John Grisham
A CSODATEVŐ

(Tartalom)

 

 

E könyv írásában rengeteg segítséget kaptam Will Dentontól, a Mississippi állambeli Gulfportban élő prominens törvényszéki ügyvédtől. Will huszonöt éve szorgalmasan harcol a fogyasztók és a kisemberek jogaiért. Tárgyalótermi győzelmei legendásak, és amikor magam is törvényszéki ügyvéd voltam, olyan akartam lenni, mint ő. Ideadta nekem a régi aktáit, megválaszolta számtalan kérdésemet, és még át is olvasta a regény kéziratát.
Jimmie Harvey a jó barátom, remek orvos az Alabama állambeli Birminghamben. Gondosan elirányított engem az orvosi eljárások áthatolhatatlan útvesztőjében. E regény bizonyos részei neki köszönhetően pontosak, illetve olvashatóak. Köszönet illeti őket.

 

 

Egy

Akkor döntöttem el végérvényesen, hogy ügyvéd leszek, amikor világossá vált számomra: apám gyűlöli a jogászi hivatást. Fiatal, esetlen tizenéves voltam akkoriban, aki állandóan zavarban van az ügyetlenségétől, csalódott az életben, retteg a serdülőkortól, és hamarosan katonaiskolába küldi az apja, mert engedetlenül viselkedik. Apám tengerészként szolgált annak idején, és úgy vélekedett, hogy a fiúkat parancsszóval kell nevelni. Én gyorsan megtanultam csípősen válaszolgatni, hamar megutáltam a fegyelmet, és ő egyszerűen azt a megoldást választotta, hogy elküldött hazulról. Évek teltek el, mire megbocsátottam neki.
Édesapám mérnök volt, és egy olyan cégnek dolgozott, amely, egyebek mellett, létrákat gyártott. Mivel sajátos természetük okán a létrák veszélyes szerkezetek, apám cége a feljelentések gyakori célpontja lett. S mivel a tervezésen dolgozott, többnyire őt jelölték ki arra, hogy a meghallgatásokon és tárgyalásokon képviselje a céget. Nem mondhatnám, hogy a szemére vetem a jogászok iránt táplált gyűlöletét, de az biztos, hogy egyre jobban csodáltam őket, mert pokollá tették az életét. Nyolc órán keresztül viaskodott velük, aztán abban a pillanatban, hogy otthon belépett az ajtón, dönteni kezdte magába a Martinit. Se köszönés, se ölelés, se vacsora. Körülbelül egyórányi folyamatos morgolódás után, ami alatt felhajtott négy pohár Martinit, elszenderedett ócska, összecsukható tábori ágyán. Az egyik tárgyalás három hétig tartott, és amikor a cég ellen hozott szigorú ítélettel véget ért, anyám orvost hívott, és apámat egy hónapra kórházba dugták.
A cég később tönkrement, és természetesen mindenért a jogászokat okolták. Egyszer sem hallottam olyat, hogy talán a vezetés valamiféle hibája is szerepet játszott volna a csődben.
Az alkohol lett az élete, apám depresszióssá vált. Éveken keresztül nem volt rendes munkája, és ez nagyon kellemetlenül érintett engem, mert kénytelen voltam pincérkedni meg házhoz szállítani pizzát, hogy megkeressem a kenyérrevalót a főiskolán. Azt hiszem, a négy év alatt kétszer beszéltem vele. Miután megtudtam, hogy felvettek a jogi egyetemre, büszkén hazamasíroztam a nagyszerű hírrel. Anyám később elmesélte, hogy apám egy hétig nem kelt fel az ágyból. Győzedelmes visszatérésem után két héttel apám egy villanykörtét cserélt ki a kamrában, amikor is (így igaz, ahogy mondom) összedőlt alatta a létra, és ő a fejére zuhant. Egy évig feküdt kómában egy szeretetotthonban, amíg végre megkegyelmezett neki valaki, és kihúzta a dugót.
Néhány nappal a temetés után felvetettem a pereskedés lehetőségét, de anyám nem érzett kedvet hozzá. Ami azt illeti, arra gyanakodtam, hogy apám kissé illuminált állapotban volt, amikor lezuhant. És biztosításjogi rendszerünk szerint nagyon csekély gazdasági értékkel bírt.
Édesanyám összesen ötvenezer dollárt kapott apám életbiztosítása után, aztán újra férjhez ment – rosszul. Mostohaapám egyszerű ember, nyugdíjas postai dolgozó Toledóból; idejük nagy részét táncklubokban töltik, illetve egy minibusszal járják az országot. Távol tartom tőlük magamat. Anyám egy árva centet sem ajánlott fel a pénzből, azt mondta, hogy ez mindene, amelyre támaszkodva kénytelen szembenézni a jövővel, és mivel én meglehetősen ügyesen meg tudtam élni a semmiből, úgy érezte, nekem egy fityingre sincs szükségem. Fényes jövő áll előttem, gennyesre fogom keresni magamat; ő pedig nem – ezzel érvelt. Egészen biztos vagyok benne, hogy Hank, az új férje, sok-sok pénzügyi tanácsot susogott a fülébe. Egyszer az életben még találkoznak az útjaink Hankkel.
Májusban végzek a jogi egyetemen, aztán júliusban nekimegyek az ügyvédi vizsgának. Nem jeles eredménnyel, kitüntetéssel fejezem be az egyetemet, bár az évfolyam jobbik feléhez tartozom. A legbölcsebb cselekedetem az egyetem három éve alatt az volt, hogy a kötelező és nehéz tárgyakat hamar letudtam, hogy most, az utolsó szemeszterben, nyugodtan lógathassam a lábamat. Ami a mostani óráimat illeti, az csak vicc: sportjog, művészeti jog, szemelvények a napóleoni törvénykönyvből, és a kedvencem, az idős emberek jogi problémái.
Ennek a tantárgynak köszönhetem, hogy most itt ülök egy nyikorgó széken, egy ócska összecsukható asztal mögött, ebben a forró, párás fémépületben, amely tele van a legkülönfélébb idős állampolgárokkal; ők azt szeretik, ha így emlegetik őket. Az egyetlen látható ajtó felett kézírásos tábla hirdeti méltóságteljesen, hogy ez a hely a Cipruskert, az Idős Állampolgárok Klubja. A nevén kívül azonban az égvilágon semmi nem utal virágokra, zöldre. A falak sárgásszürkék és csupaszak, csak egy Ronald Reaganről készült ősrégi, fakó fénykép lóg az egyik sarokban két szomorú kis zászló között: az egyik a Csillagok meg a Sávok, a másik pedig Tennessee állam zászlója. Az épület kicsi, komor, örömtelen hangulatú; a jelek szerint nagy sietséggel húzták fel abból a néhány összekuporgatott, nem várt szövetségi dollárból. Egy jegyzettömbre firkálgatok, nem merek ránézni a rengeteg emberre, akik egyre közelebb húzódnak hozzám összecsukható székükön.
Legalább ötvenen vannak, egyenlő arányban feketék és fehérek, az átlagéletkor legalább hetvenöt év; vannak közöttük vakok, úgy nagyjából tízen tolókocsiban közlekednek, és sokan viselnek hallókészüléket. Tájékoztattak minket, hogy mindennap idejönnek délben, hogy egyenek egy tál meleg ételt, és együtt énekelgessenek egy kicsit; néha meglátogatja őket egy mindenre elszánt politikusjelölt. Néhány órás együttlét után hazamennek, aztán számolják az órákat, amíg megint idejöhetnek. A tanárunk azt mondta, hogy ez a napjuk fénypontja.
Elkövettük azt a fájdalmas hibát, hogy pontosan ebédidőben érkeztünk. Négyünket, a vezetőnkkel, Smoot professzorral együtt leültettek az egyik sarokba, aztán feszülten figyelték, ahogy a rágós csirkét meg a jéghideg zöldborsót lökdössük ide-oda a tányérunkon. Én sárga színű gyümölcszselét kaptam; ezt észrevette az egyik szakállas vén kecske, akinek a piszkos ingzsebére erősített „Hello, az én nevem” táblácskára a Bosco nevet írták fel. Bosco motyogott valamit a sárga gyümölcszselémről, én meg gyorsan felajánlottam neki a csirkémmel együtt, de Miss Birdie Birdsong rendreutasította az öregembert, és durván visszalökdöste a székéhez. Miss Birdsong körülbelül nyolcvanéves lehet, de korához képest nagyon fürge, és anyaként, diktátorként és rendészként viselkedik. Úgy irányítja a tömeget, akár egy sokat tapasztalt főnővér; hátba veregeti és ölelgeti az embereket, bájcseveg a többi kék hajú, törékeny idős hölggyel, magas hangon nevetgél, és közben végig rajta tartja a szemét Boscón, aki minden kétséget kizáróan a rossz fiú a csoportban. Kioktatta, miért illetlenség bámulni a gyümölcszselémet, de másodpercekkel később már egy sárga zselével teli tálat tett az öregember csillogó szeme elé. Bosco töppedt ujjaival magába tömte az ételt.
Eltelt egy óra. Az ebéd úgy zajlik, mintha ezek a kiéhezett nyomorultak egy hétfogásos lakomát ennének végig, és a legcsekélyebb reményük sincs arra, hogy a közeljövőben megint enni kapnak. A remegő kezekben tartott kanalak és villák előre-hátra mozogtak, le-föl, ki-be, mintha drágakövekkel lettek volna megrakva. Az idő itt egyáltalán nem számított. Egymásra kiabáltak, ha valami felbosszantotta őket. A földre ejtették az ételt, és egy idő után már képtelen voltam nézni őket.
Smoot professzor, egy félkegyelmű, tojásfejű szobatudós, csokornyakkendővel, bozontos hajzattal és vörös nadrágtartóval, egy olyan ember jóllakott elégedettségével ücsörgött, aki éppen most ért egy remek ebéd végére, és arcán szeretetteljes kifejezéssel gyönyörködött az előttünk zajló jelenetben. Jóravaló ember, ötvenes évei elején jár, de modora alapján fölöttébb hasonlatos Boscóhoz és barátaihoz. Húsz éve olyan tárgyakat tanít, amelyeket senki más nem hajlandó: a gyermekek jogai, a mozgássérültek jogai, szeminárium a házastársak közötti erőszakról, a mentális betegségekkel küszködök problémái és természetesen a trottyosok jogai, ahogy ezt a tárgyat szokás emlegetni a távollétében. Egy alkalommal A meg nem született magzat jogai címmel tervezett szemináriumot, de ezzel akkora vihart kavart, hogy gyorsan elment szabadságra.
Az első órán elmagyarázta nekünk: ennek a tantárgynak az a célja, hogy igazi jogi problémákkal küszködő igazi emberekkel találkozzunk. Az a véleménye, hogy az összes hallgató egyfajta idealizmussal érkezik a jogi egyetemre, de a hároméves kíméletlen verseny után semmi más nem érdekel minket, mint a lehető legjobb állás a lehető legjobb cégnél, ahol hét év alatt üzlettárssá küzdhetjük fel magunkat és hatalmas pénzeket kereshetünk. Smoot professzornak ebben teljesen igaza van.
Ez az óra nem kötelező, mindössze tizenegy hallgatóval kezdtünk. De miután Smoot egy hónapon keresztül ontotta az unalmas előadásokat, és állandóan arra buzdított minket, hogy felejtsük el a pénzt és dolgozzunk ingyen, a számunk lecsökkent négyre. Ez a szeminárium semmire sem jó, csak két órának számít, dolgozni jóformán egyáltalán nem kell, és ez az, ami engem idevonzott. De komoly kétségeim vannak afelől, hogy ha még egy hónapnál hosszabb idő lenne hátra, képes lennék-e kibírni. Most jutottam el arra a pontra, hogy gyűlölöm az egyetemet. És súlyos fenntartásaim vannak a jogászi hivatást illetően.
Ez az első találkozásom valódi ügyfelekkel, és rettenetesen meg vagyok ijedve. Potenciális klienseim idősek és erőtlenek, úgy bámulnak rám, mintha valami nagy bölcsesség birtokában lennék. Elvégre majdnem ügyvéd vagyok, sötét öltönyt viselek, az asztalon jegyzettömb hever előttem, amire négyzeteket és köröket firkálgatok, okosan ráncolom a homlokomat, tehát egész bizonyosan képes vagyok arra, hogy segítsek nekik. Az összecsukható asztalnál mellettem ül Booker Kane, egy fekete fickó, a legjobb barátom az egyetemen. Ő is pont annyira meg van ijedve, mint én. Előttünk összehajtható kártya, rajta a nevünk fekete filccel: Booker Kane és Rudy Baylor. Ez utóbbi én vagyok. Booker mellett húzódik az emelvény, amelyen Miss Birdie rikácsol, a túloldalán egy másik asztal áll, rajta ugyanolyan összehajtogatható kis kártya. IV. F. Franklin Donaldson jelenlétét hirdeti, aki egy öntelt seggfej, és immáron harmadik éve tesz számokat meg kezdőbetűket a neve elé. Mellette egy elviselhetetlen nőszemély foglal helyet, N. Elizabeth Erickson, aki nem akármilyen egy csaj: hajszálcsíkos öltönyt visel meg selyem nyakkendőt, és félelmetes arroganciát áraszt magából. Jó néhányan azt gyanítjuk, hogy szuszpenzort is visel.
Smoot a falnak támaszkodva áll a hátunk mögött. Miss Birdie éppen kórházi, illetve gyászjelentéseket olvas be. Egy mikrofonba kiabál, az erősítő egészen tűrhetően működik. A terem négy sarkában óriási hangszórók vannak a falra erősítve, és Miss Birdie süvítő hangja körbekering a teremben, és minden irányból lecsap a hallgatóságra. A hallókészülékeket kikapcsolják és kiveszik a helyükről. Pillanatnyilag senki sem alszik. Ma három gyászjelentés van napirenden, és mire Miss Birdie a sorvégére ér, látom, hogy a közönség soraiban néhányan könnyeket ejtenek. Kérlek, Istenem, ne engedd meg, hogy velem is ez történjen. Adj még nekem ötven, munkával és vidámsággal teli ötven évet, aztán alvás közben érjen el a gyors halál.
Tőlünk balra, a fal mellett egy zongorista kezd életre kelni. Az idős hölgy kottalapokat pakol ki maga elé egy faállványra. Miss Birdie szívesen tetszeleg a politikai elemző szerepében, és éppen a tervezett fogyasztóiadó-emelést bírálja éles szavakkal, amikor a nő rácsap a billentyűkre. Azt hiszem, az Amerika, te gyönyörű-t játssza. Miss Birdie fülhasogató rikácsolással adja elő a dal nyitó sorát, és a sok vénség megragadja az énekeskönyvét. Miss Birdie egy ütemet sem vét el. Most ő a kórusvezető. Felemeli a két kezét, aztán összeüti őket, hogy magára vonja a figyelmet, majd lengetni kezdi az első versszak ütemére. Azok, akik képesek rá, lassan talpra vergődnek.
A második versszaknál a nyivákolás drámaian halkulni kezd. A szöveg már nem olyan ismerős, és a legtöbb szerencsétlen nyomorult az orránál sem lát tovább, így az énekeskönyveknek semmi hasznuk. Bosco hirtelen becsukja a száját, de még így is hangosan dudorászik, a mennyezetre szegezve a tekintetét.
A zongora váratlanul elhallgat, miközben a kottalapok leesnek a fatartóról, és szétszóródnak a földön. Vége a dalnak. Mindannyian a zongoristanőre merednek, aki, áldja meg a jó isten, először a levegőben hadonászik, aztán a lába körül matat a papírokkal.
– Köszönjük! – üvölti Miss Birdie a mikrofonba, miközben a vénségek hirtelen visszahuppannak a székükre. – Köszönjük. A zene csodálatos dolog. Adjunk hálát az Úrnak a gyönyörű zenéért.
– Ámen! – harsogja Bosco.
– Ámen! – mondja egy másik relikvia a hátsó sorból, és bólint is egyet.
– Köszönöm – mondja Miss Birdie. Felénk fordul, és Bookerre mosolyog meg rám. Mindketten a könyökünkre támaszkodva előrehajolunk, és ismét a tömegre nézünk. – Most pedig – jelenti be Miss Birdie drámai hangon – engedjék meg, hogy ismét nagy örömmel üdvözölhessem Smoot professzort és ragyogó képességű tanítványait. – Húsos kezével felénk integet, aztán sárgás-szürkés fogaival Smootra mosolyog, aki közben csöndben odalépkedett mellé. – Hát nem kedvesek? – kérdezi Miss Birdie, és ránk mutat. – Mint önök is tudják – beszél tovább Miss Birdie a mikrofonba –, Smoot professzor jogot tanít a Memphisi Állami Egyetemen, ide járt a legkisebb fiam is, tudják, de nem diplomázott, és a professzor úr minden évben ellátogat hozzánk a diákjaival, akik meghallgatják a maguk jogi problémáit, és tanácsot adnak. Mindig jó tanácsot és mindig ingyen, teszem hozzá – Miss Birdie elfordul, és ismét negédes mosolyt villant Smoot felé. – Smoot professzor, engedje meg, hogy a csoport nevében azt mondjam: isten hozta újra a Cipruskertben. Köszönjük, hogy érdeklődik az idős állampolgárok problémái iránt. Köszönjük. Szeretjük magát.
Miss Birdie hátralép a mikrofontól, közben dühödten tapsol, és buzgón bólogat társainak, hogy ők is ezt tegyék, de egyetlen lélek sem emeli fel a kezét, még Bosco sem.
– Nagy sztár – mormogja Booker.
– Legalább szeretik – mormogom vissza. A sok vén csont már tíz perce ücsörög itt, ebéd után vannak, és észreveszem, hogy némelyik alig tudja nyitva tartani a szemét. Mire Smoot a mondókája végére ér, horkolni fognak.
Smoot odalép a szónoki emelvényhez, beállítja a mikrofont, megköszörüli a torkát, és megvárja, amíg Miss Birdie elfoglalja a helyét az első sorban. Miközben leül, az asszony mérgesen odasúgja a mellette lévő sápadt úriembernek:
– Tapsolniuk kellett volna! – Az öregember meg sem hallja.
– Köszönöm, Miss Birdie – mondja Smoot csikorgó hangon. Mindig nagyon szívesen jövök a Cipruskertbe. – Hangja őszinte, és nekem semmi kétségem sincs afelől, hogy Howard L. Smoot professzor valóban megtiszteltetésnek érzi, hogy itt lehet ebben a pillanatban, ennek a nyomasztó épületnek a közepén, öregemberek szomorú kis csoportja előtt, négy megmaradt hallgatója társaságában. Smootnak ez az élete.
Bemutat bennünket. Fürgén felpattanok, gyors mosolyt villantok a hallgatóság felé, visszaülök a helyemre, és ismét okosan ráncolni kezdem a homlokomat. Smoot az egészségügy állapotáról beszél, a költségvetés kiadáscsökkentéseiről, a fogyasztási adók növeléséről, az idősek elleni erőszakról, az együttes biztosítási díjakról. Az emberek úgy hullanak, mint a legyek. A társadalombiztosítás sokakról nem gondoskodik, a törvényhozás lassú, a szeretetotthonokba a felvételt szigorú feltételekhez kötik, folytatja Smoot ugyanúgy, ahogy órán szokta. Ásítok, én is úgy érzem, hogy mindjárt elalszom. Bosco minden tizedik másodpercben az órájára pillant.
Smoot végre a mondókája végére ér, ismét köszönetet mond Miss Birdie-nek és a hallgatóságnak, megígéri, hogy egy év múlva ismét ellátogat ide, aztán helyet foglal az asztal végénél. Miss Birdie pontosan kétszer összeüti a tenyerét, aztán feladja. Rajta kívül senki sem mozdul. A társaság fele már horkol.
Miss Birdie felénk int a kezével, aztán azt mondja a nyájának:
– Íme, ott vannak. Értik a dolgukat, és nem kérnek egy fillért sem. Lassan és félszegen megindulnak felénk. Bosco az első a sorban, és látszik, neheztel a gyümölcszselé miatt, ugyanis rám bámul, aztán az asztal másik végéhez megy, és az N. Elizabeth Ericksonnal szemben lévő széken foglal helyet. Valami azt súgja nekem, nem ő az utolsó potenciális ügyfél, aki nem hozzám jön jogi tanácsadásért. Egy idős fekete férfi Bookert választja ügyvédjének, összehajolnak az asztal fölött. Megpróbálok hallgatózni. Valami exfeleségről van szó és egy évekkel ezelőtti válásról, ami vagy hivatalosan zajlott le, vagy sem. Booker úgy jegyzetel, akár egy igazi ügyvéd, és olyan feszülten figyel, mintha pontosan tudná, mi a teendő.
De neki legalább van egy ügyfele. Öt teljes percen keresztül rettentő hülyének érzem magam egyedül ücsörögve, miközben három évfolyamtársam beszél, firkálgat, együttérzően hallgat és a fejét csóválja az előtte feltáruló probléma hallatán.
Magányom nem marad észrevétlen. Végül Miss Birdie Birdsong benyúl a retiküljébe, kihúz belőle egy borítékot, és odamasírozik az én asztalomhoz.
– Pontosan magára van szükségem – közli velem suttogva, miközben székét egészen közel húzza az asztal sarkához. Előredől, a bal fülemhez hajol, és ebben a pillanatban, amikor a fejünket csak néhány centi választja el egymástól, megkezdem életem első munkáját mint jogi tanácsadó. Booker, arcán gonosz kis mosollyal, felém pillant.
Tavaly nyáron egy tizenkét ügyvédet foglalkoztató, belvárosi kis cégnél dolgoztam joggyakornokként, és azt láttam, hogy a munkájukat szigorúan az órához igazítják. Nincs előre nem látható események miatt felszámolható díj. Megtanultam a számlázás művészetét, melynek első számú szabálya: ébren töltött óráinak nagy részében az ügyvéd megbeszéléseket folytat. Megbeszélést az ügyféllel, megbeszélést telefonon, megbeszélést a másik fél ügyvédeivel, bírókkal, üzlettársakkal, biztosítási kárszakértőkkel, bírósági fogalmazókkal; megbeszélést ebéd közben, bíróságon, megbeszélést a tárgyaláson kívüli megegyezés kérdésében, tárgyalás előtti és tárgyalás utáni megbeszélést. Mondj valamit, ami eszedbe jut, és az ügyvédek nyomban kitalálnak valamiféle megbeszélést.
Miss Birdie ide-oda pillantgat, és nekem ez a jelzés, hogy hajtsam le a fejemet és beszéljek halkan, mert bármi legyen is, amit meg kíván tárgyalni velem, halálosan komoly dolog. És nekem ez tökéletesen meg is felel, mert azt akarom, hogy egy lélek se hallja együgyű és naiv tanácsaimat, amelyekkel – válaszképpen hamarosan megismerendő problémáira – ellátom őt.
– Olvassa ezt el! – rendelkezik. Elveszem tőle a borítékot, és kinyitom. Halleluja! Egy végrendelet! Colleen Janice Barrow Birdsong végakarata. Smoot elmondta, hogy ezeknek a klienseknek több mint a fele azt akarja, hogy nézzük át és esetleg módosítsuk a végrendeletét, és nekünk ez nem is okoz gondot, tavaly ugyanis kötelező volt részt vennünk a Végrendeletek és vagyontárgyak szemináriumon, és úgy érezzük, jártasak vagyunk a problémák felismerésében. A végrendeletek meglehetősen egyszerű jogi dokumentumok, és a legzöldfülűbb ügyvédek is hiba nélkül el tudják készíteni.
Ez a végrendelet szépen le van gépelve, hivatalos okiratnak néz ki, és amint olvasni kezdem, az első két bekezdésből megtudom, hogy Miss Birdie özvegyasszony, két gyermeke van és egy halom unokája. A harmadik bekezdéstől jéggé dermedek, és olvasás közben Miss Birdie-re pillantok. Aztán újra átolvasom. Az öregasszony arcára önelégült mosoly ül ki. A végrendelet előírja a végrehajtónak, hogy adjon Miss Birdie mindkét gyermekének kétmillió dollárt, továbbá minden egyes unokájának helyezzen letétbe egymillió dollárt. Szép lassan összeszámolok nyolc unokát. Ez akkor összesen legalább tizenkétmillió dollár.
– Olvassa tovább! – suttogja Miss Birdie, mintha tényleg hallaná, hogy egy kis zsebkalkulátor dolgozik az agyamban. Booker ügyfele, az idős fekete férfi, most már sír. Egy évekkel ezelőtt zsákutcába jutott szerelmi kapcsolatról van szó, meg a gyerekekről, akik nem törődnek vele. Megpróbálok nem odafigyelni, de lehetetlen. Booker dühödten jegyzetel, és minden igyekezetével azon van, hogy ne vegyen tudomást a könnyekről. Bosco hangosan nevet az asztal túlsó végénél.
A végrendelet ötödik bekezdése szerint Miss Birdie hárommillió dollárt hagy egy templomra, kettőt pedig egy főiskolára. Aztán jótékonysági intézmények listája következik: a sor a Cukorbetegségben Szenvedők Egyesületével kezdődik és a memphisi Állatkerttel végződik, s mindegyik mellett egy pénzösszeg szerepel, a legkisebb ötvenezer dollár. Továbbra is ráncolom a homlokomat, gyors összeadási műveleteket hajtok végre a fejemben, és arra jutok, hogy Miss Birdie legalább húszmillió dollárt ér.
Hirtelen számos problémára leszek figyelmes a végrendeletben. Először is elsősorban nem olyan vastag, amilyennek lennie kellene. Miss Birdie gazdag, és a gazdag emberek nem egyszerű, vékonyka kis végrendeletet hagynak maguk után, hanem vastag, sűrűn teleírt lapokból álló iratcsomót, amiben tulajdonátruházásról, vagyonkezelőkről, fortélyos pénzátutalásokról van szó, meg mindenféle egyéb fortélyos jogi machinációkról, amelyeket a nagy cégek drága adóügyvédei találnak ki és alkalmaznak.
– Ki készítette ezt? – teszem fel a kérdést. A borítékon nincs írás, semmi sem utal arra, hogy ki állította össze a végrendeletet.
– Az előző ügyvédem, de már meghalt.
Az jó, hogy már meghalt. Súlyos hibákat vétett, amikor elkészítette ezt a dokumentumot.
Tehát ez a törékeny kis öregasszony a sárgásszürke fogaival meg a fülbemászó hangjával húszmillió dollárt ér. És a jelek szerint nincs ügyvédje. Rápillantok, aztán visszaadom a végrendeletet. Nem öltözik drágán, nem visel gyémántokat meg aranyat, sem időt, sem pénzt nem fordít a frizurájára. A ruhája facsarás nélkül szárítandó pamutból készült, mélybordó blézere elnyűtt darab, bármelyik közönséges áruházban vásárolhatta. Láttam már életemben néhány gazdag idős hölgyet, és általában ötszáz méterről észre lehetett venni őket.
A végrendelet majdnem kétéves.
– Mikor halt meg az ügyvédje? – kérdeztem most már rettentő kedvesen. Még mindig az asztal fölött összehajolva beszélgetünk, orrunk majdnem összeér.
– Tavaly. Rákban.
– És most nincs ügyvédje?
– Ha lenne ügyvédem, most nem beszélgetnék itt magával, nem igaz, Rudy? Egy végrendelet nem valami bonyolult dolog, gondoltam, maga is megbirkózik vele.
A kapzsiság fura dolog. Július elsején állok munkába a Brodnax és Speernél, ebben a dohos levegőjű rabszolgaüzemben, ahol a tizenöt ügyvéd szinte kizárólag csak pereskedő biztosítótársaságokkal foglalkozik. Nem ez a munka a szívem vágya, de ahogy múltak a hónapok, a Brodnax és Speer tett egy állásajánlatot, más cég pedig nem. Azt hiszem, néhány évig itt fogok dolgozni, megtanulom, hol vannak a kiskapuk, aztán keresek valami jobb munkát.
Bármibe lefogadom, hogy a fiúk a Brodnax és Speernél elismerően bólogatnának, ha az első nap egy húszmillió dollárt érő klienssel sétálnék be. Rögtön én lennék az esőcsináló, a ragyogó képességű ifjú titán, akinek a kezében arannyá változik minden, amihez hozzáér.
– Természetesen meg tudok birkózni vele – mondom szelíden. De tudja, itt rengeteg pénzről van szó, és én…
– Psssz! – szisszen rám hevesen Miss Birdie, miközben még közelebb hajol. – Ne beszéljen a pénzről. – Riadtan pillantgat ide-oda, mintha tolvajok ólálkodnának a háta mögött. – Egyszerűen nem vagyok hajlandó beszélni a pénzről – köti az ebet a karóhoz.
– Rendben van. Semmi kifogásom ellene. De szerintem meg kellene fontolnia, hogy adóügyvédhez forduljon.
– Ezt mondta a régi ügyvédem is, de én nem akarok. Ami engem illet, az ügyvéd az ügyvéd, a végrendelet pedig végrendelet.
– Ez stimmel, de egy halom pénzt megspórolhatna adóban, ha konzultálna egy szakemberrel.
Úgy csóválja a fejét, mintha teljesen hülye lennék.
– Egyetlen centet sem fogok megspórolni.
– Ne haragudjon, de szerintem meg tudna spórolni.
Májfoltos kezét ráteszi a csuklómra.
– Hadd magyarázzam meg, Rudy – suttogja. – Az adó engem egyáltalán nem érdekel, mert, tudja, akkor már halott leszek. Nem igaz?
– Aha, értem. De mi van az örököseivel?
– Ezért vagyok itt. Haragszom az örököseimre, és ki akarom zárni őket a végrendeletemből. Mind a két gyerekemet és néhány unokámat is. Kizárni őket, és kész! Nem kapnak semmit, érti? Egy vasat sem. Egyetlen árva fityinget sem, még egy doboz gyufát sem. Az égvilágon semmit.
Tekintete hirtelen keménységet sugároz, és feszes ráncok jelennek meg a szája körül. Hevesen szorítja a csuklómat, de észre sem veszi. Miss Birdie nemcsak mérges, de mélyen meg is van bántva.
Az asztal túlsó végénél vita robban ki Bosco és N. Elizabeth Erickson között. Az öregember hangosan szidja az egészségügyi rendszert meg úgy általában a republikánusokat, Erickson pedig megpróbálja elmagyarázni neki, hogy bizonyos orvosi számlákat miért nem fedez a társadalombiztosítás. Smoot lassan feláll és az asztal végéhez sétál, hogy megkérdezze, nem tudna-e segíteni esetleg.
Booker ügyfele kétségbeesetten próbálja meg összeszedni magát, de még most is könnycseppek csurognak az arcán, Booker pedig kezdi elveszíteni a hidegvérét. Biztosítja az öregembert, hogy ő, Booker Kane utána fog nézni ennek az ügynek, és majd mindent elrendez. A légkondicionáló nagy ricsajjal bekapcsol, és félig elnyomja a beszélgetések zaját. A tányérokat és csészéket már leszedték az asztalokról, és különféle játékok folynak: dámáznak, kártyáznak és kockáznak. Szerencsére a többség ebédelni és társasági életet élni jött ide, és nem jogi tanácsért.
– Miért akarja kizárni őket? – teszem fel a kérdést.
Miss Birdie elengedi a csuklómat, és megdörzsöli a szemét.
– Ez nagyon személyes ügy, és most nem akarom megbeszélni.
– Világos. Ki kapja a pénzt? – kérdezem, és hirtelen főbe kólint, mekkora hatalom birtokosa leszek azáltal, hogy én írhatom le azokat a mágikus erejű szavakat, amelyek milliomossá tesznek közönséges embereket. Annyira meleg és annyira hamis mosolyt küldök felé, hogy csak remélni tudom: nem sértődik meg.
– Nem is tudom – feleli Miss Birdie elmélázva, és úgy nézelődik maga körül, mintha valami játék kellős közepén lennénk. – Nem is tudom, hogy kinek adjam.
Nos, mit tetszene szólni ahhoz, ha én kapnék egymilliót? A Texaco bármelyik pillanatban beperelhet négyszáz dollárért. Félbeszakítottuk az egyezkedő tárgyalásokat, és már hallottam az ügyvédjeik felől. A háziúr kilakoltatással fenyegetőzik, mert már két hónapja nem fizettem lakbért. És most itt ücsörgők a leggazdagabb emberrel, akivel valaha is találkoztam, és aki valószínűleg már nem él túl sokáig, s most éppen azt fontolgatja, meglehetősen derűs hangulatban, hogy kinek mennyit adjon.
Miss Birdie átnyújt nekem egy darab papírt, amelyen precízen gépelve négy név sorakozik egymás alatt egy keskeny oszlopban.
– Ezek azok az unokáim – közli velem –, akiket meg akarok óvni, azok, akik még mindig szeretnek. – A szája elé teszi a kezét, majd egészen közel hajol a fülemhez. – Adjon mindegyiknek egymillió dollárt.
Remeg a kezem, miközben ráfirkantok valamit a jegyzettömbömre. Hoppá! Ennyi az egész, és négy emberből milliomost csináltam.
– És mi lesz a többiekkel? – kérdem halkan, suttogva.
Miss Birdie gyorsan kiegyenesedik, és feszesen kihúzza magát, miközben válaszol.
– Egy vasat sem. Nem hívnak fel telefonon, sohasem küldenek ajándékot vagy üdvözlőkártyát. Zárjuk ki őket a végrendeletből.
Ha nekem lenne egy húszmillió dollárt érő nagymamám, hetente egyszer virágot küldenek neki, minden másnap üdvözlőkártyát meg bonbont, amikor esik és pezsgőt, amikor nem. Felhívnám egyszer reggel és lefekvés előtt még kétszer. Minden vasárnap elvinném a templomba, kéz a kézben ülnék vele a mise alatt, aztán elmennék tízóraizni vele, utána meg egy aukcióra vagy egy színházi előadásra vagy egy kiállításra vagy bárhová ezen a földön, ahová a nagyi szeretne. Én bizony gondját viselném a nagymaminak.
És arra gondoltam, hogy Miss Birdie-nek is gondját viselhetném.
– Rendben van – felelem komor ünnepélyességgel, mintha ezt már több százszor végigcsináltam volna. – És a két gyermekének nem hagy semmit?
– Mondtam. Az égvilágon semmit.
– Megkérdezhetem, hogy mit tettek magával?
Felháborodását kifejezendő Miss Birdie mély levegőt vesz, aztán forgatni kezdi a szemét, mintha nem szívesen mondaná el nekem, de aztán hirtelen könyökére támaszkodva előredől, és mégis elmondja:
– Nos – suttogja –, Randolph, az idősebb, aki már majdnem hatvanéves, most házasodott harmadszor, és egy kis lotyót vett el, aki állandóan a pénzről kérdezősködik. Bármit hagynék is Randolphra, a nő kaparintaná meg, és akkor már inkább adom magának, Rudy, mint a saját fiamnak. Vagy Smoot professzornak, vagy bárkinek, kivéve Randolphot. Érti, mit mondok?
Kihagy a szívverésem. Csak néhány centire vagyok attól, hogy megüssem a főnyereményt már az első ügyfelemnél. A francba a Brodnax és Speerrel meg a rám váró rengeteg megbeszéléssel.
– Nem hagyhatja rám, Miss Birdie – válaszolom, és a legédesebb mosolyomat küldőm felé. A szemem és valószínűleg az ajkam, a szám meg az orrom is azért könyörög, hogy az öregasszony azt mondja: „De igenis, a fene egye meg! Az én pénzem, és arra hagyom, akire akarom, és ha rád akarom hagyni, Rudy, akkor, a pokolba is, te fogod megkapni. Tessék, a tiéd!”
Ehelyett azonban mást mond.
– A többi mind Kenneth Chandler tiszteletesé. Ismeri? Mostanában állandóan szerepel a tévében. Dallasi származású, és csodálatos dolgokat művel az adományaink segítségével: házakat épít, gyerekeket élelmez, bibliaoktató. Azt akarom, hogy ő kapja a többit.
– Egy televíziós igehirdető?
– Ó, ő sokkal több annál. Tanár, államférfi, jogtanácsos, mindig a fejesekkel vacsorázik, és ráadásul rettentő jóképű. A fejét göndör ősz haj borítja, de tudja, a világért sem festené be.
– Hát persze hogy nem. De azért…
– Az egyik este felhívott telefonon. Hát nem hihetetlen? A televízióban is bársonyos hangja van, de a telefonban egyszerűen elragadó. Érti, ugye, mire gondolok?
– Azt hiszem, igen. Miért hívta fel magát?
– Nos, a múlt hónapban, amikor elküldtem a márciusi felajánlásomat, írtam neki egy rövid levelet. Elmondtam, hogy mivel a gyerekeim elhagytak meg minden, fontolgatom a végrendeletem megváltoztatását, és némi pénzt hagynék rá. Már három nap múlva felhívott, ő maga személyesen, annyira elbűvölő volt és csupa élet. Azt szerette volna tudni, hogy esetleg mennyit hagynék rá. Én egy hozzávetőleges összeggel válaszoltam, és azóta állandóan telefonál. Azt mondta, hogy még ide is repül a saját repülőjén, ha kívánom.
Kínlódva keresem a szavakat. Smoot Bosco karját fogja, megpróbálja lecsendesíteni az öregembert és ismét leültetni N. Elizabeth Erickson elé, aki ebben a pillanatban már egyáltalán nem viselkedik olyan magabiztosan; a jelek szerint első kliense szörnyű zavarba hozta, és ő kész arra, hogy az asztal alá bújjon. Riadtan nézelődik, és gyorsan rávigyorgok, hogy tudja: látom, mi történik. Mellette IV. F. Franklin Donaldson mélyen elmerülve tanácskozik egy idős házaspárral. Egy végrendeletnek tűnő iratról folyik a konzultáció. Önelégülten szögezem le magamban, hogy az a végrendelet, amit én tartok a kezemben, jóval többet ér, mint amin ő töri most a fejét.
Úgy határozok, hogy témát váltok.
– Nézze, Miss Birdie, azt mondta, hogy két gyereke van. Randolph és…
– Igen, Delbert. Felejtse el őt is. Már három éve nem hallottam felőle. Floridában él. Kizárni őt is, és kész.
Gyors mozdulattal húzok egy vonalat a tollammal, és Delbert elveszíti a millióit.
– Foglalkoznom kell Boscóval – mondja Miss Birdie hirtelen, és felpattan. – Szánalmas öregember. Nincs családja, és rajtunk kívül barátai sincsenek.
– Még nem végeztünk – felelem.
Miss Birdie ismét előrehajol, majd összeér az arcunk.
– De igen, Rudy. Csak tegye, amit mondtam. Fejenként egymillió a négy unokámnak, a többi pedig Kenneth Chandlernek. Minden más változatlan marad a végrendeletben: a végrehajtó, kötvények stb. Egyszerű dolog ez, Rudy. Rengeteg ilyen végrendeletet látok én is. Smoot professzor azt mondja, hogy maga már két hét múlva vissza is jön a szépen legépelt anyaggal. Igaz ez?
– Azt hiszem, igen.
– Jól van. Majd találkozunk, Rudy. – Miss Birdie az asztal végéhez tipeg, és átkarolja Boscót, aki rögtön megint nyugodt és ártalmatlan.
A végrendeletet tanulmányozom és jegyzetelek. Jó tudni, hogy Smoot meg a többi tanár kéznél lesz, és majd tanácsokat adnak és segítenek. És az is megnyugtató érzés, hogy két hetem van arra, hogy összeszedjem a gondolataimat, és kitaláljam, mit tegyek. Nem muszáj megcsinálnom, mondogatom magamnak. Ennek az elbűvölő kis öregasszonynak a húszmilliójával több tanácsra van szüksége, mint amit én adhatok neki. Olyan végrendelet kell neki, amit többé-kevésbé meg tud érteni, de azt sem szabad elfelejteni, hogy egész biztosan fel fogja kelteni az adóhivatal figyelmét. Nem érzem magamat ostobának, csak egyszerűen alkalmatlannak a feladatra. Miután három éven keresztül jogot hallgattam, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy milyen keveset tudok.
Booker ügyfele derekasan igyekszik, hogy úrrá legyen az érzelmein, és az ügyvédje már nem tud mit mondani neki. Továbbra is jegyzetel, és időnként azt horkantja, hogy igen vagy nem. Már alig várom, hogy beszámolhassak neki Miss Birdie-ről meg a vagyonáról.
A megcsappant tömeg felé pillantok, és a második sorban észreveszek egy házaspárt. Úgy tűnik, engem bámulnak. Jelen pillanatban én vagyok az egyetlen szabad ügyvéd, és határozatlannak látszanak, vajon szerencsét próbáljanak-e. Az asszony gumiszalaggal átkötött, vastag iratcsomót tart a kezében. Motyog valamit, mire a férje megrázza a fejét, mintha azt akarná mondani, hogy ő inkább várna egy kicsit, amíg egy másik sasfiók felszabadul.
Lassan felállnak és elindulnak az asztal hozzám eső vége felé. Mindketten meredten bámulnak, ahogy közelednek. Mosolygok. Isten hozta önöket az irodámban.
Az asszony Miss Birdie székén foglal helyet. A férfi az asztal túloldalán ül le, lehetőleg messze tőlem.
– Üdvözlöm önöket – mondom, és kezet nyújtok. Az öregember erőtlenül megrázza, aztán az asszony felé nyújtom. – Rudy Baylor vagyok.
– Én pedig Dot, ő meg Buddy – mondja az asszony Buddy felé biccentve, de nem fog velem kezet.
– Dot és Buddy – ismétlem, és jegyzetelni kezdek. – Mi a vezetéknevük? – kérdem egy sokat tapasztalt ügyvéd elragadó kedvességével.
– Black, Dot és Buddy Black. Valójában Marvarine és Willis Black, de mindenki csak Dotnak és Buddynak hív minket. – Dot haja fel van tűzve, be van lakkozva, tisztának tűnik. Olcsó fehér gumicipőt visel, barna zoknit és a kelleténél nagyobb farmert. Vékony, szívós, határozott fellépésű asszony.
– Lakcím? – kérdezem.
– 863 Squire, Granger.
– Van munkájuk?
Buddy eddig még nem nyitotta ki a száját, és nekem az az érzésem, hogy kettejük közül már hosszú évek óta csak Dot beszél.
– Le vagyok százalékolva – közli az asszony. – Még csak ötvennyolc múltam, de rossz a szívem. Buddy nyugdíjat kap, elég keveset.
Buddy csak rám néz. Vastag szemüveget visel, melynek műanyag szára alig ér el a füléhez. Az arca vörös és gömbölyded. Haja bozontos és ősz, de van még benne némi barnaság. Szerintem legalább egy hete nem volt megmosva. Egyszerű, vörös-fekete inge még a hajánál is piszkosabb.
– Hány éves Mr. Black? – kérdezem az asszonytól, ugyanis nem vagyok benne biztos, hogy Mr. Black válaszolna, ha neki tenném fel a kérdést.
– Buddy, rendben van? Dot és Buddy. Nincs szükség erre a miszterezésre, jó? A férjem hatvankét éves. Mondhatok magának valamit?
Gyorsan bólintok. Buddy az asztal túlsó oldalán helyet foglaló Bookerre pillant.
– Nincs rendben – suttogja az asszony, s közben Buddy felé biccent a fejével. A férfira nézek. Az meg ránk néz.
– Háborús sérülés – közli Dot. – Korea. Ismeri azokat a fémdetektorokat a repülőtereken?
Ismét bólintok.
– Amikor anyaszült meztelenül sétált keresztül rajtuk, akkor is megszólaltak.
Buddy inge ropogósra ki van keményítve, és a gombok majd lepattannak a tokát kétségbeesetten takarni próbáló gallérról. Legalább három álla van. Megpróbálom magamban elképzelni, amint Buddy pucéran sétál a Memphisi Nemzetközi Repülőtéren, miközben vijjognak a riasztók, és a biztonsági őrök riadtan szaladgálnak.
– Van egy fémdarab a fejében – teszi hozzá Dot, mintegy összegzésképpen.
– Hát ez… ez szörnyű – suttogom, aztán ráfirkantom a jegyzetblokkomra, hogy Mr. Buddy Black fejében van egy fémdarab. Mr. Black balra fordul, és Booker ügyfelére mered, aki tőle másfél méternyire ül.
Dot váratlanul előrehajol.
– Van még valami – közli velem. Kissé én is előredőlök várakozóan.
– Igen?
– Problémája van az alkohollal.
– Ezt nem mondja komolyan.
– De ez is a háborús sérülés miatt van – teszi hozzá Dot segítőkészen. És tessék, ennyi az egész: ez az öregasszony, akit három perccel ezelőtt ismertem meg, gyengeelméjű alkoholistává degradálta a férjét.
– Zavarja, ha rágyújtok? – kérdi Dot, miközben a táskájában turkál.
– Szabad itt dohányozni? – kérdezem, miközben körbepillantok, azt remélve, hogy látok valahol egy „Dohányozni tilos!” táblát. De nem látok.
– Hát persze – Repedezett ajkai közé tesz egy szál cigarettát, aztán meggyújtja, majd szippant egyet, és pontosan Buddy felé fújja ki a füstöt, aki egy centit sem mozdul odébb.
– Mit tehetek magukért? – érdeklődöm a széles gumiszalaggal átkötött papírkötegre pillantva. Miss Birdie végrendeletét a jegyzettömböm alá csúsztatom. Az első ügyfelem multimilliomos, a következő ügyfeleim pedig nyugdíjasok.
– Nincs valami sok pénzünk – közli velem Dot halkan, mintha ez súlyos titok lenne, és most szégyelli magát, hogy el kell árulnia. Együttérzően mosolygok. Függetlenül attól, hogy mijük van, bizonyosan jóval tehetősebbek, mint én, és kétlem, hogy hamarosan beperelnék őket.
– De szükségünk van ügyvédre – teszi hozzá Dot, miközben kézbe veszi a papírköteget, és lerántja róla a gumiszalagot.
– Mi a probléma?
– Alaposan átvert minket egy biztosítótársaság.
– Milyen biztosítást kötöttek? – kérdem. Dot felém tolja az iratköteget, aztán megtörli a kezét, mintha azt akarná jelezni: megszabadult tőle, és átadta a terhet egy csodagyárosnak. A halom tetején valamiféle pecsétes, gyűrött, szamárfülekkel csúfított biztosítási szerződés van. Dot ismét kiereszt egy füstfelhőt, egy pillanatra alig látom Buddyt.
– Orvosi biztosítás – mondja Dot. – Öt évvel ezelőtt kötöttük a Great Benefit biztosítótársasággal, amikor tizenhét éves volt a két fiunk. De most Donny Ray leukémiában haldoklik, és ezek a nyavalyások nem fizetik a kezelését.
– Great Benefit?
– Igen, az.
– Sohasem hallottam még róluk – jelentem ki magabiztosan, miközben átnézem a szerződés első oldalát. Úgy viselkedem, mintha már számtalan ilyen peres üggyel foglalkoztam volna, és mintha személyesen tudnék mindent az összes létező biztosítótársaságról. Két kedvezményezett van megnevezve a szerződésben: Donny Ray és Ronny Ray Black. A születési dátumuk pontosan ugyanaz.
– Már elnézést kérek, hogy így beszélek, de ezek mindannyian szemét, mocskos gazemberek – tájékoztat Dot.
– Mint a legtöbb biztosítótársaság – teszem hozzá előzékenyen, és Dot elmosolyodik. Sikerült megnyernem a bizalmát. – Tehát öt éve kötötték ezt a biztosítást?
– Igen, nagyjából akkor. Minden hónapban rendesen befizettük a biztosítási díjat, és egyetlenegyszer sem akartuk használni ezt a vackot, amíg Donny Ray beteg nem lett.
Egyetemi hallgató vagyok, biztosításom nincs. Semmiféle biztosítást nem kötöttem az életemre, az egészségemre vagy a kocsimra. Még egy autógumit sem tudok venni az ütött-kopott Toyotám bal hátsó kerekére.
– És azt tetszik mondani, hogy a fia haldoklik?
Dot, szájában a cigarettával, bólint.
– Súlyos leukémia. Nyolc hónappal ezelőtt kapta. Az orvosok egy évet adtak neki, de nem fog addig élni, mert nem kapott csontvelő-átültetést. Most már valószínűleg túl késő lenne.
A velő szót két l-lel ejti, így: „vellő”.
– Átültetést? – kérdem zavartan.
– Maga nem tud semmit a leukémiáról?
– Hát nem sokat.
Dot összecsattantja a fogsorát, aztán olyan pillantással néz a mennyezetre, mintha egy komplett idiótával hozta volna össze a sors. Szájába teszi a cigarettát, és fájdalmasan mélyet szippant belőle. Miután a füstöt kieresztette a tüdejéből, azt mondja:
– Tudja, két fiam van, egypetéjű ikrek. És Ron – Ronnak hívjuk, mert nem szereti a Ronny Rayt – tökéletesen megfelelne Donny Ray csontvelő-átültetéséhez. Az orvosok mondták. A gond az, hogy az átültetés körülbelül százötvenezer dollárba kerül. Nekünk nincs ennyink, tudja. A biztosítónak kellene fizetnie, mert ez benne van a szerződésben. De a mocskok nemet mondtak, így aztán Donny Ray most miattuk haldoklik.
Bámulatos, ahogy megragadja a dolgok lényegét.
Egy ideje nem törődünk Buddyval, de ő feszülten figyel. Lassan leveszi vastag szemüvegét, és sötét szőrzet borította bal kezével megdörzsöli a szemét. Nagyszerű. Buddy sir. Bosco az asztal túlsó végénél vinnyog. És Booker ügyfelét ismét hatalmába kerítette a bűntudat, a megbánás vagy valamilyen más fájdalmas érzés, mert arcát a kezébe temetve szipog. Smoot az egyik ablaknál állva figyel minket, és minden kétséget kizáróan azon tűnődik magában, vajon miféle tanácsokat adunk, amelyekkel ilyen szomorúságot idézünk elő.
– Hol van most Donny Ray? – kérdezem; agyamban lázasan kutatok egy kérdés után, amelyre olyan választ kapok, hogy néhány másodpercig nyugodtan írhatok a jegyzettömbömre, és nem kell tudomást vennem a könnyekről.
– Nem költözött el hazulról. Velünk él. A biztosító arra is hivatkozott, amikor elutasított minket, hogy mivel már felnőtt, a biztosítás nem fedezi az orvosi költségeit.
Beletúrok a papírhalmazba, és a Great Benefittől érkezett, illetve a Great Benefitnek küldött leveleket nézegetem.
– Kiköti a szerződés, hogy nagykorúsága után a biztosítás már nem fedezi ezeket a költségeket?
Dot megrázza a fejét, miközben arcán feszes mosoly ül.
– Nem. Ez nincs benne a szerződésben, Rudy. Több százszor átolvastam, de erről egy szó sincs benne.
– Biztos ebben? – kérdem ismét, miközben a szerződésre pillantok.
– Egészen biztos. Már majdnem egy éve állandóan ezt a vackot olvassuk.
– Kivel kötötték a szerződést? Ki volt az ügynök?
– Valami ostoba kis tökfilkó, aki bekopogtatott az ajtónkon, és rábeszélt minket. A neve Ott vagy valami ilyesmi, nyamvadt kis gazember, és rettentő gyorsan beszélt. Már próbáltam megtalálni, de minden jel szerint eltűnt a városból.
Kiveszek egy levelet a kupacból, és elolvasom. Egy térítési igényvizsgáló írta. Néhány hónappal az után a levél után készült, amelyet először olvastam el, és meglehetősen kurtán utasítja el az igénylést, mondván, Donny fehérvérűsége korábban is meglévő körülménynek tekintendő, és ily módon a biztosítás nem fedezi az ezzel kapcsolatos orvosi költségeket. Amennyiben Donny valóban kevesebb mint egy évvel ezelőtt lett leukémiás, akkor négy évvel a szerződés megkötése után állapították meg a betegséget.
– Itt az áll, hogy azért utasítják el az igényt, mert a betegséget korábban is meglévő körülménynek tekintik.
– Minden létező ürügyet kitaláltak, Rudy. Csak vigye szépen magával az összes papírt, és olvasson el mindent figyelmesen. Kizáró feltételek, korábban is meglévő körülmények, a biztosítás által nem fedezett orvosi költségek – hivatkoztak ezek mindenre.
– Szerepel a szerződésben, hogy a biztosítás nem fedezi a csontvelő-átültetés költségeit?
– Dehogyis. Az orvosunk még meg is nézte a biztosítási szerződést, és azt mondta, hogy a biztosítónak fizetnie kéne, mert manapság a csontvelő-átültetés rutinszerű gyógymódnak számít.
Booker ügyfele mindkét kezével az arcát törli, feláll és elnézést kér. Köszönetet mond Bookernek, és Booker köszönetet mond neki. Az öregember helyet foglal az egyik asztalnál, ahol éppen fűtött hangulatú dámaparti folyik. Miss Birdie végre megszabadítja N. Elizabeth Ericksont Boscótól és a problémáitól. Smoot mögöttünk járkál.
A következő levél is a Great Benefittől érkezett, az első pillantásra úgy néz ki, mint a többi. Gonosz, rövid és lényegre törő. Ez áll benne: „Kedves Mrs. Black! Cégünk már több alkalommal írásban elutasította az Ön igényét. Most nyolcadik és egyben utolsó alkalommal is elutasítjuk. Ön minden bizonnyal ostoba, ostoba, ostoba!” A térítési igények jogosságának felülbírálásában illetékes igazgató írta alá. Hitetlenkedve tapogatom a fejlécen a cég bevésett emblémáját. Tavaly ősszel jártam biztosítási jogi szemináriumra, és emlékszem, mennyire megdöbbentem bizonyos cégek minden képzeletet felülmúlóan arrogáns viselkedésén. A tanárunk egy kommunista vendégprofesszor volt, aki gyűlölte a biztosítótársaságokat, valójában az összes nagyvállalatot gyűlölte, és nagy élvezettel tanulmányozta az olyan eseteket, amelyekben a biztosítók jogos igényeket utasítanak vissza. Az volt a meggyőződése, hogy több ezer olyan ügy van az országban, amelyik egyáltalán nem is kerül az igazságszolgáltatás elé. Számos könyvet írt már a témában, és még statisztikákkal is tudta bizonyítani, hogy sok ember egyszerűen elfogadja igényének elutasítását, és nem tesz semmit.
Még egyszer elolvasom a levelet, miközben a csicsás emblémát simogatom az ujjammal.
– És minden hónapban befizették a biztosítási díjat? – kérdezem Dottól.
– Igen, uram. Minden áldott hónapban.
– Majd meg kell néznem Donny Ray orvosi anyagát.
– A nagy része nálam van otthon. Az utóbbi időben nem sokszor volt orvosnál. Egyszerűen nem tudjuk kifizetni.
– Meg tudja mondani a pontos dátumot, amikor megállapították, hogy leukémiás?
– Nem, de valamikor tavaly augusztusban volt. Kórházban volt, és először kapott kemoterápiás kezelést. Aztán ezek a szemetek közölték velünk, hogy nem fedeznek több kezelést, így aztán hazazavartak minket a kórházból. Azt mondták, hogy nem tudjuk kifizetni az átültetést. Én nem is hibáztatom őket.
Buddy Booker következő ügyfelét vizsgálgatja, egy törékeny kis öregasszonyt, akinek szintén egy papírköteg van a kezében. Dot egy Salem cigarettásdobozzal vacakol, aztán végül ismét a szájába tesz egy cigarettát.
Ha Donny valóban fehérvérűségben szenved, de még csak nyolc hónapja, akkor semmiképpen sem lehet azt állítani, hogy a betegsége korábban is meglévő körülmény. Amennyiben a fehérvérűség gyógyításával kapcsolatos költségek nem szerepelnek a biztosítás által nem fedezett kiadások között, a Great Benefitnek fizetnie kell. Nem igaz? Ez számomra olyan világos, mint az egyszeregy, de mivel a jog csak a legritkább esetben olyan világos, mint az egyszeregy, tudom, hogy Dot irathalmazának a mélyén valami végzetes vár rám.
– Nem is értem – mondom, még mindig a goromba levélre meredve.
Dot kékes ködfelhőt ereget a férje irányába, Buddy feje körül örvénylik a füst. Azt hiszem, most száraz a szeme, de nem vagyok biztos benne. Dot cuppant egyet, és azt mondja:
– Pedig nagyon egyszerű, Rudy. Ezek mind aljas gazemberek. Azt hiszik, hogy egyszerű, ostoba alja népség vagyunk, és nincs egy vasunk se, hogy harcoljunk ellenük. Harminc évig dolgoztam egy textilgyárban, beléptem a szakszervezetbe, tudja, és minden áldott nap harcoltunk a cég ellen. Ugyanez van most is. A nagy cégek keresztülgázolnak a kisembereken.
Apám nemcsak az ügyvédeket gyűlölte, gyakorta előfordult, hogy kígyót-békát kiabált a szakszervezetre is. Ennek természetes következményeként a dolgozó tömegek lelkes védelmezője lettem.
– Ez a levél hihetetlen – mondom Dotnak.
– Melyik?
– Az, amelyiket Mr. Krokit írt, és azt mondja benne, hogy maga ostoba, ostoba, ostoba.
– Az egy szemét gazember. Bárcsak idejönne és szemtől szembe nevezne ostobának. Jenki disznó.
Buddy a füstöt legyezgeti maga körül, és röffent valamit. Ránézek abban a reményben, hátha megpróbál mondani valamit, de az öreg inkább nem szólal meg. Most veszem csak észre, hogy fejének a jobb oldala valamivel laposabb, mint a bal, és ismét magam elé képzelem, amint csupasz fenékkel totyog a repülőtéren. Összehajtogatom a levelet, és az irathalmaz tetejére teszem.
– Néhány óráig eltart, amíg ezt mind átnézem – mondom.
– Sietnie kell, Rudy. Donny Raynek már nincs sok hátra. Most ötvenöt kiló, pedig régen nyolcvan volt. Olyan beteg, hogy egy nap majd fel sem tud kelni az ágyból. Bárcsak maga is látná, hogy néz ki.
Semmi vágyam Donny Rayt látni.
– Igen, talán majd később.
Át fogom nézni a biztosítási szerződést, a leveleket, Donny orvosi anyagát, aztán konzultálok Smoottal, és írok egy szép, kétoldalas levelet a Black házaspárnak, amelyben bölcsen elmagyarázom nekik, hogy egy igazi ügyvédhez kell fordulniuk, nem ám akármilyenhez, hanem egy olyan jogászhoz, aki biztosítótársaságok elleni pereskedésre specializálódott. A levélben majd megadom néhány ilyen ügyvéd nevét és telefonszámát, és azzal végeztem is ezzel a semmire sem jó szemináriummal meg Smoottal és a trottyosok jogai iránt táplált szenvedélyével.
Harmincnyolc nap van hátra a diplomaosztásig.
– Ez mind nálam marad – magyarázom Dotnak, miközben összerendezgetem az iratokat, aztán a kötegre ráhúzom a gumiszalagot. – Két hét múlva visszajövök egy levéllel, amelyben leírom a teendőket.
– Miért tart két hétig?
– Nos, tudja, némi kutatómunkát kell végeznem, konzultálnom kell a tanárommal és utána kell néznem ennek-annak. El tudja küldeni nekem Donny orvosi anyagát?
– Persze. De szeretném, ha igyekezne egy kicsit.
– Mindent meg fogok tenni, Dot.
– Gondolja, hogy pert indíthatunk?
Bár én még csak joghallgató vagyok, a semmitmondó dumálás tudományából már sokat elsajátítottam.
– Ezt most még nehéz lenne megmondani. Bár mindenképpen ígéretesnek tűnik az ügy. De még alapos kutatómunkára és mérlegelésre lesz szükség. Lehetséges.
– Ez meg mi a fenét jelent?
– Nos, öö, azt jelenti, hogy maguknak megalapozottnak tűnő igényük van, de még át kell néznem az egész anyagot, mielőtt ezt biztosan kijelenthetném.
– Milyen ügyvéd maga?
– Joghallgató vagyok.
Ezt láthatólag nem érti. Ajkát szorosan összezárja a fehér filter körül, és rám mered. Buddy másodszor is felröffen. Hála istennek, Smoot megjelenik a hátam mögül.
– Nos, minden rendben van? – érdeklődik.
Dot először a csokornyakkendőjére mered, aztán bozontos hajára.
– Igen – válaszolom – Éppen most végzünk.
– Jól van – mondja Smoot, mintha lejárt volna az időnk, és újabb ügyfelekkel kellene foglalkoznom. Smoot csöndben távozik.
– Egy-két hét múlva találkozunk – mondom melegen, arcomon hamis mosollyal.
Dot elnyomja a cigarettáját a hamutartóban, és ismét közel hajol hozzám. Hirtelen remegni kezd az ajka, szemét elfutja a könny. Gyöngéden megérinti a csuklómat, és segélykérőén néz rám.
– Kérem, siessen, Rudy. Segítségre van szükségünk. A fiam haldoklik.
Hosszú pillanatokon keresztül bámulunk egymásra, aztán végül bólintok és motyogok valamit. Ezek a szerencsétlen emberek rám bízták a fiuk életét, rám, a Memphisi Állami Egyetem harmadéves joghallgatójára. Őszintén hiszik, hogy én csak megfogom ezt a halom papírt, amit ideszórtak elém, felemelem a telefont, lebonyolítok néhány hívást, írok néhány levelet, sürgölődöm-forgolódom, kicsit fenyegetőzöm, és tessék: a Great Benefit térdre borul és elárasztja pénzzel Donny Rayt. És ráadásul arra számítanak, hogy ez nagyon gyorsan bekövetkezik.
Felállnak és félszegen visszabaktatnak az asztalukhoz. Majdnem biztos vagyok benne, hogy valahol a szerződésben szerepel egy kizáró körülmény; alig olvasható és egészen biztosan érthetetlen, de mégiscsak odahelyezték a jog remekül képzett szakmunkásai, akik évtizedek óta hatalmas fizetéseket húznak, és boldogan gyártják le az ilyen alig észrevehető kis bekezdéseket.
Dot, Buddyval szorosan a nyomában, keresztülcikázik az összecsukható székek és kártyázok között, majd megáll a kávéfőzőnél, egy papírpoharat megtolt koffeinmentes kávéval, és megint rágyújt egy cigarettára. Ott álldogálnak a terem hátulsó részében, kávét iszogatnak, és engem bámulnak húsz méter távolságból. Beír lapozok a szerződésbe, és jegyzetelni kezdek. Megpróbálok mm tudomást venni róluk.
A tömeg jelentősen megcsappant, az emberek lassan hazaindulnak. Unom már az ügyvédesdit, ez pont elég volt egy napra, és remélem, hogy nem lesz több kliensem. Döbbenetes, mennyire nem érdekel a jog, és kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy néhány rövid hónapon belül tárgyalótermekben fogok megjelenni, és más ügyvédekkel vitatkozom majd bírók és esküdtek előtt. Még nem vagyok kész arra, hogy rászabaduljak a társadalomra azzal az óriási hatalommal, hogy pereskedhetek.
A jogi egyetem nem más, mint három év stressz, amire semmi szükség. Rengeteg időt töltünk azzal, hogy olyan információk után kutakodunk, amelyeknek soha nem látjuk hasznát. Előadásokkal bombáznak minket, amelyeket rögtön elfelejtünk. Kívülről megtanulunk rendeleteket és törvényeket, amelyeket holnapra megváltoztatnak és módosító kiegészítésekkel látnak el. Ha az elmúlt három esztendőben heti ötven órát egy jó ügyvéd keze alatt töltöttem volna, akkor én is jó ügyvéd lennék. Ehelyett egy ideges harmadéves joghallgató vagyok, aki a legegyszerűbb jogi problémáktól is fél, és retteg a közeledő ügyvédi vizsgától.
Valami mozgolódást észlelek, és még pont idejében nézek fel, hogy láthassam: óriási fülhallgatóval felszerelkezett, kövérkés öregember csoszog az irányomba.

 

 

Kettő

Egy órával később lassan elülnek a dámajáték meg a romi okozta csatazajok, és az utolsó vén csont is távozik az épületből. Egy gondnok várakozik a bejáratnál, miközben Smoot maga köré gyűjt bennünket, hogy utólag összegezzük a tapasztalatainkat. Röviden beszámolunk neki új klienseink különféle problémáiról. Fáradtak vagyunk, és már nagyon szeretnénk elmenni.
Smoot tesz egy-két javaslatot (persze semmi eredeti vagy kreatív nincs abban, amit mond), aztán elbocsát bennünket azzal az ígérettel, hogy majd jövő héten az órán megvitatjuk ezeket a jogi problémákat, amelyekkel az idősek küszködnek. Már alig várom.
Bookerrel az ő kocsijában távozunk, egy öreg Pontiacban, ami túl nagy ahhoz, hogy divatos legyen, de sokkal jobb állapotban van, mint az én rozoga Toyotám. Bookernek van két gyereke meg egy felesége, aki óraadó tanár egy általános iskolában, így valahol éppen a létminimum fölött tengődnek. Booker keményen tanul, jó jegyeket kap, és ennek köszönhetően felkeltette egy gazdag, belvárosi fekete cég figyelmét. Ez egy meglehetősen előkelő ügyvédi iroda, amely arról ismert, hogy nagy szakértelemmel vesz részt polgárjogi perekben. A kezdő fizetése évi negyvenezer dollár, ami hatezerrel több, mint amit a Brodnax és Speer kínált nekem.
– Utálom a jogi egyetemet – közlöm Bookerrel, miközben kigördülünk a Cipruskert parkolójából.
– Normális ember vagy – feleli Booker. Booker nem utál senkit és semmit, és néha azt állítja, hogy a jog tanulmányozása kihívást jelent a számára.
– Miért akarunk mi ügyvédek lenni?
– Hogy szolgáljuk a közt, harcoljunk az igazságtalanság ellen, megváltoztassuk a társadalmat, tudod, a szokásos. Nem szoktad hallgatni Smoot professzort?
– Menjünk és igyunk egy sört.
– Még három óra sincs, Rudy.
Booker keveset iszik, én pedig még kevesebbet, mert az ivászat drága mulatság, és jelen pillanatban nekem még az ételre is spórolnom kell.
– Csak vicceltem – mondom. Booker az egyetem irányába tart. Ma csütörtök van, ez pedig azt jelenti, hogy holnap a sportjoggal meg a napóleoni törvénykönyvvel kell kínlódnom. Ez a két óra pont olyan érdektelen, mint a trottyosok jogai, és még kevesebb munkát igényel. De közeleg az ügyvédi vizsga, és ha erre gondolok, kicsit remegni kezd a kezem. Ha megbukom, azok a kedves, de merev és mosolytalan fickók a Brodnax és Speernél minden kétséget kizáróan megkérnek majd, hogy távozzak a cégtől. Ez pedig azt jelentené, hogy dolgozom egy hónapot, aztán az utcára kerülök. Nem is szabad arra gondolnom, hogy megbukhatok az ügyvédi vizsgán, mert ez a munkanélküliséghez, a teljes anyagi csődhöz, a szégyenhez és az éhezéshez vezetne. De akkor miért gondolok rá mégis a nap minden egyes órájában?
– Légy szíves, vigyél el a könyvtárhoz – kérem Bookert – Azt hiszem, dolgozom egy kicsit ezen a néhány ügyön, aztán készülök a vizsgára.
– Jó ötlet.
– Utálom a könyvtárat.
– Mindenki utálja a könyvtárat, Rudy. Azért tervezték, hogy utálják. Elsőrendű célja, hogy a joghallgatók utálják. Teljesen normális vagy.
– Kösz.
– Az első öregasszonynak, annak a Miss Birdie-nek, van pénze?
– Honnan tudod?
– Hallottam valamit a beszélgetésetekből.
– Aha. A bőre alatt is pénz van. Új végrendeletet akar. A gyerekei meg az unokái nem törődnek vele, s így természetesen ki akarja zárni őket a végrendeletből.
– Mennyi a pénz?
– Nagyjából húszmillió.
Booker gyanakvó pillantást vet rám.
– Legalábbis ezt mondta – teszem hozzá.
– Na és ki kapja a pénzt?
– Egy szexis tévés igehirdető, akinek saját repülőgépe van.
– Ne.
– Esküszöm.
Két háztömbnyit haladunk a csúcsforgalomban, közben Booker a hallottakon rágódik.
– Nézd, Rudy, nehogy megsértődj, nagyszerű srác vagy meg minden, jól tanulsz, vág az eszed, de nem érzed magad kicsit kényelmetlenül, hogy ekkora vagyonról rendelkező végrendeletet kell elkészítened?
– De igen. Te nem így éreznél?
– Dehogyisnem. Na és akkor mihez kezdesz?
– Az öregasszony talán meghal álmában.
– Szerintem nem. Majd szétrobban az energiától. Túl fog élni minket.
– Majd rásózom Smootra. Esetleg megkérem az egyik adóügyi tanárt, hogy segítsen. Vagy talán megmondom Miss Birdie-nek, hogy nem tehetek érte semmit, fizessen ötezer dollárt egy nagymenő, adóügyekkel foglalkozó ügyvédnek, hogy készítse el a végrendeletet. Nem is igazán érdekel. Megvannak nekem a saját problémáim.
– Texaco?
– Aha. Üldöznek. A háziúr is.
– Bárcsak tudnék segíteni neked – mondja Booker, és tudom, komolyan gondolja. Ha össze tudna szedni ennyi pénzt, örömmel kölcsönadná nekem.
– Július elsejéig kihúzom valahogy. Aztán ügyvéd leszek a Brodnax és Speernél, és az ínséges napok véget érnek. Hogy a fenébe tudok én majd évi harmincnégyezer dollárt elkölteni, drága Booker?
– Képtelenségnek tűnik. Gazdag leszel.
– A franc essen belé, hét éve morzsákból élek. Mihez kezdek ezzel a rengeteg pénzzel?
– Esetleg veszel egy másik öltönyt?
– Minek? Már van kettő.
– Talán néhány pár cipőt?
– Ez az. Ezt fogom tenni. Cipőket veszek, Booker. Cipőket, nyakkendőket, esetleg egy kis kaját, amit nem konzervben árulnak, és talán néhány új alsónadrágot.
Immáron három éve Booker és felesége havonta legalább kétszer meghív vacsorára. A feleségét Charlene-nek hívják, memphisi lány, és a nagyon is szűk kosztpénzből csodákra képes a konyhában. Jó barátaim, de biztos vagyok benne, hogy sajnálnak is. Booker elvigyorodik, aztán elfordítja a fejét. Unja már a kellemetlen dolgokról folyó viccelődést.
Leáll a Memphisi Állami Egyetem Jogi Karával szemben, a Central Avenue mellett lévő parkolóban.
– El kell intéznem néhány dolgot – mondja Booker. – Jól van. Kösz, hogy elhoztál.
– Hat körül visszajövök. Tanuljunk együtt.
– Persze. A földszinten leszek.
Becsapom az ajtót, és átkocogok a Central Avenue-n.

 

A könyvtár alagsorának egy sötét, félreeső sarkában, teljes takarásban, rongyosra olvasott, ősi jogi könyvekkel borított polcok mögött megtalálom kedvenc olvasófülkémet, amely, immáron jó néhány hónapja, csak rám vár. Hivatalosan le van foglalva a nevemre. A sarokban nincs ablak, időnként nyirkos, hűvös a levegő, és ezért csak nagyon kevesen merészkednek ide. Órákat töltök itt, saját, külön bejáratú kis vakondlyukamban, bírósági ügyeket olvasok, és készülök az ügyvédi vizsgára. És az utóbbi hetekben fájdalmasan sokat töprengek azon, hogy mi történt vele, és felteszem magamnak a kérdést: mikor vesztettem el őt? Itt kínzóm magam. Nyugodtan sírhatok anélkül, hogy bárki is észrevenné. Halkan még szitkozódhatok is, és senki sem hallja meg.
Csodás románcunk alatt Sara sokszor csatlakozott itt hozzám, szorosan egymás mellé toltuk a székünket, és együtt tanultunk. Nevetgéltünk, kuncogtunk, senki sem zavart bennünket. Csókolóztunk, ölelkeztünk, és senki sem látta. Most, a depresszió és fájdalom legmélyebb bugyrában, szinte érzem a kölnije illatát.
Valójában kellene találnom magamnak egy másik helyet ebben a minden irányba szétterpeszkedő labirintusban, ahol tanulhatnék. Néhány héttel ezelőtt még itt volt. És most valaki más tapogatja a lábait.
Megfogom Blackék összes iratát, és felsétálok az emeletre, a biztosítási joggal foglalkozó könyvek részlegéhez. Lassan lépkedek, de a szemem gyorsan mozog minden irányba. Sara mostanában már ritkán jár ide, de azért láttam itt néhányszor.
Az egyik néptelen asztalon szétrakosgatom Dot papírjait, és újra elolvasom azt a goromba levelet. Mellbevágó és aljas, egészen biztosan olyasvalaki írta, aki meg volt győződve róla, hogy Dot és Buddy sohasem fogja megmutatni egy ügyvédnek. Ismét elolvasom, és azt veszem észre, hogy szívfájdalmam kezd alábbhagyni; jön és megy, lassan megtanulom kezelni.
Sara Plankmore szintén harmadéves joghallgató, ő az egyetlen lány, akit valaha is szerettem. Négy hónappal ezelőtt tett lapátra, a fiú, akire felcserélt, egy nagymenő egyetemre jár, helybeli kékvérű. Sara azt mondta, hogy régi barátok, még a középiskolából ismerik egymást, és a karácsonyi szünet alatt összefutottak. Fellobbantak a szenvedélyek, s bár nagyon nem szívesen teszi ezt velem – az élet megy tovább. Az a szóbeszéd kapott szárnyra az egyetem környékén, hogy Sara terhes. Szabályosan hánynom kellett, amikor ezt először hallottam.
Megvizsgálom a szerződést, amit a Black család a Great Benefittel kötött, és többoldalnyit jegyzetelek. Olyan nekem az egész, mintha szanszkritul írták volna. Gondosan összerendezem a leveleket, igénybejelentőket és orvosi jelentéseket. Sara most eltűnt egy-két pillanatra, és elmerülök az egyik igénybejelentésben, és úgy érzem, hogy az egész egyre jobban bűzlik.
A biztosítást heti tizennyolc dolláros díj fejében kötötték a Great Benefit biztosítótársasággal, melynek székhelye az Ohio állambeli Cleveland. Átnézem a kis könyvecskét, amelyben a hetes befizetéseket rögzítették. Úgy tűnik, hogy az ügynök, egy bizonyos Bobby Ott, minden héten ellátogatott a Black családhoz.
Kis asztalomat beborítják a szépen elrendezett papírhalmok, mindent átolvasok, amit Dottól kaptam. Állandóan Max Leuberg jár az eszemben, a kommunista vendégprofesszor és a biztosítótársaságok iránt táplált szenvedélyes gyűlölete. Ők irányítják az országot, mondogatta mindig. Kezükben tartják a bankszakmát. Az ő tulajdonukban vannak az ingatlanok. Útjára indítanak egy vírust, és a Wall Streetnek egy hétig hasmenése lesz. De amikor a kamatlábak zuhanni kezdenek és a befektetéseikből származó bevételeik visszaesnek, a Kongresszusba rohannak, és a biztosítási rendszer átalakítását követelik. A pereskedések tönkretesznek minket, visítozzák. Azok a mocskos törvényszéki ügyvédek komolytalan kereseteket nyújtanak be ellenünk, és meggyőzik a mit sem tudó esküdteket, hogy óriási kártérítési összegeiket ítéljenek meg. Ennek véget kell vetni, különben tönkremegyünk. Leuberg néha annyira feldühödött, hogy könyveket hajigált a falhoz. Imádtuk.
És még mindig itt tanít. Azt hiszem, a szemeszter végén visszamegy Wisconsinba, és ha sikerül összeszednem a bátorságomat, talán megkérem, hogy nézze át a Black kontra Great Benefit ügyet. Azt állítja, hogy fent északon segédkezett néhány mérföldkőnek számító biztosítási perben, ahol az esküdtek hatalmas kártérítési összegek kifizetésére kötelezték a biztosítókat.
Hozzálátok, hogy összegzést készítsek az ügy eddigi történéseiről. A szerződés megkötésének időpontjával kezdem, aztán időrendben felsorolom az összes jelentős eseményt. A Great Benefit nyolc alkalommal tagadta meg – írásban – az orvosi költségek fedezését. A nyolcadik természetesen az a goromba levél. Szinte hallom, ahogy Max Leuberg fütyörészik és nevetgél, miközben ezt a levelet olvassa. Vérszagot érzek.

 

Remélem, Leuberg professzor is érzi. Az egyetem harmadik emeletén, két raktárhelyiség között találom meg az irodáját. Az ajtó félig nyitva van, és hallom, hogy Max hangosan kiabálva telefonál. Visszatartom a lélegzetemet, és finoman bekopogok.
– Tessék! – kiáltja, és én lassan belépek az ajtón. Az egyetlen szék felé int a karjával. Könyvekkel, aktákkal és képes újságokkal van tele. Az egész iroda olyan, mint egy szemétlerakó hely. Hihetetlen rendetlenség, kosz, piszok, újságok, üvegek. A polcok meghajolnak a könyvek alatt, amelyek majd leesnek róluk. Poszterek borítják a falakat. Mindenféle papírdarab a földön. Az idő és a szervezettség semmit sem jelent Max Leubergnek.
Hatvan körüli, vékony, alacsony ember, szalmaszínű haja bozontos, és a keze egy pillanatra sem marad nyugodtan. Kopott farmert visel, környezetvédelmi szempontból provokatív pólót és elnyűtt tornacipőt. Ha hideg van, néha zoknit is húz. Annyira átkozottul mozgékony, hogy ideges leszek tőle.
Lecsapja a telefont.
– Baker!
– Baylor. Rudy Baylor. Biztosítási jog, előző szemeszter.
– Hát persze! Emlékszem. Üljön le. – Ismét int a szék felé.
– Köszönöm, nem.
Fészkelődik, s közben az íróasztalán heverő papírokkal vacakol.
– Na, mi újság van, Baylor? – Maxet imádják a hallgatói, mert mindig van ideje arra, hogy meghallgassa őket.
– Hát, öö, lenne egy perce a számomra? – Normális körülmények között formálisabban szólítanám meg, hozzátenném, hogy „uram” vagy valami ehhez hasonló, de Max utálja a formaságokat. Ragaszkodott hozzá, hogy Maxnek hívjuk.
– Hát persze. Min töri a fejét?
– Nos, Smoot professzorhoz járok egy szemináriumra – kezdem magyarázni, aztán gyorsan összefoglalom a trottyosoknál tett látogatásomat, aztán Dot és Buddy harcát a Great Benefittel. Úgy tűnik, Max csügg minden szavamon.
– Hallott már valaha a Great Benefitről? – érdeklődöm.
– Aha. Nagy cég, amelyik olcsón köt biztosítást vidéken élő fehérekkel és feketékkel. Sötét társaság.
– Én még sohasem hallottam róluk.
– Nem is fog. Nem hirdetnek. Az ügynökeik bekopogtatnak az ajtón, és minden héten beszedik a biztosítási díjat. A legprimitívebb társaságok egyike, aljas disznók. Hadd nézzem meg a szerződést.
Odaadom neki, ő meg elkezdi lapozgatni.
– Milyen alapon utasítják el az igényt? – kérdezi anélkül, hogy rám nézne.
– Ami az eszükbe jut. Először csak úgy elvi alapon. Aztán azt mondták, hogy a csontvelő-átültetés költségeit nem fedezi a biztosítás. Utána meg azt állították, hogy a fiú betegsége már korábban is meglévő körülmény volt. Végül meg azt, hogy a fiú már felnőtt, és a szülei által kötött biztosítás nem vonatkozik rá. Egészen ötletdúsak voltak, ami azt illeti.
– A biztosítási díjakat rendben kifizették?
– Mrs. Black szerint igen.
– Gazemberek. – Tovább lapozgat, s közben gonoszul mosolyog. Max imádja ezt. – És az egész aktát átnézte?
– Igen. Mindent elolvastam, amit az ügyfelem ideadott. Az íróasztalra hajítja a szerződést.
– Határozottan megéri, hogy alaposabban utánanézzünk – mondja. – De azt sose felejtse el, hogy az ügyfél ritkán ad oda mindent mindjárt az elején. – Odanyújtom Maxnek a goromba levelet. Miközben olvassa, újabb ördögi kis vigyor jelenik meg az arcán. Ismét elolvassa, aztán végül rám pillant. – Hihetetlen.
– Én is így gondoltam – teszem hozzá, akár egy veterán harcos a biztosítók ellen folytatott háborúból.
– Hol van a többi irat? – kérdezi Max.
Az egész papírköteget az íróasztalára teszem. – Ez minden, amit Mrs. Blacktől kaptam. Azt mondta, hogy a fia haldoklik, mert nem tudják megfizetni a kezelést. Meg azt, hogy a fiú ötvenöt kiló, és már nincs neki sok hátra.
Max keze most megáll.
– Gazemberek – mondja ismét, szinte csak magának. – Szemét gazemberek.
Tökéletesen egyetértek vele, de nem mondok semmit. Észreveszek az egyik sarokban egy másik pár tornacipőt, egy nagyon régi Nike-ot. Max elmesélte nekünk órán, hogy valamikor Converse márkájú cipőt viselt, de most már bojkottálja a céget az újrafelhasználási technikájuk miatt. Saját személyes háborút indított az amerikai nagyvállalatok ellen, és semmi olyan terméket nem vesz, aminek a gyártója a legkisebb mértékben is felbosszantotta. Nem hajlandó biztosítást kötni az életére, az egészségére, a vagyonára, de az a szóbeszéd járja, hogy a családja igen jómódú, és így megengedheti magának, hogy biztosítás nélkül éljen. Nyilvánvaló okokból jómagam is a biztosítás nélküliek világában tengetem az életemet.
A legtöbb tanárom átlagfickó. Nyakkendőt viselnek az órán, és begombolt zakóban tartanak előadást. Max évtizedek óta nem viselt nyakkendőt. És ő nem előadást tart, hanem színjátékot. Nagyon sajnálom, hogy elmegy innen.
Ismét életre kel a keze.
– Ma este szeretném átnézni ezt az anyagot – jelenti ki anélkül, hogy rám nézne.
– Természetesen. Holnap délelőtt benézhetek?
– Persze. Bármikor.
Megszólal a telefon, és Max felkapja a kagylót. Rámosolygok, és óriási megkönnyebbüléssel kihátrálok az ajtón. Holnap délelőtt bejövök hozzá, meghallgatom a tanácsait, aztán írok egy kétoldalas jelentést a Black családnak, amelyben elismétlem, amit majd ő mond nekem, bármi legyen is az.
Na most, kellene találnom egy jóravaló és értelmes embert, aki elvégezné a kutatómunkát Miss Birdie ügyében. Van néhány ötletem, egy-két adójogi tanárral majd esetleg megpróbálkozom holnap. Lesétálok a lépcsőn, és belépek a könyvtár melletti dohányzóba. Ez az egyetlen helyiség az épületben, ahol szabad dohányozni, ezért itt állandóan kékes füst kavarog a mennyezetre erősített lámpák alatt. Áll benne egy televízió meg néhány elnyűtt pamlag és szék. A falakat az egyetem évfolyamairól készített fényképek díszítik: szorgalmas, tanulni szerető fiatalok keretbe foglalva, akiket már rég a jogi háborúskodás lövészárkaiba vezényeltek. Amikor a szoba üres, gyakran bámulom őket, az elődeimet, és tűnődöm. Hánytól vették el az ügyvédi engedélyt az idők során? Hányan kívánják azt, bárcsak sohasem látták volna ezt a helyet? És vajon milyen kevés olyan lehet közöttük, aki tényleg élvezi a pereskedést, a bírósági csatározást? Az egyik falat hirdetmények, üzenetek, bulletinek részére tartják fenn, a sarokban pedig áll egy üdítő- és egy ételautomata. Gyakorta szoktam itt étkezni. Sokan lebecsülik a gépi ételeket.
A szoba egyik sarkában IV. F. Franklin Donaldsont pillantom meg, éppen három haverjával pletykái. Ezek a fickók öntelt hólyagok, akik rendszeresen írnak a Jogi Szemlébe, és mélységesen lenézik azokat, akik ezt nem teszik. Donaldson észrevesz, és láthatólag valami felkelti az érdeklődését. Amikor elmegyek mellette, elmosolyodik, és ez nagyon szokatlan dolognak számít, mert arcáról általában mogorva megvetés sugárzik.
– Mondd, Rudy, te nem a Brodnax és Speerhez mész dolgozni? – szólít meg jó hangosan. A televízió ki van kapcsolva. A haverjai rám merednek. A kanapén ül két diáklány, felkapják a fejüket, és felém néznek.
– De igen. Miért? – kérdezem. IV. Franklin egy nagy hírű, félelmetesen gazdag ügyvédi irodánál kapott munkát, egy olyan cégnél, amelyiknek jóval nagyobb a presztízse, mint a Brodnax és Speernék. Jelen pillanatban a sleppje a következőkből áll: W. Harper Whittenson, egy arrogáns kis takonypóc, aki, hála istennek, elmegy Memphisből, és egy dallasi mamutvállalatnál fog dolgozni; J. Townsend Gross, aki szintén egy nagy cég ajánlatát fogadta el, és James Straybeck, aki néha egészen barátságos tud lenni, és aki úgy szenvedte végig az egyetem három évét, hogy egyetlen kezdőbetűt vagy sorszámot sem biggyesztett a neve elé. Ilyen rövidke névvel súlyos veszélyben forog a jövője. Kétlem, hogy befut.
F. Franklin tesz egy lépést az irányomba. Csupa mosoly.
– Na, meséld el nekünk, hogy mi történik.
– Miért, mi történik? – Fogalmam sincs, hogy miről beszél.
– Tudod, a fúzió. Rezzenéstelen arccal nézek rá.
– Milyen fúzió?
– Nem hallottál róla?
– Miről nem hallottam?
IV. F. Franklin a haverjaira pillant, láthatóan mindannyian remekül szórakoznak. Arcán még szélesebb lesz a mosoly.
– Ugyan már, Rudy, a Brodnax és Speer meg a Tinley Britt fúziójáról. Mozdulatlanul állok, és igyekszem kitalálni valami okos, értelmes dolgot, amit erre mondhatnék. De most cserbenhagynak a szavak. Nyilvánvaló, hogy semmit sem tudok a fúzióról, és az is nyilvánvaló, hogy ez a seggfej meg tud valamit. A Brodnax és Speer kis cég, mindössze tizenöt ügyvédet foglalkoztat, és én vagyok az egyetlen, akit felvettek az évfolyamunkról. Amikor két hónappal ezelőtt megállapodtunk, sző sem volt fuzionálási tervekről.
A Tinley Britt viszont az állam legnagyobb, legnagyképűbb és leggazdagabb cége. A legutolsó számlálás szerint százhúsz ügyvéd nevezte otthonának. A Tinley Britt nagy hatalmú cég, gazdag nagyvállalatokat képvisel meg kormányzati szerveket. Van egy irodájuk Washingtonban is, ahol az elittel lobbiznak. A konzervatív politika bástyája. Az egyik üzlettárs egykor szenátor volt. Az ügyvédek heti nyolcvan órát dolgoznak, mindannyian sötétkék vagy fekete öltönyt viselnek legombolt gallérú inggel és csíkos nyakkendővel. Hajuk rövidre nyírt, és arcukon nem lehet semmiféle szőrzet. Egy Tinley Britt-ügyvédet meg lehet ismerni a peckes járásáról és az öltözködéséről. Kizárólag a legjobb egyetemekről, illetve a legjobb diákszövetségekből származó fehér férfiak dolgoznak ott.
– Nem hallottam róla – mondom erőtlenül. A pamlagon ülő lányok feszülten figyelnek. Teljes a csönd.
– Úgy érted, hogy nem szóltak neked? – kérdezi IV. F. Franklin hitetlenkedve. – Jack ma dél körül hallotta – mondja, és cimborája, J. Townsend Gross felé biccent a fejével.
– Bizony – teszi hozzá J. Townsend. – De a cég neve változatlan marad.
A cég teljes neve az, hogy Tinley, Britt, Crawford, Mize és St. John. Hála istennek évekkel ezelőtt valaki kitalálta a rövidített változatot. Amikor azt mondta, hogy a cég neve változatlan marad, J. Townsend arról tájékoztatta kis létszámú hallgatóságát, hogy a Brodnax és Speer annyira kicsi és jelentéktelen, hogy a Tinley Britt egészben lenyeli, és még egy kezdőbetű sem marad utána.
– Nem is tudom elhinni, hogy nem szóltak neked – folytatja IV. F. Franklin.
Megvonom a vállam, mintha ez az egész csupán semmiség lenne, és odasétálok az ajtóhoz.
– Lehet, hogy túl sokat aggodalmaskodsz, Frankié. – Magabiztosan egymásra vigyorognak, mintha végrehajtották volna – bármi is legyen az –, amit elterveztek. Kimegyek a dohányzóból. Belépek a könyvtárba, és a bejáratnál lévő íróasztal mögött ülő könyvtáros int nekem.
– Tessék, itt egy üzenet – mondja, és a kezembe nyom egy darab papírt. Az áll rajta, hogy hívjam fel Loyd Becket, a Brodnax és Speer ügyvezető üzlettársát, azt a pasast, aki felvett engem a céghez.
A nyilvános telefonok a dohányzóban vannak, de nincs kedvem még egyszer találkozni IV. F. Franklinnel meg a bandájával.
– Használhatnám ezt a telefont? – kérdezem a könyvtárostól, aki másodéves joghallgató, és úgy viselkedik, mintha az övé lenne a könyvtár.
– A nyilvános telefonok a dohányzóban vannak – tájékoztat, és a megfelelő irányba mutat, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy merre van a dohányzó, pedig már három éve tanulok itt.
– Éppen most jövök onnan, de mindegyik foglalt. A fickó a homlokát táncolja és körbepillant.
– Na jó, de gyorsan intézd el.
Beütöm a Brodnax és Speer telefonszámát. Majdnem hat óra van, és a titkárnők ötkor elmennek. A kilencedik csöngetésre felveszik.
– Halló? – mondja egy férfihang.
Hátat fordítok a könyvtár bejárati részének, és megpróbálok a polcok közé rejtőzni.
– Jó napot, Rudy Baylor vagyok. Az egyetemről beszélek, és kaptam egy üzenetet, hogy hívjam fel Loyd Becket. Az állt benne, hogy sürgősen. – Az üzenetben egy szó sincs arról, hogy sürgős lenne, de jelen pillanatban elég izgatott vagyok.
– Rudy Baylor? Milyen ügyben?
– Én vagyok az a fickó, akit most vettek fel. Kivel beszélek?
– Ja igen, Baylor. Itt Carson Bell. Beck éppen egy értekezleten van, most nem zavarhatjuk. Próbálja meg egy óra múlva.
Akkor találkoztam Carson Bell-lel néhány percre, amikor körbevezettek az irodában. Ahogy emlékszem, Bell a tipikus zaklatott ügyvéd, aki egy-két pillanatig kedves, aztán rohan vissza a munkájához.
– Nézze, Mr. Bell, azt hiszem, tényleg nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Mr. Beckkel.
– Sajnálom, de most nem tud beszélni vele.
– Valami szóbeszédet hallottam arról, hogy a cég fuzionál a Tinley Britt-tel. Igaz ez?
– Nézze, Rudy, sok a dolgom, és most nincs időm beszélgetni. Telefonáljon egy óra múlva, és Loyd majd eligazítja.
Eligazít?
– Megvan még az állásom? – kérdezem rettegve és némileg kétségbeesetten.
– Telefonáljon egy óra múlva – feleli Bell ingerülten, aztán lecsapja a kagylót.
Ráfirkantok néhány sort egy darab papírra, amit aztán odaadok a könyvtárosnak.
– Ismered Booker Kane-t? – kérdezem.
– Aha.
– Jó. Néhány percen belül itt lesz. Add neki oda ezt az üzenetet. Mondd meg neki, hogy nagyjából egy óra múlva visszajövök.
A fickó morog valamit, de átveszi az üzenetet. Kijövök a könyvtárból, elosonok a dohányzó mellett, és azért rimánkodom magamban, hogy senki ne vegyen észre. Miután kijutok az épületből, a parkolóhoz rohanok, ahol a Toyotám vár rám. Remélem, beindul a motor. Egyik legsötétebb titkom az, hogy még mindig tartozom majdnem háromszáz dollárral egy banknak ezért a nyomorúságos roncsért. Még Bookernek is hazudtam. Azt hiszi, hogy már ki van fizetve.

 

 

Három

Nem titok, hogy Memphisben túl sok ügyvéd van. Ezt már akkor közölték velünk, amikor elkezdtük a jogi egyetemet; elmondták, hogy a szakma túlzsúfolt, nemcsak itt, hanem mindenhol; hogy három éven keresztül agyonhajszoljuk magunkat, küszködünk, hogy letegyük az ügyvédi vizsgát, de mégsem találunk magunknak munkát, így aztán, tudatták velünk az elsőéves eligazításon, szívességképpen az évfolyamnak legalább az egyharmadát kiszórják majd. Ezt valóban meg is tették.
Legalább tíz embert meg tudok nevezni, aki velem együtt végez jövő hónapban, de a diplomaosztás után rengeteg ideje lesz arra, hogy az ügyvédi vizsgára készüljön, mert még munkát kell találnia magának. Összesen hét év az egyetemen az előtanulmányokkal együtt, és az embernek nincs állása. És persze többtucatnyi olyan évfolyamtársam is eszembe jut, aki közvédőként, helyettes városi államügyészként fog dolgozni, illetve rosszul fizetett fogalmazóként alulfizetett bírók mellett; ezek olyan munkák, amelyekről nem beszéltek nekünk.
Így aztán több szempontból is ugyancsak büszke vagyok arra, hogy a Brodnax és Speernél, egy igazi ügyvédi irodánál kaptam állást. Néha bizony egészen öntelten viselkedem, amikor gyengébb képességű társaimmal akadok össze, akik még mindig ide-oda rohangálnak és meghallgatásokért könyörögnek. Arroganciám azonban hirtelen semmivé lett. Csomó van a gyomromban, miközben a belváros felé hajtok. Egy olyan cégnél, mint a Tinley Britt, nincs nekem hely. A Toyota rángatózik és nagyokat lő, mint mindig, de legalább megy.
Megpróbálom elemezni a fúziót. Néhány évvel ezelőtt a Tinley Britt magába szippantott egy harmincfős céget, és ez nagy újságnak számított a városban. De arra nem emlékszem, hogy emberek elvesztették volna közben az állásukat. Vajon miért van szükségük egy olyan tizenöt fős cégre, mint a Brodnax és Speer? Hirtelen megvilágosodik előttem, hogy mennyire keveset tudok jövendőbeli munkáltatómról. Az öreg Brodnax évekkel ezelőtt meghalt, húsos arcát egy csúf bronzszoborban örökítették meg, amely a cég bejáratánál van elhelyezve. Speer a veje, bár már réges-régen elvált a lányától. Egyszer rövid időre találkoztam Speerrel, és egészen kedves volt. A második vagy a harmadik beszélgetés során közölték velem, hogy a legkomolyabb ügyfeleik biztosítótársaságok, és munkájuk nyolcvan százalékát autóbalesetekkel kapcsolatos ügyek teszik ki.
Lehet, hogy a Tinley Brittnek egy kis erősítésre volt szüksége az autó-baleseti részlegben. Ki tudja?
Bár a parkolók már éppen kiürülnek, és rengeteg helyet lehet találni, az utca túloldalán parkolok le szabálytalanul, szemben azzal a nyolcemeletes épülettel, ahol a Brodnax és Speer működik. Kétutcányival arrébb áll egy bankház, a belváros legmagasabb épülete, és természetesen a Tinley Britt bérli a legfelső szintet. Szép kis kakasülőjükről megvetéssel tekinthetnek le a városra. Gyűlölöm őket.
Keresztülvágok az utcán, és belépek a Powers Building mocskos előcsarnokába. A két lift balra van, de jobbra észreveszek egy ismerős arcot. Richard Spain az, egy ügyvéd a Brodnax és Speertől; nagyon rendes fickó, az első látogatásom során elvitt ebédelni. Egy keskeny márványpadon ül, és üres tekintettel mered a földre.
– Richard – szólítom meg, miközben odasétálok hozzá. – Én vagyok az, Rudy Baylor.
Meg sem mozdul, továbbra is a földre bámul. Leülök mellé. A liftek pont velünk szemben vannak, tíz méterre tőlünk.
– Mi a baj, Richard? – érdeklődöm. A fickó nincs teljesen magánál. – Jól vagy, Richard? – A kis előcsarnok most éppen üres, csönd van és nyugalom.
Lassan felém fordítja a fejét.
– Kirúgtak – mondja halkan, majdnem csukott szájjal. Szeme vörös – vagy sírt, vagy ivott.
Mély levegőt veszek.
– Kicsoda? – kérdezem mély hangon, bár biztosan tudom a választ.
– Kirúgtak – ismétli.
– Richard, beszélj már! Mi történik itt? Kit rúgtak ki?
– Az összes ügyvédet kirúgták – mondja lassan. – Beck behívott minket a tárgyalóba, közölte, hogy az üzlettársak beleegyeztek a fúzióba, és nekünk, közönséges ügyvédeknek nincs hely. Ennyi az egész. Kaptunk egy órát, hogy letakarítsuk az íróasztalunkat és elhagyjuk az épületet. – Fejét furcsán ingatja ide-oda, miközben ezt mondja, és a liftajtókra mered.
– Ennyi az egész – szólalok meg.
– Gondolom, te a saját állásodon töprengsz magadban – mondja Richard, még mindig az előcsarnok túlsó vége felé bámulva.
– Hát bizony eszembe jutott.
– Ezeket a nyavalyásokat egy fikarcnyit sem érdekled.
Ezt természetesen már én is kitaláltam.
– Titeket miért rúgnak ki? – kérdem alig hallható hangon. Az igazat megvallva egyáltalán nem érdekel, hogy miért rúgták ki őket. De azért igyekszem, hogy a hangom őszintének tűnjön.
– A Tinley Britt meg akarta kapni az ügyfeleinket – feleli Richard. – Ahhoz, hogy megszerezzék az ügyfeleket, meg kellett venniük az üzlettársakat. Mi, közönséges ügyvédek, egyszerűen csak útban voltunk.
– Sajnálom – mondom neki.
– Én is. A megbeszélés alatt szóba jött a neved. Valaki érdeklődött felőled, mert te vagy az egyetlen új alkalmazott. Beck azt mondta, megpróbál felhívni, hogy közölje veled a rossz hírt. Téged is lapátra tettek, Rudy. Sajnálom.
Fejem kissé lecsuklik, és a földet kezdem tanulmányozni. Izzad a tenyerem.
– Tudod, mennyit kerestem a múlt évben? – kérdi.
– Mennyit?
– Nyolcvanezret. Hat éven keresztül gürcöltem, heti hetven órát dolgoztam, nem törődtem a családommal, ontottam a véremet a jó öreg Brodnax és Speerért, és aztán ezek a nyavalyások azt mondják, kapok egy órát, hogy letakarítsam az íróasztalomat és elhagyjam az irodámat. Még oda is küldtek egy biztonsági őrt, aki végignézte, ahogy összerámolom a holmijaimat. Nyolcvanezer dollárt fizettek, én meg kétezer-ötszáz órát számláztam százötven dolláros órabérrel, tehát tavaly összesen háromszázhetvenötezer dollárt szedtem össze nekik. Nyolcvanezerrel jutalmaztak, kaptam tőlük egy aranyórát, elmondták, hogy milyen nagyszerűen dolgoztam, könnyen lehet, hogy néhány éven belül üzlettárs leszek, tudod, egy nagyon boldog család vagyunk. Aztán jön a Tinley Britt a millióival, én meg elvesztem az állásomat. És te is elveszted az állásodat. Tisztában vagy ezzel? Fel tudod fogni, hogy elvesztetted az első állásodat, mielőtt munkába álltái volna?
Erre nem tudok mit felelni.
Finom mozdulattal a bal vállára hajtja a fejét, most sem néz rám. – Nyolcvanezer dollár. Szép kis summa, nem, Rudy?
– Aha. – Az én fogalmaim szerint csinos kis vagyon.
– Képtelen lennék találni egy másik állást, ahol ennyi pénzt kereshetnék, tudod? Ebben a városban lehetetlen. Sehol sincs üresedés. Túl sok átkozott ügyvéd van.
Na ne, tényleg?
Ujjaival megtörli a szemét, aztán lassan talpra áll.
– El kell mondanom a feleségemnek – motyogja magában, miközben görnyedt tartásban keresztülballag az előcsarnokon, kimegy az épületből, és eltűnik a járdán.
A liften felmegyek a negyedikre, kiszállok, és egy parányi előcsarnokba érek. A kettős üvegajtón keresztül látom, hogy egy jól megtermett, egyenruhás biztonsági őr álldogál az ügyfélfogadó íróasztal mellett. Lekicsinylő pillantást vet rám, amikor belépek a Brodnax és Speer területére.
– Segíthetek valamit? – horkantja.
– Loyd Becket keresem – felelem, miközben megpróbálok a válla fölött a folyosó felé kukucskálni. Kissé arrébb lép, hogy elállja előlem a kilátást.
– Kicsoda maga?
– Rudy Baylor.
Előrehajol és felemel egy borítékot az íróasztalról.
– Ez a magáé – mondja. Piros tintával írták rá a nevemet. Kihajtogatom a rövid levelet. Remeg a kezem, miközben elolvasom.
Felreccsen a rádiója, és az őr lassan hátrálni kezd.
– Olvassa el a levelet, aztán menjen el – mondja, és eltűnik a folyosón.
A levél mindössze egyetlen bekezdésből áll, Lyod Beck közli velem finoman a hírt, és minden jót kíván. A fúzió „váratlan és előre nem látható” volt.
A földre hajítom a levelet, és keresek még valamit, amit eldobhatnék. Halotti csönd van a folyosón. Biztos vagyok benne, hogy zárt ajtók mögött lapítanak, és arra várnak, hogy én meg a hozzám hasonló nyomorultak eltűnjenek. Az ajtó mellett, betonállványzaton egy mellszobor áll, egy pocsék bronzszobor Brodnax kövér arcáról, és amint elmegyek mellette, ráköpök. Nem rándul össze, így aztán egy kicsit meglököm, miközben kinyitom az ajtót. A betonállványzat és rajta a fejszobor felborul.
– Hé! – süvölti egy hang mögülem, és miközben a szobor belezuhan az üvegfalba, észreveszem, hogy az őr rohan felém.
Egy tized másodpercig arra gondolok, hogy megállok és elnézést kérek, de aztán keresztülvágok az előtéren, és kitárom a lépcsőházra nyíló ajtót. Az őr megint rám kiált. Rohanok lefelé, lábam dühödten csapódik neki a lépcsőnek. Az őr túl öreg és testes ahhoz, hogy elkapjon.
Amikor a liftek mellett lévő ajtón belépek az előcsarnokba, egy lelket sem látok. Nyugodt léptekkel az ajtóhoz sétálok, aztán kimegyek a járdára. Már majdnem hét óra van és majdnem sötét, amikor hatutcányival arrébb megállók egy élelmiszerboltnál. Egy kézzel festett tábla azt hirdeti, hogy három dolcsiért hat doboz olcsó világos sört lehet kapni. Hat doboz olcsó világos sörre van szükségem.
Loyd Beck két hónappal ezelőtt alkalmazott, azt mondta, hogy az osztályzataim egész jók, írásban szépen fogalmazok, a beszélgetések jól sikerültek, és az irodában mindenkinek az az egyöntetű véleménye, hogy odavaló vagyok. Minden a legnagyobb rendben van. Fényes jövő vár rám a jó öreg Brodnax és Speernél.
Aztán a Tinley Britt meglenget néhány dolcsit, és az üzlettársak kirohannak a hátsó ajtón. Ezek a kapzsi disznók évi háromszázezer dollárt keresnek, de még többet akarnak.
Bemegyek a boltba, és megveszem a sört. Négy dollár és némi apró marad a zsebemben. A bankszámlám sincs fényesebb állapotban.
Beülök az autómba, amely egy telefonfülke mellett parkol, és leöblítem az első sört. Azóta, hogy néhány órával ezelőtt elfogyasztottam ízletes ebédemet Dot, Buddy, Bosco és Miss Birdie társaságában, nem ettem egy falatot sem. Lehet, hogy nekem is kellett volna ennem még egy kis gyümölcszselét, mint Boscónak. A hideg sör szétáramlik a gyomromban, és azonnal kábának érzem magam.
A sörösdobozok gyorsan kiürülnek. Telnek az órák, amint Memphis utcáin autózom.

 

 

Négy

A lakásom egy két szobából álló, lepusztult kis odú, a Hampton néven ismert, málladozó téglaépület második emeletén. Kétszázhetven dollárt fizetek érte havonta, a legritkább esetben időben. Egy háztömbnyire áll egy forgalmas utcától, és másfél kilométernyire a campustól. Már majdnem három éve ez a hely az otthonom. Az utóbbi időben sokszor töprengek azon, hogy egyszerűen csak el kéne tűnnöm innen egyszer az éjszaka közepén, aztán a következő egy évben majd elvitatkozgatunk a lakbérhátralékomról. Egészen mostanáig az ilyen terveknek fontos eleme volt, hogy állásom van, és minden hónapban fizetést kapok a Brodnax és Speertől. A Hampton egyetemistákkal van tele, és a háziúr hozzá van szokva ahhoz, hogy a hátralék miatt alkudozzon.
Amikor alig valamivel két óra előtt megérkezem, a parkoló sötét és csöndes. A szeméttároló mellett állítom le a kocsimat, s miközben kikászálódom belőle és becsapom az ajtót, hirtelen mozgolódást érzek, nem is olyan távolról. Egy férfi száll ki sebesen az autójából, bevágja az ajtót, és elindul egyenesen felém. Megdermedve állok a járdán. Teljes a csönd és a sötétség.
– Maga Rudy Baylor? – kérdezi, és egészen közel hajol az arcomhoz. Úgy néz ki, akár egy igazi cowboy: hegyes orrú csizma, feszes Levi's nadrág, farmering, ápolt frizura és szakáll. Gumit rágcsál, és nem úgy néz ki, mint aki megijedne egy kis lökdösődéstől.
– Maga kicsoda? – kérdezem.
– Maga Rudy Baylor? Igen vagy nem?
– Igen.
Előránt néhány papírt a farzsebéből, és a képembe nyomja.
– Sajnálom – mondja őszintén.
– Mi ez?
– Idézések.
Lassan elveszem tőle a papírokat. Túl sötét van ahhoz, hogy elolvassam, mi áll bennük, de nagyjából úgyis sejtem.
– Maga egy bíróságiidézés-kézbesítő – mondom legyőzötten.
– Aha.
– Texaco?
– Aha. És a Hampton. Ki fogják lakoltatni.
Ha józan lennék, könnyen lehet, megrendülnék attól, hogy a kilakoltatásomat elrendelő határozatot tartom a kezemben. De a mai napra elég volt már a megdöbbenésből. A sötét, sivár épület felé pillantok, körülötte a gyep tele van szeméttel, a járdát meg gaz borítja, és azon tűnődöm magamban, hogyan lakhattam ilyen hosszú ideig ezen a nyomorúságos helyen.
A férfi hátralép.
– Ott van minden a papírokban – magyarázza. – A bírósági meghallgatás időpontja, az ügyvédek neve stb. Valószínűleg néhány telefonhívással el tudja intézni a dolgot. Bár nekem semmi közöm az egészhez. Csak a munkámat végzem.
Micsoda munka. Lopakodsz a sötétben, ráveted magad gyanútlan emberekre, papírokat tolsz a képükbe, adsz egy kis jogi tanácsot ingyen, aztán szépen lelépsz, hogy valaki másra ijessz rá.
Elindul a kocsija felé, de aztán megáll, és azt mondja:
– Figyeljen csak. Valamikor rendőr voltam, és van egy adó-vevő a kocsimban. Néhány órával ezelőtt fura dolgot hallottam. Valami Rudy Baylor nevezetű fickó lerombolt egy ügyvédi irodát a belvárosban. A leírás illik magára. Ami pedig a kocsiját illeti, ugyanez a típus meg az évjárat. De biztosan nem magáról van szó.
– És ha mégis?
– Tudja, nekem semmi közöm hozzá. De a rendőrök keresik magát. Magántulajdon megrongálása.
– Úgy érti, hogy le fognak tartóztatni?
– Aha. A maga helyében én ma éjszaka valahol máshol aludnék. Bepattan az autójába, egy BMW-be. Nézem, ahogy elhajt.

 

Booker az ikerháza előtti teraszon fogad. Csíkos fürdőköpenyt húzott a pizsamájára. Nincs rajta papucs, mezítláb van. Lehet, hogy Booker is csak egy vacak kis joghallgató, aki a munkába állásáig hátralévő napokat számolgatja, de a divat kérdésében nem ismer tréfát. Nincs ugyan tele a ruhásszekrénye, de öltözetét nagyon gondosan állítja össze.
– Mi a franc történt? – kérdezi feszült hangon. Puffadt a szeme az álmosságtól. Egy nyilvános telefonról hívtam fel, a sarkon lévő élelmiszerbolt mellől.
– Sajnálom – mondom, miközben belépünk a lakásba. Látom, hogy Charlene ott van a parányi konyhában; rajta is csíkos fürdőköpeny van, haja hátul összefogva, szeme püffedt, és kávét vagy valami ilyesmit készít éppen. Valahol a lakás hátsó részében egy gyereket hallok üvölteni. Majdnem hajnali három óra van; sikerült az egész társaságot felébresztenem.
– Ülj le – mondja Booker, megfogja a karomat, és gyöngéden lenyom a kanapéra. – Te ittál.
– Részeg vagyok, Booker.
– Volt rá valami különösebb okod?
Ahogy ott áll előttem, fölöttébb hasonlatos egy dühödt apához.
– Hosszú történet.
– A rendőrségről beszéltél a telefonban.
Charlene letesz elém az asztalra egy csésze forró kávét. – Jól vagy, Rudy? – kérdezi nagyon kedvesen.
– Nagyszerűen – felelem én, mint egy igazi seggfej.
– Menj, nézd meg a gyerekeket – mondja Booker a nőnek, és Charlene eltűnik.
– Sajnálom – ismétlem. Booker ráül a dohányzóasztal szélére, egészen közel hozzám, és vár.
Nem nyúlok a kávéhoz. Lüktet a fejem. Előadom Bookernek, mi történt azóta, hogy tegnap kora délután elváltunk egymástól. Nehezen forog a nyelvem, így szép lassan beszélek, igyekszem összpontosítani az előadásomra. Charlene csöndben leül a legközelebbi székbe, és aggódva hallgat engem.
– Sajnálom – suttogom neki.
– Semmi baj, Rudy. Semmi baj.
Charlene apja lelkész valahol Tennessee állam vidéki részén, s így Charlene-nek nincs türelme a részeg és nemtörődöm, gondatlan emberekhez. Bookerral csak titokban iszogattunk néha-néha az egyetemi évek alatt.
– Megittál tizenkét doboz sört? – kérdi Booker hitetlenkedve. Charlene elmegy, hogy megnézze az egyik gyereket, aki megint elkezdett nyivákolni. Az idézéskézbesítővel, a keresettel meg a kilakoltatással zárom a történetet. Baromi egy nap volt a mai.
– Munkát kell találnom, Booker – mondom, kávét kortyolgatva.
– Ebben a pillanatban van egy nagyobb problémád is. Három hónap múlva megyünk az ügyvédi vizsgára, aztán meg kell jelennünk az átvilágító bizottság előtt. Egy letartóztatás meg egy bírói ítélet, amit ezért a produkcióért kaphatsz, tönkretehet.
Erre még nem gondoltam. A fejem majd szétesik, rettenetesen fáj.
– Kaphatnék egy szendvicset? – Hányingerem van. Ettem egy zacskó perecet a második hat doboz sörrel, de ez minden, amit a Boscóval és Miss Birdie-vel elfogyasztott ebéd óta magamhoz vettem.
Charlene meghallja a konyhában.
– Mit szólnál egy kis szalonnás tojáshoz?
– Csodás, Charlene. Kösz.
Booker mélyen a gondolataiba merül.
– Néhány óra múlva felhívom Marvin Shankle-t. Ő pedig felhívhatja a bátyját, és az összeköttetései révén talán tehet valamit a rendőrségen. Meg kell előznünk a letartóztatást.
– Jól hangzik, amit mondasz. – Marvin Shankle az egyik legelismertebb memphisi ügyvéd, Booker jövendőbeli főnöke. – Ha már úgyis beszélsz vele, kérdezd meg tőle, nincs-e nála valami munkalehetőség.
– Jó. Biztos szívesen dolgoznál egy fekete polgárjogi cégnél.
– Jelen pillanatban egy észak-koreai cégnél is munkát vállalnék, amelyik válási ügyekkel foglalkozik. Nem akartalak megbántani, Booker. Munkát kell találnom. A teljes csőd szélén állok, ember. Más hitelezők is ólálkodhatnak odakint, ott bujkálnak a bokrokban, és arra várnak, hogy rám vethessék magukat a papírjaikkal. Én ezt nem bírom. – Lassan végigheveredek a kanapén. Charlene szalonnát süt, és az átható illat szétáramlik a kis nappaliban.
– Hol vannak a papírok? – kérdezi Booker.
– A kocsiban.
Kimegy a szobából, de egy perc múlva vissza is jön. Leül egy közeli székbe, és tanulmányozni kezdi a Texaco keresetét meg a kilakoltatási értesítést. Charlene a konyhában sürgölődik, hoz nekem még kávét meg egy aszpirint. Hajnali fél négy van. A gyerekek végre elcsendesedtek. Biztonságban érzem magam, nem fázom, és még azt is érzem, hogy szeretnek.
Lassan lecsuklik a fejem, és elszenderedek.

 

 

Öt

Akár a bozótban kúszó kígyó, úgy lopózom be az egyetemre jóval déli tizenkettő után, és órákkal azután, hogy a mai szemináriumaim véget értek. Sportjog és a napóleoni törvénykönyv, micsoda marhaság. A könyvtár alagsorának távoli sarkában, kis kuckómban rejtőzöm el.
Booker azzal az örömteli hírrel ébresztett a pamlagon, hogy beszélt Marvin Shankle-lel, és a segítség már folyamatban van a belvárosban. Mr. Shankle felhívott egy bizonyos századost vagy valami effélét, és derűlátóan ítéli meg a kérdést: bízik benne, hogy el lehet simítani a dolgot. Mr. Shankle bátyja törvényszéki bíró az egyik büntetőjogi részlegen, és amennyiben a vádakat nem vonják vissza, más megoldást találnak. Azt most sem lehet tudni, hogy a rendőrök keresnek-e vagy sem. Booker lebonyolít még néhány telefont, és majd tájékoztat.
Másnaposan az ember képtelen rendszerezni a gondolatait. Jegyzeteket firkantok a füzetembe, csupa fontos dolgot, például azt: miután bejutottam az épületbe anélkül, hogy észrevettek volna, mi legyen a következő lépés? Várok itt néhány órát, amíg az egyetem kiürül. Péntek délután van, ilyenkor múlik a leglassabban az idő. Aztán leosonok az egyetem munkaközvetítő irodájába, elkapom az igazgatót, és mindent kitálalok neki. Ha mázlista vagyok, akad esetleg valami titokzatos kormányzati ügynökség, amely az összes többi végzőstől visszautasítást kapott, de még mindig évi harmincezret ajánl egy briliáns jogi tudornak. Vagy van talán egy kis cég, amelyik hirtelen rájött, hogy szüksége lenne egy ügyvédre.
Él Memphisben egy legenda, az a neve, hogy Jonathan Lake. Ezen az egyetemen végzett, és ő sem tudott munkát találni magának a nagy belvárosi cégeknél. Ez körülbelül húsz évvel ezelőtt történt. Lake-et elutasították a tekintélyes cégek, így aztán bérelt magának egy irodát, kiakasztott egy cégtáblát, és úgy ítélte meg, hogy kész az ügyvédi munkára. Néhány hónapig éhezett, aztán egy éjszaka karambolozott a motorján, és törött lábbal ébredt a St. Peter Kórházban, ahol ingyen látják el a betegeket. Nem sokkal később elfoglalta a mellette lévő ágyat egy fickó, akit szintén motorbaleset ért. Ennek a szerencsétlennek viszont egyetlen csontja sem maradt épen, és csúnyán össze is égett. A barátnője még súlyosabb állapotban volt, és néhány nappal később meg is halt. Lake összebarátkozott ezzel a fickóval. Elvállalta mindkettőjük ügyét. Hamarosan kiderült, hogy a Jaguar vezetője, aki nem állt meg a stoptáblánál, és belerohant a motorbiciklibe meg Lake új kliensébe, történetesen a harmadik legnagyobb belvárosi cég vezetője. És ráadásul az az ember, aki hat hónappal korábban elbeszélgetett Lake-kel. És részeg volt, amikor nem állt meg a stoptáblánál.
Lake-et a bosszúvágy tüzelte, amikor benyújtotta a keresetet. Az ittas sofőrnek, a cég vezetőjének rengeteg biztosítása volt, és a cég rögtön ezzel próbálkozott Lake-nél. Mindenki gyors megállapodást szeretett volna. Hat hónappal azután, hogy letette az ügyvédi vizsgát, Jonathan Lake kétmillió-hatszázezer dolláros, tárgyaláson kívüli megállapodást kötött. Az összeget rögtön, készpénzben kifizették.
A legenda úgy tartja, hogy a motoros azt mondta Lake-nek, miközben mindketten a kórházban feküdtek, hogy mivel Lake olyan fiatal, csak most jött ki az egyetemről, bármennyi pénzt is szed össze, megtarthatja a felét. Lake emlékezett erre. A fickó tartotta a szavát. Lake egymillió-háromszázezer dollárral sétált el, legalábbis a legenda szerint.
Én talán elmennék a Karib-tengerre az egymillió-háromszázezer dollárral, a saját kétárbocosomon vitorlázgatnék, és rumpuncsot iszogatnék.
De nem így Jonathan Lake. Irodaházat építtetett, megtöltötte titkárnőkkel, joggyakornokokkal, kifutókkal és nyomozókkal, és nagyon komolyan elkezdett foglalkozni a biztosítási joggal. Napi tizennyolc órát dolgozott, és nem ijedt meg attól, hogy bárkit bármiért bepereljen. Keményen tanult, képezte magát, és hamarosan az egyik legmenőbb törvényszéki ügyvéd lett Tennessee államban.
Most, húsz évvel később, Jonathan Lake még mindig napi tizennyolc órát dolgozik, a cégénél tizenegy ügyvédet foglalkoztat, nincs egyetlen üzlettársa sem, több, nagy port felkavaró bírósági ügyben vesz részt, mint bárki más a környéken, és a legenda szerint úgy nagyjából évi hárommillió dollárt keres.
És nagyon szereti szórni. Évi hárommillió dolcsit nehéz lenne elrejteni Memphisben, így aztán a legendája egyre terebélyesedik. Ki tudja, évente pontosan hány hallgató jelentkezik erre az egyetemre Jonathan Lake miatt. Álmokat dédelgetnek. És néhány végzős azért távozik innen állás nélkül, mert az a szíve vágya, hogy kapjon egy kis egérlyukat a belvárosban, az ajtón a nevével. Éhezni és kínlódni akarnak, akárcsak Lake.
Gyanítom, hogy motoroznak is. Talán én is ebbe az irányba tartok. Talán van remény. Én és Lake.

 

Nem a legjobb pillanatban kapom el Max Leuberget. Éppen telefonál, hevesen gesztikulál, és úgy káromkodik, mint egy részeg tengerész. Valami bírósági ügyről van szó, amiben tanúskodnia kellene. Úgy teszek, mintha jegyzetelgetnék, a padlót bámulom és megpróbálok nem odafigyelni, miközben az íróasztala mögött toporzékol, és rángatja a telefonzsinórt. Leteszi a kagylót.
– Elkapta a töküket, Baylor – mondja gyorsan, miközben az íróasztala felé nyúl, hogy kivegyen valamit a papírkupacból.
– Kiknek?
– A Great Benefitnek. Tegnap este átolvastam az egész anyagot. Ez egy tipikus tartozási biztosítás. – Felemel egy aktát az íróasztal sarkáról, és a székébe huppan. – Tudja, mi az?
Azt hiszem, tudom, de attól tartok, hogy részleteket is akar hallani. – Nem igazán.
– A feketék utcai biztosításnak hívják. Az ügynökök járják a házakat, és olcsón árulják a biztosítást alacsony jövedelmű embereknek. Az ügynök aztán minden héten eljön, hogy beszedje a biztosítási díjat, aztán a számlakönyvbe, amit a biztosított tart magánál, bejegyzést tesznek a tartozik rovatba. Az iskolázatlan emberekre vadásznak, és amikor bejelentenek valamilyen igényt, a cég kapásból, rutinszerűen visszautasítja. Pardon, de ezért vagy azért ezt nem fedezi a biztosítás. Nagyon ötletesek, amikor indokokat kell kiötölni, amelyek alapján visszautasítják a biztosítottat.
– Soha nem perelik be őket?
– Nem túl gyakran. A felmérések azt mutatják, hogy harminc ilyen esetből csak egy kerül bíróság elé. A cégek tisztában vannak ezzel, erre építenek. Ne felejtse el, hogy az alsóbb rétegeket célozzák meg, olyan embereket, akik félnek a jogászoktól meg az egész jogi rendszertől.
– És mi történik, amikor beperelik őket? – kérdezem. Max egy bogár vagy egy légy felé csap a karjával, mire két papírlap felemelkedik az íróasztalról, és lehull a földre.
Hevesen ropogtatni kezdi az ujjait.
– Általában nem valami sok. Egyszer-kétszer előfordult, hogy a bíróságok hatalmas kártérítési összegeket ítéltek meg. Két-három ilyen ügyben én magam is részt vettem. De az esküdtek nem szívesen csinálnak milliomosokat egyszerű emberekből, akik olcsó biztosításokat kötöttek. Gondoljon csak bele.
– De Donny Ray Black haldoklik. És azért haldoklik, mert nem tudják megcsinálni a csontvelő-átültetést, amire a biztosítás értelmében jogosult lenne. Jól mondom?
Leuberg gonosz kis mosolyt enged meg felém.
– Igen, jól mondja. Feltéve, hogy Donny Ray szülei mindenről tájékoztatták magát.
– De minden ott van, nem? – kérdezem az aktákra mutatva.
Max megvonja a vállát, bólint, és ismét elmosolyodik.
– Akkor ez egy szép reményekkel kecsegtető ügy. Nem bomba ügy, de az esélyek jók.
– Nem értem.
– Pedig egyszerű, Rudy. Ez itt Tennessee állam. Az öt számjegyű ítéletek vidéke. Az esküdtek rendkívül konzervatívak. Az átlagkereset meglehetősen alacsony, így az esküdteknek nehezükre esik gazdag embert csinálni a szomszédból. Memphisben különösképpen nehéz méltányos ítéletet kicsikarni.
Fogadom, hogy Jonathan Lake-nek sikerülne. És talán nekem is adna egy vékonyka szeletet, ha asztalára tenném az ügyet. A kellemetlen másnaposság ellenére is mozogni kezdenek odabent a kerekek.
– Tehát akkor mit tegyek? – kérdem.
– Perelje be a nyavalyásokat.
– De hát nekem nincs ügyvédi engedélyem.
– Nem maga. Küldje el ezeket az embereket valamelyik menő belvárosi ügyvédhez. A megbízásukból bonyolítson le néhány telefont, beszéljen az ügyvédükkel, írjon egy kétoldalas jelentést Smootnak, és lezárhatja az ügyet. – Megszólal a telefon, Max felpattan, odalök nekem egy dossziét. – Van benne egy lista vagy harminc ehhez hasonló ügyről. Ha esetleg érdekli, olvassa át őket.
– Köszönöm – válaszolom.
Int a karjával, hogy távozzak. Miközben kijövök az irodájából, Max Leuberg már a telefonba üvöltözik.

 

A jogi egyetem megtanított gyűlölni a könyvtári kutatómunkát. Most már három éve élek ezen a helyen, és kínlódással teli napjaimnak legalább a felét azzal töltöttem, hogy rongyosra olvasott, öreg könyvekben ősrégi bírósági ügyek után kutakodtam. Tettem mindezt azért, hogy megtámogassak valamilyen primitív jogi teóriát, ami normális ügyvédnek már évtizedek óta nem jutott az eszébe. Itt, mifelénk akkor boldogok a professzorok, ha kincsvadászatra küldhetik a nyomorult hallgatókat. Ezek az emberek, akik majdnem mindannyian azért tanítanak, mert az igazi világban nem tudnának boldogulni, úgy vélik, számunkra jó gyakorlat homályos bírósági ügyek felkutatása, hogy értelmetlen tényvázlatokat állítsunk össze, amelyekre szép osztályzatokat kapunk, aztán pedig jól képzett, fiatal ügyvédekként kezdhetjük meg a jogi szakmát.
Ez különösképpen az egyetem első két évére igaz. Most már nem olyan vészes a helyzet. És talán mégiscsak van valami értelme ennek az őrültségnek. Több ezer történetet hallottam már arról, hogy a nagy cégeknél bevett gyakorlat: a zöldfülű újoncot két évre a könyvtárba száműzik, hogy tényvázlatokat írjon, meg tárgyalási beszámolókat.
Minden óra megáll, amikor valaki másnaposan végez könyvtári kutatómunkát. A fejfájás egyre elviselhetetlenebb. A kezem továbbra is remeg. Amikor péntek délután Booker megtalált a kis kuckómban, többtucatnyi könyv hevert kinyitva az asztalomon. Leuberg listája az átolvasandó bírósági ügyekről.
– Hogy érzed magad? – érdeklődik Booker.
Bookeren zakó van meg nyakkendő, minden kétséget kizáróan az irodájában járt, telefonokat bonyolított, használta diktafonját, akár egy igazi ügyvéd.
– Jól vagyok.
Letérdel mellém, és rámered a könyvhalomra.
– Ez mi? – kérdezi.
– Nem a vizsgára készülök. Némi kutatómunkát végzek Smoot órájára.
– Még soha nem végeztél kutatómunkát Smoot órájára.
– Tudom. Bűntudatom van.
Booker feláll, és nekitámaszkodik az olvasófülke falának.
– Két dolgot akarok mondani – közli velem szinte suttogva. Mr. Shankle úgy véli, hogy azt a kis incidenst a Brodnax és Speernél sikerült elsimítani. Lebonyolított néhány telefont, és arról biztosították, hogy az úgynevezett áldozatok nem kívánnak vádat emelni.
– Az jó – felelem. – Kösz, Booker.
– Szóra sem érdemes. Azt hiszem, most már kimerészkedhetsz az utcára. Persze csak akkor, ha el tudod szakítani magad a kutatásaidtól.
– Meg fogom próbálni.
– A másik. Volt egy hosszú beszélgetésem Mr. Shankle-lel. Éppen most jövök az irodájából. Nos, pillanatnyilag nincs üresedés. Felvett három ügyvédet, engem meg két srácot Washingtonból, és még nem tudja pontosan, milyen munkát végeztet majd velük. Most éppen újabb irodahelyiségeket keres.
– Ezt nem kellett volna, Booker.
– Valóban nem, de szívesen csináltam. Semmi az egész. Mr. Shankle megígérte, hogy nyitva tartja a fülét, és szól egy-két helyen. Rengeteg embert ismer.
Annyira meg vagyok hatva, hogy meg sem tudok szólalni. Huszonnégy órával ezelőtt egy szép fizetéssel járó munka ígéretével várhattam a jövőt. Most pedig olyan emberek, akiket nem is ismerek, szívességet tesznek nekem, és igyekeznek megtalálni a legapróbb, picinyke lehetőséget arra, hogy munkába állhassak.
– Kösz – mondom, az ajkamba harapva és az ujjaimra meredve.
Booker az órájára pillant.
– Mennem kell. Van kedved holnap délelőtt tanulni a vizsgára?
– Persze.
– Majd hívlak. – Megveregeti a vállárnál, és eltűnik.

 

Pontban tíz perccel öt előtt felsétálok a könyvtárból a földszintre. Most már nem azt figyelem állandóan, hogy látok-e valahol rendőrt, nem félek attól, hogy szembenézzek Sara Plankmore-ral, és újabb idézéskézbesítők miatt sem fő a fejem. És egyáltalán nem tartok a kellemetlen találkozásoktól az évfolyamtársaimmal. Senki sincs már itt ugyanis. Péntek van, és az egyetem teljesen kihalt.
Az állásközvetítő iroda az első emeleten van, a tanulmányi osztály közelében. A folyosón lévő hirdetőtáblára pillantok, de nem állok meg. Általában álláshirdetésekkel van tele: nagy cégek, közepesen nagy cégek, magánpraxist folytató ügyvédek, magáncégek és kormányzati ügynökségek hirdetnek. Egy gyors pillantás elég ahhoz, hogy meggyőződjek arról, amit már eddig is tudtam. Egyetlen hirdetés sincs a táblán. Az évnek ebben az időszakában nincs túlkínálat ezen a piacon.
Madeline Skinner már évtizedek óta vezeti az egyetem állásközvetítő irodáját. Az a szóbeszéd járja, hogy nyugdíjba megy, de van olyan pletyka is, hogy minden évben ezzel fenyegetőzik, így próbálván kicsikarni valamit a dékántól. Hatvanéves, de hetvennek néz ki, rövid, ősz hajú, csupa csont asszony, szeme körül karikák húzódnak, és az íróasztalán lévő hamutartóban állandóan ég a cigaretta. Állítólag napi négy dobozzal szív, és ez elég mulatságos, mert az állásközvetítő irodát hivatalosan is nemdohányzó helyiségnek nyilvánították, de még senki nem volt elég bátor ahhoz, hogy ezt közölje Madeline-nel. Óriási befolyása van, mert ő teremt kapcsolatot azokkal az emberekkel, akik állásokat ajánlanak. Ha nem lennének állások, nem lenne jogi egyetem.
És Madeline nagyon érti a dolgát. Ismeri a megfelelő embereket a megfelelő cégeknél. Sok olyan embernek talált munkát, aki ma a cégeknél új alkalmazottak felvételével foglalkozik, és Madeline bizony nem ismer irgalmat. Ha egy nagy cégnél a felvétellel a Memphisi Állami Egyetem egykori hallgatóját bízzák meg, és a nagy cég túlzottan sok nagy egyetemről kikerülő jogászt vesz fel, a mieink közül pedig keveset, Madeline állítólag felhívja az egyetem rektorát, és nem hivatalos panaszt tesz. A rektor ilyenkor ellátogat a belvárosi nagy céghez, együtt ebédel az üzlettársakkal, és szépen kiigazítja az aránytalanságot. Madeline-nek minden üresedésről tudomása van Memphisben, és pontosan tudja, hogy kik töltik be az állásokat.
A vízhűtő mellett áll, az ajtót figyeli, mintha engem várna.
– Hello, Rudy – üdvözöl érdes hangon. Egyedül van, mindenki más elment már. Az egyik kezében egy pohár vizet tart, a másikban pedig egy vékonyka cigarettát.
– Hello – mondom én, arcomon olyan mosollyal, mintha én lennék a legboldogabb ember a földkerekségen.
A pohárral irodája ajtajára mutat.
– Odabent beszélgessünk.
– Persze – felelem, és megyek utána az irodájába. Becsukja az ajtót, és az egyik szék felé biccent. Oda ülök, ahová Madeline elrendelte, ő pedig az íróasztal túloldalán foglal helyet, a széke szélén.
– Kemény nap ez a mai, ugye? – kérdi, mintha pontosan tudná, hogy mi történt az elmúlt huszonnégy órában.
– Volt már jobb is.
– Ma reggel beszéltem Loyd Beckkel – mondja lassan. Reméltem, hogy a fickó már meghalt.
– És mit mondott? – kérdezem. Igyekszem arrogáns lenni.
– Nos, tegnap este hallottam a fúzióról, és aggódtam maga miatt. Maga az egyetlen végzősünk, aki a Brodnax és Speerhez került, és nagyon szerettem volna tudni, hogy mi történt magával.
– És?
– A fúzióra nagyon gyorsan került sor, kivételes alkalom volt stb…
– Engem is ezzel etettek.
– Megkérdeztem tőle, hogy mikor értesítették magát először a fúzióról, és erre arról kezdett hadoválni valamit, hogy ez az üzlettárs meg az az üzlettárs megpróbálta felhívni magát néhányszor, de a telefon ki volt kapcsolva.
– Négy napig volt kikapcsolva.
– Mindenesetre azt is megkérdeztem tőle, tudna-e faxon másolatot küldeni arról a levélváltásról, ami a Brodnax és Speer és maga között zajlott, és ami a fúzióval, illetve a maga szerepével foglalkozott a fúzió után.
– Egy sort sem írtak.
– Tudom. Ezt ő is beismerte. A lényeg az, hogy nem tettek semmit, amíg a fúzió le nem zajlott.
– Így van. Semmit. – Van valami kellemes abban, ha az ember a maga oldalán tudhatja Madeline-t.
– Így aztán rettentő részletesen elmagyaráztam neki, hogy bizony rendesen kiszúrtak az egyik végzős hallgatónkkal, és csúnya szóváltásba keveredtünk.
Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Tudom, hogy ki került ki győztesen a szóváltásból. Madeline folytatja:
– Beck esküdözik, hogy meg akarták tartani magát. Magam sem tudom, hogy elhiggyem-e neki, mindenesetre elmagyaráztam neki, hogy ezt már jóval korábban meg kellett volna beszélniük magával. Maga most hallgató, de hamarosan végez, alig valami választja el attól, hogy ügyvéd legyen, maga nem egy vagyontárgy. Megmondtam neki, tudom, hogy egy rabszolgaműhelyt vezet, de elmagyaráztam neki, hogy a rabszolgákat már felszabadították. Nem tehetik meg, hogy ráncigálják magát, felveszik, aztán elküldik, áthelyezik, aztán megtartják, megvédik, aztán elpaterolják.
A mindenségit. A szívemből beszél.
– Befejeztük a szóváltást, én meg elmentem a dékánhoz. A dékán felhívta Donald Huceket, a Tinley Britt ügyvezető üzlettársát. Több telefonváltás után végül Hucek ugyanazzal a verzióval állt elő: Beck meg akarta tartani magát, de maga nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a Tinley Britt az új ügyvédekkel szemben felállít. A dékán gyanakodni kezdett, így aztán Hucek azt mondta, utánanéz az önéletrajzának meg a bizonyítványának.
– Nekem biztosan nincs hely ott – felelem egy olyan ember magabiztosságával, akinek számos választási lehetősége van.
– Huceknek is ez a gyanúja.
– Rendben van – mondom, mert semmi okos nem jut az eszembe. Madeline úgyis tudja, mi az igazság. Tudja, hogy rettenetesen szenvedek.
– A Tinley Brittnél nincs nagy befolyásunk. Az elmúlt három évben csak öt végzős hallgatónkat vették fel. Olyan nagyok már, hogy nem lehet nyomást gyakorolni rájuk. Az igazat megvallva, én nem szeretnék ott dolgozni.
Vigasztalni próbál, azt szeretné, hogy úgy erezzem: valami jó dolog történt velem. Kinek van szüksége a Tinley Brittre meg az évi ötvenezer dolláros kezdő fizetésükre?
– Na és akkor mi maradt még? – kérdezem.
– Nem valami sok – feleli gyorsan. – Valójában semmi. – A papírjaiba pillant. – Mindenkit felhívtam, akit ismerek. Volt egy helyettes állami közvédői, részmunkaidős állás évi tizenkettőezerért, de két nappal ezelőtt betöltötték. Hall Pasterinit küldtem oda. Ismeri Hallt? Áldja meg az Isten. Végre talált munkát.
Gondolom, sok ember áldja most az én nevemet is.
– És van két kisebb cég, amelyik vállalati jogászt keres, de mindketten megkövetelik az ügyvédi vizsgát.
Az ügyvédi vizsga júliusban van. Gyakorlatilag az összes cég rögtön a diplomaosztás után felveszi az ügyvédjelölteket, fizetést ad nekik, felkészíti őket az ügyvédi vizsgára, és már gőzerővel végzik a munkát, amikor leteszik a vizsgát.
Madeline az íróasztalra teszi a papírjait.
– Folytatom a keresést. Talán felbukkan majd valami.
– Mit csináljak?
– Kopogtasson be mindenhová. Háromezer ügyvéd van ebben a városban, a legtöbb magánpraxist folytat vagy két-három fős cégekben dolgozik. Nem állnak kapcsolatban a mi állásközvetítő irodánkkal, így nem ismerjük őket. Menjen és keresse meg őket. Én a kisebb cégeknél kezdeném, ahol két-három, esetleg négy ügyvéd dolgozik, és rábeszélném őket, hogy alkalmazzanak. Ajánlja fel, hogy dolgozik az ócska aktákon és…
– Ócska aktákon? – kérdezem.
– Aha. Minden ügyvédnek van egy halom ócska aktája. Valamelyik eldugott sarokban tartják őket, és minél tovább porosodnak ott, annál kellemetlenebb a bűzük. Az ügyvédek azt kívánják, bárcsak soha ne vállalták volna el az ilyen ügyeket.
Ezek azok a dolgok, amiket nem tanítanak az egyetemen.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze. Bármit.
– Az elmúlt három hónapban hány embert látott el azzal a tanáccsal, hogy kopogtasson be mindenhová?
Madeline elmosolyodik, aztán egy gyorsnyomtatóval készített anyagot kezd tanulmányozni.
– Körülbelül tizenöt végző hallgatónk van, aki még mindig munkát keres.
– Tehát miközben mi itt beszélgetünk, ezek most is éppen járják az utcákat.
– Valószínűleg igen. Bár nem egészen biztos. Vannak olyanok, akiknek más terveik vannak, és ezeket nem osztják meg velem.
Már öt óra múlt, Madeline szeretne hazamenni.
– Köszönöm, Mrs. Skinner. Mindent köszönök. Jó érzés tudni, hogy valaki törődik az emberrel.
– Nem hagyom abba a keresést, ígérem. Jövő héten nézzen be újra.
– Rendben van. Köszönöm.
Úgy térek vissza az olvasófülkémbe, hogy senki sem vesz észre.

 

 

Hat

A Birdsong-ház a város szívében áll, gazdag környéken, néhány kilométernyire az egyetemtől. A félreesőnek tűnő utcát ősi tölgyek szegélyezik. Egy-két ház egészen tetszetős, a gyep szépen ápolt, a kocsifeljárón luxusautó csillog. Aztán van néhány olyan ház is, amelyik szinte elhagyatottnak tűnik, és kísérteties látványt nyújt a nyesetlen fák és az elburjánzott sövény mögött. És olyan épületeket is látok, amelyek valahol a kettő között vannak. Miss Birdie-é fehér, századfordulós viktoriánus ház, hatalmas veranda húzódik előtte, valahol a végénél tűnik el. Ráférne egy festés meg egy új tető, és a kertben is elkelne egy kertész gondoskodása. Az ablakok piszkosak, az ereszek tele levelekkel, de mégis nyilvánvaló, hogy lakik benne valaki, és igyekszik rendben tartani. A kocsifeljárót elhanyagolt sövénysor szegélyezi. Egy koszos Cadillac mögött parkolok le, lehet vagy tízéves.
A veranda fapadlója megreccsen, amint odamegyek a bejárati ajtóhoz, s közben azt figyelem, nem bukkan-e fel valahol egy hegyes fogú kutya. Késő van, már sötétedik, a verandán nem ég lámpa. A súlyos faajtó szélesre tárva, a szúnyoghálón keresztül belátok a kis hallba. Nem találok csengőgombot, így aztán finoman bekopogtatok az ajtón. Visszatartom a lélegzetemet – nincsenek csaholó kutyák.
Semmi zaj, semmi mozgás. Kissé hangosabban kopogtatok.
– Ki az? – kérdi egy ismerős hang.
– Miss Birdie?
Megjelenik egy alak a hallban, felgyullad egy lámpa, és ott van Miss Birdie ugyanabban a pamutruhában, amelyet tegnap viselt a Cipruskertben. Hunyorogva néz a szúnyoghálón keresztül.
– Én vagyok az, Rudy Baylor. A joghallgató, akivel tegnap beszélt.
– Rudy! – Izgalomba jön, hogy láthat. Néhány pillanatig kissé zavarban vagyok, aztán hirtelen elszomorodom. Miss Birdie egyedül él ebben az óriási házban, és meg van győződve róla, hogy a családja magára hagyta. Számára a nap fénypontja, hogy gondoskodhat azokról a nyomorúságos öregemberekről, akik ebédre és egy-két dalra gyűlnek össze a nyugdíjasok klubjában. Miss Birdie Birdsong nagyon magányos ember.
Sietősen kinyitja az ajtót.
– Jöjjön bejöjjön be! – ismételgeti. Megfogja a könyökömet, átvezet a hallon, aztán egy folyosón keresztül, s menet közben felkapcsolja a lámpákat. A falakat többtucatnyi családi portré díszíti. A szőnyegek porosak és elnyűttek. A levegőben dohos, penészes szag terjeng – öreg ház ez, alapos takarításra szorul meg új bútorokra.
– Nagyon kedves magától, hogy meglátogatott – mondja édesen, még mindig a karomat szorongatva. – Jól érezte magát nálunk tegnap?
– Igen, asszonyom.
– Eljön majd máskor is hozzánk?
– Már alig várom az alkalmat. A konyhaasztalhoz irányít.
– Kávét kér vagy teát? – kérdi, miközben az üvegszekrények felé tipeg, és felkapcsolja a lámpákat.
– Kávét – felelem körbepillantva a helyiségben.
– Mit szólna neszkávéhoz?
– Remek. – Három év egyetem után nem tudom megkülönböztetni a neszkávét a valóditól.
– Tejszín vagy cukor? – kérdi a hűtőszekrénybe nyúlva.
– Csak üresen.
Vizet tesz fel, egymás mellé állít két csészét, és leül velem szemben az asztalhoz. Fülig érő vigyor az arcán. Nekem köszönhetően ma jó napja van.
– Rettentően örülök, hogy látom – közli velem harmadszor vagy negyedszer.
– Nagyon szép háza van, Miss Birdie – mondom, beszippantva a pézsmaillatú levegőt.
– Ó, köszönöm. Ötven éve vettük Thomasszal.
Az edények, lábosok, a vízcsap, a tűzhely meg a kenyérpirító legalább negyvenéves. A hűtőszekrény valószínűleg a hatvanas évek elejéről származik.
– Thomas tizenegy éve halt meg. Ebben a házban neveltük fel a két fiunkat, de róluk inkább nem beszélek. – Vidám arca egy pillanatra elkomorodik, de aztán a mosoly hamar visszatér.
– Persze, megértem.
– Beszéljünk inkább magáról – mondja Miss Birdie. Olyan téma ez, amit szívesebben kerülnék.
– Hogyne. Miért is ne? – Felkészülök a kérdésekre.
– Hová valósi?
– Itt születtem, de Knoxville-ben nőttem fel.
– Ó, milyen szép. És hova járt főiskolára?
– Az Austin Peayre.
– Austin micsoda?
– Austin Peay. Egy kis iskola Clarksville-ben. Állami.
– Ó, milyen szép. És aztán miért választotta a Memphis! Állami Egyetemet?
– Azért, mert ez tényleg nagyon jó egyetem, és ráadásul szeretem Memphist. – Tulajdonképpen van még két ok. A memphisi egyetem felvett, én meg ki tudtam fizetni a tandíjat.
– Ó, milyen szép. Mikor végez?
– Néhány hét múlva.
– Akkor már igazi ügyvéd lesz, ó, milyen szép. Hol fog dolgozni?
– Még nem tudom pontosan. Az utóbbi időben sokat gondolkozom azon, hogy csak egyszerűen kiteszem a névtáblámat, tudja, saját irodát nyitok. Független típus vagyok, nem hiszem, hogy tudnék bárkinek is dolgozni. A saját elképzeléseim szerint szeretnék praktizálni.
Miss Birdie rám bámul. A mosoly eltűnt. Szeme meredten szegeződik rám. Arcán értetlen kifejezés ül.
– Hát ez csodálatos – mondja végül, aztán felpattan, hogy elkészítse a kávét.
Ha ez a bűbájos kis öregasszony valóban milliókat ér, akkor ezt rettentő ügyesen takargatja. Az asztal, amelyen a könyökömet pihentetem, alumíniumlábakon áll, a lapja pedig elnyűtt műanyag. Minden edényt, szerszámot, felszerelést, bútort évtizedekkel ezelőtt vásároltak. Miss Birdie meglehetősen elhanyagolt házban él, és egy öreg autóval közlekedik. A jelek szerint nincsenek szobalányok és inasok. Sem mutogatni való kiskutyák.
– Milyen szép – ismétli huszadszor Miss Birdie, miközben a két csészét az asztalra teszi. Nem gőzölögnek. Az én csészém épphogy csak meleg. A kávé gyenge, poshadt lötty.
– Jó kávé – mondom és csettintek ajkammal.
– Köszönöm. És akkor most be fogja indítani a saját ügyvédi irodáját?
– Fontolgatom. Tudja, egy darabig nehéz életem lesz. De ha teljes erőbedobással dolgozom, tisztességesen bánok az emberekkel, akkor nem kell majd azon aggódnom, hogyan csábítsam magamhoz az ügyfeleket.
Miss Birdie őszintén mosolyog, és lassan megcsóválja a fejét.
– De hiszen ez csodálatos, Rudy. Milyen bátor. Azt hiszem, ennek a hivatásnak több ilyen fiatalemberre lenne szüksége, mint maga.
Én vagyok az, amire ennek a szakmának a legkevésbé van szüksége: egy éhes keselyű a sok közül, aki az utcákon grasszál peres ügyekre vadászva, és azon igyekszik, hogy történjen már valami és kicsikarhasson néhány dollárt egy leégett ügyfélből.
– Nem is kérdezi, hogy miért vagyok itt? – mondom kávét kortyolgatva.
– Boldog vagyok, hogy eljött.
– Nos, én is nagyon örülök, hogy újra találkoztunk. De igazából a végrendeletről szerettem volna beszélni önnel. Elég rosszul aludtam a múlt éjjel, mert aggaszt az ön vagyonának a sorsa.
Miss Birdie szemét elfutja a könny. Meg van hatódva.
– Egy-két kérdés különösen problematikus – magyarázom, és most már úgy ráncolom a homlokomat, ahogyan egy igazi ügyvéd. Előveszek egy tollat a zsebemből, és akcióra készen tartom a kezemben. – Először is, és ne haragudjon meg rám, hogy ezt mondom, nem szívesen látom, hogy bármelyik ügyfelem is ilyen keményen lép fel a családjával szemben. Úgy érzem, ez olyan kérdés, amit alaposan meg kellene beszélnünk. – Miss Birdie ugyan nem szól semmit, de az ajka megfeszül. – Másodszor pedig, és ezért megint elnézését kérem, de ügyvédi lelkiismeretem nem engedi, hogy ezt ne tegyem szóvá, súlyos problémát jelent nekem, hogy készítsek egy végrendeletet, amely egy ilyen hatalmas vagyonnak a nagy részét egy tévés személyiségre hagyja.
– Ő Isten küldötte – közli velem Miss Birdie hangsúlyosan, rögtön megvédvén ezzel Kenneth Chandler becsületét.
– Tudom. Ez rendben is van. De miért akar mindent odaadni neki, Miss Birdie? Miért nem, mondjuk, huszonöt százalékot, a vagyonnak csak egy ésszerű hányadát?
– Rengeteg költsége van. És öregszik. Mindent elmondott nekem.
– Ez világos, de a Mindenható nem várja magától, hogy finanszírozza a tiszteletes lelkészi szolgálatait, nem igaz?
– Hogy a Mindenható mit vár el tőlem, az a magánügyem.
– Természetesen az. De azt szeretném mondani, és biztos vagyok benne, hogy ezt maga is tudja, sokan ezek közül a fickók közül nagyot buktak, Miss Birdie. Rajtakapták őket nőkkel, és nem is a feleségükkel. Kiderült róluk, hogy milliókat költenek magukra: házak, autók, luxusutazások, drága ruhák. Nagyon sok szélhámos van közöttük.
– Ő nem szélhámos.
– Nem mondtam, hogy az.
– Mire akar kilyukadni?
– Semmire – mondom, és iszom egy nagy kortyot a kávéból. Miss Birdie nem mérges, de már nem kell sok ahhoz, hogy feldühödjön.
– Én az ügyvédjeként vagyok itt, Miss Birdie, ez minden. Megkért, hogy készítsem el a végrendeletét, és nekem kötelességem, hogy mindenért aggodalmaskodjam. Nagyon komolyan veszem a felelősséget.
A szája körüli ráncok megenyhülnek, és Miss Birdie ismét kedvesen néz rám.
– Ó, milyen szép – mondja.
Feltételezem, hogy sok gazdag öreg ember, mint Miss Birdie, különösképpen pedig azok, akik végigkínlódták a nagy gazdasági válságot és saját maguk keresték meg a pénzt, könyvelőkkel, jogászokkal és barátságtalan bankárokkal őriztetnék a vagyonukat. De nem így Miss Birdie. Ő olyan naiv és hiszékeny, mint egy nyugdíjból tengődő özvegyasszony.
– Szüksége van a pénzre – mondja, kortyol egyet a kávéból, és gyanakodva méreget engem.
– Beszélhetnénk a pénzről?
– Miért akarnak az ügyvédek mindig a pénzről beszélni?
– Nagyon nyomós okuk van rá. Ha nem vigyáz, Miss Birdie, az állam lecsípi a vagyon egy jelentős részét. Bizonyos lépések révén jelentős mennyiségű adót meg lehet takarítani.
Ez bosszantja Miss Birdie-t.
– Ez a jogi blabla.
– Ezért vagyok itt, Miss Birdie.
– Gondolom, szeretné, hogy bekerüljön valahová a neve a végrendeletbe – mondja, még mindig a jog visszásságai miatt füstölögve.
– Természetesen nem – felelem, és igyekszem megdöbbentnek tűnni, de ugyanakkor megpróbálom elrejteni a meglepetésemet, hogy rajtakaptak.
– Az ügyvédek mindig megpróbálják betenni a nevüket a végrendeletembe.
– Sajnálom, Miss Birdie. Nagyon sok szélhámos ügyvéd van.
– Pontosan ezt mondta Chandler tiszteletes is.
– Ebben biztos vagyok. Nézze, én nem akarom ismerni az összes részletet, de azért megmondaná, hogy miben van a pénz? Ingatlanban, részvényekben, kötvényekben, értékpapírokban, készpénzben vagy valamilyen más befektetési formában? Adózási szempontból nagyon fontos tudni, hogy hol van a pénz.
– Egy helyen van az egész.
– Rendben. Hol?
– Atlantában.
– Atlantában?
– Igen. Hosszú történet ez, Rudy.
– Miért nem meséli el nekem?
Ellentétben a tegnapi beszélgetésünkkel a Cipruskertben, Miss Birdie-t most nem sürgeti az idő. Nincs semmi dolga. Bosco nem randalírozik a közelében. Nem kell felügyelnie az asztalok leszedését, nem kell bíráskodnia a játékoknál.
Lassan megforgatja a kávét a csészében, és a hallottakat fontolgatja, miközben az asztalra mered.
– Szinte senki sem tud róla – mondja halkan, és műfogsora kattog egyet vagy kettőt. – Memphisben legalábbis az égvilágon senki.
– Miért nem? – kérdem, talán egy kissé túl kíváncsian.
– A gyerekeim nem tudnak róla.
– A pénzről? – kérdezem hitetlenkedve.
– Hát azért egy részéről tudnak. Thomas keményen dolgozott, és nagyon sokat félretettünk. Amikor tizenegy évvel ezelőtt meghalt, majdnem százezer dollárt hagyott rám. A fiaim és különösképpen a feleségeik meg vannak győződve róla, hogy ez az összeg most már ötször akkora. De Atlantáról nem tudnak. Kér még egy kis kávét? – Miss Birdie már fel is állt.
– Igen. – Odaviszi a csészémet a pulthoz, beletesz egy picivel többet, mint egy teáskanálnyi kávé, ráönti a langyos vizet, és visszajön az asztalhoz. Úgy kavargatom, mintha egy egzotikus kapucsínó elfogyasztására készülnék. Találkozik a pillantásunk, és együttérzés sugárzik a szememből.
– Nézze, Miss Birdie, ha ez túl fájdalmas magának, akkor esetleg megkerülhetjük ezt a témát. Tudja, csak a legfontosabb dolgokat tárgyaljuk meg.
– Óriási vagyonról van szó. Miért lenne fájdalmas? Nos, én is pontosan erre gondoltam.
– Remek. Hát akkor mondja el nekem, csak úgy nagy általánosságban, hogyan fektette be a pénzt. Az ingatlanok különösen érdekelnek. – Ez igaz is. A készpénzt és más likvid befektetést általában rögtön megadóztatják. Az ingatlant szokás utolsó menedékként használni. Kérdéseimet tehát nem puszta kíváncsiság szüli.
– Még soha senkinek sem beszéltem a pénzről – mondja Miss Birdie, még mindig nagyon halkan.
– De hiszen tegnap azt mondta nekem, hogy beszélt róla Kenneth Chandlerrel.
Miss Birdie hosszú ideig hallgat, s közben a műanyag asztallapon forgatja a csészéjét.
– Igen, azt hiszem, neki beszéltem róla. De nem vagyok biztos benne, hogy mindent elmondtam. Lehet, hogy egy kicsit hazudtam is. És az egészen biztos, hogy nem mondtam el neki, honnan van a pénz.
– Rendben. Tehát akkor honnan van a pénz?
– A második férjemtől.
– A második férjétől?
– Aha, Tonytól.
– Thomas és Tony?
– Igen. Két évvel Thomas halála után hozzámentem Tonyhoz. Ő Atlantában élt, és éppen átutazóban volt Memphisben, amikor találkoztunk. Kisebb-nagyobb megszakításokkal öt évig éltünk együtt, állandóan veszekedtünk, aztán Tony hazaköltözött.
– Ezt nem értem. Úgy értettem, hogy Tonytól kapta a pénzt.
– Ez igaz, de mégsem igaz. Hosszú történet. Volt valami örökség meg ilyesmi, amiről Tony nem tudott, és én sem tudtam. Volt neki egy gazdag bátyja, egy őrült, egyébként az egész család őrült volt, és mielőtt meghalt volna, hatalmas vagyont örökölt az őrült bátyjától. Úgy értem, két nappal azelőtt, hogy Tony beadta a kulcsot, a bátyja meghalt Floridában. Tonynak nem volt végrendelete, nem volt semmije, csak egy felesége. Azaz én. És aztán felhívtak Atlantából, ettől a nagy jogi cégtől, és közölték velem, hogy Georgia állam törvényei szerint rengeteg pénz birtokosa vagyok.
– Mennyi pénzről van szó?
– Sokkal, de sokkal többről, mint amennyit Thomas hagyott rám. Mindenesetre én senkinek sem beszéltem róla. Egészen mostanáig. Senkinek nem fogja elmondani, ugye, Rudy?
– Miss Birdie, én, mint az ügyvédje, senkinek sem mondhatom el. Megesküdtem a hallgatásra. Ezt hívják ügyvéd-ügyfél viszonynak.
– Milyen szép.
– Miért nem beszélt a pénzről az előző ügyvédjének? – kérdem.
– Ó, még hogy neki! Nem igazán bíztam benne. Csak az adományokról beszéltem neki, de a teljes összeget nem árultam el. Amint rájött, hogy tele vagyok pénzzel, rögtön azt akarta, hogy bekerüljön a neve a végrendeletbe.
– De ön nem mondott el neki mindent?
– Nem.
– Nem mondta el, hogy mekkora összegről van szó?
– Nem bizony.
Ha jól számoltam, a régi végrendeletben összesen legalább húszmillió dollár értékű adományok szerepeltek. Ezek szerint tehát az ügyvéd erről tudott, hiszen ő készítette a végrendeletet. A nyilvánvaló kérdés tehát az: pontosan mennyi pénze is van ennek az idős hölgynek?
– Nekem el fogja mondani?
– Talán majd holnap, Rudy. Talán majd holnap.
Kijövünk a konyhából, és elindulunk a hátsó udvar felé. A rózsabokrok mellett van egy új szökőkút, és meg akarja mutatni nekem. Mély elragadtatottsággal csodálom meg.
Most már minden világos. Miss Birdie gazdag öregasszony, de nem akarja, hogy ezt bárki is megtudja, különösképpen a családja. Mindig is jól élt, és nem kelt gyanút, hogy most, nyolcvanévesen, özvegyasszonyként feléli a megtakarított, tisztességes summát.
Leülünk egy kovácsoltvas padra, és egészen addig hideg kávét iszogatunk a sötétben, amíg megfelelő mennyiségű ürügyet nem tudok összeszedni, hogy elmenekülhessek.

