan rosszul vagy, mint én.
– Ha te még ezek után is neki akarsz dolgozni, Nudli, hát rajta. Én önállósítom magam. Megmondhatod a többieknek.
Nudli odavonszolta magát Maxhoz. – Nem. Azt hiszem, az már nem volna olyan jópofa, mint régen. Különben ahogy a nagyapám mondani szokta: „Lépj nagyobbat. Hamarabb odaérsz, és kíméled a cipődet.”
Nudli megpróbált felállni, de a lába nem bírta el és akár egy rongycsomó, visszaesett Max mellé. – A francba. Olyan helyeken fáj, ahol soha nem gondoltam volna, hogy fájhat.
Max közelebb mászott hozzá. – Nem tudsz járni? Én tudok.
– Nem hiszem, Max.
Max lassan feltápászkodott, és a kezét nyújtotta.
– Hazasegítelek. Támaszkodj rám.
Nudli a fejét rázta. – Így nem lehet. Ha a mama meglát így. először szívrohamot kap, aztán dührohamot és még a végén ő is megdolgoz.
– Az enyém is.
– Várj csak – mondta Nudli. – Van egy ötletem.
Nagy nehezen feltérdelt és elmászott Gelly üzletének oldalbejáratához. Épp meg akarta lökni az ajtót, amikor hallotta, hogy belülről valaki elfordítja a zárbarTa kulcsot.
– Deborah! Én vagyok, Nudli. Nekünk... nekem... nyisd ki légyszíves! Amilyen erősen csak tudta, ököllel verni kezdte az ajtót. Deborah az ajtó másik oldalán állt sápadtan, rémülten és szomorúan, de eltökélten, aztán megfordult és visszament a szobába, ahol gyakorolni szokott, becsukta az ajtót és felhúzta a gramofont.
Az égalja Manhattan fölött a világ egyik legszebb látványa. Magas, karcsú épületek jelzik a tortaszelet alaprajzú területet, fenséges őrök a kívülről érkező betolakodók ellen. Két folyó fut össze a tortaszelet csúcsánál, hogy aztán együtt ömöljenek az óceánba, útközben Brooklyn partjait mosva. Három híd köti össze Manhattan szigetét Brooklynnal. három vasból való műemlék, melyek cakkos rácsozatamegszámlálhatatlan variációt mutat, embereket, árukat hordanak a hátukon oda s vissza a nap huszonnégy óráján át. A hidak építészeti remekművek és egyben az utazás, a kereskedelem elengedhetetlen kellékei, s önmagában az a tény, hogy felépülhettek és az East River felett függenek, a csodával határos.
Felülről a Brooklyn-híd és az Alsó-Manhattan-i vízpart látványa szinte révületbe ejt. Közelebbről szemügyre véve a vízparti terület – ahol a világ minden tájáról érkező hajók horgonyoznak, miután megszabadultak terhüktől, a Dél-Amerikából érkező kávétól és banántól, az Európából hozott gyapjútól és bortól – pusztulást, rozzantságot, rozsdát és romokat mutat. A vízpart ez is. A nyomornegyedek korántsem olyan észrevétlenek közelebbről, mint messziről, amikor úgy tűnik, eltörpülnek a hatalmas üzletházak mellett. Ezek a nyomornegyedek közvetlenül a part szélén terülnek el.
A folyón túl. Brooklynban, a vízparti hanyatlás még szembetűnőbb; jóval több és rondább a nyomornegyed. Csak a kilátás szebb. Mert Manhattanból csak Brooklyn terpeszkedő síksága látható, Brooklynból viszont Alsó-Manhattan – és mindenki elhiheti, bár talán bután hangzik, ott is van esély jobb életre.
A Brooklynban dolgozó férfiak ritkán néznek fel, ritkán néznek át a Cityre. Szemüket a gépen tartják a gyárakban, örülnek, hogy dolgoznak és pénzt keresnek, amiből azonban sohasem futja családjuk élelmezésére és ruházkodására.
Egy autó állt meg az egyik ilyen gyár, egy nyomdaüzem mellett és egy Ál nevű keménykötésű férfi szállt ki belőle. Nem tipikus munkásruhát viselt: öltöny és nyakkendő volt rajta, üzemtulajdonosi státusához illően. A cég azonban a nagy újságnyomó papír gyártásán túl mást is csinált, Ál vállalkozását azonban nem lehetett teljesen elítélni, mivel ezek olyan idők voltak, amikor sok férfi egynél több állást töltött be és Ál második vállalkozása lényegesen jövedelmezőbb volt, mint a nyomda.
Fölmászott a lépcsőn és piszkos folyosókon át haladt, közömbösen a gépek egyenletes moraja és a tintától maszatos irodisták néma biccentése iránt. Felnézve a gyalogjáró-hidra, ahonnan a művezető felügyelte a munkát, Ál odakiáltott: – Kész van az az anyag a Globe-nak?
– Most rakodják.
Ál jóváhagyólag bólintott, elégedetten, hogy minden a terv szerint történik. Odament az egyik fal melletti beépített szekrényhez, kinyitotta ajtaját, mintha a kabátját készülne beakasztani, de ehelyett besétált a szekrénybe és becsukta maga mögött az ajtót. Az ajtón belül keskeny lépcső vezetett lefelé egy szobába, amely tömve volt a második vállalkozásához szükséges felszereléssel: lepárlókészülékek, erjesztőkádak, palackozógépek, csomagolóládák üres üvegekkel, egy csomó teli üveg, épp címkézés alatt. Ál és testvérei szintén benne voltak az illegális szeszes italok készítését, palackozását és piacra dobását jelentő üzletben: csempészpiát gyártottak és adtak el.
A padló közepén a csapóajtó nyitva volt, utat engedve az alatta hömpölygő folyóhoz, a biztonságos és titkos szállítóeszközhöz, amelyen az italt a lepárlókészülékektől a nagy manhattani piacokig juttatták el. Néhány munkától megizzadt férfi rakodta szorgalmasan a palackokkal telt rekeszeket egy, a vízen himbálózó motorcsónakba. Ez volt a „Globe anyaga”, ami felől Ál kérdezősködött.
A közelben, Ál meglepetésére és bosszúságára, két testvére, Freddie és Gianni – nagyon hatásosak voltak fekete öltönyükben, kezükön csillámló gyémántgyűrűikkel – komoly tárgyalásban voltak öt kölyökkel. Azok öten még szemmel láthatóan gyerkőcök voltak, de kellőképpen érettek és bölcsek. Négyen közülük közeljártak ahhoz az életkorhoz, amikor ha letartóztatják őket. nem a fiatalkorúak bírósága elé kerülnek, és ha elítélik őket, esetleg állami börtönbe kerülnek, de a titkos szeszfőzdében ténykedő bármelyik férfinál lényegesen fiatalabbak voltak.
– Mi a franc ez, óvoda? – szólt oda Ál.
A többiek felé fordultak és meglepve néztek rá. Freddie nevetett, hátat fordított a fiúknak és a testvérére kacsintott.
– Csss! Nem látod, az „urakkal” foglalkozunk?
– Igen, a fenébe is – tette hozzá Gianni. – Nekünk akarnak dolgozni. Mit gondolsz, Ál felvegyük őket torpedónak?
Max. a csoport szószólója, néhány évvel idősebb és még magabiztosabb volt, öltözékének megválasztásával is érettebbnek próbált látszani. Odaszólt Álnak. – Úgy van. Azt, amit a Polos csinál. Az ő munkáját akarjuk.
Freddie vigyorgott. – Ezt a kölyköt figyeld, Ál. Született komikus, nem?
– Dominic, a hamis olasz bevándorló akcentus imitálásával próbálta bemutatni, hogy a Család tagja.
– Hej, Capuano, ez álégjob védelem, ámít valaha szereezhet, kurva éleetbe, esz tuti.
– Menj az anyádba, kölyök. Nincs időm erre a szarra. Mi a fenét gondoltok utcakölykök, kik vagytok ti? Mi a faszt fogtok ti védelmezni? Menjetek, védjetek az anyátok seggét, amit az utcán riszál.
Testvérei röhögtek.
Max vállat vont, a többiekhez fordult és azt mondta:
– Gyertek, menjünk. Nudli, majd valaki másnál házalunk a találmányoddal.
– Hé, Ál – szólt Freddie – hallgassuk meg, amit ezek a nyavalyások mondani akarnak. Ha nincs semmi mondanivalójuk, csak átvágnak, behajítjuk őket a folyóba, na?
– Oké kölyök – mondta Ál Maxnak, miután átgondolta a dolgot –, kaptok egy percet. Használjátok ki, különben megejtitek az e havi első fürdőtöket. A fenyegetésre rá se rántva, Max így szólt:
– A folyón szállítjátok az árut. igaz?
– Mit gondolsz, mi a fene fölött álldogálsz. Igen, egy részét.
– És amikor megállítanak a vámosok vagy a partőrség csónakjai, akkor a ládákat kidobáljátok a vízbe.
– Az ászt jelenti – kotyogott bele Dominic – akkora zegész szállítmányt elveesztitek.
– Pofa be, kölyök – mondta Ál. Maxhoz fordulva pedig hozzátette: – Már csak fél percetek van.
Nudli szólalt meg: – Tíz százalékért mi az egészet megmentjük nektek.
Gianni vihogott. – Hogyan? Van egy tengeralattjárótok?
Dominic összefonta karját a mellkasán és azt mondta:
– Sónk van.
– Mitek? – Freddie látta, hogy Ál kezd ideges lenni és mindig aggódott, amikor Ál ideges lett. – Sótok?
Azt hiszem kölykök, jobban teszitek, ha mielőbb elkotródtok innen. Patsy. aki eddig hallgatott, most hozzátette:
– En meg a fiúk régi motorosok vagyunk, ismerjük az élet sóját.
– Egy percen belül vízipatkányok lesztek – vicsorogta Ál.
A Bandzsa közbeszólt: – De legalább három tonna sóra van szükségünk minden szállítmányhoz.
Ál. aki ekkorra már tényleg fel volt húzva, a testvéreihez fordult.
– Ezek a kis utcakölykök hülyére vésznek minket.
– Na, mondjátok már, mi a szar van azzal a sóval? – kérdezte Fred. Be volt rezeivé, hogy Ál dühös rá, amiért egyáltalán szóba kell állnia ezekkel a pimasz kölykökkel.
Max diadalmasan mosolygott és Nudli fejére mutatva így szólt:
– S a mi Nudlink jól be van sózva! Mutasd meg neki társam!
Nudli kezében egy régi tolltartó volt, kinyitotta és kivett belőle egy aprócska ládát, amihez egy kicsi zsák és kis darabka parafadugó volt erősítve. A három fivér bamba, értetlen arcába nézett, aztán megtapogatta a zsákot. – Ez tele van sóval.
– A gályátok meg szarral lesz tele mindjárt – Ál fenyegető mozdulatot tett.
Nudli nyugodtan odalépett az egyik víztartályhoz és beleeresztette a fura kis szerkentyűt. A Capuano testvérek közelebb léptek a tartályhoz és belenéztek.
– Na és? – türelmetlenkedett Ál.
– Nyugi, Capuano.
– Igen – szólt Nudli –, meg kell várni míg a só elolvad.
Ködfelhők lebegtek a széles folyómeder felett. A hajnali fény alig hatolt át a sűrű tejfehér párán. Mélyhangú ködkürtök bömböltek a távolban, titkos üzeneteket közvetítve egymásnak. A közeli város fényei pislákoltak, bár szerencsére a vízre sötétség és köd borult.
Két csónak ringatózott a vízen egymással szemben. Az egyikben Max ült és Nudli; a másikban Patsy, a Bandzsa és Dominic zsúfolódott össze. Mind az öten lélegzetvisszafojtva bámulták az East River sötét vizét, ott, ahol a folyó Brooklynnál kanyart vesz. s amelynek ezt a szakaszát találóan nevezik Tengerszorosnak. Olajfoltok – elhaladó hajók emléke – csillogtak a hullámokon.
A fiúk idegesek voltak, legalább annyira féltek a csónakban és a nagy folyami forgalomtól, mint attól, hogy a víztartályban olyan jól sikerült kísérlet esetleg nem állja ki a sokkal szigorúbb valóság próbáját. Talán ezért, hogy Bandzsa elővette inge ujjából kis furulyáját és rázendített egy vidám kis dalra. Mintha csak a zeneszó csalogatta volna elő, egy piros léggömb bukkant fel a víz színére, úgy félméternyire a helytől, ahol a csónakokat lehorgonyozták.
Patsy látta meg elsőnek: – Ott egy! – üvöltötte, hangját messzire vitte a víz, szinte túlharsogta a ködkürtöket. A másik irányban, néhány centire tőlük, egy sárga léggömb bukott fel a koromsötét mélyből. Dominic vette észre és kiáltása még Patsyénál is hangosabb volt.
– Még egy!
A két csónak mellett hirtelen léggömbök özönlöttek el a vizet. A fiúk boldog, megkönnyebbült kiáltásai elijesztették a felettük vitorlázó sirályokat, amelyek halászoknak hitték eddig őket, s abban a hiszemben köröztek felettük, hogy majd csalit szórnak maguk köré a vízbe.
Max és Nudli felálltak a billegő csónakban, átölelték egymást, kis boldog táncot lejtettek az újonnan felfedezett hatalom feletti örömükben, s megkönnyebbülésükben, hogy a kísérlet nem hiúsult meg. Mivel nem voltak tengerészek, eszükbe sem jutott, hogy a víz másképpen reagál az ilyen kitörésre, mint a jó öreg anyaföld, és még mielőtt észbekaphattak volna, fejjel előre a folyóba buktak, vizes, sötét kobakjuk együtt bukkant fel a kincset érő léggömbökkel.
Nudli jött fel elsőnek és Maxot kereste. A másik csónak utasai a ládák kihalászásával foglalatoskodtak. Nyilvánvalóan nem is vették észre, hogy Max és Nudli belepőttyantak a gyorsfolyású árba. Nudli a csónak peremébe kapaszkodva felhúzta magát és újra körülnézett, hol van Max. Most már komolyan aggódott, idegesen fürkészte a vizet a csónak körül.
– Max – kiáltotta –, Max!
Nem érkezett válasz, így hát visszamerült a jéghideg vízbe, átúszott a csónak és a léggömbökhöz erősített ládák alatt. Szemetet, hulladékot, a ládákat, a csónak alját látta, de Max nem volt sehol.
Majd szétrepedt a tüdeje, vissza kellett emelkednie a felszínre. Levegő után kapkodva, rémülten igyekezett felhívni a többiek figyelmét. Egy pillanatra azt hitte, őt magát is elsodorja az ár, mígnem sikerült elkapnia a csónak szélét és félig felkapaszkodnia, ott aztán Max vigyorgó arcával találta magát szemközt.
Max áthajolt a csónak szélén és csúfondárosan így szólt:
– Nocsak, nocsak, ebben a folyóban aztán tényleg fura dolgok úszkálnak. Mi a baj Nudli? Elvesztettél valamit?
– Barom.
– Mit csinálnátok nélkülem?
Válaszul Nudli lebukott, egy másodperc sem telt bele és szájában a mocskos East River vizével bukkant elő. Szembeköpte vele Maxot.
A vasútállomások hajnali négykor szörnyen sivárak. Egyetlen kiáltás – ha felhangzana – visszaverődne a magas plafonról és mielőtt a semmibe veszne, elhalna, baljós visszhanggal járná be a kongó termeket, a gránit és márvány folyosókat, megválaszolatlanul.
A mozdonyok némák, alszanak, a napkeltét s az utasok újabb rohamát várják; a munkások is hazamentek, ágyban fekve pihentetik kimerült tagjaikat; a vonatoknak kiszolgáltatott utazóközönség, amely egyben biztosítéka is. hogy a vonatok, amikor kell, elinduljanak, ez idő tájt a vonatokkal mit sem törődve szundikálnak otthonukban.
Ez a legalkalmasabb idő a bűnözők számára, akár gyilkosságban utaznak, akár összeesküvést szőnek. Ezért hát az öt fiatalember is ebben az időben álldogált egy csomagmegőrző fülke előtt az állomáson, fényesre suvickolt cipőben, fejükön – hiába, nem szokta az ilyen fényűzést – kényelmetlenül szoros, de csinos kalappal. Nem zavartatták magukat a gondolattól, hogy megláthatják őket, kezük ünnepélyes esküben fonódott össze. Az ünnepélyes esküre összefonódott kezek pedig egy gyékénybőröndön pihentek. Kissé távolabb tőlük egyszer vagy kétszer pöffentett egy vonat, aztán eldörgött a peron mellett, kifelé az állomásról, amíg már nem lehetett hallani.
Max szabad kezével megigazította a bőröndöt, miközben beszélt, hangja olyan színezetet öltött, mint egy temetési szertartás szónokáé.
– Mostantól létrehozzuk a banda közös pénzalapját. A pénz közösen mindannyiunké, de egyikünké sem külön-külön. És ünnepélyesen megesküszünk, hogy minden keresetünknek az ötven százalékát betesszük. A másik felét pedig egyenlően elosztjuk, az fejenként tíz-tíz százalék. Egyetértetek?
A válasz egybehangzó volt. – Egyetértünk!
Levették kezüket a bőröndről, Max megfogta és arra készült, hogy be tegye a poggyászmegőrzőbe. Mielőtt befejezhette volna a műveletet, Domonic megállította.
Max vállat vont. ránézett a többiekre, mindnyájan rábólintottak. Visszahúzta a bőröndöt és kinyitotta. Dominic a többiekkel együtt a belsejébe bámult. Akkurátusan átkötözött zöld bankjegykötegek sorakoztak benne, – tekintélyes summa. A bőröndnek még csak kis részét töltötték ki.
Dominic sóhajtott. Max lecsapta a koffer fedelét, bekattintotta a zárat, s a fiút félretolva, betette a poggyászmegőrzőbe. Elfordította a zárban a kulcsot és a többiek elé tartotta.
– Ezt Dagadt Moe-nak adjuk – mondta. – De nem mondjuk meg, mire való. És csak akkor adja vjssza. ha mind az öten együtt vagyunk, vagy ha tudja, hogy egyikünk kivételével mindannyian meghaltunk. Akkor odaadja annak az egynek. Egyetértetek?
A többiek ismét helyeseltek. Max zsebrevágta a kulcsot és az öt muskétás kimasírozott a pályaudvarról a nagyvárosi életbe, készen arra. hogy legyőzzön bármit vagy bárkit, aki az útjában áll. Az első akadállyal hamarabb kerültek szembe, mint gondolták volna, mindössze néhány háztömbnyire az állomástól. Az öt fiú boldogan lépdelt a téli szélben, amely vadonatúj kabátjukat szorosan alakjukhoz préselte. Dominic, hogy átmelegedjen, ugrándozva táncolni kezdett, s tovább haladva az utcán, kicsit megelőzte a többieket. Befordult a sarkon, maga mögött hagyva barátait, de szinte azonnal újra feltűnt, vidám ritmikus tánca kétségbeesett futássá változott, ahogy visszafelé rohant a többiekhez.
– Jön Polos – üvöltötte. – Futás!
Lövés dörrent, aztán egy másik, miközben a fiúk fedezéket keresve szétspricceltek. Nudli egy parkoló kocsi mögé ugrott. Amikor megfordult, hogy megnézze mi történt a többiekkel, látta, hogy Dominic a jeges járdán több métert csúszik, s úgy hadonászik, mint egy egyensúlyát vesztett korcsolyázó, aztán az autó mellé esik, fiatal arcán értetlen döbbenet.
Majdhogynem bocsánatkérően mondta:
– Nudli, elcsúsztam.
Mielőtt Nudli válaszolhatott volna, Dominic halott volt.
Polos az utca közepén, revolverrel a kezében figyelte a jelenetet. Senkit sem látott, úgyhogy néhány puhatolózó lépést tett arrafelé.
Nudli, mint egy macska kiugrott a kocsi mögül, kése kinyitva, döfésre készen. Polps tüzelt, de a golyó célt tévesztett, Nudli rávetette magát és a kést markolatig a Polos hasába döfte, aztán felhasította. Nudli kihúzta a pengét, aztán őrjöngve megint döfött, elkeseredésében és dühében szitkozódva.
Ahogy Max kiszaladt búvóhelyéről, hogy segítsen Nudlinak, két lovasrendőr jelent meg a színen, kezükben gumibottal. Egyikük Nudli felé lendült, gyors ütést mért a fejére, és Nudli megingott.
Ráüvöltött a rendőrre: – Te rohadt szemét!
Max dermedten állt, miközben az egyik rendőr leugrott lováról és a vérző fejű Nudli felé nyúlt, aki a szemébe csörgő vértől vakon mellkason szúrta. A másik rendőr hátulról megragadta Nudlit és vadul fejbe vágta. A kés kicsúszott Nudli kezéből és a földre esett.
Az eljárás rövid volt. az ítélet hosszú, de lehetett volna hosszabb is. Nudli egy nagy szürke börtönben tett kényszerű látogatást.
Aznap, amikor Nudlit átszállították, Max. Patsy és Bandzsa elárvultán álldogált a börönkapunál. Egy teherautó közeledett a bejárathoz és megállt, várva, hogy a kapu lassan kinyíljon. Nudli a teherautóban volt két őr között. Megbilincselve, látta álldogáló barátait és fölugrott, hogy szabad kezével integessen nekik.
