FORGOTTEN REALMS
Ed Greenwood
Elminster lánya

(Tartalom)

 

 

Fiúk, fiúk – folyton azon aggódsz, ugyan mire készülhetnek éles eszű, éles pengéjű fiaid. De ne feledd, hercegem, hogy lányaid is vannak! Nem te vagy az egyetlen, aki megfeledkezik arról, hogy őket is te nemzetted, így hát fogadd meg e jó tanácsot (nem tőlem származik, hanem a legendák tudójától, aki még a sárkányok ideje előtt porrá lett): a bölcseknek van egy szava azokra, akik semmibe veszik a lányukat... „bolondnak” nevezik azt.

Astramas Revendimar,
Cormyr udvari bölcse
Levél a trónörököshöz
A Mosolygó Láng Éve

 

 

Első fejezet
A KERESKEDŐK VÉGZETES TALÁLKOZÁSA

Egy varázsló, egy kereskedő és egy úr a kereskedők között – nincs hiány bolondokban.

Élesnyelvű Turst
A Vízmélyvára Pletykafészke című
színdarab első jelenetében,
melyet Tholdomor „Bölcs” Rammarask
játszott el elsőként a Hárfa Évében

Selune ezüstgömbje gyorsan siklott a szaggatott felhőfoszlányok között, magasan Vízmélyvára tornyai felett. A szobáikban gubbasztó varázslók, és az egyenruhában feszítő fegyveres őrök mind felnéztek az égre, és összerezzentek, midőn rádöbbentek, milyen jelentéktelenek is valójában az istenek lobogó tűzcsóvájához képest.
Egyedül a kereskedők nem emelték fel a tekintetüket, ők meredten nézték a kezük alatt nyugvó érméket és egyéb csábító holmikat; de hát a kereskedők már csak ilyenek. A legtöbben már aludtak, próbálták kipihenni a hosszú nap fáradalmait, egypáran azonban még ébren voltak, és dolgoztak – bár jó néhányuk csak azzal volt elfoglalva, hogy kiürítse borral teli kupáját.
A kereskedőnegyed egy kicsiny szobájában, amely a Jembril utcára nézett, nyoma sem volt boroskupáknak és csábító kelméknek. Csupán hat rideg szék és egy asztal volt a szobában, és hat komor férfi.
Hat kereskedő ült a magas támlájú székekben, az Álnok Sárkány Évének kora tavaszi, csípős éjszakáján. Öten egy kupacban ültek, míg a hatodik távolabb helyezkedett tőlük. Az öt kereskedő gyilkos pillantása semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy hatodik társuk már rég halott lenne, ha nem állna két, tüzelésre kész nyílpuskás őr a háta mögött.
Ekkor a hatodik férfi megszólalt, fájdalmasan lassú, gúnyos hangon.

Kint megmozdult egy árnyék. Valaki kileste a kereskedők találkáját. Szorosan az ablakot fedő spalettához hajolt, hogy bekémlelhessen a rések között. Megkapaszkodott a tető széléről kiálló kőfaragásban, és fejjel lefelé leereszkedett, amennyire csak mert, hogy minél jobban hallhassa, miről is beszélgetnek odabent. A karja már teljesen elgémberedett, és minden erejére szüksége volt, hogy megtarthassa magát, nehogy az utca kövére zuhanjon.

– Most már igazán nincs több kifogás, uraim – mondta a hatodik férfi, aki távolabb helyezkedett a többitől. – Ma megkapom a pénzem, vagy az okiratot, amellyel rám ruházzátok az üzleteiteket.
– De... – kezdte az egyikük, ám azonnal elhalt a hangja, és tehetetlen dühvel nézte az üres asztalt maga előtt.
– Tehát tönkreteszel minket, Caethur? – kérdezte egy másik férfi remegő hangon. – Inkább az utcára zavarsz bennünket, ahelyett, hogy még egy évig szívnád a vérünket? Most, amikor még magasabbra emelhetnéd a kamatot, és örökre elkötelezhetnél minket, hogy annyi arannyal fizessünk neked életünk végéig, ami sokkal többet ér ezeknél a köveknél?
Caethur erőt merített a két fegyveres őr jelenlétéből, és gonosz vigyorral az arcán előrehajolt.
– Igen.
Kényelmesen hátradőlt a székében, majd megtornáztatta az ujjait, és hanyagul megszólalt.
– Különösen nagy örömömre szolgál, hogy tönkretehetlek téged, Hammuras. És téged is Nael. De különösen téged, Kamburan.
A maradék két kereskedő felé fordította szenvtelen, rezzenéstelen arcát, majd felsóhajtott.
– Igazán sajnálom, hogy nektek is ugyanez a sors jut, uraim. Bár hajlanék arra a plusz egy évre, amelyet Hammuras említett, ha lenne valaki, aki örökre elhallgattatná azt a csípős nyelvét. Ha...
A két kereskedő egyike nagyot csapott az asztalra.
– Nem, Caethur! Nem fordítasz egymás ellen minket. Együtt bukunk el, vagy maradunk fenn.
A társa egyetértően bólogatni kezdett.
Caethur gúnyosan rájuk vigyorgott, majd megvillantotta gyűrűs ujjait. Az apró aranykarikák gonosz csillagokként ragyogtak a szemük előtt, majd Caethur kéjesen megszólalt.
– Nos, eljött hát a pillanat, amikor a tetteknek kell felváltaniuk a szavakat. Miért nem kezded te a sort, Kamburan?
A fehér szakállú kereskedő tűzpiros tunikája alá nyúlt, majd lassan, a nyílpuskáktól kísérve előhalászott egy fényes dobozkát, amely alig volt nagyobb a tenyerénél. Felpattintotta a fedelét, és felfedte a benne sorjázó drágaköveket. Hét, tengerzölden csillogó smaragd volt benne.
Kamburan óvatosan az asztalra tette a dobozkát, és Caethur felé lökte.
Nem jutott el az uzsoráshoz, megállt félúton. Caethur csettintett az ujjával, mire az egyik őr odalépett, és elé helyezte a dobozkát. Caethur meg sem próbálta megérinteni.
– Mirthez kellett volna mennünk – mormolta Hammuras.
Caethur cápaként vigyorgott a fűszerkereskedőre.
– Az élet tele van „kellett volnákkal”, nemde bár, Hammuras? Ha rátermettebb és dolgosabb kereskedőkkel kezd, és akkor nem jutottunk volna el eddig a szerencsétlen helyzetig, és öt remek üzletfelem lenne.
– Nem éppen! – csattant fel Naerl. – Ugyanolyan jól tudod, mint mi, hogy kemény idők járnak ránk! A tengeri szörnyek egy egész éves termést elpusztítottak, és az Amnban és Tethyrben zajló háborúk megnehezítik a kereskedést...
Caethur széttárta a karjait, és felvonta a szemöldökét.
– Talán a többi kereskedőnek nem kell szembenéznie ugyanezekkel a nehézségekkel? Ők mégsincsenek itt, ennél az asztalnál. Csak ti öten – Hammuras felé fordult, és követelőzőn kinyújtotta a karját.
A fűszerkereskedő fájdalmasan elővette a dobozkáját, megvillantotta a rubintokat, majd az uzsoráshoz csúsztatta azt.
Pontosan Caethur elé siklott, de ő nem nyúlt érte. Inkább Naelre nézett, aki sápadtan, kőszoborként ült a székében.
– Nos? – szólította meg lágyan Caethur. A csend kezdett elnehezedni, a levegő pattanásig feszült.
Nael nagyot nyelt, felemelte a fejét, majd még egyet nyelt.
– Nem hoztam sem drágakövet, sem okiratot, de...
Az egyik őr szó nélkül lőtt, és Aldurl Naerl bal szeme vérbe borult, amint a tollas nyílvessző átfúrta. A bronzkereskedő feje hátrabicsaklott, a száját kitátotta, és véres nyálat lövellt a padlóra, majd nem mozdult többé.
– ...de milyen sajnálatos – fejezte be Nael mondatát Caethur. – Naelnek, és mindnyájunknak. Elvégre egyetlen szemtanút sem hagyhatunk, nem igaz?
A másik Őr is kilőtte a nyílpuskáját, és Hammuras holtan rogyott az asztalra.
Miközben a három életben maradt kereskedő kétségbeesetten próbált talpra állni, az őrök lerántották a leplet, amely Caethur széktámláját fedte, és négy újabb, tüzelésre kész nyílpuskát akasztottak le a rejtett kampókról. Gondosan célba vették a prédájukat, majd öltek.
Kamburan ugyan meglepően sokáig hörgött, de a szoba végül mégiscsak elcsendesedett.
– A nyílvesszőket agysorvasztó méregbe mártottuk, hogy a Vigyázók ne tudjanak kideríteni semmit a történtekről – magyarázta Caethur a holtesteknek.
Caethur felállt, biccentett az őröknek, majd a dobozkák felé bökött.
– Hozzátok magatokkal ezeket, de előbb szedjetek el mindent a holtestektől!
Ezzel elhagyta a termet, de közben elővett valamit a derekán függő erszényből. Leginkább egy szörnyeteg karmos mancsára hasonlított: apró pengék álltak ki egy marokvasból. Az uzsorás megragadta a marokvasat, úgy hogy az apró pengék karmokként meredtek előre ökölbe szorított ujjai közül. A másik kezével kihúzta tőrét a fegyverövéből, és óvatosan eltávolította a karmokat fedő védőtokokat. Valami sötét folyadék csillogott a pengék hegyén.
Eltette a tőrét, majd a háta mögé rejtette karmos kezét, és dudorászva várta az őröket.
Mikor a két őr végre megjelent az ajtóban, Caethur eléjük állt, és rájuk förmedt.
– Otthagytatok valamit!
A két harcos kételkedve és ingerülten nézett vissza rá, de engedelmeskedtek, és megfordultak; jól tudták, hogy nem érdemes ellenkezni az uzsorással.
Amint háttal kerültek Caethurnak, a férfi azonnal belemélyesztette a karmokat áldozatai tarkójába, majd hátratáncolt, hogy kitérjen az ismerős haláltusa útjából.
Az őrök fiatal és erős harcosok voltak. Keményen küzdöttek a méreg ellen. Megfordultak, és próbáltak eljutni áruló urukhoz, de a halálos szer végül leterítette őket, és élettelenül hanyatlottak a véres padlóra.
Caethur elővett egy újabb tőrt, amelyet szintén agysorvasztó méregbe mártott. Lekezelte velük a tetemeket, majd összeszedett minden értéket a szobában. Az agysorvasztó végtére is drága dolog volt, ráadásul bizonyára híre megy ennek a mészárlásnak, amitől igen felmegy majd az őrök ára.
Bár sokkal nagyobb árat kellene fizetnie, ha valaki értesülésekkel tudna szolgálni Vízmélyvára Titkos Lordjainak.
Caethur megragadta Kamburan köpenyét, majd zsákot formált belőle, és beledobálta az értéktárgyakat. Ezután magára kanyarította a köpenyét, megigazította a hajfürjeit és egy félszeg mosolyt ragasztott az arcára.
Nem ez volt az első alkalom, hogy egyedül lépett ki egy hullákkal teli szobából. Sajnálatos dolgok voltak ezek, de a munkájához tartoztak.

* * * * *

Odakint megmozdult az árnyék, ellökte magát a spalettától, és próbált fogást találni a tető szélében. Egyik lába megcsúszott, elnyomott egy néma szitkot, de hála sokéves tapasztalatának, tökéletesen nesztelen maradt. Egy hirtelen mozdulattal sikerült megkapaszkodnia, és a következő pillanatban a tetőn találta magát.

* * * * *

Azonnal megérezte, amint átlépett a kapun: valami felbolygatta a Szövetet, éppen előtte. Valaki vagy valami varázslatra készült, vagy csapdát helyezett el a számára. Halovány jel volt csupán, és csakis az érzékelhette, aki annyira finom összhangban élt a Szövettel, mint ő; és csakis az térhetett ki a veszély elől.
Az ősmágus felkuncogott, majd oldalra lépett, egyenesen a kéken villogó ürességbe. Elmerült, és a következő pillanatban egy teljesen másik helyen bukkant fel.

* * * * *

Narnra egy düledező, de magas kémény szélárnyékában kuporgott, és sajgó vállát masszírozta. Felsértette, de csak kicsit, hála az isteneknek.
Ó igen, a mindent látó istenek. Felnézett, és megátkozta azokat a bolondokat, akik mágiával itatták át a Plinth-t, hogy még éjjel is ragyoghasson. A tolvajok nem szívelték a jelzőfényeket, melyek megvilágították a helyet, ahol dolgoztak.
Narnra Shalace pedig tolvaj volt. Azután vált azzá, hogy anyja rejtélyes módon meghalt, és a keresetlen ügyfelek, szomszédok és egyéb népség, akiket sosem látott korábban, elhordták anyja örökségét. Ő maga is csak fékezhetetlen dühkitörésének köszönhetően menekült meg attól, hogy elhurcolják, és eladják szolgának, valamelyik tehetősebb nemesi családnak.
Voltak törvények Vízmélyvárában, amelyek egyaránt vonatkoztak mindenkire, de voltak olyanok is, amelyek valami oknál fogva nem vonatkoztak a nemesekre. Sok család birtokolt hajókat és távoli földeket, ahová látszólag mindent és mindenkit elhurcolhattak.
A kifosztott Narnra Shalace róni kezdte hát a sikátorokat és háztetőket. Egy lett azok közül, akik foggal-körömmel próbáltak életben maradni egy olyan városban, amelyik nem tűrte a tolvajokat.
Így került a kereskedőnegyedbe, a düledező kémény tövébe. Magányos volt, fürge, viszont nem kifejezetten szép, hosszú, karcsú végtagjai voltak, fekete szeme, és kicsit kampós orra. „Selymes Árnyék”, így nevezte magát, bár sokszor gúnyos mosolyt csalt ki a füstös, névtelen kocsmák vendégeiből, ahol bármi gazdát cserélhetett, kérdések nélkül.
Igen kemény volt a tél abban az évben. Ha nem lel rá arra a düledező, de meleg kéményre, a fagy elvitte volna, még a tél első heteiben, vagy örök harcot kellett volna folytatnia, a melegebb kéményekért illetve háztetőkért.
Mostanában egyre többet éhezett. Éhes volt és dühös. Félelemmel telve ébredt minden reggel, és folyton a háta mögé kellett pillantania, nehogy kellemetlen meglepetés érje. Folyton csak az lebegett a szeme előtt, hogy a város tele van képzett, tapasztalt tolvajokkal... nem is beszélve a városi őrségről, a Vigyázókról, az Álarcos Nagyurakról és a varázslókról.
Egyikükkel sem vehette fel a versenyt, sőt még csak igazán nagy ellenfelet sem jelentett a számukra.
Az is igaz, hogy észre sem vették, bár ha ez megtörténik, akkor az egyenlő lett volna a halállal.
Így kuporgott hát a kémény tövében, nyomorultul. Pénzre volt szüksége, hogy ételt vehessen magának, és türelmetlenné vált, amitől gyakran dühbe gurult.
Márpedig egy tolvaj sosem veszítheti el a hidegvérét, ha életben akar maradni.
Hangtalan sóhaj hagyta el az ajkát. Kecses volt és elég ügyes ahhoz, hogy gond nélkül ugrándozzon a háztetőkön, de nem volt elég bájos és szép ahhoz, hogy a könnyebb pénzkeresetet választhassa, és táncolni sem tudott, hogy meztelenül szórakoztassa a bálok vendégeit. Nem, ő is csak egy volt a sok kirekesztett közül, akik nyomorultul rótták Vízmélyvára háztetőit, hogy valahogy túléljenek. Nyomorult volt, mert nem született nemesnek, és nem örökölt üzletet sem, ahol eltengethetné napjait.
Szitkozódva vette elő az iszákot, amit korábban zsákmányolt a kikötőnegyedben. Egy tolvajbanda ütött rajta a kereskedők egy kisebb csoportján. A kézitusa forgatagában egyszer csak ott termett, és elorozta a zsákmányt, amiért bizonyára a nyomába erednek majd...
Mindezt három aranyért – ismeretlen érmék voltak, de nehezek és valódiak –, hat ezüstért, négy rézért és egy kulcsért, amely Faerűn valamely ismeretlen ládáját nyitja. Mindegy, lehet, hogy jó szolgálatot tesz majd.
Előhúzott egy nagyobb és könnyebb tarsolyt a csizmájából. Széthúzta a száját, és ellenőrizte, hogy a kendő a megfelelő helyen lapul-e, majd közelebb húzódott a tető pereméhez.
Amennyire meg tudta állapítani, az uzsorásnak nem maradt több testőre. Valamiféle acélkarmok fedték az ujjait, amelyet elrejtett a köpenye alá. Egy elgyötört, magányos ember benyomását keltette, miközben az utcán gyalogolt. Átsietett a Lathin sikátoron, egyenesen a Fő út felé, majd meghúzódott az első kapubejáróban. Megvárta, amíg elhalad előtte az éjszakai őrjárat, és a nyomukba eredt. Egy eltévedt kereskedő benyomását keltette, aki rossz irányba tévedt, és próbál hazatalálni.
Ha el akarja kerülni az őrtorony kérdéseit, amely több út kereszteződésében állt, épp alatta kell elfordulnia, pár lépés múlva. Ekkor a férfi váratlanul felnézett. Narnra megmerevedett, és csak reménykedhetett, hogy az uzsorás csak egy vízköpőnek véli majd. Caethur továbbment, lelassított, majd óvatosan bekémlelt az utcába. Semmit sem látott, így belépett, és a falhoz lapult.
Selymes Árnyék elengedte a tenyerében lapuló pénzérméket. Az érmék az uzsorás szeme előtt suhantak el, és hangos csattanással értek földet. A férfi összerezzent, de nem kezdett vad rohanásba. Az egyik guruló aranyérmét nézte, majd felpillantott.
Homok hullott a szemébe, majd egy árnyék vetődött rá, pajzsként kifeszített kendővel a kezében.
Caethur nagy levegőt vett, de nem maradt ideje kiáltani, mert a test a földre sodorta. A férfi próbált tenni valamit, de a nő teste nem engedte. A kendőt szorosan az uzsorás feje köré tekerte, egyik térdével leszorította a férfi karmos kezét, és keményen torkon vágta.
A férfi feltörő sikolya a torkára forrt, a tagjai elernyedtek az ütés hatására. Narnra lemetszette az uzsorás erszényektől terhes övét a derekáról, majd elillant, hátrahagyva a korábban zsákmányolt érméket, és a lopott kendőt.
Bár gyors volt, nem eléggé. Kiáltások harsantak az utcából, és az őrség fáklyáinak fénye villant.
Selymes Árnyék most már az életéért küzdött, futásnak eredt, hátha eléri a közeli üzlet külső lépcsőjét.
Valahol máshol lenne most a helyem – gondolta tízezer-negyvenhatodszor. – Ha az apám valóban egy nagy hatalmú varázsló, anyám pedig egy sárkány, akkor ugyan hol van a rangom, a vagyonom és a hatalmam? Miért nem tudok varázsolni, vagy egyszerűen sárkánnyá változni?

