FORGOTTEN REALMS
Ed Greenwood
Elminster Myth Drannorban
(Tartalom)
Cheryl Freedmannek
és
Merle van Thornnak
a két hölgynek, akiket Elminster
biztosan maga mellett szeretett volna tudni
(pengék, jó humor és a többi)
Myth Drannorban
A lovasok versengésének ideje volt Cormanthor tündérbirodalmában, amikor a legidősebb és legbüszkébb házak urai és hölgyei veszélyben érezték magukat. A veszély közvetlenül a trón felől jött; egy veszély, mely fiatalkoruk legsötétebb rémálmait idézte. A Szagos Bestia, Mely Éjjel Jön, a Szőrös Leselkedő, aki csak a lehetőségre vár, hogy megöljön, leromboljon és megszentségtelenítsen mindent és mindenkit. A szörnyeteget, mely egyre több birodalmat tartott a markában úgy nevezték; Ember.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki
– Csakugyan ígértem valamit a hercegnek a koronáért – mondta a király, közben kihúzta magát teljes magasságában, és addig szívta be a levegőt, amíg mellkasa remegni nem kezdett. Öntudatosan végigsimított a csillámló ékkő karikákon és aranyspirálokon, melyek szemöldökét díszítették, és elmosolyodott saját okosságán, hogy eszébe jutott drámai hatásszünetet tartani. Azután nemességét aláhúzó és kiemelő hangsúllyal még hozzátette – Megígértem neki, hogy teljesítem legnagyobb álmát.
Akik összegyűltek, hogy figyeljenek, most ijedten mély lélegzetet vettek, amely gúnyosan hangosnak tűnt.
A kövér fejedelem nem szentelt figyelmet a dolognak, ellenben aranysujtásos ruhájának örvénylése közepette megperdült és a nagyvonalú hódító pózában egyik lábát egy hibásan megformázott sárkánykoponyára tette. A lilásfehér, lebegő fénygömbök világa visszaverődött köpenye fémes szálairól, ahol azok tekeregve formázták meg a koponyát a királyi karddal, mely feltételezhetően egyetlen végzetes csapással átvágná a csontot, ha a hímzés életre kelne.
A bölcs és vén uralkodó, a király minden porcikája mintha felmérhetetlen távolságokba nézett volna egy pillanatig, melyeket csak ő láthat. Azután szinte szemérmesen nézett vissza a válla felett a térdeplő szolgára.
– És szerintetek, oh mondjátok meg nekem – mormogta –, mit szeretne leginkább? Hmmm?
A szolga teljes hosszában elvágódott a padlón. Buzgóságában fejét megütötte a köveken és összerándult fájdalmában. Az összegyűltek felkuncogtak ennek láttán és a szolga szemforgatva végre fel merte emelni a tekintetét.
– Sir – szólalt meg végzetet váró hangon –, a herceg vágya, hogy gazdagon halhasson meg.
A király visszafordult és előre indult. A szolga féltérdre küzdötte és összehúzta magát a céltudatos fejedelem előtt. A nemes arc lemosolygott a dermedt, remegő férfira.
A király előrehajolva karját nyújtotta a szolgának, hogy felsegítse. Valami az alattvaló kezébe vándorok, valami csörgő-zörgő dolog. Az lebámult a tenyerére, melyen egy aranyakkal teli erszény pihent. Hitetlenkedve újra a királyra nézett és nyelt egy nagyot.
Az uralkodó arcán kiszélesedett a mosoly.
– Gazdagon meghalni? Megkaphatja... add ezt oda neki, azután döfd át a kardoddal. Ez mostanában a divat, azt hiszem.
A hallgatóság kuncogása most boldogságtól éles kiáltásokba és hangos nevetésbe csapott át. Azután tapsolni kezdtek, amikor a szokásos varázslat vörös füstöt idézett a színészek köré, ezzel jelölve a jelenet végét.
A nézők mozgolódni kezdtek és sietve haladtak kifelé a teremből. Az idősebbek némelyike nyugodtabban lépkedett, de a fiatalok szinte versenyt futottak, mint az egymással kergetőző halak. Pletykáló csoportokon törtek át és a levegőben táncolva az illatosított varázsmező széle felé mentek. Alig néhányan maradtak hátra, hogy megnézzék az Az Emberek Királyának, Halthornak Végzete című darab következő jelenetét. A Szőrösök eme sokadrangú paródiái eleinte még szórakoztatóak voltak, de Cormanthor elfjei mostanra már ráuntak az ilyesmire – vagy legalábbis kezdtek ráunni.
Ez sem volt valami nagy előadás. Az Erladdiak nem foglalkoztak túl sokat a mező-varázslatokkal. A megidézett hangok, szagok és képek ott örvénylettek a színészek körül és az egyik varázslat mindenkinek megadta a repülés képességét, hogy bárki megtalálhassa a neki tetsző helyet a nézőtéren. A mulatozók többsége alacsonyan lebegett, hogy magukhoz vegyenek valami frissítőt.
Ezen az éjjelen az általában csupasz kertfalak is vésett unikornisokkal, pegazusokkal és táncoló elf szüzekkel voltak tele. Minden szobrocska, melyet egy mulatozó megérintett szilánkokra hasadva kinyílt, hogy felfedjen a belsejében holdbort könnycsepp alakú üvegbe töltve vagy néhány fürtöt a legutóbbi rubinvörös erladdi szüretből. Az üvegeket rejtő szobrocskák sokaságának közepén egy kristálycsillag lebegett, melyet kupolák alatt sajt, sült mogyoró és cukorcsillagok borítottak.
A vidám elfek között lebegő szivárványszín fények között különböző porok és gőzök szálltak, melyektől minden tisztaszívű lény boldognak, fáradhatatlannak és életerősnek érezhette magát. Néhány magányosan kacarászó Cormyth ködtől-ködig lebegett, szemük már a szokottnál fényesebben csillogott. Innen és onnan is nevetés gördült fel a toronymagas fák levelei között pislákoló máguscsillagok felé. A hold lassan az égre emelkedett és fényével túlragyogva azokat lenézett az örömteli ünnepre. Cormanthor elfjeinek fele itt táncolt ma éjjel.
– Meglep, hogy még mindig emlékszem a szavakra, melyek idehoztak.
A hang minden figyelmeztetés nélkül tört elő az éjszakából. Az üdvözlő hangsúly arra késztette, hogy régmúlt napokra emlékezzen vissza.
Számított rá és meg sem lepődött, amikor meghallotta a mély, dallamos hangot az ágy felől.
Az ágy felől, melyet még a csontjait kaparászó kor ellenére is pihentetőnek és kényelmesnek talált. Cormanthor Ura elfordította fejét, végignézett a tükörsima vizeken, melyek körülvették a kertszigetet és elmosolyodott, boldogabban, mint ahogy belül érezte. – Üdvözöllek, Starym Legnagyobb Úrnője.
Csend telepedett az árnyakra, mielőtt a hang újra megszólalt volna.
– Valaha több voltam annál. – mondta szinte bántóan.
Eltargrim felállt és kinyújtotta kezét arra, amerre igaz látása a nőt sejtette.
– Gyere barátom. – Másik kezét szinte könyörögve nyújtotta előre. – Én Lyntrám.
Az árnyak megmozdultak és Ildilyntra Starym kilépett a holdfényre, szemei még mindig ugyanazok a sötét tavai az ígéretnek, melyekre álmaiban oly gyakran emlékezett vissza. Álmaiban, melyek oly sokszor látogatták meg ez idáig. Álmaiban, melyek emlékeiből eredtek és melyek még mindig nyugtalanná tették...
Az Uralkodó szája hirtelen kiszáradt és nyelvét egy darab kőnek érezte.
– Nem bánnád...? – mormolta az Élő Szék felé mutatva.
A Starym a legidősebb és a legtisztább vérű családnak tartotta magát az Egy Igaz Birodalomban – és talán ők voltak a legbüszkébbek is. Az anyakirálynő szemeit tekintetébe mélyesztve felé lépett.
Az Uralkodónak nem kellett végignéznie rajta, hogy tudja, az évek nem hagytak nyomot hibátlan, fehér bőrén és az alakja még mindig olyannyira tökéletes, hogy elállt tőle a lélegzete. Sötétkék hajfürtjei majdnem feketén csillogtak a holdfényben és Ildilyntra még mindig kibontva viselte őket. Meztelen lábát és sarkáig omló haját varázslat tartotta néhány ujjnyival a poros föld felett. Házának díszes köpenyét viselte; az ikersárkányok testét ékkövek díszítették a hasán és szárnyaik bearanyozták mellkasát.
Lépés közben harisnyájával együtt fekete és arany becsületszalagjának spirálját is felfedte a magasan hasított szoknya. A szalag két vége a csípőjére tekeredve találkozott, hogy helyén tartsa a Becsület Pengéjének hüvelyét, mely kis lámpaként lengedezett a nő oldalán, ahogy a benne rejlő fém a hatalomtól vörösen izzott. A Figyelő Wyvern Gyűrűje megcsillant ujján. Ez nem egy személyes látogatás volt.
A holdfény kellemes hátteret adhatott volna egy baráti beszélgetésnek, de nincs anyakirálynő, aki hatalmának teljes csillogásában jönne egy baráti beszélgetésre. Szomorúság ült az Uralkodó szívére. Tudta, hogy mi következik.
És így, természetesen, meg is lepődött. Ildilyntra megállt előtte, ahogy gondolta. A nő széthúzta köpenyét, kezei a csípőjén és az Uralkodó láthatta a becsületpenge teljes fényét. Ezt is gyanította, ahogy a mozdulatokat követő mély lélegzetet is.
Most fog jönni a vihar tűz, fagy vagy harapós méreg idézéséhez elkiáltott szavaktól kísérve, melyek egész Cormanthorban híressé tették a nőt. Az ártó varázslatok torz szavai már biztosan ott függenek közöttük és csak arra várnak, hogy...
A közéjük telepedett csendben a Starym anyakirálynő letérdelt előtte. A tekintete még mindig a férfin.
Eltargrím nyelt egyet és lenézett az elővillant térdekre. Lágy fehér a legfinomabb kékkel keretezve és a körülötte lévő mohába mélyedve. – Ildilyntra – mondta elhaló hangon. – Hölgyem, én...
Amikor a nőben heves érzelmek jelentek meg, akkor mindig aranyszín szikrák csillantak a sötét szemekben. Most szinte az egész szeme aranyfényben úszott.
– Nem szoktam könyörögni – szolalt meg az újra dallamos hangján. Az Uralkodót elárasztották a holdfényes éjszakák kedves emlékei. – és most könyörögni jöttem, magasztos úr. Fontold meg újra a Nyitást, amiről beszéltél. Ne hagyd, hogy olyanok járjanak közöttünk, akik nem Cormanthor igazvérűí közül valók. Feledd el ezt, kérlek, hogy a Nép biztonságban élhessen ezután is!
– Ildilyntra, állj fel. Kérlek – mondta keményen Eltargrim, és hátrébb lépett. – És mond el, hogy miért kellene elfogadnom a könyörgésed. – Ajkain mintha egy mosoly árnya suhant volna át. – Nem hagyhatod figyelmen kívül, hogy már régebben is hallottam ilyen szavakat.
Starym Legnemesebb Hölgye tovább térdelt, haja keretbe foglalta egész alakját. Szemei az Uralkodó tekintetébe mélyedtek.
Az Uralkodó ezúttal nyíltan elmosolyodott.
– Igen, Lyntra, ezt így gondolom. Adj okot, hogy miért kellene elvetnem a gondolatát is a dolognak... vagy beszéljünk valami könnyedebb témáról.
Harag ütközött ki a sötét tekinteten.
– Könnyedebb dolgokról? Üresfejű mulatozók között, mint azok az ostobák az Erladden Tornyoknál? – Olyan gyorsan állt fel, mint egy előrecsapó kígyó és teljesen széttárta köpenyét. Szinte ruhátlan testének kék-fehérje legalább akkora kihívás volt, mint haragos tekintete. Hűvösen folytatta – Vagy azt hitted, hogy enyelegni jöttem, uram? Képtelenül arra, hogy egyetlen éjszakánál tovább távol tartsam magam uralkodónk bájaitól, aki az általam ismert erős és öntudatos ifjúból idős bölccsé vált?
Eltargrim hagyta a haragos szavakat a csendben elveszni, mint az eldobott tőrt, amely célját tévesztve eltűnik a távolban. Nyugodtan válaszolt.
– Ez a köpködő harag az a Starym Úrnő, akit az elmúlt századok alatt megismertem. Elismeréssel adózom alulöltözködési stílusodnak, de reméltem, hogy félreteszed a fennhéjázó viselkedést itt. Csak mi ketten vagyunk ezen a szigeten, beszéljünk őszintén, ahogy az két idős Cormyth-hoz illik. Ez sokat megtakaríthat... az üres formaságokból.
Ildilyntra ajkai elkeskenyedtek.
– Jól van. – mondta olyan mozdulattal téve újra csípőjére kezeit, amire az Uralkodó jól emlékezett. – Halld hát szavam, Eltargrim Nagyúr: én, idősebb véreim és más családok is... meg tudom nevezni őket, Nagyuram, de tudd, hogy egyikük sem hiteltelen és sokan vannak... úgy gondoljuk, hogy a Nyitás halálra ítél minket és a birodalmat. – Lángoló tekintettel hagyta abba és az Uralkodó csendesen bólintott, hogy folytassa. – Ha azon őrült álmodat követed továbbra is, hogy átírod Cormanthor törvényeit a birodalomban élő halandók érdekében, akkor hosszú barátságunk is véget ér.
– Az életemmel együtt? – kérdezte csendesen.
Ismét csend zuhant rájuk. Ildilyntra dühösen megpördülve indult kifelé a mohaszőnyeg borította köveken, csak hogy újra szembe forduljon az Uralkodóval.
– Az egész Starym Ház – kezdte keményen – szükségét érzi, hogy fegyvert ragadjon egy olyan uralkodó ellen, akinek szíve és elméje eltorzult és ezzel megfertőzte az elf vérvonalakat. Aki nem csak, hogy afelé halad, de egyenesen magához öleli Cormanthor tündérbirodalmának végzetét.
Tekintetük találkozott, de az Uralkodó arcára mintha rávésték volna a türelmes mosolyt. Ildilyntra mély lélegzetet véve folytatta, hangja most olyan fensöbbséges volt, mint bármely uralkodó királynőé.
– Ne hibázz, Nagyuram: a Nyitás, ha megtörténik, elpusztíthatja a Nép legnagyobb birodalmát. – A nő türelmetlen léptekkel kiment a kertbe, és széttárt karokkal végigmutatott a bokrokon és fákon. – A hely, ahol születtünk, élünk és szeretünk. Az erdők, melyek oly kedvesek nekünk. Az emberek koszos csizmái fogják tapodni a füvet, és mocskos kezeiket mindenre megpróbálják rátenni, amit csak elérnek. – A Starym anyakirálynő az Uralkodóra mutatott és szinte köpködte a szavakat haragjában, ahogy felé indult. Minden lépése egyre gyorsabb volt. – És a félszerzetek – odaért, arca vörösen lángolt. – És a gnómok – hangja elmélyült, majd remegő haragjában már csak suttogásra futotta. – És a... törpék! – Az Uralkodó már válaszra nyitotta száját, ahogy a nő közvetlen közelről az arcába nézett, de az újra elfordult, majd ujjaival csettintve vissza. Haja örvénylett körülötte. – Minden, amiért szenvedtünk, amiért megküzdöttünk az orkokkal, a bestiákkal, és a hatalmas férgekkel megromlik majd... nem, beszennyezik... és végül elsöprik a dicsőségünket. Többen vannak, törekvőek és állandóan ravasz terveket szövögetnek azok a szőrös emberek!
Az utolsó szót már olyan erővel kiáltotta, hogy a távoli Szívtó körüli fákon a kis üvegharangok csilingelve összerezzentek.
Amikor halk hangjuk ellebegett az Élő Szék felé, Ildilyntra már csendben, lángoló szemekkel állt az Uralkodó előtt. Mellkasa nehezen emelkedett és süllyedt haragjában. Egy fényes holdsugár tört át a lombokon és fehér válla felett úgy állt, mint egy bosszúszomjas harci lobogó.
Eltargrim bólintott, mintha behódolna a szenvedélyes kitörésnek és lassan előrelépett.
– Valaha én is hasonlóan beszéltem – mondta. – és még sötétebb dolgokra gondoltam. De azóta megláttam testvérfajainkban... gyakorlatilag az emberekben... az életnek azt a hevét és azt az energiát, ami belőlünk hiányzik. Mi csak az elmúlt napok látomásai között élünk; nincs cél, ami vezéreljen. Még Starym büszke Házának is, ha a nyelvei igazat beszélnek, el kell ismernie, hogy elveszítettünk valamit önmagunkból. Nem csupán életeket, gazdagságot vagy az erdőket vehetik el mások törekvései.
Az Uralkodó nyugtalanul állt meg, ahogy Ildilyntra félrelépett előle. Fehér köpenye örvénylett körülötte, ahogy a nő felé fordulva szinte dühösen folytatta.
– Ez lehet a módja, hogy visszanyerjük, amit elveszítettünk. Egy olyan út, mely sokáig valóban csak romláshoz és lassú pusztuláshoz vezethetett volna. Hiszem, hogy visszanyerhetjük az igazi dicsőségünket és nem csak a valahavolt tetteink után maradt büszke és üres héjba zárkózva élünk tovább. Mi több; az álom, hogy elfek, emberek és törpék békében élhetnek egymással, most beteljesedhet végre! Maeral álma beteljesülhet végre!
A kékesfekete hajú, lángoló tekintetű hölgy úgy lépett el mellette, mint valami kecses bestia. Mint egy erdei nagymacska, mely ellenfelét kerülgeti csendesen és nem titkolt harciassággal... Hangja, amikor újra megszólalt, már nem volt dallamos. Inkább vágott, lassan és biztosan, mint egy lustán meglendített borotvapenge.
– Mint sokan azok közül, akik magas kort értek meg, – morogta. – te is kezded úgy látni a világot, ahogy te akarod és nem olyannak, amilyen valójában. Maeral álma semmi több, csak egy álom! Csak a bolondok hihetik, hogy valóra válhat ebben a vad Faerűnben, ami körülöttünk van. Az emberek egyre hatalmasabbak lesznek a mágiában... valami kegyetlen, birodalmakat felégető mágiában minden elmúló évvel! És te meg akarod hívni ezeket a kígyókat a kérteinkbe, a pajzsaikon belülre... az otthonunkba!
Szomorúság felhözte el az Uralkodó tekintetét, amikor meglátta mi lett a másikból. A harag teljesen kivetköztette magából és már rég nem hasonlított egy nemes, elf nőre, aki valaha itt járt minden nap.
Az Uralkodó követte a dühöngő lépteket.
– És nem lenne jobb meghívni őket és elnyerni a barátságukat, mint harcolni velük és elbukni? Azután mint mindent szétzúzó hódítók taposnának végig otthonainkon és a Nép elhullott tagjain. Hol itt a dicsőség? Mit tartanál olyan hatalmas áldozatnak, ha a Nép minden tagja elhullana? A rég eltorzult legendákat az emberekről és egyéb féltestvéreinkről? Egy dekadens népet hegyes füllel és fennhordott orral, akik végzetesen ostobán viselkednek, mert megvakítja őket saját büszkeségük?
Ildilyntra kényszerűen megállt, ahogy dühös léptei közben szembekerült az Uralkodóval. Az iménti kérdéseket is így hallgatta, orruk szinte összeért és a nő kezei teljesen elfehéredtek, ahogy ökölbe szorította őket.
– És te lennél az, aki hagyná belépni ezeket az állati fajokat titkos kertjeinkbe és hatalmunk szívébe? – kérdezte, hangja még mindig metszően éles. – Azon kevesek, akik túlélik majd az ostobaságodat gyűlölettel fognak visszaemlékezni az uralkodóra, aki alattvalóinak gazdagságát... a szolgaság romjaiba... döntötte.
Eltargrim megrázta a fejét.
– Nincs választásom; a Nyitást látom az egyetlen lehetőségnek arra, hogy a Népnek egyáltalán legyen valamilyen jövője. Minden más út, melyet végiggondoltam és vezet valahová, alig néhány éven belül iszonytató háború kitöréséhez vezetne. Egy olyan háborúhoz, melyben Cormanthor tündérnépének csak a halál jutna részéül, mert még a gnómok és a törpék is felülmúlnak minket számban... legalább húsz jutna egyre. Az emberek és orkok közül pedig akár ezer is juthat a Nép egyetlen tagjára. Ha a büszkeségünk háborúhoz vezet, akkor a sírjainkhoz vezet és ezt nincs jogom megtenni a gyermekekkel, akik még csak el sem jutnak majd odáig, hogy felnőttként maguk válasszák meg a sorsukat.
Ildilyntra elfhez nem méltó módon köpött egyet.
– Ez a félelemmel teli vita kezd gyermeteggé válni. Mindig is lesznek olyanok, akik még túl fiatalok a saját sorsuk megválasztásához! – A nő újra elkezdett az Uralkodó körül sétálni, fejét mindig felé fordítva. – Van egy régi dal, mely szerint nincs mód eltéríteni útjáról egy céltudatos Uralkodót... és én kezdem elhinni e dal igazát. Semmit sem tudok mondani, amivel meggyőzhetnélek.
Volt valami nagyon öreg és fáradt Eltargrim tekintetében, ahogy szemeik találkoztak.
– Én nem félek, Ildilyntra... szeretett és megbecsült Ildílyntra. – válaszolta. – Egy Uralkodónak helyesen kell cselekednie, bármi legyen is ennek az ára. – Az anyakirálynő bőszen felszisszent, ahogy Eltargrim kicsit széttárta karjait. – Ezt jelenti Uralkodónak lenni és nem csak a pompát és a hódolatok fogadását.
Ildilyntra elindult a mohaszőnyegen át egy nagy sziklához, mely csupaszon állta útját és levendulaindák kezdtek el mászni rajta felfelé. A nő rádőlt a sziklára és dühös mozdulattal vette körbe karjaival, miközben dél felé nézve végigpillantott a vizeken. Azok most hullámzó fehér papírlapoknak tűntek a holdfényben. A csend, amit maga után hagyott, kezdett nyugtalanítóvá válni.
Az Uralkodó hagyta lehullani kezeit maga mellé és türelmesen várt. A büszkeség és a sötét, sohasem feledett emlékek ezen birodalmában az Uralkodó feladatainak nagy részét a türelmes várakozás testi ki. A fiatalabb elfek sohasem ismerték ezt fel.
A Starym Legnemesebb Úrnője hosszúnak tűnő ideig bámult az éjszakába, karjai még mindig remegtek. Amikor megszólalt, hangja olyan nemes és lágy volt, mint egy hirtelen kélt nyári szellő.
– Akkor tudom, hogy mit kell tennem.
Eltargrim felemelte kezeit, hogy engedje hatalmát előrecsapni, mellyel elveheti a másik szabadságát – ez a legrosszabb, ami egy elf Ház fejével történhet.
Elkésett.
Szikravirágok nyíltak az éjszakában, ahol a két varázshatalom találkozott és egymással küzdött éppen elég ideig ahhoz, hogy az Úrnő megforduljon. Tekintetük találkozott, a becsület pengéje a nő kezében volt.
– Valaha szerettelek. – sziszegte. – A Starym Házért és Cormanthorért!
A holdfény élesen csillant meg a pengén egy pillanattal azelőtt, hogy az Úrnő azt saját mellkasába temette. Amikor kirántotta vérzuhatag tört elő és a nő megragadva a sárkányfog hüvelyt beledobta azt a kiáramló életbe, az felszikrázott, majd semmivé foszlott az áradatban. Több vér folyt elő az elfből, mint amennyi vékony testében valaha is lehetett.
– Eltar... – lehelte szinte könyörögve. Szemei elsötétedtek, ahogy megingott. Az Uralkodó egy gyors lépést tett előre és ujjai között fellángolt a gyógyító varázs fehér fénye, de a nő újra maga elé kapta a gyilkos pengét és saját torkába mélyesztette.
Az Uralkodó már futott, át azon a néhány lépésnyi helyen, ami közöttük maradt, amikor az Úrnő botladozva és fuldokolva emelte magasra újra a saját becsületét jelképező véráztatta fémet, hogy jobb szemébe süllyessze azt.
A nő az Uralkodó karjaiba hullott, ajkaira ráfagyott annak neve. A férfi lágyan lefektette a megmerevedő testet a mohaszőnyegre, miközben az elolvadt sárkányfog mágiájának szakadása vörös ködként tombolni kezdett körülöttük. A mágia, amiről tudta, hogy az életét követelheti.
– Oh, Lyntra. – mormolta. – Megérte-e ezt az árat bármilyen vita is? – Felkelt a test mellől és lenézett véres kezeire. Azután összegyűjtötte akaratát.
A nő vére legyengítheti, egy utat jelent a mágia elfelhőzéséhez, amely elboríthatja, ha túl későn tünteti el magáról.
Ahogy kitárt kezeire nézett, a vér lassan eltűnt róluk, mígnem kékesfehér csillogás borította be mindkettőt és futott végig karjain. Az Uralkodó felnézett az előtte sűrűsödő sötétségbe; egy vérsárkány kitátott szájába.
Ez volt az egyik leghatalmasabb varázslata az idősebb Házaknak. Egy bosszúálló mágia, mely életét vette felébresztőjének. Az Igazvér Végzetének nevezték el. A sárkány az Uralkodó fölé tornyosult az éjszakában sötéten, nedvesen és szörnyűségesen. Csendes volt, mint egy szellő és halálos, mint a maró méreggel teli eső. Az élő hús elolvadt előtte, eltorzulva, rángatózva és a rothadástól elszürkülve tapadt a csontokra.
Cormanthor Uralkodója felébresztett hatalmába burkolózva állt és várta a sárkány támadását.
Az olyan erővel csapott le körülötte, amely az egész szigetet megrázta, levelek sokaságát zúzta össze a földön és a tó nyugalmát száz hullámmal törte meg. A kövek félregördültek és a moha hamuvá égett, ahol a lény hozzáért. Visszatartva a kupolával, melyet az elf uralkodó emelt, a lény hatalma üvöltve örvénylett egy éhes körben körülötte.
Eltargrim mozdulatlanul állt védelmező körében és figyelte, ahogy a lény elhalványodik. Az még egyszer felemelte a fejét, hogy lecsapjon rá, de már csak tépett mása volt előző önmagának. Az Uralkodó zord arccal állt ott tovább és a lény füstté vált, ahol csak hozzáért a kékesfehér lángokhoz, melyek beburkolták az elfet.
Amikor teljesen eltűnt, az idős elf remegő kézzel végigsimított fehér haján és újra letérdelt a megkínzott test mellé.
– Lyntra. – szólt szomorúan és előrehajolt, hogy megcsókolja az ajkakat, melyek sarkából még mindig bugyogott a vér. – Oh, Lyntra.
A vér füstöt köpött magából, ahogy a még mindig jelen lévő kékesfehér tflz hozzáért. Az Uralkodó szemeit könnyek öntötték el.
Küzdött ellenük, közben a szigetet védelmező varázslatok beengedték az újra megcsendülő üvegharangokat és az Erladden tornyok alól származó vidám nevetést. Küzdött a könnyekkel, mert ő volt Cormanthor Uralkodója és feladata megkövetelte, hogy még valamit mondjon, mielőtt az Úrnő vére megalvad és teste kihűlik.
Eltargrim hátrahajtotta fejét és a holdra nézve elfojtott egy újabb feltörő zokogást. Azután belenézett az előtte heverő test megmaradt és most élettelenül bámuló szemébe. – Emlékezzenek a becsületedre. És ahogy annak testét ölelte, akit még most is szeretett, eluralkodott rajta bánata. A szigeten senki más nem volt, hogy meghallja zokogását.
Ember
VAD ÖSVÉNYEK ÉS JOGAROK
Semmit sem jegyeztek fel Elminster utazásáról egy fél világnyi erdőségen át hazájából, Athalantarból a mesés elf birodalom középpontjába, Cormanthorba. Így ezt az utat kénytelenek vagyunk eseménytelennek bélyegezni.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
A fiatal férfi azzal volt elfoglalva, hogy a legutóbbi szavakat ismételgette, melyeket egy istennő mondott neki. Így a fák közül kivágódó nyílvessző teljesen meglepetésként érte.
Közvetlenül az orra előtt suhant el és Elminster pislogva nézte a vessző nyomán aláhulló leveleket. Amikor újra maga elé nézett az útra, addigra koszos vértezetekbe Öltözött emberek jöttek rajta, hogy az útjába álljanak. Lehettek legalább hatan, kezükben kardok és tőrök. Egyikük sem tűnt valami kedvesnek.
– Feküdj le vagy halj meg! – kiáltotta egyikük szinte kedvesen. El gyorsan balra, majd jobbra nézett, de mivel senkit sem látott támadni, elmormolt egy gyors szót.
Amikor egy pillanattal később ujjaival egy gyors mozdulatot tett, három vele szemben álló bandita elszállt, mintha az üres levegő söpörte volna félre Őket. Pengék röppentek felfelé forogva, mire meglepett kiáltások közepette ijedt emberek hullottak le a fák lombjai közül az út menti szederbokrokba.
– Azt hiszem a hagyományos köszöntés úgy hangzik; „üdvözlet” – mondta Elminster afelé fordulva, aki az imént beszélj és megengedett magának egy száraz mosolyt is a fennhéjázó szavak mellé.
A brigantik vezetője elsápadt és berohant a fák közé.
– Algan! – kiáltott. – Drace! Mentés!
Válaszul még több vessző vágódott ki a mélyzöld lombok közül, mint haragos darazsak.
El éppen időben ugrott le a nyeregből, mielőtt a két vessző hátasának fejébe fúródott volna. A hűséges állat fuldokló hangot hallatott és akaratlanul a levegőbe kapta két elülső lábát, mintha valami láthatatlan ellenfelet hívna harcba. Azután lassan az oldalára fordult, hogy rúgjon még néhányat és meghaljon.
Alig néhány ujjhossznyi hiányzott hozzá, hogy össze ne zúzza lovasát, aki átkozódva gurult félre útjából amilyen gyorsan csak tudott. Közben azon gondolkodott, hogy milyen varázslat lenne a legjobb egy fickónak, aki éppen megpróbál feltápászkodni a szűk út szélén lévő bokrok közül és felhúzott íjakat tartó banditák veszik körül.
Ugyanakkor nem akarta elhagyni a nyeregtáskáját sem. Eszeveszetten sietve tört előre a bozótosban, mígnem egy öreg fa mögé nem ért. Menet közben felfedezte, hogy leveleit már megérintette barna és arany színeket hozó ujjaival a Kiválasztott Evének első fagya. A fának támaszkodva lihegett és összeszedte magát, hogy körülnézzen.
Reccsenő ágak jelezték a rablók útját, ahogy felé sietve körül akarták venni. Elminster egy varázslat szövegét mormolta, melyet arra az esetre tett félre, ha vadakkal találkozna éjszaka az erdőben. Az a bizonyos éjszaka viszont nem fog eljönni soha, ha nem használja ezt a varázslatot kicsit előbb, mint ahogy tervezte. Befejezte a varázslatot, ránézett az egyik közeli fa mögül éppen kilépő útonállóra – és belépett a fatörzsbe.
A briganti meglepetten átkozódott, majd hirtelen abbahagyta, amikor El beleolvadt az erdei óriás türelmes csendben ácsorgó testébe. Gondolatait átküldte a terpeszkedő gyökereken a következő fáig, amely elég nagy volt neki. Egy tölgy abban az irányban. Nos, meg kell tenni.
Átküldte árnyékszerűí testét az egyik gyökéren és közben próbálta magát nem csapdába esve és fojtogatva érezni. Az eltemetett érzéstől sokan megőrültek már, miközben ezt a varázslatot használták – de Myrjala úgy tett, mintha ezen varázslat uralma lenne az egyik legfontosabb dolog a világon.
Talán látta ezt a jelenetet sok évvel ezelőtt? Ez a gondolat fagyos hideggel árasztotta el Athalantar hercegét, ahogy felemelkedett a tölgyben. Vajon minden Mystra akaratára történt vele?
És ha így volt, akkor mi történt volna, ha terveit egy másik isten akarata keresztezi, aki egy másik embert irányít?
Most egy sólyom alakjában szárnyalna az erdő felett, ha Mystra nem azt mondta volna, hogy „lovagoljon” el Cormanthor mesés elf birodalmába. Egy ragadozó madár túl magasan lenne ezeknek a rablóknak, még ha úgy is döntenének, hogy elpazarolnak néhány vesszőt.
Ezzel a gondolattal jelent meg újra a fény világában. Kilépett a fa ölelő melegségéből a ragyogó napsütésre. Baloldalán a Skuldask felé vezető út sáros szalagja húzódott, míg jobbra egy briganti szakadt bőrvértjét látta alig két lépésnyire. Nem tudott ellenállni hogy olyasmit tegyen, amit Hastarl utcáin tanult meg sok-sok évvel ezelőtt: lassan, észrevétlenül kihúzta a férfi tőrét az övéből. A markolatgombra egy kígyót véstek, amely éppen lecsapni készült.
Azután megdermedt és nem mert előbbre lépni, nehogy megroppanjanak talpa alatt a száradó levelek és ezzel elárulják hollétét. Miközben a férfi óvatosan előbbre lépkedve kereste, ő olyan csendesen és mereven állt, mint egy kő.
Vajon sikerül felkapnia a nyeregtáskát és elmenekülni, mielőtt észrevennék? Ha nem lennének nyilaik és némi jártasságuk a használatukban, akkor már tényleg nem szívesen pocsékolná erre a maroknyi kétségbeesett emberre a varázslatait itt, a Skuldaskar közepén. Eddigi útja során látott már medvéket, nagyobb erdei macskákat és álompókokat, ráadásul hallott történeteket arról, hogy miféle bestiák vadászhatják még ezen az úton az embereket. Nem is olyan régen talált rá egy karaván felforgatott kocsijaira és a hajtok megrágott csontjaira... és nem akart a következő grizlyösvény jelzőtáblája lenni.
Ahogy ott állt döntésképtelenül, egy másik rabló kerülte meg a fát és egyenesen belegyalogolt.
Kölcsönös meglepetéssel estek el az ütközéstől, de az ifjú hercegnek már a kezében volt a penge és használta is.
A tőr éles volt és El mély sebet nyitott a férfi homlokán egy csapással, majd talpra ugrott és futni kezdett, de azért előbb gondosan rálépett a rabló elejtett számszeríjára. Az hangosan reccsent a csizmája alatt és ő már rohant az út felé. Meglepett kiáltások követték.
A férfi, akit megvágott, valószínűleg semmit sem lát a szemébe folyó vértől, amíg valaki nem segít neki, tehát egyel kevesebben fogják majd üldözni. A Berduskan Zúgok még több napi útra voltak előtte – még több most, hogy gyalogolnia kell – és Elturel még messzebb hevert, onnan jött. Nem szívesen indult egyik irányba sem úgy, hogy egy csapat torokmetsző üldözi éjjel és nappal.
A bokrok közül kirobbanva lovához ért és kölcsönvett tőrét használva levágta a nyeregtáskát, majd gyorsan elmetszette a kardhüvelyét fogva tartó hurkot is. Mindkettőt felkapva futni kezdett az úton, hogy egy kis előnyt nyerjen, amíg kitalál valami trükköt.
Ujabb nyílvessző zümment el mellette és El bevetődött az erdőbe az út másik oldalán. Ennyit a csodálatos taktikáról.
Úgy tűnik, hogy ebből harc lesz.
Hacsak...
Őrült sietséggel dobálta le a cuccait és rántotta elő kardját, majd kihúzta a tőröket mindkét csizmájából, egy kis földtúrásba döfte őket a kölcsönvett tőr mellé és odatűzte kését is, melyet a hátára kötve hordott. A széles pengéjű kés markolata a nyakánál volt, ahol haja elrejthette. Egy hirtelen ötlettől vezérelve melléjük szúrta tfíztól megfeketedett sütővilláját is és már kántálta a varázslatot.
A brigantik ugrálva és futva követték a fák között miközben ő egyesével felkapta a
pengéket és óvatosan megsebezte magát velük, hogy vére érje az élüket. Azután mindegyiket megérintette néhány tollpihével és egy pókhálóval, melyeket egy a vállán átvetett szíjra kötött erszénykékből vett elő. Gyorsan elsuttogott egy köszönetet tanítójának, aki állandóan figyelmeztette, hogy jelölje meg a tartóit, így egyetlen pillantással tudta, hogy mi van bennük. Azután tapsolt egyet.
A varázslat készen állt. Elminster felkapta a nyeregtáskáját, hogy pajzsként használja a gyors nyilakkal szemben és leguggolt, ahogy a hat elbájolt penge nyugtalanul mozgolódni kezdett és a levegőbe emelkedett. Egy pillanatra egymáshoz értek, mint a falkában vadászó ragadozók mielőtt lecsapnak zsákmányukra, majd süvítve, hegyükkel előre megindultak az erdő levegőjét szelve.
Az első sikoly alig egy pillanat múlva érkezett és El látta a rablót, ahogy a szemébe szúródott pengével együtt megpördül és az út szélére zuhan. A második átkozódva csapkodott maga körül saját pengéjével. Acél síkoltott az acélon elcsúszva, majd a fickó átvágott torokkal rogyott össze.
A harmadik hangosan felnyögött és az oldalához kapva kirántotta magából a villát. Egy mordulással ránézett és földhöz vágta. Azután csatlakozott kétségbeesetten menekülő társaihoz és lefutotta őket, miközben az éhes pengék sziszegve szelték mögöttük a levegőt.
Amikor egy pengét vér ért, a bűbáj elszállt belőle és Elminster ledobva a táskát óvatosan előrement, hogy visszaszerezze tőreit és villáját az elesettektől, eddig könnyű volt, de ezután nem tudhatja, hogy mennyien maradnak, akik üldözhetik – és pengéitől is örökre búcsút vehetett.
A kettő, akiket Elminster elesni látott halottak voltak és egy véres ösvény mutatta, hogy a harmadik sem fog sokáig futni, mielőtt istene magához szólítja. Egy negyedik útonálló az elesett lóig jutott, mielőtt Elminster kardja a hátába fúródott és most ott feküdt csendesen ő is a kiszenvedett állat mellett.
A kölcsönvett tőrön kívül mindent fegyverét sikerült magához vennie és a zord gyűjtögetést befejezvén úgy döntött, folytatja útját. Mindegyik halott fegyvere meg volt jelölve ugyanazzal a vésett kígyóval. El megvakargatta a lassan szúróssá váló borostát az állán és egy vállvonással elintézte a dolgot. Mennie kellett; végülis mi jelentősége van annak, hogy melyik banda vagy szövetség vadászik a saját szakállára ezekben az erdőkben? Óvatosan összeszedte az összes elérhető íjat, amit csak talált és kicsivel távolabb egy üregbe dobálta őket az út szélén, felriasztva ezzel egy nyulat az üreg mellől.
Lenézett a kezében tartott véres fegyverekre és sajnálkozva megrázta a fejét. Sohasem szeretett ölni, bármi okból kellett is. Megtörölgette a pengéket az első vastagabb mohafolton, amit talált és folytatta útját délkelet felé a sötétedő erdőn át.
Az ég hamarosan elszürkült és hideg szellő ébredt, de az eső, melynek illatát már korábban is érezte, nem jött. Elminster nyeregtáskájával a vállán tovább gyalogolt.
* * * * *
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor még alkonyat előtt egy horpadáshoz ért és a távolban cölöpfalat látott kéményfüsttel egy nyílt mezőn.
Talált valamit, ami egy kifutónak tflnt, de most csak sár és letaposott fű volt a földjén, egy jelzőtáblával a sarkában. „Üdvözöljük A Hírnök Kürtjénél” olvasta. A felirat alá egy suta kéz ezüst színnel festett fel egy körkörös trombitát. Megkönnyebbülten elmosolyodott és a cölöpfal mellett elhaladva több kőépületet is látott mire egy kapuhoz ért. A kapuról a hírnökök által használt hurkos kürt egy ügyetlenül kovácsolt másolata lógott.
Olyan helynek tűnt, ahol eltöltheti az éjszakát. El a saras udvaron átsétálva egy ajtóhoz ért, ami előtt egy unott arcú fiú tormát hámozott és paprikát szeletelt bele egy vízzel teli vödörbe. Valószínűleg az is a dolga volt, hogy az érkező vendégeket figyelje.
A fiú arcán mintha egy pillanatra érdeklődés tükröződött volna, de nem ütötte meg könyökével a gongot, hogy Elminster érkezését tudassa a bentiekkel. Csupán egy kifejezéstelen bólintással üdvözölte a vendéget, aki ugyanúgy válaszolt és besétált mellette.
A helyet cédrusillat töltötte be és valahol a túlsó végében tűz égett a kandallóban. Ugyanabból az irányból jöttek a hangok is. Elminster körülnézett, vállára vetett nyeregtáskája belengett a mozdulattól.
Hirtelen úgy érezte magát, mintha újra valami erdőbe került volna. Egy félhomályos erdőbe, melynek fa oszlopai között a földet borító köveket fűrészporral szórták be és a hangulatot bogarak zümmögése tette teljessé. Körülötte sok oszlop hordott magán fekete sebhelyeket, melyek még éppen idejében eloltott tfíztől származtak.
És a szagok alapján a hely nem lehetett más, mint egy szeszfőzde. Nem csak egy kevés savanykás sörszag terjengett a levegőben és Elminster elhitte, hogy fő itt annyi lőre, amivel meg lehet tölteni azt a kis hordóhegyet odakint. A hordókat egy ablakon keresztül látta meg, melynek spalettáit félig megnyitották, hogy azért jusson belülre némi fény és friss levegő. Ugyanígy abban a közeli ablakban látta meg az arcot is, amely bozontos szemöldökét felhúzva megszólította.
– Egyedül? Gyalog? Étel meg ágy kéne? – Elminster csendesen bólintott válaszképpen és jutalmul újabb morranásokat kapott. – Akkor érezze magát otthon. Két ezüst az ágy, kettő az étel, flaskánként még egy réz és még egy a fürdő. Az ivó balra van, ott. A táskádat tartsd magadnál, de jól jegyezd meg, hogy kidobok mindenkit, aki pengét hoz a házamba... ki én, az éccakába a fegyverek nélkül. Érti?
– Megértettem. – válaszolta El némi felsőbbrendűséggel a hangjában.
– Van neve? – kérdezte a tulajdonos egyik nagy és szőrös kezével az ablakpárkányra támaszkodva. – Egy rövid pillanatra El csak annyit akart válaszolni, hogy „Ja, van.”, de felébredt benne a büszkeség.
– El. Athalantarból a Zúgok felé tartok.
Az arc megdőlt egy bólintástól. – Az enyém Drelden. Én építettem ezt a helyet, Kenyér, zsír meg sajt ott van a kandallónál. Fogjon egy flaskát és mondja el Rose-nak, mit akar. Csinált pörköltet is.
Az arc eltűnt és hamarosan egymással birkózó hordók dübörgése jött. El úgy tett, ahogy mondták neki.
Harcias tekintetek egész erdeje emelkedett rá, amikor belépett az ivóba. Csendes érdeklődés vette körül, ahogy némi mustárt vett magához a sajt mellé és flaskájával együtt leült egy székre az egyik sarokban. Elminster csak úgy általában bólintott egy nagyot az emberek felé és egy jelentőségteljesebbet Rose felé, azt próbálván kifejezni ezzel, hogy szeretné megtölteni korgó gyomrát. Azután visszanézett az őt méregető közönségre.
Az egyik hátsó sarokban egy asztal körül izzadt férfiak és nők ültek, akik rongyos zubbonyt, formátlan csizmát, sok port és fáradt arckifejezést viseltek. Helyi szántóvetők, akik betértek egy vacsorára mielőtt aludni mennének.
A közelében egy másik asztalnál néhány bőrvértes férfi ült és fegyverekről beszélgettek. Mindegyikük jelvényt viselt; egy fehér pajzson keresztbefektetett skarlátszín kardot. Egyikük észrevette, hogy rájuk néz és felmordult.
– A Vörös Pengék vagyunk és Calisharba tartunk karavánkísérőnek.
Elminster válaszképpen megadta saját nevét és útjának célját, majd csendesen hátradőlt és megvárta, amíg elterelődik róla a figyelem.
Még két vendég volt ott, akiket nem mért végig. Beszélgetésük zökkenőmentesen folytatódott, miután nyugtázták a bejövetelét. Úgv tűnt, hogy valami „hallottad-e, hogy...?” versenybe bonyolódtak éppen. Mindkettő szakállas, rongyos és koszos férfi használt kardokkal maguk mellett. Szakadt ruhájukon egész tára volt található a kis késeknek, rakalapácsoknak és egyéb apró eszközöknek.
Egyikük, Karlmuth Hauntokh, szőrösebb, kövérebb és jóval erőszakosabb volt a másiknál. Ahogy Athalantar ifjú hercege előredőlve figyelt és hallgatózott, a férfi egyre ékesebben beszélt valami „ellenségeskedésről, amit most felszítanak, megmondhatom neked – mi, bányakeresők már csak tudjuk.”
A férfi előredőlt, hogy egy bölcs öreg tekintettel ajándékozza meg a Vörös Pengéket és magabiztos suttogással folytatta, amit valószínűleg még hátul, a karámoknál is meghallottak. – Ez az egész az elfek számlájára írható, tudod? Elköltöznek... senki sem tudja hová... csak elmennek. Kiürítették azt a helyet, amit úgy neveztek; Elanvae... azt az erdőséget, amin a Folyó is átfut, innen északkeletre... még a múlt nyáron. Most azon az egész területen piszkálhatjuk a földet. Nem egészen tíznappal ezelőtt találtam arra valami apróságot... színtiszta aranyból volt, egy beomlott házban leltem meg!
– Na persze – szólt közbe az egyik idősebb szántóvető hitetlenkedő hangon –, és mekkora volt, Hauntokh? Most már nagyobb, mint a fejem?
A bányakereső felhorkant, fekete szemöldökei összefutottak.
– Vigyázz a szádra, Naglarn! – mordult fel. – Amikor odakint suhogtatom a pengém, hogy elzavarjam a farkasokat, igen ritkán látlak téged az erdőkben!
– Van, aki – válaszolt Naglarn gúnytól csöpögő hangon – becsületes munkával keresi a kenyerét, Hauntokh.,. de te nem igazán tudod, hogy milyen az, ugye? – Többen is felkuncogtak, vagy a fáradtságtól csendesen csak elvigyorodtak.
– Ezt meg sem hallottam, paraszt. – jött a hűvös válasz. – Ugyanúgy itt fogok ülni és iszogatni még jóval azután is, hogy a társaid a saját ekéddel ássák meg a sírodat a saját veteményesed alatt valahol. Megmutathatom neked, hogy nem csak ugatok, hanem el is merek menni oda, ahová te nem.
Hauntokh egyik szőrös keze egy kígyó sebességével ugrott az ingéhez és annak nyitott elejéből előhúzott egy ökölnyi zsákocskát. Az erős, rövid ujjak gyorsan kinyitották a csomagot és tartalmát kivéve magasra tartották; egy ékkövekkel berakott, csillogó aranygömböt. Az ivóban mindenkinek elakadt a lélegzete, ahogy a büszke férfi zsákmányára néztek.
Szépséges volt, régi és legalább annyira finom munka, mint bármi, ninit Elminster valaha is az elfektől látott. Egy tucatnyi Hírnök Kürtjét megért, de talán még többet is. Jóval többet, ha az a mágikus csillogás nem csak dísznek lett szánva a gömb belsejében. El csak nézte azt a belső fényt, ahogy megcsillan a férfi gyűrűjén – egy gyűrűn, amelyre egy lecsapó kígyót véstek.
– Láttál már valaha is ilyesmit? – kérdezte büszkén. – Igen, Naglarn? Azután elfordította a fejét és tekintetével végigmérte a Vörös
Pengéket, akik annyira előredőltek a csillogó tárgyat bámulva, hogy majdnem kiestek a székeikből.
– És te, Surgath? – folytatta a férfi a fülbántó csendben riválisához Intézve a szavakat. – Tértél már vissza valaha is legalább feleekkora értékkel a kezedben?
– Na igen, – mormolta a másik szakállas, időjárásverte bányakereső. – na igen. – Székén mozgolódva egyik lábát feltette az asztalra, közben Hauntokh vigyorogva élvezte, hogy ő lehet a figyelem középpontja.
Azután Surgath hirtelen előhúzott valami hosszút és vékonyát feltett csizmája szárából és olyan széles vigyort engedett meg magának, ami felülmúlta rongyos társáét. Nem maradt már valami sok foga, jegyezte meg El magában.
– Nem akarlak felülmúlni, Hauntokh, – mondta óvatosan. – nem, ez nem Surgath Ilder útja. Csend és biztonság, ezt szeretem... csend és biztonság. – Maga elé tartotta a hosszú és vékony hengert, majd másik kezével végigsimított a tárgyat borító fekete selymen. – Magam is jártam Elanvae vidékén azt lesve, hogy miféle kincsek akadnak az utamba. Ez már sok éve volt... lehet, hogy akkor te még meg sem születtél, Hauntokh.
A nagydarab bányakereső felmordult, de tekintetét nem vette le a selyembe bugyolált tárgyról.
– Rájöttem, hogy ha sietsz, akkor az elfek erdeiben egy helyen találhatsz meg mindent. A bestiák és a zsákmány ugyanott van; a sírokban.
Ha eddig volt is némi suttogás, az utolsó szó kisöpört az ivóból minden hangot, hogy helyet csináljon a döbbent csendnek.
– Te is tudod, hogy arról az egyetlen helyről beszélek, ahol az elfek nem vadásznak. – folytatta Surgath nyugodtan. – Úgyhogy, ha valaki nem akar túl gyakran az életéért küzdeni, akkor elég szerencsés lehet hozzá... mondom csak lehet, hogy valami ilyesmire találjon. – És ezzel lehúzta a selymet.
Mormolás hangzott valahonnan, azután újra csend borult a társaságra. A férfi kezében egy fényesre csiszolt ezüstrúd volt. melynek egyik vége hullámozva elkeskenyedett és lángnyelvet formázott. A másik végébe egy égkék drágakövet illesztettek, amely legalább akkora volt, mint a legközelebbi Vörös Penge tátogó szája. A kettő között kényelmesen egy szinte életszerű sárkány tekergőzött, egyik szeme zöld, a másik borostyánszín ékkő. Tekergőző farkának végére egy sörbarna követ illesztettek.
Elminster bámulta egy darabig, mielőtt eszébe jutott, hogy flaskáját felemelve elrejtheti mohó arckifejezését. Az ilyesmi nagyon hasznos lehet, ha esetleg elf őrzőkkel kell párbajoznia... Elf munkának kellett lennie, olyan szépséges és finoman kidolgozott volt. Vajon miféle hatalom lehet benne?
– Ezt a jogart – kezdte Surgath, közben meglengette a tárgyat és csörömpölés hallatszott: Rose lépett be az ivóba egy tálcával a kezében, amit sikeresen a saját lábára ejtett meglepetésében – egy elf király mellé fektették, azt hiszem, úgy kétezer nyárral ezelőtt. Mostanában szereti elkápráztatni az olyasféle népeket, mint azok a pihenőre tért, nagyszájú bányakeresők, akik közül az egyik itt van előttem. Úgyhogy tudna ezt-azt csinálni egy ilyen bottal. Ezt nézzétek!
Közönsége ijedten nézte, ahogy egyszerre megérinti a sárkány egyik szemét és a bot végébe illesztett követ, majd fény villant, amikor Karlmuth Hauntokh felé mutatott – aki félelmében remegve vetődött a földre.
Surgath hátrahajtott fejjel felvihogott. – Ne félj, Hauntokh. – vigyorgott a másikra. – Ne aggódj, nem képes ennél többre; csak fényt lehet vele dobálni.
Elminster lassan ingatta a fejét. Tudta, hogy a jogar ennél többre képes – a szobában csak egyetlen szempár vette észre a borotválatlan ifjú reakcióját.
Ahogy riválisa felkelt és Surgath meglátta a haragot a szemében, nagyvonalúan hozzátette
– De mégiscsak!
Ismét egyszerre megérintette a sárkány másik szemét és a jogar fejét, majd egy újabb fényvillanás pörögve a levegőbe emelte Elminster flaskáját. Az ifjú mágus összehúzott szemöldökkel figyelte, ahogy a fénybe burkolt tárgy forogva és füstölve pattog a falak között.
– Még nem végeztünk ám! – folytatta Surgath, ahogy a flaska kiröppent az egyik ablakon. – Ilyet is tud!
Ezúttal a farok-követ érintette meg a jogar végével együtt és egy zümmögő kék fénygömb jelent meg előtte. A gömb belsejében szikrák pörögtek és táncoltak.
Elminster arca elkeskenyedett és ujjai táncolni kezdtek a sajt takarásában. Lenézett, mintha az imént eltűnt flaskát keresné. Remélte, hogy így eltakarhatja a másik szemei elől varázsszöveget mormoló ajkait. Cselekednie kell, mielőtt valaki megsérül.
Varázslata észrevétlenül létrejött és Elminster megkönnyebbülten dőlt hátra a székén. Halántékán apró izzadtságcseppek gyöngyöztek. Még nem végzett; még ott volt a kéidés, hogy hogyan vegye el a jogart az öregtől. Kellett neki az a jogar!
– Azt hiszem, – folytatta Surgath – hogy ez a kis játékszer a legjobban egy király kezében mutatna és mostanában azon gondolkodom, hogy melyik királynak adjam oda. Odamentem, eltévedtem, életben kellett maradnom és kijutnom valahogyan. Láthatjátok, hogy jól kell választanom... mert olyan királynak kell lennie, amelyik fizet nekem ötven rubint. De nagyobbakat, mint a hüvelykujjam!
Surgath végignézett a társaságon és még hozzátette – Ó, és egy figyelmeztetés: találtam még másféle mágiát is, ami hasznos lehet, ha valaki el akarná venni tőlem ezt az apróságot. Mindig hasznos, ha értitek mire gondolok.
– Ötven rubin! – visszhangozta ijedt hitetlenséggel az egyik kalandozó.
– Úgy érted, – kérdezte hangosan Elminster és valami volt a szavakban, amitől minden szem rászegezödött. – hogy most rögtön eladnád ötven rubinért?
– Nos hát... – válaszolt volna Surgath, de szemei hirtelen elkeskenyedtek. – Miért fiú? Talán a nyeregtáskád rubintokkal van tele?
– Talán. – mondta Elminster és idegesen kapott bele a kezében tartott sajtba, majdnem saját ujjainak végét is leharapva. – De újra megkérdezném; komoly az ajánlatod?
– Nos, tán kicsit túl gyorsan beszéltem. – mondta a férfi lassan. – Úgy száz rubinra gondoltam.
– Csakugyan. – mondta Elminster szárazon. – Úgy érzem tiszta a dolog. Nos, Surgath Ilder, én megveszem tőled azt a jogart itt és most, száz rubintért... és mindegyik nagyobb a hüvelykujjadnál.
– Hah! – A bányakereső hátradőlt a székén. – És honnan szed egy magadfajta fiú száz rubint?
Elminster megvonta a vállát.
– Tudod, mások kriptáiból és hasonló helyekről.
– Senkit sem temetnek el száz rubinnal együtt. – vihogott Surgath. – Mondj jobbat, ftú.
– Nos, én az egyetlen élő hercege vagyok egy gazdag királyságnak...- kezdte Elminster.
Hauntokh szemei elkeskenyedtek, de Surgath egyszerűen csak elröhögte magát. Elminster egy vállvonás kíséretében felállt és a nyeregtáska felé nyúlt. Amikor kihúzta belőle kezét, egy összetekert köpenyt fogott, hogy elrejtse mögötte a csalás tényét és azt az apró mozdulatot, amellyel szabadjára engedhette „lógó” varázslatát.
A kalandozók előredőlve figyelték, ahogy széles mozdulatokkal kitekeri a köpenyt és belőle cseresznyepiros kövek gurulnak elé az asztalra. Mindegyik kő tüzes ragyogással verte vissza a kandalló tüzének fényét.
– Vegyél el egyet, Surgath. – szólalt meg újra Elminster nagyvonalúan. – Nézd meg magad, hogy valódiak.
Surgath tompán úgy tett és a jogar végénél szikrázó fény elé tartott egy követ. Keze megremegett. Karlmuth Hauntokh felmordult és elvett egy másikat.
Azután nagyon lassan visszatette a sasorrú ifjú elé az asztalra és megfordult, hogy körülnézzen az ivóban.
Elminster elvette a tekintetét a szőrös kézről. Igen, a gyűrűn határozottan ugyanaz a jel van, amit a brigantiknál talált.
– Igaziak. – mondta Hauntokh harsányan. – Nagyon is valódiak. – Azután a jogarra nézett, majd le, a kezében tartott aranygömbre.
– Fiú, – szólalt meg most Surgath. – ha komolyan gondolod... akkor a jogar a tied.
Az egész teremben talpra ugráltak az emberek és nyakukat nyújtogatva próbálták megnézni maguknak az asztalt borító rubintokat. A Vörös Pengék egyike előretolakodott, amíg Elminster elé nem került.
– Csodálkozom, hogy jutott egy ifjonc efféle gazdagsághoz. – mondta óvatos rosszindulattal a hangjában. – Van még másik olyan hazugságod is, mint az, hogy a Zúgok felé tartasz?
Elminster lassan elmosolyodott és valamit a harcos kezébe nyomott.
A férfi lenézett rá; egy egyszerű érme fénylett a tenyerén. Egy nagy, régi érme színtiszta holdezüstből.
Elminster kinyúlt a levegőben lebegő jogarért és lassan magához húzta, majd másik kezével az asztalt borító ékkövek felé intett. Surgath élt az alkalommal.
A sasorrú ifjú figyelte, ahogy a rongyos férfi lázasan összeszedi a rubintokat és közben odahajolt a kalandozóhoz.
– Csak egyvalamire kell odafigyelnie, jóuram, – suttogta olyan hangsúllyal, hogy az ivó minden sarkában jól hallották szavait. – és még több is jöhet.
– Oh? – kérdezte a férfi legalább olyan rosszindulatúan, mint az Imént.
Elminster az érmére mutatott – és az hirtelen egy tekergő, sziszegő kígyóvá változott. A férfi szitkozódva vágta falhoz az állatot, ahol fémes csendüléssel leesett egy érme.
– Meg vannak átkozva, láthatod. – folytatta Elminster édes hangon. – Mindegyikük. Egy kriptából lettek ellopva és ez felébresztette a liely tulajdonosát. A mágiámmal tartom kordában az átkot...
– Várjunk csak! – vágott közbe Surgath sötét tekintettel. – Honnan tudjam, hogy a rubintok valódiak-e?
– Nem tudhatod. – válaszolta Elminster. – De azok és még reggel is rubintok lesznek majd. És azután is minden reggel. Ha vissza akarod venni a jogart, akkor a szobában leszek, amit Rose előkészített nekem.
Megajándékozta a közönséget egy udvarias mosollyal és kisétált. Nem érdekelte, hogy hány kígyógyűrűs fickó vagy másféle népség próbálja majd legyilkolni az ágyban nyugodtan szundító varázsképét. És azzal sem foglalkozott, hogy valószínűleg kifordítják az egész szobát, hogy megtalálják a jogart. A Hírnök Kürtjének palás teteje ugyanúgy megteszi fekhelyül Athalantar utolsó hercegének.
Az összes tekintet közül, amelyik csodálkozva figyelte az ifjú kivonulását, az egyik a legtávolabbi sarokban elsötétült és gyilkos vágyak csillantak a szemekben. A tekintet nem a kígyógyűrűs férfihoz tartozott.
– Egyszáz rubin. – mondta Surgath boldogan, miközben egyik kezéből a másikba öntötte vérvörös esőként a köveket. – És mind valódi. – Felnézett a csillogó őrzőkövekre és mosolyogva újra megrázta a rubintokkal teli tálját. A kövek két ilyen vörös apróságba kerültek neki még jónéhány évvel ezelőtt. De ma éjjel úgy érezte, hogy az utolsó rézig megérik az árukat.
Még mindig mosolygott, amikor az őrzőkövek felvillantak és egy csendes varázslat visszafordította tüzes védelmüket a tulajdonosukra.
A bányakereső egy néma üvöltéssel halt meg és csontváza az ágy mellett rogyott össze. Surgath llder most már örökké vigyorogni fog.
Néhány rubin megfeketedett szilánkokra hasadt a hőtől és csilingelve hullott a csontok közé. A figyelő szemekben elégedettség csillant, de mellette ott maradtak a gyilkos vágyak is. A bosszú néha túlnyúl a sírokon is.
Néhány pillanat múltán a tekintet tulajdonosa elmosolyodott és vállat vont, majd elkezdett szőni egy varázslatot, amely közelebb hoz egy maroknyit a vörös kövecskékből.
Egyszer mindenkinek meg kell halnia – miért ne tenné azt gazdagon az ember?
HALÁL ÉS ÉKKÖVEK
A Számos Ékkő Mágusának, elmenetele pusztulásra ítélte az Alastrarra Házat. Nem történt volna így, ha csak egy ember megy el helyette. A birodalomban sok elf kívánta, hogy egy férfi áldozzon fel mindent. Mások pediglen rámutattak – hogy már megtette.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanihor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki
Ahogy a végeérhetetlen erdőben ment, a föld a talpa alatt ismét emelkedni kezdett. Mohakabátos sziklákat hagyott maga mögött a ritkulni nem akaró fák között. Nem volt ösvény, amit kövessen, de Elminster ekkorra már maga mögött hagyta a Cormyr birodalom keleti határait jelentő hegyeket is. Délkelet felé a fák magasabbra növekedtek és arra kell lennie Cormanthornak is. A sasorrú ifjú a nyeregtáskával a vállán bátran sétált láthatatlan célja felé, tudván, hogy már nem lehet messze tőle. A fák nagyok voltak és öregek, mindenhol futófű vagy moha nőtte be törzseiket. Már régen maga mögött hagyta a favágók fejszéinek utolsó nyomait is.
Napok óta gyalogolt, és bár ő úgy érezte, hónapok óta, valahogy örült neki, hogy a rablók kilőtték alóla a hátast. A Cormyr birodalom emberei által uralt vidék a magas dombhátakkal és a rajtuk növő, sűrű erdővel olyannyira járhatatlan lett volna, hogy mindenképpen szabadjára kellett volna eresztenie a lovat. Ezzel akaratlagosan szegte volna meg az istennő utasításait.
Ráadásul már jóval azelőtt kifogyott volna az érmékből, mielőtt idáig eljutott volna. Szénát kellett volna vennie a lónak és valami alkalmas eszközt, amivel elég széles csapást vághatott volna a lelógó faágak között az erdőben. Feltéve persze, hogy az be is ment volna az ilyen sűrűn növő fák közé. Az erdő tele volt olyan dolgokkal, melyek éjjel morogtak és vonítottak, mi több, kellemetlen visításokat és sikolyokat okoztak, amikor prédára leltek.
El remélte, hogy nem kell hamarosan beállnia ezen utóbbiak sorába.
Mindig kéznél tartott néhány varázslatot; egyikükkel képes volt megdermeszteni egy nyulat vagy egy kisebb szarvast is akár, hogy közelebb menve használni tudja a kését. Kezdett belefáradni a véres hentesmunkába, ami ezután a varázslat után következett, a magányba és az érzésbe, amely mindig azt suttogta a fülébe, hogy végképp elveszett a fák között. Sokkal inkább érezte magát egy rossz irányba kilőtt nyílvesszőnek, mint Mystra Kiválasztottjának. Véletlenszerűen persze így is eltalálhat valamit, de érzése szerint ez túl gyakran történt meg. És bár a dolgok többnyire eléggé egyszerűeknek tűntek, egyik bajból a másikba sodródott. Hmmm. Nem csoda, hogy a Kiválasztottak olyan ritka állatok.
Nem kételkedett benne, hogy még ritkább fajták is rejtőzködnek ezekben az erdőségekben és rá vadásznak. Miért nem tudott Mystra adni neki egy varázslatot, amivel az elf város utcáin teremhetne? A Holdtengernek valahol előtte és balra kell lennie ezek mögött a fák mögött, melyek már elf területen vannak. Legalábbis amennyire a kereskedők beszélgetésére és azokra a pillanatokra, amikor Hastarlban belepillanthatott néhány térképbe, visszaemlékszik. Találnia kell egy folyót, a Hullócsillagok Tengerének egy karját, ami az elf birodalom keleti határát jelenti. A mögötte lévő hegyek Cormanthor nyugati határán vannak – így ha egyenesen megy és jobbra fordul, amikor folyót talál, akkor biztosan elf területen marad. Az, hogy valaha is megtalálja-e a mesés várost, az már egy másik probléma volt. El felsóhajtott; nem látott még egyetlen távoli fényszikrát sem, ami városra utalna éjszaka, ahogy elfet sem látott, mióta eljött Athalantarból. Bármi, ami legalább annyira összetett és intelligens, mint egy kiálló fagyökér, hogy felbuktassa és egy kő, hogy beverje a fejét, bármi képes megölni itt a vadonban és legfeljebb a farkasok és a döglegyek szereznek tudomást róla. Ha Mystra szerint olyan fontos, hogy eljusson a városba, akkor nem kellene valahogy vezérelnie? A tél is vándorlás közben lelhet rá – vagy már csak a csontjait találja majd leszopogatva a vadon közepén.
Felsóhajtott és továbbment. Lábai annyira fájni kezdtek – a csontjaiban érezte, amitől szinte megbetegedett –, hogy az már felülmúlta a talpán nőtt hólyagok okozta kínokat is. A csizmái sem voltak már a legjobb állapotban. A dalokban a hősök mindenféle nehézség nélkül elérik céljaikat – és mint Mystra Kiválasztottja, ő is egy hős!
Miért nem lehet ez az egész egy kicsivel könnyebb? Újra felsóhajtott. Ahogy haladt előre, a gombák borította gyökerek kis falakká növekedtek és a hatalmas lombokon át egyre kevesebb napfény szűrődött át.
Egyre gyakrabban látott szarvasokat és őzeket; felemelt fejjel figyelték őt a távolból. Ugyanígy egyre gyakrabban hallotta a száraz levelek surrogását is, mely figyelmeztette, hogy az a bizonyos másik játék is a végéhez közeledik.
Elminster nem foglalkozott a rovarokkal és a csúszómászókkal. Aminek orra van, azt pedig egy varázslattal próbálta megtéveszteni, melynek hatására minden nyoma szertefoszlott a levegőben. Olyan utakat választott, ahol az erdei faóriások megfojtották a tüskés bozótot és a kisebb hajtásokat, így az útja tiszta volt. Egészen jól haladt; amikor elfáradt estére, az éjszakát egy ködfelhő formájában töltötte az ágak között. Valaki vagy valami persze biztosan követi így is.
Valami, ami túl ravasz ahhoz, hogy megmutassa magát. Egyszer láthatatlanná tette magát és csak a varázsképét küldte tovább az úton, majd visszafordult és rálelt üldözője nyomaira, ahogy az sietve oldalra kanyarodik. Csupán annyit volt képes kideríteni, hogy üldözője egy magányos ember – vagy legalábbis olyasfajta lény, aki keményített talpú csizmát visel. Mindkét lábán.
Összerázkódott és folytatta útját a Dal mesés Tornyai felé. Az elfek nem engedtek be embert élve a városukba, de El egy istennőtől kapott parancsot, hogy így kezdje szolgálatát. Ha az elfek körömszakadtukig ragaszkodni fognak elveikhez, akkor bajos lesz teljesíteni ezt a feladatot.
Az is komoly gondot okozhat, ha ébersége vagy varázslatai megcsalják. Egyszer már látta a mágia kékesfehér fényét felvillanni egy alkonyon, ahogy valami nagyobb vad beleesett egy mágikus csapdába. El csak reménykedhetett benne, hogy az efféle csapdákat kifejezetten nagyvadakra és nem emberekre tervezték... főként nem olyan emberekre, akik varázslatokat is tudnak idézni.
Egyvalamiben azonban egyre biztosabb volt. Még a legbarátságosabb elfek – tegyük fel, hogy Cormanthor tele van ezzel a fajtával – sem fogadják kedves mosollyal az embert, ha a vállára vetett nyeregtáskában egy ezüstjogart hord. Főként, hogy az a jogar egy elf sírból származik.
Az a figyelemfelkeltés a Kürtben nagy hiba volt. Elveszített egy éjszakai alvást és sietve el kellett használnia jónéhány varázslatát, hogy kimentse varázsképét az ágyából. Legalább négyen támadtak rá tőrökkel és varázslatokkal. Az utolsó éppen az ágy felé mászott a szoba padlóján át egy pengével a kezében, amikor Elminster felfigyelt két másik késelőre, akik egymást ölték a folyosón.
Most pedig egy szépséges – és nem kevésbé felismerhető – tárgyat cipelt magával, melynek csiszoltezüst testét gyönyörű ékkövek díszítették. Egy elf ha észreveszi, akkor valószínűleg a távolból is képes felébreszteni a benne rejlő hatalmat, hogy Elminster ellen fordítsa... egy jogar, amiben akár egy átok is lehet vagy olyan mágia, ami mindenkit megtámad maga körül. Lehet, hogy a jogar tulajdonosának leszármazottai bárkit lemészárolnak, ha csak hozzáért a szent eszközhöz. Egy jogar, amit most is követ valaki.
Hogy lehetett ennyire hülye? Ismét sóhajtott. Valahol el kellene rejtenie a jogart út közben, és varázslatokkal elfednie, hogy se valami rejtélyes követő, se egy elf járőrcsapat ne találja meg, csak ő. És ez természetesen valami rejtekhelyet jelent a földön, a fák alatt és semmiképp nem egy fa üregében. Ettől kezdve figyelni fogja a lehetőségeket.
Nem sokkal napfelkelte után, az azutáni napon, hogy Elminster már a huszadik mocsár sötét vizén gyalogolt át, megtalálta amit keresett. A földből élesen emelkedett ki előtte egy sor hegyes tetejű domb, s az utolsó egy csupasz kő volt csak, ami úgy nézett ki, mintha egy a nap felé törő hajó orra lett volna. Elminster a hajóorr melletti dombot választotta, melynek oldalából magányosan nőtt ki egy tölgy, amit olyannyira kedvelt. Letérdelt a fa mellé és a gyökerek között kicsit megkaparászta a földet, amíg néhány kődarab nem akadt az útjába.
Táskájából kivéve a jogart röviden végigmérte. Szépséges volt azzal a lángnyelvet formázó véggel. Elminster megrázta a fejét, hogy szabaduljon hirtelen előretörő vágyaitól és egy bizonyos varázslat szavait kezdte suttogni. Azután az imént kikapart lyukba tette a jogart és némi földet húzott rá, majd az egészet letakarta egy mohafolttal. Felkapta a kiásott köveket és a másik három dombra tett egyet-egyet, majd újabb varázslatot mormolt, amitől hirtelen betegnek és gyengének érezte magát. Lábai bizseregni kezdtek a kékesfehér tűztől egy hosszú lélegzetvételnyi ideig.
Beszívta azt a lélegzetet és egy másodikat is vett, mielőtt elég erősnek érezte magát egy újabb varázslathoz. Csupán néhány egyszerű mozdulat és kifejezés összekapcsolásából állt, mellette ki kellett tépnie néhány hajszálat az egyik füle mögül. Megtörtént ez is.
Az Athalantarból jött ifjú csendben maradt egy ideig, hallgatózott és mozgást keresve visszanézett arra, amerrői jött. Semmit sem hallott vagy látott néhány kisebb termetű erdei állaton kívül... amelyek őt észre sem véve egyszerűen elkanyarodtak, amint a közelébe értek. El megfordult és folytatta útját. Nem volt kedve órákig várni, csak hogy meglássa a követőjét.
Mystra Cormanthorba küldte valamilyen küldetéssel. Hogy miért kell odamennie, azt nem mondta meg, csak annyit, hogy „időben érkezzen”. Ez végül is nem jelenti azt, hogy sietnie kellene, de Elminster már nagyon szerette volna látni a legendás elf várost. A vándor dalnokok szerint ez volt a legszebb hely egész Faerűnben, tele csodákkal és oly szépséges elfekkel, hogy az embernek eláll a lélegzete tőlük. Mágikus csodák és énekszó vidám helye, ahol gyönyörű épületek döfik megcsavarodott tornyaikat az ég felé. Egy hely, ahol a város és az erdő együtt növekszik egy hatalmas kertet alkotva. Egy hely, ahol megöltek minden nem elf származású élőlényt.
Nos, volt egy sor az egyik balladában néhány ostoba rablóról, ami afféle szólássá vált Athalantarban; „El kell égetnünk azt a kincset, amint rátettük a kezünket”. Ez talán még jó szolgálatot is tehet neki az elkövetkező napokban. El úgy érezte, hogy ha megtalálja a várost, akkor kénytelen lesz csendesen körbelebegni néhány napig, mint egy csendesen figyelő és hallgatózó ködfoszlány.
Még ez is sokkal jobb, gondolta, minthogy néhány varázslattól a halál örök megvilágosodásába zuhanjon és eltemessék valamelyik elf kert szélén anélkül, hogy beteljesítette volna a rábízott küldetést.
A fiatal férfi megállt egy bükk tövében, mely akkora volt, hogy fel lehetett volna építeni belőle egy egész karámot. Átdobta a nyeregtáskát a másik vállára, nyújtózkodott egyet, majd továbbra is délre és keletnek tartva meggyorsította lépteit. Csizmái a levegőt tapodva egyáltalán nem vertek zajt. Amikor elhaladt egy kis tó mellett, egy pillantást vetett a felszínéről visszatükröződő alakra. Egy bororválatlan ifjút látott éles kék szemekkel, gubancos fekete hajjal, élesen metszett orral és magas, vékony testalkattaL. Nem éppen rosszarcú, de nem is igazán bizalomgerjesztő megjelenés. Nos, talán mégiscsak sikerül hatást gyakorolnia néhány elfre...
Éppen időben nézett hátra valami kényszertől vezérelve. Látta, amint néhány kapaszkodógomba felemelkedik a földről, majd lágyan visszaereszkedik a helyére, ahogy egy láthatatlan lény átkokat suttogva sietve elfordul. Vajon már lassacskán belépett Cormanthor szívébe?
Azután az erdő csillogni kezdett, délkelet felől szélesedő tűzgyűrűk jelentek meg és a föld megrázkódott. Igen, úgy tűnt, hogy jó helyen jár.
Elminster a levegőben futva előresietett, közben a nyeregtáskát az egyik kezébe kapta, hogy maga elé tartsa védekezésképpen, ha szükséges. Az egész egy sietve idézett harci varázslatnak tűnt.
A levelek lángoltak a táncoló ágakon és egy fa dőlt ki valahol nyugat felé, válaszul a robbanásra, ami mögötte dörrent fel.
Elminster kikerült egy nyújtózkodó fát és felkapott egy emelkedőre, hogy mögötte egy páfrányokkal telt, sziklás mélyedésbe lépjen. A mélyedés alján egy forrás tört fel néhány mohos kőtömb között, melyek egyike lángoktól pörkölődött meg és lecsupaszított csontok hevertek a tövében.
Alakok csapkodtak és botladoztak a forrás körül. Elfek, látta El, akik zömök, vörös bőrű harcosok ellen küzdöttek. A vörösek ajkai vastagok voltak és szájuk előreugrott az arcukból. Fekete bőrvértjeiket buzogányokkal, baltákkal és tőrökkel aggatták tele.
A hobgoblinok valószínűleg meglepték az elfeket a forrásnál és legtöbbjüket gyorsan levágták. Ahogy El futni kezdett feléjük a páfrányok között, egy elf kard villant fel varázsfénnyel. Azután ugyanaz a penge a földre hullott, amikor egy ellenséges acél a fején találta el forgatóját egy tompa puffanással és reccsenéssel, amely visszhangot vert a mélyedésben.
Az elf feje vérzuhatag kíséretében tört be és a szerencsétlen ráhullott az egyik társára. Úgy tűnt, hogy ő az utolsó talpon lévő elf. Egy magas férfi vállköpenyben, melyet ovális, ékkövekkel kirakott alakzatok sora díszített. A drágakövek szikráztak és villogtak, miközben kikerült egy felé sújtó pengét. Egy mágus, találgatott El miközben varázslatra emelte egyik kezét.
Az elf gyorsabb volt és egyik kezében tüzes gömb virágzott ki. Egy botot suhogtatva túl közel merészkedett hobgoblin arcába tolta a gömböt és az hátratántorodva felüvöltött. A tűz még fekete bőrvértjét is leégette róla, felfedve ezzel a vörös bőrt fedő szürke szőrt a testén. A vas bot megcsörrent a köveken, amikor a varázslat erejétől a lény megpördült, közben a lángok körülvették fejét, mintha hirtelen két szarva nőtt volna. A mágus egy intéssel a szenvedő hobgoblin egyik társa felé vezette a lángból gyúrt szarvakat.
Elkésett. A lángok még sziszegve szelték a levegőt, amikor a másik ruukha mélyen az elf mágus felsőtestébe nyomta kétágú szénavillái áníik sötétre edzett hegyét.
Az Elminster által idézett mágikus lövedékek már javában céljuk felé tartottak, amikor a mágus kiszabadította magából a fegyvert és kínjában felsikoltva a forrásba zuhant. A hobgoblinok gyorsan körbevették a sziklákat és megpróbálták közös erővel agyonverni a rángatózó elfet. El egy pillanatra meglátta a csontfehér arcot, amint a fájdalomtól megrándulva kilehel még néhány szót – és a forrás felett a levegő hirtelen megtelt ezüstszínű szikrákkal.
A hobgoblinok üvöltözve ugrottak szét és az elf elmerült a guruló hullámok között, az elejtett fegyverek körülötte csapkodtak, ahogy mágiája dühöngeni kezdett. A pengék és botok tulajdonosai még mindig táncoltak kínjukban, amikor Elminster varázslata hússzaggató erővel megérkezett közéjük és megtöltötte testüket kékesfehér tűzzel.
Varázslángok csaptak ki üvöltve a hobgoblinok szájából és orrából, szemeik kékesfehér köddé válva elgőzölögtek. A megkínzott testek céltalanul botladoztak még néhány lépés erejéig a sziklák és páfrányok között mielőtt összerogytak. Az elf nyögve feküdt a vízben és még több ruukha rohant ki a fák közül a mélyedés szemben lévő szélénél baltákat, buzogányokat és rövid pengéket szorongatva.
Elf testek hevertek görcsös pózokban Elminster körül, ahogy megállt a mágus felett a levegőben. Fájdalomtól ködös, smaragdszín szemek pislogtak fel rá az izzadtságtól átáztatott fehér hajtincsek közül és csodálkozástól kerekedtek el, amikor egy embert láttak maguk felett.
– Veled vagyok – mondta az athalantari az elfnek, aki kiemelte fejét a vértől sötét vízből. Ettől a néhány szótól megtört a koncentráció, mellyel a légbenjáró varázst fenntartotta és ahogy a hűvös vízbe esett rádöbbent, hogy egyik csizmája valószínűleg lyukas.
Ugyanakkor azt is tudta, hogy most nem igazán van ideje ilyesmivel foglalkozni, mert egyre több ruukha jelent meg a páfrányok között, torz arcukra diadalmas vigyor ült ki, amikor felismerték túlerejük előnyeit. Az elf csapat talán a hobgoblinok otthonának közepén táborozott le. Sokkal valószínűbb azonban, hogy szép lassan körülvették őket alvás közben.
Úgy tűnt, hogy az egész mélyedés megtelt sárga agyaras hobgoblinokkal, akik pajzsot tartva maguk elé óvatosan egyre közelebb jöttek. Mintha már megtanulták volna valahol, hogy a mágusok mindig veszélyesek... és ez csak azt jelentheti, hogy öltek már mágust.
Elminster a gyengén köhögő mágus felett állva gyorsan maga mögé nézett. Igen, ott is voltak, vigyorogtak és lassan közelítettek. Legalább hetvenen voltak és a fejében lévő varázslatok ehhez igencsak kevesek lesznek.
A herceg megidézte az egyetlen olyan varázslatát, amely időt adott neki a gondolkodáshoz. Feltépte nyeregtáskája tetejét és sietve kikapta belőle a benne lévő öt tőrt. Elsziszegett néhány szót és a levegőbe döfve a tőrökkel, mindegyikhez csettintett egyet az ujjaival, a pengéknek szárnyaik növekedtek, mint születő óriásdarazsaknak és körözni kezdtek az ifjú herceg körül. Ki-kicsaptak és megérezte az élüket minden túl közel merészkedő ruukha.
Ettől a vörös bőrű lények általános haragos üvöltésben törtek ki és rárontottak Elminsterre. A tőrök sziszegve szelték a levegőt és csaptak le mindenkire, aki csak belépett a szűk körbe, de csak öten voltak a sokasággal szemben.
Egy eldobott lándzsa ütötte meg a vállát, ahogy elsuhant a füle mellett, majd egy kődarab súrolta az orrát, amikor megtántörődött. A repülő pengék varázsában az a legrosszabb, hogy ötleteket adhat az ellenfélnek. Miért kellene bátran és ostobán nekirohanni egy pengefalnak, amikor eldobott fegyverekkel is meg lehet támadni a fal alkotóját?
Egy másik kő keményen csapódott a homlokának és Elminster káprázó szemekkel tántorodott meg. Izgatott üvöltés harsant körülötte, ahogy a hobgoblinok újult erővel rohamoztak. El a fejét rázta, hogy elzavarja a fájdalmat és az elf mellé guggolva kiköpött néhány szót egy olyan varázslathoz, amiről sejtette, hogy majd használnia kell. Remélte, hogy még nem késett el vele.
* * * * *
Máguslátástól csillogó szemek néztek végig a három dombon. Előbb végigmérték az egyiket, majd a kővetkezőt és a harmadikat is. Az istenek verjék meg azt a bitorlót! Bármelyik vagy mind egyszerre!
Talán az elsőnél rejtette el a jogart és a másik kettőt jelölte meg megtévesztésképpen? Vagy esetleg a másodiknál van elrejtve vagy...?
A szemek tulajdonosa valószínűleg kezdte elveszíteni a hitét azokban a bizonyos istenekben, mert már nem kérte őket, hogy átkozzák meg a fiút és inkább áttért arra a hálás módszerre, hogy ő maga teszi meg ezt helyettük.
Amikor vége lett a morgolódásnak, egy varázslat kelt életre. Ahogy sejtette; csupán egy csillámló háló jelent meg, amely megmutatta, hogy a dombokon elhelyezett kövek összeköttetésben állnak egymással. Azt azonban nem sikerült felfedni, hogy melyik alatt lehet a jogar. A háló szálainak megszakításához Elminster akarata kell... vagy a halála.
Nos, ha az egyik lehetetlen, akkor a másik jó szolgálatot tehet. A kezek újabb bűbájra mozdultak. Valami kiemelkedett az erdő talajából, ami leginkább nehéz füsthöz hasonlított. Sziszegett és gomolygott, ahogy alakot öltött. Valami, amelynek minden mozdulatában ott rejlett a gonosz éhség.
Valami, ami hirtelen megszilárdult, hátrafeszült és maga elé csapott majd egy tucatnyi dühöngő karommal. Egy mágusgyilkos.
Gonoszsággal telt szemek néztek végig az erdőn Athalantar utolsó hercegét kutatva. Ahogy a lény suttogva tört előre a fák között, egy mosoly jelent meg a figyelő tekintet alatt... olyan ajkakon, melyek ritkán húzódnak mosolyra. Azután a száj újra megszólalt és csendes szitkokat szórt Elminsterre. Ha hallgatták, akkor némelyik istennek biztosan tetszett néhány jól megcifrázott kifejezés.
* * * * *
Egy pillanatra kék köd örvénylett fel, majd zuhanó érzés következett – azután Elminster csizmái egy törött követ értek és egy ernyedt elf testet tartott a karjaiban.
Egy lapos kövön álltak a mélyedés szélén és körülöttük mindenhol letaposott páfrányok mutatták a hobgoblinok óvatlan előrenyomulását. Meglepett kiáltások jöttek, ahogy néhányan körülnéztek és megtalálták őket – majd fájdalmas üvöltések, ahogy a repülő pengék átvágták magukat a tömegen és megpróbálták újra körülvenni gazdájukat.
Besétálni Cormanthorba egy haldokló vagy már halott elffel a karjaiban nem tűnt valami jó ötletnek, de jelen pillanatban nem volt sok választási lehetősége. Athalantar hercege egy nyögéssel a vállára vetette a könnyű testet és sietve felfelé indult a mélyedés oldalában. Arra azért még ügyelt, hogy félrehajtsa maga elől a hatalmas páfrányok leveleit; nem akart felbukni az egyenetlen talajon. Egyre több kiáltás hangzott fel mögötte és Elminster egy keskeny mosollyal elfordult.
Kövek csapódtak be és egy dárda suhant el a páfrányok között, ahogy a hobgoblinok utána indultak. El kinézett magának egy pontot és megkezdte az öt ugrás varázsának második utazását.
Hirtelen a morgó, rohanó hobgoblinok forgatagában termett az elffel a vállán. Oda sem figyelve a meglepett kiáltásokra El körbefordult, hogy kiszemelje a következő ugrás célpontjául szolgáló tisztább terepet – ott!
Pengék csaptak le, de már későn.
Amikor a kékes köd ismét szertefoszlott, sikolyokat hallott maga mögül. A suhanó török véres ösvényt vágtak maguknak a hobgoblinok között, hogy újra körül tudják venni gazdájukat. Mystra Kiválasztottja nyugodtan figyelte, ahogy az őt meglátó lények megújult haraggal rohannak felé – és türelmesen várta őket.
Most egyik ruukha sem dobált rá fegyvereket. Pengéiket és baltáikat magasra tartva rohamozták, mindegyikük személyes feladatának tartotta, hogy elsőként vágja le az idegesítő embert. El megigazította a vállán az elf mágust és kivárva a megfelelő pillanatot újra ugrott – a mélyedés szemben lévő szélére.
Újabb sikolyok jöttek, ahogy a tőrök megpördülve követték. El látta, hogy az egyik koszos harcos átvágott torokkal a földre rogy, azt sem tudván mi ölte meg. Egy másik a szemébe fröccsent vértől vakon csapkodott maga körül valami láthatatlan ellenféllel küzdve. Többen is felbuktak egymásban vagy éppen ernyedten rogytak össze, ahogy ellenfelük felé fordulva újabb rohamra készültek. Még egy ugrása maradt, amit inkább megtartott és vállán ernyedten himbálózó terhével felsietett a mélyedés szélén a fák közé. Csak néhány zord ruukha követte.
El továbbment és megfelelő pontot keresett a távolban. A hobgoblinok még mindig a
nyomában voltak és azzal bátorították egymást, hogy az emberek elég hamar elfáradnak. Legkésőbb sötétedés után lecsaphatnak majd rá.
Elminster nem foglalkozott velük, inkább utolsó ugrásának célpontját kutatta a sűrű erdőben.
Végtelennek tűnő idő után megtalálta – egy sornyi bükkfa állt egy hasonló mélyedésben. Elhasználta a varázslat adta utolsó lehetőséget is és maga mögött hagyta a hobgoblinokat. Remélte, hogy nem fogják követni.
A tőrökből hamarosan kiszáll a mágia és akkor kevés olyan dolog marad, amivel még harcolhat.
Ekkor történt, hogy egy magas, de gyenge hang megszólalt mögötte.
– Le. Tegyél le... kérlek. – mondta kicsit törve a Közöst.
Elminster megvetette a lábát a bükkfák árnyékában és óvatosan lefektette az elfet egy mohaágyra.
– Beszélem a nyelveteket. – szólalt meg elf nyelven. – Elminster vagyok Athalantarból és Cormanthor felé tartok. – Csodálkozás csillant a zöld szemekben.
– A népem meg fog ölni. – válaszolt az elf most még haloványabb hangon. – Csak egy út van a számodra...
Hangja elhalt és Elminster gyorsan az elf torkára téve a kezét elmormolta az egyetlen gyógyító varázslatának szavait.
A válasz egy mosoly volt.
– A fájdalom enyhébb már; köszönetem, – mondta a mágus az előbbinél kicsivel energikusabban. – de haldoklom. Iymbryl Alastrarra vagyok, a... – Szemei elsötétedtek és Elminster karjába kapaszkodott.
Elminster tehetetlenül hajolt előre és nézte a hosszú, vékony ujjakat, ahogy a kéz görcsösen rángatózó pókként markolászta vállát, majd az arcához értek.
Hirtelen egy látomás robbant az elméjébe. Látta magát ugyanitt térdelni, de nem látta maga előtt a haldokló Iymbrylt, csak port és közötte egy feketén csillogó ékkövet. A látomásban El felvette és a homlokához érintette.
A látomás eltűnt és El újra a kínok torzította arcba nézett, ajkai lilák voltak. A kaparászó kéz nyughatatlanul esett vissza a száraz levelekre.