A teherautó elindult. Dagadt Moe, aki. mint mindig, kifulladva rohant a fiúkhoz, remélve, nem érkezett túl későn, hogy legalább egy futó pillantást vethessen Nudlira. Amikor a kocsi beért, megállt. A négy fiú döbbenten és mozdulatlanul nézte a kopár szürke falakat és a kapualj érzéketlen boltozatát. Nudli tovább bámult a teherautó hátsó ablakából, amíg a kapu óriási szárnyai lassan becsukódtak, s elválasztották barátaitól és attól a világtól, melynek meghódítására fogadalmat tett. Szinte akaratlanul az ajtó felé indult, az őrök nevettek. A kapu nyikorogva becsapódott, hallotta, hogy a retesz a helyére csúszik.
1968
A temető kapuja kitárult, gyönyörűen nyírt gyep tűnt elő. Túlnan kripták és sírkövek sorakoztak. Nudli elindult, s hamarosan odaért a keresett síremlék bejáratához.
FÉRFIAID KARD ÉLÉN VESZNEK EL, ÉS HŐSEID A HARCBAN.
IZAJÁS 3;25
A réztáblára vésett bibliai idézet feletti kőhöz nemrégiben kifényesített Dávid csillag volt erősítve. Vaskos bronzajtók tarkították a fehér márványépületet. Mindenfelé, ameddig a szem ellátott, virágágyak és ragyogó zöld bokrok vették körül a síremléket. Magasra nyúló fák, a szélbe bátran kiterjesztett ágakkal árnyékot vetettek a makulátlan gyepre és az épületekre, ami derűssé és békéssé tette a temető egész területét. Lakóhelynek gyönyörű talán, de meghalni azért nem érdemes érte.
Az öreg, fehérhajú kertész, akinek bronzos arcszínén látszott, hogy életének nagy részét szabad levegőn végzett munkával töltötte, tiszteletteljesen néhány lépésnyire állt Nudlitól.
– Be akar menni? – kérdezte.
Amikor Nudli bólintott, a férfi tovább kérdezett:
– Maga rokon?
– Egy nagybácsi vagyok. Nudli elővette a tárcáját, és a férfi kezébe nyomott egy bankjegyet. A pénz eltűnt a kertész mély zsebében, aztán az öreg kinyitotta az egyik bronzajtót. Fejével Nudli felé intett, hogy beléphet.
Nudli bizonytalanul kissé meglökte az ajtót, előrelépett, hogy aztán megtorpanjon: zene hangja töltötte be a kriptát. Olyan zene, amelyet évek óta – valójában több, mint 30 éve – nem hallott; furulya hangja, amely azt a vidám kis indulót hallatta, amit Bandzsa olyan gyakran játszott. Felnézett, a mennyezeten meglátott két hangszórót és rájött, hogy valamiféle felvételt hall, amely akkor indul be, ha kinyitják az ajtót. Az azonban, hogy már tudta ezt, nem könnyített azon a kellemetlen érzésen, hogy az orránál fogva vezetik, bűntudatot akarnak ébreszteni benne.
A kripta falai szürke márványból készültek, fényesen ragyogtak, mint a tükör.
Egyszerűek, elegánsak voltak, mindössze három bevésett név bronzbetűi díszelegtek rajtuk:
MAXIMILIAN BERCOVICZ
1908-1933
PATRICK GOLDBERG
1903-1933
PHILIP STEIN
1909-1933
Nudli ettől még zavartabb lett, beljebb lépett, a zene meg csak szólt, egyre ugyanazt a dallamot ismételve. Rossz érzése annyira fokozódott, hogy végül becsukta maga mögött az ajtót. A zene elhallgatott. Tekintete a kripta oldalsó falára tévedt, ahol egy kis tábla függött a falon, mint egy elkésett gondolat. Ezen is vésett írás volt:
ÖRÖK EMLÉKÜL EMELTJE BARÁTJUK ÉS TESTVÉRÜK DAVID AARONSON – „NUDLI” 1967
Nudli elsápadt. Rámeredt a feliratra, újra meg újra elolvasta. Úgy érezte, elájul, de aztán egy halk csilingelő hang volta el a figyelmét, mintha egyetlen harangocska szólna valahol a kriptában. Kissé közelebb ment a felirathoz, s látta, hogy a NUDLI D-je alatt egy kampón lóg valami, s ez a valami csörrent meg a lágy szellőben, ami az ajtónyitáskor bejárta a kriptát. Kinyúlt érte és levette. Egy kulcs volt; valami olcsó fémből készült – egy számozott kulcs, nyilvánvalóan egy pályaudvari csomagmegőrző kulcsa.
Természetesen ugyanaz az állomás volt; az kellett, hogy legyen. Különben nem tudta volna, merre induljon. A memóriája annyira nem volt jó, hogy arra is emlékezzék, ez ugyanaz a poggyászszekrény vagy sem, de nem lenne abban sem semmi különös, ha ugyanaz lenne.
Csaknem teljesen ugyanolyan volt minden, mint régen. Most ugyan már neon világított, s a plakátok is modernek voltak, de az egész nem változott. Büdösebb volt, mint azelőtt, az biztos, s a lődörgők csoportja is más volt. Hosszúhajú fiatalok, kokósok. Elég sokan voltak.
Beillesztette a kulcsot a zárba, kinyitotta az ajtót, közben gyanakvóan hátralépett, mintha arra számítana, hogy bomba robban. A fülkében egy régi gyékénybőrönd lapult. Az épületben, a földalatti vonatok zajától eltekintve baljóslatú csend honolt. Kinyitotta a bőröndöt.
Tartalma csinos kis kötegekbe volt rendezve, egymásra helyezve, egyenlően elosztva és átkötve, a csomagocskák teljesen megtöltötték a bőröndöt. Az egyik papírköteg szalagján gépelt üzenet volt:
„Előleg a következő megbízáshoz” Nudli óvatosan becsukta a bőröndöt és kicipelte az állomásról. Az utcák üresek voltak, vagy legalábbis úgy látszott; noha még nappal volt. egyetlen lélek sem járt arra. A városnak abban a részében járt, ahol nem volt tanácsos egyedül mutatkozni sötétedés után. Különösen nem egy olyan bőrönddel, amelyben csaknem egy millió dollár van. A magasvasút tartóoszlopaiból képzelete erdőt varázsolt, melynek fái mögött ragadozó vadak ólálkodnak. Tökéletes helyszín a rablótámadásra, gondolta.
Egy taxi haladt arra, Nudli intett, de a sofőr továbbhajtott, még rá is lépett a gázra, ahogy elment mellette. Elindult hát gyalog, kimelegedett, érezte, hogy elönti az izzadtság az idegességtől. Ujjai elfehéredtek, ahogy erősen szorította á bőröndöt. Lihegett. Maga mögül sivítást és füttyentést hallott. Megfordult, mindenre el volt készülve. Mindenre, kivéve a friszbit, amit egy láthatatlan kéz hajított el, s amely súrolta a fejét és továbbrepült. Ijesztőbb volt ez a játék, ahogy földöntúli sivítással hirtelen felbukkant, mint bármilyen valós veszély. Futni kezdett. Kezek mindenfelől, kezek. És rácsok. A magasvasút keresztül-kasul épített szerkezete rácsokra emlékeztette. Börtönrácsokra.
Egy kéz nyúlt felé és megragadta a bőröndöt. A börtönkapu végérvényesen becsapódott mögötte.
– Max!
Max volt, aki odahajolt, hogy elvegye Nudlitól olcsó bőröndjét.
Egymásra néztek a változást fürkészve.
Hat év nagy idő.
– Nudli!
Noha mindkét fiatalember érettebbé vált az évek folyamán, Max változott meg jobban. Feltűnően volt öltözve és egy nagy szivart rágcsált, Nudli viszont ugyanazt az olcsó kabátot és inget viselte, amiben bevonult, egyik sem volt már jó rá. Max levette puha kalapját és derékból meghajolva így szólt: – Engedje meg, hogy segítsek, uram.
Nudlit túlzottan megrohanták az érzelmek ahhoz, hogy megszólaljon, de követte Maxot az utca túlsó oldalára, ahol egy méltóságteljes fekete halottaskocsi várakozott. Nudli hirtelen felocsúdott, és Maxot a karjánál megragadva elnevette magát. Max ledobta a bőröndöt, miközben megfordult, és a két jóbarát ölelésre vágyva, egymást nézve zavartan álldogállt, érzéseik ereje letaglózta őket.
– Hogy vagy, Bácsikám? Egész jól nézel ki.
– Legalább nem éheztettek.
– Te határozottan jobban nézel ki.
– Igen, mit szólsz ehhez? Max megpördült, illegetve magát, bohóckodva, hogy leplezze, amit valójában érez.
– Nem semmi, he? Tűzbe hozom a nőket, elhiheted.
Eldobta félig szívott szivarját, széthajtogatott egy újságot és lapjait Nudlitól a halottaskocsi ajtajáig egymás után a földre terítette, mint a királyi család tagjainak fogadásakor a vörös szőnyeget szokás.
Nudlit meghökkentette a nyitott koporsó, amit az ablakokat borító fekete bársonyfüggönyök mögött látott. Habozott. Max így szólt: – A limuzinod előállt.
– Épp szállítás közben ugrottal el értem?
– Ez az új cégünk. Jó fedőszerv és kifizetődő. Hidd el nekem, semmi nem ráfizetéses, amivel foglalkozom.
– Anyám írt róla, hogy felcsaptál temetkezési vállalkozónak. – Szünetet tartott, mielőtt halkan hozzátette: – És mindarról, amit a családomért tettél.
Nudli bőröndjét a vezetőülés mellé taszigálva, Max azt mondta: – Felejtsd el. Az a te dohányod.
Feketén-fehéren feltüntettem a társaság üzleti könyveiben. A halottaskocsi oldalára mutatott. – Mit szólsz a jelmondatunkhoz. „Minek tovább élnie, amikor mi negyvenkilenc ötvenért eltemetjük? Bercovicz és Társai.” Cuki, mi? Ti vagytok a „Társai”. Te, Patsy és Bandzsa. Sírásók – és egyenlő társak. Mielőtt Nudli bármit szólhatott volna. Max kinyitotta a halottaskocsi hátsó ajtaját. – De elég ebből. Van egy sürgős munkánk. Az üzlet mindenek előtt.
Bemászott, és intett Nudlinak, hogy kövesse.
Amikor Nudli is bekászálódott. Max rátért az üzletre. – Hirtelen halál. Kurva nagy tragédia.
Rámutatott a nyitott koporsóra. Csodálatos lány feküdt benne, állig betakarva egy lila lepellel.
– Tizenkilenc éves. Max a leplet lehúzva, felfedte a meztelen testet. Úgy tűnt, a lány feszes mellei a megkeményedett bimbókkal, hivogatóan a fiatalemberek felé meredeznek.
– Nagy kár. Ez a csodálatos hús hidegen, kiterítve.
Max megrázta a fejét. – Nem sok ilyennel hoz össze a sors. A túladagolás tett be neki. Öröm volt előkészíteni. Egy igazi hullaszépség.
Amikor Max lepillantott rá, a lány kinyitotta a szemét, keze megmozdult, megmarkolta Nudli sliccét és megszólalt: – És készen arra, hogy megint betegyenek neki.
Max vihogott, őrült izgalmában fel-le ugrálva a halottaskocsiban.
– Menj oda, Nudli, pumpálj belé egy kis életet. Nem lettél köcsög odabent, ugye!?
Válaszképpen Nudli vetkőzni kezdett. Mielőtt még Max becsukhatta volna az ajtót, rávetette magát a lányra, mámorosan nyögdécselve. Max még mindig nevetve átmászott a vezetőülésre. A halottaskocsi indulni készült, amikor egy épp arrajáró férfi megállt, hogy megbámulja a koporsóban összegabalyodott végtagokat.
Max kidugta fejét az ablakon és odaüvöltötte:
– Forognak a sírjukban. Senki nem hiszi el, de mindig ezt csinálják. Elhajtott, porfelhőbe burkolva a szájtátva álldogáló férfit.
Mire a halottaskocsi elérte végcélját, beesteledett. A Gelly-étkezde homlokzatát, hogy a változó időkkel és a megváltozott vezetéssel lépést tartsanak, modernizálták. A cégéren most Dagadt Moe neve volt olvasható, az ablakokat tisztára suvickolták, csillogó üvegükben visszatükröződtek az utcalámpák. Bent azonban nem égtek lámpák, maga az utca pedig csendes volt.
Max kiugrott, hátrament és kinyitotta az ajtót. Nudli ott ült, elégedett arckifejezéssel. A lány lassan kiszállt a kocsiból, érzéki testén most szűk ruhát viselt, ami nemcsak alakját emelte ki, de azt is látni engedte, hogy az iménti élmény hatására egész testében remeg.
Cérnahangon azt mondta Maxnak: – Ne aggódj. Nem buzi.
Max rávigyorgott. – Jó kislány. Épp, amilyet az orvos rendelt. Hé – tette hozzá néhány bankjegyet nyújtva a lánynak –, nem akarsz inni egy korty valamit?
– Kösz, nem. Teljesen megteltem. Ahogy elindult a sötétségbe, teste még mindig reszketett.
Nudli még mindig sugárzott, miközben egy zsebfésűvel lesimította haját, kilépett és körülnézett, először az utcát, utána az egykori étkezdét vette szemügyre.
– Dagadt Moe éttermének hívják, de tulajdonképpen a miénk, Moe vendéglője csak álca. Meg kell találni a módját, hogy az ember úgy költse el a pénzét, hogy mások ne tudják, mi folyik valójában. Huszonötén vettük át Gellytől. Így aztán sikerült a környéken maradnunk. Itt biztonságosabb, így az ember mindig tudja, ki a barátja és ki az ellensége. Okos, mi?
Odaértek az étterem kirakatához. Amennyire Nudli látta, Gelly néhai kifőzdéjében, amely most Moe étterme volt, mindössze néhány billiárdasztal és egy üres cigarettaautomata jelentette a változást.
Csaknem valamennyi lámpát eloltották. Egyetlen vendég sem volt; csak egy szakács takarította a helyiséget és egy pincér rámolta egymásra a székeket, hogy a szakács felmoshassa a követ.
Ugyanolyan, mint annak idején. Az egész környék ugyanolyan.
– Azt hiszem a dolgok nem változnak. Legalábbis hat év alatt.
– Sok minden változott, hidd el, Nudli. Max karjánál fogva vonszolta Nudlit a sikátor felé.
– Hová megyünk? – kérdezte Nudli gyanakodva.
Max, akiben csakúgy bugyogott az izgalom, így válaszolt: – Egy olyan helyre, amelyik soha nem zár be.
Az első dolog, amit Nudli meglátott a sikátorban, egy sor luxusautó volt. Némelyik már ott parkolt, volt amelyik akkor érkezett, s egyesek éppen távoztak a sikátor túlsó végén lévő garázsból. Az autókból elegáns, többségükben estélyiruhás emberek szálltak ki. Állandó mozgásban voltak, vagy felfelé vagy lefelé haladtak a kovácsoltvas lépcsőn, amely egy kis ajtóhoz vezetett.
– Hova mennek ezek? – kérdezte Nudli. Max, arcán önelégült mosollyal válaszolt: – Hozzánk. A miénk a leglátogatottabb hely a városban. Ezért eljönnek az emberek még a nyomornegyedbe is. És kemény pénzeket hagynak itt, kedves társam. És ne feledd, amit mondtam. A miénk!
Max belökte Nudlit egy teherliftbe, és amikor az ajtó ismét kinyílt, társát szinte arcul ütötte a hangos jazz, a sikoltozó, egymást túlkiabáló hangok áradata, a sok szín és a több tucat jól öltözött ember. Felsőosztálybeli társaság a néhai kifőzde hátsó termében, amely ma nyilvánvalóan egy felsőosztálybeli zugbár.
Az emberek táncoltak, nevettek és beszélgettek, olyan hangosan, hogy Nudli, aki a börtön sötétségéhez és halk jellegzetes hangjaihoz szokott, kimeredt szemmel, szinte bénultan állt. Max, aki élvezte barátja ilyetén reagálását, Nudli fülébe üvöltött: – Ez az igazi Dagadt Moe féle ház.
Nudlinak végre sikerült kipréselnie egy mosolyt.
– Hol vannak a...
Mintha csak végszóra, Patsy és Bandzsa keresztül furakodtak a tömegen és viharosan átölelték.
– Patsy! Bandzsa! – Nudli!
Kiszabadítva magát az ölelésből, Patsy felüvöltött:
– Halljunk egy tósztot, az isten szerelmére!
Bandzsa előkapta furulyáját a zsebéből és rákezdett kedvenc dalára, miközben Patsy odament a radiátorhoz, amely mellett a falnál teáscsészék sorakoztak egy asztalon. Patsy vett néhány csészét, s a radiátor szelepéből megtöltötte. Aztán átadta az italokat egy pincérnek, hogy az tovább adhassa Nudlinak, Maxnak s a többieknek.
Patsy kacsintott. – Jó kis whisky fűtés. Tényleg melege lesz tőle az embernek.
– És pénze – tette hozzá Bandzsa –. na hallod, egy dollár egy csésze.
Ahogy az olcsó whiskyt kóstolgatta, Nudli magához tért és engedte, hogy agya, amely hirtelen visszanyerte üzleti gondolkodásmódját, befogadja az új impressziókat.
– És nekünk mennyibe van? – kérdezte.
– Tíz centbe – beleértve az önköltséget is – hangzott Max izgatott válasza.
Nudli hosszú, elégedett füttyentést hallatott, és hirtelen egy hatalmas zokogó bálna dobta magát a karjaiba teljes súllyal.
– Nudli! Istenem, de boldog vagyok, hogy látlak. Egész idő alatt, míg bent voltál, én...
Dagadt Moe még hüppögött néhány érthetetlen szót, Nudli nem is hallotta az új számba kezdő zenekar hangos játékától.
Kiszabadítva magát Moe szorításából. Nudli odaszólt három barátjának: – Ronda banda, nem tudtatok volna elém jönni?
Bandzsa Maxra mutatott. – Ő a ronda.
– Azt mondta, nem jössz ki, csak hétfőn – tette hozzá Patsy. Max nevetett. – Majd legközelebb, ha kijön, elé mehettek.
Nudli ujjával félreérthetetlen mozdulatot tett Max felé. S akkor egy vöröshajú, kövérkés nő nyomta száját Nudliéra, alig kapott levegőt. Mikor végül leszállt róla, s engedte, hogy levegőt vegyen, a nő így szólt: – No lássuk, tudod-e ki vagyok. Nudli csettintett az ujjával. – Oroszkrémtorta sok habbal.
– Talált, kisfiam – üvöltött Peggy, aki még mindig szép volt, bár legalább kilencven kilót nyomott. Nudli végigmérte s aztán hozzátette: – Látom, kijutott belőle rendesen.
– Még mindig szeretem. Mintha nem tudnád. De most már drágább vagyok. Egy előkelő bárban dolgozom és kilóra fizetnek.
Patsy kitárta a karját, hogy megölelje Peggyt.
– És Peggy, ez a vörös anyus minden fillérért megdolgozik. Átfogta a derekát, úgy tett, mintha fel akarná emelni, amikor mégsem sikerült mozdítani, kacsintott és úgy tett, mint aki elájul az erőfeszítéstől.
Mindannyian nevettek, s Max így szólt: – Oké, találkoztál a régi haverokkal, most már gyerünk, bemutatunk neked egy-két újat. Elindult, hogy átverekedje magát a tömegen, intett, hogy kövessék. A többiek utána indultak, de Dagadt Moe megragadta Nudli karját, s egy fehérbőrű, kékszemű, koromfekete hajú lányra mutatott. – Emlékszel rá? – kérdezte.
A lány nyugodtan átsétált a termen, felé tartott, s Nudli érezte, remeg a lába.
– Azt sem mondod, szia? – Deborah?
A lány bólintott. A terem másik végén a többiek abbahagyták a beszélgetést és őket figyelték. Max ingerülten a bárhoz lépett. Dagadt Moe. mint egy kiskutya, ragyogó képpel bámulta őket. Nudli és Deborah egy szót sem szóltak, csak nézték egymást, egyikük sem tudta, mit mondjon. Deborah örült, hogy Nudli csodálja, Nudli pedig boldog volt, hogy csodálhatja. Végül is Deborah feszengeni kezdett, és az enyhe megvetést, ami eddig a tekintetében bujkált, mohóság és vágyakozás váltotta fel.
Zaj volt körülöttük, ők viszont hallgattak, s hallgatásuk sokatmondó volt.
Végül Nudli megszólalt: – A báty ad igazi haver.
– Egy igazi romantikus.
– Max mondta neked, hogy ma szabadulok?
– Max? Nem.
Nudli reménykedő tekintettel megkérdezte:
– Magadtól jutott eszedbe?
Deborah egy pillanatig hagyta reménykedni, mielőtt megszólalt: – Moe mondta. Mindig Moe.
Nudli csalódását leplezve tréfálkozott: – Úgy érted, nem számolgattad a napokat?
– De, persze. Négyezer-kétszáztizenkilenc, négyezer-kétszáztizennyolc... Valahol háromezer körül eltévesztettem.
– Igen. És nem vontad le belőle a jó magaviseletért járó engedményt.
– Jó volt a magaviseleted?
– Nem volt más választásom.
– Igenis volt, Nudli. Neked mindig van választásod. Ezt nem kenheted senki másra. A lány futó pillantást vetett a teremnek abba a sarkába, ahol Max szemmel láthatóan türelmetlenül jelzett Nudlinak.
– Még mindig van.
Nudli követte a pillantását, észlelte Maxot.
– Akárhogyis, eljöttél, hogy itthon üdvözölj.