 

Fényűző életmódom fenntartása végett az utolsó három esztendőben csaposként és pincérként dolgozom a Yogi'sban, ami egyetemista szórakozóhely, mindjárt a campus mellett. A tulajdonosa Prince Thomas, egy lófarkas szeszkazán, jól megtermett alakjánál csak az egója nagyobb. Prince igazi vállalkozó, aki szereti, ha a fényképe bekerül az újságokba. Kocsmai körutazásokat és kebelszépségversenyt szervez hölgyeknek. Petíciót nyújtott be a városházán, azt kérelmezve, hogy az olyan mulatóhelyek, mint amilyen az övé is, egész éjjel nyitva tarthassanak. Válaszképpen a város beperelte különféle visszaélésekért. Prince imádja ezt.
Nem tart valami nagy fegyelmet a Yogi'sban. Mi, az alkalmazottak, a megbeszélés szerinti időbeosztásban dolgozunk, a borravalót megtartjuk magunknak, Prince nem nagyon néz a körmünkre.
Prince-nek azonban van egy sötét oldala is. A szóbeszéd szerint toplessbárokat üzemeltet, és ez virágzó iparágnak számít ebben a városban. Prince állítólagos üzlettársai priuszosak. Benne volt az újságokban. Prince-et kétszer citálták bíróság elé tiltott szerencsejátékért meg azért, mert bukmékerkedett, de egyik esküdtszék sem tudott egyhangú ítéletet hozni. Három éve dolgozom nála, és két dologról meg vagyok győződve. Először is: a Yogi's bevételének nagy részét egyszerűen zsebre vágja, nem marad utána számla. Számításaim szerint ez heti kétezer dollár, évi százezer. Másodszor pedig: saját kis birodalma fedőszervének használja a Yogi'st. Itt mossa tisztára a pénzt, és adóügyi okok miatt minden évet veszteségesen zár. Az alagsorban van egy irodája, egy biztonságosan őrzött, ablaktalan helyiség, ahol a cimboráival szokott találkozni.
De ez engem egyáltalán nem érdekel. Prince rendesen bánik velem. Óránként öt dollárt keresek, így a borravaló kevés. A vizsgaidőszakban csúsztathatok. Naponta legalább öt, munkát kereső egyetemista jön be ide, így aztán mázlistának érzem magam, hogy van itt állásom.
És bárhogyan nézzük is, a Yogi's baromi jó hely. Prince a Memphisi Állami Egyetem színeivel, kékkel és szürkével dekorálta ki, a falakat csapatzászlók és sportsztárokról készült, bekeretezett fényképek borítják. Csak egy rövid sétányira van a campustól, és a srácok órákon keresztül özönlenek ide, beszélgetnek, nagyokat röhögnek, és fűzik a lányokat.
Az jó, hogy ma este nem pincérkedem. A fejem még mindig fáj, és a lehető legkevesebbet szabad csak mozognom. És ráadásul így néha-néha elcsórhatok egy zöld üveget a hűtőből, egy kellemes Heinekent vagy Mooseheadet. Prince nem veszi rossz néven a csaposoktól, ha isznak egy-két kortyot.
A bárpult közelében lévő egyik boksz megtelik joghallgatókkal, csupa ismerős arc, akiket szívesen elkerülnék. Az évfolyamtársaim, harmadéves joghallgatók, és valószínűleg mindegyiknek van állása.
Nincs azzal semmi baj, ha az ember csapos vagy pincér, amikor még mezei egyetemista, sőt, némi presztízst is jelent a Yogi'sban dolgozni. De a presztízs körülbelül egy hónap múlva, amikor végzek az egyetemen, hirtelen semmivé lesz. Akkor majd sokkalta rosszabb leszek, mint csak egy megélhetésért küszködő egyetemista. Statisztikai adat leszek: egy a sok joghallgató közül, aki nem tudta megvetni a lábát a jogi szakma ingoványos talaján.

 

 

Hét

Egészen komolyan mondom, már nem emlékszem, milyen ok miatt választottam az Aubrey H. Long és Társai ügyvédi irodát első vadászterületemül, de azt hiszem, valamiképpen tetszetős és tulajdonképpen méltóságteljes hirdetésüknek köszönhető, amit a telefonkönyvben jelentettek meg. A hirdetésben volt egy fekete-fehér, szemcsés fénykép Mr. Longról. Az ügyvédek lassan már ott tartanak, ahol a csontkovácsok: mindenhová kiplakatírozzák a képüket. Mr. Long komoly embernek tűnt, nagyjából negyvenéves lehet, szépen mosolyog, ellentétben a telefonkönyvben szereplő fényképarcok többségével. Cégénél négy ügyvéd dolgozik, autóbalesetekre specializálódtak. Elszántan harcolnak az ügyfeleikért, és semmit sem fogadnak el tőlük addig, amíg a biztosító nem fizet.
A fenébe is, valahol csak el kell kezdenem. Egy kicsi, négyzet alakú, csúnya belvárosi téglaépületben találom meg az irodát. Van mellette egy parkoló, ahol nem kell fizetni. Az ingyenes parkolási lehetőséget a telefonkönyvben lévő hirdetésben is megemlítik. Amikor kinyitom az ajtót, megszólal a csengő. Egy molett kis hölgy ül a papírokkal telezsúfolt asztal mögött, és a pillantás, amelyet rám vet, egyszerre megvető és fenyegető. Abba kell hagynia miattam a gépelést.
– Segíthetek? – kérdezi, miközben húsos ujjait alig egy-két centivel az írógép billentyűzete fölött tartja.
A franc egye meg, ez nagyon kellemetlen. Mosolyt erőltetek az arcomra.
– Azt szeretném megkérdezni, hogy beszélhetnék-e Mr. Longgal.
– A szövetségi bíróságon van – közli a nő, és két ujjával lecsap a billentyűzetre. Elkészült egy rövidke szó. Nem akármilyen bíróságon van ám az ügyvéd úr, hanem a szövetségi bíróságon. Az pedig bizony az első liga, és amikor egy kisstílű ügyvédnek, mint Aubrey Long, a szövetségi bíróságon kell megjelennie, azt akarja, hogy mindenki tudja meg. A titkárnő utasítást kap, hogy kürtölje világgá. – Segíthetek? – ismétli a nő.
Úgy határoztam, hogy brutálisan őszinte leszek. A csalás meg a ravaszkodás még várhat, bár igaz, már nem sokáig.
– Igen, Rudy Baylor vagyok, harmadéves joghallgató a Memphis! Állami Egyetemen, hamarosan végzek, és, öö, hát, munkát keresek.
A megvetés most már egyértelmű. A nő elveszi a kezét a billentyűk fölül, megpördül a székével együtt, hogy szembenézzen velem, aztán alig észrevehetően megrázza a fejét.
– Nem veszünk fel új alkalmazottakat – közli velem, hangjában határozott elégedettséggel, mintha ő lenne a művezető egy acélfinomítóban.
– Értem. Itt hagyhatnám azért az önéletrajzomat meg egy levelet Mr. Longnak?
Olyan óvatos mozdulattal veszi át tőlem a papírokat, mintha le lennének pisilve, aztán az íróasztalára ejti őket.
– Odateszem a többi mellé.
Még arra is képes vagyok, hogy vigyorogjak meg kuncogjak egy kicsit.
– Sokan vagyunk, mi?
– Nagyjából napi egy.
– Értem. Elnézést a zavarásért.
– Nem tesz semmit – röffenti a nő, és máris visszatér az írógépéhez. Amint megfordulok, hogy kimenjek az épületből, dühödten csapkodni kezdi a billentyűket.
Rengeteg levelet és önéletrajzot hoztam magammal. A hétvégét a papírjaim rendezgetésével és az akcióim eltervezésével töltöttem. Jelen pillanatban stratégiai elképzelésekkel nagyon jól állok, optimizmussal kevésbé. Úgy képzelem, hogy egy hónapon keresztül ezt fogom csinálni; a szemeszter végéig a hét öt napján naponta két-három kisebb céghez elmegyek, aztán ki tudja, mi lesz. Bookernek sikerült rávennie Marvin Shankle-t, hogy nézzen már munka után nekem az igazságszolgáltatás vidékén, és Madeline Skinner valószínűleg éppen most is telefonál, s azt követeli valakitől, hogy azonnal alkalmazzon engem.
Talán majd bejön valami.
A második célpontom egy három ügyvédet foglalkoztató cég, kétutcányira az elsőtől. Pontosan elterveztem az útvonalamat, hogy az egyik visszautasítástól sebesen átmehessek a következőhöz.
Nem pocsékolom az időt.
A jogászok jegyzéke szerint a Nunley, Ross és Perry általános ügyvédi praxist folytató cég, három, negyvenes éveik elején járó fickó végzi a munkát, ügyvédjelöltek és joggyakornokok segítsége nélkül. A jelek szerint sokat foglalkoznak ingatlanokkal, és ugyan ez olyan terület, amit én ki nem állhatok, ez most nem az a helyzet, amikor válogatós lehetnék. Egy modern betonépület harmadik emeletén van az irodájuk. A lift forró és lassú.
A fogadóhelyiség meglepően szép, keleti szőnyeg borítja a hajópadlót. Az üvegből készült dohányzóasztalkán a People és az Us példányai hevernek. A titkárnő befejezi a beszélgetést, és leteszi a telefont. – Jó reggelt. Segíthetek?
– Igen. Mr. Nunleyt keresem.
Még mindig mosolyogva lepillant a katonás rendben tartott íróasztala közepén lévő vastag előjegyzési naptárra.
– Be van jelentve? – kérdezi, holott pontosan tudja, hogy nem vagyok bejelentve.
– Nem.
– Értem. Mr. Nunley most éppen nem ér rá.
Mivel tavaly nyáron egy ügyvédi irodában dolgoztam, pontosan tudtam előre, hogy Mr. Nunley most éppen nem fog ráérni. Ez a szokásos eljárás. Egy ügyvéd inkább meghal, mint hogy elismerje – akár a titkárnőjén keresztül –, hogy nem nyakig van a munkában.
Rosszabb is lehetne a helyzet. Mr. Nunley éppen a szövetségi bíróságon is tartózkodhatna ma délelőtt.
Roderick Nunley a vezetője ennek a kócerájnak, és a jogászok jegyzéke szerint a Memphisi Állami Egyetemen végzett. Lerohanási tervembe igyekeztem belevenni annyi egykori ottani végzőst, amennyit csak lehet.
– Nagyon szívesen várok – felelem mosolyogva. A titkárnő is mosolyog. Mindenki mosolyog. A rövidke folyosón valahol kinyílik egy ajtó, és megindul felénk egy férfi, aki nem visel zakót, és feltűrte az ingujját. Felpillant, meglát engem, és hirtelen már egészen közel vagyunk egymáshoz. Odanyújt egy aktát a mosolygó titkárnőnek.
– Jó reggelt – üdvözöl. – Mit tehetek önért? – Jó hangosan beszél. Nagyon barátságos fajta. A titkárnő már éppen mondana valamit, de megelőzöm.
– Mr. Nunleyval kell beszélnem – mondom.
– Én vagyok az – feleli, és kezet nyújt. – Rod Nunley.
– Rudy Baylor vagyok – felelem, és határozottan megrázom a kezét. – Harmadéves joghallgató vagyok a Memphisi Állami Egyetemen, hamarosan végzek, és munkaügyben szerettem volna beszélni önnel.
Még mindig rázzuk egymás kezét, és Nunley szorítása észrevehetően enyhül, amikor a munkát említem.
– Értem – mondja. – Szóval munkát keres, ugye? – A titkárnőre pillant, mintha azt akarná mondani: „Hogy engedhette meg, hogy ez előforduljon?”
– Igen, uram. Csak tíz percet kérek öntől. Tudom, hogy nagyon elfoglalt.
– Hát igen, tudja, néhány perc múlva lesz egy meghallgatásom, aztán a bíróságra kell mennem. – A sarkára állva rám néz, aztán a titkárnőre, végül az órájára. De a lelke mélyén jóravaló fickó, érző szívű ember. Lehet, hogy nem is olyan régen egy napon ugyanígy állt itt. Könyörgő pillantással nézek rá, és odanyújtom neki a vékonyka dossziét, benne az önéletrajzomat meg a levelet.
– Na jól van, jöjjön be. De csak egy percem van.
– Tíz perc múlva beszólok – mondja gyorsan a titkárnő, igyekezvén jóvátenni a történteket. Mint minden elfoglalt ügyvéd, Nunley is az órájára pillant, egy ideig tanulmányozza, majd komoran azt mondja a nőnek:
– Igen, maximum tíz perc múlva. És hívja fel Blanche-t, és mondja meg neki, lehet, hogy kések néhány percet.
Ezt nagyon ügyesen levezényelte ez a két ember. Teljesítették a kívánságomat, de rögtön gondoskodtak is gyors távozásomról.
– Jöjjön velem, Rudy – mondja Nunley mosolyogva. Szorosan követem végig a folyosón.
Az irodája négyzet alakú szoba, az íróasztal mögötti falat könyvespolcok borítják, az ajtóval szemben pedig a végzettségét és szakképzettségét igazoló okiratok díszelegnek a falon.
Szinte hallom, ahogy ketyeg az óra, miközben leülök vele szemben az íróasztal túloldalán.
– Elnézést, hogy így magára rontottam – kezdem –, de nagyon nagy szükségem lenne munkára.
– Mikor végez? – kérdi, a könyökére támaszkodva.
– A jövő hónapban. Tudom, hogy kissé el vagyok késve, de ez nem véletlen. – Aztán elmesélem, hogy mi történt az állásommal a Brodnax és Speernél. Amikor a Tinley Britthez érek, rájátszom arra, hogy – legalábbis reményeim szerint – utálja a nagy cégeket. Ez természetes rivalizálás: a kisfiúk, a kisstílű utcai ügyvédek, mint a haverom, Rod, kontra selyem nyakkendős fickók a belvárosi felhőkarcolókból. Kissé homályosan fogalmazok, amikor arról beszélek, hogy a Tinley Britt tárgyalni szeretett volna velem egy álláslehetőségről, de aztán visszakanyarodok a bejáratott pályára, és közlöm: az egyszerűen lehetetlen, hogy én valaha is egy nagy cégnél vállaljak munkát. Ilyen a vérem. Túlságosan is független vagyok. Embereket akarok képviselni, nem nagyvállalatokat.
Az egész nem tart öt percig sem.
Figyelmesen hallgat, bár kissé ideges, hogy a háttérben állandóan szól a telefon. Tudja, hogy nem fog alkalmazni, csak az idejét tölti velem, arra várva, hogy leteljen a tíz perc.
– Micsoda szemét dolog – mondja együttérzően, amikor a történet végére érek.
– Biztosan tudják, hogy miért csinálták – mondom, akár egy áldozati bárány. – De kész vagyok munkába állni. Az évfolyamom első harmadában végzek. Nagyon élvezem az ingatlanügyeket, két ilyen szemináriumon is részt vettem. És mindkettőn jó jegyet kaptam.
– Nagyon sokat foglalkozunk ingatlanokkal – mondja Nunley önelégülten, mintha ez lenne a legtöbb hasznot hajtó munka a földön. – És peres ügyekkel – teszi hozzá még önelégültebben. Ez a fickó több, mint aktatologató irodakukac, valószínűleg nagyon jól ért ahhoz, amit csinál, és szépen meg is tud élni belőle. De azt akarja elhitetni velem, hogy egy igazi törvényszéki héja, a tárgyalótermek réme. Azért mondja ezt, mert az ügyvédek ezt teszik, hozzátartozik az imázsukhoz.
Fogy az időm.
– Az egyetem alatt végig dolgoztam. Hét éven keresztül. Egy fillért sem kaptam hazulról.
– Milyen munkát végzett?
– Amit éppen találtam. Most éppen a Yogi'sban dolgozom, pincérkedek és csapos vagyok.
– Csapos?
– Igen, uram. Sok egyéb mellett. Az önéletrajzomat tartja a kezében.
– Nőtlen – mondja lassan.
– Igen, uram.
– Komoly kapcsolata van?
Bár semmi köze sincs hozzá, nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt közölhessem vele. – Nincs, uram.
– Nem homokos, ugye?
– Nem, természetesen nem. – Néhány rövidke pillanatig együtt nevetünk eme heteroszexuálisok közötti bensőséges szellemességen. Két rendes, tisztességes fehér ember társalog.
Nunley hátradől, arca hirtelen komollyá változik, mintha rettentő fontos kérdésben kellene hamarosan dönteni.
– Már több esztendeje nem vettünk fel új ügyvédet. Csak kíváncsiságból kérdem: a belvárosi nagymenők mit fizetnek mostanság egy újoncnak?
Nem véletlenül teszi fel ezt a kérdést. Válaszomtól függetlenül mélységes megdöbbenéssel és hitetlenkedéssel fogadja majd, hogy ilyen elképesztően magas fizetést adnak a felhőkarcolókban. Ez természetesen kellően megalapozza a vitánkat, amit majd esetleg a pénzről folytatunk.
A hazugságnak semmi haszna. Valószínűleg nagyjából ismeri a fizetéseket. Az ügyvédek imádnak pletykálkodni.
– A Tinley Britt ragaszkodik hozzá, hogy a legtöbbet fizesse. Azt hallottam, egészen ötvenezer dollárig elmegy.
Már csóválja a fejét, mielőtt befejezhetném.
– Mondhatom, szép – állapítja meg leverten. – Nagyon szép.
– Én azért nem vagyok ilyen drága – tudatom vele gyorsan. Elhatároztam, hogy olcsón odaadom magam bárkinek, aki hajlandó alkalmazni. Az igényeim szerények, és ha valahol sikerül megvetnem a lábam, néhány évig keményen dolgozom, aztán talán adódik majd egy jobb lehetőség.
– Mennyire gondolt? – kérdi, mintha kicsi, de mégis tekintélyes cége fel tudná venni a versenyt a nagymenőkkel, és megalázó lenne a számukra, ha kevesebbet fizetnének.
– A feléért is hajlandó vagyok dolgozni. Huszonötezerért. Heti nyolcvan órát dolgozom, foglalkozom az olyan ügyekkel, amelyekkel senki sem akar, elvégzem az alja munkát. Ön, Mr. Ross és Mr. Perry ideadhatja nekem az összes olyan aktát, amit soha nem is szerettek volna a kezükbe venni, és fél év alatt rendbe teszem őket. Megígérem. Az első tizenkét hónap alatt bebizonyítom, hogy megszolgálom a fizetésemet, de ha nem, akkor elmegyek a cégtől.
Rod kissé ellátja a száját, látom a fogait. Csillog a szeme, amikor azt hallja, hogy kilapátolhatja a ganét az irodájából, és odahányhatja valaki más elé. Hangosan megcsörren a telefonja, aztán a titkárnő hangját hallom.
– Mr. Nunley, várják a meghallgatáson. Az órámra pillantok. Nyolc perc telt el.
Nunley is a karórájára néz. Összevonja a szemöldökét, aztán azt mondja:
– Érdekes ajánlat. Hadd gondolkozzam rajta egy kicsit. Beszélnem kell az üzlettársaimmal. Minden csütörtök reggel szoktuk áttekinteni az ügyeket. – Feláll. – Akkor majd szóba hozom. Bár igazából nem gondoltunk arra, hogy felvegyünk egy új ügyvédet. – Megkerüli az íróasztalt, készen arra, hogy kikísérjen.
– Hasznomat veszik majd, Mr. Nunley. A huszonötezer csak tárgyalási alap. – Hátrálok az ajtó felé.
Egy pillanatra kissé meglepettnek látszik.
– Ó, nem a pénzről van szó – mondja, és az embernek az az érzése, hogy az ő meg az üzlettársai fejében meg sem fordulna, hogy kevesebbet fizessenek, mint a Tinley Britt. – De egészen szépen működik így is a cégünk. Sok pénzt csinálunk, tudja. Mindenki boldog. Nem gondoltunk még arra, hogy növeljük a létszámot – Kinyitja az ajtót, várja, hogy kimenjek. – Majd jelentkezünk.
Szorosan a nyomomban jön utánam a bejáratig, aztán utasítja a titkárnőt, hogy mindenképpen kérje el a telefonszámomat. Keményen megszorítja a kezemet, a legjobbakat kívánja, megígéri, hogy hamarosan telefonál, és másodpercekkel később már az utcán vagyok.
Eltelik egy-két pillanat, amíg összeszedem a gondolataimat. Felajánlottam, hogy az elfogadhatónál jóval kevesebbért áruba bocsátom a tudásomat, és néhány perc alatt a járdán találom magam.
Ha továbbra is így alakulnak a dolgaim, a Roderick Nunleyval folytatott megbeszélésem lesz az egyik legeredményesebb akcióm.
Majdnem tíz óra van. Harminc perc múlva lesz a napóleoni törvénykönyv szemináriumom, és erre az órára mindenképpen el kell mennem, mert a múlt héten kihagytam. Bár igaz, három héten keresztül is kihagyhatnám, senki sem foglalkozna vele. Nincs vizsga ugyanis.
Mostanában szabadon mozgok az egyetemen, már nem szégyellem mutogatni az arcomat. Néhány napon belül az összes harmadéves hallgató elhagyja ezt a helyet. A jogi egyetem megfeszített munkával és nagyon kemény vizsgákkal kezdődik, de néhány gyermeteg kvízjátékkal és a kutyát sem érdeklő házi dolgozattal végződik. Mindannyian több időt töltünk a vizsgára készüléssel, mint azzal, hogy az utolsó óráink miatt aggodalmaskodjunk.
A legtöbben arra készülünk, hogy munkába álljunk.
Madeline Skinner olyan vehemenciával foglalkozik az ügyemmel, mintha a sajátja lenne. És majdnem olyan sokat szenved, mint én, mert nincs szerencsénk. Egy memphisi szenátornak esetleg szüksége lenne egy jogászra a nashville-i irodájába. Harmincezer dollár évente plusz prémium, de feltétel az ügyvédi engedély és a kétéves gyakorlat. Egy kisebb cég keres egy ügyvédet, aki az alapképzését számfejtésből kapta. Én történelmet tanultam.
– A Shelby Megyei Szociális Központban esetleg lesz egy ügyvédi állás augusztusban. – Madeline az íróasztalán heverő papírok között turkál, elszántan keres valamit.
– Szociális ügyekben dolgozó ügyvédet keresnek? – kérdem.
– Csodálatos munkának tűnik, nem?
– Mennyit fizetnek?
– Tizennyolcezret.
– Miféle munka?
– Lecsúszott, pénztelen apákat kell felkutatni, hogy beszedjék tőlük a tartásdíjat. A legtöbb ilyen jellegű ügy, tudja, a szokásos.
– Veszélyesnek tűnik.
– De legalább munka.
– Na és mit csináljak augusztusig?
– Készüljön az ügyvédi vizsgára.
– Az igen. Ha tényleg keményen tanulok és leteszem a vizsgát, akkor elmehetek dolgozni a szociális központba minimálbérért.
– Nézze, Rudy…
– Sajnálom. Nehéz napom volt.
Megígérem, holnap visszajövök, hogy minden kétséget kizáróan ugyanezt a beszélgetést folytathassuk le újra.

 

 

Nyolc

Booker megtalálta a megfelelő nyomtatványt valahol a Shankle cég mélyén. Azt mondta, van egy ügyvéd náluk, akit az alagsorban dugtak el, és aki néha foglalkozik csődeljárásokkal, és el tudja csenni a szükséges papírokat.
A nyomtatványokban eléggé világosan vannak megfogalmazva a kérdések. Első lap a vagyontárgyak felsorolása, az én esetemben ez gyors és könnyű feladat. A másik lapon a tartozásokról kell számot adni. Van egy rubrika a munkahelynek, a folyamatban lévő pereknek stb. Az ilyen típusú ügyeknek a közismert neve a Hetedik Szakasz, a csődeljárásra vonatkozó törvények idevonatkozó része, amely szerint minden vagyontárgyat a tartozások kiegyenlítésére kell fordítani.
Már nem vagyok alkalmazásban a Yogi'sban. Ott dolgozom ugyan, de készpénzben kapom a fizetésemet, nincs semmi nyoma papíron. Nincs semmi, amit le lehetne foglalni vagy le lehetne tiltani. Szerény béremet nem kell megosztanom a Texacóval. Kellemetlen helyzetemet megvitattam Prince-szel, elmondtam neki, hogy mennyire rosszul állnak a dolgaim, a tandíjra meg a hitelkártyákra fogtam mindent, és ő rögtön beleszeretett abba az ötletbe, hogy készpénzben fizessen nekem és átvágja az államot. Prince lelkes híve a mindent-készpénzben-adót-nem-fizetni gazdasági elvnek.
Felajánlotta, hogy kisegít egy kisebb kölcsönnel, de ez nem lenne jó ötlet. Azt hiszi, hogy tehetős, fiatal ügyvédként rövidesen rengeteget fogok keresni, és nem volt szívem megmondani neki, hogy könnyen lehet: egy darabig még nála dolgozom.
És azt sem mondtam el neki, milyen hatalmas kölcsönre lenne szükségem. A Texaco 612,88 dollárra perelt be, ez az összeg magában foglalja a bírósági költségeket és a jogászi díjakat is. A háziúr 809 dollárt követel tőlem, költségekkel és díjakkal együtt De az igazi farkasok még csak most jönnek. Már írják az ocsmány leveleiket, és azzal fenyegetőznek, hogy csatasorba állítják a jogászokat.
Van egy MasterCardom meg egy Visa kártyám, két különböző memphisi bank adta ki őket. Tavaly a hálaadás ünnepe és karácsony között, egy boldogságos, de rövid időszakban, amikor biztos voltam benne, hogy néhány hónap múlva jó állásom lesz, és amikor hiábavalóan szerettem Sarát, elhatároztam, hogy veszek neki néhány elbűvölő ajándékot az ünnepekre. Kiváló minőségű, tartós és drága holmikat akartam vásárolni. A MasterCarddal vettem egy arany karkötőt ezerhétszáz dollárért, a Visa révén pedig antik ezüst fülbevalókkal kívántam meglepni a drágámat. Ezeregyszáz dollárba került. Egy nappal azelőtt, hogy közölte velem, látni se akar többet, elmentem egy elegáns élelmiszerüzletbe, vettem a karácsonyi lakomára egy üveg Dom Pérignont, negyed kiló libamájpástétomot, némi kaviárt, egy kis sajtkülönlegességet és még más finomságokat. Összesen háromszáz dolláromba került, de a fenébe is, egyszer élünk!
A kártyákat kibocsátó álnok bankok néhány nappal az ünnepek előtt minden magyarázat nélkül megemelték a hitelkeretemet. Egyik percről a másikra jóformán annyit költhettem, amennyit csak akartam, de mivel már csak néhány hónap volt hátra a diplomaosztásig, illetve a munkába állásig, tudtam, hogy majd csak átvészelem valahogy nyárig, és be tudom fizetni a havi minimális összeget, így aztán két kézzel szórtam a pénzt, és közben arról álmodoztam, hogy majd milyen szépen fogok élni Sarával.
Most már utálom magam ezért, de az igazság az, hogy akkor papírral és ceruzával leültem, és mindent kiszámoltam. Megoldhatónak látszott.
A libamájpástétom megrohadt, amikor a hűtőszekrény tetején felejtettem egy éjjel, miközben olcsó sört döntöttem magamba. A karácsonyi ebédemet egyedül fogyasztottam el az elsösétített lakásban: sajtot ettem, és pezsgőt ittam rá. A kaviárhoz hozzá sem nyúltam. Hepehupás kanapémon ülve bámultam a földön heverő ékszereket. Egy nagy darab Brie sajtot rágcsáltam, Dom Pérignont iszogattam, a kedvesemnek szánt karácsonyi ajándékokat nézegettem és bőgtem.
Valamikor, már nem tudom pontosan, mikor, összeszedtem magam, és lépéseket tettem, hogy visszavigyem a drága holmikat az üzletbe, ahonnan származnak. Eljátszottam a gondolattal, hogy a vízbe hajítom őket egy hídról, vagy valami ehhez hasonló teátrális megoldást választok.
Január elsején történt valami. Hosszú séta és kocogás után visszatértem a lakásomba, és azt tapasztaltam, hogy kiraboltak. Az ajtót felfeszítették. A betörők elvitték az öreg tévémet meg a rádiómat, egy negyeddollárosokkal teli befőttesüveget a komódról és természetesen az ékszereket, amelyeket Sarának vásároltam.
Kihívtam a rendőröket, és kitöltöttem a szükséges nyomtatványokat. Megmutattam nekik a számlát. Az őrmester csak a fejét csóválta, és azt mondta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a biztosítómmal.
Több mint háromezer dollárt költöttem el a hitelkártyáimmal. Eljött az idő, hogy meglakoljak érte.

 

A tervek szerint holnap fognak kilakoltatni. A csődeljárási törvénynek van egy csodálatos cikkelye, amely automatikusan felfüggeszt minden jogi eljárást az adós ellen. Ezért történik az, hogy a nagyvállalatok, mint például a Texaco, csődeljárást kérnek maguk ellen, amikor átmeneti védelemre van szükségük. A háziúr hozzám sem nyúlhat holnap; még telefonon sem hívhat fel, hogy kígyót-békát kiabáljon rám.
Kilépek a liftből, és mély levegőt veszek. A folyosó ügyvédekkel van tele. Három, csődeljárási ügyekkel foglalkozó, főállású bíró dolgozik itt, a tárgyalótermeik ezen az emeleten vannak. Minden napra többtucatnyi meghallgatást ütemeznek be, és minden egyes meghallgatáson egy csomó ügyvéd vesz részt: egy az adósé, a többi meg a hitelezőé. Olyan ez az egész, mint egy állatkert. Miközben végigslattyogok a folyosón, hallom, hogy fontos megbeszélések folynak: az ügyvédek kifizetetlen orvosi számlákról vitatkoznak, meg arról, hogy mennyit ér egy kisteherautó. Bemegyek a fogalmazói irodába, és várok tíz percet, mialatt az előttem lévő jogászok komótosan benyújtják a kereseteiket. Nagyon jól ismerik az adminisztrátorokat, folyik a flörtölés meg az értelmetlen csacsogás. A mindenségit, de szeretnék én is egy ilyen fontos ügyvéd lenni, akit a lányok Erednek vagy Sonnynak szólítanak.
Odaadom a papírokat egy zaklatott adminisztrátornak, akinek rágógumival van tele a szája. A kérelmemre pillant, aztán alaposan megnéz magának. Farmeringet és khakiszínű nadrágot viselek.
– Ügyvéd? – kérdezi meglehetősen hangosan, és látom, hogy néhányan felénk pillantanak.
– Nem.
– Adós? – kérdi még hangosabban, s közben rágja a rágógumit.
– Igen – felelem gyorsan. Az adós, ha nincs ügyvédje, saját maga is benyújthatja a kérelmet, bár ezt sehol sem hirdetik.
A nő jóváhagyóan bólint, és lebélyegzi a kérelmet.
– Az illeték nyolcvan dollár, legyen szíves.
Átnyújtok neki négy húszast. Elveszi a pénzt, aztán gyanakodva méregeti. A kérelmemben nem szerepel bankszámla, mert tegnap lezártam, s így a 11,84 dolláros vagyonom semmivé lett. A nyomtatványon a következő vagyontárgyak vannak felsorolva: egy agyonhasznált Toyota – 500 dollár; különféle bútorok és lakberendezési cikkek – 150 dollár; CD-gyűjtemény – 200 dollár; jogi könyvek – 125 dollár; ruházat – 150 dollár. Ezek mind személyes ingóságok, s így nem esnek az éppen most megkezdett jogi procedúra hatálya alá. Mindent megtarthatok, de továbbra is köteles vagyok fizetni a Toyotáért.
– Készpénz? – kérdi, aztán hozzálát, hogy kitöltse az elismervényt.
– Nincs bankszámlám – mondom majdnem kiabálva, azok kedvéért, akik figyelnek, és szeretnék hallani az egész sztorit.
A nő rám mered, én meg őrá. Folytatja a papírmunkát, és néhány perc múlva elém csúsztatja a kérelem másolatát meg az elismervényt. Megnézem az első meghallgatás dátumát, időpontját és helyszínét.
Majdnem sikerül eljutnom az ajtóig, mielőtt valaki megállítana. Egy keménykötésű, fekete szakállt viselő fiatalember, akinek az arcán gyöngyözik az izzadság, gyengéden megérinti a karomat.
– Elnézést, uram – mondja. Megállók és ránézek. Egy névjegykártyát nyom a kezembe. – Robbie Molk vagyok, ügyvéd. Véletlenül hallottam a beszélgetésüket. Arra gondoltam, esetleg szüksége van jogi segítségre a csődeljárási ügyben.
A névjegyre pillantok, aztán a himlőhelyes arcra. Már hallottam Molkról. Láttam a hirdetését az újságban, százötven dollárt kér az ilyen ügyekért. S most tessék, itt portyázik a fogalmazói irodán, akár egy keselyű, és arra vár, hogy lecsaphasson egy szerencsétlen flótásra, aki esetleg össze tud kaparni százötven dollárt.
Udvariasan átveszem a kártyáját.
– Köszönöm, de nem – felelem, és igyekszem kedves lenni. – Saját magam is el tudom intézni.
– Sokféleképpen el lehet ám szúrni – mondja erre gyorsan, és egészen biztos vagyok benne, hogy már több ezerszer győzködte a potenciális ügyfeleket ezzel a mondattal. – Átverős ügyek ezek. Évente több száz ilyet lebonyolítok. Kétszáz dollárt kérek, és nyomban munkához látok. Saját irodám van és sok munkatársam.
Most kétszáz dollár. Gondolom, ha az ember személyesen találkozik vele, hozzácsap még egy ötvenest. Ez az a pillanat, amikor nagyon könnyű lenne rápirítani, de valami azt súgja nekem, hogy Molk nem az a fajta ember, akit meg lehet alázni.
– Köszönöm, nem – mondom, és félretolom a férfit.
A lefelé tartó út lassú és fájdalmas. A lift ügyvédekkel van teli, mindannyian rosszul öltözöttek, letaposott cipőt viselnek, és kidagadó aktatáskát tartanak a kezükben. Még mindig a letiltásokról beszélnek, meg arról, hogy mi van biztosítva és mi nincs. Rettentően fontos megbeszélések. Úgy tűnik, képtelenek másról beszélni.
Éppen megállunk a földszinten, amikor belém hasít a fölismerés. Fogalmam sincs, mit fogok csinálni egy év múlva, és nemcsak lehetséges, hanem nagyon is valószínű, hogy itt fogok állni ebben a liftben, és ehhez hasonló banális beszélgetéseket folytatok ugyanezekkel az emberekkel. Minden jel szerint pont olyan leszek majd, mint ők, az utcákon kóborolok, olyan emberekből igyekszem kipréselni az ügyvédi díjat, akik nem tudnak fizetni, meg a bíróságokon őgyelgek, hátha akad valami munka.
Kába leszek ettől a szörnyűséges perspektívától. A liftben forróság van, és nincs levegő. Úgy érzem, hogy rosszul leszek. A lift megáll, az ügyvédek kiözönlenek az előcsarnokba, és szétszóródnak, de közben még mindig beszélgetnek.
A friss levegő kitisztítja a fejemet, miközben a sétálóutcán, a MidAmerican Mallon baktatok. Valamikor Main Streetnek hívták, és még mindig rengeteg ügyvéd dolgozik itt. A bíróságok csak néhány utcányira vannak innen. Elmegyek a belvárosi toronyépületek mellett, és azon tűnődöm magamban, mi történhet odafönt a számtalan ügyvédi irodában: a fiatal jogászok rohangálnak, mint pók a falon, napi tizennyolc órát dolgoznak, mert a másik húszat; az üzlettársak a cég stratégiájáról tanácskoznak; a vezetők dagályos szónoklatokat tartanak gazdagon díszített irodáikban, miközben a fiatal ügyvédek ugrásra készen várják az utasításokat.
Egészen őszintén mondom, én is pontosan így szerettem volna élni, amikor elkezdtem az egyetemet. Ez volt, amire vágytam: a hatalmas nyomás és a hódító hatalom, ami abból adódik, hogy okos, céltudatos emberekkel dolgozhatok, akik mindannyian túlfeszített tempóban, határidők állandó fenyegetettségében, óriási stressz alatt végzik a dolgukat. A cég, ahol tavaly nyáron joggyakornokként dolgoztam, csak tizenkét ügyvédet foglalkoztat, de rengeteg titkárnő meg adminisztrátor van, és a kaotikus állapotokat néha pezsdítőnek találtam. Egy egészen kis ember voltam a csapatban, és arra vágytam, hogy egy nap majd én legyek a kapitány.
A cégekről jut eszembe. Ha már itt vagyok a belvárosban, a következő néhány órában bekopogtatok néhány helyre. Van egy listám azokról az ügyvédekről, akik egyedül vagy két-három fős cégeknél dolgoznak. Egyetlen bátorító tényező van abban, hogy az ember egy ilyen rettentően túlzsúfolt területre lép: nagyon sok ajtón lehet bekopogtatni. Van remény, mondogatom magamnak, hogy a megfelelő pillanatban találok egy irodát, amit még senki sem talált meg, és hasznossá teszem magam egy agyonhajszolt ügyvédnél, akinek égető szüksége van egy kezdőre, hogy elvégeztesse vele az alantas munkát. Vagy ügyvédnőt. Nem érdekel.
Sétálok néhány utcányit, és eljutok a Sterick Buildinghez, Memphis első toronyépületéhez, amely több száz ügyvédnek ad otthont. Elcsevegek néhány titkárnővel, és odaadom nekik az önéletrajzomat. Meg vagyok döbbenve, hogy milyen sok ügyvédi iroda alkalmaz rosszkedvű, sőt goromba ügyfélfogadó titkárnőket. Még jóval azelőtt, hogy szóba kerülne az álláslehetőség, úgy kezelnek, akár egy koldust. Volt olyan titkárnő, aki kikapta a kezemből az önéletrajzot, és bevágta a fiókba. Kísértést érzek, hogy potenciális ügyfélként mutatkozzam be, mondjuk úgy, mint egy gyász sújtotta férj, akinek fiatal feleségét halálra gázolta egy teherautó. És a kormány mögött egy részeg sofőr ült. A teherautó esetleg az Exxoné volt. Szívderítő látvány lenne, ahogy ezek az ingerült nőszemélyek felpattannának a székről, és arcukon széles vigyorral rohannának, hogy hozzanak nekem egy csésze kávét.
Megyek egyik irodából a másikba, mosolygok, pedig a legszívesebben vicsorognék, és elismétlem ugyanazokat a mondatokat ugyanazoknak a nőknek:
– A nevem Rudy Baylor, harmadéves joghallgató vagyok a Memphisi Állami Egyetemen. Mr. X. Y.-nal szeretnék beszélni állásügyben.
– Milyen ügyben? – kérdezik gyakran. Én pedig még mindig mosolyogva átnyújtom az önéletrajzomat, és ismét azt kérem, hadd beszéljek Mr. Nagymenővel. Mr. Nagymenőnek mindig rettentő sok dolga van, így aztán kitessékelnek azzal az ígérettel, hogy valaki majd felhív telefonon.

 

Memphis Granger nevű része északra van a belvárostól. Az árnyas utcákon téglaházak sorakoznak sűrűn egymás mellett. Dot és Buddy Black otthona pont olyan, mint a többi ezer ház. Egy kétszáz négyszögölnél nem nagyobb, lapos telken áll. A garázsban, ahol csak egy autónak van hely, öreg Chevrolet parkol. A gyep és a sövény szépen rendben van tartva.
A jobb oldali szomszéd kerítéssel vette körül az utca felőli kertet, ráadásul drótkerítéssel, amit harminc centi magasságban benőtt a gyom. Két dobermann őrzi a közvetlenül a kerítés túloldalán húzódó földutat.
Leparkolok a kocsifeljárón a Chevrolet mögött, és a dobermannok, tőlem alig kétméternyire, rám vicsorognak.
Délután van, a hőmérséklet harminc foknál is magasabb. Az ablakok és az ajtók nyitva vannak. Bekukucskálok a bejárati ajtón, és finoman bekopogtatok.
Nem szívesen jöttem ide, mert semmi kedvem Donny Ray Blackkel találkozni. Gyanítom, hogy pontosan olyan beteg és lesoványodott, ahogy az édesanyja leírta, nekem meg gyenge a gyomrom.
Dot jön ajtót nyitni, mentolos cigarettával a kezében, és a szúnyoghálón keresztül rám mered.
– Én vagyok az, Mrs. Black. Rudy Baylor. A múlt héten találkoztunk a Cipruskertben.
Az ajtóról ajtóra járó ügynökökből biztosan mindenkinek nagyon elege lehet Grangerben, mert Dot üres tekintettel néz rám. Egy lépéssel közelebb jön, és a szájába teszi a cigarettát.
– Nem emlékszik? Én intézem az ügyüket a Great Benefittel. – Azt hittem, hogy egy Jehova tanúja.
– Nos, Mrs. Black, nem vagyok Jehova tanúja.
– A nevem Dot. Azt hittem, már megjegyezte.
– Oké, Dot.
– Megőrülünk ezektől az átkozott jehovistáktól. Tőlük meg a mormonoktól. Vasárnap reggel, még napfelkelte előtt fánkot árultatnak a cserkészekkel. Mit akar?
– Nos, ha van egy perce, szeretnék beszélni önnel az üggyel kapcsolatban.
– Pontosan miről?
– Szeretném, ha néhány kérdést megtárgyalnánk.
– Azt hittem, már megtettük ezt.
– Van még egy kis beszélnivalónk.
Dot a szúnyoghálón keresztül fújja ki a füstöt, aztán lassan kinyitja az ajtót. Parányi nappaliba lépek, aztán követem Dotot a konyhába. A házban a levegő párás, ragadós, és mindenhol a cigarettafüst áporodott szagát lehet érezni.
– Kér valamit inni? – kérdi Dot.
– Köszönöm, nem. – Leülök az asztalhoz. Dot cukormentes kólát önt a pohárba, aminek az alján jég van, aztán a hátával nekitámaszkodik a konyhai pultnak. Buddyt sehol sem látom. Feltételezem, hogy Donny Ray a hálószobában van.
– Hol van Buddy? – kérdem vidáman, mintha egy régi barátomról lenne szó, aki nagyon hiányzik.
Dot a hátsó udvarra nyíló ablak felé int a fejével.
– Látja odakint azt az öreg kocsit?
A kert egyik sarkában, ahol burjánzik a cserje meg a kúszónövény, egy düledező fészer mellett és egy juharfa alatt egy ősrégi Ford Fairlane áll. Fehér, kétajtós, és mind a két ajtaja nyitva van. A motorháztetőn egy macska tanyázik.
– A kocsijában ül – magyarázza Dot.
Az autót benőtte a gyom, és ha jól látom, kerekei sincsenek. Itt vagy húsz éve nem nyúltak már semmihez.
– Hová megy? – teszem fel a kérdést, és Dot még el is mosolyodik. Hangosan kortyol egyet a kólából.
– Buddy nem megy sehová. 1964-ben, újonnan vettük ezt a kocsit. Mindennap benne ül, egész álló nap, ő meg a macskák.
Van ebben valami logika. Buddy ott kint ücsörög, egyedül van, nem fulladozik a cigarettafüsttől, nem aggódik Donny Ray miatt.
– Miért? – kérdem. Nyilvánvaló, hogy Dot szívesen beszél erről.
– Buddy nincs rendben. Ezt már mondtam magának a múlt héten. Hogy is felejthetném el?
– Hogy van Donny Ray? – kérdezem.
Dot megvonja a vállát, és helyet foglal velem szemben, az ócska ebédlőasztal túloldalán.
– Vannak jó napjai meg rossz napjai. Akar találkozni vele?
– Esetleg majd később.
– Szinte mindig ágyban van. De azért tud egy kicsit sétálni. Esetleg majd kihozom, mielőtt maga elmegy.
– Jó. Esetleg. Nézze, nagyon sokat dolgoztam az önök ügyén. Úgy értem, órákat töltöttem azzal, hogy átolvassam az összes anyagot. És napokat töltöttem a könyvtárban, átnéztem a törvényeket meg a rendeleteket, és hogy egészen őszinte legyek, az a véleményem, hogy kíméletlenül meg kell támadniuk a Great Benefitet a bíróságon.
– Azt hittem, ezt már eldöntöttük – mondja Dot, és szűrős pillantást vet rám. Arca engesztelhetetlenséget sugároz, ez minden kétséget kizáróan annak köszönhető, hogy fáradságos, vesződséggel teli életet élt ezzel a szerencsétlen idiótával, aki ott kint ücsörög a Fairlane-ben.
– Lehet, hogy így van, de mégiscsak utána kellett néznem sok mindennek. Az a tanácsom, hogy indítsanak pert, méghozzá azonnal.
– Akkor mire vár?
– De ne számítsanak gyors megoldásra. Egy nagyvállalattal veszik fel a harcot. Rengeteg jogászuk van, akik remekül értenek ahhoz, hogyan kell húzni az időt. Ebből élnek ugyanis.
– Mennyi ideig fog tartani?
– Hónapokig, esetleg évekig. Benyújtjuk a keresetet, és ezzel esetleg arra kényszerítjük őket, hogy gyors megállapodást próbáljanak kötni velünk. De az is lehet, ők kényszerítenek minket arra, hogy mégiscsak bíróság elé vigyük az ügyet, aztán esetleg fellebbezzünk. Lehetetlen megjósolni, hogy mi fog történni.
– Donny Ray néhány hónapon belül meghal.
– Kérdezhetek valamit?
Dot egyszerre fújja ki a füstöt, és bólint.
– A Great Benefit először tavaly augusztusban utasította vissza az önök igényét, pontosan azután, hogy Donny Raynél megállapították a fehérvérűséget. Miért vártak mostanáig azzal, hogy ügyvédhez forduljanak? – Nagyon könnyedén használom az „ügyvéd” kifejezést.
– Egyáltalán nem vagyok rá büszke, ezt meg kell mondanom. Azt hittem, hogy a biztosító végül mégis állni fogja a kezelés költségeit. Állandóan írtam nekik, ők meg állandóan írtak nekem. Nem is tudom. Azt hiszem, egyszerűen csak ostoba voltam. Éveken keresztül mindig rendben befizettük a biztosítási díjakat, egyetlenegyszer sem késtünk vele. Arra gondoltam, hogy ezt méltányolni fogják. És ráadásul én még sohasem fordultam ügyvédhez, tudja? Se válás miatt, se más ehhez hasonló ügyekben. De most már tudom, hogy ezt kellett volna tennem. – Szomorúan elfordul, és kinéz az ablakon. Semmibe révedő tekintettel mered a Fairlane-re és a benne ülő nyomorúságos figurára. – Megiszik délelőtt fél liter gint meg délután fél litert. De én nem is izgatom magam. Ő boldog tőle, egész nap odakint van, és nem mondhatom, hogy az ital miatt nem csinál semmi hasznosat, ugye érti, mire gondolok?
Mindketten a vezetőülésen görnyedő alakra nézünk. A juharfa, a bozót meg a bokrok árnyékot vetnek a kocsira.
– Maga veszi neki? – kérdezem, mintha ez bármit is számítana. – Á, nem. Fizet egy gyereknek a szomszédban, hogy vegye meg neki, aztán titokban adja oda. Azt hiszi, hogy nem tudom.
Valami mozgolódás van a ház hátulsó részében. Nincs klímaberendezés, ami tompítaná a zajokat. Valaki köhög. Beszélni kezdek.
– Nézze, Dot, én szeretném vállalni ezt az ügyet. Tudom, hogy csak kezdő vagyok, egy srác, aki éppen most kerül ki az egyetemről, de már órákat töltöttem ezzel az üggyel, és úgy ismerem, mint senki más.
Dot üres tekintettel, szinte csüggedten néz rám. Az egyik ügyvéd pont olyan jó, mint a másik. Annyira bízik bennem, mint amennyire bízna bárki másban, és ez nem jelent valami sokat. Milyen különös. Az ügyvédek rengeteget költenek a reklámra, az ostoba tévéhirdetésekre, ócska óriásposzterekre, a napilapokban megjelenő apróhirdetésekre, és mégis van olyan ember, mint Dot Black, aki nem tud megkülönböztetni egy törvényszéki héját egy harmadéves joghallgatótól.
A naivitására építek.
– Valószínűleg társulnom kell egy másik ügyvéddel, hogy rajta legyen a neve a hivatalos papírokon, amíg le nem teszem az ügyvédi vizsgát.
Ez nem jut el a tudatáig.
– Mennyibe fog kerülni? – kérdezi, nem mondhatnám, hogy minden gyanakodás nélkül.
Nagyon kedves mosolyt küldök felé.
– Egyetlen centbe sem. Bármennyi kártérítést ítél is meg a bíróság, én csak az egyharmadát kapom. Ha nincs kártérítés, nincs ügyvédi díj. Semmit sem kell fizetni előre. – Dot már biztosan hallott ilyenről a hirdetésekben, de úgy tűnik, fogalma sincs, miről beszélek.
– Mennyi az?
– Milliókra fogjuk perelni őket – közlöm vele drámai hangsúllyal, és erre felkapja a fejét. Nem hiszem, hogy a kapzsiságnak akár csak a csírája is meglenne ebben az összetört asszonyban. Ha voltak is álmai egy jobb életről, már olyan régen szertefoszlottak, hogy nem is emlékszik rájuk. De az tetszik neki, hogy jól befutunk a Great Benefitnek, kicsit megszorongatjuk őket.
– És maga kapja az egyharmadát?
– Nem számítok többmilliós kártérítésre, de bármennyit kapunk is, én csak az egyharmadát veszem el. És csak azután, hogy Donny Ray orvosi számláit rendezték. Nincs semmi vesztenivalójuk.
Bal tenyerével rácsap az asztalra.
– Akkor lásson munkához. Nem érdekel, hogy mennyit kap, csak csinálja. Most azonnal, rendben? Már holnap.
A zsebem mélyén, szépen összehajtogatva ott lapul egy szerződés, amit a könyvtárban talált szakkönyv alapján készítettem. Ez az a pont, amikor elő kellene kapnom és aláíratnom vele, de nem visz rá a szívem. Etikai szempontból helytelen lenne, hiszen nem vállalhatok jogi képviseletet, amíg nem vagyok a kamara tagja és nincs ügyvédi engedélyem. Azt hiszem, Dot tartja a szavát.
Elkezdek az órámra pillantgatni, akár egy igazi ügyvéd.
– Na, megyek dolgozni – mondom.
– Akar találkozni Donny Rayjel?
– Talán majd legközelebb.
– Nem hibáztatom. Csupa csont és bőr.
– Néhány nap múlva visszajövök, amikor majd hosszabb ideig maradhatok. Sok mindent meg kell beszélnünk, és kénytelen leszek neki is feltenni néhány kérdést.
– De igyekezzen, jó?
Még néhány percig társalgunk, a Cipruskertről beszélgetünk meg az ottani rendezvényekről. Ő meg Buddy hetente egyszer mennek oda, legalábbis abban az esetben, ha sikerül délig józanon tartania az öregembert. Ez az egyetlen hely, ahová együtt járnak.
Dot beszélgetni szeretne, én pedig menni szeretnék. Kikísér, alaposan megnézi piszkos és sérülésekkel teli Toyotámat, mond valami csúnyát az importtermékekről, különösképpen ami a Japánból érkezetteket illeti, aztán ráförmed a dobermannokra.
A postaládánál áll, miközben elhajtok, dohányzik és nézi, ahogy eltűnök.
Ahhoz képest, hogy éppen most indult ellenem csődeljárás, még mindig esztelenül tudom költeni a pénzt. Nyolc dollárért veszek egy muskátlit, és elviszem Miss Birdie-nek. Azt mondja, hogy imádja a virágokat, és tudom, hogy nagyon magányos; azt hiszem, ez szép gesztus tőlem. Egy kis napfényt viszek egy idős hölgy életébe.
Jó az időzítésem. Miss Birdie éppen négykézláb áll egy virágágyásban, amely a hátsó udvarban, egy különálló garázsépülethez vezető kocsifeljáró mellett húzódik. A betont virágok, sövények, kúszónövények és dekoratív facsemeték borítják. A hátsó udvar gyepére Miss Birdie-vel egyidős fák vetnek árnyékot.
Meg is ölel, amikor átnyújtom szerény ajándékomat. Lehúzza a kertészkesztyűt, a virágokra dobja, aztán a ház hátuljához vezet. Már meg is van a hely, ahol majd holnap elülteti a muskátlit. Nem kérek kávét?
– Csak egy kis vizet – felelem. A felvizezett neszkávé íze még élénken él az emlékeimben. Miss Birdie leültet egy kovácsoltvas székre, miközben kötényéről letörli a sarat meg a piszkot.
– Jeges vizet? – kérdi, szemmel láthatólag izgatottan attól, hogy italt szolgálhat fel nekem.
– Igen – felelem, ő pedig sietős léptekkel bemegy az ajtón a konyhába. A túlburjánzás ellenére a hátsó udvarnak van valami sajátságos szimmetriája. Legalább ötven méteren terül el, és egy sűrű sövénykerítésnél végződik. Fölötte egy háztetőt látok a fákon keresztül.
A garázs felkelti a figyelmemet. Két, éppen csukott állapotban lévő tolóajtaja van. Az egyik oldalán raktárhelyiség, rajta ablakok. Úgy tűnik innen, hogy fölötte egy kis lakás van, az épület sarkától falépcső vezet felfelé, láthatólag a hátulsó részhez. Két óriási ablak néz a házra, az egyiknek törött az üvege. Repkény borítja a falakat, és úgy tűnik, hogy már behatolt a törött ablakon is.
Különös hangulata van ennek a kertnek.
Miss Birdie kimasírozik a kettős ajtón két pohár jeges vízzel.
– Hogy tetszik a kertem? – kérdi, miközben helyet foglal a hozzám legközelebb eső széken.
– Gyönyörű, Miss Birdie. Olyan békés itt.
– Az életművem – mondja széles mozdulattal a kert felé intve, és a poharából vizet fröccsent a lábamra anélkül, hogy észrevenné. – Minden időmet ennek szentelem. Imádom.
– Nagyon szépen rendben van tartva. Minden munkát maga végez?
– Ó, igen, a nagyját. Egy gyerek hetente egyszer le szokta nyírni a füvet. Harminc dollárt kér érte, hát nem hihetetlen? Annak idején öt dollárért megcsinálták.
– Egy kis lakás van ott fent? – kérdezem a garázs fölé mutatva.
– Valamikor régen az volt. Az egyik unokám lakott ott egy darabig. Rendbe hozattam, építtettem egy fürdőszobát meg egy kis konyhát, nagyon szépen nézett ki. A Memphisi Állami Egyetemre járt.
– Mennyi ideig volt ott?
– Nem sokáig. Nem szeretnék beszélni róla.
Biztosan azok közül való, akik ki lesznek zárva a végrendeletből.
Ha az ember sok időt tölt azzal, hogy ügyvédi irodák ajtaján kopogtat munkáért könyörögve, és pimasz titkárnők rendre elzavarják, elveszíti a gátlásait. Vastag lesz a képén a bőr. Könnyen fogadja az elutasítást, mert hamar megtanulja, hogy a legrosszabb, ami megtörténhet, az a válasz: nem.
– Gondolom, mostanság nem akarja kiadni? – merészkedem elő a kérdéssel, szinte tétovázás nélkül és egyáltalán nem rettegve attól, hogy úgyis elutasító választ kapok.
Miss Birdie pohara megáll a levegőben, és az idős asszony úgy néz a lakás felé, mintha most fedezte volna fel.
– Kinek? – kérdi.
– Nagyon szívesen laknék ott. Elragadóan néz ki, és biztosan csöndes.
– Halálosan.
– De csak egy rövid időre. Tetszik tudni, amíg elkezdek dolgozni és talpra állok.
– Maga, Rudy? – kérdi hitetlenkedve.
– Nagyon tetszik – mondom félig hamis mosollyal. – Tökéletesen megfelelne nekem. Egyedülálló vagyok, csöndben élek, és nem engedhetem meg magamnak, hogy sok pénzt adjak ki lakbérre. Tökéletes lenne.
– Mennyit tud fizetni? – kérdi éles hangon, és hirtelen most olyan, mint egy ügyvéd, aki sarokba akarja szorítani lyukas zsebű ügyfelét.
A kérdés váratlanul ér.
– Hát nem is tudom. Maga a háztulajdonos. Mennyi a lakbér?
Körbeforgatja a fejét, és vad pillantásokat lövell a fák felé.
– Mit szólna négyszáz, nem is, háromszáz dollárhoz havonta?
Nyilvánvaló, hogy Miss Birdie még sohasem adott ki lakást. Hasára ütve mondja a számokat. Mázli, hogy nem havi nyolcszáz dollárral kezdte.
– Azt hiszem, először meg kellene néznünk a lakást – felelem óvatosan.
Miss Birdie felpattan.
– Elég nagy a felfordulás, tudja. Már tíz éve raktárnak használom. De ki tudjuk takarítani. Azt hiszem, egy vízvezeték-szerelőt is kell hívni.
Megfogja a kezemet, és a garázs felé vezet.
– Be kell kapcsolnunk a vizet. Hogy a fűtéssel meg a légkondicionálóval mi van, azt nem tudom. Van benne néhány bútor, na nem valami sok, és csak olyan ócskaságok, amelyekre már nem volt szükségem.
Megindul felfelé a recsegő lépcsőn.
– Kell magának bútor?
– Nem valami sok. – A korlát ugyancsak ingatag, és úgy tűnik, hogy az egész épület remeg.

 

 

Kilenc

Az ember sok ellenséget szerez magának a jogi egyetemen. Gyilkos verseny folyik. Megtanulsz csalni, megtanulsz orvul hátba támadni; az igazi életre készítenek fel. Amikor elsőéves voltam, verekedés tört ki két harmadéves között, miután üvöltözni kezdtek egymással egy egyetemi próbatárgyaláson. Kizárták, majd újra felvették őket. Az egyetemnek szüksége van a tandíjra.
Jó néhány olyan ember van itt, akit nagyon nem szeretek, egy-kettő, akit egyenesen utálok. Igyekszem senkit sem gyűlölni.
De jelen pillanatban tiszta szívemből gyűlölöm azt a szemét kis görényt, aki ezt tette velem. Memphisben rendszeresen megjelenik egy kiadvány a különböző jogi és pénzügyi tranzakciókról. Az a neve, hogy Daily Report, és a válókeresetek meg más eget verőén fontos ügyletek mellett helyet kaptak benne a tegnapi csődeljárási kérelmek. A haverom vagy a haverjaim úgy vélték, kedves gesztus kiemelni a nevemet a tegnapi nyomorultak listájáról, és az alábbi kis nyalánkságot szétszórni mindenfelé az egyetem területén:
„Baylor, Rudy L., egyetemi hallgató; Vagyontárgyak értéke: 1125 dollár (nem lefoglalható); Biztosított adósságok: 285 dollár a Wheels and Deals pénzügyi cégnek; Nem biztosított adósságok: 5136,88 dollár; Folyamatban lévő eljárások: 1. a Texacóval szemben fennálló tartozások behajtása, 2. Kilakoltatás a Hamptonból; Munkáltató: nincs; Jogi képviselet: Pro se.”
Pro se azt jelenti, hogy nem engedhetek meg magamnak ügyvédet, és saját magam intézem az egészet. Amint ma reggel beléptem a könyvtárba, a bejáratnál dolgozó egyetemista könyvtáros a kezembe nyom egy másolatot a fentiekről. Azt mondja, hogy még a hirdetőtáblára is ki van ragasztva egy.
– Nem tudom, ki hiszi azt, hogy ez olyan vicces. Köszönetet mondok neki, és az alagsori kuckómba menekülök.
Úgy cikázom a könyvespolcok között, hogy egyetlen ismerőssel se találkozzam. Hamarosan vége a szemináriumnak, én pedig eltűnök innen, és távol leszek azoktól az emberektől, akiket ki nem állhatok.
Megbeszéltük Smoot professzorral, hogy bemegyek hozzá, de tízperces késéssel érkezem. Nem csinál belőle ügyet. Irodájában a kötelező jellegű felfordulás honol, amit a szervezettséghez túlságosan is briliáns elméjű tudós teremt. Csokornyakkendője rosszul van megkötve, a mosolya őszinte.
Először Blackékről és a Great Benefittel folyó vitájukról beszélünk. Átadok Smootnak egy háromoldalas összegzést az ügyről, benne leleményes következtetéseimet és javaslataimat a további lépéseket illetően. Smoot figyelmesen átolvassa, közben én az íróasztala alatt sorakozó iratkupacokat tanulmányozom. Nagyon tetszik neki a munkám, és ezt többször el is mondja. Azt tanácsolom a Black házaspárnak, hogy lépjenek kapcsolatba egy törvényszéki ügyvéddel, és indítsanak pert a Great Benefit ellen. Smoot teljes szívvel támogatja a javaslatomat. Milyen keveset tud.
Csak egy osztályzatot szeretnék Smoottól, semmi többet. Miss Birdie Birdsongról kezdünk beszélni. Elmondom neki, hogy az idős hölgy új végrendeletet akar készíteni. A részleteket megtartom magamnak. Átnyújtok Smootnak egy ötoldalas iratot, Miss Birdie átdolgozott végrendeletét, ő pedig gyorsan átfutja. Kijelenti, hogy láthatóan minden rendben van, de a problémás pontok elkerülik a figyelmét. Az idős állampolgárok jogi problémái szemináriumból nincs vizsga a félév végén, nem kell beadni házi dolgozatot. Az ember eljár az órákra, meglátogatja az öregeket, elkészíti az ügyek összegzését, és kap egy ötöst Smoottól.
Smoot már néhány éve ismeri Miss Birdie-t. A jelek szerint az idős hölgy már jó ideje a Cipruskert királynője, Smoot évente kétszer találkozik vele, amikor odalátogat a hallgatóival. Miss Birdie eleddig még egyszer sem használta ki, hogy ingyenes jogi tanácsadáshoz juthat, közli velem Smoot, miközben elmélyülten babrálja, ráncigálja a csokornyakkendőjét. Azt mondja, meg van lepve, hogy Miss Birdie tehetős asszony.
Hát akkor mennyire meg lenne lepve, ha tudná: hamarosan a házinénim lesz.
Max Leuberg irodája Smooté közelében van, a sarokban. Max üzenetet hagyott nekem a könyvtárban, hogy beszélnie kell velem. Amint vége a félévnek, elmegy az egyetemről. Valószínűleg hiányozni fog, amikor már egyikünk sem lesz itt, de jelen pillanatban nehéz elképzelni, hogy nosztalgikus érzéseket tápláljak bármi vagy bárki iránt, ami, illetve aki kapcsolatban volt ezzel a hellyel.
Max irodája papírdobozokkal van tele. A költözéshez készülődik; még sohasem láttam ekkora felfordulást. Néhány kínos pillanat erejéig felidézzük közös emlékeinket, kétségbeesetten igyekszünk úgy tenni, mintha ez az egyetem izgalmas hely lenne. Még sohasem láttam Maxet ilyen visszafogottnak. Majdnem az a benyomásom, hogy őszintén szomorú, mert el kell hagynia ezt a helyet. Egy Wild Turkey feliratú, papírokkal teli dobozra mutat.
– Ez a magáé. A legfrissebb anyagok, amelyeket a legutóbbi biztosítási ügyekben felhasználtam. Vigye el. Lehet, hogy még hasznát veszi.
Még azzal a halommal sem végeztem, amit a múltkor adott ide nekem.
– Köszönöm, Max – mondom, és a dobozon díszelgő vörös pulykára nézek.
– Benyújtotta már a keresetet?
– Hát… még nem.
– Pedig azt kell tenni. Keressen egy sikeres belvárosi ügyvédet. Sokat gondolkoztam ezen az ügyön, és egyre jobban tetszik. Látom magam előtt, ahogy az esküdtszék feldühödik és szigorúan meg akarja büntetni a biztosítótársaságot. Valakinek el kell vállalnia ezt az ügyet, hogy aztán eszelős módjára dolgozni kezdjen rajta.
Hát eszelősnek itt vagyok én is.
Felpattan a székéből, és megnyújtóztatja a karját.
– Milyen cégnél fog dolgozni? – kérdezi lábujjhegyen állva, ugyanis valamilyen jógagyakorlatot végez, hogy megmozgassa a lábikráját. – Mert jó kezdés lenne magának egy ilyen ügyön dolgozni. Tudja, csak hangosan gondolkozom. Esetleg vigye el a cégéhez, ők vállalják hivatalosan a jogi képviseletet, maga még elvégzi a kulimunkát. Biztosan talál egy olyan embert a cégnél, akinek van törvényszéki tapasztalata. Bármikor felhívhat, ha akar. Egész nyáron Detroitban leszek, egy óriási peren dolgozom az Allstate ellen, de érdekel ez az ügy, érti? Van egy olyan érzésem, hogy ebből hatalmas ügy kerekedhet ki, igazi mérföldkő lehet. Boldogan nézném végig, ahogy elintézi ezeket a fiúkat.
– Mit csinált az Allstate? – érdeklődöm, igyekezvén elterelni a szót a cégemről.
Max szélesen elvigyorodik, összefonja a kezét a feje tetején, s látszik rajta: szinte maga sem hiszi, hogy milyen fantasztikus ügyről van szó.
– Hihetetlen – mondja, aztán bő lére eresztve beszámol nekem erről a bombasztikus bírósági ügyről. Bárcsak ne kérdeztem volna meg.
Az ügyvédek viselkedését illetően szerény tapasztalataim vannak, de azt megtanultam, hogy mindannyian ugyanabban a nyavalyában szenvednek. Az egyik legutálatosabb szokásuk, hogy állandóan a történeteiket mesélik. Ha szerepeltek egy nagy port kavaró bírósági perben, azt akarják, hogy ezt mindenki tudja. Ha megkaparintottak egy nagyszabású ügyet, ami egész biztosan gazdaggá teszi őket, erről azonnal be kell számolni a hozzájuk hasonló elméknek. Az izgatottságtól Max éjjelente álmatlanul forog az ágyában, lelki szemeivel látja, hogy az Allstate csúfosan csődbe megy.
– Nos, ami az előbbieket illeti – mondja, visszazökkenve a valóságba –, lehet, hogy tudok segíteni magának ebben az ügyben. A következő tanévre nem jövök vissza, de tudja a telefonszámomat meg a címemet. Hívjon fel, ha szüksége van rám.
Felveszem a papírdobozt. Súlyos, és az alja majd kiszakad.
– Köszönöm – mondom, szembefordulva Maxszel. – Nagyon hálás vagyok.
– Segíteni akarok magának, Rudy. Nincs csodálatosabb érzés annál, mint amikor az ember sarokba szorít egy biztosítótársaságot. Higgye el nekem.
– Mindent el fogok követni. Köszönöm.
Megszólal a telefon, és Max ráveti magát. Hatalmas csomagommal szép csöndben kijövök az irodájából.

 

Fura megállapodást kötünk Miss Birdie-vel. Havi százötven dollárra sikerül lefaragnom a lakbért. És Miss Birdie annyi bútort ad, ami megtölti a négy szobát.
Azonkívül, hogy fizetem a lakbért, részt veszek a ház körüli különféle munkákban; elsősorban a gyep és a kert gondozása lesz a feladatom. Én nyírom majd a füvet, ezzel heti harminc dollárt megspórolhat. Rendben tartom a sövényt, összegereblyézem a leveleket és így tovább. Volt valami határozatlan és be nem fejezett beszélgetés a gyomirtásról, de nem vettem komolyan.
Számomra kedvező ez a megállapodás, és büszke vagyok rá, hogy üzletember módjára közelítettem meg a kérdést. Ez a lakás legalább háromszázötven dollárt ér, tehát havi kétszáz dollárt megspóroltam. Úgy számolom, hogy heti öt, azaz havi húsz óra munkával megúszom. Jelen körülmények között nem rossz üzlet ez nekem. Miután három éven keresztül a könyvtárban éltem az életemet, szükségem van a friss levegőre meg a testmozgásra. Senki sem fogja megtudni, hogy kertészinas vagyok. És ráadásul így közel leszek Miss Birdie-hez, a kliensemhez.
Szóbeli megállapodást kötünk, havonta fizetek, tehát ha nem jövünk ki egymással, továbbállok.
Nem is olyan nagyon régen csinos kis lakásokat nézegettem, olyanokat, amelyek megfelelnek egy feltörekvő, ifjú ügyvéd igényének. Száz négyzetméternél kisebb, két hálószobás lakásokért havi hétszáz dollárt kértek. És akkor úgy gondoltam, hogy bizony szó nélkül hajlandó leszek megfizetni ezt az összeget. Sok minden változott azóta.
Most pedig egy spártai egyszerűségű lakásba fogok beköltözni, amit Miss Birdie tervezett, aztán tíz évig rá sem nézett. Van benne egy szerény nappali, narancssárga, elnyűtt szőnyegekkel és halványzöld falakkal. Van egy hálószoba, kicsi főzőkonyha és egy különálló étkező. A mennyezet minden helyiségben boltozatos, úgyhogy ha valaki beteszi a lábát az én kis padlásomra, klausztrofóbia lesz rajta úrrá.
Nekem tökéletesen megfelel. Amíg Miss Birdie megtartja a két lépés távolságot, minden a legnagyobb rendben lesz. Megígértette velem, hogy nem rendezek vad házibulikat, nem fogom üvöltetni a magnót, és a lakásomban nem fognak megfordulni feslett életű nőszemélyek, nem lesz pia, kábítószer, kutya vagy macska. Ő maga takarított ki: felsúrolta a padlót, lepókhálózta a falakat meg a mennyezetet, és amennyi limlomot csak bírt, kihordott belőle. Szó szerint hozzám tapadt, miközben felcipeltem a lépcsőn szerényke ingóságaimat. Biztos vagyok benne, hogy sajnált engem.
Mire az utolsó dobozt is felvittem, de mielőtt még hozzáláthattam volna a kicsomagoláshoz, határozottan kijelentette, hogy most kávézni fogunk a teraszon.
Körülbelül tíz percig ücsörögtünk a teraszon. Mire megszáradt rajtam a veríték, Miss Birdie közölte, ideje munkához látni a virágágyásoknál. Addig tépkedtem a gyomokat, amíg veszettül sajogni nem kezdett a hátam. Miss Birdie néhány percig aktívan közreműködött a munkában, de aztán odaállt mögém, és csak mutogatott, hogy mit hogyan kell csinálnom.

 

Csak úgy tudok meglógni a további kerti munka elől, hogy visszavonulok a Yogi'sba. Záróráig én vagyok a csapos, azaz néha még jóval hajnali egy után is.
Ma telt ház van, és kétségbeesetten látom, hogy a bejáratnál lévő sarokban évfolyamtársaim egy csoportja gyűlt össze két hosszú asztalnál. A számos egyetemi diáktársaság közül az egyik tartja itt most utolsó találkozóját, ahová persze nem hívtak meg engem. Az a neve, hogy Barristers, olyan hallgatók alkotják, akik részt vesznek a Jogi Szemle szerkesztésében, fontos emberek, akik túlságosan is komolyan veszik magukat. Igyekeznek titkosan és szűkkörűen szervezni a társaságot, a beavatási szertartáson érthetetlen latin szöveget kántálnak, és ehhez hasonló ostobaságot művelnek. Majdnem mindannyian nagy cégeknél fognak dolgozni vagy esetleg szövetségi bíróságokon. Öntelt, magamutogató banda.
Miközben én egyik korsót töltöm a másik után, ők gyorsan lerészegednek. A leghangosabb egy Jacob Staples nevű kis mókus, ígéretes ifjú ügyvéd, aki amikor három évvel ezelőtt elkezdte az egyetemet, már tökéletesen elsajátította a piszkos trükkök tudományát. Staples több módot talált a csalásra, mint bárki más ennek az egyetemnek a történetében. Vizsgadolgozatokat lopott, elrejtett könyvtári kutatómunkához szükséges könyveket, elcsórta a jegyzeteinket, hazudott a tanároknak, hogy kitolja a házi dolgozatok és tényvázlatok beadási határidejét. Hamarosan több millió dollárt fog zsebre vágni ügyvédként, az biztos. Erős a gyanúm, hogy Staples volt az, aki kimásolta a rám vonatkozó részt a Daily Reportból, és kiragasztotta mindenfelé az egyetemen. Nagyon is rávallana.
Bár igyekszem nem tudomást venni róluk, néha észreveszem, hogy valamelyikük rám mered. Több ízben is hallom a „csődeljárás” szót.
De én elfoglalom magam a bárpultnál. Néha iszom egy korty sört egy kávésbögréből. Prince a túlsó sarokban ül, tévét néz, de rajta tartja a szemét a társaságon. Ma este egy floridai agárversenyt kísér figyelemmel, és mindegyik futamra fogadásokat köt. Ma este az ivócimborája az ügyvédje, Bruiser Stone, egy hihetetlenül kövér, széles csípőjű férfi, hosszú, vastag szálú ősz hajjal és lógó kecskeszakállal. Legalább százhatvan kilót nyom, és ketten együtt úgy néznek ki, mint két, mogyorót ropogtató medve a sziklán.
Bruiser Stone ügyvédi működése etikai szempontból ugyancsak megkérdőjelezhető. Már régen ismerik egymást Prince-szel, egy dél-memphisi középiskolában barátkoztak össze annak idején, és azóta sok sötét ügyletet bonyolítottak le együtt. Akkor számolják a pénzüket, ha senki sincs a közelben. Politikusokat és rendőröket vesztegetnek meg. Prince a végrehajtó, Bruiser az, aki gondolkozik. És amikor Prince-et elkapják, Bruiser ott van minden újság címlapján, és azt üvölti, hogy szörnyű igazságtalanság történt. Bruiser nagyon hatékony tud lenni a tárgyalóteremben, elsősorban azért, mert állítólag jelentős pénzösszegeket szokott felajánlani az esküdteknek. Prince-nek nem kell attól félnie, hogy egyszer bűnösnek nyilvánítják.
Bruiser cégénél négy vagy öt ügyvéd dolgozik. El sem tudom képzelni a kétségbeesés olyan mély bugyrát, hogy arra kényszerüljek: munkát kérek tőle. Hirtelen nem tudok annál szörnyűségesebb dologra gondolni, mint hogy azt mondjam az embereknek: Bruiser Stone-nál dolgozom.
Pedig Prince el tudná intézni nekem. Örömmel tenne szívességet, hogy megmutassa, mekkora befolyással bír.

 

 

Tíz

Addig győzködjük négyen Smootot, mire beadja a derekát, és azt mondja, visszamehetünk a Cipruskertbe. Most nem csoportként látogatunk oda, és nem kell végigszenvednünk még egy ebédet. Egy napon Bookerrel beosonunk a terembe az Amerika, te gyönyörű alatt, és leülünk a hátsó sorban. Miss Birdie a vitaminokról meg a testmozgás fontosságáról tart előadást. Végül megpillant minket, és ragaszkodik hozzá, hogy formális bemutatás végett menjünk fel a pódiumra.
Miután a program véget ér, Booker az egyik távoli sarokba lopózik, ahol találkozik az ügyfelével, hogy ellássa a tanácsaival, s azt akarja, hogy senki se hallja őket. Mivel én már találkoztam Dottal, és mivel Miss Birdie-vel már órákat tanakodtunk a végrendeletén, nincs valami sok dolgom. Mr. DeWayne Deweese, a harmadik ügyfelem az előző látogatásomról, kórházban van, én pedig már postára adtam neki egy teljességgel használhatatlan összegzést arról, hogy szerintem milyen eszközökkel vívja tovább magánháborúját a Háborús Veteránok Hivatala ellen.
Miss Birdie végrendelete még nincs kész és nincs aláírva. Az utóbbi napokban nagyon érzékenyen reagál, ha szó esik róla. Nem vagyok biztos benne, hogy meg akarja változtatni. Azt mondja, hogy egy ideje már nem hallott Kenneth Chandler tiszteletes felől, így aztán lehet, hogy nem hagy rá semmit. Igyekszem bátorítani.
Már volt egy-két beszélgetésünk a pénzéről. Szereti megvárni, amíg a fülemig virágföldes vagyok, csurog rólam a veríték, orromról csöpög a trágya, akkor aztán odapattan elém, és úgy, mintha éppen most jutott volna eszébe, lezseren megkérdezi tőlem:
– Megtámadhatja Delbert felesége a végrendeletet, ha nem hagyok rá semmit?
Vagy:
– Miért nem oszthatom már most el a pénzt?
Abbahagyom a munkát, feltápászkodom a virágok közül, megtorlóm az arcomat, és megpróbálok kiötölni valami értelmes választ. Általában ilyenkor Miss Birdie már témát váltott, és arra kíváncsi, vajon ott azok az azáleák miért nem nőnek rendesen.
Bizonyos tényeket sikerült megerősítenem. Miss Birdie valóban másodszor is férjhez ment, a férje Mr. Anthony Murdine volt. A házasság majdnem öt évig tartott, amíg Mr. Murdine négy évvel ezelőtt meg nem halt. A jelek szerint komoly vagyont hagyott maga után, és a jelek szerint súlyos viták voltak körülötte, mert a Georgia állambeli De Kalb megye bírósága lezáratta az aktákat. Eddig jutottam el. Tervezem, hogy beszélek néhány olyan ügyvéddel, aki érintett az ügyben.
Miss Birdie beszélni akar, tárgyalni. Ettől érzi fontosnak magát az emberei előtt. Leülünk egy asztalhoz a zongora közelében, távol a többiektől. Összehajolunk, a fejünk alig néhány centire egymástól. Ha valaki ránk néz, azt hihetne, hogy már vagy egy hónapja nem találkoztunk.
– Tudnom kell, hogy mihez kezdjek a végrendeletével, Miss Birdie – mondom. – És mielőtt rendesen megcsinálhatnám, tudnom kéne egy keveset a pénzről.
Miss Birdie úgy pillantgat körbe, mintha mindenki minket figyelne. Valójában azonban a legtöbb vén nyomorult akkor se hallana minket, ha üvöltenénk. Miss Birdie mélyen lehajtja a fejét, és a szája elé teszi a kezét.
– Semmi sincs ingatlanban. Kötvények, értékpapírok, részvények. Kissé meglepve hallom, hogy milyen jól tájékozott a különböző befektetési formákban. A pénz akkor egész biztosan ily módon van lekötve.
– Ki kezeli? – érdeklődöm. A kérdés felesleges. A végrendelet szempontjából közömbös, hogy ki kezeli a pénzt. De majd megöl a kíváncsiság.
– Egy atlantai cég.
– Jogi cég? – kérdem rettegve.
– Ó, nem. Nem bíznám ügyvédekre. Egy pénzügyi cég. A halálomig kapom a kamatokat, aztán pedig szétosztom, így rendezte el a bíró.
– És mennyi jövedelme van ebből? – kérdezem, teljesen elgaloppírozva magam.
– Ehhez aztán már igazán semmi köze, Rudy, nem igaz?
De igaz, valóban semmi közöm hozzá. A kezemre csaptak, de a jogászi szakma legszebb hagyományai szellemében igyekszem védeni magamat:
– Tudja, ez fontos lehet. Adóügyi szempontból.
– Nem kértem, hogy foglalkozzon az adóügyeimmel, ugye? Van nekem erre egy könyvelőm. Csak egyszerűen azt kértem magától, hogy írja át a végrendeletemet, de úgy tűnik, hogy ez meghaladja a képességeit.
Bosco odasétál az asztal másik végéhez, és ránk vigyorog. A legtöbb foga hiányzik. Miss Birdie udvariasan megkéri, hogy menjen és néhány percig játsszon pacsézit. Rettentően kedves és gyöngéd ezekkel az emberekkel.
– Úgy készítem el a végrendeletét, ahogy óhajtja, Miss Birdie – mondom szigorúan. – De el kell döntenie, hogy mit akar.
Miss Birdie szálfaegyenesen ül, teátrálisan teleszívja a tüdejét levegővel, és összecsattantja a fogsorát.
– Hadd gondolkozzam egy kicsit.
– Rendben. De ne felejtse le, hogy rengeteg olyan pontja van a mostani végrendeletnek, ami nem tetszik önnek. Ha valami történik magával, akkor…
– Tudom, tudom – szakít félbe, miközben hevesen gesztikulál. Ne oktasson ki engem. Az elmúlt húsz évben húsz végrendeletet csináltam. Járatos vagyok a témában.
Bosco a konyhában bőg, és Miss Birdie odarohan, hogy megvigasztalja. Booker, hála istennek, befejezi a konzultációt. Utolsó kliense az az öregember, akivel annyi időt töltött az első ittlétünk alkalmával. Jól láthatóan a pasas nincs túl fényes hangulatban, és hallom, hogy Booker, amikor már nagyon szeretne megszabadulni tőle, egyszer csak azt mondja:
– Nézze, ez ingyen van. Mire számított?
Udvariasan elbúcsúzunk Miss Birdie-től, és gyorsan távozunk. Az idősek jogi problémái szeminárium most már a múlté. Néhány nap, és nincs több óránk.
Miután három éven keresztül gyűlöltük a jogi egyetemet, hirtelen a szabadság kapujában vagyunk. Egyszer azt hallottam egy ügyvédtől, hogy évekig eltart, mire az emberben elmúlik az egyetem okozta fájdalom és nyomorúság, és csakúgy, mint az élet legtöbb eseményéből, az ember csak a szép emlékeket őrzi meg. A fickó láthatóan egészen melankolikus hangulatba került, amikor felidézte jogi képzésének dicsőséges napjait.
Nem tudom elképzelni azt a pillanatot az életemben, amikor majd visszanézek az elmúlt három esztendőre, és kijelentem, hogy végül is élvezetes volt. Lehet, hogy majd egy napon képes leszek felidézni apró, kellemes emlékeket: a barátaimmal töltött órákat, csavargásaimat Bookerrel, a csaposi munkámat a Yogi'sban és más eseményeket, amelyek most nem olyan élénken élnek bennem. És egészen biztos vagyok benne, hogy Bookerrel majd jót nevetünk ezeken a drága öregembereken meg azon, hogy mennyire bíztak bennünk.
Felvetem, hogy igyunk egy sört a Yogi'snál. Én fizetek. Két óra van, esik az eső, a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy az ember egy pohár sör fölött, a barátjával összehajolva elüsse a délutánt. Lehet, hogy ez az utolsó lehetőségünk.
Booker nagyon szívesen jönne sörözni, de egy órán belül az irodában kell lennie. Marvin Shankle megbízta egy tényvázlat elkészítésével, amit hétfőn be kell mutatni a bíróságon. Az egész hétvégét a könyvtár mélyén fogja tölteni.
Shankle heti hét napot dolgozik. A memphisi polgárjogi perekben az ő cége volt az úttörő, és mostanság aratja le a babérokat. Huszonkét ügyvéd dolgozik a cégnél, mindannyian feketék, ötven százalékban nők, és mindannyian azon igyekszenek, hogy lépést tartsanak a brutális munkatempóval, amit Marvin Shankle diktál. A titkárnők váltott műszakban dolgoznak, így mindig legalább három titkárnő áll rendelkezésre a nap huszonnégy órájában. Booker bálványozza Shankle-t, és tudom, csak hetek kérdése, s ő is dolgozni fog vasárnaponként.

 

Úgy érzem magam, mint egy bankrabló, aki a külvárosban bóklászva nézegeti a bankfiókokat, és eldönti magában, hogy melyiken a legkönnyebb rajtaütni. Egy négyemeletes, modern üveg- és kőépületben találom meg a céget, amelyet keresek. Memphis keleti részén van, egy forgalmas út mentén, amely nyugati irányba, a belváros és a folyó felé vezet.
A cégnél négy ügyvéd dolgozik, mindannyian harmincas éveik közepén járnak, és mindannyian a Memphisi Állami Egyetemen végeztek. Azt hallottam, hogy barátok voltak az egyetemen, a nagy cégeknél álltak munkába, de nem tetszett nekik az óriási hajtás, ezért összeálltak, hogy nyugalmasabb körülmények között dolgozzanak. Láttam a hirdetésüket a telefonkönyvben, egész oldalas, és a szóbeszéd szerint havi négyezer dollárba kerül. Minden munkát elvállalnak, a válástól az ingatlanügyig, de a hirdetésükben természetesen a legvastagabb betűvel a BALESETI SÉRÜLÉSEK-kel kapcsolatos kártérítési ügyekben szerzett jártasságukat hangsúlyozzák.
Függetlenül attól, hogy egy ügyvéd mivel foglalkozik, az esetek többségében komoly szakértelemre tesz szert az ilyen jellegű kártérítési ügyekben. Ugyanis a legtöbb ügyvédnek, ha nincs olyan kliense, akinek vég nélkül számlázhat, egyetlen reménye a komoly pénzre az, hogy súlyos vagy halálos balesetet szenvedett embereket képvisel. Könnyen megszerezhető pénz, legalábbis többnyire. Vegyünk egy fickót, aki megsérül egy autóbalesetben, a másik sofőr a hibás, és van biztosítása. Törött lábbal egy hetet tölt kórházban, kiesik a munkából. Ha az ügyvédnek sikerül még a biztosító képviselője előtt hozzáférkőznie, akkor a sértett akár ötvenezer dolláros követeléssel állhat elő. Az ügyvéd eltölt egy kis időt aktatologatással, de valószínűleg nem kényszerül arra, hogy keresettel forduljon a bírósághoz. Maximum harminc órát fordít az ügyre, és tizenötezer dolláros ügyvédi díjat vág zsebre. Ez pedig óránként ötszáz dollár.
Nagyszerű munka, ha az ember meg tudja szerezni magának. Ezért van az, hogy a memphisi telefonkönyvben majdnem minden ügyvéd az autóbalesetek áldozatait igyekszik megszólítani. Törvényszéki gyakorlat nem szükséges: az ügyek kilencvenkilenc százalékában bíróságon kívül megegyeznek. A dolog trükkje az, hogy az ügyvéd időben megszerezze magának az ügyet.
Én nem törődöm azzal, hogyan hirdetnek. Engem csak egy dolog érdekel: rá tudom-e beszélni őket vagy sem, hogy alkalmazzanak. Néhány percig ücsörgők a kocsiban, miközben az esőcseppek nekiverődnek a szélvédőnek. Inkább megkorbácsoltatnám magamat, semmint végigcsináljam, ami most következik: bemegyek az irodába, melegen rámosolygok az ügyfélfogadó titkárnőre, kicsit csevegek vele, mint egy házaló ügynök, és előállók a legújabb trükkömmel, hogy valahogy túljuthassak rajta és beszélhessek az egyik főnökével.
El sem hiszem, hogy ezt csinálom.

 

 

Tizenegy

Azzal az ürüggyel maradok távol a diplomaosztási ünnepségtől, hogy el kell mennem néhány ügyvédi irodába állásügyben. Nagyon ígéretes megbeszélésekről van szó, biztosítom Bookert, de tudja ő pontosan, mi az igazság. Tisztában van vele, hogy csak járok ajtóról ajtóra a városban, és szórom szerteszét az önéletrajzaimat.
Booker az egyetlen ember, akit érdekel, hogy magamra húzom-e a talárt meg a fejfedőt és részt veszek-e a ceremónián. Nagyon csalódott, hogy nem jövök. Anyám és Hank valahol Maine-ben kempingeznek, nézik, ahogy a lombozat zöldbe borul. Egy hónapja beszéltem anyámmal telefonon, fogalma sincs arról, hogy mikor végzek.
Azt hallottam, hogy az ünnepség elég unalmas; öreg, bőbeszédű bírák szónokolnak, könyörögve kérik a végzősöket, hogy szeressék a jogot, tiszteletre méltó szakmaként gondoljanak rá, féltékeny szeretőként kezeljék, állítsák vissza azt az imázst, ami az előttünk járók miatt kissé elhomályosult. És így tovább az unalomig. Inkább ücsörgők a bárpult mögött, és nézem, ahogy Prince fogadásokat köt a kecskeversenyre.
Booker ott lesz és az egész családja is. Charlene és a gyerekek. Szülők, néhány nagyszülő, nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek. Félelmetes egy csapat lesz a Kane-klán. Sok könnycseppet hullatnak majd, és sok fényképet készítenek. Booker az első a családban, aki egyetemet végez, és az a tény, hogy jogi diplomát szerez, óriási büszkeséggel tölti el a famíliát. Kísértést érzek, hogy a közönség soraiban elrejtőzve meglessem a szüleit, amikor átveszi a diplomáját. Valószínűleg együtt sírnék velük.
Nem tudom, hogy Sara Plankmore családja jelen lesz-e a ceremónián, de nem vállalom ezt a kockázatot. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy lássam, amint vőlegényével, S. Todd Wilcoxszal összeölelkezve belemosolyognak a fényképezőgépekbe. A kelleténél néhány számmal nagyobb talárt visel majd, így lehetetlen lesz megállapítani, hogy terhes-e. Meresztenem kéne a szememet. Bárhogyan is igyekeznék, egészen biztosan nem tudnám levenni a pillantásomat a hasa tájékáról.
Az a legjobb, ha kihagyom ezt az ünnepséget. Két nappal ezelőtt Madeline Skinner megvallotta nekem, hogy az összes többi végzős talált magának ilyen vagy olyan állást. Sokan kevesebbért vállaltak munkát, mint amennyiért tervezték. Legalább tizenöten vannak, akik magánpraxisba kezdenek, saját irodát nyitnak és csatasorba állnak. Kölcsönkértek a szülőktől meg a nagybácsiktól, és kibéreltek egy irodahelyiséget vacak bútorokkal. Madeline-nek van egy statisztikája. Pontosan tudja, ki hová megy. Az teljesen kizárt, hogy én ott ücsörögjek százhúsz évfolyamtársam társaságában, akik mindannyian tudják, hogy én, Rudy Baylor vagyok az egyetlen munka nélkül maradt, élhetetlen balfék. Ezzel az erővel akár rózsaszín talárt is viselhetnék és neonégőkkel díszített satyakot. Felejtsük el az egészet.
Tegnap átvettem a diplomámat.

 

A diplomaosztás kettőkor kezdődik, pontosan akkor, amikor belépek Jonathan Lake ügyvédi irodájába. Ez ráadás produkció lesz, az első alkalom, hogy másodszor is eljövök egy céghez. Egy hónapja jártam itt, és félénken átnyújtottam az önéletrajzomat az ügyfélfogadó titkárnőnek. Ez a látogatás azonban más lesz. Most van egy tervem.
Egy kicsit utánanéztem a Lake cégnek, ahogy általában ezt a társaságot emlegetik. Mivel Mr. Lake nem kívánja szétosztogatni a vagyonát, ő az egyetlen üzlettárs. Tizenkét ügyvéd dolgozik nála, heten törvényszéki ügyvédek, a többi öt fiatalabb, és éppen azzal foglalkozik, ami akad. Mindegyiknek van egy titkárnője meg egy segédügyvédje, és a segédügyvédnek is van egy titkárnője. Ezt úgy nevezik, hogy törvényszéki csapat. Mindegyik csapat a többitől függetlenül dolgozik, csak Jonathan Lake lép néha közbe, hogy összehangolja a tevékenységüket. Ha egy ügy megtetszik neki, megtartja magának; többnyire azokat, amelyek nagy port kavaró bírósági ítélettel kecsegtetnek. Nagyon boldog, ha szülész-nőgyógyászokat perelhet be, miután a szülés közben történt valami a csecsemővel.
Mindegyik törvényszéki ügyvéd maga irányítja a csapatát, felvehet és kirúghat embereket, és az új ügyek felhajtásáért is felelős. Barry X. Lancaster, az ifjú titán, akinek meredeken ível felfelé a csillaga, frissen felkent törvényszéki ügyvéd; tavaly karácsonykor elkapott egy orvost kétmillió dollárra Arkansasban. Harmincnégy éves, elvált, az irodában él, és a Memphisi Állami Egyetemen szerzett diplomát. Rendesen elvégeztem a házi feladatomat. És Barry X. hirdetés útján keres segédügyvédet. Láttam a Daily Reportban. Ha már ügyvédként nem tudok munkába állni, miért ne lennék segédügyvéd? Amikor majd sikeres leszek, és a saját óriáscégem élén állok, fantasztikus sztori lesz: a fiatal Rudy nem tudott munkát találni magának, így aztán a postázóban kezdett Jonathan Lake-nél. És nézzék meg, mi lett belőle.
Barry X. két órára vár. Az ügyfélfogadó titkárnő kifejezéstelen arccal néz rám. Kétlem, hogy emlékezne rám az előző látogatásomról. Több ezer ember megfordult itt azóta. Helyet foglalok egy bőrkanapén, és egy képes újság mögé rejtőzve gyönyörködöm a perzsaszőnyegekben, a keményfa borítású padlóban és a tizenkét hüvelykes gerendákban a magasban. Az irodák egy régi raktárépületben vannak, Memphis orvosi negyede közelében. Lake állítólag hárommillió dollárt költött az épület renoválására és kicsinosítására.
Perceken belül értem jön egy titkárnő, és a folyosók, előterek útvesztőjén keresztül elvezet a felső szinten lévő egyik irodába. Alattunk egy könyvtár terül el, ahol nincsenek választófalak, csak a könyvespolcok sorakoznak egymás mellett. Magányos tudós ül egy hosszú asztalnál, a jogi teóriák világában elmerülve, oszlopokba rendezett könyvekkel körülvéve.
Barry X. irodája hosszú és keskeny, téglafalakkal és nyikorgó padlóval. Régiségek díszítik. Kezet rázunk és helyet foglalunk. Barry X. szikár, fitt ember, és eszembe jut róla az az egyik képes újságban megjelent fénykép a konditeremről, amelyet Jonathan Lake a cégének alakíttatott ki az épületben. Van szauna meg gőzfürdő is.
Barrynek elég sok dolga van, semmi kétség, most is éppen egy megbeszélésen kellene lennie a csapatával, hogy felkészüljenek egy nagy horderejű bírósági ügyre. A telefonja úgy van elhelyezve, hogy lássam: dühödten villognak rajta a fények. Kezét nyugodtan, mozdulatlanul tartja maga előtt, de nem tudja megállni, hogy ne nézzen állandóan az órájára.
– Mondjon valamit az ügyéről – rendelkezik néhány rövidke pillanatig tartó bájcsevegés után. – Egy visszautasított térítési igényről van szó, ugye? – Barry már gyanakszik, mert zakót és nyakkendőt viselek, nem úgy nézek ki, mint az átlagos ügyfél.
– Nos, tulajdonképpen én állásügyben jöttem ide – jelentem ki merészen. A legrosszabb esetben is csak azt mondhatja, hogy menjek el. Mit veszíthetek?
Fájdalmasan grimaszol egyet, és felkap egy darab papírt. Az átkozott titkárnő megint elszúrt valamit.
– Láttam a Daily Reportban, hogy segédügyvédet keres.
– Tehát maga segédügyvéd? – vakkantja.
– Az is lehetnék.
– Ez meg mi a fenét jelent?
– Diplomát szereztem a jogi egyetemen.
Körülbelül öt másodpercen keresztül bámul rám, aztán megcsóválja a fejét, és az órájára pillant.
– Tényleg nagyon sok dolgom van. A titkárnőm majd átveszi a jelentkezését.
Hirtelen felpattanok, és az íróasztalára támaszkodva előredőlök.
– Nézze, a következő az ajánlatom – mondom drámai hangon, ő pedig meghökkenve felnéz rám. Sebes tempóban előadom neki a szokásos szöveget: vág az eszem, mint a borotva, céltudatosan végzem a munkámat, az évfolyam első egyharmadában végeztem, és azt is elmondom, hogy mi történt az állásommal a Brodnax és Speernél. Kezembe kaparintottam a kormányrudat. Megállás nélkül ontom magamból a szavakat. Tinley Britt címszó alatt tájékoztatom őt arról, hogy mennyire gyűlölöm a nagy cégeket. Olcsón adom a munkaerőmet. Mondom, ami eszembe jut, csak az a fontos, hogy ne hallgassak el. Nekem tényleg nagyon nagy szükségem van egy állásra, miszter. Két-három percen keresztül, félbeszakítás nélkül kerepelek, aztán visszaülök a helyemre.
Barry egy darabig emészti a hallottakat, s közben a körmét rágcsálja. Nem tudom megállapítani, hogy mérges-e vagy pedig le van nyűgözve.
– Tudja, mi az, ami bosszant engem? – kérdezi végül, és nyilvánvaló, hogy nem nagyon van lenyűgözve.
– Igen. Az, hogy a magamfajta emberek átverik a titkárnőket, hogy a maga közelébe férkőzhessenek és megpróbálhassanak kicsikarni magából egy állást. Pontosan ez az, ami bosszantja. Nem is hibáztatom. Én is bosszankodnék, de aztán túltenném magam rajta, tudja. Azt mondanám: nézzük csak, ebből a fickóból hamarosan ügyvéd lesz, de ahelyett, hogy negyvenezer dollárt fizetnénk neki, elvégeztetjük vele az alja munkát, mondjuk, huszonnégyezerért.
– Huszonegyért.
– Rendben van – felelem. – Holnap munkába állok huszonegyezerért. És egy egész évig vállalom ennyiért a munkát. Megígérem, hogy tizenkét hónapig nem megyek el a cégtől, függetlenül attól, hogy leteszem-e az ügyvédi vizsgát vagy sem. Egy éven keresztül heti hatvan-hetven órát dolgozom. Nem megyek szabadságra. A szavamat adom. Aláírom a szerződést.
– Ötéves gyakorlatot kérünk egy segédügyvédtől, különben szóba sem állunk vele. Itt nagyon komoly ügyekről van ám szó.
– Gyorsan tanulok. Tavaly nyáron dolgoztam egy belvárosi cégnél joggyakornokként. Semmi mással nem foglalkoznak, csak pereskedéssel.
Van ebben az egészben valami tisztességtelen, és erre most kezdek rájönni. Csőre töltött fegyverrel besétáltam ide, és csapdába csaltam Barryt. Kétség sem férhet hozzá, hogy ezt már többször végigcsináltam, mert bármit mond is, villámgyorsan válaszolok rá.
Nem tudom igazán sajnálni. Még mindig kiutasíthat az irodájából.
– Majd megbeszélem Mr. Lake-kel – mondja valamelyest engedékenyen. – Nagyon szigorú szabályai vannak az új munkaerők alkalmazása tekintetében. Nincs rá felhatalmazásom, hogy felvegyek egy segédügyvédet, aki nem felel meg a követelményeinknek.
– Persze – felelem szomorúan. Megint kaptam egy jó nagy pofont. Az utóbbi időben kezdem már egészen jól viselni. Megtanultam, hogy az ügyvédek, bármennyire elfoglaltak is, ösztönösen rokonszenvet éreznek egy frissen végzett joghallgató iránt, aki nem talál munkát. Korlátozott rokonszenvet.
– Lehet, hogy igent mond, és ebben az esetben magáé az állás. Azért mondja ezt, hogy kicsit lecsillapítson.
– Van itt még valami más – teszem hozzá sietve. – Van egy ügyem. Egy nagyon ígéretes ügy.
Ezt hallván, Barry rendkívül gyanakvó ábrázattal néz rám.
– Milyen ügy? – kérdezi.
– Biztosítási.
– Maga az ügyfél?
– Nem. Én az ügyvéd vagyok. Mondhatni véletlenül kerültem kapcsolatba vele.
– Mennyit ér?
Átadok neki egy kétoldalas összegzést a Black-ügyről; ez egy alaposan módosított és felhabosított verzió. Már jó ideje dolgozom rajta, minden alkalommal finomítottam rajta egyet s mást, aztán egy ügyvéd elé tettem, aki elkergetett.
Barry X. figyelmesen átolvassa, olyan összpontosítással, amit mástól még nem láttam. Másodszor is elolvassa, én közben a téglafalban gyönyörködöm, és egy ilyen irodáról álmodozom.
– Nem rossz – állapítja meg, miután végzett vele. Ragyog a szeme, és erős a gyanúm, hogy jóval lelkesültebb, mint ahogyan mutatja. – Hadd találjam ki. Meg akarja kapni az állást, és akar magának egy falatot abból, amit besöprünk az ügy kapcsán.
– Szó sincs róla. Csak az állást szeretném. A Black-ügy teljesen a magáé. Szívesen dolgozom rajta és foglalkozom az ügyféllel. De az ügyvédi díj a magáé.
– Csak egy része. A nagyja Mr. Lake-é – mondja Barry vigyorogva.
Amit csak akar. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem érdekel, hogyan osztják el maguk között a pénzt. Én csak állást akarok. Beleszédülök a gondolatba, hogy Jonathan Lake-nél dolgozhatom ebben a pazar környezetben.
Úgy döntöttem, hogy Miss Birdie-t megtartom magamnak. Nem annyira vonzó ügyfél, mert semmit sem költ ügyvédekre. Valószínűleg százhúsz évig fog élni, úgyhogy semmi haszna nem lenne ütőkártyának használni. Egészen biztos vagyok benne, hogy vannak magasan képzett jogászok, akik be tudnák bizonyítani Miss Birdie-nek, hogy fizetnie kell nekik, de ez nem hozná izgalomba a Lake cégjogászait. Ezek a fickók pereskednek. Nem csábítja őket, hogy végrendeletet készíthetnek.
Ismét felállók. Eleget raboltam Barry idejét.
– Nézze – mondom olyan őszinte hangon, ahogy csak lehet –, tudom, hogy ön nagyon elfoglalt. Minden szó igaz, amit mondtam. Leellenőriztetheti az egyetemen. Ha gondolja, hívja fel Madeline Skinnert.
– Az Őrült Madeline. Még mindig ott van?
– Igen, és pillanatnyilag ő a legjobb barátom. Ő majd jótáll értem.
– Rendben. Amint lehet, jelentkezem. Az biztos.
Kétszer is eltévedtem, mire megtaláltam a kijáratot. Senki sem figyel, így aztán kedvemre gyönyörködhetek az épületben szerteszét szórva található hatalmas irodákban. Egy ponton, a könyvtár szélénél megállók, és felbámulok a háromemeletnyi folyosóra és keskeny átjáróra. Nincs két olyan iroda, amely akár csak egy kicsit hasonlítana egymásra. Titkárnők, adminisztrátorok és fullajtárok közlekednek halkan a fenyőborítású padlón.
Évi huszonegyezer dollárnál jóval kevesebbért is dolgoznék itt.

 

Csöndben leparkolok a hosszú Cadillac mögött, és hang nélkül kiszállok a kocsiból. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy krizantémátültetéssel foglalatoskodjam. Halkan megkerülöm a házat, és óriási, fehér színű műanyag zsákok hatalmas kupacának látványa fogad. Van belőle többtucatnyi. Többtonnányi fenyőforgács. Mindegyik zsák nyom vagy ötven kilót. Most már emlékszem, hogy Miss Birdie mondott valamit arról, hogy az összes virágágyásban ki kell cserélni a fenyőforgácsot, de nem is sejtettem, hogy ilyen komolyan gondolja.
Villámgyorsan megindulok a lakásomhoz vezető lépcsők felé, aztán kettesével szedem a lépcsőfokokat, és már majdnem fel is érek, amikor meghallom Miss Birdie hangját.
– Rudy, Rudy, drágám, igyunk meg egy kávét!
A monumentális méretű zsákhalmaz mellett áll, és szélesen vigyorog rám a sárgásszürke fogaival. Őszintén örül neki, hogy hazajöttem. Már majdnem sötét van, és ő nagyon szeret a teraszon kávézgatni, miközben eltűnik a nap.
– Hát persze – felelem, a lépcsőkorlátra terítem a zakómat, és meglazítom a nyakkendőmet.
– Hogy van, drágám? – csicsergi Miss Birdie. Körülbelül egy hete kezdte el ezt a drágázást. Azóta csak azt hallom, hogy drága így, drága úgy.
– Köszönöm, jól. Fáradt vagyok. És fáj a hátam. – Néhány napja célozgatok a hátfájásomra, de Miss Birdie eddig nem értette el.
Helyet foglalok a szokásos széken, miközben elkészíti azt a borzalmas kotyvalékot a konyhában. Késő délután van, a hátsó udvar lassan árnyékba borul. Megszámolom a zsákokat. Nyolcszor négyszer nyolc. Az annyi mint 256 zsák. Egyenként ötven kiló. Összesen tehát 12.800 kiló. Fenyőforgács. Amit szét kell teríteni. Nekem.
Iszogatjuk a kávét, én egészen kis kortyokban, és ő pontosan szeretné tudni, mivel telt a napom. Hazudok, és azt mondom, hogy egy-két ügyvéddel beszéltem néhány bírósági ügyről, aztán pedig a vizsgára készültem. Holnap is ugyanez a menetrend. Minden percem foglalt, ahogy ez az ügyvédeknél szokás. Egy biztos: nincs időm arra, hogy ennyi fenyőforgácsot megmozgassak.
Mindketten úgy ülünk, hogy szemben vagyunk a fehér zsákokkal, de egyikünk sem akar rájuk nézni. Kerülöm Miss Birdie pillantását.
– Mikor kezd ügyvédként dolgozni? – érdeklődik.
– Nem tudom pontosan – felelem, aztán tizedszer is elmagyarázom, hogy a következő néhány hétben keményen fogok tanulni, a könyveimbe temetkezem az egyetem könyvtárában, és aztán reményeim szerint leteszem az ügyvédi vizsgát. Amíg nem tettem sikeres vizsgát, nem dolgozhatok ügyvédként.
– Milyen szép – jegyzi meg Miss Birdie, és egy pillanatra elmélázik. – Az igazság az, hogy munkához kell látnunk a fenyőforgáccsal – teszi hozzá, közben szaporán bólogat, és vadul forgatja a szemét.
Hirtelen nem tudok mit mondani erre.
– Elég szép mennyiség, az biztos – nyögöm ki végül.
– Nem lesz olyan vészes. Majd segítek.
Ez azt jelenti, hogy ide-oda mutogat az ásójával, és megállás nélkül jártatja a száját.
– Jó, rendben, esetleg majd holnap. Késő van, és kemény napom volt.
Miss Birdie elgondolkozik ezen egy pillanatra.
– Abban bíztam, hogy még ma délután elkezdhetjük – mondja. Majd segítek.
– Tudja, még nem is vacsoráztam – felelem.
– Csinálok magának egy szendvicset – ajánlja fel gyorsan. Miss Birdie fogalmai szerint a szendvics nem más, mint egy szelet átlátszó pulykasonka két szelet vékonyka, kalóriaszegény fehér kenyér között. Nincs benne egy csepp mustár, se majonéz. Saláta és sajt szóba se jöhet. Legalább négy kellene ahhoz, hogy az ember a legenyhébb éhségét csillapítsa vele.
Feláll, elindul a konyha felé, és közben megszólal a telefon. Még nincs külön vonalam a lakásomban, bár Miss Birdie már két hete ígérgeti. Jelen pillanatban kapcsolni lehet a házból az én készülékemet, ami azt jelenti, hogy nem célszerű telefonon bonyolítanom a magánéletemet. Miss Birdie megkért, hogy korlátozzam a beszélgetéseimet, mert állandóan szüksége van a telefonra. Nagyon ritkán szokott csengeni.
– Magát keresik, Rudy – kiabál Miss Birdie a konyhából. – Valami ügyvéd.
Barry X. az. Azt mondja, hogy tárgyalt Jonathan Lake-kel, és érdemes lenne még egyszer elbeszélgetnünk. Azt kérdezi, hogy most azonnal oda tudok-e menni az irodába, ugyanis ő egész éjjel dolgozik. És azt akarja, hogy vigyem magammal a Black-ügy aktáját. Az egész anyagot látni akarja.
Miközben beszélünk, figyelem, ahogy Miss Birdie nagy műgonddal készíti a pulykás szendvicset. Éppen akkor teszem le a telefont, amikor kettőbe vágja.
– Rohannom kell, Miss Birdie – mondom lélegzetvétel nélkül. Közbejött valami. Fontos ügyben kell találkoznom egy jogásszal.
– De mi lesz a…
– Elnézést kérek. Majd holnap megcsinálom. – Amint eljövök, Miss Birdie ott áll a konyhában, egy-egy fél szendviccsel a kezében, arcán olyan döbbent kifejezéssel, mintha egyszerűen képtelen lenne elhinni, hogy nem vacsorázom vele.

 

Barry a bejáratnál fogad, ami már zárva van, bár odabent még sokan dolgoznak. Követem az irodájába, lépéseim egy kicsivel gyorsabbak, mint az utóbbi napokban bármikor. De azért nem tudom megállni, hogy ne gyönyörködjek a csodálatos szőnyegekben meg könyvespolcokban, és közben állandóan azon jár az eszem, hogy mindennek én is része leszek. Én, Rudy Baylor a Lake cégnél fogok dolgozni, a környék legmenőbb törvényszéki ügyvédei között.
Egy tojástekerccsel kínál, ami az ebédből maradt meg. Azt mondja, hogy naponta háromszor eszik az íróasztalánál. Eszembe jut, hogy elvált, és most már azt is tudom, hogy miért. Nem vagyok éhes.
Bekapcsolja a diktafonját, és az íróasztal szélére teszi a mikrofont, egész közel hozzám.
– Magnóra vesszük. Holnap majd legépeltetem a titkárnőmmel. Rendben van?
– Persze – felelem. Ahogy csak óhajtja az úr.
– Alkalmazom önt, mint segédügyvédet tizenkét hónapra. A fizetése évi huszonnégyezer dollár, amit tizenkét egyenlő részletben kap meg, minden hónap tizenötödikén. Csak egyéves munkaviszony után jogosult betegbiztosításra és egyéb mellékjuttatásokra. A tizenkét hónap után értékeljük a kapcsolatunkat, és megvizsgáljuk annak a lehetőségét, hogy ügyvédként alkalmazzuk.
– Rendben van.
– Lesz egy saját irodája, és azon vagyunk, hogy felvegyünk egy titkárnőt, aki majd a segítségére lesz. Minimum heti hatvan órát dolgozik, reggel nyolctól ki tudja, meddig. Nincs egyetlen olyan ügyvéd sem a cégnél, aki heti hatvan óránál kevesebbet dolgozna.
– Semmi gond. – Én majd kilencven órát dolgozom. Legalább távol leszek Miss Birdie-től meg a fenyőforgácstól.
Barry figyelmesen tanulmányozza a jegyzeteit.
– És mi fogjuk képviselni a… Mi is a neve ennek az ügynek?
– Black. Black kontra Great Benefit.
– Jó. Mi képviseljük a Black családot a Great Benefit biztosítótársasággal szemben. Maga is dolgozik az ügyön, de az esetleges ügyvédi díjból nem illeti meg semmi.
– Világos.
– Van még valami más? – kérdezi, változatlanul a mikrofonba beszélve.
– Mikor kezdek?
– Most. Szeretném átnézni az ügyet, ha van ideje.
– Semmi akadálya.
– Más?
Nagyot nyelek.
– A hónap elején csődeljárást kértem magam ellen. Hosszú történet.
– Hát nem mindegyik az? Hetes vagy tizenhármas szakasz?
– Hetes.
– Akkor ez nem érinti a fizetését. És az ügyvédi vizsgájára a szabadidejében tanul, rendben?
– Igen.
Kikapcsolja a diktafont, és megint megkínál egy tojástekerccsel. Visszautasítom. Megyek utána, és lesétálunk egy csigalépcsőn, amely egy kis könyvtárba vezet.
– Könnyű itt eltévedni – jegyzi meg.
– Hihetetlen – mondom, a szobák és folyosók útvesztőjén álmélkodva.
Leülünk egy asztalhoz, és szétterítjük magunk előtt a Black-akta anyagát. Barry elismerően nyugtázza, ahogyan rendszereztem az iratokat. Ha kér tőlem valamit, akkor rögtön a kezébe tudom adni. Dátumokra és nevekre kíváncsi. Mindent megtanultam kívülről. Mindenről másolatot készítek: egyet az ő aktájába, egyet az enyémbe.
Minden irat megvan, csak egy aláírt szerződés hiányzik a Black családtól. Ez kissé meglepi Barryt, mire én elmondom neki, hogyan akadtam rá erre az ügyre.
Szerződést kell kötnünk velük a jogi képviseletről, jegyzi meg többször is.

 

Tíz órakor jövök el az irodából. Miközben keresztülhajtok a városon, azon kapom magam, hogy mosolygok a visszapillantó tükörbe. Reggel az lesz az első dolgom, hogy felhívom Bookert az örömhírrel. Aztán virágot viszek Madeline Skinnernek, és köszönetet mondok neki.
Lehet, hogy alantas munka, de innen csak felfelé lehet menni. Eltelik egy év, és többet fogok keresni, mint Sara Plankmore, S. Todd, N. Elizabeth és F. Franklin meg a többi seggfej, akik elől egy hónapja bujkálok. Csak egy kis időre van szükségem.
Megállók a Yogi'snál, és iszom egyet Prince-szel. Elújságolom neki a csodálatos hírt, mire ő alkoholmámorban megölel. Azt mondja, nagyon sajnálja, hogy elmegyek. Azt felelem, hogy úgy egy hónapig, egészen az ügyvédi vizsgáig még szeretnék itt maradni, esetleg hétvégenként dolgozom. Prince-nek minden megfelel.
Egyedül ücsörgők az egyik hátsó bokszban, hideg sört kortyolgatok, és a gyér tömeget pásztázom a tekintetemmel. Már nem szégyellem magam. Hetek óta először nem nyom agyon a megalázottság érzése. Akcióra kész vagyok, kész arra, hogy elkezdjem építgetni a karrieremet. Arról álmodozom, hogy egy napon találkozom majd Loyd Beckkel a tárgyalóteremben.

 

 

Tizenkettő

Ahogy átrágom magam a Maxtől kapott anyagon, újra és újra megdöbbenve látom: mi mindenre képesek a gazdag biztosítótársaságok, hogy átverjék a kisembereket. Minden büdös centért érdemes csalni. Minden aljas, szemét rendszert érdemes kipróbálni. Azon is meghökkentem, hogy néhány biztosított hogyan nyújt be egy keresetet. A legtöbb nem is konzultál ügyvéddel. Az egyik felmérés szerint a visszautasított térítési igényeknek kevesebb mint öt százaléka kerül ügyvéd elé. Azok az emberek, akik ilyen biztosításokat kötnek, nem iskolázott, tanult emberek. Többnyire pont annyira rettegnek az ügyvédektől, mint a biztosítótársaságoktól. Rögtön elcsendesednek, ha arra gondolnak, hogy be kell sétálniuk egy tárgyalóterembe, és vallomást kell tenniük egy bíró meg az esküdtek előtt.
Az első két nap nagy részét azzal töltjük Barry Lancasterrel, hogy alaposan átnézzük a Black-aktát. Barry foglalkozott már néhány ilyen üggyel, változó sikerrel. Többször elismétli, hogy Memphisben annyira átkozottul konzervatívak az esküdtek, hogy nehéz igazságos ítéletet kicsikarni. Már három éve hallom ezt. Ahhoz képest, hogy délen van, Memphis erős szakszervezeti város. És az erős szakszervezeti városokban gyakran születnek a felperes szempontjából kedvező ítéletek az ilyen ügyekben. De ki tudja, miért, nálunk mégis ritkán fordul elő. Jonathan Lake számos milliós ítélettel dicsekedhet, de mostanában mégis szívesebben tárgyalja az ügyeit más államokban.
Még nem találkoztam Mr. Lake-kel. Egy nagyszabású peren dolgozik valahol, és kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy megismerkedjen az új alkalmazottjával.
Átmeneti irodám egy kis könyvtárban van, az épület egyik kiszögellésében, ahonnan a második szintre látni. Van benne három kerek asztal, nyolchalomnyi könyv, ezek mind az orvosi műhibákkal kapcsolatos perekkel foglalkoznak. Az első teljes munkanapomon Barry mutatott nekem egy szép irodát, ugyanazon a folyosón, ahol az övé is van, és közölte, hogy néhány héten belül az enyém lesz. Ki kell még festeni, és valami baj van az elektromos vezetékekkel is. Mit várhat az ember egy raktárépülettől, tette fel többször a kérdést.
Tulajdonképpen még senkivel sem ismerkedtem meg a cégnél, és biztos vagyok benne, ez annak köszönhető, hogy csak egy egyszerű segédügyvéd vagyok. Az égvilágon semmi érdekes nincs bennem. A segédügyvéd fogyóeszköz.
Ezek itt mind nagyon elfoglalt emberek, és alig-alig barátkoznak egymással. Barry keveset beszél az épületben dolgozó többi ügyvédről, és az a benyomásom, hogy mindegyik csoport teljesen önállóan és a többiektől függetlenül végzi a munkáját. És az az érzésem, hogy ugyancsak hektikus az ember élete, ha Jonathan Lake felügyelete mellett végzi a munkáját.
Barry minden reggel nyolc előtt érkezik az irodába; eltökélt szándékom, hogy az ajtóban fogom várni mindaddig, amíg nem kapok egy kulcsot a bejárathoz. A jelek szerint Mr. Lake nagyon szigorúan kezeli azt a kérdést, hogy kinek lehet bejárása az épületbe. Ez egy régi történetre vezethető vissza: évekkel ezelőtt lehallgatták a telefonjait, miközben egy biztosítótársaság elleni peren dolgozott. Barry mesélte ezt nekem, amikor először hoztam szóba a kulcs kérdését. Lehet, hogy hetekig eltart, amíg kapok egyet, közölte velem. És még az is lehet ám, hogy egy hazugságvizsgáló gépre tesznek.
Barry elhelyezett kis átmeneti irodámban, ellátott instrukciókkal, és elment a saját irodájába. Az első két nap alatt úgy nagyjából kétóránként ellenőrzött. Mindent lemásoltam a Black-aktából. Barry tudomása nélkül ugyan, de a saját magam részére is készítettem minden iratról másolatot. A második nap végén hazavittem az így készült paksamétát, és betettem a Prince-től ajándékba kapott vadonatúj, fényesen csillogó aktatáskába.
Barry útmutatásai alapján vázlatosan elkészítettem egy igen kemény hangú levelet a Great Benefitnek. Felsorolom benne a vonatkozó tényeket és minden bűnüket. Miután Barry titkárnője végzett a gépeléssel, négy oldal lett. Barry radikális sebészeti beavatkozást hajtott rajta végre, és visszaküldött vele a helyemre. Mindig megfeszített figyelemmel végzi a munkáját, és rettentő büszke összpontosító képességére.
A harmadik napon ebédszünetben összeszedtem minden bátorságomat, és megkérdeztem Barry titkárnőjét az alkalmazásommal kapcsolatos papírokról. Rettentő sok dolga van, felelte, de majd utána fog nézni.
A harmadik nap végén valamivel kilenc után együtt jöttünk el az irodából Barryvel. Elkészítettük a Great Benefitnek szánt levelet, ezt a háromoldalas műremeket, amit ajánlva, feladóvevénnyel adunk majd postára. Barry sohasem beszél az irodán kívüli életről. Felvetettem, hogy menjünk, igyunk egy sört és kapjunk be egy szendvicset, de kurtán visszautasított.
Kocsiba ültem, és elmentem a Yogi'sba egy késői vacsorára. Részeg egyetemistákkal volt tele, maga Prince állt a bárpultnál. És egyáltalán nem volt boldog ettől. Átvettem tőle, és azt mondtam, hogy álljon be kidobóembernek. Rettenetesen örült.
De mégsem állt be kidobóembernek, hanem odament a kedvenc asztalához, ahol az ügyvédje, Bruiser Stone, az egyik Camel cigarettát szívta a másik után, és egy bokszmeccsre kötött fogadásokat. Bruiser ma reggel megint bekerült az újságokba: két évvel ezelőtt a rendőrök találtak egy hullát egy toplessbár mögötti szeméttárolóban. Az elhunyt egy helybeli gengszter volt, a város pornóiparának egy része az ő birtokát képezte, és a jelek szerint szerette volna kiterjeszteni az üzletét. Nem a megfelelő helyre tette be a lábát, nem a megfelelő emberekkel kötött alkut, és kitörték a nyakát. Bruiser természetesen nem tenne ilyesmit, de a rendőrök elég határozottan állítják, hogy pontosan tudja, ki a tettes.
Sokat van itt a bárban az utóbbi időben, keményen iszik, és állandóan Prince-szel sugdolózik.
Hála istennek van egy igazi állásom. Már majdnem arra vetemedtem, hogy Bruisertől kérjek munkát.

 

Ma péntek van, ez a negyedik napom a Lake cégnél. Jó néhány embernek elújságoltam, hogy a Lake cégnél dolgozom, és ez nagyon jó érzés. Senkinek sem kell kérdezősködnie erről a cégről. Elég, ha megemlíted a nevét, és mindenki maga előtt látja a pompás raktárépületet, és tudja, hogy ez a nagy Jonathan Lake és kőkemény ügyvédekből álló csapatának az otthona.
Booker majdnem sírt. Steaket vett és alkoholmentes bort. Charlene nagyszerű vacsorát főzött, és éjfélig ünnepeltünk.
Nem terveztem, hogy hét óra előtt felkelek, de lakásom ajtaján hangosan kopogtatnak. Miss Birdie az, most már rázza az ajtónyitó gombot, és közben szólongat.
– Rudy! Rudy!
Kinyitom az ajtót, ő pedig beront.
– Ébren van, Rudy? – A kis konyhában állunk, és Miss Birdie rám mered. Alsónadrág van rajtam, meg egy póló, nem lehet azt mondani, hogy hiányos az öltözetem. A szemem félig csukva, hajam akár a szénaboglya. Ébren vagyok, de csak épphogy.
A nap is alig kelt még fel, de Miss Birdie-nek már sáros a cipője, a kötényén is virágföldfoltok éktelenkednek.
– Jó reggelt – mondom, és nagyon igyekszem, hogy a hangom ne legyen ingerült.
Elvigyorodik, látom a sárgásszürke fogait.
– Felébresztettem? – csicsergi.
– Nem, már éppen keltem fel.
– Jól van akkor. Sok dolgunk van ma.
– Ma? De hát…
– Igen, Rudy. Már jó ideje nem foglalkozott a fenyőforgáccsal, ideje munkához látni. Meg fog rohadni, ha nem igyekszünk.
Méregetem a szememet, és közben hunyorgók.
– Ma péntek van – makogom kissé bizonytalanul.
– Nem. Ma szombat van – vág vissza Miss Birdie.
Néhány pillanaton keresztül egymásra bámulunk, aztán az órámra pillantok – ezt a szokást a mindössze háromnapos munka után sajátítottam el.
– Péntek van, Miss Birdie. Péntek. Ma dolgoznom kell.
– Szombat van – ismétli csökönyösen.
Egy darabig még egymásra meredünk. Miss Birdie az alsónadrágomra pillant. Én a sáros cipőjét tanulmányozom.
– Nézze, Miss Birdie – mondom kedvesen –, én tudom, hogy ma péntek van, és másfél órán belül az irodában kell lennem. A hétvégén majd szétterítjük a fenyőforgácsot.
– Meg fog rohadni.
– Holnapig biztosan nem. – Valóban megrohadna a fenyőforgács a zsákban? Szerintem nem.
– Holnap a rózsákat akartam megcsinálni.
– Hát akkor csinálja meg ma a rózsákat, amíg az irodában vagyok, aztán holnap majd nekilátunk a fenyőforgácsnak.
Egy darabig emészti a javaslatomat, és hirtelen, egyik percről a másikra nagyon szánalmas látványt nyújt. Válla megereszkedik, arcára bánatos kifejezés ül. Nehéz megállapítani, zavarban van-e.
– Megígéri? – kérdezi engedékeny jámborsággal.
– Megígérem.
– Azt mondta, hogy elvégzi a kerti munkákat, ha leengedem a lakbért.
– Tudom. – Hogy is felejthetném el? Már vagy tizenötször emlékeztetett rá.
– Na jól van – mondja olyan hangon, mintha pontosan azt kapta volna, amiért jött. Aztán kicsoszog az ajtón, lebotorkál a lépcsőn, s közben végig motyog magában. Halkan beteszem az ajtót, és azon tűnődöm magamban, holnap reggel vajon mikor kopogtat be hozzám ez a kedves öreg néni, hogy lerángasson a kertbe.
Felöltözöm, beülök a Toyotámba, és az irodához hajtok. Öt-hat autó áll már a parkolóban, és a raktárépületben itt-ott fények égnek. Még hét óra sincs. A kocsimban várok, amíg egy másik be nem gördül a parkolóba. Tökéletes az időzítésem, így pontosan a bejáratnál sikerül elkapnom a középkorú úriembert, aki az autóból szállt ki. A kezében aktatáskát tart és egy kávéval teli, magas műanyag poharat egyensúlyoz, miközben a kulcsait keresgéli.
Láthatólag meglepetést okozok neki. Itt ugyan nem olyan rossz a közbiztonság, de azért mégiscsak Memphis belvárosában vagyunk, és errefelé bizony ijedősek az emberek.
– Jó reggelt – üdvözlöm kedvesen.
– 'reggelt – röffenti. – Segíthetek?
– Igen, uram. Barry Lancaster új segédügyvédje vagyok, és dolgozni jöttem.
– Mi a neve?
– Rudy Baylor.
Egy pillanatra abbahagyja a keresést, és keményen ráncolja a homlokát. A fejét rázza, s közben beszívja, aztán előretolja az alsó ajkát.
– Nem hangzik ismerősnek. Én vagyok a gazdasági igazgató. Nekem nem szólt egy szót sem senki.
– Négy nappal ezelőtt vett fel, esküszöm.
Bedugja a kulcsot a zárba, s közben ijedten pillant hátra. Ez a pasi azt hiszi, hogy tolvaj vagyok, esetleg gyilkos.
– Sajnálom, de Mr. Lake megköveteli, hogy tartsuk magunkat a szigorú biztonsági előírásokhoz. Senki nem jöhet be ide ilyenkor, ha nincs rajta a bérlistán. – Szinte beugrik az ajtón. – Mondja meg Barrynek, hogy hívjon föl engem délelőtt – utasít, aztán becsapja az orrom előtt az ajtót.
Nem fogok itt ólálkodni, mint egy koldus, amíg meg nem érkezik egy újabb ember, aki rajta van a bérlistán. Beülök az autómba, egy néhány utcányira lévő kávézóhoz hajtok, ahol újságot, péksüteményt és kávét szoktam venni. Elütök itt egy órát: a pletykákat hallgatom, és közben majd megfulladok a cigarettafüsttől. Visszamegyek a parkolóba, ahol most már még több autó áll. Sok szép autó. Elegáns német kocsik és más csodás importautók. Gondosan kiválasztok egy helyet egy Chevrolet mellett.
Az ügyfélfogadó titkárnő látott már jönni-menni engem, de úgy tesz, mintha vadidegen lennék. Nem fogom tájékoztatni, hogy én is pont olyan alkalmazott vagyok, mint ő. Felhívja Barryt, aki engedélyezi, hogy behatoljak az útvesztőbe.
Kilencre a bíróságon kell lennie, nincs sok ideje rám. Elhatároztam, hogy szóba hozom: oda kellene biggyeszteni az én nevemet is a bérlistára, de sajnos rossz az időzítésem. Várhatunk ezzel még egy-két napot. Barry különböző aktákat pakol be egy testes aktatáskába, és egy rövidke pillanatig azt képzelem, hogy ma délelőtt a bíróságon fogok dolgozni a keze alatt.
Barrynek azonban más tervei vannak.
– Menj el Blackékhez, de csak az aláírt szerződéssel gyere vissza. Ezt most már el kell intézni. – Hangsúlyosan megnyomja a „most” szót, így aztán pontosan tudom, hol fogom tölteni a délelőttöt.
A kezembe nyom egy vékonyka aktát.
– Benne van a szerződés. Tegnap este csináltam meg. Nézd át. Mind a hármuknak alá kell írniuk: Dotnak, Buddynak és Donny Raynek is, hiszen nagykorú.
Magabiztosan bólintok, bár valójában egy kiadós verést is szívesebben vennék, mint azt, hogy a Black családnál töltsem a délelőttöt. Meg fogok ismerkedni Donny Rayjel, hiába reménykedtem abban, hogy az idők végezetéig el tudom halasztani ezt a találkozást. – És aztán? – kérdezem.
– Egész nap a bíróságon leszek. Keress meg Anderson bíró tárgyalótermében. – Megszólal a telefonja, és Barry, mondhatni, elhessent, mintha mostanra elég lenne ennyi belőlem.

 

Nem valami csábító az a perspektíva, hogy a konyhaasztal köré kell gyűjtenem az összes Blacket egy csoportos aláírás kedvéért. Kénytelen leszek végignézni, ahogy Dot keresztülbaktat a hátsó udvaron a roncs Fairlane-hez, közben végig szitkozódik, aztán pedig hízelgéssel megpróbálja rávenni Buddyt, hogy hagyja ott a macskáit meg a gint. Ha a szép szó nem használ, valószínűleg a fülénél fogva ráncigálja majd ki a kocsiból. Lehet, hogy csúnya jelenet lesz. És majd idegesen kell üldögélnem, amint Dot eltűnik a ház hátsó részében, hogy felkészítse Donny Rayt, aztán pedig lélegzetvisszafojtva várom, hogy Donny Ray előjöjjön és megismerkedjen az ügyvédjével.
Hogy ebből, amit csak lehet, elkerüljek, megállók egy benzinkútnál, és felhívom Dotot. Micsoda szégyen. A Lake cégnél a legkiválóbb elektronikai mütyürök állnak az ember rendelkezésére, én mégis egy nyilvános telefonról vagyok kénytelen telefonálni. Hála istennek Dot veszi fel. Elképzelni sem tudom, hogyan bonyolítanék le egy telefonbeszélgetést Buddyval. Erősen kétlem, hogy a Fairlane-ben lenne autótelefon.
Mint mindig, Dot most is gyanakvó, de beleegyezik abba, hogy néhány percen belül felkeressem. Nem mondhatnám, hogy pontosan közlöm vele: össze kellene trombitálnia a családot, de hangsúlyozom, hogy mindenki aláírására szükségem van. És rám jellemző módon azt mondom neki, hogy nagyon sietek. A bíróságra kell mennem, tetszik tudni. Várnak a bírók.
Miközben leparkolok Blackék kocsifeljáróján, ugyanaz a kutya vicsorog rám a szomszédos drótkerítés mögül. Dot a bútorokkal telezsúfolt verandán áll, szájában cigaretta, feje fölött kékes ködfelhő kering lustán. Már jó ideje vár és dohányzik.
Széles, hamis vigyort erőltetek az arcomra, és üdvözlöm, ahogy ilyenkor szokás. A szája körüli ráncok alig mozdulnak meg. Követem a szűk, fülledt levegőjű nappaliba, elmegyünk a még boldog Black családot ábrázoló fényképek alatt álló, elnyűtt pamlag mellett. Lábunk alatt kopott padlószőnyeg, amelyen kisebb szőnyegek takarják el a lyukakat. Kijutunk a konyhába, ahol senki sem vár bennünket.
– Kér kávét? – teszi fel a kérdést Dot, miközben az egyik székre mutat.
– Köszönöm, nem. Csak egy kis vizet.
Megtölt egy műanyag poharat csapvízzel, jeget nem tesz bele, aztán az asztalra helyezi elém. Lassú mozdulattal mindketten az ablak felé fordítjuk a fejünket.
– Nem tudom rávenni, hogy bejöjjön – közli velem Dot a méreg legkisebb jele nélkül. Gondolom, vannak olyan napok, amikor Buddy hajlandó bejönni, meg olyanok, amikor nem.
– Miért nem? – érdeklődöm, mintha Buddy viselkedése megközelíthető lenne az ésszerűség alapján.
Dot csak megvonja a vállát.
– Donny Rayre is szüksége van, ugye?
– Igen.
Kimegy a konyhából, én meg ott maradok a meleg vízzel és a Buddyra nyíló kilátással. Valójában alig lehet látni őt, mert a szélvédőt már évtizedek óta nem mosták le, és egy halom rühes macska ugrándozik a motorháztetőn. Valamilyen sapka van a fején, minden valószínűség szerint gyapjú fülvédős, és Buddy lassan a szájához emeli az üveget, ami, legalábbis innen úgy tűnik, egy barna zacskóban van. Komótosan kortyol egyet.
Hallom, hogy Dot csöndben beszélget a fiával. Végigcsoszognak a nappalin, és aztán ott vannak a konyhában. Felállók, hogy üdvözöljem Donny Rayt.
Nem lehet vitás, hogy nagyon hamar meg fog halni, bármi legyen is az oka. Ijesztően sovány, arca beesett, bőre krétafehér. Már a betegség előtt is kis termetű volt, de most csak görnyedten tudja tartani magát, és így nem magasabb, mint az édesanyja. Haja és a szemöldöke koromfekete, tésztaszínű bőrével éles a kontraszt. De arcán mosoly ül, miközben kinyújtja csontos kezét, amelyet keményen megrázok, már amennyire merem.
Dot a derekánál fogva tartja, s most gyöngéden leülteti az egyik székre. Donny Ray kitérdelt farmert visel, fehér pólót, amely redőkben lóg aszott testén.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondom, és igyekszem elkerülni a mélyen ülő szemek pillantását.
– Mama nagyon szép dolgokat mondott magáról – feleli. Hangja erőtlen és reszelős, de tisztán ejti a szavakat. Sohasem gondoltam, hogy Dot szép dolgokat mond rólam. Donny Ray az álla alá teszi mindkét kezét, mintha különben a feje nem maradna a helyén. Azt mondja, hogy maga beperli azokat a szemét disznókat a Great Benefitnél, és kiveri belőlük a kártérítést. – Szavai inkább kétségbeesettek, semmint dühödtek.
– Így van – felelem. Kinyitom az aktát, és előveszem belőle a levelet, amit Barry X. küldött a Great Benefitnek. Odaadom Dotnak, aki Donny Ray mögött áll. – Nem számítunk rá, hogy kielégítően reagálnak, így valószínűleg néhány napon belül benyújtjuk a keresetet. Valószínűleg legalább egymillió dollárt fogunk követelni.
Dot a levélre pillant, aztán az asztalra teszi. Azt vártam, hogy majd kérdésekkel ostromol, miért nem nyújtottuk be a keresetet. Attól tartottam, hogy veszekedni kezd velem. De ő csak gyöngéden megsimogatja Donny Ray vállát, és semmibe meredő tekintettel kibámul az ablakon. Ügyel arra, hogy mit mond, mert nem akarja felizgatni a fiát.
Donny Ray az ablak felé fordul.
– Apu nem jön be? – kérdi.
– Azt mondja, hogy nem – feleli Dot.
Előhúzom a szerződést az aktából, és odaadom Dotnak.
– Ezt alá kell írniuk, mielőtt benyújtanánk a keresetet. Ez egy szerződés önök, az ügyfelek és az ügyvédi iroda között, ahol dolgozom. A jogi képviseletre vonatkozó szerződés.
Dot óvatosan tartja a kezében. Mindössze két oldal hosszú.
– Mi van benne?
– Csak a szokásos. Maguk alkalmaznak bennünket ügyvédként, hogy képviseljük magukat a bíróság előtt, mi meg megkapjuk a kártérítési összeg egyharmadát.
– Akkor miért két gépelt oldal hosszú? – kérdezi Dot, miközben kihúz egy szál cigarettát az asztalon heverő csomagból.
– Meg ne gyújtsd! – förmed rá Donny Ray félig hátrafordulva. Rám néz, és azt mondja: – Nem csoda, hogy haldoklóm.
Dot habozás nélkül a szájába teszi a cigarettát, s közben még mindig a szerződésre szegezi a tekintetét. Nem gyújtja meg a cigit.
– És mind a hármunknak alá kell írnunk?
– Igen.
– Na de ő azt mondta, hogy nem jön be.
– Hát akkor vidd ki neki – csattan fel Donny Ray mérgesen. – Fogj egy tollat, menj ki oda, és írasd alá vele ezt a vackot.
– Ez még nem jutott az eszembe – mondja Dot.
– Csináltunk már ilyet. – Donny Ray lehajtja a fejét, és megvakarja a koponyáját.
– Azt hiszem, most is megcsinálhatnánk – feleli Dot, még mindig tétován.
– Akkor menj már, a franc essen belé! – Dot turkálni kezd az egyik fiókban, aztán kivesz belőle egy tollat. Donny Ray felemeli a fejét, aztán megtámasztja a kezén. A csuklója vékony, mint a seprűnyél.
– Egy perc és jövök – mondja Dot. Úgy beszél, mint az az édesanya, akinek valami elintéznivalója akadt valahol a szomszédban, és aggódik, hogy rövid időre magára kell hagynia a kisfiát. Lassú léptekkel átmegy a teraszon, aztán a gazos részen folytatja az útját. A motorháztetőn tanyázó egyik macska észreveszi, és gyorsan a kocsi alá bújik.
– Néhány hónappal ezelőtt – mondja Donny Ray, aztán hosszú szünetet tart. Nehezen szedi a levegőt, és kicsit remeg a feje. – Néhány hónappal ezelőtt hitelesítenünk kellett az aláírását, de nem tudtuk rávenni, hogy kimozduljon a házból. Mama talált egy közjegyzőt, aki húsz dollárért hajlandó volt házhoz jönni, de amikor mama idehozta, apu nem akart bejönni, így aztán mama meg a közjegyző kimentek a kocsihoz, ott botladoztak a gazosban. Látja azt a nagy, zsemleszínű macskát a kocsi tetején?
– Aha.
– Úgy hívjuk, hogy Mancs. Tudja, ő itt az őrmacska. Na szóval, amikor a közjegyző benyúlt a kocsi ablakán, hogy odaadja Buddynak a papírokat, aki természetesen tökrészeg volt, szinte eszméletlen, Mancs leugrott a kocsiról, és megtámadta a közjegyzőt. Hatvan dollárunkba került az orvos. És egy új nadrágot is kellett vennünk neki. Látott már fehérvérűségben haldokló embert?
– Nem. Mostanáig nem.
– Ötvenöt kiló vagyok. Tizenegy hónappal ezelőtt nyolcvan voltam. A fehérvérűséget még bőven időben állapították meg ahhoz, hogy kezelni tudják. Mázlista vagyok, hogy van egy ikertestvérem, és a csontvelővizsgálat szerint végre lehetett volna hajtani egy átültetést, ami megmenthette volna az életemet, de nem tudtuk megfizetni. Volt biztosításunk, de a többit már úgyis tudja.
– Igen. Nagyon is jól ismerem az egész ügyet, Donny Ray.
– Jó – mondja Donny Ray megkönnyebbülten. Nézzük, ahogy Dot elhessenti a macskákat. Mancs, aki a kocsi tetején nyújtózkodik, úgy tesz, mintha aludna. Mancsot egy szemernyit sem érdekli Dot Black. A kocsi ajtajai nyitva vannak, és Dot bedugja a szerződést. Idáig hallatszik a hangja.
– Tudom, hogy maga szerint bolondok – mondja Donny Ray, a gondolataimban olvasva. – De jó emberek, csak nagyon sok csapás érte őket. Legyen velük türelmes.
– Rendes emberek.
– Én már nyolcvan százalékban halott vagyok, világos? Nyolcvan százalékban. Ha megkaptam volna az átültetést, kilencvenszázalékos esélyem lenne a gyógyulásra. Kilencven százalék. Fura dolog, ahogy az orvosok a számokkal dobálóznak, amikor arról beszélnek, hogy élünk-e vagy meghalunk. Most már túl késő. – Hirtelen kapkodni kezdi a levegőt, ökölbe szorítja a kezét, egész testét rázza a remegés. Arca rózsaszínűvé válik, miközben kétségbeesetten zihálva próbál levegőhöz jutni; egy pillanatig úgy érzem, hogy segítségre van szüksége. Mindkét öklével üti a mellkasát, és attól félek, hogy mindjárt behorpad.
Végre rendesen szedi a levegőt. Ez az a pillanat, amikor elkezdem gyűlölni a Great Benefit biztosítótársaságot.
Már nem szégyellem magam, amikor ránézek. Az ügyfelem, és számít rám. Én pedig vállalom őt, minden bajával együtt.
Amennyire csak lehet, normálisan szedi a levegőt, szeme vörös és nedves. Nem tudnám megállapítani, hogy sír-e vagy pedig kezd magához térni a görcs után.
– Sajnálom – suttogja.
Mancs olyan hangosan sziszeg, hogy mi is halljuk, és még pont időben nézünk oda, hogy lássuk, amint repül a levegőben, aztán a gazosban földet ér. A jelek szerint az őrmacska túlzott érdeklődést mutatott a szerződés iránt, és Dot odébb hajította. Mond valami csúnyát a férjének, aki összegörnyedt testtartásban ül a volán mögött. Dot benyúl a kocsiba, kikapja a papírokat, aztán viharos sebességgel megindul felénk, a macskák szétrebbennek, és menedéket keresnek maguknak.
– Nyolcvan százalékban hulla vagyok, világos? – mondja Donny Ray érdes hangon. – Tehát nem leszek már itt sokáig. Bármennyit tud is kipréselni a bíróságon, legyen a szüleim segítségére. Nehéz életük volt.
Ez annyira megrendít, hogy képtelen vagyok megszólalni.
Dot kinyitja az ajtót, bejön, és az asztalra csúsztatja a szerződést. Az első oldal kicsit beszakadt az alján, a másodikon pedig egy folt éktelenkedik. Remélem, nem macskapiszok.
– Tessék – mondja Dot. Véghezvitte a küldetését. Buddy valóban aláírta a szerződést, az aláírása teljesen olvasható.
Rámutatok a szerződés két pontjára, Donny Ray és az édesanyja aláírja a nevét, és a megállapodás ezzel megköttetett. Néhány percig beszélgetünk erről-arról, aztán elkezdek az órámra nézegetni.
Amikor eljövök, Dot Donny Ray mellett ül, gyöngéden simogatja a karját, és azt mondogatja neki, hogy minden rendbe fog jönni.

 

 

Tizenhárom

Felkészültem rá, hogy elmagyarázzam Barrynek: a ház körüli halaszthatatlan teendőim miatt nem tudok bejönni szombaton. És arra is felkészültem, hogy felajánlom: vasárnap délután dolgozom néhány órát. Aggodalmam azonban alaptalan volt. Barry elutazik a hétvégén, és mivel az ő útmutatásai nélkül a lábamat sem merem betenni az irodába, a probléma aktualitását vesztette.
Ki tudja, miért, Miss Birdie ma nem zörget be az ajtómon napfelkelte előtt. Ehelyett azt a megoldást választja, hogy a garázs előtt, pontosan az ablakom előtt elkezdi rakosgatni a kerti szerszámokat. Gereblyéket és lapátokat hajigál. Egy ormótlan csákánnyal próbálja meg eltávolítani az odatapadt földdarabokat a talicska belsejéből. Megélesít két kapát, s közben megállás nélkül danolászik. Végül, amikor alig valamivel hét után levánszorgok a lépcsőn, úgy tesz, mintha rettenetesen meg lenne lepve.
– Rudy! Jó reggelt! Hogy van?
– Remekül, Miss Birdie. Hát maga?
– Csodálatosan, egyszerűen csodálatosan. Gyönyörű ez a mai nap, nem?
Még alig kezdődött el a nap, korai lenne megállapítani, hogy csodálatos-e vagy sem. Bármilyen lesz is, egy biztos: nagyon ragadós a levegő ahhoz képest, hogy ilyen korán van. A memphisi nyár elviselhetetlen hősége már nem lehet olyan messze.
Miss Birdie egy csésze neszkávét meg egy szelet pirítóst engedélyez nekem, aztán rögtön a fenyőforgácsról kezd beszélni, csak úgy ömlik belőle a szó. Az idős hölgy gyönyörűségére rögtön munkához látok. Precíz útmutatásait követve irtózatos erőfeszítéssel beemelem az első ötvenkilós zsákot a talicskába, majd követem őt a ház mentén, végig a kocsifeljárón. Átvágunk a ház előtt elterülő pázsiton, és az utca közelében lévő nyamvadt kis virágágyáshoz érünk. Kesztyűbe bújtatott kezében tartva a kávéscsészéjét, megmutatja a pontos helyet, ahová a fenyőforgácsnak kerülnie kell. Ugyancsak kifullasztott az út, különösképpen az utolsó szakasz, amit a nedves füvön tettünk meg, de ennek ellenére óriási munkakedvvel feltépem a zsákot, és hozzálátok, hogy egy vasvillával szétterítsem a fenyőforgácsot.
A pólómból facsarni lehetne a vizet, amikor tizenöt perccel később végzek az első zsákkal. Miss Birdie jön utánam meg a talicska után, vissza a terasz széléhez, ahol megint kezdődik elölről minden. Pontosan meg is mutatja, melyik zsák legyen a következő, amit aztán kínlódva odatolok a postaláda közelében lévő virágágyáshoz.
Az első órában ötzsáknyi fenyőforgácsot terítettünk szét. Kétszázötven kilót. Szenvedek, mint a kutya. Kilenckor huszonhat fok van. Fél tízkor sikerül rábeszélnem Miss Birdie-t, hogy tartsunk egy kis szünetet, és tízperces ülés után alig tudok felállni. Kínzó hátfájás lesz rajtam úrrá, de összeszorítom a fogamat, és csak némi grimaszolást engedek meg magamnak, ami azért, azt hiszem, méltányolható. Miss Birdie nem vesz észre semmit.
Nem vagyok lusta ember, és valamikor nem is olyan nagyon régen kiváló erőnléti állapotban voltam. Kocogtam, részt vettem sportrendezvényeken, de aztán elkezdődött a jogi egyetem, és bizony az elmúlt három évben nem sok időm volt ilyesfajta foglalatoskodásokra. Néhány órás kemény munka után nyeszlett kukacnak érzem magam.
Ebédre kapok kettőt a szokásos, se íze, se bűze pulykasonkás szendvicsből, meg egy almát. A teraszon ülök, a ventilátor alatt, és nagyon lassan eszem. Sajog a hátam, lábam elgémberedett, és miközben úgy rágcsálok, mint egy nyúl, szabályosan remeg a kezem.
Miközben arra várok, hogy Miss Birdie végezzen a konyhában, a parányi pázsitos rész túloldalán magasodó fenyőforgácskupacra és a garázs fölött húzódó lakásomra meresztem a tekintetemet. Nagyon büszke voltam arra, hogy sikerült kialkudnom ezt a jelentéktelen, mindössze százötven dolláros havi lakbért, de tényleg olyan ügyes lettem volna? Ki járt jobban ezzel a megállapodással? Emlékszem, kicsit szégyelltem magam, hogy kihasználtam ennek a kedves kis öregasszonynak a tudatlanságát. Most a legszívesebben beletömném az egyik üres fenyőforgácsos zsákba ezt a kedves kis öregasszonyt.
A garázs falához erősített ősrégi hőmérő szerint déli egy órakor harminckét fok meleg van. Kettőkor már nem bírja tovább a hátam, és tudatom Miss Birdie-vel, hogy pihennem kell. Szomorúan néz rám, aztán lassan megfordul, és a változatlanul ijesztő mennyiségben tornyosuló zsákokra pillant. Alig haladtunk valamit.
– Hát, ha mindenképpen pihennie kell…
– Csak egy órácskát – könyörgök.
Végül is beadta a derekát, de fél négykor már megint tologatom a talicskát, és Miss Birdie ott van a sarkamban.
Nyolc óra megfeszített munka után pontosan hetvenkilenc zsákkal végeztem, ez pedig kevesebb, mint egyharmadnyi része a szállítmánynak, amit Miss Birdie rendelt.
Nem sokkal ebéd után utalok először finoman arra, hogy hatra a bárban kell lennem. Ez természetesen hazugság volt. Ma este nyolctól záróráig csaposkodom. De Miss Birdie sohasem tudja meg az igazságot, én meg eltökéltem magamban, hogy még sötétedés előtt megszabadulok a fenyőforgácstól. Ötkor szó nélkül abbahagyom a munkát. Közlöm Miss Birdie-vel, hogy eleget dolgoztam, gyötör a hátfájás, és különben is, megyek dolgozni. Miközben felvonszolom magam a lépcsőn, az idős hölgy szomorú tekintete kísér. Ha akar, lakoltasson ki, engem most az se érdekel.