– Láttad? – kérdezte az elf elhaló hangon. El lélegzet után kapkodva bólintott. Az elf mágus is bólintott és suttogva próbálta folytatni. – A saját becsületedre, Elminster Athalantarból, higgy nekem. – Egy görcs eluralkodott rajta és utána úgy összerándult, ahogy a száraz leveleket kapja fel és pörgeti meg egy hirtelenjött szélroham. – Ó, Ayaeqlarune! – kiáltott fel már nem látva a mellette térdelő embert. – Szerelmem! Végre utánad indulok! Ayaeqlarrr...
A dallamos hang egy hosszú és mély hörgésbe fulladt, mint valami, távoli, rosszul megfújt kürt. A vékony test még egyszer megrázkódott, majd elcsendesedett.
Elminster közelebb hajolt – majd rémülten hőkölt hátra, ahogy kezei alatt a hús egy szusszanó sóhajjal porrá omlott.
A por göndörödve, bodorodva ülepedett le és ott, ahol egy test szívének kellett volna lennie, most egy fekete ékkő hevert porban. Akárcsak a látomásban. Elminster bámulta a követ egy darabig és közben azt kérdezte magától, hogy vajon miféle bajba keverte magát már megint. Azután felkapta a fejét és körülnézett, de nem talált sem hobgoblint, sem figyelő tekinteteket. Egyedül volt.
Sóhajtva vállat vont és kiemelte a porból a drágakövet.
Meleg volt és sima, kellemes az érintése. Amikor felemelte halk hangot adott ki magából, mint egy távolban megpendített hárfa. El a kő mélyébe bámult, de semmit sem látott – és egy hirtelen mozdulattal a homlokához nyomta.
A világ hangok, szagok és képek örvénylő káoszává vált. El együtt nevetett egy elf nővel valami mohalepte padlójú szobában; azután ő lett az elf nő vagy egy másik és egy tűz körül táncolt, melynek szikrái ezernyi apró drágakőként emelkedtek a magasba. Azután valahogy egy pegazus hátára került barázdált vértezetben és lecsapva egy dárdát döfött át egy üvöltő orkon... vére elöntötte a látóteret, majd kitisztult és a hajnal vörösévé változott, amint egy csodálatos kastély csavart tornyairól visszaverődik... Azután valami ősibb elf nyelvet beszélve egy udvarban találta magát, ahol selymeket viselő elf férfiak térdeltek különös mágiától fénylő vértezetekbe öltözött elf nők előtt és hallotta saját magát, amint bejelenti a háborút az emberfaj ellen...
Mystra, segíts meg! Mi ez?
Kétségbeesett kiáltása visszahozta a neve emlékét; a neve Elminster Athalantarból, az istennő Kiválasztottja, s éppen képzelgések tomboló viharán vágtat keresztül. Az emlékei, a többi, az Alastrarra Házból származtak. Erre a névre gondolva szinte azonnal visszazuhant a több ezer éves emlékek, a családi beszélgetések közé és a szeretett helyekre. Száz szépséges elf nő – anyák, testvérek és leányok, mind Alastrarra mosolygott vagy kiabált rá, mélykék szemeik mint apró szikrái a tengereknek... Elminster elmerült bennük, nevek, korok és kivont pengék villantak fel az elméjében, mint megannyi lecsapó korbács.
Miért? kiáltotta és hangja szikláknak ütődő hullámokként verődött vissza a káoszon keresztül valami ismerősről; az eltűnt Iymbryl arcáról. Nyugodtan nézett rá egy kísértetiesen szépséges elf nővel az oldalán.
– Ez a feladatod. – válaszolt Iymbryl a kiáltásra. – A kő egy Kiira, mely az Alastrarra Házhoz tartozik és annak tudását, bölcsességét hordozza, amit a Ház a fennállása óta magában hordoz és gyarapít. Ahogy nálam volt, úgy vérem, Ornthalas is hordoz egy hasonlót. Cormanthorban van, add oda neki a követ.
– Adjam oda a követ...? – kiáltott Elminster és mindkét elf egyszerre bólintott mosolyogva.
– Add oda neki a követ. – Azután újra Iymbryl szólalt meg.
– Elminster Athalantarból, engedd meg, hogy bemutassam Ayaeqlarune Úrnőt...
Bármit is akart mondani, azt velük együtt elsöpörte egy újabb hulláma a zajos és fényes emlékeknek – szeretet, háború és szépséges tájak képei. Elminster a saját emlékezetéért küzdött és meglátta önmagát a bükkfák alatt térdelni – majd megérezte térdei alatt a talajt.
Eldőlt és próbált uralkodni testének remegésén, de az elméje tele volt kiáltásokkal, táncoló unikornisokkal, harci kürtökkel, más idők és távoli helyek napos vagy holdas képével. Végül sikerült felemelkednie és előrenyújtott karokkal addig botladozott előre, amíg neki nem ütközött egy fatörzsnek.
A szilárd tömegbe kapaszkodva próbálta látni is környezetét, de a bükkök magasan és valahogy émelyítő rosszindulattal hajoltak fölé. Próbált megszólalni, de hirtelen újra azon kapta magát, hogy Iymbryl alakját látja, ahogy az elf felsikolt a mellkasába fúródó villától – azután ő volt Iymbryl és a kín vörös hulláma öntötte el, körülötte harsogó hangon röhögő ruukha harcosok emelték a magasba fegyvereiket...
A képet elsöpörte valami és Elminster keményen megütötte magát.
Azután rádöbbent, hogy elesett és a fa gyökerei között fekszik, de még mindig nem látott és arca a porba süppedt.
Elméjében újra Iymbryl jelent meg és egy fiatal, szép elf gazdagon díszített ruhákban, amint éppen felkel egy csepp formájú székből, mely a levegőben lebegett kékes színű és halk hangon csilingelő hálók között. Az ifjú elf testvérére mosolygott és Elminsterben felsejlett egy név; Ornthalas. hát persze. Sietnie kell, hogy megtalálja őt és megmentse az ékkövet. Talán az életével együtt.7
Vagy lehet, hogy ki fogja tépni elméjét hús és vér testéből, amikor elveszi a homlokától?
A porban rángatózva El próbálta elszakítani a drágakövet a fejétől, de az úgy tűnt, mintha húsa részévé vált volna szilárdan, melegen és kitéphetetlenül.
Fel kell állnia. A hobgoblinok megtalálhatják itt. El kell indulnia, mielőtt valami pók, medve vagy stirge rátalál, mint valami tehetetlen de még meleg ételre... és... Elminster a földet kaparta kétségbeesésében, ahogy próbált visszaemlékezni az istennő nevére. Az egyetlen név, ami eszébe jutott az Iymbryl volt.
Iymbryl Alastrarra. de hogyan lehetséges ez? Ő lett Iymbryl Alastrarra. A Ház Örököse, a Számtalan Drágakő Mágusa, a Fehér Hollók vezetője és ez a páfrányos mélyedés kiválónak látszik a letáborozásra...
Elminster felsikoltott és újra felsikoltott, de senki más nem hallotta meg az elméjében, csak az a néhány ezer Alastrarra.
BUKOTT MÁGIA ÉS EGY TÜNDÉRVÁROS
Ritkán szerez magának ellenfeleket bárki is csak azért, hogy azután szembefordulva velük saját dicsőségének fényében fürödhessen amikor legyőzte őket, persze csupán néhány egyszerű mozdulattal tűntetve el őket örökre a színről. Mondhatják, hogy csak a dalnokok meséiben fordulhat elő ilyen megoldás. A valóság végtelenül hullámzó szövetében az istenek jóval kevésbé mesés sorssal áldják meg a népeket – és ezen sorsok többsége legalább annyira halálos, mint bármely reménytelen harc.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
– Kihívnád az elfek hatalmát, uram? Ez nem tűnik... bölcs dolognak. – a hold elf arca a sárkánysisak mögött nyugodt volt, de hangjában élesen csendült a figyelmeztetés.
– És miért nem? – horkantott fel a férfi az aranyozott vértezetben. szemei megvillantak az oroszlános sisak felhajtott szemfedőjének árnyékában és keze megszorította a kardmarkolatot. – Az elfek most nem engednek tovább?
A két vértezetes várkapitány egy szélseperte hegyháton egymással szemező alakja
elhalványodott és Elminster felnyögött. Annyira fárasztotta már ez. Minden sötét, haragos vagy vidám jelenet egyre jobban kimerítette, ahogy egymást követve felébresztették benne a hangulathoz illő érzelmeket. Úgy érezte, mintha elméje egy erdő lenne, amit félig már elnyeltek az éhes lángok. Hogy az istenbe maradhatott ép eszénél az Alastrarra Ház örököse? Vagy józan maradt az Alastrarra Ház örököse?
Azután úgy kezdődött, mint egy távoli suttogás; El egy pillanatra azt hitte, hogy ez csak a következő képeket bevezető néhány szó a számtalan látomás valamelyikéből. Hívj!
Kit, most? El a saját arcára csapott – vagy csak megpróbálta –, hogy visszahozza magát a jelenbe és Faerűnbe. A jelenbe, ami tele van hobgoblinokkal, rejtélyes üldözőkkel és máguslordokkal, akiknek mindegyike arra hajt, hogy őt elpusztítsa.
Szólíts; használj! Érezd a hatalmam. Honnan jöhetett ez a hang?
Azután megértette; meleg dobogás jött a szemei fölül. Remegő ujjakkal érintette meg a követ. Lüktetett... Szólíts! A hang a fekete ékkőből jött.
– Mystra? – kérdezte hangosan Elminster, hangjában tanácstalanság csendült, semmit nem érzett a melegségen kívül. Az, hogy beszéljen hozzá, nem volt megtiltva... legalábbis úgy tűnt. Megköszörülte a torkát.
Hívj!
– Hogyan? – és mintha csak megtisztuló elméje ellen volnának, újabb látomások söpörték el a gondolatait. Energiák áramlottak a drágakőben vég nélkül, rejtett mágia, ami az örökös testének gyógyulását, átalakítását és megváltoztatását szolgálja. Kezdve a súlytalan léttől a sötétben látó szemeken át a...
A látomások elrángatták a felismeréstől és végigvezették számos örökös életének pillanatain, amikor azok a kő hatalmát használva átváltoztak. Némelyikük csupán arcát és magasságát torzította el, hogy megrémissze ellenfeleit; mások nemet váltottak, hogy elrejtőzzenek; megint mások pedig vadak alakját felvéve játszották ki vadászaikat, akik szívesen gyilkoltak le elf örökösöket, de nem érdekelte őket egy magányos medve vagy egy vakmerő nagymacska. El látta, hogyan megy végbe a változás és hogy hogyan lehet visszacsinálni – vagy fordíthatja meg a folyamatot önmaga is az akaratának erejével. Rendben, akkor már képes megváltoztatni a testét a kő hatalmának segítségével. De miért lett ez neki megmutatva?
Hirtelen ismét Iymbryl Alastrarra mosolygó arcába nézett, aki ott állt mellette a bükkfák árnyékában. Az arc megvonaglott és átváltozott a sajátjává, majd ismét megrándult és visszaváltozott az Alastrarra Ház örökösének arcává. Smaragd szemek néztek rá a fehér haj keretéből, amilyen minden Alastrarra örökösnek volt az idők során, vagy amilyenné igen gyorsan változtak. A látomás újra megváltozott és most egy sokkal ismerősebb, fekete hajú és sasorrú ifjút mutatott neki, aki meztelenül hajolt egy fürdőmedence fölé – teste hullámzani kezdett és átalakult egy szőrtelen, elf testté Iymbryl arcával. Megértette; a kő azt akarja, hogy változzon át.
Egy elfojtott belső sóhajjal Elminster szólította a drágakő hatalmát és felidézte Iymbryl külsejét. Furcsa érzés suhant át rajta és ő lett Iymbryl, összes reményével és emlékével együtt... lenézett a kezeire – és olyan kezeket látott, melyek inkább voltak egy keményen élő és harcoló emberé, mint egy karcsú, kékesfehér bőrű elfé. Akaratát megfeszítve kezeit is átváltoztatta azokká a kezekké, melyek nem sokkal ezelőtt még a vállát markolászták görcsösen.
A kezek megvonaglottak, előbb eltorzultak, majd... átalakultak azokká a kifinomult, kékesfehér bőrű kezekké. Bizseregtek és Elminster óvatosan tanulmányozta őket.
Mély lélegzetet vett, megborzongott és elméjébe idézte Iymbryl arcát, majd azt akarta, hogy teste megváltozzon. Valami lassan kaparászó érzés jelent meg a hátában és mászott felfelé a gerincén. Akaratlanul is összerázkódott és felnyögött az undortól. A látomás eltűnt és El pislogva nézett végié a századok óta türelmesen ott álló fákon.
Lenézett. Ruhái lógtak rajta; vékonyabb és alacsonyabb volt, lágy bőre kékesfehér. Hold elf lett belőle. Iymbryl Alastrarra lett belőle.
Ez eléggé használhatónak tűnt. Vajon van valamilyen teleportáló vagy hazahívó varázslat a kőben, amellyel egyenesen Cormanthorba mehetne? Újra elmerült az örvénylő emlékek között, most keresve valamit. Olyan volt, mintha egy harcolókkal teli csatatéren rohant volna végig egy ismerős arcot kutatva... nem, úgy látszik nem volt benne ilyesmi. El sóhajtva megrázta magát és az örökkön ott álló fákra nézett. Ruhái lazán csapkodtak körülötte, ahogy körbefordult és erről eszébe jutott a nyeregtáskája.
Körülnézett és felötlött benne, hogy talán a mélyedésben hagyta a megszámlálhatatlan mennyiségű páfránylevél és még több hobgoblin között, vállat vont és elindult délkelet felé. Ha a vérszomjas lények nem tépték szét vagy törtek össze benne mindent, akkor később is megtalálhatja egy varázslattal; persze nem is feltételezte, hogy lesz erre lehetősége ebben az évben. Talán még a következőben sem. Ismét vállat vont; ha Mystra szolgálata ezt jelentette, akkor kibírt már többet is.
Az elf alakjában valószínűleg sokkal egyszerűbb lesz bejutni a mesés elf városba, mintha emberi formában közelítene. Elminster beleszagolt a levegőbe; az elf orrnak a fák illata... erősebb volt. Képes volt megkülönböztetni – és talán még felismerni is – számos szagot és illatot. Úgy érezte, hogy jobb is lesz ilyesmin gondolkodni, amíg mozgásban van. Ahogy átlépett a fák között megérintette a drágakövet a homlokán, hogy megnézze; átváltozása nem sértette meg vagy tüntette-e el onnan.
Érintésétől a kiira két dolognak is tudatára ébresztette; csak az ostobák teszik közszemlére a Ház tudás-ékkövét – az ékszer hatalmának egy egyszerű szólítása elrejtheti azt. A másik pedig az volt, hogy Iymbryl alakjában az emlékek ugyanúgy várták, de nem borították el.
Először elrejtette a követ, majd az átjáró felé fordult, mely mögött ott szikráztak az emlékek színei és hangjai végtelen áramlatokban. Ezúttal barátságos folyónak tűntek, melyben elmerülve megkeresheti azokat a hullámokat, melyeket látni szeretett volna és a többi meg sem próbált előretörni az elméjében. El kikereste közülük Cormanthor városát és csodálattal „bámulta” a csavart tornyokat, a formás erkélyeket, az otthonokat a hatalmas fák belsejében és a díszes, lebegő lépcsőket és létrákat, melyek behálózták a várost a fától fáig emelkedő hidakkal együtt. Némelyik ívesen emelkedett, mások tekeregtek, de egyiknek az oldalán sem volt korlát. El nyelt egyet; el fog tartani egy ideig mire képes lesz nyugodtan átsétálni az efféle alkalmatosságokon.
Ki vezette a várost? Az Uralkodó, mutatta neki a kő – valaki, akit kiválasztanak és nem pedig születik a tisztségre. Egy „bölcs öreg” és fő ítélő minden vitában, úgy tűnt a fiúnak, aki nem csak Cormanthor felett gyakorolt hatalmat, de övé az egész erdő. A tisztség mágikus hatalommal is járt és a jelenlegi Uralkodó Eltargrim Irithyl – idős és kedves Iymbryl szemében. Az örökös azonban azt is tudta, hogy sok idősebb és büszkébb Ház másképpen tekint urukra.
Azok a büszke és öreg Házak, főként a Starym és az Echorn, magukénak tudhatták Cormanthor hatalmának jelentős részét és az „igaz” elf vér megtestesülésének és őrzőjének tartották magukat. Az ő szemükben az „igaz” elf...
Elminster kilépett az emlékek közül, ahogy azok rádöbbentették, hogy mit is csinál éppen. Nem volt más választása – hacsak nem lett volna szükségtelenül kegyetlen. Egyáltalán meg kellett volna érinteni a követ, mint Mystra szolgája?
Hirtelen megállt egy gigantikus méretekkel rendelkező bükk árnyékában és mély lélegzetet véve hangosan szólalt meg.
– Mystra? – Azután suttogva tette hozzá – Hallgass meg, Úrnő. Kérlek.
Elméjébe villantak legerősebb emlékei Myrjaláról, ahogy nevetve sétálnak együtt a levegőben és szemei érzelmeivel együtt változnak, elárulva ezzel isteni voltát... belekapaszkodott a képekbe és szinte lehelve kiejtette a nevet újra. Megfeszítette az akaratát, hogy az istennőt szólítsa.
Hideg érintette meg az elméje szélét – valami rémisztő, mindent átjáró hideg és suttogva szólalt meg újra.
– Helyesen cselekszem, úrnőm? Áldásodat... adod rá?
A szeretet meleg hulláma öntötte el és Ornthalas Alastrarra képét hozta magával, ahogy egy tágas, napos teremben áll, melynek oszlopai virágok borította, élő fák voltak. A kép egy örökös szemein keresztül érkezett hozzá – és amikor az elf arca közelebb jött, a figyelő megállt, kezét a homlokán lévő kőhöz érintette.
Ornthalas szemei elkerekedtek a csodálkozástól és a figyelő még közelebb lépett. Azért, hogy... megcsókolja? Megérintse az orrát? Nem, hogy megérintse a homlokát, hát persze! Ornthalas szemei közel voltak, hullámzottak, mint egy tükörkép a vízen, amikor megzavarják a felszín nyugalmát. Amikor a kavargó kép kitisztult, az Uralkodó barátságos arca jelent meg. A nézőpont hátrébb húzódott és Elminster meglátta a figyelő lábait, ahogy az meghajolt. El valahogy tudta, hogy a figyelő az Uralkodó mellett áll azokkal szemben, akik rémülten utasították vissza, hogy emberek lépjenek be a birodalom szívét jelentő városba egy elf alakjában. Egy elf alakjában, akit ismertek és legszívesebben megöl...
Hirtelen figyelmeztető tűz lángolt fel az elméjében, elsöpörte a látomást és Elminster újra az öreg fa alatt találta magát. Megfordult és – Mystra kegyelméből – éppen időben, hogy szembenézzen valamivel, ami mohón tekergőző, hatalmas kígyóként siklott át a fák gyökerein. Valamivel, ami közeledtében fáradhatatlanul sziszegett, mintha egyvégtében szavakat suttogna maga elé. Suttogott... varázslatok idézését? A különös bestia teste vagy megtestesülése áttetsző volt és valahogy távolinak tűnő, életlen kép. Mintha diadalmas nevetést hallatott volna, ahogy közeledett és számtalan karommal szaggatta maga előtt a levegőt. Őt kereste.
Ez valamiféle elf őrző? Vagy valamilyen bukott vadállat-lich, melyet ősi mágia tart itt? Bármi volt is, szándékai tisztán látszottak és karmai halálosnak tűntek.
El majdnem elfutott, de a lény megragadta a tekintetét – egy része ijesztő, nyughatatlanul tekergőző, míg a többi olyan volt, mintha széttépett, megtört varázslatok darabjaiból tevődött volna össze. Számos szem úszott és körözött az állandóan változó testen. Valami mágikus lénynek kellett lennie. Mystra biztosan gondot visel majd rá. Végülis ő a mágia istennője és El egyike a Ki...
Karmok csaptak előre és bár még távol voltak, El valami bizsergést érzett. Az elméje mintha eltompult volna; nem tudta akaratát a varázslataira fókuszálni.
Egyáltalán milyen varázslata maradt még?
Oh, Mystra! Nem emlékszem a varázslataimra!
Amikor a karmok újra felé csaptak most már közelebbről, rémület lángolt fel az elméjében fényes tűzvillámként. Futás! El megfordult, és rohanni kezdett a fák között. Megbotlott, ahogy az övénél hosszabb lábakat arra kényszerítette, hogy az övénél könnyebb testet vigye. Az istenekre! De hát az elfek gyorsan futnak!
Sikerült eltávolodnia a karmos lénytől. Érzése szerint arra futott, amerről jött, de a sziszegés követte.
Ismét megfordult, hogy megkockáztasson egy egyszerű ellenvarázst. Szinte az utolsó varázslat volt ez, ami még a fejében maradt, bár az ékkő valószínűleg sokkal többet is tudhat. A bestia olyannyira kaotikus, hogy talán az ellenmágiától széteshet...
Varázslata előrecsapott. A karmos, tekergőző lény megrázkódott, felszikrázott körülötte a levegő és folytatta útját Elminster felé.
El megpördülve futni kezdett a fák és mohás kövek között, átugorva a gyökereket és a gyanúsabb gombákat. A sziszegésbe keveredő bugyborékoló hangok nem maradtak el mögötte.
Athalantar utolsó hercegét jeges hidegként érte a felismerés, hogy a szörnyeteg jóval gyorsabb, mint ahogy képzelte.
Egyetlen fegyvernek használható varázslata maradt – egy apró lángnyelv, ami a mágus kezéből csap ki. Arra szokták használni, hogy éghető dolgokat gyújtsanak meg vele vagy állatokat ijesszenek meg. Nem éppen harci varázslat, de...
El egy fa mögé lépve visszatartotta a lélegzetét, majd mászni kezdett felfelé. Vékonyabb, hosszabb ujjai megtalálták azokat a réseket is a kérgen, melyekbe egy emberi kéz képtelen lett volna belekapaszkodni és könnyebb testét is jól megtartották. A sziszegő valami már közel járt, mire Elminster talált egy elég vastagnak ítélt ágat.
Amikor a lény megkerülte a fát azonnal felnézett rá, mintha csak érzékelné a jelenlétét. Elminster a dolog szemeibe tolta a lángnyelvet és hátraugrott, hogy elkerülje az esetlegesen felé csapó karmokat.
Legalább némi hátrálásra számított, de a szörnyeteg habozás nélkül előrecsapott a lángon keresztül. Ha bárminek is látszott, akkor nagyobbnak, mint azelőtt és sokkal vadabbnak, nem pedig sebesültnek.
Karmok hasítottak a levegőbe őrült tekergés közepette; El egy gyors pillantás után úgy döntött, hogy egy magasabb ág talán biztonságosabb lesz. Habozás nélkül elkezdett mászni. A lény belemart a fába és úgy szelte át a kérget, mintha csak a levegőt érték volna karmai. A következő csapás után el már biztos volt benne, hogy a lény a fatörzset támadja, és lassan belekapaszkodik. El rémülten figyelte; a lény olyan sebességgel mászott utána, mint egy fegyveres ember egy kötélen felfelé!
Nem kell sok, hogy elérje. Pont alatta volt és eltalálná, bármit ejtsen is rá. Nem mintha más is maradt volna a fejében, mint néhány ócska varázslat, melyeknek semmi köze nem volt a háborúskodáshoz. Az ékkő képességeit pedig nem volt ideje megismerni.
Úgy tűnt, hogy hamarosan ugrania kell. Egy hirtelen ötlettől vezérelve átlendült a fatörzs másik oldalára, a lény kicsivel lassabban követte, ahogy belevéste ösvényét a növénybe. Ez jó; legalább amiatt nem kell aggódnia, hogy a szörnyeteg túl gyorsan követné, amikor le kell vetnie magát a túloldalon. El visszalendült az előző helvére és szorosan megragadott egy ágat. Amikor a dolog visszafelé kezdte karmolni magát a fán, a szemei közé idézett egy fényvarázst.
A fény előrecsapott és azonnal elhalványodott. A karmos szörnyűség még csak össze sem rázkódott és El szemei elkeskenyedtek. Igen, valóban nagyobb lett és valahogy... szilárdabb.
Ahogy a lény közeledett, Elminster egy kisebb kutató mágiát használt – hogy megszerezze a tudást, amire immáron semmi szüksége nem volt.
A varázslat elérte... és szertefoszlott anélkül, hogy bármilyen információt is küldött volna használója felé. A karmos dög láthatóan növekedett.
Varázslatokkal táplálkozik! Ez az izé biztosan egy mágusgyilkos, még a Bátor Pengékkel kalandozva hallott róla. Mágikus teremtmények, nagyon ritkák és a varázslatok energiáján élnek. Azért alkották őket, hogy olyan varázslókat öljenek, akik harcnak egyetlen módját ismerik – varázslatokat szórnak ellenfeleikre.
A mágiája, mindegy mit használ, csak erősebbé teszi, nem okoz kárt benne. Lehet ő a Máguslordok Kiirtója vagy Mystra Kiválasztottja – de úgy tűnik képtelen abbahagyni a folyamatos hibázást és túl sok energiát fektet abba, hogy erről legyen ismert előbb-utóbb.
Elég az önvizsgálatból; az efféle gondolkodás luxus a mágusoknak... és most az lesz a legjobb, ha el is felejti a mágiát. Nem sok ideje maradt, mielőtt leugrik... vagy meghal. El gondosan előhúzta egyik tőrét az övéből és heggyel előre a sziszegő és gurgulázó fej szemei felé dobta.
A tőr átsuhant rajta és tompa puffanással érte a földet valahol arrébb, csupán egy fekete és üres ösvényt hagyva maga után a lény testében. A mágusgyilkos összerándult, hangja félelmetes és dühös magasságokba csapott, de valahogy távolabbinak hatott.
Azután abbahagyta a visítást és újra megindult a fiú felé, szemei gonoszán villogtak. Testén a lyuk eltűnt, de az egész szörnyeteg láthatólag kisebb lett. Athalantar utolsó hercege nyugodtan bólintott, lábát keményen megvetette az ág tövében és elrúgta magát.
A levegő a fölébe zúgott egy pillanatra és levelek ugrottak szét a kezei alól, ahogy elérte az ágat, amit megcélzott. Ott lógva egy lélegzetvételnyi ideig hallotta a kényszeredett, visításszerű hangot maga felett, majd oldalra lendült és leugrott, elcsavarva testét, hogy elkapjon egy alacsonyabban fekvő ágat.
Úgy tűnt, hogy nem az a hős, akiről a dalnokok énekelnek. Az ág helyett csak leveleket kapott el és azok leszakadtak vele.
Egy pillanattal később Mystra kiválasztottja keményen puffant a hátára érkezve, és egy ösztönös fordulattal hangosat nyögve ugrott talpra. A háta még napokig fájni fog.
Némileg ernyedten és jóval lassabban tud majd futni. Elminster sóhajtva nézett vissza egy pillanatra a tekergő lényre, ami sebesen mászott lefelé a fáról, hogy kövesse és megölje.
Ha használja az elméjében magányosan kószáló varázslatát, akkor visszajut a jogarhoz... de akkor ismét keresztül kell gyalogolnia az erdő egy jókora szakaszán egy sziszegő szörnyeteggel és talán rejtélyes követőjével jómaga és Cormanthor között.
Felkapta a tőrét. Volt még egy az övébe tűzve és egy tokba bújtatva az ujjasa alatt – de elég volt ez ahhoz, hogy többet is tegyen vele, mint felmérgesíti a lényt?
Egy nagyon is emberi szitkozódást engedve meg magának az elf, aki nem Iymbryl Alastrarra volt dél felé indult botladozva. A tőrt a kezében tartotta és azt kérdezte magában, hogy vajon milyen messzire juthat, mielőtt a szörnyeteg utoléri.
Bárcsak elég időt nyerhetne és kitapasztalhatna valamit a kő tudásából...
Elmerülve vad terveiben és sietségében óvatlanul El szinte átrohant egy szikla peremén.
Bokrok fedték el előle: egy ősi szakadék romos szélén állt meg, alatta fákkal borított mélység húzódott. Egy kis patak csörgedezett vidáman a sziklák között alant. El végignézett rajta, majd vissza a mágusgyilkosra – ami gyorsabban közeledett, mint valaha. A fák gyökerei felett tekeregve csapkodott fáradhatatlan karmaival.
El végignézett a szakadék szélén és kiválasztott egy fát, ami kicsit a mélység fölé hajolt, de elég nagynak és szilárdnak tűnt. Arra futott, egyik kezét előrenyújtotta, hogy leellenőrizze a fát – és csak a suttogás közelsége figyelmeztette.
Úgy tűnt, hogy a mágusgyilkos meglepő sebességgel képes rohamozni, ha akar. El éppen időben nézett vissza, hogy lássa a legelöl csapkodó karmot a feje felé nyúlni. Lebukott, megcsúszott egy kövön és kétségbeesetten ragadott meg egy gyökeret, ahogy a szakadék szélére került.
Guruló kövek fájdalmas zuhatagában lendült neki a sziklafalnak, de sikerült másik kezével is elérnie a gyökeret. A sziszegő, tekergőző test átsuhant fölötte a csapás lendületétől.
Úgy negyven lábbal lentebb volt egy kiálló kő és a mágusgyilkosnak sikerült belekapaszkodnia. A karmok szikrázva vájtak a kövekbe és a kiálló szikla úgy döntött, hogy ideje társai után néznie a mélységben, Kifordult a helyéből és magával húzta kiszabadítóját is.
A kő és a szellemszerű bestia együtt csapódtak a lenti szikláknak. Egyikük sem pattant vissza vagy gurult oldalra, csak Apor szállt fel körülöttük. El hunyorogva figyelt.
Amikor a por alászállt, azt látta, amit várt. Néhány karom szabdalta nyughatatlanul a kőtömb szélét, ami a sziklákhoz szögezte a mágusgyilkost.
A kő elég szilárd volt, hogy lerántsa és a sziklákhoz szorítsa – de csak fémmel lehetett megsebezni. Vagy lehet, hogy csak hideg vassal.
El felsóhajtott, végignézett a szakadék romos falán és mászni kezdett lefelé.
Vagy húsz méterrel lentebb a levezető út találta meg őt. A kövek a csizmája alatt felmordultak, mint valami álmában beszélő ember és lassan elcsúsztak egymáson. El eszeveszetten ugrott volna félre, de megcsúszott és tehetetlenül megindult lefelé guruló kövek és laza föld folyamában úszva.
Miután óráknak tűnő ideig port köhögött, kitisztult a szeme és a füle. Mindene fájt.
Megint a régi formáját adta. Vajon elveszítette a követ is?
Egy gyors érintéssel meggyőződött róla, hogy a helyén van és csak őt várja, hogy szólítsa hatalmát. Biztosan visszaváltozhatott, amikor megpróbálta meglovagolni a guruló köveket. Vagy valami hasonlót.
Elminster feltápászkodott és felszisszent, ahogy ezer kőtől zúzott lábaira nehézkedett. Botladozva indult a szakadék mélyén arra, amerre a mágusgyilkost sejtette.
Ott lehet, valószínűleg, s már biztosan kivájta maga fölött a követ.
Csak rá vár, hogy legyengülve odabotladozzon és a karmok elé tartsa a nyakát. Ez esetben használni fogja azt a varázslatot és elölről kezdi útjának ezt a veszélyes szakaszát...
Azután meglátta. Szellemszerű karmok erdeje hullámzott a masszív kőtömb széle körül és apró szikladarabok záporoztak szét minden csapás után. Valahogy még mindig a kezében volt a tőre és óvatosan lesújtott vele az egyik karomra a szikla szélénél. Figyelte, ahogy az semmivé foszlik pengéje nyomán és újra lecsapott.
Amikor minden karom füstként párolgott el, a herceg kihajolt a kőtömb széle felett és beledöfött a tehetetlenül vonagló testbe alatta. Újra és újra. Semmi sem akasztotta meg a pengét, de az örült sziszegés a kő alatt egyre gyengült és gyengült, amíg végül meg nem szűnt és a kőtömb egy tompa koccanással leereszkedett az alatta lévő sziklára.
Elminster lassan és fájó tagokkal, de elégedetten indult el. Felnézett a szakadék szélére.
Egy férfi állt ott. Egy talárba burkolózó férfi, akit még sohasem látott – de az úgy tűnt, hogy ismeri őt. Mosolyogva nézett le a fiúra és kezeivel néhány jelet kezdett a levegőbe rajzolni. Elminster felismerte a jelekben a meteoreső varázsát és a mosoly sem volt valami barátságos.
Felsóhajtott, gúnyos üdvözlésre emelve kezét intett a férfinak – és ezzel a mozdulattal megidézte várakozó varázslatát is.
Amikor a négy dühöngő tűzgömb a szakadék mélye felé száguldva megjelent a levegőben és felrobbant, Athalantar utolsó hercege már nem volt ott.
A varázsló, aki olyan sokáig követte Elminstert, most ökölbe szorított kézzel állt a szakadék szélén és keserűen átkozódva figyelte, ahogy az általa idézett tűz végigrohan a csupasz sziklákon. Most megint napokat kell majd töltenie a könyvei fölé hajolva és kereső varázslatokat szórva a világba, hogy megtalálja ezt a tacskót. Azt hihetne az ember, hogy maguk az istenek vigyáznak rá és a szerencse úgy veszi körül, mint egy mágus-kabát, Elkerülte azt a gyilkos varázslatot a fogadóban... a vén Surgath Ilder nem igazán ismert jobb változatot. Azután valahogy csapdába ejtette a mágusgyilkost – és ahhoz a varázslathoz napokig tartott megtalálni az összetevőket.
– Ó istenek, nézzetek le rám és átkozódjatok velem! – mormolta. Szemei még mindig gyilkos vágyaktól csillogtak, ahogy elfordult a szakadéktól.
Mögötte a szakadék mélyén féltucatnyi sápadt alak emelkedett fel – sírkövek alól, melyeket az elsöprő erejű tűz taszított félre.
Csendesen lebegtek oda, ahová egy a sziklafalból kimozdult kőtömb zuhant nem sokkal azelőtt és áttetsző kezeik egy varázslat jeleit rajzolták a levegőbe egyetlen hang nélkül. A kőtömb nyugtalanul megremegett és felemelkedett. A szellemszerű, lebegő alakok hihetetlenül hosszan benyúltak a kőtömb alatt felfedett sötétségbe és kirángattak onnan egy számtalan szemet forgató lényt, amely görcsösen csapkodott a levegőbe karmaival.
A mormogó varázsló hallotta a követ mennydörögve visszazuhanni a helyére és megemelte egyik szemöldökét. Talán a fiúnak csak egy gyors ugrásra futotta és most itt van valahol a szakadék közelében? Vagy a mágusgyilkosnak mégiscsak sikerült kiszabadulnia?
Megfordult és hátrahúzta ujjasát, hogy szabaddá tegye a kezeit. Még volt egy villámlánc varázslata, ha a szükség úgy kívánja...
Valami kiemelkedett a szakadékból – vagy inkább több valami. Haragszellemek – emberi alakjuk lábai helyén köd gomolygott és egész testük csupán fehér árnya valamikori önmagának.
Ölni még tudnak, az igaz, de neki is megvan a megfelelő varázslata, hogy... mozdulatlanná dermedve bámult rájuk. Elfek? Elf haragszellemek? És közöttük még mindig a levegőt szabdalva megmaradt karmaival az ő mágusgyilkosa!
Ez volt az a pillanat, amikor Heldebran, Athalantar Máguslordjainak utolsó tanítványa megízlelte a félelmet.
– És te? – kérdezte az egyik anyagtalan elf, ahogy lassan felé lebegtek.
– Tarts távolságot! – csattant fel Heldebran felemelve kezeit. A szellemek egyáltalán nem lassítottak és a varázsló sietve megidézte a mágiát, amely minden élőhalottat örökre porrá omlaszt. Figyelte, ahogy a fényből szőtt háló szikrázva beburkolja a szellemeket.
És ahogy elérte őket semmivé foszlott.
– Ügyes. – jegyezte meg egy másik szellem-elf miközben körbevették és leereszkedtek a földre. Lábaik helyén még mindig csak köd gomolygott és testük mintha lüktetett volna, folyamatosan fényesedve és újra elhalványodva.
– Ó, nem is tudom. – szólalt meg most egy harmadik szellem nehezen ejtve ki a szavakat Közös nyelven. – Ezek az emberek mindig zajonganak és dolgokat mutogatnak. Egy egyszerű szó és egy nézés is elég lenne pedig. És mindig olyan izgatottak, ha nem fitogtathatják a hatalmukat... mint a gyermekek.
– Mert még gyermekek. – válaszolt egy negyedik. – Nézd ezt itt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, – csattant fel Heldebran Athalantarból. – de én...
– Látod? Fenyegetőzik és kiabál! – tette még hozzá a negyedik elf.
– Hát akkor elég legyen ebből! – szólt most parancsoló hangon ismét az első. – Ember! A tűzmágiát nem tűrjük itt. Felkeltetted a Szent Völgy nyughatatlan őrzőit és ennek meg kell fizetned az árát.
Heldebran idegesen nézett körbe. A gyűrű mintha szorosabbra záródott volna, bár az elfek nem mozdították karjaikat maguk mellől. Heldebran kiköpte a szükséges szavakat és felkapta karmokká görbült kezeit.
Villám ugrott ki a tenyeréből és éhes szikrákat szórva ugrált a szellemek között. Áthatolt rajtuk és kétségbeesetten csapódott mögöttük a fákba. Füst szállt fel a kéregről és égett levelek szaga kezdett el terjengeni a levegőben.
Az egyik elf elfordította a fejét, hogy megnézze az eredményt és az ugráló villám hirtelen eltűnt.
Heldebran körül a szellemek gyűrűje változatlan maradt. Az elfek semmi másnak nem látszottak, csak kicsit meglepettnek.
– Mi több, – folytatta az első elf nyugodtan, mintha az iménti közjáték meg sem történt
volna. – idéztél egy lényt, amely mágiával táplálkozik és beküldted legrégebbi varázsaink helyére. Ezt!
A szellemi őrző hangjában színtiszta undor jelent meg. Mellkasa megemelkedett és kis fényáramlatokat lökött ki magából lüktetve. Azok előrefolytak majd összeállva utat engedtek magukban a mágusgyilkosnak, karmai reménytelenül vagdostak az elfek szellemei felé. Heldebrant elöntötte a remény hulláma. Talán a teremtménye tehet valamit ezek ellen az árnyék-elfek ellen vagy...
– Legyen a büntetés illő és végleges, névtelen ember. – tette hozzá az elf, ahogy a mágusgyilkos elfordította a fejét és meglátta teremtőjét.
Sötétség felhőzte el a számtalan szemgolyót, amikor Heldebran beléjük bámult és hirtelen élénkséggel karmok nyúltak felé. Elhaló hangon suttogva és sziszegve teremtményének megtépázott maradványa céltudatosan előrelebegett.
– Nem! – sikoltott fel a Máguslordok tanonca, ahogy az egyik karom elérte a szemeit. – Neeem!
Az elfek gyűrűje mintha megszilárdult volna körülötte, tekintetük hidegen meredt rá. Az ember varázsló megpróbált kitörni és valami láthatatlan erőből felépített falba ütközve keményen megütötte magát. Zokogva tapadt a láthatatlan falhoz, azután a kutató karmok megtalálták és elrántották.
– Valami fontos ember volt? – kérdezte az egyik elf amikor a hangok elhaltak és az elfek visszaűzték a mágusgyilkost a semmibe,
– Nem. – válaszolt egy másik. – Valaki, aki Athalantar egyik máguslordja lehetett volna, ha nem törik meg az uralmuk. A neve Heldebran volt. Nem tudott semmi érdekeset.
– Nem volt egy másik, aki ezzel a lénnyel harcolt? – kérdezte a harmadik szellem.
– Egy a Népből; tudás-követ hordozott.
– És ez az ember egy örökösre vadászott a mi völgyünkben? – a szellem-elf szemeiben harag lángolt. – Hozzuk vissza az életbe, hogy újra megölhessük. De most lassabban.
– Elaethan! – állt meg a levegőben az első elf megütközve. – Legközelebb én csinálom az olvasó varázst. Az emberek elméjének érintésétől kezdesz olyanná válni, mint ők.
– Ez ellen kellett védelmeznünk magunkat mindannyiunknak, Norlorn, amikor először jöttek az erdőbe, ahol először láttam meg a nap fényét. Az emberek megrontanak minket; ez az igazi veszély, amely a Népre leselkedik.
– Akkor talán meg kellene ölnünk minden embert, aki itt áthalad. – válaszolta Norlorn és kihúzta magát, mint egy fényes, hideg-fehér láng. – Az a másik, aki egy varázslattal menekült el a lángok elől; ember volt a kő ellenére is. Vagy legalábbis annak látszott.
– És ez az a veszély, ami őket fenyegeti. – mondta Elaethan halkan.
– Sokuk embernek látszik, de csak kevésnek sikerül elérnie, hogy az is legyen.
* * * * *
Az ismerős gyökér előtt állt. A jogar ott volt alatta, láthatatlanul, befedve földdel és avarral, amit sietve próbált minél inkább elrendezni. Elminster veszélyt kutatva körülnézett, de nem talált semmit és a tudás-kővel leellenőrizte a varázslatát. Az emlékek röviden felörvénylettek, de visszabirkózta őket az elméje hátsó részébe és megrázta a fejét, hogy kitisztítsa.
Visszajöhet ide – vagy inkább mondjuk úgy, hogy a jogarhoz – még kétszer. De ő inkább azt szerette volna tudni, hogy... hogyan kerülje el azokat a támadásokat, melyek miatt vissza kell térnie ide.
A rejtélyes varázsló és a mágusgyilkosa nem találhat egy olyan Kiválasztottat, aki ostobán ugyanarra indul el másodszor is erről a helyről, amerre először indult. Ezért hát inkább keletnek megy a dombok között és azután délnek, amint egy elég távoli ösvényt talál ahhoz, hogy ne kerüljön vissza még egyszer a helyre, ahol a legnagyobb és legöregebb fák növekednek.
Az erdőben a fényviszonyok és egyebek miatt egy elf sokkal jobban érzékeli környezetét, mint egy ember. Ugyanakkor a járőröző elfek is szívesebben fogadnak egy Iymbryl Alastrarra nevű elfet, mint egy vadidegen embert... hacsak nem Iymbryl személyes ellenfelei. Habár még nem látott semmiféle arra utaló jelet az emlékek között, hogy Iymbryl olyan nagy ellenfele lett volna bárkinek is.
Ezúttal alig egy pillanatig tartott felvenni Iymbryl alakját. Elminster a nyeregtáskával együtt elhagyott varázskönyvére gondolt és felsóhajtott. Kénytelen lesz használni a drágakőbe rejtett kisebb és gyakran érthetetlen elf varázslatokat, melyek alapvetően az Alastrarra örökös személyes varázskönyvét képezik. De most nem volt ideje tanulni; legjobb, ha minél előbb eltűnik a jogar közeléből, mert esetleg mágiát használó ellenfele itt is keresheti.
Elminster újra sóhajtott és elindult. Nem lenne jobb éjszaka utazni köd formájában és nappal varázslatokat tanulni? Hmmm... valami, amin elgondolkodhat menet közben. Már csak néhány napnyi távolságra lehet a várostól. Vajon vannak még napjai vagy a kő felzabálja hordozója életerejét, esetleg az elméjét?
Ha ez meg fogja őt enni... Megérintette elf homlokát.
– Mystra, védelmezz meg! – nyögött fel.
– Megvédelmezlek. – A váratlan hangtól Elminster hálás ijedtséggel esett térdre, de az istennő csupán négy szót tett hozzá: A kő biztonságos. Használd.
Egy pillanatnyi dermedt csend és kicsivel tovább tartó vigyorgás után Elminster úgy tett, ahogy az istennő mondta neki.
* * * * *
Az óriási gombák elszórt telepeinek lilás fénye arra késztette az utazót, hogy legalább a földről emelkedjen fel és Elminster így is tett. Elméje tele volt varázslatokkal és a szíve fáradtsággal. Napok óta gyalogok és nem történt vele semmi érdekes, leszámítva egy óriási szarvast, akivel az egyik alkonyon szemtől-szemben találta magát, amikor megkerült egy fát. Hosszú-hosszú utat tett meg Hastarl tornyaitól idáig, de még azoktól a tanyáktól számítva is, melyeknek gazdái csupáncsak hallottak Athalantar létezéséről. Azonban most már közel kellett lennie az elf városhoz, mert egyfolytában érezte az őrző varázslatok okozta bizsergést a bőrén és időnként megpillantott egy-egy elf lovagot az égen. Nagyszerűek voltak barázdált vértezetükben, mely lilán, kéken és smaragdszínben ragyogott, ahogy unikornisaik hátán elvágtattak a magasban. Az állatok szőre selymes kék színben pompázott és egyikük sem használt lószerszámot.
Több járőrcsapat is elment a közelében és jól megnézte magának a magányos elfet és Elminster felfigyelt a készenlétbe helyezett gerelyekre és kis kézi számszeríjakra. Bizonytalanul abban, hogy mit kellene tennie, csak csendes, tiszteletteljes bólintással üdvözölte őket és lépteit nem lassítva továbbhaladt. Mindegyikük visszabólintott és folytatta útját.
A fák között mohával és páfránnyal borított tisztásokra bukkant. Ezek között, rejtekhelyéről csendesen kiemelkedve, találkozott az első gyalogos járőrrel. Vértezetük csodálatos volt és mindegyikük felajzott hosszú íjat tartott célra, ahogy felé léptek. Ő nem változtatta meg saját lépéseinek sebességét vagy irányát, elvégé mi mást tehetett volna?
Egy elf, aki magasabb volt a többieknél, visszaengedte az íjhúrt, amikor El megjelent. A fegyver ott maradt lógva a levegőben, ahol elengedte. Az elf előbbre lépett és kezével „megálljt” intett Elminster felé.
Elminster megállt és pislogva nézett a férfira. Legjobb lesz fáradtnak mutatkozni, hogy elterelje a figyelmet a rossz kiejtéséről.
– Már néhány napja a környéken jársz – mondta a járőrök vezetője dallamos hangon. – és nem kértél belépést a járőröktől... ahogy nem is ajánlotta azt fel senki sem közülünk. Ki vagy és mi a célja utadnak?
– Én... – Elminster szava elakadt egy pillanatra. – Iymbryl Alastrarra vagyok, Házam örököse. Vissza kell térnem a városba. Járőrözés közben számos ruukha támadt ránk és egyedül én éltem túl... de a varázslataim felhívták egy ember varázsló figyelmét, aki egy mágusgyilkost küldött utánam. Nem vagyok valami jól. A véremet keresem és pihenést náluk.
– Egy ember varázsló? – csattant fel a tiszt. – Merrefelé találkoztál ilyesféle féreggel?
Elminster intett a kezével, lehetőleg északnyugatra mutatva.
– Sok nappal ezelőtt ott, ahol a föld felemelkedik, majd hirtelen bukik alá. Túl... túl sokat gyalogoltam, hogy tisztán emlékezzem.
Az elfek különös tekinteteket váltottak.
– És mi van, ha valami rátört az Alastrarra Ház örökösére út közben? – kérdezte egyikük óvatos hangon. – Találkoztunk már hasonló alakváltókkal azelőtt. Betörtek otthonunkba és rajtunk élősködtek.
Elminster olyan tekintettel meredt a beszélőre, amiről remélte, hogy elég tompának és fáradtnak hat. Lassan megérintette a homlokát.
– Tudná bárki is, aki nem a Népből való, viselni ezt? – kérdezte a fáradt harag élével a hangjában, ahogy a kő láthatóvá vált szemöldöke felett.
Mormolás kelt közöttük és az elfek szó nélkül visszaléptek vezetőjük mellől. Elminster fáradtan bólintott és kimerültnek mutatva magát, botladozva elindult.
Nem látta, hogy mögötte a vezető szigorú tekintettel végigmérte az egyik harcost és bólintott egyet. A harcos letérdelve a vértezete mellkasi részéhez érintette egyik öklét – és eltűnt.
Most már gyalogos elfek között járt, akik nem siettek semmilyen csatába, gondolta El megkönnyebbülten. Legjobb lesz, ha megpróbálja utánozni a járásukat. Vajon látszik rajta, hogy idegen? Vagy mindenki annak látszik, amikor a fáradtságtól botladozva tart valamerre?
Hozzátett még néhány botlást, hogy a maga mögött hagyott járőrcsapat jól lássa, majd átment néhány fa között. Igazi óriások voltak, legalább harminc méter magasak. A talaj emelkedni kezdett és a fák mögött egy nagy, napfényes területre ért.
Talán itt tudna...
Azután tompán előremeredve megállt. A nap fénye megcsillant Cormanthor tündérvárosának tornyain. Gyönyörű spiráljaik ott emelkedtek a faóriások között és számtalan volt belőlük. Az elé táruló kép egészen a látóhatárig húzódott, a levegő telezsúfolódott hidakkal, függőkertekkel és repülő hátasokon ülő elfekkel. A hatalmas mágia kékes ragyogása csillant meg mindenhol, még a nappali fény sem volt képes elnyomni. Lágy zene szólt valahonnan.
El megengedett magának egy mély és megkönnyebbült sóhajt, ahogy a zene hangjai körbefonták és megölelték, majd újra elindult. Minden pillanatban találkozhat őrökkel, amikor a Dal Tornyai között jár.
Ez már egyfajta változás volt, nemde?
ÚJRA OTTHON A VADÁSZ
A Népnek több balladája is szól arról, hogy Elminster Aumar Athalantarból mennyire elámult Cormanthor látványán, amikor először pillantotta meg, és egy egész napot csak azzal töltött el, hogy magába itta a város szépséges dicsőségét. Néha elég kár, hogy a balladák sokat hazudnak.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki
A változatos színű üvegekből emelt, lebegő kupola alatt napfény színezte a levegőt rózsavörösre, smaragdszínűre és kékre. Egy sisak egy fejen lila fénynyalábot tükriözött vissza, ahogy elfordult. Viselőjének nem kellett utasítania társát, hogy tegyen úgy, mint ő.
A két elf őr együtt nézett le a város északi szélére á lebegő kupolából. Egy magányos figura ment az utcákon azzal a fáradtsággal, ami a távolról jött utazókat lengi körül, vagy azokat a szerencsétlen hírvivőket, akik sok nappal ezelőtt elhagyták valahol a hátasukat és azóta gyalogolniuk kellett.
De lehet, hogy nem is volt annyira „magányos”. A botladozó alak mögött egy másik jött, innen a magasból jól kivehetően az elsőt követte. Egy harcos volt az egyik járőrcsapatból, mágikus láthatatlanság köpenyébe burkolózva, ami jó szolgálatot tehet minden olyan tekintet előtt, melynek tulajdonosa nem viselt az őrökéhez hasonló sisakot.
A két őr jelentőségteljesen nézett össze, majd odaléptek egy nem messze lévő kristálygömbhöz és előrehajolva hallgatóztak.
A kristály felcsilingelt és hirtelen zajok töltötték meg a kupolát: változatos dallamok, lágyan beszélgető hangok és egy távoli szekér kerekeinek ropogása az úton. Az őrök feszülten figyeltek egy darabig, majd szinte teljesen egyszerre megvonták vállaikat. A magányos idegen nem szólt senkihez, aki elment mellette és hasonlóképpen árnyéka sem.
Az őrök újra összenéztek. Egyikük kitárta kezeit egy „mit tehetnénk” mozdulattal. Az idegennek – ha nem is Cormanthorból való volt – már volt kísérete. Ez azt jelentette, hogy valamelyik járőrcsapat beszélt a magányos elffel és gyanút fogott. Talán szólni kellene az idősebbeknek a Figyelők és az Éberek közül.
Habár ez nem lehet rosszabb valamilyen személyes viszálykodásnál és a magányos elf egyszerűen csak átsétált a felfedő varázslatok fátylán anélkül, hogy bármilyen reakciót mutatott volna.
A másik őr egy elhessegető intéssel válaszolt a széttárt kezekre és a kupola közepén álló fához lépve leszakított róla néhány zafírszínű bogyót. A másik őr a kezét nyújtotta néhány szemért és másik kezével egy mentavizes tálkát adott át társának. Egy pillanattal később már egyikük sem emlékezett a magányos elfre és láthatatlan kísérőjére.
Tudta, hogy mit keressen. A tudás-kő megmutatta neki az épületet: sötét fenyők övezték a házat („kihívó nagyzolás” néhány más Ház női szerint, ahogy Iymbryl tudta), melynek magas, vékony ablakai az üveg-formázás mesterművei voltak. A rájuk mondott bűbájtól időnként szellemszerű képek villantak fel táncoló unikornisokról és szarvasokról a mohás padlójú teremben. Az egész Althidon Alastrarra munkája volt, aki Sehanine felé indult úgy kétszáz esztendeje és azóta sem született finomabb mestermű egész Cormanthorban.
Az Alastrarra Ház kertje körül nem volt kerítés, de a sövény és egyéb növények együtt szinte folytonos akadályt képeztek az ösvények mentén, melyeknek irndarfák adtak árnyékot a ház sólyom-szimbólumával megjelölve. Alkonyat után ezek az élő címerek kékes fénnyel világítottak a szem előtt – melyből igen sok volt a büszke városban –, de nappal egy bizonyos álcázott embernek sokat kellett vándorolnia, mire megtalálta a helyet, ami megfelelt az elméjében felsejlő képeknek.
Sokan azt hiszik, hogy az istenek személyes szolgái mindent tudnak és mindent látnak, állja útjukat bár fal vagy bármiféle fényes mágia. El mosolygott ezen a gondolaton. Maga Mystra talán, de nem a Kiválasztottja.
A fák között megállt és megcsodálta őket fantasztikusan megcsavarodott törzseiket bámulva, melyekből fenségesen zöld leveleket eresztve álltak szét a vaskos ágak. A kiira elmondta neki, hogy vannak varázslatok, melyeknek a segítségével az élő fák egymásba olthatóak és formázhatóak növekedés közben, de sem Iymbryl, sem felmenői nem tudták már, hogyan is működik ez az ősi mágia vagy hogy ki képes még ilyesmire a városban.
A fákból növesztett kastélyok között kisebb lakok álltak formázott kövekből építve, többnyire metszett üvegablakokkal. A levegőben magasan függő kertek tették végleg bizonyossá, hogy az elfek képtelenek élni, ha nem ültetnek maguk köré mindenhová fákat és más növényeket. Elminster próbálta nem megbámulni a körkörös ablakokat, a gondosan megtervezett kerteket és hihetetlen épületeket maga körül, de sohasem látott még ilyen szépséget egy városban. Nem csak egy épület itt és egy amott, hanem végig az utcákon mindenhol. Szemben egy csoportnyi kastély-fa állt összekapaszkodó ágakkal, míg az egyik oldalon egy kertben mágikusan mozgatott szobrokat látott, melyek valószínűleg felülmúlták minden létező emberi kéz munkáját, még a mágus Ilhundyl kertjét is.
Az istenekre. Minden lépéssel újabb csodába ütközött. Emitt egy ház állt, mely magasra csapó hullámot formázott, a túlhajtó ív alatt egy üvegfalú szobával – benne egy gondosan formára metszett bokrokkal telt kert. Amott egy toronymagas vízfolyam áramlott át egy színezett üvegfalú épület szobáin; bent az elfek sétálgattak a folyam körül. Lentebb egy tölgyesben apró ösvény nyílt és vezetett egy kis tavacskához, mely körül padok táncoltak széles körben. A bűbájtól ugrálni látszottak, ahogy tovalebegtek.
El továbbment, pillanatról pillanatra emlékeztetnie kellett magát, hogy botladozzon. Hogyan fogja itt megtalálni az Alastrarra Házat?
Egész Cormanthor nyüzsgött ezen a napfényes délutánon. Utcáit mohafoltok lepték és hidakon, melyek összekötötték a fákat és a tornyokat, számos elf volt – de sehol az emberek városainak zsúfoltsága vagy pora... és az elfek mellett a legintelligensebb lények a macskák voltak és szárnyas rokonaik, a tressymek.
Nem igazán tűnt városnak. De, legalábbis El számára, egy város általában tele van rideg kövekkel, egymásra kiabáló emberekkel és félszerzetekkel, félelfekkel, egy vagy talán kettő törpével is.
Itt azonban csak a kék tressymek és a kékesfehér bőrű elfek sétáltak ruhákban, melyeknek divatját valószínűleg az évszakoktól^függően növekvő növények határozták meg. Voltak még varázslattal elváltoztatott bőrkötények, melyeken néha szivárvány futott át, vagy olyan ruhák is, melyek úgy tűntek, mintha egy halom csipke lebegne a viselője körül. Ezeket légruháknak nevezték, tudatta vele a kiira miközben El próbálta nem megbámulni a csipkék által időnként felfedett női testrészeket. Egynémely ruha olyan csilingelő hangot hallatott, mintha gondosan megmunkált harangocskák sokasága gurulna le ugyanazon a lépcsőn.
Elminster próbált nem bámészkodni vagy túl sokszor odakapni a fejét, ha valami érdekeset látott a szeme sarkából. Nemtörődöm arckifejezést erőltetett magára és ez úgy tűnt, hogy kielégíti néhány járókelő kíváncsiságát eléggé ahhoz, hogy ne szólítsák meg. Legtöbbjük amúgy is el volt merülve a saját gondolataiban. Bár a hangok sokkal kellemesebbek, dallamosabbak és lágyabbak voltak, Cormanthor elfjei ugyanannyit beszéltek, mint az emberek egy piacon. Elnek lopva sikerült kifigyelnie azt is, amit a legjobban szertett volna látni; hogy hogyan lép egy elf. Megpróbálta utánozni a járásukat.
A legtöbbjük kecses volt, és könnyed, mint a táncosok. Ah, megvan – senki sem lépett a teljes talpára, még a legmagasabbak és a legsietősebbek is csak a lábujjaikon és talpuk elülső részén mentek. Kölcsönvett alakjában El hasonlóképpen tett, és elcsodálkozott egy pillanatra, hogy addigi kényelmetlen érzése milyen gyorsan elmúlt.
Valami furcsa érzés kelt életre benne és ahogy továbbhaladván befordult még néhány sarkon a fakastélyok és furcsa épületek között, szinte már biztosan tudta, hogy figyeli valaki.
Nem a számtalan véletlenszerű tekintet egyike, melyek a beszélgető is nevető elfektől, a szárnyas macskáktól vagy paripáktól jöttek, hanem csupán egyetlen szempár, mely követi őt.
Elkezdett gyakrabban a háta mögé nézni menet közben, hátha elkapja kísérője tekintetét, de csupán az érzés erősödött, ahogy követője valószínűleg közelebb húzódott. Néha megállt és körbefordult, mintha csak az utcák látképét vizsgálgatná egy-egy sarokról nézve – de valójában azt figyelte, hogy ki megy vele egy irányba és melyik arcot látta már többször is.
Néhány elf furcsán nézett rá és ilyenkor a fiú gyorsan elfordult. A furcsa nézés azt jelentette, hogy szerintük Ő viselkedik furcsán. Nem akarta felhívni magára a figyelmet, Még ha nem is találja meg üldözőjét. Folytatnia kell az útját és lehetőleg nem foglalkozni nagyon a lapockái közti szúró érzéssel, ami a közelgő valakire hívta fel a ügyeimét.
Van ebben a városban valami, ami kiszűri az idegeneket a Népből? Kell, hogy legyen, feltételezte El, máskülönben már rég elsöpörték volna őket az alakváltók, akiket az emberek alunsree néven neveztek. Vagy az utánzók... hmmm, de véletlenül nem egy elf szó az „alunsree”? Az elfiek valószínűleg már akkor szembekerültek ezzel a problémával, miikor az emberek még barlangokban és sárkunyhókban laktak.
Szóval valaki kiszúrta. Valaki, aki elég ügyes ahhoz, hogy utána lopakodjon Cormanthor utcáin. Mit tudna tenni ez ellen?
Semmit, azon kívül, amit most is csinál – keresi az Alastrarra Házat és nem nézeget idegesen a háta mögé. Nem merte megkérdezni a helyes irányt és nem akarta felhívni magára a figyelmet, hogy bárki is kellemetlen kérdéseket tegyen fel, mielőtt segítséget nyújtana... és nem akart a kő mágiájához folyamodni, amíg kétségbe nem esik.
Kétségbeesés: dühös elf mágusok veszik körül és mindegyikük a halálát kívánja a kezében lángoló mágiával lecsapva rá. El úgy nézett körül az utcán, mintha ez néhány lélegzetvételnyi időn belül megtörténhetne, de a látkép ugyanazt az ünnep előtti hangulatot mutatta, mint addig. A népek körülötte ugyanazokkal a táncoló léptekkel haladtak tovább kis csoportokban, minden lépéssel valahogy kihangsúlyozva saját fontosságukat. Kürtök éneke csalt újabb dallamot a levegőbe és keleten két pegazuson lovagló elf üldözte egymást játékos hurkokat írva le a levegőben.
Ha mert volna, akkor felült volna valamelyik lebegő székre az út mohos széle felett állók közül és csak azzal kellett volna törődnie, hogy haladtában Cormanthor szépségeit figyelje. Ha felfedeznék valódi alakját, akkor ott helyben megölnék és maradna egy újabb elvégzetten feladata, amit lymbryl bízott rá. Hol lehet ebben a végtelen erdőben az Alastrarra Ház egyáltalán? Órák óta sétálgatott már az utcákon és a nap kezdett lefelé csúszni a nyugati égen. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett, úgy növekedett Elminsterben az érzés, hogy rejtélyes árnyéka meg fogja támadni.
Miután besötétedik? Vagy bármikor, amikor a helyzet kicsivel magányosabbá teszi? Ahol most állt, ott a keresztutak hálózata megritkult, ahogy a fények, hangok és hidak is. Ha erre megy tovább, akkor lehet, hogy a városon túli erdőbe jut... délkelet felé. Igen, délkeletre. Elnézett abba az irányba; hatalmas fákat látott kúszónövényekkel borítva és egy páfrányokkal teli mélyedést. Döntött. Személyes megítélése szerint a páfrányos mélyedések most nem voltak a kedvenc helyeinek listáján.
Megfordult, és visszafelé indult a lábujjain lépkedve, ahogy az elfektől látta. Olyan céltudatosan mozgott, ahogy csak tudott, mintha ismerné útja végét. Kezét az inge ujjába rejtett tőr markolatának közelében tartotta. Vajon egyenesen az ismeretlen ellenfél karjaiba rohan? Csak pengét kell rántania az illetőnek, és kitartania elé, hogy sietségében belerohanjon?
Balról kellemes hárfapengetést hallott egy kertből, melyben a virágok egy része a levegőben lebegett. Tovább kell mennie; mi mást tehetne?
A küldetés után, amit a haldokló elf bízott rá, rögtön Mystra feladatával kell folytatnia. El megrázta fejét elkeseredésében. A hely olyan szépséges volt, hogy szerette volna, ha lenne egy kis ideje sétálgatva nézelődni.
Ugyanúgy, ahogy békében szeretett volna felnőni apjával és anyjával az oldalán, nem pedig, mint máguslordok által vadászott, árva törvényenkívüli. Igen, valaki mindig volt a közelében, hogy leselkedve és mágiával romba döntse a vágyait. Összeszorított fogakkal tartott északkeleti irányba. Végigmegy a városon és elkezd körözni kívülről befelé – tudta, hogy a város szívén már áthaladt az Alastrarra ház jelvényének legcsekélyebb jele nélkül.
Nem csapott le rá észrevétlenül egyetlen penge sem, de az érzés, hogy figyelik, nem halványodott. A bűvös jelképek körülötte elkezdtek egyre erősebben csillogni, ahogy folytatta útját. A lenyugvó nap nranyszín fénnyel vonta be a fák csúcsát, de az ágak alá már nem jutottak el fénydárdái.
Az elf játékok hangja és a zene egyre erősödött és Elminster próbálta nem kimutatni, hogy mennyire ideges. Talán a tudás-kő a bolondját járatja vele? Lehet, hogy egy régebbi Alastrarra Házat mutatott neki vagy a lak a városon kívül van? Az emlékek között nem volt olyan jelenet, hogy bárki is átvette volna az épületet és olyan sem, mely szerint itt van Cormanthorban. Iymbryl biztosan tudta, hogy hol lakott.
Igen, túl jól tudta ahhoz, hogy a dolog a kőben raktározott emlékek közé mélyen beépüljön. Az Alastrarra Ház holléte mindennapi és jól ismert dolog volt minden kőhordozója számára, nem pedig valami...
Állj! Nem ez volt az a – az a sólyomszimbólum, amit keresett?
El megfordult és meggyorsította a lépteit. Ott volt!
Magában gyorsan köszönetet mondott Mystrának és majdnem hangosan is hálálkodni kezdett.
Az íves kapu nyitva állt, az oszlopait körbefonó indákon kék és zöld varázsfények játszottak rápislogva a fiúra. El belépett, megtett még két lépést és visszafordulva végignézett az utcán.
Nem volt ott senki, de a láthatatlan figyelővel kapcsolatos érzés nem enyhült.
Valami megcsillant előtte a tekergő kerti ösvény felett. Valami, ami egy pillanattal azelőtt még nem volt ott. Egy elf harcos csillogó sisakja és vállai..
Vagy valami hasonló öltözetű őré, mert a herceg nem látott mást, csak a fejet, a vállakat és a karokat – a többi sötétségbe olvadt, majd semmivé foszlott a torzó alatt, mintha füstből lenne. Ahogy El rábámult, egy másik alak emelkedett ki az első mögött a bokrokból; egy hasonló harcos.
El nyelt egy nagyot. Valószínűleg felébresztette a hely mágikus védelmét. Varázslatokkal intézni el a dolgot nem tűnt a legbölcsebb dolognak, amit tehetett. Lassan körbefordult a sarkain, ahogy az őrök egymás után olvadtak ki a levegőből körülötte az alkonyi kertben és lassan körbevették.
Tűz lángolt fel az egyikük sisakján felcsúszó a szemfedő alatt. El szembetalálta magát azzal, aki először jelent meg az útjában. A lak úgy emelkedett a harcosok mögött, ahogy a drágakő mutatta neki. A mozgolódó fények a keskeny ablakokban félreismerhetetlenek voltak.
Valaki biztosan kinéz majd az ablakon, hogy lássa, miféle lényt ölnek meg az őrök;
Elminster csendesen állt és eszeveszetten keresett valami útmutatást a drágakőben elrejtett emlékek között, s közben a sisak mögött világító lángok közül egy smaragdszín fénysugár indult felé.
Nem érzett fájdalmat; a sugár áthatolt rajta és csupán bizsergő érzést hagyott maga után, nem pedig hústépő fájdalmat. Meleget érzett a szemöldöke felett és hirtelen vakító fény villant. Hunyorítva pislogott, amíg újra nem látott.
A kő életre kelt a homlokán és táncoló lángnyelvként világította meg a sötét kertet. Úgy tűnt, hogy az őrök elégedettek voltak ezzel a válasszal ki nem mondott kérdésükre. A kutakodó sugár elhalványodott és az őrzők az első kivételével egyesével eltűntek. Az sötéten csillogva függött tovább előtte a levegőben.
Elminster nyugalmat erőltetve magára felé indult és várta, hogy a teremtmény altestének füstje az orrába csap.
Nem. Ahogy közelebb lépett, a csendes őrző egy pillantás alatt eltűnt és feltűnt mögötte az Alastrarra Ház bejárata. Zene szivárgott át haloványan a kapun és a kétszárnyú ajtó egyik felén aranyszínű fényszikrák táncoltak valamely bonyolult mintát írva le.
A kő nem mondott neki semmit az esetleges csapdákról, ajtó-csengőről vagy ajtószolgáról, így hát elindult az ajtó felé és kinyújtotta kezét a félholdat formázó kilincs felé, amely a levegőben lógott előtte. Köszönet Mystrának, ha az ajtó nincs bezárva, gondolta.
Ahogy az utolsó lépést megtette az ajtó irányába, El érezte, hogy valami megváltozott. Kísérőjének hosszú órák óta tartó jelenléte megszűnt.
Hűvös megkönnyebbülés söpört végig rajta – megkönnyebbülés, ami szinte egy teljes lélegzetvételnyi ideig tartott, ahogy a kilincs elhajlott a keze alatt és ő a nyitott ajtón át belebámult a mögötte lévő teremben összegyűlt elfek meglepett tekintetébe.
– Uh! – suttogta majdnem hangosan felnyögve. – Mystra Úrnő, ha igazán szeretsz, akkor most légy mellettem!
* * * * *
Van egy régi trükk Hastarl tolvajai között, amit akkor használnak, ha valakit azon kapnak, hogy olyan helyen jár, ahol semmi dolga. Nem lévén ideje gondolkodni, El most ezt használta.
Az öt elf megdermedve állt üvegekkel a kezükben, melyekből bort öntöttek mogyorót és mindenféle zöldségeket tartalmazó tálakra, melyek körülbelül egy asztal magasságában lebegtek előttük. Az álcázott ember egyszerűen közéjük lépett és kihúzva magát felsőbbrendű bólintással jelezte, hogy felismeri őket – amitől egyébként igen messze állt, tekintve, hogy a kő még csak egy szolga képét sem mutatta meg neki; lymbryl valószínűleg nem sokat foglalkozott az alsóbb osztályokkal – és a terem hátsó része felé tartott, ahol a kis belső kert felé vezettek átjárók. Mögötte a szolgák sietve tisztelegtek és köszönéseket mormoltak, amiket nem volt szabad meghallania a helyzetre való tekintettel.
Hirtelen nevetés hangzott fel egy nyitott ajtóból jobb felől, amitől a szolgák gyorsan elfelejtették a belépőt és visszatértek dolgukhoz. El megkönnyebbülten mosolygott. Mystra jó szerencsével áldotta meg ezúttal. Az egyik átjáróból üvegek sora lebegett ki úgy mellkas magasságban az egyik szolga elmormolt idézésére válaszul.
El mosolya az arcára fagyott, amikor egy elf nő táncolt ki egy másik átjáróból és az arcába bámult. Nagy, sötét szemeiben meglepetés csillant. – Nagyuram! Nem gondoltuk, hogy még három hajnal előtt visszatérsz!
Hangja kedves volt és karjait ölelésre emelte.
Ó, Mystra!
El újra csak úgy tett, ahogy Hastarl sikátorai tanították neki. Kacsintott egyet, félrelépett az ölelő karok elől és ajkaihoz emelte egyik ujját egy „ne mondd el senkinek” mozdulattal.
Működött. A lány vidáman felkuncogott, egy jövőbeni kellemes szórakozást kifejező mozdulattal intett és folytatta útját a nagyterem felé. Rövid ruhájának selyemöve félrelendült egy pillanatra és felfedte a csaton csillogó Alastrarra sólymot.
Hát persze. A szimbólum az egyetlen része az egyenruhának, egyébiránt még az öt szolga is azt viselte, amit kényelmesnek tartott a maga számára. Kölcsönvett emlékei közül most előreúszott a nő arca, aki éppen eltűnt az egyik sarok mögött és egy név: Yalanilue. Iymbryl emlékezetében ugyanolyan vidáman kacagott, mint az imént, arca közel az övéhez. Csak ruha nem volt rajta.
El mély lélegzetet véve visszaküldte a képet oda, ahonnan jött. Legalább a tudás-kő segített leküzdeni az elf nyelv apró csavarait.
Az átjáró egy körkörös terembe vezetett, melyet lebegő fénygömbök világítottak meg egy szép ívű csigalépcsővel és néhány csukott ajtóval egyetemben. Kilépett rajta és balra egy boltívet talált, amely mögött a csillagok egy töretlen felszínű medencéről verődtek vissza, jobbra egy másik egy sötét szobába vezetett, ami a ház szoborgyűjteményének otthont adó teremnek tűnt.
El a lépcső felé indult, lehetőleg maga mögött akarta hagyni a szobát, mielőtt egy újabb Alastrarra tűnik fel valahonnan. Felfelé menet maga mögött hagyott egy termet, ahol táncosok léptek oldalra és előre, valószínűleg valamely bonyolult elf mozdulatsorba kezdve. Mindkét nembeliek csupán a vállukra omló hosszú hajukba öltöztek és bőrükre valószínűleg valamilyen új divat szerinti jeleket festettek. Tincseikről apró harangok lógtak.
Az egyik elf észrevette az elsiető herceget, de El egyik kezét arcára tette, mintha mélyen gondolkodna valamin és észre sem venné a táncosokat.
A lépcső egy pihenőhöz vitte, amit lebegő növények füzérei díszítettek – vagy inkább spirálos aljú cserepek, melyeket elhajoltak, hogy változó magasságokban lebegjenek és a bennük lévő növények túlburjánzó levelei néhol a pihenő köveit söpörték.
Elhajolva előlük ment tovább a félhomályban feltűnő átjáró felé, még mindig fenntartva „gondolataiban elmerült” pózát. Hirtelen megállásra kényszerült, amikor valami az útjába került.
Hideg, fehér villanással virágzott ki előtte a pihenőt megvilágító halvány fényt visszaverve egy előretartott kardpenge.
A penge magától függött a levegőben, de néhány lebegő, mágikus fényfolt elf kezeket sejtetett az átjáró mögött egy sötét sarokban.
A kezek egy jóképű, szinte zömök elfhez tartoztak, aki Cormanthorban valószínűleg izmos óriásnak számított. Az elf könnyedén emelkedett fel egy a padlóra festett, csillogó játéktábla mellől, ahol varázsköröket játszott egy törékenynek tűnő szolgával a sötét teremben – egy nővel, aki szép lett volna, ha nem csillant volna a szemeiben félelem. Vesztésre állt és nem kétséges, hogy már az ellenfele által beígért büntetés lebegett a szemei előtt. El arra gondolt egy pillanatig, hogy vajon a vesztés vagy a győzelem járna neki nagyobb kínnal.
A tudás-kő szerint a vele szemben álló zömök elf Riluaneth, akit az Alastrarra Ház magához vett szülei halála után és mindig is bajok forrása volt. Követelőző és kegyetlen, hitvány családtag, aki örömét leli két bátyja, Iymbryl és Ornthalas intrikákkal való kínzásában.
– Riluaneth. – üdvözölte El halkan. A csillogó penge lassan felé fordult a levegőben. A herceg nem foglalkozott vele.
Volt egy varázslat, amit a kő sürgetően tolt elméjébe. Egy varázslat, amit Iymbryl Riluaneth alakjával kötött össze haragjában. El befelé fordult és mozdulatlanul állt, ahogy a zömök elf elindult felé.
– Mint mindig, Iym, – mormolta Riluaneth. – most is ott jársz, ahol nem látnak szívesen. Egyszer még megbotlasz és felsérted magad valamin... talán nem is olyan soká.
A penge körüli fény hirtelen eltűnt és a sötétségből a fegyver sziszegve vágódott ki El arca felé.
Riluaneth csendes nevetésétől kísérve félrehajolt. A kard elsuhant felette és kirepült a félhomályba célpontját kutatva. A szolga felzokogott a rémülettől és többre nem volt képes, ahogy a penge visszafordult és a szája felé indult.
Elminster zordan ismerte fel, hogy ez lehet az ára az ő életének. Egy gyors varázslat félrelökte a pengét röptében és az pörögve repült el az elf lány előtt. Riluaneth meglepetten nyögött fel. Az övéhez kapott egy ott hordott kés markolatáért.
Nos, egy idegen ember legalább egy jó dolgot cselekedett az Alastrarra házban ma éjjel. El összeszorította a fogait és harcolni kezdett az elf edzett akaratával a penge irányításáért. A küzdelem hirtelen véget ért, ahogy Elminsternek sikerült egy kicsivel az elf kirántott tőre fölé emelnie a pengét és átdőfni azt a rekeszizmokon.
Riluaneth megtántorodott, az oldalából kiálló markolat felé kapott, miközben tőrét szorongatva néhány szót próbált kiáltani. A tőr felszikrázott, ahogy a benne rejlő mágia elkezdett kiszabadulni. El – nem akarván, hogy eltalálja valami halálos, ami annak is látszott – használta Iymbryl varázslatát, amit az a másik elf számára tett félre.
A nagydarab elf egy fehér felhő formájában kiengedte az összes levegőt, amit azelőtt beszívott és megpördült. Még több fehér gőz göndörödött ki orrán, fülein és a szemei körül. Riluaneth agya lángra kapott a fejében, amit Iymbryl valószínűleg valami stílustalan és sötét humornak szánt. Az elf „begőzölt”.
Ez történt. El éppen időben lépett félre, ahogy a hatalmas test felé dőlt és fejjel előre a lépcsőkre zuhant. Még kettőt fordult, majd eltűnt a csigalépcsőn.
Valaki felsikoltott odalent. El türelmetlenül fürkészte a mágiát, amit a kő éppen büszkén felmutatott előtte. Félresöpörte a büszkén varázslatokat alkalmazó nemes elf arcok mosolyát az emlékekből és megtalálta, amit keresett.
A vértűz varázsa, ami semmivé égeti a zömök bajkeverőt. Az alku nélküli vétel törpe szokás volt, de Elminsternek nem volt ideje ilyesmin gondolkodni; valaki megszólaltatott egy mély hangú gongot odalent.
Rövid fényvillanás mutatta a lépcső felől, hogy Riluaneth teste lángra kapott. El a játéktábla felé nézett, de az eltűnt – szolgával, figurákkal, mindennel együtt. Nem ő volt az egyetlen a házban, aki gyorsan mozgott.
Viszont ő lehetett az egyetlen ember, aki itt megölt egy elfet. Átok szálljon az összes kegyetlen és arrogáns fickóra. Miért nem futhatott inkább Iymbryl testvérébe ebben a teremben és nem újabb bajba?
Alant a tűz elhalt és a penge csendülve esett a padlóra. Mostanra már nem maradhatott más Riluaneth testéből, mint füst és némi hamu.
Ideje volt eltűnni innen a nagy ház egy másik részébe. Van, aki rájöhet, ki ölte meg az elfet és a szavak gyorsan terjednek. Ha valahogy megtalálná a másik örököst...
El maga mögött hagyta az átjárót és bevágtatott egy boltív alá, minden elf kecsességtől mentesen, ami valószínűleg csodálkozásra késztette volna a helyi szemlélőket. Szélesre tárt egy ajtót és beugrott a mögötte lévő magas terembe. A termet mindenfelé fémszobrok és polcok borítottak. A szobrok keze megmozdult és könyveket tartott felé, ahogy elment közöttük.
Az Alastrarra könyvtár? Vagy egy olvasószoba? Szívesen itt töltött volna néhány telet úgy, hogy nem törődik semmivel, ami a szobán kívül tör...
Egy újabb ajtó került elé. El kikerült egy lebegő széket, ami kényelmesebb ülőhelynek tűnt bárminél, amit valaha b látott és az ajtó kilincse felé nyúlva továbblépett.
Már csak két gyors lépésnyire volt, amikor az ajtó kitárult előtte és alig néhány ujjnyira a sajátja előtt egy meglepett elf arcot talált. Nem tudott időben megállni vagy kikerülni...
* * * * *
– Pontosan ide esett, Nagyrabecsült Úrnő. – mondta a táncos előremutatva. Olajos teste megcsillant a parázstartók szikrázó fényében, amelyek az Alastrarra ház úrnőjének akaratára engedelmesen körülvették őket.
A szilvaszín köpeny, melyet viselt sorban felfedett minden ujjnyi részt karcsú nemes testéből, ahogy kékes füstként gomolyogva körülötte hol itt, hol ott takarta el vagy éppen hagyta szabadon. A hozzáértő szem felismerhette, hogy már századok óta nem volt fiatal, de még a hozzáértő szemet is könnyen megtéveszthette a keskeny, szépséges arc és a sima bőr.
Kevesen mertek azonban ránézni, amikor a szép arc elsötétedett a haragtól, mint most is.
– Hátrébb! – parancsolta egyik kezével intve, hogy nyomatékosabbá tegye akaratát. Köpenye gondosan formált gallért alkotott vállaira és haja haragosan örvénylett körülötte, egy szolga csendesen összerázkódott mögötte. Még csak háromszor látták ilyennek és minden alakalommal az épület egy részébe került, hogy megnyugodjon.
Ezúttal néhány kurta szóval szőtt mágiát. A kard engedelmesen emelkedett a levegőbe és heggyel előre felszáguldott a lépcsőkön. Úgy vezeti majd őket Riluaneth gyilkosához, mint egy csalhatatlan vadászkutya. Nem kétséges, hogy játékai vagy kibírhatatlan viselkedése hozta el a végzetet számára, de senki sem léphet be az Alastrarra Házba és ölhet meg egy családtagot anélkül, hogy kétszeresen is megfizetné az árat.
Namyriitha Úrnő kicsatolt valamit az övén és köpenye alsó része lehullott. Félrerúgta és megindult felfelé a lépcsőkön, lábait csak áttört csipke lengte körbe. A korlátba kapaszkodó ujjai félúton valami sötéthez és ragacsoshoz értek.
Anélkül, hogy lassított volna léptein ránézett a korlátot borító vérfoltra, majd kifejezéstelen arccal az ujjaira. Meg sem próbálta megtörölni kezét vagy lelassítani, csak követte tovább a levegőben suhanó pengét.
Alant a táncosok egyike bizonytalanul vette fel a földről a ledobott ruhadarabot és egy szolgának nyújtva a lépcső felé fordult, hogy kövesse a Ház Úrnőjét. Ijedtükben habozva egy kicsit több szolga is követte.
Mire elérték a pihenőt, az Úrnőnek és a kardnak már nyoma sem volt. A táncos futni kezdett.
* * * * *
El az utolsó pillanatban lenyúlt és térde elé tette a kezét, így lebukva vállával érte a szolgát és az ajtót. Mindkettő hatalmas reccsenés kíséretében repült vissza az átjáró mögötti szobába, majd újra Elminster útjába estek. Az elf kicsavarodott lábakkal feküdt a padlót borító szőrméken és nem mozdult.
El tántorogva nyerte vissza az egyensúlyát és tovább futott. Valahol alatta újra feldöndült a gong. Több irányba is vezető boltívek jelentek meg előtte – ez a ház nagy – és ezúttal balra fordult. Talán teljesen visszakanyarodhat.
Rossz választásnak bizonyult. Két elf futott felé a választott irányból kivont karddal és csillogó, tengerkék vértezetben.
– Betörők! – kiáltott El reménykedve, hogy sikerült Iymbryl hangját utánoznia. Arra mutatott, amerről az őrök jöttek. – Tolvajok! Arra futottak!
Az őrök megpördültek és futni kezdtek visszafelé, bár egyikük mintha gyorsan tetőtől-talpig végigmérte volna.
– Legalább nem az Úrnő maga jött megnézni, hogy elég éberek vagyunk-e. – hallotta az egyik őr suttogását, ahogy velük együtt átrohant a boltív alatt. Előttük egy terem tárult fel, melyet egy kitárt karú elf nőt ábrázoló, élethű szobor uralt. A terem távolabbi végén egy lépcső tekeredett lefelé. Oldalról egy keresztfolyosó nyílt, valószínűleg az őrök szállásaihoz vezetve, a falban itt-ott díszes, kétszárnyú ajtók álltak. Elminster kiválasztotta az egyik neki tetsző ajtót és arra kanyarodott. Alig néhány lépésnyire volt a gyűrű alakú kilincstől, amikor meglepett kiáltás tudatta vele, hogy az őrök a lépcsőn haladva észrevették eltűnését.
Megragadta a kézbe illő karikát és megcsavarta. Az ajtó kinyílt és az álcázott ember gondolkodás nélkül beugrott rajta.
Gyorsan körülnézett, hogy miféle bajba lépett már megint bele és egy a levegőben lebegő, ovális ággyal találta szemben magát egy sötét, kupolás szobában. Az ágy fölött egy fa lombjához hasonlító mennyezet lebegett és smaragdszín szikrák jelentek meg a levelek között, ahogy az ágy tulajdonosa felült, hogy megnézze ki tört be a hálószobájába.
Vékony volt és különlegesen szép, kékesfekete haja vállai köré omlott. Hálóruhát viselt, ami nem volt más, mint egy csomó kékeszöld selyemszalag, ami elöl omlott le rajta – és valószínűleg hátul hasonlóképpen. Szabadon hagyott nyaka és vállai fehéren villantak a félhomályban. Riadtságtól elkerekedett szemei vidámságot tükröztek a hirtelen felismeréstől és lemászva az ágyból előrenyújtott karokkal indult Elminster felé.
– Oh, legkedvesebb bátyám! – lehelte El szemeibe nézve. – Visszatértél és egészben vagy! Szörnyű álmom volt a halálodról! – A lány az ajkaiba harapott és szorosabbra fonta karjait körülötte, mintha többé nem akarná elengedni. Ó, Mystra!
– Nos, – kezdte a herceg esetlenül. – van valami, amit el kell mondanom...
Hatalmas dörrenéssel vágódott ki a szoba szemben lévő ajtaja, és egy hasonló hálóruhát viselő, dühös tekintetű, magas elf nő rontott be rajta. Kezei körül idézett tűz lángolt. Mögötte egy terem tárult fel tele kék vértezetes őrökkel az Alastrarra sólyommal a mellkasukon és szikrákként le-fel futkosó mágiával kivont pengéiken.
– Filaurel! – kiáltotta az újonnan érkezett. – Félre attól a csalótól! A testvérünk alakját viseli!
Az elf leányzó megpróbált kicsusszant El karjaiból és félrehúzódni. A fiú olyan szorosan tartotta, mint az imént ölelte őt a nő, kényelmetlenül ébredve tudatára a testéhez nyomódó lágy testnek és mormolva – Várj... kérlek! – Ha az egyik húga a karjaiban van, akkor a másik nem fog sietni, hogy varázslatokat szórjon rá.
A lángoló kezek dühösen emelkedtek a magasba, hogy úgy is tegyenek, de megálltak, ahogy gazdájuk felismerte, hogy Filaurel is veszélyben lenne a varázslattól. Bár nem varázsolhatott még, de a nyelvét semmi sem akadályozta.
– Gyilkos!
– Melarue, – kezdte Filaurel remegő hangon Elminster mellkasánál. – mit tegyek?
– Harapd meg! Rúgd meg! Ne hagyj neki időt, hogy varázsoljon, míg oda nem érünk! – üvöltötte a választ Melarue és közben közelebb lépett.
Egy másik ajtó vágódott ki és dörrenését túlkiabálta egy mágikusan megsegített, parancsoláshoz szokott hang.
– Mindenki maradjon a helyén!
A szoba hirtelen elcsendesedett és mozdulatlanná vált, kivéve Filaurelt, aki még mindig próbált elhúzódni a csalótól.
És kivéve egy kardot, ami lassan siklott a levegőben Elminster felé. Felemelkedett az elf nő fölé, hogy ferdén lefelé induljon, El arcát célozva. Közelebb... lassan egyre közelebb jött...
Mögötte egy elf anyauralkodó állt nyugodt arccal, vállain egy köpeny felével. Csak lángoló tekintete árulta el haragját, ahogy az iménti parancsát alátámasztó mozdulattól felemelt kézzel állt ott. Egy úrnője a Háznak, aki hozzászokott, hogy akaratának mindenki teljes mértékben engedelmeskedik. Ő biztosan Namyriitha Úrnő, Iymbryl anyja.
Elnek egy választása maradt – a követ hívja segítségül vagy meghal. Egy gondolattal előhívta az erőt, amely rozsdás forgácsokká változtatja a kardot, majd porrá mielőtt még a padlóra eshetne.
– Nem a fiam vagy. – mondta az anyakirálynő. Szemei két tőrként fúródtak El tekintetébe.
– De nála van a kiira! – szólalt meg Filaurel szinte védelmezően, ahogy ránézett az idegen homlokán csillogó ékkőre – az idegenén, aki olyan volt, mintha a testvére lett volna.
Namyriitha nem foglalkozott fiatalabbik lánya közbeszólásával.
– Ki vagy? – kérdezte előrébb lépve.
– Ornthalas. – válaszolt Elminster fáradtan. – Jöjjön ide Ornthalas és megkaptok minden választ.
Az Úrnő ránézett és szemei egy hosszú pillanatra elkeskenyedtek. Azután megpördült, lábai körül kékes színű csipke örvénylett, s parancsokat morgott a mögötte állóknak. Két őr lehajtott fejjel megfordult és a lassan sűrűsödő tömegben az ajtó felé indultak. Fegyvereiket magasra emelték, hogy senkit se sebezzenek meg haladtukban. Bár távozásukat már nem látta, Elminster nem hitte, hogy az ajtón kilépve ugyanabba az irányba indultak.
A nyugodt csend nem tartott sokáig; Namyriitha Úrnő mögött az őrök széles ívben hátrébb húzódtak és eltették pengéiket, hogy dobótűket vegyenek a kezükbe. Melarue szinte teljesen körbevette Elminstert a saját őreivel.
– Tisztelendő anyám, – kezdte Melarue, a varázslángok még mindig a kezei körül játszottak. – miféle veszéllyel táncolunk most? Ez a csaló lehet egy megkötött szolga is, aki bármilyen áron gyilkol. Egy áldozat, akinek a testében elegendő mágikus energiát tároltak, hogy lerombolja az egész házat! Idehozhatjuk az örököst ez elé az... alakváltó elé?