– Még mindig itt lakom. Épp elmenőfélben voltam itthonról, de Moe azt mondta, hogy legalább be kéne köszönnöm.
– A karodnál fogva ráncigált?
– Nem, el akartam jönni. Isten hozott, Nudli. Remélem, nem volt túl szörnyű.
– Hosszú volt. Odabent emberekre... vagy valakire gondolsz, közben.
– Ezt kint nem teheted. El kell foglalnod magad, valamihez kezdeni az életeddel. Nem élhetsz a múltban... vagy a jövőben.
A termen át Max hangját hallották. – Nudli!
Nudli nem figyelt rá, megkérdezte: – És a tánc? Még mindig táncolsz?
Deborah azzal a titokzatos mosollyal válaszolt, amelyre Nudli azokból az időkből emlékezett, amikor leselkedni szokott rá. – Persze. Minden este. A színpadon. Benne vagyok a Palace egyik show-jában, és most éppen onnan kések. Sokat dolgozom, Nudli, és egy kicsit fejlődtem is azóta, hogy itt táncoltam a felmosófák és az üres ládák között. Egyik este eljöhetsz megnézni, ha ráérsz, és megint leskelődhetsz.
Nudli nevetett. – Minden este, az első sor közepéről. Nem, inkább egy sötét bokszból, ahonnan nem láthatod, hogy figyellek.
– Tudni fogom. Mindig tudtam.
– Nudli! Max hangvétele most már arrogáns volt; mint akinek mindig engedelmeskednek.
– Gyerünk, fuss. Anyukád hív.
Aztán Deborah lágyabb hangon hozzátette:
– Szervusz, Nudli. Jó volt újra látni téged.
– Én is örültem.
– Aggódtam, hogy... De a lány nem fejezte be, sarkon fordult és elszaladt a tömegbe vegyülve.
Nudli hosszasan nézett utána, aztán követte Patsyt, Bandzsát és a felhúzott Maxot a MAGÁNTERÜLET feliratú ajtón át.
Az iroda vadonatújnak hatott. Nudlinak a hosszú „üdülés” után a csillogó sporteszközökkel, a politúrozott bútorokkal és a zöld posztóbevonatú billiárdasztallal olyannak tűnt, mint a filmekben. Az asztal közelében dákótartó állt. Max egyenesen feléje tartott. Az állványt egy bizonyos helyen megérintve, kinyitott egy rejtett ajtót, amely a boltra és az étteremre nyílt, ahol Dagadt Moe egy üres tálcával várakozott.
Az étkezde felé biccentve Max halkan megkérdezte:
– Megvan a bor?
– Digó vörös – a legjobb.
Moe arrébb lépett, hogy utat engedjen Maxnak és a többieknek. A helyiség, ahová beléptek, gyéren volt megvilágítva. Csak az utcai lámpák fénye szűrődött be. A négy jóbarát egy asztal felé indult, amelynél három férfi ült, előttük egy-egy korsó sörrel.
A három férfi biccentett, jelezvén, hogy a négy fiatalembernek jogában áll felségterületükre belépni.
A kályhához közeli sarokasztalnál törékeny és ennek megfelelően kistermetű férfi ült. Magabiztosságot sugárzott, mint azok, akik parancsokat osztogattak. Egy másik, közönségesebb férfi buzgón falatozott mellette.
Az elegáns férfi megszólalt: – Mindannyian itt vannak. Az Apokalipszis négy lovasa. Láttad azt a filmet, Joe? Joe-t az evés túlzottan lefoglalta ahhoz, hogy válaszoljon. Nemlegesen röffentett.
A vékonydongájú férfi a kíváncsiság és gyengédség keverékével mérte végig Nudlit. – Szóval ez az a híres Nudli.
Max válaszolt Nudli helyett, aki nem tudta, mit mondjon. – Bemutatom Mr. Frankié-t. Nudli.
A kis ember dagályosan folytatta: – Frankié, hívjál Frankie-nek. Azok az emberek, akiket becsülök. Frakie-nek hívhatnak. Azokat a férfiakat pedig, akik alkalmazkodnak és csendben maradnak – becsülöm. Szerezzetek magatoknak székeket és poharakat. fiúk. Miközben Patsy és Bandzsa odahozta a székeket és a poharakat, Frankié folytatta: – Isten hozott itthon, fiam. Ülj le. Udvarias mozdulattal a tagbaszakadt alakra mutatott, aki még mindig zabált.
– Fiúk, ő Joe. Detroitból jött, hogy egy szívességet kérjen tőlem. És én teljesítem a kérését. Tudjátok, kicsoda Joe. Nem kell ejmondanom mi mindent elért már és mi vár még rá. Ő nem egyszerűen barát, hanem testvér.
Joe röffentett. – Csak egy zsidó tudja ezt a szart megenni. Még a mustár se segít. Fölnézett tányérjából, szemügyre vette a fiúkat, közben tovább rágott. Lenyelve a falatot, megkérdezte: – A családba tartoznak. Frankié?
Frankié mosolygott, sorra belenézett mindegyik fiú szemébe. Joe-hoz fordult és azt mondta: – Még nem. De ugyanolyan jók, mintha a családban lennének. Hétvégére hírnevet szereznek maguknak, Joe. Most meséld el a fiúknak, mit kell csinálniuk. Hallgassátok Joe-t. Joe családjának üzenetét.
Joe így szólt: – Egy pár gyémánt érdekel. Gyerekjáték.
A többiek Nudlira néztek, mintha azt várnák, ő beszéljen a nevükben. Nudli először hallatva szavát, amióta az étkezdébe léptek, megkérdezte: – Miért mi?
– Miért ne? – kérdezett vissza Joe. még mindig rágva.
Nudli a helyiség közepéhez közelebbi asztalnál ülő három férfi felé biccentett. – Miért nem a Detroit-i kölykök, akiknek van kedvük játszani.
Frankié feltartotta a kezét.
– Pillanatnyilag úgy áll a helyzet, Joe azt szeretné, ha a dolgot külsős intézné el. Az ő embereit –, hogy is mondjam – túl jól ismerik Detroitban. Külsős kell, akit senki sem ismer fel. A gyémántbuli pedig nagyon sürgős. Joe azt hallotta, hamarosan Hollandiába szállítják a köveket. Ne aggódj – mosolygott –, biztosítva vannak. Joe, mesélj a fiúknak a pöcsbiztosításról.
A szája tele volt, ajkain csillogott a zsír, de Joe is mosolygott. Mellényzsebéből fogpiszkálót kotort elő, és miközben beszélt, a fogát tisztogatta. Hangja most először árult el valamiféle érdeklődést.
– Oh! Az élet merő véletlenek sorozata. Az ékszerész titkárnője, egy kis félénk szöszi, nem is igazán figyeltem oda rá soha. A biztosítási ügynököm felesége. Csak az tűnt fel rajta, hogy ahhoz képest, milyen félénk, elég jó segge van. Szóval ez az ügynök már minden lehetséges dologra biztosítást kötött velem: életbiztosítást, balesetbiztosítást, tűzkárbiztosítást meg mindenfélét. Rajtam gazdagszik meg. Az egyik este azt mondom neki: „Edward biztosítanád a farkamat? Ez ér számomra a legtöbbet a világon. Azon a napon, amikor már nem tudom felállítani, fizetsz.” És frankón komolyra vette. Lehet, hogy azt hitte, még többet keres rajtam. „Meg lehet csinálni” – azt mondja. „De amikor a kötvényt aláírjuk, meg kell bizonyosodnunk felőle, hogy még működik.” Erre mondom neki: „Hagyj egyedül a feleségeddel és ő majd elmondja neked, működik-e vagy sem.” Persze én csak vicceltem, de a pasas nem mondott nemet, így aztán duplán jól jártam, mert a csaj úgy kefél, mint egy profi, aztán meg köp.
Dugás után elmondott mindent a munkájáról. Hogy hol tartják a gyémántokat, ki van az irodában, szóval mindent, amit tudni akarsz, ha az a terved, hogy „megdolgozod” az üzletet.
– Azt hiszem, a csaj már alig várja, fiúk – vigyorgott Frankié.
Joe mosolyogva elmerengett a felidézett emléken.
– Bánjatok vele finoman – ha lehet.
Kívülről egyszerű irodának látszott. Belülről azonban a Van Linden iroda olyan volt, mint egy bank biztonsági területének miniatűr változata. Hátul egy kis szobában, amelyet csak a kalitkaszerű rácsos ajtón át lehetett megközelíteni, fémszekrények és egy hatalmas páncélszekrény állt. A külső helyiséget, amelyet tipikus irodai bútorokkal rendeztek be, vészjelző gombokkal is felszerelték. Az egyetlen ablakon állandóan behúzva tartották a spalettát. Végül pedig a bejárati ajtón, amely az előtérbe nyílt, kémlelőnyílás volt. hogy ha csöngettek, belülről bárki ellenőrizni tudja, ki a látogató, anélkül, hogy ő maga látható lenne.
Carol, a titkárnő ehhez a kémlelőnyíláshoz lépett, amikor a csengő megszólalt. Kikukkantott és meglátta azt a hatalmas orrot, szarukeretes szemüveget és vörös hajat, amelyet oly régóta minden nap látott: a főnökéét. Mosolyogva nyomta meg a gombot és az automata zár kattanásával kinyílt az ajtó, Carol hátraugrott, ahogy Van Lindent négy fegyveres, zsebkendővel fedett arcú férfi belökte az előtérbe. Nagyon megijedt, de nem szólt egy szót sem. Az irodában dolgozó két hivatalnok azonnal cselekedett. Az egyik lebukott, hogy megnyomja az egyik vészjelzőgombot, de még mielőtt elérte volna, puskatussal leütötték és ájultan terült el a földön. A másik az ablak felé indult, azt meg elgáncsolták, s egy puskacsővel az arcába vágtak, így aztán követte kollegáját a padlóra.
A nő mindezt arcán elragadtatott csodálattal nézte végig, mintha szexuálisan felizgatná az agresszió, az arctalan szörnyetegek és hatalmas fegyverük látványa. Amikor a két hivatalnok a földre zuhant, Carol mély hangon sikoltott, de hangja inkább vágyakozást fejezett ki, mint félelmet.
Bandzsa és Patsy gyorsan megkötözték az alkalmazottakat és elvágták a telefonzsinórt. Nudli a nőn tartotta a szemét, s észrevette, hogy annak tekintete szinte simogatja puskája csövét, közben Max a vállalkozás tulajdonosát. Van Lindent belökte a drótketrecbe, amelyben a páncélszekrény állt.
– Nyissa ki – mondta neki.
Amikor Van Linden félelme ellenére megrázta a fejét és nemet mondott, Max ököllel az öregember arcába vágott, amitől annak vörös parókája és fekete kalapja átrepült a szobán, orrából és szájából ömleni kezdett a vér.
A nő üvöltve Maxra vetette magát. – Állatok! Rohadékok!
Nudli megragadta és lefogta. Amikor Carol körmeit belévájva megpróbálta kiszabadítani magát. Nudli azt suttogta: – Takarékold magad – szabad kezével pedig befogta a száját.
Az öregember félelmében és fájdalmában zokogott, ahogy Max toronyként fölémagasodva csendesen ismételte.
– Nyissa ki.
– Kérem... – Van Linden könyörgését félbeszakította, hogy Max újra belevágott könnytől maszatos arcába.
Carol valahogy kiszabadította magát Nudli szorításából, és megharapta száját befogva tartó kezét.
Amikor Nudli a fájdalomtól hátrahőkölt, a nő Maxra kiáltott: – Rohadt szemét állatok!
Nudlinak sikerült megint elkapnia, s a nő a fülébe súgta: – üss meg! Üss meg engem is!
Szinte könyörgött érte.
– Minek? Higgadj már le. Baj lesz.
Hangja őrjöngő volt. – Kérlek! Üss meg, rajta, üss. Én szeretem, kérlek.
Bandzsa befejezte az alkalmazott megkötözését. Nudlihoz fordult és így szólt: – Gyerünk, rajta, üsd meg. Azt mondta, kérlek.
Carol fészkelődni kezdett, szabadulni próbálva Nudli szorításából. Nudli a nő arcába nézett és minden figyelmeztetés nélkül behúzott egy jobbost a fül tövére, s közben visszaterelte a páncélszekrényes szoba felé. Carol tovább visítozott, inkább örömében, mintsem fajdalmában. A páncélszekrénynél főnöke végül rájött, hogy nincs más választása, elővette zsebéből a kulcsot és megpróbálta elfordítani a zárban, ugyanakkor beállította a kombinációt. Mozdulatai esetlenek voltak, akár egy részegé.
Max Carolra nézett, aztán Nudlira. – Az agyamra megy. Dugaszold már el...
Nudli ismét megütötte, és amikor a nő a padlóra zuhant, szoknyája felcsúszott a derekára, felfedve a tényt, hogy nem visel alsóneműt. Nudli a sarok felé lökte, el az útból, és miközben a nő tovább visítozott, rávetette magát. Nudli szexuális támadásával szembeni ellenállása csak technikai jellegű volt; pontosan azt nyújtotta neki, amire vágyott.
– Fattyúk – visítozott tovább, – Szar szemetek!
Végül az öreg ékszerész kinyitotta a páncélszekrényt. Max odalépett és fejbe kólintotta fegyvere agyával.
– Kösz – mondta. Odaszólt Patsy-nek és Bandzsának: – Oké fiúk, lássunk munkához.
Épp azt tették, átkutatták a páncélszekrényt, szétdobálták a papírokat és az üzleti könyveket a padlóra, míg az aljára nem jutottak, ami mint kiderült – ahogy előre megmondták nekik – duplafalú volt. Amikor elmozdították, kis szarvasbőr zsákot találtak. Negyven vagy ötven gyémánt volt benne.
Miután ellenőrizte a zacskó tartalmát, Max így szólt:
– Menjünk.
Megállt az irodaajtóban és Nudlira mosolygott, aki éppen a nadrágját igazgatta.
Bandzsa odaszólt Nudlinak: – Mi befejeztük a dolgunkat. Te is kész vagy? Meg fogjuk kötözni.
– Én is megtettem a magamét.
Bandzsa fogott egy kötelet, gyorsan összekötözte Carol kezét és lábát. Miközben kiléptek az ajtón. Max azt mondta Nudlinak: – Csak egy napja szabadultál és máris te vagy az első számú Baszó Bajnok.
A négy férfi nevetve elhagyta az irodát, levették az arcukat takaró zsebkendőket és beléptek a liftbe. Úgy néztek ki, mint négy fiatal üzletember, mint ahogy azok is voltak.
Félreeső bekötőút, amelyen nem valószínű, hogy feltűnik egy autó, gyalogosok pedig egyáltalán nem léteznek. Az út mellett néhány száz méternyire régi épület állt, valamiféle gyár, amely egy kis tóra nézett. Az egyik épületéből jövő halk morajt leszámítva minden csendes volt.
A kormánynál ülő Bandzsa lassan vezetett. Amikor észrevette a limuzint, továbbhajtott, míg vagy ötven méternyire meg nem közelítette, akkor egy óvatos U-kanyart vett s húsz méteren belüli távolságba kerülve, legurult az útról, majd megállt, de a motort üresjáratban hagyta.
– Ez Joe volt – mondta Max – a hátsó ülésen. Vele vannak az emberei.
– Érthető – válaszolt Nudli.
– Lehet. De ha meg akartuk volna fújni a zsákmányt, akkor ide se jöttünk volna az ékszerésztől.
– Gondolod, hogy tervez valamit?
– Egy meglepetés-bulit? – kérdezte Nudli.
– Meglehet.
– Nem. tudja, hogy Frankié bepipulna. Ez egy egyszerű üzleti megállapodás. Max. Mi szállítjuk az árut. ő pedig fizet.
Max nem válaszolt. Ehelyett átadta a szarvasbőr zsákot Patsy-nak. – Vidd oda neki. Tudod mit kell tenned.
Patsy bólintott, kimászott a kocsiból, és átballagott a limuzinhoz. Joe és az egyik embere ült hátul, a másik kettő elől, Patsy bekopogott a hátsó ablakon, amit a gengszter letekert és Joe kinézett rajta. – Rendben?
Patsy behajolt és a gyémántos zsákot Joe ölébe tette. Joe óvatosan a zsebébe nyúlt és egy ékszerésznagyítót vett elő, jobb szeme vékony szemöldöke alá illesztette, s mint egy szakértő vizsgálgatta a zsák tartalmát. Egyszer vagy kétszer röffentett, aztán a gyémántokat visszacsúsztatta a zsákba, amelyet az ölében tartott. A nagyítóval a szemén megszólalt:
– Fizesd ki a kölyköt. Az egyik férfi átadott Patsy-nek egy bankjegytekercset.
– Patsy mosolygott, a bankjegyeket a zsebébe gyűrte és felegyenesedett. Joe megkérdezte: – Volt valami gond?
– Gyerekjáték volt.
Még mindig a nagyítón keresztül nézte, Joe nem hitt a szemének, amikor felnagyítva és eltorzulva egy pisztolycső tűnt fel Patsy kezében. Mielőtt Joe reagálhatott volna, a pisztoly elsült és a nagyító lencséjét egyenesen a fejébe ékelte. A gyémántokat az autó padlójára szórva Joe eldőlt. Mielőtt a lövés hangja elhalt. Patsy a vezetőre fogta fegyverét, megnyomta a ravaszt és tarkón lőtte a férfit.
Ezzel egyidőben Bandzsa felpörgette kocsijuk motorját és elhúzott a kacsa-szerű limuzin mellett. Max felvette az ülésen heverő Thompson géppisztolyt és megszórta a kocsit, kilőve Joe második emberét. A harmadik fickónak valahogy sikerült a másik oldalon kimásznia.
Nudli a történteken teljesen elképedve, mozdulatlanul ült mindaddig, amíg meg nem látta, hogy a túlélő detroiti elhagyja az autót. Reflexei működésbe léptek, odaüvöltött a Bandzsának: – Fordulj meg! Csikorogtak a kerekek, amikor Bandzsa a fékbe taposott és megfordította a kocsit. Nudli fegyverrel a kezében kiugrott, mielőtt még az autó megállt volna, a férfi után vetette magát és követte a vöröstéglás gyárépületbe.
Nudli fegyverével hadonászva berobbant egy műhelybe. Több vászonmaszkos munkás egy óriási. dróthálóval borított gép mögött talált fedezéket. A gép torkából hófehér pehely-felhő szállt.
Körülnézve Nudli észrevette, hogy az egyik férfi az épület L-alakú szárnya irányába figyel. Odament a bejárathoz, s a saroknál kikukucskált – éppen idejében ahhoz, hogy meglássa, árnyék jelenik meg a falon egy használaton kívüli gép háta mögött. Amikor Nudli kinézett, lövés fütyült át a levegőn és egy puskagolyó csapódott a falba mindössze néhány centire attól a helytől, ahol állt.
Feje mellett Nudli meglátott egy kapcsolótáblát, melyet elektromos vezeték kötött össze a mozdulatlan, néma géppel. Felnyúlt és meghúzta a fogantyút. Tollak ömlöttek ki a masinából Niagaraként, elárasztva a mögötte megbúvó gengsztert. Az még mindig lövöldözött, ezúttal azonban már vakon, miközben megpróbált kikecmeregni a tollhalom alól. Tapogatózva közeledett Nudli felé. aki egyenesen a mellkasára célzott és lőtt. úgy, hogy a fehér tollak vörössé váltak a földre hanyatló ember vérétől. Nudli újra felnyúlt, leállította a gépet s visszaindult, keresztül a gyáron, nem is törődve a rémült munkásokkal, akik rettegve húzódtak össze, ahogy elment mellettük.
Kiérve, Nudli a kocsi felé vette útját. Megdöbbentette Max parancsa, s az is, amit ő maga tett. Dühös volt, amiért nem mondták meg neki előre, mi fog történni. Az autó – motorja még mindig járt – ott várt rá, a többiek mellette álltak. Nudli feltépte a sofőrülés felőli ajtót és odaszólt a Bandzsának:
– Ülj hátra.
Bandzsa kimászott, a kocsi hátuljába szállt, Nudli beült a kormány mögé, sebességbe tette az autót és olyan gyorsan indult el, hogy Bandzsa csaknem kirepült.
– Hé. Nudli, nyugi – kiáltotta Bandzsa – itt akarsz hagyni?
Nudli összeszorította fogait, arcán feszült kifejezés jelent meg, s nem válaszolt. Max csendben figyelte.
– Miért nem mondtad meg? – kérdezte Nudli Maxtól.
Max egy pillanatig gondolkodott, s csak aztán válaszolt.
– Ha tudsz róla. talán akadékoskodsz. Már megegyeztem Frankie-vel, hogy megszabadítjuk Joetól, és Frankie-vel nem lehet megcsinálni, hogy előbb igent mondasz, aztán nemet. Nem kockáztathattam meg, hogy esetleg nemet mondasz. Különben is úgy értesültünk, ha mi nem tesszük meg, megtették volna ők velünk.
– Jól gondoltad. Nemet mondtam volna. Egy kapitális nemet.
– Az azt jelentette volna, hogy nem gondoltad végig. Frankié nagyon hatalmas, erős. Kisujjában van az ilyesmi.
– Igen és mi is a kezében leszünk, ha hagyjuk.
– Egyedül semmire sem jutna. Ezt tudnod kellene.
– Nem te vagy, aki azt mondta, nem szereti a főnököket?
– Akkor úgy hittem, az nagyon jó gondolat. Sőt még mindig úgy hiszem.
Max ismét hallgatott egy ideig. Végül így szólt: – Gondoljuk át mégegyszer Nudli. Azt akarják, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Gondolkozz rajta.