 

Vasárnap késő reggel mennydörgés fenséges hangjaira ébredek. Mereven fekszem az ágyamon, miközben a súlyos esőcseppek nekicsapódnak a háztetőnek. A fejem jó állapotban van: amint munkába álltam, abbahagytam az ivászatot tegnap este. De a többi testrészem betonba ágyazva, képtelen mozdulni. Ha testhelyzetemen csak a legparányibbat is változtatok, elviselhetetlen fájdalmat érzek. Még levegőt venni is kínszenvedés.
Valamikor a tegnapi szörnyűséges megpróbáltatások közepette Miss Birdie megkérdezte, nem kívánok-e ma reggel istentiszteleten részt venni a társaságában. A templomlátogatás nem szerepelt ugyan a bérleti feltételek között, de üsse kő, gondoltam magamban. Ha ez a magányos idős hölgy azt akarja, hogy elkísérjem a templomba, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Biztosan nem lesz belőle károm.
Aztán megkérdeztem tőle, melyik templomba szokott járni. A dallasi Bőség Templomába, felelte. Miss Birdie a műholdon keresztül, élőben imádkozik Kenneth Chandler tiszteletessel, de saját otthona meghitt körülményei között.
Visszakoztam. Miss Birdie megbántottnak tűnt, de gyorsan túltette magát rajta.
Amikor kisfiú voltam, még jóval azelőtt, hogy apám az italba fojtotta volna a bánatát, és katonaiskolába küldött engem, néha elmentem anyámmal a templomba. Hébe-hóba előfordult, hogy apám is velünk jött, de ilyenkor állandóan csak elégedetlenkedett, így aztán anya meg én jobban szerettük, ha otthon marad és újságot olvas. Egy kis metodista templomba jártunk, ahol a barátságos lelkész, Howie tiszteletes mulatságos történeteket mesélt. Emlékszem rá, hogy anyám mindig milyen jó hangulatban volt az istentisztelet után. A vasárnapi iskolában rengeteg gyerek gyűlt össze, és semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy vasárnap reggel kimosdassanak, tiszta ruhába öltöztessenek és elvigyenek a templomba.
Anyámnak volt egy kisebb műtéte, három napot kórházban töltött. A hölgyek a templomból természetesen az operáció legintimebb részleteit is ismerték, és három napon keresztül elárasztották a házunkat raguval, tortával, pitével meg péksüteménnyel, továbbá tálakkal, edényekkel, amelyekben több élelem volt, mint amennyit egy év alatt meg tudtunk volna enni az apámmal. A hölgyek műszakokban váltogatták egymást, felügyelték a konyhai munkát, a takarítást, fogadták az újabb vendégeket, akik újabb ételeket hoztak magukkal. A három nap alatt, amíg anyám kórházban volt, meg a hazatérését követő három napon keresztül legalább egy asszony mindig velünk lakott, hogy – nekem legalábbis úgy tűnt – süssön-főzzön.
Apám gyűlölte a felfordulást. A templomlátogató hölgyek társaságában ugyanis nem iszogathatott titokban. Azt hiszem, az asszonyok tudták, hogy apám szeret a pohár fenekére nézni, és mivel sikerült ránk törniük, eltökélt szándékuk volt, hogy rajtakapják. Azt várták tőle, hogy szívélyes házigazda módjára viselkedjen, apám meg egyszerűen képtelen volt erre. Az első huszonnégy óra után ideje nagy részét a kórházban töltötte, de nem beteg felesége ágyánál ült. A látogatók részére fenntartott helyiségben maradt, ahol tévét nézett és szesszel dúsított kólát szopogatott.
Kellemes emlékeim vannak erről a néhány napról. Még sohasem éreztem ilyen melegséget, és nem láttam ennyi ínycsiklandozó ételt. A hölgyek úgy babusgattak, mintha legalábbis meghalt volna az anyám, én meg élveztem, hogy minden figyelem rám irányul. Ők voltak a nénikéim meg nagymamáim, akiket sohasem ismertem.
Nem sokkal azután, hogy anyám felépült, Howie tiszteletest indiszkrécióval vádolták meg (pontosan mi történt, nem tudom), és elkergették a templomból, a gyülekezet meg feloszlott. Valaki megsértette az anyámat, és részünkről ezzel véget is ért a templombajárás. Ha jól tudom, anyám Hankkel, az új férjével néhanapján benéz a templomba.
Miss Birdie félénken szóba hozta, hogy esetleg délután kellene dolgozni egy kicsit a kertben. Elmagyaráztam neki, hogy vasárnap van, az Úr szent napja, és úgy vélem, ezen a napon helytelen dolgozni.
Miss Birdie nem tudott mit mondani erre.

 

 

Tizennégy

Az eső három napon keresztül megállás nélkül esik, így kertészinasi teendőimet felfüggesztem. Kedden, sötétedés után elrejtőzöm kis lakásomban, és éppen a vizsgára tanulok, amikor megszólal a telefon. Dot Black az, és érzem, hogy valami baj van. Máskülönben nem hívna fel.
– Most telefonált nekem egy bizonyos Mr. Barry Lancaster – közli velem. – Azt mondta, hogy ő az ügyvédem.
– Ez igaz, Dot. Nagymenő ügyvéd a cégemnél. Együtt dolgozunk. – Gondolom, Barry csak néhány részletet akart leellenőrizni.
– Hát ő nem ezt mondta. Azért telefonált, hogy megkérdezze, be tudunk-e menni holnap az irodájába Donny Rayjel. Azt mondta, hogy alá kell írnunk néhány dolgot. Magáról kérdeztem, mire azt felelte, hogy maga nem dolgozik náluk. Tudni akarom, hogy mi folyik itt.
Hát azt én is szeretném tudni. Makogok valamit, azt igyekszem mondani Dotnak, hogy biztosan félreértésről van szó. Sziklakeménységű csomót érzek a gyomromban, és éles fájdalom hasít belém.
– Nagy cég ez, Dot, én meg új vagyok, tudja. Valószínűleg csak elfeledkezett rólam.
– Nem. Tudja, hogy maga kicsoda. Azt mondta, hogy ott dolgozott, de már nem. Elég kusza a dolog, ugye?
Az. A székembe zuhanok, és megpróbálok világosan gondolkozni. Majdnem kilenc óra van.
– Figyeljen, Dot. Ne mozduljon a telefon mellől. Hadd hívjam fel Mr. Lancastert, és tisztázom vele a helyzetet. Egy perc és visszahívom.
– Tudni akarom, hogy mi folyik itt. Beperelte már azokat a nyavalyásokat?
– Egy perc múlva visszahívom, rendben? Viszonthallásra. – Leteszem a kagylót, aztán gyorsan beütöm a Lake cég telefonszámát. Az a rohadt érzés hasít belém, hogy jártam már így korábban is.
Az esti műszakban dolgozó ügyfélfogadó titkárnő elirányít Barryhez. Úgy döntöttem, szívélyes leszek, mintha semmi sem történt volna, aztán majd meglátjuk, mit mond Barry.
– Barry, én vagyok az, Rudy. Megnézted az anyagomat?
– Igen, remek munka. – Fáradtnak tűnik a hangja. – Nézd, Rudy, van egy kis gondunk az állásoddal.
A csomó kúszik felfelé a torkomba. Megáll a szívverésem. A tüdőmből elfogy a levegő.
– Csak nem? – sikerül kipréselnem magamból.
– De igen. Elég rossz a helyzet. Ma délután beszéltem Jonathan Lake-kel, és nem hagyja jóvá az alkalmazásodat.
– Miért nem?
– Nem tetszik neki, hogy ügyvéddel töltsük be ezt az állást. És ha jobban belegondolok, valóban nem olyan jó ötlet. Tudod, Mr. Lake úgy véli, és én egyetértek vele, hogy ilyen helyzetben egy ügyvéd számára az a természetes, hogy minden erejével megpróbál feljebb kerülni, és ki akar túrni egy másik ügyvédet a helyéről. És mi nem így dolgozunk. Ez rossz munkalégkört teremt.
Lehunyom a szemem, és a legszívesebben elbőgném magamat.
– Nem értem – felelem.
– Sajnálom. Én mindent megpróbáltam, de nem adta be a derekát. Vaskézzel irányítja ezt a céget, és megvannak a módszerei. Az igazat megvallva, jól megkaptam a magamét, mert egyáltalán eszembe jutott, hogy felvegyünk.
– Beszélni akarok Jonathan Lake-kel – mondom olyan határozottan, ahogy csak bírom.
– Az lehetetlen. Rengeteg dolga van, és nem is állna szóba veled. És nem fogja meggondolni magát.
– Te szemét disznó!
– Nézd, Rudy, mi…
– Szemét disznó! – üvöltöm a telefonba, és ez nagyon jó érzés.
– Csillapodj le, Rudy.
– Bent van most Lake az irodában? – kérdezem. – Valószínűleg igen. De nem fog…
– Öt percen belül ott leszek – kiabálom, és lecsapom a telefont.
Tíz perccel később a raktárépület előtt rátaposok a fékre, és csikorgó kerekekkel megállók. Három kocsi áll a parkolóban, és az épületben égnek a lámpák. Barry nem vár rám a bejáratnál.
Dörömbölni kezdek, de senki sem jön ajtót nyitni. Tudom, hogy hallanak odabent, de túl gyávák ahhoz, hogy kijöjjenek. Valószínűleg kihívják a rendőröket, ha nem hagyom abba.
De nem hagyom abba. Az épület északi végéhez megyek, és egy másik ajtón kezdek dörömbölni, aztán megteszem ugyanezt hátul, a vészkijáratnál. Barry irodájának az ablaka alá állok, és üvöltözök neki. Nála is ég a lámpa, de Barry nem vesz tudomást rólam. Visszamegyek a főbejárathoz, és megint elkezdem püfölni.
Egyenruhás biztonsági őr lép elő a sötétből, és megragadja a vállamat. Majd összecsuklom az ijedségtől. Felnézek rá. Legalább százkilencvenöt centi magas, fekete, és a sapkája is fekete.
– Menjen szépen haza, fiam – mondja gyöngéden, öblös hangon. – Na menjen már, mielőtt kihívom a rendőrséget.
Lerázom a kezét a vállamról, és elmegyek.

 

Hosszú ideig ülök a sötétben az elnyűtt kanapén, amit Miss Birdie adott kölcsön nekem, és megpróbálom tágabb összefüggéseiben vizsgálni a kérdést. Sehogy sem akar sikerülni. Megiszom két langyos sört. Szitkozódom és bőgök. Még az is felmerül bennem, hogy megölöm Jonathan Lake-et és Barry X.-et. A mocskos disznók arra szövetkeztek, hogy ellopják az ügyemet. Mit mondok most a Black családnak? Hogyan magyarázom ezt el nekik?
Fel-alá sétálva várom a napfelkeltét. Tegnap este még el is nevettem magam, amikor arra gondoltam, hogy ismét előszedem a céglistámat, és megint végigkopogtatok néhány ajtón. Ijedten összerezzenek, amikor eszembe jut, hogy fel kéne hívnom Madeline Skinnert. „Megint én vagyok az, Madeline. Kezdődik elölről az egész.”
Végül elalszom a kanapén, de kilenckor valaki felébreszt. Nem Miss Birdie az. Hanem két civil ruhás rendőr. A nyitott ajtóban megvillantják a jelvényüket, én meg beinvitálom őket. Tornanadrág van rajtam meg póló. Ég a szemem, megdörzsölöm, és közben megpróbálom kitalálni, vajon miért keltettem fel hirtelen a rendőrség figyelmét.
Akár ikrek is lehetnének, mindketten nagyjából harmincévesek, alig valamivel idősebbek nálam. Farmert meg edzőcipőt viselnek, fekete bajszuk van, és úgy viselkednek, mint egy nívótlan tévésorozat szereplői.
– Leülhetünk? – kérdi az egyikük, miközben kihúz egy széket az asztal alól, és ráül. Társa is ugyanezt teszi, gyorsan elfoglalják a helyüket.
– Hát persze – felelem, mint egy igazi seggfej. – Foglaljanak helyet.
– Maga is üljön le – mondja az egyik.
– Miért is ne? – Leülök az asztal végéhez, kettejük közé. Mind a ketten előrehajolnak, még mindig színészkednek.
– Miről van szó? – érdeklődöm.
– Ismeri Jonathan Lake-et?
– Igen.
– Tudja, hogy hol van az irodája?
– Igen.
– Ott járt a múlt éjjel?
– Igen.
– Mikor?
– Kilenc és tíz óra között.
– Milyen céllal ment oda?
– Hosszú történet.
– Rengeteg időnk van.
– Beszélni akartam Jonathan Lake-kel.
– És beszélt vele?
– Nem.
– Miért nem?
– Be voltak zárva az ajtók. Nem tudtam bejutni az épületbe.
– Megpróbált betörni?
– Nem.
– Biztos?
– Igen.
– Éjfél után visszament az épülethez?
– Nem.
– Biztos?
– Igen. Nem kérdezték meg a biztonsági őrt?
Erre egymásra pillantanak. Mintha rátapintottam volna valamire.
– Találkozott a biztonsági őrrel?
– Bizony. Megkért, hogy menjek el, én meg eljöttem.
– Le tudja írni, hogy néz ki?
– Igen.
– Akkor rajta.
– Magas termetű fekete fickó. Lehet vagy százkilencvenöt centi. Egyenruha, sapka, fegyver satöbbi. Kérdezzék csak meg tőle, majd elmondja maguknak, hogy eljöttem, amikor megkért.
– Nem tudjuk megkérdezni. – Megint egymásra pillantanak.
– Miért nem? – Most valami szörnyűséges következik.
– Azért, mert halott. – Mindketten feszülten figyelnek, hogyan reagálok. Őszintén meg vagyok döbbenve, ahogy bárki más hasonló helyzetben. Érzem, ahogy rám szegeződik a tekintetük.
– És, öö, hogyan halt meg?
– Odaveszett a tűzben.
– Milyen tűzben?
Egyszerre hallgatnak el, és mindketten gyanakodva bólogatnak, miközben az asztalra szegezik a pillantásukat. Az egyik előhúz egy jegyzetblokkot a zsebéből, mint valami laptudósító.
– Az a kis autó odakint, az a Toyota, a magáé?
– Tudják, hogy az enyém. Hiszen vannak számítógépeik.
– Tegnap este kocsiba ült és úgy ment oda a Lake-irodához?
– Dehogyis ültem bele. Mögé álltam és toltam. Milyen tűzről beszélnek?
– Ne legyen ilyen nagy legény, oké?
– Oké. Megegyeztünk. Nem leszek nagy legény, de akkor maguk se legyenek azok.
Megszólal a másik rendőr.
– Hajnali kettőkor minden valószínűség szerint látták a maga kocsiját az épület közelében.
– Nem, nem látták. Az én kocsimat biztosan nem. – Egyelőre lehetetlen megállapítani, hogy ezek az emberek igazat beszélnek-e vagy sem. – Milyen tűzről beszélnek? – teszem fel újra a kérdést.
– A Lake cég épületét felgyújtották tegnap éjjel. Teljesen megsemmisült.
– Porig égett – teszi hozzá, a másik segítőkészen.
– Maguk pedig a gyújtogatási csoporttól vannak – mondom még mindig döbbenten, de ugyanakkor nagyon bosszúsan is, mert ezek azt hiszik, hogy közöm van a gyújtogatáshoz. – És Barry Lancaster azt mondta maguknak, hogy rajtam kívül más gyanúsítottat el sem tud képzelni, igaz?
– Gyújtogatási ügyekkel foglalkozunk. Meg gyilkosságokkal.
– Hány ember halt meg?
– Csak az őr. Hajnali háromkor jelentették először a tüzet, olyankor pedig az épület teljesen kihalt. A jelek szerint a biztonsági őr bent rekedt, amikor a tető lezuhant.
Majdnem azt kívánom magamban, bárcsak Jonathan Lake is ott lett volna a biztonsági őr társaságában, aztán eszembe jutnak azok a gyönyörű irodák a festményekkel meg a szőnyegekkel.
– Csak az idejüket pocsékolják – mondom, és percről percre dühösebb vagyok, mert arra gondolok, hogy ezek gyanúsítottként kezelnek engem.
– Mr. Lancaster azt mondta, hogy maga nagyon ideges volt, amikor este odament az épülethez.
– Igaz. De azért annyira nem voltam mérges, hogy felégessem az épületet. Csak az idejüket pocsékolják.
– Azt is mondta, hogy magát éppen akkor rúgták ki, és maga kérdőre akarta vonni Mr. Lake-et.
– Igaz, igaz, igaz. Minden szó igaz. De ez aligha bizonyíthatja azt, hogy elegendő indítékom lett volna a gyújtogatásra. Ne vicceljenek már.
– Gyújtogatás közben elkövetett emberölés halálbüntetést vonhat maga után.
– Na ne mondja! Én magukkal vagyok. Menjenek, találják meg a gyilkost, és vezessék belé az áramot. De engem hagyjanak békén!
Azt hiszem, dühöm elég meggyőző lehet, mert mindketten egyszerre vonulnak vissza. Az egyik kihúz egy összehajtogatott papírt az ingzsebéből.
– Ebben a rendőrségi jelentésben, ami néhány hónappal ezelőtt készült, az áll, hogy magát magántulajdon megrongálása miatt körözték. Egy belvárosi ügyvédi irodában darabokra tört egy üvegfalat.
– Látom, működik a számítógépük.
– Elég fura viselkedés ez egy ügyvédtől.
– Láttam én már ennél rosszabbat is. Egyébként pedig nem vagyok ügyvéd. Ügyvédsegéd vagyok vagy valami ehhez hasonló. Csak most fejeztem be az egyetemet. A vádakat pedig elejtették; biztos vagyok benne, hogy ez tisztán láthatóan ott szerepel valahol a papírjaikban. És ha maguk azt hiszik, hogy ez az áprilisi ügy valamiképpen kapcsolatban van a tegnap esti tűzzel, akkor az igazi gyújtogató megnyugodhat. Biztonságban van. Sohasem fogják elkapni.
Erre az egyik gyorsan felugrik, a másik meg követi.
– Jobban tenné, ha beszélne egy ügyvéddel – mondja az egyik, és rám szegezi a mutatóujját. – Pillanatnyilag maga az első számú gyanúsított.
– Értem. Mint már említettem, ha én vagyok az első számú gyanúsított, akkor az igazi gyilkos nagy mázlista. Rossz helyen keresik, fiúk.
Bevágják maguk mögött az ajtót, és eltűnnek. Várok egy félórát, aztán beülök a kocsimba. Hajtok néhány utcányit, aztán óvatosan a raktárépület felé kormányzóm az autót. Leparkolok, gyalogolok néhány háztömbnyit, aztán bemegyek egy élelmiszerboltba. Az épületnek csak egyetlen fala áll. Többtucatnyi ember rohangál ide-oda, az ügyvédek meg a titkárnők rendezkednek, a tűzoltók pedig hatalmas csizmáikban trappolnak fel-alá. A rendőrök sárga szalagot feszítettek ki az épület körül. Az égett fa szaga áthatóan terjeng a levegőben, és szürkés felhő ereszkedik az egész környékre.
Az épületben a padlózat, a mennyezet fából volt, és néhány kivételtől eltekintve, a falak is fenyőből készültek. Ha ehhez még hozzátesszük a mindenfelé szétszórt, félelmetes mennyiségű könyvet meg a többtonnányi papírt, ami ilyen helyen elkerülhetetlenül felhalmozódik, könnyű megérteni, miért lobbant lángra az egész épület. Ami némi fejtörésre ad okot, az az a tény, hogy a raktárépület egész területén önműködő tűzoltókészülék-rendszer működött. Festett csövek húzódtak mindenfelé, beépítve a díszes berendezésbe.

 

Érthető okból Prince nem korán kelő típus. Általában hajnali kettő körül zárja be a bárt, aztán odatántorog a Cadillachez, és beül a hátsó ülésre. Firestone, aki időtlen idők óta a sofőrje és feltehetően a testőre is, hazaviszi. Néhány alkalommal előfordult, hogy Firestone is olyan részeg volt, hogy nem tudott vezetni, ilyenkor én vittem haza mindkettőjüket.
Prince tizenegyre általában már az irodájában van, mert ebédidőben nagy élet van a Yogi'sban. Amikor délben bemegyek, az íróasztalánál találom, papírokat tologat, és szokásos másnaposságával küszködik. Fájdalomcsillapítókat eszik marokszámra, és ásványvizet iszik egészen addig, amíg el nem jön a bűvös öt óra, akkor ugyanis átcsusszan a rum és tonic enyhet adó világába.
Prince irodája egy ablaktalan helyiség a konyha alatt, alaposan elrejtve, ahová csak három jelöletlen ajtón keresztül, majd a csak kevesek számára ismert lépcsőn legyalogolva lehet bejutni. Négyzet alakú, a falak minden centiméterét fényképek borítják, amelyeken Prince a helybeli politikusokkal ráz kezet. A belépő ezenkívül még sok-sok bekeretezett újságkivágást láthat: Prince-et gyanúsítják, vádolják, vád alá helyezik, letartóztatják, bíróság elé állítják és – kivétel nélkül minden esetben – ártatlannak találják. Prince nagyon boldog, ha az újságokban láthatja saját magát.
Mint ilyen idő tájt általában, most is rossz hangulatban van. Az évek során megtanultam, hogy célszerű elkerülni, amíg el nem fogyasztotta a harmadik italát – erre általában hat óra körül kerül sor. Ezek szerint tehát hat órával korábban jöttem. Int nekem, hogy jöjjek be, és csukjam be magam mögött az ajtót.
– Mi a baj? – röffenti. A szeme vérben forog. Hosszú, sötét hajával, lobogó szakállával, hasáig legombolt ingével és szőrös nyakával mindig valamilyen vademberre emlékeztetett engem.
– Egy kis bajban vagyok – közlöm vele.
– Ez nem újdonság.
Beszámolok neki a múlt éjszaka eseményeiről: arról, hogy elvesztettem az állásomat, a tűzről, a rendőrökről. Különös hangsúlyt fektetek arra a tényre, hogy van egy halott, és a rendőröket nagyon foglalkoztatja az ügy. El sem tudom képzelni, miért én vagyok az elsőrendű gyanúsított, de a jelek szerint a rendőrök így gondolják.
– Szóval Lake megégett – tűnődik Prince hangosan. Láthatóan elégedett. Egy jó kis gyújtogatás pontosan olyan dolog, ami remekül elszórakoztatja őt, és megédesíti a délelőttjét. – Sohasem kedveltem különösebben.
– Ő nem halt meg. Csak átmenetileg szünetelteti az üzletet. Vissza fog térni. – És elsősorban ez az, ami kiváltja az aggodalmamat. Jonathan Lake rengeteg pénzt költ rengeteg politikusra. Ápolja a jó kapcsolatokat, hogy aztán szívességet kérhessen. Ha meg van győződve róla, hogy szerepem volt a gyújtogatásban, vagy pusztán átmenetileg bűnbakot akar, akkor a rendőrök lihegve üldöznek majd.
– Esküszöl, hogy nem te tetted?
– Ugyan már, Prince.
A szakállát simogatva fontolgatja a hallottakat, és nyomban látom, odáig van a gyönyörűségtől, hogy hirtelen az ügy kellős közepébe keveredett. Bűntény, haláleset, ármány, politika – az alvilági élet egy mindennapos darabkája. Ha még néhány toplesstáncosnő is szerepet kapna meg egy kis rendőrségi megvesztegetés, Prince előkapná a legjobbik italát, és ünnepelni kezdenénk.
– Beszélned kellene egy ügyvéddel – mondja, még mindig a szakállát simogatva. Szomorú, de ez az egyetlen oka ittlétemnek. Arra is gondoltam, hogy felhívom Bookert, de már eleget zargattam. És különben is, ugyanaz a problémája, mint nekem: még nem tettük le a vizsgát, és egyáltalán nem vagyunk ügyvédek.
– Nem tudok megfizetni egy ügyvédet – felelem, és várom, hogy mi lesz a következő mondat a forgatókönyvben. Ha létezik más alternatíva, örömmel elfogadom.
– Bízd csak rám – mondja Prince. – Majd felhívom Bruisert. Bólintok, és azt felelem:
– Köszönöm. Gondolod, hogy segíteni fog? Prince elvigyorodik, és széttárja a karját.
– Bruiser bármit megtesz, amit kérek tőle.
– Hát persze – felelem alázatosan. Prince felemeli a telefont, és beüti a számot. Hallgatom, ahogy a telefonba morog, beszél néhány emberrel, és végül eljut Bruiserhez. Gyors, elharapott szavakkal beszél, mint az az ember, aki tudja, hogy lehallgatják a telefonját.
– Szia, Bruiser, itt Prince. Aha, aha. Beszélnünk kell gyorsan… Az egyik alkalmazottamról van szó… Igen, igen. Nem, inkább nálad. Harminc perc múlva. Persze. – És ezzel leteszi a kagylót.
Szánalmat érzek az FBI-os lehallgató technikus iránt, aki terhelő adatokat próbál meg kiszűrni ebből a beszélgetésből.
Firestone a hátsó ajtóhoz áll a Cadillackel, és Prince-szel beülünk a hátsó ülésre. A kocsi fekete, az ablakok füstszínűek. Prince sötétségben él. A három év alatt még egyszer sem láttam, hogy bármilyen szabadtéri tevékenységet végzett volna. Las Vegasban tölti a szabadságát, és egy pillanatra sem hagyja el a kaszinót.
Beszélni kezd: hamarosan kiderül a számomra, hogy Bruiser fényes tárgyalótermi sikereit – melyek kivétel nélkül mind érintették őt – idézi fel fölöttébb unalmasan. Furcsamód kezdek megnyugodni. Jó kezekben vagyok.
Bruiser esti egyetemen végzett, huszonkét éves korában szerzett diplomát; Prince úgy véli, hogy ez még mindig rekordnak számít. Gyerekkorukban a legjobb barátok voltak. A középiskolában szerencsejátékot űztek, rengeteget ittak, hajtották a lányokat, verekedtek a fiúkkal. Dél-memphisi durva környék. Könyvet írhattak volna erről. Bruiser főiskolára ment, Prince pedig vett magának egy teherautót. Egyik dolog vezetett a másikhoz.
Az ügyvédi iroda egy vörös téglás bevásárlóközpontban van, melynek egyik végében ruhatisztító, másik végén pedig videokölcsönző áll. Bruiser nagyon okosan fekteti be a pénzét, magyarázza Prince, az egész épület az ő tulajdonában van. Az utca túloldalán egy éjjel-nappal nyitva tartó palacsintasütő van, mellette pedig az Amber Club, egy toplessbár, Las Vegas-i stílusú neonreklámmal. A város ipari része ez, a repülőtér közelében fekszik.
Eltekintve attól, hogy a bevásárlóközpont közepén, egy üvegajtón az ÜGYVÉDI IRODA felirat díszeleg fekete betűkkel, semmi sem jelzi, miféle szakmát űznek itt. Feszes farmert viselő, vörösre rúzsozott ajkú titkárnő üdvözöl bennünket csupa fog mosollyal, de nem lassítok le. Követem Prince-et az ügyfélfogadó helyiségen keresztül.
– A nő régen az utca túloldalán dolgozott – mormogja. Remélem, a palacsintasütő volt a munkahelye, bár erős kétségeim vannak.
Bruiser irodája feltűnően hasonlít Prince-ére: nincs ablak, a napsugaraknak szemernyi esélyük sincs, hogy bejussanak ide; nagyméretű, négyzet alakú helyiség, sok-sok fotó, amelyekről a Bruisert ölelgető fontos, de ismeretlen emberek vigyorognak ránk. Az egyik fal tüzelőfegyvereknek van fenntartva, puskák meg muskéták lógnak meg a célbalövő-versenyen szerzett díjak. Bruiser hatalmas, bőrborítású forgószéke mögött méretes akvárium áll; olyan, mintha miniatűr cápák úszkálnának a zavaros vízben.
Éppen telefonál, így aztán csak int nekünk, hogy üljünk le vele szemben, hosszú és széles íróasztala túloldalán. Helyet foglalunk, és Prince már alig várja, hogy tájékoztathasson engem.
– Azok ám igazi cápák odabent – közli velem, Bruiser feje fölé mutatva. Élő cápák egy ügyvéd irodájában. Vettem az adást. Vicc. Prince vihog.
Bruiserre nézek, de igyekszem kerülni a szeme pillantását. A telefonkagyló egészen parányinak tűnik óriási feje mellett. Hosszú, félig ősz hajának bozontos tincsei a vállát verdesik. Teljesen ősz kecskeszakálla vastag szálú, hosszú, a telefon majdnem eltűnik benne. Sötét, gyors mozgású szemét napbarnított ráncok veszik körül. Többször gondoltam már rá, hogy valószínűleg mediterrán vidékről származik.
Bár több száz italt felszolgáltam már Bruisernek, még sohasem beszélgettem vele. Nem is akartam. És most sem akarok, de választási lehetőségeim száma erősen korlátozott.
Prince rám néz, én meg ismét előadom a történetemet.
– Láttam a ma reggeli hírekben – szakít félbe Bruiser, amikor a tűzhöz érek. – Már öt telefont kaptam az ügyben. Nem kell valami sok ahhoz, hogy az emberek pletykáim kezdjenek.
Elmosolyodom és bólintok, mert úgy érzem, ezt várják tőlem, aztán áttérek a rendőrökre. Újabb megszakítás nélkül fejezem be, és várom, ügyvédem milyen tanácsokkal fog ellátni.
– Most hol dolgozol? – kérdi Bruiser.
– Nem tudom. Jelen pillanatban az jobban foglalkoztat, hogy esetleg letartóztatnak.
Ezt hallván Bruiser elmosolyodik.
– Ezt bízd csak rám – mondja önelégülten. Prince többször is biztosított engem, hogy Bruiser több rendőrt ismer, mint maga a polgármester. – Csak lebonyolítok néhány telefont.
– Most egy ideig meg kéne húznia magát, nem? – kérdezi Prince, mintha legalábbis egy szökött fegyenc lennék.
– Aha. Húzd meg magad. – Pontosan nem is tudom, miért, de egészen biztos vagyok benne, hogy ez a tanács nagyon sokszor elhangzott már ebben az irodában. – Mennyit tudsz a gyújtogatási ügyekről? – kérdezi tőlem Bruiser.
– Semmit. Nem tanítják a jogi egyetemen.
– Nos, én foglalkoztam már jó néhány ilyen üggyel. Napokig eltarthat, amíg kiderítik, hogy gyújtogatás történt-e vagy sem. Az ilyen régi épületeknél, mint ez, bármi megtörténhet. Ha gyújtogatás volt is, néhány napig senkit sem fognak letartóztatni.
– Tudod, tényleg nagyon nem szeretném, ha letartóztatnának. Különösképpen azért nem, mert ártatlan vagyok. Nem akarok bekerülni az újságokba. – Miközben ezt mondom, az újságkivágásokkal borított falra pillantok.
– Megértelek – feleli Bruiser rezzenéstelen arccal. – Mikor teszed le az ügyvédi vizsgát?
– Júliusban.
– És aztán mi lesz?
– Nem tudom. Majd körülnézek.
A haverom, Prince hirtelen bekapcsolódik a beszélgetésbe.
– Te nem tudnád itt használni, Bruiser? A fenébe is, egy halom ügyvéd dolgozik itt nálad. Nem mindegy, hogy eggyel több? Remek tanuló, keményen dolgozik, vág az esze. Jótállók érte. És nagy szüksége van munkára.
Lassan megfordulok, és Prince-re nézek, aki úgy mosolyog rám, mintha ő lenne a Mikulás.
– Baromi jó lesz neked itt dolgozni – mondja rettentő jó kedélyűen. – Majd megtanulod, hogy mit csinálnak az igazi ügyvédek. Felnevet, és a térdemre csap.
Mindketten Bruiserre nézünk. Miközben agya lázasan kutat valami kifogás után, szaporán pislog.
– Hogyne. Mindig szükség van tehetséges fiatalokra.
– Na tessék – mondja Prince.
– Az igazság az, hogy két ügyvédem éppen most hagyott itt, hogy saját céget alapítson, így van két üres irodám.
– Na tessék – mondja Prince ismét. – Mondtam neked, hogy majd kialakulnak a dolgok.
– De azt nem lehet mondani, hogy ez egy jól fizetett állás – közli velem Bruiser, akinek egyre jobban tetszik az ötlet. – Nem bizony. Nálunk nem így működnek a dolgok. Elvárom az ügyvédeimtől, hogy annyi ügyvédi díjat szedjenek össze, ami fedezi a saját fizetésüket.
Annyira meg vagyok döbbenve, hogy nem tudok megszólalni. Prince-szel ilyen témáról nem beszéltünk. Ebben nem kértem a segítségét. Nem igazán szeretném, hogy Bruiser Stone legyen a főnököm. De meg sem sérthetem ezt az embert, most aztán biztos nem, amikor a rendőrök szaglásznak utánam, és nem is olyan halvány utalásokat tesznek a halálbüntetésre. Képtelen vagyok összeszedni az erőmet, hogy Bruiser arcába vágjam: elég sötét figura ahhoz, hogy képviseljen, de túl sötét ahhoz, hogy alkalmazzon.
– Hogy működik ez a rendszer? – kérdezem.
– Nagyon egyszerű, és remekül működik, legalábbis az én szempontomból. És ne felejtsd el, hogy az elmúlt húsz év alatt már mindent kipróbáltam. Volt egy csomó üzlettársam meg egy halom ügyvédem. Az egyetlen működő rendszer az, amiben az ügyvéd köteles annyi ügyvédi díjat összeszedni, ami fedezi a fizetését. Te képes vagy erre?
– Megpróbálhatom – felelem vállvonogatva, bizonytalanul.
– Hát persze hogy képes vagy – teszi hozzá Prince segítőkészen.
– Kapsz havi ezer dollárt, és megkapod az általad behajtott ügyvédi díjaknak az egyharmadát. Ez az összeg vagy egy része fedezi a fizetésedet. Egyharmad az irodai alapba megy, ebből fizetem a rezsit, a titkárnőket meg a többi ilyen kiadást. A harmadik harmad az enyém. Ha nem tudod minden hónapban fedezni a fizetésedet, akkor nekem tartozol a különbözettel. Én pedig szépen vezetem a tartozásaidat, amíg be nem üt neked egy nagy üzlet.
Néhány pillanatig eltűnődöm ezen a nevetséges rendszeren. Csak egy rosszabb van annál, ha az ember munkanélküli: amikor olyan állása van, amiben csak fogy a pénze, és adóssága hónapról hónapra halmozódik. Eszembe jut néhány nagyon éles és megválaszolhatatlan kérdés, és már éppen fel is tennék egyet, amikor Prince azt mondja:
– Nekem nagyon méltányosnak tűnik. Fantasztikus ajánlat. – Ismét rácsap a térdemre. – Itt aztán komoly pénzeket kereshetsz.
– Én csak így viszem a boltot – jelenti ki Bruiser, immáron másodszor vagy harmadszor.
– Mennyit keresnek az ügyvédeid? – kérdezem, de nem számítok őszinte válaszra.
A homlokán futó hosszú ráncok összehúzódnak. Mélyen elgondolkozik.
– Az változó. Attól függ, hogy mennyit gürizel. Az egyik fickó majdnem nyolcvanezret szedett össze tavaly, aztán volt egy olyan, aki meg húszat.
– Te meg háromszázezret – mondja Prince, és hatalmasat röhög.
– Bárcsak úgy lenne.
Bruiser feszülten figyel engem. Az egyetlen lehetséges állást kínálja nekem, ami megmaradt még Memphis városában, és láthatóan tisztában van vele: nem vagyok túlzottan lelkes, hogy elfogadjam.
– Mikor kezdhetek? – kérdezem, és ügyetlenül igyekszem buzgóságot színlelni.
– Most azonnal.
– De az ügyvédi vizsga…
– Azzal ne törődj. Már ma hozzáláthatsz az ügyfelek felhajtásához. Majd megmutatom neked, hogyan kell.
– Rengeteget fogsz tanulni – szólal meg Prince, aki mindjárt elolvad saját magától.
– Még ma fizetek neked ezer dollárt – mondja Bruiser, akár az utolsó mágnások egyike, aki örömmel és bőkezűen szórja a pénzét. – Sínre teszlek. Megmutatom az irodádat, bevezetlek a szakma rejtelmeibe.
– Nagyszerű – mondom erőltetett mosollyal. Jelen pillanatban teljességgel lehetetlen bármilyen más megoldást választani. Nem is kéne itt lennem, de berezeltem, és segítségre van szükségem. Eleddig nem esett szó arról, hogy Bruiser mennyit kér tőlem a szolgálataiért. Nem az a fajta jószívű lélek, aki egyszer-egyszer tenne egy szívességet a szegényeknek.
Kicsit rosszul vagyok. Talán a kialvatlanságtól vagy attól a megrázkódtatástól, hogy rendőrök ébresztettek reggel. Lehet, attól, hogy itt ülök ebben az irodában, nézem, ahogy a kis cápák úszkálnak, és hagyom, hogy a város két legnagyobb szélhámosa belerángasson valami disznóságba.
Nem is olyan régen egy jó eszű, csillogó tekintetű harmadéves joghallgató voltam ígéretes állással egy igazi cégnél, alig vártam már, hogy munkába állhassak és keményen dolgozhassak; hogy aktivizáljam magam a helyi ügyvédi kamarában, építgetni kezdhessem a karrieremet, tegyem mindazt, amit majd a barátaim tesznek. Most pedig itt ülök, és annyira sebezhető meg erőtlen vagyok, hogy beleegyezem: bizonytalan havi ezer dollárért áruba bocsássam magamat.
Bruiser lebonyolít egy sürgős telefont – valószínűleg egy szexuális zaklatás miatt börtönbe került toplesstáncosnő ügyében kell eljárnia –, mi pedig felállunk a helyünkről. Odasúgja nekem, hogy délután jöjjek vissza.
Prince majd szétrobban a büszkeségtől. Szinte csak a kisujját kellett megmozdítania, és íme, mi az eredmény: megmentett a halálbüntetéstől, és még állást is szerzett nekem. Bármennyire igyekszem, képtelen vagyok vidám hangulatba kerülni, miközben Firestone visszarepít minket a Yogi'sba.

 

 

Tizenöt

Úgy döntök, hogy az egyetemen rejtőzöm el. Néhány órán keresztül az alagsori könyvespolcok között bóklászom, biztosítási perekkel foglalkozó szakkönyveket gyűjtök össze. Megpróbálom agyoncsapni az időt.
Beülök a kocsimba, komótos tempóban megindulok a repülőtér irányába, és fél négykor megérkezem Bruiserhez. A környék sokkal rosszabb, mint amilyennek órákkal ezelőtt tűnt. Az úton, amelyet könnyűipari üzemek, raktárépületek és a munkaidő után betérő munkásokból élő sötét kis bárok, klubok szegélyezik, öt sávban zajlik a forgalom.
Az üzletház, ahol Bruiser irodái állnak, a Greenway Plaza nevet viseli, és amint a szeméttel borított parkolóban ücsörgők a kocsimban, a ruhatisztító meg a videokölcsönző mellett észreveszek egy italboltot és egy kis presszót is. Bár a füstüvegen és a zárt ajtókon keresztül nehéz megállapítani, úgy tűnik, hogy a jogi irodák hat vagy hét, egymás mellett lévő helyiséget foglalnak el az üzletközpont közepén. Összeszorítom a fogamat, és kinyitom az ajtót.
Látom a mellmagasságig érő elválasztófal túloldalán a tetőtől talpig farmerbe öltözött titkárnőt. Haja szőkített, alakja figyelemre méltó, a domborulatokat és hajlatokat csodálatosan kihangsúlyozza az öltözéke.
Megmagyarázom neki, hogy miért vagyok itt. Arra számítottam, hogy gorombán visszautasít és megkér, távozzak, de civilizáltan viselkedik. Érzéki és értelmes hangon, távolról sem lekicsinylőén megkér, hogy töltsem ki a szükséges nyomtatványokat. Meghökkenve látom, hogy ez a cég, J. Lyman Stone Ügyvédi Irodája átfogó egészségügyi biztosítást nyújt az alkalmazottainak. Figyelmesen átolvasom a szerződéstervezetet, mert félig-meddig arra számítok, hogy Bruiser elrejtett benne olyan apró kis kikötéseket, záradékokat, melyek révén még mélyebbre mélyesztheti belém a karmait.
De nincsenek meglepetések. Megkérdezem a titkárnőtől, hogy beszélhetek-e Bruiserrel, és ő arra kér, hogy várjak. Helyet foglalok a fal mellett sorakozó műanyag székek egyikén. Az ügyfélfogadó helyiség fölöttébb hasonlatos egy szociális központ irodájához: viharvert padlózat, amelyet vastag porréteg borít, olcsó bútorok, málló vakolatú falak és a legkülönbözőbb, szakadozott képes újságok. Dru, a titkárnő, gépel és fogadja a telefonhívásokat. Gyakran csörög a telefon, és Dru rendkívül ügyesen végzi a dolgát, gyakran előfordul, hogy miközben a klienssel fecserészik, villámgyorsan gépel.
Végül elirányít az új főnökömhöz. Bruiser az íróasztalánál ül, és úgy vizsgálgatja a papírjaimat, akár egy könyvelő. Meglepve látom, hogy mennyire érdeklik a részletek. Üdvözöl, összefoglalja megállapodásunk pénzügyi feltételeit, aztán elém csúsztat egy szerződést az asztalon. Egy formanyomtatvány, a megfelelő kipontozott részen az én nevem szerepel. Elolvasom, aztán aláírom. Harminc napon belül, amennyiben valamilyen okból bármelyikünk így kívánná, minden további nélkül felbontható a munkaviszonyom. Hálás vagyok ezért, de úgy érzem, Bruisernek alapos oka volt rá, hogy belefoglalja a szerződésbe.
Beszámolok neki az ellenem indult csődeljárásról. Holnap kell megjelennem a bíróságon, hogy első ízben találkozzam a hitelezőimmel. Hivatalosan ezt úgy hívják, hogy az adós meghallgatása, és az ügyvédek, akik az általam megrövidítetteket képviselik, felhatalmazást kapnak, hogy a szennyesemben turkáljanak. Gyakorlatilag bármilyen kérdést feltehetnek a pénzügyeimmel, illetve általában az életemmel kapcsolatban. Érdektelen és jelentéktelen mozzanat ez az ügyben. Tulajdonképpen még arra is jó esélyem van, hogy senki nem jön el, hogy megszorongasson egy kicsit.
A meghallgatás miatt az én szempontomból az az előnyös, ha papíron néhány napig még munkanélküli vagyok. Megkérem Bruisert, hogy tartsa magánál a nyomtatványokat, és első havi bérem kifizetését halasszuk a meghallgatás utánra. Ebben van egy kis csalás, és ez nagyon tetszik Bruisernek. Semmi gond.
Gyorsan körbevezet az irodákban. Minden olyan, ahogy vártam: szétszórva elhelyezett helyiségekből álló rabszolgaüzem. Ahogy a cég terjeszkedett, falakat döntöttek le. Egyre mélyebbre hatolunk az útvesztőben. Bemegyünk egy számítógépekkel és nyomtatókkal teli irodába, Bruiser bemutat két zaklatott nőnek. Az a gyanúm, hogy nem azok a fajták, akik az asztalon szoktak táncolni.
– Azt hiszem, most hat lányunk van. – Bruiser szótárában a titkárnő egyszerűen lány.
Bemutat néhány ügyvédnek, elég kedves fickók, rosszul öltözöttek, zsúfolt kis irodákban dolgoznak.
– Jelenleg csak öt ügyvédünk van – tájékoztat Bruiser, miközben bemegyünk a könyvtárba. – Valamikor hét volt, de az túl sok fejfájást okozott nekem. Jobban szeretem, ha csak négy vagy öt van. Minél többet veszek fel, annál több ügyre kell odafigyelnem.
A könyvtár hosszú, keskeny helyiség, a falakat a padlótól a mennyezetig könyvek borítják, láthatóan minden rendszerezés nélkül. Középen áll egy hosszú asztal, rajta gyűrött jegyzetpapírok és nyitva hagyott könyvek.
– Egy-két fickó nagyon trehány – mormogja Bruiser. – Nos, mit szólsz a kis birodalmamhoz?
– Klassz – felelem. És nem is hazudok. Megkönnyebbülten látom, hogy itt végül is tényleg foglalkoznak a joggal. Lehet, hogy Bruiser egy sötét üzelmeket folytató, jó kapcsolatokkal bíró bűnöző, aki főleg csalásokkal gyarapítja a pénzét, de mégiscsak ügyvéd. Cégénél olyan légkör uralkodik, mint a törvényesen működő ügyvédi irodákban.
– Nem olyan elegáns, mint a belvárosi fiúknál – mondja, de távolról sem bocsánatkérően. – Viszont minden az utolsó centig ki van fizetve. Tizenöt éve vettem. Megmutatom az irodádat. – Két ajtóval arrébb, egy üdítőital-automata mellett áll egy szoba, benne íróasztal, néhány szék, irattartó szekrények, és a falakon lovakról készült fényképek függnek. Az íróasztalon telefon, diktafon és egy stósz A/4-es lap. Minden tiszta és rendezett. A levegőben fertőtlenítő szaga terjeng, mintha az utóbbi néhány órában takarították volna ki az irodát.
Bruiser átnyújt nekem egy karikát, rajta két kulccsal.
– Ez a bejárati ajtó, ez pedig az irodádé. Akkor jöhetsz és mehetsz, amikor akarsz. De éjjel azért vigyázz. Nem ez a legbiztonságosabb része a városnak.
– Beszélnünk kellene – mondom, miközben átveszem a kulcsokat. Bruiser az órájára pillant.
– Mennyi ideig tart?
– Adj harminc percet. Sürgős ügy.
Megvonja a vállát, aztán bemegyünk az irodájába, ahol széles hátsó felét elhelyezi a bőrszéken.
– Miről van szó? – kérdezi lényegre törő üzletember módjára, elővesz a zsebéből egy csicsás golyóstollat, és keze ügyébe kaparintja a jegyzettömböt. Már azelőtt hozzálát a firkáláshoz, hogy beszélni kezdenék.
Sebesen, csak a tényekre korlátozva mondandómat, ismertetem vele a Black-ügyet; ez tíz percig tart. Beszámolok arról, hogy eltávolítottak a Lake cégtől. Elmagyarázom, hogy Barry Lancaster arra használt föl, hogy ellopja az ügyet, és ekkor határozottan előállók a követelésemmel.
– Még ma be kell nyújtanunk a keresetet – közlöm Bruiserrel komoran. – Technikailag Barry Lancasteré az ügy. Azt hiszem, hamarosan beadja a keresetet.
Bruiser rám mered a fekete szemével. Azt hiszem, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Nagyon tetszik neki az ötlet, hogy üthet egyet a Lake cégen.
– És mi van az ügyfelekkel? – kérdezi. – Hiszen megbízást adtak Lake-nek.
– Ez igaz. De én még ma elmegyek hozzájuk. Hallgatni fognak rám. – Előhúzom a táskámból a Great Benefit ellen benyújtandó kereset durva vázlatát, amelyen órákig dolgoztunk Barryvel. Bruiser figyelmesen elolvassa.
Aztán átnyújtom a jogi képviselet megszüntetésére vonatkozó levelet, amit azután, hogy mind a három Black aláírta, elküldök Barry X. Lancasternek. Bruiser lassan átolvassa.
– Alapos munkát végeztél, Rudy – mondja, és én úgy érzem magam, mint egy gyakorlott zugügyvéd. – Hadd találjam ki. Ma délután benyújtod a keresetet, aztán elviszel egy másolatot a Black családnak. Megmutatod nekik, aztán aláíratod velük a jogi képviselet megszüntetésére vonatkozó levelet.
– Úgy van. Csak szükségem van a nevedre meg az aláírásodra a kereseten. Minden munkát elvégzek, és folyamatosan tájékoztatlak.
– Ezzel alaposan kicseszünk a Lake céggel, nem igaz? – kérdi Bruiser, miközben tűnődve ráncigálja a kecskeszakállából meredező egyik rakoncátlan szőrszálat. – Tetszik nekem. Mennyit ér a kereset?
– Valószínűleg annyit, amennyit az esküdtek mondanak. Kétlem, hogy tárgyaláson kívüli megegyezés születne.
– De megpróbálod?
– Lehet, hogy szükségem lesz egy kis segítségre. Nincs valami sok tapasztalatom.
– Bemutatlak Deck Shiffletnek, az egyik beosztottamnak. Régebben egy nagy biztosítótársaságnál dolgozott, és nagyon sok biztosítási szerződést nézettem már át vele.
– Nagyszerű.
– Az irodája ott van mindjárt a tiéd mellett. Készíts egy új keresetet, tedd bele a nevemet, és még ma benyújtjuk. De azt mindenképpen intézd el, hogy az ügyfelek velünk tartsanak.
– Az ügyfelek a mi oldalunkon vannak – biztosítom Bruisert, miközben látom magam előtt Buddyt, amint a legyeket hajkurássza a Fairlane-ben, és közben simogatja a macskákat; Dotot, amint cigarettázva ül a verandán, és a postaládát figyeli, mintha bármelyik pillanatban érkezhetne egy csekk a Great Benefittől; Donny Rayt, ahogy a tenyerébe támasztja a fejét.
– Váltsunk témát egy kicsit – kérem, s közben a torkom köszörülöm. – Van valami híred a rendőröktől?
– Nincs semmi alapja az egésznek – feleli Bruiser önelégülten, mintha csak azt mondaná: íme, a nagy mágus ismét bemutatta a varázserejét. – Beszéltem néhány ismerősömmel, és még abban sem biztosak, hogy gyújtogatás volt. Napokig eltarthat, amíg megállapítják.
– Ezek szerint nem fognak letartóztatni az éjszaka közepén.
– Nem. Megígérték, hogy felhívnak, ha szükségük van rád. Biztosítottam őket, hogy hajlandó leszel a rendelkezésükre állni. De nem fogunk idáig eljutni. Nyugi.
És én tényleg megkönnyebbülök egy kicsit. Elhiszem Bruiser Stone-nak, hogy ígéreteket tud kicsikarni a rendőrökből.
– Kösz szépen – mondom.

 

Öt perccel zárás előtt besétálok a körzeti bíróság fogalmazói irodájába, és benyújtom a négyoldalas keresetet a Great Benefit biztosítótársaság, illetve Bobby Ott, az eltűnt ügynök ellen, aki a biztosítást kötötte. Az ügyfeleim, a Black család három tagja kétszázezer dolláros tényleges kár megtérítését és tízmillió dolláros büntetési kártérítés kiszabását követeli. Fogalmam sincs, hogy mennyi lehet a Great Benefit értéke, és hosszú idő telik még el addig, mire megtudom. Hasamra ütve találtam ki a tízmillió dolláros összeget, legalább szépen hangzik, az biztos. A törvényszéki ügyvédek mindig így csinálják.
Az én nevem természetesen sehol sem szerepel a keresetben. A felperes jogi képviselője J. Lyman Stone, az ő cirkalmas aláírása díszíti az utolsó oldalt, és komoly tekintélyt kölcsönöz az egész beadványnak. Átnyújtom az egyik segédfogalmazónak a cég által kiállított csekket, amely az illeték fedezésére szolgál.
Hivatalosan is pert indítottunk a Great Benefit ellen!
Keresztülszáguldok a városon Észak-Memphisbe, Grangerbe, ahol nagyjából olyan állapotban találom az ügyfeleimet, ahogy néhány nappal ezelőtt hagytam őket. Buddy odakint van. Dot kihozza Donny Rayt a szobájából. Hárman körbeüljük az asztalt, és megcsodálják a benyújtott keresetről készült másolatot. A nagy számok komoly hatást gyakorolnak rájuk. Dot úgy ismételgeti a tízmilliós összeget, mintha a lottó nyerőszámait tartaná a kezében.
Végül kénytelen vagyok elmagyarázni nekik, mi is történt azokkal a szörnyű emberekkel a Lake cégnél. Eltérő stratégiai elképzeléseink voltak. Úgy ítélem meg, hogy túl lassan mozognak. Nekik meg nem tetszett a kíméletlen határozottságom, ahogyan fel akartam lépni az ügyben. És így tovább.
De ez őket nem is igazán érdekli. A keresetet benyújtottuk, és erről ott van a bizonyíték a kezükben. Tudni szeretnék, hogy most mi történik majd, mikor derül már ki valami. Mekkora az esélye a gyors megállapodásnak? Nem igazán tudok mit válaszolni ezekre a kérdésekre. Jól tudom ugyanis, hogy ez az ügy nagyon sokáig el fog húzódni, és kegyetlenségnek érzem ezt közölni velük.
Ráveszem őket, hogy írják alá a régi ügyvédüknek, Barry X. Lancasternek szóló levelet, amelyben velősen közlik vele: a továbbiakban nem tartanak igényt ügyvédi szolgálataira. Van egy új szerződés is, amelyet J. Lyman Stone ügyvédi irodájával kötnek. Rettentő gyorsan beszélek, miközben elmagyarázom, miért van szükség a sok új papírra. Ugyanazon a széken ülünk a konyhaasztalnál Donny Rayjel, ahol a múltkor, és nézzük, ahogy Dot ismét keresztültrappol a gazos részen, aztán addig veszekszik a férjével, amíg az alá nem írja a papírokat.
Amikor eljövök, jobb hangulatban vannak, mint az érkezésemkor. Nagy megelégedésükre szolgál, hogy pert indítottak a cég ellen, amit már olyan régen gyűlölnek. Végre visszavágnak. Átgázoltak rajtuk, és sikerült meggyőzniük engem, hogy igazságtalanság történt velük. És most pedig csatlakoztak ahhoz a több millió amerikaihoz, akik minden évben pereskednek. Ettől kicsit hazafinak érzik magukat.

 

Forró levegőjű autómban ülök a csúcsforgalomban, és az elmúlt képtelen, őrült huszonnégy óra jár a fejemben. Aláírtam egy olyan munkaszerződést, ami valójában csapda. A havi ezer dollár nagyon csekély összeg, és mégis megrémülök tőle. Ez ugyanis nem fizetés, hanem kölcsön, és fogalmam sincs, Bruiser miként gondolja, hogy én azonnal sikeresen fel tudom hajtani az ügyfeleket. Amennyiben a Black-ügy kapcsán jutok ügyvédi díjhoz, akkor arra még nagyon sok hónapot kell várnom.
Egy darabig még dolgozom a Yogi'sban. Prince még mindig készpénzben fizet: óránként öt dollárt, továbbá ad egy vacsorát és néhány sört.
Vannak ebben a városban olyan cégek is, amelyek azt várják az új ügyvédtől, hogy mindennap elegáns öltözéket viseljen, szalonképes autót vezessen, tisztességes házban lakjon és még el is járjon a divatos country klubokba. Ezek a cégek természetesen jóval többet fizetnek, mint amennyit én kapok Bruisertől, de az is igaz, hogy több társadalmi kötelezettséggel terhelik az ügyvédjeiket.
Én nem küszködöm ezzel a problémával. Az én cégem nem terhel társadalmi kötelezettségekkel. Olyan göncöt hordok, amilyet akarok, olyan autót vezetek, amilyet akarok, és az égvilágon senki sem tesz szóvá semmit. Eltűnődöm magamban, mit mondok majd az első alkalommal, amikor az egyik srác az irodából azt javasolja: ruccanjunk át az utca túloldalára, hogy megnézzünk egy-két cicababát.
Hirtelen azt érzem, hogy a magam ura vagyok. A függetlenség csodálatos érzése uralkodik el rajtam, ahogy a kocsisor araszolva halad előre. Életben maradok, nem csapnak össze a hullámok a fejem fölött! Nehéz dolgom lesz Bruiserrel, de minden valószínűség szerint többet tanulok tőle a jogról, mint amennyit a belvárosi fiúktól tanulnék. El fogom viselni a csipkelődéseket, lenéző megjegyzéseket, amelyeket azért kapok, mert egy ilyen ócska helyen dolgozom. Majd csak kibírom. Megkeményedek tőle. Nem is olyan régen dölyfös voltam és rátarti, amikor biztonságban éreztem magamat a Brodnax és Speernél, aztán pedig a Lake cégnél, mostanság majd egy kicsit alázatosabban viselkedem.
Már sötét van, amikor leparkolok a Greenway Plazánál. A legtöbb autó már nincs itt. Az utca túloldalán az Amber Club rikító fényei magukhoz vonzzák a teherautók és a bérelt cégautók tömegét. A neonreklám az épület tetején húzódik, és bevilágítja a környéket.
A pornóipar nagyon fellendült az utóbbi években Memphisben, és erre nehéz magyarázatot találni. Ez nagyon konzervatív város, tele templomokkal, a legvallásosabb déli államok szívében. Azok, akik választott tisztségekre pályáznak, gyorsan hitet tesznek a szigorú erkölcsi normák mellett, és a választók ennek megfelelően meg is jutalmazzák őket. El sem tudom képzelni, hogy egy olyan politikusjelöltet megválasszanak, aki nem lép fel keményen a pornóiparral szemben.
Nézem, ahogy néhány üzletember kikászálódik egy kocsiból, aztán betántorog az Amber Clubba. Egy amerikai és négy japán barátja, akik minden kétséget kizáróan azért érkeztek, hogy egy tárgyalásokkal teli, hosszú nap után leöblítsenek néhány italt és kigyönyörködjék magukat a legújabb fejlesztésű amerikai mellnagyobbító szilikonban.
A zene már nagyon hangos. A parkoló gyorsan megtelik.
Gyors léptekkel odamegyek a cég bejáratához, és kinyitom. Az irodák üresek. A fenébe is, valószínűleg mindenki az utca túloldalán van. Ma délután az a homályos benyomásom támadt, hogy J. Lyman Stone cége nem munkaőrülteknek való hely.
Minden ajtó csukva és gondolom, kulcsra zárva. Itt senki sem bízik senkiben. Az biztos, hogy én is be fogom zárni a saját ajtómat.
Itt maradok néhány óráig. Fel kell hívnom Bookert, hogy tájékoztassam legújabb kalandjaimról. Egy ideje nem készülünk rendesen a vizsgára. Ha az ügyvédi vizsgára gondolok, olyan érzésem van, mintha egy kivégzőosztag elé kellene állnom.

 

 

Tizenhat

Ugyan letartóztatás nélkül élem túl az éjszakát, de nagyon keveset aludtam. Valamikor öt és hat óra között megadom magam az agyamban vadul cikázó kusza gondolatoknak, és felkelek. Az elmúlt negyvennyolc órában összesen négyet sem aludtam.
A telefonszám benne van a telefonkönyvben, öt perccel hat óra előtt beütöm a készülékbe. Második csésze kávémat fogyasztom. A telefon tízszer kicsöng, mire egy álmos hang válaszol.
– Halló?
– Barry Lancastert kérem – mondom.
– Én vagyok az.
– Barry, itt Rudy Baylor beszél.
Megköszörüli a torkát, szinte látom magam előtt, ahogy felpattan az ágyából.
– Mi van? – kérdezi, már sokkal élesebb hangon.
– Ne haragudj, hogy ilyen korán hívtalak, de egy-két dolgot el akartam mondani neked.
– Mit?
– A Black család tegnap benyújtotta a keresetet a Great Benefit ellen. Amint lesz új irodátok, küldök neked egy másolatot a beadványról. Továbbá aláírták azt a nyilatkozatot, amelyben kijelentik, hogy a továbbiakban nem kívánják veled képviseltetni magukat. Most már nem kell hogy főjön miattuk a fejed.
– Hogyan nyújtottad be a keresetet?
– Ehhez aztán igazán semmi közöd.
– A nagy büdös francot nincs hozzá közöm.
– Küldök neked egy másolatot a beadványról, abból majd kitalálod. Éles eszű pasas vagy. Van már új címetek vagy még mindig működik a régi?
– A postafiókunk a postahivatalban nem semmisült meg.
– Rendben. Jut eszembe: nagyra értékelném, ha kihagynátok engem ebből a gyújtogatási ügyből. Semmi közöm a tűzhöz, de ha ragaszkodtok hozzá, hogy belekeverjetek, olyan pert akasztok a nyakatokba, hogy megnézhetitek magatokat.
– Rettenetesen megijesztettél.
– Ebben biztos vagyok. Ne dobálózzatok tovább a nevemmel. – Leteszem a kagylót, mielőtt válaszolhatna. Öt percig figyelem a telefont, de nem hív vissza. Micsoda gyáva féreg.
Nagyon érdekel, hogy mit írnak a reggeli újságok a tűzről, ezért lezuhanyozom, felöltözöm, és a sötétség leple alatt távozom otthonról. Nem valami nagy a forgalom, amint déli irányba, a repülőtér és a Greenway Plaza felé tartok, amire kezdek úgy gondolni, mint az otthonomra. Ugyanott parkolok le, ahonnan hét órával ezelőtt kigördült az autóm. Az Amber Club sötét és csöndes, az előtte lévő parkoló tele szeméttel, üres sörösdobozokkal.
Közvetlenül az irodámnak otthont adó helyiség melletti üzlethelyiséget egy Trudy nevezetű, zömök német asszony bérli, aki egy olcsó kávézót üzemeltet itt. Tegnap este ismerkedtem meg vele, amikor átmentem hozzá egy szendvicsre. Azt mondta, hogy minden reggel hatkor nyit, és kávét meg fánkot szolgál fel.
Trudy éppen kávét tölt, amikor belépek. Egy-két percig beszélgetünk, miközben megpirít nekem egy szelet kenyeret, és kitölti a kávémat. Már vagy tucatnyian zsúfolódnak össze a kis asztalok körül, és Trudynak gondjai vannak. Először is: a fánkszállító késik.
Szerzek egy újságot, és leülök az egyik ablak melletti asztalhoz. Miközben lassan felkel a nap, lapozgatni kezdeni az újságot. Az első oldalon hatalmas fénykép van Mr. Lake lángokban álló raktárépületéről. A rövid cikk összefoglalja az épület történetét, tájékoztatja az olvasókat, hogy teljesen megsemmisült, és arról is beszámol, hogy Mr. Lake hárommillió dollárra becsüli a kárt. „A tatarozás olyan volt, mint egy ötéves szerelmi románc – idézi őt az újság. – Össze vagyok törve.”
Zokogj csak, öregfiú. Gyorsan végigfutok a cikken, de sehol sem látom a „gyújtogatás” szót. Aztán figyelmesen átolvasom. A rendőrök igen szűkszavúak: még folyik a nyomozás, túl korai lenne találgatásokba bocsátkozni, nem nyilatkoznak. A szokásos zsaruduma.
Nem számítottam arra, hogy mint lehetséges gyanúsítottét megemlítik a nevemet, de kicsit mégis nyugodtabb vagyok.

 

Ülök az irodámban, igyekszem elfoglaltnak látszani, és éppen azon tűnődöm, hogy a fenébe tudnék összeszedni ezer dollárt ügyvédi díjakban a következő harminc nap alatt, amikor Bruiser beront az ajtón. Egy papírlapot csúsztat elém az íróasztalomon. Felkapom.
– Ez egy rendőrségi jelentés másolata – dörmögi, és már meg is indul az ajtó felé.
– Rólam? – kérdem rémülten.
– A francot! Baleseti jelentés. Tegnap este az Airways és a Shelby sarkán, néhány utcányira innen két autó egymásnak ment. Lehet, hogy az egyik vezető részeg volt. A jelek szerint áthajtott a piroson. – Bruiser elhallgat és rám mered.
– Mi képviseljük az egyik…
– Még nem! De te azért vagy itt. Menj és szerezz ügyfeleket. Nézz utána az ügynek. Nyomozd le. Úgy tűnik, hogy van néhány nagyon jó kis sérülés.
Egészen össze vagyok zavarodva, és Bruiser ilyen állapotban hagy magamra. Az ajtó becsapódik, és hallom, hogy Bruiser mormog magában, amint végigmegy a folyosón.
A baleseti jelentés tele van információkkal: a vezetők és utasok neve, lakcíme, telefonszáma, a sérülések, a járművekben keletkezett károk, a szemtanúk beszámolója. Van egy rajz arról, hogy a rendőr szerint hogyan történt a baleset, egy másik pedig azt mutatja, milyen helyzetben találta meg a járműveket. Mindkét vezető megsérült, kórházba szállították őket, és minden jel arra mutat, hogy az, amelyik áthajtott a piroson, ittas volt.
Érdekes olvasnivaló, de én most mi a fenét csináljak? A baleset tegnap este tíz perccel tíz után történt, és Bruiser már ma reggel valahogyan szurtos kezei közé kaparintotta a jelentést. Ismét átolvasom, aztán hosszú ideig meredten bámulom. Zavart állapotomból kopogtatás riaszt fel.
– Tessék! – mondom.
Lassan kinyílik az ajtó, alacsony termetű emberke dugja be a fejét.
– Rudy? – kérdi ideges, magas hangon.
– Igen, gyere be.
Beslisszol a szűk résen, és odaoson az íróasztalommal szemben álló székhez.
– Deck Shifflet vagyok – közli velem, és kéznyújtás, mosoly nélkül helyet foglal. – Bruiser azt mondta, hogy van egy ügy, amiről beszélni akarsz velem. – Hátrapillant a válla fölött, mintha valaki bejöhetett volna a szobába, hogy kihallgasson minket.
– Örülök, hogy megismerhetlek – mondom. Nehéz megállapítani, hogy Deck negyven- vagy ötvenéves-e. Haja nagy része már kihullott, a megmaradt csíkokat alaposan bezselézve, széles koponyáján keresztbe fésülve viseli. A füle körül lévő gyér foltok nagyrészt már őszbe borultak. Négyszögletes, szarukeretes szemüveget visel, amely meglehetősen piszkos. Azt is nehéz megállapítani, hogy a feje túlzottan nagy-e vagy pedig a teste alulméretezett, de az biztos, hogy a kettő nem illik össze.
Szegény Deck a legrútabb férfi, akit valaha is láttam. Arca magán viseli a tinédzserkori pattanások pusztításának nyomait. Álla gyakorlatilag nincs. Amikor beszél, orra ráncokba rándul, felső ajka felhúzódik, és láthatóvá válik négy, egyforma méretű fog a szájában.
Foltokkal teli fehér ingének a gallérja ki van dörzsölve. Sima piros nyakkendőjén akkora a csomó, mint az öklöm.
– Igen, igen – felelem, és próbálom elkerülni a szemüveg lencséje mögül rám meredő két hatalmas szem pillantását. – Egy biztosítási ügyről van szó. Te is ügyvédként dolgozol itt?
Az orr és a felső ajak összehúzódnak. A fogak rám ragyognak.
– Mondhatni. Nem, igazából nem. Tudod, én még nem vagyok ügyvéd. Jártam jogi egyetemre meg minden, de még nem tettem le az ügyvédi vizsgát.
Ó, egy rokon lélek.
– Valóban? – kérdem. – Mikor fejezted be az egyetemet?
– Öt éve. Tudod, van egy kis gondom a vizsgával. Már hatszor megpróbáltam.
Ezt inkább nem szeretném hallani.
– Ejha – motyogtam. Egész komolyan mondom: nem tudtam, hogy ilyen sokszor neki lehet menni a vizsgának. – Szomorú dolog.
– Te mikor mész vizsgázni? – érdeklődik, miközben idegesen körbepillant a szobában. A szék hátán ül, mintha bármelyik pillanatban fel kellene pattannia. Jobb keze hüvelyk- és mutatóujjával a bőrt rángatja a bal kézfején. – Júliusban. Kemény dolog, mi?
– Igen, elég kemény. Már egy éve nem próbáltam meg. Nem tudom, nekimegyek-e még egyszer.
– Hol jártál egyetemre? – Azért kérdem ezt tőle, mert nagyon idegesít. Nem vagyok benne biztos, hogy akarok beszélni a Black-ügyről. Mi lenne az ő szerepe? És mennyit kapna az ügyvédi díjból?
– Kaliforniában – feleli a legvadabb arcizomrándulás kíséretében, amit valaha is láttam. Szeme kinyílik, aztán becsukódik. A szemöldöke táncol. – Esti iskolában. Akkoriban házas voltam, és heti ötven órát dolgoztam. Nem volt sok időm a tanulásra. Öt évig tartott, mire elvégeztem. A feleségem elhagyott. Ideköltöztem. – Ahogy a mondatai rövidülnek, szavai fokozatosan elhalkulnak, aztán néhány pillanatig csöndben van.
– Na és mennyi ideje dolgozol Bruisernél?
– Majdnem három éve. Úgy bánik velem, mint a többi ügyvéddel. Felhajtom az ügyeket, dolgozom rajtuk, és odaadom neki a részét. Mindenki elégedett. Meg szokott kérni, hogy nézzem át a biztosítási ügyeket. Tizennyolc évig dolgoztam a Pacific Mutual biztosítótársaságnál. Elegem lett belőle. Elmenteni jogi egyetemre. – Megint elhalkulnak a szavai.
Figyelek és várok.
– Mi van, ha bíróságra kell menned?
Kisfiúsan elmosolyodik, jelezvén, hogy ő bizony nagy mókamester.
– Nos, néhány alkalommal én magam mentem el. Még nem kaptak el. Tudod, olyan sok ügyvéd van ebben a városban, lehetetlen pontosan számon tartani őket. Ha tárgyalásra kerül sor, megkérem Bruisert, hogy menjen el. Esetleg egy másik ügyvédnek szólok.
– Bruiser azt mondta, hogy öt ügyvéd dolgozik a cégnél.
– Aha. Én, Bruiser, Nicklass, Toxer és Ridge. Bár én azért nem nevezném cégnek ezt a helyet. Mindenki magára van utalva. Majd megtanulod. Megkeresed a saját ügyeidet meg klienseidet, és amit kapsz, annak az egyharmadát megtarthatod.
Tetszik az őszintesége, ezért tovább kérdezősködöm.
– Jó üzlet ez az ügyvédeknek?
– Attól függ, mit akarsz – feleli, és villámgyorsan megpördül, mintha attól tartana, hogy Bruiser esetleg hallgatózik. – Nagy verseny folyik ebben a szakmában. Nekem megfelel így, mert évi negyvenezer dollárt tudok keresni ügyvédként anélkül, hogy lenne ügyvédi engedélyem. De ne mondd el senkinek.
Álmomban sem jutna eszembe.
– Mi lenne a szereped az én biztosítási ügyemben? – kérdem.
– Hát, Bruiser általában külön fizet nekem, ha tárgyaláson kívüli megegyezés születik. Gyakran segédkezem az ügyeiben, én vagyok az egyetlen, akiben megbízik. Rajtam kívül senki más nem nyúlhat az aktáihoz. Már rúgott ki ügyvédeket, mert megpróbáltak beleturkálni a dolgaiba. Én viszont ártalmatlan vagyok. Itt kell maradnom legalább addig, amíg leteszem az ügyvédi vizsgát.
– Milyen a többi ügyvéd?
– Normálisak. Jönnek-mennek. Bruiser nem az évfolyamelsőket veszi fel, tudod. Fiatal srácokat szed össze az utcáról. Itt dolgoznak egy-két évig, kialakítják a klientúrájukat meg a kapcsolataikat, aztán megnyitják a saját irodáikat. Az ügyvédek mindig mozgásban vannak.
Na ne mondd.
– Kérdezhetek valamit? – teszem fel a kérdést, bár érzem, jobb lenne, ha ezzel nem hozakodnék elő.
– Persze.
Odaadom neki a rendőrségi jelentést, ő meg gyorsan átfutja.
– Bruisertől kaptad, ugye?
– Aha, alig néhány perce. Mit vár tőlem?
– Azt, hogy hajtsd fel az ügyet. Találd meg a fickót, akibe belerohantak, írasd alá vele a szerződést, amelyben kijelenti, hogy a J. Lyman Stone ügyvédi irodával akarja képviseltetni magát, aztán szépen rendezd össze az ügyet.
– Hogyan találom meg a pasit?
– Hát nagyon úgy fest a dolog, hogy kórházban van. Általában ott a legcélszerűbb keresni őket.
– El szoktál menni a kórházba?
– Persze, rendszeresen. Tudod, Bruisernek vannak kapcsolatai a városi rendőrkapitányságon. Nagyon jó kapcsolatai; olyanok súgnak neki, akikkel együtt nőtt fel. Szinte minden reggel eljuttatják neki ezeket a baleseti jelentéseket. Szétosztogatja őket az irodában, és azt várja tőlünk, hogy szerezzük meg az ügyfeleket. Ehhez nincs szükség egy atomtudósra.
– És melyik kórházba kell menni?
Deck méltatlankodva csóválja a fejét, és borjúszemeit a mennyezetre mereszti.
– Mit tanítottak neked az egyetemen?
– Nem valami sokat, de azt egész biztosan nem, hogyan kell felhajtani az ügyeket.
– Akkor jobban tennéd, ha gyorsan megtanulnád. Ha nem, akkor éhen pusztulsz. Nézd, itt van a sérült vezető otthoni telefonszáma. Egyszerűen felhívod a számot, és bárki veszi is fel a kagylót, azt mondod, hogy a memphisi tűzoltóságról vagy valami ehhez hasonló helyről telefonálsz, és beszélned kell a balesetet szenvedett sofőrrel. Nem tud a telefonhoz jönni, hiszen kórházban van, nem igaz? Na és melyik kórházban? Azt mondod, ezt feltétlen tudnod kell, hogy betáplálhasd a számítógépedbe. Meg fogják mondani neked. Ez minden alkalommal működik. Használd a képzelőerődet. Az emberek hiszékenyek.
Hányingerem van.
– És aztán?
– Aztán bemész a kórházba, és beszélsz X. Y-nal. Nézd, te még csak újonc vagy. Sajnálom. Megmondom neked, hogy mit csinálj. Vegyünk egy szendvicset, együk meg a kocsiban, aztán együtt bemegyünk a kórházba, és aláíratjuk a szerződést ezzel a fickóval.
Én ezt nem akarom. Szeretnék kisétálni innen, hogy aztán soha többet az életben ne jöjjek vissza. De jelen pillanatban nincs más választási lehetőségem.
– Rendben – mondom ugyancsak tétovázva. Deck felpattan.
– A bejáratnál találkozunk. Lebonyolítok egy-két telefont, és megtudom, melyik kórházban van.

 

A kórház a St. Peter's, ahová a legtöbb baleseti sérültet szállítja a mentő. A város tulajdonában van, és sok egyéb mellett ingyenes szolgáltatást nyújt a félelmetes mennyiségű betegnek.
Deck jól ismeri ezt a helyet. Ócska minifurgonján cikcakkban keresztülhajtunk a városon; ez a jármű az egyetlen vagyontárgya, ami megmaradt az alkoholizálása miatt bekövetkezett válás után. Deck most már nem iszik, büszke tagja a Névtelen Alkoholisták Társaságának, és a dohányzást is abbahagyta. A szerencsejátékot viszont kedveli, ismeri be komoran, és a Mississippiben, közvetlen az államhatáron túl gomba módra szaporodó játékkaszinók fölöttébb aggasztják.
Az exfeleség és a két gyerek még mindig Kaliforniában van.
Mindezt kevesebb mint tíz perc alatt tudom meg, miközben egy hot dogot eszegetek. Deck az egyik kezével eszik, a másikkal vezet, és közben rángatózik, vonaglik, grimaszol. Az út felét úgy tesszük meg, hogy miközben beszél, egy darab csirkesaláta van a szája sarkában. Képtelen vagyok ránézni.
Az orvosok részére fenntartott parkolóban állítjuk le a kocsit, mert Decknek van egy parkolókártyája, amely szerint ő is orvos. Az őr láthatólag ismeri, és int, hogy hajtsunk be.
Deck egyenesen a zsúfolt előcsarnokban lévő információs pulthoz vezet. Másodpercek alatt megtudja reménybeli ügyfelünk, Dan Van Landel szobaszámát. Deck lúdtalpas és kicsit sántít, én mégis alig tudok vele lépést tartani, amint a lift felé lohol.
– Ne viselkedj úgy, mint egy ügyvéd – súgja nekem, miközben egy tucatnyi ápolónő társaságában várjuk a felvonót.
Hogyan is gondolhatná bárki, hogy Deck ügyvéd? Csöndben felmegyünk a nyolcadik emeletre, és jó néhány emberrel együtt kiszállunk. Szomorú dolog, de ezt Deck már nagyon sokszor végigcsinálta.
Irdatlan méretű fejének különös formája, suta járása és szembeötlő furcsaságai ellenére sem vesz észre bennünket senki. Deck pontosan tudja, hogyan kell megtalálni a 886-os szobát. Balra kanyarodunk, elhaladunk az ápolónők, más kórházi dolgozók és egy lázgörbét tanulmányozó orvos mellett. Lepedők nélküli gurulós betegágyak sorakoznak az egyik fal mellett. A csempeborítású padlózat kopottas, és ugyancsak ráférne egy alapos sikálás. Balra a negyedik ajtón kopogtatás nélkül belépünk, és egy meglehetősen primitíven felszerelt szobába jutunk. Félhomály van. Az első ágyat elfoglaló férfi úgy fekszik, hogy az álláig felhúzza a takarót. Egy szappanoperát néz az ágya fölött himbálózó tévén.
Rémülten néz ránk, mintha azért jöttünk volna, hogy elvigyük az egyik veséjét, és rettentően utálom magam, hogy itt vagyunk. Nincs jogunk ilyen durván megzavarni ezeknek az embereknek a nyugalmát.
Deck viszont le sem lassít. Nehéz elhinni, hogy ez a szemérmetlen imposztor azonos azzal a kis nyomoronccal, aki alig egy órával ezelőtt besomfordált az irodámba. Akkor a saját árnyékától is félt.
Odasétálunk az összehajtható elválasztófalban lévő réshez. Deck egy pillanatra megáll és benéz, hogy megnézze, van-e bent valaki Dan Van Landellel. A férfi egyedül van, és Deck odalép hozzá.
– Jó napot kívánok, Mr. Van Landel – üdvözli ünnepélyesen.
Van Landel a húszas évei végén járhat, bár ezt nehéz pontosan megállapítani, mert tapaszok vannak az arcán. Az egyik szeme annyira be van dagadva, hogy alig tudja kinyitni, a másik alatt pedig felrepedt a bőr. Jobb karja törött, a bal lába fel van függesztve.
Ébren van, így hála istennek, nem kell megráznunk vagy rákiabálnunk, hogy felébredjen. Megállók az ágy lábánál, az elválasztófalon lévő rés közelében, és azért rimánkodom magamban, nehogy egy ápolónő, egy orvos vagy egy családtag megjelenjen és rajtakapjon minket.
Deck közelebb hajol.
– Hall engem, Mr. Van Landel? – kérdezi egy lelkipásztor együttérzésével.
Van Landel szinte teljesen oda van kötözve az ágyához, így nem tud mozogni. Biztos vagyok benne, hogy szeretne felülni, de kénytelen így maradni és felnézni ránk. El sem tudom képzelni, milyen szörnyűséges állapotban van. Az egyik percben itt fekszik a mennyezetre bámulva, valószínűleg még mindig kábán és a fájdalomtól kínlódva, aztán egy másodperccel később belenéz a legfurcsább arcba, amit valaha is látott.
Szaporán pislog, és meresztgeti az épen maradt szemét.
– Ki maga? – nyögi összeszorított foggal, mert az állkapcsa össze van drótozva.
Nem rendes dolog, amit csinálunk.
Deck elmosolyodik, és elővillantja négy darab, csillogó fogát.
– Deck Shifflet, a Lyman Stone ügyvédi irodából. – Ezt olyan magabiztosan mondja, mintha neki most pontosan az lenne a dolga, hogy itt legyen. – Még nem beszélt a biztosítótársaság képviselőjével, ugye?
Mindössze ennyi kellett Decknek ahhoz, hogy közölje, kik a rossz fiúk. Az biztos, hogy nem mi. Hanem a fiúk a biztosítótól. Deck másodpercről másodpercre magabiztosabb.
– Nem – hörgi Van Landel.
– Rendben. Ne is beszéljen velük. Csak át akarják verni magát mondja Deck, miközben egyre közelebb araszol a férfihoz, és máris osztogatja a tanácsait. – Átnéztük a baleseti jelentést. Tiszta ügy: a pasas áthajtott a piroson. Egy órán belül kimegyünk a helyszínre – folytatja, és fontoskodva az órájára pillant –, és mindenről fényképet készítünk, beszélünk a szemtanúkkal, mindent elvégzünk, amit ilyenkor szokás. Gyorsan kell cselekednünk, mielőtt a biztosító nyomozói eljutnának a szemtanúkhoz. Tudunk róla, hogy gyakorta hamis tanúvallomást csikarnak ki belőlük megvesztegetéssel, biztos maga is hallott már ilyen disznóságokról. Gyorsan akcióba kell lépnünk, de szükségünk van az ön felhatalmazására. Van már ügyvédje?
Visszatartom a lélegzetemet. Ha most Van Landel azt mondja, hogy a bátyja ügyvéd, én már itt sem vagyok.
– Nincs – feleli a férfi.
Deck az utolsó csapásra készül.
– Mint említettem, gyorsan kell cselekednünk. A cégem több kártérítési üggyel foglalkozik, mint bárki más Memphisben, és általában hatalmas összegeket szoktunk beseperni az ügyfeleinknek. A biztosítótársaságok rettegnek tőlünk. És egy fillért sem kérünk előre. A kártérítési összeg – bármennyi legyen is – egyharmadát kérjük. – Miközben mindezt előadja, lassan előhúz egy szerződést a papírjai közül. Rövid szerződés: egy oldal, három bekezdés – pont elég ahhoz, hogy bepalizzuk a nyomorultat. Deck meglengeti Van Landel arca előtt, és a férfi kénytelen elvenni tőle. Ép karjával maga elé tartja, és megpróbálja elolvasni.
Szegény szerencsétlen. Éppen hogy túl van élete legszörnyűségesebb éjszakáján, örülhet, hogy egyáltalán életben van, és most, törött csontokkal, kábán értelmes döntést kellene hoznia arról, hogy aláír-e egy jogi dokumentumot vagy sem.
– Nem tudnák megvárni a feleségemet? – kérdi szinte könyörögve. Lehet, hogy lebukunk? Megragadom az ágy korlátját, de közben véletlenül meglökök egy kifeszített zsinórt, aminek következtében Van Landel lába még néhány centivel magasabbra emelkedik.
– Áhhh! – jajdul fel.
– Elnézést kérek – mondom, és gyorsan elkapom a kezem. Deck úgy néz rám, mintha képes lenne most azonnal meggyilkolni, de aztán visszanyeri önuralmát.
– Hol van a felesége? – kérdezi.
– Elnézést kérek – ismételgetem, mert más nem jut az eszembe. Már nem nagyon bírom idegekkel.
Van Landel rettegve figyel engem. Mindkét kezemet mélyen a zsebembe dugom.
– Nemsokára itt lesz – feleli Van Landel, és látszik, hogy minden szótag kiejtése szörnyű kínokat okoz neki.
Decknek mindenre van válasza.
– Később majd beszélek vele az irodámban. Rengeteg információra lesz szükségem tőle. – Deck ügyes mozdulattal a szerződés alá csúsztatja a jegyzettömbjét, hogy könnyebb legyen az aláírás, és lecsavarja a tolla kupakját.
Van Landel motyog valamit, aztán megfogja a tollat, és a szerződés alá firkantja a nevét. Deck magához veszi a szerződést, és átad egy névjegykártyát új ügyfelének. Az áll rajta, hogy Deck segédügyvéd J. Lyman Stone cégénél.
– Nos, beszéljünk meg egy-két dolgot – mondja Deck. Hangja tekintélyt parancsoló. – Az orvosát kivéve senkivel se tárgyaljon. A biztosító emberei állandóan macerálni fogják, valószínűleg már ma itt lesznek, hogy aláírassanak magával néhány papírt. Még az is lehet, hogy felajánlanak egy kártérítési összeget. Semmilyen körülmények között se beszéljen ezekkel az emberekkel. Semmilyen körülmények között se írjon alá bármit is, ha azt előzőleg én nem néztem meg. Tudja a telefonszámomat. A nap huszonnégy órájában hívhat. A névjegy hátulján ott van a kollégám, Rudy Baylor telefonszáma, őt is bármikor hívhatja. Mi ketten együtt fogjuk intézni az ügyet. Van kérdése? Jól van akkor – mondja Deck, mielőtt a férfi nyöghetne vagy höröghetne valamit. – Rudy holnap reggel majd visszajön néhány papírral. Mondja meg a feleségének, hogy ma délután hívjon fel engem. Nagyon fontos, hogy beszéljünk vele. – Elsétál Van Landel épen maradt lába mellett. Ideje mennünk, nehogy a pasi meggondolja magát. – Egy halom pénzt szerzünk magának – biztosítja őt Deck.
Miközben hátrálni kezdünk, elbúcsúzunk, aztán gyorsan távozunk a kórteremből. Amint kint vagyunk a folyosón, Deck azt mondja büszkén:
– Látod, Rudy, így kell ezt csinálni. Ennyi az egész. Kikerülünk egy tolókocsiban ülő asszonyt, aztán megállunk, mert gurulós betegágyon eltolnak előttünk egy pácienst. Rengeteg ember van a folyosón.
– Mi van akkor, ha a delikvensnek van ügyvédje? – kérdezem, s már kezdem ismét rendesen szedni a levegőt.
– Nincs mit veszteni, Rudy. Ezt sose felejtsd el. Úgy jöttünk ide, hogy nem volt semmink. Ha úgy alakul, hogy a pasi kizavar minket a szobából, kevesebbek leszünk valamivel?
Talán egy kis méltósággal meg önbecsüléssel. Deck érvelése teljesen logikus. Nem szólok semmit. Nagyokat lépek, gyorsan szedem a lábam, és igyekszem nem nézni, ahogy Deck rángatózik, vonaglik.
– Tudod, Rudy, az egyetemen nem tanítják meg azt, amire igazán szükséged van. Csak a könyvek, elméletek, magasröptű elképzelések a jogi praxisról, úgy, ahogy az az úriemberek között zajlik, tudod. Tiszteletre méltó hivatás, amit az etikáról írt többezernyi oldal alapján kell végezni.
– Mi a baj az etikával?
– Ó, semmi, azt hiszem. Úgy gondolom, hogy egy ügyvédnek harcolnia kell az ügyfeléért, nem szabad pénzt lopnia, igyekezzen nem hazudni meg tudod, minden egyéb.
Deck véleménye az etikáról. Az egyetemen órákat töltöttünk azzal, hogy etikai és morális dilemmákra próbáltunk választ találni, és most tessék, az etikai alapelveit Deck Három Nagy Kérdésre korlátozza: harcolj az ügyfélért, ne lopj, igyekezz nem hazudni.
Hirtelen balra fordulunk, és egy folyosóra jutunk, amely az előzőeknél később épülhetett. Ez a kórház a melléképületek és a főépülethez utólagosan hozzátoldott épületrészek útvesztője. Decknek most azt diktálja a hangulata, hogy előadást tartson nekem:
– De amit nem tanítanak meg az egyetemen, abból bizony bajod származhat. Vegyük ezt a fickót, ezt a Van Landelt. Olyan érzésem volt, hogy ideges vagy.
– Igen, az voltam.
– Pedig felesleges.
– De nem etikus, amit csinálunk. Ez az ügyfelek szemérmetlen felhajtása.
– Ez igaz. De kit érdekel? Inkább mi szerezzük meg az ügyet, mint a következő ügyvéd. Bármibe lefogadom, hogy még a mai napon egy másik ügyvéd is megpróbál majd aláíratni egy szerződést Van Landellel. Ez így működik, Rudy. Kemény verseny folyik. Rengeteg ügyvéd van ebben a városban.
Mintha nem tudnám.
– Nálunk marad ez a fickó? – kérdem.
– Valószínűleg igen. Eddig mázlink volt. A megfelelő időben csaptunk le rá. Többnyire ötven százalék az esélye annak, hogy megszerzed az ügyfelet, de miután odaírja a nevét a kipontozott vonalra, nyolcvanszázalékos biztonsággal állítható, hogy nálad is marad. Néhány óra múlva majd hívd fel, aztán beszélj a feleségével is, ajánld fel, hogy este bejössz megbeszélni a megbeszélendőket.
– Én?
– Persze. Nem nehéz. Van néhány aktám, amit átnézhetsz. Nem kell ám ehhez egy atomtudós.
– De nem vagyok benne biztos, hogy…
– Nézd, Rudy, lazíts egy kicsit. Ne félj ettől a helytől. Ez a pasi most már az ügyfelünk. Jogod van ahhoz, hogy meglátogasd, és ez ellen senki sem tehet semmit. Nem dobhatnak ki. Nyugi.

 

A harmadik emeleti büfében kávét iszogatunk műanyag poharakból. Deck kedveli ezt a helyet, mert közel van az ortopédiához, és azért, mert egy nemrégiben befejeződött átalakítás eredményeként épült, s ily módon kevés ügyvéd tud róla. Az ügyvédeknek az a szokásuk, magyarázza nekem fojtott hangon, miközben alaposan megnéz minden beteget, hogy a kórházi büfékben vadásznak a baleseti sérülést szenvedett páciensekre. Ahogy ezt mondja, érződik rajta, hogy ő bizony megveti ezt a fajta viselkedést. Az irónia fogalma ismeretlen Deck előtt.
Mint a J. Lyman Stone ügyvédi iroda fiatal ügyvédjének, munkaköröm része lesz majd, hogy itt tanyázzak zsákmányra vadászva. A kétutcányira lévő Cumberland Kórházban is van egy nagy kávézó a földszinten. És a Háborús Veteránok Kórházában három kávézó is van. Deck természetesen pontosan tudja, hogy hol vannak, és megosztja velem az ismereteit.
Deck azt tanácsolja, hogy a St. Peter'sszel kezdjek, mert itt a legnagyobb a traumatológia. Egy szalvétára térképet rajzol, hogy megmutassa nekem, hol vannak a legfontosabb stratégiai pontok: a központi étkező, a büfé a másodikon, a szülészet mellett, és a kávézó a bejárat közelében. Az éjszakai időszak nagyon kedvező, mondja Deck, miközben még mindig a pácienseket vizslatja, mert a betegek gyakorta elunják magukat a kórteremben, és, feltéve, hogy tudnak mozogni, tolókocsiban vagy a saját lábukon lejönnek harapni valamit. Nem is olyan régen Bruiser egyik ügyvédje a központi étkezőben bóklászott hajnali egy körül, amikor ráakadt egy srácra, aki égési sérüléseket szenvedett. Egy évvel később tárgyaláson kívüli megegyezés született egy kétmillió dolláros kártérítési összegről. Az egyetlen probléma az volt, hogy a srác közben kirúgta Bruisert, és egy másik ügyvédet alkalmazott.
– Elúszott az ügy – mondja Deck.

 

 

Tizenhét

Miss Birdie elmegy lefeküdni, miután megnézte a M.A.S.H. című film ismétlését. Több alkalommal is hívott már, hogy vacsora után üljek vele oda a tévé elé, de eddig még mindig sikerült jó kifogásokat találnom.
A lépcsőn ülök a lakásom előtt, és arra várok, hogy Miss Birdie lakása elsötétüljön. Látom a sziluettjét, ahogy egyik ajtótól a másikhoz megy, ellenőrzi a zárakat, és lehúzza a redőnyöket.
Gondolom, az idős emberek hozzászoknak az egyedülléthez, bár igazából senki sem számít arra, hogy utolsó éveit magányosan, a szeretteitől távol töltse. Semmi kétségem afelől, hogy amikor fiatalabb volt, Miss Birdie is magabiztosan nézett a jövőbe, és úgy hitte, hogy öregkorát unokái körében tölti majd. A gyerekei is ott lesznek a közelben, mindennap benéznek majd anyuhoz, virágot hoznak neki, süteményt meg ajándékokat. Miss Birdie nem úgy tervezte, hogy egy öreg házban, elhomályosuló emlékei között, magányosan él majd utolsó éveiben.
Ritkán beszél a gyerekeiről vagy az unokáiról. Van néhány fénykép a környezetében, de a stílusukról ítélve elég régen készülhettek. Már itt lakom néhány hete, de nem tudok róla, hogy akár csak egyszer is kapcsolatba lépett volna a családjával.
Lelkiismeret-furdalásom van, mert nem ücsörgők vele esténként a tévé előtt, de megvan rá az okom. Miss Birdie az egyik ostoba szappanoperát nézi a másik után, ezeket én képtelen vagyok elviselni. Onnan tudom, hogy állandóan ezekről a filmekről beszél. És ráadásul tanulnom kell az ügyvédi vizsgára.
Van még egy jó okom arra, hogy távolságot tartsak. Miss Birdie nagyon egyértelmű utalásokat tett arra, hogy a házra ráférne egy festés, és azt is elmondta, hogy amint a helyére kerül a fenyőforgács, lesz elég ideje a következő nagyszabású munkára.
Ma megírtam, aztán pedig postára adtam egy levelet egy atlantai ügyvédnek, J. Lyman Stone segédügyvédjeként írtam alá, és Miss Birdie utolsó férje, egy bizonyos Anthony L. Murdine hagyatéka felől érdeklődtem. Lassan, nem valami sok szerencsével gyűjtögetem az információkat.
Miss Birdie hálószobájában kialszanak a fények, én meg szép lassan lemegyek a rozoga lépcsőn, mezítláb, lábujjhegyen keresztültipegek a nedves füvön a két kis fa között békésen himbálózó függőágyhoz, amelyből a fákon keresztül csodálatos kilátás nyílik a teliholdra. Lágyan ringatózom. Meleg az éjszaka.
Teljesen kába vagyok a Van Landel-féle kórházi epizód óta. Kevesebb mint három évvel ezelőtt kezdtem el az egyetemet a tipikus nemes célkitűzésekkel: arra használom majd ügyvédi engedélyemet, hogy szerény eszközeimmel jobbá tegyem ezt a világot; hogy olyan tiszteletre méltó szakmában dolgozzam, amelyet etikai alapelvek szabályoznak, amelyeket – legalábbis úgy hittem – minden jogász nagy becsben tart. Őszintén hittem ebben. Tudtam, hogy nem vagyok képes megváltoztatni a világot, de arról álmodoztam, hogy olyan briliáns képességű emberek állandó feszültséggel, vibrálással teli környezetében dolgozom majd, akik szigorúan tiszteletben tartanak bizonyos magasztos elveket. Keményen akartam dolgozni, hogy megvessem a lábam a szakmában, s ily módon ne az átverős hirdetésekkel, hanem a hírnevemmel vonzzam magamhoz a klienseimet. És közben, ahogy a tudásom gyarapodik és ügyvédi díjam növekszik, elvállalhatok majd népszerűtlen ügyeket és olyan ügyfeleket, akik nem tudnak fizetni. Ezek az álmok nem ritkák az elsőéves joghallgatók körében.
Azt mindenképpen a jogi egyetem javára kell írni, hogy órákat töltöttünk etikai kérdések tanulmányozásával és megvitatásával. Kiemelt szerepet kapott ez a téma, olyannyira, hogy azt hittük: a szakma művelői lelkesen betartják és betartatják a szigorú irányelveket. Most pedig a romjaimban heverek, mert megtudtam az igazságot. Az elmúlt néhány hónapban az egyik igazi ügyvéd a másik után hajigálta apró nyilait hitem léggömbjébe. Orvvadász lettem kórházi büfékben havi ezer dolcsiért. Beteg vagyok és szomorú attól, amivé váltam, és megrendülve látom, hogy milyen sebességgel zuhanok lefelé.
A legjobb barátom, még a főiskolán, Craig Baiter volt. Két évig laktunk egy szobában a kollégiumban. Tavaly ott voltam az esküvőjén. Craignek egyetlen célja volt, amikor elkezdte a főiskolát: történelmet tanítani középiskolában. Jó eszű srác volt, a főiskola nem okozott neki gondot. Hosszú beszélgetéseink voltak arról, hogy mihez is kezdjünk majd az életünkkel. Úgy gondoltam, hogy elfecsérli a tehetségét, ha középiskolai történelemtanár lesz, ő meg nagyon mérges lett, amikor összehasonlítottam majdani foglalkozásomat az övével. Én a nagy pénzek, a nagy sikerek birodalma felé tartottam. Ő pedig az iskolai osztályterembe, ahol a fizetését tőle független tényezők határozzák meg.
Craig megszerezte a tanári diplomát, és feleségül vett egy tanítónőt. Most történelmet és társadalomtudományokat tanít kilencedik osztályos diákoknak. A felesége terhes, jelenleg egy óvodában dolgozik. Van egy szép házuk vidéken takaros kis kerttel, és ők a legboldogabb emberek, akiket ismerek. Ketten együtt valószínűleg úgy nagyjából évi ötvenezer dollárt keresnek.
De Craiget nem érdekli a pénz. Azt csinálja, amire egész életében készült. Nekem viszont fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Craiget tökéletesen kielégíti a munkája, mert fiatal elmék csiszolásával foglalkozik. Látja maga előtt erőfeszítései eredményét. Én viszont úgy megyek majd be holnap reggel az irodába, hogy abban reménykedem: csalással, átveréssel lecsaphatok egy gyanútlan ügyfélre, aki valamiféle nyomorúságban szenved. Ha az ügyvédek ugyanannyit keresnének, mint a tanárok, a jogi egyetemek kilencven százalékát be lehetne zárni.
Biztosan jobbra fordulnak a dolgok. De mielőtt ez bekövetkezne, még mindig van előttem legalább két lehetséges katasztrófa. Egyrészt előfordulhat, hogy letartóztatnak vagy valamilyen más módon kerülök kellemetlen helyzetbe a Lake-ügy miatt, másrészt pedig megbukhatok az ügyvédi vizsgán.
Ezeken tűnődve himbálózom a függőágyban egészen hajnalig.

 

Bruiser már kora reggel az irodában van. Vörös a szeme, másnapossággal küszködik, de alaposan kicsípte magát: drága gyapjúöltöny, szépen kikeményített, fehér pamuting, tarka selyemnyakkendő van rajta. Úgy tűnik, lobogó sörénye ma reggel kivételesen meg lett mosva.
A bíróságra készül: egy tárgyalás előtti beadványt kell megvitatnia egy kábítószer-kereskedelmi ügyben: Bruiser csupa ideg és tettre kész. Magához rendelt, az íróasztala elé, hogy ellásson instrukciókkal.
– Jó munkát végeztetek Van Landellel – mondja, miközben a papírok és akták között turkál. Dru ott sürgölődik körülötte, de azért annyira távol, hogy ne zavarja őt. A cápák mohón figyelik.
– Néhány perccel ezelőtt beszéltem a biztosítóval. Rengeteg biztosítása volt a pasinak. A kártérítési követelés teljesen megalapozottnak tűnik. Mennyire sérült meg Van Landel?
Tegnap este egy idegtépő órát töltöttem a kórházban Van Landellel meg a feleségével. Rengeteg kérdésük volt, elsősorban az érdekelte őket, hogy mennyit kaphatnak. Kevés határozott válaszom volt, de remekül kivágtam magam a jogi halandzsával. Egyelőre nálunk maradnak.
– Törött láb, kar és bordák, rengeteg zúzódás. Az orvosa azt mondja, tíz napot fog a kórházban tölteni.
Bruiser csak mosolyog ezen.
– Maradj az ügyön. Végezd el a nyomozást. Hallgass Deckre. Lehet, hogy csinos kis summa lesz a kártérítési összeg.
Bruisernek biztos az lesz, de én egy fillért sem kapok belőle. Ez az ügy nekem nem számít, nem én gyarapítóm vele az ügyvédi díjakat.
– A rendőrök vallomást akarnak kapni tőled – közli velem Bruiser, miközben egy aktáért nyúl. – Tegnap este beszéltem velük. Itt tartják a kihallgatást, ebben az irodában, az én jelenlétemben.
Ezt úgy mondja, mintha már minden el lenne tervezve, és nekem nincs más választásom.
– És ha megtagadom? – kérdem.
– Akkor valószínűleg bevisznek a rendőrőrsre. Ha nincs semmi takargatnivalód, azt javaslom, hogy állj a rendelkezésükre. Én is itt leszek. Bármikor konzultálhatsz velem. Beszélj velük, és aztán békében fognak hagyni.
– Tehát azt hiszik, hogy gyújtogatás történt?
– Többé-kevésbé biztosak benne.
– Mit akarnak tőlem?
– Hol voltál, mit csináltál, helyek, időpontok, alibi, ehhez hasonlók.
– Nem válaszolhatok minden kérdésre, de elmondhatom az igazat. Bruiser mosolyog.
– Akkor az igazság tisztázni fog.
– Hadd írjam le, amit mondani akarok.
– Majd délután kettőkor megcsináljuk.
Helyeslőén bólintok, de nem mondok semmit. Furcsa, hogy ebben a sebezhető állapotban tökéletesen megbízom Bruiser Stoneban, abban az emberben, akiben különben egyáltalán nem bíznék.
– Szükségem van egy kis szabadidőre, Bruiser – közlöm vele.
A keze megáll a levegőben, és rám mered. Dru, aki a sarokban álló irattartó szekrényben turkál, abbahagyja, amit csinál, és felém fordítja a fejét.
– De hiszen csak most kezdtél el dolgozni – mondja Bruiser.
– Igen, tudom. De mindjárt itt az ügyvédi vizsga. Nagyon le vagyok maradva a tanulmányaimmal.
Oldalra hajtja a fejét, és simogatni kezdi a kecskeszakállát. Bruisernek egészen zavaros tud lenni a tekintete, amikor sokat iszik és mulat. Most olyan, akár a lézersugár.
– Mennyi idő kellene?
– Nos, úgy szeretném, hogy minden reggel bejövök, és úgy nagyjából délig dolgozom. Aztán pedig, az éppen folyó bírósági ügyeimtől és megbeszéléseimtől függően, szépen elmegyek a könyvtárba, és tanulok. – Viccem hihetetlenül laposra sikeredett.
– Tanulhatnál Deckkel – mondja Bruiser, váratlan mosoly kíséretében. Ez persze tréfa, így aztán ostobán nevetek. – Megmondom, mit csinálunk – folytatja főnököm, s ismét komoly. – Délig dolgozol, aztán összecsomagolod a könyveidet, és letáborozol a St. Peter's büféjében. Tanulj, mint az őrült, de tartsd nyitva a szemedet. Azt akarom, hogy átmenj a vizsgán, de most sokkal jobban érdekel, hogy új ügyek kerüljenek hozzánk. Vigyél magaddal egy rádiótelefont, hogy bármikor elérhesselek. Ez így méltányos?
Miért csináltam ezt? A legszívesebben fenékbe rúgnám magam, hogy egyáltalán szóba hoztam az ügyvédi vizsgát.
– Persze – felelem homlokráncolva.
Tegnap este a függőágyban arról ábrándoztam, hogy esetleg egy kis szerencsével megúszhatom a St. Peter's büféjét. Most pedig úgy fest a helyzet, hogy ott fogok állomásozni.

 

Ugyanaz a két rendőr, aki a lakásomon járt, megjelenik Bruisernél, hogy engedélyt kérjen a kihallgatásomhoz. Négyen körülüljük a kerek asztalt, amely Bruiser irodája sarkában áll. Két magnót tesznek az asztal közepére, és mindkettőt be is kapcsolják.
A kihallgatás nagyon hamar unalmassá válik. Elismétlem ugyanazt a történetet, amit már az első találkozásunk alkalmával előadtam ennek a két bohócnak, ők meg rengeteg időt fecsérelnek arra, hogy a legapróbb mozzanatot is újra és újra elismételtetik velem. Megpróbálnak összezavarni a jelentéktelen részletekben („mintha azt mondta volna, sötétkék inget viselt, most pedig azt állítja, hogy világoskéket”), de én a tiszta igazat mondom. Nem hazudtam eddig sem, és egy óra után úgy tűnik, kezdenek rájönni: nem én vagyok az emberük.
Bruiser ingerült lesz, és többször is felszólítja őket, hogy lépjenek tovább. Engedelmeskednek neki, legalábbis átmenetileg. Komolyan azt hiszem, hogy ez a két rendőr tart Bruisertől.
Végül elmennek, és Bruiser azt mondja, ezzel lezárult az ügy. Már nem vagyok gyanúsított, csak saját magukat próbálják meg fedezni. Reggel majd beszél a főnökükkel, egy hadnaggyal, és ráveszi, hogy felejtsenek el engem.
Köszönetet mondok Bruisernek. Idead nekem egy parányi telefonkészüléket, ami szinte elfér a tenyeremben.
– Ezt állandóan tartsd magadnál – mondja. – Különösen akkor, amikor a vizsgára tanulsz. Lehet, hogy egyik percről a másikra szükségem lesz rád. – Az apró készülék hirtelen sokkal súlyosabbnak tűnik. Ezen keresztül kénye-kedve szerint ráncigálhat a nap huszonnégy órájában.
Bruiser visszaküld az irodámba.

 

Azzal a komoly elhatározással sétálok be az ortopédia közelében lévő büfébe, hogy elrejtőzöm az egyik sarokban, tanulmányozom a könyveimet, a kezem ügyében tartom azt az átkozott rádiótelefont, de nem veszek tudomást a körülöttem lévőkről.
Az étel nem is olyan szörnyű. Hét év menza után minden egészen finom. Olvasztott sajtos meleg szendvicset veszek és sült krumplit. Szétterítem a könyveimet meg a papírjaimat az asztalon. Háttal ülök a falnak.
Először eszem; élvezettel majszolom a szendvicset, miközben a többi vacsorázol figyelem. A legtöbben kórházi fehérben vannak: orvosok, ápolónők, laborasszisztensek. Ahhoz képest, hogy olyan emberek, akik elvileg az egészséggel meg a helyes táplálkozással foglalkoznak, a lehető legsilányabb ételeket eszik. Sült krumpli, hamburger, tortilla, pizza. Nézem, hogy néhány fiatal orvos összehajol a vacsorája fölött, és azon tűnődöm magamban, vajon mit szólnának hozzá, ha tudnák, hogy egy ügyvéd van a közelükben, aki éppen az ügyvédi vizsgára készül, hogy aztán pereskedhessen velük.
Nem hiszem, hogy érdekelné őket. Pont annyi jogom van itt lenni, mint nekik.
Senki sem figyel rám. Néha egy beteg sántikál ide a mankóján, vagy tolókocsiban tolja be egy ápoló. Nem látok egyetlen ügyvédet sem a közelben, aki ugrásra készen várakozna.
Hatkor kifizetem az első kávémat, és szép lassan elmerülök a szerződések meg az ingatlanügyek tanulmányozásában. Ez a két téma felidézi bennem azt a rémületet, amit elsőéves joghallgató koromban éreztem. Haladok előre, rágom magamat át az anyagon. Eddig halogattam a tanulást, most már nem mondogathatom azt, hogy majd holnap. Eltelik egy óra, mire odamegyek a pulthoz, hogy újratöltsék a poharamat. A tömeg megcsappant, és észreveszek két beteget, akik egymás mellett ülnek a terem másik végében. Mindkettőn rengeteg a gipsz meg a pólya. Deck nyomban ott teremne előttük. De én bizony nem.
Egy kis idő elteltével és ugyancsak nagy meglepetésemre azt tapasztalom, hogy jól érzem itt magam. Csönd van, nyugalom, és senki sem ismer. Ideális környezet a tanuláshoz. A kávé nem rossz, és féláron újratöltik a poharamat. Távol vagyok Miss Birdie-től, így nem kell állandóan a fizikai munkától rettegnem. A főnököm azt várja tőlem, hogy itt legyek, s bár az lenne a feladatom, hogy áldozatokra vadásszak, Bruiser sohasem fogja megtudni, mit csinálok valójában. Nincs kvótám. Nem várhatja el tőlem senki, hogy heti ötven ügyet felhajtsak.
A telefon pityegő hangot hallat. Bruiser az, csak ellenőrizni akarja, hogy működik-e a masina. Szerencsével jártam már? Nem, felelem, miközben a két csodálatos kártérítési per felé pillantok, akik a sérüléseiket hasonlítják össze a tolókocsiból. Bruiser azt mondja, hogy beszélt azzal a rendőr hadnaggyal, és úgy tűnik, minden rendben van. Biztos benne, hogy más nyomon fognak elindulni, és más gyanúsítottat keresnek. Kellemes vadászatot, mondja Bruiser nevetve, és bontja a vonalat. Egész biztos, hogy most a Yogi'sba megy, és leöblít néhány pohárkát Prince-szel.
Tanulok még egy órát, aztán otthagyom az asztalomat, és felmegyek a nyolcadik emeletre, hogy meglátogassam Van Landelt. Fájdalmai vannak, de hajlandó beszélni. Közlöm vele a jó hírt, hogy felvettük a kapcsolatot a másik vezető biztosítójával, és nagyon jók a kilátásaink.
Dan kedves mosolyt erőltet az arcára. Már a pénzét számolja. De még Bruiserrel meg kell majd birkóznia, amikor tortaszeletelésre kerül sor.
Elbúcsúzom és megígérem, hogy holnap is eljövök hozzá. Mivel kórházi szolgálatra osztottak be, az összes kliensemet rendszeresen látogathatom majd. Nem lehet kifogásuk szolgáltatásaink színvonalára!

 

Amikor visszatérek és ismét elfoglalom a helyemet a sarokban, a büfé megint tele van. Könyveimet az asztalon szétszórva hagytam, az egyiken jól látható a cím: Elton Jogi Szemle. Ez felkeltette a szomszédos asztalnál ülő néhány fiatal orvos figyelmét, és gyanakodva méregetnek, miközben helyet foglalok. Nyomban elcsöndesednek, így tudom, hogy az én anyagaimról beszélgettek. Hamarosan kimennek a büféből. Veszek még magamnak kávét, és elmerülök a szövetségi tárgyalási perrendtartásban.
Csak egy maroknyi ember van a büfében. Most már koffeinmentes kávét iszogatok, és meghökkenve látom, hogy milyen tisztességes mennyiségű anyagon rágtam át magamat az elmúlt négy órában. Háromnegyed tízkor ismét telefonál Bruiser. Úgy hallatszik, mintha valami bárból hívna. Holnap reggel kilencre legyek az irodájában, közli velem, mert egy tényvázlatra van szüksége egy most folyó tárgyaláshoz, amelyben kábítószer-kereskedőket véd. Ott leszek, felelem.
Tízkor teljesen egyedül vagyok a büfében. Egész éjjel nyitva van, így a pénztáros nem foglalkozik velem. Elmélyülve tanulmányozom a tárgyalás előtti egyeztetések témakörét, amikor egy fiatal nő diszkrét tüsszentését hallom. Felnézek, és két asztallal odébb egy tolókocsis pácienst látok, az egyetlen vendéget rajtam kívül a büfében. A nő jobb lába térdtől lefelé gipszben van. Nagyon fiatal és rendkívül csinos. Nem tudom megállni, hogy néhány másodpercig rajta tartsam a tekintetemet, mielőtt ismét lenéznék a jegyzeteimbe. Aztán még egy kicsit bámulom. Haja sötét, hátul lazán összefogva viseli. Szeme barna, és ahogy innen látom, könnyes. Markáns arcvonásai vannak, amelyek annak ellenére szembeötlően bájosak, hogy állkapcsa bal felén jól látható zúzódás van. Nagyon csúnya zúzódás, általában egy ököl hagy ilyen nyomot maga után. A szokásos kórházi fehér köntöst viseli, alatta szinte törékenynek tűnik.
Egy rózsaszín köpenyes férfi érkezik hozzá, egyike azoknak a jótét lelkeknek, akik önkéntesként dolgoznak a St. Peter'sben. Narancslével teli műanyag poharat tesz a nő elé gyöngéden az asztalra.
– Tessék, Kelly – mondja, akár egy igazi nagyapa.
– Köszönöm – feleli a nő gyors mosoly kíséretében.
– Harminc perc, ugye azt mondta? – kérdi a férfi.
A nő bólint, és az alsó ajkába harap.
– Harminc perc – feleli.
– Segíthetek még valamit?
– Köszönöm, nem.
A férfi megsimogatja a vállát, aztán kimegy a büféből.
Egyedül vagyunk. Igyekszem nem odanézni, de lehetetlen. Amíg csak bírok, a jegyzeteimre bámulok, aztán lassan felemelem a tekintetemet, hogy ránézhessek. Nem néz szembe velem, hanem majdnem kilencven fokban elfordítja a fejét. Felemeli a poharát, és észreveszem, hogy mindkét csuklóján kötés van. Még nem nézett rám. Sőt, arra jövök rá, hogy akkor sem látna senkit, ha tele lenne a büfé. Kelly el van merülve a saját világában.
Úgy tűnik, el van törve a bokája. Az arcán látható zúzódás egész biztosan kielégítené Deck igényeit is, bár úgy látom, hogy a bőr sehol sincs felrepedve. A csuklója hogyan sérült meg, nem tudom. Olyan csinos ez a lány, hogy nem érzek kísértést arra, hogy alkalmazzam az ügyfélfelhajtó technikámat. Kelly nagyon szomorúnak tűnik, és én nem akarom fokozni a nyomorúságát. Bal keze gyűrűsujján vékony jegygyűrű van. Nem lehet több tizennyolc évesnél.
Igyekszem legalább öt percen keresztül megszakítás nélkül a tanulmányaimra koncentrálni, de egyszer csak azt látom, hogy a szemét törülgeti egy papír zsebkendővel. Kicsit jobbra hajtja a fejét, és arcán patakzik a könny. Halkan szipog.
Hamar rájövök, hogy a könnyeknek semmi közük nincs a törött boka okozta fájdalomhoz. Nem a fizikai sérülések okozzák.
Színes ügyvédi fantáziám vadul működni kezd. Talán autóbaleset történt, a férje meghalt, ő csak megsérült. Túl fiatal ahhoz, hogy gyerekei legyenek, a családja messze él, ő pedig itt ül, és magányosan siratja a férjét. Ebből aztán nem akármilyen bírósági ügy lehetne.
Kiverem a fejemből ezeket a szörnyűséges gondolatokat, és megpróbálok az előttem heverő könyvre összpontosítani. Kelly továbbra is halkan szipog és csöndben sír. Érkezik és aztán távozik néhány vendég, de senki sem ül le az asztalokhoz. Felhörpintem az utolsó csepp kávét, csöndesen felállók a székemről, és Kelly előtt elsétálva, odamegyek a pulthoz. Ránézek, ő is rám néz, egy hosszú másodpercre találkozik a pillantásunk, és én majdnem nekimegyek egy fémszéknek. Kicsit remeg a kezem, miközben kifizetem a kávét. Mély levegőt veszek, és megállók az asztalánál.
Gyönyörű szép, könnyes szemével lassan felém pillant. Nagyot nyelek, és azt mondom:
– Nézze, nem akarom más dolgába ütni az orrom, de nincs szüksége segítségre? Fáj valamije? – kérdem, miközben begipszelt lába felé biccentek a fejemmel.
– Nem – feleli alig hallhatóan. Aztán elbűvölő mosolyt villant felém. – De azért köszönöm.
– Nincs mit – felelem. A tőlem alig öt méterre lévő asztalom felé pillantok. – Ott leszek, tudja, az ügyvédi vizsgára készülök, csak szóljon, ha bármire szüksége van.
– Köszönöm – ismétli a lány.
Visszaülök a székemre. A tanulmányaimba vetem magam, és nem veszek tudomást a szenvedéseiről.
Múlnak a percek. Lapozok egyet, s közben Kellyre nézek. Ő meg rám néz, a szívverésem kihagy. Ameddig csak bírom, tudomást sem veszek róla, aztán felnézek. Ismét teljesen lefoglalják a szenvedései. Egy szalvétát szorongat a kezében. Arcán végigcsurognak a könnyek.
Csak attól, hogy nézem, mennyire szenved, majd megszakad a szívem. Szeretnék odaülni mellé, esetleg át is karolnám, és beszélgetnék vele. Ha házas, akkor hol a fenében van a férje? Felém pillant, de nem hiszem, hogy lát is engem.
Pontban fél tizenegykor megérkezik rózsaszín kabátos kísérője, és Kelly megpróbálja gyorsan összeszedni magát. A férfi gyöngéden megsimogatja a fejét, néhány megnyugtató szót mond neki, aztán óvatosan kitolja őt a büféből. Miközben mennek kifelé, Kelly szándékosan rám néz. És hosszú, könnyes mosolyt küld felém.
Kísértést érzek, hogy kicsit lemaradva kövessem őket, hiszen így megtudhatnám, melyik kórteremben van, de erőt veszek magamon. Később arra gondolok, hogy megkeresem a rózsaszín kabátos férfit, és kifaggatom. De mégsem teszem. Megpróbálok elfeledkezni Kellyről. Hiszen még gyerek.

 

Másnap este megérkezem a büfébe, és leülök ugyanahhoz az asztalhoz. Meghallgatom ugyanazokat a sietős beszélgetéseket ugyanazoktól a zaklatott emberektől. Meglátogatom a Van Landel házaspárt, és visszaverem végtelen számú kérdéseiket. Figyelem, hogy más cápák nem úszkálnak-e ebben a zavaros vízben, és nem veszek tudomást néhány minden kétséget kizáróan potenciális ügyfélről, akik csak arra várnak, hogy valaki felhajtsa őket. Órákon keresztül tanulok. Remekül tudok koncentrálni, a motivációm még sohasem volt erősebb.
És feszülten figyelem az órát. Ahogy a mutató a tízes felé közeledik, egyre kevésbé tudok koncentrálni, és bámészkodni kezdek. Igyekszem nyugodt maradni, megpróbálok tanulni, de azon kapom magam, hogy minden alkalommal felemelem a fejemet, ha egy új vendég lép a büfébe. Két ápolónő eszik az egyik asztalnál, egy másiknál pedig egy magányos laborasszisztens olvasgat egy könyvet.
Kelly tíz óra után néhány perccel érkezik. Ugyanaz az idős úriember tolja be őt oda, ahová kéri. Ugyanazt az asztalt választja, mint tegnap este, és rám mosolyog, miközben a férfi elhelyezi a székét az asztalnál.
– Narancslevet kérek – mondja Kelly. A haja most is össze van fogva hátul, de ha nem tévedek, tett magára némi pirosítót meg egy kis szemfestéket. És halványpiros rúzs van a száján. A hatás drámai. Tegnap este nem is vettem észre, hogy az arcán nincs egy szemernyi festék sem. Ma este, egy kicsikét kifestve, hihetetlenül gyönyörű. Szeme most nem könnyes, tekintete sugárzó, nyoma sincs benne szomorúságnak.
Az idős férfi leteszi elé a narancslevet, pontosan a tegnap esti szavak kíséretében:
– Tessék, Kelly. Harminc perc, ugye azt mondta?
– Legyen inkább negyven – hangzik a válasz.
– Ahogy óhajtja – feleli a férfi, és komótos tempóban kimegy a büféből.
A narancslevet kortyolgatva ábrándos tekintettel maga elé mered az asztalra. Az utóbbi néhány órában rengeteget gondoltam Kellyre, és már régen eldöntöttem magamban, mit fogok tenni. Várok néhány percet, úgy teszek, mintha ott sem lenne, miközben az Elton Jogi Szemlét lapozgatom, aztán lassan felállók, mintha itt lenne az ideje, hogy kávészünetet tartsak. Megállók az asztalánál, és azt mondom:
– Sokkal jobban néz ki ma este.
Kelly arra várt, hogy valami ilyesmit mondjak.
– Sokkal jobban is érzem magam – feleli, és tegnapi mosolyát villantva felém, megmutatja tökéletes fogsorát. Bűbájos arc, még azzal a csúnya zúzódással is.
– Hozhatok magának valamit?
– Egy kólát szeretnék. Ez a narancslé keserű.
– Rendben – felelem, és annyira izgatott vagyok, hogy nem is tudnám szavakban kifejezni. Az önkiszolgáló gépnél megtöltők két nagy poharat üdítővel, fizetek, aztán leteszem őket Kelly asztalára. Úgy nézek a velem szemben lévő üres székre, mintha teljesen össze lennék zavarodva.
– Ülj le – invitál.
– Biztos vagy benne?
– Kérlek. Unom már, hogy csak ápolónőkkel beszélgethetek. Helyet foglalok, és könyökömre támaszkodva előrehajolok.
– A nevem Rudy Baylor – mondom. – Te pedig Kelly valaki vagy.
– Kelly Riker. Örülök, hogy találkoztunk.
– Én is. – Hatméteres távolságból is nagyon kellemes látvány volt, de most, hogy egy méterről, szégyenkezés nélkül bámulhatom, nem tehetek mást, csak tatom a számat. Világosbarna szeme huncutul csillog. Nagyon finom nő.
– Ne haragudj, ha zavartalak tegnap este – mondom, mert nagyon igyekszem, hogy valami beszélgetésféle kezdődjön közöttünk. Sok mindent szeretnék megtudni.
– Nem zavartál.
– Miért jársz ide? – kérdem, mintha ő lenne az idegen, én pedig az, aki idetartozik.
– Hogy addig se legyek a kórteremben. Hát te?
– Én az ügyvédi vizsgára készülök, és ez itt egy csöndes hely. – Ezek szerint ügyvéd leszel?
– Bizony. Néhány héttel ezelőtt fejeztem be a jogi egyetemet, és egy ügyvédi irodában kaptam állást. Amint letettem a vizsgát, igazi ügyvéd leszek.
Szívószálon szippantgatja fel az italát, apró grimaszt vág, miközben változtat a testhelyzetén.
– Elég csúnya törés, mi? – kérdem, a lába felé intve a fejemmel.
– A bokám. Beletettek egy szegecset.
– Hogy történt? – Nyilvánvalóan ez a következő kérdés, azt gondoltam, nem fog neki gondot okozni, hogy válaszoljon rá.
Tévedtem. Tétovázik, szemét nyomban elfutja a könny.
– Otthoni baleset – feleli, mintha már többször is előadta volna ezt a homályos magyarázatot.
Ez meg mi a fenét jelent? Otthoni baleset? Talán leesett a lépcsőn?
– Aha – felelem, mintha tökéletesen értenék mindent. Aggaszt a csuklója, mert mindkettőn kötés van és nem gipsz. Úgy tűnik, hogy nincs eltörve vagy kificamítva. Talán felhasadt rajta a bőr.
– Hosszú történet – motyogja két korty között, és elfordítja a fejét.
– Mióta vagy itt? – érdeklődöm.
– Néhány napja. Arra várnak, hogy megállapíthassák, rendesen tart-e a szegecs. Ha nem, akkor újra meg kell operálni. – Elhallgat, és a szívószállal kezd babrálni. – Nem szokatlan hely ez a tanuláshoz? – kérdezi.
– Nem mondhatnám. Csöndes. Egész éjjel nyitva van. – Ránéztem a kezére. – Látom, jegygyűrűt viselsz. – Ez a tény jobban zavar, mint bármi más.
Úgy pillant le a kezére, mintha nem lenne biztos benne, hogy a gyűrű még mindig az ujján van.
– Aha – feleli, aztán a szívószálra mered. Egyszerű, sima gyűrű, nincs rajta gyémánt.
– Na és hol van a férjed?
– Sokat kérdezősködsz.
– Ügyvéd vagyok vagy legalábbis majdnem ügyvéd. Minket erre tanítottak.
– Miért akarod tudni?
– Azért, mert fura, hogy egyedül vagy itt a kórházban, súlyos sérülésekkel, ő meg nincs a közeledben.
– Korábban itt volt.
– Most pedig otthon van a gyerekekkel?
– Nincsenek gyerekeink. Hát neked?
– Nincs. Se feleségem, se gyerekem.
– Hány éves vagy?
– Sokat kérdezősködsz – mondom mosolyogva. Csillog a szeme. Huszonöt. És te mennyi idős vagy?
Ezen elgondolkozik egy pillanatra.
– Tizenkilenc.
– Rettentő fiatal vagy még a házassághoz.
– Nem az én választásom volt.
– Ó, ne haragudj.
– Nem tehetsz róla. Alig voltam még tizennyolc éves, amikor terhes lettem, nem sokkal később összeházasodtunk, egy héttel az esküvő után elvetéltem, és azóta egyre szörnyűbb az életem. Nos, sikerült kielégítenem a kíváncsiságodat?
– Nem. De igen. Ne haragudj. Miről akarsz beszélgetni?
– A főiskoláról. Hová jártál főiskolára?
– Austin Peay. Aztán a Memphis! Állami Egyetem jogi karára mentem.
– Én is szerettem volna főiskolára menni, de nem sikerült. Memphisben születtél?
– Itt születtem, de Knoxville-ben nevelkedtem. És te?
– Egy kisvárosban, egyórányira innen. Akkor jöttünk el onnan, amikor terhes lettem. Szégyent hoztam a családomra. A férjem családja alja népség. El kellett jönnünk.
Nagyon kellemetlen családi ügyek vannak itt a felszín alatt, és én inkább szeretném elkerülni ezt a témát. Kelly kétszer is szóba hozta a terhességét, pedig mindkét alkalommal megkerülhette volna a kérdést. De magányos és beszélgetni szeretne.
– És aztán ideköltöztetek Memphisbe?
– Idemenekültünk Memphisbe, egy békebíró összeadott bennünket, mit mondjak, nagy ceremónia volt, aztán elvesztettem a gyerekemet.
– Mit csinál a férjed?
– Teherautó-sofőr. Sokat iszik. Elborult agyú pasas, aki még mindig arról álmodozik, hogy az első osztályban fog baseballozni.
Én ezt nem is kérdeztem. Úgy képzelem, hogy a fickó az a gimnáziumi sportbajnokfajta volt, igazi bika, Kelly pedig a legcsinosabb lány az évfolyamon. A tökéletes amerikai pár, a középiskola szépei, a leggyönyörűbb, legelragadóbb, legsportosabb emberpár, nekik van a legnagyobb esélyük arra, hogy egyszer majd boldog családi életet éljenek, mígnem egyszer egy éjjel a srácnál nincsen óvszer. Beüt a katasztrófa. Valamilyen okból nem az abortusz mellett döntenek. Talán befejezik a középiskolát, talán nem. Megszégyenülten menekülnek a nagyváros névtelenségébe. Miután Kelly elvetél, a szerelem szép lassan elszürkül, és egy nap arra ébrednek, hogy a nagybetűs Élet kellős közepén vannak.
A fickó még mindig a profi sportról álmodozik, a hírnévről meg a hatalmas pénzekről. Kelly a nem is olyan régen, hirtelen véget ért gondtalan évek után vágyakozik, és arról ábrándozik, hogy majd egyszer főiskolára jár, de álma sohasem teljesül.
– Ne haragudj – kéri. – Ezt nem kellett volna mondanom.
– Még elég fiatal vagy ahhoz, hogy főiskolára menj.
Csak kacarászik az optimizmusomon, mintha ez az álom már réges-régen szertefoszlott volna.
– A középiskolát sem fejeztem be.
Na most erre mit kéne mondanom? Álljak elő azzal a lapos szöveggel, hogy menj esti iskolába, tanulj rendesen, tedd le a vizsgákat, biztosan sikerülni fog, ha igazán akarod.
– Dolgozol? – kérdezem inkább.
– Hol igen, hol nem. Milyen ügyvéd akarsz lenni?
– Szeretem a törvényszéki munkát. Tárgyalótermekben szeretném építgetni a karrieremet.
– Bűnözőket képviselnél?
– Esetleg. Joguk van a tisztességes védelemhez.
– Gyilkosokat is képviselnél?
– Igen, de a legtöbb nem tud megfizetni egy ügyvédet.
– A nemi erőszakot elkövetőket meg a gyerekmegrontókat is?
Összeráncolom a homlokomat, és nem válaszolok azonnal.
– Nem.
– Férfiakat, akik verik a feleségüket?
– Nem, soha. – Ezt komolyan is gondolom, és kezdem kicsit gyanúsnak találni Kelly sérüléseit. – A büntetőjogi munkára ritkán lesz lehetőségem – magyarázom. – Valószínűleg több polgárjogi peres üggyel foglalkozom majd.
– Ingatlanügyek meg ilyesmi?
– Igen. Nem büntetőjogi ügyek.
– Válások?
– Azt inkább elkerülném. Nagyon ocsmány munka.
Kelly igyekszik, hogy a beszélgetés rólam szóljon, ne pedig az ő múltjáról és különösképpen ne a jelenéről. Nekem nincs is ez ellen semmi kifogásom. Azok a könnyek bármikor elkezdhetnek megint csorogni, és én nem akarom tönkretenni ezt a beszélgetést. Azt akarom, hogy sokáig tartson.
Kelly azt kéri, hogy a főiskolai élményeimről beszéljek: a tanulásról, a bulikról, a diákszövetségről, a kollégiumi életről, a vizsgákról, a tanárokról. Sok mozifilmet látott, és romantikus elképzelései vannak a tökéletes négy évről egy barátságos hangulatú campuson, ahol ősszel a levelek sárga és vörös színben játszanak; ahol a hallgatók melegítőbe öltözve drukkolnak a futballcsapatnak; ahol életre szóló barátságok köttetnek. Szépen és helyesen beszéli az anyanyelvét, szókincse nagyobb, mint az enyém. Vonakodva bevallja, hogy évfolyamán elsőként vagy másodikként végzett volna, ha nem keveredik bele abba a tinédzser románcba Cliffel, Mr. Rikerrel.
Különösebb erőfeszítések nélkül sikerül a főiskolai éveimről szóló beszámolómat felhabosítani, és átugrom az olyan, nem figyelmen kívül hagyható tényeken, mint az, hogy heti negyven órát dolgoztam pizzakihordóként, hogy egyáltalán tanulhassak.
A cégemről szeretne hallani valamit, és éppen a kellős közepén vagyok J. Lyman és ügyvédi irodája valós arculata átfestésének, amikor két asztallal arrébb megszólal a telefon. Elnézést kérek Kellytől, azt mondom neki, hogy az irodából hívnak.
Bruiser az, a Yogi'sból telefonál, részeg, és Prince is ott van mellette. Rettentő jól szórakoznak azon, hogy én ott ücsörgők, ahol ücsörgők, miközben ők iszogatnak és fogadásokat kötnek. Olyan zajok szűrődnek ki a telefonból, mintha legalábbis egy népfelkelés zajlana a háttérben.
– Na, hogy megy a vadászat? – üvölti Bruiser a kagylóba.
Rámosolygok Kellyre, akire minden kétséget kizáróan nagy hatást gyakorol, hogy mobiltelefonon intézem az ügyeimet, és amilyen halkan csak lehet, elmagyarázom Bruisernek, hogy éppen egy potenciális ügyféllel beszélgetek. Ezen harsányan felnevet, aztán átadja a telefont Prince-nek, aki a részegebb kettejük közül. Elmond egy ügyvédviccet, amiben az égvilágon semmi poén sincs, és valami olyasmiről szól, hogy valaki el akar happolni egy ügyet. Aztán pedig rázendít arra, hogy nem-megmondtam-neked… Azt magyarázza, hogy ő tudta, milyen jó lesz nekem Bruisernél dolgoznom, akitől többet tanulhatok a jogról, mint ötven egyetemi tanártól. Ez eltart egy darabig, és hamarosan megérkezik Kelly kísérője, hogy visszatolja őt a szobájába.
Miközben ráteszem a kezemet a telefonra, teszek felé néhány lépést, és azt mondom:
– Örülök, hogy találkoztunk. Kelly elmosolyodik.
– Köszönöm az üdítőt – feleli – és a beszélgetést.
– Holnap este? – kérdem, miközben Prince a fülembe üvölt.
– Esetleg. – Mélyen a szemembe néz, aztán rám kacsint, nekem meg remegni kezd a térdem.
Úgy tűnik, rózsaszín kabátos kísérője jó ideje itt dolgozik már ahhoz, hogy felismerje a magamfajta embereket. Szemrehányó pillantást vet rám, és eltolja Kellyt. De Kelly vissza fog jönni!
Lenyomok egy gombot a telefonon, és így a mondat közepén félbeszakítom Prince-et. Ha megint felhívnak, nem veszem fel a telefont. Ha később is emlékezni fognak rá, ami módfelett valószínűtlen, majd a Sonyra kenek mindent.

 

 

Tizennyolc

Deck nagyon szereti a kihívásokat. Különösképpen akkor érzi elemében magát, ha meg nem nevezett források alapján, fojtott hangon lebonyolított telefonbeszélgetések révén kell összegyűjtenie a mocskot. Megadom neki az általam ismert néhány apró részletet Kelly és Cliff Riker ügyével kapcsolatban, és egy órán belül, arcán büszke vigyorral, már be is csoszog az irodámba. A jegyzeteit olvassa.
– Kelly Rikert három nappal ezelőtt, éjfélkor szállították be a St. Peter's Kórházba különféle sérülésekkel. A rendőröket magukat megnevezni nem kívánó szomszédok hívták ki, akik meglehetősen heves családi civódásról számoltak be. Amikor a rendőrök rátaláltak Kellyre, a nő félig agyonverve hevert a kanapén a nappaliban. Cliff Riker a jelek szerint hullarészeg volt, meglehetősen zaklatott, és először a rendőröknek is szeretett volna adni egy kicsit abból, amit a felesége kapott tőle. Egy alumínium softballütővel hadonászott, úgy tűnt, hogy azt megelőzően is ezt a fegyvert használta. Gyorsan lefogták, testi sértés vádjával letartóztatták, aztán elvitték. A nőt mentőautóval kórházba szállították. Rövid vallomást tett a rendőröknek: a férfi részegen jött haza egy softballmeccs után, valami ostobaságon összekaptak, verekedni kezdtek, és a férfi volt az erősebb. A nő azt mondta, hogy a pasas kétszer ütött a bokájára a softballütővel, és szintén kétszer ököllel arcon vágta.
Egész éjjel álmatlanul forgolódtam, mert Kelly Riker járt az eszemben, barna szeme meg napbarnított lába, és most fizikai rosszullét fog el attól, ahogy elképzelem, amint ilyen kegyetlen módon bántalmazzák. Deck figyeli a reakciómat, ezért igyekszem megőrizni pókerarcomat.
– A csuklóján kötés van – mondom, mire Deck büszkén lapoz egyet. Van egy másik jelentése egy másik forrásból, ez a Memphisi Tűzoltóság Mentési Osztálya aktáinak a mélyéről került elő.
– A csuklóját illetően nincsenek egészen pontos információim. Valamikor a verekedés folyamán a pasi a földhöz szorította a nő csuklóját, és megpróbált közösülni vele. Úgy tűnik, hogy a barátunk mégsem volt olyan fickós állapotban, mint gondolta, valószínűleg túl sok sört vedelt. A nő meztelen volt, amikor a rendőrök megérkeztek, csak egy pléd volt rajta.
– Mi történt a férfival?
– Egy éjszakát börtönben töltött, aztán a családja letette az óvadékot. Egy hét múlva kell megjelennie a bíróságon, de a haja szála sem fog meggörbülni.
– Miért nem?
– Valószínűsíthető, hogy a nő elejti a vádat. Puszi-puszi, kibékülnek, és a nő majd lélegzet-visszafojtva várja, hogy a pasi mikor veszi megint elő a softballütőt.
– Honnan tudod, hogy…
– Onnan, hogy nem ez volt az első alkalom. Nyolc hónappal ezelőtt is kaptak a rendőrök egy telefont. Ugyanaz a balhé, minden ugyanaz, kivéve azt, hogy akkor szerencsésebb volt a nő. Úgy tűnik, hogy a softballütő éppen nem volt a pasi keze ügyében… A rendőrök szétválasztják őket, és megpróbálnak a lelkűkre beszélni: ne bolondozzanak, még csak gyerekek, friss házasok. A fiatalok összecsókolóznak és kibékülnek. Aztán három hónappal később már a softballütő is szerepet kap a csatában, és a nő egy hetet tölt a St. Peter's Kórházban törött bordákkal. Az ügy a memphisi rendőrség házastársak közötti erőszakkal foglalkozó osztályához kerül, és a zsaruk keményen dolgoznak azon, hogy a férfi szigorú büntetést kapjon. De a nő szereti ezt a szeleburdi medvét, és nem hajlandó tanúskodni ellene. Minden vádat ejtenek. Rengeteg ilyen eset van.
Eltart néhány pillanatig, amíg felfogom. Gyanítottam, hogy valami baj lehet otthon, de ilyen szörnyűségre nem gondoltam. Hogy ütheti meg egy férfi a feleségét egy softballütővel? Hogy ütheti meg Cliff Riker azt a gyönyörű arcot?
– Rengeteg ilyen eset van – ismétli meg Deck, miközben pontosan tudja, mire gondolok.
– Van még valami? – kérdezem.
– Nincs. Én azt mondanám, hogy ne nagyon keveredj bele ebbe az ügybe.
– Kösz – felelem, és kábának, erőtlennek érzem magam. – Kösz. Deck talpra áll.
– Szóra sem érdemes.

 

Nem meglepetés, hogy Booker jóval többet tanult az ügyvédi vizsgára, mint én. És a rá jellemző módon aggódik miattam. Maratoni tanulást tervezett ma délutánra a Shankle cég egyik tárgyalójában.
Pontban délben érkezem, ahogy Booker kérte. Az irodák berendezése modern, a folyosókon nagy a sürgölődés, és az a legfurcsább, hogy mindenki fekete. Az utóbbi hetekben láttam jó néhány ügyvédi irodát, és csak egyetlen fekete titkárnőre emlékszem, fekete ügyvéddel viszont egyáltalán nem találkoztam. Itt pedig nincs egyetlen fehér arc sem.
Booker gyorsan körbevezet. Bár ebédidő van, óriási a forgalom. Szövegszerkesztők, fénymásolók, faxok, emberi hangok – óriási zenebona van a folyosókon. A titkárnők sietősen bekapnak néhány falatot az íróasztaluknál; kivétel nélkül az összes íróasztalt az éppen függőben lévő munkák eredményeként összegyűlt irathalmazok borítják. Az ügyvédek meg a segédügyvédek egészen kedvesek, de természetesen rengeteg dolguk van. Szigorú öltözködési előírások vonatkoznak mindenkire: sötét öltöny és fehér ing a férfiaknak, sima ruha a nőknek, élénk színek és nadrág kizárva.
J. Lyman Stone ügyvédi irodájával hasonlítom össze magamban a látottakat, de igyekszem kiverni a fejemből az ilyen gondolatokat.
Booker elmagyarázza, hogy Marvin Shankle szigorú fegyelmet tart a cégnél. Öltözete mindig kifogástalan, minden szempontból úgy viselkedik, mint egy profi, és kegyetlen időbeosztással dolgozik. És ezt elvárja az üzlettársaitól meg az alkalmazottaitól is.
A tárgyaló az egyik csöndes sarokban van. Az én feladatom volt az ebédről gondoskodni, és most hozzálátok, hogy kicsomagoljam azt a néhány szendvicset, amit a Yogi'sból hoztam. Ingyenszendvicsek. Öt percet csevegünk a családról meg egyetemi barátainkról. Booker feltesz néhány kérdést a munkámról, de tudja, jobb, ha nem nagyon faggatózik. Már mindent elmondtam neki. Majdnem mindent. Inkább nem szeretném, hogy tudomást szerezzen új állomáshelyemről a St. Peter's Kórházban, meg ottani tevékenységemről.
Micsoda istenverte egy ügyvéd lett ebből a Bookerből! Miután a könnyű beszélgetésre szánt ötpercnyi idő lejár, az órájára pillant, és megkezdődik ez a csodálatos délután, pontosan úgy, ahogy ő eltervezte. Hat órán keresztül megállás nélkül dolgozni fogunk, csak kávészünetet tartunk és a mosdóba megyünk ki, aztán pontban hat órakor távoznunk kell innen, mert már valaki más lefoglalta a termet.
Negyed egytől fél kettőig a szövetségi adózási rendszert tanulmányozzuk. Főleg Booker viszi a szót, mert neki mindig is több érzéke volt az adóügyekhez.
Fél kettőkor megengedi, hogy kimenjek a mosdóba és hozzak egy kis kávét, aztán fél háromig enyém a szó: a szövetségi bíróságokon érvényes bizonyítékbeterjesztési eljárásokról beszélek. Izgalmas egy téma. A Bookerből áradó energia ragályos, villámgyorsan átveszünk egy-két szörnyen unalmas anyagot.
Minden fiatal pályakezdőnek az a rémálma, hogy megbukik az ügyvédi vizsgán, de úgy érzem, hogy Booker esetében különösképpen katasztrofális eredménnyel járna a kudarc. Az igazat megvallva nekem nem jelentené a világ végét. Súlyos csapás lenne az önbecsülésemnek, de csak túlélném valahogy. Keményebben tanulnék, és hat hónappal később megint nekimennék a vizsgának. Bruisert semmi sem érdekli, ha minden hónapban összeszedek néhány ügyfelet. Egy jó kis égési baleset, és Brusier el sem várná tőlem, hogy még egyszer elmenjek vizsgázni.
Booker viszont bajba kerülhet. Az a gyanúm, hogy Mr. Marvin Shankle megkeseríti az életét, ha első alkalommal megbukik a vizsgán. Ha másodszor is, akkor valószínűleg lőttek a karrierjének a cégnél.
Pontban fél háromkor Marvin Shankle besétál a tárgyalóba, és Booker bemutat a nagy embernek. Ötvenes évei elején jár, jó erőben lévő, ápolt férfi. A füle körül már kissé ősz a haja. Hangja halk, de tekintete feszült figyelmet sugároz. Azt hiszem, Marvin Shankle olyan ember, aki a dolgok mögé lát. Igazi legenda jogászi körökben, és számomra megtiszteltetés, hogy találkozhatom vele.
Booker megbeszélte vele, hogy előadást tart nekünk. Majdnem egy órán keresztül feszülten hallgatjuk, amint bevezet minket a polgárjogi pereskedések és a munkaerő-felvételnél alkalmazott diszkrimináció kérdéskörébe. Jegyzetelünk, felteszünk néhány kérdést, de főleg csak figyelünk.
Ezután Shankle egy megbeszélésre megy, mi pedig egyedül töltjük a következő félórát: viharos sebességgel átvesszük a trösztök elleni törvényeket és a kartelltörvényeket. Négykor újabb előadás következik.
A következő előadónk Tyrone Kipler; a Harvardon végzett, üzlettárs a cégnél, és az alkotmányjog a területe. Lassan kezdi, és csak akkor lendül bele kissé jobban, amikor Booker megsorozza néhány kérdéssel. Azon kapom magam, hogy fantáziátok: éjjel a bozótosban rejtőzöm, aztán kezemben egy baseballütővel kiugróm, akár egy ámokfutó, és agyonverem Cliff Rikert. Hogy kiűzzem ezeket a képeket a fejemből, az asztal körül sétálok, kávét kortyolgatok, és igyekszem összpontosítani.
Az óra végére Kipler felfokozott hangulatba kerül; tele van energiával, mi meg jó néhány kérdéssel tesszük próbára a tudását. A mondat közepén elhallgat, vad pillantást vet az órájára, aztán közli velünk, hogy mennie kell. Valahol várja őt egy bíró. Köszönetet mondunk a ránk áldozott időért, ő pedig sietős léptekkel elhagyja a termet.
– Még van egy óránk – mondja Booker. Öt perccel múlt öt. – Mit csináljunk?
– Menjünk és igyunk egy sört.
– Bocs. Ingatlanügy vagy etika.
Nagy szükségem van az etikára, de elfáradtam, és a hangulatom nem megfelelő ahhoz, hogy arra emlékeztessenek: milyen súlyosak a bűneim.
– Csináljuk az ingatlanügyet.
Booker határozott léptekkel keresztülvág a szobán, és felkapja a megfelelő könyveket.

