John Grisham
HOLLÓ A HOLLÓNAK

(Tartalom)

 

 

1. fejezet

A heti tárgyalónapon a bírósági jegyző szokásos öltözékében jelent meg: agyonhordott és alaposan kifakult rozsdabarna pizsamában, valamint levendulakék frottír fürdőpapucsban, zokni nélkül. Nem ő volt az egyetlen bentlakó, aki napközben is pizsamában mászkált, de levendulakék papucsot senki más nem mert hordani. T. Karl névre hallgatott, és hajdan bankjai voltak Bostonban.
A pizsama meg a papucs közel sem volt olyan zavaró, mint a paróka. A középen lévő választéktól több rétegben kis gyűrűkbe ondolált, dús fürtök hullottak alá körös-körül, a fülét eltakarva, egészen a válláig. Ez a halványszürke, majdnem fehér műhajtömeg századokkal korábban élt angol bírák parókaviseletét idézte. Egy kinti barát lelt rá egy használt jelmezeket árusító boltban Manhattanben, a Faluban.
T. Karl nagy büszkén viselte minden tárgyalási napon, és bármilyen furcsa, idővel az esemény szerves tartozékává vált. Paróka ide vagy oda, a többi bentlakó mindenesetre bizonyos távolságot tartott T. Karltól.
A férfi rozoga, összecsukható asztalánál állt a börtön étkezdéjében, koppantott a kalapács szerepét betöltő műanyag szerszámmal, megköszörülte a torkát, majd méltóságteljesen bejelentette:
– Figyelem! Figyelem! Észak-Florida Állam Szövetségi Bírósága megkezdi ülését. Kérem, mindenki álljon fel!
Senki nem mozdult, legalábbis a felállással senki nem bajlódott. Harminc, a kábaság és az éberség különböző fokozatában leledző bentlakó ült az étkezde műanyag székein, egyesek odafigyeltek T. Karlra, mások úgy fecsegtek, mintha ott se lenne.
– Felszólítok mindenkit, akinek szívügye az igazság, hogy nyissa ki a fülét és fogja be a pofáját!
Semmi nevetés. Hónapokkal korábban, amikor ezt T. Karl először elsütötte, még viccesnek találták, de azóta már ezt is mindenki megszokta. Miközben leült, gondosan ügyelt rá, hogy a vállára omló fürtök ondolált tincseiben a lehető legtovább lehessen gyönyörködni, aztán kinyitotta azt a vastag, piros bőrkötésű naplót, amely hivatalos tárgyalási jegyzőkönyvként szolgált. Nagyon komolyan vette a munkáját.
Három ember érkezett a konyha felől. Kettő cipőben. Egyikük sós kekszet majszolt. A cipő nélkülinek a talár alól kikandikált térdig csupasz, pipaszár lába, melyen nem éktelenkedtek szőrszálak, barnasága pedig buzgó napozásról árulkodott. Bal vádliján jókora tetoválás díszlett. Kaliforniából származott.
Mindhárman egyazon templomi kórus aranyszegélyű, halványzöld köpenyét viselték. A köpönyegek ugyanabból a turkálóból származtak, ahonnan T. Karl parókája, és az urak éppen tőle kapták karácsonyra. T. Karl így tarthatta meg magának a bírósági jegyző posztját.
A bírák az egybegyűltek gyéren fel-felhangzó füttyögése kíséretében teljes díszben, tiszteletet parancsoló talárban vonultak a kövezeten. Elfoglalták helyüket a hosszú, összecsukható asztal mögött, T. Karl mellett, de a lehető legtávolabb tőle. A heti ülésnap tehát megkezdődhetett. Középen egy alacsony, kövérkés férfiú ült. Joe Roy Spicer névre hallgatott, és a tanácsvezető bíró tisztét töltötte be. Spicer azelőtt békebíró volt Mississippiben. Az állam polgárai annak rendje-módja szerint megválasztották, majd elzavarták, miután a szövetségiek rábizonyították, hogy elsikkasztotta egy klub tombolából származó bevételét.
– Kérem, mindenki foglaljon helyet – mondta Spicer. Egy teremtett lélek sem állt.
A bírák elhelyezkedtek székükön, s nagy gonddal eligazgatták talárjuk redőit. Az igazgatóhelyettes oldalt állt. A bentlakók rá sem hederítettek, ahogy a mellette álló egyenruhás őrre sem. A Társak hetente egyszer ültek össze, a börtön vezetőségének jóváhagyásával. Ügyeket tárgyaltak meg, vitákban közvetítettek, elrendezték a fiúk közt támadt nézeteltéréseket, s ily módon a közösséget megszilárdító tényezőnek bizonyultak.
Spicer áttekintette a napirendi pontokat, melyeket T. Karl gyöngybetűkkel írt fel egy papírlapra.
– A bíróság ezennel munkához lát – mondta.
Tőle jobbra ült a hatvanadik életévét taposó Finn Yarber bíró, aki a jövedelemadó-csalásért rá kiszabott évekből kettőt már letöltött, és még ötnek nézett elébe. Személyes bosszú, magyarázta mindazoknak, akik meghallgatták. Egy republikánus kormányzó mesterkedése, aki rávette a választókat, hogy indítsák meg a visszahívási eljárást, minek következtében Yarber főbíró urat eltávolították a Kaliforniai Legfelsőbb Bíróságról. Mindez pedig azért történt, mert Yarber ellenezte a halálbüntetést, és saját hatáskörben minden kivégzést elhalasztott. Az emberek vért akartak látni, de Yarber megfosztotta őket ettől. A republikánusok felkorbácsolták az indulatokat, így elmozdítása fényes sikernek számított. Az utcára került, ott téblábolt egy darabig, míg az adónyomozók el nem kezdték kérdezgetni, így lett a Stanfordban tanult, Sacramentóban vád alá helyezett és San Franciscóban elítélt Yarber a floridai szövetségi börtön lakója.
Két év után Finn még mindig nem tudta megemészteni a vele történteket. Szilárdan hitt ártatlanságában, váltig ellenségei legyőzéséről ábrándozott. Azért az álmok már halványultak. Egyre több időt töltött a futópályán, egyedül, süttette magát a napon, és közben másfajta életről álmodott.
– A Schneiter kontra Magruder ügy az első – jelentette be Spicer, mintha nagyszabású gazdasági bűnper kezdődne.
– Schneiter nincs itt – mondta Beech.
– Hol van?
– A gyengélkedőben. Megint az epekövei. Most jövök onnan.
Hatlee Beech volt a bírói testület harmadik tagja. Ideje java részét a gyengélkedőben töltötte aranyér, fejfájás vagy mandulagyulladás miatt. Az ötvenhat éves Beech, hármuk közül a legfiatalabb, a maga kilenc letöltendő évével meg volt győződve arról, hogy a börtönben hal meg. A hajdani kelet-texasi szövetségi bíró, a szigorú konzervatív és a Szentírás alapos ismerője annak idején előszeretettel idézett is a műből a tárgyalásokon. Politikai becsvágyat, családot és a felesége családjának olajvállalatából származó pénzt mondhatott magáénak. Meg némi ivási problémát, amiről senki nem tudott egészen addig, míg el nem gázolt két kirándulót a Yellowstone Parkban. Mindketten meghaltak. A Beech vezette kocsi egy ifjú hölgy tulajdonában volt, aki nem volt azonos a feleségével. A hölgyet anyaszült meztelenül és merev részegen találták meg az utasülésen.
Beech ezért tizenkét évet kapott.
Joe Roy Spicer, Finn Yarber, Hatlee Beech. Észak-Florida Trumble nevű, legalacsonyabb biztonsági fokozatú szövetségi börtönének bírói testülete. Közkeletű néven: a Társak. Ha már a sors úgy hozza, a legjobb az időt egy Trumble-hoz hasonló börtönben, kerítés, őrtorony és szögesdrót nélküli szövetségi fegyintézetben letölteni.
– Hozzunk ítéletet a távollétében? – kérdezte Spicer Beechtől.
– Ne. Napoljuk el az ügyet a jövő hétig.
– Rendben. Nem hinném, hogy időközben távozna.
– Tiltakozom az elnapolás ellen! – szólalt fel Magruder a közönség soraiból.
– Sajnálom – felelte Spicer. – Az ügyet egy hét múlva tárgyaljuk.
Magruder felpattant.
– Már harmadszor napolják el. Én vagyok a felperes, keresetet indítottam, ő meg mindig a gyengélkedőben dekkol, amikor tárgyalás lenne.
– Mi a vita tárgya? – kérdezte Spicer.
– Tizenhét dollár és két magazin – szólt közbe T. Karl segítőkészen.
– Hűha! Ilyen sok? – kérdezte Spicer.
A Trumble-ban tizenhét dollár már elegendő indok volt arra, hogy bepereljék az embert.
Finn Yarber máris unatkozott. Egyik kezével bozontos ősz szakállát csavargatta, a másikat az asztalra rakta, hosszú körmeivel dobolt. Aztán a lábfejét kezdte tornáztatni, előre-hátra csúsztatta a padlón, s ezzel olyan rémes, csikorgó hangot produkált, amitől mindenkit kilelt a hideg. A másik életében, amikor még a Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság főbírája címmel büszkélkedhetett, sokszor bőrklumpában vezette a tárgyalásokat, hogy az unalmas szócsaták közepette tornáztathassa a lábát.
– Elnapoljuk – mondta.
– Az ítélet halogatása az ítélkezés megtagadása – jelentette ki Magruder komoran.
– Eredeti gondolat – mondta Beech –, de csak egy hétről van szó. Akkor tárgyaljuk az ügyet.
– Ez a döntés – közölte Spicer ellentmondást nem tűrően.
T. Karl beírt valamit a naplóba. Magruder háborogva leült. Panaszával úgy fordulhatott a bírósághoz, hogy a Schneiterre nézve terhelő tényeket egyetlen oldalon összegezte, s azt átadta T. Karlnak. Egyetlen oldalt. A Társak nem tűrték a szószátyárkodást. Egyetlen oldal már elég volt ahhoz, hogy az ügyet napirendre tűzzék. Schneiter hatoldalnyi mocskolódással válaszolt, amit T. Karl egy tollvonással áthúzott.
Egyszerű szabályokat alkottak. Rövid beadványok. Semmi tényfeltárás. Gyors ítélethozatal. Döntés azon nyomban. Minden döntés rögtön jogerőre emelkedett, amennyiben mindkét fél elfogadta a bíróság ítéletét. Fellebbezni nem lehetett: nem volt hová. A tanúknak nem kellett esküt tenniük, hogy az igazat vallják. A hazugság teljesen normális dolognak számított. Elvégre mindez egy börtönben zajlott.
– Mi következik? – kérdezte Spicer.
– A Whiz-ügy – válaszolta T. Karl némi habozás után. Hirtelen egy pillanatnyi csönd támadt, aztán az étkezde műanyag székei mind egyszerre kezdtek nyikorogni. A bentlakók addig nyomultak előre, míg T. Karl rájuk nem szólt:
– Elég! Ne közelebb!
Az emberek ekkor alig hatméternyire voltak a bíráktól.
– Rendet a teremben! – szólt T. Karl nyomatékosan.
A Whiz-ügy már hónapok óta szóbeszéd tárgya volt a Trumble-ban. Az ifjú Whiz jó néhány gazdag ügyfelet megrövidített a Wall Streeten. Négymillió dollárról nem tudott számot adni. Az összeg a kósza hírek szerint külföldön kötött ki, Whiz pedig a Trumble-ból irányította annak sorsát. Még hat éve volt hátra, majdnem negyven lesz, mire szabadul. Az a kép alakult ki róla, hogy szép csöndben letölti majd az idejét ama dicsőséges napig, majd, még mindig ifjan, kilép a kapun, és egy magángépen elrepül arra a tengerpartra, ahol a pénze várja.
A kósza híreket megerősíteni látszott, hogy odabenn Whiz távol tartotta magát a többiektől. Ideje java részét a szakfolyóiratok pénzügyi rovatainak és táblázatainak tanulmányozásával, vaskos közgazdasági szakkönyvek olvasásával töltötte. Még az igazgató is megkörnyékezte, hogy adjon neki tanácsot részvényvásárláshoz.
Egy Rook nevű hajdani ügyvéd valahogy közel férkőzött hozzá, és rávette, hogy tudása morzsáit ossza meg a befektetési klub tagjaival, akik a börtön kápolnájában hetente egyszer tartották összejöveteleiket. Rook a klub nevében perelte be csalásért Whizt.
Rook leült a tanúk padjának kinevezett székre, és beszélni kezdett. Az eljárás és a bizonyítás szokásos szabályait úgy módosították, hogy az igazság kiderítését semmiképp se lassítsák formaságok.
– Szóval odamentem Whizhez és megkérdeztem, mi a véleménye a ValueNow-ról, arról az új internetes cégről, amelyről a Forbesban olvastam – magyarázta Rook. – A cég a tőzsdére lépés előtt állt, és nekem tetszettek az elképzelései. Whiz megígérte, hogy utánanéz, de nem jelentkezett. Ezért újból odamentem hozzá, és megkérdeztem: „Nos, Whiz, mi a helyzet a ValueNow-val?” Erre azt mondta, hogy szerinte stabil cég, a részvényei ára az égbe szökik majd.
– Nem ezt mondtam – vágott közbe Whiz, aki az előtte álló szék támlájára támaszkodva ült, oldalt, külön a többiektől.
– De ezt mondtad.
– Nem, nem ezt.
– Szóval a klubban megmondtam a többieknek, hogy Whiz lát a cégben fantáziát, tehát elhatároztuk, hogy veszünk pár ValueNow részvényt. Csakhogy a jegyzés zárt körben történt, kisbefektetők nem vehettek. No, akkor megint odamentem Whizhez, és azt mondtam neki: „Figyelj, Whiz, mit gondolsz, tudnál tenni valamit azért, hogy a Wall Street-i haverjaid szerezzenek nekünk néhány ValueNow részvényt?” Erre Whiz azt mondta, lehet, hogy el tudja intézni.
– Ez hazugság – mondta Whiz.
– Csöndet! – szólt Spicer bíró. – Várj a sorodra.
– De hazudik! – ágált Whiz, mintha bármiféle szabály tiltaná a lódítást.
Ha Whiznek volt is pénze, az odabent semmiből nem derült ki. Háromszor hat méteres cellájában a nagy halom pénzügyi kiadványon kívül az égvilágon semmi nem volt. Se magnó, se ventilátor, se könyvek, se cigaretta, semmi olyasmi, amivel a többiek körülvették magukat. Ez is beleillett a róla kialakult képbe. Zsugorinak tartották, fura figurának, aki élére rakja a garast, és nyilván minden pénzét külföldre juttatja.
– Szóval úgy döntöttünk – folytatta Rook –, hogy kockáztatunk. Jelentős összeggel szállunk be a ValueNow-ba. A stratégiánk az volt, hogy minden társaságunkat felszámoljuk, és koncentráljuk a tőkénket.
– Koncentráljátok? – kérdezte Beech bíró.
Rook úgy beszélt, mint egy milliárdokat forgató értékpapírügynök.
– Igen, koncentráljuk. Annyit kértünk kölcsön rokonoktól és barátoktól, amennyit csak tudtunk. Majdnem ezer dollárt szedtünk össze.
– Ezer dollárt – ismételte Spicer bíró. Benti viszonylatban nem is rossz. – Aztán mi történt?
– Szóltam Whiznek, hogy megvan a tőke, tud-e szerezni nekünk részvényt. Ez egy keddi napon történt, a jegyzés pedig pénteken volt. Whiz azt mondta, semmi gond, van egy haverja a Goldman Suxnál, vagy valami hasonló brókercégnél, az majd elintézi.
– Ez hazugság – kiabált be Whiz a terem széléről.
– Szerdán találkoztam Whizzel a keleti udvaron. Kérdeztem, mi van a részvényekkel. Azt mondta, semmi gond.
– Ez hazugság.
– Van rá tanúm.
– Ki az? – kérdezte Spicer bíró.
– Picasso.
Picasso Rook mögött ült, a befektetési klub hat másik tagjával együtt. Vonakodva, de feltette a kezét.
– Igaz ez? – kérdezte Spicer.
– Aha – felelte Picasso. – Rook a részvényekről kérdezte. Whiz azt mondta, megszerzi. Semmi gond.
Picasso már jó néhány ügyben tanúskodott, és többször is hazugságon kapták.
– Folytasd – mondta Spicer Rooknak.
– Csütörtökön sehol nem találtam Whizt. Bujkált előlem.
– Nem úgy volt.
– Pénteken lehetett jegyezni. Húszért hirdették meg a részvényeket, olyan áron, amit ki tudtunk volna fizetni, ha ez a Wall Street-i nagymenő állja a szavát. A tőzsdén hatvannal nyitott, napközben többnyire nyolcvanon állt, és hetvennel zárta a napot. Azt terveztük, hogy eladjuk, amilyen hamar csak lehet. Vehettünk volna ötven részvényt húszért, és háromezer dollár nyereséggel jöhettünk volna ki az ügyletből.
Az erőszak ritkaságnak számított a Trumble-ban. Háromezer dollárért nem szoktak ölni, de néhány csont törhetett miatta. Whiz eddig még megúszta, nem estek neki.
– És úgy véled, Whiz tartozik nektek az elmaradt nyereséggel? – kérdezte a volt főbíró, Finn Yarber, aki a változatosság kedvéért most a szemöldökét tépkedte.
– Naná, hogy a fenébe ne! Már csak azért is bűzlik a dolog, mert magának viszont vett ValueNow részvényt.
– Disznóság, hazudik! – mondta Whiz.
– Szíveskedj megválogatni a szavaidat – rótta meg Beech bíró.
A Társaknál biztos pervesztést jelentett, ha valaki durva kifejezésekkel ingerelte Beechet.
A pletykát, miszerint Whiz magának szerezte meg a részvényeket, Rook és bandája terjesztette. Ezt semmi nem bizonyította, de olyan jól hangzott, olyan sokan és sokszor mondogatták, hogy a végén a bentlakók zöme tényként kezelte. Pompásan beleillett a képbe.
– Ez minden? – kérdezte Spicer Rooktól.
Rook szeretett volna még egyebekre is kitérni, de a Társaknak nem volt türelmük a szószátyár panaszosokhoz. Főleg a régi dicsőségüket ápolgató egykori ügyvédekhez nem. Legalább öt volt belőlük a Trumble-ban, és ezek mind állandóan pereskedtek.
– Azt hiszem, igen – felelte végül Rook.
– Te mit akarsz elmondani? – kérdezte Spicer Whiztől.
Whiz felállt, és valamivel közelebb lépett a bírákhoz. Ránézett vádlóira, Rookra és szánalmas csapatára, aztán a bírósághoz fordult.
– Mi a terhelő bizonyíték?
Spicer bíró nyomban lesütötte a szemét, várta a segítséget. Annak idején jogi végzettség nélkül lett békebíró. Még a középiskolát sem fejezte be. Húsz évig dolgozott az apja boltjában, vidéken. A vevők választották meg. Spicer a józan eszére támaszkodott, ami sokszor nem fért össze a törvényekkel. A jogelméletet érintő kérdésekkel mindig két kollégája foglalkozott.
– Amit mi annak tekintünk – mondta Beech bíró, akinek nagyon is tetszett, hogy a bíróság eljárási szabályai szerint vitatkozhat egy brókerrel.
– Van ellenem egyértelmű és meggyőző bizonyíték? – kérdezte Whiz.
– Lehetne, de most nincs.
– Vagy van olyasmi, ami kétségkívül alátámasztja a vádat?
– Feltehetően nincs.
– Netán olyan, ami valószínűsíti?
– Lényegében erről van szó.
– Tehát nincs bizonyítékuk – mondta Whiz, egy silány tévéjáték silány színészére jellemző kézmozdulat kíséretében.
– Hallhatnánk a történetet a te értelmezésedben? – kérdezte Beech.
– Természetesen. Tipikus meghirdetés volt, a ValueNow nagy hűhóval és csinnadrattával harangozta be a jegyzést. Az igaz, hogy Rook hozzám fordult, de mire a telefonhoz jutottam, a jegyzést már lezárták. Aztán felhívtam egy barátomat, aki elmondta, hogy úgysem lehetett volna részvényeket szerezni, mert még a nagymenőket is kirekesztették.
– Hogy is történik ez? – kérdezte Yarber bíró.
A teremben csönd honolt. Whiz pénzről beszélt, amire mindenki odafigyelt.
– Sokszor előfordul az ilyesmi az első nyilvános jegyzésnél, amikor először hirdetik meg a részvényeket.
– Tudjuk, mi az első nyilvános jegyzés – mondta Beech. Spicer persze nem tudta. Ott vidéken, Mississippiben nem volt szerencséje ilyesmihez.
Whiz felengedett egy kicsit. Most elkápráztatja őket, megnyeri ezt a kínos ügyet, aztán mehet vissza a barlangjába, fütyülhet rájuk.
– A ValueNow-jegyzést egy kis San Franciscó-i cég, a Bakin-Kline befektetési bank intézte. Ötmillió részvényt bocsátottak ki. A Bakin-Kline lényegében az összes részvényt előre eladta a kedvezményezett ügyfeleinek, barátainak, a nagy befektető cégeknek tehát gyakorlatilag már semmi nem jutott. Sokszor van ez így.
A bírák és a bentlakók, a bírósági jegyzővel egyetemben, itták minden szavát.
Whiz folytatta:
– Butaság azt hinni, hogy pont néhány kamarából kizárt, börtönben ülő csibész, aki beleolvasott a Forbes egy régi példányába, tud hozzájutni ezer dollár értékű ValueNow részvényhez.
Ebben a pillanatban ez valóban nagy butaságnak tűnt. Rook morgott, klubja tagjai pedig magukban már kezdték őt hibáztatni.
– Te vettél részvényt? – kérdezte Beech.
– Ugyan, dehogy! A közelébe se kerültem. Különben is, az elektronikai és internetes cégek zömének a vagyona kétes eredetű, én pedig távol tartom magam az ilyenektől.
– Akkor miben bízol? – ragadta meg az alkalmat Beech, akin rögtön erőt vett a kíváncsiság.
– Az értékpapírban, és hosszú távon gondolkodom. Nem sietek. Ez egy mondvacsinált ügy, amit itt néhányan azért kreáltak, mert könnyen akartak pénzhez jutni.
Rook felé bökött, aki magába roskadva ült a székén. Amit Whiz elmondott, tökéletesen hihetőnek hangzott.
Rook hallomásra, feltételezésekre és a megrögzötten hazudozó Picasso közreműködésére alapozta az ügyét.
– Van tanúd? – kérdezte Spicer.
– Nincs rá szükségem – felelte Whiz, és leült.
Mindhárom bíró firkantott valamit a maga papírfecnijére. A mérlegelés nem tartott sokáig, az ítélet azonnal megszületett. Yarber és Beech átadta a cetlijét Spicernek, aki bejelentette:
– A bíróság kettő-egy arányban az alperes javára döntött. Az ügy lezárva. Ki a következő?
Valójában egyformán szavaztak, de mindig kettő-egyes arányt hoztak nyilvánosságra. Ez mindhármuknak adott némi lehetőséget, hogy kivédjék az esetleges későbbi számonkéréseket.
A Társakat elismerés övezte a Trumble-ban. Gyorsan és, amennyire lehetett, igazságosan döntöttek. Ahhoz képest, hogy többnyire megbízhatatlan tanúvallomásokat hallottak, kifejezetten ritkán tévedtek. Spicer éveken át hozott döntéseket kisebb ügyekben, a család boltjának hátsó helyiségében. Rögtön megneszelte, ha valaki hazudott. Beech és Yarber pedig épp elég időt töltött el tárgyalótermekben ahhoz, hogy ne legyen türelmük a hosszú vitákhoz és a halogatás egyéb, szokványos trükkjeihez.
– Mára ez minden – jelentette T. Karl. – Nincs több napirendi pont.
– Rendben. A bíróság egy hétre visszavonul.
T. Karl felpattant, ondolált fürtjei ismét mozgásba lendültek, miközben bejelentette:
– A bíróság visszavonul. Mindenki álljon fel!
Senki nem állt fel, de meg sem mozdult, miközben a Társak kivonultak a teremből. Rook összehajolva pusmogott bandájával, nyilván a következő beadványukat tervezték. Whiz elsietett.
Az igazgatóhelyettes és az őr észrevétlenül távozott. A heti tárgyalónap a Trumble egyik legszórakoztatóbb eseményének számított.

 

 

2. fejezet

Aaron Lake már tizennégy éve volt kongresszusi képviselő, mégis a saját kocsiján közlekedett Washingtonban. Nem tartott igényt se sofőrre, se személyi titkárra, se testőrre. Időnként egy-egy munkatársa beült hozzá, és útközben jegyzetelt, de Lake annak örült a legjobban, ha egyedül utazhatott, s közben klasszikus gitárzenét hallgathatott, magnóról. Sok barátja – főleg azok, akikből bizottsági elnök vagy alelnök lett – nagyobb kocsival és sofőrrel járt. Némelyiknek limuzinja volt.
Lake ezt pénz- és időpocsékolásnak tartotta, no meg a magánszféra további csökkentésének. Ha törekedett is valaha magasabb posztra, azt bizonyosan nem kívánta, hogy még egy sofőr is állandóan körülötte sertepertéljen. Szeretett egyedül lenni. Az irodája kész őrültekháza volt. Tizenöten nyüzsögtek ott, fogadták a telefonhívásokat, végezték a papírmunkát, intézték az arizonaiak ügyeit, azokét, akik őt Washingtonba küldték, további két alkalmazott csak a kiadásokat növelné. Három már túlságosan korlátozná amúgy is szűk mozgásterét, indokolatlanul sok idejét emésztenék fél.
Lake özvegyember volt, egyedül élt takaros kis georgetowni házában, amit nagyon kedvelt. Csöndesen éldegélt, de alkalmasint kivette részét a társasági életből, mely eleinte őt és néhai feleségét nagyon vonzotta.
A körgyűrűn haladt éppen, az enyhe havazás miatt mindenki lassan, óvatosan vezetett. A Langleyben hamar átjutott a CIA biztonsági ellenőrzésén, és örömmel nyugtázta, hogy fenntartott parkolóhely várja, két civil ruhás biztonsági emberrel egyetemben.
– Mr. Maynard már várja önt – mondta egyikük komoran, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját, a másik pedig megfogta az aktatáskáját.
A rangnak azért vannak előnyei.
Lake még egyszer sem találkozott a CIA igazgatójával a Langleyben. Két alkalommal a kongresszus épületében tárgyaltak, évekkel ezelőtt, amikor szegény fickó még el tudott menni oda. Azután Teddy Maynardot tolószékbe kényszerítette és állandó fájdalmakkal sújtotta a sors. Még a szenátorok is a Langleybe vitették magukat hozzá, ha szüksége volt rájuk. A tizennégy év alatt Lake-et is vagy fél tucatszor hívta, de Maynard, lévén igen elfoglalt, a nem túl nagy fajsúlyú ügyeket általában munkatársakra bízta.
A biztonsági zsilipek sorra megnyíltak a képviselő előtt, aki kísérőivel együtt mind beljebb jutott a CIA-központ rejtett zugaiba. Mire Lake odaért Maynard birodalmához, már emelt fővel járt, egy lépéssel a föld felett. Nem tehetett róla, de megcsapta saját fontossága tudatának szele. A hatalom kábít.
Teddy Maynard hívatta.

 

Az igazgató egyedül ült a tágas, négyszögletes, ablaktalan szobában, amit nem hivatalosan bunkernek neveztek. Egy kinagyított, vetített képet nézett, amelyen Aaron Lake képviselő arcát lehetett látni. Friss felvétel volt. Három hónappal korábban készült egy jótékony célú rendezvényen, ahol Lake egy fél pohár bort ivott, sült csirkét evett, desszertet nem, aztán egyedül ment haza a saját kocsiján, és már tizenegy előtt lefeküdt. Igen előnyös fotó volt, nagyon jóképűnek mutatta a képviselőt. Jól látszott, hogy szőkésvörös haja még nem őszül, nincs festve, se színezve, és nem is kopaszodik. Kihangsúlyozta sötétkék szemét és hibátlan fogsorát. Ötvenhárom évesen jóvágású férfi benyomását keltette. Naponta harminc percet edzett a szobai evezőgépen, százhatvanas volt a koleszterinszintje. Káros szenvedélye nem volt. Szívesen időzött nők társaságában, különösen, ha az illetővel hasznos volt együtt mutatkozni. Sokszor lehetett látni egy Bethesdában élő, hatvanéves özvegyasszonnyal, akinek néhai férje csinos vagyonra tett szert lobbizással.
Lake szülei már meghaltak. Egyetlen gyermeke középiskolai tanár volt Santa Fében. A felesége 1996-ban, huszonkilenc évi házasság után halt meg petefészekrákban. Tizenhárom éves spánielje egy évvel később múlt ki, így Aaron Lake Arizona állam kongresszusi képviselője teljesen egyedül élt. Katolikus volt, és hetente legalább egyszer elment misére. Teddy megnyomott egy gombot, a fotó eltűnt.
Lake-et kormányzati körökön kívül nemigen ismerték, elsősorban azén, mert kerülte a feltűnést. Ha nem is lett volna ellenére, hogy feljebb jusson a ranglétrán, becsvágyát féken tartotta A neve egyszer felmerült lehetséges arizonai kormányzójelöltként, de ő nagyon jól érezte magát Washingtonban. Szerette Georgetownt, a városi nyüzsgést, hogy senki nem figyel rá a tömegben, a jó éttermeket, a kis könyvesboltokat és kávézókat. Szeretett színházba és koncertre járni, néhai feleségével soha nem hagytak ki egyetlen eseményt sem a Kennedy Központban.
Kormánykörökben éles elméjű, világos beszédű, lelkiismeretesen és keményen dolgozó, makulátlanul tisztességes és becsületes képviselőként tartották számon. Mivel választókörzete négy nagy hadiipari cégnek is otthont adott, a védelmi fegyverek és készültség szakértőjévé vált. A fegyveres testületeket felügyelő bizottság elnöke volt, és e posztjának köszönhetően került kapcsolatba Teddy Maynarddal.
Teddy ismét megnyomta a gombot, és Lake fotója újra megjelent. A hírszerző szolgálatnál eltöltött ötven év után a veterán Teddy ritkán érzett gombócot a torkában. Tért ki golyók elől, rejtőzött hidak alatt, fagyoskodott a hegyekben, megmérgezett két cseh kémet, Bonnban lelőtt egy árulót, beszélt hét nyelven, végigharcolta a hidegháborút, igyekezett megelőzni a következőt. Több bevetésen vett részt, mint tíz, másik ügynök együttvéve, de amikor ránézett Aaron Lake ártatlan arcára, mégis összeszorult a gyomra.
Ő, vagyis a CIA olyasmire készült, amit a szolgálat korábban még soha nem tett.
Száz szenátor, ötven kormányzó, négyszázharmincöt kongresszusi képviselő került szóba eredetileg, az összes lehetséges jelölt, de a végén csak egy maradt. Aaron Lake, Arizona állam képviselője.
Teddy megpöccintett egy gombot, a kép eltűnt. A férfi lábát takaró fedte. V kivágású sötétkék pulóvert, fehér inget, szolid csokornyakkendőt viselt, mint máskor. Tolószékét az ajtóhoz gördítette, hogy ott üdvözölje jelöltjét.

 

A nyolc perc alatt, amíg Lake-nek várakoznia kellett, megkínálták kávéval és süteménnyel, ez utóbbit azonban nem fogadta el. A száznyolcvan centi magas, hetvenkilós Lake gondosan ügyelt a küllemére. Teddy meg is lepődött volna, ha elfogadja a süteményt. Legjobb tudomásuk szerint Lake soha nem fogyasztott cukrot. Soha.
A kávé viszont jó erős volt, és kortyolgatás közben Lake belenézett a magával hozott dossziéba. A megbeszélés témája várhatóan az lesz, hogy egyre nagyobb méreteket ölt a Balkánra irányuló fegyvercsempészet. Lake két feljegyzést készített, kettes sortávolsággal, nyolcvan oldalon összegezte az adatokat. Hajnali kettőig dolgozott az anyagon. Nem igazán értette, hogy Maynard miért hívta a Langleybe egy ilyen ügy miatt, de mindenesetre alaposan felkészült.
Az ajtó halk surrogással kinyílt. A CIA igazgatója kigördült, takaróval a lábán, hetvennégy éve minden megpróbáltatásával az arcán. Kézfogása azonban erős volt, bizonyára attól, hogy mindig maga hajtotta tolószékét. Lake mögötte ment be a szobába, a két, akadémiát végzett pitbull pedig az ajtó előtt maradt őrt állni.
Egymással szemközt ültek, egy nagyon hosszú asztal két oldalán, amely egészen a vetítővásznat helyettesítő hófehér falig ért. Rövid bevezető után Teddy megnyomott egy gombot, és egy másik arc jelent meg. Egy újabb gomb megnyomása után elhalványultak a fények. Lake-nek ez nagyon tetszett: kis gombok, korszerű technika, felvillanó képek. Ebben a szobában bizonyára van annyi kábel és műszer, hogy a pulzusát akár tízméteres távolságból meg tudják mérni.
– Felismeri? – kérdezte Teddy.
– Igen, azt hiszem, láttam már ezt az arcot.
– Ez Natlij Csenkov. Korábban tábornok volt. Most tagja annak, ami az, orosz parlamentből megmaradt.
– Becenevén Natty – mondta Lake büszkén.
– Igen, ő az. Keményvonalas kommunista, szoros kapcsolatok fűzik a hadsereghez. Éles elméjű, önbizalma hatalmas, becsvágya erős. Könyörtelen, és ez idő tájt a legveszélyesebb ember a világon.
– Ezt nem tudtam.
Kis kattanás, egy másik arc. Zord ábrázat,. díszszemléken használatos cifra katonai sapkában.
– Jurij Golcin, másodparancsnoka az orosz hadsereg maradékának. Csenkovnak és Golcinnak nagy tervei vannak.
Újabb kattanás, majd Oroszország egyik, Moszkvától északra fekvő részének térképe jelent meg.
– Ebben a körzetben gyűjtik a fegyvereket – mondta Teddy. – Tulajdonképpen önmaguktól lopják el. Kifosztják az orosz hadsereget, és ami ennél is nagyobb baj, a feketepiacon veszik meg.
– Honnan van rá pénzük?
– Számtalan forrásból. Olajat cserélnek izraeli radarokra. Droggal kereskednek, és Pakisztán közvetítésével kínai tankokat vesznek. Csenkovnak vannak maffiakapcsolatai, egyikük nemrég vett egy gyárat Malajziában, ahol kizárólag támadó fegyvereket gyártanak. Csenkov nagyon ügyes és okos, rendkívül eszes, feltehetően zseni.
Teddy Maynard viszont kétségtelenül zseni volt, ha tehát ő valakit annak tartott, akkor azt Lake képviselő minden további nélkül el is hitte neki.
– Kit akarnak megtámadni?
Teddy nem felelt a kérdésre, mert még túl korainak tartotta.
– Látja ezt a Moszkvától nyolcszáz kilométernyire lévő várost, Vologdát? A múlt héten egy ottani raktárépületnél hatvan Vetrovot figyeltünk meg. Mint tudja, a Vetrov...
– Olyan, mint a mi Tomahawk rakétánk, csak egy méterrel hosszabb.
– Pontosan. Az elmúlt három hónapban összesen háromszázat vittek oda. Látja Vologdától valamivel délnyugatra Ribinszket?
– Az a város a plutóniumáról nevezetes.
– Igen, több tonnányi van ott. Tízezer nukleáris robbanófej előállításához elegendő mennyiség. Csenkov, Golcin és az embereik tartják kézben az egész vidéket.
– Hogyan?
– Hálózatot építettek ki az ottani maffiózókból és a hadsereg helyi egységeiből. Csenkov emberei készen állnak.
– Mire készülnek?
Teddy megnyomott egy gombot, a térkép eltűnt. Nem lett világosabb, így, miközben beszélt, az asztal túloldaláról jóformán csak a körvonalait lehetett látni.
– A puccs bármelyik percben kirobbanhat, Mr. Lake. Minden okunk megvan az aggodalomra. Az orosz társadalom és kultúra minden eresztékében recseg-ropog. Demokráciáról ott nem lehet beszélni. A kapitalizmus rémálomnak bizonyult. Azt hittük, a rendszerváltás majd kimozdítja a kátyúból azt az átkozott országot, de az egész katasztrófába torkollott. A dolgozók nem kapják meg a fizetésüket, de ők még örülhetnek, mert legalább van munkahelyük. Húszszázalékos a munkanélküliség. Gyerekek halnak meg, mert nincs elég gyógyszer, de sok felnőtt is. A lakosság tíz százaléka hajléktalan. Húsz százalék éhezik. A helyzet napról napra romlik. Az országot kifosztották a maffiózók. Úgy véljük, legalább ötszázmilliárd dollárt loptak el és vittek ki az országból. Kedvező változásra semmi kilátás. Ez a legalkalmasabb pillanat, hogy színre lépjen egy új, erőskezű diktátor, aki majd azt ígéri az embereknek, hogy megszilárdítja a helyzetet. Az ország igazi vezetőre vágyik, és Csenkov úgy gondolja, rajta a sor.
– És az övé a hadsereg.
– Az övé a hadsereg, márpedig minden ezen múlik. Vértelen puccs lesz, mert az emberek várják. Csenkovot tárt karokkal fogadják majd. Ő fogja vezetni a menetet a Vörös térre, ha pedig az Egyesült Államok az útját állja, megint mi leszünk a rossz fiúk.
– Tehát újabb hidegháború következik.
A mondat végét már egész halkan mondta Lake.
– A legkevésbé sem lesz hideg. Csenkov terjeszkedni akar, visszaállítani a régi Szovjetuniót. Égető szüksége van pénzre, amit föld, gyár, olaj és gabona formájában szerez meg. Kis helyi háborúkat fog kirobbantani, amelyeket könnyedén megnyer.
Újabb térkép jelent meg. Lake az, új világrend kialakulásának első fázisát láthatta. Teddy nem maradt adós a magyarázattal.
– Szerintem a balti államokkal kezdi, megdönti Észtország, Lettország, Litvánia kormányát. Aztán megy tovább a hajdani keleti blokkba, és szövetkezik az ottani kommunistákkal.
A képviselő szótlanul meredt a terjeszkedő Oroszország térképére. Teddy meggyőzően vázolta a várható fejleményeket.
– És a kínaiak? – kérdezte Lake.
Teddy azonban még nem végzett Kelet-Európával. Kattintott, egy másik térkép jelent meg.
– Ez az a hely, ahol kutyaszorítóba kerülünk.
– Lengyelország?
– Bizony, mint mindig. Lengyelország immár tagja a NATO-nak. Gondoljon bele: Lengyelország vállalta, hogy megvéd bennünket és Európát. Csenkov helyreállítja a régi orosz birodalmat, és elkezd nyugat felé kacsingatni. Olyan, mint Hitler. A különbség annyi, hogy ő kelet felé kacsingatott.
– Miért akarná Lengyelországot?
– Miért akarta Hitler Lengyelországot? Mert közte és Oroszország között volt. Utálta a lengyeleket, boldogan indított háborút ellenük. Csenkov fütyül a lengyelekre, csak az országot akarja kézben tartani. És szét akarja verni a NATO-t.
– Vállalná egy harmadik világháború kockázatát?
Ismét gombnyomogatás, a vetítés véget ért, a fények kigyúltak. Elérkezett a még komolyabb beszélgetés ideje. Teddy lábába nyilván belehasított a fájdalom, mert a homlokát ráncolta.
– Erre nem tudok felelni – mondta. – Sokat tudunk, de a fejébe nem látunk bele. Csöndben munkálkodik, mindenhová beépíti az embereit, óvatosan készülődik. Mint tudja, a dolognak vannak előzményei.
– Hogyne, az elmúlt nyolc évben többször is fennállt a veszélye, de mindig volt remény, hogy nem történik meg.
– De most már javában ez történik, képviselő úr. Miközben mi beszélgetünk, Csenkov és Golcin épp az ellenfeleiket semmisítik meg.
– Hogyan zajlik majd mindez?
Teddy mocorgott a takaró alatt, próbált úgy helyezkedni, hogy kevésbé fájjon a lába.
– Ezt nehéz megmondani. Ha okos, márpedig nagyon is az, kivárja, amíg az emberek az utcára mennek tüntetni. Úgy vélem, egy év múlva már Natty Csenkov lesz a leghíresebb ember a világon.
Egy év múlva, ismételte magában Lake, mintha a kivégzése időpontját hozták volna tudomására.
Hosszú csönd támadt. Lake azon morfondírozott, milyen is lesz a világ vége. Teddy hagyta töprengeni. A gombóc határozottan kisebb lett Teddy torkában. Nagyon tetszett neki Lake. Valóban nagyon jóképű, okos és megfontolt. Jól döntöttek.
Megválasztható.

 

Rövid kávézás és egy telefonhívás után – amit Teddy nem háríthatott el, mert az alelnök kereste – újra felvették a beszélgetés fonalát, és továbbléptek. A képviselőnek imponált, hogy Teddy ilyen sok időt szán rá. Az oroszok készülődnek, Teddy mégis higgadtnak látszik.
– Mondanom sem kell, milyen felkészületlen a hadseregünk – mondta az igazgató komoran.
– Felkészületlen? Mire? A háborúra?
– Talán. Ha nem készülünk fel, belekeveredhetünk a háborúba. Ha erősek vagyunk, megelőzhetjük a háborút. Ebben a pillanatban a Pentagon nem tudná megtenni azt, amit 1991-ben, az Öböl-háborúban tett.
– Hetven százaléknál vagyunk – jelentette ki Lake határozottan, a pontos adatok birtokában.
– A hetven százalék háborúba sodor bennünket, Mr. Lake. Amit nem tudunk megnyerni. Csenkov minden fillért új fegyverekre költ, begyűjt mindent, amit össze tud lopni. Mi viszont megnyirbáljuk a költségvetést, gyengítjük a haderőt. Gombokat akarunk nyomogatni, távirányított bombákat küldözgetni, hogy ne folyjon amerikai vér.
Csenkovnak kétmillió harcra kész, elszánt katonája lesz, akik, ha kell, az életüket is feláldozzák.
Lake-et futó büszkeség töltötte el. Neki volt mersze a katonai kiadások csökkentése ellen szavazni a legutóbbi költségvetési vitában. Az otthoniakat ez felháborította.
– Nem lehet Csenkovot most leleplezni? – kérdezte.
– Nem, semmiképp sem. Nagyon okos emberrel van dolgunk. Ha válaszolunk a lépéseire, megtudja, hogy mi mit tudunk. Ez a kémjáték, Mr. Lake. Még korai volna szörnyeteget csinálni belőle.
– Akkor mi a terve? – kérdezett rá nyíltan Lake. Vakmerő lépés volt Teddyt a terveiről kérdezni. A találkozó már elérte célját. Egy újabb kongresszusi képviselőt tájékoztattak. Lake-et bármikor felszólíthatják a távozásra, hogy átadja helyét valamely másik bizottság elnökének.
Teddynek azonban nagy tervei voltak, s már alig várta, hogy előhozakodhasson velük.
– New Hampshire-ben két hét múlva lesz, az elnökjelölő gyűlés. A négy republikánus és a három demokrata mind ugyanazt mondja majd. Egyetlen jelölt sem akarja növelni a védelmi kiadásokat. Csodák csodájára költségvetési többletünk van, és mindenki ontja az ötleteket, hogy mire kellene költeni. Gyengeelméjűek gyülekezete. Alig néhány éve még költségvetési hiányunk volt, és a kongresszus úgy szórta a pénzt, hogy nem győzték nyomtatni. Most itt a többlet, ők meg csak rágják a gumicsontot.
Lake képviselő félrepillantott, aztán úgy döntött, nem szólal meg.
– Elnézést – visszakozott Teddy. – Úgy értem, a kongresszus egésze felelőtlen, de sok remek képviselő ül benne.
– Ezzel tisztában vagyok.
– Mindenesetre egy sereg klón nyüzsög a terepen. Két hete még mások voltak az élen. Mindegy, mert csak a sarat dobálják, és kígyót-békát kiabálnak egymásra, mindezt az ország negyvennegyedik legnagyobb államáért. Rémes.
Teddy elhallgatott, a fájdalom kiült az arcára, megpróbálta eligazgatni béna lábát.
– Új emberre van szükségünk. Mr. Lake, és úgy gondoljuk, ön lehet az.
Lake küzdött, hogy elfojtsa a nevetést, amit sikerült is neki egy mosollyal és egy köhintéssel palástolni.
– Bizonyára tréfál – mondta.
– Mr. Lake, ön tudja, hogy nem tréfálok – jelentette ki Teddy zordan.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Aaron Lake belesétált a jól megépített csapdába.
Lake megköszörülte a torkát, és sikerült összeszednie magát.
– Rendben van, hallgatom.
– A dolog nagyon egyszerű. Éppen az a szép benne, hogy rendkívül egyszerű. Ahhoz már késő, hogy New Hampshire-ben ringbe szálljon, de úgysem számít. Ott hadd huzakodjanak a többiek. Kivárjuk, amíg ez lezajlik, aztán maga mindenkit meghökkent azzal, hogy bejelenti: indulni kíván az elnökjelöltségért zajló küzdelemben. Sokan majd azt kérdezik: „Ki az ördög az az Aaron Lake?” De ez nekünk csak jó, éppen ezt akarjuk. Nagyon hamar meg fogják tudni. Eleinte csak egyetlen témakört feszeget majd. Mégpedig a katonai kiadásokét. A vészmadár szerepét tölti majd be, mindenféle baljós kijelentéseket tesz arról, milyen ütemben gyengül a haderőnk. Mindenki felkapja majd a fejét, amikor a katonai kiadások megduplázását kezdi szorgalmazni.
– A megduplázását?
– Na ugye, hogy működik a dolog? Maga is meghökkent. Igen, a négy év alatt, amíg elnök lesz.
– De miért? Valóban többet kell költenünk a hadseregre, de a megduplázás talán túlzás lenne.
– Nem az, ha újabb háborúval kell szembenéznünk, Mr. Lake. Olyan háborúval, amiben mi gombokat akarunk nyomogatni, és ezrével lődözni a Tomahawk rakétákat, amelyeknek darabja egymillió dollár. A fenébe, tavaly majdnem elfogytak abban a balkáni felfordulásban. Nincs elég katonánk, tengerészünk és pilótánk, Mr. Lake. Ezt ön is tudja. A hadseregnek temérdek pénzre van szüksége, hogy újoncokat toborozzon. Mindenből kevés van: katonából, rakétából, tankból, repülőgépből, anyahajóból. Csenkov fejleszti a haderőt, mi viszont nem. Mi csökkentjük, s ha még egy kormány ugyanezt teszi, nekünk végünk.
Teddy megemelte a hangját, már-már dühösen beszélt. Amikor azt mondta, „nekünk végünk”, Aaron Lake szinte érezte, ahogy rázkódik a föld a becsapódó bombáktól.
– Honnan lesz rá pénz? – kérdezte.
– Mire?
– A hadseregre.
Teddy felhorkant.
– Ugyanonnan, ahonnan mindig – mondta mérgesen. – Ugye, nem kell emlékeztetnem rá, uram, hogy többletünk van?
– Éppen az elköltésén munkálkodunk.
– Persze hogy azt teszik. Hallgasson ide, Mr. Lake. A pénz miatt ne aggódjon. Nyomban az után, hogy ön bejelenti a jelöltetését, mi halálra rémisztjük az amerikaiakat. Először félbolondnak tartják majd, habókos arizonainak, aki még több bombát akar építtetni. Aztán mi felrázzuk őket. Válságot idézünk elő a világ túlsó végén, és Aaron Lake-et egy csapásra látnoknak fogják tartani. Minden az időzítésen múlik. Majd mond egy beszédet arról, milyen gyengék vagyunk Ázsiában, amit nem sokan hallgatnak meg. Aztán mi olyan helyzetet teremtünk odaát, amire felfigyel a világ, és hirtelen mindenki önnel akar beszélni. Ez így megy majd mindvégig, az egész kampány alatt. E célból fokozzuk a feszültséget. Jelentéseket teszünk közzé, helyzeteket teremtünk, befolyásoljuk a médiát, zavarba hozzuk az ellenfeleit. Őszintén szólva, Mr. Lake, szerintem nem is lesz nehéz.
– Úgy hangzik, mintha nem először tennének ilyesmit.
– Nem. Számos szokatlan dolgot műveltünk már az ország védelme érdekében, de az elnökválasztásba még soha nem avatkoztunk be – mondta Teddy némiképp sajnálkozva.
Lake lassan hátratolta a székét. Felállt, megmozgatta a végtagjait, aztán elsétált az asztal mentén a szoba túlsó végéig. Elnehezedtek a léptei, a pulzusa az égbe szökött. A csapda kiválóan működött, megfogták.
Visszament a székéhez, megállt az asztalnál.
– Nekem nincs elég pénzem.
Tudta, hogy olyan embernek mondja ezt, aki már erre is gondolt.
Teddy elmosolyodott, bólintott, és úgy tett, mintha kicsit eltöprengene. Lake georgetowni háza négyszázezer dollárt ér. Körülbelül feleennyit tart közös alapokban és további százezer dollárt kincstárjegyekben. Érdemleges tartozása nincs. Az újraválasztási számláján is van negyvenezer dollár.
– Egy gazdag jelölt nem lenne vonzó – mondta Teddy. Ismét megnyomott egy gombot. A falon megint színes, éles képek jelentek meg.
– A pénz nem lesz gond, Mr. Lake – mondta, immár jóval derűsebben. – A hadiipari cégek majd állják a költségeket.
Jobb kezével a képre mutatott, mintha Lake nem tudná, mit kell néznie.
– Tavaly a repülőgépgyártó és hadiipari cégek közel kétszázmilliárdos nyereséget termeltek. Ennek csak a töredéke kell nekünk.
– Mekkora az a töredék?
– Amekkorára önnek szüksége lesz. Várhatóan százmillió dollárt tudunk tőlük összeszedni.
– Százmillió dollárt nem lehet csak úgy elrejteni.
– Erre ne kössön fogadást, Mr. Lake. És ne nyugtalankodjon miatta. A pénzzel majd mi foglalkozunk. Maga elmondja a beszédeket, elkészíti a reklámokat, kampányol. A pénz meg jönni fog. Mire ránk köszönt a november, az amerikai választók már annyira rettegnek majd a világvégétől, hogy nem törődnek vele, maga mennyit költ. És győzni fog.
Teddy Maynard tehát győzelmet kínált. Lake némán, hüledezve és kissé kábán ült, szájtátva nézte a falra vetített összegeket. Százkilencvennégymilliárd dollár honvédelemre és repülőgépgyártásra. Az előző évi katonai költségvetés kétszázhetvenmilliárd dollár volt. Ha ez négy év alatt ötszáznegyvenmilliárdra duplázódik, a hadiipari cégek megint felfutnak. És a munkások! A bérek az eget ostromolják! Mindenkinek jut munkahely!
Lake elnökjelöltet a cégvezetők pénzzel, a szakszervezetek voksokkal fogják támogatni. Kezdeti riadalma enyhült, Teddy terve a maga egyszerűségében világossá vált. Azoktól kell pénzt szerezni, akik később profitálnak belőle. Meg kell ijeszteni a választókat, hogy rohanjanak a szavazófülkékbe. Elsöprő győzelmet kell aratni, és ezzel megmenteni a világot.
Teddy hagyta gondolkodni egy darabig, aztán azt mondta:
– Elsősorban a különféle szervezeteket célozzuk meg. A szakszervezeteket, kamarákat, szakmai érdekképviseleteket. Politikai csoportosulásokból nincs hiány, de ha kell, újakat is létrehozunk.
Lake gondolatban már meg is tette. Elképzelte a temérdek szervezetet, amelyek csak úgy ontják a rengeteg pénzt, annyit, amennyi még egyetlen kampányban sem forgott. Riadalma már teljesen megszűnt, az ötlet iránti lelkesedés lépett a helyébe. Számtalan kérdés cikázott át az agyán. Ki lesz az alelnök? Ki lesz a kampányfőnök? A titkár? Hol teszi meg a bejelentést?
– Talán sikerül – mondta visszafogottan.
– Persze hogy sikerül, Mr. Lake. Bízzon bennem. Már jó ideje tervezgetjük.
– Hányan tudnak róla?
– Kevesen. Körültekintően választottuk ki magát, Mr. Lake. Sok számításba vehető jelöltet megvizsgáltunk, de mindig a maga neve került az élre. Ellenőriztük a magánéletét is.
– Elég unalmas, nem?
– Annak tűnik, bár a Ms. Valottihoz fűződő kapcsolata kissé aggaszt engem. Kétszer vált el, és kedveli a fájdalomcsillapító szereket.
– Nem is tudtam, hogy kapcsolatom van Ms. Valottival.
– Nemrég vele látták magát.
– Ezek szerint figyeltet az embereivel.
– Nem hinném, hogy ez meglepte.
– Nem igazán.
– Elvitte valami rongyrázó partira, ahol a szegény elnyomott afgán nők sorsa felett siránkoztak. Megszakad a szívem. – Teddy egyszeriben gúnyos, sőt szarkasztikus hangnemre váltott.
– Nem is akartam elmenni.
– Máskor ne is menjen. Tartsa távol magát az ilyesmitől, hagyja meg Hollywoodnak. Valotti csak gondot okoz.
– Van baj mással is? – kérdezte Lake nem csekély sértettséggel.
A magánélete meglehetősen unalmas, mióta megözvegyült. Erre hirtelen büszke lett.
– Nemigen – mondta Teddy. – Ms. Benchly alkalmasnak látszik arra, hogy bárhol megjelenjen vele.
– Ó, nagyon köszönöm.
– Az abortusszal nyaggatni fogják, de nem maga lesz az első.
– Ezt a témát már kimerítették – mondta Lake.
Ő maga is kimerült az abortusz körüli huzavonában. Támogatta és ellenezte, a szüléshez való jogot illetően volt már engedékeny és szigorú, érvelt a döntési szabadság és a magzat jogai mellett, kiállt a nők ellen, és pártfogolta a feministákat. A tizennégy év alatt, mióta a kongresszus tagja, az abortusz aknamezejének minden zugába eltaszigálták már, és minden újabb stratégiai lépésnél megkapta a maga pofonját.
Az abortusz már nem nyugtalanította, legalábbis ebben a pillanatban nem. Sokkal jobban izgatta, hogy a CIA lenyomozta a múltját.
– És a Zöldfa-ügy? – kérdezte.
Teddy egy kézmozdulattal jelezte, hogy a dolog érdektelen.
– Huszonkét évvel ezelőtt történt. Senkit nem ítéltek el. A maga társa csődbe ment, perbe fogták, de az esküdtszék nem szavazott ellene. Elő fogják hozni, mindent elő fognak hozni. Csakhogy, Mr. Lake, mi mindig másra tereljük majd a figyelmet. Annak is van előnye, ha valaki az utolsó pillanatban száll ringbe. A sajtónak nem lesz túl sok ideje a múltban vájkálni.
– Egyedülálló vagyok. Olyan elnököt, akinek nincs felesége, eddig csak egyszer választottunk meg.
– Maga özvegyember. A felesége elragadó asszony volt, akit itt és szűkebb hazájában egyaránt tisztelet övezett. Ez nem lesz gond. Bízzon bennem.
– Akkor mi aggasztja?
– Semmi, Mr. Lake. Semmi az égvilágon. Maga alkalmas jelölt, megválasztható. Mi előidézzük a helyzeteket, felébresztjük a félelmet, előteremtjük a pénzt.
Lake ismét felállt. Járkált a szobában, beletúrt a hajába, vakargatta az állat. Megpróbálta rendezni a gondolatait. – Rengeteg kérdésem volna – mondta.
– Néhányra talán tudok felelni. Holnap folytatjuk a beszélgetést, ugyanitt, ugyanekkor. Aludjon rá egyet, Mr. Lake Minden perc számít, de egy ilyen döntés előtt mindenkit megillet huszonnégy óra gondolkodási idő – mondta Teddy, és arcán még egy mosoly is megjelent.
– Ez, remek ötlet. Hadd gondoljam át az egészet! Holnap választ adok.
– Senki nem tudhatja, miről csevegtünk.
– Ez természetes.

 

 

3. fejezet

Alapterületét tekintve a jogi könyvtár a Trumble teljes könyvtárának pontosan egynegyedét foglalta el. Az adófizetők pénzéből ízléses, vörös tégla- és üvegfallal választották le az egyik sarkot e célra. A jogi könyvtár polcait zsúfolásig megtöltötték az agyonolvasott könyvek, a bentlakóknak nem sok hely maradt köztük. Körben, a falak mentén íróasztalok álltak, rajtuk írógépek, számítógépek és akkora papírhalmok, mint bármelyik más nagy szakkönyvtárban.
A jogi könyvtárat a Társak uralták. Elvileg persze minden bentlakó használhatta, de az íratlan szabályok értelmében a hosszabb ott-tartózkodáshoz engedélyt kellett kérni, vagy legalább illett szólni.
Joe Roy Spicer, Mississippi egykori bírája óránként negyven centet kapott azért, hogy felsöpörje a padlót, leporolja a polcokat és az asztalokat. A szemetet is ő vitte ki, s mikor alantas feladatát végezte, többnyire kukásnak titulálták. A texasi Hatlee Beech könyvtárosként ötven centet keresett, az övé volt a legmagasabb óradíj. Nagyon féltette a „köteteit”, gyakorta figyelmeztette Spicert, hogy vigyázzon rájuk. Finn Yarbernek, a Kaliforniai Legfelsőbb Bíróság hajdani bírájának óránként húsz centet fizettek számítástechnikusi tevékenységéért. Azért kapta ő a legkevesebbet, mert ismeretei e téren hagytak némi kívánnivalót maguk után.
Egy átlagos napon mindhárman hat-nyolc órát töltöttek a jogi könyvtárban. Ha a Trumble egyik bentlakójának jogi gondja támadt, egyszerűen időpontot kért a Társak egyikétől, aztán felkereste őket kis birodalmukban. Hatlee Beech az ítéletek és fellebbezések szakértője volt.
Finn Yarber a csődügyekre, válásokra, gyerektartási esetekre specializálta magát. A hivatalos jogi végzettséggel nem rendelkező Joe Roy Spicernek nem volt szakterülete. Nem is akarta. Beérte a maradékkal.
Szigorú szabályok tiltották, hogy a Társak pénzt fogadjanak el jogi munkájukén, de a szigorú szabályok ritkán érvényesültek. Elvégre mégiscsak börtönlakók voltak, s ugyan kinek ártottak vele, ha szép csendben sikerült egy kis pénzt keresniük odakinn. Az ítéletmódosítások jövedelmeztek a legjobban. A Trumble-ba érkezettek egynegyedének lehetett hibát találni az ítéletében. Beech egy nap alatt képes volt átvizsgálni az iratokat, és meglelni a hézagokat. Egy hónappal korábban négy évet faragott le egy fiatalember büntetéséből, akit tizenöt évre ítéltek. A család hajlandó volt fizetni, s a Társak addigi legmagasabb bevételükre, ötezer dollárra tettek szert. Spicer az ügyvédjük közreműködésével titkos letétbe helyezte az összeget Neptune Beachen.
A jogi könyvtár hátsó részéből egy parányi tárgyaló nyílt, melyet a polcok szinte teljesen eltakartak. Az ajtó üvegén éppenséggel be lehetett volna látni, de senki nem vette a fáradságot, hogy benézzen. A Társak jobbára ide, az irodájuknak nevezett helyiségbe vonultak vissza ügyeiket intézni.
Spicer az imént találkozott az ügyvédjükkel, aki elhozta a postájukat és néhány igazán jó levelet. A férfi becsukta az ajtót, és kivett egy borítékot a dossziéból. Meglobogtatta Beech és Yarber előtt.
– Sárga! – mondta. – Hát nem aranyos? Rickynek jött.
– Kitől? – kérdezte Yarber.
– Curtistől, Dallasból.
– A bankártól? – kérdezte Beech izgatottan.
– Nem, Curtisnek ékszerüzletei vannak. Figyeljetek!
Spicer kibontotta a borítékot, és halványsárga levélpapírt vett ki belőle. Elmosolyodott, megköszörülte a torkát, majd olvasni kezdett:
– „Kedves Ricky! Január nyolcadikai leveled a könnyekig meghatott. Egyvégtében háromszor olvastam el. Szegény fiú! Miért tartanak ott?”
– Hol is tartják? – kérdezte Yarber.
– Rickyt egy elit drogutókezelőbe csukták, amit a gazdag nagybátyja fizet. Már egy éve van ott, teljesen tiszta, kikezelték, de azok a rémes emberek, az ottani főnökök áprilisig nem hajlandók elereszteni. Havi húszezer dollárt szednek be ugyanis a gazdag nagybácsitól, akinek jobb, ha Ricky be van zárva, és még zsebpénzt sem küld neki. Már nem is emlékszel?
– De, most már igen.
– A te ötleted volt. Folytathatom?
– Légy szíves.
Spicer tovább olvasott.
– „Ha tehetném, most rögtön odarepülnék, és megmondanám a magamét azoknak a gonosz embereknek. Azért a nagybátyád se különb! Ezek a gazdagok mind azt hiszik, ha fizetnek, azzal letudják a kötelességeiket. Mint már írtam, az én apám meglehetősen gazdag volt, mégsem ismertem nála szerencsétlenebb embert. Vett nekem dolgokat, mindenféle tárgyat, amelyek számomra semmit sem jelentettek, és nem hiányoztak, amikor már nem voltak. Rám viszont soha nem volt ideje. Rémes alak volt, akárcsak a nagybátyád. Mellékelek egy csekket ezer dollárról, ha esetleg szükséged lenne valamire. Ricky! Már alig várom az áprilist, amikor találkozhatunk. A feleségemnek már szóltam, hogy lesz akkor egy nemzetközi gyémántaukció Orlandóban, de neki nincs kedve velem jönni.”
– Április? – kérdezte Beech.
– Aha. Ricky biztos benne, hogy áprilisban kiengedik.
– Hát nem aranyos? – mosolyodott el Yarber. – Curtisnek meg felesége van, és gyerekei?
– Curtis ötvennyolc éves, három felnőtt gyereke van, és két unokája.
– Hol a csekk? – kérdezte Beech.
Spicer megcserélte a két lapot, és folytatta a második oldallal:
– „Tehát Orlandóban végre találkozhatunk. Biztos, hogy áprilisban kiengednek? Nagyon remélem, hogy így lesz. Állandóan rád gondolok. Az íróasztalom titkos fiókjában őrzöm a fényképedet, és valahányszor megnézem, tudom, hogy nekünk együtt kellene lennünk.”
– Rémes, rémes, rémes – mondta Beech még mindig mosolyogva. – És ez a fickó texasi.
– Az biztos, hogy Texasban sok aranyos fiú van – mondta Yarber.
– És Kaliforniában egy sincs?
– A többi már nem érdekes – állapította meg kutyafuttában Spicer.
Később lesz még bőven idő, hogy elolvassák. Meglengette az ezerdolláros csekket, hogy a társai is láthassák. Legközelebb majd odaadják az ügyvédjüknek, hogy csempéssze ki, és helyezze el a titkos számlájukon.
– Mikor fogjuk megvágni? – kérdezte Yarber.
– Kapjon még pár levelet. Rickynek még sok mindent el kell panaszolnia.
– Mondjuk, az egyik őr megverhetné, vagy valami hasonló – mondta Beech.
– Ott nincsenek őrök – felelte Spicer. – Az egy elit utókezelő klinika, nem emlékszel? Csak tanácsadók vannak.
– Azért mégiscsak zárt intézet, nem? Kerítések meg kapuk vannak, egy-két őr biztosan akad. Mi lenne, ha Rickyt a zuhanyozóban vagy a vécében támadná meg valami ferde hajlamú ürge?
– Nem, az nem jó – vélte Yarber. – Curtis megijedne. Még azt hinné, hogy Ricky összeszedhetett valami nemi betegséget.
A fantaziálás így ment tovább még néhány percig. Szegény Rickyt sok képzeletbeli nyomorúság sújtotta. A fényképet az egyik bentlakó üzenőtáblájáról emelték el. Ezt a képet sokszorosította az ügyvédjük egy gyorsmásolón, s már több mint egy tucat észak-amerikai levelezőnek elküldték. A fotón egy nagyon jóképű, mosolygós fiatalembert, egy végzős diákot lehetett látni, kezében diplomájával, az egyetem formaruhájában, sötétkék kalapban és köpenyben.
Úgy döntöttek, hogy Beech pár napig dolgozik a történet folytatásán, és elkészíti a Curtisnek szóló újabb levél piszkozatát. Beech volt Ricky, és a szegény, sokat szenvedő, kitalált fiú az idő tájt nyolc megértő léleknek számolt be rendszeresen kínjairól. Yarber bíró személyesítette meg Percyt, a másik fiatalembert, akit szintén drogozásért zártak be, de már tiszta, nemsokára kiengedik, és egy csupa szív idősebb urat keres, akivel majd tartalmasan tölthetné az idejét. Percy öt vasat tartott a tűzben, s ezek mind szép lassan melegedtek.
Joe Roy Spicer nem tudott igazán jól fogalmazni, ezért inkább kézben tartotta az ügyeket, ötleteket adott, odafigyelt, nehogy ellentmondások keveredjenek a történetekbe, és tartotta a kapcsolatot az ügyvéddel, aki hozta-vitte a postát. A pénzt is ő kezelte.
Elővett egy másik levelet, és bejelentette:
– Tisztelt uraim, ez Quince-től jött.
Erre Beech és Yarber felkapta a fejét, mindketten a levélre néztek. Quince egy iowai kisvárosban élő gazdag bankár volt, mint ahogy a Rickynek eddig írt hat leveléből kiderült. Akárcsak a többiekre, őrá is egy melegeknek szóló és a jogi könyvtárban gondosan elrejtett magazin párkereső rovatában leltek. A második nagy fogásuk volt, miután az első gyanakodni kezdett és eltűnt. Az elküldött fényképen Quince egy tóparton állt, ing nélkül, ötvenegy éves emberhez illő kis pocakkal, vézna karokkal, a családja körében. Quince minden bizonnyal azért ezt a pocsék képet választotta, mert ennek alapján nehéz lenne azonosítani, ha ugyan bárki ezt akarná.
– Lennél szíves felolvasni, drága Ricky?
Spicer átadta a levelet Beechnek, aki először a borítékot vette szemügyre. Sima fehér, feladó nincs, címzés írógéppel.
– Olvastad már? – kérdezte Beech.
– Nem. Hadd halljuk!
Beech lassan bontotta ki a borítékot, kivette belőle a sima fehér papírra, régi írógéppel, egyes sortávolsággal írt levelet. Megköszörülte a torkát, és olvasni kezdett:
– „Kedves Ricky! Elintéztem. Alig hiszem el magamról, de sikerült. Fülkéből telefonáltam, és postán küldtem el a pénzt, hogy ne akadhassanak a nyomomra. Azt hiszem, így nem tudnak. Az általad javasolt New York-i cég remek, nagyon diszkrét és segítőkész. Őszintén szólva, Ricky, pokolian féltem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha melegeknek szervezett kiránduláson veszek részt. Aztán meg egészen felvillanyozódtam. Nagyon büszke vagyok magamra. Luxuskabint foglaltam, napi ezer dollárért, már alig várom.”
Beech szünetet tartott. Az orrán lecsúszott olvasószemüvege fölött két kollégájára nézett, akik mosolyogva, nagy élvezettel hallgatták a levelet. Folytatta:
– „Március tizedikén indul a hajó, és van egy pompás ötletem. Kilencedikén érkezem Miamiba, tehát úgyse lenne sok időnk, hogy megismerkedjünk egymással. Találkozzunk inkább a hajón, a mi kis kabinunkban. Odamegyek előbb, bejelentkezem, gondoskodom a hűtött pezsgőről, és várlak. Ugye, így lesz a legjobb, Ricky? Három napunk lesz egymásra. Szerintem ki se tesszük a lábunkat a kabinból.”
Beech önkéntelenül is elmosolyodott, pedig az undor közben fejcsóválásra késztette.
– „Izgatottan várom a mi kis kirándulásunkat. Nagy nehezen eljutottam odáig, hogy felfedezzem, ki is vagyok valójában, és az első lépés megtételéhez te adtál erőt nekem, Ricky. Bár még sohasem találkoztunk, állandóan rád gondolok. Kérlek, válaszolj a lehető leghamarabb, és vigyázz magadra, édes Ricky. A te Quince-ed.”
– Mindjárt elhányom magam – mondta Spicer, de ez nem hangzott túl meggyőzően. Sok volt a teendő.
– Ideje megvágnunk – mondta Beech. A másik kettő egyetértett vele. – Mennyivel? – kérdezte Yarber.
– Legalább százezerrel – felelte Spicer. – Már a nagyapja is bankár volt. Tudjuk, hogy a papa még tevékenyen részt vesz az üzletben, tehát okkal feltételezhetjük, hogy az öreg kitérne a hitéből, ha kiderülne, milyen fiacskája van. Quince nem engedheti meg magának, hogy eltávolítsák a családi húsosfazék közeléből, vagyis annyit fog fizetni, amennyit kérünk. Ideális helyzet.
Beech már el is kezdett jegyzetelni. Yarber úgyszintén. Spicer úgy járkált a parányi helyiségben, mint a zsákmányát becserkésző medve. Lassanként jöttek az ötletek, formálódott a stílus, a vélemények, a taktika, és elég hamar megszületett a levél.
Beech felolvasta a piszkozatot:
– „Kedves Quince! Köszönettel vettem január tizennegyedikén írott leveledet, örömmel olvastam, hogy lefoglaltad az utat. Pompásnak ígérkezik az a kirándulás. Csakhogy van egy kis gond. Nem tudok elmenni, mégpedig több ok miatt. Először is, engem még évekig nem engednek ki. Börtönben vagyok, nem drogutókezelő klinikán. Ezenkívül a legkevésbé sem vagyok homokos. Feleségem van, és két gyerekem, akik most komoly anyagi nehézségekkel küszködnek, hiszen én innen a börtönből nem tudom támogatni őket. Te pedig így kerülsz a képbe, Quince. Szükségem van a pénzedre. Százezer dollárt kérek. Nevezzük hallgatási pénznek. Te elküldöd, én pedig elfelejtem az egész Ricky-ügyet és a melegeknek szervezett kirándulást, ott lowában, Bakersben pedig senki semmit nem fog megtudni róla. Sem a feleséged, sem a gyerekeid, sem az apád, sem az egész gazdag famíliád nem fog hallani Rickyről. Ha viszont nem küldöd el a pénzt, elárasztom a te kis városodat a leveleid másolataival. Ezt zsarolásnak nevezik, Quince, és te vagy a célpont. Kegyetlen és aljas dolog, bűncselekmény, de engem nem érdekel. Nekem pénz kell, neked pedig van.”
Beech abbahagyta az olvasást, jóváhagyást várva pillantott körbe a szobában.
– Gyönyörű! – mondta Spicer, aki képzeletben már költötte is a pénzt.
– Undorító! – vélte Yarber. – És mi van, ha öngyilkos lesz?
– Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni – felelte Beech.
Újra elolvasták a levelet, aztán megvitatták, jó-e az időzítés. Ügyködésük jogellenes mivoltáról nem esett szó, sem a büntetésről, ami jár nekik, ha lebuknak. Mindezt már hónapokkal korábban kitárgyalták, amikor Joe Roy Spicer rábeszélte a másik kettőt, hogy csinálják együtt. A várható nyereséghez képest a kockázat szinte említésre sem méltó. Az ilyen horogra akadt Quince-félék aligha rohannak a rendőrségre, hogy zsarolás miatt panaszt tegyenek.
Viszont eddig még senkit nem vágtak meg, pedig legalább egy tucat potenciális áldozattal folytattak levelezést.
Olyan középkorú férfiakkal, akik elkövették azt a hibát, hogy válaszoltak az alábbi rövid hirdetésre:

 

„Huszonéves fiatalember
40-es vagy 50-es éveiben járó,
kedves és diszkrét úriembert
keres levelezőtársnak.”

 

Egy apró betűs apróhirdetés a melegeknek szóló magazin végén hatvan válaszlevelet eredményezett. Spicer vállalta az esélytelenek kiselejtezésének és a gazdag célszemélyek beazonosításának feladatát. Eleinte undorítónak találta a munkát, de később már szórakoztatta. Immár üzlet lett belőle, épp százezer dollárral készültek megzsarolni egy ártatlan embert.
Az ügyvédjük az egyharmadát kapja, ami a szokásos részesedésnek számít, mégis felháborítóan magas százalék. Nem volt más választásuk, fontos szerepet játszott az ügyeikben.
Quince levelén még egy órát dolgoztak, aztán megállapodtak, hogy alszanak rá egyet, és másnap írják meg a végleges változatot. Kaptak még egy levelet, amelyet a Hoover álnevet használó úr írt Percynek. Eme második levelében négy bekezdést szentelt a madármegfigyelésnek. Yarber kénytelen lesz tanulmányozni a madarak életét, hogy majd kellő hozzáértésről és lelkesedésről tanúbizonyságot téve tudjon válaszolni. Hoover minden bizonnyal még a saját árnyékától is fél. Semmi bizalmasat nem árult el magáról, és pénzszaga sem volt a leveleknek.
A Társak úgy határoztak, hogy azért adnak neki még egy esélyt. A madarakról szólván valahogy majd pedzegetik a testi kapcsolat témáját. Ha Hoover nem veszi a lapot, és nem árul el semmit a vagyoni helyzetéről, tovább nem foglalkoznak vele.

 

A börtön-főfelügyelőségen hivatalosan táborként tartották nyilván a Trumble-t. Azokat a fegyintézeteket nevezték így, amelyeket nem vett körül kerítés, szögesdrót, ahol nem volt őrtorony vagy fegyveres őrök, akik feltartóztatnák a szökevényeket. A tábor a legalacsonyabb biztonsági fokozatú intézmény, ami azt jelenti, hogy ha egy bentlakó úgy dönt, egyszerűen kisétálhat. A Trumble mintegy ezer lakója közül ezt csak kevesen tették meg.
Kellemesebb hely volt, mint a legtöbb bentlakásos intézmény. Légkondicionált hálók, tisztán tartott étkezde, ahol naponta háromszor szolgáltak fel ételt, edzőterem, biliárd, kártya, tenisz, kosárlabda, kézilabda, futópálya, könyvtár, kápolna, főfoglalkozású lelkészek, tanácsadók, szociális gondozók, látogatás korlátozás nélkül.
A Trumble a lehető legjobb helyet nyújtotta a rabok számára. Nyolcvan százalékuk droggal kapcsolatos bűncselekményt követett el. Negyvenen bankot raboltak, de senkit nem sebesítettek vagy félemlítettek meg. A többiek úgynevezett fehérgalléros bűnözök voltak, a skála a kisstílű szélhámostól az olyanokig terjed, mint dr. Floyd, a sebész, aki húsz év alatt hatmillió dollárral rövidítette meg az egészségbiztosítót.
Az erőszakot nem tűrték meg a Trumble-ban, még fenyegetés is csak ritkán fordult elő. A rengeteg szabály betartatása nem sok gondot okozott a vezetőségnek. Akit elkapott a hév, azt átirányították egy közepes biztonsági fokozatú börtönbe, ahol szögesdrót volt, meg szigorú őrök.
A Trumble lakói általában jól viselkedtek, szövetségi rabok módjára éldegéltek, és számolgatták hátralevő napjaikat.
Említésre méltó törvénybe ütköző tevékenység nem folyt odabenn, egészen Joe Roy Spicer megérkezéséig. Spicer még odahaza hallott történeteket az Angola-ügyről, amely a hírhedt louisianai állami börtönről kapta a nevét. Néhány ottani bentlakó kidolgozott egy módszert a melegek megzsarolására, amivel hétszázezer dollárt csikartak ki áldozataiktól, mielőtt elkapták őket.
Spicer Louisianában lakott, egy olyan vidéken, ahol az Angola-ügy igen nagy port vert fel. Almában sem gondolta volna, hogy egyszer még lekoppintja. Egy szép napon azonban a szövetségi börtönben azzal az elhatározással ébredt, hogy minden teremtett lelket megzsarol, akinek a közelébe tud férkőzni.
Minden délután egykor sétát tett a futópályán, többnyire egyedül, és mindig egy doboz Marlboróval. Börtönbe kerülése előtt tíz évvel leszokott a dohányzásról, ám akkor már napi két doboznál tartott. A sétával akarta ellensúlyozni a tüdejének okozott kárt. Harmincnégy hónap alatt ezerkilencszáznyolcvanhét kilométert gyalogolt. Ráadásul leadott kilenc kilót, bár valószínűleg nem a séták hatására, mint ahogy előszeretettel állította. A súlyvesztés oka inkább az volt, hogy tiltották a sörfogyasztást.
Harmincnégy, sétával és dohányzással töltött hónap állt mögötte, huszonegy hónap pedig előtte.
Az ellopott tombolabevételből kilencvenezer dollár a kertjében elásva várta, a ház mögött nyolcszáz méterrel, közvetlenül a sufni mellett, egy maga építette betonbunkerben, amelyről a felesége mit sem tudott. A többi lopott pénzt, összesen száznyolcvanezer dollárt a félesége segített elkölteni, bár az összegnek csak a félét keresték rajta a szövetségiek. Luxusautókat vettek, New Orleansból első osztályon röpdöstek Las Vegasba, kaszinók limuzinjain fuvaroztatták magukat, és lakosztályokban szálltak meg.
Ha néhanapján még álmodozott, akkor profi hazárdjátékosnak képzelte magát, aki nem Vegasban rendezi be főhadiszállását, de ismerik minden kaszinóban, és rettegnek tőle. A blackjack volt a kedvence, amin ugyan vagyonokat vesztett, mégis váltig hitte, hogy bármelyik kaszinót ki tudná fosztani. A Karib-szigeteken például még nem is járt, az ottani kaszinókban nem próbálkozott. Ázsia is szűz terület. Beutazná a világot, első osztályon, a feleségével vagy nélküle, elegáns lakosztályokban szállna meg, a szobaszolgálattól rendelne, rettegésben tartana minden blackjack-játékost, aki le mer ülni vele egy asztalhoz.
Fogja a kertben elásott kilencvenezer dollárt, hozzáteszi az Angola-ügyletből neki járó részt, és elmegy Vegasba. A feleségével vagy nélküle. Az asszony már négy hónapja nem jött el a Trumble-ba, holott azelőtt háromhetente látogatta. Rémálmaiban az jelent meg, hogy a felesége az elásott kincset keresve felszántja a kertet. Szinte biztos volt benne, hogy az asszony nem tud a pénzről, de néha kételyei támadtak. Börtönbe kerülése előtt kétszer is úgy leitta magát, hogy nem emlékezett rá, vajon elszólta-e magát, mondott-e valami érdemlegeset a kilencvenezer dollárról. Akárhogy törte a fejét, nem tudta felidézni a saját szavait.
Másfél kilométer után rágyújtott egy újabb cigarettára. Lehet, hogy a felesége közben összeszűrte a levet valakivel. Rita Spicer még mindig igen szemrevaló teremtés volt, itt-ott kissé gömbölyded, de annyira nem, hogy azt kilencvenezer dollárért meg ne lehetne neki bocsátani. Mi van, ha az új fiújával megtalálták a pénzt, és már javában költik? Joe Roy egyik legszörnyűbb, visszatérő rémálma az a közhelyes, filmbe illő jelenet volt, hogy Rita meg egy ismeretlen pasas mint az őrültek ásnak a szakadó esőben. Hogy miért esőben, azt nem tudta. Mégis, álmában mindig úgy látta a jelenetet, hogy éjjel van, tombol a vihar, villámlik, és minden újabb felvillanáskor egyre messzebb ásnak a kertben, mind közelebb jutnak a sufnihoz.
Az egyik álomban a titokzatos új udvarló buldózerrel garázdálkodott a Spicer-birtokon, kupacokba hányta a földet, Rita pedig ott állt mellette, és az ásójával különböző helyekre mutogatott.
Joe Roy sóvárgott a pénz után. Szinte érezte a bankókat a kezében. Amíg a Trumble-ban tölti napjait, meglop és megzsarol mindenkit, akit csak lehet, aztán kiássa az elrejtett pénzt is, és irány Vegas. Őrá ugyan senki nem fog odahaza ujjal mutogatni, nem fognak összesúgni a háta mögött, hogy: „Odanézz, itt az öreg Joe Roy. Képzeld, most jött ki a börtönből!” No, azt már nem!
Nagyvilági életet él majd. A feleségével vagy nélküle.

 

 

4. fejezet

Teddy az asztala szélén sorakozó gyógyszeres üvegcséit nézegette. A kis pirulák ott álltak készenlétben, hogy szükség esetén enyhítsék kínjait. York vele szemben ült, a feljegyzéseiből olvasott.
– Egészen hajnali háromig telefonált, az arizonai barátaival beszélt – mondta York.
– Kikkel?
– Bobby Landerrel, Jim Gallisonnal, Richard Hassellel, a szokásos csapattal. Pénzemberekkel.
– Dale Winerrel is?
– Igen, vele is. – Yorkot lenyűgözte Teddy memóriája. Teddy időközben behunyta a szemét, a halántékát nyomogatta. Valahol odabenn, agya egy rejtett zugában tárolta Lake barátai, támogatói, bizalmasai, közvéleménykutató-munkatársai, hajdani középiskolai tanárai nevét. Gondosan elraktározta mindet, hogy ha kell, latba vesse tudását.
– Valami szokatlan?
– Semmi. Csupa olyan kérdés hangzott el, ami teljes joggal merül fel, ha valaki ilyen váratlan lépésre készül. A barátai meglepődtek, sőt megdöbbentek, vannak fenntartásaik, de mellé fognak állni.
– Pénzről kérdezősködtek?
– Persze. Lake általánosságokat mondott, meg azt, hogy ez nem lesz gond. A barátai ebben kételkednek.
– Megtartotta a titkainkat?
– Tökéletesen.
– Tartott tőle, hogy lehallgatjuk?
– Nem hiszem. Az irodájából tizenegyszer, otthonról nyolcszor telefonált, a mobiljáról egyszer sem.
– Fax? E-mail?
– Nem, egyik sem. Két órát töltött Schiarával, az...
– ...irodavezetőjével.
– Igen. Lényegében megtervezték a kampányt. Schiara akarja irányítani. Alelnöknek Nance-t szeretnék Michiganből.
– Nem rossz választás.
– Jónak látszik. Már zajlik az ellenőrzése. Huszonhárom éves korában elvált, de annak már harminc éve.
– Nem érdekes. Lake el fogja vállalni?
– Hogyne. Elvégre politikus, nem? A királyi palota kulcsát kínáltuk fel neki. Már a beszédein töri a fejét.
Teddy kivett egy pirulát az egyik üvegcséből, és egyetlen korty víz nélkül nyelte le. A homlokát ráncolta, mintha keserű lenne. Aztán hamar eltüntette a redőket, és így szólt:
– Mondja, York, ugye, semmi nem kerülte el a figyelmünket a fickóval kapcsolatban? Ugye, nem derülhet ki semmi turpisság?
– Nem, főnök. Már hat hónapja a szennyesében kotorászunk, de semmi olyasmit nem találtunk, ami árthatna nekünk.
– Ugye, nem akar elvenni valami bolond nőszemélyt?
– Nem. Több nővel találkozgat, de egyik sem komoly.
– Van viszonya valakivel házon belül?
– Nem, senkivel.
Ehhez hasonló beszélgetés már számtalanszor lezajlott kettejük közt, de úgy vélték, nem árt az ismétlés.
– Zavaros pénzügyek az előéletében?
– Abszolút semmi, főnök. Patyolatfehér a múltja.
– Pia, drog, vényköteles gyógyszer, internetes szerencsejáték?
– Nem, uram. Nem iszik, nem szed semmit, makulátlan, józan, megfontolt és igen figyelemreméltó.
– Akkor beszéljünk vele.

 

Aaron Lake-et ismét a Langley mélyén megbúvó szobához kísérték. Ezúttal három jóképű fiatalember vigyázta lépteit, úgy, mintha minden saroknál veszély leselkedne rá. Még gyorsabban lépdelt, mint az előző nap, még jobban felszegte a fejét, még jobban kihúzta magát. Szálegyenessé vált a tartása, s mintha óráról órára nőtt volna egy kicsit.
Ugyanúgy üdvözölte Teddyt, viszonozta az erős kézfogást, követte a takaróval borított tolókocsit be a bunkerbe, és leült az asztal túloldalán. Rövid csevegés következett. York egy másik szobában figyelte a rejtett kamerák közvetítette képeket, három monitoron. Minden szót hallott, minden mozdulatot látott. Yorkon kívül még ketten dolgoztak ebben a szobában. Az volt a feladatuk, hogy szónokoló emberekről készült videofelvételeket tanulmányoztak, és megpróbálták kikövetkeztetni, valójában mi a mondandójuk. Megfigyelték, milyen stílusban beszélnek, hogyan veszik közben a levegőt, miként mozgatják a kezüket, szemüket, fejüket, lábukat.
– Tudott aludni az elmúlt éjjel? – kérdezte Teddy, és nagy nehezen még el is mosolyodon.
– Hogyne, persze – lódított Lake.
– Remek. Akkor tehát áll az alku?
– Alku? Nem tudtam, hogy alkuról van szó.
– De igen, Mr. Lake. Alkuról van szó. Mi megígérjük, hogy magát megválasztják, maga pedig megígéri, hogy megduplázza a védelmi kiadásokat, és felkészül az orosz veszélyre.
– Akkor áll az alku.
– Remek. Ezt örömmel hallom, Mr. Lake. Magából kiváló elnökjelölt és nagyszerű elnök lesz.
A szavak visszhangzottak Lake fejében, mégsem hitt a fülének. Lake elnök. Aaron Lake elnök. Hajnali ötig járkált fel-alá otthon, igyekezett meggyőzni önmagát, hogy valóban a Fehér Házat kínálták fel neki. Ez így túl egyszerűnek tűnt.
Bármennyire igyekezett, nem tudott nem gondolni a csábító lehetőségre. Az Ovális Irodára. A repülőgépekre és helikopterekre. Hogy bejárhatná a világot. Hogy emberek százai állnának rendelkezésére, segítenék a munkáját. A díszvacsorákra, ahol a világ legbefolyásosabb embereivel találkozhatna.
De főleg arra, hogy beírhatná a nevét a történelembe.
Igen, megköti az alkut Teddyvel.
– Térjünk rá máris a kampányra – mondta Teddy. – Úgy vélem, New Hampshire után két nappal kellene bejelentenie a jelöltetését. Hadd ülepedjen le a por. Hadd ünnepeljenek a győztesek, hadd dobálják tovább a sarat a vesztesek. Aztán magán a sor.
– Nem lesz túl korai? – kérdezte Lake.
– Nincs sok időnk. New Hampshire-rel nem foglalkozunk. Arizonára és Michiganre készülünk fel, február huszonkettedikére. Ebben a két államban mindenképp nyernie kell. Ha ez sikerül, utána már komoly esélye van a jelölésre, készülhet a márciusi menetre.
– Én arra gondoltam, hogy odahaza jelenteném be az indulásomat, valahol Phoenixben.
– Michigan jobb. Nagyobb állam, ötvennyolc képviselővel, Arizonának viszont csak huszonnégy képviselője van. Persze otthon is győznie kell. Amint nyer Michiganben, bekerül a köztudatba mint jelölt. Tegye meg a bejelentést először Michiganben, aztán néhány órával később otthon, a saját választókörzetében.
– Remek ötlet.
– Van egy helikoptergyár Flintben, a D-L Trilling, hatalmas hangárral. Négyezren dolgoznak ott. Ismerem az igazgatótanács elnökét, beszélek vele.
– Állapodjon meg vele – mondta Lake, és biztosra vette, hogy Teddy már korábban elcsevegett az elnökkel.
– El tudja kezdeni holnapután a hirdetések forgatását?
– Hogyne, semmi akadálya.
Lake hátradőlt az utasülésen. Világossá vált, ki vezeti ezt a buszt.
– Ha jónak látja, a hirdetések és egyéb reklámok elkészítésével egy külső tanácsadó csapatot bízunk meg, de nekünk itt jobb szakembereink vannak, és ez még pénzbe sem kerül önnek. No, nem mintha a pénz számítana.
– Szerintem százmillió mindenre elég lenne.
– Elégnek kell lennie. Tehát ma elkezdünk dolgozni a tévéreklámokon. Azt hiszem, tetszenek majd magának. Szörnyű, nyomasztó képek lesznek: a hadseregünk siralmas állapotáról, mindenféle, külföldről érkező fenyegetéssel. Világvége-hangulatot árasztanak majd. Az emberek halálra rémülnek tőlük. Bedobjuk a maga nevét, felvillantjuk az arcát, maga mond néhány szót, és pillanatok alatt az ország leghíresebb politikusa lesz.
– A hírnév még nem elég a győzelemhez.
– Nem bizony. Pénz kell hozzá. A tévé és a közvélemény-kutatók pénzbe kerülnek, márpedig minden ezeken múlik.
– Szeretném hinni, hogy fontos a mondanivalónk.
– Igen, az, Mr. Lake. A mi mondanivalónk sokkal fontosabb, mint az adócsökkentés, az abortusz, a választók bizalmának elnyerése, a családi értékek és az összes többi maszlag, amiről annyit papolnak. A mi mondanivalónk: élet vagy halál. A mi mondanivalónk arról szól, hogy csak határozott fellépéssel óvhatjuk meg a világot és a jóléti társadalmat. Márpedig mi ezt akarjuk.
Lake egyetértése jeléül bólintott. Az amerikai szavazók megválasztanak bárkit, aki megóvja a gazdaságot és megőrzi a békét.
– Volna egy javaslatom, hogy ki irányíthatná a kampányt.
Lake már alig várta, hogy végre ő is felkínálhasson valamit.
– Ki?
– Mike Schiara, az irodavezetőm és egyben legfőbb tanácsadóm. Feltétel nélkül megbízom benne.
– Van némi tapasztalata az országos ügyekben? – kérdezte Teddy, miközben persze pontosan tudta, hogy semmi.
– Nincs, de nagyon tehetséges.
– Rendben. Ez a maga kampánya.
Lake bólintott és elmosolyodott. Jó volt ezt hallani. Kezdett belelendülni.
– Alelnököt is tud javasolni? – kérdezte Teddy.
– Van egy-két név a tarsolyomban. Michigan szenátora, Nance régi barátom. Aztán Guyce kormányzó Texasból.
Teddy szemlátomást érdeklődéssel fogadta a javaslatokat. Egyáltalán nem rossz tippek, bár Guyce nem lenne alkalmas. Ez a gazdag fiú az egyetemi előadások helyett korcsolyázni járt, a harmincas éveiben pedig golfozni. Aztán az apja pénzéből egy vagyont költött arra, hogy négy évig kormányzó lehessen. Texas miatt különben sem kell aggódni.
– Nekem Nance tetszik – mondta Teddy.
Akkor legyen Nance, vágta rá kis híján Lake.
Még egy órát beszélgettek pénzről. Arról, hogy az első néhány milliót mely szervezetek adják majd, s arról, miképpen kerülhető el, hogy a támogatás gyanút keltsen. A szervezetek után a hadiipari cégek jönnek, ezt követően pedig egyéb, a színfalak mögött adakozó források.
Lesz egy negyedik kör is, amiről Lake nem fog tudni, gondolta az igazgató. A közvélemény-kutatási eredmények ismeretében Teddy Maynard szervezetének emberei teli pénzes ládikával felszerelkezve mennek majd el szakszervezeti gyűlésekre, feketék látogatta templomokba, fehér veterán katonák szövetségeibe meg más efféle helyekre Chicagóban, Detroitban, Memphisben és másutt, odalenn délen. Már javában keresték az együttműködésre alkalmas helybelieket, és készültek rá, hogy annyi szavazatot vegyenek meg, amennyit csak lehet.
Minél tovább szövögette Teddy a tervét, annál biztosabb lett benne, hogy ezt a választást Mr. Aaron Lake nyeri meg.