Egy kis fahídhoz értek, és Nudli a fékre taposott.
– Most is azt teszem. Ma arra kértek, szabadulj meg Joetól. Holnap-azt kérik majd tőlem, szabaduljak meg tőled. Lehet, hogy ez neked megfelel, nekem nem kóser. Nem akarom elfelejteni, kik a barátaim – és nem akarok azon aggódni, vajon a barátaim elfelejtik-e, kik az ő barátaik.
Max mosolygott. – Rendben. Győztél. Felejtsük el. Egyelőre. – Kinézett a tó vizére. – Fürödjünk egyet. Nudli vigyorgott. – Oké, jó ötlet. Ázzál beindította a motort, rákanyarodott a hídra. Az autó sárhányója kidöntötte a hídkorlát tartórúdjait, akár a tekegolyó a bábukat. Hirtelen elfordította a kormányt, s az autó belemerült a tóba. Percekkel később Patsy és Bandzsa vizet köpködve bukkantak föl pont ott, ahol a kocsi elmerült. Aztán megjelent Max is, de Nudli nem volt sehol.
A közelben a parton hatalmas kotrógép lapátolta a mocskot a tó fenekéről. Kiemelte sártól csöpögő állkapcsát a vízből, elfordult, terhét egy teherautóra köpte, hogy aztán ismét a víz alá merüljön.
A Dagadt Moe éttermének sarkában felállított televízióban a városban legutóbb történt balesetet – egy fényes fekete limuzint szétvető robbanást – bemutató fekete-fehér képek aláfestéséül a tv-állomás szóvivője beszélt.
„James Lister államügyész meghalt. Christopher Bailey kereskedelmi miniszter kocsijának felrobbanásakor. Lister úr ugyanis ebben a kocsiban hagyta el a miniszter Long Island-i rezidenciáját.
Úgy volt, hogy Lister tanúskodik a Szenátusi Bizottság előtt, amely a Bailey-botránynak titulált ügyben folytat nyomozást.
– Bailey minisztert ezúttal nem tudtuk szóra bírni, hogy magyarázatot adjon, de van egy nyilatkozatunk jogtanácsosától, Irving Goldtól.”
Nudli volt a helyiségben az egyetlen vendég, aki egyáltalán figyelte, mi megy a tévében. Dagadt Moe oda-odanézett rá, miközben kiszolgált egy másik vendéget.
Váltott a kép és egy jól öltözött, középkorú, lenyalt hajú férfi jelent meg a képernyőn. A képen a felirat a neve volt: IRVING GOLD.
Egy testetlen hang szólította meg a kifejezéstelen arcú jogászt.
– Gold úr, Lister államügyész a második tanú a Bailey-botrányban, aki hirtelen és erőszakos módon meghalt. Mint tudja, az első Thomas Finney, kereskedelmi miniszterhelyettes volt, aki tizenötödik emeleti irodájából kizuhanva halálra zúzta magát egy hónappal ezelőtt. Gyors bevágás következett egy járdán fekvő, összetört holttestről.
A hang folytatta: – Gondolja, hogy van összefüggés a két haláleset között?
Irving Gold érdes, monoton hangon válaszolt: – Az FBI vizsgálja az ügyet. Kérdezze meg tőlük.
Dagadt Moe odasompolygott, ahol Nudli ült.
– Ismered ezeket a pasasokat? Amikor Nudli tagadólag megrázta a fejét, Moe azt mondta neki: – Fogd a pénzt, és fuss, Nudli. Mi a fene tart itt téged?
– A kíváncsiság.
A kamera visszatért a faarcú jogászra. Ismét a láthatatlan kérdező beszélt: – Az egyetlen megmaradt tanú az a férfi, aki jól vagy rosszul cselekedve, a nevét adta ehhez az egész ügyhöz. Christopher Bailey miniszter, az Ön ügyfele. Mit gondol minderről a miniszter úr?
A képernyőn látható férfi válaszolt: – A miniszternek nincsenek aggályai.
– Amennyiben nincsenek aggályai, miért vonult vissza Long Island-i rezidenciájába? Miért tagadta meg, hogy interjúkat adjon? Miért nem jött be hivatalába?
Gold türelmesen – mint aki gyerekkel beszél – válaszolt:
– Szó sincs visszavonulásról, egyszerűen a bizottság jövő heti kérdéseinek megválaszolására való felkészülés köti le minden idejét.
– Én inkább vádaknak nevezném, mint kérdéseknek.
– Koholt vádak.
– De vádak, amelyekre választ kell adni.
– Megismétlem, a miniszternek nincsenek aggályai.
– De a közvéleménynek vannak.
Szóbeszéd tárgyát képezik a tisztességtelen szerződések, a vesztegetés, a nemzetközi maffia és különösen a szállítási szakszervezet nyugdíjalapjainak illegális felhasználása. Tudna erről mondani nekünk valamit?
A képernyőn egy impozáns épület homlokzata jelent meg; premier plánban a felirat: SZÁLLÍTÁSI SZAKSZERVEZET. Aztán egy nagytotál és egy idősebb, ősz hajú férfi, aki botra támaszkodva bicegett a kamera irányába a mikrofont tartó tudósító társaságában. Az ősz hajú férfi beszélt.
– Ezeket, a szervezetemnek címzett rágalmakat és vádakat visszautasítom. Ez csak újabb példa arra. hogyan próbálnak meg tönkretenni egy szakszervezetet, amely keményen küzd a dolgozó emberek jogainak védelméért.
Amikor a nyilatkozót közelebbről mutatták. Nudli érdeklődése fokozódott. Emlékezetében kutatva próbálta beazonosítani a férfit. Nem ugrott be semmi, míg a férfi arcát még közelebb hozva egy újabb felirat. JIMMY CONWAY. A SZÁLLÍTÁSI SZAKSZERVEZET ELNÖKE-ként mutatta be a beszélőt.
– Ó – mondta Nudli Dagadt Moe-nak. – Ezt ismerem.
A riporter lendületesen folytatta.
– Egész életemben azért harcoltam, hogy megőrizzem embereim tisztaságát és távoltartsam őket az alvilági kapcsolatoktól, a piszkos politikától.
Nudli maga elé dörmögte:
– Ez még mindig azt a régi maszlagot fújja. Ismét a képernyőre nézett, még időben ahhoz, hogy hallja, amikor Conway azt mondja: – Ha ebben a helyzetben hibák történtek, ne minket okoljanak... Nudli elmosolyodott. Minden eszébe jutott, emlékezete kitisztult. Oly régen volt és mégis, mintha tegnap történt volna. Több, mint harminc éve már. Fiatalok voltak akkor, és mindnyájan éltek, habár azon a bizonyos napon Conway kis híján meghalt. Ez a harmincas években volt, amikor a szakszervezeti vezetők nem voltak általánosan elismert államférfiak, amikor sohasem hívták meg őket a Fehér Házba. Igen, egészen tisztán látta maga előtt, az emlékkép a fejében élesebb volt, mint amit a képernyőn látott... 1933-at írtak és Nudli a többiekkel egy elhagyatott komphajódokk közelében parkoló teherautó mögül figyelt. Addigra már hozzászoktak az erőszakhoz, de aminek éppen szemtanúi voltak, megizzasztotta őket.
A két üveg mérőtank egyikében lévő gázolaj, habozva, mint a rosépezsgő, lövellt ki a tömlőn, amelyet egy Willie nevű kretén – akinek beceneve nyilvánvaló okból Gorilla volt – tartott hatalmas mancsában. A Gorilla a tömlő végével egy harminc centi mély cementtartályban fekvő, kezénél és lábánál fogva megkötött fiatalember arcába célzott. Willie addig hagyta ömleni a gázolajat, amíg a tartályban fekvő férfit tetőtől talpig el nem áztatta. Willie mellett egy még gusztustalanabb emberpéldány állt, hosszú, csontos, apró fejű férfi, akinek arca egy hulláéhoz, szeme a kobráéhoz volt hasonlatos. Csirke Joe, így hívták, a tartály szemközti oldalánál lévő ládához lépett, leült, keresgélt a zsebében és előszedett egy doboz gyufát. Kivett egyet, meggyújtotta, a gázolajjal telt tartály fölé tartotta, csak akkor pöccintve félre, amikor leégett. Aztán nevetett.
A korhadt deszkák és a rozsdamarta vashulladék arról tanúskodtak, hogy ezt a kikötőt már sok éve nem használják. A játék minden valószínűség szerint zavartalanul folytatódhat, amíg csak a szadista gengszterek kínozni akarják foglyukat.
Odébb, a távolban a város fényei segélykérő jelzésként pislákoltak, olyan jelzésként, amelyre sosem érkezik válasz. Csirke Joe egy cigarettát vett ki a dobozból, meggyújtott egy másik szál gyufát, ám mielőtt rágyújtott volna, egy kérdés erejéig megszakította a mozdulatot.
– Mit is ír az újság... Conway?
Odatartotta a gyufát, meggyújtotta a cigarettát, közönyösen elfújta, aztán folytatta. – „A szakszervezeti vezető izzó szavakkal támadja a politikai vezetést.” A leégett gyufaszálat a tartályba dobta.
A gyufa a fiatalember vállára esett, majd még mindig füstölve a földre gurult.
Miközben újabb gyufát gyújtott, Csirke Joe újra idézett: – „Tüzes rádióbeszéd...” Elfújta a gyufát s a tartályban fekvő férfi felé lökte.
Meggyújtott még egyet, feltartotta, mint egy fáklyát, és így szólt:
– Mit gondol, holnap mit fognak mondani? Jimmy Conway sirí hangon válaszolt, de azért sikerült nyugodtnak maradnia az égő gyufa alatt.
– Semmit. Merthogy nemsokára elengednek. Tuti, a főnökük nem olyan bolond, hogy mártírt csináljon belőlem. Nem akarhatja, hogy az emberek lássák: a vezetők gengsztereket bérelnek a politikusok szolgálatára. Nem tenne jót az üzletnek, vagy igen?
Csirke Joe válaszul meggyújtott egy újabb gyufát, aztán azt mondta: – „A szakszervezeti vezető utolsó lángoló szavai...” Elfújta a gyufát és a tartályba pöckölte.
Conway felemelte a fejét. – Na gyerünk, tegye meg. Akkor sem fogja megállítani a munkásokat és a társadalmi mozgalmat. Az emberek elkeseredettek, éhesek, s a gyermekeiket is etetniük kell.
Csirke Joe előrehajolt: – Idehallgasson, maga társadalmi bunkó, mi szarunk a munkásokra és az ő kis mozgalmukra. Csak azt akarjuk, hogy eltakarodjanak a gyárból, hogy újra kezdhessük a munkát. A zsebébe nyúlt, előhúzott egy vaskos borítékot és meglengette Conway orra előtt.
– Ez az utolsó ajánlatom. Aláírja vagy sem?
– Mondja meg a főnökeinek, hogy kitörölhetik vele.
Csirke Joe odaszólt Willie-nek, a Gorillának.
– Öntözd meg jól. Már csak egy szál gyufáin maradt. Ahogy Willie a tömlő után nyúlt, három autó reflektorai gyulladtak fel mögöttük, szétkergetve a sötétséget.
Hunyorogva az erős fénytől. Csirke Joe és Willie futkosni kezdtek és a tartály mögé rejtőztek, fegyvereiket előhúzták, s akár a katonák a lövészárokból, a tartály széle fölött leskelődtek kifelé.
Azt látták, hogy egy férfi közeledik egyedül, s könnyedén a fénycsóvába lép.
A jól öltözött férfi méltóságteljesen felemelte kövérkés kezét, és odakiáltott nekik: – Ne lőjetek!
Kezét ernyőként szeme elé tartva Csirke Joe visszaszólt:
– Crowning?
– Elég lesz ennyi, fiúk.
Hanghordozása elárulta – a főnök érkezett meg.
Értetlenül, de visszanyerve biztonságérzetét, a két férfi előbújt.
– Mi lesz elég? – kérdezte Csirke Joe. Aztán hangját leeresztve, hozzátette:
– Már majdnem sikerült odajuttatni a fickót, ahova akartuk. Ekkor Nudli, Patsy, Max és a Bandzsa előjött a teherautó mögül, puskájuk a főnökre, a Crowningnek nevezett férfire szegeződött.
Max szokott, nyugodt, gunyoros hangján így szólt:
– Mi pedig mindjárt odajuttatjuk a főnököt, ahová akarjuk.
Látta, hogy a két gengszter keze szorosabbra fonódik fegyvere markolatán, a Bandzsa közbelépett.
– Nyugi, csak foglyokat cserélünk. Senkinek sem lesz bántódása.
– Na nézd csak, ki van itt – kérdezte Csirke Joe, s felelt is rá. – Dagadt Moe temetkezési fiúkái. Sikerült valami jó kis hullát földbe rakni mostanában?
– Erről jut eszembe – szólt Max –, hogy van a bélrákod, Csirke Joe?
Csirke Joe vasvilla szemeket vetett Maxra, aki csak nevetett. – Kötözzétek ki! Max fejével Jimmy Conway felé intett, aki meglepődve és érdeklődéssel figyelte a jelenetet, de nem mutatott sem megkönnyebbülést, sem szimpátiát a szabadítására érkező felmentő sereg iránt.
Csirke Joe hisztérikusan rángatózni és üvölteni kezdett:
– Te nekem nem parancsolhatsz!
– Nem kértük, hogy parancsolhassunk – mondta Nudli –, mi csak mondjuk neked.
– Kötözzétek ki – szólt Crowning.
Willie, a Gorilla fürgén visszamászott a tartályba és meglazította Conway kezén meg lábán a kötelet. Amikor sikerült, Bandzsa odanyújtotta kezét Conwaynak. hogy kisegítse, de a szakszervezeti vezér tudomást sem vett róla, inkább egyedül ugrott ki, s rögtön szaggatni kezdte magáról átázott, gázolajtól tocsogó ruháit. Undorodva méregette megmentéit:
– Kik maguk? – kérdezte. – Ki fizeti magukat?
– Csak ne kapja fel a vizet – mondta Bandzsa. – Az egyik embere.
– Mondja meg neki, hogy nem akarom magukat közöttünk látni. A mi harcunknak semmi köze szeszhez, kokóhoz vagy a kurvákhoz. – Crowningra nézett, és megvetően hozzátette: – Ez az ő műfajuk, nem a miénk. Az isten, szent nevére, kell, hogy legyen köztünk valami különbség.
Nudli levette a kabátját, és odadobta a dühös fiatalembernek.
– Van különbség, nyugodjon meg. Ők fognak győzni, mint mindig, és maga meg az emberei megkapják a magukét, mint mindig.
Crowning bólintott, és vigyorogva tette hozzá:
– Hamarabb, mint gondolná.
A rendőrség központi épülete előtti gránitlépcsőn egyensúlyozva, úgy állt Aiello rendőrfőnök, akár egy római hadvezér. A tagbaszakadt férfi frissen vasalt kék egyenruhában, virágcsokorral a kezében a fényképészeknek állt ilyen pózban, azok meg a várakozó újságírók válla fölött csattogtatták gépeiket és pukkantgatták a magnéziumot.
Aiello lassan elindult lefelé a lépcsőn, s az újságírók elárasztották kérdéseikkel.
– Rendőrfőnök úr, a rendőrök mozgósítása a gyár területén mindenkit meglepett – a sajtót, a szakszervezetet, legfőképpen a sztrájkolókat. No és a közvéleményt.
– Miért, mit akart kedveském, hadüzenetet? A meglepetésszerű cselekvésnek megvannak a maga előnyei. Különben is, a mi akciónk békés művelet volt.
Egy másik újságíró, ezúttal egy férfi, azt kérdezte:
– De nem ellenkezik ez az új szakszervezeti törvénnyel – és a sztrájkolok jogaival?
– Csillagom, én a rendőrség főnöke vagyok, nem a népé! Az a dolgom, hogy rendet tartsak, betartassam a törvényeket és védjem a tulajdont.
– Tapasztalható volt bárminemű erőszak a sztrájkolok részéről, ami igazolja az ön intézkedését?
– Lehetett volna. Az én jelszavam „megelőzés, nem letörés”.
– De ön így a sztrájktörők kezére játszik, s azok felveszik a munkát – ismét a riporternő beszélt.
– Nevezze őket inkább munkanélkülieknek, ha velem akar társalogni, kis hölgyem.
Ekkorra a rendőrfőnök odaért az autójához. Megállt, és egészen más hangon tette hozzá:
– Most pedig, engedelmével, szeretném elvinni ezt a virágot a feleségemnek, mielőtt elhervad.
Büszke kacsintással hozzátette:
– Esetleg hallott róla, hogy fiam született. Egy másik riporter felkiáltott.
– Hallottuk, hogy ő a legifjabb részvénytulajdonos abban a gyárban, amit a rendőrei megszálltak.
Aiello arca tűzvörössé vált. Dühösen megkérdezte:
– Hogy érted ezt, kisöreg?
– Azt mondják, a vezetőség a bébinek szóló kis születésnapi ajándékkal fejezte ki köszönetét.
A riportert a gallérjánál megragadva Aiello a fülébe üvöltötte:
– A rágalmazás komoly törvénysértés – különösen egy másodosztályú riporter részéről. Meg akarod tudni, mennyire komoly? – Hirtelen lazított a szorításán és elmosolyodott, szabadon engedve a riportert. – De tekintettel arra, hogy ez az első fiam négy lány után... Amnesztiát hirdetek. Viselkedjenek rendesen.
Beszállt az autóba, becsapta az ajtót és odaszólt a vezetőnek:
– A kórházhoz.
Ugyanabban az időben, amikor a főnök a rendőrség lépcsőjén nyilatkozott, négy fehér köpenyes, gézmaszkos fiatalember lépett be a kórház szülészeti osztályára.
Az újszülöttszoba egy tágas helyiség volt, amelyet hangszigetelő üvegfalak vettek körül, s választottak el a folyosótól. Mintegy harminc vesszőfonatú ágyacska sorakozott az üvegfalak mentén, csecsemők feküdtek bennük, a legtöbbjük sírt – a látogatók látták, de nem hallották őket. Elfüggönyözött ajtó vezetett a szobába, ahonnan a nővér kilépett, mindkét karján egy-egy újszülöttel, hogy a laboratórium felé vegye útját.
Amikor a nővér elment, a négy férfi – mindegyik fürge és szakszerű, a szemközti ajtón át besurrant az újszülöttszobába. Hárman egyenesen bementek, míg a negyedik a függönynél maradt őrködni. Nudli kiemelt egy újszülöttet az egyik gyerekágyból és kicserélte egy másikkal a második sorból. Aztán Patsy-hez fordult, aki ceruzát és egy lebegő papírlapot tartott a kezében.
– Tizennégy és a huszonhetes helyére; huszonhetes a tizennégyesbe.
Patsy, miután feljegyezte, Maxhoz fordult, aki szintén csecsemőket rakosgatott. Max így szólt:
– Tizennyolcas a harminckettesbe; harminckettes a hetesbe. A hetes a tizennyolcasba megy. Ne keverd össze.
– Viccelsz? Olyan memóriám van, mint egy vak bukmékernek.
Az akció folytatódott, a három férfi azon buzgólkodott, hogy zűrzavart teremtsen. Munkatempójuk egyre gyorsabbá, a gyereksírás pedig egyre hangosabbá vált. Bandzsa bekukkantott az elfüggönyözött ajtóból, barátai összehangolt munkáját figyelve elégedetten vigyorodott el maszkja mögött.
Lépéseket hallva a háta mögül Bandzsa megfordult, még időben ahhoz, hogy meglássa a fiatal nővért – névkártyája a blúzához volt csiptetve –, aki épp felé tartott. Elállva az ajtót, lehúzta maszkját és szigorú arckifejezést öltött.
A nővért megelőzve gyorsan ő kérdezett:
– Thompson kisasszony, miért nem volt itt, hogy fogadjon minket? Nem szóltak az irodából, hogy jövünk?
Hogy Bandzsa így letámadta, a nő csak arra volt képes, hogy tagadólag megrázza a fejét. Mire bármit mondhatott volna, Bandzsa folytatta:
– Biztos hallott rólam, Karlsberg doktor vagyok, fül-, orr-, gége. Schuman, Carlucci és Freiberg doktorral vagyok itt a városban a gyermekgyógyász konferencián, amelyet a Carnegie Alapítvány szponzorál. Nem láttam ott magát?
Bandzsa géppuskaropogás-szerű előadása elnémította a lányt. Bandzsa taktikát változtatott, vágyakozássalteli tekintettel fixírozta.
– Mit csinálunk ma este?
A nővér rá se hederítve igyekezett elszabadulni.
– Bocsásson meg Doktor, de szoptatási idő van.
– Rendben van, de ne felejtse el, a maga ötlete volt.
– De Karlsberg doktor!
– Hívjon Alfrédnak.
Mielőtt a lány többet mondhatott volna, a másik három férfi kisietett az elfüggönyözött ajtón át, arcukat teljesen eltakarta a maszk. Kurtán biccentve a nővérnek, Bandzsa utánuk sietett, kétségbeesett gyereksírást hagyva hátra.
A kórházi magánszoba maximálisan megtelt. Virágok, négy kislány, a nagydarab Aiello-asszony, pirospozsgásan és ragyogva, mint egy termékeny királynő trónol az ágyban, és hozzáillően robosztus, szintén örömtől sugárzó férje: az Aiello-klán felülkerekedett a szobán. Ha egy arra járó benéz, noha nem úgy van, olyan érzése támadna, egy gyűszűnyi hely sem maradt szabadon.