* * * * *

Az öreg szakács megpördült.
– Na, most megvagy! Akarod, hogy holnap hajnalban is innen kapd a béred?
A zsíros, zöldségfoltos köpenyű fiú megdermedt a hang hallatán, és döbbenten meredt Phaerornra.
– Mi?
A szakács megindult falábain, és fenyegetőn lengetni kezdte a húsvágó bárdot, amivel éppen dolgozott.
– „Mi”, csak ennyit tudsz mondani? Szereted az orrod, ugye?
A bárd egyre közelebb ért az említett szervhez, és Naviskurr azonnal rádöbbent, mekkorát hibázott.
– Nem, Phaerorn mester, uram... ő... igen... én... nem akartam rosszat, igazán... én csak... én...
Ahogy a szakács, és vele együtt a hideg acél egyre közelebb ért, a fiú hangja úgy emelkedett, és végül elhalt, amint a bárd megérintette az orrát.
– ...én igazán nem tudom, hogy mit vétettem, uram, nem akartam semmi rosszat, sajnálom, sajnálom, de mit, mester?
– Hah! – horkant fel Phaerorn. – Hát ilyeneket küldenek nekem mostanában. Ily ékesszólóan beszélnek a fiatalok mostanság, akik később magasra jutnak a ranglétrán, és megmentenek mindnyájunkat.
A szakács elfordult, majd megpördült, és a három kosár felé bökött a bárddal, amelyeket a fiú korábban gondosan a földre tett.
– Hányszor mondtam már el, hogy semmit se tegyél annak az ajtónak az útjába? Semmit! – mordult a fiúra.
Naviskurr letette a negyedik kosarat a kezéből, majd gyorsan arrébb tolta a három másik kosarat.
– Sajnálom, mester, uram... de ez csak egy régi ajtó. Sosem nyitjuk ki, sosem használjuk...
Arrébb tuszkolta a kosarakat, majd egy horkantás kíséretében felállt, és alaposan végigmérte a Zöld Harkály fogadó konyhájának legeldugottabb sarkában álló, szegecselt ajtót. Halovány kék derengett a deszkák faragásán, amely egy arcot formázott: egy kampós orrú, szakállas ember nyúlánk arcát, amelyet Naviskurr magában csak úgy nevezett, a „Döbbent Öreg Varázsló”.
Naviskurr haragosan meredt az örökké vigyorgó arcra.
– Miért nem szabad semmit sem az ajtó elé tenni? – kérdezte.
A faragás halvány fénnyel izzani kezdett, amit sosem tapasztalt korábban. Mielőtt még a rémült fiú felsikolthatott, vagy hátrébb léphetett volna, az arc megelevenedett, és kiemelkedett az ajtóból!
Az arc életre kelt, és egy kampós orrú, szakállas, hosszú hajú öregember jelent meg előtte. Az öreg lelépett az ajtóról.
Vidám, kékesszürke szemek köszöntötték a kétségbeesetten kapálódzó fiút, majd az öregember Phaerorn mesterhez fordult, akit régi barátként üdvözölt.
– A fiad jól boldogul Suzailban, Forn, és hamarosan bekötik a fejét, ha nem vigyáz!
Az öreg szakács álla leesett csodálkozásában, de felragyogott a szeme. Nem maradt ideje válaszolni, a rejtélyes idegen eltűnt, és csak egy lebegő pipa maradt utána, amely lusta kígyóként követte.
– Mi... mi... ki... – hörgött Naviskurr.
Phaerorn mester összefonta a karját a mellkasán, majd győztes vigyort eresztett meg a növendék felé.
– Na, ezért tartjuk szabadon azt az ajtót, kölyök. A világmegváltó, Mystra-imádó ősmágusok nem szeretnek moslékosvödörben lépkedni!
– Á! – nyelt egy nagyot Naviskurr, és megköszörülte a torkát. – Mystra? Ősmágus? Ki volt ez?
– Csak egy régi barátom – felelte tömören Phaerorn, és visszafordult a sistergő tűzhelyhez. – Nem ismered. Elminsternek hívják.
Felkuncogott, miközben megfordította a húsokat, és várta a kérdések özönét.
Szavak helyett azonban csak egy tompa puffanás hangja érkezett a füleihez. Gondosan elrendezgette a húsokat, majd meglocsolta őket legújabb szószával, és megfordult, hogy megnézze, mégis mi okozhatta ezt a furcsa, tompa hangot. Naviskurr a négy szemétkosár tetején feküdt, és élettelen tekintettel meredt mesterére. Ájultan.
Phaerorn felsóhajtott, és meglegyintette a főzőkanalát. Talán a forró cseppek felébresztik. Talán nem. Micsoda hős ez a fiú...

* * * * *

Az anyja tanítványai természetesen hazudtak. Hazudniuk kellett. Dühösek voltak, gúnyolódtak, nem fontolták meg a szavaikat... később pedig úgy viselkedtek, mintha nem is azokat a szavakat mondták volna, amiket mondtak. Az egyikük megpróbálta elhitetni vele, hogy részegek voltak, és összevissza beszéltek, a többiek azonban megpróbálták kiszedni belőle, hogy mire is emlékszik abból, amit mondtak neki.
Egy omladozó háztetőn gubbasztott. Nem mozoghatott, mert félő volt, hogy a cserepek egyenesen az őrökre hullnak. Felpillantott, és átkozni kezdte a holdat.
Több százszor felrémlett már benne ez az emlék, és tudta, tudta, hogy Goraunnak és a többi drágakő csiszoló tanoncnak igaza volt. Egy teljes éven keresztül kutatott, mire végre bebizonyosodott, hogy Maerjanthra Shalace varázslónő, vagy ahogy ismerték, Maerjanthra a Drágakövek Úrnője, egy sárkány volt. Nem egy házsártos, goromba háziasszony, hanem egy valódi, pikkelyes, szárnyas sárkány.
Melyik nagy hatalmú varázsló? Ezt sosem mondták meg neki.
– Három arany – érkezett egy hang az utcáról, amint egy újabb őr csatlakozott a társaihoz. A két őr, akik már félúton voltak a lépcsőn Narnra felé, megtorpantak, és kérdőn néztek rá.
– És?
– Minden bizonnyal lesből támadtak rá. Aki itt fekszik nem más, mint Caethur, az uzsorás.
A többiek undorodva horkantak fel.
– Kár, hogy a tolvaj nem ölte meg – dörögte az egyikük. – Vagy igen?
– Sajnos életben van, bár jó pár évnek kell majd eltelnie, mire újra beszélni tud, ha tud majd egyáltalán. De amíg a pénzeszsák nem tér magához, és nem mondja el, hogy ki tette ezt, azt hiszem az a legjobb a városnak, ha...
– Pontosan – helyeselt egy mélyebb, öregebb hang. – Történt valami a folyami kapunál, aminek azonnal után kéne járnunk. Vigyétek Caethurt az őrtoronyba, hátha a segítségünkre lehet. Meg lennék lepve, ha nem.

* * * * *

A szakállas öreg nem a szobrokkal övezett főbejáratot választotta, inkább a mohos sziklába vájt lépcsősorhoz ment, amely a Mirt-rezidencia impozáns épületétől jobbra húzódott. A holdsugarak gyenge fényében akadály nélkül lépdelt át az íves hídon, amely összekötötte a Vízmélyvára hegyét Mirt erődítményszerű házának erkélyével.
Félúton járt, amikor a levegő megremegett előtte, és egy női alak jelent meg a hídon. A ruhája a hold fényében játszott, mintha csak az aláhulló sugarakból készült volna.
Elminster elmosolyodott, és mosolyogva meghajolt.
– Üdv, Ieiridauna. Mirt és Asper itthon vannak?
A szellemőr elmosolyodott, és a mögötte lévő ajtóra mutatott. Ezután előrelépett, és megérintette a férfi arcát, Elminster közelebb hajolt hozzá.
A szellem fagyos ujjai fájdalmasan belemartak, amint életenergiát szívtak el a testéből, de nem törődött vele. Megcsókolta a nő kezét, és megölelte a fagyos testet.
A nő lehelete egy gleccser jeges fuvallatát idézte, és egyre határozottabb alakot öltött, ahogy egyre több erőt merített a férfi testéből. A következő pillanatban azonban kisiklott az ölelésből, és suttogni kezdett.
– Túlságosan előzékeny vagy, uram. Ne adj túl sokat magadból.
Elminster elfordult, és ő is megszólalt.
– Úrnőm, csak remélhetem, hogy az elkövetkező korokban is itt maradsz Faerűn világában, hogy szemmel tarts mindent, és megoszd a bölcsességed a világgal! Azt pedig én döntöm el, hogy mit kezdek az életemmel.
A szellemőr a férfi elé térdelt. Bár a feje és a válla határozott alakot öltött, a teste többi része még halovány maradt.
– Túl kedves vagy hozzám, Kiválasztott.
Elminster felnevetett.
– Még a végén elvörösödöm, kislány! – Ezzel gunyoros lovagi pózt vett fel, elnyomott egy grimaszt, búcsút intett majd a nő halk zokogásától kísérve az ajtó felé indult.
A sötét ajtó kitárult, mielőtt még megragadhatta volna a kilincset, és egy bajszos arc nézett ki rá a benti sötétségből.
– Megint megpróbálod elcsábítani a szellemőrt, El? Hát semmi határa sincs a kéjvágyadnak?
Elminster ártatlanul széttárta a karját.
– Úgy tűnik nincs, Walrus uram. Mint ahogy a kíváncsiságomnak sem, amikor Vízmélyvára szemérmetlenül gazdag családjainak életében akarok vájkálni.
Mirt felhorkant, majd beengedte a férfit.
– Remélem, jó okod van, hogy ide jöttél. Éppen megzavartad Asper táncát.
– Ó! – szakadt fel Elminsterből, miközben átléptek két sisakos rém között, egyenesen egy gyengén megvilágított hálószobába, melyben egy erős, soklábú ágy volt a legfőbb bútordarab.
Mirt asszonya éppen akkor bontakozott ki egy lehetetlennek tűnő pózból. A vállán egyensúlyozott az ágyon, a felsőtestét meghajlította, oly módon, hogy a lábujjai közé szorított drágakövet az orra elé tudta helyezni. Egy kecses mozdulattal kiegyenesítette a lábait, miközben a levegőbe vetette a csillogó drágakövet, majd reptében elkapta.
– Később. Most kímélj meg a buja megjegyzésektől. Mi történt? – kérdezte minden átmenet nélkül.
– Meghúzódhatsz, ha ezt csinálod – kommentálta a látottakat az öreg mágus, miközben a nő egy kígyó ügyességével végigsiklott a takarón, majd hasra fordult, és szembefordult a férfival.
Kacsintott egyet, és elmosolyodott.
– Bár, ha azt vesszük, hogy Mirt az uzsorás, és Mystra Kiválasztottja nézte a mutatványt... Na igyál egy kupa bort, és beszélj!
Elminster kinyújtotta a karját, mire egy üveg emelkedett. fel a társai közül a díszesen faragott polc tetejéről, és egyenesen a tenyerébe repült.
– Nem csoda, hogy a varázslók ilyen iszákosok – jegyezte meg epésen Mirt. – Ha képes lennék erre...
– Akkor nem kellene kikelned az ágyból – motyogta kedvesen Asper. – El?
– Cormyrból jövök – magyarázta a varázsló, miközben kihúzta a borosüveg dugóját, és beleszagolt a nedűbe. – Úgy fogalmazhatnék, hogy arrafelé most halomban áll a pénz arra, hogy letaszítsák az Obarskyr-családot a trónról, és új királyt ültessenek Cormyr trónjára.
– Mi ebben az újdonság? – horkant fel Mirt. – Nálunk arra költik a pénzt a nemesek, hogy kiderítsék, hogy kik is azok a titkos nagyurak, és megöljenek bennünket, valamint lefizessék az életben maradtakat, hogy őket válasszák meg helyettünk. Addig persze már nem jutnak el, hogy valószínűleg őket is megölik majd, hogy átvegyék a helyüket, na de az okos nemesek még felöltözni sem tudnak segítség nélkül, ahogyan azt jól tudjuk – szónokolt, majd kinyújtotta a karját. – Meg is iszod azt a bort, vagy csak pózolsz vele?
Elminster nagyot húzott az üvegből, és elismerően biccentett.
– Igazán pompás – mondta, majd átnyújtotta az üveget az uzsorásnak. Az ágy mellé lépett, kivette a drágakövet a nő lábujjai közül, és végigsimított vele a nő hosszú, karcsú lábán. – A pénz Vízmélyvárából származik. Nem tudom, hogy kitől, és azt sem, hogy kihez kerül, amint eljut az Erdei Királyságba, de azt remélem, hogy ti...
Asper elmosolyodott.
– Mi majd megtudjuk neked, ugye, uram? Hát persze.
Mirt felhorkant együttműködése jeleként, és visszaadta az üveget Elminsternek. Persze alig maradt valami az alján.

* * * * *

A szaggatott felhők hasztalan kergették egymást az égbolton, mint megannyi sötét árnyék, akik valami még sötétebb dolog elől menekülnek. Az emberek megremegtek Vízmélyvára hegy fölötti őrtornyának ablakaiban, és elfordították a tekintetüket. Kiengedték fagyos leheletüket, melyek komor gondolatokként ülték meg a levegőt: sok ilyen éjszakát kell még megélniük a halál után, mint ahogy a születés előtt is eltelt már számos hasonló éjszaka.
Egy cseppet sem melegedtek fel a gondolatoktól. Szorosabbra fonták maguk körül a köpenyüket, és próbálták kellemesebb dolgokra terelni a gondolataikat.