 

Már majdnem nyolc óra van, amikor keresztülvonszolom magamat a folyosók labirintusán, mélyen a St. Peter's szívében, és azt látom, hogy kedvenc asztalomnál egy orvos és egy ápolónő ül. Veszek magamnak egy kávét, és helyet foglalok a közelükben. Az ápolónő nagyon csinos és meglehetősen zaklatott; fojtott suttogásukból ítélve szerelmi kapcsolatuk valószínűleg az utolsókat rúghatja. A férfi hatvan körül lehet, hajzata, az átültetésnek köszönhetően, igen dús, és új álla is van. A nő harmincéves, és a jelek szerint nem fogja elnyerni a feleség státusát. Csak szerető. Feszült hangon folyik a suttogás.
Nincs kedvem a tanuláshoz. Úgy érzem, már elég volt egy napra, csak a tény ösztönöz, hogy Booker még mindig az irodában van, dolgozik és készül a vizsgára.
Néhány perc elteltével a szeretők hirtelen távoznak. A nő sír. A pasi hideg és szívtelen. Elhelyezkedem az asztalomnál, szétterítem a jegyzeteimet, és megpróbálok tanulni.
És várok.
Kelly néhány perccel tíz után érkezik meg, de ezúttal egy új ember tolja a tolókocsit. Kelly hűvösen rám pillant, aztán a terem közepén lévő asztalra mutat. A férfi odakormányozza őt. Ránézek a férfira. A férfi rám néz.
Gondolom, ez Cliff. Nagyjából olyan magas, mint én, nem lehet több száznyolcvanöt centinél, zömök, és a sörpocak már kezd formálódni rajta. Válla azért elég széles, a bicepsze kidagad a feszes póló alatt, amelyet csak azért visel, hogy erős karjával kérkedhessen. Szűk farmer. Haja barna, göndör és túlzottan hosszú ahhoz, hogy divatos legyen. Alkarján és arcán dús szőrzet. Cliff az a srác, aki már nyolcadikban borotválkozott.
Szeme zöld, arca kellemes; jóval többnek néz ki a koránál. Megkerüli a bokát, amelyet eltört egy softballütővel, és odasétál a pulthoz, hogy italt vegyen. Kelly tudja, hogy bámulom őt. Komótosan körbepillant a teremben, aztán az utolsó pillanatban gyorsan rám kacsint. Majdnem kilöttyintem a kávémat.
Nincs szükség nagy képzelőerőre ahhoz, hogy kitaláljam, milyen mondatok hangzottak el mostanában kettejük között. Fenyegetések, bocsánatkérések, könyörgések, újabb fenyegetések. Úgy tűnik nekem, hogy ma este nagyon feszült a hangulat. Mindkét arc szigorúságot sugároz. Csöndben kortyolgatják az italaikat. Néha elhangzik egy-két szó, de leginkább úgy viselkednek, mint két durcás kisgyerek. Egy rövid mondat itt, egy még rövidebb válasz ott. Csak akkor néznek egymásra, ha feltétlenül szükséges, többnyire a földet és a falakat bámulják meredten. A könyvem mögé rejtőzöm.
Kelly úgy helyezkedett el, hogy a lebukás veszélye nélkül rám pillanthasson. Cliffnek szinte pontosan a hátát látom. Néha-néha körbepillant, de mozdulatai kiszámíthatóak. Megvakarhatom a fejemet és könyvem fölé görnyedhetek, mielőtt odanézne.
Miután tíz percen keresztül szinte meg sem szólaltak, Kelly mond valamit, amire heves választ kap. Bárcsak hallanám. Cliff hirtelen rázni kezdi a fejét, és vicsorogva ráförmed Kellyre, aki nem késlekedik a válasszal. A hangerő emelkedik, és sikerül kivennem a szavaikból, hogy arról van szó, Kelly tanúskodni fog-e a bíróságon a férfi ellen vagy sem. A jelek szerint még nem döntötte el. És a jelek szerint ez fölöttébb zavarja Cliffet. Alacsony a tűrésküszöbe, egy ilyen tahó bikától ez nem is meglepő, és Kelly rászól, hogy ne üvöltsön. A férfi körbepillant, és megpróbálja lehalkítani a hangját. Nem hallom, mit mond.
Kelly, miután felbosszantotta a férfit, most megpróbálja megnyugtatni, bár Cliff még mindig nagyon ingerült. A néhány perces csöndben is fortyog benne a düh.
Aztán Kelly megint elölről kezdi. Motyog valamit, és Cliff háta megmerevedik. Keze remeg, mondatai tele vannak trágár szavakkal. Néhány percig veszekednek, mielőtt Kelly elhallgat és tudomást sem vesz a férfiról. Cliff ezt nem tűri, és hangosabban kezd beszélni. Kelly rászól, hogy csöndben legyen, nem otthon vannak. Cliff még hangosabb lesz, arról beszél, hogy mit csinál majd, ha Kelly nem ejti a vádakat, meg arról, hogy esetleg börtönbe kerülhet stb. stb.
Kelly mond valamit, amit nem hallok, mire Cliff hirtelen az asztalhoz csapja a műanyag poharat, és felpattan. Az üdítő hatalmas ívben kifröccsen, és a szénsavtól habos lé a szomszédos asztalokon meg a földön folydogál. Kellyre is ráfröccsen. A lány levegő után kapkod, lehunyja a szemét, és sírni kezd. Hallom, ahogy Cliff végigtrappol a folyosón, és közben megállás nélkül szitkozódik.
Ösztönösen felpattanok, de Kelly gyorsan megrázza a fejét. Visszaülök a helyemre. A pénztárosnő figyelemmel kísérte az eseményeket, és nyomban a helyszínre érkezik a törlőruhával. Odaadja Kellynek, aki letörli vele a kólát az arcáról meg a karjáról.
– Elnézést kérek – mondja a pénztárosnőnek.
A hálóinge is nedves lett. Próbálja visszafojtani a könnyeit, miközben a gipszet meg a lábát törölgeti. Ott vagyok a közelében, de nem tudok segíteni. Gondolom, Kelly attól tart, hogy Cliff esetleg visszajön és meghitt beszélgetésen kap minket.
Sok olyan hely van ebben a kórházban, ahol az ember leülhet és megihat egy üdítőt vagy egy kávét, de Kelly idehozta a férjét, mert azt akarta, hogy lássam őt. Szinte egészen biztos vagyok benne, azért provokálta, hogy meggyőződhessek indulatos természetéről.
Hosszú időn keresztül bámulunk egymásra, miközben Kelly módszeresen szárítgatja az arcát meg a karját. Könnycseppek csurognak végig az arcán, és ő mindig a szeméhez kap. Annak a megfejthetetlen női képességnek a birtokában van, hogy látszólag sírás nélkül tud könnyeket produkálni. Nem szipog és nem bőmből. Ajka nem remeg. A keze nem reszket. Csak ül ott, egy másik világban, homályos tekintettel mered rám, és egy fehér törülközővel szárogatja a bőrét.
Telnek a percek, de már elvesztettem az időérzékemet. Megérkezik egy mozgássérült takarító, és fölmossa a padlót Kelly körül. Három, hangosan nevetgélő ápolónő ront be a büfébe, de amint meglátják Kellyt, hirtelen elcsöndesednek. Rámerednek, sugdolózni kezdenek, és néha egy-egy pillantást küldenek felém.
Cliff már elég régen elment ahhoz, hogy biztosak lehessünk benne, nem fog visszatérni. Az ápolónők távoznak, Kelly int nekem a mutatóujjával. Most már odamehetek hozzá.
– Sajnálom – mondja, miközben odahajolok hozzá.
– Nincs semmi baj.
És ekkor kiejti azt a néhány szót, amit sohasem fogok elfelejteni:
– Bevinnél a szobámba?
Más körülmények között ezek a szavak mélyreható következményekkel járnának, és egy pillanatra elmélázom: egzotikus tengerparti strandot látok magam előtt, ahol a két fiatal szerelmes végre úgy dönt, hogy most először egymáséi lesznek.
Az ő szobája természetesen csak nagyon kevéssé meghitt légkörűnek mondható kis kuckó, melynek ajtaját több száz ember nyitogatja állandóan. Még ügyvédek is beronthatnak rajta.
Óvatosan, vigyázva kormányzóm a tolókocsit az asztalok körül, és kijutunk a folyosóra.
– Ötödik emelet – mondja Kelly a válla fölött. Egyáltalán nem sietek. Nagyon büszke vagyok magamra gáláns viselkedésemért. Nagy örömömre szolgál, hogy a férfiak kétszer is megnézik Kellyt, amint a folyosón haladunk.
A liftben néhány pillanatig egyedül vagyunk. Letérdelek mellé.
– Jól vagy? – kérdezem.
Már nem sír. Szeme nedves és kissé vörös, de már tud uralkodni az érzelmein. Gyorsan bólint, és azt mondja:
– Köszönöm. – És ezzel megfogja a kezemet, és jól megszorítja. – Nagyon köszönöm.
A lift megrázkódik és megáll. Beszáll egy orvos, Kelly gyorsan elengedi a kezemet. A tolókocsi mögé állok, akár egy odaadó férj. Megint meg akarom fogni Kelly kezét.
Az ötödik emeleten lévő falióra szerint majdnem tizenegy óra van. A néhány ápolótól és ápolónőtől eltekintve a folyosó elhagyatott, csöndes. A pultnál lévő ápolónő kétszer is rám néz, miközben elhaladunk mellette. Mrs. Riker egy férfival távozott, és most íme, egy másikkal tér vissza.
Balra kanyarodunk, Kelly rámutat a kórterem ajtajára. Meglepetésemre és örömömre egyágyas szobában van, saját ablakkal és fürdőszobával. A lámpák égnek.
Nem tudom, Kelly mennyire tud mozogni, de az biztos, hogy ebben a pillanatban teljesen rám van utalva.
– Segítened kell – mondja. És csak egyszer mondja. Vigyázva lehajolok hozzá, ő meg átkarolja a nyakamat. A kelleténél jobban szorít magához, de ezt persze nem panaszképpen mondom. Hálóinge foltos az üdítőtől, de ez sem érdekel.
Gyöngéden felemelem a székből; nem okoz különösebb gondot, mert a gipsszel együtt sem nyomhat többet ötvenöt kilónál. Eljutunk az ágyához, a lehető leglassabban, s közben amiatt aggódom, hogy még valami kárt teszek a lábában. Óvatos mozdulattal ráfektetem az ágyára, és próbálom segíteni, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen. Kelletlenül elengedjük egymást. Arcunk alig néhány centire van egymástól, amikor az ápolónő, akit a pultnál láttunk, besétál a szobába, papucsának gumitalpa fájdalmasan csikorog a csempeborítású földön.
– Mi történt? – kiált fel, a foltos hálóingre mutatva.
Még mindig azon vagyunk, hogy kibontakozzunk az ölelésből.
– Ó, csak egy kis baleset volt – magyarázza Kelly.
Az ápolónő egy pillanatra sem áll meg. Benyúl a televízió alatt lévő fiókba, és elővesz egy összehajtogatott hálóinget.
– Át kell öltöznie – rendelkezik, és az ágyra, Kelly mellé dobja a hálóinget. – És meg kell mosakodnia egy szivaccsal. – Egy pillanatra elhallgat, felém fordítja a fejét, aztán azt mondja: – A fiatalember majd segít magának.
Mélyet lélegzem, és úgy érzem, elhagy minden erőm.
– Egyedül is el tudom intézni – mondja Kelly, és az ágy melletti asztalkára teszi a hálóinget.
– Vége a látogatási időnek, drágám – közli velem az ápolónő. Most már lassan haza kell mennie. – Gyors léptekkel távozik a szobából. Becsukom az ajtót, és visszamegyek az ágy széléhez. Kellyvel figyelmesen tanulmányozzuk egymást.
– Hol van a fürdőszivacs? – kérdezem, és mindketten elnevetjük magunkat.
– Ülj ide – mondja, és megütögeti az ágy szélét. Leülök közvetlenül mellé, a lábam a levegőben lóg. Nem érünk egymáshoz. Kelly egészen a hónaljáig felhúzza a fehér takarót, mintha el akarná rejteni az üdítő ejtette foltokat.
Pontosan tisztában vagyok vele, hogyan néz ez ki kívülről. A megvert feleség is férjes asszony marad addig, amíg el nem válik a férfitól. Vagy pedig meg nem öli azt a mocskot.
– Nos, mit gondolsz Cliffről? – kérdi.
– Azt akartad, hogy lássam őt, ugye?
– Azt hiszem, igen.
– Le kéne lőni.
– Kissé súlyos büntetés lenne egy dühkitörésért, nem?
Nem válaszolok azonnal, és elfordítom a fejemet. Elhatároztam, hogy nem megyek bele játszmákba. Ha már beszélgetünk, legyünk őszinték.
Mit csinálok én itt?
– Nem, Kelly, nem súlyos. Azt a férfit, aki megveri a feleségét egy alumínium softballütővel, le kell lőni. – Feszülten figyelem Kellyt, miközben ezt mondom, de neki meg se rezdül az arca.
– Honnan tudod? – kérdezi.
– Lenyomoztattam a hivatalos papírokat. Rendőri jelentések, orvosi jelentések stb. Addig akarsz várni, amíg a fejedre csap egyet az ütővel? Abba bele is halhatnál, tudod. Néhány jól irányzott csapás a koponyára, és…
– Hagyd abba! Ne mondd el nekem, hogy milyen érzés. – A falra mered, és amikor visszanéz rám, arcán megint csurognak a könnyek. – Fogalmad sincs, miről beszélsz.
– Akkor világosíts fel.
– Ha lenne kedvem beszélgetni erről a témáról, már szóba hoztam volna. Nincs jogod kutakodni az életemben.
– Add be a válókeresetet. Holnap elhozom a szükséges papírokat. Most csináld meg, amíg kórházban vagy, és a legutolsó verés sérüléseivel kezelnek. Kell ennél jobb bizonyíték? Ez felgyorsítja a dolgot. Három hónap múlva szabad nő vagy.
Megrázza a fejét, mintha teljesen hülye lennék. Valószínűleg az is vagyok.
– Ezt te nem érted.
– Az biztos, hogy nem értem. De azért alapvetően tisztában vagyok a helyzettel. Ha nem szabadulsz meg ettől a baromtól, lehet, hogy egy hónap múlva már halott vagy. Itt van nálam a neve meg a telefonszáma három olyan szervezetnek, amelyek fizikailag bántalmazott feleségek támogatásával foglalkoznak.
– Fizikailag bántalmazott feleségekkel?
– Úgy van. Téged fizikailag bántalmaztak, Kelly. Nem vagy tisztában ezzel? Az a kis szegecs a bokádban, az is ezt jelenti. Az arcodon lévő lila folt világos bizonyítéka annak, hogy a férjed ver téged. De kaphatsz segítséget. Nyújtsd be a válókeresetet.
Ezen elgondolkozik egy pillanatra. Csönd van a szobában.
– A válás nem működik. Már megpróbáltam.
– Mikor?
– Néhány hónappal ezelőtt. Nem tudod? Biztosan van nyoma a bíróságon. Erre talán nem terjedt ki a nyomozásod?
– Mi lett a válókeresettel?
– Visszavontam.
– Miért?
– Mert elegem volt az állandó verésekből. Megölt volna, ha nem vonom vissza a válókeresetet. Azt mondja, hogy szeret.
– Ez világos. Kérdezhetek valamit? Van édesapád vagy bátyád?
– Miért?
– Azért, mert ha az én lányomat megverné a férje, kitörném a nyakát annak a disznónak.
– Az apám nem tud róla. A szüleim még mindig a terhességem miatt háborognak. Sohasem fogják túltenni magukat ezen. Cliffet abban a pillanatban utálták, hogy betette a lábát a házba, és a botrány óta visszavonultan élnek. Amióta eljöttem hazulról, nem beszéltem velük.
– Bátyád nincs?
– Nincs. Senki nem volt, aki vigyázzon rám. Egészen mostanáig.
Ez szíven üt, és eltart egy darabig, amíg felfogom, hogy mit is jelent.
– Megteszem, amit csak akarsz – mondom. – De be kell nyújtanod a válókeresetet.
Ujjaival letörli arcáról a könnycseppeket, én meg odaadok neki egy papír zsebkendőt az asztalról.
– Nem adhatok be válókeresetet.
– Miért nem?
– Mert Cliff meg fog ölni. Állandóan ezt mondja nekem. Tudod, amikor egyszer el akartam válni, kerestem egy ügyvédet a telefonkönyvben vagy már nem is tudom pontosan, hol. Minden hájjal megkent gazember volt, de gondolom, mindegyik ilyen. Azt akarta, hogy rendőrökkel kézbesíttessük a válási papírokat Cliffnek, amikor éppen munkában van, a haverjai, az ivócimborái, a sporttársai előtt. Cliffet ezzel persze porig aláztuk. Ekkor kerültem először kórházba. Egy héttel később visszavontam a válókeresetet, és ő azóta is állandóan fenyeget. Meg fog ölni.
A rémület és a rettegés jól látható a szemében. Próbál változtatni a testhelyzetén, valószínűleg éles fájdalom hasít a bokájába, mert keserves arckifejezéssel összeráncolja a homlokát. Felnyög, és azt mondja:
– Tegyél egy párnát a lábam alá, légy szíves.
Felpattanok az ágyról.
– Persze. – Kelly a széken lévő két vaskos párnára mutat.
– Add ide az egyiket – kéri. Ez persze azt jelenti, hogy le kell venni róla a takarót. Segítek neki.
Kelly körbepillant, és azt mondja:
– Add ide a hálóinget is.
Ingatag lábbal teszek egy lépést az asztalhoz, aztán odanyújtom a tiszta hálóinget.
– Ne segítsek? – kérdezem.
– Ne, csak fordulj el. – Miközben ezt mondja, már kezdi kihámozni magát a piszkos hálóruhából.
Kelly nem sieti el az átöltözést. A vicc kedvéért odadobja a foltos hálóinget mellém a földre. Ott van mögöttem, alig másfél méternyire, és a bugyitól meg a gipsztől eltekintve teljesen meztelen. Őszintén hiszem, hogy nyugodtan megfordulhatnék és rábámulhatnék, ő egyáltalán nem bánná. Ettől kissé szédülni kezdek.
Lehunyom a szememet, és ismét felteszem magamnak a kérdést: mit csinálok én itt?
– Rudy, add ide, légy szíves, a fürdőszivacsot – búgja Kelly. – A fürdőszobában van. Csurgass rá egy kis meleg vizet. És hozz egy törülközőt is, kérlek.
Megfordulok. Kelly az ágy közepén ül, a mellkasához szorítva a vékonyka takarót. A tiszta hálóinghez még nem nyúlt hozzá. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet.
– Ott bent – biccent a fürdő felé. Teszek néhány lépést, belépek a kis fürdőszobába, és megkeresem a szivacsot. Vizet engedek rá, s közben Kellyt figyelem a mosdó feletti tükörben. A szűk ajtónyílásban látom a hátát. Az egész hátát. A bőre finom, napbarnított, de a vállánál van egy csúnya horzsolás.
Úgy határozok magamban, hogy én fogom irányítani a fürdést. Érzem, Kelly is ezt akarja. Fáj mindene, és sebezhető. Szeret flörtölni, és azt akarja, hogy lássam a testét. Remegek, reszketek.
Aztán hangokat hallok. Megint itt van az ápolónő. Nagy vehemenciával sürgölődik a szobában, amikor belépek. Megáll és rám vigyorog, mintha legalábbis rajtakapott volna minket.
– Lejárt az idő – mondja. – Majdnem fél tizenkettő van. Ez nem szálloda. – Kiveszi a kezemből a fürdőszivacsot. – Majd én megcsinálom. De most már menjen el szépen.
Én meg csak állok ott, Kellyre mosolygok, és arról ábrándozom, hogy egyszer talán majd hozzáérhetek azokhoz a lábakhoz. Az ápolónő határozott mozdulattal megfogja a könyökömet, és az ajtó felé kezd tolni.
– Na, menjen már! – mondja tettetett mérgelődéssel.
Hajnali háromkor leosonok a függőágyhoz, szórakozottan himbálózom a csöndes éjszakában, az ágak és levelek között figyelem a csillagokat, s közben felidézem magamban Kelly csodálatos mozdulatait, hallom rémült hangját, és gyönyörű lábáról ábrándozom.
Egyik percről a másikra az lett a feladatom, hogy védelmezzem, hiszen nincs senkije rajtam kívül. Azt várja tőlem, hogy mentsem meg, és aztán segítsek neki talpra állni. Mindkettőnk számára nyilvánvaló, mi történik majd akkor.
Érzem, ahogy megszorítja a nyakamat, és néhány csodálatos pillanaton keresztül hozzám simul. Érzem, hogy pehelykönnyű teste természetesen nyugszik a karjaimban.
Azt akarja, hogy lássam őt, hogy megdörzsöljem a bőrét a meleg szivaccsal. Tudom, hogy ezt akarja. És szándékaim szerint ma este meg is fogom tenni.
A fák ágain keresztül figyelem, ahogy felkel a nap, aztán, miközben azt számolgatom, hány órának kell még eltelnie addig, amíg újra láthatom Kellyt, elalszom.

 

 

Tizenkilenc

Ülök az irodámban, és tanulok a vizsgára, ugyanis nincs semmi más dolgom. Rájöttem, nem is várják el tőlem, hogy bármi mást csináljak, hiszen még nem vagyok ügyvéd, és nem is leszek, amíg le nem teszem a vizsgát.
Nehéz koncentrálnom. Miért szeretek bele egy férjes asszonyba alig néhány nappal a vizsga előtt?
Kelly igazi vesztes típus, győzködöm magamat. Sebzett kislány, és könnyen lehet, hogy a sok sérülése gyógyíthatatlan nyomot hagyott rajta. A férje pedig veszélyes. Egész biztosan elborulna az agya, ha megtudná, hogy egy másik férfi hozzáér az ő csinos kis babájához.
Ilyen dolgokon tűnődöm, miközben lábamat az íróasztalomon pihentetem, kezemet összekulcsolva tartom a tarkómon, és ábrándos tekintettel bámulok a semmibe. Hirtelen kicsapódik az ajtó, és Bruiser ront be az irodámba.
– Mit csinálsz? – vakkantja.
– Tanulok – felelem, miközben gyorsan leveszem a lábam az asztalról, és kiegyenesedem.
– Azt hittem, hogy délután fogsz tanulni. – Most fél tizenegy van. Bruiser járkálni kezd az íróasztalom előtt.
– Nézd, Bruiser, ma péntek van. A vizsga jövő szerdán kezdődik. Be vagyok tojva.
– Akkor menj és tanulj a kórházban. És szedj össze egy ügyet. Már három napja nem láttam semmi újat.
– Nehéz egyszerre tanulni meg ügyeket felhajtani.
– Deck ezt csinálja.
– Aha, de Deck örökké ezt fogja csinálni.
– Most hívott fel Leo F. Drummond. Ismerős a neve?
– Nem. Ismernem kéne?
– Vezető üzlettárs a Tinley Brittnél. Nagyszerű törvényszéki ügyvéd, a legkülönbözőbb kereskedelmi perekkel foglalkozik. Ritkán veszít. Nagyon jó ügyvéd, és nagy cég van a háta mögött.
– Mindent tudok a Tinley Brittről.
– Nos, akkor még többet fogsz tudni. Ők képviselik a Great Benefitet. Drummond a védelem vezető ügyvédje.
Gondolom, legalább száz olyan cég van ebben a városban, amelyik biztosítótársaságokat képvisel. És van vagy ezer biztosító. Mennyi az esélye annak, hogy az a cég, amelyiket a legjobban gyűlölök, a Great Benefit, azzal az ügyvédi irodával képviselteti magát, amelyiket a nap minden órájában átkozok?
Furcsamód jól fogadom a hírt. Nem vagyok igazán meglepve.
Hirtelen megértem, hogy Bruiser miért járkál fel és alá s miért beszél ilyen gyorsan. Aggódik. Nekem köszönhetően benyújtott egy tízmillió dolláros keresetet egy nagy cég ellen, amelyet egy olyan ügyvéd képvisel, akitől megijedt. Ez mulatságos. Sohasem gondoltam volna, hogy Bruiser Stone bármitől is félne.
– Mit mondott?
– Csak jelentkezni akart. Azt mondja, hogy az ügyet Harvey Hale bíró kapta, aki, hogy a fene essen belé, a szobatársa volt a Yale Egyetemen harminc évvel ezelőtt, amikor jogot tanultak. A fickó egyébként biztosítási ügyekkel foglalkozó, kiváló védőügyvéd volt, még a szívrohama előtt meg azelőtt, hogy az orvosai azt nem mondták neki: változtasson állást. Beválasztatta magát a bírói testületbe, ahol megint azt mondogathatja, hogy a biztosító elleni méltányos és igazságos ítélet egy tízezer dollár alatti kártérítési összeg.
– Bocs, hogy megkérdeztem.
– Szóval itt van nekünk Leo F. Drummond meg egy halom ügyvéd, nekik pedig ott van kedvenc bírójuk. Lesz munkád rendesen.
– Nekem? És te?
– Hát én is ott leszek a közelben. De ez a te bébid. El fognak árasztani a papírokkal. – Odasétál az ajtóhoz. – Ne felejtsd el, hogy órabérben fizetik őket. Minél több papírt produkálnak, annál több órát számlázhatnak. – Rám nevet, kimegy és bevágja maga mögött az ajtót. Láthatóan jókedvű attól, hogy fenevadak karmai közé kerülök.
Magamra vagyok utalva. Több mint száz ügyvéd dolgozik a Tinley Brittnél. Hirtelen nagyon magányosnak érzem magam.

 

Deckkel eszünk egy tál levest a Trudy'sban. Ebédidőben itt kizárólag munkások gyűlnek össze. Zsír, izzadság és sült hús szaga terjeng a levegőben. Ez Deck kedvenc ebédelőhelye, ugyanis összeszedett itt már néhány ügyet, elsősorban munkavégzés közben történt balesetekkel kapcsolatos ügyeket. Az egyikben harmincezer dolláros megállapodás született. Deck megkapta az összeg huszonöt százalékának az egyharmadát, azaz kettőezer-ötszáz dollárt.
Van még egy-két bár a környéken, ahová szívesen ellátogat, vallja meg nekem a leves mellett. Ilyenkor leveszi a nyakkendőjét, igyekszik elvegyülni a tömegben, ásványvizet iszik, és hallgatja, hogy a munkások a munkaidő után beszélgetnek egymás között. Esetleg majd elárulja nekem, merre vannak a jó bárok, a legelők, ahogy ő szokta emlegetni őket. Decknek számos jó tanácsa van azt illetően, hogyan lehet ügyeket felhajtani és klienseket találni.
És igen, néha-néha még egy toplessbárba is elmegy, de csak azért, hogy a kliensei közelében legyen. Állandóan mozgolódni kell, ismétli el többször is. Szereti ugyan a kaszinókat Mississippi államban, és azon a – nagy szociális érzékenységről tanúbizonyságot tevő – véleményen van, hogy nemkívánatos helyek, mert a szegény emberek járnak oda és a kosztpénzt játsszák el. De számunkra ez rengeteg lehetőséget rejt magában. Növekedni fog a bűnözés. Minél több ember űz szerencsejátékot, annál valószínűbb, hogy emelkedik a válások és a csődeljárások száma. A népeknek ügyvédre lesz szükségük. Sok potenciális probléma van, és ő, Deck, bölcsen ki fogja használni a kínálkozó lehetőségeket. Vannak elképzelései.
Majd szól, ha van valami.

 

A St. Peter's Kórházban ismét eszem egy finomat a Gauze Grill nevű helyen. Az ápolóktól hallottam, hogy így hívják. Olaszos salátát vacsorázom műanyag tálkából. Csak mímelem a tanulást, állandóan az órát figyelem.
Tízkor megérkezik a rózsaszín kabátot viselő úriember, de egyedül jön. Megáll, körbepillant, meglát engem, és odajön hozzám. Arcán szigorú kifejezés ül, és jól látszik rajta, nincs ínyére, amit most meg kell tennie, bármi legyen is az.
– Ön Mr. Baylor? – kérdezi illedelmesen. Egy borítékot tart a kezében, és amikor bólintok, leteszi az asztalra. – Mrs. Riker küldi mondja, majd alig észrevehetően meghajol és elmegy.
A boríték normálméretű, sima és fehér. Kinyitom és kiveszek belőle egy postai levelezőlapot. Ez áll rajta:

 

Kedves Rudy!

Az orvosom ma reggel hazaengedett, így most már otthon vagyok. Köszönök mindent. Mondj egy imát kettőnkért. Nagyszerű ember vagy.

 

Aláírta a nevét, de volt még egy utóirat is: Kérlek, ne telefonálj, ne írj, ne próbálj meglátogatni. Csak baj lenne belőle. Még egyszer köszönök mindent.
Tudta, hogy itt fogok várni hűségesen. Az elmúlt huszonnégy órában vágytól fűtött gondolatok cikáztak az agyamban, és eszembe sem jutott, hogy esetleg kiengedik a kórházból. Biztos voltam benne, hogy ma este találkozunk.
Céltalanul lődörgök a végtelen folyosókon, megpróbálom összeszedni magamat. Eltökélt szándékom, hogy megkeresem Kellyt. Szüksége van rám, mert nincs senki más, aki segíthetne neki.
Egy nyilvános telefonnál megtalálom Cliff Rikert a telefonkönyvben, és gyorsan beütöm a számot. Előre felvett hang közli velem, hogy a telefont kikapcsolták.

 

 

Húsz

Szerdán kora reggel megérkezünk a hotel halljába, aztán gyorsan beterelnek minket egy futballpályánál is nagyobb bálterembe. Betűrendben nyilvántartásba vesznek minket, a vizsgadíjat már régen befizettük. Néhányan idegesen szót váltanak egymással, de nem nagyon barátkozunk.
A körülbelül kétszáz vizsgázónak legalább a fele a Memphisi Állami Egyetemen végzett a múlt hónapban. A barátaim és az ellenségeim. Booker egy tőlem távoli asztalnál foglal helyet. Úgy döntöttünk, hogy nem ülünk egymás mellé. Sara Plankmore Wilcox és S. Todd a terem túlsó végében, az egyik sarokban vannak. Múlt szombaton házasodtak össze. Szép kis mézeshetek. S. Todd jóképű fickó, gondosan ápolt és öntelten magabiztos, ahogy ezt egy igazi kékvérűtől várni lehet. Remélem, hogy megbukik a vizsgán. És Sara is.
Érzem a levegőben a versenyszellemet, olyan a hangulat, mint az egyetemen az első néhány hétben, amikor mindannyiunkat nagyon foglalkoztatott a másik produkciója. Biccentek néhány ismerősnek, és azt kívánom magamban, bukjanak meg, ugyanis ők azt kívánják magukban, hogy én bukjam meg. Ilyen ennek a szakmának a természete.
Miután mindannyiunkat annak rendje és módja szerint leültettek az összecsukható asztalokhoz, tízperces tájékoztatást kapunk. Aztán pontosan nyolckor kiosztják a vizsgapapírokat.
A vizsga trükkös, beugratós tesztfeladatok végtelen sorával kezdődik, amelyek az összes államban érvényben lévő törvényekre, jogszabályokra vonatkoznak. Teljességgel lehetetlen megállapítani belőlük, hogy mennyire vagyok felkészült. Lassan telik el a délelőtt. Egy csöndes szállodai ételbárban ebédelünk Bookerrel, egy szót sem ejtünk a vizsgáról.
Vacsorára pulykasonkás szendvicset eszem Miss Birdie-vel a teraszon. Kilenckor már ágyban vagyok.

 

A vizsga péntek délután ötkor ér véget, amikor már mindannyian az utolsókat rúgjuk. Túlzottan kimerültek vagyunk ahhoz, hogy ünneplésbe kezdjünk. Még egyszer utoljára beszedik a dolgozatainkat, és közlik velünk, hogy elmehetünk. Szóba jön, hogy menjünk el inni valamit a régi szép idők emlékére, így aztán hatan összegyűlünk a Yogi'sban néhány rundra. Prince ma nincs bent, és nagy megkönnyebbülésemre Bruisert sem látom, ugyanis nagyon nem szeretném, hogy a barátaim a főnököm társaságában lássanak.
Az egyetemen az első szemeszter után megtanultuk, hogy az a legjobb, ha utólag egy szót sem beszélünk a vizsgáról. Ha az ember összehasonlítgatja a jegyzeteit, fájdalmas kétségek gyötrik, hogy mi mindent rontott el.
Pizzát eszünk, megiszunk néhány sört, de túl fáradtak vagyunk ahhoz, hogy kárt tegyünk magunkban. Hazafelé menet Booker elmondja, hogy fizikailag rosszul érzi magát a vizsgától. Biztos benne, hogy elszúrta az egészet.

 

Tizenkét órát alszom. Megígértem Miss Birdie-nek, hogy ma dolgozni fogok a kertben, ha nem esik. Amikor végül felébredek, ragyogóan süt be a nap a szobámba. Meleg van, a levegő párás, ragadós – ilyen a tipikus memphisi július. Miután három napon keresztül egy ablaktalan teremben erőltettem a szememet, a képzelőerőmet és a memóriámat, kész vagyok a piszkos, verítékes fizikai munkára. Úgy jövök el a házból, hogy Miss Birdie nem vesz észre, és húsz perccel később már leparkolok a Black család kocsifeljáróján.
Donny Ray a verandán vár, farmer meg tornacipő van rajta, sötét zokni, fehér póló és egy normálméretű baseballsapka, ami túlságosan nagynak tűnik beesett, aszott arca fölött. Bottal jár, de így is szüksége van arra, hogy egy erős kéz a karja alá nyúljon. Bottal végigcsoszogunk vele a keskeny járdán, aztán óvatosan besegítjük az autóm első ülésére. Dot örül, hogy Donny Ray néhány órára kimozdul a házból; hónapok óta először, tudom meg tőle.
Ahogy keresztülhajtunk a városon, Donny Ray a bottal a lába között ül mellettem, lehajtott fejjel. Miután egyszer köszönetet mond nekem, alig szólal meg.
Három esztendeje, tizenkilenc éves korában fejezte be a középiskolát, testvére, Ron egy évvel korábban végzett. Meg sem próbált főiskolára jelentkezni. Két évig egy élelmiszerboltban dolgozott, de miután kirabolták az üzletet, felmondott. Nagyon kevés munkahelye volt, és az eddig átnézett papírokból az derül ki, hogy Donny Ray sohasem keresett többet a minimálbérnél.
Ron viszont egyetemet végzett, jelenleg pedig posztgraduális tanulmányokat folytat Houstonban. Nőtlen és ritkán látogat el Memphisbe. Dot azt mondta, hogy a két Fiú sohasem állt igazán közel egymáshoz. Donny Ray nem mozdult ki a házból, olvasott és repülőgépmodelleket készített. Ron biciklizni ment, és egyszer hozzácsapódott egy tizenkét éves srácokból álló utcai bandához. Dot biztosított engem, hogy jó fiúk voltak. Az aktában világos és elegendő bizonyíték van arra, hogy Ron csontvelője tökéletesen megfelelne Donny Raynek az átültetéshez.
Zötykölődünk ócska kis autómban. Donny Ray maga elé mered, a sapka simlédere szinte eltakarja a szemét, és csak akkor szólal meg, ha kérdezem. Leparkolunk Miss Birdie Cadillacje mellett, s közben elmondom Donny Raynek, hogy a városnak ebben az elegáns részében álló, szép, öreg házban lakom. Nem tudom megállapítani, hogy tetszik-e neki vagy sem, de az a gyanúm, hogy nem. Elcsoszogunk a fenyőforgácsos zsákok mellett a terasz egyik árnyékos részére.
Miss Birdie tudja, hogy Donny Rayjel érkezem, és türelmetlenül várja már a friss limonádéval. Bemutatom őket egymásnak, és Miss Birdie gyorsan átveszi az irányítást. Valami rágcsálnivalót? Süteményt? Valami olvasnivalót? Párnákkal rakja körbe Donny Rayt, és közben megállás nélkül csicsereg. Aranyból van a szíve. Meséltem neki, hogy a Cipruskertben találkoztam Donny Ray szüleivel, ezért különös melegséget érez a fiú iránt. Hiszen elvégre az ő nyájához tartozik.
Miután annak rendje és módja szerint elhelyeztük a fiút a hűvösben, biztonságos távolságban a napsugaraktól, amelyek megperzselhetnék krétafehér bőrét, Miss Birdie bejelenti: itt az ideje, hogy munkához lássunk. Drámai szünetet tart, végigtekint a hátsó udvaron, megvakarja az állát, mintha mélyen a gondolataiba merült volna, aztán pillantása lassan megpihen a fenyőforgácson. Donny Ray kedvéért ad nekem néhány utasítást, én pedig belevágok a munkába.
Hamarosan csurog rólam az izzadság, de ezúttal a munka minden percét élvezem. Az első órában Miss Birdie panaszkodik a párás levegő miatt, de aztán úgy dönt, hogy a terasz melletti virágoknál foglalja el magát, ahol hűvösebb van. Hallom, hogy megállás nélkül beszél Donny Rayhez, aki ugyan nem nagyon válaszolgat neki, de legalább élvezi a friss levegőt. Az egyik fordulónál, amikor eltolom mellettük a talicskát, észreveszem, hogy dámáznak. A következőnél meg azt látom, hogy Miss Birdie Donny Ray mellett ül, és képeket mutogat neki egy könyvből.
Többször gondoltam már rá, hogy megkérdezem Miss Birdie-től: nem akar-e segíteni Donny Raynek. Úgy hiszem, ez a drága öreg néni kiállítana egy csekket a csontvelő-átültetéshez, ha valóban van pénze. De mégsem kérdeztem meg tőle, két okból is. Először is: már késő van az átültetéshez. Másodszor pedig: ha nincs pénze, megalázó lenne a számára. Már így is nagyon gyanakszik, miért érdeklődöm annyira a pénze után. Semmilyen körülmények között sem kérhetek tőle.
Nem sokkal azután, hogy megállapították a fehérvérűségét, erőtlen próbálkozások történtek annak érdekében, hogy pénzt gyűjtsenek a kezelésre. Dot összefogott néhány barátjával, és elhelyezték Donny Ray fényképét az észak-memphisi élelmiszerüzletekben árult tejesdobozokon. Nem szedtek össze valami sokat, mesélte Dot. Kibéreltek egy vadászházat, és hatalmas partit rendeztek, volt sült törpeharcsa meg countryzene, még a helyi lemezlovast is sikerült rávenni, hogy cserélgesse a lemezeket. A mulatság egyetlen eredménye az lett, hogy az összegyűjtött összeg huszonnyolc dollárral kevesebb lett.
Az első kemoterápiás kezeléssorozat négyezer dollárba került, ennek kétharmadát a St. Peter's Kórház állta. A többit sikerült összekaparni. Öt hónappal később újult erővel lángolt fel a betegség.
Miközben ások, cipelek és izzadok, azon igyekszem, hogy mentális energiáimat a Great Benefit elleni gyűlöletre összpontosítsam. Nem kerül nagy erőfeszítésembe.
Az ebéd kellemes meglepetést hoz. Miss Birdie csirkelevest főzött, nem pontosan azt, amit egy ilyen napon szívesen ennék, de legalább nem a szokásos pulykasonkás szendvicset tette elém. Donny Ray megeszik egy fél tányér levest, aztán azt mondja, hogy le kell pihennie. Szívesen kipróbálná a függőágyat. Odakísérjük és segítünk neki elhelyezkedni. Bár több mint harminc fok van, kér egy takarót.
Ülünk az árnyékban, limonádét iszogatunk, és arról beszélünk, milyen szerencsétlen ember Donny Ray. Elmondok ezt-azt Miss Birdie-nek a Great Benefit elleni várható pereskedésről, és különös hangsúlyt fektetek arra a tényre, hogy tízmillió dolláros kártérítést követelünk tőlük. Miss Birdie feltesz néhány általános kérdést az ügyvédi vizsgáról, aztán eltűnik a házban.
Amikor visszajön, a kezembe nyom egy borítékot, ami egy atlantai ügyvédtől érkezett. Megismerem a cég nevét.
– Meg tudja magyarázni ezt? – kérdezi Miss Birdie, és megáll előttem csípőre tett kézzel.
Az ügyvéd mellékelte azt a levelet, amelyet én küldtem neki. A levelemben közöltem vele, hogy én képviselem Miss Birdie Birdsongot, aki felkért arra, hogy készítsem el a végrendeletét, ezért szükségem van bizonyos információkra elhunyt férjének vagyonával kapcsolatban. A Miss Birdie-nek küldött levélben az ügyvéd afelől érdeklődik, hogy rendelkezésemre bocsáthat-e bizonyos információkat. Közömbösnek tűnik, mintha csak utasításokat követne.
– Ott van benne minden feketén-fehéren – mondom. – Én vagyok az ügyvédje, Miss Birdie. Próbálok információkat gyűjteni.
– Nem mondta nekem, hogy kutakodni fog Atlantában.
– Miért baj ez? Mi van elrejtve ott, Miss Birdie? Miért olyan nagy titok ez?
– A bíró lezáratta az ügy aktáit – mondja Miss Birdie vállat vonva, mintha ezzel be is akarná fejezni a beszélgetést.
– Mi van az aktában?
– Mocsok és szemét.
– Magával kapcsolatban?
– Nem, az isten szerelmére!
– Oké. Akkor kivel kapcsolatban?
– Tony családjával kapcsolatban. A bátyjának a bőre alatt is pénz volt, tudja, jó néhányszor megházasodott, és volt egy halom gyereke. Az egész család holdkóros volt. Hatalmas veszekedés támadt a végrendelete miatt, azt hiszem, összesen négy készült. Nem tudok túl sokat az egészről, de egyszer azt hallottam, hogy amikor az ügy lezárult, az ügyvédek hatmillió dollárt kaptak. A pénznek egy része Tonyhoz került, aki pont annyi ideig élt, hogy a floridai törvények szerint megörökölje. Tony nem is tudott róla, mert túl hamar meghalt. Csak egy feleséget hagyott maga után. Engem. Csak ennyit tudok.
Nem fontos, hogy Miss Birdie hogyan szerezte meg a pénzt. De azért azt szép lenne tudni, mennyit örökölt.
– Nem akar beszélgetni a végrendeletéről? – kérdem.
– Nem. Majd később – feleli Miss Birdie, a kertészkesztyű felé nyúlva. – Lássunk munkához.

 

Órákkal később Dottal és Donny Rayjel ülök a konyhából nyíló, gyom borította teraszon. Buddy már ágyban van, hála a jóistennek. Donny Ray fáradt a Miss Birdie-nél töltött naptól.
Szombat este van a külvárosban, a faszén meg a fűszer illata áthatja a fullasztó levegőt. A fakerítéseken és az ápolt, rendben tartott sövényeken túlról hallani lehet az alkalmi szakácsok és vendégeik hangját.
Jóval könnyebb itt ülni és hallgatni, mint ülni és beszélni. Dot szívja egyik cigarettát a másik után, koffeinmentes kávét iszogat, néha bedob egy pletykát az egyik szomszédról. Vagy az egyik szomszéd kutyájáról. A mellettük lévő házban lakó nyugdíjas férfi a múlt héten levágta az ujját a fűrésszel, és Dot ezt nem kevesebb, mint három alkalommal említi meg.
Engem nem érdekel. Órákon keresztül el tudok ücsörögni itt, és jámborán hallgatom Dotot. Agyam még mindig zsibbadt az ügyvédi vizsgától. Most nem valami nehéz elszórakoztatni engem. És amikor sikerül elfeledkeznem a jogról, Kelly foglalja el a gondolataimat. Még ki kell találnom, hogyan találkozzam vele anélkül, hogy bajt okoznék, de biztosan megkeresem. Csak egy kis időre van szükségem.

 

 

Huszonegy

A Shelby Megyei Igazságügyi Központ egy modern, tizenkét emeletes épület a belvárosban. Számos tárgyalóterem van benne, meg irodák a fogalmazóknak és adminisztrátoroknak. Otthont ad a kerületi államügyésznek és a seriffnek. Még börtön is van benne.*
A büntetőbíróságnak tíz részlege van, tíz bíró dolgozik tíz különböző tárgyalóteremben. A középső szinteken ügyvédek, rendőrök, alperesek meg a családtagjaik sürgölődnek. Ijesztő dzsungel ez egy kezdő jogásznak, Deck azonban jól ismeri a járást. Mielőtt idejöttünk, lebonyolított néhány telefont.
A négyes tárgyalóterem ajtajára mutat, aztán azt mondja, hogy egy óra múlva majd itt találkozunk. Belépek a kettős ajtón, és helyet foglalok a hátsó sorban. A padlót szőnyeg borítja, a bútorzat nyomasztóan modern. A terem elülső részében egy hangyarajnyi ügyvéd. Jobbra, egy korláttal elválasztott területen narancssárgába öltöztetett őrizetesek várják első megjelenésüket a bíróság előtt. Van a teremben egy közvádló is, aki éppen az aktáiban lapozgat, a soron következő alperes anyagát keresi.
Elölről a második sorban látom Cliff Rikert. Összedugja a fejét az ügyvédjével, iratokat néznek át együtt. A felesége nincs a tárgyalóteremben.
Megjelenik a bíró, mindenki feláll. Néhány ügyet elhalasztanák, óvadékot csökkentenék vagy hatályon kívül helyeznek, jövőbeli időpontokban egyeznek meg. Az ügyvédek rövid tanácskozásra összedugják a fejüket, aztán bólintanak és súgva közölnek valamit a bíróval.
Cliff nevét szólítják, ő odasétál a bírói pulpitus előtt lévő emelvényhez. Ügyvédje ott áll mellette a papírokkal. A közvádló bejelenti a bíróságnak, hogy bizonyítékok hiányában elejtették a vádat Cliff Riker ellen.
– Hol az áldozat? – vág közbe a bíró.
– Úgy döntött, hogy nem jön el – feleli a közvádló.
– Miért? – érdeklődik a bíró.
Azért, mert tolókocsiban ül, üvölteném a legszívesebben.
A közvádló megvonja a vállát, mintha azt akarná jelezni, hogy nem tudja, sőt mi több, nem is érdekli. Cliff ügyvédje szintén a vállát vonogatja, mintha nagyon meg lenne lepve rajta, hogy az ifjú hölgy nincs itt, hogy megmutassa a sérüléseit.
A közvádlónak sok a dolga, délig még több tucat ügyön kell dolgoznia. Gyorsan összefoglalja a tényeket, beszámol a letartóztatás körülményeiről és a bizonyítékok hiányáról; az áldozat ugyanis nem hajlandó tanúskodni.
– Ez a második alkalom – állapítja meg a bíró, Cliffre meredve. Miért nem válik el tőle, mielőtt megöli?
– Próbálok megváltozni, bíró úr – mondja Cliff szánnivalóan, előre begyakorolt módon.
– Akkor igyekezzen. Ha ezek a vádak még egyszer elém kerülnek, nem fogom elejteni őket. Megértette?
– Igen, uram – feleli Cliff, mintha mélyen sajnálná, hogy ilyen sok kellemetlenséget okoz. A papírok a bíró elé kerülnek, aki fejcsóválva aláírja őket. A vád ezzel semmissé vált.
Az áldozat hangját ismét nem lehetett hallani. Otthon van törött bokával, de nem ezért maradt távol. Azért rejtőzködik, mert nem szeretné, hogy ismét megverjék.
Cliff kezet ráz az ügyvédjével, és végigmasíroz a széksorok között, elmegy mellettem is, aztán ki az ajtón, a szabadságba, és azt csinálhat, amit csak akar; védett az igazságszolgáltatással szemben, mert senki sem segít Kellynek.
Van valami elkeserítő logika abban, ahogy az igazságszolgáltatás működik. Itt ül a közelben, narancssárgába öltöztetve, megbilincselve néhány gyilkos, nemi erőszakot elkövető meg kábítószer-kereskedő. A bíróságnak alig van rá ideje, hogy végigtanulmányozza az ügyeket és kimérje a többé-kevésbé méltó büntetéseket. Hogyan lehetne elvárni ettől a rendszertől, hogy védelmet nyújtson a fizikailag bántalmazott feleségeknek?
A múlt héten, miközben én a vizsgán ültem, Deck lebonyolított néhány telefont. Megtalálta a Riker házaspár új lakcímét és telefonszámát. Éppen most költöztek egy nagy társasházparkba, Memphis délkeleti részére. Hálószobás lakás havi négyszáz dollárért. Cliff fuvarvállalatnál dolgozik, ami egészen közel van az irodánkhoz. Deck úgy sejti, hogy körülbelül havi hétszáz dollárt keres. Az ügyvédje egy senki, az a fajta, akiből legalább egymillió van ebben a városban.
Elmondtam Decknek az igazságot Kellyről. Azt felelte, hogy jó, ha tudja, mert amikor majd Cliff leröpíti a fejemet egy vadászpuskával, ő ott lesz a közelben, hogy elmondja, miért is történt.
Azt is mondta nekem, hogy felejtsem el Kellyt. Csak bajom származhat ebből az ügyből.

 

Van egy üzenet az íróasztalomon, hogy azonnal menjek be Bruiserhez. Túlméretezett íróasztala mögött ül éppen, és telefonál a jobb kezénél lévő készülékkel. A bal kezénél is van egy telefon, és még három elszórva az iroda különböző pontjain. Egy a kocsijában. Egy az aktatáskájában. És van még egy, amit nekem adott, hogy éjjelnappal el tudjon érni.
Int, hogy üljek le, úgy forgatja vörös és fekete szemét, mintha azt akarná jelezni, hogy valami idiótával beszélget, és válaszképpen csak röffent valamit a kagylóba. Az akvárium szűrője zümmög és szörcsög.
Deck megsúgta nekem, hogy Bruiser évi három-ötszázezer dollárt szed össze. Nehéz elhinni, ha az ember körülnéz ebben a zsúfolt helyiségben. Négy ügyvédet tart arra, hogy állandóan szaglásszanak és felhajtsák a biztosítási ügyeket. (És most már itt vagyok neki én is.) Decknek tavaly öt ügyet sikerült összeszednie, amelyek százötvenezer dollárt hoztak Bruiser konyhájára. Rengeteg kábítószeres üggyel foglalkozik, és a kábítószeriparban olyan ügyvédként tisztelik, akiben meg lehet bízni. Deck szerint azonban Bruiser Stone igazi jövedelme nem innen származik. Benne van – hogy milyen mértékben, senki sem tudja, bár a szövetségi kormány elszántan igyekszik kideríteni – a memphisi és a nashville-i topplesüzletben. Ez bizony készpénzben gazdag iparág, ezért nem lehet tudni, mennyit is vág Bruiser zsebre.
Háromszor vált el, közölte velem egyszer Deck, miközben egy zsírtól csöpögő szendvicset eszegettünk a Trudy'sban. Három tizenéves gyereke van, akik, egyáltalán nem meglepő módon, az édesanyjukkal élnek. Bruiser kedveli a toplesstáncosnők társaságát, sokat iszik és sokat költ szerencsejátékra, és soha az életben nem lesz annyi pénze – függetlenül attól, hogy kövér ujjaival mennyit tud felmarkolni –, amennyi elég lenne neki.
Hét évvel ezelőtt csalás vádjával letartóztatták, de a vádhatóságnak nem volt semmi esélye. Egy évvel később elejtették a vádakat. Deck megvallotta nekem, hogy nagyon nyugtalanítja az a nyomozás, amit az FBI most folytat a memphisi alvilágban, s melynek során több ízben is felbukkant Bruiser Stone és legjobb barátja, Prince Thomas neve. Deck azt mondja, hogy Bruiser az utóbbi időben kicsit furán viselkedik: a szokásosnál is többet iszik, gyorsan feldühödik, és túlságosan sokat rohangál és morgolódik az irodában.
Ami pedig a telefonokat illeti, Deck biztos benne, hogy az FBI az irodában működő összes telefont lehallgatja, még az enyémet is. És úgy véli, hogy a falakban is lehallgatókészülékek vannak. Ezt már korábban is csinálták, közölte velem Deck ünnepélyes komolysággal. És legyek óvatos a Yogi'sban is.
Ezzel a megnyugtató információval hagyott magamra tegnap délután. Ha átmegyek az ügyvédi vizsgán, összeszedek egy kis pénzt, és már itt sem vagyok.
Bruiser végre leteszi a kagylót, és megdörzsöli fáradt szemét.
– Nézd meg ezt – mondja, és elém tol egy vastag papírhalmot.
– Mi ez?
– A Great Benefit válasza. Most majd megtanulod, miért olyan keserves dolog a nagyvállalatokkal pereskedni. Rengeteg pénzük van arra, hogy rengeteg jogászt alkalmazzanak, akik rengeteg papírt termelnek. Leo F. Drummond valószínűleg kettőszázötvenet kér óránként a Great Benefittől.
A biztosító beadvánnyal fordult a bírósághoz, amelyben a Black-kereset visszautasítását kéri, és érveik megtámogatására egy hatvanhárom oldalas tényvázlatot mellékeltek. Azt is kérelmezik, hogy a beadvány ügyében Harvey Hale bíró úr tartson meghallgatást.
Bruiser higgadtan méreget.
– Isten hozott a csatatéren.
Szép kis gombóc kezd formálódni a torkomban. Napokig el fog tartani, amíg válaszolok erre.
– Ez nem akármi – mondom kiszáradt torokkal. Azt sem tudom, hol kezdjem el.
– Olvasd át figyelmesen a szabályokat. Válaszolj a beadványra. Írd meg a tényvázlatot. De igyekezz. Nem olyan szörnyű, mint amilyennek látszik.
– Tényleg?
– Tényleg, Rudy. Ez csak papírmunka. Sokat fogsz tanulni belőle. Ezek a nyavalyások minden létező beadványt benyújtanak, meg még ki is találnak egy halommal, és mindegyikhez mellékelnek egy szép vastag tényvázlatot. És állandóan a bíróságra akarnak rohanni, hogy szeretett kis beadványuk ügyében meghallgatást tartson egy bíró. Nem igazán törődnek azzal, hogy elfogadják-e a beadványukat vagy sem, a pénzüket mindenképpen megkapják. És ráadásul így késleltetni tudják a tárgyalást. Mesteri módon űzik ezt a játékot, ügyfeleik pedig állják a számlát. A probléma az, hogy közben agyonhajszolnak téged.
– Már most fáradt vagyok.
– Keserves munka ez. Drummond csak csettint egyet, és azt mondja: „kérek egy beadványt a kereset elutasítására”, és három ügyvéd nyomban eltemetkezik a könyvtárban, két segédügyvéd pedig előszedi a számítógépekből a régi tényvázlatokat. Tessék! Pár perc alatt ott van az asztalán egy vaskos, alaposan kidolgozott tényvázlat. Aztán Drummond néhányszor átolvassa, óránként kettőötvenért szemezget benne egy kicsit, esetleg odaadja átnézésre az egyik üzlettárs haverjának is. Aztán kicsit megszerkeszti, vág belőle, átalakítgatja, és az ügyvédek visszamennek a könyvtárba, a segédügyvédek pedig a számítógépeikhez. Csalás az egész, de a Great Benefitnek rengeteg pénze van, és szívesen perkál az olyanoknak, mint a Tinley Britt.
Úgy érzem magam, mintha egy egész hadsereggel kellene felvennem a harcot. Egyszerre megszólal két telefon, Bruiser felkapja a közelebb lévőt.
– Láss munkához! – utasít, aztán beleszól a kagylóba.
Fogom az irathalmazt, beviszem az irodámba, és becsukom az ajtót. Átolvasom a kereset elutasítását indítványozó beadványt és a hozzá mellékelt, hibátlanul gépelt tényvázlatot. Gyorsan felfedezem, hogy meggyőző érveket sorakoztat fel jóformán minden ellen, amit én a keresetben állítottam. A nyelvezete választékos és világos, mentes az ilyen irományokra jellemző jogi halandzsától, figyelemre méltóan jó stílusban írták. Szinte az összes lap alján csinos kis lábjegyzetek díszelegnek. Még tartalomjegyzék, tárgymutató és bibliográfia is van benne.
Csak egyvalami hiányzik: egy előkészített, már csak bírói aláírásra váró határozat arról, hogy a Great Benefit mindent megkap, amit csak akar.
Mire harmadszor is elolvasom, magamhoz térek, és elkezdek jegyzetelni. Talán van egy-két gyenge pontja, amit meg lehetne piszkálni. Lassan elmúlik a sokk és a rémület hatása. A Great Benefit iránt érzett mérhetetlen ellenszenvemből merítek erőt, végigpörgetem magamban, mit tettek az ügyfelemmel, és felgyűröm az ingujjamat.
Lehet, hogy Mr. Leo F. Drummond a tárgyalóterem ördöge, és az is lehet, hogy egy seregnyi tányérnyaló ugrik a füttyentésére, de nekem, Rudy Baylornak pillanatnyilag nincs semmi más dolgom. Vág az eszem, mint a borotva, és keményen tudok dolgozni. Ha papírháborút akar folytatni velem, rendben. Annyi papírt küldök majd neki, hogy belefullad.

 

Deck már hatszor ment neki az ügyvédi vizsgának. Harmadik próbálkozásra majdnem le is tette Kaliforniában, de az összesítésben végül két pontja hiányzott. Háromszor próbálta meg Tennessee államban, de igazából semmi esélye nem volt arra, hogy sikerüljön, közölte velem figyelemre méltó őszinteséggel. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy Deck le akarja tenni a vizsgát. Évi negyvenezer dollárt keres azzal, hogy ügyfeleket hajt fel Bruisernek, és etikai megfontolásokkal nem kell bajlódnia. (Na nem mintha Bruisernek lennének ilyen gondjai.) Decknek nem kell kamarai tagdíjat fizetnie, nem fő a feje a folyamatos továbbképzés miatt, nem vesz részt szemináriumokon, nem jelenik meg bírók előtt, és persze nincs lelkiismeret-furdalása.
Deck olyan, mint egy pióca. Ha van mögötte ügyvéd, akinek a nevét használhatja, és kap egy irodát, ahol dolgozhat, rendesen végzi a munkáját.
Tudja, hogy nincs valami sok dolgom, ezért szokásává vált, hogy tizenegy óra körül benéz hozzám az irodámba. Félóráig pletykálunk, aztán elsétálunk a Trudy'sba egy olcsó ebédre. Most már megszoktam Decket. Szerény, igénytelen kis ember, aki szeretne a barátom lenni.
A sarokban ülünk, a rakodómunkások között ebédelünk, Deck olyan halkan beszél, hogy alig hallom. Néha, különösképpen a kórházak várószobáiban, olyan merész tud lenni, hogy az már kényelmetlen az embernek, aztán meg máskor olyan félénk, mint egy egérke. Motyog valamit, láthatólag nagyon szeretné, hogy meghalljam, és közben úgy pillantgat hátra a válla mögött, mintha attól tartana, hogy mindjárt megtámadják.
– Dolgozott egy fickó a cégnél, úgy hívták, hogy David Roy, egészen közeli viszonyban volt Bruiserrel. Együtt számolták a pénzüket. Zavaros ügyletei miatt Royt kizárták az ügyvédi kamarából, így aztán nem dolgozhatott ügyvédként. – Deck az ujjaival letörli a tonhalsalátát a szájáról. – Nagy ügy. Roy itt hagy minket, átmegy az utca túloldalára és nyit egy toplessklubot. De az kigyullad. Nyit egy másikat, az is leég. Aztán megint nyit egy újabbat. Kitör a háború a ciciiparban. Bruiser túl okos ahhoz, hogy nagyon belekeveredjen, de azért ott van a közelben. A te haverod, Thomas Prince is. Néhány éven keresztül folyik a háború. Néha találnak egy holttestet. Aztán újabb és újabb tűzesetek jönnek. Roy és Bruiser egyszer csak nagyot bukik. Tavaly a szövetségiek elkapják Royt, és az a szóbeszéd járja, hogy dalolni fog. Tudod, mire gondolok.
Bólintok, miközben már én is mélyen előregörnyedek, mint Deck. Senki sem hall minket, de néhányan ránk bámulnak, mert így összedugjuk a fejünket az étel fölött.
– Nos, David Roy tegnap tanúvallomást tett az esküdtbíróság előtt. Úgy tűnik, sikerült alkut kötnie.
Ezzel a zárómondattal Deck mereven kiegyenesik, és úgy forgatja a szemét, mintha azt akarná mondani, hogy a többit már én is ki tudom találni.
– És? – vakkantom, még mindig előregörnyedve.
A homlokát ráncolja, óvatosan körbepillant, aztán megint lehajtja a fejét.
– Elég valószínű, hogy köpött Bruiserről. Esetleg Prince Thomasról is. Még azt a vad híresztelést is hallottam, hogy díjat tűztek ki a fejére.
– Vérdíjat tűztek ki a fejére?!
– Igen. Csöndesebben.
– Kicsoda? – Az biztos, hogy nem az én munkaadóm.
– Próbáld kitalálni.
– Nem Bruiser.
Összezárt szájjal, szemérmesen mosolyog, és azt mondja:
– Nem ez lenne az első alkalom. – És ezzel hatalmasat harap a szendvicséből, lassan rágni kezdi a falatot, s közben szaporán bólogat. Megvárom, amíg lenyeli.
– Végül is mit akarsz mondani nekem? – kérdezem.
– Őrizd meg a választási lehetőségeidet.
– Nincsenek választási lehetőségeim.
– Lehet, hogy odébb kell állnod.
– Csak most jöttem ide.
– Lehet, hogy meleg lesz a helyzet.
– Na és veled mi lesz? – kérdem.
– Lehet, hogy nekem is odébb kell állnom.
– És a többiek?
– Ne aggódj miattuk, ők sem aggódnak miattad. Én vagyok az egyetlen barátod.
Órákon keresztül ezek a szavak járnak a fejemben. Deck többet tud, mint amennyit elmond nekem; még egy-két ebéd, és minden részletet ismerni fogok. Erős a gyanúm, hogy Deck helyet keres magának, ahol landolhatna, ha beüt a katasztrófa. Már megismerkedtem a többi ügyvéddel a cégnél – Nicklass-szel, Toxerrel és Ridge-dzsel –, de ők mindig csak a maguk dolgával törődnek, és kevés mondandójuk van a számomra. Mindig be van zárva az ajtajuk. Deck szerint Toxer és Ridge haverok, és könnyen lehet, azt tervezik, hogy hamarosan megnyitják a saját irodájukat. Nicklass alkoholista, a teljes kiborulás határán van.
Bruiser szempontjából nem az lenne a legrosszabb forgatókönyv, ha vádat emelnének ellene és bíróság elé állítanák. Az eljárás legalább egy évig elhúzódna. Közben dolgozhatna az irodájában, és intézhetné az ügyeit. Gondolom. Amíg el nem ítélik, nem zárhatják ki az ügyvédi kamarából.
Nyugi, mondogatom magamnak.
És ha kihajítanak az utcára, nagy dolog, előfordult már velem. Sikerült a talpamra esnem.

 

Úgy nagyjából Miss Birdie háza irányába indulok el, és elhajtok egy park mellett. Legalább három softballmeccs zajlik a megvilágított pályákon.
Megállók egy autómosó melletti nyilvános telefonnál, és feltárcsázom a számot. A harmadik csöngetés után veszi fel.
– Halló? – A hang az egész testemben visszhangzik.
– Ott van Cliff? – kérdem a szokásosnál egy oktávval mélyebben. Ha igent mond, egyszerűen leteszem.
– Nincs. Kivel beszélek?
– Rudy vagyok – válaszolom normális hangon. Visszatartom a lélegzetemet, és arra számítok, hogy mindjárt meghallom a kattanást meg a tárcsahangot, de ugyanakkor halk, vágytól fűtött szavakra is számítok. A francba, nem tudom, mire számítsak.
Nem szól bele ugyan, de nem is teszi le a kagylót.
– Megkértelek, hogy ne telefonálj – mondja, de hangjában nyoma sincs dühnek vagy csalódottságnak.
– Ne haragudj. Nem tudtam megállni. Aggódom miattad.
– Nem csinálhatjuk ezt.
– Mit nem csinálhatunk?
– Viszlát. – Most hallom a kattanást és azután a tárcsahangot. Minden bátorságomra szükségem volt ahhoz, hogy felhívjam, de most azt kívánom magamban, bárcsak ne tettem volna. Sok embernek több bátorsága van, mint esze. Tudom, hogy Kelly férje egy forrófejű idióta, de fogalmam sincs, milyen messzire megy el. Ha féltékeny típus, és biztos vagyok benne, hogy az, hiszen egy tizenkilenc éves, megkeseredett tahó, aki feleségül vett egy gyönyörű lányt, akkor szerintem minden mozdulatát árgus szemekkel figyeli. De vajon arra is képes lenne, hogy lehallgattassa a saját telefonjukat? Ez ugyan nem túlzottan valószínű, de azért egy darabig mégsem tudok elaludni ettől a gondolattól.

 

Alig telik el egy félóra azóta, hogy elaludtam, amikor megszólal a telefon. A digitális óra szerint már majdnem hajnali négy van. A sötétben a telefon után kotorászok.
Deck az, rettentő izgatott, az autótelefonjáról hív. A lakásom felé tart eszelős tempóban, már csak alig háromutcányira van. Valami hatalmas ügyről van szó, ami nem tűr halasztást, valamiféle csodálatos katasztrófa történt. Igyekezzek, utasít. Öltözz fel! Egy perc múlva kint kell lennem a járdán a ház előtt.
Ütött-kopott furgonjában vár rám odakint. Bepattanok, és ő csikorgó gumikkal elindul. A fogamat sem tudtam megmosni.
– Mi a francot csinálunk? – érdeklődöm.
– Óriási baleset volt a folyónál – tájékoztat komoran, mintha rettentően elszomorították volna a történtek. – Tegnap este valamivel tizenegy után egy olajszállító leszakadt a vontatóhajóról, és addig úszott lefelé a folyón, amíg neki nem ütközött a sétahajónak, amelyen középiskolások rendezvénye folyt. Körülbelül háromszáz gyerek volt a fedélzeten. A sétahajó a Mud-sziget közelében süllyedt el, egészen közel a parthoz.
– Ez tényleg szörnyű, Deck, de mi a fene dolgunk van ott nekünk?
– Ki kell mennünk a terepre. Bruiser kapott egy telefont. Aztán én is kaptam egy telefont Bruisertől. Most pedig itt vagyunk. Hatalmas baleset, lehet, hogy a legnagyobb, ami valaha is történt Memphisben.
– És erre büszkének kell lenni?
– Ezt te nem érted. Bruiser ezt nem fogja kihagyni.
– Remek. Akkor húzzon egy búvárruhát a nagy büdös testére, és halássza ki a hullákat.
– Lehet, hogy ez aranybánya lesz nekünk. – Deck sebesen hajt keresztül a városon. Nem szólunk egymáshoz, ahogy közeledünk a belváros felé. Egy mentőautó száguld el mellettünk, a pulzusom felgyorsul. Egy másik mentőautó vág be elénk.
A Riverside Drive-ot többtucatnyi mentőautó torlaszolja el, mindegyiknek villog a szirénája a sötét éjszakában. Tűzoltókocsik és mentőautók parkolnak közvetlenül egymás mellett. Egy helikopter ereszkedik lefelé a folyópart közelében.
Gyors léptekkel megkerüljük a kifeszített sárga szalagot, és csatlakozunk a víz szélénél bámészkodók csoportjához. Már jó néhány óra eltelt a baleset óta, a vészkészültség okozta feszültség alábbhagyott. Az emberek várakoznak. A kavicsos parton ülnek kis csoportokban, rémülten sugdolóznak, és sírva figyelik, ahogy a búvárok és a mentősök keresik a holttesteket. Lelkészek térdelnek mellettük, és együtt imádkoznak velük. Tucatnyi rémült arcú gyerek ül egymás mellett; vizes ruha van rajtuk, egymás kezét fogják, és a vízre merednek. A sétahajó egyik oldala alig háromméternyire van, fekete-kék búvárruhába öltözött mentőbúvárok kapaszkodnak bele. Mások a három, kötelekkel egymáshoz erősített pontoncsónakból végzik a munkájukat.
Szertartás zajlik itt, de eltart egy ideig, amíg megértem. Egy rendőr hadnagy végigsétál a mólótól vezető pallóhídon, és kilép a kavicsos partra. A már eddig is visszafogott tömeg teljesen elcsendesedik. A hadnagy odalép az egyik járőrkocsi elé, néhány riporter köréje gyűlik. A legtöbb ember ülve marad, a pokrócukat szorongatják, és buzgón imádkoznak. Ezek a szülők, családtagok és barátok. A hadnagy azt mondja:
– Sajnálom, de azonosítottuk Melanie Dobbins holttestét.
Szavai visszhangoznak a csöndben, amit nyomban megtörnek a lány családtagjainak sóhajtásai, nyögései. Összeölelkeznek, egymásra borulnak. A barátok letérdelnek melléjük, vigasztalóan simogatják őket, aztán egy nő felzokog.
A többiek feléjük fordulnak és figyelik őket, de mindannyian megkönnyebbülten sóhajtanak fel. A rossz hír ugyan elkerülhetetlen, de legalább halasztódik. Még mindig van remény.
A rendőr hadnagy visszasétál a mólóhoz, ahol éppen egy másik holttestet húznak ki a vízből.
Kezdetét veszi egy másik szertartás, amely nem olyan tragikus, viszont sokkal gusztustalanabb. Komor arcú úriemberek próbálnak meg a gyászoló család közelébe férkőzni. Kis fehér névjegykártyájuk van, amelyet nyomban megkísérelnek odaadni az elhunyt családtagjainak vagy barátainak. Egyre közelebb araszolnak a sötétben, s közben óvatosan méregetik egymást. Ölni tudnának ezért az ügyért. Csak az egyharmadát kérik a kártérítési összegnek.
Deck már jóval azelőtt kapcsol, hogy én akár csak sejteném is, hogy mi történik. Int a fejével a családok felé, de én nem vagyok hajlandó megmozdulni. Deck elvegyül a tömegben, és gyorsan eltűnik a sötétben, hogy kibányássza az aranyat.
Hátat fordítok a folyónak, és nem sokkal később már rohanok Memphis belvárosi utcáin.

 

 

Huszonkettő

A vizsgabizottság ajánlott levélben szokta elküldeni az ügyvédi vizsga eredményét. Az egyetemen az ember sok történetet hall arról, hogy a szerencsétlen, nyomorult ügyvédjelölt otthon ül, rágja a körmét és vár, aztán a postaláda mellett elájul. Vagy pedig rohanni kezd az utcán, és úgy lobogtatja a levelet, akár egy őrült. Valamikor jókat tudtam nevetni ezeken a történeteken, de manapság már nem találom olyan szellemesnek őket.
Eltelt harminc nap, és nem érkezett levél. Az otthoni címemet adtam meg, mert semmiképpen sem akartam, hogy bárki is kinyissa a levelet Bruiser irodájában.
A harmincegyedik nap szombatra esik; ez olyan nap, amikor egészen kilencig álhatók, mielőtt a munkavezetőm dörömbölni kezdene az ajtómon egy pemzlivel. A lakásom alatt lévő garázst gyorsan ki kell festeni, határozott Miss Birdie, bár szerintem kiváló állapotban van. Azzal a hírrel csalogat ki az ágyamból, hogy már csinált nekem szalonnás tojást, mindjárt kihűl, úgyhogy igyekezzek.
Jól megy a munka. A festés gyors eredményt produkál, ami bizony szemet gyönyörködtető. Látom a haladást. A legjobb esetben is csak azt mondhatom, hogy kényelmes tempóban dolgozom.
Hatkor Miss Birdie bejelenti, hogy ideje abbahagyni a munkát, eleget dolgoztam már, és a vacsorát illetően remek hírrel szolgálhat: vegetáriánus pizzát fog készíteni!
Reggel hatig dolgoztam a bárban, egy darabig semmi kedvem visszamenni. És a rám annyira jellemző módon semmi programom sincs szombat estére. Ami még ennél is rosszabb: eszembe sem jutott, hogy bármit is csinálhatnék ma este. Szomorú, de igen csábítónak tűnik, hogy most majd vegetáriánus pizzát ehetek egy nyolcvanéves hölgy társaságában.
Lezuhanyozok, khakiszínű nadrágot veszek fel meg tornacipőt. Fura illat terjeng a konyha felől, amikor belépek a házba. Miss Birdie a konyhában sürgölődik. Még sohasem csinált pizzát, tájékoztat, mintha ennek legalábbis örülnöm kellene.
A pizza nem is olyan rossz. A cukkini és a paprika kicsit kemény, de az egész le van öntve kecskesajttal meg gombával. Én meg farkaséhes vagyok. A nappaliban vacsorázunk, és közben egy Gary Grant-Audrey Hepburn-filmet nézünk. Miss Birdie átsírja a nagy részét.
A következő filmben Bogart a sztár, az izmaim lassan elkezdenek sajogni. Miss Birdie azonban a kanapé szélén ülve, lélegzet-visszafojtva figyeli minden mondatát annak a filmnek, amelyet ötven éve rendszeresen néz.
Hirtelen felpattan.
– Elfelejtettem valamit! – kiált fel, kisiet a konyhába, és hallom, hogy a papírok között turkál. Egy papírdarabbal a kezében jön vissza a nappaliba sebes léptekkel, megáll előttem, és drámai hangon azt mondja:
– Rudy, átmentél az ügyvédi vizsgán!
Egy fehér papírlapot tart a kezében, és én nyomban odaugrom, hogy elvegyem tőle. Tennessee Állam Jogászi Vizsgabizottságától érkezett, természetesen nekem címezték, és a lap közepén ott vannak vastag betűvel a fenséges hangzású szavak: „Gratulálunk! Ön letette az ügyvédi vizsgát.”
Megpördülök, Miss Birdie-re nézek, és egy pillanatig nagy kedvet érzek ahhoz, hogy pofon vágjam, mert ilyen otrombán beavatkozott a magánéletembe. Már korábban szólnia kellett volna, továbbá ahhoz végképp szemernyi kétség sem férhet, hogy nem volt joga kinyitni a borítékot. De most az összes sárga meg szürke foga csillog, ahogy boldogan mosolyog rám. Szemében könnyek gyűlnek, arcát a kezébe temeti, és majdnem annyira fel van villanyozva, mint én. Dühömet gyorsan felváltja a diadalmámor.
– Mikor érkezett? – kérdezem.
– Ma, miközben festettél. A postás bekopogtatott az ajtómon, téged keresett, de megmondtam neki, hogy most éppen nem érsz rá, így aztán aláírtam helyetted.
Az, hogy aláírta, egy dolog. Hogy ki is nyitotta, az egy másik.
– Nem kellett volna kinyitnia – mondom, de nem vagyok igazán mérges. Ilyenkor lehetetlen dühöngeni.
– Sajnálom. Azt hittem, hogy te is így szeretnéd. De nagyszerű hír, nem?
Valóban az. Kibóklászom a konyhába, úgy vigyorgok, mint egy tébolyult, és mélyeket lélegzem. Minden olyan csodálatos. Micsoda nagyszerű világ ez a miénk!
– Ünnepeljünk! – mondja Miss Birdie huncut kis mosoly kíséretében.
Miss Birdie benyúl a bárszekrénybe, egy darabig keresgél, rám mosolyog, aztán előhúz egy fura formájú üveget.
– Ezt a különleges alkalmakra tartogatom.
– Mi ez? – kérdem, miközben elveszem tőle az üveget. Ilyet sohasem láttam a Yogi'sban.
– Dinnyelikőr. Elég erős. – Miss Birdie kuncog egy kicsit. Most van az a pillanat, amikor bármit felhörpintenék. Miss Birdie keres két egyforma kávéscsészét – röviditalt soha nem szoktak felszolgálni ebben a házban –, aztán félig megtölti őket. Az ital sűrű és ragadós. Illata a fogorvosi rendelőket idézi fel az emlékezetemben.
Tósztot mondunk a szerencsémre, összeütjük a Bank of Tennessee feliratú csészéinket, és iszunk egy kortyot. Olyan íze van, mint a köhögés elleni orvosságnak, amit a gyerekek szednek, de úgy éget, akár a tiszta vodka. Miss Birdie csettint az ajkával.
– Üljünk le – javasolja.
Néhány korty után Miss Birdie már békésen horkol a pamlagon. Lehalkítom a tévét, és töltök magamnak még egy csészével. Gyorsan ható ital, és a kezdeti égető érzés után ízlelőbimbóim már nem reagálnak olyan érzékenyen. A teraszon szopogatom el, a ragyogó hold alatt, és még mindig hálásan mosolygok az égre ezért az isteni hírért.

 

Még jóval napfelkelte után is érzem a dinnyelikőr hatását. Lezuhanyozom, kiosonok a lakásomból, az autómhoz lopakodom, bepattanok, aztán rükvercben végigszáguldok a kocsifelhajtón, amíg az utcára nem érek.
Egy yuppie kávézóba megyek, ahol szendvicset és jó kávét lehet kapni. Megveszem az igen vastag vasárnapi újságot, és szétterítem az asztalon a helyiség hátsó részében. Van benne néhány cikk, amelyek ha csak áttételesen is, de engem is érintenek.
Immáron az egymást követő negyedik napon a sétahajó-balesettel foglalkozó cikkek töltik meg az első oldalt. Negyvenegy gyerek halt meg. Az ügyvédek már megkezdték a pereskedést.
A Metró mellékletben van egy cikk, ami a rendőrségi korrupciót, illetve a toplessipar és a rendőrök közötti összefonódásokat vizsgáló nyomozásról számol be. Bruiser nevét többször is megemlítik, mint Willie McSwane, az egyik központi alvilági figura ügyvédjéét. És Bruiser neve úgy is szóba kerül, mint Bennie Thomas – akit Prince néven is ismernek – helybeli bártulajdonos és egykori szövetségi vádlott ügyvédje. És Bruisert úgy is megemlítik, mint aki saját maga is számíthat a szövetségiek érdeklődésére.
Érzem, hogy közeleg a vihar. A szövetségi esküdtbíróság egy hónapja folyamatosan ülésezik. Ebben az újságban szinte mindennap jelennek meg cikkek a témában. Deck egyre idegesebb.
A következő cikk nagy meglepetést okoz. Az üzleti rovat utolsó oldalán van egy rövidke cikk ezzel a címmel: SZÁZHATVANEGY JELENTKEZŐ TETTE LE AZ ÜGYVÉDI VIZSGÁT. Hárommondatos sajtóközlemény a Jogászi Vizsgabizottságtól, utána pedig, egészen apró betűkkel szedve, a sikeres vizsgázók neve következik ábécérendben.
Közelebb húzom az újságot az arcomhoz, és dühödten olvasni kezdek. Tessék, ott vagyok! Igaz. Nem történt gépelési hiba. Letettem az ügyvédi vizsgát! Gyorsan végigfutok a neveken, soknak a gazdáját jól ismerem három éve.
Booker Kane-t keresem a listán, de nincs rajta. Újra megnézem, aztán még egyszer, és kezdek elkámpicsorodni. Az asztalra teszem az újságot, és hangosan felolvasok minden egyes nevet. Booker Kane nincs közöttük.
Tegnap este majdnem felhívtam, miután Miss Birdie-nek visszatért a memóriája, és közölte velem a csodálatos hírt. De egyszerűen nem voltam képes rá. Mivel én átmentem a vizsgán, úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg Booker felhív. Úgy gondoltam, ha néhány napon belül nem telefonál, akkor tudni fogom, hogy megbukott.
Most fogalmam sincs, hogy mit is csináljak. Látom magam előtt, ahogy segít Charlene-nek felöltöztetni a gyerekeket, hogy elindulhassanak a templomba. Igyekszik mosolyogni, a legjobb arcát mutatni, próbálja meggyőzni magát és a feleségét, hogy ez csak átmeneti balszerencse, és a következő alkalommal simán leteszi a vizsgát.
De tudom, hogy össze van törve. Fáj neki a kudarc, és haragszik saját magára. Nagyon tart Marvin Shankle reakciójától, és retteg a következő munkanaptól.
Booker nagyon büszke ember, aki mindig hitt abban, hogy bármit el tud érni. Szívesen átmennék hozzá, hogy együtt szomorkodjunk, de tudom, nem tennék ezzel semmi jót.
Holnap majd felhív és gratulál. Jó barát módjára fog viselkedni, aki majd fogadkozik, hogy legközelebb jobban sikerül a vizsga.
Megint átolvasom a listát, és hirtelen belém nyilall, hogy Sara Plankmore neve nincs rajta. És Sara Plankmore Wilcoxé sem. Mr. S. Todd Wilcox letette a vizsgát, de a menyasszonya nem.
Hangosan felnevetek. Gonosz, kicsinyes, rosszindulatú, kárörvendő dolog ez, sőt gyűlölködő. De nem tehetek róla. Sara terhes lett, hogy megházasodhasson, és fogadni mernék, hogy túl nagy volt a nyomás. Az elmúlt három hónapban több minden is elvonhatta a figyelmét: a menyegzőjüket tervezgette, meg kiválogatta, hogy milyen színű legyen a babaruha. Egész biztosan elhanyagolta a tanulmányait.
Hahaha. Végül is én nevetek a végén.

 

Decknek köszönhetően gyorsan megszületett a peren kívüli egyezség a Dan Van Landel-ügyben. Bruisert csak az utolsó percben kellett használnunk, hogy fenyegetőzzön egy kicsit. Deck végezte a munka nyolcvan százalékát. Én maximum a tizenöt százalékát. Készséggel elismerjük, hogy a többit Bruiser csinálta. Azonban a cégnél érvényben lévő szabályok szerint sem Deck, sem én nem kapunk egy vasat sem a bevételből. Ez annak köszönhető, hogy Bruiser nagyon precízen meghatározta, mi minősül ügyfélfelhajtásnak. Van Landel az ő ügye, mert ő hallott róla először. Mi azért mentünk Deckkel a kórházba, hogy aláírassuk a szerződést, de ezt el is várja tőlünk Bruiser, mint az alkalmazottaitól. Ha mi találkoztunk volna először az üggyel, és aztán aláíratjuk a szerződést, akkor részesednénk a haszonból.
Bruiser behív mindkettőnket az irodájába, aztán becsukja az ajtót. Gratulál nekem a sikeres vizsgámhoz. Ő is első kísérletre tette le, meséli, és egészen biztos vagyok benne, hogy Deck ettől csak még hülyébbnek érzi magát. Decken azonban nem látszik semmi, csak ül ott, nyalogatja a fogait, először az egyik, aztán a másik oldalra hajtja a fejét. Bruiser néhány percig a Van Landel-ügyről fecseg. Ma reggel megkapta a százezer dolláros csekket, és a Van Landel házaspár még délután eljön a részéért. És Bruiser úgy érzi, hogy talán mi is kaphatnánk valamit a bevételből.
Idegesen pillantunk egymásra Deckkel.
Bruiser azt mondja, hogy már eddig is jó éve volt, több pénzt keresett, mint tavaly egész évben, és azt akarja, hogy az emberei jól érezzék magukat. Ráadásul nagyon gyors megállapodás született. Ő maga alig hat órát dolgozott az ügyön.
Azon tűnődünk magunkban Deckkel, vajon mit csinálhatott hat órán keresztül.
És így, mert olyan nagy szíve van, nekünk is akar juttatni valamit. Az ő része a teljes összeg egyharmada, azaz harmincháromezer dollár, de nem tartja meg magának az egészet. Megosztja velünk.
– Odaadom nektek a részem egyharmadát, egyenlő arányban osszátok el egymás között.
Deckkel csöndben elvégezzük a számításokat. Harmincháromezer dollár egyharmada az tizenegyezer dollár, annak a fele pedig ötezer-ötszáz.
Sikerül rezzenéstelen arccal Bruiserre néznem, és azt mondom:
– Köszönjük, Bruiser. Ez nagylelkű dolog tőled.
– Szóra sem érdemes – feleli, mintha az ilyenfajta szívességek hozzátartoznának az életmódjához. – Mondjuk azt, hogy ajándék a sikeres vizsgáért.
– Köszönöm.
– Köszönjük szépen – mondja Deck is. Mindketten meg vagyunk hökkenve, de ugyanakkor mindketten arra gondolunk, hogy Bruiser huszonkétezer dollárt vág zsebre hatórai munkáért. Ez pedig durván háromezer-ötszáz dolláros órabért jelent.
De én egy centre sem számítottam, és hirtelen egész tehetősnek érzem magam.
– Jó munkát végeztetek, fiúk. Na, most nyomás, hozzatok újabb ügyeket.
Egyszerre bólintunk. Magamban számolom és már költőm a vagyonomat. Semmi kétség, Deck is ugyanezt csinálja.
– Készek vagyunk holnapra? – kérdezi tőlem Bruiser. Holnap reggel kilenckor vitatjuk meg a Great Benefit beadványát Harvey Hale bíró előtt. Bruisernek volt egy kellemetlen beszélgetése a bíróval, és nem valami nagy reményekkel várjuk a meghallgatást.
– Azt hiszem, igen – felelem ideges rángással. Elkészítettem és benyújtottam egy harmincoldalas választ, de Drummond és a cége sem késlekedett a viszonválasszal. Bruiser felhívta Hale-t, hogy tiltakozzon, de a beszélgetés rosszul sikerült.
– Lehet, hogy majd egy-két érvet te terjesztesz elő – közli velem Bruiser. Nagyot nyelek. Az ideges rángást felváltja a páni félelem érzése.
– Láss munkához – teszi hozzá. – Nagy szégyen lenne, ha egy ilyen beadvány miatt veszítenénk el az ügyet.
– Én is dolgozom rajta – jegyzi meg Deck segítőkészen.
– Rendben. Mind a hárman elmegyünk a bíróságra. Az biztos, hogy ők legalább húszan lesznek.

 

A hirtelen jött gazdagság vágyat ébreszt az emberben az élet kellemesebb oldalai iránt. Úgy döntünk Deckkel, hogy kihagyjuk a szokásos, levesből és szendvicsből álló ebédet a Trudy'sban, és inkább egy közeli steakhouse-ban ebédelünk. Bordát rendelünk.
– Még sohasem osztogatott így pénzt – mondja Deck, s közben veszettül rángatózik. Egy bokszban ülünk, a gyéren megvilágított étterem hátsó részében. Senki nem hallhatja, miről beszélünk, Deck azonban így is aggodalmaskodik. – Valami készül itt, Rudy. Biztos vagyok benne. Toxer és Ridge hamarosan kisétál. A szövetségiek Bruiser nyakán vannak. Ő meg szórja a pénzét. Ideges vagyok, nagyon ideges.
– Értem, de miért? Minket nem tartóztathatnak le.
– Nem azért aggódom, mert letartóztatnak. Az állásom miatt fő a fejem.
– Nem értem. Ha Bruiser ellen vádat emelnek és letartóztatják, azonnal kijön óvadék ellenében. Az iroda továbbra is működni fog.
Ez bosszantja Decket.
– És mi van akkor, ha bírósági idézéssel jönnek meg szerszámokkal? Ezt is megtehetik, tudod. Volt már rá példa. A szövetségiek nagyon szeretnek rajtaütni az ügyvédi irodákon, lefoglalják az aktákat, és elszállítják a számítógépeket. Velünk nem törődnek.
Ez sohasem jutott az eszembe. Azt hiszem, kissé meglepett arcot vágok.
– Az tuti, hogy félre akarják állítani Bruisert – folytatja Deck hevesen. – És örömmel tennék. Te meg én kapunk a fenekünkbe rendesen a kereszttűzben, de ez senkit, az égvilágon senkit sem érdekel.
– Tehát akkor te mit mondasz?
– Lépjünk le!
Már majdnem megkérdezem, ezt hogy érti, de hát végül is a válasz elég nyilvánvaló. Deck most már a barátom, de jóval többet akar. Letettem az ügyvédi vizsgát, tehát kiváló hátteret biztosíthatok neki. Deck üzlettársat akar magának! Mielőtt bármit is mondhatnék, támadásba lendül.
– Mennyi pénzed van? – kérdezi.
– Hát… ötezer-ötszáz dollár.
– Nekem is ennyim van. Ez összesen tizenegyezer. Ha mindketten leteszünk fejenként kétezer dollárt, akkor az, ugye, négyezer. Havi ötszázért bérelhetünk egy kis irodát, a telefon meg a rezsi az egy másik ötös. Vehetünk egy-két bútort, persze semmi csicsásat. Hat hónapig minimális költségekkel működünk, és megnézzük, mire megyünk. Én felhajtom az ügyfeleket, te megjelensz a bíróságon, a bevételt egyenlő arányban elosztjuk. Mindent fele-fele alapon: a költségeket, az ügyvédi díjakat, a hasznot, a munkát.
Lázasan gondolkozom, agyamban viharos sebességgel követik egymást a gondolatok. – Na és egy titkárnő?
– Nincs rá szükségünk – feleli Deck gyorsan. Valószínűleg már jó ideje gondolkozik ezen. – Legalábbis eleinte. Mindketten tudjuk kezelni a telefont, és veszünk egy üzenetrögzítőt. Tudok gépelni. Te is tudsz. Menni fog ez így. Miután összeszedtünk egy kis pénzt, szerzünk magunknak egy csajt.
– Mekkora költségeink lesznek?
– Kevesebb, mint kétezer. Irodabérlés, telefon, fénymásolók és még egy halom kisebb kiadás. De ha odafigyelünk, akkor minimálisra szoríthatjuk a költségeket, és több pénzt vihetünk haza. Egyszerű, mint a pofon. – Figyelmesen tanulmányozza az arcomat, miközben jeges teát kortyolgat, aztán előrehajol. – Nézd, Rudy, szerintem mi most ott hagytunk huszonkétezer dollárt az asztalon. Az egész ügyvédi díjat zsebre kellett volna vágnunk, és akkor egy évig nem lenne gondunk a költségekkel. Álljunk a saját lábunkra, és tartsuk meg az összes pénzt.
Etikai szempontból egy ügyvédnek nem szabad társulnia olyan emberrel, akinek nincs ügyvédi engedélye. Már majdnem meg is említem, de rájövök, hogy hiábavaló lenne. Deck többtucatnyi kiskaput kínálna nyomban.
– A bérleti díj alacsonynak tűnik – mondom, csak azért, hogy mondjak valamit, és azért, hogy megtudjam, mennyire alapos felmérést végzett Deck.
Bandzsítva mosolyog, rágcsálókra emlékeztető fogai megcsillannak.
– Már találtam egy helyet. Egy régi épületben van a Madisonon, egy régiségbolt fölött. Négy szoba, mellékhelyiség, pontosan félúton a városi börtön és a St. Peter's Kórház között. A tökéletes hely! Minden ügyvéd álma.
– Az elég durva környék.
– Mit gondolsz, miért olyan olcsó a bérleti díj?
– Jó állapotban van?
– Aha. De ki kell festenünk.
– Ahhoz remekül értek.
Megérkezik a salátánk. Deck csak turkál az ételben, alig eszik. Túlzottan vadul pörög most az agya ahhoz, hogy az ételre koncentráljon.
– Nekem lépnem kell, Rudy. Tudok egyet s mást, amit nem mondhatok el neked. Úgyhogy bízzál bennem, amikor azt mondom, hogy Bruiser hamarosan nagyot bukik. Eddig mázlija volt, de ennek vége. – Elhallgat és kivesz egy diót a tányérjából. – Ha nem akarsz velem jönni, akkor ma délután beszélek Nicklass-szel.
Lassan, csöndben eszünk, mindketten a következő lépéseket fontolgatjuk. Négy hónappal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy egy olyan emberrel folytassak jogi praxist, mint Deck, de most képtelen vagyok elegendő ürüggyel előhozakodni, amelyekkel megakadályozhatnám, hogy Deck az üzlettársam legyen.
– Nem akarod, hogy az üzlettársad legyek? – kérdezi Deck szánni való ábrázattal.
– Csak gondolkozom, Deck. Adj egy percet. Váratlanul ért az ajánlatod.
– Sajnálom. De igyekeznünk kell.
– Mennyit tudsz?
– Ahhoz eleget, hogy ne legyenek kétségeim. Ne kérdezz többet.
– Adj nekem néhány órát. Hadd aludjak rá egyet.
– Rendben. Mindketten megyünk a bíróságra, találkozzunk jó korán a Trudy'sban. Az irodában nem beszélgethetünk. Aludj rá egyet, és holnap mondd meg, hogy mire jutottál.
– Megegyeztünk.
– Hány aktád van?
Elgondolkozom egy pillanatra. Van egy vastag aktám a Black-ügyről, egy meglehetősen vékonyka Miss Birdie-ről, és van még egy reménytelen végkielégítési ügyem, amit Bruiser sózott rám a múlt héten.
– Három.
– Hozd ki mind az irodából, és vidd őket haza.
– Most?
– Most. Még ma délután. És ha még bármire szükséged van az irodából jobb, ha minél hamarabb eltünteted. De ne kapjanak el, rendben?
– Figyel minket valaki?
Deck megrándul, körbepillant, aztán óvatosan bólint, s közben vadul forgatja szemét a vastag üveg mögött.
– Kicsoda?
– Azt hiszem, a szövetségiek. Megfigyelés alatt tartják az irodát.

 

 

Huszonhárom

Bruiser mintegy mellékesen elejtett megjegyzésének köszönhetően, miszerint esetleg én is szerepet kapok a meghallgatásban, az éjszaka nagy részét ébren töltöttem. Nem tudom, vajon ez is csak a bölcs mentor egyik szokásos blöffje volt-e, de mégis több fejfájást okoz, mint az, hogy Deckkel esetleg üzlettársak leszünk.
Még sötét van, amikor megérkezem a Trudy'sba. A kávé már fő, a fánk meleg. Egy kicsit fecserészünk, de mindenkinek sok dolga van.
Nekem is. Bele se nézek az újságokba, a jegyzeteimbe temetkezem. Időnként kipillantok az ablakon az üres parkolóra, és nagyon igyekszem, hogy jelöletlen autókban ücsörgő ügynököket vegyek észre, akik füstszűrő nélküli cigarettát szívnak, langyos kávét isznak – úgy, ahogy azt a moziban látja az ember. Decknek néha minden szavát el lehet hinni, de néha pont olyan idióta, ahogy kinéz.
Ő is korán érkezik. Néhány perccel hét után megkapja a kávéját, aztán helyet foglal a velem szemben lévő széken. A kávézó már félig megtelt.
– Nos? – Ez az első szava.
– Próbáljuk meg egy évre – felelem. Úgy döntöttem, hogy aláírunk egy szerződést, ami csak egy évre szól, és belefoglalunk egy olyan kikötést, amely mindkettőnk számára lehetővé teszi, hogy harminc napon belül szó nélkül kisétálhassunk, amennyiben elégedetlenek lennénk.
Deck csillogó foga mindjárt látható is lesz, és a barátom nem tudja leplezni izgatottságát. Kinyújtja az asztal fölött a kezét, hogy rázzam meg. Nagyon nagy pillanat ez számára. Bárcsak nekem is ilyen érzéseim lennének.
Azt is eldöntöttem, hogy kicsit megzabolázom és rápirítok, mert odarohan minden katasztrófa színhelyére. Ha keményen dolgozunk és tisztességesen szolgáljuk az ügyfeleinket, szép pénzt kereshetünk, és persze abban is reménykedhetünk, hogy majd egyre többet. Biztatni fogom majd Decket, hogy tanuljon a vizsgára, szerezze meg az ügyvédi engedélyt és nagyobb tisztelettel közeledjen ehhez a hivatáshoz.
Mindezt természetesen fokozatosan kell majd megcsinálnom.
És egyáltalán nem vagyok naiv. Elvárni Decktől, hogy maradjon távol a kórházaktól, pont olyan, mintha az ember azt várná el egy alkoholistától, hogy kerülje a bárokat. De legalább próbálkozni fogok.
– Kimentetted az aktáidat? – kérdi Deck suttogva, miközben az ajtó felé pillant, amelyen éppen most lépett be két teherautó-sofőr.
– Igen. Hát te?
– Már egy hete csórom ki a cuccaimat.
Erről inkább nem szeretnék többet hallani. Témát váltok: a Black-meghallgatásról kezdek beszélni, Deck azonban visszakanyarodik az új vállalkozásunkhoz. Nyolckor besétálunk az irodába, s közben Deck úgy méregeti a parkoló kocsikat, mintha legalábbis kommandósok ülnének mindegyikben.
Negyed kilenckor Bruiser még nincs az irodában. Deckkel megvitatjuk a Drummond-féle tényvázlatban felsorakoztatott szempontokat. Itt, ahol lehallgatnak bennünket, semmi másról nem beszélünk, csak a jogról.
Fél kilenc, és semmi hír Bruiserről. Határozottan azt mondta, hogy nyolcra itt lesz, és együtt nézzük át az aktát. Hale bíró tárgyalóterme a Shelby Megyei Bíróságon van a belvárosban, legalább húszpercnyire tőlünk a kiszámíthatatlan forgalomban. Deck kelletlenül felhívja Bruiser lakását, de nincs válasz. Dru azt mondta, hogy nyolcra várja. Megpróbálja elérni az autótelefonján, de itt sincs válasz. Lehet, hogy ott lesz a bíróságon, mondja Dru.
Deckkel begyömöszöljük az aktát a táskámba, és háromnegyed kilenckor eljövünk az irodából. Ismeri a leggyorsabb utat, mondja, így aztán ő vezet, miközben én veszettül izzadok. A kezem nyirkos, a torkom kiszáradt. Ha Bruiser benne hagy a szarban, sohasem bocsátom meg neki. Sőt, egész életemben utálni fogom.
– Nyugi – mondja Deck. A kormányra dőlve cikázik a forgalomban, és ha úgy adódik, áthajt a piroson. Még ő is látja rajtam, mennyire meg vagyok rémülve. – Biztos vagyok benne, hogy Bruiser ott lesz – mondja a legcsekélyebb meggyőződés nélkül. – De ha nem, te akkor is jól megcsinálod. Csak egy beadványról van szó. Úgy értein, esküdtek nem lesznek ott.
– Fogd be a szád, Deck, és csak a vezetéssel törődj, jó? És próbáld úgy intézni, hogy ne haljunk meg itt az autóban.
– Jaj de érzékenyek vagyunk.
A belvárosban vagyunk, nagy forgalomban, és elborzadva nézek az órámra. Pontosan kilenc óra van. Deck arra kényszerít két gyalogost, hogy ugorjon fel a járdára, aztán behajt egy szűk parkolóba.
– Látod ott azt az ajtót? – kérdezi, és a Shelby Megyei Bíróság sarka felé mutat. Egy hatalmas épületkomplexum terül el előttünk, ami egy egész háztömböt foglal el.
– Aha.
– Menj be rajta, aztán rohanj föl egy emeletet, a tárgyalóterem jobbra a harmadik.
– Mit gondolsz, Bruiser itt lesz? – kérdem már-már elcsukló hangon.
– Hát persze – hazudja Deck. Rátapos a fékre, beveszi a kanyart, én meg kipattanok a kocsiból. – Miután leparkoltam, azonnal jövök – kiabálja Deck. Felnyargalok a betonlépcsőn, berohanok az ajtón, rohamléptekkel felmegyek egy emeletet, és íme, itt vagyok az igazságszolgáltatás palotájában.
A Shelby Megyei Bíróság régi, impozáns és kiválóan karbantartott épület. A padló és a falak márványborításúak, a dupla ajtók csillogó mahagóniból készültek. A folyosó széles, sötét, csöndes, kiváló jogtudósokról készült portrék alatt sorakozó fapadok szegélyezik.
Tempómat kocogásra lassítom, aztán megállók Harvey Hale úr tárgyalóterme előtt. Az ajtó mellett lévő sárgaréz tábla tanúsága szerint ez a Körzeti Bíróság nyolcas tárgyalóterme.
Nyoma sincs Bruisernek a tárgyalóterem előtt, és amint lassan kinyitom az ajtót, és bepillantok, az első dolog, amit nem látok, az a jól megtermett alakja. Nincs itt.
De a tárgyalóterem távolról sem üres. Végigpillantok a vörös szőnyeg borította folyosón, és látom, hogy elég sok ember vár rám. A magasból, fekete talárban, mélybordó bőrszékből egy kellemetlen ember néz le rám mogorva ábrázattal; gondolom, ez Harvey Hale bíró. A mögötte lévő falióra szerint tizenkét perccel múlt kilenc. Egyik kezében az állát tartja, a másiknak az ujjaival türelmetlenül dobol.
Tőlem balra, a korláton túl, amely a nézőket elválasztja attól a területtől, ahol a pulpitus, az esküdtek padja és a vád, illetve a védelem részére fenntartott asztalok állnak, egy csoport férfit látok; mindannyian a nyakukat nyújtogatják, hogy megnézhessenek engem. Bámulatos, hogy megjelenése és öltözéke mindegyiknek egyforma: rövid haj, sötét öltöny, fehér ing, csíkos nyakkendő, szigorú ábrázat, megvető, öntelt mosoly.
Csönd van a teremben. Úgy érzem magam, mint egy birtokháborító. Úgy tűnik, hogy itt még a törvényszolgának és gyorsírónak is kivételes fellépése van.
Súlyos lábakkal, gumiszerű térdekkel és nulla önbizalommal odasétálok a korláton lévő kis ajtóhoz. A torkom olyan, mint a tapló. Szavaim kásásak, erőtlenek.
– Elnézést kérek, bíró úr, én a Black-meghallgatásra jöttem.
A bíró arckifejezése nem változik. Továbbra is dobol az ujjával.
– És maga kicsoda?
– A nevem Rudy Baylor. Bruiser Stone-nál dolgozom.
– Hol van Mr. Stone? – kérdezi a bíró.
– Nem tudom. Itt kellett volna találkoznom vele. – Balra, az ügyvédek között mozgolódást észlelek, de nem nézek oda. Hale bíró abbahagyja a dobolást, felemeli állát a kezéből, és ingerülten csóválja a fejét.
Mivel Deckkel lelépünk a cégtől, eltökélt szándékom, hogy a Black-ügyet magammal menekítem. Ez az enyém! Senki más nem teheti rá a kezét. Az ügynek ebben a szakaszában Hale bírónak fogalma sem lehet róla, hogy én leszek a felperes jogi képviselője és nem Bruiser. Bármennyire meg vagyok is ijedve, gyorsan eldöntőm magamban, hogy ez az a pillanat, amikor megalapozhatom a státusomat.
– Gondolom, halasztást akar – mondja a bíró.
– Nem, uram. Készen állok a beadvány megvitatására – mondom a tőlem telhető határozottsággal. Belépek a csapóajtón, és a tőlem jobbra lévő asztalra teszem az aktát.
– Maga ügyvéd? – kérdezi a bíró.
– Most tettem le a vizsgát.
– De még nem kapta meg az engedélyét?
Fogalmam sincs, miért nem jutott eddig eszembe ez az apróság. Gondolom, annyira büszke voltam magamra, hogy egyszerűen elfeledkeztem róla. Ráadásul a megbeszélés szerint Bruisernek kellene vinnie a szót, én esetleg csak egyszer-egyszer szólalnék meg a gyakorlás kedvéért.
– Nem, uram. A jövő héten tesszük le az esküt.
Az egyik ellenfelem hangosan megköszörüli a torkát, hogy a bíró ránézzen. Megfordulok és látom, hogy egy sötétkék öltönyös, elegáns úriember teátrálisan szólásra emelkedik a székéből.
– Ha megengedi, bíró úr – mondja úgy, mintha ezt már több ezerszer mondta volna. – Kérem, vegyék jegyzőkönyvbe: a nevem Leo F. Drummond, a Tinley Britt ügyvédi iroda jogásza vagyok, a Great Benefit biztosítótársaság jogi képviselője. – Ünnepélyes komolysággal közli ezt, szavait régi barátjához és egykori kollégiumi szobatársához intézi. A jegyzőkönyvvezető, a bírósági írnok folytatja a körömreszelést.
– A leghatározottabban kifogásoljuk ennek a fiatalembernek a jelenlétét. – Felém mutat a karjával. Lassan, megfontoltan ejt ki minden szót. Máris utálom. – Hiszen nincs ügyvédi engedélye.
Utálom az atyáskodó hangnemért meg ezért az ostoba szőrszálhasogatásért. Ez csak egy beadvány megtárgyalása, nem bírósági tárgyalás.
– Bíró úr, a jövő héten megkapom az engedélyemet – mondom. Dühöm sokat segít abban, hogy erőteljes hangon tudjak megszólalni.
– Az nem elég, bíró úr – mondja Drummond, és szélesen kitárja a karját jelezvén ezzel, hogy micsoda nevetséges ötlet ez.
– Már letettem az ügyvédi vizsgát, bíró úr.
– Nagy dolog – veti oda nekem Drummond.
– Valóban nagy dolog, Mr. Drummond. Kérdezze csak meg Shell Boykint. – Drummond arca megfeszül és jól láthatóan rándul egyet. Sőt mi több, a védelem asztalánál helyet foglaló összes úrnak rándul egyet az arca.
Olcsó poén volt, de mégsem tudtam ellenállni a kísértésnek. Shell Boykin annak a két végzett hallgatónak az egyike, akik abban a kivételes megtiszteltetésben részesültek, hogy a Tinley Britt alkalmazta őket. Három éven keresztül utáltuk egymást, és a múlt hónapban együtt vizsgáztunk. A neve nem szerepelt a műit vasárnapi újságban. Biztos vagyok benne, hogy a hírneves cég kissé kínosan érzi magát, hogy az egyik frissen felvett, ragyogó tehetségű ügyvédjelöltje elhasalt a vizsgán.
Drummond egyre mogorvábban néz rám, én pedig csak mosolygok viszonzásképpen. Az alatt a néhány rövidke másodperc alatt, amíg csak állunk itt és méregetjük egymást, mérhetetlenül fontos tanulsággal leszek gazdagabb. Drummond is csak ember. Lehet ő legendás törvényszéki ügyvéd, akinek rengeteg trófeája van, de ő is csak ember. Nem fog most idejönni, hogy pofon vágjon, mert szétrúgnám a hátsó felét. Nem tehet kárt bennem, ahogy tányérnyalókból verbuválódott sleppje sem.
A tárgyalóteremben mindenki egyenlő. Az én asztalom is olyan nagy, mint az övé.
– Üljenek le! – dörmögi a bíró úr a mikrofonba. – Mind a ketten. Találok magamnak egy széket, és helyet foglalok. – Egy kérdés, Mr. Baylor. Ki fogja képviselni a cégüktől a felperest?
– Én, bíró úr.
– Na és Mr. Stone?
– Erre nem tudok válaszolni, bíró úr. De ez az én ügyem, itt az én ügyfeleimről van szó. Mr. Stone az én megbízásomból adta be a keresetet, mert akkor még nem tettem le az ügyvédi vizsgát.
– Rendben van. Lássunk munkához. Vegyük jegyzőkönyvbe a következőket – mondja, és a bírósági írnokra néz, aki máris dolgozni kezd a masináján. – Az alperes nyújtotta be a beadványt, ezért először Mr. Drummond kap szót. Mindkét félnek tizenöt percet engedélyezek, aztán meghozom a döntésemet. Nem akarom az egész délelőttöt itt tölteni. Megegyeztünk?
Mindenki bólint. Ahogy a védelem asztalánál ülők feje egyszerre megmozdul, olyan látványt keltenek, mint a bábuk a vásári céllövöldében. Leo Drummond a tárgyalóterem közepén elhelyezett pódiumhoz masírozik, és hozzálát a beterjesztés szóbeli kiegészítéséhez. Lassan, aprólékos precizitással adja elő az érveit, és néhány perc után unalmassá válik. Ugyanazokat a szempontokat összegzi, amelyeket már előadott az ugyancsak terjedelmesre sikeredett tényvázlatban; a lényeg az, hogy a Great Benefit ellen benyújtott kereset megalapozatlan, mert a biztosítás nem terjed ki a csontvelő-átültetésre. Aztán rátér arra a kérdésre, hogy Donny Ray Blacket vajon megilleti-e egyáltalán a biztosítás, hiszen már nagykorú, és ily módon normális körülmények között nem is kellene a szüleivel élnie.
Az igazat megvallva többre számítottam. Azt hittem, hogy valami mágikus erejű szónoklatot fogok hallani a nagy Leo Drummondtól. A tegnapi nap előtt néha azon kaptam magam, hogy szinte már várom a kezdeti pengeváltásokat. Szerettem volna egy szép kis csatározást látni Drummond, a pallérozott ügyvéd és Bruiser, a tárgyalótermi vagány között.
De ha nem lennék ilyen ideges, már elaludtam volna. Tizenöt percen keresztül beszél megállás nélkül. Hale bíró végig lefelé néz, olvas valamit, valószínűleg egy képes újságot. Húsz perc. Deck azt mondta, hogy úgy hallotta: Drummond óránként kétszázötven dollárt számláz az irodai munkáért, háromötvenet pedig akkor, amikor bíróságon van. Ez jóval a New York-i és washingtoni átlag alatt van, de Memphisben nagyon magasnak számít. Jó oka van rá, hogy lassan beszéljen és ismételgesse magát. Ha valaki ilyen órabérben dolgozik, megéri alaposnak, sőt unalmasnak lenni.
Három ügyvéd dühödten jegyzetel eközben, a jelek szerint igyekeznek minden szót leírni, amit a vezetőjük kiejt. Ez már szinte komikus, és kellemes körülmények között talán még el is nevetném magam. Először elvégzik a könyvtári kutatómunkát, megírják a tényvázlatot, néhányszor átírják, aztán válaszolnak az én tényvázlatomra, most pedig leírják Drummond érveit, amelyeket közvetlenül az ő anyagjaikból merített. De hát ezért fizetik őket. Decknek az a tippje, hogy a Tinley Britt körülbelül százötven dollárt fizet a fiatal ügyvédeknek az irodai munkáért, s valószínűleg valamivel többet a meghallgatásokon és tárgyalásokon végzett munkáért. Amennyiben Decknek igaza van, ez a három ifjú buzgómócsing óránként kétszáz dolcsiért firkálgat céltalanul. Plusz háromszáz Drummondnak. Tehát a Tinley Britt összesen majdnem ezer dollárt fizet azért, aminek most szem- és fültanúja vagyok.
A negyedik férfi, aki az ügyvédek mögött ül, idősebb, nagyjából annyi lehet, mint Drummond. Nem firkálgat a jegyzettömbjére, tehát nem lehet ügyvéd. Valószínűleg a Great Benefit képviseletében van itt, lehet, hogy az egyik vállalati jogász.
Deck eszembe sem jut addig, amíg meg nem kopogtatja a vállamat a jegyzetblokkjával. Itt van mögöttem, átnyúl a korláton. Levelezni akar. Ezt írta a jegyzettömbjére: „Ez a fickó baromi unalmas. Te csak ragaszkodj a tényvázlathoz. Ne beszélj tovább tíz percnél. Nem láttad Bruisert?” Megrázom a fejem anélkül, hogy hátrafordulnék. Mintha Bruiser itt lehetne a tárgyalóteremben úgy, hogy senki sem veszi észre.
Harmincegy perc után Drummond a monológja végére ér. Olvasószemüvegét az orra hegyére tolja. Az előadást tartó professzor. Visszamasírozik az asztalához, és láthatóan fenemód elégedett briliáns logikájával és fantasztikus összegzőképességével. A slepp tagjai egyszerre bólintanak, és néhány gyors, suttogva elmondott, elismerő szóval méltatják a csodálatos produkciót. Micsoda seggnyaló egy banda! Nem csoda, hogy Drummond így el van telve magától.
Elhelyezem a jegyzettömbömet az emelvényen, és felnézek Hale bíróra, akit láthatólag rettentően érdekel, hogy mit fogok mondani. Ugyan halálra vagyok rémülve, tudom, most már nincs más út, csak előre.
Ez roppant egyszerű kereset. A Great Benefit visszautasítása megfosztotta az ügyfelemet az egyetlen olyan orvosi kezelés lehetőségétől, amely megmenthette volna az életét. A biztosító döntése meggyilkolta Donny Ray Blacket. Nekünk igazunk van, nekik nincs igazuk. Megnyugtat, ha Donny Ray beesett arcára és elsorvadt testére gondolok. Dühös leszek tőle.
A Great Benefit ügyvédei egy halom pénzt kapnak majd, hogy összezavarjanak mindent, elhomályosítsák a tényeket és ezáltal lehetőleg eltereljék a bíró, aztán pedig az esküdtek figyelmét az igazságról. Ez a munkájuk. Ezért locsogott Drummond harmincegy percen keresztül anélkül, hogy bármi értelmeset is mondott volna.
Az én szónoklataim mindig rövidebbek lesznek. Az én tényvázlataim világosak és lényegre törőek maradnak. Egész biztosan lesz majd valaki, aki ezt értékelni fogja.
Idegesen nekikezdek a mondandómnak: először áttekintem a védelem beadványában felsorakoztatott szempontokat; Hale bíró olyan hitetlenkedve bámul rám, mintha én lennék a legnagyobb hülye, aki valaha is megszólalt a tárgyalótermében. Arcán szkeptikus kifejezés ül, de legalább csukva tartja a száját. Igyekszem elkerülni a pillantását.
Szép lassan végigmegyek a jegyzeteimen anélkül, hogy bármi újat mondanék. A bíró hamarosan pont annyira unatkozik, mint Drummond szónoklata közben, és folytatja az olvasást. Miután elhallgatok, Drummond kér öt percet, hogy válaszolhasson az elhangzottakra, és barátja az emelvény felé int.
Drummond újabb tizenegy értékes percen keresztül hadovái, elmondja nekünk, ami a szívét nyomja, de ezt olyan módon teszi, hogy egyikünk sem igazán tudja, miről kerepel. Miután mondandója végére ér, helyet foglal.
– Kérem az ügyvéd urakat az irodámba – mondja Hale, azzal feláll, és gyorsan eltűnik a pulpitus mögött. Mivel nem tudom, hol van az irodája, felállók és várom, hogy Mr. Drummond mutassa az utat. Az emelvénynél találkozunk, az ügyvéd úr fölöttébb udvarias, még a vállamra is teszi a karját, és azt mondja, hogy remek munkát végeztem.
A talár már lekerült a bíróról, amikor belépünk az irodájába. Hale bíró az íróasztala mögött áll, és két szék felé int a karjával.
– Jöjjenek be. Foglaljanak helyet. – Az iroda sötét és ünnepélyes hangulatot áraszt; az ablak előtt súlyos, mélybordó függöny lóg, a padlótól a mennyezetig könyvespolc húzódik.
Helyet foglalunk. A bíró úr tűnődik. Aztán így szól:
– Nem nagyon tetszik nekem ez a kereset, Mr. Baylor. Nem nevezném azért felületesnek, de mindenképpen meg kell mondanom, hogy nem gyakorolt rám valami nagy benyomást. Nagyon elegem van már az ilyen keresetekből.
Elhallgat és rám néz, mintha azt várná, hogy most rögtön válaszolok. De én azt sem tudom, fiú vagyok-e vagy lány.
– Hajlamos vagyok elfogadni a védelem beadványát – mondja, miközben kihúz egy fiókot, és lassan elővesz néhány gyógyszeres üveget. Gondosan egymás mellé állítja őket az asztalon, miközben mi feszülten figyeljük. Abbahagyja a rendezgetést, és rám néz. – Esetleg benyújthatja a szövetségi bíróságon. – Megszámolja a pirulákat, legalább egy tucat került elő a négy műanyag tartóból. Bocsássanak meg, ki kell mennem a mosdóba – mondja, és odamegy az iroda másik végében, tőle jobbra lévő kis ajtóhoz. A zár hangosan kattan egyet.
– Nézze, Rudy, én nagyon drága ügyvéd vagyok, és egy nagyon drága cégnél dolgozom – mondja Drummond halk, bizalmas hangon, mintha szigorúan titkos információkat adna át. – Amikor kapunk egy ilyen ügyet, mint ez, először számolgatunk egy kicsit, és megállapítjuk a várható költségeket. Becslésünket odaadjuk az ügyfélnek, mielőtt akár a kisujjunkat is megmozdítanánk. Rengeteg ügyem volt már, általában sikerül majdnem a céltábla közelébe találnom. – Drummond változtat a testhelyzetén, és felkészül arra, hogy valami döbbeneteset mondjon. – Azt közöltem a Great Benefittel, hogy amennyiben bírósági tárgyalásra kerül a sor az ügyben, a védelem költségei valahol az ötvenezer és hetvenötezer dollár között lesznek.
Várja, hogy jelezzem valamiképpen: ez bizony komoly összeg. Én azonban csak a nyakkendőjére meredek. A távolban hallani a vízöblítő zúgását.
– És ezért a Great Benefit felhatalmazott arra, hogy peren kívüli egyezség keretében felajánljak magának és az ügyfeleinek hetvenötezer dollárt.
Mély levegőt veszek. Vad gondolatok cikáznak az agyamban, mindenekelőtt a huszonötezer dolláros összeg jut az eszembe. Az én ügyvédi díjam. Szinte látom magam előtt.
Várjunk csak egy percet! Ha a haverja, Harvey, hajlandó elutasítani a keresetünket, miért kínálja nekem ezt a pénzt?
És akkor leesik a tantusz: a jó zsaru-rossz zsaru trükk. Harvey halálra rémiszt azzal, hogy közli velem: hajlamos a kereset elutasítására. És ekkor színre lép a bársonyos hangú Leo. Önkéntelenül is azon kezdek tűnődni magamban, vajon hányszor játszották már el ezt a játékot ebben az irodában.
– Ajánlatunk csak negyvennyolc óráig van érvényben, ennyi idő alatt el kell dönteniük, elfogadják-e vagy sem. Ha nemet mondanak, akkor kitör a harmadik világháború.
– Miért ajánlják fel ezt az összeget?
– Egyszerű gazdasági megfontolásból. A Great Benefit megtakarít egy kis pénzt, és ráadásul elkerüli annak a kockázatát, hogy esetleg valami őrült ítéletet hozzanak ellene. Tudja, ezek az emberek egyáltalán nem szeretnek pereskedni. A biztosítótársaság vezetői nem akarják meghallgatásokon meg bírósági tárgyalásokon pocsékolni az idejüket. Ez egy diszkrét cég. Szeretnék elkerülni ezt a fajta publicitást. A biztosítási szakmában vérre menő küzdelem folyik, és nem akarják, hogy a konkurencia tudomást szerezzen egy ilyen ügyről. Számukra az az ésszerű, ha megpróbálnak csöndben, peren kívül megegyezni. Az ön ügyfelei számára pedig az az ésszerű, ha gyorsan elfogadják a pénzt. Tudja, a nagy része adómentes.
Drummond udvariasan és szívélyesen beszélget velem. Vitába szállhatnék vele, elmagyarázhatnám neki, micsoda rohadt egy banda az ügyfele, de ő csak mosolyogva és jámborán bólogatna. Leo Drummond most azt akarja, hogy fogadjam el a pénzt, és az sem zökkentené ki a nyugalmából, ha valami csúnyát mondanék a feleségére.
Kinyílik az ajtó, és a bíró úr kijön külön bejáratú mosdójából. Mostanra Leónak telt meg a hólyagja, ő is felkeresi a mosdót. Az olajozottan működő duó folytatja kisded játékát.
– Magas a vérnyomásom – mondja Hale szinte magának, miközben helyet foglal az íróasztal mögött, és megint rendezgetni kezdi az üvegeit. Nem elég magas, bíró űr, mondanám a szívem szerint. – Attól tartok, fiam, nem valami komoly kereset ez a maguké. Esetleg rábírhatom Leót, hogy peren kívüli egyezséget ajánljon magának. Tudja, ez is hozzátartozik a munkámhoz. Vannak bírók, akik másként közelítik meg ezt a kérdést, de én nem ilyen vagyok. Az első pillanatoktól kezdve szeretek részt venni az egyezkedésben. Ez ugyanis felgyorsítja a dolgokat. Lehet, hogy a biztosítósok hajlandóak lennének magához vágni egy kis pénzt, hogy ne kelljen percenként ezer dollárt fizetniük Leónak. – Úgy nevet, mintha valami fantasztikus viccet mondott volna. Arca elvörösödik, és köhögni kezd.
Szinte látom, ahogy Leo a mosdóban az ajtóhoz tapasztja a fülét, és hallgatózik. Azon sem lennék meglepve, ha odabent lenne egy hangszóró.
Figyelem, amíg a szemét el nem futja a könny. Amikor abbahagyja a köhögést, így szólok:
– Éppen most ajánlotta fel nekem a védelem költségeit.
Hale pocsék színész. Próbál úgy tenni, mintha meg lenne lepve.
– Mennyit?
– Hetvenötezer dollárt. Leesik az álla.
– A mindenségit! Nézze, fiam, magának elment az esze, ha nem fogadja el.
– Úgy véli, bíró úr? – Belemegyek a játékba.
– Hetvenötezer. Te jó ég, ez egy halom pénz. Ez egyáltalán nem jellemző Leóra.
– Nagyszerű ember.
– Fogadja el a pénzt, fiam. Hosszú ideje vagyok már ezen a pályán, úgyhogy csak hallgasson rám.
Nyílik az ajtó, és Leo ismét csatlakozik hozzánk. A bíró úr rámered Leóra, és így szól:
– Hetvenötezer dollár! – Ha valaki hallaná, azt hihetne, hogy ezt az összeget Hale irodai költségvetéséből kell elvonni.
– Ennyit mondott az ügyfelem – magyarázza Leo. Meg van kötve a keze. Nincs semmi hatalma.
Egy darabig még elpingpongozgatnak. Nem gondolkozom racionálisan, így aztán keveset beszélek. Amikor távozunk a bíró irodájából, Leo átöleli a vállárnál.
A folyosón találom meg Decket, éppen telefonál, így aztán leülök egy közeli padra, és megpróbálom összeszedni magamat. Bruiserre számítottak. Vajon vele is eljátszották volna ezt a játékot? Nem, azt hiszem, nem. Hogyan tudták ilyen gyorsan megtervezni az én beetetésemet? Bruisernek valószínűleg valami mást adtak volna elő.
Két dologról győződtem meg. Először is: Hale komolyan gondolja, hogy elfogadja a védelem beadványát. Beteg öregember, aki már hosszú ideje bíráskodik, és immúnis a nyomásra. Egyáltalán nem érdekli, hogy igaza van-e vagy sem. És könnyen lehet, hogy nehéz lenne egy másik bíróságon benyújtani a keresetet. Másodszor pedig: Drummond túlságosan igyekszik, hogy egyezségre jussunk. Be van rezeivé, és azért van berezelve, mert az ügyfelét nagy disznóságon kapták rajta.

 

Deck tizenegy telefont bonyolított le az elmúlt húsz percben, de Bruisernek nyoma sincs. Amint sebesen haladunk vissza a céghez, leírom neki a bizarr jelenetet, ami Hale irodájában játszódott le. Deck, aki másodpercek alatt képes megváltoztatni a véleményét, azt mondja, hogy azonnal fogadjuk el a pénzt. Azzal érvel, hogy most már nincs annyi pénz, ami megmenthetné Donny Ray életét, ragadjuk meg tehát a kínálkozó lehetőséget, és tegyük egy kicsit könnyebbé Dot és Buddy életét.
Deck azt állítja, sok riasztó történetet hallott már arról, hogy miként tárgyaltak már ügyeket Hale bíró tárgyalótermében. Szinte teljesen kizárt, hogy méltányos tárgyalásra számíthatnánk. Azonnal fogadjuk el a pénzt, ismételgeti Deck.

 

Dru könnyek között fogad bennünket. Hisztérikus állapotban van, mert mindenki Bruisert keresi. Dru szitkozódik és bőg, miközben a szemfestéke szétfolyik az arcán. Bruiser nem szokott ilyet csinálni, mondja el többször is. Egész biztosan valami szörnyűséges dolog történt.
Mivel maga is bűnöző, Bruiser gyakorta fordul elő kétes és veszélyes alakok társaságában. Egyáltalán nem lepne meg, ha kövér testét egy autó csomagtartójába gyömöszölve találnák meg a repülőtéren, és Deck is elképzelhetőnek tartja ezt. Üldözik a gengszterek.
És én is üldözöm. A Yogi'sba telefonálok, hogy kifaggassam Prince-t. Ő biztosan tudni fogja, hol van Bruiser. Billyvel, a menedzserrel beszélek, akit jól ismerek. Néhány perc alatt megtudom, hogy a jelek szerint Prince-nek is nyoma veszett. Mindenhol keresték már, de sehol sem jártak szerencsével. Billy aggódik és ideges. Az FBI-osok éppen most mentek el. Mi folyik itt?
Deck egyik irodából megy a másikba, hogy összegyűjtse a csapatot. A tárgyalóban gyülekezünk: én, Deck, Toxer és Ridge, négy titkárnő és két fullajtár, akit még sohasem láttam. Nicklass, a negyedik ügyvéd, elutazott. A Bruiserrel folytatott utolsó beszélgetéseken készültjegyzeteinket hasonlítgatjuk össze. Nincs valami gyanús? Ma mit kellett volna csinálnia? Kivel kellett volna találkoznia? Ki beszélt vele utoljára? Páni hangulat van a tárgyalóban, a zavarodottság érződik mindenkin, és ezen egy cseppet sem enyhít Dru állandó jajveszékelése. Érzi, hogy valami baj van.
A megbeszélés véget ér, csöndben visszamegyünk az irodáinkba, és magunkra zárjuk az ajtót. Deck természetesen utánam jön. Egy darabig semmitmondó dolgokról beszélgetünk, nagyon vigyázunk arra, nehogy bármi olyat is mondjunk, amit nem szeretnénk, hogy lehallgassanak, ha valóban poloskákat szereltek mindenhová a szövetségiek. Fél tizenkettőkor kisurranunk a hátsó kijáraton, hogy elmenjünk ebédelni.
Soha többé nem tesszük be ide a lábunkat.

 

 

Huszonnégy

Kétlem, hogy valaha is rájövök: Deck valójában pontosan tudta, mi történik majd vagy pedig egyszerűen csak bámulatos jóstehetség. Egyszerű lélek, nem lehet azt mondani, hogy személyiségének sok rétege van, és a legtöbb gondolata egészen közel van a felszínhez. Azonban a külsejétől eltekintve van benne egy nagy adag furcsaság, melynek következtében betegesen ragaszkodik a titkolózáshoz. Erős a gyanúm, hogy ő és Bruiser jóval közelebb voltak egymáshoz, mint ahogy azt a legtöbben gondoltuk; hogy a Van Landel-ügy utáni nagyvonalú gesztus Deck ügyességének volt az eredménye, és hogy Bruiser csöndben, titkon figyelmeztetni akart bennünket a közelgő eseményekre.
Mindenesetre azt nyugodtan mondhatom, hogy amikor hajnali negyed négy után öt perccel megszólal a telefon, egyáltalán nem vagyok meglepve. Deck az, és két újságja is van: éjfél után az FBI megszállta az irodánkat, és Bruiser lelépett a városból. Van még más is. Egykori irodáinkat bírósági határozat alapján lezárták, és a szövetségiek valószínűleg mindenkivel beszélni akarnak, aki ott dolgozott. És ami a legmeglepőbb: úgy tűnik, Prince Thomas is eltűnt ügyvédjével és barátjával együtt.
Képzeld csak el, vihogja Deck, amint az a két nagydarab disznó, a hosszú, ősz hajával meg a szakállával inkognitóban repülőre akar szállni.
Még a mai nap folyamán az ügyészség kiadja a vádemelési indítványt. Deck azt javasolja, hogy az új irodánkban találkozzunk, s mivel nekem sincs máshová mennem, beleegyezem.
Félórán keresztül bámulom a sötét mennyezetet, képtelen vagyok elaludni. Mezítláb átvágok a nedves pázsiton, és belezuhanok a függőágyba. Egy olyan ember körül, mint Prince, rengeteg pletyka kering. Imádta a pénzt, és az első napomon a Yogi'sban az egyik pincérnő elmondta, hogy bevételének a nyolcvan százalékát nem vallja be. Az alkalmazottak imádtak pletykáim meg azt találgatni, a főnökük vajon mennyi pénzt tud zsebre vágni.
Voltak neki más vállalkozásai is. Néhány évvel ezelőtt egy bírósági ügyben valamelyik tanú azt vallotta, hogy az egyik toplessbár bevételének a kilencven százaléka készpénzben folyt be, hatvan százalékát pedig egyáltalán nem vallották be. Amennyiben Bruiser és Prince tulajdonában valóban volt egy vagy több toplessbár, akkor igazi aranybányát mondhattak magukénak.
Az a szóbeszéd járta, hogy Prince-nek van egy háza Mexikóban, bankszámlája valahol a Karib-térségben, egy fekete szeretője Jamaicán, egy farmja Argentínában; a többi sztorira már nem is emlékszem. Irodájában volt egy titokzatos ajtó, és állítólag a mögötte lévő kis helyiségben húsz- és százdolláros bankjegyekkel teli papírládák sorakoztak.
Ha most menekülnie kell, remélem, biztonságban van. Remélem, féltve őrzött pénzének jó nagy részével lépett meg, és soha nem fogják elkapni. Nem érdekel, hogy állítólag milyen disznóságokat csinált, a barátom.

 

Dot a konyhaasztalnál ültet le, ugyanarra a székre, ahová múltkor, és neszkávéval kínál, ugyanabban a csészében. Korán van, és a szalonnazsír szaga megült a telezsúfolt konyhában. Buddy odakint van, mondja Dot, és int a karjával. Nem nézek arrafelé.
Donny Ray nagyon gyorsan épül le, meséli az öregasszony; a fiú az utóbbi két napban ki sem kelt az ágyból.
– Tegnap voltunk először a bíróságon – magyarázom.
– Máris?
– Ez még nem volt tárgyalás vagy ilyesmi. Csak előzetes meghallgatás egy beadvány ügyében. A biztosító azon igyekszik, hogy a bíróság utasítsa el a keresetünket, és most hatalmas csatározások folynak. – Arra törekszem, hogy egyszerűen fogalmazzak, de nem vagyok biztos benne, hogy Dot érti, amit mondok. Kinéz a koszos ablakon, a hátsó udvart bámulja, de egész biztosan nem a Fairlane-t. Úgy tűnik, egyáltalán nem érdekli, amit mondok.
Ez furcsamód nyugtatólag hat rám. Amennyiben Hale bíró azt teszi, amire szerintem készül, nekünk pedig nem sikerül egy másik bíróságon benyújtanunk a keresetet, akkor ennek az ügynek lőttek. Lehet, hogy már az egész család feladta. Lehet, hogy nem fognak üvöltözni velem, ha pofára esünk.
Miközben jöttem idefelé a kocsiban, eldöntöttem magamban, hogy nem hozom szóba Hale bírót meg a fenyegetéseit. Ez csak még bonyolultabbá tenné a beszélgetésünket. Rengeteg időnk lesz majd megvitatni ezt, ha már semmi más beszélnivalónk nincs.
– A biztosító peren kívüli egyezségre tett ajánlatot.
– Miféle ajánlatot?
– Egy kis pénzt kínálnak.
– Mennyit?
– Hetvenötezer dollárt. Ennyire becsülik azt az összeget, amit az ügyvédeknek kellene kifizetniük, így aztán felajánlják nekünk, hogy egyezzünk meg peren kívül.
Dot arca elvörösödik, állkapcsa megfeszül.
– A mocskos disznók azt hiszik, hogy megvehetnek minket, mi?
– Igen, pontosan ezt hiszik.
– Donny Raynek nincs szüksége pénzre. Csontvelő-átültetésre lett volna szüksége, még tavaly. Most már túl késő.
– Egyetértek.
Dot felemeli a cigarettásdobozt az asztalról, és rágyújt. Szeme vörös és nedves. Az édesanya nem adta fel. Vért akar.
– És mi a fenét kellene csinálnunk a hetvenötezer dollárral? Donny Ray meg fog halni, és én egyedül maradok vele. – Fejével a Fairlane irányába biccent. – Mocskos disznók – mondja.
– Egyetértek.
– Gondolom, maga azt mondta, hogy elfogadjuk, nem?
– Természetesen nem. Az önök jóváhagyása nélkül nem egyezkedhetek. Holnap reggelig kell döntést hoznunk. – Megint eszembe jut annak a lehetősége, hogy a bíró elutasítja a keresetünket. Jogunk lesz ahhoz, hogy fellebbezést nyújtsunk be Hale bíró döntése ellen. Ez eltarthat egy-két évig, de esélyünk lesz a harcra. Ez megint csak olyan kérdés, amit most nem akarok megvitatni.
Hosszú ideig ülünk csöndben, mindkettőnket tökéletesen kielégít, hogy gondolkozunk és várunk. Megpróbálom rendezni a gondolataimat. Azt csak a jóisten tudja, hogy Dot agyában mi játszódik le. Szegény asszony.
Elnyomja a cigarettáját a hamutartóban, és azt mondja:
– Beszéljünk Donny Rayjel.
Követem a sötét nappalin keresztül, aztán végig a rövid folyosón. Donny Ray ajtaja be van csukva, TILOS A DOHÁNYZÁS felirat díszeleg rajta. Dot finoman kopogtat, mielőtt belépünk. A szoba tiszta, rendes, a levegőben fertőtlenítő szaga terjeng. A sarokban ventilátor surrog. Az ablak nyitva van. Az ágy lábánál egy magas lábakon álló televízió van, közvetlenül mellette, Donny Ray párnája közelében pedig egy folyadékokkal és pirulákkal teli üvegekkel borított kis asztal áll.
Donny Ray mereven, mozdulatlanul fekszik, törékeny teste alatt feszesre húzott a lepedő. Amikor meglát, szélesen elmosolyodik, és megpaskolja maga mellett az ágyat. Odaülök. Dot az ágy másik oldalán foglal helyet.
Donny Ray mosolyogva igyekszik meggyőzni engem, hogy remekül érzi magát, ma minden sokkal jobb. Csak egy kicsit fáradt, ez minden. Hangja halk és erőlködő, néha alig lehet hallani, mit mond. Figyelmesen meghallgatja a tegnapi meghallgatásról szóló beszámolómat és a magyarázatomat a peren kívüli egyezségre vonatkozó ajánlatról.
– Hajlandóak lennének magasabbra menni? – kérdi. Erről a kérdésről vitatkoztunk tegnap Deckkel ebéd közben. A Great Benefit figyelemre méltóan nagy lépést tett a nullától a hetvenötezerig. Mindkettőnknek az a gyanúja, hogy egészen százezerig elmennének, de az ügyfeleim előtt nem mernék ilyen optimista lenni.
– Kétlem – válaszolom. – De megpróbálhatjuk. A legrosszabb, ami megtörténhet, hogy nemet mondanak.
– Te mennyit fogsz kapni? – kérdi. Elmagyarázom neki a szerződést, illetve azt, hogy az összeg egyharmada az enyém.
Donny Ray az anyjára néz, és azt mondja:
– Tehát te meg apa ötvenezret kapnátok.
– Mihez kezdünk ötvenezer dollárral? – szegezi neki a kérdést Dot.
– Kifizetitek a házat. Vesztek egy új autót. Félretesztek egy kicsit öreg napjaitokra.
– Nekem nem kell az átkozott pénzük.
Donny Ray lehunyja a szemét, és elszenderedik egy rövid időre. Az orvosságos üvegekre meredek. Amikor felébred, megfogja a karomat, megpróbálja megszorítani, és azt mondja:
– Te szeretnél megállapodni velük? Elvégre a pénz egy része a tiéd.
– Nem. Nem akarok megállapodni – felelem meggyőződéssel. Ránézek, aztán Dotra. Feszülten figyelnek. – Nem ajánlanák fel ezt az összeget, ha nem tartanának valamitől. Azt akarom, hogy a nyilvánosság előtt kiderüljenek a disznóságaik.
Egy ügyvédnek az a kötelessége, hogy – saját anyagi helyzetét figyelmen kívül hagyva – a lehető legjobb tanáccsal lássa el az ügyfelét. Semmi kétségem sincs afelől, hogy rá tudnám beszélni őket a peren kívüli egyezségre. Nem kerülne nagy erőfeszítésembe, hogy meggyőzzem őket: Hale bíró arra készül, hogy kihúzza alólunk a szőnyeget, és most ott van az asztalon a pénz, de hamarosan örökre eltűnik. Komor, rémisztő képet tárhatnék eléjük, s mivel ezeken az embereken már oly sokszor átgázoltak, készségesen elhinnék minden szavamat.
Olyan könnyű lenne. És elsétálhatnék a huszonötezer dollárral, ami akkora összeg, hogy nem is igazán tudom felfogni. De sikerült legyőznöm a kísértést. Ezzel küszködtem hajnalban a függőágyban, és végül békét kötöttem magammal.
Most nem kéne sok ahhoz, hogy letérjek a jogászi pályáról. Megteszem a következő lépést, aztán kiszállok, mielőtt még eladnám az ügyfeleimet.
Dot még ott marad Donny Ray mellett, amikor eljövök, és azért fohászkodok magamban, nehogy azzal a hírrel térjek vissza holnap, hogy elutasították a keresetünket.

 

A St. Peter's közelében legalább négy másik kórház is van. Ezenkívül van egy általános orvosi egyetem, egy fogorvosi egyetem és számtalan orvosi rendelő. A memphisi orvosi negyed a Union és Madison Avenue közötti, hat háztömbnyi területen áll. A Madison Avenue-n, pontosan a St. Peter's Kórházzal szemben van egy nyolcemeletes épület, amit Peabody Egészségügyi Központ néven ismernek. Az út alatt egy fedett alagút húzódik, így az orvosok oda-vissza rohangálhatnak az irodáik és a kórház között. Ebben az épületben csak orvosok vannak, az egyiket úgy hívják, hogy dr. Eric Craggdale. Ortopéd sebész. A harmadik emeleten van a rendelője.
Tegnap idetelefonáltam néhányszor anélkül, hogy bemutatkoztam volna, és megtudtam, amit akartam. A St. Peter's óriási előcsarnokában várakozom, ami egy szinttel az utca fölött van, és a Peabody Egészségügyi Központ parkolóját figyelem. Húsz perccel tizenegy előtt látom, hogy egy régi Volkswagen Golf lekanyarodik a Madisonról, és leáll a zsúfolt parkolóban. Kelly kiszáll az autóból.
Egyedül van, ahogy vártam. Egy órával ezelőtt felhívtam a férje munkahelyét, Cliffet kértem a telefonhoz, és letettem, amikor odajött. Alig látom Kelly fejét, amint szegénykém kivergődik a kocsiból. Mankóval közlekedik, nehézkesen halad az autósorok között, az épület felé tartva.
A váró tömve, Kelly a falnak háttal ül, egy képes újságot lapozgat. Törött bokáján most már járógipsz van. A tőle jobbra lévő szék üres, és már rá is ülök, mielőtt ő észrevenné, hogy én vagyok az.
Arcán először a rémület jelei mutatkoznak, de nyomban utána széles mosollyal üdvözöl. Idegesen körbepillant. Senki sem figyel minket.
– Csak olvasd a képes újságodat – súgom, miközben kinyitok egy National Geographicot. Kelly majdnem szemmagasságig felemeli a Vouge egyik példányát.
– Mit csinálsz itt? – kérdi.
– Fáj a hátam.
Megcsóválja a fejét, és megint körülnéz. A mellette ülő nő szeretne ránk bámulni, de nyakmerevítőt visel. Egyikünk sem ismer egy lelket sem itt, így aztán miért kellene aggódnunk?
– Na és ki az orvosod? – kérdezi Kelly.
– Craggdale – felelem.
– Nagyon vicces. – Kelly Riker a kórházban is gyönyörű volt, amikor egyszerű kórházi köntöst viselt, arcán zúzódások éktelenkedtek és nem volt kifestve. De most egyszerűen képtelen vagyok levenni róla a szememet. Fehér, legombolt gallérú, alig kikeményített inget visel, olyasmit, amit egy koedukált iskolába járó diáklány kölcsönkérne a barátjától, és felhajtott szárú, khakiszínű sortot. Sötét haja majdnem a háta közepéig ér.
– Jó orvos? – kérdezem.
– Egy a sok közül.
– Voltál már nála?
– Ne kezdd ezt, Rudy. Nem akarok beszélgetni erről. Azt hiszem, jobb lenne, ha elmennél. – Halk, de határozott hangon beszél.
– Nos, tudod, gondolkoztam ezen. Sőt, az az igazság, hogy rengeteget gondolkoztam azon, mit kellene csinálnunk nekünk kettőnknek. – Elhallgatok, amíg egy férfi tolókocsiban elhalad mellettünk.
– És? – kérdi Kelly.
– És még most sem tudom.
– Szerintem el kéne menned.
– Ezt te sem mondod komolyan.
– De igen, komolyan mondom.
– Nem, nem mondod komolyan. Azt akarod, hogy a közeledben legyek, hívjalak fel néha telefonon, hogy aztán amikor Cliff majd a legközelebb eltöri néhány csontodat, legyen valaki, aki egy kicsit is törődik veled. Ezt akarod.
– Nem lesz legközelebb.
– Miért nem?
– Azért, mert Cliff megváltozott. Megpróbálja abbahagyni az ivást. Megígérte, hogy nem üt meg többet.
– És te hiszel neki?
– Igen, hiszek.
– Már korábban is ígérgetett.
– Menj el, légy szíves. És ne hívj fel, rendben? Attól csak még rosszabb lesz a helyzet.
– Miért? Miért lesz attól csak még rosszabb a helyzet?
Kelly kicsit tétovázik, ölébe teszi a képes újságot, aztán rám néz.
– Azért, mert egyre kevesebbet gondolok rád, ahogy múlnak a napok.
Nagyon kellemes érzés tudni, hogy gondol rám. A zsebembe nyúlok, előveszek egy névjegykártyát, amelyen a régi címem van, annak a helynek a címe, ami le van zárva és az Amerikai Egyesült Államok különböző biztonsági szervei tartják megszállva. Ráírom a hátuljára a telefonszámomat, aztán odaadom Kellynek.
– Megegyeztünk. Nem hívlak többet. Ha szükséged van rám, itt van az otthoni telefonszámom. Ha Cliff bánt téged, tudni akarok róla.
Elveszi a névjegykártyát. Gyorsan arcon csókolom, aztán eljövök a váróból.

 

Ugyanennek az épületnek a hatodik emeletén van egy nagy onkológiai osztály. Dr. Walter Kord Donny Ray kezelőorvosa, ami a jelen körülmények között azt jelenti, hogy ad neki néhány pirulát meg más gyógyszereket, és várja, hogy meghaljon. Kord írta elő a kemoterápiás kezelést és csinálta meg azokat a vizsgálatokat, amelyek kimutatták, hogy Ron Black tökéletesen megfelelne a csontvelő-átültetéshez. Perdöntő tanú lehet a tárgyaláson, feltéve persze, hogy eljut addig az ügy.
Egy háromoldalas levelet hagyok neki az ügyfélfogadó titkárnőnél. Szeretnék beszélni vele a számára megfelelő időpontban, lehetőleg anélkül, hogy számlát állítana ki róla. Az az általános tapasztalat, hogy az orvosok utálják az ügyvédeket, és bármennyi időt töltenek is velük fecsegessél, annak rendesen megkérik az árát. De Korddal ugyanazon az oldalon állunk, és semmit sem veszthetek azzal, ha megpróbálok beszélgetést kezdeményezni vele.

 

Nagyon zaklatottan megyek végig ezen a durva környéken vezető utcán. Nem figyelek a forgalomra, a málladozó, halovány házszámokat próbálom kiolvasni, de hiába. A környék úgy fest, mintha egyszer teljesen kiürült volna, s most ismét kezdene megtelni élettel.
Az Eltemetett Kincsek nevezetű régiségkereskedés a sarkon van, egy egészen tisztának tűnő, kétszintes épületben. Az ablakok fölött vörös ponyvatető húzódik, a téglát sötétszürkére festették. Felpillantok a második szintre – gyanítom, megtaláltam új otthonomat.
Mivel más bejáratot nem találok, bemegyek a régiségkereskedésbe. A parányi előtérben gyéren megvilágított lépcsőt látok.
Deck büszkén mosolyogva vár.
– Na, hogy tetszik? – szegezi nekem a kérdést, mielőtt körülnézhetnék. – Négy szoba, körülbelül háromszáz négyzetméter, plusz a mosdó. Nem rossz – mondja, és megveregeti a vállamat. Aztán elindul, s közben szélesre tárt karral forgolódik. – Úgy gondolom, hogy ez lesz az ügyfélfogadó. Ide tesszük a titkárnőt, ha majd felveszünk egyet. Csak ki kell festeni. A padló mindenhol keményfa – magyarázza, és dobog rajta egy kicsit, mintha én nem látnám a padlót. – Mindegyik helyiség három és fél méter magas. A fal gipszborítású, könnyű festeni. – Int, hogy kövessem. Belépünk egy nyitott ajtón, és egy rövid folyosóra érünk. – Egy-egy szoba mindkét oldalon. Ez itt a legnagyobb, ezért arra gondoltam, hogy neked lesz szükséged rá.
Kellemesen meglepődöm, amikor belépek új irodámba.
– És itt van a harmadik szoba. Arra gondoltam, hogy tárgyalóként használhatnánk. Én majd itt dolgozom, de nem csinálok nagy felfordulást. – Nagyon igyekszik, hogy a kedvemben járjon, és majdnem megsajnálom. Nyugi, Deck, tetszik az iroda. Jó munkát végeztél.
– A folyosó végén van a mosdó. Ki kell takarítani meg ki kell festeni, esetleg egy vízvezeték-szerelőt is hívunk majd. – Kihátrál az ügyfélfogadónak elkeresztelt helyiségbe. – Na, hogy tetszik?
– Jó lesz, Deck. Ki a tulajdonos?
– A régiségkereskedő a földszinten. Egy öregember meg a felesége. Erről jut eszembe: esetleg eladnak nekünk egy-két dolgot, amire szükségünk lehet: asztalokat, székeket, lámpákat, még egy régi irattartó szekrényt is. Nem kerülnek sokba, egészen jól néznek ki, és még azt is lehet mondani, hogy a stílusuk nem üt el az egész iroda hangulatától, és ráadásul megengedi, hogy havi részletekben fizessük ki. Tulajdonképpen örülnek, hogy lesz itt valaki rajtuk kívül is az épületben. Azt hiszem, egypárszor már kirabolták őket.
– Megnyugtató érzés.
– Aha. Vigyáznunk kell. – Átnyújt nekem néhány festékszínmintát. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha valamilyen fehérnél maradnánk. Könnyebb felvinni és kisebb megterhelés a költségvetésnek. A telefontársaság holnap jön. A villanyt már bekapcsolták. Nézd meg ezt. – Az ablak mellett áll egy asztalka, rajta papírok szétszórva, a közepén pedig egy fekete-fehér kis tévé.
Deck már járt a nyomdában. Idead nekem néhány különféle céges levélpapírt, mindegyik tetején ott van a nevem vastag betűvel szedve, az övé pedig a sarokban, mint segédügyvédé.
– Van itt egy nyomda az utcában, onnan hoztam ezeket. Nagyon jó áron dolgoznak. Körülbelül két nap alatt tudják teljesíteni a rendelésünket. Szerintem ötszáz levélpapír és boríték egyelőre elég lenne. Tetszik valamelyik?
– Ma este átnézem őket.
– Mikor akarsz festeni?
– Gondolom, hogy ha…
– Szerintem egy nap alatt végzünk, feltéve persze, hogy elég, ha csak egy réteget viszünk fel. Még ma megveszem a festéket meg a szerszámokat, aztán megpróbálom elkezdeni. Tudsz segíteni holnap?
– Persze.
– Döntenünk kell néhány kérdésben. Mi legyen a faxgéppel? Vegyünk most egyet vagy várjunk? A telefonos fickó holnap jön, nem felejtetted el, ugye? Na és a fénymásoló? Én azt mondom, hogy most még ne vegyünk, megőrizzük az eredeti példányokat, és itt az utcában úgyis van egy fénymásoló. Szükségünk lesz egy üzenetrögzítőre. Nyolcvan dollárba kerül egy jobb masina. Ha akarod, ezt majd elintézem. És nyitnunk kell egy bankszámlát. Ismerek egy fiókvezetőt a First Trust Bankban, azt mondja, hogy havi harminc csekket ingyen ad nekünk és kétszázalékos kamatot a pénzünkre. Nehéz lenne ennél jobbat találni. Meg kell rendelnünk a csekkeket, mert muszáj kifizetnünk néhány számlát. – Hirtelen az órájára néz. – A fenébe, majdnem elfelejtettem.
Benyom egy gombot a tévén.
– Az ügyészség egy órával ezelőtt adta ki a vádemelési indítványt. Van vagy száz különböző vádpont Bruiser, Bennie „Prince” Thomas, Willie McSwane meg a többiek ellen.
Már elkezdődött a déli híradó, éppen élőben mutatják, mi történik egykori irodánk környékén. FBI-ügynökök őrködnek a bejáratnál, amit pillanatnyilag nem vesz lánc körül. A riporter elmondja, hogy a cég alkalmazottai szabadon járhatnak be és ki, de semmit nem vihetnek el. A következő képen a Vixens nevű toplessklub látható, amit szintén megszálltak a szövetségiek.
– A vádemelési indítvány szerint Bruiser és Thomas három ilyen klubban volt érdekelt – mondja Deck. A riporter is elismétli ugyanezt. Aztán láthatunk néhány képet egykori főnökünkről: a bírósági épület folyosóján bóklászik, még egy régi tárgyalás közben. A letartóztatási parancsot már kiadták, de Mr. Stone-nak és Mr. Thomasnak nyoma veszett. Interjút készítenek a nyomozást vezető ügynökkel, a férfinak az a véleménye, hogy a két úriember már elmenekült az államból. Széles körű kutatást indítanak.
– Menekülj, Bruiser, menekülj – mondja Deck.
Elég zaftos egy sztori ez, hiszen helybeli gengszterek, kirívó viselkedésű ügyvéd, néhány memphisi rendőr meg toplessbárok szerepelnek benne. De mivel a gyanúsítottak elmenekültek, még izgalmasabbá válik. A jelek szerint Prince és Bruiser nyom nélkül eltűnt a balfenéken, és ez több, mint amit a riporter el tudna viselni. Letartóztatott rendőröket mutatnak, még egy toplessklubot, ezúttal meztelen táncosokat láthatunk combtól lefelé, és a vádemelési indítványt bejelentő kerületi államügyész is a képernyőre kerül.
Aztán következik egy hír, aminek hallatán majdnem megszakad a szívem. Bezárták a Yogi'st, lánccal vették körbe az épületet, és őröket állítottak az ajtókhoz. Úgy emlegetik, mint Prince Thomas főhadiszállását, és úgy tűnik, az FBI-osok nagyon meg voltak lepve, mert nem találtak semmi készpénzt, amikor tegnap éjjel behatoltak. Menekülj, Prince, menekülj – mondom magamban.
– Vajon hol lehetnek? – tűnődik Deck, miközben kikapcsolja a tévét.
Néhány percig csendben morfondíroztunk ezen. – Mi van abban? – kérdezem az asztalka alatt álló papírdobozra mutatva.
– Az aktáim.
– Van valami jó?
– Ahhoz elég, hogy két hónapig fizessük a számlákat. Néhány kisebb autóbaleset. Végkielégítéses ügyek. Van egy haláleset is, amit Bruisertől vettem át. Valójában nem is vettem át tőle. Múlt héten ideadta az aktát, és megkért, hogy nézzek át benne egy-két biztosítási szerződést. Tulajdonképpen csak ott maradt az irodámban, most pedig itt van.
Az a gyanúm, hogy van még néhány akta a dobozban, amelyeket Deck esetleg Bruiser irodájából emelt el, de inkább nem kíváncsiskodom.
– Szerinted velünk is beszélni akarnak az FBI-osok? – teszem fel a kérdést.
– Sokat gondolkoztam ezen. Nem tudunk semmit, és egyetlen olyan aktát sem hoztunk el, ami érdekelhetné őket, mi a fenének idegeskednénk?
– Én azért ideges vagyok.
– Én is.

 

 

Huszonöt

Tudom, hogy mostanság Deck nem tud egykönnyen úrrá lenni az izgatottságán. Egészen lázba jött attól, hogy saját irodája van és az ügyvédi díjak felét megtarthatja anélkül, hogy lenne ügyvédi engedélye. Ha nem állok az útjába, egy hét alatt gyönyörűen kicsinosíttatja az irodát. Nem láttam még ekkora energiát egy emberben. Talán egy kissé túlságosan is buzog benne a lelkesedés, de ezt elnézem neki.
De azért, amikor a telefon már egymás után a második reggel szólal meg, még jóval napfelkelte előtt, és meghallom a hangját, nagyon nehezen tudok kedves lenni vele.
– Láttad már az újságot? – csiripeli.
– Aludtam.
– Bocs. Nem fogod elhinni. Bruiser meg Prince fényképével van tele az első oldal.
– Nem várhattál volna ezzel egy órácskát, Deck? – teszem fel a kérdést. Eltökélem, hogy most azonnal véget vetek ennek az otromba szokásának. – Ha négykor akarsz felkelni, semmi kifogásom ellene. De engem ne hívj fel hét előtt, nem is, nyolc előtt.
– Bocs. De van még itt más is.
– Micsoda?
– Találd ki, hogy ki halt meg az éjjel.
Honnan a jó büdös francból kellene tudnom, hogy Memphis sok-sok lakosa közül ki szenderült jobblétre az éjjel?
– Feladom – vakkantom a telefonba. – Harvey Hale.
– Harvey Hale!
– Aha. Szívrohamot kapott. Holtan esett össze az úszómedencéje mellett.
– Hale bíró?
– Bizony ő. A haverod.
Az ágyam szélére ülök, és megpróbálom kirázni a kábaságot a fejemből.
– Ezt nehéz elhinni.
– Aha. Érzem, hogy most alaposan meg vagy zavarodva. Van róla egy szép cikk a melléklet első oldalán, meg egy hatalmas fénykép, amelyen a fekete talárjában díszeleg. Micsoda faszkalap.
– Hány éves volt? – kérdezem, mintha ez bármit is számítana.
– Hatvankettő. Tizenegy évig bíráskodott. Nagyon szép a pedigréje. Minden benne van az újságban. Látnod kell.
– Oké, mindjárt meg is nézem, Deck. Majd később találkozunk.

 

Ma reggel kissé súlyosabbnak tűnik az újság, és biztos vagyok benne, hogy azért, mert legalább a fele Bruiser Stone és Prince Thomas vitézi cselekedeteivel foglalkozik. Egyik cikk a másik után. Egy ideje sehol sem látták a két férfit.
Gyorsan átnézem az újságot, aztán a Metró mellékletbe lapozok, ahol Harvey Hale bíró úr fényképe köszönt. Elolvasom a kollégák, közöttük a jó barát és egykori kollégiumi szobatárs, Leo F. Drummond szomorú visszaemlékezéseit.
Különös érdeklődéssel olvasom a találgatásokat, vajon ki veszi majd át a helyét. A kormányzó hamarosan kijelöli majd az utódját, aki egészen a következő választásokig tölti majd be a posztot. A megye félig fekete, félig fehér, de a tizenkilenc körzeti törvényszéki bíró közül csak hét fekete. Vannak olyanok, akik nem elégedettek ezekkel a számokkal. Tavaly, amikor egy idős fehér bíró nyugdíjba vonult, komoly erőfeszítéseket tettek, hogy egy fekete bíró töltse be a helyét. Mégsem került rá sor.
Nem mellékes körülmény, hogy tavaly az első számú jelölt Tyrone Kipler volt, a Booker cégénél dolgozó, harvardi végzettségű üzlettárs, aki alkotmányjogból készített fel minket, amikor az ügyvédi vizsgára tanultunk. Bár Hale bíró még csak kevesebb mint tizenkét órája halott, erős nyomás nehezedik az illetékesekre, állítja a cikk, hogy Kipler kerüljön a megüresedett helyre. Memphis polgármestere, aki fekete és nagyon szókimondó ember, az újság állítása szerint azt mondta, hogy ő és a város többi vezetője mindent el fog követni Kipler kinevezéséért.
A kormányzó elutazott, ezért az ő véleményét nem tudták kikérni, de az állam első embere demokrata, és a jövő évi újraválasztására készül. Ezúttal ő is beáll majd a Kiplert támogatók sorába.