Aiello Főnök, aki az emberiség jótevőjének tekintette magát, patriarchális pózban ülve megkérdezte:
– Eszik?
Aiello asszony, aki, mint arról mellei tanúskodtak, öreg róka volt már a csecsemőtáplálási szakmában, elnézően mosolyogva válaszolt:
– Öt helyett is.
Ez volt természetes csemetéik pontos száma. Férje felé nyújt és megtapogatta a forrást, melyből a táplálék bugyogott.
– Szerencse, hogy saját tejcsarnokunk van. Nem kell négykor etetned?
– De igen. És már itt is a kisfiú.
Egy nővér jelent meg a trónörökössel a karján. Aiello felállt és átvette a babát.
– Szűzanya, milyen gyorsan változnak ezek a kicsik.
A kisbaba arcába bámult, aztán mosolyogva így szólt:
– Pont olyan, mint az örege. Ugyanazok a tüzes, ördögi szemek. Feleségéhez fordulva megkérdezte.
– Jól megnézted a fütyülőjét?
Az asszony megjátszott szörnyülködéssel válaszolt:
– Na de Vincent! A lányok!
Aiello az ijedten és csendben kuporgó négy kislányhoz fordult:
– Ti pedig lányok, jó ha tudjátok. Ez itt a családfő utánam a házban. A babára nézve hangja ellágyult.
– Ennek a gyereknek is golyói vannak, akár a papájának.
Ekkor észrevette, hogy az inge ujja nedves. Eltartotta magától a gyereket és enyhe undor jelent meg az arcán.
A nővér közben előkészített egy pelenkabetétet.
– Adja ide.
– Nem, én akarom csinálni. Meg akarom nézni a... szóval meg akarom nézni.
Az ágyra tette a csecsemőt, kikapcsolta a gumibugyit, s a szennyes pelenkát a földre dobta. Egy pillanatig meredten nézett, aztán félrelökte a babát.
– Mi az isten fasza?
A nővér elsápadt, ellenőrizte a gyerek karján a cédulát, majd a táblácskáját.
– De hiszen ez a jó szám.
Aiello egyre magasabb hangon üvöltött.
– Kitekerem a nyakát! Vagy megtalálja a gyerekemet, vagy felgyújtom ezt a rohadt kócerájt.
Abban a pillanatban megszólalt a telefon. Aiello odarontott a készülékhez és beleüvöltött:
– Halló! – Még mielőtt a kagylót felvette volna. – Halló!
Elsápadt és erősen izzadni kezdett.
– Ki az ördög maga? Mi? Hol van? Mrs Aiello zokogni kezdett.
Nudli, aki rendkívül csinos volt új szmokingjában, a telefonnál ült. Körülötte karosszékeken, díványokon Max, Patsy és Bandzsa hevertek itallal a kezükben. Nappal Peggy bordélyának irodája, bár kissé túl cifra volt, eléggé komonynak tűnt. Nudli a barátaira vigyorgott és felemelte a hangját, hogy mindnyájan hallhassák a beszélgetést, amelyet a teljesen megzavarodott rendőrfőnökkel folytatott.
– Mit gondol, hol van? A szülészeten. Soha se is ment el onnan. Csak egy kis kiütést kapott, és ki kellett cserélnünk a bölcsőjét.
Eltartotta a kagylót a fülétől, mert Aiello igen hangosan szitkozódott.
A nagydarab, közönséges Peggy a közelben ült íróasztalánál, s a számláit nézegette. Időnként felnézett és a fiúkra kacsintott.
– Nyugi főnök. Ugye nem akar szívinfarktust kapni? Akkor nem fogja látni, hogy növekszik a fia... Nem! Nem! Mondtam már, hogy minden rendben van. Hála istennek ott voltunk, és rajta volt a szemünk a dolgokon. Ha kedvünk szottyan, akár vissza is rakhatjuk a kis pöcsösöket a helyükre. Érti? Ha kedvünk szottyan. Most úgy gondoljuk, hogy éppen szottyan. De magának is le kell tenni valamit az asztalra. Mi a franc köze van magának a sztrájkhoz? Hívja el onnan az embereit, és hagyja, hogy a sztrájkolok maguk intézzék el a dolgot a főnökökkel. Ért engem? Akkor megmondjuk a fiatalúr számát... hát ez a helyzet. Maga egy rohadt senkiházi Aiello, de mi nem pikkelünk magára, és segíteni akarunk. Majd visszahívom.
Nudli letette a kagylót és a többiekhez fordult:
– Nagy ember. Igazi jó társalgó. – Aztán megkérdezte Patsytól: – Hol a lista?
Patsy zavartan kotorászott a zsebeiben.
– Hadd gondolkodj ám...
A többiek csendben figyelték, ahogy feláll és tüzetesen átvizsgálja a zsebeit. Aztán végül feladta.
– Azt hiszem, a kórházi köpeny zsebében felejtettem. – Felcsillant a szeme. – De abban biztos vagyok, hogy a fiúk száma páros volt, a lányoké meg páratlan.
Bandzsa így szólt:
– Hát igazán, mi kell ennél több? Végül is lesz egy kölyke, akinek fütyülője van.
Nudli vállat vont.
– Hát akkor majd kap egy páros számot. A nyolcast. Ha szerencséje van, akár az igazi is lehet.
Patsy aggódva kérdezte: – És a többiek? Bandzsa felugrott.
– Úristen, és mi van, ha engem is elcseréltek annak idején?
Max széttárta karjait, mint aki feloldozást ad.
– Úgy osztjuk ki a sorsokat, akár az úristen. Egyesek jól járnak, egyesek meg megkapják a tűket a testükbe.
Peggy feltápászkodott az íróasztal mellől az egyik kezében számlákkal, a másikban pedig bankjegyköteggel a szoba közepére jött.
– Szombat van fiúk. Ideje, hogy elszámoljunk. Bandzsa felállt s a falon lógó, nimfákat és szatírokat ábrázoló, meglehetősen erotikus képhez lépett. Elmozdította, a mögé szerelt kémlelőn át kikukucskált, aztán hátraszólt:
– Én beteszem a részem az üzletbe. Nézzétek ezeket a szexi kis culákat. Az ilyenek képesek állandóan állva tartani az embert.
Az irodában Nudli a bankjegykötegre nézett.
– Ez túl sok, Peggy.
– Azt akarjátok talán, hogy rosszabbul menjen az üzlet?
Patsy mindnyájuk nevében beszélt: – Peggy, megbeszéltük a fiúkkal... Nudli a köteget dobálva folytatta: – Nem felezzük el ezentúl a hasznot. Ez lesz mondjuk az első részletfizetés. A hely a tiéd. A falnál állva Bandzsa hátraszólt: – Odanézzetek, ki van itt. Gyertek ide, fiúk!
Max felállt és odaballagott Bandzsához, útközben odaszólt Peggynek: – Jó lesz így, Peggy?
Peggy hálás volt, de nem volt ostoba. – Nem, koszi fiúkák, de nem lesz jó. Minden simán megy és nyugi van a bordély körül, mert mindenki tudja, hogy társak vagyunk. Nincsenek zsaruk, nem izélgetnek a tanácsházáról, nem folytatnak vizsgálatokat...
Max Bandzsa helyére állt a falnál. Kinézett a kémlelőnyíláson és odaszólt Nudlinak.
– Nudli. Egy régi ismerős. Nudli is kikukkantott a másik helyiségbe.
Ismerte a nőt, de hirtelen nem tudta honnan. – Ki ez?
Bandzsa színészkedve siránkozott és ajkát harapdálta.
– Üss meg. Verj meg. Te állat. Én szeretem. Nudli öklével a homlokára csapóit. – Te jószagú atyaúristen! – szentségeit. – A detroiti faszprés.
Patsy a kémlelőnyíláshoz rohant, miközben Max így szólt Peggyhez: – Peggy, hívd már be azt a kis vöröst a virágmintás ruhában. Amikor Peggy odament az ajtóhoz, hozzátette:
– Mondd meg neki, hogy egy csomó rajongója van itt.
Peggy kiszólt az ajtón: – Carol, bejönnél egy percre? Amikor a lány megjelent az ajtóban, Peggy a fiúkra mutatott és megkérdezte: – A barátaid?
– Nem hiszem. Egy ilyen jóképű társaságra emlékeznék. Rámosolygott a négy férfira. Max elővette a zsebkendőjét és az arcára kötötte. A többiek is követték példáját és Carol felragyogott. – Hát persze, hogy' is felejthettem el? – kiáltotta. Aztán egy kissé rosszmájúan hozzátette: – Tulajdonképpen csak egyikőtökkel kerültem közelebbi ismeretségbe.
– Melyikünkkel? – kérdezte Max, miközben elkezdte kigombolni a sliccét. – Lássuk milyen jó az arcmemóriád.
Elővette szerszámát az alsónadrágjából és a lány felé tartotta. A többiek egymás után ugyanezt tették, felsorakozva a kissé szokatlan szemléhez. Megtekintve a csapatot, Carol végül Maxra mutatott.
– Veled.
Max megrázta a fejét és Nudlira bökött. – Vele.
Mivel Carol csalódottnak látszott, Nudli így szólt: – Olyan sokat vagyunk együtt, hogy lassan hasonlítani kezdünk egymásra.
– Különösen a szemünk tájéka – tette hozzá Max.
Carol nevetve Nudli farka felé mutatott: – Szóval mi már találkoztunk.
Nudlihoz ugorva, megint ellépett a sorfal előtt és gyengéden odasimult mindegyik férfihoz. – Carol vagyok. Örvendek. Hello! El vagyok bűvölve. Igazán örülök a szerencsének. Maxnél megállt, és egy kicsit tovább időzött nála, mint a többieknél.
– Részemről a szerencse – mondta Max.
Lehúzva a zsebkendőt, Carol ajkát Maxéra tapasztotta egy hosszú, érzéki ölelés keretében. Miközben begombolkozott, Patsy megkérdezte: – Szóval otthagytad Detroitot?
Carol helyett Peggy válaszolt: – Á, dehogy. Hétvégekre szoktak átugrani a férjével. Felszed tíz fiút, a férje pedig a kémlelőn kukkolja.
– Hát igen – válaszolt a Bandzsa –, az biztos, hogy túltesz a tengerparton. Sőt a mozinál is jobb.
Carol levette száját Maxéről, csípőjét csábítóan a férfiéhez szorította és ringatózni kezdett a szomszédos teremből beszűrődő zene ritmusára.
Patsy megkérdezte Nudlit: – Mit gondolsz, az a fütyi miben töri a fejét a kellemes kis zugában?
Nudli azt válaszolta: – Biztos azt kérdezgeti magától, „Hol lehet az a kurva feleségem?”
Carol arrafelé vezette Maxot, ahol Nudli állt, lenyúlt és megtapogatta ágyékát. – Mit szólnál egy hármas partihoz?
Nudli helyett Max válaszolt: – Nézd meg, ki van nyalva, mint egy bazári majom. Nem látod, hogy más tervei vannak ma éjjelre?
Tovább folytatva a Nudli elleni támadást, Carol gúnyosan azt mondta: – Hozd el magaddal. Majd négyesben csináljuk.
Nudli durván eltaszította magától. A karosszékhez lépett, felemelte kabátját és a fehér selyemsálat. Odaszólt Carolnak: – Rossz pasast választottál. Én megint elvernélek, de te élveznéd. A többiekhez fordulva, komoly arccal közölte: – Jó éjt, fiúk. És lányok. Ne várjatok rám.
Sok amerikaira rossz idők járhattak, de ez semmit nem változtatott a Broadway csillogásán. Mindig tömve volt emberekkel, autókkal és villogó neonreklámokkal. A színházak zsúfolásig teltek; transzparensek hirdették, a sikerdarabok hetekig, hónapokig, évekig mennek, ha mást nem is, de azt bizonyítva, hogy némelyeknek volt elkölteni való pénzük.
Tizenegy óra. A függöny már lement vagy épp lemenőfélben volt az összes sikeres revüben. A kóristalányok kilépve a színészbejárón, a fiúkkal vagy cukrosbácsikkal találkoztak, a buzgó rajongók sorbanálltak, hogy elkaphassák egy sztár pillantását, vagy netán, ha elég szerencsések, autogramot szerezhessenek. Nudli a csődülettől elkülönülve állt, szíve vadul kalapált. Deborah elbűvölő volt és most együtt mennek vacsorázni.
Deborah estélyi ruhában, lazán vállára vetett szőrmestólával lépett ki az ajtón. A lenyűgözött tömeg megnyílt előtte, csodálattal és irigyen figyelte, amint egyenesen Nudli felé tartott, aki udvarias meghajlással egy csokor virágot nyújtott át neki. – Régen vársz? – kérdezte a lány.
– Amióta csak az eszemet tudom. Karjával óvatosan átölelte a lány vállát és az autó felé vezette, rákacsintva a sofőrre, aki elismerő vigyorral válaszolt.
Elegáns tengerparti étterem, messze kint a Long Islanden. Nudli felvezette Deborah-t a széles teraszra, aztán belülre, ahol egy mutatós ruhatároslány elvette kabátját és a lány szőrmestóláját. A maitre d'hotel sietett oda és bevezette a párt az étterembe. Úgy kísérte őket, mintha a királyi család odalátogató tagjai lennének. A zenekar halk kis keringőt játszott, a zenészek mind szmokingban, csakúgy, mint a sarokban álldogáló pincérek, akik arra vártak, hogy felajánlják szolgálataikat. A pincérek közelében rövid szoknyában és neccharisnyában állt a cigarettáslány. Mellette készenlétben a pincértanulók, hogy vizet, kenyeret és vajat, vagy bármit hozzanak, amit a pénzes (csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy ilyen helyre járjanak) vendégek óhajtanak.
Frissen vágott, különleges virággal teli vázák díszítették az ezüsttel és elegáns porcelánnal megterített asztalokat. A terem közepén hideg ínyencségekkel megrakott büfé állt, a közepén egy hatalmas, jégből faragott hattyúval.
Az összes asztal két személyre volt terítve – és az egész terem üres volt!
Deborah kérdően nézett Nudlira, miközben a maitre d'hotel fegyelmezetten várakozott mellettük.
Nudli így szólt: – Azt mondtad, a tengernél szeretnél vacsorázni. Most ugyan még nem kezdődött meg a szezon, minden tengerparti szórakozóhely zárva van, de én kinyittattam ezt az éttermet. Minden asztalt két személyre téríttettem, hogy választhass. Mosolyogva és fejét hitetlenkedő elégedettséggel csóválva Deborah egy ablak melletti asztalra mutatott, ahonnan az óceánra lehetett látni.
A maitre d'hotel odavezette őket, a széket kihúzta. Deborah-nak, majd intett az italospincérnek és a felszolgálók seregének. Átnyújtotta az étlapot és különböző ételeket javasolt.
– Ajánlhatom a boeufá la mode-t. Vagy kitűnő a blanquette de veau szósszal.
Deborah félbeszakította: – Nekem hozasson asperges-t, sauce vinaigrette-t és utána Chateaubriand-t.
– Pommes frites!
– Naturellment.
– Comme dessert? Torte de fraises ou.
– Majd később eldöntőm. A férfi Nudlihoz fordult.
– És az úrnak?
Nudli elvörösödve, gyorsan válaszolt: – Ugyanazt.
– Oh! La mérne chose. Certainement. Ujjával csettintett s a pincérek elsiettek. Ekkor az italos lépett elő, s úgy viselte tatevin-jét, mintha az maga volna a Reménység gyémántja. Deborah kesztyűjét a poharára dobta. Az italos Nudlihoz fordult: – Milyen bort hozhatok?
– Te rendelj csak nyugodtan – szólt Deborah –. én csak vizet iszom. Nudli félszeg mozdulattal elküldte a pincért.
– Döntse el maga, öregem – szólt utána. Ideges volt, hogy az a lánnyal tárgyal. – Hozzá vagy szokva ugye? Különleges ételekr meg a parle vu franszez. Kitől tanultad ezeket? Hangjába féltékeny felhang vegyült.
A lány kedvesen elmosolyodott és megveregette. Nudli kezét. – Azt hiszed, egy cukros bácsi tanított meg rá, hogyan kell elegáns éttermekben és társaságban viselkedni, ugye? Nem, olvasok. Mindent meg akarok tanulni, Nudli, én... nem akarok visszakerülni oda, ahonnan elindultam. Mindez a jövőről alkotott terveim része.
– Jó lenne – szólt közbe Nudli – szerepelni azokban a tervekben.
– Te vagy az egyetlen, aki...
– Mondd ki.
– Te vagy az egyetlen, aki egyáltalán érdekelt valaha is. De... Elmosolyodott a férfi arcán látott arckifejezéstől, s megpróbálta tréfával elütni a dolgot. – Bezárnál, s a kulcsot messzire hajítanád, ugye?
Nudli vállat vont, nevettek. – Valószínűleg.
– S ami még rosszabb, én ezt még élvezném is.
– Hátakkor?
– De nem sokáig. El akarom érni a célomat.
– Mi az?
– Ugyanaz, mint mindenki másé. Feljutni a csúcsra. Nudli szemébe nézett, a férfi meg vissza bámult rá.
– Úgy beszélsz, mint Max. Neki is ez a mániája. Mindent elérni. A legnagyobbnak lenni. Egyformák vagytok. Ezért gyűlölitek egymást.
A lány kissé mérgesen kérdezte: – Azt akarod, hogy elmenjek? Amikor látta, hogy ez rosszulesik Nudlinak, meglágyult, haragja ugyanolyan gyorsan elszállt, mint ahogy jött. Mosolyogva, zsidó akcentussal kérdezte: – Keringőzöl? Nudli meglepődött, de aztán eszébe jutott a régi tréfa.
– Felkérsz?
– Felkérlek.
– Keringőzöm.
Felálltak és a csak az ő számukra kialakított táncparkettre léptek. Nudli a lány dereka köré fonta karját. A pincérek hada közben megérkezett, étellel megrakva, de Nudli és Deborah egymást átölelve, mint a szerelmesek, ezzel mit sem törődtek.
Kissé később.
Számtalan csillag ragyogott az égen. A hold ezüst karéja a horizont felett lebegett. A hullámok a zenekarral azonos ütemben csapkodták a partot. A zeneszám, amelyet az együttes játszott, Nudli kívánsága volt: „Amapola”
Széles perzsaszőnyeget terítettek a homokra; a pezsgővel és poharakkal várakozó pincérek kötényét meg-meglebbentette a szél. Deborah végignyúlt a szőnyegen, arcát gardéniacsokorba temetve hallgatta Nudlit. A férfi a hátán feküdt, karja a feje alatt, s oly csendesen beszélt, hogy hangját időnként elnyomta a hullámok moraja és a zene hangja.
– Világos nappal kellett lefeküdnünk és már kora hajnalban felkeltettek. Mégis... az a sok börtönben töltött év, mintha elrepült volna. Az idő sokkal gyorsabban múlik, ha az ember nem csinál semmit. Nudli testhelyzetet változtatott, hogy láthassa Deborah arcának körvonalait.
– Két dologról álmodtam akkoriban – arról, ahogy Dominic azt mondta „Elcsúsztam”, közvetlenül a halála előtt – és rólad. A lány nem mozdult. Nudli nem tudhatta, egyáltalán ébren van-e, de mégis, fejtartása arra engedett következtetni, hogy Deborah lesi minden szavát.
– Emlékszel, mikor felolvastál nekem az Énekek Énekéből? Jóba lettem a börtönlelkésszel, tőle kértem kölcsön a Bibliáját.
„Mily szép a lábad a sarudban
fejedelmi leány”.
Nudli előrenyúlt és gyengéden simogatni kezdte a lány lábát. – Ezt olvastam, mielőtt lefeküdtem és rád gondoltam. Eszembe jutott még egy részlet.
„A köldököd akár egy kerek csésze. Ne hiányozzék a fűszeres bor se! A hasad olyan, mint a búzarakás amelyet liliomok kerítenek körül. A melleid meg mint szőlőfürtök a leheleted almaillat...”
Felült, a lány arcát két kezébe fogta olyan határtalan gyengédséggel, amelyről addig nem is tudta, hogy képes rá.
– Senki sem fog téged úgy szeretni, ahogy én szerettelek, amikor a Bibliát olvasva onanizáltam. Amikor már nem bírtam elviselni a börtönt, arra gondoltam, Deborah odakint van, Deborah életben van, létezik... és ez segített átvészelni.
A lány Nudli keze felé nyúlt, mintha meg akarná cirógatni. Aztán lassan lefejtette a férfi kezét az arcáról és merően a szemébe nézett.
– Elmegyek, Nudli. Holnap éjjel. Hollywoodba. Azért kellett találkoznom veled, hogy ezt megmondjam.
Nudli teljesen lehangolva bámult kifelé a RollsRoyce hátsó ülésének ablakán. Az eget felhők borították, és csupán nagy fekete fákat látott, amelyek az autóra lecsapni készülő bosszúálló angyaloknak tűntek a sötétben. Néha egy-egy szembejövő reflektor vakító fénye bukkant fel, egy pillanatra megvilágítva a sofőr fejét; aztán mint a meteorok az égen, a fények elsuhantak mellettük, és Nudli megint koromsötétben maradt.