* * * * *

Elminster az égre pillantott, hogy szemügyre vegye a rongyos felhőket. Viharsebesen suhantak tova, mintha csak máshová akarnák vinni a holdsugarak ezüst lángját.
– Egy ilyen éjszakán bármi megtörténhet – motyogta maga elé –, mint ahogy meg is szokott.
Lebukott, hogy átférjen egy boltív alatt, és belépett egy szűk, bűzös sikátorba.
Egy zsákutcába. A háztetőn figyelő árnyék szeme felcsillant, és közelebb lopódzott a kiszögellések takarásában. Azok az átkozott kereskedők elég szűkmarkúan érkeztek életük utolsó találkozójára. Nem mintha panaszkodnia kellett volna, elvégre a táska, amelyet elrabolt tele volt drágakövekkel, és három okirattal, amelyek révén három házra is szert tett, méghozzá a Kastélynegyedben, de csupán háromréznyi készpénze volt, amin ételt vásárolhatott. És ekkor ez az öregember pont a kedvenc búvóhelye alatt halad el...
Nem tűnt túl gazdagnak, de nincs is szüksége sok pénzre. Elég pár aranyérme, azok helyett, amelyeket az utcán kellett hagynia, de azonnal.
A sikátor közepén magasodó harangtoronyhoz lopódzott a mohalepte ezüstös palákon. Épp akkor ért oda, amikor az öreg a háztető alá ért...
Nem maradt sem érméje, sem kendője, amit használhatna, de az öreg sem tűnt valami félelmetes ellenfélnek. Csak a részegek és a bolondok mászkáltak fegyvertelenül ezen az órán egy ilyen sötét sikátorban. Elég egy maréknyi homok, egy jól irányzott rúgás, és már ott sincs.
Átugrott a következő tetőre, az utolsóra. Még pár lépés, és az öreg felfedezi, hogy zsákutcába tévedt. Bizonyára elmorzsol egy szitkot az orra alatt, és visszafordul. Narnra belemarkolt a homokkal teli szütyőjébe, ellenőrizte az övén függő megfeketedett tőrt, majd áthajolt a háztető peremén, és elégedetten felmordult.
– Ez az!
Elég hangosan mondta ahhoz, hogy az öreg felpillantson. Így is tett. A lehető legjobb pillanatban engedte el az álnok homokszemeket. Surrogó hang hallatszott alant – az öreg villámgyorsan a zsákutca végében termett! –, és Narnra leugrott.
Az öreg túl gyorsan mozgott, annak ellenére, hogy az utca sikamlós volt a sok szeméttől, a lány pedig csak az üres utcakövön landolt. Biztosan becsukta a szemét, amikor rászórta a homokot, mert rezzenéstelen arccal, csillogó szemekkel meredt rá!
Narnra elnyomott egy szitkot, majd tőrt rántott, és cikázó mozgással az öregre támadt. A férfi még mindig nem rántott fegyvert, csak kuncogott mély, nyugodt hangon, mint egy félnótás, aki jól mulat valamin.
Selymes Árnyék dühösen csapott a férfi felé, oldalsó irányból, hogy véletlenül se lephesse meg az öreg egy döféssel. Nem tartott az öregtől, hisz az valószínűleg elhasalt volna a csúszós kövön, ha támadásra szánta volna el magát, de volt valami az öregben, ami többre taksálta egyszerű bandukoló bácsikánál...
A férfi váratlanul felé lépett, mintha ő lenne a vadász, a tolvaj pedig a vad. Narnra egy pillanatra megzavarodott, és mélyen a férfi testébe döfött a tőrével, majd felrántotta a fegyvert, hogy felmetssze vele az öreg hasát.
Mintha csak a tábortűz füstjét próbálta volna ledöfni. Érezte a férfi testét az ujjaival, de a tőre ártalmatlanul hatolt át rajta.
Narnra felszisszent döbbenetében, majd hátratáncolt, és futásnak eredt. Bozontos szemöldökbe ágyazott, kéken izzó szemek meredtek rá, egy horgas orr fölül, amely még az ő szaglószervét is fölülmúlta. A szakállas öreg valahogy magasabb, karcsúbb és gyorsabb volt, mint azt a kora sejtette volna; és a levegő izzott körülötte.
Ó, az összes istenekre, egy varázsló!
Narnra oldalazni kezdett, hogy kitérjen a varázslat elől, és a sikátor bejárata felé vette az irányt. Micsoda hibát köve...
Valami sötét, csápszerű dolog emelkedett ki az utca mocskából, és elzárta a kivezető utat. Rá meresztette iszonyú szemét, majd lassú, sikamlós mozdulatokkal megindult felé.
Bizonyára csak káprázik a szeme! Csakis ez lehet! Semmiféle ilyen lény nem volt a sikátorban, amikor az öreg belépett...
Ekkor egy nyirkos, hideg csáp ragadta meg a csuklóját.
Önkéntelenül felsikoltott, majd lecsapott a csápra a tőrével. A másik kezével vadul kapálódzni kezdett, hogy távol tartsa magától a kérlelhetetlenül közeledő újabb hat-nyolc csápot. Sötét színű folyadék fröcskölt a levegőbe, miközben kétségbeesetten vagdalkozott, és próbált kiszabadulni a szorításból... ekkor a lény elengedte, ő pedig elvágódott a mocskos, vizes utcán.
Az öreg mély, erős hangon szólalt meg.
– Nocsak, egy tolvajnak sikerül ellopnia a legértékesebb dolgot a világon: a saját életét.
Narnra dühösen talpra kecmergett, és szembefordult a férfival. A szörnyeteg eltűnt, mintha nem is létezett volna, de a sikátor valahogy megváltozott. Sehol sem találta a kijáratot, és az egész utca egy kör alakú veremnek tűnt, melyet csak a hold nyugtalanító, kísérteties fénye világít meg egy kissé, a tovasuhanó felhők takarásából.
Az öregember az egyik fal tövében álldogált, még mindig fegyvertelenül.
– Menj haza, kislány! Hagyd a lopást a bolondokra, és válassz másik életet! Kipróbáltam ezt a sorsot, és elég jól szórakoztam, de ne ragadj meg ennél a „mesterségnél”. Menj haza!
– Nincs otthonom – sziszegte Narnra. – A vízmélyvári kereskedők ellopták az otthonom. Mindenemből kifosztottak.
A férfi közelebb lépett hozzá, mire ő fenyegetőn felemelte a tőrét, amely majdnem kiesett remegő kezéből.
– Azt mondod, menjek haza, de elrejted az utat előlem – mondta bizonytalan hangon. – Miféle tréfa ez, varázsló?
Az öregember felvonta a szemöldökét.
– Ó, igen, a varázslat. Maradj veszteg!
Felemelte az egyik kezét, elmormolt egy varázsszót, majd a lányra mutatott. Narnra ösztönösen megpróbált kitérni a varázslat útjából, de nem volt hova bújnia...
A levegő ismét felizzott, megtelt kékes fénnyel, és valami csiklandozó érzés futott át a testén. Tehetetlenül meredt a varázslóra, gyengének érezte magát és üresnek. Már félelmet sem érzett...
Az érzés tovaszállt, a sikátor azonban továbbra is egy kör alakú ketrecre hasonlított. A varázsló kurta, döbbent hangot hallatott, majd a lány felé lépett. Narnra hátrébb lépett, de szinte azonnal beleütközött a göröngyös falba.
– Ne közelíts! – sikoltotta. – Kiáltani fogok... az őröknek!
Tisztában volt vele, mennyire nevetségesen hangzottak a szavai, de a férfi nem nevette ki. Sőt, halk, lágy hangon szólt hozzá.
– Fordítsd meg a kezed, hadd nézzem az ujjaid.
Narnra értetlenül bámult rá, majd engedelmeskedett.
Felsértette a kézfejét, amikor elesett a mocsokban, és most csak úgy dőlt belőle a vér. A szájához emelte a kezét, hogy kiszívja a sebből a vért, de a varázsló rárivallt.
– Ne!
Mennydörgésként csendült a hangja, és valósággal lángra lobbant körülötte a levegő. A mágia ismét megbénította a lány tagjait. Arra készült, hogy... nem tudta, mire...
A szemét tudta forgatni, és lélegezni is képes volt. Valami lángra kapott a közelében, valami, ami az élőbb még nem égett. A vére kapott néma, jeges lángra.
Narnra tehetetlenül nézte, mi történik vele. Semmi sem égett, de valami mégis. Tisztán látta a lángokat, és a mocskos kezét a tűzön keresztül, de nem érzett fájdalmat.
A varázsló ott magasodott előtte, és ő is a tüzet nézte. A lángok lassan elenyésztek vigyázó szemük előtt.
Narnra kétségbeesetten emelte tekintetét az öregre. A férfi mosolygott.
– Nos – mondta érzelemmel teli hangon – Hmm.
A lány még mindig nem tudott szabadulni a varázslat hatása alól, és bénultan meredt rá. Szólni sem tudott. A varázsló elővett egy erszényt a köpenye alól. Tenyérnyi hosszúságú borsóhüvelynek tűnt, de valamilyen különleges, pikkelyszerű anyagból készült. Kinyitotta a száját, és kiszórt belőle hét aranyérmét. Egy kocsmai hamiskártyás ügyességével kis kupacba rendezte őket, majd lágyan a lány sebesült tenyerébe helyezte.
– Ég veled, kislány. – mondta lágy hangon, majd elmosolyodott, megfordult – és egyenesen átment a falon.
Narnra Shalace hitetlenkedve meredt a kemény kőfalra. Nem érzékelt semmit, a saját szuszogásán, az érmék hűvös súlyán, az alvadt véren és a tőre markolatán kívül, amelyet még mindig keményen szorongatott.
Minden olyan hirtelen történt, olyan hihetetlennek és valószínűtlennek tűnt...
A láng, vagy bármi is volt az, teljesen megdermesztette. A férfi varázsereje keltette életre, de az ő teste is táplálta. Aranyat adott neki, halál helyett. Arany lett a jutalma, mintha csak egy koldus lenne, vagy egy örömlány... vagy egy sikeres tolvaj. Jóval több arany, mint amit előzetesen remélhetett áldozatától. A következő pillanatban pedig egyszerűen eltűnt a varázsló, egyenesen átment a falon...
Tagjaiba lassan visszatért az élet. Ismét tudott mozogni, és a sikátor is mintha megváltozott volna.
Narnra megjegyezte, hol ment át a varázsló a falon: egy nagyobb kupac szemét hevert közvetlenül előtte. Meg tudta mozdítani a kezét, bár csigalassúsággal, mintha mázsás súlyokat kötöttek volna rá. Az érmékért nyúlt, és meglepetten tapasztalta, hogy valóban olyan igaziak, mint amilyennek látszottak. Már valamivel gyorsabban, de még mindig lassan eltette az érméket, majd körülnézett. A sikátor ismét felvette eredeti alakját. Az egyik vége zsákutcába torkollott, míg a másik egy szélesebb utcára nyílt.
Odalépett ahhoz a helyhez, ahol a varázsló eltűnt, majd óvatosan kinyújtotta a tőrt tartó karját. A penge úgy hatolt át a kövön, mintha csak köd lenne előtte. Előrébb hajolt, és beledugta a karját a falba.
Bizarr halála lenne, ha a fal hirtelen megkeményedne és összezárulna. Gyanakvón, és zaklatottan, ugyanakkor várakozón lépett be a hívogató sötétségbe. Meg kell tudnia, ki ez a rejtélyes varázsló, aki kioktatta, megsajnálta, és aranyat nyomott a kezébe, mintha csak egy koldus lenne.

 

 

Második fejezet
EGY POMPÁS ÉJJELI TIVORNYA

Akik túl akarják élni a kalandokat, jobb, ha a saját fejük után mennek, és nem mások nyomdokain járnak – hanem elkerülik mások bajait. Az így szerzett gondok ugyanis felettébb ragadósak.

Seldreene Ammath, Suzail
Egy kereskedő felesége
A Kígyó Éve

Sötét volt, a levegőt a nyirkos kő, a dohos föld és a hátrahagyott bűzös szeméthalmok szaga töltötte meg. Selymes Árnyék lekuporodott, óvatosan haladt előre. Próbálta megtartani az egyensúlyát, de olyan érzése volt, mintha egy omladozó háztető cserepein volna.
Hangok jutottak el hozzá a nehéz levegőben, nevetés hangjai, melyek önfeledt sikolyokká erősödtek, ahogy egyre közelebb jutott a forrásához. Erősebben hallotta a hangokat, mint az egyszerű halandók, és valami nyomasztó idegesség kúszott a gyomrába. Hátrébb lépett, mire a rosszullét enyhült, de ismét felerősödött, ahogy újra elindult.
Mekkora bolond vagyok, hogy bemerészkedtem ide – gondolta, és keményebben markolta meg a tőrét. Meredten bámult a sötétségbe, hátha felfedez valami halovány fényfoltot a távolban.
Ekkor fény lobbant fel közvetlenül előtte. Erős, kék fény volt. Mágikus fény, mely nagyobb erőt rejtett bárminél, amit eddigi élete során tapasztalt. Végigkövette a szemével a fény útját, és felfedezte a fehér szakállú varázslót egy boltív alatt.
Narnra azonnal fél térdre ereszkedett, majd hasra vágta magát. Tökéletesen mozdulatlanul és nesztelenül hasalt a nyirkos kőpadlón, egyetlen áruló jelet sem mutatott az öregnek, aki időközben megfordult.
A varázsló elégedetten bólintott – hogy meglátta-e őt, vagy sem, nem tudta megállapítani –, majd átlépett a boltív alatt. Ezzel egy időben teste lüktetése megszűnt, mintha csak egy kardcsapással vetettek volna véget neki.
Felemelte a fejét, de minden sötét volt és csendes, kivéve a boltívet. A kékes fény villogni kezdett, majd halványulni.
Azonnal talpra szökkent, és nem törődve azzal, hogy valaki esetleg észreveheti, a boltív felé rohant. A boltív közepében teljes sötétség honolt. Aztán a végét már kúszva tette meg, mint egy gyík, és úgy dugta be a fejét egy még mélyebb sötétségbe.
Már alig maradt valami a fényből. Narnra az ajkába harapott, majd átlépett a boltív alatt. Ha a varázslónak titkos búvóhelye van a kereskedőnegyed alatt, tudomást kell szereznie róla. Mindent meg kell tudnia erről az öregről.
Tett egy lépést a sötétben, majd még egyet. A harmadik lépés után a sötétség egy varázsütésre szertefoszlott, és kékes fény világított meg mindent. A kékség hajnali ködként gomolygott körülötte. Kiegyenesedett. De nem mozdult, nem látta a padlót a talpa alatt. Körbefordult, de nem tudta megállapítani, hogy honnan érkezett. Mindenhol csak a sűrű kékséget látta...
Hirtelen kiverte a veríték, és jobban félt, mint eddigi életében bármikor. Hova került? Merre van az előre? Óvatosan araszolni kezdett, mígnem beállt abba az irányba, amerre eredetileg haladt. Legalábbis remélte, hogy megtalálta a helyes irányt, és lépett egyet előre.
Két lépéssel később visszatért a sötétség, a nyirkos levegő – és vele együtt az ismerős szag, amelyet akkor érzett, amikor időnként kikotorták Vízmélyvára kikötőjét. Egy keskeny folyosón állt, és távoli hangok szűrődtek felé. Valaki vagy inkább valakik, beszélgettek. Beszélgettek és nevetgéltek, mintha tivornyáznának. Úgy érezte, valami tágas hely nyílik előtte a folyosón túl.
A Holtak Városa alatt lenne? A marhakereskedők utcája alatt, a folyami kapu közelében? Vagy valahol teljesen máshol, távol Vízmélyvárától?
Megtett egy újabb lépést előre, és visszatért a kékes ragyogás. Narnra azonnal megfordult, és egy boltívet látott maga előtt, pont olyat, amilyen alatt átlépett, hogy ide jusson. Visszalépett a boltív alá, átment alatta, majd visszafordult, és ismét az ív alá lépett.
A kék fény ekkorra már szinte teljesen elhalványult. Megkereste a fény középpontját, és pontosan oda helyezkedett. Amint a fény teljesen kialudt, Narnra előrelépett, és keményen beverte a térdét egy kőfalba.
Csapdába esett, és fogalma sem volt róla, hogy hol. Hirtelen harag gyúlt a szívében, és elátkozta magát, amiért ilyen könnyedén rászedték. Kitapogatta ujjaival a láthatatlan falat, majd egy szitok kíséretében beleöklözött. Nem maradt választása. Megfordult és elindult az ellenkező irányba.
A tivornya hangjai felé. A varázsló után, aki oly elegánsan elintézte.
Az öreg tudja, hogyan működik a mágikus boltív. Meg kell találnia a férfit, és akkor... akkor mi van... könyörög majd neki/
Némán felkiáltott dühében, elszántan megmarkolta a tőrét, és továbbment előre. Ősi kőtörmelék ropogott csizmás talpa alatt, tengeri szellő kavargott a bokája körül, és már látni vélte a fény első foltjait maga előtt.
Mindez egyre kevésbé hasonlított Vízmélyvárára.
Tymora, segíts!