– Mindig szem előtt tartom, hogy miféle veszélyek leselkedhetnek ránk, Melarue, – válaszolt hidegen az anya anélkül, hogy elvette volna a tekintetét Elminsterről. – s századok óta megbíznak az ítéleteimben. Ne feledd, hogy még én vagyok ennek a Háznak a vezetője.
– Igen, anyám. – válaszolt Melarue tiszteletteljes hangon, amit olyannyira eltorzított az elkeseredés, hogy Elminster szinte elmosolyodott. Úgy tűnik, érzelmeikben az elfek és az emberek igencsak hasonlítanak egymásra.
– Kérlek higgy nekem! – mondta El ismét a karjai közt fogva tartott lánynak. – Nem akarok kárt okozni benned vagy az Alastrarra Házban. Azért vagyok itt, mert becsülettel be szeretném teljesíteni egy ígéretem.
– Miféle ígéretet? – kérdezte élesen Namyriitha Úrnő.
– Nagyrabecsült Úrnő, – válaszolt El az anyauralkodó felé fordítva fejét. – mindent felfedek, amint megtettem, amit meg kell tennem... ez a dolog túl fontos ahhoz, hogy vitával veszélyeztessem. Biztosítalak, hogy senki felé sem közeledem ellenséges szándékkal ebben a házban.
– Add meg magad! – kiáltott rá az anyakirálynő mágiát használva az utolsó szónál. Elminster összerezzent, mint a falevél a szélben és majdnem eluralkodott rajta az elf hatalma. Azonban a kő megnyugtatta és Mystra kegyelméből sikerült állva maradnia. Tiszteletteljes mormolást kelt a harcosok között és Namyriitha Úrnő arca elkeskenyedett megújult dühében, amikor meghallotta.
– Itt vagyok. – jött egy mély, de dallamos hang az egyik ajtóból. Egy idős elf állt ott és olyan talár volt rajta, mint az ember főmágusokon. A Házat jelképező sólyom megtöbbszörözve borította széles selyemövét és látszott rajta, hogy nem szolga. Gyűrűk csillantak meg ősi ujjain és jobbjában egy fa jogart tartott, melyet spirális faragások borítottak.
– Naeryndam, – szólt az Úrnő röviden Elminster felé biccentve a fejével. – intézd el!
Az idős elf kutató és éles tekintete találkozott a hercegével. – Ismeretlen, – szólalt meg lassan az elf mágus. – nem vagy Iymbryl, aki ebből a Házból való. De mégis az ékkövet hordozod, ami az övé volt. Azt hiszed, hogy a kő birtoklása jogot ad neked az Alastrarra család feletti uralomra?
– Tisztelendő ős, – válaszolt El udvariasan meghajolva egy kicsit. – nem vágyam, hogy bárkinek is parancsoljak ebben a tündérvárosban vagy bárkinek is kárt okozzak. Azért vagyok itt, mert ígéretet tettem egy haldoklónak.
Filaurel rázkódni kezdett a karjaiban. El észrevette, hogy csendesen és öntudatlanul megszorította a haját és a vállait. Namyriitha Úrnő ajkai elkeskenyedtek, de Melarue és néhány harcos mintha kezdett volna megenyhülni.
Az idős elf bólintott.
– Szavaidban igazság csendül. Tudd, hogy nem gyilkos varázslattal jöttem ide, hanem olyannal, ami együttműködésre bír majd.
Felemelte egyik kezét, köröző mozdulatot tett és behajlította két ujját, majd valami port szórt a levegőbe a csuklója felől. Valamiféle ének csendült fel és a harcosok körülötte sietve hátrébb léptek. Az éneklő levegő – valamiféle varázsgát, gondolta El – ott csengett körülötte mindenhol.
Elminster csupán bólintott egyet az idős elf felé és nyugodtan állva maradt. Filaurel most már nyíltan felsírt és El gyengéden magához ölelve mormolta neki.
– Hölgyeim, engedjék meg, hogy elbeszéljem testvérük halálát. – Kényszeredett csend zuhant a szobára. – Véletlenül találkoztam az erdő mélyén a járőrcsapattal, amelyikbe Iymbryl is tartozott...
– Amelyiket vetette! – Namyriitha Úrnő szinte köpte a szavakat.
El nyugodtan biccentett az Úrnő felé.
– Valóban, Úrnőm; megfeledkeztem róla. Láttam, ahogyan utolsó társa is elesik és egyedül maradt annyi hobgoblintól körülvéve, amennyi képes volt túljutni a varázslatain és az én varázslataimon is.
– A te varázslataidon? – kiáltott fel és hangsúlya elárulta, hogy kételkedik a szavakban. Filaurel könnyáztatta arca azonban egyre feszültebb lett a szavaktól.
– Már majdnem odaértem, amikor átdöfték a mellkasát és ő elmerült egy forrás vizében, ami mellett harcolt. Varázslatom mindkettőnket elvitt onnan, de már haldoklott. Ha tovább élhetett volna, akkor vezérletemmel meggyógyíthatta volna magát. Sajnos csak annyi ideje maradt, hogy egy képet küldjön az elmémbe, mely szerint homlokomhoz érintem a kiirát... azután porrá omlott a teste.
– Mondott valamit? – zokogott fel Filaurel. – Az utolsó szavai; emlékszel rájuk? – a hangja olyan izgatott volt, hogy visszhangot vert a szoba legtávolabbi sarkaiból.
– Mondott, Hölgyem. – mondta neki El. – egy nevet kiáltott, mely úgy hangzott... Ayaeqlarune.
Általános mormogás kelt a harcosok között és a két nő eltakarta arcát. Anyjuk azonban úgy állt ott, mint valami fehér kőből faragott szobor és az öreg mágus is csak szomorúan bólintott egyet.
Ebbe a jelenetbe léptek bele az újonnan érkezők magasan, büszkén és nemes tartással. Gazdag volt az öltözékük és dölyfös a viselkedésük, ahogy beléptek az egyik ajtón és körülnézve megálltak. Négy nő és két fiatalabb lány között egy ifjú uraság. El azonnal felismerte a kő mutatta emlékek alapján, bár most nem ült lebegő székben és nem volt körülötte oszlopos terem élő fa oszlopokkal. Ornthalas volt az – és bár ő még nem tudta –, az Alastrarra Ház örököse.
Ornthalas Elminsterre nézett némi csodálkozással az arcán.
– Bátyám – kezdte egyik szemöldökét megemelve –, mit jelentsen ez? – Körülnézett a szobában. – A Ház a tiéd; semmi szükség rá, hogy bármiért is kihívd magad ellen. – tekintete Filaurelre esett és elsötétedett. – Vagy a húgunkat akarod mag...
– Nyugalom, fiam. – vágott közbe Naeryndam nyugodtan. – Az efféle gondolatok sehová sem vezetnek. Látod az ékkövet testvéred homlokán?
Ornthalas úgy nézett nagybátyjára, mintha az öreg mágus megvakult volna.
– Persze. – mondta. – Ez valami játék? Mert ak...
– Maradj csendben! – Namyriitha Úrnő hangja rekedt volt és valaki a harcosok közül felkuncogott.
Erre a hangra az ifjú elf uraság kihúzta magát és csendet parancsolóan nézett körbe a szobában (El azt gondolta, hogy úgy néz ki, mint egy kövér kereskedő, akit Hastarl utcáin levetett a lova és jól meg is taposta. Azután sikerült talpra küzdenie magát és most körbenéz, hogy ki merészeli megjegyezni, hogy egy poros patanyom van a hátán – legalábbis az egyszerűbb népek közül...), majd megszólalt, szavait nagybátyjához címezve. – Igen, Nagyrabecsült Nagybátyám, látom a kiirát.
– Jól van. – mondta neki az idős elf és erre újabb kuncogás kelt a harcosok között, ezúttal kicsivel élénkebben. Naeryndam kivárta, míg az illető abbahagyja és azután folytatta. – Megesküdtél, hogy követed a kiira hordozóját, ahogy itt mi mindannyian.
– Igen. – mondta Ornthalas és visszatért a csodálkozása. – Tudom ezt már gyermekkorom óta, Nagybátyám.
– Emlékszel rá? Akkor jól van. – válaszolt gyengéd hangon az öreg mágus, már-már nevetésbe csapó hangokat csalva ki a harcosokból. Namyriitha Úrnő és Melarue elkeseredetten nézett, de egyikük sem szólalt meg.
– Akkor hát megesküszöl a kiirára és Házunk őseire, hogy nem emelsz kezet és nem használsz varázslatot sem testvéred ellen, ha közelít feléd? – kérdezte Naeryndam, hangja hirtelen kemény lett és olyan élesen csendült, mint ahogy kard éle csendül egy másik acélon.
– Esküszöm. – válaszolt Ornthalas röviden.
Az idős elf karon fogta a fiatalt, és az éneklő falhoz vitte, majd Elminsterhez fordult.
– Itt van. Tedd, amiért jöttél, hogy megtedd, uram, mielőtt valamelyik heves természetű vérem valami ostobaságot csinálna.
El bólintott köszönetképpen és könyökénél fogva kicsit eltolta magától a lányt.
– Bocsáss meg nekem, Hölgyem, hogy korlátoztam a szabadságod, de szükségszerű volt. Azt kívánom, hogy az istenek segítsenek elfetedni neked e kellemetlen perceket.
Filaurel tágra nyílt szemekkel elhúzódott tőle és kezét az ajkaihoz emelte. Ahogy elfordult, ott hagyott néhány szót maga mögött.
– ...Becsületességed eltörli eme szégyenfoltot, ismeretlen úr.
El két gyors lépést tett Naeryndam felé, könnyedén kikerülte és udvarias mosollyal állt meg Ofnthalas előtt. Az ifjú elf megütközve nézett rá.
– Bátyám, le akarsz mondani...?
– Rossz hírek, Ornthalas. – mondta Elminster és közelebb hajolt, hogy előbb orruk, majd homlokuk találkozott. Fények villantak fel és elkezdődött valami bizsergés. Úgy szorította az elf vállait, mintha haldokolna és kikényszerítette magából a folytatást. – Nem vagyok a testvéred.
Az emlékek örvénylettek az elméjében, azután mintha valami ellenállhatatlan széllökés söpörte volna el őket, s Ornthalas rémülten és fájdalmasan felsikoltott. Szikrázóan fehér mágia emelkedett közéjük és lökte el őket egymástól; Elminster képtelen volt tovább tartani magát.
– A birodalom törvényei védelmezzenek meg! – kiáltotta Athalantar utolsó hercege, azután már csak suttogni bírt. – Mystra, segíts meg!
A szoba forogni kezdett és már nem maradt lélegzete, hogy bármit is kiáltson. Mindenhol haragos kiáltozás csapkodott körülötte és az utolsó dolog, amit még látott, mielőtt a sötétség kinyújtotta felé csápjait, az Namyriitha Úrnő villámló tekintete volt. Az elhomályosodó arc az egyetlen szilárdnak tűnő dolog mögött volt a szobában; a Naeryndam kezében előrenyújtva tartott fa jogar mögött. Belekapaszkodott a képbe, de a szoba egyre gyorsabban forgott körülötte és Elminster a sötétség örvényébe zuhant.
AZ URALKODÓ SZÓLÍT
Így történt hát, hogy Elminster Athalantarból megtalálta az elf családot, amelyhez akaratlanul csatlakozott egy időre és megtette, amit megígért. Mint sokan mások, akik nehéz feladatokat teljesítenek, ő sem kapott köszönetet ezért. Csupán Mystra kegyelméből történhetett, hogy nem halt meg azon az éjszakán az Uralkodó kertjében.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
Ornthalas Alastrarra a fejét fogta és nyers hangon sikoltozva botladozott végig a szobán. A homlokán csillagként ragyogó drágakőből mágikus villámok csaptak vissza a földön fekvő fiatal és csúf ember fejéhez.
Filaurel hálószobája üvöltésektől volt hangos. Harcosok rohamozták meg az éneklő falat, amely most újra életre kelt és lüktetve vetette hátra a nekitámadó pengéket és vértezeteket. A harcosok próbáltak áttörni rajta és üvöltve estek vissza minden alkalommal, csak hogy feltápászkodva úrrá legyenek remegő végtagjaikon és kékesfehér szikrafelhők kíséretében újra próbálkozzanak. Magas szárú csizmáik alatt Melarue feküdt megtörtén, haja hegyes szirmú virágként bomlott ki körülötte. Akkor ájult el, amikor maga is megpróbálta áttörni Naeryndam mágikus falát. Elfeledkezett az ékszereiben hordozott bűbájról.
Nem így anyja, az Úrnő. Még mindig ugyanott állt, ahol eddig és varázslatokkal rétegről rétegre bontotta le az éneklő gátat. A mágiák találkozásának dörrenéseit túlsikoltották Filaurel és a többi nő sikolyai, ahogy Elminster valódi természetét és Ornthalas szenvedését nézték. Szolgák zsúfolódtak össze minden átjáróban, hogy lássák mi történik.
Az öreg mágus nyugodtan odalépett a sasorrú ifjú testéhez és megállt mellette, majd látszólag a levegőből előhúzott egy kardot. Mágia szikrázott a rúnákkal ékesített penge körül és az öreg úgy rázta meg, mint egy harcos, aki könnyebb fegyverre emlékezett. Másik kezével magasra emelte a jogart. Amikor a mágikus fal egy pillanattal később semmivé foszlott és az Alastrarra Ház harcosai előretörtek, az idős elf készen állt.
Kék tűz örvénylett ki a mágikus fegyver hegyéből oly forrón és váratlanul, hogy az elől rohamozó harcosoknak le kellett bukniuk és a mögöttük lévők felbuktak bennük ügyetlenül tápászkodó halmokat alkotva a padlón. Az idős mágus végigsöpört a kék tűzzel a padlót borító szőrméken és azok lángra kaptak. Az egyik elfnek sikerült felállnia és pengéjét a földön mozdulatlanul fekvő ember felé dobta. Ekkor a jogar is elkezdett tüzet köpni és az elröpített kard szivárványszín szikrákra robbant szét, melyek elhaltak a levegőben. Egy vagy kettő majdnem elérte Naeryndam lábait.
– Mit művelsz? – köpte a szavakat Namyriitha Úrnő az öreg mágus felé. – Megőrültél öregkorodra, testvérem? Talán az ember rádvarázsolt valamit?
– Nyugalom. – válaszolt az idős mágus hűvösen, de ahogy korábban is tette, beleplántálta hatalmát a szavakba. Azok ellenállhatatlan erejének megjelenése után már csak Ornthalas nyögései törték meg a csendet az egyik sarokból, ahol zokogva feküdt és lélegzetért kapkodott.
– Túl sok a kiabálás és túl sok varázslatot szórnak el ebben a Házban manapság – mondta Naeryndam –, és már több mint eleget hallottam, törődtem ezzel és gondolkodtam el rajta. Alig néhány nemzedék jön még és olyanok leszünk, mint a Starym.
Meglepett kifejezés ült ki a harcosok és a szolgák arcára; a Starym tartotta magát a nemesi finomság és előkelőség csúcsának. A Nép többsége és a nagy Házak majd mindegyike őket tartotta a legbeképzeltebbnek egész Cormanthorban.
Naeryndam szájának sarka majdnem mosolyra görbült, ahogy végignézett a meglepett arcokon. Fegyverének hegyével végigmutatott az összegyűlt szolgákon, harcosokon és saját vérein, majd a szoba egyik fala felé. Amikor senki sem mozdult, ismét szabadjára engedte a penge lángjait hosszú, ijesztő ívben az összegyűltek fölött. Lassan és káprázó szemmel engedelmeskedtek.
– Most pedig, – mondta nekik az idős mágus. – csak egyszer mondom el és rövid leszek. Figyelmezzetek rám... te is. Állj fel, Ornthalas, az Alastrarra Ház Örököse.
Csak egy halk nyögés volt a válasz, de aki odafordult, az láthatta, ahogy Ornthalas lassan bólint. Arca még mindig holtsápadt.
– Ez a fiatal ember – folytatta Naeryndam jogarával a mellette heverő testre mutatva. – a birodalom törvényeit kérte. És szinte mindegyikőtök... kivéve Filaurel, Sheedra és az ifjú Nanthleene... megtámadtátok vagy legalábbis megpróbáltátok megtámadni. Undorodom tőletek.
Ellenkező mormolás jött, de az idős mágus villogó szemmel hallgattatta el a megszólalókat. – Igen, undorodom tőletek. Ennek a Háznak csak azért van most vérszerinti örököse, mert ez az ember az életét kockáztatva megtartotta ígéretét. Elfek százai között lépett be a városunkba, akik megölhették volna... meg is tették volna ezt, ha felfedezik igaz természetét... csak mert Iymbryl erre kérte. És megtartotta a szavát előttetek, akik még csak a fajtájához sem tartoztok. Tudta ezt ő is és mégis ragaszkodott hozzá, hogy véghezvigye feladatát, így Házunk emlékezete nem veszett el és képesek leszünk megtartani a helyünket a birodalomban, mint első Ház. Mindezt egy ember tette, akinek a nevét még mindig nem tudom.
– Nem is számít. – kezdte húga. ~ mi...
– Még nem fejeztem be! – mondta Naeryndam olyan hangsúllyal, mely mélyebbre vágott, mint bármely penge. – Neked jobban kellene hallgatnod, mint fiatalabb húgaidnak, testvérem!
Ha a pillanat kevesebb jelentőséggel bírt volna és nem lettek volna olyan ijedtek, akkor a legtöbben élvezték volna az éles nyelvű anyakirálynő látványát, ahogy liluló arccal és csendben tátogva állt ott, mint egy partra vetett hal. Azonban senki sem nézett rá; tekintetük Naeryndam, az Alastrarra Ház legöregebb élő tagjának arcán függött.
– Az ember a törvényeinket hívta. – folytatta az idős mágus kifejezéstelenül. – Még az ifjabbak is tudják, hogy a törvény nem olyasvalami, aminek fölébe helyezhetjük saját heves természetünket vagy félretehetjük egy kis időre, hogy kiéljük magunkat. Ha mégis így teszünk, akkor nem vagyunk jobbak, mint a legkegyetlenebb ruukha vagy a legbecstelenebb ember. Nem fogok itt állni és tétlenül nézni, ahogy ti, Thurruvyn vére, romba döntitek Házunk becsületét... és fajunkét is. Ha meg akarjátok támadni ezt az embert, akkor előbb engem kell megölnötök.
Az alászálló csendet egy halk nyögés törte meg az idős elf lábai mellől; a hollófekete hajú, sasorrú ember fáradtságtól és fájdalmaktól darabosan mozdult meg. Egyik bronzszínű és kevésbé piszkos kezével vakon tapogatózva megtalálta az elf csizmáját. Ennek láttán az Alastrarra Ház egyik harcosa felkiáltott és felé röpítette pengéjét.
Az pörögve száguldott az ember feje felé, ahogy az az elf lábait használva kapaszkodónak megpróbált felkelni a földről.
Naeryndam nyugodtan figyelte a feléjük röppenő pengét és pontosan a megfelelő pillanatban félresöpörte azt saját fegyverével.
– Hallgattok, de nem figyeltek, ugye? – kérdezte szomorúan, ahogy a harcos elhátrált előle. – Mikor kezdi már el újra használni az eszét is ez a Ház?
– Az én eszem azt mondja, hogy örökkön csúfolni fogják az Alastrarra Házat, mert befogadtak és megvédelmeztek egy embert. – mondta keserűen Namyriitha Úrnő és drámaian felemelte a kezeit.
– Igen. – értett egyet Melarue, akinek végre sikerült felkelnie a földről. Még mindig kezével hűtötte arcát ott, ahol a mágikus gát okozta fájdalom a legerősebb volt. – Te vesztetted el az eszed, Nagybátyám!
– És te mit mondasz erre, Ornthalas? – kérdezte a mágus elnézve a tömeg mellett. – Mit mondanak... az őseink?
A büszke ifjú szomorúbban nézett, mint az imént az öreg és arca komolyabb volt, mint amire gyermekkora óta bárki is emlékezett. Szemöldökét összevonta fájdalmában és szemeiben árnyékok örvénylettek, ahogy az Alastrarra Ház emlékezete elborította elméjét. Lassan, kelletlenül szólalt meg.
– A tisztesség arra kötelezi Házunkat, hogy az Uralkodó elé vigyük az embert. – egyik nőről a másikra nézett. – Ha egyetlen hajszála is meggörbül, akkor a Ház becsülete örökre elveszett. Ez az ember nagyobb szolgálatot tett nekünk, mint sok elf élete során, kivéve téged, nemes Naeryndam.
– Ah! – sóhajtott fel az idős mágus elégedetten. – Látod, Namyriitha, micsoda kincset ér a kiira? Ornthalas még alig kezdte el hordozni és máris jobban látja a dolgokat.
Testvére felhorkant a szavak élétől, de Ornthalas szomorúan mosolyogva megszólalt.
– Attól tartok, igazat beszélsz, Nagybátyám. Hagyjuk el ezt a mezőt, mielőtt csatatérré válik és térjünk vissza a dalainkhoz. Énekeljük meg testvérünk, Iymbryl emlékezetét hajnalban vagy a következő napnyugtakor. Húgaim, csatlakoztok hozzám?
Kinyújtotta karjait és némi habozás után Melarue és Filaurel is belékarolt. A három testvér együtt ment ki a szobából.
Az ajtón átlépve Filaurel visszapillantott az emberre, akinek éppen sikerült talpra küzdenie magát és a fejét rázta kábán. Könnyek csillantak meg a szemében, amikor visszaszólt.
– Köszönetem neked, ember uram.
– Elminster a nevem. – válaszolt a sasorrú ifjú felemelt fejjel. Most erősen törte az elf nyelvet. – Athalantar Hercege. – Oldalra fordította fejét és Naeryndamra nézett. – Adósod vagyok, nagyrabecsült uram. Készen állok, ha az Uralkodó elé kívánsz vinni.
– Igen, bátyám, – kiáltott fel az Úrnő undorodó arccal. – vidd ki innen ezt... te meg ne bámuld annyira, Nanthee! Lejáratsz minket egy mosdatlan vadállat előtt!
A fiatal lány nyíltan bámulta az embert, tekintetében ijedelem volt és valami más is. El rákacsintott.
Ettől az Úrnő és Sheedra, Nanthleene anyja egyszerre kezdett el levegőért kapkodni. Az utóbbi megragadta lánya kezét és gyakorlatilag kirángatta a szobából.
– Gyere, Elminster Herceg! – szólt az idős mágus szárazon. – A Ház befolyásolható és fiatal hölgyeit ne akard magadnak. Habár az a te javadra írható, hogy egy idegen faj tagjai nem undorodnak tőled, amikor rád néznek. Sok elf nem tárja ennyire ki a szívét és az elméjét. Veszélyben vagy Cormanthorban. – Pengéjénél fogva előrenyújtotta szikrázó kardját. – Fogd.
Elminster csodálkozva vette át a bűvös fegyvert és egész karját megbizsergette a penge erős mágiája. Gyönyörű darab volt. Felemelte és tiszteletteljesen nézett végig a szikrázóan fényes acélon – már ha acélból volt egyáltalán. A harcosok közül többen is riadtan kiáltottak fel unnak láttán, hogy a mágus felfegyverzi az idegen embert, de Naeryndam nem foglalkozott velük.
– Veszélyt jelent ránk, ha egy ember meglátja birodalmunk gazdagságát és védelmét, ezért nem hagyjuk, hogy a fajtád egyetlen pillantást is vessen a városunkra. Ezért a fegyver elködösíti majd a látásodat ugyanúgy, ahogy kötelez, hogy velem tarts.
– Erre nincs szükség, Mágus Nagyuram. Nem akarlak megtámadni vagy elszökni tőled. – mondta El őszintén, ahogy kék köd emelkedett lel körülöttük. – És ugyanúgy nem kívánom lerombolni ezt a tündérvárost egyedül, amikor még éppen csak megjöttem.
– Én tudom ezt, de sokan vannak, akik nem hinnének neked. – válaszolt nyugodtan Naeryndam. – És néhányuk nagyon gyorsan tudja használni az íját vagy a kardját. – előrelépett és a köd göndörödve semmivé foszlott körülöttük.
El csodálkozva nézett körül. Már nem a hálószobában álltak, hanem az éjszakai ég alatt egy kert közepén. Lábai alatt két mohaborította ösvény futott össze és mellette egy nagy, szárnyas párducot formázó szobor állt, ami kékes fénnyel csillogott a sötétben. Lidércfények táncoltak lebegve a szépséges növények között és fölött, amott pedig éjszakai virágok bólogattak a láthatatlan hárfák hangjára.
– Az Uralkodó kertje? – kérdezte El suttogva. Az öreg mágus elmosolyodott az emberi szemekben megcsillanó csodálkozás láttán.
– Az Uralkodó kertje. – nyugtázta, hangja mintha egy kicsit elmélyült volna. A szavak pont akkor hangzottak el, amikor valami kiemelkedett előttük a talajból, valami könnyed, szellemszerű és halálos kinézetű.
Testének lágy íveit hosszú haj keretezte és bőre kékesfehéren csillogott, de szemei helyén csak sötét üregek meredtek a behatolókra. Hangja az elméjükben szólalt meg. Ki jött?
– Naeryndam, az Alastrarra Ház legöregebbje és vendége. – válaszolt az idős elf határozottan.
Az őrző előrehajolt, hogy az elf szemébe nézzen, majd ugyanúgy Elminster felé fordult. Alig néhány ujjnyira volt az arcuk egymástól.
Fagyos hideg kelt, ahogy az élő hús az élőhalott lény közelébe került és az üreges szemek kutatóan mélyedtek Elminster tekintetébe. Akaratlanul is nyelt egyet.
Ez egy ember. A kékesfehér haj örvényleni kezdett.
– Igen. – mondta szárazon az idős elf az őrzőnek. – Én is felismerem őket.
Miért hozol egy tiltottat a kertbe, ahol az Uralkodó jár ma éjjeli
– Hogy meglátogassa az Uralkodót, természetesen. – válaszolta Naeryndam. – Ez az ember elhozta Házunkba a kiirát haldokló örökösünktől a jogos utódjának, egyedül gyalogolva át az erdő mélyén.
A szellemlény most mintha tisztelettel nézett volna Elminsterre.
Akkor ezt az Uralkodónak is látnia kell; nem sok csoda maradt a világon. A kékesfehér arc olyan közel jött, hogy szinte áthatolt Elminsteren. Nem tudsz beszélni, ember?
– Nem akartam megsérteni egy hölgyet. – válaszolt Elminster óvatosan. – És nem tudom biztosan, hogy hogyan szólíthatom meg önt. Bár gondolom most már be vagyunk mutatva egymásnak. – Egyik lábával hátralépve mélyen meghajolt. – Elminster vagyok, Athalantar földjéről. És kit tisztelhetek benned, Holdfénynek Hölgye?
Egyik csoda a másik után. mondta a szellemlény szinte fényesebben világítva. Egy halandó, aki tudni szeretné a nevem. Afféle „Holdfénynek Hölgye” vagyok, ahogyan elneveztél; ez kellemes a fülnek. Tudd hát, Elminstemek nevezett ember; a nevem Calauth Házbeli Braerindra volt életemben, Házam utolsó sarja.
Hangja előbb csodálkozó volt, majd kellemes és végül olyannyira szomorúvá vált, hogy Elminster majdnem könnyezni kezdett.
– Nos, Braerindra Úrhölgy, akkor tudatnom kell veled, hogy miközben téged ide szólított a kötelesség, Házadat nem feledték el.
Ah , de vajon ki emlékszik még rá? A hang az elméjében még mindig szomorú volt. Az erdő visszahódította magának a földet, ahol valaha fenséges termek álltak, s belepte vérem csontjait és hamvait. Csak én maradtam és én is egy figyelő vagyok. A város lakói „szellemeknek” hívnak minket és félnek tőlünk. Kötelességünk magányos feladat és az is marad mindörökre,
– Én fogok emlékezni a Calauth Házra. – mondta Elminster csendesen, de meggyőződéssel a hangjában. – S ha élve és szabadon járhatok Cormanthorban, akkor vissza fogok térni, hogy beszélgessek veled, Braerindra Úrhölgy. Nem felejthetnek el téged.
Kékesfehér haj örvénylett fel Elminster körül és fagyos hideg csapta meg. Sohasem gondoltam volna, hogy egy halandó egyszer még tisztelettel szól hozzám. Válaszolt az elméjében a csodálkozással telt hang. Még kevésbé, hogy ember lesz az, csak hogy őszintén beszéljünk. Légy üdvözölve, bármikor is vezessen erre az utad legközelebb. Elminster hideg érintést érzett az arcán és akaratlanul is összerázkódott. Naeryndam megfogta a vállát, hogy megtartsa, amikor kicsit megtántorodott.
Neked is köszönetet mondok, bölcs mágus, tette hozzá a szellem, ahogy Elminster kiküzdött magából egy mosolyt. Valóban csodákkal járulsz az Uralkodó színe elé.
– Igen, de most már mennünk kell. – válaszolt az öreg elf. – A szerencse legyen veled, Braerindra, amíg ösvényeink újra keresztezik egymást.
Veletek is, válaszolt elméjükben a hang elhalóan, ahogy a kékesfehér jelenés visszasüppedt a földbe.
Naeryndam sietve indult el Elminsterrel az egyik mohos ösvényen.
– Kezdesz elkápráztatni, ember, ahogy gondot viselsz más bajaira. Még a végén reménykedni kezdek, hogy félreismertük az emberi fajt.
– N-nem igazán tudok most beszélni. – próbált meg a herceg válaszolni fogai kocogásán keresztül. – A csókja... olyan hideg volt.
– Valóban... ha hozzád ért, akkor életet szívott el belőled, fiú. – mondta neki az idős elf. – Ezért szolgál most így ő is és a fajtája, de ne aggódj; a hideg elmúlik és többet nem kell tartanod Cormanthor egyetlen élőhalottjának az érintésétől sem egész életed során. Mármint ameddig az életed tart.
– Az életünk úgy tűnik, az elfekhez menekült. – mormolta Elminster, ahogy továbbhaladtak az ösvényen. A bokrok között ívesen formázott padok maradtak el mellettük és apró tavak.
– Igen, de én inkább a helyzetedre gondoltam. Beszélj ezután is olyan kifinomultan, ahogy a szellemlényhez szóltál, fiú, különben a halál mégis rád tatái ma éjjel.
A fiatal ember egy ideig csendben bandukolt az idős elf mellett.
– Le kell térdelnem az Uralkodó előtt? – kérdezte végül, ahogy két megcsavarodptt törzsű fa között néhány lépcsőfokhoz értek, melyeket fénylő növények világítottak meg.
– Ahogyan ő kívánja. – válaszolt az elf, ahogy sietség nélkül felléptek a kövekre.
Egy elf ült a levegőben egy kikövezett terecske közepén. Előtte egy nyitott könyv lebegett, mellette pedig keskeny üvegek egy tálon. Két bő köpenybe burkolózó elf állt mellette, tartásukból hatalom sugárzott. Lassan előresiklottak a levegőben, hogy Elminster és az Uralkodó közé álljanak és csak akkor lassítottak le egy kicsit, amikor meglátták az ember mögött az öreg mágust.
– Segítettél ennek a tiltottnak, hogy a figyelő utat adjon neki. – mondta az egyik mágus az öregnek úgy nézve el a fiú mellett, mintha az csak egy madárpöttyözte kőszobor lenne. – Miért? Miféle mód ez attól, aki oly sokáig hűen szolgálta a birodalmat? Büntetésért küldött a családod?
– Nem, Earynspieir. – válaszolt nyugodtan Naeryndam. – Nem büntetésért, hanem az Uralkodó ítéletéért jöttem. Az ember a törvényeinket szólította és túlélte, hogy most itt állhasson.
– Embernek nincs joga Cormanthor törvényeit szólítani. – csattant fel a másik mágus. – Csak a Nép lehet a birodalom lakója; elfek és elffélék,
– És hogyan ítélhetsz el egy embert, aki becsülettel jött, nem pedig háborúskodást szítva és elhozta Cormanthor egyik Házába a kiirát, hogy átadja azt a jogos örökösnek?
– Csak akkor hiszek az ilyesféle mesében, ha kétségtelen bizonyosságot kapok rá. – válaszolt Earynspieir. – Melyik az a Ház?
– Az enyém.
A rövid csendet, mely a szavakat követte, a székben ülő idős elf törte meg.
– Elég volt a szavak csatájából, uraim. Az ember itt van és ítélkeznem kell; hozzátok elém.
Elminster megkerülte az előtte lebegő mágust és az Uralkodó felé indult. Nem látta, ahogy a mágus megfordul és egy halálos varázst idéz rá, sem pedig azt, ahogy Naeryndam semlegesíti a mágiát a jogarából szólított erőkkel, melyeket már korábban készenlétbe helyezett az ilyen esetekre.
A második mágus hasonlóval próbálkozott, ahogy Elminster letérdelt az Uralkodó előtt, ő felemelte a kezét és a mágia, mely a fiú felé száguldott megdermedt a levegőben.
– Elég ebből, uraim. – parancsolta halkan. – Inkább nézzük ezt az embert. – Elminster tekintetébe fúrta szemeit.
El szája hirtelen kiszáradt. Az elf király szemei olyanok voltak, mintha a csillagos égre nyíló, sötét lyukak lettek volna. Szikrák csillantak fel a mélyén és mintha valami lerántotta volna egy sötét tóba, mélyre és még mélyebbre...
Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, összeszorította a fogait az erőfeszítéstói és próbált egyenes derékkal térdelni a köveken. Úgy érezte, mintha egy egész torony emelkedne a vállain és izzadtság kezdett gyöngyözni a homlokán.
Mögötte a három elf mágus összenézett. Még Ők sem voltak képesek ellenállni az Uralkodó hatalmának, amikor az elméjükre erőltette.
A hollófekete hajú ember állán végigfolyt egy izzadtságcsepp, ahogy sápadtan és remegve, de lassan sikerült felállnia. Tekintete még mindig az Uralkodó tekintetéhez volt láncolva.
– Ellenállsz nekem? – suttogta az idős elf.
Az ifjú ajkai fájdalmas lassúsággal mozdultak meg, ahogy próbálta megformázni a szavakat. – Nem – mondta végül óvatos hangsúllyal. – Megnyitom előtted a gondolataimat. Nem azt akartad, hogy felálljak?
– Nem – mondta az Uralkodó, és elfordította a fejét, hogy megtörje a tekintetbéklyót. – Azért küzdöttem, hogy a térdeiden maradj, és uralkodjam az akaratodon – megdermedt és szemei elkeskenyedtek. – Talán valaki más szól rajtad keresztül?
– Nagyuram! – kiáltott fel az egyik mágus és közéjük siklott. – Védekezned kellene ez ellen! Ki tudja, miféle halálvarázst használhatnak ellened ezen az emberen keresztül.
– Fogjátok el, ha kell – mondta az Uralkodó fáradtan. – Mind a hárman... és Earynspieir! Nem akarok véletlen „baleseteket”, amitől kitörhet a nyaka vagy megfagyhat a tüdeje. A jogarral fogom felfedni, hogy kit szolgál, a kiira tekintetében pediglen majd utána fogok olvasni az emlékeiben.
Egy tálca lebegett a fehér ruhákba öltözött elf keze ügyébe és ő felemelt róla valamit, ami leginkább egy vörösbor színű üvegbotnak látszott. Sima és egyenes, nem vastagabb, mint a legkisebb ujj. Túl törékenynek látszott ahhoz, hogy bárki is hozzáérjen.
El hirtelen azon kapta magát, hogy a levegőben lebeg mozgásképtelenül. Tudta mozgatni a szemeit, a torkát és a mellkasát, de minden más testrészét mintha láthatatlan vasak béklyózták volna meg.
Fény ébredt az üvegbotban és ugrott végig teljes hosszában. Az idős elf a bottal Elminster fejére mutatott, s mindketten nézték, ahogy a fénysugár kilép a tárgyból és kényelmesen El homloka felé indul.
Hideg száguldott végig a testén és az ujja hegyéig megrázta. Ahogy ott rázkódott a levegőben lebegve, először a saját fogainak kocogását hallotta, majd meglepett kiáltásokat az elfek felöl.
– Mi az? – próbálta kérdezni, de fagyott ajkain csak zavarodott gurgulázás jött ki. Azután hirtelen érezte, ahogy ajkai kiszabadulnak a hideg szorításából és megfordul – megfordítják – a levegőben, hogy szembenézzen egy ismerős arc szellemképével.
Nyugodt, fensőbbséges arc nézett rá némi érdeklődéssel a tekintetében. Szemei Elminsterre villantak, majd fényesebbek lettek.
– Ez az, akire gondolok, ember? – kérdezte halkan az Uralkodó.
– Szent Mystra – válaszolt neki Elminster. – Őt szolgálom.
– Ahogy gyanítottam. – mondta az idős elf zordan. Egy pillanattal később mindketten eltűntek, a lebegő szék és előtte a levegő üresen maradt.
A három mágus az üres székre bámult, majd egymásra. Earynspieir megpördült, hogy felnézzen az égre. Az óriási emberi arc éppen elhalványodott, jelenlétének ködszerű foszlányai nyughatatlan kígyókként tekeregve oszlottak el lassan.
Azonban amitől mindhárom elf megrémült és istenei nevét dadogta, az a mód volt, ahogyan a szépséges emberi arc lenézett rájuk és úgy tűnt, hogy mindegyikükre külön rá is mosolygott.
Néhány pillanattal később az arc teljesen eltűnt.
– Kétségtelenül az ember valamilyen trükkje. – sziszegte Earynspieir láthatóan megborzongva. Naeryndam csak a fejét rázta csendesen, de a másik udvari mágus Earynspieir karjára tette a kezét és előremutatott.
Újra megjelent az a bizonyos mosoly. Most nem volt körülötte arc, de mindhárom mágus tudta, hogy mit lát. És látni fogják majd emlékeik között, amíg meg nem halnak.
Ahogy mindhárman a lépcső felé fordultak és felsiettek azokon a kastély egyik bejárati ajtajához, újabb látnivaló késztette megállásra őket.
A kert egészében őrszellemek sokasága emelkedett ki a földből, hogy lássa az elhalványodó mosolyt. /
A KOROK BOLTOZATA
Valahol Cormanthor tündérvárosa alatt fekszik egy rejtett helyen a Korok Boltozata. Egy szent terem, ahol a Nép összes emlékezetét tároljuk, „Hagyd, hogy Mythal felemelkedjen és Myth Drannor elbukjon” mondja az egyik ballada és a Boltozat alatt ennek emléke is ott van. Csak kevesen ismerik az odavezető utat. Egyesek szerint a Boltozat nem más, mint a Srinshee kriptája. Szerintük az Úrnő iszonytató és őrült lénnyé változott az ősi mágiától, ami ott van, s a Boltozat az ő sírboltja. És vannak olyanok is, akik elismerik, hogy nem tudnak semmit a Boltozatról.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Enekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Evében adtak ki
Ezúttal nem volt köd, csak lilásfekete sötétség egy lágy, bársonyos érintés és Elminster érezte, hogy már máshol van.
A fehér ruhás elf ott állt előtte és fölöttük a csillagos eget felváltotta egy terem alacsonyan ívelő mennyezete. A boltozat kövein fénylő kristályok űzték el a sötétséget.
Az ember és az elf a legvilágosabb helyen állt; egy tisztább területen a kupolás terem közepén. A körkörös helység íves falában négy díszes boltív állt. Elminster kinézett az egyiken, majd a másikon – újabb kupolás termekbe.
Szűk ösvények vezettek az átjárókhoz, de azokon kívül minden helyet kincsek foglaltak el; aranyszín tengerből kiemelkedő szobrok és ládák, a felszínen apró szivárványokat visszaverő számtalan drágakővel.
A ládák hatosával emelkedtek a falak mellett és fényesre csiszolt, fém zászlórudakkal támasztották meg őket. Elminster közelében egy embermagas sárkány emelkedett színtiszta smaragdból kifaragva és egy ékkövekkel kirakott, elektrum-levelű, sardonixból megformázott fának dőlt. Athalantar hercege lassan körbefordult és tudván, hogy az Uralkodó őt nézi, próbált minél kifejezéstelenebb arcot vágni.
Több kincset halmoztak fel ebben az egyetlen teremben, mint amennyit egész eddigi élete során látott. A vagyon látványa kábító volt és ha ráfeküdne az egyik közeli halomra, akkor több lenne alatta, mint Athalaiuar összes tartaléka. A lába mellett az ösvény szélén egy akkora metszett rubin hevert, mint a feje.
Akarattal elszakította tekintetét a körülötte heverő gazdagságról, hogy a csendben figyelő Uralkodóra nézzen.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte óvatosan. – Én... tudom, hogy mi ez itt, de miért tartják a föld alatt? Ezek a drágakövek sokkalta szebben csillognának a napon.
Az idős elf egy mosollyal válaszolt.
– A Nép nem szereti a hideg fémet és csak egy keveset tart magánál belőle; olyasféle gondolkodás ez, amire a gnómok, az emberek és a törpék úgy tűnik, nem képesek. Vannak ékkövek, melyeket mágiánkhoz használunk; azokat magunknál tartjuk, igen. A többi különböző kamrákban rejtőzik. Ami az Uralkodóhoz és ezáltal egész Cormanthorhoz tartozik, az ide kerül. – Elnézett az egyik boltív felé. – Néhányan csak úgy nevezik; a Korok Boltozata.
– Mert már olyan régóta halmoznak itt fel kincseket?
– Nem. Amiatt, aki itt lakik és őrzi ezt az egészet. – Az Uralkodó üdvözlésre emelte a kezét és El megfordulva elnézett az átjáró felé, amerre az elf intett.
Egy alakot látott ott, a távolságtól kicsi és olyan vékony, mint egy kisebb oszlop. Egy nagyon is nemes tartású oszlop, mely inogva közeledett.
– Nézz rám. – mondta hirtelen az Uralkodó és Elminster megfordulva láthatta az elfek királyának felébredt hatalmát. Felemelkedett a padlóról és tehetetlenül lógott a levegőben a fehér ruhás elf kutató tekintete előtt. Emlékei leküzdhetetlenül törtek előre egy páfrányos mélyedésről, hátrahagyott varázskönyvéről, Iymbryl haldoklásáról és egy bizonyos jogarról.
Az Uralkodó ennél megállt, majd ijesztő sebességgel visszapörgette emlékeit vándorlására, a Hírnök Kürtjében történtekre és. a rablók támadására az erdei úton, végül a Hastarl melletti eseményekre, ahol... Mystra mosolygó arca jelent meg újra és elzárta az Utat az Uralkodó előtt. Rosszallóan megemelte egyik szemöldökét és az Uralkodó fejét rázva felnyögött az erőfeszítés fájdalmától.
Elminster hirtelen újra érezte a köveket csizmája talpa alatt.
Amikor felnézett, a valaha is látott legidősebb elf apró szemeit és ráncos arcát látta. Hosszú, ezüstfehér haja a köveket söpörte lábai körül – lábai körül, melyek több ujjnyira a padlótól lebegtek a semmiben – és bőrét mintha csak a csontjaira feszítették volna rá... csontjaira, melyek olyannyira formásak voltak, hogy inkább tűnt finoman megmunkált szobornak, mint ijesztőnek, holott El szinte látta a csontvázát.
– Eleget láttál? – kérdezte a nő gonoszkodó hangon és olyan kecsesen lejtett elé, mint egy táncos.
El lesütötte a szemét.
– Én... elnézést, hogy megbámultam. – mondta gyorsan. – Még sohasem láttam ennyire koros elfet.
– Csak kevesen émek meg ilyen magas kort, mint a Srinshee. – mondta az Uralkodó.
– A Srinshee?
A vénséges elf hölgy üdvözlő bólintással válaszolt. Azután oldalra fordulva kinyújtotta kezét valami láthatatlan fölé a levegőben, majd leült és egyik könyökére támaszkodott, mintha csak valami párnázott kanapén terülne el. Egy újabb varázslónő.
– Az ő történetét csak ő mondhatja el neked. – szólt ismét az Uralkodó és felkapta egyik kezét, hogy megállítsa az Elminsterből kibukó szavakat. – De előbb következzen az ítéletem.
Még mindig a padló felett lebegve arrébb sétált az ifjútól és visszafordult, hogy ismét szembenézzen vele. – Tisztességedben és becsületedben nem kételkedtem soha. Megsegítetted az Alastrarra Házat anélkül, hogy egyáltalán gondoltál volna valamiféle jutalomra, egyedül és olyan nemesen, mint egy Armathor... az emberek szavaival egy lovagja és polgára... Cormanthornak. Ezért szabadon engedlek és befogadlak.
– De...? – kérdezte Elminster folytatást szimatolva az elf hangsúlya alapján.
– De arra jutottam, hogy egy istennő küldött Cormanthorba. Amikor megpróbáltam kideríteni, hogy mi okból, mindig elzárta előlem az elmédet.
Elminster előbbre lépett és az elf szemeibe nézett.
– Megnyílok előtted és biztosítalak, hogy az igazat mondom, Nagyrabecsült Úr. – mondta.- Szent Mystra küldött ide, hogy „kitanuljam a mágia fortélyait”, ahogyan ő mondta és mert előre látta, hogy szükség lesz rám, „pont, nmikor ideérek”. Nem fedte fel előttem, hogy mikor, hogyan, ki által és mi okból lesz rám szükség.
A fehér ruhás elf bólintott.
– Nem kételkedem a hitedben, ember; ezt az istennőt képtelen vagyok kifürkészni. Elhiszem, hogy ezeket a szavakat mondta neked; bár megakadályozta, hogy kitapasztaljam igazi hatalmadat és valódat... és nekem van egy birodalmam, amit meg kell védelmeznem. Így hát kénytelen vagyok egy próba elé állítani téged.
Elmosolyodott.
– Azt hiszed, minden idegen embernek megmutatom a birodalom kincseit, aki a nyugati tengerektől idáig utazik és betör Cormanthorba?
A Srinshee felkacagott és hozzátette.
– Az elfek útjai érthetetlenek a legtöbb ember számára, de ez még nem azt jelenti, hogy bolondok vagyunk.
El egyikükről a másikra nézett.
– Miféle próbatételt terveztek? Nem igazán van már gyomrom újabb varázspárbajhoz vagy elmebirkózáshoz.
Az Uralkodó ismét bólintott.
– Ezt már tudom; ha ilyen lennél, akkor nem hoztalak volna ide. A jelenléteddel a Srinshee létezését kockáztatom és ezáltal a birodalom kincseivel játszadozom.
– Elég a hízelgésből, Eltargrim. – vágott közbe a varázslónő. – A fiú még a végén azt hiszi majd, hogy egy költő vagy és nem pedig vad harcos.
El az Uralkodóra nézett.
– Egy harcos? – A fehérhajú elf felsóhajtott.
– A magam idejében levágtam néhány orkot…
– Meg vagy ezer embert és egy-két sárkányt is. – vágott közbe ismét a Srinshee. Az Uralkodó fáradt mozdulattal intett.
– Majd akkor beszéljetek ilyesmiről, ha már nem vagyok itt. Ha túl sokáig maradok, akkor az udvari mágusok szétrobbantják a fél palotát, miközben engem keresnek.
A Srinshee elfintorodott.
– Azok a fiatal tökfejek?
Az Uralkodó elkeseredetten sóhajtott.
– Oluevaera, hogyan ítélkezzem efölött az ember fölött, ha megtörsz minden próbálkozást?
Az ősi varázslónő megvonta a vállait.
– Még az emberek is ismerhetik a valóságot.
– Csakugyan. – az Uralkodó hangja száraz volt, ahogy ismét Elminsterhez fordult. – Halld hát Cormanthor ítéletét; maradj itt egy holdon át és kutass, beszélgess az őrzőkkel tetszésed szerint. A Srinshee ellát majd élelemmel és amire még szükséged van. Az idő leteltével az udvar és én érted jövünk. Kötelezni fogunk, hogy válassz ki valamit az itt lévő dolgok közül.
El a fejét ingatta.
– És a veszélyes rész? /
A Srinshee felkacagott az ifjú hangsúlyának, hallatán.
– Még nincs itt a könnyelműség ideje, ifjú Herceg. – mondta az Uralkodó komolyan. – Ha nem a megfelelő dolgot választod – olyasmit, amit nem a megfelelőnek ítélünk meg –, akkor a büntetésed halál lesz. – Az alászálló csendben még hozzátette. – Gondolkodj el azon, ember, hogy mi lehet a számodra legmegfelelőbb dolog, amit itt fellelhetsz. Kívánom, hogy dönts jól.
Fény szikrázott fel hirtelen az Uralkodó teste körül. Tisztelgett a Srinshee felé, elfordult a fényben és eltűnt. A fény a mennyezet felé csapott, majd lassan elhalványodott.
– Mielőtt bármit is kérdeznél, fiatal uraság; egy hold egy hónapot jelent az embereknek. – mondta a Srinshee szárazon. – És nem, nem az anyja vagyok.
Elminster elvigyorodott.
– Megmondtad, hogy ki nem vagy... de megmondod azt is, hogy ki vagy?
Felkelt a levegőben, mígnem újra a fiú előtt állt.
– Én vagyok az Uralkodók tanácsadója, a titkos bölcsesség a birodalom szívében.
El ránézett a nőre és felbátorodott.
– És bölcs is vagy?
A vénséges varázslónő ismét felkacagott.
– Ah, végre egy éles eszű ember. – Kihúzta magát, szemei felvillantak és egy jogart idézett elő a semmiböl. – Nem.
Együtt nevettek fel és Elminster felé indult, aki azon kapta magát, hogy előrenyúl és belekarol a nő felkínált karjába.
A varázslónő ránézett.
– Nem vagyok olyan gyenge, amilyennek látszom, fiú. Ne próbálkozz semmivel, vagy ősféregként végzed.
El visszanézett rá.
– Ősféreg? – kérdezte habozva és körbepillantott, de nem látott semmi ilyesmit, csak kincseket mindenhol.
– A mögött az átjáró mögött – mutatott oldalra a Srinshee. – egy mélységféreg csontjai hevernek, ami felkapaszkodott ide és jól akart lakni. Fémet esznek, ahogy te is tudod.
A herceg a mutatott irányba nézett és a boltív úgy tűnt, mintha csontból lenne, gondolta... Újdonsült tisztelettel nézett vissza a varázslónőre.
– Szóval ha megtámadlak vagy ki akarok szökni innen, akkor egy ujjal elintézel. – Az idős elf megvonta a vállát.
– Talán. Nem hiszem, hogy ilyesmi történne, hacsak nem vagy ostobább vagy erőszakosabb annál, amilyennek látszol. – El bólintott.
– Nem hiszem, hogy az lennék. A nevem Elminster... Elminster Aumar, Elthryn fia. Athalantar, egy kis emberi birodalom hercege vagyok... vagy legalábbis voltam. Ez ott fekszik...
Az idős varázslónő bólintott.
– Tudom. Uthgrael már biztosan régónt halott. – Most El bólintott.
– A nagyapám volt. – A Srinshee értően előretolta az állat.
– Hmmm.
El rámeredt.
– Te ismerted a Szarvas Királyt? – A Srinshee ismét bólintott egyet.
– Egy... erélyes ember volt. – mondta mosolyogva. Az öreg varázslónőből kitört a nevetés.
Nem, ne gondolj semmi rosszra... bár néhány elf nővel megtörténik ez is. Néha azzal múlatjuk az időt, hogy az embereket figyeljük. Ha valaki érdekeset látunk... egy nagy harcost, mondjuk... akkor megjelenünk előtte a holdfényben és rávesszük egy kis vidám kergetőzésre az erdő mélyén. Néha ez egy törött nyakhoz vezet; némelyikünk pedig hagyja magát elkapni. Végigvezettem Uthgraelt a déli erdőségek felén a Nemes Erdőben, mígnem hajnalban összerogyott a kimerültségtől. Később, amikor már házas volt még egyszer megjelentem előtte, csak hogy lássam leesett állal.
El megrázta a fejét.
– Úgy látom, hogy hosszú holdat fokot idelent tölteni. – mondta a mennyezetet tanulmányozva.
– Úgy legyen! – kiáltott fel a varázslónő tettetett haraggal, azután felkacagott. – Te jössz. Miféle kártyákkal játszol, Elminsrer?
– Nem hiszem, hogy most éppen kártyáznunk kellene... – válaszolt Elminster dölyfös modorban.
A nő elkapta a tekintetét.
– Nos, – tette hozzá a fiú – Tolvajként töltöttem néhány évet Hastarlban és ott voltak azok a...
* * * * *
Elminster teljesen berekedt. Órákon át beszélgettek és amikor másodszor is köhögés lett úrrá rajta, a Srinshee felemelte a kezét.
– Elég volt. Biztosan elfáradtál már. Emeld fel annak a tálnak a tetejét. – mutatott egy ezüstbúrás tálcára egy vértezetkupacon, amely néhány nyolcszögletű érme között hevert. Valamiféle fakó fémből voltak, amilyet Elminster azelőtt még sohasem látott.
Úgy tett, ahogy a varázslónő mondta és a búra alatt gőzölgő szarvashúst talált mogyorószószban.
– Hogy került ez ide?. – kérdezte csodálkozva.
– Mágia. – válaszolt a nő gonoszkodva és felvett egy félig az érmék közé temetett kancsót. – Italt? – Elminster csodálkozva megrázta a fejét és érte nyúlt. A nő felé lökte a kancsót és az végigsiklött a köveken, majd egy lágy ívben a fiú kezébe ugrott.
– Köszönöm. – bólintott Elminster mindkét kézzel megfogva az edényt. A Srinshee megvonta a vállát és Elminster hirtelen valami hideget érzett a fején. Egy kristálypohár jelent meg a feje tetején.
– Mind a két kezed tele van. – magyarázta a varázslónő mosolyogva. El felhorkant, de amikor egy tál szőlő jelent meg az ölében tehetetlenül felnevetett. A nevetéssel járó rázkódástól megcsúszott alatta az érmék halma, amin ült és vele együtt végigömlött a padlón. Az egyik érme pörögve indult a saját útjára és Elmínster csizmájával rátaposva állította meg.
– Hamarosan már látványuktól is undorodni fogsz. – mondta az elf varázslónő.
– Nem akarok egyet sem megtartani. – válaszolt El. – Hol tudnám elkölteni egyáltalán?
– Igen, de mindet fel kell majd forgatnod, hogy megtaláld, amit alájuk temettek. A legjobb dolgokat érmékbe csomagolva tartom.
El rábámult, majd szótlanul elmosolyodott és az étel felé fordította figyelmét.
* * * * *
– Szóval mi vesz rá egy elf varázslónőt, aki Uralkodóknak ad tanácsot, mélységférgeket éget el és királyokat vezet be az erdő mélyébe, hogy elzártan éljen egy kamrában valahol a föld alatt? – kérdezte El, miikor teleette magát.
A varázslónő sokkal többet evett nála, és tálat tál után ürítve kijeiét nem mutatta, hogy megterhelte volna a gyomrát. Hátradőlt a levegőben (ilve és keresztbetette maga előtt a lábait. – Az érzés, hogy tartozik valahová.
– Tartozni valahová? A halottak aranyához és ékszereihez? – A nő némi tisztelettel nézett rá.
– Ravasz kérdés, ember. – Letette poharát valami láthatatlan asztalra a könyökénél és előredőlt. – Bár csak azért kérdezel ilyesmit, mert nem látod, hogy mit csinálok én itt. – Felvett maga mellől egy díszes ezüst karkötőt, melyet egy kígyó formájára csiszoltak. – Jól figyelj, Elminster. Azért van szükséged rám, hogy az Uralkodónak tetszően válassz és ezzel megmentsd az életed. Ez a karperec minden, amit Elvandaruil Herceg Cormanthorra hagyott miután háromezer évvel ezelőtt a Hullócsillagok tengerének hullámai közé veszett az Ambral Sziget közelében, amikor Vízmélyvára még meg sem született.
Elminster kihúzott egy csillogó lemezdarabot egy halom érme közül. Mind a négy sarkát kilyukasztották és apró szemű láncok lógtak róla sikóhal formájú ezüst medálokkal. A medálok smaragdokkal voltak kirakva és a csikóhalak szemét ametisztből csiszolták.
– És ez?
– Chathanglas Siltar melldísze, aki a Folyók És öblök Urának nevezte magát mielőtt Cormyr emberbirodalmát megalapították volna. Tudtán kívül egy alakváltót vett feleségül és iszonytató ivadékaik még ma is a Borostyánvölgy vizeiben kísértenek, amit az emberek Elhagyatott Mocsárnak neveznek.
El előredőlt.
– Az utolsó kavics történetét is ismered itt?
A Srinshee megvonta a vállait.
– Természetesen. Mi jó van a hosszú életben és a tiszta emlékezetben, ha nem használod?
El csodálkozva ingatta a fejét. Csak kis idő múlva szólalt meg újra.
– Bocsáss meg... de akik ezeket a dolgokat alkották vagy viselték nem lehettek mind a családod tagjai... Siltar sem elfeknek adott életet, például. Akkor mihez tartozol... érzésed szerint?
– A vérem birodalmához és a Néphez. – válaszolt a varázslónő nyugodtan. – Oluevaera Estelda vagyok, utolsó a családomból. Felülemelkedtem a Házak vetélkedésén és egész Cormanthort a véremnek tartom. Ez adott erőt, hogy sokáig éljek és még tovább, miután első szerelmem meghalt.
– Mennyire vagy akkor magányos? – kérdezte gyorsan Elminster és előrehajolt, hogy a mély szemekbe nézzen.
Az idős elf állta a tekintetét. Szemei olyanok voltak, mint kék lángok a viharos égen.
– Sokkal kifinomultabb vagy és sokkal tisztábban látsz, mint sokan a fajtádból, akivel valaha is találkoztam. – válaszolta csendesen. – Lassan kezdem azt kívánni, bárcsak ne az Uralkodó ítélete miatt lennél itt.
El széttárta a karjait.
– Én is szívesebben lennék itt kellemesebb okból. – mondta mosolyogva.
A Srinshee egy mosollyal válaszolt.
– Nos, akkor jobb lesz, ha kijövünk egymással valahogy. Húzd ki azt a kardot ott, a térdednél és elmondom a család történetét, amelyik viselte...
* * * * *
A történet több órán át tartott és végül a nő egy kérdéssel fejezte be.
– Nem innál meg velem egy éjréti teát?
El felnézett.
– Ha nem csak gombából van, akkor szívesen.
– Nem, más is van benne. – válaszolt a varázslónő és ősszenevettek. – Igen, van benne gomba és nem, nem ártalmas vagy nem külöbözik attól, amit a kényes hölgyek iszogatnak Cormyr és Chondat kastélyaiban. – tette hozzá.
– Úgy érted, olyan, mint a konyak? – kérdezte El ártatlanul és megnyalta ajkait. Újra felkacagtak.
– Csinálok valamennyit magunknak. – válaszolta a varázslónő felkelve láthatatlan heverőjéről. Azután elindult és visszanézett Elminsterre, aki éppen egy – mellvértet próbált meg türelmesen kibányászni egy halom érme alól. Egyszerű rézből kovácsolták, ami olyan vastag volt, mint a hüvelykujja és női viselet volt egy üvöltő oroszlánnal a mellek között. – Te sohasem alszol, ember? – kérdezte.
El felnézett rá.
– Igen, kicsit elfáradtam, de nincs szükségem alvásra.
– Ez olyasvalami, amit az istennőd adott?
El bólintott és a mellvértre meredt.
– Ez az oroszlán. – mondta. – A szemei a nyelvén vannak és...
Az eltűnt elf birodalom, Larlotha régóta halott Eldratha Királynőjének mellszobra szilárd márványból volt, magassága alig akkora, mint El karja. Repülve jött és lágy ívben csapott le El jobb füle mögé. Még csak észre sem vette, hogy leütötték.
Szörnyű fejfájással ébredt. Úgy lüktetett, mintha valaki egy tőrt döfött volna a jobb fülébe, azután kihúzta volna, csak hogy újra beleszúrjon. Ki, be, ki, be. Arrrgh.
Nyögve körbefordult és hallotta, ahogy az érmék megroppannak alatta, ahogy elcsúsznak egymáson. Mi történhetett?
Tekintete megállt a soha nem változó, mozdulatlan fényeken. Ékkövek, melyeket a boltozatos mennyezetbe foglaltak. Igen – a Korok Boltozatában van. Csak ő és a Srinshee maradtak itt miután az Uralkodó közölte, hogy próbára teszi és valami neki tetszőt kell kiválasztania a kincsek közül.
– Hölgyem? Hölgyem... uh... Srinshee? – kérdezte egy újabb nyögéssel kísérve szavait. A beszédtől újult erővel kezdett dobolni fejében a fájdalom. – Hölgyem... Oluevaera?
– Itt vagyok. – válaszolt neki egy gyenge suttogás és odafordult.
Az idős varázslónő megtörten feküdt egy halom érmén. Ruhája lépett volt és testéből lassú füstcsíkok szálltak a mennyezet felé. Testéből, mely majdnem teljesen meztelenül feküdt ott, felfedve a számtalan ráncot, de látszólag sértetlenül. El arra mászott és próbálta megtartani a fejét.
– Hölgyem? – kérdezte. – Megsérültél? Mi történt?
– Megtámadtalak. – válaszolta gyengén. – És megfizettem az árát.
Elminster dermedten bámult rá.
– Te...?
– Ember, szégyenkeznem kell. – folytatta a varázslónő remegő alltakkal. – Ennyi idő után találtam egy barátot és eldobom magamtól a hirodalom iránti hűségből... és úgy tűnik, hogy rosszul döntöttem.
El fájó fejét a Srinshee mellett pihentette az érméken és a szemeibe nézett. A nő könnyezett. – Hölgyem, – kezdte szomorúan. – az isteneink nevére, mondd el mi történt!
A varázslónő kétségbeesetten nézett a tekintetébe.
– Amit tettem az megbocsáthatatlan.
– És mi volt az? – kérte El a folytatást egy olyan mozdulat kíséretében, mely fáradtan támasztotta alá szavait.
A nő majdnem elmosolyodott, ahogy szomorú hangon válaszolt.
– Eltargrim megkért, hogy próbálkozzam meg azzal, amivel neki nem sikerült boldogulnia; olvassak ki mindent, amit csak tudok az elmédből, amíg alszol. De idővel elmúlt egy egész nap és egy éjszaka és mi még mindig a kincsek történetéről beszélgettünk, az álmosságod legkisebb jele nélkül. Ezért kérdeztem tőled, hogy szoktál-e aludni.
El bólintott, érmék csúsztak meg az arca alatt.
– Mivel ütöttél le?
– Larlothai Eldratha mellszobrával. – mormolta. – Elminster, bocsánatot kérek.
– Ahogy én is – próbálta a herceg kifejezni amit érzett. – Meg tudja szüntetni az elf mágia a fejfájást?
– Oh! – sóhajtott fel amaz és bosszúsan az ajkaihoz kapta két ujját. – Itt? – nyúlt ki ugyanazzal a két ujjal és érintette meg a fiú fejének oldalát, majd mormolt valamit.
Mintha hűvös forrásvizet öntött volna valaki a nyakába, a fájdalom semmivé foszlott.
Elminster köszönetet suttogott és lentebb csúszott az érméken, mígnem újra a padlón ült.
– Szóval dolgozni kezdtél az elmémmel miután leütöttél és...? – Hirtelen visszaemlékezve idegesen felkelt és a nő fölé hajolt. – Hölgyem, füstöltél! Megsérültél?
– Mystra már várt rám, ahogyan az Uralkodóra is. – kezdte a Srinshee egy mosoly árnyékával az ajkain. – Vigyáz rád, ifjú ember. Kidobott az elmédből és azt mondta elhelyezett odabent, egy varázslatot, ami porrá robbanthatja a kutakodókat.
El a varázslónőre bámult, majd hirtelen elmerült elméjében és megkereste a helyet, ahol tudomása szerint egy ideje már egyetlen varázslat sem hevert. Már érezte, hogy tennie kellene valahogy ez ellen. Varázslatok nélkül és a drágakő nélkül teljesen védtelenül maradt a büszke elfek között.
Igen, ott volt. Egy halálos mágia, amit azelőtt nem ismert – olyan hatalmas és olyan egyszerű! Egyetlen érintés és az elf vér felforrt a testben, csupán némi port hagyva maga után, megkerülve vértezetet és védelmező mágiát egyaránt...
Megborzongott. Ez egy gyilokvarázs volt.
Amikor érzékeivel visszatért az elméjéből, hűvös ujjakat érzett a csuklója körül, akkorákat, mint egy gyermeké. Az ujjak hűvös és lágy bőrre szorították a kezét.
Lenézett. A Srinshee kiszabadította a mellkasát és rászorította a fiú kezét.
– Hölgyem, – kezdte a nő szomorú szemeinek kék lángjába nézve. – mit...?
– Használd azt a varázslatot! Nem érdemlek többet.
El óvatosan kiszabadította a kezét és visszahúzta a varázslónő mellkasára, ami a ruhájából maradt.
– És mit akart még tenni velem az Uralkodó? – kérdezte kétségbeesésében gúnyosra sikeredett szavakkal. – Ez a baj a ti tragikus fajtátokkal... nem gondolkodtok el azon, hogy mi fog következni!
Elmosolyodott és látta, hogy a másik is hasonlóval próbálkozik. Egy lélegzetvételnyi idő múlva, amikor könnyek törtek elő az idős szemekből, rádöbbent, hogy a nő eddig is a sírással küzdött.
Hirtelen előrehajolt és egy csókot nyomott a nő arcára.
– Megbocsáthatatlan, amit cselekedtél, valóban. Ígértél egy teát... és én még mindig arra várok!
A varázslónő nevetni próbált, de hangosan zokogni kezdett. El megpróbálta az ölébe venni és úgy érezte, mintha egy síró gyermeket tartana a karjaiban. A nő nagyon könnyű volt.
A varázslónő még mindig zokogva fonta a nyaka köré a karjait, amikor két csésze gőzölgő tea jelent meg a herceg orra előtt a levegőben.
* * * * *
Elminster már nem volt képes számon tartani, hogy hányféle dologra gondolt. Volt egy korona, amely megjelenítette a viselőit fiatal alakjukban és egy pár kesztyű, amely képes volt újraformázni a tépett húst az érintésével. A Srinshee a neki tetsző dolgokat félretette egy ládában a központi kupola alatt, de már legalább a huszadiknál tartottak és a varázslónő egyre szomorúbb tekintettel nézett rá.
– El – mondta, miközben félrelökte egy elf hős, Hosszúnyilú Erglareo furulyáját –, fogy az időd.
– Tudom. – válaszolta a fiú röviden. – Ez mi?
– Egy köpeny, amely eltünteti a sérüléseket egy megkínzott növényről. Az elf mágus, Raeranthur hagyta ránk...
A fiú már a láda felé tartott, ahol az eddig kiválasztott dolgokat tartották. Estelda Úrhölgy elcsendesedett és szomorúan figyelte. Nem mert segíteni neki még csak néhány érme félrecsúsztatásával sem, mert attól tartott, hogy az egyik mágus az ember vérére éhezve figyelheti őket.
Elminster fáradt tekintettel ment vissza hozzá.
– Mennyi időm maradt még? – kérdezte.
– Talán tíz lélegzetvételnyi – válaszolta a varázslónő halkan. – vagy húsz. Attól függ, hegy mennyire mohón kapkodod.
– A halálomig. – mormolta magában a herceg és előredőlt. Talán csak véletlen volt, hogy a nő már háromszor is rátámaszkodott arra a kristályra az utóbbi percekben?
– Mi ez? – kérdezte felkapva a követ.
– Egy kristály, melyen keresztül láthatóvá válik bármely vízfolyam kanyargása a birodalomban; a föld felett és alatt egyaránt. Minden alkalommal, amikor beletekintesz, egyre tisztábban mutatja a hódgátakat, férgeket és egyéb okait a folyam betegségeinek. – válaszolt a Srinshee gyorsan, szinte lélegzetet sem vett közben. – A Clatharla Ház készítette, amely már elbukott a...
– Elteszem. – morogta Elminster és megint elindult a láda felé. Félúton megállt és belerúgott egy kardmarkolatba, mely egy kincshalomból emelkedett ki. – Ez?
– Egy kard, ami kettészeli a sötétséget és az árnyaknak nevezett élőhalottakat. Bár azt hiszem a haragosak és egyéb szellemlények ellen is használható...
Elminster intett egyet és folytatta útját a láda felé. A Srinshee elvette tőle a felékszerezett köpenyt és magára kanyarította – az lecsúszott egyik idős válláról –, s felsóhajtott. Bármelyik pillanatban itt lehetnek...
És megérkeztek. Egy hangtalan villanás kíséretében a központi kupola alatt és El hirtelen azon kapta magát, hogy barátságtalan tekintetű elf varázslónőkkel néz szembe. Hatan voltak, mindegyikük kezében egy-egy jogar volt és őrá mutattak vele. Apró szikráik pislogtak és szaladgáltak a halálos tárgyakon. Az átjárón keresztül Elminster látta, hogy a Srinshee felé jön. A nő csettintett egyet ujjaival és kezében egy hetedik jogar jelent meg célra tartva.
Tudván, hogy ki várja a másik irányban, lassan hátat fordított neki. A hatalmasok mindig is kedvelték a hatásos belépőket. Két varázslónő mögött az idős elf állt fehér talárban, szemei, mint két csillagokkal teli tó. A nők lágyan oldalra léptek, hogy helyet csináljanak neki a halálos gyűrűben. Az Uralkodó.
– Üdvözlet, Nagyrabecsült Uram. – mondta Elminster és finoman beletette a kezében tartott kristálygömböt a ládába.
Az elf lenézett a benne lévő kincsekre és megemelte egyik szemöldökét. Gondoskodó dolgok és nem harcban használhatóak. Hangja szigorú volt, amikor megszólalt.
– Arra utasítottalak, hogy egyetlen dolgot válassz ki az összesből. Lássuk, mennyire találékonyan döntöttél!
Elminster meghajolt, majd az Uralkodó elé sétált és széttárta üres kezeit.
– Nos? – kérdezte az elf.
– Választottam. – mondta El csendesen.
– Úgy döntöttél, hogy semmit sem hozol elém? – kérdezte dermedten azt Uralkodó. – Ez a gyávák útja, akik csak a halált akarják elkerülni.
– Nem. – válaszolt Elminster komoly hangon. – A legértékesebb dolgot választottam a Boltozat alól.
A jogarok a levegőben lógva vették körül és mögöttük a varázslónők legjobb tudásuk szerint varázslatokat szőttek mágikus energiákból. El lassan körbefordult és egyik szemöldöke megemelkedett a suttogva mormoló kórus hallatán. Csak a Srinshee kezei maradtak nyugodtak. Jogarát a homlokához érintve elgondolkodóan és idegesen nézett.
Azután varázslatok zuhantak Elminster Aumar testére, kétségbeesetten tapogatózva elrejtett tárgyak vagy álcázó mágia után. A varázslónők egymás után az Uralkodóra néztek és a fejüket rázták; nem találtak semmit.
– És mi a legértékesebb dolog? – kérdezte végül az Uralkodó és két varázslónő lassan elébe lépett, hogy élő falat alkossanak előtte. Jogaruk ismét a kezükben volt.
– A barátság. – válaszolta Elminster. – A kölcsönös tisztelet és a gyengédség egy bölcs és nemes hölgy irányában. – Megfordult, hogy szembenézzen a legidősebb varázslónővel és mélyen meghajolt, ahogy egy követ teszi az emberek birodalmának azon királya előtt, akit szívből tisztel.
Az elfek Elminstert bámulták és egy hosszú pillanat múltán a Srinshee viszonozta a meghajlást. Szemei valamitől csillogtak, ami könny is lehetett.
Az Uralkodó szemöldöke megemelkedett.
– Sokkal bölcsebben választottál, mint én tettem volna. – mondta. Az udvari varázslónők közül többen is kábultan pislogtak. Rémült meglepetés okozta nyögések jöttek körükből, amikor az Uralkodó meghajolt az ember előtt. – Megtisztelve érzem magam, hogy úgy üdvözölhetlek tündérbirodalmamban, mint a Nép bármely tagját. Légy egy Cormanthorral.
– És Cormanthor is egyé válik majd veled. – kántálták a varázslónők egyszerre. Többüknek is tompa ijedelem volt a hangjában. Elminster az Uralkodóra mosolygott, de elfordult és megölelte a varázslónőt. Könnyek csillogtak az öreg arcon és Elminster egy csókot nyomott mindkét oldalra.
Azután bársonyos sötétség borította el és csak egy hatalmas, fényes teremben foszlott le róla, ahol számtalan elf várta a végkifejletet és az Uralkodó mágiája előreengedte a kántálást.
Cormanthor Udvarának hitetlenkedő arcai között mindenki kiválóan hallhatta az elismételt szavakat; – És Cormanthor is egyé válik majd veled.
Armathor
MINDEN TÓ HOZZÁ TARTOZIK
Amikor Elminster először látta, Cormanthor a dölyfös előkelőségek, az intrika és az elutasítás városa volt. Olyan hely, valóban, mint a legbüszkébb embervárosok.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
Mire Ithrythra legújabb csizmájában a tóhoz ért a fák övezte ösvényen, az összejövetel már javában elkezdődött.
– De őszintén, legnemesebb! – mondta valakinek Duilya Evendusk elég hangosan, hogy még a föléhajló fa levelei is megrázkódtak. – Nem érdekel, hogy mit mondanak az időseitek! Az Uralkodó megőrült! Teljesen megőrült!
– Jobban kellene ismerned az örületet a legtöbbünknél. – mormolta magában Ithrythra és letette poharát egy lebegő tálcára, hogy kicsatolja csizmáit. Megkönnyebbülés volt kilépni belőlük. A hegyes sarok mutatta, hogy rangban a szolgák felett van, de nagyon törte a lábát.. az emberi divat legalább annyira őrült, mint amennyire az emberek szemtelenek.
Ithrythra felaggatta csipkés köpenyét egy faágra és addig rázta alsóneműje kézelőjét, amíg az a megfelelően nem lógott. Leellenőrizte tükörképét az egyik tölgy alá felakasztott üvegben, egy ovális tükörben, mely magasabb volt, mint ő.
Ahogy az eszköz mélyén rejlő, halvány örvénylésbe bámult, eszébe jutott, amit Cormanthor hölgyei néha egymás közt suttogtak. Állítólag ez a tükör valaha kapuként szolgált a Tornglara uraknak, hogy átléphessenek az emberi városok koszos és sötét utcáira. A Tornglara Ház az emberekkel üzletelt és ez egész Cormanthort megbotránkoztatta. Hölgyeik pedig mostanra...
Összeszorította ajkait a gondolatra és vágott egy grimaszt. Alaglossa Tornglara csak a divatot kereste, a divatot és nem többet...
Ithrythra rámosolygott a legendás tükörre. Új hajviselete még tartotta oldalt a hurkot. Kemény fonatba tekerték, hogy jelképezze Háza címerét, a lantot. Fülei büszkén meredtek fel, hegyüket apró ékkövekkel rakta ki. Elfordult, hogy végigmérje testét is előbb az egyik oldalon, majd a másikon. Pózolt, majd egy csókot fújt a levegőbe a tükör felé. Nem rossz.
Minden negyedik napon a délebéd után az öt Ház hölgyei összegyűltek a Szatírtáncos Tavánál egy soktornyú lak belső kertjeiben, amely valaha a Tornglara Ház tulajdona volt. Mindig a legmelegebb tóban fürdöttek, melybe az alkalom tiszteletére fűszeres rózsavizet öntöttek és nyári mentás bort szürcsölgettek közben magas, kecsesen ívelt poharakból. Cukrozott gyümölcsöt szemezgettek és körülöttük a híres Tornglara indák virágait csodálták. A valódi ok, amiért a hölgyek rendszeresen összegyűltek nyilvánvaló volt; a pletykálkodás.
Ithrythra Mornmist csatlakozott csevegő társaihoz, megszokott csendes mosolyával fogadva a köszönéseket. Ahogy a víz simogató melegétol felsóhajtva beleeresztette hosszú lábait a tóba észrevette, hogy még csak az ő pohara nem ürült ki. Vajon hol lehetnek a szolgák?
A háziasszony észrevette Ithrythra rosszalló tekintetét és beszélgetés közben megállva közelebb hajolt hozzá.
– Elküldtem őket, kedvesem. Ezúttal nekünk kell megtöltenünk a poharainkat... de nem minden nap beszélgetünk a korona elárulásáról!
– Elárulni a koronát? Miféle bánásmódot gyakorol az Uralkodó? Az az elf már túl öreg, hogy ne menjen el az esze vagy az ereje! – kiáltott fel Ithrythra. A hölgyek körülötte felnevettek.
– Oh, egy kicsit le vagy maradva, Ithrythra! Biztosan a szobádban töltőd a napjaidat és gombákat nevelsz minden idődben! – mondta Duilya Evendusk metszően; Alaglossa Tornglara már kinyomta volna a szemeit egy ilyen éle miatt.
– Nos, legalább bebizonyítom az idősebbeknek, hogy tudok dolgozni, ha kell. – válaszolt Ithrythra. – És így nem vagyok felesleges a Házam számára... ki kellene próbálnod egyszer, kedvesem... vagy inkább nem is, gyanítom, hogy nem...
Cilivren Doedance, mindőjük közül a legudvariasabb és a legcsendesebb, halkan felkuncogott a pohár felett, amit éppen megtölteni készült, s végül úgy döntött az lesz a legjobb, ha gyorsan leteszi. Egy lebegő tálcán hagyva poharát megfordult és az üveget is visszatette megszokott helyére, a víz szélébe a bokrok között.
– Már az egész várost bejárta a szóbeszéd. – magyarázta nyugodtan. – Az Uralkodó kinevezett valamiféle embert a birodalomban armathor-nak! És ráadásul egy férfit! Egy tolvajt, aki ellopta a kiirát az Első Ház örökösétől, betört az épületébe, hogy varázslatokat lopjon és megbecstelenítse a hölgyeket!
– Ez nem a Starym Ház volt, ugye? – kérdezte Ithrythra szárazon. – Sohasem kelt még akkora ellenségeskedés az öreg Eltargrim és legdölyfösebb Házunk között, mint mostanában.
– A Starym Ház ezer nyárral régebben kezdte szolgálni Cormanthort, mint egy bizonyos Ház, amit most meg tudnék nevezni. – szólalt meg mereven Phuingara Lhoril. – Azok a valódi cormanthori nemesek egyáltalán nem érzik túlzónak a büszkeségüket.
– Cormanthor valódi nemesei egyáltalán nem éreznek büszkeséget. – válaszolt Ithrythra selymesen.
– Oh, Ithrythra! Mindig szurkálsz minket, mintha a nyelved egy kard lenne! Nem értem, hogy az urad mit lát még benned! – mondta kicsinyesen Duilya Evendusk felidegesedve azon, hogy kicsúszott a figyelem középpontjából.
– Én hallottam, hogy mit. – Alaglossa Tornglara csendesen szemlélgette a fák lombjait és Ithrythra elpirult, amikor a többi hölgy felkuncogott. Duilya hozzátette saját elismerő kaffogását és mozgolódni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet. A mai napon füleinek hegye majdnem lehajlott a számos rátűzött drágakőtől.
– Büszkeség ide vagy oda, nem a Starym ház volt az, – vette fel újra a beszélgetés fonalát izgatottan. – hanem az Alastrarra. Az udvarban azt beszélik, hogy mindkét udvari mágus legszívesebben kihívná kardviadalra a vén Eltargrimet Corellon oltára előtt, minthogy hagyjanak egy embert Cormanthorban sétálgatni... nem szólva arról, hogy ráadásul armathori címet kapott! Néhány ifjabb armathor, akik nem a Házak lordjai, a palotába gyűltek és készek darabokra törni fegyvereiket, hogy a szilánkokat az Uralkodó elé szórják. Az egyikük állítólag egyenesen Eltargrim felé dobta a kardját!
– Szóval meddig tart majd, – kezdte fennhangon Ithrythra. – mire ez az ember összefut valami... balesettel? «
– Nem olyan sokáig, ha az udvar öregeinek véleménye bármit is számít még. – folytatta Duilya csillogó szemekkel. – Ha szerencsénk van, akkor valaki kihívja majd az udvarban... és meg kellene idéznünk néhány távolbalátó varázslatot, hogy végignézzük, amint széttépik!
– Mennyire kifinomult. – mormolta Cilivren olyan halkan, hogy csak Alaglossa és Ithrythra hallotta. Duilya a saját szavain kacarászva észre sem vette a közbeszólást.
– Azután pedig, – folytatta ugyanazzal a lendülettel. – az Első Ház hívhatna egy Vadászt századok óta először, hogy szarvassá változtassa az Uralkodót és le vadászhassák! És persze kineveznénk a következő Uralkodót! Milyen izgalmas is lenne! – belelovallva magát saját elképzeléseibe nem is gondolt pohárra, amikor felkapott egy üveget és belekortyolt.
Megpördült, rázkódva és gurgulázva elmerült a vízben.
– Az istenekre, kedvesem! Nehogy megfulladj itt nekünk! – kapta el Phuingara. – A végén még idejönnek az uraink és számon kérik, hogy mi vetélkedő Házakról beszélgetünk az ő jóváhagyásuk nélkül!
Ithrythra mélységes megelégedést érzett, amikor hallotta Duilya köhögését. Ékszerek lebegtek a víz tetején és csilingelve koccantak neki nz egyik lebegő tálnak.
Alaglossa keskenyen a Mornmist Ház nemes hölgyére mosolygott és Ithrythra ebből tudta, hogy házigazdájuk észrevette a tehetséges csapást. Azt is kiszűrte abból a mosolyból, hogy a Tornglara hölgy hallgatásának később kétségtelenül meglesz az ára is.
– Ugyan, ugyan, nemes hölgy. – mondta Alaglossa és nagyvonalúan rtikarolta az Evendusk Ház Hölgyét. – Jobban vagy már? Borunk édessége sokakkal elfeledteti, hogy mennyire erős. Erősebb, mint az a bizonyos „háromgombás”, amiről uraink annyit tudnak vitatkozni.
– Oh! – morrant fel Phuingara. – Neked is van belőle valamennyi, ugye?
Alaglossa odafordult és csendesen ránézett a Lhoril Ház hölgyére olyan tekintettel, melyben apró tőrök pörögtek és szikráztak. Phuingara csupán elmosolyodott és azt kérdezte:
– Nos? Milyen is?
– Úgy érted, hogy szeretnéd tudni mi az, amitől a lordok az oszlopoknak támaszkodva vagy éppen a padlón fetrengve vihognak és próbálnak krzet rázni egymással örök barátságuk jeléül? – kérdezte hirtelen Cilivren nevető hangon. – Hát az íze, az szörnyű!
– Te már ittál háromgombást? – kérdezte Phuingara hitetlenkedve. Cilivren macskaszerű mosollyal válaszolt a Lhoril Hölgynek. – Némelyik lord nem hagyja ki a hölgyeket minden mulatságból.
A többiek mind – még a köhögő Duilya is – úgy néztek a Doedance Úrhölgyre, mintha az hirtelen plusz fejeket növesztett volna.
– Cilivren, – kezdte Duilya, amikor újra szóhoz jutott. – sohasem gondoltam volna rólad...
– Hát itt van a probléma. – csattant fel Ithrythra. – Sohasem gondolkodsz!
A szájak tátva maradtak a tóban, de még mielőtt Duilya képes lett volna uralkodni haragján vagy visszavágni, Ithrythra Mommist előrehajolva az arcába sziszegett. – Hallgass, Evendusk Úrhölgy! Hogyan képzelnéd el egy új Uralkodó megválasztását? Olyan izgalmas lesz, hogy már alig várod, ugye? Ugyanezt ereznéd akkor is, amikor az új Uralkodó kinevezése mérgezést hoz, párbajokat az utcán és éjszaka a tornyaikban dolgozó mágusokat, aki a város felett a távolból küldözgetik egymásra a gyilkos varázslatokat? Ember ide vagy oda és legyen bár Eltargrim egy gyengeelméjű idióta, vagy te halsz meg előbb vagy gyermekeidet látod majd kitekeredett végtagokkal feküdni valamelyik utcán. Szövetségek kötődnek és a város nagy része örökre elpusztul. Azután akár az összes ember itt járhat és fosztogathat a csontjainkat kerülgetve!
Nehezen vette a levegőt és ökölbe szorított kezét felemelte haragjában. A négy másik arc döbbenten bámult vissza rá, amikor körülnézett. Hát tényleg nem látják?
– Az istenek vigyázzanak ránk! – folytatta a Mommist Úrhölgy remegő hangon. – Én is ijesztőnek találom az ötletet, hogy egy ember járjon Cormanthor utcáin. Azonban ha kellene, az ágyamba fogadnám azt az embert és szolgálnám életem végéig, ha ezzel megóvhatom a birodalmat attól, hogy saját magát tépje szét!
Leeresztette öklét maga mellé és szinte üvöltve folytatta.
– Azt hiszitek, hogy Cormanthor hatalma és nagyszerűsége érinthetetlen? Meddig még? A lordok még arról beszélgetnek, hogy miféle hőstetteket vitt végbe az apjuk apja, amikor a világ még fiatal volt és puszta kézzel küzdöttünk egy-egy sárkány ellen több holdon át. Közben a fiaink már olyan gyengék, hogy képtelenek állva maradni, miután magukba döntöttek egy fiaska háromgombást! Minden nyárral egyre beljebb merészkednek az emberek az erdőinkbe baltáikkal és évről-évre erősebb mágiájukkal. Kalandozóik egyre bátrabbak és erősebbek lesznek és járőreink már most is minden évben elveszítik néhány tagjukat!
Alaglossa lassan bólintott, arca sápadt volt. Ithrythra mély levegőt véve nyugtatta le magát annyira, hogy suttogva tegye hozzá:
– Nem hiszem, hogy városunk csodálatos tornyai még állni fognak, amikor meghalok. Hát egyikőtök sem aggódik emiatt?
A szavait követő csendben Ithrythra Mornmist felkapott egy üveget és hosszan kortyolt a mentaborból, lassan és határozottan engedv le a torkán az italt, közben a többiek bámulták.
– Igaz. – mondta Duilya kelletlenül nevetgélve, amikor látta, hogy a Mornmist Úrhölgyre nem hat a bor és félredobva az üres üveget egy másik fűszeres itallal telt alkalmatosságból óvatosan újratölti a poharaikat. – Azt hiszem, hogy vad képzelgésekbe lovallod bele magad, llhrythra... szokás szerint. Cormanthor veszélyben lenne? Ugyan már, ki veszélyeztetne minket? Éppen elég varázslatot ismerünk, hogy bármennyi barbárt átváltoztassunk... gombákká az italainkhoz!
Csak ő nevetett fel, de vidámsága hamar elhalványodott a többiek csendességétől. Körbefordult és Phuingara előtt állt meg végül támogatásért. – Te nem így gondolod?
– Azt gondolom – kezdte Phuingara lassan –, hogy azért pletykáljuk átt az egész napot itt, mert nem szeretünk vagy nem merünk ilyesmiről bmélni. Hallgass meg, Duilya: nem értek egyet Ithrythra összes félélmével, de az, hogy egyikünk sem beszélt még ennyire nyíltan vagy mert nem szeretünk ilyesmit hallani, az még nem azt jelenti, hogy téved! Ha nem hallottad az igazságot a szavaiban, akkor javaslom kérd meg nngyon szépen, hogy ismételje el... és ezúttal figyelj jobban.
És ezekkel a szavakkal a Lhoril Úrhölgy elfordult és súlyos csendet hagyva maga mögött kimászott a tóból.
– Várj! – kapta el Alaglossa Phuingara egyik nedves csuklóját. – Maradj még!
A Lhoril Úrhölgy lángoló szemekkel fordult háziasszonya felé.
– Hölgyem, minden isten áldjon meg, mert jól bánsz velem.
A Tornglara Úrhölgy kurtán bólintott
– Ithrythra igazat szólt. – mondta komolyan és kicsit előredőlt. – Ez a dolog túl komoly ahhoz, hogy egy legyintéssel elintézzük és tovább viccelődjünk miközben körülöttünk a várost lerombolja ez az ember. Rá kell vennünk az urainkat, hogy elismerjék; ez az egyetlen ember is belső árulásokhoz és párbajokhoz vezethet, ha miatta megdől a trón.
– Az én uram sohasem hallgat meg. – suttogta kétségbeesetten Duilya Evendusk. – Mit tehetnék?
– Vedd rá, hogy hallgasson meg. – mondta neki Cílivren. – Vetesd észre magad és vedd rá, hogy figyeljen rád.
– Csak akkor képes erre, amikor...
– Akkor hát, kedvesem, – vágott közbe Phuingara metsző hangon – itt az ideje, hogy egy kicsit nagyobb erőfeszítéseket tégy. Alaglossa, jól tetted, hogy visszatartottál; dolgunk van. Van abból a háromgombás párlatból?
A Tornglara Úrhölgy meglepetten bámult rá.