Deborah ugyanolyan csendes és elgondolkodó volt, mint a mellette ülő Nudli. Átérezve a férfi fájdalmát, megfogta a kezét és gyengéden megszorította. A másik viszonozta a gesztust, de olyan intenzitással, hogy Deborah-nak a fájdalomtól elállt a lélegzete. Nudli hagyta, hogy a lány elhúzza a kezét, és ahogy ránézett, Deborah-1 megdöbbentette a kétségbeesés, amit a férfi szemében látott. Nudli közelebb csúszott hozzá, ő hagyta, hogy a karjaiba zárja, hagyta, hogy egész énjét lángra lobbantó szenvedéllyel, hevesen megölelje. Amikor végül megpróbált elhúzódni tőle, Nudli nem engedte el, erősebben szorította magához, csókjaiban fokozódott az indulat. A gyengédség szikrája sem maradt benne, helyébe a túl sokáig elfojtott düh és erőszak lépett.
Csókolgatni kezdte a lány nyakát és vállait, szőrmestóláját a padlóra lökve. Deborah miközben sikertelenül igyekezett eltolni magától, új oldaláról ismerte meg a férfit, ez a Nudli vad volt, kegyetlen és erőszakos, a piti tolvajpalántából könyörtelen gyilkossá vált, olyan emberré, aki csak egy módot ismer, hogy megszerezze, amit akar: elvenni és eltiporni bárkit, aki az útjában áll.
Nudli letépte a lány ruháit, szétszakítva a selyem estélyit és a fehérneműt, a melleit marcangolta, összekarmolva a bőrt a nyakán és a vállain. Kezével betapasztotta Deborah száját, lábát a térdei közé erőltette, hajánál fogva hátrafelé húzta egészen addig, míg maga alá nem gyűrte az ülésre. Aztán ahogy rajta volt, gyors, vad lökésekkel hatolt belé. Mikor a lány végül le tudta tépni a férfi kezét az arcáról, egy hangos, fülszaggató sikolyt hallatott.
Az autó hirtelen megállt, s mindketten a földre zuhantak. A sofőr kinyitotta a hátsó ajtót és rájuk meredt.
– Meg akarja ölni?
Saját erőszakosságán megdöbbenve és szégyenkezve amiatt, amit tett, Nudli ruháját igazgatva kikecmergett az autóból. A sofőr visszasegítette a félig eszméletlen, széttépett és véres ruhájú Deboraht az ülésre. A lány szinte abban a pillanatban feltépte az ajtót, kihajolt a kocsiból és hisztérikusan hányni kezdett az útmenti árokba. Amikor már nem kellett öklendeznie, felállt, amennyire tudta, rendbe szedte szakadt ruháját és zsebkendőjével letörölte a vért combjairól és testéről.
Nudli elfordult, képtelen volt felfogni, mit is csinált, és képtelen volt arra, hogy Deborah-ra nézzen. Végül a lány beszállt az autóba és mint egy megrémített állat, összekuporodott a hátsó ülés sarkában.
Nudli egy nagy címletű bankjegyet nyújtott át a sofőrnek.
– Vigye haza – mondta. – Én gyalog megyek.
A sofőr megfogta a pénzt, megnézte a címletét, majd összehajtotta és begyűrte Nudli szivarzsebébe. Azután beült a volán mögé és elhajtott, egyedül hagyva Nudlit a sötétségben, aki előtt még ott volt az egész élet, melynek során sohasem felejti el ezt az éjszakát.
Két bőrönd állt a padlón az éttermi asztal mellett, egy szőrmebunda volt rájuk terítve. Deborah sápadtan, de elegánsan egyedül ült az asztalnál. Éppen megitta a kávéját és egy kis pénzt tett a kistányérja mellett hagyott blokkra, amikor mellé lépett a hordár, hogy felvegye a poggyászát. Deborah követte a vasútállomás majdnem üres éttermén át a Grand Central állomás tágas pénztártermébe. Annak a vágánynak az irányába tartottak, ahol útra készen várakozott a Huszadik Század expressz, a Chicagón keresztül Los Angelesbe induló vonat, melybe akkor szálltak be az utasok. A hordár kivitte csomagjait a peronra és Deborah keresni kezdte, melyik kocsiban van a fülkéje.
Nudli kifulladva és borotválatlanul – zilált öltözéke fölött esőkabátot és sálat viselt – rohant keresztül az állomás központi részén, megpillantva a lány hátát, amint elindult a peronon. Utána sietett.
Mire a vonathoz ért, Deborah már nem volt sehol.
Kocsitól kocsiig futott, fel-fel ugrálva, benézve az ablakokon, a jól öltözött emberekre bámulva, akik még kint nyüzsögtek a peronon. Végül az egyik ablakban megpillantotta a lány sápadt arcát. A lány kinézett és meglátta a rá bámuló Nudlit. Tekintetük találkozott, aztán Deborah nagyon kimérten lehúzta a redőnyt, örökre kizárva életéből a férfit.
Dagadt Moe zugbárja, mint minden éjszakai szórakozóhely, nappal meglehetősen sivár képet nyújtott. Nudli lezuhanyozva, frissen borotváltan, újra magához térve, tiszta, jól vasalt öltönyben lépett a liftből az üres, elhagyatott terembe, ami néhány óra múlva ismét fantasztikus tivornya színhelye lesz, s a jelenlévőknek segít majd elfedni az élet realitásait.
A belső irodából Bandzsa furulyájának fémes hangja ütötte meg a fülét. Kis félmosoly jelent meg Nudli arcán. Bandzsa és a furulyája. Emlékeztető, Bandzsa számára pedig – szelep. Nudli át a termen, a félig nyitott ajtóhoz ment, majd be az irodába. Visszahőkölt a látványtól, ami odafent várta. Hatalmas aranyozott, faragott szék – olyan díszes, mint egy mogul trón – állt a szoba egyik végében felállított emelvényen. A trónon elnyúlva, vastag szivarral a szájában Max ült. Mellette alacsony széken, akár ha a földön ült volna, Bandzsa kuporgott a furulyán játszva.
Patsy hatalmas kötéssel a füle alatt, Max mellett állt; Carol is ott volt, félig ült, félig rádőlt a biliárdasztalra, szórakozottan, céltalanul bökdösve a golyókat az asztal filc felületén. A másik saroknál Dagadt Moe szorgoskodott egy albummal és újságcikk-kivágásokkal, amelyeket szétrakosgatott az íróasztalon és a biliárdasztal egyik felén. Amikor Nudli belépett, Dagadt Moe felnézett a cikkekből és idegesen Maxra pislogott.
Nudli egy pillantással felmérte a társaságot, aztán teljes figyelemmel Max felé fordult.
Max kivette a bagót a szájából és Nudli felé bökve így szólt:
– Na nézd csak, ki jött vissza!
A gúnyos megjegyzésre oda sem hederítve Nudli a székhez lépett és megvizsgálta a faragást. – Mi ez?
– Egy trón – válaszolta Max büszkén.
– Románia királyáé volt. Nyolcszáz dolcsi. Carol, hogy felhívja magára a figyelmet közbeszólt.
– A tizenhatodik századból való.
Nudli ügyet sem vetve a nőre, megkérdezte Maxot:
– Mi a csudát csinálsz vele?
– Ülök rajta.
Max hirtelen leugrott trónusáról s az íróasztalhoz ment, kihúzta a középső fiókot. Kivett egy köteg pénzt és odahajította Nudlinak.
– Fizetett a szakszervezet. Itt a részed. Aztán visszarohant, mintha attól félne, hogy távollétében trónbitorló találja elfoglalni a helyét.
– Míg te vakációztál, mi túlóráztunk.
Patsy a kötésre mutatott. Még a Tiszta Kezű Jimmy is becsül minket. Nézz rám. Véremet hullattam a jobb bérek, jobb munkakörülmények ügyéért és az örök szolidaritásért, akármit is jelent az. Dagadt Moe az újságcikk-kivágásokra mutatott. – Benne van az újságokban az egész... Nudli odaballagott hozzá, Moe pedig hozzátette: – A Daily Telegraphnak nem tetszett a dolog. Azt mondja „Az alvilág támogatja a munkásokat brutális harcukban.”
Nudli felvette az egyik cikket és elolvasta a címeit.
GENGSZTEREK ÖSSZECSAPÁSA
A GYÁRNÁL, AMELYET A SZTRÁJKOLÓK
ELFOGLALTAK. A RENDŐRSÉG NEM AVATKOZOTT BE.
Dagadt Moe folytatta: – A Post-nak viszont tetszett az ügy: „A cél szentesíti az eszközt az alvilág összecsapásában”.
Bandzsa egy pillanatra letette hangszerét. – Az újságírók soha sem tudják, mi a szart akarnak.
Nudli a kezében lévő bankjegycsomót nézegette. – Megkereshettetek volna.
– Kerestünk – mondta Max. – A Bandzsa talált meg a Kínainál, úgy be voltál lőve, hogy meg sem ismerted.
Bandzsa vigyorogva hozzátette? – Deborah-nak szólítottál.
Dagadt Moe, aki eddig rájuk figyelt, most hirtelen nagy érdeklődéssel kezdte rendezgetni újságcikkeit.
Nudli, láthatóan igen idegesen leült és így szólt.
– Az kizárólag az én rohadt ügyem. Semmi közötök hozzá, hogy mit csinálok.
Max felugrott és odament hozzá. – Mi kizárólag együtt dolgozunk, és rohadt tyúkoknak meg ehhez nincs semmi közük.
Nudli fejével Carol felé intett. – Akkor ő mit keres itt? Nem kapott eleget Detroitban? A River Rouge gyárban is megkefélhetnék a futószalagon, ha valaha az életben kinyitják.
Carol Maxhez lépett és Nudlihoz beszélt. – Mert a hölgynek itt van kedve kefélni. És csak vele.
– Miközben a férjed meg a kulcslyukon át leskelődik, mi?
– Már rég elhagytam, ha tudni akarod te nagyokos, bár egyáltalán nem tartozik rád.
Nudli Maxhez beszélt. – Szóval ti kettecskén éldegéltek itt, még a munkába is magaddal hozod, és azt mondod nekem, hogy a tyúkoknak ehhez nincs közük.
Max Nudli arcába üvöltött: – Egy dolgot elfelejtesz, ez a nő annyira sem érdekel, mint egy darab szar.
Carolt, mintha megütötték volna, felsírt. – Maxié!
Nudli gúnyos mosollyal kérdezte: – Hol töltitek a hétvégéket, Peggy fészkében?
A megjegyzést fel sem véve, Carolra mutatva Max azt kérdezte:
– Akarod, hogy kibillentsem innen?
Carol megpróbált közbeszólni, de nem jött ki hang a torkán. Nudli csak meredt rá.
– Akarod, hogy seggbe rúgjam? – Max visszabámult Nudlira és megismételte a kérdést. – Akarod, hogy kirúgjam innen?
Nudli Carolra nézett, aztán nevetni kezdett, hosszan, hangosan, visszatarthatatlanul tört ki belőle.
Aztán egy pillanat múlva már Max is nevetett, Patsy, a Bandzsa, sőt még Dagadt Moe is beszállt, bár az ő nevetése kissé idegesebb volt, mint a többieké. Carol megragadta a táskáját, kesztyűjét és szó nélkül kirontott a szobából, becsapva maga után az ajtót.
Max és Nudli tovább nevetett, amíg meg nem szólalt a telefon. Jimmy Conway egy telefonfülkében állt. Egy kis boltban, Manhattan belvárosában, amely az eladótól eltekintve üres vöt. amikor felvették a kagylót, így szólt: – Jimmy vagyok. Ott ki beszél? Max? A kagylóból egy hang válaszolt:
– Nem. Nudli.
– Oké, ide figyelj – mondta Jimmy. – Ma szükségünk lesz rátok, fiúk. Kinézett a kirakat üvegén át a kint várakozó teherautóra, ami barátaival, a sztrájkoló munkásokkal volt tele. – Én egy kemény beszéddel csapok oda nekik, ti meg fiúk, azt hiszem...
Nudli hallotta, hogy a vonal túlsó végén a beszédet kitartó fegyverropogás zaja szakítja meg, majd a fegyverropogás erősödik, üvegtörés hangja hallatszik, végül csend lesz.
– A francba – szólt oda a válla fölött a többieknek. – Lelőtték.
Aztán éles fékcsikorgást hallott és egy izgatott hang szólt bele a telefonba: – Szegény Jimmy. Elég rossz bőrben van. Két pasas egy túrakocsiban. Felismertem őket régebbről. Egy nagy, majomszerű pasi, és egy szikár, aki úgy néz ki, mint aki mindjárt elpatkol.
Crowning – akit mindig két samesza kísért, Csirke Joe és Willie, a Gorilla – idegesen lépkedett a járdán, úgy volt, hogy hamarosan egy találkozójuk lesz, Crowning azonban nyugtalan volt. Sohasem lehet az ember túlzottan biztonságban. Ezt még fiatalon megtanulta, amikor egy jóbarátját a szeme láttára lőtték agyon. Körülnézve úgy látta, minden rendben van, de ennek ellenére aggódott.
Autójuk az utca másik oldalán állt, de Crowningot az aggasztotta a legkevésbé, hogy át kell kelnie az utca forgalmán. Óvatos pillantást vetett mindkét irányba, meggyőződött róla, hogy a túloldal tiszta. Biccentett Joe-nak és Willie-nek. A forgalom megállt a háztömbnyire lévő lámpánál, két néger férfi kivételével, akik tisztított ruhákkal teleaggatott állványt toltak egy szálloda szolgálati bejárata felé. Az utca pillanatnyilag üres volt.
A három férfi elindult a túlsó oldalra. Még el sem érték a záróvonalat, amikor kattogó géppuskatűz alá vették őket. Willie, a Gorilla és Csirke Joe összeesett, miközben Max és Nudli füstölgő fegyverrel kezében előlépett a ruhák közül. A kocsi, amelyet Bandzsa vezetett, csikorgó gumikkal kilőtt, Patsy kiugrott és fegyverével fedezte az állvány mögött álló két férfit. Nudli és Max előrohant rejtekhelyéről, felugrott a mozgó autóra, utánuk Patsy is, miközben Bandzsa elhajtott. Crowning, aki sértetlen maradt, félelemtől dermedten állt, majd hátralépett két testőrének holttestétől, addig hátrált, míg a szálloda falának nem ütközött. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntött, elég régen játssza már ezt a játékot; itt az ideje, hogy kiszálljon belőle, amíg életben van.
A pezsgődugó kirepült, a plafonnak ütődött és visszapattant, a feje búbján találva el a kórházi ágyon gipszben fekvő férfit. Mindenki nevetett, beleértve a deréktól lefelé mozgásképtelen beteget, Jimmy Conway-tis.
– Vigyázz! – szólt valaki, s a szó még a levegőben rezgeti, amikor a második dugó is kisüvített.
Patsy Conway-hoz fordult és viccelődött: – Szétlapította a Cordon Rouge robbanása. A géppuskagolyók nem érték a fejedet, de Bandzsa elsőre lepuffantott.
Max, túlcsorduló poharát megemelve így szólt:
– Ha a szakszervezeti fiúk most látnának Jimmy, nem tudnád őket soha az életbe' gályába rázni.
A négy fiú, Conway és egy simaképű politikus, akit Cápinak nevezlek – zsúfolódott össze Conway szobájában. Conway hangjában szokatlan keserűség bújkált, miközben Max-nek válaszolt: – Ti vagytok a nagy gatyába-rázók.
– Mi győzünk – mondta Max. – Ez az, ami számít. Az egyetlen dolog ami számít.
Nudli átnyújtott Jimmynek egy pohár pezsgőt.
– Kellemetlen, hogy nem lehetsz ott aláírni a megállapodási, nem Jimmy?
– Az a kellemetlen, hogy ti, fiúk. egy nap alatt megtettétek, amit én két év alatt sem tudtam. Cápi most szólalt meg először. – És te még húzódoztál tőlük. Szerencséd, hogy én meg a fiúk őrködünk a szakszervezet jövője fölött.
...Poharát köszöntőre emelve így szólt: – Az amerikai munkásszakszervezet legforróvérűbb újoncára – Jimmy Conway-re.
Mindannyian csatlakoztak hozzá. Conway lenézett a lábára. Közben belépett a főnővér, nyomában két segédorvossal. Már a zajszint miatt is majd' felrobbant, és amikor meglátta Jimmy kezében a poharat, mint egy teljhatalmú asszonyság, odaugrott érte, s kitépve kezéből, a többiekhez fordult. – Maguk egész egyszerűen bűnözők – dühöngött.
– Látszik? – kérdezte Bandzsa mézédes hangon. A segédorvosok felé mutogatva a nővér folytatta:
– Épp a műtőszobába készülünk vinni, maguk meg itt italokat adnak neki.
A két segédorvos az ajtó felé kezdte tolni a kerekeken guruló ágyat.
– Minek operálni – tiltakozott Conway –, ha úgyis sánta maradok? Cápi meg a többiek az ajtóig kísérték, és Cápi a Conway után szólt: – Ne aggódj Jimmy-fiú. Lehet, hogy egy kicsit húzni fogod az egyik lábad, de vésd az eszedbe, amit mondok, óriási lépéseket teszel majd.
Az ajtó éles csattanással becsukódott. A főnővér még mindig dühös volt.
Cápi folytatta, megvárva, amíg Conway biztosan hallótávolságon kívülre kerül. – Fiúk, egy igazi mártírral kerültetek barátságba. Kamatoztassátok a dolgot.
Patsy megkérdezte: – Mihez kezdjünk mi egy mártírral?
– Változnak az idők. A szesztilalom már nem tart sokáig. Higgyétek el nekem. Sokkal több ember kerül az utcára. Max Nudlira nézett; aztán mintha azt akarná, hogy meggyőzzék, így szólt Cápihoz:
– Folytasd. Érdekel minket.
– Gondoltatok már valaha arra, hogy önálló üzletbe fogjatok? Rengeteg pénzt szedtetek össze, és nem akarjátok bankba tenni. Ott az a sok teherautó, amit italszállításra használnak. Hamarosan bagóért fogják elkótyavetyélni.
Nudli feltette a kezét. – Felejtsd el. Nem akarunk beszállni a szállítási üzletbe. Nehéz kenyér az.
Megszólalt a telefon. Cápi felvette, hallgatott egy pillanatig, kisvártatva pedig azt mondta: – Igen, küldje fel. – Visszatette a kagylót. – Egy barát jön. Kisstílű vagy, Nudli. Teherautók százairól van szó, nemcsak egy-kettőről. És ezek fölött egy nemzeti szervezet diszponál, a szervezetet pedig az a jelentős szakszervezet támogatja, amelynek véletlenül a műtőbe tartó barátunk a vezetője. Bármit kértek, nem valószínű, hogy megtagadná. Sokkal tartozik nektek – és különben is túl sokat tudtok arról, hogyan érték el a sztrájkolok a céljukat. Ne aggódjatok, fizetni fog.
Miami Beach még kiforratlan üdülőhely volt. Új, rikító szállodák nőttek ki a földből, körülöttük hajladozó pálmákkal és frissen ültetett gyeppel. Némelyik hotelnek volt saját úszómedencéje, napfényben szikrázó vizével jól illett a csillogó környezethez, a vendégek jó része mégis inkább a fehér homokot és a mélykék óceánt választotta. A nők szoknyás fürdőruhát viseltek, ami többet takart belőlük, mint amennyi a férfiak szempontjából kívánatos lett volna; a férfiak szűk szárú úszónadrágban feszítettek, csíkos trikóval, amely kihangsúlyozta izmaikat.
Az egyik szálloda parkjában, kőhajításnyira a parttól, újságos árulta portékáját, és nagy tömeget vonzott maga köré hangos kiáltozásával. A karjára terített hírlapokat úgy vitték, mint a cukrot, s amikor az emberek elolvasták a szalagcímeket, örömkiáltásban törtek ki.
Valamelyik fürdőző magasra hajította újságját, amely egy percig fent maradi a levegőben, megült az óceán felől fújó szellő hátán, közben a férfi térdre dobta magát, mintha imádkozna, és a homokot kezdte ásni. Elővett onnan egy barna üveget, ami félreérthetetlenül valamiféle erős szeszesitalt tartalmazott, felemelte a flaskát. az ég felé tartotta hála-
757
adásképpen, majd lecsavarta a kupakját és nyilvánosan, szemérmetlenül nyakalni kezdte a nedűt.
Eve – csinos, új fürdőruhát viselt – vett egy újságot. Visszament a partra, ahol Nudli, Max és Carol heverésztek hatalmas fürdőlepedőn, és beleolvasott. Nudli szeme csukva volt, úgy tetszett, alszik. Max és Carol, nem törődve a strandolok megütközött, rosszalló tekintetével, gátlástalanul tapogatták egymást.
Eve Nudli mellé térdelt és arcára borította a lapot. Felriadva álmából, Nudli Eve-re mosolygott, eltartotta magától az újságot és olvasni kezdte a harsogó címeket.
Anélkül, hogy megmozdult volna, kifejezéstelen arccal megkérdezte Maxot: – Mennyink van a csomagmegőrzőben?
Max nyelvét kihúzva Carol szájából, visszakérdezett: – Miért? Kölcsön kell?
Nudli átnyújtotta az újságot. – Karácsonyra munkanélküliek leszünk.
Max és Carol is megnézte a címet:
ELTÖRÖLTÉK A VOLSTEAD TÖRVÉNYT, A SZESZTILALOM DECEMBERBEN VÉGET ÉR.
– A francba – morogta Max, aztán választ adva Nudlinak, hozzátette: – Olyan egymillió dolcsi.
– Fúha – Carolt lenyűgözte a közlés. – Hol tartjátok?
Max hangulata újra a régi volt, komiszul így szólt: – Az alsógatyámban.
– Csak nem? Ó, én azt már régen megtaláltam volna ott.
Max félredobta az újságot.