 

Trevor kis ügyvédi irodája a Neptune Beachen működött, az Atlantic Beachtől néhány saroknyira, bár azt senki nem tudta pontosan, meddig tart az egyik partszakasz, és hol kezdődik a másik. A több kilométernyire nyugatra fekvő Jacksonville olyan gyorsan terjeszkedett, hogy már-már elérte a tengert. Az irodát egy nyaralóból alakították ki. A rozoga hátsó verandáról Trevor rálátott a partra, az óceánra, hallgathatta a sirályokat. Szinte hihetetlen, de már tizenkét éve bérli ezt a házat. Eleinte mindig a verandára menekült a telefonok és az ügyfelek elől, nem tudott betelni a tőle kétsaroknyira békésen hullámzó Atlanti-óceán látványával.
Fenn északon, Scrantonban született, s mint minden délre vándorló madárnak, egy idő után neki is elege lett abból, hogy a vizet bámulja, mezítláb szaladgáljon a homokban, és kenyérmorzsát szórjon a sirályoknak. Újabban már szívesebben ütötte agyon idejét az irodába zárkózva.
Trevor rettegett a tárgyalótermektől és a bíráktól. E kissé szokatlan, bár némiképp érthető hozzáállás behatárolta ügyvédi tevékenységi körét. Jobbára csak papírmunkát végzett, ingatlan adásvétellel, végrendeletekkel, bérleti szerződésekkel foglalkozott. Olyan hétköznapi, érdektelen, apró-cseprő ügyekkel, amelyekről az egyetemen legfeljebb a szakma mellékes területeiként esett szó. Időnként elvállalt egy-egy drogügyet, kizárólag olyat, amit tárgyalás nélkül meg lehetett oldani. Egy, a Trumble-ba került peches ügyfele jóvoltából ismerte meg Joe Roy Spicer bírót. Hamarosan Trevor lett mindhármuk, Spicer, Beech és Yarber hivatalos jogi képviselője, a Társaké, ahogy maga is nevezte őket.
Valójában a postásuk volt, se több, se kevesebb. Ügyvédként módjában állt, hogy leveleket csempésszen be nekik, hivatalos jogi iratoknak álcázva, majd ugyanígy hozta ki az általuk írt leveleket. Jogi tanácsokat nem adott nekik, mert nem is kértek tőle. Bankszámlát nyitott nekik külföldön, és telefonon tartotta a kapcsolatot Trumble-beli ügyfeleik családjával. Fedezte piszkos kis ügyeiket, eközben pedig távol tudta tartani magát a tárgyalótermektől, a bíráktól és az ügyvéd kollégáktól, ami nagyon is megfelelt Trevornak.
Ezzel bűnrészessé vált. Minden kétséget kizáróan el is ítélnék, ha a Társak lelepleződnének, de emiatt nem fájt a feje. A zsarolási trükk zseniális, nem kell attól tartani, hogy az áldozatok panaszt tesznek. Ha ilyen könnyen ilyen szép summát lehet keresni, ezt a lehetőséget vétek volna kihagyni.
A titkárnője észre sem vette, amikor kislisszolt az irodából, és elhajtott felújított, de légkondicionáló nélküli, 1970-es VW Bogarával. A tengerparttal párhuzamos úton indult el az Atlantic sugárút felé. A lakóházak, nyaralók és üdülőépületek közt meg-megcsillant a víztükör. Homokszínű nadrág, fehér pamuting, sárga csokornyakkendő és kék csíkos zakó volt rajta, mind csupa gyűrődés. Elhaladt Pete Kocsmája előtt, amely az egész partszakasz legrégebbi italmérése és egyben az ő törzshelye volt, bár már az egyetemisták is felfedezték. Már jó ideje kiegyenlítésre váró számláján háromszázhatvanegy dollár szerepelt. Zömmel Coors sörök és citromos daiquirik elfogyasztásából adódott össze, de ő tényleg szerette volna kifizetni a tartozását.
Az Atlantic sugárúton nyugat felé vette az irányt, be kellett kapcsolódnia a Jacksonville felé tartó forgalomba. Szidta a dugót, az úrvezetőket, a kanadai rendszámú autókat. Aztán a repülőtértől északra lekanyarodott az országútra, és nemsokára már a floridai sík vidéket szelte át.
Ötven perc múlva parkolt le a Trumble előtt. Jó dolog ez a szövetségi rendszer, állapította meg ismételten magában. Rengeteg parkolóhely közvetlenül a bejárat előtt, szépen gondozott park, amelyet a bentlakók naponta csinosítgatnak, modern, rendben tartott épületek.
– Üdv, Mackey – mondta a kapuban álló fehér őrnek. – Üdv, Vince – szólt oda a feketének.
Odabenn Rufus átvilágította az aktatáskáját, Nadine pedig elvégezte a belépéshez szükséges papírmunkát.
– Hogy vannak a halak? – kérdezte az ügyvéd Rufustól.
– Nem harapnak mostanság – felelte a férfi.
A Trumble-ban az intézmény rövid fennállása óta egyetlen ügyvéd sem fordult meg oly gyakran, mint Trevor. Ezúttal is lefényképezték, kézfejére pecsétet nyomtak láthatatlan tintával, aztán elkísérték a két ajtón túl lévő rövid folyosóig.
– Üdv, Link – mondta a következő őrnek.
– Jó napot, Trevor – köszönt vissza az őr.
Link felügyelte a látogatók fogadására kialakított tágas termet. Sok kárpitozott szék, üdítőital-automaták, a gyerekeknek kialakított játszóhely szolgálta a kényelmet, sőt még egy kellemes kis terasz is, ahol két ember nyugodtan falatozhatott, beszélgethetett. Ragyogóan tiszta volt minden, és hétköznap lévén, sehol nem lehetett látni egy teremtett lelket sem. Szombaton és vasárnap persze jöttek a látogatók, de Link többnyire az üres termet felügyelte.
Elindultak a tárgyaló felé. A fülkénél alig nagyobb szobácska ablakán át Link eleget tehetett felügyelői kötelességének, ha éppen kedve tartotta. Joe Roy Spicer már odabenn várakozott. Egy napilap sportrovatát böngészte, ugyanis rendszeresen fogadott a főiskolai kosárlabda-bajnokság meccseire. Trevor és Link együtt léptek be a szobába. Trevor nyomban elővett két húszdollárost, és rögtön át is adta Linknek. Ha ez már a küszöbön megtörtént, az esemény nem került a zártláncú kamerák látószögébe. A hagyományokhoz híven Spicer ezúttal is úgy tett, mint aki nem veszi észre az ügyletet.
Aztán az aktatáska kinyílt. Link úgy tett, mintha átvizsgálná, de a szemle a tárgyak megérintése nélkül zajlott le. Trevor elővett egy nagyalakú, vaskos, leragasztott borítékot, amelyen a „Jogi iratok” felirat állt nagybetűkkel. Link átvette és megtapogatta, így bizonyosodván meg róla, hogy csak papír s nem fegyver vagy gyógyszeres fiola van benne, majd visszaadta. Mindez már sokadszor ismétlődött.
A Trumble szabályzata előírta, hogy egy őrnek jelen kell lennie az iratok átvételekor és minden boríték felnyitásakor. A két húszas azonban kitessékelte Linket a szobából, és arra késztette, hogy az ajtónál posztoljon, mert pillanatnyilag sehol másutt nem akadt őrködnivalója. Link tudta, hogy levelek cserélnek gazdát, de nem törődött vele. Amíg Trevor nem fegyvert vagy drogot hoz, ő bizony be nem avatkozik. Úgyis túl sok az esztelen rendszabály. Hátát az ajtófélfának támasztva fél lábra állt, a másikat pedig kissé behajlította, s amúgy lovak módjára gyorsan el is bóbiskolt.
Benn a tárgyalóban ügyvédi tevékenység nemigen folyt. Spicer nem hagyta abba a tabella tanulmányozását. A bentlakók általában örömmel fogadták vendégeiket, Spicer inkább csak elviselte a magáét.
– Jeff Daggett bátyja hívott fel tegnap este – mondta Trevor. – A Coral Gables-i srácé.
– Tudom, ki az. – Spicer végre lerakta az újságot, mert pénz tűnt fel a láthatáron. – Tizenkét évet kapott droggal való üzérkedésért.
– Aha. A bátyja úgy mondta el, hogy itt, a Trumble-ban egy volt szövetségi bíró átnézte az öccse papírjait, és úgy véli, pár évet le tudna faragni a büntetésből. A bíró ezért munkadíjat kér, Daggett tehát felhívta a bátyját, az meg engem.
Trevor levette, majd a széktámlára hajította gyűrött, kék csíkos zakóját. Spicer utálta a csokornyakkendőjét.
– Mennyit tudnak fizetni?
– Maguk még nem állapodtak meg a díjban? – kérdezte Trevor.
– Nem tudom, Beech elmondta-e már neki. Ötezret kérünk, kétszer kétezres és kétszer ötszázas részletfizetéssel.
Spicer ezt úgy adta elő, mintha éveken át gyakorolta volna a büntetőjogot szövetségi bíróságokon, holott szövetségi tárgyalótermet akkor látott először belülről, amikor őt ítélték el.
– Tudom – mondta Trevor. – Nem hiszem, hogy tudnának ötezret fizetni. A srácnak nem is volt ügyvédje, csak kirendelt védője.
– Akkor kérjen tőlük annyit, amennyit csak lehet, de ezer alá azért ne menjen. Nem rossz fiú.
– Milyen engedékeny, Joe Roy.
– Ellenkezőleg, bekeményítek.
Ez meg is felelt a valóságnak. A Társak közül Joe Roynak jutott a menedzser szerepe. A képzett és tehetséges Yarber és Beech magukba roskadtak a bukástól, kihalt belőlük a küzdőszellem. A képzetlen és szerény tehetségű Spicernek viszont volt annyi szervezőkészsége, hogy ne hagyja tespedni kollégáit. Míg amazok búslakodtak, ő a visszatérésről ábrándozott.
Joe Roy kivett egy csekket a dossziéjából.
– Itt van ezer dollár, be kell tenni a számlára. Egy Curtis nevű texasi levelezőnktől jött.
– Biztató esetnek ígérkezik?
– A jelek szerint igen. Most viszont az iowai Quince-t fejjük meg.
Joe Roy elővett egy halvány levendulakék, gondosan leragasztott borítékot, amelyet Quince Garbe-nak címeztek, az Iowa állambeli Bakersbe.
– Mennyivel? – kérdezte Trevor, miközben átvette a borítékot.
– Százezerrel.
– Hűha!
– Van mit a tejbe aprítania, és fizetni fog. Megírtam neki, hogyan utalja át a pénzt, úgyhogy értesítse a bankot.
Trevor huszonhárom évi ügyvédi ténykedése alatt még soha nem kapott akkora munkadíjat, ami több lett volna harmincháromezer dollár töredékénél. Aztán egyszer csak megjelent előtte a harmincháromezer dollárt érő bankóköteg képe. Szinte a kezében érezte, és képzeletben már el is kezdte költeni azt az összeget, amit egyszerűen megkereshet levelek ide-oda csempészésével.
– Tényleg lehet rá számítani, hogy bejön? – kérdezte. Arra gondolt, kifizeti a tartozását Pete Kocsmájában, és végre lesz fedezet a hitelkártyáján is. A kocsiját, az ő imádott Bogarát megtartja, de talán beszereltet egy légkondicionálót.
– Biztos, hogy bejön. – Spicer hangján szemernyi kételkedés sem érződött.
Még két levelet adott át, mindkettőt Yarber bíró írta az utókezelőben sínylődő ifjú Percy nevében. Trevor az újabb lehetőségekre gondolt, amikor átvette.
– Az Arkansas a Kentuckyval játszik ma este – mondta Spicer, immár ismét újsággal a kezében. – A tizennegyedik helyért. Mit gondol?
– Kemény meccs lesz. A Kentucky mindig durva hazai pályán.
– Fogadott?
– És maga?
Trevor nem túl gyakran, de kötött fogadásokat egy bukmékernél, aki szintén Pete Kocsmájába járt, ám arra már rájött, hogy érdemes Spicer bíró útmutatását követni.
– Én százat teszek az Arkansasra – mondta Spicer.
– Azt hiszem, én is.
Még egy fél órán át blackjacket játszottak, Link időnként rosszalló pillantásokat vetett rájuk. Látogatási idő alatt tilos volt a kártya, de ugyan kit zavart? Joe Roy komolyan vette a játékot, mert a jövőt szem előtt tartva edzésben akart maradni. A társalgóban a póker és a kopogós römi dívott, Spicer nem mindig talált partnert a blackjackhez.
Trevor nem volt igazi ellenfél, de legalább mindig szívesen játszott. Spicer ezt tekintette az egyetlen jó tulajdonságának.

 

 

5. fejezet

Győzelmi hangulatban történt meg a bejelentés. Piros-fehér-kék kis zászlók és nagy lobogók lengedeztek mindenütt, színes drapériák omlottak alá a mennyezetről, vidám induló hangjai töltötték be az egész hangárt. A D-L Trilling mind a négyezer alkalmazottja megjelent, lelkesedésüket pedig fokozta, hogy mindannyiuknak fizetett szabadnapot ígértek cserébe. Huszonkét dollár negyvencentes átlagórabérrel számolva ez nem volt csekélység, de a vezetőség nem bánta, mert ráleltek az emberükre. A hamarjában ácsolt színpadot is szinte ellepték a zászlócskák. Felsorakozott rajta a cég minden számottevő vezetője, akik lelkesen mosolyogtak és tapsoltak, miközben az egyre lendületesebb zene mind buzgóbb éljenzésre sarkallta a közönséget. Három nappal korábban még senki nem hallott Aaron Lake-ről, de immár a megmentőjüket látták benne.
Igazi jelölt benyomását keltette. Az egyik tanácsadó javaslatára kissé rövidebbre vágatta haját, a másik tanácsadó javaslatára pedig sötétbarna öltönyt választott. Csak Reagan viselt annak idején barna öltönyt, viszont kétszer nyerte meg a választásokat.
Amikor Lake végre megjelent, határozott léptekkel haladt át a színpadon. Sorra kezet szorított az összes cégvezetővel, akiket ekkor látott először és utoljára. A dolgozók már tomboltak. A ritmus alig érzékelhető fokozását egy zenei szakértőkből álló csapat egyik tagja javasolta, amelynek Lake emberei huszonnégyezer dollárt fizettek erre az alkalomra. Nem sajnálták rá a pénzt.
Égi áldásként hullottak a léggömbök. Néhány erre felkért dolgozó kipukkasztott egypárat, a hangárt egy kis időre puskaropogást idéző durrogás hangjai töltötték be.
Finom utalás a háborúra, némi ízelítő. Jöjjön Lake, mert nagy a tét.
A Trilling igazgatótanácsának elnöke úgy ölelte át, mintha régi jó barátok lennének, bár valójában két órával korábban látták egymást először. Aztán a cég legfőbb embere fellépett az emelvényre, és megvárta, míg elül a zaj. Az előző nap faxon neki elküldött szövegre támaszkodva, kellő átéléssel mutatta be Aaron Lake-et, mint a jövő letéteményesét, a következő elnököt. A megfelelő pillanatokban ötször szakította félbe tapsvihar.
Lake győztes hadvezér módjára integetett, és türelmesen várakozott a mikrofon mögött, melyhez csak akkor lépett oda, amikor annak eljött az ideje.
– A nevem Aaron Lake. Ezennel bejelentem, hogy indulok az elnökválasztási versenyen.
Hatalmas tapsvihar. Néhány lelkesítő taktus az indulóból. Újabb adag szállongó léggömb.
Ezek után Lake belekezdett beszédébe. Kifejtette, hogy programjának sarkalatos pontja, egyben az elnökválasztáson indulásának egyetlen indítéka a nemzet biztonsága iránt érzett aggodalom és felelősségtudat. Megdöbbentő statisztikai adatokkal támasztotta alá, hogy a jelenlegi kormány milyen siralmas állapotba juttatta a hadsereget. Bátran kijelentette, hogy nem létezik ennél súlyosabb gond. Ha az ország belesodródik egy olyan háborúba, amit nem nyerhet meg, lekerül a napirendről az összes régi vita az abortuszról, a faji kérdésekről, a fegyvertartás korlátozásáról, az adózásról. Féltik a hagyományos családi értékeket? Ha majd fiaik és lányaik halnak meg a háborúban, valódi családi tragédiákkal szembesülnek.
Lake remek volt. A beszédet ő írta, tanácsadók szerkesztették meg, aztán más szakértők még csiszoltak rajta, és előző este elmondta Teddy Maynardnak, aki e célból hívta a Langleybe. Teddy kisebb változtatások után jóváhagyta a szöveget.

 

Teddyt büszkeség töltötte el, miközben a helyszíni közvetítést nézte. York szokás szerint hallgatagon ült mellette.
Sokszor néztek így együtt falra vetített, a mind veszélyesebbé váló világról tudósító képsorokat.
– Jól csinálja – szólalt meg York egy idő után.
Teddy bólintott, még egy mosolyt is sikerített hozzá. Lake valahol a beszéd közepe tájékán kellő hevülettel haragudott a kínaiakra.
– Több mint húsz éven át hagytuk, hogy ellopják a nukleáris titkaink negyven százalékát! – mondta, és a közönség felhördült.
– A negyven százalékát! – kiáltotta.
Majdnem ötvenet, de Teddy jobbnak látta, ha egy kicsit lefaragnak belőle. A kínaiak sikeréhez a CIA balfogásai is hozzájárultak.
Aaron Lake öt percen át szidta a kínaiakat, becstelen módszereiket, ecsetelte azt, hogy szédületes tempóban fejlesztik haderejüket. Teddy találta ki ezt a taktikát. A kínaiakat kell felhasználni az amerikai választók megijesztésére, nem az oroszokat. Ne fogjanak gyanút. Az igazi veszélyre majd a kampány vége felé irányítják rá a figyelmet.
Lake szinte tökéletesen vezette fel mondandója lényegét. Mire odáig jutott, a hangárban egy pisszenés sem hallatszott. Amikor pedig megígérte, hogy elnöksége négy éve alatt megduplázza a katonai költségvetést, a katonai helikoptereket gyártó D-L Trilling mind a négyezer alkalmazottja egy emberként tapsolt.
Teddy egy szót sem szólt, de nagyon büszke volt arra, amit kitalált. A New Hampshire-i nagy felhajtást úgy sikerült felülmúlniuk, hogy egyszerűen nem vettek róla tudomást. Lake neve ott még csak el sem hangzott, s évtizedek óta ő volt az első jelölt, aki erről büszkén nyilatkozott. Egyre többen emlegették a mondását: „Megvagyok New Hampshire nélkül. Meghódítom az ország összes többi államát.”
Lake tomboló éljenzés közepette lépett el a mikrofontól, majd mindenkivel megint kezet fogott a színpadon. A CNN visszakapcsolt a stúdióba, ahol a meghívott elemzők azután tizenöt percen át magyarázták a nézőknek, amit az imént láttak-hallottak.
Teddy megnyomott néhány gombot az asztalon, más képek jelentek meg a falon.
– Íme, a végeredmény – mondta. – A sorozat első darabja.
Lake elnökjelölt tévéreklámját vetítette, mely a katonai díszszemlén felvonuló harckocsikat megszemlélő, komor tekintetű és mozdulatlanul álló kínai tábornokokról készült snittel kezdődött.
– Vajon biztonságosabb lett a világ? – tette fel a vészjósló kérdést mély, öblös hangján a narrátor.
Aztán a világ ügyeletes őrültjei jelentek meg sorra, egy-egy pillanatra, a maguk hadseregének díszszemléjén: Husszein, Kadhafi, Milosevics, az észak-koreai Kim. Egy villanásnyi műsoridő még szegény Castrónak is jutott, ahogy lezüllött serege maradéka élén vonult a havannai utcán.
– Hadseregünk ma nem tudná megtenni ugyanazt, amit 1991-ben tett az Öböl-háborúban – mondta a narrátor olyan gyászos hangon, mintha már kitört volna az újabb háború.
Aztán robbanás, az atombomba gombafelhője, majd az utcán táncoló indiai tömeg képe. Újabb robbanás, utána táncoló pakisztániak.
– Kína meg akarja szállni Tajvant – mondta a hang. Rengeteg egyszerre lépő kínai katona masírozott a képen.
– Észak-Korea Dél-Koreát akarja – folytatta a hang, miközben tankok dübörögtek a fegyvermentes övezetben. – Az Egyesült Államok pedig mindig könnyű célpont.
Az öblös hang helyett hirtelen egy másik, magasabb hang hallatszott, a kép pedig egy kongresszusi helyszínre váltott. Egy kitüntetésekkel teletűzdelt egyenruhát viselő tábornok tartott előadást valamelyik albizottságban.
– A kongresszus, vagyis önök, uraim – mondta –, évről évre kevesebbet költ a hadseregre. A védelemre a költségvetés kevesebbet fordít, mint tizenöt évvel ezelőtt. Önök elvárják tőlünk, hogy harcoljunk Koreában, a Közel-Keleten és most Kelet-Európában, miközben a költségvetésből egyre kevesebb jut a felkészülésre. A helyzet immár kritikus.
A kép ekkor elsötétült, semmit nem lehetett látni, majd az első hang szólalt meg ismét:
– Tizenkét éve még két nagyhatalom létezett. Ma egy sincs.
Aaron Lake megnyerő arca jelent meg, miközben a hang azt mondta:
– Jöjjön Lake, mert nagy a tét.
– Nekem nem tetszik igazán – szólalt meg York egy idő után.
– Miért nem?
– Túlságosan riasztó.
– Az a jó. Nagyon idegesítő, ugye?
– Igen, nagyon.
– Akkor jó. Egy hétig állandóan ez megy majd a tévében, és ha nem tévedek, Lake kicsiny tábora tovább csökken. Ez a reklám idegesíteni fogja az embereket, nem tetszik majd nekik.
York tudta, mi következik ez után. Az embereket tényleg idegesíti majd a reklám, utálni fogják, halálra rémiszti őket, aztán Lake egyszer csak látnokká válik a szemükben. Teddy módszere a megfélemlítés.

 

A Trumble mindkét szárnyában kialakítottak egy-egy tévészobát. A kopár helyiségekben dohányozhattak, és nézhették azt a műsort, amit az őrök választottak. Eleinte ott volt a távirányító, de túl sok galibát okozott. A legcsúnyább veszekedésekhez vezetett, mert a fiúk nem tudtak megállapodni abban, mit nézzenek. Ezért az őröké lett a döntés joga.
A szabályok tiltották, hogy a bentlakóknak saját tévékészülékük legyen.
A szolgálatban lévő őr történetesen szerette a kosárlabdát. Az ESPN közvetítette a főiskolai bajnokság egyik meccsét, úgyhogy a tévészoba megtelt a bentlakókkal. Hatlee Beech, aki utálta a sportot, egyedül ült a másik tévészobában, és egyik bugyuta komédiát nézte a másik után. Amíg bíróként napi tizenkét órát dolgozott, sosem nézett tévét. Hogy is lett volna rá ideje? Az otthoni dolgozószobájában még este, sőt az éjszakába nyúlóan is szakvéleményeket diktált, miközben a többiek odaragadtak a képernyő elé. A bárgyú sületlenségeket nézve arra gondolt, milyen szerencsés ember volt ő azelőtt. Több szempontból is.
Rágyújtott egy cigarettára. Egyetemista kora óta nem dohányzott, és az első két hónapban a Trumble-ban is ellenállt a kísértésnek. Később unalmában szokott rá, de csak napi egy dobozzal szívott. Állandóan ingadozott a vérnyomása, a szívbetegség náluk családi vonás volt. Ötvenhat évesen a maga kilenc letöltendő évével biztosra vette, hogy ő már csak tepsiben jut ki innen.
Három év, egy hónap és egy hét után Beech még mindig az eltelt napokat számolta, nem a hátralévőket. Négy évvel ezelőtt frissen kinevezett szövetségi bíróként még javában építgette szakmai jövőjét. Sokfelé hívták. Kelet-Texas egyik tárgyalótermétől a másikig úgy tette meg az utat, hogy elegáns autóját sofőr vezette, és a titkárnő meg egy gyakornok is mindig elkísérte. Amikor belépett a tárgyalóterembe, mindig felálltak az emberek, hogy megadják neki a kellő tiszteletet. Az ügyvédek nagyra becsülték józan ítélőképességét és szorgalmát. A feleségét nehéz természettel áldotta meg a sors, de tekintettel a család olajérdekeltségeire, képes volt vele békességben élni. Nem éppen bensőséges, de stabil házasság volt ez, nem is eredménytelen, hiszen három jól sikerült, már egyetemista gyerekkel büszkélkedhettek. Valahogy átvészelték a válságokat, és együtt készültek megöregedni. A feleségének pénze, neki társadalmi rangja volt. Együtt nevelték fel a gyerekeket. Mit várhatott volna ezek után?
A börtönt biztosan nem.
Négy nyomorúságos év.
Az ivás a semmiből bukkant elő. Talán a munkával járó stressztől vagy a felesége piszkálódásai elől akart így menekülni. Az egyetem után hosszú évekig csak társaságban iszogatott, nem szokott rá, az biztos. Egyszer, amikor a gyerekek még kicsik voltak, a felesége hetekre elvitte őket Olaszországba. Beech egyedül maradt, de egy csöppet sem bánta. Valami érthetetlen, kideríthetetlen oknál fogva ekkor kapott rá a konyakra. Rengeteget ivott, és állandóan. A konyak fontos lett. A dolgozószobájában tartotta, és éjjel is be-beszökött érte. Nem aludtak egy ágyban a feleségével, úgyhogy csak ritkán bukott le.
A yellowstone-i kirándulás egy háromnapos bírói konferencia idején történt. Az ifjú hölggyel egy Jackson Hole-i bárban ismerkedett meg. Már órák óta ittak, amikor a végzetes ötlet felmerült, hogy menjenek el autókázni. Miközben Hatlee vezetett, a hölgy levetkőzött, ám e tettét az égvilágon semmi nem indokolta. A szeretkezés szóba sem került, Hatlee az adott állapotában nem is lett volna képes rá.
A két washingtoni egyetemista épp egy gyalogtúráról tartott hazafelé. Mindketten meghaltak a helyszínen. A részeg autós azért gázolta el őket, mert nem vette észre őket az útpadkán. Az ifjú hölgy kocsijára az árokban leltek rá, a volánra borult Beech képtelen volt kiszállni. A hölgyet meztelenül és ájultan találták.
Beech semmire nem emlékezett. Amikor órák múlva felébredt, életében először látott cellát belülről.
– Jobb, ha hozzászokik – gúnyolódott vele a rendőrfőnök.
Beech fordult fűhöz-fához, minden követ megmozgatott, de hiába. Két fiatal meghalt. Őt egy meztelen nő társaságában találták meg. A barátai, tudván, hogy minden pénz a feleségéé, riadtan menekültek előle. A végén senki nem állt ki Hatlee Beech bíró mellett.
Örülhetett, hogy csak tizenkét évet kapott. Feldühödött anyák és lesújtott diákok tüntettek a bíróság épülete előtt, amikor az első tárgyaláson megjelent. Életfogytiglant követeltek. Életfogytiglant!
A mélyen tisztelt Hatlee Beech bírót kétrendbeli emberöléssel vádolták, és nem volt enyhítő körülmény. A vérében annyi alkoholt találtak, amennyibe más belehal. Egy szemtanú állította, hogy a szembejövő forgalom sávjában haladt, iszonyatos sebességgel.
Mint utóbb kiderült, szerencséje volt, hogy az ügyét szövetségi szinten tárgyalták. Máskülönben valami állami büntetés-végrehajtóban kötött volna ki, ahol sokkal keményebb bánásmódban lenne része. Mondjon bárki bármit, a szövetségiek tudják, hogyan kell egy börtönt működtetni.
Egyedül cigarettázott a félhomályban, nézte a fő műsoridőben vetített gyermeteg vígjátékot, közben pedig a számos politikai reklám egyikét. Beech ezt még nem látta korábban. A nyomasztó képsor gyászos kísérőszövege szerint vége lesz a világnak, ha nem építenek sürgősen még több bombát. Profi munka ez a másfél perces reklám. Egy vagyonba kerülhetett, és olyasmit mond az embereknek, amit nem akarnak hallani. Jöjjön Lake, mert nagy a tét.
Ki a csuda az az Aaron Lake?
Beechet mindig érdekelte a politika. Különösen a kinti életében, de a Trumble-ban is arról volt híres, hogy odafigyel, mi történik Washingtonban. Azon kevesek közé tartozott, akik lépést tartottak az eseményekkel.
Aaron Lake? Beech még soha nem hallott róla. Sajátos taktika ismeretlenként beszállni a versenybe, New Hampshire után. Mindig akad épp elég bolond, aki elnök akar lenni.
A felesége még azelőtt kirúgta Beechet, hogy az bűnösnek vallotta volna magát kétrendbeli emberölésben. Természetesen a meztelen nő jobban dühítette, mint a két kiránduló. A gyerekek hozzá pártoltak, részben a pénze miatt, részben azért, mert az apjuk oly csúnyán kivetkőzött magából. Részükről ez teljesen érthető döntés volt. A válást egy héttel az után mondták ki, hogy Beech megérkezett a Trumble-ba.
Az eltelt három év, egy hónap és egy hét alatt legkisebb gyereke kétszer meglátogatta. Mind a két alkalommal titokban. Az anyjuk ugyanis megtiltotta a gyerekeknek, hogy betegyék a lábukat a Trumble-ba.
Aztán jött a kártérítési per, amit a két áldozat családja indított. Mivel minden barátja cserbenhagyta, egyedül próbálta védeni magát, a börtönből. Már nemigen volt mit védeni. A bíróság ötmillió dollárt ítélt meg. Fellebbezett a Trumble-ból. a fellebbezést elutasították. Újra fellebbezett.
A mellette lévő széken, a cigaretta alatt ott volt a boríték, amit Trevor, az ügyvéd hozott be korábban. A bíróság a legutóbbi fellebbezését is elutasította. Ezzel kimerült minden lehetőség, az ítélet köbe vésetett.
Nem sokat számított, mert közben a fizetésképtelenség elismerését is kérelmezte. Maga gépelte a papírokat a jogi könyvtárban, mellékelte a vagyontalansági nyilatkozatot, majd elküldte a kérelmét arra a texasi bíróságra, ahol egykor ő volt az isten.
Aztán elítélték, elváltak tőle, kizárták a kamarából, börtönbe került, beperelték, fizetésképtelenné vált.
A Trumble lakói általában megbékéltek a helyzetükkel, mert az számukra nem hozott nagy változást. A többség visszaeső volt, aki már háromszor-négyszer jó útra térhetett volna. Megbecsülték ezt a nyavalyás helyet, mert jobb volt, mint az összes többi börtön, ahol megfordultak.
Beech viszont nagyon sokat vesztett, nagyon nagyot zuhant. Négy éve még milliomos felesége volt, három gyereke, akik szerették, meg egy nagy háza egy kisvárosban. Ő maga pedig szövetségi bíró, akit az elnök nevezett ki. Évi száznegyvenezer dollárt keresett, jóval kevesebbet ugyan, mint amennyi a feleségének folyt be az olajból, de azért igazán nem lehetett rossz fizetésnek tekinteni. Évente kétszer hívták megbeszélésre Washingtonba, a minisztériumba. Beech fontos ember volt.
Egy régi ügyvéd barátja kétszer látogatta meg, útban Miami felé, ahol a gyerekei laktak, és elég ideig maradt ahhoz, hogy elmondja a pletykákat. Ezek zöme nem érdekelte Beechet, de ekkor tudta meg, hogy sokan azt rebesgetik, a volt neje újabban jár valakivel. Pár millió dollárral és karcsú derékkal ez csak idő kérdése volt.
Újabb hirdetés. Megint egy „Jöjjön Lake, mert nagy a tét”. Egy szemcsés videofelvétellel kezdődött, melyen a sivatagban, puskával a kezükben kúszó, lövöldöző embereket lehetett látni, mintha valamiféle kiképzés folyna. Aztán egy durva arcú, sötét tekintetű, sötét hajú, bősz terroristát, nyilván valami iszlám radikálist, aki a feliraton olvasható fordítás szerint arabul azt mondta: „Megölünk minden amerikait, aki az utunkba kerül. A nagy sátán ellen vívott szent háborúnkban az életünket is készek vagyunk feláldozni.” A következő snittek lángba borult épületeket mutattak. Lebombázott követségeket. Egy felrobbantott turistabuszt. Egy lezuhant repülőgép maradványait, szétszóródva a mezőn.
Megnyerő arc tűnt fel, maga Aaron Lake. Egyenesen Hatlee Beech szemébe nézett, és azt mondta:
– Aaron Lake vagyok, ön bizonyára nem ismer engem. Azért indulok az elnökválasztáson, mert félek. Félek Kínától, Kelet-Európától és a Közel-Kelettől. Félek a veszélyessé vált világtól. Félek, mert aggaszt a hadseregünk állapota. A szövetségi kormány tavaly számottevő költségvetési többlet felett rendelkezhetett, mégis kevesebbet költött védelemre, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ülünk a babérjainkon, mert erős a gazdaságunk, de a világ ma sokkal veszélyesebb, mint gondoljuk. Rengeteg az ellenségünk, és nem tudjuk megvédeni magunkat. Ha megválasztanak, hivatali időm alatt megduplázom a védelemre fordított összeget.
Semmi mosoly, semmi kedélyeskedés. Kemény szavak egy olyan ember szájából, aki nyíltan kimondja, amit gondol. Végül egy másik hang:
– Jöjjön Lake, mert nagy a tét. Nem rossz, gondolta Beech.
Rágyújtott egy újabb cigarettára, az aznapi utolsóra, és a széken heverő borítékot nézte. Az ítélet szerint ötmillió dollárral tartozik a két családnak. Oda is adná nekik a pénzt, ha tudná. Nem ismerte a két fiatalt, akiket elgázolt. Csak másnap látta az újságban a fényképüket. Két mosolygós arcú diák, egy fiú és egy lány. Kirándulni mentek.
Hiányzott neki a konyak.
A kirótt összeg fele alól mentesül a fizetésképtelenség miatt. A másik fele büntetés, az soha nem évül el. Követi mindenüvé, ahová csak megy, bár szerinte ő már nem megy sehová. Hatvanöt éves lenne, mire szabadulna, de azt ő már nem éri meg. Tepsiben fogják kivinni a Trumble-ból, hazaküldik Texasba, és a kis vidéki templom mögött földelik el, ahol annak idején megkeresztelték. Talán az egyik gyerek csináltat neki sírkövet.
Beech úgy ment ki a szobából, hogy nem kapcsolta ki a tévét. Már majdnem tíz óra volt, a lámpaoltás ideje. Az emeletes ágyon Robbie-val, egy Kentuckyból való sráccal osztozott, aki kétszáznegyven házba tört be, mielőtt elkapták. A fegyvereket, mikrohullámú sütőket, magnókat eladta, hogy kokaint vehessen. Robbie már négy éve volt a Trumble-ban, és a veteránok előjogával élve az alsó ágyat választotta. Beech felmászott a felső ágyra, és leszólt neki:
– Jó éjt, Robbie! – mondta, aztán eloltotta a lámpát.
– Jó éjszakát, Hatlee – hangzott a halk válasz.
Néha elcsevegtek a sötétben. A salakbeton falak és a vasajtó jóvoltából köztük maradt, amiről beszélgettek. Robbie huszonöt éves, negyvenöt lesz, mire kijut a Trumble-ból. Huszonnégy évet kapott, tízházanként egyet.
A lefekvés és az elalvás közti idő volt a nap legrosszabb része. Ilyenkor mindig rátört a múlt, a hibák, a sérelmek, az örökös tépelődés, hogy mit hogyan kellett volna tenni. Bármennyire szerette volna Hatlee, nem tudta csak úgy behunyni a szemét és elaludni. Előbb büntetnie kellett önmagát. Az unokáját például még nem is látta, először mindig őrá gondolt. Aztán a három gyerekére. A feleségére nem sokat, de a pénzére annál többet. Meg a barátokra. Ó, a barátok. Vajon hová tűntek?
Három letöltött év után, jövő nélkül csak a múlt maradt. Szegény Robbie odalent még álmodozhat róla, hogy negyvenöt évesen új életet kezd. Beech már nem. Időnként szinte vágyott arra a puha texasi földre, amit majd rálapátolnak a kis templom mögött.
Valaki majdcsak csináltat neki sírkövet.

 

 

6. fejezet

Quince Garbe-ra élete legrosszabb napja köszöntött február harmadikán. Ez egyben az utolsó is lett volna, ha az orvosa nem utazik el. Így azonban nem tudott magának felíratni vényköteles altatót, ahhoz pedig nem volt elég mersze, hogy pisztollyal vessen véget életének.
Pedig jól indult a nap. Elég későn kelt fel, a reggeli zabpelyhet a kandalló mellett ülve fogyasztotta el, egyedül. A felesége, aki huszonhat éve volt az élete párja, már korábban bement a városba, hogy ezt a napot is adománygyűjtő rendezvényekkel, jótékonysági összejövetelekkel és a kis közösség életét előmozdító önkéntes munkával töltse, mint rendesen. Ez a tevékenység állandó elfoglaltságot adott neki, és a férjétől is távol tartotta.
Havazott, amikor Quince kilépett a bankárdinasztiának az iowai Bakers kertvárosában épült, palotának is beillő villája kapuján. Tizenegy éves, hosszú, fekete Mercedesével tette meg a tízperces utat a munkahelyéig. A városban fontos embernek számított, hiszen ama Garbe család sarja volt, amelynek generációk óta tulajdonában állt a helyi bank. A város főutcáján álló bank mögött leparkolt a számára fenntartott helyen, és gyorsan beszaladt a postára. Évek óta tartott itt fenn egy külön postafiókot, amelyről sem a feleségének, sem a titkárnőjének nem volt tudomása.
Mivel az iowai Bakersben rajta kívül nem sok gazdag ember élt, nemigen elegyedett szóba senkivel az utcán. Nem érdekelte, mit gondolnak az emberek. Az apját mindenki tisztelte, s ez elég volt ahhoz, hogy jól menjen az üzlet.
Vajon meg kell majd változnia, ha az öreg meghal? Lehet, hogy akkor majd kénytelen lesz rámosolyogni a járókelőkre, és csatlakozni a Rotary Clubhoz, amit a nagyapja alapított?
Quince-nek elege volt abból, hogy kíváncsi tekintetek figyelik. Elege volt abból, hogy megfeleljen az apja és az ügyfelek elvárásainak. Elege volt a bankból, elege volt Iowából, elege volt a hóból, elege volt a feleségéből. Quince ezen a februári reggelen semmire nem vágyott jobban, mint egy levélre az ő imádott Rickyjétől. Egy rövid kis levélkére, amely biztosítja arról, hogy valóban találkoznak.
Quince nagyon vágyott arra a három napra, amit majd édes kettesben, meghitt légkörben töltenek el Rickyvel a hajón. Talán vissza se jön, soha többé.
A tizennyolcezer lakosú Bakers központi postahivatalában mindig sokan jöttek-mentek. Az alkalmazottak is állandóan cserélődtek. Quince annak idején így bérelte ki a postafiókot. Kivárta, amíg új ügyintézőt ültettek a pult mögé. A CMT Befektetési Alap nevére bérelte ki. Egyenesen a beugró falán sorakozó mintegy száz postafiókhoz ment, és kinyitotta a magáét.
Három levelet talált benne. Miközben gyorsan becsúsztatta őket a felöltője zsebébe, a szíve nagyot dobbant, mert látta, hogy az egyik Rickytől jött. Szinte futva kelt át az úton, és pár perc múlva, pontosan tízkor megérkezett a bankjába. Attól nem kellett tartania, hogy az apja, aki jóval korábban beért, szóvá teszi a bejárási szokásait, mert már rég feladta. Quince szokás szerint megállt a titkárnője asztalánál. Sietve lehúzta a kesztyűjét, mintha fontos teendők várnának rá. A titkárnő átadta neki a postáját, két telefonüzenetet, és emlékeztette rá, hogy két óra múlva egy helyi ingatlanügynökkel kell ebédelnie.
Becsukta maga mögött az ajtót, kesztyűjét az egyik, felöltőjét a másik székre hajította, és feltépte a Rickytől jött levelet. Leült a kanapéra, felvette az olvasószemüvegét, s közben szaporán kapkodta a levegőt, de nem a sietség, hanem az izgatottság miatt. Ez utóbbitól már kifejezetten szédelgett, mire belekezdett az olvasásba.
Mintha fejbe lőtték volna. A második bekezdés után furcsa, fájdalmas „aúúú” hagyta el ajkait. Utána néhány „jézusom”, majd pedig egy halkan elsuttogott „szemét disznó”.
Csöndre intette önmagát, mert a titkárnő mindig figyelt. A levél első elolvasása sokkolta, a második hitetlenkedést váltott ki belőle, s csak harmadik olvasatra fogta fel annak valódi tartalmát. Ajkai remegni kezdtek.
„A fenébe, ne üvölts!” – győzködte önmagát.
Elhajította a levelet, és járkálni kezdett az íróasztala körül. Lehetőség szerint igyekezett nem nézni a felesége és a gyerekei vidám arcképére. Húsz év termése, egy sereg kép és családi fotó sorakozott az ablak alatti szekrényen. Kinézett az ablakon, az immár sűrű pelyhekben hulló havat bámulta. Te jó ég, hogy utálja Iowát, hogy utálja Bakerst. Nemrég még azt hitte, elmenekülhet a tengerpartra, ahol majd egy jóképű fiatalember várja, csodálatos napokat töltenek együtt, és ő talán vissza se jön többé.
Ezek szerint más körülmények között kell távoznia.
Vicc az egész, mondogatta magában, de közben tudta, hogy nem az. Nagyon is egyértelmű a zsarolás. Az utolsó mondatból kiderül, milyen tökéletesen átgondolták. Egy profi csalta tőrbe.
Világéletében küzdött a hajlama ellen. Aztán, mire végre nagy nehezen rászánta magát, hogy felvállalja, egy zsaroló céltáblája lett. Kész őrület. Miért olyan kutya nehéz ez?
A legkülönfélébb gondolatok futottak át az agyán, miközben a havat bámulta. A legegyszerűbb megoldás az öngyilkosság lenne, de az orvosa elutazott, és nem is akar igazán meghalni. Legalábbis nem most rögtön. Nem tudta, honnan kerít és hogyan küld el úgy százezer dollárt, hogy senki ne gyanakodjon. Az a vénember ott, a szomszéd szobában csak alamizsnát fizet neki, és minden garasról elszámoltatja. A felesége ragaszkodott hozzá, hogy közös legyen a csekk-könyvük. Van valamennyi pénze kötvényben, de a felesége tudta nélkül ahhoz sem férhet hozzá, íme, az iowai Bakers gazdag bankárának élete: egy titulus, egy jelzáloggal terhelt nagy ház, egy Mercedes és egy örökké jótékonykodó feleség. De jó lenne elszökni!
Floridába kellene menni, valahogy kideríteni, honnan jött a levél, felkutatni a pasast, leleplezni a zsarolási kísérletet, igazságot tenni. Ő, Quince Garbe semmi rosszat nem tett. Itt valami bűncselekmény van a háttérben. Talán meg kellene bízni egy magándetektívet, esetleg egy ügyvédet, azok majd megvédik őt. Felgöngyölítik az ügyet,
Ha előteremti a pénzt, és az utasításnak megfelelően átutalja, azzal szabaddá válik az út Ricky előtt, bárki is ez a rohadék, és nyilván még többet követel. Ugyan mi tartaná vissza Rickyt attól, hogy újra meg újra megzsarolja?
Ha lenne mersze, amúgy is elfutna, meg se állna Key Westig, vagy valami más meleg helyig, ahol soha nem havazik, és úgy élne, ahogy neki tetszik. Az iowai Bakers szánalmas kis figurái pedig pletykálhatnának róla, amit akarnak, az idők végezetéig. De nem volt hozzá mersze, és Quince ettől lett igazán szomorú.
A gyerekei bámultak rá, a fogszabályozójuk ezüstösen fénylő abroncsa ott csillogott mosolyra nyílt ajkaik között. Összeszorult a szíve, amikor rájött, hogy a föld alól is előteremti a pénzt, és átutalja, ahogy kérték. Meg kell védenie őket. Ők végképp nem tettek semmi rosszat.
A bank tízmillió dolláros tőkével rendelkezett, annak minden centje fölött pedig a vénember, aki pillanatnyilag épp az előtérben osztogatta a parancsait. A vénember nyolcvanegy éves, nagyon tevékeny, de azért mégiscsak nyolcvanegy éves. Ha meghal, Quince-nek ki kell adnia Chicagóban élő nővérének az őt illető részt, de a bank az övé lesz. Eladja ezt az átkozott kócerájt, amilyen hamar csak tudja, aztán pár millióval a zsebében itt hagyja Bakerst. Addig azonban azt kell tennie, amit eddig: kedvében kell járnia a vénembernek.
Ha a zsaroló leleplezné Quince-t, az a porig sújtaná az apját, és az öreg másként döntene a bank tőkéjének sorsáról. Minden a chicagói nővéréé lenne.
Miután a parancsolgatás megszűnt odakinn, Quince kinyitotta az ajtót. Úgy ment el a titkárnő előtt, mintha az ott sem lenne, töltött magának kávét, aztán visszament a szobájába, becsukta az ajtót. Negyedszer is elolvasta a levelet, és összeszedte a gondolatait. Megszerzi a pénzt, az utasításnak megfelelően átutalja, aztán reménykedik és buzgón imádkozik, hogy Ricky eltűnjön. Ha nem teszi, ha tovább követelőzik, Quince felhívja az orvosát, és kér tőle altatót.
Az ingatlanügynök, akivel együtt fog ebédelni, élelmes fickó. Kihasznál minden lehetőséget, ismeri a kiskapukat, valószínűleg csalni sem rest. Quince már tervezgetett. Ők ketten majd ügyeskednek egy kicsit, megnyomják a ceruzájukat egy-két értékbecslésnél, a befolyt pénzt kölcsönadják, strómannak adnak el ezt-azt és így tovább. A fickó tudja, hogy kell ezt csinálni. Quince összeszedi a pénzt.

 

A Lake-kampány vészjósló reklámjai nem találtak kedvező fogadtatásra, legalábbis a megkérdezettek így nyilatkoztak. Az első héten végzett közvélemény-kutatások eredményei szerint a név ismertsége elképesztően megnövekedett, kettőről húsz százalékra, de a reklámok egyöntetű ellenszenvet váltottak ki. Az, emberek nem szeretik, ha háborúval, terroristákkal, az éj leple alatt a hegyekben lopakodó fegyveresekkel riogatják őket. Látták a hirdetéseket – nem lehetett nem látni őket –, megértették a mondanivalót, de a választópolgárok döntő többsége egyszerűen nem volt hajlandó ilyesmivel foglalkozni. Minden idejüket lekötötte, hogy pénzt keressenek, és azt elköltsék. A gazdasági fellendülés kellős közepén az emberek érdeklődését legfeljebb olyan dolgok iránt lehetett felkelteni, mint a hagyományos családi értékek ápolása vagy az adócsökkentés.
Az interjúkészítők mindaddig jelentéktelen epizódszereplőként kezelték a leendő elnökjelölt Lake-et, míg élő adásban be nem jelentette, hogy alig egy hét alatt több mint tizenegymillió dollár folyt be a kampányára.
– Két héten belül további húszmillióra számítunk – mondta dicsekvés nélkül.
Attól fogva másként bántak vele a híradókban. Teddy Maynard megnyugtatta, hogy tényleg meglesz, a pénz.
Két hét alatt húszmillió korábban még soha nem gyűlt össze, de aznap, amikor ez megtörtént, egész Washington felbolydult. Az izgalom a tetőpontjára hágott, amikor két vagy három csatorna esti hírműsora, ismét élőben, interjút készített Lake-kel. Pompásan festett: megnyerő mosoly, kellemes hang, jó szabású öltöny, remek frizura. Megválasztható ember.
Még aznap késő este teljesen egyértelművé vált, hogy Aaron Lake immár komoly jelöltnek számít. Az egyik vetélytársa támadást intézett ellene. Maryland szenátora, Britt már egy éve ringbe szállt, és New Hampshire-ben erős második helyet szerzett. Kilencmillió dollárt szedett össze, ennél jóval többet költött, és sokkal több időt kellett elfecsérelnie a pénzszerzésre, mint amennyit kampányolásra fordíthatott. Belefáradt a kunyerálásba, a stáb megnyirbálásába, a tévéreklámok miatti aggodalomba. Amikor a riporter Lake-ről és a húszmillió dollárról kérdezte, Britt átment támadásba.
– Piszkos pénz az – mondta. – Tisztességes jelölt ilyen rövid idő alatt nem tud ennyit összegyűjteni.
Britt egy michigani vegyi üzem bejárata előtt állva nyilatkozott, az esőben.
A piszkos pénzre vonatkozó megjegyzésre a sajtó nyomban ráharapott, és telekürtölte vele az országot.
Aaron Lake neve bekerült a köztudatba.

 

Maryland szenátorának, Brittnek más gondjai is voltak, bár igyekezett nem gondolni rájuk.
Kilenc évvel korábban Délkelet-Ázsiába utazott, tényfeltáró körútra. Mint mindig, képviselőtársaival együtt akkor is első osztályon tette meg a repülőutat. Luxusszállodákban szállt meg, homárt evett, hogy aztán kellő alapossággal tanulmányozhassa a szegénységet a térségben, és pontot tegyen a Nike miatt kirobbant heves vita végére, amiért a cég olcsón alkalmazza a külföldi munkásokat. Britt még az út elején, Bangkokban megismerkedett egy lánnyal, és betegséget színlelve ott maradt, kollégái pedig folytatták a tényfeltárást Laoszban és Vietnamban.
Payka, a húszéves lány nem volt prostituált. A bangkoki amerikai nagykövetségen dolgozott titkárnőként, és az Egyesült Államoktól kapta a fizetését, ezért Brittben feltámadt némi birtoklási vágy. Távol volt Marylandtől, a feleségétől, az öt gyerekétől és a választóitól. Payka pedig elragadó és formás teremtés volt, aki szerette volna tanulmányait az Egyesült Államokban folytatni.
Ami kalandnak indult, abba Britt szenátor, hipp-hopp, alaposan belemerült. Nehezen szánta rá magát, hogy visszatérjen Washingtonba. Két hónap múlva ismét Bangkokba utazott egy fontos, de titkos ügy miatt, ahogy a feleségének mondta.
Kilenc hónap alatt négyszer ment Thaiföldre, mindig első osztályon, mindig az adófizetők pénzén, és már a szenátus nagy világutazói is kezdtek suttogni a háta mögött. Britt megmozgatott bizonyos szálakat a külügyminisztériumban, és Payka már készülődhetett is az Egyesült Államokba.
Ám nem jutott el oda. Negyedik és egyben utolsó találkozásuk alkalmával Payka bevallotta, hogy gyermeket vár. Lévén katolikus, az abortusz szóba sem jöhetett. Britt megdorgálta, azt mondta, gondolkodási időre van szüksége, aztán az éj leple alatt távozott Bangkokból. A tényfeltárás véget ért.
Szenátusi pályafutása elején a szigorú fiskális szemléletnek elkötelezett Britt egy-két esetben bekerült a hírekbe, mert bírálta a CIA pazarlását. Teddy Maynard egy szót sem szólt, de bizonyára nem méltányolta az akadékoskodást. Britt szenátor vékonyka dossziéját leporolták, s amikor másodjára ment Bangkokba, a CIA vele tartott. Ő persze nem tudta, de a CIA emberei ott ültek a gépen, az első osztályon, és Bangkokban is akadtak, akik megfigyelték a szállodát, ahol a szerelmespár három napig turbékolt. Lefényképezték őket elegáns éttermekben. Mindent láttak. Britt gyanútlan és ostoba volt.
Később, amikor a gyerek megszületett, a CIA megszerezte a kórházi dokumentációt, hogy a vér- és a DNS-vizsgálat eredményeit egybe lehessen vetni. Payka továbbra is a követségen dolgozott, nem volt nehéz megtalálni.
A gyerekről egyéves korában készült egy fénykép, amint Payka ölében ült egy belvárosi parkban. A későlobi felvételek tanúsága szerint a kisfiú négyéves korában már kezdett hasonlítani Maryland szenátorára, Dan Brittle.
A papája felé se nézett. Britt buzgalma a délkelet-ázsiai tények feltárásában hirtelen alábbhagyott, s figyelmét a világ más kritikus pontjai felé fordította. Idővel elnöki ambíciók támadtak benne, melyek előbb-utóbb minden szenátorban megfogannak. Paykáról többé nem hallott, a rémálom feledésbe merült.
Britt öt törvényes gyermeket és egy nagyszájú feleséget mondhatott magáénak. A szenátor és neje csapatot alkottak, közösen hirdették a hagyományos családi értékek megóvásának fontosságát, s azt, hogy meg kell menteni a gyermekeket. Együtt írtak könyvet arról, miként kell gyereket nevelni a beteg amerikai kultúrában, holott akkor még legidősebb csemetéjük is csak tizenhárom éves volt. Amikor az elnököt balszerencsés afférjával zaklatták, Britt szenátor lett Washington fő erkölcscsősze.
A felesége meg ő ezzel elérték, hogy a konzervatívok ne sajnálják tőlük a pénzt. Az iowai jelölőgyűléseken jól szerepelt, erős másodikként végzett New Hampshire-ben, de fogytán volt a pénze, és csökkenőben a népszerűsége.
További csökkenés volt várható. Egy lázas kampányolással töltött nap után kíséretével együtt a Michigan állambeli Dearborn egyik moteljében szállt meg egy rövid éjszakára. A szenátor itt találkozott először hatodik gyermekével, ha nem is személyesen.
Egy McCord névre hallgató ügynök már egy hete járt Britt nyomában, hamis újságíró-igazolvánnyal felvértezve. Azt mondta, egy Tallahassee-ben megjelenő újságnak dolgozik, de valójában tizenegy éve volt a CIA ügynöke. Annyi riporter nyüzsgött Britt körül, hogy senkinek nem jutott eszébe ellenőrizni őt.
McCord összebarátkozott egy régi munkatárssal, akinek egy késői iddogálás közben, a Holiday Inn bárban elárulta, hogy van valami a birtokában, ami tönkreteheti Britt elnökjelöltet. Azt mondta, egy rivális stábtól kapta, Tarry kormányzó csapatától. A kis füzet minden lapjára jutott bomba. Payka részletes, hitelesített vallomása kapcsolatukról. Két fotó a gyerekről, melyek közül az egyik egy hónappal korábban készült, és azt is elárulta, hogy az immár hétéves fiúcska egyre jobban hasonlít a papájára. Az apaságot minden kétséget kizáróan igazoló vér- és DNS-vizsgálat eredményei. Úti számlák, melyek feketén-fehéren kimutatják, hogy Britt szenátor harmincnyolcezer-hatszáz dollárt használt fel az adófizetők pénzéből, hogy a világ ama távoli zugában együtt lehessen a szerelmével.
Egyszerű és korrekt alkut kínáltak fel: szálljon ki azonnal a választási küzdelemből, és az ügy soha nem pattan ki. McCord, az újságíró elveivel ellenkezik a szennyes kiteregetése. Tarry kormányzó hallgatni fog, ha Britt lelép a színről. Ez esetben még Mrs. Britt sem tud meg semmit.
Teddy Maynard nem sokkal éjjel egy után, Washingtonban fogadta McCord hívását. A címzett megkapta a csomagot. Britt másnap délre tervezte a sajtótájékoztatót.
Teddynek több száz aktív és visszavonult politikusról volt terhelő anyaga. A többséget könnyű volt lépre csalni. Általában csak egy szép nőt kellett az útjukba terelni, és máris volt mit tenni a dossziéba. Akinél a nőtrükk nem vált be, a pénz biztosan hatott. Csak figyelni kellett őket utazás közben, ahogy lefeküdtek a lobbistáknak, figyelni, ahogy összeszűrték a levet minden olyan külföldi kormánnyal, amely hajlandó volt nagy összegeket küldeni Washingtonba, figyelni, ahogy megszervezték a pénzszerző kampányaikat és bizottságaikat. Elég volt figyelni őket, és a dossziéjuk máris vastagodott. Bárcsak az oroszokkal is ilyen egyszerű lett volna.
Noha a politikusokat Teddy egészében véve megvetette, akadt köztük olyan, akit tisztelt. Aaron Lake ezek közé tartozott. Soha nem futott nők után, nem ivott, nem vett fel káros szokásokat, a jelek szerint a pénz nemigen érdekelte, nem kereste a feltűnést. Minél tovább figyelte Lake-et, annál jobban tetszett neki.
Bevette az aznapi utolsó pirulát, bekászálódott az ágyba. Britt tehát lekerült a napirendről. Helyes. Azért kár, hogy a sztorit most nem lehet kiszivárogtatni. Ez az álszent képmutató megérdemelt volna egy jó nagy pofont.
„No de sebaj – gondolta –, eltesszük későbbre, még hasznát vehetjük. Megeshet, hogy Lake elnöknek egyszer még szüksége lesz Brittre, s akkor majd segít nekünk az a thaiföldi kisfiú.”

 

 

7. fejezet

Picasso tiltó rendelkezés meghozatalára irányuló keresetet indított Sherlock és más, meg nem nevezett elkövetőit ellen, hogy többé ne vizelhessenek a rózsáira. Némi, nem a megfelelő helyre irányzott vizelet még nem sok vizet zavart volna a Trumble-ban, de Picasso ötszáz dollár kártérítésre is igényt tartott. Ötszáz dollár már súlyt adott az ügynek.
A huzavona már az előző nyár óta tartott, amikor Picasso tetten érte Sherlockot, és végül az igazgatóhelyettes beavatkozott. Ő kérte meg a Társakat, hogy tegyenek pontot az ügy végére. A keresetet benyújtották, Sherlock pedig megbízott egy Ratliff nevű, ugyancsak adócsalás miatt ülő volt ügyvédet, hogy húzza-halogassa, elnapoltassa, agyafúrt beadványokkal lassítsa az eljárást, ahogy az a külvilágbéli mindennapi joggyakorlatban is bevett szokás. Ratliff módszerei azonban nem imponáltak a Társaknak. A testület köreiben sem Sherlock, sem az ügyvédje nem örvendett nagy tiszteletnek.
Picasso gondosan ápolt rózsakertje az edzőterem tőszomszédságában hozta virágait. Létrehozója három éven át ostromolt kérvényével néhány középszintű washingtoni aktatologatót, arra hivatkozva, hogy az ilyesfajta tevékenység mindig is gyógyító hatásúnak minősült. Picassónak pedig volt mit kúrálnia magán. Miután az engedélyt megkapta, az igazgató is gyorsan aláírta, Picasso pedig elkezdte a földet túrni. Egy jacksonville-i kertészetből szerezte be a rózsákat, ami szintén nem kevés papírmunkával járt.
Főfoglalkozásban az edényeket mosogatta az étkezdében, amiért harminc centet kapott óránként. Elutasították kérelmét, hogy minősítsék át kertésszé, tehát a rózsák hobbivá degradálódtak. Tavasztól őszig Picasso minden szabadidejét kis kertjében töltötte, ásott, kapált, gazolt és öntözött. Még beszélt is a virágaihoz.
A szóban forgó rózsák a Belinda Álma névre hallgattak. Ezek a halvány rózsaszín virágok nem voltak különösebben szépek, de Picasso imádta őket. Amikor a kertészet leszállította a töveket, a Trumble-ban mindenki tudta, hogy a Belindák megérkeztek. Picasso nagy szeretettel ültette el őket a kertje elején és közepén.
Sherlock pusztán heccből kezdett rájuk vizelni. Amúgy nem kedvelte Picassót, mert megrögzött hazudozónak tartotta, és valami okból helyénvaló cselekedetnek tűnt számára, hogy lepisilte a rózsáit. Mások is követték a példáját. Sherlock meggyőzte őket arról, hogy e cselekedetükkel elősegítik a rózsák fejlődését, mert termékenyebbé teszik a talajt.
A Belindák megfakultak és hervadoztak, Picasso pedig kétségbeesett. Egy informátor az ajtaja alatt becsúsztatott cédulán tájékoztatta a valós helyzetről. Imádott kertjéből közkedvelt vizelde lett. Két nappal később megleste Sherlockot, tetten érte, és a két meglett, középkorú fehér férfi ott helyben csúnyán összeverekedett.
A rózsák halványsárgára fakultak, és Picasso keresetet indított.
Mire Ratliff időhúzásának köszönhetően hónapok múlva kitűzték a tárgyalást, a Társaknak már rég elegük volt az egészből. Az. ügyet Finn Yarber bíró illetékességi körébe utalták, mert az ő mamája annak idején nevelgetett rózsákat. Finn aztán tájékoztatta kollégáit néhány órányi kutatómunkája eredményéről, miszerint a vizelet nem változtatja meg a virágok színét. A tárgyalás előtt két nappal már eldöntötték: a tiltó rendelkezést meghozzák, hogy Sherlock és a többi disznó ne permetezze tovább Picasso rózsáit, de a kártérítést nem ítélik meg.
Három órán át hallgatták, hogyan civakodnak felnőtt emberek azon, hogy ki, hova, mikor és milyen gyakran pisilt. A saját ügyvédjeként fellépő Picasso majdnem sírva próbálta meg rábírni a tanúkat, hogy beárulják a barátaikat. A védelem képviseletét ellátó Ratliff rámenős, goromba és akadékoskodó stílusával egy óra alatt bebizonyította magáról: az elkövetett bűncselekményeitől függetlenül is megérdemelte, hogy kizárják a kamarából.
Spicer bíró a főiskolai kosárlabda-bajnokság pontállásának tanulmányozásával múlatta az időt. Amikor Trevort nem tudta megbízni, képzeletbeli fogadásokat kötött minden meccsre. Két hónap alatt már háromezer-hatszáz dollárnál tartott, papíron. Dőlt hozzá a pénz, nyert a kártyán, nyert a totón. Éjszakánként alvás helyett jobbára arról ábrándozott, milyen lesz majd új élete Vegasban vagy a Bahamákon, profiként. A feleségével vagy nélküle.
Beech bíró homlokráncaiból a jogi szempontok gondos mérlegelésére, kézmozgásából pedig szorgos jegyzetelésre lehetett következtetni, ámbár épp a dallasi Curtisnek szóló következő levél piszkozatán dolgozott. A Társak úgy döntöttek, hogy újabb kísérletet tesznek.
Ricky nevében Beech elpanaszolta, hogy az utókezelő egyik kegyetlen őre durva testi fenyítéseket helyezett kilátásba, ha Ricky nem fizet neki „védelmi pénzt”. Ricky ötezer dollárért vásárolhatná meg a biztonságát a vadállattól, tudna-e neki ennyit kölcsönadni Curtis?
– Nem léphetnénk már tovább? – szakította félbe Beech ismételten a volt ügyvédet, Ratliffet.
Amikor Beech még igazából bíráskodott, tökélyre vitte a módszert, mely egybekötötte az újságolvasást és az odafigyelést az esküdteket győzködő ügyvédekre. A bírói emelvényről a kellő hangerővel és időben elhangzó dorgálás mindenkinek segít megőrizni az éberségét.
Közben ezt írta:
„Gonosz játékot űznek itt velünk. Megérkezünk ide összetörten, ízzé-porrá zúzva. Lassanként leszoktatnak, megtisztítanak bennünket, apránként újra összeraknak minket. Kitisztítják a fejünket, fegyelemre és önbizalomra tanítanak, felkészítenek a visszatérésre a társadalomba. Ezt remekül csinálják, de közben hagyják, hogy ezek a faragatlan tuskók, akik az intézményt őrzik, fenyegessenek bennünket, pedig még nagyon sebezhetők vagyunk. Könnyen megeshet, hogy emiatt semmivé foszlik mindaz, amit eddig oly kemény munkával elértünk. Nagyon félek ettől az embertől. Bevackolom magam a szobámba, ahelyett hogy napoznék vagy súlyt emelnék. Nem tudok aludni. Közel állok hozzá, hogy megint az italhoz vagy a droghoz meneküljek. Kérlek, Curtis, adj nekem kölcsön ötezer dollárt, hogy lefizethessem ezt a fickót, teljesen meggyógyulhassak, és ép emberként mehessek el innen. Testileg-lelkileg egészségesen szeretnék majd találkozni veled.”
Mit gondolnának a barátai? A mélyen tisztelt Hatlee Beech szövetségi bíró egy kitalált homokos nevében koholmányokat ír, hogy ártatlan embereket megzsaroljon.
A barátok eltűntek. A szabályok elévültek. Az általa egykor oly nagyra becsült törvények juttatták oda, ahol van, ami az adott esetben a börtön étkezdéjét jelentette. Valamint azt, hogy egy feketék látogatta templom kórusának fakózöld köpenyében ül, és hallgatja, amint néhány dühös elítélt a vizelésről vitatkozik.
– Ez a kérdés már nyolcszor elhangzott – rivallt rá Ratliffre, aki minden bizonnyal túl sok silány jogi műsort látott a tévében.
Mivel az ügy Yarber bíróé volt, illett legalább a látszatát fenntartania annak, hogy érdeklődést tanúsít. Sem az illem, sem a látszat nem érdekelte. Szokás szerint meztelen volt a köpeny alatt, törökülésben ült, és egy műanyag villával tisztogatta hosszú lábkörmeit.
– Gondolod, hogy ha rájuk szarok, akkor megbámulnak? – kiáltotta oda Sherlock Picassónak, a többiek pedig harsány hahotában törtek ki.
– Kerüljük a trágár szavakat! – szólalt fel Beech bíró.
– Rendet a teremben! – mondta T. Karl, a bírósági jegyző, majdnem fehér, fényes parókájában.
A rend elrendelése nem tartozott a hatáskörébe, de mivel jól csinálta, a Társak ráhagyták. Koppintott a kalapácsával, és azt mondta:
– Rendet, uraim!
Beech folytatta az írást:
„Kérlek, segíts nekem, Curtis! Nincs kihez fordulnom. Megint megtörök. Újabb összeomlástól félek. Attól tartok, soha nem jutok ki innen. Siess!”
Spicer megtett száz dollárt az Indianára a Purdue elleni, a Duke-ra a Clemson elleni, az Alabamára a Vandy elleni, a Wisconsinra az Illinois elleni kosárlabda-meccsre. Vajon hogy játszik majd a Wisconsin, tette fel magának a kérdést. Nem számít. Profi játékos ő, úgyszólván zseniális. Ha a kilencvenezer dollár még mindig ott van a sufni mögött, egy éven belül egymilliót csinál belőle.
– Ennyi elég – mondta Beech felemelt karral.
– Nekem is elég ennyi – mondta Yarber, aki kezét elhúzta a lábkörmeitől, és az asztalra tette.
A Társak olyan komolysággal tanácskoztak, mintha precedensértékű vagy legalábbis az amerikai igazságszolgáltatás jövőjét érdemben meghatározó döntésre készülnének. Homlokukat ráncolták, fülük tövét vakarták, sőt még az ügy némely aspektusain is vitatkozni látszottak. Szegény Picasso eközben egyedül ült, a könnyeivel küszködve. Ratliff harcmodora teljesen kimerítette.
Yarber bíró megköszörülte a torkát, és bejelentette:
– Két szavazattal egy ellenében meghoztuk döntésünket. Tiltó rendelkezést foganatosítunk minden bentlakó ellen, aki a nyavalyás rózsákra vizel. Az ilyen cselekedet közben tetten ért személy ötven dollár büntetést köteles fizetni. Kártérítést azonban ezúttal nem ítélünk meg.
T. Karl a megfelelő pillanatban csapott az asztalra a kalapáccsal.
– A tárgyalást berekeszteni – közölte. – Mindenki álljon fel.
Persze senki nem mozdult.
– Fellebbezni akarok! – kiáltotta Picasso.
– Én is – mondta Sherlock.
– Ezek szerint jó döntést hoztunk – állapította meg Yarber, miközben összébb húzta a köpenyét és felállt. – Mindkét fél elégedetlen.
Beech és Spicer ugyancsak felálltak, a Társak kivonultak az étkezdéből. Egy őr odament a peres felek és tanúk csoportjához.
– Vége a tárgyalásnak, fiúk – mondta. – Nyomás dolgozni.

 

A Seattle-ben működő, rakétákat és radarelhárító rendszereket gyártó Hummand cég igazgatótanácsának elnöke régebben kongresszusi képviselő volt, és elég közeli kapcsolatban állt a CIA-vel. Teddy Maynard jól ismerte. Amikor az elnök egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a cége ötmillió dollárt gyűjtött össze a Lake-kampány számára, a CNN valamely agyzsibbasztó adását félbeszakítva élőben tudósított az eseményről. A Hummand mind az ötezer dolgozója kitöltötte a maga ezerdolláros csekkjét, ennél nagyobb összeget a szövetségi törvények nem engedélyeztek. A cég elnöke megmutatta a kameráknak a dobozba gyűjtött csekkeket, majd a Hummand gépén Washingtonba repült velük, és elvitte a Lake-főhadiszállásra.
Kövesd a pénzt, és megtalálod a nyerőt. Lake kampányához a bejelentés óta harminc állam több mint tizenegyezer hadiipari és repülőgépgyári dolgozója járult hozzá, valamivel több mint nyolcmillió dollárral. A posta dobozokban vitte el a címzetthez a csekkjeiket. A szakszervezeteik majdnem ugyanennyit adtak, és további kétmilliót ígértek. Lake emberei egy washingtoni könyvelőcéget bíztak meg a csekkek regisztrálásával és a pénz megszámolásával.
A Hummand igazgatótanácsának elnöke a lehető legnagyobb felhajtás közepette érkezett meg Washingtonba. Lake elnökjelölt ugyancsak magángépen utazott, egy havi négyszázezer dollárért frissiben bérelt Challengeren. Amikor Detroitban földet ért, két vadonatúj, fekete Suburban várta, melyeket egyenként havi ezer dollárért béreltek. Lake-et immár mindenüvé követte állandó kísérete, folyvást a nyomában voltak. Tudta ugyan, hogy ezt előbb-utóbb megszokja, de eleinte idegesítette. Örökké idegenek vették körül. Komor, sötét öltönyös, fiatal férfiak, kis mikrofonnal a fülükben, a testükre szíjazott fegyverekkel. A titkosszolgálat két ügynöke vele utazott a repülőn, három másik pedig a kocsiknál várt.
Ott volt még Floyd is, a kongresszusi irodájából. Erre a neves arizonai családból származó, tompa agyú fiatalemberre az égvilágon semmit nem lehetett rábízni, csip-csup ügyeken kívül. Floyd a sofőrje lett. Ő ült az egyik Suburban volánjánál, Lake mellette, az első ülésen, két ügynök és a titkárnő hátul, két munkatárs és három ügynök pedig a másik kocsiban, így indultak el Detroit belvárosa felé, ahol a helyi tévé jeles újságírói vártak rájuk.
Lake-nek nem volt ideje, hogy ellátogasson különböző városrészekbe, halat egyen az utca emberével, gyárkapuk előtt álldogáljon az esőben. Nem jelenhetett meg helyi rendezvényeken, nem válthatott szót romos gettók lakóival, hogy együtt szidják a politikát. Semmi olyasmire nem jutott ideje, amit az elnökjelöltektől általában elvárnak. Későn kapcsolódott be, kimaradt az alapozásból, az előkészítésből, amivel kis helyi közösségek szimpátiáját lehet elnyerni. Viszont megnyerő arcvonásokkal rendelkezett, kellemes hanggal, jó szabású öltönyökkel, fontos mondanivalóval és rengeteg pénzzel.
Ha a tévé megvásárlásával meg lehet venni a választást, Aaron Lake jó eséllyel célozta meg az új munkakört.
Felhívta Washingtont, beszélt a pénzügyi embereivel, s így értesült az ötmillió dollárnyi hozzájárulás bejelentéséről. Sosem hallott a Hummandról.
– Állami cég? – kérdezte.
Nem, mondták neki, teljes egészében magáncég. Közel egymilliárdos évi bevétellel. Úttörő a radarelhárításban. Meg tudná sokszorozni a bevételét, ha a megfelelő ember irányítaná a hadügyet, aki nem sajnálja a pénzt fejlesztésre.
Már tizenkilencmilliárd dollár gyűlt össze, ami persze rekordnak számított. Javában folyt a tervek átértékelése. A Lake-kampányra várhatóan harmincmillió gyűlik össze az első két hét alatt.
Ilyen gyorsan nem lehet elkölteni ennyi pénzt.
Lake összecsukta a mobiltelefont, és visszaadta Floydnak, aki szemlátomást nem boldogult a forgalomban.
– Mostantól helikopterrel közlekedünk – szólt hátra a válla fölött a titkárnőnek, aki nyomban fel is jegyezte magának a teendőt: helikoptereket keríteni.
Lake a harmincmillió dollárról töprengett magában. A konzervatív fiskális szemléletről nem könnyű átváltani a nagyvonalú költekezésre. Ezt a pénzt azonban nem az adófizetőktől vonták el, az emberek önként adták össze. Ésszerűen is fel lehet használni. Ha megválasztják, majd folytatja a dolgozók érdekeiért vívott harcát.
Megint Teddy Maynard jutott eszébe, ahogy valahol a Langley mélyén ül, egy elsötétített szobában, takaróval a lábán, fajdalomtól eltorzult arccal. Ez az ember olyan szálakat mozgat, melyekről csak ő tud, ezért dől a pénz. Lake soha nem fogja megtudni, mit tesz Teddy az érdekében. Nem is akarta tudni.

 

A közel-keleti ügyek osztályának vezetőjét, Lufkint Teddy már húsz éve ismerte, és tökéletesen megbízott benne. Lufkin tizennégy órával korábban még Tel-Avivban volt, mégis kipihentnek és frissnek látszott, amikor belépett Teddy szobájába. Amiről be akart számolni, azt sem telefonon, sem táviratban, sem más eszköz közvetítésével nem mondhatta el, csakis személyesen és négyszemközt. Ami pedig elhangzott, arról soha többé nem beszéltek, így történt ez már hosszú évek óta.
– A kairói nagykövetségünk elleni támadás a közeljövőben várható – mondta Lufkin.
Teddy szeme nem kerekedett el, homlokán nem jelent meg ránc, arcán a meglepetésnek nyomát sem lehetett felfedezni. Nagyon sokszor hallott már ehhez hasonló híreket.
– Yidal?
– Igen. A tábornagyát látták a múlt héten Kairóban.
– Kik látták?
– Az izraeliek. Meg azt is, hogy két teherautónyi robbanószer érkezett Tripoliból. A jelek szerint minden készen áll.
– Mikorra várható?
– A közeljövőben.
– Milyen hamar?
– Szerintem egy héten belül.
Teddy keze ökölbe szorult, és behunyta a szemét. Lufkin nem akart ránézni, és pontosan tudta, hogy jobb, ha semmit nem kérdez. Hamarosan elmegy, visszatér a Közel-Keletre. Aztán vár. Lehet, hogy a nagykövetség elleni támadás minden előzetes figyelmeztetés nélkül történik meg. Sok halott és sebesült lesz. A romok napokig füstölögnek, Washingtonban pedig mindenféle vádaskodások hangzanak majd el. Megint a CIA-t teszik felelőssé a történtekért.
Teddy Maynardról mindez lepereg. Lufkin már rég megtanulta, hogy Teddynek időnként szüksége van a terrorra, hogy elérje, amit akar.
Még az is lehet, hogy a nagykövetség megmenekül, a támadást az Egyesült Államok mellett álló egyiptomi kommandós egységek meghiúsítják. Akkor viszont majd dicshimnuszokat zengnek a CIA-ről, hogy milyen remekül működik a hírszerzés. Teddyről ez ugyanúgy lepereg.
– Biztos benne? – kérdezte Teddy.
– Igen, már amennyire az efféle helyzet biztos lehet.
Lufkinnak persze fogalma sem volt róla, hogy a CIA igazgatója épp a következő elnök megválasztásán munkálkodik. Lufkin nem sokat hallott Aaron Lake-ről, és igazság szerint nem érdekelte, ki nyeri meg a választást. Elég időt töltött már a Közel-Keleten ahhoz, hogy tudja: az ottani ügyek szempontjából lényegében mindegy, ki irányítja az amerikai politikát.
Nem egészen három óra múlva már Párizs felé tart egy Concorde fedélzetén, aztán egy nappal később útban lesz Jeruzsálem felé.
– Menjen Kairóba – mondta Teddy, továbbra is behunyt szemmel.
– Igen, és mi a dolgom?
– Várjon.
– Mire várjak?
– A földindulásra. A követséget pedig kerülje el nagy ívben.

 

York első reakciója a felháborodás volt.
– Teddy, ez a reklám rettenetes. Ezt nem lehet leadni. Ennyi vért én még nem láttam.
– Nekem tetszik – közölte Teddy, és megnyomott egy gombot a távirányítón. – Kampányhirdetés, kizárólag felnőtt nézőknek. Ilyet még senki nem csinált.
Újra megnézték. Először hatalmas robbanás hallatszott, majd bejrúti tengerészgyalogos-barakkokat lehetett látni. Füst, törmelék, káosz, katonákat húznak ki a romok alól, egymás mellé fektetett holttestek hosszú sora. Reagan elnök megtorlást ígér a sajtótájékoztatón, de szavainak nincs súlya. Egy fotón két, maszkot viselő fegyveres fog közre egy amerikai katonát.
– 1980 óta amerikaiak százait mészárolták le terroristák a világ különböző pontjain – hangzott a drámai hangon alámondott szöveg.
Aztán újabb bombázás, még több vér, lesújtott túlélők, gomolygó füst és még nagyobb káosz.
– Mindig bosszút esküszünk. Mindig fogadkozunk, hogy megtaláljuk és megbüntetjük a felelősöket.
Egy-egy snitt Bush elnökről, két különböző alkalommal felháborodva ígér megtorlást, aztán újabb támadás, még több holttest. Utána egy terrorista, amint egy repülőgép ajtaján amerikai katona holttestét vonszolja kifelé. Clinton elnök könnyek közt, remegő hangon mondja: „Nem nyugodhatunk, míg meg nem találjuk a felelősöket.”
Végül a megnyerő arcú, ám komor tekintetű Aaron Lake nézett bele a kamera lencséjébe:
– Nem igaz, hogy bosszút állunk. Csak üres szavak hangzanak el, csak fogadkozunk és fenyegetőzünk, de valójában elfelejtjük halottainkat, miután eltemettük őket. A terroristák azért győznek, mert nincs merszünk visszavágni. Ha én leszek az önök elnöke, megújult hadseregünk mindenütt lesújt majd a terroristákra. Egyetlen amerikai halála sem marad megtorlatlanul. Ezt megígérem. Hegyek közt rejtőző, szedett-vedett fegyveres bandák többé nem fognak minket megalázni, mert elpusztítjuk őket.
A pontosan hatvan másodperces reklám nem került sokba, mert Teddy már meglévő felvételeiből vágták össze. Negyvennyolc óra múlva kezdik vetíteni, főműsoridőben.
– Nem tudom, Teddy – mondta York. – Ez hátborzongató.
– Ez egy hátborzongató világ.
Teddynek tetszett a reklám, és csak ez számított. Lake túl soknak találta a vért, de ezen hamar túltette magát. A neve ismertsége immár közel járt a harminc százalékhoz, de a reklámjait még mindig nem kedvelték.
Csak türelem, mondogatta magában Teddy. Türelem, amíg újabb halottak nem lesznek.

 

 

8. fejezet

Trevor a Beach Javából hozatott dupla tejeskávéját kortyolgatta. Azon morfondírozott, ne javítsa-e fel egy-két kupica Amarettóval, hogy elűzze a fejéből a reggeli kábaságot, amikor a hívás befutott. Nem sok értelme lett volna házi telefonközpontot beszereltetni. Ha Jan átkiáltott a titkárságról, azt ő minden további nélkül meghallotta, s ha válaszra méltatta, ugyanígy visszakiálthatott. Nyolc éve ugyanazzal a titkárnővel üvöltöztek egymásnak.
– Valami bank a Bahamákról – jelentette be Jan.
Trevor kis híján kilöttyintette a kávét, ahogy felkapta a kagylót.
A telefonáló jellegzetes angol akcentusa a szigeteken már kezdett egy kicsit megkopni.
– Tekintélyes összegű átutalás érkezett egy iowai banktól.
– Milyen tekintélyes? – érdeklődött Trevor olyan hangerővel, hogy Jan lehetőleg ne hallja.
– Százezer dollár.
Trevor letette a kagylót, aztán három kupicával javította fel a kávét, s az így már élvezhetővé vált nedűt iszogatva, elégedetten mosolyogva bámulta a falat. Eddigi pályafutása alatt még soha nem volt szerencséje akkora munkadíjhoz, ami akár csak megközelítette volna a harmincháromezer dollárt. Egyszer kiharcolt egy huszonötezer dolláros kártérítést, abból hétezer-ötszáz dollár jutott neki, amit két hónap alatt az utolsó fillérig elköltött.
Jan semmit nem tudott a külföldi számláról és az ügyletről, amelyből az oda befolyó pénz származott. Trevor ezért kénytelen volt egy órát azzal tölteni, hogy fölösleges telefonálgatással szörnyen elfoglalt benyomást keltsen, s csak ezután közölhette vele, hogy halaszthatatlan ügyben be kell mennie Jacksonville-be, utána pedig várják a Trumble-ban. Jan nem lepődött meg. Trevor folyton eltünedezett, neki meg mindig akad olvasnivalója, nem unatkozik.
Trevor rohant a repülőtérre, majdnem lekéste a járatát. A Fort Lauderdale-ig tartó félórás út alatt megivott két sört, aztán még kettőt Nassauig. Földet érés után behuppant egy taxiba, egy aranysárgára pingált, 1974-es Cadillac hátsó ülésére, amely légkondicionáló nélkül közlekedett, és egy ugyancsak itallal feltöltött sofőr vezette. Hőség volt, a levegő párás, úgyhogy mire a dugón átvergődve megérkeztek a Geneva Befektetési Bank belvárosi épülete elé, Trevor inge rátapadt a hátára.
Amint belépett az ajtón, Mr. Brayshears máris elébe sietett, és bekísérte parányi irodájába. Odabenn Trevor elé tett egy papírlapot, melyen a következő adatok szerepeltek: egy százezer dolláros átutalás érkezett az Első Iowa Banktól, a feladó egy bizonyos CMT Befektetési Alap, személyt nem neveztek meg, a kedvezményezett pedig a Boomer Ingatlanügynökség. Joe Roy Spicer kedvenc kutyája a Boomer névre hallgatott.
Trevor aláírta a nyomtatványt, amelyben megbízta a Geneva Bankot, hogy huszonötezer dollárt tegyen az ő ottani saját számlájára, melyet a titkárnője és az adóhivatal elől egyaránt eltitkolt. A még neki járó nyolcezer dollárt egy vaskos borítékban, készpénzben vette át Brayshears puha, kicsi kezéből, zsebre vágta, elköszönt, és kiviharzott az épületből. Nagy kísértést érzett, hogy maradjon néhány napig, kivegyen egy szobát a parton, letelepedjen az úszómedence mellett, és a nyugágyban heverészve addig vedelje a rumot, amíg teljesen el nem ázik. A kísértés fokozódott. A repülőtér bejáratánál majdnem sarkon fordult, és majdnem leintett egy taxit. Aztán, nagy önfegyelemről téve tanúbizonyságot, eltökélte, hogy ezúttal nem szórja el a pénzt.
Két óra múlva földet ért Jacksonville repülőterén, megivott egy erős kávét, amit nem javított fel szesszel, és terveket szőtt. Fél ötkor érkezett meg kocsival a Trumble-ba, ahol Spicer majdnem fél órát váratta.
– Micsoda kellemes meglepetés – morogta Spicer, amikor belépett az ügyvédi tárgyalóba.
Trevor nem hozott magával aktatáskát, ezért az őr csak a zsebeit tapogatta meg, majd kiment a folyosóra. A pénz a Bogár padlószőnyege alatt lapult.
– Százezer dollárt kaptunk Iowából – mondta Trevor, miközben szemmel tartotta az ajtót.
Spicer mindjárt jobban örült az ügyvédjének. Nem volt ugyan ínyére, hogy a hírt többes szám első személyben közölte, meg azt a szép kis summát is sajnálta, amit Trevor eltett magának, de mit lehet tenni, ha az ügylet külső segítség nélkül nem kivitelezhető. Trevor tehát szükséges rossz, de legalább megbízható.
– A Bahamákon van?
– Igen, most jövök onnan. Ott rejtőzik az egész, mind a hatvanhétezer dollár.
Spicer elégedetten nyugtázta a sikert. Az ő része az egész zsákmányból valamivel több mint huszonkétezer dollár. Itt az ideje, hogy újabb leveleket írjanak!
Benyúlt a börtönben használatos olívzöld inge zsebébe, és elővett egy összehajtogatott újságkivágást. Kisimította, egy ideig böngészte, majd azt mondta:
– A Duke ma a Techkel játszik. A tizenegyedik helyért. Tegyen meg ötezer dollárt a Techre.
– Ötezret?
– Ühüm.
– Soha nem tettem még meg ötezret egyetlen meccsre.
– Milyen bukmékere van magának?
– Piti.
– Hallgasson ide, ha bukméker, ismernie kell a számokat. Hívja fel minél hamarabb. A buki majd telefonál egypárat, de meg tudja oldani.
– Jó, rendben.
– Be tud jönni holnap?
– Valószínűleg.
– Hány ügyfele van, akitől harmincháromezer dollárt kapott?
– Egy sincs.
– Akkor legyen itt holnap négykor, rendben? Leveleket kap.
Spicer otthagyta Trevort. Sietve távozott az irodaépületből, épp csak odabiccentett a fülkéből kinéző őrnek. Határozott léptekkel vágott át a gondosan ápolt gyepen, a gyalogutat felmelegítette a Floridában még februárban is tűző nap. A kis könyvtárban tartózkodó kollégáit szokás szerint senki nem zavarta abban, hogy elmélyülten végezzék nem túl sürgős munkájukat.
Spicer nem késlekedett a bejelentéssel:
– Megkaptuk a százezer dollárt a jó öreg Quince-től, Iowából!
Beech keze megállt a billentyűzet fölött. Kikandikált olvasószemüvege mögül, a szája tátva maradt.
– Te tréfálsz – nyögte ki.
– Nem én. Most beszéltem Trevorral. A pénzt átutalták, pontosan úgy, ahogy kértük. Ma reggel érkezett meg a Bahamákra. A mi Quince-ünk engedelmeskedett.
– Fejjük meg újra – javasolta Yarber, mielőtt a másik kettőnek eszébe juthatott volna.
– Quince-t?
– Persze. Az első százezer könnyen jött, vágjuk meg még egyszer. Mit veszíthetünk?
– Abszolúte semmit – felelte Spicer mosolyogva. Csak azt sajnálta, hogy nem ő mondta ki először.
– Mennyivel? – kérdezte Beech.
– Próbálkozzunk ötvennel. – Yarber úgy dobálózott a számokkal, mintha semmi nem volna lehetetlen.
A másik kettő rábólintott, a következő ötvenezerről ábrándoztak, aztán Spicer vette kézbe az irányítást.
– Akkor most mérlegeljük, hol tartunk. Szerintem a dallasi Curtis beérett. Quince-t újra megfejjük. Ez a dolog működik. Szerintem fel kell pörgetnünk az eseményeket, rámenősebbnek kell lennünk. Ugye, értitek, mire gondolok? Vegyük sorra minden egyes levelezőnket, és fokozzuk a nyomást.
Beech kikapcsolta a számítógépet, és elővett egy dossziét. Yarber elpakolt kis íróasztaláról. Az ő kis Angola-ügyletük friss tőkeinjekciót kapott, a nem épp tisztességes úton szerzett pénz szaga pedig mámorító.
Átolvasták a régi leveleket, hozzáláttak az újak megírásához. Hamar eldöntötték, hogy több célszemélyre van szükség, ezért újabb hirdetéseket kell megjelentetni a magazinokban.

 

Trevor szerencsésen eljutott Pete Kocsmájáig. Épp csúcsidőben lépett be az ajtón, ami Pete-nél általában ötkor kezdődött, és az első bunyóig tartott. Ott találta a harminckét éves Prepet, a North Florida Egyetem másodéves hallgatóját. Javában biliárdozott, játszmánként húszdolláros téttel. Prepnek a család ügyvédje kénytelen volt havi kétezer dollárt átadni apadó tartalékaiból, mindaddig, amíg igazolni tudta, hogy beiratkozott az egyetemre. Már tizenegy éve volt másodéves.
Prep bukmékeri minőségben is Pete-nél szokott időzni. Amikor Trevor odasúgta neki, hogy komoly összeget akar megtenni a Duke-Tech meccsre, Prep rákérdezett:
– Milyen komolyat?
– Tizenötezret – mondta Trevor, majd belekortyolt üveges sörébe.
– Ez nem vicc? – kérdezte Prep.
Bekrétázta a dákója hegyét, és az asztal fölött gomolygó füstben körülnézett. Trevor száz dollárnál többet még egyetlen meccsre se tett meg.
– Nem.
Trevor újabb adag sört küldött le az előző után. Ezt nem szabad kihagyni, gondolta. Ha Spicer ötezer dollárt tesz fel erre a meccsre, ő kétszer annyit. Épp most keresett harmincháromezer dollárt, adómentesen. Mi történik, ha elveszít tízezret? Ennyi járna az adóhivatalnak.
– Telefonálnom kell – mondta Prep, és elő is vette a mobilját.
– Igyekezz. Fél óra múlva kezdődik a meccs.
A csapos Floridában született, és még soha nem járt más államban, valamilyen okból mégis az ausztrál futballért lelkesedett. Épp onnan közvetítettek egy meccset, és Trevor csak húsz dollárral tudta rávenni, hogy kapcsoljon át arra a csatornára, ahol a kosárlabda-bajnokság megy.
A Georgia Techtől tizenötezer dollár sorsa függött. A Duke persze minden labdát bevitt a kosárba, legalábbis az első félidőben. Trevor sült krumplit evett, egyik sört küldte le a másik után, és igyekezett, hogy ne vegye észre Prepet, aki egy sötét sarokból, a biliárdasztal mellől figyelte.
A második félidőben Trevor már majdnem ott tartott, hogy némi pénzzel ezúttal arra veszi rá a csapost, hogy kapcsoljon csak vissza az ausztrál focira. Tíz perccel a meccs vége előtt az immár egyre részegebb Trevor hangosan átkozta Joe Roy Spicert, mondván, hogy az a tökfej még csak nem is konyít a kosárlabdához. Kilenc perc volt hátra. A Duke húsz ponttal vezetett, amikor a Tech üdvöskéje gyors egymásutánban bevitt négy hárompontost.
Egy perc volt hátra a meccsből. Trevor meg se várta a végét, tudta, hogy úgyis nyert ügye van. Kifizette a tartozását, adott száz dollár borravalót a csaposnak, távozófélben egy „ezt kapd ki” kézmozdulattal búcsút intett Prepnek, aki egy „pukkadj meg” gesztussal válaszolt.
Trevor nekivágott a hűvös estének. Az Atlantic sugárút lámpáitól tisztes távolságot tartva elszökdécselt a nyárra olcsón kibérelhető, szorosan egymás mellé épített házikók, majd a frissen festett, takaros kis kertes lakok sora előtt, utána le a régi falépcsőn a homokra. Levette a cipőjét, úgy sétált tovább a víz szélén. Hat-hét fok lehetett, ami februárban nem szokatlan Jacksonville tájékán. A lába hamar hideg és vizes lett.
Nem mintha ez zavarta volna. Felmelegítette az egyetlen nap alatt, a hatóságok tudta nélkül befolyt negyvenháromezer dollár. Az előző évet huszonnyolcezer dollár tiszta nyereséggel zárta, pedig gyakorlatilag teljes munkaidőben dolgozott. Nyűglődött kispénzű vagy pénztelen ügyfelekkel, hogy elkerülje a tárgyalótermeket, bajlódott filléreskedő ingatlanügynökökkel és bankárokkal, huzakodott a titkárnőjével és ügyeskedett az adóval.
Ó, a gyors kereset igézete! Eleinte nem bízott a Társak kis ügyletében, de íme a bizonyosság, hogy nagyon is elmés ötlet. Olyanokat kell megzsarolni, akik nem panaszkodhatnak. Úgyszólván zseniális.
Tudta, hogy az üzlet beindult, tehát Spicer rá fog kapcsolni. Több lesz a levél, gyakrabban kell majd bemennie a Trumble-ba. Bánja az ördög, ha kell, megy ő akár naponta is, síbolja a leveleket ki-be. Legfeljebb többet ad az őröknek.
Belegázolt a vízbe, bár a szél feltámadt és erősödött a hullámverés.
Még ennél is elmésebb ötlet meglopni a zsarolókat, akik, ugyebár, bírósági ítélettel hitelesített bűnelkövetők, tehát végképp nem panaszkodhatnak. Csúnya gondolat volt, már-már szégyellte magát miatta, de a legkevésbé sem tűnt butaságnak. Minden lehetőséget nyitva kell hagyni. Netán a hűségéről ismerszik meg a tolvaj?
Egymillió dollár kell neki, se több, se kevesebb. Sokszor kiszámolta már, útban a Trumble felé a kocsiban, Pete Kocsmájában iszogatás közben és a zárt ajtó mögött az íróasztalánál ülve. Nyavalyás egymillió dollár, és bezárhatná a vacak kis irodáját, visszaadhatná a működési engedélyét, vehetne egy hajót, és az idők végezetéig vitorlázgathatna a Karib-tengeren.
Még soha nem került ilyen közel ehhez.

 

Spicer bíró csak forgolódott az alsó ágyon. Ritka vendég volt nála az álom abban a pici szobában, azon a pici ágyon, azzal az Alvin nevű kicsi, büdös szobatárssal, aki a felső ágyon horkolt. Alvin, a hivatásos hobó évtizedeken át barangolt Észak-Amerikában, de eljárt felette az idő, és belefáradt. Kirabolt egy vidéki postaautót Oklahomában. Leleplezéséhez némiképp hozzájárult azzal, hogy besétált az FBI irodájába Tulsában, és közölte, hogy ő tette. Az FBI hat órán át nyomozott a bűncselekmény után. Még a bíró is tudta, hogy Alvin fundálta ki az egészet. Szövetségi ágyat akart, semmiképp sem állami intézetet.
Spicernek ezúttal a szokásosnál is nehezebben jött álom a szemére. Az ügyvéd miatt nyugtalankodott. Az ügylet immár sínre került, nem csekély pénz állt a házhoz, és még több várható. Minél többet kaszál a Boomer Ingatlanügynökség a Bahamákon, annál csábítóbb lesz Trevor számára. Senki más nem fér hozzá az ebül szerzett pénzhez, egyedül ő, csak ő tud vele meglógni.
Az ügylet azonban csak külső közreműködővel kivitelezhető. Valakinek hozni-vinni kell a postát. Valakinek fel kell vennie a pénzt.
Kell hogy legyen valamilyen módja az ügyvéd kiiktatásának, és Joe Roy eltökélte, hogy ezt megtalálja. Nem számít, ha egy hónapig sem alszik. Egy senkiházi ügyvéd ne vehesse el a pénze egyharmadát, s főleg, ne léphessen meg a többivel.