 

Pontosan kilenc órakor a körzeti bíróság fogalmazójának irodájában vagyok, és a Black kontra Great Benefit-aktát lapozgatom. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Váratlanul bekövetkezett halála előtt Hale bíró nem írt alá olyan határozatot, amely elutasította volna a keresetet. Még mindig versenyben vagyunk.
Hale bíró tárgyalótermének ajtaján van egy koszorú. Milyen megható.
Egy nyilvános telefonról felhívom a Tinley Brittet, és Leo. F. Drummondot kérem. Meglep, hogy milyen hamar jelentkezik: alig néhány perc múlva már meg is hallom a hangját a vonal túlsó végén. Kifejezem barátja elvesztése miatti részvétemet, és közlöm vele, hogy ügyfelem nem fogadja el az ajánlatát. Úgy tűnik, hogy meg van lepve, de kevés mondandója van. Egész biztosan más ügyek foglalják most el a gondolatait.
– Azt hiszem, hibát követnek el, Rudy – mondja türelmesen, mintha tényleg az én oldalamon lenne.
– Meglehet, de az ügyfelem döntött így, nem én.
– Nos, jól van, akkor háborúzni fogunk – közli velem szomorú, monoton hangon. Nem kínál több pénzt.

 

Bookerrel kétszer beszéltünk telefonon azóta, hogy megkaptuk az ügyvédi vizsga eredményét. Ahogy számítottam rá, Booker bagatellizálni próbálja sikertelenségét, apró jelentéktelen és átmeneti nehézségnek tartja csupán. Ahogy számítottam rá, őszintén örül az én eredményemnek.
Már ott ül a kicsi étterem hátsó részében, amikor belépek. Úgy üdvözöljük egymást, mintha hónapok óta nem találkoztunk volna. Teát és zöldséges hallevest rendelünk anélkül, hogy az étlapra néznénk. A gyerekek jól vannak. Charlene csodálatos nő.
Fel van dobva attól a lehetőségtől, hogy esetleg mégiscsak átmegy a vizsgán. Nem is tudtam, hogy milyen kevés hiányzott: az összesítésben csak egy ponttal maradt el a minimumtól. Már fellebbezett, és a vizsgabizottság ismét átnézi az anyagát.
Marvin Shankle nagyon rosszul fogadta a kudarc hírét. Jobb, ha a következő alkalommal leteszi a vizsgát, különben a cég keres valaki mást helyette. Amikor Shankle-ről beszél, Booker nem tudja leplezni, mekkora nyomás nehezedik rá.
– Hogy van Tyrone Kipler? – érdeklődöm.
Booker úgy véli, hogy Kipler kinevezése már elintézett ügy. A férfi ma reggel beszélt a kormányzóval, és minden klappol. Az egyetlen probléma anyagi természetű lehet. Mint a Shankle cég egyik üzlettársa, Kipler évi százhuszonötezer és százötvenezer közötti összeget tud megkeresni. Egy bíró fizetése mindössze kilencvenezer. Kiplernek felesége meg gyerekei vannak, de Marvin Shankle mindenképpen azt akarja, hogy bekerüljön a bírói karba.
Booker emlékszik a Black-ügyre. Még Dotra meg Buddyra is jól emlékszik a nyugdíjasok klubjából, ahol először találkoztunk. Tájékoztatom a legfrissebb eseményekről. Hangosan felnevet, amikor közlöm vele, hogy az ügy a körzeti bíróság nyolcas osztályán van, és az új bíróra vár. Elmesélem neki, hogy mi történt velem a néhai Hale bíró szobájában alig három nappal ezelőtt, és hogyan dobáltak egymásnak ők ketten, Drummond, a kollégiumi szobatárs a Yale-ről meg Hale. Booker feszülten figyel, amikor Donny Rayről és az ikertestvéréről beszélek, meg a transzplantációról, amire nem került sor a Great Benefit miatt.
Booker mosolyogva hallgat.
– Semmi gond – mondja többször is. – Ha Tyrone megkapja a kinevezést, tudni fog a Black-ügyről.
– Tehát tudsz beszélni vele?
– Beszélni? Prédikálni fogok neki. Ki nem állhatja a Tinley Brittet, és gyűlöli a biztosítótársaságokat, állandóan pereskedik velük. Mit gondolsz, kiket vernek át ezek a cégek? Középosztálybeli fehéreket?
– Mindenkit.
– Igazad van. Nagyon szívesen beszélek majd Tyrone-nal. És meg fogja hallgatni, amit mondok.
Beszámolok Bookernek az új irodámról, de az új üzlettársamról nem. Sok-sok kérdést tesz fel a régi cégemről. Az egész város Bruiser és Prince nevétől hangos.
Mindent elmondok neki, amit tudok, csak néhány apró részletet szépítek meg kissé.

 

 

Huszonhat

A túlzsúfolt tárgyalótermek és agyonhajszolt bírók korában a néhai Harvey Hale után itt maradt tárgyalási ügyek jegyzéke feltűnően jól szervezett, nincs benne csúszás, torlódás. Megvan ennek persze az oka. Először is: Hale lusta volt, és jobban szeretett golfozni, mint a tárgyalóteremben unatkozni. Másodszor pedig: gyorsan elutasított minden olyan keresetet, amely sértette a biztosítótársaságok és a nagyvállalatok védelméről alkotott elképzeléseit. És ennek köszönhetően a felperesek ügyvédei kerülték őt.
Megvan annak a módja, hogyan lehet elkerülni bizonyos bírókat. A dörzsölt ügyvédek, akik jó viszonyban vannak az iktatást végző fogalmazókkal, ismernek néhány trükköt. Sohasem fogom megérteni, hogy Bruiser, aki már húsz éve van a pályán, és ismeri az összes kiskaput, hogyan hagyhatta, hogy benyújtsam a keresetet anélkül, hogy lépéseket tettünk volna Harvey Hale elkerülésére. Ez is egy olyan kérdés, amit majd nagyon szívesen megbeszélnék vele, ha valaha egyszer hazakerül.
De Hale eltűnt a képből, és az élet megint igazságos. Tyrone Kipler hamarosan megörökli a tárgyalási ügyek jegyzékét, amely gyors cselekvésre fogja kényszeríteni.
A laikusok és jogászok évek óta hangoztatott kritikájára válaszképpen a közelmúltban változtatásokat hajtottak végre az eljárásjogi szabályokon annak érdekében, hogy felgyorsítsák az igazságszolgáltatás menetét. Bővült a felületes, sebtében összetákolt keresetek ellen alkalmazható szankciók köre. Kötelező határidőt tűztek ki a tárgyalás előtti manőverezésekre. A bírákat aktívabb részvételre ösztökélték a peren kívüli egyezségekben. Számos új szabály és rendelkezés született, kivétel nélkül mindegyik azzal a céllal, hogy felpörgessék a polgárjogi igazságszolgáltatási gépezetet.
A töméntelen mennyiségű új rendelkezés között szerepel a gyorsított eljárás is. Segítségével bizonyos ügyeket hamarabb lehet bíróság elé vinni, mint a többit. Jogi zsargonunk nyomban kibővült a gyorsított eljárás fogalmával. Az érintett felek kérelmezhetik, hogy az ügy gyorsított eljárással kerüljön a bíróság elé, de erre ritkán kerül sor. Nagyon ritka az olyan alperes, aki beleegyezik abba, hogy felgyorsítsák az ügyek menetét, így aztán a bíró saját hatáskörében dönthet ebben a kérdésben.
Mivel a Black kontra Great Benefit az egyetlen igazi ügyem, azt akarom, hogy gyorsított eljárással kezeljék. Ezt Bookernek is elmagyaráztam egy reggel kávézás közben. Booker aztán továbbadta Kiplernek. Az igazságszolgáltatás működik.

 

Egy nappal azután, hogy a kormányzó kinevezte Tyrone Kiplert, a bíró az irodájába hívat, oda, ahová nem is olyan régen ellátogattam már egyszer, amikor még Harvey Hale foglalta el. Most máshogyan néz ki. A poros könyvespolcok csupaszak. A függönyök el vannak húzva. Hale íróasztalát már elvitték, összecsukható székeken ülve beszélgetünk.
Kipler még nincs negyvenéves, halk szavú, határozott tekintetű férfi. Hihetetlenül okos ember, és széles körben vélekednek róla úgy, hogy egyszer még szövetségi bíró lesz valahol. Megköszönöm neki, hogy segített felkészülni az ügyvédi vizsgára.
Egy darabig beszélgetünk erről-arról. Kedvesen beszél Harvey Hale-ről, de meg van hökkenve azon, milyen üres a néhai bíró tárgyalási jegyzéke. Már minden függőben lévő ügyet átnézett, és néhány gyors lépést már el is tervezett. Kész arra, hogy akcióba lépjen.
– És úgy véli, hogy gyorsított eljárással kell kezelni a Black-ügyet? – kérdi lassan, megfontoltan.
– Igen, uram. A két fél álláspontja világos. Nem lesz túlzottan sok tanú.
– Hány előzetes tanúvallomás lesz?
Még soha nem vezényeltem le tanúvallomást.
– Nem tudom pontosan. Kevesebb, mint tíz.
– Gondjai lesznek az iratok beszerzésével – állapítja meg Kipler. Ez általában így szokott lenni a biztosítótársaságok esetében. Rengeteggel pereskedtem már, és sohasem hajlandóak odaadni az összes iratot. Eltart majd egy ideig, amíg hozzájutunk a dokumentumokhoz, amelyeket jogunkban áll megvizsgálni.
Mit mondjak, tetszik nekem, hogy többes szám első személyben beszél. És ezzel tulajdonképpen nincs is semmi baj. Egyéb kötelességei mellett az is a bíró szerepei közé tartozik, hogy végrehajtatja az előírásokat. Feladata, hogy mindkét fél segítségére legyen azon iratok beszerzésében, amelyeket a feleknek jogában áll megvizsgálni. Ugyanakkor persze Kipler kissé részrehajlónak tűnik a mi irányunkba. De azt hiszem, ezzel sincs igazából semmi baj: Hale bíró éveken keresztül úgy táncolt, ahogy Drummond fütyült.
– Nyújtsa be a gyorsított eljárást indítványozó beadványt – mondja Kipler, miközben ráfirkant valamit a jegyzettömbjére. – A védelem tiltakozni fog. Hacsak nem hallok valami nagyon meggyőző érvet a másik oldaltól, elfogadom az indítványt. Négy hónapot engedélyezek a felkészülésre.
Mélyet lélegzek és nagyot sóhajtok. Rettentő gyorsnak tűnik nekem ez a tempó. Rémülten képzelem magam elé, hogy egy bírósági tárgyaláson, esküdtek előtt, ráadásul ilyen hamar, szembe kell néznem Leo F. Drummonddal.
– Fel fogunk készülni addigra – mondom, pedig valójában azt sem tudom, mi lesz a következő három lépésem. Bízom benne, hogy sokkal magabiztosabbnak tűnök, mint amilyennek érzem magamat.
Még egy darabig beszélgetünk, aztán távozom. Kipler azt mondja, hogy hívjam fel nyugodtan, ha van valami kérdésem.

 

Egy órával később majdnem fel is hívom. Amikor visszatérek az irodámba, egy vaskos boríték vár a Tinley Britt-től. Leo F. Drummond, amellett, hogy elvesztett barátját gyászolta, nem tétlenkedett. A beadványokat gyártó gépezet magas sebességfokozatban működik.
Az egyik beadványában a perköltségekkel foglalkozik; finom kis pofon ez nekem meg az ügyfeleimnek. Drummond azt állítja, hogy mivel mindketten szegények vagyunk, nagyon aggódik, mert nem tudjuk megfizetni a perköltségeket. Ez esetleg megtörténhet egy napon, amennyiben végül is elveszítjük a pert, és a bíró úgy rendelkezik, hogy fizessük ki a mindkét fél munkája során felmerült iktatási illetéket. Drummond egy olyan beadványt is benyújtott, amelyben pénzbírság kiszabását követeli rám meg az ügyfeleimre, mert ilyen felületes keresetet nyújtottunk be.
Az első beadvány semmi más, csak piszkálódás. A második viszont egyenesen ocsmány. Mindkettőt terjedelmes, precíz lábjegyzetekkel, névmutatókkal és bibliográfiával ellátott tényvázlatok támasztják alá.
Amikor másodszor is átolvasom az anyagot, rájövök, hogy Drummond azért nyújtotta be ezeket a beadványokat, hogy a tudtomra hozzon valamit. Az ilyen beadványokat ritkán szokta elfogadni a bíróság, és én azt hiszem, Drummond azt akarta megmutatni nekem, hogy a Tinley Britt ezekben a huszadrangú kérdésekben is milyen félelmetes mennyiségű papírt tud termelni ilyen rövid idő alatt. Mivel mindkét félnek reagálni kell a másik beadványaira, és mivel én nem vagyok hajlandó a peren kívüli egyezségre, Drummond azt kívánja közölni velem, hogy hamarosan bele fogok fulladni a rengeteg papírba.
A telefonok még nem kezdtek el csörögni. Deck valahol a belvárosban van. Nem is szeretném tudni, hol portyázik. Rengeteg időm van arra, hogy elszórakozzak a beadványosdival. Erőre kapok attól, ha ügyfelem szánni való, törékeny alakjára gondolok, meg arra, hogy milyen rondán átverték. Én vagyok Donny Ray egyetlen ügyvédje, és papírokkal nem lehet megállítani engem.

 

Kialakult az a szokásom, hogy minden délután öt óra körül felhívom Donny Rayt. Az első telefon után, amelyre néhány héttel ezelőtt került sor, Dot megemlítette, hogy milyen jólesett neki, így aztán azóta igyekszem mindennap felhívni. A legkülönbözőbb dolgokról beszélgetünk, de a betegségéről és a keresetről soha. Próbálom megjegyezni magamban, ha valami mulatságos történik velem napközben, aztán elmesélem neki. Tudom, hogy ezek a telefonok hamarosan véget érő életének fontos részévé váltak.
Ma délután erőteljesen cseng a hangja, azt mondja, felkelt, kint ül a verandán, és szeretne néhány órára elmenni valahová, hogy egy kicsit távol legyen a háztól meg a szüleitől.
Hétkor veszem fel. Egy közeli étterembe megyünk vacsorázni. Néhányan megbámulják, de ez láthatólag nem zavarja őt. A gyerekkoráról beszélgetünk, vicces történeteket mesél az utcán randalírozó egykori galerikről. Kicsit nevetünk is; valószínűleg ez most fordul elő vele először az utóbbi néhány hónapban. De a beszélgetés kifárasztja. Alig nyúl az ételhez.
Alig valamivel sötétedés után egy parkhoz hajtunk, ahol a két egymás mellett lévő pályán softballmérkőzés zajlik. Miközben begördülünk a parkolóba, szemrevételezem mindkét pályát. Egy sárga mezben játszó csapatot keresek.
Egy füves emelkedőn parkolunk le, egy fa alatt, jó messze a jobb oldali pálya oldalvonalától. Egy lélek sincs a közelünkben. Előveszek a csomagtartóból két összecsukható kerti széket, amelyeket Miss Birdie garázsából vettem kölcsön, és segítek Donny Raynek elhelyezkedni az egyikben.
A nyár vége felé járunk, de még sötétedés után is nagy a hőség. Szinte látni lehet a párát a levegőben. Ingem hozzátapad a hátam közepéhez.
A mérkőzés a PFX Fuvarvállalat csapata (ők a sárga mezesek) és a zöldben játszó Army Surplus között zajlik. És itt bizony senki sem veszi félvállról a játékot. Teljes erőbedobással hajtanak, üvöltve biztatják egymást, csukafejessel vetik magukat a földre, hogy elérjenek egy-egy labdát, hevesen vitatkoznak a bíróval, és mérgesen elhajítják az ütőjüket, ha hibáznak.
Majdnem az összes játékos a húszas évei elején jár; egészen jó kondiban vannak, fölöttébb elbizakodottak, és parádésabb a felszerelésük, mint a profiknak: minden kézen kesztyű, széles csuklószorító, fekete festék az arcon.
Keveset beszélünk Donny Rayjel. Veszek neki pattogatott kukoricát meg üdítőt. Megköszöni, és azért is köszönetet mond, hogy idehoztam.
Különösen a PFX egyik játékosát figyelem, egy izmos, gyors lábú és gyors kezű játékosát. Nagyon mozgékony és lendületes, játék közben állandóan beszél. A két ütés közötti szünetben odasétál a kerítéshez, és mond valamit egy lánynak. Kelly mosolyog, innen is látom a fogait, és Cliff hangosan felnevet. Szájon csókolja a lányt, és büszke léptekkel visszamasírozik csapattársaihoz, akik már készülődnek a következő ütéshez.
Igazi szerelmespárnak tűnnek. A fiú őrülten szereti a lányt, és élvezi, hogy a haverjai előtt csókolhatja meg. Az embernek az a benyomása, hogy ezek ketten sohasem unják meg egymást.
Kelly nekitámaszkodik a kerítésnek. Most már kisebb járógipsz van a lábán, de a mankó ott hever mellette a földön. Nem láthat engem idefönt, a pálya másik oldalán. A biztonság kedvéért sapkát húztam a fejemre.
Azon tűnődöm magamban, vajon mit tenne, ha észrevenne. Valószínűleg semmit azonkívül, hogy levegőnek nézne.
Örülnöm kellene, hogy boldognak, egészségesnek látszik, és láthatólag jól kijön a férjével. A jelek szerint a verések abbamaradtak, és ezért hálát adok magamban a jóistennek. Fizikai rosszullét jön rám, ha elképzelem, hogy Cliff egy baseballütővel ütlegeli. A sors iróniája, hogy csak akkor kaphatom meg Kellyt, ha a férje ezentúl is bántani fogja.
Gyűlölöm magamat, hogy ilyenek jutnak az eszembe.
Cliff készül ütni. Akkorát bikázik a labdába, hogy az eltűnik a szemünk elől. Bámulatos egy ütés, és miközben felkészül a következőre, Cliff odakiált valamit Kellynek. Tehetséges játékos, jobb, mint bárki más a pályán. El sem tudom képzelni, milyen szörnyűséges lehet, ha engem csapna meg egy ütővel.
Lehet, hogy leszokott az ivásról, s az is lehet, hogy józan állapotában a felesége bántalmazásáról is leszokott. Lehet, itt az ideje, hogy eltűnjek a balfenéken.
Eltelik egy óra, és Donny Ray már szeretne lefeküdni aludni. Hazafelé menet a tanúvallomásáról beszélgetünk. Ma benyújtottam egy beadványt, amelyben azt kérelmezem a bíróságtól, hogy amilyen hamar csak lehet, engedélyezzék Donny Ray vallomásának előzetes rögzítését, amit aztán majd lejátszanak a tárgyaláson.
– Jobb lenne, ha minél hamarabb megcsinálnánk – mondja Donny Ray halkan, miközben felhajtunk a kocsifeljáróra.

 

 

Huszonhét

Még az is lehet, hogy mulatságosnak találnám a szituációt, ha nem lennék ennyire ideges. Biztos vagyok benne, hogy a kívülállók észrevennék a helyzet komikumát, de senki sem mosolyog a tárgyalóteremben. Én aztán különösen nem.
Egyedül ülök az asztalomnál, a beadványok és tényvázlatok szép rendben sorakoznak előttem. Két jegyzettömböt megtöltő jegyzeteim a kezem ügyében, stratégiailag elrendezve. Deck mögöttem ül, nem az asztalnál, ahol valami hasznát vehetnem, hanem a korláton túl egy széken, legalább két méterre tőlem, így aztán úgy tűnik, hogy egyedül vagyok.
Úgy érzem, hogy el vagyok szigetelve.
A szűk folyosó túlsó oldalán a védelem asztalánál igen népes társaság gyűlt össze. Természetesen Leo F. Drummond ül középen, szemben a pulpitussal, a többi ügyvéd pedig körülötte. Kettő-kettő mindkét oldalán. Drummond hatvanesztendős, a Yale Jogi Karán végzett, harminchat éves tárgyalótermi tapasztalata van. T. Pierce Morehouse üzlettárs harminckilenc múlt, szintén a Yale-en diplomázott, tizennégy éve végzi a munkáját a különböző bíróságokon. Aztán jön III. B. Dewey Clay Hill, harmincegy éves, a Columbia hallgatója volt, még nem üzlettárs, hatéves tárgyalótermi gyakorlata van. Ifjabb M. Alec Plunk huszonnyolc esztendős, két éve van a pályán, és most szerepel először az ügyben, egészen biztos vagyok benne, hogy azért, mert a Harvardon végzett. Az elnöklő Tyrone Kipler bíró úr szintén a Harvardon szerezte a jogi diplomáját. Kipler fekete. Plunk szintén fekete. Memphisben nincs túl sok Harvardon végzett fekete jogász. A Tinley Brittnél történetesen volt egy, és most itt van, minden kétséget kizáróan azzal a céllal, hogy szót értsen a bíró úrral. És amennyiben a várakozásnak megfelelően alakulnak a dolgok, egy napon majd esküdtek is itt ülnek a teremben. Ebben a megyében a választási nyilvántartásba vett polgárok többsége fekete, így tehát nagy biztonsággal lehet állítani, hogy az esküdtszék tagjai fele-fele arányban lesznek feketék, illetve fehérek. Ifjabb M. Alec Plunkot pedig arra fogják használni, hogy – legalábbis reményeik szerint – valamiféle csöndes harmónia és bizalom alakuljon ki bizonyos esküdtek és a védelem között.
Semmi kétségem afelől, hogy ha az esküdtek között lesz történetesen egy kambodzsai nő, a Tinley Britt illetékesei előveszik az alkalmazottak névsorát, előhalásznak valahonnan egy kambodzsai nőt, és idecipelik a bíróságra.
A védelem csapatának ötödik tagja Brandon Fuller Grone, aki szánni való és megmagyarázhatatlan módon sem sorszámmal, sem kezdőbetűvel nem büszkélkedhet. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, miért nem nevezi magát B. Fuller Grone-nak, mint egy igazi nagy ügyvéd. Huszonhét esztendős, két éve fejezte be a Memphisi Állami Egyetemet, ahol évfolyamelsőként végzett, és mély nyomokat hagyott maga után. Amikor elkezdtem egyetemre járni, igazi legenda volt, az ő jegyzetei segítségével készültem az elsőéves vizsgáimra.
Ha figyelmen kívül hagyjuk azt a két évet, amit ifjabb M. Alec Plunk fogalmazóként töltött az egyik szövetségi bírónál, a védelem asztalánál összesen ötvennyolc év jogászi gyakorlat gyűlt össze.
Én meg alig egy hónapja kaptam meg az ügyvédi engedélyemet. „Csapatom” hatszor bukott meg az ügyvédi vizsgán.
Ezeket a matematikai feladványokat tegnap este hajtottam végre, amikor a Memphisi Állami Egyetem könyvtárában dolgoztam, azon a helyen, amelytől, úgy látszik, képtelen vagyok elszakadni. Rudy Baylor ügyvédi irodájának összesen tizenhét jogi könyv van a birtokában; mind olyan, ami még az egyetemről maradt meg, és gyakorlatilag egyik sem ér semmit.
Elég feszült vagyok, de ha Hale bíró ülne odafent, már kész idegroncs lennék. Sőt, valószínűleg nem is volnék itt.
A helyzet azonban úgy alakult, hogy Tyrone Kipler bíró úr elnököl. Azt mondta tegnap telefonon (számos beszélgetést bonyolítottunk le), hogy ez lesz az első napja a pulpituson. Aláírt már néhány határozatot, elvégzett egy-két apró, rutinszerű feladatot, de most először vezényel le meghallgatást.
Az azt követő napon, hogy Kiplert feleskették, Drummond beadványt nyújtott be, azt indítványozva, hogy az ügy kerüljön át a szövetségi bíróságra. Arra hivatkozik, hogy Bobby Ott, az ügynök, aki a szerződést kötötte a Black családdal, több okból is jogtalanul lett alperesként megnevezve. Tudomásunk szerint Ott még mindig Tennessee állam lakosa. Ő az egyik alperes. A szintén Tennessee államban élő Black család a felperes. Amennyiben a felek más-más állam lakosai, az ügy a szövetségi bíróság hatáskörébe tartozik. Ott esetében erről nincs szó, mert – mi legalábbis így tudjuk – itt él, és ez okból az ügy nem kerülhet szövetségi bíróság elé. Érveit alátámasztandó, Drummond egy igen terjedelmes tényvázlatot is mellékek a beadványhoz, amelyben amellett érvel, hogy Ott nem lehet alperes.
Amíg Hale bíró elnökölt, a körzeti bíróság volt a legmegfelelőbb hely arra, hogy igazságos bírói döntés szülessék. De amint Kipler átvette az ügyet, változott a helyzet: csak a szövetségi bíróságon lehet méltányosságra és igazságosságra számítani. Drummond beadványában az időzítés bámulatos. Kipler a személye elleni támadásnak vette. Egyetértettem vele, már ha ez számít valamit.
Mindannyian készen állunk a függőben lévő beadványok megtárgyalására. Az ügy más bíróságra történő áthelyezésére vonatkozó kérelem mellett Drummond a perköltségekre és a szankciókra vonatkozó beadványt is benyújtott. Ezzel elevenembe talált, így aztán a szankciók kérdésében válaszképpen én is beadvánnyal fordultam a bírósághoz, arra hivatkozva, hogy a védelem beadványa felületes és rosszhiszemű. Deck szerint a legtöbb peres eljárásban külön háborúskodás folyik a szankciók ügyében, a legjobb nem belemenni. Kicsit óvatosan kezelem Deck tanácsait. Persze ő is tisztában van a korlátaival. Nagyon szereti azt mondani: „Bárki meg tud főzni egy pisztrángot. Az igazi művészet az, hogyan halászod ki azt a nyavalyás halat a folyóból.”
Drummond céltudatos léptekkel az emelvényhez masírozik. Időrendi sorrendben haladunk, ezért a várható perköltségekkel foglalkozó beadvánnyal kezdi, ami meglehetősen gyenge érveket sorakoztat fel. A védelem becslése szerint, amennyiben bírósági tárgyalásra kerül sor, a perköltségek akár az ezer dollárt is elérhetik, és ami azt illeti, ő nagyon aggódik azért, hogy sem én, sem az ügyfelem nem tudja kifizetni ezt az összeget, ha vesztenénk és bennünket terhelnének a perköltségek.
– Hadd szakítsam félbe egy pillanatra, Mr. Drummond – szól közbe Kipler bíró tűnődve. Megfontoltan, érces hangon beszél. – Nálam van a beadványuk, és szintén itt van a benne foglalt érveket alátámasztó tényvázlat. – Felemeli a papírokat, és mondhatni meglengeti őket Drummond felé. – Nos, ön immáron négy teljes perce beszél, és pontosan azt mondja, ami itt fehéren feketén le van írva. Tud valami újat hozzáfűzni ehhez?
– Bíró úr, jogom van ahhoz, hogy…
– Igen vagy nem, Mr. Drummond? Kiválóan tudok olvasni, meg is értem, amit olvasok, és ön pedig, hadd tegyem hozzá, remekül ír. De ha semmit nem tud hozzátenni a leírtakhoz, akkor minek vagyunk itt?
Biztos vagyok benne, hogy ez még sohasem fordult elő a nagy Leo Drummonddal, de úgy viselkedik, mintha mindennapos jelenséggel állna szemben.
– Mindössze segítségére kívánok lenni a bíróságnak – feleli mosolyogva.
– Elutasítom – mondja kereken Kipler. – Menjünk tovább. Drummond arcizomrándulás nélkül folytatja.
– Nos, kérem, a következő beadványunk a szankciókkal foglalkozik. Úgy véljük, hogy…
– Elutasítom – közli vele Kipler. – Parancsol?
– Elutasítom.
Deck ficánkolni kezd mögöttem. A velem szemben lévő asztalnál mind a négy fej egyszerre hajol le, és az utóbbi percek eseményei megörökítődnek. Gondolom, mindannyian azt írják le vastag betűkkel, hogy ELUTASÍTVA.
– Mindkét fél beadványt nyújtott be a szankciók ügyében, és mind a két beadványt elutasítom – mondja Kipler, és Drummond szemébe néz. Nekem is az orromra koppintottak.
Nem akármilyen dolog ám félbeszakítani egy ügyvédet, aki óránként háromszázötven dollárért jártatja a száját. Drummond rámered Kiplerre, aki rettenetesen élvezi a helyzetet.
De Drummond igazi profi, és vastag a képén a bőr. Sohasem engedné, hogy egy ilyen alsó szintű bíróság bírája felbosszantsa.
– Ez esetben, bíró úr, szeretnék áttérni a következő kérdésre. Azt kérelmeztük, hogy az ügy kerüljön át a szövetségi bíróságra.
– Akkor vitassuk meg ezt a kérdést – rendelkezik Kipler. – Először is: miért nem próbálták meg a szövetségi bíróság hatáskörébe utaltatni az ügyet, amikor még Hale bíróé volt?
Drummond már kész a válasszal.
– Bíró úr, új ügyről van szó, és még mindig Bobby Ott alperes szerepét vizsgáljuk. Most, hogy volt egy kis időnk alaposabban utánanézni a kérdésnek, az a határozott véleményünk, hogy Ottót kizárólag azért vonta be az ügybe a felperes, hogy elkerüljék a szövetségi illetékességet.
– Tehát ön az első perctől kezdve azt kívánta, hogy az ügy szövetségi bíróság elé kerüljön?
– Igen, uram.
– Akkor is, amikor még Hale bíróé volt?
– Pontosan így van, bíró úr – válaszolja Drummond mély átérzéssel.
Kipler arca mindenkinek elárulja, hogy egy szót sem hisz el ebből. És nincs egyetlen személy sem a tárgyalóteremben, aki elhinné.
Drummond, cseppet sem zavartatva magát, sorolja tovább az érveit. Több száz bírót látott ő már jönni-menni, és nincs közöttük egy olyan sem, akitől akár csak egy kicsit is megijedne. Még nagyon sok évnek kell eltelnie, nagyon sok tárgyalóteremben kell megfordulnom és nagyon sok perben kell részt vennem ahhoz, hogy ne tartsak az odafent ülő, fekete taláros fickóktól.
Körülbelül tíz percen keresztül beszél, és miközben szinte szóról szóra előadja ugyanazt, amit olyan nagyon precízen kifejtettek a tényvázlatban, Kipler félbeszakítja.
– Bocsásson meg, Mr. Drummond, emlékszik rá, hogy néhány perccel ezelőtt megkérdeztem öntől: kíván-e ma reggel valami újat közölni a bírósággal?
Drummond megdermedve, tátott szájjal mered a bíróra.
– Emlékszik még rá? – érdeklődik Kipler. – Alig negyedórája történt.
– Azt hittem, azért jöttünk ide, hogy megvitassuk a beadványokat feleli Drummond élesen. Az eddig oly nyugodt hang most kissé idegesen cseng.
– Ó, természetesen ezért vagyunk itt. Amennyiben valami újat kíván a tudomásunkra hozni, esetleg néhány homályos pontot szeretne tisztázni, örömmel meghallgatom. De ön csak azt ismétli, amit itt tartok a kezemben.
Balra pillantok, és néhány rendkívül komor arcot látok. Sárba tiporják a hősüket. Nem valami szép látvány.
Hirtelen belém nyilall, hogy ezek a fickók a folyosó túloldalán a normálisnál valamivel komolyabban veszik az ügyet. Sok ügyvéd körül forgolódtam tavaly nyáron, amikor egy ügyvédi irodánál dolgoztam, és számukra az egyik ügy pont olyan volt, mint a másik. Keményen dolgozol, keményen számlázol, de meg is kapod érte, ami jár. Mindig többtucatnyi új ügy vár rád.
Úgy érzem, rémület van a levegőben odaát, és biztos vagyok benne, hogy nem az én jelenlétem okozza. Biztosítási perekben a védelmet ellátó ügyvédi iroda általában két ügyvédet bíz meg az üggyel. Mindig párban jönnek. Függetlenül az ügytől, a tényéktől, a beadványoktól, az elvégzendő munka mennyiségétől, ketten szoktak megjelenni a bíróságon.
De itt öten vannak! Egérre ágyúval. Valami bűzlik itt. Ezek a fickók be vannak ijedve.
– A védelem beadványát, amelyben azt indítványozták, hogy az ügy kerüljön szövetségi bíróság elé, elutasítom, Mr. Drummond. Az ügy itt marad – jelenti ki Kipler határozottan, és már alá is írja a nevét. Ezt nem valami jól fogadják a folyosó túlsó oldalán, bár próbálják leplezni csalódottságukat.
– Van még valami? – kérdezi Kipler.
– Nincs, bíró úr. – Drummond összeszedi a papírjait, és távozik az emelvényről. A szemem sarkából figyelem. Amikor odalép a védelem asztalához, gyors pillantást vet a kollégáira, és szemében a félelem félreismerhetetlen jelét látom. Libabőrös lesz a karom meg a lábam.
Kipler sebességet vált.
– Na, kérem, a felperesnek még van két beadványa. Az egyikben azt indítványozzák, hogy az ügy gyorsított eljárás útján kerüljön a bíróság elé, a másikban pedig azt, hogy sürgősen kerítsünk sort Donny Ray Black előzetes tanúvallomására. Egymáshoz kapcsolódó kérdésekről van szó, Mr. Baylor, intézzük el őket egy kalap alatt. Felpattanok.
– Hogyne, bíró úr.
– Össze tudja foglalni tíz perc alatt?
A vérontás láttán, amelynek szemtanúja voltam, rögtön stratégiát változtatok.
– Nos, bíró úr, a tényvázlataim önmagukért beszélnek. Semmi újat nem tudok hozzátenni a bennük foglaltakhoz.
Kipler meleg mosollyal jutalmazza az éles eszű, fiatal ügyvédet, aztán nyomban támadást intéz a védelem ellen.
– Mr. Drummond, önök ellenzik, hogy az ügy gyorsított eljárás útján kerüljön a bíróság elé. Mi a probléma?
Némi mozgolódás támad a védelem asztala körül, és végül T. Pierce Morehouse emelkedik lassan szólásra, miközben a nyakkendőjét igazgatja.
– Bíró úr, ha megengedi, én fejteném ki a védelem álláspontját ebben az ügyben. Úgy érezzük, hogy némi időre van szükségünk ahhoz, hogy felkészüljünk a tárgyalásra. Véleményünk szerint a gyorsított eljárás súlyos terheket róna mindkét félre. – Morehouse lassan beszél, óvatosan válogatja meg a szavait.
– Badarság – állapítja meg Kipler, és rámered Morehouse-ra.
– Parancsol, uram?
– Azt mondtam, hogy badarság. Hadd kérdezzek valamit, Mr. Morehouse. Előfordult már, hogy ön, mint védőügyvéd, beleegyezett a gyorsított eljárásba?
Morehouse grimaszol egyet, majd egyik lábáról a másikra teszi a testsúlyát.
– Hát, öö, természetesen, bíró úr.
– Remek. Mondja meg, melyik ügy volt az, és melyik bíróságon tárgyalták.
T. Pierce kétségbeesetten néz III. B. Dewey Clay Hillre, aki sóvárgó pillantást vet ifjabb Alec Plunkra. Mr. Drummond nem hajlandó felnézni a rettentően fontos aktából, amit mélyen elmerülve tanulmányoz.
– Nos, bíró úr, erre kénytelen leszek később visszatérni.
– Ma délután háromig hívjon fel. Ha addig nem jelentkezik, én hívom fel magát. Tényleg nagyon szeretnék egy olyan ügyről hallani, amelyben maga beleegyezett a gyorsított eljárásba.
T. Pierce úgy görnyed előre, mintha gyomorszájon vágták volna. Szinte hallom, ahogy a cég számítógépei zümmögnek, ahogy hiába kutatnak egy ilyen ügy után.
– Igen, bíró úr – feleli T. Pierce erőtlenül.
– A gyorsított eljárás az én bírói megítélésemre van bízva. A felperes beadványát ezennel elfogadtam. A védelemnek hét napon belül kell reagálnia.
Ez némi zavarodottságot okoz a védelem asztalánál. Különféle papírok kerülnek egyik ügyvédtől a másikhoz. Drummond és emberei homlokráncolva sugdolóznak egymással. A biztosító képviselői összedugják a fejüket a korlát mögött. A jelenet szinte mulatságos.
T. Pierce Morehouse karba tett kézzel, hátsó felét alig néhány centiméterre tartva a széktől, feszülten várja a következő beadvány megtárgyalását.
– Az utolsó beadvány azt indítványozza, hogy mielőbb kerüljön sor Donny Ray Black előzetes vallomástételére – mondja a bíró úr, és a védelem asztalára szögezi a tekintetét. – Ez ellen természetesen nem lehet semmi kifogásuk – állapítja meg. – Melyikük fog reagálni, uraim?
A beadványhoz mellékeltem dr. Walter Kord eskü alatt tett, kétoldalas nyilatkozatát, amelyben világos szavakkal megfogalmazva azt állítja, hogy Donny Ray már nem fog sokáig élni. Drummond válasza érthetetlen zagyvaságok gyűjteménye, lényege tulajdonképpen az, hogy túl sok dolga van ahhoz, hogy most ezzel foglalkozzon.
T. Pierce lassan széttárja a karját, és már éppen mondani készül valamit, amikor Kipler ismét megszólal.
– Ne mondja nekem, hogy többet tud a beteg egészségi állapotáról, mint a saját kezelőorvosa.
– Nem mondom, uram – feleli T. Pierce.
– És azt se mondja, hogy maguk ellenzik ezt a beadványt.
Elég egyértelműnek tűnik, hogy a bíró milyen döntést fog hozni, ezért T. Pierce ügyesen megkerüli a kérdést.
– Pusztán az időbeosztásunk okoz némi gondot, bíró úr. Még be sem nyújtottuk a válaszunkat.
– Pontosan tudom, mi lesz a válaszuk. Semmi meglepetésre nem lehet számítani. És a jelek szerint minden más beadvány benyújtására volt idejük. Nos, tessék mondani egy dátumot. – Váratlanul rám pillant. – Mr. Baylor?
– Bármikor megfelel nekem, bíró úr. Bármilyen időpontban – felelem mosolyogva. Hát igen, ilyen előnyei vannak annak, ha az embernek nincs semmi más dolga.
A védelem asztalánál helyet foglaló öt ügyvéd úgy kezdi keresni a kis fekete könyvét, mintha lehetséges lenne találni egy olyan időpontot, amikor mindannyian ráérnek.
– A tárgyalási naplóm tele van, bíró úr – jelenti ki Drummond anélkül, hogy felállna. Egy fontos ügyvéd élete egyetlen dolog körül kering, amit úgy hívnak, hogy tárgyalási napló. Drummond arrogánsan közli Kiplerrel és velem, hogy a közeljövőben túlságosan elfoglalt lesz ahhoz, hogy időt szakítson egy ilyen apróságra.
A négy lakáj egyszerre ráncolja a homlokát, bólogat, az állát dörzsöli, mert nekik is van ám tárgyalási naplójuk, és bizony az is rendesen tele van.
– Kapott másolatot dr. Kord írásbeli nyilatkozatáról? – kérdi Kipler.
– Igen – feleli Drummond.
– Elolvasta?
– Igen.
– Kétségbe vonja a hitelességét?
– Nos, én…
– Egyszerű igennel vagy nemmel válaszoljon, Mr. Drummond. Kétségbe vonja az írásbeli nyilatkozat hitelességét?
– Nem.
– Ez a fiatalember meg fog halni. Egyetért azzal, hogy rögzítenünk kell a vallomását, hogy az esküdtek egy napon majd megnézzék és meghallgassák a mondandóját?
– Természetesen, bíró úr. Pusztán arról van szó, hogy most igen sok tárgyalásom…
– Mit szólnának jövő keddhez? – szakítja félbe Kipler, és halotti csönd lesz.
– Nekem megfelel, bíró úr – mondom jó hangosan. Nem vesznek tudomást rólam.
– Mához egy hétre – folytatja Kipler, és gyanakodva méregeti a védőügyvédeket. Drummond megtalálja, amit keresett az aktában, és tanulmányozni kezdi.
– Hétfőn tárgyalásom kezdődik a szövetségi bíróságon. Itt van nálam a határozat, amennyiben látni kívánja, bíró úr. Várhatóan két hétig fog tartani.
– Hol?
– Itt, Memphisben.
– Mennyi esély van peren kívüli egyezségre?
– Csekély.
Kipler a naptárát tanulmányozza néhány pillanatig.
– Mit szólnának a jövő szombathoz?
– Nekem tökéletes – mondom ismét. Most sem vesz rólam senki tudomást.
– Szombat?
– Igen, huszonkilencedike.
Drummond T. Pierce-re néz, nyilvánvalóan most neki kell előállnia egy kifogással. Lassan felemelkedik, miközben fekete határidőnaplóját úgy tartja a kezében, mintha aranyból lenne.
– Elnézést kérek, bíró úr, de azon a hétvégén nem leszek a városban.
– Hol lesz?
– Esküvőn.
– A sajátján?
– Nem, a húgomén.
Stratégiai szempontból a védelemnek az az érdeke, hogy addig halasszák a vallomástételt, amíg Donny Ray meghal, és ily módon megakadályozzák azt, hogy az esküdtek megnézhessék beesett arcát és meghallgassák elkínzott hangját. És nem sok kétség férhet ahhoz, hogy ezek itt öten elég kifogást tudnak előhalászni, és addig húzzák az ügyet, amíg akár én is meghalok végelgyengülésben.
Kipler bíró úr pontosan tisztában van ezzel.
– Donny Ray Black vallomástételére huszonkilencedikén, szombaton kerül sor – jelenti be. – Sajnálom, ha kényelmetlenséget okozok a védelemnek, de mint láthatjuk, elegen vannak ahhoz, hogy megbirkózzanak ezzel a feladattal. Nem tragédia, hogy eggyel vagy kettővel kevesebben lesznek. – Becsuk egy könyvet, könyökére támaszkodva előredől, és vigyorogva lenéz a Great Benefit ügyvédeire. – Nos, van még valami?
Már-már szinte kegyetlen, ahogy bánik velük, de mégsem lehetne azt mondani, hogy rosszindulatú. Hat beadványból öt esetében ellenük ítélt, de érvelése helytálló, világos volt. Szerintem tökéletesen végzi a dolgát. Tudom, hogy majd máskor is összegyűlünk ebben a tárgyalóteremben, más meghallgatások kerülnek napirendre, és egészen biztos, hogy néha én is megkapom majd a magamét.
Drummond feláll, és vállát vonogatva tanulmányozza az asztalon szétszórva heverő papírokat. Biztos vagyok benne, hogy szíve szerint olyasmit mondana: „Köszönjük a nagy semmit, kedves bíró úr.” Vagy pedig: „Miért nem nyom most mindjárt a felperes kezébe egymillió dolcsit?” De mint mindig, most is fegyelmezett jogász módjára viselkedik.
– Nem, bíró úr, mára nincs semmi más – feleli, mintha Kipler valójában rengeteget segített volna neki.
– Mr. Baylor? – fordul hozzám a bíró úr.
– Nincs, uram – felelem mosolyogva. Ennyi elég volt egy napra. Első jogi csatározásomban lemészároltam a nagymenőket, inkább nem hívom ki magam ellen a sorsot. Én meg a jó öreg Tyrone megrugdostunk néhány segget.
– Rendben van – mondja Kipler, és csöndesen üt egyet a kalapácsával. – A bíróság visszavonul. És, Mr. Morehouse, nehogy elfelejtsen jelentkezni annak az ügynek a megnevezésével, amelyben beleegyezett a gyorsított eljárásba.
T. Pierce fájdalmasan felnyög.

 

 

Huszonnyolc

Ügyvédi irodánk az első hónapban kiábrándító eredményeket produkált. Ezerkétszáz dollárt szedtünk össze ügyvédi díjakban: négyszázat Jimmy Monktól, az áruházi tolvajtól, akit Deck a városi bíróságon hajtott fel; kétszáz dollárt egy ittas vezetési ügyből, amit Deck gyanús és a mai napig nem tisztázott módszerrel szerzett meg; és ötszázat egy végkielégítéses ügyből, ami szintén Deck szerzeménye, mivel Bruiser irodájából lopta el, amikor leléptünk a cégtől. A maradék száz dollárt úgy termeltük meg, hogy elkészítettem egy középkorú házaspár végrendeletét, akik véletlenül sétáltak be az irodánkba. Régiségeket akartak vásárolni, a földszinten eltévesztették az irányt, és amikor bejöttek az irodámba, éppen szunyókáltam az íróasztalomnál. Kellemesen elbeszélgettünk, az egyik dolog vezetett a másikhoz, ők pedig végül megvárták, amíg legépelem a végrendeletüket. Készpénzben fizettek, amiről én annak rendje és módja szerint be is számoltam Decknek, a cég könyvelőjének. Első ügyvédi díjamat etikai szempontból nem kifogásolható módszerrel gyűjtöttem be.
Ötszáz dollárt költöttünk a lakbérre, négyszáz dollárt papírra és írószerre meg névjegykártyákra, körülbelül ötszázötvenet felszerelési tárgyakra, nyolcszázat a lízingelt telefonrendszerre és az első havi telefonszámlára, háromszázat íróasztalokra és más bútorokra, amelyeket a földszinti háziúr ajánlott fel, kétszázat a kamarai tagságra, háromszázat járulékos, nehezen meghatározható költségekre, hétszázötvenet egy faxgépre, négyszázat egy vacak számítógép első havi bérleti díjára és ötven dollárt hirdetésre.
Összesen négyezer-kétszáz dollárt költöttünk el, de szerencsére ennek az összegnek a nagy része kezdeti és egyszeri költségekre ment el. Deck az utolsó centig kiszámolt mindent. Kalkulációi szerint az indulás után havi kiadásaink körülbelül kilencszáz dollárt tesznek majd ki. Úgy csinál, mintha nagyon fel lenne dobva attól, ahogy a dolgaink alakulnak.
Nehéz nem törődni a lelkesedésével. Az irodában él. Elvált, távol van a gyerekeitől, és egy olyan városban lakik, amelyik nem az otthona. Nem jellemző rá, hogy sokat bulizgatna a városban. Egyetlen szenvedélye, amiről beszélt nekem, az, hogy néha ellátogat a Mississippi állambeli kaszinókba.
Általában körülbelül egy órával utánam érkezik, és a délelőtt nagy részét az irodájában tölti; telefonálgat, csak a jó ég tudja, kinek. Biztos vagyok benne, hogy ügyeket próbál felhajtani, vagy baleseti jelentések után érdeklődik, vagy pedig csak a kapcsolataival értekezik. Minden reggel megkérdezi tőlem, hogy van-e valami gépelnivaló. Hamar rájöttünk, hogy kettőnk közül magasan ő a jobb gépíró, és mindig készségesen legépeli a leveleimet meg egyéb irataimat. Minden alkalommal majd kitöri a nyakát, hogy felvegye a telefont, bármikor elmegy kávéért, kitakarítja az irodát, kezeli a gyorsnyomtatót. Deckben nincs egy szemernyi büszkeség sem, és azt akarja, hogy boldog legyek.
Nem készül az ügyvédi vizsgára. Egyszer beszéltünk erről, de ő gyorsan témát váltott.
Úgy dél körül általában terveket készít, hogy elmegy egy meg nem határozott helyre, és elintéz valamilyen titokzatos ügyet. Esténként szokta végiglátogatni a kórházakat.
Deck úgy véli, hogy több időt kellene töltenem a bíróságokon, hogy ügyfelekre vadásszak. Érzem, hogy csalódott, mert nem vagyok agresszívabb. Unja már állandó kérdéseimet az etikáról. Durva és zavaros a világ odakint, tele mindenre kész ügyvédekkel, akik remekül ismerik ezt a vérre menő játékot. Ülj csak itt egész nap a fenekeden, és szépen éhen halsz. A jó ügyek nem sétálnak ide maguktól.
Másrészt viszont Decknek szüksége van rám. Nekem van ügyvédi engedélyem. A pénzt ugyan fele-fele arányban osztjuk el, de a munkából nem egyenlő arányban vesszük ki a részünket. Deck könnyen pótolhatónak tartja magát, ezért önként vállalja az alja munkát. Minden további nélkül hajlandó hajkurászni az ügyfeleket, a szövetségi intézményekben prédára lesni és kórtermekben rejtőzködni, mert tökéletesen meg van elégedve a megállapodásunkkal, melynek révén hozzájuthat a bevétel ötven százalékához. Sehol sem találna magának ennél kedvezőbb feltételeket.
Csak egy bomba üzletnek kell bejönnie, szokta mondogatni. Az ember állandóan ezt hallja ebben a szakmában. Egy igazi nagy ügy, és aztán akár nyugdíjba is vonulhatsz. Ez az egyik oka annak, hogy az ügyvédek vadul hajkurásszák az ügyfeleket, teljes oldalas, színes hirdetéseket jelentetnek meg a telefonkönyvben, az óriás hirdetőtáblákon, a városi buszokon. Befogod az orrod, hogy ne erezd a bűzét annak, amit művelsz, és nem foglalkozol a nagy cégek ügyvédeinek fitymáló, lekicsinylő megjegyzéseivel, mert csak egy bomba üzletnek kell bejönnie.
Decknek eltökélt szándéka, hogy ezt a nagy ügyet felhajtja kis cégünknek.
Miközben ő vadul űzi-hajtja az ügyfeleket, én igyekszem elfoglalni magamat. Memphis öt kisebb, törvényhatósági joggal felruházott városrészre van felosztva. Mindegyik kis városrészben áll egy városi bíróság, és mindegyikben az a rendszer, hogy fiatal ügyvédeket apróbb vétségekkel vádolt, hátrányos helyzetű bűnözők képviseletével bíznak meg. A bírók és az ügyészek fiatal emberek, a legtöbbjük részmunkaidőben dolgozik, a Memphisi Állami Egyetem hallgatója volt, és legtöbbjüknek a fizetése nem haladja meg a havi ötszáz dollárt. Egyre jobban kiismerik magukat a külváros dzsungelében, és minden héten foglalkoznak néhány órát büntetőjoggal. Ellátogattam ezekhez az emberekhez, mosolyogva kezet ráztam velük, és előadtam nekik: nagyon fontos lenne nekem, hogy munkát kapjak a bíróságukon, és az eredmény ugyancsak vegyes. Hat hátrányos helyzetű bűnöző képviseletével bíztak meg; az ellenük felhozott vádak a kábítószer-birtoklástól kezdve az apróbb lopáson át a közszeméremsértésig a legkülönbözőbbek. Egy ügyért maximum száz dollárt kapok, de két hónap alatt le kell zárnom őket. Mire találkozom az ügyfeleimmel, megbeszélem velük az ügyüket, tárgyalok az ügyésszel, kiautózom a külvárosba, hogy megjelenjünk a bíróság előtt, legalább négy órát töltök mindegyik üggyel. Ez óránként huszonöt dollárt jelent, adózás és költségek levonása előtt.
De legalább elfoglalom magamat, és ezek az ügyek azért csak hoznak valamit a konyhára. Találkozom emberekkel, osztogatom a névjegykártyámat, megkérem új ügyfeleimet, hogy szóljanak a barátaiknak; én, Rudy Baylor, meg tudom oldani az összes jogi problémájukat. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, mifélejogi problémákkal küszködhetnek a barátaik. Csak újabb nyomorúsággal találkozhatom: válás, csődeljárás, büntetőjogi vádak. Ilyen egy ügyvéd élete.
Deck azt akarja, hogy amint megengedhetjük magunknak, hirdessünk: úgy véli, a baleset-biztosítási ügyek szakértőjeként kellene megjelennünk. A kábeltévéken is reklámozhatnánk magunkat a hajnali órákban, hogy a reggelijüket fogyasztó munkások megnézhessenek minket, mielőtt elmennek dolgozni, hogy összekaszabolják, megcsonkítsák magukat. Deck az utóbbi időben egy néger zenét sugárzó rádiót is szokott hallgatni, no nem azért, mert tetszik neki a zene, hanem mert a műsoraiknak sok a hallgatója. Egészen döbbenetes módon még egyetlen ügyvéd sem fedezte fel magának ezt az állomást. Deck megtalálta a rést, ahol betörhetünk.
Az Úristen legyen hozzánk könyörületes.

 

Szeretek a fogalmazói irodában lézengeni, az adminisztrátorokkal flörtölök, próbálom megtanulni, hogy mi merre, mennyi. A bírósági akták nyilvános anyagoknak minősülnek, a névmutatók számítógépen tekinthetők át. Amint megtanultam, hogyan kell bánni ezzel a géppel, átnéztem Leo F. Drummond néhány korábbi ügyét. A legutóbbi immáron tizennyolc hónapos, a legrégebbi pedig nyolcéves. Egyikben sem szerepelt a Great Benefit, de mindegyikben különböző biztosítótársaságokat védett. Mindegyikben tárgyalásra került sor, és mindegyikben Drummond ügyfelei számára kedvező döntés született.
Az elmúlt három hétben sok időt töltöttem ezeknek az aktáknak a tanulmányozásával, többoldalnyit jegyzeteltem, és több száz oldal másolatot készítettem. Az akták alapján hosszú kérdéssorokat állítottam össze. Számtalan módja van annak, ahogy egy ügyvéd megfogalmazhatja a kérdéseit, és azon kaptam magam, hogy Drummond kérdései alapján tervezem meg a sajátjaimat.
Drummond teljes anyagát áttanulmányoztam: a beadványait, a tényvázlatait, kérvényeit, perbeszédeit. Még a bírósághoz intézett leveleit is elolvastam.

 

Miután egy hónapon keresztül finoman célozgattam és gyöngéden hízelegtem, végül sikerült rávennem Decket, hogy rövid időre ránduljon át Atlantába. Két napig volt ott, hogy tájékozódjon Miss Birdie ügyében. Két éjszakát töltött egy nagyon olcsó motelban. Üzleti útra ment.
Ma érkezett vissza azzal a hírrel, amire számítottam. Miss Birdie vagyona alig haladja meg a negyvenkétezer dollárt. Második férje valóban örökölt floridai bátyjától, de a hagyaték ráeső része kevesebb volt, mint egymillió dollár. Mielőtt feleségül vette Miss Birdie-t, Anthony Murdine már kétszer megházasodott, és született hat gyereke. A gyerekek, az ügyvédek és az adóhivatal majdnem a teljes vagyont elszippantották. Miss Birdie negyvenezer dollárt kapott, amit, ki tudja, miért, egy nagy georgiai bankra bízott. Ötéves merész befektetések után az alaptőke mintegy kétezer dollárral gyarapodott.
A bírósági aktának csak egy részét zárolták, és Decknek sikerült elegendő számú embert vegzálnia ahhoz, hogy megtudja, amit meg akart tudni.
– Sajnálom – mondja, miután összefoglalta nyomozásának eredményét, és átnyújt nekem néhány bírósági határozatról készített másolatot.
Csalódott vagyok, de nem ért meglepetés.

 

Az eredeti tervek szerint Donny Ray Black előzetes meghallgatására új irodánkban került volna sor, s emiatt igen sokat főtt a fejem. Ugyan nem élünk mocsokban Deckkel, de az irodák kicsik és gyakorlatilag csupaszok. Az ablakokon nincs függöny. A szűk kis mosdóban lévő vécé néha ötletszerűen öblíteni kezd.
Nem szégyellem ezt a helyet, sőt úgy érzem, hogy eredeti és érdekes hangulata van. Szerény, de tökéletesen megfelelő iroda a felfelé törekvő, fiatal, kezdő ügyvédnek. De elkerülhetetlen, hogy a fiúk a Tinley Britt-től megvető gúnnyal mosolyogjanak rajta. Ők mindenben a legjobbhoz vannak szokva, és még rágondolni is utálok arra, hogy kénytelen leszek elviselni a sznobériájukat, amikor majd ellátogatnak ide – az ő mércéjük szerint erre a nyomortanyára. Nincs elég székünk, hogy összezsúfolódjunk a kis tárgyalóasztal körül.
Pénteken, a Donny Ray előzetes tanúvallomását megelőző napon Dot felhív telefonon, és közli velem, hogy a fiú ágyhoz van kötve, és semmilyen körülmények között sem hagyhatja el a házat. Donny Ray sokat aggodalmaskodott a közelgő esemény miatt, és az idegeskedés legyengítette. Amennyiben Donny Ray nem mozdulhat ki a házból, csak egyetlen helyen lehet rögzíteni a vallomását. Telefonálok Drummondnak, aki közli velem: nem egyezhet bele abba, hogy ne az irodámban, hanem ügyfelem otthonában rögzítsük Donny Ray Black előzetes tanúvallomását. A szabály az szabály, tudatja velem, majd arról tájékoztat, hogy kénytelen leszek egyszerűen elhalasztani az egészet. Rettenetesen sajnálja. Ő persze valójában a temetés utánra halasztaná a legszívesebben. Leteszem a kagylót, és felhívom Kipler bírót. Néhány perccel később Kipler bíró felhívja Drummondot, és egy-két gyors megjegyzés után Dot és Buddy Black otthonát jelöli ki az előzetes vallomástétel helyszínéül. Furcsamód Kipler úgy tervezi, hogy jelen lesz a vallomás rögzítésénél. Ez fölöttébb szokatlan dolog, de megvan neki rá az oka. Donny Ray nagyon súlyos beteg, könnyen lehet, ez az utolsó alkalom, hogy tanúvallomást tegyen. Ezért az idő kritikus. Nem számít ritkaságnak, hogy óriási viták robbannak ki az ügyvédek között a vallomás rögzítése közben. Gyakran válik szükségessé, hogy a felek a telefonhoz rohanjanak, hogy megkeressék a bírót, akitől azt várják, hogy elrendezze a vitát. Amennyiben nem tudják megtalálni a bírót, és képtelenek megegyezni a vitás kérdésekben, akkor az előzetes vallomástételt elhalasztják és kitűzik egy másik időpontra. Kipler úgy véli, Drummond és társai mindent elkövetnek majd, hogy értelmetlen vitákat provokáljanak, és aztán dühödten távozhassanak a helyszínről.
De ha Kipler jelen van, minden a legnagyobb rendben fog lezajlani. Dönt majd a tiltakozások kérdésében, és kordában tartja Drummondot. Ráadásul szombat van, mondja a bíró, és nincs semmi más dolga.
Azt hiszem, az én produkcióm is aggasztja egy kicsit, hiszen ez lesz az első ilyen szereplésem. Jó oka van, hogy nyugtalankodjon.
Péntek éjjel álmatlanul forgolódtam az ágyamban, miközben azon töprengtem, hogyan tudjuk majd a Black család otthonában lebonyolítani az előzetes tanúvallomás rögzítését. A ház sötét, nyirkos, a világítás szörnyű, és ennek döntő szerepe van, mert Donny Ray vallomását videoszalagra is fel fogjuk venni. Az esküdteknek látniuk kell, milyen rettenetes állapotban van. Alig működik a légkondicionálás, a hőmérséklet harminc fok felett van. Nehéz elképzelni, hogy öt vagy hat ügyvéd, egy bíró, egy gyorsíró, egy videokamerakezelő és Donny Ray bárhol is a házban, akár csak félig-meddig kényelmesen is le tudna ülni.
Rettegve képzeltem magam elé, hogy Dot kékes füstfelhőjében fuldoklunk, miközben Buddy a hátsó udvarban üres ginesüvegeket vagdos az ablakhoz. Alig aludtam három órát.
A megbeszélt időpontnál egy órával korábban érkezem a Black család otthonába. Sokkal kisebbnek és melegebbnek tűnik, mint máskor. Donny Ray az ágyban ül, azt állítja, már jobb hangulatban van, kész a feladatra. Órákat beszélgettünk a tanúvallomásáról, egy hete részletes listát adtam neki a kérdéseimről meg a véleményem szerint Drummondtól várható kérdésekről. Azt mondja, készen áll, és némi ideges izgatottságot érzékelek a viselkedésében. Dot kávét főz és a falakat mossa. Néhány ügyvéd meg egy bíró érkezik ide hamarosan, és Donny Ray azt mondja, hogy édesanyja egész éjjel takarított. Miközben eltolom az egyik pamlagot, Buddy keresztülbaktat a nappalin. Alapos kezek megmosdatták, megtisztogatták. Inge hófehér, szorosan be van tűrve a nadrágjába. El sem tudom képzelni, hogy a házsártos Dot milyen fülsiketítő hangon rikácsolhatott vele, hogy elérje ezt.
Ügyfeleim nagyon igyekeznek, hogy szalonképesek legyenek. Büszke vagyok rájuk.
Deck egy halom technikai felszereléssel érkezik. Az egyik barátjától kölcsönvett egy elavult videokamerát. Legalább háromszor akkora, mint a korszerű típusok. Biztosít afelől, hogy tökéletesen fog működni. Deck most találkozik először a Black családdal. Gyanakodva méregetik, különösképpen Buddy, aki egy kávéasztal portalanítását kapta feladatául. Deck szemrevételezi a nappalit meg a konyhát, aztán halkan közli velem, hogy egyszerűen nincs elég hely. Becipel egy háromlábú állványt a nappaliba, felrúg egy újságtartót, és ezzel magára vonja Buddy csúnya pillantását.
A ház tele van kicsi asztalokkal meg zsámolyokkal és más, a hatvanas évekből származó bútorokkal, melyeken ócska csecsebecsék díszelegnek. Percről percre nagyobb a hőség.
Megérkezik Kipler bíró, üdvözöl mindenkit, rögtön izzadni kezd, és körülbelül egy perc elteltével azt mondja:
– Nézzünk körül odakint. – Kimegyek a konyhaajtón a hátsó udvarba, a bíró jön utánam. A hátsó kerítés mellett, a Buddy Fairlane-jével szemben lévő sarokban áll egy tölgyfa, amelyet valószínűleg a ház építésével egy időben ültettek. Kellemes árnyékot biztosít. Deckkel követjük Kiplert a frissen nyírt füvön, amit azonban gereblye még nem látott. A bíró jól megnézi magának a Fairlane-t, a szélvédőn tanyázó macskákkal együtt, amikor elsétálunk a kocsi előtt.
– Na, ehhez mit szólnak? – kérdi, amikor a fa alá érünk. A hátsó kerítésen túl sövény húzódik, amely olyan sűrű, hogy egyáltalán nem lehet belátni a szomszédos kertből. A gyom borította, gondozatlan kert közepén áll négy magas fenyőfa. Elállják kelet felől a napsugarak útját, s így a tölgy alatti rész egészen tűrhető, legalábbis pillanatnyilag. Fény van bőven.
– Szerintem megfelelő – jelentem ki, bár még sohasem hallottam arról, hogy valaha is a szabadban rögzítettek volna egy tanúvallomást. Igaz, ugyancsak szűk körű tapasztalataim vannak. Magamban hálát adok a jóistennek, hogy Tyrone Kipler jelen van.
– Van hosszabbítónk? – kérdezi.
– Igen, hoztam magammal – mondja Deck, és már csoszog is felénk a fűben. – Harminc méter hosszú.
Az egész kert alig húsz méter széles, és talán harminc méter a mélysége. Az elülső rész nagyobb, mint a hátsó, így egészen közel vagyunk a házhoz. És a Fairlane-hez. Mancs, az őrmacska, méltóságteljesen terpeszkedik a kocsi tetején, és óvatosan méreget minket.
– Hozzunk néhány széket – mondja Kipler, aki átvette az irányítást. Feltűri az inge ujját. Dot, a bíró és én kicipelünk négy széket a konyhából, miközben Deck a hosszabbítóval meg a kamerával küszködik. Buddy felszívódott. Dot megengedi, hogy használjuk a teraszon lévő bútorokat, aztán megmutatja, hogy a fészerben még van három piszkos, rozsdás kerti szék.
Pár perces cipekedés, rendezkedés után Kiplerről meg rólam is folyik a víz. És sikerült felhívnunk magunkra a figyelmet. Néhány szomszéd megjelent a kerítésen túl, és kíváncsian méregetnek bennünket. Egy farmerbe öltözött fekete férfi székeket cipel a Black család tölgyfája alá. Egy túlméretezett fejű, különös kis kreatúra egy hosszabbítózsinórral kínlódik, amit aztán sikerül a bokája köré tekerni. Mi folyik itt?
Néhány perccel kilenc előtt megérkezik a két bírósági gyorsírónő, és sajnos Buddy nyit ajtót. Már majdnem elmennek, mire Dot a megmentésükre siet, és a házon keresztül a hátsó udvarba vezeti őket. Szerencsére sportos nadrágot viselnek és nem szoknyát. Beszélgetni kezdenek Deckkel a kameráról meg arról, hogyan fog működni.
Drummond és csapata pontosan kilenckor érkezik, egy perccel sem korábban. Csak két ügyvédet hoz magával: III. B. Dewey Clay Hillt és Brandon Fuller Grone-t. Úgy vannak öltözve, akár az ikrek: sötétkék zakó, fehér ing, vasalt élű, khakiszínű nadrág és papucscipő. Csak a nyakkendőjük nem passzol. Drummondon nincs nyakkendő.
A hátsó udvarban találnak meg minket, és ezen láthatólag meghökkennek. Mostanra már Kiplerről, Deckről meg rólam is dől a víz, és egyáltalán nem érdekel, hogy mit gondolnak.
– Csak hárman jöttek? – kérdem, miközben összeszámolom a védelem képviselőit, de nem találják mulatságosnak a viccemet.
– Maguk itt fognak ülni – közli velük Kipler, és a három konyhai székre mutat. – Figyeljenek azokra a vezetékekre. – Deck hosszabbítókkal meg vezetékekkel borította be a fa környékét. Láthatólag Grone tart attól különösen, hogy áramütést kap.
Dottal felsegítjük Donnyt az ágyból, és kitámogatjuk az udvarba. Rettentő gyenge, de derekasan igyekszik a saját lábán járni. Ahogy a tölgyfa közelébe érünk, feszülten figyelem Drummond arcát, amikor az ügyvéd először pillantja meg Donny Rayt. Önelégült ábrázata közönyös, és szívem szerint ilyesmit vágnék a képébe: „Jól nézze meg, Drummond. Nézze meg, hogy mit csinált az ügyfele.” De ez nem Drummond bűne. A döntést, hogy a kárigényt elutasítják, egy, a mai napig még meg nem határozott személy hozta, jóval azelőtt, hogy Drummond akár csak tudomást szerezhetett volna az ügyről. Csak történetesen ő van a legközelebb, akit gyűlölni lehet.
Leültetjük Donny Rayt a kipárnázott hintaszékbe. Dot tesz-vesz körülötte, a vállát simogatja, és azon igyekszik, hogy a fiú a lehető legkényelmesebben helyezkedjen el. Donny Ray nehezen veszi a levegőt, arcán gyöngyözik a veríték. A szokásosnál is rosszabbul néz ki.
Udvariasan bemutatom a résztvevőknek: Kipler bírónak, a két bírósági gyorsírónak, Decknek, Drummondnak és a két másik fickónak. Donny Ray túlságosan gyenge ahhoz, hogy kezet rázzon velük, ezért csak a fejével biccent és mosolyogni próbál.
Pontosan az arcára irányítjuk a kamerát, az objektív alig egyméternyire van tőle. Deck próbálja élesíteni a képet. Az egyik gyorsíró képesített videokamera-kezelő, és megpróbálja eltávolítani Decket az útból. A filmen csak Donny Ray lesz látható, senki más. Más hangokat persze lehet hallani, de csak Donny Ray arcát látják majd az esküdtek.
Kipler engem ültet Donny Ray jobbjára, Drummondot pedig a baljára. A bíró úr mellettem ül. Mindannyian elfoglaljuk a helyünket, és a tanú felé próbáljuk húzni a székünket. Dot egy-két méterrel a kamera mögött áll, és feszülten figyeli fia minden mozdulatát.
A szomszédokon úrrá lett a kíváncsiság, a drótkerítésre támaszkodva bámészkodnak, tőlünk alig öt méterre. Valahol az utcában szól a rádió, de nem lehet azt mondani, legalábbis egyelőre, hogy elvonja a figyelmünket. Szombat reggel van, és fűnyírók meg más kerti gépek távoli zümmögése visszhangzik az egész környéken.
Donny Ray iszik egy korty vizet, és próbál nem tudomást venni arról, hogy négy ügyvéd és egy bíró szegezi rá a tekintetét. Ennek az aktusnak a célja világos: Donny Ray már nem lesz az élők sorában, amikor a tárgyalás elkezdődik, de az esküdteknek mindenképpen látniuk és hallaniuk kell őt. Azt várjuk, hogy együttérzést ébreszt majd bennük. Nem is olyan régen még nem így rögzítették volna a tanúvallomását. Egy gyorsíró lejegyezte volna a kérdéseket meg a válaszokat, szépen legépelte volna az egészet, aztán a tárgyaláson felolvastuk volna az esküdteknek. De a bírósági tárgyalótermekbe is megérkezett a technika. Mostanság számos előzetes vallomást, különösen azokat, amelyeket haldokló tanúk tesznek, videoszalagra rögzítenek, aztán lejátsszák őket az esküdteknek. Kipler utasítása értelmében Donny Ray tanúvallomását a hagyományos módon, gyorsírással is lejegyzik, így majd mindkét fél és a bíró is utánanézhet bárminek anélkül, hogy az egész videofilmét végig kellene néznie.
A tanúvallomás rögzítésének költségét az határozza meg, hogy milyen hosszú lesz. A gyorsírók laponként számláznak, ezért Deck figyelmeztetett, hogy gazdaságosan bánjak a kérdéseimmel. Mi kérelmeztük, hogy sor kerüljön erre az előzetes tanúvallomásra, ezért nekünk kell állni a számlát, ami Deck becslése szerint közel négyszáz dollár lesz. A pereskedés nem olcsó mulatság.
Kipler megkérdezi Donny Raytől, készen áll-e, aztán utasítja az egyik gyorsírót, hogy eskesse meg. Donny Ray megígéri, hogy igazat fog mondani.
Megkérdezem tőle a nevét, születési dátumát és néhány dolgot a szüleiről meg a családjáról. Ezek a legalapvetőbb kérdések, ezek egyikünknek sem okoznak gondot. Donny Ray lassan válaszol, és közben belenéz a kamerába, ahogy mondtam neki. Az összes kérdést ismeri, amit fel fogok tenni neki, és a nagy részét azoknak is, amelyekkel Drummond állhat elő. A háta mögött magasodik a tölgyfa, nagyon szép háttér. Néha megtörli a homlokát egy zsebkendővel, és egyáltalán nem törődik az embergyűrű kíváncsi pillantásaival.
Bár nem mondtam neki, hogy próbáljon meg olyan betegnek és gyengének tűnni, amilyennek csak tud, a jelek szerint ezt teszi. Vagy pedig már tényleg csak néhány napja van hátra.
Velem szemben, alig néhány centiméterre tőlem, Drummond, Grone és Hill jegyzettömböket egyensúlyoznak a térdükön, és megpróbálják Donny Ray minden szavát leírni. Eltűnődöm magamban azon, vajon mennyit számláznak egy ilyen szombat délelőtti munkáért. Az első néhány kérdés után a tengerészkék zakók lekerülnek, a nyakkendők meglazulnak.
Az egyik hosszabb szünetben hirtelen kivágódik a hátsó ajtó, és Buddy kitántorog az udvarba. Levette az ingét, a szokásos foltos, piros pulóver van rajta, és egy baljós kinézetű papírzacskót tart a kezében. Igyekszem a tanúra koncentrálni, de nem tudom megállni, hogy a szemem sarkából ne figyeljem Buddyt, amint keresztülsétál az udvaron, miközben gyanakodva méreget minket. Pontosan tudom, hová tart.
A Fairlane vezetőülésénél nyitva az ajtó, Buddy nehézkesen elhelyezi a hátsó felét az ülésen, miközben a macskák leugrálnak a kocsiról. Dot megfeszült arccal, idegesen pillant rám. Gyorsan megrázom a fejemet, mintha azt akarnám mondani: „Tessék békén hagyni. Nem árt senkinek.” Dot a legszívesebben meggyilkolná az öregembert.
Donny Rayjel az iskoláiról, a munkahelyeiről beszélgetünk, meg arról, hogy soha nem költözött el otthonról, nem jelentkezett szavazásra, soha nem került összeütközésbe a törvénnyel. Távolról sem olyan nehéz feladat ez, mint ahogy azt tegnap este elképzeltem, amikor a függőágyban ringatóztam. Úgy teszem fel a kérdéseket, akár egy igazi ügyvéd.
Felteszek Donny Raynek néhány előre begyakorolt kérdést a betegségéről meg a kezelésről, amit nem kapott meg. Óvatos vagyok, mert semmi olyat nem ismételhet el, amit az orvosai mondtak neki, nem bocsátkozhat találgatásokba, és nem adhat orvosi véleményt. Hallomáson alapuló kijelentéseknek minősülnének. Majd a tárgyaláson más tanúk fogják érinteni ezeket a kérdéseket, legalábbis reményeim szerint. Drummond szeme felragyog. Feszülten figyel minden válaszra, gyors elemzés alá veti őket, aztán várja a következőt. Egyáltalán nem kavarja fel, amit hall és lát.
Van határa annak, hogy Donny Ray meddig bírja, mentálisan és fizikailag egyaránt, és annak is van határa, hogy az esküdtek mennyit akarnak látni. Húsz perc alatt befejezem anélkül, hogy akár csak egyszer is kivívnám a másik oldal tiltakozását. Deck rám kacsint, mintha én lennék a sztár.
Leo Drummond – a jegyzőkönyv kedvéért – bemutatkozik Donny Raynek, aztán elmondja, hogy kit képvisel, és mennyire sajnálja, hogy ilyen körülmények között kell megismerkedniük. Igazából nem is Donny Rayhez intézi a szavait, hanem az esküdtekhez. Behízelgő hangon, előzékenyen beszél – hiába, ez az ember tudja, mi az együttérzés.
Csak egy-két kérdést szeretne feltenni. Afelől érdeklődik finoman, hogy Donny Ray elhagyta-e valaha a szülői házat, akár csak egy hétre vagy egy hónapra, hogy valahol máshol éljen. Mivel Donny Ray már elmúlt tizennyolc éves, azt szeretnék bebizonyítani, hogy már elköltözött hazulról, és ezért az a biztosítás, amelyet a szülei kötöttek, nem fedezheti az ő orvosi költségeit.
Donny Ray újra és újra udvarias és erőtlen „nem, uram”-mal válaszol.
Drummond röviden kitér az egyéb biztosítások kérdésére. Kötött-e valaha Donny Ray a saját nevére biztosítást? Dolgozott-e valaha olyan cégnél, amely fedezte a betegbiztosítását? Elhangzik még néhány ehhez hasonló kérdés, és mindegyikre egy halk „nem, uram” a válasz.
Bár a miliő kissé szokatlan, Drummond fölöttébb otthonosan mozog. Valószínűleg több ezer ilyen tanúvallomást bonyolított már le, és pontosan tudja, hogy óvatosnak kell lennie. Az esküdteknek nagyon nem tetszene, ha bárki is durván bánna ezzel a fiatalemberrel. Tulajdonképpen ez csodálatos lehetőség Drummondnak: néhány jó pontot szerezhet magának az esküdtszéknél azzal, hogy megmutatja, milyen mélyen együtt érez ezzel a szegény nyomorult Donny Rayjel. Ráadásul tisztában van azzal, hogy nem tud sok fontos információt kiszedni ebből a tanúból. Akkor meg minek gyötörje?
Drummond kevesebb mint tíz perc alatt végez. A szabályok értelmében nem tehetek fel újabb kérdéseket. Az előzetes tanúvallomás végére értünk jelenti be Kipler. Dot gyorsan odamegy Donny Rayhez, és vizes ruhával megtörli az arcát. A fiú kérdően néz rám, én meg feltartott hüvelykujjammal jelzem, hogy minden rendben van. A védelem ügyvédei csöndben magukhoz veszik az aktatáskájukat meg a zakójukat, és elbúcsúznak. Már alig várják, hogy elmehessenek. Akárcsak én.
Kipler bíró elkezdi visszahurcolni a székeket a házba, s miközben elsétál a Fairlane előtt, jól megnézi Buddyt. Mancs a motorháztető közepén terpeszkedik. Remélem, nem fog vér folyni. Dottal segítünk Donny Raynek visszamenni a házba. Mielőtt belépnénk az ajtón, balra pillantok. Üzlettársam a kerítésen könyöklő emberek közelében sürgölődik, és ahogy azt a jó öreg Decktől várni lehet, a névjegykártyáit osztogatja.

 

 

Huszonkilenc

Amikor kinyitom az ajtót, a nő a nappalimban áll, és az egyik képes újságomat tartja a kezében. Megpillant és annyira megijed, hogy kiejti a magazint a kezéből. Tátott szájjal mered rám.
– Ki maga? – kérdezi szinte sikoltva. Nem úgy néz ki, mint egy bűnöző.
– Én itt lakom. Ki a fene maga?
– A franc egye meg – zihálja tettetett izgatottsággal, miközben a szívéhez szorítja a kezét.
– Mit csinál itt? – kérdezem nagyon mérgesen.
– Delbert felesége vagyok.
– Ki a bánat az a Delbert? És hogyan jutott be ide?
– Kicsoda maga?
– Rudy. Itt lakom. Ez egy magánlakás.
Ezt hallván gyorsan körbepillant a lakásban, mintha azt akarná mondani: „Szép kis hely ez.”
– Birdie adta ide a kulcsot, és azt mondta, hogy körülnézhetek.
– Az nem lehet!
– De bizony. – Szűk sortnadrágjából előhúz egy kulcsot, és meglengeti előttem. Lehunyom a szememet, és arra gondolok, hogy megfojtom Miss Birdie-t. – A nevem Vera, Floridából jöttem Birdie-hez néhány napra látogatóba.
Most már emlékszem. Delbert Miss Birdie legkisebb fia, az, akit három éve nem látott, aki soha nem telefonál, soha nem ír. Arra már nem emlékszem viszont, hogy Vera volt-e az a nő, akit tramplinak nevezett, de a jellemzés minden kétséget kizáróan stimmelne. Vera úgy ötven körüljárhat, bőre, ahogy az a floridai napimádóknál szokás, bronzbarna. Keskeny, rézszínű arca közepén narancssárga száj csillog. Vékony kar, rajta fonnyadt a bőr. Szűk sortnadrág a pipaszár lábon, ami ugyan gyönyörűen napbarnított, de mély ráncok csúfítják. Förtelmesen ronda sárga szandál.
– Magának nincs joga bejönni ide – közlőm vele, és próbálok lecsillapodni.
– Ne izgassa fel magát. – Elsétál mellettem, és megcsapja az orromat az olcsó kölni illata, ami a kókuszolaj szagával keveredik. – Birdie beszélni akar magával – mondja, miközben kimegy a lakásomból. Hallgatom, ahogy a szandáljában lecsattog a lépcsőn.
Miss Birdie keresztbe tett karral ül a pamlagon, megint valami ostoba filmet néz a tévében, és másról tudomást sem vesz. Vera a hűtőszekrényben turkál. A konyhaasztalnál egy másik bronzbarna lény ül, egy jól megtermett férfi. Haja dauerolt, csúnyán festett és ősz, Elvis stílusú barkója hihetetlen méretű. Aranykeretes szemüveg. Arany karkötő mindkét csuklóján. Úgy néz ki, mint egy selyemfiú.
– Biztosan maga az ügyvéd – mondja, miközben becsukom magam mögött az ajtót. Az asztalon papírok hevernek előtte, amelyeket mostanáig tanulmányozott.
– Rudy Baylor vagyok – közlöm vele, és megállók az asztal másik végénél.
– Én meg Delbert Birdsong, Birdie legfiatalabb gyereke. – Ötvenes évei vége felé járhat, de kétségbeesetten igyekszik negyvennek tűnni.
– Örülök, hogy megismerhetem.
– Igen, én is rettenetesen örülök. – Az egyik szék felé int. – Üljön le.
– Minek? – kérdezem. Ezek az emberek már több órája itt vannak. A konyhában és az abból nyíló nappaliban érezni lehet a feszültséget. Látom Miss Birdie fejét hátulról. Nem tudom megállapítani, hogy minket hallgat-e vagy pedig a tévét nézi. A hangerő alacsonyra van állítva.
– Próbálok udvarias lenni magával – feleli Delbert, mintha ez az ő háza lenne.
Vera nem talál semmit sem a hűtőben, ezért úgy dönt, hogy csatlakozik hozzánk. *
– Kiabált velem – nyafogja Delbertnek. – Azt mondta, hogy tűnjek el a lakásából. Nagyon goromba volt.
– Valóban így történt? – érdeklődik Delbert.
– Bizony, hogy így történt. Én abban az apartmanban lakom, és most meg is mondom maguknak, hogy maradjanak onnan távol. Az magánlakás.
Delbert hirtelen megfeszíti a vállát. Ez az ember láthatóan olyan férfi, aki nem idegenkedik a kocsmai verekedésektől.
– Az anyám tulajdonában van – mondja.
– Ő meg történetesen kiadta nekem. Minden hónapban fizetek lakbért.
– Mennyit?
– Ehhez igazán semmi köze, uram. Nem maga a tulajdonos.
– Szerintem havi négy-, talán ötszáz dollárt is megér.
– Értem. Más ügyben is kívánja közölni velem a véleményét?
– Aha, maga egy igazi okostóni.
– Nagyszerű. Más valami? A felesége azt mondta, hogy Miss Birdie beszélni akar velem. – Ezt elég hangosan mondom ahhoz, hogy Miss Birdie is meghallja, de az öregasszony meg sem rezdül.
Vera leül, és a székét egészen közel húzza Delberthez. Mindentudóan néznek egymásra. A férfi az egyik papírlap sarkát piszkálgatja. Felveszi a szemüvegét, felnéz, és azt mondja:
– Maga szórakozik az anyám végrendeletével?
– Ez csak rám és Miss Birdie-re tartozik. – Az asztalra nézek, de alig látom az irat tetejét. Azt hiszem, ez Miss Birdie végrendelete, valószínűleg a legfrissebb, amit az utolsó ügyvédje készített. És ez bizony ugyancsak zavaró, hiszen Miss Birdie mindig is ragaszkodott hozzá, hogy egyik fia se tudjon a pénzéről, se Delbert, se Randolph. Pedig a végrendelet közel húszmillió dollár szétosztásáról rendelkezik. Ezt most már Delbert is tudja. Az elmúlt néhány órában a végrendeletet tanulmányozta. Ha jól emlékszem, a harmadik bekezdés szerint kétmilliót kap.
Ennél is zavaróbb az a kérdés, hogyan szerezte meg Delbert a végrendeletet. Miss Birdie sohasem adná neki oda önként.
– Igazi okostóni – mondja Delbert. – Csoda, hogy az emberek utálják az ügyvédeket? Hazajöttem, hogy megnézzem, anyu jól van-e, és a franc essen belé, itt lakik vele egy átkozott ügyvéd. Ez magát nem aggasztaná?
De, valószínűleg igen.
– Én abban az apartmanban lakom – válaszolom. – Az pedig magánlakás, kulcsra zárt ajtóval. Ha még egyszer bemennek, kihívom a rendőrséget.
Ebben a pillanatban nyilall belém, hogy Miss Birdie végrendeletének az egyik példányát az ágyam alatt tartom egy dossziéban. Az nem lehet, hogy ott találták meg. Szabályosan rosszul leszek, ha arra gondolok, hogy esetleg miattam és nem Miss Birdie miatt történt indiszkréció egy ilyen bizalmas ügyben.
Nem csoda, hogy Miss Birdie tudomást sem vesz rólam.
Fogalmam sincs, hogy mi állt a korábbi végrendeleteiben, így nem tudom megállapítani, hogy vajon Delbert és Vera a hetedik mennyországban járnak-e, mert talán milliomosok lesznek, vagy pedig dühösek, mert nem kaptak többet. És az teljességgel elképzelhetetlen, hogy elmondjam nekik az igazat. Hogy egészen őszinte legyek, nem is akarom.
Delbert csak felröffent a fenyegetésemen, hogy rendőrt hívok.
– Még egyszer megkérdezem – mondja, szánalmasan utánozni próbálva Marion Brandót a Keresztapá-ból. – Készített új végrendeletet az édesanyámnak?
– A maga édesanyja. Kérdezze meg tőle.
– Egy szót sem hajlandó szólni – kotyog közbe Vera.
– Remek. És én sem vagyok hajlandó. Ez szigorúan bizalmas ügy. Delbert ezt nem egészen érti, és ahhoz nincs elég esze, hogy más irányból próbáljon támadni. Csak annyit tud, hogy esetleg megsértheti a törvényt.
– Ajánlom magának, hogy ne üsse mások dolgába az orrát mondja olyan fenyegetően, ahogy csak bírja.
Készen állok a távozásra.
– Miss Birdie! – kiáltok oda az öregasszonynak. Egy pillanatig nem mozdul, aztán lassan felemeli a távirányítót, és felhangosítja a tévét.
Nekem így is jó. Delbertre és Verára szegezem a mutatóujjamat.
– Ha még egyszer a lakásom közelébe merészkednek, kihívom a rendőrséget. Megértették?
Először Delbert présel ki magából egy röhögést, azután Vera is gyorsan vihog egy kicsit. Bevágom magam mögött az ajtót.
Nem tudom megállapítani, hogy belenyúlt-e valaki az ágyam alatt lévő holmiba. Miss Birdie végrendelete itt van, azt hiszem, úgy, ahogy hagytam. Már jó néhány hét eltelt azóta, hogy ránéztem volna. Úgy tűnik, minden rendben van.
Bezárom az ajtót, és odateszek egy széket a kilincsgomb alá.

 

Az utóbbi időben szokásommá vált, hogy kora reggel, fél nyolckor megyek be az irodába. Nem azért, mert nem bírok a rengeteg munkával, nem azért, mert rettentő sokszor kell megjelennem a bíróságon vagy ügyfeleket fogadnom az irodámban, hanem azért, mert élvezem a csöndben, nyugalomban elfogyasztható csésze kávét meg a magányt. Mindennap legalább egy órát töltök a Black-ügy rendszerezésével. Deckkel megpróbáljuk elkerülni egymást az irodában, de ez nem megy olyan könnyen. Lassacskán egyre többet csöng a telefon.
Szeretem az iroda meghitt csöndjét, mielőtt elkezdődne a nap.
Hétfőn Deck későn érkezik, majdnem tízkor. Néhány percet beszélgetünk. Ma korán akar ebédelni, azt mondja, fontos dolgot szeretne megbeszélni velem.
Tizenegykor eljövünk az irodából, és elsétálunk a két utcával odébb lévő vegetáriánus boltba, amelynek hátuljában egy kis éttermet rendeztek be. Hús nélküli pizzát rendelünk és narancsteát. Deck rettentő ideges, arca többet rángatózik, mint általában, feje a legkisebb zajra is megrándul.
– El kell mondanom neked valamit – közli velem szinte suttogva. Egy bokszban ülünk. A többi hat asztalnál nincs egyetlen vendég sem.
– Biztonságban vagyunk, Deck – próbálom nyugtatgatni. – Miről van szó?
– Szombaton, Donny Ray vallomása után Dallasba repültem, aztán Las Vegasba, és bejelentkeztem a Pacific Hotelbe.
Ó, nagyszerű. Deck tivornyázni volt, megjárta a kaszinókat, és ivott, mint a kefekötő. Most meg le van égve.
– Tegnap reggel felkeltem, beszéltem telefonon Bruiserrel, aki azt mondta, hogy jöjjek vissza. Közölte, hogy az FBI-osok végig követtek Memphisből, és azonnal vissza kell mennem. Azt is mondta, hogy valaki egész idő alatt szemmel tartott, és itt az ideje, hogy felüljek egy memphisi repülőre. Kért, hogy mondjam meg neked: az FBI-osok minden mozdulatodat figyelik, mert te vagy az egyetlen ügyvéd, aki Bruisernek meg Prince-nek is dolgozott.
Iszom egy korty teát, hogy kiszáradt számat megnedvesítsem. – Te tudod, hogy… hol van Bruiser? – Hangosabban kérdezem, mint akartam, de senki sem hallgatózik.
– Nem, nem tudom – feleli, miközben ide-oda pillantgat a helyiségben.
– Na és Vegasban van?
– Kétlem. Azt hiszem, azért küldött Vegasba, hogy a szövetségiek azt higgyék, ott van. Jellemző lenne rá, hogy odamegy, ezért nem ment oda.
Csak homályosan látok, de az agyam lázasan dolgozik. Egyszerre legalább tíz kérdés jut az eszembe, de nem tehetem fel őket. Sok mindent szeretnék tudni, és sok mindent nem kellene tudnom. Meredten bámuljuk egymást néhány pillanatig.
A legkomolyabban mondom: azt hittem, hogy Bruiser meg Prince Szingapúrban vagy Ausztráliában van, és soha többé nem hallunk róluk.
– Miért lépett kapcsolatba veled? – kérdem óvatosan.
Deck az ajkába harap, mintha el akarná bőgni magát. A négy csillogó fog vége láthatóvá válik. Múlnak a percek, ő meg a fejét vakargatja. Ugyanakkor úgy érzem, hogy megállt az idő.
– Nos – mondja még halkabban –, a jelek szerint a barátaink itt hagytak egy kis pénzt. Most meg szeretnék megszerezni.
– A barátaink? Tehát együtt vannak?
– Nagyon úgy tűnik, nem?
– De igen. És mit kérnek tőled, mit csinálj?
– Nos, nem jutottunk el a részletekig. De azt hiszem, azt akarják, hogy segítsünk nekik a pénz megszerzésében.
– Mi?
– Aha.
– Te meg én?
– Egen.
– Mennyi pénzről van szó?
– Eddig még nem jutottunk el, de sejtheted, hogy hatalmas lóvé lehet, különben nem törnék magukat.
– És hol van?
– Bruiser nem mondta meg pontosan, csak annyit árult el, hogy készpénzben van elrejtve valahol.
– És azt akarja, hogy vigyük el neki?
– Aha. Én arra jutottam, hogy a pénz el van rejtve valahol a városban, valószínűleg itt a közelben. A szövetségiek még nem találták meg, tehát valószínűleg nem is fogják. Bruiser és Prince bízik bennem meg benned, ráadásul mi most már igazi cég vagyunk, nem kisstílű gengszterek, akik azonnal lenyúlják a pénzt, amint meglátják. Úgy gondolják, hogy bepakolhatjuk a pénzt egy teherautóba, elvihetjük nekik, és mindenki nagyon boldog lesz.
Lehetetlen megállapítani, mennyi ebből a találgatás és mennyi az, amit Bruiser valóban el is mondott neki. Nem is akarom tudni.
De azért kíváncsi vagyok.
– És mi mit kapunk az erőfeszítéseinkért?
– Nem jutottunk el idáig. De szép kis summa ütné a markunkat. Deck már mindent eltervezett.
– Szó se lehet róla, Deck. Felejtsd el az egészet.
– Persze, tudom – feleli szomorúan, az első kísérlet után feladva a próbálkozást.
– Túl kockázatos.
– Aha.
– Most baromi jól hangzik, de lehet, hogy egy jó időre lesittelnek érte.
– Persze, tudom, de azért el kellett mondanom neked – feleli Deck, lezárva ezzel a kérdést, mintha még fontolóra venni sem merné. Le tesznek elénk egy tál burgonyaszirmot meg falafelt. Mindketten a pincért bámuljuk, amíg el nem megy.
Már gondoltam arra, hogy egész biztosan én vagyok az egyetlen ember, aki mind a két szökevénynek dolgozott, de arról nem is álmodtam, hogy a szövetségiek szemmel tartanak. Elment az étvágyam. A szám még mindig száraz. A legapróbb zörejre is összerándulok.
Mindketten mélyen elmerülünk a gondolatainkban, és az asztalon lévő tárgyakat bámuljuk meredten. Egy szót sem szólunk addig, amíg a pizza meg nem érkezik, és aztán is halotti csöndben kezdünk enni. Szeretném tudni a részleteket: Hogyan lépett kapcsolatba Deckkel Bruiser? Ki fizette a Las Vegas-i kirándulást? A két fickó eltűnése óta ez volt az első alkalom, hogy beszéltek? Vagy ez volt az utolsó? Bruiser miért érdeklődik még mindig utánam?
Az agyamra ereszkedett ködből két gondolat kezd világossá válni. Először is, ha Bruisernek elég segítsége volt ahhoz, hogy kiderítse, Decket végig követték Vegasig, akkor egész biztosan fel tudna bérelni néhány embert arra, hogy elvigyék a pénzt Memphisből. Akkor miért kér meg minket? Azért, mert az nem érdekli, ha minket elkapnak. A másik, ami eszembe jutott, hogy a szövetségiek azért nem kérdeztek ki, mert gyanútlanságban akartak hagyni. Sokkal könnyebb ügy szemmel tartani engem, hogy nem is sejtem, mi történik.
És eszembe jut még valami. Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy az asztal túlsó oldalán ülő haverom komolyan szeretett volna elbeszélgetni velem a pénzről. Deck többet tud, mint amennyit elárult nekem, és alapos tervekkel érkezett erre az ebédre.
Nem vagyok olyan hülye, hogy azt higgyem: ilyen könnyen feladja.

 

Már majdnem sötét van, amikor begurulok a kocsifeljáróra. Miss Birdie Cadillacje mellett két idegen autó áll: két csillogó Pontiac, Avis matricával a hátsó lökhárítóján. Hangokat hallok, amint lábujjhegyen elmegyek a ház mellett, abban reménykedve, hogy senki sem vesz észre, amíg eljutok a lakásomig.
Sokáig bent maradtam az irodában, elsősorban azért, mert el akartam kerülni Delbertet és Verát. De nincs ilyen szerencsém. A teraszon ülnek Miss Birdie-vel, és teát iszogatnak. És vannak ott mások is rajtuk kívül.
– Ott van – mondja Delbert jó hangosan, amint láthatóvá válók. Megállók és a terasz felé pillantok.
– Jöjjön ide, Rudy! – Ez inkább parancs és nem invitálás. Delbert lassan felemelkedik a székéből, amint közeledem, és egy másik férfi is talpra áll. Delbert az új pasasra mutat.
– Rudy, ez a bátyám, Randolph. Kezet rázunk Randolphfal.
– A feleségem, June – mondja, egy másik Vera stílusú, középkorú, bronzbarna tyúkra mutatva, akinek szőkített haja van. Biccentek neki. Olyan pillantást vet rám, amitől a sajt megolvadna.
– Miss Birdie – üdvözlöm udvariasan a szállásadónőmet.
– Hello, Rudy – feleli negédesen. Egy nádfonatú kanapén ül Delberttel.
– Csatlakozzon hozzánk – javasolja Randolph az egyik üres szék felé intve.
– Köszönöm, nem – felelem. – Be kell mennem a lakásomba, hogy megnézzem, nem turkált-e valaki a holmijaim között. – Verára pillantva mondom ezt. A kanapé mögött ül, távolabb a többiektől, és a lehető legtávolabb June-tól.
June negyven és negyvenöt között lehet. Úgy emlékszem, hogy a férje hatvan. Most eszembe jutott, hogy June az a nő, akit Miss Birdie trampliként emlegetett. Randolph harmadik felesége. Mindig a pénzről kérdezősködik.
– Nem voltunk a lakásában – mondja Delbert ingerülten.
ízléstelenül öltözködő bátyjával ellentétben Randolph méltóságteljesen öregszik. Nincs elhízva, nincs tele arannyal, a haja nem dauerolt, nem festett. Golfinget visel, bermudasortot, fehér zoknit és fehér tornacipőt. Minden további nélkül elmenne nyugdíjas vállalati vezérigazgatónak, és még ott van neki a kirakati baba felesége is.
– Mennyi ideig fog itt lakni, Rudy? – teszi fel nekem a kérdést.
– Miért, el kellene költöznöm?
– Azt én nem mondtam. Csak kérdezem. Anyu azt mondja, hogy nincs szerződés, így aztán csak érdeklődöm.
– Miért érdeklődik? – Gyorsan változnak a dolgok. Tegnap este Miss Birdie még nem emlegette a szerződést.
– Azért, mert mostantól én intézem anyu ügyeit. A lakbér nagyon alacsony.
– Az biztos – teszi hozzá June.
– Csak nem panaszkodott, Miss Birdie? – kérdezem.
– Hát, nem – feleli Miss Birdie nyafogva, mintha azért felmerült volna benne, hogy panaszkodik, csak nem talált rá időt.
Előhozakodhatnék a fenyőforgáccsal, a festéssel meg a gyomtalanítással, de már korábban eldöntöttem magamban, hogy nem fogok vitatkozni ezekkel az idiótákkal.
– Na és? – válaszolom. – Ha a szállásadó meg van elégedve, akkor maguk minek aggodalmaskodnak?
– Nem akarjuk, hogy kihasználják az anyánkat – tájékoztat Delbert.
– Ugyan már, Delbert – mondja Randolph.
– Ki használja őt ki? – kérdezem. – Hát, senki, de…
– Azt akarja mondani az öcsém – szól közbe Randolph –, hogy mostantól megváltozik a helyzet. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk az édesanyánknak, és érdekelnek minket a dolgai. Ennyi az egész.
Miss Birdie-t figyelem, miközben Randolph beszél, az öregasszonynak ragyog az arca. Itt vannak a fiai, aggódnak miatta, kérdezősködnek, követelőznek, megvédik az anyukájukat. Bár biztos vagyok benne, hogy mélységesen utálja a két jelenlegi menyét, Miss Birdie most elégedett ember.
– Remek – válaszolom. – De engem hagyjanak békén. És ne jöjjenek a lakásom közelébe. – Hátat fordítok és gyorsan eljövök, sok ki nem mondott szót hagyok ott magam mögött, és sok kérdést, amit fel akartak tenni nekem. Magamra zárom a lakás ajtaját, az ablaknál ülve a sötétben megeszem egy szendvicset, és közben hallom, hogy a távolban beszélgetnek.
Néhány percig azon töröm a fejem, hogyan is jött itt össze ez a társaság. Valamikor a tegnapi nap folyamán megérkezett Delbert és Vera Floridából; valószínűleg sohasem fogom megtudni, milyen céllal. Valahogyan megtalálták Miss Birdie legutolsó végrendeletét, meglátták, hogy úgy nagyjából húszmilliója van, és hirtelen rettentő fontos lett a számukra anyuka boldogsága. Megtudták, hogy kiadta a lakást egy ügyvédnek, és ez kissé aggasztani kezdte őket. Delbert felhívta Randolphot, aki szintén Floridában él, és Randolph villámgyorsan Memphisbe jött, a kirakati baba feleséggel együtt. A mai napot azzal töltötték, hogy minden elképzelhető kérdésben kifaggatták az anyjukat, és mostanra eljutottak odáig, hogy a védelmezői lesznek.
Engem nem érdekel ez az egész. Csak röhögni tudok ezen a díszes társaságon. Vajon mennyi időbe telik, amíg megtudják az igazságot?
Miss Birdie egyelőre örül. És én is vele örülök.

 

 

Harminc

Kilenc óra előtt, a megbeszélt időpontnál korábban érkezem. Sokra megyek vele. Így is egy órát kell várnom dr. Walter Kordra. Közben újra átolvasom Donny Ray kórtörténetét, amit már gyakorlatilag kívülről tudok. Egyre több rákos beteg gyűlik össze a váróban. Igyekszem nem nézni rájuk.
Tízkor értem jön egy ápolónő. Követem az útvesztő mélyén lévő, ablaktalan szobába. A sok szakterület közül miért pont az onkológiát választja egy orvos? Gondolom, valakinek ezzel is foglalkoznia kell.
Miért választja az ember az ügyvédi pályát?
Leülök egy székre, és újabb tizenöt percet várok. Hangokat hallok a folyosó felől, aztán kinyílik az ajtó. Úgy nagyjából harmincöt évesnek tűnő fiatalember ront be rajta.
– Mr. Baylor? – kérdezi és kinyújtja a kezét. Miközben felállók, kezet rázunk.
– Igen.
– Walter Kord vagyok. Nagyon sietek. Le tudjuk bonyolítani tizenöt perc alatt?
– Azt hiszem, igen.
– Igyekezzünk, ha lehet. Rengeteg betegem van – közli velem, mosolyt erőltetve az arcára. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy az orvosok mennyire utálják az ügyvédeket. Ki tudja, miért, nem is hibáztatom őket.
– Köszönöm az írásbeli nyilatkozatát. Hatott. Már felvettük Donny Ray tanúvallomását.
– Nagyszerű. – Körülbelül tíz centivel magasabb, mint én, és úgy néz le rám, mint egy idiótára.
Összeszorítom a fogamat, és azt mondom:
– Szükségünk van az ön vallomására.
Az orvosokra oly jellemző módon reagál. Gyűlölik a tárgyalótermeket. És ezért, hogy elkerüljék őket, beleegyeznek, hogy tanúvallomásukat előzetesen rögzítsék, amit aztán majd a tárgyaláson felhasználnak. És nem is kell a beleegyezésüket adni. Ugyanis ha nem teszik, az ügyvédek halálos fegyver alkalmazására kényszerülnek: bírósági idézést adatnak ki. Az ügyvédeknek megvan ehhez a hatalmuk, jóformán bárkit bíróság elé idéztethetnek, még ügyvédeket is. Ily módon tehát, ha csak ilyen korlátozott mértékben is, az ügyvédeknek hatalmuk van az orvosok felett. Az orvosok ettől csak még jobban utálják az ügyvédeket.
– Nagyon elfoglalt vagyok – feleli dr. Kord.
– Tudom. Ezt nem értem tenné, doktor úr, hanem Donny Rayért. Összevonja a szemöldökét, mély levegőt vesz, mintha legalábbis fizikai kellemetlenséget okozna neki a kérésem.
– Óránként ötszáz dollárt kérek.
Nem döbbenek meg ezen, erre számítottam. Az egyetemen olyan orvosokról is hallottam, akik még ennél is többet kérnek. Azért jöttem ide, hogy könyörögjek ennek az embernek.
– Nem tudok ennyit fizetni, dr. Kord. Hat héttel ezelőtt nyitottam meg az irodámat, és éppen most készülök éhen halni. Ez az egyetlen valamirevaló ügyem.
Bámulatos, milyen eredményt lehet elérni azzal, ha az ember igazat mond. Ez a fickó valószínűleg keres vagy egymillió dolcsit évente, de őszinteségemmel azonnal lefegyverzem. A szánalom jeleit látom a szemében. Egy pillanatig tétovázik, talán Donny Rayre gondol, meg arra, hogy képtelen volt segíteni rajta, esetleg engem is sajnál. Ki tudja?
– Majd küldök egy számlát, és amikor tudja, kifizeti.
– Kösz, doki.
– Beszéljen meg egy időpontot a titkárnőmmel. Itt is lebonyolíthatjuk?
– Természetesen.
– Rendben van. Most mennem kell.

 

Amikor visszaérek az irodába, Decknél van egy ügyfél. Középkorú, jól öltözött, molett asszony. Deck int nekem, amikor elsétálok az ajtaja előtt. Bemutat Mrs. Madge Dressernek, aki el akar válni a férjétől. Látszik rajta, hogy sírt. Amikor rátámaszkodom az íróasztalra Deck mellett, odacsúsztat nekem egy papírt: „A nőnek van pénze.”
Egy órát töltünk Madge-dzsel, és szörnyűséges történeteket hallunk tőle. Italozás, nagy verések, más nők, szerencsejáték, hálátlan gyerekek, pedig ő, Madge, nem csinált semmi rosszat. Két évvel ezelőtt adta be a válókeresetet, mire a férje egy vadászpuskával belőtt az ügyvédi iroda utcára néző ablakán. A pasi szeret játszani a fegyverekkel, és nagyon veszélyes. Deckre pillantok, miközben ezt a történetet hallgatjuk. Deck nem hajlandó rám nézni.
Madge hatszáz dollárt fizet készpénzben, és még többet ígér. Holnap benyújtjuk a válókeresetet. Deck biztosítja a hölgyet, hogy Rudy Baylor ügyvédi irodájában jó kezekben van.
Néhány másodperccel Madge távozása után megszólal a telefon. Engem kér egy férfihang. Bemutatkozom.
– Rudy, itt Roger Rice ügyvéd beszél. Szerintem még nem ismerjük egymást.
Amikor munkát kerestem, szinte az összes memphisi ügyvéddel találkoztam, de Roger Rice-ra nem emlékszem.
– Nem, azt hiszem, nem. Új vagyok a szakmában.
– Aha. Fel kellett hívnom a tudakozót, hogy megtudjam a számát. Nézze, éppen egy megbeszélés közepén vagyok. Itt van nálam Randolph meg Delbert Birdsong és az édesanyjuk, Birdie'. Úgy tudom, maga ismeri ezeket az embereket.
Látom magam előtt Miss Birdie-t, ahogy ott ül a két fia között, ostobán vigyorog, és azt mondogatja: „Ó, milyen szép.”
– Persze, jól ismerem Miss Birdie-t – felelem, mintha egész nap erre a telefonra vártam volna.
– Itt vannak a szomszéd szobában, az irodámban. Kilopóztam a tárgyalóba, hogy beszélhessek magával. Az idős hölgy végrendeletén dolgozom, és bizony itt egy halom pénzről van szó. Azt mondták, hogy maga próbálta elkészíteni a végrendeletet.
– Ez igaz. Néhány hónappal ezelőtt csináltam egy tervezetet, de az igazat megvallva, nem nagyon akarta aláírni.
– Miért nem? – A fickó elég barátságos, csak a munkáját végzi, nem ő tehet arról, hogy ezek ott vannak nála. Ezért aztán röviden tájékoztatom őt Miss Birdie azon vágyáról, hogy Kenneth Chandler tiszteletesre hagyja a vagyonát.
– Valóban van neki pénze? – kérdi Rice.
Egyszerűen nem mondhatom el neki az igazságot. Rettentő etikátlan lenne a részemről, ha információkat közölnék vele Miss Birdie-ről a hölgy engedélye nélkül. És az információt, amire Rice-nak szüksége van, ugyan nem illegális, de kissé gyanús módszerekkel szereztem be. Meg van kötve a kezem.
– Mit mondott magának? – teszem fel a kérdést.
– Hát nem valami sokat. Valami atlantai vagyonról beszélt, amit a második férje hagyott rá, de amikor megpróbálom tisztázni a részleteket, ködösíteni kezd.
Hát ez bizony ismerős.
– Miért akar új végrendeletet? – kérdezem.
– Mindent a családjára akar hagyni: a gyerekekre meg az unokákra. Azt szeretném csak tudni, valóban van-e pénze.
– Nem igazán tudok mit mondani a pénzről. Az egyik hagyatéki bíróságon van egy akta, de lepecsételték. Eddig jutottam el.
Rice még most sincs megelégedve, nekem viszont nincs több mondandóm a számára. Megígérem, hogy faxon elküldöm neki az atlantai ügyvéd nevét és telefonszámát.

 

Amikor valamivel kilenc után ráhajtok a kocsifeljáróra, még több bérautót látok. Az utcán vagyok kénytelen parkolni, és ettől nagyon bedühödöm. A sötétben a lakásomhoz lopózom; a teraszon vigadó társaság tagjai nem vesznek észre.
Biztosan az unokák érkeztek meg. Kis nappalim ablakához ülök, és a kintről beszűrődő hangokat figyelve, elfogyasztom csirkés szendvicsemet. Delbert és Randolph hangját megismerem. Miss Birdie kotkodácsolása belehasít a párás levegőbe. A többi hang fiatalabb.
Biztosan olyan volt az egész, mint egy sürgős segélykérő telefon a rendőrségre. Gyertek gyorsan! A vén tyúk tele van dohánnyal. Azt tudtuk, hogy van mit a tejbe aprítania, de hogy egész vagyona van, arról fogalmunk sem volt. Az egyik telefon követte a másikat, sikerült az egész famíliát összetrombitálni. Gyertek gyorsan! A neved szerepel a végrendeletben, és ott van mellette egymillió dolcsi. De most meg akarja változtatni. Igyekezzetek! Itt az ideje, hogy szeressük a nagyit.

 

 

Harmincegy

Kipler bíró tanácsára összegyűlünk a tárgyalótermében Dot előzetes tanúvallomására. Miután Drummond anélkül, hogy megbeszélte volna velem, az irodámba szervezte a lebonyolítást, nem voltam hajlandó megegyezni sem az időpontban, sem a helyszínben. Kipler közbelépett, felhívta Drummondot, és a probléma néhány perc alatt megoldódott.
Amikor Donny Ray megtette a vallomását, mindenki megnézhette magának a Fairlane-ben ücsörgő Buddyt. Elmagyaráztam Kiplernek és Drummondnak, hogy szerintem nem kellene Buddytól vallomást kérnünk. Nincs rendben, ahogy Dot szokta mondani. A szegény öregember a légynek sem árt, és egy árva szót sem tud az egész botrányról. Az aktákban semmi sem utal arra, hogy Buddynak bármi köze lenne az ügyhöz. Még sohasem hallottam, hogy elmondott volna egy teljes mondatot. El sem tudom képzelni, hogyan élné túl a megpróbáltatást, amit számára egy vallomástétel jelentene.
Dot otthon hagyta az öregembert. Tegnap két órát töltöttem vele, Drummond kérdéseire készültünk fel. Dot a tárgyaláson is tanúskodni fog, ezért a mostani nem bizonyító jellegű vallomás. Drummond kezdi majd, felteszi az összes elképzelhető kérdést, és gyakorlatilag teljesen szabad kezet kap. Órákig el fog tartani az egész.
Kipler most is jelen akar lenni. Körbeüljük a pulpitusa előtt lévő egyik asztalt. Ellátja utasításokkal a kamerakezelőt meg a gyorsírót. Ez itt most az ő felségterülete, az ő elképzelései szerint történik minden.
Azt hiszem, Kipler attól fél, hogy Drummond lehengerelne, ha egyedül lennék. Olyan feszültség van közöttük, hogy szinte alig tudnak egymásra nézni. Nekem ez nagyon tetszik.
Szegény Dotnak remeg a keze, amikor leül az asztal végéhez. Ott vagyok a közelében, és ettől valószínűleg csak még idegesebb. A legszebbik pamutingét vette fel meg a legszebbik farmernadrágját. Elmagyaráztam neki, hogy nem kell kiöltöznie, mert a videofilmét nem fogjuk lejátszani az esküdteknek. Nagyon fontos viszont, hogy majd a tárgyaláson milyen ruhát viseljen. Azt csak a jóisten tudja, hogy Buddyval mit csinálunk majd.
Kipler az asztalnak azon az oldalán foglal helyet, ahol én is ülök, de a lehető legmesszebb tőlem, a videokamera mellett. A másik oldalon ott van Drummond és mindössze még három ügyvéd: III. B. Dewey Clay Hill, ifjabb M. Alec Plunk és Brandon Fuller Grone.
Deck is az épületben van, valahol a folyosón, és gyanútlan ügyfelekre vadászik. Azt mondta, lehet, hogy majd később benéz hozzánk.
Tehát összesen öt ügyvéd és egy bíró mered Dot Blackre, miközben felemeli a jobb kezét, hogy esküdjön: igazat fog mondani. Az én kezem is remegne. Drummond csupa fog mosolyt villant rá, bemutatkozik neki a jegyzőkönyv kedvéért, és az első öt percet azzal tölti, hogy barátságosan elmagyarázza neki, mi a célja ennek az összejövetelnek. Az igazságot keressük. Ő, Drummond, nem fogja megpróbálni félrevezetni vagy összezavarni őt. Bármikor konzultálhat kiváló ügyvédjével és így tovább. Drummond nem siet. Az óra ketyeg.
Az első órát a család történetével kezdjük. Drummond, a rá jellemző módon, erre az alkalomra is tökéletesen felkészült. Lassan tér rá az egyik témáról a másikra – iskolák, munkahelyek, lakhelyek, hobbik –, és olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre én álmomban sem gondoltam. A nagy részük csak értelmetlen szájjártatás, de a jó ügyvédek ezt csinálják. Kérdezz, faggatózz, kutakodj, faggatózz még egy kicsit, és ki tudja, mire lelhetsz. És ha Drummond talál valami hihetetlenül zaftosat, mondjuk egy tinédzserkori terhességet, az égvilágon semmi haszna nincs belőle. Nem használhatja fel a tárgyaláson, ugyanis egyáltalán nem tartozik a tárgyhoz. De a szabályok engedélyezik az értelmetlen kérdezősködést, és az ügyfele egy zsák pénzt fizet neki, hogy a sötétben tapogatózzon.
Kipler bejelenti, hogy szünetet tartunk. Dot azonnal kiviharzik a folyosóra. A cigaretta már a szájában van, mielőtt kilépne az ajtón. Megállunk az egyik ivókútnál.
– Jól csinálja, Dot – mondom neki, és tényleg ez a véleményem.
– Ez a szemét disznó a szexuális életemről is faggatni fog? – morogja.
– Valószínűleg igen. – Elképzelem magamban Dotot a férjével az ágyban, és majdnem rosszul leszek.
Dot olyan elszántan szívja a cigarettáját, mintha ez lenne az utolsó.
– Nem tudja megállítani?
– Ha eltér a szabályoktól, akkor azonnal. De joga van hozzá, hogy szinte bármilyen kérdést feltegyen.
– Mocskos gazemberek.
A második óra pont olyan lassú, mint az első. Drummond rátér a Black család pénzügyeire. Megtudjuk, hogy házat vettek, autókat, közöttük a Fairlane-t, és fontosabb ház körüli tartozékokat. Kipler hirtelen megelégeli, és utasítja Drummondot, hogy lépjen tovább. Sokat megtudunk Buddyról is, a háborús sérüléséről, a munkahelyeiről és a nyugdíjáról. Meg a hobbijairól is, arról, hogyan tölti az idejét.
Kipler jeges hangon utasítja Drummondot, hogy próbáljon meg olyan témát találni, aminek valamivel több köze van a tárgyhoz.
Dot közli velünk, hogy ki kell mennie a mosdóba. Megmondtam neki, hogy így csináljon, ha fáradtnak érzi magát. Egyikről a másikra gyújtva elszív három cigarettát a folyosón, én közben fuldoklóm a füstben.
A harmadik óra derekán végre eljutunk a térítési igényhez. Az aktához tartozó összes iratról készítettem másolatot, még Donny Ray orvosi anyagáról is, és ezek a papírok most itt vannak szépen elrendezve az asztalon. Kipler alaposan átnézett mindent. Abban a ritka és irigylésre méltó helyzetben vagyunk, hogy nincsenek rossz irataink. Nincs semmi olyan, amit rejtegetni szeretnénk. Drummond láthat mindent.
Kipler szerint, és Decknek is ez a véleménye, az ilyen ügyekben nem számít ritkaságnak, hogy a biztosítótársaságok bizonyos dolgokat a saját ügyvédeik elől is elrejtenek. Sőt igen gyakran előfordul, különösképpen akkor, amikor a cégnek valóban van szennyese, és szeretnék eltüntetni.
Rettentő izgatott kezdek lenni, amikor áttérünk az iratokra. Kipler nemkülönben. Drummond már követelte a papírokat, de van még egy hetem, hogy eljuttassam őket hozzá. Látni akarom az arcát, amikor elolvassa azt a bizonyos goromba levelet. És Kipler is látni akarja.
Feltételezésünk szerint a Dot előtt az asztalon heverő iratok nagy részét már látta, ha nem az összesét. Ő megkapta az iratokat az ügyfeleitől, én meg Bottól. De úgy hisszük, hogy ezek közül sok ugyanaz. Drummond követeléséhez hasonlóan, én is írásban kértem az iratokat. Amikor majd válaszol a követelésemre, másolatokat küld azokról a dokumentumokról, amelyek már három hónapja nálam vannak.
Később, ha minden a tervek szerint alakul, egy halom eddig ismeretlen iratot kapok majd a biztosítótársaság clevelandi irodájában.
A biztosítási kötvénnyel kezdjük. Dot átnyújtja Drummondnak, aki gyorsan átolvassa, aztán továbbadja Hűlnek; a kötvény ezután Fiunkhoz kerül, végül pedig Grone-hoz. Eltart egy darabig, amíg ezek a bohócok végiglapozzák az egészet. Hónapok óta náluk van ez az átkozott kötvény. De az idő pénz, mármint nekik hoz pénzt.
A következő irat a térítési igény első elutasítása, ez is végigmegy az összes ügyvéd kezén. Ugyanezt a procedúrát ismétlik el a többi hasonló tartalmú levéllel. Nagyon kell igyekeznem, hogy ne aludjak el.
A goromba levél a következő. Azt mondtam Dotnak, hogy csak egyszerűen nyújtsa át Drummondnak a levelet anélkül, hogy megjegyzést tenne a tartalmára. Nem akarom, hogy felkészülten fogadja, ha esetleg még nem látta volna. Dotnak nehéz szótlannak maradnia, hiszen olyan gyalázatos a hangneme. Drummond átveszi a levelet, ami így szól:

 

Kedves Mrs. Black!

Cégünk már több alkalommal írásban elutasította az Ön igényét. Most nyolcadik és egyben utolsó alkalommal is elutasítjuk. Ön minden bizonnyal ostoba, ostoba, ostoba!

 

Mivel az elmúlt harminc esztendőt tárgyalótermekben töltötte, Drummond remek színész. Most azonban rögtön tudom, hogy még sohasem látta a levelet. Ügyfele nem tette bele az aktába. Rendesen mellbe vágja. Kicsit ellátja a száját. A homlokán lévő három mély ránc nyomban összehúzódik. Hevesen pislogni kezd. Másodszor is elolvassa a levelet.
Aztán valami olyat tesz, amiről majd később azt fogja gondolni, bárcsak ne tette volna. Felemeli a fejét, és a levél pereme fölött rám néz. Én meg természetesen rábámulok, és meglehetősen gúnyos pillantást küldök felé: „Elkaptalak, nagyfiú!”
Drummond tovább súlyosbítja a szenvedését azzal, hogy Kiplerre néz. A bíró figyeli minden arcrezdülését, minden pislogást, minden izomrándulást, és ő is észreveszi, ami teljesen nyilvánvaló. Drummond mélységesen meg van döbbenve azon, amit a kezében tart.
Sikerül egész szépen magához térnie, de a kár helyrehozhatatlan. Továbbadja a levelet Hűlnek, aki félig alszik, és nem is sejti, hogy egy bombát kapott a főnökétől. Figyeljük Hűlt néhány másodpercig, mire ő is rájön, hogy mit is olvas.
– Ezt ne vegyük jegyzőkönyvbe – mondja Kipler. A gyorsíró abbahagyja a munkát, a kamerakezelő lekapcsolja a gépet. – Mr. Drummond, számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy ön még sohasem látta ezt a levelet. És a hatodik érzékem azt súgja, hogy nem ez lesz az első vagy utolsó olyan irat, amit az ön ügyfele megpróbál elrejteni. Eleget pereskedtem már a biztosítótársaságokkal ahhoz, hogy tudjam: az iratok hajlamosak eltűnni. – Kipler előrehajol, és Drummondra szegezi a mutatóujját. – Ha azon kapom magát vagy az ügyfelét, hogy iratokat rejtegetnek a felperes elől, mindkettőjüket megbüntetem. Szigorú pénzbüntetést fogok kiszabni, ami magában foglalja a költségeket és az ügyvédi díjakat is, olyan óradíjjal, amilyennel maga dolgozik az ügyfelének. Megértette, amit mondtam?
Csak a büntetőszankciók révén juthatok el oda valaha is, hogy óránként kétszázötven dolcsit keressek.
Drummond és csapata még mindig kába kissé. Csak elképzelni tudom, hogyan fogadja majd ezt a levelet az esküdtszék, és egészen biztos vagyok benne, hogy nekik is ez jár a fejükben.
– Iratok elrejtésével vádol, bíró úr?
– Még nem. – Kipler még mindig rászegezi a mutatóujját. – Most csak figyelmeztetem.
– Úgy vélem, bíró úr, hogy át kellene adnia ezt az ügyet másnak.
– Ez indítvány?
– Igen, uram.
– Elutasítom. Másvalami?
Drummond a papírjait tologatja maga előtt, hogy elüssön valahogy néhány másodpercet. A feszültség alábbhagy. Szegény Dot sóbálvánnyá meredve ül a székén, valószínűleg azt hiszi, hogy ő csinált valamit, amitől szikrázni kezdett a levegő. Én magam is kissé ideges vagyok.
– Innen ismét vegyük jegyzőkönyvbe – rendelkezik Kipler, de egy másodpercre sem veszi le a tekintetét Drummondról.
Elhangzik néhány kérdés és néhány válasz. Egy-két újabb iratot adnak körbe egymásnak a fiúk. Fél egykor ebédszünetet tartunk, és egy órával később már vissza is térünk. Dot ki van merülve.
Kipler, meglehetősen fagyos modorban, utasítja Drummondot, hogy gyorsítsa fel az ügyek menetét. Ő igyekszik, de ez nem olyan könnyű. Már olyan régen csinálja, és már olyan sok pénzt keresett így, hogy az idők végezetéig újabb és újabb kérdésekkel tud előállni.
Ügyfelem olyan stratégiát választott, ami nekem rettentően tetszik. Elmagyarázza az egybegyűlteknek, jegyzőkönyvön kívül, hogy gondjai vannak a hólyagjával. Semmi komoly, de hát tudják, a fenébe is, mégiscsak hatvanéves. És ahogy múlik az idő, egyre gyakrabban kénytelen kimenni a női mosdóba. Drummond, a rá jellemző módon, tucatnyi kérdést tesz fel neki a hólyagjáról, de Kipler végül félbeszakítja, így aztán negyedóránként Dot elnézést kér, és kimegy a tárgyalóteremből. És nem töri magát, hogy minél hamarabb visszajöjjön.
Biztos vagyok benne, hogy nincs semmi baja a veséjének, és abban is biztos vagyok, hogy az egyik fülkében rejtőzködik, és eszelős tempóban szívja a cigarettákat. Stratégiája révén Dot le tudja lassítani a tempót, és Drummond végül belefárad.
Fél négykor, hat és fél órával azután, hogy elkezdtük, Kipler bejelenti, hogy Dot vallomástétele véget ért.

 

Több mint két hét óta először egyetlen bérautót sem látok a ház előtt. Miss Birdie Cadillacje egyedül áll. Mögötte parkolok le, a régi helyemen, és elsétálok a ház mellett. Nem látok senkit.
Végre elmentek. Azóta, hogy Delbert megérkezett, egy szót sem váltottam Miss Birdie-vel, és bizony most már van egy-két megbeszélnivalónk. Nem vagyok mérges, csak szeretnék vele csevegni egy kicsit.
A lakásomhoz vezető lépcsőhöz érek, amikor egy hangot hallok. Nem Miss Birdie-é.
– Rudy, van egy perce? – Randolph az, éppen feláll a teraszon lévő hintaszékből.
A lépcsőre teszem az aktatáskámat meg a zakómat, és odamegyek hozzá.
– Üljön le – mondja. – Beszélnünk kell. – Láthatóan remek hangulatban van.
– Hol van Miss Birdie? – kérdezem. A házban nem égnek a fények.
– Nos, öö, elutazott egy időre. Szeretne egy kis időt velünk tölteni Floridában. Ma reggel repült el.
– Mikor jön vissza? – kérdezem. Bár semmi közöm hozzá, nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg.
– Nem tudom. Lehet, hogy egyáltalán nem jön vissza. Nézze, mostantól Delbert meg én intézzük az ügyeit. Azt hiszem, kicsit későn kaptunk észbe, de mindenesetre most ő azt akarja, hogy gondoskodjunk róla. Mi pedig azt szeretnénk, hogy maga maradjon itt. Sőt, üzletet is ajánlunk magának. Itt marad, vigyáz a házra, tesz-vesz a ház körül és nem kell lakbért fizetnie.
– Azt hogy érti, hogy teszek-veszek a ház körül?
– Semmi komoly, csak úgy általánosságban rendben tartja a dolgokat. Anyu azt mondja, nagyon rendesen kertészkedett a nyáron, úgyhogy csak csinálja továbbra is azt, amit eddig csinált. A postát már átirányíttattuk, ezzel nem lesz gondja. Ha van valami komolyabb probléma, hívjon fel. Ez nagyszerű ajánlat, Rudy.
Valóban az.
– Elfogadom – felelem.
– Jól van. Anyu nagyon kedveli magát, tudja, azt szokta mondani, hogy maga rendes fiatalember, akiben meg lehet bízni. Annak ellenére, hogy ügyvéd. Hahaha.
– És mi lesz a kocsijával?
– Azzal megyek holnap Floridába. – Odaad nekem egy nagy borítékot. – Itt vannak a ház kulcsai, a biztosító telefonszáma meg annak a cégnek a száma, amelyik beszerelte a riasztóberendezést. Meg a címem és a telefonszámom.
– Miss Birdie hol fog lakni?
– Velünk, Tampa közelében. Van egy szép kis házunk vendégszobával. Rendesen el fogjuk látni. Néhány gyerekem is ott lakik a közelben, úgyhogy társasága lesz bőven.
Lelki szemeimmel látom őket: összetörik majd magukat, hogy a nagyi szolgálatára lehessenek. Boldogok lesznek, hogy egy kicsit kényeztethetik, de közben abban reménykednek, hogy nem fog túl sokáig élni. Már most alig várják a halálát, hogy mindannyian gazdagok lehessenek. Ugyancsak nehezemre esik, hogy ne vigyorogjam el magamat.
– Az jó – mondom. – Az utóbbi időben nagyon magányosan élt.
– Tényleg nagyon kedveli magát, Rudy. – Randolph hangja halk, őszinte, és engem elfog a szomorúság.
Kezet rázunk, és elbúcsúzunk egymástól.

 

A függőágyban ringatózom, hajkurászom a szúnyogokat, és meredten bámulom a holdat. Nem nagyon hiszem, hogy még valaha találkozom Miss Birdie-vel, és egy barát elvesztése okozta, különös magány érzése lesz úrrá rajtam. Ezek az emberek egy percre sem veszik le róla a szemüket, amíg meg nem hal, biztosra akarnak menni, hogy ne csinálhasson semmi butaságot a végrendeletével. Kis bűntudatot érzek, mert anyagi helyzetével kapcsolatban tudom az igazságot, de ez olyan titok, amit nem oszthatok meg senkivel.
Ugyanakkor csak mosolyogni tudok a sorsán. Kikerült a magányos, öreg házból, és most a családja veszi körül. Miss Birdie hirtelen a figyelem középpontjába került, és ő nagyon vágyott erre. Eszembe jut, ahogy a Cipruskertben vezényelte a tömeget, beszédeket mondott, előénekelte a dalokat, Boscóval meg a többi vén csonttal veszekedett.
Remélem, jót tesz majd neki a napfény. Imádkozom, hogy boldog legyen. Kíváncsi vagyok, ki veszi majd át a helyét a Cipruskertben.

 

 

Harminckettő

Az a gyanúm, hogy Booker azért választotta ezt az elegáns éttermet, mert jó hírei vannak. Ezüsttel van terítve, a szalvéta vászonból készült. Biztosan az egyik ügyfele fizeti ezt az ebédet.
Tizenöt perces késéssel érkezik, ez egyáltalán nem jellemző rá, de hát mostanában nagyon elfoglalt ember.
– Átmentem a vizsgán. – Ezek az első szavak, amelyek elhagyják a száját. Jeges vizet kortyolgatunk, s közben ő feldobott hangulatban előadja a Jogászi Vizsgabizottsághoz benyújtott fellebbezés történetét. A vizsgaanyagát újra átnézték, hárommal megemelték a pontszámát, és így most már igazi ügyvéd. Még sohasem láttam Bookert ennyit mosolyogni. A csoportunkból rajta kívül csak két másik embernek fogadták el a fellebbezését. Sara Plankmore nem volt közöttük. Booker azt a szóbeszédet hallotta, hogy Sara eredménye siralmas volt, és az államügyészi hivatalban felajánlott állás veszélyben forog.
Booker ugyan ellenkezik, én mégis rendelek egy üveg pezsgőt, és szólok a pincérnek, hogy nekem adja a számlát. Az ember egyszerűen nem tudja elrejteni a pénzét.
Megérkezik az étel: hihetetlenül vékony szeletekre vágott, de gyönyörűen szervírozott lazac. Egy darabig csodáljuk, mielőtt enni kezdenénk. Shankle agyonhajszolja Bookert, napi tizenöt órát dolgoztatja, de Charlene türelme végtelen. Tisztában van azzal, hogy az első években áldozatokat kell hoznia, de aztán később meglesz ennek az eredménye. Hálát adok az égnek, hogy egyelőre nincs feleségem meg gyerekem.
Kiplerről társalgunk, aki váltott néhány szót Shankle-lel, és valami kiszivárgott a beszélgetésükből. Az ügyvédek nagyon nehezen tudnak titkot tartani. Shankle megemlítette Bookernek, hogy Kipler szólt neki: én egy olyan ügyön dolgozom, ami milliókat érhet. A jelek szerint Kipler meg van győződve arról, hogy sikerült elkapnom a Great Benefitet, s most már pusztán az a kérdés: mennyit ítél majd meg az esküdtszék. Kiplernek eltökélt szándéka, hogy egy darabban eljuttat az esküdtek elé.
Ez aztán csodálatos hír.
Booker arra kíváncsi, mi mást csinálok még. Úgy tűnik, Kipler arra is tehetett valami utalást, hogy a jelek szerint nekem nem nagyon van más dolgom.
A sajttorta közben Booker azt mondja, hogy van néhány ügye, amelyek esetleg érdekelhetnek engem. El is magyarázza, miről van szó. Memphisben a második legnagyobb bútorüzlet-hálózat a Ruffin's. Ennek a fekete tulajdonban lévő cégnek a város legkülönbözőbb pontjain vannak üzletei. Mindenki ismeri a Ruffin'st, főleg azért, mert késő este a tévében üvöltve hirdetik az akciókat, amelyekben kezdő részlet nélkül lehet bútorokat vásárolni. Körülbelül évi nyolcmillió a forgalmuk, mondja Booker, és Marvin Shankle az ügyvédjük. Széles körű hitellehetőséget biztosítanak a vásárlóiknak, és rengeteg nehezen behajtható kintlevőségük van. Az utóbbi időben a Shankle cég több száz ilyen üggyel küszködik.
Nem akarok néhány ügyet a sok közül?
Az éles eszű fiatalemberek nem azért özönlenek a jogi egyetemekre, hogy ilyen ügyekkel foglalkozzanak. Az alperesek nyomorult emberek, akiknek csak olcsó bútorokra futja. Az ügyfél nem akarja visszakapni a bútort, csak a pénz érdekli. A legtöbb esetben az alperes nem reagál, nem jelenik meg a bíróságon, így aztán az ügyvéd kénytelen a bíróságon keresztül a személyes vagyontárgyakat lefoglaltatni vagy a fizetésüket letiltatni. Ez pedig veszélyes dolog. Három évvel ezelőtt egy dühödt fiatalember rálőtt egy memphisi ügyvédre, mert letiltották a fizetését.
Lélekölő munka ez, de – és Booker ezért tette az ajánlatot – valami kis ügyvédi díjat ki lehet préselni ezekből az aktákból. Szerény összegeket, de ha az ember sok ügyet vállal, össze tud szedni annyit, amiből fedezni tudja a költségeit, meg vehet egy kiló zöldséget.
– Átküldhetek neked ötvenet, a szükséges nyomtatványokkal együtt – mondja Booker. – És segítek elrendezni az elsőt. Van ennek egy módszere.
– Mennyi az átlagos ügyvédi díj?
– Azt nehéz megmondani, mert néhány üggyel egy centet sem keresel. Az alperes eltűnik a városból, vagy pedig csődöt jelent. De úgy nagy átlagban ügyenként száz dollárt össze lehet szedni.
Százszor ötven az ötezer dollár.
– Egy átlagos ügy négy hónapig húzódik – magyarázza Booker. – Ha akarod, úgy nagyjából havi húszat átküldethetek neked. Mindegyik ügyben egyszerre nyújtsd be a keresetet, ugyanazon a bíróságon, ugyanannál a bírónál, ugyanarra a napra, és csak egyszer kell megjelenned a bíróság előtt. Kilencven százalékban papírmunka.
– Megcsinálom – válaszolom. – Van még valami, amitől meg akartok szabadulni?
– Talán igen. Mindig gondolok rád.
Megérkezik a kávé, és hozzálátunk, hogy azt csináljuk, amihez az ügyvédek legjobban értenek: más ügyvédekről beszélgetünk. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy a volt évfolyamtársainkról pletykálunk, meg arról, hogy miként boldogulnak a nagybetűs Életben.
Bookerbe visszaköltözött az erő.

 

Deck képes arra, hogy akár egy résnyire nyitott ajtón is úgy surranjon be, hogy nem csinál semmi zajt. Állandóan ezt csinálja velem. Ülök az íróasztalomnál, mélyen elmerülve töröm a fejemet kevés aktáim egyikén, és tessék, ott áll mellettem Deck. Szeretném, ha kopogna, mielőtt bejön, de nem akarok veszekedni vele.
Most is itt van, hirtelen ott áll az íróasztalom előtt, és egy halom levelet tart a kezében. Rögtön észreveszi az asztal sarkán lévő, csillogó új aktákat.
– Ez mi? – kérdezi.
– Munka.
Felemel egy aktát.
– Ruffin's?
– Igen, uram. Mi vagyunk a második legnagyobb memphisi bútorüzlet-hálózatjogi képviselői.
– Adósságokat kell behajtani – mondja undorodva, mintha legalábbis összepiszkolta volna a kezét. Olyan ember szájából hangzanak el ezek a szavak, aki arról álmodozik, hogy újabb és újabb hajószerencsétlenségek történnek majd.
– Tisztességes munka, Deck.
– Olyan, mintha a falba vernéd a fejedet.
– Akkor menj és hajtsál fel néhány nyomorékot.
Az íróasztalomra dobja a leveleket, és pont olyan csöndben, ahogy jött, eltűnik. Mély levegőt veszek és feltépek egy súlyos borítékot, amely természetesen a Tinley Britt-től érkezett.

 

Donny Ray túl gyenge volt ahhoz, hogy beszéljen velem a telefonon, így aztán kocsiba ülök és kiautózom Grangerbe. Szeptember vége van, és ugyan nem emlékszem a pontos dátumra, de körülbelül egy évvel ezelőtt állapították meg Donny Raynél a leukémiát. Dot vörösre sírt szemekkel nyit ajtót.
– Azt hiszem, nagyon hamar meg fog halni – mondja szipogva.
Azt hittem, Donny Ray nem tud rosszabbul kinézni, mint múltkor, de az arca most még sápadtabb és még törékenyebb Alszik az elsötétített szobában. A nap már lemenőben van, Donny Ray keskeny ágyán tökéletes négyszöget formáznak az árnyak. Csend van a szobában.
– Ma egy falatot sem evett – mondja Dot suttogva, miközben a fiúra meredünk.
– Nagy fájdalmai vannak?
– Nem olyan vészes. Már két injekciót adtam neki.
– Ideülök egy kicsit mellé – suttogom, miközben leereszkedem egy összecsukható székre. Hallom, hogy Dot a folyosón szipog.
Ahogy itt fekszik, azt is elhinném, hogy halott. A mellkasára bámulok, várom, hogy megemelkedjen, aztán visszaereszkedjen, de jóformán semmit sem látok. Egyre sötétebb van a szobában. Felkapcsolom az ajtó melletti asztalon álló kis lámpát, és Donny Ray megmozdul. Kinyílik a szeme, aztán becsukódik.
Hát így halnak meg azok az emberek, akiknek nincs biztosításuk. Felháborítónak tűnik, hogy egy gazdag orvosokkal, csillogó kórházakkal, a legkorszerűbb orvosi felszerelésekkel és egy halom Nobel-díjassal teli társadalomban előfordulhat, hogy Donny Ray Black elsorvadhat és meghalhat, mert nem kap megfelelő orvosi kezelést.
Meg lehetett volna menteni. A törvény betűje szerint a Great Benefit kliense volt, amikor a szörnyűséges betegség megtámadta a szervezetét. Amikor megállapították, hogy fehérvérűségben szenved, egy olyan biztosítás alanya volt, amiért a szülei jó pénzt fizettek. A törvény betűje szerint a Great Benefitnek szerződésben rögzített kötelessége lett volna, hogy biztosítsa számára az orvosi kezelést.
Hamarosan egy napon találkozni fogok azzal az emberrel, aki felelős a haláláért. Lehet, hogy ez a nő vagy férfi egy alacsony beosztású tisztviselő, aki csak követte az utasításokat. Az is lehet, hogy ő a cég alelnöke, aki az utasításokat adta. Bárcsak le tudnám most fényképezni Donny Rayt, hogy aztán majd odaadhassam a képet ennek a szánalmas embernek, amikor végre találkozunk.
Donny Ray köhög, megint megmozdul; arra gondolok, hogy azt próbálja a tudtomra adni: még mindig életben van. Lekapcsolom a lámpát, és sötétben ülök.
Egyedül vagyok, óriási túlerővel szemben, rettegek, és még csak tapasztalatom sincs elég, de nekem van igazam. Ha a Black család nem nyeri meg ezt a pert, akkor valami nagy baj van ezzel a rendszerrel.
Valahol a távolban felgyullad egy utcai lámpa, és egy kóbor fényfoszlány az ablakon keresztül rávetődik Donny Ray mellkasára. Most már mozog le-föl, de alig érzékelhetően. Azt hiszem, a fiú fel akar ébredni.
Nem sokszor fogok már itt ülni a szobájában. Rámeredek a takaró alatt alig látható, csupa csont testre, és bosszút esküdök magamban.

 

 

Harminchárom

A bíró, aki fekete talárban helyet foglal a pulpituson, nagyon mérges ember benyomását kelti. Ma van a beadványok napja, ilyenkor szokás megvitatni a többtucatnyi ügyben benyújtott, hihetetlen számú beadványt. A tárgyalóterem tömve van ügyvédekkel.
Mi kezdjük, mert Kipler bíró nagyon fel van zaklatva. Értesítettem Drummondot, hogy szeretném a Great Benefit hat alkalmazottjának a tanúvallomását rögzíttetni a jövő hétfőtől kezdődően, Clevelandben. Drummond tiltakozott, természetesen arra hivatkozva, hogy szent tárgyalási naplója miatt nem ér rá. De nemcsak neki nincs egy szabad perce sem, a hat alkalmazott is túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy ilyesmivel zaklassuk. Mind a hat!
Kipler telefonon megbeszélést tartott Drummonddal meg velem, és a dolgok nagyon rosszul alakultak, legalábbis a védelem szempontjából. Drummondnak egy másik tárgyaláson kell megjelennie, és az ezt tanúsító iratokat át is faxolta a bírónak. Kiplert az bosszantotta fel, hogy Drummond közölte: valószínűleg csak két hónap múlva tud majd három napot eltölteni Clevelandben. Ráadásul a hat alkalmazott is nagyon elfoglalt ember, és lehet, hogy hónapokig eltart, amíg össze lehet gyűjteni őket egy helyen.
Kipler azért rendelte el ezt a meghallgatást, hogy formálisan is megleckéztesse Drummondot, és ennek a jegyzőkönyvben is nyoma maradjon. Mivel az elmúlt négy napban minden áldott nap beszéltem a bíró úrral, pontosan tudom, mi fog most történni. Csúnyajelenet lesz. Nekem nem kell sokat beszélnem.
– Vegyük jegyzőkönyvbe – dörren rá Kipler a bírósági gyorsíróra, és a védelem asztalánál ülő tányérnyalók rávetik magukat a jegyzettömbjükre. Ma négyen vannak. – Ügyiratszám 214.668, Black kontra Great Benefit. A felperes jelezte, hogy rögzíttetni kívánja a Great Benefit hat alkalmazottjának előzetes tanúvallomását, jövő hétfőn, október 5-én, a cég irodájában, az Ohio állambeli Clevelandben. A védelem vezető ügyvédje, egyáltalán nem meglepő módon, tiltakozást nyújtott be, időpont-egyeztetési nehézségekre hivatkozva. Jól mondom, Mr. Drummond?
Drummond lassan felemelkedik.
– Igen, uram. Már korábban eljuttattam a bíróságnak azokat az iratokat, amelyek igazolják, hogy hétfőtől a szövetségi bíróságon kell jelen lennem egy tárgyaláson.
Ebben az ügyben Drummond és Kipler legalább két alkalommal folytattak dühödt vitát, de fontos megint lefolytatniuk, hogy jegyzőkönyvbe kerüljön.
– És esetleg mikorra sikerülne találnia egy időpontot a naptárában? – teszi fel a kérdést Kipler maró gúnnyal. Egyedül ülök az asztalnál. Deck most nincs itt. Legalább negyven ügyvéd foglal helyet mögöttem, mindannyian azt figyelik, hogyan alázzák porig a nagy Leo F. Drummondot. Valószínűleg azon törik a fejüket, ki lehet ez az ismeretlen zöldfülű, aki olyan jó, hogy a bíró harcol helyette.
Drummond egyik lábáról a másikra áll, aztán így szól:
– Nos, bíró úr, tényleg nagyon tele van a tárgyalási naptáram. Esetleg…
– Úgy hiszem, hogy két hónapot említett. Jól hallottam? – kérdi Kipler, mintha mélyen meg lenne döbbenve, hiszen a föld egyetlen ügyvédje sem lehet ennyire elfoglalt.
– Igen, uram. Két hónap.
– És tárgyalások foglalják le az idejét?
– Tárgyalások, előzetes tanúvallomások, beadványok, fellebbezések. Örömmel megmutatom önnek a naptáramat.
– Ennél rosszabb eszébe sem juthatott volna, Mr. Drummond – mondja Kipler. – Megmondom, mit fogunk csinálni, Mr. Drummond, és megkérem, hogy nagyon figyeljen, mert ezt majd bírói határozat formájában írásba is foglalom. Emlékeztetem arra, uram, hogy ez az ügy gyorsított eljárás keretében kerül tárgyalásra, és az én bíróságomon ez azt jelenti, hogy nincs csúszás, halasztás. A hat előzetes tanúvallomás rögzítése hétfőn reggel megkezdődik Clevelandben. – Drummond leereszkedik a székére, és lázas sebességgel írni kezd. – És ha ön nem tud jelen lenni, nagyon sajnálom. De a legutóbbi összeszámlálás szerint még négy másik ügyvéd foglalkozik ezzel az üggyel: Morehouse, Plunk, Hill és Grone. Hadd tegyem hozzá, hogy mindannyian jóval nagyobb tapasztalatot mondhatnak magukénak, mint Mr. Baylor, aki tudomásom szerint a nyáron kapta meg az ügyvédi engedélyét. Nos, azzal tisztában vagyok, hogy nem küldhetnek egy ügyvédet Clevelandbe, tisztában vagyok vele, hogy kettőnél kevesebb nem lehet elég, de egészen biztos vagyok benne, meg tudják oldani majd, hogy elegendő számú jogász képviselje az ügyfelüket.
Szavai sisteregnek a levegőben. A mögöttem ülő ügyvédek hihetetlen csöndben vannak. Úgy érzem, sokan már évek óta vártak erre.
– Továbbá a hat alkalmazottnak hétfőn reggel Mr. Baylor rendelkezésére kell állnia, egész addig, amíg Mr. Baylor el nem engedi őket. A Great Benefit Tennessee államban jegyeztette be a céget, ebben az ügyben az én illetékességi körömbe tartozik, és elrendelem, hogy a hat személy messzemenően segítse a felperes képviselőjének a munkáját.
Drummond meg a fiúk még jobban összehúzzák magukat, és még gyorsabban írnak.
– Továbbá a felperes aktákat és iratokat követelt. – Kipler elhallgat egy pillanatra, és lebámul a védelem asztalára. – Hallgasson ide, Mr. Drummond. Nekem ne játszadozzanak itt az iratokkal. Ragaszkodom a teljes együttműködésükhöz. Hétfőn és kedden a telefon közelében leszek, és amennyiben Mr. Baylor felhív és közli velem, hogy nem kapta meg a dokumentumokat, amelyeket joga van megvizsgálni, nyomban telefonálni kezdek és elintézem, hogy megkapja őket. Megértett engem?
– Igen, uram – feleli Drummond.
– Meg tudja értetni ezt az ügyfelével is? – Azt hiszem, igen.
Kipler kienged egy kicsit, mély levegőt vesz. A tárgyalóteremben még mindig teljes a csönd.
– Eszembe jutott még valami, Mr. Drummond. Szeretném megnézni a tárgyalási naptárát. Persze csak akkor, ha nincs ellene kifogása.
Drummond alig egy perccel ezelőtt ajánlotta fel, így most semmiképpen sem bújhat ki a kérés alól. Ez a könyvecske egy elfoglalt ember életének vastag, fekete, bőrkötésű krónikája. Nagyon személyes dolog, és erős a gyanúm, hogy Drummond nem gondolta komolyan, amikor felajánlotta.
Büszkén odaviszi a pulpitushoz, átnyújtja a bíró úrnak, és várakozik. Kipler gyorsan átlapoz néhány hónapon anélkül, hogy beleolvasna a naptárba. Üres napokat keres. Drummond az ügyvédek részére fenntartott emelvény közelében, a tárgyalóterem közepén álldogál.
– Úgy látom, hogy a február nyolcadikával kezdődő hétre semmi sincs betervezve.
Drummond odasétál a pulpitushoz, és megnézi a naptárat, amelyet Kipler odatart elé. Anélkül, hogy egy szót is szólna, jóváhagyóan bólint. Kipler odaadja neki a naptárat, és Drummond visszamegy a székéhez.
– A tárgyalás időpontját február nyolcadikára, hétfőre tűzöm ki – jelenti be a bíró úr. Nagyot nyelek, mély levegőt veszek, és igyekszem magabiztosnak tűnni. A négy hónap rettentő sok időnek tűnik, a kitűzött időpont a távoli jövőben van, de egy olyan ügyvéd számára, aki még tyúkperek tárgyalásán sem vett részt, ijesztően közeli. Tucatnyi alkalommal nyálaztam át az aktákat. Kívülről betanultam az eljárásjogi szabályokat, a bizonyítékbeterjesztési eljárásokat. Rengeteg könyvet elolvastam arról, hogyan kell kiválasztani az esküdteket, hogyan kell keresztkérdések alá vetni a tanúkat és hogyan kell megnyerni egy pert, de mégis, fogalmam sincs arról, mi történik majd ebben a tárgyalóteremben február nyolcadikán.
Kipler elbocsát bennünket, gyorsan összeszedem a papírjaimat, és távozom. Amint megyek kifelé a tárgyalóteremből, észreveszem, hogy a sorukra váró ügyvédek közül jó néhányan rám bámulnak.
Ki lehet ez a fickó?

 

Bár még sohasem vallotta meg nekem, most már tudom, hogy Deck legközelebbi ismerőse néhány csóró magándetektív, akikkel akkor találkozott, amikor Bruisernek dolgozott. Az egyikük, Butch, exzsaru, és Deckhez hasonlóan ő is szívesen jár kaszinókba. Hetente egyszer vagy kétszer elutaznak Tunicába, hogy pókerezzenek vagy black-jacket játsszanak.
Butchnak valahogy sikerűit Bobby Ott nyomára bukkannia. Ott az az ügynök, aki a Black családdal megkötötte a szerződést. Butch a Shelby Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetben talált rá, ahol tíz hónapos büntetését tölti csekkhamisításért. A további nyomozások kiderítették, hogy Ott nemrégen vált el, majd csődbe ment.
Deck döbbenten konstatálja, hogy kihagytunk egy ilyen nagy fogást. Ottnak elsőrangú jogi problémái vannak. Rengeteg ügyvédi díjat lehetne behajtani az ügyeiben.

 

Miután a büntetés-végrehajtási intézet bejáratánál a testes kapus töppedt ujjaival megmotoz és átkutatja a táskámat, értem jön egy fegyőr. Bevisz egy terembe, amely a központi épület bejárata közelében van. A terem négyzet alakú, minden sarokban kamerák vannak a mennyezeten. A közepén húzódó rácsozat elválasztja egymástól az elítélteket és a vendégeiket. Az elválasztó rácsozaton keresztül fogunk beszélni egymással, és nekem nincs is semmi kifogásom ez ellen. Remélem, hogy látogatásom rövid lesz. Eltelik öt perc, és bevezetik Ottót a túloldalról. Úgy nagyjából negyven körül járhat, vékony férfi, drótkeretes szemüveget visel, kefefrizurát és kék színű börtönkezeslábast. Vizsgálódva néz rám, miközben helyet foglal velem szemben, az elválasztó rács túloldalán. A fegyőr távozik, egyedül maradunk.
A rács alján lévő nyíláson becsúsztatok egy névjegykártyát.
– Rudy Baylor vagyok, ügyvéd. – Miért hangzik ez a szó ilyen baljóslatúan?
Jól fogadja, megpróbál mosolyogni. Ez a fickó valamikor azzal kereste a kenyerét, hogy ajtóról ajtóra járt, és olcsó biztosításokat kötött szegény emberekkel, ezért nyilvánvaló szerencsétlensége ellenére is a szíve mélyén barátságos fajta, olyan, aki addig tudott beszélni, amíg be nem engedték a lakásokba.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondja megszokásból. – Mi hozta ide?
– Ez – felelem, és aktatáskámból előhúzom a keresetről készült másolatot. Becsúsztatom a résen. – Ez egy bírósági kereset, amit az ön néhány egykori ügyfele megbízásából nyújtottam be.
– Kik azok a volt ügyfeleim? – kérdezi és elveszi a keresetet.
– Dot és Buddy Black meg a fiuk, Donny Ray.
– A Great Benefit, ugye? – kérdezi. Deck elmagyarázta nekem, hogy a legtöbb utcán dolgozó ügynök nemcsak egy biztosítótársaságot képvisel.
– Igen. Maga az egyik alperes. Olvassa csak el.
Vontatottan beszél, a mozdulatai megfontoltak. Nem pocsékolja az energiáját. Kelletlenül lapozgatva, lassan olvas. Szegény fickó. Végigcsinált egy válási cirkuszt, mindenét, ami maradt, elvesztette a csődeljárásban, most börtönben ül csekkhamisításért, én meg bemasírozok ide, és közlöm vele, hogy bepereltem tízmillió dollárra.
De láthatólag egyáltalán nincs felkavarva. Miután átolvassa a keresetet, leteszi maga elé a pultra.
– Tudja, én védelmet élvezek a csődeljárási jogszabályok miatt – közli velem.
– Igen, tudom. – Azért ez nem teljesen igaz. A bírósági jegyzőkönyvek tanúsága szerint Bobby Ott márciusban (ami azt illeti, két hónappal korábban, mint én) nyújtotta be a csődeljárási kérelmet, mostanra pedig már rehabilitálták, mint vagyonbukottat. Egy régi csődeljárási kérvény nem fogja megakadályozni, hogy valamikor a jövőben bíróság elé álljon, de azért ez mindenesetre vitás kérdés lehet. Ez a pasas annyira le van égve, mint egy kubai menekült. Már nem érheti nagyobb szerencsétlenség. – Azért voltunk kénytelenek megnevezni magát alperesként, mert maga kötötte a szerződést.
– Ó, tudom. Csak a munkáját végzi.
– Úgy van. Mikor szabadul?
– Tizennyolc nap múlva. Miért?
– Lehet, hogy előzetes tanúvallomást szeretnénk kérni öntől.
– Itt bent?
– Esetleg.
– Hová ez a sietség? Majd ha kikerülök innen, akkor lebonyolítjuk.
– Jó, majd gondolkozom rajta.
Látogatásom rövidke szabadságot jelent neki, és egyáltalán nem siettet, hogy távozzam. Néhány percig a börtönéletről beszélgetünk, aztán én elkezdek az ajtó felé pillantgatni.