Nudli ásított, nyújtózkodott. – Át kell rendeznünk sorainkat, Max. Van egy csomó ötletem. Max elsimította maga előtt a homokot és valami kivehetetlen ábrát rajzolt bele.
– Nekem is.
– Ha nekem egymillióm volna, nem aggódnék – mondta Eve.
– Mi sem aggódunk majd, ha húsz... vagy ötven lesz – Max tovább rajzolgatott a homokba.
– És honnan fogjuk előteremteni? – kérdezte Nudli.
– Innen. Max egy pontra mutatott a rajzon. Nudli alaposan megvizsgálta, de csak egymást keresztező vonalakat látott, amik akár utcák is lehettek, meg egy négyzetet, ami talán egy épületet jelzett.
– Mi ez?
Max szinte magán kívül válaszolta: – Egy álom...
Öklével homlokára csapott. – Egy álom, amelyet már évek óta dédelgetek. És esküszöm az élő istenre, mi ketten valóra váltjuk. A legnagyobb buli lesz, amit életünkben csináltunk.
– Mi ez?
Max felpillantott a rajzról, elkapta és fogva tartotta Nudli tekintetét. – A Federal Reserve.
Nudli hitetlenkedve nézett rá.
– A bankok trezorjait jóval a föld alatt építik, s az egész környék csak úgy hemzseg a kópéktól. Te viccelsz.
– Nudli, drága haverom, egyetlen bajtársam, te kis ganef. Max Bercovicz soha sem viccel ilyesmivel. Hidd el nekem, ez a legnagyobb lépés, amit tehetünk. Emlékezz: „Nagyobbat lépj, hamarabb odaérsz.”
– Te őrült vagy.
Max elvörösödött. Halántékán az erek kidülledtek, vadul lüktettek, elkapta Nudli csuklóját és az arcába üvöltött: – Ne mondd ezt még egyszer nekem Nudli. Ne mondd ezt még egyszer!
Visszatekintve, a múltbéli képek összeálltak, az egész teljesen világos volt. Nudli olyan részletességgel véste emlékezetébe, akárha naplót vezetett volna róla. Crowning és Csirke Joe, meg Willie, a Gorilla; Jimmy Conway, Cápi, a szakszervezet; Eve, Carol, a Miami Beach-i kirándulás. Időbe telt, míg mindezt összerakta, a robbanás napjától kezdődően, de most, hogy visszatért és emlékezni kezdett, minden a helyére került. Volt azonban a kirakós játéknak egy pár darabkája, amit még nem illesztett a megfelelő helyre, de nem járt messze tőle. Idő kell hozzá, rendben van, mégis úgy tűnt neki, minden egyes lépésnél segítették az úton, mintha csak valaki azt akarta volna, hogy sikerüljön mindent kitalálnia, legfőképpen azt, miért van itt, miért jött vissza New Yorkba, annak ellenére, hogy mindegyikük meghalt. Majdnem mindegyikük. Moe még él, és valahol odaát Hollywoodban Deborah meg nagy sztár. Mindenki más elment, hacsak Conwayt nem számítja. Mindenki, őt magát és azt a nőt kivéve, akit meg akart látogatni. Hirtelen rájött, hogy a szeretetotthon szalonjában ül, és rá vár, hogy beszéljen vele. A nő arca barázdált volt, haja szürkésfehér, de félreismerhetetlenül Carol volt az. Elkínzott szemekkel nézett rá.
– Sétálj velem egyet.
Felálltak és elhagyták a társalgót, elmentek az ebédlő mellett, ahol néhányan még ettek, csak az ezüst csörgése törte meg a csendet.
Anélkül, hogy Nudlira nézett volna, Carol beszélni kezdett, a régi ellenségeskedés csendült ki hangjából.
– Olyan sok minden történt, annyian meghaltak. Hány éve is ébredsz már azzal az érzéssel, hogy vétkesnek érzed magad Max halálában?
Az előcsarnokban Nudli megtorpant egy falra akasztott fénykép előtt. Egy házbeli ünnepséget ábrázolt, talán az otthon felavatását. Idős bentlakók csoportja állt a bankett asztal mögött, doktorokkal, meg az ilyen helyek létesítésére adakozó méltóságokkal és fejesekkel körülvéve. Ezek a fontos emberek pezsgősüvegeket és poharakat tartottak, néhányan karjukat épp pohárköszöntőre emelték. A fénykép középpontjában a híres sztár állt, egy gyönyörű és elegáns középkorú hölgy. Nudli rögtön felismerte Deborah-t.
– Mi ez? – kérdezte.
– A megnyitás estéje. Tizenöt évvel ezelőtt. Akkor még nem voltam itt.
– És ő? Nem kellett, hogy megmutassa. Carol tudta, kire gondol.
– A hely védőszentje. Egy színésznő.
– Ismered?
– Nem.
Carol hirtelen azt mondta: – Tudtad, hogy Max apja diliházban végezte? És az ő agya is rohadt... ha akkor nem volt őrült, nemsokára az lett volna.
Miközben távozott, Nudli azon töprengett, amit Carol mondott. Igen, minden értelmet nyert, minden, még az ő saját szerepe is. Azt hitte, tudja mi történik, pedig az egész út folyamán túljártak az eszén.
Az autóban ülve Nudli és Carol az Alsó Manhattanben lévő Federal Reserve Bank külsejét tanulmányozta. Impozáns épület volt, masszív, szürke, áthatolhatatlan, úgy tervezték, hogy a tiszteletreméltóság és a biztonság légkörét árassza. Emellett jól őrzött és látszólag bevehetetlen volt. Carol rágyújtott. Mindketten észrevették, hogy az utcák zsúfoltak, noha a munkaidő még nem járt le.
Carol szippantott a cigarettájából és megkérdezte: – Mekkora az esélye annak, hogy egy ilyen őrült terv működőképes? – Kérdezd meg Maxet. Éjjelnappal vele vagy. Miközben magadra húzod, kérdezd meg tőle. Meglehet, olyan izgatott lesz, hogy elmondja neked, amit én nem tudtam kiókumulálni.
– Nézd, Nudli, mi sohasem voltunk puszipajtások, kivéve azt az egy alkalmat Detroitban. Max miatt viseltük el egymást. Most jött el az ideje annak, amikor valóban tehetnénk érte valamit... együtt, mi ketten. Aztán újra szívből utálhatnánk egymást. Egyébként ez öngyilkosság részedről ugyanúgy, mint a többiekéről. Hamisítatlan és egyszerű öngyilkosság.
– Akkor verd ki a fejéből. Megvannak rá a módszereid. Mit gondolsz, a jó isten mi a fenének rakta azt a micsodát a lábad közé, ha nem azért, hogy használd és uralkodj a férfinépség fölött.
– Megvoltak a módszereim. És hidd el, nagyon jól tudom, hogyan kell használni „azt a micsodát”, de mi már egyáltalán nem kefélünk. Már csak arra képes, hogy könnygázról és túszokról papoljon. Végig fogja csinálni, veled vagy nélküled. Elpöccintette cigarettáját és Nudlira nézett. – Ha előtte börtönbe kerülnél, nem lenne semmilyen bankbuli. Megpróbálta felmérni, hogyan reagál, de Nudli arca közömbös maradt. – Ez valójában Max ötlete.
– Hogyhogy?
– Kinevet téged. Azt mondja, Eve hordja nálatok a kalapot. Azt mondja, átnedvesedik a nadrágod, valahányszor erre jársz. Szerinte boldog lennél, ha a zsaruk bármilyen okból elkapnának és megakadályoznák, hogy végigcsináld ezt a melót. Igaz ez?
Hallgatása volt a válasz Carol kérdésére. Nudli a bankra bámult.
– Akkor gyerünk. Köpd be a zsaruknak. Juttasd börtönbe. Legalább akkor észre tér. És ha nem tudsz elszakadni tőle, vonulj be vele együtt. Még mindig jobb a sitten lenni, mint meghalni. Carol beindította a motort. – Te jobban tudod mit kell tenni. De ha te nem teszed meg Nudli, megteszem én.
Kicsi fekete koporsó lebegett át a sötétségen. Rajta a szalag a felirattal: SZESZTILALOM. Négy üres pezsgősüveg szolgált gyertyatartóként. Két pincér vitte a koporsót a vállán, átmentek Dagadt Moe zugbárjának „nagytemén”.
A koporsó mögött egymásba kapaszkodott táncolok kígyóztak, derekukat a jazzband gyászzenéjének ritmusára riszálva. A zenekar ugyanazt játszotta, amit New Orleansban lehetett hallani, amikor az egyik híres fekete jazz-zenészt tették sírba. A gyászolók zokogtak, legtöbben persze csak tettették, de néhányuk – az alkoholcsempészek, na meg az illegális bárok tulajdonosai – valóban sírtak. A szesztilalom vége a megélhetésüket vette el. A többség számára azonban ez az éjszaka igazi örömünnep volt. Az ivás újra legális időtöltés lett.
Patsy, Bandzsa és Peggy – mindhárman bódultán az italtól és az izgatottságtól – a táncolok között voltak, Max a terem szélén formált sorfalban állt, szemében várakozásteljes izgalom fénylett, a táncolókat nézte, ahogy az asztalok között hullámoztak.
Carol mellette állt, idegesen aggódva figyelte minden mozdulatát. Egyre több vendég csatlakozott melléjük, nevettek, ittak, virágokat dobáltak. Különleges éjszaka volt, egyedülálló, a legvadabb buli, amelyen valaha is résztvettek, olyan éjszaka, amit valószínűleg senki sem felejt el soha.
Nudli Eve-vei a bárpultnál volt. A vendégek bolondozása tetszett a lánynak, aki észrevette, hogy Nudli morózus, komor ári ül mellette, mint akit beteggé tesz ez a vigalom. Sokszor próbálta bevonni őt a társalgásba, hogy felvidítsa, de végül is belátta, semmi sem segít. Aggódni kezdett.
– Mi a baj? Nem érzed itt jól magad?
Nudli erőltetetten elmosolyodott, előhúzta zsebóráját, megnézte az időt, s egy húzásra felhajtotta pohara tartalmát.
– Miért mentek el pont ma éjjel? – erősködött Eve. – Miért pont most, hogy a szesztilalom csaknem véget ért?
– Mindenki kiárusít – felelte Nudli. Elhallgatott, végiggondolta, mit mondott, aztán folytatta:
– Szinte semmiért ajánlottak whisky-t, így aztán megígértem, hogy átvesszük. A lányra nézett – Elmegyünk egy időre.
– A szállodában várlak. Szeretem, ha felébresztesz, amikor későn jösz haza.
– Ma nem jövök haza. – Hallgatott, majd kis idő múlva folytatta. – Holnap sem.
Eve megérezte, a férfi komolyan beszél, ezért igyekezett, hogy hangján ne érződjön az aggodalom. – Azt hittem, csak néhány óráról van szó.
Tovább is faggatta volna, ám hirtelen a zugbár minden villanyát felgyújtották, megvilágítva a koporsót, melyet a szoba végében egy asztalra állítottak. Vad ünneplés és taps tört ki. Max eljött Carol mellől, a terem közepére lépett, felemelte kezét, csendet kért.
– Hölgyeim és uraim – ha vannak itt ilyenek. Dagadt Moe zugbárjának halálára iszom. Úgy értem... ki az isten akarna itt ezentúl legálisan inni.
Mindenki vihogott, közben a pincérek pezsgőt bontottak és szétöntötték. Beszédeket mondtak, csókolóztak. pezsgőztek, aztán megint tósztok, megint csókok. Dagadt Moe, néhány pincér segítségével felvágta a koporsótortát és mindenkinek adott belőle, aki kért. Látva, hogy a halottsiratás a tetőfokára hág, Max otthagyta a dorbézolás sűrűjét s a bárpulthoz ment, ahol Patsy és Bandzsa állt. Újratöltötte a poharát és a fiúk felé tartotta, miközben bensőséges, baráti, érzelemdús köszöntőt mondott. – Fiúk, igyunk az utolsó szállítmányra, mert ma több van a fedélzeten, mint egyszerű pia. Tíz év az életünkből. Tíz év, amiért érdemes volt élni. Nem tudom, mit csináltam volna kettőtök nélkül. Azt hiszem a piaüzletnek vége, de sok meglepetés vár még ránk.
Ittak, de a köszöntő nem volt elég Maxnak, érzelmektől telítetten átkarolta két barátját, szinte hisztérikus volt szeretete. Amikor végre elengedte őket, Nudlit kereste, aki egy közeli asztalnál ült.
– Nudli – szólt oda. Újra felemelte a poharát – L'chayim. Nudli nem mozdult, de szájához emelte a poharát, épphogy csak megnedvesítve ajkait a pezsgővel.
Carol a bárpult mellől figyelte őket, mit sem törődve a zenekarral, pedig ezúttal még eszeveszettebben és hangosabban kezdtek újrajátszani.
Eve, aki Nudli mellett ült az asztalnál, megkérdezte: – Meddig kell majd várnom rád?
Felé fordulva Nudli azt válaszolta: – Egy-másfél évet, körülbelül. Talán 6 hónapot elengednek a jó magaviseletért. Mikor Eve tovább akart kérdezni, Nudli közbevágott: – Ne kérdezz. Ne akarj tudni semmit. Emlékezz. Nem tudsz semmit. Nem bízom benned, nem mondok el neked semmit. Mindig ezt mondd, bármit kérdeznek. Felállt. Eve kinyújtotta a kezét, hogy megfogja Nudliét. A férfi lempsolygott rá és így búcsúzott: – Egyél. Aludj. És öltözz melegen. Kihúzta a kezét a lányéból, s otthagyva őt, átsétált a szobán, anélkül, hogy bárkire egy pillantást vetett volna. Carol aggódva figyelte. Max is őt nézte, amint bement az irodába, becsukta maga mögött az ajtót és a kulcsot elfordította a zárban. Egyenesen a telefonhoz lépett, és feltárcsázott egy számot. A telefoncsengés csak fokozta idegességét. Egész örökkévalóságnak tűnt, mint mikor a fuldokló, hiszen ő is az volt, látja maga előtt leperegni addigi életét. Végül megszólalt egy hang: – 23. körzet, Halloran őrmester.
Nudli mély lélegzetet vett, mielőtt megszólalt:
– Van egy tippem az ön számára.
Kopogtak az ajtón. Nudli letette a kagylót – sápadt volt és feszült –, kinyitotta és beengedte Maxet.
– Mi a baj? – kérdezte Max. – Rosszul vagy? Nagy nap ez a mai, nemcsak egy okból. Csak nem akarsz lebetegedni az éjszakák éjszakáján? Számítok rád.
– Jól vagyok – válaszolt csendesen Nudli.
– Nem úgy nézel ki. Valójában szarul nézel ki. A fenébe is Nudli, lehet, hogy jobban tennéd, ha nem jönnél velünk. Rendben lesz a dolog. Elintézzük nélküled.
– Miért ne mennék? Megmondtam, hogy jól vagyok.
Max feltette egyik lábát a trónra, és selyemzsebkendőjével fényesíteni kezdte a cipőjét. – Egész este figyeltelek. Semmi mást nem csináltál, csak ittál. Bátorságot akartál meríteni? Hé, hát lehet, hogy ez a baj? Az ivászat. Lehet, hogy a nálunk kapható bundapálinkától robbantál le, mi? Max könnyed hangon beszélt, hülyéskedése mögött azonban aggodalom rejlett.
Minthogy Nudli nem felelt, Max félbehagyta a fényesítést. – Mondjuk, hogy csak egy szállítmány piát hozunk, rendben? Vagy már az is megrémít?
Lehet, hogy inkább otthon kellene maradnod Evével. Üldögélni a tűz mellett, ő kötögethetne, te meg újságot olvasnál. Igazán meghitt és biztonságos, nem?
– Ahova te mész, oda megyek én is, Max – bárhová is menjél.
Max folytatta a műveletet a másik cipőjével, addig suvikszolta, amíg úgy nem ragyogott, mint valami fekete tükör. – Meglehet, Cápinak volt igaza, meg kellene szabadulnom tőled.
Nudli elfordult tőle, és nagyon kimérten így szólt: – Te tényleg őrült vagy.
Max felegyenesedve ráüvöltött: – Ne mondd ezt!
Nudlihoz ugrott és a nyakszirtjére sújtott. Nudli kábultan zuhanni kezdett, esés közben még látta Max dühtől torzult arcát és pisztolycsövet szorongató kezét, aztán a pisztolyagyat, amint az arca felé közelít. Aztán minden elsötétült.
Mindent végiggondolt; nincs értelme tovább kutatni a múltban. Caroltól megkapta a válaszokat, amelyekre szüksége volt – legalábbis a kérdései zömére. Már csak egy valakivel kellett találkoznia. Ezért volt itt a színházban Shakespeare Antonius és Cleopátrájának előadásán, így láthatja Deborah-t – és beszélhet vele.
Öltözője előtt várakozva érezte, hogy összeszorul a torka. Vajon valóban megérte? Miért kell neki minden áron megtalálnia a választ a rejtélyre? Megfogadhatná Dagadt Moe tanácsát, hogy fogja a pénzt és fusson. A probléma csak az, hogy ha ennyi év után megtalálták, akkor újra meg fogják találni. Nem, a játékot a másik fél diktálta szabályok szerint kell játszania, s meg kell látnia, mi sül ki belőle.
A színfalak mögött zaj volt, noha a függöny már egy ideje legördült. A díszletezők a következő esti előadást készítették elő; a szereplők csoportokba verődve távoztak és az előadás élményétől feldobva, még mindig színészkedve hangoskodtak. A nagy sietségben, hogy éjszakai munkájukat elvégezzék, Nudlit kis híján feldöntötte az a két férfi, aki a kellékeket a kulisszák mögé hordta; az egyetlen tárgy, ami a színpadon maradt, a királyi trón volt. Amikor Nudli ránézett, Max és az ő román trónusa jutott eszébe. Oly sok év telt el azóta.
Egy koros, őszhajú, köpenyes nő nyitotta ki az öltöző ajtaját és beljebb invitálta Nudlit. A férfi bólintott és követte, izzadt a tenyere.
Kicsiny belépőn át a vezető színésznek kijáró öltözőbe ért. A szoba közepén, koronája és parókája nélkül, de még királynői kosztümben és kisminkelve állt Deborah. Közelről nézve sminkje egy vastag maszkra emlékeztetett, amely arra szolgált, hogy fokozza Cleopatra tragikus erejét azok számára, akik pechükre a színpadtól távoli sarokban ültek.
Feszültséggel teli csendben néztek egymásra. Nudli szólalt meg elsőként, nyelt egyet, s megpróbált szavainak könnyed színezetet adni, hogy elrejtse érzelmeinek mélységét.
– Szervusz, Deborah. Meg se szólalsz?
– Mit mondjon az ember több mint harminc év után? Szervusz? Hogy megy sorod? Ezer éve nem láttalak?
– Nem rossz. És mit szólsz ehhez, „Hogy vagy? Jól nézel ki.” Ha ez nem felel meg, esetleg ehhez: „Bíztam benne, hogy sohasem látlak viszont.”
Deborah zaklatott hangon válaszolt: – Nem hittem, hogy valaha is viszontlátlak. A kettő között van különbség.
Miközben Deborah-t fürkészte, iménti szavait és cselekedeteit mérlegelve Nudli így szólt: – Legalább felismertél. Ez is valami. Ennyi év után.
– A színésznőknek jó a memóriájuk. Deborah egy asztalhoz lépett, amelyen néhány üveg, mixer és jegesvödör állt. – Italt?
– Nem. Kösz. Nem.
– Én iszom egyet.
Valami erőset töltött magának, a keze remegett. Ivott egy kortyot, majd odaszólt az öltöztetőnőnek, aki egy nagy spanyolfal mögött foglalatoskodott:
– Margót, egyelőre nincs szükségem magára. Egy jelmezt tartva kezében, az öltöztetőnő sietve távozott, mondván: – Rendben van, kisasszony. Lent leszek az előcsarnokban.
– Kisasszony? – kérdezte Nudli. – Nem mentél férjhez?
– Nem.
– Egyedül élsz?
Deborah egy másodpercig habozott, mielőtt válaszolt:
– Nem.
A sminkasztalhoz ülve letette poharát és elkezdte gondosan kifésülni a haját. Nudli a tükörből figyelte. Deborah azt kérdezte:
– Hol voltál?
– A városon kívül.
– Mikor jöttél vissza?
– Pár nappal ezelőtt.
– Meddig maradsz?
– Attól függ.
– Miért akartál látni? A régi szép idők miatt?
– Két okból. Először is kíváncsi voltam, jól tetted-e, amikor kikosaraztál, hogy színésznő legyél.
– Na és jól?
– Igen. Óriási voltál. Annál is jobb. Tökéletes. Nagyszerű. Nem tudom megtalálni az igazán megfelelő szavakat. Nudli zavartan másfelé nézett, de azon kapta magát, hogy egy hatalmas plakátra bámul, amelyen Deborah látható Cleopatra szerepében. A darabból vett idézet volt az alján. „Nem fogja azt az asszonyt a hervadás, nem kopik új varázsa.”
– Mintha rólad írták volna – mondta Nudli. „Nem fogja azt az asszonyt a hervadás...”
Kis mosoly jelent meg Deborah szája sarkában.
– Még rajtam van a smink. Hidd el Nudli, az nem ugyanaz.
– De. Ugyanaz. Az ördöggel kötöttél egyezséget.