* * * * *

Elminster három illúzióvarázslatot rakott egymásra. Nem akarta elhasználni az alakváltó varázslatát, hátha úgy alakulnak a dolgok, hogy sebtében el kell repülnie vagy el kell úsznia a helyszínről. Mindenre fel kellett készülnie, elvégre elég kellemetlen és veszélyes társasághoz csatlakozik.
Magasabb lett és sebhelyes, a haja színe is megváltozott: szurokfekete fürtjeivel a Cormaeril-család korai ágának tagjaira hasonlított. Elővett egy kicsiny amulettet az öve rejtekéből, elmondott egy varázsszót, mire egy hüvelyébe csúsztatott kard jelent meg a kezében. A kard pengéje vékony volt, akárcsak egy tű, éppolyan, amilyet Suzaíl királyi udvarában használnak. A fegyver markolatát tükörsima zafírok díszítették, mint megannyi kíváncsi szempár.
Felcsatolta a kardot, majd átvágott egy oszlopcsarnokon. Rothadó hordók sorjáztak a fal mellett, és éhes patkányok szaladgáltak a mocsokban. Egyenesen a terem végében álló lépcsősorhoz ment, és felsietett rajta. Marsember kikötőjének jellegzetes szaga erősebbé vált, mint ahogy a halovány fény is. A lépcsősor tetején egy jobban megvilágított terembe jutott, ahol komor fegyveres őrök tartották szemmel a tivornyázó tömeget.
Elminster némán felsóhajtott. A tivornyák mindenhol ugyanolyanok voltak, és ő élvezte is őket élete első ezer évében... de ma már nem. Túl nagy volt már a ricsaj, elege lett az intrikákból, ármányokból és színjátékokból, no meg a kellemes fiatal teremtésekből, akik már csak az emlékeiben éltek, hisz hosszú évekkel korábban öröklétre szenderültek.
Most mégis habozás nélkül a nevetgélő, borozgató népség felé indult. Egy Elminster elvégre nem tehet egyebet, minthogy beleavatkozzon mások dolgába.
Kihúzta magát, és egy olyan ember határozottságával indult el, aki a többiek felett áll, és természetesen minden joga meg van rá, hogy jelen legyen ezen az eseményen. Már csak kétlépésnyire volt a tivornyázó emberektől, amikor megérkezett a várt kihívás.
Pengék suhantak el a szeme előtt, hogy elállják az útját.
– Le a pengékkel! – horkant fel.
A kardok egy ujjnyit sem mozdultak.
– Mégis ki vagy te, hogy parancsokat osztogass nekünk? – kérdezte egy kellemetlenül reszelős hang. – Hogyan kerülhetsz ide abból a pincéből, amit korábban alaposan átfésültünk?
A magas, sebhelyes arcú, szurokfekete hajú férfi a kérdező felé fordult.
– A nevem Cormaeril, nemesi család szülötte vagyok, és fogytán a türelmem. Ki vagy te, hogy az utamba állsz?
– Öregebb vagy, mint a többi Cormaeril – szólalt meg a másik őr.
– Elég! Azt mondták, hogy az öregebb vérvonalból is érkezik valaki – vágott közbe egy harmadik hang. – Egyes Cormaerilek még a száműzetések ideje előtt eltűntek a birodalomból. Engedjétek át! Egyedül van.
– Használsz mágiát? – kérdezte az első hang.
– Természetesen – felelte fagyos hangon a sebhelyes –, de nem használok pusztító varázslatokat, ha ettől félsz.
A kardok végül utat engedtek neki, és Elminster a szeme sarkából látta, hogy tucatnyi fegyveres húzódik vissza csalódottan a távoli sarkok árnyékába. Nem lesz vérontás, pedig az egy kicsit jobb kedvre derítette volna őket.
A sebhelyes Cormaeril körbekémlelt, nem leselkedik-e rá újabb penge, majd komoran biccentett az őröknek, és csatlakozott a tivornyához.

* * * * *

Selymes Árnyék előhúzott egy fekete csuklyát bőrruhája alól. Bár már hosszú évekkel korábban készítette, csak igen ritkán használta. A csuklya mindig azokra a gyerekekre emlékeztette, akik hóhérosdit játszanak, de időnként igen hasznosnak bizonyult: különösen akkor, amikor el akarta rejteni hófehér bőrét és női vonásait.
Felhúzta a csuklyát, eltette a tőrét, majd behajlította túl hosszú ujjait. Nyújtózkodott egyet, mint egy fáradt macska, majd lehajolt a földre, és szimatolni kezdett.
Igen, ez nem Vízmélyvára szaga. Több tetem van a vízben, de kevesebb idegen, távoli illat.
A tivornyák egyet jelentettek a szolgákkal vagy őrökkel, vagy a kör széléről bámészkodó emberekkel – vagy mindhárommal egyszerre. Nagyon óvatosnak kell lennie, ha folytatni akarja az útját.
Hm, milyen szokatlan feladat egy tolvaj számára...

* * * * *

– Szóval melyik nemesi családból származol? – kérdezte az álarcos kereskedő félig kiabálva a nagy hangzavarban, majd húzott egy jó nagyot a harci sisak méretű kupájából, melyet két kézzel kellett tartania.
A kopott bőrpáncélt viselő rideg tekintetű harcos savanyú képpel végigmérte a kérdezőt, majd felelt.
– Nem vagyok nemes. A jóakaratú Obarskyr-família több paraszti családot űzött el, mint nemest. A legtöbben szabad akaratunkból távoztunk – elszöktünk, mielőtt még levághattak, vagy felakaszthattak volna minket.
– Á! – A részeg kereskedő közelebb hajolt a harcoshoz, és alaposan végig mérte. – Mégis mit követtél el?
– Megsebesítettem Bhereu herceget, amiért a húgommal enyelgett. Alaposan helybenhagytam. Két évig sántított, mire a gyógyítók össze tudták varrni. Meg is öltem volna, ha a testőrei nem lépnek közbe. Azok az átkozott Obarskyrok még vinnyogni sem tudnak egyedül!
Elminster a harcos mögé került, és elaraszolt mellette a tömegben.
– Éljen az összeesküvés! – kiáltotta ekkor egy hang a tömegben. Többen felfigyeltek a hangra, magasra emelték a kupájukat, és csatlakoztak a kántáláshoz, mint már oly sokszor korábban. – A Jogos Összeesküvés!
– Új király, új remény! – kiáltotta másvalaki.
– Úgy legyen! Cormyr ismét virágozzék!
Elminster lemondón ingatni kezdte a fejét. Számtalanszor hallotta már ezeket a szavakat a múltban. Úgy tűnt, mintha az Erdei Királyságban készült volna egy könyv, amelyet minden leendő összeesküvőnek vagy árulónak odaadnak, hogy az alapján cselekedjen.
– És te miért vagy itt? – kérdezte a harcos. Elminster megmerevedett, majd fagyos, fennhéjázó kifejezéssel az arcán megfordult, de a kérdés nem neki szólt.
– Pénzért – vágta rá a vörös képű kereskedő, majd egy böffentéssel adott nyomatékot a szavainak. – Szükségük van a pénzemre, hogy fegyvereket vásároljanak, és zsoldosokat béreljenek a nyugati kapuknál. A mostani segítségemért cserébe olyan részesedést kapok, amellyel a tízszeresét nyerem vissza, ha az új király elfoglalja a trónt. Azt persze nem mondták meg, hogy ki lesz az. – Újabb böfögés. – De nem is érdekel – széttárta a karját, hogy kifejezze, mennyire nem érdekli a leendő király személye, és borral festette meg a padlót maga körül. – Mind ugyanolyanok. Csak az a különbség, hogy most nem rekedünk a kapukon kívül, hanem belülről számolgathatjuk a pénzérméket és hallgathatjuk a titkos sutyorgásokat.
A harcos ekkor elkapta Elminster tekintetét, és ráförmedt.
– Te mit hallgatózol, nagy és erős?
– Nemtörődöm szavakat – felelte Elminster némiképp felháborodott hangon. – Hátha van köztünk egy-két harci varázsló vagy főlovag. Ezzel körbemutatott a vidám gyülekezeten. – Valahogy az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy ez egy csapda is lehet, ahová szépen összetereltek bennünket, és különösebb nehézség nélkül lemészárolhatnak mindnyájunkat.
A harcos egyetértően bólintott.
– Ez már nekem is megfordult a fejemben. Te nemes vagy, ugye?
– Nemesi származású, de névtelen – felelte Elminster, és elmosolyodott. – Hívj csak Névtelen Cormaerilnek.
A harcos is elmosolyodott.
– Itt van néhány rokonod is – ezzel a legnagyobb tumultus irányába mutatott. – Ott mulatnak valahol.
A kereskedő Elminster irányába kapott.
– Ör-örülök a találkozásnak, jó uram. Imbur Waendlar vagyok, és én... én... örvendek a szerencsének. Ha valaha szükséged lenne, hm, koporsóra vagy utazóládára vagy díszládára, állok rendelkezésedre. Az enyém a legjobb áru és a legjobb ár egész Suzailban. Egy ilyen nemesúr minden igényét ki tudom elégíteni. Engedd meg, hogy...
Elminster és a harcos gúnyosan egymásra kacsintott.
– Részeg, mint a csacsi – mondta a herceggyalázó férfi, majd hozzátette. – Még részegen is csak az üzletet keresi. De hát ilyenek ezek a makacs kereskedők.
Waendlar mester rájuk hunyorgott.
– Makacs?! Jól hallottam, hogy makacs? A makacs kereskedő az, aki nem követi a szelek változását, aki botorul ragaszkodik a régi elvekhez, és a párnája alatt őrizgeti az aranyait! Miért...
Elminster és a névtelen harcos ekkor elléptek a kereskedő elől, aki megtántorodott, amint a két biztos pont eltűnt a szeme elől. Mivel a harcos szavaival nem volt kibékülve, magára hagyta Elminstert, és a másik férfi nyomába eredt.
Ekkor azonban valami más ejtette rabul a varázslót: két izgatottan csicsergő, elég hiányos öltözetben kóricáló nő.
– Édes istenem – horkant fel valaki Elminster közelében. – Ha megszerezhetném őket, én is így visonganék.
– Megszerezheted őket – szólalt meg egy másik hang. – Elég magas az áruk, de...
Elminster inkább elhúzódott a kívánatos combok látványa, és a perverz párbeszéd foszlányai elől. Egy kisebb csoportra lett figyelmes, akik elmélyülten beszélgettek a kívánatos stratégiáról, de lehalkították a hangjukat, amint Elminster a közelükbe ért.
– Üdv, jó uram! Ez a beszélgetés magánjellegű – vetette oda az egyikük.
Elminster csak megvonta a vállát.
– Nem hallottam nagyobb titkokat, mint korábban száz másik különteremben, ahol a nemesek azt hitték, hogy maguk vannak. Minderről eszembe jut, hogy annak idején, amikor összeesküvésre készültünk, varázslókat fogadtunk drága pénzen, hogy kirekesszük a nemkívánatos harci varázslókat, akik a kristálygömbjeik fölött gubbasztanak. Van itt valaki, aki felelős ezért? Vagy valaki, aki azt ellenőrzi, nincs-e méreg vagy altató az italokban? – kérdezte, és a félig üres kupákra mutatott.
A körben álló emberek gyanakvón mérték végig.
– Tán nem hallottad az Álarcos Lovagot? – kérdezte a legalacsonyabb férfi. – Merre jártál akkor?
– Igen, igen – dünnyögte Elminster –, de láttátok, hogy bárki is varázsolt volna? A szavak elröppennek; a tettek, azok, amelyek magukért beszélnek.
– Bölcs szavak, idegen – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy magas, vékony férfi, valami szakállfélével az állán. – Megnyugtathatlak, hogy én magam mondtam el egy védővarázslatot, ha más nem is. Igaz, hogy csak engem véd, és azokat, akik a közvetlen közelemben vannak, de többen is éltek hasonló védelemmel. Mellesleg azért ezt a szigetet választottuk, mert itt három őrtornyon és két hídon kell keresztülverekedniük magukat a bíborsárkányoknak, ha el akarnak jutni hozzánk. Engem egyébként Khornadarnak hívnak, és most éppen a nyugati kapuktól érkeztem. És te ki vagy?
– A Névtelen – mondta habozás nélkül Elminster, és a férfi szemeibe nézett. Valahogy nagyon is ismerősnek tűntek. Biztos, hogy találkozott már ezzel a szempárral, méghozzá pár évvel korábban, de akkor más arca volt a férfinak. – Névtelen Cormaeril.
Komor moraj futott végig a hallgatóságon, majd valaki megszólalt.
– Légy hát üdvözölve, mindaddig, amíg nem válsz olyanná, mint az ifjú Tövistornyi, aki folyton azt hangoztatta, hogy csakis a nemesek érthetik Cormyr működését, így csakis a nemesek, az igaz nemesek, az olyanok, mint uram bocsáss, ő maga, kerülhetnek trónra, illetve csakis ők taszíthatják le onnan az Obarskyr-családot. Még azt is elkezdte ecsetelni, hogy mily sok jót tett a magafajtája ezzel a néppel.
Elminster felhorkant a szavak hallatán.
– Ki ez a ficsúr?
– Aki Tharmoraera fenekébe dugja az orrát – szólalt meg egy ismeretlen hang. – Tapasztalni fogod, hogy jobban kedveli a köznépet céljai elérése érdekében.
– Hm, elvégre erről ismerszik meg egy nemes, nemde? – vetette oda egy hang, majd gyorsan visszakozott. – Bocsáss meg, uram, nem akartalak megsérteni!
– Nem történt semmi – nevetett fel Elminster. – Hamar elillan az arroganciád, ha elég időt töltesz Faerűn sikátoraiban karddal a kezedben... legalábbis így tapasztaltam – ezzel visszafordult a fiatal vörös varázslóhoz, Thauvas Zlornhoz. Most már egészen biztos volt benne, hogy ő az a magas, vékony férfi, természetesen álruhában.
– Szóval miért éppen most? – kérdezte. – Mármint ez a „Jogos Összeesküvés”, úgy értem. Eddig is voltak száműzöttek és egyéb családok, akik gyűlölik az Obarskyr-nemzetséget, és olyanok is akadtak mindig, akik hajlandók voltak kisebb vagyont áldozni a későbbi haszon reményében. De miért éppen a nyugati kapuk? Találkoztam olyanokkal is, akik még messzebbről érkeztek. Miért most?
A férfi, aki Khornadarnak nevezte magát, fagyosan elmosolyodott, majd közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. A többiek is így tettek, és Elminster azon kapta magát, hogy egyesült az összeesküvők körével.
– Nos, Névtelen – dorombolta a vörös varázsló –, a nép okosabb rétege támogat bennünket. Ez a tivornya csak egy álca. Az a célja, hogy összehozza a nemeseket és a köznépet, hogy bevonjuk őket valami titkos és nagy jelentőségű dologba, hogy eltereljék a figyelmet azokról, akik az eseményeket valójában irányítják. Meg kell ismernünk egymást, és meg kell győződnünk arról, hogy mindenki jól jár... egyelőre, legalábbis. Veszélyes vállalkozás, tudom, de minden árulás veszélyes. Senki sem szereti az Obarskyr-családot itt, Marsemberben, és nekünk kívülállóknak meg van a jó okunk, hogy itt legyünk.
A körben állók hevesen bólogatni kezdtek.
– Egy fiú fején van a korona, ki még járni és beszélni sem tud, és egy vinnyogó szuka uralkodik helyette. A nemesek dühösek és félnek. Árnyékboszorkányok sanyargatják a Kővidéket a bíborsárkányok közreműködésével, mialatt az egész birodalom próbálja újraépíteni önmagát. A jelszó: gyengeség. Az idő most ideális, vagy legalábbis jobb, mint valaha.
Ismét heves bólogatásba kezdtek, majd Khornadar átvette a szót.
– Nézz csak körül. Ez is csak egy újabb féktelen tivornya, igen, de jól nézd meg, kik vannak itt: a szokásos hajóskapitányok, örömlányok és marsemberi emberek, akik gyűlölik a trónt. De száműzött nemesek is vannak köztük, amilyen te is vagy; nemesi sarjak, akiket szívesen látnak a birodalmakban, és akiknek felfordul a gyomra attól, amit az Obarskyr-família megenged magának. Kereskedők és kívülállók is vannak itt szép számban, mint én magam is, akik hasznot látnak egy új, igazságosabb Cormyr felemelkedésében. Együtt értékeld az esélyt és azokat, akik hajlandók kockáztatni érte.
Az álruhás vörös varázsló megemelte a kupáját. Üres volt, konstatálta Elminster.
– Szóval miért is kockáztatjuk itt az életünket mindnyájan? A száműzött nemesek vissza akarják szerezni a földjeiket és a vagyonukat. A marsemberi emberek szabadok akarnak lenni. Néhány arabeli embert is láttam, akik szintén ugyanezt akarják. Sembia népe földeket akar kihasítani a keleti területeken, vagy árukat akarnak, amiket gyorsan pénzzé tehetnek. Ugyanezek a célok vezérlik Suzail kereskedőit is, akik ma este itt vannak.
Khornadar még közelebb hajolt hozzájuk, és ha lehet, még halkabb hangon folytatta.
– És mi van velem? Korábban pénzzel fizettek a zsoldosoknak és varázslóknak, ha az erejükre volt szükség, de most nem kaptam ilyen ígéretet – ezért kevésbé félek egy olyan árulástól, ahol maszkos és névtelen emberek kérik, hogy segítsek letaszítani a trónról az Obarskyrokat, de nem kell arra várnom, hogy vajon megkapom-e azt, amit ígértek. Akkor mégis miért vagyok itt?
Khornadar elmosolyodott.
– Nos, én úgy tekintek Cormyrra, mint egy mágikus raktárra, a harci varázslók raktárára. Azt remélem, hogy én, aki jelenleg senkire sem jelentek veszélyt, rövid időn belül nagyobb hatalomra tehetek szert, mint úgy, ha évekig hízelgek a kegyetlen varázslóknak, akik időnként elém vetnek valami kis koncot. Vagyunk ilyenek páran ebben a szobában. A nagy számunk, valamint a harci varázslók miatt, akik maguknak akarják megszerezni a mágikus kincseket, no meg a köznép miatt, akik félik és gyűlölik ugyanezeket a varázslókat – senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy azonnal tőrt vagy vasvillát ragadnának, ha megölhetnék a varázslókat – sosem fogunk ütőképes sereget alkotni. Az élelmesek összeszedik mindazokat a mágikus kincseket, amit tudnak, és odébbállnak.
Elminster elgondolkodva összevonta a szemöldökét.
– Ha én egyike lennék a titkos uraknak, akik ezt a Jogos Összeesküvést irányítják, nem engedném, hogy varázslók betegyék ide a lábukat, hacsak nincs akkora hatalmam, nekem, vagy a társaimnak, hogy bármikor lesújthassak rájuk... máskülönben nem teszünk mást, mint lecserélünk egy gyermekkirályt egy kegyetlen varázslóra. Vagy nem?
Az álruhás vörös varázsló egyetértően bólintott.
– Ezért gondolom azt, hogy egy varázsló áll az egész mögött, valaki, aki bábként akarja használni a királyt. Így ugyanis veszély nélkül uralkodhatna Cormyr fölött, valahogy úgy, ahogy Caladnei és az ágyasa, Laspeera is teszi. Ők is csak azt az utat járják, amit az öreg Vangerdahast kövezett ki nekik. Nincs más dolguk, mint néhány jól megválasztott varázslattal béklyót kötni az Özvegy Királynő és az Acélkezű Kormányzó elméjére. Sőt, a mi titkos varázslónk még azt is megteheti, hogy felbéreli a Rettenthetetlen Kalandorok Bandájának pár tagját, hogy új varázslatokat és rég elfeledett kincseket hozzanak neki a távoli vidékekről.
Ez pedig nem más, mint a te „titkos varázslód” ifjú Thauvas – gondolta Elminster. – Cormyr valóban könnyedén egy nyugati helyőrséggé változhatna, és ahogy te is említetted, kiváló bázis lehetne távoli vidékek lerohanására – merengett tovább a varázsló. Elminster ügyelt rá, nehogy elárulja a gondolatait. Megvakargatta az állát, majd elgondolkodva megszólalt.
– Na, pontosan ezért nem csatlakoztam eddig egyetlen felkeléshez sem. Az örökös fejtörés, hogy ki mit gondolhat arról, amit a másik gondolhat, megfájdítja a fejem!
Néhányan egyetértően bólogatni kezdtek, mások felkuncogtak. Elminster érzékelte, hogy az ál Khornadar vizslatni kezdte. Gyorsan maga elé idézte annak a két Cormaerilnek az arcát, akiket ismert. Jhaunadylra terelte a gondolatait, és felidézte, amint kipirult arccal felül az ágyában, miután szeretkeztek...
A vörös varázsló nagy vehemenciával támadt az elméjére. Elminster tökéletesen érzékelte ezt, és ahelyett, hogy védőpajzsot vont volna az elméje köré, hagyta, hogy Thauvas belelásson a gondolataiba: megragadta Jhaunadyl csilingelő nevetésének és kéjesen széttárt karjának emlékképét, és az előtérbe tolta.
A vörös varázsló döbbenten és undorodva hőkölt hátra. Na igen, buja vérfertőzés a dekadens nemesi családban. Mások talán további emlékképek után kutattak volna, hátha rálelnek a szaftosabb részleteke, de a vörös varázslók lenézték a nőket, és nem becsülték többre a jószágoknál, így az enyelgésre szánt órákat is elvesztegetett időnek tekintették. A fiatal Zlorn is nyilvánvalóan ezek közé tartozott.
Az efféle agyfürkészés nagy erőfeszítést igényelt, főleg, ha bizonyos gondolatok irányába akarta terelni a varázsló az áldozatot. Khornadar ugyanolyan gyorsan elhagyta Elminster elméjét, mint ahogy belehatolt. Arca elfehéredett, és fáradtan tért vissza a körbe. Mindez persze nem maradt nyomtalan, az egyikük észrevette, hogy remeg a kezében a kupa.
– Jól vagy?
– Igen... igen. Csak elfáradtam – hebegte Khornadar.
– Kérsz még bort?
– Nem, az lenne a lehető legrosszabb. Le kell ülnöm egy kis időre, és hallgatni, hogy mások beszélnek!
A kör egy oszlop mellé húzódott, melyet egy kőpad fogott körül. Páran kihasználták az alkalmat, hogy csatlakozzanak az egyre vadabbul táncoló tömeghez, akik mind nagyobb veszélybe sodorták a finom étkeket felszolgáló komor képű, megfáradt férfiakat, akik szemmel láthatóan nem voltak hozzászokva, hogy felszolgáljanak.
Elminster próbált kitérni egy alázuhanó tálca útjából – amelyet egy arra járó pohos kereskedőnek sikerült megmentenie, miközben kövér hullámokat keltett vaskos tokáján –, és szemközt került egy gyönyörű nővel, akinek számos csillogó kitűző ékesítette a ruháját. Helyesebben egyetlen kitűző, amely kékeszöld alapon futott végig egy aranyszál mentén: egy tengeri kagyló, melyet egy háromágú szigony keresztez... a Ködszellő család jelvénye. Egy igen ősi, igen zárt, igen kis családé. Elnek igen nehezére esett elszakítania a tekintetét a nő ördögi mosolyáról, hullámzó hajáról és sötét, mindentudó szemeiről.
Ködszellő úrnő – csakis a ház örökösével nézhetett szembe – szélesen rámosolygott, kivillantva hibátlan fogsorát, majd kedves hangon megszólította.
– Nemesembernek tűnsz, aki már megízlelte a világ zamatát. A vendégszereteted ma vajon milyen forrón lángol?
Na, ez nyílt kihívás volt. Elminster lovagiasan elmosolyodott, majd a régi hagyományoknak megfelelően meghajolt, bemutatandó, hogy egy ősi nemesi ház szülötte (bár ezzel a birodalmak „valóban” ősi nemes házai bizonyára vitába szálltak volna), majd a szavait is ennek megfelelően válogatta meg.
– Épp csak belekóstoltam abba, amit ma este felajánlottak a számomra, szép hölgy, bár be kell vallanom, hogy eddig minden várakozásomat sikerült túlszárnyalni. Talán később még visszatérhetünk erre.
– Talán – mosolygott a nő.
A nő kihívón felé táncolt, és majdnem sikerült is kitérnie az árgus szemekkel figyelő őrök elől, akik az utolsó pillanatban mögötte termettek.
– A figyelmességed sok mindent elárul rólad. Engedd meg, hogy Ködszellő Amrelle üdvözölje...
Elminster szélesen elmosolyodott.
– Névtelen Cormaeril, szolgálatodra.
A nő komoran összeráncolta a homlokát.
– A névtelenség haragot szül, hacsak nincs kellő okod rá. Megfelelő magyarázattal kell szolgálnod, mielőtt magam találnék ki egyet. Később, ahogy mondtad.
Ezzel a nő megfordult, kivillantva formás combját – és felfedve, hogy nem hord alsóneműt –, melyre egy drágakövekkel ékesített sárkányt tetováltak. Névtelen Cormaeril felhevült testtel nézett... egy komor testőr szemébe. Ezek az átkozott illúziók; túlságosan felmelegítik az ember testét – merengett Elminster.