 

 

9. fejezet

A DEFENSEPAC, avagy, ahogy rövidesen széles körben ismertté vált, D-PAC egy csapásra robbant be a nehezen átlátható politikai pénzügyi világba. A közelmúlt történelmében egyetlen más politikai akcióbizottság sem rendelkezett ilyen biztos anyagi háttérrel.
Alapjait egy Mitzger nevű amerikai-izraeli kettős állampolgár, egy chicagói befektető vetette meg. Ő adta az első egymillió dollárt, mely körülbelül egy hétig tartott ki. Példáját hamarosan más zsidó pénzemberek is követték, de az ő kilétük már rejtve maradt a nagyvállalatok és a külföldi bankszámlák mögött. Teddy Maynard tisztában volt vele, milyen veszélyeket rejtene, ha gazdag zsidók egy csoportja nyíltan és szervezett formában támogatná Lake kampányát. Régi tel-avivi barátaira bízta, hogy szervezzék meg a pénz összegyűjtését New Yorkban.
A liberális beállítottságú Mitzger számára semmi nem volt fontosabb, mint Izrael biztonsága. Aaron Lake a szociális kérdések iránt ugyan nem tanúsított túl nagy érdeklődést, viszont annál komolyabban készült a hadsereg megerősítésére. Mitzger úgy vélekedett, hogy a Közel-Kelet stabilitása azon múlik, elég erős-e Amerika.
Egy napon kibérelt egy lakosztályt Washingtonban, a Willardnál, és másnap délre már egy egész emeletet szerzett egy Dulles környéki irodaházban. Chicagóból magával hozott stábja éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy a három és félezer négyzetméteres területet a lehető leghamarabb a legkorszerűbb technikával szereljék fel. Mitzger reggel hatra beszélt meg találkozót Elaine Tynerrel, egy washingtoni óriáscég jogászával és lobbistájával. Tyner vasakaratával és számos olajipari vezető megnyerésével futtatta fel a céget.
A hatvanhat éves Tynert már jó ideje a város legsikeresebb lobbistájának tekintették. A péksütemény és a narancslé elfogyasztása közben elvállalta a D-PAC képviseletét, ötszázezer dolláros kezdő díjazás ellenében. Megígérte, hogy cége azonnal az új D-PAC irodák rendelkezésére bocsátja húsz munkatársát és ugyanennyi ügyintézőjét, a vezetői posztot pedig az egyik társa látja majd el. Az egyik részleg kizárólag pénzszerzéssel foglalkozik. Egy másik azzal, hogy felmérje Lake kongresszusi támogatásának lehetőségét, és eleinte óvatosan, de elindítja a szenátorok, képviselők, sőt a kormányzók megnyerésének kényes folyamatát. Ez nem könnyű feladat: sokan már elkötelezték magukat más jelöltek mellett. Egy harmadik részleg kizárólag kutatómunkát folytat majd: begyűjt minden adatot a már gyártott és a tervezés alatt álló haditechnikai eszközökről, fegyverekről, az orosz és kínai találmányokról, vagyis felvértezi Lake jelöltet minden, számára hasznos tudnivalóval.
Maga Tyner külföldi kormányok támogatásának elnyerésén fog munkálkodni, hiszen ez az egyik szakterülete. Az elmúlt évtizedben különösen jó kapcsolatokat épített ki a Washingtonban tartózkodó dél-koreaiakkal. Sok diplomatát, üzletembert és befolyásos vezetőt ismert. Úgy vélte, Dél-Korea minden más országnál fontosabb az Egyesült Államok haderejének megerősítése szempontjából.
– Biztosra veszem, hogy legalább ötmillióra számíthatunk tőlük – mondta Tyner magabiztosan. – Mármint kezdésnek.
Jóformán gondolkodnia sem kellett annak a húsz angol és francia cégnek a nevén, amelyek évi bevételének legalább egynegyede a Pentagontól eredt. Ezekkel rögtön tárgyalásokat kezd majd.
Tyner az új washingtoni jogásztípus jellegzetes képviselője volt. Tárgyalótermet vagy tizenöt éve nem látott, de valahogy köze volt a világ minden olyan fontos eseményéhez, amit az amerikai kormányzat kezdeményezett.
A rá váró feladat példa nélkül álló volt: megválasztatni egy ismeretlen, az utolsó pillanatban bekapcsolódó jelöltet, akinek harmincszázalékos az ismertsége és tizenkét százalékos a támogatottsága. Az ő jelöltjük azonban a jelek szerint korlátlan mennyiségű pénzzel rendelkezett, szemben az elnökválasztási derbibe belecsöppenő és onnan kihulló többivel. Tynert már többször is jól megfizették politikusok megválasztatásáért vagy legyőzetéséért, ezért meg volt róla győződve, hogy a siker titka a pénz. Csak adjanak neki pénzt, és ő bárkit megválasztat vagy elveszejt.

 

Fennállásának első hetében a D-PAC szédületes tempóban dolgozott. Az irodák a nap huszonnégy órájában nyitva álltak, Tyner embereinek keze alatt égett a munka. A pénzszerzéssel megbízott munkatársak összeállították a hadiiparban és az ahhoz kapcsolódó iparágakban órabérért dolgozók számítógépes listáját, amely háromszáztízezer nevet tartalmazott, majd mindenkinek elküldtek egy ügyesen megfogalmazott pénzkérő levelet. A másik listán huszonnyolcezer olyan ember neve szerepelt, akik a hadiiparban alkalmazottként dolgoztak, és az éves jövedelmük meghaladta az ötvenezer dollárt. Őket másfajta kérelemmel célozták meg.
A D-PAC kongresszusi támogatást kereső csapata számba vette azt az ötven képviselőt, akiknek a választókörzetében jelentős a hadiipar. Közülük harminchét készült újraválasztatni magát, akiket valószínűleg könnyebb lesz majd megnyerni az ügynek. A D-PAC mindenkit személyesen szólított meg, a hadiipari munkásokat éppen úgy, mint főnökeiket. Nagyszabású telefonos kampányt szerveztek Aaron Lake és a katonai kiadások növelésének támogatása érdekében. Hat, jelentős hadiiparral rendelkező állam szenátorának lesznek kemény ellenfelei novemberben, és Elaine Tyner mindegyiküket meg fogja hívni egy ebédre.
Ha valahová temérdek pénz áramlott, az nem sokáig maradt észrevétlen Washingtonban. A négyszázharmincöt képviselő egyikének, Kentucky zöldfülű küldöttének igen nagy szüksége volt pénzre, hogy odahaza vesztésre álló kampányát kimozdítsa a mélypontról. Szegény fiút a kutya se ismerte. Első két éve alatt meg sem szólalt, otthoni riválisai pedig találtak egy esélyes ellenfelet. Senki nem akart neki pénzt adni. Hallott ezt-azt Elaine Tynerről, és felkereste.
– Mennyi pénzre van szüksége? – kérdezte Tyner.
– Százezer dollárra.
A képviselő pislogott, Elaine-nek a szeme sem rebbent.
– Hajlandó volna támogatni Aaron Lake elnökké választását?
– A megfelelő összeg ellenében bárkit támogatok.
– Rendben. Kap kétszázezer dollárt a kampányához.
– Áll az alku.
Nem ment ilyen simán mindenkivel, de a D-PAC fennállásának első tíz napja alatt nyolc támogatót vásárolt meg hasonló módon. Csupa jelentéktelen képviselőt, akik együtt ültek Lake-kel a kongresszusban, és kedvelték őt. A cél az volt, hogy fel lehessen sorakoztatni őket a kamerák előtt, két héttel március hetedike, a Nagy Szuperkedd előtt. Minél többen lesznek, annál jobb.
A többség azonban már elkötelezte magát más jelöltek mellett.
Tyner gyorsan futotta a köröket, néha egy nap három kiadós ebédet is elfogyasztott, persze a D-PAC számlájára. Azért hozott ekkora áldozatot, mert azt akarta, hogy városszerte híre menjen: új ügyfele színre lépett, rengeteg pénze van, és egyelőre ismeretlen pártfogoltja nemsokára ringbe száll. Abban a városban, ahol minden pletyka futótűzként terjedt, Tyner üzenetének sem állta útját semmi.

 

Finn Yarber felesége előzetes bejelentés nélkül érkezett meg a Trumble-ba, tíz hónapja először. Széttaposott bőrszandált viselt, piszkos farmerszoknyát, gyöngyökkel és tollakkal ékes buggyos blúzt, nyakán, csuklóján és a fején pedig mindenféle régi hippicuccot. Őszbe vegyülő tüskefrizurájával és szőrös hónaljával úgy festett, mint egy hatvanas évekből itt maradt, megkopott kövület. Az is volt. Finn nem repdesett a boldogságtól, amikor szóltak neki, hogy a felesége várja.
Carmen Topolski-Yocoby világéletében fegyverként használta szokatlan nevét. Radikális feminista ügyvédként ténykedett Oaklandben, szakterületéül pedig a munkahelyi zaklatás miatt pereskedő leszbikusok képviseletét választotta. Tehát minden ügyfele dühös munkaadójával csatározó dühös nő volt.
Harminc éve ment feleségül Finnhez, házasságban éltek, de nem mindig együtt. Finn élt más nőkkel is, ő pedig más férfiakkal. Valaha, friss házas korukban egy ideig hetente más-más összetételű, de mindig igen népes társaságot láttak vendégül. Mindketten sokat jöttek-mentek. Egyszer hat éven át monogámiában éltek, ez idő alatt összehoztak két gyermeket, de egyikük sem vitte túl sokra.
1965-ben, a Berkeley csatamezején ismerkedtek meg. Mindketten tiltakoztak a háború és más gonoszságok ellen, mindketten jogot hallgattak, mindketten hittel vallották, hogy a társadalom változtatásra szorul. Küzdöttek a bevándorlók jogaiért. Egyszerre tartóztatták le őket. Egyszerre kötözték magukat egy vörösfenyőhöz. Harcoltak a keresztényekkel az iskolákban. Pereskedtek a bálnák érdekében. Bárkiért és bármiért indult tiltakozó menet San Franciscóban, ők ott vonultak az utcán.
Ittak, mint a kefekötő, buliztak vég nélkül, elmerültek a drogkultúrában, szétköltöztek, összeköltöztek, másokhoz költöztek, s mindezt rendjén valónak tekintették, mert ideológiát alkottak hozzá maguknak. Hiszen ők harcolnak a mexikóiakért és a vörösfenyőkért, tehát csak jó emberek lehetnek!
Aztán jó alaposan belefáradtak.
A feleség nem tudott napirendre térni afelett, hogy az ő éles eszű férje, aki valamilyen úton-módon a kaliforniai legfelsőbb bíróságig vitte, egy szövetségi börtönben kötött ki. A férj méltányolta, hogy ez a börtön Floridában van, nem pedig Kaliforniában, mert ott a felesége többször látogatná. Először Bakersfield közelében helyezték el, de sikerült elérnie, hogy átszállítsák.
Egyszer sem írtak egymásnak, telefonon sem beszéltek. Az asszony Miamiban élő nővérét készült meglátogatni, csak ezért nézett be hozzá.
– Lebarnultál – mondta a nej. – Jól nézel ki.
„Te meg olyan ráncos vagy, mint az aszalt szilva – gondolta Finn. – A fenébe, úgy nézel ki, mint egy vénasszony.”
– Mi van veled? – kérdezte nem túl kíváncsian.
– Semmi, túl sokat dolgozom.
– Az jó.
Jó, hogy dolgozik, és gondoskodik a megélhetéséről, ahogy évek óta tette. Finnre még öt év vár, csak akkor rázhatja le bütykös, meztelen lábáról a Trumble porát. Nem áll szándékában visszatérni a feleségéhez, de Kaliforniába se. Ha megéri, amiben erősen kételkedett, hatvanöt éves lesz, mire szabadul. De akkor valóra váltja álmát. Olyan helyet keres magának, ahová sem az adóhivatal, sem az FBI, sem más kormányszerv keze nem ér el. Finn annyira utálta saját kormányát, hogy azt tervezte, lemond az állampolgárságáról, és másikat vesz fel.
– Iszol még? – kérdezte Finn.
Ő persze nem tehette, bár néha egyik-másik őrtől sikerült szereznie némi innivalót.
– Változatlanul nem iszom, köszönöm kérdésed. Minden kérdés felért egy döféssel, minden válasz egy szúrással. Finn azon töprengett, vajon minek jött be hozzá a nő. Aztán megtudta.
– Úgy döntöttem, beadom a válópert – mondta a neje. Finn vállat vont, mint aki arra gondol, minek ezzel vacakolni, de aztán mégis azt mondta:
– Szerintem nem rossz ötlet.
– Van valakim – mondta a neje.
– Férfi vagy nő? – Ez valóban érdekelte Finnt, bár semmin nem lepődött volna meg.
– Egy nálad fiatalabb férfi.
Finn megint vállat vont, és majdnem azt mondta: bravó, öreglány.
– Nem is az első – felelte végül.
– Ebbe ne menjünk bele – mondta a neje.
Finn sem akart belemenni. Mindig csodálta a felesége szexuális teljesítőképességét, érzékiségét, de el sem tudta képzelni, hogy ez az öregasszony még képes ilyesmire rendszeresen.
– Ha elém teszed a papírokat, aláírom – mondta Finn.
– Egy héten belül megkapod. Sima ügy lesz, hiszen jóformán semmink sincs.
A ranglétrán tempósan felfelé haladó Yarber bíró és Carmen Topolski-Yocoby annak idején közösen nyújtottak be jelzálogkérelmet egy házra San Francisco tengerparti részén. A körültekintően, minden sovinizmustól, nemi, faji, életkorbeli megkülönböztetéstől mentesen megfogalmazott kérvény furmányos kaliforniai ügyvédek remekműve volt, akik attól rettegtek, hogy valamelyik sértett fél bepereli őket, s közel egymillió dolláros hézagot mutattak ki a meglévő vagyon és a vállalt terhek között.
Nem mintha bármelyiküket is izgatta volna ez az egymillió dollár. Annál jobban lekötötte őket az épületfa-érdekeltségek és a kegyetlen gazdák elleni harc. Tulajdonképpen büszkék voltak rá, hogy szinte semmijük sincs.
Kalifornia államban a vagyonközösség elfogadott jogi intézmény, tehát durván fele-fele arányban osztoznak. A válási papírok aláírása több okból sem lesz gond.
Az egyik okot Finn soha nem fogja megemlíteni. Az Angola-ügylet már kezd pénzt hozni, titkosat és piszkosat, amihez semmiféle kapzsi hivatal nem férhet hozzá. Az pedig végképp biztos, hogy Carmen soha nem tudja meg.
Finn nem tudta pontosan, hogy a vagyonközösség csápjai miként érhetik el a bahamai titkos bankszámlát, de nem is állt szándékában kideríteni. Tegyék elé a papírokat, ő boldogan aláírja.
Sikerült még néhány percet fecsegniük régi barátokról, de ez nem tartott sokáig, mivel alig maradt barátjuk. Minden szomorúság, bánkódás nélkül vettek búcsút egymástól. Ez a házasság már régóta nem működött. Ideje volt végképp lezárni.
Finn úgy kívánt minden jót az asszonynak, hogy át sem ölelte. Aztán visszament a futópályára, sortra vetkőzött, és egy órát sétált a napon.

 

 

10. fejezet

Lufkin a visszatérése utáni második napot Kairó kertvárosi negyedének egy mellékutcájában, a Shari'el-Corniche-ban lévő kávéházban fejezte be. Erős feketekávéját kortyolgatva figyelte, ahogy sorra bezárták boltjukat a kereskedők, a turistáknak szánt holmit, szőnyeget, rézedényt, bőrárut és pakisztáni vásznat kínáló árusok. Tőle alig öt-hat méterre is szedelőzködött egy vénséges vén árus. Gondosan összehajtogatta sátrát, aztán nyomtalanul eltűnt.
Lufkin fehér nadrágjában, könnyű vászoningében, lyukacsos fehér sapkájában, melynek ellenzőjét behúzta a homlokába, pontosan úgy festett, mint egy modern arab. A sild alól és a napszemüveg mögül szemlélte a világot. Ügyelt rá, hogy az arca és a karja mindig napbarnított legyen, fekete haját egészen rövidre vágatta. Anyanyelvi szinten beszélt arabul, és otthonosan mozgott Bejrúttól Damaszkuszon át Kairóig mindenütt.
Hatutcányira, a Nílus parti El-Nil Hotelben lakott. Miközben arrafelé ballagott a városon át, egyszer csak mellészegődött egy meghatározhatatlan nemzetiségű, sovány külföldi, aki csak törve beszélte az angolt. Elég régi ismeretség volt már ez ahhoz, hogy megbízzanak egymásban, ezért együtt mentek tovább.
– Szerintünk ma lesz az az este – mondta az összekötő, akinek a szemét szintén nem lehetett látni.
– Folytassa.
– Fogadás van a követségen.
– Tudom.
– Remek alkalom, nagy a jövés-menés. A bomba egy furgonban lesz.
– Milyen furgonban?
– Azt nem tudjuk.
– Van még valami?
– Nincs – mondta a férfi, aztán elvegyült a tömegben.
Lufkin megivott egy Pepsit a szálloda bárjában, egyedül, és arra gondolt, felhívja Teddyt. Csakhogy már négy napja, hogy a Langleyben találkoztak, és Teddy azóta nem jelentkezett. Nem ez az első ilyen eset. Teddy nyilván nem akar beavatkozni. Kairó veszélyes hely a nyugatról érkezők számára, senki nem kérheti számon a CIA-n, hogy nem akadályoz meg egy-egy támadást. Megint lesz majd nagy felzúdulás, mutogatni fognak a felelősökre, aztán lassanként elcsitul az országos felháborodás, és az eset hamar feledésbe merül. Javában zajlik a kampány, folyton történik valami. Annyi a merénylet, terrorakció és értelmetlen erőszak otthon és külföldön, hogy az amerikaiak már érzéketlenek rá. Hírek huszonnégy órán át, örökké a borzalmak, valahol a világon mindig válsághelyzet van. Szünet nélkül jönnek a hírek, terrorakció itt, terrorakció ott, és az ember rövidesen már nem is tud lépést tartani az eseményekkel.
Lufkin a bárból egyenesen a szobájába ment. A negyedik emeleti ablakból rálátott az évszázadok alatt összevissza épült, túlzsúfolt városra. Az amerikai nagykövetség teteje légvonalban úgy öt-hatszáz méterre volt tőle.
Kinyitott egy Louis L'Armour-regényt, és várta a tűzijátékot.

 

A kéttonnás, zárt Volvo furgon rakterét megtöltötték a Romániában készült plasztikbombák, mintegy százötven kiló. Kívül, a furgon ajtaján egy városszerte ismert rendezvényszervező cég színes hirdetése volt látható, amelyet többnyire a nyugati követségek bíztak meg. A furgon az alagsori szolgálati bejárat közelében parkolt.
A kocsit egy jól megtermett, barátságos egyiptomi vezette, akit a követséget őrző tengerészgyalogosok Shake-nek neveztek. Shake gyakorta megfordult ott, szállította a partikra rendelt ételt-italt, aztán elvitte a terítéket. Shake immár a kocsi padlóján feküdt holtan, golyóval a fejében.
Tíz óra után húsz perccel robbantották fel a bombákat, a távirányítót egy, az utca túloldalán rejtőző terrorista kezelte. Amint megnyomta a megfelelő gombokat, beugrott egy kocsi mögé, nem mert odanézni.
A robbanás kidöntötte az alagsori tartóoszlopokat, a követségi épület az oldalára dőlt. A törmelék jókora területen szóródott szét. A környékbeli házak ugyancsak megroggyantak. Az ablakok négyszáz méteres körzetben kitörtek.
Lufkin a széken ülve szundított, amikor a robbanást meghallotta. Felpattant, kiszaladt a keskeny erkélyre, és nézte a porfelhőt. A követségi épület tetejét már nem lehetett látni. Pár percen belül magasba csaptak a lángok, fülsiketítő szirénázás hallatszott. Odatolta székét az erkély korlátjához, tartós figyelésre rendezkedett be. Alvásról szó sem lehetett. A robbanás után hat perccel az egész kertvárosban megszűnt az áramszolgáltatás. Kairó sötétségbe borult, csak az amerikai követség világított narancsvörösen.
Felhívta Teddyt.
A Teddy telefonjait kezelő technikus biztosította Lufkint, hogy a vonal biztonságos. Olyan tisztán hallotta az öreg hangját, mintha Bostonból hívta volna New Yorkot.
– Igen, itt Maynard.
– Kairóban vagyok, Teddy. A követségünkből csak egy füstgomoly látszik.
– Mikor történt?
– Alig tíz perccel ezelőtt.
– Mekkora...
– Nehéz megállapítani. Több száz méterre vagyok tőle, egy szállodában. Szerintem súlyos.
– Hívjon újra egy óra múlva. Itt leszek az irodában egész éjjel.
– Rendben.

 

Teddy odagördítette magát egy számítógéphez, megnyomott néhány gombot, és pillanatokon belül megtalálta Aaron Lake-et. A jelölt csillogó új repülőgépén útban volt Philadelphiából Atlanta felé. Lake zsebében is elfért az öngyújtónál alig nagyobb, biztonságos digitális telefon.
Teddy újabb számokat pötyögött be. A telefon jelzett, Teddy pedig a monitorba beszélt.
– Mr. Lake, itt Teddy Maynard.
Ki más lehetne, gondolta Lake. Ezt a telefont senki más nem használhatja.
– Egyedül van? – kérdezte Teddy.
– Egy pillanat.
Teddy várt, míg Lake újra beleszólt:
– Közben kijöttem a konyhába.
– A gépén van konyha?
– Igen, egy kis teakonyha. Gyönyörű gép ez, Mr. Maynard.
– Nos, elnézést, hogy zavarom, de van egy hírem az ön számára. Tizenöt perccel ezelőtt felrobbantották a kairói amerikai nagykövetséget.
– Kik?
– Ezt ne kérdezze.
– Elnézést.
– A sajtó rá fog szállni magára. Szakítson rá időt, találja ki, mit fog mondani. Remek alkalom lesz ez arra, hogy hangot adjon az áldozatok és családjuk iránti együttérzésének. Politikáról a lehető legkevesebbet beszéljen, de azért fogalmazzon keményen. A maga reklámjai most már próféciák lettek, lépten-nyomon a maga szavait idézik majd.
– Máris hozzálátok.
– Hívjon, amint megérkezik Atlantába.
– Jó, hívom.

 

Lake és csapata negyven perc múlva földet ért Atlantában. Érkezéséről időben értesítették a sajtót. A por még le sem ülepedett Kairóban, őt már tömeg várta. A helyszínen még nem készültek felvételek, de már több hírügynökség is arról számolt be, hogy százak haltak meg.
A magánrepülőgépek utasai számára fenntartott kis váróteremben Lake-et izgatott riporterek csoportja fogadta. Egyesek kamerával és mikrofonnal, mások kis magnóval, megint mások a hagyományos jegyzetfüzettel érkeztek.
Lake komolyan, visszafogottan beszélt.
– Most az a dolgunk, hogy imádkozzunk mindazokért, akik megsebesültek és meghaltak ebben a merényletben. Rájuk és családjukra gondolunk, értük imádkozunk, és azokért, akik a mentésükre siettek. Nem kívánok politikát vinni a történtekbe, de ki kell jelentenem: tűrhetetlen, hogy ezt az országot ismét terrorcselekmények sújtják. Ha én leszek az elnök, többé nem marad megtorlatlanul kioltott amerikai emberélet. Megerősített hadseregünk felkutat és megsemmisít majd minden terrorista bandát, amely ártatlan amerikaiak életére tör. Csak ennyit akartam mondani.
Ezzel távozott, ügyet sem vetett az utána loholó sisera-had záporozó kérdéseire.
Nagyszerű, gondolta Teddy a bunkerben, az élő közvetítést figyelve. Tömör, együtt érző, mégis kőkemény. Telitalálat! Képletesen ismét vállon veregette önmagát, amiért ilyen pompás jelöltet választott.
Kairóban már elmúlt éjfél, amikor Lufkin újra telefonált. A tüzet addigra eloltották, hozták ki sorra az áldozatokat, amilyen gyorsan csak tudták. Sokakat maguk alá temettek a romok. Lufkin egysaroknyira volt onnan, a katonai kordon mögött, ahol jókora tömeg gyűlt össze. Az épület körül hatalmas volt a kavarodás, füst és por borított mindent. Lufkin sok bombatámadás helyszínét látta már, és erről azt jelentette, hogy bizony súlyos a helyzet.
Teddy odagördítette magát a termoszhoz, kitöltött egy újabb adag koffeinmentes kávét. Lake terrorizmusreklámjai főműsoridőben mennek majd. A kampánykasszából ezen az egyetlen estén hárommillió dollárt költenek el arra, hogy félelmet és rettegést zúdítsanak az ország egész lakosságára. Holnap leállítják a reklámokat, és ezt előre bejelentik. A halottak és családjuk iránti részvét jegyében a Lake-kampány átmenetileg szünetelteti kis próféciáit. Holnap délben pedig nagy lendülettel elkezdik a közvélemény-kutatást.
Ez a legjobb pillanat, hogy Lake jelölt pozitív mutatói felszökjenek. Nem egészen egy hét van hátra az arizonai és michigani elnökjelölő gyűlésekig.
Kairóból először egy kínosan feszengő riporter tudósított. Háta mögött a katonai kordont lehetett látni, a katonák rászegezték fegyverüket, nehogy még egyszer megpróbáljon közelebb menni. A riporter azonban nem sokat tudott. Nagy erejű bomba robbant az épületben tíz óra húsz perckor, amikor a fogadás már a végéhez közeledett. Fogalma sem volt róla, hány áldozat van, de mint mondta, minden bizonnyal sok. A környéket lezárta a hadsereg, és a biztonság kedvéért a repülőteret is, úgyhogy nem lesznek légi felvételek. Még senki nem vállalta a felelősséget a merényletért, de ő azért megemlített három radikális csoportot, amelyeket szokás volt ilyesmivel gyanúsítani.
– Lehet, hogy ezek közül az egyik követte el, de lehet, hogy más – mondta úgy, mintha információval szolgálna.
Kamerát nem engedtek a helyszín közelébe, ezért végig csak a riportert mutatták, aki semmi érdemlegeset nem tudott mondani. Ehelyett arról locsogott, milyen veszélyes hely lett a Közel-Kelet, s ezt megpróbálta úgy tálalni, mintha élesben, az események kellős közepéről tudósítana a helyszínről.
Lufkin washingtoni idő szerint este nyolckor telefonált újra. Elmondta Teddynek, hogy az egyiptomi amerikai nagykövetet nem sikerült megtalálni, attól tartanak, hogy a romok alatt maradt. Legalábbis ez a hír terjedt el. Teddy a telefonbeszélgetés közben a riportert nézte, úgy, hogy levette a hangot. A másik vetítő egy Lake-reklámot pörgetett. Romhalmazt, vért, holttesteket lehetett látni, egy másik merénylet radikális tetteseit, aztán hallatszott, amint Aaron Lake higgadtan, de eltökélten megtorlást ígér.
Milyen tökéletes időzítés, gondolta Teddy.

 

Egy munkatársa ébresztette fel Teddyt éjfélkor, citromos teát és zöldséges szendvicset hozott. Sokszor előfordult, hogy az igazgató elbóbiskolt a tolószékében, a képek hang nélkül peregtek a falon. Miután a munkatársa elment, egy gombnyomással ráadta a hangot.
Kairóban már fényes nappal volt. A nagykövetet nem találták meg, egyre valószínűbbnek látszott, hogy valahol a romok alatt van.
Teddy soha nem találkozott az egyiptomi nagykövettel, akit egyébként a kutya sem ismert, de a fecsegő riporterek immár nemzeti hőst faragtak belőle. A halála nem izgatta különösebben Teddyt, bár emiatt most megint bírálni fogják a CIA-t. Ugyanakkor a halála súlyt ad a merényletnek, ami viszont Aaron Lake malmára hajtja a vizet.
Eddig hatvanegy holttestet hoztak ki a romok közül. Az egyiptomi hatóságok a legvalószínűbb gyanúsítottat, Yidalt vádolták. Az ő kis hadserege az elmúlt tizenhat hónapban három nyugati nagykövetséget robbantott fel, és nyíltan háborút akart az Egyesült Államokkal. A CIA friss adatai szerint Yidalnak harminc katonája volt és évi ötmillió dollárból gazdálkodhatott, a pénz szinte teljes egészében Líbiából és Szaúd-Arábiából származott. A sajtónak viszont azt szivárogtatták ki, hogy ezerfős hadsereggel és töméntelen sok pénzzel rendelkezik, hogy ártatlan amerikaiakat terrorizáljon.
Az izraeliek tudták, hogy Yidal mit evett reggelire, és azt hol fogyasztotta el. Számtalanszor kivonhatták volna a forgalomból, de nem ellenük irányította az ő kis háborúját. Amíg amerikaiakat és nyugat-európaiakat gyilkol, az izraeliek nemigen lépnek közbe. Az iszlám radikálisok üldözését meghagyták a Nyugatnak.
Teddy lassan falatozott, aztán szundikált még egy kicsit. Lufkin kairói idő szerint dél körül hívta fel a hírrel, hogy megtalálták a nagykövet és felesége holttestét. Az áldozatok száma már elérte a nyolcvannégyet, tizenegy kivételével mind amerikai.
A kamera a Georgia állambeli Mariettában lévő gyár előtt kapta lencsevégre Aaron Lake-et, amint műszakváltáskor a sötétben kezet fogott a munkásokkal. Amikor a Kairóban történtekről kérdezték, azt mondta:
– Tizenhat hónappal ezelőtt ugyanezek a bűnözők két követségünket bombázták, megöltek harminc amerikait, és mi semmit nem tettünk, hogy megállítsuk őket. Büntetlenül garázdálkodhatnak, mert mi nem szántuk el magunkat a harcra. Ha én leszek az elnök, hadat üzenünk ezeknek a terroristáknak, és véget vetünk az öldöklésnek.
A kemény állásfoglalás követőkre talált, s mire Amerika értesült a véres kairói eseményekről, a hírek mellé körítésnek megkapta a másik hét elnökjelölt fenyegetésektől és ultimátumoktól hemzsegő nyilatkozatait. Még a legcsendesebb is dörgedelmekre ragadtatta magát.

 

 

11. fejezet

Megint havazott lowában, a szélben szünet nélkül kavargó hó latyak formájában landolt az úttesten és a járdán. Quince Garbe-ot újra elfogta a tengerpart utáni vágyakozás. Eltakarta az arcát, mintha a szél zavarná, de valójában azért tette, hogy senkivel ne kelljen beszélnie. Nem akarta, hogy meglássa valaki a főutcán, már megint útban a posta felé.
Jött levél, ott lapult a postafiókban. Egy olyan levél. Szeme tágra nyílt, a keze megdermedt, amikor meglátta a reklámanyagok közt ártatlanul megbúvó borítékot. Akár egy régi barát levele is lehetett volna. Úgy pillantott körbe, mint a tettenéréstől félő tolvaj, aztán kirántotta, és gyorsan bedugta a kabátzsebébe.
A felesége bement a kórházba, mozgássérült gyerekek bálját szervezte. A ház tehát üres volt, eltekintve a bejárónőtől, aki a nap nagy részét átaludta odalenn a mosókonyhában. Quince nyolc éve egy fillérrel sem emelte a bérét. A havazás és a széllökések miatt lassan vezetett hazafelé, útközben átkozta a zsarolót, aki csalással tört be az életébe. Rosszat sejtett. A levél percről percre egyre nehezebb lett ott a szíve fölött.
Amikor a lehető legnagyobb zajt csapva belépett az ajtón, a bejárónő nem került elő. Quince felment a hálószobájába, és magára zárta az ajtót. A matrac alatt egy pisztolyt tartott. Az egyik székre hajította a felöltőjét és a kesztyűjét, aztán a zakóját is levette. Leült az ágy szélére, a borítékot vizsgálgatta. Ugyanaz a levendulakék papír, ugyanaz a kézírás, ezúttal is a jacksonville-i posta két nappal korábbi keltezésű pecsétjével. Feltépte a borítékot. Egyetlen papírlapot talált benne.

 

„Kedves Quince!

Nagyon köszönöm a pénzt. Nem szeretném, ha azt hinnéd, elvetemült gonosztevő vagyok, ezért tudatom, hogy a pénzt elküldtem a feleségemnek és a gyerekeimnek. Nehéz az életük mostanában. Amióta lecsuktak, támasz nélkül maradtak. A feleségem súlyos depresszióban szenved, emiatt munkaképtelen. A négy gyerekem segélyen és élelmiszerjegyeken él.”

 

Százezer dollár minden bizonnyal felhizlalja őket egy kicsit, gondolta Quince.

 

„Szükséglakásban laknak, gyakorlatilag nincs semmi jövedelmük. Ezért ismételten köszönöm a segítségedet. További ötvenezer dollár elég lenne, hogy kifizessék az adósságaikat, és jutna belőle tandíjra is.
Ugyanazok a szabályok érvényesek, az átutalás ugyanúgy történjék, és ugyanúgy megígérem, hogy leleplezem a titkos életedet, ha a pénz nem érkezik meg hamar. Tedd meg, Quince, és esküszöm, ez az utolsó levelem.
Ismételten köszönöm. Quince.

Szeretettel:
Ricky”

 

A fürdőszobába ment, a gyógyszeres szekrényhez, melyben megtalálta a felesége nyugtatóját. Kettőt vett be, de megfordult a fejében, hogy az összeset lenyeli. Úgy érezte, mindenképp le kell dőlnie, de az ágyra nem fekhetett, mert meggyűrődne, és azzal gyanút keltene. Ezért a padlón nyúlt el, a kopott, de tiszta szőnyegen, és várta, hogy hassanak a pirulák.
Kunyerált, sőt egy kicsit hazudott is, hogy össze tudja kaparni az első részletet Rickynek. A magánszámlájáról már semmiképp nem vehetett le újabb ötvenezer dollárt, mert az már annyira meg volt terhelve, változatlanul a fizetésképtelenség határán állt. A szép nagy házat hatalmas jelzálogkölcsön terhelte, amit az apja kezelt. A fizetési csekkjeit az apja írta alá. A nagy, külföldi kocsijai már annyit futottak, hogy nem sokat értek. lowában, Bakersben ki az ördög akarna megvenni egy tizenegy éves Mercedest?
Mi lenne, ha valahogy sikerülne összelopkodnia a pénzt? Ez a Ricky néven ismert bűnöző megint megköszönné, aztán követelőzne tovább.
Vége.
Eljött a pirulák ideje. A pisztolyé.
A telefon megriasztotta. Gondolkodás nélkül feltápászkodott, felvette a kagylót.
– Halló – nyögte.
– Hol a pokolban vagy? – támadt rá az apja úgy, ahogy mindig szokott.
– Nos, izé, nem érzem jól magam – hebegte, miközben rápillantott az órájára.
Ekkor jutott eszébe a fél tizenegyes találkozó a szövetségi bankfelügyelet egyik fontos revizorával.
– Fütyülök rá, hogy érzed magad. Mr. Colthurst a szövetségi bankfelügyelettől már negyedórája vár az irodámban.
– Hányok, papa – mondta, és megint összerándult a gyomra attól, hogy ötvenegy évesen még mindig a papa szót használja.
– Hazudsz. Miért nem telefonáltál, ha beteg vagy? Gladys mondta, hogy látott téged valamivel tíz előtt a posta felé menni. Mi a fene folyik itt?
– Ne haragudj, muszáj kimennem a vécére. Később visszahívlak – mondta, és letette a kagylót.
A nyugtató jótékony ködként ereszkedett a tudatára. Csak ült az ágy szélén, bámulta a két levendulakék foltot a padlón. A gondolatok lassan jöttek, a pirulák lefékezték őket.
Eltüntethetné a leveleket, aztán öngyilkos lehetne. A búcsúlevelében az apjára háríthatná a felelősséget. A halál egyáltalán nem tűnt rossz megoldásnak. Se házasság, se bank, se papa, se Iowa, se Bakers, se titkolózás nem lenne többé.
Viszont a gyerekeit és az unokáit sem láthatná többé.
És ha ez a szörnyeteg Ricky nem értesül az öngyilkosságáról, újabb levelet küld, amit nyilván megtalálnának. Quince-t pedig jóval a temetése után mégis utolérné a szégyen.
A következő ostoba ötlete az volt, hogy szövetkezik a titkárnőjével, holott sosem bízott benne igazán. Elmondhatná neki az igazságot, és megkérhetné, hogy írjon egy levelet Rickynek, amelyben beszámolna neki Quince Garbe öngyilkosságáról. Ők ketten, Quince és a titkárnője valahogy ki tudnák módolni a hamis öngyilkosságot, sőt ennek kapcsán esetleg még bosszút is állhatnának Rickyn.
Viszont inkább meghal, semhogy elmondja a titkárnőjének.
A harmadik ötlet, amely még mosolyt is csalt az arcára, akkor támadt, amikor a nyugtató már teljes mértékben kifejtette hatását. Mi lenne, ha megpróbálkozna az őszinteséggel? Írna egy levelet Rickynek, bevallaná, hogy nincs pénze. Felajánlana tízezer dollárt, mondván, hogy ennyije van. Ha Ricky mindenképp tönkre akarja tenni, akkor neki, Quince-nek nincs más választása, mint felkutatni Rickyt. Feljelenti az FBI-nál, rájuk bízza, hogy eredjenek a levelek és az átutalások nyomába. Akkor pedig mindkettejüknek végképp befellegzik.
Aludt egy félórát a padlón, aztán felvette a zakóját, a kesztyűjét és a felöltőjét. Úgy ment ki a házból, hogy a bejárónőt nem is látta, Útközben, a kocsiban csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy szembenézzen az igazsággal, és hangosan beismerte önmagának, hogy csak a pénz érdekli. Az apja nyolcvanegy éves. A bank törzstőkéje körülbelül tízmillió dollár. Egy napon ez majd az övé lesz. Igenis titkolózik, amíg a pénz a kezében nem lesz, aztán, a fenébe is, majd úgy él, ahogy neki tetszik.
A pénzt nem hagyja veszni.

 

Coleman Lee-nek volt egy kis vendéglője az indianai Gary egyik bevásárlóutcájában, a város egyik külső negyedében, ahol zömmel mexikóiak laktak. Coleman betöltötte a negyvennyolcat, sok-sok éve két csúnya váláson is átesett, gyereke szerencsére nem született. A rengeteg tacótól kövér és lomha lett, lógó hassal és hatalmas tokával. Colemant aligha lehetett jóképűnek nevezni, magányosnak viszont annál inkább.
Alkalmazottai főleg fiatal mexikói srácok voltak, illegális bevándorlók, akiket előbb-utóbb mind megkörnyékezett. Molesztálta vagy megpróbálta elcsábítani őket, nevezzük bárhogy suta erőfeszítéseit. Ritkán járt sikerrel, de nagy árat fizetett érte. Nem ment az üzlet, mert az emberek mindenfélét beszéltek, és Colemannek nem volt jó híre. Ki akarja egy ferde hajlamú tacóját enni?
Két postafiókot bérelt a bevásárlóutca túlsó végén lévő postán, az egyiket az üzleti leveleknek, a másikat magáncélra. Mindenféle pornókiadványt rendelt, és szinte naponta ment el értük a postára. A lakásához járó postás szeretett kíváncsiskodni, és Coleman jobbnak látta, ha bizonyos dolgok nem mennek át a kezén.
Elindult a parkoló melletti mocskos járdán, elhaladt a cipő- és illatszerdiszkontok, aztán a pornóvideo-kölcsönző előtt, ahonnan rég kitiltották, meg a szociális gondozóiroda előtt, amit egy szavazatokért kuncsorgó politikus telepített a külvárosba. A postán rengeteg mexikói lebzselt, akik a hideg elől menekültek be.
Aznapi szerzeménye két keménypornó-magazin volt, melyeket barna papírba csomagolva küldtek neki, és egy ismerősnek tűnő levél. Sárga, négyszögletes boríték, feladó nélkül, a bélyegző tanúsága szerint Floridában, az Atlantic Beachen adták fel. Ahogy kézbe vette, eszébe jutott: ja, igen, az ifjú Percy az utókezelőből.
A konyha és a raktár közt nyíló kis irodájába visszaérve gyorsan átlapozta a magazinokat. Semmi újat nem talált bennük, rárakta őket a korábbi újságokból álló nagy halom tetejére. Kinyitotta a Percytől jött levelet. Akárcsak a két előzőt, ezt is kézzel írták, és Waltnak címezték. Minden pornót erre a névre küldetett. Walt Lee névre.

 

„Kedves Walt!

Nagyon élveztem legutóbbi leveledet. Sokszor elolvastam. Ügyesen bánsz a szavakkal. Mint tudod, már majdnem másfél éve vagyok itt, és egyre inkább egyedül érzem magam. A matracom alatt tartom a leveleidet, és amikor rám tör a magány, újra meg újra elolvasom őket. Hol tanultál meg ilyen szépen fogalmazni? Kérlek, írj megint, amilyen hamar csak tudsz.
Ha minden jól megy, áprilisban kiengednek. Még nem tudom, hová megyek és mihez kezdek. Belegondolni is félek, mi lesz, ha majd közel két év után kisétálok innen, és nem lesz kihez fordulnom. Remélem, azután is megmaradunk levelezőtársaknak.
Sokat vívódtam, és nagyon röstellem, hogy kérek, de nincs senkim, tehát rá kell szánnom magam. Bátran nemet mondhatsz, a barátságunk nem sínyli meg, de meg kell kérdeznem, tudnál-e nekem ezer dollárt kölcsönözni. Van itt a klinikán egy kis bolt, ahol könyveket és lemezeket lehet venni hitelbe, és az a helyzet, hogy ennyi idő alatt elég sok tartozásom halmozódott fel.
Nagyon hálás lennék, ha kisegítenél, de azt is tökéletesen megértem, ha nem.
Köszönöm, hogy gondolsz rám, Walt. Írj mielőbb. Nagy becsben tartom a leveleidet.

Szeretettel:
Percy”

 

Ezer dollár? Mi a nyavalya akar ez lenni? Coleman zsarolást gyanított. Apró darabokra tépte a levelet, és behajította a papírkosárba.
– Ezer dollár – mormogta magában, miközben levette a halom tetejéről a magazinokat.

 

A dallasi ékszerésznek nem Curtis volt a valódi neve. A Curtis remekül megfelelt, amikor az utókezelőbe zárt Rickyvel levelezett, de valójában Vann Gatesnek hívták.
Az ötvennyolc éves Mr. Gates látszólag boldog házasságban élt, melyből három gyermek származott, sőt már két unokája is született. A feleségével közösen hat ékszerboltjuk volt Dallasban és környékén, mindegyik üzletközpontokban. Papíron kétmillió dollárral rendelkeztek, s ezt mind maguk keresték meg. Egy nagyon szép házban laktak a Highland parkban, két külön hálószobával a ház két végén. A konyhában találkoztak kávézáskor, meg a nappaliban tévénézéskor, és amikor az unokák jöttek.
Mr. Gates időnként titkos utakra merészkedett, mindig a legnagyobb óvatossággal. Senki nem tudott róla. Rickyvel folytatott levelezése volt az első kísérlete arra, hogy hirdetés útján találjon magának partnert, és eddig nagyon elégedett volt az eredménnyel. Az egyik üzletközponthoz közeli postán bérelt postafiókot, s ott a Curtis V. Gates nevet használta.
A levendulakék borítékot Curtis Catesnek címezték. Amikor a kocsijában ülve óvatosan felbontotta, még semmi rosszat nem sejtett. Biztos egy újabb aranyos levél az ő drága Rickyjétől. Villámcsapásként érték az első szavak:

 

„Kedves Vann Gates!

A játéknak vége, haver. Az én nevem nem Ricky, a tiéd meg nem Curtis. Nem vagyok partnert kereső homokos. Neked viszont van egy rémes titkod, amit egész biztosan meg akarsz őrizni. Én meg segíteni akarok.
Íme, az ajánlott alku: átutalsz százezer dollárt a Geneva Befektetési Bankba, Nassauba, a Bahamákra, számlaszám: 144-DXN-9593, a Boomer Ingatlanügynökségnek, a 392844-22-es alszámlaszámra.
Tedd meg azonnal, ez nem tréfa! Ez zsarolás, te pedig horogra akadtál. Ha tíz napon belül nem érkezik meg a pénz, eljuttatok a feleségednek, Glenda Gatesnek egy kis csomagot, benne minden leveled, fényképed stb. másolatával.
Utald át a pénzt, és akkor békén hagylak.

Üdvözöl:
Ricky”

 

Vann idővel megtalálta a Dallasba vezető I-635-ös utat, aztán nemsokára rákanyarodott az I-820-asra Forth Worthnél, aztán beért Dallasba. Végig a külső sávban haladt, pontosan nyolcvan kilométeres sebességgel, észre sem vette, hogy a kocsik feltorlódtak mögötte. Ha a sírás segítene, biztos alaposan kibőgte volna magát. Amúgy nem lett volna ellenére egy kiadós zokogás, főleg, hogy egyedül ült a Jaguarjában.
A bőgéshez azonban túl dühös, a fájdalomhoz túlságosan keserű volt. Emellett nagyon bosszantotta, hogy ennyi időt fecsérelt egy nem létező ember utáni vágyakozásra. Cselekedni kell, mégpedig gyorsan, hatékonyan, diszkréten.
A szíve azonban rendetlenkedni kezdett, úgyhogy végül kitért a leállósávba, és járó motorral parkolt. Az a sok csodálatos álom Rickyről, miközben órák hosszat nézte azt a bájos arcot a kis gödröcskékkel a szája sarkában, meg a néha szomorú, néha vidám, hol elkeseredett, hol bizakodó levelek olvasása – hogy fér bele ennyi érzelem az írott szavakba? Szinte szóról szóra megjegyezte a leveleket.
Ez a Ricky oly fiatal volt, csupa elevenség, mégis magányos, akinek szüksége lenne egy érett, felnőtt társra. Az a fiú, akit megszeretett, egy idősebb férfi ölelő karjaiba vágyott. Curtis-Vann már hónapok óta szőtte a terveket. Kapóra jött az orlandói gyémántbemutató, mellyel egy időben a felesége El Pasóba készült a nővéréhez. Minden részletet kidolgozott, semmi nem derülhetett ki.
Végül mégis sírva fakadt. Szegény Vann könnyei hullottak, mint a záporeső, de nem szégyellte, nem bánta. Senki nem látta, a kocsik százhúsz kilométeres sebességgel húztak el mellette.
Bosszút esküdött, mint a megcsalt szeretők. Felkutatja ezt a disznót, ezt a szörnyeteget, aki Rickynek adta ki magát és összetörte a szívét.
Amikor a zokogás csitulni kezdett, a feleségére és a családjára gondolt, ami nagymértékben segített abban, hogy felszáradjanak a könnyei. A feleségéé lenne mind a hat üzlet, a kétmillió dollár és az új ház a két külön hálószobával. Neki meg semmi más nem maradna, csak a nevetségessé válás, a megszégyenülés és a szóbeszéd egy olyan városban, mely a pletyka melegágya. A gyerekei a pénzhez húznának, az unokái pedig életük végéig azt hallanák, hogy az emberek valami rémes dolgot pusmognak a nagyapjukról.
Visszatért a külső sávba. Nyolcvannal poroszkálva másodszor is elolvasta a levelet, miközben kamionok dübörögtek el mellette.
Nem hívhatott fel senkit, nem bízott meg egyetlen bankárban sem, aki a Bahamákon lévő számlának utánajárhatott volna, ügyvédhez nem fordulhatott tanácsért, egyetlen barátnak sem mondhatta el szomorú történetét.
Régóta kettős életet élt, a pénz nem jelentett számára komoly gondot. A felesége otthon és az üzletekben egyaránt minden fillérre odafigyelt, ezért Vann már hosszú ideje módszeresen gyűjtögette magának a titkos tartalékot.
Félretett egy-egy ékkövet, rubint, igazgyöngyöt, néha kisebb gyémántokat, aztán később készpénzért eladta őket más kereskedőknek. Bevett szokás volt ez a szakmában. Többdoboznyi pénz gyűlt össze, cipődobozokban helyezte el egy planói miniraktár tűzbiztos széfjében. A válás utánra tartogatott pénz. Pénz az új életre, amikor ő meg Ricky körülhajózzák a világot, és egyetlen, véget nem érő utazásra költik el mind.
– Szemét gazember! – sziszegte a foga közt többször egymás után.
Miért ne írhatná azt a zsarolónak, hogy nincs egy lyukas garasa sem? Vagy miért ne fenyegethetné meg, hogy leleplezi a kis zsarolási manővereit? Miért ne vághatna vissza?
Mert a szemét gazember pontosan tudja, mit művel. Sikerült megtudnia Vann valódi nevét, és a felesége nevét. Nyilván azt is tudja, hogy van elég pénze.
Bekanyarodott a házukhoz. Glenda épp a járdát söprögette.
– Hol jártál, drágám? – kérdezte kedveskedve.
– Elintéztem ezt-azt – felelte Vann mosolyogva.
– Sokáig tartott – mondta Glenda, miközben tovább söpört.
Vann ezt nagyon utálta. Glenda minden percéről elszámoltatta. Harminc éve fogja a grabancát, ketyegő stopperórával a kezében.
Szokásához híven puszit nyomott felesége arcára, aztán lement az alagsorba, magára zárta az ajtót, és megint sírva fakadt. A ház volt az ő börtöne. A havi hétezer-nyolcszáz dolláros jelzálogkölcsönnel nem csoda, ha annak érezte. Glenda a börtönőr, nála vannak a kulcsok. Az egyetlen menekülési lehetősége pedig most meghiúsult, egy hidegvérű zsaroló lépett Ricky helyébe.

 

 

12. fejezet

Nyolcvan koporsó sok helyet foglal el. Szabályos sorokat alkottak belőlük, mindegyiket hajszálpontosan ugyanakkora, piros-fehér-kék lepellel takarták le. A koporsók a légierő teherszállító gépén érkeztek meg, fél órával korábban, és méltóságteljes ceremónia közepette vitték őket a helyükre. Mintegy ezer barát és rokon ült a hangár betonján, összecsukható székeken, döbbenten meredtek egyenesen előre, a zászlóerdőre. Csak a sajtó siserahada múlta felül őket létszámban, de ez utóbbiakat a katonai rendőrség a kordonok mögé parancsolta.
Ennyi halott még azt az országot is letaglózta, amely már hozzászokott a külpolitikai balfogások következményeihez. Nyolcvan amerikai, nyolc angol, nyolc német. Franciák nem voltak köztük, mert ők felfüggesztették kairói diplomáciai tevékenységüket. Miért volt nyolcvan amerikai a követségen este tíz után? Mindenkit ez a kérdés foglalkoztatott, de még nem találtak rá elfogadható választ. Akik úgy döntöttek, hogy a követségen maradnak, zömmel a koporsókban feküdtek. A Washingtonban keringő feltételezések szerint későn érkezett a harapnivaló, a zenészek pedig még többet késtek.
A terroristák azonban már régen bebizonyították, hogy bármikor képesek lecsapni, úgyhogy aligha számíthatott, hogy a nagykövet és felesége, valamint a beosztottak, kollégák és vendégek milyen későn óhajtottak szórakozni.
A másik nagy kérdés, ami mindenkit foglalkoztatott, az volt, mi indokolta, hogy a kairói nagykövetségen nyolcvan ember dolgozzon. Erre majd a külügyminisztériumnak kell megadnia a választ.
A légierő zenekara felvezetésképpen gyászzenét játszott, majd az elnök emelkedett szólásra. El-elcsuklott a hangja, még egy-két könnycseppet is sikerült kipréselnie, de a nyolc év alatt már annyi hasonló színpadi fellépésben volt része, hogy ez kissé hiteltelenre sikeredett. Oly sokszor ígért megtorlást, hogy most inkább a megvigasztalódásról, önfeláldozásról beszélt, meg arról, hogy a jövőben mindenkire jobb élet vár.
A külügyminiszter felolvasta az áldozatok névsorát. Az egyhangú felsorolás a pillanat drámaiságát volt hivatott fokozni. Egyre többen sírtak. Aztán megint zene következett. A leghosszabb beszédet az alelnök mondta, aki a kampány csapásirányát követve újólag felismerte önmagában az elkötelezettséget, hogy eltörölje a terrorizmust a föld színéről. Katonai egyenruhát ugyan soha nem viselt, mégis úgy festett, mint aki rögtön gránátokat akar hajigálni.
Lake-nek ezekkel kell megküzdenie.

 

Lake a repülőgépen nézte meg a gyászszertartást, útban Tucsonból Detroitba. Ezúttal is késésben volt, pedig egy csomó interjú várt rá. Vele utazott közvélemény-kutatója, egy frissen alkalmazott mágus. Amíg Lake és csapata a közvetítést nézte, a közvélemény-kutató lázasan dolgozott a kis tárgyalóasztalnál, melyen két laptop, három telefon és annyi kinyomtatott anyag volt, amennyivel tíz ember sem tudna megbirkózni.
Három nappal az arizonai és michigani elnökjelölő gyűlés előtt a Lake-kel szimpatizálók száma lendületesen növekedett, főleg saját államában, ahol komoly ellenféllel, az élbolyba tartozó Tarryvel, Indiana kormányzójával kell majd megmérkőznie. Michiganben egyelőre tíz ponttal lemaradt, de ez nem adott okot aggodalomra. A kairói tragédia számára kedvező irányban befolyásolta az emberek véleményét.
Tarry kormányzónak sürgősen kellett sok pénzt összeszednie. Aaron Lake-nek nem. Neki gyorsabban jött, mint ahogy el tudta költeni.
Miután az alelnök végre befejezte beszédét, Lake már nem nézte tovább a közvetítést. Visszaült bőr forgófoteljébe, és belenézett az újságba. A személyzet egyik tagja kávét vitt neki. Miközben azt kortyolgatta, az alatta tizenkét kilométernyire elterülő kansasi síkságot nézte. A stáb egyik tagja üzenetet hozott, ami arról szólt, hogy valakit mielőbb fel kell hívnia. Lake körülnézett a gép fedélzetén, és tizenhárom embert számolt össze a pilótákon kívül.
Lake, akinek még mindig nagyon hiányzott a felesége, nehezen törődött bele, hogy szinte nincs magánélete. Állandóan egy csapat járt a nyomában, fél óra nem telhetett el úgy, hogy valaki oda ne ment volna hozzá. Jóformán minden lépését bizottság tervezte meg, minden interjú előtt írásban megkapta a várható kérdéseket és az ajánlott válaszokat. Hat órát tölthetett egyedül éjszakánként a szállodai szobájában, de ha hagyta volna, a titkosszolgálat ott aludt volna mellette a padlón. A kimerültségtől úgy aludt, mint egy csecsemő. Igazi csöndes elmélkedésre kizárólag a fürdőszobában nyílt alkalma zuhanyozás közben, vagy a vécén ülve.
Azért nem keseredett el. Ő, Aaron Lake, Arizona állam egyszerű képviselője egyik napról a másikra szenzáció lett. Előretört, miközben a többiek lemaradoztak. Hatalmas pénzek áramlottak hozzá. A sajtó mindenhová követte. Lépten-nyomon idézték, amit mondott. Befolyásos barátok egyengették az útját, napról napra reálisabbnak látszott a jelölése. Egy hónapja még álmodni sem mert volna ilyesmiről.
Lake értékelte magában a dolgok állását. A kampány kész őrület, de a munkatempót kézben tudja tartani. Reagan kilenc-öttel lett elnök, mégis sokkal hatékonyabb volt, mint a közismerten munkamániás Carter. Csak be kell jutni a Fehér Házba, mondogatta magában újra meg újra. Ki kell bírni ezeket a bolondokat, mosolyogva és friss elmével átvészelni az elnökjelölő gyűléseket, aztán egy napon, nem is túl sokára, beülhet az Ovális Irodába, egyedül, és lába előtt hever az egész világ.
Akkor majd lehet magánélete.

 

Teddy Yorkkal együtt nézte az Andrews légibázisról közvetített egyenes adást a bunkerben. Kínos helyzetekben szívesen tudta maga mellett Yorkot. Kemény vádak hangzottak el. Bűnbakot kerestek, és a sok tévés idióta a CIA-t tette felelőssé, merthogy mindig őket tették felelőssé. Hát még ha tudnák...
Végül mégis elmondta Yorknak, hogy Lufkin előre figyelmeztette, de York tökéletesen megértette. Sajnos sok hasonló eset adódott már. Nagy csatákat nem lehet áldozatok nélkül megvívni, Teddy és York pedig bizony már jó néhányszor nézték együtt a lesújtó látványt, ahogy zászlóval borított koporsókat, valamely külföldön bekövetkezett tragédia gyászos hírhozóit kiemelik a C-130-asokból. A Lake-kampány lesz Teddy utolsó erőfeszítése amerikai emberéletek megmentésére.
Kudarctól nemigen kellett tartani. A D-PAC-hez több mint húszmillió dollár folyt be két hét alatt, Washingtonban és környékén pedig javában zajlott a pénzgyűjtés. Huszonegy kongresszusi képviselőt sikerült megnyerni Lake támogatására, összesen hatmillió dollárért. Az eddigi legnagyobb eredmény Britt szenátor, a thaiföldi kisfiú apjának megnyerése volt. Mire az exjelölt lemondott a Fehér Ház ostromáról, már közel négymillió dolláros tartozást halmozott fel, melynek kiegyenlítésére reális esélye nem lehetett. A pénz nem szokott dőlni azokhoz, akik csomagolnak és hazamennek. Elaine Tyner, a D-PAC-et vezető jogász találkozott Britt szenátorral. Alig egy óra alatt sikerült vele megkötnie az alkut. A D-PAC három év alatt kifizeti a kampány alatt keletkezett adósságait, amennyiben a szenátor Aaron Lake lelkes támogatójául szegődik.
– Lehetett ennyi áldozatra számítani? – kérdezte York.
Teddy nem sietett a válasszal.
– Nem.
Beszélgetéseik mindig komótosan zajlottak.
– Miért lett ilyen sok?
– Nyilván rengeteget ittak. Az arab országokban mindig így van. Más világ az, egyhangú az élet, s ha a mi diplomatáink partit rendeznek, megadják a módját. A halottak közül sokan alaposan felöntöttek a garatra.
Percek teltek el.
– Hol van Yidal? – kérdezte York.
– Most épp Irakban, tegnap még Tunéziában volt.
– Ideje lenne kivonni a forgalomból.
– Jövőre meg is tesszük. Az majd Lake elnök nagy diadala lesz.
A Lake-et támogató tizenhat kongresszusi képviselőből tizenkettő kék inget viselt, ami nem kerülte el Elaine Tyner figyelmét. Nála ez sem minősült mellékes apróságnak. Ha egy washingtoni politikus a kamerák elé áll, igenis vegye fel a legjobb kék pupliningét. A másik négy fehér ingben volt.
Tyner szervezte meg, hogy a Willard Hotel báltermében találkozzanak a riporterekkel. Elsőként a legnagyobb tekintélynek örvendő Thurman, Florida képviselője köszönte meg a sajtó képviselőinek, hogy megjelentek ezen a fontos eseményen. Az előre elkészített vázlat alapján kifejtette véleményét a világpolitika jelenlegi állásáról, kommentálta a Kairóban történteket, szót ejtett Kínáról és Oroszországról, elmondta, hogy szerte a világon több veszély leselkedik, mint gondolnák. Aztán elsorolta a katonai költségvetés-csökkentés közkeletű adatait. Ezt követően hosszasan ecsetelte, milyen ember az ő közeli barátja, Aaron Lake, akit ő a többieknél jobban ismer, hiszen már vagy tíz éve dolgoznak együtt. Hangsúlyozta, hogy Lake-nek olyan mondanivalója van az emberek számára, amit nem túl kellemes hallani, viszont annál fontosabb meghallgatni.
Thurman eredetileg Tarry kormányzót támogatta, és furdalta ugyan a lelkiismeret, hogy árulást követ el, de komoly lelki tusák árán végül meggyőződésévé vált, hogy a nemzet biztonsága érdekében inkább Aaron Lake mellé kell állni. Arról nem beszélt, hogy egy nemrégiben végzett felmérés szerint Lake nagyon népszerű lett Tampa-St. Pete-ben.
A mikrofont ezután egy kaliforniai képviselőnek adták át. Semmi újdonsággal nem szolgált, de azért tíz percig sikerült szóval tartania a megjelenteket. Az ő San Diegótól északra fekvő választókerületében negyvenötezren vannak a hadiipari és repülőgépgyártó cégek alkalmazottai, akik mind írtak vagy telefonáltak. A képviselőt nem volt nehéz megnyerni; az otthoni nyomás, valamint az Elaine Tynertől és a D-PAC-től származó kétszázötvenezer dollár elegendőnek bizonyult az átnyergeléshez.
Amikor a kérdésekre került a sor, mind a tizenhatan izgatottan várták, hogy szóhoz jussanak, és legalább egy kis ideig az ő arcukat mutassák a kamerák.
Bizottsági elnök ugyan egy sem akadt köztük, mégis imponáló kis csapatot alkottak. Ügyesen alakítgatták a képet Aaron Lake-ről, mely szerint ő a leghitelesebb jelölt, olyan ember, akit ők jól ismernek és bíznak benne. Az az ember, akire az országnak szüksége van. Az az ember, akit érdemes megválasztani.
A gondosan megtervezett és kivitelezett esemény sikert aratott, bekerült minden híradóba. Elaine Tyner másnapra még öt hasonlót szervezett meg, Britt szenátort pedig a Nagy Szuperkedd előtti napra tartogatta.

 

A Ned kesztyűtartójában lévő levél Percytől jött, a Laurel Ridge nevű utókezelőben gondozott ifjú Percytől, aki a floridai Atlantic Beach postahivatalának 4585-ös számú postafiókját adta meg levelezési címnek.
Ned két nappal ezelőtt érkezett meg Atlantic Beachre a levéllel és azzal a feltett szándékkal, hogy az ifjú Percy nyomába ered, mert csalást gyanított. Jobb dolga nem akadt. Szép nyugdíjat húzott, családról nem kellett gondoskodnia, ráadásul Cincinnatiben havazott. A Tengeri Teknős fogadóban vett ki szobát a tengerparton, esténként pedig sorra látogatta az Atlantic sugárút bárjait. Talált két remek vendéglőt, két olyan zsúfolt kis helyet, ahová sok csinos, fiatal fiú és lány járt. Felfedezte Pete Kocsmáját a fogadótól egysaroknyira, és az előző két este onnan botorkált haza a csapolt sörtől részegen. Szerencsére a Tengeri Teknősig nem sokat kellett menni.
Napközben Ned az állami postát tartotta szemmel, a tengerparttal párhuzamos Első utcában álló modern kőépületet. A 4585-ös számú, kisméretű postafiók nyolcvan másik társaságában helyezkedett el a falon, nagyjából derékmagasságban, egy nem túl forgalmas részen. Ned szemügyre vette, megpróbálta kinyitni kulccsal és dróttal, még érdeklődött is a bérlő felől. A postai alkalmazottak a legkevésbé sem mutatkoztak készségesnek. Az első napon távozás előtt Ned egy fekete cérnaszálat fűzött be a postafiók ajtajának aljába, amit más nem vehetett észre, de neki majd elárulja, hogy az illető kivette-e a postáját.
Benne volt az a levél, egy élénkpiros boríték, amelyet három nappal ezelőtt Cincinnatiben adott fel, mielőtt elindult délre. Ebbe tette a Percynek szánt csekket ezer dollárról, a fiú ennyit kért festékre és ecsetre. Ned egy korábbi levelében ugyanis azt írta, hogy régebben volt egy modern művészeti galériája Greenwich Village-ben. Ez ugyan hazugság volt, de Ned sem hitt el egy szót sem abból, amit Percy írt neki.
Ned kezdettől fogva gyanakodott. Mielőtt kitöltötte a csekket, érdeklődött Percy állítólagos tartózkodási helye, a különleges rehabilitációs intézet felől. A megadott magántelefonszámot a központ nem tudta azonosítani. Az intézet címét nem sikerült kideríteni. Percy az első levelében elmagyarázta, hogy szigorúan titkos helyről van szó, mert a betegek közt sok a befolyásos cégvezető és a fontos poszton dolgozó kormánytisztviselő, akik rászoktak a kábítószerre. Ez elég hihetőnek tűnt. A fiú ügyesen bánt a szavakkal.
És olyan helyes arca volt. Ned ezért válaszolt neki többször is. Naponta gyönyörködött a fényképében.
A pénzkérés meglepte, s mivel unatkozott, úgy döntött, hogy beül a kocsiba, elmegy Jacksonville-be.
A parkolóban olyan helyet keresett, ahonnan a kocsi volánja mögül rálátott az Első utcai postára, szemmel tarthatta a falat, ahol a postafiókok sorakoztak, és azokat is, akik ügyeiket intézve betértek a postára. Sejtette, hogy sokat kell várnia, de belefért az idejébe. Hozott magával egy kis összecsukható látcsövet, amivel néhány járókelő figyelmét egy pillantás erejéig magára vonta. Két nap után már szörnyen unta a dolgot, de minél több idő telt el, annál inkább számíthatott rá, hogy valaki eljön a leveléért. Legalább háromnaponta biztosan kiürítik a postafiókot. Egy utókezelő betegeinek nyilván sok küldemény érkezik. Vagy netán valami közvetítő tartja fenn, aki hetente egyszer nézi meg, ki esett csapdába?
A közvetítő a harmadik napon, késő délután bukkant fel. Ned mellett parkolt le a Bogarával, aztán besétált a postára. Gyűrött vászonnadrág, fehér ing, szalmakalap és csokornyakkendő volt rajta, egészében véve pedig afféle szakadt bohém benyomását keltette.
Trevor hagyta hosszúra nyúlni Pete-nél töltött ebédidejét, aztán a folyékony menü hatását egyórás íróasztalra borulós szundikálással enyhítette. Addigra pedig magához tért annyira, hogy tennivalói után nézzen. Kulcsával kinyitotta a 4585-ös postafiók ajtaját, kivette belőle a zömmel reklámanyagokat tartalmazó küldeményeket, s az épületből kifelé tartva kiválogatta a leveleket, a többit meg kidobta.
Ned minden mozdulatát megfigyelte. Három nap várakozás után nagyon megörült, hogy nem szobrozott hiába. Követte a Bogarat. A vezető leparkolt egy kis, lepusztult ügyvédi iroda előtt, ahová be is ment. Ned továbbhajtott, és halántékát vakargatva hangosan azt kérdezte magától:
– Egy ügyvéd?
Ment tovább a parttal párhuzamos A1A autóúton, kifelé Jacksonville-ből. Dél felé tartott a Vilano Beachen, a Crescent Beachen, a Beverly Beachen és a Flagler Beachen át egészen egy Port Orange környéki Holiday Innig. Mielőtt felment a szobájába, még betért a bárba.
Nem először keveredett ilyesfajta ügyletbe, hanem másodszor. Az elsőt kiszagolta, mielőtt bármi kára származott volna belőle. A harmadik martini mellett megfogadta, hogy ez lesz az utolsó.

 

 

13. fejezet

Az arizonai és michigani elnökjelölő gyűlések előtti napon a Lake-kampány olyan támadást indított, amilyenre nem volt példa az elnökválasztási küzdelmek történetében. A két államot tizennyolc órán át folyamatosan bombázták reklámokkal. Voltak köztük tizenöt másodpercesek, szelídek, melyekben csak Lake megnyerő arcát mutatták, a szöveg pedig határozott vezetési stílust és biztonságosabb világot ígért. Az egyperces dokumentum-összeállítások a hidegháború utáni időszak veszélyeiről szóltak. A harmadik típusba azok tartoztak, amelyek ultimátumszerűen fenyegették meg a világ összes terroristáját: aki pusztán azért öl meg valakit, mert az amerikai, nagyon nagy árat fizet ezért. Kairó még elevenen élt a köztudatban, a reklámok tehát telitalálatnak bizonyultak.
Ezeket a merész hirdetéseket kiválóan képzett szakértők állították össze, csak túlzott tömörségüket érte bírálat. Lake azonban annyira frissen lépett a színre, hogy még senkinek nem volt ideje ráunni. Tetemes összeget, tízmillió dollárt költött a televíziós reklámokra a két államban.
Február 22-én, kedden kevesebbet adtak le, amíg a szavazás tartott. A szavazófülkéből kilépőket kérdezgető közvélemény-kutatók adatai alapján arra lehetett számítani, hogy Lake a saját államában győzni fog, Michiganben pedig szorosan felzárkózik a második helyre. Tarry kormányzó ugyanis egy másik középnyugati államból, Indianából származott, és az előző három hónapban heteket töltött Michiganben.
Mégis az derült ki, hogy nem töltött ott elég időt. Az arizonai szavazók a földijüket választották, de a michiganiek is megkedvelték az új fiút. Lake otthon hatvan százalékot kapott, Michiganben pedig ötvenötöt. Tarry kormányzónak mindössze harmincegy százalékkal kellett beérnie. A maradékon az esélytelenek osztoztak.
Tarry kormányzó tehát súlyos vereséget szenvedett, alig két héttel a Nagy Szuperkedd és három héttel a kicsi előtt.

 

A szavazatszámlálást Lake repülőgépe fedélzetén nézte, amely Phoenixben szállt fel, ahol ő önmagára szavazott. Egy órával Washingtonba érkezése előtt a CNN bejelentette meglepő michigani győzelmét, s ekkor a stáb pezsgőt bontott. Lake is megengedett magának némi ünneplést, két pohárral is megivott.
Lake pontosan tudta, hogy sikere szinte példa nélkül áll. Eddig még senki nem kapcsolódott be ilyen későn, és senki nem jutott előre ilyen gyorsan. Az elsötétített utastér négy képernyőjén figyelték a szakértőket, akik mind azon álmélkodtak, hogy ez a Lake nevű ember miképp tudta ezt elérni. Tarry kormányzó elismerően nyilatkozott, de aggodalmának adott hangot, amiért az ismeretlenségből előbukkant ellenfele olyan hatalmas összegeket költ.
Lake udvariasan elcsevegett az újságírókkal, akik a Reagan Nemzeti Repülőtéren várták, aztán egy fekete Suburban az országos kampány főhadiszállására vitte. Ott köszönetet mondott igen jól megfizetett stábjának, majd azt javasolta nekik, hogy menjenek haza egy kicsit aludni.
Nem sokkal éjfél előtt ért haza Georgetownba, Harmincnegyedik utcai, Wisconsinhoz közeli szép kis házába. Az őt követő kocsiból kiszállt a titkosszolgálat két ügynöke, másik kettő pedig a bejáratnál várakozott. Lake hevesen tiltakozott a hivatalos kérés ellen, hogy őrök odabenn tartózkodjanak a házában.
– Emberek, nem akarom meglátni, hogy itt őgyelegnek – mondta sértő hangnemben a bejáratnál posztolóknak.
Idegesítette őt a jelenlétük. Azt sem tudta, hogy hívják őket, nem érdekelte, ha nem kedvelik. Nem volt hajlandó megjegyezni a nevüket, neki ezek csak „emberek” voltak. A szót annyi megvetéssel ejtette ki, amennyi csak tellett tőle.
Miután végre magára zárta az ajtót, felment a hálószobájába és átöltözött. Eloltotta a lámpákat, mintha lefeküdt volna aludni, és várt egy negyedórát. Aztán lement a földszinti nappaliba, megnézte, leskelődik-e befelé valaki, ezek után pedig lejjebb ment még egy szinttel, az alagsorba. Kimászott az egyik ablakon, és kilépett a hideg éjszakába. A csöppnyi terasz mellett fülelt egy darabig, de nem hallott semmit. Halkan kinyitotta a hátsó kertkaput, és útnak indult a háza mögött álló két épület között. Egyedül ért ki a Harmincötödik utcára a sötétben, tréningruhában, sildes sapkáját egészen a szemöldökéig lehúzta. Három perccel késeibb már a forgalmas M utcán járt. Leintett egy taxit, és eltűnt az éjszakában.

 

Teddy Maynard, jelöltje elsőkét győzelme tudatában, jogos elégedettséggel tért nyugovóra, de felébresztették a hírrel, hogy valami nincs rendben. Amikor reggel hat után tíz perccel begördítette magát a bunkerbe, inkább ijedt volt, mint mérges, bár az elmúlt egy órában az érzelmek széles skáláját élte át. York Deville felügyelő, egy kicsi, ideges ember társaságában várta, akit szemmel láthatóan kimerítettek az előző éjszaka fejleményei.
– Hadd halljam – mondta Teddy tovább kerekezve, ugyanis kávét, keresett.
Deville adta elő a történteket.
– Lake éjfél után két perccel elköszönt a titkosszolgálat két emberétől, és bement a házába. Nulla óra tizenhét perckor kimászott egy kis alagsori ablakon. Persze mi minden ajtót és ablakot felszereltünk érzékelőkkel és jelzőkkel. Kibéreltünk egy házat az utca túloldalán, készenlétben álltunk. Hat napja nem járt otthon.
Deville felmutatott egy aszpirin nagyságú, kis, kerek tárgyat.
– Ez a T-Dec nevű detektorunk. Ilyen van minden cipőjében, még a futócipője talpában is. Ha nem járkál mezítláb, tudjuk, hol van. A láb nyomásának hatására ez a poloska kétszáz méteres körzetben átjátszó nélkül is vehető jelet ad le. Ha a nyomás csökken, utána még tizenöt percig sugározza a jelet. Azonnal indultunk, az M utcán értük utol. Tréningruhában és az arcát beárnyékoló sapkában volt. Két autónk várt rajtra készen. Beült egy taxiba. Követtük Chew Chase-be, egy kertvárosi üzletközpontba.
A taxi ott maradt, ő meg beszaladt a Mailbox America ottani épületébe. Ennek az új hálózatnak a fiókjainál a posta kiiktatásával lehet küldeményeket feladni és átvenni. Akárcsak a többi, ez is a nap huszonnégy órájában nyitva tart, bármikor fel lehet venni a küldeményeket. Lake alig egy percet töltött odabenn. Épp csak kinyitotta a postafiókját a kulcsával, kivett néhány borítékot, de mindet kidobta, aztán újra beült a taxiba. Követtük visszafelé, egészen az M utcáig. Ott kiszállt, és hazáig kocogott. Átnéztük a postafiókos hely bejárata melletti papírkosarat, és hat olyan reklámanyagot találtunk, ami egyértelműen neki érkezett. A cím: Al Konyers, 455-ös postafiók, Mailbox America, 39380 Western sugárút, Chevy Chase.
– Ezek szerint nem találta meg, amit keresett? – kérdezte Teddy.
– Úgy tűnt, hogy mindent kidobott, amit a postafiókban talált. Itt a videofelvétel.
Leereszkedett egy vetítővászon a plafonról, a szoba majdnem teljesen elsötétült. A videokamera egy parkolóból közelített rá a taxira, majd követte Aaron Lake-et, aki kissé viseltes tréningruhájában beszaladt a Mailbox America épületébe, s ott egy fal takarásába került. Néhány másodperc múlva újra felbukkant, jobb kezében néhány borítékkal és prospektussal. A bejáratnál egy pillanatra megállt, átfutotta a küldeményeket, és mindent belehajított a papírkosárba.
– Mi az ördögöt keres? – morfondírozott magában Teddy. Lake kilépett az ajtón, és azonnal beült a taxiba. A felvétel véget ért, újra világos lett.
Deville folytatta beszámolóját.
– Egészen biztosak vagyunk benne, hogy mindent megtaláltunk a papírkosárban. Másodperceken belül ott voltunk, s amíg vártunk, senki nem lépett be az épületbe. Ez nulla óra ötvennyolc perckor történt. Egy óra múlva újra bementünk, lemásoltuk a 455-ös postafiók zárját, tehát szükség esetén bármikor ki tudjuk nyitni kulccsal.
– Naponta nézzék meg – mondta Teddy. – Vizsgáljanak meg minden küldeményt. A reklámokkal ne törődjenek, de ha jön valami érdekes, arról értesítsenek.
– Így lesz. Mr. Lake egy óra huszonkét perckor mászott be az alagsori ablakon, és az éjszaka hátralevő részét otthon töltötte. Most is ott van.
– Köszönöm – mondta Teddy.
Deville távozott.
Teddy egy percig csak a kávéját kavargatta.
– Hány címet használ?
York számított erre a kérdésre. Belepillantott a jegyzeteibe.
– A magánlevelei zöme a georgetowni lakcímére érkezik. A képviselői irodaházban legalább két címe van, az egyik a saját irodája, a másik a Fegyveres Testületek Bizottsága. Odahaza Arizonában három irodát tart fenn. Erről a hatról tudunk.
– Minek neki még egy hetedik cím?
– Nem tudom, minek, de jót nem jelenthet. Akinek nincs takargatnivalója, nem használ álnevet és titkos levelezési címet.
– Mikor bérelte ki a postafiókot?
– Ennek kiderítésén most dolgozunk.
– Lehet, hogy akkor bérelte ki, amikor eldöntötte, hogy beszáll az elnökválasztási küzdelembe. Talán úgy véli, mivel a CIA szervezi az egészet, mi az égvilágon mindent figyelünk. Úgy gondolja, szüksége van némi magánéletre, ezért kell neki a postafiók. Talán egy barátnő valahogy elkerülte a figyelmünket. Talán kedveli a pornóújságokat vagy videokazettákat, valami olyasmit, amit postán lehet küldeni.
– Lehet – szólalt meg York hosszú szünet után. – Mi van, ha hónapokkal ezelőtt bérelte ki a postafiókot, jóval korábban, mint hogy belépett volna az elnökválasztási küzdelembe?
– Akkor nem előlünk bujkál, hanem a világ elől, és akkor tényleg szörnyű titka van.
Mindketten azt latolgatták magukban, miféle szörnyű titka lehet Lake-nek. Egyikük sem mert találgatásokba bocsátkozni. Úgy döntöttek, még alaposabban végzik a megfigyelést, és naponta kétszer ellenőrzik a postafiókot. Lake néhány órán belül elutazik a városból, hogy további elnök jelölő gyűléseken vívja meg a csatákat, a postafiókot tehát csak ők tartják szemmel.
Hacsak nem nézi meg helyette valaki más is.

 

Washingtonban Aaron Lake volt a legfőbb szenzáció. Képviselőházi irodájában készséggel adott interjút a kora reggeli hírműsoroknak, élő adásban. Szenátorokat és más kongresszusi képviselőket fogadott, barátokat és korábbi ellenségeket egyaránt, akik mind kitörő örömmel és melegen gratuláltak neki. Kampánystábjával ebédelt, utána pedig hosszúra nyúló megbeszéléseken vitatták meg a további teendőket. Ezt követően Elaine Tynerrel vacsorázott, aki azzal a jó hírrel szolgált, hogy mesébe illő összegek folytak be a D-PAC-hez. Lake ezek után a várost maga mögött hagyva elrepült Syracuse-ba, hogy felkészüljön a New York-i elnökjelölő gyűlésre.
Hatalmas tömeg üdvözölte. Elvégre már az élbolyba tartozott.

 

 

14. fejezet

A másnaposság egyre gyakoribb vendég lett Trevornál. Az ügyvéd egy macskajajos reggelen úgy döntött, ez így nem mehet tovább. Nem lóghat minden este Pete-nél, hogy olcsó üveges sört vedeljen a diákokkal, és bambán bámulja a kosárlabda-meccseket csak azért, mert ezer dollárt tett meg rájuk. Előzőeste a Logan State játszott ki tudja, kivel, valami zöld mezes csapattal. Ki a fenét érdekel a Logan State?
Joe Roy Spicert, őt igen. Spicer ötszáz dollárt tett meg rá, Trevor a maga részéről ennek a dupláját, a Logan pedig megnyerte nekik a mérkőzést. Az előző héten Spicer tizenkét meccsből tízszer találta el a győztest. Közel háromezer dollárt keresett már ezzel, Trevor pedig a nyomdokain haladva ötezer-ötszáznál tartott. A totózás sokkal jövedelmezőbbnek bizonyult, mint az ügyvédkedés. És még csak nem is neki kellett kitalálnia, ki fog győzni.
Bement a fürdőszobába, vizet locsolt az arcára, de a tükörbe pillantást mellőzte. A vécé már egy napja eldugult. Miközben a pumpa után kutakodott alaposan elhanyagolt lakásában, egyszer csak megszólalt a telefon. Hajdani felesége hívta. Amint Trevor meghallotta a hangját, rögtön tudta, hogy pénzt akar kérni tőle, hiszen őket jó ideje már csak a kölcsönös utálat fűzte össze. Dühösen nemet mondott, és ment zuhanyozni.
Az irodában még rosszabb volt a helyzet. Egy válófélben lévő házaspár érkezett külön-külön, két kocsival, hogy a vagyonmegosztásban végre dűlőre jussanak. Az a bizonyos vagyon, amin huzakodtak, jószerivel nem is volt vagyonnak tekinthető – lévén szó csuprokról, cserepekről, kenyérpirítóról –, de mivel nem volt semmijük, valamiről muszáj volt vitatkozniuk. Minél kisebbek a tétek, annál mocskosabbak a viták.
Ügyvédjük egy órát késett, ők pedig ezt az időt acsarkodással töltötték, ami majdnem a tettlegességig fajult. Végül Jan elkülönítette őket. A feleség Trevor irodájában dúlt-fúlt, amikor az ügyvéd a hátsó ajtó felől berontott.
– Hol a pokolban volt? – rivallt rá az asszony, elég hangosan ahhoz, hogy a folyosó túlsó végén tartózkodó férj meghallja.
A férj nekiiramodott. Kis híján fellökte Jant, aki nem eredt a nyomába, majd beviharzott Trevor kicsiny irodájába.
– Egy órája várunk magára! – közölte a férj.
– Hallgassanak már el! – üvöltötte Trevor.
Jan elhagyta az épületet. Az ügyfeleket megdöbbentette a hangerő.
– Üljenek le! – üvöltött még egyet Trevor, ők meg lerogytak a székekre. – Rongyos ötszáz dollárt fizetnek a tetves válásukért, és azt hiszik, maguk dirigálnak itt!
Az ügyfelek Trevor vörös szeme és vörös ábrázata láttán úgy döntöttek, jobb, ha nem húznak ujjat vele. Csöngött a telefon, de senki nem vette fel. Trevornak megint hányingere lett. Kirohant az irodából, végig a folyosón, be egyenesen a fürdőszobába, ott pedig a lehető leghalkabban kiokádta magát. A vécét nem lehetett lehúzni, a kis fémlánc rögzítetlenül fityegett a tartályban.
A telefon még mindig csöngött. Elbotorkált a titkárságra, hogy kirúgja Jant, de amikor nem találta ott, ő is elhagyta az épületet. Leballagott a tengerpartra, levette a cipőjét és a zokniját, majd belegázolt a hideg, sós vízbe.

 

Két órával később Trevor mozdulatlanul ült az íróasztalánál, az ügyfelek távol tartása érdekében zárt ajtó mögött, még mindig csupasz lábával az asztalon, lábujjai közt a tenger homokjával. Leginkább aludni vagy inni szeretett volna, ám a plafonra meredve megpróbálta rangsorolni teendőit. Csengett a telefon, és Jan, aki még alkalmazásban állt, de titokban álláshirdetéseket böngészett, ezúttal annak rendje-módja szerint felvette.
Brayshears volt az, a Bahamákról.
– Érkezett egy átutalás, uram – mondta.
Trevor azonnal felpattant.
– Mennyi?
– Százezer, uram.
Trevor az órájára nézett. A következő gép egy óra múlva indul.
– Tudna fogadni fél négykor? – kérdezte.
– Hogyne, uram.
Letette a kagylót, és átüvöltött a titkárságra:
– Mondja le az összes mai és holnapi megbeszélést. Elmegyek.
– Senkivel semmi nincs megbeszélve – kiáltotta vissza Jan. – Csak költi a pénzt, nem keresi.
Trevor nem akart veszekedni. Csak becsapta maga mögött a hátsó ajtót, és elhajtott.
A nassaui járat először Fort Lauderdale-ben szállt le, bár ez Trevor tudatáig nem jutott el. Két sört hajtott fel egymás után, és mélyen elaludt. Az Atlanti-óceán felett még kettővel megtoldotta, így aztán az utaskísérőnek kellett felébresztenie, amikor a gép már kiürült.
Mint válható volt, az utalás a dallasi Curtistől érkezett. Egy texasi bank továbbította azzal, hogy kifizethető a Boomer Ingatlanügynökségnek, amelynek számláját a nassaui Geneva Befektetési Bank kezeli. Trevor levette róla a maga egyharmad részét, ismét a saját titkos számlájára tett belőle huszonötezer dollárt, nyolcezret pedig készpénzben vett fel. Megköszönte Mr. Brayshearsnek a közreműködését, kifejezte reményét, hogy hamarosan találkoznak, majd kicammogott az épületből.
Meg sem fordult a fejében a gondolat, hogy akár haza is mehetne. A bevásárlónegyed felé vette útját, ahol testes amerikai turisták csoportostul lepték el a járdákat. Sortot, szalmakalapot és napolajat akart venni.
Trevor idővel el is jutott a tengerpartig. Egy kellemes hotelben talált szobát, egy éjszakára kétszáz dollárért, de nem érdekelte. Bekente magát napolajjal, leheveredett a medence mellé, elég közel a bárhoz, és az italokat egy pincérlány hozta neki, aki csak bikinialsót viselt.
Már besötétedett, amikor felébredt. Elég barnára sült, de nem égett le. Egy biztonsági őr kísérte fel a szobájába, ahol nyomban ledőlt az ágyra, és újból kómába esett. A nap már ismét magasan járt, mire megint megmozdult.
Ennyi pihenés után meglepően tiszta fejjel és farkaséhesen ébredt. Evett egy kis gyümölcsöt, és elindult vitorlásnézőbe. Nem mintha venni akart volna, inkább csak alaposan tájékozódni szeretett volna a részletek felől. Egy tízméteres megfelelne. Az már elég nagy ahhoz, hogy lakni lehessen rajta, és egy ember is elboldogul vele. Utas nem lesz, csak a magányos hajós, aki szigetről szigetre vándorol. Kilencvenezer dollárba került a legolcsóbb, amit talált, de az is némi javításra szorult.
Déltájt már ismét a medence mellett tanyázott, mobiltelefonon próbált kiengesztelni egy-két ügyfelet, de nem igazán szívvel-lélekkel. Ugyanaz a pincérlány hozta ki a következő italt. Trevor a telefonálás végeztével sötét napszemüveg mögé rejtezve veselkedett neki a fejszámolásnak, bár igen kellemes köd ereszkedett az agyára.
A múlt hónapban mintegy nyolcvanezer dollárt keresett adómentesen. Vajon ilyen ütemben megy ez tovább? Ha igen, egy év alatt összejön az egymillió, akkor pedig hátat fordíthat az irodájának meg a szakmai pályafutása maradékának, megveheti a kis hajóját, és nekivághat a tengernek.
Az álom életében először már-már elérhetőnek tűnt. Látta magát a kormánykerék mögött, félmeztelenül, mezítláb, hideg sörrel a keze ügyében, amint siklik a vízen, St. Bartstól St. Kitts felé, Nevistől St. Lucia felé, egyik szigettől ezer másik felé, miközben a szél duzzasztja a fővitorlát, s neki az égadta világon semmivel sem kell törődnie. Behunyta a szemét, és még jobban vágyott a menekülésre.
A saját horkolására ébredt. A bikinialsó ott volt a közelben. Rumot rendelt, és ránézett az órájára.

 

Két nap múlva Trevor végül is eljutott a Trumble-ba. Vegyes érzelmekkel érkezett. Egyrészt viszonylag szívesen jött, hogy átvegye a postát, mert örömmel tartotta mozgásban a jól jövedelmező zsarolási akciót. Másrészt viszont tudta, hogy a késésért megkapja a magáét Spicer bírótól.
– Hol a pokolban volt? – förmedt rá Spicer, amint az őr távozott az ügyvédi tárgyalóból. Ezt a kérdést újabban menetrendszerűen feltette. – Három meccset kellett kihagynom maga miatt, pedig mindegyiket eltaláltam volna.
– A Bahamákon. Kaptunk százezret a dallasi Curtistől. Spicer hangulata egy csapásra megváltozott.
– Három napig tartott az utalás ellenőrzése a Bahamákon? – kérdezte.
– Muszáj volt egy kicsit pihennem. Nem tudtam, hogy minden áldott nap ide kell jönnöm.
Spicer hamar megenyhült. Lám, újabb huszonkétezer dollárral egészült ki a korábbi szerzemény, s a bankók együtt rejtőznek egy olyan titkos helyen, ahol senki nem tud rátalálni. Miközben átadta az ügyvédnek a következő adag szemrevaló borítékot, a pénz elköltésének módjain gondolkodott.
– Szép termés – állapította meg Trevor, a leveleket átvéve.
– Van valami kifogása? Maga többet kaszál, mint mi.
– Több a vesztenivalóm, mint maguknak.
Spicer átadott egy papírlapot.
– Ez itt tíz meccsre vonatkozó tipp. Tegyen ötszázat mindegyikre.
Remek, gondolta Trevor. Egy újabb hosszú hétvége Pete-nél, nézheti egyik meccset a másik után. Sebaj, lehetne ennél rosszabb is. Aztán blackjacket játszottak egydolláros alapon, míg az őr véget nem vetett a megbeszélésnek.
Trevor sűrűsödő látogatásairól az igazgató eszmét cserélt a washingtoni börtön-főfelügyelőség fejeseivel. Feljegyzések születtek a tárgykörben. Fontolgattak bizonyos szigorításokat, de aztán elvetették az ötletet. Senkinek sem ártanak ezek a látogatások, azonkívül az igazgató nem akarta magára haragítani a Társakat. Minek élezni a helyzetet?
Ez az ügyvéd ártalmatlan. Néhány telefonhívással tájékozódtak Jacksonville tájékán, s megállapították, hogy Trevor gyakorlatilag ismeretlen. Nyilván nincs jobb dolga, mint hogy egy börtön ügyvédi tárgyalójában töltse az idejét.

 

A pénz új távlatokat nyitott Beech és Yarber előtt. Elkölteni csak akkor lehet, ha előbb hozzáférnek. Ehhez viszont az szükségeltetik, hogy egy szép napon szabad emberként távozhassanak, szabadon dönthessenek arról, mihez akarnak kezdeni gyarapodó vagyonukkal.
Yarber a maga ötvenezer dollárjával a bankban befektetési értékpapír-állomány kidolgozásán munkálkodott. Semmi értelme hagyni, hogy ott heverjen évi ötszázalékos kamattal, még ha adómentes is. Az első adandó alkalommal át kell raknia valami dinamikus befektetési alapba, leginkább távol-keletibe. Ázsiában rövidesen megint felfutás lesz, az ő kis piszkos pénzecskéje pedig kiveszi majd a részét a gazdagodásból. Még öt éve van, s ha a pénzével addig évi tizenkét-tizenöt százalékot keres, mire kilép a Trumble kapuján, az ötvenezer dollárból durván százezer lesz. Nem rossz kezdőtőke egy embernek, aki akkor hatvanöt éves lesz, és remélhetőleg még mindig jó egészségnek örvend.
Ha viszont Percy és Ricky közreműködésével tovább tudja gyarapítani a tőkét, valóban gazdag lehet, mire szabadon eresztik. Öt nyavalyás év – eddig rettegett hetek és hónapok. Most meg egyszerre azon kezdett gondolkodni, elég lesz-e az idő, hogy kellő számú delikvenst zsaroljanak meg. Percyként több mint húsz levelezőtárssal tartotta a kapcsolatot Észak-Amerikában. Mindegyik más-más városban élt. Spicernek kellett ügyelnie rá, hogy még véletlenül se ismerhessék egymást. A jogi könyvtár térképeit használták segédeszközül, nehogy Percy és Ricky egymáshoz közel fekvő településeken élőkkel levelezzenek.
Amikor Yarber épp nem leveleket írt, leginkább a pénzen járt az esze. Hála az égnek, a felesége elküldte a válási papírokat, ő meg vissza, postafordultával. Néhány hónapon belül hivatalosan is egyedülálló lesz, mire pedig kiengedik, az asszony rég el is felejti. Semmin nem kell osztoznia. Minden kötöttség nélkül, teljesen szabadon kezdhet majd új életet.
Még öt év, de mennyi dolga lesz ez idő alatt. Lemond a cukorról, és naponta másfél kilométerrel többet gyalogol.
A felső ágyon, a sötétben, álmatlan éjszakákon Hatlee Beech két kollégájához hasonló számításokat végzett. Ötvenezer dollár már megvan, ez majd szépen kamatozik valahol, és ehhez jön még az a tőke, amit a lehető legtöbb becserkészhető áldozatból kicsikarnak. Mindez együtt idővel igen szép summává kerekedik. Beechre még kilenc év várt, ami nemrég még végeérhetetlennek tűnt, de immár felcsillant legalább a reménysugár. Amit eddig halálos ítéletként fogott fel, kezdett lassanként a betakarítás idejének tetszeni. Ha az ügylet, szerényen számítva, mondjuk százezer dollárt hoz évente, amire majd tisztes kamat rakódik, kilenc év múlva akkor is multimilliomosként sétál ki a kapun, hatvanöt évesen.
Akár kettő-, három-, négymillió is lehet a végösszeg.
Pontosan tudta, mit fog tenni. Mivel imádja Texast, Galvestonba megy. Vesz egy klasszikus viktoriánus stílusú házat a tengerparton, meghívja vendégségbe a régi barátokat, hogy lássák, milyen gazdag. Sutba dobja a jogtudományt, napi tizenkét órán át forgatja a pénzét, semmi mással nem foglalkozik, csak a pénzforgatással, így pedig, mire betölti a hetvenet, gazdagabb lesz, mint a volt neje.
Hatlee Beech évek óta először tartotta elképzelhetőnek, hogy megéri a hatvanötöt, esetleg a hetvenet.
Ő is elhatározta, hogy kiiktatja étrendjéből a cukrot, sőt a vajat is, a cigarettákat pedig félbevágja, abban a reményben, hogy belátható időn belül teljesen leszokik. Megfogadta, hogy a jövőben távol tartja magát a gyengélkedőtől, és abbahagyja a pirulák bekapkodását. Kaliforniai kollégája példáját követve elkezdett naponta másfél órát gyalogolni, részben azért, hogy lebarnuljon. Közben rendületlenül írta a leveleit, azaz Ricky leveleit.
A már eddig is kellőképpen motivált Spicer bíró sem tudott aludni. Nem a bűntudat, nem a magány, nem a megaláztatás kínozta, nem is a börtönbéli méltatlan körülmények nyomasztották. A fejszámolás tartotta ébren, a kamatbecslés, no meg a pontállás latolgatása. A hátralévő huszonegy hónap látni engedte az alagút végét.
Bájos felesége, Rita az előző héten arra járt átutazóban, és két nap alatt négy órát töltöttek együtt. Rita levágatta a haját, abbahagyta az ivást, leadott nyolc kilót, és megígérte, hogy még karcsúbb lesz, ha majd nem egészen két év múlva eljön érte. A vele töltött négy óra után Joe Roy biztosra vette, hogy a kilencvenezer dollár változatlanul ott pihen a földben, a sufni mögött.
Vegasba költöznek, vesznek egy szép új lakást, és fütyülnek az egész világra.
Mióta a Percy-Ricky-ügylet ilyen remekül beindult, Spicert új keletű probléma kezdte foglalkoztatni. Nem csekély örömére ő hagyja el a Trumble-t elsőként. Többé ne is lássa. Igen ám, de mi lesz azzal a pénzzel, ami a távozása után folyik be? Ha az ügylet azt követően is jövedelmez, mi lesz a később befolyó összegek rá eső részével, azzal a pénzzel, ami őt egyértelműen megilleti? Elvégre az ötlet eredetileg tőle származott, ő ültette át a louisianai börtönben kitalált módszert. Beech és Yarber kezdetben nem is álltak rá túl lelkesen az együttműködésre.
Volt még ideje kidolgozni a kilépési stratégiát, ahogy azt is, hogy kifundálja, miként szabaduljanak meg az ügyvédtől, de a cél érdekében némi alvásidőt fel kell áldoznia.