 

Még sohasem jártam Miss Birdie házában az emeleten, de itt is minden olyan poros és penészes, mint a földszinten. Minden szobába benyitok, felkapcsolom a lámpákat, sietősen körülnézek, aztán leoltom a lámpát, és becsukom az ajtót. A folyosón nyikorog a padló, miközben megyek rajta. Keskeny lépcső vezet a harmadik szintre, de nem szívesen mennék fel rajta.
A ház jóval nagyobb, mint gondoltam. És jóval magányosabb. Nehéz elképzelni, hogy Miss Birdie egyedül élt itt. Mély bűntudatot érzek, hogy nem töltöttem több időt vele, hogy nem ültem vele végig a filmeket meg az istentiszteleteket, hogy nem ettem többet a pulykás szendvicséből és nem ittam többet a neszkávéjából.
A jelek szerint a földszinten éppúgy nincsenek betörők, mint az emeleten. Bezárom a teraszajtót. Furcsa érzés, hogy Miss Birdie elment. Nem emlékszem rá, hogy különösebben örültem volna a jelenlétének, de jó érzés volt tudni, hogy ha esetleg szükségem van valamire, Miss Birdie itt van a nagy házban. Most úgy érzem, hogy el vagyok szigetelve a világtól.
A konyhában rámeredek a telefonra. Régi, tárcsás készülék; majdnem feltárcsázom Kelly számát. Ha ő veszi fel, majd kitalálom, hogy mit mondjak. Ha a férje, akkor leteszem a kagylót. Be lehet mérni, hogy a hívás ebből a házból jött, de én nem lakom itt.
Ma többet gondolok Kellyre, mint tegnap. Ezen a héten többet, mint a múlt héten.
Látnom kell azt a lányt.

 

 

Harmincnégy

Deck minifurgonjában a buszpályaudvar felé tartunk. Vasárnap kora reggel van. Az idő kristálytiszta és gyönyörű, az ősz első jeleit lehet érezni a levegőben. Hála istennek a fullasztó hőség már néhány hónappal mögöttünk van. Októberben Memphis csodálatos hely.
Egy oda-vissza repülőjegy Clevelandbe alig valamivel kevesebbe kerül, mint hétszáz dollár. Úgy becsültük, hogy egy olcsó, de azért biztonságos motelben éjszakánként negyven dollárt kell fizetni, ételre alig költők, mert nagyon kevéssel is beérem. Mi kérelmeztük ezeket a tanúvallomásokat, ezért a költségek minket terhelnek. A legolcsóbb bírósági gyorsíró, akit Clevelandben találtam, napi száz dollárt kér azért, hogy egyáltalán megjelenjen, és oldalanként két dollárt a tanúvallomás lejegyzéséért. Nem számít ritkaságnak, hogy egy vallomás akár száz oldalnál is hosszabb. Szeretnénk videóra is felvenni őket, de ez szóba sem jöhet.
Ahogy a jelek szerint az sem, hogy repülővel utazzam. Rudy Baylor ügyvédi irodája egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy repülővel utaztasson engem Clevelandbe. Eszembe sem jut, hogy a Toyotával vállalkozzam ekkora útra. Ha lefulladna az úton, és nem érnék időben Clevelandbe, a tanúvallomásokat elhalasztanák. Deck tétován felajánlotta a minifurgonját, de egy ezermérföldes utat azzal sem mernék megtenni.
A Greyhound buszok egészen megbízhatóak, bár rettenetesen lassúak. De azért végül csak célba érnek. El tudnék ennél jobbat is képzelni, de hát a fenébe is, nem sietek olyan nagyon. Legalább nézhetem egy kicsit a vidéket. Nagyon értékes dollárokat spórolunk meg. Számos okot sikerül kitalálnom.
Deck vezet és keveset beszél. Azt hiszem, kicsit szégyelli magát, hogy nem engedhetünk meg magunknak ennél jobbat. És tudja, hogy neki is velem kellene jönnie. Ellenséges tanúkkal kell majd hadakoznom, akik egy halom új iratot tesznek majd elém, amelyeket rögtön át kell nézni. Jó lenne, ha volna mellettem valaki.
Elbúcsúzunk egymástól a buszpályaudvar melletti parkolóban. Deck megígéri, hogy vigyáz az irodára és felhajt néhány új ügyet. Semmi kétségem sincs afelől, hogy keményen fog próbálkozni. Beül a minifurgonba, és elhajt a St. Peter's irányába.
Még sohasem ültem Greyhound buszon. A pályaudvar kicsi, de tiszta, vasárnap reggeli utasok töltik meg, akiknek a többsége öreg és fekete. Megkeresem a megfelelő pénztárt, és megkapom előre lefoglalt jegyemet. 139 dollárba kerül a cégemnek.
A busz időben, nyolckor gördül ki a pályaudvarról, nyugatra, Arkansas felé indul el, aztán pedig északra, St. Louis irányába. Szerencsére sikerült elkerülnöm annak a kellemetlenségeit, hogy ül mellettem valaki.
A busz majdnem tele van, csak három-négy ülés maradt üresen. A menetrend szerint hat óra múlva St. Louisban vagyunk, este hétkor Indianapolisban és tizenegykor Clevelandben. Ez azt jelenti, hogy tizenöt órát kell ezen a buszon töltenem. A tanúvallomások holnap reggel kilenckor kezdődnek.
Biztos vagyok benne, hogy ellenfeleim a Tinley Brittnél még az igazak álmát alusszák, nemsokára majd felkelnek, hogy elfogyasszanak egy kellemes reggelit a teraszon, feleségük társaságában, elolvassák a vasárnapi újságot, esetleg néhányan elmennek a templomba, később megebédelnek, aztán délután golfoznak egyet. Úgy nagyjából öt óra körül a feleségük kiviszi őket a repülőtérre, búcsúcsókkal elköszönnek egymástól, ahogy az ilyenkor szokás, és felülnek a gép első osztályára. Egy órával később leszállnak a clevelandi repülőtéren, ahol egész biztosan fogadja őket a Great Benefit egyik fullajtárja, aki elviszi őket a város legelőkelőbb szállójába. Az ízletes vacsora után, amit finom borokkal öblítenek le, összegyűlnek egy elegáns tárgyalóban, és késő estig dolgoznak azon, hogy majd milyen taktikát alkalmaznak ellenem. Körülbelül akkor, amikor bejelentkezem az egyik ócska motelbe, felfrissültén és harcra készen visszavonulnak a szobájukba.

 

A Great Benefit épülete Cleveland egyik gazdag külvárosi részében áll. Elmondom a taxisofőrnek, hogy egy olcsó motelt keresek a környéken, és ő pontosan tudja, hová kell menni. A Plaza Inn előtt áll meg. A szomszédban van egy McDonald's, szemben, az utca túloldalán pedig a Blockbuster Video. Az utcában vannak még pornóüzletek, gyorsbüfék, bevásárlóközpontok, óriási hirdetőtáblák és olcsó motelek. Biztonságosnak tűnik.
Nagyon sok üres szoba van, készpénzben kifizetek harminc dollárt egy éjszakára. Számlát kérek, mert Deck figyelmeztetett, hogy így tegyek.
Két perccel éjfél után ágyba bújok, a mennyezetre bámulok, és sok egyéb mellett azt is leszögezem magamban, hogy a motel recepciósán kívül nincs egyetlen ember sem a földön, aki tudná, hogy hol vagyok. Nincs senki, akit felhívhatnék, hogy jó éjszakát kívánjak neki.
Természetesen nem tudok elaludni.

 

Azóta, hogy elkezdtem gyűlölni a Great Benefitet, él az agyamban egy kép arról, hogyan nézhet ki a központjuk. Egy magas, modern épületet láttam magam előtt, sok csillogó üveget, szökőkutakat a bejáratnál, lengedező zászlókat, a cég nevét és emblémáját bronzba vésve.
A valóság nem egészen ilyen. Könnyű megtalálni az épületet, mert a cím vastag, fekete írásjelekkel ott van a bejáratán. 5550 Baker Gap Road. De a Great Benefit nevet sehol sem lehet látni. Sőt, alig lehet megkülönböztetni az épületet az utca többi részétől. Nincs szökőkút és zászló, csak egy óriási, ötszintes épületmonstrum, ami az idők során egymásba épített részekből állt össze. Nagyon modern és hihetetlenül ronda.
Szerencsére a bejárat meg van jelölve. Belépek a kis előcsarnokba, az egyik oldalon pettyes művirágok díszelegnek, a másikon pedig egy csinos ügyfélfogadó titkárnő mosolyog. Fején elegáns kis fülhallgató van, a belőle vezető gégecső végén parányi mikrofon, alig néhány centire az ajkától. Mögötte a falon három cég neve sorakozik: PinnConn Group, Green Lake Marine és Great Benefit biztosítótársaság. Melyiknek a tulajdonában van melyik? Mindegyiknek van egy díszes, bronzba vésett emblémája.
– A nevem Rudy Baylor, Mr. Paul Moyerrel kell találkoznom mondom udvariasan.
– Egy pillanat türelmet kérek. – A nő lenyom egy gombot, vár egy kicsit, aztán azt mondja: – Mr. Moyer, egy bizonyos Mr. Baylor keresi. – Egy másodpercre sem hagyja abba a mosolygást.
Moyer irodája a közelben lehet, mert egy percet sem kell várnom, és a férfi megjelenik. Lelkesen kezet ráz velem, és mosolyogva érdeklődik afelől, hogy vagyok. Megyek utána a lifthez vezető folyosón. Majdnem olyan fiatal, mint én, és megállás nélkül beszél a semmiről. A negyedik emeleten szállunk ki a liftből, és én máris teljesen elvesztettem a tájékozódási képességemet ebben az építészeti szörnyűségben. A negyediken szőnyeg borítja a padlót, a fények gyérebbek, a falakon festmények lógnak. Moyernek be nem áll a szája, miközben végigmegyünk a folyosón. Kinyit egy súlyos ajtót, és megmutatja a helyemet.
Hozta isten a Fortune 500-ban. Egy hosszú és széles tanácsterembe lépek be, közepén hosszú, csillogó asztal áll, körülötte legalább ötven szék. Bőrszék. Az asztal közepétől alig egy-két méternyire csillár lóg a mennyezetről. Tőlem balra, a sarokban bárpult. Jobbra zsúrkocsi, rajta szendvics és sütemény. Körülötte gyülekeznek az összeesküvők, legalább nyolcan vannak, mindannyian sötét öltönyt viselnek, fehér inget, csíkos nyakkendőt, fekete cipőt. Nyolcan egy ellen. A bensőmben jelentkező ideges remegés ijesztő reszketéssé válik. Hol van Tyrone Kipler, amikor szükségem lenne rá? Most még Deck jelenléte is megnyugtatóan hatna.
Közülük négyen a „haverjaim” a Tinley Britt-től. Van még egy ismerős arc a memphisi meghallgatásról, de a másik három férfi idegen. Mindannyian elhallgatnak, amikor észreveszik, hogy megérkeztem. Egy pillanatra abbahagyják a kortyolgatást meg a rágást, és rám merednek. Nagyon komoly beszélgetést szakíthattam félbe.
T. Pierce Morehouse tér magához a leghamarabb.
– Jöjjön be, Rudy – mondja, de csak azért, mert kénytelen ezt mondani. Biccentek III. B. Dewey Clay Hillnek, ifjabb M. Alec Fiunknak és Brandon Fuller Grone-nak, aztán kezet rázok négy új ismerősömmel, míg Morehouse elmormogja a nevüket, amit nyomban el is felejtek. Jack Underhall az ismerős arc a Kipler bíró tárgyalótermében lezajlott civakodásból. Ő a Great Benefit vállalati jogásza és a cég szóvivője.
Megérkezik a gyorsíró, T. Pierce az asztal végéhez terel minket. Ide-oda mutogat, egy-egy pillanatig eltűnődik azon, kit hová ültessen. Az asztal végénél lévő széket meghagyja a tanúknak. Végre sikerül összeállítania egy ülésrendet. Engedelmesen helyet foglalok a kijelölt széken, és megpróbálom közelebb húzni az asztalhoz. Ez bizony nem kis erőfeszítésembe kerül, mert ez a nyavalyás bútordarab rettentő súlyos. Velem szemben, legalább háromméteres távolságban, a Tinley Britt daliái a lehető legnagyobb zajjal kinyitják az aktatáskájukat: zárak kattannak, cipzárak zümmögnek, akták puffannak az asztalon, papírok zizegnek. Néhány másodperc elteltével papírkupacok borítják az asztalt.
A Great Benefit négy embere a gyorsíró mögött téblábol, nem tudják, mit csináljanak; T. Pierce-re várnak, aki, miután végre elrendezi a papírjait, így szól:
– Nos, Rudy, úgy gondoltuk, hogy Jack Underhall, a cég szóvivője előzetes tanúvallomásával kezdjük.
Számítottam erre, és már el is döntöttem, hogy nem fogok beleegyezni.
– Nem értek egyet – felelem kissé idegesen. Annak ellenére, hogy idegen pályán vagyok, ellenség gyűrűjében, kétségbeesetten igyekszem hűvösen, higgadtan viselkedni. Több oka is van annak, hogy nem Underhall-lal akarom kezdeni, nem utolsósorban az, hogy ők így akarják. Én indítványoztam a tanúvallomások lebonyolítását, mondogatom magamban.
– Parancsol? – kérdi T. Pierce.
– Jól hallotta. Jackie Lemancyzkkal akarok kezdeni, az igénybejelentések ügyintézőjével. De először kérem az aktát.
Minden ilyen biztosítási ügyben központi szerepe van az aktának, amiben a vonatkozó iratokat és leveleket gyűjtötték össze, és amit az igénybejelentések ügyintézője az irodájában őriz. Szerencsés esetben ez az akta az átverések, becsapások, hazugságok bámulatos gyűjteménye. Jogom van átnézni az aktát, már tíz nappal ezelőtt meg kellett volna kapnom. Drummond váltig hangoztatta az ártatlanságát, azt mondta, hogy az ügyfele a lábát lógatja. Kipler tisztán és világosan a védelem tudomására hozta a határozatában, hogy ma reggel meg kell kapnom az aktát.
– Az a véleményünk, hogy az lenne a legjobb, ha Mr. Underhall-lal kezdenénk – mondja T. Pierce határozottan.
– Nem érdekel, hogy mi a véleményük – válaszolom bosszús és ingerült hangon. Úgyis ők húzzák a rövidebbet, mert a bíró az én haverom. – Felhívjuk a bíró urat? – teszem fel a kérdést fölényes arroganciával.
Bár Kipler nincs jelen, mégis olyan a légkör, mintha itt lenne. Bírói határozata egyszerű szavakkal, világosan megmondja, hogy a hat tanúnak ma reggel kilenckor itt kell lennie, és kizárólag én döntök abban a kérdésben, hogy milyen sorrendben hallgassuk meg őket. Amíg el nem engedem őket, a rendelkezésemre kell állniuk. A határozat arról is rendelkezik, hogy újabb tanúvallomásokat kérhetek a cég más alkalmazottaitól, amennyiben faggatózásom során mélyebbre ásnék és ezt szükségesnek látnám. Már alig vártam, hogy megfenyegethessem őket a telefonnal a bíró úrnak.
– Nos, öö, tudja, öö, van egy kis problémánk Jackie Lemancyzkkal – mondja T. Pierce, idegesen pillantgatva a cég négy munkatársa felé, akik mindannyian kicsit közelebb húzódtak az ajtóhoz, feszült érdeklődéssel tanulmányozzák a lábukat, tipegnek, rángatóznak. T. Pierce velem szemben ül az asztal másik oldalán, és jól látom, hogy nagyon kínlódik.
– Miféle probléma? – kérdezem.
– Már nem dolgozik itt.
Azon kapom magam, hogy ellátom a számat. Őszintén meg vagyok bökkenve, és egy pillanatig nem is tudok mit mondani. Rámeredek T. Pierce-re, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
– Mikor ment el a cégtől? – kérdezem.
– A múlt hét végén.
– Pontosabban mikor? Múlt csütörtökön a bíróságon voltunk. Akkor már tudták?
– Nem. Szombaton ment el.
– Elbocsátották?
– Felmondott.
– Most hol van?
– Már nem alkalmazott a cégnél. Nem tudjuk idehozni, mint tanút.
Egy pillanatig a jegyzeteimet tanulmányozom, újabb neveket keresek.
– Rendben, mi a helyzet Tony Krickkel, a térítési igényvizsgálóval?
Újabb rángatózás, papírtologatás, kínlódás.
– Ő sincs már itt – közli velem T. Pierce. – Elbocsátották. Kifújom az orromat, hogy nyerjek egy kis időt. Kábán próbálom kitalálni, mi legyen a következő lépésem.
A Great Benefit kirúgta az alkalmazottait, hogy ne beszélhessenek velem.
– Micsoda véletlen egybeesés – mondom legyőzötten. Plunk, Hill és Grone nem hajlandóak felnézni a papírjaikból. El sem tudom képzelni, mit akarhatnak most lejegyezni.
– Ügyfelünk éppen mostanában hajt végre létszámcsökkentést – tájékoztat T. Pierce, s közben nagyon igyekszik azon, hogy komoly arcot vágjon.
– Na és hogy állunk Mr. Richard Pellroddal? Hadd találjam ki. Ő is létszámfeletti lett.
– Nem. Ő itt van.
– És Russel Krokit?
– Mr. Krokit átment egy másik céghez.
– Tehát ezek szerint ő nem volt létszámfeletti?
– Nem.
– Felmondott, mint Jackie Lemancyzk.
– Úgy van.
Russel Krokit a térítési igények jogosságának felülbírálásában illetékes igazgató volt, amikor aláírta azt a bizonyos goromba levelet. Bármennyire is ideges voltam és izgultam a clevelandi út miatt, nagyon vártam, hogy meghallgathassam a tanúvallomását.
– És Everett Lufkin alelnök? Szintén létszámfeletti?
– Nem. Ő itt van.
Hihetetlenül hosszú időn keresztül csönd van, mindenki elfoglalja magát valamilyen papírmunkával, amíg a por leülepszik. Keresetem eredménye óriási vérontás lett. Leírom a jegyzettömbömre a következő lépéseimet.
– Hol van az akta? – kérdezem.
T. Pierce maga mögé nyúl, és felvesz egy stósz papírt. Elém csúsztatja a kupacot az asztalon. Szépen lefénymásolt iratok, vastag gumiszalag fogja össze őket.
– Időrendi sorrendben vannak az iratok? – kérdezem. Kipler így írta elő a határozatában.
– Azt hiszem, igen – feleli T. Pierce, és úgy pillant a Great Benefit embereire, mintha meg tudná fojtani őket.
Az akta majdnem tíz centi vastag. Anélkül, hogy levenném a gumiszalagot, azt mondom:
– Kérek egy órát. Aztán folytatjuk.
– Hogyne – feleli T. Pierce. – Van itt egy kis tárgyaló a szomszédban. – Feláll és a mögöttem húzódó falra mutat.
Követem őt meg a Great Benefit egyik öltönyösét a szomszédos helyiségbe, ahol azonnal magamra is hagynak. Helyet foglalok az asztalnál, és gyorsan hozzálátok az iratok átnyálazásához.

 

Egy órával később visszatérek a tanácsterembe. Kávét iszogatnak, és azon küszködnek, hogy beszélgessenek egymással.
– Fel kell hívnunk a bíró urat – közlöm, és T. Pierce felkapja a fejét. – Jöjjön be ide – mondom neki, és a kis tárgyaló felé mutatok.
Az egyik telefon az ő kezében van, a másik meg az enyémben. Feltárcsázom Kipler irodai telefonszámát. A második csengetésre veszi fel. Bemutatkozunk és jó reggelt kívánunk.
– Van egy kis probléma, bíró úr – mondom, és nagyon igyekszem, hogy a megfelelő hangnemet üssem meg.
– Miféle probléma? – kérdezi a bíró. T. Pierce üres tekintettel a földre meredve hallgatja a beszélgetésünket.
– Nos, az előzetes tanúvallomásokat indítványozó kérelmemben, illetve az ön határozatában szereplő hat tanú közül három egyik percről a másikra eltűnt. Felmondtak, vagy létszámfelettinek minősítették őket és elbocsátották, vagy valami ehhez hasonló csapás érte őket, de a lényeg az, hogy nincsenek itt. A múlt hét végén történt minden.
– Kikről van szó?
Biztos vagyok benne, hogy ott van előtte az akta, és a névsort nézi.
– Jackie Lemancyzk, Tony Krick és Russel Krokit már nincsenek itt. Pellrod, Lufkin és Underhall csodálatos módon megmenekültek.
– És mi a helyzet az aktával?
– Megkaptam és már át is néztem.
– És?
– Egy irat mindenképpen hiányzik – mondom, s közben T. Pierce-t figyelem. Homlokráncolva néz rám, mintha nem hinne a fülének.
– Melyik az? – kérdezi Kipler.
– Az a nagyon goromba levél. Az „ostoba, ostoba, ostoba”. Nincs benne az aktában. Még nem volt időm mindent ellenőrizni.
A Great Benefit jogászai a múlt héten látták először azt a levelet. A példányra, amit Dot átadott Drummondnak a vallomása közben, háromszor rá volt pecsételve, hogy MÁSOLAT. Ezt szándékosan csináltam, hogy ha esetleg később felbukkan a levél, tudjuk, honnan jön. Az eredeti biztonságban el van rejtve az aktáim között. Túlzottan kockázatos lett volna Drummondnak, hogy a levélről készült, megjelölt példányt eljuttassa a Great Benefitnek, hogy ők utólag betegyék az aktába.
– Igaz ez, Pierce? – teszi fel a kérdést Kipler. T. Pierce őszinte megbánást tanúsít.
– Elnézést kérek, bíró úr, de nem tudom. Átnéztem az aktát, és azt hiszem, talán igaz. Nem ellenőriztem mindent.
– Ugyanabban a helyiségben tartózkodnak? – kérdezi Kipler.
– Igen, uram – válaszoljuk egyszerre.
– Jól van. Pierce menjen ki. Rudy, maga maradjon a telefonnál. T. Pierce már éppen mondani készül valamit, de meggondolja magát. Értetlenkedve teszi le a telefont, és kimegy a tárgyalóból.
– Rendben, bíró úr, már csak én vagyok itt – mondom.
– Milyen a hangulat? – kérdezi Kipler.
– Elég feszült.
– Nem vagyok meglepve. Megmondom, mit fogok tenni. Azzal, hogy eltüntetik a tanúkat és elrejtik a hivatalos iratokat, megadják nekem a jogot ahhoz, hogy itt, Memphisben bonyolíttassam le az összes előzetes tanúvallomást. Ez teljességgel az én szabad belátásomra van bízva, és ezek megérdemlik a büntetést. Szerintem csak Underhall vallomását kérje, másét ne. Minden elképzelhető kérdést tegyen fel neki, és próbálja sarokba szorítani a három hiányzó tanú felmondása ügyében. Vessen be mindent. Miután végzett vele, jöjjön haza. A hét végére kitűzök egy meghallgatást, és a végére járunk ennek az ügynek.
Olyan gyorsan jegyzetelek, ahogy csak bírok.
– Most küldje Pierce-t a telefonhoz – utasít a bíró úr –, hadd tekerjem ki a nyakát.

 

Jack Underhall határozott kis ember, ápolt bajusszal és pattogós beszéddel. Tájékoztatást ad a cégről. A Great Benefit a PinnConn tulajdonában van, amely egy magánkézben lévő cég. Hosszú időn keresztül faggatom annak a három cégnek a kapcsolatáról, amelyik otthonának nevezi ezt az épületet. A kép percről percre zavarosabb. Egy órán keresztül beszélünk a cég felépítéséről, a vezérigazgatóval kezdjük, és onnan haladunk lefelé. Termékekről, értékesítésről, piacokról, részlegekről és személyzeti politikáról beszélgetünk. Egy bizonyos pontig ez mind nagyon érdekes téma, de teljességgel hasztalan az ügy szempontjából. Underhall megmutat nekem két felmondólevelet, amelyet a hiányzó tanúk írtak, és biztosít engem, hogy távozásuknak az égvilágon semmi köze sincs ehhez az ügyhöz.
Három órán keresztül faggatom, aztán feladom. Az elmúlt napokban kénytelen voltam megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy legalább három napot kell töltenem Clevelandben ellenséges tanúkkal hadakozva és éjszakánként halomnyi iratokat tanulmányozva.
A valóság azonban az, hogy már két óra előtt elmegyek innen, és soha többé nem fogok visszatérni. Hatalmas mennyiségű új dokumentum van nálam, amit Deck átnyálazhat. Kellemes biztonságérzéssel tölt el az a tudat, hogy ezek a seggfejek kénytelenek lesznek eljönni az én pályámra, hogy az én tárgyalótermemben, az én bírám közelében tegyenek előzetes tanúvallomást.
A buszút visszafelé Memphisbe sokkal rövidebbnek tűnik.

 

 

Harmincöt

Decknek van egy névjegykártyája, amelyen az áll, hogy ő segédügyvéd. Kisstílű bűnözőkre vadászik a városi bíróság folyosóin, akik arra várnak, hogy először jelenjenek meg a bíróság előtt. Kiválaszt magának egy fickót, aki ijedtnek tűnik, és egy darab papírt tart a kezében, s lecsap rá. Deck ezt úgy nevezi, hogy egerészölyv-akció. A Városi Bíróságon csellengő ügyvédek tökéletesítették ezt a módszert, melynek célja az ügyfelek gyors felhajtása. Deck egyszer azt javasolta, tartsak vele, hogy megtanuljam az apró trükköket. Visszautasítottam az ajánlatot.

 

Derrick Dogant eredetileg egy egerészölyv-akció célpontjául szemelte ki Deck. Az ügyfélfelhajtás végül azonban kudarcba fulladt, mert a fickó azt kérdezte tőle: „Mi a fene az a segédügyvéd?” Deck, aki mindig villámgyorsan tud válaszolni, képtelen volt kielégítő magyarázattal szolgálni, és sietve távozott. Dogan azonban megtartotta a névjegykártyát. Még aznap, valamivel később, Dogant elgázolta egy tinédzser gyorshajtó. Körülbelül huszonnégy órával azután, hogy a Városi Bíróság épülete előtt azt mondta Decknek, hogy kotródjon el, Dogan a St. Peter's Kórházban lévő, kétágyas szobájából feltárcsázta a névjegykártyán lévő telefonszámot. Deck az irodában fogadta a hívást, ahol én éppen a biztosítási dokumentumok áthatolhatatlan hálójában vergődtem. Percekkel később már a kórház felé száguldottunk. Dogan egy igazi ügyvéddel akart beszélni, nemcsak egy segédügyvéddel.
Ez az első félig-meddig hivatalosnak nevezhető látogatásom ebbe a kórházba. Megtaláljuk Dogant a törött lábával, törött bordájával, törött csuklójával, arcsérüléseivel és zúzódásaival. Fiatal ember, úgy húsz körül járhat, az ujján nincs jegygyűrű. Úgy rontok neki, akár egy igazi ügyvéd, elkápráztatom a szokásos, jól begyakorolt mondatokkal arról, hogy kerülje el a biztosítót, és ne mondjon senkinek semmit. Egyszerű a helyzet, magyarázom, mi vagyunk ezen az oldalon, ők meg a másikon. Az én cégem több biztosítási ügyet intéz, mint bárki más a városban. Deck mosolyog. Tehetséges tanítvány vagyok.
Dogan aláírja a szerződést és azt a nyilatkozatot, amely feljogosít bennünket arra, hogy hozzáférjünk az orvosi anyagához. Elbúcsúzunk és megígérjük, hogy holnap meglátogatjuk.
Délre már Deck kezében van a baleseti jelentésről készült másolat, és már kapcsolatba is lépett a tizenéves sofőr édesapjával. A State Farm a biztosítójuk. Az apa elköveti azt a hibát, hogy közli Deckkel: a legjobb tudomása szerint a biztosításuk felső határa huszonötezer dollár. Ő meg a gyerek nagyon sajnálják, ami történt. Semmi baj, feleli Deck, aki nagyon is örül a balesetnek.
Huszonötezer dollár egyharmada nyolcezer meg egy kis apró. A Peabody Hotel egyik csodálatos éttermében, a Duxban ebédelünk. Bort iszom. Deck édességet is eszik. Ez cégünk történetének legnagyobb pillanata. Három órán keresztül számoljuk és költjük a pénzünket.

 

A Clevelandben töltött hétfő utáni csütörtökön, délután fél hatkor Kipler bíró tárgyalótermében vagyunk. A bíró úr azért választotta ezt az időpontot, hogy a nagy Leo F. Drummond egy hosszú, nehéz nap után idesiethessen a bíróságra egy újabb alapos fejmosásért. Jelenlétével már teljes a védelem csapata: mind az öten itt ülnek, és most meglehetősen öntelt képpel néznek a világba, bár mindenki tudja, hogy nagyon rossz helyzetben vannak. Jack Underhall, a Great Benefit vállalati jogásza és a cég szóvivője is jelen van, de a többi öltönyös úgy döntött, hogy otthon marad. Nem is hibáztatom őket.
– Figyelmeztettem magát az iratokat illetően, Mr. Drummond dörren rá a bíró a pulpitusról a nagy Leóra. Öt perccel ezelőtt kezdtük el a meghallgatást, és Drummond már több sebből vérzik. – Azt hittem, világosan elmagyaráztam mindent. Sőt, írásba is foglaltam. Nos, végül is mi történt?
Ez valószínűleg nem Drummond hibája. Az ügyfele játszadozik vele, és erős a gyanúm, hogy már alaposan kiosztotta a clevelandi fiúkat. Leo Drummond nem az a fajta ember, aki könnyedén el tudná viselni a megaláztatást. Majdnem megsajnálom. Egy több millió dolláros ügyben vesz részt, ami a szövetségi bíróságon zajlik, valószínűleg nem alszik többet napi három óránál, több száz probléma foglalja le a gondolatait, s most idevonszolják erre a meghallgatásra, hogy megmagyarázza kiszámíthatatlan ügyfele gyanús ügyleteit.
Majdnem megsajnálom.
– Nincs mentségem, bíró úr – mondja, és őszintesége meggyőzően hat.
– Mikor tudta meg, hogy a három tanú már nem dolgozik az ügyfelénél?
– Vasárnap délután.
– Megkísérelte értesíteni a felperes képviselőjét?
– Igen, de nem tudtok megtalálni. Még a légitársaságokat is felhívtuk, hogy a nyomára akadjunk. Nem jártunk szerencsével.
A Greyhoundnak kellett volna telefonálni. Kipler teátrálisan csóválja a fejét, hogy tudassa a jelenlevőkkel: mennyire visszataszítónak és felháborítónak találja ezt az egészet.
– Üljön le, Mr. Drummond – rendelkezik. Én még ki sem nyitottam a számat.
– Nos, uraim, elmondom, mit fogunk tenni – közli velünk a bíró úr. – Jövő hétfőhöz egy hétre összegyűlünk ebben a tárgyalóteremben, hogy meghallgassunk néhány előzetes tanúvallomást. A következő személyek fognak megjelenni: Richard Pellrod térítési igényvizsgáló; Everett Lufkin, Kermit Aldy, Bradford Barnes alelnökök és M. Wilfred Keeley vezérigazgató. – Kipler néhány napja azt mondta, hogy állítsam össze a kívánságlistámat.
Szinte érzem, hogy a fiúk tüdeje beszippantja a tárgyalóteremben lévő minden levegőt.
– Nincs kifogás, nincs halasztás, nincs magyarázkodás. Fent nevezett urak természetesen a saját költségükön utaznak majd ide. Kénytelenek lesznek szabaddá tenni magukat, és csak akkor távozhatnak, ha Mr. Baylor így rendelkezik. Az előzetes tanúvallomások minden költsége, így a gyorsíró díja és a másolás költsége is a Great Benefit biztosítótársaságot terheli. Készüljünk úgy, hogy három nap alatt lebonyolítjuk a tanúvallomásokat. Továbbá elrendelem, hogy az összes dokumentumról készült másolatot legkésőbb jövő szerdáig, öt nappal a tanúvallomások megkezdése előtt juttassák el a felperes képviselőjének. Tisztességes másolatot készítsenek a dokumentumokról, és rendezzék őket időrendbe. Súlyos büntetőszankciókat von maga után az, ha elmulasztanának eleget tenni ezen kötelességeiknek. És ha már a büntetőszankciókról beszélünk, ezennel elrendelem, hogy a védelem fizesse meg Mr. Baylor felesleges clevelandi útjának a költségeit. Mr. Baylor, mennyibe kerül egy retúr repülőjegy Clevelandbe?
– Hétszáz dollárba – felelem, az igazságnak megfelelően.
– Első osztály vagy turistaosztály?
– Turistaosztály.
– Mr. Drummond, maguk négy embert küldtek Clevelandba. Első osztályon vagy turistaosztályon repültek?
Drummond T. Pierce-re pillant, aki úgy húzza össze magát, mint a lopáson kapott kisgyerek, aztán azt mondja: – Első osztályon.
– Sejtettem. Mennyibe kerül egy jegy az első osztályon?
– Ezerháromszáz dollár.
– Mennyit költött étkezésre és szállásra, Mr. Baylor? Valójában kevesebbet, mint negyven dollárt. Azonban szörnyű kínos lenne beismerni ezt a nagy nyilvánosság előtt. Bárcsak a legelegánsabb szálló egyik lakosztályában szálltam volna meg.
– Körülbelül hatvan dollárt – felelem. Kicsit lódítok ugyan, de mégsem vagyok túlságosan mohó. Biztos vagyok benne, hogy a fiúk a Tinley Britt-től százötven dollárt fizettek egy éjszakáért.
Kipler teátrális mozdulatokkal jegyez le mindent, s közben agyában kattog a számítógép.
– Mennyi ideig tartott az utazás? Néhány óra oda és vissza?
– Azt hiszem, igen – felelem.
– Óránként kétszáz dollárral számolva ez nyolcszáz dollárt jelent. Voltak más költségei is?
– Kétszázötven dollár a bírósági gyorsírónak.
Kipler ezt is lejegyzi, elvégzi az összeadást, ellenőrzi a számokat, aztán így szól:
– Elrendelem, hogy a védelem büntetésként fizessen öt napon belül kétezer-négyszáztíz dollárt Mr. Baylornak. Amennyiben Mr. Baylor öt napon belül nem kapja meg az összeget, az automatikusan mindennap a duplájára emelkedik, egészen addig, amíg a csekk meg nem érkezik. Megértette, Mr. Drummond?
Nem tudom megállni, hogy mosolyogjak.
Drummond lassan felemelkedik, és széttárt karral kissé meghajol.
– Tiltakozom, bíró úr – mondja. Rettentő mérges, de uralkodik magán.
– Tiltakozását jegyzőkönyvbe vettük. Az ügyfelének öt napja van.
– Nincs rá semmi bizonyíték, hogy Mr. Baylor első osztályon repült.
Egy védőügyvédnek a vérében van, hogy mindennel vitába száll. Veleszületett tulajdonsága a szőrszálhasogatás. És ez bizony néha nagyon is hasznos lehet. De az összeg, amiről itt szó van, csak aprópénz az ügyfelének, és Drummondnak tisztában kéne lennie azzal, hogy ellenkezésével nem megy semmire.
– Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a clevelandi út oda-vissza belekerül ezerháromszáz dollárba, Mr. Drummond. És a határozatom szerint ennyit kell fizetnie az ügyfelének.
– Mr. Baylort nem óránként fizeti az ügyfele.
– Azt akarja mondani, hogy az ő ideje nem értékes?
– Nem, dehogy.
Szíve szerint azt mondaná, hogy én csak egy zöldfülű utcai ügyvéd vagyok, akinek az ideje közel sem olyan értékes, mint az övé vagy a haverjaié.
– Akkor fizessen neki óránként kétszáz dollárt. Fogja fel úgy, hogy szerencséje volt. Eredetileg arra gondoltam, hogy minden egyes óráját megfizettetem, amit Clevelandben töltött.
A fenébe is, ilyen közel voltam hozzá!
Drummond csalódottan legyint, és ismét helyet foglal. Kipler meredten bámul le a pulpitusról. Még csak néhány hónapja tölti be bírói tisztségét, de már híres arról, hogy nem kedveli a nagy cégeket. Más ügyekben sem késlekedett a büntetőszankciókkal, és erről igen sok szó esik a jogászi körökben.
– Van még valami? – morogja Kipler a védelem irányába.
– Nincs, uram – felelem, csak hogy tudassam mindenkivel, még mindig itt vagyok.

 

Szalonnás szendvicset vacsorázom Dottal. A nap lassan eltűnik a hátsó udvarban álló fák mögött. Buddy most is a kocsiban ül, és nem hajlandó bejönni, hogy egyen. Dot azt mondja, hogy az öregember Donny Ray miatt tölt egyre több időt odakint. Már csak napok kérdése, hogy a fiú mikor hal meg, és Buddy ezt úgy dolgozza fel, hogy elbújik az autóban, és iszik. Minden reggel néhány percre leül a fia mellé, általában sírva megy ki a szobából, aztán a nap hátralévő részében megpróbál mindenkit elkerülni.
Ráadásul akkor szinte sohasem jön be, ha vendég van a házban. És Dotnak nincs is ez ellen semmi kifogása. A keresetről beszélgetünk, a Great Benefit ténykedéseiről és Tyrone Kipler bíró hihetetlen méltányosságáról. Dot azonban elvesztette az érdeklődését. Az az indulatos, könnyen tűzbe jövő asszony, akit hat hónappal ezelőtt megismertem a Cipruskertben, láthatólag feladta a harcot. Akkor még őszintén hitte, hogy egy ügyvéd – akármilyen ügyvéd, még én is – képes arra, hogy ráijesszen a Great Benefitre. Akkor még volt idő a csodára. Most már minden remény elveszett.
Dot élete végéig hibáztatni fogja magát Donny Ray haláláért. Többször is mondta nekem, hogy azonnal ügyvédhez kellett volna fordulnia, amikor a Great Benefit elutasította a térítési igényüket. Ehelyett azt tette, hogy ő maga írogatott leveleket. Erős a gyanúm, hogy a Great Benefit gyorsan meghátrált volna, és fedezi a kezelés költségeit, ha valaki perrel fenyegeti meg őket. Két okból is így gondolom. Először is, nincs igazuk, és ezt pontosan tudják. Másodszor pedig: nagyon hamar előálltak a hetvenötezer dolláros ajánlatukkal, miután én, a zöldfülű senki, bepereltem őket. Halálra vannak rémülve. A jogászaik is meg vannak rémülve. A clevelandi fiúk is majd összecsinálják magukat.
Dot ad egy csésze koffeinmentes neszkávét, aztán elmegy, hogy megnézze a férjét. Én megfogom a csészémet, és besétálok Donny Ray szobájába. A fiú összegömbölyödve, a jobb oldalán alszik a paplan alatt. Csak az egyik sarokban égő lámpa ad némi fényt. Leülök, egészen közel a nyitott ablakhoz, érzem a hűvös levegőt. A környék csöndes, a szobában egy hangot sem lehet hallani.
Donny Ray végrendelete egyszerű, két bekezdésből álló dokumentum, amelyben mindent az édesanyjára hagy. Egy hete készítettem. Donny Raynek nincs se tartozása, se tulajdona, és a végrendelet teljesen felesleges. De ő jobban érzi magát tőle. A temetését is megtervezte. Dot megtette már az előkészületeket. Donny Ray azt akarja, hogy én legyek az egyik koporsóvivő.
Kezembe veszem a könyvet, amit immáron két hónapja olvasgatok kisebb-nagyobb megszakításokkal. Négy regény van benne, harminc éve adták ki, egyike a házban található kevés könyvnek. Mindig ugyanazon a helyen hagyom, és minden látogatásom alkalmával elolvasok néhány oldalt.
Donny Ray felnyög, és megrándul a teste. Nem tudom, mit csinál majd Dot, amikor egy reggel halk léptekkel bejön a szobába, és Donny Ray nem ébred fel.
Dot egyedül szokott hagyni minket, amikor Donny Ray mellett ücsörgők. Hallom, hogy mosogat. Azt hiszem, Buddy is a házban van. Egy órán keresztül olvasgatok, s közben néha Donny Rayre pillantok. Ha felébred, majd beszélgetünk, vagy esetleg bekapcsolom a tévét. Amit csak Donny Ray akar.
Idegen hangot hallok a nappali felől, aztán kopognak az ajtón. Lassan kinyílik, és eltart néhány másodpercig, amíg felismerem a belépő fiatalembert. Dr. Kord az, aki azért jött, hogy megnézze a betegét. Kezet rázunk, az ágy lábánál néhány szót váltunk, aztán odasétálunk az ablakhoz.
– Csak erre jártam – mondja még mindig suttogva, mintha rendszeresen ezen a környéken szokott volna autókázni.
– Üljön le – mondom és rámutatok a másik székre. Háttal ülünk az ablaknak, a térdünk összeér, és szemünket a tőlünk alig két méterre lévő ágyban fekvő, haldokló fiún tartjuk.
– Mennyi ideje van itt? – kérdi.
– Néhány órája. Együtt vacsoráztam Dottal.
– Donny Ray ébren volt?
– Nem.
Ülünk a félig elsötétített szobában, nyakunkba fúj a lágy szél. Az órák irányítják az életünket, de most nem érzékeljük az idő múlását.
– Sokat gondolkoztam – mondja Kord alig hallhatóan. – Ezen a tárgyaláson törtem a fejemet. Lehet már tudni, hogy mikor lesz?
– Február nyolcadikán.
– Ez már biztos?
– Nagyon úgy néz ki.
– Nem gondolja, hogy hatásosabb lenne, ha élőben tanúskodnék, és nemcsak a videón és az írásos vallomáson keresztül szólnék az esküdtekhez?
– De, természetesen hatásosabb lenne.
Kord már jó néhány esztendeje praktizál. Eleget tud a tárgyalásokról meg előzetes tanúvallomásokról. Előrehajol, és a térdére támasztja a könyökét.
– Akkor felejtsük el az előzetes tanúvallomást. Élőben megcsinálom, és nem küldök magának számlát.
– Ez nagyon nagylelkű öntől.
– Szóra sem érdemes. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Hosszú ideig tűnődünk ezen. Valami zajt hallani a konyha felől, különben teljes a csend a házban. Kord nem az a fajta ember, akit zavarna, hogy hosszú szünetek vannak a beszélgetésben.
– Tudja, mit csinálok én? – kérdezi végül.
– Mit?
– Diagnosztizálom a pácienseim betegségét, aztán felkészítem őket a halálukra.
– Miért választotta az onkológiát?
– Az igazságot akarja hallani?
– Persze. Miért ne akarnám?
– Nagy a kereslet az onkológusokra. Ez érthető, nem? Jóval kevésbé zsúfolt ez a szakterület, mint bármelyik másik.
– Gondolom, valakinek ezzel is foglalkozni kell.
– Igazából nem olyan szörnyű ám. Nagyon szeretem a munkámat. – Elhallgat egy másodpercre, és a páciensére pillant. – Ez azonban nagyon durva ügy. Végig kell néznem, ahogy a betegem meghal, mert nem kapja meg a kezelést. Ha a csontvelő-átültetés nem lenne olyan drága, talán tehettünk volna valamit. Hajlandó lettem volna időt és energiát áldozni rá, de ez a kezelés mégiscsak kétszázezer dollárba kerül. Nincs olyan kórház vagy klinika az országban, amelyik képes lenne csak úgy kifizetni ezt az összeget.
– Rendesen meggyűlölte a biztosítókat, nem?
– De igen. – Hosszú hallgatás után így szól: – Nyuvasszuk ki őket.
– Minden erőmmel azon vagyok.
– Nős? – kérdezi, ültében kiegyenesedik és az órájára pillant.
– Nem. És maga?
– Én sem. Elváltam. Menjünk, igyunk egy sört.
– Rendben. Hol?
– Ismeri a Murphy's Oyster bárt?
– Persze.
– Ott találkozunk.

 

Történetesen éppen alszom, amikor hajnali három óra húszkor megszólal a telefon. Vagy Donny Ray halt meg, vagy pedig lezuhant egy repülőgép, és Deck már rohan a baleset helyszínére. Ki más telefonálna ilyenkor?
– Rudy? – csiviteli egy ismerős hang a vonal másik végéről.
– Miss Birdie! – kiáltom, majd felülök, és a lámpa kapcsolóját keresem a kezemmel.
– Ne haragudj, hogy ilyen lehetetlen időben telefonálok.
– Semmi baj. Hogy van, Miss Birdie?
– Nagyon rosszul bánnak itt velem.
Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek, és visszazuhanok az ágyra. Miért nem vagyok meglepve?
– Ki bánik rosszul magával? – kérdem, de csak azért, mert Miss Birdie ezt várja tőlem.
– June a legundokabb – mondja, mintha rangsort készített volna. – Nem akarja, hogy itt legyek a házban.
– Randolphfal és June-nal él?
– Igen, de borzalmasan érzem magam. Borzalmasan. Nem merek enni az ételből.
– Miért?
– Mert lehet, hogy méreg van benne.
– Ugyan már, Miss Birdie.
– Nem viccelek. Mindannyian arra várnak, hogy meghaljak. Aláírtam egy új szerződést, ami szerint megkapják, amit akarnak. Még Memphisben írtam alá, aztán amikor ideértünk Tampába, néhány napig mindenki nagyon kedves volt. Az unokák állandóan meglátogattak. Virágot hoztak meg csokoládét. Aztán Delbert elvitt orvoshoz egy kivizsgálásra. A doktor úr mindent megnézett, és azt mondta nekik, hogy olyan egészséges vagyok, mint a makk. Azt hiszem, valami másra számítottak. Nagyon csalódottak voltak attól, amit az orvos mondott, és egy nap alatt megváltozott a viselkedésük. June megint olyan ellenséges, mint amilyen régen volt. Randolph újra elkezdett golfozni, és soha sincs itthon. Delbert állandóan kint van a kutyafuttatón. Vera gyűlöli June-t, és June gyűlöli Verát. Az unokáim közül a legtöbbnek nincs munkája, csak lézengenék, élnek bele a vakvilágba.
– Miért ilyenkor hív?
– Azért, mert csak titokban használhatom a telefont. Tegnap June azt mondta, hogy többet nem telefonálhatok, aztán megkérdeztem Randolphot, és ő azt mondta, hogy naponta kétszer szabad. Hiányzik a házam, Rudy. Rendben van?
– Igen, Miss Birdie, a legnagyobb rendben.
– Nem maradhatok itt sokáig. Bezsuppoltak egy kis szobába, a fürdőszoba akkora, mint egy egérlyuk. Tudod, Rudy, hozzá vagyok szokva, hogy sok szobát használhatok.
– Igen, Miss Birdie. – Arra vár, hogy önként felajánljam, érte megyek, de ez most nem lenne helyes. Alig egy hónapja ment el. Az a jó neki, ha még marad.
– És Randolph állandóan macerál, hogy írjak alá egy meghatalmazást, így aztán eljárhat az én megbízásomból. Mit gondolsz erről?
– Mindig azt szoktam tanácsolni az ügyfeleimnek, hogy ne írjanak alá ilyen papírokat. Nem jó ötlet. – Ugyan még soha nem volt olyan ügyfelem, aki ilyen problémával küszködött volna, de Miss Birdie esetében ez mindenképpen rossz húzás lenne.
Szegény Randolph. Majd megvesz, hogy rátegye a kezét a húszmillió dolláros örökségre. Mit csinál majd, amikor megtudja az igazságot? Miss Birdie most hiszi azt, hogy rossz a helyzet. Tessék csak várni egy kicsit.
– Hát, nem is tudom. – Elhalkulnak a szavai.
– Ne írja alá, Miss Birdie.
– És még valami. Tegnap Delbert, hopsz… jön valaki. Mennem kell. – A vonal másik végén lecsapják a telefont. Látom magam előtt June-t, amint egy bőrszíjjal ütlegeli Miss Birdie-t, mert az öregasszony lebonyolított egy nem engedélyezett telefonhívást.
Miss Birdie hívását nem tartom fontos eseménynek. Majdnem komikus. Ha Miss Birdie haza akar jönni, majd érte megyek. Sikerül elaludnom.

 

 

Harminchat

Feltárcsázom a büntetőintézet telefonszámát, és ugyanazt a hölgyet kérem a telefonhoz, akivel az előtt beszéltem, hogy meglátogattam Ottót. Az előírások szerint minden látogatást vele kell engedélyeztetni. Még egyszer beszélni akarok Bobby Ott-tal, mielőtt meghallgatjuk az előzetes tanúvallomását. Hallom, hogy a hölgy a számítógép klaviatúráját ütögeti.
– Bobby Ott már nincs itt – közli velem.
– Tessék?
– Három nappal ezelőtt bocsátották szabadon.
– Nekem azt mondta, hogy még tizennyolc napja van. Ez egy héttel ezelőtt volt.
– Akkor peche van. Már elment.
– Hová? – kérdezem hitetlenkedve.
– Ez csak vicc, ugye? – kérdi a nő, és leteszi a telefont.
Ott szabadon van. Hazudott nekem. Szerencsénk volt, amikor megtaláltuk, de most már megint bujkál.

 

A telefonhívás, amelyet már hosszú ideje várok rettegve, vasárnap reggel jön. Miss Birdie teraszán ücsörgők, mintha az enyém lenne az egész ház, a vasárnapi újságot olvasom, kávét kortyolgatok, és élvezem a gyönyörű időt. Dot van a vonal másik végén, és azt mondja, hogy egy órája talált rá Donny Rayre. Tegnap este lefeküdt aludni, és nem ébredt fel többet.
Dot, bár a hangja remeg egy kicsit, ura az érzelmeinek. Beszélünk néhány szót, aztán észreveszem, hogy kiszáradt a torkom, és nedves a szemem. Némi megkönnyebbülést érzek a szavaiban.
– Most már jobb neki – mondja többször is.
Azt mondom, hogy együtt érzek vele, és megígérem, hogy még ma délután átmegyek.
Keresztülsétálok a hátsó udvaron a függőágyhoz, ahol nekitámaszkodom a tölgyfának, és letörlöm arcomról a könnycseppeket. Leülök a függőágy szélére, talpam a földön, fejemet mélyen lehajtom, és immáron sokadszor, még egyszer utoljára elmondok egy imát Donny Rayért.

 

Felhívom Kipler bírót Donny Ray halálhírével. A temetés holnap délután kettőkor lesz, s ez bizony problémát jelent. A tervek szerint az előzetes tanúvallomások holnap reggel kilenckor kezdődnek, és a hét nagy részét le is foglalják. Biztos vagyok benne, hogy a clevelandi öltönyösök már a városban vannak, valószínűleg most éppen Drummond irodájában ücsörögnek, és próbát tartanak a videokamera előtt. Ilyen alapos ember Drummond.
Kipler azt kéri, hogy kilenckor legyek ott a bíróságon, aztán ő majd elintéz mindent. Megmondom neki, hogy készen állok. Fura volna, ha más lenne a helyzet. Minden lehetséges kérdést legépeltem, és maga a bíró úr is élt néhány javaslattal. Deck is átnézte a listát.
Kipler utal rá, hogy esetleg elhalasztja a tanúk vallomástételét, mert holnap két fontos meghallgatása is lesz. Ahogy akarja. Engem egyáltalán nem érdekel.

 

Mire odaérek a Black család házába, már az egész környék ott van, hogy osztozzanak a gyászban. Az utcában és a kocsifeljárón egymás mögött sorakoznak a parkírozó autók. Öregemberek totyognak a kertben és ücsörögnek a verandán. Mosolyogva biccentek erre-arra, miközben keresztülverekszem magam a tömegen. Dotot a konyhában találom meg, a hűtőszekrény mellett áll. A ház tele van emberekkel. A konyhaasztalon és a pulton szendvicsek, sült húsok és rántott csirkével teli porcelántálak.
Bottal gyöngéden megöleljük egymást. Úgy fejezem ki egyszerűen a részvétemet, hogy azt mondom, együtt érzek vele, ő pedig megköszöni, hogy eljöttem. A szeme vörös, de úgy érzem, elege van már a sírásból. Az ételek felé int, és azt mondja, hogy szolgáljam ki magam. Otthagyom őt a szomszédos házakból érkezett hölgyek társaságában.
Hirtelen megéhezem. Megtöltők egy nagy papírtányért csirkével, sült babbal és káposztasalátával, aztán kimegyek a teraszra, ahol magányosan eszegetek. Buddy, áldja meg őt a jóisten, nincs a kocsiban. Dot valószínűleg bezárta a hálószobába, ahol nem hozhat rá szégyent. Lassan eszem, és a konyha meg a nappali nyitott ablakán kiszűrődő beszédfoszlányokat hallgatom. Miután kiürül a tányérom, másodszor is megtöltőm, és ismét elbújok a teraszon.
Hamarosan csatlakozik hozzám egy fiatalember, aki furcsamód ismerősnek tűnik.
– Ron Black vagyok – mutatkozik be, és leül a mellettem lévő székre. – Az ikertestvér.
Vékony, de jó erőben lévő, nem túlzottan magas fiatalember.
– Örülök, hogy találkoztunk – felelem.
– Szóval maga az ügyvéd. – Fémdobozos üdítőt tart a kezében.
– Igen. Rudy Baylor vagyok. Fogadja részvétemet.
– Köszönöm.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Donny Ray Black milyen keveset beszélt Ronról. A középiskola után hamar elment hazulról, és jó messzire költözött. Valamennyire képes vagyok megérteni.
Ron nincs beszédes hangulatban. Mondatai rövidek és erőltetettek, de végül eljutunk valahogy a csontvelő-átültetéshez. Megerősíti azt, amivel kapcsolatban eddig sem volt semmi kétségem: vállalta volna az átültetést, hogy megmentse a fivérét. Elmagyarázom neki, hogy néhány rövid hónapon belül az esküdteknek is el kell ezt majd mondania, mire azt feleli, hogy örömmel megteszi. Feltesz néhány kérdést a per állásáról, de azt illetően, hogy esetleg mennyi pénzhez juthat, nem kíváncsiskodik.
Biztos vagyok benne, hogy szomorú, de nem nagyon mutatja a bánatát. A gyermekkorukról kérdezgetem, kedves, tréfás történeteket szeretnék hallani, de hiába. Ron itt nőtt fel, ebben a házban, ezen a környéken, de a jelek szerint a múltja egyáltalán nem fontos a számára.
Holnap kettőkor van a temetés, és fogadni mernék, hogy Ron Black ötkor már a Houstonba tartó repülőgépen ül.
A tömeg megcsappan, aztán ismét felduzzad, de az étel nem fogy. Megeszem két szelet tortát, miközben Ron langyos szódat kortyolgat. Kétórás ücsörgés után egészen kimerült vagyok. Kimentem magam és távozom.

 

Hétfőn a már jól ismert, szigorú arcú, öltönyös férfiak ott ücsörögnek Leo F. Drummond körül a tárgyalóterem távoli sarkában.
Készen állok. Félve, remegve és elcsigázottan ugyan, de összeállítottam a kérdéseket. Ha leblokkolna az agyam, arra azért még képes leszek, hogy felolvassam a kérdéseket, és válaszokat követeljek.
Mulatságos látványt nyújtanak a Great Benefit rettegő, remegő, öltönyös urai. El tudom képzelni, milyen durva szavakkal illették Drummondot, engem, Kiplert meg általában a jogászokat, és persze miket mondhattak az egész ügyről. Különösképpen akkor, amikor megtudták, hogy meg kell jelenniük itt, de nemcsak tanúvallomást kell tenniük, hanem órákon, sőt napokon keresztül kell várakozniuk, amíg nem végzek velük.
Kipler elfoglalja a helyét a pulpituson, és elsőként minket szólít. A szomszédos helyiségben bonyolítjuk a tanúvallomásokat, egy tárgyalóteremben, amely ezen a héten üresen áll; a bíró úr közelében leszünk, aki ily módon bármikor benézhet, hogy kordában tartsa Drummondot. Odahív bennünket, mert mondandója van a számunkra.
A jobb oldalon foglalok helyet, a négy ember a Tinley Britt-től pedig a bal oldalon.
– Ezt nem kell jegyzőkönyvbe vennünk – közli Kipler a gyorsíróval. Nem előre betervezett meghallgatásra gyűltünk össze. – Mr. Drummond, tudnak róla, hogy Donny Ray Black tegnap reggel meghalt?
– Nem, uram – feleli Drummond komoran. – Nagyon sajnálom.
– Ma délután van a temetés, és ez bizony gondot jelent. Mr. Baylor az egyik koporsóvivő. Tulajdonképpen most is a család mellett kellene lennie.
Drummond állva marad, hol rám néz, hol Kiplerre.
– Elhalasztjuk az előzetes tanúvallomásokat. Közölje a tanúkkal, hogy jövő hétfőn ugyanebben az időpontban legyenek itt. – Kipler rámered Drummondra, a nem megfelelő reagálásra várva.
A Great Benefit öt fontos embere kénytelen lesz újra átszervezni zsúfolt időbeosztását, hogy a jövő héten ismét iderepülhessen Memphisbe.
– Miért nem kezdjük el holnap? – kérdezi Drummond döbbenten. Teljesen jogos a kérdése.
– Én irányítom ezt a bíróságot, Mr. Drummond.
– De bíró űr, ha megengedi, én nem kívánok vitába szállni önnel, az ön jelenléte nem feltétlenül szükséges a tanúvallomások lebonyolításánál. Az öt úriember csak nagy nehézségek árán tudott itt jelen lenni ma reggel. Lehet, hogy jövő hétfőre már nem tudják így megszervezni.
Kipler pontosan ezt akarta hallani.
– Mr. Drummond, higgye el, itt lesznek az urak. Itt lesznek ezen a szent helyen, jövő hétfőn reggel kilenckor.
– Tisztelettel megjegyzem, hogy ez nem méltányos eljárás.
– Nem méltányos? Ezeket az előzetes tanúvallomásokat két héttel ezelőtt, Clevelandben kellett volna lebonyolítani, Mr. Drummond. De a maga ügyfele játszadozni kezdett.
Egy bírónak korlátlan hatalma van az ilyen ügyekben, és fellebbezésre nincs mód. Kipler megbünteti Drummondot meg a Great Benefitet, bár szerény véleményem szerint kicsit elragadtatta magát. Néhány rövid hónapon belül tárgyalásra kerül sor, és a bíró egyértelműen mindenki tudomására akarja hozni, ki az úr a háznál. Tudatja a nagymenő ügyvédekkel, hogy ő, a bíró úr irányítja majd a tárgyalást.
Részemről rendben.

 

Néhány kilométernyire északra Memphistől, egy kis templom háta mögött végső nyugalomra helyezik Donny Rayt. Mivel én vagyok a nyolc koporsóvivő egyike, a családtagok részére fenntartott széksor mögött kell állnom. Hűvös az idő, az égbolt felhős; ilyenkor kell temetni.
Az utolsó temetés, amin részt vettem, az apámé volt, és nagyon igyekszem soha nem gondolni rá.
A fiatal lelkész bibliai idézeteket olvas fel a mélybordó vászontető alatt gyülekező tömegnek. Rámeredünk a virág borította, szürke koporsóra. Hallom, hogy Dot halkan sírdogál. Látom, hogy Buddy Ron mellett ül. Elfordítom a fejemet, igyekszem lélekben távol lenni innen, és valami kellemesre gondolni.

 

Deck olyan, mint egy idegroncs, amikor visszamegyek az irodába. A haverja, Butch, a magándetektív, az asztalon ül, hatalmas bicepsze kidagad a szűk garbó alatt. Ápolatlan, rosszul öltözött, vörös arcú férfi, hegyes orrú csizmát visel; olyanfajta embernek tűnik, aki nem ijed meg egy kocsmai verekedéstől. Deck bemutat bennünket egymásnak, azt mondja, hogy Butch az ügyfelünk, aztán odaad nekem egy darab papírt, amire ezt firkantotta fekete filctollal: „Csak a semmiről beszélj.”
– Milyen volt a temetés? – kérdi Deck, miközben karon fog és odavezet az asztalhoz, amelyen Butch ücsörög.
– Olyan, mint a többi – felelem, és üres tekintettel meredek a két férfira.
– Hogy van a család? – kérdi Deck.
– Egész jól, azt hiszem. – Butch gyorsan lecsavarja a telefonmembrán fedelét, és a belsejébe mutat.
– Gondolom, jobb így a srácnak, nem igaz? – kérdi Deck, miközben én a membránt vizsgálgatom. Butch még közelebb nyomja a mutatóujját a kicsi, kerek, fekete szerkezethez, amely a kagyló belsejéhez van erősítve. Én csak meredten bámulok.
– Szerinted nem jobb így a srácnak? – ismétli Deck jó hangosan, és megbök a könyökével.
– De, de igen. Biztosan jobb neki így. Azért szomorú dolog. Feszülten figyeljük, ahogy Butch szakértő módon összeszereli a telefont, aztán rám pillantva megvonja a vállát, mintha én pontosan tudnám, mit kell most tenni.
– Menjünk, igyunk meg egy kávét – javasolja Deck.
– Jó ötlet – felelem, és gyomromban hatalmas csomó kezd formálódni. Odakint, a járdán megállók és rájuk nézek.
– Mi a fene folyik itt?
– Erre menjünk – mondja Deck, az utca vége felé mutatva. Másfél utcányira van egy giccsesen berendezett kis kávézó, a felé tartunk, anélkül, hogy egy szót is szólnánk. Elrejtőzünk az egyik sarokban, mintha bérgyilkosok elől menekülnénk.
Hamar megtudom, mi történt. Prince és Bruiser eltűnése óta aggodalmaskodunk az FBI miatt Deckkel. Arra számítottunk, hogy eljönnek hozzánk, és kérdezősködni kezdenek. Rengeteget beszéltünk róluk, és bár én ezt nem tudtam, Deck Butchnak is elmondta, hogy mi nyomja a szívét. Én nem nagyon bíznék Butchban.
Butch egy órával ezelőtt bejött az irodába, és Deck megkérte, hogy nézze meg a telefonokat. Butch megvallja, hogy nem igazán ért a lehallgatókészülékekhez, de azért nem teljesen járatlan a dologban. Könnyű megtalálni ezeket az izéket. Teljesen egyforma szerkezetek vannak mind a három telefonban. A fiúk arra készültek, hogy megnézik, nincsenek-e máshol is poloskák, de végül úgy döntöttek, hogy megvárnak engem.
– Poloskák? – kérdezem.
– Aha, apró kis rejtett mikrofonok az irodában, amelyek vesznek mindent, amit a telefon nem – feleli Butch. – Elég könnyű megtalálni őket. Centinként végig kell mennünk egy nagyítóval az egész irodán.
Deck keze szó szerint remeg. Kíváncsi lennék, beszélt-e Bruiserrel a mi telefonjainkon.
– Mi van, ha találunk még néhányat? – kérdezem. Még egy kortyot sem ittunk a kávéból.
– Ha a törvényt nézzük, akkor természetesen el lehet távolítani őket – magyarázza Butch. – Vagy pedig vigyáztok arra, hogy mit beszéltek.
– Mi van, ha leszereljük őket?
– Akkor a szövetségiek tudni fogják, hogy megtaláltátok őket. Még gyanúsabbak lesztek nekik, és valószínűleg másfajta és alaposabb megfigyelés alatt tartanak majd benneteket. Véleményem szerint az a legjobb, ha úgy tesztek, mintha nem történt volna semmi.
– Könnyű azt mondani.
Deck megtörli a szemöldökét, és nem hajlandó rám nézni. Nagyon ideges vagyok miatta.
– Ismered Bruiser Stone-t? – kérdezem Butchtól.
– Természetesen. Már dolgoztam neki. Mit mondjak, nem vagyok meglepve.
– Jól van – mondom, aztán Deckre nézek. – Beszéltél Bruiserrel a telefonjainkon?
– Nem – feleli. – Amióta eltűnt, nem beszéltem vele.
Ezzel a hazugsággal azt akarja mondani nekem, hogy fogjam be a számat Butch előtt.
– Szeretném tudni, hogy vannak-e más poloskák is – mondom Butchnak. – Jó lenne tudni, mennyit hallanak.
– Át kell fésülnünk az egész irodát. – Lássunk hozzá.
– Rendben. Kezdjük az asztalokkal, íróasztalokkal meg székekkel. Meg kell nézni a szeméttartókat, a könyveket, órákat, iratfűzőket, mindent. Egy ilyen poloska egy mazsolaszemnél is kisebb lehet.
– Nem jönnek rá, hogy keresgéljük ezeket az izéket? – kérdezi Deck halálra váltán.
– Nem. Ti ketten majd nyomjátok a szokásos irodai dumát. Én egy szót sem szólok, azt sem fogják tudni, hogy ott vagyok. Ha találtok valamit, majd a kezetekkel jeleztek.
A kávénkat elvisszük az irodába, ami egyik percről a másikra ijesztő, hátborzongató helynek tűnik. Deckkel elkezdünk beszélgetni Derrick Dogan ügyéről, miközben finoman felforgatjuk a székeket meg asztalokat.
Négykézláb kúszunk a földön. Kirázzuk a papírkosarakat, átlapozzuk az aktákat. Megnézzük a szellőzőnyílásokat, és megvizsgáljuk a lambériát. Most először örülök neki, hogy ilyen kevés bútorunk van.
Négy órán keresztül keresgélünk, de nem találunk semmit. Csak a telefonjainkat hallgatják le. Az utcánkban lévő ételbárban fizetünk egy vacsorát Butchnak.

 

Éjfélkor az ágyamban fekszem, már régen nem gondolok az alvásra. A reggeli újságot olvasom, és néha rámeredek a telefonomra. Egészen bizonyos, mondogatom magamnak, hogy nem vették a fáradságot, hogy ezt is bepoloskázzák. Egész délután, aztán meg egész este árnyakat láttam és hangokat hallottam. Nem létező zajokra pattantam fel. A hideg futkos a hátamon. Egy falatot sem tudok lenyelni. Követnek, ezt tudom. A kérdés az: mennyire közel vannak hozzám?
És mennyire közel szándékoznak még lenni?
Az apróhirdetések kivételével minden szót elolvasok az újságban. Sara Plankmore Wilcox három és fél kilós kislánynak adott életet tegnap. Jó neki. Már nem utálom. Amióta Donny Ray meghalt, azt veszem észre magamon, hogy sokkal elnézőbb vagyok mindenkivel. A kivétel persze Drummond és gyűlöletes ügyfele.
Mindennap át szoktam olvasni a közleményeket. Különös figyelmet szentelek a válókereseteknek, bár nem vagyok optimista. A letartóztatásokat is meg szoktam nézni, hogy megtudjam, nem vitték-e be megint Cliff Rikert, mert megverte a feleségét.

 

 

Harminchét

A dokumentumok egymás mellé állítva négy összecsukható asztalt foglalnak el irodánk előterében. Kupacokban állnak, kronológiai sorrendben, megjelölve, megszámozva, sőt komputerizálva.
Valamint memorizálva. Olyan gyakran olvastam már ezeket a papírokat, hogy mindent tudok, ami azokon az oldalakon van. A Dot által adott dokumentumok 221 oldalt tesznek ki. A kötvény a tárgyaláson egyetlen dokumentumként szerepel majd, ám valójában harminc oldal. A Great Benefit által eddig bemutatott dokumentumok 748 oldalra rúgnak, melyek közül néhány a Dottól származó anyagok másolata.
Deck szintén megszámlálhatatlanul sok órát töltött papírmunkával. Részletes elemzést írt a Great Benefit-ügyről, és ő végezte a számítógépes munkát is. Ő segédkezik majd a tárgyaláson, hiszen az ő dolga az iratok rendben tartása és a szükséges papírok előkeresése.
Nem igazán boldog az efféle munkától, de azon igyekszik, hogy én elégedett legyek. Meg van győződve arról, hogy elcsíptük a Great Benefitet füstölgő pisztollyal, ám ugyanakkor abban is biztos, hogy az ügy nem éri meg azt az energiát, amit én belefektetek. Attól tartok, Deck nincs valami jó véleménnyel a tárgyalási képességeimről. Jól tudja azt is, hogy bármely tizenkét esküdtet is választjuk, mindannyian jelentős vagyonnak fogják tartani az ötvenezer dolcsit.
Sört iszogatok vasárnap késő éjszaka, és újra meg újra körbejárom az asztalokat. Valami hiányzik. Deck bizonyos abban, hogy Jackie Lemancyzknak, az igénybejelentések ügyintézőjének nem volt elegendő hatalma az igény azonnali elutasítására. Tette a dolgát, majd elvitte az aktát a felügyeletre. Van némi kapcsolat az igénybejelentés és a felügyelet között; hivatalon belüli információáramlás oda-vissza, de valahol itt van az, ahol a papírnyomok hirtelen megszakadnak.
Egy lehetőség azonban volt Donny Ray – és több ezer más ember – térítési igényének az elutasítására. És ez az, amit fel kell tárnunk.

 

Úgy döntöttem, hogy először M. Wilfred Keeley, a cég vezérigazgatójának előzetes tanúvallomását hallgatom meg. Úgy gondoltam, hogy a legnagyképűbbel kezdem, és lefelé haladok. Ötvenhat éves, igazi férfiszépség, meleg mosollyal, amit még rám is pazarol néha. Tulajdonképpen meg is köszöni, hogy vele kezdjük. Nagyon fontos neki, hogy minél hamarabb visszautazhasson Clevelandbe.
Az első órában csak kóstolgatom a terepet. Az asztal innenső oldalán ülök, farmerben, flanellingben, könnyű cipőben és fehér zokniban. Reméltem, hogy öltözetem megfelelően elüt majd a másik oldal különböző árnyalatú, komor feketéitől. Deck ellenben úgy gondolja, hogy mindez tiszteletlenség.
A második óra elteltével Keeley átnyújt nekem egy vagyonnyilatkozatot, és így egy ideig a pénzről beszélünk. Deck értékeli a pénzügyeket, és egyik kérdést a másik után csúsztatja elém. Drummond és három neveltje is cserélgeti néha a jegyzeteit, de közben láthatóan unatkoznak. Kipler a másik szobában elnököl.
Keeley jól tudja, hogy a Great Benefit ellen számos per folyik az ország különböző részein. Erről is beszélünk egy keveset: nevek, ügyvédek, hasonló tények. Még egyetlen ügyben sem kértek tőle előzetes tanúvallomást. Alig várom, hogy találkozhassak azokkal az ügyvédekkel, akik beperelték a Great Benefitet. Összehasonlíthatnánk az iratainkat meg a stratégiai elképzeléseinket.
A biztosítási üzlet csillogó része minden bizonnyal nem a szerződések kötése és a térítési igények kielégítése. A dolog valójában a befektetésekről szól. Keeley sokkal többet tud erről; itt kezdte, és lépésről lépésre haladt előre. A térítési igényekről keveset tud.
Minthogy nem én fizetek a vallomások lebonyolításáért, nem is sietek. Ezernyi felesleges kérdést teszek fel, csak úgy a sötétben lődözve. Drummond unatkozik, s meglehetősen frusztráltnak néz ki, elvégre ő írt könyvet az egész napos tanúvallomásokról, s az ő órája is ketyeg. Néha ellenkezne, de jól tudja, hogy nem kell mást tennem, mint átszaladnom a szomszéd szobába, ahol Kipler bíró úr úgyis az én javamra döntene.
A délután ugyanennyi felesleges kérdéssel jár, és a nap végén fél hatkor már teljesen ki vagyok merülve. Keeley mosolya ebéd után fagyott le, de természetesen eltökélte, hogy mindaddig válaszol a kérdéseimre, míg én meg nem unom. Újólag megköszöni, hogy őt vettem előre, s hogy mentesítem a további kérdések alól. Visszautazik Clevelandbe.

 

Kedden a dolgok kissé felpörögnek, részben, mert megunom az időpocsékolást, részben, mert a tanúk nem tudnak semmit, vagy semmire sem emlékeznek. Everett Lufkinnal kezdem, a térítési igényekben illetékes alelnökkel. Olyan ember, aki egyetlen szótagot sem ejt ki anélkül, hogy az ne egy konkrét kérdésre adott válasz volna. Megmutatok neki néhány dokumentumot, s a délelőtt közepén végül elismeri, hogy a vállalat gyakorlata a „térítési igénybejelentés utáni ellenőrzés”, mely bár gyanús, de nem törvénybe ütköző módszer. Valójában azt jelenti, hogy amikor az ügyfél bejelenti térítési igényét, a szerződés eredeti ügyintézője bekéri a korábbi öt esztendő valamennyi, a biztosítottra vonatkozó orvosi anyagát. A mi esetünkben a Great Benefit bekérte az iratokat a Black család orvosától, aki Donny Rayt öt évvel korábban egy makacs influenzával kezelte. Dot elmulasztotta feltüntetni az influenzát a jelentkezési papírokon. Az influenzának ugyan semmi köze nem volt a leukémiához, ám a Great Benefit az első elutasítások egyikét arra alapozta, hogy az influenza már korábban is fennálló körülmény volt.
Erős kísértést érzek, hogy sarokba szorítsam. Nem lenne nehéz, ám bölcsnek sem volna mondható. Lufkin tanúskodni fog a tárgyaláson is, s érdemes várni addig a brutális keresztkérdésekkel. Vannak olyan ügyvédek, akik már az előzetes tanúvallomások során úgy viselkednek, mintha a tárgyaláson lennének, ám óriási tapasztalatom révén tudom, hogy a zaftosabb részeket érdemes megtartani az esküdteknek. Erről egy könyvben olvastam valahol. Valamint ezt a stratégiát alkalmazza Jonathan Lake is.
Kermit Aldy, a felügyeleti kérdésekben illetékes alelnök éppolyan morózus és tartózkodó, mint Lufkin. A felügyelet az a folyamat, melynek során az ügynöktől átveszik, ellenőrzik és végül jóváhagyják a kötvényt. Rengeteg papírmunka kevés sikerélménnyel. Aldy tökéletes embernek tűnik arra, hogy mindezt igazgassa. Két óra alatt végzünk, sebeket nem ejtek.
Bradford Barnes az ügyviteli alelnök, és egy teljes órába kerül, míg kiderítem, hogy mivel is foglalkozik valójában. Szerda kora reggel van. Elegem van már ezekből az emberekből. Undorodom ugyanazoknak a Tinley Britt-től érkezett fiúknak a látványától két méterre tőlem, ugyanabban az öltönyben, arcukon ugyanazzal a vigyorral, mint hónapokkal ezelőtt. Még a bírósági gyorsírót is utálom. Barnesnak fogalma sincs semmiről. Én támadok, ő kicsúszik, senki sem emelhet kezet rá. Nem fog tanúskodni, mert nincs miről tanúskodnia.
Szerda délután hívom be az utolsó tanút, Richard Pellrodot, az igényvizsgálati osztály vezetőjét, aki legalább két elutasító levelet írt a Black családnak. Hétfő reggel óta vár az előszobában, úgyhogy meg tudna fojtani egy kanál vízben. Az első kérdések kapcsán tesz néhány megjegyzést, s ettől ismét erőre kapok. Megmutatom neki az elutasító levelet, a hangulat felforrósodik. Véleménye szerint, mely megegyezik a Great Benefit hivatalos álláspontjával, a csontvelő-átültetés jelenleg még kísérleti szakaszban van, így aligha lehet komoly gyógymódként figyelembe venni. Ám azon az alapon utasította el az igényt, hogy Donny Ray megfeledkezett egy már korábban is fennálló körülmény bejelentéséről. Ezt valaki másra hárítja, ő csupán elnézett valamit. Hazug disznó, úgy döntök, szenvednie kell. Egy halom dokumentumot húzok magam elé, és egyenként megyünk végig rajtuk. Egyenként elmagyaráztatom őket, és arra kényszerítem, hogy mindegyikért külön-külön vállaljon felelősséget. Elvégre ő volt Jackie Lemancyzk főnöke, aki, ugye, nincsen a társaságunkban. Pellrod úgy véli, hogy a nő valószínűleg hazaköltözött a szülővárosába, valahova Dél-Indianába. Néha célzott kérdéseket teszek fel Lemancyzk távozásával kapcsolatban, s ez láthatóan irritálja Pellrodot. Még több irat, még több felelősségáthárítás. Fáradhatatlan vagyok. Tudja, hogy bármikor bármit megkérdezhetek, s hogy sohasem sejtheti, mi következik. Négy óra folyamatos kihallgatás után szünetet kér.

 

Pellroddal szerda este fél nyolckor végzek, s ezzel a Great Benefit alkalmazottainak előzetes tanúvallomása véget ért. Három nap, tizenhét óra, vélhetően néhány ezer oldal vallomás. A jegyzőkönyveket, csakúgy, mint a dokumentumokat, tucatnyi alkalommal át kell majd olvasni.
Amikor a fiúk bepakolják az aktatáskájukat, Leo F. Drummond félrehúz és megdicsér.
– Szép munka volt, Rudy – mondja halkan. Úgy tűnik, valóban tetszett neki, amit csináltam, ám ezt a véleményét inkább megtartaná magának.
– Kösz.
Mélyet sóhajt. Mindketten kimerültek vagyunk, s utáljuk már egymás képét bámulni.
– Nos, kit nem vettünk még sorra? – kérdezi.
– Én már végeztem – mondom, s valóban nem jut eszembe más, akinek rögzíteni kellene az előzetes tanúvallomását.
– S mi lesz dr. Korddal?
– Majd a tárgyaláson tanúskodik.
Ez nagyon meglepi. El sem tudja képzelni, hogyan engedhetem meg magamnak, hogy a doki élőben, az esküdtek előtt adja elő a vallomását.
– Mit fog mondani?
– Azt, hogy Ron Black tökéletes donor lett volna az ikertestvére számára. A csontvelő-átültetés rutineljárás. A fiút meg lehetett volna menteni, tehát az ön ügyfele okozta a halálát.
Leo ezt jól fogadja. Aligha érheti meglepetésként.
– Mi valószínűleg előzetes tanúvallomást kérünk tőle – mondja.
– Ötszázért egy órára?
– Igen. Tudom. Rudy, nem ihatnánk meg valamit? Valamit meg szeretnék beszélni magával.
– Mit? – Nem hiszem, hogy el tudnék képzelni valamit is, amit kevésbé szeretnék, mint egy italt Drummonddal.
– Üzlet. Megegyezési lehetőségek. Beugrana az irodámba, mondjuk tizenöt perc múlva? Tudja, itt vagyunk egy sarokra.
Az a szó, hogy megegyezés, nagyon szépen hangzik. És mindig is meg szerettem volna nézni, milyen is az irodájuk.
– De gyorsan le kell bonyolítanunk – mondom, mintha gyönyörű és fontos nők várnának rám.
– Persze. Menjünk most azonnal.
Odaszólok Decknek, hogy várjon meg a sarkon. Én és Drummond elsétálunk háromutcányit, Memphis legmagasabb épületéig. Az időjárásról beszélgetünk, amíg felérünk a negyvenedik emeletre. Az iroda csupa márvány meg réz, tömve emberekkel, mintha délidő volna, ízlésesen berendezett gyár. Körbenézek, hogy látom-e régi haveromat, Loyd Becket a Brodnax és Speertől. Remélem, nem.
Drummond irodája szépen be van rendezve, de nem túlzottan nagy. Ennek az épületnek a legmagasabb a bérleti díja a városban, s a teret próbálják hatékonyan kihasználni.
– Mit iszik? – kérdi, miközben táskáját és zakóját az íróasztalra löki. Töményét nem kívánok, olyan fáradt vagyok, hogy félek, azonnal kiüt.
– Csak egy kólát – mondom, s ez láthatóan elbizonytalanítja Leót. Kever magának egy italt a szoba sarkában lévő bárnál; whisky és víz.
Kopogás hallatszik, s meglehetős meglepetésemre M. Wilfred Keeley lép be. Nem találkoztunk azóta, hogy hétfőn nyolc órán keresztül faggattam. Úgy tesz, mintha örülne, hogy ismét láthat. Úgy üdvözöljük egymást, mintha régi haverok volnánk. Ő is a bárhoz lép, és kever magának egy italt.
A sarokban, egy kerek asztal körül ülünk, ők whiskyt kortyolgatnak. Keeley jövetele egyetlen dolgot jelenthet csupán. Meg akarnak egyezni. Csupa fül vagyok.
Az utolsó hónapban mintegy hatszáz dollárt sikerült keresnem. Drummond úgy nagyjából egymilliót söpörhetett be. Keeley egy milliárdos forgalmú céget vezet, s vélhetően jobban keres, mint az ügyvédje. S ezek akarnak velem üzletről beszélni.
– Engem fölöttébb aggaszt Kipler bíró viselkedése – mondja Drummond hirtelen.
– Ilyet én még nem láttam – teszi hozzá Keeley. Drummond híres az alapos előkészületekről, és biztos vagyok benne, hogy ezt a kis párbeszédet is idejekorán begyakorolták.
– Hogy őszinte legyek, Rudy, kissé félek, hogy mi lesz majd a tárgyaláson – mondja Drummond.
– Egyértelműen hátrányos helyzetben vagyunk – mondja Keeley, s aggodalmasan rázza a fejét.
Kipler miatt persze lehet aggódni, de most éppen azért izzadnak vért, mert tetten érték őket. Megöltek egy fiatalembert, és a tettükre hamarosan fény derül. Úgy döntök, ezúttal kedves leszek s engedem, hogy elmondják, amit akarnak.
Egyszerre kortyolgatják az italukat, majd Drummond így szól:
– Szeretnék megegyezésre jutni, Rudy. Úgy érzem, jó, alapos munkát végzünk, és ezt őszintén mondom. Ha egyenlő feltételek mellett küzdhetnénk, habozás nélkül, akár már holnap is harcba szalmánk. Tizenegy éve nem vesztettem. Fölöttébb élvezem a tárgyalótermi csatározásokat. De ez a bíró annyira elfogult, hogy az ijesztő.
– Mennyi? – kérdezem, hogy megakasszam egy kissé. Egyszerre mozdulnak. Egy pillanatnyi fájdalom, majd Drummond így szól:
– A duplája. Százötvenezer. Maga kap úgy ötven körül, és az ügyfele…
– Kösz, én is tudok számolni – mondom. Semmi köze ahhoz, hogy én mennyit kapok. Tudja, hogy le vagyok égve, és ötvenezer dolcsi gazdag emberré tenne.
Ötvenezer dollár!
– Mit kezdjek ezzel az ajánlattal? – kérdezem. Meglehetősen értetlenül néznek.
– Az ügyfelem halott. Az anyja a múlt héten temette el. Jól értem, most azt várják tőlem, hogy odaálljak elé, és az asztalra tegyem a pénzt?
– Etikai kötelessége, hogy az ajánlatról…
– Kérem, ne oktasson ki az etikai kötelességeimről, Leo. Közvetítem az ajánlatot, de van egy fogadásom, hogy el fogja utasítani.
– Nagyon sajnáljuk, hogy az ügyfele elhunyt – mondja Keeley szomorúan.
– Látom, hogy teljesen össze van törve, Mr. Keeley. Természetesen átadom a részvétnyilvánítását a családnak.
– Kérem, Rudy, mi mindent megteszünk, hogy létrejöjjön a megegyezés – mondja Drummond.
– Félek, az időzítéssel van a baj.
Kis szünet, míg mindannyian iszunk. Drummond mosolyodik el először.
– Mit szeretne a hölgy? Mondja meg nekünk, Rudy, mi tenné boldoggá?
– Semmi.
– Semmi?
– Nem tehetnek érte semmit. A fiú halott, s ez ellen semmit sem tehetnek.
– Akkor minek megyünk a bíróságra?
– Hogy az egész világ megtudja, mit műveltek maguk.
Újabb fészkelődés. Újabb fájdalmas tekintetek. Pár korty whisky.
– Az ügyfelem azt akarja, hogy az egész világ megtudja, mit műveltek, aztán pedig össze akarja zúzni magukat – mondom.
– Túl nagyok vagyunk – mondja Keeley önelégülten.
– Majd meglátjuk.
Felállók és felveszem az aktatáskámat.
– Köszönöm. Kitalálok – mondom, s otthagyom őket.

 

 

Harmincnyolc

Irodánkban lassan mutatkoznak a – meglehetősen szerény és kevéssé jövedelmező – tevékenység jelei. Vastag akták vannak szétszórva mindenfelé, de kizárólag jól látható helyeken, hogy az esetenként besétáló ügyfél rögtön észrevehesse őket. Legalább tíz büntetőjogi ügyem van, amelyeket a bíróság osztott ki rám; vannak közöttük súlyos bűncselekmények és apró vétségek is. Deck azt állítja, hogy harminc ügye van, de nekem egy kicsit magasnak tűnik ez a szám.
Mostanában még gyakrabban szól a telefon. Az embernek nagy önfegyelemre van szüksége ahhoz, hogy egy bepoloskázott telefonon társalogjon, s nekem ez mindennap nagy kínokat okoz. Állandóan azt mondogatom magamnak, hogy mielőtt lehallgatókat szereltek volna a telefonkészülékeinkbe, született egy bírói határozat, amely engedélyezte ezt az akciót. Egészen biztosan jóváhagyta egy bíró, így tehát törvényes.
Az előtérben még mindig ott állnak a bérelt asztalok; a Black-ügy iratai borítják az összesét, s jelenlétük egy éppen folyamatban lévő, monumentális munka látszatát kelti.
Legalább az iroda nyüzsgőbbnek tűnik. Néhány hónapos ténykedésünk után úgy látszik, hogy a havi átlagos költségeink ezerhétszáz dollárra rúgnak. Bruttó bevételünk átlagosan háromezer-kétszáz dollár, így Deckkel – legalábbis papíron – ezerötszáz dollárt osztunk el magunk között egyenlő arányban.
Elboldogulunk valahogy. A legjobb ügyfelünk Derrick Dogan, és ha sikerül megkötnünk a huszonötezer dolláros peren kívüli egyezséget, akkor majd kicsit könnyebben szedjük a levegőt. Abban reménykedünk, hogy még karácsony előtt befolyik ez az összeg, bár nem is tudom, miért olyan fontos ez nekünk. Egyikünknek sincs senkije, akire költeni szeretnénk.
Azzal töltöm majd az ünnepeket, hogy a Black-ügyön dolgozom. Február már nincs olyan messze.

 

Két kivételtől eltekintve a mai posta a szokásos. Egyetlen sajtpapír sem érkezett a Tinley Britt-től. Ez olyan ritkaságnak számít, hogy szinte beleborzongok. A második meglepetés annyira felkavar, hogy sétálnom kell az irodámban, különben nem tudnék úrrá lenni az érzelmeimen.
A boríték nagyméretű és négyzet alakú, a nevemet és címemet kézzel írták rá. A benne lévő nyomtatott meghívó nagyszabású karácsony előtti aranylánc-, karkötő- és nyakláncvásárra invitál, amit a helyi bevásárlóközpontban lévő ékszerboltban rendeznek. Szemétbe való posta ez, olyan, amit azonnal elhajítanék, ha előre nyomtatott címzés lenne rajta.
A meghívó aljára, a bolt nyitvatartási ideje alá, egy számomra ugyancsak kedves kéz a következő nevet írta: Kelly Riker. Üzenet nincs. Semmi, egy sor se. Csak a név.

 

Miután megérkezem, egy órát sétálok a bevásárlóközpontban. Többször is elmegyek az ékszerbolt előtt, ami csak egy az épületben üzemelő több mint száz üzletből.
Egy fiatal házaspár mögött lépek be az üzletbe, és lassan odasétálok a hosszú üvegpulthoz, amelynél Kelly Riker éppen kiszolgál egy vevőt. Felpillant, meglát és elmosolyodik. Néhány lépéssel odébb megyek, és könyökömmel a pultnak támaszkodva gyönyörködöm a kötélvastagságú aranyláncok pazar választékában. A bolt tömve van. Hat eladó társalog a vevőkkel és mutogatja az ékszereket.
– Segíthetek, uram? – kérdezi Kelly, s megáll velem szemben, alig félméternyire tőlem. Ránézek és olvadozni kezdek.
Addig mosolygunk egymásra, ameddig csak merünk.
– Csak nézelődöm – felelem. Remélem, senki sem figyel bennünket. – Hogy vagy?
– Jól, és te?
– Nagyszerűen.
– Mutassak valamit? Ezek itt le vannak értékelve.
Kelly rámutat valamire, és mindketten elmélyülten tanulmányozni kezdünk néhány olyasféle láncot, amit selyemfiúk szoktak hordani.
– Szép – mondom, de csak olyan hangosan, hogy ő hallja. – Beszélhetünk?
– Itt nem – feleli, és még közelebb hajol hozzám. Érzem a kölnije illatát. Kulccsal kinyitja az üvegpultot, eltolja a fedelét, és kivesz egy húszcentis aranyláncot. Odatartja elém, hogy megnézhessem, s így szól: – Van itt egy mozi a bevásárlóközpontban. Vegyél egy jegyet az Eddie Murphy-filmre. A középső részbe, a leghátsó sorba. Harminc perc múlva ott leszek.
– Eddie Murphy? – kérdezem, miközben felemelem a nyakláncot, hogy gyönyörködjek benne.
– Szép, ugye?
– Tényleg szép. De hadd nézzek még egy kicsit körül. Elveszi tőlem az aranyláncot.
– Jöjjön el hozzánk újra – mondja, ahogy azt a tökéletes eladótól várni lehet.
Rogyadozó lábbal tántorgok ki az üzletből. Tudta, hogy eljövök, és mindent eltervezett: a mozit, a filmet, még azt is, hogy melyik sorban üljünk. Egy agyonhajszolt Mikulás közelében megiszom egy csésze kávét, és megpróbálom elképzelni, hogy mit fog mondani.
Kevesebb mint ötven ember van a moziban. Néhány kölyök, akik még fiatalok egy korhatáros filmhez; a bejárat közelében ülnek, és minden trágár szón harsányan felröhögnek. Rajtuk kívül még egy-két magányos lélek ül szétszórva a sötétben. A leghátulsó sor üres.
Kelly néhány perces késéssel érkezik, és leül mellém. Keresztbe teszi a lábát, szoknyája vége néhány centivel a térde fölött van. Nem tehetek róla, rögtön észreveszem.
– Gyakran jársz ide? – kérdezi, én meg elnevetem magamat. Nem tűnik idegesnek. De én bizony az vagyok.
– Biztonságban vagyunk? – kérdem.
– Kitől?
– A férjedtől.
– Aha, ma este elment a haverjaival.
– Megint iszik?
– Igen.
Sokat sejtető válasz.
– De nem olyan sokat – teszi hozzá Kelly, mintegy kiegészítésképpen.
– Tehát akkor nem…
– Nem – szakít félbe. – Beszéljünk inkább valami másról.
– Ne haragudj. Csak tudod, aggódom miattad.
– Miért aggódsz miattam?
– Mert mindig rád gondolok. Te gondolsz néha rám?
A mozivászonra bámulunk, de nem látunk semmit.
– Állandóan – feleli, nekem meg eláll a szívverésem.
A vásznon egy fiú meg egy lány hirtelen elkezdi leszaggatni egymásról a ruhát. Rázuhannak az ágyra, párnák és alsóneműk repkednek a levegőben, forrón összeölelkeznek, és az ágy rázkódni kezd. Miközben szeretik egymást, Kelly a karom alá csúsztatja a karját, és közelebb húzódik hozzám. Egy szót sem szólunk, amíg egy új jelenet nem kezd peregni a vásznon. Aztán ismét normálisan szedem a levegőt.
– Mikor kezdtél dolgozni? – kérdezem.
– Két hete. Egy kis pluszpénzre van szükségünk karácsonyra. Karácsonyig valószínűleg több pénzt fog keresni, mint én.
– A férjed engedi, hogy dolgozz?
– Inkább nem szeretnék beszélni a férjemről.
– Akkor miről szeretnél beszélgetni?
– Milyen az ügyvédi munka?
– Mozgalmas. Februárban nagy tárgyalásom lesz.
– Szóval akkor jól vagy?
– Bár nehezen, de azért alakul az üzlet. Az ügyvédek egy ideig éheznek, aztán ha szerencséjük van, hatalmas pénzeket vágnak zsebre.
– És ha nincs szerencséjük?
– Akkor továbbra is éheznek. Inkább nem szeretnék az ügyvédekről beszélgetni.
– Rendben. Cliff gyereket akar.
– Mi jó származna abból?
– Nem tudom.
– Ne menj bele, Kelly – mondom olyan szenvedéllyel, hogy magam is meglepődöm tőle. Egymás kezét szorongatva nézzük egymást.
Miért ülök egy sötét moziban kéz a kézben egy férjes asszonnyal? Ez a nap kérdése. Mi van, ha Cliff hirtelen megjelenik és rajtakap, hogy a feleségét ölelgetem? Melyikünket ölné meg előbb?
– Azt mondta, hogy ne szedjem tovább a fogamzásgátlót.
– És abbahagytad?
– Nem. De aggódom, mi történhet majd, mert nem leszek terhes. Az eddigiek alapján nem nehéz kitalálni, ha még emlékszel.
– A te testedről van szó.
– Igen, és Cliff állandóan azt akarja. A szex megszállottja lett.
– Nézd, szívesebben beszélgetnék inkább valami másról, jó?
– Oké. Lassan kezdenek kifogyni a témáink.
– Úgy bizony.
Elengedjük egymás kezét, és néhány pillanatig a filmet bámuljuk. Kelly lassan felém fordul, és rátámaszkodik a könyökére. Arcunk alig néhány centire van egymástól.
– Csak látni akartalak, Rudy – mondja szinte suttogva.
– Boldog vagy? – kérdezem, miközben kézfejemmel megérintem az arcát. Hogyan lehetne boldog?
Megrázza a fejét.
– Nem, nem igazán.
– Mit tehetek érted?
– Semmit. – Az ajkába harap, és azt hiszem, szemét elfutja a könny.
– Döntést kell hoznod – mondom.
– Igen?
– Vagy felejts el engem, vagy pedig add be a válókeresetet.
– Azt hittem, a barátom vagy.
– Én is azt hittem. De nem az vagyok. Ez több, mint barátság, és ezt mind a ketten tudjuk.
Megint a filmet nézzük egy kicsit.
– Mennem kell – mondja Kelly. – Már majdnem lejárt a munkaszünetem. Ne haragudj, hogy zavartalak.
– Nem zavartál, Kelly. Örülök, hogy láthattalak. De én nem fogok így bujkálni. Add be a válókeresetet, vagy felejts el engem.
– Nem tudlak elfelejteni.
– Akkor válj el tőle. Már holnap benyújthatjuk a keresetet. Segítek neked megszabadulni ettől a bunkótól, és aztán remekül erezhetnénk magunkat.
Kelly odahajol hozzám, arcon csókol és elmegy.

 

Anélkül, hogy előzetesen konzultált volna velem, Deck kicsórta a telefonját az irodájából, elvitte Butchnak, aztán meg együtt elvitték egy ismerőshöz, aki állítólag valamikor a hadseregben dolgozott. Az ismerős azt mondta, hogy a még mindig a telefonunkba rejtett lehallgatószerkezetek egészen mások, mint az FBI meg a többi kormányzati ügynökség által használt poloskák. Csehszlovákiában gyártották, közepes minőségű, és egy adó-vevőnek továbbítja a jeleket, amit valahol a közelben helyeztek el. Majdnem biztos benne, hogy nem a szövetségiek és nem a rendőrök helyezték el. Kávézás közben tudom meg mindezt, egy héttel a Hálaadás ünnepe előtt.
– Valaki más hallgatózik – állapítja meg Deck idegesen. Annyira meg vagyok döbbenve, hogy meg sem bírok szólalni.
– Ki lehet az? – kérdi Butch.
– Honnan a francból kéne tudnom? – csattanok fel ingerülten. Ennek a fickónak semmi joga sincs kérdezősködni. Ha majd elmegy, azonnal letámadom Decket, hogy miért vonta bele őt ennyire az ügybe.
– Nos, az biztos, hogy nem a szövetségiek helyezték el – jelenti ki Butch ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
– Kösz szépen.
Kifizetjük a kávét, és visszasétálunk az irodánkba. Butch ismét leellenőrzi a telefonokat, csak úgy, a hecc kedvéért. Ugyanazok a kerek kis micsodák vannak a készülékekben.
Bemegyek az irodámba, magamra zárom az ajtót, és arra várni, hogy Butch végre elmenjen már, elütöm valahogy az időt, s közben briliáns tervet kovácsolok. Deck végre bekopog az ajtómon.
Megbeszéljük a tervemet. Deck autóba ül, és a belvárosba hajt, a bíróságra. Harminc perccel később felhív, és beszámol néhány képzeletbeli ügyfélről. Csak jelentkezni akart, mondja, s aztán megkérdezi, hogy nincs-e valamire szükségem a belvárosból.
Néhány percig beszélünk erről-arról, aztán így szólok:
– Na találd ki, hogy most ki akar egyezkedni.
– Ki?
– Dot Black.
– Dot Black? – kérdezi Deck hamis hitetlenkedéssel. Színészi képességei igen szerények.
– Igen. Ma reggel benéztem hozzá, vittem neki egy gyümölcstortát. Azt mondta, nincs elég ereje ahhoz, hogy végigcsinálja a tárgyalást, s most azonnal peren kívüli egyezséget akar kötni.
– Mennyit szeretne?
– Azt mondja, hogy százhatvanezerrel meg lenne elégedve. Sokat gondolkodott ezen az utóbbi időben, s mivel eddig a legmagasabb ajánlatuk százötven volt, győzelemnek értékelné, ha többet fizetnének, mint amennyit akart. Megpróbáltam elmagyarázni neki, mi a helyzet, de tudod, milyen keményfejű.
– Ne csináld ezt, Rudy. Ez az ügy egy vagyont ér.
– Tudom. Kipler szerint hatalmas büntetőbírságot szab majd ki az esküdtszék, de mint tudod, etikai szempontból nézve köteles vagyok megkeresni Drummondot az ajánlattal. Ezt akarja az ügyfelem.
– Az a százhatvanezer csak aprópénz. – Deck érvelése egészen meggyőző, mégis azon kapom magam, hogy vigyorgok. Deck gyorsan elvégzi a szükséges műveleteket, és kiszámolja, hogy mennyi az ő része a százhatvanból. – Szerinted fizetnek ennyit? – kérdezi.
– Nem tudom. Az volt a benyomásom, hogy a százötven a maximum. De nem próbáltam alkudni velük. – Ha a Great Benefit hajlandó fizetni százötvenet, akkor a százhatvanezer dollárt is boldogan hozzánk vágja.
– Majd megbeszéljük, amikor bemegyek – mondja Deck.
– Rendben. – Letesszük a telefont, és harminc perccel később Deck már ott ül velem szemben az íróasztalomnál.

 

Másnap reggel öt perccel kilenc előtt megszólal a telefon. Deck felkapja az irodájában, aztán berohan hozzám.
– Drummond az – közli velem.
Kirúgtunk a hámból, és vettünk egy negyvendolláros magnót a Radio Shacktől. Rákapcsoltam a telefonomra. Nagyon reméljük, hogy nem zavarja a lehallgatókészüléket. Butch azt mondta, hogy nem lesz semmi baj.
– Halló? – Próbálom leplezni az idegességemet.
– Rudy, itt Leo Drummond – mondja a nagy ügyvéd barátságosan. – Hogy van?
Az lenne az etikus eljárás, ha közölném vele, hogy a magnó be van kapcsolva, s így lehetőséget adnék neki a reagálásra. Nyilvánvaló okokból úgy döntöttünk Deckkel, hogy ezt mégsem teszem. Nem lenne semmi értelme.
– Remekül, Mr. Drummond. És ön?
– Jól vagyok. Nézze, Rudy, össze kellene jönnünk valamikor dr. Kord előzetes tanúvallomására. Már beszéltem a titkárnőjével. Mit szólna december tizenkettedikéhez? Természetesen az ő irodájában, reggel tízkor.
Azt hiszem, Kord tanúvallomása lesz az utolsó, hacsak Drummond nem talál még valakit, akinek bármi köze is lenne az ügyhöz. Fölöttébb furcsa, hogy veszi a fáradságot, és fölhív, hogy afelől érdeklődjön, melyik időpont felelne meg nekem.
– Nincs ellene kifogásom – válaszolom. Deck az íróasztalomra támaszkodva feszülten figyel minden szót.
– Rendben van. Valószínűleg nem lesz túlzottan hosszú. Legalábbis nagyon remélem, hogy óránként ötszáz dollárért nem fog napokig eltartani. Pofátlanság ennyit kérni, nem?
Csak nem vagyunk most haverok? Ügyvédek kontra orvosok.
– De, tényleg pofátlanság.
– Hát igen. Tudja maga, Rudy, hogy mit akar az ügyfelem?
– Mit?
– Nos, nem akar eltölteni egy teljes hetet Memphisben egy ilyen gyötrelmes bírósági tárgyaláson. Ezek komoly emberek, igazi nagyágyúk, és vigyázniuk kell a karrierjükre. Peren kívüli egyezséget akarnak kötni, és szóltak, hogy ezt mondjam meg magának.
– Értem. – Rákacsintok Deckre.
– A maga szakértői azt állítják, hogy a csontvelő-átültetés költsége körülbelül százötven-kétszázezer dollár lett volna, és mi nem is vitatjuk ezeket a számokat. Tegyük fel – de hangsúlyozom, ez csak feltevés – hogy az ügyfelemnek valóban fedeznie kellett volna a csontvelő-átültetés költségeit. Mondjuk, hogy állták a számlát; csak tegyük fel, jó? Ebben az esetben az ügyfelem körülbelül százhetvenötezer dollárt fizetett volna.
– Ha maga azt mondja…
– Nos, akkor felajánljuk ezt az összeget, hogy most azonnal megegyezzünk. Százhetvenötezer dollár! Nincs több előzetes tanúvallomás. Hét napon belül megkapják a csekket.
– Nem hiszem, hogy az ügyfelem belemenne.
– Nézze, Rudy. Egymilliárd dollár sem támasztaná fel azt a szerencsétlen fiút. Próbáljon az ügyfele józan eszére hatni. Nekem az az érzésem, hogy az asszony hajlandó lenne megegyezni. Van egy pillanat, amikor egy ügyvédnek őszintén és világosan mindent el kell mondania az ügyfélnek. Ennek a szerencsétlen öregasszonynak fogalma sincs arról, mi történik majd a tárgyaláson.
– Majd beszélek vele.
– Most azonnal hívja fel. Egy órát várok itt, a telefon mellett, de aztán el kell mennem. Hívja fel. – Ez az aljas gazember már alig várja, hogy kihallgathassa a beszélgetésemet Bottal.
– Majd jelentkezem, Mr. Drummond. Viszonthallásra. Leteszem a kagylót, visszatekerem a magnószalagot, aztán lejátszom.
Deck lehuppan a székre, tátott szájjal mered rám, jól látom négy csillogó, hegyes fogát.
– Ok poloskázták be a telefonjainkat – állapítja meg hitetlenkedve, miután a szalag véget ért. Úgy bámuljuk mindketten a magnót, mintha az magyarázattal tudna szolgálni. Néhány percen keresztül szó szerint zsibbadt és béna vagyok a megdöbbenéstől. Semmi sem mozdul. Teljes a csönd. Hirtelen megszólal a telefon, de egyikünk sem nyúl érte. Félünk tőle, mint a tűztől.
– Azt hiszem, szólnunk kellene Kiplernek – mondom végül lassan, megfontoltan.
– Szerintem nem – feleli Deck, leveszi vastag szemüvegét, és dörzsölni kezdi a szemét.
– Miért nem?
– Csak gondolkozz egy kicsit. Tudjuk vagy legalábbis azt hisszük, hogy tudjuk: Drummond vagy az ügyfele lehallgatja a telefonjainkat. Drummond egészen biztosan tud a poloskákról, hiszen ez most derült ki a napnál is világosabban. De ezt sehogyan sem lehet bizonyítani, sehogyan sem tudnánk tetten érni őket.
– Az utolsó leheletéig tagadná.
– Úgy van. Na és akkor Kipler mit csinálna? Bizonyíték nélkül vádolná? Még egzecíroztatná egy kicsit?
– Mostanra már nagyon belejött.
– És különben is az egésznek semmi hatása sem lenne a tárgyalásra. Nem lehet közölni az esküdtekkel, hogy Mr. Drummond meg az ügyfele piszkos játékot űzött.
Még egy darabig bámuljuk a magnót, mindketten töprengünk, rágódunk, megpróbáljuk lerázni magunkról az agyunkra ereszkedő ködöt. Tavaly, etikaszemináriumon olvastunk egy ügyvédről, aki szigorú megrovásban részesült, mert titokban magnószalagra vett egy másik ügyvéddel folytatott telefonbeszélgetést. De hát amit én tettem, apró vétségnek tűnik Drummond aljas disznóságához képest. A gond az, hogy én kerülhetnék bajba, ha bemutatom a magnószalagot. Drummondot sohasem ítélnék el, mert a beszélgetésünk nem bizonyítja egyértelműen a bűnösségét. Milyen mértékben van ő benne ebben az akcióban? Vajon az ő ötlete volt, hogy lehallgassák a vonalainkat? Vagy egyszerűen csak felhasználja az információt, amit az ügyfelétől kap?
Soha nem fogjuk megtudni ezt sem. De tulajdonképpen egyáltalán nem is számít.
– Az előnyünkre is fordíthatnánk – mondom.
– Én is pont ezen töröm a fejemet.
– De óvatosnak kell lennünk, különben gyanakodni kezdenek.
– Aha, tartogassuk a dolgot a tárgyalásra. Várjuk meg a legmegfelelőbb pillanatot, aztán leküldjük gyufáért ezeket a bohócokat.
Lassan mindketten vigyorogni kezdünk.

 

Két napot várok, aztán felhívom Drummondot, hogy közöljem vele a szomorú hírt: ügyfelemnek nem kell a pénze. Dot egy kicsit furcsán viselkedik, vallom meg Leónak. Az egyik nap még halálosan fél a tárgyalástól, aztán másnap már alig várja, hogy elkezdődjön. Most éppen harcolni akar.
Drummond egyáltalán nem gyanakszik. Ismét átmegy kemény fiúba: megfenyeget azzal, hogy erről a pénzről minden valószínűség szerint örökre elfeledkezhetünk, hogy kellemetlen tárgyalásra készülhetünk, ami számunkra szomorú befejezéssel zárul majd le. Biztos vagyok benne, hogy ez zene az urak fülének, akik Clevelandben hallgatóznak. Vajon mennyi ideig tart, mire meghallgathatják ezeket a beszélgetéseket, tűnődöm magamban.
El kellene fogadnunk a dohányt. Dot és Buddy tisztán kézhez kapna több mint százezer dollárt, ez pedig annyi pénz, hogy el sem tudnák költeni. Az ügyvédjük majdnem hatvanezret vághatna zsebre, ez is tisztességes summa. A pénz azonban semmit sem jelent a Black házaspárnak. Sohasem éltek jómódban, és most sem álmodoznak arról, hogy meggazdagodnak. Dot mindössze azt szeretné, hogy valahol hivatalos nyoma maradjon annak, amit a Great Benefit tett a fiával. Azt akarja, hogy szülessen egy ítélet, amely kimondja: Donny Ray azért halt meg, mert a Great Benefit meggyilkolta.
Ami engem illet, meg sem vagyok lepve azon, hogy hidegen hagy a pénz. Nagy a kísértés persze, de egy pillanatig sem érzem úgy, hogy engednem kéne. Nem éhezem. Fiatal vagyok, és lesznek még más ügyeim is.
És van még valami, amiben egészen biztos vagyok. Ha a Great Benefit cápái annyira be vannak ijedve, hogy lehallgatják a telefonbeszélgetéseinket, akkor kétség nem férhet hozzá, hogy sötét titkokat rejtegetnek. Bármennyire félek is, azon kapom magam, hogy arról álmodozom, mikor léphetek már az esküdtek elé.

 

Bookertól és Charlene-tól meghívást kapok, hogy tartsak velük a Kané családnál tartandó Hálaadás napi ünnepi vacsorára. Booker nagymamája egy kis házban lakik Dél-Memphisben. A jelek szerint egész héten főzött. Az idő hűvös és nyirkos, így egész délután kénytelenek vagyunk a házban maradni. Legalább ötven ember gyűlt össze, a legfiatalabb hat hónapos, a legidősebb nyolcvanéves. Én vagyok az egyetlen fehér arc. Órákon keresztül eszünk, aztán a férfiak összegyűlnek a nappaliban, és feszülten figyelik a vetélkedőt a tévében. Bookerrel a garázsban, az egyik autó motorháztetején fogyasztjuk el a diós süteményt meg a kávét, s közben hallgatjuk egymás pletykáit. A szerelmi életem felől érdeklődik, én pedig tájékoztatom, hogy nekem ilyen nincs, legalábbis pillanatnyilag. Az üzlet jól megy, mesélem neki. Ő éjjel-nappal dolgozik. Charlene szeretne még egy gyereket, de hogy hogyan fog teherbe esni, nem nagyon tudják. Booker soha sincs otthon.
Ilyen egy elfoglalt ügyvéd élete.

 

 

Harminckilenc

Sejtettük, hogy ma megérkezik, de a súlyos lépéseket hallva már biztosan tudom, hogy így történt. Deck, a borítékot lobogtatva ront be az ajtómon.
– Itt van! Itt van! Gazdagok vagyunk!
Feltépi a borítékot, óvatosan kiveszi belőle a csekket, és finom mozdulattal leteszi elém az asztalra. Együtt gyönyörködünk benne. Huszonötezer dollár a State Farmtól! Karácsony van.
Mivel Derrick Dogan még mindig csak mankóval tud közlekedni, átrobogunk a házába, hogy elvégezzük a papírmunkát. A férfi aláírja a papírokat, elosztjuk a pénzt. Ő 16.667 dollárt kap, mi pedig 8333-at. Deck azt akarta, hogy számoltassunk el vele néhány kiadást – fénymásolás, postaköltség, telefon és ehhez hasonló jelentéktelen költségek, amelyeket az ügyvédek általában megpróbálnak kipréselni az ügyfélből –, de nemet mondok.
Elbúcsúzunk tőle, minden jót kívánunk neki, és nagyon igyekszünk, hogy bánatosnak tűnjünk a szomorú baleset miatt. Nem könnyű.
Már korábban eldöntöttük, hogy mindketten háromezer dollárt teszünk zsebre, a többit meghagyjuk a cégünknek az előttünk álló ínséges hónapokra. A cég fizet nekünk egy finom ebédet az egyik elegáns kelet-memphisi étteremben. A cégnek most már arany hitelkártyája van, amit valami mindenre elszánt bank bocsátott ki, mivel a jelek szerint nagy hatással volt rájuk ügyvédi státusom. A kérdőíven ügyesen megkerültem a korábbi csődeljárásokra vonatkozó kérdéseket. Deckkel ünnepélyes kézrázással állapodtunk meg abban, hogy a hitelkártyát csak akkor használjuk, ha abba mindketten beleegyezünk.
A háromezer dolláromból veszek egy autót. Na persze nem valami vadonatúj járgányt, de mégis olyat, amiről azóta álmodozom, hogy bizonyossá vált: a Dogan-ügyből pénz áll a házhoz. Egy 1984-es Volvo, kék, négysebességes, kiváló állapotban van, mindössze százhúsz mérföldet futott. Ez nem olyan sok egy Volvónál. A kocsi első és egyetlen tulajdonosa egy bankár, aki élvezte, hogy ő maga adja el az autóját.
Ez az első ügyvédi autóm. A Toyotától háromszáz dollárért tudok megszabadulni, a pénzből veszek egy autótelefont. Rudy Baylor lassan beérkezik.

 

Már hetekkel ezelőtt eldöntöttem, hogy nem fogom ebben a városban ünnepelni a karácsonyt. A tavalyi emlékek még mindig túlságosan fájdalmasak. Egyedül leszek, és könnyebb, ha egyszerűen eltűnök innen. Deck egyszer felvetette, hogy együtt tölthetnénk az ünnepeket, de nagyon homályos javaslat volt, részleteket nem említett. Azt mondtam neki, hogy valószínűleg az anyáméknál leszek.
Amikor anyám meg Hank éppen nem utazgatnak a minibusszal, a nyavalyás járgány a férfi Toledóban lévő kis háza mögött parkol. Még sohasem láttam a házat és a minibuszt sem, és nem is kívánom Hankkel tölteni a karácsonyt. Anyám felhívott a Hálaadás napja után, és meglehetősen erőtlenül azt indítványozta, hogy ünnepeljünk együtt karácsonykor. Visszautasítottam a meghívást, azt válaszoltam, hogy túl sok a dolgom. Majd küldök egy üdvözlőkártyát.
Azt nem mondhatom, hogy nem szeretem az anyámat. Csak egyszerűen nem beszélünk. Fokozatosan távolodtunk el egymástól, hosszabb folyamat eredménye volt ez, nem robbant ki közöttünk durva, ocsmány veszekedés, amit csak évek alatt lehetne elfelejteni.
Deck azt mondja, hogy a jogi rendszer gépezete december tizenötödike és január eleje között leáll. Erre az időszakra a bírák nem ütemeznek be tárgyalásokat és meghallgatásokat. Az ügyvédek meg az ügyvédi irodák partikat rendeznek meg ünnepi ebédeket. Ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy elmenjek a városból.
Csillogó Volvóm csomagtartójába bepakolom a Black-aktát meg egy-két ruhadarabot, aztán útnak indulok. Lassú, kétsávos utakon autózgatok céltalanul, úgy nagyjából északnyugati irányba tartok, olcsó motelekben szállók meg, gyorsbüfékben eszem, és ha van valami látnivaló, megnézem. Hóvihar söpört végig az északi fennsíkokon. Az utakat meredek hótorlaszok szegélyezik. A préri hófehér, és semmi élet nincs rajta; ha az ember odapillant, olyan érzése van, mintha gomolyfelhőket látna.

 

December huszonharmadika van, amikor végre megérkezem a Wisconsin állambeli Madisonba. Találok egy kis szállodát, melynek hangulatos éttermében finom, meleg ételt lehet kapni. Úgy sétálok a belvárosi utcákban, akár a „rendes” emberek, egyik üzletből caplatok a másikba. Van egy-két dolog a karácsonyban, ami egyáltalán nem hiányzik.
Miután megvacsorázom és felhörpintek néhány italt a hotel bárjában, telefonálok Max Leubergnek. Max visszatért erre az egyetemre, ahol már évek óta jogászprofesszor, és körülbelül egy hónapja felhívtam, hogy tanácsot kérjek tőle. Meghívott, hogy látogassam meg. A legfontosabb dokumentumokról másolatokat küldtem neki: a beadványokról, indítványokról, az előzetes tanúvallomások szövegéről. A csomag nyolc kilót nyomott, a postaköltség majdnem harminc dollár volt. Deck jóváhagyásával adtam postára.
Max őszintén boldognak tűnik, amikor megtudja, hogy Madisonban vagyok. Mivel zsidó ember, nem nagyon foglalkozik a karácsonyi ünnepekkel, és néhány napja azt mondta a telefonban, hogy ilyenkor a legjobb dolgozni. Elmagyarázza, hogyan jutok el az egyetemre.
Másnap reggel kilenckor, amikor a jogi egyetem felé sétálok, mínusz tizenegy fok van. Az egyetem nyitva van ugyan, de néptelen. Leuberg forró kávéval vár az irodájában. Egy órán keresztül beszélgetünk arról, hogy mi az, ami hiányzik neki a Memphisben töltött hónapokból; a jogi egyetemet nem említi. Itteni irodája fölöttébb hasonlatos az ottanihoz: zsúfolt, rendetlen, a falon poszterek és matricák. Max semmit sem változott: bozontos haj, farmer, fehér tornacipő. Van rajta zokni, de csak azért, mert odakint húszcentis hó borítja a járdát. Most is tele van energiával.
Követem a folyosón, és egy kisebb szemináriumi teremhez jutunk, amelynek közepén hosszú asztal áll. Az iratok, amelyeket elküldtem neki, az asztalon vannak elrendezve. Leülünk egymással szemben, Max tölt még egy kis kávét a termoszból. Tudja, hogy már csak hat hét van a tárgyalásig.
– Tettek ajánlatot peren kívüli egyezségre?
– Igen. Többször is. Most éppen százhetvenötezer dollárnál tartanak, de az ügyfelem nem akar egyezkedni.
– Ez ugyan szokatlan, de azért nem vagyok meglepve.
– Miért nem?
– Azért, mert elkapta a töküket, Rudy. Komoly disznóságokra derülhet itt fény. Ez az egyik legjobb biztosítási ügy, amit valaha is láttam, pedig már több ezret átnyálaztam.
– Van itt még más is – mondom, aztán beszámolok neki arról, hogy a telefonjainkat lehallgatják, és komoly bizonyítékunk van arra, hogy Drummond az, aki hallgatózik.
– Már hallottam ilyesmiről – feleli Max. – Egy floridai ügyben, de ott a felperes ügyvédje csak a tárgyalás után ellenőriztette a telefonjait. Gyanakodni kezdett, mert úgy tűnt, a védelem mindig tudta, hogy ő milyen lépéseket fontolgat. De a mindenségit neki, ez más helyzet.
– Biztosan nagyon be vannak rezeivé – jegyzem meg.
– Azért ne essünk túlzásokba. Ott baráti területen vannak, ugyanis a maga megyéjében ritkán szoktak büntetési kártérítést kiszabni.
– Akkor mi a tanácsa?
– Azonnal fogadja el a pénzt.
– Nem tehetem. És nem is akarom. És az ügyfelem sem akarja.
– Jól van. Ideje, hogy bevezessük ezeket az embereket a huszadik századba. Hol van a magnója? – Max felpattan és járkálni kezd. A falon lóg egy tábla, és a professzor úr kész arra, hogy előadást tartson. Aktatáskámból előveszem a magnómat, és az asztalra teszem. Tollam a kezemben, a jegyzettömb előttem az asztalon.
Max belevág, én meg egy órán keresztül dühödten jegyzetelek és teszem fel egyik kérdést a másik után. Az én tanúimról beszél, az ő tanúikról, a dokumentumokról, a különböző stratégiákról. Max alaposan áttanulmányozta az anyagot, amit küldtem neki. Repes a boldogságtól, ha arra gondol, hogy sarokba szoríthatjuk ezeket az embereket.
– A legjobbat hagyja utoljára – mondja. – Játssza le a videoszalagot, amelyen az a szegény fiú tanúskodik a halála előtt. Gondolom, nagyon szánnivalóan néz ki.
– Még annál is rosszabbul.
– Nagyszerű. Csodálatos módja annak, hogy lezárja a bizonyítást, ezen majd rágódhatnak az esküdtek. Ha minden jól megy, három nap alatt végez.
– És aztán?
– Dőljön hátra és nézze meg, hogyan próbál magyarázkodni a védelem. – Hirtelen megáll, felkap egy papírt az asztalról, és odacsúsztatja nekem.
– Mi ez?
– A Great Benefit új biztosítási szerződése. Az egyik hallgatóm kötötte a múlt hónapban, én fizettem ki, és néhány hét múlva érvénytelenítjük. Csak szerettem volna megvizsgálni a nyelvezetét. Találja ki, hogy mi az, amit nem fedez a biztosítás, és erre vastag betűkkel hívják fel a figyelmet? – Csontvelő-átültetés.
– Mindenféle átültetés, így a csontvelő-átültetés is. Tartsa meg és használja fel a tárgyaláson. Azt hiszem, meg kellene kérdezni a vezérigazgatót, miért változtatták meg a biztosítást alig néhány hónappal azután, hogy maguk benyújtották a keresetet. Miért kötik ki külön, hogy a csontvelő-átültetés költségeit nem fedezi a biztosítás? És amennyiben a Black családdal kötött szerződésben ez a kikötés nem szerepelt, akkor miért nem fizettek? Ez nagyon hatásos anyag, Rudy. A fenébe is, lehet, hogy elmegyek és végignézem a tárgyalást.
– Nagyon örülnék neki. – Megnyugtató érzés lenne, hogy Decken kívül van még egy jó barát, akivel konzultálhatok.
Max energiája kiapadhatatlan. Felvilágosít arról, hogy a Great Benefit úgy nagyjából négy-ötszázmillió dollárt ér, s ennek mintegy fele rejtett tartalékokban van. Ezt mindenképpen el kell magyarázni az esküdteknek, mondja Max.
Nem merem javasolni azt a képtelenséget, hogy karácsony napján is dolgozzunk, de nem is kell. Max felesége New Yorkban van a családjánál, neki nincs semmi dolga, és nagyon őszintén mondja, hogy mindenképpen szeretné, ha átrágnánk magunkat a maradék két doboz iraton.
Három jegyzettömböt töltöttem meg a jegyzeteimmel és vagy féltucatnyi magnószalagot Max gondolataival, ötleteivel. Már egészen kimerült vagyok, amikor december 25-én, valamivel sötétedés után azt mondja, hogy végeztünk. Segít visszarámolni az iratokat a dobozokba, aztán a dobozokat kicipelni a kocsimhoz. Megint sűrű pelyhekben esik a hó.
Az egyetem bejáratánál elbúcsúzunk. Nem is tudom megköszönni neki, amit tett. Minden jót kíván, megígérted velem, hogy legalább hetente egyszer felhívom a tárgyalás előtt, aztán meg mindennap, amikor már elkezdődött. Megismétli, hogy esetleg majd odajön egy rövid időre.
Búcsút intek neki a hóesésben.

 

Három napig tart, amíg eljutok a dél-karolinai Spartanburgbe. A Volvo csodálatosan fekszik az úton, még a havas és jeges középnyugati utakon is. Felhívom Decket az autótelefonon. Az irodában nyugalom van, mondja. Senki sem keresett.
Az elmúlt három és fél évet azzal töltöttem, hogy hosszú órákon keresztül görnyedtem a könyvek fölött, és amikor csak tehettem, dolgoztam a Yogi'sban. Kevés szabadidőm volt. A legtöbb embernek valószínűleg unalmasnak tűnne ez az utazgatás az országhatáron belül, számomra azonban olyan, akár egy luxusüdülés. Megtisztítja a lelkemet meg a fejemet, végre gondolkozhatok egy kicsit máson is, mint jogi kérdéseken. Megszabadulok néhány tehertől, például Sara Plankmore emlékétől. A régi skrupulusokat elfelejtem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan embereket utáljak, akik egyszerűen nem tehetnek arról, amit tettek. Valahol Nyugat-Virginiában megbocsátom Loyd Beck és Barry X. Lancaster sötét bűneit. Megfogadom magamban, hogy ezentúl nem aggódom Miss Birdie és nyomorúságos családja miatt. Nélkülem is meg tudják oldani a problémáikat.
Kilométereken keresztül Kelly Rikerről álmodozom, a tökéletes fogairól, napbarnított lábáról, a bájos hangjáról.
Amikor jogi ügyeken töröm a fejemet, a közelgő tárgyalásra koncentrálok. Egyetlen olyan akta van az irodámban, melynek révén eljuthatok a bíróság közelébe, így tehát csak egy tárgyalás van, amelyen gondolkoznom kell. Az esküdtekhez intézendő nyitó beszédemet gyakorlom. Elmondom mindennek a Great Benefit gazembereit. Majdnem sírva fakadok, amikor a vádak végső összegzésére térek.
A mellettem elhajtó kocsikból néhányan rám bámulnak, de hát a fenébe is, itt senki sem ismer engem.
Négy olyan ügyvéddel beszéltem, aki már pereskedett vagy éppen most is pereskedik a Great Benefittel. Az első háromtól semmilyen segítséget nem kaptam. A negyedik ügyvéd Spartanburgben él. Cooper Jacksonnak hívják, és van valami furcsaság az ügyben. A telefonban nem tudott beszámolni róla (a lakástelefonomon beszélgettünk), de azt mondta, hogy szívesen lát az irodájában, és megmutatja az aktát.
Egy belvárosi banképületben van a cége, ahol összesen hat ügyvéd dolgozik. Tegnap valahonnan Észak-Karolinából felhívtam az autótelefonomon, és azt mondta, hogy ma ráér. Karácsony tájékán lelassulnak a dolgok.
Cooper tagbaszakadt, széles vállú, vastag combú ember, fekete szakálla van és rettentő sötét, ide-oda táncoló szeme, amely minden rezdülését kifejezi. Negyvenhat éves, és azt mondja, hogy biztosítási ügyekből gazdagodott meg. Mielőtt mélyebben elmerülnénk a beszélgetésben, meggyőződik róla, hogy irodájának ajtaja zárva van.
Nem lenne szabad elmondania, amit most mindjárt elmond nekem, állítja. Peren kívüli egyezséget kötött a Great Benefittel, és az ügyfelével együtt aláírtak egy megállapodást, amely kimondja: súlyos következményekkel jár, ha bárki is nyilvánosságra hozza az egyezség feltételeit. Cooper nem szereti az ilyen jellegű megállapodásokat, bár az igaz, hogy egyáltalán nem számítanak ritkaságnak. Egy éve nyújtotta be a keresetet egy hölgy megbízásából, aki súlyos homloküreg-gyulladással küszködött, és betegsége sebészeti beavatkozást igényelt. A Great Benefit azon az alapon utasította el a térítési igényt, hogy a hölgy elmulasztotta közölni a jelentkezési íven, hogy öt évvel a szerződéskötés előtt a petefészkéből eltávolítottak egy cisztát. A ciszta már korábban is fennálló körülmény volt, közölte az elutasító levél. Az ügyfél követelése körülbelül tizenegyezer dollár. Az egyik levél követte a másikat, újabb elutasítások születtek, aztán a nő felfogadta Cooper Jacksont. Az ügyvéd négy alkalommal repült Clevelandbe, és nyolc előzetes tanúvallomást bonyolított le.
– A legsötétebb és legostobább gazemberek, akikkel valaha is találkoztam – mondja a clevelandi fickókra utalva. Jackson szereti a kemény tárgyalásokat, és nem szokott kesztyűs kézzel bánni az ellenfeleivel. Sokat dolgozott azon, hogy tárgyalásra kerüljön sor az ügyben, de a Great Benefit hirtelen előállt azzal, hogy gyors és csöndes egyezséget akar kötni peren kívül.
– Ez a titkos záradék – mondja. Látszik rajta, rettenetesen élvezi, hogy megsérti a megállapodást, és mindent elmond nekem. Fogadni mernék, hogy már több száz alkalommal eljárt a szája. – Kifizettek nekünk tizenegyezer dollárt, aztán hozzánk vágtak még kétszázezret, hogy eltűnjünk. – Hunyorogva néz rám, miközben a reakciómat várja. Valóban kivételesnek mondható ez az egyezség, hiszen a Great Benefit egy rakás pénzt fizetett ki büntető kártérítésként. Nem csoda, hogy ragaszkodtak a titoktartáshoz.
– Bámulatos – állapítom meg.
– Valóban az. Ami engem illet, én nem akartam megállapodni velük, de az ügyfelem nagyon szegény, és szüksége volt a pénzre. Meggyőződésem, hogy még sokkal többet kaszálhattunk volna, ha esküdtek elé kerül az ügy. – Elmesél néhány történetet, hogy meggyőzzön arról: már eddig is rengeteg pénzt keresett.
Bemegyünk egy kicsi, ablaktalan helyiségbe, amelyben teljesen egyforma papírdobozokkal teli polcok borítják a falakat. Rámutat három dobozra, aztán súlyos testével nekitámaszkodik a polcnak.
– Itt megnézheti, hogyan működik a rendszer – mondja, és úgy tapogatja az egyik dobozt, mintha megoldatlan, rejtélyes ügyek kulcsát találhatnám meg benne. – Bejön a térítési igény, odaadják az egyik ügyintézőnek, valami kis aktatologatónak. Az igényvizsgálati osztályon dolgozó emberek a legalacsonyabban képzett és a legrosszabbul fizetett alkalmazottak a cégnél, így van ez minden biztosítótársaságnál. Nem az igényvizsgálati vagy a felügyeleti osztályon zajlik az édes élet, hanem a befektetésen. Az ügyintéző átnézi a térítési igényt, és nyomban hozzálát a „térítési igénybejelentés utáni ellenőrzéshez”. Küld egy elutasító levelet a biztosítottnak. Minden bizonnyal a maga aktájában is van egy ilyen levél. Az ügyintéző ezután beszerzi a biztosított orvosi anyagát az elmúlt öt esztendőre. Alaposan átnézik az anyagot. A biztosított kap egy levelet az igényvizsgálati osztálytól, amelyben ez áll: „Térítési igényét elutasítottuk, a felülvizsgálati eljárás megkezdődött.” Itt válik mulatságossá az egész. Az igénybejelentések ügyintézője átküldi az aktát a felügyeleti osztályra, a felügyeleti osztály pedig küld nekik egy feljegyzést valami ilyen szöveggel: „Ne fizessenek, amíg nem jelentkezünk.” Újabb levélváltások következnek az igényvizsgálat és a felügyelet között, a papírok egyre csak halmozódnak, feljegyzések, memorandumok készülnek, a biztosítási szerződés különböző pontjain heves viták folynak. Ne felejtse el, hogy ezek az emberek ugyanannál a cégnél, ugyanabban az épületben dolgoznak, de általában nem is ismerik egymást. És fogalmuk sincs arról, mit csinál a másik osztály. És ez egyáltalán nem véletlenül van így. Mindeközben meg az ügyfél ücsörög a lepusztult lakásában, és sorban kapja a leveleket, az egyiket az igényvizsgálati osztálytól, a másikat a felügyelettől. A legtöbben feladják, és a biztosítónál természetesen erre építenek. Száz emberből körülbelül öt olyan van, aki ügyvédhez fordul.
Miközben Jacksont hallgatom, felidézem magamban a vallomások meg a dokumentumok bizonyos részeit, és hirtelen összeáll a kép.
– Hogyan tudja bizonyítani ezt? – kérdem.
Jackson rácsap a dobozra.
– Itt van minden. A papírok nagy részére semmi szüksége nincs, de a kézikönyveket nézze meg.
– Már láttam őket.
– Akkor vesse egybe őket a dobozban lévőkkel. Minden irat szép rendben le van fűzve. Van egy remek segédügyvédem, sőt kettő is.
Az lehet, de Rudy Baylornak is van egy remek segédügyvédje!
Jackson magamra hagy a dobozok társaságában, én meg rögtön elkezdem keresni a sötétzöld kézikönyveket. Az egyik az igényvizsgálati osztályé, a másik pedig a felügyeleté. Első pillantásra éppen olyannak tűnnek, mint azok, amelyeket már megkaptam Drummondéktól. Az előírásokból, útmutatásokból álló anyag fejezetekre van bontva. A könyvecske elején tartalomjegyzék található, a végén névmutató, de lényegében nem más, mint utasítások gyűjteménye a tintanyalóknak.
Egyszer csak észreveszek egy különbséget. Az igényvizsgálati osztály kézikönyvében találok egy fejezetet, amit U betűvel jelölnek. Az én példányomban nincs ilyen fejezet. Figyelmesen elolvasom, és teljesen világossá válik minden. A felügyeleti osztály kézikönyvében is van egy U fejezet. Ez a konspiráció másik része, pontosan úgy, ahogy Jackson leírta. Ha az ember elolvassa mind a két kézikönyvet, láthatja, hogy arra szólítják fel a két osztályt, hogy utasítsák el a térítési igényt. Természetesen arra kell hivatkozniuk, hogy a felülvizsgálati eljárás már megkezdődött. Aztán küldjék el az aktát a másik osztálynak, azzal a megjegyzéssel, hogy ne fizessenek, amíg újabb értesítés nem érkezik tőlük.
Az újabb értesítés sohasem érkezik meg. Egyik osztály sem fizethet, amíg a másik azt nem mondja.
Mind a két U fejezetben világos előírások szerepelnek arra vonatkozóan, hogy miként kell dokumentálni minden lépést. Ennek elsősorban az a célja, hogy a hatalmas mennyiségű papírral igazolni tudják – ha ez egy napon szükségessé válik –, milyen alapos munka során értékelték az igénybejelentést, mielőtt elutasították volna.
Az én egyik kézikönyvemben sincs U fejezet. Tapintatosan eltávolították őket, mielőtt ideadták volna nekem a könyveket. A clevelandi gazemberek meg esetleg a memphisi ügyvédeik szándékosan elrejtették előlem az U fejezetet. Finoman szólva, főbe kólintó felfedezés.
Hamar úrrá leszek a megdöbbenésem okozta zavaron, és azon kapom magam, hogy hangosan nevetek. Elképzelem, hogy a tárgyaláson előrántom ezeket a fejezeteket, és meglengetem őket az esküdtek előtt.
Még órákon keresztül vizsgálom az iratokat, de alig-alig tudom levenni a szememet a kézikönyvekről.

 

Cooper szívesen iszogat vodkát az irodájában, de csak este hat után. Invitál, hogy csatlakozzam hozzá. A bárszekrényként szolgáló irattartóban lévő kis hűtőszekrényben tartja az üveget; jég vagy víz nélkül issza a vodkát. Én is kortyolgatom az italomat, ami rendesen égeti a torkomat.
Miután felhajtja az első pohár vodkát, így szól:
– Biztosan maga is látta a Great Benefit ellen folyó különféle vizsgálatok jegyzőkönyvét.
Fogalmam sincs, hogy miről beszél.
– Nem, nem láttam.
– Akkor nézzen utána. Beszámoltam a cégről a dél-karolinai államügyésznek, aki régi haverom az egyetemről, s már folyik a nyomozás. Ugyanez történt Georgiában és Floridában is. A jelek szerint túlzottan sok térítési igényt utasítottak vissza egészen rövid idő alatt.
Hónapokkal ezelőtt, amikor még joghallgató voltam, Max Leuberg megemlítette, hogy panaszt nyújtott be a Biztosítási Felügyeleten. Azt is hozzátette, hogy minden valószínűség szerint nem megy vele semmire, mert a biztosítók nagyon jó viszonyban vannak azokkal, akiknek az lenne a feladatuk, hogy megregulázzák őket.
– Hány, még érvényben lévő biztosítási szerződése van a Great Benefitnek? – Ezt a kérdést egyszer már nekiszegeztem Drummondnak, azóta is várom a választ.
– Valamivel kevesebb, mint százezer. Tegyük fel, hogy minden tizedik biztosított nyújt be térítési igényt. Ez évenként tízezer igénybejelentés – körülbelül ez az országos átlag. Mondjuk azt, hogy a térítési igények felét elutasítják. Marad ötezer. Az átlagos térítési igény tízezer dollár. Ötezerszer tízezer az ötvenmillió dolcsi. Üssünk a hasunkra, s mondjuk azt, hogy tízmillió dollárt költenek a peren kívüli egyezségekre. A kis trükk segítségével negyvenmilliót megspórolnak, aztán lehet, hogy a következő évben teljesítik a jogos igényeket. Megint eltelik egy év, és visszatérnek az elutasításokhoz. Kitalálnak egy új bűvészmutatványt. Megengedhetik maguknak, hogy bárkit átverjenek, annyi pénzük van.
Hosszú ideig meredten bámulom az ügyvédet, aztán azt kérdezem:
– Be tudja bizonyítani?
– Nem. Csak a hatodik érzékem súgja ezt. Valószínűleg lehetetlen bizonyítani, hiszen annyira terhelő ez rájuk nézve. Ez a cég néha hihetetlen ostobaságokat követ el, de azért annyira nem lehetnek hülyék, hogy írásba is foglaljanak olyat, amiből bajuk lehet.
Már majdnem megemlítem neki azt a goromba levelet, de végül meggondolom magamat. Minek? Ennek a pasinak töretlenül ível felfelé a csillaga, megnyer ez minden ügyet segítség nélkül is.
– Részt vesz valamelyik törvényszéki ügyvédi csoport munkájában? – kérdezi Jackson.
– Nem. Csak néhány hónapja kezdtem praktizálni.
– Én viszont igen, elég aktívan. Létrehoztunk néhányan egy laza hálózatot, mindannyian olyan ügyvédek vagyunk, akik szívesen pereskedünk biztosítótársaságokkal. Tudja, állandóan tartjuk egymással a kapcsolatot. Rengeteg szóbeszéd kering. Gyakran hallok a Great Benefitről. Azt hiszem, túlságosan sok térítési igényt utasítottak el. Mindenki az első igazi nagy tárgyalásra vár, ahol ország-világ tudomást szerez a disznóságaikról. Egy szigorú ítélet után megkezdődne a tülekedés.
– Ami az ítéletet illeti, semmit sem garantálhatok, de tárgyalás biztosan lesz. Azt mondja, esetleg felhívja majd a barátait, a hálózaton keresztül begyűjti az információkat, odafigyel arra, mit lehet hallani országszerte a Great Benefitről. És még az is elképzelhető, hogy februárban majd eljön Memphisbe, hogy végignézze a tárgyalást. Egy szigorú ítélet, ismétli, felszakítaná a gátat.

 

A következő nap felét azzal töltöm, hogy ismét átrágom magam Jackson papírjain, aztán köszönetet mondok a férfinak, és eljövök. Ragaszkodik hozzá, hogy maradjunk kapcsolatban. Van egy olyan érzése, hogy sok ügyvéd fogja majd figyelemmel kísérni a tárgyalásunkat.
Miért rémülök én meg ettől?
Tizenkét óra alatt érek Memphisbe. Miközben Miss Birdie sötét háza mögött kipakolok a Volvóból, apró pelyhekben esni kezd a hó.

 

 

Negyven

A tárgyalás előtti megbeszélést január közepén, Kipler bíró tárgyalótermében tartjuk. Leültet minket a védelem asztala körül, az ajtóba állítja a törvényszolgát, hogy tartsa távol az erre csellengő ügyvédeket. Helyet foglal az asztal egyik végénél, az egyik oldalán a titkárnője ül, a másikon pedig a gyorsíró. Én tőle jobbra vagyok, háttal a tárgyalóteremnek, és velem szemben, az asztal másik oldalán ott ül teljes létszámban a védelem csapata. December tizenkettedike, azaz Kord tanúvallomása óta most látom először Drummondot, és nagy erőfeszítésembe kerül, hogy udvarias legyek vele. Minden alkalommal, amikor felemelem az irodai telefonomat, magam előtt látom ezt a jól öltözött, mindig úriember módjára viselkedő, közmegbecsülésnek örvendő gazembert, amint hallgatózik.
Kipler nem nagyon lepődött meg, amikor megmutattam neki a kézikönyveket, amelyeket Cooper Jacksontól vettem kölcsön. Gondosan összehasonlította őket azokkal a kézikönyvekkel, amelyeket Drummond juttatott el nekem. A bíró véleménye szerint nem vagyok köteles értesíteni Drummondot arról, hogy tudom: bizonyos iratokat visszatart. A legmesszemenőbbig a szabályok szerint járok el, ha megvárom a tárgyalást, és majd akkor, az esküdtek előtt szorítom sarokba a Great Benefitet.
Ennek megsemmisítő hatása lesz. Lerántom róluk a gályájukat az esküdtek előtt, aztán majd megnézem, hogyan próbálnak csupasz seggel menekülni.
Rátérünk a tanúk kérdésére. Úgy nagyjából mindenkit megneveztem tanúként, akinek bármi köze is van az ügyhöz.
– Jackie Lemancyzk már nem dolgozik az ügyfelemnél – jelenti be Drummond.
– Tudja, hogy hol van? – kérdezi tőlem Kipler.
– Nem. – Ez igaz. Több száz telefont bonyolítottam le Clevelandbe, és nem sikerült Jackie Lemancyzk nyomára bukkannom. Még Butchot is megkértem, hogy próbálja telefonon megkeresni, ő sem járt szerencsével.
– És ön? – kérdi Kipler Drummondtól.
– Nem.
– Akkor egy kérdőjel kerül a neve mellé.
– Úgy van.
Drummond és T. Pierce Morehouse ezt mulatságosnak találja. Egymásra vigyorognak. Nem lennének ilyen derűsek, ha megtalálnánk a nőt, és rá tudnánk venni, hogy tanúskodjon. De hát erre nagyon kicsi az esély.
– Hogy állunk Bobby Ott-tal? – kérdezi Kipler.
– Szintén kérdőjel – felelem. Mindkét oldal listát készíthet azokról a személyekről, akiket tanúként szerepeltetni kíván a tárgyaláson. Bobby Ott még mindig kérdéses, de ha esetleg mégis felbukkanna, szeretném beidéztetni tanúnak. Ebben az ügyben is kértem már Butch segítségét.
Megvitatjuk a szakértőket. Nekünk csak kettő van: dr. Walter Kord és Randall Gaskin, a rákos betegeket kezelő klinika vezetője. Drummond egy személyt nevezett meg: egy bizonyos dr. Milton Jiffyt Syracuse-ból. Két okból is úgy döntöttem, hogy ettől az embertől nem kérünk előzetes tanúvallomást. Először is, túlságosan költséges lenne odautazni és ott lebonyolítani a vallomást, másrészt pedig, és ez a fontosabb ok, tudom, mit fog mondani. Azt vallja majd, hogy a csontvelő-átültetés még nagyon is kísérleti szakaszban van ahhoz, hogy megfelelő és ésszerű orvosi kezelésnek tartsuk. Walter Kordot nagyon felbőszíti ez a vélekedés, s majd segíteni fog nekem, hogy összeállítsam a keresztkérdéseket.
Kiplernek erős kétségei vannak afelől, hogy Jiffy fog-e egyáltalán tanúskodni.
Egy órán keresztül vitatkozunk az iratokról. Drummond biztosítja a bírót, hogy ők minden dokumentumot eljuttattak nekünk. Mindenki mást meggyőzne, de nekem az a gyanúm, hogy hazudik. Kiplernek is hasonló gondolatok járnak a fejében.
– Na és hogy állunk a felperesnek azzal a követelésével, hogy információkat kér a következő kérdésben: az elmúlt két esztendőben kötött összes biztosítási szerződés száma, az ugyanebben az időszakban benyújtott térítési igények száma és az elutasított igények száma?
Drummond mély levegőt vesz, és zavarodottnak tűnik.
– Dolgozunk rajta, bíró úr, esküszöm önnek. A kért adatokat az ország legkülönbözőbb pontjain lévő regionális irodákból kell beszerezni. Ügyfelemnek harmincegy állami irodája van, tizenhét körzeti és öt regionális. Nagyon nehéz…
– Van számítógépe az ügyfelének? – szakítja félbe Kipler. A teljes kétségbeesés jelei Drummond arcán.
– Természetesen, bíró úr. De itt nem arról van szó, hogy csak le kell ütni néhány billentyűt, és tessék, a gyorsnyomtató máris dolgozni kezd.
– A tárgyalás három hét múlva kezdődik, Mr. Drummond. Meg akarom kapni a kért információkat.
– Nagyon igyekszünk, bíró úr. Minden áldott nap emlékeztetem az ügyfelemet.
– Szerezzék meg a kért információkat! – csattan fel Kipler, és még rá is szegezi a mutatóujját a nagy Leo F. Drummondra. Morehouse, Hill, Plunk és Grone egyszerre húzzák össze magukat, de a firkálást egy percre sem hagyják abba.
Kevésbé érzékeny kérdésekre térünk rá. Megegyezünk abban, hogy két hét minden valószínűség szerint elég lesz a tárgyalás lebonyolítására, bár Kipler bizalmasan megvallotta nekem, mindent el fog követni, hogy öt napnál ne legyen hosszabb. Két óra alatt befejezzük a megbeszélést.
– Nos, uraim, hogy állunk a peren kívüli egyezséggel? – Természetesen elmondtam Kiplernek, hogy Drummondék legutóbbi ajánlata százhetvenötezer dollár volt. Azt is tudja, hogy Dot Blacknek esze ágában sincs peren kívül megegyezni. Nem akar ő egy árva centet sem. Vért akar.
– Mi a legjobb ajánlata, Mr. Drummond?
Az öt ügyvéd közül néhányan elégedett arckifejezéssel néznek a bíróra, mintha mindjárt valami egészen drámai következne.
– Nos, bíró úr, ma reggel felhatalmazást kaptam az ügyfelemtől, hogy ajánljak fel kétszázezer dollárt. – Drummond kísérlete, hogy drámai hatást érjen el, szánalmasra sikeredett.
– Mr. Baylor?
– Sajnálom. Az ügyfelem utasított, hogy ne fogadjam el a peren kívüli egyezséget.
– Bármilyen összeget is ajánlanak?
– Úgy van. Az ügyfelem azt akarja, hogy esküdtek üljenek ott azokon a székeken, és az egész világ tudja meg, mi történt a fiával.
A rémület és a döbbenet jelei az asztal másik oldalán. Még soha nem láttam ilyen sok csóváló fejet. Még a bírónak is sikerül értetlen arckifejezést erőltetnie az arcára.
Alig beszéltem Dottal a temetés óta. Az a néhány rövid beszélgetés, amit kezdeményeztem, nem sikerült valami jól. Dot gyászolja a fiát, és ugyanakkor rettentő mérges. Ez teljesen érthető. A Great Benefitet okolja Donny Ray haláláért, meg a biztosítási rendszert, az orvosokat, az ügyvédeket és néha még engem is. De én ezt is megértem. Nincs szüksége a pénzre, igazságot akar. Ahogy a verandán mondta, amikor legutóbb ott jártam: „Azt akarom, hogy ezek a mocskok tűnjenek el a szakmából.”
– Ez botrányos – mondja Drummond drámai hangon.
– Tárgyalás lesz, Leo – felelem. – Készüljenek fel rá.
Kipler rámutat egy aktára, a titkárnője odanyújtja neki. A bíró valamilyen listát ad Drummondnak meg nekem.
– Nos, itt van a potenciális esküdtek neve és lakcíme. Azt hiszem, kilencvenketten vannak, bár egészen bizonyos, hogy akad közöttük olyan, aki elköltözött, vagy ki tudja, mi lett vele. – Felkapom a listát, és rögtön olvasni kezdem a neveket. Csupa idegen ember.
– Egy héttel a tárgyalás előtt állítjuk össze az esküdtszéket, úgyhogy február elsejére legyenek készen. Lenyomozhatják a hátterüket, de a közvetlen érintkezés természetesen súlyos vétségnek számít.
– Hol vannak a kártyák? – kérdi Drummond. Minden esküdtjelölt kitölt egy kártyát, amelyen olyan adatokat kell megadnia, mint életkor, faj, nem, munkahely, munkakör és iskolai végzettség. Gyakorta előfordul, hogy az ügyvédnek nincs is ennél több információja a jelöltről, amikor elkezdődik az esküdtszék összeállítása.
– Dolgozunk rajtuk. Holnap postázzuk őket. Másvalami?
– Nem, uram – mondom.
Drummond megrázza a fejét.
– Nagyon sürgősen teremtse elő a kért információkat, Mr. Drummond.
– Igyekszünk, bíró úr.

 

Egyedül ebédelek egy vegetáriánus ételbárban az irodánk közelében. Fekete bab, rizottó és herbatea. Minden alkalommal egészségesebbnek érzem magam, amikor idejövök. Lassan eszem, kevergetem a babot, és rámeredek az esküdtek listáján lévő kilencvenkét névre. Drummond, kiapadhatatlan forrásaira támaszkodva, egy egész csapat nyomozót szabadít majd rá ezekre az emberekre, hogy felderítsék életük minden titkát. Majd titokban lefényképezik az otthonukat meg az autójukat, utánanéznek, volt-e bírósági ügyük, milyen az anyagi helyzetük, milyen munkahelyeken dolgoztak; keresik a mocskot, hátha valami válási vagy csődeljárási ügyre, esetleg büntetőjogi vádakra bukkannak. Csak személyesen érintkezni nem szabad a jelöltekkel, akár közvetlenül vagy közvetítő útján.
Mire összegyűlünk majd a tárgyalóteremben, hogy kiválasszuk a tizenkét esküdtet, Drummond kezében szép akta lesz minden egyes emberről. Az aktákat nemcsak ő meg a haverjai értékelik, hanem egy csapat esküdtszéki konzultáns is alapos elemzést készít róluk. Az amerikai jogtudomány történetében az esküdtszéki konzultáns viszonylag új állatfajnak számít. Többnyire ügyvédek, akik valamennyire értenek az emberi természethez. Sokan közülük pszichiáterek vagy pszichológusok.
A jogi egyetemen hallottam egy történetet egy esküdtszéki konzultánsról, akit Jonathan Lake nyolcvanezer dolláros díjért alkalmazott. Az esküdtek több millió dolláros ítéletet hoztak, a honorárium tehát csak aprópénz volt.
Drummond esküdtszéki konzultánsai a teremben lesznek, miközben kiválasztjuk az esküdteket. Feltűnés nélkül figyelik majd ezeket a gyanútlan, mit sem sejtő embereket. Az arcukat, a ruházatukat, a modorukat, a testnyelvüket tanulmányozzák majd, meg a jó ég tudja, még mit.
Nekem meg itt van Deck, aki maga kész tanulmány az emberi természetről. Odaadjuk majd a listát Butchnak és Bookernek meg persze bárki másnak, aki talán felismerhet egy-két nevet. Lebonyolítunk néhány telefont, esetleg leellenőrzünk néhány lakcímet, de valójában sokkal nehezebb a munkánk. Lényegében az lesz majd a feladatunk, hogy pusztán a megjelenésük alapján válasszuk ki az embereket.