– Igen, van. – válaszolta. – De miért?
– Azon kevés módok egyike, melyekre gondolok, hogy elnyerheti az Evendusk Nagyúr tiszteletét nem más, – mondta a Lhoril Úrhölgy hűvösen. – minthogy amikor egész délelőtt attól nyög, amit előző éjjel megivott, akkor az orra előtt fel kell hajtani egy egész üveggel az italból anélkül, hogy utána tántorognál vagy dadogni kezdenél. Amíg nem jut szóhoz meglepetésében, addig kell megmondanod neki a magadét.
– És azután? – kérdezte Dúilya sápadtan a gondolattól, hogy szembe kell néznie urával.
– És azután ágyba viheted az egész háztartás előtt. – folytatta Phuingara keményen. – Megmondod neki, hogy az egész éjszakán át tartó ivászat nem ok arra, hogy idiótaként viselkedjen és lejárassa a Ház becsületét, miközben téged elhanyagol.
Egy pillanatig csend zuhant a társaságra, majd kitört a nevetés előbb halkan, majd egyre hangosabban, ahogy Phuingara szavainak mélyebb jelentése is célba talált.
Cilivren hagyta abba először.
– Azt akarod, hogy addig gyakoroljuk a háromgombás vedelését, amíg le nem tudunk húzni egy üveggel minden gond nélkül? Phuingara, bele fogunk halni. – tette hozzá. – Úgy értem; az az ital úgy éget, mint a tűz!
A Lhoril Úrhölgy megvonta a vállát.
– Akkor csak azt kell elérnünk, hogy leöntsünk néhány pohárnyit remegés és könnyezés nélkül. Találnunk kellene magunknak egy varázslatot, ami vízzé változtat mindent, ami ajkainkon belülre kerül. A tiszteletet akarjuk elérni, nem pedig azt, hogy ugyanúgy viselkedjünk, mint uraink és romlásba döntsük a birodalmat. Mit gondoltok, miért isznak állandóan? Valószínűleg látják, amit Ithrythra mondott és nem akarnak szembenézni vele.
– Szóval ragadjam meg Ihimbraskar grabancát és rángassam be hálószobámba, miután megaláztam az egész háznép előtt? – kérdezte Duilya halkan. – És mi legyen azután? Le fog ütni, kidob az ablakon és reggel keres magának egy fiatalabb hölgyet!
– Nem, ha leülteted és a képébe vágod Ithrythra szavait. – mondta neki Alaglossa. – Még ha nem is ért egyet, akkor is meg fog lepődni azon, hogy elgondolkodtál az efféle dolgokon és talán egyenlőnek fog tekinteni egy vitában... melynek során azt is közölheted vele, hogy már régóta szeretnéd megvitatni vele a dolgokat és azután viszed az ágyadba.
Duilya egy pillanatig a másik nőt bámulta, majd vad nevetés tört ki belőle.
– Hanali áldjon meg minket! Ha arra gondolok, hogy mekkora erő kell ezt végigcsinálni...
– Evendusk Úrhölgy, – kezdte Ithrythra formálisan szólítva meg társát. – iszonytatónak találnád, ha közülünk négyen is hozzád lennének kötve egy időre néhány varázslattal, hogy... ah, asszisztáljunk megfelelő szavakkal a megfelelő pillanatokban?
Duilya rábámult, majd lassan körbenézett a tóban ülőkön.
– Meg tudnád csinálni?
Mindannyian jól járnánk egy ilyen varázslattal. – mondta Phuingara lassan. – Okos vagy, Ithrythra. – Alaglossa felé fordult. – Hozd azt a párlatot, Tornglara Úrhölgy; úgy érzem pohárköszöntő következik.
* * * * *
Szóval eljött az ideje, hogy jómagam és mások is megtanítsuk neked a Nép néhány varázslatát. – mondta a Srinshee. – Veszélyes idők jönnek rád, Elminster. – elmosolyodott. – És nincs szükség rám, hogy ezt megmondjam.
El bólintott.
– Ezért hoztál ide. – végignézett a sötét és poros liilnkon. – De mi ez a hely?
– Népünk egyik szent kriptája... egy kísértettorony, valaha az első és legbüszkébb Ház otthona volt, amely nagyobbá akart válni mindannyiunknál. A Dlardrageth Ház volt az.
– Mi történt velük?
– Inkubusokat és szukkubusokat idéztek meg, hogy egy új és erősebb fajt tenyésszenek ki. Csak kevesen élték túl ezeket a próbálkozásokat és még kevesebben az ebből születő lényeket. Minden elf ellenük fordult. A ház utolsó tagjait legerősebb varázslatainkkal börtönöztük be ezen falak közé, amíg napjaik le nem jártak. – Kezével előrenyúlt és lesimította a port az egyik oszlopról, hogy felfedjen alatta egy vésett arcot. – Néhány varázslat még mindig él, bár több mint egyezer évvel ezelőtt Cormanthor merész és ifjú nemesei betörtek ide, hogy megkeressék a Dlardrageth Ház kincseit. Kevés értéket találtak, de azt el is vitték. És persze váltottak néhány szót az itt kísértő szellemekkel.
– Szellemek? – kérdezte Elminster nyugodtan. A Srinshee bólintott.
– Igen, van néhány, de nem kell tartani tőlük. Most inkább az a fontos, hogy ne zavarjanak minket.
– Mágiát fogsz tanítani nekem?
– Nem. – mondta a Srinshee közelebb lépve. – Te fogsz tanítani engem.
– El csodálkozva emelte meg egyik szemöldökét. – Én...?
– Ebből. – válaszolta a nő nyugodtan és intett egyet kezével, melyben hirtelen megjelent... Elminster varázskönyve.
A Srinshee megingott egy kicsit a hirtelen súlytól és Elminster automatikusan elvette tőle. Igen, ez az ő könyve. Amit egy nyeregtáskában hagyott egy páfrányokkal teli völgyben az erdő mélyén, ahol a Fehér Holló Járőrök számukra túl sok hobgoblinnal találkoztak.
– Őszinte köszönetem, hölgyem. – mondta Elminster és féltérdre ereszkedett, hogy ne magasodjon a nő fölé. – Lehet, hogy hálátlannak hangzik, de nem fogják azok, akiknek nem tetszett a kinevezésem felforgatni utánam egész Cormanthort? És nem várják el mások, hogy teljesítsem a rangommal járó kötelességeimet... más szavakkal nem kellene szem előtt lennem?
– Hamarosan szem előtt leszel. – válaszolta hűvösen a Srinshee. – Sok terv és jelenet középpontjába kerülsz majd, még azok által is, akik nem szeretnének holtan látni. Cormanthor megcsömörlött már és minden új érdekesség olyasvalamit jelent, amiért a nagy Házak versengeni kezdenek. És emiatt túl gyakran megy tönkre vagy pusztul el a játék, amiért versengenek.
– Az elfek kezdenek egyre inkább hasonlítani az emberekre. – mondta Elminster és leült egy oszlop törött csonkjára.
– Mit merészelsz! – kiáltott fel a Srinshee. El éppen időben nézett fel, hogy lássa az idős arcon átsuhanó mosolyt. – Hogy mersz igazat szólni előttem? – mormolta. – Olyan kevesen teszik ezt a fajtámból... vagy tették. Ritka luxus ez itt, hogy a változás kedvéért legyen valaki becsületes.
– Hogy-hogy? Az elfek nem becsületesek? – kérdezte El kötekedve és valami fény csillant az idős szemekben, ami akár könny is lehetett.
– Mondjuk inkább úgy, hogy sokan túl világiasak a saját céljaik tekintetében. – mosolyodon el a Srinshee és eltávolodott a fiútól a levegőben sétálva. Megfordult és még hozzátette: – És a többiek már belefáradtak.
Szavaival együtt sötét árny emelkedett fel mögötte és karmok csaptak le. El egy kiáltással ugrott talpra, de a karmok villanva áthatoltak a nőn és egy halvány fénycsíkot hagyva maguk mögött semmivé foszlottak.
El figyelte, ahogy a fénycsíkok is eltűnnek, majd odafordult a varázslónőhöz, aki addigra már félresétált. – Az egyik szellem? – kérdezte megemelt szemöldökkel.
A Srinshee bólintott.
– ők is ki akarják tanulni a mágiádat.
Elminster mosolygott, de látva a nő arckifejezését, mosolya gyorsan lehervadt.
– Nem viccelsz. – mondta inkább kijelentve, mint kérdezve.
A Srinshee megrázta a fejét. A szomorúság visszatért a szemeibe.
– Remélem kezded már látni, hogy a Népnek mennyire szüksége van rád és a hozzád hasonlókra, akik új gondolatokkal ébresszék fel a lángokat bennünk, melyektől valaha nagyobbak voltunk Faerűn minden népénél. Az Uralkodó álma, hogy kiegyezünk az emberekkel, a félvérekkel és az aprónéppel, talán még a törpékkel is. Tisztán látja, hogy mit kellene tennünk... és a Nagy Házak visszautasítanak minden tisztánlátást. Azt szeretnék, ha az álmodozó napok örökké tartanának egész idő alatt ők maradhatnának felül.
– El egy nagyon halovány mosollyal próbálkozott és a fejét ingatta. – Úgy tűnik, nehéz terhet vettem magamra. – mondta.
– És tovább kell vinned. – válaszolta a Srinshee gonoszkodó mosollyal. – Ezért választott Mystra pont téged.
* * * * *
Nem azért gyűltünk össze, hogy eldöntsük mit lenne a legjobb tenni? – kérdezte hűvösen Sylmae. Végignézett a komoly arcokon maga körül. Ő és az öt másik varázslónő volt ott, akik lementek az Uralkodóval a Korok Boltozatába miután a Legfelsőbb Udvar Mágusai, Earynspieir és Ilimitar mindketten visszautasították a felkérést.
Holone megrázta a fejét.
– Nem, húgom. Ezt a tévedést meghagyjuk a házaknak és az udvar többi népének. Várnunk kell, figyelnünk és a Birodalom érdekében cselekednünk, amikor mások hibái szükségessé teszik ezt.
– És miféle hibák teszik szükségessé, hogy közbelépjünk? – kérdezte Sylmae. – Például egy ember kinevezése armathorrá... vagy inkább ennek következményeire kell odafigyelnünk, melyek hamarosan megjelennek majd?
– Azok a következmények mondják majd meg nekünk, hogy ki hova Álljon. – vetette közbe Ajhalanda. – Ez lesz a játékosok következő lépése és ez fogja megmutatni, hogy mikor kell cselekednünk.
– Lecsapnunk, úgy gondoltad? – mondta Sylmae kicsivel magasabb hangon. – Az Uralkodóra vagy a birodalom egyik nagy Házára vagy...
– Vagy az összes Házra vagy a Legfelsőbb Udvar Mágusaira vagy az olyanokra, mint a Srinshee. – mondta nyugodtan Holone. – Még nem tudhatjuk, csak azt, hogy mi akartunk találkozni ezzel a végzettel és ezután egyként kell cselekednünk.
– Úgy gondolod, hogy az egyetlen reményünk, – Yathlanae szólalt most meg, először ezen az éjszakán. – ha összedolgozunk és nem hagyjuk magunkat megosztani, ahogy a birodalom osztja meg magát hamarosan.
Holone zordan bólintott.
– És ezért óvatosan kell választanunk, nővéreim, nagyon óvatosan és nem szabad vitákba bonyolódnunk egymással.
Tudván, hogy ez már magában is milyen nehéz lesz, a fáklyák alatt állva többen is felsóhajtottak.
Ajahalanda törte meg a nyújtózkodó csendet.
– Sylmae, te mindegyikünknél többet jársz a népek között, a nemesek és a köznép közt egyaránt. Mely Házakra kell figyelnünk... kik vezetnek és kik a követők?
Sylmae óvatosan sóhajtott és a fáklyafény mintha az arca mögött villant volna fel egy pillanatig. – Az Uralkodóval, a varázslónőkkel és minden újjal szemben álló öreg Házak gerince a Starym és az Echorn... és talán a Waelvor. Az általuk meghatározott ösvényeket követi minden öreg Ház és talán az újabbak közül is sokan. Olyanok, mint az áradat; hatalmasok, lassúak és mindent ledöntenek.
– Miért kellene az áradatot figyelnünk? – kérdezte Yathlanae. – Bármilyen erős legyen is, sohasem változik... csak magába olvasztja az újabb hordalékot és miközben figyeled még nagyobb lesz.
– Jól beszélsz – válaszolta Sylmae. – és valóban nem az áradatot kell figyelnünk. Inkább forduljunk a büszke és gazdag fiatal Házak felé, elsősorban a Maendellyn és a Nlossae vezetésével.
– Nem ugyanolyan törtetőek ők is a maguk módján? – kérdezte Holone. – Magukhoz ragadnak minden új dolgot, amivel meg lehetne törni az öreg Házak hatalmát vagy legalábbis egyenlőnek nyilváníthassák magukat. Ahogy minden elf, ők is belefáradnak, ha irányítják őket.
– Van egy harmadik csoport is, – mondta Sylmae. – aki a legközelebb van hozzánk, hogy figyelhessük. Csak egy csoport, de Cormanthorban meghatározhatják a saját útjaikat és a csillagokig törhetnek. Ezek az óvatlan törekvők, ahogy sokan nevezik Őket, azok a Házak, melyek bármit kipróbálnak, csupán hogy részesei legyenek az újabb eseményeknek. Az Auglamyr és az Ealoeth Házakról beszélek és a kisebb családokról, mint a Falanae vagy az Uirthur.
– Magad is Auglamyr vagy nővérem, velem együtt. – mondta Holone nyugodtan. – És azt akarod mondani, hogy nekünk hatunknak kellene valami újat kitalálnunk vagy megpróbálnunk?
– Már most is valami újat teszünk – vágott vissza Sylmae. – azzal, hogy így összegyűltünk és titokban tervezgetünk. Ez nem olyasmi, amit az általam ismert nemes Házak bármelyik lordja is tolerálna, amennyire én tudom. Az úrhölgyek pedig csak a tánchoz értenek és a cicomázkodáshoz. Meg ahhoz, hogy aláássák a fiatalabbakat.
– Főzés. – mondta Ajhalanda. – Megfeledkeztél a főzésről. Sylmae elmosolyodott és vállat vont.
– Sohasem voltam igazán kötelességtudó nő.
Yathlanae is megvonta vállait.
– Vannak nem igazán kötelességtudó férfiak is ezen a vidéken, ha már szóba került.
– Igen, nem is kevés – tette hozzá Holone. – vagy az, hogy egy emberből armathor lett, csupán rémhír lenne.
– Látom Cormanthor végzetét, ha nem cselekszünk gyorsan és bölcsen, amikor eljön az ideje. – mondta Sylmae.
– Úgy legyen. – válaszolt Holone és a többiek visszhangozták szavait. – Úgy legyen.
Mintha csak jel lenne, a fáklyák kialudtak; valaki távolbalátó mágiát használt rájuk. Minden további szó vagy fénygyújtás nélkül különváltak, a rét felett a levegőt meghagyták a denevéreknek és a pislogó csillagoknak... akik csendesen szikráztak ott reggelig és úgy tűnt, hogy nagyon is kényelmesen elvoltak az égen.
EGY EMBER HASZNA
Cormanthor elfjei mindig is tudták, hogy mit akarnak, felmérték az esélyeket és a veszélyeket. Sokszor akár egy fél napot is elgondolkodtak, mielőtt elindultak és szembeszálltak velük.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki
– Olyan szépségesek – mormolta Symrustar. – Látod? Amaranthae közelebb hajolt, hogy jobban lássa a Symrustar ujjai alatt engedelmesen tekergőző selyemszalagokat az üveghengerben, melyekből tudta, hogy hamarosan étel fog teremni. – Imádom, ahogy a nap fényében kis szivárványokká változnak – válaszolta udvariasan kicsivel hosszabb csend után, mint amennyi szükséges lett volna. Unokanővére sohasem tanulja meg, hogy mennyire utálja a halat.
Symrustar tart itt több, mint ezer pikkelyes kis kedvencet. A nő felcsippentett néhány morzsát a tálból, melyben már csak maradéka volt a titkos recept alapján készült ételnek (Amaranthae azt hallotta, hogy a főbb összetevőket a sikertelen udvarlók húsa, csontja és vére alkotják). Symrustar üvegből készült halas tartálya leereszkedett a mennyezetről. Csövek és gömbök fantasztikusan összefont alkotása volt a tartály, melybe itt-ott sárkányt és egyéb szörnyetegeket formáló alakzatok is vegyültek. Amaranthae szeretett volna itt lenni – de nem túl közel, persze – a napon, amikor Symrustar apja felfedezett egy bizonyos nagy tartályt nem messze a várostól az erdőben, mely elkápráztatta sehol sem sima részeivel.
– A tornyosuló büszkeség viharfelhője söpör el mindent előtte. – jellemezte egyszer egy idősebb udvarhölgy Auglamyr Nagyurat, aki korántsem mértékletességéről volt híres. És a szavak nem túloztak.
Talán Symrustar is tőle örökölte erkölcstelen kegyetlenségét. Amaranthae nagy gondot fordított arra, hogy támogatóan és segítőkészen viszonyuljon a másik nőhöz mindig, mivel tudta, hogy Symrustar Auglamyr bármikor képes lenne egy pillanat alatt elárulni őt, ha a legkisebb mértékben is szembekerülnének egymással.
Nem vagyok szabadabb, mint azok a halak, gondolta Amaranthae és kihajolt a tál alakú terasz széle felett, melyben ültek, mely az Auglamyr birtok legnyugatibb részén az utolsó hatalmas tölgy legvastagabb ágának tövén volt. Üveg csövek, oszlopok és gömbök csillogtak a kelő nap fényében a különös felépítményből, amely Symrustar kis kedvenceinek adott otthont. A szolgák jól tudták, hogy nem zavarhatják meg őket – vagy inkább Symrustart – itt és többnyire a beszélő harangokat használták.
Minden reggelt itt töltöttek és beszélgetés közben erdei gyümölcsök behűtött levét szürcsölték. Az Auglamyr örökösök pedig hangosan tervezgetve vitatták meg, hogyan szorítsák vissza a nő törekvéseit – melyek némelyikétől Amaranthae szíve elszomorodott, mert látta, hogy a mások feletti uralomnak semmi más célja nem maradt, mint hogy Symrustar uralkodjon mások felett. Amaranthae többnyire csak hallgatott, a megfelelő pillanatokban pedig segítőkészen szólalt meg.
Ezen a reggelen Symrustar valóban izgatott volt. Szemeiben szikrák ragyogtak és amikor félretolta a reggeli utolsó morzsáival telt tálat, idegesen intett a rajta lévő apró szájnak. Az istenekre, de hát olyan szépséges! gondolta Amaranthae végignézve unokanővére finom vállain és testének lágy ívein a selyemruha alatt. Villámló szem és az arca még az udvar hölgyei között is megállja a helyét. Nem csoda, hogy annyi elf lord figyel fel feszülten, amikor megjelenik valahol.
Symrustar megemelte egyik tökéletes ívű szemöldökét.
– Ugyanarra gondolsz, amire én, kuzin?
Amaranthae mosolyogva vállat vont és biztonságosabb szavak mellett döntött.
– Erről az ember férfiról gondolkodtam, akit az Uralkodó kinevezett... és azt kérdem mit akarsz kezdeni a sok kellemetlen meglepetéssel amit a fürge hölgyek okozhatnak.
Symrustar kacsintott egyet.
– Ismersz már jól, Ranthae. Szerinted az ember mire vesztegeti az idejét? Hmmm?
Amaranthae megborzongott.
– Egy ember férfi? Ughhh. Olyan nehéz és esetlen, mint egy szarvas, olyan szaggal, mint... és csupa szőr! – Unokanővére bólintott, szemei a távolba néztek.
– Igaz. Bár azt hallottam, hogy ennek a mosdatlan barbárnak még mágiája is van... emberi mágiája, ami alantasabb, mint a miénk, de különbözik is tőle. Ha a kezemben lenne egy kevés is belőle, akkor meglephetném a büszke ifjú mágusainkat. Még ha másra sem képes, csak néhány ködfoszlány megidézésére, akkor is hathatok vele a fiatalokra. És van valaki, akire szívesen hatnék egy kicsit: Legnemesebb Örökös Lord Elandorr Waelvor.
Amaranthae csodálkozva ingatta a fejét.
– Még nem kínoztad eleget?
Symrustar ismét megemelte egyik formás szemöldökét és szemei megvillantak.
– Eleget? Sohasem lehet „elég”, ha Elandorról van szó! Amikor éppen nem a várost hitegeti, hogy ez vagy az a frissen alkotott varázslata sokkal nagyszerűbb, mint bármi, amit a rosszmodorú Symrustar Auglamyr képes létrehozni, akkor a hálószobám ablakát kaparássza! Nem számít, hogy mennyire keményen...
– Durván. – javította ki Amaranthae egy mosoly kíséretében.
– ...utasítom vissza, – folytatta unokanővére. – néhány éjszaka elteltével újra próbálkozik! Közben ivócimborái előtt a bájaim édességéről beszél és elhiteti a nőkkel, hogy titokban utána koslatok. Betör az emberek könyvtáraiba és gyenge szerelmi költeményeket lop, hogy azután a magáénak kiáltsa ki azokat. Rendelkezik egy vihogó gnóm bohóc minden stílusával és kellemével!
– Talán a múlt éjjel is járt nálad?
– Szokás szerint! Három őrt is ráküldtem az erkélyről, átváltoztató varázst használt ellenük.
– Amit természetesen eloszlattál. – mondta Amaranthae.
– Nem. – válaszolta Symrustar gúnyosan. – Béka formájában hagytam őket reggelig. Az én erkélyemen egyetlen őrt se érjen váratlanul, ha átváltoztató varázst használnak ellene.
– Oh Symma!
Az unokanővér szemei újból felvillantak.
– Kegyetlennek tartasz? Tölts el egy éjszakát az ágyamban, kuzin, s hagyd, hogy a Waelvor Szerelemlord megérkezzen. Majd meglátjuk, hogy mennyire tudsz kedves maradni az őrökhöz, akik beengedték!
– De Symma, ő egy mestermágus!
– Akkor legyenek körülöttem mesteri őrök és hordják a tüköramulettet, amit tőlem kaptak! Miért lenne baj, ha egy kicsivel komolyabban állnának a munkájukhoz? Vissza tudnák tükrözni Elandorr mesteri varázslatait a használójukra! Érheti őket közben egy-két karcolás, de nem esne sérelem az Auglamyr Ház felé mutatott hűségükön!
Symrustar felkelt és nyugtalanul ment át a tál formájú mélyedésen, a reggeli napfény megcsillant az ékköves láncon, mely spirálban futott végig a bal lábán, bokától a csípőig.
– A Vadászra! – tört ki hevesen. – Három hónappal ezelőtt, amikor Elandorr valahogy eljutott az ágyam függönyéig, találtam egy őrt, aki elrejtőzött és leskelődött! Azt várta, hogy lát majd Elandorr karjaiban vonaglani! És még azt merte állítani, hogy csak azért volt ott, mert meg akart védeni a „megalázástól”! Fekete selymekbe öltözve rejtőzködött az ágy alatt és annyi amulettet aggatott magára, hogy mozogni is alig bírt tőlük. Azt mondta, hogy az apámtól kapta őket, de nem lennék meglepődve, ha némelyikük a Waelvor Házból jött volna!
– És vele mit csináltál? – kérdezte Amaranthae és elfordult, hogy elrejtsen egy ásítást.
Symrustar fagyosan elmosolyodott. – Megmutattam neki, amit megpróbált kilesni, az utolsó darabig levettem róla mindent, amit hordott és... a halak.
Amaranthae megborzongott.
– Megetetted a...
Symrustar bólintott.
– Umm-hmmm, és a következő napon összecsomagolva elküldtem a Waelvor Házba az összes mágikus tárgyát egy szerelmes levél kíséretében. Csak annyit írtam bele, hogy ez maradt az utolsó uraságból, aki elég méltónak tartotta magát Symrustar Auglamyr kegyeire. – Színpadiasan sóhajtott. – A következő éjjelen persze újra próbálkozott.
Amaranthae megrázta a fejét.
– Miért nem mondod el apádnak és hagyod, hogy üvöltve rohanjon Waelvor Nagyúrhoz? Tudod, hogy milyenek az öreg Házak; Kuskyn Waelvor valószínűleg kikelne magából, ha megtudná, hogy a fia egy olyan „ismeretlen” Ház hölgyének csapja a szelet, mint a miénk... vagy hogy bárkit is az engedélye nélkül környékez meg. Elandorr valószínűleg egy varázsketrecben találná magát a következő tíz évre mielőtt beszívnád a következő lélegzetet.
Symrustar unokahúgára bámult.
– És mondd, Ranthae, hol lenne ebben a szórakozás?
Amaranthae mosolyogva rázta meg a fejét.
– Természetesen sohase hagyjuk a büszkeséget a szórakozás útjába állni! – Symrustar visszamosolygott.
– Természetesen – kinyúlt a beszélő harangokért. – Még egy kis facsart hajnalszem?
Amaranthae válaszul csak tovább mosolygott, majd folytatta az előbbi gondolatmenetet. – És miért nem felejtünk el minden varázslatot és vonítunk éjjelente a holdra?
– Nem rossz ötlet. – értett egyet Symrustar egy hosszú nyújtózkodás kíséretében. – És még jól jöhet ezzel az „Elminster” emberrel kapcsolatban. Igen, rá fogok jönni, hogy mi haszna van egy embernek. – Ujjai között az üres gyümölcsleves pohárral kinyúlt és megütötte a harangokat.
Ahogy a beszélő harangok csendülései visszhangot vertek, Amaranthe összerázkódott. Unokanövére fagyos hangjában volt valami éhség.
* * * * *
– Nem lennék ennek az embernek a helyében, akármilyen hatalmas varázsló legyen is. – mormolta maga elé Taeglyn miközben drágaköveket szedett sorba egy varázslat segítségével egy darab bársonyon.
– Egy cseppet sem tőrödön vele... csak egy vad a mezőikről. – válaszolt neki Delmuth. – Viszont az Uralkodó helyén valaki mást szeretnék látni, miután megtettem, amit kell.
– „Megtette, amit kell”? De Nagyuram, a Kisebb Szólítás már majdnem teljesen készen van! Már csak egy rubin hiányzik az Esmel csillagból és egy a Vraelen helyéről! – a szolga a kupolás terem felső felét betöltő, szikrázóan fénylő csillagtérképre mutatott. Válaszul a csillagok neveire egy Delmuth által korábban használt varázslat most életre hozott két pislákoló fénypontot a megfelelő helyeken.
Csendesen villogva várták ékköveiket, de Delmuth Echorn lassan leereszkedett élete munkájának közepéből. A drágakövekből lemodellezett együttállás csillogott körülötte. – Igen, megtettem, amit kell... elpusztítom ezt az embert. Ha válasz nélkül hagyjuk a kinevezését, akkor ezrével jönnek a városba és amikor csak kilépünk biztonságosnak hitt házainkból mindenhol ott lesznek kéregetve vagy éppen fenyegetőzve. Elrothasztják az erdőt maguk körül, amint megtudják, hogyan tegyék. – Csizmái elérték a sima, fekete márványpadlót. – Ha elérhetnék a csillagokat, – morogta és közben a kis mennyboltra mutatott, – már régen hiányozna közülük néhány.
Delmuth felnézett a pislákoló fénypontokra, melyek engedelmesen kialudtak. Kesztyűs kezét Taeglyn vállára tette, ujjai hegyénél a fém karmokkal olyan volt, mintha egy nagymacska nyújtóztatná a mancsát. – Igen, a mi csodálatos és hatalmas Uralkodónk megőrült – tette hozzá még mindig dühösen. – és senki sem tűnik rá késznek, hogy felemelje a kezét és a hangját vele szemben. Ha Cormanthorban senki másnak nincs hozzá gyomra, akkor én fogom megtenni az első lépést. Azt a szennyfoltot, aminek hagyta, hogy városunk tündéri virágának közepén sétáljon, le kell törölni.
Dühös arccal indult ki és kivágta maga előtt a duplaszárnyú ajtót. Az dörrenve csapódott a falnak és megrázkódott, de Delmuth Echorn nem figyelt oda.
Néhány pillanattal később már a magas, belső erkélyekkel teletűzdelt külső terem falai között ment a sok bájolástól zöldesen ragyogó karddal a kezében, amikor a lépcsőn lefelé tartó nagyapja, Neldor előredőlve felkiáltott.
– Corellon láthatatlan szakállára, mire készülsz? Nem szólítottak Vadászatra ezen az estén és reggelre sem!
– Nem vadászni megyek, Nagyapa. – válaszolt Delmuth anélkül, hogy lelassított vagy felnézett volna. – Kimegyek és megtisztítom ezt a birodalmat az emberektől.
– Attól, akit az Uralkodónk armathorrá nevezett ki? Fiú, mire gondolsz? Egyetlen harsona sem hirdette a kihívásodat! Üzenet sem lett az udvarnak vagy ennek az embernek küldve! A párbajokat be kell jelenteni, ez a törvény!
Delmuth megállt a bejárati ajtó előtt, hogy az ajtónálló szolga kinyithassa azt és közben visszanézett a válla felett.
– Egy férget akarok elpusztítani és nem olyasvalakit, akinek jogai lehetnek a birodalmunkban, bármit is mondjon az Uralkodó. Kidobta a pengét és utána ugrott. Mielőtt az ajtó döngve bevágódott volna mögötte, Neldor még látta, ahogy elkapja a bűvös kardot és egy gombaágyáson keresztültaposva a legrövidebb úton indul a kapu felé.
– Nagy hibát követsz el, fiú – mondta szomorúan –, és magaddal rántod a Házat is. – Senki sem maradt az Echorn Kastély külső termében, hogy hallja, csak a rémült szolga, aki most sápadt arccal fordult Neldor felé.
Ahelyett, hogy valami parancsot kiáltott volna neki vagy észre sem veszi a jelenlétét, az Echorn Ház legidősebbje tehetetlenül tárta szét karjait a szolga felé,
Az ajtó mellett állva a szolga sírva fakadt.
* * * * *
A fekete bőrökbe öltözött elf csinált egy bukfencet a levegőben és néhány kúszónövény levelein keresztültörve kardját egy kéklevelű fa törzsébe vágta maga mellett. Az mélyen belemart és majdnem levágott egy alacsonyan kiálló ágat.
Még mindig kéregdarabok röpködtek a levegőben, amikor az elf már talpon volt és előrenyúlva visszaszerezte a kardját, majd örömteli hangon kiáltott fel.
– Ho-ho, egy macska biztosan kényelmesen jóllakhatna most az udvar álmodozó galambjai között!
– Nyugalom, Athtar; még a déli tengerek mellett is biztosan meghallottak. – Galan Goadulphyn gondosan megigazított néhány kis üveggombot a köpenyén, melyet egy még Cormanthor fiatalabb éveiben kidőlt tölgy törzsére terített ki. Csak ő tudta a gombokról, hogy egy gombatenyésztő fantomtársaságnak a büszkébb Házak által kifizetett kölcsönöket jelképezik. Galan ötlete volt, hogy hogyan lehet megkopasztani még a szegényebb Házak kulcsmestereit is e módon.
Ha nem képes összehozni egy használható mintát ma estére, akkor egy vagy két életnyi időre kénytelen lesz elhagyni Torilt. Vagy legalábbis addig, amíg sikerül kidolgoznia egy varázslatot, amely az arcot és a személyiséget is egyszerre rejti el az elfek elől, az elmével együtt. Egy hajnalvadász pók sétált át a köpenyen és Galan rámeredt.
– Valóban? Ezt mindenki tudja a birodalomban!
– Én nem. – mondta Galan a pókra vicsorogva. Két csillogó szem meredt a számtalan apró gyöngybe hosszú egy pillanatig, de végül a pók úgy döntött, hogy a büszkeséget és a tartást meghagyja másoknak. Olyan gyorsan sietett le a köpenyről, ahogy csak hosszú lábai engedték. – Világosíts fel.
Athtar mély, de vidám lélegzetet vett.
– Nos, az Uralkodó talált valahol egy embert és bevitte az udvarba. Kinevezte örökösének és a birodalom armathorának! A következő Uralkodónk egy ember férfi lesz!
– Micsoda? – Galan megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani és a köpeny mellől felugorva megragadta barátja ruháját annak mellkasán. – Athtar Nlossae, – kiáltotta megrázva a bőrbe öltözött elfet, mint egy rongybabát. – értelmesen beszélj itt nekem! A törpék összes korcs isteneire kérdem, hol talált az Uralkodó egy embert? Egy kő alatt? Egy barlangban? Egy eldobott flaskában? – Elengedte a másikat, aki hátratántorodott, majd egy fatörzsnek dőlve megállt. Galan morogva folytatta. – Éppen valami fontosat csinálnék, Athtar, és te vad mesékkel jössz itt nekem! Az Uralkodó sohasem merne egy embert armathornak kinevezni, még ha valaki százat is hozna neki, hogy válasszon közülük. Miért akarná, hogy a birodalom összes ifjú és vén harcosa a hátába dobja a kardját, amint feléjük fordítja azt?
– Pedig mégis pontosan ezt tette, – válaszolta Athtar vigyorogva. – és pont most! Ha leülnél a fenekedre és végighallgatnál, Gal... így... akkor...
– Athtar... neee!
Galan keze elkésett egy pillanattal és kis üveggombok repültek szét minden irányba pörögve és visszatükrözve a nap fényét. A magas, félszemű elf keze az előbbi mozdulat folytatásaként Athtar torkára kulcsolódott, de a bőrökbe öltözött elf rémület helyett inkább megrovással a szemében nézett vissza rá.
– Mostanában nagyon ideges vagy, Gal. – mondta Athtar megbántott hangon. – Egy egyszerű „Úgy hiszem, ez váratlanul ért” elegendő lett volna.
Galan hagyta leesni a kezeit. Mi haszna lett volna, ha megfojtja a barátját? A gombok már szétszóródtak, kivéve azt a néhányat, ami a köpenyen maradt...
Ropogó hang jött Athtar jobb csizmája alól.
...a talpuk alatt. Galan mélyen sóhajtott, majd még egyszer. Amikor újra megszólalt, a hangja fáradt volt. – Idejössz és azt mondod, hogy egy ember lesz a következő Uralkodó ezer évvel azután, hogy Cormanthorban azt hiszik megöltek minket és már azt is régen elfelejtették, hogy hová temettek minket. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit „váratlanul érhet”?
– Nem fogják hagyni, hogy egy ember legyen az Uralkodó! A birodalomnak ehhez előbb szét kell szakadnia. – válaszolta Athtar és egyik vállánál fogva megrázta barátját. – És ha a Házak félretolják a törvényeket, akkor előbb vagy utóbb az olyan kitaszítottak is kardot ragadhatnak, mint te vagy én! – Ünnepélyesen a levegőbe döfött pengéjével és felnevetett.
Galan keserűen rázta a fejét.
– Ez nem fog megtörténni. Sohasem tőrtént még meg. Túl sok mágus tevékenykedik az elfek között, hogy engedelmességre bírják azokat a nemeseket és hatalmasokat is, akiket nem kényszerítenek, hogy támogassák az ügyeiket. Igen, biztosan felháborodást kelt a dolog. De hogy szétszakadjon a birodalom? Egy ember miatt? Hah! – Hátralépett és próbák kifordulni Athtar szorításából.
A másik nem engedte el.
– Dehogynem, Gal! – mondta, hangja elmélyült az izgatottságtól. – Dehogynem! Azt beszélik, hogy ez az ember ismeri a mágiát és az udvarban vad meséket szőnek arról, hogy hogyan fogja majd felforgatni a dolgokat. Bármi történjék is vele végül... és fog is történni, emiatt ne aggódj; az ifjú kardforgatók gondoskodnak róla... most jött el a legjobb pillanat, hogy betörjünk a vén őr erődjébe és megtegyük, amit még soha senki nem tett meg előttünk Cormanthorban! Elintézhetnénk néhány befejezetlen ügyet a Starym és az Echorn Házakkal, ha nem tapos le minket a többi Ház, akik hasonlókat terveznek. Kinek tartozol a legtöbb pénzzel? Ki miatt vagy a legnagyobb gondban éppen? Ki tudna utánunk jönni az erdő mélyére?
Ahogy a bőrökbe öltözött elf kifogyott a levegőből ezekkel az utolsó kérdésekkel, Galan aznap először nézett barátjára valódi elismeréssel a tekintetében.
– Kezd érdekelni a dolog. – mondta és barátian megölelte a másikat. – Telepedj le és vegyél magadhoz egy kis keserűgyökér-sört; ott van a bükk alatt, amiről az imént lehántottad a kérget. Beszélnünk kell.
* * * * *
Elminster segíts! Az elméjében a kiáltás halovány volt, de valahogy ismerős. Lehetséges lenne, ennyi idő után? Úgy hangzott, mintha Hastarlból szólt volna hozzá Shandathe, akit egy bizonyos pék hálószobájába vitt a barátjával puszta szórakozásból, s hogy elrejtsék a városőrök elől. Később az egész váratlan fordulatot vett és...
Elminster dermedten ült fel. Habár delelőre járt, kimerültek a közös munkában és a Srinshee a közelben aludt. Melegen tartó varázslata halványan csillogott körülötte, ahogy a terem közepén lebegve pihent. A Dlardrageth szellemek játszanak vele talán?
Lehunyva szemeit kizárta elméjéből a gondolataival együtt a félhomályos termet és a frissen memorizált varázslatokat is, hogy lelebeghessen a mélységes sötétségbe, ahol a belső hangok már visszaverődnek az anyagtalan falakról.
Elminster? Elminster, hallasz engem?
A hang távoli volt és halovány, bár kétségbeesett is. Furcsa. Egy egyszerű gondolatot küldött a hang felé;
Hol?
Egy idő után a visszhangzó ürességben egy kép úszott felé lassan forogva, mint egy az élén megpörgetett fényes érme. Kinyúlt képzeletbeli kezével, hogy megállítsa és hirtelen a közepében találta magát egy viharos jelentet nézve valahol Faerűnben; a szél süvöltve rázta a fákat a sziklás magaslatok oldalában. Egy nő feküdt arccal lefelé kiterítve a sziklákon, bokáit és csuklóit facsemetékhez kötözték, alakjának egy részét elrejtette kibontott haja. A helyet meg sohasem iatta azeiött, de a nő Shandathe voli.
A nézőpontot nem lehetett elmozdítani. Ideje volt dönteni.
El megvonta a vállát; szokás szerint csak egy lehetősége maradt és ő még mindig Elminster.
Egy bolond varázsló.
Elmosolyodva ezen az önmarcangoló gúnyon felállt és keményen megragadta elméjével a sziklákon kikötözött nő képét – csak csapda lehet, ezt gondolta – és átlépett a szobán, hogy megérintse a Srinshee tanítókristályát. Az eszköz el tudja raktározni az elme-képeket és így megmutathatja a varázslónőnek, hogy hová ment. A kő felvillant és Elminster elfordult. Előhívta a varázslatot, amire szüksége volt.
Amikor csizmái újra szilárd talajt értek, Elminster a sziklás csúcson állt a hideg széllel maga körül. Egy hatalmas erdőség terült el körülötte, ami feltűnően olyan volt, mint Cormanthor. Előtte a nő alakja rázkódott és vonaglott, majd halványodni kezdett, mintha szertefoszló füstből lett volna. Elminster felkészült az egyik varázslatával, amit a helyzethez a legjobban illőnek ítélt és várta a támadást. Tudta, hogy jönni fog valamerről.
* * * * *
Egy sötét teremben egy lebegő alak ült és meredt a helyre, ahol az imént még egy ember állt. Vannak csaták, melyeket egyedül kell megvívni, de... máris?
Csodálkozott, hogy vajon melyik elf ellenfél lehetett ennyire gyors és szólította harcba az embert. Ha a hírek az Uralkodó bejelentéséről elterjednek a városban, akkor Elminster nem fog kifogyni az ellenfelekből, de... már elkezdődne a dolog?
A Srinshee felsóhajtott, megidézett egy már korábban használt varázslatot és akaratát elméjében Elminster képe köré gyűjtötte. Néhány lélegzetvételnyi idő múltán meg kell majd látnia. Adják az istenek, hogy ne a halálának legyen a szemtanúja, mielőtt a barátságuk – az Uralkodó utópisztikus álmának beteljesülésével együtt – igazán elkezdődhetne.
Anélkül, hogy a kristályra nézett volna intett annak és megérintette, ahogy a gömb karnyújtásnyi közelségbe lebegett. A Cormanthor erdőségével körülvett sziklás magaslat képe az elméjébe ugrott. Druindar sziklája, olyan hely, amit csak egyetlen cormanthori választana egy varázspárbaj helyszínéül. A Srinshee a hely felé küldte varázslátását és figyelte, ahogy az ismerős, sasorrú ifjú ott áll egy kikötözött nő felett, aki már nem egy kikötözött nő volt, hanem...
* * * * *
A nő és a facsemeték, melyekhez ki volt kötözve, egyaránt hullámzottak előtte. Elminster nyugodtan hátrébb lépett az alakváltoztató mágiától és átnézett a sziklák felett. Két hosszú-hosszú ösvény vezetett le egy ék alakú sávval közöttük. A harmadik irányban a talaj sziklás volt és fák takarták el a kilátást. A mindent elrejtő ágak közül hangzott fel végül a hideg nevetés, amely a kikötözött nőből lett, zöldesen csillogó és hullámos pengéjű kard megjelenését kísérte. A fegyver hosszában forogni kezdett a levegőben, majd hegyével előre Elminster felé indult.
„Az, hogy tudod, milyen ölni, még nem jelenti azt, hogy elkerülheted a rád várakozó halált”; mondta egy filozófus – azóta már halott – Athalantar valahavolt törvényen kívülijei közül.
Csak kevés hely volt a kitéréshez és szinte semmi idő a cselekvésre. A pengét mozgathatja gazdája egy egyszerű varázslattal, de ugyanúgy mozoghat valami belső bűbájtól is. Ha az előbbi ellen tesz és téved, akkor meghal. Ezért hát...
Elminster egyetlen hatalmas varázslatot hordott az elméjében Mystra ajándékai közül és nem akarta használni, míg komoly veszélybe nem kerül, habár most...
A penge a torka felé lendült és lágy ívben fordult utána, ahogy Elminster oldalra lépett. Követte minden mozdulatát miközben a kis helyen megpróbált kitérni a közeledő penge elől. Az utolsó pillanatban a fiú elsziszegte varázslatának egyetlen szavát és egymáshoz szorított ujjaival a levegőbe csapott.
A lágyan suhanó kard megremegett és darabokra esett előtte. Zöld fény ugrott szét és halványodott el, ahogy a kardból maradt rozsdapelyhek lassan lelebegtek a sziklákra. A fegyver korábbi lendülete még némi port fújt Elminster arcába... de semmi többet.
A fák közül jött nevetés hirtelen megszakadt, majd egy csodálkozó kiáltásként folytatódott.
– Corellon, segíts! Ember, mit műveltél?
Egy finoman öltözködő, fiatal elf uraság ugrott ki az erdőből. Haja fehér selyemként lobogott mögötte és szemei dühös, vörös lángnyelvekként meredtek Ehninsterre, ahogy mágiája kékesfehér lángjai is egyre fényesebbre növekedtek csuklói körül.
Az elf üvöltve állt meg Elminster fölött az egyik sziklán, majdnem zokogva haragjában. A fiú felnézett rá és varázs-visszhangot hívott, hogy egy pillanatra felvillantsa kettejük között a zöldes fényű penge pusztulását.
– Ez elf humor akart lenni – kérdezte nyugodtan. – vagy valamiféle beugratós kérdés?
Az elf a harag vad sikolyával ugrott Elminsterre, kezei közül lángok csaptak előre.
NAPPAL PÁRBAJ, ÉJJEL MULATOZÁS
Az emberek közül akik láttak már varázsharcot, azok nem feledik a régi mondást: „Amikor mágusok párbajoznak, akkor a becsületes népeknek jobb, ha búvóhelyet keresnek.” Habár az elfek varázspárbajait a köpönyegek és medálok valamiféle lassabban megoldódó bonyodalommá teszik, jó ötlet távol maradni ez esetben is. Például egy másik birodalomban lenni.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
– Te, te féreg! – üvöltötte az elf lángokból szőtt hálót vetve Elminster felé. – Az a penge a Házam kincsei közé tartozott! Már akkor is öreg volt, amikor az emberek még beszélni tanultak!
– Barátom, – kezdte Elminster, ahogy őrző varázslata gyűrűvé fröcscsentette szét körülötte a varázslángokat. – akkor az sok halott vaddisznót jelent. És ők vajon mennyi idősek lehettek?
– Szemtelen barbár ember! – sziszegte az elf szinte körbetáncolva Elminster gyűrűjét. Menet közben fehér haja úgy csapkodott körülötte a szélben, mintha éhes tűz lángja lenne.
Elminster elfordult, hogy szembenézzen dühös ellenfelével és nyugodtan válaszolt.
– Nem tudok igazán kedves lenni azokkal szemben, akik megpróbálnak megölni, de nincs veled semmiféle vitám, névtelen elf uraság. Nem válhatnánk el békében?
– Békében? Csak ha meghaltál, ember, és ha annak az istentelen birodalomnak a mágusai, mely téged is a világra szenvedett, újjáalkotják a szent kardot, amit elpusztítottál!
A haragos elf hátrébb húzódva feje fölé emelte mindkét kezét és ujjaival még mindig Elminsterre mutatva dühös szavakat köpött. El válaszul egyetlen szót suttogott és körözött egyik ujjával. Őrző aurája pajzzsá változott, ami visszatükrözi a felé irányított varázslatokat oda, ahonnan azok jönnek.
Villogó kék lövedékek jöttek az elf kezeiből, egyszerre három is. Saját fényt árasztva rohantak Athalantar utolsó hercege felé, sikoltva tépték szét maguk előtt a levegőt, ő nyugodtan állt a pajzsa mögött és előkészített az elméjében egy varázslatot, de még nem hozta létre.
A mágikus lövedékek hangos dörrenéssel csapódtak be és fehér lángok ébredtek a mágikus pajzs körül, majd kék fények indultak vissza, az elf irányába.
Delmuth szemei csodálkozva elkerekedtek, majd sietve csukta be őket és arca megvonaglott, ahogy a lövedékek egy láthatatlan pajzsba csapódtak be körülötte. Hát persze, gondolta El. Minden varázslatdobálő cormanthori felvesz legalább egy bűvös köpönyeget vagy más védelmező mágiával bíró dolgot, ha háborúba indul.
És ez itt háború, gondolta El, ahogy az elf mágus hátratántorodva már a következő varázslatának szavait üvöltötte. Egy támadóval az egyik oldalon, aki kiválasztotta a csatateret és van egy védelmező köpenye, a másik oldalon pedig egy széles körben gyűlölt ember áll, aki idegen minden környékbeli számára. Oh, micsoda esélyek!
Ezúttal a varázslat három testetlen állkapcsot küldött rá, melyek hosszú agyarakat csattogtatva kaptak felé három különböző irányból. El hasra vetette magát és bal kezét magasra tartva várakozott, miközben az első hangtalan villanás megérkezett a pajzsa felől.
A villanás után a csattogó száj visszatántorodott, majd megfordulva a levegőben az elf lord felé indult. A második állkapocs azonban rést ütött a pajzson és mindkét varázslat eltorzította a másikat egy robbanás kíséretében, melyből dühös, lila lángok csaptak szét.
A megfordult agyarak ugyanabban a pillanatban foszlottak semmivé az elf védelmező köpönyegén, amikor a harmadik száj Elminster felé csapott tátogva és alacsonyan repülve, hogy biztosan eltalálja, még ha odasimul is a sziklákhoz.
El várakozóan feltartott kezéből egy tucatnyi fénygömb ugrott ki, melyek apró villámokat köpködtek szét maguk körül, ahogy megindultak előre. Az első aranyszín fénysugarakká robbantotta a harmadik állkapcsot, a többi pedig a lángokon keresztülsuhanva halálos viharként csapott le az elfre.
Az elf uraság először idegesnek tűnt, majd sietve egy varázslatot idézett a felé száguldó gömbökre. Valamivel hátrébb lépett, hogy legyen ideje befejezni a varázslatát – és megtapasztalta Elminster első csapdáját.
A gömbök, melyek érintetlenek maradtak az elf védekező varázslata által, most becsapódtak a láthatatlan köpenybe és ártalmatlan fénycsóvákká estek szét. Amelyeket az iménti mágiával eltalált, azok viszont nem szétfoszlottak, hanem három-három kis villámra szakadtak, melyek körös-körül a sziklákba, fákba és az elf lordba csapódtak bele.
Az elf fájdalmas nyögéssel tántorodott hátra és füst szállt fel a testéből.
– Nem rossz védekezés egy névtelen elftől. – mondta Elminster nyugodtan.
Bejelentésével szinte azonnal elérte a várt hatást.
– Nem vagyok névtelen, ember – üvöltötte az elf, karjait fájdalmában maga köré fonva –, hanem Delmuth Echorn, Cormanthor egyik elöljáró Házából! Az Echorn Ház örököse, és a te emberi fogalmaiddal véve „császár”! Kultúrálatlan kutya!
– A „kultúrálatlan kutya” egy cím? – kérdezte Elminster ártatlanul. – Igen, talán illik hozzád, de figyelmeztetlek, hogy mi emberek nem feltételeztük az elfekról, hogy efféle megszólításokat használnak. Komoly problémákat okozhat, ha ezt a címet használod miközben a fajtámmal beszélgetsz!
Delmuth felüvöltött újjáéledt haragjában, de azután szemei elkeskenyedtek és felsziszegett, mint egy kígyó.
– Azt reméled, hogy a haragommal győzhetsz le! Nem lesz ekkora szerencséd... névtelen ember!
– Elminster Aumar vagyok. – válaszolt Elminster udvariasan. – Athalantar Herceg... ah, de hát te biztosan nem foglalkozol a disznóforma emberek birodalmában szokásos megszólításokkal, ugye?
– Úgy van! – csattant fel Delmuth. – Ööö, úgy van; nem! – kezeit újra varázslángok lepték el. A tűz gyűrűkben hullámzott a csuklói körül, felélesztve de nem szabadjára engedve az ősi elf harci mágiától.
Vajon az elf védelmező köpenye teljesen eltűnt, vagy még van valamennyi a hatalmából? El csendesen meghajlította akaratát, hogy amíg várakozik, egy újabb varázspajzsot építsen maga elé, gyanítva, hogy Delmuth azonnal lecsapna lángjaival, amint meglátja, hogy az ember egy újabb varázslatot kezd idézni.
Amikor a pajzs készen állt, Elminster úgy tett, mintha varázsolni kezdene. Ahogy gondolta; smaragdszín villámok csaptak előre és nyalták körbe a mágikus pajzsot, félúton kettejük között megállva és tekeregve, majd visszafordulva. Delmuth felnevetett és El látta, ahogy a visszatükrözött varázslat sziszegve elhal a köpeny védelmén, ami még maradt belőle vagy amit az elf megújított. A fiú mosolyogva vállat vont és belekezdett következő varázslatába, ahogy az elf is nekilátott saját mágiája felélesztésének.
Egyikük sem vette észre, amikor az egyik fa, melyet Elminster villámai találtak el, megingott és átdőlt a csúcson, görgő köveket rántva magával le, le a mélybe.
– Légy óvatos Elminster – lehelte maga elé Oluevaera Estelda Úrhölgy a levegőben ülve egy sötét teremben a Dlardrageth Ház szellemkastélyának mélyén. Szemei egy távoli csúcsot láttak, ahul két egymással küzdő alak állt és varázslatok villogtak körülöttük dühöngve. Az egyik akár Cormanthor jövője is lehetett, míg a másik a birodalom egyik legdölyfösebb és legönfejűbb öreg Házának tagja – egy örökös, hogy kimondjuk az igazságot.
Néhányan hitszegésnek neveznék a Népre nézve, hogy bárki is efféle varázspárbajba keveredjen – de ez most nem egy szabályos párbaj volt, hanem egy ember küzdelme az életéért, akit egy elf uraság tőrbe csalt. Ugyanakkor sokan az elfek árulójának bélyegeznék azt, aki egy embernek segít egy elf ellen, bármely helyzetről legyen is szó. És akkor is ezt kell tennie, ha lehetősége adódik. A Srinshee sokkal több nyarat – és így telet is, ugyebár – látott már, mint bármely élő elf, aki ma Cormanthor tiszta levegőjét lélegzi be. Egyike volt azoknak, akiknek az ítélete a legjobban számított bármely vitában a Házak között. Akkor hát; ítéletét ugyanúgy kell tisztelnie mindenkinek ebben a valamennyire személyes ügyben is.
Ugyanakkor csupán a szellemek vannak ebben a romos épületben, hogy megállítsák.
Az egyetlen gyors kapcsolata Druindar Sziklájával maga Elminster, de végzetes is lehet bármilyen zavaró dolgot alkotni az elméjében a nem megfelelő pillanatban. Azonban „lovagolhat” az elméjén, kitéve ezzel magát ugyanannak a mágiának, amivel a fiú szembetalálkozik. Egészen addig, amíg Elminster meg nem lát valamit a környezetben, amit nem telített meg a rontó mágia vagy egy ugráló elf lordon pihenteti a szemét annyi ideig, amíg ő képes lesz anyagiasulni.
A varázslat egyszerű volt, de erőteljes. A Srinshee elmormolta a szükséges szavakat anélkül, hogy szemét levette volna a varázs-harcról és érezte, ahogy belecsúszik Elminster elméjébe. Olyan volt, mintha meleg, bizsergetően pezsgő vízbe merült volna, ami egy szűk és sötét alagúton viszi őt a távoli fény felé.
A fény iszonytató sebességgel lett egyre nagyobb és nagyobb, mígnem egy szépséges elf arccá vált. Hosszú tincsei nyughatatlan kígyókként tekeregtek az arc körül, melynek szemei haragos falakká növekedtek előtte. Egy fallá, mely végtelenségével tornyosult ott és ő bele fog csapódni, ahogy az áramlat viszi...
– Isteni Úrnő, ne most! – kiáltott fel a Srinshee egy pillanattal azelőtt,hogy beleütközött volna a gigantikus ajkakba. – Hát nem látod, hogy segíteni próbálok…?
Amikor a világ forogva visszatért, Oluevaera először egy sötét, pókhálós mennyezetet látott meg néhány ujjnyira maga fölött. A hátán feküdt egy fekete tűzből szőtt ágyon, melynek lángjai bizsergették csupasz bőrét – a csupasz bőrét? mi történt a ruháival? –, mint ezer selymes tollpihe.
A fekete lángok lassan lejjebb eresztették a mennyezet alól; talán azon keresztül jött át ebbe a terembe? Csodálkozva tapogatta végig a testét. Ruhája az összes amulettjével és drágakövével – igen, még azok is, melyeket a hajába fonva hordott – eltűnt, de a teste sima volt és újra fiatal!
Nagy Corellon, Labelas és Hanali! Mi történt – nem! Nagy Mystra! Az emberek istennője tette!
Hirtelen felült a süllyedő lángok között. Miért? Fizetség, mert segít az ifjúnak vagy bocsánatkérés, mert kizárta? Vajon maradandó? Vagy csak egy rövid ideig tart, hogy újra megízlelje a fiatalságot és vágyakozzon? Még megvannak a varázslatai és az emlékei...
– Szóval, vén szajha, eladtad a birodalom iránti hűségedet néhány emberi varázslatért! Csodálkoztam is, hogy miért segítesz neki!
A Srinshee elfordította a fejét, hogy a beszélőre nézzen és közben akaratlanul is eltakarta a melleit egyik karjával. Ismerte a hűvös hangot, de hogy került az ide?
– Cormanthor tudja, hogyan bánjon az árulókkal! – kiáltott fel a férfi és egy villám csapott át a termen.
A fényes dárda belemerült a fekete lángokba és hang nélkül eltűnt közöttük. Azok kinyúltak és még a varázslat utolsó szikráit is mintha leszopogatták volna a meglepett Legfelsőbb Udvari Mágus llimitar kezeiről. A férfi a most ifjú varázslónőre bámult.
A Srinshee szomorú szemekkel nézett vissza rá és halkan szólalt meg, a férfi gyermekkori nevét használva. – Hogy van az, Limi, hogy miután a diákom voltál és tőlem tanultad meg Connanthor szeretetét, most az egész birodalom nevében szólva próbálsz megölni?
– Ne próbáld szavakkal megdönteni az akaratom, boszorkány! – csattant fel llimitar megemelve a kezében tartott jogart. A fekete lángok elérték a padlót és szertefoszlottak. A Srinshee megállt a férfi előtt és kitárt karokkal mutatta, hogy meztelen és fegyvertelen.
A mágus habozás nélkül rámutatott a jogarral és hidegen folytatta.
– Imádkozz az istenekhez megbocsátásért, áruló! – Smaragdszín lángnyelv ugrása kísérte az utolsó bántóan kiejtett szót.
A Srinshee elfordult, hogy oldalra ugorjon és megbotlott – régen volt már olyan teste, mely engedelmesen hajtotta végre a gyorsabb mozdulatokat is –, keményen megütve magát esett a padíó köveire, ahogy a jogar halálos fénye elzfigott felette.
Valahavolt tanonca most alacsonyabbra célzott, de a Srinshee elsziszegett egy szót. A haragos varázs körbejárta testét egy láthatatlan pajzs mentén.
Védelmező köpönyege rajta volt már és nem hitte, hogy a férfi az összes nála lévő jogarral együtt is képes lenne lebontani róla. Valószínűleg varázslat varázslatot követ majd, mire sikerül meggyőznie a Legfelsőbb Udvari Mágust, akit ő tanított be. Earynspieir megtámadhatná, igen, sohasem voltak barátok. De sohasem gondolta volna, hogy Ilimitar teszi ezt meg ostoba módon.
Oluevaera felállt és szembenézett a haragos férfival, a másik válláig ért. – Miért pont itt kerestél, Ilimitar? – kérdezte.
– Az árulóknak ez a kriptája mindig is az egyik kedvenc helyed volt, ha varázslatokat akartál gyakoroltatni a tanoncaiddal, emlékszel? – köpte a szavakat a másik.
Az istenekre, igen! Kétszer is idehozta a mágust, a Dlardrageth Kastélyba. Könnyek szöktek a szemeibe az emléktől és a Legfelsőbb Udvari Mágus eközben leeresztve jogarát egy varázslattal elkezdte ráomlasztani a mennyezetet.
– Sajnálkozol az ostobaságod miatt? – kiáltotta a férfi. – Túl késő, vén boszorka! Az árulásod nyilvánvaló és most meg kell halnod!
Válaszul az utolsó Estelda Úrhölgy csak megrázta a fejét és egy varázslatot kezdett szőni, mely felébresztette az Ősi Dlardrageth bűbájt, amit ezen falak emeléséhez használtak. Amikor Ilimitar csapása elérte a mennyezetet, haragos lángokká változva visszafordult használójára.
A férfi köhögve és rázkódva tantorodon hátra – gyenge lehet a köpönyege, gondolta a Srinshee –, felkiáltott.
– Ne próbálj elmenekülni, Oluevaera! A birodalomban már nincs számodra biztonságos hely!
– Ki szerint? – kiáltotta vissza a nő és újabb könnyeket érzett felszökni. – Az Uralkodót is megölted?
– Az ő ostobasága nem jelent nyílt árulást, csak hibákat, melyek kijavíthatóak egy ember halálával... és a tiéddel. Vadászni fogok rád, bárhová menekülj is! – és egy újabb varázst kezdett mormolni.
– Nem áll szándékomban elmenekülni, Ilimitar! – kiáltotta a Srinshee feldühödve. – A birodalom az otthonom!
Körülötte a levegő üvöltő lángnyelvekre robbant szét. Minden virágként kinyíló tüzes golyóból egy sugár csapott ki, hogy összekapcsolja azt a többivel. Oluevaera félrehajolt az egyik elől, mely azzal fenyegette, hogy felhólyagosítja a vállát és néhány szót suttogott, hogy egy varázslatának energiáival megerősítse védelmező köpönyegét.
– Ez az hát, amiért – csattant fel a Legfelsőbb Udvari Mágus. – egy embert védelmezel és segítesz neki elkábítani az Uralkodót, hogy egy armathori cím árnyékában bomlassza a birodalmadat? Egy egész hörgő, szőrös horda fogja majd követni, ha életben hagyjuk! Hát nem látod?
– Nem! – próbálta túlkiáltani a Srinshee a férfi következő varázstámadásának üvöltését. – Nem látom, hogy Cormanthor szeretete és védelme érdekében miért kellene megölni egy tiszteletreméltó embert... aki ígéretet tett egy nagy Ház haldokló örökösének, hogy elhozza a kiirát jogos tulajdonosának, s teljesítette is azt, Ilimitar! És nem látom, hogy neked miért kellene megölnöd vagy ellenem fordulnod; egy mágusnak, akiben felébresztettem a hatalmát és büszkén élt vele az elmúlt hat századon át!
– Mindig az okos szavaiddal vezeted félre a népet! – kiáltotta vissza a férfi és megállás nélkül folytatta egy újabb varázslat kántálásába kezdve.
A Srinshee azon kapta magát, hogy újra sírva fakad.
– Miért? – zokogta. – Miért kényszerítesz, hogy ezt válasszam? – Védelmező köpönyege megrázkódott, ahogy lilás színű mágikus erők szívták el belőle az energiákat. A zűrzavarba a talpuk alatt megreccsenve rogyadozó kövek zaja keveredett és a férfi folytatta.
– Az elmédet elködösítik az Uralkodó álmai és megmarta a szerelem mérge! Hát nem érted, hogy a birodalom biztonsága érdekében félre kell dobni minden mást?
A Srinshee összeszorította a fogait és előrecsapott saját villámaival; a férfi köpönyege röviden felszikrázott a támadástól és tulajdonosa megtántorodott. – És te nem látod, – kiáltott a mágus felé. – hogy az ember jelenti a birodalmunk biztonságát ha megvédelmezzük és hagyjuk, hogy azzá váljon, amit Eltargrim látni szeretne benne?
– Bah! – köpte a szót Ilimitar kételkedve. – Az Uralkodó elméje ugyanúgy megromlott, mint a tiéd! Mindketten csak beszennyezitek az udvar jó nevét és a Nép még megbízik bennetek! – Az egész terem belerázkódott, ahogy a férfi legutóbbi varázslata körbenyaldosta a varázslónő köpönyegét, de nem volt képes áttörni rajta.
– Ilimitar, – kérdezte a Srinshee szomorúan. – megőrültél?
Hirtelen csend zuhant a teremre, ahogy egymás tekintetébe néztek. Fehér füst emelkedett fel körülöttük a varázslatok itt jártának jeleként.
– Nem, – válaszolta végül a férfi majdnem beszélgető hangnemben. – de azt hiszem bele fogok őrülni, ha tovább nézem amit te és az Uralkodó játszotok a birodalommal. Azt, hogy a lassú és öreges sebességgel Cormanthor finoman tovalebeg az idő felé, amikor az emberek közénk férkőznek, ellepnek minket és nem marad semmi abból a világból, melyben az elfek még megtarthatnak valamit büszkeségükből. Mit kapsz ezért tőlük? Varázslatokat, melyeket csak ők ismernek? Egy kisebb birodalmat, ami felett uralkodhatsz majd? Vagy a fiatalságod visszatérte volt a fizetséged?
– Limi, – válaszolt a nő keserűen. – ez a fiatal test nem az én művem és amikor rám leltél, én is akkor ébredtem tudatára, hogy megváltoztam. Nem tudom, hogy honnan jött ez... lehet akár a Dlardrageth valami idejétmúlt szórakozása is... és nem a fiatal ember adta. Mi több; nem is tud róla!
Ilimitar hitetlenkedve legyintett.
– Szavak... csak szavak. – mondta keserűen. – Mindig is a legélesebb fegyvereid voltak. De már nem hatnak rám többé, boszorkány! – A férfi újra dühbe lovallta magát.
– Tudod, hogy mi ez? – kérdezte levéve valami aprót az övéről és maga elé tartva. – A Korok Boltozatából származik, – tette hozzá gúnyosan. – neked aztán tényleg tudnod kellene!
– Halgondas Medálja. – válaszolta a Srinshee halkan, arca elfehéredett.
– Félsz tőle, nemde? – folytatta a férfi egy diadalmas mosollyal kísérve szavait. – És semmit tehetsz ellene, hogy használjam is! Azután pedig, vén boszorkány, az enyém leszel!
– De hogyan?
– Védelmező köpenyeink egybeolvadnak majd és semmi sem fog megvédeni a varázslataimtól. Ugyanakkor nem tudsz majd elmenekülni sem; ha elindulsz, engem is magaddal rángatsz! – felnevetett, hangja magas volt és vad. A Srinshee most már biztos volt beune, hogy a férfi megőrült és meg kell ölnie vagy ő hal meg.
A férfi megtörte a Medált.
Köpönyegeik megakadályozhatatlan egybeolvadása megkezdődött; szétszakadtak és rongyos szélük fehéren szikrázva kereste egymást, összekapcsolódtak. A Srinshee felsóhajtott és elindult valahavolt tanonca felé. Ideje volt használni egy varázslatot, amit nagyon gyűlölt;
– Megadod magad? – kérdezte Ilimitar szinte udvariasan. – Vagy elég ostoba vagy hozzá, hogy folytasd a harcot... és elbukj? Ma már a Legfelsőbb Udvari Mágusok egyike vagyok, boszorka, nem pedig az a fiatal fiú, akinek varázslatokat mutattál. A mágiád csak arra jó, hogy elijeszd vele az ifjoncokat vagy trükköket mutass nekik!
A Srinshee mély lélegzetet vett és a férfira emelte arcát. – Akkor hát, nagy és hatalmas varázsló... pusztíts el, ha ezt kell tenned!
Ilimitar, Legfelsőbb Udvari Mágus, hitetlenkedve nézett rá és felemelte egyik kezét.
– Gyors leszek.
Háromágú varázsszigony döfte át a nőt. Az mozdulatlanul állt, bár szemei elkerekedtek és ajkába harapott. Miután a varázslat kezdett elhalványodní, teste megremegett.
Ilimitar nyugodtan figyelte. Nem ő hibázott; a Srinshee annyi varázsvédelmet halmozhatott magára a századok alatt, hogy valószínűleg jól bírja a fájdalmat és a bűbájok tovább tartják majd életben a szükségesnél.
A varázslónő lehajtotta a fejét, lehunyta szemeit és nehezen lélegezve állva maradt. Véres patak indult lefelé az arcán a csukott szemhéjak mögül és a lábuk alatti romos kövekre csepegett. Ilimitar orra kellemetlen szaggal telt meg. Szóval eljött a mártíromság ideje, ugye? Már nem lesz vele sok dolga.
Következő varázslata színtiszta energiát ébreszt majd, amely után csak hamu maradhat a nőből. Amikor a mágia szertefoszlott, a nő bokáig süppedt az olvadt kövekbe, haja teljesen leégett, de még mindig ott állt és rázkódott.
Miféle ostoba egyezségre lépett a Srinshee az ember mágusokkal? Ilimitar létrehozott egy varázslatot, amit a varázslónő egyszer megtiltott neki és megidézte vele az Éhező Férget.
A féreg a nő egyik karján jelent meg tekergőzve és azonnal megindult a mellkasa felé, hogy beássa magát a kormos bőr alá. Ilimitar felsóhajtott és remélte, hogy gyorsan fog menni a dolog. Biztosnak kellett lennie az ember halálában és visszatérnie az udvarba, hogy megvádolja az Uralkodót még napnyugta előtt. Most azonban be volt börtönözve mágikus köpönyegeikbe a varázslónővel, amíg egyikük meg nem hal.
Igazán kár érte. Jó tanító volt – még ha túl szigorú is és nem igazán hagyott időt mézet szerezni, friss bogyókat szedni vagy bagolytojást lopni – és nem kellett volna idáig süllyednie. Megöregedett és nem kizárt, hogy bármit megtett volna a fiatalsága visszaszerzéséért. De ha ezt akarta, akkor miért nem hagyta itt csendesen Cormanthort? Miért kell romba döntenie ezért a birodalmat? Miért...
A féreg már majdnem teljesen végzett. Nem érinti a végtagokat vagy a fejet, amíg a testből még van mit felzabálnia, a testből, amely mostanra már üres bőrhuzattá vált a lecsupaszított csontokon. Hogyan lehetséges, hogy még mindig állt?
Ilimitar dermedten nézett és négy tüzes nyilat idézett a varázslónőre – kiválóak, hogy elijesszék a favágókat és a nyulakat. A megtépázott test állva maradt.
Lassan kifogyott a használható harci varázslatokból. Megvonta a vállát és felvette maga mellől a leejtett jogart. Addig szórta a másikra a smaragdszín lángokat, amíg a varázslatos tárgyból ki nem száradt minden mágikus energia.
A Legfelsőbb Udvari Mágus a kezében tartott jogarra meredt. Nem vette észre, amikor felkapta, hogy magával hozza, hogy milyen kevés mágia maradt benne. Ez akár végzetes is lehetett volna. Végülis az is volt...
A Srinshee meggyötört teste még mindig ott állt előtte. Még mindig élt – jól tudta ezt, ahhoz, hogy ne érintse meg, még a tőrével se. Voltak trükkök, amiket csak az idősebb mágiahasználók ismertek. Jobb lenne egyszerűen szétrobbantani.
Csettintett egyet az ujjaival, és egy bot jelent meg a kezében – hosszú és fekete, számtalan ezüstszín rúnával kirakva. Hagyta, hogy a tárgy a saját sebességével, lassan ébredjen fel, lüktetve a kezében. Ó, a hatalom csodálatos íze – és fehér halált szórt a varázslónő mozdulatlan testére.
A bot néhány pillanat múlva elcsendesedett. A férfi dermedten nézte, próbálta újra
kiszabadítani belőle az energiát – de már csak egy sötét színű fadarabot tartott a kezében. Meglepetten leejtette és egy pálcát idézett meg az előző eszközhöz hasonlóan. Ezután még két jogart is tud hívni, ha esetleg a pálca is elromlana. Talán a Medál szívja ki belőlük az erőt. Eszeveszett sietséggel szólította a varázstárgyban rejlő, életrabló hatalmat.
Az előtte lévő test még inkább tépett bőrzsákra kezdett jhasonlítani és ami bőr még megmaradt a csontokon, az most elszürkült és rothadni kezdett. De a Srinshee még mindig állt.
Elkeseredve és csodálkozva felnyögött. Ilimitar szólította az egyik jogart és azután a másikat is. Amikor az is kifogyott a ropogó és füstölgő halálból és a Srinshee még mindig ott állt előtte, a rossz előérzettől keserű ízt érzett a szájában.
A nő összezúzódott feje félrebicsaklott a törött nyakon lógva, de a fekete, vérző szemek hirtelen felnyíltak – most olyanok voltak, mint két szikrázó lángnyelv – és a száj egy hosszú pillanatig csak remegve rágta a szavakat, mielőtt azok recsegve előretörtek.
– Befejezted, Limi?
– Corellon, segíts! – kiáltott fel a mágus iszonyodva és megpróbált hátraugrani. Vajon a nő tényleg elindult volna felé?
Igen! Ó, istenek, igen!
Felsikoltott, ahogy a tépett test felé indult a levegőben lépdelve, hiányzó lábfejekkel a megolvadt és töredező kövek fölött. A férfi hátraesett.
– Maradj ott! – zihálta kétségbeesetten.
– Nem akartam ezt, Limi. – mondta a torzó szomorúan, ahogy lassan és esetlenül közelített a varázsló felé. – Attól tartok, hogy ez a te választásod volt, amikor elkezdted ezt a harcot, Limi.
– Ne mondd ki a nevem, sötétség ostoba boszorkánya! – visított a Legfelsőbb Udvar Mágusa és remegő ujjakkal kapta elő utolsó mágikus tárgyát. Egy finom láncra fűzött gyűrű volt az; egyik ujjara húzta és a nő maradványaira mutatott. A gyűrűs ujj elkezdett kampószerű karommá növekedni és pikkelyek jelentek meg rajta. – A birodalom ellenségeit szolgálod – kiáltotta – és Cormanthor érdekében el kell, hogy pusztítsalak!
A gyűrű felvillant és halálos hatalom egy utolsó, fekete sugara csapott ki belőle.
A férfi felé botladozó szörnyeteg megállt, erőszakosan rázkódott és Ilimitar őrült megkönnyebbüléssel röhögött fel. Igen! Végre vége! Elesik!
Az összetört torzó a férfi vállaira zuhant és lassan lecsúszott rajta. Az elfeketedett ajkak megérintették, ahogy elesett.
Egy pillanatra mágia villant fel ellenállhatatlan erővel és megrázta Oluevaera Estelda testét a Legfelsőbb Udvari Máguséval együtt, ahogy Halgondas Medáljának minden hatalma elszabadulva átjárta őket.
Azután minden mágia eltűnt, mint köd a reggeli nap fényében. A Srinshee egészben volt újra és a Legfelsőbb Udvari Mágus, Ilimitar összetört teste felett térdelt, amely egyetlen pillanat alatt elszenvedett minden halálos csapást, amit az imént még ő mért a varázslónőre.
Még mindig gyűlölte ezt a varázslatot. Kegyetlen volt, mint az a régóta halott elf mágus, amely kikísérletezte – olyan gonosz lehetett, mint Halgondas és az ő Medálja, mi több, a varázslat használójának át kell élnie minden fájdalmat, amit ellenfele rázúdít – és Ilimitar olyan lelkesen próbálkozott minden hatalmát latba vetve, hogy ez a kín a legtöbb mágust az őrületbe kergethette volna. De nem ezt a varázslónőt. Nem, az öreg Srinshee és az őrület nem érintik egymást!
Lenézett maga elé a felrobbantott, megrágott, összetört és széttépett csontkupacra és újra sírva fakadt. Könnyei sziszegve párologtak el, ahogy a valahavolt Ilimitar maradványai között még itt-ott feltűnő apró lángnyelvek közé csöppentek.
* * * * *
– Corellon vérére, fák esnek az égből! – kiáltott fel Galan Goadulphyn hátraugorva és köpenyével takarva el az arcát. A kidőlt bükkfa még gördült néhányat miután becsapódott előtte a földbe, port és szilánkokat szórva szét maga körül.
– Olyan, mintha egy varázspárbaj folyna odafönt. – mondta Athtar felnézve a csúcsra. – Nem lenne jobb, ha eltűnnénk innen? Később visszajöhetünk az érméidért.
– Később? – nyögött fel Galan, ahogy együtt elsiettek. – Ahogy én ismerem ezeket a vérengző mágusokat, szét fogják fröccsentem azt a hegyet mielőtt végeznek és felfedik a raktáramat, hogy minden erre járó manó szabadon garázdálkodhasson majd rajta... vagy tömlöcnyi mélységben betemetik a sziklák alá!
Újabb hatalmas reccsenés hangzott fel és Athtar Nlossae éppen időben nézett hátra, hogy lásson egy sziklagörgeteget lefelé gurulni a hegyoldalon ugrálva, ahogy a kisebb kiálló kövek a levegőbe dobták a gurulókat.
– Már megint igazad van, Gal! Eltemették... vagy el fogják!
Ahogy a lábát kapkodta siettében és követte poros fekete bőrbe öltözött barátját, Galan elkezdte árasztani magából szitkainak terjedelmes listáját. Fennhangon.
* * * * *
– Nem remélheted, hogy a végtelenségig kikerülheted a mágiámat, gyáva ember! – mondta Delmuth Elminsternek, ahogy a varázspajzs és az elf védelmező köpönyeg egyszerre szikrázott fel. Egy újabb emberi és egy ősi elf varázslat vált füstté az imént.
Olyan közel álltak egymáshoz, amennyire csak varázsvédelmük engedte. Elminster csendesen elmosolyodott, ahogy a haragos elf varázslatot varázslat után szórt rá.
Delmuth felfedezte, hogy minél közelebb van egymáshoz az ember láthatatlan pajzsa és a saját köpönyege, annál kisebb erővel csapódnak vissza rá a saját varázslatai. És az elf köpönyegek úgy tűnik lassabban tombolódtak le a felszabaduló energiáktól. Ezért hát előretört és az ember nem úgy nézett ki, mint aki menekülni szeretne.
Az egyetlen visszavonulási út a szikla szélén át vezetett és az athalantari mágus már régen belefáradt a futásba. Inkább megállt egyhelyben, lesz ami lesz.
Az Echorn Ház örököse egy újabb mágikus csapást küldött – ami elszállt a két mágus mellett és kikerülte mindkét pajzsot. Remélték, hogy nem fogja majd egy sziklába csapódva teleszórni a hátukat szilánkokkal. A lövedék a fennsík szélét érte és sziklagörgeteget zúdított alá a hegyoldalon.
Elminster az elf lordon tartotta a szemét. Már elég sokáig tartott a dolog; ha Delmuth Echorn annyira halált szeretne látni, akkor miért ne lenne az az ő halála? Saját pajzsának védelme mögött Elminster bonyolult varázslatba kezdett, azután előhívta mágus-látását és várt. Ha az ember egy elf ellen harcol, akkor az egyik legnagyobb előnye, hogy ellenfele nem ismeri fel a varázslatok mozdulatait és így a végeredmény komoly meglepetéseket okozhat.
Ez esetben Mruster Táncát használta, amely a Jhalavan Hiszékeny Visszatérésének volt egy nagy mértékben módosított változata. A Mruster Tánca megadta egy gyorsan gondolkodó mágusnak, hogy más mágiává alakítson át olyan varázslatokat, melyek vissza lettek tükrözve a használójukra. Namármost ez a Delmuth épp eléggé bolond volt, hogy minden eszközzel megpróbáljon porrá robbantani egy bizonyos idegesítő embert és eközben annyira közel menjen hozzá, hogy ne vegye észre; varázslatainak tomboló haragját még nem a visszatükrözéstől érzi, hanem azok első becsapódásaitól...
Delmuth buzgón bizonyította ostobaságát továbbra is, amikor egy olyan varázslatot használt, amit El még sohasem látott. Egy savval telt tál jelent meg a feje felett és tartalmát lezúdftotta az alatta állóra.
Az Elminster megkínzott varázspajzsából jövő sziszegés kísérte gőzök látványos színekben tekeredtek az ég felé. Delmuth nem vette észre, amikor a visszatükrözött sav-varázs ellenmágiává változva végighasította védelmező köpenyét.
Dühösen és azt gondolva, hogy sarokba szorította ellenfelét, Delmuth kieresztett magából egy újabb varázslatot. Elminster rémült arcot vágott, hogy elvonja az elf figyelmét saját varázslatától, mely a szikrázó fényű mágikus csapás energiáit ismét valami érzékelhetetlen formában adta vissza. Működött a dolog.
Delmuth vörös arccal emelte fel mindkét kezét, hogy pengecsápokkal csapjon le erre a szemtelen emberre. El megtántorodott és fájdalmat tettetett, mintha a szertefoszló varázslat egy kis része azért még elérte volna láthatatlan pajzsán keresztül is. Közben Delmuth eltorzított varázslata felzabálta az elf védelmező köpönyegének utolsó foszlányait is.
Elminster mágus-látása előtt az elfet már csak valami szikrázó és folyamatosan sötétedő mágikus köd lebegte körbe; már csak rothadó burka mindannak az átüthetetlen védelemnek, amit az elf ősök hagyományoztak utódaikra.
– Delmuth! – kiáltott ellenfelére. – Utoljára kérdezlek; nem válhatunk el békében?
– De biztosan, ember. – felelte az elf örökös vadállati vigyorral az arcán. – Ha meghaltál, akkor tökéletes béke száll majd a tájra!
És nemesi ujjai egy varázslatra mozdultak, melyet El nem ismert fel. Hatalom szikrázott fel csupán a varázslat nyomát mutatva a levegőben; annak a láthatatlan idézésnek tűnt, amelynek segítségével az emberi varázslók mágikus falat szőnek ellenfelük köré.
Delmuth látta, hogy az ember feszülten figyel és felnézett, ahogy a varázslat lassan befejezte a láthatatlan kardot előtte, hegyével ellenfele felé mutatva.
– Láss hát egy varázslatot, amit hiábavalóan küldenél vissza rám. – vihogott az elf lord és előredőlt. – Úgy nevezzük „a halált kutató penge”... és minden elf vér immúnis rá! – csettintett egyet az ujjaival és hangosan felröhögött, ahogy a penge előreugrott.
Csupán néhány lépésnyire álltak egymástól, de El már régen tudta, hogy miféle mágiává változtatja majd a láthatatlan erőkből szőtt fegyvert, amikor az visszacsapódik pajzsáról. Delmuth bölcsebb lett volna, ha kézbe veszi és úgy próbál vele áttörni Elminster varázspajzsán, mintha valódi penge lenne. Ezzel nem adott volna neki időt, hogy átalakítsa, mert olyan rövid ideig érintkezett volna egymással a két mágia.
De hát Delmuth bölcsebb lett volna, ha sohasem csalja ide Elminstert.
El valami mássá változtatta a pengét és visszaröpítette az elf felé. Ahogy az becsapódott, az elf nevetése hirteien félbeszakadt. Köpönyegének utolsó foszlányai, ahogy megpróbálták még megvédeni, felszikráztak körülötte és feldobták az elf örököst a levegőbe, hogy sarkaival csak a levegőt rugdoshatta maga alatt.
Felnyögött, ahogy az Elminster által eltorzított varázslat eltalálta, majd elcsendesedett. Karjai előremeredtek, mint lecsapásra kész hatalmas karmok, csizmáinak orra a föld felé mutatott. A bénítás, amit El az ellenfele köré varázsolt keményen tartotta az elfet, aki csak szemeit tudta mozgatni. Szemeit, melyek most a rémülettől elkerekedtek és körbefordultak, hogy tehetetlenül az ember mágusra bámuljanak.
Vagy talán nem is olyan tehetetlenül. Még mindig tud olyan varázslatokat használni, melyekhez csupán az akarata kellett, mint például Elminster varázspajzsa – és a fiú látta, ahogy az elf lord szemében a rémületet elmossa előbb a harag, majd valami ravasz csillogás.
* * * * *
Delmuth régóta nem volt már ennyire rémült. A félelem hideg vas ízével árasztotta el a száját és a szíve majd kiugrott a helyéből. És ezt egy ember hozta rá! Akár még meg is halhat itt, valami szélseperte fennsíkon a birodalom határerdőségeiben! Ő...
De nyugalom... nyugalom, Echorn Ház gyermeke. Maradt még egy varázslata, ami ellen ember nem képes tenni semmit, ami sokkal titkosabb és szörnyűbb, mint a penge volt. Egymás előtt álltak, köpönyeg a köpönyeghez szorult. Mivel az övé már szertefoszlott, az ember védelmének is össze kellett omolnia. Hát nem ezért akarta ez az Elminster, hogy véget érjen a harc? Most az ember tehetetlennek hiszi és itt áll azon gondolkodva, hogy tőrrel vagy sziklával ölje meg a bénítás-varázs megtörése nélkül. Igen, ha most varázsol, akkor az ember nem is remélheti, hogy megállítsa a hatását.
A „csontok hívása” varázst még Napraeleon Echorn fejlesztette ki hét – vagy talán nyolc? (sohasem szentelt túl nagy figyelmet tanítói életútja iránt) – századdal ezelőtt azért, hogy néhány nagyobb szarvas méreteit lecsökkentse és fel lehessen tenni a szekérre a tetemeket, mint előkészített húst. A használó magához szólítja a kijelölt csontokat és azok szó szerint kifúrják magukat az áldozat testéből. Ha a varázsló a koponyát választja, akkor ellenfelének nem marad más lehetősége, mint meghalni. Bár e pillanatban Delmuth még nem tudott rájönni, hogy mi haszna lehet egy véráztatta emberi koponyának, de úgy érezte, hogy hamarosan éppen elég ideje lesz, hogy gondolkodjon a dolgon...
Csupán csak a szemeivel mosolyogva megidézte a varázslatot. Elminster, ideadnád a koponyádat, kérlek...
Még mindig nyögdösött és magában hümmőgött, amikor a világ elsötétedett körülötte és rövid, de iszonytatóan erős fájdalom ébredt a fejében. Még sikoltani sem maradt ideje és a sötétvörös vér elöntötte az elméjét, örökre kimosva Faerűnt belőle.
* * * * *
Elminster a szökőkútként felcsapó sötétvörös folyadékra pislogott. Amikor a véráztatta csontdarab felé száguldott úgy használta pajzsát, mint a harcosok a sajátjukat és félrecsapta vele a pörögve-forogva közeledő tárgyat.
Athalantar utolsó hercege még utoljára ránézett a fejetlenül lebegő testre, szomorúan megrázta a fejét és kimondta a szavakat, melyek visszaviszik a kísértetjárta kastély mélyén heverő, sötét terembe, ahol a Srinshee alussza az igazak álmát. Remélte, hogy még nem ébredt fel; nem akarta szükségtelenül felidegesíteni.
A sasorrú fiatalember tett néhány lépést a szikla széle felé és eltűnt a semmiben. Az egyik közeli fára telepedett néhány keselyű úgy döntött, hogy ideje enni egy jót és öreges mozdulatokkal alálebegtek. Hosszú, kényelmes siklásuk végén pontosan érkeztek; nem mindennapi dolog, hogy az étel a levegőben lebegjen.
* * * * *
– Gal – mondta Athtar türelmesen, ahogy a harmadik kiálló kőpadra másztak fel a szakadékban. – Tudom, mennyire feldühített, hogy betemették a kincseidet... az istenekre, a fél erdő tudja már!... de visszajövünk érte és ígérem, hogy valóban visszajövünk majd. Semmiféle éftelmes célt nem szolgál, hogy...
Valami gyorsan közeledő, kerek és véres tárgy zuhant alá az égből és végigsöpört Athtar arcán.
A fekete bőrökbe öltözött test rángatózó végtagokkal zuhant el Galan mellett. A dolog, ami megölte barátját, ellökte magát a zuhanó test mellkasáról és pörögve beékelte magát Galan arca előtt a gyökerek közé.
Az elf azon kapta magát, hogy egy koponya friss vértől iszamós szemüregeibe bámul – egy rövid pillanatig, mielőtt az ijedtségtől elvesztette volna ujjai közül a kapaszkodót és belezuhant a sötétségbe, amely barátját már elnyelte.
* * * * *
Elminster még csak egyetlen lépést tett a sötét teremben és észrevette, hogy valami nincs rendben. A Srinshee eltűnt és egy fiatal, elf lány térdelt egy megszenesedett, összetört csontváz előtt zokogva. A barátját elemésztette volna a tűz?
A fiatal lány könnyáztatta arccal nézett fel rá.
– Oh, Elminster! – zokogta. Ahogy felé nyújtotta a karjait, Elminster odarohant és megölelte. Az istenekre, ő a Srinshee!
– Oluevaera Úrnő, – kérdezte óvatosan, ahogy a lány haját simogatva a mellkasához ölelte annak fejét. – mi történt itt?
A lány felnézett rá és sikerült kinyögnie egy halk szót.
– Később.
El tovább ölelte és szótlan mormolással nyugtatgatta, amíg a könnyek áradata alábbhagyott. – Elminster? Bocsáss meg, de kimerültem és életemben először vagyok abban a veszélyben, hogy romlásba döntöm Cormanthort.
– Nem tehetek semmit?
Oluevaera felemelte megfiatalodott arcát, hogy a fiú szemeibe nézzen. Még mindig ugyanazok a bölcs, szomorú és öreg szemei vannak, fedezte fel El.
– Igen. – suttogta. – Megint bajba kell keveredned. Nem kérhetem ezt; túl nagy az ára.
– Mondd. – mormolta Elminster. – Kezdem azt hinni, hogy az életem kockáztatása az, amiért Mystra ideküldött.
A Srinshee mosolyogni próbált. Ajkai megremegtek egy pillanatra mielőtt megszólalt.
– Talán igazad lehet. Láttam Mystrát, miután elmentél. – felemelte egyik kezét, hogy megelőzze a herceg kérdéseit és folytatta. – Életben kell maradnod, hogy később meghallgasd. Maradt még elég erőm, hogy megidézzek egy testcserélő varázslatot.
Elminster szemei elkeskenyedtek.
– Hogy odaküldj, ahol most valaki más van és őt pedig idehozd.
A Srinshee bólintott.
– Az Uralkodó mulatságot rendez ma éjjel és van valaki, aki elég dühös, hogy megpróbálja megölni.
– Idézd meg azt a varázslatot. – válaszolta keményen a fiú. – Kevés varázslatom maradt, de készen állok.
– Biztos vagy benne? – kérdezte a varázslónő és türelmetlenül félresöpörve frissen feltörő könnyeit megrázta a fejét. – Oh, El... micsoda egy ember vagy te...
Felugrott a fiú öleléséből és sebesen keresztülvágott a termen. Elminster ekkor vette észre, hogy a padlón két varázslói jogar fekszik egy bottal és egy pálcával egyetemben. A Srinshee lehajolt és felvette az egyiket.