 

Az iowai Quince Garbe levelét Beech olvasta fel.
– „Kedves Ricky (vagy a fene tudja, hogy hívnak)! Nincs több pénzem. Az első százezer dollárt hamis vagyonnyilatkozattal vettem fel egy banktól. Fogalmam sincs, hogy fizetem vissza a kölcsönt. A bankunk és annak minden pénze az apámé. Miért nem neki írogatsz leveleket, te szemét! Tízezer dollárt esetleg össze tudok kaparni, ha megállapodunk, hogy ezzel vége lesz a zsarolásnak. Komolyan foglalkoztat az öngyilkosság gondolata, úgyhogy legyen elég! Bűnöző vagy, ezt te is tudod. Remélem, elkapnak. Üdvözöl: Quince Garbe.”
– Úgy látszik, eléggé kiborult – mondta Yarber, a saját levéladagjáról felpillantva.
Spicer alsó ajkával együtt mozgott a rátapadt fogpiszkáló, miközben indítványozta:
– Tudja meg, hogy huszonötezernél alább nem adjuk.
– Megírom neki, hogy sürgősen utalja át – mondta Beech, és már bontotta is a következő, Rickynek címzett borítékot.

 

 

15. fejezet

Ebédidőben, amikor a tapasztalatok szerint valamivel nagyobb szokott lenni a forgalom a Mailbox Americában, egy ügynök feltűnés nélkül besétált oda két ügyfél háta mögött, és aznap másodszor illesztette be a kulcsot a 455-ös postafiók zárjába. A három reklám – egy pizzafutáré, egy autómosóé és az amerikai postaszolgálaté – tetején felfedezett egy új küldeményt, egy halvány narancsvörös, téglalap alakú borítékot. A kulcskarikáján tartott csipesszel megfogta a borítékot az egyik sarkánál, aztán gyorsan kiemelte a postafiókból, és beletette egy kis bőrtárcába. A reklámanyagokat érintetlenül hagyta.
A Langleyben a szakértők óvatosan kinyitották. Kivettek belőle két, kézzel írott lapot, majd lemásolták.
Deville egy óra múlva lépett be Teddy bunkerének ajtaján, hóna alatt egy dossziéval. Deville-t bízták meg az ügy kivizsgálásával, amelyet a Langley legbelső berkeiben csak „Lake-zűrként” emlegettek. Átadta a levél egy-egy másolatát Teddynek és Yorknak, aztán kivetítette a falra. Teddy és York először döbbenten meredt arra, amit ott látott. A gondosan kiírt betűkből összeálló, tagolt szöveget könnyen lehetett olvasni. Látszott rajta, hogy aki írta, minden szóra odafigyelt.

 

„Kedves Al!

Mi van veled? Megkaptad a legutóbbi levelemet? Három hete írtam, de azóta nem jött válasz. Bizonyára sok a dolgod, de azért légy szíves, ne feledkezz meg rólam. Nagyon egyedül vagyok itt, és a leveleid mindig lelket öntenek belém. Erőt és reményt adnak, mert tudom, hogy valaki odakinn gondol rám. Kérlek. Al, ne hagyj cserben.
A tanácsadóm szerint lehet, hogy két hónapon belül kiengednek. Van egy átmeneti otthon Baltimore-ban, alig néhány kilométernyire attól a helytől, ahol felnőttem. Az itteniek megpróbálnak nekem ott helyet szerezni. Három hónapig lennék ott, hogy legyen időm munkát keresni, barátokat találni és így tovább, más szóval: újra beilleszkedni a társadalomba. Ott éjszakára bezárják a kaput, de napközben szabad lennék.
Nekem nincs sok szép emlékem, Al. Mindenki, aki szeretett, meghalt, a nagybátyám pedig, aki az itteni kezelésemet fizeti, nagyon gazdag, de nagyon kegyetlen ember.
Nagyon nagy szükségem van barátokra, Al.
Különben azóta is fogytam két és fél kilót, már nyolcvan centis a derekam. A fénykép, amit küldtem, egy kissé régi. Azon még nagyon kerekded az arcom, ami sosem tetszett nekem.
Most már jóval vékonyabb vagyok, és le is bámultam. Itt megengedik, hogy naponta két órát a szabad levegőn töltsünk, ha ezt az időjárás lehetővé teszi. Ez itt Florida, néha mégis meglepően hűvös van. Majd küldök egy másik fényképet, talán olyat, amin több látszik belőlem. Szorgalmasan súlyzózok. Remélem, tetszeni fog neked az új fényképem.
Azt ígérted, te is küldesz nekem képet. Nagyon örülnék neki. Kérlek, Al, ne felejts el engem. Repesve várom a leveled.

Üdvözöl:
Ricky”

 

Mivel York irányította a Lake magánéletének minden részletére kiterjedő vizsgálatot, úgy érezte, neki kell megszólalnia először, de fogalma sem volt róla, mit mondjon. Teljes csöndben olvasták el a levelet újra meg újra. Végül Deville törte meg a jeget:
– Itt a boríték.
Azt is kivetítette a falra. Mr. Al Konyersnek címezték, a Mailbox Americához. Feladónak azt írták: Ricky, Aladdin North, Postafiók 44683, Neptune Beach, Florida 32233.
– Ilyen nem létezik – mondta Deville –, nincs Aladdin North nevű hely. Van egy telefonszám, de csak üzenetrögzítő jelentkezik. Tízszer hívtuk, különféle kérdéseket tettünk fel, de a telefonközpontosok nem tudnak semmit. Felhívtuk az összes észak-floridai utókezelőt és klinikát, erről még csak nem is hallott senki.
Teddy egy szót sem szólt, csak a falat nézte.
– Hol van ez a Neptune Beach? – kérdezte York.
– Jacksonville-ben.
Deville-től elköszöntek, de arra kérték, legyen elérhető. Teddy írogatott valamit egy zöld noteszbe.
– Tehát vannak még más levelek is, és legalább egy fénykép – mondta, mintha egy szokványos probléma várna megoldásra.
Teddy Maynard soha nem esett pánikba.
– Meg kell találnunk – mondta.
– Már kétszer is alaposan átkutattuk a házát – felelte York.
– Akkor tegyék meg harmadszor is. Nem hinném, hogy ilyesmit az irodájában tart.
– Mennyire sürgős...
– Nem tűr halasztást. Lake most Kaliforniában gyűjti a szavazatokat. Erre nincs időnk, York. Kiderülhet, hogy vannak még más titkos postafiókok is, lehet, hogy más férfiak is dicsekszenek a barnaságukkal meg a karcsú derekukkal.
– Rá akar kérdezni nála?
– Még nem.

 

Mivel nem volt kézírásmintájuk Mr. Konyerstől, Deville olyan javaslattal állt elő, amely végül is megtetszett Teddynek. Egy új laptopot fognak használni, beépített nyomtatóval. Deville és York fogalmazták meg az első változatot, az egy óra múlva elkészült negyedik változatban pedig ez állt:

 

„Kedves Ricky!

Megkaptam huszonkettedikén írott leveledet. Ne haragudj, hogy nem válaszoltam hamarabb. Rengeteget voltam úton mostanában, semmire nem maradt időm. Ezt a levelet is tízezer méteres magasságban írom, valahol az öböl fölött, útban Tampa félé. Van egy új laptopom, olyan kicsi, hogy majdnem elfér a zsebemben. Fantasztikus dolog a technika. Sajnos a nyomtató nem az igazi, de azért remélem, a levél jól olvasható.
Nagyon örülök a hírnek, hogy nemsokára kiengednek, és Baltimore-ba kerülsz. Vannak ott üzleti kapcsolataim, biztosan tudok neked segíteni, hogy munkát találj.
Fel a fejjel, már csak két hónapot kell kibírnod. Bízzál önmagadban, te most már elég erős vagy ahhoz, hogy teljesen talpra állj. Tarts ki.
Segítek, amiben csak tudok. Ha majd Baltimore-ban leszel, élni fogok a lehetőséggel, hogy találkozhassunk, körülnézzünk a városban és így tovább.
Ígérem, legközelebb hamarabb válaszolok. Már alig várom a következő leveledet.

Üdvözöl:
Al”

 

Úgy döntöttek, hogy Al nagyon siet, és elfelejti aláírni a nevét. A levelet többször átolvasták, igazgatták, javítgatták, nagyobb gonddal kezelték, mint egy államközi szerződést. A végső változatot a New Orleans-i Royal Sonesta Hotel levélpapírjára nyomtatták, majd egyszerű barna borítékba tették, amelynek aljába száloptikát rejtettek. A jobb alsó sarkot úgy preparálták, mintha szállítás közben kissé megsérült, felhajlott volna, és beépítettek egy gombostűfejnél nem nagyobb, parányi adót. Üzembe helyezés után százméteres körzetben három napig ad majd jeleket.
Mivel Al Tampába utazott, a borítékot aznapi keltezésű tampai postabélyegzővel látták el. A második emeleti dokumentáción dolgozó fura figurák mindezt alig fél óra alatt elkészítették.

 

Délután négykor egy sok kilométert futott zöld furgon állt meg Aaron Lake háza előtt, Georgetown hangulatos részén, a Harmincnegyedik utca szép zöldellő fái közül az egyik alatt. Az ajtaján lévő felirat szerint a helyi vízvezetékszerelő szolgálat kocsija volt. Négy szerelő szállt ki belőle, majd kivették a gépeket és szerszámokat.
Az egyetlen szomszéd, aki észrevette, néhány perc múltán ráunt a nézelődésre, és visszaült a tévé elé. Mivel Lake épp Kaliforniában volt, a titkosszolgálat oda követte, otthonát pedig még nem figyelték a nap huszonnégy órájában, legalábbis a titkosszolgálat emberei nem. Egyelőre nem, bár erre minden bizonnyal hamarosan sor kerül.
Azt eszeltek ki, hogy a kis előkert földjében lévő csatorna eldugult, mert ez a hiba elhárítható anélkül, hogy a szerelők belépnének a házba. Külső munka, nem kelti fel a titkosszolgálat gyanakvását, ha az embereik történetesen mégis arra járnának.
Két szerelő azonban a saját kulcsával kinyitotta a bejárati ajtót, és bementek. Nemsokára egy másik furgon is megállt a ház előtt, az érkezők arra voltak kíváncsiak, hogy boldogulnak a többiek a munkával, és kisegítették őket valami szerszámmal. Közülük ketten csatlakoztak a dolgozókhoz, s így egy szabályos brigád alakult ki.
Odabenn a házban négy ügynök módszeresen keresgélt elrejtett dossziékat. Szobáról szobára haladva kutatták át a kézenfekvő és a valószínűtlen rejtekhelyeket, ahol esetleg titkokra bukkanhatnak.
A második furgon elment, és egy harmadik jött az ellenkező irányból, majd két kerékkel a járdán leparkolt, ahogy szerelőautók gyakorta teszik. Újabb négy vízvezeték-szerelő kapcsolódott be a csatornatisztításba, közülük kettő idővel beosont a házba. Sötétedés után a munkagödör fölött reflektort helyeztek el, ami a házra világított, így nem lehetett látni, hogy odabenn lámpák égnek. A kint maradt emberek kávét iszogattak, vicceket meséltek, és igyekeztek, hogy meg ne fagyjanak. A járókelők sietve haladtak el mellettük.
Hat óra múltán a csatorna tiszta lett, a ház nemkülönben. Semmi érdemlegeset nem találtak, sem dossziét, amiben az utókezelőben gyógyuló Rickytől jött levelek lettek volna, sem pedig őt megörökítő fényképet. A szerelők eloltották a lámpájukat, összeszedték szerszámaikat és nyomtalanul eltűntek.

 

Másnap reggel fél kilenckor, amikor kinyitották a Neptune Beach-i postahivatal kapuját, egy Barr nevű ügynök olyan fürgén lépett be, mint akinek nagyon sietős a dolga. Barr a zárak és kulcsok szakértője volt, előző nap négy órát töltött a Langleyben a postaszolgálatnál használatos postafiókok tanulmányozásával. Négy álkulcsot vitt magával, és biztosra vette, hogy az egyikkel ki tudja nyitni a 44683-ast. Ha mégsem, le kell másolnia a zárat. Ez akár hatvan másodpercet is igénybe vehet, és esetleg magára vonja a figyelmet. A harmadik kulcs nyitotta a zárat, és Barr be tudta tenni a postafiókba az előző napi tampai bélyegzővel ellátott barna borítékot, melyet a vezetéknév nélküli Rickynek címeztek, Aladdin Northba. Két másik levél már volt odabenn. Barr elővigyázatosságból kivett egy reklámot, aztán bezárta a postafiókot, felbontotta a borítékot, és beledobta a papírkosárba.
Barr két társával türelmesen várakozott és kávézgatott a parkolóban álló furgonban, videofilmre vettek mindenkit, aki bement a postára. Hatvanméternyire voltak a postafióktól. Kis masinájuk halk csipogással adta le a borítékból érkező jeleket. Többen is elvegyültek a postára igyekvők, majd távozók közé: egy rövid, barna ruhás fekete nő, egy szakállas, bőrdzsekis fehér férfi, egy tréningruhás fehér nő, egy farmeres fekete férfi. Csupa CIA-ügynök, akik szemmel tartották a postafiókot úgy, hogy nem tudták, ki írta a levelet és az hová megy. Csak az volt a feladatuk, hogy megtalálják azt, aki kibérelte a postafiókot.
Ebéd után találták meg.

 

Trevor Pete-nél itta meg az ebédjét, de csak két sört. Kevés töményet és némi sós mogyorót fogyasztott el mellé kísérőnek, miközben ötven dollárt vesztett egy Calgaryban játszott meccsen. Az irodájában aztán szundított egy órácskát, és olyan hangosan horkolt, hogy régóta szenvedő titkárnője kénytelen volt becsukni az ajtót. Tulajdonképpen becsapta, de nem olyan erővel, hogy felébresztette volna Trevort. Az ügyvéd vitorlásokról álmodozva tette meg az utat a postáig, ezúttal gyalog, mert gyönyörű idő volt, más dolga nem akadt, és a fejét is ki kellett szellőztetnie. Felvidult, amikor meglátta a négy, kincset érő, csinos kis küldeményt az Aladdin North postafiókjában. Óvatosan becsúsztatta őket alaposan elhordott vászonzakója zsebébe, megigazította csokornyakkendőjét, majd elballagott, abban a biztos tudatban, hogy nemsokára újabb fizetésnap várható.
Soha nem érzett kísértést, hogy elolvassa a leveleket. A piszkos munkát meghagyta a Társaknak. Az ő keze tiszta marad, csak hozza-viszi a leveleket, aztán lefölözi a maga egyharmad részét. Ráadásul Spicer megölné, ha kiderülne, hogy megpiszkált leveleket továbbít.
Hét ügynök figyelte, miközben visszabandukolt az irodájába.

 

Teddy a tolószékében bóbiskolt, amikor Deville belépett az ajtón. York hazament, már este tíz is elmúlt. Yorknak volt felesége, Teddynek nem.
Deville megtartotta a beszámolóját, időnként bele-belepillantott a jegyzeteibe.
– A levelet délután egy óra ötvenkor vette ki a postafiókból egy Trevor Carson nevű helybéli ügyvéd. Követtük a Neptune Beachen lévő irodájáig, ahol nyolcvan percig tartózkodott. Kicsi, egyszemélyes iroda, egy titkárnővel, kevés ügyféllel. Carson jelentéktelen figura a környéken, válásokkal, ingatlannal, egyéb csip-csup ügyekkel foglalkozik. Negyvennyolc éves, legalább kétszer elvált. Pennsylvaniában született, Furmanben járt középiskolába, a floridai állami egyetemen végezte el a jogot. Tizenegy éve bevonták az engedélyét az ügyfelek pénzének hűtlen kezelése miatt, de aztán visszaszerezte.
– Jól van, jól van – mondta Teddy.
– Három óra harminckor elhagyta az irodáját, és kocsiba ült. Egy óra múlva ért a floridai Trumble szövetségi börtönbe. Vitte magával a leveleket. Követtük, de a jelek megszűntek, amikor belépett a börtönbe. Azóta érdeklődtünk a Trumble-ról. A legalacsonyabb biztonsági fokozatú börtön, inkább tábornak szokás nevezni. Se falak, se kerítés, jóformán veszélytelen bentlakók. Mintegy ezren vannak a Trumble-ban. Itt, a washingtoni börtön-főfelügyelőségen valaki azt mondta, hogy Carson rendszeresen bejár. Más ügyvéd nem fordul meg ott olyan gyakran, mint Carson. Egy hónappal ezelőttig hetente egyszer ment, azóta legalább háromszor egy héten. Néha négyszer. Minden látogatása hivatalos ügyvéd-ügyfél megbeszélés.
– Ki az ügyfele?
– Nem Ricky. Három bíró fogadta fel jogi képviselőjének.
– Három bíró?
– Igen.
– Három bíró a börtönben?
– Így van. Úgy nevezik magukat, hogy „a Társak”. Teddy behunyta a szemét, és a halántékát dörgölte.
Deville hagyott neki időt, hogy átgondolja a hallottakat, aztán folytatta:
– Carson ötvennégy percig tartózkodott a börtönben, és miután kijött, már nem tudtuk fogni a jeleket a borítékból. Akkor már a kocsija mellett parkoltunk. A vevőnktől másfél méterre ment el, tehát a levél egész biztosan nem volt nála. Követtük vissza Jacksonville-be, a partra. Egy Pete Kocsmája nevű hely előtt parkolt le, három órát töltött odabenn. Átkutattuk a kocsiját, megtaláltuk az aktatáskáját, abban pedig nyolc, férfiaknak szóló levelet, az ország különböző pontjaira címezve. Mind a nyolc levelet a börtönből hozta ki. Egyértelműen Carson hozza-viszi az ügyfelei postáját. Harminc perccel ezelőtt még mindig a kocsmában volt, már eléggé berúgott, és főiskolai kosárlabdacsapatok meccseire fogadott.
– Vesztes típus.
– Teljes mértékben.

 

A vesztes egy nyugati parton játszott meccs második hosszabbítása után támolygott ki Pete Kocsmájából. Spicer a négy meccsből hármat jól tippelt meg. Trevor kötelességtudóan követte útmutatásait, és aznap este majdnem ezer dollár várományosa lett.
Tökrészegen is volt annyi esze, hogy ne üljön kocsiba. Három évvel korábbi ittas vezetése elegendő tanulsággal szolgált, továbbá az átkozott zsaruk mindenütt ott nyüzsögtek. A Tengeri Teknős fogadó környékén lévő éttermek és bárok vonzották a nyughatatlan fiatalokat, következésképpen a zsarukat is.
A séta azért nehéz feladatnak bizonyult. Viszonylag simán eljutott az irodájáig, csak egyenesen kellett mennie dél felé, a csöndes kis nyári lakok és a nyugdíjasok villáinak sora előtt. Lámpa már sehol sem égett, mindenki nyugovóra tért. Vitte magával az aktatáskáját, benne a Trumble-ból elhozott levelekkel.
Szándéka szerint hazafelé tartott. Minden ok nélkül átment az utca túloldalára, aztán még a következő sarok előtt vissza. Forgalom nem volt. Miközben ide-oda kacsázott, úgy tizenöt méternyire megközelített egy ügynököt, aki gyorsan leguggolt egy parkoló autó mögé. Az ügyvédet figyelő néma hadsereg megijedt, hogy ez a tökkelütött részeg egyszer csak belebotlik valamelyikükbe.
Trevor egy ponton feladta a hazamenetelt, de az irodájához sikeresen visszatalált. Elszöszmötölt a kulcsaival egy darabig, leejtette az aktatáskáját, aztán meg is feledkezett róla, és az ajtó kinyitása után alig egy perccel már az íróasztalánál lévő forgószékbe rogyva mélyen aludt, a bejárati ajtó pedig félig nyitva maradt.
A hátsó ajtó sem volt bezárva egész éjjel. A Langleyből kapott utasítások értelmében Barr és társai behatoltak az irodába, és mindenüvé lehallgatókat szereltek fel. Nem volt sem riasztó, sem biztonsági zár az ablakokon, de olyan érték sem, ami vonzaná a betörőket. Gyerekjáték volt bepoloskázni a telefonokat és a falakat, nyilvánvalónak tűnt, hogy L. Trevor Carson ügyvéd és jogi tanácsadó irodájának belső termeit senki nem figyeli kívülről.
Az aktatáskát kiürítették, tartalmát ugyancsak az utasítások értelmében katalogizálták. A Langley mindent pontosan akart tudni a levelekről, melyeket az ügyvéd kihozott a Trumble-ból. Miután mindent átvizsgáltak és lefényképeztek, az aktatáskát visszatették az iroda bejárata mellé, a földre. A folyamatos horkolás lenyűgöző volt.
Barrnak nem sokkal két óra előtt sikerült beindítania a Pete Kocsmájánál leállított Bogarat. A kihalt utcán elment vele az ügyvédi irodáig, ott szabályosan leparkolta. Ha részeg gazdája néhány óra múlva kinyitja a szemét, módfelett büszke lehet önmagára, hogy ilyen pompásan vezetett. Vagy a frász töri ki a gondolattól, hogy már megint erősen ittas állapotban vezetett, így vagy úgy, ők hallani fogják.

 

 

16. fejezet

A virginiai és washingtoni közvélemény-kutatás kezdete előtt harminchét órával az elnök az országos tévécsatorna kamerái előtt élőben bejelentette, hogy légitámadást rendelt el Talah tunéziai város és környéke ellen. Értesüléseik szerint Yidal terroristaegysége egy városszéli, fallal körülvett kertes házba fészkelte be magát.
Így aztán az országot egy újabb miniháború csábította a képernyők elé, amit gombnyomogatással és okos bombákkal vívnak, a CNN nézőinek pedig nyugdíjas tábornokok magyarázzák majd az ilyen vagy olyan stratégiát. Mivel Tunéziában sötét volt, a helyszíni közvetítés váratott magára. A nyugdíjas tábornokok és tanácstalan kérdezőik rengeteget találgattak. És csak vártak, vártak. Arra, hogy felkeljen a nap, és az elcsigázott nézőknek meg tudják mutatni a füstölgő romokat.
Yidal azonban kapott híreket, feltehetően az izraeliektől. A kertes ház üresen állt, amikor az okos bombák lepotyogtak az égből. Eltalálták célpontjaikat, megrázkódtatták a sivatagot, lerombolták a kertes házat, de egyetlen terroristát sem öltek meg. Néhány azért eltévedt. Egy például Talah központjára hullott, és egy kórházat talált el. A másik egy kis házat, melynek hét lakója mélyen aludt. Szerencsére sosem tudják meg, mi történt.
A tunéziai televízió operatőrei hamar odaértek az égő kórházhoz. Az ország már a reggeli hírekből értesült, hogy az okos bombák mégsem voltak olyan okosak. Addigra már legalább ötven áldozatot megtaláltak, csupa ártatlan civilt.
Az elnökben a kora reggeli órákban hirtelen nehezen körülhatárolható ellenérzés támadt a riporterekkel szemben, amit aztán nem volt hajlandó megmagyarázni. Az alelnök, aki nagyon sok mindent mondott a támadás megkezdésekor, stábjával együtt elrejtőzött valahol Washingtonban.
A holttesteket sorba fektették, a kamerák dolgoztak, a világ pedig már a délelőtt folyamán reagált, gyorsan, keményen és egységesen. A kínaiak háborúval fenyegetőztek. Úgy tűnt, a franciák hajlamosak csatlakozni hozzájuk. Még az angolok is azt mondták, hogy az Egyesült Államok keresi a bajt.
Mivel a halottak kivétel nélkül mind egyszerű tunéziai parasztok voltak, és egész biztosan nem amerikaiak, a politikusok rögtön politikát csináltak a kalamajkából. A szokásos ujjal mutogatás és vizsgálatkövetelés még ebéd előtt megtörtént Washingtonban. A kampányolók közül azok, akik még versengtek egymással, szántak rá néhány percet, hogy^; elmondják, mennyire balul ütött ki ez az akció. Ők persze elég okosak ahhoz, hogy nem választották volna a megtorlás ennyire esztelen módját. Bezzeg az alelnök, aki továbbra is bujdokolt, így tett. Miután a holttesteket összeszámlálták, már egyetlen jelölt sem gondolta úgy, hogy a támadás megérte a kockázatot. Mindannyian elítélték az elnököt.
A legtöbb figyelem azonban Aaron Lake felé fordult. Moccanni sem tudott úgy, hogy ne operatőrök lábára lépjen. Gondosan megfogalmazott nyilatkozatban, higgadtan a következőket mondta:
– Ostobák, gyöngék és ügyetlenek vagyunk. Szégyellhetjük magunkat, mert képtelenek vagyunk felszámolni egy ötven gyáva suhancból álló, szedett-vedett bandát. Nem lehet gombokat nyomogatni, aztán gyorsan fedezékbe vonulni. Lenn a földön kell harcolni, de ehhez bátorság kell. Én elég bátor vagyok hozzá. Ha én leszek az elnök, egyetlen terrorista sem érezheti majd magát biztonságban, akinek a kezéhez amerikai vér tapad. Ezt ünnepélyesen megfogadom.
A délelőtti felzúdulásban és fejetlenségben Lake szavai hangsúlyt kaptak, íme egy ember, aki komolyan gondolja, amit mond, és pontosan tudja, mit akar tenni. Nem fognak ártatlan parasztokat lemészárolni, ha egy bátor ember hozza a döntéseket. Lake ez az ember.
Teddy a bunkerben újabb viharral nézett szembe. Minden katasztrófáért a rossz hírszerzést hibáztatták. Ha egy támadás sikeresnek bizonyult, a dicsőség a pilótákra, a földön harcoló bátor fiúkra meg a parancsnokaikra, valamint azokra a politikusokra szállt, akik a csatába küldték őket. Ha a támadás balul ütött ki, márpedig ez gyakran előfordult, a CIA lett a bűnbak.
Teddy nem javasolta a támadást. Az izraeliek hallgatólagos és nagyon titkos megállapodást kötöttek Yidallal: ha te nem bántasz bennünket, mi sem bántunk téged. Amíg amerikaiak és néha európaiak a célpontok, addig az izraeliek nem avatkoznak bele. Teddy ezt tudta, de az információt nem adta tovább. A támadás előtt huszonnégy órával írásban hívta fel az elnök figyelmét arra, hogy a terroristák várhatóan nem lesznek ott a kertes házban, amikor a bombák lehullanak. Ezen túlmenően, mivel a célpont Talah közvetlen közelében van, nagyon nagy az esély arra, hogy súlyos károk keletkeznek.

 

Amikor Hatlee Beech kinyitotta a barna borítékot, nem vette észre, hogy a jobb alsó sarka egy kicsit vastagabb és valamelyest meggyűrődött. Annyi magánlevelet bontott fel az idő tájt, hogy csak azt nézte, melyik kitől és honnan jött.
A Konyers már hetek óta nem adott hírt magáról. Beech egyvégtében olvasta el a levelét, és nem sok, sőt leginkább semmi érdekeset nem talált abban, hogy Al egy új laptopot használt. Azt is tökéletesen hihetőnek találta, hogy Ricky levelezőtársa elhozott egy levélpapírt a New Orleans-i Royal Sonesta Hotelből, és a levelet tízezer méter magasságban pötyögte be a gépbe.
Mi lenne furcsa abban, hogy első osztályon utazik, töprengett magában. A turistaosztályon nyilván nincs olyan csatlakozó, ahová a számítógépet be lehet dugni. Al New Orleansban járt üzleti úton, egy elegáns szállodában szállt meg, aztán első osztályon repült a következő úti célja felé. A Társakat kizárólag a levelezőik anyagi helyzete érdekelte, azon kívül semmi más.
Miután elolvasta a levelet, odaadta Finn Yarbernek, aki épp javában egy másikat körmölt, szegény Percy nevében.
Ők ketten odabent dolgoztak, a jogi könyvtár túlsó végében lévő kis tárgyalóban, asztalukon dossziék, levelek, finom pasztellszínű papírok és borítékok hevertek. Spicer odakinn ült a maga asztalánál. Egyrészt az ajtót figyelte, másrészt a pontállást tanulmányozta.
– Ki ez a Konyers? – kérdezte Finn.
Beech belekukkantott néhány dossziéba. Minden levelezőjük anyagát külön tárolták, gondosan megőriztek minden beérkező levelet és az általuk írottak másolatát.
– Nem nagyon emlékszem – mondta Beech. – Washington környékén lakik, szerintem álnevet használ, és valamelyik postafiók-szolgáltatót veszi igénybe. Azt hiszem, ez a harmadik levele.
Beech kivette a Konyers-dossziéból az első két levelet. A december 11-én keltezettben ez állt:

 

„Kedves Ricky!

Üdvözöllek. A nevem Al Konyers. Az ötvenes éveimben járok. Szeretem a dzsesszt, a régi filmeket, Humphrey Bogartot, és szívesen olvasok életrajzokat. Nem dohányzom, és nem szerelem azokat, akik ezt teszik. Szerintem jó dolog házhoz szállított kínai ételt enni, hozzá egy kis bort inni, közben fekete-fehér westernt nézni egy jó barát társaságában. Várom válaszodat:

Al Konyers”

 

A levelet egyszerű fehér papírra, írógéppel írták, az első jelentkezések többnyire mind ilyenek voltak. A sorok közt ott bujkált a félelem – a félelem a leleplezéstől meg attól, hogy az illető hosszú távú kapcsolatot létesítsen egy vadidegen emberrel. Minden szó minden betűjét az írógéppel ütötte le, még a végén sem írta alá kézzel a nevét.
Ricky első válasza az a típuslevél volt, amit Beech már rengetegszer újra meg újra leírt: Ricky huszonnyolc éves, utókezelőben van, rémes a családja, a gazdag nagybácsi fizet stb. Aztán jött a számtalan lelkes kérdés: mi a foglalkozása, milyen a családja, szeret-e utazni. Ha Ricky feltárja a lelkét, neki is jár valami cserébe. Beech már öt hónapja írt tele oldalakat ugyanazokkal a csacskaságokkal. Legszívesebben fénymásolatokat küldözgetett volna, annyira unta már a körmölést, de nem tehette meg. Mindegyiket személyessé kellett tennie, és szép, finom papírra írnia. Persze Al is megkapta ugyanazt a bájos fényképet, amit a többiek. A fénykép volt a csali, amire majdnem mindenki ráharapott.
Három hét telt el. Trevor január 9-én hozta el Al Konyers második levelét. Ugyanolyan színtelen és steril volt, mint az első, mintha gumikesztyűben gépelte volna.

 

„Kedves Ricky!

Örömmel olvastam leveledet. Be kell vallanom, először megsajnáltalak, de azt hiszem, sikerült beilleszkedned, és remélhetőleg eredményes a kezelés, te pedig már látod a kiutat. Nekem soha nem volt gondom a droggal és az alkohollal, így ezt nem könnyű megértenem. Az a benyomásom, hogy a létező legjobb kezelést kapod. Talán nem kellene annyira haragudnod a nagybátyádra. Gondolj bele, mi történt volna veled, ha ő nem lép közbe.
Sok kérdést tettél fel nekem. Egyelőre nem szívesen tárnám fel a magánéletem, de megértem a kíváncsiságodat. Harminc évig éltem házasságban, de most már nem így áll a helyzet. Washingtonban lakom, és a kormánynak dolgozom. A munkám sokrétű és felelősségteljes.
Egyedül élek, mert ezt választottam, de van néhány közeli barátom. Ha utazom, többnyire Ázsiába megyek, imádom Tokiót.
Addig is gondolok rád, míg válaszolsz.

Al Konyers”

 

Közvetlenül a gépelt aláírás fölé kézzel odafirkantott annyit, hogy „Al”, vékony hegyű, fekete filctollal.
A levél három okból is érdektelennek bizonyult. Először is azért, mert Konyersnek nincs felesége, legalábbis ezt állítja magáról. A zsarolásnál döntő szempont a feleség. Akkor lehet fenyegetőzni azzal, hogy az asszony megtudja, megkapja a homokos levelezőtárs minden levelének másolatát, így lehet a pénzt kicsikarni.
Másodszor: Al a kormánynak dolgozik, tehát feltehetően nincs túl sok pénze.
Harmadszor: Al túlságosan fél ahhoz, hogy érdemes lenne időt fecsérelni rá. Nyilván harapófogóval sem lehet belőle kihúzni semmi érdemlegeset. A Quince Garbe- és Curtis Cates-félék sokkal esélyesebbek, mert egy életen át titkolták a hajlamaikat, és ezt megelégelték. Az ilyenek hosszú, terjengős leveleket írnak, melyekben hemzsegnek az olyan hasznosítható adalékok, amelyekre a zsarolónak szüksége van. Al semmit nem kotyog ki, a levele tömény unalom. Al nem tudja, mit akar.
Ricky tehát második levelében igyekezett kiugrasztani a nyulat a bokorból Beech egy másik, előre gyártott és sokat csiszolt művével. Ricky nemrég tudta meg, hogy néhány hónapon belül elbocsátják! És Baltimore-ba kerül. Micsoda véletlen! És valószínűleg szüksége lesz segítségre, hogy munkát találjon. A gazdag nagybácsi többet nem hajlandó segíteni, ő pedig fél, hogy baráti segítség nélkül nem boldogul majd a külvilágban, de a régi barátaiban nem bízhat meg, mert azok még mindig drogoznak stb. stb.
A levélre nem jött válasz, és Beech arra gondolt, Al Konyers nyilván megijedt tőle. Ricky Baltimore-ba készül, ami alig egyórányira van Washingtontól, túl közel lenne Alhez.
Miközben Al válaszát várták, megjött a pénz Quince Garbe-tól. Nem sokkal később a dallasi Curtis is átutalta az összeget, a Társak ügylete tehát lendületet vett. Ricky megírta levelét Alnek, amit a Langleyben alaposan megvizsgáltak.
Al harmadik levele váratlanul egészen más hangot ütött meg. Finn Yarber kétszer elolvasta, aztán újra elolvasta Al második levelét.
– Mintha nem is ugyanaz az ember lenne – mondta.
– De igen – vetette egybe a két levelet Beech. – Szerintem az öregfiú most már izgatottan várja a találkozást Ricky-vel.
– Azt hittem, a kormánynak dolgozik.
– Azt mondja, igen.
– Akkor hogy lehetnek üzleti érdekeltségei Baltimore-ban?
– Mi is a kormánynak dolgoztunk, nem?
– Az igaz.
– Mennyi volt a legmagasabb bírói fizetésed?
– Amikor főbíró voltam, százötvenezret kerestem.
– Én száznegyvenezret. Némelyik főhivatalnok ennél többet kap. Azonkívül nem nős.
– Ez a baj.
– Igen, de azért ne adjuk fel. Fontos tisztsége van, ami azt jelenti, hogy még fontosabb főnökei, rengeteg kollégája, vagyis amolyan washingtoni fejes. Valahol csak találunk sebezhető pontot.
– A fenébe, miért is ne – felelte Finn.
Valóban, miért is ne próbálkoznának tovább? Mit veszíthetnek? Legfeljebb Mr. Al túlságosan megijed, és félelmében úgy dönt, hogy kihajítja a leveleket. És akkor mi van? Ami nincs, azt nem lehet elveszíteni.
Itt komoly pénzekről van szó, félénkséggel pedig semmire sem mennek. Az erőszakos taktika hozza a látványos eredményeket. Hétről hétre egyre több a levél, a bankszámla pedig szépen hízik. Az ügylet bombabiztos, mert a levelezők kettős életet élnek. Ezek az emberek nem panaszkodhatnak senkinek.

 

A megállapodás hamar létrejött, mert már mindent előkészítettek. Jacksonville-ben még tél volt, az éjszakák csípősek, a tenger még alkalmatlan a fürdésre, a szezon majd csak egy hónap múlva kezdődik. A Neptune Beachen és az Atlantic Beachen ilyenkor se szeri, se száma a kibérelhető kis házaknak. Az egyik ilyen épp Trevor irodájával szemközt állt, az utca túloldalán. Egy bostoni férfi két hónapra hatszáz dollárt kínált készpénzben, az ingatlanügynök pedig megragadta az alkalmat. A ház berendezése annyira szedett-vedett, hogy bármelyik bolhapiac díszére válna. Az öreg subaszőnyeg ócska, és erős dohszagot áraszt. Maga a tökély.
A bérlő első dolga volt, hogy elfüggönyözte az ablakokat. Három ablak nézett az utcára, azaz Trevor irodájára, és már a megfigyelés első néhány órája alatt kiderült, milyen csekély az ügyfélforgalom. Nem folyik lázas munka odaát, az biztos. Ha valami mégis adódik, leginkább a titkárnőre, Janre hárul, de neki is van ideje bőven, hogy magazinokat olvasson.
Szép csöndben több férfi és nő érkezett a bérleménybe régi bőröndökkel és jókora sporttáskákkal, melyekben mindenféle elektronikus eszközök lapultak. A rozoga bútorokat elpakolták a ház hátsó részébe, az utcára néző szobákba pedig hamar betelepítették a képernyőket, monitorokat és a legkülönfélébb lehallgató eszközöket.
Maga Trevor érdekes esettanulmányként szolgálhatott volna harmadéves joghallgatóknak. Kilenc körül érkezett meg, az első órát az újságolvasásnak szentelte. Délelőtti ügyfele a jelek szerint mindig fél tizenegykor jött, és a félórás kimerítő megbeszélés után Trevor már meg is éhezett. Az ebédjét szokásához híven Pete Kocsmájában költötte el. Mindig vitt magával telefont, hogy a csaposok lássák, milyen fontos ember, és általában teljesen fölöslegesen fel is hívott két-három ügyvédet. A bukmékerét ennél sokkal többször hívta.
Aztán visszaballagott az irodájába, elhaladt a ház előtt is, ahonnan a CIA minden lépését figyelte, tehát azt is látták, hogy visszaült az íróasztalához, mert úgy vélte, itt a szundikálás ideje. Három körül elevenedett fel kissé, és ez az állapot vagy két órán át tartott. Akkor azonban megszomjazott a Pete-nél kapható üveges sörre.
Amikor másodjára követték a Trumble-ba, egy óra múltán jött ki a börtönből, és hat óra tájt tért vissza az irodájába. Mialatt egyedül vacsorázott az Atlantic sugárút egyik osztrigabárjában, egy ügynök bement az irodájába, és megtalálta öreg aktatáskáját, abban pedig öt levelet Percytől és Rickytől.
A Neptune Beachen és környékén állomásozó néma hadsereg parancsnoka egy Klockner nevű férfiú volt, Teddy legjobb szakembere a helyszíni, utcai felderítés terén. Klockner azt az utasítást kapta, hogy tegyen hozzáférhetővé minden levelet, amely az ügyvédi irodába érkezik és onnan kikerül.
Trevor az osztrigabárból egyenesen hazament. Az öt levelet átvitték a szemközti házba, ahol felbontották, lemásolták, majd visszatették őket Trevor aktatáskájába. Az öt levél közül egyik sem származott Al Konyerstől.
A Langleyben Deville elolvasta az öt levelet, amelyek faxon érkeztek. Két kézírásszakértő vizsgálta meg, és megállapították, hogy Percy és Ricky két különböző személy. A bírósági akták közül kölcsönzött minták alapján nem okozott nehézséget kideríteni, hogy Percy valójában az egykori bíró, Finn Yarber, Ricky pedig az egykori járásbíró, Hatlee Beech.
Ricky a Neptune Beach-i postahivatalt, az Aladdin North névre bérelt postafiókot adta meg címnek. Meglepetéssel látták, hogy Percy viszont egy Atlantic Beach-i postafiókot jelölt meg, amelyet egy Laurel Ridge nevű intézmény bérelt ki.

 

 

17. fejezet

A jelölt csillogó fekete furgonokból álló konvojjal érkezett három hét után az első látogatására a Langleybe. A kocsi a sebességhatárt messze túllépte, de ugyan ki vetné a szemére. A létesítmény területén a kocsikat többször megállították, majd továbbengedték, végül mind egyszerre fékezett le egy kapu előtt, ahol vastag nyakú, marcona fiatalemberek várakoztak. Lake sietve belépett az épületbe. Útközben egyre fogyatkoztak kísérői. Végül nem a szokásos bunkerbe, hanem Maynard hivatalos irodájába érkezett meg, ahonnan egy kis erdőre lehetett látni. Mindenki más az ajtón kívül maradt. Odabenn a két nagy ember kezet fogott, és minden jel szerint örültek, hogy újra találkoznak.
– Gratulálok Virginiához – mondta Teddy.
Lake kissé tétován fogadta az elismerést.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
– Fantasztikus győzelem, Mr. Lake – mondta Teddy. – Tarry kormányzó már egy éve keményen dolgozott ott. Két hónappal ezelőtt még minden helyi főmufti mellette kötelezte el magát. Verhetetlennek látszott. Most meg szerintem rohamosan gyöngül. Általában nem a legjobb, ha valaki a verseny elején az élen van.
– A lendület sokat számít a politikában – bölcselkedett Lake.
– A pénz meg még többet. Ez idő szerint Tarry kormányzó egy árva petákot sem tud felhajtani, mert mind magánál köt ki. A pénz is oda megy, ahol lendület van.
– Biztos nagyon sokszor fogja még ezt hallani tőlem, Mr. Maynard, de nagyon köszönöm. Olyan lehetőséget adott nekem, amilyenről álmodni sem mertem.
– Szóval örömét leli benne?
– Még nem igazán. Az örömök majd akkor jönnek, ha győzünk.
– Az örömök a jövő kedden kezdődnek, Mr. Lake, a Nagy Szuperkeddel. New York, Kalifornia, Massachusetts, Ohio, Georgia, Missouri, Maryland, Maine, Connecticut, mind egyetlen napon. Közel hatszáz küldött! – Teddy úgy pislogott, mint aki már a szavazatokat számlálja. – Maga minden államban előretör, Mr. Lake. El tudja ezt hinni?
– Nos, nehezen.
– Pedig így igaz. Maine-ben valamilyen oknál fogva holtversenyben van, Kaliforniában feljövőben, de kedden majd győzni fog.
– Ha hihetünk a közvélemény-kutatásoknak – mondta Lake, mintha ő maga nem bízna bennük.
Valójában azonban, mint minden jelölt, Lake is szinte rabja volt a népszerűségi mutatóknak, amelyek szépen emelkedtek Kalifornia államban, ahol száznegyvenezer hadiipari alkalmazott dolgozott.
– Ó, én hiszek bennük, és abban is hiszek, hogy a Kis Szuperkedd nagy áttörést hoz. Délen imádják magát, Mr. Lake. Imádják a fegyvereket, a kemény szavakat, most pedig a legjobb úton vannak afelé, hogy beleszeressenek Aaron Lake-be. Jó móka lesz a jövő kedd, az utána következő kedd pedig maga a befutás.
Teddy Maynard befutást jósolt, Lake pedig önkéntelenül is elmosolyodott. A saját közvélemény-kutatásai ugyanezt a tendenciát mutatták, de ez Teddy szájából még jobban hangzott. Felemelt egy papírlapot, és felolvasta a legutóbbi országos felmérés adatait. Lake minden államban legalább öt ponttal vezetett.
Néhány percig még elidőztek a lendület értékelésénél, aztán Teddy komolyra fordította a szót.
– Van valami, amiről tudnia kell – mondta, de a mosoly már eltűnt az arcáról. – Két nappal ezelőtt éjszaka, az afganisztáni hegyekben, a Khyber-hágón teherautóval átszállítottak Pakisztánba egy nukleáris robbanófejekkel ellátott, nagy hatótávolságú orosz rakétát. Most épp úton van Iránba, ahol a jó ég tudja, mire fogják használni. A rakéta hatótávolsága négyezer-nyolcszáz kilométer, és négy atombomba célba juttatására alkalmas. Körülbelül harmincmillió amerikai dollár az ára, amit az irániak egy luxemburgi bankba fizettek be. A pénz most is ott van, egy olyan számlán, amely felett állítólag Natty Csenkov emberei rendelkeznek.
– Úgy tudtam, készleteket halmoz fel, nem foglalkozik eladással.
– Pénzre van szüksége, és meg is szerzi. Tudomásunk szerint ő az egyetlen ember, aki gyorsabban gyűjti a pénzt, mint maga.
Teddynek nem volt erőssége a humor, de Lake az illendőség kedvéért mégis nevetett.
– Bevethető az a rakéta? – kérdezte Lake.
– Úgy tudjuk. Kijev környéki rakétasilókból származik, információink szerint friss fejlesztés, nemrég készült el. Választék van bőven, miért vennének az irániak régit? Igen, szinte biztos, hogy azonnal bevethető.
– Ez az első?
– Részegységeket és plutóniumot vittek már Iránba, Irakba, Indiába és máshová, de azt hiszem, ez az első teljes, bármikor kilőhető rakéta.
– Vajon használni is akarják?
– Szerintünk nem. Az ügyletet valószínűleg Csenkov kezdeményezte. Azért kell neki a pénz, mert más típusú fegyvereket akar beszerezni. Eladja a fölösleges készleteit, mindazt, amire nincs szüksége.
– Az izraeliek tudnak erről?
– Nem, még nem. Velük óvatosan kell bánni. Minden adok-kapok alapon megy. Ha egyszer majd akarunk tőlük valamit, akkor esetleg elmondjuk nekik ezt a tranzakciót.
Egy pillanatig Lake nagyon szeretett volna máris elnök lenni, és tudni mindazt, amit Teddy tud, de hamar rájött, hogy ez nyilván soha nem lesz így. Amúgy pedig ez idő tájt ott a hivatalban lévő elnök, még ha csak marionettfigura is, de Teddy nem vele cseveg Csenkovról és a rakétáiról.
– Hogy viszonyulnak az oroszok az én kampányomhoz? – kérdezte.
– Eleinte rá se hederítettek, de most már nagyon is odafigyelnek. Viszont ne felejtse el, hogy egységes orosz vélemény nem létezik többé. A szabadpiac hívei kedvezően nyilatkoznak magáról, mert félnek a kommunistáktól. A keményvonalasok viszont megriadtak. Szóval a helyzet összetett.
– És Csenkov?
– Restellem bevallani, de ezt eddig még nem sikerült kiderítenünk. Most dolgozunk rajta. Nemsokára lesznek a közvetlen közelében olyanok, akik elmondják nekünk, amit ott hallanak.
Teddy lerakta az asztalára a kezében lévő papírokat, és közelebb gördítette magát Lake-hez. Homlokán a sok ránc tovább mélyült, még jobban összehúzódott. Bozontos szemöldöke szinte beárnyékolta szomorú szemét.
– Figyeljen rám, Mr. Lake – mondta az addiginál sokkal szigorúbb hangnemben. – Maga győzni fog. Ezen az úton lesz egy-két döccenő, adódhatnak előre nem látható dolgok, vagy olyasmik, amiket ugyan előre tudunk, mégsem áll módunkban megakadályozni. Együtt majd leküzdjük ezeket, nem fognak sok kárt okozni. Maga valami merőben új, az emberek megkedvelték. Remekül teszi a dolgát, nagyszerűek a megnyilatkozásai. Fogalmazzon továbbra is világosan, mondja el, hogy a biztonságunk forog kockán, a világ veszélyesebb, mint gondolnánk. A pénzről gondoskodom, és arról is, hogy félelemben tartsuk az országot. Azt a rakétát ott a Khyber-hágón akár fel is robbanthattuk volna. Ötezer ember, ötezer pakisztáni halt volna meg, ha azok az atombombák felrobbannak a hegyekben. Gondolja, hogy mi reggelenként úgy ébredünk fel, hogy a tőzsde miatt aggódunk? Szó sincs róla. A félelemről én gondoskodom, Mr. Lake. Maga csak tegye a dolgát, és mindent bele.
– Megteszek minden tőlem telhetőt.
– Tegyen még többet, és semmi meglepetés, rendben?
– Természetesen.
Lake nem igazán értette, milyen meglepetésre céloz Teddy, de nem kérdezett rá. Nyilván atyai bölcsességnek szánta.
Teddy ismét távolabb gördítette magát. A gombjait nyomogatta, és a plafonról leereszkedett a vetítővászon. Húsz percig nézték a következő Lake-reklámsorozat darabjainak még nyers változatát, aztán elbúcsúztak egymástól.
Lake távozása után két félvezető kocsiból és egy őt követő furgonból álló konvojjal egyenesen a Reagan Nemzeti Repülőtérre sietett, ahol már várta a gép. Nagyon vágyott rá, hogy végre ellökhessen egy békés éjszakát otthon, Georgetownban, ahol a külvilágot egy időre kirekesztve csöndes magányában olvasgathat úgy, hogy senki nem figyeli. Vágyott rá, hogy elvegyülhessen a vadidegen emberek közt az utcákat járva, betérhessen az M utcai arab pékhez, aki a legjobb kiflit süti, vagy a Wisconsinon az antikváriumba meg a kávézóba, ahol az Afrikából hozott kávét helyben pörkölik. Fog-e még valaha egyszerű emberként sétálni az utcákon, aki azt tesz, amit a kedve tart? Valami azt súgta neki, hogy ez az idő már elmúlt, valószínűleg örökre.

 

Miközben Lake a repülőgépen utazott, Deville megérkezett a bunkerbe, és elmondta Teddynek, hogy Lake jártában-keltében meg sem próbálta útba ejteni a postafiókot. A Lake-zűrrel kapcsolatos napi tájékoztató időpontja volt ez. Teddy a tervezettnél több időt töltött az aggódással, hogy a jelöltje vajon mit tesz legközelebb.
Az öt levelet, amelyeket Klockner és csapata megszerzett Trevortól, alaposan átvizsgálták. Kettőt Yarber írt Percyként, hármat Beech Rickyként. Az öt levelezőtárs öt különböző államban lakott. Négyen kitalált nevet használtak, csak egynek volt mersze ahhoz, hogy ne bújjon álnév mögé. A levelek lényegében ugyanarról szóltak. Percyt és Rickyt egyaránt az utókezelőben gyógyítják, mindketten minden erejükkel igyekeznek talpra állni, tehetségesek és vannak életcéljaik, de új barátok erkölcsi és gyakorlati támogatására szorulnak, mert a régi barátok veszélyesek. Mindketten nyíltan feltárták bűneiket és gyarlóságaikat, gyengeségeiket és szívfájdalmaikat. Szóltak a rehabilitáció utáni életükre vonatkozó terveikről és álmaikról. Nagyon büszkék rá, hogy lebarnultak és megizmosodtak, az aktív testedzés eredményét pedig mielőbb szeretnék bemutatni levelezőtársuknak.
Csak egy levélben esett szó pénzről. Ricky ezer dollárt kért kölcsönt egy Peter nevű levelezőtől, aki a washingtoni Spokane-ben élt, olyan kiadásokra, melyeket a nagybátyja nem hajlandó állni.
Teddy többször elolvasta a leveleket. A pénzkérést fontos mozzanatnak ítélte, mert az sejteni engedte, mire megy ki a Társak kis játéka. Lehet, hogy mellékszereplők egy nagyobb szabású vállalkozásban, amit olyasvalaki irányít, aki már letöltötte az idejét a Trumble-ban, és betanította, beavatta őket.
A játszma léptéke azonban nem számított. Itt testiségről, keskeny csípőkről, bronzbarna bőrről, kemény muszklikról volt szó, az ő jelöltjük pedig nyakig benne volt a dologban.
Maradtak még kérdések, de Teddy türelmes volt. Tovább figyelik a leveleket, s idővel majd összeáll a kép.

 

Miközben Spicer a jelenlétével elriasztotta a jogi könyvtárba betévedni merészelőket, odabenn, a hátsó helyiségben Beech és Yarber a postaforgalom fellendítésén munkálkodott. Beech a következőket írta Al Konyersnek:

 

„Kedves Al!

Köszönöm legutóbbi leveledet. Nagyon sokat jelent nekem, hogy hírt adtál magadról. Úgy érzem, hogy a sötétségben töltött hosszú hónapok után végre feldereng a fény. A leveleid segítenek nekem. Kérlek, írj továbbra is.
Sajnálom, ha túlságosan személyes hangot ütöttem meg. Ezentúl jobban ügyelek rá, hogy ne tegyek fel olyan kérdéseket, amelyekre nem szeretnél válaszolni. Az a benyomásom, hogy kedveled az egyedüllétet, és az élet dolgaiban nagyon igényes vagy. Rád gondoltam tegnap este, amikor megnéztem Bogart és Bacall régi filmjét, a Key Largót. Szinte a számban éreztem a kínai étel ízét. Szerintem itt elég jól főznek, de a kínai konyhához nem értenek.
Van egy remek ötletem. Ha majd két hónap múlva kikerülök innen, kikölcsönözhetnénk a Casablancát és az Afrika királynőjét, aztán valami kínai finomság és némi alkoholmentes bor mellett eltölthetnénk egy csöndes estét a kanapén. Már a gondolat is lázba hoz, hogy kikerülhetek innen, és megint igazi életet élhetek.
Kérlek, bocsásd meg nekem, hogy kissé elszabadult a fantáziám. Tudod, Al, nekem itt sok minden hiányzik, de elsősorban nem az ital vagy a jó étel. Ugye érted, mire gondolok?
A baltimore-i átmeneti otthon akkor fogad be, ha találok magamnak valami részmunkaidős állást. Azt írtad, neked vannak ott üzleti kapcsolataid. Tudom, hogy nagy kérés, hiszen nem ismersz, de segítenél mégis? Örök hálára köteleznél.
Kérlek, Al, írj mielőbb. A te leveleid vigasztalnak meg, amikor erőt vesz rajtam a búskomorság, és táplálják a reményt, hogy amikor majd két hónap múlva kimegyek innen, állás vár a külvilágban.
Köszönöm, barátom.

Üdvözöl:
Ricky”

 

A Quince Garbe-nak szóló levél hangvétele merőben más volt. Beech és Yarber napokig vacilláltak, mire megszületett a végső változat:

 

„Kedves Quince!

Apádnak bankja van, te mégis azt állítod, hogy csak tízezer dollárt tudsz összekaparni. Szerintem hazudsz, Quince, és ezzel felingerelsz. Legszívesebben elküldeném az anyagot az apádnak és a feleségednek.
Kapsz még egy esélyt: utalj át huszonötezer dollárt azonnal, a szokott módon.
Öngyilkossággal pedig ne fenyegetőzz, fütyülök rá, mit teszel. Soha nem fogunk találkozni, és szerintem amúgy sem vagy normális.
Küldd el azt a nyavalyás pénzt, Quince, mégpedig azonnal!

Üdvözlettel:
Ricky”

 

Klockner attól félt, hogy Trevor esetleg délelőtt néz be a Trumble-ba, és valamikor napközben továbbítja a postát, még mielőtt az irodájába menne, vagy haza. Ha ezt megteszi, ők semmilyen módon nem férnek hozzá a levelekhez.
Arra volt szükségük, hogy magánál tartsa őket, és éjszakára letegye, mert csak ilyenkor tudják megszerezni.
Az aggodalomra azonban Trevor nem sok okot adott, mert délelőttönként az elevenség nyomokban sem mutatkozott rajta. Inkább csak kora délutáni szundikálása után kezdett magához térni.
Amikor arról tájékoztatta titkárnőjét, hogy tizenegykor indul a Trumble-ba, a szemközti házban tartózkodó emberek rögtön akcióba léptek. Trevor irodájában egy perc múlva már csengett a telefon, és egy önmagát Mrs. Beltrone-nak nevező középkorú hölgy elmagyarázta Jannek, hogy neki és gazdag férjének nagyon sürgősen el kell válniuk. A titkárnő egy kis türelmet kért, amíg kapcsolja az ügyvéd urat, Trevornak pedig átkiáltotta, hogy még ne induljon. Trevor éppen iratokat szedegetett össze az asztaláról, majd ezeket az aktatáskájába rakta. A feje fölött, a plafonon elhelyezett kamera közvetítette az arckifejezésén tükröződő bosszúságot, amit az okvetetlenkedő ügyfél felbukkanása váltott ki.
– Állítólag gazdag! – kiáltotta Jan.
Trevor már mindjárt nem tűnt olyan bosszúsnak. Leült és várt.
Mrs. Beltrone már a titkárnőnek kipakolt. Ő a harmadik feleség, a férje jóval idősebb nála, van egy házuk Jacksonville-ben, de idejük java részét bermudai otthonukban töltik. Ezenkívül Vailben is van egy házuk. Már régóta tervezik a válást, mindenben megegyeztek, nincs vita köztük, sima ügy, csak egy jó ügyvédre van szükségük, aki elvégzi a papírmunkát. Mr. Carsont melegen ajánlották, de egy felfedni nem kívánt okból a dolgot nagyon gyorsan kell elintézni.
Trevor átvette a vonalat, és végighallgatta ugyanezt. Mrs. Beltrone az utca túloldalán álló házban ült, és abból a forgatókönyvből olvasott, amit a csapat épp erre az eshetőségre dolgozott ki.
– Mindenképp találkoznom kell magával – mondta a hölgy, miután egy negyedóra alatt feltárta a lelkét.
– Nos, én rendkívül elfoglalt vagyok – mondta Trevor, mintha sűrűn teleírt előjegyzési naptárában lapozgatott volna közben.
Mrs. Beltrone a monitoron figyelte. Trevor az asztalon pihentetett lábbal, behunyt szemmel piszkálgatta a nyakkendőjét, íme, a rendkívül elfoglalt ügyvéd.
– Kérem – könyörgött neki Mrs. Beltrone –, nekünk ez nagyon fontos, még ma találkoznom kell magával.
– Hol a férje?
– Franciaországban, de holnap már itt lesz.
– Nos, nézzük csak – hümmögött Trevor csokornyakkendője tekergetése közben.
– Mennyi lesz a munkadíj? – kérdezte a hölgy, és Trevor szeme rögtön tágra nyílt.
– Nos, egy közös megegyezéses válással kapcsolatban rengeteg a tennivaló. Kénytelen leszek tízezer dollár munkadíjat megállapítani.
Trevor elfintorodott, és nagy levegőt vett, hogy felkészüljön a válaszra.
– Már ma elviszem – mondta a hölgy. – Tudna fogadni egykor?
Trevor immár állva vigyorgott bele a telefonba.
– Fél kettő megfelelne? – nyögte ki nagy nehezen.
– Ott leszek.
– Tudja, hol van az irodám?
– A sofőröm majd megtalálja. Köszönöm, Mr. Carson.
Szólítson Trevornak, mondta kis híján, de a hölgy már letette a kagylót.
Odaát figyelték, ahogy fülig érő szájjal összedörgölte a két kezét, majd megtornáztatta az ujjait.
– Ez az! – mondta magának hangosan, mint aki nagy fogást nyugtáz.
Jan megjelent az ajtóban.
– Nos? – kérdezte.
– Fél kettőre idejön. Addig takarítson ki itt egy kicsit.
– Nem vagyok cseléd. Tud végre egy kis pénzt szerezni? Számlákat kell kifizetnem.
– Megszerzem a nyavalyás pénzt.
Trevor megostromolta a könyvespolcait, megigazított néhány kötetet, melyekhez évek óta hozzá sem nyúlt, papírtörülközővel letörölte a port előttük, iratokat gyömöszölt be fiókokba. Amikor az íróasztalát vette kezelésbe, Jant megcsapta a lelkiismeret-furdalás szele, és hozzálátott a fogadótér kiporszívózásához.
Átdolgozták az ebédidőt, morgolódásuk és serénykedésük szórakoztató perceket okozott az utca túloldalán figyelőknek.
Mrs. Beltrone nem érkezett meg fél kettőkor.
– Hol a pokolban van? – bódult el Trevor valamivel két óra után, úgy, hogy odakinn is lehetett hallani.
– Talán tovább érdeklődött, és megtudott ezt-azt – felelte Jan.
– Mit mondott?
– Semmit, főnök.
– Hívja fel! – hangzott el a felszólítás Trevor szájából fél háromkor.
– Nem adta meg a számát.
– Nem kérte el a számát?
– Én nem ezt mondtam. Azt mondtam, nem adta meg a számát.
Fél négykor Trevor kiviharzott az irodájából, újabb kísérletet tett, hogy a maga igazát hangoztassa abban a régóta dúló vitában, melynek hevében az elmúlt nyolc év alatt legalább tízszer rúgta ki a titkárnőjét.
Trevor nem kíséret nélkül érkezett a Trumble-ba. Ötvenhárom percet töltött a börtönben. Mire kijött, már elmúlt öt óra, tehát sem a Neptune Beachen, sem az Atlantic Beachen nem válhatott meg a levelektől. Visszament az irodájába, az asztalán hagyta az aktatáskáját. Ezek után szokásához híven elment Pete Kocsmájába inni és vacsorázni.

 

 

18. fejezet

A Langley-beli ügynökökből álló egység Des Moines-ba repült. Két autót és egy furgont béreltek, és negyven perc alatt tették meg az utat az iowai Bakersbe. Két nappal hamarabb érkeztek meg a békés, behavazott kisvárosba, mint a levél. Mire Quince elhozta a postáról, ők már tudták a postamester, a polgármester, a rendőrfőnök, de még a számítástechnikai bolt melletti palacsintázó pincérének a nevét is. Róluk viszont senki nem tudott Bakersben.
Látták Quince-t, amint a bankba siet, miután kijött a postáról. Harminc perccel később egy Chap nevű és egy Wes nevet használó ügynök belépett a bank kapuján, ahol ifjabb Mr. Garbe ténykedni szokott. A titkárnőjének a Szövetségi Jegybank ellenőreiként mutatkoztak be. Küllemük, sötét öltönyük, fekete bőrcipőjük, rövid hajuk, hosszú felöltőjük, valamint szófukarságuk és kimért modoruk hitelesítette mondott foglalkozásukat.
Quince a szobájába zárkózott, és eleinte nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kijöjjön. Az ügynökök meggyőzték a titkárnőt látogatásuk sürgősségéről, és közel negyven perc múltán az ajtó résnyire kinyílt. Mr. Garbe úgy festett, mint aki előzőleg sírt. Sápadt arca, vörös szeme nem arra engedett következtetni, hogy örül a látogatóknak. Végül mégis behívta őket, de elmulasztotta elkérni az igazolványukat. Még a nevük sem jutott el a tudatáig.
Garbe leült masszív íróasztalához, és ránézett a túloldalon helyet foglaló ikrekre.
– Miben állhatunk rendelkezésükre? – kérdezte alig érzékelhető mosoly kíséretében.
– Az ajtó be van zárva? – kérdezte Chap.
– Igen. Miért?
Az ikreknek az a benyomásuk támadt, mintha Mr. Garbe a nap java részében magára zárt ajtó mögött tartózkodna.
– Hallhat bennünket valaki? – kérdezte Wes.
– Nem. – Quince egyre kevesebbet értett az egészből.
– Mi nem ellenőrök vagyunk – mondta Chap. – Hazudtunk.
Quince nem tudta eldönteni, hogy dühös legyen, megkönnyebbülhet-e, esetleg megijedjen, ezért egy ideig csak ült kővé dermedten, tátott szájjal, mint aki a kivégzésére vár.
– Hosszú történet ez – mondta Wes.
– Öt percük van.
– Valójában annyi van, amennyit mi szükségesnek tartunk.
– Ez az én irodám. Távozzanak.
– Csak lassan a testtel, tudunk egyet-mást.
– Hívom a biztonságiakat.
– Nem hívja.
– Láttuk a levelet – mondta Chap. – Amit most hozott el a postáról.
– Több levelet is kaptam.
– De Rickytől csak egyet.
Quince kissé előredőlt, szemhéja lassan lecsukódott. Amikor újra felemelkedett, a teljes vereséget szenvedett ember pillantásával nézett kínzóira.
– Kik maguk? – motyogta.
– Nem vagyunk ellenségek.
– Neki dolgoznak, ugye?
– Neki?
– Rickynek, vagy mit tudom én, ki a franc az.
– Nem – felelte Wes. – Ő nekünk is ellenségünk. Maradjunk annyiban, hogy van egy ügyfelünk, aki többé-kevésbé ugyanabban a cipőben jár, mint maga. Minket azért fizetnek, hogy őt megvédjük.
Chap kivett a kabátzsebéből egy vaskos borítékot, és az íróasztalra tette.
– Ez itt huszonötezer dollár készpénzben. Küldje el Rickynek.
Quince tátott szájjal bámulta a borítékot. Szegény fejében annyi gondolat futkározott, hogy beleszédült. Újra behunyta a szemét, majd hiábavaló igyekezetében, hogy átlássa a dolgokat, szaporán pislogott. Ne firtassuk, kik ezek. De hogy olvasták el a levelet? Miért kínálják fel neki a pénzt? Mennyit tudnak?
Egy biztos: nem bízik bennük.
– A pénz a magáé – mondta Wes. – Cserébe bizonyos információkat kérünk.
– Ki ez a Ricky? – kérdezte Quince, alig nyitott szemmel.
– Maga mit tud róla? – kérdezte Chap.
– Hogy nem Rickynek hívják.
– Így igaz.
– Börtönben van.
– Így igaz – ismételte Chap.
– Állítólag nős és gyerekei vannak.
– Ez részben igaz. Nos csak volt, de a gyerekek még mindig az övéi.
– Állítólag nyomorognak, és ezért zsarol meg embereket.
– Nem egészen. A nej meglehetősen gazdag, a gyerekei pedig a pénzhez húztak. Nem tudjuk pontosan, miért zsarol meg embereket.
– De szeretnénk leállítani – tette hozzá Chap. – Ehhez kérjük a maga segítségét.
Quince hirtelen rádöbbent, hogy ötvenegy éves fejjel életében először ül két olyan ember társaságában, akik tudják róla, hogy homoszexuális. Ettől kilelte a hideg. Egy pillanatig tagadni akarta, kitalálni valamilyen történetet, hogy honnan ismeri Rickyt, de a találékonysága cserbenhagyta. A félelem elapasztotta fantáziáját.
Aztán rájött, hogy ezek ketten, bárkik legyenek is, tönkretehetik. Ismerik az ő kis titkát, és módjukban áll lerombolni az életét.
Mégis felajánlanak huszonötezer dollárt készpénzben?
Szegény Quince az öklével takarta el a szemét, és azt kérdezte:
– Mit akarnak tőlem?
Chap és Wes azt hitték, menten sírva fakad. Ez nem zavarta volna őket különösebben, de szükség sem volt rá.
– A következő egyezséget ajánljuk, Mr. Garbe – mondta Chap. – Maga elfogadja a borítékban levő pénzt, és elmond nekünk mindent Rickyről. Megmutatja a leveleit, megmutat mindent. Ha van egy titkos helyen őrzött dossziéja vagy doboza, amiben mindent összegyűjtött, szeretnénk látni. Amint megtudunk mindent, amit akarunk, távozunk. Ugyanolyan gyorsan eltűnünk, ahogy jöttünk, soha nem fogja megtudni, kik vagyunk és kit védünk.
– És megtartják a titkot?
– Ebben biztos lehet.
– Semmi okunk rá, hogy bárkinek is beszéljünk magáról – tette hozzá Wes.
– Le tudják állítani? – meredt rájuk Quince.
Chap és Wes ekkor egymásra néztek. Eddig egyszer sem akadtak el, de erre a kérdésre nem volt egyértelmű válasz.
– Ezt nem ígérhetjük meg, Mr. Garbe – mondta Wes –, de megteszünk mindent, ami tőlünk telik, hogy ez a magát Rickynek nevező alak többé senkit ne háborgathasson. Mint említettük, a mi ügyfelünket is zaklatja.
– Meg kell védeniük tőle.
– Megtesszük, amit tudunk.
Quince egyszer csak felállt, előrehajolt, és rátenyerelt az asztalra.
– Akkor hát nincs más választásom – állapította meg. Nem nyúlt a pénzhez, hanem néhány lépést tett egy ősrégi, üveges könyvszekrény felé, melyben viharvert, szétesőfélben lévő könyvek sorakoztak. Egy kulccsal kinyitotta a szekrényt, a másikkal pedig az alulról a második polcon elrejtett kis széfet. Óvatosan kivett belőle egy vékony, levélboríték méretű dossziét, melyet ugyancsak óvatosan letett a pénzt tartalmazó boríték mellé.
Amint kinyitotta a dossziét, a házi telefon éles, rikácsoló hangot hallatott: – Mr. Garbe, az apja azonnal látni óhajtja.
Quince összerezzent ijedtében, elsápadt, és arcára kiült a riadalom.
– Nos, mondja meg neki, hogy megbeszélésem van. Igyekezett meggyőző lenni, de reménytelenül hamisan csengett minden szava.
– Mondja meg neki maga – visította a telefon, majd kattant egyet.
– Elnézést – szabadkozott Quince, és tényleg megpróbált mosolyogni.
Felvette a kagylót, bepötyögött három számot, majd hátat fordított Wesnek és Chapnek, hátha úgy nem hallják.
– Én vagyok, papa. Mi van? – kérdezte lehorgasztott fejjel.
Emitt hosszú szünet, amíg az öreg beszélt a vonalban.
– Nem, nem a Szövetségi Jegybanktól jöttek. Ők, hm, ügyvédek Des Moines-ból. Egy volt évfolyamtársam családját képviselik. Ennyi az egész.
Rövidebb szünet.
– Á, te biztosan nem emlékszel rá. Franklin Delaney. Négy hónappal ezelőtt meghalt, végrendeletet nem hagyott, nagy a zűr. Nem, papa, az égvilágon semmi köze nincs a bankhoz.
Lelelte a kagylót. Hazugságnak nem is rossz. Az ajtó zárva. Csak ez számított.
Wes és Chap felálltak, egyszerre lépve mentek oda az asztalhoz, és ugyancsak egyszerre hajoltak a dosszié fölé, amit Quince kinyitott. Legelőször a dosszié fedőlapjának belső oldalához gemkapcsozott fényképre figyeltek fel. Wes óvatosan kihúzta.
– Ez volna Ricky? – kérdezte.
– Igen, ő – mondta Quince szégyenkezve, de eltökélte, hogy nem hátrál meg.
– Jóképű fiatalember – állapította meg Chap, mintha csak a Playboy közepére fűzött posztert nézegetnék.
Egyszerre mindhárman feszengeni kezdtek.
– Ugye, maguk tudják, kicsoda Ricky? – kérdezte Quince.
– Igen.
– Akkor mondják meg!
– Nem, ez nem része az egyezségnek.
– Miért nem mondják meg? Én mindent odaadok, amit kérnek.
– De ezt mi nem ígértük.
– Meg akarom ölni azt a disznót.
– Csillapodjon, Mr. Garbe. Kötöttünk egy egyezséget. Maga megkapja a pénzt, mi megkapjuk az anyagot. Senkinek nem esik bántódása.
– Kezdjük az elején – nézett Chap a kínlódó, riadt kis emberre, aki szinte beleveszett a hozzá képest hatalmas fotelbe. – Hogy kezdődött az egész?
Quince keresgélt egy darabig a dossziéban, aztán megtalálta a vékony magazint.
– Egy könyvesboltban vettem, Chicagóban – mondta, és feléjük fordította az újságot.
Az Out and About címet viselő lap az alternatív életstílust kedvelő érett férfiaknak szóló kiadványként határozta meg önmagát. Quince hagyott nekik időt a címlap megtekintésére, aztán belelapozott. Wes és Chap egy ujjal sem érintették a lapokat, de szemük a lehető legtöbbet regisztrált. Nagyon kevés kép, rengeteg apró betűs szöveg. Messze nem pornográfia.
A negyvenhatodik oldalon lévő néhány apróhirdetés egyike piros ceruzával be volt karikázva.

 

„Huszonéves fiatalember
40-es vagy 50-es éveiben járó,
kedves és diszkrét úriembert
keres levelezőtársnak.”

 

Wes és Chap közelebb hajoltak, hogy elolvassák, aztán egyszerre egyenesedtek fel.
– Szóval erre a hirdetésre válaszolt? – kérdezte Chap.
– Igen. Írtam pár sort, és körülbelül két hét múlva jelentkezett Ricky.
– Van másolata arról a pár sorról?
– Nincs. Nem másoltam le a leveleimet. Féltem attól, hogy itt az irodában készítsek másolatot, semmit nem küldtem innen.
Wes és Chap először kétkedve, aztán csalódottan ráncolták a homlokukat. Miféle süket alakkal kell nekik bajlódniuk?
– Sajnálom – mondta Quince, és legszívesebben felmarkolta volna a pénzt, mielőtt még meggondolják magukat.
A dolgok előremozdítása érdekében kivette Ricky első levelét, és feléjük nyújtotta.
– Tegye csak le – mondta Wes, majd mindketten a papír fölé hajoltak.
Úgy vették szemügyre, hogy nem értek hozzá. Quince megállapította, hogy lassan és igen erősen összpontosítva olvasnak. A feje kezdett kitisztulni, és felderengett benne némi remény. Csodás, hogy megvan a pénz, nem kell újabb kicsikart kölcsön miatt aggódnia, újabb hazugságokkal fedeznie magát. Immár szövetségesei vannak, Wes és Chap meg a jó ég tudja, ki dolgozik még Ricky ellen. Egy kicsit lelassult a szívverése, valamivel egyenletesebben lélegzett.
– Kérem a következő levelet – mondta Chap.
Quince időrendi sorrendben rakosgatta a leveleket egymás mellé, három levendulaszínűt, egy halványkéket, egy sárgát. Szövegük gondosan megformált betűkkel íródott. Erre csak olyan ember képes, akinek rengeteg az ideje. Miután egy oldal végére értek, Chap mindig nagy óvatosan, csipesszel fordította meg a lapokat egy ujjal sem értek hozzá semmihez.
Mint Chap és Wes jóval később négyszemközt suttogva megbeszélték, a levelekben az volt a legfurcsább, hogy teljességgel hihetőnek tűntek. A megsebzett, megkínzott Rickynek nagyon nagy szüksége van valakire, akivel beszélgethet. Sajnálatra és szánalomra méltó, de van remény, mert túljutott a nehezén, nemsokára szabad lesz, szert tehet új barátokra. Micsoda páratlan íráskészség!
A hosszú, néma csendet Quince törte meg:
– Nekem most telefonálnom kell.
– Kinek?
– Üzleti ügy.
Wes és Chap egymásra néztek, aztán némi habozás után bólintottak. Quince a telefonnal együtt az ablakhoz ment, és az utcát nézte, miközben egy bankárral beszélt.
Egy idő után Wes jegyzetelni kezdett, egyértelműen a kikérdezésre készült fel. Quince a könyvszekrény előtt téblábolt, megpróbált beleolvasni az újságba, igyekezett, hogy ne vegyen tudomást a jegyzetelésről. Már lehiggadt, a helyzethez képest tisztán gondolkodott. Azt tervezte, mit fog tenni, ha ez a két fura alak elmegy.
– Elküldött egy csekket százezer dollárról? – kérdezte Chap.
– Igen.
Wes, kettejük közül a komorabb ábrázatú, megvető pillantással nézett rá, mintha azt mondaná: hogy lehet ilyen hülye!
Olvasgattak még egy kicsit, feljegyeztek ezt-azt, aztán egymás közt suttogtak-pusmogtak.
– A maguk ügyfele mennyi pénzt küldött? – kérdezte Quince, csak a hecc kedvéért.
Wes ábrázata még jobban elkomorult.
– Nem mondhatjuk meg.
Quince nem csodálkozott. Ezeknek a fiúknak nincs semmi humorérzékük.
Egy óra múltán leültek, Quince pedig elfoglalta helyét az íróasztalánál.
– Csak néhány kérdés – mondta Chap, és Quince tudta, hogy még vagy egy órán át beszélgetnek majd.
– Hogy foglalta le a homokosoknak szervezett hajókirándulást?
– Ott van a levélben. Ez a szemét adta meg nekem egy New York-i utazási iroda nevét és telefonszámát. Felhívtam őket, aztán megkaptam tőlük a csekket. Simán ment.
– Simán? Máskor is tett már ilyet?
– Azért vagyunk itt, hogy a nemi életemről beszéljünk?
– Nem.
– Akkor maradjunk a témánál – mondta Quince, mint egy igazi nagyokos.
Egy kicsit már jobban érezte magát, és egy pillanatra előbújt belőle a bankár. Aztán eszébe jutott valami, és nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy komoly képpel meg ne kérdezze:
– Az út ki van fizetve, nem akarnak elmenni?
Szerencsére nevettek. Ennyi mókázást megengedtek maguknak, aztán megint a tárgyra tértek.
– Nem gondolt rá, hogy álnevet használjon? – kérdezte Chap.
– Dehogynem. Már bánom, hogy nem tettem, de még soha nem műveltem ilyesmit. Azt hittem, ez egy rendes fickó. Ő Floridában van, én meg lowában, Podunkban. Fel sem merült bennem, hogy itt valami bűzlik.
– Mindről szükségünk van másolatra – mondta Wes.
– Ebben nem tudok segíteni.
– Hogyhogy?
– Hol akarják lemásolni?
– A banknak nincs fénymásolója?
– Van, de ezt az anyagot itt a bankban nem fogják lemásolni.
– Akkor elvisszük egy gyorsmásolóba.
– Bakersben nincs gyorsmásoló.
– Van itt valahol egy irodaszerbolt?
– Van. A tulajdonos nyolcvanezer dollárral tartozik a bankomnak, és mellettem ül a Rotary Clubban. Ott ezeket nem másolhatják le, ezt a dossziét oda nem viszik.
Chap és Wes egymásra néztek, aztán mindketten Quince-re. Wes szólalt meg:
– Jó, rendben. Akkor én itt maradok magával. Chap elviszi a dossziét, és talál majd másolót.
– Hol?
– A patikában – felelte Wes.
– Megtalálták a patikát?
– Persze, csipeszt kellett szereznünk. – Az a másoló húszéves.
– Nem, van nekik új.
– Legyen nagyon óvatos, jó? A patikus a titkárnőm másodunokatestvére. Ez egy nagyon kicsi város.
Chap fogta a dossziét, és az ajtóhoz ment. A zár hangosan kattant, amikor elfordította benne a kulcsot. Amikor kilépett az ajtón, vizsla tekintetek fogadták. A titkárnő íróasztala körül idősebb hölgyek csoportja szorgoskodott a nagy semmivel, amit rögtön félbeszakítottak. Kővé dermedten és szájtátva bámulták Chap felbukkanását. Az idősebb Mr. Garbe is a közelben tartózkodott, kezében egy iratrendezővel. Szintén nagyon elfoglaltnak óhajtott látszani, ámbár az ő oldalát is furdalta a kíváncsiság. Chap bólintással üdvözölt mindenkit, s míg elhaladt előttük, gyakorlatilag a bank összes munkatársát módjában állt szemrevételezni.
A zár megint hangosan kattant, amikor Quince ismét elfordította benne a kulcsot, nehogy valaki bemerészkedjen. Ő meg Wes elfecserésztek erről-arról néhány percen át, de a társalgás közös téma híján többször is majdnem megfeneklett. A tiltott szex hozta őket össze, de ezt a tárgykört kerülték. Bakers nemigen szolgált mesélnivalóval. Quince nem érdeklődhetett Wes munkájáról, családjáról.
– Mit írjak Rickynek legközelebb? – kérdezte végül.
Wesnek máris volt mondanivalója.
– Nos, én először is várnék, legalább egy hónapot. Hadd törje a fejét. Ha rögtön választ kap, és a pénzt is megkapja, még azt hiheti, mindig ilyen könnyen megy.
– És ha begorombul?
– Nem fog. Rengeteg ideje van, a pénz meg kell neki.
– Minden levelét olvassák?
– Úgy véljük, majdnem mindegyikhez sikerül hozzájutnunk.
Quince-en erőt vett a kíváncsiság. Annak az embernek a társaságában, aki ismeri az ő legféltettebb titkát, úgy érezte, feltehet egy kényes kérdést.
– Hogy fogják leállítani?
Wes pedig, önmaga számára is kifürkészhetetlen okból, azt találta mondani:
– Valószínűleg egyszerűen megöljük.
Mennyei béke járta át Quince Garbe meggyötört lényét, szemében a megnyugvás fénye csillogott. Ráncai kisimultak. Ajkain parányi mosoly jelent meg. Az öröksége immár biztonságban van. Ha az öreg távozik az élők sorából, az övé lesz a pénz, hátat fordíthat a mostani életének, és élhet úgy, ahogy neki tetszik.
– De szép is lenne! – mondta halkan. – Ó, de szép!

 

Chap egy motelszobába vitte a dossziét, ahol egy kölcsönzött színes másoló és a csapat más tagjai várták. Három adag másolat készült, és ő harminc perc múlva már vissza is ért a bankba. Quince megvizsgálta az eredeti példányokat, és mindent rendben talált. Gondosan újra elzárta a dossziét, aztán így szólt vendégeihez:
– Azt hiszem, ideje menniük.
A kézfogást vagy a köszönés egyéb formáit mellőzve távoztak. Ugyan mit lehet ilyenkor mondani?
Magángép várta őket a helyi repülőtéren, a kifutópályája majdnem kurtának bizonyult. Három órával azután, hogy Quince-től eljöttek, Chap és Wes jelentést tettek a Langleyben. Teljesítményük osztatlan elismerést aratott.

 

A Geneva Befektetési Bankban kezelt számla kivonatát egy előzőleg már kipróbált bahamai banktisztviselő szerezte meg, negyvenezer dollár kenőpénz fejében. A Boomer Ingatlanügynökség száznyolcvankilencezer dollárt mondhatott magáénak, az ügyvéd számláján mintegy hatvannyolcezer dollár szerepelt. A kivonaton feltüntették a tranzakciókat, a számlára átutalt, illetve az arról felvett összegeket is. Deville emberei teljes erőbedobással nyomoztak az átutalások feladói után. Ismerték azt a Des Moines-i bankot, amelyet Mr. Garbe bízott meg az átutalással, és azt is tudták, hogy egy dallasi bankból szintén elküldték százezer dollárt. Azt viszont nem sikerült kideríteniük, hogy ezt az összeget ki adta fel.
Javában folyt a lázas kutakodás, amikor Teddy a bunkerbe hívatta Deville-t. Ott volt York is. Az asztalon hevertek a Garbe-dosszié anyagáról készült másolatok és a bankszámlakivonatok másolatai.
Deville még soha nem látta a főnökét ilyen levertnek. York sem volt túl bőbeszédű. Elsősorban York vállára nehezedett a Lake-zűr terhe, bár Teddy önmagát hibáztatta miatta.
– Hogy állunk? – kérdezte Teddy halkan.
Deville soha nem ült le a bunkerben.
– Még tart az utalások lenyomozása. Kapcsolatba léptünk az Out and About magazinnal. New Havenben jelenik meg, egy alig pár fős kiadóban készül. Nem tartom valószínűnek, hogy oda be tudunk férkőzni. Bahamai kapcsolatunk él, tudni fogjuk, ha bármilyen utalás befut. Egy egységünk készen áll, hogy átkutassa Lake parlamenti irodáit, de ehhez nem fűzök reményeket. Jacksonville-ben húsz emberünk dolgozik.
– Hány emberünket állítottuk rá Lake-re?
– Most növeltük a létszámot harmincról ötvenre.
– Minden lépését figyelni kell, egy percet sem szabad kihagyni. Nem az, akinek hittük. Lehet, hogy ha egy órára szem elől tévesztjük, máris felad egy levelet, vagy vesz egy másik magazint.
– Tudjuk. Megteszünk minden tőlünk telhetőt.
– Most ez a legfontosabb feladatunk.
– Tudom.
– Nem lenne értelme, ha betelepítenénk valakit a börtönbe? – kérdezte Teddy. Ezt az új ötletet York vetette fel az elmúlt órában.
Deville először a szemét dörgölte és a körmét rágta, de hamar válaszolt.
– Valahogy megoldom. Ilyesmit még nem csináltunk, de megtalálom a módját.
– Hány fogoly van szövetségi börtönökben? – kérdezte York.
– Kerekítve úgy százharmincötezer – mondta Deville.
– Még egyet biztosan be tudunk suvasztani, nem?
– Majd kipuhatolom.
– Van emberünk a börtön-főfelügyelőségen?
– Szűz terület, de be fogjuk cserkészni. Az igazságügyben van egy régi jó ismerős, az segít. Ehhez fűzök reményeket.
Deville egy időre magukra hagyta őket. Körülbelül egy óra múlva ismét behívatják. Akkor York és Teddy újabb kérdések, ötletek és teendők egész sorával áll majd elő, melyeket mind az ő gondjaira bíznak.
– Én nem tartanám jónak, ha átkutatnánk a parlamenti irodáit – mondta York. – Túl kockázatos volna, ráadásul legalább egy hétig tartana. Ezeknek ott mind tömérdek aktájuk van.
– Én sem tartanám jónak – ismerte el Teddy.
– Írassunk a srácokkal a dokumentáción egy levelet Ricky nevében Lake-nek. Bedrótozzuk, követjük az útját, s ez talán elvezet bennünket az ő dossziéjához.
– Ez remek ötlet. Szóljunk Deville-nek.
York hozzáírt még valamit a noteszlapot megtöltő rengeteg korábbi feljegyzéshez, melyek nagy részét már előzőleg áthúzta. Csak időt akart nyerni az irkálással, hogy feltehesse a megfelelő alkalomra tartogatott kérdést:
– Beszél vele erről?
– Még nem.
– Hanem mikor?
– Talán soha. Gyűjtsük be az adatokat, tudjunk meg mindent, amit lehet. Ettől eltekintve semmi más jelét nem adja annak, hogy kettős életet élne. Lehet, hogy csak a felesége halála váltotta ki belőle. Ki tudja? Falán nincs is jelentősége.
– Azért tudnia kellene, hogy maga tud róla. Máskülönben esetleg újra próbálkozik. Ha tudja, hogy állandóan a nyomában vagyunk, akkor talán majd jól viselkedik.
– Közben meg forrong az egész világ. Nukleáris fegyvereket adnak-vesznek, csempésznek át országhatárokon. Hét kisebb háború zajlik éppen, három másikat egy hajszál választ el a kitöréstől. Csak az elmúlt egy hónapban egy tucat új terroristacsoport alakult. A Közel-Keleten őrültek toboroznak hadseregeket és kaparintják meg az olajat. Mi meg itt három zsaroló bíróra pazaroljuk az időnket, akik e percben feltehetően kopogós romit játszanak.
– Ők nem hülyék – mondta York.
– Nem, de ügyetlenek. Nem a megfelelő emberre vetették ki a hálójukat.
– Szerintem mi választottunk rosszul.
– Nem. Ők.

 

 

19. fejezet

A feljegyzés faxon érkezett a washingtoni börtön-főfelügyelőség körzeti felügyelőjétől. A címzett M. Emmitt Broon, a Trumble igazgatója volt. A felügyelő tömören, de a szokványos stílusban számol be arról, hogy a Trumble látogatási naplóját áttekintve felfigyelt rá, hogy egy bizonyos Trevor Carson, három bentlakó közös ügyvédje feltűnően gyakran keresi fel ügyfeleit. A látogatások sűrűsége olyan aggasztó méreteket öltött, hogy Carson ügyvéd úr szinte naponta kér belépési engedélyt.
Minden bentlakó alkotmányos joga találkozni az ügyvédjével, de a börtön saját hatáskörben szabályozhatja a látogatások gyakoriságát. Az ügyvéd-ügyfél találkozásokat azonnali hatállyal keddi, csütörtöki és szombati napokra, ezen belül pedig a délután három és hat óra közötti időszakra kell korlátozni. Indokolt esetben rendkívüli látogatások engedélyezhetők.
Az új látogatási rend kilencven napig változtatás nélkül betartandó, azt követően ismét megvizsgálandó.
Az igazgatónak nem volt ellenvetése. Ő is gyanúsnak találta, hogy Trevor szinte mindennap megjelenik. Ám hiába kérdezgette a portásokat és az őröket, hogy valójában milyen jellegű jogi tevékenység folyik a bent tartózkodása idején. Link, az őr, aki rendszerint bekísérte Trevort a tárgyalóba, és minden látogatás alkalmával zsebre vágott két húszast, azt mondta az igazgatónak, hogy az ügyvéd és Mr. Spicer esetekről, fellebbezésekről és más effélékről szokott beszélgetni.
– Csupa jogi marhaságról dumálnak – mondta Link.
– Maga mindig átvizsgálja az aktatáskáját? – kérdezte az igazgató.
– Mindig – felelte Link.
Az igazgató pusztán udvariasságból hívta fel Mr. Trevor Carsont a Neptune Beachen. Goromba női hang hallatszott a vonalban:
– Ügyvédi iroda, tessék.
– Mr. Trevor Carsonnal szeretnék beszélni.
– Ki keresi?
– Emmitt Broom vagyok.
– Nos, Mr. Broom, az ügyvéd úr épp alszik.
– Ertem. Volna szíves esetleg felébreszteni? A Trumble szövetségi börtön igazgatója vagyok, és beszélnem kell vele.
– Egy pillanat.
Meglehetősen sokáig kellett várnia, mire a női hang közölte vele:
– Sajnálom, nem tudtam felébreszteni. Ha óhajtja, majd megmondom, hogy hívja vissza magát.
– Nem, köszönöm. Majd elfaxolok neki egy levelet.

 

Az elterelő hadművelet ötlete York agyából pattant ki a vasárnapi golfozás közben. Minél tovább pöckölte a labdát, néha a pályán, de zömmel inkább a homokba és a fák közé, a terv egyre világosabban rajzolódott ki előtte. Tizennégy lyuk után faképnél hagyta társait, és felhívta Teddyt.
Eltanulják és alkalmazzák ellenfeleik taktikáját. Ezzel esetleg elvonják a figyelmet Al Konyersről. Nincs mit veszíteni.
A levelet York fogalmazta meg, aztán a dokumentáció legkiválóbb hamisítóira bízták. A levelezőtársat Brant White-nak keresztelték el, az első levelet pedig kézírással, sima fehér, de drága levélpapírra írták.

 

„Kedves Ricky!

Láttam a hirdetésedet, tetszett. Ötvenöt éves vagyok, remek kondícióban, és levelezőtársnál többet keresek. A feleségemmel nemrég vettünk egy házat Palm Valleyben, a Neptune Beachtől nem messze. Három héten belül odamegyünk, és úgy tervezzük, hogy két hónapig maradunk.
Ha felkeltettem az érdeklődésedet, küldj egy fényképet. Ha tetszik, amit látok, részletesebben írok.