 

 

Negyvenegy

Mostanában hetente legalább háromszor elmegyek a bevásárlóközpontba, általában vacsoraidőben. Tulajdonképpen már saját asztalom van az emeleti sétányon, mindjárt a korlát mellett, ahonnan látni a jégpályát. A Wong's nevű kínai ételbár Chow mein csirkéjét eszem, és az odalent korcsolyázó gyerekeket figyelem. Asztalomtól remekül látni a bevásárlóközpontban járkáló gyalogosokat, és még csak rajta sem kapnak, hogy leskelődöm. Kellyt csak egyszer láttam elhaladni, egyedül volt, úgy tűnt, nem tart sehová, csak sétálgat. Olyan szívesen odalopóztam volna mögé, hogy megfogjam a kezét és bevezessem az egyik elegáns kis butikba, ahol elrejtőzhetnénk a fogasok között, és jót beszélgethetnénk.
Se távol, se közel nincs ennél nagyobb bevásárlóközpont, és néha óriási a tömeg. Figyelem a sürgölődő, rohangáló embereket, és azon tűnődöm magamban, nincs-e közöttük az egyik jövendőbeli esküdt. Hogyan találhatnék meg kilencvenkét embert az egymillióból?
Lehetetlen. A legjobbat fogom kihozni magamból az adott körülmények között. Az esküdtjelöltek által kitöltött kérdőívek alapján kártyákat készítettünk Deckkel, és jó néhányat mindig magamnál tartok belőlük.
Ma este is itt ülök az emeleten, néha a vásárolgató emberekre pillantok, aztán előhúzok egy kártyát a pakliból. R. C. Badley neve áll rajta vastag betűkkel. Negyvenhét éves fehér férfi, vízvezetékszerelő, középiskolát végzett, Memphis egyik délkeleti külvárosában él. Megfordítom a kártyát, hogy meggyőződjek róla: memóriám még mindig tökéletes-e. Az. Olyan régóta csinálom ezt, hogy szinte már hányingerem van ezektől az emberektől. Nevük ki van plakatírozva az irodám falára, és mindennap legalább egy órát álldogálok ott, hogy tanulmányozzam azt, amit már kívülről tudok. A következő kártya: Lionel Barton, huszonnégy éves fekete férfi, főiskolára jár esti tagozaton, és eladó egy autóalkatrész-boltban, Dél-Memphisben él egy garzonlakásban.
Számomra az ideális esküdt fiatal és fekete, legalább középiskolai végzettséggel. Régi bölcsesség, hogy a felperes szempontjából a feketék a jobb esküdtek. Együtt éreznek a szenvedővel, és nem bíznak a fehér bőrű vállalati vezetőkben. Ki hibáztathatná őket ezért?
A férfiak kontra nők kérdését illetően vegyes érzelmeim vannak. Az általános vélekedés szerint a nők szűkmarkúbban bánnak a pénzzel, mert a bőrükön érzik a szűkös családi költségvetés hatásait. Kevésbé valószínűsíthető, hogy hatalmas büntető kártérítést ítélnek meg, mert a pénzből egyetlen cent sem kerül a saját számlakönyvükbe. Max Leuberg azonban hajlamos arra, hogy a nőket részesítse előnyben, mert ők édesanyák is. Átérzik a fájdalmat, amit egy gyerek elvesztése okoz. Azonosulni fognak Dottal, és ha jól végzem a munkámat s rendesen felbőszítem őket, megpróbálják majd eltüntetni a Great Benefitet a színről. Azt hiszem, Maxnek igaza van.
Tehát ha rajtam múlna, tizenkét fekete nő ülne az esküdtek padján, lehetőség szerint mindannyian családanyák.
Decknek természetesen más elmélete van. Ő tart a feketéktől, mert faji szempontból Memphis ugyancsak polarizált. Fehér felperes, fehér alperes, mindenki fehér, kivéve a bírót. Mit érdekelné ez az ügy a feketéket?
Ez tökéletes példája annak, milyen téves következtetésekre juthat az ember, ha faj, társadalmi osztály, életkor és iskolázottság alapján, sztereotip kategóriákba osztja az esküdteket. A tény az: senki sem képes megjósolni, hogy ki-ki milyen döntést hozna esküdtként. A jogi könyvtárban az összes könyvet elolvastam az esküdtek kiválasztásáról, és még most is pont olyan bizonytalan vagyok ebben a kérdésben, mint akkor, amikor hozzáláttam az olvasáshoz.
Csak egyetlen olyan esküdttípus van, akit el kell kerülni ebben az ügyben: fehér bőrű, vállalati vezetőként dolgozó férfi. Ezektől a fickóktól semmi jóra nem lehet számítani a büntető kártérítéseket illetően. Általában ezek szokták átvenni az irányítást, amikor az esküdtek visszavonulnak döntéshozatalra. Tanult emberek, fellépésük határozott, és nem tartanak valami sokat a törvényszéki ügyvédekről. Szerencsére azonban általában túlzottan elfoglaltak ahhoz, hogy eleget tegyenek esküdti kötelességeiknek. Csak öt ilyen embert találtam a listámon, és egészen biztos vagyok benne, többtucatnyi mentségük lesz arra, hogy távol maradjanak. Más körülmények között Kipler esetleg kicsit megszorongatná őket. De erős a gyanúm, hogy most ő sem akarja ezeket az embereket. Akár cégem hihetetlenül tetemes nettó bevételét is rátenném arra, hogy a bíró úr fekete esküdteket szeretne látni a tárgyalóteremben.

 

Biztos vagyok benne, hogy ha az ügyvédi pályán maradok, egy napon piszkosabb trükköt is kiagyalok majd, most azonban ilyet még elképzelni is nehezen tudok. Heteken keresztül törtem rajta a fejemet, aztán néhány nappal ezelőtt megemlítettem Decknek, aki egészen lázba jött.
Úgy döntöttünk, hogy ha Drummond meg a bandája le akarja hallgatni a beszélgetéseinket, akkor kapnak tőlünk valamit, amin rágódhatnak. Késő délutánig várunk. Az irodámban vagyok. Deck kint van a sarkon egy nyilvános telefonnál. Felhív engem. Már többször elpróbáltuk a szerepünket, még szövegkönyvünk is van.
– Rudy, itt Deck. Végre megtaláltam Dean Goodlow-t. Goodlow fehér férfi, harminckilenc éves, főiskolát végzett, saját szőnyegtisztító üzeme van. Listánkon az utolsó helyek egyikét kapta meg, olyan esküdt, akit mindenképpen el szeretnénk kerülni. Drummond persze örömmel látná az esküdtek padján.
– Hol? – kérdezem.
– Az irodájában sikerült elkapnom. Egy hétig nem volt itthon. Nagyon rokonszenves fickó. Óriásit tévedtünk vele kapcsolatban. Egyáltalán nem szereti a biztosítótársaságokat, azt mondja, állandóan vitában áll velük, és az a véleménye, hogy alaposan meg kellene regulázni őket. Ismertettem vele az ügyünket, és képzeld, öregem, baromi mérges lett. Nagyszerű esküdt lesz belőle. – Deck beszámolója kissé természetellenesnek hangzik, de a beavatatlanok számára hitelesnek tűnhet. Valószínűleg olvassa a szövegét.
– Micsoda meglepetés – mondom határozott, kemény hangon a telefonba. Azt akarom, hogy Drummond minden egyes szótagot elcsípjen.
Az az elképzelés, hogy ügyvédek az esküdtszék összeállítása előtt beszélnek a potenciális esküdtekkel, egészen hihetetlen, szinte felfoghatatlan. Deckkel aggódtunk egy kicsit, hogy a beugratási kísérletünk annyira abszurd, hogy Drummond rájön a csalásra. De arra sem gondolna senki, hogy egy ügyvéd lehallgatja ellenfele telefonvonalait. Azt is megállapítottuk, hogy Drummond már csak azért is bekapja a csalit, mert én mindössze egy tudatlan zöldfülű vagyok, Deck pedig, nos, Deck pedig nem más, mint egy jámbor segédügyvéd.
– Nem szívesen beszélt veled? – kérdezem.
– Hát nem nagyon. Elmondtam neki, amit a többieknek is: nyomozó vagyok, nem ügyvéd. És ha senkinek sem szólnak a beszélgetésünkről, nem kerülhetnek bajba.
– Jól van. És gondolod, hogy Goodlow velünk van?
– Semmi kétség sem férhet hozzá. Mindenképpen úgy kell intéznünk, hogy bekerüljön az esküdtek közé.
Néhány papírt megzizegtetek a telefonkagyló közelében.
– Ki maradt még a listánkon? – kérdezem jó hangosan.
– Hadd nézzem. – Hallom, hogy Deck is ropogtatja a papírokat. Remekül tudunk összedolgozni. – Beszéltem Dermot Kinggel, Jan DeCell-lel, Lawrence Perottival, Hilda Hindsszal és RaTilda Browninggal.
RaTilda Browning kivételével ezek mind fehér emberek, akiket nem szeretnénk az esküdtek között látni. Ha kellő mértékben sikerül ellenfélként feltüntetni őket, Drummond mindent el fog követni, hogy távol tartsa őket az esküdtek padjáról.
– Mi a helyzet Dermot Kinggel? – érdeklődöm.
– Számíthatunk rá. Egyszer kénytelen volt kidobni egy biztosítási ügynököt a házából. Én kilencest adnék neki.
– Na és Perotti?
– Nagyszerű pasas. Nem tudta elhinni, hogy egy biztosítótársaság megölhetett egy embert. Velünk van.
– Jan DeCell?
Újabb papírzizegtetés.
– Hadd nézzem. Nagyon kedves hölgy, de nem igazán akart beszélgetni velem. Azt hiszem, attól félt, hogy ez helytelen dolog lenne. Váltottunk néhány szót a biztosítótársaságokról, elmondtam neki, hogy a Great Benefit négyszázmillió dollárt ér. Szerintem velünk lesz. Adjunk neki egy ötöst.
Nehéz ilyenkor az embernek megőriznie a komolyságát. Még jobban hozzányomom a kagylót a fülemhez, hogy szinte már fáj.
– RaTilda Browning?
– Radikális fekete nőszemély, fehér embernek egy szemernyi esélye sem lehet nála. Egy fekete banknál dolgozik, és amikor bementem hozzá, azt mondta, hogy azonnal hagyjam el az irodáját. Egy centet sem adna nekünk.
Hosszú szünet, Deck a papírjaival zörög.
– Nálad mi a helyzet? – kérdezi.
– Körülbelül egy órával ezelőtt sikerült Esther Samuelsont elkapnom a házában. Rokonszenves asszony, a hatvanas évei elején járhat. Sokat beszéltünk Dotról meg arról, micsoda szörnyűség elveszteni egy gyereket. Velünk van.
Esther Samuelson néhai férje a Kereskedelmi Kamara vezető tisztségviselője volt hosszú éveken keresztül. Ezt Marvin Shankle-től tudtam meg. El sem tudok képzelni egy olyan ügyet, amiben az esküdtek között szeretném látni ezt a nőt. Bármit megtenne, amit Drummond akar.
– Aztán megtaláltam Nathan Buttsot az irodájában. Kicsit meglepődött, amikor megtudta, hogy az ügyön dolgozó nyomozó vagyok, de aztán kiöntötte a szívét. Gyűlöli a biztosítótársaságokat.
Amennyiben Drummond szíve még egyáltalán ver, nagyon alacsony lehet már a pulzusszáma. Mostanra bizonyára rájött, hogy az égvilágon semmit sem tehet. Ha bármilyen módon reagál, kiderül, hogy lehallgatja a telefonomat. És akkor nyomban kizárnák az ügyvédi kamarából. Valószínűleg vádat is emelnének ellene.
Egyetlen dolgot tehet: csöndben marad és megpróbálja elkerülni azokat az embereket, akiknek a nevével most játszadozunk.
– Van még néhány név – mondom. – Este tízig hajkurásszuk őket, aztán találkozzunk itt bent az irodában.
– Rendben – feleli Deck fáradtan; most már sokkal meggyőzőbben színészkedik.
Letesszük a kagylót, és a telefonom tíz perc múlva ismét megszólal. Halványan ismerősnek tűnő hang szól bele:
– Rudy Baylort kérem.
– Itt Rudy Baylor beszél.
– Billy Porter vagyok. Szóltak nekem, hogy maga ma itt járt az üzletben.
Billy Porter fehér férfi, nyakkendőt visel a munkahelyén, és egy Western Autó nevezetű üzletet vezet. Nincs valami előkelő helyen a listánkon. Nem akarjuk ezt az embert.
– Igen, Mr. Porter, köszönöm, hogy felhívott.
Valójában Butch van a vonal másik végén. Beleegyezett, hogy segít nekünk ezzel a kis kabinetalakítással. Ott van Deck mellett, valószínűleg a telefon fölé görnyedve küszködik azon, hogy ne röhögje el magát. Butch, aki minden kérdést igazi profi módjára old meg, elment a Western Autó nevű üzletbe, és hosszan értekezett Mr. Porterrel néhány autógumiról. Minden erejével azon van, hogy hűen utánozza a férfi hangját. Soha többé nem fognak találkozni.
– És mit akar? – kérdezi ingerülten Billy-Butch. Megmondtuk neki, hogy legyen kicsit goromba, aztán gyorsan enyhüljön meg.
– Nos, tudja, a tárgyalás miatt kerestem, amire ön is idézést kapott, mint esküdtjelölt. Én vagyok az egyik ügyvéd.
– Törvényes az, hogy mi beszélünk?
– Természetesen az, csak ne szóljon róla senkinek. Nézze, én képviselem azt a szegény idős asszonyt, akinek a fiát megölte a Great Benefit biztosítótársaság.
– Megölte?
– Bizony. A srácnak operációra lett volna szüksége, de a cég rosszhiszeműen elutasította a térítési igényt. Három hónapja halt meg fehérvérűségben. Ezért kezdtünk pereskedni. Nagyon nagy szükségünk lenne a segítségére, Mr. Porter.
– Ez borzalmasan hangzik.
– A legszörnyűbb ügy, amit valaha is láttam, pedig nem tegnap kezdtem a pályát. És ezek olyan bűnösök, hogy szinte bűzlenek, Mr. Porter, már ne haragudjon, hogy így beszélek. Már kétszázezer dollárt ajánlottak fel, hogy egyezzünk meg peren kívül, de mi jóval többet kérünk. Büntető kártérítést követelünk, és szükségünk van az ön segítségére.
– Ki fognak választani engem? Nem hiányozhatok a munkahelyemről.
– Körülbelül hetven emberből választunk ki tizenkettőt, csak ennyit tudok mondani önnek. Kérem, próbáljon meg segíteni nekünk.
– Rendben van. Mindent megteszek, amit tudok. De azt ugye megérti, hogy nem szívesen hiányzóm a munkahelyemről?
– Természetesen, uram. Köszönjük a jóindulatát.

 

Deck bejön az irodába, ahol elfogyasztunk néhány szendvicset. Az este folyamán még kétszer megy el, hogy felhívjon engem. Feldobunk még néhány nevet, szót váltunk azokról az emberekről, akikkel állítólag beszéltünk, és akik buzgón készülnek arra, hogy megleckéztessék a Great Benefitet. Ha valaki hallgatja a beszélgetésünket, az a benyomása lehet, hogy mindketten kint vagyunk az utcán, ajtókon kopogtatunk, és könyörögve előadjuk a kérésünket; olyan sok etikai szabályt sértünk meg, hogy életem végéig kizárhatnak az ügyvédi kamarából. És ez a hihetetlenül sötét ügylet egy nappal azelőtt zajlik, hogy sor kerül az esküdtek kiválasztására!
A hatvan-egynéhány embernek – akik eljutnak a következő fordulóig, és majd kikérdezik őket – mintegy egyharmadát illetően sikerült súlyos kétséget ébresztenünk a védelemben. És gondosan kiválogattuk azokat, akiktől a legjobban rettegünk.
Fogadni mernék, hogy Drummond ma éjjel egy szemhunyásnyit sem alszik.

 

 

Negyvenkettő

Az első benyomás a legfontosabb. Az esküdtek fél nyolc és kilenc között érkeznek. Nyugtalanul lépnek be a nehéz faajtón, majd bearaszolnak a padsorok közé. Tekintetük kíváncsian repdes körbe a teremben; sokuk életében most van először bíróságon. Dot és én egyedül ülünk az asztal végében, szemben az esküdtekkel. Háttal vagyunk a pulpitusnak. Asztalunkon mindössze egyetlen jegyzettömb fekszik, semmi más. Deck tőlünk távol, az esküdtek padja mellett foglal helyet. Dot és én suttogva beszélgetünk, és igyekszünk mosolyogni. A gyomrom őrült táncot jár.
A padsorok másik oldalán a védelem asztalát öt fekete öltönyös, komor arcú úriember veszi körül. Kimerültén lapozgatják irataikat, melyek hatalmas halmokban hevernek előttük.
Erősen rájátszottunk a most kezdetét vevő per Dávid kontra Góliát-jellegére. Mert ugye mit látnak az esküdtek, amikor belépnek? Ott ülök egymagámban, eszköztelenül, szembetűnően alulfizetve, szerencsétlen, törékeny és gyenge ügyfelem mellett. Semmiképp sem vehetjük fel a versenyt a másik asztalnál gyülekező tehetős népséggel.
Az elmúlt néhány hónap tapasztalatai alapján rádöbbentem, milyen mérhetetlenül fölösleges öt ügyvédet – öt elsőrangú ügyvédet! – csatasorba állítani ennek a pernek a vitelére. Csodálkozom, hogy Drummond nem jött rá, milyen ijesztően hatnak majd emberei az esküdtekre. Ügyfelének bizonyára vaj van a fején. Különben miért sorakoztatnának fel öt jogászt egyetlen felperesi képviselő ellen?
Ezen a reggelen egyetlen szót sem szóltak hozzám. Betartottuk a három lépés távolságot, de gúnyos mosolyukból és megvető tekintetükből kiolvashattam, mennyire felháborítja őket, hogy kapcsolatba léptem az esküdtekkel. Elakadt a lélegzetük, nem tudtak napirendre térni a dolog fölött. Jobban már azon sem botránkoztak volna meg, ha pénzt lopok az ügyfelemtől. Kapcsolatba lépni a leendő esküdtekkel alighanem a legnagyobb bűnnek számít, amit csak egy jogász elkövethet. Ehhez már csak az ellenfél telefonjának lehallgatása mérhető. Ostobán festenek a magukra erőltetett méltatlankodástól.
A tövényszéki írnok összetereli és leülteti az esküdteket. A listára felvett kilencvenkettőből hatvanegy jelent meg. Kettő meghalt. Néhányan megbetegedtek. Hárman idős korukra hivatkozva maradtak távol, mások személyes okokkal mentették ki magukat. Miközben az írnok nevükön szólítja az esküdteket, én jegyzetelek. Úgy érzem, mintha már hónapok óta ismerném ezeket az embereket. A hatos számú esküdt Billy Porter, aki tegnap este állítólag telefonon keresett. Kíváncsi vagyok, sikerül-e Drummondnak hatnia rá.
A Great Benefit képviseletében Jack Underhall és Kermit Aldy van jelen. Drummond és csapata mögött foglalnak helyet. Hét feszesre szabott öltöny, hét komor, fenyegető tekintet mered az esküdtekre. Mosolyogjatok, fiúk, lányok! Igyekszem biztató, barátságos arckifejezéssel nézni rájuk.
Ahogy a bíró belép a terembe, mindenki felemelkedik. Kipler megnyitja a tárgyalást. Üdvözli az esküdteket, és egy rövid, ám annál velősebb beszédet rögtönöz az állampolgári kötelességekről és az esküdtek feladatairól. Néhány kéz a magasba lendül, amikor megkérdi: kívánja-e valaki alapos okkal kimenteni magát. Egyenként a pulpitushoz inti őket, ahol fojtott hangon előadják kérelmüket. A feketelistámon szereplő öt vállalati vezető közül négyen már ott sugdosnak a bíró fülébe. Kipler – és ez aligha mondható meglepőnek – helyt ad a kérésüknek.
Múlik az idő, de legalább tanulmányozhatjuk az esküdteket. Az ültetésből ítélve az első három soron túlra nem fogunk eljutni. Ez harminchat embert jelent. És mindössze tizenkét rendes esküdtre meg két pótesküdtre van szükség.
A padok között, közvetlenül a védelem asztala mögött két jól öltözött idegenre figyelek fel. Az esküdtszéki konzultánsok, ha jól sejtem. Árgus szemmel lesik embereink minden mozdulatát. Kíváncsi vagyok, hogy a mi kis cselszövésünk félre tudta-e vezetni ezeket a lélekbúvárokat.
A bíró még hét esküdtet elenged, úgyhogy már csak ötvenen vannak. Aztán röviden összefoglalja az ügyet, majd bemutatja a feleket és képviselőiket. Buddy nem tartózkodik a tárgyalóteremben. Buddy a Fairlane-ben ücsörög.
Kipler ekkor nekilát, hogy elsorolja a rutinkérdéseit. Felszólítja az esküdteket, hogy tartsák magasba a kezüket, amennyiben válaszolni kívánnak. Ismeri-e önök közül bárki a feleket, képviselőiket vagy a tanúkat? Kötött-e korábban bárki biztosítást a Great Benefit társasággal? Perben áll-e bárki az itt megjelent felekkel? Perelt-e már az esküdtek közül valaki biztosítótársaságot?
Néhányan jelentkeznek. Idegesen, kapkodva beszélnek, de a harmadik-negyedik válasz után már megtörik a jég. Elhangzik néhány tréfás megjegyzés, amitől mindenki megkönnyebbül egy kicsit. Időnként, nagyon rövid időre eszembe jut, hogy én idetartozom. Meg tudom csinálni, mondogatom magamnak, elvégre jogász vagyok. Persze eddig még a számat sem kellett kinyitnom.
Kipler átadott nekem egy listát azokról a kérdésekről, amelyeket majd fel fog tenni az esküdteknek; mindent kiszed belőlük, amit tudni szeretnék. Nincs ebben semmi szabálytalan. A listát Drummond is megkapta.
Jegyzetelek, fürkészem az embereket, megrágok minden szót, ami elhangzik. Deck is figyel. Majd szétvet az öröm, hogy az esküdteknek sejtelmük sincs róla: ő velem van.
Ólomlábakon vánszorog az idő, és Kipler kérdéseinek nem akar vége szakadni. Már a második óra is letelt, mire befejezi. Azt az átkozott csomót már megint ott érzem a gyomromban. Pedig most rajtam a sor, hogy először adjam elő a mondókámat egy igazi tárgyaláson.
Felállók, odasétálok a korláthoz, barátságos mosolyt küldök az esküdtek felé, majd elmondom azt a néhány szót, amit már ezerszer begyakoroltam:
– Üdvözlöm önöket. Nevem Rudy Baylor, a felperes, a Black család képviselője vagyok. – Eddig rendben. Most, hogy a bíró két órán gyötörte őket, már alig várják, hogy valami mást is halljanak. Tekintetem őszinte melegséget sugároz. – Kipler bíró sok mindent, nagyon fontos dolgokat kérdezett önöktől. Kitért mindarra, amit tudni szerettem volna, úgyhogy nem fecsérlem az idejüket. Mindössze egy kérdést teszek fel. Van-e bárkinek önök közül valamilyen oka arra, hogy ne vegyen részt ennek az esküdtszéknek a munkájában, illetve ennek az ügynek a tárgyalásán?
Senki sem válaszol, erre számítottam, Már több mint két órája itt ülnek velem szemben, és én sem akartam mást, csupán üdvözölni őket, kedvesen rájuk mosolyogni és röviden szólni hozzájuk. Nincs rosszabb, mint egy szószátyár ügyvéd. Különben is, az az érzésem, hogy Drummond majd alaposan próbára teszi türelmüket.
– Köszönöm – mondom mosolyogva, majd lassan visszafordulok az asztalomhoz, és fennhangon így szólok: – Bíró úr, nincs semmi kifogásom az itt jelen lévő potenciális esküdtek ellen. – A székemhez lépek, és ahogy leülök, megsimogatom Dot vállát.
Drummond már áll. Megpróbál nyugodt, nyájas arcot erőltetni magára, de érződik rajta a belső feszültség. Bemutatkozik, ejt néhány szót az ügyfeléről és arról, hogy a Great Benefit nyereséges nagyvállalat, ami önmagában még nem bűn, ugyebár? Van ez ellen bárkinek kifogása? Drummond helytelenül jár el, mert úgy viselkedik, mintha máris a tárgyaláson lennénk. De arra azért vigyáz, hogy ne figyelmeztessék. Azt hiszem, jobb, ha csendben maradok. Úgyis megfogadtam, hogy csak akkor teszek ellenvetést, ha biztos vagyok az igazamban. Drummond ügyesen fűzi kérdéseit. Lágy hangja bizalomkeltő. Deresedő haja bölcs, tapasztalt férfiút sejtet.
Kitér még egy-két dologra anélkül, hogy egyetlen választ is kapna. Elhinti a magvakat. Majd egyszerre csak előrukkol.
– És most szeretnék egy lényeges kérdést feltenni – mondja komolyan. – Kérem, nagyon figyeljenek. Létfontosságú dologról van szó. – Hosszú, drámai szünet. Drummond mély lélegzetet vesz. Beszélt-e valaki önök közül bárkivel erről az ügyről?
Szavai felröppennek a tárgyalóterem néma csendjében, majd a címzettek lassan felfogják a jelentésűket. Ez már nem is kérdés, hanem vád. A védelem asztala felé pillantok. Hill és Plunk meredten bámul rám. Morehouse és Grone az esküdteket nézi.
Drummond néhány pillanatig mozdulatlanul áll, készen arra, hogy lecsapjon az első emberre, aki veszi magának a bátorságot, hogy felemelje a kezét, és azt mondja: „Igen, a felperes képviselője tegnap este nálam járt!” Drummond tudja, hogy valakinek válaszolnia kell, biztosan tudja. Majd ő kideríti az igazságot, majd ő leleplez engem és bűntársamat, a korrupt segédügyvédet. Majd ő elintézi, hogy a bíróság megrójon és végül kizárjanak az ügyvédi kamarából. Ezt a bírósági ügyet pedig évekre elhalasztják. Mindjárt válaszol valaki!
Drummond lassan engedni kezd feszes, katonás tartásából. A levegőt lassan kifújja a tüdejéből. Micsoda simlis társaság!
– Létfontosságú dologról van szó – mondja. – Tudnunk kell. Hangja bizalmatlan.
Senki sem mozdul. Az esküdtek Drummondot figyelik, aki kérdéseivel nyugtalanná tette őket. Na, folytasd, te nagyokos.
– Megpróbálok másként fogalmazni – mondja Drummond hűvös hangon. – Beszélt-e önök közül bárki a tegnapi napon az itt ülő Mr. Baylorral vagy az amott helyet foglaló Mr. Deck Shifflettel?
Felpattanok.
– Tiltakozom, bíró úr! Ez képtelenség!
Kipler alig bírja türtőztetni magát.
– A tiltakozásnak helyt adok! Mit művel maga, Mr. Drummond?! – A mikrofonba üvölt, valósággal beleremegnek a falak.
Drummond a pulpitus felé fordul.
– Bíró úr, jó okunk van feltételezni, hogy a leendő esküdteket valaki megpróbálta befolyásolni.
– Nono, csak nem engem vádol? – kérdem mérgesen.
– Nem értem, mit akar, Mr. Drummond – mondja Kipler.
– Ezt talán az ön irodájában kellene megbeszélnünk – válaszolja Drummond, egy pillanatra sem véve le rólam a szemét.
– Menjünk – vágok vissza, és hátralököm a székem, mintha verekedni készülnék.
– A bíróság rövid időre visszavonul – szól Kipler a törvényszolgához.

 

Drummond és én egymással szemben ülünk a bíró asztalánál. A Tinley Britt négy másik ügyvédje mögöttünk áll. Kipler egészen fel van dúlva. – Adja elő, miről van szó, legyen szíves – sürgeti Drummondot.
– A potenciális esküdteket befolyásolták – válaszolja.
– Honnan tudja?
– Ezt nem árulhatom el. De biztosan tudom.
– Ne játsszon velünk, Leo. Bizonyítékot akarok.
– Nem mondhatom meg, megszegném titoktartási kötelezettségemet.
– Képtelenség! Beszéljen!
– Úgy van, ahogy mondtam, bíró úr.
– Engem vádol? – kérdezem.
– Igen.
– Elment az esze.
– Nagyon furcsán viselkedik, Leo – néz rá a bíró.
– Azt hiszem, be tudom bizonyítani – állítja Drummond magabiztosan.
– Hogyan?
– Engedje meg, hogy befejezzem az esküdtek kihallgatását. Ki fog derülni az igazság.
– Eddig se derült ki semmi.
– Még szinte bele se kezdtem.
Kipler egy pillanatra elgondolkodik. Ha az ügy lezárult, mindent feltárok előtte.
– Szeretnék néhány esküdtet külön kikérdezni – mondja Drummond. Ez nem szokás, de a bírónak joga van megengedni.
– Mit szól hozzá, Rudy?
– Nincs ellenvetésem. – Ami engem illet, már alig várom, hogy Drummond elkezdje megdolgozni állítólagos befolyásolt áldozatainkat. – Nincs rejtegetnivalóm. – Egy-két szarházi mögöttem hirtelen köhögni kezd.
– Rendben. A saját sírját ássa, Leo. Csak próbálja tartani magát a szabályokhoz.

 

– Mit csináltak ott benn? – kérdezi Dot, ahogy visszatérek az asztalhoz.
– Csupa jogi akadékoskodás – súgom. Drummond a korlátnál áll. Az esküdtek mélységes gyanakvással néznek rá.
– Nos, mint mondtam, rendkívül fontos megtudnunk, kapcsolatba lépett-e valaki önökkel annak érdekében, hogy tájékoztatást adjon erről az ügyről. Kérem, jelentkezzenek, ha így történt. – Úgy beszél, mint egy tanító az elemi iskola első osztályában.
Sehol egy kéz.
– Súlyos törvénysértés, ha az ügyben érintett felek valamelyike közvetlen vagy közvetett módon kapcsolatba lép a majdani esküdtekkel. Messzemenő következményekkel járhat mind a kapcsolatot kezdeményező személy, mind a kapcsolatot elhallgató esküdt számára. – Ez nagyon fenyegetően hangzik.
Senki sem jelentkezik. Senki sem mozdul. Csupán egy maroknyi dühös ember néz farkasszemet Drummonddal.
Drummond a másik lábára nehezedik, megdörzsöli az állát, és Billy Portert veszi célba.
– Mr. Porter – kezdi mélyen zengő hangon, és Billy megremeg, mintha áramütés érte volna. Kiegyenesedik és biccent. Arca elvörösödik.
– Mr. Porter, egyetlen kérdést fogok feltenni önnek. Szeretném, ha nyíltan válaszolna.
– Nyílt kérdésre nyíltan válaszolok – morogja a férfi dühösen. Porter nem olyan fickó, akivel packázni lehet. Drummond helyében én nem húznék vele ujjat.
Drummond elhallgat egy pillanatra, majd folytatja kockázatos játékát.
– Nos, Mr. Porter, beszélt avagy nem beszélt tegnap este telefonon Mr. Rudy Baylorrel?
Felpattanok, széttárt karral, elképedve meredek Drummondra; adom az ártatlant, eljátszom, mintha úgy látnám, elment a józan esze. De nem szólok egy szót sem.
– A fenébe, dehogy beszéltem – mondja Porter, és még jobban elvörösödik.
Drummond előredől, mindkét kezével megmarkolja a vastag mahagónikorlátot. Nézi Billy Portert, aki az első sorban, alig másfél méternyire ül tőle.
– Biztos benne, Mr. Porter? – makacskodik.
– Átkozottul biztos vagyok!
– Én mégis azt hiszem, hogy beszélt – mondja Drummond, aki most már teljesen elveszítette az önuralmát, szinte magánkívül van. Mielőtt megakadályozhatnám, s mielőtt még Kipler a helyére küldhetné Leót, Billy Porter felugrik a székéről, és ráveti magát a kiváló Mr. Drummondra.
– Meghazudtolsz, te szemét! – üvölti éles hangon Porter, ahogy nyakon ragadja Drummondot. Drummond átesik a korláton, cipői a levegőben keringenek. Sikoltozás tölti be a termet. Az esküdtek felugranak. Porter Drummondon térdel, aki viaskodik, rúgkapál, és megpróbál behúzni egyet Porternek.
T. Pierce Morehouse és ifjabb M. Alec Plunk felpattannak ültükből, és belevetik magukat a csetepatéba. A többiek követik őket. A teremszolga is sebtében ott terem. Két esküdtjelölt megpróbálja szétválasztani őket.
Én ülve maradok, kéjes örömmel gyönyörködöm benne, hogyan csépelik egymást. Kipler akkor ér a korláthoz, amikor Portert már leráncigálták Drummondról, ő pedig éppen föltápászkodik. A verekedőket szétválasztották. A második pad alatt találtak egy cipőt, visszaszolgáltatták Leónak, aki elővigyázatosságból egy pillanatra sem veszi le a szemét Porterről, miközben leporolja magát. Portert lefogják, de hamarosan ő is megnyugszik.
Az esküdtszéki konzultánsok döbbenten állnak. Számítógépes modelljeik darabokra hulltak. Elegáns elméleteiket kihajíthatják az ablakon. Ebben a mostani helyzetben semmi hasznukat nem tudják venni.

 

Rövid szünet után Drummond indítványt tesz az esküdtszék valamennyi tagjának felmentésére. Kipler elutasítja a javaslatot.
Mr. Billy Porter, akit felmentettek esküdti kötelezettségei alól, dühösen távozik. Feltehetően még számolni akar Drummonddal. Remélem, megvárja a kapu előtt, és jól elagyabugyálja.

 

A kora délutánt a bírói irodában töltjük az esküdtek kiválogatásával, ami meglehetősen hosszú és fáradságos feladat. Drummond és csapata határozottan ellenez mindenkit, akit Deck vagy én említettünk telefonon tegnap este. Meg vannak győződve róla, hogy valami úton-módon megvesztegettük a társaságot, és rávettük őket, hogy maradjanak békében. Rettenetesen zordak, a világért sem pillantanának rám.
Az eredmény csodálatos, éppen ilyen esküdtszékről álmodtam. Hat fekete nő, valamennyien édesanyák. Két fekete férfi, az egyik diplomás, a másik egy egykor teherautó-sofőrként dolgozó mozgássérült. Három fehér férfi, közülük ketten szakszervezeti munkások. A harmadik pedig úgy négy háztömbnyire lakik a feketéktől. Egy fehér nő, egy jól menő ingatlanügynökség vezetőjének a felesége. Tőle nem tudtam megszabadulni, de nem aggódom. Az ítélethez a tizenkettőből mindössze kilenc egybehangzó szavazatra van szükség.
Délután négy órakor az esküdtek végre elfoglalhatják helyüket, és letehetik az esküt. Kipler elmagyarázza nekik, hogy az érdemi tárgyalás egy hét múlva kezdődik, de addig nem beszélhetnek a perről senkivel. Ekkor előáll egy javaslattal, ami első hallásra megrémít, de utánagondolva remek ötletnek tűnik. Felkéri mindkét fél képviselőjét, engem és Drummondot, hogy szóljunk néhány szót az esküdtekhez, csak úgy kötetlenül, nem hivatalosan. Foglaljuk össze röviden az álláspontunkat. Szigorúan ragaszkodva a tényekhez.
Meglepődöm, erre még nem volt példa a bírói gyakorlatban. Mindazonáltal legyűröm félelmemet, és az esküdtek elé állok. Beszélek egy kicsit Donny Rayről, az általa kötött egészségbiztosításról, s hogy miért tekintjük vétkesnek a Great Benefit álláspontját. Öt perc alatt be is fejezem.
Ekkor Drummond lép elő; a vak is láthatja, hogy az esküdtek arcára kiül a bizalmatlanság. Drummond elnézést kér a kellemetlen közjátékért, de botor módon elsősorban Portert hibáztatja. Micsoda szűklátókörűség. Előadja a tények saját szája íze szerint tálalt változatát, majd hozzáteszi: őszintén sajnálja, hogy Donny Ray meghalt, de nevetséges lenne ügyfelét tenni felelőssé a szerencsétlenségért.
Nézem a munkatársait és a fiúkat, akik a Great Benefit képviseletében vannak itt. Tele van a nadrágjuk. A lényeik egy lyukas garast sem érnek. Az esküdtszék a felperes oldalán áll. Az alperes ügyvédei ellenséggé váltak. Nemcsak emberi és szakmai hitelüket vesztették el, de még jól el is agyabugyálták őket.
A bíró berekeszti a tárgyalást, az esküdtek hazaballagnak.

 

 

Negyvenhárom

Hat nappal azután, hogy kiválogattuk az esküdteket, és négy nappal a tárgyalás megkezdése előtt egy clevelandi ügyvéd keres az irodámban telefonon. Miután egy fia ügyvédet sem ismerek Clevelandben, rögtön gyanút fogok, és igyekszem kiszedni a pasasból a nevét. Ez úgy tíz másodpercig tart, ekkor mondat közben finoman félbeszakítom, és előadok egy kisebbfajta színjátékot, mintha megszakadt volna a vonal. Újabban mindig valami baj van a készülékkel, harsogom a kagylóba, hogy Deck értse, miről van szó. Aztán kiszaladok az utcára, ahol a Volvo parkol. Butch átvizsgálta a rádiótelefonomat, s nem talált benne poloskát. A központ segítségével visszahívom a clevelandi ügyvédet.
Kiderül, hogy borzasztóan fontos ügyben keres.
Az ügyvédet Peter Corsának hívják. Munkajogra szakosodott, és az alkalmazottakat sújtó hátrányos megkülönböztetésekkel foglalkozik. Ezúttal egy Jackie Lemancyzk nevű ifjú hölgyet képvisel, aki azután kereste fel az irodáját, hogy a Great Benefit váratlanul és minden elfogadható indok nélkül elbocsátotta. Ügyfele most az ő segítségével szeretné orvosolni sérelmeit. Ms. Lemancyzk, a tudomásomra jutott hírekkel ellentétben, nem hagyta el Clevelandét. Csupán új lakásba költözött, és titkosította a telefonszámát.
Elmondom Corsának, hogy több tucat telefonhívást bonyolítottam már le Clevelandbe, de nem sikerült Jackie Lemancyzk nyomára akadnom. A vállalat egyik emberétől, Richard Pellrodtól úgy hallottam, hogy visszatért eredeti otthonába, valahová Indiana déli vidékére.
Ez nem igaz, mondja Corsa. Ms. Lemancyzk Clevelandben rejtőzik, nem hagyta el a várost.
A hallottak lassacskán gyönyörű, zaftos történetté állnak össze; Corsa nem fukarkodik a részletekkel.
Ügyfelének több főnökével is viszonya volt, míg a Great Benefitnél dolgozott. Corsa biztosít róla, hogy a hölgy rendkívül vonzó. Mindig aszerint léptették elő vagy kapott fizetésemelést, hogy hajlandó volt-e ágyba bújni ezzel vagy azzal. Egyszer még az igényvizsgálati osztályvezetőjévé is kinevezték, ő volt az első nő, aki ilyen magasra jutott a cégnél. Amikor azonban szakított a cég alelnökével, visszahelyezték régi munkakörébe. Az alelnök, Everett Lufkin, ócska alak, de szeret etyepetyézni.
Egyetértek Corsával, hogy Lufkin ócska alak. Négy órán át faggattam az előzetes kihallgatás során, és jövő héten ismét nekiugrom a tárgyaláson, amikor majd ott ül a tanúk padján.
Ms. Lemancyzk szexuális zaklatás és egyéb jogsérelmek miatt fordul a bírósághoz, de arról is tudomása van, hogy milyen sötét mesterkedések folynak az igényvizsgálati osztályon. Elvégre az igényvizsgálatért felelős alelnök szeretője volt! Rengeteg per fog indulni, jósolja Corsa.
Végül felteszem a döntő kérdést.
– Eljön tanúskodni?
Corsa nem biztos benne. Talán. De nagyon be van ijedve. Ezek undorító figurák, és a bőrük alatt is pénz van. Lemancyzk jelenleg pszichiátriai kezelés alatt áll, és nagyon labilis idegállapotban van.
Az ügyvéd beleegyezik, hogy védencét felhívjam telefonon. Megbeszéljük, hogy egy késő éjszakai órán, a lakásomból jelentkezem majd. Elmagyarázom Corsának, hogy jobban teszi, ha nem az irodámban próbál utolérni.
Folyvást csak a tárgyalás jár a fejemben. Amikor egyedül vagyok az irodában, fel-alá járkálok, és magamban beszélek: ecsetelem az esküdteknek a Great Benefit szörnyű visszaéléseit, keresztkérdéseket teszek fel a vállalat embereinek, tapintatosan faggatom Dotot, Ront és dr. Kordot, végül vaskövetkezetességgel felépített perbeszédemmel lehengerlem az esküdtszéket. Még mindig nehezemre esik, hogy fapofával tízmilliós kártérítést kérjek ügyfelem számára. Talán, ha ötvenéves lennék, túl lennék már száz meg száz eseten és tudnám, mi a fenét művelek valójában, igen, akkor esetleg jogom lenne tízmilliót kérni az esküdtektől. De hogy egy zöldfülű, kezdő ügyvéd, aki mindössze kilenc hónapja jött ki az egyetemről, ilyen képtelenséggel álljon elő, az igazán nevetséges.
Közel vagyok hozzá, hogy megüssem a főnyereményt, hogy nyilvános tárgyaláson tönkretegyem a Great Benefit biztosítótársaságot, de minden órában küzdenem kell azért, hogy ne szaladjon el alattam a ló. Átkozottul nehéz. Mert úgy tűnik, minden a kezemre játszik: a tények, az esküdtek, a bíró, a másik oldal beijedt ügyvédei. És hatalmas pénzről van szó.

 

Egy órán keresztül beszélgetek Jackie Lemancyzkkal. Olykor erősnek és határozottnak tűnik, máskor alig bírja összeszedni magát. Folyton azt ismételgeti, hogy ő nem akart lefeküdni ezekkel az emberekkel, de másként képtelen volt előrejutni. Elvált, két gyereke van.
Beleegyezik, hogy leutazzon Memphisbe. Felajánlom, hogy fizetem a repülőjegyét, és higgadt magabiztossággal megnyugtatom, cégem szilárd anyagi háttérrel rendelkezik. Megígérted velem, hogy amennyiben eljön tanúskodni, az meglepetés lesz a Great Benefit számára.
Halálosan retteg tőlük. Azt hiszem, nagyszerű lenne egy kis meglepetés a kedvenc biztosítómnak.

 

Hétvégére beköltözünk az irodába. Csak néhány órára pihenünk le otthon, aztán mint az elkódorgott bárányok, visszasomfordálunk az irodába, hogy még ráhúzzunk egy kicsit.
A megnyugvás ritka pillanatait Tyrone Kiplernek köszönhetem. Hányszor mondtam magamban köszönetet neki azért, hogy már a tárgyalás előtt egy héttel kiválogatta az esküdteket, és lehetővé tette számomra, hogy néhány szót szóljak hozzájuk. Amíg az esküdtszék tagjai ismeretlenek voltak, rettenetesen féltem. Most már láttam az arcukat, tudom a nevüket, beszéltem is velük anélkül, hogy a jegyzeteimbe pillantottam volna. Rokonszenvesnek találnak. A másik fél képviselőjének viszont nem sikerült a szívükbe lopnia magát.
Bármilyen tapasztalatlan vagyok is, bízom benne, hogy Kipler bíró megóv önmagámtól.
Vasárnap úgy éjfél körül búcsúzunk el egymástól Deckkel. Amikor kilépek az irodából, lágyan szállingózik a hó. Memphisben a legenyhébb hóeséskor is egyhetes iskolai szünetet tartanak, és valamennyi kormányhivatal bezár. A város eddig még nem vásárolt hókotró gépet. Magam sem tudom, mit akarok, hóvihart, hogy holnap elmaradjon a tárgyalás, vagy tiszta időt, hogy végre túl legyek az egészen.
Mire az autóval megállók a lakásom előtt, a hóesés eláll. Lehajtok két üveg meleg sört, és imádkozom, hogy jöjjön álom a szememre.

 

– Kíván-e valaki valamilyen előzetes bejelentést tenni? – kérdi Kipler bíró az irodájában gyülekező, meglehetősen feszült társaságtól. Drummond mellett ülök, mindketten az asztal másik oldalán helyet foglaló bíróra függesztjük a tekintetünket. Szemem vörös az átvirrasztott éjszakától, fejfájás gyötör, agyamban egymást kergetik a gondolatok.
Csodálkozva látom, hogy Drummond is milyen fáradt. Ahhoz képest, hogy a fél életét tárgyalótermekben töltötte, kissé megviseltnek tűnik. Nagyon jó. Remélem, ő is az aktáiba temetkezve töltötte a hétvégét.
– Semmi sem jut az eszembe – mondom. Nem okozok meglepetést, ritkán fordul elő, hogy érdemben hozzászólok ezekhez a kis megbeszélésekhez.
Drummond is a fejét rázza.
– Lehetséges volna, hogy megállapodjunk a csontvelő-átültetés költségeinek összegében? – kérdezi Kipler. – Ha igen, akkor eltekinthetünk attól, hogy Gaskint beidézzük tanúként. Úgy néz ki, hogy a költségek hozzávetőlegesen százhetvenötezer dollárt tesznek ki.
– Részemről rendben – válaszolom.
Az alperes ügyvédje nyer a költségek leszorításán, de Drummondnak jelen esetben egyre megy, hogy több vagy kevesebb.
– Ésszerűen hangzik – mondja közönyösen.
– Ez most azt jelenti, hogy igen? – csattan fel Kipler.
– Igen.
– Köszönöm. És mi a véleményük a többi költségről? Úgy nagyjából huszonötezer dollár tűnik a reális összegnek. Megállapodhatunk tehát abban, hogy a keresetben megjelölt tényleges kár mértéke méltányosan számolva kétszázezer dollár? Megállapodhatunk ebben? – Kipler ellenséges pillantást vet Drummondra.
– Részemről rendben – mondom, és biztos vagyok benne, hogy az agyára megyek Drummondnak.
Kipler jegyzetel valamit.
– Köszönöm. Kíván még szólni valaki, mielőtt elkezdjük? Mi a véleményük a peren kívüli egyezség lehetőségéről? Gondolják, hogy esetleg…
– Bíró úr – kezdem határozottan. Ezt már százszor végiggondoltam. – Ügyfelem nevében szeretném közölni, hogy egymillió-kétszázezer dolláros összegért hajlandóak vagyunk a peren kívüli egyezségre.
Az alperes képviselői tudják, hogy a felperes egyezségi indítványát – bármilyen légyen is az – kellő meghökkenéssel és kétkedéssel kell fogadniuk. Az én javaslatomat is a szokásos fejrázással és krákogással veszik tudomásul, sőt valaki még halkan kuncog is mögöttem arrafelé, ahol a tányérnyalók ülnek.
– Maga álmodozik – veti oda epésen Drummond. Azt hiszem, tényleg kicsúszott a lába alól a talaj. Amikor ez az ügy elkezdődött, Leo még kifogástalan úriember volt, a paragrafusok utolérhetetlen nagymestere, aki mindenhol megállja a helyét. Most viszont úgy viselkedik, mint egy duzzogó elsőéves joghallgató.
– Ellenjavaslat, Mr. Drummond? – kérdezi Kipler.
– Kitartunk a kétszázezer mellett.
– Rendben. Kezdjük a tárgyalást. Mindkét fél tizenöt percet kap a nyitóbeszédre. Természetesen hamarabb is befejezhetik.
Nyitóbeszédemet már vagy tucatszor elpróbáltam, nem hosszabb hat és fél percnél. Bevezetik az esküdteket, a bíró néhány üdvözlő szó kíséretében kioktatja őket a teendőikről, aztán enyém a terep.
Ha nagyon gyakran fogom ezt csinálni, egy napon alighanem még jó színész is válik belőlem. De arra egyelőre még várni kell. Most egyszerűen csak szeretnék túlesni az egészen. Kezemben tartom a jegyzeteimet, egyszer-kétszer beléjük pillantok, és előadom az esküdteknek az álláspontomat. Az ügyvédek részére fenntartott emelvény mellett állok, új öltönyömben, akár egy nagymenő jogász. A tények egyöntetűen mellettem szólnak, ily módon tehát nem szükséges cáfolnom őket. Létrejött egy egészségbiztosítási szerződés, a díjat minden héten időben befizették, a biztosított Donny Ray volt, akit jól átvertek, amikor megbetegedett. Végül meg is halt az általunk is ismert okok miatt. Önök, tisztelt esküdtek, találkozni fognak Donny Rayjel, bár csupán egy videoszalag segítségével. Donny Ray már halott. És mi nem csupán azt követeljük, hogy a Great Benefit fizesse meg azt, amivel már kezdettől fogva tartozik, hanem azt is, hogy nyerje el méltó büntetését az általa elkövetett jogsértés miatt. A Great Benefit nagyon gazdag cég, azon tollasodott meg, hogy beszedte a biztosítási díjakat, aztán nem fizetett a biztosítottaknak. Miután valamennyi tanút meghallgattuk, ismét önök elé állok, és kérni fogom, hogy nagy összegű büntető kártérítés megfizetésére kötelezzék a Great Benefit biztosítótársaságot.
Rendkívül fontos, hogy ezt a magot időben elültessem. Az esküdteknek tudniuk kell, hogy a Great Benefit már nagy pénzeket lenyelt, és megérdemli, hogy megbüntessék.
A nyitóbeszéd jól sikerült. Nem dadogtam, nem remegett a hangom, és Drummondnak sem volt ellenvetése. Lefogadom, hogy Leo a tárgyalás nagy részében a fenekén marad. Egyetlen porcikája sem kívánja, hogy Kipler megszégyenítse, főleg nem ez előtt az esküdtszék előtt.
Helyet foglalok Dot mellett. Egyedül mi ketten ülünk a hosszú ügyvédi asztal mögött.
Drummond magabiztosan lép az esküdtek elé, kezében a biztosítási kötvény egy másolatával. Drámai hangot üt meg:
– Itt látható az a biztosítási kötvény, amit Mr. és Mrs. Black vásárolt – mondja, magasba tartva a papírt, hogy mindenki láthassa. És ebben a kötvényben sehol sem szerepel, hogy a társaságnak fedeznie kell egy csontvelő-átültetés költségeit. – Hosszú szünetet tart, megvárva, míg felfogják szavai értelmét. Az esküdtek nem kedvelik Leót, de azért figyelnek rá. – A szerződés, melynek értelmében heti tizennyolc dollárt kell a biztosítottnak befizetni, nem vonatkozik a csontvelő-átültetésre. A felperes ennek ellenére kétszázezer dollárt követelt ügyfelemtől – ugye kitalálják, miért – egy csontvelő-átültetés költségeinek fedezésére. Ügyfelem elutasította a térítési igényt, de távolról sem rosszindulatból Donny Ray Black iránt. Számára itt nem életről vagy halálról volt szó, csupán arról, hogy mi szerepel a szerződésben. – Színpadiasan meglengeti a kötvényt: tényleg hatásos. – És most nemcsak kétszázezer dollárt követelnek teljesen alaptalanul, hanem ezenkívül még tízmillió dollárt is nem vagyoni kár címén. Ezt ők büntető kártérítésnek nevezik, ami nevetséges. Én mohóságnak nevezném.
Ez szépen hangzott, kár, hogy nem fedi az igazságot. A szerződés konkrétan a szervátültetést zárja ki, ellenben nem említi a csontvelő-transzplantációt. Megszövegezői baklövést követtek el, amikor kihagyták. Az új kötvényt, amit Max Leubergtől kaptam, már úgy fogalmazták, hogy abból kiderüljön, a szerződés nem vonatkozik a csontvelő-átültetésre.
Drummond védelmi stratégiája világos. Ahelyett, hogy tompítva az ügy élét, elismerné: az óriásvállalat valamelyik eldugott irodájában néhány ismeretlen fajankó hibát követett el, minden felelősséget elhárít. Kijelenti, hogy a csontvelő-átültetés rendkívül megbízhatatlan, tökéletlen eljárás, egyáltalán nem elfogadott és bevett módja a súlyos leukémiás megbetegedések gyógyításának.
Orvoshoz méltó szakszerűséggel beszél arról, milyen kicsi az esélye annak, hogy megfelelő donort találjanak – olykor millió ember közül egy, ha megfelel –, s hogy maga a műtét milyen ritkán sikerül. Újból és újból elismétli a kulcsmondatot: – Egyszerűen nincs benne a szerződésben.
Úgy döntött, most jól megszorongat. Amikor másodszor ejti ki a száján a mohóság szót, felugróm és tiltakozom. A nyitóbeszédben nincs helye szónokias fordulatoknak, azok a végére maradnak. Ezúttal csupán arról beszélhet, hogy véleménye szerint mit tanúsítanak a bizonyítékok.
Kipler – imádom a fickót – gyorsan rávágja: – Helyt adok.
Az első csörtet megnyertem.
– Sajnálom, bíró úr – mondja őszintén Drummond. Majd bemutatja a tanúit, hogy kik ők, és miről fognak beszélni. Lendülete megcsappan, jobban tenné, ha tíz perc után elhallgatna. Tizenöt perc elteltével Kipler figyelmezteti; Drummond köszönetet mond az esküdteknek, és a helyére megy.
– Hívja be a felperes első tanúját, Mr. Baylor – szól Kipler. Arra sincs időm, hogy megijedjek.
Dot Black lép idegesen a tanúk emelvényére. Leteszi az esküt, és helyet foglal. Tekintetét az esküdtekre függeszti. Egyszerű kartonruhát visel, meglehetősen régi darab, de Dot csinos benne.
Dot és én kész forgatókönyv szerint dolgozunk. Egy hete adtam át neki a szöveget, s már vagy tízszer átvettük. Én felteszem a kérdéseimet, ő válaszol rájuk. Halálra van rémülve – joggal. Szavai tompán, élettelenül kopognak. Pedig mondtam neki, hogy nem baj, ha ideges. Az esküdtek is emberek. Neve, férje, családja, foglalkozása, a biztosítási szerződés, hogyan éltek Donny Rayjel a betegsége előtt, a betegsége alatt, és mi történt a halála óta. A szemét törölgeti, de megőrzi lélekjelenlétét. Óvtam attól, hogy sírjon. Éneikül is el tudja képzelni mindenki a gyászát.
Elmondja, milyen szörnyű érzés egy anyának, hogy képtelen segíteni haldokló fián. Levelekkel és telefonhívásokkal ostromolta a Great Benefit társaságot. Kongresszusi képviselőktől, szenátoroktól és polgármesterektől kért segítséget, hiába. Nyakára járt a helyi kórházak vezetőinek, hogy biztosítsanak ingyenes ellátást. Kétségbeesett igyekezetében még a barátaival és szomszédaival is szervezkedett, hogy pénzt hajtson fel valahonnan. De kudarcot vallott. Azonosítja a biztosítási kötvényt és a jelentkezési ívet. Kérdésemre elmondja, milyen körülmények között kötötték a szerződést, és Beszél Bobby Ott heti díjbeszedő látogatásairól.
Ezzel elérkeztünk a lényeghez. Átadom Dotnak az első hét elutasító levelet, hogy olvassa fel őket az esküdteknek. A vártnál is pocsékabbul hangzanak. Nyílt, indoklás nélküli elutasítás. Az igényvizsgálati osztály elutasítása azzal a megjegyzéssel, hogy a felügyeleti osztály felülvizsgálja a térítési igényt. A felügyeleti osztály elutasítása azzal a megjegyzéssel, hogy az igényvizsgálati osztály felülvizsgálja a térítési igényt. Elutasítás az igényvizsgálati osztálytól arra hivatkozva, hogy a biztosított betegsége már korábban is fennálló körülmény volt. Újabb elutasítás a felügyeleti osztálytól, mert a biztosító fizetési kötelezettsége nem áll fenn, tekintve, hogy Donny Ray, nagykorú lévén, nem tartozott a háztartáshoz. Elutasítás az igényvizsgálati osztálytól, mert a követelés alaptalan, a csontvelő-átültetés ugyanis nem szerepel a biztosítási szerződésben. Megint csak az igényvizsgálati osztálytól érkezett elutasítás: a csontvelő-átültetés egyelőre kísérleti stádiumban van, és nem tekintendő a fehérvérűség elfogadott gyógymódjának.
Az esküdtek nem szalasztanak el egyetlen szót sem. Érzik, hogy itt valami nagyon bűzlik.
A soron következő levél nem más, mint a goromba levél: „ostoba, ostoba, ostoba”. Fürkészőn figyelem az esküdtek arcát, ahogy hallgatják Dot felolvasását. Néhányuk láthatóan meghökken. Mások hitetlenkedve pislognak. Megint mások az alperes asztalát nézik, amely mögött az ellenfél csapatának tagjai elmerülten merednek maguk elé.
Amikor Dot a levél végére ér, csend borul a teremre.
– Kérem, olvassa fel még egyszer – mondom.
– Tiltakozom – ugrik fel Drummond.
– Elutasítom – vágja oda kurtán Kipler.
Dot újból felolvassa a levelet, ezúttal határozottabban és nagyobb beleéléssel. Én itt szeretném abbahagyni; átadom a tanút Drummondnak. Leo az emelvényre lép. Meg lennék lepve, ha durván beszélne Dottal, ezzel óriási hibát követne el.
Néhány tapogatózó kérdéssel kezdi arra vonatkozóan, hogy volt-e Dotnak már korábban is biztosítása, s hogy miért éppen ezt a kötvényt választotta. Mi volt a szándéka, amikor biztosítást kötött? Dot egyszerűen csak szeretett volna gondoskodni a családjáról, ennyi az egész. És az ügynök ezt ígérte. Mondott-e az ügynök bármit arról, hogy a szerződés a transzplantációkra is vonatkozik?
– Meg sem fordult a fejemben, hogy rákérdezzek – válaszolja Dot –, sosem volt szükségem átültetésre. – Néhány esküdt mosolyog, de senki sem nevet.
Drummond továbbra is arról faggatja, hogy olyan biztosítást akart-e kötni, amely kiterjed a csontvelő-átültetésre. Úgy látszik, ezzel akarja sarokba szorítani. Dot azonban kitart amellett, hogy azelőtt soha nem hallott ilyesfajta gyógykezelésről.
– Egyszóval, önnek nem az volt a szándéka, hogy kifejezetten olyan biztosítást kössön, mely kiterjed a transzplantációkra? – kérdezi Drummond.
– Nem gondoltam ilyen dolgokra, amikor megvásároltam a kötvényt. Csupán azt szerettem volna, hogy a szerződés teljes biztonságot nyújtson.
Drummond ezzel érzékeny pontot érint, de bízom benne, hogy az esküdtek hamar elfelejtik.
– Miért követel a Great Benefit társaságtól tízmillió dollárt? fordul Dothoz. Egy ilyen kérdés a tárgyalás elején végzetes következményekkel járhat, mivel azt a benyomást kelti, hogy a felperes pénzsóvár. Az ügyvéd rendszerint nem megbízója kérése alapján jelöli meg a büntető kártérítést, egyszerűen a hasára üt. Én sem beszéltem Dottal arról, hogy mennyit követel. De tudtam, hogy el fog hangzani a kérdés, mivel tanulmányoztam Drummond korábbi tárgyalásainak jegyzőkönyvét. Dot készen áll.
– Tízmilliót? – kérdezi.
– Jól mondja, Mrs. Black. Ön tízmillió dollárt követel az ügyfelemtől.
– Csak ennyit? – csodálkozik Dot.
– Bocsánat, nem értem.
– Azt hittem, jóval többet.
– Csakugyan?
– Hát persze. Az ügyfele milliárdokat zsebelt be, és megölte a fiamat. A fenébe is, sokkal többet követelek.
Drummond térde enyhén megroggyan. Egyik lábáról a másikra nehezedik. Végig mosolyog, figyelemre méltó tehetség. Ahelyett azonban, hogy valami ártalmatlan megjegyzéssel visszavonulna vagy szó nélkül leülne, elkövet egy utolsó hibát. Feltesz még egyet szokványos kérdései közül.
– Mire kívánja költeni a pénzt, amennyiben az esküdtszék megítéli önnek a tízmillió dollárt?
Képzeljék el, milyen nehéz lehet egy nyilvános tárgyaláson erre kapásból válaszolni. Dot azonban nem teketóriázik.
– Az Amerikai Leukémiások Szövetségének adományozom. Egy fillért sem kívánok megtartani a nyavalyás pénzükből.
– Köszönöm – mondja Drummond, és visszasiet az asztalához. Az esküdtszék soraiból kuncogás hallatszik, ahogy Dot lelép a tanúk emelvényéről, és helyet foglal mellettem. Drummond sápadtnak látszik.
– Milyen voltam? – suttogja Dot.
– Jól fenéken billentette – súgom vissza.
– Muszáj rágyújtanom.
– Mindjárt szünetet tartunk.
Behívom Ron Blacket tanúskodni. Ő is ismeri a forgatókönyvet, vallomása alig tart harminc percig. Mindössze annyit szeretnénk hallani Rontól, hogy elvégezték rajta a szükséges vizsgálatokat; kiderült, tökéletes párja ikertestvérének, és kezdettől fogva készen állt arra, hogy donor legyen. Drummondnak nincs kérdése. Már majdnem tizenegy óra, úgyhogy Kipler tízperces szünetet rendel el.
Dot a pihenőszobába szalad, hogy rágyújtson. Óvtam tőle, hogy az esküdtszék előtt dohányozzon. Deck és én az asztal fölé hajolva összehasonlítjuk jegyzeteinket. Ő a tárgyalás alatt mögöttem ül, és figyeli az esküdteket. Az elutasító levél felkeltette a tisztelt társaság figyelmét. A goromba levél pedig egyenesen felbőszítette őket.
Hozd ki őket a sodrukból, mondja Deck. Tartsd elevenen az indulatokat. Csak egy dühös esküdtszék ítél meg büntető kártérítést.
Dr. Walter Kord egyből magára vonja a tekinteteket, ahogy a tanúk emelvényére lép. Skót kockás sportzakót, sötét színű nadrágot és piros nyakkendőt visel – a sikeres fiatal orvos megtestesült mintaképe. Memphisi fiú, a helyi gimnáziumban végzett, majd a vanderbilti előkészítő főiskolára, onnan pedig a Duke Egyetem orvosi karára ment tanulni. Kifogástalan oklevelei vannak. Átfutom szakmai önéletrajzát, amelyből minden kétséget kizáróan kiderül, hogy Kord onkológus szakorvos. Átnyújtom neki a Donny Ray betegségéről készültjelentéseket, s ő szabatosan összefoglalja az esküdteknek, amit a kezelésről tudni kell. Kord, amikor csak teheti, köznyelven beszél, az orvosi szakkifejezéseket pedig rögtön elmagyarázza.
Neveltetésénél fogva utálja a tárgyalótermeket, ám ennek ellenére fesztelenül viselkedik.
– Elárulná az esküdteknek, mi is ez a betegség, Mr. Kord? – kérdezem.
– Természetesen. Az akut leukémia olyan betegség, mely elsősorban két korcsoportot támad meg: egyfelől a húsz és harminc év közötti fiatal felnőtteket, másfelől az idősebb korosztályt, rendszerint hetven fölött. A fehérek gyakrabban betegednek meg leukémiában, mint a színesek, és nem tudni, miért, a zsidó származásúak nagyobb számban esnek áldozatául, mint mások. A betegek között több a férfi, mint a nő. És az esetek zömében a kór oka ismeretlen. A leukémia a csontvelőt támadja meg, ahol a vér termelődik. A betegség során a fertőzések leküzdésében szerepet játszó fehérvértestek rosszindulatúvá válnak és kórosan elszaporodnak. A vörösvértestek száma megcsappan, aminek következtében a beteg sápadt, gyenge és vérszegény lesz. Az elszaporodott fehérvérsejtek gátolják a vérlemezkék – a csontvelőben található egyik sejttípus – termelődését is, ami sérülékenységhez, vérzékenységhez és gyakori fejfájáshoz vezet. Amikor Donny Ray felkeresett, szédülésről, légszomjról, fáradékonyságról, lázról és egyéb, influenzához hasonló tünetekről panaszkodott.
Kord doktorral múlt héten gyakoroltuk be a szöveget, ekkor kértem meg, hogy Donny Raynek nevezze az elhunytat, és ne Mr. Blacknek vagy ilyen-olyan páciensnek.
– És ön mit tett? – folytatom a kérdezést. Megy ez, mondom magamnak.
– A kór megállapítása érdekében csontvelőcsapolást rendeltem el, ami rutinvizsgálatnak számít ilyen esetekben.
– El tudná magyarázni az esküdteknek, miből áll egy ilyen vizsgálat?
– Természetesen. Donny Raynek a csípőcsontját csapoltuk meg. Hasra fektettem, egy kis felületen érzéstelenítettem, majd egy apró vágást ejtettem a bőrön, itt vezettem be a csapolótűt. Ez a hosszú szerszám két részből áll: egy üreges csőből és benne egy tömör pálcából. Miután a tű behatol a csontvelőbe, kihúzzuk a tömör pálcát, és egy üres szívócsövet illesztünk az üreges tű nyílásához. Az egész a fecskendőhöz hasonlóan működik, és segítségével kiszívható a folyékony csontvelő. A mintavétel után elvégezzük a szokásos vizsgálatokat, azaz megszámoljuk a fehér- és a vörösvértesteket. Donny Ray esetében meggyőződtünk arról, hogy a beteg akut leukémiában szenved.
– Mennyibe kerül egy ilyen vizsgálat?
– Körülbelül ezer dollárba.
– És Donny Ray hogyan fizetett?
– Amikor először jött a rendelőbe, kitöltötte a szokásos űrlapokat, és azt mondta, hogy a Great Benefit biztosítótársaság biztosítottja. Munkatársaim felvették a kapcsolatot a Great Benefittel, és meggyőződtek róla, hogy valóban létezik a Donny által említett biztosítási kötvény. Ekkor folytattam a kezelést.
Átnyújtottam neki az ide vonatkozó dokumentumokat, és ő azonosította őket.
– Kapott pénzt a Great Benefittől?
– Nem. A társaság közölte velünk, hogy betegem igényét különböző okok miatt elutasították. Hat hónap elteltével lemondtunk a követelésről. Mrs. Black havi ötvendolláros törlesztést fizet.
– Hogyan próbálta gyógyítani Donny Rayt?
– Gyógyszerekkel. Befeküdt a kórházba, és én katétert vezettem a kulcscsont alatti vastag érbe. Először egy intravénás gyógyszert adtunk neki, mely hét teljes napon át, huszonnégy órán keresztül áramlik a vérbe. Az első három nap Idarubicint is kapott. Ez a rendkívül erős hatású gyógyszer valósággal kisöpri a sejteket a csontvelőből. Emellett Allopurinollal, egy véralvadásgátlóval is kezeltük, mivel nagyszámú vértest elpusztulásakor gyakori a vérrögképződés. Bőségesen kapott folyadékot is, természetesen intravénásan, hogy kimossuk a veséjéből a melléktermékeket. Adtunk neki antibiotikumokat és gombák elleni szereket, mivel fennállt a fertőzésveszély. Gombák ellen egy Amphotericin B nevű orvosságot kellett szednie. Ennek rendkívül káros mellékhatásai vannak, melyek következtében a láza negyven fokra szökött fel. A gyógyszer ráadásul csillapíthatatlan remegést okoz. Mindezek ellenére Donny jól viselte a kezelést, és derűlátó volt. A gyógyszeres kezelés célja az, hogy a csontvelőben található vértestek elpusztításával olyan kedvező közeget teremtsünk, melyben az egészséges sejtek a leukémiás vértesteknél gyorsabban termelődnek újra.
– Sikerült ezt elérniük?
– Rövid időre igen. De azt minden betegnek a tudomására hozzuk, hogy a leukémia visszatér, hacsak nem hajtunk végre csontvelő-átültetést.
– Elmondaná az esküdteknek, dr. Kord, hogyan zajlik a csontvelő-átültetés?
– Szívesen. Nem olyan borzasztóan bonyolult műtét. Miután a pácienssel végigcsináljuk az imént ismertetett kemoterápiás kezelést, és olyan szerencsés, hogy megfelelő donorra talált, intravénásan elhelyezett csövön keresztül befecskendezzük a donor csontvelejét a betegbe.
– Ron Black megfelelő donor volt Donny Raynek?
– Tökéletesen. Egypetéjű ikrek, ez a legkönnyebb helyzet. Mindkét férfin elvégeztük a vizsgálatokat, és nem lett volna semmi akadálya a csontvelő-átültetésnek. A műtét segített volna Donny Rayen.
Drummond felpattan.
– Tiltakozom, bíró úr. Ez pusztán spekuláció. A doktor úr nem tanúskodhat arról, hogy a műtét segített volna-e vagy sem.
– Elutasítom.
Felteszek még néhány kérdést a műtétről, s miközben Kord válaszolgat, az esküdteket figyelem. Feszülten hallgatják ugyan az orvos vallomását, mégis úgy érzem, ideje befejeznünk.
– Fel tudja idézni, mikor állt ön készen arra, hogy végrehajtsa a csontvelő-átültetést?
Kord a jegyzeteibe pillant, bár fejből is tudja a választ.
– 1991 augusztusában. Körülbelül tizennyolc hónappal ezelőtt.
– A csontvelő-átültetés megnöveli az esélyeit annak, hogy a beteg túléli a fehérvérűséget?
– Természetesen.
– Mennyivel?
– Körülbelül nyolcvan-kilencven százalékkal.
– És mennyi az esélye annak, hogy csontvelő-átültetés nélkül életben marad a beteg?
– Zéró.
– Nincs több kérdésem.
Már tizenkettő múlt, ebédidő van. Kipler szünetet rendel el fél kettőig. Deck önként vállalja, hogy elmegy szendvicsért, én meg felkészülök Korddal a következő fordulóra. Az orvos örömmel vállalja, hogy összecsaphasson Drummonddal.

 

Fogalmam sincs, Drummond hány orvosszakértővel konzultált, amíg a tárgyalásra készült. Ezt nem köteles közölni a bírósággal. A potenciális tanúk között mindössze egy szakértőt nevezett meg. Dr. Kord több alkalommal is megnyugtatott, hogy a csontvelő-átültetés olyan széles körben elfogadott gyógymód, hogy csak egy szélhámos lenne hajlandó az ellenkezőjét állítani. Többtucatnyi cikket és tanulmányt, sőt könyvet is mutatott nekem, amelyek a mi álláspontunkat igazolják, azaz a csontvelő-átültetés a legjobb megoldás a fehérvérűség gyógyítására.
A jelek szerint Drummond is hasonló eredményre jutott. Nem orvos, eleve hátrányos helyzetben van, ha vitába akar szállni Korddal. Csatározásuk egészen rövid ideig tart. Drummond azt hangsúlyozza, hogy nagyon kevés fehérvérűségben szenvedő beteg kap csontvelő-átültetést azokhoz hasonlítva, akik nem. Kevesebb, mint öt százalékuk, mondja Kord, de csak azért, mert nagyon nehéz donort találni. Országos szinten évente körülbelül hétezer csontvelő-átültetésre kerül sor.
A szerencséseknek, akik találnak donort, jóval nagyobb esélyük van az életben maradásra. Donny Ray szerencsés volt. Találtak neki donort.
Kord szinte csalódott arcot vág, amikor Drummond néhány gyors kérdés után feladja. Nincsenek újabb kérdéseim a tanúhoz, így Kord távozhat.
Nagyon feszült pillanat következik, mert most fogom bejelenteni, hogy melyik vállalati vezetőt kívánom tanúként szólítani. Drummond ma reggel rákérdezett, de azt feleltem, hogy még nem döntöttem el. Drummond panaszt emelt Kiplernél, aki kijelentette, hogy még nem vagyok köteles közölni. A Great Benefit nagyágyúi a folyosó végén, a tanúk részére fenntartott helyiségben vannak elkülönítve, várakoznak és dühöngenek.
– Mr. Everett Lufkin – jelentem be. Amint a törvényszolga elmegy, hogy behozza a férfit, némi mozgolódás támad a védelem asztalánál. Úgy érzékelem, ennek nincs különösebb jelentősége; csak papírokat tologatnak, jegyzeteket cserélnek, dossziékat keresnek elő.
Lufkin belép a tárgyalóba, és olyan vad, kétségbeesett pillantással néz körbe, mintha most verték volna fel álmából. Megigazítja a nyakkendőjét, aztán követi a törvényszolgát a széksorok közötti folyosón. Ideges pillantást vet a tőle balra helyet foglaló társaira, aztán leül a tanúk padján.
Lufkin rám néz, aztán az esküdtekre. Igyekszik nyugodtnak látszani, de tisztában van vele, nem tud válaszolni az összes kérdésre. Ötven-ötvenöt éves lehet, haja, ami majdnem a szemöldökéig ér, már őszes, arcvonásai szépek, hangja szelíd. Egész nyugodtan rá lehetne bízni a helyi cserkészcsapat irányítását. Jackie Lemancyzk azt mondta, hogy le akarta kötözni őt.
Fogalmuk sincs arról, hogy a nő holnap tanúskodni fog.
Az igényvizsgálati osztályról beszélgetünk, meg arról, hogy milyen szerepet tölt be a Great Benefit működésében. Lufkin nyolc éve dolgozik ott, az elmúlt hat évben az igényvizsgálatért felelős alelnök, kemény kézzel irányítja a hatáskörébe tartozó osztályokat. Fontos ember benyomását akarja kelteni az esküdtek előtt. Néhány perc alatt eljutunk odáig, hogy definiálja a munkakörét: minden lehetséges szempontból ellenőriznie és felügyelnie kell a térítési igények kezelését. Nem megy át minden egyes térítési igény a kezén, de ő a felelős az illetékes osztályok munkájáért. Sikerül belevonnom egy unalmas beszélgetésbe a hivatali bürokráciáról, amikor hirtelen nekiszegezek egy kérdést:
– Ki az a Jackie Lemancyzk?
Egy kissé megrándul a válla.
– Az igénybejelentések ügyintézője volt a cégnél.
– A maga osztályán dolgozott?
– Igen.
– Mikor távozott a Great Benefittől?
Megvonja a vállát jelezvén, hogy nem emlékszik a dátumra.
– Mit szólna tavaly október harmadikához?
– Azt hiszem, az stimmel.
– És ez véletlenül nem két nappal azelőtt volt, hogy a hölgynek előzetes tanúvallomást kellett volna tennie ebben az ügyben?
– Sajnos nem emlékszem rá.
Néhány dokumentum segítségével felfrissíteni a memóriáját. Az első Jackie Lemancyzk felmondólevele, amely október harmadikán kelt, a második pedig az én értesítésem, hogy október ötödikén szeretném meghallgatni a nő előzetes tanúvallomását. Most már kezd derengeni Lufkinnak. Kelletlenül elismeri, hogy Ms. Lemancyzk két nappal a tanúvallomás tervezett időpontja előtt távozott a cégtől.
– Ms. Lemancyzk volt a Black-féle térítési igény ügyintézője?
– Igen.
– És maguk kirúgták?
– Természetesen nem.
– Hogyan szabadultak meg tőle?
– A hölgy felmondott. Itt van benne a levélben fehéren feketén.
– Miért mondott fel?
Lufkin kicsit játssza az eszét. Majdnem az orrához tartja a levelet, és hangosan olvassa az esküdteknek: „Ezennel személyes okokból felmondok.”
– Tehát az ő ötlete volt, hogy távozik a cégtől?
– Ez áll a felmondólevélben.
– Mennyi ideig dolgozott az ön irányítása alatt?
– Rengeteg ember dolgozik az irányításom alatt. Nem emlékezhetem minden apró részletre.
– Tehát akkor nem tudja?
– Nem tudom pontosan. Néhány évig.
– Jól ismerte Ms. Lemancyzkot?
– Nem mondhatnám. Csak egy ügyintéző volt a sok közül. Holnap Jackie Lemancyzk tanúvallomásában közli majd az esküdtekkel, hogy mocskos kis viszonyuk három évig tartott.
– Házas ön, Mr. Lufkin?
– Igen, boldog házasságban élek.
– Gyerekei is vannak?
– Igen, két felnőtt gyerekem van.
Nem teszek fel több kérdést a témában, odasétálok az asztalomhoz, és a kezembe veszek egy halom iratot, a Great Benefit Black-aktáját. Átadom Lufkinnak. Kényelmes tempóban átlapozgatja, aztán kijelenti, hogy teljesnek tűnik.
Az esküdtek kedvéért felteszek neki néhány száraz kérdést, amelyekre hasonlóképpen száraz válaszokat kapok. Az a célom, hogy kiderüljön: miként is kellene kezelni egy térítési igényt. Természetesen abból a hipotézisből indulunk ki, hogy a Great Benefit mindenben a szabályok szerint jár el.
Aztán rátérünk a mocsokra. Felolvastatom vele – a mikrofonba és a jegyzőkönyvbe – az első hét elutasító levél mindegyikét. Megkérem, hogy fűzzön magyarázatot minden egyes levélhez: Ki írta? Miért írták? A kézikönyvben meghatározott szabályok szerint jártak el? A kézikönyv melyik fejezetének alapján? Ő maga látta a levelet?
Felolvastatom vele Dot összes levelét. A segélykiáltásokat. A fia haldoklik. Meghallja valaki ott, hogy mit mond? És minden egyes levél kapcsán nekiszegezek néhány kérdést: Ki kapta kézhez ezt a levelet? Mit csináltak vele? Mit ír elő a kézikönyv? Ő maga látta?
Úgy tűnik, az esküdtek már nagyon várják a goromba levelet, Lufkin azonban természetesen alapos felkészítést kapott. Felolvassa a levelet az esküdteknek, aztán meglehetősen száraz, monoton hangon, az együttérzés leghalványabb jele nélkül elmagyarázza, hogy a levelet egy olyan ember írta, aki már nincs a cégnél. Ez az ember helytelenül járt el, a cég helytelenül járt el, és most, itt a bíróságon, nagy nyilvánosság előtt a cég elnézést kér ezért a levélért.
Hagyom, hadd ömlengjen még egy kicsit. Hadd legyen elég kötele, amire felakaszthatja magát.
– Nem érzi, hogy egy kicsit késő van a bocsánatkéréshez? – szakítom végül félbe.
– De, talán igen.
– A fiú már halott, nem igaz?
– De igen.
– Azt azért vegyük jegyzőkönyvbe, Mr. Lufkin, hogy a cég írásban nem kért elnézést. Jól mondom?
– A tudomásom szerint nem született ilyen levél.
– Egészen mostanáig semmiféle bocsánatkérésre nem került sor, jól mondom?
– Igen.
– Mr. Lufkin, tudja-e ön: kért valaha a Great Benefit bármiért is bocsánatot?
– Tiltakozom – mondja Drummond.
– Helyt adok. Tegye fel a következő kérdést, Mr. Baylor. Lufkin már majdnem két órája ül a tanúk padján. Lehet, hogy az esküdtek unják már. Én már nagyon unom, az biztos. Ideje, hogy kegyetlenkedni kezdjek.
Az eddigiek során szándékosan hívtam fel a figyelmet nagy csinnadrattával az igényvizsgálati osztály kézikönyvére. Odaadom Lufkinnak az én példányomat, amit Drummondékon keresztül kaptam. Felteszek neki néhány kérdést, amelyekre mind tökéletes válaszokat ad, és hamarosan mindenki számára világossá válik, hogy amiről beszélünk, az az igényvizsgálati szabályok szent könyve.
Amikor már egészen unalmassá kezd válni az átkozott kézikönyvről folyó beszélgetés, a következő kérdést teszem fel neki:
– Mondja, Mr. Lufkin, ez a teljes kézikönyv?
Gyorsan átlapozza, az embernek az az érzése, hogy minden fejezetét, minden szavát ismeri.
– Igen.
– Biztos benne?
– Igen.
– És ugye, az önök jogi képviselője közölte önökkel, hogy a rendelkezésemre kell bocsátaniuk ezt a példányt?
– Úgy van.
– Ön személyesen választotta ki ezt a példányt?
– Igen.
Mély levegőt veszek, és odasétálok az asztalomhoz. Alatta van egy papírokkal, aktákkal teli papírdoboz. Lehajolok, néhány másodpercig kotorászok benne, aztán hirtelen üres kézzel felállók, és azt mondom a tanúnak:
– Megkérhetem, hogy lapozzon a kézikönyv U fejezetéhez?
Miután az utolsó szót is kimondom, egyenesen Jack Underhall-ra, a vállalati jogászra szegezem a tekintetemet, aki Drummond mögött foglal helyet. Behunyja a szemét, lehajtja a fejét, aztán a földre meredve, a könyökére támaszkodik. Úgy tűnik, hogy a mellette ülő Kermit Aldy levegőért kapkod. Drummondnak fogalma sincs róla, mi történik.
– Parancsol? – kérdi Lufkin, a szokásosnál egy oktávval magasabb hangon. Miközben mindenki engem figyel a tárgyalóteremben, előveszem az igényvizsgálati osztály kézikönyvét, amit Cooper Jacksontól kaptam, és leteszem az asztalomra. Minden tekintet a kézikönyvre szegeződik. Kiplerre pillantok, aki rettenetesen élvezi a helyzetet.
– U fejezet, Mr. Lufkin. Lapozza csak fel. Szeretnék néhány szót váltani róla.
Lufkin a kezébe veszi a kézikönyvet, és ismét lapozgatni kezdi. Biztos vagyok benne, hogy ebben a kritikus pillanatban akár a saját édesanyját is eladná, ha valami csoda folytán ott lenne a könyvben az U fejezet.
Nem történik csoda.
– Ebben nincs U fejezet – állapítja meg szomorúan, alig érthetően.
– Hogy mondta? – kérdem jó hangosan. – Nem jól hallottam.
– Hát, öö, ebben a példányban nincs U fejezet. – Lufkin mélyen meg van döbbenve. No nem azért, mert hiányzik az U fejezet (hiszen ezt ő is tudta), hanem azért, mert elkapták, sarokba szorították. Vad pillantásokat lövell Drummond és Underhall felé, mintha ennek a két embernek most gyorsan tennie kellene valamit. Mondjuk pattanjanak fel és kiabálják, hogy: „Idő van!!!”
Leo F. Drummond még csak nem is sejti, hogy mit tett vele az ügyfele. Megkozmetikázták a kézikönyvet, de erről nem tájékoztatták az ügyvédjüket. Drummond Morehouse-szal sugdolózik. Mi a fene folyik itt?
Odavonulok a tanúk padjához, kezemben a másik kézikönyvvel. Éppen úgy néz ki, mint az, amelyik nála van. Teljesen egyformák is, eltekintve persze attól, hogy az egyikben szerepel U fejezet, a másikban nem.
– Felismeri ezt a könyvet, Mr. Lufkin? – kérdezem, aztán átadom neki Jackson példányát, és elveszem tőle az enyémet.
– Igen.
– Nos, mi ez?
– Az igényvizsgálati osztályon használatos kézikönyv egyik példánya.
– És nézzük csak meg, ebben van U fejezet?
Lufkin lapozgat egy darabig, aztán bólint.
– Mi volt ez, Mr. Lufkin? A bírósági gyorsíró nem tudja rögzíteni az ön fejmozdulatait.
– Van benne U fejezet.
– Köszönöm. Na most, ön személyesen távolította el az U fejezetet az én példányomból, vagy pedig utasított erre valakit?
Óvatos mozdulattal a tanúk padját körbevevő korlátra helyezi a kézikönyvet, aztán megfontolt, lassú mozdulattal keresztbe teszi a karját a mellkasán. A földre szegezi a tekintetét, és vár. Az az érzésem, hogy mindjárt elszenderedik. Múlnak a másodpercek, és mindenki várja a választ.
– Válaszoljon a kérdésre! – mordul rá Kipler odafentről.
– Nem tudom, ki csinálta.
– De valaki csak megcsinálta, nem igaz?
– A jelek szerint igen.
– Tehát ön elismeri, hogy a Great Benefit visszatartott bizonyos dokumentumokat.
– Nem ismerek el semmit. Biztos vagyok benne, hogy hiba történt.
– Hiba? Ugyan már, Mr. Lufkin, ne viccelődjünk. Ön cáfolja, hogy valaki a Great Benefitnél szándékosan eltávolította az U fejezetet a nekem szánt példányból?
– Nem tudom. Hát, öö, csak egyszerűen így alakult, tudja, hogy van ez.
Visszasétálok az asztalomhoz, bár nincs ott semmire szükségem. Csak azt akarom, hogy Lufkin még néhány másodpercig kínlódjon és az esküdtek kellően megutálhassák. Üres tekintettel, megalázva, legyőzötten mered a földre, és bárhol máshol a földön szívesebben lenne, mint itt.
Magabiztos léptekkel odamasírozok a védelem asztalához, és átnyújtom Drummondnak az U fejezet egy példányát. Gonoszkodó, csupa fog mosolyt küldök felé, aztán Morehouse-nak is. Kiplernek is adok egy példányt. Nem kapkodok, hagyok egy kis időt az esküdteknek, akik már alig várják a következő kérdést.
– Nos, Mr. Lufkin, beszéljünk egy kicsit erről a rejtélyes U fejezetről. Magyarázzuk el a tartalmát az esküdtszéknek. Keresse meg, kérem, a kézikönyvben.
Kezébe veszi a könyvet, és fellapozza az U fejezetet.
– 1991. január elseje óta van érvényben, ugye?
– Igen.
– Ön készítette?
– Nem. – Hát persze hogy nem.
– Akkor kicsoda?
Az újabb gyanús csöndben a megfelelő hazugságon töri a fejét.
– Nem tudom – feleli végül.
– Nem tudja? De hiszen most közölte velünk a tanúvallomásában, hogy az igényvizsgálati osztály munkájáért ön felelős a Great Benefitnél.
Megint a földre bámul, abban reménykedik, hátha elfelejtem a kérdést.
– Rendben van – mondom. – Hagyjuk ki az első meg a második bekezdést, és nézzük meg a harmadikat.
A harmadik bekezdésben az áll, hogy az ügyintézőnek minden térítési igényt a beérkezést követő három napon belül el kell utasítania. Kivétel nélkül minden térítési igényt. A negyedik bekezdés megengedi, hogy bizonyos igényeket újra vizsgáljanak, és előírja az ügyintézőnek, hogy milyen nyomtatványokon, papírokon jelezze: a térítési igény kielégítése nem költséges, jogos és ily módon teljesíthető. Az ötödik bekezdés arra utasítja az ügyintézőt, hogy az ötezer dollár értéket meghaladó követeléseket juttassa el a felügyeleti osztályra, illetve küldjön egy elutasító levelet a biztosítottnak, jelezvén persze, hogy az igény felülvizsgálata már folyamatban van.
És így tovább. Bizonyos részeket felolvastatok Lufkinnal, aztán nekitámadok néhány kérdéssel, amelyekre nem tud válaszolni. Többször is használom a „mesterkedés” szót, különösképpen azután, hogy Drummond tiltakozik, Kipler pedig elutasítja a tiltakozást.
Az ördögi machinációk másik része a felügyeleti kézikönyvben található, így holnap megint előadjuk ugyanezt egy másik alelnökkel.
Pedig valójában nincs is rá szükség. Ha most azonnal megállhatnánk, az esküdtszék megadná, amit kérek, bármi legyen is az, pedig még nem is látták Donny Rayt.
Fél ötkor rövid szünetet tartunk. Két és fél órán keresztül nyaggattam Lufkint, ideje végezni vele.
Húsz perccel később Lufkin ismét ott ül a tanúk padján. Egyelőre végeztem a kézikönyvekkel. Az esküdtek, amikor majd visszavonulnak ítélethozatalra, elolvashatják belőlük, amire kíváncsiak.
– Már csak néhány rövid kérdésem van – mondom frissen mosolyogva. – 1991-ben hány egészségbiztosítási szerződést kötött a Great Benefit, illetve hány volt akkor érvényben?
Ez a nyamvadt gazember ismét az ügyvédjére néz segélykérőén. Ezt az információt három héttel ezelőtt kellett volna megkapnom.
– Nem tudom – feleli Lufkin.
– És hány igénybejelentés érkezett a céghez 1991-ben?
– Nem tudom.
– Ön az igényvizsgálati ügyekben illetékes alelnök, és nem tudja?
– Nagy cég a Great Benefit.
– Hány térítési igényt utasítottak el 1991-ben?
– Nem tudom.
Ez az a pont, amikor Kipler bíró közbevág.
– A tanú most távozhat. Néhány perces szünetet tartunk, hogy az esküdtek hazamehessenek.
Elbúcsúzik az esküdtektől, ismét köszönetet mond nekik, majd ellátja őket instrukciókkal. A távozó esküdtek közül néhányan rám mosolyognak. Megvárjuk, míg mindannyian elmennek, és amikor az utolsó esküdt is kilép a dupla ajtón, Kipler így szól:
– Vegyük jegyzőkönyvbe a következőket. Mr. Drummond, ön és az ügyfele megsértette a bíróságot. Néhány héttel ezelőtt elrendeltem, hogy ezeket az információkat juttassák el a felperes képviselőjéhez. Ez a mai napig nem történt meg. Fontos, szorosan a tárgyhoz tartozó információkról van szó, de önök nem voltak hajlandóak a felperest képviselő ügyvéd rendelkezésére bocsátani őket. Tisztában van vele, hogy önt és az ügyfelét elzárathatom, amíg a kért információk nem kerülnek a felperes képviselőjéhez?
Leo feláll. Nagyon fáradt, és öregember benyomását kelti.
– Bíró úr, én igyekeztem megszerezni a kért információkat. Esküszöm önnek, hogy mindent elkövettem. – Szegény Leo. Még mindig az U fejezet körüli bonyodalmakat próbálja megemészteni. Ahogy most beszél, egészen hihetően hangzik, amit mond. Ügyfele éppen most bizonyította be ország-világ előtt, hogy előle is elrejtik a dokumentumokat.
– Mr. Keeley itt van a közelben? – kérdi a bíró úr.
– A tanúk szobájában – feleli Drummond.
– Hozzák ide! – Másodperceken belül a törvényszolga bevezeti Keeleyt a tárgyalóterembe.
Dotnak elege volt. Pisilnie kell, és el akar szívni egy cigarettát.
Kipler a tanúk padjára mutat. Ő maga esketi meg Keeleyt, aztán megkérdezi tőle, van-e valami elfogadható magyarázata annak, hogy a cége nem juttatta el nekem a kért információkat.
Keeley csak hebeg-habog, megpróbál a regionális meg körzeti irodákra kenni mindent.
– Ismeri azt a fogalmat, hogy a bíróság megsértése? – kérdezi Kipler.
– Talán igen, vagy nem is, nem, pontosan nem.
– Nagyon egyszerű. Az ön cége megsértette a bíróságot, Mr. Keeley. Bírságot szabhatok ki a cégére, vagy pedig elzárathatom önt, a cég vezérigazgatóját. Melyik legyen?
– Nem szeretnék börtönbe menni, bíró úr.
– Sejtettem. Ezennel tízezer dolláros pénzbüntetést szabok ki a Great Benefit biztosítótársaságra, amelyet holnap délután öt óráig kell kifizetniük a felperesnek. Telefonáljon a központba, és küldesse ide a csekket, világos?
Keeley csak némán bólint.
– Továbbá: amennyiben a kért információ nincs itt holnap reggel kilencre, önt beszállítják a Memphisi Városi Börtönbe, és egészen addig ott marad, amíg nem teljesítik az utasításomat. Ezenkívül pedig, amíg ön a börtönben tartózkodik, a cége napi ötezer dolláros büntetést fizet.
Kipler Drummond felé fordul, és rászegezi a mutatóujját.
– Több alkalommal is figyelmeztettem önt a dokumentumok miatt, Mr. Drummond. Az önök viselkedése teljességgel elfogadhatatlan.
Dühödten csap egyet a kalapácsával, aztán távozik a pulpitusról.

 

 

Negyvennégy

Lehet, normális körülmények között kicsit hülyén erezném magamat. A memphisi repülőtér A épületében támasztom a falat, még mindig rajtam van az öltönyöm, de a fejemen egy harcias tigris díszítette kék-szürke sapkát viselek. A mai napról azonban sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy normális volt. Késő van, halálosan fáradt vagyok, de az adrenalin életben tart. Elképzelni sem lehet, hogy egy tárgyalás első napja ennél jobban alakuljon.
A chicagói járat pontosan érkezik, és akit várok, hamar észreveszi a sapkámat. Egy nagyméretű, sötét napszemüveget viselő nő közeledik felém, tetőtől talpig végigmér, aztán így szól:
– Mr. Baylor?
– Én vagyok az. – Kezet rázok Jackie Lemancyzkkal és kísérőjével, a Carl néven bemutatkozó férfival. Görgőkkel felszerelt bőröndjük van, már mehetünk is. A két ember nagyon ideges.
Beszélgetéssel ütjük el az időt a szállodába vezető úton. Az egyik belvárosi Holiday Inn felé tartunk, ami hatutcányira van a bíróság épületétől. A nő elöl ül mellettem. Carl a hátsó ülésen lapul meg, egy árva szót sem szól, de úgy vigyáz a nőre, akár egy rotweiler. Beszámolok az első nap izgalmasabb történéseiről. Nem, nem tudják, hogy ő, azaz Jackie Lemancyzk érkezik. A nő remegő kézzel hallgatja, amit mondok. Rettentő labilis idegállapotban van, a saját árnyékától is megijed. El sem tudom képzelni, hogy a bosszúvágyon kívül mi más késztethette arra, hogy idejöjjön.
Kívánságára az én nevemen foglaltam szobát. Hárman körbeüljük a tizenötödik emeleti szobában lévő kis asztalt, és végigmegyünk előre legépelt kérdéseimen.
Ha ez a nő tényleg gyönyörű, akkor ezt remekül leplezi. Haja kontár módon lenyírva és valamiféle sötétvörösre festve. Az ügyvédje azt mondta, hogy pszichoterápiás kezelés alatt áll; nem leszek olyan ostoba, hogy elkezdjem faggatni. Szeme, amelyen egy cseppnyi festék sincs, vörös, és szomorúságot sugároz. Harmincegy éves, két kisgyermek édesanyja, elvált, és külső megjelenése, viselkedése, modora alapján nehezen tudja elhinni az ember, hogy a Great Benefitnél eltöltött évek alatt az egyik főnök ágyából vándorolt a másikéba.
Carl nagyon vigyáz rá, és végtelenül figyelmes. Kedvesen megpaskolja a nő karját, és bizonyos kérdésekben néha elmondja a véleményét. Jackie Lemancyzk másnap reggel, amilyen hamar csak lehet, tanúskodni szeretne, hogy aztán azonnal kimehessen a repülőtérre és eltűnjön a városból.
Éjfélkor hagyom őket magukra.

 

Kedden reggel kilenc órakor Kipler bíró elrendeli a tárgyalás folytatását, de utasítja a törvényszolgát, hogy még néhány percig ne hívja be az esküdteket. Megkérdezi Drummondtól, hogy beszerezték-e már az általam kért információt. Tekintettel a napi ötezer dolláros büntetésre, szinte reménykedem benne, hogy még nem.
– Egy órája érkezett meg, bíró úr – mondja Drummond, és a jelek szerint nagyon meg van könnyebbülve. Átnyújt nekem egy hüvelyknyi vastag iratköteget, és még el is mosolyodik, amikor Kiplernek adja oda az ő példányát.
– Egy kis időre lesz szüksége, Mr. Baylor – mondja a bíró úr.
– Harminc percet kérek – felelem.
– Rendben. Fél tízkor szólítjuk be az esküdteket.
Deckkel berohanunk a folyosó végén lévő kis tárgyalóba, és átrágjuk magunkat a gyorsnyomtatóval készített anyagon. Egyáltalán nem meglepő módon olyan, mintha kínaiul lenne, és szinte lehetetlen megfejteni. Nagyon fogják ezt még sajnálni.
Fél tízkor az esküdtek bevonulnak a tárgyalóterembe, Kipler bíró barátságosan üdvözli őket. Közlik, hogy jó egészségi állapotban vannak, senki sem betegedett meg, és az este, illetve az éjszaka folyamán senki nem próbált meg kapcsolatba lépni velük az ügy miatt.
– Szólítsa a tanúját, Mr. Baylor – rendelkezik Kipler, és ezennel megkezdődik a tárgyalás második napja.
– Everett Lufkinnal szeretnénk folytatni – jelentem ki.
Lufkint szólítja a törvényszolga, és a férfi elfoglalja a helyét a tanúk padján. Az U fejezettel kapcsolatos tegnapi dicstelen szereplése után egy szavát sem fogják elhinni. Biztos vagyok benne, hogy Drummond tegnap legalább éjfélig veszekedett vele. Lufkin nagyon megviseltnek és fáradtnak látszik. Átnyújtom neki az igénybejelentésekről készített anyag hivatalos másolatát, és megkérdezem, azonosítani tudja-e az iratokat.
– Gyorsnyomtatóval készített anyag az igénybejelentésekkel kapcsolatos információkról.
– A Great Benefit számítógépeivel készítették?
– Igen.
– Mikor?
– Tegnap késő délután és este.
– Az anyag összeállítását ön felügyelte, mint az igényvizsgálatért felelős alelnök?
– Így is mondhatjuk.
– Rendben van. Kérem, Mr. Lufkin, mondja meg a tisztelt esküdteknek, hány egészségbiztosítást kötöttek 1991-ben.
Lufkin tétovázik, aztán elkezdi böngészni a papírokat. Türelmesen várakozunk, miközben lapozgat. A hosszú, kínos csöndben csak a Lufkin ölében lévő papírok zizegését lehet hallani.
A biztosítótársaságok és jogászaik gyakran alkalmazzák azt a taktikát, hogy eltüntetik a papírokat. Kedvenc módszerük, hogy az utolsó percben, lehetőleg egy nappal a tárgyalás előtt letesznek négydoboznyi iratot, papírt a felperesi képviselő ajtaja elé. Csak Tyrone Kiplernek köszönhetem, hogy ezt sikerült elkerülnöm.
Csak egy kis ízelítőt ebből a trükkből. Azt hiszem, úgy gondolták, hogy ma reggel bemasíroznak ide, átadnak nekem hetvenoldalnyi, gyorsnyomtatóval készített adatot, melynek jelentős része teljesen értelmetlen és használhatatlan, és kész, részükről ennyi.
– Nehéz megállapítani – mondja Lufkin alig hallhatóan. – Egy kis időre lenne szükségem.
– Volt rá két hónapjuk – állapítja meg Kipler bíró jó hangosan, s a mikrofonja remekül működik. Szavainak hangereje és hangsúlya meghökkentő hatást kelt. – Kérem, válaszoljon a kérdésre. – A védelem asztalánál már van egy kis mozgolódás.
– Három dologra lennék kíváncsi, Mr. Lufkin – mondom. – Az egészségbiztosítási szerződések száma, az ezek kapcsán benyújtott igénybejelentések száma és az elutasított térítési igények száma. Az 1991-es évről beszélek. Kérem, válaszoljon.
Újabb lapozgatás.
– Ha jól emlékszem, körülbelül kilencvenhétezer szerződést kötöttünk.
– Nem tudna utánanézni az önnél lévő papírokban, és pontosan megmondani?
Lufkin bizony nem tudná, ehhez semmi kétség sem férhet. Úgy tesz, mintha annyira elmerült volna az adatokban, hogy képtelen válaszolni.
– Ön az igénybejelentések ügyében felelős alelnök? – kérdem gúnyosan.
– Igen, az vagyok! – feleli ingerülten.
– Hadd kérdezzek valamit, Mr. Lufkin. Az ön legjobb tudomása szerint az általam kért információk benne vannak az anyagban?
– Igen.
– Akkor csak meg kell találni őket, nem igaz?
– Ha egy pillanatra befogja a száját, meg is találom őket. – Úgy vicsorog rám, akár egy sebzett vadállat, és ez fölöttébb előnytelen színben tünteti fel.
– Nem azért vagyok itt, hogy befogjam a számat, tisztelt Mr. Lufkin. Drummond széttárt karral emelkedik szólásra.
– Kérem, bíró úr, legyünk méltányosak. A tanú minden igyekezetével azon van, hogy megtalálja a kért információkat.
– Mr. Drummond, a tanúnak volt erre két hónapja. Mr. Lufkin az igénybejelentések ügyében felelős alelnök, és egész biztosan ismeri a számokat. A tiltakozást elutasítom.
– Felejtsük el egy pillanatra ezt az anyagot, Mr. Lufkin – mondom. – Egy átlagos évben hány térítési igény érkezik önökhöz? A szerződések hány százalékában nyújtanak be térítési igényt?
– Azt mondhatom, hogy a biztosítottaknak mintegy nyolc-tíz százaléka fordul hozzánk igénybejelentéssel.
– És a térítési igényeknek hány százalékát utasítják el?
– Körülbelül tíz százalékukat – feleli Lufkin. Bár hirtelen most már tud válaszokkal szolgálni, egyáltalán nincs ínyére, hogy meg kell osztania velem az információkat.
– Egy átlagos térítési igény, függetlenül attól, hogy elutasítják-e vagy elfogadják, dollárban kifejezve mekkora összeget követel?
Lufkin hosszú ideig töpreng, közben halotti csend van a tárgyalóban. Azt hiszem, ez az ember feladta. Csak túl akar már lenni rajta, el akar tűnni a tanúk padjáról meg Memphisből.
– Térítési igényenként átlagosan ötezer dollárral számolhatunk.
– Van olyan is, amelyik csak néhány dollárt ér, jól mondom?
– Jól.
– És olyan is, amelyik több tízezer dollárt?
– Igen.
– Tehát ezek szerint elég nehéz megállapítani, mennyi az átlag, ugye?
– Igen.
– Nos, ezek a számok, amelyeket most hallottunk öntől, tipikusnak mondhatóak az egész biztosítási üzletágban, vagy pusztán a Great Benefit sajátosságainak nevezhetjük őket?
– Nem beszélhetek az egész üzletág nevében.
– Tehát nem tudja?
– Ezt nem mondtam.
– Tehát akkor tudja? Válaszoljon a kérdésemre.
Egy kicsit megereszkedik a válla. Ez a férfi már csak egyet szeretne: minél hamarabb kikerülni ebből a teremből. – Azt mondhatom, hogy ezek átlagos számok.
– Köszönöm. – A hatás kedvéért néhány pillanatig hallgatok, a jegyzeteimet tanulmányozom, aztán fürgén sebességet váltok, és rákacsintok Deckre, aki észrevétlenül távozik a tárgyalóteremből. – Csak még egy-két kérdést szeretnék feltenni, Mr. Lufkin. Tanácsolta ön Jackie Lemancyzknak, hogy lépjen ki a cégtől?
– Nem, nem tanácsoltam.
– Hogyan értékelné a teljesítményét?
– Átlagos.
– Tudja ön, hogy miért távolították el őt az igényvizsgálati osztály éléről?
– Ha jól emlékszem, az volt a probléma, hogy nem tudott bánni az emberekkel.
– Kapott valamiféle végkielégítést, amikor felmondott?
– Nem, Ms. Lemancyzk kilépett a cégtől.
– Semmilyen kompenzációt nem kapott?
– Nem.
– Köszönöm, bíró úr, végeztem a tanúval. Drummondnak két választása lehet. Vagy most azonnal előveszi Lufkint, és felteszi neki az előre megbeszélt kérdéseket, vagy pedig későbbre tartogatja az alelnököt. Most lehetetlen életet lehelni ebbe a fickóba, és semmi kétségem sincs afelől, hogy Drummond kimenekíti a tárgyalóteremből, amint lehet.
– Bíró úr, Mr. Lufkint később kívánjuk kihallgatni – mondja Drummond. Nem vagyok meglepve. Az esküdtek nem látják még egyszer ezt az embert.
– Rendben van. Szólítsa a következő tanúját, Mr. Baylor.
Jól kieresztem a hangomat.
– A felperes Jackie Lemancyzkot szólítja.
Gyorsan megpördülök, hogy megnézhessem Underhall meg Aldy reakcióját. Éppen sugdolóznak egymással, és amikor meghallják a nő nevét, megdermednek. Kimeredt szemmel, tátott szájjal, megdöbbenve bámulnak rám.
Szegény Lufkin, már félúton van az ajtóhoz vezető úton, amikor elhangzik a következő tanú neve. Megáll, vad pillantásokat lövellve a védelem asztala felé fordul, aztán még sietősebb léptekkel távozik a tárgyalóteremből.
Miközben az emberei izegnek-mozognak, Drummond felpattan.
– Bíró úr, megengedi, hogy a pulpitushoz járuljunk?
Kipler int nekünk, eltolja maga elől a mikrofont. Ellenfelem úgy tesz, mintha nagyon felkavarta volna a jogos felháborodás. Biztos vagyok benne, hogy nagyon meg van lepve, de semmi joga sincs csalást kiáltani. Izgatottságában alig bírja elmondani, amit akar.
– Bíró úr, ez úgy érte a védelmet, mint derült égből a villámcsapás – sziszegi. Nagyon fontos, hogy az esküdtek ne hallják meg, mit beszél, és ne lássák döbbent rémületét.
– Aztán miért, Mr. Drummond? – kérdem, arcomon öntelt mosollyal. – Ms. Lemancyzk neve szerepel a potenciális tanúk listáján.
– Figyelmeztetniük kellett volna bennünket. Mikor találták meg?
– Nem is tudtam, hogy elveszett.
– Ez tisztességes kérdés volt, Mr. Baylor. – Most fordul elő először a történelemben, hogy Kipler bíró szemöldökráncolva mered rám. Ártatlan arccal nézek rájuk, mintha azt akarnám mondani: „Ugyan már, uraim, én csak egy zöldfülű kezdő vagyok. Nézzék el a botlásaimat.”
– Ms. Lemancyzk neve szerepel a potenciális tanúk listáján – ismétlem kitartóan. Az a helyzet, hogy mind a hárman pontosan tudjuk: Jackie Lemancyzk ma itt tanúskodni fog. Talán tájékoztatnom kellett volna tegnap a bíróságot, hogy a nő megérkezik, de hát a fenébe is, ez az első tárgyalásom.
Jackie Lemancyzk Deck után lép a tárgyalóterembe. Underhall és Aldy nem hajlandóak ránézni. A Tinley Britt öt, karót nyelt úriembere minden lépését figyeli. Ms. Lemancyzk bő, kék színű ruhát húzott vékony testére, majdnem a térdéig ér. Arca egészen más, mint tegnap este, most sokkal bajosabb. Leteszi az esküt, helyet foglal a tanúk padján, gyűlölködő pillantást vet a Great Benefit öltönyösei felé, s már kész is arra, hogy megkezdje a tanúvallomását.
Vajon Underhall-lal meg Aldyval is lefeküdt, tűnődöm magamban. Tegnap este Lufkint említette és egy másik főnököt, de tudom, hogy nem közölt velem mindent.
Végigmegyünk a szokásos bevezető kérdéseken, aztán belevágunk a közepébe.
– Mennyi ideig dolgozott a Great Benefitnél?
– Hat évig.
– És mikor jött el a cégtől?
– Október harmadikán.
– Miért?
– Kirúgtak.
– Nem ön mondott fel?
– Nem. Kirúgtak.
– Ki rúgta ki?
– Konspiráció történt. Everett Lufkin, Kermit Aldy, Jack Underhall és mások. – Fejével biccent a bűnösök felé, és az összes nyak a Great Benefit hőseinek az irányába fordul.
Odamegyek a tanúhoz, és átnyújtom neki a felmondóleveléről készült másolatot.
– Felismeri ezt? – kérdezem.
– Én gépeltem ezt a levelet, aztán aláírtam – feleli a nő.
– Az áll benne, hogy ön személyes okok miatt távozik a cégtől.
– Ez a levél hazugság. Azért rúgtak ki, mert részt vettem Donny Ray Black térítési igényének ügyintézésében, és azért, mert október ötödikén előzetes tanúvallomást kellett volna tennem. Eltávolítottak, hogy arra hivatkozhassanak: már nem dolgozom a cégnél.
– Ki íratta meg önnel ezt a levelet?
– Ugyanazok az emberek, akiket az előbb említettem.
– El tudná ezt magyarázni nekünk?
Jackie Lemancyzk most először néz az esküdtekre, akik mindannyian feszülten figyelik. Nagyot nyel, aztán beszélni kezd:
– A tervezett előzetes tanúvallomás előtti szombaton megkértek, hogy menjek be az irodába. Jack Underhall fogadott, az a szürke öltönyös férfi, aki ott ül. Ő az egyik vállalati jogász. Közölte velem, hogy azonnali hatállyal távoznom kell a cégtől, és azt is elmondta, hogy választhatok: vagy kirúgnak, és ebben az esetben üres kézzel távozom, vagy írok egy felmondólevelet, és a cég fizet nekem tízezer dollárt készpénzben, hogy fogjam be a számat. Ott azonnal, az ő jelenlétében kellett döntenem.
Tegnap este érzelmek nélkül tudott beszélni a történtekről, de a bíróságon, esküdtek előtt máshogyan viselkedik az ember. Az ajkába harap, hosszú másodperceken keresztül küszködik a könnyeivel, csak aztán tudja folytatni.
– Elváltam a férjemtől, két gyereket nevelek, és rengeteg számlát kell kifizetnem. Nem volt más választásom. Egyik percről a másikra az utcára kerültem. Megírtam a levelet, elfogadtam a pénzt, és aláírtam egy megállapodást, amelyben azt vállaltam, hogy a térítési igényekkel kapcsolatos ügyekről sohasem fogok beszélni.
– A Black-ügyről sem?
– Különösképpen arról nem.
– Nos, ha elfogadta a pénzt és aláírta a megállapodást, akkor most miért van itt?
– Miután túljutottam a megrázkódtatáson, beszéltem egy ügyvéddel. Egy nagyon jó ügyvéddel. Megnyugtatott, hogy a megállapodás, amit aláírtam, törvénytelen volt.
– Van önnek egy példánya a megállapodásról?
– Nincs. Mr. Underhall nem engedte meg, hogy magamnál tartsam az egyik példányt. De kérdezze csak meg tőle. Biztos vagyok benne, hogy az eredeti nála van. – Lassan Jack Underhall felé fordulok, mint ahogy mindenki más is a tárgyalóteremben. A férfi számára hirtelen a cipőfűzője lett a legfontosabb dolog a világon, elmélyülten babrálja, úgy tűnik, nem is hallja Jackie Lemancyzk vallomását.
Leo Drummondra pillantok, és most először a teljes vereség jeleit látom az arcán. Ügyfele természetesen nem tájékoztatta a megvesztegetésről meg a kényszer hatása alatt aláírt megállapodásról.
– Miért ment ügyvédhez?
– Mert jogi tanácsra volt szükségem. Jogtalanul távolítottak el a cégtől. És ráadásul diszkrimináció áldozata lettem mint nő, ugyanis a Great Benefit több vezetője részéről szexuális zaklatás ért.
– Van ezek között az urak között olyan, akit ismerünk?
– Tiltakozom, bíró úr – mondja Drummond. – Lehet, hogy jó mulatság lenne erről társalogni, de nincs semmi köze az ügyhöz.
– Nézzük meg, hová lyukadunk ki. Egyelőre elutasítom a tiltakozást. Kérem, válaszoljon a kérdésre, Ms. Lemancyzk.
A nő mélyet sóhajt, aztán így szól:
– Három évig voltam Everett Lufkin szeretője. Amíg a kívánságai szerint cselekedtem, folyamatos fizetésemelést kaptam, és többször is előléptettek. Amikor elegem lett az egészből, eltávolítottak az igényvizsgálati osztály éléről, és visszaminősítettek ügyintézőnek. Húsz százalékkal alacsonyabb fizetést kaptam. Aztán Russel Krokit – aki akkoriban a térítési igények jogosságának felülbírálásában illetékes igazgató volt, de később, velem egy időben, őt is elbocsátották – úgy döntött, hogy a szeretőjévé tesz. Rám erőltette magát, azt mondta, ha ellenkezem, percek alatt az utcán találom magam. De ha egy ideig jó kislány leszek, gondoskodik az előléptetésemről. Úgy éreztem, nincs választási lehetőségem.
– Mindkét férfi házasember?
– Igen, gyerekeik is vannak. Közismertek voltak arról, hogy keményen hajtottak az igényvizsgálati osztályon dolgozó fiatalabb nőkre. Sok-sok nevet felsorolhatok, ha kívánja. És nemcsak ez a két nagyágyú kínált előléptetést szexért cserébe.
Ismét minden szem Underhall és Aldy felé fordul.
Egy pillanatra elhallgatok, hogy megnézzek valamit az asztalomnál. Apró tárgyalótermi trükk, amit sikerült elsajátítanom: egy zaftos tanúvallomás utolsó szavai hadd csengjenek még néhány másodpercig az esküdtek fülében.
Jackie-re nézek, aki papír zsebkendővel törülgeti az arcát. Vörös, kisírt szemmel néz rám. Az esküdtek mellette állnak, akár ölni is készek lennének érte.
– Beszéljünk a Black-ügyről – mondom. – Maga volt az ügyintéző.
– Úgy van. Amikor Mrs. Blacktől megérkezett az első térítési igény, hozzám került. Az akkoriban érvényben lévő szabályok szerint küldtem neki egy elutasító levelet.
– Miért?
– Hogy miért? Mert első lépésben minden térítési igényt el kellett utasítanunk. Legalábbis 1991-ben így volt.
– Minden térítési igényt?
– Igen. Azt az utasítást kaptuk, hogy első lépésben minden térítési igényt utasítsunk el, aztán a kisebb, jogosnak tűnő követeléseket vizsgáljuk meg újra. Egy-két ilyen esetben végül Fizettünk is, de a komolyabb térítési igényekre csak akkor, ha egy ügyvéd is színre lépett.
– Mikor vált ez hivatalos előírássá a cégnél?
– 1991. január elsején. Mondhatni kísérletnek számított. – Biztatóan biccentek a nőnek. – A cég úgy döntött, hogy minden ezer dollárnál nagyobb összegre vonatkozó térítési igényt tizenkét hónapon keresztül el kell utasítani. Teljesen közömbös volt, hogy a követelés jogos-e vagy sem, elutasítottuk és kész. Számos alacsonyabb összegű követelést is elutasítottunk, ha sikerült valamilyen érvet találnunk. A nagyobb ügyekben csak egészen ritkán fizetett a cég, és mint már említettem, csak akkor, ha a biztosított ügyvédet fogadott és fenyegetőzni kezdett.
– Mennyi ideig volt érvényben ez a gyakorlat?
– Tizenkét hónapig. Egyéves kísérlet volt. Még soha nem volt példa erre a biztosítási üzletágban, és a vezetés kiváló ötletnek tartotta. Egy évig utasíts el minden igényt, add össze a megtakarított pénzedet, vond el azt az összeget, amit gyors, peren kívüli egyezségekre költöttéi, és marad egy láda pénzed.
– Mennyi volt a ládában?
– Körülbelül negyvenmillió dollár.
– Ezt ön honnan tudja?
– Ha valaki elég időt tölt az ágyban ezekkel a nyomorult emberekkel, mindenféléket hallhat. Mindent elmondanak. Beszélnek a feleségükről, a munkájukról. Én nem vagyok büszke erre, ugye, tudja? Egy percnyi örömöm nem volt benne. Áldozat volt. – Szemét megint elfutja a könny, hangja megremeg.
Az újabb hosszú szünetben megint a jegyzeteimet tanulmányozom.
– Mi lett a Black-ügy sorsa?
– Ahogy a többi térítési igényt, elsőre ezt is elutasítottuk. De itt sokkal több pénzről volt szó. Miután észrevették az „akut fehérvérűség” kifejezést, Russel Krokit minden lépésemet ellenőrizte, nem sokkal az igénybejelentés után rájöttek, hogy a szerződés nem mondja ki: a csontvelő-átültetés költségeit nem fedezi a biztosítás. A Black-ügy két okból is nagyon komoly problémát jelentett. Először is: hamar kiderült, hogy itt nagy halom pénz a tét, amit a biztosító természetesen nem akart kifizetni. Másodszor pedig: a biztosított gyógyíthatatlan beteg volt.
– Tehát az igényvizsgálati osztályon tudták, hogy Donny Ray Black meg fog halni?
– Természetesen. A kórtörténete nem sok kétséget hagyott efelől. Emlékszem az egyik orvosi véleményre, amelyben az állt, hogy a kemoterápiás kezelés jól sikerült, de a rák valószínűleg már egy éven belül ismét fellángol a szervezetében, és ha nem kap csontvelő-átültetést, a halálát okozza.
– Megmutatta valakinek ezt az orvosi véleményt?
– Igen, Russel Krokitnak. Ő pedig megmutatta a főnökének, Everett Lufkinnak. Valahol a legfelsőbb szinteken az a döntés született, hogy továbbra is el kell utasítani a térítési igényt.
– De tudták, hogy fizetniük kellene?
– Mindenki tudta, de a cég kockáztatott.
– Ezt hogy érti?
– Arra építettek, hogy a biztosított nem fordul ügyvédhez.
– Tudták, hogy ennek mennyi esélye lehet?
– Az volt az általános vélekedés, hogy minden száz biztosítottból csak négy kéri ügyvéd segítségét. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy belefogtak ebbe a kísérletbe. Tudták, hogy megúszhatják. Biztosítási szerződést kötnek tanulatlan emberekkel, és arra számítanak, hogy szó nélkül elfogadják az elutasítást.
– Mi történt akkor, ha egy ügyvédtől kaptak levelet?
– Az rögtön más helyzetet teremtett. Amennyiben a követelés ötezer dollár alatt volt, és jogos, nyomban fizettünk, és írtunk egy levelet, amelyben elnézést kértünk. Adminisztrációs hiba történt, tudja, vagy valami ehhez hasonló. Esetleg a számítógép a ludas. Több száz ilyen levelet adtam postára. Amennyiben a térítési igény meghaladta az ötezer dollárt, az akta kikerült a kezemből, és valamelyik fölöttesem vette át. Azt hiszem, szinte azonnal fizettek minden ilyen ügyben. Ha az ügyvéd már keresetet nyújtott be a bíróságon vagy pedig éppen arra készült, a cég megpróbált tárgyalni vele, hogy peren kívüli egyezséget kössenek.
– Milyen gyakran történt ez?
– Nem tudnám megmondani. Lelépek az emelvényről.
– Köszönöm – mondom Jackie Lemancyzknak, aztán arcomon kedves mosollyal Drummond felé fordulok. – Öné a tanú.
Helyet foglalok Dot mellett, aki halkan sírdogál. Mindig is hibáztatta magát, hogy nem fordult hamarabb ügyvédhez, és végighallgatni ezt a tanúvallomást különösen fájdalmas volt a számára. Bármi lesz is ennek a tárgyalásnak a vége, Dot soha nem fog megbocsátani önmagának.
Szerencsére néhány esküdt is látja, hogy sít.
Szegény, szerencsétlen Leo az esküdtektől a lehető legtávolabbi ponton helyezkedik el. El sem tudom képzelni, mit kérdezhet majd most, bár abban biztos vagyok, nem először van ilyen helyzetben.
Nagyon szívélyesen szólítja meg Ms. Lemancyzkot, bemutatkozik, majd kijelenti, hogy természetesen most találkoznak először. Ily módon próbálja meg az esküdtek tudomására hozni, hogy fogalma sem lehet arról, a nő milyen válaszokat ad majd a kérdéseire. Jackie megvető pillantást vet rá. Nemcsak a Great Benefitet utálja, hanem az összes olyan ügyvédet is, aki hajlandó képviselni őket.
– Ms. Lemancyzk, igaz-e, hogy különféle problémái miatt a közelmúltban önt intézetbe utalták? – Óvatosan teszi fel a kérdést. A tárgyaláson az ember nem tesz fel olyan kérdéseket, amelyekre nem ismeri a választ, de az a sejtésem, Leónak fogalma sincs arról, hogy a nő mit fog mondani. Mindössze az utóbbi tizenöt percben, suttogva lebonyolított, kétségbeesett tudakozódásból szerzett információkra támaszkodhat.
– Nem, nem igaz! – Jackie majd szétrobban a dühtől.
– Elnézését kérem. De kezelés alatt áll, ugye?
– Nem utaltak be semmilyen intézetbe. Önként jelentkeztem, és két hetet töltöttem ott. Amikor csak akartam, eljöhettem. A kezelés költségeit elvileg a Great Benefittel kötött csoportos biztosításnak kellett volna fedeznie. A távozásomat követő tizenkét hónapon keresztül állniuk kellett volna a számlát. Természetesen elutasítják a térítési igényemet.
Drummond a körmét rágcsálva mered a jegyzettömbjére, mintha nem is hallotta volna ezt. Kérjük a következő kérdést, Leo.
– Ezért van most itt? Mert haragszik a Great Benefitre?
– Gyűlölöm ezt a céget és az összes csúszómászót, aki ott dolgozik. Válaszoltam ezzel a kérdésére?
– Tanúvallomását tehát a gyűlölet szülte?
– Nem. Azért vagyok itt, mert tudom, hogyan csaptak be szándékosan több ezer embert. Ezt valakinek el kell mondania.
Jobb, ha feladod, Leo.
– Miért fordult orvoshoz a problémáival?
– Alkoholizmussal és depresszióval küszködöm. Most éppen rendben vagyok. De ki tudja, mi lesz a következő héten? A maga ügyfelei hat éven keresztül úgy bántak velem, mint egy darab ronggyal. Úgy adogattak egymásnak körbe az irodában, akár egy doboz cukorkát, mindenki kivehette, amit akart. Könnyű préda voltam, rosszul álltam anyagilag, egyedül neveltem két gyereket, na és persze tetszett nekik a fenekem. Beletapostak az önérzetembe. Felveszem a harcot, Mr. Drummond. Belekapaszkodom az utolsó szalmaszálba is, és ha továbbra is orvosi kezelésre van szükségem, nem fogok habozni. Csak azt szeretném, hogy a maga ügyfele fizesse ki azokat az átkozott számlákat.
– Nincs több kérdésem, bíró úr. – Drummond gyors léptekkel megy vissza az asztalához. Majdnem az ajtóig kísérem Jackie-t. Többször is köszönetet mondok neki, és megígérem, hogy majd felhívom az ügyvédjét. Deck is vele tart, hogy kivigye a repülőtérre.
Majdnem fél tizenkettő van. Azt szeretném, hogy ebéd közben az esküdtek Jackie Lemancyzk vallomásán tűnődjenek, ezért megkérem Kipler bírót, hogy korán tartsunk ebédszünetet. Hivatalos indokom az, hogy az újabb tanúk szólítása előtt némi időre van szükségem a gyorsnyomtatóval készített anyag áttanulmányozásához.
A tízezer dolláros büntetőösszeg megérkezett, amíg a tárgyalóteremben voltunk, Drummond azonban mellékelt hozzá, egy feltételhez kötött kötelezvényt és egy húszoldalas indítványt, illetve tényvázlatot. Fellebbezéssel kíván élni a büntetőszankció ellen, így amíg döntés nem születik, a pénz bírósági számlán marad. Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy emiatt főjön most a fejem.

 

 

Negyvenöt

Amikor ebéd után az esküdtek visszatérnek, a tárgyalóterembe, megint néhányan rám mosolyognak. Elvileg csak akkor lenne szabad megvitatniuk az ügyet, amikor visszavonulnak ítélethozatalra, de mindenki tudja, hogy amikor nincsenek a tárgyalóteremben, állandóan erről sugdolóznak egymás között. Néhány évvel ezelőtt olyan heves vita alakult ki két esküdt között az egyik tanú szavahihetőségéről, hogy összeverekedtek. A két hétre tervezett tárgyalás második tanúja miatt robbant ki a csetepaté. A bíró feloszlatta az esküdtszéket, és új időpontra írta ki a tárgyalást.
Két órájuk volt arra, hogy Jackie Lemancyzk tanúvallomásán rágódjanak, tépelődjenek. Itt az ideje, hogy megmutassam nekik, miként lehet jóvátenni azt a sok rosszat. Ideje a pénzről beszélni.
– Bíró úr, a felperes Mr. Wilfred Keeleyt szólítja tanúnak.
Keeley ruganyos léptekkel jön be a tárgyalóterembe, olyan benyomást kelt, mintha már nagyon szeretne tanúskodni. Lufkinnal ellentétben és a cégére bizonyított, letagadhatatlan hazugságok ellenére sugárzik belőle az erő, és szerfelett barátságosan viselkedik. A jelek szerint arról akarja biztosítani az esküdteket, hogy ő a főnök, és ő olyan ember, akinek minden szavát el kell hinni.
Felteszek néhány általános kérdést. Megtudjuk, hogy ő a cég vezérigazgatója, a Great Benefit első embere. Ezt készséggel elismeri. Átadok neki egy példányt a cég legutóbbi vagyonnyilatkozatáról. Keeley úgy viselkedik, mintha minden áldott reggel ezt olvasgatná.
– Mr. Keeley, meg tudná mondani az esküdteknek, hogy mennyit ér az ön cége?
– Mit jelent az, hogy mennyit ér? – vág vissza.
– A cég nettó értékére gondolok.
– Ez nem világos fogalom.
– Dehogyisnem. Vessen egy pillantást a vagyonnyilatkozatukra, nézze meg, mekkora a tőkéjük, vonja ki belőle a kintlevőségeket, aztán közölje az esküdtszékkel, mennyi maradt. Ez a nettó érték.
– Ez nem ilyen egyszerű. Hitetlenkedve csóválom a fejemet.
– Elfogadja, ha azt mondom, hogy a cég nettó értéke hozzávetőlegesen négyszázötvenmillió dollár?
– Ez reális értékelés. Egyetértek vele.
– Köszönöm. Mennyi készpénze van a vállalatának?
Erre a kérdésre nem számított. Drummond felpattan, tiltakozik, Kipler elutasítja a tiltakozást.
– Nos, ezt elég nehéz megmondani – feleli.
– Ugyan már, Mr. Keeley, ön a vezérigazgató. Tizennyolc éve van a vállalatnál. Korábban pénzügyi pályán dolgozott. Mennyi készpénze van összesen a Great Benefitnek?
Eszelős sebességgel lapozgat, én meg türelmesen várakozók. Végül közöl velem egy számot, és ez az a pont, amikor magamban hálát adok Max Leubergnek. Fogom a saját példányomat, és megkérem, hogy adjon nekünk információt egy bizonyos tartalékalap-számláról. Amikor bepereltem őket tízmillió dollárra, ezt az összeget félretették. Minden ilyen kereset esetében ezt teszik a biztosítók. Még mindig az ő pénzük, szép kamatot is kapnak utána, de kintlevőségként van nyilvántartva. A biztosítótársaságok nagyon boldogok, amikor több milliárd dollárra beperelik őket, mert ilyenkor félretehetik a pénzt, és azt állíthatják, hogy szinte egy vasuk sincs.
És ez teljességgel törvényes eljárás. Ez egy szabályozatlan üzletág, amely a saját homályos, zavaros könyveléstechnikai gyakorlata szerint működik.
Keeley hosszú pénzügyi kifejezéseket használ, amelyeket senki sem ért. Inkább megpróbálja összezavarni az esküdteket, semmint beismerje az igazságot.
Felteszek néhány kérdést egy másik tartalékalap-számláról, aztán pedig az elkülönített számlákról kezdem faggatni. Rendesen megszorongatom, a kérdéseim egészen értelmesnek hangzanak. Leuberg jegyzeteinek segítségével összeadom a számokat, aztán megkérdezem Keeleytől, mondhatjuk-e azt, hogy a cégének körülbelül négyszáznyolcvanötmillió dollárja van készpénzben.
– Bárcsak annyi lenne – feleli nevetve. Rajta kívül nincs senki a tárgyalóteremben, aki akár csak vigyorogna is egy kicsit.
– Akkor mennyi készpénzük van, Mr. Keeley?
– Nem tudom. Valószínűleg úgy százmillió dollár körül. Egyelőre elég ennyi. Majd a záróbeszédemben szépen felírom egy táblára a számokat, és elmagyarázom az esküdteknek, hol van a pénz.
Átnyújtok neki egy példányt az igénybejelentésekkel kapcsolatos adatokat tartalmazó számítógépes nyomatról. Úgy tűnik, meg van lepve. Ebéd közben döntöttem el, hogy megsorozom őt ezekkel a kérdésekkel, és Lufkinnal nem játszadozom el még egyszer. Keeley segélykérően néz Drummondra, de Leo sem tehet semmit. Mr. Keeley a cég vezérigazgatója, és természetesen a segítségünkre kell lennie abban, hogy megtudjuk, mi az igazság. Gondolom, arra számítottak, majd visszahozom Lufkint, hogy elmagyaráztassam vele az adatokat. Bármennyire odavagyok is Lufkinért, végeztem vele. Nem adok neki lehetőséget arra, hogy megcáfolja Jackie Lemancyzk állításait.
– Felismeri ezt a számítógépes nyomatot, Mr. Keeley? Az ön cégétől kaptam ma reggel.
– Természetesen igen.
– Remek. Meg tudná mondani nekünk, hány érvényben lévő egészségbiztosítási szerződésük volt 1991-ben?
– Hát, nem tudom. Hadd lássam. – Lapozgatni kezd, az egyik lapot felemeli, leteszi, aztán megint egy másikat tart maga elé.
– Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy hozzávetőlegesen kilencvennyolcezer?
– Lehet. Hát igen… azt hiszem, ez megfelel a valóságnak.
– És ezekkel a szerződésekkel kapcsolatban hány igénybejelentés érkezett a céghez 1991-ben?
Ugyanaz történik, mint az előbb. Keeley elmélyülten lapozgat, számokat motyog magában. Már-már kínos a helyzet. Eltelik néhány perc, mire végül azt mondom:
– 11.400 elfogadható számnak tűnik?
– Azt hiszem, igen, de utána kellene néznem.
– Miként nézne utána?
– Nos, még egy darabig tanulmányoznom kellene ezt az anyagot.
– Tehát az információ ott van benne?
– Úgy hiszem.
– Meg tudná mondani nekünk, hogy a 11.400 térítési igényből hányat utasított el az ön cége?
– Megint csak azt tudom mondani, hogy tanulmányoznom kellene ezt az anyagot – feleli, és két kezébe fogva felemeli a papírokat.
– Ezek szerint ez az információ szintén ott van abban az anyagban, amit most a kezében tart?
– Minden valószínűség szerint igen.
– Rendben van. Nézzük meg a tizenegyedik, a tizennyolcadik, a harmincharmadik és a negyvenegyedik oldalt. – Keeley fürgén engedelmeskedik. Mindent megtesz, csak ne kelljen válaszolnia a kérdéseimre.
– Mit szólna ahhoz, ha azt mondanám, hogy ez a szám 9100?
Keeley meg van döbbenve ezen a képtelen feltételezésen.
– Természetesen nem fogadom el. Ez abszurd.
– De nem tudja a választ?
– Azt tudom, hogy a szám nem ilyen magas.
– Köszönöm. – Odamegyek a tanúhoz, elveszem tőle a papírokat, aztán átnyújtom neki azt a szerződést, amit Max Leubergtől kaptam. – Felismeri ezt?
– Hogyne – feleli boldogan. Végre nem arról az átkozott számítógépes nyomatról kell beszélnie.
– Mi ez?
– Egészségbiztosítási szerződés, amit a cégem kötött.
– Mikor?
Megnézi a dátumot.
– 1992 szeptemberében. Öt hónapja.
– Kérem, nézze meg a tizenegyedik oldalt. F fejezet, négyes bekezdés, tizenhármas pont. Megvan?
Olyan kis betűvel szedték, hogy majdnem az orrához kell emelnie a szerződést. Elvigyorodom és az esküdtekre pillantok. A helyzet komikuma nem kerüli el a figyelmüket.
– Megvan – mondja végül Keeley.
– Nagyszerű. Olvassa fel, kérem.
Felolvassa, közben hunyorog és homlokát ráncolja, mintha jelezni kívánná, mennyire unatkozik. Miután befejezi, mosolyt erőltet az arcára.
– Megvolnánk.
– Mi a célja ennek a pontnak?
– Kimondja, hogy bizonyos sebészeti beavatkozásokat nem fedez a biztosítás.
– Egész pontosan?
– Semmilyen átültetést.
– A csontvelő-átültetés is szerepel a listán.
– Igen, a csontvelő-átültetés is szerepel.
Odalépek a tanúhoz, és a kezébe adom a Black-féle kötvényt. Megkérem, hogy olvassa fel ugyanazt a részt. Az apró betűk miatt megint meg kell erőltetnie a szemét, de derekasan végigolvassa.
– Milyen átültetések költségeit nem fedezi a biztosítás?
– Vese, máj, szív, szem – ezek mind szerepelnek a listán.
– Na és a csontvelő?
– Az nem.
– Tehát a szerződés nem mondja ki, hogy a csontvelő-átültetés költségeit nem fedezi a biztosítás?
– Nem, nem mondja ki.
– Mr. Keeley, emlékszik rá, hogy a Black család mikor nyújtotta be a keresetét?
Drummondra pillant, aki most természetesen nem lehet a segítségére.
– Valamikor tavaly nyáron, úgy rémlik. Talán júniusban?
– Igen, uram – válaszolom. – Júniusban történt. Tudja ön, hogy mikor változtatták meg annak a bizonyos pontnak a szövegét?
– Nem, nem tudom. Nem én fogalmazom a biztosítási kötvényeket.
– Hanem ki? Ki szövegezi a szerződéseket, kötvényeket?
– A jogi osztályon végzik ezt a munkát.
– Értem. Mondhatjuk azt, hogy a tizenhármas pont szövegét a kereset benyújtása után változtatták meg?
Néhány pillanatig tűnődve bámul az arcomba, aztán így szól:
– Nem. Lehet, hogy még a kereset benyújtása előtt került rá sor.
– Nem a térítési igény bejelentése, azaz 1991 augusztusa után változtatták meg?
– Nem tudom.
Gyanús nekem a válasza. Vagy nem tudja, mi történik a cégénél, vagy pedig hazudik. De nekem ez végül is teljesen mindegy. Megkaptam, amit akartam. Érvelhetek azzal az esküdteknek, hogy a szöveg megváltoztatása világos bizonyítéka annak: a Black-féle szerződés nem szögezi le, hogy a csontvelő-átültetés költségeit nem fedezi a biztosítás.
Már csak néhány rövid kérdést tartogatok Keeleynek.
– Van önnek egy másolata arról a megállapodásról, amit Jackie Lemancyzk írt alá, amikor eltávolították a cégtől?
– Nincs.
– Látta ezt a megállapodást?
– Nem.
– Ön jóváhagyta, hogy kifizessenek tízezer dollárt Jackie Lemancyzknak?
– Nem. A nő hazudik.
– Hazudik?
– Ezt mondtam.
– Na és Everett Lufkin? Ő is hazudott az esküdteknek a kézikönyvről?
Keeley már éppen mondani készül valamit, de aztán észbe kap. Nem tud olyan választ adni, amiből haszna lenne. Az esküdtek jól tudják, hogy Lufkin hazudott, így nem mondhatja, hogy nem is hallották, amit valóban hallottak. És az biztos: nem ismerheti el, hogy az egyik alelnöke hazudott a bíróságon.
Nem terveztem el előre ezt a kérdést, csak úgy adta magát.
– Feltettem önnek egy kérdést, Mr. Keeley. Hazudott Mr. Everett Lufkin az esküdtszéknek a kézikönyvről?
– Azt hiszem, nem vagyok köteles válaszolni erre a kérdésre.
– Válaszoljon a kérdésre! – dörren rá Kipler ellentmondást nem tűrő hangon.
A kínos csöndben Keeley fájdalmas ábrázattal mered rám. Egy szisszenést sem hallani a tárgyalóteremben. Valamennyi esküdt Keeleyre szegezi a tekintetét, és várakozik. Mindannyiuk számára nyilvánvaló az igazság, ezért úgy döntök, segítek egy kicsit szegény Mr. Keeleynek.
– Nem tud válaszolni a kérdésre, ugye, mert nem ismerheti el, hogy a cég egyik alelnöke hazudott a bíróságon?
– Tiltakozom.
– Helyt adok.
– Nincs több kérdésem.
– Most nem kívánunk kérdéseket feltenni a tanúnak, bíró úr mondja Drummond. Minden bizonnyal azt szeretné, hogy leülepedjen a por, mielőtt a védelem bizonyítása során visszahozná ezeket a tanúkat. Drummond azt próbálja elérni, hogy az esküdtek egy kicsit elfelejtsék Jackie Lemancyzk tanúvallomását.

 

Kermit Aldy, a felügyeleti osztály munkájáért felelős alelnök az utolsó előtti tanúm. Valójában nincs is szükségem a vallomására, de valahogy ki kell töltenem az időt. Fél három van a tárgyalás második napján, és könnyedén végzek a bizonyítással még ma délután. Azt szeretném, hogy az esküdtek úgy menjenek haza, hogy két ember jár a fejükben: Jackie Lemancyzk és Donny Ray Black.
Aldy be van ijedve, rövid, szaggatott mondatokkal válaszol, fél tőle, hogy többet mond, mint amennyit feltétlenül szükséges. Nem tudom, neki is a szeretője volt-e Jackie, de ebből a szempontból jelen pillanatban mindenki gyanúsítottnak számít a Great Benefitnél. Az a benyomásom, hogy az esküdteknek is hasonló érzéseik vannak.
Végigmegyünk a szokásos bevezető kérdéseken. A felügyelet tevékenysége olyan mérhetetlenül unalmas, hogy eldöntöttem: csak a legfontosabb részleteket ismertetem meg az esküdtszékkel. Aldy is unalmas ember, jól megfelel a feladatának. Nem akarom elveszteni az esküdtek figyelmét, ezért gyors tempóban haladok.
És most eljött az ideje egy kis mulatságnak. Odaadom Aldynak a felügyeleti osztály kézikönyvét, amit Drummondtól kaptam. Zöld borítású könyvecske, hasonlít az igényvizsgálati osztályon használt kiadványhoz. Aldy, Drummond és senki más sem tudja, hogy a birtokomban van egy másik példány is, amelyikben az U fejezet is szerepel.
Aldy úgy nézegeti a kézikönyvet, mintha sohasem látta volna még, de aztán azonosítja, amikor felszólítom rá. Mindenki tudja, mi a következő kérdés.
– Teljes ez a kézikönyv?
Lassan, komótosan lapozgatni kezdi. A jelek szerint okult Lufkin tegnapi vesszőfutásából. Ha azt mondja, teljes, én meg előkapom azt a példányt, amit Cooper Jacksontól kölcsönöztem, neki vége van. Ha viszont elismeri, hogy valami hiányzik, annak is rendesen megfizeti az árát. Fogadni mernék, hogy Drummond az utóbbi megoldás mellett foglalt állást.
– Nos, hadd nézzem csak. Teljesnek tűnik, de nem is, várjon egy pillanatot. A végéről hiányzik egy fejezet.
– Csak nem az U fejezet? – kérdem hitetlenkedve.
– De igen, azt hiszem, az.
Úgy teszek, mintha mélyen meg lennék döbbenve.
– Miért akarhatta bárki is eltávolítani az U fejezetet ebből a kézikönyvből?
– Nem tudom.
– Azt tudja, hogy ki távolította el?
– Nem.
– Hát persze hogy nem. Ki döntött úgy, hogy ezt a példányt juttatják el nekem?
– Ne haragudjon, de nem emlékszem.
– De, ugye, ahhoz semmi kétség nem férhet, hogy eltávolították belőle az U fejezetet, mielőtt ideadták volna nekem?
– Nincs itt, ha ezt akarja hallani.
– Az igazságot akarom hallani, Mr. Aldy. Kérem, segítsen nekem. Azelőtt távolították el az U fejezetet, hogy eljuttatták nekem a kézikönyvet?
– A jelek szerint igen.
– Egyetért azzal, hogy ez a kézikönyv nagyon fontos a felügyeleti osztály munkájában?
– Természetesen igen.
– Tehát akkor ön nagyon jól ismeri?
– Igen.
– Tehát akkor nem okoz önnek gondot, hogy összefoglalja az esküdtszéknek az U fejezet lényegét?
– Nem is tudom. Már jó ideje nem volt a kezemben.
Még most sem tudja, birtokomban van-e egy példány arról az U fejezetről, amelyik a felügyeleti kézikönyvben szerepel.
– Azért csak próbálja meg. Röviden ismertesse az esküdtszékkel, mi szerepel az U fejezetben.
Egy pillanatra elgondolkozik, aztán elmagyarázza, hogy a fejezet az igényvizsgálati, illetve a felügyeleti osztály közötti együttműködést szabályozza. Bizonyos térítési igényeket mindkét osztálynak folyamatosan vizsgálnia kell.
– Mondhatjuk tehát azt, hogy az U fejezet azt biztosítja, hogy minden térítési igényt megfelelően kezeljenek?
– Igen.
Az asztal alá nyúlok, előhúzom a kézikönyvet, és odasétálok a tanúk padjához.
– Akkor most adjon valamivel részletesebb magyarázatot az esküdteknek – mondom, és átnyújtom neki a teljes kézikönyvet.
Aldy kicsit összehúzza magát. Drummond igyekszik magabiztos arcot vágni, de sehogyan sem megy neki.
Ez az U fejezet is pont olyan mocskos, mint a másik. Egy órán keresztül gyötröm Aldyt, aztán véget vetek a szenvedéseinek. Az aljas módszert megismerhették az esküdtek, most majd tűnődhetnek rajta eleget.
Drummondnak nincs kérdése. Kipler tizenöt perces szünetet rendel el, hogy Deckkel felállíthassuk a tévékészülékeket.
Az utolsó tanúnk Donny Ray Black. A törvényszolga lekapcsolja a lámpákat, az esküdtek előrehajolnak, már alig várják, hogy a képernyőn megnézhessék a fiú arcát. Harmincegy percesre vágtuk a filmet, és az esküdtek magukba szívják majd Donny Ray minden erőtlen, reszelős hangon előadott mondatát.
Ahelyett, hogy századik alkalommal is végignézném a filmet, leülök Dot mellé, és az esküdtek arcát tanulmányozom. Sok együttérző arckifejezést látok. Dot a kézfejével törölgeti a szemét. A film vége felé gombócot érzek a torkomban.
Miután a képernyő elsötétül és a törvényszolgák felkapcsolják a lámpákat, egy teljes percen keresztül halotti csönd van a tárgyalóteremben. A félhomályban egy síró édesanya halk, de félreismerhetetlen hangját lehet hallani az asztalunk felől.
Minden elképzelhető ütést bevittem, akkora kárt okoztam az ellenfelemnek, amekkorát csak lehetett. Megnyertem a pert. Most már csak arra kell vigyáznom, hogy ne veszítsem el.
Miután már az összes lámpa ég, komor hangon bejelenteni:
– Bíró úr, a felperes befejezte a bizonyítást.
Jóval azután, hogy az esküdtek távoztak, egyedül ülünk Dottal a tárgyalóteremben, és az elmúlt két nap során hallott tanúvallomásokról beszélgetünk. Világosan bizonyítást nyert, hogy igaza volt, ők meg helytelenül cselekedtek. Dotnak azonban ez alig-alig nyújt megelégedést. Kínzó bűntudattal fog meghalni, mert nem harcolt keményebben, amikor még lett volna értelme.
Azt mondja, nem érdekli, mi fog még történni. Elege van a bíróságból. Szeretne hazamenni és ide soha többé nem visszajönni. Elmagyarázom neki, hogy ezt nem teheti meg. Még csak félúton vagyunk. De már csak néhány nap van hátra.

 

 

Negyvenhat

Meglep, hogy Drummond mi mindent megpróbál megtenni a védelem bizonyítási eljárása során. Tudja, hogy további károkat okozna, ha másokat is idehívna a clevelandi központból, így ő maga magyarázza el a térítési igény elutasításának rendszerét. Azt is tudja persze, hogy az U fejezet mindig elővehető, és akkor további kellemetlen kérdések merülhetnek fel. Biztos vagyok benne, hogy még több hazugság és szőnyeg alá söpört ügy kerül elő. Csak úgy deríthetem ki őket, ha nyílt keresztkérdéseket szegezek a tanúknak.
Drummond tizennyolc embert sorolt fel, mint lehetséges tanút. Fogalmam sincs, hogy kit hív először. Amikor én adtam elő az ügyet, abban az előnyös helyzetben voltam, hogy tudtam, mi következik: ki lesz a következő tanú, melyik a következő bizonyíték. Most minden megváltozott. Reagálnom kell, éspedig gyorsan.
Késő este még felhívom Max Leuberget Wisconsinban, és nagy élvezettel beszámolok neki az első két nap eseményeiről. Ad néhány tanácsot, s megenged magának egy-két jóslatot is. Nagyon izgatott, s azt mondja, még az is előfordulhat, hogy ideutazik.
Fel-alá járkálok a szobámban háromig, magammal beszélek, és megkísérlem elképzelni, hogy Drummond mivel fog próbálkozni.
Kellemesen csalódom, amikor fél kilenckor meglátom Cooper Jacksont a tárgyalóteremben. További két ügyvédnek mutat be, mindkettő az észak-karolinai Raleighból érkezett. Azért repültek ide, hogy megnézzék a tárgyalást. Hogy megy? – kérdezik. Aprólékos összegzést adok nekik az eddigiekről. Az egyikük ott volt már hétfőn is, és látta az U fejezet körüli drámát. Hármójuknak már vagy húsz ügyük van, újságban hirdetnek, és mindenhonnan újabb esetek bukkannak elő. Hamarosan benyújtják a kereseteket.
Cooper egy újságot mutat. A tegnapi Wall Street Journal az, címlapján egy sztorival a Great Benefitről. Elmondom nekik, hogy nem olvastam újságot a héten, azt sem tudom, milyen nap van. Jól ismerik ezt az érzést.
Gyorsan elolvasom a cikket. A Great Benefittel kapcsolatos egyre növekvő számú panaszról szól, és arról, hogy rendszeresen elutasítják a térítési igényeket. Számos államban vizsgálatot folytatnak. Számos per várható. Az utolsó bekezdésben arról tudósítanak, hogy Memphisben éppen most folyik egy tárgyalás, mely különösen fontos, hiszen ez lehet az első ítélet a vállalat ellen.
Megmutatom a cikket Kiplernek az irodájában. Nem igazán érdekli. Majd megkérdezi az esküdteket, hogy ők látták-e. Megtiltották nekik az újságolvasást. Mindketten kételkedünk abban, hogy az esküdtek rendszeresen olvasnák a Wall Street Journalt.

 

A védelem először André Weekset szólítja, Tennessee állam biztosítási ügyekben illetékes helyettes biztosát. Magas rangú biztosításügyi hivatalnok, Drummond már dolgozott vele korábban is. A feladat nyilvánvaló: bebizonyítani, hogy az állam a védelem oldalán áll.
Weeks nagyon jóképű ember, negyvenes, elegáns öltönyben, könnyed mosollyal, őszinte arccal. S mindenekfelett van egy nagyon nagy előnye: nem a Great Benefitnél dolgozik. Drummond egy sor egyszerű kérdést tesz föl neki az általa vezetett hivatal munkájával kapcsolatban. Azt akarja bebizonyítani, hogy az ottaniak keményen kézben tartják a gyeplőt, semmi szabálytalanság nem történhet. Minthogy a Great Benefit igazán jó hírnévnek örvend ebben az államban, ez önmagában is elegendő bizonyíték kell hogy legyen arra, hogy mindenben a szabályok szerint járnak el. Ha nem így lenne, André és munkatársai már régen rájuk szabadultak volna.
Drummondnak időre van szüksége. Dokumentumhegyeket kell az esküdtekre zúdítania, így talán elfelejtik azokat a borzalmakat, amiket eddig hallottak. Lassan halad. Lassan beszél, megfontoltan, éppen úgy, mint egy öregedő professzor. És nagyon jól csinálja. Más körülmények között életveszélyes volna.
Átnyújtja Weeksnek a Black család szerződését, és félórát töltenek azzal, hogy elmagyarázzák az esküdteknek, miképp kell a hatóságnak a szerződéseket – minden szerződést – jóváhagynia. Jelentős hangsúlyt fektetnek arra a szóra, hogy „jóváhagyni”.
Minthogy én nem beszélek, több időt tölthetek nézelődéssel. Először az esküdteket veszem szemügyre, néhányan közülük rám néznek. Velem vannak. Észreveszem, hogy vannak a tárgyalóteremben idegenek is, fiatal emberek, öltönyben. Nem láttam őket itt korábban. Cooper Jackson és barátai a hátsó sorban ülnek, közel az ajtóhoz. Alig tizenöt néző van. Miért akarna bárki is megnézni egy polgári pert?
Az állami biztosításpolitika minden apróságra kiterjedő, részletes, másfél órán keresztül folyó elemzése után az esküdtek figyelme lankadni kezd. Drummondot ez nem érdekli. Mindenképpen el akarja húzni a tárgyalást a következő hétig. Végül alig valamivel tizenegy előtt végez a tanúval, gyakorlatilag az egész délelőttöt sikerült eltöltenie. Tizenöt perc szünetet tartunk. Majd nekem lesz lehetőségem arra, hogy lövöldözzek egypárat a sötétbe.
Weeks elmondja, hogy jelenleg több mint hatszáz biztosítási cég működik az államban, az ő hivatalában negyvenegyen dolgoznak. Ebből azonban valójában csupán tizennyolc fő foglalkozik a szerződések ellenőrzésével. Úgy becsli, hogy minden cég legalább tízféle kötvényt kínál, ami azt jelenti, hogy több mint hatezer különböző szerződéstípus van érvényben. Ráadásul a szerződéseket rendszeresen módosítják, kiegészítik.
Még számolunk egy keveset, és úgy érzem, sikerül eljuttatnom az üzenetet az esküdteknek, hogy bármilyen adminisztratív egységnek is lehetetlen volna áttekinteni azt a papírhegyet, amit a biztosítási ipar gyárt hétről hétre. Átnyújtom neki a Black-szerződést. Azt állítja, hogy olvasta, bár csak erre a tárgyalásra készülve. Egy kérdést teszek fel neki a Heti baleseti biztosítás – Nem kórházi kezelés részre vonatkozóan. Hirtelen sokkal súlyosabbnak tűnik a kezében a szerződés, Weeks sebesen lapozgatja az oldalakat, hogy megtalálja a kérdésre adandó választ. Nem nagyon sikerül. Izeg-mozog, forgolódik, majd végül úgy tűnik, megtalálta. A válasz többé-kevésbé helyes, így elfogadom. Ezután arról kérdezem, hogy a szerződés alapján hogyan lehet megváltoztatni a kedvezményezettek körét. Szinte már sajnálom ezt az embert. Hosszasan tanulmányozza a szerződést, mindenki türelmesen vár. Az esküdtek jól szórakoznak. Kipler somolyogva hallgat. Drummond majd szétrobban a dühtől, de nem tehet semmit.
Weeks válaszol. Az, hogy helyesen vagy sem, nem érdekes.
Kérdéseimmel elértem a célomat. Előveszem a két zöld kézikönyvet, mintha Weeks és én újra végig akarnánk menni rajta. Mindenki figyel. Kezemben az igényvizsgálati osztály kézikönyvével azt kérdezem, hogy vajon rendszeresen ellenőrzi-e a térítési igények ügyintézésének szabályait azoknál a vállalatoknál, melyeket oly szorgalmasan felügyel. Szíve szerint igennel válaszolna, de hallott már az U fejezetről. Nemmel válaszol, én meg természetesen mélyen meg vagyok döbbenve. Még néhány szarkasztikus kérdés, majd más témára térek.
Megkérdezem tőle, tisztában van-e azzal, hogy a floridai biztosításügyi biztos vizsgálatot indított a Great Benefit ellen. Nem tud róla. És a dél-karolinai vizsgálatról? Fogalma sincs, számára ez új hír. Hát arról, ami Észak-Karolinában folyik? Mintha hallott volna valamit, de még nem látott semmilyen anyagot. Kentucky? Georgia? Nem és nem. A jegyzőkönyv számára megjegyzi, hogy valójában nem igazán érdekli, más államokban mi történik. Köszönetet mondok neki.