– Ezt vidd magaddal. – mondta. – Maradt még benne valamennyi hatalom. Az egyik dolog, amit tud, hogy megdupláz egy varázslatot, amit valaki más használ. Fogd és az elmédbe suttogja a hatalmát.
Elminster elvette és bólintott. A nő váratlanul a nyaka köré fonta karjait és megcsókolta. – Minden jót... és Mystra áldásával menj.
Elminster megemelte egyik szemöldökét. Mi a fene történhetett itt?
Még mindig csodálkozott, amikor a Srinshee megidézte varázslatát és a világot örvénylő kék köd fedte el Athalantar utolsó hercege elől.
A SZERETET GYAKRAN FÉLREVEZET
Egy elf szeretete mély és bonyolult dolog. Ha félreértik vagy kihasználják, akkor akár halálos is lehet. Birodalmak buktak már el emiatt és büszke, öreg Házakat söpörtek el. Egyesek szerint egy elf lényegi valója nem más, mint a szeretetének hatalma és a többi csak hús meg salak. Az bizonyos, hogy az elfek képesek embereket szeretni és az emberek is képesek elf éket szeretni – de a szívek efféle találkozásakor a bánat is a közelben rejtőzködik.
Shalheira Talandren,
Nyátcsillag Nemes Elf Enekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormantlior Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki
A kékes színű köd tovagöndörödött és Elminster egy kertben találta magát, ahol még sohasem járt azelőtt. Számos magas tölgy állt minden irányban, mint hatalmas és sötét oszlopok. Közöttük a talajt ápolt mohaszőnyeg borította kis gombatelepekkel díszítve. A tölgyek levelei teljesen elálltak a nap sugarainak útját, de távolabb fénycsíkokat látott, amiből egy tisztásra következtetett a fák között.
Ahol most állt, ott a félhomályt színes fénygömbök oszlatták el csak. Halovány kék, zöld, vörös vagy aranyszínben pompázó fénygolyók, melyek lassan és céltalanul lebegtek a fák között.
Díszes selyemtalárokba öltözött elfek sétálgattak a tölgyek között nevetve és beszélgetve. Minden fénygömb alatt egy tálca lebegett, melyen magas, vékony üvegek és ízletes nassolnivalóval telt tálak álltak. Elminster felismerte rajtuk az osztrigát, gombákat és valamit, ami erdei lárvának tűnt valami barackos szószban.
Volt egy elf, aki a többieknél közelebb állt a fiúhoz és nagyon meglepetten nézett. Egy elf, akit Elminster már ismert korábbról – a Legfelsőbb Udvari Mágusok egyike, aki az Uralkodóval volt, amikor Naeryndam a palotához vitte.
– Üdvözlet – mondta neki El udvariasan meghajolva. – Earynspieir Úr, nemde?
Ha bárminek is kinézett, akkor az elf mágus most zavartabbnak és riadtabbnak látszott, mint azelőtt. Lassan bólintott.
– Earynspieir a nevem, ember uram. Bocsásson meg, de nem jut eszembe az ön neve, mert egy bizonyos dolog idegességre ad okot: hová lett az Uralkodó?
Elminster széttárta karjait.
– Nem tudom. Talán egy pillanattal ezelőtt még itt állt, ahol most én?
Az elf elkeskenyedő szemekkel bólintott.
– Itt állt. – Elminster is bólintott egyet.
– Akkor minden a tervek szerint történt. Azért vagyok itt, hogy részt vegyek egy lakomán az otthonában. – Earynspieir összevonta a szemöldökét.
– Azért? És jómaga döntötte ezt el magában, ifjú uraság?
– Nem – válaszolt Elminster nagyvonalúan. – így döntöttek... a birodalom biztonsága érdekében. Persze beleegyeztem, igen. Mindenesetre a nevem Elminster. Elminster Aumar, Athalantar Hercege... és, ahogy ön is tudja, Mystra Kiválasztottja.
Az elf mágus ajkai elkeskenyedtek. Tekintete a jogarra esett, mely ott pihent Elminster övébe tűzve és az arca még feszültebb lett, de semmit sem mondott.
– Talán, Mágus Uram, félretehetnénk egy vagy három pillanatra az irántam érzett érzéseit – mormolta Elminster látva az iménti tekintetet –, amíg elmondja nekem, hogy hol is állunk most valójában és mik a szokások egy elf mulatságon. Nem áll szándékomban ellenségeskedni.
Earynspieir tekintete felemelkedve találkozott a hercegével és ajkai kelletlenül legörbültek. Azután úgy tűnt, hogy döntésre jutott.
– Rendben van – mondta ellágyult hangon. – Talán a természetes reakcióim elnyomták a tiszta gondolatokat. Az Uralkodó szerint mindannyiunknak egyszerűbb lenne a dolga, ha úgy tekintenék önre, mint egy közülünk valóra... a Nép egy tagjára... aki látogatóban van itt és valamely kifigyelhetetlen okból emberi álcát visel. Megpróbálkozom vele, ifjú Elminster. Azonban viseltess türelemmel irántam; egyéb okokból vagyok nyugtalan.
– És elmondhatja azokat nekem is? – kérdezte Elminster hasonlóan lágy hangon.
Az elf rávillantott egy metszően éles tekintetet.
– Hagyd, hogy teljes őszinteséggel beszéljek, jóuram... ez népszerű szokás a fajtádban, úgy hallottam. Továbbá kétlem, hogy hallott volna bármely eleresztett nyelvű cormanthori ajakairól olyasféle pletykákat szárnyra kelni, melyek megengednék, hogy egyszerűbben beszéljek, mint bármikor máskor.
Elminster ismét bólintott. Az elf mágus gyorsan körülnézett, hogy megbizonyosodjon; senki sincs hallótávolságon belül, azután ismét az ifjú herceghez fordult.
– Az Uralkodónk döntése, hogy befogad téged, nem valami népszerű. Sokan, akik az armathor rangot viselik, már elindultak ide, hogy feladják rangjukat és eltörjék pengéiket az Uralkodó előtt. Ez nyíltan ahhoz vezethet, hogy leváltják vagy talán meg is ölik majd, miközben utánad vadászatot indítanak, mi több... már most is általános az elégedetlenség, például ezen az összejövetelen, de bárhol, ahol feltűnik. A társam, Legfelsőbb Udvari Mágus Ilimitar, még nem tért vissza körútjáról, melynek során meglátogat több idősebb Házat a birodalomban és nem ismerem a sorsát... vagy hogy árulásba keveredett volna. Bírom az Uralkodó bizalmát és az imént minden szó vagy figyelmeztetés nélkül egyszerűen csak eltűnt az oldalamról és ön jelent meg a helyén a „birodalom biztonságának érdekéről” beszélve, olyasvalamiről, amiről okkal feltételezem, hogy bizalmasan a tudtomra hozta volna. Ellenére az Uralkodó korábban önbe fektetett bizalomnak, én csak azt látom, hogy ön egy ember mágus ismeretlen, de valószínűleg nagy hatalommal, aki közeli kapcsolatban áll fajtájának egyik istennőjével... és így bármi legyen is az önt vezérlő cél, veszélyt jelent Cormanthorra, főként, hogy itt áll a közepén. Látod már, jóuram, hogy miért nem vagyok képes valamivel is barátságosabban viselkedni veled szemben?
– Igen, látom – válaszolta Elminster. – és nincsenek rossz szándékaim irántad, Mágus Uram... hogy van egyébiránt, ezen körülmények ellenére?
– Elég jól. – mondta Earynspieir elégedett hangon, szinte mosolyogva. – Attól tartok félreítéltem a fajodat, uram, és tenmagadat is vele együtt... sohasem hittem volna, hogy az emberek érdeklődnek mások bajai iránt. Minden, amit róluk hallunk, az kimerül a fák kivágásában és abban, hogy az emberek a legkisebb vitákat is türelmetlen kardrántással akarják elintézni.
– Ez azok között divat, akik a tárgyalás leggyorsabb és legegyenesebb útjait kedvelik. – értett egyet Elminster egy mosollyal kísérve szavait. – De sietve kell emlékeztetnem önt és Cormanthor egészét, hogy egyetlen ember szokásai alapján megítélni az emberi fajt nem különb attól, mintha az emberek a sötét elfek szokásai alapján ítélnék meg a hold elfeket, vagy fordítva.
A mellette álló elf elfordult, hogy elrejtse a tekintetében fellángoló haragot, de azután megnyugodott és sikerült kikényszerítenie magából egy rövid nevetést.
– Az érvelése jogos, ember uram... de hadd figyelmeztessem én is; Cormanthor népe nem szokott hozzá az efféle nyílt és egyszerű beszédhez, sokan kevésbé lennének elnézőek nálam.
– Megértettem. – válaszolta Elminster. – És bocsánatát kérem. Volt, akinek tetszett. Elnézést; többeknek is.
Earynspieir meglepetten nézett El rövid válasza hallatán, majd arra fordult, amerre a fiú mutatott. Egy elf pár közeledett poharakkal a kézben és egymásba karolva. Meglepett arckifejezésük nem hagyott kétséget afelől, hogy hallották az ember armathor váratlan szavait, akiről annyit beszélnek mostanában.
– Ah! – kiáltott fel halkan. – Még van néhány óra alkonyatig, amikor a tánc és az egyéb, ah, nemtelenebb szórakozások kezdődnek. Akik négyszemközt szeretnének beszélni egymással vagy az Uralkodóval, azok gyakran ilyenkor érkeznek, amikor még kevés a mulatozó és még kevesebb bort tulajdonítottak ki a vendégek. Ők is ilyenek. Engedd meg, jóuram, hogy bemutassalak.
El biccentett, minden porcikájában az udvarias herceg volt, ahogy a pár a Legfelsőbb Udvari Mágus és a fiú felé jött. A fiatal elf férfi úgy bámult Elminsterre, mintha egy erdei vaddisznót látna ruhákba öltöztetve és meghívóval a patái között. Azonban a lélegzetelállítóan szépséges, fátyolruhás lány az oldalán bájosan rájuk mosolygott.
– Jó estét, Nagytiszteletű Uram. – szólalt meg az elf hölgy. – Mi.,. reméltük, hogy önökkel találjuk az Uralkodót is. Megérkezett már?
– Legnemesebb Uralkodónknak egy a birodalom érdekeit érintő ügyben sürgősen távoznia kellett nem sokkal ezelőtt. Bemutathatom önöknek Elminster Herceget Athalantar vidékéről, a legújabb armathort a birodalomban?
A férfi továbbra is szótlanul bámult Elminsterre. Hölgye kelletlenül válaszolt.
– Egy váratlan és... ha mondhatom így... szokatlan találkozás.
Nem nyújtotta a kezét.
– Elminster Herceg, – folytatta a Legfelsőbb Udvari Mágus. – ismerje meg Qildor Nagyurat a Rewen Házból és Aurae Úrhölgyet a Shaeremae Házból. Legyen a találkozásuk egyformán kellemes.
Elminster meghajolt.
– Tiszteletem az érkezőknek. – mondta visszaemlékezve a kiirátől tanult kifejezésre. Három pár elf szemöldök emelkedett meg egyöntetű csodálkozással az ősi elf udvariassági formulára, mely egy ember szájából hangzott el. – Szándékom, hogy megbarátkozzam... nem pedig, hogy kárt okozzak... Cormanthor tündérbirodalmának népével. Az olyannak, mint én, ez a hely legalább annyira csodálatos, mint amennyire kincseit tiszteljük a távolból.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy nem ön az első kém az emberek seregéből? – mordult fel Qildor Nagyúr, keze az övére csatolt hüvelyben rejtőző kard díszes, ezüst markolatára csúszott.
– Nem. Ennél többet. – válaszolta Elminster még mindig udvariasan. – Nem célja birodalmamnak vagy bármely általam ismert emberi vidéknek, hogy Cormanthorra törjön vagy utat vágjon magának ide és ott kereskedjen, ahol semmi dolga nincs. Ittlétem személyes, nem pedig egy állam burkolt ügye, amely mögött egy megszállás vagy egyéb gonosz érdek rejtezhet. Egyetlen cormanthorinak sem kell tartania tőlem vagy attól, hogy több lennék, mint egy ember, aki tisztelettel adózik a Népnek és minden csodájának.
A Qildor Nagyúr újra megemelte szemöldökét.
– Felejtse el az iménti szavaimat. – mondta. – De alávetné magát egy mágus igazságkutató varázsának is, amikor ezt mondja?
– És alá is fogom vetni magam. – válaszolta Elminster egyenesen az elf szemeibe nézve.
– Ha így van, – folytatta az elf. – akkor találkozásunk előtt mások számító beszéde alapján rosszul ítéltem meg önt. Habár, Lord Elminster, tudnod kell, hogy jómagam és a Népből még sokan féljük és gyűlöljük az embereket; a birodalom szívében látni egyet riadtságot és undort kelthet. Ugyanakkor nem tudom, hogy bármely nemes cselekedete vagy a szavak, melyekkel megszólal megváltoztatják-e ezt. Vigyázzon magára, Uram; mások kevésbé lesznek udvariasak, mint mi. Talán mindannyiunknak jobb lett volna, ha sohasem jön Cormanthorba.
Elcsendesedett egy pillanatra és sárga selyemruhájában pompázva sötéten nézett az emberre. – Bárcsak találhatnék tiszteletreméltóbb szavakat is, ember, de nem találok. Nincsenek bennem... és már több embert láttam, mint a legtöbben közülünk.
Szomorúan bólintva elfordult. A legnemesebb születésű ember nők is megirigyelték volna haját, mely hosszú volt és selymesen borította vállait, szikrázó ékkövekkel befonva örvénylett fel egy pillanatra az előbbi mozdulattól. Hölgye, aki eddig lesütött szemekkel haljgatott, most büszkén emelte fel a fejét és egy mosolyt osztott meg az előtte állókkal.
– Legyen, ahogyan uram mondta. A szerencse kísérje az urakat.
Amikor már biztonságos távolságba értek és még egyszer visszanéztek a két alakra, Elminster odafordult a Legfelsőbb Udvari Mágushoz és az arcába nézett.
– Cormanthor népe nem szokott hozzá az efféle nyílt és egyszerű beszédhez, Nagyuram? – kérdezte óvatosan és megemelte egyik szemöldökét. Earynspieir felsóhajtott.
– Kérem higgye el uraságod, hogy nem állt szándékomban félrevezetni – válaszolt. – Úgy tűnik, hogy egy ember látványa felébreszti a barbár szellemet Cormanthor lakóiban, amit még sohasem láttam azelőtt.
– Tiszta beszéd – ismerte el a herceg. – és én... de ki jön?
A fák között két elf hölgy lebegett feléjük – gyakorlatilag lebegtek; magas szárú csizmáik talpa ujjnyira volt a föld felett. Mindketten magasak voltak, még elf mércével mérve is, és díszes ruhákba öltöztek, ami kábítóan szépséges testük minden hajlatát közszemlére tette. Fejüket a két férfi felé fordították miközben áttörtek a mulatozókon.
– Symrustar és Amaranthae Auglamyr, nemes hölgyek és unokatestvérek. – mormolta halkan a Legfelsőbb Udvari Mágus és Elminster úgy érezte, mintha a vágy éhségénél egy kicsivel többet is kihallott volna az elf hangsúlyából. És ez valóban így volt.
A fél lépéssel előbb járó nő még az elfek között is mámorítóan szebb volt, mint amit El a városba érkezése óta látott. A haja szinte királykéken áramlott a vállai körül és le a hátán, hogy egy selyemszalag fogja le, melyet a csípőjére kötött jobboldalon. Vége közvetlenül a föld felett lebbent meg. Szemei villogtak, kékesfehéren, mint a villámok a sötét és nemes ívű Szemöldök alatt. Fekete, dísztelen szalag fonta körül nyakát és ajkai érzéki pillanatokat ígértek; hegyes nyelvével átsiklott rajtuk miközben végigmérte az elf mágus mellett álló embert. Nemes öltözékén mély dekoltázs adott helyet egy a mellkasára ragasztott ékkövekből kirakott, háromfejű sárkánynak és körülötte az ezüstszín drótokból hajlított lángoknak. Kihívóan szabadon hagyott jobb fülének hegyén egy aranyporos medál függött. Fájóan szép volt és ezt ő is tudta.
Unokahúga kevésbé kihívó, sötétkék ruhát viselt, bár dereka felett az egyik oldalon ez is szét volt választva, hogy felfedjen egy finom mívű aranyláncokból szőtt hálót meztelen bőrén. Örvénylő, mézszőke haja volt, csillogó barna szemei és sokkal kedvesebb mosolya, mint társának. Bőre sápadtabb volt és testének ívei sokkalta kecsesebbek, mint bármely elf nőnek, akit El valaha is látott. Unokanővére azonban túlragyogta szépségét, mint kelő nap az éj utolsó pislákoló csillagát.
– Symrustar jön elöl. – mormolt tovább Earynspieir. – Házának örököse... és veszélyes, nagyuram; a becsület nem akadályozza meg abban, hogy megszerezze, amit akar.
– Mélyebben tiszteled Amaranthae Úrhölgyet, nemde? – mormolt vissza Elminster.
A Legfelsőbb Udvari Mágus élesen társára nézett olyan tekintettel, melyben egyszerre tűnt fel a tisztelet és a figyelmeztetés.
– Élesebben látsz, nagyuram, mint sok idősebb elf – sziszegte és a hölgyek odaértek.
– Jó estét – dorombolta Symrustar és könnyed bájjal dobott félre egy hajtincset miközben előrehajolt, hogy arcon csókolja a mágust. – Nem bánnád, bölcs öreg Nagyuram, ha elrabolnám a vendégedet egy kis időre? Ki vagyok... vagyunk... éhezve rá, hogy tanuljunk valamit az emberekről és ez itt egy ritka lehetőség.
– Én... nem, természetesen nem, Hölgyeim. – Az elf mágus szélesen elmosolyodott. – Hölgyeim, bemutatom önöknek Elminster urat Athalantarból! Herceg a saját birodalmában... biztos vagyok benne, hogy már hallottak róla... és armathor Cormanthorban.
Earynspieir oldalra fordította a fejét, hogy Elminsterre nézzen és a szemeiben színtiszta figyelmeztetés csillant.
– Elminster Nagyúr, örömömre szolgál, hogy én ismertethetem meg önnel a birodalom két legszebb virágát: Symrustar Úrhölgy, az Auglamyr Ház Örököse és unokahúga, Amaranthae Auglamyr Úrhölgy.
El mélyen meghajolt, udvarias csókot lehelt Symrustar előrenyújtott ujjaira – szokatlan lehetett a mozdulat, legalábbis a nő dorombolásából és Amaranthae habozva kinyújtott kezéből ítélve.
– A megtiszteltetés, hölgyeim, – mondta. – az enyém. De biztosan nem gondolják, hogy hagyniuk kellene a birodalom védelmezőjét helyettem beszélni? Az ismeretlen izgalmát én adom, valóban, de bevallom, megzavarodtam szépségüktől és mélyen tisztelem Earynspieir Nagyuram bölcsességét, mióta először találkoztunk. Messze finomabban beszélne helyettem.
Mintha egy szikra ugrott volna ki a Legfelsőbb Udvari Mágus szeméből, ahogy Elminster szavait meghallotta, de sikerült csendben maradnia és Symrustar felnevetett.
– Természetesen Amaranthae Cormanthor leghatalmasabb mágusának közelében marad és szóval tartja majd, amíg mi elbeszélgetünk, Lord Elminster. Kiválóan becsülte fel az ő képességeit és senki sem képes jobban szólni, mint ő, amikor találkozunk. Ön és Amaranthae később is összefuthatnak még, menynyire gyors is az ön elméje! Jöjjön és beszélgessünk!
Symrustar Elminster ujjaiba kapcsolta az övéit és a fiú udvariasan bólintott a mágus felé fordulva – aki kifejezéstelen arccal fogadta – és Amaranthae felé hasonlóképpen. Az visszanézett rá és tekintetében egyszerre volt mély köszönet és néma figyelmeztetés az unokanővérével kapcsolatban. Elminster egy második bólintással és egy mosollyal köszönte meg mindkettőt.
– Úgy tűnik, megtetszettél húgomnak, Lord Elminster. – mormolta a fülébe Symrustar Úrhölgy és El gyorsan visszafordult hozzá.
Emlékeztette magát, hogy nagyon óvatosnak kell lennie ezzel az elf nővel.
Nagyon óvatosnak. Ahogy megfordult, Symrustar is így tett és közelebb lépett, hogy közvetlenül egymás előtt álljanak. Elminster érezte a kemény mellbimbók érintését és ujjasán selymesen puha bőr simított végig, A nő fekete csipkét húzott a lábára és térd fölé érő szárú csizmát tüskés sarokkal.
– Bocsássa meg, hogy az útjába vetődtem, nagyuram. – lehelte minden sajnálkozástól mentes hangon. – Attól tartok, hogy használhatatlan vagyok egy ember társaként és némileg... izgatottnak érzem magam.
– Nincs szükség sajnálatra, tisztelt Úrnő, – válaszolt El lágy hangon. – amikor nem történt baleset. – Gyors pillantást vetett a mulatozókra és felfedezte, hogy számos elf nézi őket, de senki sem indult el feléjük.
– Bizonyára tudod, hogy mennyire szépnek találnak legalább két faj férfiai, – tette hozzá előrenézve, hogy biztosan üres-e a kert körülöttük; az úrhölgy mindent gondosan megtervezett. – de véleményem szerint a nagyszerű elmék sokkalta csalárdabbak, mint a nagyszerű testek.
Symrustar Úrnő a szemeibe nézett.
– Akkor hát jobb szeretnéd, ha félredobnám lélegzetelállító izgalmamat, Lord Elminster? – kérdezte halkan. – A Nép férfiai nem igazán hiszik el, hogy hölgyeiknek van elméje.
Elminster összeráncolta a homlokát.
– Gyorsan és találékonyan keresel lakomát lakoma után, hogy bebizonyítsd nekik az ellenkezőjét?
Symrustar felcsillanó szemekkel nevetett.
– Ön nyert, nagyuram. – mondta. – Azt hiszem, kezdem élvezni a mai estét. – sétálva vezette a kertben, bármilyen mágiától lebegett is eddig, azt most elűzték vagy kimerült. Csípője úgy ringott minden lépésnél, amitől Elminsternek kiszáradt a szája; keményen előremeredt és megpróbált nem odafigyelni arra a bizonyos bizsergésre, amit érzett. A nő teljesen tudatában volt, hogy milyen hatással van az emberre.
– A valóságot mondtam, amikor találkoztunk. – szólalt meg ismét Symrustar és megint félrelökte azt a rendetlenkedő hajtincset. – Mindent ki akarok tanulni az emberekről, amit csak tudok. Lekötelezne vele, nagyuram. A kérdéseim néha esztelennek is tűnhetnek majd.
– Úrnő, örömömre szolgálna. – mormolta El azt kérdezve magában, hogy mikor fog támadni a nő és mivel. Csak egy kicsit lepődött meg, amikor észrevette, hogy egyre mélyebbre sétálnak ar erdőben. A kert szinte teljesen kiürült körülöttük és az utolsó napsugarak is halványodni kezdtek már, ahogy a nő kimeríthetetlennek tűnő érdeklődéssel egyre csak kérdezett és kérdezett.
Végül csillogó, sápadt holdfénybe érkeztek a fák között arról beszélgetve buzgón, hogy hogyan élnek az elfek Cormanthorban és az emberek Athalantarban. Symrustar különleges ember-zsákmányát egy kőpadhoz vezette, amely széles ívben kanyarodott a tisztáson egy kis tó köré. A szikrázó csillagok mintha a víz mélyéről nézték volna, ahogy a pár leült a kellemesen meleg éjszakában és a hold fénye érzékelhetetlen ujjakkal simított végig Symrustar arcán.
Olyan természetességgel, mintha az elf nők mindig ezt tennék langyos éjszakákon egy kőpadon ülve, Symrustar a mellkasán lévő mintára vezette Elminster kezeit. Megremegett.
– Mesélj még az emberekről. – mormolta láthatóan sötétebb és elkerekedett szemekkel. – Mondd el... hogyan szeretnek.
Elminster majdnem elmosolyodott egy emléktől, amely keresztülvillant az elméjén. A Nemes Erdőben elveszetten, egy varázsló kriptájának könyvtárában rejtőzködik egy merész szavakkal telerótt könyv, melynek senki sem adott címet. Egy névtelenül kóborló félelf naplója a könyv, melyben leírja legbensőbb gondolatait is. Myrjala, a varázslónő mutatta meg neki, hogy olvassa el, mit gondolnak az elfek a mágiáról. Annak kérdésében, hogy hogyan lehet élvezetet okozni egy elf nőnek, a könyv a tenyér és a fülhegy érintését javasolta nyelvvel.
El elindította egyik kezét, mely Symrustar mellkasát érintette és ujjaival végigsimítva a nő hasán lenyúlt, megragadta annak csuklóját.
– Falánk módon. – válaszolta és nyelvével végigsimított a nyitott tenyéren.
A nő lélegzete elállt, most mohóságában remegett meg és Elminster egy régi szokástól vezérelve felemelte a fejét, hogy körülnézzen.
A holdfény egy feszült és haragos elf arcról verődött vissza. Egy férfi volt a fák között. El kiszabadította a másik kezét is. Volt m£g egy férfi amott. És még egy. Ő és Symrustar egy csendesen egyre szorosabbra záródó gyűrű közepén ültek.
– Mi történt, Lord Elminster? – kérdezte Symrustar élesen. – Talán... visszataszító lennék számodra?
– Hölgyem, – válaszolta. – meg fognak támadni minket. – Lassan lecsúsztatva egyik kezét megfogta az övébe tűzött jogart, de a nő hirtelen felállt mellőle és egy folyékony mozdulattal kecsesen végignézett a tisztás körül lévő fákon.
– Szép csendben meg fognak támadni. – mondta nyugodt csendességgel. – Ölelj át és eltűnünk erről a helyről!
Elminster az egyik karját a nő dereka köré csúsztatta, közben előhúzta a jogart és készenlétben tartotta. Symrustar mormolni kezdett és az árnyszerű alakok leugrálva a fákról csináltak valamit az elf nő mögött, amit Elminster nem látott. Egy pillanattal később eltűntek.
Az elf harcosok egy-egy szabályszerű gurulás után felugráltak és csalódottan üvöltöttek fel, amikor lecsapó pengéik csak az üres levegőt érték.
– Mi ez? – sziszegte egyikük, ahogy a pad fölé hajoltak, melyen a pár ült. Egy apró obszidián szobrocska feküdt ott. Symrustar Auglamyr alakját formázták meg vele, kezei az oldalához kötözve. Egy óvatos ujjhegy simított végig rajta és még melegnek találta valaki más érintésétől.
– Az ember! – sziszegett egy másik elf és felemelte pengéjét, hogy összezúzza a szobrocskát. – Sötét mágiával pusztította el őt!
– Várj... ne törd össze! Ez a szavaid bizonyítéka!
– És kinek mutatnád meg? ~ kiáltott fel egy harmadik elf. – Az Uralkodónak? Ő hozta közénk ezt az emberi viperát, emlékszel?
– Igaz! – válaszolt az első elf és egyszerre két penge csapott le, hogy apró darabokra törje a szobrocskát. Olyan finoman érkeztek le a tárgyra, hogy egyik penge sem érintette meg a kőpadot.
Az ezt követő robbanás szétzúzott kőpadot, tavat, földet és elf testrészekkel szórta tele a környékbeli fákat.
* * * * *
Elminster lassan egyenesedett fel. A kert, amelyben most voltak, magában foglalt egy körkörös ágyat egy holdfényben úszó tbztáson, melyet fák vettek körül. Messze, a távolban szikrázó fényeket látott a faágakon keresztül, de nem volt épület vagy újabb figyelő elf a közelben.
– Teljesen egyedül vagyunk, Elminster. – mondta Symrustar Úrhölgy halkan. – Azok a féltékeny férfiak nem tudnak utánunk jönni és az őrző varázslatok távol tartják a kíváncsiskodókai a családi kert ezen részétől. Ugyanis azt, hogy kit viszek az ágyamba, az teljesen a magánügyemnek tartom.
Szemei újra felvillantak, ahogy a férfi felé fordult. A ruhája valahogy leesett és most a térdei körül hevert összegyűrődve. Teste fedetlen maradt a holdfényben.
Elminster majdnem felnevetett. Nem a nőn, az olyan szépséges volt, hogy alig bírta türtőztetni magát. Saját kéjvágyó elméjétől szállta meg a vidámság. Olyan csodálatosak a vállai, mondta most neki.
Valóban, mondta saját elméjének és félresöpörte gondolatait.
Symrustar kilépett a lábai körül hullámzó selyemforgatagból és Elminster felé indult. Mellkasán felszikráztak az ékkövek, ahogy egy holdsugár végigsöpört rajtuk.
Csak közvetlenül a fiú előtt állt meg. Elminster lágy csókot lehelt a szemhéjaira, majd az arcára – de amikor az ajkak felé nyúlt, két ujj állt az útjába.
– Hagyd az ajkaimat a végére – mondta a nő. – Az elfeknél ez a rész különlegesnek számít.
Elminster szótlanul mormolt valami beleegyezésfélét és fejével előrenyúlt, hogy elérje a hegyes füleket. A nő a dereka köré fonta a karjait és egy nyögéssel a lábára taposott. A könyvnek igaza volt.
Óvatosan és kényelmesen, minden sietség nélkül nyalogatta. Furcsa, de kellemes, fűszeres íze volt. Symrustar felnyögött, ahogy Elminster a feladatát folytatva a fülébe döfött nyelvével. Ujjai megfeszültek a férfi hátán és néhány vércsepp csordult ki körmei nyomán az ing alatt.
– Elminster. – lehelte, majd újra, olyan lassan gördítve végig nyelvén a szót, mintha valamely szent ima lenne. – Herceg egy távoli földről. – tette hozzá hirtelen kényszert érezve. – Mutasd meg, hogyan szeret egy ember! – Kiengedett haja örvénylett körülöttük és mintha csak a nő kimondatlan utasítására tenné, ezer apró és selymes ujjként akaszkodott Elminster ruhájába. A tincsek egymásba akadtak, ahogy Symrustar feltépte a fiú ingét és még mindig összekapaszkodva elindultak az ágy felé.
Symrustar hirtelen ismét felnyögött. – Nem tudok tovább várni! Az ajkaimat... Elminster, csókolj meg!
Összetalálkoztak az ajkaik, majd a nyelvük. Elminster hirtelen szemben találta magát a támadással, amit ezidáig várt.
A varázslat fényes szikrái mintha végigszáguldottak volna aiz elméjén, ahogy a nő akarata vezérelte azokat. Symrustar megpróbálta átvenni felette az irányítást, teste és elméje felett egyaránt, hogy a bábjává váljon, amíg átszáguld az emlékein és kitanuljon mindent, amit csak akar... főként az emberi mágiát. Elminster hagyta száguldozni és beletépni néhány emlékébe, amíg a ő nyugodtan kiolvasott mindent, amit csak akart a nő csupasz, a varázslat miatt nyitva hagyott elméjéből.
Az istenekre! Ez a nő egy kegyetlen és gonosz lény. Látta a gondosan előkészített obszidián szobrocskát és a tervet, hogy hogyan fogják őt vádolni a történtekért. Látta a hajtincseket a torka köré fonódni azonnal, amint bármilyen fegyverrel a nőre támadna. Látott jeleneteket, hogyan szeretne a nő csapdába ejteni még számos elfet az udvarban, az Uralkodótól egy bizonyos csábítón, a Waelvor Házbeli Elandorron keresztül Earynspieir, a Legfelsőbb Udvari Mágusig – a többi udvari mágus már az övé volt, befolyásolta őket és elküldte, hogy támadjanak meg valakit... a Srinshee!
Elminster majdnem leütötte a nőt tudván, hogy egy egyszerű varázslat, melyet már korábban előkészített, egy pillanat alatt elroppantaná a nyakát, haj ide vagy oda. De ehelyett inkább megragadta haragjának fényes lángjait és acélkemény bilincset formázott belőle a nő akaratán, egészen addig szorítva azt, amíg Symrustar hangtalanul fel nem sikoltott a rémülettől. Kegyetlenül kitépte a nő kutató elme-látását a saját fejéből, vakon és káprázó szemekkel hagyva az elfet. Továbbra is a karjaiban tartotta és kinyúlt a jogarért, amit a hajtincsek gondosan kihúztak az övéből. Megragadta az eszközt és gyorsan megkétszerezte a testcserélő varázslatot, amit a Srinshee idézett meg korábban.
Azután hirtelen visszaugrott a nő elméjébe és elsöpört minden akaraterőt, ami még maradt. Kényszerítette Symrustar elméjét, hogy nyitva és sebezhetően álljon minden emlékével, gondolatával és tervével együtt. Bárki, aki megérinti, látni fogja azokat. Gyorsan visszaemelte a nőt a vágyaknak azon csúcsára, amelyet az iménti közjáték megtört és a szükségtől fájóan megidézte a varázslatot a jogarból. Helyet cserélt az Elandorr Waelvor nevű elffel, aki éppen unatkozva állt a mulatozók között, egyik kezében egy pohárral. A Waelvor Ház örököse hirtelen egy titkos kertben termett, Symrustar karjaiban és ajkaik összeértek. A nő elméje, minden tervvel és gonoszsággal, amit Elandorr ellen kieszelt, hirtelen megnyílt az elflord előtt.
Elminster még mindig a nő elméjében maradva elkapta a pillanatot, amikor két lépésnyire az ágytól a két elf egymásra ismert, elméjük teljesen megnyílt egymás előtt. Amikor iszonyodva ellökték egymást, Elminster megszakította a kapcsolatot.
Elandorr helyén állt, egy halványan megvilágított helyen, egy maroknyi igencsak meglepett elf között. A többség csupán harangokat viselt a lábain és éppen néha hangosan felnevetve táncolt. Időnként haragos darazsak módjára csordultig telt üvegpoharak száguldottak feléjük lebegő tálcákról. A körülötte álló unott és díszesen öltözködő elfek szokás szerint a birodalom romlásáról beszélgettek – amíg meg nem jelent közöttük.
– Emlékszel még Mythanthar őrült tervére, mely szerint a „mythalok” védelmeznek majd meg minket? Miért...
– Amikor még fiatalabb voltam, nem volt szokásban, hogy efféle dühítő...
– Miért, mire számított? Nem fog a birodalomból minden ifjú armathor...
A csend olyan hirtelen zuhant a társaságra, mintha minden torkot egyetlen kardcsapás szelt volna át, s tekintetüket a közöttük álló magas alakra meresztették.
El visszanézett. Egy ember tépett ruhában és egy jogarral a kezében. Nehezen vette a levegőt és apró vérpatak kezdett az állára száradni onnan kiindulva, ahol Symrustar az ajkába harapott.
Elfek néztek bámultak rá a felismeréstől előbb kábán, majd dühösen.
– Mit műveltél Elandorral?
– Megölte Elandorrt!
– Robbantsátok darabokra, ahogy ő tette Arandronnal és Inchellel a tónál!
– Félre! A gyilkos ember közöttünk van!
– Öljétek meg! Öljétek meg, mielőtt ő öl meg még valakit!
– A Waelvor Házért!
– Vágjátok le az emberi kutyát!
Pengék ugrottak elő villanva mindenfelől vagy teremtek gazdájuk kezében valamely távoli hüvelyből ideidézve és varázsfénytől csillogva. Elminster sebesen körbefordult és mély hangon felkiáltott.
– Elandorr él... elküldtem, hogy szembenézzen a gyilkos nővel, aki mindenkit megölt a tónál!
– Halljátok az embert? – üvöltött fel az egyik elf szikrázóan fénylő pengével a kezében. – Azt hiszi, hogy az elfek ennyire naivak!
– Ártatlan vagyok! – kiáltotta vissza Elminster és elsütötte a jogarban lévő varázslatot. Fényes lángok csaptak előre, majd alkottak egy gyűrűt körülötte, félrecsapva minden pengét, amely valamennyire is megközelítette és hátravetve forgatóikat.
– Egy udvari jogar van nála! Tolvaj!
– El kellett pusztítania az egyik mágust, hogy megszerezze! Öljük meg az embert!
Elminster beletörődve vállat vont, majd megidézte az egyetlen varázslatot, amit ebben a helyzetben használhatónak ítélt. Egyetlen pillanattal azelőtt tűnt el, hogy egy tucatnyi penge csapott le a pontra, ahol az imént állt.
A hirtelen beálló csendben egy idős hang előzte meg a csalódott kiáltásokat.
– Az én időmben, ifjak, tárgyalást tartottunk, mielőtt előrántottuk volna a fegyvereinket! Az elme legegyszerűbb megérintése felfedte volna az igazságot! Ha bűnösnek találjuk, akkor jön el a pengék ideje!
– Hallgass, apám! – csattant fel egy másik hang. – Eleget hallgattuk már, hogyan kellene menniük a dolgoknak vagy hogyan mentek a régi időkben. Hát nem látod, hogy az ember bűnös?
– Ivran Selorn – válaszolt erre egy másik idős hang haragos tónussal. – Nem hittem volna, hogy eljön a napja, amikor hallak így beszélni egy öreggel! Nem szégyelled magad?
– Nem! – válaszolta Ivran vadul és feltartotta kardját. Pengéjének varázsfénye jól láthatóvá tette a ráakadt szövetdarabot. – Az ember a miénk! – kiáltotta diadalmasan magasra tartva a Népnek szánt ajándékát. – Ezzel és a mágiámmal biztosan megtaláljuk. Vadászatra fel még napkelte előtt!
EMBERRE VADÁSZNI
Nem lehet veszélyesebb vadat űzni, mint egy embert, aki tudja, hogy üldözik – kivéve egy ember mágust, aki tudja, hogy üldözik.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
Teljes sötétségben állt, de valahogy ennek a sötétségnek jó szaga volt. Kicsit nyirkos volt és mindenhol csak a nyílt űrt érezte maga körül. Valamit csinált az elméjével és a kezében a jogar lágy, zöldes fénnyel világítani kezdett.
A Dlardrageth Kastély közepén lévő terein üres volt. Csak egy megfeketedett és megolvadt terület – ha alkalma adódik meg kell majd kérdeznie Oluevaera Úrnőt, hogy mi történt itt – mutatta, hogy ő és a Srinshee valaha is itt jártak. Valahová elvihette az Uralkodót.
Valami felfénylett előtte a félhomályban és egy halk nyögéssel az egyik távolabbi fal felé indult lassan. Elminster elmosolyodott. Sziasztok, szellemek.
Lilásfehér csillogássá változtatta a jogart fényét, ami felfedte a mágiát. Ott! ő hagyta itt!
Három mágikus elleplező gömb is fedte, de a levegőben éppen olyan magasan, hogy még elérje, ott lebegett a varázskönyve. A herceg ismét elmosolyodott.
– Oluevaera! – szólalt meg hangosan, ahogy megérintette a legkülső gömböt és figyelte, ahogy az lassan semmivé olvad. A második kicsivel lentebb ereszkedett és a fiú újra kimondta a Srinshee nevét – majd harmadszor is. Amikor az utolsó gömb is szertefoszlott, a varázskönyv a kezébe esett.
Elminster hagyta, hogy a jogar ismét zölden világítson és két kő közé döfte a falban olyan magasra, amilyen magasra csak elért, majd leült alá és elkezdett varázslatokat tanulni. Ha már Cormanthorban minden ifjabb elf őrá fog vadászni, akkor jobb, ha készenlétben tart egy maroknyi varázslatot.
* * * * *
– Az áramlatok megromlanak, Nagyrabecsült Uram. – Uldreiyn Starym hangja rekedt volt.
Eltargrim Nagyúr felnézett.
– És hogyan tehetik ezt? – kérdezte csendesen. – Hatvanhárom pengét törtek el ma előttem. – Ajkai elkeskenyedtek, ami akár egy száraz mosoly csökevénye is lehetett volna. – Amire még számítottam is.
A Starym Ház idős főmágusa fáradt kézzel simított végig ritkuló, fehér haján mielőtt válaszolt.
– Szóbeszéd kélt a Megszenteltek felől, hogy az ember armathor halálos mágiát használt, egy robbanást okozva, amivel elpusztította a Narn Tavat és egy tucatnyi fiatal lordot, akik összegyűltek ott. Mi több, Symrustar Úrnő és Lord Elandorr mindketten eltűntek. A Waelvor Ház örökösét egy varázslat kiragadta a beszélgetőtársai közül és az ember került a helyébe... aki ártatlanságát bizonygatta, de egy udvari jogar volt a kezében. Amikor a mulatozók kardokkal támadtak rá, akkor elteleportált valahová. Senki sem tudja, hogy hol lehet most, de a harcosok mágiával kutatnak utána.
Az árnyak közül, az asztal mellett egy szőke fej emelkedett fel, a szemekben tűz égett.
– A kuzinom Lord Elminsterrel volt. Együtt sétálgatva hagytak ott minket!
– Valóban. – mondta a Legfelsőbb Udvari Mágus Earynspieir Amaranthae mellől és megnyugtatólag a karjára tette a kezét. – Biztosan különváltak mielőtt az egész baj elkezdődött.
– Ismerem Symmát – szólt ismét a nő. – és azt tervezte, hogy... – Hangja elakadt és az ajkába harapva elfordult.
– Hogy ágyba viszi az embert az Auglamyr kertek egy magányos részében? – kérdezte a Srinshee csendesen. Amaranthae felhorkant, mire a kis termetű varázslónő hozzátette: – Ne zavarjon, hogy esetleg botrányosnak tűnhet a nővéred; fél Cormanthor tudja, hogy miket csinál.
– Mi is tudunk valamennyit Symrustar mágiájának erejéről. – szólalt most meg Naeryndam Alastrarra jelentőségteljesen. – Valójában többet is, mint amennyit ő szeretne vagy amennyit gyanít, hogy tudunk róla. Kétlem, hogy az ember képes lehetett ártani neki a varázslataival, ha a magánkertbe mentek. Ha a vadászat kicsivel előbbre halad, akkor azok az ifjú lordok lesznek inkább veszélyben.
Amaranthae a vén mágusra nézett, még az ajkai is kifakultak, úgy elsápadt.
– Ti idősek mindent tudtok?
– Eleget, hogy elszórakoztassuk magunkat. – válaszolta a Srinshee szárazon és Uldreiyn Starym bólintott.
– Gyakori hiba a heves fiataloknál, – tette hozzá a főmágus nyugodtan. – hogy azt hiszik, az idősebbek már nem látnak, gondolkodnak vagy emlékeznek tisztán. Pedig amit valóban elfelejtettünk, az némi erőszak, amivel a fiatalokat tiszteletre kényszeríthetnénk, gyakran és alaposan.
Amaranthae hangosan, keserűen és idegesen nyögött fel.
– Symma talán halott. – suttogta és a Legfelsőbb Udvari Mágus átölelve őt nyugodt hangon válaszolt. – El kell mennünk a kertekbe, hogy a saját szemünkkel győződjünk meg róla.
– De ha sértetlen, akkor haragos lesz, amiért betörtünk. – ellenkezett Amaranthae.
Az Uralkodó ránézett.
– Mondjátok meg neki, hogy az Uralkodó rendelte el biztonságának ellenőrzését és hagyjátok, hogy a haragját rajtam vezesse le. – Kicsit szomorkásan mosolyodott el. – És akkor biztosan eltűnik majd a panaszkodók tömegében.
Earynspieir csendes köszönetet mondott a tekintetével miközben felállt és elvezette a zavarodott Auglamyr Úrhölgyet.
A Starym főmágus habozva szólalt meg.
– A gyilkosságok, melyeket az ember elkövetett... vagy melyeket Cormanthor ifjú nemesei neki tulajdonítanak... nagy mértékben akadályozzák azon tervedet, Nagyrabecsült Uram, hogy megnyitod a várost más fajok előtt is. Tudod, Nagyuram, jobban, mint sokan mások, hogy hogyan érzett Ildilyntra húgom a Nyitással kapcsolatban. Mi, a Starym Ház, még mindig ellene vagyunk. Az összes isteneink nevére kérlek; ne vezess minket ilyesmire erővel!
– Lord Uldreiyn, tiszteletben tartom a szavaidat, – válaszolt az Uralkodó lágyan. – ahogyan mindig is tettem. Te vagy Házad idősebb főmágusa, egyike a leghatalmasabb varázslóknak egész Faerűnben. És képessé tesz rá a hatalmad, hogy visszatartsd a legkapzsibb emberfélék áradatát, akiknek a mágiája minden eltelő évvel egyre erősebbé válik? Én még mindig hiszem... és utasítalak, hogy hosszan gondolkozz el ezen, minden okot és következményt figyelembe véve... hogy foglalkoznunk kell az emberfajjal a saját érdekünkben, vagy túlnőnek rajtunk és legyilkolnak minket egyetlen évszázadon belül.
– El fogok gondolkodni ezen,- mondta a Starym főmágus fejével biccentve. – újra. Habár már korábban is megtettem és nem jutottam ugyanarra a következtetésre, mint te. Nem lehetséges, hogy az Uralkodó tévedjen?
– Természetesen tévedhetek. – válaszolta Eltargrim egy sóhaj kíséretében. – Máskor is tévedtem már ezelőtt. Többet tudok az erdeinken kívüli világról, mint bárki Cormanthorban... kivéve ezt az ifjú embert, természetesen. Látom az erőket kavarogni, mint a legtöbb idősebb Cormyth és tudom, hogy az ifjak számára ez csupán képzelgésnek tűnik. Szerintetek az elmúlt holdak alatt mennyiszer hallottam az udvarban azt, hogy „Ó, de hát az emberek sohasem lesznek képesek erre”! Mit gondolhatnak az emberekről, kődaraboknak nézik őket? Az emberek időről időre tartanak egy úgynevezett mágusvásárt...
– Mágiát árulnak? Mint valami piacon? – A Starym Nagyúr ajkai a hitetlenségtől és a kellemetlen gondolatoktól görbültek le.
– Több ez, mint egy Ház-gyűlés, ahol sok mágus jön össze: emberek, gnómok, félszerzetek, de még elfek is Cormanthortól független vidékekről, – magyarázta az Uralkodó. – habár azt hiszem néhány tekercs és ritka összetevő azért gazdát cserél. De mondandóm lényege a következő. A mágusvásáron, amit még kalandozó harcosként láttam, két ember mágus párbajozott egymással. A varázslatok, melyeket használtak, távol esnek a mi Nemes Mágiánktól, ez való igaz. De ugyanakkor megijesztenének és szégyenbe ejtenének bármely varázslót Cormanthorban! Mindig is hiba volt figyelmen kívül hagyni az embereket.
– Az Alastrarra Ház, azt hiszem, támogat ebben. – szólt közbe Naeryndam. – Az ember rátermettebben viselte a kiirát, mint ahogyan az örökösünknek sikerül. Nem akarok Ornthalas ellen beszélni; bizonyos vagyok benne, hogy felnő majd a feladathoz, ahogyan Iymbryl is előtte... csupán azt mondom, hogy az ember gyorsabban vált képessé rá.
– Túlságosan is képessé, ha a halálhírek mindegyike igaz. – mormolta Uldreiyn. – Akkor hát folytathatjuk a viszálykodást a...
Az asztal teteje, melyet körbeültek, hirtelen szikrázó fénnyel kezdett csillogni, amit egy távoli kürt lágy, hívó szava kísért. A Starym Nagyúr lebámult rá.
– Megérkezett a hírvivőm. – magyarázta az Uralkodó. – Amikor őrzővarázslatokat emelünk, akkor a hölgy átjárói megnyílnak.
A Starym főmágus dermedten nézett.
– Egy nő? – kérdezte. – De biz...
A terem ajtaja ekkor magától kinyílt és felfedte a sápadt zöld és fehér lángok örvénylő ködét maga mögött. Az a szemük láttára növekedett és lassan elhalt, hogy utat engedjen egy elf nőt, aki sisakot és foltos, szürke köpenyt viselt.
– Üdvözlet, Nagy Uralkodó. – mondta köszönésképpen.
– Mit hoztál nekünk, Hírnök Hölgyem?
– Az Echorn Ház örökösét holtan lelték Druindar Szikláján... varázsharcban ölték meg, ezt gondolják. – válaszolta a hírnök rekedtes hangon. – Az Echorn Ház engedélyt kér, hogy bosszút álljon.
Az Uralkodó ajkai elkeskenyedtek.
– Kicsodán?
– Az ember armathoron, Elminsteren Athalantarból, Delmuth Echorn gyilkosán.
Az Uralkodó az asztalra csapott.
– Ő egy magányos ember, nem pedig egy elemi forgószél! Hogyan lenne képes egyszerre gyilkolni a határvidéken és a Megszenteltek között?
– Talán, – mondta Uldreiyn Nagyúr az asztalnak. – mint ember gyorsan alkalmazkodik.
Ahogy Naeryndam Alastrarra undorodva ránézett a másik fómágusra, a Srinshee mindannyiukat meglepte szavaival.
– Delmuth a saját varázslataitól halt meg. Távolbalátást használtam és akkor láttam. Csapdába csalta Elminstert az ember saját emlékei alapján kivitelezve tervét és meg akarta ölni. A fiú olyan mágiát használt, amivel visszaküldte Delmuth varázslatait a saját fejére. Ezt látva az Echorn örökös elkövette azt a hibát, hogy túlságosan megbízott saját védelmező köpönyegében és folytatta a támadást. Elminster felajánlotta a békét, de ő visszautasította. Nincs ok a bosszúra; Delmuth meghalt Delmuth terveitói és Delmuth varázslataitól.
– Egy nemtelen ember? Elintézi a birodalom egyik legidősebb Házának örökösét? – Uldreiyn Starym nyílt döbbenettel nézett a varázslónőre. Hitetlenkedés csillant a tekintetében, de amikor a Srinshee csak vállat vont, akkor fejét rázva mondta: – Egyel több ok, hogy megakadályozzuk az emberek bejövetelét.
– Milyen választ vihetek az Echorn Háznak? – kérdezte a hírnök.
– Azt, hogy Delmuth felelős a saját haláláért – válaszolt az Uralkodó. – és hogy ezt a birodalom egyik idősebb főmágusa tanúsította, amit később még kivizsgálok majd.
A Hírvivő egyik térdére ereszkedett, maga köré idézte a zöldes lángokat és eltűnt.
– Amikor elkapjátok ezt az Elminstert, akkor az elméje viaszként fog elolvadni, már csak a rámondott igazmondó varázsoktól is. – jelentette ki Uldreiyn.
– Feltéve, hogy az ifjak bármit is hagynak belőle, amire még rávarázsolhatunk. – válaszolta Naeryndam.
A Starym főmágus erre elmosolyodva vonta meg a vállát. – Mikor – kérdezte az Uralkodót. – sikerült szerezned egy nőt Hírvivőnek? Úgy tudtam, hogy Cormanthor hírnöke Mlartlar volt.
– Ő volt az. – válaszolta az Uralkodó zordan. – Egészen addig, amíg jobb kardforgatónak nem hitte magát az Uralkodónál. Nem a te házad az egyetlen, amely ellene van a Nyitással kapcsolatos terveimnek, Starym Nagyúr.
– Szóval hol találtad őt? – kérdezte csendesen Uldreiyn. – A tisztelet megtartásaként a hírnök hivatalát mindig is az idősebb Házakból töltötte be valaki.
– Cormanthor hírnökének – mondta a Srinshee Uldreiyn Nagyúrnak címezve szavait. – élen kell járnia az Uralkodó felé tanúsított hűségben... olyasvalamiben, amit mostanában úgy tűnik, a feledés homálya fed el a három idősebb Ház elől.
– Visszautasítom. – mondta halkan a Starym főmágus és arca egyre sápadtabb lett.
– A Népből hárman jelentkeztek. – folytatta a varázslónő keményen. – Ketten elbuktak, egyikük igen csúfosan. A harmadik... Glarald a te Házadból, Nagyuram... elfogadásra került és próba elé állt. Amit az elméjében találtunk, az problémát jelentett köztünk és közte. Amikor megtudta, hogy kiismertük a titkát, megpróbált varázslatokkal lecsapni rám és Earynspieir Legfelsőbb Udvari Mágusra a varázslataival.
– Glarald? – Uldreiyn Starym hangja a hitetlenkedéstől berekedt.
– Igen, Uldreiyn; a könnyen mosolygó Glarald. Tudod, hogy mennyire elsőként akart minket elpusztítani? Ellopott egy tiltott bűbájt Felaern Starym kriptájából és megváltoztatta, hogy ne csak a botokat és a jogarokat legyen képes a távolból irányítani... ahogyan a te saját viharjogarodat, ami sajnos elpusztult az eset során... hanem az elméket is. Két unikornis és egy fiatal varázslónő elméjét a Dree Házból.
Lord Starym arca hamuszürkévé vált.
– N-nehezen hiszem mindezt... szerelme, Alais?
– Kétlem, hogy érzelmei a hölgy felé ilyen mélyek lettek volna, – mondta a Srinshee szárazon. – de éppen eléggé a hatalmába kerítette, hogy egy vérvarázst mondjon rá... újabb tiltott mágiát, persze... és a szolgájává tette, hogy varázslatokat idézzen az ő utasításaira. Aubaudameira Dree Úrhölgy, avagy „Alais”, ahogyan te nevezted, megtámadta Earynspieir Nagyurat elmekutatásunk kellős közepén.
A Starym Nagyúr hitetlenkedve rázta a fejét. Az Uralkodó és Naeryndam csendesen bólintva erősítették meg a varázslónő szavait.
– A hölgy varázslatai rettenetesek voltak. – folytatta a Srinshee. – Legfelsőbb Udvari Mágusunk az életét köszönheti a mágiámnak. Hasonlóképp Glarald, akivel Alais nem volt igazán kegyes, amikor megtörtem a szolgává tévő varázst. Az unikornisok mentették meg végül. Amikor a varázslataimmal megráztam az ifjú Starym nemest, akkor nem volt képes tovább fenntartani az irányítást és uralni az állatok szabad természetét. Végül így lett egy nő az Uralkodó új Hírvivője.
– Hát Alais volt az? – kiáltott fel Uldreiyn az ajtóra mutatva, ahol az imént még a hírnök állt. – De hisz' ő sokkal...
– Bujább kinézetű volt, mint a Hírvivő? – fejezte be a Srinshee a kérdést a másik elf helyett. – Csakugyan. Te még akkor láthattad utoljára, amikor szolga volt és kényszerítve volt, hogy Glarald ízlése szerint változtassa meg az alakját.
A Starym főmágus lesütötte szemeit és újra megrázta a fejét, mintha ezzel elűzhetné a kellemetlen híreket.
– Él még Glarald? – kérdezte csendesen.
– Él. – válaszolta az Uralkodó rekedten. – Habár az elméje mélyen megsérült. Az unikornisok nem voltak elragadtatva a helyzettől és amikor Glarald rájuk varázsolt az egyik jogarból miután elveszítette felettük az irányítást, visszatükrözték a mágiát. Jelenleg a saját szégyenével birkózva rejtőzködik Thurdan Fája környékén, a birodalom déli határánál.
– De nekem nem mondtatok el! – csattant fel a Starym Nagyúr. – Mi...
– Hallgass! – csattant fel a Srinshee hasonló hévvel. A férfi szája nyitva maradt meglepetésében.
– Már nagyon elegem van – mondta a varázslónő uralkodva hangján. – a birodalom nagy Házaiból, akik a saját jogaikról kiabálnak... ez esetben az elme háboríthatatlanságáról és egyéneik tetteiről... bármikor, ha az Uralkodó vagy az Udvar kérni szeretne tőlük valamit... és azután azt feltételezik, hogy megsértettük a jogaikat, melyeket mind egyénien értelmeznek. Nem szólhatunk, bele a cselekedeteitekbe, nagyuram, vagy harcosaitok, paripáitok és macskáitok cselekedeteibe sem... de kötelesek vagyunk felfedni előttetek a saját tetteinket? Nem vagy a saját fiad vagy örökösöd és ha ő maga úgy dönt, hogy nem bízik meg benned, akkor az – ahogyan a Starym, a Waelvor és az Echorn Ház szószólói már többször is a tudtunkra adták – nem a mi dolgunk.
Uldreiyn kábultan nézett rá.
– Te magad is – folytatta a Srinshee – szinte minden második megszólalásoddal a ráncaim eltűnéséről faggatsz, mióta összegyűltünk itt. Olyan találékonyan fűzögeted egymásba a szavakat, hogy ne kelljen egyenesen rákérdezned. Tudod, hogy nem a te dolgod. Tiszteled a szabályokat és elvárod, hogy mi is tiszteljük azokat. Egészen addig, amíg úgy nem érzed, hogy a vizsgálódásunk kezd kényelmetlen lenni a számodra és úgy döntesz, hogy mi már meg is szegtük a törvényt. És ezek után még te csodálkozol, hogy miért érzi ellenségének az Udvar a három idősebb Házat és a nagy Házakat úgy általában.
A Starym Nagyúr pislogva nézett, felsóhajtott és hátradőlt a székén.
– Én-én nem tudok ellentmondani vagy védekezni ez ellen. – mondta ki lassan. – Ebben valóban bűnösök vagyunk.
– Glarald tervéről pedig annyit, hogy gyakorlatilag törekvő, kreatív, de teljesen tiltott mágiát használt hozzá – folytatta a Srinshee megállíthatatlanul. – és ez az, amire a mai fiatalok törekednek, Uldreiyn Nagyuram, miközben te és a magadfajták azon vagytok, hogy összetörjétek álmainkat a Nyitásról, de csak a Nép nemességének és dicsőségének emlékébe kapaszkodva érveltek.
– Azt akarjátok, hogy belülről támadva letaszítsanak, vagy hogy kívülről elsöpörjenek, Nagyuraim? – kérdezte Naeryndam Alastrarra egy ívben az asztalnak azon részére, mely a legfeszültebben figyelt Uldreiyn szavaira az imént.
A Starym Nagyúr rábámult, majd ismét felsóhajtott.
– Hármótokat hallgatva majdnem meggyőztetek arról, hogy az idősebb Házak a birodalom legveszedelmesebb ellenségei. Legalábbis majdnem. Az viszont tény marad, Nagyrabecsült Uram, hogy közénk engedtél egy embert, a birodalom szívébe... és azóta halál halált követ olyan erőszakosan, mint amire nem volt példa azóta, hogy az utolsó ork horda a határainkat próbálgatta. És ezzel mit készülsz tenni, mielőtt még többen halnak meg?
– Szinte semmit sem tehetek, mielőtt újabb halálról kapunk hírt. – válaszolt az Uralkodó szomorúan. – Azok a forrófejűek, akik Elandorr eltűnésekor a mulatságon voltak, most is az embert üldözik. Ha megtalálják, akkor valaki halálát leli majd.
– És azt a halált az ajtód előtt leli majd meg, attól tartok. – mondta Uldreiyn Starym. – Többekkel együtt.
Eltargrim bólintott.
– Többek közt ezt is jelenti, nagyuram, – mondta fáradt hangon. – Cormanthor Uralkodójának lenni. Néha azt hiszem, hogy az idősebb Házak elfeledkeztek az ilyesmiről.
* * * * *
Az egyik elf olyan gyorsan állt meg, hogy finomszálú haja két agyarként meredt előre feje körül egy pillanatig, mielőtt visszahullott volna a vállaira.
– Ez a Dlardrageth Szellemkastélya!
– És akkor mi van? – kérdezte hűvösen Ivran Selorn. – Félünk a szellemektől?
Most már mind ott voltak és néhány ifjú kelletlenül nézett Ivran arcára.
– Uraim szerint szörnyű átok ül rajta. – szólalt meg vonakodva Tlannatar Wrathtree. – Rossz szerencsét hoz és megrontja a mágiáját annak, aki belép.
– Miféle ostoba, levélrothasztó hazugságok ezek! – vihogott Ivran. – Akkor miért ide hozta Ylyndar Starscatter a hölgyeket szeretkezni hat nyáron keresztül? Ki csinálna ilyet, ha a szellemek zavarnák?
– Igen, de Ylyndar az egyik legőrültebb mágus Cormanthorban! Még a vén Mythanthar mythaljaiban is hisz! És talán nem próbálta meg az egyik hölgye megenni a saját kezét?
Ivran egy nyers hangot hallatott.
– Mintha ennek bármi köze is lenne a kastélyhoz! – Ismét felnevetett, feldobta pengéjét a levegőbe és elkapta. – Lehet, hogy neked elegendőek a remegő térdeid, de én darabokra akarok vágni egy embert, hogy ajándékot készítsek belőle Ő Legbolondabbikának, az Uralkodónak és a Waelvor Háznak. És hogy legyen mit kiakasztani a Selorn trófeák gyűjteményébe!
Ezek után a szavak után újra futásnak eredt és kardját a feje felett lengetve huhogott. Néhány pillanatig tartó bizonytalan habozás után Tlannatar követte és két másik elf is a sarkában volt. Egy újabb pár ifjú egymásra nézve vállat vont és sokkal óvatosabban követték őket. Még hárman maradtak ott, akik szintén összenéztek, vállat vontak, majd a többiek után indultak.
* * * * *
Elminster hirtelen felkapta a fejét. A kövön megcsendülő penge hangja tévedhetetlenül felismerhető annak, aki már eleget hallotta. Elég közelről jött ahhoz, hogy egy űzött ember felálljon, becsukja a varázskönyvét és feszülten hallgatózni kezdjen. Azután elmosolyodott. Egy elf sziszegve átkozódott amiatt, hogy egy másik ismét azt a félreismerhetetlen hangot keltette.
Megpróbált visszaemlékezni arra, hogy mit mondott a Srinshee a helységek elrendezéséről. A kastély... semmi, csak annyi, hogy ez a terem a közepén van. Hmmm. A rá vadászó elfek lehetnek három lépésnyire tőle vagy akár egy órányi kemény lépcsömászásnyira is. Hogy vadásznak rá; az biztos volt; mi másért szólt volna rá az egyik a másikra, hogy maradjon csendben?
El csak állt ott, varázskönyve a hóna alatt és keményen gondolkodott. Helyet cserélhet innen valakivel, ha a jogar hatalmát hívja segítségül, de már esélye sincs, hogy újra megtanulja saját teleportáló varázsát. Az egyetlen hely, amit Cormanthorban ismert, az a Korok Boltozata volt, de ki tudja miféle védelemmel rendelkezett a be- és kiteleportálgató tolvajokkal szemben? Elrejtőzni lenne a legjobb. Minél több vér tapad a kezéhez, annál nehezebb lesz az itteni barátainak, hogy a barátai maradjanak, megengedjék, hogy itt maradjon és megtegye, amivel Mystra megbízta, bármi legyen is az. Azonban a fürge és éber elfek nem az a nép, aki elől könnyű elrejtőzni. Mystra egyetlen gyilkos varázslatot adott neki és nem egy tucatnyit. És akkor is be kellene törnie egy felkészült és dühödt embervadász banda közepére, hogy egyet is megérinthessen a varázslat létrehozásához.
Egy szellemalak lebegett el mellette és halk, visszhangzó hangot hallatott, ami akár vad röhögés is lehetett volna. Athalantar utolsó hercege hirtelen elvigyorodott. Hát persze! Szellemalakot vesz fel!
Két lépéssel arrébb ment, hogy megnézze ezúttal hol tűnt el a szellem és megtalálta, amit keresett; magasan az egyik falon volt egy hasadék. Túl kicsi neki, de éppen megfelelő egy varázskönyvnek.
Ha megidézi a varázslatot, amit még Myrjala mutatott neki, akkor rövid időközönként váltogathatja az alakját szilárd és szellemi forma között. Alkalmanként kilenc lélegzetvételnyi időre veheti fel a szilárd formáját – ha több időte teszi ezt, akkor megtörik a varázslata – illetve a negyedik ilyen alkalommal a mágia szertefoszlik.
Elminster árnyékká válva felemelkedett a hasadékhoz. Amikor odaért, csusszanó hangot hallott a közelből, mintha puha csizmatalp ért volna követ. Most már nem maradt vesztegetnivaló ideje.
Valami sötét, de sápadt arcú rohant felé a félhomályban, láthatólag dühösen. Elminster majdnem lemerevedett ijedtében, de sikerült oldalra vetődnie. A szellem még tett egy hurkot a levegőben, majd egy másik szobába tartva áthatolt a falon. A Dlardrageth szellemek valószínűleg kevésbé kedvelik az anyagtalan idegeneket, mint a szilárd halandókat.
Elérve a hasadékot, Elminster belebegett rajta. Egy kicsi, romos szobába vezetett, ami egy jóval nagyobb terem maradéka lehetett és beszakadt a mennyezete. Csontok voltak a törmelék alatt, elf csontok és El kételkedett benne, hogy a szellemek sokáig magára hagynák, ha berendezkedne itt egy időre. Nem maradt sok választása. Ahogy körülnézett, a levegő mintha megtelt volna valami lilás köddel. Mágia, igen, de miféle?
Bármi volt is az, nem érzett különbséget és még mindig egy súlytalanul lebegő árnyalak volt. A kis szoba másik végéhez suhant.
A távolabbi falakon valaha gyertyatartóként szolgáló lyukakon keresztül egy szellem egy másik szobába juthatott – ami felett a csillagos ég szikrázott és egy elf kanyargott óvatosan a törmelék között felemelt karddal. Ivran Selorn, ha emlékezete jól szolgál; egy vérszomjas ifjú.
Az összeroskadt terem egyik végében egy tépett szélű lyukat talált, amin keresztül tudott lebegni. Átnézve rajta, a túloldalon egy utat talált, ami a nyitott terembe vezetett, ahol Ivran tartott a szoba felé, ahol nem sokkal ezelőtt még varázslatokat tanult. A lyuk egy romos lejtőre nyílt, ami levezetett egy kerek szobába; egy összedőlt torony pincéjébe. Ivran nyitott terméből átjáró vezetett egy előszobába, majd azon keresztül egy toronyszobába. Onnan szűk, romoktól fojtogatott átjáró vezetett vissza a szobába, ahol El varázskönyve hevert. Az út nem volt hosszú és Ivran – tekintetében mohó kegyetlenséggel – gyorsan haladt.
Ez egy bizonyos athalantari fiúnak nem sok időt hagyott hátra. Elminster szilárddá vált a csontos szobában és letérdelve kicsatolta ujjasát.
Tolvajként töltött napjainak egyik öröksége volt az is, amit mindig a ruhája alatt hordott; egy hosszú és vékony, fekete kötél a lengőbordái köré tekerve. Most letekerte és nagy részét visszadobta a hasadékon át. Kezében maradt végét egy a mennyezetből kiálló, csillártartó kampóra kötötte a csontos szobában. Ujjasát kezébe véve újra felvette szellemalakját és visszament a varázskönyvéért.
Ahogy újra megszilárdult és sietve a könyv köré tekerte a kötél végét, újra hallotta a csusszanó hangot. Ez annyit jelentett, hogy Ivran és a többiek már alig néhány lépésnyire voltak a toronyszobától és a felé vezető iránytól. Hamarosan megláthatják. Lázas sietséggel tekerte a kötelet a könyv köré.
Újra szellemmé vált és szinte átugrotta a padló és a hasadék közötti távolságot. Olyan gyorsan suhant át a másik szobába, ahogy csak tudott.
Újra a csontos szobában volt és szilárd alakot véve fel harmadszor is, húzni kezdte a
kötelet. Nem maradt túl sok ideje dolgozni, ezért a könyve leérkezte által felvert áruló porfelhő még mindig felfelé lebegett, amikor már magára kapta ujjasát és újra felvette a szellem-alakot. A könyvet és a kötelet ott hagyta; majd később foglalkozik velük.
Mint valami szürke üresség, kibámult a hasadékon át. Ivran éppen belépett a terembe és már felfedezte az alászálló port. El sietve hátrébb lebegett, mielőtt még az elf felnéz és meglátja és a sötétségbe burkolózva elgondolkodott a következő lépésen. Az elfek valószínűleg megmondhatják neki, természetesen azzal, amit tesznek.
Egy pillanattal később El bepördült az összedőlt szoba közepére, rázkódva és átfázva. A szellem, amelyik átrohant rajta – az igazi szellem – nyögve hatolt át a falon az elfekkel lassan megtelő terembe.
Kiáltások jöttek és egy varázslat villanása. El zordan elmosolyodott és előrelebegett a másik terembe az egyik gyertyatartó lyukon keresztül, hogy körbejárva a kastélyt kifigyelje mivel kell szembenéznie.
Nem volt szívmelengető amit talált; a kastély szép rom volt, de mégiscsak egy rom. Az egyetlen járható út a toronyszobán keresztül vezetett, amit már végignézett. Nem kevesebb, mint kilenc elf kereste őt lopakodva, kivont kardokkal és ismeretlen számú varázslattal felfegyverkezve a Dlardrageth Ház valaha nagyszerű erődjében. Legalább három szellem követte őket árnyszerű denevérekként, de ártani képtelenül.
A valódi probléma azonban inkább az a négy mágus volt, akik egy közeli domb tetején éppen valami hatalmas bűbájt idéztek az egész területre. Ők voltak a lilás köd forrásai, ami akkor jelent meg, amikor Elminster a csontos szobába lebegett. Mostanra már teljesen körülvette a kastélyt.
A fiú visszalebegett a kastélyba, megkereste a kis szobát és újra szilárd alakot öltött. Hátát a romoknak vetve olyan halkan sóhajtott fel, ahogy csak tudott; szellemi alakját most már elveszítette.
Kihúzva övéből a jogart magasra emelte azt és óvatosan felébresztette a benne rejlő hatalmat. A kezén végigfutó bizsergésből tudta, hogy az élfek olyan varázst mondtak a helyre, ami felfedi előttük, ha a jogart használja – olyat, ami most hangos kiáltásokat váltott ki valahonnan lentről –, de a jogar azért még megtette, amire rendeltetett. Azáltal, hogy elraktározta benne a kastélyt körülvevő varázslat másolatát, az eszköz megsúgta neki, hogy az mire való. Minden jellegű helyváltoztató vagy teleportáló varázslatot iszonytató erejű lángokká változtatna a testében.
Csapdába esett a kastélyban mindaddig, amíg ki nem tud keveredni valahogy a saját lábán vagy újra memorizálja a szellemmé tevő varázst. Vagy kiküzdi magát a kilenc elf fegyveresen át és egyenesen belerohan a négy mágus kint várakozó varázslataiba. Mindegyikük készen állt a dühítő ember megjelenésére és várták, hogy elpusztíthassák.
Elminster végül határozott. A jogart elaltatta és visszatűzte az övébe és ott feküdt egy halott elf ropogó csontjain, a varázskönyvére tekert kötelének hurkain, az orrától néhány ujjnyira egy összeroskadt mennyezet tépett köveivel. Az utána kutató elfek visszatértek a terembe, ahol tanult és hangosan gondolkodtak, hogy merre rejtőzhetett el, közben pengéikkel a romos kövek között söprögettek a porban. Amikor a jogart használta, elárulta, hogy a közelben van. Hamarosan eszükbe juthat ásni... vagy mászni.
– Mystra, – lehelte Elminster lehunyt szemekkel. – segíts meg most. Túl sokan vannak és túl sok a mágia. Ha harcolok, akkor sokan meghalnak és én is. Mit tegyek? Vezess, Rejtélyek Legnagyobb Úrnője, hogy ne lépjek rossz ösvényre szolgálatod során!
Csak képzelte vagy valóban a rozzant kövek felett lebegett? Imádsága mintha elgurult
volna tőle, bele az elméje mélyén rejtező sötét csendbe – és valami fekete jött vissza válaszképpen abból a sötétségből forogva. Valami kicsi, sima, fekete, üvegszerű és lüktető dolog – a kiira! Az Alastrarra Ház tudás-köve!
De hát nem keményen oda volt az most ragadva Ornthalas szemöldöke fölé? Egyenesen felé száguldott, közben hihetetlenül nagyra növekedett és beborította. Most már Elminster pörgött a kő sötét belsejében, végigszáguldva annak ívein. Ez biztosan az ő emléke a kőről, annak emlék-tengerével együtt.
Ó kedves Mystra, tarts meg engem! Ezzel a gondolattal együtt rohanó káosz
emelkedett fel körülötte – szellemszerűen és tökéletlenül, elme-visszhangokban, melyeket a kőről hívott elő. A kőről, melyet már kitéptek belőle, de ugyanúgy élt benne tovább. Próbált megfordulni és elfutni, de nem számított, hogy mennyire keményen küzdött, csak a rohanó emlékáradat felé volt képes futni. Már szinte elérték a hullámok – úgy érezte, hogy elsöprik!
– Ezek a hangok... ez emberi beszéd! Valahol ott kell lennie! – elf hangok jöttek, mélyen és visszhangozva, mintha mindent, betöltötték volna körülötte.
A szavakat követő rikoltó, vakító káoszban Elminster Aumar orrából és szájából vérpatakok indultak el. Athalantar utolsó Hercege belesüppedt elméjének sötétjébe egy fekete fótyol mögött...
SAROKBA SZORÍTOTT SZARVAS
Minden vadászat legveszélyesebb része, ha a szarvas sarokba szorítva megfordul és küzdeni kezd, hogy annyi vadász fizessen meg az életéért, amennyit csak magával tud vinni a fátyol mögé. Az elf mágia rendszerint kellemes szórakozássá változtatja az ilyen pillanatokat. De mivé változhat ez a pillanat, kérdem én, ha a szarvas is erős mágiával bír?
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Evében adtak ki
– Felém jön! Robbantsátok szét!
Az elf hang iszonyodva jött; kirántotta Elminstert a lebegő sötétségből, izzadtan. Az apró szobában találta magát az elf csontok között fekve.
Lángok üvöltöttek fel jobboldalt és nyalták végig egy pillanatra a mennyezetet a fiú felett. El hunyorított a fénytől, próbált látni és érezte, hogy arcát megkapja a hő.
Amikor ismét tisztán látott, jobbra nézett. A lángok eltűntek. A hasadékon túl három fénygömb lebegett magasan a teremben, ahol tanult. Látta az elfet, aki kiáltott. A hasadék közelében állt a levegőben, kezében előretartott kard. Levitált és nem szabadon repült. Körülötte, a csapkodó penge hosszán túl egy Dlardrageth szellem körözött; a lentről felküldött tűzvarázslat nem okozott kárt benne.
Ha a megszokott vagy könnyen létrehozható varázslatok megérinthették volna a szellemeket, akkor már régen kiirtották volna őket és valamelyik törekvő Ház családtagjai beköltöztek volna. Ezeknek a mai ifjaknak itt nem sok esélye volt rá, hogy elpusztítsák a Dlardrageth szellemeket.
Másrészről a köröző, dühöngő szellemlény talán többre is képes, mint az élők ijesztgetése – és azok ijesztgetése, akik elég közel voltak Elminsterhez, hogy halálos varázslatokat szórjanak rá. Megtehetik, még ha a nyílás túl kicsi is, hogy bármely elf átférjen rajta.
El kinyúlt és óvatosan, csendesen felvette a varázskönyvét a padlóról.
Csak a rátekert kötél segítségével húznia kell maga után, amikor felmászik a falon olyan messzire a hasadéktól, amennyire csak tud.
Úgy érezte magát, mintha apró és fájdalmas darabokra szaggatták volna, azután újra összeillesztették volna. Mystra megsegítette. Végigrángatta vagy ezer Alastrarra mágus emlékein és azon, amit saját mágus-emlékezetéből fel lehetett idézni; a tudás-kő varázslatain.
Volt közöttük egy, amit nem mert használni; túl magas volt az ára. Ahhoz, hogy felébressze, hármat is fel kellene áldoznia az elméjében lévő leghatalmasabb varázslatokból és talán még a jogarból is ki kellene vonnia valamennyi energiát... de most erre volt szüksége.
Egy mély sóhajjal Elminster megtette, amit meg kellett tenni és csendesen összerázkódott, amikor fényes szikrák folyama áramlott végig az elméjén, átküldve a három varázslat energiáit az egynek. Hálás volt, hogy mégsem kell még egyszer felébresztenie a jogar hatalmát és varázserőt vonnia ki belőle. Amikor a varázslat már fényesen és készen ragyogott az elméjében, Elminster megkereste a legtávolabbi sarkot az összeroskadt szobában és gondosan elrejtette a varázskönyvét. Felvette a kötelet, amit előzőleg letekert róla és a másik vége még mindig a csillártartó kampóra volt kötve. Lelökte a hurkokat a toronyszobába a romos kövek tetején és olyan csendesen ereszkedett le rajta, amilyen csendesen csak tudott.
Elkerülhetetlen volt, hogy néhány kisebb kő kifordulva leguruljon mellette, de a Dlardrageth szellemmel küszködő elf olyan hangosan üvöltözött, hogy üldözői nem hallották meg a halk koppanásokat. Elérve a toronyszoba alját feltekerte a kötél lelógó részét és visszadobta azt a kövek tetejére olyan magasra, amennyire csak tudta. Remélte, hogy nem fogják meglátni.
Nos hát, repülés és fények nélkül, de kezdhetjük. Mély lélegzetet véve belefogott első varázslatába; egy egyszerű pajzsot teremtett, mint amit Delmuth ellen használt. Ideje volt szembenézni Ivran vidám embervadászaival.
Előbbi akciója figyelmeztette az elfeket, hogy varázslatot használt a közelben, természetesen, és azonnal izgatott kiáltozás kélt a teremből, ahová tartott. Hamarosan jönni fognak a szűk átjárón keresztül; ideje üdvözölni őket.
Elminster éppen elég ideig mutatta magát az átjáró másik végénél ahhoz, hogy egyvalamiről megbizonyosodjon; a levitáló elf meg sem próbált átjárót keresni a falon, hanem gyorsan ereszkedni kezdett. Jól van. El vidáman odaintett a legelöl közeledő elfnek és várakozott.
– Intett nekem! – kiáltott fel az elf idegesen és megállt.
A mögötte közeledő – Tlannatar Wrathtree, úgy adódott – a hátára ütött a kardja lapjával és rákiáltott:
– Tovább!
Az elf vonakodva indult el. Elminster megeresztett egy minden fogat felcsillantó vigyort és a szerelmesek mozdulatával ölelésre nyújtotta karjait.
Az elf megállt és botladozva hátrálni kezdett.
– Ez...
– Nem érdekel! – ugatott fel mögötte Ivran a teremben. – Az sem érdekel, ha törpék kovácsolta szárnyakat növeszt! Mozgás!
– Gyerünk! – tette hozzá Tlannatar, újabb lökést adva kardjával. Ezúttal nem a lapját használta.
A kevésbé bátor elf sikoltva előresietett. El még egy utolsó pillantást vetett az átjáróra és erős kényszert érzett, hogy beküldjön egy villámot – de legalább az egyikük biztosan olyan védelmező köpönyeget visel, amelyik visszatükrözi a varázslatokat. Inkább oldalra lépett.
Végigment a toronyszobán a másik átjáróhoz és megállt a bejáratánál. Úgy tűnt, hogy egyik nemes cormanthorinak sincs íja; köszönet Mystrának, amiért az ilyesféle fegyvereket a közrendű harcosoknak adják. Vagy Corellonnak. Vagy Solonor Thelandirának, a vadászat istenének. Vagy akárkinek.
Pontosan kell időzítenie; szögezte le magában, és csak egyetlen lehetősége lesz. Zord mosollyal várakozott, hogy mikor fog Tlannatar és a rettegő elf kitántorogni a toronyszobába, s meglátni őt mielőtt megfordul és végigrohan a másik átjárón. Végigsiet majd a romos előtermen, amin keresztül a vadászok a kastélyba léptek.
– Mystra, ha ez nem működik, – gondolta magában futás közben. – akkor mást kell majd ideküldened, hogy a Kiválasztottad legyen Cormanthorban. Ezúttal ha lehet, akkor talán választhatnál egy elfet is, hmmm?
Mystra nem adta jelét, hogy felfigyelt volna erre, de El már kint is volt a romos teremben, a középen álló kőoszlop felé tartva. A gyorsan futó elfek nem voltak már messze.
Elminster megtalálta a pontot, amit keresett és megpördült, hogy szembenézzen velük. Felemelte kezeit, mintha bizonytalan lenne, hogy melyik varázslatát szórja rájuk. A vérebek berohantak a terembe, pengéiket lengették és üvöltve álltak meg.
Az elf, aki a szűkebb átjáróban még első volt, most bizonytalanul szólalt meg.
– Ez nem tűnik jónak... azelőtt nem látszott ennyire ijedtnek. Ez biztosan egy tr...
– Csendet! – kiáltotta Ivran Selorn és félrelökte a beszélőt. A rettegő elf megcsúszott a köveken és majdnem elesett, de Ivran nem figyelt rá. Ez az ő dicsőséges pillanata volt és el is indult Elminster felé, szinte táncolva a lábujjain, ahogy közeledett. – Emberi patkány, – üvöltötte. – végül sarokba szorultál, ugye?
– Inkább te. – válaszolt Elminster egy mosoly kíséretében. A rettegő elf riadtan felkiáltott, de Ivran rásziszegett. – Csend! – azután visszafordult és egy örömtelen mosollyal ajándékozta meg a herceget.
– Ti szőrös barbárok mind okosnak hiszitek magatokat – kezdte kegyetlenül csillogó szemekkel. – és te... túl okos vagy. Sajnos csak a féleszű okoságtenyészetben, persze. Nyíltan bizonyítékát adtad ennek előttünk, amikor azt gondoltad, hogy legyilkolhatod nem kevesebb, mint tíz nagy Ház örökösét Cormanthorban. Tizenegy, ha az Alastrarra is beleszámít, amelynek a tudáskövét hordtad, amikor besétáltál közénk; ki a megmondhatója, hogy nem te ölted meg Iymbrylt?... és még nem fizettél meg érte. Néhány armathor kevesebb ellenfelet ölt még meg a birodalom védelmében, mint amennyit te a birodalomból.
Túlzott meglepetést mímelve Ivran Selorn végignézett társain, majd vissza Elminsterre.
– Látod? Még többen jöttünk. Micsoda nagyszerű lehetőség, hogy tovább növeld a hírneved! Miért nem támadsz? Megijedtél talán?
Elminster egy fiélmosolyra görbítette ajkait.
– Az erőszak sohasem volt Mystra útja.
– Oh, valóban? – kérdezte Ivran magas, szinte őrült hangon. – Akkor mi volt az a robbanás a tónál? Természeti katasztrófa talán?
Széles, farkasszerű vigyorral intett a többi elfnek, hogy vegyék körbe a herceget, biztonságos távolságot tartva. Azok csendesen és mosolyogva engedelmeskedtek. Azután a vadászok vezetője visszafordult zsákmányához.
– Hadd soroljam fel az örökösök neveit, akiket megöltél, Oh, armathorok leghatalmasabbika. Waelvor és egy véres aratás a tónál: Yeschant, Amarthen, Ibryiil, Gwaelon, Tassarion, Ortauré, Bellas és a mágusainktól hallottam; Echorn és Auglamyr szintúgy!
Ivran újra elindult előre, lassan és hosszú, keskeny pengéjét maga előtt tartva. Olyan folyékonynak tűnő, nyughatatlan mozdulatokkal mozgatta, hogy Elminster már várta, mikor dobja el. – Csak egyetlen egy ezen örökösök közül... és most nem számítva a szolgákat és harcosokat, akiket elpusztítottál... elegendő, hogy a véredet vegyük, ember. Csak egy! Végül elkaptunk és az a legnagyobb problémánk, hogy hogyan öljünk meg tízszer... vagy inkább tizenegyszer?
Még közelebb lépett.
– A nemesek közül, akiket megöltél, ketten is jó barátaim voltak. És mindannyian elszomorodtunk Symrustar Úrhölgy halálának hallatán, aki megígérte, hogy mindannyiunkat felmelegít az elkövetkező három évben. Ezt is elvetted tőlünk, te emberi féreg. Van bármi is, amit mondani tudsz a mentségedre? Valami, amin elszórakozhatunk, miután levágtunk?
Az utolsó szót már sikoltotta és közben támadott, pengéje ezüstösen villant fel. Elminster kezeit célozta, hogy elejét vegye minden varázslatnak mielőtt a többi elf – minden oldalról előreugorva – eléri.
Zordan elmosolyodva Elminster varázsolt és fényes, fehér szikrák örvénylő oszlopa emelkedett fel körülötte. A támadó elfek átrohantak rajta és egymásba futottak, pengéik mélyre vágtak. A kíntól meghajolva sikoltoztak vagy éppen köhögtek a társaik testébe mélyesztett kardok markolatát szorongatva és vérükkel feláztatva a padlón összegyűlt port.
Az örvénylő szikraoszlop lebegve indult el az átjáró felé, ámenről Elminster és az elfek jöttek. Két pengével, melyek a testéből álltak ki, Ivran felüvöltött.
– Öljétek meg az embert! A kardhegy varázslattal!
Utolsó szavai a torkából feltörő vérbe fulladtak és egy a homlokán húzódó vágástól véráztatta arcú elf – az, aki olyannyira rémült volt – gyógyító mágiától csillogó kezekkel sietett a megtántorodó vezetőhöz.
Tlannatar Wrathtree követve Ivran utasítását felkiáltott.
– Varázsolok! Dobjátok fel a pengéket!
Azok az elfek, akik még képesek voltak pengéket ragadni, engedelmesen tőröket és kardokat röpítettek a magasba. A varázslat kékesfehér erő-szikrákat keltve megragadta és hegyükkel előre a szikraoszlop felé röpítette azokat.
A már az átjáró szájánál tartó, fényes fehér szikraoszlop fellüktetett és az odaérkező pengék éles kanyart véve körüljárták, majd visszarepültek a terembe és véletlenszerű irányban szétszóródtak. Tlannatar felsikoltott, ahogy az egyik behatolt a fülén és örökre tátva maradt szájjal hátratántorodva elesett. Ivran, immáron felgyógyulva egy tőrt kapott a torkába és már nem lehetett még egyszer megmenteni. Közben újabb elf esett el a terem távolabbi részében; egy kard teljesen átjárta a mellkasát. Tett még két tántorgó lépést a kőoszlop felé, amely mögött az imént még menedéket remélt, majd összerogyott és nem mozdult többé.
Amikor a szikraoszlop, amely azelőtt még az ember armathor volt, végigörvénylett az átjárón és csend zuhant a teremre, a rettegő elf körülnézett. Egyedül ő állt ott, bár valaki felnyögött és fájdalmasan megvonaglott az egyik fal mellett.
Az eseményektől tompán arra botladozott reménykedve, hogy az az egy gyógyító varázslata, ami még megmaradt, elegendő lesz. Mire odaért, társa már elcsendesedett. Megrázta és a nevét kiáltotta, de az élet már elszállt belőle.
– Mennyinek közülünk – suttogta remegő hangon az üres teremnek. – kell az életét adnia egyetlen emberért? Corellon Atya! Mennyinek?
* * * * *
Nyers hatalom áramlott át Elminsteren – több, mint amit Mystra ölelése előtt vagy után valaha is érzett – és erősebbnek, ügyesebbnek, gyorsabbnak, melegebbnek és minden tekintetben képesebbnek érezte magát. Ahogy körbefordult, a mágusok által idézett lilás ködöt beszippantotta és az elfek varázslata újabb energiarohammal árasztotta el... vad, irányítatlan és csodálatos energiával!
Önuralomra képtelenül felnevetett és magasabbnak, fényesebbnek érezte magát, ahogy felemelkedett az összeroskadt torony romos padlójáról.
Tudatában volt, hogy a négy mágus most sikoltozik félelmében. Hatalomittasan, gyilokra és pusztításra éhesen pördült feléjük és...
A mágusok együtt kezdtek valamilyen varázslatba. Elminster előredőlve repült és próbálta elérni őket mielőtt el tudnának menekülni vagy bármi mást tenni, amire éppen készültek, de örvénylő alakjában nem tudott sietni. Megpróbált nekik rohanni és elsöpörni őket, de nem bírta megragadni a formákat, ahogy saját örvénylő szikra-alakja eluralkodott rajta. Már közel volt és...
Elkésett. A négy elf leeresztette lángoló kezeit maga mellé és számítóan méregették miközben közeledett. Nem próbáltak elmenekülni és még csak riadtnak sem tűntek.
Egy pillanattal később egész Faerűn felrobbant és Elminster úgy érezte, mintha széttépték és minden irányba szétszórták volna, ahogy a szélvihar fúj el egy szénaboglyát. – Mystra! – kiáltotta vagy legalábbis ezt akarta kiáltani, de semmi más nem volt ott csak az a szörnyű üvöltő hang és a fények, melyek közé bezuhant... sok apró darabban zuhant a fák tetejére...
* * * * *
– És azután mi történt? – A Legfelsőbb Udvari Mágus Earynspieir hangja mély volt a haragtól és az elkeseredettségtől. Miért, Corellon mondja meg miért, kell a birodalom ifjainak ilyen vérszomjas bolondoknak, lenniük?
Az előtte álló, remegő elf mágus sírva fakadt és az életéért könyörögve térdre esett.
– Ó, állj már fel! – mondta neki Earynspieir Nagyúr undorodva. – Már megtörtént. Biztos vagy benne, hogy az ember halott?
– Semmivé robbantottuk, N-nagyuram. – tört ki egy másik mágusból. – Utána mindent végigkutattam mágiahasználat és láthatatlan lények után, de egyiknek sem találtam bizonyítékát.