Brant”

 

Feladóként ez szerepelt: Brant, Pf. 88645, Upper Darby, Pennsylvania 19082.
A dokumentáción philadelphiai postabélyegzővel látták el a levelet, hogy két-három napot megtakarítsanak, aztán repülőn jutott el Jacksonville-be, ahol Klockner ügynök személyesen dobta be az Aladdin North postafiókjába a Neptune Beach-i postán. Ez egy hétfői napon történt.
Trevor a másnap déli szundikálása után vette magához a leveleket, és Jacksonville-ből nyugat felé tartva a jól ismert útvonalon érkezett meg a Trumble-ba. A bejáratnál ugyanaz a két őr, Mackey és Vince fogadta, megint beírták a nevét a látogatási naplóba, amit Rufus nyújtott át neki. Link kísérte el a vendégfogadásra kijelölt részbe, majd pedig be az egyik kis ügyvédi tárgyalóba, ahol Spicer már várta.
– Engem itt macerálnak – mondta Link, miközben beléptek az ajtón.
Spicer fel sem nézett. Trevor átadta a két húszast Linknek, aki egy szempillantás alatt eltette.
– Kicsoda?
Trevor már az aktatáskáját nyitotta. Spicer újságot olvasott.
– Az igazgató.
– A fene egye meg, korlátozta a látogatásaimat. Mit akar még?
– Nem érti? – szólt közbe Spicer, az újságot le sem téve. – Linknek az a baja, hogy nem kap eleget. Igazam van, Link?
– Igaza. Nem tudom, miféle turpisságban mesterkednek maguk itt, de ha szigorítanám az ellenőrzést, ugyebár bajban lennének.
– Jól megfizetjük – mondta Trevor.
– Azt maga csak hiszi.
– Mennyit akar? – kérdezte Spicer, immár az őrt bámulva.
– Havi egy ezrest, kápé. – Link Trevorra nézett. – A maga irodájában veszem fel.
– Egy ezres, és nem foglalkozik a postával – mondta Spicer.
– Aha.
– És senkinek egy szót se.
– Aha.
– Áll az alku. Akkor most menjen ki.
Link mindkettejükre rámosolygott és távozott. Lecövekelt odakinn az ajtónál, és a zártláncú kamerák kedvéért időnként benézett az ablakon.
Odabenn nagyjából minden a szokott módon történt. A levélcsere zajlott le először, mégpedig pillanatok alatt. Joe Roy Spicer ezúttal is ugyanabból az alaposan elnyűtt barna papírdossziéból vette ki, majd adta át Trevornak a kimenő leveleket, aki pedig az aktatáskájából húzta ki, majd adta át ügyfelének a bejövő leveleket.
Hat levelet kellett feladni. Néha tízet is kapott egy nap, de ötnél ritkán volt kevesebb. Bár Trevor nem vezetett nyilvántartást, nem készített másolatokat, semmit nem rögzített írásban, nehogy bármivel is bizonyítani lehessen, hogy köze van a Társak kis ügyletéhez, mégis tudta, hogy húsz-harminc potenciális áldozat van a képben folyamatosan. Bizonyos neveket és címeket felismert. Spicer pontos nyilvántartása szerint huszonegyet lehetett komoly esélyesnek tekinteni, további tizennyolcat határesetnek. Közel negyven levelezőtárs már jó ideje nem mert előbújni az odújából, némelyek a saját árnyékuktól is féltek, mások hétről hétre bátorodtak. Megint másokat nem sok választott el attól, hogy csapot-papot otthagyva rohanjanak találkozni Rickyvel vagy Percy-vel.
A dolog legnehezebb része az volt, hogy türelmesnek kellett lenniük. Az ügylet működött, pénzek cseréltek gazdát, nagy volt a kísértés, hogy túl hamar szorongassák meg a delikvenseket. Beech és Yarber derekasan állták a sarat, sokszor órák hosszat csiszolgatták a leveleket, Spicer pedig az irányításban-szervezésben jeleskedett. Nagy önfegyelem kellett ahhoz, hogy ha horogra akadt egy új, pénzes pasas, először szívós aprómunkával és szép szavakkal elnyerjék a bizalmát.
– Nem érett be valamelyik? – kérdezte Trevor.
Spicer szemügyre vette az új leveleket.
– Csak nem akarja azt mondani, hogy le van égve? Többet keres, mint mi.
– Az én pénzem ugyanúgy be van spájzolva, mint a maguké. Csak nem bánnám, ha gyarapodna.
– Én se.
Spicer a pennsylvaniai Upper Darbyből, Branttól jött levelet vette ki a többi közül.
– Á, egy új – mormogta magában, aztán felbontotta a borítékot.
Gyorsan elolvasta a levelet, meglepte annak hangvétele. Semmi félelem, semmi locsogás, semmi gyanakvás. Ez az ember nem teketóriázik.
– Hol van ez a Palm Valley? – kérdezte Spicer.
– A parttól úgy tizenhat kilométernyire, délre. Miért?
– Milyen környék?
– Amolyan gazdag, golfozós nyugdíjasok, főleg északról jöttek, kis paradicsomuk körülkerítve.
– Mennyi ott egy ház?
– Hát, én még nem jártam ott. Be se lehet jutni, a kapuk zárva, őrök mindenütt, mintha attól félnének, hogy valaki meglovasítja a golfütőjüket, de...
– Mennyi ott egy ház?
– Egymilliónál biztos nem kevesebb. Láttam hirdetéseket, amikben hármat is elkértek.
– Várjon meg itt – mondta Spicer, s a dossziéját felnyalábolva elindult az ajtó felé.
– Hová megy? – kérdezte Trevor.
– A könyvtárba. Félórán belül itt vagyok.
– Dolgom van.
– Az ráér, addig olvasson újságot.
Spicer mondott valamit Linknek, aki átkísérte a vendégfogadásra kijelölt részen, majd ki az irodaépületből. Átvágott a gondosan ápolt gyepen. Melegen sütött a nap, a kertészek épp ötvencentes órabérükért dolgoztak.
Akárcsak a jogi könyvtár törzsvendégei. Beech és Yarber a kis tárgyalóban időztek, egy sakkpartival pihenték ki az írás fáradalmait, amikor Spicer üdvözült mosollyal berobbant.
– Fiúk! Végre horogra akadt a nagy hal! Letette Brant levelét az asztalra. Beech felolvasta.
– Ez a Palm Valley a golfozós gazdagok paradicsoma – magyarázta Spicer nagy büszkén. – Hárommillióért adnak ott egy házat. A fiúnak van mit a tejbe aprítania, és nem lacafacázik.
– Tényleg nem úgy fest, mint aki sokat vacakol – állapította meg Yarber.
– Gyorsan kell lépnünk – mondta Spicer – három héten belül jön.
– Mennyi a várható hozam? – kérdezte Beech, aki szeretett olyan kifejezésekkel élni, mintha milliókat fektetne be.
– Legalább félmillió – felelte Spicer. – Írjuk meg a levelet most. Trevor odaát vár.
Beech kinyitotta sok dossziéja közül az egyiket, és kiteregette készletét, a pasztellszínű levélpapírokat.
– Azt hiszem, a barackszínűt választom – mondta.
– Nagyon helyes, legyen a barackszínű – bólintott rá Spicer.
Ricky az eredeti kapcsolatfelvevőlevél egyszerűsített változatát írta meg. Huszonnyolc éves, végzős egyetemista, akit az utókezelőben tartanak, de nemsokára, valószínűleg tíz nap múlva kiengedik. Nagyon magányos, szüksége van egy érett férfi barátságára. Milyen nagyszerű, hogy Brant a közelben lakik majd, mert Ricky nővére Jacksonville-ben él, és ő pont hozzá készül. Nem lesz semmi akadály, leküzdendő nehézség, várni fogja Brantet, amikor lejön délre. Azért szeretne látni egy fényképet. Brant valóban nős? A felesége is ott lakik majd Palm Valleyben? Vagy talán Pennsylvaniában marad? Nem az lenne igazán nagyszerű?
Ugyanazt a színes fényképet mellékelték, amit már számtalanszor. Hisz mindig ellenállhatatlannak bizonyult.
Spicer elvitte a barackszínű borítékot az ügyvédi tárgyalóba, ahol Trevor javában bóbiskolt.
– Ezt azonnal adja fel – mordult rá Spicer.
Még tíz percen át taglalták a kosárlabdatippeket, aztán a kézfogást mellőzve köszöntek el egymástól.
Amint Trevor visszaért Jacksonville-be, felhívta a bukmékerét, egy újat, egy profi bukmékert, mert időközben kinőtte a régit. A digitális vonal tényleg biztonságosabb, mint a telefon. Klockner ügynök és munkatársai szokás szerint hallgatóztak, és nyomon követték Trevor tétjeit.
Egyáltalán nem ment neki rosszul, két hét alatt közel négyezer-ötszáz dollárt keresett. Ezzel szemben az ügyvédi irodája ugyanezen idő alatt nyolcszáz dollár veszteséget könyvelhetett el.
A telefonban lévőn kívül négy mikrofon volt a Bogárban, nem túl drága, de azért jól működő készülékek. Mindkét lökhárító alatt volt egy-egy adó, melyeket az autó elektromos hálózatára kötöttek rá, és minden másnap ellenőrizték, miközben Trevor ivott vagy aludt. Az irodával szemközti házból nagy teljesítményű vevő követte a Bogarat, bárhová ment. Miközben Trevor az autópályán poroszkált, úgy telefonálgatott, mint egy fontos ember, úgy dobálózott az összegekkel, mint egy vegasi nagymenő, és iszogatta a gyorsbüfében vett kávéját, több jelet adott le, mint a magánrepülők zöme.

 

Március hetedike: a Nagy Szuperkedd. Aaron Lake diadalittasan integetett a manhattani hotel nagy báltermének színpadán, miközben ezrek éljenezték, lelkesítő induló szólt és színes léggömbök hullottak fentről. A szavazatok negyvenhárom százalékával győzött New Yorkban. Tarry kormányzó gyönge huszonkilenc százalékkal végzett, a maradékon a többiek osztoztak. Lake azelőtt soha nem látott embereket ölelt át, olyanoknak integetett, akiket többé nem fog látni, és fölösleges indulatoktól mentes, ám mégis felkavaró beszédet mondott.
Aztán már indult is tovább Los Angelesbe. Ott is a győzelmét ünneplők várták. Százüléses új Boeing gépén, melyet havonta egymillió dollárért béreltek, és nyolcszáz kilométeres óránkénti sebességgel haladt az ország felett tizenegyezer-négyszáz méteres magasságban, stábjával együtt négy órán át figyelték a friss jelentéseket, amelyek a Nagy Szuperkeddben részt vevő tizenkét államból érkeztek. A keleti parton a szavazás már lezajlott. Lake csekély többséggel nyert Maine-ben és Connecticutban, messze elhúzott New Yorkban, Massachusettsben, Marylandben és Georgiában. Nyolcszáz szavazattal elvesztette Rhode Islandet, és ezerrel nyert Vermontban. Miközben Missouri fölött repült, a CNN bejelentette, hogy ebben az államban négy százalékponttal legyőzte Tarry kormányzót. Ohióban is hasonlóan állt.
Mire Lake elérte Kaliforniát, már tudták az eredményeket. A szóban forgó ötszázkilencvenegy lehetséges jelölésből háromszázkilencvenet szerzett meg. Ezzel jelentősen fokozta a lendületet, s ami a legfontosabb, Aaron Lake-hez áramlott a pénz. Tarry kormányzó számottevően és gyorsan lemaradt, immár mindenki Lake-re fogadott.

 

 

20. fejezet

Hat órával a kaliforniai győzelem bejelentése után, másnap reggel Lake-re interjúk tömkelege várt. Két óra alatt tizennyolc riporternek nyilatkozott, aztán Washingtonba repült.
Egyenesen a Fehér Háztól kőhajításnyira lévő, a H utca egyik nagy irodaépületének földszintjén berendezett új kampány-főhadiszállására ment. Köszönetet mondott az embereinek, akik közül talán egy sem volt önkéntes. További jó munkára biztatta őket, sorra kezet fogott velük, s közben állandóan azt kérdezgette önmagától: „Hogy került ide ez a rengeteg ember?”
Győzni fogunk, mondta el újra meg újra, és mindenki hitt neki. Ugyan miért is ne?
A vezető embereivel egyórás megbeszélést tartott. Hatvanötmilliója volt, és semmi adóssága. Tarrynek még egymilliója se akadt, a tartozásait pedig össze sem tudta számolni. A Tarry-kampány lekéste a szövetségi elszámolási határidőt, mert akkora zűrzavar uralkodott a könyvelésben. Minden pénze elfogyott, már senki nem támogatta. Az összes pénz Lake-hez áramlott.
Három lehetséges alelnök neve merült fel. Ezekről élénk vita folyt, hiszen ez valójában már azt jelentette, hogy a jelölés a küszöbön áll. Lake első választottja, Nance, Michigan szenátora körül hevesen csaptak össze a nézetek, mert régebben valami kétes üzleti ügybe keveredett. Ebben detroiti olasz leszármazottak voltak a társai, és Lake biztosra vette, hogy a sajtó ízekre szedné Nance viselt dolgait. Bizottságot állítottak fel, hogy alaposan kivizsgálják az ügyet.
Megalakult egy másik bizottság is, amely Lake részvételét készítette elő a denveri konvencióban. Lake új beszédírót akart, akinek az lesz a feladata, hogy az elfogadási beszéden dolgozzon.
Lake időnként belegondolt, milyen jól járnak az emberei. Kampányelnöke százötvenezer dollárt kap arra az évre, de nem tizenkét hónapra, hanem csak karácsonyig. A pénzügyi, a politikai elnök, a médiakapcsolatokért, a programszervezésért és a stratégiai tervezésért felelős elnök szerződése mind százhúszezer dolláros díjat határozott meg, körülbelül tízhavi munkára. Mindegyik elnöknek volt két-három közvetlen munkatársa, akiket Lake jószerivel nem is ismert, ők egyenként kilencvenezer dollárt kaptak. Alkalmaztak még a jelöltek köré tömörülő önkénteseken kívül hivatásos kampányasszisztenseket is, ők fejenként ötvenezer dollárt kerestek, és ott nyüzsögtek minden irodában. Rengeteg volt belőlük. Nem beszélve az ugyancsak rengeteg adminisztrátorról és titkárnőről, és a fenébe is, negyvenezer dollárnál kevesebbet senki nem kapott.
„Már most is mennyi kiadás – mondogatta magában Lake –, de ha bejutok a Fehér Házba, ezeknek ott mind állást kell adnom. Minden egyes embernek. Akik most a hajtókájukon Lake-jelvénnyel rohangálnak, mind elvárják tőlem, hogy legalább évi nyolcvanezer dolláros álláshoz juttassam őket valahol az épületben.”
Mit lehet tenni, ez így megy, győzködte önmagát. Nem szabad fennakadni apróságokon, amikor oly nagy a tét.
A negatívumok a megbeszélés végére maradtak, és nem sokat foglalkoztak velük. A Post egyik riportere Lake korábbi üzleti ügyeiben kurkászott. Minden különösebb erőfeszítés nélkül ráakadt a huszonkét évvel korábbi, kudarcba fulladt és ezért zűrös zöldmezős beruházásra, a Zöldfára. Lake és az egyik társa csődbe vitte a Zöldfát, a hitelezőktől jogszerűen nyolcszázezer dollárt vettek fel. A társát perbe fogták hamis csődeljárás lefolytatásának vádjával, de nem ítélték el. Lake-et soha nem háborgatták emiatt, az arizonaiak pedig ezek után hétszer választották meg kongresszusi képviselőjüknek.
– Válaszolok minden kérdésre a Zöldfával kapcsolatban – mondta Lake. – Egyszerűen egy sikertelen vállalkozás volt.
– A sajtó most fog igazán rákapcsolni – mondta a médiakapcsolatokért felelős elnök. – Magára csak eztán kezdenek majd rászállni, mert új, és még nem volt idejük, hogy ízekre szedjék.
– Már elkezdték – felelte Lake –, de nekem nincs rejtegetni valóm.
Ezt követően sietve távozott, mert az épp legelőkelőbbnek számító helyen, a Mortimer étteremben várta egy korai vacsorára Elaine Tyner, a D-PAC-et vezető jogásznő. Tyner a gyümölcs és a falusi sajt fogyasztása közben tájékoztatta a D-PAC folyó ügyeiről, pénzügyi helyzetéről. Huszonkilencmillió dollárral rendelkeznek, érdemleges adósságuk nincs, folyamatosan érkeznek be pénzek a világ minden tájáról.
Az elköltés a nehezebbik feladat. Mivel ez „puha pénznek” tekintendő, azaz nem lehet közvetlenül a Lake-kampányra fordítani, másutt kell felhasználni. Tyner több helyet is talált neki. Ezek közül az első egy hasonló, félelmeket tápláló reklámsorozat beindítása volt, amilyet Teddy is készíttetett. A D-PAC már őszre előre lekötött főműsoridős időpontokat. A második és egyben a legszórakoztatóbb a beszállás a szenátusi és képviselői helyekért folyó versengésbe.
– Úgy jönnek hosszú, tömött sorokban, mint a hangyák – mesélte lelkesen Tyner. – Elképesztő, mit tesz néhány millió dollár.
Elmondta, mi történt egy észak-kaliforniai választókörzetben, ahol a már húsz éve képviselő induló, akit Lake ismert és megvetett, az év elején még negyven ponttal vezetett ismeretlen ellenfelével szemben. Ez az ismeretlen valahogy eljutott a D-PAC-hez, és elkötelezte magát Aaron Lake mellett.
– Lényegében átvállaltuk a kampányát – mondta Tyner.
– Mi írjuk a beszédeit, végezzük a közvélemény-kutatást, nyomtatjuk az írásos anyagait, készítjük a tévéreklámjait, még új stábot is fizetünk neki. Eddig másfél milliót költöttünk rá, de máris tíz pontra faragta le a hátrányát, pedig hét hónap még hátravan.
Tyner és a D-PAC összesen harminc képviselő- és tíz szenátorjelöltet támogatott hasonló módon. Számításai szerint hatvanmillió dollár folyik be összesen, amit novemberre az utolsó fillérig el is költenek.
A harmadik kiemelten fontos területnek azt tekintették, hogy folyamatosan nyomon kövessék a közvélemény alakulását. Minden áldott nap tizenöt órán át kérdezősködtek. Ha a nyugat-pennsylvaniai munkásokat nyugtalanította valami, arról a D-PAC biztosan tudott. Ha a houstoni spanyol ajkúak kedvezően fogadtak egy tervezett szociálpolitikai intézkedést, arról a D-PAC biztosan tudott. Ha a Chicago környéki nőknek tetszett vagy nem tetszett valamelyik Lake-reklám, a D-PAC pontosan tudta, hány százalékuk válaszolt igennel, hány százalékuk nemmel.
– Mindent tudunk – dicsekedett Tyner. – Olyanok vagyunk, mint a Nagy Testvér, állandóan figyelünk.
A közvélemény-kutatásra naponta hatvanezer dollárt költöttek, de megérte, és ebbe senki nem köthetett bele. A lényeges kérdésekre adott válaszoknál Lake kilenc ponttal előzte meg Tarryt Texasban, de Floridában is, ahol még be sem mutatkozott. Tarry szülőföldjén, Indiana államban pedig felzárkózott.
– Tarry fáradt és elkeseredett – mondta Tyner. – Amikor győzött New Hampshire-ben, kapott pénzt. Aztán maga előbukkant a semmiből, egy új arc, új mondanivalóval, ballaszt nélkül, és máris nyerésre áll, a pénz meg magához áramlik. Tarry ötven dollárt sem tud összehozni egy templomkerti rendezvényen. Kulcsembereit veszti el, mert nem tudja őket megfizetni, és mert azok kiszimatolják, hogy nem ő a nyerő.
Lake bekapott egy falat ananászt, és ízlelgette a szavakat. Nem először hallotta mindezt. A saját emberei hasonlókat mondtak, de bizony nagyon jólesett hallani ugyanazt egy olyan ízig-vérig bennfentes szájából, mint Tyner.
– És hol tart az alelnök? – kérdezte Lake.
Neki is rendelkezésére álltak az adatok, de Tynerben valamiért jobban bízott.
– Ki fogja csikarni a jelölést – Tyner ezzel nem mondott újat –, de a konvención elvérzik. Maga már most is alig néhány ponttal marad le mögötte a nagy kérdésnél: ön kire szavaz novemberben?
– A november még messze van.
– Igen is meg nem is.
– Addig sok minden történhet – mondta Lake, miközben azon töprengett, vajon Teddy miféle válsághelyzetet fog teremteni, amivel megrémiszti az amerikaiakat.
A Mortimernél elköltött vacsora inkább csak uzsonna volt, ahonnan Lake útja a Hay-Adams Hotelbe vezetett. A szálloda kis különtermében húsznál több képviselőtársával együtt költötte el valódi vacsoráját az éjszakába nyúlóan. Közülük kevesen álltak ki mellette, amikor ringbe szállt, de időközben mind lelkes támogatóivá váltak. A többségük saját közvélemény-kutatási eredményekkel is rendelkezett. Már tudták, melyik lóra érdemes tenni.
Lake még sose látta, hogy a régi barátai ennyire örülnének annak, ha vele lehetnek.

 

A levelet a CIA három legjobb hamisítója közül az egyik, a dokumentáción dolgozó, Bruce nevű nő készítette el. Kis műhelyében a munkaasztala fölötti táblán sorakoztak Ricky levelei. Remek és bőven elegendő alapanyag. Fogalma sem volt róla, ki ez a Ricky, de az íráskészségét nem lehetett tőle elvitatni. A stílus egységes és kiforrott, a legfrissebb minták pedig már a gyakorlottságból eredő könnyedséget mutatják. A szókincs nem különösebben gazdag, de Bruce szándékos egyszerűsítésre gyanakodott. A mondatszerkesztésben alig akadt hiba. Bruce negyven és hatvan közöttinek tippelte az író életkorát, és úgy vélte, felsőfokú végzettséggel rendelkezik.
A következtetések levonása azonban nem tartozott a feladatkörébe, legalábbis ez esetben nem. Ugyanolyan tollal, ugyanolyan papírra írta meg az Alnek szóló levelet, mint Ricky. A szöveget valaki más fogalmazta meg. Bruce nem tudta, ki, de nem is érdekelte.
A levél amolyan „Hé, Al, mi van veled, miért nem írtál? Ne feledkezz meg rólam!” hangvételben íródott, de tartogatott egy kis meglepetést is. Mivel Ricky nem telefonálhat az utókezelőből, egy magnókazettát küld, rajta egy rövid üzenettel.
Bruce egy oldalon helyezte el a levél szövegét, aztán még egy órán át dolgozott a borítékon, melyet a floridai Neptune Beach postai bélyegzőjével látott el.
Nem ragasztotta le a borítékot, mert a műve még ellenőrzésen ment át, aztán egy másik műhelybe került. A szalagra a szöveget egy fiatal ügynök mondta rá, aki korábban színművészeti főiskolára is járt. Tagoltan és jól érthetően a következőket mondta:
– Szervusz, Al, Ricky vagyok. Gondolom, meglep, hogy a hangomat hallod. Nem tudom, miért, de nekünk innen nem szabad telefonálnunk, de kazettát küldhetünk és kaphatunk. Már alig várom, hogy kijussak innen.
Aztán még öt percig mesélt a kezelésről meg arról, mennyire utálja a nagybátyját meg az Aladdin North vezetőit. Azt azért elismerte, hogy megszabadították őt a függőségtől. Biztos volt benne, hogy visszagondolva képes lesz majd tárgyilagosan megítélni ezt a helyet.
Az egész szöveget minden konkrétum nélküli blablának szánták. Nem esett szó az elbocsátás várható időpontjáról, s hogy utána hová készül Ricky, mihez akar kezdeni, csak egy halvány utalás hangzott el, hogy egyszer majd találkoznak.
Még nem akarták Al Konyerst előcsalogatni. A kazettaküldést pusztán azért találták ki, mert annak dobozába be tudtak építeni egy olyan erős adót, ami elvezeti őket Lake elrejtett dossziéjához. A poloskával preparált boríték túl kockázatos lett volna. Al elég szemfüles, és esetleg megtalálja.
A Chevy Chase-i Mailbox Americában a CIA már nyolc postafiókot bérelt, azaz nyolc emberük bérelt egyet-egyet, ugyanúgy egy évre és huszonnégy órás hozzáféréssel, mint Mr. Konyers. Állandóan jöttek-mentek, kinyitották a kis rekeszek ajtaját, és kivették belőlük a leveleket, amiket ők küldtek önmaguknak. Amikor pedig senki nem figyelt oda, bekukkantottak Al postafiókjába.
Mivel jobban ismerték a menetrendjét, mint ő maga, türelmesen kivárták, amíg sort kerít a kis kitérőre. Biztosra vették, hogy kocogáshoz öltözve ismét ki fog szökni, úgyhogy az egyik nap este tízig maguknál tartották a kazettát tartalmazó borítékot, és csak akkor tették be a postafiókjába.
Négy órával később Lake tucatnyi ügynök szeme láttára szállt ki a taxiból a Mailbox America előtt tréningruhában, arcát a sapkája széles sildjével beárnyékolva. Aztán beszaladt az épületbe, egyenesen a postafiókjához, kivette a postáját, és már futott is vissza a taxihoz.
Hat órával később elindult Georgetownból, hogy imareggelin vegyen részt a Hiltonban, ők meg vártak. Kilenckor rendőrtisztek szövetségének összejövetelén mondott beszédet, tizenegykor pedig vagy ezer középiskola igazgatója előtt. A képviselőház elnökével ebédelt. Háromkor egy vitafórum jellegű műsor felvételén vett részt, aztán ment haza csomagolni. Az utazási felelőse felhívta, hogy nyolcra kell kiérnie a Reagan repülőtérre, hogy Dallasba repüljön.
Követték a repülőtérig, kivárták, míg felszállt a Boeing 707-es, aztán telefonáltak a Langleybe. Mire a titkosszolgálat két ügynöke megérkezett Lake házához, hogy azt kintről szemügyre vegyék, a CIA már rég odabent volt.
A keresgélés tíz perccel a kezdete után véget is ért a konyhában. A hordozható vevő érzékelte a kazettából érkező jeleket. A szemétvödörben találták meg, egy kiürült tejes flakon, két üres müzlis tasak, néhány piszkos papírtörlő és a Washington Post reggeli száma társaságában. Hetente kétszer ment oda a bejárónő. Lake minden fölöslegessé vált lomot egyszerűen ott hagyott neki.
Azért nem találták Lake dossziéját, mert nem létezett. Okos ember nem tart meg bizonyítékot.
Teddy kissé fellélegzett, amikor ezt megtudta. A keresgélők a házban elbújva várták meg, amíg a titkosszolgálat emberei elmentek. Bármit művelt is Lake titokban, arra gondosan ügyelt, hogy nyoma ne maradjon.

 

A kazetta megijesztette Aaron Lake-et. Ricky leveleinek olvasása és fényképének nézegetése kellemes érzéseket váltott ki belőle. Ez a jóképű fiatalember messze van, nem valószínű, hogy valaha is találkoznak. Leveleket váltanak, a távolból evődnek egymással, ennyi az egész, legalábbis Lake kezdetben így gondolta.
Ricky hangja azonban mintha lecsökkentette volna a távolságot, s ettől Lake megriadt. Ami néhány hónappal korábban jópofa kis játéknak indult, egyszeriben rémisztő lehetőségeket villantott fel. Túl nagy a kockázat. Lake-et kilelte a hideg a gondolattól, hogy esetleg rajtakapják.
Ezt szinte lehetetlennek tartotta. Ügyesen elbújt Al Konyers álarca mögé. Rickynek fogalma sincs arról, ki ő. A kazettán is csak Alként emlegeti. A postafiók elzárja a hozzá vezető utat.
Ennek mégis véget kell vetni. Legalábbis egyelőre.
A Boeing megtelt Lake jól megfizetett embereivel. Olyan gép, amely alkalmas lenne az egész kompániája befogadására, még nem készült. Ha egy 747-est bérelne, két nap múlva azt is megtöltenék a különféle tanácsadók, szakértők, közvélemény-kutatók, nem is szólva a titkosszolgálat embereiből álló, egyre népesebb testőrgárdájáról.
Minél több helyen arat győzelmet, annál többen utaznak vele a gépen. Talán egy-két államban veszítenie kellene, akkor megszabadulhatna némi fölösleges tehertől.
A félhomályban paradicsomlevet kortyolgatva Lake elhatározta, hogy ír egy utolsó levelet Rickynek. Al minden jót kíván neki, de megszakítja vele a levelezést. Ugyan mit tehet a fiú?
Legszívesebben azon nyomban, ott a kényelmes fotelben hátradőlve megírta volna a levelet. De nem mert hozzáfogni, mert bármelyik pillanatban odaléphetett hozzá valamelyik munkatársa, hogy azon melegében tájékoztassa valami új fejleményről, amiről a jelöltnek feltétlenül tudnia kell. Egy perc nyugta sincs. Se gondolkodásra, se egy kis merengésre nincs ideje. Minden kellemes gondolatot félbeszakít valami friss hír, helyzetjelentés vagy gyors döntést igénylő javaslat.
A Fehér Házban majd biztosan lesz módja arra, hogy elbújjon. Laktak ott már magányosok.

 

 

21. fejezet

Az ellopott mobiltelefon esete már egy hónapja foglalkoztatta a Trumble bentlakóit. Eredeti tulajdonosa, a Miamiból való szikár utcakölyök, a drog miatt kapott húsz évét töltő Mr. T-Bone tisztázatlan körülmények között jutott hozzá. A mobiltelefont szigorúan tiltották a Trumble-ban, ezért a beszerzés módja jobban izgatott mindenkit, mint T. Karl nemi élete. Azon kevesek, akik a saját szemükkel látták, be is számoltak róla, nem a tárgyaláson, hanem táborszerte, és állították, hogy nem nagyobb egy stopperóránál. Mr. T-Bone-t gyakorta lehetett látni, amint valahová félrehúzódva, kissé előrehajolva, állát a mellére szorítva, a világnak hátat fordítva duruzsolt a telefonba. Kétség sem férhetett hozzá, hogy még mindig a miami utcai ügyleteket irányítja.
Aztán a készülék eltűnt. Mr. T-Bone közhírré tette, hogy megöli azt, aki eltulajdonította. Miután az erőszakkal fenyegetőzés nem vezetett eredményre, ezer dollár pénzjutalmat helyezett kilátásba. A gyanú hamar egy másik fiatal drogüzérre, Zorróra terelődött, aki Atlantában ugyanolyan vérmes figura hírében állt, mint Mr. T-Bone. Fennállt a gyilkosság veszélye, ezért az őrök és a főnökeik határozottan léptek fel. Mindkettejüket figyelmeztették, hogy máshová kerülnek, ha nem tudják fékezni magukat. Az erőszakot nem tűrték meg a Trumble-ban. Azt a büntetést vonta maga után, hogy az illetőt átszállították egy közepes biztonsági fokozatú börtönbe, ahol az erőszak nem számított ritkaságnak.
Valaki felhívta Mr. T-Bone figyelmét a Társak hetente tartott tárgyalásaira, ő pedig az első adandó alkalommal felkereste T. Karlt, és benyújtotta kérelmét. Vissza akarta kapni a telefonját, azonkívül egymillió dollár kártérítést kért.
Az első tárgyalási napon megjelent egy igazgatóhelyettes az étkezdében, hogy nyomon kövesse a fejleményeket, ezért a Társak gyorsan elnapolták az ügyet. A második tárgyalás előtt ugyanez történt. A vezetőség tagjainak füle hallatára nem lehetett megvitatni, kinek volt vagy nem volt a birtokában szabályellenesen tartott mobiltelefon. A heti ülésnapokon rendszeresen jelen lévő őrök ilyesmit soha nem fecsegtek ki.
Spicer bíró végül meggyőzte az egyik börtönbéli tanácsadót, hogy a fiúknak magántermészetű ügyben kell megegyezniük, ami nem igényel beavatkozást felsőbb szintről.
– Apró nézeteltérést kell elsimítanunk – súgta meg Spicer –, jobb, ha magunk közt intézzük el.
A kérelem eljutott a megfelelő fórumig. A harmadik tárgyalási napon az étkezde zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, akik zömmel vért reméltek látni. A börtön személyzetét csak egyetlen őr képviselte a teremben, aki egy sarokba húzódva békésen szundikált.
Mindkét peres fél megfordult már jó néhány tárgyalóteremben, ezért senkit nem lepett meg, hogy Mr. T-Bone és Zorro egyaránt a saját ügyvédjeként lépett fel. Beech bíró közel egy órán át küzdött a trágár kifejezések áradata ellen, de végül feladta. A felperes csak úgy ontotta magából a gyalázatos vádakat, melyeket az FBI-ügynökök élcsapata sem lett volna képes bebizonyítani. Az alperes ehhez hasonló hangerővel és hevülettel tagadta az ellene felhozott vádakat. Mr. T-Bone súlyos csapásokat mért ellenfélére azzal a két írásbeli nyilatkozattal, melyek csakis a Társak előtt ismert személyazonosságú bentlakóktól származtak. Az iratok szemtanúk vallomását tartalmazták arról, hogy látták Zorrót, amint titokban egy parányi telefonon beszélt.
Zorro dühös válaszában olyan kifejezésekkel illette a nyilatkozatokat, melyekkel a Társak annak előtte még nem találkoztak.
A perdöntő fordulatra senki nem számított. Mr. T-Bone olyan eleganciával vezette elő a dokumentációt, amit a legmenőbb ügyvéd is megirigyelhetett volna. Becsempészték neki a részletes telefonszámlát, s ennek segítségével feketén-fehéren bebizonyította a bíróságnak, hogy nem kevesebb, mint ötvennégy hívás ment ki a készülékről délkelet-atlantai telefonszámokra. Az ő pártján álló elsöprő, de hűségében bármikor megingatható többség egészen addig ujjongott és hujjogott, amíg T. Karl műanyag kalapácsa ütéseivel csöndet nem parancsolt.
Zorrót fejbe kólintotta a dolog, és megpecsételte a sorsát. Azonnal elrendeltetett, hogy huszonnégy órán belül szolgáltassa be a telefont a Társaknak, Mr. T-Bone-nak pedig térítse meg a távolsági hívások díját, négyszázötven dollárt. Amennyiben a telefon huszonnégy órán belül nem kerül elő, az ügyet átadják az igazgatónak, a Társak ama állítása kíséretében, miszerint Zorro jogellenesen mobiltelefont birtokol.
A Társak azt is elrendelték, hogy a peres felek minden körülmények között kötelesek legalább tizenöt méter távolságot tartani egymástól, még az étkezések alkalmával is.
T. Karl koppantott a kalapácsával, és a gyülekezet zajongva oszlani kezdett. Bejelentette a következő ügyet, egy újabb jelentéktelen kártyaadósság-vitát, és várta, hogy a többiek távozzanak.
– Csöndet! – kiáltotta, de a lárma csak fokozódott.
A Társak folytatták az újságolvasást.
– Csöndet! – bődült el T. Karl újra, és ismét koppantott a kalapácsával.
– Fogd be a szád! – mordult rá Spicer T. Karlra. – Nagyobb zajt csapsz, mint amazok.
– Ez a dolgom – vágott vissza T. Karl, miközben parókája göndör fürtjei föl-le röpdöstek.
Az étkezde végre kiürült, de egy bentlakó mégis ott maradt. T. Karl körüljártatta tekintetét, majd megkérdezte az illetőt:
– Ön Mr. Hooten?
– Nem, uram – felelte a fiatalember.
– Ön Mr. Jenkins?
– Nem, uram.
– Sejtettem. A Hooten kontra Jenkins ügyet a felek távolmaradása miatt ezennel elejtettnek nyilvánítom – jelentette be T. Karl, és a drámai fejleményt be is jegyezte a tárgyalási naplóba.
– Te ki vagy? – kérdezte Spicer a fiatalembertől, aki olyan félszegen ült és pillantgatott körbe, mintha nem volna biztos benne, hogy itt örülnek neki.
A három halványzöld köpenyes immár őrá nézett, akárcsak a szürke parókás, elnyűtt barna pizsamás, levendulakék fürdőpapucsát zokni nélkül viselő bohóc. Kik ezek az emberek?
Lassan felállt, és apró, bizonytalan léptekkel odaóvatoskodott hármuk elébe.
– Segítséget szeretnék kérni – mondta tétován, mint aki megszólalni is fél.
– A bírósághoz akarsz fordulni? – bódult el oldalt T. Karl.
– Nem, uram.
– Akkor meg mi...
– Fogd be a szád! – mondta Spicer. – A bíróság feloszlott. Tűnés.
T. Karl becsapta a tárgyalási naplót, hátrarúgta összecsukható székét, és fürdőpapucsában csoszogva, parókafürtjeit lobogtatva kiviharzott a teremből. A fiatalember úgy festett, mint aki menten elbőgi magát.
– Mit tehetünk érted? – kérdezte Yarber.
A fiatal férfi egy kis kartondobozt szorongatott, és a Társak tapasztalatból tudták, hogy az tele van azokkal az iratokkal, melyek a Trumble-ba juttatták.
– Segítséget szeretnék kérni – mondta ismét. – A múlt héten kerültem ide, és a szobatársam mondta, hogy az urak tudnának nekem segíteni a fellebbezésben.
– Nincs ügyvéded? – kérdezte Beech.
– Volt, de nem túl jó. Részben ő az oka annak, hogy most itt vagyok.
– Miért vagy itt? – kérdezte Spicer.
– Nem tudom. Tényleg nem tudom.
– Tárgyalásod volt?
– Igen, mégpedig hosszú.
– És az esküdtek bűnösnek találtak?
– Igen. Engem meg rajtam kívül másokat is. Azt mondták, bűnszövetkezet tagjai voltunk.
– Mivel foglalkozott a bűnszövetkezet?
– Kokainbehozatallal.
Újabb drogüzér. A bírák hirtelen sürgősnek találták, hogy folytassák a levélírást.
– Hány évet kaptál? – kérdezte Yarber.
– Negyvennyolcat.
– Negyvennyolcat!? Hány éves vagy?
– Huszonhárom.
A levélírás mégsem tűnt olyan sürgősnek. Nézték a fiatal arcot, és megpróbálták kitalálni, milyen lesz ötven év múlva. Hetvenegy évesen szabadul, ezt lehetetlen elképzelni. A Társak mind fiatalabb korukban hagyhatják el a Trumble-t, mint ez a kölyök.
– Húzz ide egy széket – mondta Yarber.
A kölyök megfogta, majd az asztalukhoz vitte a hozzá legközelebb lévő széket. Még Spicerben is támadt némi együttérzés a fiú iránt.
– Hogy hívnak? – kérdezte Yarber.
– A nevem Buster.
– Jól van, Buster, mit tettél, amiért negyvennyolc évet kaptál?
A fiú belefogott a hosszú történetbe. A dobozt a térdén egyensúlyozva, a padlót bámulva kezdte el mondani, hogy korábban sem ő, sem az apja nem kerültek összeütközésbe a törvénnyel. Kettejüknek közösen volt egy kis csónakkikötőjük Pensacolában. Halásztak, hajókáztak, szerették a tengert, a kikötő üzemeltetésénél jobb foglalkozást nem is kívántak maguknak. Eladtak egy tizenöt méteres használt halászhajót egy Fort Lauderdale-ből jött amerikainak, aki kilencvenötezer dollárt fizetett nekik készpénzben. A pénz a bankba ment, Buster legalábbis azt hitte. Néhány hónap múlva a pasas újból megjelent, akkor egy tizenegy méteres hajót vett, amiért nyolcvanezer dollárt fizetett. Floridában bevett szokás volt hajóért készpénzzel fizetni. Ezen kívül még két hajót vásárolt tőlük. Buster és a papája tudták, hol lehet jó állapotban lévő használt halászhajókat szerezni, melyeket aztán felújítottak. Szívesen foglalkoztak ilyesmivel. Az ötödik hajó után jelentkeztek a drogzsaruk. Kérdéseket tettek fel, ködös fenyegetőzések hangzottak el, meg akarták nézni a számlákat és a könyvelést. Buster papája ezt megtagadta. Ügyvédet fogadtak, aki azt tanácsolta nekik, hogy ne működjenek együtt a rendőrökkel. Hónapokig nem történt semmi.
Bustert és az apját egy vasárnap, hajnali háromkor tartóztatta le annyi golyóálló mellényes, fegyveres pribék, amennyi egész Pensacolát sakkban tarthatta volna. A reflektorok fényében, alsógatyában rángatták ki őket a házukból. A vádindítvány két és fél centi vastag volt, százhatvan oldal. Bűnszövetkezetben elkövetett, nyolcvanegy rendbeli kokaincsempészettel vádolták őket. A vádirat egy példánya ott volt a fiú dobozában. Bustert és a papáját alig említették a százhatvan oldalon, de ennek ellenére ugyanúgy vádlottként nevezték meg őket, mint azt a férfit, akinek a hajókat eladták, valamint még huszonöt embert, akikről még csak nem is hallottak. Közülük tíz volt kolumbiai, három ügyvéd, a többi mind dél-floridai.
A főállamügyész vádalkut ajánlott nekik, két-két év elengedését ígérte a beismerő vallomásért és a többi vádlottal szembeni együttműködésért cserébe. Mit ismertek volna be? Nem követtek el semmit. Huszonhat állítólagos bűntársuk közül egyetlenegyet ismertek. Kokaint még csak nem is láttak.
Buster papája újra elzálogosította a házukat, hogy húszezer dollárt kifizethessenek az ügyvédnek, de rosszul választottak. A tárgyaláson döbbenten tapasztalták, hogy a kolumbiaiak és a valódi drogüzérek közé terelték őket. Ott kellett ülniük a tárgyalóterem egyik oldalán, a bűnözök csoportjában, mintha együtt alkották volna az olajozottan működő drogterjesztő hálózatot. A terem másik oldalán, az esküdtek mellett pedig a kikent-kifent, sötét öltönyös államügyészek ültek, akik buzgón jegyzeteltek, és olyan megvetően pillantgattak feléjük, mintha gyerekekkel fajtalankodtak volna. Az esküdtek ugyanígy néztek rájuk.
A hét hétig tartó tárgyalássorozat alatt Busterrel és az apjával gyakorlatilag nem is foglalkoztak. A nevük összesen háromszor hangzott el. A fő vádpont szerint a hálózat számára vásároltak és újítottak fel halászhajókat, melyek motorját úgy alakították át, hogy abban elrejtve el lehetett juttatni a Floridai-félsziget különböző célállomásaira a Mexikóból származó kábítószert. Ügyvédjük, aki sűrűn felhánytorgatta, hogy a munkadíja méltatlan a több hétig tartó tárgyalás feladataihoz képest, nem tudta megcáfolni a gyönge lábakon álló vádakat. Az államügyészek sem törték magukat, mert az ő fő törekvésük a kolumbiaiak sarokba szorítása volt.
A bizonyítással nem sokat kellett fáradozniuk, viszont remekül megdolgozták az esküdteket. A kimerült és frusztrált esküdtek nyolcnapi fontolgatás után minden vádlottat minden vádpontban bűnösnek találtak. Buster apja az ítélethozatal után egy hónappal öngyilkos lett.
Mire a kölyök a történet végéhez ért, már szemlátomást a sírás kerülgette, de erőt vett magán, és csak annyit mondott:
– Nem követtem el semmit.
Persze nem ő volt az első a Trumble bentlakói közül, aki ártatlannak mondta magát. Miközben Beech a fiút nézte és hallgatta, eszébe jutott az a fiatalember, akit annak idején Texasban negyven évre ítélt drogkereskedésért. A vádlottnak rettenetes gyerekkora volt, kimaradt az iskolából, már fiatalkorúként hosszú bűnlajstromra tett szert. Nem sok eséllyel indult az életben. Beech jól kioktatta a bírói pulpitusról, keményen és fensőbbségesen lehordta a sárga földig. Nagyon elégedett volt önmagával, hogy ilyen szigorú büntetést szabott ki. Hiszen el kell takarítani ezeket a nyavalyás drogdílereket az utcákról!
Belülről minden másképp fest, mint kívülről. Három börtönben töltött év után Hatlee Beech sok általa elítélt emberre már jóval több együttérzéssel gondolt, mint azelőtt. Pedig azok nagyobb bűnöket követtek el, mint ez a Buster. Kölykök, akiket csak le kellett volna téríteni a rossz útról.
Ahogy Finn Yarber nézte és hallgatta a fiút, nagyon megsajnálta. A Trumble-ban mindenki szomorú történteket adott elő, de ha az ember már egy hónapja hallgatta ezeket, jóformán egy szót sem hitt belőlük. Busternek viszont lehetett hinni. Ez a fiú a következő negyvennyolc év alatt megöregszik és tönkremegy, az adófizetők pénzén. Napi háromszori étkezés és szállás: harmincegyezer dollár évente. A legutóbbi becslések szerint ennyibe kerül egy szövetségi bentlakó a kormánynak. Tiszta pénzkidobás. A bentlakók felének semmi keresnivalója a Trumble-ban. Ártalmatlan emberek, akikre kemény pénzbüntetést kellett volna kiszabni, és közmunkára kellett volna őket ítélni.
Miközben Joe Roy Spicer Buster elgondolkodtató történetét hallgatta, azon morfondírozott, mire lehet felhasználni a fiút a jövőben. Két lehetőség merült fel benne. Az egyik, hogy véleménye szerint a telefont eddig nem aknázták ki az Angola-ügyletben. A Társak meglett férfiak, akik fiatalok bőrébe bújva írják a leveleket, de azt azért mégse tehetik meg, hogy felhívják például az iowai Quince Garbe-ot, és eljátsszak az erőtől duzzadó, huszonnyolc éves Ricky szerepét. Ha egy ilyen kölyök, mint Buster, bedolgozna nekik, bármelyik kiszemelt áldozatukat meg tudnák győzni. Sok fiatal volt a Trumble-ban, és Spicer gondolt is már néhányukra, de ezek mind bűnözők voltak, nem bízott meg bennük. Buster viszont most került be, ártatlannak látszott, és hozzájuk fordult segítségért. Ez a fiú valószínűleg kezelhető.
A másik lehetőség az előzőből következett. Ha Buster beépül közéjük, átveheti Joe Roy helyét, amikor majd ő szabadul. Ez az ügylet sokkal jobban jövedelmez annál, semhogy egyszerűen kilépjen belőle. Beech és Yarber pompás leveleket ír, de üzleti érzékük egy csöpp sincs. Spicer talán betaníthatja az ifjú Bustert utódjának, s akkor ő majd odakint továbbra is megkaphatja a részét.
Csak egy ötlet.
– Van valamennyi pénzed? – kérdezte Spicer.
– Nincs, mindenünket elvesztettük.
– Család, nagybácsi, nagynéni, unokatestvér, barát, aki hajlandó volna állni az eljárás költségeit? Senki?
– Nincs, uram. Miféle eljárás költségeit?
– Általában díjat számítunk fel az esetek átvizsgálásáért és a fellebbezés elkészítéséért.
– Egy árva vasam sincs, uram.
– Szerintem azért tudunk segíteni – mondta Beech.
Úgysem Spicer írja a fellebbezéseket. Ez a jóember még a középiskolát sem fejezte be.
– Ugyebár tekinthetnék pro bono esetnek, nemde? – mondta Yarber Beechnek.
– Pro micsodának? – kérdezte Spicer.
– Pro bonónak.
– Az mi?
– Ingyenes jogsegély – felelte Beech.
– Ingyenes jogsegély. Amit ki nyújt?
– Ügyvédek – magyarázta Yarber. – Minden ügyvédtől elvárják, hogy néhány órát az idejéből olyan emberek megsegítésére szánjon, akiknek nem telik rá, hogy ügyvédet fogadjanak.
– Ez a hagyományos angol joggyakorlat szerves része – tette hozzá Beech, nem könnyítvén a megértést.
– De itt, ugye, erre még nem volt példa? – kérdezte Spicer.
– Megvizsgáljuk az ügyedet – mondta Yarber Busternek –, de ne remélj túl sokat.
– Köszönöm.
Együtt távoztak az étkezdéből, a templomi kórustagok zöld köpenyét viselő három egykori bíró, nyomukban a félénk ifjú bentlakóval, aki riadalma közepette is eléggé kíváncsi volt.

 

 

22. fejezet

Brant pennsylvaniai Upper Darbyból küldött válasza lázas izgalomra engedett következtetni:

 

„Kedves Ricky!

Hű, ez a fénykép fantasztikus! Még hamarabb megyek, április 20-án már ott leszek. Találkozhatunk? Ha igen, kettőnké lesz az egész ház, mert a feleségem két héttel tovább marad itt. Szegény asszony. Huszonkét éve vagyunk házasok, s ő még csak nem is sejt semmit.
Küldök egy képet magamról. A háttérben a kedvenc játékszerem, az én kis Learem látható. Ha kedved van, majd röpdöshetünk vele egy kicsit.
Kérlek, írj azonnal.

Üdvözöl:
Brant”

 

Vezetéknév még mindig nem volt. Nem mintha ez gondot okozott volna. Még idejében ki fogják deríteni.
Spicer megvizsgálta a postabélyegzőt, s egy futó gondolat erejéig elcsodálkozott, milyen gyorsan jönnek-mennek a levelek Jacksonville és Philadelphia között. A fénykép azonban jobban érdekelte. A tízszer tizenötös amatőr felvétel erősen emlékeztetett azokra a „gazdagodj meg egy csapásra” típusú reklámokra, melyeken a büszkén mosolygó szerencsefia körítését a magángépe, a Rolls-Royce-a és vélhetően legújabb felesége alkotja. Brant mosolyogva állt a gépe mellett, takaros teniszsortban és pólóban. A Rolls ugyan hiányzott a képről, de szerepelt rajta egy csinos, középkorú hölgy.
Gyarapodó fényképgyűjteményüknek ez volt az első olyan darabja, melyen a levelezőtárs feleségét is látni lehetett. Furcsa, gondolta Spicer, de hát Brant mindkét levelében megemlítette. Őt már semmi nem lepte meg. Az ügylet az idők végezetéig működik majd, mert a veszélyekre fittyet hányó potenciális áldozatokból kimeríthetetlen a készlet.
Maga Brant jó kiállású, napbarnított fickó volt, enyhén őszes, rövid, barna hajjal és bajusszal. Nem kifejezetten jóképű, de mit érdekli az Spicert?
Miért ilyen elővigyázatlan egy ilyen gazdag ember? Talán mert mindig megragadta az alkalmakat, és soha nem lepleződött le. Mert ez neki életforma. Miután ők megszorongatják és elszedik a pénzét, egy időre majd lefékez. Távol tartja magát az apróhirdetésektől és az ismeretlen szeretőktől, de az ilyen agresszív típus, mint ez a Brant, hamarosan visszazökken a régi kerékvágásba.
Spicer úgy vélte, hogy a vaktában kiválasztott partner keltette izgalom elhomályosítja a veszélyérzetet. Őt viszont még mindig zavarta az a tény, hogy minden áldott nap egy bizonyos ideig meg kell próbálnia, hogy úgy gondolkodjon, mint egy homoszexuális.
Beech és Yarber elolvasták a levelet, aztán a fényképet tanulmányozták. A parányi helyiségben teljes csönd honolt. Lehet, hogy ez lesz a nagy fogás?
– Gondoljatok bele, mennyit érhet az a gép – mondta Spicer.
Mindhárman nevettek. Ámbár nem igazán felszabadultan, hanem úgy, mint akik még nem merik beleélni magukat a dologba.
– Pár milliót – vélte Beech. Mivel ő texasi volt, és egy gazdag nő férje, a másik kettő feltételezte, hogy többet tud a repülőkről, mint ők. – Ez egy kis Lear.
Spicer beérte volna egy kis Cessnával is. Mindegy, csak fel lehessen emelkedni vele a levegőbe, és elmenni messzire. Yarber nem akart repülőt. Csak jegyet akart, az első osztályra, ahol pezsgőt és pompás ételeket szolgálnak fel, és lehet választani a filmek közül. Az első osztályon az óceán fölött, minél távolabb az országtól.
– Vágjuk meg – mondta Yarber.
– Mennyivel? – kérdezte Beech, még mindig a fényképet nézve.
– Legalább félmillióval – felelte Spicer –, és ha azt megkapjuk, majd kérünk még.
Ki-ki csöndben, magában számította ki a félmillió dollár rá eső részét. Trevor egyharmad része hirtelen túl soknak tűnt. Lefölöz belőle százhatvanhétezer dollárt, így a Társaknak fejenként száztizenegyezer marad. Börtönlakónak nem is rossz pénz, de sokkal több lehetne. Miért kap ez az ügyvéd olyan rengeteget?
– Lecsökkentjük Trevor díjazását – jelentette be Spicer. – Már jó ideje ezen töröm a fejem. Ettől kezdve négy egyenlő részre osztjuk a pénzt. Annyit kap, amennyit mi.
– Nem fog belemenni – mondta Yarber.
– Kénytelen lesz.
– Így lenne korrekt – vélekedett Beech. – Mi dolgozunk, mégis ő keres többet. Szerintem is csökkentsük le.
– Csütörtökön elintézem.

 

Két nappal később, négy óra után nem sokkal Trevor az átlagosnál is másnaposabban érkezett meg a Trumble-ba. Állapotán sem a kétórás ebédelés, sem az egyórás szunyókálás nem javított.
Joe Roy Spicer az átlagosnál is ingerültebbnek látszott. Átadta a kimenő postát, de egy nagy, piros borítékot magánál tartott.
– Ezt a fickót most készülünk megfejni – közölte, és a borítékra bökött.
– Ki ez?
– Brant akárki, Philadelphia környékéről. Postafiók mögé bújik, úgyhogy magának kell kiönteni az ürgét.
– Mennyi?
– Félmillió dollár.
Trevor vörös szeme résnyire szűkült, cserepes ajkai szétnyíltak. Gyors fejszámolást végzett: ebből százhatvanhétezer dollár lesz az övé. A vitorlázós jövő egyszeriben sokkal közelebbinek ígérkezett. Talán nem is kell kerek egymillió ahhoz, hogy becsaphassa maga mögött az iroda ajtaját, és nekivághasson a Karib-tengernek. Lehet, hogy a fele is elég. Az meg nemsokára összejön.
– Maga viccel – mondta, pedig tudta, hogy Spicer nem viccel.
Spicernek amúgy sincs humorérzéke, de a pénzt végképp komolyan veszi.
– Nem. Egyébként változtatunk a százalékán.
– A fenét változtatunk. Érvényes megállapodásunk van.
– A megállapodáson mindig lehet változtatni. Mostantól fogva ugyanannyit kap, mint mi. Egynegyedet.
– Szó sem lehet róla.
– Akkor el van bocsátva.
– Nem bocsáthat el.
– Épp most tettem meg. Azt hiszi, nem találunk egy másik zugügyvédet, aki hozza-viszi a leveleinket?
– Túl sokat tudok – mondta Trevor.
Arca hirtelen lángvörössé vált, nyelve kiszáradt.
– Ne becsülje túl magát, nem nélkülözhetetlen.
– De igen. Mindenről tudok, ami itt folyik.
– Akárcsak mi, nagyokos. Az a különbség, hogy mi már börtönben vagyunk. Magának van a legtöbb vesztenivalója. Ha ujjat húz velem, itt fog ülni, az asztalnak ezen az oldalán.
Trevor halántéka hasogatni kezdett, behunyta a szemét. Nem volt olyan állapotban, hogy vitatkozzon. Miért maradt olyan sokáig Pete-nél az este? Spicerrel csak úgy szabad találkoznia, ha vág az agya, ő meg most fáradt és kótyagos.
Émelygett, és attól tartott, megint hányingere lesz. Újra számolt. A százhatvanhétezer és a százhuszonötezer dollár közti különbségről vitatkoznak. Trevornak még az utóbbi is tetszett. Nem kockáztathatja meg, hogy szélnek eresszék, mert már a maradék néhány ügyfelét is sikerült elriasztania. Alig tartózkodik az irodában, még csak vissza se hívja őket. Sokkal jobban jövedelmező bevételi forrást talált, a fene fog bajlódni a környék pitiáner figuráival.
Azonkívül úgysem tudna zöld ágra vergődni Spicerrel. Ennek az embernek nincs lelkiismerete. Kemény és hajlíthatatlan, csak az érdekli, hogy minél több pénzt összeharácsoljon.
– Beech és Yarber ugyanígy gondolják? – kérdezte, miközben tudta, hogy így van, meg azt is, hogy ha nem így volna, az az ő helyzetén úgysem változtatna.
– Így bizony. Minden munkát ők végeznek. Miért kellene magának többet kapnia, mint nekik?
Ezt mégsem találta egészen korrektnek.
– Jó, rendben – mondta Trevor. A feje változatlanul fájt. – Nem véletlenül kerültek maguk börtönbe.
– Nem iszik maga túl sokat?
– Nem én. Miért kérdi?
– Ismertem piás palikat. Rengeteget. Maga szörnyen néz ki.
– Köszönöm. Törődjön a maga dolgával, én meg az enyémmel.
– Kötöttünk egy megállapodást, de senki nem akar magának piás ügyvédet. A mi pénzünket kezeli, egy nem épp legális vállalkozásban. Egyszer csak kifecseg valamit a kocsmában, aztán valaki máris elkezd kérdezősködni.
– Ezt csak bízza rám.
– Jó, de azért legyen nagyon észnél. Embereket fejünk meg, ami őket érzékenyen érinti. Én a helyükben valószínűleg idejönnék, és kiderítenék egyet-mást, mielőtt kiköhögöm a pénzt.
– Jobban félnek annál.
– Azért csak tartsa nyitva a szemét. Nagyon fontos, hogy józan és éber legyen.
– Nagyon szépen köszönöm. Valami egyéb?
– Aha, van egypár meccs.
Ez sem volt érdektelen téma. Spicer fellapozta az újságot, és összeállították a tipplistát.
Trevor még a Trumble környékén vett magának egy liter sört egy kis boltban, és azt iszogatta útban visszafelé Jacksonville-be. Igyekezett nem gondolni a pénzre, de nem volt ura a gondolatainak. A saját számláján és a Társak számláján lévő összeg közti különbség valamivel több, mint kétszázötvenezer dollár, jó messze, külföldön, és ő bármikor felvehetné az egészet, ha akarná. A félmillió dollárral együtt ez már, nos, nem tudta megállni, hogy össze ne adja: hétszázötvenezer dollár!
Sosem derülne ki, hogy piszkos pénzt lopott; ettől lenne igazán szép az egész. A Társak áldozatai sosem panaszkodnának, mert restellnék. Ők nem követtek el semmi törvénybe ütközőt, csak félnek. Amit a Társak művelnek, az viszont bűncselekmény. Kihez fordulhatnának, ha eltűnne a pénz?
Ilyesmire még gondolnia sem lenne szabad.
Igen ám, de hogy tudnák őt a Társak elkapni? Olyan szigetek közt hajózik majd a vitorlásával, amelyekről ők még nem is hallottak. Amikor meg majd kiszabadulnak, lesz-e erejük, pénzük és türelmük őutána nyomozni? Persze hogy nem lesz. Öregek mindhárman, Beech valószínűleg még a Trumble-ban meghal.
– Elég! – kiáltott rá önmagára.
A Beach Javában felhajtott egy háromszorosan feljavított kávét, aztán visszament az irodájába, azzal az eltökélt szándékkal, hogy tesz valami hasznosat. A világhálón megtalálta néhány philadelphiai magánnyomozó nevét. Már majdnem hat óra volt, mire elkezdett telefonálni. Az első két számon üzenetrögzítő jelentkezett.
A harmadik, Ed Pagnozzi magánnyomozó az irodájában személyesen vette fel a kagylót. Trevor elmagyarázta, hogy ő ügyvéd Floridában, és Upper Darbyban lenne egy sürgős feladat.
– Jó, de miről van szó?
– Egy postacímnek kellene utánanézni – közölte Trevor könnyedén. Nem okozott gondot a tálalás, sokszor eljátszotta már ezt. – Csúnya válóperen dolgozom. A feleséget képviselem, és szerintem a férj eltitkol némi pénzt. A lényeg az, hogy keresek valakit, aki kiderítené, ki bérel egy bizonyos postafiókot.
– Maga nyilván ugrat.
– Nem én, a legkevésbé sem.
– Tényleg azt akarja, hogy egy postán szaglásszak?
– Nyomozói alapfeladat.
– Nos, uram, én nem érek rá. Forduljon valaki máshoz.
Pagnozzi ezzel letette a kagylót, hogy fontosabb ügyekkel törődjön. Trevor szidta, mint a bokrot, aztán tárcsázta a következő számot. Még kettővel próbálkozott, de csak üzenetrögzítőkhöz volt szerencséje. Holnap majd tovább próbálkozik.

 

Az utca túloldalán Klockner újra meghallgatta a Pagnozzival folytatott kurta beszélgetést, aztán felhívta a Langleyt. A kirakójáték utolsó darabkája is a helyére került, erről pedig Mr. Deville-nek mielőbb értesülnie kell.
Hamar átlátták az egész zsarolási akció lényegét: szép szavak, behízelgő stílus, elragadó fényképek. A titkolt vágyakat veszik célba, a rettegés pedig jól jövedelmez. Mr. Garbe anyaga, a Brant White-féle ellenakció és az elfogott levelek alapján pedig áttekinthetővé vált a működési mechanizmus.
Már csak egy kérdésre kellett megkeresni a választ: hogyan derítik ki a Társak áldozataik valódi nevét, ha azok álnéven bérelnek postafiókot? A philadelphiai telefonhívások erre is megadták a választ. Trevor egyszerűen megbízott egy helybeli magánnyomozót, persze olyat, aki Mr. Pagnozzmál kevésbé elfoglalt.
Már majdnem tíz óra volt, mire Deville bejutott Teddy-hez. Az észak-koreaiak megint lelőttek egy amerikai katonát a demilitarizált övezetben, és Teddyt már dél óta ez a malőr kötötte le. Sajtot és sós kekszet evett, hozzá diétás kólát ivott, amikor Deville belépett a bunkerbe.
– Pontosan erre gondoltam – mondta Teddy, miután meghallgatta Deville rövid tájékoztatóját.
Az ösztönei majdnem mindig csalhatatlannak bizonyultak, főleg utólag.
– Ez persze azt jelenti, hogy az ügyvéd itt is megbízhat egy helybelit, hogy nyomozza ki, kicsoda Al Konyers valójában – mondta Deville.
– De hogyan?
– Több módszer is elképzelhető. Az első a megfigyelés, ahogy mi is rájöttünk, hogy Lake el-elszökik a postafiókjához. Szemmel lehet tartani a postát. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy esetleg észreveszik az embert. A második a megvesztegetés. Ötszáz dollár csúszópénz sok postai alkalmazottat készségessé tesz. A harmadik a számítógépes nyilvántartás. Ezek általában nem titkosított adatok. Az egyik emberünk minden gond nélkül behatolt az Indiana állambeli Evansville központi postahivatalának nyilvántartásába, és megszerezte a postafiókbérlők listáját. Próbaképpen tette, egy órájába se került. Ez a korszerű technika, de működik a hagyományos módszer is: egyszerűen be kell törni a postára éjjel, és körülnézni.
– Mennyit fizet ő ezért?
– Azt még nem tudjuk, de kiderül, ha felbérel egy nyomozót.
– Ki kell vonni a forgalomból.
– Likvidáljuk?
– Még ne. Én előbb megpróbálnám megvenni. Ha nekünk dolgozik, mindent megtudunk, Konyerstől pedig távol tartjuk. Készítse el a tervet.
– Az eltávolításáról is?
– Lásson hozzá a tervezéshez, de nem sietünk vele. Egyelőre nem.

 

 

23. fejezet

Délen nagyon megkedvelték Aaron Lake-et a fegyverek és bombák iránti vonzalma, a karakán beszédstílusa, valamint a katonai készültség iránti elkötelezettsége miatt. Az elsőknél is merészebb reklámjaival meghódította Floridát, Mississippit, Tennessee-t, Oklahomát és Texast. Teddy emberei pedig ugyanezeket az államokat annyi pénzzel hódították meg, amennyi addig még egyetlen választás előtt sem cserélt gazdát.
Az eredmény egy újabb nagy áttörés lett: Lake a Kis Szuperkedden megnyerhető háromszáztizenkét küldöttből kétszázhatvanat állított maga mellé. Miután március 14-én összeszámlálták a szavazatokat, kiderült, hogy kétezer-hatvanhat küldöttből ezerháromszázegy döntött így. Lake a maga nyolcszázegy pontjával egyértelműen átvette a vezetést a háromszázkilencven ponttal rendelkező Tarry kormányzótól.
A verseny eldőlt, hacsak be nem üt valami előre nem látható katasztrófa.

 

Buster első munkája a Gazevő kezelése lett, amiért húszcentes kezdő órabért kapott. Az étkezde padlójának felmosása és e között választhatott. Azért döntött a fűnyírás mellett, mert szerette a napfényt, és megfogadta, hogy ő nem lesz olyan sápkóros, mint sok bentlakó, akiknek olyan volt a bőrük, mintha kihipózták volna. Elhízni sem fog, mint jó néhányan. Ez börtön, morfondírozott magában, hogy lehetnek ezek ilyen kövérek?
Keményen dolgozott a ragyogó napsütésben, megőrizte barnaságát, megfogadta, hogy nem ereszt pocakot, és eltökélte, hogy átvészeli az egészet. Tíz nap után azonban Buster már tudta, hogy nem bír ki negyvennyolc évet.
Negyvennyolc év! Ennyi időt ő felfogni is képtelen, de ugyan ki lenne képes rá?
Az első két napot végigbőgte.
Egy évvel és egy hónappal ezelőtt még az apjával együtt üzemeltették a kikötőjüket, dolgoztak a hajókon, hetente kétszer kimentek halászni az öbölbe.
Módszeresen haladt a kosárlabdapálya betonszegélye mentén, ahol épp egy eldurvult meccs zajlott. Aztán a nagy homokos pálya körül folytatta, ahol időnként kézilabdázni szoktak. Messzebb, a futópályán egy magányos alak gyalogolt, egy idősebb férfi, ing nélkül, hosszú, ősz haja lófarokba fogva. Ismerősnek tűnt. Buster a futópályához vezető járda két oldalán folytatta a munkát.
A magányos gyalogló Finn Yarber, az egyik bíró, aki talán segít neki. Egyenletes tempóban, ruganyos léptekkel közeledett a kanyar felől, emelt fővel, egyenes háttal. Sportolónak ugyan nem menne el, de azért sok hatvanéves megirigyelhetné. Mezítláb és meztelen felsőtesttel gyalogolt, izzadságcseppek gördültek le cserzett bőrén.
Buster kikapcsolta a Gazevőt, és letette a földre. Amikor Yarber odaért a fiúhoz, észrevette és megszólította:
– Üdv, Buster. Hogy vagy?
– Még megvagyok – mondta a srác. – Nem bánná, ha csatlakoznék magához?
– Nem, dehogy – felelte Finn, de nem lassított.
Vagy kétszáz métert megtettek, mire Buster összeszedte a bátorságot ahhoz, hogy megkérdezze:
– Mi a helyzet a fellebbezésemmel?
– Beech bíró úr vizsgálja. Az ítélet szabályosnak tűnik, ami nem jó hír. Sok fickó úgy kerül ide, hogy van valami hiba az ítéletben. Ilyenkor általában pár beadvánnyal el tudjuk érni, hogy lefaragjanak belőle egypár évet. Ebben az esetben ez nem megy. Sajnálom.
– Nem baj. Mit számít egypár év annak, aki negyvennyolcat kapott? Huszonnyolc, harmincnyolc vagy negyvennyolc, teljesen mindegy.
– Még fellebbezhetsz. Van rá esély, hogy megváltoztatják a döntést.
– Nem sok.
– Ne add fel a reményt, Buster – mondta Yarber, de meggyőződés egyáltalán nem érződött a hangján.
Ha megőriz valamennyi reményt, az azt jelentette volna, hogy még bízik az igazságszolgáltatásban, de Yarber ettől igen távol állt. Ugyanaz a jogrend futtatta őt holtvágányra, amit korábban oly harciasán védelmezett.
Yarbernek viszont legalább voltak ellenségei, s egy bizonyos fokig megértette, hogy miért vetették rá magukat.
Ez a szegény fiú azonban semmi rosszat nem tett. Yarber eleget olvasott el az anyagából ahhoz, hogy tudja, Buster tökéletesen ártatlan, egy túlbuzgó ügyész újabb áldozata.
Az iratok alapján annyit lehetett gyanítani, hogy a kölyök apja talán eldugott némi pénzt, de ez érdektelen. Semmi nem indokolta a százhatvan oldalas vádiratot, amely bűnszövetkezetben való részvételről szólt.
Remény. Már attól is álszentnek érezte magát, hogy ez a szó eszébe jutott. A fellebbviteli bíróságokon csupa gyöpös agyú vaskalapos ül, drogügyben csak a legritkább esetben változtatnak meg ítéletet. A kölyök fellebbezésére gondolkodás nélkül ráütnék a pecsétet, és még el is hinnék önmaguknak, hogy ettől nagyobb lesz a rend az utcákon.
Itt a leggyávább a tárgyaló bíró volt. Az ügyészeknek az a dolguk, hogy boldog-boldogtalant megvádoljanak, de a bíróval szemben elvárás, hogy szűrje ki azokat, akiket indokolatlanul rángattak bele az ügybe. Bustert és az apját külön kellett volna választani a kolumbiaiaktól és bandájuktól, és haza kellett volna küldeni őket, még a tárgyalás megkezdése előtt.
Az egyikük halott, a másikat tönkretették, de a szövetségi bűnüldözési rendszerben senki nem akadt, aki odafigyelt volna egy újabb rakás drogüzér, mind, egytől egyig.
Az ovális pálya görbületénél Yarber először lassított, aztán megállt. Messze a távolba nézett, a füves térségen túli fasor felé. Buster is odanézett. Már tíz napja nézegette a Trumble területének határait, és látta, hogy nincs se kerítés, se szögesdrót, se őrtorony.
– Aki legutóbb elment innen – mondta Yarber a semmit bámulva –, ott, a fák közt ment el. Pár kilométer a sűrű erdőben, aztán egy országúthoz lyukad ki az ember.
– Ki volt az?
– Egy Tommy Adkins nevű fickó. Azelőtt bankár volt Észak-Carolinában. Rajtakapták, hogy megdézsmálta a mézesbödönt.
– Mi történt vele?
– Megháborodott, és egy szép napon elment innen. Hat óra telt el, mire észrevették. Egy hónap múlva találták meg egy szállodai szobában, a Cocoa Beachen. Nem a zsaruk, hanem a takarítónők. Összegömbölyödve feküdt a padlón, anyaszült meztelenül, a hüvelykujját szopta. Teljesen elment az esze. Berakták valami elmegyógyintézetbe.
– Hat óra telt el?
– Igen, évente átlag egyszer fordul elő ilyesmi. Valaki fogja magát és elmegy. Ilyenkor értesítik a lakóhely szerint illetékes rendőrséget, ráviszik az illető nevét az országos számítógépes listára és így tovább.
– Hányat szoktak elkapni?
– Majdnem mindenkit.
– Majdnem?
– Igen, de azért kapják el őket, mert hülyeségeket csinálnak. Leisszák magukat a kocsmában. Olyan kocsit vezetnek, aminek nem működik a féklámpája. Egyből a barátnőjükhöz mennek.
– Szóval ha az ember okos, meg lehet úszni?
– Meg. Gondos tervezés, némi készpénz, és akkor minden megy, mint a karikacsapás.
Egy kicsit lassabb tempóban folytatták a sétát.
– Áruljon el nekem valamit, Mr. Yarber – mondta Buster. – Ha magára negyvennyolc év várna, elindulna?
– Igen.
– De nekem nincs egy vasam se.
– Nekem van.
– Akkor segítsen.
– Majd meglátjuk. Várj egy kicsit. Előbb illeszkedj be. Egyelőre rád jobban figyelnek, mert új vagy, de később megfeledkeznek rólad.
Buster még el is mosolyodott. A büntetését épp az imént csökkentették drasztikusan.
– Tudod, mi történik, ha elkapnak? – kérdezte Yarber.
– Igen, Megtoldják még pár évvel a büntetést. Nagy ügy. Kapok mondjuk ötvennyolc évet. Na nem, ha elkapnak, szétloccsantom a fejem.
– Én is azt tenném. Arra kell készülnöd, hogy elhagyod az országot.
– És hová menjek?
– Valami olyan helyre, ahol külsőre nem lógsz ki a helybeliek közül, és az országnak nincs kiadatási megállapodása az Egyesült Államokkal.
– Mit javasolna?
– Argentínát vagy Chilét. Beszélsz spanyolul?
– Nem.
– Kezdj el tanulni. Itt van spanyol nyelvtanfolyam. Miamiból jött fiúk tartják.
Egy teljes kört tettek meg csöndben, és Buster ezalatt átértékelte a jövőjét. A léptei könnyedebbé váltak, a tartása egyenesebb lett, a szája sarkában pedig ott bujkált a mosoly.
– Miért segít nekem? – kérdezte.
– Mert huszonhárom éves vagy, nagyon fiatal és teljesen ártatlan. Téged a hibás joggyakorlat juttatott ide. Jogod van visszavágni úgy, ahogy csak tudsz. Van barátnőd?
– Mondjuk.
– Felejtsd el. Csak bajt hoz rád. Azonkívül gondolod, hogy vár rád negyvennyolc évet?
– Azt mondta, igen.
– Hazudik. Már most másfelé tekinget. Felejtsd el, hacsak nem akarod, hogy elkapjanak.
Igen, bizonyára igaza van, gondolta Buster. Még egy levelet sem kapott a lánytól, és, bár csak négyórányira lakik, még nem talált el a Trumble-ba. Kétszer beszéltek telefonon, de csak az érdekelte, hogy megtámadták-e.
– Gyereked van? – kérdezte Yarber.
– Nincs, legalábbis nem tudok róla.
– És a mamáddal mi van?
– Meghalt, amikor még egész kicsi voltam. Apám egyedül nevelt fel, kettesben éltünk.
– Akkor minden rendben, neked érdemes lesz elmenned.
– Legszívesebben már most elindulnék.
– Türelem, ezt gondosan meg kell tervezni.
Egy újabb kör, és Buster már szökdécselni szeretett volna. Semmi nem jutott eszébe, ami hiányozna neki Pensacolából. A gimiben négyesei meg ötösei voltak spanyolból, és ugyan már egy mukkra sem emlékszik, de annak idején könnyen tanult. Hamar belejön. Jár majd a tanfolyamra, haverkodik a latin-amerikaiakkal.
Minél többet gyalogolt, annál jobban szerette volna, ha helyben hagyják az ítéletét. Minél előbb, annál jobb. Ha megsemmisítik, új tárgyalást tűznek ki, de abban sem reménykedett.
Buster el akart futni, át a füves térségen, el a fasorig, aztán keresztül az erdőn az országútig, bár hogy onnan merre menne tovább, azt nem tudta. Viszont ha az elmeháborodott bankár kisétált innen, és eljutott Cocoa Beachig, neki is sikerül.
– Maga miért nem ment el? – kérdezte Yarbertől.
– Gondoltam rá, de engem öt éven belül kiengednek. Addig kibírom. Hatvanöt éves leszek akkor, és egészséges. Ha minden jól megy, élhetek még tizenhat évet. Én arra készülök, Buster, arra a tizenhat évre. Nem akarom állandóan azt lesni, figyelnek-e.
– Hova megy majd?
– Még nem tudom. Talán egy kis olasz faluba. Talán a perui hegyekbe. Nagy a világ, oda megyek, ahová nekem tetszik, és órákon át erről álmodozom.
– Tehát van egy csomó pénze?
– Még nincs, de lesz.
Ez a kijelentés számos kérdést vetett fel, de Buster nem feszegette a dolgot. Már megtanulta, hogy a börtönben az a legjobb, ha az ember a kérdéseit megtartja magának.
Amikor Buster belefáradt a gyaloglásba, megállt a Gazevője mellett.
– Köszönöm, Mr. Yarber – mondta.
– Nem tesz semmit, de maradjon kettőnk között.
– Természetesen. Mindig állok rendelkezésére.
Finn folytatta a gyaloglást, nekivágott még egy körnek. A sortját már átitatta az izzadság, ősz lófarkából csöpögött a verejték. Buster utánanézett, aztán egy egészen rövid pillanatig átnézett a füves térség fölött, be a fák közé.
Abban a pillanatban ellátott egészen Dél-Amerikáig.

 

 

24. fejezet

Két hosszú, kemény hónapon át Aaron Lake és Tarry kormányzó fej fej mellett haladtak, egymás nyomában jártak mindenütt abban a huszonhat államban, amely összesen közel huszonötmillió lehetséges szavazatot jelentett. Mindketten napi tizennyolc órán át hajtották magukat megállás nélkül, eseménytől eseményig, helyszíntől helyszínig, ahogy ez az elnökválasztási küzdelem őrületében szokás.
Ugyanilyen keményen küzdöttek azért, hogy elkerüljék a szemtől szembeni vitát. Tarry a jelölési időszak elején azért nem akarta, mert ő volt az élen. Működött a gépezet, volt pénze, a közvélemény-kutatási eredmények mellette szóltak. Miért törvényesítené az ellenfelet? Lake azért nem akarta, mert új volt az országos küzdőtéren, kezdő a nagyszabású kampányolásban. Különben is, sokkal könnyebb volt a forgatókönyv mögé bújnia, barátságos kamerák elé állnia, és ha kellett, elkészítenie a reklámokat. A vita nagyon kockázatos lett volna.
Teddynek sem volt ínyére a dolog.
A kampányok azonban mindig hoznak változásokat. Aki az élen van, lemarad, a jelentéktelen témák fontosak lesznek, a sajtó akár puszta unalomból is kiélezhet bármit.
Tarry úgy döntött, szüksége van a vitára, mert visszaesett, egyik jelölést vesztette el a másik után.
– Aaron Lake meg akarja vásárolni ezt a választást – hajtogatta egyre többször. – Én pedig ezt a szemébe akarom mondani.
Ez nagyon jól hangzott, és a sajtó rá is harapott.
– Kerüli a nyílt vitát, nem mer kiállni – jelentette ki Tarry, és a sajtónak ez is tetszett.
– A kormányzó úr Michigan óta halogatja a vitát – hangzott Lake szokásos válasza.
Három héten át játszottak a „ki ki elől menekül” játékot, míg az embereik a háttérben ki nem dolgozták a taktikát.
Lake vonakodott, de szüksége volt a nyilvánosságra. Bár hétről hétre győzött, olyan ellenféllel kellett megmérkőznie, akinek a hanyatlása hosszú ideig elhúzódik. A saját és a D-PAC közvélemény-kutatási adatai egyaránt azt támasztották alá, hogy a választók érdeklődése felé fordul, de elsősorban azért, mert új ember, jóképű és a jelek szerint megválasztható.
A kívülállók azt már nem tudták, hogy az adatok gyenge pontokra is rávilágítottak. Először is arra, hogy a Lake-kampány egyetlen témára épült. A védelmi kiadások csak egy bizonyos ideig kötik le a választókat, és az adatokból kiderült, hogy sokakat foglalkoztat, mi Lake álláspontja a többi kérdésben.
A másik gyengeség az volt, hogy Lake még mindig öt ponttal lemaradt az alelnök mögött, feltételezett novemberi erőpróbájukban. A választók ugyan már unták az alelnököt, de róla legalább tudták, kicsoda. Lake-ről sokaknak még mindig csak ködös elképzeléseik voltak. Emellett ők ketten még november előtt többször fognak vitázni. Lake-nek tapasztalatokat kellett szereznie.
Tarry nem javított a helyzeten az örökös kérdezősködésével: „Kicsoda Aaron Lake?”
Csekély maradék pénzéből autókra ragasztható matricákat nyomatott az immár híressé vált kérdéssel: „Kicsoda Aaron Lake?”
Ezt a kérdést Teddy is gyakorta feltette magának, bár egészen más okból.
A vita helyszínéül egy kis pennsylvaniai lutheránus egyetem hangulatos, jó akusztikájú, jól bevilágítható és nem túl nagy létszámú közönség befogadására alkalmas előadótermét választották. A két tábor a legapróbb részleteken is huzakodott, de mivel mindkét fél időszerűnek tartotta a vitát, végül is megegyeztek. A pontos forgatókönyv kidolgozása kis híján ökölharcba torkollott, de miután sikerült megállapodniuk, mindenki jól járt. Három riporter kapott lehetőséget, hogy a színpadon, egyenesben tehessen fel kérdéseket. A közönség húsz percig kérdezhet majd bármit, de ez nem kerül képernyőre. Az ügyvéd Tarry öt percet kért nyitó megjegyzései és tíz percet zárónyilatkozata számára. Lake harminc percig akart Tarryvel vitatkozni minden megkötés nélkül, úgy, hogy ez idő alatt senkit ne lehessen bevonni, csak ők ketten mérkőzzenek meg egymással. Ettől a Tarry-tábor megrémült, majdnem meghiúsult a megállapodás.
Amikor a vitavezető, a helyi közszolgálati rádió munkatársa köszöntötte a nézőket Wendell Tarry kormányzó és Aaron Lake kongresszusi képviselő első és egyetlen nyilvános vitáján, ezt a becslések szerint mintegy tizennyolcmillió ember látta és hallotta.
Tarry azt az öltönyt viselte, amelyet a felesége választott ki, a szokványos kék inggel és a szokványos piros-kék nyakkendővel. Lake-en egy pompás világosbarna öltöny volt, lekerekített gallérú fehér inggel, piros, barna és még ki tudja, hányféle színű nyakkendővel. Ezt az öltözéket egy divattanácsadó állította össze, a színek kiválasztásánál figyelembe vette a díszletet is. Lake haját kissé beszínezték, fogsorát kifehérítették, négy órát kellett eltöltenie a szoláriumban. Energikus, fiatalos, szerepelni kész ember benyomását keltette.
Tarry kormányzóra is ráillett a jóképű jelző. Bár csak négy évvel volt idősebb Lake-nél, a kampány nagyon megviselte. Tekintete fáradt, szeme vérágas volt. Meg is hízott egy kicsit, főleg arcban. Amikor belekezdett nyitó megjegyzéseibe, gyöngyözött a homloka, és a verejtékcseppek csillogtak a lámpák fényében.
Sokan úgy tartották, hogy Tarrynek több a vesztenivalója, mert már oly sokat vesztett. Január elején a jövőbe látó bölcsek, mint a Time magazin, őt kiáltották ki esélyesnek, akitől karnyújtásnyira van a jelölés. Már három éve versenyben volt. Kampánya a vidék és a kisipar támogatásán alapult. Iowa és New Hampshire minden helyi vezetője és közvélemény-kutatója kávézott már vele. A gépezete olajozottan működött.
Aztán jött Lake a mellbevágó reklámjaival és egyetlen témája varázslatával.
Tarrynek arra volt szüksége, hogy vagy ő maga szerepeljen kimagaslóan jól, vagy Lake kövessen el valami óriási baklövést.
Egyik sem következett be. Pénzfeldobással döntötték el, ki legyen az első, és Tarry kezdett. Nyitó megjegyzéseit a színpadon fel-alá járkálva mondta el, közben meg is botlott. Nagyon igyekezett, hogy fesztelennek mutatkozzon, de folyton elfelejtette a saját vázlatpontjait. Az ügyvédi gyakorlata nem segítette át ezen, mert annak idején a biztosítás volt a szakterülete. Mivel rendre elfelejtette, mit akart mondani, mindig ugyanoda lyukadt ki: Mr. Lake meg akarja vásárolni ezt a választást, mert nincs mondanivalója. Hangneme hamar ellenségeskedővé vált. Lake szelíden mosolygott; lepergett róla, mint kacsa tolláról a víz.
Tarry gyönge kezdése felbátorította Lake-et, erősítette önbizalmát, és arról győzte meg, hogy jobb, ha a pódium mögött marad, ahol biztonságban van, és a jegyzetei is vele vannak. Először is leszögezte, ő nem azért jött, hogy sarat dobáljon. Tiszteli Tarry kormányzó urat, de az imént öt perc tizenegy másodpercig hallották őt beszélni, s ez idő alatt semmi pozitívum nem hangzott el.
Ezek után már nem beszélt ellenfeléről, hanem röviden felvázolta a három témakört, nevezetesen az adócsökkentés, a szociális ellátás reformja és a kereskedelmi deficit kérdéseit. Honvédelemről egy szó sem esett.
A riportercsapat első kérdését Lake kapta, és az a költségvetési többletre vonatkozott. Mire kellene fordítani ezt az összeget? Egy vele rokonszenvező riporter adta fel neki a labdát, Lake pedig nem hagyta ki a ziccert. A társadalombiztosítás megmentésére, felelte, aztán meggyőzően, lényegre törően, vérbeli közgazdász módjára taglalta, hogyan kellene felhasználni a pénzt. Javaslatát számokkal, százalékokkal és az előrejelzések adataival támasztotta alá, melyeket fejből sorolt.
Tarry kormányzó válaszában csak az adócsökkentést említette. Szerinte azoknak az embereknek kell visszaadni a pénzt, akik azt megkeresték.
A kérdezgetés alatt nem sok pontot osztottak ki. Mindkét jelölt alaposan felkészült. Meglepetésnek számított, hogy Lake, aki a Pentagon ura akar lenni, más kérdésekben is tájékozottnak mutatkozik.
A vita a szokásos kérdezz-felelek stílusban folytatódott tovább. A közönség csupa olyasmit kérdezett, amire számítani lehetett. A tűzijáték akkor kezdődött, amikor a két jelölt kérdezgette egymást. Tarry nyitott, s mint várható volt, arról faggatta Lake-et, nem a pénzével próbálja-e megnyerni a választást.
– Mindaddig nem törődött ennyire a pénzzel, amíg önnek több volt, mint bárki másnak – vágott vissza Lake, és a közönség nyomban felélénkült.
– Nekem nem volt ötvenmillió dollárom – mondta Tarry.
– Nekem sem annyi van – mondta Lake –, inkább hatvanmillióról beszélnék, és olyan ütemben jön, hogy számolni se győzzük. Munkából élő, közepes jövedelmű emberek adják. Támogatóink nyolcvanegy százaléka évi negyvenezer dollárnál kevesebbet kereső ember. Valami gond van ezekkel az emberekkel, kormányzó úr?
– Korlátozni kellene azt az összeget, amennyit egy-egy jelölt elkölthet.
– Egyetértek. A kongresszusban én nyolc alkalommal is a korlátozásra szavaztam. Ön azonban addig meg sem említette a korlátozást, amíg el nem fogyott a pénze.
Tarry kormányzó a reflektorfénytől megriadt őz üveges tekintetével meredt a kamerába. A közönség soraiban ülő Lake-hívek közül néhányan hangosan felnevettek, hogy azt hallani lehessen.
A kormányzó homlokán ismét megjelentek a verejték-cseppek, miközben túl nagy lapokra írott jegyzetei közt keresgélt. Kormányzói hivatalt már rég nem töltött be, de ragaszkodott e titulushoz. Indiana választópolgárai már kilenc éve, egyetlen ciklus után megvonták tőle a bizalmukat. Lake ezt az adut egy kicsit későbbre tartogatta.
Ezután Tarry azt kérdezte Lake-től, hogy kongresszusi képviselői pályafutása tizennégy éve alatt miért szavazott meg ötvennégy új adófajtát.
– Nem emlékszem mind az ötvennégyre – felelte Lake –, de az biztos, hogy a zömük dohányárura, alkoholra és szerencsejátékra kivetett adó volt. Ugyanakkor a személyi jövedelemadó, a cégjövedelmi adó, a szövetségi adóelőleg és a társadalombiztosítási járulék növelése ellen szavaztam. Vállalom a döntéseimet. Adókról szólván, kormányzó úr, megmondaná, mivel magyarázható az a tény, hogy hivatali idejének négy éve alatt Indianában a személyijövedelem-adó összege átlag hat százalékkal növekedett?
A gyors visszavágás elmaradt, így Lake tovább bombázhatta ellenfelét.
– Ön meg akarja nyirbálni a szövetségi költségvetést, ám hivatali idejének négy éve alatt Indiana állam kiadásai tizennyolc százalékkal nőttek. Ön csökkenteni kívánja a cégjövedelmi adót, ám hivatali idejének négy éve alatt Indianában a cégjövedelmi adó három százalékkal nőtt. Ön fel akarja számolni a szociális segélyt, ám kormányzósága idején Indianában negyvenezer embert vettek fel a segélylistákra. Mivel magyarázza mindezt?
Indiana felhánytorgatását övön aluli ütésként élte meg Tarry.
– Visszautasítom ezt a megközelítést – nyögte ki nagy nehezen. – Munkahelyeket teremtettünk Indianában.
– Valóban? – kérdezte Lake gúnyosan.
Meglobogtatott egy papírlapot, mintha az bírósági vádindítvány lenne Tarry kormányzó ellen, és folytatta:
– Lehet, hogy így történt, ám az ön hivatali idejének négy éve alatt majdnem hatvanezer volt dolgozó kért munkanélküli segélyt – jelentette be anélkül, hogy ránézett volna a papírra.
Tarry kormányzóságának négy éve kétségtelenül nem volt sikeresnek tekinthető, de a gazdasági helyzet egyáltalán nem kedvezett neki. Mindezt ő már korábban megmagyarázta, és készséggel megtette volna most is, csakhogy, az ördögbe, alig pár perc jutott neki az országos televízióban. Ezt semmiképp sem pocsékolhatta el arra, hogy a múltban vájkáljanak.
– Most nem csupán Indianáról van szó – jelentette ki, s még egy mosolyt is sikerített hozzá –, hanem mind az ötven államról, minden munkából élő emberről szerte az országban, akiktől ön azt várná el, hogy több adót fizessenek, és azzal támogassák az ön nagyszabású honvédelmi elképzeléseit, Mr. Lake. Nem gondolhatja komolyan, hogy megduplázná a Pentagon költségvetését.
Lake szigorúan nézett ellenfelére.
– Nagyon is komolyan gondolom. Ha erős hadsereget akarna, ön is komolyan gondolná.
Aztán felvonultatott egy csomó, egymásra épülő statisztikai adatot. Ezek végeredményben azt igazolták, hogy a hadsereg nem ütőképes, majd azzal fejezte be mondandóját, hogy a hadsereget rá kellett volna bírni, hogy szállja meg Bermudát.
Tarry ennek ellenkezőjét kívánta alátámasztani azzal a vaskos tanulmánnyal, amit volt tábornokok megbízásából állított össze egy szakértői munkacsoport. Meglobogtatta a kamerák előtt, és azt hangoztatta, hogy ilyesfajta fejlesztésre nincs szükség. A világban néhány polgárháborút és helyi konfliktust leszámítva béke van. Azok az összetűzések nem érintik az országot, az Egyesült Államok pedig immár az egyetlen nagyhatalom. A hidegháború ma már történelem. Kínát évtizedek választják el attól, hogy vetélytárs lehessen, ha egyáltalán az lesz valaha. Miért terhelnék az adófizetőket azzal, hogy a haderő fejlesztésére dollármilliárdokat fordítanak?
Egy ideig még elvitatkoztak azon, honnan származhatna pénz a fejlesztésre, és Tarry szerzett néhány pontot. A gyeplő azonban Lake kezében volt, és minél tovább taglalták a témát, annál világosabbá vált, hogy Lake sokkal felkészültebb, mint a kormányzó.
Lake a végére tartogatta legfőbb ütőkártyáját. Tízperces összegzésében visszatért Indianához, és folytatta Tarry egyetlen ciklusa alatti kudarcainak szomorú listáját. Logikus és nagyon hatásos végkövetkeztetése így hangzott: ha Indiánát nem tudta vezetni, hogyan vezethetné az egész országot?
– Indiana polgárait nem hibáztatom – mondta Lake –, hiszen megvolt bennük a kellő bölcsesség, és egyetlen ciklus után leváltották Mr. Tarryt. Tisztában voltak azzal, hogy nem jól végezte a dolgát. Ezért történt meg, hogy mindössze harmincnyolc százalékuk szavazott rá, amikor újabb négy évre szerette volna megválasztatni magát. Harmincnyolc százalék! Bízhatunk Indiana polgáraiban. Ismerik ezt az embert. Látták, hogyan kormányoz. Egyszer tévedtek, aztán elküldték. Szomorú lenne, ha az ország többi része most elkövetné ugyanezt a hibát.
Az azonnali közvélemény-kutatás Lake egyértelmű győzelmét jelezte. A D-PAC ezer választót hívott fel közvetlenül a vita után. Közel hetven százalékuk gondolta úgy, hogy Lake volt a jobbik kettejük közül.

 

Útban Pittsburghtól Wichita félé a késő esti órákban kibontottak néhány üveg pezsgőt Lake különgépén. Kisebbfajta ünneplés vette kezdetét. A vitát követő felmérések eredményei folyamatosan érkeztek, minden újabb hír jobb volt, mint az előző, így győzelmi hangulat kezdett kialakulni.
Lake nem tiltotta meg az alkoholfogyasztást a Boeingjén, de rossz néven vette. Ha a stábja tagjai közül valaki fel is hajtott gyorsan némi szeszt, azt leginkább csak sebtiben, lopva tette. Indokolt esetben azért lehetett egy kicsit ünnepelni. Ezúttal Lake is megivott két pohár pezsgőt, a legszűkebb kör jelenlétében. Köszönetet mondott embereinek, gratulált nekik, aztán, miközben újra megnézték a vita legszórakoztatóbb részeit, felbontottak még egy üveggel. A videofelvételt mindig ott állították meg, amikor Tarry kormányzó szemlátomást nagyon feszengett, és a nevetés felerősödött.
Az ünneplés nem tartott sokáig, mindenki holtfáradt volt. Ezek az emberek már hetek óta csak öt órát aludtak éjszakánként. A vita előtti éjjel sokan még ennyit sem. Maga Lake is kimerült. Megitta a harmadik pohár pezsgőt, ennyit már hosszú évek óta nem ivott, aztán egy vastag plédet magára húzva bevackolta magát kényelmes bőr fotelágyába. A sötét utastérben mindenütt mélyen alvó embereket lehetett látni.
Neki nem jött álom a szemére, repülőn ritkán tudott elaludni. Annyi mindent kellett átgondolnia, megfontolnia. Persze jólesett felidézni a vitában aratott győzelmét, s a takaró alatt forgolódva elismételte magában legfrappánsabb mondatait. Hangosan ugyan soha ki nem mondta volna, de magában megállapította, hogy sziporkázott.
A jelölés már az övé. Ezek után állandóan a kirakatban lesz, aztán négy hónapon át az alelnökkel mérkőznek meg, úgy, ahogy azt a dicső amerikai hagyományok diktálják.
Felkapcsolta a kis olvasólámpát. Az övén kívül csak egyetlen lámpa égett, az utastér túlsó végén, a pilótafülkéhez közel olvasott valaki. Még egy álmatlanságban szenvedő. A többiek, csupa agyonhajszolt, elcsigázott fiatal, mind úgy aludtak, mint a bunda.
Lake kinyitotta aktatáskáját, és kivett belőle egy kis bőrmappát, melyben a magánlevelezés céljait szolgáló kártyákat tartotta. A tízszer tizenötös méretű, matt fehér kartonlapokra a jobb felső sarokba fekete, karcsú, óangol stílusú betűkkel nyomtatták rá az Aaron Lake nevet. Lake hagyományos, vaskos töltőtollal írt pár sort egykori kollégiumi szobatársának, aki egy kis texasi egyetemen tanított latint, írt egy-egy rövid köszönőlevelet a vitavezetőnek és oregoni koordinátorának. Lake nagyon szerette Clancy regényeit. Nemrég fejezte be a legutóbbi, eddigi legterjedelmesebb művét, és írt a szerzőnek is néhány gratuláló sort.
Mivel ezek a levélkék néha hosszúra sikeredtek, mindig tartott magánál ugyanolyan színű és méretű, de név nélküli kártyákat is. Körbepillantott, hogy meggyőződjön róla, mindenki alszik-e, aztán gyorsan lefirkantotta:

 

„Kedves Ricky!