* * * * *

Narnra megállt egy oszlop mögött. A szolgák és az őrök egyre fáradtabbak és éhesebbek lettek. Mind többször hagyták el a helyüket, hogy csipegessenek egy keveset az ínycsiklandó tálcákról. Valahogy nem számítottak külső támadásra. Sokkal inkább úgy tűnt, inkább arra ügyelnek, nehogy az összeesküvők egymásnak essenek egy óvatlan pillanatban.
Hmm. Ismét az a magas nemes. Elég magas ahhoz, hogy az a rejtélyes varázsló lehessen, ugyanakkor az illúziónak természetesen nem kell követnie a varázsló eredeti alakját. Mindazonáltal senki sem szeretett kisebbnek vagy jelentéktelenebbnek mutatkozni, mint amilyen valójában volt, csak akkor, ha nyomós oka volt rá.
Csupán három ember volt a teremben, akik magasabbak voltak nála, de ketten közülük őrök voltak, akik az egyik külső teremben szunyókáltak, és valószínűleg ork vér is csörgedezett az ereikben, míg a harmadik varázslónak vallotta magát, aki a nyugati kapuk mellől érkezett. Vajon lehet egy varázsló olyan ostoba, vagy hiú, hogy egy másik varázslónak adja ki magát? Tapasztalata szerint a varázslók igencsak hiúk, márpedig ez a férfi fiatalabb és vonzóbb volt annál, mint akinek a képében a sikátorban mutatkozott. Akkor öreg bölcsként jelent meg... már ha az a valódi alakja. Túlságosan is gyorsan mozgott egy roskatag aggastyánhoz képest, ahogy visszagondolt az eseményekre, pedig ő maga sem volt éppen lassú és ügyetlen.
A magas nemes megfordult, és úgy tűnt, egyenesen rá néz. Narnra egy pillanatra megdermedt, majd elfordította a tekintetét. Kirántotta a tőrét, és piszkálni kezdte vele a körmét. Felpillantott, és örömmel látta, hogy a férfi nem kezdett el közeledni felé.
Ekkor az őzsült ínycsiklandó illata kúszott Narnra orrába, és rádöbbent, hogy mennyire éhes. Csorogni kezdett a nyála, majd egy hatalmasat kordult a gyomra. Nagyot sóhajtott, eltette a tőrét, majd kilépett az oszlop mögül, és a legközelebbi tálca felé indult. Ahogy a mondás tartja: jöjjön, aminek jönnie kell.
Alig pár lépésnyire volt már csak, amikor valaki belekapaszkodott a tálcába, mire a szolgáló odébb vitte a tálcát. A ropogós sült, ami az előbb még karnyújtásnyira volt tőle, most irdatlan messze került. Elnyomott egy szitkot, amelyet gyomra hangos korgása követett, majd a tálca után iramodott.

* * * * *

Elminster elmosolyodott és elfordult. Hmm, a kislány a sikátorból sokkal vakmerőbbnek bizonyult, mint azt elsőre gondolta. Ideje rádöbbennie arra, amire a kalandornak állt földművesek már jó régen rádöbbentek: semmi sem fogható a kaland ízéhez, mellyel üresen tátongó gyomrát próbálja valaki megtölteni. Természetesen az esetek többségében csak hideg acél az éhező jutalma, de semmi szükség rá, hogy ilyen hamar lelombozza a lányt. Belecsöppent, egyenesen a közepébe, és nem volt visszaút. De erre már a lány is rájött, merengett Elminster, miközben a lány viselkedését nézte.
A halovány fényben Elminster a nemeshölgy keresésére indult, aki nemrégiben odatáncolt hozzá. Sehol sem látta, bár talán pont ez volt a nő szándéka. Volt benne valami, ami megragadta Elminster fantáziáját, valami, amitől úgy érezte, ideje lenne kis varázslókat nemzeni. Hmm...

 

 

Harmadik fejezet
A CSALÉTEK

Kitártam a karom, és a hal egyenesen a hálómba siklott – mint mindig. Minden a csalétken múlik.

Fzoul Chembryl, Zhent főúr
A világ meghódítása:
Üzenet a felebarátoknak
(egy beszéd részlete, amely a Zhentek közt kering)