Earynspieir szinte szórakozottan bólintott.
– Ki maradt életben azok közül, akik odamentek?
– Rotheloe Tyrneladhelu, Nagyuram. N-nem sebesült meg, de még nem bírta abbahagyni a zokogást. Valószínűleg megbomlott az elméje.
– Szóval van újabb nyolc halottunk és egy kilencedik szenvedőnk. – összegezte a Legfelsőbb Udvari Mágus hideg hangon. – Na meg négy sértetlen és dicsőséges mágusunk. – A romos kastélyra nézett. – És semmi az ellenfélből, hogy biztosan lássuk meghalt-e. Valóban hatalmas győzelem.
– Hát az is volt! – tört ki hirtelen a negyedik mágusból valami tiszteletlen harag. – Nem láttam itt, hogy bármelyiktek mellettünk állva varázslatokat szórt volna az Örökösgyilkosra! Kigőzölgött a kastélyból, mint valami kisebb istenség, ami egy száz láb magas tűz és szikraoszlop formájában minden irányba varázslatokat köpköd! A legtöbben elmenekültek volna ennek láttán, erre megesküdnék... de mi négyen nyugodtak maradtunk, megvetettük a lábunkat és lehoztuk onnan! És... – végignézett maga körül a csendes, komor arcokon. Udvari mágusok, varázslónők és őrök, akik még a korábbi háborúkból visszamaradt hősöknek számítottak és most koros, kifejezéstelen arccal néztek vissza rá. – ...és én büszke vagyok arra, amit tettünk.
– Észrevettem. – mondta Earynspieir szárazon. – Sylmae? Holone? Igazságvarázst ezekre itt... és arra a kilencedikre is, hogy lássuk mennyire sérült meg az elméje. Az igazat kell tudnunk és nem azt, hogy ők hogy képzelik, amit tettek. – Elfordult és a varázslónők bólintottak.
Ahogy a varázslónők előbbre léptek, a négy mágus egyike felemelte a kezeit. Vöröses lángnyelvecskék ébredtek az ujjai között.
– Vissza, boszorkányok! – mondta figyelmeztetőleg.
Sylmae megfeszítette ajkait.
– Sokkal rosszabbul fogsz majd kinézni, ha azok a lángok a hátadra kerülnek majd, kisfiú. Gondolkozz el ezen, de gyorsan, mert a következő három lépés után Holone és én már unni fogjuk a próbálkozásodat.
– Igazságvarázst merészeltek használni rám? Egy Ház örökösére?
Sylmae vállat vont.
– Természetesen. Az Uralkodó felhatalmazásából cselekedhetünk.
– Miféle felhatalmazás? – horkantott fel a mágus, miközben tett egy lépést hátrafelé. A tűzgyűrűk még mindig az ujjai körül lángoltak.
A Legfelsőbb Udvari Mágus vékony alakjából rosszindulat sugárzott, ahogy fekete talárjában lassan visszafordult és rekedtes hangon megszólalt.
– Miután visszavontad azokat a lángokat és engedelmesen alávetetted magad az igazságvarázsnak, Selgauth Cathdeiryn, őrizet alatt az Uralkodó elé járulsz. Azután Nagyrabecsült Urunk maga vet majd vizsgálódás alá. Ha most még elég büszkének is érzed magad, később elég bölcs leszel, hogy másképpen viselkedj.
* * * * *
Galan Goadulphyn még egyszer végignézett a tó nyugodt felszínén és felsóhajtott. Ha kevésbé büszke lenne, akkor most könnyezne, de ő Cormanthor egyik bátor harcosa volt és nem valami remegő térdű ficsúr, aki pompázatos és illatos kelmékben járva valamely nagy Ház örökösének nevezi magát. Ő kemény volt, mint a kő vagy egy évszázados fa gyökere. Kibírja, hogy ne panaszkodjon és újra felkel. Egy napon legalábbis.
A kép, amit a tó mutatott neki, nem volt szívderítő. Az idősödő arcot rászáradt vér borította és álla feldagadt egy helyen, ahol a kövek mélyebben is felszakították bőrét. Olyan szögletes lett, mint egy ember álla. Az egyik fülének hegye hiányzott és a haja úgy összecsomósodott, hogy tincsei mintha egy halott pók lábai lettek volna. Egy része odaragadt a sötét folyadékkal áztatott kövekhez, melyeknek szándékukban sem állt tompítani az elf földet érését.
Galan visszanézett a tó felszínére. Ajkai kedvetlen mosolyra húzódtak és óvatosan tett egy udvarias biccentést a tükörképe felé. Azután elfordult és egy követ rúgott a nyugodt vízbe, sáros felhővel lebegett fel egy fejnyi területen.
Kicsivel jobban érezve magát leellenőrizte, hogy kardja és tőrei elég lazán és készenlétben várakoznak-e hüvelyeikben, majd megindult az erdőn keresztül. Gyomra felmordult egyszer-kétszer út közben és ezzel emlékeztette rá, hogy érmékkel nem lehet jóllakni.
Két nap kényelmes utazásra volt az Assamboryl kereszteződés és onnan még egy napra a Hat Tüske. Az órák valahogy hosszabbnak tűntek Athtar állandó szövegelése nélkül. Nem mintha nem élvezte volna a viszonylagos csendet – habár fáradtnak érezte magát és bármit is sértettek fel a kövek a jobb csípőjében, az minden lépésnél fellángolva öntötte el kínnal és úgy tudott csak menni tőle, mint egy esetlen ember.
Hálás volt, hogy nem sokan laktak errefelé, főleg a stirgék miatt. Az imént is látott egyet a fák között suhanni, távol maradt, de azért: követte már egy darabon az utazót.
Hmmm. Még nem lehet szomjas – de ha belefut a testvérkéibe, akkor Galan a Vitéz mást sem hagy maga után napnyugtára, mint egy bőrzsákba rejtett csontkupacot.
Kedves gondolat.
Egy lebegő gombatenyészet emelkedett balra egy páfrányos réten. Valami csiklandozta az orrát. A húsos kalapok és vastag szárak közül több helyről is illatos, fehéres gőz szállt fel, ami azt mutatta, hogy kifogott egy friss aratást. Gyomra újra megkordult – és gondolkodás nélkül megragadva néhányat teletömte velük a száját.
– Ho!
Fáradt éhségében teljesen megfeledkezett arról a tényről, hogy a lebegő gombákhoz kell valaki, aki fent tartja őket. Vagy legalábbis néha felemeli, ahogy éppen az a haragos tekintetű elf tette, aki a tenyészet másik szélénél állt és kényelmesen szedte, mosta, majd rendszerezte a gombákat. Az elf egy tőrt kapott elő, hogy eldobja azt.
Galan először maga is tőrt rántott, majd lebukott a lebegő növények alá és egy gurulást követően előretartott karddal emelkedett térdre.
Az elf felsikoltva hátrébb botladozott, megakadva egy fában. Galan lassan és rosszindulatú mozdulatokkal állt fel előtte, csendben a farmer torkának szegezve pengéjét.
A rémült elf dadogva kezdte el sorolni mindazt az érdektelen információhalmazt, amit a neve, kora, hogy mennyi gombalelőhely van a birtokában és az hogy mennyire finom gombát termeszt, jelentette és...
Galan egy üres mosollyal jutalmazta meg és megemelte az egyik kezét. Az elf félreértette a mozdulatot.
– Hát persze, ember uram! Kérlek bocsáss meg nekem, amiért ostobán félreértettem kérésedet! Kevés van, mint szegény farmernek, de azt neked adom... mindet! – és ezen szavak kíséretében rémülten kaparászva kikötötte az övét, lecsúsztatta róla az erszényét és Galan felé nyújtotta azt. Közben sáros, bő nadrágja a bokája köré rogyott.
Az erszény érméktől volt súlyos. Apró érméktől, az nem vitás, de talán néhány jóféle thaiver, bedoar vagy thammarch is rejtőzik közöttük. Ahogy Galan hitetlenkedve érte nyúlt, a másik elf ismét félreértette a mozdulatot. – Hát persze, hogy több is van! Álmomban sem gondoltam arra, hogy egy kicsit is megcsaljam a nagy ember armathort, akit maga Corellon küldött az Uralkodóhoz, hogy kipurgálja a dölyfösséget a birodalomból! Tessék!
Ezúttal egy kisebb erszényt húzott elő remegő ujjakkal, amit a nyakába kötve hordott az ing alatt... egy kis erszény, amelyben ékkövek koccantak egymáshoz. Galan szemei elkerekedtek és a farmer zokogva kiáltott fel. – Ne ölj meg, hatalmas armathor! Nincs több, amit adhatnék neked, csak a gombák, amiket ebédre szedtem!
Galan elégedetten mordult fei az utolsó szavak hallatán – nos hát, hogyan is beszélne egy hatalmas ember armathor? – izgatottan lökte előre egyik kezét. Amikor a farmer egy pillanatra rábámult, hirtelen egy izgatottan előrenyújtott penge is követte az iménti mozdulatot.
– Ah-ah- gombák? – kiáltott fel a beijedt farmer megújult rémülettel. Galan megrázta a fejét és újra kérően előrelökte a kezét.
– Oh... ebéd? – kérdezte a farmer még mindig rémülten. Galan lassan és jelentőségteljesen bólintott, ami vendéglátójából egy törött mosolyt csalt elő.
Gombák röppentek fel a levegőbe, ahogy a farmer heves bocsánatkérések közepette bevetette magát a tenyészet egyik sarkába. Azután újra felbukkant és egy másik sarokban tűnt el szem elől, újabb gombák kaptak szárnyra.
Galan átvette a vászonzsákba bugyolált eledelt, majd habozva visszanyújtotta az ékköves erszényt a másik elfnek. A drágakövek trükkösek lehetnek; Cormanthorban szokás volt jónéhányba nyomon követő mágiát tenni vagy olyan bfíbájt, ami komoly károkat okozhat, de biztonságos távolságból is életre kelthető egy gondolati paranccsal. Nem, az érmék messze biztonságosabbak.
A gombatermelő könnyekben tört ki és térdre esve mondott köszönetet Corellonnak. Olyan hangosan imádkozott, hogy Galan már majdnem közölte vele; itt helyben levágja, ha nem hagyja abba.
Ehelyett végül csak előremutatott a kardjával majd intett a fegyverrel, hogy a farmer szépen menjen csak vissza a gombatelep mélyére, lehetőleg minden késedelem nélkül. A könnyező farmer, mintha nem is látta volna és Galan felmordult.
A hirtelen csendben, ami a morranást követte, a harcos megismételte a mozdulatot széles ívben intve fegyverével – és valami nedves puffanással akasztotta meg a visszahúzott pengét. Galan meglepett átkozódásra nyitotta száját, amikor meglátta, hogy kardja pengéjéről egy darab stirge csusszan a lábaik elé, miközben a lény többi része valahol a közelben csapódott a földbe egy dobbanással. Azonban szó nem jött ki a torkán, mert a gombatermelő elf olyan cifra kifejezések viharát engedte meg, hogy az utolsó élő Goadulphyn – a ház feje, örökös, bajnok, legidősebb és mindenki más egy személyben – végül úgy döntött nem bírja tovább (rosszabb volt, mint Athtar) és újra elindult észak felé. Majd csak akkor fogja kinyitni a zsákot és belakni, ha kijutott mindenféle gombatermelő elf területéről.
Galan még jó darabon ment, majd kutatni kezdett és végül talált egy fát, amely elég öreg és nagy volt, hogy hordozza Corellon bölcsességét. Mormolva ment oda a fához.
– Van ám humorérzéketek, Szent Anya és Atya, ugye?
A fa nem válaszolt – de Corellonnak ettől még valószínűleg volt valamennyi érzéke a humorhoz. Galan leült és kényelmesen elfogyasztotta a farmer ebédjét. Corellonnak nem volt ellenvetése.
* * * * *
– Az örökösöket úgy irtják, mint a lajauva madarakat tavasszal! Az armathorok eltörik és eldobják pengéiket, hogy ellenkezzenek! Hát mivé lesz Cormanthor? – kiabált Ihimbraskar Evendusk Nagyúr vörös arccal és még vörösebb szemekkel. A szolga, aki a rémülettől bénultan állt ott, hirtelen nagyon kényelmetlenül érezte magát a lord útjában.
Az Evendusk Nagyúr a karjaiban tartotta pegazusának újszülött kicsinyét, amely most csapott egyet, kettőt, hármat szárnyaival próbaképpen. A lord pedig egy kézháttal csapott le a szolgára, hogy haragját nyomatékosabbá tegye. A szolga kezében tartott zöldséges tál elfeledve csúszott végig az átjáró padlóján, melybe a zokogó szolga bezuhant.
Duilya megborzongott.
– Ó, istenek, – suttogta maga elé. – tényleg végig kell csinálnom ezt?
Igen, Duilya... vagy legközelebb téged fog így verni!.
Duilya felsóhajtott.
Ne aggódj; itt vagyunk. Csak csináld, ahogy megbeszéltük.
– Az Uralkodó miatt van az egész! – folytatta az üvöltözést a lord. – Eltargrim a fejébe vett néhány ostobaságot, amikor Cormanthor határain kívül kószált és emberi nőkkel hált. És meghallgatta azokat az ostoba történeteket...
Az Evendusk Nagyúr szokásos reggeli lármája hirtelen félbeszakadt és csend zuhant a teremre. Ott állt a kedvenc széke és mellette az asztalon – az asztalon, amin most egy pohár rubinthrymm és egy az éjszakai mulatozás jeleneteit tartalmazó látókő kellett volna, hogy álljon – egy tele üveg volt az ő kedvenc háromgombás konyakjából.
A felesége az ő székében ült olyan ruhában, amitől felforrt volna a vére, ha Duilya vagy negyven nyárral fiatalabb, feleennyire vaskos és egy kicsivel ismeretlenebb lett volna. A nő nem úgy nézett ki, mintha észrevette volna az üvöltözését.
Ahogy a férfi saját haragjától nehezen véve a levegőt a feleségét nézte, az finoman felvett egy üres poharat a padlóról, megvonta a vállát és félretette.
Azután nyugodtan kihúzta a dugót a konyakosüvegből, valami köszöntésfélét mormolva felemelte a reggeli fényben – és kiitta az egész üvegnyi italt, lassan, csukott szemmel és ritmusosan mozgó torokkal.
Az Evendusk Nagyúr lassan egyre forróbb haragja egyetlen pillanat alatt elszállt és felfedezte micsoda szépséges torka is van az ő kedvesének. Nem hitte, hogy valaha is észrevette volna ezt azelőtt.
A nő letette az üres – igen, üres; megitta mindet! – üveget az asztalra ártatlan arccal.
– Ez igencsak jólesett. Azt hiszem, hozok még magamnak.
Már a csengőért nyúlt, amikor Lord Evendusk újra lélegzethez jutott. Erősen belekapaszkodott és utat engedett ismét feltornyosuló haragjának.
– Duilya! A pókimádó sötétek minden gödrére, mit képzelsz, mit csinálsz te itt? – üvöltötte.
A felesége megrázta a kis csengőt, majd azzal a hülye és szokásos módon bamba képével felé fordult. Mosolygott.
– Jó reggelt, nagyuram.
– Mi van? – üvöltött tovább a lord. – Mit akar ez jelenteni? – Az üres üveg felé intett és mereven a felesége arcába bámult.
A nő láthatóan ledermedt egy pillanatra, mintha hallgatózna.
Az Evendusk Nagyúr megragadta felesége vállát és megrázta.
– Duilya! – üvöltötte az arcába. – Válaszolj, különben...
Vörös arccal megemelte a pegazus-csikót, remegő kézzel, de készen arra, hogy lesújtson vele. Mögötte a szoba megtelt ideges szolgákkal.
Duilya felmosolygott rá és egyetlen heves mozdulattal széttépte ruhájának elejét. A férfi neve ékkövekből kirakva csillogott egyébiránt csupasz mellkasán. „Ihimbraskar”, emelkedett és süllyedt minden lélegzetvétellel, ahogy a lord a kövekre bámult tátva maradt szájjal. A kábult csendet a felesége törte meg előbb fennhangon.
– Nem szeretnéd inkább a hálószobánkban csinálni ezt, nagyuram? Ott lenne helyed egy igazán jó suhintásra!
Egy apró mosoly kíséretében még hozzátette:
– Habár be kell vallanom, hogy jobban tetszene, ha felvennéd a ruháimat és hagynád, hogy én használjam azt a csikót.
Az Evendusk Nagyúr, aki éppen a lilává válás folyamatának kellős közepén járt, most hirtelen elsápadt. Az egyik szolga visszafoghatatlanul felkuncogott, de amikor uruk megfordult és egy vadállat tekintetével nézett végig rajtuk, mindegyikük kifejezéstelen arccal állt ott és kórusban szólaltak meg.
– Csengetett, Úrnő?
Duilya édesen elmosolyodott.
– Igen, csengettem és köszönetem a gyors bejövetelért. Naertho, kérnék még egy üveg háromgombást az ágyam mellé. Nem kellenek poharak. A többiek pedig maradjanak, ha esetleg uramnak is szüksége lenne valamire.
– Valamire? – kiáltott fel az Evendusk Nagyúr. – Igen, szükséges lenne... egy magyarázatra, te paraszt... erről a... – a szavakból kifogyva vadul intett karjával, miközben a szolgák levegő után kapkodtak hallván a „paraszt” szót. Végül mégiscsak sikerült befejeznie: -...viselkedésről!
– Természetesen – mondta Duilya és majdnem ijedtnek tűnt egy pillanatra. A szolgákra nézett, majd egy mély lélegzetet véve felemelte az arcát – mintha csendes utasításokat követne –, és rekedtes hangon megszólalt. – Minden éjszaka máshol mulatozol és elhanyagolod az itthoniakat. Még sohasem vittél magaddal engem... vagy egy szolgát, ha már nem akarod, hogy szemtanúja legyek annak, ami ilyenkor történik. Jhalass ott, és Rubrae... sokkal fiatalabbak és csinosabbak nálam; miért nem emeled magad mellé őket és adod meg nekik a szórakozás lehetőségét?
A szolgák erre ugyanolyan elkerekedett szemmel kezdtek rá bámulni, mint az imént Lord Evendusk. Duilya hátradőlt a széken és keresztbetette a lábait, ahogyan szokta, majd saját mellkasára mutatott.
– Ez minden, amit reggelente látok belőled, nagyuram. Ez, és üvöltözés meg nyögések. Végül úgy döntöttem kipróbálom miféle vonzereje lehet a szórakozásnak, amit annyira űzöl. – Megvakargatta az orra tövét. – Eltekintve a késztetéstől, hogy könnyítsek magamon nem igazán érzek bármi különlegeset a háromgombásban vagy annak ízében, ami miatt egész éjszakára kimaradnék. Talán majd egy újabb üvegnyi meggyőz. Ezért kérettem a következőt az ágyam mellé... ahová most mindketten menni fogunk, Nagyuram.
Az Evendusk Nagyúr arca ismét lilára változott és remegett, de sikerült halkan és nyugodtan megszólalnia.
– Megyünk? Miért?
– Az egész éjszakai ivászat nem hatalmaz fel senkit sem, hogy reggel idióta módra botladozzon és ezzel gúnyt űzzön a Háza becsületéből vagy elhanyagolja a feleségét minden nap és minden éjjel. Társak vagyunk, nagyuram, és éppen ideje, hogy ekként bánj velem.
Ihimbraskar Evendusk úgy emelte fel a fejét, mint a szarvas, mely mély lélegzetet vesz mielőtt inna a tó vizéből. Amikor újra lenézett, szinte teljesen nyugodtnak látszott. – Körülírnád egy kicsivel határozottabban, hogy mit értesz ez alatt, Hölgyem? – kérdezte már-már selymes hangon.
– Leülni és beszélgetni egymással. – csattant fel a nő. – Itt. Most. Az Uralkodóról, a halálesetekről és az ember körüli tumultusról.
– És mégis, hogyan gondoltad? – kérdezte a férfi még mindig állva. Egyik kezével a csikót simogatta.
Duilya rámutatott az egyik közeli székre. Az Evendusk Nagyúr odanézett, majd vissza hölgyére. A nő rezzenetlenül ült még mindig a székre mutatva.
A férfi lassan odament, egyik csizmáját feltette a székre és saját térdére könyökölve kicsit előrehajolt.
– Beszélj. – mondta lágyan. Volt valami a szemében, amikor a feleségére nézett, ami azelőtt sohasem tűnt fel. \
– Jól tudom, Nagyuram, hogy te... és más hozzád hasonló lordok... vagytok Cormanthor gerince. – kezdte Duilya a férfi szemeibe nézve. Ajkai megremegtek egy pillanatra, mintha el akarná sírni magát, de mély lélegzetet vett és folytatta. – A vállaitokon nyugszik minden nagyszerűségünk és dicsőségünk. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ne becsüljelek meg mindezért és a tiszteletért, amit kivívtál magadnak.
A szolgák egyike felhorkant, de a szobára ismét csend borult.
Az Evendusk Úrhölgy folytatta.
– Ihimbraskar, nem akarom elveszíteni ezt a megbecsülést. És nem akarlak elveszíteni téged sem. A Nagyurak és a Házaik kardot rántanak és varázslatokat szórnak, hogy Uralkodójuk ellenére tegyenek egyetlen ember miatt. Attól félek, hogy egyszer az egyikük még keresztültolja a pengéjét az Evendusk Nagyuramon.
Egy pillanatig mindketten csendben maradtak, tekintetük egymáséba kulcsolódott. Azután Duilya folytatta, hangja élesen csendült a zajtalan teremben.
– Semmi sem ér ennyit. Nincs ember, aki miatt érdemes árulónak lenni, vért ontani és darabokra szakítani a birodalmat. Itt ülök napról-napra, beszélgetek a többi hölggyel és végig kell néznünk, ahogy Cormanthor egysége megbomlik. Sohasem kérdezted még meg, hogy mit látok és mit hallok, vagy hogy miről szoktunk beszélgetni. Elpocsékolsz engem, Nagyuram. Úgy bánsz velem, mint egy székkel.., vagy mint egy bolondot, aki tárgyát képezheti minden nevetséges beszélgetésnek arról, hogy mennyi érmét dobok ki egy ékszerre vagy egy ruhára!
Duilya felállt, levette ruháját és férje felé nyújtotta. – Több vagyok ennél, Ihimbraskar. Látod? – A férfi szemei felszikráztak és Duilya gyorsan odalépve szenvedélyesen folytatta. – A barátod vagyok, Nagyuram. Én vagyok az, aki miatt hazajössz és akiben megbízhatsz. Akivel megoszthatod a nyers tréfákat ugyanúgy, mint akivel vitatkozhatsz. Már elfelejtetted, hogy milyen megosztani a gondolataidat... nem csak a csókokat és az érintéseket, hanem a hangosan kimondott gondolatokat... egy elf nővel? Gyere velem és megtanítalak rá újra. Van körülöttünk egy birodalom, amit meg kell menteni.
Elfordult és határozott léptekkel kiment a szobából. Az Evendusk Úr figyelte, ahogy ruhátlanul, ringó csfpővel megy, hangosan megköszörülte a torkát és a szolgákhoz fordult.
– Ah... hallottátok az úrnőt. Amíg nem csengetünk, ne zavarjatok. Sok dolgot meg kell beszélnünk.
Az ajtó felé fordult, ahol Duilya Úrhölgy kimasírozott, tett két gyors lépést, majd hirtelen ismét visszafordult a szolgákhoz és az asztalra téve a csikót megszólalt.
– Csak még valami, uh... sajnálom.
Megfordult és sietve kiment a szobából. A szolgák csendben maradtak, amíg biztosak nem voltak benne, hogy már hallótávolságon kívül jár.
Kacagásuk és izgatott beszélgetésük azonnal elcsendesedett, ahogy Naertho a szobába lépett. A második üveg háromgombást hozta a kezében.
– Az uraság és az úrnő azt mondta, hogy „ez jár nekünk”. – mondta egy széles vigyor kíséretében.
Amikor az utolsó csodálkozó szó is elhalt, csillogó szemekkel kinézett az ablakon a kert fáira.
– Köszönet neked, Corellon. Hozz nekünk embereket minden holdban, ha ezt okozhatják!
Egy bizonyos tónál egy mágánkertben négy úrhölgy esett egymás karjaiba és szemükből boldog könnyek patakzottak. Háromgombás konyakot tartalmazó poharaik szabadon és elfeledve lebegtek körülöttük.
CORMANTHORBAN HÁNYÓDVA
Egy ideig Elminster szellemként vándorolt Cormanthor szívében anélkül, hogy bárki meglátta vagy meghallotta volna. Az elfek nem figyeltek fel rá és ő sok dolgot megtudott... csak azt nem, hogy még várt rá egy élet, melyben használhatja tudását.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
Faerűnig hosszú volt az út, mire visszalebegett. Eleinte Elminster csak haloványan volt tudatában önmagának, mint gondolatok – és egy öntudat – kavargó felhője egy sötét és végtelen semmiben. A semmiben, ahol sorban egymás után torz, dörömbölő hangok közeledtek felé... hangok kitörései voltak csupán és nem többek... folyamatosan forogtak és visszhangzottak körülötte.
Még végtelennek tűnő lebegés után is csak kevéssé volt tudatában, hogy ki ő vagy mi ő. Fényeket látott megjelenni – lüktető, pillanatokra felvillanó fényeket, melyek időről-időre felviláglottak és elhaltak körülötte.
Később a fények és a hangok egyre gyakoribbak lettek és nyugtalanul tekergőző kígyókként emlékek kúsztak elő belőlük. Félig öntudatlan emlékek egy athalantari hercegről és Mystra Kiválasztottjáról. El kardokat látott felemelkedni és lecsapni, egy ékkövet, melyben képek káosza kavargott és mások emlékeit, melyek mint egy tenger hullámai, úgy lökdösték egy nő karjaiba egy palota éjszakai kertjében... egy kedves elf palotájában, aki fehér talárba öltözve uralkodott alattvalóin, akik unikornisokon és pegazusokon lovagoltak. Ez az idős elf uralkodott a... a...
Az Uralkodó. A cím fehér tűzként lángolt fel a kavargó emlékek között, mint valami dicsőséges véget hírül adó fanfar ijedt hangja – mint az Athalantar Máguslordjait tanácskozásra hívó harangszó, mely bejárta Hastarl falait és visszhangot vert az erőd tornyairól.
Azokkal a mágusokkal végzett ő, hogy visszakapja – és továbbadja – az őt megillető trónt. Ő volt a Herceg, a Szarvas Király unokája.
Athalantar uralkodói véréből származott, az Aumar családból, a számos herceg közül utolsóként. Egy fiú volt, aki a Heldon környéki fák között futott. Egy törvényen kívüli és Hastarl egyik tolvaja, egy pap... vagy inkább papnő? Nem volt ő egyszer nő? ...Mystra által. A Rejtélyek Úrnője, a Mágia Anyja, Myrjala, a tanítója, ki végül isteni úrnőjévé és vezetőjévé változva át a Kiválasztottjává tette őt – Elminster!
Elminster! Ember armathor Cormanthorban, akit az Uralkodó nevezett ki. Mystra küldötteként érkezett valami fontos ügyben, amiről még mindig nem tudott semmit. És kegyetlen, vérszomjas, fiatal elfek vették körbe, akik a régi utakat választva ellenzik az Uralkodó és udvartartása megújulást célzó terveit... ardavanshee, az idősebbek „nyughatatlan ifjaknak” nevezik őket. Ardavanshee, akik felelősek a haláláért... de ha Elminster Aumar nem halott, akkor micsoda?
Itt lebeg, valami sötét káoszban...
Visszasüppedt a gondolatai közé, melyek most folyóként száguldottak elméjében. Ardavanshee, akik az idősek akarata ellen tesznek, de közben büszkén kihúzzák magukat és Házuk dicsőségének fényében fürdenek. Ardavanshee, akik félnek és ezért a Legfelsőbb Udvari Mágusok, az Uralkodó és tanácsadója, a Srinshee ellen beszélnek mindenhol.
Ez az utolsó név mintha újabb ajtót tárt volna szélesre, melyen keresztül friss fény kíséretében újabb emlékek áradtak elméjébe és még erősebb lett a bizonyossága, hogy ő Elminster. Oluevaera Estelda Úrhölgy mosolygott rá ráncos, bölcs arccal, majd hirtelen egy elf kislány vonásait öltötte magára és csak azok az öreg, bölcs szemek maradtak a régiek... a Srinshee, aki idősebb a fák legmélyebb gyökereinél is, aki a Korok Boltozatában lakva emlékszik a holtakra és az eltűntekre. Büszke cormanthori nemesek egész vérvonalait hordozza abban az öreg boltozatban a szemei mögött, mely akár sokkalta nagyobb is lehetne annál, melyben egy türelmetlen, sasorrú ifjúval beszélgetett...
A gyűlölt emberrel, akit az ardavanshee a köreiben elkövetett gyilkosságokért – az Echorn, a Starym és a Waelvor Házakkal az élen – űzött keresztül a birodalmon... A Waelvor Ház, akinek a leszármazottja Elandorr volt... udvarlója és riválisa Symrustar Úrhölgynek.
Symrustar! Az a tökéletes arc, az éhesen a ruhájába kapaszkodó hajtincsei, a sárkány a mellkasán, az ígéret kék lángjaival égő szemek és az a mosolygós, várakozóan szétnyílt ajkak... A kegyetlen és törekvő varázslónő pöcegödör sötétségű elmével, mint amilyen a Máguslordoknak volt. Varázslónő, aki úgy néz az elfekre – és a férfiakra – mint valami vadállatokra, akiket felhasználhat akár egy még ismeretlen cél érdekében is, ha az útjába kerülnek.
A nő, aki majdnem feltépte az elméjét, hogy a játékszerévé és varázslatok forrásává tegye. Az úrhölgy, akit ellenfele karjaiba taszított és azután mindkettejük sorsa rejtve maradt előtte.
Igen. Most már tudja, hogy ki ő. Elminster Aumar, akit előbb Delmuth Echorn támadott meg, majd kilenc ardavanshee Ivran Selorn vezetésével a Dlardrageth Kastélyban. Elminster a túlzottan magabiztos és óvatlan kiválasztott. Elminster, aki a hatalomtól megrészegülten repült négy ardavanshee mágus és várakozó varázslatuk felé – a varázslat felé, amely darabokra szaggatta.
Újra egészben lenne? Vagy szellem most és a halandó életet örökre maga mögött hagyta? Talán Mystra megmentette az életét – ha ez most élet egyáltalán – hogy véghezvigye homályos terveit.
Elminster hirtelen rádöbbent, hogy képes mozogni a sötétségben, csak gondolnia kell az irányra. Bár mindez nem sokat jelentett, amikor nem volt hová mozdulni, mert minden oldalról csak az üres sötétség vette körül. A fények és a hangok teljesen véletlenszerűen ugráltak körülötte; egyszerre voltak mindenhol és sehol.
A világ valaha számtalan meghatározható „hol” sokasága volt, többnyire megnevezhető dolgokkal és helyekkel. Megkülönböztethetően, akár Cormanthor erdeit, akár Athalantar pusztáit vagy dombjait nézzük is.
Talán ilyen a halál? Faerűn hiányzott neki és egy test, mely a földet tapodta lábaival. Szinte gondolkodás nélkül száguldozott egy ideig a sötétségben a végtelen szélét keresve, egy határt vagy egy hasadékot, melyen túl Faerűn ismerősen ragyogó fényeit találhatja majd...
És eközben a gyors, de felesleges mozgás közben egy csendes kiáltásként támadt fel elméjében egy ima: Mystra, hol vagy? Segíts meg! Vezérelj, kérlek!
Sötét és csendes pillanatok jöttek, ahogy az elméjében felsejlett szavak elhagyták, elgurulva valamely végtelennek tetsző ürességbe. Azután szikrázó, szinte vakító fénykitörés következett, fehér és harsogó, olyan dübörgés kíséretében, mely visszhangozva dobálta őt összevissza az ürességben. Amikor mindez elhalt, száguldva visszafelé indult az útvonalán, melyen át idejött a semmiben, habár képtelen volt megmondani honnan tudja, hogy ugyanazt a vonalat követi.
Végül egy láthatár zuhant elé a semmiben. Hosszú, kékes vonal a távolban éles szélekkel és egy csillogó fényponttal, mint egy ékkő egy gyűrű ívén... és Elminster Athalantarból megindult a távoli ragyogás felé.
Nagyon hosszúnak tűnt az út, de végül szemkápráztató sebességgel belecsapódott és maga mögött hagyta a sötétséget. Érezte, hogy valamit levedlett, ahogy kirobbant a fényre. Egy alacsonyan szálló nap fényére Cormanthor fáinak csúcsai fölé, a távolban a Dlardrageth Kastély sötét romjaival és valami egy másik irányba taszította. Bizonytalanul abban, hogy mi mást választhatna követte a kényszerítő erő akaratát és egy versenyző sárkány gyorsaságával suhant végig az elf birodalom számtalan fája felett.
Itt is és ott is keskeny fahidakat látott repülés közben maga alatt, melyek a faóriásokat az elfek otthonaivá változtatták. Alig néhány lélegzetvételnyi idő alatt átröppent a város felett. Most már egyre lassabban ment és ereszkedni kezdett, mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz akadályozná és nyomná le.
Köszönetem, Mystra, gondolta teljes tudatában annak, hogy kinek hálálkodott. Lesiklott a palota kertjeibe és azokon is túl a spirálisan megcsavart tornyok erdejébe; Cormanthor szívébe.
Most már nagyon lelassult és úgy érezte, mintha egy szellőfújta, száraz levélként ereszkedne lefelé. Valójában nem hallotta szél zúgását és nem érezte a hidegét sem, ahogy a levegőben mozgott. Tornyok és lebegő fénygömbök között suhant el, míg végül érezte, hogy képes szabadon és önerőből mozogni.
Ide-oda röppent csupán a gondolattól, hogy érdekli valami, amit szemlélődés közben meglát. Ahogy ott szálldosott, számos elf között haladt el, akik nem látták és – akkor fedezte fel ezt, amikor több lebegő, gombákkal magasan megrakott tálca útjába került véletlenül és azok áthatoltak rajta minden kísérő érzés nélkül – nem is érezték. Szellem lett, úgy tűnt; egy láthatatlanul, csendesen és észrevétlenül lebegő valami.
Ahogy az elfoglalt cormanthori életet figyelve ide-oda lebegett, elkezdett hallani is. Eleinte csak halvány, zavaró zörejek jöttek rendszertelenül felhangosodva időnként, de hamarosan fülsüketítő zajjá erősödött. Olyan volt, mintha ezer elf beszélgetését hallgatná egyszerre keresztül a falakon, fákon és mélységeken. A hangok akadálytalanul jutottak el nem létező füléig.
Megállt egy időre egy kis sövény felett, melyet három egymáshoz közel álló bükkfa közé ültettek. Várta, hogy a hangok káosza kicsit lecsendesedjen vagy elmenjen az esze. A hangok tűntek el előbb és lassan azzá halványodtak, amit a normális fülek hallottak; a körös-körül lévő nyugodt sóhajtásokká, melyekkel a fák fejezték ki köszönetüket a leveleiket óvatosan megmasszírozó halovány szellőnek. Megnyugodott, újra képes volt gondolkodni és arra gondolt, hogy tudni szeretné mi történik Cormanthorban.
Szóval láthatatlan, csendes, szagtalan, képtelen arra, hogy felriassza az elfeket. Teljesen ideális forma, hogy belekukkantson a dolgaikba. Habár még mindig jobb lenne biztosabbnak lenni lopakodási képességeiben, mielőtt bármilyen figyelmes őrizetbe belefut.
El megindult és tett néhány kört az utcákon és a függőhidakon sétáló elfek felé sikoltva, ahogyan csak tőle kitelt. Át meg újra áthatok rajtuk sértéseket kiabálva rájuk. Tökéletesen hallotta saját magát és szellemszerű végtagokat formált, hogy odaüssön némelyik helyi lakosnak – végtagokat, melyeket legalább érzett, egyszer véletlenül fájdalmasan akadt össze két szellemi lába, ahogy automatikusan menni akart velük a levegőben.
Elf célpontjai azonban nem fedezték fel. Úgy nevetgéltek és beszélgettek, mintha sohasem férkőzött volna a közelükbe egyetlen ember sem. El kihúzta magát a levegőben, átsuhant egy dermesztő külsejű, magas rangban lévő hölgyön és arra gondolt, hogy talán nincs is olyan sok ideje használni jelenlegi állapotát. Ezidáig egyetlen képessége sem maradt változatlan hosszabb ideig az ébredése óta. Az lesz a legjobb, ha belekezd a kémkedésbe.
Először csak egyvalami!
Homályosan emlékezeti ezekre az utcákra: lement az egyiken, gondolta, amikor még először botladozott be a városba és az Alastrarra Házat kereste anélkül, hogy a mászkálásnál többet tehetett volna. Abban az irányban keii hevernie egy bizonyos büszke laknak, elfalazott kertek szívében.
Az emlékei nem csalták meg. Csupán egy pillanat műve volt láthatatlanul átsuhanni a kapun és megkeresni mögötte a házat. Képes volt áthatolni bizonyos anyagokon, mint például a fán, de a fém vagy kő sokszor bántotta vagy akadályozta ebben; a szilárd falakon nem tudott átmenni. Azonban egy ablak bejáratképpen szolgálhat és már bent is volt a pazarul berendezett otthon kitapétázott csodájában. A padlón kikészített állatbőrök hevertek és mindenhol fényesre csiszolt és kipárnázott fa székeket és heverőket látott. Úgy tűnt, hogy a gazdag elf családok kedvelik a fúvott üveget, mely egyszer támaszkodóként, máskor polcként, de legtöbbször csupaív díszként szolgált mindenhol a lakban. Elminster egy bizonyos dolgot keresve lépett át rajtuk, mint valami céltudatos ködfoszlány.
Végül egy díszes hálószobában találta meg, ahol egy ruhátlan elf pár lebegett egymás karjaiban, buzgón – és időnként ingerülten – beszélgetve a birodalom dolgairól. Elminster olyannyira lenyűgözőnek találta az előretörő és visszavonulva védekező szavakat, hogy kénytelen volt hallgatózni egy ideig mielőtt a beszélgetés egy igencsak személyeskedő hangvételt vett fel és a jó modorról szólt, valamint a háromgombás párlat előnyeiről. Ekkor elfordulva átsuhant a szobán a láthatóan lüktető bájolás felé, amely Duilya Evendusk ékkőtartóját vette körül.
Cormanthori szokás volt, hogy a nemes hölgyek egy ovális, hordozható helységben tartották ékszereiket, ami úgy nézett ki, mintha egy összeötvöztek volna kis fiókos asztalt és egy kényelmes széket, fallal körülvéve és a levegőbe emelve. Az ékszerek a levegőben vagy kis akasztókon függtek, esetleg a fa falakba vésett apró fiókokban tartották őket. Ezek az ékszertartó helységek általában fel voltak szerelve egy kis felakasztott tükörrel, apró, üvegből készült fénygömbökkel, melyek felviláglanak, ha mutatóujjal megérinti őket. Ugyanakkor körül voltak véve számos bűbájjal, hogy távol tartsák a keresgélő ujjakat, melyeknek gazdáján eluralkodott a tartalom szépsége; bűbájok, melyek elméletileg a tulajdonoson mindenkit megakadályoztak a belépésben. Ezek a „fátylak” olyannyira erősek voltak, hogy gazdag kék színben ragyogtak még a hétköznapi szem előtt is, ahogy a tartó körül mozgolódtak egy réteges, mágikus gömb formájában.
Éppen elég erősek voltak, emlékezett vissza El halványan a Srinshee szavaira, hogy bárkit átdobjanak a szobán vagy mozgásképtelenné tegyenek, amíg az egyik erős harcos meg nem érkezik – esetleg egy hajítódárdávai a kezében, aminek a testvéreit két-három másik elf is szorongatja mögötte. Vajon ugyanúgy megállítanak egy lebegő emberi fantomot? Vagy elűzik talán?
Óvatosan, végtelen türelemmel lebegett közelebb, egyelőre még szellemi alakjának leghalványabb foszlányait is óvatosan a mágián kívül tartva, majd lassan a kékesen lüktető gömbök felé nyúlt.
Az minden változás nélkül forgott tovább és Elminster nem érzett semmit sem. Még mélyebbre nyúlt be, hogy elérje füstszerű ujjai hegyével azt a hármas foglalatú, láncos ékkövet, ami Duilya Evendusk ékszertartó helységében függött az íves mennyezetről.
Még mindig nem érzett semmit és a bűbájok is változatlannak tűntek. Gondolatban vállat vont és kihúzta, majd újra előrelökte karját, be a kékség fényes közepébe. Nem jött fájdalomérzet vagy akár egy halovány érintés, a bűbáj is változatlan maradt. Maga mögött hagyva az apró helységet tett egy kört a Hölgy és az Uraság körül, meghallgatva néhány halkan elmormolt szót, melyeket lassan, de egyre mohóbban kutató ujjak kísértek. Azután a szoba távolabbi végét célozta meg, majd teljes erőből újra a mágikus gát felé suhant.
Már majdnem át – átjutott! – anélkül robbant be a kis helység közepére, hogy bármi is megállította vagy hogy a gát bármilyen módon megváltozott volna, esetleg harsonák vagy harangok szólaltak volna meg fülsüketítő zajjal. Újra keresztülment a fénylő gömbökön és a távolabbi falhoz suhanva megfordult.
Mögötte a fátylak változatlan fénnyel és formában ragyogtak. Elminster némi elégedettséggel szemlélte a kékes gömböket. Mellettük a levegőben vonagló elf pár felé nézve elmosolyodott – vagy legalábbis megpróbált – és egy ovális ablakon át kilibbent a mohaborította kert fölé.
Meg akarta keresni az Uralkodót, hogy bizonyos legyen; az ardavanshee – illetve azoknak a dölyfös Házaknak az öregjei, melyekhez a fő hangadó ifjak is tartoznak – nem veszítették el az ítélőképességüket és nem támadják meg a birodalom szívét és fejét.
Ha megbizonyosodott róla, hogy Cormanthor Nagyrabecsült Legnemesebb Ura sértetlen, akkor utána ideje lesz felkeresni Oluevaera Estelda Úrhölgyet, hogy közösen megpróbálják visszaadni egy bizonyos óvatlan és bűnbánó ember armathor testét. Feltéve, hogy még lehetséges egyáltalán.
Elminster abba az irányba fordult, amerre a palotának kellett lennie és felemelkedett, mígnem a fák fölött, a megcsavarodott tornyok között suhant célja felé. Közben Cormanthor fedetlen szépségét bámulta.
Látott körkörös kertecskéket, mint zöld kutakat és íves sorba ültetett fákat, melyek mohás gyepet fogtak körbe. Kő spirálok tekeregtek gondosan formázott faóriások körül, melyeknek lombjai között kis ablakok nyíltak, felfedve maguk mögött táncoló vagy éppen birkózó elfeket. Selyem zászlók lebegtek a szélben oly könnyedséggel, mint a finom fátyolszövetek, s alattuk a fák lombjai zizegtek a szélben, melyekből a zászlótartó rudak mint kinyújtott ujjak meredeztek felfelé. Voltak ezek között a faházak között olyanok is, melyek forogtak és szikrázva verték vissza a nap sugarait az erkélyeiken lógó, ezernyi apró üvegdísszel.
El megújult csodálkozással bámulta mindezt. A rejtőzködés és az értelmetlen harcok során elfelejtette, hogy milyen gyönyörű is tud lenni az elf művészet. Ha az idősebb Házak kitartanak ösvényeik mellett, akkor az emberek sohasem fogják látni mindezt – és az a kevés behatoló, mint például Elminster Aumar is – nem él elég ideig ahhoz, hogy bárkinek is elmesélje, amit látott.
Egy idő után egy csomó faház és tornyos, sokablakú lak fölé ért, majd átröppent egy falon, amely számos bűbájt hordozott maga körül. A fal mögött egy tavakkal és szobrokkal telt kertet talált. A kert, ahogy El rádöbbent felette lebegve, nagy volt.
És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint az Uralkodó kertje. Vajon merre...?
Nem, ez nem a palota kertje. Hatalmas épület volt, igen – zölddel befuttatott falak apró ablakokkal átdöfve és csavart tornyok. Virágok borította oldalai egy kényelmesen kanyargó folyót engedtek el maguk mellett, mely óvatosan körbeölelt néhány szigetecskét. Úgy néztek ki, mintha fa hidak íveivel összekötött nagy mohacsomók lennének csupán.
Az egyik legszebb épület volt, amit El valaha is látott. Az egyik nagyobb ablak felé lebegett. Mint a legtöbb nyílászáró, ez is színes üvegből volt, melyet egy varázsfal védelmezett. A fal minden szilárd tárgyat megállított, de az anyagtalan szellőt átengedte magán. Bent két jólöltözött elf dóit a láthatatlan akadálynak, kezükben serlegeket tartottak.
– Maendellyn Nagyuram – mondta valaki vékony, de valahogy mégis felsőbbrendű hangon. – nem gondolhatja megszokottnak a Házunktól, hogy ilyen gyorsan és problémamentesen talál közös célt az örökösei számára más Házak fiataljaival; ezen mi is megütköztünk.
– Akkor hát, Llombaerth, bírhatom a Starym Ház nyílt támogatását?
– Oh, nem hinném, hogy ez máris szükségessé válna. Akik úgy tűnik újra szeretnék formálni Cormanthor végzetét, azok egyelőre még büszkén kiállnak és csak maguk körül változtatnak néhány dolgon – és viselik a következményeket.
– Amíg a Starym csak mosolyogva figyel hátulról. – tette hozzá egy száraz hang. – Készen állva, hogy megtapsolja amazokat, ha sikerrel járnak vagy közbelépjen, ha kudarcot vallanának. Igen, ettől fog egy Ház sokáig fennmaradni és nagyot markolni a javakból. Ugyanakkor ez az, amitől a többi Ház tanácstalanul áll és kissé kelletlenül osztja meg más Házakkal a jövőre vonatkozó terveit, melyeket a birodalom jólléte érdekében szőtt.
– Yeschant Nagyuram – szólalt meg ismét a magas hang –, szándékosan meg sem hallom a megfigyelései hangsúlyát.
– És természetesen, Starym Ház Szószóló Nagyura, találhatsz közös célt velünk... tekintve, hogy neked van a legtöbb vesztenivalód.
– Hogyan?
– A Starym Háznak van közöttünk a legbüszkébb rangja. Ha ez az őrült terv, amit az Uralkodó kényszerít Cormanthorra beteljesül, akkor a Starym Ház igenis többet veszíthet, mint a mondjuk ki; Yridnae Ház.
– Van Yridnae Ház? – kérdezte valaki a háttérből, de El közelebb lebegve sem hallott választ.
– Uraim – vetette közbe Maendellyn Nagyúr sietve. – tegyük félre ezeket az ellentéteket és űzzük tovább az előttünk lévő szarvast; és fogjuk el annak érdekében, hogy véget vethessünk jelenlegi Uralkodónk hatalmának és annak az ostoba Nyitásnak, amit tervez. Mindannyiunk hasznára.
– Bármit is tervezünk, – mondta erre egy mély hang kétségbeesetten. – az nem hozza vissza a fiamat. Az ember tette; az Uralkodó hozta az embert a birodalomba... az ember már halott és az Uralkodónak is meg kell halnia, hogy Aerendyl lelke megnyugodhasson.
– Én is elveszítettem egy fiút, Tassadon Nagyúr, – szólalt meg egy újabb hang. – de ettől még nem érzem úgy, hogy Leayonadas gyermekem halála mindannyiunk Uralkodójának vérét követelné válaszul. Ha Eltargrim sorsa halál, akkor annak okát Cormanthor jövője adja és ne egy véres éjszaka.
– A Starym Ház sokaknál jobban ismeri a veszteség fájdalmát és a véres fizetség terhét. – jött újra Llombaerth Starym, a Starym Ház Szószóló Nagyurának vékony hangja. – Nem célunk lekicsinyleni mások fájdalmát és meghallgatjuk az elkerülhetetlen igazságért kiáltó szót. Ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy az Uralkodó hatalmon maradása immáron államügynek számít. Egy alkalmatlanul uralkodónak a téves döntéseiért is meg kell fizetnie az árat és nem csak azért, mert bátor ifjak haltak meg ezen döntések következtében.
– Megjegyezhetném, – szólt közbe most egy selypítő hang. – hogy éppen az Uralkodónk meggyilkolásáról kezdünk beszélgetni? Mindazokat kérdem, kiknek szíve bosszúért kiált... jómagam, Lord Yeschant, Lord Tassarion, és Lord Ortauré... hogy megegyezhetnénk-e a gyilkos kéz kilétében, csak hogy eme nagybecsű feladat is ki legyen osztva? Ez ráadásképpen megadja a Starym Háznak és mindazoknak akik segítik céljainkat, hogy tisztán maradt kézzel támogassanak, de továbbra is az ügyhöz méltóan.
– Jól beszélsz, Bellas Nagyuram. – értett egyet Lord Maendellyn. – Akkor hát megegyeztünk abban, hogy az Uralkodónak meg kell halnia?
– Meg. – válaszolták szinte egyszerre a többiek.
– És megegyezünk abban is, hogy ki és hogyan fog majd felemelkedni a trónra Eltargrim után?
Rövid csend zuhant a társaságra, majd mindenki egyszerre beszélt. El most már látta is őket; öten a Házaktól és a Starym Szószóló ültek egy fényesre csiszolt asztal körül serlegekkel a kézben és közöttük üvegekkel. Egy lassan kígyózó méregfelfedező varázslat tekergett közöttük.
– Csendet kérek! – szólt Yeschant Nagyúr néhány percnyi zűrzavar után. – Tisztán kitűnik, hogy még nem egyeztünk meg ezekben a dolgokban. Feltételezem, hogy a következő Uralkodó kilétének kérdése vetélkedéssé fajulhat és ezért foglalkoznunk kell majd vele. Máskülönben attól tartok, uraim, hogy Cormanthort mélységes árokba taszíthatjuk mielőtt az új Uralkodó megválasztásra kerülne és bárki is támogatni kezdené ugyanazzal az erővel, amivel a mostani trón ledöntésén fáradozunk. Egyikünk sem húz hasznot egy kaotikus birodalomból. – Szünetet tartott, majd csendesebben folytatta. – Maendellyn Nagyuram?
– Köszönöm, Yeschant Nagyuram... és mondhatom gyorsan és megfelelően beszélt. Lehetne a „hogyan” az első az Uralkodóval kapcsolatos problémáink közül, ha szabad választanom?
– Olyan módnak kell lennie, mely biztosítja, hogy személyesen csapjunk le rá. – mondta gyorsan Tassarion Nagyúr.
– Az lenne a legjobb, – vetette közbe a Starym Ház Szószóló Nagyura. – ha nem egy formális kihallgatáson vagy egyéb hivatalos eseményen történhetne meg, amelynek során egy gyanakvó Uralkodó hathatós védelemmel veheti körbe magát, mert ezáltal csak növekedne személyes veszteségünk és késleltetné sikerünket is. Mi több, elkerülhetetlenül háború törne ki a birodalom nagy részének területén és bizonytalanságban hagyná a szövetségeseket.
– Hogyan vehetnénk rá, hogy találkozzon velünk?
– Álcázva, hogy úgy találkozzon velünk, mint tanácsadóival; mi van például azzal a hat varázslónővel, akiket állandóan maga körül tart?
A Yeschant és a Tassarion Nagyurak egyként meredtek rá.
– Nem igazán tetszik a gondolat, hogy még nagyobb komplikációkba keveredjünk, mint amekkorában most vagyunk. – mondta Yeschant. – Egyikük felfedezhet és akkor támadni fognak. Jóval nagyobb varázsharcba keverednénk ezáltal, mint amekkorát Eltargrim jelent egyedül.
– Bah! Mint Uralkodó csak néhány varázst tud megidézni. – válaszolta a Starym Nagyúr egy hanyag legyintés kíséretében.
– Igen, de ha efféle segítsége érkezik és holtan leli, – mondta Tassarion Nagyúr elgondolkodva. – akkor a dolgok nagyban különbözhetnek az eltervezettől. A varázslónők maguk is nemesi körök sarjai a vérdíjjal együtt, amit haláluk válthat ki elkerülhetetlenül. Ráadásképpen talán még azelőtt, hogy akkor és ott megbizonyosodhatnánk az Uralkodó haláláról: Nem kívánom magam egy kimerítő varázscsatában találni hat ellenséges varázslónővel, akik bármikor képesek közénk teleportálni, lecsapni és újra eltűnni. Biztosak kell legyünk abban, hogy az Uralkodóra gyors és elkerülhetetlen halál vár, bármi legyen is az ára.
– Nem hiszem, hogy készen állunk az Uralkodó megölésére. – selypítette Bellas Nagyúr. – Úgy veszem észre, hogy még mindig a három lehetőség között vergődünk; nyíltan kihívjuk az Uralkodót, nyíltan megöljük vagy csak a közelben maradunk és várunk egy „véletlen balesethez” megfelelő pillanatra.
– Uraim, – kezdte most házigazdájuk keményen. – tisztán látszik, hogy el fog tartani egy ideig, mire megegyezésre jutunk ezen ügyek bármelyikében. Találkozóim vannak ma este és minél tovább gyűlünk itt össze, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valaki kihallgathat vagy esetleg megsejthet valamit. – A Maendellyn Nagyúr végignézett a társaságon, majd még hozzátette: – Ha most különválunk és mindannyian elgondolkodunk a három lehetőségen, melyeket Lord Yeschant felvetett, bízom benne, hogy három napkelte múltán újra találkozhatunk és megegyezésre juthatunk legalább ebben a kérdésben.
– A javaslat elfogadva. – mondta valaki csendesen és az asztal körül mások is beleegyezően mormogtak. Azután felkeltek és mind az ajtók felé indultak.
Egy pillanatra El erős kényszert érzett, hogy kövesse egyik-másik összeesküvőt, de lakjaikat és kastélyaikat könnyű volt megtalálni a városban, neki pedig most más a szándéka. Meg kell néznie magának, hogy van-e még Cormanthornak egy megölhető uralkodója vagy valakinek már sikerült véghezvinnie az idősek akaratát.
Minden további késlekedés nélkül otthagyta a Maendellyn Kastély ablakát és átsuhant a tornyok között arra, amerre eredetileg tartott. A kedves kertek ott nyújtózkodtak alatta. Kedvesek és jól őrzöttek; nem kevesebb, mint három^gátló varázs villant fel előtte, ahogy áthatolva rajtuk az ismerősebb csavart tornyokat kutatta.
A kertek végül egy magas falban végződtek, melyet hatalmas fák sűrű lombja rejtett el szem elől. Az utca ott futott a fal alatt és egy sor ház állt a túloldalon. Hátsó kertjeiket teleszórták növényekkel, a következő utca felé pedig ismételten fák képezték a határvonalat. A következő utca túloldalán talált rá a palota kertjének falaira.
Az őrzőszellemek láthatják, de el kellett érnie a palotát, ezért kicsivel óvatosabbra fogva a sebességét belebegett a kertekbe. Attól is tartott, hogy a Cormanthor Legnemesebb Házát körül vevő bájolások jóval erősebbek lehetnek, mint amivel eddig találkozott.
Talán azok voltak, de nem látta hol vannak. Ugyanígy a szellemlények sem jelentek meg. Elminster becsússzam a palotába egy magasan lévő ablakon keresztül és betegnek érezve magát a dologtól átsiklott a termeken. A hely nagyszerű volt, de a felső szintjei szinte teljesen üresek. Leszámítva azt a néhány szolgát, akik puha csizmákban járva egyszerűbb mágiával kutatták fel és tüntették el a porcicákat, melyek valahogy elrejtőztek a takarítóvarázs elől.
Magának az Uralkodónak nem látta jelét, de a palota északi részén az egyik toronyban hasonló gyülekezetre lelt, mint a Maendellyn Kastélyban; hat nemes ült egy fényesre csiszolt asztal körül. Ezen a gyűlésen jelen volt azonban egy hetedik zord arcú elf is; a Legfelsőbb Udvari Mágus, Earynspieir. Elminster nem ismerte a többieket.
Earynspieir Nagyúr talpon volt, járkált a teremben. Elminster belebegett és észrevétlenül leült a mágus székére.
– Tudjuk, hogy vannak tervek kialakulóban. – mondta egy idős, de jó húsban lévő elf az asztal másik végénél. – Ezután minden összejövetelen, legyen az mulatozás vagy hivatalos kihallgatás, figyelembe kell vennünk a harc lehetőségét.
– És számítani kell jó néhány rejtőzködőre is. – tette hozzá egy másik elf.
A Legfelsőbb Udvari Mágus feléjük fordult.
– Droth Nagyúr – mondta a zömök elfre bólintva. – és Bowharp Nagyúr, higgyék el nekem, hogy felismertük ezt és már tettünk előkészületeket. Tudjuk, hogy nem falazhatjuk el az Uralkodót az armathorok elől, akik fegyverekkel jönnek és...
– Miféle előkészületeket? – kérdezte egy másik lord tiszteletlenül közbevágva. Ez az elf minden centiméteren parancsnoknak látszott, a sebhelyeitől kezdve a székéhez támasztott, kivont kardig. Amikor előredőlve megszólalt, gazdag hangjában is parancsokhoz szokott tónus csendült.
– Titkos előkészületeket, Paeral Nagyuram. – válaszolta Earynspieir jelentőségteljesen.
A lord, aki a Paeral Ház feje mellett ült – arany elf és messze a legjóképűbb férfi, akit El valaha is látott, bármely fajból – csodálkozó, ezüstszín szemeivel felnézett és csendesen megszólalt.
– Ha nem bíztok bennünk, Legfelsőbb Mágus Uram, akkor Cormanthornak vége. Az az idő már régen elmúlt, amikor még titkokat tartottunk. Ha mindazok, akik hűségesek nem tudják hol és mikor mire számíthatnak, akkor Uralkodónk hamar elesik.
Earynspieir vágott egy pillanatokig tartó grimaszt, mintha heves fájdalmak kínoznák, majd betegesen elmosolyodott.
– Jól beszélsz, mint mindig, Unikornis Nagyúr. Ahogy Adorellan Nagyúr korábban már rámutatott; minden szó, mely szükségtelenül hagyja el ajkainkat, egy újabb repedést jelent az Uralkodó vértezetén. A Legnemesebb Nagyúr most is rejtőzködik a javaslatomra és...
– Kinek az őrizete alatt? – Droth és Paeral Nagyurak szinte egyszerre kérdeztek.
– Az udvar mágusainak őrizete alatt – válaszolta Earynspieir olyan hangsúllyal, mely tisztán közölte az összegyűltekkel, hogy erről nem kíván többet mondani.
– A Hat Nővér? – emelte meg szemöldökét a hatodik lord. – Valóban számítanak valamit egy határozott támadás esetén... figyelembe véve azt is, hogy némelyikük olyan Házba tartozik, mely összeszorult torokkal várja, hogy Eltargrim meghal?
– Lord Siirist, – kezdte komolyan a Legfelsőbb Udvari Mágus. – nem tartom azt, hogy leírásod a Nővérekről helytálló lenne. Még kevésbé ismerem el, hogy nyíltan hűtlenek lehetnek. Azonban többen is osztották véleményedet és a hölgyeket igazlátásnak vetettük alá. Ezt ugyanaz a szakértő végezte, aki most is készenlétben áll varázslataival az Uralkodó mellett.
– És ki lenne az? – csattant fel keményen az Unikornis Nagyúr.
– A Srinshee. – mondta Earynspieir az elkeseredés nyomaival a hangjában. – És ha benne sem bízhatunk, uraim, akkor kiben egész Cormanthorban?
Ahogy a beszélgetés folytatódott Elminster tisztán látta, hogy Earynspieir csak annyit mond az általa végzett előkészületekről, amennyit feltétlenül muszáj volt. Ehelyett inkább próbálta megegyezésre juttatni a Nagyurakat, hogy helyezzenek el mágusokat és harcosokat a városban számos helyen, ahol azok a megbízható parancsnokok irányításával cselekedhetnek titkos jelszavak segítségével irányítva. Nem akarta megmondani, hogy mely házakról vagy személyekről tudta, hogy hűtlenek és természetesen nem akart felfedni semmit sem az Uralkodó és a Srinshee jelenlegi hollétéről.
A teleportálás esetét kivéve Elminster képtelen volt megnézni magának a Korok Boltozatát, tekintve, hogy az mélyen a föld alatt hevert – és ő nem tudta, hogy merre keresse.
Hirtelen mélységes elkeseredést érezve kiszáguldott a toronyszobából és úgy rohant végig a palota termein, mint egy ellenség után kutató nyílvessző, végül északnak fordulva maga mögött hagyta a várost. A fák csendjére volt szüksége, hogy csak lebegjen egyhelyben és gondolkodjon. Talán a végére már mást sem fog csinálni, csak a városban száguldozva és leskelődve kutatja és gyűjti az elfek életének hasznosabb információit. Egyáltalán nem tudta, például, hogy hol keresi az elfek többsége az érméit, amiket különböző dolgokra költ el...
Valami megmozdult előtte a fák alatt. Valami, ami zavaróan ismerősnek tűnt.
Hirtelen lelassított és oldalirányba körözött, hogy tisztábban lásson. Jó mélyen bent volt már az erdőben, túl a szokásos járőrökön. Valahol egy kisebb szakadékokkal és túlburjánzó szederbokrokkal telített kis terület szélén.
A lény, amit meglátott éppen négykézláb mászott át a szederbokrokon, melyek egyre jobban összecsikargatták – az egyik keze karomszerű pózba fagyva ragadt az oldalához, ezért inkább csak a másikat használta, annak is valahogy a csuklójára támaszkodott. Éles fadarabok, sziklák vagy tüskék tépték fel már jóval korábban azt a csuklót, ahogy más testrészeket is és a földön mászó test vékony vércsíkokat hagyott maga után. Valami falánk ragadozó hamarosan szagot foghat majd.
Elminster leereszkedett, mígnem arcmagasságban lebegett a dolog előtt és a fák sötétkék árnyékából bámult a csapzott, kék tincseken keresztülsejlő égkék szemekbe, melyek a félig megsült ardavanshee; Symrustar Auglamyr Úrhölgy arcához tartoztak.
HARAG AZ UDVARBAN
Az elfek még ma is mondják; „Oly nagyszerű, mint az Uralkodó Udvara.”, amikor valamilyen szépséges művészetet próbálnak leírni az emlék segítségével, melynek eredetét elveszítettük, de sohasem fog meghalni. Az Uralkodó Udvara pompázatos gyönyörűségéről volt ismert. Még a legnagyobb Házak követei is megálltak, hogy tátott szájjal csodálják a látványt, amit nyújtott. A legudvariasabb és legálmélkodóbb szavakra késztetett mindenkit kertje és a felettük lebegő Cormanthor Trónjáról akkoriban csaptak le a legigazságosabb ítéletek.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Evében adtak ki
Éles pendülés hallatszott, mintha egy hárfa húrjai szólaltak volna meg és a Hírnök Úrnő mágikusan felerősített hangja követte, végiggurulva az Udvar Termének tükörsima padlóján.
– Haladavar Nagyúr; Urddusk Nagyúr; Malgath Nagyúr.
Mormogás ébredt az udvaroncok között; gyors beszélgetések emelkedtek majd haltak el izgatottan, ahogy a három idős lord belépett a levegőben sétálva, teljes ünnepi díszbe öltözve. Szolgáik szétszóródtak és csatlakoztak az armathorokhoz az udvar bejáratánál és a nyugodt csendben a három házfó végigment a nagy, nyílt téren a Tóhoz.
Némi mozgolódás következett, ahogy az udvaroncok megpróbálták a lehető legjobb megfigyelőpontokat megtalálni. Ezen gyorsan elhaló forgolódás közepette egy alacsony, sovány, szinte gyermekszerű alak lebegett ki az egyik kijáratot rejtő faliszőnyeg mögül és eltűnt a tömegben.
Az Emlékezet csillogó, körkörös Tava felett ott lebegett Cormanthor Trónja és sokívű kényelmében elhelyezkedve ott ült a koros Eltargrim Nagyúr csillogó, fehér talárjában.
– Megjelentetek és legyetek üdvözölve. – mondta hivatalos, de meleg hangon. – Miről kívántok beszélni itt, egész Cormanthor előtt?
Haladavar Nagyúr széttárta karjait.
– A Nyitás tervéről kívánunk szólni; ellenvetéseink vannak.
– Nyíltan kimondtad és hasonló szellemben folytasd. – mondta Eltargrim nyugodtan.
A három házfő egyszerre dobta félre köpenye szárnyát és apró villámok ébredtek a viharkardok felfedett markolatán. Rémült hördülések jöttek az udvaroncok soraiból legalább annyira megbotránkozva az etikett ezen megcsúfolásán, mint a várható veszélytől, amit a kivont viharkardok hozhatnak a termet vastagon körülvevő bűbájok között.
Armathorok léptek előbbre zordan az ajtók melletti helyükről, de az Uralkodó felemelt kézzel vísszaparancsolta őket és ugyanazzal a mozdulattal csendre intette a népet. Amikor az elfek engedelmesen elhalkultak, lemutatott az alatta lévő tófelszínen izgatottan játszadozó fényekre.
– Tudatában vagyunk fegyvereiteknek és figyelembe vettük, hogy hiba volt szükségszerű megítélésetekben alulértékelni kívánalmaitokat.
– Pontosan, Nagytiszteletű Urunk. – válaszolt Haladavar és kétséget nem hagyó hangsúllyal még hozzátette: – És megkönnyebbülés számomra, hogy ezt beismered.
– Bárcsak magam is így gondolnám. – mormolta a Srinshee megtelepedve magasan a tömeg felett és a Szétválasztás Botjával a három nemesre célzott. – Vigyázzanak a mozdulataikra, urak! – mormolt tovább olyan hangsúllyal, mintha gyermekeket tanítana ismét. – Cormanthor hálás lesz érte. Felpillantva ellenőrizte, hogy a sor varázspálca még ott lebeg felette, csak arra várva, hogy érintésével felszabadítsa a bennük rejlő hatalmakat. – Corellon adja, hogy ezekre ne legyen szükség. – suttogta a varázslónő és teljes figyelmét a lent zajló eseményekre fordította.
Nem lévén tudatában a fentről rájuk irányuló veszélynek a három nagyúr sorba állt a Tő előtt és Urddusk Nagyúr vette fel a beszélgetés fonalát.
– Nagytiszteletű Nemes Urunk, – citálta a megszólítást. – nem vagyok megajándékozva a finom beszéd képességével, a kevés és durva szó az utam. Reménykedem benne, hogy szavaim nem lelnek meg nem értésre, de ha nem hallgatsz meg minket vagy nem veszed figyelembe kívánalmainkat, akkor megpróbáljuk használni ezen pengéket, melyeket ellened hoztunk. Mély bánattal kell ezt mondanom; imádkozom, hogy ne legyen rá szükség. De Legnemesebb, meg kell hallgatnod minket! Megcsúfoljuk Cormanthort, ha csendben maradunk.
– Hallgatlak, – válaszolta halkan az Uralkodó. – ezért vagyok itt. Beszéljetek.
Lord Urddusk a két másik nagyúrra nézett; Malgath finom – néhányan az „alattomos” szót használják – beszédéről volt híres. Most, hogy az egész udvar szeme rajta volt, nem tudott ellenállni és kihúzta magát.
– Legnemesebb, – kezdte szinte dorombolva. – attól tartunk, hogy az általunk ismert és szeretett birodalmat félresöprik a gnómok, a félszerzetek, félvéreink és a még rosszabb fajták, ha hagyod őket Cormanthorba lépni. Kivágják fáinkat és számban felülmúlnak minket. Azt hallottuk, hogy fel akarod kérni a nagyurakat, jelöljék ki az erdőben mely fát érinthetik meg és melyek állhatnak tovább. De Eltargrim Nagyúr, gondold végig; ha egy fát kivágnak és eldől, akkor már nincs sajnálat, ami visszahozhatná. A megfelelő mágia, az igen, de túl sok energiájába került mágusainknak az utóbbi tizenkét télen keresztül, hogy kidolgozzák a varázslatokat, melyekkel új fa növeszthető a tuskókból és erősebbé tehetőek a régi fák. Az efféle visszaállító mágia szükségtelen lenne, ha egyszerűen csak távol tartanánk az embereket a birodalomtól. Korábban azt mondtad, hogy az emberek kényelmessége biztosítja majd, hogy nem okoznak bajt. Ez igaz lehet, de még csak a másik fajta embert láttuk... a nyughatatlan kalandozót, akinek fel kell fedeznie és ki kell rabolnia minden kincset és gyilkolnia kell puszta hatalomvágyból... és túl gyakran láttuk ezt. Ismerünk más embereket is, akik kapzsiak... majdnem annyira, mint a törpék. És most azt tervezed, hogy ezeket mind beengedd Connanthor szívébe. Az emberek kivágják a fákat és a törpék még többet, hogy etessék a kovácsműhelyeik tüzét!
Ahogy Malgath Nagyúr szinte elüvöltette ezeket az utolsó szavakat,; egyetértő kiáltások jöttek az udvaroncok soraiból; az Uralkodó kivárta, hogy a hangok elhaljanak. Csak akkor válaszolt, amikor visszatért a majdnem tökéletes csend.
– Ez az egyetlen ellenvetésetek, uraim? Hogy az általunk mai formájában ismert birodalom eltűnik, ha hagyunk más fajokat is megtelepedni a városunkban és más területeken, melyeket a járőreink tartanak fenn? Félszerzetek, gyakorlatilag számos félelf és még emberek is laknak már hosszú ideje a birodalom szélén és máig vita nélkül maradtunk. Megkérdezhetem az armathorokat, ha úgy látjátok jónak, de biztos vagyok benne, hogy nincs olyan ember, aki feldúlhatná ezt a termet. Itt-ott kitört némi nevetés, de Haladavar Nagyúr felüvöltött.
– Ez nem olyan dolog, amitől nevethetnékem támadna, Nagyrabecsült Uram! Az emberek és a törpék hamar megtalálják a módját, hogy kijátszanak bármely hatalmat, amit felettük gyakorolnak vagy hogy megrövidítsék a Népet, ahol csak tudják. Ha beengedjük őket, akkor túlnőnek rajtunk, kijátszanak minket és kezdettől fogva felülemelkednek rajtunk számban is. Hamar kitoloncolnának minket Cormanthorból!
– Ah, Haladavar, – mondta erre az Uralkodó előredőlve a trónon. – felhoztad a közvetlen okát annak, amiért a Nyitást szorgalmazom. Ha most nem engedjük meg az embereknek, hogy megosszák velünk a birodalmat a mi feltételeink szerint és a mi uralmunk alatt, akkor sereg után sereg masírozik be hozzánk és még ebben a században legyőznek minket vagy legkésőbb a következőben. Túlságosan is halottak leszünk ahhoz, hogy kitoloncoljanak minket Cormanthorból.
– Puszta képzelgés! – ellenkezett Urddusk Nagyúr. – Hogyan mondhatod, hogy az emberek képesek kiállítani egy sereget, amely felvehetné a harcot akár a nemes Cormanthor előseregével is?
– Igen. – tette hozzá Haladavar Nagyúr. – Magam sem hiszek a fenyegetésben, amivel megpróbálsz meggyőzni minket.
Lord Malgath csupán hitetlenkedve megemelte egyik szemöldökét.
Az Uralkodó ugyanúgy válaszolt neki, majd felemelt kézzel csendet intett.
– Hírvivő Úrnő, lépj előre!
Alais Dree előrelépett az Udvar Termének bejáratától. Rangját csillogva mutató talárja három gyors lépés után szárnyra kelt és ragyogó fények között ellebegett a három házfő mellett.
– Nagyúr, mi a kívánságod?
– A lordok az emberi hadakozás erejéről érdeklődtek és kételkednek az állításomban. Fedd fel előttük, amit az emberek földjén láttál.
Alais meghajolt és megfordult. Amikor szembenézett a három nemessel, sorban mindegyikük szemébe nézett és rekedt hangon beszélni kezdett.
– Nem vagyok a trón bábja, nagyurak, vagy gyenge akaratú csak fiatalságom vagy nemem miatt. Többet láttam az emberek tetteiből, mint önök együtt.
Újabb riadó harsogott végig az Udvaron és a három nagyúr egy hirtelen mozdulattal ismét felfedte a viharkardokat. Alais egyszerűen vállat vont, mire hét penge jelent meg előtte a levegőben a lordokra mutatva, majd újra elhalványodtak és a hírnök folytatta.
– Azt láttam, hogy az embereknek megvannak a maguk árulói és sokkal szervezetlenebbek annál, amit mi fegyelmezetlenségnek és gyakorlatlanságnak nevezünk az erdőben. Ugyanakkor számban húszszor annyian vagy még többen vannak, mint mi. Sokkal több ember suhogtat mohón kardot, mint elf. Mindent elárasztva kegyetlenebbül és gyorsabban harcolnak, mint mi. Képesek a változtatásra csata során sokkal ravaszabban és gyorsabban, mint amit valaha is ismertünk. Ha betörnének, nagyurak, akkor talán kivívhatnánk kettő vagy négy győzelmet, akár hosszabb ideig is kiegyenlítődnének az esélyek, azonban a többi az övéké lenne és utána alig két esztendő alatt levadásznának minket a saját utcáinkon. Kérem, higgyenek nekem; nem kívánom, hogy csak akkor higgyék el szavaimat, amikor a birodalom már kínok közt vergődve haldoklik.
– És mindazokhoz szólok, akik hallanak engem és azt mondják; – folytatta. – „Akkor törjünk előre és igázzuk le az emberi birodalmakat, hogy ne tudjanak fegyvert ragadni ellenünk.” A válaszom nem. Ha ellenük támadnánk, akkor birodalmak fognának össze és a saját világunkon kívül gyilkolnának le minket és Cormanthor védtelen maradna, amikor bosszúért kiáltó hordájuk a kapuk alá ér. Mi több, aki az emberek ellen harcolni indul, csak ellenségeket szerezhet magának; ugyanúgy emlékeznek a katonákra és parancsnokaikra, ahogyan mi is. Akár a következő nemzedéket is kivárják, hogy visszavághassanak vagy minden nemzedékük egymás után megpróbál bosszút állni... és az emberek jóval több nemzedéket számlálnak ugyanannyi idő alatt, mint mi.
– Elfogadjátok, nagyurak, – kérdezte halkan az Uralkodó. – a Hírvivő állításait? Elismeritek, hogy igazat szólt?
A három nemes kényelmetlenül toporgott.
– És ha igen? – csattant fel végül Urddusk.
– Ha igen, nagyurak, – válaszolt Alais az Uralkodó kivételével mindenkit meglepve közbeszólásával. – akkor önök és az Uralkodónk megegyezésre juthatnak vagy harcolhatnak Cormanthor megmentése érdekében. A vita immáron értelmét veszítette.
Megfordult, hogy szembenézzen a trónnal, az Uralkodó egy mosoly kíséretében köszönetet mondott neki és egy mozdulattal elbocsátotta. Ahogy a nő ellebegett a három házfő mellett, újra megszólalt:
– Halljátok az akaratomat, nagyurak; a Nyitásnak meg kell történnie... de csak azután, hogy valami más is helyet kapott.
A csend, amely szavait követte és a következő szavakat várta, kényelmetlenül hosszúra nyúlt.
– Nagyurak, megjelentetek, hogy a birodalom érdekében szót emeljetek egy „nyitott” Cormanthor ellenében. Az, hogy más fajokat meghívjunk miközben az elfeknek nincs valamilyen nagyobb, átható védelme; ez elképzelhetetlen. Nem védhet meg minket csupán a törvény, mert nem lenne elég erőnk, hogy érvényesítsük törvényeinket és ezzel háborút kényszerítsünk ki. Azonban egyvalamiben az emberek fölé emelkedünk legalábbis jónéhány esztendeig; a mágiában.
Az Uralkodó tett egy mozdulatot, amitől több udvaronc körül is nranyszínű aurák csillantak fel és tűntek el újra. Azok meglepődve néztek le magukra és társaik elhúzódtak mellőlük. Az Uralkodó mosolyogva mutatott rájuk.
– Az elfek, akiknek meg volt rá a lehetőségük vagy a képességük, mindig is alkottak vagy béreltek másokat, akik alkothattak nekik védelmező köpönyegeket. Szükségünk lesz egy varázslatra, ami egész Cormanthort beburkolja. Fel kell építenünk egy ilyen mágiát, mielőtt a város megnyílna azok előtt, akik nem rendelkeznek tiszta elf vérrel.
Urddusk Nagyúr hadarva ellenkezett.
– De hát ez lehetetlen!
Az Uralkodó felnevetett.
– Ez nem az a szó, amit valaha is szívesen használtam Cormanthorban, nagyuram. Szinte mindig csak hirtelenjött zavarunkban mondunk ilyet.
Haladavar Nagyúr odahajolt Urddusk Nagyúrhoz és a fülébe mormolt.
– Nyugalom! Csak azért mondja, hogy nemesen vonuljon vissza a tervétói. Győztünk!
Sajnálatos módon úgy tűnt, hogy a Hírvivő Úrhölgy hátrahagyott néhány foszlányt a hangját kiteljesítő mágiából és az elsuttogott szavak bejárták a terem minden sarkát. Haladavar arca sötétvörösre vált, de az Uralkodó vidáman felnevetett.
– Nem, nagyurak, véghezviszem! A Nyitásnak meg kell történnie... de egy jól védett Nép fogja kinyitni a kapukat!
– Feltételezem, hogy erre fogjuk elpocsékolni legtehetségesebb ifjú mágusainkat legalább az elkövetkezendő két esztendő során. – csattant fel Malgath Nagyúr.
Az egyik régi stílusú fénygömb felvillant, amit egy „érkezők” jelként ismertek fel az egybegyűltek és mindenki odafordult, hogy lássa a jel forrását. Beszélgetés moraja emelkedett és Maigath Nagyúr megjegyzése válasz nélkül maradt. A Hírvivő Úrnő úgy vágott keresztül az udvaroncok sorain, mint egy csípni akaró darázs és mögötte egy idős elf jött sötét, egyszerű talárba öltözve. Alais elmosolyodott és a trón felé fordulva bejelentette az érkezőt.
– Mythanthar kíván szólni.
A három házfő meglepetten megdermedt és az udvaroncok között izgatott suttogás kelt szárnyra, de az Uralkodó csendre intette őket. Amikor engedelmesen elhalkultak, a Hírvivő Úrnő megérintette az idős elf vállát és mágiájába burkolta, hogy vékony hangja bezengje a terem minden sarkát.
– Emlékeztetnék minden cormanthorit, egy „varázsmezőre”, melyet köpönyegekből próbáltam felépíteni hadvezéreink számára háromezer évvel ezelőtt. A szükség ideje elmúlt és más dolgok felé fordultam, de még tudom, hogy merre kell elindulni a munkával, melyet egyszer már elkezdtem. Régebben varázshasználóink könnyedén megváltoztathatták a mágia működését egy adott területen. Ki fogok munkálni egy varázslatot, mely hasonlót tesz és megadja Cormanthornak a köpönyeget. A város egyik végétől a másikig felépül egy „mythal”. Adjatok nekem három esztendőt, hogy elkezdhessem és utána számot tudok majd adni róla, hogy mennyi időre lesz még szükségem.
Rövid csend zuhant a teremre, ahogy mindenki a folytatást várta, de Mythanthar intett, hogy befejezte és a hírnök felé fordult; az udvar izgatott beszélgetéstől lett zajos.
– Nagyuram, – csattant fel Malgath a Trón felé fordulva és idegesen felemelve egyik kezét, hogy rá figyeljenek (fejük felett a Srinshee két jogarral is rá célzott feszült arccal). – kérlek hallgass meg. Az még elhihető, hogy ez a „mythal” megakadályozza minden N'Tel'Quess mágiájának működését... ez igaz lehet, de hogy minden nem tisztavérű cormanthori mágiáját?
– És felfedi a jellemét minden lénynek, amely belép, – tette hozzá Haladavar izgatottan. – hogy megvédelmezzen minket az alakváltó bestiáktól. És mindenkitől, aki ártó szándékkal érkezik és talán meghatározott elf lordoktól is!
– Jól beszélsz. – visszhangozta Urddusk. – Hasonló okokból láthatóvá kellene tennie minden láthatatlant, ami belép a városba és meg kellene akadályoznia a teleportálást is vagy minden éjszaka kalandozók betörésével kellene számolnunk!
Az udvarban majdnem minden elf előbbre nyomult a nyakukat nyújtogatva, hevesen mutogatva és saját javaslataikat kiabálva hevesen. Az Uralkodó végül beletörődve széttárta karjait és megnyomott egy gombot, mely mélyen a Trón karfájába volt süllyesztve.
Vakító csillogás támadt, ahogy az Uralkodó fényrobbanása életre kelt. Szinte senki sem látta a tőrt, ami az udvaroncok soraiból repült az Uralkodó felé. A penge az erőtérbe csapódott, amit a Srinshee alkotott a bal kezében lévő jogarral és egy sötét pincébe került, mélyen a palota északi szárnya alatt.
Ugyanakkor a fényrobbanás elérte a kívánt hatását; az Uralkodó kivételével mindenki hátratántorodott és kábult csendbe süppedt.
Miközben Cormanthor népe azon erőlködött, hogy nemtelen nyögések kíséretében kitörölje szeméből az örvénylő fényeket, egész Cormanthor ura megszólalt.
– Nincs mythal, ami minden cormanthori minden kívánságát kielégíthetné, de bejelenthetem, hogy annyit fog figyelembe venni, amennyit csak lehetséges. Javaslataitokat a Hírvivő Úrnönek tegyétek fel, aki tolmácsolni fogja azokat nekem és az idősebb mágusoknak. Mythanthar, legmélyebb köszönetem... és reménykedem, hogy hamarosan egész Cormanthor visszhangozni fogja ezt a köszönetet. Szeretném, ha kidolgoznád a mythal egy kezdetleges változatát... nem számít mennyire durva és tökéletlen... hogy bemutathasd az udvar előtt olyan hamar, amennyire csak lehetséges.
– Így fogok tenni, Nagyrabecsült Uram. – válaszolt Mythanthar mélyen meghajolva. Elfordult és odafent magasan a Srinshee szemei elkerekedtek. Volt ott vagy nem volt ott kilenc szikra az öreg mágus feje körül egy pillanatig?
Mindenesetre most semmi sem látszott, A Srinshee elgondolkodó tekintettel figyelte, ahogy az idős elf az egyik kijáratot rejtő faliszőnyeg felé totyog. Egy pillanattal később újra elkerekedtek a szemei – és ezúttal az egyik kezében tartott jogar kicsit megugrott, ahogy kiszabadult belőle a mágia.
Az idős mágus kilépett a faliszőnyegek között és Oluevaera örömmel jegyezte meg, hogy ketten az Uralkodó legjobb ifjú armathorai közül a helyükre kerülnek mögötte és előtte. Díszes félkabátjuk, legalábbis amennyire a varázslónő mágus-látása meg tudta mondani, fémtől védelmező teret alkotott közöttük. Mythanthar saját köpönyege gondot viselhet bármely ellene küldött varázslatra és a vén elf hamarosan a saját tornyában állhat majd sértetlenül immáron, hogy az első támadást visszaverték.
A Srinshee zordan nézett le, ahogy az egyik számára ismeretlen vérvonalú, szilvakék tunikába öltözött udvaronc a falnak támaszkodva lebámult a kezeire. Arca fehér volt és ajkai a rémület hangtalan kiáltására nyíltak.
A varázslónő jól célzott; az a két kéz most a kortól aszott, karomszerű és csuparánc kézzé vált... és túl gyengék voltak a hárompengéjű tőr forgatásához, ami most az udvaronc mellett hevert a padlón.
– El kell ismernem, hogy még mindig elönt a boldogság, ha Duilya sikerére gondolok. – mondta Alaglossa Tornglara, amint a szolgák hallótávolságon kívülre értek. A két egyenruhás, felfogadott férfi vitte úrnőjük vásárlásának eredményét és türelmesen őrt is álltak felette.
– Attól tartok, hogy nem lesz mindenkinek ilyen könnyű dolga. – mormolta Ithrythra Mornmist Úrhölgy.
– Valóban; láttad az Auglamyr Úrhölgyet? Amaranthae, úgy értem. Olyan csendes és nyugodt volt ma, mint egy kőszobor; csodálkoznék, ha egy bizonyos Legfelsőbb Udvari Mágus közeledése az ellenére lenne.
– Nem, – mondta lassan Ithrythra. – másról van szó. Aggódott valaki miatt, de nem önmagáért. Oda sem figyelt az öltözködésére és szinte óránként küldött el egy-egy Auglamyr inast valami homályos keresésre. Elveszíthetett valamit... vagy valakit.
– Vajon mi történhetett? – lehelte a Tornglara Úrhölgy és szépséges alakja egy pillanatra összerázkódott. – Gyanítom, valami komoly dologról lehet szó.
– Már az utcákon is intrikálunk? – A hang, amely megállította őket, félreismerhetetlenül öntelt volt. Elandorr Waelvor, Cormanthor harmadik legidősebb Házának virága nagyon örült valaminek.
Fehér villámok díszítette, fekete bársonyzekét viselt élénk lila köpennyel, melynek gallérja bíborszín selyemmel volt bélelve és mindehhez magas, fekete csizmát húzott. Vékony, nemes ujjai gyűrűkkel voltak tele és felékszerezett hüvelyű becsületkardjának vége minden lépésnél a bokáját verdeste. A két hölgy kifejezéstelen arccal nézte közeledését.
Elandorr úgy tűnt észrevette szándékos hallgatagságukat; hátul összekulcsolt kezekkel körözni kezdett körülöttük.
– Habár üdítő változatosságot jelent látni, hogy a fiatalabb Házak leszármazottjai érdeklődéssel szemlélik a birodalom eseményeit. – mondta könnyedén. – Figyelmeztetnem kell önöket, hogy a túl sok beszélgetés a fontos ügyekről akár még rossz, nem, nagyon rosszra is fordulhat. Nemrég kellett eleget tennem fájdalmas kötelességemnek, hogy rendreutasítsam a viselkedése miatt Symrustar Úrhölgyet a még szárnyait próbálgató Auglamyr Házból. Talán hallottatok róla valamit, mivel a pletykák szele megakadályozhatatlanul felkaphatott néhány morzsát a történtekből, melyeknek magányos voltát úgy tűnik tündéri városunk nem tiszteli...
Hangjának megemelkedett, kutakodó tónusa és megemelt szemöldökei válaszért kiáltottak; és egy pillanatra elbizonytalanodott, amikor a két nő csak felemelte saját íves szemöldökét és csendben maradtak.
Szemei idegesen villantak fel, ahogy elfordult és ledobta magáról a két kérdő tekintet súlyát, köpenye nagy ívben fordult utána. Azután egy színpadias sóhajjal Elandorr a mellkasára tette a kezét és visszafordult hozzájuk.
– Mélyen érintene, – folytatta szenvedélyesen. – ha hasonlóan tragikus hírek járnák be a várost a büszke Mommist és Tornglara Házak előkelő hölgyeivel kapcsolatban. Habár az efféle szerencsétlenség megtörténhet bármely elf nővel, aki nem tudja a helyét és marad ott... az új Cormanthorban.
– És miféle „új Cormanthor” lesz az, Waelvor Nagyúr? – kérdezte Alaglossa lágyan, elkerekedett szemekkel és két ujját az ajakaihoz kapva.
– Erről a birodalomról körülöttünk, melyet minden igaz cormanthori ismer és szeret. Ez a birodalom egy vagy két holdon belül megújul és visszatér a helyes ösvényekre, melyek elég jók voltak az őseinknek és az előttük élőknek is.
– Megújul? Ki által és hogyan? – csatlakozott Ithrythra is a játékhoz. – A kéjesen kárörvendő ifjak által?
Elandorr rámeredt és nemszeretem mosolyra húzta ajkait.
– Nem fogom elfeledni a megjegyzésedet, „Úrhölgy” és annak megfelelően fogok cselekedni... erre mérget vehetsz!
– Várni fogom, Nagyuram. – válaszolta a Mommist Úrnő és belenyugvóan lehajtotta a fejét. Közben a szemét forgatta.
Egy mordulással Elandorr felé lépett és felemelte kezét, hogy megüsse – majd hirtelen azon kapta magát, hogy egy a semmiből megjelenő szolga a Tornglara Úrnő intésére hátrarántja. Elandorr dühösen nézett körül és meglátta mindkét hölgy szolgáit, akik lassan körülvették, szemüket rajta tartották és tőröket, ösztökéket fogtak. A Waelvor sarj egy kiáltással meggyorsította lépteit és kisietett a testek egyre szűkülő szorításából.
A szolgák összezsúfolódtak a két hölgy körül, akik egymásra nézve fedezték fel, hogy mindkettejük tekintete elsötétült és gyorsan kapkodják a levegőt. Füleik hegye haragtól volt vörös.
– Veszélyes ellenséget hoztál a fejedre, Ithrythra. – szólalt meg Alaglossa figyelmeztetően.