Úgy gondolom, az lenne a legjobb, ha abbahagynánk a levelezést. Kívánom, hogy gyógyulj meg teljesen.

Üdvözöl:
Al”

 

Megcímzett egy sima borítékot. Az Aladdin North címét fejből tudta. Ezután ismét a névvel ellátott kártyákat vette elő, és írt még jó néhány köszönőlevelet a jelentősebb támogatóknak. Mintegy húszat írt meg, mire erőt vett rajta a fáradtság. A kártyákkal az ölében, az olvasólámpa fényében végül mégis legyűrte őt a kimerültség, és elbóbiskolt. Még egy órát sem aludt, amikor nagy riadalomra ébredt. Égtek a lámpák, emberek jöttek-mentek és füst terjengett az utastérben. A pilótafülkéből vészjelző éles hangja hallatszott, s amikor Lake feleszmélt, rájött, hogy a Boeing orral lefelé tart. Az igazi pánik akkor tört ki, amikor a légzőmaszkok leereszkedtek. A felszállás előtt oly sokszor végighallgatott kiselőadás, amikor az utaskísérő szemléltette a maszkok használatának módját, hirtelen aktuálissá vált: a maszkokra valóban szükség lett. Lake felvette a magáét, és nagyokat lélegzett.
A pilóta bejelentette, hogy kényszerleszállást hajt végre St. Louisban. A fények pislogtak, valaki felsikoltott. Lake szíve szerint végigjárta volna az utasteret, hogy mindenkit megnyugtasson, de a maszk helyhez kötötte. A gép hátuljában vagy két tucat riporter és a titkosszolgálat nagyjából ugyanennyi embere utazott.
Lehel, hogy ott nem ereszkedtek le a maszkok, támadt fel az aggodalom Lake-ben.
Sűrűsödött a füst, a lámpák már alig pislákoltak. A pánik kitörése után Lake-nek, ha csak egy egészen rövid időre is, de sikerült megőriznie lélekjelenlétét. Gyorsan összeszedte a levélkártyákat és borítékokat. A Rickynek szóló kártyát kiemelte a többi közül, és betette az Aladdin Northba címzett borítékba. Leragasztotta, s a mappát visszatette az aktatáskába. A lámpák pislogtak még egyet, aztán megszűnt a világítás.
A füst csípte a szemüket, égette az arcukat. A gép ijesztő sebességgel tartott lefelé. A pilótafülkéből vészjelzők és szirénák vijjogása hallatszott.
„Ez nem történhet meg – gondolta Lake a karfát markolva. – Nem sok választ el attól, hogy én legyek az Egyesült Államok elnöke.”
Eszébe jutott Rocky Marciano, Buddy Holly, Otis Redding, Thurman Munson, Tower texasi szenátor, Mickey Leland Houstonból, egy régi barátja. Aztán az ifjabb John Kennedy és Ron Brown.
A levegő hirtelen lehűlt, a füst hamar eloszlott. Háromezer méter alá értek, és a pilótának valahogy sikerült kiszellőztetnie az utasteret. A gép mozgása normálissá vált, az ablakból már látni lehetett odalent a fényeket.
– Kérem, tartsák magukon az oxigénmaszkokat – mondta a pilóta a sötétben. – Néhány perc múlva földet érünk, simán fogunk landolni.
„Simán? Jó vicc, mondhatom” – gondolta Lake. Sürgősen szüksége lett volna a legkisebb helyiségre.
Az utasok még nemigen mertek fellélegezni. Lake már földet érés előtt látta a rengeteg villogó mentő- és tűzoltóautót. A gép csak akkorát döccent, mint bármely más leszálláskor, s amint megállt a kifutópálya végén, az összes vészkijárat kinyílt.
Gyorsan és fegyelmezetten hagyták el a gépet, aztán mindenkit pillanatok alatt a mentőkocsikba tereltek. A Boeing rakterében keletkezett tűz még akkor is tovább terjedt, amikor a gép már földet ért. Lake futva távolodott, de közben látta, hogy tűzoltók rohannak a gép felé. A szárnyak alól füst gomolygott.
Alig pár perc választott el attól, hogy mindannyian odavesszünk, gondolta Lake.
– Nem sok híja volt, uram – mondta neki a mentős, miközben elhajtottak.
Lake az aktatáskáját szorongatta, benne az ő kis leveleivel, és először ekkor dermesztette meg a rémület.

 

A majdnem bekövetkezett katasztrófa és a sajtó ilyenkor szokásos ostroma feltehetően nem osztott, nem szorzott Lake népszerűsége szempontjából. A sok szereplés azonban nem ártott. Majdnem minden reggeli hírműsorban meginterjúvolták. Hol a vitában Tarry kormányzó felett aratott döntő győzelméről beszélt, hol arról az utazásról, amely akár az utolsó is lehetett volna.
– Azt hiszem, egy ideig most inkább busszal járok – jelentette ki nevetve.
Amennyire tőle tellett, igyekezett humorral tálalni az esetet, amolyan „ugyan már, nem kell ezt olyan véresen komolyan venni” stílusban. A stábja tagjai mást meséltek. Ők elmondták, csak a maszknak köszönhetik, hogy nem fulladtak meg, mert a füst egyre sűrűbb és forróbb lett. A gépen utazó riporterek ugyancsak készségesen nyilatkoztak, részletesen ecsetelték a történtek minden mozzanatát.
Teddy Maynard a bunkerben nézte végig mindezt. Három embere tartózkodott a gépen, egyikük felhívta a St. Louis-i kórházból.
Teddyt gondolkodóba ejtette az eset. Egyrészt még mindig fontosnak tartotta, hogy Lake-ből elnök legyen. Az ország biztonsága függ ettől.
Másrészt viszont az sem lett volna katasztrófa, ha lezuhan a gép. Lake az ő kettős életével letűnt volna a színről. Legalább emiatt nem fájna a feje. Tarry kormányzó már a maga bőrén tapasztalta, mekkora hatalom a korlátlan mennyiségű pénz. Teddy még időben meg tudna állapodni vele, hogy nyerjen novemberben.
Lake azonban ép bőrrel megúszta. Napbarnított arca köszönt vissza minden újságcímlapról, és rendre a képernyőről is. A kampánya olyan lendülettel haladt előre, amilyenről még Teddy sem álmodott.
Akkor miért volt ez az aggodalom a bunkerben? Teddy miért nem ünnepelt?
Mert a Társak problémájának megoldása még váratott magára, ő pedig nem kezdhetett el egyszerűen embereket öldösni.

 

 

25. fejezet

A dokumentáción dolgozó csapat ugyanazt a laptopot használta, amivel az előző levelet írták Rickynek. Ezt a levelet maga Deville fogalmazta, és Mr. Maynard hagyta jóvá. Ez állt benne:

 

„Kedves Ricky!

Örömmel olvastam, hogy a baltimore-i átmeneti otthonba kerülsz. Néhány nap türelmedet kérem, de valószínűleg el tudom intézni, hogy egy teljes munkaidős állás várjon. Irodai munka, nem túl magas fizetéssel, de kezdésnek nem rossz.
Azt javaslom, ne siessünk annyira, ahogy te szeretnéd. Jobb lenne, ha előbb együtt ebédelnénk, aztán meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Én nem vagyok hűbelebalázs típus.
Remélem, nálad minden rendben. A jövő héten már többet tudok az állásról, akkor írok. Vigyázz magadra.

Minden jót:
Al”

 

Kézzel csak az „Al”-t írták. Washingtoni postabélyegzőt tettek a borítékra, s a levelet személyesen vitte el valaki Klocknernek a Neptune Beachre.
Trevor történetesen épp Fort Lauderdale-be ment, bármilyen furcsa, átmenetileg valódi ügyvédi tevékenységet folytatott, ezért a levél két napig hevert az Aladdin North postafiókjában. Visszatérése után, kimerülten, épp csak annyi időre nézett be az irodájába, hogy alaposan összerúgja a port Jannel. Aztán elviharzott, ismét kocsiba ült, és egyenesen a postához hajtott. Örömmel látta, hogy a postafiók tele van. Kidobálta a reklámokat, aztán ment is tovább az Atlantic Beachen lévő másik postára, hogy a Laurel Ridge-be, a Percynek kitalált szanatóriumba címzett leveleket is begyűjtse.
Az összes levéllel, Klockner nagy bánatára, egyenesen a Trumble-ba indult. Útközben egyszer telefonált: a bukmékerének. Három nap alatt kétezer-ötszáz dollárt veszített jégkorongon. A sportágról Spicer az égvilágon semmit nem tudott, és nem volt hajlandó fogadni a meccsekre. Trevor a saját kedvenceire tippelt, az előre sejthető eredménnyel.
Spicernek nem volt kedve bemenni a Trumble udvaráról, ezért Beech találkozott Trevorral az ügyvédi tárgyalóban. Végrehajtották az ügyletet: nyolc kimenő és tizennégy bejövő levél cserélt gazdát.
– Mi van az Upper Darby-beli Branttel? – kérdezte Beech, amikor átnézte a borítékokat.
– Hogyhogy mi van vele?
– Ki ez a Brant? Most őt akarjuk megfejni.
– Még nem sikerült kiderítenem. Pár napra el kellett utaznom.
– Igyekezzen. Valószínűleg ez a fickó az eddigi legnagyobb fogásunk.
– Holnap elintézem.
Beechet a sportfogadás hidegen hagyta, kártyázni sem szeretett. Trevor húsz perc múltán távozott.

 

Jóval azután, hogy vacsorázniuk kellett volna, és jóval azután, hogy a könyvtárnak be kellett volna zárnia, a Társak még mindig ott ültek a törzshelyükön. Alig szólaltak meg, rá se néztek egymásra, mindhárman gondolataikba mélyedve bámulták a falat.
Három levél hevert az asztalon. Az egyik Al laptopján íródott, két nappal korábbi, washingtoni postabélyegző volt rajta. A másik, kézzel írott levél véget kívánt vetni Rickyvel folytatott levelezésének, ezen három nappal korábbi, St. Louis-i postabélyegző volt. E kettő szöges ellentétben állt egymással, és nyilvánvalóan két különböző ember írta. Valaki tehát belekontárkodott a postába.
A harmadik levél teljesen megbénította őket. Számtalanszor elolvasták, külön-külön, majd együtt, egyszerre, néma csendben. A sarkánál fogva felemelték, a fény felé tartották, még meg is szagolták. Enyhe füstszagot éreztek rajta, ugyan-olyat, mint az Altól Rickynek jött levélen és borítékon.
Töltőtollal íródott, a keltezés szerint április 18-án, éjjel egy óra húszkor, és egy Carol nevű nőnek szólt:

 

„Kedves Carol!

Micsoda fantasztikus este! A vita nem is sikerülhetett volna jobban, s ez részben neked és a pennsylvaniai önkénteseknek köszönhető. Nagyon köszönöm! Fokozzuk a lendületet, és győzzünk! Pennsylvaniában az élen vagyunk, remélem, maradunk is. A jövő héten találkozunk.”

 

Az aláírás: Aaron Lake. A kártyán fölül ugyanez a név, előre nyomtatva. A kézírás ugyanaz, mint Al Rickynek szóló kurta levelében.
A borítékot Rickynek címezték, Aladdin Northba. Amikor Beech felbontotta, nem vette észre, hogy egy másik kártya is lapul az első mögött. Aztán az első papír leesett az asztalra, és ekkor látta meg a feketével nyomtatott Aaron Lake nevet.
Ez délután négy óra körül történt, nem sokkal Trevor távozása után. Közel öt órán át vizsgálgatták a leveleket, és néhány dologban már szinte bizonyosak voltak. A laptopon írt levél hamisítvány, az „Al” aláírás kiváló hamisító műve. A hamisított „Al” aláírás olyan pontos mása az eredeti „Al”-nek, hogy a hamisító minden bizonnyal megszerezte valahogy Ricky és Al egymásnak írott leveleit. A Rickynek és a Carolnak szóló levelet Aaron Lake írta kézzel. A Carolnak írott levél nyilvánvalóan tévedésből kötött ki náluk.
Mindenekelőtt pedig: Al Konyers valójában Aaron Lake.
Az ő kis csapdájukba az ország leghíresebb politikusa esett bele.
Más, kevésbé fontos mozzanatok is a Lake-kel való azonosságra utaltak. Az álcának használt postafiók Washington körzetében van, ott, ahol Lake képviselő az ideje java részét tölti. Lévén magas rangú, választott tisztviselő, akire szinte állandóan figyelem irányul, kézenfekvő, hogy álnév mögé bújik. Nyomtatót is azért használ, hogy ne lehessen azonosítani a kézírását. Al nem küldött fényképet, ami szintén annak a jele, hogy van mit rejtegetnie.
Megnézték a könyvtárban az előző napi újságokat, hogy egyeztessék az időpontokat. A kézzel írott leveleket St. Louisban adták fel a vita utáni napon, ahol Lake azért tartózkodott, mert a gépén tűz keletkezett.
Logikusnak látszott, hogy Lake miért épp ekkor akart véget vetni a levelezésnek. Amikor először írt, még nem szállt be az elnökválasztási küzdelembe. Három hónap alatt viszont szélsebesen meghódította az, országot, nagyon híres lett. Most már nagyon sok a vesztenivalója.
Időt és fáradságot nem kímélve illesztgették össze az Aaron Lake-eset mozaikdarabkáit. Miután felépítették elméletüket, mindjárt ki is tették az ellenérvek próbájának. A legérdekesebb kérdést Finn Yarber kezdte feszegetni.
Vajon elképzelhető-e, hogy Lake stábjának egyik tagja hozzáférhetett a levélpapírjához? Nem volt rossz kérdés, boncolgatták is vagy egy órán át. Miért ne tehetne ilyet Al Konyers a személyazonossága eltitkolása érdekében? Nem lehetséges vajon, hogy ő is Washington környékén lakik, és Lake-nek dolgozik? Tegyük fel, hogy Lake, lévén nagyon elfoglalt, egy munkatársára bízza a magánlevelei megírását. Yarber nem emlékezett rá, hogy annak idején, főbíró korában bármelyik munkatársát megbízta volna ilyesmivel. Beech soha nem engedte meg senkinek, hogy a nevében magánlevelet írjon. Spicer ilyen botorsággal soha nem foglalkozott, azt állította, erre való a telefon.
Yarber és Beech azonban soha nem élték át azt a hajszát és őrületet, amivel az elnökválasztási kampány jár. Mint azt kissé bánatosan megemlítették, annak idején meglehetősen elfoglaltak voltak, de annyira azért nem, mint Lake.
Mondjuk, Lake egyik munkatársa írt. Eddig eredményesen titkolózott, szinte semmit nem árult el magáról. Fényképet sem küldött. Csupán néhány utalást tett a munkájára és a családjára. Szereti a régi filmeket és a kínai konyhát, mindössze ennyit tudtak meg róla. Konyers a rövidesen leépítendő levelezők listáján szerepelt a túlzott gyávasága miatt. Miért épp most akarja megszakítani a kapcsolatot?
Erre nem lelték a választ.
Aztán még hosszan elemezgették a dolgokat. Beech és Yarber arra a következtetésre jutottak, hogy Lake helyében, azaz egy olyan emberében, akinek nagy esélye van rá, hogy az Egyesült Államok elnökévé válasszák, egész biztosan nem engednék meg másnak, hogy aláírja a magánleveleiket. Lake-nek van egy csomó munkatársa, akik gépelik a leveleit és feljegyzéseit, ezeket aláírni pedig igazán nem tart sokáig.
Spicer ennél komolyabb kérdést vetett fel. Miért vállalná Lake a kézírás kockázatát? Korábbi leveleit géppel írta, sima fehér papírra, és sima fehér borítékban adta fel. Ők már a levélpapír alapján meg tudták állapítani, ki a gyáva a hirdetésükre válaszolók közül, és Lake-et a legfélénkebbek közé sorolták. A kampányra befolyó hatalmas összegekből bizonyára telik elegendő író- és számítógépre, laptopra, nyilván a legkorszerűbbekre.
A magyarázatot a rendelkezésükre álló csekély adatokból próbálták összerakni. A Carolnak szóló levél éjjel egy óra húsz perckor íródott. Az újság szerint a kényszerleszállást negyed háromkor hajtották végre, alig egy órával később.
– A gépen írta – mondta Yarber. – Késő volt, a gép tele emberekkel. Az újság szerint közel hatvanan voltak, mindannyian holtfáradtak, talán nem jutott hozzá számítógéphez.
– Akkor miért nem várt? – kérdezte Spicer, aki kiválóan értett olyan kérdések feltevéséhez, amire senki nem tudta a választ, főleg ő maga.
– Valami hiba csúszott be. Azt hitte, ügyesen oldja meg a dolgokat, aztán mégis valami zűr támadt a levelekkel.
– Nézzük inkább az összefüggéseket – mondta Beech. – A jelölés immár a tarsolyában van. Épp most söpörte félre egyetlen ellenlábasát az egész ország nyilvánossága előtt, már biztos lehet benne, hogy a neve ott lesz a szavazócédulákon novemberben. Közben meg van egy titka: Ricky. Hetek óta azon töri a fejét, mit tegyen Rickyvel. A fiút nemsokára kiengedik, találkozni akar vele és így tovább. Lake-et két dolog szorongatja egyszerre: Ricky és az új helyzet, hogy akár elnök is lehet. Ezért úgy dönt, hogy Rickyt kiiktatja, ír egy levelet, amivel egy a millióhoz az esélye, hogy lelepleződik, aztán a gépen tűz keletkezik. Egy apró hibát követ el, amiből óriási galiba kerekedik.
– És még csak nem is tud róla – tette hozzá Yarber. – Egyelőre.
Beech elméletét érdemesnek találták arra, hogy fontolóra vegyék. A kis helyiség nehéz csöndjében ezt tették. A felfedezés súlya ránehezedett szavaikra és gondolataikra. Teltek-múltak az órák, lassanként felfogták.
A következő nagy, tépelődést igénylő kérdés az a döbbenetes tény volt, hogy valaki belenyúlt a postájukba. Ki? És miért tenné ezt bárki? Hogyan férnek hozzá a levelekhez? Ez a rejtély megfejthetetlennek tűnt.
Megint csak az a feltevés látszott a legvalószínűbbnek, hogy ezt Lake közvetlen környezetéhez tartozó ember művelte, talán egy munkatárs, akinek véletlenül kerültek kezébe a levelek. Talán úgy akarja megvédeni Lake-et Rickytől, hogy beavatkozik a levelezésbe azzal a céllal, hogy valahogy, valamikor véget vessen a kapcsolatnak.
Ám semmiféle fogódzó nem kínálkozott. Fejüket vakargatták, körmüket rágták, végül beismerték, hogy aludniuk kell rá egyet. Nem tudták kitalálni a következő lépést, mert az előállott helyzetben több volt a kérdés, mint a válasz.

 

Nem sokat aludtak. Vérágas szemmel, borotválatlanul, műanyag pohárban gőzölgő feketekávéval a kezükben ültek össze ismét, hajnali hatkor. Bezárták az ajtót, elővették a leveleket, pontosan ugyanúgy helyezték el, ahogy az előző este, és folytatták a töprengést.
– Szerintem a Chevy Chase-ben lévő postafióktól kellene kiindulni – mondta Spicer. – Megoldható, veszélytelen és általában gyors módszer. Trevornak ez már egy csomó helyen sikerült. Ha tudjuk, ki bérli, egy sereg kérdésre választ kapunk.
– Nehéz elképzelni, hogy egy olyan ember, mint Aaron Lake, kibérel egy postafiókot, hogy eltitkolja az ilyesfajta leveleit – vélte Beech.
– Ez nem ugyanaz az Aaron Lake – mondta Yarber. – Amikor kibérelte a postafiókot és írogatni kezdett Rickynek, még csak egyszerű kongresszusi képviselő volt, egy a négyszázharmincötből. Jóformán hallani sem lehetett róla. Azóta a dolgok alapvetően megváltoztak.
– És éppen ezért akar véget vetni a kapcsolatnak – tette hozzá Spicer. – Az élete nagyon megváltozott, most sokkal több a vesztenivalója.
Az első lépés kézenfekvő: Trevort meg kell bízni, hogy derítse ki, kié a Chevy Chase-i postafiók.
A második lépés már nem volt ilyen világos. Amiatt aggódtak, hogy Lake, akiről feltételezték, hogy azonos Allel, esetleg rájön, hogy valaki manipulál a levelekkel. Lake-nek tömérdek pénze van – e tényről persze egy percre sem feledkeztek meg –, és ebből bizonyára tud valamennyit fordítani arra, hogy kinyomoztassa Ricky kilétét. Ha Lake rájön, hogy hibát követett el, az égvilágon mindent megtesz annak érdekében, hogy Ricky ne jelentsen többé kockázatot a számára.
Ezek után azt vitatták meg, írjanak-e egy rövid levelet, amelyben Ricky könyörög Alnek, hogy ne szakítsa meg a kapcsolatot ilyen hirtelen. Rickynek szüksége van a barátságára, semmi egyébről nincs szó és így tovább. Ezzel azt a benyomást keltenék benne, hogy minden a legnagyobb rendben van, nem történt semmi rendkívüli. Arra gondoltak, hogy Lake nyilván majd a fejét vakarja, és azon töpreng, vajon hol az ördögben kötött ki az a Carolnak szóló levél.
Úgy döntöttek, nem volna bölcs dolog írni neki, mert valaki más is elolvassa a leveleket. Amíg nem tudják, kicsoda, addig nem szabad megkockáztatni a kapcsolatfelvételt.
Megitták a kávéjukat, és átmentek az étkezdébe. Hármasban ettek, müzlit, gyümölcsöt és joghurtot, csupa egészséges ételt. Fognak ők még élni odakint is. Négy füstmentes kört tettek meg együtt, laza tempóban, aztán visszatértek kis birodalmukba, hogy folytassák a reggeli megfeszített elmélkedést.
Szegény Lake. Rohan egyik államból a másikba, ötven emberrel a sarkában, egyszerre három programról is késésben, egy tucatnyi munkatárs duruzsol mindkét fülébe. Nincs ideje egy kicsit elgondolkodni.
A Társaknak meg rendelkezésükre áll az egész nap, sok-sok óra, hogy gondolataikba merüljenek, és kidolgozzák tervüket. Messze nem azonosak a feltételek.

 

 

26. fejezet

Két típusú telefon volt a Trumble-ban: biztonságos és nem biztonságos. Elméletben minden, nem biztonságos vonalon elhangzó beszélgetést szalagra rögzítettek, és a valahol egy kis fülkében ülő manóknak kizárólag az volt a dolguk, hogy végtelen hosszú órákon át hallgassák az üres fecsegést. A valóságban a hívásoknak körülbelül a felét rögzítették, találomra, és legfeljebb az öt százalékát hallgatta meg a börtön valamelyik alkalmazottja. Még a szövetségi kormánynak sem tellett rá, hogy az összes hívás lehallgatására elegendő számú kis manót alkalmazzon.
A drogdílerek köztudottan a nem biztonságos vonalakon irányították bandájukat. A maffiafőnökök köztudottan ezeken rendelték el ellenlábasaik kivégzését. A rajtakapás esélye a nullához közelített.
A biztonságos vonalak száma jóval kisebb volt, és a törvények értelmében ezeket nem lehetett lehallgatás számára alkalmassá tenni. Biztonságos vonalról csak ügyvédnek lehetett telefonálni, és ilyenkor egy őrnek mindig ott kellett állnia a közelben.
Amikor Spicer végül hozzájutott egy biztonságos vonalhoz, az őr eltűnt valahová.
– Ügyvédi iroda – hangzott a mogorva üdvözlés a szabad világból.
– Joe Roy Spicer vagyok a Trumble börtönből, és Trevor-ral szeretnék beszélni.
– Alszik.
Délután fél kettő volt.
– Akkor keltse fel azt a senkiházit – morogta Spicer.
– Várjon.
– Igyekezzen, kérem. A börtönből telefonálok.
Joe Roy körülnézett, és azon morfondírozott, nem először, hogy vajon miféle ügyvéddel szűrték ők össze a levet.
– Miért hív? – kérdezte Trevor köszönés helyett.
– Azért, hogy szíveskedjék összevakarni magát, és munkához látni. Valamit sürgősen meg kell tennie.
A Trevor irodájával szemközti házban tartózkodók nagyon felélénkültek. Eddig még senki nem telefonált a Trumble-ból.
– Mit?
– Ellenőriznie kell egy postafiókot. Sürgősen. A maga feladata, hogy utánajárjon. Ne tágítson, amíg nem sikerül.
– Miért én?
– A fenébe, tegye, amit mondok, rendben? Lehet, hogy ez az eddigi legnagyobb fogás.
– Hol van?
– Chevy Chase-ben, Marylandben, írja le a következőket. Al Konyers, 455-ös postafiók, Mailbox America, 39380 Western sugárút, Chevy Chase. Legyen nagyon óvatos, mert a fickónak lehetnek barátai, és elég valószínű, hogy valaki már figyeli a postafiókot. Vegyen fel pénzt, és bízzon meg egypár jó magánnyomozót.
– Meglehetősen elfoglalt vagyok.
– Ó, igen, sajnálom, hogy felébresztettem. Fogjon hozzá azonnal, Trevor. Már ma induljon, és addig ne jöjjön vissza, míg meg nem tudja, ki bérli a postafiókot.
– Jó, jó.
Spicer letette a kagylót, Trevor pedig újra felrakta a lábát az íróasztalra. Úgy festett, mint aki folytatja a szunyókálást, de valójában átgondolta az ügyeket. Egy perc múlva átkiáltott Jannek, hogy derítse ki, mikor megy gép Washingtonba.

 

Terepfelderítői tevékenysége tizennégy éve alatt Klockner még sosem látta, hogy ennyi ember figyeljen egyetlen személyt, aki szinte semmit nem csinál. Gyorsan felhívta Deville-t a Langleyben, a házban tartózkodók pedig akcióba léptek. Eljött Wes és Chap műsorideje.
Wes átsétált az utca túloldalára, és belépett Mr. L. Trevor Carson ügyvéd és jogi tanácsadó irodájának nyikorgó, ütött-kopott ajtaján. Wes vászonnadrágot, kötött pulóvert és szandált viselt, zokni nélkül. Jan a szokásos undok modorában üdvözölte, de nem tudta eldönteni róla, hogy helybéli vagy turista.
– Miben segíthetek? – kérdezte Jan.
– Mindenképp beszélnem kell Mr. Carsonnal – mondta Wes elkeseredett ábrázattal.
– Várja magát? – kérdezte Jan, mintha a főnöke annyira elfoglalt lenne, hogy ő már nem tudja követni a programját.
– Nem, de nagyon sürgős ügyről van szó.
– Nagyon elfoglalt – mondta Jan, és Wes szinte hallotta, hogy kacagnak fel a többiek a szemközti házban.
– Kérem, mindenképp beszélnem kell vele.
Jan meg se moccant, csak a szemét forgatta.
– Milyen jellegű ügyről van szó?
– Most temettem el a feleségemet – mondta Wes a sírással küszködve, és Jan kissé megenyhült.
– Nagyon sajnálom – mondta.
Szegény fickó.
– Autóbalesetben halt meg, Jacksonville-től északra, az 1-95-ös autópályán.
Jan felállt, és már bánta, hogy nem főzött kávét.
– Fogadja részvétemet. Mikor történt?
– Tizenkét napja. Egy barátja ajánlotta Mr. Carsont.
Barátja ugyan aligha, csúszott ki majdnem Jan száján.
– Kér kávét? – kérdezte, miközben rátette a kupakot a körömlakkos üvegre.
Tizenkét napja, gondolta. Ahogy ez egy ügyvédi irodában dolgozó titkárnőhöz illik, ő is mindig elolvasta a balesetekről szóló híreket az újságban. Sosem lehet tudni, nem toppan-e be egy érintett.
Trevorhoz soha nem toppant be. Egészen idáig.
– Nem. köszönöm – mondta Wes. – Egy Texaco teherautó ütötte el. A sofőr részeg volt.
– Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét Jan.
Ezzel még Trevor is elboldogul, gondolta. Komoly pénz, nagy munkadíj a láthatáron, itt a titkárságon, ez a hülye meg ott hátul az ebédjét alussza ki.
– Az ügyvéd úr épp egy periraton dolgozik – mondta Jan. – Megnézem, lehet-e most zavarni. Kérem, foglaljon helyet.
Legszívesebben bezárta volna az ajtót, hogy a vendég ne tudjon elszökni.
– A nevem Yates. Yates Newman – mondta Wes segítőkészen.
– Igen, értem.
Jan elviharzott. Illendően bekopogott Trevor ajtaján, majd be is lépett.
– Ébresztő, álomszuszék! – sziszegte a foga között elég hangosan ahhoz, hogy Wes is hallotta.
– Mi van? – mondta Trevor, kivételesen álló helyzetben, viadalra készen. Legalább nem aludt. Egy régi People magazint olvasott.
– Meglepetés. Itt egy ügyfél.
– Ki az?
– Egy pasas, akinek a feleségét tizenkét nappal ezelőtt elgázolta egy Texaco teherautó. Most rögtön beszélni akar magával.
– Itt van?
– Aha. Elég hihetetlen, nem? Háromezer ügyvéd van Jacksonville-ben, ez a szegény fickó meg pont egy kontárhoz esik be. Azt mondja, egy barátja ajánlotta magát.
– Mit mondott neki?
– Hogy keressen okosabb barátokat.
– De tényleg mit mondott neki?
– Hogy egy periraton dolgozik.
– Nyolc éve nem dolgoztam periraton. Küldje el.
– Nyugalom. Főzök neki kávét. Tegyen úgy, mintha épp valami fontos ügyet hagyna félbe. Nem kéne itt egy kis rendet csinálni?
– Csak azzal törődjön, hogy a pasas ne menjen el.
– A teherautó sofőrje részeg volt – szólt vissza az ajtóból Jan. – Legalább ezt ne szúrja el.
Trevor megdermedt, résnyire nyitott szemmel állt, tompa agya hirtelen működni kezdett. Kétmillió, négymillió dollár egyharmada, a pokolba, akár tízmillióé, ha a sofőr tényleg részeg volt, és kártérítést lehet megítéltetni. Legalább az asztalán rendet akart rakni, de nem tudott megmozdulni.
Wes kibámult az utcára néző ablakon. A szemközti házat nézte, ahonnan a többiek meg őt nézték. Hátat fordított a folyosó végén zajló civakodásnak, mert félt, hogy elneveti magát. Lépéseket hallott, majd Jan hangját:
– Mr. Carson rövidesen fogadja.
– Köszönöm – mondta Wes halkan, de nem fordult meg.
Szegény fickót lesújtotta a gyász, gondolta Jan, aztán kiment a mocskos konyhába kávét főzni.
A perirat egy szempillantás alatt elkészült, az abban érdekeltek pedig csodával határos módon nyomtalanul eltűntek. A Jan mögött lépdelő West bevezették Mr. Carson lepusztult irodájába. Lezajlott a bemutatkozás. Jan behozta a friss kávét, s amikor végre távozott, Wes furcsa kéréssel állt elő.
– Van itt a környéken olyan hely, ahol erős kávét lehet kapni?
– Igen, persze, hogyne – pörgette a szavakat igen sebesen Trevor. – Van egy Beach Java nevű hely innen pár saroknyira.
– El lehetne küldeni a hölgyet, hogy hozzon?
Természetesen, semmi akadálya.
– Igen, persze. Tejjel vagy anélkül?
– Tej nélkül kérem.
Trevor térült-fordult, Jan pedig néhány másodperc múlva már ki is lépett az ajtón, sőt mondhatni futva távozott. Miután látótávolságon kívül került, Chap kilépett a szemközti ház ajtaján, és átvágott az utcán. Mivel Trevor irodájának bejárati ajtaját zárva találta, a saját kulcsával nyitotta ki. Belül aztán beakasztotta a láncot. Szegény Janre tehát az a sors várt, hogy majd odakinn ácsorogjon, egy csésze forró kávéval a kezében.
Chap végigment a folyosón, és kopogtatás nélkül belépett az ügyvéd irodájába.
– No de uram – hebegte Trevor.
– Semmi gond – nyugtatta meg Wes. – Velem van. Chap becsukta maga mögött az ajtót, sőt be is zárta, aztán előrántott egy kilencmilliméteres pisztolyt a zakójából, és majdnem szegény Trevorra szegezte, akinek elkerekedett a szeme és szinte leállt a szívverése.
– Mi... – nyöszörgött.
– Fogja be a száját – mondta Chap, és átadta a pisztolyt Wesnek.
Trevor követte a fegyver útját egyiküktől a másikig, míg el nem tűnt. Mit követett el? Kik ezek az emberek? Hiszen minden játékadósságát kifizette.
Boldogan befogta a száját. Azt teszi, amit akarnak.
Chap a falnak támaszkodott, de nagyon is közel Trevorhoz, mintha arra készülne, hogy bármelyik pillanatban rávethesse magát.
– Van egy ügyfelünk – kezdte –, gazdag ember, aki belekeveredett a kis közös zsarolási ügyletükbe Rickyvel.
– Te jó ég – motyogta Trevor.
Ez maga a rémálom.
– Nagyszerű ötlet – mondta Wes. – Megzsarolnak olyan gazdag homokos férfiakat, akik titkolják a hajlamaikat. Nem panaszkodhatnak. Ricky már úgyis börtönben van, ugyan mit veszíthet?
– Majdnem tökéletes – mondta Chap. – Csak az a baj, hogy ezúttal nem a megfelelő hal akadt a horogra.
– Ez nem az én ügyletem – mondta Trevor, még mindig nyöszörögve és tekintetével a pisztolyt keresve.
– Az lehet, de maga nélkül nem működne, igaz? – kérdezte Wes. – Kell hozzá egy zugügyvéd, aki hozza-viszi a postát, és kell valaki, aki kezeli Ricky pénzét, szükség esetén pedig kinyomoz ezt-azt.
– Ugye maguk nem zsaruk? – kérdezte Trevor.
– Nem, más természetű a megbízásunk – felelte Chap.
– Mert ha zsaruk, nem hiszem, hogy beszélni akarok magukkal.
– Nem vagyunk zsaruk.
Trevor már újra lélegzett és gondolkodott, ámbár a lélegzés gyorsabban ment neki, mint a gondolkodás. Valami azért eszébe jutott.
– Azt hiszem, bekapcsolom a magnót. Hátha mégis zsaruk.
– Mondom, hogy nem vagyunk zsaruk.
– Nem bízom a zsarukban, főleg az FBI-ban nem. Azok pont úgy sétálnának be ide, mint maguk ketten, ugyanúgy hadonásznának a pisztolyukkal, és megesküdnének rá, hogy nem zsaruk. Sajnálom, nem kedvelem a zsarukat, szóval inkább szalagra veszem.
Ne fáradj, öreg, mondták volna neki legszívesebben. Minden mozdulatot felvesz az a nagy felbontású színes képet adó, parányi digitális kamera, ami a plafonon rejtőzik, alig pár méternyire. Rendetlen íróasztala körül pedig annyi a mikrofon, hogy ha horkol, szellent vagy akár csak az ujjait ropogtatja, azt valaki odaát az utca túloldalán biztosan hallja.
Megint előkerült a pisztoly. Wes két kézre fogta, és figyelmesen vizsgálgatta.
– Maga nem vesz fel semmit – mondta Chap. – Mint mondtam, más természetű a megbízásunk. Mindjárt megtudja, miről van szó.
Egy lépéssel közelebb lépett a fal mentén. Trevor fél szemmel őt figyelte, a másikkal Wesnek segített a pisztoly megvizsgálásában.
– Békés szándékkal jöttünk – mondta Chap.
– Pénzt hoztunk magának – mondta Wes, és megint elrakta az átkozott pisztolyt.
– Pénzt? Miért? – kérdezte Trevor.
– Hogy álljon a mi oldalunkra. Megfizetjük a szolgálatait.
– Mit kellene tennem?
– Segíthetne megvédeni az ügyfelünket – mondta Chap. – A következő a helyzet. Maga részt vesz egy zsarolási akcióban, amit egy szövetségi börtönből irányítanak, mi pedig rátaláltunk magára. Mehetnénk a szövetségiekhez, bemárthatnánk magát meg az ügyfelét, kapna harminc hónapot, amit valószínűleg a Trumble-ban töltene, ott, ahová való. Automatikusan kizárnák az ügyvédi kamarából, tehát mindezt elvesztené.
Chap a jobb kezével körbemutatott, megpróbálta nem észrevenni a port, piszkot, az évek óta érintetlenül heverő aktakupacokat.
Wes vette át a szót.
– Akár most rögtön mehetnénk a szövetségiekhez, és bizonyára el tudnánk érni, hogy ne jöhessen ki több levél a Trumble-ból. Az ügyfelünket bizonyára megóvhatnánk a kellemetlenségektől. De ebben van egy kockázati tényező, amit az ügyfelünk nem szívesen vállalna. Mert lehet, hogy Rickynek van még egy társa, akár a Trumble-ban, akár azon kívül, akire még nem akadtunk rá, és aki bosszúból esetleg leleplezi ügyfelünket. Chap máris ingatta a fejét.
– Túl nagy a kockázat. Inkább magával dolgoznánk együtt, Trevor. Inkább megfizetnénk, és innen, ebből az irodából vetnénk véget a zsarolásnak.
– Engem nem lehet lefizetni – mondta Trevor, ám az eltökéltség csak nyomokban érződött a hangján.
– Akkor mit szólna, ha eseti megbízást kapna tőlünk? – kérdezte Wes. – Elvégre minden ügyvéd ilyen megbízásokból él.
– Ez igaz, de maguk arra kérnek, hogy adjam fel az egyik ügyfelemet.
– A maga ügyfele bűnöző, aki egy szövetségi börtönben folyamatosan bűncselekményeket követ el. Maga pedig ugyanolyan bűnös, mint ő. Hagyjuk ezt az álszenteskedést.
– Nézze, Trevor – szólalt meg Chap szigorúan –, ha valaki bűnöző lesz, elveszti a jogot a képmutatásra. Maga ne prédikáljon nekünk. Tudjuk, hogy csupán az összeg nagysága a kérdés.
Trevor egy percre megfeledkezett a pisztolyról meg a háta mögötti falon lógó, porlepte ügyvédi engedélyéről. Behunyta a szemét, és elképzelte az ő tizenkét méteres hajóját, mely egy csöndes kis öböl békésen hullámzó langyos vizen horgonyoz, a száz méterre lévő parton félmeztelen lányok sétálnak, ő meg úszónadrágban üldögél a fedélzeten, és valami italt kortyolgat. Szinte érezte a sós víz illatát, az enyhe szellőt, a rum ízét, hallotta a lányok csacsogását.
Kinyitotta a szemét, s igyekezett pillantását az asztal túloldalán ülő Wesre irányítani.
– Ki a maguk ügyfele? – kérdezte.
– Csak lassan a testtel – mondta Chap. – Először állapodjunk meg.
– Miben?
– Pénzt kap tőlünk, és nekünk dolgozik kettős ügynökként. Mi mindenhez hozzáférhetünk. Lehallgathatjuk, amikor Rickyvel beszél. Láthatunk minden levelet. Maga nem tesz semmit, amíg meg nem beszéljük.
– Miért nem fizetik ki egyszerűen a zsarolási pénzt? – kérdezte Trevor. – Az egész sokkal könnyebben menne.
– Gondoltunk rá – felelte Wes –, de Ricky nem játszik tisztességesen. Ha fizetünk neki, tovább követelőzik.
– Nem fog.
– Tényleg? Mi a helyzet az iowai Bakersben lakó Quince Garbe-bal?
Te jó ég, gondolta Trevor, és majdnem ki is mondta. Mennyit tudnak ezek?
– Az ki? – nyögte ki végül.
– Ejnye, Trevor – feddte meg Chap –, mi azt is tudjuk, hogy a Bahamákon rejtik el a pénzt. Tudunk a Boomer Ingatlanügynökségről meg a maga kis számlájáról, melyen ez idő szerint közel hetvenezer dollár van.
– Mindent kiderítettünk, amit csak lehetett – vette át a szót Wes tökéletes időzítéssel. Trevor előtt teniszmeccs zajlott, a labda hol ide, hol oda pattant. – De végül falba ütköztünk, ezért van szükségünk magára.
Az igazat megvallva, Trevor sose kedvelte Spicert. Hideg, számító, kíméletlen, undok pasas, akinek volt képe lefaragni Trevor százalékát. Beechcsel és Yarberrel semmi baja, de most nem ez az érdekes. Nem mintha Trevornak túl sok választási lehetősége lett volna.
– Mennyi? – kérdezte.
– Ügyfelünk hajlandó rá, hogy százezer dollárt fizessen készpénzben – mondta Chap.
– Persze hogy készpénzben – felelte Trevor –, de a százezer vicc. Ennyi lenne Ricky első részlete. Az önbecsülésem százezer dollárnál jóval többet ér.
– Kétszázezer – mondta Wes.
– Fordítsuk meg a dolgot – ajánlotta Trevor, s közben megpróbálta csillapítani heves szívdobogását. – Mennyit ér meg a maguk ügyfelének, hogy eltemessük ezt a kis titkot?
– Hajlandó eltemetni? – kérdezte Wes.
– Aha.
– Egy perc türelmet – mondta Chap, és a zsebéből elővett egy parányi telefont.
Bepötyögött néhány számot, kinyitotta az ajtót, kiment a folyosóra, így Trevor alig hallott valamit abból, amit elmotyogott. Wes a falat bámulta, a pisztoly békésen hevert mellette a széken. Trevor nem látta, hiába vizslatta.
Chap visszatért jelentőségteljesen Wesre nézett, mintha a szemöldöke összevonásával valami döntően fontos üzenetet adna át. Trevor kihasználta a pillanatnyi habozást:
– Szerintem megér neki egymillió dollárt – mondta. – Lehet, hogy ez lenne az utolsó ügyem. Maguk arra kérnek, hogy az ügyfelemmel kapcsolatos bizalmas információkat adjak ki, ami elképzelhetetlen egy ügyvédtől. Azonnal kizárnának a kamarából.
A kizárásra a jó öreg Trevor már rég megérett, de Wes és Chap nem firtatták a dolgot. Nem vezetett volna semmi jóra, ha azon kezdnek vitatkozni, vajon mennyit ér Trevor ügyvédi működési engedélye.
– Ügyfelünk megfizeti az egymillió dollárt – mondta Chap.
Trevor felnevetett. Nem tudta megállni. Úgy hahotázott, mint aki épp egy remek poént hallott, a szemközti házban tartózkodók pedig azon nevettek, hogy Trevor nevet.
Trevornak sikerült összeszednie magát. A vihogást abbahagyta, de a mosoly azért nem tűnt el az arcáról. Egymillió dollár. Készpénzben. Adómentesen. Külföldön elrejtve, persze egy másik bankban, jó messze attól, ahová az adóhivatal vagy bármely más szervezet keze elér.
Aztán nagy nehezen sikerült komoly ügyvédhez illő arckifejezést öltenie, bár kissé zavarban volt, amiért az imént nem a szakma szabályai szerint járt el. Épp valami fontosat készült mondani, amikor éktelen dörömbölés hallatszott a bejárati ajtó felől.
– Ja, itt a kávé – jutott eszébe.
– A hölgy menjen el – mondta Chap.
– Hazaküldöm – válaszolta Trevor, és kissé kótyagosan felállt.
– Nem. Végleg. Tüntesse el az irodából.
– Mennyit tud? – kérdezte Wes.
– Sötét, mint az éjszaka – felelte Trevor vidáman.
– Ez is része a megállapodásnak – közölte Chap. – Elmegy, most rögtön. Sok mindent meg kell beszélnünk, rá pedig semmi szükség.
A dörömbölés felerősödött, Jan kinyitotta az ajtót, de a biztonsági lánc megakadályozta a bejutásban.
– Trevor! Én vagyok az! – kiáltott be a pár centis résen.
Trevor végigballagott a folyosón, s a fejét vakarva azon töprengett, mit mondjon. A bejárati ajtó üvegén át farkasszemet nézett Jannel, és nagyon zavartnak látszott.
– Nyissa ki – morogta Jan. – Forró a kávé.
– Menjen haza, legyen szíves.
– Miért?
– Miért?
– Igen, miért?
– Mert, izé, hű...
Átmenetileg belefagyott a szó, de aztán a pénzre gondolt, Jan eltávolítása a megállapodás része.
– Mert el van bocsátva – mondta végül.
– Mi?
– Mondom: el van bocsátva! – kiáltotta Trevor elég hangosan ahhoz, hogy az új barátai odabenn meghallják.
– Nem bocsáthat el! Egy csomó pénzzel tartozik!
– Nem tartozom én semmivel!
– És mi van az ezer dollár fizetéshátralékommal?
A szemközti ház csak belülről átlátszó ablakai mögött tumultus támadt. A kiabálástól visszhangzott az egész utca.
– Maga megőrült! – üvöltötte Trevor. – Nem tartozom egy fillérrel se!
– De igen, pontosan ezernegyven dollárral!
– Magának elment az esze.
– Szemét disznó! Kitartok maga mellett nyolc évig, minimálbéren, aztán végre van egy nagy ügye, és akkor kirúg. Erről van szó, Trevor!?
– Nagyjából erről. Most menjen!
– Nyissa ki az ajtót, gyáva féreg!
– Menjen el, Jan!
– Előbb összeszedem a holmimat.
– Jöjjön vissza holnap. Megbeszélésem van Mr. Newmannel.
Trevor hátrébb lépett. Jan látta, hogy nem nyitja ki az ajtót, és rájött, hogy vesztett.
– Szemét disznó! – kiáltotta Jan még hangosabban, aztán a kávét csészéstül az ajtónak hajította.
A vékony üveg rezgett, de nem tört be, viszont azonnal elborította a sötétbarna lötty.
Az ajtó mögött biztonságban lévő Trevor félreugrott, és döbbenten nézte, hogy önti el a düh azt a nőt, akit ő oly jól ismert. Jan elvörösödve és sűrűn káromkodva elviharzott. Néhány lépés után figyelmét egy jókora kő ragadta meg, egy rég feledésbe merült kedvezményes kertrendezési akció emléke, melyet Jan szorgalmazott, Trevor meg jóváhagyott. Jan megragadta a követ, és vicsorogva, további káromkodások kíséretében az ajtó felé lódította.
Wes és Chap rendkívüli önuralomról tettek tanúbizonyságot egészen addig, míg a kő az üveget kitörve be nem repült, de akkor már nem állták meg nevetés nélkül.
– Őrült némber! – kiáltotta Trevor.
Az ügynökök megint elnevették magukat, és nem mertek egymásra nézni, hogy hamarabb abba tudják hagyni.
Csönd lett. Kitört a béke a titkárságon.
Trevor a jelek szerint sértetlenül, épségben bukkant fel irodája ajtajában.
– Elnézést a közjátékért – mondta, aztán visszaült a helyére.
– Jól van? – kérdezte Chap.
– Persze, semmi gond. Hozhatok egy feketét? – kérdezte Westől.
– Nem, ne fáradjon.

 

A részleteket ebéd közben beszélték meg. Trevor ragaszkodott hozzá, hogy ezt az ebédet Pete-nél költsék el. Találtak egy asztalt hátul, a játékautomaták mellett. Wes és Chap aggódtak, hogy esetleg kihallgatják őket, de hamar rájöttek, hogy Pete Kocsmájába nem hallgatózni járnak az emberek. Trevor három üveg sörrel küldte le a sült krumpliját, ők üdítőt ittak és hamburgert ettek.
Trevor az összes pénzt meg akarta kapni, mielőtt elárulná ügyfelét. Abban egyeztek meg, hogy százezret megkap aznap délután készpénzben, a többinek az átutalását pedig haladéktalanul elindítják. Trevor másik bankot akart, de ők ragaszkodtak a nassaui Geneva bankhoz. Megnyugtatták, hogy csupán figyelemmel kísérhetik a számlát, de hozzá nem nyúlhatnak. Ráadásul így a pénz már estére ott lesz, ha viszont bankot váltanak, akkor beletelik egykét napba. Mindkét fél igyekezett mielőbb tető alá hozni a megállapodást. Wes és Chap ügyfelük azonnali teljes védelmét szorgalmazták, Trevor a pénzét akarta. Három sör után gondolatban már elkezdte költeni.
Chap hamar elment a pénzért. Trevor rendelt még egy sört az útra, aztán beültek Wes kocsijába, hogy bemenjenek a városba. A tervek szerint valahol találkoznak majd Chappel, addigra nála lesz a pénz. Délnek tartottak az A1A autópályán, a part mentén. Trevor kezdett beszélni.
– Hát nem fantasztikus? – kérdezte.
Szemét olcsó napszemüveg takarta, fejét pedig a támlán pihentette.
– Mi a fantasztikus?
– Hogy egyesek mekkora kockázatot vállalnak. Például a maguk ügyfele. Gazdag ember. Annyi fiatal fiút vehet meg magának, amennyit akar, mégis egy melegeknek szóló újság hirdetésére válaszol, és levelezni kezd egy vadidegennel.
– Ezt én nem értem – mondta Wes, és a társalgás egy pillanatra megfeneklett. – Nekem nem az a dolgom, hogy kérdéseket tegyek fel.
– Szerintem épp az ismeretlenség hozza lázba – mondta Trevor, és ivott egy kortyot.
– Lehet, valószínűleg. Kicsoda Ricky?
– Megmondom, amint megkapom a pénzt. Melyik a maguk ügyfele?
– Melyik? Hány kiszemelt áldozatuk van jelen pillanatban?
– Ricky mostanában nagyon buzgó. Ez idő tájt huszonvalahány.
– Hányat zsaroltak már meg?
– Kettőt vagy hármat. Undorító ügy.
– Maga hogy került bele?
– Ricky ügyvédje vagyok. Nagyon okos ember. Sokat unatkozik, és valahogy kifundálta, hogy olyan melegekre veti ki a hálóját, akik titkolják a hajlamaikat. Jobb meggyőződésem ellenére csatlakoztam hozzá.
– Ő is meleg? – kérdezte Wes, aki tudta, hogy hívják Beech unokáit, melyik vércsoportba tartozik Yarber vére és kivel randevúzgat Spicer felesége odahaza Mississippiben.
– Nem – felelte Trevor.
– Akkor perverz.
– Nem, teljesen normális. Szóval ki a maguk ügyfele?
– Al Konyers.
Trevor bólintott, és megpróbált visszaemlékezni, hány levelet váltott egymással Ricky és Al.
– Micsoda véletlen! Most készülök Washingtonba, hogy kiderítsek egyet-mást Mr. Konyersról. Persze nem ez a valódi neve.
– Persze hogy nem.
– Maguk tudják, mi a valódi neve?
– Nem. Mi az embereitől kaptuk a megbízást.
– Nagyon érdekes. Ezek szerint egyikünk sem tudja, valójában kicsoda Al Konyers?
– Nem, és ez minden bizonnyal így is marad.
Trevor a benzinkúthoz tartozó kis boltra mutatott, és azt mondta:
– Álljon meg ott, veszek egy sört.
Wes a kutak mellett várta meg. Eldöntötték, hogy addig nem teszik szóvá, mennyit iszik, amíg a pénz gazdát nem cserél, és Trevor mindent el nem mond nekik. Valamelyest elnyerik a bizalmát, és aztán megpróbálják óvatosan rávenni, hogy fogja vissza magát. A legkevésbé arra volt szükségük, hogy Trevor minden estét Pete-nél töltsön, leigya magát és fecsegjen.

 

Chap egy bérelt autóban várakozott egy ruhatisztító szalon előtt, Ponte Vedra Beachtől nyolc kilométernyire délre. Átadott Trevornak egy olcsó, lapos aktatáskát.
– Ebben van – mondta. – Mind a százezer. Találkozunk az irodában.
Trevor meg se hallotta. Kinyitotta az aktatáskát, és számolni kezdte a pénzt. Wes megfordult, hogy észak felé menjenek. Tíz darab tízezret érő köteg, mindegyikben csupa százdolláros.
Trevor becsukta a táskát, és átsétált a túloldalra.

 

 

27. fejezet

Trevor gyakornokaként Chap első feladata az volt, hogy rendet tegyen a titkárságon, és megszabaduljon mindenféle női holmitól. Berakosgatta egy kartondobozba Jan összes rúzsát, körömreszelőjét, a mogyorós szeleteket és a pornóhoz közelítő szerelmes regényeket. Talált nyolcvan dollárt és némi aprót egy borítékban. A főnök jogot formált rá, mondván, hogy az a kisebb kiadásokra tartogatott házi kassza.
Chap újságpapírba csomagolta Jan fényképeit, és a titkárnői íróasztalok szokványos díszéül szolgáló törékeny csecsebecsékkel együtt óvatosan beletette egy másik dobozba. Lemásolta Jan előjegyzési naplóját, hogy tudják, milyen programokra számítsanak a közeljövőben. Nem lepődött meg igazán, amikor látta, hogy nem kell nagy forgalomra készülniük. Tárgyalási időpontnak se híre, se hamva. Az irodában két megbeszélés erre a hétre, kettő a következőre, aztán semmi. A naptár tanulmányozása alapján Chap megállapította, hogy Trevor sokat lazított a munkatempóján. Nagyjából azóta, hogy megérkezett a pénz Quince Garbe-tól.
Tudták, hogy Trevor az elmúlt hetekben rákapott a sportfogadásra és feltehetően az ivásra is. Jan telefonon több barátnőjének is elmesélte, hogy Trevor több időt tölt Pete-nél, mint az irodában.
Miközben Chap a titkárság rendbetételével, Jan holmijának elpakolásával, íróasztala átrendezésével, portörléssel, porszívózással és régi magazinok kidobálásával foglalatoskodott, időnként csöngött a telefon. A munkaköri leírásában benne foglaltatott a telefon kezelése, tehát mindig fel is vette. A legtöbben Jant keresték. Ilyenkor udvariasan tudatta a hívóval, hogy Jan már nem dolgozik ott. A vélemények szinte egyöntetűek voltak: „Csakhogy megjött az esze.”
Hamar megérkezett az asztalosnak öltözött ügynök, hogy kicserélje a bejárati ajtót. Trevort ámulatba ejtette Chap szervezőkészsége.
– Hogy talált embert ilyen gyorsan? – kérdezte.
– Csak tudni kell, miként igazodjuk el a telefonkönyvben – felelte Chap.
Az asztalost rövidesen egy lakatosnak álcázott ügynök követte, aki kicserélte az összes zárat az épületben.
A megállapodásban szerepelt az a kitétel is, hogy Trevor legalább harminc napig nem fogad új ügyfelet. Ez ellen sokáig hevesen tiltakozott, mintha a szakmai jó híre forogna veszélyben. Gondoljanak bele, hány embernek volna szüksége rá ez idő alatt, panaszolta. Ők azonban tudták, milyen kevesen fordultak hozzá az elmúlt harminc napban. Addig győzködték, míg el nem fogadta a kikötést. Azt akarták, hogy senki más ne legyen az irodában. Chap felhívta azokat az ügyfeleket, akikkel már megbeszéltek időpontot, és azt mondta nekik, hogy Mr. Carsonnak bírósági tárgyaláson kell részt vennie. Újabb időpontot egyelőre nem tudnak adni, magyarázta Chap, de telefonálnak, amint az ügyvéd úrnak lesz egy lélegzetvételnyi ideje.
– Nem hiszem, hogy a bíróságra megy – mondta az egyik ügyfél.
– De bizony – felelte Chap. – Ez egy valóban komoly ügy. Egy kivétellel minden ügyfelet sikerült lebeszélnie, hogy felkeresse az irodát. Trevor már három éve képviselt egy anyát elhúzódó gyermektartási ügyében, és ezt az asszonyt nem lehetett csak úgy egyszerűen elküldeni.
Jan is felbukkant, pusztán azért, hogy bajt keverjen, és magával hozott valami barátszerűséget. A sovány, kecskeszakállas fiatalember nadrágban, fehér ingben és nyakkendőben jelent meg, Chapnek az volt a benyomása, hogy nyilván használt autókkal kereskedik. A férfi kétségtelenül könnyen elbánt volna Trevorral, de Chappel nem kívánt ujjat húzni.
– Szeretnék beszélni Trevorral – mondta Jan, miközben megvető pillantásokkal méregette átrendezett íróasztalát.
– Sajnálom, megbeszélése van.
– Maga meg ki a fene?
– A gyakornok.
– Aha. Majd meglátja, milyen jól megfizetik.
– Köszönöm. Minden holmija ott van – mutatott rá Chap a két dobozra.
Jan észrevette, hogy a polcok tiszták és rendezettek, a papírkosár üres, a bútorokat átfényezték. Fertőtlenítő szagát lehetett érezni, mintha undorodtak volna a helytől, ahol ő ült. Rá itt már semmi szükség.
– Mondja meg Trevornak, hogy ezer dollár elmaradt fizetéssel tartozik nekem.
– Megmondom – felelte Chap. – Óhajt még valamit?
– Igen. tegnap jött ide egy új ügyfél, Yates Newman. Mondja meg Trevornak, hogy megnéztem az újságokat. Az elmúlt két hétben nem történt halálos baleset az I-95-ösön. Sehol nem említenek Newman nevű nőt, akit elgázoltak volna. Itt valami nem stimmel.
– Köszönöm. Majd megmondom neki.
Jan még egyszer, utoljára körülnézett, és fintorral nyugtázta az új ajtót. A barátja úgy bámult Chapre, mint aki legszívesebben nyomban rávetné magát és kitekerné a nyakát, de aztán elindult az ajtó felé. Anélkül távoztak, hogy bármit eltörtek volna, mindketten egy-egy dobozzal a kezükben csoszogtak végig a gyalogúton.
Chap megvárta, míg eltűnnek, aztán lélekben felkészült az ebéd megpróbáltatásaira.

 

Előző este egy tengeri ételeket kínáló, nemrég nyílt, új és zsúfolt vendéglőben vacsoráztak, a Tengeri Teknős fogadótól kétsaroknyira. Az adagok méretét tekintve az árakat akár felháborítónak is lehetett nevezni, de az újdonsült jacksonville-i milliomos Trevor épp ezért választotta ezt a helyet. Persze ő állta a cechet, gavallér akart lenni. Már az első martinitől berúgott, arra sem emlékezett, mit evett. Wes és Chap elmagyarázták, hogy ügyfelük nem engedélyezi az italozást. Ők ásványvizet ittak, a borospoharukhoz hozzá se nyúltak.
– Más ügyfelet kell keresnem magamnak. – Trevor jót nevetett a saját viccén.
– Mondjuk, hogy én iszom hármunk helyett – jelentette ki később, és mindent elkövetett, hogy tervét teljesítse.
Örömmel tapasztalták, hogy Trevor ártalmatlan részeg. Buzgón töltögettek neki, hogy kiderüljön, meddig megy el. Egyre csöndesebb lett, csak üldögélt bávatagon, aztán jóval a desszert után háromszáz dollár borravalót adott a pincérnek. Kitámogatták a kocsihoz és hazafuvarozták.
Az aktatáskáját a mellére szorítva aludt el. Amikor Wes eloltotta a lámpát, Trevor gyűrött nadrágjában, fehér pamutingében, csokornyakkendőjében, cipőjével a lábán horkolt az ágyában, a táskát mindkét karjával magához ölelte.
Az átutalás valamivel öt óra előtt megérkezett. A pénz jó helyen volt. Klockner mondta az ügynököknek, hogy itassák le Trevort, derüljön ki, hogy viselkedik ilyen állapotban, aztán reggel lássanak munkához.
Reggel fél nyolckor mentek vissza hozzá, a kulcsukkal kinyitották az ajtót, és nagyjából ugyanúgy találták Trevort, ahogy otthagyták. Az egyik cipője már nem volt a lábán, és az oldalán fekve, a táska köré gömbölyödve aludt.
– Ébresztő! Indulás! – szólongatta Chap.
Wes lámpát gyújtott, felhúzta a redőnyt, akkora zajt csapott, amekkorát csak tudott. Trevor, becsületére legyen mondva, kikászálódott az ágyból, eljutott a fürdőszobáig, gyorsan lezuhanyozott, és húsz perc múlva egy másik csokornyakkendővel, ránctalan öltözékben került elő. A szeme kissé táskás volt, de mosolygott, és elszántan nézett az új nap elébe.
Az egymillió dollár segített ebben. Tulajdonképpen még soha nem lett úrrá ilyen gyorsan a macskajajon.
Friss péksüteményt és erős kávét fogyasztottak a Beach Javában, aztán üdén és tettre készen vették be magukat a kis irodába. A titkárságot Chap felügyelte, Trevor tartózkodási helyét pedig Wes.
Vacsora közben egy-két dologra azért fény derült. A Társak nevét végül sikerült kiszedni Trevorból, Wes és Chap pedig nagyon hitelesen adták a csodálkozol.
– Három bíró? – kérdeztek vissza, szemlátomást mindketten hüledezve.
Trevor olyan büszkén mosolygott és bólogatott, mintha az egész nagyszerű találmány értelmi szerzője egyedül ő volna. El akarta hitetni velük, hogy az eszével és az ügyességével ő vette rá a három volt bírót arra, hogy ráérő idejükben leveleket írogassanak magányos meleg férfiaknak csak azért, hogy ő, Trevor a zsarolással szerzett pénz egyharmadát zsebre vághassa. Az ördögbe, hiszen ő egy zseni.
Bizonyos mozzanatok még homályban maradtak, Wes pedig elhatározta, hogy addig nem ereszti ki Trevort az irodájából, míg meg nem kapja a válaszokat.
– Beszéljünk Quince Garbe-ról – mondta. – A postafiókot egy nem létező cég nevére bérelte ki. Hogyan derítette ki, kicsoda valójában?
– Könnyen – felelte Trevor.
Nagyon büszke volt önmagára. Hiszen ő már nem egyszerűen zseni, hanem nagyon gazdag zseni. Előző reggel fejfájással ébredt. Az ágyban vagy fél órán át aggódott a rossz tippjei miatt elúszott pénze, apadó félben lévő ügyfélköre miatt, meg azért, hogy egyre jobban rá van utalva a Társakra és az ügyletükre. Egy nappal később még rémesebb fejfájással ébredt, amire azonban az egymillió dollár igen hatásos gyógyírnak bizonyult.
Feltöltődött energiával és tetterővel, már alig várta, hogy teljesítse feladatát, és aztán élhesse a maga életét.
– Találtam egy magánnyomozót Des Moines-ban – mondta kávéját kortyolgatva és az asztalra tett lábbal. – Küldtem neki egy ezer dollárról szóló csekket. Két napot töltött Bakersben... járt már Bakersben?
– Ühüm.
– Féltem, hogy nekem kell odamennem. Az ügylet akkor működik a legjobban, ha valami pénzes nagyembert sikerül megcsípni. Az ilyen mindent megad azért, hogy hallgassunk. Szóval ez a nyomozó talált valakit a postán, akinek nagyon kellett a pénz. Gyermekeit egyedül nevelő anyát, ócska kocsival, kicsi lakással és így tovább. Este hívta fel a nőt, és felajánlott neki ötszáz dollárt, ha megmondja, ki bérli a 788-as postafiókot a CMT Befektetési Alap nevében. Másnap reggel felhívta a postán. A nő ebédidejében találkoztak a parkolóban. Ott a nő átadott egy cédulát, rajta Quince Garbe nevével, a pasas pedig átadott neki egy borítékot, benne öt százdolláros bankjeggyel. A nő még arra se volt kíváncsi, kitől kapta.
– Ez a szokásos módszer?
– Garbe esetében bevált. Curtis Gates, a dallasi fickó, a második, akit megfejtünk, kicsit keményebb dió volt. Az ottani magánnyomozó, akit megbíztunk, nem talált megkenhető embert a postán, így kénytelen volt három napon át odakinn posztolni. Ez ezernyolcszáz dollárba került, de végül felbukkant az illető, a nyomozó pedig lejegyezte a rendszámát.
– Ki lesz a következő?
– Valószínűleg egy Pennsylvaniában, Upper Darbyban lakó fickó. Az álneve Brant White, és nagyon ígéretesnek látszik.
– Maga el szokta olvasni a leveleket?
– Soha. Fogalmam sincs, mit írogatnak egymásnak, de nem is érdekel. Amikor valaki megérett arra, hogy megfejjék, szólnak nekem, hogy derítsem ki az illető személyazonosságát. Persze csak akkor, ha a levelező rejtőzködik, mint a maguk ügyfele, Mr. Konyers. Meglepődnének, ha tudnák, milyen sokan használják a valódi nevüket. Hihetetlen.
– Maga tudja, mikor küldik a zsaroló leveleket?
– Igen. Megmondják, hogy értesíthessem a bahamai bankot, és ott számítsanak az átutalásra. A bank felhív engem, amint a pénz befut.
– Meséljen nekem erről az Upper Darbyban lakó Brant White-ról – kérte Wes.
Oldalakat töltött meg a jegyzeteivel, mint aki semmit nem akar elmulasztani. Az utca túloldalán négy magnó rögzített minden egyes szót.
– Most akarják őt megfejni, ez minden, amit tudok. Érett gyümölcsnek tűnik, mert gyorsan jönnek-mennek a levelek. Némelyik fickót nagyon nehéz megpuhítani, legalábbis a levelek számából ítélve.
– Van nyilvántartása a levelekről?
– Nem, nincs. Gondoltam, jobb, ha nem szolgálok bizonyítékkal a szövetségieknek, ha netán idetévednének egy házkutatási paranccsal.
– Okos, nagyon okos.
Trevor éles elméjére büszkén mosolyodott el.
– Nos, igen, megvan annak a haszna, ha az ember alaposan ismeri a büntetőjogot. Egy idő után úgy kezd gondolkodni, mint a bűnözők. Viszont Philadelphiában eddig nem találtam megfelelő magánnyomozót, bár még nem adtam fel.
Brant White a Langley teremtménye. Trevor megbízhatja északkelet összes magánnyomozóját, akkor is bottal üthetik a postafiók bérlőjének nyomát.
– Már ott tartottam, hogy magam megyek el oda – folytatta Trevor –, amikor Spicer azzal hívott fel, hogy menjek Washingtonba, és nyomozzak Al Konyers után. Ekkor bukkantak fel maguk, úgyhogy a többit már tudják.
Ezen a ponton megint eszébe jutott a pénz, úgyhogy elkalandoztak a gondolatai. Micsoda véletlen, hogy Wes és Chap épp akkor tűntek fel a színen, amikor neki az ő ügyfelük után kellett volna nyomozni! De minek firtatni? A szigeten muzsikáló zenészek dallamait vélte hallani, és érezte, ahogy kis hajója lágyan ringatózik a vízen.
– Bedolgozik még valaki idekinn? – kérdezte Wes.
– Á, nem. Nekem nem kell segítség – büszkélkedett Trevor. – Minél kevesebben vesznek részt benne, annál olajozottabban működik.
– Nagyon okos – mondta Wes.
Trevor még jobban hátradőlt a székén. Fölötte a mennyezet siralmas képet mutatott, bizony nagyon ráfért volna a festés. Néhány napja ez még talán zavarta volna. Most azonban már tudta, hogy itt aztán nem lesz felújítás, legalábbis az ő pénzéből nem. Így fogja itt hagyni ezt a helyet, mégpedig nagyon hamar, nyomban azután, hogy Wes és Chap végeznek a Társakkal. Szán majd egy-két napot arra, hogy bedobozolja az aktáit valami számára is ködös célból, aztán megszabadul elavult és soha nem forgatott szakkönyveitől. Keres egy ágrólszakadt, a jogi egyetemről frissen kikerült ürgét, aki morzsákat akar csipegetni a városi bíróságon, és jutányos áron eladja neki a bútort meg a számítógépet. Miután mindent elrendezett, úgy sétál ki L. Trevor Carson ügyvéd és jogi tanácsadó irodájából, hogy vissza se néz.
Az lesz ám a gyönyörű nap.
A rövidre sikeredett álmodozást Chap szakította félbe, aki egy zacskó tacóval és üdítővel lépett be az ajtón. Ebédről még nem esett szó hármuk közt, pedig Trevor már nézegette az óráját, hátha sor kerül Pete-nél egy kiadós étkezésre. Kénytelen-kelletlen elvett egy tacót, aztán háborgott egy darabig. Hiányzott neki az ital.
– Szerintem az ebédhez nem nélkülözhetetlen az ital – vélte Chap, miközben Trevor asztala fölé hajolva azon igyekeztek, hogy azt lehetőleg ne maszatolják össze babbal és szósszal.
– Akkor ne igyon – mondta Trevor.
– Ez magának szólt – mondta Chap. – Legalábbis ami a következő hónapot illeti.
– Ez nem volt benne a megállapodásban.
– De most már benne van. Teljesen józannak kell lennie.
– Ha szabad érdeklődnöm, miért?
– Mert az ügyfelünk így kívánja. Az, aki egymillió dollárt fizet magának.
– Azt is kívánja, hogy naponta kétszer mossak fogat és egyem meg a spenótot?
– Majd megkérdezem.
– Ha már úgyis beszél vele, mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.
– Nyugalom, Trevor – csillapította Wes. – Csak néhány napig kell visszafognia magát. Úgyis jót tenne magának.
A pénz ugyan a szabadságot hozza el neki, de addig ezek ketten lebéklyózzák. Már egy teljes napot töltöttek el együtt, de a jelek szerint eszük ágában sincs távozni, sőt inkább egyre jobban befészkelik magukat.
Chap hamar elment, hogy begyűjtse a leveleket. Meggyőzték Trevort, hogy nagyon felületesen kezelte a dolgokat, ezért találtak rá olyan könnyen. Lehet, hogy más kiszemelt áldozat is ólálkodik a ház körül. Trevornak nem sok gondot okozott kideríteni az áldozatok kilétét. Miért ne próbálná meg valamelyik áldozat ugyanígy kideríteni, ki írogat Aladdin Northból és Laurel Ridge-ből? Mostantól tehát Wes és Chap megy majd a levelekért. Trükköket vetnek be, különböző időpontokban keresik fel a postát, krimibe illő módon, álruhában és így tovább.
Trevor idővel beletörődött. Úgy látszott, a fickók értik a dolgukat.
A Neptune Beach-i postára négy levél érkezett Rickynek, az Atlantic Beachen lévőre pedig kettő Percynek. Chap hamar lefutotta a köröket, nyomában a csapattal, amely figyelt mindenkit, hátha valaki Chapet figyeli. A levelek egy kis kitérőt tettek, szélsebesen felbontották, lemásolták, majd visszarakták őket a borítékokba.
A másolatokat ügybuzgó és tenni vágyó ügynökök olvasták el és elemezték ki. Klockner is elolvasta mindet. A hatból öt nevet már ismertek. Csupa magányos, középkorú férfi, akik óvatosan tapogatózva keresték a kapcsolatot Rickyvel vagy Percyvel. Egyikük sem mutatkozott türelmetlennek.
A hálószobából átalakított helyiség egyik falát fehérre festették, és felakasztották rá az ötven állam nagyméretű, részletes térképét. Piros rajzszögekkel jelölték Ricky levelezőtársait, zöldekkel pedig Percyéit. A levelezők nevét és lakhelyét fekete tollal írták a rajzszögek alá.
A kör egyre bővült. Rickynek huszonhárom férfi írt rendszeresen, Percynek tizennyolc. Összesen harminc államból érkeztek levelek. A Társak hétről hétre fokozták a munkatempót. Már három magazinban futott a hirdetésük, Klockner legalábbis ennyiről tudott. Szigorúan tartották magukat a menetrendjükhöz, és két levélváltás után általában már minden delikvensről tudták, van-e pénze és felesége.
Érdekes volt nyomon követni a fejleményeket, és így, hogy Trevort megnyerték maguknak, már egyetlen levél sem kerülhette el figyelmüket.
Az aznapi levelekről kétoldalas összefoglaló készült, amivel egy ügynök elindult a Langleybe. Deville már este hétkor kézhez kapta.

 

Az első délutáni hívás három óra tízkor futott be, amikor Chap épp ablakot tisztított. Wes továbbra is Trevor szobájában tartózkodott, változatlanul kérdésekkel zaklatta az ügyvédet. Trevor már elfáradt. Hiányzott neki a szunyókálás, és majd elepedt egy kis italért.
– Ügyvédi iroda, tessék – szólt bele a kagylóba Chap.
– Ez Trevor irodája? – kérdezte a hívó.
– Igen. Kivel beszélek?
– Maga kicsoda?
– Chap vagyok, a gyakornok.
– Mi történt a lánnyal?
– Már nem dolgozik itt. Mit tehetek önért?
– Joe Roy Spicer vagyok, Trevor ügyfele, és a Trumble-ból telefonálok.
– Honnan?
– A Trumble-ból. Egy szövetségi börtönből. Trevor ott van?
– Nincs, uram. Washingtonban van, néhány óra múlva érkezik vissza.
– Jó, akkor mondja meg neki, hogy ötkor újra hívom.
– Igen, uram.
Chap letette a telefont, és nagyot sóhajtott, akárcsak Klockner a szemközti házban. A CIA ekkor hallotta először élőben a Társak egyikének hangját.

 

A második hívás pontban ötkor futott be. Chap felvette a kagylót, és rögtön megismerte a hangot. Trevor az irodájában várt.
– Halló.
– Trevor, itt Joe Roy Spicer.
– Üdvözlöm, bíró úr.
– Mire jutott Washingtonban?
– Még dolgozom rajta. Nem lesz könnyű, de kiderítem.
Spicer hosszú ideig nem szólalt meg, mintha nem örülne a hírnek, és nem tudná, mit mondjon.
– Bejön holnap?
– Háromkor ott leszek.
– Hozzon magával ötezer dollárt.
– Ötezer dollárt?
– Annyit mondtam. Szerezze meg a pénzt, és hozza be ide. Húszasokban és ötvenesekben.
– Mit akar tenni a...
– Ne kérdezzen hülyeségeket, Trevor. Hozza azt a nyavalyás pénzt. Tegye be egy borítékba, azt meg a levelek közé. Nem ez lesz az első eset.
– Rendben van.
Spicer ezek után szó nélkül letette a kagylót. Aztán Trevor egy órán át taglalta a Trumble-beli gazdasági helyzetet. Készpénzt tilos tartani. Minden bentlakó dolgozik, a fizetését pedig jóváírják a számláján. A kiadásokat, így a távolsági beszélgetéseket, az étkezdei külön fogyasztást, a fénymásolás díját, a bélyegek árát mind ráterhelik az illető számlájára.
Mégis létezett készpénz, bár látni ritkán lehetett. Becsempészték, elrejtették, kártyaadósságok kiegyenlítésére és a kisebb szívességeket tevő őrök megkenésére használták. Trevor tartott tőle. Ha őt, az ügyvédet rajtakapják, hogy pénzt visz be, egyszer s mindenkorra eltilthatják a látogatástól. Korábban kétszer csempészett be pénzt, mind a kétszer ötszáz-ötszáz dollárt, tízesekben és húszasokban.
El sem tudta képzelni, mire kell ötezer dollár a Társaknak.

 

 

28. fejezet

Három nap után Trevor már nagyon megelégelte Wes és Chap örökös jelenlétét. Folyton beléjük botlott. Velük kellett reggeliznie, ebédelnie, vacsoráznia. Haza fuvarozták, aztán másnap reggel, mégpedig nagyon korán reggel ők vitték be az irodába. Ők kezelték a még megmaradt ügyeket: Chap mint gyakornok és Wes mint irodavezető, közben pedig mindketten állandóan kérdésekkel gyötörték, mivel igen csekély ügyvédkednivaló akadt.
Ezért aztán nem érte meglepetésként, amikor bejelentették, hogy ők viszik el a Trumble-ba. Nincs szüksége sofőrre, hajtogatta. Sokszor megtette már ezt az utat megbízható kis Bogarával, egyedül akar menni. Ettől a férfiak mérgesek lettek, és azzal fenyegetőztek, hogy telefonon megkérdezik az ügyfelüktől.
– Bánom is én, hívják fel a nyavalyás ügyfelüket – kiáltott rájuk Trevor, s erre ők egy kicsit visszakoztak. – Nem az ügyfelük irányítja az életemet.
Pedig igenis az ügyfél irányította, ezt mindannyian tudták. Ez csupán pénz kérdése volt, és Trevor már eladta magát, mint Júdás.
A Bogarával indult el Neptune Beachről, egyedül. Wes és Chap mögötte mentek egy bérelt kocsival, őmögöttük pedig egy fehér furgon haladt olyan utasokkal, akiket Trevor még csak látni sem fog. Nem is akarta volna látni őket. Puszta gonoszkodásból hirtelen elkanyarodott, és egy benzinkúthoz, tartozó boltban vett egy karton sört. Igen jót nevetett azon, hogy a nyomában haladók mekkorát tapostak a fékre, kis híján egymásba csúsztak. A városból kiérve pokoli lassan hajtott, iszogatta a sörét, élvezte az egyedüllétet, és azt mondogatta magának, hogy valahogy majdcsak kibírja ezt az egy hónapot. Egymillió dollárért bármit kibír.
Már a Trumble-nak otthont adó település közelében járt, amikor először csapta meg a bűntudat. Ki tud mászni ebből? Felmerült benne, hogy kitálal Spicernek, az ügyfélnek, aki bízik benne, a fogolynak, akinek szüksége van rá, annak, aki társa a bűnben. Tud-e vajon olyan arcot vágni és úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben volna, miközben az aktatáskájában lévő, rendkívül érzékeny mikrofon minden szót közvetít? Ki tudja-e úgy cserélni a leveleket Spicerrel, mintha semmi nem változott volna, tudván, hogy minden levelet átvizsgálnak? Ráadásul lemond ügyvédi pályafutásáról, amiért oly keményen megdolgozott, és amire valaha oly büszke volt.
Áruba bocsátotta szakmai és erkölcsi normáit, még a pénzre vonatkozó elveit is. Megér az ő lelke egymillió dollárt? Már késő. A pénz a bankban van. Belekortyolt a sörébe, és elhessegette gyengülő lelkiismeret-furdalását.
Spicer bűnöző, Beech és Yarber nemkülönben, ő meg, Trevor Carson pont ugyanolyan sáros. Tolvajok közt nem dívik a becsület, hajtogatta magában.
Link orrát megcsapta a Trevorból áradó sörszag, amikor a látogatók számára fenntartott rész felé haladt a folyosón. Trevor benézett az ügyvédi tárgyaló ajtaján. Meglátta az újságot olvasó Spicert, és hirtelen ideges lett. Miféle mocsok ügyvéd az, aki elektronikus lehallgató eszközzel megy bizalmas megbeszélésre az ügyféllel? A bűntudat fejbe kólintotta Trevort, de már nem volt visszaút.
A golflabdánál valamivel kisebb mikrofont Wes igen nagy szakértelemmel rejtette el Trevor ütött-kopott, piszkos, fekete bőr aktatáskája alján. Ez a nagy teljesítményű masina mindent képes volt továbbítani a fehér furgonban tartózkodó arctalan fiúknak. Wes és Chap is ott voltak, izgatottan várták, mit közvetít majd nekik a fejhallgató.
– Jó napot, Joe Roy – mondta Trevor.
– Úgyszintén – felelt Spicer.
– Hadd nézzem az aktatáskát – kérte Link.
Belekukkantott, aztán azt mondta:
– Úgy látom, rendben.
Trevor figyelmeztette West és Chapet, hogy Link időnként belenéz az aktatáskába. A mikrofont egy csomó papír takarta.
– Itt vannak a levelek – közölte Trevor.
– Mennyi? – kérdezte Link.
– Nyolc.
– És magánál? – kérdezte Link Spicertől.
– Ma nincs nálam egy sem – felelte Spicer.
– Odakint leszek – mondta Link.
Az ajtó becsukódott. Csoszogás hallatszott, aztán egyszer csak csend lett. Hosszan tartó csend. Némaság. Sem az ügyvéd, sem az ügvfél hangját nem lehetett hallani. A fehér furgonban csak vártak, vártak, aztán nyilvánvalóvá vált számukra, hogy valami nincs rendben.

 

Amikor Link kilépett a kis helyiségből, Trevor egy fürge mozdulattal kirakta az aktatáskát az ajtón kívül a földre, ahol békésen pihent az ügyvéd és ügyfele közti megbeszélés egész ideje alatt. Link észrevette, de nem tulajdonított jelentőséget a dolognak.
– Ezt miért tette? – kérdezte Spicer.
– Üres – vont vállat Trevor. – Hadd lássa a zárt láncú kamera, hogy nincs titkolnivalónk.
Trevorra még egyszer, utoljára rátámadt a lelkiismerete. Talán a következő beszélgetést az ügyfelével majd hagyja lehallgatni, de ezt nem. Majd azt mondja Wesnek és Chapnek, hogy az őr elvette az aktatáskáját, ahogy ez máskor is előfordult.
– Na ja. – Spicer addig keresgélt a levelek közt, míg a két, a többinél valamivel vastagabb boríték a kezébe nem került. – Ezekben van a pénz?
– Igen. Van közte néhány százas is.
– Miért? Mondtam, hogy húszasok és ötvenesek legyenek.
– Csak így tudtam összeszedni. Nem számítottam rá, hogy ilyen sok kell.
Spicer a feladókat nézegette a többi borítékon, aztán számonkérő hangsúllyal azt kérdezte:
– Szóval mi történt Washingtonban?
– Nehéz eset. Ez egy éjjel-nappal, a hét minden napján nyitva tartó hely a kertvárosban, ahol postafiókot lehet bérelni. Mindig van valaki szolgálatban, és nagy a jövésmenés. Szigorúan őrzik. Majd megoldjuk.
– Kit bízott meg?
– Egy pasast Chevy Chase-ben.
– Nevet kérek.
– Hogy érti azt, hogy nevet kér?
– Mondja meg, hogy hívják a Chevy Chase-i magánnyomozót.
Trevor zavarba jött, cserbenhagyta a találékonysága. Spicer valahová ki akart lyukadni, sötétbarna szeme szikrákat szórt.
– Nem jut eszembe – felelte Trevor.
– Hol szállt meg?
– Mi ez az egész, Joe Roy?
– Mondja meg a szálloda nevét.
– Miért?
– Jogom van tudni. Az ügyfele vagyok, én fizetem a költségeit. Hol szállt meg?
– A Ritz-Carltonban.
– Melyikben?
– Nem tudom. A Ritz-Carltonban.
– Kettő van. Tehát melyikben?
– Nem tudom. Nem a belvárosban.
– Melyik járattal repült?
– Na de Joe Roy, mi ez az egész?
– Melyik társaság gépével?
– A Deltáéval.
– Járatszám?
– Nem emlékszem.
– Tegnap jött vissza, még egy nap sem telt el azóta. Mi volt a járat száma?
– Nem jegyeztem meg.
– Biztos, hogy elment Washingtonba?
– Persze hogy elmentem – mondta Trevor, de az őszinteség hiánya érződött a hangján.
Nem gondolta át a hazugságait, mind meginogtak, amint kimondta őket.
– Nem tudja a járatszámot, hogy melyik hotelben szállt meg, sem a magánnyomozó nevét, akivel az elmúlt két napot együtt töltötte. Maga engem hülyének néz.
Trevor nem felelt. Csak az aktatáskájában lévő mikrofonra tudott gondolni, s arra, hogy milyen bölcs dolog volt kirakni. Nem igazán szerette volna, ha Wes és Chap hallják, hogy szorították sarokba.
– Maga ivott, ugye? – kérdezte Spicer támadó éllel.
– Igen – függesztette fel a hazudozást Trevor egy pillanatra. – Útközben megittam egy sört.
– Inkább kettőt.
– Igen, kettőt.
Spicer az asztalra könyökölt, kissé ferdén nézett Trevorra.
– Rossz hírem van a maga számára. El van bocsátva.
– Mi?
– Felmondunk. Kirúgjuk. Kész, vége.
– Nem bocsáthat el.
– Most tettem meg. Azonnali hatállyal. A Társak egyhangú döntése értelmében. Értesíteni fogjuk az igazgatót, hogy húzza ki a nevét az ügyvédek listájáról. Ha ma innen elmegy, Trevor, többé ne jöjjön vissza.
– Miért?
– Mert hazudik, túl sokat iszik, hanyagul kezeli az ügyeket, eljátszotta az ügyfelei bizalmát.
Mindez nagyjából megfelelt az igazságnak, Trevornak mégsem esett jól hallani. Soha fel sem merült benne, hogy lesz merszük elbocsátani. Nem egykönnyen jutott szóhoz:
– És mi lesz a mi kis vállalkozásunkkal?
– Tiszta ügy. Maga megtartja a saját pénzét, mi pedig a mienket.
– Ki látja el a kinti feladatokat?
– Az legyen a mi gondunk. Maga visszatérhet a becsületes élethez, ha képes rá.
– Mit tudhat maga a becsületes életről?
– Miért nem megy már, Trevor? Álljon fel, induljon el, menjen, ég áldja.
– Jó, jó – motyogta az ügyvéd tompa aggyal.
Két gondolat mégis kipattant a fejéből. Először is, Spicer egyetlen levelet sem hozott magával, ami hosszú hetek óta nem fordult elő. A másik: a pénz. Mire kell nekik ötezer dollár? Nyilván az új ügyvédjük díjazására. Gondosan kitervelték a merényletet, mindig is rendelkeztek azzal az óriási helyzeti előnnyel, hogy rengeteg az idejük. Három nagyon okos ember, nagyon sok szabad idővel. Ez így nem tisztességes.
A büszkeség nem engedte indulni. Spicer felé nyújtotta a kezét.
– Sajnálom, hogy így történt – mondta.
Spicer nem szívesen fogott vele kezet. Takarodjon már, csúszott ki majdnem a száján.
Még egyszer, utoljára egymásra néztek.
– Konyers az – mondta Trevor halkan, szinte suttogva. – Nagyon gazdag, és hatalma is van. Tud magukról.
Spicer felpattant ültéből. A két arc alig pár centire volt egymástól. Spicer ugyancsak suttogva kérdezte:
– Figyelteti magát?
Trevor bólintott, és pislogott egyet. Aztán kinyitotta az ajtót, és felvette az aktatáskáját. Linkhez egy szót sem szólt. Mit is mondhatna ennek az őrnek? Sajnálom, öregfiú, de a havi ezer dollár extrazsebpénzt tőlem ugyan többé nem kapod meg az asztal alatt. Bánkódsz emiatt? Akkor kérdezd meg Spicer bíró urat, miért történt így.
De nem foglalkozott ezzel. Szédült és émelygett, ehhez még az alkohol hatása is hozzájárult. Mit fog mondani Wesnek és Chapnek? Ez volt a legégetőbb kérdés. Azonnal faggatni kezdik majd, amint találkoznak.
Ugyanúgy köszönt el Linktől, Vince-től, Mackeytől és Rufustól, mint máskor, csakhogy most utoljára tette, aztán kilépett a szikrázó napsütésbe.
Wes és Chap háromautónyira parkoltak az övétől. Nagyon szerettek volna beszélni vele, de fő az elővigyázatosság. Trevor nem vett róluk tudomást. Aktatáskáját behajította az utasülésre, és beszállt a Bogárba. A többiek követték őt a börtöntől az autópályáig s azon Jacksonville-ig.

 

A döntés, hogy megszabaduljanak Trevortól, gondos és körültekintő mérlegelés eredményeként született meg. Kis szobájukban sok-sok órán át tanulmányozták a Konyers-dossziét, míg végül már minden levelet betéve tudtak. Sok-sok kilométert tettek meg a futópályán, csak ők hármasban, kitárgyaltak minden elképzelhető változatot. Együtt ettek, együtt kártyáztak, eközben újabb és újabb elméleteket súgtak oda egymásnak, hogy vajon ki ügyelheti a postájukat.
Trevor volt az első számú gyanúsított és az egyetlen, akit befolyásolni tudtak. Ha valamelyik áldozatnak járt el a szája, ők tehetetlenek. Ha viszont az ügyvédjük nem volt képes körültekintően tenni a dolgát, el kell bocsátani. Eleve nem az a típus, aki túl sok bizalmat ébreszt az emberben. Hány kiváló, sokat foglalkoztatott ügyvéd kockáztatná a karrierjét egy melegeket megzsaroló akció kedvéért?
Egyedül az aggasztotta őket Trevor eltávolításával kapcsolatban, hogy vajon mit tesz majd a pénzükkel. Szinte biztosra vették, hogy el fogja lopni, de ebben nem tudják megakadályozni. Mégis hajlandóak voltak vállalni a kockázatot a nagyobb fogás, Mr. Aaron Lake becserkészése érdekében. Úgy vélték, Lake-hez, úgy tudnak eljutni, ha kiiktatják Trevort.
Spicer részletesen, szóról szóra beszámolt a találkozásukról. Trevornak a végén elsuttogott közlendője gondolkodóba ejtette őket. Konyers figyelteti Trevort. Konyers tud a Társakról. Ez vajon azt jelenti, hogy Lake tud a Társakról? Akkor most kicsoda valójában Konyers? Miért mondta ezt suttogva Trevor, és miért hagyta az ajtón kívül az aktatáskáját?
Kérdés kérdést követett. Olyan tüzetesen járták körül a problémát, ahogy azt csak három unatkozó bíró képes megtenni. A stratégiát is így dolgozták ki.