– Igen. De nem úgy, mint gondolod. Fordítva. Nem az ifjúságért adtam oda a lelkemet, hanem az ifjúságomat adtam oda a lelkemért. Szájához emelte a poharat, nagyot kortyolt, s aztán ilymódon megerősítve magát, megkérdezte: – Mi a másik ok?
Ezt a kérdést tulajdonképpen nem akarta feltenni. Nudli tudta ezt, s megvárakoztatta a válasszal.
– Nem tudom eldönteni, elmenjek-e egy partira holnap este. Deborah tettetett közömbösséggel érdeklődött.
– Egy partira?
Nudli ugyanúgy válaszolt. – A Long Island-en. Bailey miniszter rezidenciáján.
A nő keze megállt a levegőben, mintha megfagyott volna benne a pohár. Csak nagyon nehezen tudott uralkodni a hangján. – Te ismered Bailey minisztert?
– Nem. Fura dolog. Meghívást kaptam a partijára. Valaki, aki nem is helyi lakos, aki csak néhány napja van a városban, nincsenek barátai, nincsenek kapcsolatai, mégis meghívják. Egy ilyen nagykutya házába.
– Ha nem ismeritek egymást, miért hívott meg?
– Fura. Az volt az érzésem, te tudhatsz valamit erről.
– Én? Miért?
– Mert te ismered. Mert kicsit kérdezősködtem és...
Az öltöző ajtaján kopogtak.
– Ki az? – szólt ki Deborah megkönnyebbülve, hogy félbeszakították Nudlit.
– Én vagyok Deborah, David. Érted jöttem. Szabad?
Deborah hangjában vad riadalom vegyült. – Nem! Most nem. Egy pillanat. Várj odakint. Majd... majd hívlak.
– Ok. – Kis csönd volt, aztán a hang hozzátette: – Idekint várlak.
Miután Deborah látszólag összeszedte magát, Nudli megkérdezte:
– Mit akar tőlem Bailey miniszter?
– Azért jöttél hozzám, hogy ezt megkérdezd? Honnan tudhatnám? Miért kellene tudnom? Nem én vagyok a titkára.
Nudli hangja megkeményedett. – Miért küldte nekem azt a meghívót? S akkor hirtelen Deborah egész életén át gyakorolt fegyelme szertefoszlott, hangja hisztérikussá vált. – Nem tudom! Nem tudom! Miért kellene nekem bármit is tudnom a te meghívásodról? Mit akarsz tőlem? Minek jöttél ide? Nem tudok semmit... semmit.
– Visszavonom. Mégsem vagy olyan szuper színésznő. Legalább is nem mindig. Most például egészen csapnivaló színésznő vagy.
A sértés nem érte el a remélt eredményt. Amikor Deborah semmit sem szólt, Nudli egy lépést tett előre, mintha meg akarná ütni; aztán rendíthetetlenül újra beszélni kezdett. – Kicsoda Bailey miniszter?
Deborah színtelen hangon válaszolt: – Nagy üzletember. Szegény bevándorlóként érkezett ide és nagy vagyont szerzett San Franciscóban és Los Angelesben, ahol több, mint harminc évig élt...
– Hagyjuk az életrajzot. Ezt már mind tudom. Benne volt az újságokban. Mit tudsz még?
– Elvett egy gazdag nőt, aki meghalt, mikor a fiúk megszületett. Néhány éve politikával kezdett foglalkozni és ideköltözött.
– Ez is újság bla-bla. Történelem. A máról beszélj. Arról, hogy mi van most.
– Most bajban van.
– Az tuti. Miért félsz elmondani, hogy a szeretője vagy, hogy tizenöt éve élsz vele? Ez is benne van a pletykarovatokban, de minden vele foglalkozó cikk is előhozza.
Deborah arcáról eltűnt a feszültség. Elfordult Nudlitól, arcát nézegette a tükörben, aztán ezt mondta: – Engem igen is fog a hervadás, Nudli. Mindketten megöregedtünk. Csak néhány emlék maradt. Ha elmész arra a partira, azokat is elveszíted. Tépd össze azt a meghívót. Amögött a vászon mögött van egy vészkijárat; egy sikátorba vezet. Menj... menj el innen, amilyen messzire csak tudsz, és ne fordulj vissza, ne nézz hátra.
Deborah tekintete könyörgő volt, Nudlié hideg.
– Könyörgök Nudli.
– Attól félsz, sóbálvánnyá válók? „Ne nézz hátra”.
Mondtam neked, hogy börtönéveim alatt tanulmányoztam a Bibliát. Szóval attól félsz, valami történik velem, ha nem futok el? Először emelte fel a hangját a beszélgetés során. Deborah lehajtotta a fejét, de hangja kemény volt és kihívó. – Ha ezen az ajtón mész ki, igen. Nudli a fejét csóválta, mintha nem hinné el, mi lett a lányból, aztán megfordult, s Deborah könyörgő mozdulata ellenére, kilépett az ajtón. Megtorpant, s ahogy Deborah megjósolta, mozdulatlanul állt, mint Lót felesége sóbálvány korában. Az üres színpadon, Cleopatra trónján ülve ott volt előtte Max, a harmincöt év előtti Max, csak ennek a Max-nek vállig érő szőke haja volt. Deborah kijött Nudli mögé, kezét finoman a karjára tette, mintha meg akarná nyugtatni – vagy talán vissza akarná tartani. A trónon ülő fiú intett Deborahnak és vigyorgott. Még a vigyor is Maxé volt. Deborah szinte suttogva intézte el a bemutatási ceremóniát.
– Nudli, ez Bailey miniszter fia. David-nek hívják. Mint téged. Hosszú csend volt, majd Nudli elindult, elhaladt a fiú mellett, vissza se nézve, át a sötét színpadon, s lassan eltűnt előlük. A fiatal Dávid kérdőn nézett Deborah-ra, akinek arcán egy könnycsepp gördült végig.
Bailey miniszter a Long Island-i ház második szintjén lévő dolgozószobájának ablakánál állt, a birtokát képező tágas kertet szemlélve. Látta tükörképét az ablaküvegben, és megállapította, megöregedett az utóbbi néhány hónap alatt. Csak a szeme – noha most nyugtalan volt – csillogott elevenen, ugyanúgy, mint annak idején, fiatal korában, amikor még Max Bercoviczként piával és halállal kereste meg első millióját.
Egy parti zajlott odalent, estély, amit ő adott. Az utolsó partija, mondta magának. Lámpások és kandeláberek világították meg a gondozott sétányokat, aszfaltutakat és a parkot csakúgy, mint a rakpartra és a Long Island strandjára vezető kavicsos ösvényeket. A kert már tele volt emberekkel és újabbak érkeztek, csillogó limuzinokban söpörve végig a hosszú, kanyargós autóúton. Mutatós hölgyek csinos nagyestélyiben, szmokingos urak, összes kitüntetésüket viselő katonatisztek. Úgy tűnt, mindenki mindenkit ismer, udvarias kézfogásokkal, kézcsókokkal és férfias vállveregetéssel üdvözölték egymást.
Pincérek járkáltak körbe, tálcájukról bort, pezsgőt és harapnivalót kínálva; a kertben elszórtan álló büféasztalok nagyobb mennyiségben ugyanezekkel voltak megpakolva, az asztalokon tálalt bőséges la koma a házigazda jómódjáról és fontosságáról tanúskodott. Rejtett hangszórókból áradtak a dallamok, amelyeket a legfelkapottabb társasági zenekar a bálteremben játszott.
Az elegancia, a fényűzés és a kifinomultság valódi volt; itt minden arany volt, ami fénylett. Mindenki körbejárt, elvegyült a társaságban, csevegett, úgy viselkedett, ahogy kell: gőgösen és elégedetten azzal, hogy nagyon gazdag és nagyon befolyásos. Egy vonatkozásban ezzel senki sem volt elégedettebb, mint a férfi, aki mindezt összehozta – Bailey miniszter, alias Max Berczovicz, akit előző életében csak néhányan ismertek a meghívottak közül. Max látta Deborah-t a tömegben – ragyogóbb volt, mint valaha –, rajongók és élősködők vették körül, valamint azok az emberek, akikre nagy hatással van, ha egy ünnepelt sztár társaságában forgolódhatnak, aki ráadásul egy hatalmasság szeretője is.
Közvetlenül mellette Dávid állt a barátaival, akik fiatalabbak és nyughatatlanabbak voltak, mint a vendégek javarésze, de már elindultak a siker útján, legtöbbjük tudatában volt annak, hogy arisztokrata származék.
Aztán Max valami olyat látott, ami arra késztette, hogy elhúzódjon az ablaktól. A szobán át az íróasztalához indult, majd odalépett a házi tv-lánc részét képező monitorsorhoz. Bekapcsolta a négy képernyőt és ugyanazt figyelhette meg, mint az ablakból. Felpöccintett néhány kapcsolót, így a rezidencia legtöbb bejáratát és mellékútját is láthatta a képernyőkön.
Dolgozószobája hatalmas, sötét tölgyfaborítású helyiség volt, a könyvespolcokon sorakozó kötetek aranyozott gerincén meg-megcsillant a fény; az ablakokon súlyos bársonyfüggönyök; a padlón méregdrága kínai szőnyeg; a kandalló fölött eredeti Old Master, gazdagság és fényűzés – a szoba szándékoltan ezt sugallta.
Felberregett egy házi telefon és Max beleszólt. – Vezesse fel. Figyelme ismét a monitorokra irányult, nézte, amint Nudli egy komornyik kíséretében belépett a nappaliba. A harmadik képernyőn Max látta, hogy Nudli megáll, és David-et méricskéli, majd eltűnik a képernyőről, vissza a másodikra, ahol a komornyik az utat mutatva fölfelé kísérte a széles lépcsősoron.
Max látta, amint Deborah megnyúlt arccal felnéz, tekintetével követve a felfelé haladó Nudlit. Amikor Max megbizonyosodott róla, hogy Nudli felé tart, felkelt az íróasztaltól és visszament az ablakhoz. Mozdulatlanul állt, háttal az ajtónak a kertet figyelte.
Látta a fiát, Davidet, fiatal voltés makkegészséges, csatlakozott barátaihoz, akik mit sem tudtak arról, mi minden történik a nagyvilágban. David fejét előrehajtva épp megcsókolta egy szédítően csinos lány vállát. Max elmosolyodott. Aztán David, mintha megérezte volna apja pillantását, felnézett az ablakra és gyengéden felintegetett.
Max mosolygó szemmel visszaintett, ám arca nyomban feszültté és töprengővé lett, amint meghallotta, hogy nyílik az ajtó és a komornyik azt mondja: – Fáradjon be, uram. Az ajtó becsukódott. Max még mindig háttal állva Nudlinak – várt.
Végül anélkül, hogy megfordult volna, így szólt:
– Mire vársz? Kerülj beljebb.
– Minek. Mr. Bailey?
Max megfordult és Nudlira nézett, aki még mindig az ajtónál álldogált. Hosszasan nézték egymást, harmincöt év távolából. Végül Max elmosolyodott.
– Foglalj helyet, Nudli. Max a sötét mahagóni tárgyalóasztal melletti öblös bőrfotelre mutatott.
– Kösz. Nudli nem ült le, a szoba közepén állt, karjai furcsán elernyedve csüngtek teste mellett,mint a megfáradt utazónak, ki útja végcéljához érkezett.
– Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat. Féltem, hogy esetleg nem leszel kíváncsi rá.
– De kíváncsi voltam. Még soha nem láttam ennyi fontos embert egy rakáson ilyen közelről. Biztos sok barátja van.
– A patkányok általában elhagyják a süllyedő hajót. Az én esetemben a fedélzetre csődülnek, a nagy estélyre, amely épp olyan, mint egy végső búcsúztatás, csak itt senki sincs felravatalozva a nappaliban... egyelőre.
– Igen, olvastam a lapokban, hogy problémái vannak. Ha egyszer valaki felmászik a létra tetejére, onnan nagyot eshet... és amikor felér az ember a csúcsra, bizonyos felelősséget és kockázatot vállal. Ez nem fenékig tejföl, igaz?
– Tényleg nem. Számoltam is vele, egyszer véget kell, hogy érjen.
Max odament a bárszekrényhez és két pohárba whiskyt töltött. A tükörből észrevette, hogy Nudli a zakója belső zsebébe nyúl. Max megmerevedett, amikor azonban látta, hogy Nudli a meghívóját veszi elő és mutatja fel, megnyugodott.
– Miért akarta, hogy eljöjjek az estélyére, Mr. Bailey?
Max visszajött az italokkal, s az egyiket Nudli elé tette. Izzadt a keze, kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– A meghívás nem jelent a világon semmit. Kizárólag az számít, ami abban a bőröndben volt, a pénz és a szerződés.
– Nem volt beleírva a szerződésbe, hogy kire vonatkozik.
– Nem találtad ki?
– Önre, Mr. Bailey?
Max alig észrevehetően bólintott.
– Nem volt a kezemben pisztoly évek óta. Már a szemem sem a régi, még szemüveggel sem. A kezem is remeg néha. Nem szeretném elhibázni, Mr. Bailey.
Max felfortyant. – Fejezd be a viccelődést, Nudli. Én hívtalak. Azért, hogy kiegyenlítsük a számlát. Még a kihallgatás előtt meg akarnak tőlem szabadulni. A mai nap erre legalább olyan jó, mint bármelyik másik.
Elővett egy pisztolyt íróasztala fiókjából, és Nudli itala mellé tette az asztalra.
– Te tedd meg, Nudli. Te vagy az egyetlen, akitől elfogadom. És neked kapóra is jön. Végre leszámolhatsz. Mindazért, amit veled szemben elkövettem. Nem csupán a pénz miatt, mindenért.
Max a lambériába vágott kis ajtóra mutatott.
– Utána eltűnhetsz azon át. A hátsólépcsőn át az utcára vezet. Magamnak vágattam a falba, hogy könnyen távozhassam, ha szükséges. Na gyerünk, tedd meg. Senki sem veszi észre, amikor elmész. Tied a pénz, úgy élhetsz, mint egy császár a hátralévő éveidben.
– Nem tudom, miről beszél, Mr. Bailey. Nem tartozik nekem semmivel.
Max hitetlenkedve méregette, hangjából egyre inkább érződött a szomorúság, a bénító tehetetlenség. – Túlságosan ellepték a szemed a könnyek, így aztán nem vetted észre, hogy nem én fekszem ott az utcán összeégve; valaki más volt az. És túlságosan ki voltál borulva ahhoz, hogy észre vedd, a zsaruk is át lettek ejtve. A szindikátus akciója volt, Nudli. És te voltál az első számú balek.
Nudli kifejezéstelen arccal válaszolt: – Maga őrült, Mr. Bailey. – Már mondtad ezt egyszer, Nudli. S akkor is ugyanolyan normális voltam, mint most. Hagytam, hogy te és Carol is azt higgyétek, őrült vagyok, hogy még jobban megkavarjam a dolgot.
Nudli, kisajátítottam az életedet; én éltem helyetted. Elvettem mindent – a pénzedet, még a nődet is. Tizenöt éven át dugtam a nődet, és harmincöt évi lelkiismeret furdalást hagytam neked azért, hogy megöltél. Miért nem lősz le hát?
Nudli lenézett a pisztolyra. A megbánás és a nosztalgia képeket idézett fel benne, amelyek a múltból lebegtek, kavarogtak felé. Olyan időkből, amikor még minden egyszerűnek látszott...
...Ott volt Max, aki a megpakolt kocsin érkezett, kezében az ósdi fényképezőgéppel. Max lenézett rá, s mindketten azt latolgatták, vajon ellenségek legyenek-e vagy barátok...
...egy hatalmas piros luftballon, amint a tenger felszínére ugrik. Ők ketten izgatottan táncolnak a csónakban, végül az megbillen és ők a vízbe pottyannak...
...egy holttest a nedves járdán, a felismerhetetlenségig szétroncsolva. Vér mindenütt; egy zsaru letakarja, aztán címkét köt a lábára. Hatalmas úttisztítógép takarítja el a vért s a mocskot, mintha az az iszonyat sohasem történt volna meg...
...egy férfi ül egy trónon...
Tekintetét levéve a pisztolyról, Nudli így szólt:
– Igaz, Mr. Bailey, hogy megöltem embereket. Néha önvédelemből; máskor, mert felbéreltek. Sokan jöttek hozzánk: üzleti ellenfelek, társak, szeretők. Néha elvállaltuk a megbízást, néha nem. Az a körülményektől függött. A maga megbízását sohasem vállaltuk volna, Mr. Bailey.
Max arcán és hangjában kétségbeesés jelent meg.
– Így állsz bosszút?
– Nem. Mindössze így látom a dolgokat. Öreg vagyok én már a bosszúálláshoz. Ami elmúlt, az elmúlt; semmivel sem változtathatom meg egyetlen részletét sem.
Hosszú csönd után Max kinyitott egy dobozt, amely az íróasztalán állt, belenyúlt és kivett belőle egy vastag aranyláncon függő antik órát, első zsákmányukat, vetélkedésük és barátságuk elindítóját. Megmutatta Nudlinak, régi, infantilis gőgje ismét felülkerekedett.
– Nyolc óra harminckettő van, Bácsikám, és nekem nincs semmi veszítenivalóm. Ha az embert elárulják, különösen, ha azt egy barát teszi, az ember visszaüt. Tedd meg hát.
Nudli fejét rázva az ajtóhoz lépett. – Látja miniszter úr, az ön története mellett ott az enyém, és az sokkal rövidebb. Sok évvel ezelőtt volt egy barátom. Feladtam, hogy megmentsem, de ő inkább a halált választotta. Nagyon, jó barát volt. De a dolog rossz véget ért mindkettőnk számára.
Kinyitotta az ajtót, de még visszafordult: – Remélem, a vizsgálat jó eredménnyel zárul. Sajnálatos lenne, ha egy egész élet munkája kárba veszne.
– Jó éjszakát, Mr. Bailey.
Kiment és becsukta az ajtót maga mögött. Max egyedül maradt az életével, bármilyen kevés maradt is belőle.
Nem sietett el a partiról. Nem mintha nagyon szeretett volna maradni, de tudta, hogy Max nézi a monitorokon, legalábbis néhány percig, így aztán szép lassan átsétált a tömegen, mígnem a kijárat közelében találta magát.
A kijárat előtt az utcán egy szemetesautó álldogált. Fura időpont a szemetelésre, gondolta. Elhaladt a gép mellett, de valahogy az volt az érzése, mintha valaki ülne a volánnál. Messziről hallotta az estély hangjait, a nevetést és az egyre halkuló zenét, ahogy távolodott a helyszíntől. Még néhány lépés és elnyelik, beborítják az éjszaka árnyai. Megállt, megfordult, biztos volt benne, hogy a szemeteskocsiról nem látják, habár ő mindent tisztán kivehetett.
Egy szmokingos férfi állt a járdán, kissé távolabb tőle. Max is lehetett volna, Nudli nem tudta biztosan megállapítani. A férfi elindult át az úttesten, mintha a hatalmas szemeteskocsi hívogatná. Ahogy eltűnt a szem elől, hangos zaj hallatszott, s az autó motorja hirtelen elnyomta az estély kiszűrődő hangjait.
A kocsi megrázkódva elindult a járdaszegély mellől abba az irányba, ahol Nudli rejtőzött egy fa mögött.
A szmokingos férfinak nyoma veszett, akárha felszívódott volna az éjszakában, vagy a föld nyelte volna el. A szemetesautó közelebb ért az utcai lámpák alatt. Elment Nudli mellett, aki utánanézett és látta hatalmas, kitátott száját és rácsszerű fogait, ahogyan lassan, rendületlenül őrölve emelkedtek felfelé.
Épp valami feketét nyelt el, talán a szmokingos férfi volt az.
A szemeteskocsi eltávolodott, fényszórói, mint egy pokoli erővel izzó szempár.
A játék véget ért; s ő szabad volt. Most már Nudli tudta, mi történt, tudta, hogy csak az eszköz szerepét játszotta. Max tényleg őrült volt. Nem olyan pregnánsan, hogy az egész életét diliházban élje le, ahogyan az apja, de mégis, amit tett, az nem vall ép elmére.
Max immár nem volt több, mint hulladék, az oknyomozás pedig véget ért. Miközben távolodott a Long Island-i rezidenciától, amelybe befészkelte magát a gonoszság, Nudli hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak.
Egy autó bukkant fel az utcasarok táján, a régi Ford teljes sebességgel feléje tartott, közben harsogva dudált. Hangoskodó, megvadult emberek szorongtak benne, kiabáltak, nevettek és integettek. Amikor elhúztak mellette, kiüvöltötték neki, hogy a szesztilalomnak vége! Öltözékük, frizurájuk, egész külsejük egy másik, letűnt korszakot idézett. Megrázta a fejét és azt mondta magának, hogy nem élhet tovább a múltban, mert az már lezárult.
Egy másik autó, egy nyitott túrakocsi követte a Fordot. Ez is mulatozókkal volt teletömve, a harmincas évek viseletét hordó tivornyázókkal. Részegek voltak, whiskysüvegeket lóbáltak, odaordítottak, mintha magukkal akarnák vinni, majd kanyarogva továbbhajtottak. Kölykök, mondta magának Nudli, valamiféle jelmezbál tiszteletére felcicomázták magukat a padláson talált ruhákkal.
Egy üveg röpült felé a levegőben, a lábánál csattant szét, s ahogy apró szilánkokra tört, a pia szinte kirobbant belőle. Nudli erősödő zajt hallott – zenét, autódudákat, fülsértő zúgássá fokozódó hangokat. Tett még néhány lépést, aztán befordult a sarkon... és az egészet maga mögött hagyva tovasétált.