– Ah, de láttad, hogy mennyit fecsegett valami jövőbeni tervekről a birodalommal kapcsolatban, csak mert elveszítette a fejét. – válaszolt a Mommist Úrhölgy. Azután a körülöttük lévő szolgákra nézett. – Köszönöm mindőtöknek. Bátor tett volt közbelépni egy vitában, amikor biztonságos távolságot is tarthattatok volna.
– Nem, Úrnőm; ez volt a legkevesebb, amit tehettünk, ha még ismerjük a becsületet. – válaszolt mormolva az egyik idősebb férfi.
Ithrythra rámosolygott.
– Nos, ha bármikor hasonlóan viselkednék, akkor engedélyezem, hogy a sárba lökjetek és kipróbáljátok azt az ösztökét egyszer vagy kétszer a hátamon!
– Jobb lenne figyelmeztetni az uradat Elandorr esetleges érkezéséről.
TALÁN EGY MYTHAL
Lassan elfeledték, hogy Elminstert megölték az elfek, vagy legalábbis majdnem. Ő maga Mystra kegyelméből szellemként vagy fantomként lebegve járta be Cormanthort, megfosztva hatalmától és látiiatatlanul – néhányak szerint hasonlóképpen egy nemesenszületett úrnő számos szolgálójához – Ahogy azon leányokra is, Athalantar utolsó hercegére is a bánat szállt volna, ha megismeri a hatalmast. Az elfek mestervarázslói hatalmasak voltak azokban a napokban és gyorsabban szítottak háborút óvatlan mágiájukkal, mint a maiak. Úgy néztek a körülöttük lévő világra és benne minden emberre, mint játékszerekre, melyeket gyakran, gyorsan és kegyetlenül lehetett elhasználni. Az elfek egy részénél ez a fajta gondolkodás mára már egy kicsit megváltozott.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
Symrustar meztelen volt, arca a rászáradt vér maszkjától fekete. Az arcába lógó haj árnyékából bámult előre, de nem látta sem Elminstert, seki pedig mást egész Faerűnből. Remegő ajkainak sarkából hab buporékolt elő, ahogy négykézláb mászott előre. Ha még mindig egy teljes elme rejtőzött azok mögött a szemek mögött, akkor Elminster nem látott rá bizonyítékot.
Talán Elandorr sokkalta kegyetlenebb ellenfél volt, mint amilyennek Symrustar gondolta. El betegnek érezte magát. Ő tette ezt a nővel azáltal, hogy megnyitotta elméjét és a karjaiba lökte az elf férfit. Az ő dolga volt, hogy visszacsinálja, ha tudja.
– Hölgyem. – mondta vagy legalábbis megpróbálta. – Symrustar Auglamyr. – szólította meg még egyszer, tudván, hogy semmilyen zajt nem sikerült kiadnia magából. Talán ha egyenesen belelebeg a fejébe... vagy ezzel csak még több kárt okoz neki?
A nő előrebukva a fél arcára esett, ahogy felbukott egy vakondtúrásban és El vállat vont. Hogy is okozhatna neki több kárt? Egy ragadozó megjelenésének veszélye nagyon is valós volt és csak még valósabbá válik, ahogy közeleg a sötétség. Elminster belebegett a szemek mögötti, zavaró sötétségbe, megpróbált érzékelni valamit maga körül és közben ismét a nevén szólította a nőt. Semmi.
El keresztüllebegett az elf nő megkínzott testén és szomorúan nézett végig a meztelen háton, amikor kicsit eltávolodott. A test folytatta zavarodottan botladozó útját. Semmit sem tehetett.
Jelenlegi állapotában még megsimogatni sem tudja vagy beszélni hozzá. Egy fantom volt csupán... és Symrustar valószínűleg haldoklott, talán őrült is volt. Esetleg a Srinshee képes segíteni rajta, de nem tudta, hogy merre keresse Oluevaera Úrhölgyet.
Mystra , kiáltott hangtalanul az erdőnek, segíts meg! Kérlek!
Lebegett, várt, időnként belenézett Symrustar érzéketlen szemeibe de hiába hívta az istennőt gyakran és hosszan, nem kapott választ. Bizonytalanul lebegett a kaparászva mászó varázslónő mellett, ahogy az kínokkal telt lassúsággal haladt az erdőben.
Egyszer felnyögött. – Elandorr, ne! – és Elminster remélte, hogy ezt még követik majd szavak, de a nő csak felnyögött, valami beazonosíthatatlan hangot adott ki majd könnyek törtek elő a szemeiből... könnyek, melyek végül ismét mormoló hanggá változtak.
Talán Mystra nem hallja őt ebben az állapotában. Istenem, ez ostobaság. Hiszen az istennő tette ilyenné azután, hogy bolond módjára viselkedett a Dlardrageth Kastély romjai között.
Ha visszarepülne a hegyeken és a sivatagon át abba a Mystra templomba Athalantar közelében vagy az istennő valamelyik szent helyére, amiről már hallott, talán a papnők képesek visszaadni a testét.
Persze ha egyáltalán képesek érzékelni őt. Ki mondta, hogy képesek lennének ilyesmire, amikor még a varázslatokkal együtt élő cormanthori elfek sem képesek rá?
Talán felfedezhetik, ha átsuhan valami varázslaton vagy belibeg egy mágus laboratóriumába, amikor az éppen egy varázslaton dolgozik, de ha itt hagyja a nőt...
Elkeseredve forgolódott a levegőben, míg végül döntésre jutott. Ha a nőt megtámadják, megsebesítik vagy meg is ölik, akkor sem tud mást tenni, csak végignézni a dolgot. Ha visszakapná a testét, akkor biztosan lenne olyan varázslata, amellyel megtalálhatja vagy legalábbis utánaküldhetne valakit, hogy megmentse; talán a Srinshee. Nem látta sok esélyét annak, hogy meggyőzze az Auglamyr Házat arról, miszerint neki, a gyűlölt ember armathornak tudomására jutott, hogy legkedvesebb leányukat Elandorr Waelvor egy csúszómászó, félőrült állatként az erdőben hagyta.
Nem, semmit sem tehet most Symrustar érdekében. Ha meghal az erdőben, az egyébként sem olyan, mintha ártatlan lenne, aki semmit sem tett azért, hogy ezt kiérdemelje. Nem, az istenekre is! Sokszorosan megszolgálta már ezt mielőtt az ember az útjába került és a nő úgy érezte muszáj eljátszadoznia vele egy kicsit.
De annyira bűnösnek érezte magát a nő jelenlegi állapota miatt, mintha ő törte volna össze a testét is.
Vissza kell mennie a városba és reménykednie, hogy valakivel tud majd kommunikálni. Ezzel a gondolattal száguldani kezdett visszafelé az erdőn át, nem törődve vele, hogy megkerüli a fákat vagy éppen áthatol rajtuk. Véletlenül átrohant egy járőrparancsnok csillogó páncélján, aki éppen formációba rendezte harcosait a város elhagyásához.
Közeledett az alkony. El végigsuhant egy sor fénygömbön, melyek magasan lebegtek az egyik utca felett és egyelőre halványan világították meg az alattuk elhaladók arcát. Az egyik fénygömb szikrázva felvillant, ahogy áthaladt rajta, de a herceg szelleme nem érzett semmit.
Ismét az Uralkodó palotája felé fordult és most fényt látott kiszivárogni egy toronyból, amit azelőtt észre sem vett. A nap utolsó sugarai éppen végigsimogatták még a kerteket, amikor lelassított az egyik ablak mellett és benézett. Egy termet látott, melyben az Uralkodó ült egy székben; láthatólag éppen aludt. A Srinshee egyik karjára támaszkodva beszélt a hat udvari varázslónőhöz, akik körülülték.
Ha bármilyen reménye is lehet a segítségben Cormanthor vidékén, akkor az bent ül. Szinte azonnal talált egy résnyire nyitott ablakot, de az egy raktárhelységbe vezetett, mely olyannyira biztonságosan le volt zárva, hogy még szellemként sem tudott arra továbbhaladni. Növekvő feszültséget érzett belül, ahogy újra kirobbant az udvarra; minden elpocsékolt idővel egyre többet veszít a varázslónők közötti beszélgetésből. Végigrohant a fal mentén, amíg rá nem lelt egy olyan ablakra, melynek „üvege” valójában egy mágikus erőtér volt.
Halovány bizsergést érzett, ahogy áthatolt rajta és majdnem visszafordult a megszilárdulás reményében, hogy. újra átmenjen rajta, de nem. Később. Most hallgatóznia kell.
Sejtette, melyik szobába kell eljutnia és megérzéseit három bizsergető érzés is alátámasztotta, ahogy előrehaladt és védelmező varázslatokon suhant át. A Srinshee biztosan nem akarta, hogy bárki is tanúja legyen a bent folyó eseményeknek.
A szoba ajtaja öreg volt, és masszív, de az évszázadokon át tartó nyitogatás következtében termetes rés nyílt az ajtószárny és a keret között.
Elminster izgatottan vágódott át rajta és keresztülsuhant a varázslónők gyűrűjén, hogy hallja a középen beszélő alacsony elf szavait.
A Srinshee nem adta jelét, hogy megérezte vagy meghallotta volna, amikor a nevét kiáltotta és egyik kezét áthúzta a varázslónő testén. El egy mély sóhajjal csendes szellemszerűségbe süppedt és mohón hallgatózva letelepedett az Uralkodó székének üres karfája fölé. Úgy tűnt – köszönet Mystrának –, hogy a legjobb résznél érkezett.
– Bhuraelea és Mladris – mondta a Srinshee – fogja egyfolytában védelmezni Mythanthar testét... és mellette magukat is bármely ellenféllel szemben, aki megtámadja őket. Emmyth köpönyege jobb, mint bármelyikünké és én csak egyetlen kiegészítést tudok javasolni. Sylmae; idézd meg a megfigyelés hálóját Emmyth köpönyege köré, ahogy tanítottam. Te és Holone azután csak figyelitek. Visszacsap bárkire, aki varázslatokkal akarja áttörni, de az efféle támadóknak szintén jól felépített köpönyege lesz, és ettől még nem fognak megsérülni. Nem akarom, hogy ti ketten megtámadjátok őket, csak egyszerűen tudjátok meg a kilétüket, és közöljétek velünk, amilyen hamar csak lehet.
– Akkor ebből is kimaradunk – mondta Ajhalanda szomorkásan és magára meg a mellette ülő varázslónőre mutatott.
– Nem annyira. – folytatta a Srinshee mosolyogva. – A ti feladatotok lesz használni egy varázst, amely kihallgat mindenkit a birodalomban, aki kimondja az „Emmyth” vagy a „Mythanthar” nevet, esetleg „Iydril” Nagyúrét. Habár gyanítom, hogy nem sok Cormyth emlékszik ma már erre a megszólításra. Azonosítsátok őket, próbáljátok kihallgatni a beszélgetést és jelentsétek, amint tudjátok.
– Egyéb? – kérdezte Holone kicsit fáradt hangon.
– Tudom milyen fiatalnak lenni és égni a tettvágytól. – mondta lágyan a Srinshee. – Figyelni és hallgatózni a legkeményebb feladat, hölgyeim. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha négy napkelte után ugyanitt találkozunk és cserélünk.
– És te mit fogsz csinálni? – kérdezte Sylmae egy bólintással nyugtázva a megfiatalodott varázslónő tervét.
– Őrzöm az Uralkodót, természetesen. – mosolyodott el újra Oluevaera. – Valakinek kell.
Az ajkak meggörbültek, ahogy a Srinshee egy félmosollyal az arcán végignézett a társaság tagjain és egyesével megkapta azok beleegyező biccentését.
– Tudom, hogy már alig várjátok, hogy szabadon cselekedhessetek, ti hatan, – tette hozzá. – de gyanítom hamarosan elérkezik az az idő is. Akkor, amikor az idősebb Házak észreveszik, hogy a mythal felfedi az ő varázslataikat és titkos cselekedeteiket. A gondjaink hirtelen megszaporodnak majd.
– Milyen messzire mehetnek el ezek a „gondok”? Akár a varázscsatáig is? – kérdezte Holone csendesen.
– El is mennek addig, húgom, biztosan elmennek. – válaszolt a Srinshee. – Szabadon tegyetek úgy, ahogy szükségesnek érzitek; zúzzátok halálra az ellenfeleket, ha ez kell. Ne habozzatok lecsapni bármely Cormanthorira, akinek a szándékaiban bizonyosak vagytok, aki az Uralkodó vagy a mythal megalkotása ellen tesz. Birodalmunk jövője most a legfontosabb, nem számít mibe kerül.
A varázslónők komor csendben bólintottak. Az Uralkodó ezt a pillanatot választotta, hogy horkantson egyet és a Srinshee olyan csúnyán nézett rá, hogy a körülötte ülők akaratlanul is elmosolyodtak.
– Siessetek! – utasította őket csillogó szemekkel. – Ti vagytok Cormanthor és jövőjének őrzői. Menjetek és győzzetek!
– Varázslatok Királynője, – Sylmae egy harcos férfit utánozva a mellkasára csapott. – győzni fogunk!
Természetesen ez is az előbbihez hasonló hatást váltott ki; vidám kacaj támadt a varázslónők között és örvénylő hajforgatagtól körülvéve dolgukra indultak hosszú lábaikon. El rövid, szomorú pillantást vetett a legidősebb elfre, aki a többiekhez hasonlóan még mindig nem hallotta meg kiáltását. Azután elfordult és követte a Bhuraelea nevű varázslónőt, miközben az övével együtt szemügyre vette és megpróbálta megjegyezni Mladris vonásait.
A két varázslónő együtt indult el a palota egyik átjáróján át egy szélvihar sebességével.
– Enni kellene valamit, nem gondolod? – kérdezte Bhuraelea társától, ahogy áthaladtak az utolsó védelmező varázslaton is és láthatatlanná váltak. Elminster közelebb lebegve megkönnyebbülten fedezte fel, hogy számára láthatóak maradtak, habár testüket kékes csillogás itatta át, mint amikor a téli csillagfény visszatükröződik a hóról.
– Hoztam valamennyi ételt magammal. – válaszolt Mladris. – Majd megidézem, mielőtt átlépünk Mythanthar első védővarázsán. – megvakargatta az orrát. – Várj, amíg meglátod a tornyát. Néhány idősebb férfi szerint inkább egy „szeméthalom”, mint kényelmes otthon.
* * * * *
A két varázslónő elköltött némi mentavizet és hideg grízpitét, mielőtt átléptek volna Mythanthar inkább romhalmaznak nevezhető varázstornyának első védelmező bűbáján. A Csillaghullás Tornya egy hosszúkás, füves domb tetején helyezkedett el egy épülettel, aminek egyik oldalát számos ablak borította, északi része pedig a toronynak adott helyet. Udvarát túlburjánzott gaz borította, erdei aljnövényzet és kidőlt fák, melyek olyanok voltak, mintha az égből lezuhant óriások ujjai lettek volna.
– Istenek és hősök! – mormolta Bhuraelea. – Egy lopakodó ellenféllel szemben egy egész sereg kellene a védekezéshez.
– Ez vagyunk mi. – értett egyet Mladris vidáman. – Hálás leszek az isteneknek, hogy az ellenfeleink nem szeretnek lopakodni. Szívesebben törik át a védelmet birodalomrengető varázslatokkal.
– Három védelem... nem, négy. Ez sok robbantgatást jelent majd. – mondta Bhuraelea az ujjait nyalogatva a pite után. Fény villant fel egy pillanatra az egyik magasan lévő toronyablakban.
– Itthon van – mondta Mladris.
Bhuraelea vágott egy grimaszt.
– Talán már azóta „itthon” van, mióta kilépett az Udvar Terméből. – válaszolta. – Oluevaera Úrnő szerint kicsit több, mint szórakozott. Meztelenül körültáncolhatjuk és pajzán dalokat kiabálhatunk a fülébe, azután csak annyit mormolna, hogy szép és jó dolog ilyen tüzes ifjakat tudni maga mellett, de lennénk szívesek odaadni neki ezt vagy azt a keveréket?
– Ó, istenek, – kezdte Mladris szemforgatva. – adjátok, hogy ne érjek meg olyan öreg kort, hogy ilyen legyek.
Valahonnan az üres levegőből és nagyon közelről egy hűvös hang válaszolt neki.
– Megkapod.
Egy pillanattal később Faerűn számtalan villám fényével robbant fel a két levegő után kapkodó, tántorgó varázslónő körül. Mladris és Bhuraelea felemelkedett a levegőbe és a támadás ereje hátradobta őket a bokrok közé, miközben füst göndörödött ki az ajkaik közül és szemeik helyén mintha lángnyelvek csaptak volna ki.
Még Elminster is meglepődött rajta, hogy hogyan nem látta meg a kegyetlen tekintetű elf mágust, aki most szilárdult meg egy bosszúszomjas ködalakból, ami a kert felett lebegett. Fények ébredtek és örvénylettek, hogy csatlakozzanak a megszilárduló varázsló testéhez. Miközben egyre valósabbá vált, folytatta a két köhögő varázslónő gyilkolását villámaival, nem hagyva időt nekik a visszavágásra vagy a menekülésre.
Szikrák zuhataga csapott ki az elf kezeiből, ahogy előbbre lépett a levegőben, közben arcán elégedett kifejezés jelent meg. El szúró fájdalmat érzett, ahogy a szikrák áthatoltak rajta és kialudtak. A mágus körül forgolódott és tehetetlenségében üvöltözni kezdett.
A legbelső varázsvédelem nem védelem volt valójában, hanem a mágus ködszerű formája, aki csak a megfelelő pillanatot várta, hogy lecsapjon.
– Haemir Waelvor, szolgálatukra. – mondta az elf varázsló a két nőnek, akik megtört és remegő testtel vonaglottak kínjukban a földön. – A Starym Ház úgy tűnik késik egy kicsit... talán azt szeretné, ha elvégezném a piszkos munkát mielőtt megjelenik. Nem számít, most, hogy már enyém az életerőtök, amivel táplálhatom a varázspajzsomat. Azért jöttetek, hogy megvédjetek a féleszű. dadogó Mythanthart? Kár, hogy dolgotok végezetlenül fogtok meghalni.
Bhuraelea sikeresen kinyögött valami ellenkezésfélét; közben kis fekete lángnyelvek csaptak ki az ajkai közül. Mladris ernyedten és csendesen feküdt, szemei sötéten bámultak a semmibe. Csak a nyakán lüktető erek mutatták, hogy még él.
Elminster úgy érezte, hogy haragja élénkvörös hullámként borítja el elméjét. Szembefordult a mágussal, hagyta haragját rázkódó energiává növekedni, ami végül egy hosszú, hangtalan rohamban tört ki. Keresztülszáguldott a varázslónők felé csapkodó villámokon a Waelvor mágus felé.
Félúton hangtalan üvöltéssel görbült meg szellemteste meglepetésében és kínjában. Érzi a villámokat! Használójuk is láthatta és érezhette a találkozást; Haemir szemei elkeskenyedtek, ahogy látta saját villámait elhalványodni. Mi vonta el őket a varázslónőktől?
A Waelvor ajkai elkeskenyedtek. A vén Mythanthar lenne az vagy egy másik bolond? Keveset számít. Üvöltött valamit és intett egyik kezével, mire egy tucatnyi pörgő-forgó penge jelent meg a levegőben és lecsaptak a zavar középpontjára.
Elminster látta, ahogy a pengék megjelennek körülötte és fájdalmasan kimerülve kiemelkedett a villámok közül. Azok energiájának egy része még átfutott rajta, kellemetlen bizsergést hagyva maga után és szikrákat kényszerítve ki szemein és száján.
A Waelvor mágus szemei elkerekedtek, amikor meglátta, hogy villámai egy elf – vagy talán emberi? – alak körül sercegnek fel egy pillanattal azelőtt, hogy az nekiment volna.
Elminster minden erejével csapott le; próbálta haragjának minden energiáját beleadni a támadásba. Amikor megérintette a mágust, nem érzett szilárd ellenállást, csak a villámokéhoz hasonló bizsergést, amely végiggördült testén és hirtelen kínt, ahogy a varázsló védelmező köpönyege megpróbálta széttépni, fantommá tenni, amilyen most volt.
Amíg Elminster a levegőben pörgött kínjában hangtalanul sikoltva, Haemir Waelvor
megrázta a fejét és felüvöltött, ahogy saját villámainak némelyike visszafordulva kegyetlenül a testébe martak. Szembogarai elfelhősödtek és fehér opálokként kezdtek szikrázni – Elminster ránézve évekkel visszament a múltba és egy ember mágust látott, akit a saját összezavaró varázslata támadott meg.
El megrázta a fejét, majd újra felsikoltott, próbálva erőt venni kínoktól rázkódó szellemtestén. Szóval megsebezheti – vagy legalábbis fájdalmat és zavarodottságot okozhat –, ha átmegy valakin.
Remegve távolabb lebegett, hogy jobban lásson, tudván, hogy semmit sem tud tenni a két varázslónő megmentéséért, akik ernyedten feküdtek, ahogy a villámok otthagyták őket.
Tudnia kellene, hogy mennyi ideig tart felépülni egy mágusnak – ha egy éppen használt varázslata összeomlik és elpocsékolta mágiáját. Újra végig kell mennie majd az iménti kínokon.
Mystra, add, hogy sokáig tartson, mire felépül, mondta imádkozva. De úgy tűnt, hogy Mystra ma nem igazán akart odafigyelni rá; Haemir már tántorogva tapogatta maga körül a növényeket támaszért és gyengén átkozódott. El összeszedte akaraterejét, hogy ismét átsuhanjon a mágus restén, de szerette volna tudni, hogy ezzel vajon miféle kárt fog az elfnek okozni. És nem motyogott valamit ez a Waelvor a Starym Ház küldöttjének érkezéséről is? Jobbnak tűnt nem láthatónak lenni, amikor egy csapat kegyetlen mágus jelenik majd meg bajt keresve.
Haemir Waelvor hevesen rázta a fejét, hogy kitisztítsa és szitkozódása is kezdett erőre kapni.
Úgy tűnt, hogy mindjárt jobban lesz, míg egy bizonyos szellemlény még mindig fájdalmakat és kimerültséget érzett.
Mystra biztosan megátkozta. A mágus elindult, hogy kimerítse a két tehetetlen varázslónő életerejét, miközben Athalantar utolsó hercege fölöttük lebegett képtelenül arra, hogy megállítsa!
Hát persze, ötlött fel Elminsterben a gondolat hirtelen. A dolgok rosszabbra is fordulhatnának – sokkal rosszabbra. Például most.
Mythanthar tornyának védelmei, egyik a másik után, csendes rengéssel elhalványodtak. Szikrák csaptak szét egy pontból, ahonnan a pajzsok elhalása megindult. Az egész középpontja úgy tűnt, mintha egy fekete lángokkal égő tűz lenne, ami lágyan siklott keresztül a védelmező burkokon, majd elhalványodva felfedett három magas, elf férfit.
Lángszínű talárjaik szárnyaira kettős lezuhanó sárkányt hímeztek. A Starym Ház is megérkezett.
– Üdvözlet, Waelvor Nagyúr. – mondta az egyik bársonyos hangon, ahogy hárman együtt közeledtek, a levegő körülöttük felsőbbrendűségtől volt nehéz. – Miféle akadályba ütköztél itt, az üres éjszakában? A hölgyek szembeszegülnek talán a kívánságaiddal?
– Egy őrzőszellem. – sziszegte Haemir, szemei kíntól és haragtól szikráztak. – Itt várt és megtámadott. Legyőztem, de a kín még itt maradt. És az urak hogy vannak ezen a szép estén?
– Unatkozunk. – válaszolta egyikük nyersen. – Arra gondoltunk, hogy talán egy vén bolond elszórakoztathat minket egy kicsit és úgv döntöttünk, hogy meglátogatjuk.
Megindult az épület felé és a másik két Starym követte; ujjaikat már nagyhatalmú harci varázslatok bonyolult mintáinak szövésére mozdították. Oda sem nézve mentek el a Waelvor varázsló és a két meggyötört varázslónő mellett. Elminster attól tartva, hogy haragját a varázslónőkre ereszti Haemir közelébe lebegett és figyelte, ahogy a három Starym lecsap.
Az egyik varázsló felfedett tenyeréből fehér lángok törtek előre és fel, a csillagok felé, hogy három nyakszerű csóvává szakadjanak, melyek végén hatalmas, sárkányszerű fejek jelentek meg. Nyugtalanul megrázták magukat és előrehajoltak, hogy beleharapjanak az öreg kőtoronyba. Ahol a fogak megérintették, ott a kövek csendesen eltűntek, semmivé foszlottak és felfedték a mögöttük rejlő szobákat.
A második varázsló ujjai hegyéből vörös lánglándzsák csaptak előre és ugrottak be az imént felnyitott szobákba Mythanthar tornyában, hogy mágiával átitatott dolgokat keressenek. Némelyik ilyen dolog szikraesőt szórva felrobbant tőlük, ami megrázta a Csillaghullás Tornyát és kőszilánkokkal szórta tele a gyülekező sötétséget. Mások csak lángra kaptak és tűzörvényekként maradtak ott, ahová a Starym mágiája szögezte Őket.
A harmadik varázsló kezeiből zöld köd szivárgott ki, fogakat és karmos végtagokat növesztett a torony felé lebegve, hogy Mythanthart felkutassa.
Egy vagy két lélegzetnyi idővel azután, hogy a dolog belebegett a toronyba, lilás fényvillanás jött annak mélyéről és egy sugárban kicsapva magával hozta a karmos lény maradványait is. Haemir Waelvor figyelte, ahogy a szörnyeteg pörögve néhány távoli bokorba csapódik és félelmében átkozódni kezdett. A három Starym mágus hátrébb ugrott a toronytól, ahogy a lilás fény ujjakat növesztve feléjük csapott, majd követni kezdte őket.
A védelmező köpönyegek láthatóvá váltak egy pillanatra, ahogy a fényujjak elérték őket. Az egyik mágus felnyögve széttárta karjait miközben köpönyege körülötte lilává vált. Feketés füst vette körül, majd összerogyott és fekve maradt.
A másik kettő megfordulva odakiáltott valamit egymásnak, amit El nem hallott rendesen; hangjuk magas volt és rémülettől torz. Úgy tűnt, hogy a vén bolond több szórakozást képes nyújtani nekik, mint amennyit feltételeztek.
Az elesett Starym teste még szikrákat köpött és fények vonaglottak körülötte, ahogy előkészített varázslatai elhaltak. Feje fájdalmasan bukott át egy fatörzsön, de ahol teste a földet érte, ott lassan gőzölögve beleolvadt.
A Waelvor csodálkozva nézte, de a másik két Starym nem foglalkozott testvérükkel; sietve szórták előre a varázslatokat. Fényujjak jöttek és a két elf körül a levegő sisteregve felbugyborékolt, mint amikor hideg vizet öntenek a forró olajba. Kis fényvillanások csillantak meg itt is és ott is, ahogy a két Starym egy bonyolult varázslat mozdulatait mutogatta.
Ahogy az ikermágia életre kelt, két csillogó, sápadtzöld fényfelhő jelent meg a két varázsló felett eléggé világítva ahhoz, hogy az izzadtságcseppek is látszanak a megfeszülő nyakakon és a mormogó állkapcsokon.
Azután csendesen átalakulva az egyik felhő gömbformát vett fel és forogni kezdett előttük. Egy pillanattal később egy második követte és már két nyers energiagömb függött a két Starym előtt a levegőben.
Haemir újra szitkozódott, alakja élesen és fehéren rajzolódott ki az éjszaka háttere előtt, mintha tejes márványból lenne.
Vörös köd ömlött ki a tépett toronyfalon és indult a behatolók felé. Azok közben sietve dobálták be a fénygömbökbe az összes jogart, pálcát, ékkövet és minden más mágikus tárgyat, amit csak magukkal hoztak. Minden tárgy ott maradt lebegve a gömbökben, könnyedén körbekörbe járva.
A vörös köd már alig néhány lábnyira volt tőlük, amikor az egyik Starym egy egyszerű, de dallamosan csengő szót kiáltott. – talán egy nevet – és minden tárgy ami a fényes gömbje belsejében lebegett egyszerre apró darabokra hullott volna, akkora energia szabadult fel. Szikrázó csillagokkal telt sötét szakadék nyílt a levegőben és magába szippantott mindent, ami körülötte volt; a fénygömböt, a benne lebegő tárgyakat, a vörös ködöt, a kert egy részét és még a Starym mágusok előtt álló épület egyik falát is mielőtt egy hangos sóhajjal a hasadék bezárult.
A másik Starym varázsló diadalmasan felröhögött mielőtt kimondta a szót, amely felébresztette az ő gömbjében lévő varázstárgyak hatalmát.
Azok felemelkedtek, mint felriasztott legyek egy dögevő hátáról egy forró napon, majd a torony felé fordulva egyszerre köpték előre halálos tölteteiket fényes fénysugarak formájában. Félrehajló villámok jöttek és kövek záporoztak, majd színes porfelhő támadt, ahogy valami ősi mágia vagy hasonló semmisült meg a csapástól.
A hasadék, mely ekkor nyílt, jóval kisebb volt és csak a tárgyakat szippantotta magába a fénygömbbel együtt mielőtt eltűnt volna. Nem kétséges, hogy a varázslatnak valahogy így kellett működnie.
A két Starym már újra a kezeiket mozgatták és szőni kezdtek valami ismeretlen – de minden bizonnyal erős – mágiát, miközben a torony maradványaira bámultak. Egyforma arckifejezésük alapján valószínűleg látták Mythanthart, aki még mindig túlságosan is aktív lehetett.
Elminster döntésre jutott. Alacsonyan lebegve az elsötétedett kert felett lendületet vett és keresztülszáguldott Haemir Waelvor testén. Ezúttal a találkozás olyan volt, mint nekimenni egy nagyon is szilárdra alkotott ládának; hangtalanul felsikoltott. Áthatolt a mágus testén és eldobott dárdaként vágódott egyenesen a legközelebbi Starym felé. A becsapódástól pörögve szállt el az éjszakában, kínjában rázkódva, mely elállította volna lélegzetét, ha lett volna, de így szellemként csak kápráztató, aranyszínű ködöt látott felörvényleni maga körül.
Ugyanakkor azonban megelégedés is eltöltötte látván, hogy a Starym mágus gurulva zuhan a földre, a fejét szorongatja és vonaglik. A másik varázsló hitetlenkedve bámult a társára és így nem láthatta maga mögött a megfeketedett alakot kiemelkedni a toronyból, aki füstnyomot hagyott a levegőben, amerre ment. Egy elf, aki csak Mythanthar lehetett.
A vén elf megfordult és lenézett a pöttöm lángnyelvekre, melyek most az összezúzott torony kövei közül ugráltak elő és kacsintgattak vissza rá. Fejét rázva a még álló varázslóra mutatott egyik ujjával és – ahogy a Starym gyanút fogva megpördült – eltűnt.
Egy pillanattal később aranyszínű gömb ugrott elő a levegőből és a Starym mágus felé ugrott, hogy beborítsa a mellkasát.
Amikor egy pillanattal később a gömb ismét eltűnt, magával vitte a varázsló felsőtestének egy részét is, csupán remegő és vonagló végtagokat hagyva maga után. A lábak még tettek egy botladozó lépést majd eldőlve különváltak és két különböző irányban dőltek el.
– Te!
A kiáltás egyszerre volt dühös és rémült. El megfordult, még mindig le volt lassulva és elméje eltompult a találkozásoktól. Hirtelen rádöbbent, hogy a földön négykézláb botladozó, túlélő Starym őhozzá szólt. Az elf látja a szellemtestét!
Ha életben maradna és eljutna Oluevaera Úrnőhöz, hogy elmondja neki...
A Starym felállt, gonosz szavakat köpött felé és felemelte kezeit a varázslathoz, amit El is ismert. Az emberek „meteoresőnek” nevezték.
– Mystra, légy most velem. – mormolta Athalantar utolsó hercege, ahogy a négy harsogó lánggömb megjelent előtte és felé száguldva felrobbant.
Az utolsó dolog, amit Elminster még látott, az a Waelvor teste volt, amint hamuvá válik miközben tehetetlenül felé mászik a földön. Az üvöltő lángnyelvek mindent beborítottak körülötte, a világ vörösre változott. Faerűn hirtelen elhalványodott, forogni kezdett majd végleg elolvadt a tűzben.
MASZKOS MÁGUSOK
A Nép Elminster Aumar felé nézett és látták őt, de nem értették, hogy mit látnak. Ő volt az első rohama az új szélnek, melyet Mystra küldött feléjük. Cormanthor olyan volt, mint egy régi és hatalmas fal, mely ellen képes állni a változás efféle szelének évszázadokon át, amíg elf építői el nem felejtik, hogy megépült és valaha is volt más célja, mint akadályozni a dolgok menetét. El fog jönni az a nap, amikor az ilyen falak megreszketnek és láthatatlan, anyagtalan szelek döntik le őket. Ez mindig megtörténik.
Az a nap eljött a birodalomba Elminster Aumar, Cormanthor lovagjának megérkeztével – de a fal nem akart tudatára ébredni és meg akarta várni, amíg minden egyes köve külön-külön földet ér és darabokra törik mielőtt felismerné a saját helyzetét. A fal akkor dőlt el, amikor megszületett a Mythal. De a fal kövei, lévén elf munka, még csodálkozva lógtak az üres levegőben egy darabig...
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Enekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki
Csillagok úsztak odafent és szemek csillantak meg odalent, Elminster megdermedt miközben a tudatra ébredésért küzdött. Szemek? Megfordult – vagy legalábbis azt gondolta, hogy megfordul – hogy jobban lásson. Az éjszaka körülötte lassan kitisztult.
Igen, határozottan szemek voltak. Pislogó és csillogó szemek, melyek villogva hol megjelentek, hol eltűntek egy folyamatosan fénylő ködben, ahogy Cormanthor unatkozó elfjei hallották a legutóbbi izgalmas híreket és összegyűltek, hogy szemtanúi legyenek az eredménynek, persze biztonságos távolságból.
Néhányan, akik a jobban látás érdekében felemelkedtek a levegőbe és felfedezték a csillagos égen az ember formájú törést, ami mozdulatlanul lebegett át felettük. Elminster volt az – egy tépett, emberalakú köd, ami érzéketlenül és mozdulatlanul függött Mythanthar tornyának megtépázott kövei felett.
Toronyból kiesett, még mindig füstölgő kövek gőze volt az a szemgolyók tengere, amit Elminster először látott. A távolabb lévő elfek a füst segítségével fürkészték az öreg Mythanthar még megmaradt mágiájának minden részletét.
Ahogy a herceg ezt a szemtengert nézte, amint kisebb-nagyobb érdeklődéssel pislog, lassan ismét tudatára ébredt saját magának.
Két Starym halt itt meg, de a harmadiknak nem volt nyoma. A két varázslónő teste is eltűnt; El remélte, hogy a Srinshee vitte el innen őket, hogy biztonságban felgyógyulhassanak mielőtt még valami kevésbé barátságos elf talál rájuk.
A lebegő szempárok közül kettő hirtelen elindult, hogy megnézze ugyanazt a valamit, mintha az némi érdeklődést váltott volna ki belőlük. Elminster lentebb lebegett, hogy immáron több, meglepetten pislogó szemgolyó között ő is odanézzen.
A két szempár a semmibe bámult. Vagy inkább valami eltorzult és megégetett dologra, ami semmit teremtett maga körül.
Egy csavart vonal vagy egy spirál volt, ami céltudatosan mozogva a romok között hol egy polcot kapott fel, hol egy kupac törött követ. Amikor a szilárd tárgyak elérték a spirál alját, akkor eltűntek, talán el lettek szállítva valahová.
El közelebb lebegett, hogy lássa mi tűnik el. Kövek, igen, de csak hogy megtisztuljon az út az alattuk rejtőzködő térhez. A térhez, melyben – igen, mágia! Egy egész rakás megrongálódott tárgy darabjai lebegtek vagy hevertek ott... az örvénylő köd magába szippantott mindent, amit az öreg Mythanthar a varázslataihoz használt vagy varázslatokat raktározott el bennük.
Talán ez a köd maga Mythanthar lehetett, aki összeszedi a dolgait és biztonságos helyre viszi, mielőtt még valami kevésbé szívbajos és erkölcsös Cormyth elméjébe ötlik egy hasonló ötlet? Vagy talán egy másik mester keze lehet benne?
Úgy tűnt, hogy köd tudja, hol találhat mágikus dolgokat. Elminster figyelte, ahogy mélyebbre ássa magát egy másik kőhalomnál a sarokban, hogy megkeresse, ami az asztalon heverhetett azelőtt. Azután...
El közelebb lebegett, hogy végignézzen a romokon és rájöjjön, hogy a varázslat mi után kutat. Volt ott egy...
Hirtelen füstszalagok kezdtek örvényleni Elminster körül és Faerűn elhalványodott tőlük. A mágikus gyűjtögető közelebb csalta és rá várt egy meghasadt padló felett, mintha csak az alsóbb szinten kutatna. Miden örvényleni látszott és Elminster hangosan felsóhajtott. Mi jöhet még?
Mystra, szólította az istennőt szinte panaszosan, ahogy magába rántotta az elsötétedő és pörgő-forgó máshol, mikor kezdődik, a feladatom? És a figyelő csillagokra kérdem, mi LESZ az?
* * * * *
Hosszan, hosszan forgott a ködben, mígnem szinte el is feledte már, hogy milyen az a nyugalom és nem igazán emlékezett a fényre sem. Rémület markolt a szívébe és az elméjébe, megpróbált sikoltani vagy legalább zokogni, de nem tudott.
Az örvénylés folytatódott valami végtelen semmin keresztül, mely érzéketlen volt a kiáltásokra, amiket megpróbált kierőszakolni magából. Úgy tűnt, a semmit egy cseppet sem érdekli, ha egy valaha Elminsternek nevezett ember szelleme is ott örvénylik benne holmi mágiától odarángatva.
Most már végképp felfedezhetetlen és hatalom nélküli volt.
Ha már semmit sem tud tenni, akkor mi miatt aggódjon? Igyekezett és szerette az istennőt; sorsa most már teljesen Mystra kezében van. A kezekben, melyeket nemesnek ismert meg, melyek egy olyasvalakihez tartoztak, aki bölcsebbnek tűnt annál, mintsem félredobjon egy eszközt, aminek még hasznát vehetné.
Mintha csak a gondolat következtében történne, fény robbant fel Elminster körül és színek sokasága jött. A füstszerű ketrec, amiben eddig forgott, most kékes, ködszerű térré változott és ő elindult benne egy fényesebb, csillogóbb láthatár felé. Emelkedett? Úgy tűnt igen, ahogy átvágott a csillogó kék ködön a...
Egy terembe, amit azelőtt még sohasem látott. A padlót csillogó fekete márványtenger alkotta, a falak magasak és a mennyezet boltozatos. Egy varázshasználó terem és benne egy elf mágus lebegett soványán és bonyolult táncot járó, sápadt ujjakkal.
Egy maszkot viselő mágus, akinek a szemei meglepetten villantak fel, ahogy El hirtelen megjelent.
A füstszerű vonalak még mindig Elminster körül örvénylettek és keresztülvitték a termen, ahol fehér fénygömb lebegett a saját ködjét árasztva magából, mintha könnyezne.
A mágus figyelte, ahogy El tehetetlenül pörögve halad át a termen és belezuhan a fehér fénybe. A füstszerű spirál beleolvadt a gömbbe és bebörtönözve otthagyta az ember-szellemet. Elminster megpróbált előrelebegni, de megállította a gömb íves fala, aminek szilárdsága a kövekével vetekedett és minden próbálkozása csupán egy ugráló utazás részévé vált a fal mentén.
Lassan megállt és szembenézett a fény forrásával; a maszkos mágus közelebb lebegett, feje szemlélődve oldalra billent.
– Mit találtunk? – kérdezte a névtelen elf magas, de hűvös hangon. – Egy élőhalott ember? Vagy... valami érdekesebb?
Elminster köszöntő mozdulattal bólintott, mint egyik egyenrangú a másiknak, de nem szólt.
A szemek körüli félmaszk olyannak látszott, mintha viselője bőre tartaná a helyén és azzal együtt mozogna is. Mögötte egy nemes ívű szemöldök emelkedett meg csodálkozva.
– Van valami, amit minden gondolkodó lénytől megkívánok, akivel találkozom: a neve. – mondta az elf laposan. – Akik ellenállnak, azokat elpusztítom. Válassz gyorsan vagy én fogok helyetted választani. – El vállat vont.
– A nevem nem titok senki előtt. – válaszolta és hangja végigzengett a termen. Legalább itt hallották szavait. – Elminster Aumar vagyok, herceg Athalantar emberbirodalmában és az Uralkodó által kinevezett armathor Cormanthorban. Mágiával foglalkozom. Emellett úgy tűnik tehetségem van abban is, hogy felmérgeljek bármely elfet, akivel találkozom.
Az elf mágus hűvösen elmosolyodott és egyetértően bólintott.
– Csakugyan. Jelen alakodat önkéntesen vállaltad? Talán alkalmas kikémlelni az elf mágiát?
– Nem – válaszolta El ösztönösen. – és gyakorlatilag... nem.
– Akkor hát hogyan kerültél a neves elf mágus, Mythanthar lerombolt otthonába? Vele dolgoztál?
– Nem. És nem tettem fogadalmat Cormanthor egyetlen varázslójának sem. – El kételkedett benne, hogy a mágus varázslóként tekintene az Uralkodóra és a Srinshee egy „varázslónő” volt.
– Nem szokásom kétszer is megkérdezni ugyanazt a kérdést és te nagyon is a hatalmamban vagy. – A maszkos mágus egy lábnyival vagy talán kicsivel többel közelebb lebegett.
El megemelte egyik szemöldökét.
– És kinek a hatalma az? Nevet a névért, ez tudtommal a Népnél is ugyanúgy szokás, mint az embereknél.
A maszkos mágus úgy tűnt, mint aki el akar mosolyodni.
– Nevezz a Maszkosnak. Ne szólalj meg, csak ha kérdezlek, máskülönben névtelen porrá bomlasztalak.
El vállat vont. – A válaszom, attól tartok, nem fed fel sokat, ahogyan a neved sem. Az egyszerű kíváncsiság vitt oda, ahogy Cormanthor elfjeinek felét is, legalábbis úgy tűnt a számtalan lebegő szempárból.
A maszkos mágus ezúttal valóban elmosolyodott.
– És mi volt az, ami a te kíváncsiságodat táplálta?
– Két varázslónő szépsége – válaszolta El. – Látni szerettem volna, hogy hová mennek, talán megismerni a nevüket és hogy hol laknak.
A Maszkos mosolya hűvösebb lett valamivel.
– Úgy érzed, az elf nők megfelelő társai lehetnek az ember férfiaknak?
– Nem gondoltam ilyesmire – válaszolt Elminster könnyedén. – Mint a legtöbb férfit, engem is vonz a szépség, bárhol találkozzam is vele. Mint a legtöbb elf, én sem látok semmi ártalmasat abban, hogy nézem, amit nem kaphatok meg vagy a helyet, ahová nem merek belépni.
A Maszkos halványan bólintott.
– A legtöbb cormanthori úgy tekint a körülöttünk lévő teremre, mint ahová nem mernek belépni. És igazuk is van: ide belépni az életükbe kerülhet.
– És döntésre jutottál már az én belépésem ügyében? – kérdezte Elminster nyugodtan. – vagy a döntés már akkor megszületett, amikor „begyűjtöttél” a romoknál?
Az elf mágus vállat vont.
– Könnyedén elpusztíthatlak. Mint látható fantom, csak kémkedésre és hírvivőnek vagy használható... és könnyedén félresöpörhetnek a megfelelő varázslatokkal. Azonban mint egész ember talán jó szolgálatot tehetnél.
– Mint akarattal bíró segítség? – kérdezett ismét El. – Vagy mint elméjétől megfosztott szolga? – A Maszkos keskeny ajkai tovább vékonyodtak, ahogy mosolya szélesedett.
– Nem szoktam felfigyelni még az ellenfeleim arcátlanságára sem, ember... kivéve a tanoncaimat.
Csend borult a teremre egy hosszú pillanatig. Egy nagyon hosszú pillanatig.
Nos, Mystra? A csendes kérelem, hogy az istennő vezérelje, mintha válaszra lelt volna a Maszkos egy akaratlan mozdulatában és Elminster bólintott. Rendben van.
– Tanoncok? – kérdezte a fiú épp csak egy lélegzetvételnyivel azelőtt, hogy habozása végzetesen hosszúra nyúlt volna. – Kijavítanál, kérlek, ha esetleg rosszul értelmeztem, de ez nem egy ajánlat... mester?
A Maszkos most valamivel melegebben mosolygott.
– Jól értetted. Elfogadod?
– El. Még sokat kell tanulnom a mágiáról és közben szeretném, ha olyasvalaki vezetne, akit tisztelhetek.
A Maszkos semmit sem válaszolt és a mosolya is eltűnt, de mintha elégedett kifejezés ült volna ki az arcára, amikor elfordult.
– Néhány munkaigényesebb varázslat szükséges ahhoz, hogy visszaadjam eredeti formádat. – szólt hátra a válla felett, ahogy az egyik falhoz ment és megérintette. Nézte, ahogy egy foltos, tépett szélű posztócsomag lebeg ki a fai egy része mögött hirtelen felfedett sötétségből.
Ide-oda nyúlkálva kotort be a csomagból előbukkanó edények és üvegek közé.
– Maradj nyugton, amíg azt nem mondom, hogy megint mocoroghatsz. – parancsolta visszafordulva, a kezében egy lila tojást és egy ezüstkulcsot tartott. – A varázslatoknak, melyeket most megidézek, nem lesz semmilyen érzékelhető hatása. Megtelepednek a gömbön egészen addig, amíg én el nem tüntetem azt rólad.
Elminster bólintott és a Maszkos varázsolt. Három kisebb, de Elminster számára teljesen ismeretlen bűbájt tett a fénygömbre mielőtt belekezdett volna az első olyan mágiába, aminek már ő is sejtette a célját. Az olyan fénygömböket, mint amiben El is lebegett, az elf mágusok – úgy tűnt – arra használják, hogy varázslatokat dolgozzanak össze ugyanarra a célpontra hatva.
A Maszkos nyugodtan kimondott egy ismeretlen szót és a fénygömb külseje lángra kapott.
El csak egy kicsit rándult össze, ahogy a hőség elérte. Az elf varázsló már a következő mágián dolgozott, mire a lángok lenyugodtak, kisebbek lettek és elhalványodva hirtelen kialudtak. Csupán néhány füstcsík maradt utánuk a távoli mennyezet felé gőndörödve.
Amikor a Maszkos ismét felé fordult, ujjaival olyan mozdulatot tett, mintha egy hárfán játszana és a füst engedelmesen felé hajolt. Lassan körözött a kezével, mintha láthatatlan zenészeket vezényelne és a füstcsík körbekígyózta a gömböt, lassan felvéve a füstörvény ismerős alakját.
El megbűvölve figyelte, ahogy a maszkos mágus már egy újabb mágia mozdulatait táncolja el – valamit, ami lágy hangú zenét idézett valahonnan, ritmusát a magas és vékony test mozdulataihoz igazítva.
– Nassabrath. – mondta a Maszkos hirtelen és megállva letérdelt. Ujjakkal felfelé és befelé fordított tenyérrel felemelte a bal kezét az arca elé. Minden ujja hegyén apró lángok szikráztak fel.
A lángocskák meghajlottak és szinte céltalanul a gömb felé ugrottak; Elminster a közeledtüket figyelve ismét Mystrát szólította.
Egy látomás jelent meg az elméjében olyan fényesen és hirtelen, mintha valaki félrerántott volna egy függönyt. Meztelenül állt az erdőben, arcát fájdalom felhőzi el, testét ágak és tüskék sebezték fel. Vagy inkább csak majdnem meztelenül; bokáin és csuklóin bilincsek csillantak meg, melyekhez a levegőből lógó láncok csatlakoztak, a végtagjaitól néhány lábnyira láthatatlanná válva. A láncszemek között apró villámok cikáztak, hasonlóak, mint a gömb felé tartó lángocskák. Hirtelen a Maszkos tört előre a jelenet hátteréből és türelmetlenül intett egyet, ahogy elment mellette.
Elminsteren nagyot rántottak a láncok és kényszerítették, hogy kövesse választott mesterét. A fák között botladoztak egy jókora távolságon át, mígnem Elt a láncok őrült erővel nekicsapták egy kiálló sziklatömbnek. A Maszkos otthagyta és előrehajolva vizsgálgatott egy növényt és a látomás visszafordult Elminster felé, hogy megmutassa, ahogy nyitott tenyérrel fekszik a sziklán és Mystra nevét suttogva egy jelre koncentrál az elméjében. Egy ismeretlen és bonyolult jelre aranyszínű ívekből kirajzolva az emlékei között.
Elminster teste ívesen meghajlott, görcsösen vonaglott egyet a sziklán és átváltozott a nővé, aki Mystra szolgálatában volt. „Elmara” lett belőle és a láncok eltűntek, ahogy ellépett a kőtől. Gyors varázslásba kezdett, amikor a Maszkos hirtelen felegyenesedve megfordult, arca csodálkozástól és félelemtől feszült. Az arca, mely a következő pillanatban smaragdszín tűzben vált semmivé, amit Elmara idézett meg. A zöld lángok elöreugorva csaptak át a testén és a látomás a Maszkossal együtt eltűnt.
Elminster hirtelen ismét a nagy teremben találta magát. Hirtelen előretörő könnyein keresztül látta a fehér fénygömböt körbefonó villámokat, melyek újra felébresztették a tüzet.
Megpróbált visszaemlékezni a jelre, amit látott és az beszáguldott az elméjébe minden bonyolult ívével és dicsőséges aranyszínben csillogó vonalaival. Rendben van: érintsen követ és gondoljon a jelre miközben Mystrát szólítja és akkor újra hői alakot fog viselni – ez egy elég erőteljes változás lesz ahhoz, hogy megtörje a megkötő varázslatokat, melyeket az elf mágus éppen rávarázsol. A Maszkos – hangja vékony és hűvös, amit már hallott azelőtt is, ebben bizonyos volt... de hol?
El vállat vont. Még ha meg is tudja, hogy ki viseli azt a maszkot, akkor mi van? Egy arc és egy név keveset jelent, ha nem ismered mögötte a személyes jellemzőket. Még egy cormanthori születésű előtt is titok lehet a Maszkos kiléte, ugyanolyan értékes, mint amennyire halálos titok; de Elminsternek egyszerűen csak néhány ismeretlen szót jelentett egyelőre.
Gyanította, hogy ismeretlensége lehet a legjobb fegyvere az elffel szemben és úgy határozott, hogy nem fed fel többet a feltétlenül szűkségesnél valódi természetéből vagy hatalmából. Lehetőleg a kiirát is kihagyja majd. Ki mondaná, hogy egy ellenőrzés alá vett emberi elme képes visszaemlékezni mindarra, amit egy kő mutatott neki, melynek eleve nem lett volna szabad illenie a homlokára.
– Nézz a szemembe. – parancsolta a Maszkos rekedten. Elminster éppen időben nézett fel, hogy lássa az egyik nemes ujjat bonyolult mintát rajzolni a levegőbe. Fény villant fel körülöttük és valami magas, éneklő hang kíséretében a fénygömb arányló szilánkok milliárdjává szakadt.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy zuhan – majd hirtelen feszítő érzés jött, mintha angolnák siklanának végig az erein, ahogy a szilánkok beszívódtak ködszerű testébe.
Tűz követte őket és a létezés iszonytató fájdalma ébredt benne hirtelen a dühöngő lángoktól. Elminster széttárt karokkal üvöltött fel – hangja visszhangzott a magas boltozatról odafönt, amerre éppen emelkedett, majd több lábnyi váratlan zuhanás után egy fényekből szőtt háló elkapta.
A hálóban magában is varázslatok forgolódtak, kísértetiesen emlékeztetve egy bizonyos füstből szőtt spirálra. A háló megfogta, anyaga a bőrébe olvadt és fojtogatta, orra és szemei egyaránt megindultak.
Nyögött, rángatózott és hányingere támadt, a torkára mintha valami nyers ízű réteg telepedett volna. Azután az érzések eltűntek és helyükben a kőpadló hidegének érzete jelent meg a térdeiben. A maszkos elf mágus a levegőben állt nem sokkal arrébb és felsőbbrendű mosollyal nézett le a fiúra.
– Kelj fel. – szólt le hűvösen. El úgy döntött, hogy próbát tesz. Arcát a kezeibe temetve felnyögött, de nem állt fel.
– Elminster! – csattant fel az elf, de a fiú csak a fejét rázta és értelmetlenül mormogott. Hirtelen valami égető érzés támadt a fejében, mintha hő folyna végig a nyakán és a vállain, majd végül egy ellenállhatatlan lökésként remegve ugrásra kényszerítette lábait. Harcolhatna ellene, gondolta El, de most még jobbnak látszott szolgának maradni, így sietve felkelt és megállt a Maszkos akarata szerint: egyenesen, de két keze előrenyújtva, mintha csak bilincsre ajánlaná csuklóit.
Az elf varázsló tekintete sötét volt és gonoszán csillogott, ahogy El szemeibe nézett és a fiú érezte, hogy a végtagjait ismét más mozgatja. Ezúttal sem állt ellen és az elf mágus a saját kezeivel arcul csapta, mindkettővel egymás után.
Fájt. El megrázta érzéketlen kezeit és érezte a zsibbadást ajkaiban és
nyelvében, ahol fogai nekicsapódtak. A Maszkos ismét elmosolyodott.
– A tested, úgy tűnik, jól működik. Gyere!
Elminster lábai hirtelen szabadon mozogtak, a saját akarata szerint. Leküzdötte a késztetést, hogy visszavágjon és lehajtott fejjel követte az elfet. Egy érzés, hogy figyelik, nehezedett a vállaira, de nem vette a fáradtságot, hogy felnézzen és vissza a lebegő szempárra, amiről sejtette, hogy ott rejtőzik a terem egyik sötétebb szegletében.
A Maszkos megérintette a varázsterem egyik alaktalan falát és hirtelen egy ovális ajtónyílás jelent meg azon. Az elf megfordulva végigmérte legújabb tanoncát és megengedett magának egy hűvös, diadalmas mosolyt.
El úgy határozott, hogy üdvözlésnek veszi a mosolyt és kis késéssel viszonozta. Az elf erre megrázta a fejét és elfordult. Egyik kezével hívóan intett.
Bár szemeit forgatta, de vigyázva, hogy arca továbbra is azt az elkápráztatott mohóságot fejezze ki, amit eddig, Elminster sietve követte. Mystrának hála, talán hosszú tanoncság elé néz.
* * * * *
Holdfény simogatta meg Cormanthor fáit és valahol észak felé, a távolban egy farkas vonyított fel.
Válaszüvöltés jött a fák közül valahonnan a közelből, de a meztelen, remegő testű elf, aki céltalanul mászott lefelé egy lejtőn, nem tűnt úgy, mint aki hallotta volna. Megcsúszott és a levezető út nagy részét az arcán tette meg. Haja sáros csomókban tapadt rá és végtagjait számos helyen rászáradt vér festette sötétre.
A farkas kiügetett a mohaborította sziklákra a lejtő tetején és csillogó szemekkel bámult lefelé. Micsoda könnyű zsákmány! Sétálva indult lefelé a sáros lejtön a legkönnyebb utat választva, nem sietett; a lent rángatózó és mormoló nő nem megy sehová.
Ahogy egy kisebb ívben közeledett, a kétlábú a hátára fordult és felajánlotta neki a nyakát. A holdfény végigsöpört rajta és szótlanul tátogott valamit. A farkas megállt, egy pillanatra gyanússá vált neki a félelemnek ez a hiánya, majd futni kezdett. Lesz még idő körbeszaglászni a nő fajtája után, ha a torka már felnyílt.
Egy erdei pók, ami óvatosan mászott a zokogó elf felett egy faágon, kicsit visszahúzódott a farkas láttán. Talán kétszer is jóllakhat még ezen az éjjelen.
A farkas ugrott.
Symrustar Auglamyr nem látta a kékesfehér csillagot, ami felszikrázott ajkai felett. Ugyanígy nem is hallotta a halk, fuldokló hangot, ahogy a fényecske becsusszant a farkas agyarai közé majd csendesen kitörölte az állatot a létezésből.
Csupán valamennyi szőr maradt a farkas lompos farkából, ami lassan lebegett le a megtört varázslónő mellkasára.
– Szegény büszkeség. – mondta valaki. – A mágia meghajlította. Hagyjuk, hogy a mágia is gyó gyítsa meg.
Az előbbihez hasonló, köröző csillagocskák ébredtek Symrustar körül és kékesfehér gyűrűbe fogták. A pók ismét hátrébb húzódott és várakozott. A fény tüzet jelent és valószínűleg sistergő halált is.
Amikor az örvénylő fénygyűrű elhalványodott és csak a hold világított tovább rendületlenül, a pók lemászott a fáról sietős ugrások és kis futó mozdulatok kíséretében. Éhségét csak dühe múlta felül, amikor elérte a lenyomott leveleket, ahol az elf nő forgolódott, de most már nem volt ott. Nyom nélkül eltűnt, akárcsak a farkas. A megvadult pók kutatott még a területen egy ideig, azután visszament az erdőbe a holdfénytől kísérve. Legalább úgy sóhajtott, mint valami elveszett elf- vagy ember.
Emberek, igen; az emberek húsosak, tele vannak vérrel és szaftosak. Valami régebbi emléktől vezérelve a pók mohó sietséggel mászott fel egy fára. Emberek laktak abban az irányban hosszas járás után és...
Az óriási kígyó feje előrecsapott, állkapcsai összecsattantak és a pók eltűnt. Még arra sem maradt ideje, hogy szomorkodjon egy kicsit, mert a rossz fát választotta.
Mythal
ÚJRA TANONC
Néhány éven keresztül Elminster az elfet szolgálta, akit csak a Maszkos néven ismertek tanítványai. Ellenére a nemes varázsló kegyetlen természetének és a varázsláncoknak, melyek az embert szolgálatra kényszerítették, tisztelet támadt a mester és az ember között. Olyan tisztelet, amely félresöpörte a közöttük lévő különbségeket, az árulást és a harcot, melyről mindketten tudták, hogy egyszer eljön majd.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
Tizenkét esztendővel azután, hogy Elminster először látta a kihajtó rügyeket a Maszkos szolgálatában, egy tavaszi napon újra felcsillámlott az athalantari elméjében egy aranyszínben csillogó jel, melyet szinte már el is felejtett. Zavarta; ahogy lassan forgott a fejében, egyéb rég elfeledett emlékeket is előhívott. Mustra, hallotta a saját hangját és egy tekintet nézett le rá – az 8 nézésével. Nem látta az istennőt, de érezte tekintetének ijesztő súlyát: mély, meleg és sokkalta ijesztőbb, mint a Mester legharagosabb nézése. Sokkalta szeretőbb, mint... mint...
Nacacia.
Lenézett Nacacia arcára a csillogó varázshálón keresztül, melyet minden reggel együtt alkottak meg gyakorlásképpen, s tekintetük találkozott. A lány szemei nagyok voltak, sötétek és mélyek. Hangtalanul és remegve, a szépséges ajkak a fiú nevét formázták.
Ez volt minden, amit még meg mert tenni. El leküzdötte a kényszert, hogy lecsapjon a maszkos varázslóra, aki nem sokkal arrébb hátat fordítva lebegett. A saját varázslatán dolgozott és Elminsterre kacsintott, mielőtt a fiú gyorsan elfordította a fejét. A Mester mindkettejük elméjébe túl mélyen leásott már, mintsem hogy képesek lettek volna elrejteni kölcsönös érzelmeikkel kapcsolatos gondolataikat előle. A rejtélyes mágus már tett róla, hogy Nacacia ne vonja el tanonca figyelmét túlságosan és mindig feldühödött, ha a lány beszélt a fiúval.
A maszkos ritkán kényszerítette Elminstert, hogy megtegyen valamit. Úgy tűnt, hogy figyeli és vár valamire. Amikor hibázott, akkor az elf mágus mintha élvezte volna, hogy megbüntetheti. Néhány ilyen büntetésre visszaemlékezve El akaratlanul is megrázkódott.
Megkockáztatott egy újabb pillantást vetni Nacacia arcára és látta, hogy a lány is így tesz. Szemeik lopva találkoztak és mindketten sietve félrenéztek. Elminster összeszorította a fogait és kezdte elhúzni a varázshálót a lány elöl – bármit, ami mozgással jár, csak csinálni valamit.
Mystra , gondolta csendesen miközben azon erőlködött, hogy félresöpörje elméjében Nacacia az emlékei közül előretörő mosolyát. Ó, Mystra, vezérelj... szolgálatom elmúlt évei mind a terved része volt?
A világ mintha körbefordult volna és hirtelen egy sziklás legelőn állt. Az a rét volt Heldon felett, ahol régen a birkákra vigyázott!
Fújt a szél és fázott. Kicsit elcsodálkozott – meztelen volt.
Felemelve a fejét azon kapta magát, hogy egy varázslónő szemeibe bámul, akinek a keze alatt annyit tanult annak idején. Myrjala, akit sokan csak „Sötétszemű” néven ismernek. A nagy, sötét szemek, melyekről ezt a nevet kapta, most sokkal mélyebbek és rejtélyesebbek voltak, mint valaha. A levegőben állt a hajladozó fű felett és a fiút nézte. A szél nem érintette meg szatén köpenyét.
Myrjala és Mystra ugyanaz. Elminster nyugtalanul előrenyújtotta az egyik kezét.
– Hatalmas Úrnő, – szinte csak suttogni volt képes. – valóban te vagy az... ennyi esztendő múltán?
– Hát persze. – válaszolta az istennő, szemeiben ígéret csillant. – Hogyan kételkedhetsz bennem?
Elminster majdnem megborzongott, ahogy a szégyen hirtelen végigsöpört rajta. Letérdelve a földre szegezte a tekintetét.
– Én... tévedtem, amikor kételkedtem... csak azért lehetett, mert olyan régen volt és...
– Nem olyan régen egy elf számára. – mondta Mystra nagyvonalúan. – Elkezdtél végre némi türelmet tanulni vagy valóban kétségbeesett lettél?
Elminster csillogó szemekkel nézett fel rá és küzdenie kellett, hogy visszatartsa a könnyeit.
– Csak arra volt szükségem, hogy lássalak és tudjam, hogy azt teszem, amit szeretnél. M-még vezérelned kell.
Mystra elmosolyodott.
– Legalább tudod, hogy szükséged van rá. Néhányan sohasem ismerik ezt fel és boldogan élnek mindent elpocsékolva, amit elérhetnének Faerűnben, akár felismerik ezt, akár sem. – Felemelte egyik kezét és a mosolya megváltozott.
– Gondolkozz el ezen, legkedvesebb Kiválasztottam: a legtöbbek sohasem kapnak ilyen útmutatást és mégis megtanulnak támasz nélkül megállni a lábukon, egész életükben a saját gondolataikat követik és a saját hibáikat követik el. Ez utóbbi leckét már biztosan kitanultad.
Elminster félrenézve vette fel újra a küzdelmet könnyeivel szemben és Mystra nevetve érintette meg az arcát. A herceg úgy érezte, mintha langyos tűz futott volna végig a testén.
– Ne szomorkodj, – mondta az istennő, olyan hangon, ahogy egy anya vigasztalja síró gyermekét. – még csak tanulod a türelmet és a szégyened alaptalan. Attól félsz, hogy elfelejtesz és eltérsz a feladattól, amivel megbíztalak. Ez nagyon jól esik.
Arca elsötétedett és ahogy Heldon forogva elhalványodott körülöttük, Nacacia arcává változott.
Csak pislogni tudott, amikor a lány rákacsintott. Elminster a csillogó varázshálóra nézett, majd vissza Nacacia arcára. Mély, remegő lélegzetet vett, rámosolygott a lányra és elkezdte mozgatni a hálót. Nem számított, hogy mit tesz, gondolatai akkor is tanonctársa körül forogtak. Olyan tisztán látta az arcát elméjében, ahogy egy pillanattal előbb a szemeivel. Néha kíváncsi volt, hogy a Mester hogyan látja ezeket a jeleneteket és mit gondol valójában két tanítványáról.
Nacacia. Hagyd el a gondolataimat néhány pillanatra, hagyj békén egy kicsit! De ne...
A lány félelf volt, csillogó szemű lelencként érkezett a toronyba a Maszkos karjaiban. Elminster gyanította, hogy a mágus kifosztotta a falut, melyben a lány élt.
Szikrázóan vidám, csintalan természetét a Mester számtalanszor próbálta már kinevelni belőle akaratőrlő varázslatokkal és azzal, hogy néha békává, földigilisztává vagy valami hasonlóvá változtatta egy időre. Azonban úgy tűnt, hogy hiábavalóan és Nacacia hamar életkedvvel teli szépséggé növekedett.
Gesztenyebarna haja vastag zuhatagként omlott le meglepően izmos vállán és hátán egészen a térdéig. Nagy szemei, mosolya és arccsontjai az elf vér klasszikus szépségét őrizték és olyannyira keskeny volt dereka, hogy szinte játékbábunak tűnt tőle.
Mesterük megengedte neki, hogy fekete ujjast viseljen, mint a tolvajok és hosszúra növessze a haját. Még varázslatokat is mutatott neki, melyekkel mozgathatta a tincseit. Bárcsak megfojtaná egyszer, amikor beviszi a szobájába és hagyja, hogy Elminster dühösen rohangáljon odakint.
A lány sohasem mondta el neki, hogy mi történik a varázslatokkal lezárt szobában, kivéve azt, hogy Mesterük sohasem veszi le a maszkját.
Egyszer, amikor egy rémálomból ébredt sikoltozva, dadogott valami alig érthetőt „lágy és iszonyatos csápokról”.
A Maszkos nemcsak hogy nem vette le a maszkját, de sohasem aludt. Ahogy El tudta nem volt barátja, testvére vagy bármely cormanrhori, aki valaha is bármely okból megszólította volna. A napjai varázslatok alkotásával teltek el és két tanítványának oktatásával. Néha majdnem a barátaiként szólt hozzájuk, habár sohasem fedett fel semmit sem magáról. Máskor tisztán látszott, hogy a rabszolgáinak tekinti őket. Legtöbbször azonban mint egyszerű szolgákat dolgoztatta őket együtt, valami alantas munkát adva nekik. Úgy tűnt, mintha a maszkot viselő varázsló szándékosan zárta volna össze két tanoncát, mintha csak azért kellett volna félmeztelenül a mocsokban turkálniuk, hogy megtanuljanak együtt csinálni mindent. Azonban bármikor, ha egymáshoz értek, akár csak támaszt nyújtani is, szinte azonnal lecsapott valamilyen büntetéssel.
A fájdalomnak ezek a látogatásai változatosak voltak és számosak, de a Mester kedvenc megtorlása az volt, hogy megbénította őket ruhátlanul és savpiócákat engedett rájuk. A kis vérszopók vagy lángra kaptak rajtuk vagy bőrük egy részével együtt lefolytak róluk. A Maszkos mindig gondosan ügyelt arra, hogy varázslataival életben tartsa a tanoncait, de Elminster megtapasztalhatta, hogy nem sok fájdalmasabb dolog van, mint amikor egy féregszerű teremtmény lassan átrágja magát a tüdején vagy a gyomrán.
El megtanulta igazán tisztelni a Mestert a tizenkét esztendő során, miközben a bonyolult elf mágia szövését tanulta. A varázsló kifinomult mágiahasználó volt, aki semmit sem hagyott a véletlenre, mindig előre gondolkodott és sohasem tűnt meglepettnek. Ösztönösen megértette a mágiát, képes volt összekapcsolni, módosítani és improvizálni a varázslatokat minden erőlködés vagy habozás nélkül. Sohasem felejtette el, hogy hová tette a dolgait – lehettek azok akár a legjelentéktelenebbek is – és mindig fegyelmezett volt. Sohasem mutatott fáradtságot, magányosságot vagy hogy bizalomra lenne szüksége. Még az is előre eltervezettnek tűnt, amikor feldühödött valamin.
Mi több, tizenkét évnyi állandó kapcsolat után El még mindig nem tudta, hogy ki lehet a mágus. Az biztos, hogy az egyik öreg és dölyfös Ház tagja és – legalábbis a néha elővett tekintetből ítélve – talán nem a legöregebbek közül. A Maszkos gyakran alkotott magának egy hamis testet, melyet elküldött valahová és a távolból irányított, közben eredeti énje Elminstert tanította.
Eleinte Athalantar utolsó hercege mélyen elcsodálkozott azon, hogy mennyire hatalmas varázslatokat enged neki megtanulni. De azután rádöbbent, hogy a Maszkosnak nem kell emiatt aggódnia, hiszen bármikor engedelmességre kényszeríthette a testet, amit ő adott ennek az embernek. Elminster gyanította, hogy ő és Nacacia az egyedüli tanítványok, akik sohasem hagyják el mesterük lakhelyét és nem tisztavérű elfek. És az egyedüliek, akiknek nem tanítják meg védelmező köpönyegük megalkotásának módját.
Elminsternek néha eszébe jutott a zűrzavar, ami érkezését követte. Kíváncsi volt, hogy vajon a Srinshee és az Uralkodó halottnak hiszi-e, vagy hogy törődtek-e egyáltalán a sorsával. Még gyakrabban jutott eszébe, hogy vajon mi történhetett Symrustar Úrnővel, akit az erdőben hagyott védekezésre képtelenül. És mi lett az öreg Mythanthar sorsa? Biztosan hallottak már a Mesterről, ha sikerült felépíteni azt az óriási köpönyeget és a várost megnyitották a többi faj előtt. De miért is mondaná el a világban történteket két tanoncnak, akiket gyakorlatilag rabságban tart?
Egyre gyakrabban, még a mágia tanulása is félbeszakadt. A Maszkos sokszor elment vagy varázslatokkal lezárt szobákban valahol máshol történő eseményeket figyelt távolbalátó mágiával. Nap nap után ezen a télen a tanoncok egyre többször maradtak magukra és nekik kellett gondoskodniuk ételükről, italukról. Az egyik falon lángoló betűkkel jelentek meg mindig az aznapi utasítások: alantas munkák és kisebb varázslatok gyakorlása, melyekkel tisztán tartották a Mester tornyát. Valószínűleg azért még rajtuk tartotta a szemét; az engedély nélküli felfedezőutak a toronyban vagy a túlzottan bensőséges pillanatok kettejük között gyors és erős varázslatok lecsapását eredményezte a semmiből előidézve. Alig két tíznappal ezelőtt amikor Nacacia halvány csókot lehelt Elminster vállára, ahogy elmentek egymás mellett, egy korbács jelent meg a levegőben és hagyott duzzadt csíkokat a lány arcán és ajkain. Pillanatokkal előzte meg Elminster ellenvarázslatát és Nacacia sikoltva tántorodott hátra. A következő reggelen teljesen gyógyultan ébredt, de egy sor éles tüske növekedett az ajkai körül lehetetlenné téve újabb csókokat. Több mint egy tíznapig ott voltak.
Ezekben a napokban, amikor a maszkos mágus egyik ritka látogatását tette lakószobáikban, mágikus segítséget kért tőlük – rendszerint azért, hogy felhasználja az életerejüket egy ősi varázslathoz vagy kísérlethez, esetleg azért, hogy szőjenek egy varázshálót.
Mint azt, amin most is dolgoztak. Hihetetlen alkotások voltak ezek, csillogó hálók vagy mágikus energiákból összefont ketrec-rácsok, melyeken úgy lehetett sétálni, mint valami vastag fapallón és nem számított, hogy előre vagy fölfelé akar-e menni az illető. Összekapcsolt varázslatokat is lehetett zárni a varázsketrecekbe, meghatározott helyeken megjelenítve meghatározott célból úgy, hogy a háló eltűnésekor jöjjön létre hatásuk. Így egy kijelölt célpontra meghatározott sorrendben kerülhettek a varázslatok.
A Maszkos csak ritkán fedte fel az összes varázslatot előttük, amit a hálóba helyezett és a hatásuk még nem jött létre, hogy az mutassa meg igaz természetüket. Ugyanígy sohasem mondta meg a tanoncainak, hogy melyik varázst hová teszi a hálóban. El és Nacacia sohasem ismerték az éppen létrehozott háló célját vagy célpontját. Elminster gyanította, hogy a Mesternek két többnyire elhanyagolt tanítványára csak azért van szüksége, hogy rejtve maradjon és célpontjának halovány sejtelme se lehessen afelől, hogy ki áll a rá lecsapó varázslatok mögött.
Az elf most megfordult és szemei megvillantak a soha le nem vetett álarc mögött.
– Elminster, gyere ide. – mondta szokásos, hűvös hangján és egy pontra mutatott a háló egyik részén. – Halált kell szőnünk. Együtt.
A HÁLÓBAN
Eljön a napja, amikor a legtürelmesebb és a legpontosabban tervező áruló is nyugtalanná válik és nyíltan fenyegetőzve előretör. Ekkor azonban már úgy kell néznie a világot, ahogy az van és nem úgy, ahogy ő szeretné, hogy viselkedjen, mint az álmaiban és a terveiben. Ez az a pont, ahol a legtöbb árulást felfedezik. Azonban a varázsló, akit Maszkos néven ismertek, nem volt közönséges áruló – már ha beszélhetünk „közönséges árulókról” valaha is. Mindenesetre Cormanthor történelme során többször is előfordul a kifejezés és elég messzire visszanézve számos közönséges árulást találtunk, de ez nem tartozott közéjük. Ez olyasmi volt, mint amiről a végzet-balladák énekelnek.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a Hárfa Évében adtak ki
Elminster a fejét rázva próbálta elűzni elméje fáradtságát; egymás után idézte meg a varázslatokat már egy jó ideje és szinte tántorgott az egyre erősebben zümmögő hálóban.
– Most jó lesz. – A Mester vékony és hűvös hangja mintha a füle mellett szólalt volna meg, pedig a maszkos mágus a terem túlsó végében állt. – Nacacia, állj abba a sarokba. Elminster, ide mellém.
Ismervén az elf türelmetlenségét íiyenkor, mindkét tanonc sietve engedelmeskedett. Könnyedén kiugrottak a hálóból, amikor elég alacsonyra kerültek ahhoz, hogy semmit se törjenek meg.
El éppen akkor érte el a pontot a Maszkos mellett, amikor az sziszegve kimondott varázsszavakkal összekötött két csillogó pontot a hálóban. Ettől az egész működésbe lépett; a benne rejlő mágia előrecsapott és a háló szikraesőt hányva feloldódott a levegőben. Varázslatot varázslat után sütött el az összetett mű és az elf mágus várakozóan nézett fel. Elminster követte a tekintetét a pont felé magasan felettük, amit a háló egy íves szála vett körül és hirtelen villódzó életre kelt. Egy távoli jelenet képe jelent ott meg a semmiben lebegve, mint egy mozgó és sötét faliszőnyeg, ami folyamatosan kivilágosodik.
Egy ház jelent meg, amelyet El még sohasem látott azelőtt, egyike a takaros tanyasi lakoknak, melyeket az elfek építenek. Ez már valószínűleg több, mint ezer nyarat látott, mióta ott állt, legalábbis a külsejéről ítélve, ahogy ott állt egy tisztáson számos évszázados fával körben és maga alatt. Egy öreg, büszke ház.
Egy ház, amely valószínűleg már csak néhány pillanatig fog ott állni.
El zordan figyelte, ahogy a varázsháló által szabadjára engedett mágia áttöri a varázspajzsokat, megtámadja és felkapja az őrzőlényekkel együtt a paripákat is, majd többször is a falnak csapva őket csupán véres torzókat hagy maga után.
Alig néhány percig tartott, míg a hatalmas ágak tartotta büszke épület csupán egy füstölgő tisztást hagyott maga után két elszenesedett fatönkkel a közepén. Alaktalan dolgok, melyek valaha testek lehettek, feküdtek szanaszét a területen és a háló mutatta jelenet ismét elsötétedett lassan.
Elminster még mindig a levegőt bámulta ott, ahol a háló képeket mutatott nekik, amikor hirtelen ködök emelkedtek fel körülötte. Mielőtt legalább kiáltani tudott volna, már máshol volt. Avar zörrent meg a csizmái alatt és fák illatát érezte.
Egy tisztáson állt az erdő mélyén a Maszkossal maga mellett, aki kényelmesen ült a levegőben keresztbetett lábakkal. Nem volt ott sem Nacacia, sem elfek vagy hasonló rajtuk kívül. Valahol mélyen a vad erdőben lehettek.
El pislogott egy ideig a megváltozott fény miatt és mély lélegzetet véve a friss levegőből körülnézett. Hirtelen öröm öntötte el, hogy kívül lehet a tornyon végre és várakozás vegyült örömébe. Vajon a Maszkos látta a találkozását Mystrával vagy azóta felfedezhette az elméjében a képeket? Az istennő is pontosan így ült előtte.
A tisztás, melyen álltak, furcsa volt. Egy félkör alakú, csupasz terület alkotta, olyannyira kopár, hogy a puszta földön és a köveken kívül semmi sem volt rajta. Még a legapróbb gazok és gyomok is hiányoztak róla. Élettelennek tűnt.
El a Maszkosra nézett és kérdőn megemelte az egyik szemöldökét a csendben.
Mestere lemutatott.
– Ez maradt egy bizonyos varázslat használata után, amire most meg foglak tanítani.
El újra végignézett a kopár tisztáson, majd vissza a Mester kőszerűen mozdulatlan arcára.
– Ja. Valami hatásos, ugye?
– Valami, ami nagyon hasznos. Megfelelően megidézve közel legyőzhetetlenné teszi a használóját. – A Maszkos kivillantotta a fogait egy örömtelen vigyorral. – Mint amilyen én is vagyok, például, – Kihajtogatta a lábait és felegyenesedve folytatta. – Feküdj le oda, ahol a kopár terület és az élő erdő találkozik! Kitárt kezekkel, arccal a föld felé! Ne mozogj!
Amikor a Maszkos parancsoló hangon beszélt, akkor nem volt értelme habozni vagy vitatkozni. Elminster lefeküdt a porba.
Amikor mozdulatlanná dermedt, érezte a Mester hideg ujjainak érintését a tarkóján. Mindig csak akkor érezte ilyen hidegnek azokat az ujjakat, amikor egy varázslatot csúsztattak az elméjébe anélkül, hogy szükség lett volna tanulásra, tanításra vagy...
Az istenekre! Ez a mágia képes táplálni az összes varázslatát, kétszer olyan erőssé téve őket vagy akár megduplázva hatásukat. Hogy létrehozza a varázst, életerőt kell kivonnia – egy fából.
Vagy egy érzőbb lényből.
És olyan egyszerű volt. Hatalmas, igen, csakugyan alkalmasnak kellett lennie annak, aki használni akarta, de a létrehozása rejtélyesen egyszerű volt. Élettelenséget hagyott maga után és az elfek használják?
– Mikor – kérdezte El még mindig fekve. – merjem ezt használni?
– Veszélyben. – válaszolta a Mester nyugodtan. – Amikor az életedet vagy a birodalmat a legszörnyűbb fenyegetés éri. Amikor már csak egy erkölcstelen tett menthet meg. Ez az a varázslat.
Elminster majdnem a hátára fordult, hogy az elfre nézzen. A Maszkos hangja az utóbbi tizenkét év alatt először tűnt mohónak, szinte éhesnek.
Mystra, gondolta El, kényszeresen szeret harcolni és nem érdekli az ellenfele halálának ára.
– Nem hiszem, mester, hogy valaha is megbíznék annyira az ítéletemben, hogy valaha is nyugodtan használjam ezt a varázslatot. – mondta Elminster lassan.
– Nyugodtan? Nem, egyetlen gondolkodó és érző lény sem tenné meg ezt nyugodtan, ha tudja, hogy mire képes ez a mágia. Ezért vagyunk itt. Kelj fel.
– Gyakorolni fogom? – kérdezte El miközben felállt.
– Ha már rákérdeztél; igen. Cormanthor egyik ellenfelével szemben kell majd használnod. Az Uralkodó döntése szerint ezt a mágiát csak a birodalom vagy egy magasan tisztelt elf ős védelmében megengedett szabadjára ereszteni.
Elminster a mindig ott lévő bűvös maszkra bámult mestere arcán és legalább tízezredszer lett kíváncsi rá, hogy vajon milyen hatalom lakozik benne – és hogy kit találna mögötte, ha valaha is le merné tépni.
Mintha az elf elméjén is ugyanez a gondolat suhant volna át, a maszkos mágus sietve hátrébb lépett.
– Láttad, ahogy a varázshálónk elpusztít egy nemesi házat. Egy olyan épület volt, melyet bizonyos összeesküvők használtak, akik a drow elfekkel akartak kereskedni. Olyannyira éheztek a sötétek által felkínált vagyonra és tekintélyre, hogy elárultak minket és behódoltak az egyik Úrnőnek Odalent.
– De biztosan... – kezdte Elminster, majd inkább csendben maradt. Ezen mese tekintetében csupán abban volt biztos, hogy a Maszkos hazudik. Úgy tűnik, Mystra megadta neki a képességet, hogy megmondja mikor fertőzi meg a hazugság az elf varázsló hideg hangját.
És szinte minden szóban érezte ezt.
– Hamarosan – folytatta Mestere. – elviszlek egy helyre, amit védelmeznek velem szemben. Ez egy olyan hely, ahová csak úgy juthatok be, ha utat robbantok magamnak a varázspajzsokon keresztül és mindenkivel tudatva érkezésemet mágiát pocsékolok el.
Az elf varázsló Elminsterre mutatott.
– Azonban te beléphetsz. A mágiám egy leláncolt orkot hoz majd melléd... emberi és elf falvak kegyetlen fosztogatója volt, aki gyermekeket sütött vacsorára. Kivonhatod az életerejét, hogy használd azt a varázslatot és utána ellenmágiát szórhatsz a házra és lakóira, amit természetesen a varázslat felerősít. Azután megidézhetek néhány hűséges armathort, akik kivont kardokkal kötelezték el magukat az ügynek. Az árulók meghalnak és Cormanthor egy időre újra biztonságban lesz. Ezzel a tettel kivívhatod, hogy az Uralkodó elé állj.
– Az Uralkodó? – Elminster hirtelen izgatottságot érzett ezektói a szavaktói. Valóban nagyszerű lenne újra találkozni Eltargrim Nagyúrral. Azonban ugyanakkor ez a gondolat sem volt képes elmulasztani azt a kellemetlen érzését, ami az egész beszélgetést átitatta. Vajon kit kell megölnie?
A Maszkos látta kelletlen arckifejezését.
– Van a házban egy mágus, akit meg kell támadnod. – tette hozzá lassan. – És ráadásul egy tehetséges illető. Reménykedem benne, hogy a tanoncaim ugyanazzal a bátorsággal indulnak az igazi ellenfelek ellen is, mint ahogyan fényt idéznek egy sötét teremben vagy ehetővé tesznek egy mérges gombát. Az igazi mágus sohasem ijed meg a hatalomtól, amikor használja azt.
A bölcs mágus pedig, gondolta Elminster visszaemlékezve Mystra szavaira, tetteti, hogy semmit sem tud a mágiáról.
Azután szárazon levonta a következtetést; Amikor valóban bölcs lesz, tudni foga, hogy nem csak színlel.
– Készen állsz, Elminster? – kérdezte halkan a mestere. – Készen állsz erre a fontos küldetésre?
Mystra? kérdezte El az istennőt szólítva. Szinte azonnal egy látomás úszott az elméjébe: a Maszkos ugyanúgy mutat rá, ahogyan az imént, s ő ezúttal egy mosoly kíséretében lelkesen bólint. Nos, ez legalább tiszta válasz volt.
– Készen. – mondta és egy mosoly kíséretében lelkesen bólintott. A maszk nem rejtette el azt a mosolyt, ami lassan virágzott ki az elf
arcán.
A Maszkos felemelte egyik kezét.
– Akkor hát járj sikerrel. – mormolta. Egy egyszerű mozdulatot tett a levegőben és Elminster körül a világ örvénylő füstbe burkolózott.
Amikor a füst elszállt és az ember újra tisztán látott, együtt álltak egy fákkal telített völgyben. Talán még mindig Cormanthorban voltak, legalábbis egy pillantást vetve a fákra és a nap állására. Egy kis dombon álltak és mellettük egy kertnek kialakított mélyedésen túl egy alacsony faház állt. Az ovális ablakot kivéve inkább látszott emberi építménynek, mint elf lakhelynek.
– Csapj le gyorsan. – mormolta mellette a Maszkos és eltűnt. Ott, ahol állt, a levegő hirtelen mintha megcsavarodott volna és egy ork jelent meg a helyén nehéz bilincsekkel és láncokkal a csuklóin. Könyörgő szemekkel próbált kinyögni valamit a vastag zablán át, amit a szájába kötöttek. Csak valami magas hangú és rekedtes visítást sikerült kierőszakolnia magából.
Gyermekfaló fosztogató, ugye? Elminster kedvetlenül összeszorította ajkait és habozás nélkül kinyúlt, hogy megérintse az orkot. A Maszkos biztosan figyelte.
Megidézte a varázslatot, majd sietve lökte egyik kezét a ház felé, hogy ellenmágiával árassza el annak minden részét és akár a legmélyebb pincéig is semlegesítsen minden hatalmas, birodalomrengető, bűbájt. Szűnjön meg minden mágia az épületben, amíg ő itt van.
Az ork nyüszítése kétségbeesett nyögéssé változott; szemében az élet fénye felszikrázott és kialudt. Lassan térdre esett, majd eldőlt, mint egy zsák és Elminster sietve lépett oldalra a domb lejtőjén felé guruló tömeg elől.
A levegő ismét megvonaglott és elf harcosok jelentek meg csillogó, fényesre csiszolt lemezvértben. Nem viseltek sisakot, de kezükben bűvös pengék szikráztak fel. Nem pazarolták az időt, hogy végigmérjék az embert, hanem egyenesen a ház felé rohantak szilánkokra zúzva az ajtót és az ablaktáblákat. Ahogy a pengék beletéptek a fába és az elfek berohamoztak, a fegyvereik körül szikrázó fények kialudtak. Bentröl tompa kiáltás hallatszott és összecsapódó fém csengése követte.
Egy hirtelenjött rossz érzéssel Elminster lenézett a lábai előtt heverő ork tetemére és majdnem felkiáltott.
Ahogy térdre esve kinyújtotta egyik kezét, hogy megérintse a testet, úgy érezte, mintha egész Faerűn egy sötét szakadékká változna körülötte. A láncok ernyedten lógtak az alacsony és szépséges alak körül.
Egy túlságosan is ismerős alak körül, ami élettelenül fordult az oldalára, ahogy megmozdította. Nacacia szemei még mindig kereken és szomorúan meredtek rá, sötéten és üresen. Örökre így maradnak már.
El remegve nyúlt a széles szíjért, ami még mindig átkötötte a kecses ajkakat és nem volt képes visszatartani a könnyeit. Nem vette észre, amikor a füst felörvénylett körülötte.
MÉG TÖBB HARAG AZ UDVARBAN
Az emberek meséiben és legendáiban Cormanthor Udvara egy fényes, hatalmas teremnek van leírva, melyben csodák szikráznak fel és a gazdagon öltözött elfek lebegve közlekednek végtelen kecsességgel. Legtöbbször így is volt, de egy napon a Szárnyaló Csillagok Évében határozottan – és megjegyzendően – különböző dolgok történtek.
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
– Állj! – kiáltott a Maszkos és meghökkent hangok jöttek mindenhonnan. – Egy bűnöst hoztam ítéletre!
– Valóban, – mondta valaki komolyan. – van közöttünk bárki is...
– Nyugalom, Aelieyeeva Úrnő. – szólt közbe egy rekedt, de nyugodt hang, melyet El is ismert. – Később visszatérünk a közös problémánkra. Az embert én neveztem ki armathornak; ez az ügy az én ítéletemre vár.
El felpillantott az Uralkodó trónjára, ami az Emlékezet Tavának csillogó felszíne felett lebegett. Lord Eltargrim érdeklődve dőlt előre a magas széken és elfek siklottak oldalra a levegőben, hogy üresen hagyják a tükörsima padlót közte és az Uralkodó között.
– Felismered az embert, Nagyrabecsült Uram? – kérdezte a Maszkos és hűvös hangja visszaverődött az Udvar Termének sarkaiból a hirtelen beállt csendben.
– Felismerem. – mondta az Uralkodó és hangjában szomorúság nyomai tűntek fel. Meg sem próbálta leküzdeni vagy legalább álcázni valahogyan, hanem hagyta, hogy kiüljön az arcára is. El felnézett a tizenkét év óta először látott arcra... az arcra, amit csak egyszer látott azelőtt.
– Llombaerth Starym vagyok, Házam Szószólója – mondta az elf, aki Elminster mestere volt. – Megvádolom ezt az embert... a tanítványomat, Elminster Aumart, a birodalom általad kinevezett armathorát tizenkét esztendő múltán ebben a teremben... gyilkossággal és árulással.
– Hogyan?