 

Trevor kávét főzött frissen kitakarított, ragyogóan tiszta konyhájában, amikor Wes és Chap halkan beléptek. Nyomban kérdőre vonták.
– Mi történt? – kérdezte Wes.
Mindketten a homlokukat ráncolták, és azt a benyomást keltették, mintha egy ideje már tanakodnának.
– Hogyhogy mi történt? – kérdezte Trevor, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
– Mi történt a mikrofonnal?
– Ja! Az őr elvette az aktatáskát, nem vihettem be.
Változatlanul homlokráncolva néztek egymásra. Trevor betöltötte a vizet a kávéfőzőbe. A tény, hogy már majdnem öt óra volt és ő kávét főzött, nem kerülte el az ügynökök figyelmét.
– Miért tette?
– Ebben nincs semmi különös. Az őr átlag havonta egyszer magánál tartja a táskát a látogatás alatt.
– Át is vizsgálta?
Trevor a kávé csöpögésének szentelte figyelmét. Nincs itt semmi baj.
– Szokás szerint belenézett, de ezt szerintem behunyt szemmel teszi. Kivette a bejövő leveleket, aztán kivitte magával a táskát. A mikrofont biztosan nem látta.
– A vastag borítékokra felfigyelt?
– Á, dehogy, nyugodjanak meg.
– És a megbeszélés rendben zajlott?
– Minden a szokásos módon történt, leszámítva, hogy Spicer nem hozott leveleket. Ez mostanában ritkaságnak számít, de megesik. Két nap múlva újra megyek, akkor majd egy halom levelet ad, az őr pedig hozzá sem fog nyúlni a táskához. Minden szót hallani fognak. Kérnek kávét?
Mindketten megkönnyebbültek.
– Köszönjük, de most inkább megyünk – mondta Chap.
Jelentéseket kell írniuk, kérdésekre választ adniuk. El is indultak, de Trevor utánuk szólt.
– Hallgassanak ide, uraim – mondta nagyon udvariasan. – Én már nagyon régóta képes vagyok rá, hogy teljesen egyedül felöltözzem, egyedül elkészítsem és megegyem a müzlimet. Ezt az irodát pedig nem szeretem kilenc óra előtt kinyitni. Mivel ez itt az én irodám, kilenckor fogunk kinyitni, egy perccel sem korábban. Önöket bármely szokatlan időpontban szívesen látom, de csak nyolc óra ötvenkilenc perc után. Tartsák magukat távol a házamtól, és kilencig az irodámtól. Megértették?
– Persze – mondta egyikük, aztán elmentek.
Ez nem okozott gondot nekik. Az égvilágon mindenhová tettek már poloskákat, az irodába, a házba, a kocsiba, sőt immár az aktatáskába is. Tudták azt is, hol veszi az ügyvéd a fogkrémet.
Trevor megitta az összes kávét, és kijózanodott. Aztán hozzáfogott gondosan kidolgozott terve megvalósításához, melynek előkészítését akkor kezdte el, amikor kilépett a Trumble kapuján. Abból indult ki, hogy figyelik, azokkal a fiúkkal együtt, ott a fehér furgonban. Megvan minden eszközük és műszerük, mikrofonjuk és poloskájuk, Wes és Chap pedig egész biztosan tudják használni ezeket. A pénz nekik nem számít. Győzködte önmagát, hogy ezek mindent tudnak. Ha szabadjára engedi a fantáziáját, nem nehéz elképzelni, hogy minden szót hallanak, minden lépését látják, mindig pontosan tudják, hol van.
Minél paranoiásabb, annál jobbak az esélyei a menekülésre.
Bement kocsival egy Jacksonville-től huszonöt kilométernyire délre lévő üzletközpontba, az Orange Parktól nem messze. Sétálgatott, kirakatot nézett, pizzát evett egy majdnem üres étkezdében. Nehezére esett, hogy ne ugorjon be a rúdon sorakozó ruhák mögé az egyik boltban, és ne ott várja meg, míg az árnyak továbbhaladnak, de meg tudta állni. Az egyik szaküzletben vett egy kis mobiltelefont. A helyi szolgáltató ajándéka: egy hónapig állja a távolsági hívások díját. Trevor tehát megkapta, ami kellett neki.
Kilenc után ért haza, és biztos volt benne, hogy figyelik. Bekapcsolta és felhangosította a televíziót, aztán főzött egy újabb adag kávét. A pénzét a fürdőszobában gyömöszölte a zsebeibe.
Éjfélkor, amikor a sötét, csöndes házban minden jel arra utalt, hogy Trevor alszik, a hátsó ajtón kiosont az éjszakába. Telihold volt, a levegő friss. Igyekezett, hogy úgy fessen, mint aki tengerparti sétára indul. Kitérdesedett, sokzsebes vászonnadrág, két farmering és a méreténél nagyobb széldzseki volt rajta, a pénzét a bélés alá dugta. Trevor összesen nyolcvanezer dollárt rejtett a ruhájába, így ballagott dél felé a vízparton. Csupán egyetlen éjszakai kóborlóval találkozott.
Két kilométer után szaporázni kezdte a lépteit. Négy kilométer után már alaposan elfáradt, de nagyon sietett. Az alvás és a pihenés várhat.
Maga mögött hagyta a partot, és bement egy lepusztult motel piszkos halijába. Az A1A autópályán nem volt forgalom, minden zárva volt, a motelt és egy távolabb lévő benzinkút boltját kivéve.
Az ajtó elég hangosan nyikorgott ahhoz, hogy a portás felébredjen. Valahol hátul szólt a tévé. Egy húszévesnél alig több, kövérkés fiatalember került elő.
– Jó estét – mondta. – Szobát kér?
– Nem, uram – közölte Trevor.
Kezét lassan kihúzta a zsebéből, és elővett egy vastag bankjegyköteget. A pénzt szép egyenes sorba rendezte a pulton.
– Egy szívességet kérek.
A fickó a pénzre meredt, aztán elkerekedett a szeme. Mindenféle népség megfordul a parton.
– Nem drága itt egy szoba – mondta.
– Hogy hívják magát? – kérdezte Trevor.
– Hát, szóval... mondjuk Sammy Sosának.
– Jól van, Sammy. Itt van ezer dollár. A magáé, ha elvisz engem kocsival Daytona Beachre. Másfél óra az út.
– Nekem három, mert vissza is kell jönnöm.
– Akkor annyi. Az óránként több mint háromszáz dollár. Mikor keresett utoljára háromszáz dollárt egy óra alatt?
– Nem tegnap. De nem tudom megtenni. Mint látja, én vagyok az éjszakai ügyeletes, itt kell lennem tíztől nyolcig.
– Ki a főnök?
– Atlantában van.
– Mikor járt itt utoljára?
– Én még nem találkoztam vele.
– Persze hogy nem. Ha magának egy ilyen ócska motelje lenne, sűrűn járkálna oda?
– Nem olyan rossz hely ez. Van színes tévé, és majdnem mindenütt működik a légkondi.
– Pocsék hely ez, Sammy. Nyugodtan bezárhatja, elvihet engem, három óra múlva visszaér, és a kutya sem fogja megtudni.
Sammy újból a pénzre nézett.
– Keresi a rendőrség, vagy valami ilyesmi?
– Nem. És fegyverem sincs. Csak éppen sietek.
– Mégis, miről van szó?
– Csúnya válásról, Sammy. Van egy kis pénzem. A feleségem meg akarja szerezni az összeset, és piszok kemény ügyvédjei vannak. El kell mennem a városból.
– Pénze van, de kocsija nincs?
– Figyeljen, Sammy. Áll az alku vagy sem? Ha nemet mond, elmegyek a benzinkúthoz. Ott biztos lesz valakinek annyi esze, hogy elfogadja a pénzemet.
– Kétezer.
– Kétezerért elvisz?
– Aha.
A kocsi rémesebb volt, mint amilyenre Trevor számított. Egy öreg Honda, amit nemcsak Sammy, de már az öt előző tulajdonos se mosott le. Az autópályán azonban egy lélek sem járt, így az út Daytona Beachig pontosan egy óra harmincnyolc percig tartott.
A Honda éjjel három óra húsz perckor állt meg egy folyamatosan nyitva tartó gofrisütő előtt, és Trevor kiszállt. Megköszönte a fuvart Sammynek, és elbúcsúzott tőle. Egy darabig a távolodó kocsi után nézett. Odabenn megivott egy kávét, és épp csak addig csevegett a pincérlánnyal, míg az kerített neki egy helyi telefonkönyvet. Palacsintát rendelt, és új mobilja segítségével megtudta, amit akart.
Onnan a Daytona Beach-i nemzetközi repülőtérre lehetett eljutni a leghamarabb. Négy óra után pár perccel szállt ki a taxiból, az indulási oldal bejárata előtt. Rengeteg kis gép sorakozott a hangárok előtt. Nézegette őket, miközben a taxi megfordult. Biztos akad köztük legalább egy, ami majd gyorsan elvisz, gondolta. Egy pont elég lesz, lehetőleg dupla motoros.

 

 

29. fejezet

A kibérelt ház hátsó hálószobáját alkalmassá tették a megbeszélésekre. Négy összecsukható asztalt toltak össze úgy, hogy egy nagyot alkossanak. Újságok, magazinok és fánkos dobozok hevertek rajta. Klockner minden reggel fél nyolckor ült össze csapatával, hogy kávé és sütemény mellett értékeljék az éjszaka történteket, és megtervezzék a napot. Wes és Chap mindig ott voltak, rajtuk kívül pedig még hatan vagy heten, attól függően, hogy a Langleyből épp hány embert irányítottak a városba. Néha az utcára néző szobában dolgozó technikusok is bejöttek, bár Klockner nem ragaszkodott a jelenlétükhöz. Miután Trevort már megnyerték maguknak, kevesebb emberrel kellett őt figyeltetniük.
Legalábbis így gondolták. A megfigyelők fél nyolc előtt semmi mozgást nem észleltek a házban, ami egy csöppet sem szokatlan egy olyan ember esetében, aki sokszor fekszik le részegen és kel fel későn. Nyolckor, amikor a Klockner vezette megbeszélés még tartott a hátsó szobában, az egyik technikus telefonon odaszólt. Téves kapcsolásra hivatkozott volna. Három kicsengés után bekapcsolt Trevor üzenetrögzítője, hangja pedig közölte, hogy nincs otthon, és hagyjanak neki üzenetet. Ez időnként előfordult, amikor tovább akart aludni, de általában sikerült így kiugrasztani az ágyból.
Klocknernek fél kilenckor számoltak be arról, hogy a házban teljes csend honol. Se a zuhanyt, se a rádiót, se a tévét, se a magnót, se a szokásos készülődés egyéb neszeit nem lehet hallani.
Elképzelhetőnek tartották, hogy otthon berúgott egyedül, de azt tudták, hogy az este nem járt Pete-nél. Egy üzletközpontba ment, és szemlátomást józan volt, amikor hazaért.
– Lehet, hogy még alszik. – Klockner nem idegeskedett. – Hol a kocsija?
– A kocsifelhajtón.
Wes és Chap kilenckor bekopogtak Trevor ajtaján, s miután nem nyitotta ki, bementek. A szemközti házban nagy nyüzsgés támadt, amikor jelentették, hogy se híre, se hamva, bár a kocsija ugyanott áll. Klockner nem esett pánikba, de embereket küldött a partra, a Tengeri Teknős környéki kávézókba, sőt még Pete Kocsmájába is, ami ilyenkor még nem is volt nyitva. Átfésülték a ház és az iroda környékét, gyalogosan és kocsival, de nem láttak semmit.
Klockner tízkor felhívta Deville-t a Langleyben. Elmondta, hogy az ügyvéd eltűnt.
Minden nassaui járatot ellenőriztek, de Trevor Carson nevű utas egyik utaslistán sem volt. Deville-nek a bahamai határőrségnél dolgozó emberét nem tudták utolérni, sem a bankigazgatót, akit korábban már megkentek.
Teddy Maynard az észak-koreai csapatmozgásokról tartott tájékoztatót, amikor megkapta a sürgős üzenetet, hogy Trevor Carson, a részeges ügyvéd eltűnt a floridai Neptune Beachről.
– Hogy lehet egy ilyen hülyét szem elől téveszteni? – mordult rá Teddy Deville-re olyan mérgesen, ahogy nagyon ritkán szokott.
– Nem tudom.
– Megáll az eszem!
– Sajnálom, Teddy.
Teddy a fájdalomtól eltorzult arccal próbált kényelmesebben elhelyezkedni.
– Kerítsék elő, az istenit! – sziszegte.

 

A dupla motoros Beech Baron nevű repülő pilótáját, Eddie-t Trevor reggel hatkor rángatta ki az ágyból azzal az ígérettel, hogy az útdíjon kívül zsebbe is kap még egy szép összeget. Hivatalosan kétezerkétszáz dollár az oda-vissza út Daytona Beach és Nassau között, ami két-két óra, összesen négy, négyszáz dolláros óradíjjal, ehhez jön még a repülőtéri illeték, valamint a pilóta állásideje. Trevor ezen felül további kétezer dollárt kínált fel Eddie-nek, ha azonnal indulnak.
A Nassau belvárosában lévő Geneva Befektetési Bank helyi idő szerint kilenckor nyitott. Trevor már percekkel korábban ott toporgott az ajtó előtt. Azonnal berontott Mr. Brayshears irodájába, s ráparancsolt, hogy rögtön intézkedjen. Közel egymillió dollár volt a számláján: kilencszázezer dollár Mr. Al Konyerstől származott, Wes és Chap közvetítésével, körülbelül hatvannyolcezer dollár pedig a Társakkal való együttműködésből folyt be.
Fél szemmel az ajtót figyelve utasította Brayshearst, hogy segítsen neki áthelyezni a pénzt, mégpedig gyorsan. Az a pénz Trevor Carsoné, senki másé. Brayshears nem ellenkezhetett. Egy másik bermudai bank igazgatója a barátja volt, s ez a bank tökéletesen megfelelt Trevornak. Nem bízott Brayshearsben, és azt tervezte, hogy addig mozgatja a pénzét, míg az biztonságban nem lesz.
Egy pillanatig sóváran szemezett a Boomer Ingatlanügynökség számlájával, melyen akkor több mint száznyolcvankilencezer dollár volt. Átfutott az agyán, hogy minden további nélkül magáévá tehetné az ő pénzüket is. Elvégre bűnözők mind a hárman, Beech, Yarber és az az utálatos Spicer. Csalók egytől egyig. És volt képük elbocsátani őt. Miattuk kell menekülnie. Igyekezett őket annyira gyűlölni, hogy elvegye a pénzüket, ám e törekvése nem járt sikerrel, mert végül is megsajnálta őket: a három szegény öregembert, ott a börtönben.
Elég neki az egymillió. Ráadásul siet. Azon sem lepődött volna meg, ha Wes és Chap pisztollyal a kezükben beléptek volna az ajtón. Köszönetet mondott Brayshearsnek, és futva távozott az épületből.
Miután a Beach Baron felemelkedett Nassau nemzetközi repülőterének kifutópályájáról, Trevorból kitört a nevetés. Nevetett azon, hogy sikerült elszöknie, hogy szerencséje volt, Wesen és Chapen, a gazdag ügyfelükön, akinek immár egymillióval kevesebbje van, a lepusztult kis ügyvédi irodáján, ahol csönd és béke honol. Nevetett a múltján és a pompás jövőjén. Ezer méter magasból lenézett a Karib-tenger sima kék víztükrére. Egy magányos vitorlás szelte a habokat, gazdája a kormánynál, egy majdnem pucér hölgy a közelében. Alig néhány nap múlva ő is ott lesz a vízen.
Talált egy sört a hűtőtáskában. Megitta, és nyomban elaludt. Az Eleuthera nevű szigeten landoltak, amit Trevor egy előző este vásárolt utazási magazin alapján választott ki. Csupa strand, szálloda, minden vízi sport űzhető. Készpénzben fizetett Eddie-nek, aztán egy órát kellett várnia a kis repülőtéren, mire odatévedt egy szabad taxi.
Governor kikötőjében, egy ajándékboltban vett magának ruhákat, aztán elsétált egy part menti hotelbe. Örömmel nyugtázta, milyen hamar leszokott arról, hogy azt lesse, követik-e. Mr. Konyersnek bizonyára rengeteg pénze van, de annyi embert még ő sem tud felfogadni, amennyi át tudná fésülni a Bahamákat. A jövő csupa jót tartogat. Nem fogja elrontani azzal, hogy örökké hátrapillantgat.
Az úszómedence mellé telepedett, és a rumivással csak addig várt, míg a pincérlány ki nem hozta a poharat. Trevor Carson negyvennyolc évesen nagyjából ugyanolyan állapotban köszöntötte új életét, amilyenben a régit abbahagyta.

 

Trevor Carson ügyvédi irodája a szokott időben nyitott ki, és minden úgy zajlott, mintha mi sem történt volna. A tulajdonos eltávozott, de a gyakornok és az irodavezető készen állt minden váratlanul felmerülő ügy kezelésére. Nyitva tartották a fülüket, de nem hallottak semmit. Délelőtt kétszer csengett a telefon, ám csak a szakmai telefonkönyvben eltévedt két érdeklődő hívását kellett fogadniuk. Trevorra egyetlen ügyfél sem tartott igényt. Egyetlen barát sem óhajtott tudakozódni hogyléte felől. Wes és Chap a kevés, még át nem vizsgált fiók és akta áttekintésével foglalták el magukat, de semmi érdemlegeset nem találtak.
Egy másik csapat átfésülte Trevor házának minden négyzetcentiméterét, elsősorban a neki kifizetett pénzt keresték. Senkit nem lepett meg, hogy nem találták. Az olcsó aktatáska az egyik szekrényben lapult, üresen. Semmi nyom. Trevor fogta a pénzét, és elment.
A bahamai bankfőnököt New Yorkban érték utol, ahová hivatalos ügyben ment. Nem szívesen bonyolódott bele az ügybe ilyen távolból, de végül telefonált, ahová kellett. Déli egy óra körül már biztosan tudták, hogy a pénzt átirányították. A gazdája ezt személyesen tette meg, de a bankfőnök ennél többet nem volt hajlandó elárulni.
Hová került a pénz? Átutalással továbbították, de Deville-nek ennél többet nem sikerült megtudnia. Az ország bankjainak jó híre a titoktartáson alapult, ezért nem mondhat egyebet. A bankigazgató pénzért ugyan segített, de csak bizonyos határokon belül.
Az amerikai határőrhatóságok némi vonakodás után együttműködtek. Trevor útlevelét aznap kora reggel kezelték Nassau nemzetközi repülőterén, és eladdig még nem hagyta el a Bahamákat, legalábbis hivatalosan nem. Az útlevelét felvették a kiszűrendők listájára. Ha arra használja, hogy belépjen egy másik országba, az amerikai hatóságok két órán belül megtudják.
Deville tájékoztatta a legfrissebb hírekről Teddyt és Yorkot, aznap már negyedszer, aztán várta a további utasításokat.
– Előbb-utóbb hibázni fog – mondta York. – Használja az útlevelét valahol, és akkor elkapjuk. Nem tudja, ki üldözi őt.
Teddy dühöngött, de nem szólt semmit. Azon töprengett magában, hogy miközben a CIA kormányokat dönt meg és királyokat tesz el láb alól, mégis örökké borsot törnek az orruk alá ilyen bosszantó apróságokkal. Egy ostoba, ügyefogyott Neptune Beach-i ügyvéd ki tudott csúszni a kezük közül, holott egy tucatnyi embernek kellett figyelnie. Pedig azt hitte, ő már semmin nem lepődik meg.
Az ügyvéd lett volna az összekötő a Trumble és köztük. Azt hitték, egymillió dollár elég ahhoz, hogy megbízhassanak benne. Hirtelen eltűnésére vonatkozó tervet nem is dolgoztak ki. Most gyorsan kellett kieszelniük valamit.
– Kell nekünk valaki odabenn a börtönben – mondta Teddy.
– Nemsokára ott lesz – felelte Deville. – Most szervezzük az igazságüggyel meg a börtön-főfelügyelőséggel.
– Mennyi időbe telik?
– Nos, a ma történtek fényében, azt hiszem, be tudunk juttatni valakit a Trumble-ba negyvennyolc órán belül.
– Ki az?
– Argrow-nak hívják, tizenegy éve dolgozik nekünk, harminckilenc éves. Eddig kiválóan teljesített.
– Mi lesz a sztorija?
– A Virgin-szigetek szövetségi börtönéből helyezik majd át a Trumble-ba. Az anyagát itt, a washingtoni főfelügyelőségen készítik el, úgyhogy az ottani igazgató nem fog kérdezősködni. Egyszerű szövetségi elítélt lesz, aki kérelmezte az áthelyezését.
– Készen áll az indulásra?
– Majdnem. Negyvennyolc órán belül ott lesz.
– Most menjen.
Deville ismét egy nehéz feladat terhével távozott, amit nagyon gyorsan, egyik napról a másikra kellett végrehajtania.
– Ki kell derítenünk, mennyit tudnak – szögezte le Teddy motyogva.
– Igen, de semmi okunk feltételezni, hogy bármit gyanítanának – felelte York. – Minden levelüket olvastam. Semmi nem utal arra, hogy Konyers a többieknél jobban izgatná őket. Csak egy a kiszemelt áldozatok közül. Az ügyvédet azért fizettük le, hogy ne szimatoljanak tovább Konyers postafiókja körül. Trevor elment a Bahamákra, fejébe szállt a gazdagság. Nem jelent veszélyt.
– Azért meg kell szabadulnunk tőle – mondta Teddy.
Ez nem is volt kérdés.
– Természetesen.
– Jobban fogom érezni magam, ha már nem él – közölte Teddy.

 

Négy óra tájban egyenruhás, de nem fegyveres őr lépett be a jogi könyvtárba. A belső helyiség ajtaja mellett üldögélő Joe Roy Spicert látta meg először.
– Az igazgató hívatja magukat – mondta az őr. – Magát, Yarbert és Beechet.
– Miről van szó? – kérdezte Spicer egy régi sportmagazin olvasgatása közben.
– Az nem tartozik rám. Most várja magukat. Azonnal.
– Mondja meg, hogy nem érünk rá.
– Nem mondok én semmit. Indulás.
Az őrt követve mentek át az igazgatósági épületbe, de közben még több őr csatlakozott hozzájuk, így szabályos díszkísérettel szálltak ki a liftből és jelentkeztek az igazgató titkárnőjénél. Végül mégis csak a titkárnő vezette be a Társakat a hatalmas irodába, ahol Emmit Broon várta őket.
– Az FBI értesített, hogy az ügyvédjük ma reggel eltűnt – közölte az igazgató, amint négyesben maradtak.
A Társakon nem látszott, hogy megrendítette volna őket a hír, de rögtön a külföldön elrejtett pénz jutott az eszükbe.
– Rajta kívül valami pénznek is nyoma veszett – folytatta az igazgató. – Részleteket nem tudok.
De kinek a pénze az, szerették volna kérdezni. Senki nem tudott az elrejtett pénzükről. Trevor esetleg valaki mástól lopott?
– Miért mondja el ezt nekünk? – kérdezte Beech.
A valódi ok az volt, hogy az igazságügy-minisztériumból, Washingtonból kérték meg Broont, tájékoztassa a hírről hármukat, de ő mással indokolta.
– Gondoltam, jó, ha tudják. Ne keressék hiába.
Az előző nap bocsátották el Trevort, de még nem tájékoztatták az igazgatóságot, hogy már nem ő a fogadott ügyvédjük.
– Honnan kerítsünk most másik ügyvédet? – kérdezte Spicer, mintha ettől most megállt volna az élet.
– Az a maguk baja. Őszintén szólva, uraim, maguk annyi jogi tanácsot kaptak, ami biztosan évekig kitart.
– És ha kapcsolatba lép velünk? – kérdezte Yarber, miközben pontosan tudta, hogy többé az életben nem hallanak Trevor felől.
– Azonnal értesítsenek.
Ezt meg is ígérték. Ahogy az igazgató úr óhajtja. Ezek után távozhattak.

 

Buster szökése olyan simán ment, mintha a fűszereshez szaladt volna át. Másnap megvárták, míg mindenki végez a reggelivel, és ki-ki a maga nem épp felemelő munkájához lát. Yarber és Beech egymástól kétszáz méternyire gyalogoltak a futópályán, így felváltva tudták szemmel tartani a börtönt, illetve az erdőt. Spicer a kosárlabdapálya körül bóklászott, ő az őröket figyelte.
Kerítések, őrtornyok és számottevő biztonsági intézkedések híján az őrök miatt nem kellett túlzottan aggódni a Trumble-ban. Spicer egyet sem látott közülük.
Buster a Gazevőjét berregtette, és lassan araszolt vele a futópálya felé. Megállt, hogy letörölje a verejtéket az arcáról és körülnézzen. Az ötméternyire lévő Spicer hallotta, hogy leáll a masina. Odafordult, és a hüvelykujjával jelezte neki, hogy igyekezzen. Buster rálépett a futópályára, Yarber mellé szegődött, és egy darabig együtt mentek.
– Biztos vagy benne, hogy meg akarod tenni? – kérdezte Yarber.
– Igen, mindenképp. – A kölyök nyugodtnak és elszántnak látszott.
– Akkor rajta. Szedd a lábad. Csak ügyesen.
– Köszönöm, Finn.
– Vigyázz, nehogy elkapjanak.
– Nem fognak.
A kanyarnál Buster egyenesen ment tovább, átvágott a frissen nyírt füvön, tíz méterrel odább egy bokor mögé ért, aztán már nem lehetett látni. Beech és Yarber a börtönépület félé fordultak. Spicer szép lassan odaballagott hozzájuk. Sem az udvaron, sem a hálók környékén, sem a börtön más részein nem volt nyoma semmi riadalomnak, őr nem is volt a láthatáron.
Gyalogoltak még vagy öt kilométert, tizenkét kört, laza, kényelmes tempóban. Miután ezt megelégelték, visszavonultak békés kis odújukba pihenni és figyelni, észreveszik-e a szökést. Ez csak órák múlva következett be.
Buster sokkal gyorsabban haladt. Miután beért az erdőbe, futásnak eredt, közben hátra se nézett. A napot figyelve fél órán át egyenesen délnek tartott. A fák nem nőttek túl sűrűn, az aljnövényzet miatt sem kellett lassítania. Elfutott egy tölgyfa törzsére erősített vadetető mellett, és nem sokkal később rátalált a délnyugat felé tartó ösvényre.
A bal elülső nadrágzsebében kétezer dollár lapult, amit Finn Yarber adott neki. A másik zsebében egy térkép volt, amit Beech rajzolt. A hátsó zsebébe tette azt a sárga borítékot, amit egy Al Konyers nevű embernek címeztek a Maryland állambeli Chevy Chase-be. Mindhárom dolog kincsnek számított, de a Társak a levélre fordították a legtöbb figyelmet.
Egy óra múlva megállt pihenni. Fülelt. Először a 30-as, kelet-nyugati autóútig kellett eljutnia. Beech úgy számított, hogy két órán belül oda tud érni. Nem hallott semmit, így ismét futásnak eredt.
Igyekeznie kellett. Volt rá esély, hogy a távozását közvetlenül ebéd után észreveszik, mert nagyon ritkán ugyan, de előfordult, hogy ilyenkor az őrök hevenyészett terepszemlét tartottak. Ha valamelyiknek eszébe jut, hogy Bustert keresse, esetleg nem éri be magyarázattal. Buster és a Társak két héten át figyelték az őrök mozgását, s ennek alapján egyikük sem tartotta ezt valószínűnek.
Tehát legalább négy óra állt rendelkezésére. Sőt várhatóan sokkal több, mert a munkaideje ötkor járt le, ekkor kellett leadnia a Gazevőjét. Akkor kezdik keresni a börtön területén, ha a leadáskor nem jelenik meg. Két órával később értesítik arról a környékbeli rendőrőrsöket, hogy valaki megint kisétált a Trumble-ból. Ezeknek az embereknek sosem volt fegyverük, nem voltak veszélyesek, úgyhogy az efféle esetek senkit nem hoznak lázba. Nem indítanak majd hajtóvadászatot. Nem lesz nagy felhajtás, se kutyák, se az erdő fölött köröző helikopterek. A megyei rendőrfőnök meg a helyettesei majd cirkálnak a főútvonalakon, és figyelmeztetik a polgárokat, hogy zárják be az ajtajukat.
A szökevény nevét betáplálják az országos számítógépes hálózatba. Figyelik a lakóhelyét, a barátnőjét, és várják, hogy valami butaságot műveljen.
Másfél órányi szabadság után Buster megállt egy percre. Egy kamionmotor hangját hallotta a közelből. Az erdő egy út menti ároknál hirtelen véget ért, a túloldalán már az autóút volt. Beech térképe szerint a legközelebbi településnek néhány kilométernyire nyugatra kell lennie. A terv az volt, hogy a forgalmat elkerülve, az árkokban és a hidakon jusson el valamilyen lakott területig.
Buster a börtönben szokásos öltözéket viselte, homokszínű nadrágot és olívzöld rövid ujjú inget. Mindkettő sötétlett az izzadságtól. A helybeliek tudták, milyen a rabruha, ezért nem volt tanácsos ebben sétálni a 30-as úton. Ha valaki meglátja, esetleg értesíti a rendőrséget. Menjen a városba, mondta neki Beech és Spicer, szerezzen valami más ruhát. Aztán vegyen buszjegyet, és legyen állandóan úton.
Három órán át osont a fák mögött és az út menti árkokban, mire meglátta az első épületet. Elindult arrafelé, átvágott a kaszálón. Egy kutya megugatta, amikor rálépett a lakókocsik szegélyezte útra. Az egyik mögött meglátta valakinek a holmiját a ruhaszárító kötélen. Elvett egy piros-fehér pulóvert, és elhajította olívzöld ingét.
Az egész városközpont két boltból, egy benzinkútból, egy bankból, egy városházaszerű épületből és egy postából állt. A diszkontban vett magának egy farmert, egy pólót és egy pár cipőt, aztán a személyzeti mosdóban átöltözött. A városháza épületében lévő postára érve elmosolyodott, köszönetet mondott magában Trumble-béli barátainak, és bedobta a ládába a számukra oly fontos borítékot.
Buster felszállt a Gainesville-be tartó buszra, s ott négyszáznyolcvan dollárért vett egy olyan buszbérletet, amellyel hatvan napig bármennyit utazhat az Egyesült Államok területén. Nyugatnak tartott. Mexikóban akart eltűnni.

 

 

30. fejezet

Az április 25-i pennsylvaniai elnökjelölő gyűlésre Tarry kormányzó úgy készült, mint az utolsó nagy erőfeszítésre. A két héttel korábbi vita csúfos vereséget hozott, de nem törte meg lendületét. Hatalmas lelkesedéssel, viszont annál kevesebb pénzzel folytatta kampányát.
– Minden pénz Lake-nél köt ki – jelentette ki mindenütt, ahol csak megfordult.
Megpróbált erényt kovácsolni szegénységéből. Tizenegy napig ki se tette a lábát az államból. Jobb híján egy nagy lakóautóval járta a vidéket, támogatóinál étkezett, olcsó motelekben szállt meg, a lehető legtöbb emberrel fogott kezet, és nagyon sokat gyalogolt.
– A fontos dolgokról beszéljünk – mondogatta úton-útfélen –, ne a pénzről.
Lake szintén keményen dolgozott Pennsylvaniában. Csakhogy ő tízszer akkora sebességgel haladt, mint Tarry. Lake több emberrel fogott kezet, több beszédet mondott, és jóval több pénzt költött.
Az eredmény várható volt. Lake kapta meg a szavazatok hetvenegy százalékát, ami akkora áttörést jelentett, hogy Tarry már nyíltan kezdte emlegetni, hogy kiszáll a versenyből. Már csak azt ígérte, hogy egy hétig, az indianai elnökjelölő gyűlésig mindenképp kitart. A stábja cserbenhagyta. Adóssága tizenegymillió dollárra rúgott. Kitették a szűrét arlingtoni kampány-főhadiszállásáról.
Mégis meg akarta adni Indiana derék lakosainak a lehetőséget, hogy lássák a nevét a szavazócédulán.
Egyébként, ki tudja, Lake csillogó új repülőgépe még ki is gyulladhat, úgy, mint az előző.
Tarry nyalogatta meglehetősen súlyos sebeit, és egy nappal az elnökjelölő gyűlés után azt ígérte, tovább küzd.
Lake már-már megsajnálta. A maga módján csodálta elszántságát, hogy kitart a konvencióig. Lake azonban ugyanúgy tudott számolni, mint mindenki más. Lake-nek mindössze további negyven küldött kellett ahhoz, hogy elnyerje a jelölést, és ennek a hátralévő közel ötszázból kellett összejönnie. A verseny lényegében eldőlt.
Pennsylvania után az újságok országszerte Lake jelölését vetítették előre. Mindenütt az ő derűs, megnyerő arcát lehetett látni, a politikai csodáét. Sokan dicsérték az egész választási rendszer jelképeként: a semmiből előbukkant ismeretlen, akinek van mondanivalója, igenis fel tudja kelteni az emberek érdeklődését. Lake kampánya reményt adott mindenkinek, aki arról álmodott, hogy belőle is elnök legyen. Nem kell hónapokig Iowa mellékútjait járni. Ki lehet hagyni New Hampshire-t, hisz amúgy is oly csöppnyi állam.
Emellett azzal vádolták, hogy megvásárolta a jelölést. Úgy becsülték, hogy már Pennsylvania előtt mintegy negyvenmillió dollárt költött. Nehéz volt megállapítani, hogy pontosan mennyit, mert a pénz számtalan közvetítő útján mozgott. További húszmilliót költött el a D-PAC és még néhány befolyásos, ugyancsak Lake érdekében fellépő lobbicsoport.
A választások történetében nem volt még jelölt, aki ilyen sokat költött volna.
A bírálatok nem hagyták hidegen Lake-et. Éjjel-nappal foglalkoztatták, de azért inkább választotta a pénzt és a jelölést, mint a másik lehetőséget.
Elvégre a nagy pénz már nem számít tabunak. Egyes vállalkozók a világhálón milliárdokat keresnek. A szövetségi kormány ostobák gyülekezete, mégis költségvetési többletet produkált. Szinte mindenkinek van állása, lakása, ha kölcsönből is, és több autója. A közvélemény-kutatási eredmények rendre arról győzték meg Lake-et, hogy a nagy pénz a választókat egyelőre nem zavarja. Novemberben Lake gyakorlatilag egyenlő félként mérheti majd össze erejét az alelnökkel.
A nyugati hadszíntérről ismét győztesként tért vissza Washingtonba. Aaron Lake, a nemrég még névtelen arizonai kongresszusi képviselő immár ünnepelt hős volt.

 

A hosszúra nyúló, komótos reggelizés közben a Társak elolvasták a jacksonville-i reggeli lapot, az egyetlen napilapot, amihez a Tmmble-ban hozzájuthattak. Nagyon örültek Lake sikerének, egészen lázba hozta őket a jelölése. Mi tagadás, a leglelkesebb hívei közé tartoztak. Csak így tovább, Aaron!
Buster szökésének híre nem okozott különösebb felbolydulást. Igaza volt, mondogatták a bentlakók. Nagyon hosszú büntetés várt volna a kölyökre. Csak így tovább, Buster!
A reggeli lap nem adott hírt a szökésről. Megtalálták volna, mert mind a hárman minden szót elolvastak, az álláshirdetések és a gyászjelentések kivételével. Átmenetileg nem tehettek egyebet, mint vártak. Futár híján nem kaphatták meg a leveleiket, tehát írni sem volt érdemes. Az ő kis ügyletük pihen, amíg Mr. Lake nem jelentkezik.

 

Wilson Argrow jelöletlen zöld furgonban, megbilincselve, az oldalán két kísérővel érkezett meg a Trumble-ba. Azok ketten repülővel hozták Miamiból Jacksonville-be, természetesen az adófizetők pénzén.
A személyi anyaga szerint négy hónapot töltött le a hatvan hónapból, amit banki csalás miatt szabtak ki rá. Áthelyezési kérelmének indoklását nem tartalmazták a papírok, de ez az indok senkit nem érdekelt a Trumble-ban. Egy a sok nem közveszélyes szövetségi rab közül. Állandóan jönnek-mennek.
Harminckilenc éves, elvált, felsőfokú végzettséggel. A börtön nyilvántartása szerint Floridában, Coral Cablesben lakik. A férfi, valódi nevén Kenny Sands, már tizenegy éve dolgozott a CIA-nek. Börtönt ugyan még nem látott belülről, de a Trumble-nál sokkal keményebb helyeken akadt már dolga. Körülbelül egy hónapig marad, aztán ismét kérvényezi az áthelyezését.
Argrow a befogadási szertartás alatt gyakorlott rabhoz illően, higgadtan viselkedett, de közben remegett a gyomra.
Biztosították róla, hogy a Trumble-ban nem tűrik az erőszakot, tud majd vigyázni magára. Azért a börtön mégiscsak börtön. Az egyik igazgatóhelyettes egy órán át magyarázta a házirendet, aztán rövid körsétára vitték. Ahogy körülnézett a Trumble-ban, kezdett megnyugodni. Az őröknek nincs fegyvere, a bentlakók többsége pedig ártalmatlannak tűnik. A szobatársa egy erősen őszülő szakálla öregember lett, egy sok börtönt megjárt karrierbűnöző, aki remekül érezte magát a Trumble-ban. Azt mondta Argrow-nak, hogy ott akar meghalni. Az öreg vitte el ebédelni és avatta be a menü rejtelmeibe. Megmutatta Argrow-nak a kártyaszobát, ahol több asztalt is jól táplált férfiak ültek körül, és cigarettával a szájukban elmélyülten tanulmányozták lapjaikat.
– Tilos pénzben játszani – mondta a cella társ, és kacsintott hozzá.
Elsétáltak a szabadtéri súlyemelő pályához is, ahol a fiatalabbak a napfényben egyszerre gondoskodtak egészséges bőrszínük megőrzéséről és izmaik erősítéséről. Az öreg a valamivel távolabb lévő futópályára mutatott.
– Itt megkedveli majd a szövetségi kormányt – mondta.
Megmutatta Argrow-nak az általa soha nem látogatott könyvtárt, és a túlsó vége felé bökve mondta:
– Az ott a jogi könyvtár.
– Azt ki használja? – kérdezte Argrow.
– Ügyvédek szoktak itt lenni. Most még bírák is vannak.
– Bírák?
– Igen, három.
Az öreg nem akart a könyvtárban időzni, inkább átkísérte Argrow-t a kápolnába, majd ismét odakinn sétáltak egy kicsit.
Argrow megköszönte neki, hogy körbevezette, aztán elbúcsúzott tőle, és visszament a könyvtárba, ahol a padlót felmosó bentlakón kívül más nem tartózkodott. Argrow egyenesen a jogi könyvtár félé vette az irányt, és be is nyitott az ajtón.
Joe Roy Spicer az újságjából felpillantva megállapította, hogy ezt az embert még nem látta.
– Óhajt valamit? – kérdezte, a szívélvességnek még a látszatát is kerülve.
Argrow az aktához csatolt fénykép alapján felismerte a hajdani békebíró arcát, akit a tombolabevétel eltulajdonításán kaptak. Micsoda pech.
– Új vagyok – próbált mosolyogni. – Most érkeztem. Ez a jogi könyvtár?
– Igen.
– Ha jól tudom, bárki használhatja, ugye?
– Jól tudja – mondta Spicer. – Maga ügyvéd?
– Nem, bankár.
Néhány hónappal korábban Spicer még felajánlotta volna jogi segítségét, persze jogellenesen és nem ingyen, de ilyen filléres ügyekkel már nem kell foglalkoznia. Argrow körülnézett, de Beechet és Yarbert nem látta. Elköszönt, és visszament a szobájába.
A kapcsolatfelvétel megtörtént.

 

Lake tervbe vette, hogy végképp kiiktatja az életéből Rickyt és kínos levelezésüket, de ehhez szüksége volt valakire. Időközben már túl híres lett ahhoz, hogy ismét kimerészkedjen álruhában az éj leple alatt, és taxival elvitesse magát a postafiókjához. Ezt többé már nem kockáztathatta meg, ráadásul abban sem bízott, hogy ki tudná cselezni a titkosszolgálat embereit. Össze sem tudta számolni, hányan nyüzsögnek körülötte, hogy megvédjék. Már csak azért sem, mert nem is látta mindet.
Az ifjú hölgyet Jayne-nek hívták. Wisconsinban csatlakozott a kampányhoz, és hamar bedolgozta magát a legszűkebb körbe. Eleinte önkéntes volt, de immár Mr. Lake közvetlen munkatársaként évi ötvenötezer dollárt kapott. Lake tökéletesen megbízott benne. Jayne ritkán mozdult el mellőle, és már kétszer szóba került köztük, hogy Jayne-re a Fehér Házban állás és szép jövő vár.
A megfelelő pillanatban Lake majd odaadja Jayne-nek a postafiók kulcsát, amit Mr. Al Konyers bérelt ki. Azzal bízza meg, hogy hozza el a leveleket, mondja fel a bérletet, és ne hagyjon meg semmiféle címet. Majd azt mondja neki, hogy az illegális fegyvereladásokat próbálta a bérelt postafiók közvetítésével kiszűrni, még akkor, amikor meg volt róla győződve, hogy az irániak olyan adatokat szereztek meg, amit látniuk sem lett volna szabad. Vagy valami más hasonló mesét talál ki. Jayne el fogja hinni, mert hinni akar neki.
Akár még akkora szerencséje is lehet, hogy nem lesz levél Rickytől. Akkor csak fel kell mondani a bérletet, és egyszer s mindenkorra vége. Ha pedig mégis várja ott levél Jayne-t, és esetleg kíváncsiskodna, Lake majd egyszerűen azt mondja, fogalma sincs, ki az. Tovább úgyse kérdezősködne. Jayne legfőbb erénye a vak engedelmesség.
Várta a megfelelő pillanatot. Túl sokáig várta.

 

 

31. fejezet

A levél épségben érkezett meg, a fővárosba szállított sokmázsányi más küldeménnyel együtt, melyek feldolgozása bő egy napra igénybe vette az alkalmazottak munkaerejét. Először irányítószámok, aztán utcák szerint válogatták szét. Ricky Al Konyersnek írott levele három nappal azután, hogy Buster bedobta a postaládába, eljutott rendeltetési helyére, Chevy Chase-be. A feladattal megbízott csapat a szokott módon megtalálta a Mailbox America megfelelő postafiókjában. A borítékot megvizsgálták, aztán gyorsan elvitték Langleybe.
Teddy két tájékoztató közt pár percre egyedül maradt az irodájában, amikor Deville egy vékonyka dossziéval a kezében benyitott hozzá.
– Ezt fél órával ezelőtt kaptuk – mondta, miközben átadta a három papírlapot. – Másolat, az eredetit csatoltuk az anyagához.
Az igazgató megigazította bifokális szemüvegét, s mielőtt olvasni kezdett, áttekintette az egészet. Ugyanaz a floridai postabélyegző, mint mindig. A kézírás nagyon is ismerős. Még el sem kezdte olvasni, de már tudta, hogy nagy baj van.

 

„Kedves Al!

Legutóbbi leveledben véget akartál vetni a levelezésünknek. Sajnálom, ez nem ilyen egyszerű. Rögtön a lényegre térek. Én nem Ricky vagyok, te pedig nem Al. Börtönből írok, nem valami elegáns utókezelő klinikáról.
Tudom, kicsoda ön, Mr. Lake. Tudom, milyen fantasztikus évet ír, nemrég szerezte meg a jelölést, és folyamatosan kapja a rengeteg pénzt. Itt a Trumble-ban adnak nekünk újságokat, mi pedig nagy örömmel olvasunk a sikereiről.
Most, hogy tudom, kicsoda valójában Al Konyers, biztos vagyok benne, hogy ön azt szeretné, ha megőrizném a mi kis titkunkat. Én boldogan hallgatok, de ez nagyon sokba kerül önnek.
Pénzre van szükségem, és ki akarok jutni a börtönből. Tudok titkot tartani, de a tárgyalókészségem sem lebecsülendő.
A pénz a dolog egyszerűbbik része, hiszen önnek van belőle bőven. A szabadon bocsátásom bonyolultabb lesz, de ön befolyásos embereket gyűjt maga köré. Bizonyára találnak megoldást.
Nekem nincs vesztenivalóm, és kész vagyok tönkretenni önt, ha nem hajlandó velem tárgyalni.
A nevem Joe Roy Spicer. A Trumble szövetségi börtön lakója vagyok. Találja meg a módját, hogyan tud kapcsolatba lépni velem, és tegye meg gyorsan.
Itt megtalál.

Üdvözlettel:
Joe Roy Spicer”

 

A következő tájékoztatót lemondták. Deville előkerítette Yorkot, és tíz perc múlva bezárkóztak a bunkerbe.
Először azt vitatták meg, eltegyék-e láb alól a Társakat. Argrow ezt meg tudná oldani a megfelelő eszközökkel, tablettával, méreggel vagy más hasonló módon. Yarber meghalhatna álmában. Spicer holtan eshetne össze a futópályán. A képzelt beteg Beech a számára felírt gyógyszer helyett valami mást kaphatna a börtön patikájában. Egyikük sem díjbirkózó, nem is teljesen egészségesek. Argrow mindenképp elbír velük. Egy szerencsétlen esés, csigolyatörés. Sokféle módon elérhetik, hogy természetes halálnak vagy balesetnek látsszon.
Gyorsan kell megtenni, miközben még várják Lake válaszát.
Viszont feltűnő lenne, túl sok bonyodalommal járna. Három halott egyszerre egy máskülönben békés kis börtönben. Ráadásul ők hárman jó barátok, idejük java részét együtt töltik, aztán hárman háromféleképpen gyors egymásutánban meghalnak. Nyilvánvalóan felettébb gyanús volna. És ha Argrow-t gyanúsítanák? Elvégre semmit nem tudnak ott róla.
Emellett Trevor is nagyon aggasztotta őket. Bárhol van, könnyen megeshet, hogy értesül a halálukról. A hír hallatán vagy még jobban megijed, vagy valami váratlan lépésre szánja el magát. Nem lehetetlen, hogy többet tud, mint amennyit ők feltételeznek.
Deville feladata lenne a kiszabadításuk megszervezése, de Teddy még nem döntött. Nem lettek volna aggályai hármuk megölésével szemben, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy ezzel megvédik Lake-et.
Mi van, ha a Társak elmondták a dolgot valaki másnak?
Túl sok volt a bizonytalansági tényező. Deville-nek azt mondták, dolgozza ki a kiszabadításuk tervét, de a kivitelezéshez csak akkor kezdenek hozzá, ha már nincs más lehetőség.
Több szóba jöhető forgatókönyvet vázoltak. York a hecc kedvéért felvetette, hogy a levelet vissza kellene tenni a postafiókba, hogy Lake találja meg. Elvégre ő okozta ezt a kalamajkát.
– Nem tudná, mit tegyen – mondta Teddy.
– Mi talán tudjuk?
– Még nem.
Amúgy szórakoztató lett volna eljátszani a gondolattal, hogy mit tenne Aaron Lake, ha megkapná a zsaroló levelet, és miként próbálná meg elhallgattatni a Társakat, de igazság szerint megérdemelné. Lake okozta ezt a zűrt, másszon ki belőle ő maga.
– Tulajdonképpen mi okoztuk ezt a zűrt – mondta Teddy –, és mi fogjuk elrendezni.
Nem tudták kiszámítani, ezért befolyásolni sem, hogy vajon Lake mit tenne. Ez a bolond valahogy kicselezte őket, postán elküldött egy levelet Rickynek. Ráadásul olyan hülye volt, hogy a Társak rájöttek, ki ő.
Az alapvető gondról nem is szólva: Lake olyan ember, aki titkos levelezést folytat egy homoszexuálissal. Kettős életet él, tehát nem méltó a bizalomra.
Futólag megvitatták a lehetőséget, hogy nyíltan beszélnek a dologról Lake-kel. York már a Trumble-ból érkezett első levél óta ezt szorgalmazta, de Teddy nem látta jónak. A Lake miatt álmatlanul töltött éjszakák alatt gyakorta gondolta úgy, hogy bárcsak már jóval korábban leállították volna a levelezést. Csöndben, ügyesen meg kellett volna oldani a gondot, aztán elcsevegni a jelölttel.
Nagyon is szerette volna, ha szembesítheti Lake-et azzal, mit tett. Leültethetné egy székre, és szép sorban kivetíthetné neki a falra az összes levél másolatát. Aztán a hirdetést az Out and Aboutból. Mesélhetne az iowai Bakersben lakó Quince Garbe-ról, a másik tökkelütöttről, aki szintén besétált a csapdába, meg a dallasi Curtis Vann Gatesról.
– Hogy lehetett ilyen hülye? – mordult volna rá legszívesebben Aaron Lake-re.
Teddy azonban mélyebb összefüggéseket látott. A Lake-kel kapcsolatos bajok eltörpültek az ország megvédésének sürgető gondjai mellett. Az oroszok készülődnek, és ha Natty Csenkov meg az új rezsim megszerzi a hatalmat, a világ mindörökre megváltozik.
Teddy ennél a három, szövetségi börtönben tengődő zsaroló bírónál már sokkal veszélyesebb embereket is ártalmatlanná tett. A gondos tervezés volt az ő legfőbb erénye. A türelem és a körültekintő tervezés.
A megbeszélést egy Deville irodájából érkezett üzenet szakította félbe. Trevor Carson útlevelét kezelték a bermudai Hamilton repülőterének indulási oldalán. Egy Puerto Ricóba, San Juanba tartó gépre szállt fel, mely a menetrend szerint ötven perc múlva ér földet.
– Tudtuk, hogy Bermudán van? – kérdezte York.
– Nem, nem tudtuk – felelte Deville. – Nyilván úgy lépte át a határt, hogy nem mutatta fel az útlevelét.
– Talán nem olyan hülye, mint amilyennek látszik.
– Van emberünk Puerto Ricóban? – Teddy hangján alig érződött, hogy a hír kizökkentette volna fásultságából.
– Természetesen – felelte York.
– Rá kell állítani.
– Változtak a jó öreg Trevorra vonatkozó tervek? – kérdezte Deville.
– Nem, dehogy – mondta Teddy. – Egyáltalán nem.
Deville elment, hogy megtegye a Trevorral kapcsolatos lépéseket. Teddy behívott valakit, mentateát kért. York újból elolvasta a levelet.
– Mi lenne, ha elkülönítenénk őket egymástól? – kérdezte, miután kettesben maradtak.
– Igen, erre én is gondoltam. Mielőtt még kisütnek valamit együtt, gyorsan elvitethetnénk őket három különböző börtönbe. Egy időre tökéletesen elszigetelhetnénk őket egymástól, megvonhatnánk tőlük a telefonálás és a levelezés jogát. Csakhogy ettől még ugyanúgy birtokukban lenne a titok. Bármelyiküktől kitelik, hogy tönkre akarja tenni Lake-et.
– Nem tudom biztosan, van-e kapcsolatunk a börtön-főfelügyelőségnél.
– Az megoldható. Szükség esetén beszélek az igazságügy-miniszterrel.
– Mióta van baráti kapcsolatban az igazságügy-miniszterrel?
– Ez nemzetbiztonsági ügy.
– Egy floridai szövetségi börtönben csücsülő három zsaroló bíró, aki veszélyezteti az ország biztonságát? Szeretném hallani ezt a beszélgetést.
Teddy behunyt szemmel kortyolgatta a teáját, mind a tíz ujjával fogta a csészét.
– Ez túl kockázatos – suttogta. – Ha felbőszítjük őket, váratlan dolgokat művelhetnek. Ezt a veszélyt nem vállalhatjuk.
– Tegyük fel, Argrow megtalálja a dossziéikat – mondta York. – Gondoljon bele, ezek hárman elítélt bűnözők. Ha nincs bizonyítékuk, senki egy szót sem fog elhinni abból, amit Lake-ről előadnak. A bizonyíték az, amit ők őriznek. Egy halom papír, eredeti levelek és másolatok gyűjteménye, amit valahol ott tartanak. Ha megtaláljuk és elvesszük tőlük, ki fog hinni nekik?
Egy újabb korty behunyt szemmel, újabb hosszú szünet, Teddy próbált kényelmesebben elhelyezkedni a széken, vonásait eltorzította a fájdalom.
– Ez igaz – felelte halkan –, csakhogy én attól tartok, lehet még valaki a börtönön kívül, akiről nem tudunk. Ezek a fickók egy lépéssel előttünk járnak, és ez mindig így lesz. Már jó ideje azt próbáljuk kitalálni, mit tudnak. Nem biztos, hogy sikerül. Talán már gondoltak is arra, hogy esetleg eltűnnek a dossziéik. A börtönben biztos vannak erre vonatkozó szabályok, nyilván rejtegetik a papírjaikat. Lake levelei értékesebbek annál, hogy ne készítettek volna róluk másolatot, amit kijuttathatnak.
– Trevor volt a postásuk. Láttunk minden levelet, ami az elmúlt hónap folyamán kikerült a Trumble-ból.
– Azt hisszük, de biztosak nem lehetünk benne.
– De ki lenne az?
– Spicer nős. A felesége meg is látogatta. Yarber válófélben van, de ki tudja, mit művelnek. Az ő felesége is járt ott az elmúlt három hónapban. Esetleg őröket kennek meg, hogy adják fel a leveleiket. Ezek az emberek ott unatkoznak, okosak és nagyon találékonyak. Csak feltételezés, hogy mindent tudunk róluk. Ha viszont mégsem, ha csak hisszük, hogy tudjuk, mit akarnak, és hibázunk, Mr. Aaron Lake titka nyilvánosságra kerül.
– Vajon hogy tudnák nyilvánosságra hozni?
– Valószínűleg megkörnyékeznének egy újságírót, egyszerre csak egy levelet küldenének el neki, és végül meggyőznék. Ez így biztos működne.
– A sajtó azonnal ráharapna.
– Ez nem következhet be, York. Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy bekövetkezzen.
Deville futva jött vissza. A bermudai hatóságok tíz perccel az után szóltak az amerikaiaknak, hogy a San Juanba tartó gép elindult. Trevor tizennyolc perc múlva földet ér.

 

Trevor egyszerűen a pénze után ment. Hamar elsajátította az elektronikus átutalások alapjait, aztán kamatoztatta ismereteit. Bermudán a pénze felét egy svájci bankba utaltatta, a másik felét egy Grand Cayman-i bankba. Kelet vagy nyugat felé menjen? Ez volt a nagy kérdés. A leghamarabb Londonba indult gép, de a Heathrow közismert alaposságára gondolva ezt az ötletet elvetette. Őt nem körözik, legalábbis hivatalosan nem keresik. Semmiféle eljárás nem indult ellene. Az angolok viszont minden iratot töviről hegyire átnéznek. Inkább nyugatra megy, az Antillákon próbál szerencsét.
Amint megérkezett San Juanba, egyenesen a bárba ment, csapolt sört rendelt, és tanulmányozta a járatokat. Csak semmi sietség, kapkodás, a zsebe tele pénzzel. Azt tesz, amit akar, oda megy, ahova akar, addig marad, amíg neki tetszik. Rendelt még egy sört, és úgy döntött, néhány napot Grand Caymanben tölt, a pénzével együtt. Odament a jamaicai légitársaság pultjához, megvette a jegyét, aztán visszatért a bárba. Már majdnem öt órára járt, csak fél óra volt az indulásig.
Persze első osztályon utazott. Korán beszállt a gépbe, hogy ihasson még egyet, s miközben az érkező utasokat nézegette, felfigyelt egy arcra, amit már látott.
Hol is? Alig pár perccel korábban, valahol a repülőtéren. Sovány, hosszúkás arc, Őszes kecskeszakáll, pici malacszemek a vékony keretes szemüveg mögött. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetük, aztán a férfi gyorsan másfelé nézett, mintha egyszerűen csak bámészkodna.
Ez a légitársaság pultjánál történt, amikor Trevor már megvette a jegyét és megfordult. Ez az ember figyeli. A közelben álldogált, a gépek indulási idejét nézegette.
Ha az ember el akar tűnni, minden eltévedt tekintet, kósza pillantás gyanússá válik. Az egyszer látott arc feledésbe merül, de ha fél óra múlva újra látjuk, máris azt gondoljuk, figyeli minden lépésünket.
Ne igyál többet, utasította önmagát Trevor. Felszállás után kávét rendelt, és rögtön felhajtotta. Kingstonban ő szállt ki elsőnek a gépből, hamar átjutott az útlevél- és vámvizsgálaton. A férfit sehol nem látta.
Felkapta két kis táskáját, és sietett a taxiállomás felé.

 

 

32. fejezet

A jacksonville-i újság minden reggel hét óra körül érkezett meg a Trumble-ba. Négy példányt vittek a kártyaszobába, ott lehetett elolvasni, de illett otthagyni, hogy minden bentlakó belenézhessen, akit érdekelnek a külvilág eseményei. Általában csak Joe Roy Spicer várta a lapot reggel hétkor, és többnyire kisajátított magának egy példányt, mert a vegasi hírek tanulmányozását egész nap folytatni óhajtotta. A jelenet szinte mindig ugyanúgy zajlott: Spicer az egyik kártyaasztalon pihentetett lábbal, kezében egy kávéval teli műanyag pohárral várta a Roderick nevű őrt, hogy behozza az újságot.
Így aztán Spicer fedezte fel a címlap alján közölt hírt. Trevor Carsont, a lakhelyéről ismeretlen okból távozott helyi ügyvédet előző este, sötétedés után két golyóval a fejében holtan találták a jamaicai Kingstonban, egy szálloda közelében. A cikket nem illusztrálták Trevor fényképével, állapította meg Spicer. Miért is lenne róla kép a lap archívumában? Miért érdekelne bárkit Trevor halála?
A jamaicai rendőrség szerint Carson turistaként járt ott, és egyértelmű, hogy kirabolták. A helyszín közelében tartózkodó meg nem nevezett forrás segített a rendőröknek azonosítani Mr. Carsont, mivel az irattárcája eltűnt. Ez a forrás valószínűleg sokat tud.
A Trevor szakmai pályafutását összegző bekezdés meglehetősen rövid volt. Korábbi titkárnője, valami Jan ez és ez, nem óhajtott nyilatkozni. A kurta cikket csak azért hozták össze és tették a címlapra, mert a gyilkosság áldozata ügyvéd volt.
Finn a futópálya túlsó végén, a kanyarnál megszaporázta lépteit a hűs kora reggeli verőfényben, az ingét már le is vette. Spicer megvárta, míg a hozzá közel lévő kanyarba ért, s akkor adta oda neki az újságot, kommentár nélkül.
Beechet az étkezdében találták meg. Műanyag tálcával a kezében állt a sorban, bánatosan szemlélte a tojásrántotta-halmokat. A többiektől távol ültek le az egyik sarokban, és falatozás közben egész halkan beszélgettek.
– Ha menekült, ki a fene elől menekült?
– Talán Lake üldözte.
– Nem is tudta, hogy Lake az. Fogalma sem lehetett róla, igaz?
– Jó, akkor Konyers elől menekült. Amikor utoljára itt járt, azt mondta, hogy Konyers a nagy fogás. Azt mondta, hogy Konyers tud rólunk, és másnap eltűnt.
– Talán csak megijedt. Konyers kapcsolatba lépett vele, megfenyegette, hogy kiteregeti, milyen szerepet játszott a mi kis ügyletünkben, aztán Trevor, aki, mint tudjuk, nem volt épp a becsület mintaképe, úgy döntött, hogy ellopja, amit tud, és eltűnik.
– Én csak azt szeretném tudni, kinek a pénze hiányzik.
– A mi pénzünkről senki nem tud. Hogy hiányozhatna?
– Trevor nyilván mindenkit meglopott, akit csak tudott, aztán olajra lépett. Gyakorta előfordul az ilyesmi. Az ügyvéd úr bajba kerül, pánikba esik. Fogja az ügyfelei letétbe helyezett pénzét, aztán elinal.
– Tényleg? – csodálkozott Spicer.
Beechnek három hasonló eset jutott eszébe, Yarber pedig felsorolt még néhányat a nyomaték kedvéért.
– Vajon ki ölte meg?
– Még az is lehet, hogy egyszerűen rosszkor volt rossz helyen.
– A Sheraton Hotel előtt? Nem hiszem.
– Jó, akkor talán Konyersnek volt útjában.
– Ez elképzelhető. Konyers valahogy eljutott Trevorig, kiszagolta, hogy ő Ricky házon kívüli kapcsolata. Megfenyegette, például azzal, hogy lecsukatja, Trevor pedig meg sem állt a Karib-tengerig. Trevor nem tudta, hogy Konyers Aaron Lake.
– Lake-nek pedig van elég pénze és lehetősége, hogy eltakarítson az útból egy részeges ügyvédet.
– Velünk mi lesz? Lake most már tudja, hogy Ricky nem Ricky, hanem egy Joe Roy nevezetű úr, akinek barátai is vannak a börtönben.
– Az a kérdés, hogy elér-e a keze idáig?
– Ezt én fogom megtudni legelőször – kacarászott Spicer idegesen.
– Azért ne zárjuk ki a lehetőséget, hogy Trevor csak nyaralt Jamaicán. Rosszkor volt rossz helyen, talán fel akart szedni egy nőt, és csak úgy lelőtték.
Abban mindannyian egyetértettek, hogy Trevor az a fajta figura volt, akit csak úgy megölnek.
Nyugodjék békében. De csak akkor, ha nem lopta el a pénzüket.
Körülbelül egy órára szétváltak útjaik. Beech a futópályájára ment, hogy sétáljon és gondolkodjon. Yarbernek a káplán irodájában akadt tennivalója, húsz cent órabérért a számítógépet próbálta megjavítani. Spicer a könyvtárba ment, ahol Mr. Argrow olvasott jogi könyveket.
A jogi könyvtár mindenki előtt nyitva állt, nem kellett bejelentkezni, de az íratlan szabályok azt diktálták, hogy illett engedélyt kérni a Társak valamelyikétől. Argrow új fiú, nyilván nem ismeri még a szabályokat. Spicer elhatározta, hogy ízelítőt ad neki.
Biccentéssel üdvözölték egymást, majd Spicer portörlésre és könyvigazgatásra hasonlító tevékenységbe fogott.
– Azt beszélik, hogy maguk szoktak néha jogi tanácsot adni – szólította meg Argrow a terem túlsó végéből.
Senki más nem volt ott.
– Beszélnek itt sok mindent.
– A fellebbezésnél tart az ügyem.
– Mi történt a tárgyaláson?
– Az esküdtek bűnösnek találtak három rendbeli banki csalásban és abban, hogy külföldön, a Bahamákon rejtettem el a pénzt. A bíró hatvan hónapra ítélt. Négyet ültem le. Nem hiszem, hogy kibírom a hátralévő ötvenhatot. A fellebbezéshez szükségem volna segítségre.
– Melyik bíróság?
– Virgin-szigetek. Egy nagy miami banknál dolgoztam. Sok drogos pénz forgott ott.
Argrow sokat és gyorsan beszélt, szinte hadart. Ez kissé zavarta Spicert, de nem nagyon. A Bahamák említése felkeltette az érdeklődését.
– Valamilyen oknál fogva egyre jobban izgatta fantáziámat a pénzmosás. Naponta tízmilliók mentek át a kezemen, mámorító volt. Gyorsabban tudtam, sőt tudom mozgatni a piszkos pénzt, mint bármelyik bankár Dél-Floridában. Csak sajnos rossz társaságba keveredtem, nem jól választottam barátokat.
– Beismeri, hogy bűnös?
– Persze.
– Ezzel itt az elenyésző kisebbséghez tartozik.
– Megszegtem a törvényt, de szerintem túl szigorú az ítélet. Valaki azt mondta, hogy maguk le tudnak faragni belőle valamennyit.
Spicert már nem zavarta, hogy porosak az asztalok és rendetlenül hevernek a könyvek. Odahúzott egy széket, lett ideje beszélgetni.
– Lehet szó róla, hogy megnézzük a papírjait – mondta, mintha naponta foglalkozna fellebbezésekkel.
„Te tökfej – gondolta Argrow. – A tizedik osztály után abbahagytad a középiskolát, aztán tizenkilenc évesen autót loptál. Az apád ügyeskedte ki, hogy ejtsék a vádat. Úgy választattad meg magad békebírónak, hogy halottak és távol maradók szavazócédulái is besegítettek, most meg egy szövetségi börtön foglyaként akarod nekem játszani a nagymenőt. Ezzel együtt, szögezte le magában Argrow, hatalmadban áll tönkretenni az Egyesült Államok következő elnökét.”
– Mibe fog kerülni? – kérdezte Argrow.
– Mennyi pénze van? – kérdezte Spicer, mint egy igazi ügyvéd.
– Nem sok.
– Azt mondta, tudja, hogy lehet külföldön pénzt elrejteni.
– Már hogyne tudnám. Egyszer össze is gyűlt egy szép kis summa, csak elúszott.
– Tehát semmit sem tud fizetni?
– Sokat nem. Talán pár ezret.
– Mi van az ügyvédjével?
– Neki köszönhetem, hogy elítéltek. Annyim meg nincs, hogy másikat fogadjak.
Spicer gyorsan mérlegelte a helyzetet. Rájött, hogy Trevor tényleg hiányzik neki. Sokkal egyszerűbb volt, amikor még ő gyűjtötte be a pénzt odakinn.
– Megvannak a kapcsolatai a Bahamákon?
– Vannak kapcsolataim a Karib-tenger egész térségében. Miért?
– Mert a pénzt oda kell utaltatni. Itt tilos készpénzt tartani.
– Arra gondol, hogy utaljak át kétezer dollárt?
– Nem. Ötezer dollárt kellene átutalnia. Ez a legalacsonyabb díjunk.
– Hol van a bankjuk?
– A Bahamákon.
Argrow szeme résnyire szűkült. Összevonta szemöldökét, s miközben erősen töprengett, Spicer ugyanezt tette. A két elme találkozásra készült.
– Miért a Bahamákon? – kérdezte Argrow.
– Ugyanazért, amiért maga is a Bahamákon keresett bankot.
Mindkét fejben cikáztak a gondolatok.
– Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg Spicer. – Azt mondta, mindenki másnál gyorsabban tud mozgatni piszkos pénzt.
Argrow bólintott.
– Nem gond.
– Most is meg tudja tenni?
– Úgy érti, innen?
– Igen, innen.
Argrow úgy kacagott fel, mintha ennél mi sem volna könnyebb.
– Persze. Vannak még barátaim.
– Találkozzunk itt egy óra múlva. Lehet, hogy lesz egy ajánlatom a maga számára.

 

Amikor Argrow egy óra múlva visszament a jogi könyvtárba, a három bíró már elfoglalta helyét az asztal egyik oldalán, melyen papírok és jogi szakkönyvek hevertek, mintha a floridai legfelsőbb bíróságon kezdődne tárgyalás. Spicer bemutatta őt Beechnek és Yarbernek, aztán ismét helyet foglalt. Más nem tartózkodott a helyiségben.
Futólag szót ejtettek a fellebbezésről, s ő kellő mértéktartással beszélt a részletekről. Az anyaga épp úton van a másik börtönből, anélkül nem sokat tudnak tenni.
A fellebbezés azonban csak bevezetőül szolgált, s ezt az asztal mindkét oldalán ugyanúgy tudták.
– Mr. Spicer úgy tájékoztatott bennünket, hogy maga a piszkos pénz mozgatásának szakértője – mondta Beech.
– Az voltam, míg el nem kaptak – felelte szerényen Argrow. – Ha jól sejtem, önöknek is van.
– Van egy kis számlánk külföldön. Az a pénz van rajta, amit jogi tevékenységgel és más olyasmivel kerestünk, amiről nemigen beszélhetünk. Mint tudja, nem kérhetünk díjat a jogi munkánkért.
– Mégis megtesszük – fűzte hozzá Yarber –, és fizetnek is érte.
– Mennyi pénz van a számlán? – kérdezte Argrow, miközben fillérre pontosan tudta az előző napi záróegyenleget.
– Ezzel várjunk még – mondta Spicer. – Könnyen lehet, hogy az a pénz már eltűnt.
Argrow elhallgatott, amivel sikerült azt a benyomást keltenie, hogy nem érti a dolgot.
– Hogyhogy?
– Volt egy ügyvédünk – magyarázta Beech nagyon lassan, tagoltan. – Eltűnt, és nem kizárt, hogy elvitte a pénzt.
– Értem. És ez a számla egy bahamai bankban van?
– Ott volt. Nem tudjuk, hogy ott van-e még.
– Nem biztos, hogy megvan a pénzünk – tette hozzá Yarber.
– Szeretnénk tudni, mi a helyzet – csatlakozott Beech.
– Melyik bank az? – kérdezte Argrow.
– A Geneva Befektetési Bank, Nassauban – mondta Spicer, s közben kollégáira nézett.
– Ismeri ezt a bankot? – kérdezte Beech.
– Persze – vágta rá Argrow, aztán hatásszünetet tartott.
– És? – kérdezte Spicer.
Argrow a pótolhatatlan információkkal rendelkező bennfentesek mélyen elgondolkodó pózában álldogált, járkált egy ideig a kis könyvtárban, aztán ismét odament az asztalhoz.
– Nos, tehát mit óhajtanak tőlem? Térjünk a lényegre.
Mindhárman ránéztek, aztán meg egymásra. Ebből egyértelműen kiderült, hogy nem tudják, mennyire bízhatnak meg egy gyakorlatilag ismeretlen emberben, és azt sem, tulajdonképpen mit is akarnak tőle.
Viszont ha a pénzük úgyis eltűnt, ugyan mi vesztenivalójuk van?
– Ami azt illeti, nem vagyunk túl járatosak a piszkos pénz mozgatásában – szólalt meg Yarber. – Ugyebár nem ez az eredeti foglalkozásunk. Szóval nézze el nekünk tudatlanságunkat, és árulja el, van-e mód annak kiderítésére, hogy a pénz ott van-e, ahol volt?
– Nem tudjuk biztosan, hogy az ügyvéd ellopta-e – tette hozzá Beech.
– Vagyis arra kérnek, hogy tudjam meg egy titkos számla egyenlegét? – kérdezte Argrow.
– Igen, arra – mondta Yarber.
– Arra következtettünk, hogy vannak még üzleti kapcsolatai – folytatta Spicer –, és azt szeretnénk tudni, van-e mód, hogy ennek utánajárjon.
– Szerencséjük van – mondta Argrow, és megint tartott egy kis hatásszünetet.
– Amennyiben? – kérdezte Beech.
– Hogy a Bahamákat választották.
– Tulajdonképpen az ügyvéd választotta a Bahamákat – közölte Spicer.
– Nos, az ottani bankok elég lazán kezelik az ügyeket. Sok titok kiszivárog. Sok tisztviselőt le lehet fizetni. A komoly pénzmosók távol is tartják magukat a Bahamáktól. A kedvenc helyük mostanában Panama, és persze Grand Cayman változatlanul biztos pont.
Persze, persze, bólogattak mindhárman. Ezt nyilván mindenki tudja, kivéve azt a tökkelütött Trevort, akiben megbíztak.
Argrow tanácstalanságot eláruló arckifejezésük láttán megállapította, hogy fogalmuk sincs az egészről. Ahhoz képest, hogy ezek hárman a sarkaiból forgathatják ki az amerikai elnökválasztást, meglepően naivak.
– Még nem felelt a kérdésünkre – mondta Spicer.
– A Bahamákon bármi lehetséges.
– Szóval meg tudja tenni?
– Megpróbálhatom. Biztosat nem ígérhetek.
– Egyezséget ajánlunk – közölte Spicer. – Utánajár a számlánknak, mi meg ingyen elkészítjük a fellebbezését.
– Nem is rossz ajánlat – mondta Argrow.
– Szerintünk sem. Megegyeztünk?
– Megegyeztünk.
Egy pillanatig kissé zavartan néztek egymásra, elégedetten nyugtázták a kölcsönös megállapodást, de nem tudták, ki fog most lépni. Végül Argrow szólalt meg:
– Bizonyos dolgokat tudnom kell a számláról.
– Például? – kérdezte Beech.
– A nevét vagy a számát.
– A számla tulajdonosa a Boomer Ingatlanügynökség. A számlaszám: 144-DXN-9593.
Argrow lefirkantott valamit egy papírfecnire.
– Csak kíváncsiságból kérdem – mondta Spicer, és mindenki ránézett. – Hogyan óhajtja felvenni a kapcsolatot az ismerőseivel?
– Telefonon. – Argrow fel sem nézett.
– Innen nem tanácsos telefonálni – mondta Beech.
– Ezek a telefonok nem biztonságosak – tájékoztatta Yarber.
– Ezeket nem használhatja – mondta Spicer kissé mogorván.
Argrow egy mosollyal jelezte, hogy jogosnak tartja aggodalmukat, hátrapillantott a válla fölött, aztán a nadrágzsebéből elővett egy bicskánál alig nagyobb tárgyat. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogva felmutatta, és azt mondta:
– Ez itt, uraim, egy telefon.
Hitetlenkedve nézték, amint gyors mozdulatokkal a kis masina mindkét végén és az oldalán is felnyitott egy-egy kis fedelet, de a készülék még így sem látszott alkalmasnak beszélgetések folytatására.
– Digitális és nagyon biztonságos – jelentette ki Argrow.
– Ki kapja a számlát? – kérdezte Beech.
– A bátyám, aki Boca Ratonban él. A telefon és a szolgáltatás az ő ajándéka.
Szélsebesen összecsukta a kis készüléket, ami nyomban el is tűnt a szemük elől. Aztán a kis tárgyalóra, hármuk kis birodalmára mutatott.
– Az ott mi? – kérdezte.
– Csak egy kis tárgyaló – felelte Spicer.
– Ugye, nincs ablaka?
– Nincs, leszámítva az ajtó üvegét.
– Jó. Mi lenne, ha oda mennék be telefonálni, és munkához látnék? Maguk hárman maradjanak itt, figyeljenek, és ha valaki bejönne a könyvtárba, kopogjanak az ajtón.
A Társak készséggel beleegyeztek, bár váltig nem hitték, hogy Argrow-nak sikerül.

 

A hívás a Trumble-tól úgy három kilométernyire, a hellyel-közzel még karban is tartott kavicsos úton parkoló fehér furgonba futott be. Az út mellett egy kaszáló terült el, melynek gazdájával még nem találkoztak. A szövetségi kormány tulajdonát képező földterület határa onnan négyszáz méternyire húzódott, de ahol a furgon állt, onnan nem lehetett látni a börtönt.
A furgonban csak két technikus tartózkodott, egyikük mélyen aludt a volánnál, a másik csak bóbiskolt hátul, fején fülhallgatóval. Amikor Argrow megnyomta a hívás gombot ügyes kis készülékén, a furgonban lévő vevő működésbe lépett, a két férfi pedig azonnal éberré vált.
– Halló, itt Argrow.
– Halló Argrow, itt Chevy Egy, hallgatom – mondta a hátul ülő technikus.
– Sikerült a három fickó közelébe férkőznöm. Most azt hiszik, hogy az ismerőseimet hívom, akik kiderítik, ott van-e még a pénz a külföldi számlájukon. Eddig a dolgok gyorsabban mentek, mint reméltem.
– Biztatóan hangzik.
– Később újra jelentkezem. Roger.
Megnyomta a vége gombot, de továbbra is a füléhez tartotta a készüléket, mint aki javában telefonál. Ráült az asztal szélére, aztán járkált egy kicsit, s közben időnként ki-kinézett a Társakra.
Spicer nem tudta megállni, hogy néha be ne lessen az ajtó üvegén, és izgatottan jelentette:
– Telefonál.
– Mégis, mi mást tenne? – kérdezte Yarber, aki eközben friss bírósági ítéleteket olvasott.
– Ne reménykedj, Joe Roy – mondta Beech. – A pénz eltűnt, Trevorral együtt.
Húsz perc telt el, minden ugyanolyan unalmas volt, mint máskor. Míg Argrow telefonálgatott, a három bíró egy ideig tétlenül várakozott, aztán hasznosabb teendők után néztek. Hat nap telt el azóta, hogy Buster a levelükkel együtt távozott. Azóta nem jött hír Busterről. Ez azt jelentette, hogy nem kapták el, tehát feladta a Mr. Konyersnek szóló levelet, ami megy a maga útján. Úgy gondolták, hogy ha Konyers levele három nap alatt érkezett meg Chevy Chase-be, akkor Mr. Aaron Lake-nek már javában fő a feje, hogy kitalálja, mit kezdjen velük.
A börtön türelemre szoktatta őket. Csak egy időpont volt nyugtalanító. Lake megszerezte a jelölést, ami azt jelenti, hogy novemberig egész biztosan kínos neki ez a zsarolási ügy. Ha győz, további négy évük van arra, hogy sanyargassák vele. Ha viszont veszít, ismét eltűnik az ismeretlenség homályában, mint minden vesztes.
– Hol van most Dukakis? – tette fel a költői kérdést Beech.
Eszük ágában sem volt, hogy novemberig várjanak. A türelem egy dolog, a kiszabadulás meg a másik. Lake jelentette az egyetlen lehetőséget arra, hogy elegendő pénzzel a zsebükben szabadon távozzanak.
Azt tervezték, hogy hagynak neki egy hetet, aztán írnak egy újabb levelet Mr. Al Konyersnek Chevy Chase-be. Még nem tudták, hogyan csempészik ki, de volt már elképzelésük. Szóba jöhetett például Link, az őr, akit Trevor hónapokon át pénzelt.
Argrow telefonja szintén kínált lehetőséget.
– Ha megengedi, hogy használjuk – mondta Spicer –, fel tudjuk hívni Lake-et, telefonálunk a kampányirodájába, a kongresszusi irodájába, felhívunk minden számot, amit csak a tudakozó megad. Ricky az utókezelőből azt üzeni majd neki, hogy mindenképp találkoznia kell Mr. Lake-kel. A frász fogja kitörni.
– Argrow viszont tudni fogja, hová telefonálunk, vagy legalábbis a bátyja – vélte Yarber.
– Na és? Kifizetjük neki a hívásokat, és mit számít, ha tudja, hogy Aaron Lake-kel akarunk beszélni. Mostanában a fél ország vele akar beszélni. Argrow-nak fogalma sem lesz, miért hívjuk.
Ezt a remek ötletet még jó ideig taglalták. Ricky az utókezelőből telefonálgat és üzeneteket hagy. Spicer a Trumble-ban megteheti ugyanezt. Szegény Lake-nek nem lesz nyugta.
Szegény Lake. Ez az ember annyi pénzt kap, hogy meg sem tudja számolni.
Argrow egy óra múlva került elő a kis tárgyalóból, és bejelentette, hogy sikerült lépéseket tennie.
– Várnom kell egy órát, aztán újra telefonálok – mondta. – Mikor van ebéd?
Mind szívesen folytatták az eszmecserét a lucskos káposzta elfogyasztása közben.

 

 

33. fejezet

Jayne Mr. Lake utasításait pontosan követve egyedül autózott el Chevy Chase-be. Megtalálta az üzletközpontot a Western sugárúton, és a Mailbox America előtt parkolt le. Mr. Lake kulcsával kinyitotta a postafiókot, kivett belőle nyolc reklámlevelet, és berakta őket egy dossziéba. Magánlevelet egyet sem talált. Odament a pulthoz, és bejelentette az ügyintézőnek, hogy a munkaadója, Mr. Al Konyers megbízásából fel kívánja számolni a fiókbérletet.
Az ügyintéző pötyögtetett egy kicsit a billentyűzeten. Az adatok szerint egy Aaron L. Lake nevű illető bérelte ki a postafiókot Al Konyers megbízásából, körülbelül hét hónappal korábban. A bérleti díjat egy évre előre kifizette, tartozás tehát nincs.
– Az a Lake, aki most elnöknek jelölteti magát? – kérdezte az ügyintéző, miközben kicsúsztatott egy nyomtatványt az üveg alatt.
– Igen – felelte Jayne, és aláírta a nevét, ahol kellett.
– Továbbítsuk a küldeményeket?
– Nem, köszönöm.
Jayne a dossziéval együtt távozott, és délnek tartott, vissza a városba. Nem tett fel kérdéseket Lake történetével kapcsolatban, miszerint ama nemes törekvés jegyében bérelte a postafiókot, hogy leleplezzen egy, a Pentagonban elkövetett csalást. Nem érdekelte a dolog, amúgy sem volt módja sokat kérdezősködni. Lake napi tizennyolc órára való feladatokkal látta el őket, neki pedig voltak ennél fontosabb gondjai is.
Lake a kampányirodájában várta, történetesen egyedül. A többi irodában meg a folyosókon számtalan különféle munkatárs nyüzsgött és tevékenykedett, olyan lázasan, mintha háború készülődne. Lake azonban egy kis időre kivonta magát a forgalomból. Jayne átadta neki a dossziét, és elment.
Lake nyolc reklámküldeményt számolt össze, köztük egy pizzafutárét, egy gyorsszolgálatét, egy autómosóét meg ilyen-olyan célra felhasználható kuponokat. Rickytől semmi. Jayne felmondta a fiókbérletet, további címet nem hagyott. Szegény fiú, kereshet magának valaki mást, aki átsegíti új élete nehézségein. Lake belerakta a reklámokat és a bérleti szerződés felbontását igazoló nyilatkozatot az asztala alatti kis iratmegsemmisítőbe, aztán adott magának némi időt, hogy fellélegezzen. Igazán nem sok vétség szárad a lelkén, ritkán hibázott. Nagy butaság volt, hogy írt Rickynek, de megúszta szárazon. Micsoda szerencsés ember ő!
Elmosolyodott, sőt kis híján el is nevette magát, de aztán felpattant, magára kapta a zakóját, és már indult is tovább. A jelöltre megbeszélések vártak, majd ebéd a hadiipari cégek vezetőivel.
Ó, micsoda szerencsés ember!

 

Miközben három új barátja házőrző kutya módjára éberen őrködött, Argrow a jogi könyvtár kis külön helyiségében épp elegendő ideig matatott a telefonjával ahhoz, hogy meggyőzze őket: mindenféle titokzatos kapcsolatokat igénybe véve navigál a külföldi bankvilág ingoványos talaján. Két óra hosszat járkált fel-alá, sutyorgott és gesztikulált, fülén a telefonnal, mint egy túlterhelt bróker. Végül arcán fáradt mosollyal kilépett az ajtón.
– Jó hírem van, uraim – közölte jelentőségteljesen.
Mindhárman felcsillanó szemmel fordultak feléje.
– Megvan a pénzük – mondta.
Ezek után készültek feltenni a nagy kérdést, aminek segítségével terveik szerint el tudják dönteni, hogy Argrow lódít-e vagy sem.
– Mennyi? – kérdezte Spicer.
– Százkilencvenezer meg valami apró – hangzott a válasz, és mindhárman egyszerre lélegeztek fel.
Spicer elmosolyodott. Beech maga elé meredt. Yarber egy fürkésző, de egyáltalán nem ellenséges pillantást vetett Argrow-ra.
Saját számításaik szerint a számlájukon száznyolcvankilencezer dollárnak plusz a bank által felszámított csekély kamatnak kellett lennie.
– Nem lopta el – motyogta Beech, és egyszerre mind a hárman több szeretettel kezdtek gondolni meggyilkolt ügyvédjükre, akit eladdig gonosztevőként őriztek emlékezetükben.
– Nem is értem, miért nem – töprengett Spicer szinte magában.
– Nos, a lényeg, hogy megvan – mondta Argrow. – Ennyi pénzért jó sokat kellett dolgozniuk.
Az összeg valóban erre utalt, de egyiküknek sem jutott eszébe megfelelő válasz, ezért nem reagáltak a megjegyzésre.
– Ha nem veszik tolakodásnak, azt ajánlanám, vigyék el onnan a pénzt – mondta Argrow. – Annak a banknak nincs túl jó híre.
– Hová vigyük? – kérdezte Beech.
– Ha az a pénz az enyém volna, azonnal átutaltatnám Panamába.
Új szempont merült fel. Ezzel eddig nem foglalkoztak, mert minden gondolatukat az aggodalom kötötte le, hogy Trevor nyilván elorozta a pénzüket. Ám nyomban felmérték a probléma súlyát, mintha az ügyet már sokszor megvitatták volna.
– Miért utaltatná át? – kérdezte Beech. – Jó helyen van ott, vagy nem?
– Meglehet – vágta rá Argrow, aki tudta, hová akar kilyukadni, a többiek viszont nem. – Ámbár láthatják, hogy kezelik ott a bizalmas adatokat. Én mostanában nem a Bahamákon keresnék magamnak bankot. Főleg ezt nem.
– Ráadásul azt sem tudhatjuk, beszélt-e róla Trevor valakinek – mondta Spicer, aki sosem volt rest, hogy az ügyvédet piszkálja.
– Ha biztonságban akarják tudni a pénzüket, utaltassák át – mondta Argrow. – Egy nap alatt elintézhetik, és többé nem kell aggódniuk miatta. Azonkívül dolgoztatni kellene ezt a pénzt. Ezen a számlán csak pihen, minimális a kamat. Át kellene tenni valami befektetési alapba, hadd hozzon tizenöt-húsz százalékot. A közeljövőben úgysem tudják elkölteni.
Te csak azt hiszed, öreg, gondolták. Persze, amúgy jogos volt az észrevétel.
– Netán át tudná utaltatni? – kérdezte Yarber.
– Hogyne tudnám. Talán nem bíznak bennem?
Mindhárman jelezték, hogy de igen. Ugyan, már miért ne bíznának benne?
– Kiváló kapcsolataim vannak Panamában. Fontolják meg.
Argrow az órájára pillantott, mint akinek már nincs több ideje a számlájukkal foglalkozni, mert ezer más sürgős tennivalója akad egyebütt. Egy poént még tartogatott, de nem akarta elsietni.
– Megfontoltuk – közölte Spicer –, szeretnénk most átutaltatni.
Argrow sorra belenézett mind a három rá szegeződő szempárba.
– Ennek ára van – mondta, mint egy hétpróbás pénzmosó.
– Miféle ára? – kérdezte Spicer.
– Tíz százalék munkadíj.
– Ki kapja ezt a munkadíjat?
– Én.
– Ez elég meredek – mondta Beech.
– Az összegtől függ. Egymillió alatt tíz százalék, egymillió fölött egy százalék. Ez a szokásos tarifa a szakmában, és pontosan ez az, amiért én olívzöld rabruhát viselek, és nem ezerdolláros öltönyt.
– Jó nagy sáp – jegyezte meg az a Spicer, aki a jótékony célú rendezvény bevételét rövidítette meg.
– Nos, akkor tisztázzunk valamit. Ez a kis munkadíj olyan pénzből jönne le, ami, akárhogy nézzük, nem éppen makulátlan. Döntsék el, mit akarnak.
Az olyan ember magabiztosságával beszélt, aki már sokszor csípte le a magáét jóval nagyobb összegekből.
Mindössze tizenkilencezer dollárral csökkenne az, amiről egy ideig azt hitték, hogy elúszott. Az ő tíz százaléka nélkül még mindig marad nekik százhetvenezer dollár, fejenként nagyjából hatvanezer, de persze több lenne, ha az a gálád Trevor nem fölözött volna le belőle olyan sokat. Ráadásul rendületlenül bíztak benne, hogy nemsokára jóval nagyobbat kaszálnak. A Bahamákon lévő összeg ahhoz képest zsebpénz.
– Áll az alku – mondta Spicer, két társától várva a jóváhagyást.
Mind a ketten rábólintottak. Közben mind a hárman ugyanarra gondoltak. Ha Aaron Lake-et sikerül olyan alaposan megvágni, mint ahogyan remélik, igen komoly pénz áll a házhoz. Azt is el kell rejteni valahol, ehhez pedig szükségük lesz a segítségre. Bízni akartak az új fiúban, hadd bizonyítson ez az Argrow.
– Azonkívül megírják a fellebbezésemet – mondta Argrow.
– Igen, megírjuk.
Argrow elmosolyodott.
– Nem is rossz üzlet – mondta. – Megyek telefonálni.
– Van valami, amit tudnia kell – szólalt meg Beech.
– Mégpedig?
– Az ügyvédünk Trevor Carson volt. Ő nyitotta a számlát, ő intézte a befizetéseket, gyakorlatilag mindent. És tegnapelőtt este meggyilkolták Jamaicán, Kingstonban.
Argrow úgy nézett rájuk, mint aki várja a folytatást. Yarber odaadta neki az újságot, ő pedig nagyon figyelmesen olvasott.
– Miért lépett le? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Nem tudjuk – mondta Beech. – Az FBI-tól kaptuk az üzenetet, hogy elment a városból, és eltűnt. Ebből gondoltuk, hogy ellopta a pénzünket.
Argrow visszaadta az újságot Yarbernek, és karba font kézzel hátradőlt. Fejét felszegte, hunyorgott, és megpróbált gyanakvónak mutatkozni. Hadd izzadjanak.
– Mennyire piszkos az a pénz? – kérdezte, mintha ezek után vonakodna belekeveredni a dologba.
– Droghoz semmi köze – vágta rá Spicer harciasan, mintha minden más eredetű pénz tiszta volna.
– Ezt tényleg nem mondhatjuk meg – felelte Beech.
– Részünkről áll az alku – mondta Yarber. – Döntse el, mit akar.
Jó lépés, öregfiú, gondolta Argrow.
– Az FBI nyomoz az ügyben? – kérdezte.
– Nem, csak az ügyvéd eltűnése miatt nyomoznak – felelte Beech. – A szövetségiek semmit nem tudnak a külföldi számláról.
– No, nézzük csak. Adott egy halott ügyvéd, az FBI és egy piszkos pénzt őrző számla külföldön. Mit művelnek maguk, uraim?
– Azt inkább ne akarja tudni – mondta Beech.
– Azt hiszem, igaza van.
– Senki nem kényszeríti, hogy belefolyjon – közölte Yarber.
Tehát döntenie kellett. Argrow előtt felemelték a piros zászlót, elérte az aknamező határát. Ha továbbmegy, akkor mindenképp fel kell készülnie arra, hogy három új barátja veszélyessé válhat. Ez persze nem izgatta Argrow-t. Beech, Spicer és Yarber számára azonban ez azzal járna, hogy szoros kapcsolatukon rés nyílna, ha bármily szűk is, hiszen egy újabb bűntársat vesznek be maguk közé. Az ügyletükről sosem beszélnének neki, Aaron Lake-ről pedig végképp nem, de a pénzükből sem kapna egy fillérrel se többet, csak amennyi az átutalás intézése után jár neki. Viszont már eddig is többet tud, mint kellene. Nincs más választásuk.
A szorult helyzet nem csekély szerepet játszott a döntésükben. Trevor jelentette a kapcsolatot a külvilággal. Amíg nekik dolgozott, ez nem okozott gondot. Amióta elküldték, a mozgásterük behatárolódott.
Bár nem szívesen ismerték el, be kellett látniuk, hogy hiba volt elzavarni. Ha elég előrelátók, inkább figyelmeztetniük kellett volna. Kimondhattak volna mindent Lake-ről és a levelek körüli kavarodásról. Trevor messze nem volt tökéletes, de minden segítségét igénybe kellett volna venni, amit csak lehetett.
Talán egy-két nappal később vissza kellett volna hívniuk, de erre már nem volt mód. Trevor meglépett, és most már biztosan nem kerül elő újra.
Argrow esetleg pótolhatja. Telefonja van, meg barátai, nem ijed meg az árnyékától, tudja, mit hogyan kell elintézni. Szükségük lehet rá, de semmit nem fognak elhamarkodni.
Argrow megvakarta a fejét, és úgy ráncolta a homlokát, mint akit fejfájás környékez.
– Ne is mondjanak többet – szólalt meg végül –, nem akarom tudni.
Ismét bement a kis tárgyalóba, becsukta maga mögött az ajtót, ráült az asztal sarkára, és megint teljesen úgy festett, mint aki körbetelefonálja a Karib-tenger partvidékét.
Kétszer hallották nevetni, nyilván egy régi barát viccelődött vele, akit meglepett, hogy honnan hívja. Egyszer hallották káromkodni, de fogalmuk sem volt róla, hogy ki és mivel dühítette fel. Hol jókedvű, hol morcos szófoszlányok szűrődtek ki, de a bírósági ítéletek olvasása, a poros kötetek portalanítása és a vegasi hírek tanulmányozása közepette sem lehetett nem meghallani a bentről jövő hangokat.
Argrow pompás műsort adott elő. Amikor az egyórás üres csevegés után kijött a tárgyalóból, bejelentette:
– Azt hiszem, holnapra elintéződik az egész. De szükségünk lesz egy nyilatkozatra valamelyikük aláírásával, amelyben kijelentik, hogy a Boomer Ingatlanügynökség kizárólagos tulajdonosai.
– Ki látja majd ezt a nyilatkozatot? – kérdezte Beech.
– Csak a bahamai bank. Ők is olvasták, mi történt Mr. Carsonnal, és kell nekik az igazolás arról, hogy ki a számlatulajdonos.
Megriasztotta őket a gondolat, hogy aláírjanak bárminemű dokumentumot, amelyben ténylegesen elismerik, hogy közük van a piszkos pénzhez. A kérés ugyanakkor jogos volt.
– Van itt valahol fax? – kérdezte Argrow.
– Olyan, amit használhatunk, nincs – felelte Beech.
– Az igazgatónak biztos van – mondta Spicer. – Ballagjon oda hozzá, mondja meg neki, hogy egy titkos bankszámla ügyében el kell faxolnia egy nyilatkozatot a Bahamákra.
Indokolatlan volt a gúnyolódás. Argrow ránézett, de nem reagált.
– Jó, akkor mondják meg, hogy lehet kijuttatni a nyilatkozatot. Hogy kerülnek ki innen a levelek?
– Az ügyvéd volt a postásunk – közölte Yarber. – Egyébként mindent ellenőriznek.
– Mennyire alaposan nézik meg a hivatalos leveleket?
– Csak kívülről – mondta Spicer –, fel nem bonthatják.
Argrow járkált egy kicsit, elgondolkodott. Aztán az illetéktelen tanúk kiiktatása érdekében behúzódott két könyvállvány közé, hogy a jogi könyvtárba bepillantók ne láthassák. Hipp-hopp szétnyitotta kis masináját, bepötyögött néhány számot, aztán a fülére illesztette a készüléket.
– Halló, itt Wilson Argrow – mondta. – Jack benn van? Igen, mondja meg neki, hogy fontos.
Aztán várt.
– Ki a fene az a Jack? – kérdezte Spicer a terem túlsó végéből.
Beech és Yarber füleltek, de közben azt is nézték, jön-e valaki.
– A Bocában lakó bátyám – mondta Argrow. – Ingatlanokkal foglalkozó jogász. Holnap meglátogat.
Aztán a telefonba azt mondta:
– Szia, Jack, én vagyok. Jössz holnap? Remek, tudnál jönni délelőtt? Akkor jó. Tíz körül. Fel kellene adnod valamit. Jó. Mama hogy van? Jó. Holnap látjuk egymást.
A levelek kijuttatásának lehetősége felvillanyozta a Társakat. Argrow-nak van egy bátyja, aki ügyvéd. Neki meg van telefonja, esze és mersze.
Argrow visszacsúsztatta a kis masinát a zsebébe, és kilépett az állványok közül.
– Holnap délelőtt odaadom a nyilatkozatot a bátyámnak. Ő majd elfaxolja a banknak. Holnapután délben a pénz már Panamában lesz, jó helyen, biztonságban, és tizenöt százalékot fial majd. Ez azért nem rossz.
– Ugyebár nyugodtan megbízhatunk a bátyjában? – kérdezte Yarber.
– Vakon – felelte Argrow, aki szemlátomást zokon vette a kérdést.
Elindult az ajtó felé.
– Később találkozunk, uraim – szólt vissza. – Most szükségem van egy kis friss levegőre.