A tivornyázók jó része teljesen lerészegedett. Narnra ott botorkált az eszméletlen vagy hányingerrel küszködők között, és a varázslót kereste.
Csupán egyetlen szelet sültet sikerült zsákmányolnia – egy tökéletesen kivitelezett tigrisbukfenccel, amely a kelleténél több elismerő kurjantást csalt ki a vendégekből – hogy a fene vinné el –, de az fenséges volt. Valamiféle báránymáj lehetett, különleges fűszerkeverékkel nyakon öntve. Még most is ott érezte a nyelve hegyén az egzotikus ízeket.
Biztos, hogy nem a Koponyák Városába került, hisz az emberek egyáltalán nem voltak ismerősek, és a nyelvet is valahogy másképp beszélték. Valamiféle királylázadásról beszéltek, de úgy emlegették az uralkodót, mint aki valójában nem is király – tényleg ennyire vakmerők lennének, vagy ennyire ostobák? Hirtelen az a baljós érzése támadt, hogy az ajtók egyszer csak felrobbannak, és a király testőrsége masírozik be rajta, hogy halomra öljenek mindenkit, aki a teremben tartózkodik. A vízmélyvári tolvajjal együtt.
Úgy cselekedett, mint egy megveszekedett bolond: egyenesen átsétált egy mágikus kapun, amelyről azt sem tudta, hogy hová vezet, és belecsöppent egy összeesküvés közepébe, amelynek során minden bizonnyal rövid időn belül megölik. Az összes istenekre, meg kell találnia azt az átkozott varázslót!
Már bizonyára rég elillant innen, magukra hagyva a részegen fetrengőket. Az is lehet, hogy éppen a tivornyázók lemészárlására induló sereget vezeti. Sőt az is elképzelhető, hogy ő maga irányítja ezt az egész összeesküvést. Amilyen könnyedén elbánt vele a sikátorban, ugyanolyan könnyedén kiállhatott a terem közepére, és elbájolhatott minden vendéget. Ki tudja?
Bármit tervezzen is az öreg varázsló, Narnra Shalace mindet elkövet, hogy megmentse nyomorúságos irháját. Nem tehetett mást, megpróbálta követni a dohos járatokba beszivárgó friss fuvallatokat, hátha rálel a szabad égboltra. Az nem járja, hogy a föld alatt essen csapdába. Amennyire meg tudta állapítani, jóval a tenger színe alatt voltak, és akár egyetlen kíméletlen varázslattal eláraszthatták volna a járatokat, ami jócskán megkönnyítené az őrség dolgát.
A mulatozók többsége kezdett visszahúzódni. Kisebb csoportokba verődtek, és próbáltak eltűnni egy-egy magányos beugróban. Éber testőrök járkáltak mindenfelé, és Narnra gondosan ügyelt rá, nehogy indokolatlanul magára vonja a figyelmet, miközben kétségbeesetten próbálta megtalálni a felfelé vezető utat.
– Ez a szép benne, látod...
Félrehúzódott a részeg kereskedő és az imbolygó cimborái útjából, majd betért a legközelebbi szobába.
– Végre, uram – hallatszott egy nő hörgése, miközben leszaggatta egy inkább zavart, mintsem tüzes férfi ruháját. Három megtermett testőr vigyázta a furcsa pár szerelmi jelenetét. Karba font kézzel állták körbe őket, és ha észre is vették, hogy Narnra elhalad előttük, akkor sem mutatták semmi jelét.
Négy sebes léptű férfi szelte át a következő szobát. Az egyikük megszólította az előtte haladót.
– Sorval? Te vagy az, Sorval Maethur? – kérdezte derűs hangon a férfi.
Az egyik kereskedő megfordult.
– Igen, az vagyok. És te ki vagy...
– A halálod! – érkezett a komor válasz, majd egy tőr állt bele a kereskedő torkába, és egy lámpás csattant a társa képében. A harmadik férfi kiáltozva futásnak eredt. Sorval kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán, csak vért köpött a padlóra, majd maga is előredőlt. A gyilkos megfordult, és közönyösen ellépdelt a tett helyszínéről. Egyetlen pillantást sem vesztegetett a haláltusáját vívó férfira, sem a másikra, aki megégett szemét markolászta.
Narnra is próbált teljesen közönyös maradni, és beleolvadni a környezetébe. A gyilkos minden bizonnyal körbekémlel, hogy vannak-e szemtanúk, és a látottakból ítélve nem sokat habozna, hogy életben hagyjon-e egy ismeretlen tolvajt, vagy sem.
Ekkor a gyilkos megpillantotta. Narnra úgy tett, mintha észre sem vette volna, és mormolni kezdett valamit maga elé.
– Hogyan működhet ez a varázslat? – dünnyögte, miközben határozottan elindult az egyik irányba.
A gyilkos egy pillanatra megemelte vértől csöpögő tőrét, de meggondolta magát. Okosabb, ha inkább azonnal kereket old, és nem bonyolítja tovább a helyzetet egy ismeretlen, maszkos alakkal.
Több csoport is összeverődött egy teremben, lámpásokkal a kezükben. És a lámpások felfelé mozogtak. Előrántotta a tőrét, hogy a gyilkos is jól láthassa, majd elindult a fények irányába.
Megtáncoltatta karcsú ujjait a penge fölött, hátha a gyilkos azt hiszi, valamiféle furmányos varázslatra készül, majd nyelt egy nagyot. Látott már pár elmetszett torkot, de ennyi vérrel még nem találkozott...
Sorval gyilkosa nem sokat törődött a nővel, az ellenkező irányba fordult, és elillant az oszlopok takarásában. Narnra is elindult, és megpróbálta kiverni a fejéből a haldokló kereskedő alakját. Bárki volt is, nem érdemelt ilyen... na elég ebből!
Csapkodni kezdett a kezével, hátha végleg elűzheti a képet a szeme elől, majd hátrafordult, és örömmel nyugtázta, hogy nem osont utána a gyilkos.
Elhaladt egy újabb szerelmespár mellett, akik a félhomályban próbáltak kezdeni valamit egymással. Elsietett mellettük, majd a négy férfi mellett is, akik a terem másik végében próbálták kölcsönösen meglincselni egymást. Elég volt egyetlen pillantást vetniük rá, hogy megállapítsa, nem tudnak komoly kárt tenni egymásban. Túlságosan részegek voltak ahhoz, hogy ledöfhessék egymást, inkább csak szitkozódtak, és próbáltak állva maradni, ami egyre nehezebben ment. Hát igen, ilyen egy „Jogos Összeesküvés”.
Itt-ott még táncoló párokat is lehetett látni, bár a zene már régen elhallgatott. Az előtte haladó férfiak vidáman beszélgettek: csakis egy dologra tudtak koncentrálni, hogy ugyan mekkora vagyon üti a markukat, ha az Obarskyr-család végre eltűnik a föld színéről.
A név hallatán Narnra megtorpant. Obarskyr. Ők egy nyugati birodalom uralkodói – egy kellemes, nyugodt, rendezett birodalomé. Ismerte a helyet, valami furcsa neve volt: talán Cromyar? Vagy Cromeer? Cormeer – Cormyr, ez az!
Az összes istenekre, az a világ másik oldalán van!
Most legalább megtanulod, hogy ne kövess mindenféle varázslókat gyanús mágikus kapukon keresztül, én bolond! – korholta magát.
Tőrrel a kezében, közelebb lépett a lépcsőn beszélgető férfiakhoz. Senki sem vette észre, annyira elmerültek a mesés gazdagságról szőtt álomvilágukban. Kétszer is megtorpant a menet, mivel a részegebbek különböző terebélyes kézjelekkel próbáltak nyomatékot adni a szavaiknak, de gyorsan arrébb söpörték őket egy-egy horkantás kíséretében: „Menj már! Húzz arrébb! Ne tartsd fel az Összeesküvést!”
Ősi, széles és kopott lépcsősor volt. És igen hosszú. Időnként egy-egy terasz szakította meg a lépcsőfokok folyamát, hogy azokból újabb lépcsősorok emelkedjenek, és vezessenek fölfelé. Ahogy egyre feljebb ért, egyre párásabb lett a levegő, és itt-ott vékony ködcsíkok kezdték nyalogatni az elnyűtt lépcsőfokokat.
Nem sokkal később egy oszlopcsarnokba jutott, amely egy hatalmas város fényeire nézett. Valamiféle víz kavargott alatta, amelyről köd szállt fel és orrfacsaró bűz. Könnyű egyevezősök és lámpás kéjhajók himbálództak a kikötőben. Durva vascölöpök álltak ki a vízből, azokhoz kötötték ki a hajókat. Nyoma sem volt Vízmélyvára kikötőjének szabályos kikötőállásainak. Bár ez is egy tenger volt, minden valószínűség szerint, távolról sem hasonlított a Csodák Városának vizéhez.
Egy árkádos kőhíd kötötte össze az oszlopcsarnokot és a kicsiny szigetet a túloldalon, amelyen omladozó, beszakadt tetejű épületek sorjáztak. Egyetlen lámpás sem égett sehol, mint ahogy a másik szigeten sem, közvetlenül az első mögött, ahol félig elsüllyedt dereglyék sorjáztak a madárürülékkel terhelt rakparton.
Narnra ösztönösen félrelépett a beszélgetők elől, akik a víz partján türelmesen várakozó csónakok legénységei felé vették az irányt. Elindult a kikötő mentén, hátha talál egy zugot, ahol maga lehet. Kell, hogy legyen egy hely, ahonnan jobban körülnézhetne, és megállapíthatná végre, hova is jutott... de hol?
Valaki beesett mögötte a vízbe, mire részeg röhögés harsant. Másvalaki kihasználta az alkalmat, és elmetszette a mellette álló torkát, majd egy könnyed mozdulattal a vízbe lökte a hullát. Narnra tisztán látta, miként süllyedt el a test a zavaros vízben, fejjel lefelé.
Ekkor egy harmadik valaki lámpást gyújtott, és egy csónakba rántotta a részeg fürdőzőt. Narnra ekkor pillantotta meg először a víz felszínét: barna volt, akár a tőzegmocsár, és baljósan gőzölgött. Undorodva elfintorodott, elfordította a fejét, és gyökeret vert a lába.
A kikötő végében egy kisebb csoport álldogált, és éppen őt nézte. Mind sötét bőrruhát viseltek, egyesek kardot tartottak a kezükben, mások fogóhálót, míg megint mások kézi nyílpuskát. És volt, akinek bot volt a kezében: varázsbot!
Az egyik varázsbot megmozdult, mire a ködfoszlányok elillantak, és a banda kérlelhetetlenül elindult felé.
A háta mögül újabb csobbanás harsant, majd nevetés, és végül figyelmeztető kiáltások.
Fegyvercsörgés hangja hallatszottak az egyik csónakból, majd kiáltás harsant.
– Árulás! Itt vannak a harci varázslók! – A hang érthetetlen hörgésben halt el, majd egy penge villant, és halálsikoly harsant.
Narnra mozdulatlanul követte az eseményeket. A közeledő banda egyik tagja oldalra fordította a fejét, mintha egy másik ember szavait hallgatná, akit azonban nem látott, majd kurta parancsokat kezdett osztogatni.
– Éjtél nagyurat itt látták: tartóztasd le. Thoaburr: az egyikünk, a tanonc Beltrar Morgrin – igen, egy harci varázsló, mindenki vigyázzon! – áruló lett, és még mindig odalent van... nem élheti meg a reggelt, de bánjatok vele kíméletesen. Constal? Úgy tűnik, hogy Ködszellő úrnő kivetette a hálóját. Ijesszetek rá, de hadd menjen. Bereldyn: találd meg azt a varázslót, aki a nyugati kapuktól érkezett. Azt hiszem Khornadarnak nevezi magát, de Laspeera szerint álnéven utazik, és nagyobb a hatalma, mint amilyennek mutatja magát. Valójában egy...
Kik ezek... az összes istenekre, úgy néznek ki, mint a Hárfások, és igen! Az egyikük egy ezüst hárfakitűzőt viselt a gallérján, egy másik pedig a szemkendőjén. Alig pár lépésnyire volt tőle a rettegett társaság, és egyenesen felé közeledtek. Lehetetlen, hogy eddig nem vették észre, mégsem emelték rá a nyílpuskájukat, és egyikük sem szegezte torkának a pengéjét.
Selymes Árnyék kővé dermedve állt. Ha futásnak eredne, valószínűleg abban a pillanatban holtan rogyna össze.
– Úgy tűnik, a Cormaeril-család is itt van – motyogta. – Óvakodjatok a sembiai Mathantertől is.
Még sosem találkozott egyetlen Cormaerillel sem, és erről a Mathanterről sem hallott korábban, de tucatnyi testőrt hozott magával, és ezzel teljesen lenyűgözte őt, így megjegyezte a nevét.
A legközelebbi Hárfás szigorú pillantást vetett rá, majd anélkül, hogy egy pillanatra is szem elől tévesztette volna, hátrakiáltott.
– Armeld?
A férfi, aki a parancsokat osztogatta alaposan végigmérte őt, miközben közelebb lépett, majd megrázta a fejét.
– Sosem láttam. Nem közületek való?
Ekkor megszólalt egy köpenyes férfi Narnra másik oldalán. Egy másik férfinak intézte a szavait, aki két varázsbotot tartott a kezében.
– Ne feledd! Van, akit letartóztatunk, van, akit megölünk, és van, akire csak ráijesztünk. Ne pusztíts el mindent magad körül. Most az egyszer. Kérlek!
– Nem – válaszolt időközben a Hárfás, és felemelte megfeketedett hegyű pengéjét. Alig pár ujjnyira állt meg Narnra mellkasától, aki rá sem mert nézni a pengére.
– Nem vagyok tagja ennek az összeesküvésnek – felelte Narnra őszintén. – Én elítélem az összeesküvéseket. – Egyszer kihallgatta egy nemesasszony beszélgetését Vízmélyvára kikötőjében. Most felidézte azt a fennhéjázó, ellenszenves, hízelgő hangot, és próbálta utánozni.
A Hárfás szeme megvillant, majd halkan megkérdezte?
– Caladnei?
– Nem – felelte Narnra ugyanabban a hangnemben, mivel jobb nem jutott az eszébe. – Nem ő vagyok.
– Még jó – szólalt meg egy száraz hang a Hárfás mögött. – Amikor a legutóbb a tükörbe néztem, még én voltam Caladnei.
Egy komor, fanyarul mosolygó arc bukkant elő a Hárfás háta mögül. Sötét, átható szemek mérték végig Narnrát.
– Van neved... csuklyás?
Mágikus hullámok söpörtek végig Narnra testén, még mielőtt elhaltak volna a kérdés szavai. A lány ösztönösen harci állásba helyezkedett mintha támadás fenyegetné.
– Én Cormyr királyi mágusa vagyok – mutatkozott be előzékenyen a nő. – Ez egy ártalmatlan hazugságvizsgáló varázslat volt, semmi több. Az én szavam itt a törvény, és bűnnek számít, ha nem felelnek a kérdésemre. Válaszolj hát!
Narnra megremegett, ahogy a Hárfás pengéjére és Caladnei eltökélt arcára esett a pillantása. A mágus oldalra lépett. Kényszerítette a lányt, hogy nézzen rá, és ezzel elterelte a figyelmét a fenyegető kardról.
Narnra nagy levegőt vett, kihúzta magát, és úgy tett, ahogy utasították. A tekintete azonban elkalandozott, mielőtt válaszolt volna: a mágus bőrcsizmát és bőrruhát viselt, hosszú fekete haját szalaggal kötötte hátra. Széles övet hordott, amely tele volt apró szütyőkkel és kisebb tőrökkel, de ezenkívül semmi hivalkodó nem volt rajta.
– Nézz rám! – mondta a mágus. Narnra felemelte a tekintetét, és egyenesen belenézett Caladnei tüzesen izzó szemébe.
Éles sikítás szelte át a levegőt, csobbanás hallatszott, de a három alak a legkisebb figyelmet sem szentelte az eseményeknek.
– Kérdeztem valamit. Mondd meg a teljes neved!
– Én... én Narnra vagyok. Narnra Shalace, Vízmélyvárából.
– Cormyr trónja ellen szövetkezel?
– Úrnő, még azt sem tudom, ki uralkodik Cormyrban. És amíg te meg nem említetted, abban sem voltam biztos, hogy Cormyrban vagyok egyáltalán. Még... még sosem jártam ezen a földön.
– Akkor hogy kerültél ide?
Narnra ismét felsóhajtott.
– Volt ott egy varázsló... – Egy pillanatra elhallgatott. Nem tudta, miként kellene elmondania a történteket. Ha Vízmélyvárában valaki nyíltan bevallotta, hogy tolvaj, azonnal elítélték, függetlenül attól, hogy mit követett el, vagy mit nem.
A Hárfás ekkor felüvöltött, majd egy közeli oszlopnak csapódott, és lángba borult. Caladnei fájdalmasan a halántékához kapott, mintha valaki közvetlen közelről beleüvöltött volna a fülébe. A padló megremegett Narnra lába alatt, mintha egy hatalmas test úszott volna tova a kőbe zárva. Kövek kezdtek záporozni az egész kikötőben. Megfordult, és futásnak eredt, nem törődve a két kérdezővel. A mennyezett megrepedt a feje fölött, egy oszlop ledőlt, és a híd, amely tele volt kiáltozó emberekkel, egész egyszerűen leomlott. Hatalmas hullámokban tört fel a víz, és söpört végig a kikötőn. Narnának sikerült megkapaszkodnia egy közeli oszlopban, így a haragos habok nem ragadták magukkal.
A víz még mindig ott kavargott a bokája körül, amikor éles villanás szelte át a ködöt, és számtalan sikoly harsant. Valaki megfújt egy harci kürtöt, mire nyílvesszők vették ostrom alá a kikötőt.
Narnra átkozódni kezdett, és futásnak eredt, bár fogalma sem volt, hogy merre menjen.
A Hárfások és a harci varázslók csoportjai kószáltak mindenfelé. Az alvó, eszméletlen vendégeket szorosan egymáshoz és az oszlopokhoz kötözték, hogy még véletlenül se oldhassanak kereket.
Az egyik buzgó őrszem kiszúrta Narnrát, és felemelt karddal indult felé.
– Caladnei küldött! El az utamból! – kiáltotta magabiztosan, és felemelte a pengéjét, hogy nyomatékosítsa a szavait.
Már a kikötő végénél járt, és több Hárfás is felfigyelt a jelenetre. Nem maradt választása, be kellett húzódnia az egyik sötét járatba. Ez bizonyára az egyik raktárba vezet, és ugyan mi dolga lehetne ott? Nem, ez lefelé vezet, a pincébe. Már a kikötő bűzös vize sem tetszett neki nagyon, de ennyi villámmal és nyílvesszővel a levegőben, semmi pénzért nem maradna odafenn. A lépcsősor pontosan az egykori híddal volt egy vonalban. Úgy tűnt, ez lesz a megfelelő járat...
– Ide! Egy újabb patkány menekül vissza a lyukba!
Több mint egy tucatnyi férfi tanácskozott a lépcső tetejénél, és ketten azonnal felemelték a kardjukat.
Narnra oldalra lépett, de nem lassított.
– Caladnei parancsa! – kiáltotta, és próbálta kicsalni magából a vízmélyvári nemesasszony arrogáns hangját. – El az utamból!
– Armeld? – szólt hátra az egyikük a válla felett, miközben próbálta a lány útját állni.
– A királyi mágussal beszélt. Engedjétek, és menjetek vele! Csak ketten. Ellenőrizzétek, hová megy, és mit csinál! – mondta Armeld, majd visszafordult a másik férfihoz, aki éppen jelentést tett.
– Számos késelés és fulladás – egyenlő mértékben mindkét oldalon, azt hiszem. Orgia, dőzsölés, részeg tivornya a szokásos dolgok...
– Maradt még varázsló, most, hogy az a villámszóró bolond meghalt?
– Minden bizonnyal...
Valaki szitkozódni kezdett a sötétben. A lámpások száma igencsak megcsappant mostanra, és mire az alázuhanó alak hangjai eljutottak Narnra fülébe, már ő is jócskán eltávolodott a lépcsősor tetejétől.
– ...eltűnt! – mondta valaki közvetlenül Narnra mellett, aki éppen egy újabb lépcsősor felé vette az irányt.
– Héj! – kiáltott fel egy másik hang. – Állítsátok meg! – hangos csattanás hallatszott, amint valaki a két üldöző Hárfás elé lépett. A férfiak elestek, és káromkodva, éktelen csörgés közepette lefelé gurultak a lépcsőn, Narnra nyomában. A lány nem mert hátrafordulni, hogy megnézze, mi történt, de amint befordult a következő járatba, a szeme sarkából látta, hogy egy harmadik alak ugrik át a két Hárfás testén, és utánaveti magát.
Megcsúszott valamin, talán egy vérfolton, és ő maga is majdnem elesett. A szemközti falnak ütközött, csak úgy nyekkent. Egy pillanatra megkapaszkodott, hogy nagy levegőt vegyen, és megnyugtassa vadul kalapáló szívét. Volt egy pillanatnyi ideje, hogy körülnézzen, de szinte semmit sem látott. Teljes sötétség honolt mindenfelé, kivéve a háta mögött, a távolban villódzó fáklyák fényét.
– Hmm – hallatszott egy férfi hangja közvetlenül alatta. – Ha beszálltak abba a csónakba, akkor Marsember egyik bűzös csatornájában lelték a halálukat. Ez volt az...
– Várj! – érkezett egy másik hang. – Azt hittem, egy test gurult le a lépcsőn, de valaki zihál... tehát még él.
– Balra – mondta az első hang. Narnra óvatosan leguggolt, és próbált nesztelen maradni.
Ekkor fény gyúlt: kékes mágikus fénysugár eredt egy tőr markolatába ékelt drágakőből, amelyet magasra tartott a gazdája, hogy jól láthassa, mi van fölötte. Narnra most már ki tudta venni a két alakot: az egyikük balról, a másik jobbról közeledett, szorosan a fal mellett.
– Egy lány! – kiáltott fel a jobb oldali döbbenten.
– Maszkban – csatlakozott a másik, oly megvető éllel a hangjában, mintha a maszk viselete lenne a legnagyobb bűn Cormyrban.
– A ti oldalatokon állok – szólalt meg végre Narnra is, a fennhéjázó vízmélyvári nemesasszony hangján. – Azért rohantam lefelé, hogy Caladnei parancsát teljesítsem, amikor megcsúsztam ezeken az átkozott lépcsőkön.
– Minek a maszk?
– Az arcom már nem oly vonzó, mint egykoron, uram – felelte keserű hangon. – Drága árat fizettem a szolgálataimért.
– Á, értem. Sajnálom. Van lámpásod?
– Nincs engedélyem, hogy használjam. Más parancsot teljesítek.
– Armeld – szólalt meg a másik férfi undorodva. – Állandóan úgy viselkedik, mint egy győztes hadvezér, akinek csak a dicsőséget kell learatnia – mondta, majd oldalra lépett. – Menj tovább, de használd a korlátot! Legalább a következő teraszig vezet. Ezek a marsemberi kereskedők fene puccos raktárakat építettek maguknak. Kíváncsi lennék, miféle dolgokat őriznek egy ilyen raktárban.
– Hát igen. Köszönöm – mondta Selymes Árnyék, majd tovasietett, a korlát mentén.