 

Drummond következő tanúja szintén nem Great Benefit-alkalmazott, bár csak éppen hogy. A neve Payton Reisky, és hosszú titulusa szerint a Nemzeti Biztosítási Szövetség elnöke és ügyvezető igazgatója. Nagyon fontos ember benyomását kelti. Gyorsan megtudjuk, hogy a szervezet a biztosítótársaságok által létrehozott és finanszírozott intézmény, melynek feladata a társaságok álláspontjának képviselete Washingtonban. Egy csapat lobbista, nyilván aranytömbökből álló költségvetéssel. Azon dolgoznak fáradhatatlanul, hogy igazságos biztosítási szabályozókat alkossanak. A bevezetés meglehetősen hosszadalmasra nyúlik. Fél kettőkor kezdődik, s kettőre már senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a Nemzeti Biztosítási Szövetség az emberiség megmentője. Micsoda csodálatos emberek!
Reisky harminc éve foglalkozik biztosítással, hamarosan életrajzának részleteit is megismerjük. Drummond azt igyekszik bizonyítani, hogy a tanú szakértője a biztosítási gyakorlatnak és eljárásoknak. Nincs ellene kifogásom. Már láttam tanúvallomását egy másik tárgyaláson, és úgy gondolom, nem lesz gondom vele. Túl jó szakértőnek kellene lennie ahhoz, hogy az U fejezet irányelvei jól hangozzanak.
Reisky hosszadalmasan és részletesen magyarázza, hogyan kell egy igénybejelentést kezelni. Drummond mosolytalanul bólogat, mintha most aztán valóban a lényegnél tartanánk. És láss csodát, mi derül ki? A Great Benefit mindenben betartotta a szabályokat. Néhány apróbb hiba természetesen becsúszott, de hát a cég nagy, és persze rengeteg az igénybejelentés. Semmi eltérés attól, ami elő van írva.
Reisky véleményének az a summája, hogy a Great Benefitnek joga volt a térítési igény elutasítására az ügy nagyságrendje miatt. Elmagyarázza, hogy aligha várható, hogy egy heti tizennyolc dolláros biztosítás fedezze egy kétszázezer dollárba kerülő átültetés költségeit. Egy ilyen szerződés célja, hogy a leglényegesebbeket biztosítsa, nem pedig toronyórát lánccal.
Drummond előhozza az útmutatók és azok hiányzó részeinek az ügyét. Sajnálatos, mondja Reisky, ám nem lényeges. Az útmutatók rendre változnak, állandóan mozgásban van minden, de ez teljesen érdektelen, hiszen a térítési igényeket olyanok kezelik, akik mindig tudják, mi a dolguk. De ha ennyire fontos, beszélhetünk is róla. Előveszi az útmutatót, és aprólékosan elmagyaráz belőle néhány részt. Minden itt van benne, fehéren feketén. És minden tökéletesen működik!
Ezután az útmutatókról áttérnek a számokra. Drummond megkérdi, hogy volt-e alkalma megnézni a szerződésekre, igénybejelentésekre és elutasításokra vonatkozó adatokat. A válasz nem, majd Reisky átveszi a papírt, amit Drummond ad neki.
Valóban, 1991-ben a Great Benefitnél jelentős volt az elutasítások aránya. De mindennek oka kell hogy legyen. S ez amúgy sem szokatlan ebben a szakmában. No meg a számokban sem lehet mindig megbízni. Sőt valójában, ha az adatokat kivetítjük az elmúlt tíz évre, az arány nem sokkal tizenkét százalék alatt van, ami a szakmai átlag alatt marad. Még további számok következnek, már teljesen össze vagyunk zavarodva, annyira, hogy lassan már fogalmunk sincs arról, mit is akar Drummond.
Reisky ekkor lelép a tanúk padjáról, és egy színes táblához megy. Úgy beszél az esküdtekhez, mint egy tapasztaltból képzett előadó. Azon tűnődöm magamban, miközben az előadást hallgatom, hogy vajon milyen gyakran csinálja ezt. A számok az átlag alatt vannak, halljuk ismét.
Fél négykor Kipler szünetet rendel el. Az előtérben Cooper Jacksonnal és barátaival találkozom. Valamennyien tapasztalt ügyvédek, és azonnal ellátnak néhány tanáccsal. Egyetértünk abban, hogy Drummond össze van omolva, csak az időt húzza, és azt szeretné, hogy már hétvége legyen.
Egyetlen szót sem ejtek ki egész délután. Reisky sokáig tanúskodik, azzal zárva vallomását, hogy véleménye szerint a biztosító minden kérdésben nagyon méltányosan járt el. Az esküdtek arcából ítélve boldogok, hogy végre befejezte. Én hálás vagyok, hogy van néhány többletórám a keresztkérdésekig.

 

Deck és én hosszasan, elégedett hangulatban vacsorázunk Cooper Jacksonnal és barátaival egy Grisant's nevű régi olasz étteremben. Az öreg John Grisanti különterembe vezet minket. Csodálatos bort hoz, és remek vacsorát tálal fel nekünk.
A bor kellemes, és napok óta ez az első alkalom, hogy majdnem elengedem magam. Talán még jól is fogok aludni.
A számla több mint négyszáz dollár, amit Cooper Jackson gyorsan magához ragad. Isteni szerencse. Rudy Baylor ügyvédi irodája talán most érkezett el a nagy pénz kapujába, de e pillanatban még nagyon le van égve.

 

 

Negyvenhét

Másodpercekkel azután, hogy ezen a verőfényes csütörtök reggelen Payton Reisky elfoglalja a helyét a tanúk padján, átnyújtok neki egy másolatot a goromba levélről, és megkérem, hogy olvassa fel.
– Nos, Mr. Reisky, az ön szakértő véleménye szerint ez méltányos és elfogadható válasz a Great Benefit részéről? – kérdezem.
Reiskyt már figyelmeztették.
– Természetesen nem. Ez felháborító levél.
– Döbbenetes, nem?
– Valóban az. De tudomásom szerint a levél írója már nincs a cégnél.
– Ki mondta ezt önnek? – kérdem gyanakodva.
– Hát nem is tudom. Valaki a cégtől.
– És ez az ismeretlen személy azt is közölte önnel, hogy Mr. Krokit miért nincs már a cégnél?
– Azt hiszem, nem. Talán a levél miatt.
– Talán? Biztos ön ebben vagy pusztán feltételezéssel él?
– Nem vagyok benne biztos.
– Köszönöm. Közölte önnel ez az ismeretlen személy, hogy Mr. Krokit két nappal azelőtt távozott a cégtől, hogy előzetes tanúvallomást kellett volna tennie?
– Úgy hiszem, hogy nem mondott ilyet.
– Tehát ön nem tudja, hogy Mr. Krokit miért távozott?
– Nem.
– Rendben van. Azt hittem, ön azt próbálja az esküdtszék tudomására hozni, hogy Mr. Krokit azért távozott a cégtől, mert megírta ezt a bizonyos levelet. Ugye nem ez volt a célja?
– Nem.
– Köszönöm.
Tegnap este borozgatás közben rájöttünk, hogy hiba lenne a kézikönyvekkel kapcsolatos kérdésekkel bombázni Reiskyt. Több érv is alátámasztja ezt a vélekedést. Először is: a bizonyíték már az esküdtszék előtt van. Másodszor: nagyon drámai körülmények között és fölöttébb hatásos módon prezentáltuk ezt a bizonyítékot, azaz sikerült rajtakapnunk Lufkint, hogy a csillagokat is lehazudja az égről. Harmadszor: Reisky gyorsan reagál minden kérdésre, és nehéz lenne sarokba szorítani. Negyedszer: volt ideje felkészülni a támadásomra, és egészen biztosan meggyőzően védené az álláspontját. Ötödször: megragadná a lehetőséget, hogy még jobban összezavarja az esküdteket. És végül, ami a legfontosabb: sok időt emésztene fel. Az egész napot eltölthetném azzal, hogy Reiskyvel vitatkozom a kézikönyvekről meg a statisztikai adatokon, és nem mennék vele semmire.
– Kitől kapja ön a fizetését, Mr. Reisky?
– A munkáltatómtól, a Nemzeti Biztosítási Szövetségtől.
– Ki finanszírozza a Nemzeti Biztosítási Szövetséget?
– A biztosítási ipar.
– A Great Benefit is?
– Igen.
– Mennyivel járul hozzá a szövetség költségvetéséhez? Reisky Drummondra pillant, aki nyomban felpattan.
– Tiltakozom, bíró úr. Ez a kérdés nem tartozik a tárgyhoz.
– Elutasítom. Nagyon is a tárgyhoz tartozik.
– Nos, mennyivel, Mr. Reisky? – ismétlem segítőkészen. Látszik rajta, hogy nem akar válaszolni, fintorogva csóválja a fejét.
– Évi tízezer dollárral.
– Tehát többet fizetnek önöknek, mint amennyit Donny Ray Blacknek fizettek.
– Tiltakozom!
– Helyt adok.
– Elnézést kérek, bíró úr. Visszavonom a megjegyzésemet.
– Kérem, bíró úr, intézkedjék, hogy töröljék a jegyzőkönyvből mondja mérgesen Drummond.
– Elrendelem, hogy Mr. Baylor megjegyzését töröljék a jegyzőkönyvből.
Megvárom, míg az indulatok alábbhagynak.
– Elnézést kérek, Mr. Reisky – mondom alázatosan, őszintén bűnbánó arccal. – Csak a biztosítótársaságok támogatják a szövetséget?
– Igen.
– Hány biztosító járul hozzá a szövetség költségvetéséhez?
– Kétszázhúsz.
– És mekkora volt a teljes összeg, amit múlt évben kaptak?
– Hatmillió dollár.
– És ezt a pénzt lobbizásra használják?
– Igen, végzünk ilyen tevékenységet.
– Külön megfizetik önt azért, hogy most tanúvallomást tesz?
– Nem.
– Miért van ön most itt?
– Mert megkerestek a Great Benefittől. Azt kérték, hogy tegyek tanúvallomást.
Nagyon lassan megfordulok, és rámutatok Dot Blackre.
– Mr. Reisky, szeretném megkérni a következőre: nézzen Mrs. Blackre, nézzen egyenesen a szemébe, és mondja neki azt, hogy a fia térítési igényét méltányosan és a szabályoknak megfelelően kezelték a Great Benefitnél. Meg tudja tenni ezt?
Eltart néhány másodpercig, amíg Dot arcára irányítja a tekintetét. Bólint, aztán hűvösen azt mondja:
– Igen, a fia térítési igényét méltányosan és a szabályoknak megfelelően kezelték.
Mindezt természetesen előre elterveztem. Ezzel a drámai befejezéssel akartam lezárni Reisky tanúvallomását, de persze nem számítottam arra, hogy humoros hatást érek el. Mrs. Beverdee Hardaway, egy jól megtermett, ötvenegy éves fekete asszony, a hármas számú esküdt, aki az első sor közepén foglal helyet, hangosan felnevet Reisky abszurd válaszán. Egészen hirtelen tör ki belőle a nevetés, a jelek szerint teljesen spontán módon, ugyanis amilyen gyorsan csak bírja, megpróbálja visszafojtani. Mindkét kezét a szája elé kapja. Összeszorítja a fogát, és ijedten körbepillant, hogy megnézze, mekkora bajt csinált. De a teste még mindig rázkódik egy kicsit.
Mrs. Hardaway szerencsétlenségére és a mi hihetetlen szerencsénkre példája ragadós. Mr. Ranson Pelket, aki pontosan mögötte ül, csiklandozni kezdi valami. Ez történik Mrs. Ella Faye Sallerrel is, aki Mrs. Hardaway mellett foglal helyet. Néhány másodperccel a Mrs. Hardawayből kirobbant röhögés után az esküdtek padjának különböző pontjai felől is nevetés hallatszik. Néhány esküdt Mrs. Hardawayre pillant, hogy megnézze, az asszony még mindig elöl jár-e a rossz példával. Mások egyenesen Reiskyre néznek, és derűs hitetlenkedéssel csóválják a fejüket.
Reisky a legrosszabbra gondol: ő az, aki miatt nevetnek. Lehajtja a fejét, és a padlót kezdi tanulmányozni elmélyülten. Drummond úgy dönt, hogy egyszerűen nem vesz tudomást a történtekről, bár ez az intermezzo roppant fájdalmas lehet a számára. Aldy meg Underhall a zoknijukat vizsgálgatják.
Kipler a legszívesebben maga is nevetne. Egy ideig tűri a felfordulást, de aztán megragadja a kalapácsát, és ezáltal szinte hivatalosan is rögzíti, hogy Payton Reiskyt kiröhögte az esküdtszék.
Bármilyen rövid volt is ez a pillanat, aranyat ér. Rámosolygok az esküdtekre. Visszamosolyognak rám. Az én tanúimtól mindent elhisznek, Drummond tanúinak viszont egyetlen szavát sem.
– Nincs több kérdésem, bíró úr – mondom kissé utálkozva, mintha már nagyon elegem lenne ebből a hazug gazemberből.
Drummond láthatóan megvan lepve. Arra számított, hogy a nap hátralévő részét Reisky egzecíroztatásával töltöm, a kézikönyvekről meg a statisztikai adatokról faggatom. Tologatja a papírokat az asztalán, odasúg valamit T. Pierce-nek, aztán feláll, és így szól:
– A következő tanúnk Richard Pellrod.
Pellrod volt a térítési igények jogosságának felülbírálásában illetékes igazgató, Jackie Lemancyzk közvetlen felettese. Az előzetes tanúvallomások során nagyon arrogánsan viselkedett, meglepve látom, hogy Drummond most szerepelteti. Bizonyára az a megfontolás vezette őket, hogy valahogy sarat kellene dobálni Jackie-re.
Negyvenhat éves, közepes termetű férfi, szerény sörpocakkal, kevés hajjal, ellenszenves arckifejezéssel, májfoltokkal és előnytelen szemüveggel. Nincs semmi, ami fizikailag vonzó lenne ebben a pacákban, de a jelek szerint ez egyáltalán nem érdekli őt. Fogadni mernék, ha azt állítja, hogy Jackie Lemancyzk egy közönséges kurva, aki rá is kivetette a hálóját, az esküdtek megint elkezdenek röhögni.
Drummond és Pellrod félórán keresztül adják egymásnak a szót a megbeszélt forgatókönyv szerint, amikor Kipler bíró úgy dönt, lezárja ezt az unalmas társalgást.
– Ügyvéd úr, lépjünk tovább.
Drummond úgy néz rá, mint egy sebzett állat.
– De bíró úr, kérem, jogomban áll alaposan kikérdezni a tanút.
– Az biztos. De amit Mr. Pellrod mond, az már zömmel ismert az esküdtek előtt.
Drummond nem akar hinni a fülének.
– Nem emlékszem olyan esetre, hogy a felperes ügyvédjét sürgette volna, bíró úr.
Ezt nem kellett volna mondania. Nem lenne szabad ujjat húznia ezzel a bíróval.
– Ez azért van, mert Mr. Baylor kérdései közben nem akarnak elaludni az esküdtek, Mr. Drummond. Most pedig folytassa, kérem.
Drummond úgy néz Kiplerre, mintha azt akarná mondani, hogy ezt majd később megbeszélik, aztán visszatér Pellrodhoz. A férfi, gyenge kísérletet téve arra, hogy némi bűnbánatot mutasson, elismeri, történtek hibák, bár nem különösebben súlyosak. És ha hiszik, ha nem, a legtöbb hiba Jackie Lemancyzknak köszönhető, ennek a zaklatott lelkiállapotú fiatalasszonynak.
Én következem. Először is átadok neki egy másolatot arról az elutasító levélről, amit ő írt Dot Blacknek. Ez volt a negyedik elutasítás, és arra hivatkozott, hogy Donny Ray fehérvérűsége már korábban is fennálló körülmény volt. Felolvastatom vele a levelet, elismeri, hogy az ő szüleménye. Lehetőséget adok neki arra, hogy elmagyarázza, miért írta, de természetesen erre nincs magyarázat.
Egy nyomtatványról kezd beszélni, amit Jackie helytelenül töltött ki, meg egy félreértésről Mr. Krokit és őközötte, és a fenébe is, az egész csak egy hiba volt. És ő nagyon sajnálja, ami történt.
– Kicsit késő már bocsánatot kérni, nem?
– De, talán igen.
– Amikor elküldte ezt a levelet, nem tudta, hogy még négy újabb elutasító levél születik, ugye?
– Nem tudtam.
– Tehát szándékai szerint ez lett volna az utolsó elutasító levél Mrs. Blacknek, igaz?
A levélben szerepel a „végleges elutasítás” kifejezés.
– Azt hiszem, igen.
– Mi okozta Donny Ray Black halálát?
Pellrod megvonja a vállát.
– Leukémia.
– És milyen betegség késztette a biztosítottat, hogy benyújtsa a térítési igényt?
– Leukémia.
– Mit ért a levelében korábban is fennálló körülmény alatt?
– Az influenzát.
– És mikor volt Donny Ray Blacknek influenzája?
– Nem tudom pontosan.
– Ha óhajtja, idehozhatom az aktát, és együtt átnézhetjük.
– Nem, nem, nincs rá szükség. – Bármit, csak az aktát ne. – Azt hiszem, tizenöt vagy tizenhat éves volt.
– Tehát tizenöt vagy tizenhat éves korában influenzás volt, még jóval a szerződés megkötése előtt, és ezt nem említette meg a jelentkezési íven?
– Úgy van.
– Mr. Pellrod, ön komoly tapasztalatokra tett szert a biztosítási ügyekben. Fel tud idézni egyetlen olyan esetet is, amikor egy influenzát összefüggésbe hoztak egy öt évvel később kialakuló akut fehérvérűséggel?
Csak egyetlen válasz lehetséges, de nem tudja kipréselni magából. – Nem hiszem.
– Ez azt jelenti, hogy nem?
– Igen, azt jelenti, hogy nem.
– Tehát az influenzának az égvilágon semmi köze sincs a leukémiához, jól mondom?
– Igen.
– Tehát akkor ön hazudott a levélben, ugye?
Hát persze hogy hazudott, és most megint hazudni fog, ha azt mondja, hogy nem hazudott. Az esküdtek látni fogják. Csapdába szorult, de meglátszik, hogy Drummondnak volt ideje felkészíteni.
– A levél hiba volt – mondja Pellrod.
– Hazugság vagy hiba?
– Hiba.
– Hiba, amely Donny Ray Black halálát okozta?
– Tiltakozom! – harsogja Drummond ültében.
Kipler elgondolkozik egy pillanatra. Számítottam a tiltakozásra, és arra is, hogy Kipler helyt ad neki. A bíró azonban más véleményen van.
– Elutasítom. Válaszoljon a kérdésre.
– Hiba volt, csak ennyit mondhatok.
– Nem hazugság?
– Nem.
– No és mi a helyzet a tanúvallomásával? Hazugságokkal vagy hibákkal van tele?
– Egyikkel sem.
Megfordulok és rámutatok Dot Blackre, aztán a tanúra nézek.
– Mr. Pellrod, mint a térítési igények jogosságának felülbírálásában illetékes igazgató, megtenné azt, hogy egyenesen Mrs. Black szemébe néz, és azt mondja neki, hogy a fia térítési igényét méltányosan kezelték az ön osztályán?
Pellrod hunyorogni kezd, ráncolja a homlokát, fészkelődik, aztán Drummondra pillant útmutatásért. Megköszörüli a torkát, megpróbál sértődöttnek tűnni, aztán így szól:
– Azt hiszem, erre nem kényszeríthet.
– Köszönöm. Nincs több kérdésem.
Kevesebb mint öt perc alatt végeztem, és a védelem nem tudja, hová kapkodjon. Azt hitték, hogy az egész napot Reiskyvel töltöm, aztán holnap rászállok Pellrodra. De én nem pocsékolom az időmet ezekre a bohócokra.
Kipler bejelenti, hogy kétórás ebédszünetet tartunk. Félrevonom Leót, és átadok neki egy listát, amelyen hat újabb tanú neve szerepel.
– Ez meg mi a pokol? – csattan fel.
– Hat orvos, mindannyian helybeliek és mindannyian onkológusok. És mindannyian hajlandóak tanúvallomást tenni, ha maga ki akarja kérdezni azt a szélhámost.
Walter Kord mélyen fel van háborodva Drummond stratégiáján, miszerint azt szeretnék bizonyítani, hogy a csontvelő-átültetés kísérleti gyógymódnak minősül. Addig győzködte a kollégáit meg a barátait, amíg azok be nem adták a derekukat és meg nem ígérték, hogy eljönnek tanúskodni.
– Nem szélhámos.
– Mindketten tudjuk, hogy az. Egy idióta New Yorkból vagy valamelyik másik távoli nagyvárosból. Ezek viszont mind helybeli fiúk.
– Ezek a tanúk nem szerepelnek az előzetesen benyújtott listán. Ez tisztességtelen húzás.
– Menjen és sírjon a bírónak – mondom és eljövök. Ott áll a pulpitus mellett a listámra meredve.

 

Ebéd után, de még azelőtt, hogy folytatnánk a tárgyalást, dr. Walter Korddal és két kollégájával beszélgetek az asztalom közelében. Drummond embere, dr. Milton Jiffy, a védelem asztala mögötti első sorban ül egymagában. Miközben az ügyvédek a további munkára készülődnek, odahívom Drummondot, és bemutatom Kord kollégáinak. Kínos pillanatok ezek. Drummond láthatólag be van ijedve a jelenlétüktől. A három orvos helyet foglal a mögöttem lévő első sorban. A Tinley Britt öt ügyvédje csak a szemét mereszti.
Bevonulnak az esküdtek, és Drummond Jack Underhallt szólítja a tanúk padjára. Megesketik, aztán leül, s közben bárgyún mosolyog az esküdtekre. Immáron három napja bámulják ezt a fickót, és egyszerűen nem érteni, hogyan gondolhatja Drummond, hogy akár csak egy szavát is el fogják hinni.
Underhall szerepeltetésének a célja hamar világossá válik. Kizárólag Jackie Lemancyzkról van szó. A nő hazudott a tízezer dollárról. Hazudott a megállapodásról, mert egyszerűen nem volt ilyen megállapodás. Hazudott a térítési igények elutasítási rendszeréről. Jackie Lemancyzk mindenben hazudott.
Merész és kockázatos vállalkozás ez. Kissé mulatságosnak találom, hogy ez a gazember bárkit is hazugsággal vádol.
Underhall tanúvallomása egészen rövid. Abban reménykednek, hogy sikerül lemenekíteniük a tanúk padjáról, mielőtt súlyosabb sérüléseket szenvedne. Nem sokat tehetek, csak abban bízhatok, hogy az esküdtek is pont annyira utálják, mint én. Underhall jogász, nem az a fajta tanú, akivel szívesen folytatnék pengeváltásokat.
– Mr. Underhall, az ön cégénél minden alkalmazottnak van egy személyi dossziéja?
– Igen.
– Jackie Lemancyzknak is volt?
– Igen.
– Itt van most magánál?
– Nincs, uram.
– Hol van?
– Feltételezem, hogy az irodánkban.
– Clevelandben?
– Igen. Az irodánkban.
– Ezek szerint tehát nem nézhetjük meg?
– Nincs nálam. Nem mondták nekem, hogy hozzam magammal.
– A dossziéban találhatjuk a munkájának az értékelését meg az ehhez hasonló anyagokat?
– Igen.
– Amennyiben az alkalmazottat áthelyezik, fegyelmit kap, alacsonyabb beosztásba sorolják, nyoma van ennek az anyagában?
– Igen.
– Vannak ilyen jellegű adatok, információk Jackie dossziéjában?
– Azt hiszem, igen.
– Van benne egy másolat a felmondóleveléről?
– Igen.
– De mi mindössze annyit tehetünk, hogy elhisszük, amit ön mond, nem igaz?
– Nem mondták, hogy hozzam magammal a dossziét.
A jegyzeteimbe pillantok, és megköszörülöm a torkomat.
– Mr. Underhall, van önnek egy másolata a megállapodásról, amit Jackie akkor írt alá, amikor ön átadta a pénzt és megígértette vele, hogy nem fog beszélni?
– Ön bizonyára rosszul hall.
– Parancsol?
– Néhány perccel ezelőtt közöltem a tanúvallomásomban, hogy nem volt ilyen megállapodás.
– Ezt úgy érti, hogy nem létezik? Határozottan megrázza a fejét.
– Sohasem létezett. Az a nő hazudik.
Eljátszom, hogy nagyon meg vagyok lepve, aztán odasétálok az asztalomhoz, amit papírok borítanak. Kezembe veszem az egyiket, elgondolkozva átfutom, miközben mindenki meredten figyeli, mit csinálok, aztán visszamegyek vele az ügyvédek részére fenntartott emelvényhez. Underhall megmerevedik ültében, aztán Drummondra néz kétségbeesetten, aki nem tudja levenni a szemét a kezemben lévő papírról. Eszükbejutottak az U fejezetek! Baylor megint elővarázsolja a nyulat a kalapból. Megtalálja az elrejtett levelet, és rájuk bizonyítja a hazugságaikat.
– Jackie Lemancyzk azonban nagyon világosan beszámolt az esküdtszéknek a levélről, amit alá kellett írnia. Emlékszik még Ms. Lemancyzk tanúvallomására? – A kezemben ott himbálózik a papír.
– Igen, hallottam a tanúvallomását – feleli Underhall, a szokásosnál kissé magasabb és feszültebb hangon.
– A hölgy azt állította, hogy maga átadott neki tízezer dollárt és aláíratott vele egy megállapodást. Emlékszik rá? – Belenézek a papírba, mintha abból olvasnék mindent. – Jackie azt mondta, hogy a tízezer dolláros összeg szerepelt a megállapodás első bekezdésében.
– Hallottam, mit mondott – feleli Underhall Drummondra pillantva. Tudja, hogy nem lehet a kezemben egy másolat a megállapodásról, hiszen ő maga rejtette el az eredetit. De mégsem lehet benne egészen biztos. Néha különös dolgok történnek. Mert ugye, például, hogy a fenében találtam meg az U fejezeteket?
Nem ismerheti el, hogy létezik egy megállapodás. És nem is tagadhatja. Mert ha így tesz, én meg hirtelen előkapok egy másolatot, a kár akkora, hogy csak akkor fogják megtudni, amikor az esküdtek visszatérnek az ítélettel. Fészkelődik, rángatózik, törli az izzadságot a homlokáról.
– És önnek nincs egy másolata a megállapodásról, amit megmutathatna az esküdteknek? – kérdem, kezemben lobogtatva a papírt.
– Nincs. Ez a megállapodás nem létezik.
– Biztos benne? – kérdezem, ujjamat végighúzom a papír szélén, aztán elkezdem összehajtogatni.
– Biztos vagyok benne.
Néhány pillanatig még meredten bámulok rá, s közben rettenetesen élvezem, hogy kínlódik. Az esküdtek éberen figyelik minden rezdülését. Arra várnak, hogy lehulljon a bárd, kapjam elő a megállapodást, és aztán együtt megnézhetjük, ahogy Underhall kimúlik a tanúk padján.
De sajnos a bárd nem fog lehullni. Összegyűröm a kezemben lévő papírlapot, és drámai mozdulattal az asztalra hajítom.
– Nincs több kérdésem – mondom.
Underhall megkönnyebbülten engedi ki a levegőt. Megúszta a szívrohamot. Villámgyorsan távozik a tanúk padjáról és a tárgyalóteremből.
Drummond ötperces szünetet kér. Kipler úgy dönt, hogy az esküdteknek ennél hosszabb időre van szükségük, ezért tizenöt perces szünetet rendel el.
Most már egészen világos: a védelemnek az a szándéka, hogy húzza az időt a tanúvallomásokkal és igyekezzen összezavarni az esküdteket, egyáltalán nem működik. Az esküdtek kiröhögték Reiskyt és végigaludták Pellrodot. Underhall szerepeltetése majdnem tragédiába torkollott, mert Drummond attól rettegett, hogy van egy másolatom a megállapodásról, miközben az ügyfele arról győzködte, hogy ilyen megállapodás nem létezik.
Drummondnak elege van. Mindent bedob majd a záróbeszédében, ott talán még van valami keresnivalója. A szünet után bejelenti, hogy a védelem befejezte a bizonyítást.
A tárgyalásnak majdnem vége van. Kipler péntek reggel kilencre rendelte el a záróbeszédek megtartását. Azt ígéri az esküdteknek, hogy tizenegykor már visszavonulhatnak ítélethozatalra.

 

 

Negyvennyolc

Jóval azután, hogy az esküdtek elhagyták a tárgyalótermet, és jóval azután, hogy Drummond és csapata sietősen távozott a Tinley Britt irodáiba, körbeüljük a felperes asztalát a tárgyalóteremben, és a holnapi napról, a tárgyalás utolsó napjáról beszélgetünk. Cooper Jackson meg a két ügyvéd Raleighból, Hurley és Grunfeld, akik nem szívesen osztogatnak tanácsokat, bár nekem semmi kifogásom sincs az ellen, hogy meghallgassam a véleményüket. Mindenki tudja, hogy ez az első tárgyalásom. Láthatólag le vannak nyűgözve a teljesítményemtől. Fáradt vagyok, kissé ideges, de nagyon világosan látom, mi történt. A tények maximálisan a kezemre játszottak, egy aljas, de gazdag alperessel álltam szemben, egy irányomban hihetetlenül jóindulatú bíró egyengette az utamat, és a tárgyaláson az egyik szerencsés fordulat követte a másikat. És akkor ott van még a számomra kedvező összeállítású esküdtszék, bár igaz, ők még nem „bizonyítottak”.
Azt mondják, hogy ennél csak kellemetlenebb perekre számíthatok. Meggyőződésük, hogy a büntetési kártérítésként megítélt összeg hét számjegyű lesz. Jackson tizenkét éven keresztül dolgozott egyik ügyön a másik után, mire sikerült kiharcolnia az első egymillió dolláros ítéletet.
Kellemesen töltjük a délutánt. Deckkel egész este dolgozni fogunk, de most nagyon élvezem ezeknek a rokon lelkű embereknek a társaságát, akik őszintén szeretnék, hogy hazavágjam a Great Benefitet.
Jackson elégedetlenkedik, a Floridából érkezett hírek miatt. Az egyik ottani ügyvéd már nem bírt magával, és ma reggel benyújtott négy keresetet a Great Benefit ellen. Jacksonék abban bíztak, hogy a fickó csatlakozik az ő csoportos akciójukhoz, de a jelek szerint felülkerekedett benne a mohósága. Jelen pillanatban hármuknak összesen tizenkilenc biztosítottól érkezett, Great Benefit elleni panasz van a birtokában, és úgy tervezik, hogy a jövő hét elején benyújtják a kereseteket.
Nagyon drukkolnak nekem. Szeretnének meghívni bennünket egy tisztességes vacsorára, de nekünk dolgunk van. Amire ma este a legkevésbé van szükségem, az egy nehéz vacsora meg a sok bor.

 

Így aztán az irodában vacsorázunk: szendvicseket eszünk és üdítőt iszunk. Leültetem Decket az íróasztalomhoz, és elpróbálom a záróbeszédemet. Olyan sok verziót megtanultam már kívülről, hogy összefolynak az agyamban. Odaállok az irodámban lévő kis táblához, és szépen olvashatóan felírom a döntő fontosságú számokat. Az esküdtek méltányosságára apellálok, de mégis botrányosan magas összegű pénzt kérek tőlük. Deck többször is közbevág, és úgy vitatkozunk, mint két kisiskolás.
Még egyikünk sem állt ki záróbeszéddel egy esküdtszék elé, Deck azonban jóval többet hallgatott végig, mint én, így természetesen ő a szakértő. Vannak pillanatok, amikor legyőzhetetlennek érzem magamat, és egészen arrogánsan viselkedem. Deck megérzi az ilyen hangulataimat, és gyorsan a fejemre koppint. Többször is figyelmeztet, hogy az ítélet kétesélyes: holnap nyerhetünk, de még veszthetünk is.
Többnyire azonban egyszerűen csak félek. Ugyan úrrá tudok lenni a rettegésemen, de mégiscsak ott van bennem. Erőt is ad persze, inspirál arra, hogy tovább küzdjek, de nagyon boldog leszek, amikor majd túl vagyok az egészen.
Tíz körül lekapcsoljuk a lámpákat, és hazamegyünk. Altató gyanánt benyakalok egy üveg sört. Valamivel tizenegy óra után elszenderedem, agyamban a fényes győzelem képei cikáznak.

 

Kevesebb mint egy órával később megszólal a telefon. Egy ismeretlen, fiatal, nagyon izgatott női hang jelentkezik a vonal túlsó végén.
– Maga nem ismer engem, de én Kelly barátnője vagyok – mondja majdnem suttogva.
– Történt valami? – kérdezem, és már kezdek magamhoz térni.
– Kelly bajban van. Szüksége van a segítségére.
– Mi történt?
– Megint megverte a férje. Részegen jött haza, tudja, a szokásos.
– Mikor? – Az ágyam mellett állok a sötétben, a lámpa kapcsolóját próbálom megtalálni.
– Tegnap este. Kellynek szüksége van a segítségére, Mr. Baylor.
– Hol van most?
– Itt van nálam. Miután a rendőrök elvitték Cliffet, Kelly bement az ügyeletre a kórházba. Szerencsére semmije sem tört el. Elmentem érte, és most itt rejtőzik a lakásomban.
– Nagyon megsérült?
– Elég rosszul néz ki, de csontja nem törött. Zúzódások és horzsolások vannak a testén.
Elkérem a nő nevét meg a címét, leteszem a telefont, és gyorsan felöltözöm. A nő egy külvárosi lakásban lakik, nem túl messze Kellytől. Hosszan keringek az egyirányú utcákban, mire megtalálom a megfelelő épületet.
Robin, a barátnő nyit ajtót, de csak résnyire, és a biztonsági láncot sem veszi le. Igazolnom kell magamat, mielőtt beengedne. Megköszöni, hogy eljöttem. Robin is nagyon fiatal még, valószínűleg elvált, és a minimálbérnél alig magasabb összegért dolgozik. Belépek a bérelt bútorokkal teli nappaliba. Kelly a kanapén ül, jeget szorít a fejéhez.
Alig ismerek rá Kellyre. A bal szeme eltűnt, a felpuffadt bőr már kék színben játszik. Véres kötés van a szeme fölött. Arca mindkét fele tele van zúzódásokkal. Az alsó ajka is kaphatott egy hatalmas ütést, mert groteszk módon előreugrik. Hosszú pólót visel, semmi mást, a combján is csúnya horzsolások vannak.
Letérdelek hozzá, homlokon puszilom, aztán leülök vele szemben egy zsámolyra. Epén maradt szeméből már csurognak a könnycseppek.
– Köszönöm, hogy eljöttél – motyogja. Sérült ajka miatt nehezen tud beszélni. Gyöngéden megérintem a térdét. Megsimogatja a kézfejemet.
Meg tudnám ölni Cliffet. Robin leül mellé, és azt mondja:
– Nem kellene beszélnie. Az orvos azt mondja, hogy a lehető legkevesebbet mozogjon. Cliff most az öklét használta, nem találta a softballütőt.
– Mi történt? – kérdezem Robintól, de közben Kellyre szegezem a tekintetemet.
– A hitelkártyák miatt tört ki a balhé. Lassan ki kell fizetniük a karácsonyi számlákat. Cliff meg jól berúgott. A többit maga is ki tudja találni. – Robin gyorsan foglalja össze a történteket, és az a gyanúm, hogy nem most ápolgatja először a barátnőjét. Nem visel jegygyűrűt. – Verekedni kezdtek. Most is Cliff volt az erősebb, a szomszédok kihívták a rendőröket. Bevitték a börtönbe, Kelly orvoshoz ment. Nem kér egy kólát vagy valami mást?
– Köszönöm, nem.
– Tegnap este idehoztam Kellyt, ma reggel pedig elvittem egy tanácsadóhoz, aki megmondta, hogy mit kell tenni, és adott egy halom brosúrát. Ha akarja, megmutatom őket. Az a lényeg, hogy Kellynek villámgyorsan be kell nyújtania a válókeresetet.
– Készítettek rólad fényképet? – kérdezem, még mindig a térdét simogatva. Kelly bólint. A sérült szemből is kicsordultak valahogy a könnycseppek, s most végiggördülnek az arcán.
– Aha, rengeteg fényképet csináltak. De van, amit nem lehet látni. Mutasd csak meg neki, Kelly. Ő az ügyvéded.
Robin segítségével Kelly óvatosan talpra áll, hátat fordít nekem, és felhúzza a pólóját. Nincs alatta semmi, csak a csúnya zúzódásokat látom, még a lábán is. Még jobban felhúzza a pólóját, és újabb horzsolások, zúzódások válnak láthatóvá. Leengedi a pólót, aztán óvatos mozdulattal visszaül a kanapéra.
– Egy derékszíjjal verte meg – magyarázza Robin. – A térdére fektette és ütötte-verte.
– Kaphatok egy papír zsebkendőt? – kérdem Robintól, miközben gyöngéden törölgetem a könnycseppeket Kelly arcáról.
– Persze. – Odaad nekem egy doboz zsebkendőt, én meg szárogatni kezdem Kelly arcát.
– Mihez kezdesz most, Kelly? – kérdezem.
– Viccel? – mordul fel Robin. – Be kell nyújtania a válókeresetet. Ha nem teszi, Cliff meg fogja ölni.
– Igaz ez, Kelly? Benyújtod a válókeresetet?
Kelly bólint, és azt mondja:
– Igen. Amint csak lehet.
– Holnap elintézzük.
Megszorítja a kezemet, és becsukja a jobb szemét.
– Felvetődik egy másik probléma is – mondja Robin. – Kelly nem maradhat itt. Cliff ma reggel kijött a börtönből, és elkezdett telefonálgatni Kelly barátainak. Ma nem mentem be dolgozni, egyébként ezt még egyszer nem tehetem meg, és dél körül Cliff felhívott. Azt mondtam neki, hogy nem tudok semmit. Egy órával később megint telefonált és fenyegetőzni kezdett. Szegény Kellynek nincs túl sok barátja, és Cliff előbb vagy utóbb meg fogja találni. Ráadásul itt lakik velem egy lány, tehát Kelly sajnos nem maradhat itt.
– Nem, tényleg nem maradhatok itt – mondja Kelly halkan és zavartan.
– És akkor hová mész? – kérdem. Robin már gondolkozott ezen.
– Azt mondta a tanácsadó, akivel ma reggel beszéltünk, hogy van egy otthon, ahol befogadják a fizikailag bántalmazott asszonyokat. Tulajdonképpen ez egy titkos hely, hivatalosan nem tud róla sem a megye, sem az állam. A nők ott biztonságban vannak, mert szeretett férjeik nem találnak rájuk. A baj az, hogy napi száz dollárba kerül, és csak egy hétig lehet ott maradni. Én nem keresek napi száz dollárt.
– Ebbe az otthonba szeretnél menni? – kérdezem Kellyt. Fájdalmasan bólint.
– Rendben. Holnap odaviszlek.
Robin megkönnyebbülten sóhajt fel. Bemegy a konyhába, hogy megkeresse a kártyát, amin rajta van az otthon címe.
– Hadd nézzem a fogaidat – mondom Kellynek.
Kilátja a száját, amennyire csak bírja, pont annyira, hogy lássam az elülső fogait.
– Nem tört ki egyik sem? – kérdem.
Megrázza a fejét. Megérintem a szeme fölött lévő kötést.
– Hány öltéssel varrták össze?
– Hattal.
Még közelebb hajolok hozzá, és megszorítom a kezét.
– Ez soha többé nem fog előfordulni, érted?
Bólint.
– Megígéred? – kérdezem.
– Megígérem.
Robin visszajön, ismét odaül Kelly mellé, és odaadja nekem a kártyát. Tud még néhány tanáccsal szolgálni.
– Nézze, Mr. Baylor, maga nem ismeri Cliffet, én viszont igen. Őrült, kegyetlen ember, és vadállat lesz belőle, amikor iszik. Kérem, legyen óvatos.
– Ne aggódjon.
– Lehet, hogy most is odakint ólálkodik.
– Nem félek tőle. – Felállók, és megint homlokon csókolom Kellyt. – Holnap reggel benyújtom a válókeresetet, aztán eljövök érted. Éppen egy nagy tárgyalás kellős közepén vagyok, de azért elintézem.
Robin kikísér, és köszönetet mondunk egymásnak. Becsukódik mögöttem az ajtó, és hallom a zár kattanását, a biztonsági lánc csörrenését.
Majdnem hajnali egy óra van. A levegő tiszta és nagyon hűvös. Senki sem ólálkodik a sötétben.
Eszembe sem jut, hogy most aludjak, így aztán az irodába hajtok. Pontosan az ablakom alatt parkolok le a járda mellett, aztán az épület bejáratához ügetek. Ebben a városrészben nem valami biztonságos sötétedés után közlekedni az utcán.
Bezárom magam mögött az ajtókat, és bemegyek az irodámba. Bármilyen sok szörnyűséget is jelent egy válás, jogi szempontból egyszerű ügy. Elkezdek gépelni, bár ezzel a feladattal nehezen szoktam boldogulni. Most azonban, a szemem előtt lebegő céloknak köszönhetően, sokkal könnyebben megy. Ebben az ügyben őszintén hiszem, hogy segítek egy élet megmentésében.
Deck hétkor érkezik, és nyomban felébreszt. Valamivel négy után aludtam el a székemben. Azt mondja, elgyötörtnek és fáradtnak látszom. Na mi az, nem sikerült aludnom az éjjel? Elmondom neki, mi történt, de rosszul fogadja.
– Egy vacak válási ügyön dolgoztál az éjjel? Két óra múlva meg kell tartanod a záróbeszédedet.
– Nyugi, Deck, addigra rendben leszek.
– Miért somolyogsz?
– Szétrúgunk néhány segget, Deck. A Great Benefitnek annyi.
– Nem, te nem ezért somolyogsz. Végre megszerezted a lányt, ezért van öntelt vigyor a képeden.
– Hülyéket beszélsz. Hol van a kávém?
Deck remegni, rángatózni kezd. Idegroncs lett belőle.
– Hozom – mondja, és kimegy az irodából.
A kereset ott van az asztalomon, készen arra, hogy benyújtsam. Majd egy bírósági kézbesítő előkeríti Cliff haverunkat a munkahelyén; máshol nehéz lenne megtalálni.

 

 

Negyvenkilenc

Van egy óriási előnye annak, ha az ember zöldfülű, kezdő ügyvédként áll ki az esküdtek elé: azt várják tőle, hogy be legyen ijedve és remegjen a lába. Tudják, hogy még csak egy srác vagyok, és nincs semmi tapasztalatom, így tehát alacsonyra teszik a mércét. Nem fejlesztettem még ki a tehetségemet ahhoz, hogy nagyszabású záróbeszédekkel kápráztassam el az esküdteket.
Feszülten és rettegve megállók előttük, de igyekszem nyugodtságot erőltetni magamra. Tudom, mit fogok mondani, mert már több százszor elmondtam. De az nagyon fontos, hogy ne érezhessék rajtam: előre betanult szöveget mondok. Először elmagyarázom, milyen nagy nap ez a mai ügyfelem életében, hiszen ez a mostani az egyeden lehetőségük arra, hogy elégtételt kapjanak azért, amit a Great Benefit tett. Nincs holnap, nincs második lehetőség a bíróságon, nincs másik esküdtszék, amely arra várna, hogy segítsen rajtuk. Megkérem őket, hogy gondoljanak Dotra, és mérlegeljék, mi történt vele. Néhány szót Donny Rayről is ejtek, de nem akarok túlzottan drámai fordulatokkal élni. Megkérem az esküdteket, képzeljék el, milyen érzés lehet lassan, kínszenvedések közepette haldokolni, amikor az ember tudja, hogy létezik egy gyógymód, amire ő ráadásul jogosult is. Lassan, megfontoltan ejtek ki minden szót, nagyon őszintén szólok az esküdtekhez, és sikerül elérnem a kívánt hatást. Nyugodt hangon beszélek, és egyenesen belenézek a tizenkét ember arcába.
Áttekintem a biztosítási szerződés alapelveit anélkül, hogy belemennék a részletekbe, és röviden kitérek a csontvelő-átültetés kérdésére is. Rámutatok arra a tényre, hogy a védelem nem tudta cáfolni azt, amit dr. Kord tanúvallomásában hallottunk. Ez a gyógymód távolról sincs kísérleti szakaszban, és minden valószínűség szerint megmenthette volna Donny Ray életét.
Más hangnemre váltok, amikor a Great Benefit mesterkedéseire, a hazugságokra, az eltüntetett, elrejtett dokumentumokra térek rá. Csalásaikra oly drámai módon derült fény a tárgyaláson, hogy hiba lenne túl sokáig időzni ennél a kérdésnél.
A Great Benefit pénzügyeiről kezdek beszélni. Elmondom az esküdteknek, hogy immáron négy hónapja tanulmányozom a vagyonnyilatkozataikat, de mégsem értem őket. A biztosítók a saját fura könyvelési gyakorlatuk szerint működnek. De csak ha a cég saját adatait vesszük alapul, akkor is láthatjuk, hogy itt rengeteg pénz van. Felírom a táblára, hogy a különféle számlákon mennyi pénze van a Great Benefitnek, és az összeadás után az derül ki, hogy összesen négyszázhetvenötmillió dollár felett rendelkeznek.
Hogyan kell megbüntetni az ilyen mérhetetlenül gazdag céget, teszem fel a kérdést; csillogó szemek néznek rám. Az esküdtek már alig várják, hogy büntethessenek.
Nos, ugyanúgy kell megbüntetni őket, ahogy engem büntetnének meg vagy éppen a szomszédot. Nézzék meg, mennyi pénzük van, és olyan bírságot vessenek ki, amely fájdalmasan érinti őket, de nem teszi őket tönkre. Ugyanez vonatkozik a gazdag cégekre is. Ítéljék oda a vagyonuk egy bizonyos százalékát. Nem mondok konkrét számokat, az esküdtszék bölcsességére bízom, hogy mekkora összeget tartanak méltányosnak.
Köszönő mosollyal fejezem be a záróbeszédemet, és figyelmeztetem az esküdteket: ha nem állítják meg a Great Benefitet, könnyen lehet, közülük valaki lesz a következő a sorban. Néhányan bólintanak, mások mosolyognak. Vannak, akik a táblán lévő számokat tanulmányozzák.
Visszasétálok az asztalomhoz. Deck a sarokban ül, arcán fülig érő vigyor. A hátsó sorból Cooper Jackson feltartott hüvelykujjával jelzi, hogy jól csináltam. Helyet foglalok Dot mellett, és izgatottan várom, hogyan próbálja megmenteni a süllyedő hajót a nagy Leo F. Drummond.
Először is elnézést kér az esküdtek kiválasztása során tanúsított viselkedéséért. Hosszasan időzik ennél a kérdésnél, és a bocsánatkérés akkor is folytatódik, amikor az ügyfeléről beszél, az egyik legrégebbi és legtekintélyesebb amerikai biztosítótársaságról. Hosszú, dagályos mondatokkal próbálja megpuhítani az esküdteket. A cég hibákat követett el. Súlyos hibákat. És erre nincs is bocsánat, a hibákat nem lehet semmissé tenni. Őszintén elismeri, hogy a térítési igényre ki kellett volna fizetnie a cégnek a kétszázezer dollár minden egyes centjét.
Ugyanakkor képtelennek tartja azt az indítványomat, hogy az esküdtszék ítélje oda a Great Benefit vagyonának egy bizonyos százalékát a Black házaspárnak. Nekiszegezi az esküdteknek a kérdést: Miért vennék el a pénzt és adnák oda a Black házaspárnak? Ezzel kaotikus állapotokat teremtenének a két idős ember életében. Egyik percről a másikra egészen mások lennének, mint a szomszédaik, a barátaik. Röviden szólva, tönkretennék őket. És egyáltalán, van olyan ember a földön, aki jogosult akkora pénzre, amiről én, Rudy Baylor beszélek? Természetesen nincs. Igazságtalan és méltánytalan dolog elvenni a pénzt egy nagy cégtől csak azért, mert hibázott.
Odasétál a táblához, és felírja, hogy 746 dollár. Közli az esküdtekkel, hogy ennyi a Black házaspár havi jövedelme. Aztán a kétszázezer dolláros összeget is felírja a táblára, mellé pedig ennek az összegnek a hat százalékát, tizenkétezer dollárt. Elmondja az esküdteknek, hogy tulajdonképpen ő azt akarja, hogy duplázzák meg a Black család havi jövedelmét. Nem tetszene ez mindannyiunknak? És ez nem is olyan nehéz, ítéljék oda a Black házaspárnak a kétszázezer dollárt, amennyibe a csontvelő-átültetés került volna, és ha ezt a pénzt befektetnék hatszázalékos kamatot fizető, adómentes kötvényekbe, havi ezerdolláros, adómentes jövedelemhez jutnának. A Great Benefit még hajlandó is lenne befektetési tanácsokkal szolgálni.
Micsoda fantasztikus ajánlat!
Érvei meggyőzően hangzanak, és az esküdtek arcát vizsgálgatva látom, hogy sokan fontolóra is veszik a hallottakat. Figyelmesen tanulmányozzák a táblán lévő számokat. Olyan szép kompromisszumnak tűnik.
Ez az a pont, amikor azért rimánkodom magamban: nehogy elfelejtsék az esküdtek Dot fogadalmát, miszerint az Amerikai Leukémiások Szövetségének adományozza a pénzt.
Drummond azzal fejezi be a záróbeszédet, hogy józanságot és méltányosságot kér az esküdtektől. Még mélyebb hangon és még lassabban beszél. Ez az ember maga a megtestesült őszinteség. Kérem, legyenek méltányosak, mondja, aztán helyet foglal.
Kipler bíró ellátja az esküdteket az utolsó instrukciókkal, engem meg elönt a megkönnyebbülés bódító, mámoros érzése. Annyira elengedem magam, mint még soha. Nincs több tanú, dokumentum, beadvány, tényvázlat, nincs több meghallgatás és határidő, nincs többé aggodalom és izgalom egyik vagy másik esküdt miatt. Mélyet sóhajtok, és elernyedve dőlök hátra a székemben. Napokon keresztül tudnék most aludni.
Ez a hihetetlen nyugalom majdnem öt percig tart, amikor az esküdtek visszavonulnak ítélethozatalra. Majdnem fél tizenegy van.
Megkezdődik a várakozás.

 

Deckkel felsétálunk a bíróság második emeletére, és benyújtjuk a válókeresetet, aztán egyenesen Kipler bíró irodájába megyünk. A bíró gratulál a teljesítményemhez, én meg századszor is köszönetet mondok neki. Most azonban van valami, ami jobban foglalkoztat, és megmutatom neki a kereset másolatát. Röviden beszámolok neki Kelly Rikerről, a verésekről, a vadállat férjről. Megkérdezem, hogy egyetértene-e egy olyan tiltó határozattal, amely távol tartaná Mr. Rikert Mrs. Rikertől. Kipler ugyan gyűlöli a válási ügyeket, de sikerül felkeltenem az érdeklődését. A házastársak közötti erőszakkal kapcsolatos ügyekben az ilyen határozat nem számít különlegesnek. A bíró bízik bennem, és aláírja a határozatot. Az esküdtekről még semmi hír. Egyszer tartottak egy tizenöt perces szünetet.
Butchcsal találkozunk a folyosón, odaadom neki a keresetről készült másolatot, a határozatot, amit Kipler éppen most írt alá, és az idézést. Butch vállalta, hogy a munkahelyén odaadja a papírokat Cliff Kikérnek. Megkérem, hogy próbálja meg a lehető legkevésbé megszégyeníteni a fiút.
Egy órán keresztül várakozunk a tárgyalóteremben, Drummond és csapata az egyik oldalon, én, Deck, Cooper Jackson, Hurley és Grunfeld a másikon. Derűvel figyelem, hogy a Great Benefit öltönyösei milyen távol tartják magukat az ügyvédeiktől, persze az is lehet, hogy pont fordítva van. Underhall, Aldy és Lufkin a hátsó sorban ülnek, savanyú, morcos arckifejezéssel. Várják a kivégzőosztagot.
Délben ebédet visznek be az esküdteknek, Kipler elenged bennünket. Azt mondja, hogy fél kettőre jöjjünk vissza. Egy falatot sem tudnék megtartani a gyomromban, úgy liftezik. Miközben keresztülszáguldok a városon Robin lakása felé, felhívom Kellyt az autótelefonomon. Egyedül van. Buggyos melegítőnadrág van rajta meg kölcsönbe kapott tornacipő. Sem a ruhái, sem a tisztálkodószerei nincsenek nála. Óvatosan közlekedik, minden lépés szörnyű kínokat okoz neki. Kitámogatom a kocsihoz, kinyitom az ajtót, segítek neki beülni, aztán felemelem a lábát, és behelyezem. Összeszorítja a fogát, nem panaszkodik. A napfényben az arcán meg a nyakán lévő zúzódások még sokkal sötétebbek.
Amint kigördülünk a parkolóból, látom, hogy Kelly úgy pillant a háta mögé, mintha arra számítana, hogy Cliff mindjárt kiugrik valamelyik bokorból.
– Ezt most nyújtottuk be a bíróságon – mondom, és odaadom neki a kereset másolatát. Az arca elé tartja, és ahogy haladunk előre a forgalomban, figyelmesen elolvassa.
– Mikor kapja meg? – kérdi.
– Körülbelül most.
– Meg fog őrülni.
– Már most őrült.
– Téged akar majd elkapni.
– Az jó lenne. De Cliff gyáva ehhez. Azok az emberek, akik megverik a feleségüket, a gyáva férgek közé tartoznak. Ne aggódj. Van fegyverem.

 

A ház régi, jelöletlen és nem különbözik az utcában lévő többi épülettől. A kocsifeljáró végén állok meg, és két másik autó mögött parkolok le. Kellyt a kocsiban hagyom, és bekopogtatok az egyik oldalajtón. Azt kéri egy hang a kaputelefonban, hogy igazoljam magamat. A biztonsági előírások itt fontos szerepet kapnak. Az összes ablak előtt redőny húzódik. A hátsó udvart legalább két és fél méter magas fakerítés szegélyezi.
Az ajtó résnyire kinyílik, és egy jól megtermett nőszemély néz rám vizslatóan.
– Betty Norvelle-t keresem – mondom.
– Én vagyok az. Hol van Kelly?
A kocsi felé biccentek a fejemmel. – Hozza be.
Bemegyünk az épületbe, Betty rámosolyog Kellyre, aztán bevezet minket egy kis helyiségbe. Valamiféle iroda lehet. Leülünk egymás mellé Kellyvel az asztalhoz, Betty a másik oldalon foglal helyet. Ma kora reggel beszéltem vele, szólt, hogy hozzam magammal a válási papírokat. Most gyorsan átfutja őket. Kellyvel fogjuk egymás kezét.
– Tehát maga az ügyvédje? – kérdi Betty, akinek nem kerülte el a figyelmét a kézszorongatás.
– Igen. És a barátja.
– Mikor kell ismét orvoshoz mennie, Kelly?
– Egy hét múlva.
– Tehát pillanatnyilag nem szorul orvosi kezelésre?
– Nem.
– Gyógyszert szed?
– Csak fájdalomcsillapítót.
Úgy tűnik, a papírok rendben vannak. Kiállítok egy csekket kétszáz dollárról: letét plusz egy éjszaka ára.
– Mi nem hivatalosan bejegyzett intézmény vagyunk – tájékoztat minket Betty. – Otthonunk olyan fizikailag bántalmazott asszonyoknak nyújt menedéket, akiknek veszélyben az élete. Egy magánszemély a tulajdonosa, egy asszony, aki valamikor maga is hasonló helyzetben volt, és több ilyen otthon is van a környéken. Senki sem tudja, hogy itt vagyunk. Senki sem tudja, hogy mit csinálunk. És azt szeretnénk, hogy ez így is maradjon. Mind a ketten megígérik, hogy nem beszélnek erről a helyről?
– Természetesen. – Mindketten bólintunk, és Betty elénk csúsztat egy nyomtatványt aláírásra.
– De ugye, ez nem törvényellenes? – kérdezi Kelly. Tekintettel a különös körülményekre, kérdése érthető.
– Nem mondhatnám. A legrosszabb, ami előfordulhat, hogy bezárják az otthont. Akkor majd elköltözünk máshová. Négy éve vagyunk itt, s eddig nem szólt senki egy szót sem. Ugye tudják, hogy hét napnál hosszabb ideig nem lehet itt tartózkodni?
Tudjuk.
– Jobb lenne, ha minél hamarabb kitalálnák, mi lesz a következő állomás.
Nagyon nem bánnám, ha az én lakásom lenne, de erről még nem beszéltünk Kellyvel.
– Hány asszony van itt? – kérdezem.
– Ma öt. Kelly, külön szobája lesz fürdőszobával. Naponta három étkezés van, a koszt jó. Ehet a saját szobájában is vagy együtt a többiekkel. Orvosi és jogi tanácsadással nem szolgálunk. Csak szeretetet és védelmet kínálunk. Itt biztonságban lesz. Senki sem fogja megtalálni itt. És van egy fegyveres őrünk is.
– Fogadhatok látogatót? – kérdezi Kelly, felém biccentve.
– Egyszerre csak egy látogatót engedélyezünk, és minden látogatást előzetesen engedélyeztetni kell. Telefonáljon ide, mielőtt idejönne, és győződjön meg róla, hogy nem követik. Sajnos az éjszakát nem töltheti itt.
– Rendben van – felelem.
– Van még kérdésük? Ha nincs, körbeviszem Kellyt az épületben. Szívesen látjuk ma este, Mr. Baylor.
Értem a célzást. Elbúcsúzom Kellytől, és megígérem neki, hogy este eljövök hozzá. Kéri, hogy hozzak pizzát. Elvégre péntek este van.
Amikor a kocsiba ülök és elhajtok, olyan érzésem van, mintha bevezettem volna Kellyt a földalatti mozgalomba.

 

A tárgyalóterem előtt, a folyosón elkap egy clevelandi hírlap újságírója, a Great Benefitről akar beszélgetni. Tudok róla, hogy az ohiói államügyész állítólag nyomozást indított a cég ellen? Nem válaszolok. Bejön utánam a tárgyalóterembe. Deck ott ül egyedül az asztalunknál. Az alperes ügyvédei vicceket mesélnek egymásnak a terem másik végében. Kiplernek nyoma sincs. Mindenki várakozik.
Butch odaadta a papírokat Cliff Rikernek, amikor a fickó éppen ebédelni indult. Riker kakaskodott egy kicsit, szóváltás alakult ki kettejük között. A nevem rajta van az idézésen, ezentúl gyakran kell majd a hátam mögé pillantanom az utcán.
Ahogy közeleg a két óra, egyre-másra szállingóznak be az emberek a tárgyalóterembe. Megjelenik Booker is, és leül mellénk. Cooper Jackson, Hurley és Grunfeld visszatérnek a hosszú ebédről. Ittak is egy keveset. Az újságíró leül a hátsó sorban. Senki sem hajlandó beszélni vele.
Az esküdtszékek ítélethozatalával kapcsolatban több teória is létezik. Az ilyen ügyben, mint a miénk, a gyors döntés elvileg a felperes győzelmét sejteti. Ha nagyon hosszú időn keresztül tanácskoznak, valószínűleg döntésképtelenek. Hallgatom ezeket a megalapozatlan spekulációkat, és nem bírok nyugton ülni. Kisétálok a folyosóra, hogy igyák egy kis vizet, aztán elmegyek a büfébe. Sétálni jobb, mint a tárgyalóteremben ücsörögni. Gyomrom görcsösen összerándul, szívem úgy ver, hogy majd kiugrik a helyéről.
Booker jobban ismer, mint bárki más, és csatlakozik hozzám a sétáimra. Céltalanul lődörgünk a márványborítású folyosókon, megpróbáljuk elütni valahogy az időt. És várakozunk. A nagy kavarodás pillanataiban fontos, hogy az ember a barátaival legyen. Megköszönöm Bookernek, hogy eljött. Azt válaszolja, hogy a világ minden kincséért sem hagyta volna ki.
Fél négykor már egészen biztos vagyok benne, hogy vesztettem. Pillanatok alatt meg kellett volna hozniuk a döntést: egyszerűen meghatározzák a százalékot és elvégzik a számításokat. Lehet, hogy túl magabiztos voltam. Egymás után jutnak eszembe a rémisztő történetek arról, hogy milyen nevetségesen alacsony ítéleteket hoztak ebben a megyében. Belőlem is csak egy statisztikai adat lesz, újabb példa arra, hogy egy memphisi ügyvédnek miért kell gyorsan elfogadnia a peren kívüli egyezségre tett méltányos ajánlatot. Elviselhetetlen lassúsággal múlik az idő.
Hallom, hogy valahonnan a távolból a nevemet szólítják. Deck a tárgyalóterem ajtajában áll, és eszeveszetten integet.
– Te jóisten – mondom.
– Nyugi – próbál Booker bátorítani, aztán mindketten szinte odarohanunk a tárgyalóterem ajtajához. Mély levegőt veszek, gyors imát rebegek magamban, aztán belépek.
Drummond és a másik négy ügyvéd már elfoglalta a helyét. Dot egyedül ül az asztalunknál. Mindenki más is a helyén van. Miközben besétálok és leülök az ügyfelem mellé, az esküdtek beáramlanak. Arcuk nem árul el semmit. Miután mindannyian helyet foglaltak, a bíró megkérdezi:
– Megszületett az esküdtszék ítélete?
Ben Charnes, a fiatal, fekete, főiskolai végzettségű férfi, az esküdtszék elnöke válaszol.
– Igen, bíró úr.
– Utasításomnak megfelelően írásba foglalták?
– Igen, uram.
– Kérem, álljon fel és olvassa fel.
Charnes lassan felemelkedik. Egy darab papírt tart a kezében, ami jól láthatóan remeg. De nem annyira, mint az enyém. Zihálva szedem a levegőt. Szédülök, úgy érzem, menten elájulok. Dot viszont szembeszökően nyugodt. Ő már megnyerte a csatáját a Great Benefit ellen. Elismerték a bíróságon, hogy helytelenül cselekedtek. Más nem számít Dotnak.
Eltökélt szándékom, hogy arcom kifejezéstelen marad, nem mutatok érzelmeket, bármi legyen is az ítélet. Ezt úgy csinálom, ahogy tanítottak rá: dühödten firkálgatok a jegyzettömbre. Gyorsan balra pillantok, és látom, hogy a védelem öt ügyvédje is ugyanezt a stratégiát alkalmazza.
Charnes megköszörüli a torkát, és olvasni kezd:
– Az esküdtszék tényleges kártérítést ítél meg a felperes javára kétszázezer dollár értékben. – Elhallgat. Minden szem a papírlapra szegeződik. Eddig nincs semmi meglepetés. Charnes ismét megköszörüli a torkát. – Az esküdtszék büntető kártérítést ítél meg a felperes javára ötvenmillió dollár értékben.
Leírom az összegeket a jegyzetblokkomra, de a macskakaparásom olvashatatlan. Nem akarok mosolyogni, de ezt csak úgy tudom elérni, hogy lyukat harapok az alsó ajkamba. Van egy-két dolog, amit most szívesen csinálnék. Szeretnék felugrani az asztalra, hogy pörögni, forogni kezdjek, akár egy őrült búgócsiga. Szeretnék odarohanni az esküdtekhez, hogy mindegyiknek megcsókoljam a lábát. Szeretném körbetáncolni a védelem asztalát, és közben szamárfület mutogatni nekik. Szeretnék felpattanni a pulpitusra, hogy magamhoz ölelhessem Tyrone Kiplert.
De sikerül megőriznem az önuralmamat, mindössze annyit teszek, hogy suttogva gratulálok az ügyfelemnek. Dot nem mond semmit. A pulpitusra nézek: a bíró úr az írásos ítéletet ellenőrzi, amit a fogalmazó adott oda neki. Az esküdtekre nézek, a legtöbben visszanéznek rám. Ez az a pillanat, amikor lehetetlen nem mosolyogni. Bólintok, és hangtalanul köszönetet mondok.
Egy keresztet rajzolok a jegyzettömbömre, és alá odaírom a nevet, Donny Ray Black. Lehunyom a szemem, és felidézem magamban a legkedvesebb képet, amit őrzök róla: ül az összecsukható széken a softballmeccsen, pattogatott kukoricát eszik és mosolyog, csak azért, mert ott lehet. Összeszorul a torkom, szememet elfutja a könny. Nem kellett volna meghalnia.
– Úgy tűnik, az ítélet rendben van – állapítja meg Kipler. Nagyon is rendben van, teszem hozzá magamban. Kipler az esküdtekhez fordul: megköszöni, hogy eleget tettek állampolgári kötelességüknek, tájékoztatja őket, hogy a nekik járó, szerény összegről szóló csekkeket jövő héten adják postára, majd megkéri őket, hogy senkivel se beszéljenek az ügyről, végül közli velük, hogy távozhatnak. A törvényszolga irányításával még egyszer utoljára kiáramlanak a tárgyalóteremből. Soha többé nem látom őket. Szívem szerint most mindegyiknek adnék egymilliót.
Kiplernek is nagyon kell igyekeznie, hogy rezzenéstelen arccal nézzen ránk.
– A tárgyalás utáni beadványok kérdését körülbelül egy hét múlva vitatjuk meg. A titkárnőm értesíteni fogja önöket. Van még valami?
Csak megrázom a fejemet. Mit kérhetnék még?
Leo anélkül, hogy felállna, halkan válaszol:
– Nincs, bíró úr.
Drummond embereinek hirtelen nagyon sok dolguk támadt. Papírokat tömködnek a táskákba, aktákat a papírdobozokba. Már alig várják, hogy eltűnhessenek innen. Ez messze a legmagasabb összegről rendelkező ítélet Tennessee állam történetében, és mindig úgy fogják emlegetni őket, mint azokat a fickókat, akiket úgy vágtak haza, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ha nem volnék ilyen fáradt és kába, lehet, hogy odasétálnék hozzájuk, hogy kezet rázzak velük. Nagyvonalú gesztus lenne a részemről, de egyszerűen nincs hozzá kedvem. Sokkal könnyebb itt ülni Dot mellett és Donny Ray nevére bámulni a papíron.
Még nem lehet azt mondani, hogy gazdag ember vagyok. A fellebbezés egy évig is elhúzódhat, sőt akár kettőig is. És mivel ilyen hatalmas összegről van szó, az ítéletet gyilkos támadások fogják érni. Lesz tehát munkám bőven.
Most azonban nagyon elegem van már a munkából. Szeretnék felülni egy repülőre, és elrepülni valami tengerparti helyre.
Kipler lecsap a kalapácsával, és a tárgyalás hivatalosan is véget ért. Dotra pillantok, és látom, hogy sír. Megkérdem tőle, hogy érzi magát. Deck gyorsan ott terem mellettünk, hogy gratuláljon. Sápadt ugyan, de fülig ér a szája, négy elülső fogát bárki megcsodálhatja. Én azonban Dotra figyelek. Kemény asszony, aki nem egykönnyen sírja el magát, de most már lassan kezdi elveszíteni az önuralmát. Megsimogatom a karját, és odaadok neki egy papír zsebkendőt.
Booker megszorítja hátulról a nyakamat, aztán azt mondja, hogy a jövő héten felhív. Cooper Jackson, Hurley és Grunfeld ragyogó arccal jönnek oda az asztalunkhoz, és nem fukarkodnak a dicsérő szavakkal. Sietniük kell, hogy elérjék a gépüket. Majd hétfőn beszélünk. Az újságíró közelít felém, de elhessintem. Csak félig-meddig veszek tudomást a körülöttem lévő emberekről, mert aggódom az ügyfelem miatt. Dot már nem tudja tartani magát, hangosan zokog.
Drummondról meg a sleppről sem veszek tudomást. Összepakolnak és sietősen távoznak. Egyetlen szót sem váltunk egymással. De szeretnék most légy lenni a falon a Tinley Britt irodáiban!
A bírósági gyorsíró, a törvényszolga és a fogalmazó rendet csinálnak maguk után, és kimennek a tárgyalóteremből. Már csak hárman maradtunk: Dot, Deck és én. Beszélnem kell Kiplerrel, köszönetet kell mondanom neki, hogy fogta végig a kezemet és segített abban, hogy ez a csoda megtörténhessen. De most éppen Dot kezét szorongatom, miközben ő kiadja magából minden szívfájdalmát. Deck mellettünk ül, nem szól semmit. Én sem szólok semmit. Szemem nedves, és nagyon nehéz a szívem. Dotot egyáltalán nem érdekli a pénz. Csak a fiát szeretné visszakapni.
Valaki, valószínűleg a törvényszolga, lekattint egy kapcsolót az esküdtek szobája közelében lévő szűk folyosón, és kialszanak a fények. Félhomály van a tárgyalóteremben. Egyikünk sem mozdul. A zokogás alábbhagy. Dot egy papír zsebkendővel törülgeti az arcát, néha meg az ujjaival.
– Elnézést kérek – mondja érdes hangon. Most már menni szeretne, ezért úgy döntünk, hogy elindulunk. Dot karját simogatom, miközben Deck bepakolja a papírjainkat három aktatáskába.
A sötét tárgyalóteremből kilépünk a márványborítású folyosóra. Már majdnem öt óra van, péntek délután, és alig van valami élet. Nincsenek kamerák, fényképezőgépek, nincsenek riporterek, újságírók, nem várakozik ránk odakint a tömeg, hogy néhány szót hallhasson a nap hősétől, az ifjú ügyvédtől.

 

 

Ötven

Egy biztos: az irodába most nem akarok bemenni. Ahhoz, hogy ünnepeljek, túl fáradt vagyok és túl kába, ráadásul pillanatnyilag az egyetlen társaságom Deck, aki, ugye, antialkoholista. És különben sem érzek nagy kísértést, mert két pohár töménytől azonnal kómába kerülnék. Most persze vad ünnepi partit kellene rendeznünk valahol, de nehéz ilyen dolgokat szervezni, amikor az embernek esküdteket kell győzködnie.
Talán majd holnap. Biztos vagyok benne, hogy holnapra már elmúlik a traumatikus hatás, s majd megszületik késleltetett reakcióm az ítéletre. Képes leszek felfogni a valóságot. Holnap majd ünnepelek.
A bírósági épület bejáratánál elbúcsúzom Decktől, megmondom neki, hogy hulla vagyok, és megígérem: holnap majd összejövünk. Még mind a ketten sokkos állapotban vagyunk, egy kis időre van szükségünk, hogy gondolkozzunk. Miss Birdie házához hajtok, odabent végigmegyek a szokásos körutamon, ellenőrzöm az összes szobát. Ez is csak olyan nap, mint a többi. Nagy dolog. Leülök a teraszra, és kis lakásomra meredve, most először, magamban költeni kezdem a pénzt. Mikor fogom megvenni vagy felépíttetni az első házamat? Milyen új kocsit vegyek? Megpróbálom kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, de nem megy. Mit csinál az ember tizenhat és fél millió dollárral? Nem is tudom felfogni, mekkora összeg ez.
Miközben megy le a nap, én álmodozom. A levegő tiszta, de nagyon hűvös. Talán majd holnap képes leszek felfogni a jelentőségét annak, amit véghezvittem. Most egyelőre megnyugtat az az érzés, hogy sok méreg, gyűlölet távozott a lelkemből. Közel egy éven keresztül az a heves gyűlölet éltetett, amelyet a misztikus, megfoghatatlan valami, a Great Benefit iránt tápláltam. Mérhetetlen ellenszenvet, utálatot éreztem az ott dolgozó emberek iránt, akik elindították azt az eseménysorozatot, ami végül egy ártatlan ember halálához vezetett. Remélem, Donny Ray békében nyugszik. Egész biztosan elmondja majd neki egy angyalka, hogy mi történt ma.
A világ megismerte sötét bűneiket, és bizonyítást nyert, hogy helytelenül cselekedtek. Már nem gyűlölöm őket.

 

Kelly a villájával lenyiszál magának egy szelet pizzát, aztán aprót harap belőle. Ajka még mindig duzzadt, arca és állkapcsa még mindig sajog. Egyszemélyes ágyán ülünk, kinyújtott lábbal, hátunkat a falnak támasztjuk, a pizzás doboz ott van kettőnk között. Egy John Wayne-westernfilmet nézünk a tévén, ami a kis szoba túlsó sarkában álló komódon van elhelyezve.
Kelly most is ugyanazt a szürke melegítőt viseli, nincs rajta se zokni, se cipő, látom a forradást a jobb bokáján, ahol Cliff a múlt nyáron eltörte. Megmosta a haját, és most lófarokba fogva viseli. Kifestette a körmét, megpróbál jókedvű lenni és vidáman beszélgetni, de szegénynek szörnyen fáj minden tagja, és ilyenkor nehéz eljátszani, hogy az ember majd kicsattan a boldogságtól. Alig-alig beszélünk. Engem még soha nem vertek meg ennyire, és nehéz elképzelni, hogy ilyenkor milyen pszichikai állapotban van az ember. A fizikai fájdalmat fel lehet fogni. A lelki megrázkódtatást nem.
Kelly találkozott egy másik nővel itt, az otthonban, ahogy ezt a helyet nevezik, egy középkorú édesanyával, akinek három tizenéves gyereke van. Az asszony olyan állapotban van, hogy egy egyszerű mondatot sem tud végigmondani. A szomszédos szobában lakik. Halotti csönd van az egész épületben. Kelly csak egyszer hagyta el a szobáját, hogy kiüljön a verandára és szívjon egy kis friss levegőt. Megpróbált olvasni is, de nem ment neki. A bal szeme gyakorlatilag még mindig teljesen csukva van, és néha a másikkal is csak homályosan lát. Az orvos azt mondta, hogy nem lesz maradandó károsodás.
Kelly néhányszor elsírta magát, én meg többször ígéretet tettem neki, hogy ez volt az utolsó verés. Soha többé nem fog ilyen előfordulni; ha kell, a saját kezemmel ölöm meg azt a rohadékot. És ezt komolyan is gondolom. Őszintén hiszem, hogy ha Cliff Kelly közelébe merészkedik, képes lennék kiloccsantani az agyvelejét.
Tartóztassanak le. Emeljenek ellenem vádat. Citáljanak bíróság elé. Állítsanak oda a tizenkét esküdt elé. Most semmi sem jelent nekem problémát.
Nem beszéltem Kellynek az ítéletről. Most, ahogy itt ülünk a sötét kis szobában és a lovon ülő John Wayne-t bámuljuk, úgy érzem, hogy napokra és mérföldekre vagyok Kipler bíró tárgyalótermétől.
És nem is akarok máshol lenni.
Végzünk a pizzával, és közelebb húzódunk egymáshoz. Úgy fogjuk egymás kezét, akár két kisgyerek. Óvatosnak kell lennem, mert Kellyt szó szerint tetőtől talpig zúzódások, horzsolások borítják.
Véget ér a film, és elkezdődik a tízórás híradó. Váratlanul érdeklődés támad bennem: említést tesznek vajon a Black-ügyről? A szokásos gyilkosságok és nemi erőszakok meg az első reklám után a műsorvezető ünnepélyes bejelentést tesz:
– Történelmi esemény színhelye volt ma az egyik memphisi tárgyalóterem. Egy polgári perben az esküdtszék rekordnak számító, ötvenmillió dolláros büntetési kártérítés megfizetésére kötelezte a Great Benefit biztosítótársaságot. Rodney Frate-től halljuk a részleteket.
Nem tehetek róla, mosolyognom kell. Rögtön megpillantjuk a didergő Rodney Frate-et, aki élőben közvetít a Shelby Megyei Bíróság épülete elől.
– Köszönöm, Arnie. Egy órája beszéltem Pauline MacGregor bírósági fogalmazóval, aki megerősítette, hogy ma délután négy óra körül a nyolcas tárgyalóteremben – ez Tyrone Kipler bíró tárgyalóterme – az esküdtek a következő ítéletet ismertették: kétszázezer dolláros kártérítési és ötvenmillió dolláros büntető kártérítési ősszeg megfizetésére kötelezték az alperest. Kipler bíróval is beszéltem, ő azonban nem volt hajlandó a kamera előtt nyilatkozni. Azt mondta, hogy biztosítási per zajlott le, melynek alperese a Great Benefit biztosítótársaság volt. Ezenkívül csak annyit volt hajlandó közölni, hogy tudomása szerint ez messze a legmagasabb büntető kártérítési összeg, amit valaha is kiszabtak Tennessee államban. Érdeklődtem néhány memphisi törvényszéki ügyvédnél, de egyikük sem hallott még ilyen ítéletről. Leo F. Drummond, az alperes jogi képviselője nem kívánt nyilatkozni. Rudy Baylort, a felperes ügyvédjét meg nem tudtuk megtalálni. Tiéd a szó, Arnie.
Arnie gyorsan az 55-ös úton történt teherautó-balesethez kapcsol.
– Győztél? – kérdezi Kelly. Nincs meghökkenve, csak kissé bizonytalan.
– Igen, győztem.
– Ötvenmillió dollár?
– Aha. De a pénz még nincs a bankban.
– Rudy!
Megvonom a vállam, mintha rendszeresen ilyen dolgok történnének velem.
– Szerencsém volt – mondom.
– De hiszen csak most fejezted be az egyetemet. Mit mondhatnék erre?
– Nem olyan nehéz dolog ez. Nagyszerű esküdtszékünk volt, és a tényekjei klappoltak.
– Mindennapos ügy, mi?
– Bárcsak az lenne!
Kelly felkapja a távirányítót, és lehalkítja a tévét. Még nem fejezte be a témát.
– Nem dőlök be a szerénységednek.
– Igazad van. Pillanatnyilag én vagyok a legnagyobb ügyvéd a világon.
– Ez már jobb – mondja, és megpróbál mosolyogni. Már egészen megszoktam duzzadt, zúzódásokkal teli arcát. Már nem bámulom úgy a sérüléseket, mint délután a kocsiban. Alig várom, hogy elteljen egy hét, és Kelly megint gyönyörű legyen.
Esküszöm, hogy meg tudnám ölni azt a mocskot.
– Te mennyit kapsz a pénzből? – kérdezi Kelly.
– Térjünk a lényegre, mi?
– Csak kíváncsi vagyok – feleli majdnem gyerekes hangon.
– Egyharmadát, de az még odébb van.
Felém fordul, és olyan éles fájdalom hasít a testébe, hogy felnyög. Segítek neki hasra feküdni. A könnyeivel küszködik, teste megfeszül. A sérülések miatt nem tud a hátán aludni.
A haját simogatom és a fülébe sustorgok, amíg a házi telefon közbe nem szól. Betty Norvelle jelentkezik a földszintről. Lejárt az időm.
Kelly megszorítja a kezemet, én meg puszit lehelek felpüffedt arcára, és megígérem neki, hogy holnap is eljövök. Könyörög, hogy ne menjek még.

 

Nem sok kétség férhet ahhoz, milyen előnyöm származik abból, hogy ilyen fényes győzelmet arattam életem első tárgyalásán. Viszont csak egyetlen hátránya jutott eszembe az elmúlt néhány órában: innen már csak lefelé vezet út. Mostantól minden ügyfél ugyanezt a csodát várja majd tőlem. Na mindegy, ezen inkább majd később aggódom.
Egyedül vagyok az irodában szombat délelőtt, egy újságírót meg egy fényképészt várok, amikor megszólal a telefon.
– Itt Cliff Riker beszél – mondja egy nyers, fojtott hang, s én azonnal lenyomom a „felvétel” gombot a magnón.
– Mit akar?
– Hol van a feleségem?
– Áldja a szerencséjét, hogy nem a hullaházban.
– Szétrúgom a valagadat, nagyfiú.
– Mondjad csak, öregem. A magnó be van kapcsolva. Gyorsan leteszi a kagylót, én meg rámeredek a telefonra. Ez most egy másik készülék, egy olcsó masina, amit cégünk a K-martban vett. A tárgyalás alatt néha ezt használtuk, amikor nem akartuk, hogy Drummond hallgatózzon.
Felhívom Butchot a lakásán, és beszámolok neki rövid bájcsevegésemről Mr. Rikerrel. Butch szívesen elkapná a srác nyakát, ugyanis amikor tegnap átadta neki a papírokat, Cliff mindenféle csúnya dolgot mondott neki, még az anyját is emlegette. Butch csak azért fogta vissza magát, mert Cliff két kollégája ott téblábolt a közelben. Butch azt mondta tegnap este, hogy ha újabb fenyegetéseket kapnék, csak szóljak. Van neki egy kollégája, egy Rocky nevezetű fickó, aki másodállásban kidobóember, és Butch biztosított róla, hogy ketten tekintélyt parancsoló párost alkotnak. Megígértetem vele, hogy csak ráijesztenek a kölyökre, nem tesznek benne kárt. Butch elmondja, hogy megkeresi Cliffet, megemlíti neki a telefont, és közli vele, hogy ők az én testőreim, és ha kapok még egy fenyegetést, megnézheti magát. Szívesen lennék szem- és fültanúja ennek a beszélgetésnek. Eltökélt szándékom, hogy nem fogom rettegésben leélni az életemet.
A Memphis Press újságírója tizenegykor érkezik meg. Beszélgetünk, közben a fotós egy egész tekercs filmet ellő. Az újságíró mindent akar tudni az ügyről, a tárgyalásról, és én nem fukarkodom a részletekkel. Most már minden információ nyilvános. Szépeket mondok Drummondról, csodálatosakat Kiplerről és istenítőeket az esküdtekről.
Nagy cikk lesz a vasárnapi újságban, ígéri az újságíró.

 

Teszek-veszek az irodában, elolvasom a leveleket, megnézek néhány telefonüzenetet, amelyek az elmúlt héten érkeztek. Most képtelen vagyok dolgozni, és erről eszembe jut, hogy milyen ijesztően kevés ügyem és ügyfelem van. Időm felét azzal töltöm, hogy lepörgetem magamban a tárgyalás bizonyos eseményeit, a másik felében pedig közös jövőnkről álmodozom Kellyvel. Hogyan lehetnék ennél szerencsésebb?

 

Felhívom Max Leuberget, és részletes beszámolóval szolgálok neki. Egy hóvihar elzárta a várost a külvilágtól, ezért nem tudott volna időben ideérni a tárgyalásra. Egy órán keresztül beszélgetünk.

 

Szombat esti randevúnk fölöttébb hasonlatos a péntek estihez. Csak az étel meg a film más. Kelly nagyon szereti a kínai ételeket, hoztam is neki egy zsáknyit. Szokásos helyünkön ülünk az ágyon, és egy gyenge vígjátékot nézünk a tévében.
De mégsem mondhatnám azt, hogy unatkozom. Kelly lassan kezd túl lenni ezen a szörnyűségen. Sérülései gyógyulóban vannak. Valamivel könnyebben nevet, mozdulatai picivel gyorsabbak. Többet simogatjuk egymást, de azért nem olyan sokat. Távolról sem eleget.
Nagyon szeretne már megszabadulni a melegítőtől. Naponta egyszer ugyan kimossák neki, de már hányingere van tőle. Szeretne ismét csinos lenni, és szüksége van a ruháira. Megbeszéljük, hogy majd beosonunk a lakásába, és kimenekítjük a holmijait.
Még most sem beszélünk a jövőről.

 

 

Ötvenegy

Hétfő reggel. Gazdag ember vagyok és időmilliomos. Kilencig alszom, laza ingekben és kényelmes cipőkben járok, és tízre megyek be az irodába. A partnerem épp a hónapokon keresztül előttünk tornyosuló Black-iratokat és dossziékat csomagolja el. Mindenre vigyorogva és mosolyogva nézünk. A nyomás elmúlt. Pihenünk, és ideje, hogy elengedjük magunkat. Deck leszalad az utcára kávéért, leülünk az asztalomhoz, és újraéljük életünk legszebb pillanatait.
Deck kivágta a cikket a tegnapi Memphis Pressből arra az esetre, ha szükségem volna még egy példányra. Megköszönöm; meglehet, valóban szükségem lesz rá, bár van vagy egy tucat belőle a lakásban. A címoldalra kerültem: hosszú jól megírt cikk a győzelemről, s mellette ott egy kép rólam, amint az íróasztalomnál ülök. Tegnap alig tudtam róla levenni a szemem. A lap háromszázezer lakásba jut el. Nincs az a pénz, amivel meg lehetne fizetni ezt a reklámot.
Néhány faxot is kaptam. Volt évfolyamtársaktól jött néhány, gratulációk és tréfás kölcsönkérések. Madeline Skinner igazán kedves üdvözletet küldött. No megjött kettő Max Leubergtől. Az első egy chicagói újságban megjelent rövid cikk másolata az ítéletről. A második egy clevelandi cikk, mely hosszasan ír a Black-ügyről, s összeköti az ügyet a Great Benefit általános problémáival. Legalább hét államban folyik vizsgálat a vállalat ellen, beleértve Ohiót is. Biztosítottak indítanak pert a társaság ellen, s beláthatatlan, hány per indul még. A memphisi ítélet meghatározhatja az ügyek kimenetelét.
A virágos érkezik egy gyönyörű csokorral, mely Booker Kane és barátainak ajándéka Marvin Shankle irodájából.
Arra számítottam, hogy a telefon megállás nélkül cseng majd, és ki sem látszunk a megbízásokból. Egyelőre nem ez történik. Deck azt mondja, hogy volt néhány hívás tíz előtt – egy téves kapcsolás is –, de nem aggódom.
Kipler hív tizenegy körül, átkapcsolom a tiszta telefonra, ha esetleg Drummond továbbra is hallgatózna. Van egy érdekes története, melyben én is szerepelek. A tárgyalás kezdete előtt valamennyien összegyűltünk az irodájában. Azt mondtam Drummondnak, hogy 1,2 millióban megállapodhatunk. Ezt ő határozottan elutasította, és így került sor a tárgyalásra. Úgy tűnik, erről elmulasztotta tájékoztatni az ügyfelét, aki most azt állítja, hogy elfogadták volna az ajánlatot. Hogy valóban így tettek volna vagy sem, az most már nem kideríthető, ám nyilvánvaló, hogy az 1,2 millió kissé emészthetőbb, mint az 50,2 millió. Mindenesetre a cég most azt állítja, hogy megegyezett volna, s azzal vádolják a nagy Leo F. Drummondot, hogy végzetes hibát követett el az ajánlat elutasításával.
Underhall, a cég jogásza folyamatos telefonkapcsolatban volt Kiplerrel és Drummonddal egész délelőtt. A cégnél mindenki fel van háborodva, és mindenáron szeretnének találni egy bűnbakot. Drummond eleinte tagadta, hogy az ajánlat elhangzott volna, de ezt Kipler cáfolta. S ez az a pont, ahol én belépek. Szükség lenne egy nyilatkozatra, melyben leírom, hogy szerintem mi történt. Boldogan, mondom. Azonnal megírom.
A Great Benefit már kirúgta Drummondot és a Tinley Brittet, ám még sokkal rosszabb dolgok is történhetnek. Underhall megemlítette, hogy pert indítanak elégtelen jogi képviselet címén. Ennek felmérhetetlen következményei lehetnek. Mint minden cég, természetesen a Tinley Britt is kötött olyan biztosítást, amely az esetleges elégtelen jogi képviselete okozta károkat hivatott fedezni. Ám ennek vannak korlátai. Ötvenmilliós ügyről még senki sem hallott. Egy Leo F. Drummond által elkövetett ötvenmilliós hiba meglehetősen megterhelné a cég számláit.
Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Miután leteszem a telefont, elmesélem a dolgot Decknek. A gondolat, hogy egy biztosítótársaság beperelheti a Tinley Brittet, meglehetősen abszurdnak tűnik.
A következő hívás Cooper Jacksontól érkezik. Ő és a barátai pert indítottak a Legfelsőbb Bíróságon Charlotte-ban. Több mint húsz biztosítottat képviselnek, akiket a Great Benefit 1991-ben átvert. Amikor alkalmas nekem, örömmel venné, ha megengedném, hogy átnézze a periratokat. Bármikor, mondom.
Deck és én Moe-nál eszünk, abban a vendéglőben, ahol bírók és jogászok ebédelnek. Egy-két ember rám bámul, valaki kezet ráz velem, és néhány volt egyetemi társam hátba vereget. Gyakrabban kellene idejönnöm ebédelni.

 

Ma, hétfőn kell végrehajtani a feladatot, mert a talaj száraz, a hőmérséklet öt fok körül van. Az utolsó három meccs elmaradt a rossz idő miatt. Ki az az őrült, aki télen játszik softballt? Kelly nem válaszol. Nyilvánvaló, hogy őrültekkel van dolgunk. Biztos benne, hogy ma játszani fognak, mert a dolog nagyon fontos nekik. Cliff semmi pénzért nem mulasztaná el a meccset.
Hétkor kezdődik, s hogy biztosak legyünk a dolgunkban, elmegyünk a pálya mellett. A PFX Freight kinn is van, úgyhogy gyorsan elhajtok. Soha nem csináltam semmi ilyesmit, meglehetősen ideges vagyok. Valójában mindketten félünk. Alig beszélünk. Az ülés alatt van egy harmincnyolcas pisztoly, és szeretnék a közelében maradni.
Amennyiben Cliff nem cserélte ki a zárakat, Kelly szerint tíz perc alatt végezhetünk. Csak egypár ruhát akar elhozni és néhány más dolgot. Tíz perc a maximum, mivel előfordulhat, hogy a szomszédok figyelnek. És a szomszédok telefonálhatnak Cliffnek, s akkor ki tudja, mi történhet.
A társasházpark tizenöt percre van a pályától, hat háromemeletes házból áll, közöttük úszómedence és teniszpályák. Hatvannyolc lakás, mondja a felirat. Szerencsére Kelly egykori lakása a földszinten van. Nem tudok a közelben parkolni, így arra gondolok, hogy előbb bemegyünk, összeszedjük, amit akarunk, majd behajtok a fűre, bedobálunk mindent, és már itt sem vagyunk.
Leparkolok és mély levegőt veszek.
– Félsz? – kérdezi Kelly.
– Igen.
Az ülés alatt lévő pisztolyhoz nyúlok.
– Nyugi, kinn van a pályán. Nem hagyná ki semmi pénzért.
– Ha te mondod. Induljunk.
Átmegyünk a lakáshoz a sötétben, senkivel sem találkozunk. A kulcs jó, nyitja a zárat, benn vagyunk. A konyhai és az előszobái fények elegendőnek bizonyulnak. A székekre ruhák vannak dobva. Üres sörösdobozok hevernek szanaszét. Az agglegény Cliff meglehetősen rendetlennek tűnik. Kelly egy pillanatra megáll, undorral szétnéz és azt mondja:
– Sajnálom.
– Siess, Kelly! – mondom. A pisztolyt a konyhát az étkezőtől elválasztó keskeny pultra helyezem. Bemegyünk a hálószobába, az ágy napok óta nem volt bevetve. Még egypár sör, pizzás doboz. Egy Playboy. Az olcsó komódra mutat.
– Azok az én dolgaim.
Suttogunk. Lehúzom a párnahuzatot, és abba teszem a fehérneműt, zoknikat és pizsamákat. Kelly ruhákat vesz elő a szekrényből, én meg kiviszem őket az ebédlőbe, és leteszek mindent az egyik székre. Visszamegyek a hálószobába.
– Nem tudunk mindent elvinni – mondom, látva a tele szekrényt.
Nem válaszol, újabb kupacot ad a kezembe. Kiviszem az ebédlőbe. Csendben, gyorsan dolgozunk.
Tolvajnak érzem magam. Minden mozdulat túl nagy zajt csap. A szívem majd kiugrik a helyéről minden fordulónál a háló és az ebédlő között.
– Ennyi elég – mondom végül. Még egy teli párnát és egy csomó ruhát kiviszünk az ebédlőbe.
– Menjünk – mondom idegesen.
Nesz hallatszik az ajtó felől, mintha valaki be akarna jönni. Megdermedünk. Kelly egy lépést tesz az ajtó felé, ám az kivágódik, és a falnak löki a lányt. Cliff Riker lép be az ajtón.
– Kelly, itthon vagyok! – üvölti, látva, hogy Kelly épp átesik egy széken. Szemben állok vele, gyorsan mozog, nem is látok mást belőle, mint a sárga PFX Freight melegítőjét, vörös szemét és a fegyverét. Megdermedek félelmemben, amint lóbálni kezdi az alumíniumütőt.
– Te szemétláda! – üvölti, ütésre lendül a keze. Dermedtségem kissé oldódik, és épphogy csak le tudom húzni a fejem, hogy elkerüljem az ütést. Hallom az ütő suhanását. Érzem az erejét. Kelly felsikolt. Az ütés szétroncsolhatta volna a koponyám. Amint elsuhant mellettem, Cliffet is továbbvitte a lendület, így most a háta van felém. Átlököm a széken, amely tele van ruhákkal és akasztókkal. Kelly ismét sikolt valahonnan mogulunk. Én azt kiabálom:
– A pisztolyt!
Cliff gyors és erős, hamarabb áll fel, mint ahogy visszanyerem az egyensúlyomat.
– Megöllek! – üvölti. Keze lendül, de ismét célt téveszt, a levegőt találja el. – Te szemét! – kiáltja, és megforgatja az ütőt.
Úgy döntök, nem lesz harmadik lehetősége. Mielőtt üthetne, egy jobb horgot helyezek el az állán. Talál, s ez annyira meglepi, hogy marad elegendő időm arra, hogy ágyékon rúgjam. Hallom és érzem a herék robbanását, üvölt a fájdalomtól. Az ütőt leengedi, én meg kicsavarom a kezéből.
Lendítek és ütök. Pont a bal füle tövénél találom el. A hang is borzalmas. Csont törik. Térdre esik, a feje rázkódik egy pillanatig, megfordul és rám néz. Felemeli a fejét, és kezdene felállni. A második ütésem a plafon magasságából indul, minden erőmet beleadom. A kezemben gyűlölet és félelem egyszerre. A feje közepén találja el az ütő.
Harmadszor is ütnék, de Kelly megállít, és azt kiáltja:
– Hagyd abba!
Megállók, ránézek, majd Cliffre. A hasán fekszik és vonaglik. Elszörnyedve látjuk, hogy még most is fel akar állni. Mondani akar valamit, de csak hörgés jön ki a torkán. Megfordítja a fejét, amely iszonyatosan vérzik.
– Megölöm ezt az állatot – mondom, bosszúvágytól lihegve.
– Nem.
– De. Ő is megölt volna minket.
– Add ide az ütőt! – mondja Kelly.
– Micsoda?
– Add ide az ütőt, és menj el!
Meg vagyok döbbenve, hogy mennyire nyugodt. Pontosan tudja, hogy mit kell csinálni.
– Micsoda?
Próbálok rá is nézni, meg Cliffre is. Elveszi tőlem az ütőt.
– Meg tudom oldani. Menj! Bújj el! Nem jártunk ma itt. Majd felhívlak.
Nem tudok megmoccanni. Csak bámulom a földön vonagló, haldokló embert.
– Kérlek, Rudy, menj! – mondja, és finoman az ajtó felé tol. Később majd felhívlak.
– Jó, jó – mondom.
Belépek a konyhába, megragadom a harmincnyolcast, aztán visszamegyek az ebédlőbe. Egymásra nézünk, majd a földre. Kilépek az ajtón. Behúzom magam után, és körbenézek, nem látni-e kíváncsi szomszédokat. Egyet sem látok. Egy pillanatig várok, de semmit sem hallok odabentről.
Hányingerrel küszködöm. Elindulok a sötétben, s észreveszem, hogy a bőrömet hideg verejték borítja.

 

Tíz percig tart, míg az első rendőrautó megérkezik. Aztán egy másik röviddel utána. Majd a mentő. Fejemet lehajtva ülök a Volvóban, a tele parkolóban, s mindent végignézek. A mentősök berohannak a lakásba. Újabb rendőrautó. A kék és a vörös fény megvilágítja a parkolót. Percek telnek el, s Cliffnek nincs nyoma. Egy mentős tűnik fel az ajtóban, kivesz valamit a mentőből. Nem siet igazán.
Kelly ott maradt egyedül, fél, és válaszolnia kell ezernyi kérdésre. Én meg itt ülök, Beszari Jancsi a nevem, lebújva a kormánykerék mögé, abban reménykedve, hogy nem lát meg senki. Miért hagytam ott? Menjek oda, hogy megmentsem? A fejem forog, homályosan látok, s ez az őrült kék-vörös villogás megvakít.
Nem halhatott meg. Elájult talán. De nem halt meg.
Azt hiszem, visszamegyek.
A sokknak vége, a félelem veszi át a helyét. Azt akarom, hogy hozzák már Cliffet a hordágyon, tegyék be az autóba, és hajtsanak el a kórház felé. Hirtelen élve akarom tudni. Gyerünk, Cliff, nagyfiú. Gyerünk, állj fel és sétálj ki onnan.
Az nem lehet, hogy megöltem egy embert.
A tömeg csak nő, a rendőrök mindenkit távol tartanak.
Elvesztem az időérzékemet. Megérkezik a hullaszállító. Ez izgatottságot vált ki a tömegből. Cliff nem mentőautóban távozik. Egyenesen a hullaházba kerül.
Feltépem az ajtót, és hányni kezdek. Senki sem lát. Megtorlóm a számat, és elindulok a tömeg felé. Rendőrök jönnek-mennek. Tizenöt méterre vagyok, arcok tengerében. A rendőrség sárga szalagot húz az egész épület köré. Pillanatonként vaku villan a lakásban.
Várunk. Látnom kell őt, de semmit sem tehetek. Újabb pletyka kezd terjedni a sötétben, ez most igaz. A férfi meghalt. És azt gondolják, Kelly tette. Figyelmesen hallgatok, hátha valaki mondja, hogy látott egy férfit kijönni a lakásból. Ha van egy szemtanú, akkor tudnom kell róla. Körbejárok, hallgatózom. Senki nem mond semmit. Hátralépek és újra hányok, a bokrok közé.
Mozgás támad a bejáratnál, az egyik mentős hordágyat hoz ki. A test ezüstös színű zsákban van. Óvatosan a hullaszállítóhoz tolják. Percekkel később Kelly jön ki rendőrökkel az oldalán. Kicsinek és megfélemlítettnek tűnik. Szerencsére nincs megbilincselve. Átöltözött, most farmer és ing van rajta.
A rendőrautó hátsó ülésére ültetik és elhajtanak. Gyorsan az autómhoz megyek: irány a rendőrség.

 

Elmondom a rendőrnek a bejáratnál, hogy ügyvéd vagyok, ügyfelemet most tartóztatták le, és szeretnék vele lenni, míg kihallgatják. Elég erőszakosan mondom ahhoz, hogy fölhívjon valakit valahol. Egy másik rendőr érkezik, és felvisz a második emeletre, ahol Kelly egyedül ül egy kihallgatóhelyiségben. Egy Smotherton nevű nyomozó a szomszéd szobában fogad. Átadok egy névjegyet. Nem fogunk kezet.
– Maguk aztán tényleg nagyon gyorsak – mondja mély megvetéssel.
– A rendőrség után hívott. Mit találtak?
Mindketten őt nézzük a júdásablakon át, ahogyan a hosszú asztal végén ül és a könnyeit törölgeti. Smotherton sóhajt, miközben azt mérlegeli, mennyit mondjon el nekem.
– Megtaláltuk a férjét az étkezőben, halott volt. Szétroncsolt koponya, minden valószínűség szerint egy baseballütővel csinálták. A nő nem sokat mondott, csak annyit, hogy válófélben vannak, besurrant, hogy legalább a ruháit elvigye, a férfi rajtakapta, verekedni kezdtek. A pasi részeg volt, valahogy a kezébe akadt az ütő, és most a hullaházban van. Maga csinálja a válást?
– Igen. Majd küldök egy másolatot a válókeresetről. Éveken keresztül verte a férje.
– Láttam a nyomokat. Csak egypár kérdést szeretnék feltenni neki.
– Persze.
Együtt lépünk be az ajtón, Kelly meglepődik, amikor meglát, de sikerül nyugodtnak maradnia. Udvarias ügyvéd-ügyfél ölelést mutatunk be. Smothertonhoz csatlakozik egy újabb civil ruhás detektív, Hamlet nyomozó. Magnó van nála, nincs ellene kifogásom. Miután bekapcsolja, átveszem a kezdeményezést.
– A jegyzőkönyv számára: Rudy Baylor vagyok, Kelly Riker védője. Ma hétfő van, 1993. február 15. Memphisben, a Központi Rendőrkapitányságon vagyunk. Azért vagyok jelen, mert az ügyfelem felhívott ma este körülbelül háromnegyed nyolckor. Közvetlenül a segélyhívás után hívott, mert úgy látta, a férje halott.
Smotherton felé intek, hogy mehet, ő visszanéz, mintha le akarna nyelni. A rendőrök utálják a védőügyvédeket, bár ez most nem nagyon érdekel.
Smotherton egy sor alapkérdéssel indít: Kelly és Cliff kapcsolata, születés, házasság, foglalkozás, gyerekek és így tovább. Kelly nyugodtan válaszol, a tekintete nem tükröz érzelmeket. A duzzanat elmúlt az arcáról, de a bal szeme még mindig kék-zöld. A szeme fölött még mindig ott a kötés. Félholt a rettegéstől.
Beszél a verésekről; ahogy hallgatjuk, mindhárman megborzongunk. Smotherton elküldi Hamletet, hogy keresse elő a papírokat Cliff három korábbi letartóztatásáról. Kelly most azokról a verésekről beszél, melyeknek nem maradt nyoma papíron. Aztán beszél a softballütőről s arról, hogyan törte el vele a férfi a bokáját.
A legutóbbi verésről beszél, ami után végre eldöntötte, hogy benyújtja a válókeresetet. Tökéletesen hihető, mert minden szó igaz. A most következő hazugságok aggasztanak.
– Miért ment haza? – kérdezi Smotherton.
– Hogy elvigyem a ruháimat. Biztos voltam benne, hogy nem lesz otthon.
– Hol volt az elmúlt néhány napban?
– Egy otthonban, ahol hasonló helyzetű nők vannak.
– Mi a neve?
– Inkább nem mondanám meg.
– Memphisben van?
– Igen.
– Hogyan ment a lakáshoz ma este?
A szívem erősen kezd verni ennél a kérdésnél, de úgy látszik, Kelly számított rá.
– A saját autómmal – mondja.
– Milyen kocsi?
– Volkswagen Golf.
– És most hol van?
– A parkolóban a lakás előtt.
– Meg lehet nézni?
– Addig nem, amíg én nem láttam – szólok közbe. Eszembe jut, hogy most ügyvéd vagyok és nem összeesküvő. Smotherton a fejét csóválja. Ha szemmel ölni lehetne…
– Hogyan jutott be a lakásba?
– A kulcsommal.
– És mit csinált benn?
– A hálószobába mentem, és elkezdtem összecsomagolni a ruháimat. Három vagy négy párnahuzatot megtöltöttem a ruháimmal, és kivittem egy csomó dolgot az ebédlőbe.
– Mennyi idő múlva érkezett Mr. Riker?
– Talán tíz perc múlva.
– És ekkor mi történt? Ekkor közbeszólok.
– Addig nem válaszol, míg nem tudtunk néhány szót váltani arról, hogy mi történt. A kihallgatásnak vége.
Átnyúlok az asztalon, és megnyomom a piros stop gombot a magnón. Smotherton dühöng, miközben újra átolvassa a jegyzeteit. Hamlet visszatér a kinyomtatott szöveggel, és együtt áttanulmányozzák. Kelly és én nem veszünk tudomást egymásról. Az asztal alatt azonban a lábunk összeér.
Smotherton ír valamit egy papírra, majd átnyújtja nekem.
– Az ügyet gyilkosságként kezeljük, de az ügyészségen a házastársak közötti erőszakkal foglalkozó osztályra kerül. Az illetékes hölgy neve Morgan Wilson. Az ügy hozzá tartozik a továbbiakban.
– És most elzárják?
– Nincs más választásom. Nem engedhetem el.
– Mi a vád?
– Emberölés.
– Az én őrizetemre bízhatja.
– Nem bízhatom – válaszolja ingerülten. – Miféle ügyvéd maga?
– Akkor eressze el óvadék ellenében.
– Aligha fog sikerülni – mondja frusztrált mosollyal Hamlet felé. – Van egy hullánk. Az óvadékot a bírónak kell meghatároznia. Ha rábeszéli, akkor már mehet is. Én csak egy egyszerű nyomozó vagyok.
– Le fognak csukni? – kérdezi Kelly.
– Nincs más választásunk, asszonyom – mondja Smotherton, valamivel kedvesebben. – Amennyiben az ügyvédje ér valamit, akkor valamikor holnap már ki is hozza önt. Persze ha eléri, hogy meghatározzák az óvadékot. Nem engedhetem el csupán azért, mert én szeretném.
Átnyúlok az asztalon, megszorítom Kelly kezét.
– Minden rendben lesz. Holnap, amilyen gyorsan csak lehet, kihozlak.
Gyorsan bólint, összeszorítja a fogát. Megpróbál erős lenni.
– Lehet, hogy magánzárkába kerül?
– Ide figyeljen, maga seggfej! Nem én vezetem a börtönt. Ha maga tudja, hogyan lehet jobban csinálni a dolgokat, akkor menjen és beszéljen a börtönőrökkel. Imádják az ügyvédeket.
Ne provokálj, haver. Egy koponyát már összetörtem. Gyűlölettel pillantunk egymásra.
– Kösz – mondom.
– Nem tesz semmit. – Ő és Hamlet hátrarúgja a székét, és az ajtó felé indulnak.
– Öt percük van – mondja Smotherton a válla felett. Becsapják az ajtót.
– Ne mozdulj – suttogom. – Néznek az ablakon túlról. És vélhetően le is hallgatnak, vigyázz, mit mondasz.
Nem mond semmit. Folytatom az ügyvédszerepet.
– Sajnálom, ami történt – mondom mereven.
– Mit jelent az emberölés?
– Sok dolgot jelenthet, alapvetően olyan gyilkosság, melyből hiányzik a szándék.
– Mennyit kaphatok?
– Előbb el kell hogy ítéljenek, és ez nem fog megtörténni.
– Megígéred?
– Megígérem. Félsz?
Alaposan megtörli a szemét, és hosszasan gondolkodik.
– Nagy családja van, és mind ilyen. Alkoholista vadállatok. Tőlük félek.
Erre semmi értelmes nem jut eszembe. Én is félek tőlük.
– Nem kényszeríthetnek, hogy elmenjek a temetésre, ugye?
– Nem.
– Akkor jó.
Pár perc múlva érte jönnek, és ezúttal bilincset is hoznak. Nézem őket, ahogy végigmennek a folyosón. Megállnak a liftnél, és Kelly megfordul, hogy rám nézzen. Intek neki, aztán eltűnnek.

 

 

Ötvenkettő

Ha az ember elkövet egy gyilkosságot, ezer hibát véthet. Ha tízre vissza tud emlékezni, akkor zseni. Legalábbis ezt hallottam valamikor egy filmben. Bár igaz, ott önvédelemből elkövetett gyilkosságról volt szó. Egy biztos: egyre több hiba jut eszembe.
Az íróasztalom körül járkálok, ami szép kupacokba rendezett, sárga A/4-es papírokkal van tele. Lerajzoltam a lakást, a holttestet, a ruhákat, a fegyvert, az ütőt, a sörösdobozokat – mindent, amire vissza tudok emlékezni. Arról is rajzot készítettem, hol állt a parkolóban az autóm, Kelly autója és Cliff teherautója. Több oldalon keresztül soroltam fel a lépéseimet és az este valamennyi történését. Becslésem szerint nem töltöttem tizenöt percnél hosszabb időt a lakásban, de amikor mindent leírtam, egy kisebb regény született. Hány kiáltást vagy sikoltást lehetett meghallani odakint? Úgy vélem, négynél semmiképpen sem többet. Hány szomszéd látott távozni egy idegen férfit a sikoltozás után? Ki tudja.
Azt hiszem, ez volt az első számú hiba. Nem kellett volna olyan hamar eljönnöm. Úgy nagyjából tíz percet várnom kellett volna, hogy lássam: hallottak-e valamit a szomszédok. Aztán pedig szép csöndben el kellett volna tűnnöm a sötétben.
Vagy pedig az lett volna a legjobb megoldás, ha kihívom a rendőröket, és elmondom az igazat. Kellynek és nekem minden jogunk megvolt ahhoz, hogy a lakásban legyünk. Teljesen nyilvánvaló, hogy Cliff ott leselkedett ránk valahol, egy olyan időpontban, amikor máshol kellett volna lennie. Részemről jogos volt, hogy felvettem a harcot, lefegyvereztem, aztán a saját fegyverével megütöttem. Erőszakos természetét és előéletét figyelembe véve kijelenthető, hogy nincs olyan esküdtszék a világon, amelyik elítélne. Ráadásul az egyetlen szemtanú teljes mértékben az én oldalamon lenne.
Hát akkor miért nem maradtam ott? Egyrészt Kelly lökdösött kifelé az ajtón, másrészt pedig ez tűnt a legokosabb lépésnek. Ki tud ésszerűen gondolkozni, amikor tizenöt másodperc leforgása alatt a brutálisan megtámadott áldozatból gyilkos lesz?
A kettes számú hiba az volt, hogy hazudtunk Kelly autójáról. Miután eljöttem a rendőrségről, keresztülhajtottam a parkolón, és Cliff négykerék-meghajtásos teherautója mellett megtaláltam Kelly Volkswagen Golfját. Ez a hazugság nem lepleződik le, ha senki nem mondja meg a rendőröknek, hogy Kelly autója már napok óta ott áll.
De mi van akkor, ha Cliff meg a barátja működésképtelenné tette az autót, miközben Kelly az otthonban volt, és ez a barát néhány óra múlva színre lép és beszél a rendőröknek? Vadul fantaziálok.
A legsúlyosabb hiba, amire az elmúlt négy órában ráébredtem, az a hazugság, hogy Kelly állítólag felhívott engem, miután feltárcsázta a mentőket. Ezzel magyaráztam, miért voltam olyan gyorsan ott a rendőrségen. Hihetetlenül ostoba hazugság, mert a hívásnak nincs nyoma. Amennyiben a rendőrök ellenőrzik a telefonközpontban, nagy bajban vagyok.
Ahogy telik az éjszaka, újabb hibák jutnak az eszembe. Szerencsére a legtöbb egy rémült elme szüleménye, alapos elemzés és elegendő jegyzetelgetés után elfelejthetem őket.
Egészen hajnali ötig hagyom Decket aludni, csak akkor ébresztem fel. Egy órával később már az irodában van friss kávéval. Előadom neki az én verziómat a történtekről, és első reakciója egyenesen gyönyörű.
– Nincs olyan esküdtszék, amelyik elítélné Kellyt – jelenti ki határozottan.
– A tárgyalás csak egyik része az ügynek – felelem. – A másik, hogy miként hozzuk ki a börtönből.
Tervet készítünk. Letartóztatási jelentésekre, bírósági aktákra, orvosi jelentésekre van szükségem meg egy másolatra az első válókeresetükről. Deck már alig várja, hogy hozzáláthasson az anyagok összegyűjtéséhez. Hétkor elmegy még kávéért meg újságért.
A cikk a harmadik oldalon van: három rövidke bekezdés, az elhunytról nem közölnek fényképet. Túl késő este történt ahhoz, hogy nagyobb terjedelemben foglalkozzanak vele. FÉRJE MEGGYILKOLÁSÁÉRT LETARTÓZTATTÁK AZ ASSZONYT – adja hírül a cím, de Memphisben havonta három ilyen történik. Ha nem kerestem volna ezt a cikket, meg sem találom.
Felhívom Butchot, és felverem mély álmából. Nem az a korán ágyba bújó típus, három válás után egyedül él, és még akkor is szeret ott lenni a bárokban, amikor záróra van. Elmondom neki, hogy a haverja, Cliff Riker idő előtt eltávozott az élők sorából, és úgy tűnik, ez némileg felvillanyozza. Nem sokkal nyolc óra után ott van az irodában, én meg elmondom neki, hogy mit akarok tőle. Járja körbe a lakás környékét, tudja meg, hogy látott-e vagy hallott-e valamit bárki is. Nézze meg, hogy a rendőrök is ott vannak-e ugyanezzel a céllal. Butch félbeszakít. Ő a nyomozó. Tudja, mi a dolga.
Felhívom Bookert az irodájában, és elmondom neki, hogy az ügyfelem, akit egy válóperben képviselek, tegnap este megölte a férjét. Szükségem van a segítségére. Marvin Shankle bátyja büntetőjogi ügyekkel foglalkozó bíró, és szeretném, hogy kötelezettségvállalás fejében vagy pedig alacsony óvadék ellenében engedje szabadon Kellyt.
– Az ötvenmillió dolláros ügy után most egy piszkos kis válási üggyel foglalkozol? – kérdi Booker tréfásan.
Sikerül kipréselnem magamból egy nevetést. Ha tudná, hogy mi az igazság.
Marvin Shankle nincs a városban, de Booker megígéri, hogy elkezd telefonálgatni. Fél kilenckor eljövök az irodából, és sebesen megindulok a belváros felé. Egész éjjel azon gyötrődtem, hogy kiverjem a fejemből a képet; Kelly egy börtöncellában ül.

 

Bemegyek a Shelby Megyei Igazságügyi Központba, és egyenesen Lonnie Shankle irodájába tartok. Azzal a hírrel fogadnak, hogy Shankle bíró, csakúgy, mint a bátyja, nincs a városban, és majd csak késő délután fog visszatérni. Lebonyolítok néhány telefont, és megpróbálok a Kelly letartóztatása során készült papírok nyomára bukkanni. Ő csak egy a többtucatnyi tegnap esti letartóztatásból, és biztos vagyok benne, hogy az aktája még ott van a rendőrségen.
Fél tízkor találkozom Deckkel az épület előcsarnokában. Nála van a letartóztatási jelentés. Elküldöm a rendőrségre, hogy találja meg Kelly aktáját.
Shelby megye körzeti államügyészének az irodája az épület harmadik emeletén van. Több mint hetven közvádló dolgozik az öt részlegen. A házastársak közötti erőszak részlegen csak kettő: Morgan Wilson és egy másik nő. Szerencsére Morgan Wilson az irodájában van, most már csak be kell jutnom hozzá. Harminc percen keresztül teszem a szépet az ügyfélfogadó titkárnőnek, és nagy meglepetésemre sikerrel járok.
Morgan Wilson körülbelül negyvenéves, nagyon csinos nő. Határozott a kézfogása, és a mosolya azt mondja: „Rengeteg dolgom van. Térjen a tárgyra.” Irodája tele van aktákkal, de nagy a rend, minden szépen el van helyezve. Már attól elfáradok, hogy ránézek arra a rengeteg munkára, ami rá vár. Helyet foglalunk, és ekkor Morgan kapcsol.
– Nem maga az az ötvenmilliós fickó? – kérdezi, most már egészen más mosoly kíséretében.
– De én vagyok az. – Megvonom a vállam. Elvégre az is csak egy munka volt.
– Gratulálok. – A nő láthatóan le van nyűgözve. Hát igen, a hírnév ára. Gyanítom, éppen azt csinálja, amit minden más jogász: kiszámolja, hogy mennyi ötvenmillió dollár egyharmada.
Morgan maximum évi negyvenezer dollárt keres, ezért szívesen beszélget erről a témáról. Röviden összefoglalom neki a tárgyalás eredményeit, és elmesélem, milyen érzés volt meghallani az ítéletet. Gyorsan összegzem az élményeimet, aztán közlöm vele, miért vagyok itt.
Figyelmesen hallgat, és sokat jegyzetelek. Másolatokat adok neki a nemrég benyújtott válókeresetről és a három jelentésről, amelyek akkor készültek, amikor Cliffet letartóztatták, mert megverte a feleségét. Megígérem, hogy még ma eljuttatom hozzá a Kelly állapotáról készített orvosi jelentéseket. Leírom neki a sérüléseket, amelyeket a rettenetesen durva verések okoztak.
Gyakorlatilag az összes körülöttünk sorakozó aktában olyan férfiak szerepelnek, akik megverték a feleségüket, gyerekeiket, barátnőjüket, így nem nehéz megjósolni, Morgan kinek az oldalán áll.
– Szegény gyerek – mondja, és nem Cliffről beszél. – Mekkora az a lány? – kérdezi.
– Úgy nagyjából egy hatvan magas. És hatvan kiló vasággyal együtt.
– Hogyan tudta agyonverni a férjét? – Hangja szinte csodálkozó, a legkevésbé sem vádló.
– Meg volt ijedve. A férfi meg részeg volt. Kellynek valahogy sikerült a kezébe kaparintania a softballütőt.
– Nagy szerencséje volt – mondja Morgan, és nekem libabőrös lesz a combom. Ez a nő a közvádló.
– Szeretném kihozni a börtönből – mondom.
– Először meg kell kapnom az aktáját, hogy átnézhessem. Majd felhívom az óvadékokkal foglalkozó fogalmazót, és megmondom neki, nincs kifogásunk az ellen, hogy alacsony óvadék ellenében szabadlábra helyezzék. Hol lakik?
– Egy otthonban, ahol befogadták.
– Jól ismerem ezeket a helyeket. Nagyon hasznosak.
– Ott biztonságban van, de szegény most éppen börtönben ül, és még mindig kék-zöld a legutóbbi veréstől.
Morgan a körülöttünk heverő akták felé int.
– Ez az én életem.
Megbeszéljük, hogy holnap reggel kilenckor felkeresem.

 

Deck, Butch meg én az irodában találkozunk, hogy megegyünk egy szendvicset és megtervezzük a következő lépéseket. Butch a Rikerék lakása közelében lévő összes lakásba bekopogtatott, és egyetlenegy embert talált, aki talán hallott egy csattanást. Az illető hölgy pontosan Kellyék fölött lakik, és kétlem, hogy látott volna engem távozni a lakásból. Gyanítom, azt hallhatta, hogy a kis faoszlop a darabjaira törik, amikor a softballbajnok első ütése célt tévesztett. A rendőrök nem beszéltek a nővel. Butch három órát töltött a környéken, és semmi jelét nem látta rendőri mozgolódásnak. A lakás le van zárva és le van pecsételve. Később két jól megtermett fiatalemberhez, akik a jelek szerint kapcsolatban álltak Cliffel, csatlakozott néhány munkából hazatérő srác, megálltak a rendőrök által kifeszített szalag mögött, és a lakás ajtajára meredve szitkozódtak és bosszút fogadtak. Butch biztosított afelől, hogy ijesztő kinézetű társaság volt.
Deck a délelőtt nagy részét a rendőrségen töltötte, hogy megszerezze a letartóztatási jelentést és Kelly papírjainak a nyomára bukkanjon. Jól kijönnek Smothertonnal, elsősorban azért, mert Deck többször is közölte vele, hogy rettentően utálja az ügyvédeket. Most éppen nyomozó, szó sincs róla, hogy segédügyvéd lenne. Érdekes módon Smotherton arról tájékoztatta, hogy már a kora délelőtt folyamán több, Kellynek címzett halálos fenyegetést kaptak.
Úgy döntök, bemegyek a börtönbe, hogy megnézzem Kellyt. Deck meg fogja találni a megfelelő bírót, aki majd megállapítja az óvadékot. Butch pedig megtalálja az embert, aki biztosítja a kölcsönt. Miközben jövünk kifelé az irodából, megszólal a telefon. Deck felkapja a kagylót, és odaadja nekem.
Peter Corsa az, Jackie Lemancyzk ügyvédje Clevelandből. A nő vallomástétele után beszéltem vele utoljára, és akkor hálás köszönetet mondtam neki. Azt mondta, hogy akkoriban csak néhány nap választotta el attól, hogy ő maga is beadvánnyal forduljon a bírósághoz.
Corsa gratulál az ítélethez, azt mondja, hogy a vasárnapi újságban ez náluk is bombasztikus hír volt.
Nincs sok mondanivalóm. Tizennyolc órával ezelőtt megöltem egy embert, és nagyon nehéz a nem ezzel összefüggő ügyekre koncentrálnom. Elbeszélgetünk egy darabig. Megígéri, hogy folyamatosan tájékoztat majd a fejleményekről.

 

Másfél óráig tart, amíg Kellyt megtalálják valahol a labirintus hátsó részében, és behozzák a látogatók részére fenntartott terembe. Helyet foglalunk az üvegből készült elválasztófal két oldalán, telefonon beszélünk egymással. Kelly azt mondja, hogy fáradtnak látszom. Én meg azt mondom neki, hogy csodálatosan néz ki. Egyedül van a cellájában, senki sem bántja, de nagy a zaj, és nem tud aludni. Nagyon szeretne kijönni. Elmondom neki, hogy mindent megteszek, amit lehet. Beszámolok a Morgan Wilsonnál tett látogatásomról is. Elmagyarázom neki, mi a helyzet az óvadékkal. A halálos fenyegetésekről nem teszek említést.
Olyan sok mindent meg kellene beszélnünk, de nem itt.
Miután elbúcsúzunk és jövök kifelé a teremből, egy egyenruhás női börtönőr a nevemen szólít. Megkérdezi, hogy én vagyok-e Kelly Riker ügyvédje, aztán odaad nekem egy gyorsnyomtatóval készített anyagot.
– Magnóra vett telefonbeszélgetések szövege. Az elmúlt négy órában négy hívás érkezett Kelly miatt.
Nem tudom elolvasni ezeket az átkozott papírokat.
– Miféle hívások?
– Halálos fenyegetések. Néhány őrülttől.

 

Lonnie Shankle bíró fél négykor érkezik meg az irodájába, Deckkel már várjuk őt. A bíró úrnak rengeteg dolga van, de Booker már felhívta a titkárnőt, kicsit bájcsevegett vele, a kerekek olajozottan forognak. Átnyújtok a bírónak egy halom papírt, rövid összegzést adok az ügyről, és a végén azt kérem, hogy alacsony óvadék ellenében bocsássa szabadlábra Kellyt, mert nekem, az ügyvédnek kell letennem az összeget. Shankle tízezer dollárban állapítja meg az óvadékot. Köszönetet mondunk neki, és távozunk.
Harminc perccel később a börtönben vagyunk. Biztosan tudom, hogy Butchnál pisztoly van a hóna alatti fegyvertartóban, és erős a gyanúm, hogy a Rick nevű férfi, aki az óvadék összegét biztosítja, szintén fel van fegyverezve. Mindenre készek vagyunk.
Kiállítok egy ötszáz dolláros csekket Ricknek, és aláírom a kezeslevelet. Amennyiben nem ejtik a vádat Kelly ellen vagy nem jelenne meg a bíróság előtt, Ricknek két választása van: vagy kénytelen-kelletlen befizeti a hiányzó kilencezer-ötszáz dollárt, vagy pedig megkeresi Kellyt, és fizikai erőszakkal a bíróság elé vonszolja. Sikerült meggyőznöm arról, hogy a vádakat ejteni fogják.
Örökkévalóságnyi időnek tűnik, mire elintéződnek a formaságok, de végre látjuk, hogy Kelly bilincs nélkül, arcán mosollyal felénk sétál. Gyorsan odakísérjük az autómhoz. Megkértem Butchot és Decket, hogy a biztonság kedvéért néhány utcányit kövessenek minket.
Beszámolok Kellynek a halálos fenyegetésekről. Az a gyanúnk, hogy Cliff őrült családjától meg a tahó munkahelyi barátaitól származnak. Keveset beszélünk, miközben a belváros, az otthon felé száguldunk. Nem akarok beszélni a tegnap estéről, és Kelly sincs még felkészülve rá.
Kedden délután öt órakor a Great Benefit jogászai a csődeljárási törvény megfelelő cikkelyére hivatkozva védelmet kérnek a cégnek a clevelandi szövetségi bíróságon. Peter Corsa telefonál be az irodába, miközben én Kellyt rejtem el. Deck fogadja a hírt. Amikor néhány perccel később visszatérek, Deck úgy néz ki, mint maga a halál.
Lábunkat az íróasztalon pihentetve hosszú időn keresztül ülünk az irodában anélkül, hogy egy szót is szólnánk. Teljes a csönd. Egy hangot sem hallani. A telefonok sem csöngenek. Lentről nem szűrődik fel a forgalom zaja. Már jó ideje halogattuk, hogy megbeszéljük, mennyit kap majd Deck az ügyvédi díjból, így most nem tudja pontosan, mennyit veszített. De mindketten tudjuk, hogy milliomosokból közel földönfutók lettünk. Tegnapi kerge álmaink most ostobának tűnnek.
Van egy apró kis reménysugár. A múlt héten a Great Benefit egyenlege még elég stabilnak tűnt ahhoz, hogy meggyőzze az esküdtszéket: a társaságnak van felesleges ötvenmillió dollárja. M. Wilfred Keeley úgy becsülte, hogy százmillió dollárjuk van készpénzben. Biztosan van ebben valami igazság. Emlékezem Max Leuberg figyelmeztető szavaira: sohase bízz egy biztosítótársaság saját adataiban, mert ők maguk alkotják meg a könyvelési szabályaikat.
Csak akad ott valahol néhány kósza millió a számunkra.
Nem igazán hiszek ebben. Deck sem.
Corsa meghagyta az otthoni telefonszámát, és végül sikerül összeszednem a bátorságomat, hogy felhívjam. Elnézést kér a rossz hírekért, azt mondja, hogy óriási zsongás van az ottani jogi és pénzügyi körökben. Még nem lehet pontosan tudni, mi az igazság, de a jelek szerint súlyos csapások érték a PinnConnt a valutakereskedelmi tranzakcióiban. Elkezdte magához szippantani az alvállalatok – mint például a Great Benefit – hatalmas készpénztartalékait. A helyzet egyre súlyosabbá vált, és a pénzt a PinnConn egyszerűen elvette, aztán Európába utalta át. A PinnConn-kötvények nagy része felett Szingapúrban működő, amerikai üzleti csoportok rendelkeznek. Úgy tűnik, hogy az egész világ ellenem szövetkezett.
Corsa majd reggel telefonál.
Mindezt elmondom Decknek, és mindketten tudjuk, hogy a helyzet reménytelen. A pénzt olyan gazemberek tüntették el, akik túlzottan kifinomult módszerekkel dolgoznak ahhoz, hogy elkaphassák őket. A több ezer biztosítottat, akik jogos követeléseikkel álltak elő, és akik egyszer már hatalmas pofont kaptak, most megint pofán vágják. Deck és én is hatalmas pofont kapunk. Ugyanez vonatkozik Dotra és Buddyra. Donny Ray már megkapta az utolsó nagy pofont. Drummond is kap majd egyet, amikor benyújtja a tetemes összegről szóló számlát jogi szolgáltatásaiért. Ezt Decknek is megemlítem, de most nehéz nevetni.
A Great Benefit alkalmazottait és ügynökeit is jól képen törlik. Az olyan emberek, mint Jackie Lemancyzk, szintén rendesen megkapják a magukét.
A nyomorúság szereti a társaságot, de valamiért úgy érzem, hogy én többet vesztettem, mint azok az emberek. Az a tény, hogy mások is szenvednek, nagyon kevéssé tud csak megnyugtatni.
Ismét Donny Ray jut az eszembe. Látom magam előtt, amint a fa alatt ül, és igyekszik erős lenni a meghallgatás közben. Megfizette a végső árat a Great Benefit csalásáért.
Az elmúlt hat hónap nagy részében ezen az ügyön dolgoztam, és most úgy tűnik, ez elfecsérelt idő volt. Cégünk az indulás óta átlagosan havi ezer dollárt bevételezett, de eddig a Black-ügyből befolyó hatalmas összegről szövögetett álmaink hajtottak. Nincs elegendő ügyvédi díjra kilátásunk ahhoz, hogy akár csak még két hónapot túléljünk, és én most biztosan nem kezdek el ügyfeleket felhajtani. Decknek van egy szép autó-baleseti ügye, de abból egy fillért sem látunk addig, amíg az ügyfelet ki nem engedik a kórházból, és erre valószínűleg hat hónap múlva kerül sor. A legjobb esetben egy húszezer dolláros megállapodásra számíthatunk.
Megszólal a telefon. Deck veszi fel a kagylót, egy darabig hallgatja, mit mondanak a vonal túlsó végén, aztán gyorsan leteszi.
– Valami fickó azt mondja, hogy ki fog nyírni téged – közli velem tárgyilagosan.
– Nem ez a legszörnyűbb telefon ma – mondom.

 

Kelly látványa feldob egy kicsit. Megint kínai kosztot eszünk a szobájában, kulcsra zárt ajtó mögött, s közben a pisztolyom ott van a széken, a zakóm alatt.
Annyi sok érzelem kavarog bennünk, hogy csak nehezen tudunk beszélgetni. Beszámolok a Great Benefitről, és Kelly csak azért csalódott, mert én nagyon el vagyok kedvetlenedve. Számára semmit sem jelent a pénz.
Néha nevetünk, néha majdnem bőgünk. Kelly aggódik a jövő miatt meg azért, hogy esetleg mit tesz vagy talál a rendőrség. Borzalmasan fél a Riker-klántól. Ezek az emberek ötéves korukban kezdenek el vadászni. A fegyver számukra életforma. Nagyon tart attól, hogy esetleg vissza kell mennie a börtönbe, bár én megígérem neki, hogy erre nem fog sor kerülni. Ha a rendőrség meg az államügyészség bosszúvágytól vezérelve folytatja a nyomozást, előállók az igazsággal.
Szóba hozom a tegnapi estét, de Kelly nem képes beszélni róla. Sírni kezd, és hosszú ideig egyikünk sem szól egy szót sem.
Kinyitom az ajtót, csöndben kilépek a sötét folyosóra, és addig bolyongok az útvesztőszerű házban, amíg meg nem találom Betty Norvelle-t a tévészobában, ahol egyedül ül a tévé előtt. Nagyjából tudja, hogy mi történt tegnap este. Elmagyarázom neki, hogy Kelly túlzottan labilis állapotban van ahhoz, hogy most egyedül maradjon. Muszáj mellette lennem, mondom, ha kell, a földön alszom. Az otthon házirendje szigorúan tiltja, hogy férfiak ott töltsék az éjszakát, de jelen esetben Betty hajlandó kivételt tenni.
Fekszünk a keskeny ágyon, és szorosan átölelve tartjuk egymást. Tegnap éjjel nem aludtam semmit, ma délután is csak egy órácskát, és úgy érzem, mintha az elmúlt tíz órára sem hunytam volna le a szememet. Nem szoríthatom Kellyt erősen magamhoz, mert félek, hogy fájdalmat okozok neki. Elszenderedem.

 

 

Ötvenhárom

Lehet, hogy Clevelandben nagy újság a Great Benefit összeomlása, Memphisben azonban szinte senkit sem érdekel. Egy szót sem ír róla a szerdai újság. Cliff Rikerről viszont van benne egy rövid cikk. A halottkémi vizsgálat kiderítette, hogy halálát egy tompa, életlen tárgy okozta, amivel több ütést mértek a fejére. Az özvegyét letartóztatták, aztán szabadon engedték. A családja igazságszolgáltatást követel. Holnap lesz a temetése, abban a kisvárosban, ahonnan annak idején ő és Kelly elmenekültek.
Miközben Deckkel az újságot lapozgatjuk, fax érkezik Peter Corsa irodájából. A clevelandi napilap első oldalán megjelent cikk másolata a PinnConn-botrány legújabb fejleményeiről számol be. Legalább két vádesküdtszék lendül támadásba. Ládaszámra nyújtják be a kereseteket a cég és az alvállalatok, elsősorban a Great Benefit ellen, amely csődjének története külön cikket érdemel. Ügyvédek sürgölődnek mindenfelé.
M. Wilfred Keeleyt tegnap délután őrizetbe vették a Kennedy repülőtéren, miközben arra várt, hogy felszállhasson egy londoni gépre. A felesége is vele volt, azt állították, hogy egy gyors nyaralásra akartak elutazni. Ugyanakkor azonban nem tudtak megnevezni egyetlen olyan európai szállót sem, ahol várták volna őket.
A jelek szerint az elmúlt két hónapban kifosztották a cégeket. Először a rossz befektetések fedezésére költötték a pénzt, aztán őrizgették, majd a világ különböző adómenedékeibe utalták. Bárhogyan nézzük is, már egy fillér sincs a kasszában.
A nap első telefonja Leo Drummondtól érkezik. Tájékoztat a Great Benefitről, mintha én semmit sem tudnék. Rövid beszélgetést folytatunk, és nehéz lenne eldönteni, melyikünk van rosszabb hangulatban. Egyikünk sem kap egy fillért sem a háborúért, amit derekasan megvívtunk. Nem tesz említést a vitáról, amelyet korábbi ügyfelével folytatott az én ajánlatomról, és ez az a pont, amikor a vita már eldönthetetlen. Korábbi ügyfele semmilyen körülmények között sem nyújthat be elégtelen jogi képviseletre hivatkozó keresetet. Az ügyben hozott ítélet következményeitől sikeresen függetlenítették magukat, így nem mondhatják azt, hogy Drummond rossz munkája miatt veszteség érte őket. A Tinley Britt kitért egy ugyancsak súlyos puskagolyó elől.
A második telefonhívást Roger Rice-tól, Miss Birdie új ügyvédjétől kapom. Gratulál az ítélethez. Ha tudná, hogy mi a helyzet… Azt mondja, rám gondol, amióta látta a fényképemet a vasárnapi újságban. Miss Birdie megint megpróbálja megváltoztatni a végrendeletét, és a floridai rokonoknak nagyon elegük van már belőle. Delbertnek és Randophnak végre sikerült elérnie, hogy rákerüljön az aláírása egy házilag összefabrikált iratra, amit aztán elvittek az atlantai ügyvédekhez, és azt követelték: tárják föl előttük drága édesanyjuk teljes vagyonát. A jogászok az időt húzták. A testvérek két napon keresztül ostromolták Atlantát. Az egyik jogász felhívta Roger Rice-ot, és kiderült az igazság. Delbert és Randolph fehéren feketén megkérdezte ettől az ügyvédtől, hogy valóban van-e húszmillió dollárja az édesanyjuknak. Az ügyvéd nem tudta megállni nevetés nélkül, és ez nagyon felbosszantotta a fiúkat. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy Miss Birdie játszadozik velük, és visszaautóztak Floridába.
Hétfőn késő este Miss Birdie felhívta Roger Rice-ot, és közölte vele, hogy Memphisbe tart. Azt is elmondta neki, hogy megpróbált hívni engem, de a telefon állandóan foglalt volt. Rice beszámolt neki a tárgyalásról meg az ötvenmillió dolláros ítéletről, és Miss Birdie ettől rettentően izgatott lett. „Hát ez nagyszerű! – mondta. – Nem is rossz egy segédkertésztől.”
Rice igazából csak azért telefonált, hogy figyelmeztessen: Miss Birdie bármikor megérkezhet. Megköszönöm az információt.

 

Morgan Wilson alaposan átnézte a Riker-dossziét, és hajlik rá, hogy elálljon a vádemeléstől. A főnöke, Al Vance azonban még mindig vívódik. Bemegyek Morgan Wilson után Vance irodájába.
Vance-t sok-sok évvel ezelőtt választották először körzeti államügyésszé, azóta minden alkalommal könnyedén újraválasztatja magát. Úgy nagyjából ötvenéves lehet, és valamikor komolyan ambicionálta, hogy a politika magasabb régióiba kerüljön. Az igazi lehetőség azonban sohasem adatott meg neki, de ő mégis elégedetten tölti be azóta is ezt a posztot. Van egy olyan tulajdonsága, amely meglehetősen ritka az államügyészek körében: nem szereti a kamerákat.
Gratulál nekem az ítélethez. Szívélyes vagyok, de nem akarok beszélni az ügyről, olyan okból, amit pillanatnyilag jobb, ha csak én tudok. Gyanítom, hogy kevesebb mint huszonnégy órán belül a Great Benefitről szóló hírek megjelennek Memphisben is, és a csodálat, ami jelenleg körülvesz, nyomban semmivé lesz.
– Ezek az emberek őrültek – mondja, és az íróasztalára hajítja a Riker-dossziét. – Állandóan telefonálnak, ma reggel már kétszer is. A titkárnőm beszélt Riker apjával meg az egyik fivérével.
– Mit akarnak? – érdeklődöm.
– Halált a maga ügyfelére. Felejtsük el a tárgyalást, és még ma, most azonnal kötözzük le a nőt a villamosszékbe. Kijött már a börtönből?
– Igen.
– Bujkál?
– Igen.
– Jól van. Ezek annyira ostobák, hogy állandóan fenyegetik. Nem tudják, hogy ezt tiltja a törvény. Ezek tényleg betegek.
Mind a hárman egyöntetűen azon a véleményen vagyunk, hogy a Riker család tagjai meglehetősen tudatlan és nagyon veszélyes emberek.
– Morgan nem akar vádat emelni – folytatja Vance. Morgan csak bólint.
– Nagyon egyszerű a helyzet, Mr. Vance – mondom. – Vádesküdtszék elé viheti az ügyet, és ha szerencséje van, még vádat is tud emelni. De ha bíróság elé kerül, veszíteni fog. Meglengetem az esküdtszék előtt azt az átkozott softballütőt, és beidéztetek egy csomó házastársak közötti erőszak szakértőt. Jelképet csinálok a nőből, és nagyon rossz fényt vet majd magukra, ha megpróbálják elítéltetni. A tizenkét esküdttől egyetlen szavazatot sem fognak kicsikarni.
Folytatom.
– Engem nem érdekel, hogy mit csinál a családja. De ha sikerül belerángatniuk magát abba, hogy vádat emeljen, nagyon meg fogja bánni. Még jobban fogják gyűlölni, amikor az esküdtszék lesöpri az egészet az asztalról, mi pedig szépen elsétálunk.
– Igaza van, Al – mondja Morgan. – Nem tudnánk elmarasztaló ítéletet kicsikarni.
Al már akkor kész lett volna bedobni a törülközőt, amikor besétáltunk az irodájába, de mindkettőnk érveit meg kell hallgatnia. Beleegyezik abba, hogy minden vádpontot elvetnek. Morgan megígéri, hogy késő délelőtt elküldi faxon a döntést rögzítő levelet.
Köszönetet mondok, aztán gyorsan eljövök. Az ember hangulata gyorsan változik. Egyedül vagyok a liftben, és nem tudom megállni, hogy magamra ne mosolyogjak a számozott nyomógombok fölötti, kifényesített sárgaréz lemezen. Minden vádat elvetnek! Véglegesen!
Szinte futva vágok keresztül a parkolón a kocsimhoz.

 

A golyót az utcáról lőtték. Keresztülment az elülső iroda ablakán, szép, egycentisnél alig nagyobb lyukat hagyott a vakolaton, aztán mélyen bent a falban fejezte be az útját. Deck éppen az elülső irodában volt, amikor meghallotta a lövést. A golyó alig több mint három méterrel kerülte el, de ez is elég közel volt. Deck nem rohant azonnal az ablakhoz. Az asztal alá bukott, és várt néhány percet.
Aztán magára zárta az ajtót, és várta, hogy valaki bekopogtasson. Senki sem kopogtatott be. Körülbelül fél tizenegykor történt, miközben Al Vance-szel beszélgettem. A jelek szerint senki sem látta a merénylőt. És ha Decken kívül valaki más is hallotta a lövést, sohasem fogjuk megtudni. A városnak ebben a részében nem számít ritkaságnak, ha eldörren egy lövés.
Deck először Butchnak telefonált, aki éppen aludt. Húsz perccel később már állig felfegyverkezve az irodában volt, és igyekezett megnyugtatni Decket.
Az ablaküvegen támadt lyukat vizsgálgatják, amikor megérkezem, aztán Deck elmondja, hogy mi történt. Biztos vagyok benne, hogy Deck akkor is remeg meg rángatózik, amikor mélyen alszik, de most aztán tényleg nagyon remeg. Azt mondja nekünk, hogy jól van, de a hangja mindig elcsuklik. Butch közli velünk, hogy az ablak alatt fog várni, és elkapja őket, ha visszajönnek. A kocsijában van két vadászpuska meg egy AK-47-es. Isten legyen irgalmas a Rikerekhez, ha még egyszer kedvük támadna az irodára lövöldözni egy kocsiból.
Nem tudom Bookert elérni a telefonon. Elutazott Marvin Shankle-lel egy meghallgatásra, így aztán írok neki egy rövid levelet, amiben megígérem, hogy később majd felhívom.

 

Úgy döntünk Deckkel, hogy csendes meghittségben, a csodálok tömegétől és a kósza puskagolyóktól távol költjük el az ebédünket. Egy ételbárban veszünk néhány szendvicset, Miss Birdie konyhájában esszük meg. Butch a kocsifelhajtón, a Volvóm mögött parkol. Ha ma nem lesz rá alkalma, hogy elsüsse az AK-47-esét, teljesen össze fog törni.
A heti takarításra tegnap került sor, így a ház tiszta és átmenetileg mentes a penészszagtól. Készen áll Miss Birdie fogadására.
Fájdalommentes és egyszerű megállapodást kötünk. Deck megkapja azokat az ügyeket, amelyekre szüksége van, én pedig kilencven napon belül kapok kétezer dollárt. Ha kénytelen lesz, más ügyvédeknek fog segédkezni.
Az akták szétválogatása nem nehéz. Szomorú látni, hogy milyen kevés ügyet és ügyfelet tudtunk összeszedni hat hónap alatt.
A cégnek harmincnégyezer dollárja van a bankban és néhány kintlevősége.
Evés közben megállapodunk a részletekben; üzleti szempontból könnyű az elválás. A személyes része nem. Decknek nincs jövője. Nem tudja letenni az ügyvédi vizsgát, és nem tud sehol elhelyezkedni. Néhány hetet eltölt majd az aktáim rendbetételével, de képtelen úgy dolgozni, hogy ne legyen egy Bruiser vagy egy Rudy fedezékében. Ezt mindketten tudjuk, de nem mondjuk ki.
Megvallja nekem, hogy le van égve.
– Szerencsejáték? – érdeklődöm.
– Aha. A kaszinó. Nem tudok távol maradni tőle. – Deck most nyugodt, szinte már túlságosan is. Óriásit harap a kapros uborkából, és hangosan ropogtatja a foga alatt.
Amikor tavaly nyáron elindítottuk a céget, egyenlő arányban kettéosztottuk a Van Landel-ügyből származó bevételt. Ötezer-ötszáz dollárt kaptunk fejenként, és mindketten félretettünk kétezret. Néhány alkalommal kénytelen voltam hozzányúlni a megtakarított pénzemhez, de most összesen kétezer-nyolcszáz dollárom van a bankban; ezt az összeget úgy spóroltam össze, hogy szerényen éltem, és amikor csak tudtam, félretettem. Deck sem költi el a pénzét. A black-jack-asztaloknál szórja el.
– Tegnap este beszéltem Bruiserrel – mondja, és én egyáltalán nem vagyok meglepve.
– Hol van?
– A Bahamákon.
– Prince is vele van?
– Aha.
Ez jó hír, megkönnyebbülten nyugtázom. Biztos vagyok benne, hogy Deck már jó ideje tudja.
– Tehát akkor sikerült nekik – állapítom meg, miközben kinézek az ablakon, és megpróbálom elképzelni a két pasast szalmakalapban és napszemüveggel.
– Aha. Nem tudom, hogy csinálták. Vannak dolgok, amiket az ember nem kérdez meg. – Deck kifejezéstelen arccal néz rám. Mélyen el van gondolkozva. – Tudod, a pénz még mindig itt van.
– Mennyi?
– Négymillió készpénzben. Ennyit szedtek össze a klubokból.
– Négymillió?
– Aha. Egy helyen. Egy raktárépület alagsorában van elzárva. Itt Memphisben.
– Mennyit ajánlanak neked?
– Tíz százalékot. Bruiser azt mondja, hogy ha el tudom juttatni Miamiba, a többit ő elintézi.
– Ne csináld meg, Deck.
– Nincs kockázat.
– Elkapnak és lecsuknak.
– Kétlem. A szövetségiek már nem, figyelnek. A pénzzel kapcsolatban sejtéseik sincsenek. Mindenki azt hiszi, hogy Bruiser eleget vitt magával, és nincs szüksége többre.
– Szüksége van a pénzre?
– Nem tudom. De az biztos, hogy meg akarja kapni.
– Ne csináld meg, Deck.
– Gyerekjáték. A pénz elfér egy kisebb teherautóban. Bruiser azt mondja, hogy maximum két óra alatt fel lehet pakolni. Leviszem a teherautót Miamiba, aztán várok az utasításokra. Két nap alatt elintézem és gazdag leszek.
Révedező hangon beszél. Semmi kétségem sincs afelől, hogy meg fogja próbálni. Már eltervezték Bruiserrel. Eleget beszéltem. Különben sem figyel.
Eljövünk Miss Birdie házából, és a lakásomhoz sétálunk. Deck segít kicipelni néhány ruhát a kocsimhoz. Megtöltőm a csomagtartót és félig a hátsó ülést is. Már nem megyek vissza az irodába, így aztán a garázs előtt búcsúzunk el egymástól.
– Nem haragszom rád, hogy elmész – mondja Deck.
– Vigyázz magadra, Deck.
Egy-két kínos másodpercig tart, amíg megöleljük egymást, és én majdnem elbőgöm magam.
– Történelmet csináltál, Rudy, tisztában vagy vele?
– Együtt csináltuk.
– Aha, de mit érünk vele most?
– Dicsekedni mindig lehet.
Kezet rázunk, Deck szeme könnyes. Figyelem, ahogy rángatózva végigcsoszog a kocsifeljárón, aztán beül a kocsiba Butch mellé. Elhajtanak.
Hosszú levelet írok Miss Birdie-nek, és megígérem neki, hogy majd felhívom. A konyhaasztalon hagyom, mert biztos vagyok benne, hogy az öregasszony hamarosan hazajön. Még egyszer körbenézek a házban, és elköszönök a lakásomtól.
Elhajtok az egyik bankfiókba, és lezárom a számlámat. Kellemes érzés megfogni a kötegnyi, huszonnyolc darab százdollárost. Az autószőnyeg alá rejtem.

 

Már majdnem sötét van, amikor bekopogtatok Blackék bejárati ajtaján. Dot nyit ajtót, és majdnem elmosolyodik, amikor meglátja, hogy én vagyok az.
A ház sötét és csöndes, még mindig tart a gyász. Kétlem, hogy ez valaha is megváltozna. Buddy ágynak dőlt influenzával.
Egy neszkávé mellett finoman közlöm vele a hírt, hogy a Great Benefit feldobta a talpát, és őt, Dotot, megint átverték. Hacsak valami csoda nem történik a jövőben, egy vasat sem kapunk. Nem vagyok meglepve a reakcióján.
Minden jel arra utal, hogy a Great Benefit halálának számos, összetett oka van, de Dotnak most nagyon fontos, hogy azt higgye: ő húzta meg a ravaszt. Szeme ragyog, és egész arcáról süt a jókedv, miközben a hallottakat emészti. Taccsra tette őket. Egy törékeny, de mindenre elszánt asszony a Tennessee állambeli Memphisből csődbe vágta a nyavalyásokat.
Holnap elmegy Donny Ray sírjához, és beszámol neki a hírekről.

 

Kelly idegesen vár a társalgóban Betty Norvelle-lel. Egy kis bőrtáskát szorít magához, amit tegnap vettem neki. Egy-két tisztálkodási eszköz van benne meg néhány ruha, amit az otthontól kapott. Minden vagyona benne van.
Elintézzük a papírmunkát, és köszönetet mondunk Bettynek. Kézen fogva sietünk a kocsihoz. Miután beülünk, mélyet lélegzünk, aztán elhajtunk.
– Merre menjünk, drágám? – teszem fel a kérdést, miközben felhajtunk a várost körbeölelő autópályára. Ezen elnevetjük magunkat, mert annyira csodálatos. Teljesen mindegy, hogy hová megyünk!
– Hegyeket szeretnék látni – jelenti ki Kelly.
– Én is. Kelet vagy nyugat?
– Nagy hegyeket.
– Akkor nyugat.
– Havat is akarok látni.
– Azt hiszem, fogunk találni egy keveset.
Közelebb húzódik hozzám, és a vállamra hajtja a fejét. Simogatom a lábát.
Átkelünk a folyón, Arkansasba érünk. Memphis körvonalai lassan eltűnnek mögöttünk. Bámulatos, hogy szinte meg sem terveztük ezt az utat. Ma reggelig azt sem tudtuk, hogy Kelly elhagyhatja-e egyáltalán a megyét. De a vádakat elejtették, továbbá van egy levél a zsebemben, amit maga az államügyész írt alá. Ma délután háromkor hatályon kívül helyezték az óvadékkövetelést.
Egy olyan helyen fogunk letelepedni, ahol senki sem talál meg minket. Attól nem félek, hogy követnek, csak azt akarom, hogy hagyjanak békében. Nem akarok hallani Deckről meg Bruiserről. Nem akarok hallani a Great Benefit csődjéről. Nem akarom, hogy Miss Birdie felhívjon jogi tanácsért. Nem akarok aggódni Cliff halála meg a többi ehhez hasonló dolog miatt. Egy nap majd megbeszéljük Kellyvel, de biztos nem a közeljövőben.
Egy kicsi egyetemi várost választunk, mert Kelly szeretne iskolába járni. Még csak húszéves. Én is gyerek vagyok még. Súlyos terhek kerülnek majd itt le a vállunkról, és ideje, hogy egy kicsit jól érezzük magunkat. Boldogan tanítanék történelmet egy középiskolában. Nem lehet olyan nehéz. Elvégre főiskolára is jártam.
Semmilyen körülmények között sem képzelhető el, hogy bármiféle kapcsolatom is legyen a joggal. Hagyni fogom, hogy lejárjon az ügyvédi engedélyem. Nem fogom felvétetni magam a választói nyilvántartásba, így nem követelhetik rajtam, hogy tegyek eleget esküdti kötelességeimnek. Önszántamból soha többé nem teszem be a lábam egy tárgyalóterembe.
Nevetünk és kuncogunk, ahogy a vidék egyre laposabbá válik, és a forgalom gyérülni kezd. Memphis harminc kilométernyire van mögöttünk. Megfogadom magamban, hogy soha többé nem térek vissza.