 

 

34. fejezet

Megérkezett Trevor mamája Scrantonból. Vele jött a nővére, Trevor nagynénje, Helen. Mindketten túl voltak a hetvenen, de korukhoz képest jól tartották magukat. A repülőtér és Neptune Beach között négyszer tévedtek el, aztán egy órán át bolyongtak az utcákon, mire megtalálták Trevor házát, ahol a mama már vagy hat éve nem járt. Trevort sem látta két éve. Helen néni pedig tíz éve. Nem mintha nagyon hiányzott volna neki.
A mama Trevor kis Bogara mögött állt meg a bérelt kocsival, és bőgött egy sort, mielőtt kiszállt volna.
Micsoda viskó, gondolta Helen néni.
A bejárati ajtót nyitva találták. A ház már jóval a tulajdonos távozása előtt elhagyatottá vált, a mosogató tele volt piszkos edényekkel, a szemetet senki nem vitte ki, a porszívó régóta háborítatlanul pihent a kamrában.
A szag először Helen nénit kergette ki, de Trevor mamája is rövidesen követte. Fogalmuk sem volt, mit tegyenek. A holttest még Jamaicán volt, egy zsúfolt ravatalozóban, és a barátságtalan fiatalember a külügyminisztériumban, akivel a mama beszélt, azt mondta, hogy hatszáz dollárba kerülne a hazahozatala. A légitársaság segítene, de a papírmunkával még nem készültek el Kingstonban.
Félórás tekergés után találták meg Trevor irodáját. Addigra ott már tudtak róluk. Chap, a gyakornok a titkársági íróasztalnál várt. Igyekezett bánatosnak, de azért elfoglaltnak mutatkozni. Wes, az irodavezető egy hátsó szobában egyebet sem tett, csak figyelt. A hír közzététele után egy napig csöngött a telefon, de néhány ügyvédkolléga és egy-két ügyfél részvétnyilvánítását követően megint elnémult.
A bejárati ajtóra a CIA költségén vettek egy olcsó koszorút.
– Hát nem szép? – sóhajtott fél a mama, amint befelé mentek a gyalogúton.
Egy másik ócska viskó, gondolta Helen néni.
Chap üdvözölte őket, és Trevor gyakornokaként mutatkozott be. Az iroda bezárásán munkálkodott, ami igencsak nehéz feladatnak bizonyult.
– Hol a lány? – kérdezte a mama sírástól vörös szemmel.
– Már egy ideje nincs itt. Trevor lopáson kapta.
– Te jó ég!
– Kérnek kávét? – kérdezte Chap.
– Igen, nagyon jólesne.
Leültek a poros, rozoga kanapéra, Chap pedig kitöltötte a friss kávét három csészébe. A hölgyekkel szemben ült le, egy billegős székre. A mama feszengett. A nagynéni kíváncsi tekintete az irodát fürkészte, hátha felfedez valami vagyonra utaló jelet. Nem voltak szegények, de az ő korukban a meggazdagodásra az embernek már nem sok reménye van.
– Nagyon sajnálom, ami Trevorral történt – mondta Chap.
– Rettenetes – felelte Mrs. Carson remegő ajakkal.
A keze is reszketett. Egy kis kávé rálöttyent a ruhájára, de nem vette észre.
– Sok ügyfele volt? – kérdezte Helen néni.
– Igen, nagyon sokat dolgozott. Jó ügyvéd volt, a legjobb, akinél eddig dolgoztam.
– Maga itt titkár? – kérdezte Mrs. Carson.
– Nem, gyakornok vagyok. Estin végzem a jogi egyetemet.
– Most maga vette át Trevor ügyeit? – kérdezte Helen néni.
– Nos, valójában nem – felelte Chap. – Azt reméltem, hogy önök ezért jöttek ide.
– Á, mi már ehhez már öregek vagyunk – mondta a mama.
– Mennyi pénzt hagyott hátra? – kérdezte a nagynéni.
Chap úgy döntött, egy kis borsot tör az orra alá. Ez a vén szipirtyó csak a pénzszagra jött ide.
– Fogalmam sincs. Nem én kezeltem a pénzét.
– Hanem ki?
– Szerintem a könyvelője.
– Ki a könyvelője?
– Nem tudom. Trevor nemigen avatott be az ügyeibe.
– Nem csodálom – mondta a mama szomorúan. – Már gyerekkorában is ilyen volt.
Megint kilöttyintette a kávéját, ezúttal a kanapéra.
– Az itteni számláit maga kezeli, nem? – kérdezte a nagynéni.
– Nem, Trevor azt is maga intézte.
– Na, hallgasson ide, fiatalember. Hatszáz dollárt kérnek azért, hogy hazaszállítsák Jamaicáról.
– Minek ment oda? – szólt közbe a mama.
– Rövid nyaralásra – felelte Chap.
– Az anyjának meg nincs hatszáz dollárja – fejezte be mondandóját Helen.
– De van.
– Van itt valamennyi pénz – mondta Chap, és Helen néni ettől egy kissé megnyugodott.
– Mennyi? – kérdezte.
– Valamivel több, mint kilencszáz dollár. Trevor elég sok pénzt tartott itt.
– Adja ide nekem – vágta rá rögtön Helen néni.
– Gondolja, hogy ezt szabad? – kérdezte a mama.
– Tegyék csak el – mondta Chap komoran. – Máskülönben felveszik a hagyatéki listára, és az adóhivatalnál köt ki.
– Mi kerül fel a hagyatéki listára? – kérdezte a nagynéni.
– Ez itt mind – mutatott körbe az irodán Chap.
Az íróasztalhoz lépett, és elővett egy különféle címletű bankjegyeket tartalmazó, gyűrött borítékot. A pénzt az imént hozták át gyorsan a szemközti házból. Helen felé nyújtotta, aki azonnal megragadta, és megszámolta a pénzt.
– Kilencszázhúsz és egy kis apró – közölte Chap.
– Melyik volt a bankja? – kérdezte Helen.
– Fogalmam sincs. Mint mondtam, nem avatott be a pénzügyeibe.
Chap bizonyos fokig igazat mondott. Trevor a kilencszázezer dollárt a Bahamákról átutaltatta Bermudára, de aztán nyoma veszett. A pénz valamelyik bank ismeretlen számláján pihent, csak Trevor Carson férhetett volna hozzá. Tudták, hogy Grand Caymanbe készült, de az ottani bankárok híresek voltak a titoktartásukról. Kétnapi megfeszített keresés se vezetett eredményre. Aki lelőtte, elvette az irattárcáját és a szobája kulcsát. Miközben a rendőrség a bűntény helyszínét vizsgálta, az illető átkutatta a hotelszobát. Az egyik fiókban mintegy nyolcezer dollár készpénzt talált, de semmi olyasmit, ami arra utalt volna, hogy hol helyezte el a pénzét Trevor.
A Langleyben szinte mindenki úgy vélte, Trevor gyanította, hogy követik. A pénz nagy része hiányzott, feltehetően betette egy bermudai bankba. A szállodai szobát nem foglalta le előre, egyszerűen besétált az utcáról, és készpénzzel fizetett ki egy éjszakát.
Ha valaki menekül, megy a pénze után, egyik szigetről a másikra, s általában magánál vagy a poggyászában tartja a banki műveleteket igazoló papírokat. Trevornál nem találtak semmit.
Miközben Helen néni a hagyatékból számukra hozzáférhető pénzt számolgatta, Wes arra a kisebbfajta vagyonra gondolt, amely valahol a Kari-tenger térségében kallódik.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Trevor mamája. Chap vállat vont.
– Azt hiszem, el kellene temetniük őt.
– Tud nekünk segíteni?
– Sajnálom, attól tartok, nem az én dolgom. Én...
– Vitessük inkább Scrantonba? – kérdezte Helen.
– Ezt önöknek kell eldönteniük.
– Az mennyibe kerülne?
– Fogalmam sincs. Soha nem kellett ilyesmit intéznem.
– De hát itt van minden barátja – sóhajtott fel a mama, zsebkendőjét a szeméhez érintve.
– Nagyon rég eljött Scrantonból – mondta Helen sűrűn pislogva, mintha Trevor Scrantonból való távozásának megvolna a maga története.
Az biztos is, gondolta Chap.
– Szerintem az itteni barátai szerveznek gyászszertartást – vélte Mrs. Carson.
– Igen, úgy tudom, megemlékeznek róla – felelte Chap.
– Nahát! – csillant fel a mama szeme.
– Igen, holnap négykor.
– Hol?
– Pete-nél, innen alig pár sarokra.
– Pete-nél? – kérdezte Helen.
– Nos, hát... az egy vendéglő.
– Vendéglő? És az egyházi szertartás?
– Nem hinném, hogy járt templomba.
– Kiskorában igenis járt – jelentette ki a mama harciasa. Trevor emlékére az ivászat a szokásos öt óra helyett már négykor megkezdődik, és éjfélig tart majd. Ötvencentes dobozos sörrel, Trevor kedvencével.
– Menjünk el oda? – kérdezte Helen bajt szimatolva.
– Nem javasolnám.
– Miért nem? – kérdezte Mrs. Carson.
– Nem önöknek való társaság. Csupa ügyvéd meg bíró, gyülevész népség.
Jelentőségteljesen nézett Helenre, s ő értett a szóból.
A helyi ravatalozó és a temető felől érdeklődtek, Chap pedig egyre inkább úgy érezte, a kelleténél jobban belebonyolódik a gondjaikba. A CIA ölte meg Trevort. Vajon elvárható-e, hogy a tisztességes eltemetéséről is gondoskodjon?
Klockner úgy gondolta, hogy nem.
A hölgyek távozása után Wes és Chap befejezték a kamerák, drótok, mikrofonok és poloskák eltávolítását. Ki is takarítottak, s miután utoljára becsukták maguk mögött az ajtót, olyan rend volt Trevor irodájában, amilyen még soha.
Klockner csapatának fele már elutazott a városból. A másik fele a Trumble-ban lévő Wilson Argrow-val tartotta a kapcsolatot. Vártak.

 

Miután a hamisítók a Langleyben elkészültek Argrow periratával, betették egy kartondobozba, amit három ügynök egy kis repülőn vitt Jacksonville-be. A doboz tartalma lényegében a következő volt: egy ötvenegy oldalas vádindítvány, melyet Dade megye vádesküdtszéke állított össze, egy dosszié, benne Argrow védőügyvédje és az amerikai igazságügy-minisztérium levelezése, egy vaskos dossziéban indítványok és egyéb tárgyalás előtti próbálkozások, némi nyomozati anyag, a tanúk listája és a vallomásaik összegzése, idézés a tárgyalásra, az esküdtek véleménye, a tárgyalás rövid leírása, az ítélet előtti beszámolók és maga az ítélet. Mindez többé-kevésbé rendszerezve, de nem túl precízen, nehogy gyanút keltsen, tettek bele másolatokat, egy-két oldal hiányzott, néhol a gemkapcsok lepotyogtak. A dokumentáció munkatársai ügyes apróságokkal tették életszerűvé, tehát hitelessé az egészet. Beechnek és Yarbernek a kilencven százalékára nem is lesz szüksége, de már a mennyiség is lenyűgöző volt. Még a kartondobozon is látszott, hogy viseltes.
A kartondobozt Jack Argrow, a nyugdíja mellett ingatlanügyeket vállaló ügyvéd, a bentlakó öcs Boca Ratonban élő bátyja vitte el a Trumble-ba. Az Argrow ügyvéd úr kamarai tagságát bizonyító igazolást elfaxolták a Trumble megfelelő ügyintézőjének, neve felkerült a bebocsátható ügyvédek listájára.
Jack Argrow szerepét a jogi diplomás, texasi születésű, tizenhárom éves ügynöki múlttal rendelkező Roger Lyter játszotta. Sosem találkozott a Wilson Argrow-t alakító Kenny Sandszel. Ők ketten kezet fogtak, üdvözölték egymást, miközben Link gyanakodva méregette az asztalra tett kartondobozt.
– Abban mi van? – kérdezte.
– A periratom – felelte Wilson.
– Csak papírok – mondta Jack.
Link belekotort a dobozba, egy-két iratot kihúzott, aztán az átvizsgálás pár másodperc múlva véget ért, ő pedig kilépett az ajtón.
Wilson rámutatott egy papírlapra az asztalon.
– Itt a nyilatkozat – mondta. – Utaltasd át a pénzt a panamai bankba, és hozz nekem erről valami elismervényt, hogy legyen mit felmutatnom nekik.
– Mínusz tíz százalék.
– Igen, így tudják.
A nassaui Geneva Befektetési Bankkal nem vették fel a kapcsolatot, de nem is lett volna semmi értelme. Az Argrow által előadott feltételek mellett egyetlen bank sem utal át pénzt. Csak gyanakodtak volna, ha Argrow mégis próbálkozik. Panamába egy másik összeget utaltatnak majd át.
– A Langley kíváncsian várja a fejleményeket – közölte az ügyvéd.
– A tervezettnél gyorsabban haladok – mondta a bankár.

 

A doboz tartalmát a jogi könyvtár egyik asztalára tették. Beech és Yarber keresgélni kezdtek a papírhalomban, miközben új ügyfelük, Argrow nagy érdeklődést tanúsított. Spicer nem ért rá. Nem hiányozhatott a heti rendes pókerpartiról.
– Hol a bírói jelentés? – kérdezte Beech a papírhalomban kotorászva.
– Szeretném látni a vádindítványt – motyogta magában Yarber.
Megtalálták, amit kerestek, aztán ki-ki a maga olvasnivalójával kényelmesen elhelyezkedett. Beech unalmasat választott, Yarber azonban jobban járt.
A vádindítvány felért egy izgalmas krimivel. Argrow hét másik bankár, öt könyvelő, öt hivatásos bróker, két ügyvéd, tizenegy drogüzérként megnevezett ember és hat kolumbiai úriember közreműködésével szervezett meg és működtetett egy bonyolult vállalkozást, melynek célja a drogkereskedésből származó bevétel eredményes fialtatása volt. Legalább négyszázmillió dollárt mostak tisztára, mielőtt a társaságot felgöngyölítették. A jelek szerint az emberük, Argrow nyakig benne volt a dolgok sűrűjében. Ha a feltevéseknek csak a fele igaz, Argrow már akkor is figyelemre méltóan okos, sőt zseniális pénzember.
Argrow-t untatta a csönd, elment egy kicsit sétálni a börtön területén. Amikor Yarber befejezte a vádindítvány olvasását, átadta Beechnek, hogy ő se maradjon ki belőle. Beech is élvezettel olvasta, majd azt mondta:
– Egészen biztos, hogy megmentett magának belőle valamennyit.
– Szerintem is – helyeselt Yarber. – Négyszázmillió dollár csak az, amiről tudnak. Mi lesz a fellebbezéssel?
– Nem sok reményt fűzök hozzá. A bíró szabályszerűen járt el. Nem látok hibát.
– Szegény fiú.
– Szegény a frászt. Négy évvel hamarabb szabadul, mint én.
– Nem hiszem, Mr. Beech. Több karácsonyt mi nem töltünk börtönben.
– Te tényleg hiszel ebben? – kérdezte Hatlee.
– Én igen.
Beech visszatette a vádindítványt az asztalra, aztán felállt, megmozgatta tagjait, és járkált egy kicsit.
– Már kellett volna történnie valaminek – mondta egész halkan, bár senki nem volt ott rajtuk kívül.
– Türelem.
– A jelölőgyűlések zöme már lezajlott. Már alig megy el Washingtonból. A levelet pedig egy hete meg kellett kapnia.
– Nem dobhatja a papírkosárba, Hatlee. Csak még nem találta ki, mit tegyen. Ennyi az egész.

 

A washingtoni börtön-főfelügyelőség legutóbbi feljegyzése komoly fejtörést okozott az igazgatónak. Ki a fene az oda-fenn, akinek nincs jobb dolga, mint hogy kibökjön a térképen egy szövetségi börtönt, hogy pont azzal szórakozzon? A fivére százötvenezer dollárt keres használt autók adásvételével, ő meg feleannyit egy börtön igazgatásával és olyan aktatologató idióták feljegyzéseinek olvasásával, akik százezer dollárt vágnak zsebre a semmiért, azaz a mások ugráltatásáért. Elege van az egészből!

 

„Tárgy: ügyvédi látogatások rendje a Trumble Szövetségi Börtönben
Az ügyvédek látogatásának keddi, csütörtöki és szombati napokon 15 és 18 óra közötti időszakra való korlátozását előíró korábbi rendelkezés azonnali hatállyal érvényét veszti.
Az ügyvédek mostantól fogva a hét minden napján 9 és 17 óra között felkereshetik ügyfeleiket.”

 

– Meg kell halnia egy ügyvédnek, hogy megváltoztassák a szabályokat – mormogta magában a börtönigazgató.

 

 

35. fejezet

Lenn, az alagsori garázsban begördítették Teddy Maynardot a furgonba, és becsukták az ajtót. York és Deville is vele voltak. A sofőr és a testőr törődött a kocsival, amit televízióval, magnóval és ásványvizet tartalmazó minibárral is felszereltek, bár Teddyt mindez nem érdekelte. Lehangolt volt, és tartott a következő órától. Fáradt volt. Belefáradt a munkába, az örökös harcba, hogy egyre nagyobb erőfeszítésébe került végigcsinálnia minden egyes napot. Még hat hónapot kell végigharcolni, mondogatta magában, aztán átadja a stafétabotot, aggódjon a világ sorsáért valaki más. Akkor elvonul az ő csendes kis nyugat-virginiai birtokára, üldögél a tóparton, nézi, hogy hullanak a vízbe a falevelek, és várja a véget. Nagyon belefáradt a fájdalomba.
Előttük egy fekete kocsi ment, mögöttük egy szürke. A kis konvoj a körgyűrű után keletnek tartott, át a Roosevelt hídon, majd a Constitution sugárúton folytatta útját.
Teddy hallgatásba burkolózott, ezért York és Deville sem szólaltak meg. Tudták, mennyire ellenére van, amit tenni fog.
Hetente egyszer szokott beszélni az elnökkel, általában szerda reggel, és lehetőleg csakis telefonon. Utoljára másfél éve találkoztak személyesen, amikor Teddy kórházban volt, és az elnököt tájékoztatni kellett.
Általában kölcsönösen tettek egymásnak szívességeket, de Teddy minden elnökkel egyformán utált egyezkedni. Az elnök megkapja, amit kér, csak neki ne kelljen kérnie, mert az számára megalázó.
A harminc év alatt hat elnökkel akadt dolga, és az ő titkos fegyvere a szívesség volt. Begyűjtötte az információkat, őrizte, csak ritkán mondott el mindent az elnöknek, aztán időnként ajándékképpen átnyújtott egy kisebbfajta csodát a Fehér Háznak.
Az elnök még mindig az atomrobbantási kísérleteket betiltó megállapodás csúfos veresége miatt duzzogott, amelynek szabotálásában Teddy is közreműködött. A CIA egy nappal azelőtt szivárogtatott ki egy, a megállapodással kapcsolatban jogos aggodalmakat keltő bizalmas jelentést, hogy a szenátus azt leszavazta, az elnök pedig alulmaradt a zűrzavarban. Szárnyaszegett madárként távozott irodájából, jobban érdekelte a saját nimbusza, mint az ország fontos problémái.
Teddynek már több szárnyaszegett madárral kellett foglalkoznia, mind reménytelen volt. Miután nem kell ismét szembenézniük a választókkal, nem törődnek a napi ügyekkel. Az utolsó időszakban már inkább csak utazgatnak külföldre a sok-sok barátjukkal, csúcstalálkozókon jönnek össze a többi szárnyaszegett madárral. Az elnöki könyvtárral törődnek. Meg a portréjuk megfestetésével. Meg az életrajzukkal, ezért történészekkel töltik az idejüket. Ahogy telik-múlik az idő, egyre bölcsebbek és filozofikusabbak lesznek, beszédeik egyre grandiózusabbak. A jövőről szónokolnak, a feladatokról, meg arról, hogyan kellene menniük a dolgoknak, s közben mélyen hallgatnak a tényről, hogy nyolc évük lett volna úgy irányítani a dolgokat, ahogy kell.
Nincs rosszabb a szárnyaszegett madárnál. Előbb-utóbb Lake-ből is az lesz, ha eljut odáig.
Lake. Éppen őmiatta kénytelen Teddy elzarándokolni a Fehér Házba, kalappal a kezében, miatta fog meghunyászkodni.
A nyugati szárny bejáratánál átestek az ellenőrzésen, Teddynek azt is el kellett tűrnie, hogy a titkosszolgálat ügynöke átvizsgálta a tolószékét. Aztán begördítették a kabinetiroda melletti kis terembe. A vendégeket fogadó titkárnő odaszaladt hozzá, és még csak nem is szabadkozott, amikor közölte, hogy az elnök programjai csúsznak. Teddy mosolyogva legyintett, és valami olyasfélét mormogott, hogy az elnök még soha sehová nem érkezett időben. Jó néhány zaklatott titkárnő töltötte már be ezt a posztot, amazoknak már rég nyoma sincs. A titkárnő átkísérte Yorkot, Deville-t és a többieket az ebédlőbe, ahol ők majd külön fognak étkezni.
Teddynek várnia kellett, ahogy előre sejtette. Egy vaskos jelentést olvasott, mint aki ráér. Eltelt tíz perc. Hoztak neki kávét. Két éve az elnök látogatott el a Langleybe, és Teddy huszonegy percig váratta. Akkor ő, az elnök kért szívességet, egy kis ügyet kellett elhallgatni.
Az egyetlen előnye annak, ha valaki nyomorék, hogy nem kell felpattannia, ha az elnök belép a szobába. Végül nagy sietve megérkezett, két tüsténkedő munkatárs kíséretében, mintha ezzel Teddy Maynardnak akarna imponálni. Kezet fogtak, elhangzottak a szokásos üdvözlések, majd a két munkatárs távozott. Ezután a pincér jött be, egy-egy kis adag salátát tett le eléjük.
– Örülök, hogy végre találkozunk – mondta az elnök behízelgő hangon, negédesen mosolyogva.
Ezt tartogasd a tévének, gondolta Teddy, és nem tudta rávenni magát, hogy viszonozza a hazugságot.
– Remekül néz ki, elnök úr – mondta csak azért, mert ebben volt némi igazság.
Az elnök haját beszínezték, s ettől fiatalabbnak látszott.
Egy ideig csöndben ették a salátát.
Egyikük sem akart sok időt szánni az ebédre.
– A franciák megint eladnak játékokat az észak-koreaiaknak – ajánlott kiindulópontot a beszélgetéshez Teddy.
– Miféle játékokat? – kérdezte az elnök, bár pontosan tudta, mivel kereskednek.
És Teddy is tudta, hogy tudja.
– Általuk kifejlesztett lopakodókat, ami elég nagy hülyeség, hiszen még messze nem tökéletesek. Az észak-koreaiak viszont még nagyobb marhák, mert fizetnek érte. Mindent megvesznek a franciáktól, főleg azt, amit azok el akarnak titkolni előlük. A franciák persze tudják ezt, úgyhogy tiszta komédia az egész, viszont az észak-koreaiak kemény dollárral fizetnek.
Az elnök megnyomott egy gombot, mire bejött a pincér, és elvitte a tányérokat. Egy másik behozta a csirkét főtt tésztával.
– Hogy szolgál az egészsége? – kérdezte az elnök.
– Megvagyok, köszönöm. Azt hiszem, önnel egy időben távozom.
Mindkettejüket jó érzéssel töltötte el a másik távozásának gondolata. Ezt követően az elnök, nem tudni, miért, hosszan áradozott az alelnökről meg arról, milyen nagyszerű munkát végez majd az Ovális Irodában. Még az evésről is megfeledkezett, olyan lelkesen taglalta, micsoda kiváló ember, milyen éles elméjű gondolkodó és mennyire alkalmas az ország irányítására. Teddy a csirkével piszmogott.
– Mit gondol a versenyről? – kérdezte az elnök.
– Őszintén szólva nem érdekel – hazudott ismét Teddy. – Mint említettem, én is távozni készülök Washingtonból, amikor ön, elnök úr. Visszavonulok a kis birtokomra, ahol nincs se televízió, se újság, csak horgászom majd, és pihenek. Nagyon elfáradtam, uram.
– Tartok Aaron Lake-től – mondta az elnök.
Pedig vajmi keveset tudsz róla, gondolta Teddy.
– Miért? – kérdezte, aztán szájába vett egy falatot.
Enni kell, hadd beszéljen.
– Egyetlen témája van. Kizárólag a honvédelem. Kapjon csak a Pentagon minél többet, majd belepumpálja a nagy részét a harmadik világba. Ez a temérdek pénz aggaszt engem.
Eddig még soha nem aggasztotta. Teddy a legkevésbé sem óhajtott hosszú, értelmetlen politizálásba bonyolódni. Csak időpocsékolás volna. Minél előbb a tárgyra tér, annál hamarabb mehet vissza a biztonságot adó Langleybe.
– Azért jöttem, mert egy szívességet szeretnék kérni – mondta lassan, tagoltan.
– Igen, tudom. Mit tehetek önért?
Az elnök mosolyogva rágta az ételt, egyszerre élvezte annak ízét és a ritka pillanatot, hogy ő van nyeregben.
– Kissé szokatlan, amit kérek: kegyelmet egy szövetségi börtön három foglyának.
A mosoly eltűnt, a rágás abbamaradt. Nem a döbbenet, csak a csodálkozás miatt. A kegyelem többnyire egyszerű ügy, kivéve, ha kémekről, terroristákról vagy elhíresült politikusokról van szó.
– Kémek? – kérdezte az elnök.
– Nem, bírák. Egy kaliforniai, egy texasi és egy Mississippiből való. Együtt vannak egy floridai szövetségi börtönben.
– Bírák?
– Igen, elnök úr.
– Ismerem én ezeket az embereket?
– Nem hinném. A kaliforniai korábban az ottani legfelsőbb bíróság elnöke volt, aztán visszavonták a kinevezését, később pedig nézeteltérése támadt az adóhivatallal.
– Dereng valami.
– Adócsalásért ítélték el hét évre, ebből kettőt töltött le. A texasi tárgyaló bíró volt, Reagan nevezte ki. Részegen halálra gázolt két kirándulót a Yellowstone-ban.
– Erről is rémlik valami.
– Jó néhány éve történt. A Mississippiből való békebíró volt, akit jótékony célú rendezvényből származó bevétel elsikkasztásán kaptak.
– Erre egyáltalán nem emlékszem.
Hosszú csend támadt, mert mindketten a következő lépést fontolgatták. Az elnök elbizonytalanodott, nem tudta, mit is kérdezzen. Teddy sem tudta, mi jön ezután, így csöndben ettek tovább. Desszertet egyikük sem kért.
Nem volt nagy kérés, az elnöknek legalábbis aligha okoz gondot. A három fickó gyakorlatilag ismeretlen, akárcsak az áldozataik. Ha lenne is némi kedvezőtlen visszhangja, az már nem sokat számít egy olyan politikus esetében, akinek a mandátuma hét hónapon belül lejár. Ennél sokkal kínosabb ügyekben nehezedik rá nyomás. Az oroszok állandóan lobbiznak egy-két kémük visszaszerzéséért. Idahóban két mexikói üzletembert tartanak lakat alatt drogkereskedésért, ezeknek az elengedése mindig napirendre kerül, valahányszor valami egyezményt próbálnak tető alá hozni. Aztán ott van az a kanadai zsidó, akit kémkedésért életfogytiglanra ítéltek, az izraeliek pedig mindenáron ki akarják szabadítani.
Három ismeretlen bíró? Az elnök aláír három papírt, és az ügy el van boronálva. Teddy pedig a lekötelezettjévé válik.
Egyszerű ügy lenne, de ez még nem ok arra, hogy meg is könnyítse Teddy dolgát.
– Biztos vagyok benne, hogy a kérésének nyomós oka van – mondta.
– Természetesen.
– Hatással van az ügy az ország biztonságára?
– Nem igazán. Régi barátokról van szó.
– Régi barátokról? Ismeri ezeket az embereket?
– Nem őket, hanem a barátaikat.
Ez annyira átlátszó hazugság volt, hogy az elnök majdnem elszólta magát. Honnan ismerhetné Teddy három bíró barátait, akik történetesen együtt ülik le a büntetésüket?
Semmi jó nem sülhet ki Teddy Maynard megszorongatásából, az elnök csak önmagát hozná kínos helyzetbe, az pedig egy cseppet sem hiányzik neki. Nem fog könyörögni olyan információért, amit úgysem kap meg. Bármi legyen is Teddy indítéka, magával viszi a sírba.
– Ez így egy kissé zavaros – mondta az elnök a fejcsóválva.
– Tudom, de inkább maradjunk ennyiben.
– Milyen visszhang várható?
– Nem sok. A Yellowstone-ban meghalt két fiatal családja esetleg tiltakozik, de ezt meg is érteném.
– Mennyi ideje történt?
– Három és fél éve.
– Egy republikánus szövetségi bírónak kér kegyelmet tőlem?
– Már nem republikánus, elnök úr. A bíráknak a kinevezésükkor fogadalmat kell tenniük, hogy távol tartják magukat a politikától. Most, elítéltként még csak nem is szavazhatnak. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ha kegyelmet kapnak, az ön odaadó hívei lesznek.
– Meghiszem azt.
– Ha ez leegyszerűsíti az ügyet, az urak legalább két évre elhagyják majd az országot.
– Miért?
– Nem lenne célszerű, ha hazatérnének. Az emberek megtudnák, hogy valami okból hamarabb szabadultak. Jobb lenne, ha ez nem derülne ki.
– A kaliforniai bíró kifizette azt az adót, amit meg akart úszni?
– Igen.
– És az a fickó Mississippiből visszafizette a pénzt, amit ellopott?
– Igen, uram.
Csupa lényegtelen kérdés hangzott el, de valamit csak kellett kérdezni.
A legutóbbi szívesség tárgya az atomfegyverek utáni kémkedés volt. A CIA egyik jelentése hitelt érdemlően támasztotta alá, hogy a kínai kémek az amerikai atomfegyver-program gyakorlatilag minden szintjére beépültek. Az elnök csak napokkal azelőtt értesült a jelentésről, hogy Kínába készült egy fontos csúcstalálkozóra. Ebédre hívta Teddyt, és akkor is főtt tésztával körített csirke mellett kérte meg, hogy tartsa vissza a jelentést néhány hétig. Teddy beleegyezett. Később azt kérte, módosítsanak egy kicsit a jelentésen úgy, hogy több felelősség terhelje az előző kormányt. Teddy maga írta át. A kibocsátott jelentés szerint végül jóformán alig terhelte felelősség az elnököt.
Kínai kémkedés és nemzetbiztonság akkor, három jelentéktelen egykori bíró most. Teddy tudta, hogy eléri, amit akar. Kegyelmet fognak kapni.
– Ha elhagyják az országot, hová mennek? – kérdezte az elnök.
– Még nem tudjuk pontosan.
A pincér kávét hozott. Miután elment, az elnök azt kérdezte:
– Árthat ez az alelnöknek valamilyen módon?
Teddynek arcizma sem rándult, úgy felelt:
– Nem. Hogy árthatna?
– Magának kell tudnia. Nekem fogalmam sincs, mit művel.
– Nincs oka aggodalomra, elnök úr. Csak egy apró szívességet kérek. Ha szerencsénk van, az ügy nem is kerül nyilvánosságra.
Itták a kávét, és mindketten indulni szerettek volna. Az elnökre sokkal kellemesebb programok vártak délután. Teddynek pihennie kellett. Az elnök megkönnyebbült, hogy a kérés ilyen jelentéktelen. Teddy arra gondolt: ha tudná...
– Az elintézés igénybe vesz néhány napot – mondta az elnök. – Sejtheti, hogy rengeteg kérelemmel ostromolnak. Mintha mindenki most akarna valamit, amikor elnökségem napjai már meg vannak számlálva.
– Az utolsó hónap lesz a legjobb – mondta Teddy, s még el is mosolyodott hozzá. – Láttam én elég elnököt ahhoz, hogy tudjam.
Negyven percet töltöttek együtt, aztán kezet fogtak, és megállapodtak, hogy néhány nap múlva ismét beszélnek egymással.

 

A Trumble összesen öt egykori ügyvéd lakója közül a legutóbb érkezett a könyvtárban tartózkodott, amikor Argrow bement. Szegény fickó ki se látszott a könyv- és papírhalomból, nyilván a következő folyamodványán dolgozott lázasan.
Spicer a szakkönyveket rendezgette, sikerült a szorgos ügyködés látszatát keltenie. Beech a belső helyiségben írt valamit. Yarber nem volt jelen.
Argrow egy összehajtott fehér papírlapot vett elő a zsebéből, és odaadta Spicernek.
– Most járt itt az ügyvédem – súgta.
– Mi ez? – kérdezte Spicer a papírral a kezében.
– Az átutalás visszaigazolása. A pénzük megérkezett Panamába.
Spicer a terem túlsó részén ülő ügyvédre nézett, de az nem figyelt. Szemlátomást belemerült a saját folyamodványába.
– Köszönöm – súgta.
Argrow elment, Spicer pedig bevitte a papírt Beechnek, aki figyelmesen elolvasta.
A pénzük immár biztonságban van, a panamai First Coast Bankban vigyáznak rá.

 

 

36. fejezet

Joe Roy leadott még három és fél kilót, már csak tíz cigarettát szívott el naponta, és heti átlag negyven kilométert gyalogolt a futópályán. Argrow is ott találta meg, javában kocogott a késő délutáni hőségben.
– Mr. Spicer, beszélnünk kell – mondta Argrow.
– Még két kör – felelte Joe Roy, még csak nem is lassított. Argrow nézte egy ideig, aztán inkább futásnak eredt és utolérte.
– Nem bánja, ha csatlakozom? – kérdezte.
– Dehogy.
Az első kanyarig egymás mellett haladtak.
– Megint bejött hozzám az ügyvédem – mondta Argrow.
– A bátyja? – kérdezte Spicer erősen zihálva.
Neki már nem ment olyan könnyedén a futás, mint a nála húsz évvel fiatalabb Argrow-nak.
– Igen. Beszélt Aaron Lake-kel.
Spicer úgy torpant meg, mintha falnak ütközött volna. Argrow-ra bámult, aztán valahová a távolba nézett.
– Mondtam, hogy beszélnünk kell.
– Úgy tűnik, valóban – felelte Spicer.
– Találkozunk fél óra múlva a jogi könyvtárban – mondta Argrow, és elballagott.
Spicer addig nézett utána, amíg látni lehetett.

 

Jack Argrow nevű ügyvéd nem szerepelt a Boca Raton-i szakmai telefonkönyvben, s ez először némi riadalmat keltett. Finn Yarber már szinte az összes dél-floridai tudakozót felhívta az egyik nem biztonságos telefonról. Aztán a Pompano Beach-i központos végre azt mondta:
– Egy pillanat, máris.
Finn mosolygott, miközben lejegyezte a számot, aztán tárcsázott is. Az üzenetrögzítő jelentkezett.
– Üdvözlöm, ez Jack Argrow ügyvédi irodája. Mr. Argrow csak előre megbeszélt időpontban fogad ügyfeleket, ezért kérem, hagyja meg nevét és telefonszámát, továbbá foglalja össze röviden, milyen jellegű ingatlan érdekli. Rövidesen visszahívjuk.
Finn letette a telefont, és sietve átvágott a kerten. Kollégái a jogi könyvtárban várták. Argrow már tíz percet késett.
Alig valamivel az érkezése előtt lépett be az ajtón a folyamodványán minden bizonnyal órákon át dolgozni szándékozó volt ügyvéd, hatalmas iratköteggel a hóna alatt. Ha távozásra kérik, abból csak nézeteltérés támad, sőt gyanút kelthet. Különben sem úgy festett, mint aki nagy tiszteletben tartaná a bírákat. Ezért inkább egyenként besorjáztak a kis tárgyalóba, majd Argrow is bement utánuk. Ez a szoba már akkor is kicsinek bizonyul, amikor csak Beech és Yarber dolgozott benne, írta a leveleket. A nem csekély érdeklődéssel várt negyedik emberrel kiegészült társaság viszont már valóban alig fért el odabenn. Egymáshoz préselődve ülték körül a kicsi asztalt.
– Csak azt tudom, amit elmondtak nekem – kezdte Argrow. – A bátyám nyugdíjasként folytatja ügyvédi praxisát Boca Ratonban. Van némi pénze, és éveken át aktívan részt vett a dél-floridai republikánus politikai életben. Tegnap olyanok keresték fel, akik Aaron Lake-nek dolgoznak. Beleástak az ügyekbe, és kiderítették, hogy én az öccse vagyok, és Mr. Spicerrel együtt töltöm az időmet a Trumble-ban. Ígéreteket tettek neki, titoktartást kellett fogadnia, most pedig nekem kellett megfogadnom, hogy megtartom a titkot. Most, hogy mindenki titoktartást fogadott, már sejthetik, miről van szó.
Spicer nem zuhanyozott le. Csatakos volt az arca és az inge, de már nem zihált. Sem Beech, sem Yarber nem szólt egy szót sem. A Társak testületileg transzba estek. Rajta, hadd halljuk, mondták a tekintetükkel.
Argrow olvasott a három szempárból, és folytatta. Benyúlt a zsebébe, kivett belőle egy papírlapot, amit kisimítva tett le eléjük. Az Al Konyersnek írt legutóbbi, fenyegetést és a zsarolást tartalmazó levelük másolata volt az, Joe Roy Spicer aláírásával. Jelenlegi cím: Trumble Szövetségi Börtön. Kívülről tudták a szövegét, nem kellett újra elolvasniuk. Felismerték a kézírást, szegény kis Rickyét, és rájöttek, hogy a kör bezárult. A Társaktól Mr. Lake-hez, Mr. Laketől Argrow bátyjáig, Argrow bátyjától vissza a Trumble-ba, mindez tizenhárom nap alatt.
Spicer végül felvette és megnézte.
– Ezek szerint, ugyebár, mindent tud? – kérdezte.
– Nem tudom, mennyit tudok.
– Mondja el, mit mondtak magának.
– Maguk hárman embereket zsarolnak meg. Homoszexuálisoknak szóló újságokban hirdetnek, levelezés útján kapcsolatot teremtenek idősebb férfiakkal, valahogy kiderítik az igazi nevüket, aztán pénzt szednek ki belőlük.
– Végül is ez a játék lényege – mondta Beech.
– Mr. Lake elkövette azt a hibát, hogy válaszolt az egyik hirdetésükre. Nem tudom, hogy ez mikor történt, és azt sem tudom, maguk hogy jöttek rá, kicsoda valójában. Meglehetősen hézagosak az ismereteim.
– Talán maradjunk is ennyiben – mondta Yarber.
– Kedves öntől, de nem én jelentkeztem a feladatra.
– Magának mi haszna van ebből? – kérdezte Spicer.
– Hamarabb szabadulok. Néhány hétig még itt leszek, aztán megint máshová visznek. Az év végéig még biztos benn tartanak, de ha Mr. Lake-et választják meg, kegyelmet kapok. Nem rossz üzlet. A következő elnök nagy szívességet tesz a bátyámnak.
– Tehát magával fogunk tárgyalni? – kérdezte Beech.
– Nem, én csak hozom-viszem az üzeneteket.
– Akkor mi kezdjük?
– Az önöké az első lépés.
– Olvasta a levelet. Pénz kell, és ki akarunk kerülni innen.
– Mennyi pénz?
– Fejenként kétmillió – vágta rá Spicer.
Nyilvánvaló volt, hogy ezt már sokszor megvitatták egymás közt. Mind a három szempár Argrow arcát fürkészte, de ő semmi jelét nem adta annak, hogy megdöbbent volna. Se homlokráncolás, se pislogás. Nem reagált, egyenesen a szemükbe nézett.
– Nekem ebbe nincs beleszólásom. Se igent, se nemet nem mondhatok a követelésükre. Csak annyi a dolgom, hogy tudassam a feltételeket a bátyámmal.
– Naponta olvasunk újságot – mondta Beech. – Mr. Lake-nek annyi pénze van, amennyit egy szuszra el sem tud költeni. Hatmillió neki csepp a tengerben.
– Pillanatnyilag hetvennyolcmilliója van, adóssága pedig semmi – tette hozzá Yarber.
– Meglehet – mondta Argrow –, de én csak közvetítő vagyok. Postás. Olyasmi, mint Trevor.
Halott ügyvédjük neve hallatán megint gondolkodóba estek. Argrow-ra néztek, aki a körmeit vizsgálgatta, és azon töprengtek, hogy Trevor említése nem valami nekik szánt figyelmeztetés-e. Vajon mennyire vált veszélyessé az ő kis játékuk? Megrészegítette őket a pénz és a szabadság reménye, de mennyire vannak biztonságban? És mennyire lesznek biztonságban később?
Lake titkát mindig tudni fogják.
– És hogy akarják megkapni a pénzt? – kérdezte Argrow.
– Ez nagyon egyszerű – mondta Spicer. – Mindet azonnal, átutalva egy remek helyre, mondjuk Panamába.
– Értem. És a szabadulást hogy gondolják? – kérdezte Argrow.
– Hogyhogy hogy gondoljuk? – kérdezett vissza Beech.
– Valami javaslat?
– Nos, azt hittük, hogy Mr. Lake ezt meg tudja oldani. Sok új barátot gyűjtött mostanában.
– Igen, de még nem elnök. Még nem fordulhat a megfelelő emberekhez.
– Nem akarunk januárig, a beiktatásáig várni – közölte Yarber – Sőt még novemberig se, amikor kiderül, hogy győz-e.
– Tehát már most szabadulni akarnak?
– A lehető leggyorsabban – mondta Spicer.
– Az számít, hogyan szabadulnak?
Egy kicsit elgondolkodtak, aztán Beech azt mondta:
– Csak annyiban, hogy ne kelljen bujkálnunk életünk hátralevő részében, és folyton azt lesnünk, követnek-e.
– Együtt akarnak távozni?
– Igen – felelte Yarber –, és határozott elképzeléseink vannak arra vonatkozóan, hogy ez miként történjen. Először azonban meg kell állapodnunk a fontos kérdésekben. A pénzben és abban, hogy pontosan mikor megyünk el innen.
– Világos. A másik fél kikötötte, hogy a zsarolási üggyel kapcsolatos minden anyagot, leveleket, feljegyzéseket, dokumentációt meg kell kapnia. Mr. Lake természetesen biztosítékot óhajt, hogy a titok örökre titok marad.
– Ha megkapjuk, amit akarunk – mondta Beech –, nem lesz oka az aggodalomra. Boldogan elfelejtjük, hogy bármi közünk volt Aaron Lake-hez. Azt viszont tudnia kell, és feltétlenül tudassa Mr. Lake-kel is, hogy ha velünk bármi történik, a titok nem marad titok.
– Van emberünk odakinn – mondta Yarber.
– Gondoskodtunk az időzítésről – tette hozzá Spicer, mintha meg akarná magyarázni azt, amit nem lehet. – Ha történik velünk valami, például olyasmi, mint ami Trevorral történt, akkor néhány nap múlva az időzített bombánk felrobban. Mr. Lake pedig lelepleződik.
– Erre nem kerül sor – mondta Argrow.
– Maga közvetítő. Nem tudhatja, mi történik majd és mi nem – oktatta ki Beech. – Ezek ugyanazok az emberek, akik megölték Trevort.
– Ezt nem tudhatják.
– Nem, de véleményünk lehet róla.
– Uraim, ne vitatkozzunk olyasmin, amit nem tudunk bizonyítani – mondta Argrow, hogy lezárja az összejövetelt. – Holnap reggel kilenckor találkozom a bátyámmal. Találkozzunk itt tízkor.
Argrow távozásakor mindhárman mozdulatlanul, gondolataikba mélyedve ültek, a pénzüket számolták, de egy kicsit féltek is attól, amikor majd elkezdik költeni. Argrow a futópálya felé indult, de irányt változtatott, amikor meglátta, hogy bentlakók egy csoportja ott kocog. Addig keresgélt, míg talált egy elhagyatott helyet az étkezde mögött, aztán felhívta Klocknert.
Teddyt egy órán belül tájékoztatták.

 

 

37. fejezet

A reggel hatkor megszólaló csengő éles hangja a Trumble minden zugában hallatszott, a hálókban, a folyosókon, az összes épületben, a kertben, sőt még az erdőben is. Pontosan harmincöt másodpercig sivított, ezt a legtöbb bentlakó tudta. Mire elhallgatott, már senki nem aludt. Mindenkit úgy kiugrasztott az ágyból, mintha aznap fontos események elébe néznének, s ezért nagyon hamar el kellene készülniük. A sürgős teendő azonban csak a reggelizés volt.
A csengő hangjára Beech, Spicer és Yarber is összerezzent, de nem az ébresztette fel őket. Érthető okokból nem szokat aludtak. Más-más hálóban laktak, de nem volt meglepő, hogy a kávéért már együtt álltak sorba hat óra után tíz perccel. Műanyag pohárral a kezükben, egyetlen szót sem szólva mentek el a kosárlabdapályáig, ahol egy padon ülve kortyolgatták a kávéjukat a kora reggeli fényben. Onnan a börtön udvarát látták, a hátuk mögött a futópálya volt.
Vajon még hány napig kell viselniük az olívzöld inget, ücsörögniük a floridai hőségben, felvenniük pár fillér órabért azért, ami munkának aligha nevezhető? Meddig kell várniuk, álmodozniuk, inni a rengeteg kávét? Egy hónapig? Kettőig? Esetleg csak napokról van szó? A lehetőségek nem hagyták őket aludni.
– Csak két lehetőség van a megoldásra – mondta Beech. Ő volt szövetségi bíró, tehát nagyon odafigyeltek rá, bár a többiek is tudtak egyet-mást.
– Az egyik az, hogy a büntetés csökkentése iránti kérelemmel ahhoz a bírósághoz kell fordulni, ahol az ítéletet meghozták. A tárgyaló bírónak nagyon szigorúan meghatározott feltételek között, de joga van elengedni a büntetést. Ez azonban ritkán fordul elő.
– Te megtetted akár egyszer is? – kérdezte Spicer.
– Nem.
– Kár.
– Mi lehet az indok? – kérdezte Yarber.
– Csak az, ha az elítélt új adatokkal szolgál a régi bűncselekménnyel kapcsolatban. Ha az elítélt érdemleges segítséget nyújt a hatóságoknak, néhány évet elengedhetnek neki.
– Nem túl biztató – mondta Yarber.
– Mi a másik lehetőség? – kérdezte Spicer.
– Átvisznek bennünket egy átmeneti otthonba, valami kellemes helyre, ahol nem várják el tőlünk, hogy betartsuk a szabályokat. A bentlakók áthelyezése a börtön-főfelügyelőség kizárólagos joga. Ha új washingtoni barátaink elég nagy nyomást gyakorolnak a főfelügyelőségre, ők kivihetnek bennünket innen, és lényegében megfeledkezhetnek rólunk.
– Nem is kell bent lakni az átmeneti otthonban? – kérdezte Spicer.
– Sok helyen nem. Attól függ, melyikbe kerülnénk. Némelyiket éjszakára bezárják, szigorúak a szabályok. Van, ahol nagyon vaskalaposak, naponta vagy hetente egyszer lehet csak telefonálni. A főfelügyelőségen múlik minden.
– De azért ugyanúgy elítéltek maradunk – mondta Spicer.
– Engem nem zavar – jelentette ki Yarber. – Úgysem akarok többé szavazni.
– Van egy ötletem – közölte Beech. – Az éjjel jutott eszembe. Az alku részeként vegyük rá Lake-et, hogy adjon nekünk kegyelmet, ha megválasztják.
– Erre már én is gondoltam – mondta Spicer.
– Akárcsak én – tette hozzá Yarber. – De kit érdekel az előéletünk? Csak az a fontos, hogy kijussunk innen.
– Azért érdemes próbálkozni – felelte Beech. Néhány percig a kávéjukra összpontosítottak.
– Ez az Argrow nyugtalanít engem – szólalt meg aztán Finn.
– Miért?
– Nos, idepottyant a semmiből, hipp-hopp összebarátkozott velünk. Nagy varázslatot tett a pénzünkkel, átutaltatta egy megbízhatóbb bankba. Most meg ő képviseli itt Aaron Lake-et. Ne felejtsétek el, hogy valaki odakinn olvasta a leveleinket. Az pedig nem Lake volt.
– Engem ez nem izgat – közölte Spicer. – Lake-nek találnia kellett valakit, aki beszél velünk. Tapogatózott, keresgélt, kiderítette, hogy Argrow itt van, a bátyjával meg tudnak kapcsolatot tartani.
– Ez így pofon egyszerű, nem gondolod? – kérdezte Beech.
– Szerinted is?
– Lehet. De Finn mond valamit. Az egészen biztos, hogy van még valaki a képben.
– Ki?
– Ez itt a nagy kérdés – mondta Finn. – Ezért nem alszom egy hete. Van még valaki a dologban.
– Számít ez nekünk? – kérdezte Spicer. – Ha Lake visz ki innen bennünket, az nekünk pontosan ugyanolyan jó, mint ha valaki más. Nem mindegy?
– Ne felejtsétek el, mi történt Trevor-ral – figyelmeztette Beech a többieket. – Két golyót kapott a fejébe.
– Lehet, hogy itt nagyobb biztonságban vagyunk, mint gondolnánk.
Spicer erről nem volt meggyőződve.
– Tényleg azt hiszitek, hogy Aaron Lake, akit már nem sok választ el attól, hogy az Egyesült Államok elnöke legyen, utasítást ad valakinek arra, hogy nyírjon ki egy olyan jelentéktelen ügyvédet, mint Trevor? – kérdezte, miután kiitta a kávéját.
– Nem – felelte Yarber. – Biztosan nem. Túl kockázatos lenne. És minket sem öletne meg. A titokzatos alak viszont igen. Aki megölette Trevort, azonos azzal, aki a leveleinket olvasta.
– Erről én nem vagyok meggyőződve.

 

Argrow, mint sejtette, a jogi könyvtárban találta meg a bírákat. A jelek szerint rá vártak. Sietve érkezett, s miután látta, hogy egyedül vannak, azt mondta:
– Most találkoztam a bátyámmal. Beszéljünk.
Besorjáztak a kis tárgyalóba, becsukták az ajtót, körülülték az asztalt.
– Felgyorsultak az események – közölte Argrow izgatottan. – Lake hajlandó fizetni. Oda utaltatja a pénzt, ahová kérik. Én ebben tudok segíteni, de ha másképp óhajtják, azt tesznek vele, amit akarnak.
Spicer megköszörülte a torkát.
– Fejenként kétmillió?
– Igen, amennyit kértek. Én nem ismerem Mr. Lake-et, de úgy tűnik, nagyon gyorsan cselekszik.
Argrow az órájára nézett, aztán hátra, az ajtóra.
– Máris itt van két fejes Washingtonból, magukkal akarnak találkozni.
Papírokat húzott elé a zsebéből, szétnyitotta őket, mindhármuk elé letett egyet-egyet.
– Az elnök kegyelmi határozatai. Tegnap írta alá őket.
Nagyon óvatosan nyúltak a papírokhoz, kézbe vették, és megpróbálták elolvasni. A másolatok határozottan hitelesnek látszottak. Tágra nyílt szemmel nézték a nyomtatott betűket a lap tetején, aztán az arányosan elhelyezett bekezdéseket, alul pedig az Egyesült Államok elnökének zömök kézjegyét, de egyetlen szó sem jutott el a tudatukig, annyira elképedtek.
– Kegyelmet kaptunk? – nyögte ki végül a kérdést Yarber reszelős hangon.
– Igen. Az Egyesült Államok elnökétől.
Folytatták az olvasást. Fészkelődtek, ajkukat harapdálták, állukat vakargatták. Igyekeztek leplezni megdöbbenésüket.
– Nemsokára jönnek önökért. Bekísérik magukat az igazgató irodájába, a washingtoni fejesek ott fogják közölni a jó hírt. Tegyenek úgy, mintha meglepődnének, jó?
– Nem gond.
– Könnyen fog menni.
– Hogy jutott hozzá ezekhez a másolatokhoz? – kérdezte Yarber.
– A bátyámnak adták oda. Fogalmam sincs, hogy kerültek hozzá. Lake-nek befolyásos barátai vannak. A következő történik majd. Innen egy órán belül távoznak. Kocsival elviszik magukat Jacksonville-be, egy szállodába, ahol a bátyámmal találkoznak. Ott várják meg, míg megérkezik a visszaigazolás az átutalásról, aztán átadják az összes piszkos kis aktájukat. Mindent. Világos?
Egyszerre bólintottak. Kétmillió dollárért megkaphatják mindet.
– Beleegyeznek, hogy azonnal elhagyják az országot, és legalább két évig nem térnek vissza.
– Hogy hagyjuk el az országot? – kérdezte Beech. – Se útlevelünk nincs, se más iratunk.
– A bátyámnál lesz minden. Az új nevükre kiállított személyazonossági és minden egyéb szükséges irat, a hitelkártyát is beleértve. Minden ott várja magukat.
– Két év? – kérdezte Spicer, és Yarber arcán látszott, hogy haragszik rá emiatt.
– Úgy van, két év. Ez is része az alkunak. Elfogadják?
– Nem is tudom – mondta Spicer remegő hangon. Spicer még soha nem lépte át az. Egyesült Államok határait.
– Ne hülyéskedj – mordult rá Yarber. – Kegyelmet kaptunk, és évi egymilliót arra, hogy két évig külföldön maradjunk. A fenébe, persze hogy elfogadjuk az ajánlatot.
Összerezzentek, mert váratlanul kopogtak az ajtón. Két őr nézett be. Argrow felkapta a három kegyelmi határozat másolatát, és begyömöszölte a zsebébe.
– Akkor megállapodtunk, uraim?
Mindhárman rábólintottak, és sorra kezet fogtak vele.
– Jól van – mondta. – Ne felejtsék, mutatkozzanak meglepettnek.
Követték az őröket az igazgatói irodába, ahol bemutatták őket két szigorú ábrázatú washingtoni férfinak. Egyikük az igazságügy-minisztériumtól, a másik a börtön-főfelügyelőségtől érkezett. Az igazgatónak sikerült lebonyolítania a kurta bemutatást anélkül, hogy összekeverte volna a neveket, aztán kinek-kinek átadta a maga kegyelmi határozatát. Azoknak az eredeti példányát, melyeknek a másolatát Argrow jóvoltából már látták.
– Uraim – jelentette be az igazgató a lehető legünnepélyesebben –, az Egyesült Államok elnöke kegyelmet adott önöknek.
Olyan nyájasan mosolygott, mintha ez az ő érdeme volna.
Még mindig döbbenten meredtek a kegyelmi határozatukra, és még mindig számtalan kérdés motoszkált a fejükben. Az volt a legnagyobb, vajon hogy az ördögbe tudta Argrow lekörözni az igazgatót, és hamarabb megmutatni nekik a határozatokat.
– Nem is tudom, mit mondjak – hebegte Spicer, aztán a másik kettő is motyogott valamit.
– Az elnök úr áttekintette mindhármuk ügyét, és úgy ítélte meg, hogy már eleget töltöttek le a büntetésükből – közölte az igazságügyből jött ember. – Határozottan az az érzése, hogy önök még sok hasznos dolgot tehetnek a hazájukért és a közösségért, ha ismét tevékeny állampolgárok lesznek.
Értetlenül bámultak rá. Ez az ember nem tudja, hogy épp arra készülnek, hogy új néven legalább két évre elhagyják a hazájukat és a közösséget? Most itt ki melyik oldalon áll?
És vajon miért adott nekik kegyelmet az elnök, amikor épp elég anyag van a kezükben ahhoz, hogy tönkretegyék Aaron Lake-et, aki nagy valószínűséggel le fogja győzni az alelnököt? Lake akarta őket elhallgattatni, nem az elnök. Vagy mégse?
Hogy tudta rávenni Lake az elnököt, hogy kegyelmet adjon nekik?
Hogy tudta rávenni Lake az elnököt bármire is a kampánynak ebben a szakaszában?
Szorongatták a határozatukat, csak ültek szótlanul, arckifejezésük nem sokat árult el abból, milyen sok kérdés cikázik a fejükben.
A főfelügyelőségtől jött ember azt mondta:
– Remélem, tisztában vannak vele, milyen ritka eset, hogy az elnök úr kegyelmet ad.
Yarbernek sikerült igenlő válasz gyanánt bólintania, de eközben az foglalkoztatta, vajon ki vár rájuk odakinn?
– Azt hiszem, még nem tértünk magunkhoz – mondta Beech.
A Trumble történetében ez volt az első olyan eset, amikor néhány bentlakó annyira fontos lett az elnöknek, hogy kegyelmet adott nekik. Az igazgató nagyon büszke volt a megtiszteltetésre, de nem tudta, hogyan tegye emlékezetessé a pillanatot.
– Mikor óhajtanak távozni? – kérdezte, mintha ők még odabenn akarnák megünnepelni az eseményt.
– Azonnal – mondta Spicer.
– Rendben van. Elvisszük magukat kocsival Jacksonville-be.
– Köszönjük, de már van, aki elvisz minket.
– Jól van, akkor elintézzük a papírokat.
– Gyorsan, ha lehet – kérte Spicer.
Mindhárman kaptak egy-egy sporttáskát, hogy legyen mibe tenniük a holmijukat. Miközben elég szapora léptekkel, szorosan egymás mellett haladva átvágtak az udvaron egy őr kíséretében, Beech egészen halkan suttogva azt kérdezte:
– Vajon ki a fene intézte el, hogy kegyelmet kapjunk?
– Nem Lake, az biztos – jelentette ki Yarber olyan halkan, hogy csak alig-alig lehetett hallani.
– Persze hogy nem Lake – mondta Beech. – Az elnök a füle botját se mozdítaná Aaron Lake kérésére.
Még gyorsabban mentek.
– Mit számít, hogy ki volt? – kérdezte Spicer.
– Nem értem az egészet – közölte Yarber.
– Akkor mit akarsz, Finn? – kérdezte Spicer, de rá se nézett. – Itt maradsz még néhány napig, hogy átgondold a helyzetet? És ha rájössz, ki intézte el a kegyelmet, esetleg nem fogadod el? Megáll az eszem.
– Emögött van valaki – mondta Beech.
– Akkor én ezt a valakit szeretem – közölte Spicer. – Én nem maradok itt, hogy ezen töprengjek.
Szélsebesen összekapkodták a holmijukat, arra is sajnálták az időt, hogy bárkitől elköszönjenek. A barátaik többsége különben is a tábor különböző távoli pontjain tartózkodott.
Sietniük kellett, hátha kiderül, hogy álom az egész, vagy esetleg az elnök meggondolja magát.
Negyed tizenkettőkor léptek ki az irodaépület főbejáratán, ugyanazon az ajtón, amelyen át évekkel korábban beléptek, és a tűző napon várták, hogy megérkezzen a kocsi. Egyikük sem nézett hátra.
A furgonnal Wes és Chap érkezett, bár más néven mutatkoztak be. Volt miből választaniuk, elég sok nevet használtak.
Joe Roy Spicer a hátsó ülésen helyezkedett el, szemét eltakarta a karjával. Semmit nem akart látni, amíg elég messzire nem érnek. Szeretett volna egy hatalmasat kiáltani, de elnémította az eufória, az elemi erővel rátörő eufória. Eltakarta a szemét, és fülig érő szájjal vigyorgott. Sörre vágyott, meg egy nőre, leginkább a feleségére. Amint lehet, felhívja, gondolta. Közben a furgon elindult.
Nagyon váratlanul érte őket a szabadulás. A bentlakók általában számolják a napokat, s eközben nagyjából pontosan tudják, mikor jön el ez a pillanat. És tudják, hová mennek, ki vár rájuk.
A Társak azonban nem sokat tudtak. Azt a keveset meg, amit tudtak, nem igazán hitték. A kegyelem csak csel. A pénz csalétek. Azért viszik el őket, hogy végezzenek velük, ugyanúgy, ahogy szegény Trevorral. A kocsi bármelyik percben megállhat, az a két fickó átkutatja a csomagjukat, megtalálja a dossziékat, aztán belelövik őket az út menti árokba.
Lehet. Az adott pillanatban azonban egyikük sem vágyott vissza a biztonságos Trumble-ba.
Finn Yarber a sofőr mögött ült, és az utat nézte. A keze ügyében tartotta a határozatát, hogy bármikor fel tudja mutatni, ha valaki megállítaná őket, és azt mondaná, hogy az álomnak vége. A mellette ülő Hatlee Beech az elindulásuk után néhány perccel sírva fakadt. Hangtalanul, behunyt szemmel és remegő ajkakkal sírt.
Beechnek volt oka a sírásra. Majdnem nyolc és fél éve lett volna hátra, neki a kegyelem többet jelentett, mint a másik kettőnek együttvéve.
A Trumble és Jacksonville között egyetlen szó sem hangzott el. Amikor már közeledtek a városhoz, az utak szélesebbek, a forgalom pedig sűrűbb lett, mindhárman kíváncsian nézelődtek. Autók jönnek-mennek, bennük emberek. Odafönn repülőgépek. A folyón hajók. A rég nem látott világ.
Lassan araszoltak az Atlantic sugárúton, de a forgalmi dugót is öröm volt látni. Turisták sétálgattak a csodás időben, köztük hosszú lábú, lebarnult hölgyek. Látták a tenger gyümölcseit kínáló éttermeket, a hűtött sört és olcsó osztrigát hirdető vendéglőket. Az út végén kiértek a tengerpartra, és a Tengeri Teknős terasza alatt álltak meg. Az egyik kísérőjük vezette be őket a hallba, ahol némi feltűnést keltettek egyforma öltözékükkel. Miután felmentek az ötödik emeletre és kiléptek a liftből, Chap azt mondta:
– Ez a három szoba itt a maguké – mutatott a folyosón jobbra. – Mr. Argrow a lehető leghamarabb szeretne magukkal találkozni.
– Ő hol van? – kérdezte Spicer.
Chap a folyosó vége felé mutatott.
– Ott, abban a lakosztályban várja magukat.
– Menjünk – mondta Spicer.
Chap nyomában el is indultak a folyosó végébe, a sporttáskák közben többször összeütődtek.
Jack Argrow egy csöppet sem hasonlított az öccsére. Jóval alacsonyabb volt nála, a haja szőke és hullámos, az öccséé viszont sötét és ritkuló. Nem sokat foglalkoztak vele, de a különbség mindhármuknak feltűnt, és később beszéltek is róla. Sorra kezet fogott velük, de csak az illendőség kedvéért. Mogorva volt, és nagyon hadart.
– Hogy van az öcsém? – kérdezte.
– Jól van – mondta Beech.
– Ma reggel találkoztunk vele – tette hozzá Yarber.
– Ki akarom hozni a börtönből – vetette oda nekik Jack, mintha ők juttatták volna oda. – Tudják, ezt akarom elérni a közreműködésemmel. Ki fogom hozni az öcsémet a börtönből.
Egymásra néztek. Erre nem tudtak mit mondani.
– Foglaljanak helyet – mondta Argrow. – Nézzék, én nem tudom, hogyan és miért kerültem ennek az ügynek a kellős közepébe, de nagyon idegesít. Én most itt Mr. Aaron Lake nevében járok el, akit minden bizonnyal meg fognak választani, és nagyszerű elnök lesz. Abban bízom, hogy akkor majd ki tudom hozni az öcsémet a börtönből. Egyébként sosem találkoztam Mr. Lake-kel. Az emberei kerestek fel körülbelül egy hete, és arra kértek, hogy vegyek részt egy nagyon titkos és kényes ügy megoldásában. Ezért vagyok itt. Szívességből, világos? Én sem tudok mindent, értik?
Keményen kopogtak a mondatai. Hevesen gesztikulált, és állandóan izgett-mozgott.
A Társak nem válaszoltak, de nem is volt rá szükség.
Két rejtett kamera vette és közvetítette egyenesben a jelenetet a Langleybe, Teddy, York és Deville pedig a bunker vásznára kivetítve látták. A volt bírák, immár volt bentlakók úgy festettek, mint a frissen szabadult hadifoglyok, akik még egyenruhában vannak, még nem hiszik el, ami történt velük, kábultak és megviseltek. Egy kupacba tömörülve figyelték Lyter ügynök remek alakítását.
Izgalmas volt, hogy végre láthatták azokat, akiknek három hónapon át igyekeztek kiszámítani a lépéseit, és megpróbáltak túljárni az eszükön. Teddy az arcukat fürkészte, s közben kénytelen volt bevallani önmagának, hogy valamelyest csodálja őket. Elég ügyesek és szerencsések voltak ahhoz, hogy a megfelelő áldozat akadjon a horgukra. Már szabadok, és nem sok választja el őket attól, hogy átvegyék zseniális húzásuk nem épp szerény jutalmát.
– Jó, akkor az első dolog a pénz – vakkantotta Argrow. – Fejenként kétmillió. Hová kérik?
Ilyesfajta kérdésekben nem rendelkeztek túl sok tapasztalattal.
– Milyen lehetőségek vannak? – kérdezte Spicer.
– Valahová át kell utalni – vágott vissza Argrow.
– Lehet Londonba? – kérdezte Yarber.
– Londonba?
– Azt szeretnénk, ha az egész összeget, mind a hatmilliót egyszerre utalnák át, ugyanarra a számlára, egy londoni bankba – mondta Yarber.
– Nekünk mindegy, hová utaljuk. Melyik bank legyen?
– Tudna nekünk megfelelő bankot ajánlani? – kérdezte Yarber.
– Nekem azt mondták, hogy teljesítsem a kéréseiket. Le kell bonyolítanom néhány hívást. Addig talán fáradjanak a szobájukba, zuhanyozzanak le, öltözzenek át. Negyedóra türelmet kérek.
– Nincs másik ruhánk – mondta Beech.
– A szobájukban találnak néhány holmit.
Chap elkísérte őket, odaadta nekik a szobájuk kulcsát.
Spicer elnyúlt a franciaágyon, és a mennyezetet bámulta. Beech az ablakhoz ment, ahonnan az észak felé hosszan elnyúló tengerpartra lehetett látni. A kék víz szelíden mosta a fehér homokot. Gyerekek játszottak az anyjuk közelében. Fiatal párok sétáltak kéz a kézben. A szemhatáron egy halászhajó araszolt. Végre szabad vagyok, gondolta. Végre szabad.
Yarber sokáig zuhanyozott forró vízzel. Élvezte, hogy senki nem zavarja, addig marad, ameddig akar, van bőven szappan, puha a törülköző. Valaki piperecikkeket is odakészített a polcra: dezodort, borotvahabot, borotvát, fogkémet, fogkefét, fogselymet. Miután kellemesen elidőzött a fürdőszobában, felvett egy bermudanadrágot, egy szandált és egy fehér pólót. Ő megy el először, találnia kell egy ruhaboltot.
Húsz perc elteltével ismét Argrow lakosztályában gyűltek össze, és magukkal vitték a vaskos dossziéban gondosan elrendezett teljes anyagot. Argrow ugyanolyan ideges volt, mint korábban.
– Van egy Metropolitan nevű nagy bank Londonban. Küldhetjük oda a pénzt, aztán maguk azt tesznek vele, amit akarnak.
– Remek – mondta Yarber. – A számlán egyedül az én nevem szerepeljen.
Argrow Beechre és Spicerre nézett. Mindketten bólintással jelezték egyetértésüket.
– Jól van. Nyilván kidolgoztak valamiféle tervet.
– Igen – felelte Spicer. – Mr. Yarber még ma délután elutazik Londonba, egyenesen a bankba megy, és intézkedik a pénzről. Ha minden rendben lesz, nemsokára mi is megyünk.
– Garantálom, hogy minden rendben lesz.
– Hiszünk magának, de óvatosak vagyunk.
Argrow két papírlapot tett le Finn elé.
– Szükségem van az aláírására, hogy elindíthassuk az átutalást és számlát nyithassunk.
Yarber aláfirkantotta a nevét.
– Ebédeltek már? – kérdezte Argrow.
Nemet intettek. Foglalkoztatta őket az ebéd gondolata, de nem tudták, hogy hozzák szóba.
– Önök szabad emberek. Itt a környéken több jó étterem is van. Érezzék jól magukat. Beletelik egy órába, mire el tudom indítani az átutalást. Találkozzunk itt fél háromkor.
A dosszié Spicer kezében volt. Felmutatta.
– Itt vannak az anyagok – mondta Argrow-nak.
– Jó. Tegye csak le oda a kanapéra.

 

 

38. fejezet

Minden kíséret és kikötés nélkül, szabadon sétáltak ki a hotelból, de azért biztos, ami biztos, mindhármuk zsebében ott lapult a kegyelmi határozat. Bár a parton erősebben tűzött a nap, de jobban járt a levegő, az ég pedig kékebbnek tűnt. A világ megint szép lett. Teli voltak reménnyel. Mosolyogtak és nevettek szinte mindenen. Sétáltak egyet az Atlantic sugárúton, elvegyültek a turisták között.
Borjúsültet ettek, és sört ittak egy vendéglő teraszán, a napernyő alatt ülve, közben a járókelőket nézegették. Nem sokat beszéltek ebéd közben, viszont annál többet láttak, a sortot és nagyon kivágott blúzt viselő ifjabb hölgyek nem kerülték el a figyelmüket. A börtönben megöregedtek, de most egy csapásra visszatért az életkedvük.
Különösen Hatlee Beeché. Annak idején volt vagyona, társadalmi rangja és ambíciója, szövetségi bíróként pedig életre szóló hivatással rendelkezett. Nagyot bukott, mindent elveszített, és a Trumble-ban az első két évet súlyos depresszióban töltötte. Jóformán csak vegetált. Biztosra vette, hogy ott fog meghalni, komolyan foglalkozott az öngyilkosság gondolatával. Most ötvenhat évesen, mondhatni ragyogó állapotban került ki a sötétségből. Közel hét kilóval könnyebben, napbarnítottan, egészségesen, egy igen szép summa várományosaként. Ráadásul időközben elvált attól a nőtől, aki a pénzen kívül túl sokat amúgy sem tudott neki nyújtani. Nem rossz starthelyzet egy középkorú férfinak, gondolta. A gyerekei hiányoztak neki, de mit lehet tenni, ha a pénz után mentek és őt elfelejtették.
Hatlee Beech készen állt egy kis mókára.
Spicer ugyancsak szívesen ismerkedett volna, leginkább egy kaszinóban. A feleségének nincs útlevele, tehát hetekbe telik, mire utánamehet Londonba vagy oda, ahol majd kiköt. Vajon vannak-e kaszinók Európában? Beech szerint vannak. Yarbernek fogalma sem volt róla, de őt nem is érdekelte.
Finn volt hármuk közül a leginkább visszahúzódó. Ő nem sört, hanem ásványvizet ivott, és nem is vette szemügyre az arra elhaladó hölgyeket. Finn már Európában járt. Soha nem jön vissza, soha nem tér vissza a hazájába. Hatvanévesen, remek kondícióban, immár egy csomó pénzzel a következő tíz év alatt be fogja járni Olaszországot és Görögországot.
Az utca túloldalán találtak egy kis könyvesboltot, és vettek néhány útikönyvet. Egy strandfelszerelést árusító üzletben találtak megfelelő napszemüveget. Ezek után már ideje volt, hogy visszatérjenek, és befejezzék a megbeszélést Jack Argrow-val.

 

Klockner és társai figyelték őket, ahogy a Tengeri Teknős felé közeledtek. Klocknerék már nagyon unták a Neptune Beachet, Pete Kocsmáját, a Tengeri Teknőst és a zsúfolt bérelt házat. Hat ügynök – köztük Wes és Chap – még mindig ott volt, mind nagyon várták már az új megbízatást. A csapat felfedezte a Társakat, kihozták őket a Trumble-ból, elfuvarozták a tengerpartra, és már csak arra vártak, hogy elhagyják az országot.
Jack Argrow hozzá sem nyúlt a dossziéhoz, legalábbis nem látszott, hogy hozzáért volna. Az iratrendező ott hevert a kanapén, pontosan ugyanott, ahová Spicer letette.
– A pénz úton van – közölte Argrow, miután mindhárman leültek.
Teddy még mindig figyelte őket a Langleyből. Immár a tengerparton szokásos ruha volt rajtuk. Yarber fején egy széles karimás halászkalap. Spicer szalmakalapot viselt, és sárga pólót. Beech, a republikánus homokszínű sortot, kötött pulóvert vett fel, a fejére golfsapkát húzott.
Három nagyméretű boríték volt az ebédlőasztalon. Argrow a Társak mindegyikének átadott egyet.
– Itt vannak az új személyazonosságukat igazoló iratok. Születési anyakönyvi kivonat, társadalombiztosítási kártya, hitelkártya.
– És az útlevelünk? – kérdezte Yarber.
– A szomszéd szobában várja magukat a fotós. Az útlevelekhez és a jogosítványokhoz fénykép kell. Fél óra alatt minden elkészül. Azokban a kis borítékokban ott ötezer dollár készpénz van.
– Én Harvey Moss vagyok? – kérdezte Spicer, a születési anyakönyvi kivonatot nézve.
– Igen. Talán nem tetszik magának a Harvey?
– De, azt hiszem, most már igen.
– Tisztára Harvey vagy – mondta Beech. – És te ki vagy?
– Nos, a nevem James Nunley.
– Örülök, hogy megismerhetem, James.
Argrow arcán még egy félmosoly sem jelent meg.
– Tudnom kell, mikor szándékoznak elutazni. A washingtoniak ragaszkodnak hozzá, hogy elhagyják az országot.
– Ki kell derítenem, mikor megy gép Londonba – mondta Yarber.
– Ezt mi már meglettük. Két óra múlva indul egy gép Jacksonville-ból Atlantába. Este tíz óra hétkor megy egy gép Atlantából a londoni Heathrow-ra, és holnap kora reggel ér oda.
– Tud nekem helyet foglaltatni?
– Már foglaltunk. Első osztályra.
Finn behunyta a szemét és elmosolyodott.
– És önök? – kérdezte Argrow a másik kettőre nézve.
– Én itt elég jól érzem magam – mondta Spicer.
– Sajnálom, megállapodtunk.
– Mi holnap megyünk, ugyanezzel a járattal – mondta Beech. – Feltéve, ha Mr. Yarberrel minden rendben lesz.
– Óhajtják, hogy maguknak is foglaltassunk helyet?
– Igen, legyenek szívesek.
Chap úgy lépett be, hogy semmiféle neszt nem keltett, aztán felvette a dossziét a kanapéról. Az aktákkal együtt távozott.
– Akkor menjünk át a fotóshoz – mondta Argrow.

 

Finn Yarber már a kaliforniai San Joséba való William McCoykém repült el Atlantába. Útközben semmi említésre méltó nem történt. Egy órán át sétálgatott a repülőtéren, csak bóklászott, nézelődött. Módfelett élvezte a nagy nyüzsgést, hogy milliónyi siető ember jön-megy körülötte. Az első osztályon kényelmes bőrülés várta. Két pohár pezsgő után kellemes kábulatban álmodozott. Nem mert elaludni, mert attól félt, hogy felébred. Egyszer csak ott találja magát az emeletes ágy felső szintjén, amint a mennyezetet bámulva nyugtázza, hogy megint véget ért egy nap a Trumble-ban.

 

A Beach Java mellett egy telefonfülkéből Joe Roynak végre sikerült beszélnie a feleségével. Az asszony először azt hitte, valami ugratás az egész, nem akarta vállalni a hívás díját.
– Ki az? – kérdezte.
– Én, drágám. Már nem vagyok börtönben.
– Joe Roy?
– Igen, figyelj rám. Kiengedtek a börtönből, érted? Jól hallasz?
– Azt hiszem. Hol vagy?
– Floridában, Jacksonville-hez közel, egy szállodában. Ma délelőtt engedtek ki a börtönből.
– Kiengedtek? De hogy...
– Ezt most ne kérdezd. Később mindent elmagyarázok. Holnap utazom Londonba. Szeretném, ha már holnap reggel elmennél a postára az útlevélkérő lapért.
– Londonba? Londont mondtál?
– Igen.
– Angliába?
– Igen, igen. Egy időre oda kell mennem. Ez része a megállapodásnak.
– Mennyi időre?
– Két évre. Figyelj, tudom, hogy hihetetlennek hangzik, de szabad vagyok, és két évig külföldön fogunk élni.
– Miféle megállapodásról beszélsz? Megszöktél, Joe Roy? Azt mondtad, könnyű lenne.
– Nem, kiengedtek.
– De még több mint húsz hónapod volt hátra.
– Már nincs. Figyelj, szerezd be az útlevélkérő lapot, és tedd, amit mondok.
– Minek nekem az útlevél?
– Hogy találkozhassunk Európában.
– Két évről van szó?
– Igen, annyiról.
– De hát a mama beteg. Nem tehetem meg, hogy csak úgy fogom magam és itt hagyom.
Joe Roynak mindenféle az eszébe jutott az anyósával kapcsolatban, de aztán vett egy mély lélegzetet, és nem szólt egy árva szót sem.
– Én megyek – közölte végül. – Nincs más választásom.
– Gyere inkább haza – kérte a felesége.
– Nem lehet. Később majd elmagyarázom.
– Bizony nem ártana.
– Holnap újra hívlak.
Beech és Spicer halat ettek egy jobbára fiatalok látogatta vendéglőben. Aztán barangoltak az utcákon, és idővel kikötöttek Pete Kocsmájában. Nagyon élvezték a vidám hangzavart.
Finn valahol az Atlanti-óceán fölött járt, ment a pénzük után.

 

A Heathrow-n az útlevélkezelő csak egy futó pillantást vetett Finn úti okmányára, ami egyébként hamisítási remekmű volt. Kellőképp elnyűtt útlevél benyomását keltette, mellyel Mr. William McCoy beutazta a fél világot. Aaron Lake-nek valóban befolyásos barátai lehetnek.
Finn taxival ment el Knightsbridge-be, a Basil Street Hotelbe, és készpénzzel fizetett a legkisebb szabad szobáért. Beech meg ő találomra választották ki ezt a szállodát egy útikönyvből. Amolyan régimódi épület volt, rengeteg régiséggel, minden emelet más és más. A kis emeleti étteremben reggelizett, tojást és virslit evett, kávét ivott, aztán elment sétálni. A taxi tízkor állt meg a Cityben lévő Metropolitan Bank előtt. Az ügyintéző nem törődött farmerből és pulóverból álló öltözékével, sőt a jelek szerint az sem zavarta, amikor rájött, hogy amerikai.
Egy órát kellett várnia, de ő egy csöppet sem bánta. Finn ideges volt, de nem lehetett látni rajta. Ha kell, vár ő napokat, heteket, hónapokat is a pénzre. Megtanulta, hogy türelmesnek kell lennie. Aztán odament hozzá az utalásokat intéző Mr. MacGregor. Elnézést kért, amiért megvárakoztatták. Az átutalás épp akkor érkezett meg. Mind a hatmillió dollár épségben átkelt az óceánon, brit földre ért. Ám nem maradt ott sokáig.
– Kérem, utalják át Svájcba – kérte Finn, kellő adag jártasságot és magabiztosságot sugározva.

 

Aznap délután Beech és Spicer szintén Atlantába repültek. Akárcsak Yarber, ők is nagyon élvezték a korlátlan szabadságot, és ugyancsak a repülőtéren kószálással töltötték az időt a londoni gép indulásáig. Egymás mellett ültek az első osztályon, ettek, ittak, filmeket néztek, és megpróbáltak egy kicsit aludni, miközben a gép átrepült az óceán felett. Meglepetésükre Yarber kiment eléjük a Heathrow-ra, az érkezési oldalon várta őket. Elújságolta a nagyszerű hírt, hogy a pénz megérkezett, és már tovább is ment. Svájcban rejtőzik. Az újabb meglepetést azzal az ötlettel okozta, hogy máris utazzanak tovább.
– Tudják, hol vagyunk – mondta, miután beültek egy repülőtéri kávézóba. – Rázzuk le őket.
– Szerinted követnek bennünket? – kérdezte Beech.
– Egyáltalán nem kizárt.
– De miért? – kérdezte Spicer.
Ezt taglalták mintegy fél órán át, aztán tájékozódtak a járatok felől. Az Alitalia Rómába induló gépe keltette fel érdeklődésüket. Persze első osztályon mennek.
– Rómában angolul beszélnek? – kérdezte Spicer beszállás közben.
– Leginkább olaszul – felelte Yarber.
– Mit gondoltok, a pápa fogad bennünket?
– Nem biztos, hogy lesz ránk ideje.

 

 

39. fejezet

Buster napokon át egyik buszról a másikra szállt, nyugatnak tartott, és végül San Diegóban kötött ki. Az óceán vonzotta, hónapok óta nem látott már tengert. Alkalmi munkát keresve bóklászott a kikötőben, beszélgetett a helybeliekkel. Egy kirándulóhajó kapitánya felvette fűtőnek, így aztán a mexikói Los Cabosban, a Baja-félsziget déli csücskén szállt partra. Az ottani kikötőben csupa drága halászhajó horgonyzott, sokkal szebbek, mint amilyenekkel annak idején az apjával kereskedtek. Szóba elegyedett néhány kapitánnyal, és két nap múlva már alkalmazták matróznak. A gazdag amerikai, zömmel texasi és kaliforniai utasok több időt töltöttek ivással, mint horgászással. Nem fizetésért, hanem borravalóért dolgozott, ami az utasok által elfogyasztott alkohol mennyiségével egyenes arányban nőtt. Gyöngébb napokon általában kétszáz dollárt keresett, de előfordult, hogy akár ötszáz is összejött. Egy olcsó motelben lakott, és néhány nap alatt leszokott róla, hogy folyton hátrapillantson. Hamarosan otthonra lelt Los Cabosban.

 

Wilson Argrow-t a Trumble-ból hamarosan átszállították egy Milwaukee-ban lévő átmeneti otthonba, ahol egyetlen éjszakát töltött, aztán eltávozott. Mivel nem létezett, nem lehetett megtalálni. Jack Argrow a repülőtéren várta a jegyekkel, együtt utaztak Washingtonba. Az Argrow testvérek, azaz Kenny Sands és Roger Lyter két nappal később jelentkeztek a Langleyben, hogy megkapják új megbízatásukat.

 

Aaron Lake a Langleybe érkezett, hogy az igazgatóval ebédeljen. Jó hangulatú eseménynek ígérkezett: a nagy sikerekét arató jelölt ismét megköszönheti a zseniális embernek, hogy rábeszélte, induljon az elnökválasztási versenyen. A jelöltséget elfogadó beszédet már egy hónapja megírták, de Teddy néhány javaslatot kívánt tenni.
Bekísérték Teddy irodájába, ahol az öregember, mint mindig, vastag pléddel betakarózva várta. Nagyon sápadt, fáradtnak látszik, gondolta Lake. A kísérők elmentek, becsukták az ajtót, és Lake észrevette, hogy nem terítették meg az asztalt. Az íróasztaltól távol, szemtől szemben, egymáshoz közel ültek.
Teddynek alapjában véve tetszett a beszéd, csak néhány megjegyzést akart fűzni hozzá.
– Néha már túl hosszúak a beszédei – mondta halkan. Lake-nek viszont nagyon sok mondanivalója akadt mostanában.
– Még szerkesztjük – felelte.
– Ezt a választást maga nyeri, Mr. Lake – mondta Teddy szelíden.
– Jól állunk, de azért kemény csata lesz.
– Tizenöt ponttal fog győzni.
Lake mosolyogni is elfelejtett, úgy figyelt.
– Hű, ez aztán tényleg szép volna.
– A közvélemény-kutatási eredmények szerint most maga vezet, de nem sokkal. A jövő hónapban az alelnök. Ez így ingadozik majd október közepéig. Aztán drámai válsághelyzet áll elő, amitől megijed az egész világ. És akkor majd ön lesz a Messiás, Mr. Lake.
Ennek esélye még a Messiást is megriasztotta.
– Háború lesz? – kérdezte Lake halkan.
– Nem. Lesznek áldozatok, de nem amerikaiak. Natty Csenkov lesz érte felelős, és az ország derék szavazói majd futnak a közvélemény-kutatókhoz. Akár még húsz ponttal is nyerhet.
Lake nagyot sóhajtott. Sok mindent szeretett volna kérdezni, talán még azt is, kik lesznek a vérontás áldozatai, de nem lett volna értelme. Bármit tervezett Teddy októberre, annak előkészületei már régen zajlanak. Lake semmi olyat nem mondhatna vagy tehetne, amivel meg tudná akadályozni.
– Csak haladjon tovább az eddigi úton, Mr. Lake. Beszéljen arról, amiről eddig. A világ egyre veszélyesebbé válik, csak akkor tudjuk megóvni, ha határozottan lépünk fel.
– Ez a téma eddig sikeresnek bizonyult.
– Az ellenfele majd kétségbeesetten támadja amiatt, hogy egyetlen témára összpontosít, és fel fogja róni magának a sok pénzt. Felülkerekedik, és szerez néhány pontot. Ne essen pánikba. Októberben fejtetőre áll a világ, bízzon bennem.
– Bízom magában.
– Maga fog győzni, Mr. Lake. Csak tartson ki a mondanivalója mellett.
– Hogyne, természetesen.
– Jól van – mondta Teddy.
Behunyta a szemét, mintha egy pillanatra elbóbiskolt volna, de nemsokára kinyitotta, és azt mondta:
– Most egy egészen más téma. Kíváncsi volnék, milyen tervei vannak arra az időre, amikor már a fehér Házban lesz.
Lake nem értette, mire céloz, és ez látszott is az arcán.
Teddy tovább építgette a csapdát.
– Magának társra van szüksége, Mr . Lake, kell a Fehér Házba egy first lady, aki jelenlétével emeli annak fényét. Egy csinos hölgy, aki szórakoztatja a vendégeket, és elég fiatal ahhoz, hogy gyermekeket szüljön. Nagyon régóta nem voltak már gyerekek a Fehér Házban, Mr. Lake.
– Bizonyára tréfál. – Lake elképedt.
– Tetszik nekem ez a Jayne Cordell a stábjából. Harmincnyolc éves, okos, művelt, elég csinos, bár le kellene fogynia hat-hét kilót. Már tizenkét éve, hogy elvált, azt már mindenki elfelejtette. Szerintem remek first lady lenne belőle.
Lake felszegte a fejét, elöntötte a méreg. Szeretett volna visszavágni Teddynek, de belefagyott a szó. Mindössze annyit motyogott:
– Elment az esze?
– Tudunk Rickyről – közölte ridegen Teddy, és farkasszemet nézett Lake-kel.
Lake-nek még a lélegzete is elakadt.
– Jaj, istenem! – nyögte.
A lábát bámulta, moccani sem tudott a rémülettől.
Teddy azonban nem érte be ennyivel, egy papírlapot nyújtott feléje. Lake elvette, és azonnal rájött, hogy Rickynek írott utolsó levele másolatát tartja a kezében.

 

„Kedves Ricky!

Úgy gondolom, a legjobb lenne, ha abbahagynánk a levelezést. Kívánom, hogy gyógyulj meg teljesen.

Üdvözöl:
Al”

 

Lake majdnem kimondta, hogy ő mindent meg tud magyarázni, a látszat csal. Aztán úgy döntött, nem mond semmit, legalábbis egyelőre nem. Számtalan kérdés merült fel benne. Vajon mennyit tudnak? Hogy az ördögbe tudták megszerezni a leveleit? Ki tud még erről?
Teddy hagyta kínlódni, nem szólalt meg. Nem kell sietni.
Miután Lake lehiggadt egy kicsit, felülkerekedett benne a politikus. Teddy az imént kiutat kínált neki.
– Ha elfogadja és betartja az én játékszabályaimat, minden rendben lesz – mondta Teddy.
Lake nagyot nyelt.
– Tulajdonképpen tetszik nekem Jayne – felelte.
– Miért is ne tetszene? Tökéletesen megfelel a célra.
– Igen, nagyon ragaszkodó.
– Lefeküdt vele?
– Még nem.
– Ne halogassa. Mutatkozzanak kézen fogva a nyilvánosság előtt. Hadd kezdjenek el pletykálni, menjen minden a maga útján. Aztán a választás előtt egy héttel jelentse be, hogy karácsonykor lesz az esküvőjük.
– Szerény vagy nagyszabású?
– Nagyszabású. Az év legfényesebb esküvője lesz Washingtonban.
– Meglesz.
– Ejtse teherbe mielőbb. Már a beiktatása előtt jelentse be, hogy a first lady kisbabát vár. Pompás visszhangja lesz a dolognak. És végre megint lesznek kisgyerekek a Fehér Házban.
Lake elmosolyodott, a jelek szerint tetszett neki az ötlet, aztán hirtelen elkomorult.
– Tud valaki majd Rickyről? – kérdezte.
– Nem. Ártalmatlanná tettük.
– Ártalmatlanná?
– Nem kap tőle több levelet, Mr. Lake. Magát pedig annyira lekötik majd a kicsi gyerekei, hogy nem lesz ideje, hogy ilyen Ricky-félékkel foglalkozzon.
– Ricky? Ki az?
– Ez az, jól van, Mr. Lake.
– Nagyon sajnálom. Mr. Maynard. Őszintén sajnálom, Többé nem fordul elő.
– Persze hogy nem. Az anyag nálam van, Mr. Lake. Ezt sose feledje el.
Teddy hátrafelé gördítette magát, ezzel jelezte, hogy a találkozónak vége.
– Egyedi eset volt, pillanatnyi gyengeség – mondta Lake.
– Semmi baj, Lake. Törődjön Jayne-nel. Javítsák fel a ruhatárát. Túl sokat dolgozik, fáradtnak látszik. Vegye le róla a terheket. Remek first lady lesz belőle.
– Igen, uram.
Teddy odaért az, ajtóhoz.
– Csak semmi újabb meglepetés, Lake!
– Nem lesz, uram.
Teddy kinyitotta az ajtót, és kigördítette magát.

 

November végén érkeztek meg Monte Carlóba. Elsősorban a szépsége és a kellemes éghajlata miatt választották maguknak ezt a helyet, de azért is, mert ott a legtöbben beszéltek angolul. Spicert különösen a kaszinók vonzották. Se Beech, se Yarber nem tudta, nyer-e vagy veszít, de mindenesetre remekül érezte magát. A felesége még mindig a súlyos beteg anyóst ápolta. Ebből adódott némi feszültség, mert Joe Roy nem mehetett haza, az asszony pedig nem jött el Mississippiből.
Mindhárman egy kicsi, de kellemes, városszéli szállodában laktak, általában hetente kétszer együtt reggeliztek, aztán ment ki-ki a maga útjára. Ahogy teltek-múltak a hónapok, kezdtek egyre jobban beleszokni az új életükbe, egyre ritkábban találkoztak. Különbözött az érdeklődési körük. Spicer játékkal, ivással és nőkkel töltötte az időt. Beech többre becsülte a tengert, és élvezte a pecázást. Yarber utazgatott, Dél-Franciaország és Észak-Olaszország történelmét tanulmányozta.
Eközben azért mindig tudtak egymásról. Ha egyikük elment valahová, szólt a másik kettőnek.
Semmit nem olvastak a szabadon bocsátásukról. Beech és Yarber eleinte hosszú órákon át böngészték az amerikai újságokat egy római könyvtárban. Egy szót sem írtak róluk. Otthonról senkitől nem kaptak híreket. Spicer felesége azt állította, hogy senkinek nem szólt a férje kiengedéséről. Különben is váltig hitte, hogy Joe Roy megszökött.
Hálaadás napján Finn Yarber Monte Carlo belvárosában, egy kávéház teraszán üldögélt. Élvezte a gyönyörű időt, a napfényt, és csak futólag gondolt rá, hogy odahaza milyen nagy ünnep ez a nap. Nem törődött vele, hisz úgyse megy haza többé. Beech a szállodai szobájában aludt. Spicer egy onnan háromsaroknyira levő kaszinóban volt.
Egy ismerős arc bukkant fel a semmiből. Mire Yarber észbe kapott, az illető már le is ült az asztalához.
– Üdvözlöm, Finn. Emlékszik rám?
Yarber belekortyolt a kávéjába, és alaposabban is szemügyre vette az arcot. Utoljára a Trumble-ban látta.
– Wilson Argrow vagyok, a börtönben találkoztunk – mondta a férfi, Yarber pedig inkább letette a csészéjét, nehogy elejtse.
– Üdvözlöm, Mr. Argrow – felelte, nyugalmat erőltetve magára, bár szíve szerint egészen mást mondott volna.
– Gondolom, meglepi, hogy itt lát.
– Az igazat megvallva, igen.
– Ugye, fantasztikus, milyen átütő sikert aratott Aaron Lake?
– Igen, az. Elárulná, mit óhajt?
– Csak azt akartam, hogy tudja, mi mindig a közelben vagyunk, ha esetleg szükségük lenne ránk.
Finn felkacagott.
– Kötve hiszem – felelte.
Öt hónap telt el a szabadon bocsátásuk óta. Ez idő alatt egyik országból a másikba utaztak, jártak Görögországban, Svédországban, Lengyelországban, Portugáliában, minél hidegebb lett, annál délebbre mentek. Hogy az ördögbe talált rájuk Argrow?
Képtelenség.
Argrow egy magazint vett elő a zakója zsebéből.
– A múlt héten került a kezembe.
Átadta Yarbernek az újságot, és rábökött az utolsó oldalak egyikén piros filctollal bekarikázott apróhirdetésre:

 

„Huszonéves fiatalember
40-es vagy 50-es éveiben járó,
kedves és diszkrét úriembert
keres levelezőtársnak.”

 

Yarber bizonyára látta már, de úgy tett, mint akinek nem mond semmit a hirdetés.
– Ismerős, nem? – kérdezte Argrow.
– Nekem mind olyan egyformának tűnik – mondta Finn. Lerakta az újságot az asztalra. Az Out and About európai kiadása volt az.
– A szálak ide vezettek, Monte Carlóba. Kiderítettük, hogy a levelezési cím egy itteni postafiók, amit nemrég béreltek egy fiktív névre. Micsoda véletlen.
– Nézze, nem tudom, maga kinek dolgozik, de nagyon határozottan úgy vélem, hogy nem tartozunk a hatáskörükbe. Nem szegtünk meg semmiféle törvényt. Miért nem szállnak le rólunk?
– Mondja, Finn, kétmillió dollár nem elég?
Finn elmosolyodott, és a hangulatos teraszt nézte.
– Valamivel csak el kell foglalnia magát az embernek – mondta, és belekortyolt a kávéjába.
– Még találkozunk – közölte Argrow, aztán felpattant és eltűnt.
Yarber tovább iszogatta a kávéját, mintha mi sem történt volna. Egy ideig még üldögélt és nézelődött, aztán elment, hogy megkeresse a kollégáit.