* * * * *

– Nem, Thauvas, ez nem fog menni – mondta Névtelen Cormaeril lágy hangon, és a vörös varázsló torkának szegezte a kardját. – Miért kell nektek mindig úgy megkavarni a dolgokat? Üzlet, mindig csak az üzlet, igaz? Hadd világítsam meg a dolgot, még egyszer: felteszek néhány kérdést, te pedig adsz néhány őszinte választ. Tudom, hogy ez nem jellemző rád, de hidd el, hamar ráérzel az ízére, ha egyszer elkezded. Néhány őszinte válasz, és már mehetsz is az utadra, hogy a kedvedre tervezgesd, miként állsz majd bosszút rajtam... ez ennyire egyszerű.
– Ostoba nemes! – sziszegte a vörös varázsló falfehér, izzadt arccal. – Tisztában vagy vele, mekkora veszélybe sodrod Cormyrt ezzel a tetteddel? És önmagad?
A magas, sebhelyes férfi csak mosolygott a szavakon.
– Igen – felelte csilingelő hangon.
A vörös varázsló ekkor befejezte a bonyolult kézjeleket a háta mögött.
– Sssardamar! – kiáltott fel győztesen, majd ellibbent a kard útjából, és úgy harsogta. – Most meghalsz, ostoba! Hogyan merészelted megfenyegetni Thay varázslóját? Meghalsz, korcs kutya!
Mágikus lángok csaptak fel Khornadar körül, és kaptak a harcos fekete fürtjeibe.
A férfi nem sikoltozott, nem vonaglott, és nem halt meg, ehelyett átváltozott: egy kampós orrú, fehér hajú, szakállas alak jelent meg a sebhelyes arcú, borotvált férfi helyén. Gúnyosan mosolygott foltos köpenyében, és tenyerében az előbbinél hátborzongatóbb lángok keltek életre.
– Hmm, úgy tűnik, a bolondok bármire képesek mostanság – szólalt meg vidám hangon. – Most már megismersz, Thauvas Zlorn? Miközben oly lázasan tervezgetitek, hogyan uralkodtok majd egész Tovril fölött, időnként kiejtitek azért Elminster nevét? Csak hogy felhívjátok a fiatal varázslók figyelmét a világ veszélyeire.
Vércseppek gördültek le Zlorn állán, miként Elminster varázsereje megtörte az övét, majd a levegőbe emelte, és ott fogva tartotta. A vörös varázsló nyelt egy nagyot, majd még jobban elfehéredett, bár ez már valójában lehetetlen volt, végül elájult.
– Szentséges Mystra! – motyogta maga elé Elminster. – Manapság már minden eszement őrültet kiengednek Thay kapuin?

* * * * *

Sötét volt a lépcsősor aljában. Csupán a lámpások és a fáklyák szolgáltattak némi fényt. Emberek rohangáltak fel-alá, nők és férfiak vegyesen, karddal és kézi nyílpuskával a kezükben és ezüst hárfatűvel a. gallérjukon. Egyesek varázsbotot szorongattak, és feszülten figyeltek a hangokra, amelyeket csakis ők hallhattak.
Narnra megtorpant, nem tudta, melyik úton menjen tovább. Nagyjából sejtette, merre lehet a mágikus átjáró, de a varázsló nélkül úgysem tudja működésbe hozni, és talán meg sem találná. Ráadásul nem lenne szerencsés, ha eltávolodna a keresgélő emberektől, mert akkor teljesen magára maradna a sötétben hullák után kutató patkányokkal. Az lehetne az egyetlen esélye, ha csatlakozni tudna az egyik keresgélő csoporthoz, velük felmenne a városba, ahol aztán eltűnhetne szem elől... és új életet kezdhetne. Nincstelenül egy teljesen idegen világban, ahol máris felségárulással vádolják.
– Köszönöm, ó irgalmas istenek – motyogta ironikusan, majd megmerevedett, amint két dolog is történt egyszerre: eszébe jutott az alak, aki nemrég átugrott a két férfi testén, és utánaeredt... ekkor egy Hárfás egyszer csak kivált a sorból, majd a kezébe nyomott egy fáklyát.
– A tiéd. Caladnei parancsára.
Narnra értetlenül meredt a férfira, majd tétován elvette a fáklyát. Az hangosan sistergett, és kellemes meleget árasztott. Elég vastagnak látszott ahhoz, hogy órákig kitartson. Valóságos jelzőfénnyé változott a sötét pincében... de hát nem volt már eddig is az, mióta a királyi mágus varázslatot mondott rá?
Selymes Árnyék tehetetlenül széttárta a karját, majd köszönetet mondott szerencsés sorsáért az isteneknek, és elindult az átjáró felé. Csupán abban bízhatott, hogy a varázsló időközben visszatért a mágikus átjáróhoz, vagy legalábbis hamarosan visszatér majd.
Majdnem egy tucatnyi helyiségen vágott át. Számos hullát és eszméletlen foglyot látott útközben, ami azt jelentette, hogy a Jogos Összeesküvés csak a rejtélyes irányítóra és arra a néhány túlélőre szűkült, akik szerencsésen elmenekültek.
Igen, ez lesz az a hely, és az átjárónak itt kell lennie...
Ekkor mágikus fény villant a bal oldali járatból. Narnra a háta mögé rejtette a fáklyát, és közelebb araszolt, hogy megnézze, mi történik ott, messze a lázadók után kutatóktól.
Hirtelen megmerevedett, és lassan megfordult.
Miért kerülték el a keresgélő Hárfások ezt a helyet... és miért honolt tökéletes csend a háta mögött?
Felemelte a fáklyáját, de semmit sem látott, csak oszlopokat és üres sötétséget.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve meglengette a fáklyát, majd olyan magasra és messzire hajította, amennyire csak tudta.
A jelzőfény magasra szállt, szikrákat és csóvát vetve a levegőbe, majd nagy csattanással ért földet, és majdnem teljesen kialudt. Csupán néhány sovány lángnyelv maradt életben, de az is elég volt ahhoz, hogy észrevegye a formás, bőrruhás lábakat, amelyek követték.
Az alak a fáklyára mutatott, amely a levegőbe emelkedett, ismét nagy lángra kapott, és visszarepült a kezébe. A fényben Narnra végre meglátta követője arcát: Cormyr királyi mágusa mosolygott le rá.
Narnra tisztelgett, majd a másik kezével elkapta a fáklyát. Csak remélni tudta, hogy Caladnei nem oly kegyetlen, hogy tűzlabdává változtassa a fáklya tüzét.
Semmi sem történt, így Narnra egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében visszafordult a különös, mágikus eseményekhez.
Pár lépés után ismét megfordult, hogy ellenőrizze, Caladnei követi-e. Semmit sem látott a kavargó sötétségen kívül, de hangok szólaltak meg a fülében. Valóban jelzőfény vagy, Narnra Shalace. Menj tovább, hadd lássuk mindketten, hogy mi történik.
Narnra a láthatatlan mennyezet felé fordult, elmondott egy átkot, majd továbbment.
Az átjáró már csak néhány ölnyire volt tőle. Szélesen jobbra tartotta a fáklyát, amennyire csak tudta, majd araszolni kezdett a fal mellett. Valóban egy eleven jelzőfénnyé változott, de a helyiségben talán elég világos volt ahhoz, hogy ne vonja magára a figyelmet. Talán...
Letérdelt, a fejét a padlóra helyezte, és úgy kémlelt ki a fal mögül.
Csak két ember volt a szobában... és a mágikus energiájuk. Az egyikük az öreg varázsló volt, az egyetlen esélye ebben a kelepcében. A másik egy fiatal férfi volt, aki félelemmel telve lebegett a levegőben, az öreg varázslatának fogságában.
Két tűz közé szorult: az egyik oldalon Caladnei várta, aki vezetőnek és csalinak használta, míg a másik oldalon az az öreg varázsló, aki oly játszi könnyedséggel intézte el a sikátorban. A királyi mágus bizonyára számtalan varázslattal vértezte fel magát... és hát az öreg varázsló ereje felől nem maradtak kétségei.
A levegő valósággal izzott körülötte, a fülébe kúszott, hogy szinte már fájt.
– Megkönnyíthetted volna a dolgot, ugye tudod – mondta Elminster a levegőben remegő, izzadó férfinak. – Én kegyes zsarnok vagyok, és csak pár percet rabolok el a drága idődből, csak egy percnyi kitérő, és utána visszatérhetsz világhódító terveidhez, és kedvedre gyakorolhatod mesés hatalmad, de nem Thauvas, te szenvedni akarsz. Azt hittem Thay varázslói megértik, mit jelent az úr-szolga viszony. Elkeserítesz. – A hangja hirtelen megkeményedett. – Beszélj! Te vagy...
– Thauvas Zlorn, Thay vörös varázslója.
– Köszönöm. És azért jöttél a bűzös Marsemberbe, ami nem esik túl közel Thay partjaihoz, hogy részt vegyél egy tivornyán, ahol csupa ismeretlen alak iszik. Ugye jól gondolom?
– Igen... á... á... n-ne-nem!
– A gondolataid mintha zavarosak lennének. Nem jó előjel annak, aki varázsúr akar lenni. – Elminster lemondón megrázta a fejét. – Elég távolinak tűnik a nap, mikor varázsúr lehetsz. Azért jöttél, hogy csatlakozz az összeesküvéshez, vagy legalább felderíts azt, igaz? Vagy talán Thay áll az egész mögött, és te egy küldetést teljesítesz?
Zlorn arca teljesen eltorzult, ahogy reménytelenül próbált ellenállni a hatalmas erejű varázslónak, aki behatolt a gondolataiba és az emlékeibe. Önkéntelenül nyílt szólásra a szája, mikor már nem tudott tovább ellenállni.
– I-igen.
– Igen mi, kedves Thauvas? Beszélj hangosan, hogy mindnyájan hallhassuk!
Narnra ereiben megfagyott a vér. Azonnal megfordult, de Caladnei is ugyanolyan döbbent arccal nézett vissza rá.
– Igen – zihálta a vörös varázsló –, küldetést teljesítettem... sok vörös varázsló van benne... ez egy próba mindnyájunk számára... Sembia pénzeli az összeesküvést... száműzött cormyriak kezdték, természetesen... mi titokban maradunk, amennyire csak lehet, eddig...
Ahogy Elminster végre áttört Thauvas elméjének védelmén, és szép lassan kezdte lehámozni az emlékek rétegeit, a vörös varázsló egyre közlékenyebben adta ki az értesüléseket.
– És mi célod volt a rettenthetetlen kalandorokkal? Ez is része a tervnek? Már folyamatban van, vagy csak a jövőben terveztétek?
– E-e-ez az én ötletem volt... Velmaerassnak nagyon tetszett... megdicsért...
– Igazán örülök, hogy ezt hallom – mondta száraz hangon Elminster. – Talán még birtokot is kapsz tőle, ha életben maradsz.
Thauvas sírni kezdett félelmében, és a könnycseppek kövér patakokban folytak le az arcán. A fogai összekoccantak, ahogy remegni kezdett az ajka. Elminster felsóhajtott, majd szigorú hangon megszólalt.
– Aludj, hát, és őrizd meg az elméd olyannak, amilyen! Folyton ez az ájulás és locsogás... mikor tanulják már meg a fiatalok, hogy varázslónak lenni annyit jelent, hogy szembenézünk a lehetséges következményekkel, mérlegeljük azokat, és annak megfelelően cselekszünk? Vagy legalább elgondolkodnak, mielőtt belevetik magukat egy olyan háborúba, ami csak az öreg bolondokra tartozik?
Ekkor Elminster váratlanul megfordult, és valami ellenállhatatlan erő ragadta meg Narnra torkát és csuklóját: felrántotta a földről, és húzni kezdte, mielőtt még eszmélhetett volna.
– És te, álarcos? Te mennyit gondolkodtál, mielőtt átléptél azon a mágikus kapun, hmm? Vagy tán oly fiatal vagy, hogy a kalandvágy mindent elhomályosít?
Narnra Shalace azon kapta magát, hogy levegőben lebeg, sűrű, fehér köd veszi körül, amely valósággal izzik az erőtől és egy mosolygó, fehér szakállú férfi arcát nézi.
Levegő után kapkodott, miközben erősen izzadni kezdett. Vajon az öregember varázserejétől érzi azt a bénító érzést a nyakán és a fülében? Tán ő maga is úgy végzi, mint a vörös varázsló? Vacogó fogakkal, sírva fogja elmesélni élete történetét? Vajon megöli az öreg varázsló, vagy meghagyja az életét, és hagyja, hogy félbolondként élje le az életét?
– Én... én... én...
– Túl zaklatott vagy, éjszaka úrnője. Senkit sem akarok megölni, nehogy a királyi mágusnak közbe kelljen avatkoznia, amiben csak ő maga is komolyan megsérülne. Csak azt akarom, ami mindnyájunkat kielégít: az igazságot.
Kékesszürke tekintet fúródott Narnra szemébe.
– Az igazság a legnagyobb érték, kislány. Kegyetlen és ritka dolog... ezért olyan értékes. Hajlandó vagy együttműködni?
Narnra nagy levegőt vett, a férfi szemébe nézett, és megpróbált válaszolni.
Az öreg varázsló visszanézett rá, és lágy hangon folytatta.
– Vagy inkább a halált választod?

 

 

Negyedik fejezet
KEGYETLEN IGAZSÁG

Semmi sem oly bántó, mint a váratlan, kendőzetlen igazság.