– Nagytiszteletű Uram, arra gondoltam, hogy megtanítom neki az életrabló varázst, ezáltal teljes értékű mágusként védelmezhette volna a birodalmat. Amint megtanulta, késlekedés nélkül alkalmazta, hogy megölje másik tanítványomat... a félvért, aki most is mellette fekszik az általa ráidézett láncok között... és hogy elpusztítsa a birodalom egyik legelőbbrevaló mágusát; Mythanthart. Mágiapusztító varázst idézett lakhelyére, így a bölcs öreg képtelen volt elkerülni a drow pengéket, melyekkel az ember szövetséget kötött.
– Drow? – a mindkét oldalon felsorakozott udvaroncok közül szinte sikoltásként kelt szárnyra a szó.
Llombaerth Starym szomorúan bólintott.
– Félték a mythal megalkotását, mert lehetetlenné tette volna azon tervüket, miszerint elárasztanak minket Lentről. Még ezen a nyáron, feltételezem.
Döbbent csend zuhant a teremre egy pillanatra, azután izgatott kiáltások jöttek mindenfelől. A könnyeken keresztül, melyekkel még mindig küzdött, El látta az Uralkodót a terem egy pontjára nézni és egy mozdulatot tenni.
Olyan hang jött, mintha számos hárfahúr pendülne meg egyszerre és egy parancsoló, mágikusan felerősített hang gördült végig az Udvar Termének tükörsima padlóján.
– Nyugalmat és rendet kérek, uraim és hölgyeim. Csendesedjünk el.
Az udvaroncok lassan engedelmeskedtek, de amikor armathorok léptek előre az ajtóktól és céltudatosan végigmérték a tömeget, a csend visszatért. Súlyos, izgatott csend.
A Starym mágus újra feltette maszkját; az engedelmesen a helyén maradt.
Az Uralkodó felemelkedett a trónról csillogó, fehér talárjában és a levegőben állva lenézett Elminsterre.
– A birodalom ítéletet követel és meg kell azt kapnia. Habár a mágusok közötti viszálykodás mindig sok gondot okoz és tisztában kell lennem az igazsággal, mielőtt ítélkezem. Él még a félelf?
El beszédre nyitotta a száját, de a Maszkos gyorsabb volt.
– Nem.
– Akkor jelenjen meg a Srinshee, aki képes szólni az elválasztottakkal. – mondta Eltargrim Nagyúr súlyosan koppanó szavakkal. – Amíg meg...
– Állj! – szólt közbe a Maszkos sietve. – Nagytiszteletű Uram, ez nem lenne bölcs dolog! Az
ember nem vehette fel a kapcsolatot a sötétekkel Cormanthor polgárainak segítsége nélkül és mindannyian ismerjük Mythanthar kudarcainak sorozatát, mely a mythal megalkotását kísérte. Az árulók egyikének elég hatalmasnak kellett lennie, hogy észrevétlenül cselekedjen az idős mágus ellenében, felvegye a kapcsolatot a sötétekkel és túl is élje mindezt. Csak Oluevaera Esteida Úrnő képes erre!
Hangja drámai magaslatokba emelkedett.
– Ha idehívod, akkor nem csak ítéletedet fertőzheti meg, de tökéletes alkalmat kap arra is, hogy lecsapjon rád és más polgáraira a birodalomnak!
Az Uralkodó arca elsápadt és szemei dühösen csillantak fel a maszkos mágus szavaira, de hangja nyugodt maradt, amikor megszólalt.
– Akkor hát, Szószóló Nagyúr, megbízol egy halott elméjének átvizsgálásában? És abban, akit megnevezel?
Llombaerth Starym megmerevedett.
– Most, hogy Ildilyntra Starym Úrnő már nincs velünk, – mondta lassan. Ügyelt rá, hogy ne nézzen az Uralkodó arcára, ahogy abból hirtelen minden vér kifutott. – kifogytam a mágusokból, akikhez bizalommal fordulnék; bármelyikük megfelelő, akit annak látsz.
Elindult a levegőben, de gondosan megállt a tó szélénél. Többen is hátrébb húzódtak, mintha valami betegséget hordozna és terjesztene maga körül. Az Uralkodó nem figyelt rájuk.
– Mennyire bíznál meg, Szószóló Nagyúr, Mythanthar vizsgálatában? – a hírnök hangja gurult végig a termen, aki még mindig az ajtóban állt és szavaival mindenkit meglepett. Az Uralkodó és a Maszkos egyszerre fordult felé és bámult Aubaudameira Dree Úrnőre a Termen keresztül.
– Ő halott, Hölgyem, – mondta a Maszkos komolyan. – és bárki, aki kikérdezi, varázslatokkal eltorzított válaszokat kaphat. Nem látod az előttünk lévő problémát?
– Ah, Starym gyerkőc, – mondta egy vékony alak egyik kezét a hírvivő vállára téve, hogy használhassa annak hangerősítő mágiáját. – vedd úgy, hogy a probléma megoldódott; élek. És nem neked köszönhetem.
A Maszkos meghökkenve levegő után kapkodott. Csak egyetlen pillanatig. Hangja dühösen csendült.
– Miféle nevetséges csalás ez? Láttam az embert, amikor az életrablást használta. Láttam a sötéteket besietni Mythanthar házába! Nem lehet életben!
– Ahogy te tervezted, legalábbis. – válaszolta az öreg mágus és megindult előre a levegőben a Hírvivő Úrnővel az oldalán. – Vagy ahogyan remélted. Az a baj veletek, fiatalokkal, hogy túl könnyelműek és türelmetlenek vagytok. Elfelejtitek leellenőrizni varázslataitokat az utolsó részletekig és kellemetlen meglepetések érnek a mellékhatások miatt. Nem foglalkoztok azzal, hogy megbizonyosodjatok áldozataitok... főként vén bolond mágusok... haláláról. Mint minden Starym, ifjú Llombaerth, te is túl sokat feltételeztél magadról.
Miközben beszélt, az idős elf végigsétált az Udvar Termének teljes hosszán. Megállt Elminster mellett és egyik lábával Nacacia felé nyúlt.
– Te engem vádolsz a tanítványom megölésével? – kiáltotta a Maszkos és hirtelen apró villámok kezdtek le s föl cikázni a karjain. – Megvádolsz engem azzal, hogy a halálodat akarom és teszek érte? Merészeled?
– Igen. – felelte az idős mágus, miközben megérintette a félelf nő testét lesúlyozó láncokat.
A Hírvivő Úrnő hivatalos hangon szólalt meg.
– Starym Nagyúr, a határán állsz, hogy megsértsd az Udvar törvényeit. Fogd vissza a mágiádat. Szavakkal párbajozunk itt és érvekkel, nem varázslatokkal.
Ahogy ezeket a szavakat kimondta és az Uralkodó intett egyet, mintha még szeretne hozzátenni valamit, a leláncolt test eltűnt. Egy pillanattal később a helyén egy újabb alak tűnt fel; egy mézszőke hajú félelf lány, aki egyenesen, haragos tekintettel és nagyon is élve állt a Maszkos előtt.
Elminster volt Mestere sápadtan elhátrált. Mythanthar száraz hangon szólalt meg.
– Egy életrablás hatásos dolog, Starym, de nincs ellenmágia, legyen bármennyire is felerősítve, ami semlegesíthetné a varázs-görbítést. Még tanulnod kell, mielőtt bármiféle varázslónak nevezhetnéd magad, Andrathath Maszkja ide vagy oda.
– Nyugalom! – mennydörögte az Uralkodó. Ahogy a fejek felé fordultak és az armathorok elkezdtek gyülekezni a Tó körül, ő Nacacia felé nézve szólalt meg, aki a zokogó Elminstert ölelte. – Gyermek, kit vádoljunk mindezért?
Nacacia a Maszkosra mutatott és rekedtes hangon válaszolt.
– Őt. Mindent ő terveit ki és akit végül meg akart ölni, az nem más, mint te, Nagytiszteletű Uram!
– Hazudik! – kiáltott fel a Maszkos és két lángoló varázslövedék indult el a szemeiből Nacacia felé az Udvar Termén keresztül. Az hátrébbugrott volna, de Mythanthar csak elmosolyodott és felemelte az egyik kezét. A levegőben rohanó tűzfolyamok valami láthatatlanba ütközve elhaltak.
– Ennél jobban kell csinálnod, Starym, – mondta nyugodtan. – és nem hiszem, hogy tudod hogyan. Akkor sem veszel észre valamit, ha az itt hever előtted láncok közt és...
– Starym! – üvöltötte a maszkos mágus és felemelte karjait. – MOST!
Az udvaroncok között az egész teremben mágia fényei jelentek meg. Sikolyok és robbanások követték egymást felváltva, majd hirtelen rohanó elfekkel telt meg a tér és kardok villantak mindenfelé.
– Halál rád, hamis uralkodó! – kiáltotta Llombaerth Starym miközben közelebb lebegett, hogy szembenézzen Eltargrim Nagyúrral. – Végre a Starym uralkodhat majd!
A szaggató mágia fehér lövedékének villanása csak egy volt a sok közül, melyet a Starym mágusok szórtak az udvaroncokra és az idős elfre, aki a trón előtt állt.
Az Uralkodó eltűnt egy időre a vakító villogásban, ahogy a támadások védelmező mágiával találkoztak előtte. Mintha maga a levegő kezdett volna el vonaglani és sötét hasadékok nyíltak benne szikrázva; a Hírvivő Úrnő sikoltva rogyott össze, ahogy az Uralkodó köré általa épített védelmező varázslat lebomlott. A terem rázkódott és a sikoltó udvaroncok egy része már elesett. Egy faliszőnyeg zuhant le helyéről.
Azután a Tó felett csillogó fények elhaltak és Eltargrim Nagyúr kivont karddal állt az Uralkodó Trónja felett a levegőben. Fények játszottak a felébredt rúnákon a penge lapjain.
– Halál a zsoldja mindannak, aki Cormanthort fenyegeti! – kiáltotta. – Starym, eljátszottatok az életeteket!
A vén harcos leugrott a trónról és a levegőben járva előretört. Kardját olyan hévvel suhogtatta, mint a búzát arató szántóvető, közben a pengébe vésett bűbáj füstölögve és szikrázva kezdett kiömleni a fegyver éle mentén. Az Uralkodó felé rohanó lángok és villámok forgataga elhalt előtte.
Az udvaroncok között valaki diadalmasan kiáltott fel és egy nagy, zöld sárkány kezdett szellemszerű körvonalakkal alakot ölteni a harcolók feje felett kiterjesztett szárnyakkal és kitátott szájjal csak a pillanatra várva, hogy mikor tud lecsapni az Uralkodóra. Miközben a férget megidéző Starym a terem varázsvédelmével küzdött, hogy valóságosabbá tegye azt, a sárkány körvonalai egyre szilárdabbak és sötétebbek lettek. Elminster és Nacacia látták, ahogy a hatalmas gyík nyaka ívesen meggörbül, hogy lecsapjon a fehér talárba öltözött, egyedül előretörő elfre a tó felett.
Mythanthar két különös szót mondott nyugodtan és az Uralkodó kardjából kiemelkedett füst a villámokkal együtt szikrázva emelkedett Eltargrim feje fölé, majd megindult a sárkány iszonytató állkapcsa felé.
A következő robbanás szilánkokra zúzta a terem mennyezetét és felborította az egyik hatalmas tartóoszlopot. Por örvénylett fel és lebegett alá, Elminster és a lány, akivel még mindig egymás karjaiban voltak, a padlóra zuhant. A mágia, mely fénnyel árasztotta el az Udvar Termét, ekkor aludt ki.
Ahogy a hirtelen beállt sötétségben köhögtek pislogva, felfedezték, hogy csak egyetlen fény maradt a helyén; az Uralkodó üres Trónja, nyugodtan lebegve az Emlékezet Tava felett.
Villámok kaparásztak, csapkodtak körülötte és egy szerencsétlen elf nő testét kenték szét rajta éppen. Rongybábként zuhant a trón alatt heverő Tóba, melynek fénye hirtelen elvörösödött.
Az Udvar Terme újra megrázkódott, ahogy egy robbanás a faliszőnyegeket és mögöttük a falat érte a helység északi oldalán. Még több megtört test zuhant félre.
– Állj! – csattant egy hang a sötétségben. – Ez az egész már túlságosan messzire ment.
Végül a Srinshee is megérkezett.
VARÁZSVIHAR AZ UDVARBAN
És így történt, hogy egy varázsvihar szabadult el az Udvarban azon a napon. Egy igazi varázsvihar félelmetes dolog, a legszömyűbb végzetek egyike, ami valakit elérhet, még akkor is, ha túléli és csak emlékszik majdan reá. Habár a Nép némely tagja több gyűlölettel és félelemmel emlékszik vissza arra, ami a varázsvihar elcsitulása után következett.
Shalheira Talandren,
Nyárcsillag Nemes Elf Énekmondója
az Ezüst Pengék és Nyári Éjszakák:
Cormanthor Tényszerű,
De Igaz Története című műből,
melyet a A Hárfa Évében adtak ki
Hirtelen újabb fény villant fel a sötétségen és a poron keresztül. Aranyszínű fénypaszományok lebegtek fel egy varázslónő kezeiből, aki nem látszott többnek egy elf gyermeknél. Hirtelen az Udvar Termét már nem csak a varázslatok fénye, az Uralkodó ugráló pengéjének izzása és az itt-ott lobogó lángok világították meg.
Mintha napkelte lenne és reggel; fény árasztotta el a csatateret.
Mert csatatér volt az, amivé az Udvar Nagyterme változott. Meggyötört testek hevertek mindenhol és az alászálló poron keresztül az ég csupán haloványan látszott a boltozatos tető maradványain át. Egy eldőlt tartóoszlop hatalmas darabjai hevertek a lebegő Trón és az Emlékezet Tava mögött, némelyiket sötét vérfolyamok díszítették.
Elfek csatáztak egymással mindenhol. Armathorok küzdöttek udvaroncok és Starym mágusok ellen itt is és ott is, villanó pengék, elkiáltott szitkok, felszikrázó gyűrűk és kisebb közelharci varázslatok robbanásai közepette.
A Srinshee a trón előtt lebegett és a megidézett fény körülfolyta alacsony testét. Másik kezének ujjai között apró villámok játszadoztak és időnként előrecsaptak, hogy semlegesítsenek egy-egy varázslatot, melyek ott tomboltak a harcolók feje felett a levegőben, és a Srinshee túl halálosnak ítélte őket.
Ahogy Nacacía és Elminster ismét talpra küzdötte egymást, majd újra egymás karjaiba zuhantak, láttak felszikrázni egy varázslatot előző mesterük kezében. A Maszkos hirtelen egy viharkardot tartott a kezében, melyet valahonnan megidézett és a penge körül a fegyver saját lila villámai szaladgáltak fel s alá. Arckifejezése már nem volt olyan kétségbeesett, ahogy újra az előtte összegyűlt, Starym-hű udvaroncokon magát lassan átvágó Uralkodóra nézett.
Llombaerth Starym végignézett az emberen és a félelfen, akik még mindig egymást ölelve álltak ott és szemei elkeskenyedtek.
Egyik kezének ujjaival csettintett és Elminster hirtelen elveszítette az uralmat saját izmai felett.
– Ne! – kiáltotta kétségbeesetten, ahogy a Maszkos kitépte Nacacia karjai közül és karjait varázslatra emelte.
Ahogyan tekintetét az elf varázsló a Srinshee alakjára kényszerítette, felkiáltott.
– Nacacia! Segíts! Állíts meg!
Elméjében mágia formái villogtak, ahogy a Maszkos egy bizonyos varázslatot keresett benne és meleg, rákényszerített elégedettség öntötte el, amikor végre megtalálta.
Az a varázs volt, amely pengéket kap fel az egyik helyről és egy másik pontra röpíti őket a hegyükkel előre, ahová a mágia megidézője kívánja.
A Maszkos által kívánt pontok a Srinshee szemei, torka, mellkasa és hasa helyén voltak, ahogy ott állt a Tó felett és egyenként megszüntette a harcoló elfek legerősebb varázslatait.
A teremben mindenhol újabb varázslatok lángoltak fel. Az elfek és évek óta gyűlölt ellenfeleik most kaptak az alkalmon, hogy rendezzék számláikat. Egy olyannyira idős elf, hogy fülei már szinte átlátszóak voltak, ütötte hasonló korú ellenfelét egy széklábbal, amit ki tudja honnan szerzett.
Az összerogyó ős vére egy kék ruhát viselő, büszke nőre spriccelt, aki észre sem vette a mellette zajló jelenetet. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy egy másik, borostyánszín ruhába öltözött büszke hölgy ellen küzdjön. Karcsú derekukon előre-hátra hajladoztak attól függően, hogy mikor melyiküknek sikerült nagyobbat rántania a másik haján vagy ruháján. Ujjaik véresek voltak és egyszerre karmolták, rugdosták egymást. A borostyán hölgy hosszú körmeivel feltépte kék ellenfele bal arcát, mire az fojtogatni kezdte.
Ahogy hasonló küzdelmek folytak előtte, Elminster felemelte kezeit és tekintetével a Srinshee vékony alakjára összpontosított.
Nacacia felsikoltott, amikor felismerte, hogy mi is történik valójában és Elminster hirtelen kicsiny, nőies öklök ütéseit érezte magán. A ruháját tépte, megrázta és óvatosan ütötte a fejét, hogy megakadályozza a varázslatot, de közben lehetőleg ne sebezze meg a fiút.
Lassan, saját teste ellen küzdve, mely meg sem rezdült a lány által okozott fájdalomra, Elminster az övéhez nyúlt és egy erszényből kivette a kis kardocskákat, melyek a varázslathoz kellettek. Felemelte kezét és összegyűjtötte akaratát, hogy elengedje a mágiát, melytói a kis fegyvermásolatok elolvadnak a levegőben és a varázslat életre kel. Kinyitotta ajkait és kétségbeesetten felüvöltött.
– Üssetek le! Lökjetek fel! Kell... Csináljátok már!
Nacacia egy utolsó, kétségbeesett ugrással felé lendült és a saját súlyának erejével sikerült elmozdítania. Keményen zuhantak a padlóra gurulva és egymáson áthemperegve. A fiú vonaglott, teste meggörbült a sima padlón, ahogy próbált lélegzethez jutni és a lány megpróbált rajta maradni. Úgy lovagolta meg, mint ahogy egy farmer próbálja nyugalomra bírni a megvadult malacát.
Elminster megrázta magát, ide-oda rángatta a lányt, majd megpróbálta lelökni magáról, de ő esett vissza az egyik vállára és ütötte meg magát.
Valami pörögni kezdett az elméjében, felemelkedve annak mélységeiből, ahogy a lánnyal küzdött. Valami aranyszínű.
Ah! Igen! Az arany jel, amit Mystra küldött neki oly sok idővel ezelőtt, most felszikrázott elméjében és úgy hullámzott, mint egy érme a víz alatt. Azután nyugodtan felfénylett és felé indult, ahogy a herceg akaratát megfeszítve utána kapott.
A Srinshee képe egy pillanatra megjelent elméjében, ahogy a Maszkos mester Elminster akaratának uralmáért küzdött, de a fénylő szimbólum áttört rajta.
Ahogy Nacacia ismét megrázta a fejét vigyázva, hogy azért ne üsse túl erősen a padló kövének, Elminster összeszorított fogakkal megragadta az elméjében felcsillámló jelet és kilehelte istennője nevét.
– Mystra!
A teste megrázkódott, megcsavarodott és... elfolyt. Nacacia megpróbálta a szájára tenni a kezét miközben a fiún ült és El újra megszólalt.
– Elég! Nacacia, hagyj! Már elszakadtam tőle!
Elszakadtak egymástól, de Nacacia már az oldalára is gurult egyik könyökére támaszkodva, hogy lenézzen és a szemeibe bámuljon... egy ember nőnek!
– Örülök, hogy találkoztunk. – lihegte Elminster egy gyenge vigyor kíséretében. – Hívj csak Elmarának.
A félelf rámeredt a férfira – nőre – hitetlenkedéssel a tekintetében.
– Tényleg te... vagy az?
– Néha valóban így hiszem. – válaszolta Elminster egy halvány mosollyal és a lány megkönnyebbülten felnevetve a karjaiba vetette magát.
Nevetése alig néhány pillanat múlva elhalt a kiáltásoktól.
– A Starym Házért! Dicsőség a Starymnak!
A két korábbi tanonc talpra küzdötte magát, a hírnök mozdulatlanul heverő teste felé botladoztak és gyülekező elfeket láttak a terem északi falát borító, még félig épen maradt falikárpitok mögötti kijáratokban. Az utolsó armathorok haldokoltak kardcsapásaik alatt – az újonnan érkezettek tömegesen árasztották el őket. Rozsdaszín mellvértjükön ezüsttel kirakott, zuhanó ikersárkányok csillantak meg; a Starym Ház szimbóluma!
– Tartsatok ki! – csattant fel valaki a közelükben. – Ide! Őrizzétek a Hírvivőt és akadályozzátok meg, hogy a Srinshee alá menjenek!
Mythanthar szólt és csontos kezeinek hirtelen szorítása a vállaikon nem hagyott kétséget felőle, hogy szavaival Nacacia és Elminster felé célzott. Csak odafordultak és bólintottak, hogy megértették és varázslatok szövésére emelték kezeiket.
Ahogy a Starym harcosok berontottak a terembe, véres ösvényt vágtak maguknak a harcoló udvaroncok között nem törődve vele, hogy kit vagy mit csapnak le. Elminster szabadjára engedte az imént már előkészített pengehívó varázst és megcélozta vele a legelöl haladók torkát.
Nacacia csapkodó villámokat küldött be a Starym harcosok soraiba, hogy elérje velük a következőket. Rozsdavörös vértezetekbe öltözött elfek tántorodtak meg és táncolták halálba magukat az éhesen ugráló villámok között.
Azután a Srinshee a segítségükre küldött egy varázslatot; szellemszerű elf harcosok fala jelent meg, akik ártalmatlanul csapkodtak maguk körül fegyvereikkel, de az élő elfeket megállították egészen addig, míg egyesével le nem vagdosták őket. El és Nacacia kihasználva az így kapott időt nyers mágikus lövedékeket küldtek a Starym harcosok felé és egyesével pusztították őket.
Újabb arcok jelentek meg az ajtókban, ahogy a nagyobb Házak fejei úgy döntöttek, hogy maguk nézik meg miféle új őrület tört ki már megint az Udvarban. Szinte mindegyikőjük sápadtan levegő után kezdett kapkodni és sietve visszahúzódott. Az a néhány, aki csak nyelt egy nagyot és kardot rántott – melyek inkább voltak díszek, mint gyakorlatban alkalmazható fegyverek –, most óvatosan előbbre nyomult a vérben, porban, zűrzavarban.
A nagyterem másik végében Cormanthor ura harcolt az életéért Starym udvaroncokat vágva le, mint egy dühös oroszlán. Egyedül állt szemben a sokasággal és azok egy kétségbeesett, küzdő falat alkottak előtte. Pengéje énekelve villogott körülötte és ezidáig csupán két döfés volt képes átjutni rajta, hogy pirosra fesse fehér talárját. Hátrányban volt.
Eltargrim Nagyúr boldog volt. Legalább tizenkét suttogásokkal, elf-gyilkos „balesetekkel” és az Uralkodó romlottságáról szóló, ártó szóbeszédekkel telt esztendő után talált egy látható ellenfelet. A pengéjébe rejtett és az udvart védelmező mágia már egyaránt gyengült, de ha még néhány lélegzetvételnyi ideig távol tartanák a legrosszabb varázslatokat, melyeket a Starym mágusok rájuk szórhatnak...
– Tartsátok ott, bolondok! – üvöltött fel Llombaerth Starym és dühösen csapott végig azoknak az udvaroncoknak a hátán és vállain, akik hátrébb kényszerültek a többiek nyomásától. A viharkard felsziszegett, amikor lapját használva utasította rendre azokat, akik nem engedelmeskedtek elég gyorsan.
És amikor eljött az ideje szabadjára eresztette egyik varázslatát, amit Cormyth meg nem állíthatott, egy sötét titkot, amit most már évek óta őrzött. Lerázta a mágiát szabad kezébe és várakozott, Egyetlen tiszta dobás Eltargrim arca felé és a birodalom végre a megfelelő, természetesen Starym kezekbe kerül!
Azután valami hirtelen végigvágott az elméjén, legalább annyira kegyetlenül, ahogy ő a meghátrálókkal bánt az imént. A harcoló Uralkodó képét a szemei előtt felváltotta egy másik jelenet az elméjéből előretörve – két csillagot látott, melyek lassan alászálltak és belelebegtek Mythanthar idős arcának szemgödreibe. Ráncos, májfoltos, vén arc, de a szemek sötét lángokként égették az akaratát.
Mégy valahová, ifjú áruló?
A gúnyos szavak hangosabban csendültek fel az elméjében, mint ahogyan az Uralkodó kardja előtte és Llombaerth Starym azon kapta magát, hogy képtelen mozogni vagy félrenézni a zord, öreg mágus arcáról, aki a terem közepén állt dühöngő Starym harcosokkal körülvéve.
– Ta... ka... rodj a fejemből! – üvöltötte a Maszkos kétségbeesetten előredöfve az akaratával.
Ugyanezzel az erővel azt is megpróbálhatta volna, hogy kidönt egy évszázadok óta erőtől duzzadó tölgyet a helyéből. Mythanthar ellenállhatatlan szorításban tartotta és halált ígérő arckifejezéssel mosolygott rá.
Feküdj le és etesd meg a férgeket, becstelen Starym. Hajts fejet a végzeted előtt és ne okozz több bajt Cormanthomak.
A zord átok még mindig visszhangzott Llombaerth Starym fejében, amikor Eltargrim Irithyl Nagyúr levágta az utolsó udvaroncot is maga előtt, majd ugyanazzal a lendülettel előredőlve átlépett az akarattalan mágus kezében harsogó viharkard szerény védelmén. Szikrák és mennydörgő hang kélt, ahogy a két penge hatalma egymásnak ugrott a közelségtől és a Maszkos varázsköpönyegét elérve, lebontotta azt. Hirtelen, mintha nedves tűz robbant volna benne szörnyűbb kínnal égetve, mint bármi amit azelőtt érzett, a Starym Ház Szószóló Nagyura megérezte az Uralkodó pengéjét becsúszni a bal oldalába, keresztülhatolni a szívén és félig átvágni a jobb karját, amikor a túloldalon kiszabadult a testéből. Az utolsó dolog, amit érzett mielőtt a rá váró sötétség magához ölelte volna hideg karjaival már nem a fájdalom volt, hanem az idegesítő viszketés, amit Cormanthor Agyara hagyott maga után, mikor markolata végigdörzsölte a bordáit.
Meg akarta vakarni, kellett volna... az az átkozott vén mágus még mindig őt nézi és mosolyog... tüntesd el, söpörd el, változtasd...
És azután Llombaerth Starym örökre elhagyta Faerünt anélkül, hogy lett volna ideje végiggondolni, mit akar tenni ellenfelével.
* * * * *
– Meghalt. – mondta Flardryn keserűen és még látta összerogyni a maszkos elfet. Elfordult a távolbalátó gömbtől nem foglalkozva vele tovább, hogy miféle halálvarázs zuhan a Srinshee felől a Starym seregre. A seregre, mely megfogyatkozva akarta áttörni magát egy emberen és egy félelfen, de már túl kevesen voltak és túl zavarodottak ahhoz, hogy övéké legyen a nap gyözehne.
Több másik Starym még mindig a gömbbe nézett sápadt, remegő és hitetlenkedő arccal. Könnyek futottak végig némelyikük arcán, de ők idősebbek voltak az imént megszólalónál és nem is gondoltak rá, hogy elforduljanak. Figyelniük kellett, hogy lássák ki és hogyan bukik el. Hogy emlékezzenek és amikor eljön az ideje, bosszút álljanak. Most még egyszerű a feladat.
– Megölte... Szószóló Urunkat megölte az Uralkodó a saját udvarában! A birodalom trónja minden Starym arcába csapott, ez történt! – sziszegte az egyik idősebb Starym, orra és fülei remegtek haragjától.
Egy idős Starym hölgy, aki olyan öreg volt már, hogy fehér haja majdnem teljesen kihullott és maradékát most egy fejdísszel fogta össze, szeme haragos véreire villant szikrázva. Szomorúan sóhajtott, mielőtt halkan megszólalt.
– Sohasem hittem volna, hogy eljön a napja és látom, amikor egy Starym... még ha oly fiatal és őrült is mint ő, aki egy címet használ, melyet sohasem adtunk meg neki... szembeszáll az Uralkodóval Cormanthor Udvarában, hogy elpusztítsa. Azután nyíltan megtámadja varázslataival és Cormanthor egész udvartartását vérfürdőbe vezeti.
– Nyugalom, nővér. – mormolta egy másik Starym, saját ajkai a könnyek visszatartásától remegett.
– Nem látjátok? – csendült fel egy kiáltás a mennyezet felől és a távolban egy ajtó vágódott ki hangos döndüléssel. – Ez háborút jelent! Varázslatokkal, hogy az istenek csapjanak le az erőtlenül remegő térdeitekre, varázslatokkal! Le kell csapnunk, mielőtt a gyilkos Irithyl elmenekülhetne!
– Már megtörtént, Maeraddyth. – egy széles vállú elf válaszolt csendesen, aki legközelebb ült a gömbhöz.
Az ifjú elf nem hallotta a szavakat, amikor beviharzott az összegyűltek közé.
– Mozogjatok, gerinctelen ősök! Hol veszítettétek el a büszkeségetek mindannyian? Szószóló Urunk levágva a vérében fekszik és ti csak itt álltok és nézitek! Mi...
– Azt mondtam: vége, Maeraddyth. – szólt újra az ülő elf ugyanolyan csendesen, mint az imént. A dühöngő ifjú a szó közepén felhorkant és végignézett a csendes arcokon, mindegyiken saját megdöbbenése és szomorúsága tükröződött.
A Starym Ház idősebb főmágusa szelíden nézett vissza rá.
– Volt rá alkalom, hogy életeket dobjunk el – mondta Uldreiyn Starym haragtól remegő fiatal rokonának. – és Llombaerth kihasználta... több, mint kihasználta... a mai napon. Szerencsések leszünk, ha a Starym Házat nem vadásszák és gyilkolják le az utolsó félig tisztavérű tagjáig. Fogd vissza a haragodat, Maeraddyth; ha azok után dobod az életed, akik elvesztek abban a teremben... – fejével a gömb felé biccentett, melyben még mindig villogtak a harc fényei. – ...akkor inkább vagy ostoba, mint hős.
– De Ős Uram, hogyan mondhatod ezt? – ellenkezett Maeraddyth a gömb felé intve. – Te is elgyávultál, mint ezek a...
– A saját – vágott közbe Uldreiyn hirtelen acélkeményre fagyott hangon. – őseidről beszélsz; Starym nemesekről, akiket már akkor is ünnepeltek és tiszteltek döntéseikért, amikor te még csak egy gügyögő csecsemő voltál. Még ha Llombaerth néha nyafogott vagy bánatot okozott is, sohasem undorított meg olyan gyermeteg viselkedéssel, mint te, itt és most.
Az ifjú harcos csodálkozva nézett a főmágusra. Annak szemei élesen és rezzenéstelenül döfődtek az övébe, mint két kegyetlen dárda. Uldreiyn a padlóra mutatott és Maeraddyth hitetlenkedve nyelt egyet, amikor azon kapta magát, hogy az ős előtt térdel.
A Starym Ház leghatalmasabb főmágusa lenézett rá.
– Helyes dolog megdöbbenni és feldühödni azon, ha egy vérünk eltűnik. De a haragod elérhet hozzá, bármerre vándoroljon is most már Llombaerth és lehúzhatja az egész Starym Házat a saját felségárulásának árkába. Egy félrevezetett Uralkodó ellen ténykedni egy dolog; de az egész udvartartása előtt megvádolni és kihívni egész Cormanthor urát már egy másik dolog. Szégyenkezem. Mindazon véreid, akiket „gyávának” neveztél megdöbbentek, szomorúak és szégyenkeznek ennek láttán. És harmadszor is felülemelkednek rajtad, amikor szem előtt tartják, hogy egy cormanthori elf... egy nemes cormanthori elf... egy Starym cormanthori elf... uralkodik magán bármi történjék is és sohasem csalja meg egy nagy család tiszteletét és becsületét. Ha ezt tenné, akkor ráköpne a család nevére, melyet olyannyira magasan szeretnél tartani, s beszennyezné vele minden ősünk nevét és emlékezetét.
Maeraddyth elfehéredett és könnyek csillantak meg a szemeiben.
– Ha kegyetlennek találsz – folytatta Uldreiyn –, akkor mutathatok neked néhány Starym emléket, melyet sohasem láthattál még, érezheted büszkeségüket és megértheted bánatukat. Nem szívesen aggatnék a válladra ekkora terhet, amikor még túl fiatal és hülye vagy hozzá, hogy ismerd a feladataidat. Ne beszélj nekem háborúról „varázslatokkal”, Maeraddyth.
Az ifjú Starym könnyekben tört ki, majd hirtelen csodálkozva nézett az idős mágusra, aki ott térdelt mellette, acélkeményen megszorította a karját és megrázta erőtlennek tűnő kezeivel.
– Ismerem a haragodat és a nyugtalanságodat, ifjú. – mondta szinte a harcos fülébe. – Tenned kell valamit, tenned, hogy megvedd a Starym nevet és kiadd magadból a fájdalmadat. Szükségem van arra a kínzó fájdalmadra. Szükségem van arra a haragra, hogy lángoljon benned. Szükségem van arra a bánatra, hogy soha ne felejtsd el Llombaerth ostobaságát. Te vagy a Starym Ház jövője és az én feladatom olyan pengét kovácsolni belőled, ami nem vásik majd el, becsületet adni, mely sohasem hajlik meg és büszkeséget, mely sohasem felejt.
Maeraddyth egyre növekvő csodálkozással húzódott hátrébb és Uldreiyn rámosolygott. A megdöbbent ifjú harcos a saját könnyeinek válaszát látta megcsillanni a magas elf szemei sarkában.
– Menj most, ifjú Maeraddyth, hadd lehessek büszke rád. – mormolta a főmágus. – Te... mindannyiunk... – Uldreiyn még nem fejezte be. A térdelő ifjú harcos hirtelen tudatára ébredt, hogy figyelő arcok veszik körül és esőként záporozó, csendes könnyek. – ...magunk mögött kell hagynunk ezt a sötét napot. Sohasem beszélni róla, kivéve eme lak legbelsőbb szobáit, ahová még a szolgák sem léphetnek be. Újra kell építenünk a család becsületét, hűséget kell fogadnunk az Uralkodónak, amilyen hamar csak lehetséges és lenyelni bármilyen megtorlást is ró ki ránk. Ha vagyont kell áldoznunk, ifjaink nem emelkedhetnek többé rangra vagy fel kell kutatnunk és kivégeznünk azokat a segítőket, akik ma harcoltak, ám legyen. El kell határolnunk magunkat mindazon Starym családtagok cselekedeteitől, akik szembeszálltak az Uralkodóval. Szégyent kell mutatnunk és nem dölyföt... máskülönben hamarosan nem lesz többé Starym Ház, ami újra naggyá és dicsőségessé emelkedhet majd.
A főmágus felkelt és egy kemény szorítással magával húzta a másik térdelő elfet is. Végignézett a csendes arcokon.
– Megértettük? – Csak szótlan bólintások válaszoltak szavaira. – Megegyeztünk? Még most kell megtudnom, hogy később ne kelljen ölnöm vagy elméket olvasztanom. – Ismét végignézett a körülöttük állókon, de senki, még a kezei közt remegő Maeraddyth sem mondott neki nemet.
– Jó. Ne zavarjatok, csak öltözzetek a legjobb ruháitokba és várjátok meg, amíg visszatérek. A Starym, aki addig kilép ebből az épületből, többé nem tartozik közénk.
Minden további szó nélkül Uldreiyn Starym, a Ház idősebb fómágusa kitört a körből és feszült arccal kisietett a szobából.
A szolgák menekültek a tekintete elől végig a hosszú úton, mely a termeken keresztül a saját varázstornyába vezetett. Amikor annak ajtajai csendesen bezárultak mögötte, kezével végigsimított rajtuk és kimondta a szavakat, melyek felébresztették a Starym féregsereg két szellemsárkányát, melyeknek a Háznak az ajtószárnyak külső oldalára faragott jelképe adott otthont.
Azok kimásztak a szimbólumból és megkezdték egész éjszaka tartó lopakodó őrjáratukat, melyből nem maradt ki még a legszűkebb átjáró sem. Készen álltak, hogy még a bátrabb Starym nemeseket is visszatartsák, de senki sem forgatott még csak hasonló gondolatokat sem a fejében. Ami lehetett azért is, mert a szellemsárkányok mindig éhesek.
* * * * *
Az Emlékezet Tava újra fehéren csillogott és az Uralkodó fáradt tekintettel emelte kezét a Srinshee felé, aki a trón mellett állt a levegőben.
– Egyikük sem értette meg. – mondta halkan. Megérintette az oldalán függő csillogó pengét. – Legalább tizenkét éve küzdenek egymás ellen a fiatal bolondok a trónért. Ha valamelyikük diadalmaskodna is, a győztes nem kapna sokkal többet a lehetőségnél, hogy alávesse magát a pengerituálénak. – Elmarára pillantott, aki már visszaváltozott Elminsterré és most a Hírvivő Úrnővel Nacacia oldalán állt. – Sokan megmérethetik magukat azon a rituálén, de csak egyet választanak ki, aki túléli a tehetség, az elme és a szív próbáit. – Sóhajtott. – Olyan fiatalok és olyan ostobák. – Mythanthar is ott állt az Uralkodót hallgatva, arcán halovány mosoly játszadozott, de nem mondott semmit. Szemeit az elfeken tartotta, akik buzgón takarították az Udvar Termének padlóját.
Az Uralkodó a Srinshee felé fordult, és még egyszer megszólalt halkan.
– Csináld most! Kérlek.
Felettük a koros gyermek-varázslónő megérintette Cormanthor Trónját és varázsolt. Azután lehunyt szemekkel, remegve állt ott a levegőben, ahogy a Hívás hatalmas hangja végigszáguldott rajta és kirobbant a tiszta levegőre.
Fénysugarak indultak el testének minden részéből. Ahogy megérintették a falakat, a boltozatos mennyezetet és az oszlopokat, az egész terem egyetlen felsőbbrendű akkordot visszhangzóit megremegve.
A hang magasra szárnyalt, majd lassan halkulni kezdett. Mire teljesen elhalt, Cormanthor minden Házának feje ott állt a trón előtt és alacsonyabb rangú elfek zsúfolódtak össze az ajtóknál.
Eltargrim a hüvelyébe csúsztatta a bűvös pengét és lassan felkelt, hogy a trón előtt álljon a levegőben. Amikor a Srinshee megtántorodott a hatalmas mágiától, amit az imént megidézett, az Uralkodó a karját nyújtotta és megtámasztotta.
– Cormanthor Népe, – kezdte Eltargrim. – gonoszság ébredt közöttünk... és legyőzetett... itt, a mai napon. Mythanthar bejelentette, hogy készen áll és én nem fogok tovább várni. Nem adok újabb lehetőséget azoknak, akik saját személyes játékszerüknek tekintik a birodalmat és annak lakóit, ezáltal még több életet követelnek tetteikkel. Még alkonyat előtt, ezen a napon az ígért Mythal megszületik, kiterjed a város fölé egészen az Északi Őrhelytől Shammath Taváig. Amikor megfelelőnek ítéltetik... holnap delelőn lesz ez... a város kapuit szélesre tárjuk a többi faj azon tagjai előtt, kik nem ölelték magukhoz a gonoszságot. Futárok indulnak útnak az emberek, a félszerzetek, a gnómok... és igen, a törpék királyságaiba is. Ezentúl, bár birodalmunk neve továbbra is Cormanthor marad, városunkat úgy ismerik majd, mint Myth Drannor, Mythanthar és a Mythal iránti tiszteletből. És a Drannor iránti tiszteletből, aki Cormanthorban elsőként házasodott össze egy törpe leánnyal, habár igen régen történt.
Lenézett és a Hírvivő Úrnő elkapta a tekintetét, előrelépett és bejelentést tett.
– A varázslók megidéztettek. Mindaz, ki engedelmeskedik békében maradhat és figyelhet. Kezdődjön meg hát a Mythal megalkotása!
A Mythal, mely Cormanthor tündérvárosa fölé emelkedett nem a leghatalmasabb köpönyege volt korának, de az elfek megítélése szerint a legfontosabb. Szeretettel és viszálykodás nélkül épült fel, számos különös hatalmat adtak neki azok, kik a varázst szőtték. Az elfek még ma is megénekük őket, halhatatlanságot kölcsönözve nevüknek Myth Drannor bukása ellenére is: Az Uralkodó, Eltargrim Irithyl; a Hírvivő Úrnő, Aubaudameira Dree, a dalnokok által főként „Alais” néven ismert; az ember armathor Elminster, Mystra Kiválasztottja; Oluevaera Estelda Úrnő, a legendás Srinshee; az ember-mágus, akit csak Mentor néven ismertek; a félelf Arguth az Ambral Szigetről; Legfelsőbb Udvari Mágus Earynspieir Ongluth Nagyúr; Aulauthar Orbryn és Ondabrar Maendellyn Nagyurak; és az Úrnők Ahrendue Echom, Dathlue Mistwinter, kit főként „Acél Úrnő” néven ismernek, és Legnemesebb Úrhölgy Alea Dahast. Eme felsorolás tökéletlen, sokan csatlakoztak a Dalhoz Cormanthorból azon a napon. Corellon, Sehanine és Mystra kegyelméből néhányuk akarata és tudása beépült a hatalmas köpönyegbe. Az álnokság természetesen nem halt meg Cormanthorban lett légyen a neve bár Myth Drannor avagy sem...
Antarn a Bölcs
a Faerűni Főmágusok Hatalmának
Nemes Történetéből
nagyjából a Bot Evének
környékén kiadva
Az armathorok, akik őrhelyükről a palotához futottak, most az Udvar Termébe siettek a hat udvari varázslónő vezetésével. Zord arccal vonták ki kardjaikat és alkottak kört válk vállnak vetve a trón körül.
Ebbe a körbe lépett be az Uralkodó, a Hírvivő Úrnő, Elminster, Nacacia, Mythanthar és a Srinshee. A harcosok összezárták soraikat.
Kardjaik szinte azonnal megemelkedett, amikor egy mágus jelent meg habozva és az Uralkodóra nézett. – Nagyrabecsült Uram? – kérdezte óvatosan és próbálta nem meglátni a vérnyomokat Eltargrim fehér talárján. – Szükséged van rám?
Az Uralkodó a Srinshee felé nézett, aki válaszolt helyette.
– Igen, Beldroth. De még nem most, Nekünk, akik a körön belül állunk, egy kicsit meg kell halnunk, hogy a Mythal élhessen. Itt nincs dolgod.
Az elf uraság hátrébb húzódott, egy kicsit szégyenkezni és egy kicsivel megkönnyebbültebbnek látszott.
– Csatlakozz, amikor a hálót szövik és az felragyog felettünk. – tette hozzá az alacsony termetű varázslónő és a mágus dermedten hallgatta szavait.
– Ha valaki meghal, – szólt közbe egy idős és ráncos elf varázslónő enyhe bicegéssel kilépve a tömegből és egy botra támaszkodva. – akkor én örömmel tenném tudván, hogy valami jót tettem végül a birodalomért.
– Légy üdvözölve közöttünk, Ahrendue. – mondta melegen a Srinshee. De az őrök nem adtak utat neki egészen addig, amíg a Hírvivő Úrnő rekedten rájuk nem szólt.
– Engedjetek utat Ahrendue Echorn Úrnőnek!
A kardok leereszkedtek egy rövid időre és hirtelen mormogás kelt az udvarban, amikor az egyik oszlopnak támaszkodó elf előrelépett és megszólalt.
– A fortélyok ideje elmúlt, azt hiszem. – Egy pillanattal később vékony alakja egy fejjel magasabbra növekedett és a vállai kiszélesedtek valamennyivel. Az udvarban többeknek is elállt a lélegzete. Még egy ember – és ez közöttük rejtőzködött!
A férfi arcát idézett sötétség kendőzte el; az izgatott Cormyth őrök csak két szemét látták kivillanni az árnyékból, de a Srinshee megszólalt, mielőtt még cselekedhettek volna.
– Mentor, légy üdvözölve a körben.
– Mozgás, utat! – mormolta a hírnök és ezúttal a harcosok gyorsabban engedelmeskedtek.
Újabb forgolódás támadt a zsúfolt teremben, ahogy egy sor Cormyth tolakodott át a tömegen. Élükön a Legfelsőbb Udvari Mágus közeledett és mögötte Aulauthar Orbryn Nagyúr jött Ondabrar Maendellyn Nagyúrral az oldalán. Mögöttük egy félelf nagyúr haladt, kinek köpenyével borított vállán egy sor láncra fűzött ékkő csillogott és a Srinshee szava suttogássá halkult, amikor felismerte
– Arguth varázsló Ambral Szigetéről. – Az egész csoport mögött a Művészet Legnemesebb Hölgye Alea Dahast Úrnő közeledett karcsún, mosolyogva és feszült tekintettel.
Kezdett szűkös lenni a hely a gyűrűn belül, amikor az Uralkodó egy-egy öleléssel üdvözölte az érkezőket és a Srinshee felé fordult.
– Mind itt vannak, akiket Mythanthar szükségesnek ítélt?
– Még várunk valakire. – válaszolta az alacsony varázslónő átpillantva az őrök válla felett, majd végül felemelkedve, hogy felettük állva a levegőben lásson is valamit. Mythanthar játékosan megpaskolta a lábujjait, de majdnem egy rúgást kapott válaszul.
– Ah. – mondta végül észrevéve a keresett arcot a tömegben. – Az utolsó. Gyere már, Dathlue!
Meglepetten nézve a nagyszerű öltözetű harcos előrelépett vértezetében és lecsatolta a keskeny hosszúkardot, mely csípőjén himbálózott. Átadta azt az őröknek és a gyűrűbe lépve csókot váltottak az Uralkodóval. Megpaskolta a Srinshee karját és várakozóan megállt.
Mind egymást méregették. A Srinshee Mythanthar felé nézett, aki bólintott.
– Szélesebbre a gyűrűt. – parancsolta az alacsony varázslónő rekedten. – Hosszú úton járunk és több helyre van szükségünk. Sylmae, minden íjat magaddal hoztál?
– Nem. – válaszolta a másik varázslónő oda sem fordulva. – Nálam a vesszők vannak. Holone hozta az íjakat.
– Nálam van néhány sajátos bot. – szólt közbe Yathlanae a saját helyéről a gyűrűben. – Némelyik hölgy négy harisnyakötőt is felvett, hogy el tudja hozni!
A Srinshee színpadiasan sóhajtott és ismét Mythantharhoz fordult.
– Ne mondj semmit. Bármit is gondolsz, ne mondd ki.
Az idős mágus ártatlan tekintettel széttárta a karjait.
A kis termetű varázslónő megrázta a fejét és elkezdte a könyökével igazgatni a gyűrűn belül lévőket és odavezette őket, ahol állniuk kellett. Végül egy gyűrűt alkottak Mythanthar körül és mind rá néztek.
Elminster meglepetten vette észre, hogy remeg. Nacacia felé nézett, elkapta biztató mosolyát és nem hagyta válasz nélkül. Azután hosszan végignézett az egész termen a lebegő tróntól kezdve a mennyezeten tátongó lyukon és a tépett oszlopokon keresztül egy meghajtó elf hős szobráig, amely előretartott karddal fenyegette az Udvart. Egy hosszú pillanatig mereven nézte, de az nem változott meg: egy szobor, vékony porkabátban.
Mély lélegzetet vett és próbált megnyugodni. Mystra, légy most mindannyiunkkal, gondolta. Formáld és vigyázd ezt a varázst, imádkozom, hogy ez legyen az, amit előre láttál és ideküldtél miatta.
A Srinshee mély lélegzetet véve végignézett rajtuk és megszólalt.
– Kezdődjön hát.
Izgatottságában a teremben tartózkodók egyike sem vette észre, hogy valami poros, kicsi és sötét mászik közöttük. Tekergőzik és vonaglik, mint valami giliszta lassú útja közben a véráztatta padlón – nyugodtan a gyűrű felé tartva.
A belső körön belül Mythanthar kitárta karjait, lehunyta szemeit és ujjaiból kis fénysugarak törtek elő. Lassan és csendesen növekedve a fénysugarak hozzákapcsolódtak a harcosok gyűrűjén belül állókhoz. Az idős mágus elmormolt néhány szót és az összegyűlt házfők ijedten hőköltek hátra, amikor teste vér és csontok gomolygó felhőjévé robbant szét.
Elminster levegőért kapkodott és már kilépett volna, de a Srinshee nyugodt tekintete a helyére szegezte. A fiú megértette a varázslónő arcán legördülő könnycseppekből, hogy még ő sem tudott erről az áldozatról.
A felhő, mely valaha egy idős elf teste volt, most felemelkedett, mint füst a tűzről és vakítóan elfehéredett. A fénysugarak még mindig a körben állókhoz kötötték a felhőt és most saját fénnyel ragyogtak fel.
Mintha hóból való tűz lett volna, fehér lángok csaptak az Udvar Tennének mennyezete felé, ahogy a körben állók mindegyikének teste fényekké robbant szét.
A Cormyth tömeg egyként kiáltott fel és tátotta el a száját.
– Mi ez? Meghalnak? – kiáltott fel Duilya Evendusk Úrhölgy a kezeit tördelve izgalmában. Ura csendes megnyugtatásképpen átkarolta a vállát.
– Mythanthar meghalt... – mondta Beldroth előredőlve. – ...vagy legalábbis a teste. Belőle lesz a Mythal, amikor végeztek.
– Mi? – körös-körül az elfek közelebb nyomakodtak, hogy jobban halljanak.
Beldroth felemelte a fejét és a hangját.
– A többiek élni fognak, habár a varázs elrabol valamennyit életerejükből. Különleges hatalmakat kezdtek szőni most... mindegyikük egyet... és hamarosan hallanunk kell majd valamilyen dallamot vagy éneket.
Visszanézett az ívesen emelkedő, fehér tűzhálóra és hirtelen azon kapta magát, hogy könnyek gurulnak le az arcán. Egy kis kéz ujjai kulcsolódtak az ujjaiba és szorították meg azokat biztatóan. Lenézett egy elf leánygyermekre, akit még sohasem látott azelőtt. A kislány arca nagyom komoly volt még akkor is, amikor visszamosolygott rá. Beldroth hálásan rázta meg a gyermek kezét válaszul az iménti mozdulatokra és nem húzta el az ujjait.
* * * * *
Egy kis tisztáson, ahol egy szökőkút kacagott végtelenül csörgedezve táncolva játszadozó halak tavának közepén. Ithrythra Mornmist hirtelen felegyenesedett és urára nézett.
A férfi távolbalátó gömbje és papírjai elfeledve szóródtak ki az öléből, ahogy ő is felállt. Illetve felemelkedett a földről, miközben tekintetét valami távoli ponton tartotta.
– Mi történt, Nelaer? – kiáltott fel Ithrythra férje felé futva. – Jól... vagy?
– Oh, igen! – lehelte halkan Mornmist Nagyúr, tekintete még mindig a semmibe meredt. – Ó istenek, igen. Ez gyönyörű... csodálatos!
– Mi az? – kiáltott Ithrythra. – Mi történt?
– A Mythal. – válaszolta Nelaeryn Mornmist, hangja olyan volt, mintha mindjárt sírva fakadna. – Oh, hogyan is lehettünk ennyire vakok? Már századokkal ezelőtt meg kellett volna alkotnunk ezt!
És hirtelen énekelni kezdett – egy végtelen, szótlan dalt.
Hölgye csak bámult rá egy ideig, arca az aggodalomtól sápadt. A férfi egy kicsivel magasabbra lebegett, meztelen talpa már Ithrythra arca magasságában volt és a nő hirtelen ijedtségében megragadta Nelaeryn bokáját.
A dal hirtelen végigsöpört rajta a férfi minden érzésével együtt. Így történt, hogy Ithrythra Mornmist volt az első nem-mágus Cormyth, aki átérezte a mythal lényegét. Amikor egy szolga néhány perccel később rájuk talált, a Mornmist Úrnő férje lábait ölelte és arca ragyogott a boldogságtól.
* * * * *
Alaglossa Tornglara egy sóhajjal felállt a Szatírtáncos Tavában, víz csordult le bőréről mindenhol. – Valami történik. Érzed? – kérdezte a szolgától, aki a tó mellett térdelt füstölővel és legyezővel a kezében.
A szolga nem válaszolt. A hirtelen haragja az ujjai hegyéig lezsibbasztotta és már éleseri rá akart kiáltani, de ehelyett csak állt és nézte a szolgálót.
A lány a levegőben lebegett előredőlve és a füstölőt a kezében tartva, szemei csillámlottak. Aprócska villámok játszadoztak körülöttük és átugrottak a tátva maradt szájba. A szolga felnyögött, de hangja egy végtelenül hosszú, szótlan dallammá változott.
Alaglossa felsikoltott és ahogy a szolga – igen, Nlaea volt a neve – egyre fentebb lebegett az úrnő kinyúlt, hogy megragadja a karját.
Azok a szolgák, akik meghallották a sikolyt és futva közeledtek a hosszú kerti úton, dermedten rájuk bámultak. A szolgálólány egyre magasabbra emelkedik a levegőben és a nemes hölgy a karjába kapaszkodik, s közben mindketten elkerekedett szemmel merednek a távolba. Mindketten halkan dúdoltak valamit. A szolgák csak álltak és néztek egy ideig, majd nagyot nyelve elsiettek. Nagy bajba kerülhetnek, ha únőjük hirtelen visszatér a kábulatból és ők csak bámulnak, semmit sm tesznek.
A egyik férfi többször is hitetlenkedve megrázta fejét a visszafelé vezeő úton. A kéjvarázslatok igencsak megerősödhettek manapság...
* * * * *
Galan Goadulphyn szitkozódva nyúlt a tőreiért. Csak ő lehet ennire szerencsétlen – a város közelében törpe ékkövekkel a csizmájában persze, hogy rátalál egy járőrcsapatra! Visszanézett a fákra. Tudli, hogy hol rejtőzhet el, csak előbb le kell futnia a harcosokat. Azolat a csillogó vértezetű fattyakat. Fáradtan kelt fel az árokból, ahol eddi; feküdt figyelve és óvatosan szólalt meg.
– Hó, őrzők! Mi újság?
– Állj, ember! – mondta a legelöl haladó armathor nyugodtan. – A város holnap delelőn nyílik meg előtted, ha minden jól megy. Addig azorban ennél közelebb nem léphetsz.
Calan hitetlenkedve emelte meg az egyik szemöldökét, azután még kosüis fejét is megrázta. Csomókban álló haja közül fájdalmasan vált le néhány sárdarab sebeinek varával együtt.
– Látod ezt? – kérdezte és közben egyik maszatos ujjával rábökött megnaradt fülhegyére. – Nem vagyok ember.
– A kinézeted alapján elf sem lehetsz. – válaszolta az armathor elkeskenyedő szemekkel. – Találkoztunk már korábban is utánzókkal.
– Ne gúnyolódj velem! – mondta Galan figyelmeztetően emelve fel egyík ujját. Erre válaszul egy rosszindulatú tekintetet (az armathortól) és némi kuncogást (a többi járőrtől) kapott. – Úgy érted, hogy végül sikerült működőképessé tenni azt a mythal-izét? Ennyi év után?
Az őrök összenéztek.
– Cormyth kell, hogy legyen. – mondta az egyikük. – Senki más nem tudott róla rajtunk kívül.
A. járőrparancsnok kelletlenül csattant fel.
– Jól van... bemehetsz. Javaslom keress magadnak egy fürdőt.
Galan kihúzta magát.
– Miért? Ha már az embereket is beengeditek, akkor miért jelentene ez gondot? Hmmph. Csak azt ne mondd, hogy legközelebb már törpékkel találkozom majd az utcán!
– Pedig fogsz. – válaszolta az armathor összeszorított fogai között szűrve a szavakat. – Most menj.
Galan boldogan intett a járőröknek.
– Köszönetem, én emberem. – mondta könnyedén és elővett egy rubint bal csizmájának magas szárából, hogy a meglepett őrök felé dobja. – Ezt, mert megállítottalak.
Ahogy besétált a városba, Galan boldogan fütyörészett. Az a mozdulat – ó istenek, az a pofa, amit vágtak – megért egy rubint. Talán csak egy fél rubint. Nos talán... vajon nem késett még el vele, hogy utánuk lopakodjon és visszalopja?
* * * * *
Az esszencia, mely Uldreiyn Starym volt, vékony lángként született meg, ahogy óvatos varázslata életre keltette. Megérintette a fehér tűzből való hálót és hagyta, hogy az magába szippantsa. Hatalom söpört végig a lelkén. Igeeen...
Ahogy a háló szálain száguldott kénytelen volt felépíteni magának védelmező köpönyegét egy lángcsóva miatt itt, amott egy rázkódó szál miatt és megint máshol egy szikrázó erőtér mellett suhant el.
Talán ő lehet a leghatalmasabb mágiahasználó Cormanthorban – és ha a gügyögő Mythanthar képes volt megszőni ezt, akkor az idősebb Starym Nagyúr meglovagolhatja és elrejtőzhet benne. Elkendőzheti általa ki- vagy mibenlétét, miközben végigszáguld a szálakon a város felett, egészen az Udvar Termének mennyezetén ásító nyílásig.
A teste még mindig egy karszékben pihent sárkányokkal őrzött magánlakjának közepén a Starym Ház legmagasabb tornyában, abban, amelyik már egy kicsit romosabb. Sebezhetően maga mögött hagyta – remélhetőleg azok az elragadó mágiaszövők nem fedezik fel amíg nem tesz valami végzeteset. Végülis azt, amiért idejött.
Akár egy gyermek is képes meglovagolni egy aktív varázst, ha megmutatják neki hogyan tegye, de ő most ennél többre készült. Sokkal többre. Egy olyan világban, ahol Ildilyntra Starym meghalhat és az olyan ostoba bábok, mint Maeraddyth életben maradhatnak, mindenkinek magának kell ítéleteket hoznia.
Már lefelé ereszkedett és olyan gyorsan haladt, amilyen sebesen csak mert. Mind együtt álltak ott és késlekedés nélkül lecsaphatott a megfelelőre. Vagy anélkül, hogy felfedezhetné a Srinshee vagy az ismeretlenek valamelyike, akiknek hatalma is titok volt még előtte.
Meglovagolja azokat a fehér lángokat – különleges érzés, ezt megjegyzi magának – le, le... igen! Üdvözlet, Aulauthar!
Távozása nagyon elszomorított minket, gondolta vadul, ahogy akaratának minden erejét fehér lángokká formálva lecsapott kiválasztott áldozatának elfoglalt és hidegen számító elméjére. Az megakadt egy pillanatra, kaotikus emléktömeggel árasztotta el a támadót, melyek szilánkokra hasadva szóródtak szét a szélrózsa minden irányában.
* * * * *
A figyelő udvartartás látta az egyik fehér, élő lángoszlopot meginogni egy pillanatra, ahogy a láthatatlan varázslat lecsapott, de nem volt más jele, hogy Aulauthar Orbryn Nagyúr agya és belső szervei hamuvá égtek. Teste csupán egy üres héj maradt.
Most már legalább részévé vált a szövésnek, részévé a mohó folyamnak és újabb hatalmakat ébreszthetett benne. Orbryn azt a részét szőtte a leendő mythalnak, mely azonosította a városba lépők fajtáját. A sárkányokat kizárták, ugye? Az Utánzókat, természetesen és az orkokat is.
Nos, miért ne terjeszthetné ki egy kicsit Aulauthar kiváló munkáját és tehetné a Mythalt halálossá minden nem tisztavérű elf számára? Halálossá, mondjuk holnap delelőtől. Bár nagyon szerette volna itt helyben elpusztítani a féreg Elminstert és vele együtt két másikat – a Mentort és a félvért –, de tudta, hogy ezzel azonnal felfedné magát. És miután Uldreiyn Starym porrá omlik, egyszerűen alkotnak egy másik Mythalt ahelyett, amit megbont.
Ó nem, legjobb lesz besegíteni egy kicsit. Sokkal nagyobb tervei vannak a kicsinyes bosszúnál.
* * * * *
Ez felülmúl mindent egy istennő szeretetének kivételével, gondolta Elminster, ahogy a fehér lángok hálójában szárnyalt és érezte az őt elárasztó hatalmat. Az érzés minden múló pillanattal egyre nagyobbra duzzadt, ahogy a Mythal méretben és képességekben egyaránt növekedett. Már félszáz elme dolgozott rajta és lágyan formálták egyre nagyobbra, bonyolultabbra; átkötve itt, kiegészítve ott és...
Elminster hátrahőkölt a hálóban lebegve, bonyolult kört írt le és elindult visszafelé. Éles, nagyon rövid fájdalmat érzett és elviselhetetlen hö villanását, melyet zavarodottság követett. Egy halál? Valami nem volt rendben. Valami, amit elrejtettek. Az árulás, ha ez azt jelentette, tönkreteheti a Mythalt mielőtt még teljesen megszületne.
Hosszú az út vissza, le és még mélyebbre. Az istenekre, megtámadták volna őket az Udvarban? Lefelé ereszkedés közben elméje kivillant, hogy megérintse Beldrothét, mely a növekvő háló részeként ott dúdolta a dallamot részeként lebegve egy elf kislánnyal maga mellett. A körülötte állók mormolva húzódtak félre mellőle, de inkább csodaként tekintettek rá, mint veszélyként. Nem, az őrök éberen álltak a helyükön és béke öntötte el az Udvar Termét.
Akkor hol...?
Dühösen ereszkedett le oda, ahol a hálót lehorgonyozta alkotóik elméje és végignézett az elfeken. A Legfelsőbb Udvari Mágus rendben volt és Alea Dahast is, és – nem! Ott! Egy tudat, mely nem Aulauthar Orbryn Nagyúrhoz tartozott őt bámulta a fehér lángoszlopból. Éppen csak egy pillanatig; egy jelenlét, melynek szándékai bármilyenek lehetnek, de biztosan nem segítőek.
A hamis Orbryn megfertőzte munkájával a Mythalt, hogy pusztítson el minden nem-elfet! Ezért kellett hát idejönnie és távol dolgoznia tizenkét esztendőn keresztül! Hogy ezt az árulást megakadályozza! Légy most velem, Mustra, gondolta El, érted fogok harcolni!
Egy fehér lángcsóvát meglovagolva Elminster nyílként indult le a valahavolt Aulauthar Orbryn Nagyúrhoz, hogy lecsapjon, bárkit talál is ott.
A fehér fényszövevény átrohant a romokon, melyek valaha Orbryn elméjét jelentették és El visszahúzódott egy kicsit. Az elmelövedék, mely elpusztíthatta volna, villanva suhant el mellette és aludt ki a távolban. A test körülötte megrázkódott a becsapódástól.
Hangtalanul felüvöltve Elminster visszavágott.
Saját lövedékét egy olyan elme állította meg, mely legalább olyan erős és mély volt, mint a sajátja. Egy Starym? Oldalra suhant a tüzes szálakon és így a következő csapás – az ő ellencsapásával együtt – a fertőzött részekbe csapódott, melyeket a hamis Orbryn szőtt. Javíthatatlanul megrongálta. A Mythal nem fogja elpusztítani a nem-elfeket, bármi is történjen.
Mindettől már semmi sem maradt Elminster Aumar számára, amivel megvédhette volna magát. A hatalmas elme következő csapása minden bizonnyal keresztüldöfi, nem számít mennyire feszíti meg akaratát az elmetűzzel szemben.
Vérvörös kínt érzett és az emlékei hihetetlen sebességgel kezdtek elszállni belőle. Kitörtek az elméjéből egymással versenyezve, mint egy hatalmas, megáradó folyó. Elminster próbált sikoltani és kitörni, de csak annyit sikerült elérnie, hogy körbefordult. Mintha egy ásó szögezte volna oda, mely egyre mélyebbre és mélyebbre fúrt le benne.
Először látta meg a támadóját. Uldreiyn Starym, Házának idősebb Nagyura leplezetlen diadallal fedte fel magát az elmének, melyet éppen kiürített...
Mystra! Sikoltotta Elminster kínjában rángatózva. Mystra, segíts! Segíts Cormanthorért!
Az emberi féreg haldoklott és az istene nevét zokogta. Eljött a pillanat; a többiek hamarosan felfedezhetik, hogy valaki hiányzik. Uldreiyn Starym még egyszer lecsapott Elminsterre és elég messzire, hátrébb húzódott, hogy életre keltsen egy varázslatot, mellyel magához szólíthatja a testét. Így beburkolhatja testetlen elméje gyengeségeit és kívülről is lecsaphat, ha esetleg el kell hagynia a hálót a túl sok felriasztott támadó miatt. Ott! Sikerült. Még elégedetten visszatért egy pillanatra, hogy újra lecsapjon az ember rángatózó elméjére.
* * * * *
Újabb izgatott kavargás ébredt az Udvarban, amikor Uldreiyn Starym Nagyúr magas, gazdagon öltözött alakja váratlanul megjelent a gyűrűben az ember Elminster mellett állva. Csizmáival a padló kövén állt, alig néhány ujjnyira valami kicsi, tekergőző és sötét dologtól, ami lassan mászott az ifjú ember-mágus felé. Megállt egy pillanatra és megremegett, kinyúlt a Starym lábai felé, de azután mintha eldöntötte volna magában, hogy inkább folytatja útját Athalantar utolsó hercegéhez.
Holone nem véletlenül volt az Udvar Varázslónője. Érezte, hogy valami történik a közelében. Valami rossz. Megfordult. Az istenekre! Egy Starym!
Nyugodtan állt, szemei ugyanúgy a távolba révednek, mint a többieké. Szájából és felemelt kezeiből fehér tűz ömlik ki és húzódik vissza lüktetve... a Starym ugyanúgy része volt a Mythal szövésérvek, mint ők. A Starymban nem lehet megbízni, de... vajon most ellenfél?
Holone az ajkába harapott. Döntésképtelenül állt és figyelt, amikor egy faliszőnyeg és a mögötte lévő ablak egy hatalmas reccsenés kíséretében beszakadt. A por és a szétszóródó szemét mögül egy karcsú alak ugrott előre tűzzel a kezében – igazi tűzzel!
Holone halk sikolyát számos Cormyth visszhangozta az udvarban, Symrustar Auglamyr – élve! Hol lehetett az elmük tizenkét esztendőben? Holone felemelte a kezeit, hogy egy varázspajzsot idézzen, de már nem volt rá idő.
A lángok már körbevették a lebegő úrnőt és a Starym felé indultak. Kiáltások, sikolyok és szitkok töltötték be az Udvar Termét, ahogy a lángok elérték Uldreiyn Starym Nagyúr testét és körbevették. A mágus megtántorodott, térdre esett és szemeiben a harag fekete tüzével ellenfelét kutatta.
Symrustar Auglamyr Úrnő már alig néhány lábnyira volt tőle még mindig szárnyalásának teljes sebességével száguldva felé. Haragos vicsorral húzta hátra ajkait a fogairól, szemei lángoltak. Valamit kiáltott.
– Mystráért!! Ajándékot hoztam neked, varázsló, Mystrától!
Az idős Starym válaszképpen varázsszavakat üvöltve magára borította védelmező köpönyegét.
Az elfek már kardot rántottak és bizonytalanul léptek volna be a gyűrűbe – az armathorok és a varázslónők Cormanthor szeretetére kérlelték őket, hogy ne tegyék.
Az udvaroncok megálltak, nyakukat nyújtogatva figyelték, ahogy a repülő hölgy valami láthatatlanba csapódik és az egyik karja száraz ágként törik el. Fejét hátravetve ugrott volna vissza, de egy újabb ütközéstől most egyik lába, majd a gerince tört el, ahogy teste ívesen meghajlott.
Többen is felnyögtek a figyelő elfek közül, amikor a kínjában vonagló test a levegőben határozottan oldalra indult és megcélozta az elf hős szobrát. Hideg, számító pontossággal fordult el és emelkedett a megfelelő magasságba, hogy a varázslónő szembenézzen az összegyűltekkel az utolsó pillanatban.
Symrustar Auglamyr hátravetette a fejét és lángoló kíntól üvöltött fel, ahogy a kőkard saját vérével áztatva kibukkant a mellkasából. Villámok csaptak ki a testéből, ahogy mágiája megtört.
Uldreiyn Starym csípőre tett kézzel nevetett.
– Így végzi mindenki, aki meg merészel támadni egy Starymot! – kiáltotta az Udvarnak és felemelte kezeit. – Ki lesz a következő? Te, Holone?
Az udvari varázslónő megrémült és hátrébb mozdult, de végül nem lépett helyéről a gyűrűben. Mély lélegzetet vett, bólintott és éppen csak egy kicsit remegő hangon válaszolt.
– Ha szükséges, áruló.
* * * * *
Szólította az istennőt és Symrustar érkezett a nevében, aki most őmiatta haldokolt! Kínjában remegve Elminsternek nem volt ideje sajnálkozni. Mystra! kiáltott úgy, ahogyan egy harcos üvölt fel a csata hevében. Küldj valamit, hogy segíthessek neki! A Starym fog győzni! Mystra!
Valami aranyszín fénnyel izzott fel tépett elméjében – egy szövevény, egy szalag, ami mozog és forog. Nem bírta levenni róla a szemét és követte a mozgást és hirtelen egy kép tűnt fel, ahogy szabadjára ereszti a jel mágiáját. A látomás eltorzult és egy alakzatot formált.
Így! Küld rá ellenfeledre!
Köszönet néked, Mystra. gondolta őszintén és elméjével keményen megragadta a jelet,
hogy kiszabadítsa annak hatalmát egy az öreg Uldreiyn Starym felé szárnyaló lövedék formájában.
Ez fájni fog!
A Staryin fővarázsló felhorkant, lassú rosszindulattal megfordult és előkészítette az ellencsapást, de előbb még elküldött egy gúnyos üzenetet.
Még nem őrültél meg, ember? Meg fogsz… Ó, igen, meg fogsz őrülni.
Oh? Ezt zabáld meg arrogáns elf! V álaszolt Elminster az Uldreiyn által létrehozott elmekapcsolatban és kieresztette Mystra szövevényének erejét.
A figyelő cormanthorí társaság látta, ahogy Beldroth felsikoltva elszakítja kezét a mellette lebegő kislányétól és a fejéhez kapva nyers kínjában tovább vonyít.
* * * * *
Nelaeryn Mornmist Nagyúr megrándulva rúgott egyet. Hölgye hátraesve átfordult két idegesen figyelő szolgán. A többiek egyike elörerohant, hogy valamilyen módon segítsen urán, aki olyan hangon sikoltott, amilyet senki sem hallott még ebben a házban. Vércseppek spricceltek ki torkából, szemeiből és a körmei alól. Úgy vergődött a levegőben lebegve, mint egy partra vetett hal, majd hirtelen lezuhant és az éppen alatta lévő szolgának csapódva mindketten elkábultak.
Ithrythra Mornmist talpra küzdötte magát.
– Nelaer! – kiáltotta és könnyek ömlöttek végig az arcán. – Oh, Nelaer, szólalj meg! – Eszeveszett kaparászással fordította meg urát és rábámult annak rángatózó arcára.
– Hozzatok egy mágust! – üvöltötte a még álló szolgáknak. – Takarodjatok innen! Hozzatok húsz mágust! Gyorsan!
* * * * *
Csattanást hallott és valami nehéz gurult át rajta. Alaglossa Tornglara rémülten tért öntudatra, ahogy a Szatírtáncos Tavának vize átcsapott a feje felett. Rúgott egyet és szinte kirobbant a levegőre, közben félrelökve egy másik testet
– Nlaea! Az istenekre, mi történhetett?
– Segítség! – kiáltotta.
A kertész felnézett virágainak öntözéséből. Éz az úrnő hangja volt!
– Segítség!
Óvatosan letette a locsolót és ahogy sietve elindult, még ugyanazzal a mozdulattal fel is borította. A Szatírtáncos Taváig sokat kell futnia, hogy Corellon átkozza el az egészet! Maga alá kapta az egyik ösvényt, de alig néhány lépést tett meg rajta mielőtt döbbenten előremeredve megállt.
Alaglossa Tornglara Úrhölgy, olyan meztelenül, mint születése napján, tántorgott felé az ösvényen. Talpát felsebezték a kavicsok és vékony vércsíkokat hagyott maga után minden lépésnél. Karjaiban a szolgálólány, Nlaea feküdt tágra nyílt szemekkel. – Segíts! – kiáltotta az úrnő. – Be kell vinnünk a házba! Mozdulj már, hogy Corellon átkozzon el!
A kertész nyelt egyet és óvatosan átvette úrnőjétől Nlaea testét. Corellonnak – nyugtázta magában, ahogy a ház felé fordult – nagyon sűrű napja lesz.
* * * * *
Uldreiyn Starym meglepetten tátotta el a száját – évszázadok óta először jelent meg arcán ez a kifejezés.
És utoljára is. Fehér tűz söpört át rajta és olyan üresre égette belül, mint ahogyan ő tette Orbryn Nagyúrral korábban. A vakító lángok semmit sem hagytak a szemei mögött az űrön kívül. Egy új képesség kúszott végig a Mythalban és csapott át minden a szövésben résztvevő máguson, ahogy a mohó varázslat kiszívta Uldreiyn Starym Nagyúr életerejét, elméjét és hatalmát.
Az elfek bizonytalanul álltak az Udvarban nem tudván, hogy kire és hogyan támadjanak. Látták a Starym főmágus magas, széles vállú testét sárgán felfényleni, mintha csak egy fatönk lett volna, melyet villámcsapás ér.
Azután kigyulladt és úgy égett, mint egy fáklya a döbbent tekintetek előtt, s közben már csak a fényes háló zümmögte lágy dallamát az Udvar Termére alászálló csendben. Elfek százai tartották vissza a lélegzetüket, amíg a megfeketedett test még ott állt, majd örvénylő hamuvá esett össze.
* * * * *
A varázs visszacsapó ereje elfújta Elminstert, mint egy falevelet a szélvihar. Az aranyszín szimbólum hatalmas, védelmező kézként borította be testét. Amikor az örvénylő repülés véget ért, a jel elhalványult és a világ hirtelen sötétségbe borult.
A semmiben lebegett, ismerős semmiben test nélkül. Ismét.
Mystra? Első hívása kicsivel volt több a suttogásnál. Úgy tűnt, számos dolgot tett meg az istennőnek, de semmit sem sikerült az ő segítsége vagy irányítása nélkül.
Úgy gondolod?, szólalt meg Mystra hangja az elméjében melegen és ellenállhatatlan erővel. Elminster szeretetet érzett és biztonságot. Hirtelen azon kapta magát, hogy szinte fürdőzik a kényelmes melegségben, időtlenül lebegve a végtelen élvezetben. Órák telhettek el vagy csak percek, mielőtt Mystra újra megszólalt?
Jól csináltad. Kiválasztott. Egy bátor kezdet volt, de nem több: Myth Drannorban kell maradnod – az új Cormanthorban – egy ideig, hogy segítsd és védelmezd. Miközben ezt teszed, annyit kell tanulnod, amennyit csak tudsz a mágiáról azoktól, akik most új társaiddá válnak. Elégedett vagyok veled, Elminster. Légy hát egész újra.
* * * * *
Hirtelen valahol máshol volt és zümmögő fehér lángokból szőtt szálak között lebegett. Alatta egy ledőlt oszlop összezúzott kövei hevertek, előtte pedig Symrustar Auglamyr felkoncolt teste függött.
Izgatott suttogás kélt kórusban az Udvar Termét betöltő elf tömegben, de Elminster alig hallotta. Mystra bizsergető varázsenergiákat hagyott a kezeiben, túl sokat ahhoz, hogy még tovább magával hordozza és sejtette, hogy miért kapta.
A nő teljesen össze volt törve, teste furcsa pózban lógott a kőkardon, ami átdöfte. Már csak saját, lassan halványodó és eltűnő mágiája tartotta még életben. Végtelen gonddal Elminster karjaiba vette a haldokló elf varázslónőt és leemelte a véráztatta szoborról.
Symrustar felnyögött és kinyitotta szemeit az érintésére, majd összerázkódott, mielőtt teljesen kiszabadult volna a végzetes fogságból. Elminster egyik kezét a bordák között tátongó, iszonytató lyuk fölé helyezte és elengedte a gyógyító erőket, hogy kiáramoljanak belőle.
A nő hirtelen lélegzet után kapott és megvonaglott, majd reményt – és tüdejében újra levegőt – érzett hosszú ideje először.
Elminster a levegőben megfordította és a karjaiban tartotta a varázslónőt, együtt lebegtek le lassan a padlóra. Ahogy a térdei a köveket érték, El számos elf tekintet súlyát érezte magán, de fel sem nézve előrehajolt és megcsókolta Symrustar véres ajkait, mintha évek óta szerelmesek lettek volna egymásba. Így, a nőre borulva szabadjára eresztette az összes hatalmat, amit Mystra adott neki, hogy életet tuszkoljon vele a megtört testbe. Azután még mindig az ajkakat csókolva beleadta saját életerejét is, mígnem a remegő gyengeségtől fel kellett emelkednie és lélegeznie.
Symrustar tépett, suttogó hangon szólalt meg.
– Ez te vagy, ugye, Elminster? Biztosan várnom kellett még erre a csókra egy kicsit.
Elminster mosolygott és magához ölelte, ahogy a fények visszatértek a nő szemeibe.
Symrustar szemei lassan újra megtalálták Faerűnt, az Udvar Termének törött tetejét és végül a fiút. Lassan sikerült elmosolyodnia.
– Köszönöm, hogy könnyebbé teszed a távozásomat... de haldoklom és ezt nem állíthatod le. Mystra kiragadott a halál karmai közül azon az estén az erdőben... a halálból, amit Elandorr tervezett számomra... hogy végezzek el egy feladatot. Szolgáltam őt és... végeztem. Most már meghalhatok.
Elminster megrázta a fejét és hirtelen tudatára ébredt a két varázslónő; Sylmae és Holone feszülten figyelő tekintetének és felemelt karjainak – őket figyelve arra vártak, vajon le kell-e csapniuk néhány varázslattal Symrustar testére és elméjére, hogy még egy árulást megelőzzenek.
– Mystra nem így bánik velünk. – válaszolta Elminster. Symrustar vágott egy grimaszt, ahogy újabb fájdalomhullám söpört végig rajta. Vékony, csillogó vérpatak indult el a szája sarkából. – Ahogy mondod, Kiválasztott. Elf vagyok és visszaéltem a mágiával. Megpróbáltalak a rabszolgámmá tenni... el akartam lopni a varázslataidat és meg akartalak ölni. Miért törődne a sorsommal?
– Ugyanazért, amiért én. – válaszolta Elminster nyugodtan.
Az elkínzott tekintet felszikrázott.
– Szeretetből, Kéjvágyból? Nem tudom, ember. Nincs már erőm ezen gondolkodni... az élet elszivárog belőlem...
– Egy élet – mondta Elminster, ahogy végül hirtelen felismerte Mystra terveit. – De nem minden, ami Symrustart jelenti.
Felnyitotta a nő ruhájának véráztatta elejét és felfedezte a rongyokká szakadt szövet alatt az első aranyszín szimbólumot, amit Mystra mutatott neki. Azt, amelyik örökre az elméjében fog ragyogni.
A nö lélegzetért kapott és fénylő szemekkel felült.
– L-látom már végre. Ó, ember! Rosszul ítéltelek meg már a kezdetektől fogva. Én...
Amikor hirtelen kékesfehér tűz vette körbe, hogy elrabolja testét, több időt nem vesztegetett szavakra, csak egyszerűen megölelte a fiút és szenvedélyesen megcsókolta.
Ajkaik még mindig összeértek, amikor Symrustar elhalványodott és eltűnt. A helyén még néhány kékesfehér fénypaszomány szikrázott fel egy láthatatlan örvényben, majd azok is elhaltak lassan.
Elminster felnézett és meglátott négyet a háló szövői közül, akiknek a végtagjait még mindig fehér lángok borították, fölötte állva szeretettel és megértéssel a tekintetükben néztek le rá.
A Srinshee, az Acél Úrnő, a Hírvivő Alais és az Uralkodó volt ott, hozzájuk intézte halk szavait.
– Mystra magához szólította. A Rejtélyek Úrnőjét fogja szolgálni.
Valami felmászott a karján és ő ijedten söpörte le magáról a kicsi, sötét és poros dolgot – a maszkot, amit oly sokáig Llombaerth Starym hordott. Melegen és valahogy kedvesen vonaglott a fiú szorításában.
Ahogy Elminster a maszkra meredt, szivárványszín fények ébredtek a feje fölött és az összegyűlt elfek közül újabb mormogás jött. A Mythal kezdett életre kelni!
Elminstemek kapart a torka amikor felemelkedett, hogy csatlakozzon a többiekhez abban, amit már hallhatott visszhangzani az utcákról. Cormanthorban minden elf, félelf és ember énekelni kezdte a dallamot. Ugyanazt az akaratlan, magas, fényes és szépséges dallamot, amit a mágusok dúdoltak a Mythal megalkotásának kezdetén. Az éneklők akaratlanul is egymáshoz fordultak és könnyekkel a szemükben ölelték meg egymást.
* * * * *
– Igen. – suttogta Mornmist Nagyúr, szemei a távolba révedtek. A szolga felnézett ura kifejezéstelen arcáról úrnőjére. Ithrythra arcán könnyek ömlöttek és cseppentek le az álláról, ahogy férje fölé hajolt.
– Miért? – zokogta öntudatlanul. – Miért nem jönnek a mágusok? A szolgák ideges pillantásokat váltottak és nem mertek válaszolni.
Azután Nelaeryn Mornmist a levegőbe dobta magát, mintha láthatatlan kezek rángatnák. Felesége felsikoltott, de hangja egy pillanattal később örömteli zokogásba fordult, ahogy a lord szemei felnyíltak és felkiáltott.
– Igen! Végre! A dicsőség eljött Cormanthorba!
Hangja kürtszóként harsogott, ahogy a levegőben lebegve állt és kék lángok csaptak ki a szemeiből. Lenézett.
– Ó, Ithrythra, – szólalt meg izgatottan. – gyere és osztozz velem. Mind gyertek közelebb! – Kinyújtotta kezeit és a szolgák szája tátva maradt, ahogy érezték a gyengéd, de ellenállhatatlan hatalmat, ami a levegőbe emelte őket. Azután akaratlanul is csatlakoztak a férfi boldogan felharsanó nevetéséhez.
* * * * *
Nlaea megmozdult a kertész karjaiban és halk, elégedett hangot hallatott. A férfi lenézett, megcsúszott az ösvény egyik kövén és majdnem elejtette a szolgálólányt.
– Óvatosan! – csattant fel mellette Alaglossa Tornglara Úrnő, s erős karjaival megtámasztotta mindkettőjüket.
Nlaea ismét megmozdult, szinte kényelmeskedve nyújtózkodni kezdett és a kertész hirtelen megszűnni érezte a karjaira nehezedő test súlyát. Megtántorodott, egyensúlyát veszítette a váratlan változástól és egy galamathra bokorba esett.
– Nlaea? – kiáltott fel Alaglossa rémületében. – Nlaea!
A szolgálólány megfordult a levegőben és lemosolygott rá.
– Nyugodj meg, Úrnőm. – mondta lágyan és ahogy beszélt kék lángocskák csaptak ki a szeméből. – Cormanthor végül újjáéledt.
És ahogy a lány úrnője felé lebegett, Alaglossa térdre esett és immáron a boldogság könnyein keresztül imádkozott az elfek isteneihez.
* * * * *
Galan Goadulphyn hitetlenkedve nézett körül. Mindenhol elf testek lebegtek körülötte és nevettek vagy zokogtak – örömükben zokogtak. Itt is és ott is izgatott kiáltások ébredtek. Egész Cormanthor egyszerre őrült volna meg?
Sietve indult meg egy gazdagnak tűnő ház felé, melynek ajtaja nyitva állt. Nos, ha már mindenki belefeledkezett az ünneplésbe, talán nem veszik majd észre néhány apróság eltűnését.
Már majdnem bent volt, amikor kemény ujjak ragadták meg a bal fülét. Kitépte magát a fogásból és megpördülve tőrt rántott.
– Ki...? – üvöltötte, de hirtelen tátva maradt szájjal elhallgatott.
A hölgy, akit talán egész Cormanthor a legszebbnek és a leghalálosabbnak tartott, szinte álomszerűén mosolygott rá az ajtóban lebegve. Kék lángok játszadoztak a lábai körül.
– Mitől félsz, Galan? – mondta neki Symrustar Auglamyr vidáman. – Nem akarlak bántani. Megelégedéssel tölt el, hogy végül magad mögött hagytad a tolvajlást és eljöttél Myth Drannor házaiba, hogy visszafizesd az ellopott ékköveiket!
Galan arca fintorba húzódott az értetlenségtől.
– Mi? Visszafizetni? Myth Drannor?
Ezek voltak az utolsó szavak, mielőtt a lángvörös ajkak lepecsételték száját – és csizmái szájából a drágakövek kiröppentek, mint dühös darazsak a fészkükből. Gyorsan lebegtek tova Myth Drannor szikrázóan tiszta levegőjében.
* * * * *
Myth Drannorban az első éjszaka holdkeltéje volt a mulatság ideje. Kürtök harsantak fel és hárfák húrjai pendültek meg vidám hangzavart szülve, mintha az egész év összes mulatozása és lakomája egyetlen eszeveszett ünneplésbe olvadt volna össze. Köszönhetően a csendes, ekkor már láthatatlan csodaműnek, ami kupolás pajzsként emelkedett a város fölé, akik ezidáig nem voltak rá képesek, azok is tudtak most repülni mindenféle varázslat vajgy mágiával átitatott eszköz nélkül. A levegő megtelt nevető, ölelkező elfekkel. A bor szabadon folyt és gondatlan fogadalmak röpködtek mindenfelől. A telehold fennen ragyogott és fényáradattal borította el az Udvar Termét a tépett mennyezeten át.
Egy elf hölgy siklott be csendesen az üres terembe, felékszerezett köpenye szárnyai lebegve követték a véráztatta kövezett felett. Mélyen kivágott ruhájának szegélyéről ékkövek lélegzetelállító zuhataga függött és mellkasán gyémántokból kirakott ikersárkányok zuhantak rubin lángok közé csillogva. Csak halántékának fehér és szürke tincsei mutatták korát, ahogy csendesen haladva végül odaért a kis hamukupachoz, mely a holdfényben csillogó tó szélén hevert.
Csendesen nézett le rá néhány hosszú pillanatig, közte és egy szobor között csupán egyre gyorsabban emelkedő és süllyedő mellkasa mutatta a különbséget. Egy dallam foszlányai lebegtek le hozzá, ahogy néhány szárnyaló elf elrepült a tépett tető felett és a hallgatag úrnő olyan erősen szorította ökölbe kezeit, hogy hosszú körmeitől vér serkent a tenyeréből.
Sharaera Starym Úrnő felemelte szépséges arcát és a sötétséget meglovagló holdra nézett. Mély lélegzetet vett és újra lepillantott Uldreiyn maradványaira.
– A Mythal le kell, hogy omoljon – sziszegte dühösen. – és Elminsternek pusztulnia kell!
Csak a szellemek hallották fogadalmát.
A Mythal megalkotásakor sok cormanthori elf gondolta, hogy a város más fajok előtt való megnyitása hiba. Biztos vagyok benne, hogy néhányuk még ma is így vélekedik.
Volt persze vita és zavar, ahogy minden esetben, amikor egy új dolog születik, de nem csecsemőként. De semmi olyasmi, amiröí a bölcsek vagy a dalnokok megemlékezhetnének. Néhány kard ugrott elő és néhány varázslat szabadult ki csupán, néhány haragos szó után azonban nem folytatódtak ezek a viták. Rövidre fogva: számomra a Mythal egész története nagyon hasonlít ahhoz, amit az emberek hősei úgy neveznek; „kaland”.
Elminster, a Bölcs
egyik beszédből a Hárfák gyülekezete előtt,
az Alkony Termében, Berduskban
A Hárfa Évében
A FORGOTTEN REALMS® világ kifejlesztője, amely 1975-ben vált a D&D® egyik alapvilágává. A TSR 1986-ban vette meg a világot és Ed azóta is folyamatosan hozzátesz írásaival, Több, mint kétszáz cikket jelentetett meg a DRAGON® magazinban és a POLYHEDRON® újságban, emellett örökös tagja a Szerepjáték Szövetség (ROLE PLAYING GAME ASSOCIATIONTM, RPGA®) hálózatnak. Összesen több, mint ötven könyvet és kalandmodult írt a TSR kiadónak.
Ed Ontarioban, él egy öreg tanyaházban, ahol annyi könyvet halmozott már fel, hogy alig maradt hely önmaga és felesége számára. Egészében véve úgy érzi, hogy élni jó.