Thauloamur Reerist, kobzos
Bölcs szavak egy
bukott udvari zenésztől
A Herceg Éve

– Ez nem túl korrekt ajánlat, mit ne mondjak! – fakadt ki Narnra, és a hirtelen támadt düh egy kicsit visszaszorította a félelmét... csak egy kicsit. – „Tedd, amit mondok, különben szénné égetlek, vagy örökre félkegyelművé változtatlak.” Ez az, amit ajánlasz. Mégis hogyan mondhatnék igazat ilyen nyomás alatt?
Az öreg varázsló hanyagul megvonta a vállát.
– A hatalmasok már csak ilyen kegyetlen ajánlatokat tesznek. Figyelembe véve a múltadat, ahhoz már túl öreg vagy, kislány, hogy azt hidd, Faerűn egy nemes és igazságos hely. Ha mégis azt hiszed, akkor valóban bolond vagy, akár elismered, akár nem. Én csak leegyszerűsítem a dolgokat, mert nincs kedvem órákon keresztül szócsatákat vívni. Most nem vagyok abban a hangulatban. Én szeretem Cormyrt, és sok hasonló szervezkedést láttam már: az efféle „szervezkedések” mindig sok remek és ártatlan ember halálát jelentik. Az, hogy mennyire hihetek a szavaidnak, majd megmondja a varázslat, amellyel ellenőrizni foglak.
– És ettől most engedelmes kislánnyá kellene válnom? – kérdezett vissza éles hangon Narnra.
– Nem, csak ha túl akarod élni ezt a napot. Azt hiszem, ezt hívják körültekintő, megfontolt magatartásnak. Visszajöttél ide, hogy megtaláld a hazavezető kaput, igaz? Jól tudod, hogy én vagyok hozzá a kulcs. Talán egy kicsit segítőkészebbnek mutatkoznék azzal szemben, aki nem is olyan rég még ki akart rabolni egy sötét sikátorban, ha elbeszélgethetnénk egy kicsit. Nem gondolod?
A vízmélyvári tolvaj legyőzötten felsóhajtott. Vett egy nagy levegőt, majd kipréselte a szavakat magából.
– Kérdezz. Megpróbálok igaz válaszokat adni.
– Megfontolt és körültekintő vagy – mondta elismerően a varázsló. – Örülök, hogy elég az igazlátó varázslatot alkalmaznom, és nem kell az elmédbe törnöm, ahogy azt Thauvasszal tettem. Ő hamar megtanulta, mi a helyes viselkedés.
Narnra felszegte az állát.
– Kérdezz – mondta ismét, miközben tehetetlenül lebegett a levegőben.
A ködfelhő egy pillanatra felvillant, de ugyanolyan hamar ki is hunyt.
A fogva tartója ekkor a bejárat felé fordult.
– Caladnei, most csak hallgass, és figyelj, és tégy úgy, mintha itt sem lennél. Vangerdahast felettébb zokon venné, ha megfosztanám őt az utódjától. És hagyj fel végre azzal, hogy megpróbálod áttörni a védőpajzsomat.
Nem érkezett válasz a sötétből, de az öreg mágus egy kis idő elteltével bólintott.
– Köszönöm.
Ezután ismét Narnrára emelte a tekintetét, és feltette az első kérdést.
– Mi a teljes neved?
Az ő orra még az enyémnél is kampósabb – merengett Narnra miközben a férfi most már inkább kékesen izzó szemébe nézett, majd lassan válaszra nyitotta a száját.
– Narnra Shalace. Az anyám Maerjanthra Shalace volt, egy ékszer-kereskedő Vízmélyvárában.
A varázsló összeráncolta bozontos szemöldökét.
– Maerjanthra? Ismertem egy Maerjanthra Shalace nevű nőt Vízmélyvárában, évekkel ezelőtt. De ő varázsló volt, nem ékszerész – hosszan méregette a lányt, majd folytatta. – Ez elég szokatlan név. Írd le, hogy néz ki!
Narnra nem is próbálta meg palástolni a dühét.
– Néhány csont, némi por és valami kusza szövedék, ami a hajából maradt. Egy veremben, valahol Vízmélyvára falain kívül. Meghalt!
Az öreg varázsló érzelemmentes arccal hallgatta.
– Értem. Életében sötét haja volt, és olyan szeme, mint neked?
– Igen – vágta rá kurtán Narnra.
– Hogy halt meg?
– Nem tudom. Mágiával ölték meg, de hogy ki, azt nem tudom. Ha tudnám, már halott lenne... vagy én.
– Értem. Van rokonod?
– Nem. Csak ha él az apám.
– Mit tudsz róla?
A tolvaj megvonta a vállát.
– Egy férfi. Azt mondták, hogy egy nagy erejű varázsló.
– Ki mondta?
– Anyám tanítványai – drágakőmetszők, aki már jó ideje leléptek.
– Az anyád meghalt, a tanítványok szétszéledtek. Hol laksz most?
Narnra ismét csak megvonta a vállát.
– A háztetőkön. Télen a kémények tövébe húzódom. Nyáron a Holtak Városába megyek.
– Egyedül?
– Egyedül.
– És elég pénzt keresel, hogy enni tudj?
– Lopok, ahogy azt jól tudod.
– Magadnak, vagy valaki másnak?
– Magamnak.
– Vannak barátaid?
– Nincsenek.
– És orgazdák, akiknek továbbadod az árut?
– Ők sokan vannak.
– Nevezz meg párat!
Narnra egy hosszú pillanatra a varázsló szemébe nézett, majd válaszolt.
– A kikötői negyedben sok ember van, akik nem kérdezik, mi honnan származik. És az sem érdekli őket, hogy kitől kapják. Ha az őrség kérdezősködik, azt mondják, hogy találták, vagy a víz sodorta az útjukba. Viszonzásul én sem kérdezem meg az ő nevüket. Ott így mennek a dolgok.
A varázsló egyetértően bólintott, mint akinek régi emlékek jutnak az eszébe.
– Igazat szólsz, jól van.
– Ezért jutalmazz meg!
– Mivel?
– A szabadságommal.
Az öreg varázsló elmosolyodott.
– Nagy ár pár közömbös válaszért. Kérdezek még néhány dolgot, mielőtt a jutalomra térnénk, rendben?
Narnra ismét csak megvonta a vállát.
– Nálad a hatalom, te diktálsz – mondta tompa hangon.
A varázsló arca egy pillanatra elkomorult, és valahonnan a ködfelhő mögül halk kuncogás harsant, mintha a királyi mágus kommentálta volna a hallottakat.
– Tagja vagy valamelyik céhnek?
– Nem.
– Rajta vagy valamelyik lajstromon?
– Nem.
– Fizetsz adót?
Narnra csak egy horkantással felelt, mire a varázsló inkább egy újabb kérdést tett fel.
– Tudod, hogy ki vagyok?
– Nem. Látom, hogy nagy erejű varázsló vagy, de ennyi. Többet nem tudok.
A varázsló bólintott, toporgott egy kicsit, majd szembefordult a lánnyal, és megszólalt.
– Mit csinálsz a hétköznapokban?
– Lopok. Alszom. Követem az áldozatokat, akiket meglopok. Eszem valamit. Menekülök az őrség elől. Ismét lopok valamit.
– Mi történt az anyád üzletével? A házzal és a drágakövekkel?
– Mindent elloptak és elhurcoltak abban a pillanatban, hogy kiderült a halála – felelte fagyos hangon Narnra. – Egyes nemescsaládok harcosokat küldtek értem, hogy eladjanak szolgának.
– Ez nem lep meg – ingatta a fejét a varázsló.
A köd ekkor váratlanul szétvált, és egy hatalmas hüllőfej jelent meg a levegőben, ami fenyegetőn tört a lány felé...
Narnra felsikoltott, csakúgy, mint a királyi mágus.
A világ a feje tetejére állt. A köd kavarogni kezdett, és magával ragadta a sárkányfejet és Narnrát. Ide-oda rángatta őket, mígnem ismét megnyugodott minden, és Narnra ismét a szoba közepén találta magát, a levegőben.
A köd erőteljesebben kavargott, mint az előbb, de ezt kivéve minden ugyanolyan volt, mint eddig. Egyedül a vörös varázsló lebegett fejjel lefelé.
Az öreg varázsló is a helyén állt, de most a bejárat felé nézett.
– Figyelmeztettelek, királyi mágus. Vagy talán nem ismered fel az illúziót? – kérdezte halkan, békés hangon.
Narnra azon kapta magát, hogy tudja mozgatni a fejét, így oldalra fordult. Caladnei a földön térdelt, és lángnyelvek nyaldosták a csuklóját, amelyek kötélként szorították a végtagjait a testéhez.
– Lennél szíves nyugton maradni, és felhagyni a varázslatokkal? – kérte az öreg varázsló.
Cormyr királyi mágusa a férfira nézett a lángok fölött.
– Nem! – sziszegte.
A varázsló nem törődött a válasszal. Narnra felé fordult, és ekkor ismét megjelent a félelmetes sárkányfej a levegőben.
Most már tudta, hogy az csak egy illúzió, de így is nehezére esett visszatartani a sikolyát, hisz oly halálosnak tűntek a hatalmas tépőfogak...
– Kislány, láttál már korábban ehhez hasonlót? – kérdezte lágy hangon a varázsló.
– Nem – nyögte ki végül a tolvaj. – Vidd innen!
A sárkányfej megremegett, majd zsugorodni kezdett, mígnem akkora lett, mint az ő feje, de nem tűnt el, továbbra is ott maradt a köd takarásában, mint aki kész rá, hogy bármelyik pillanatban lesújtson.
– Láttál valaha olyan élőlényt, amelyik hasonlít erre? – kérdezte ismét a varázsló, ezúttal élesebb hangon. A sárkányfej forogni kezdett a levegőben, mint egy bábú, hogy minden oldalról jól megnézhesse... majd visszahúzódott a köd fodrai mögé, és eltűnt.
– N-nem – nyögte Narnra, és a kétség vasmarka kezdte szorítani a torkát. Ez a vén marha, talán...
A varázsló azonnal lecsapott a kósza gondolatra.
– De?
– De mi? – kérdezett vissza a lány izzó szemmel.
– Az igazat, kislány! Lerí rólad, ha hazudni próbálsz! Mondd meg az igazat!
– Én... az anyám tanítványai meséltek a sárkányokról. Ez egy sárkány volt, igaz?
– Hány tanítvány volt? Mi a nevük? – faggatta tovább az öreg varázsló.
– A legtöbbször öten voltak. Goraun, Rivrel, Jonczer és a két fiatalabb, Tantheld és Csend... Rorgel, akit csak „Csendes”-nek hívtak, mert alig beszélt. Rivrel halott; megkéselték, amikor valaki betört az üzletbe anyám halála után. Azt hiszem Jonczert is megölték, de csak a vért láttam, a testet nem. A többiek eltűntek. Talán meghaltak, talán ők is loptak valamit, és elmenekültek. Nem tudom.
– Láttad őket varázsolni?
– Nem.
– Mit mondtak pontosan a sárkányokról?
Narnra egyre gyanakvóbban nézett a varázslóra.
– Amikor berúgtak, mindig arról beszéltek, hogy bárcsak kalandozók lehetnének, és különböző történeteket kezdtek mesélni. Néhány történetben felbukkantak a sárkányok, akik embereket ettek, kastélyokat romboltak le, és egész falvakat égettek fel – de azt hiszem te jobbakat is hallottál. Később mindig megeskettek, nehogy egy szót is mondjak anyámnak.
– És elmondtad neki?
– Mit?
– Beszéltél neki a sárkányokról?
– Nem. Ő halott. És ennyi. Befejeztem. Megmondtam a nevem, megmondtam az anyám nevét, még az öt tanítvány nevét is elárultam, de a te neved még mindig rejtély a számomra. Szóval mi a neved?
– Elminster Aumar, de a legtöbben úgy ismernek, Árnyasvölgyi Elminster. Vannak, akik Öreg Mágusnak hívnak, mások Öreg Bölcsnek, de vannak kevésbé hízelgő neveim is. Most okosabb lettél?
– Hallottam már a Nagy Elminsterről, Mystra Bajkeverőjéről, aki ezt-azt csinált Vízmélyvárában, évszázadokkal ezelőtt. Talán róla neveztek el.
– Talán – mosolygott a varázsló. – Most, hogy jobban megismertük egymást, tedd félre a haragod, és felelj őszintén. Az adósa vagy valakinek? Dolgozol valakinek? Kémkedsz valakinek? Felbéreltek, hogy végezz el egy munkát?
– Nem – felelte Narnra, és lángra gyúlt az arca. – Nem, nem és nem! Persze semmit sem hittél el, amit mondtam, ugye? Talán nem tudod megállapítani, hogy igazat hallasz-e vagy sem? Vagy nincs ínyedre, hogy olyan szavakat hallj, amiket előzetesen nem feltételeztél rólam? A vörös varázslóval sem bántál valami kíméletesen!
– Nem érdemelte volna meg, hidd el.
– Hah! – horkant fel Narnra a ködfoszlányok mögül. – Mi van, ha nem hiszek neked? Miért hinnék? Azt feltételezed, hogy hazudok, azt állítod, hogy többet tudsz az anyámról, mint én magam, és hogy a varázslóknak azt kell tenniük, ami a kötelességük. Én csak azt látom, hogy a varázslók azt teszik, amihez kedvük van, és nagy szavak mögé bújnak, hogy csakis Faerűn megmentéséért cselekszenek. De van erre valami bizonyíték?
Mosoly kúszott a varázsló ajkaira, de valahogy szomorkásnak tűnt.
– Miféle bizonyítékra vágysz, Narnra?
– Én... én...
Elminster széttárta a karját.
– Látod? Csakis harag lakozik benned, így ne csodálkozz, hogy megrémítettelek, és a hatalmamban tartalak. Dühös vagy, ezért nem bízom benned. Te bízol bennem?
Narnra meredten bámult az öregre.
– Nem – suttogta. – Még nem.
– De akarsz. Ahogy én is. Hogyan bízhatnánk meg egymásban?
A ködfelhőben lebegő tolvaj elgondolkodott, majd kis idő múlva megszólalt.
– Válaszolj néhány kérdésemre.
A varázsló elmosolyodott.
– Ahogy akarod: kérdezz és megpróbálok igazat mondani.
Narnra is elmosolyodott.
– Mikor találkoztál az anyámmal, és miért?
– Ha Maerjanthra Shalace az ékszerész ugyanaz, mint Maerjanthra Shalace a varázsló, akkor hetven évvel ezelőtt találkoztam vele először, egy elf palota romjainál, a Kardpart északi részénél. Akkor annyi idős lehetett, mint te most. Egy kalandozó csapattal volt, és kincsekre vadásztak – arra, amit én is akartam.
– Hetven éve? Ez lehetetlen! Az anyám...
– Megmondta, hogy hány éves valójában?
– Nem, de...
– De úgy becsülted, hogy húsz, legfeljebb harminc évvel volt idősebb nálad.
Narnra igenlően bólintott, majd kifakadt.
– De... de ha varázsló volt, lehet, hogy tett velem valamit? A mágiájával?
– Hmm – hümmögött a varázsló. – Végre kapisgálod, miért érdekelsz engem annyira. Voltak valaha... különös álmaid? Mintha a hatalom energiái áramlanának szét a testedben? Amikor megérintett a mágikus energiám, voltak látomásaid? Nem érezted a növekvő hatalmat a testedben?
Selymes Árnyék lenézett a varázslóra, és tagadólag megrázta a fejét.
– Nem – felelte elhaló hangon. A ködfelhőn túlról valami reccsenés hallatszott. Valószínűleg Caladnei próbált kiszabadulni a lángnyelvek fogságából, vagy valamilyen újabb varázslattal próbálkozott.
– Akkor válaszom az, hogy nem tudom – mondta lágy hangon Elminster.
Narnra nagy levegőt vett, majd feltett egy újabb kérdést.
– Ha ilyen jól ismerted az anyámat, ki lehet az apám?
A varázsló tanácstalanul széttárta a karját.
A tolvaj pár pillanatig némán lebegett, majd ismét megszólalt.
– Azt mondtad, hetven évvel ezelőtt találkoztál vele „először”. Hányszor találkoztatok?
– Sokszor – vonta meg a vállát a varázsló. – Az egyik tavasszal együtt laktunk egy házban, Vízmélyvárában. A ház az enyém volt, és egy egész kalandozócsapatnak biztosítottam benne szobát. Mind nők voltak.
– Egy tucatnyi nő, egyetlen férfival – egy varázslóval. Nem fecsegtek az emberek?
Elminster felvonta dús szemöldökét.
– Pletykálni? Vízmélyvára jobban megváltozott, mint gondoltam.
A fehér szakállú férfi alakja megremegett, és hírtelen egy magas, dús keblű, acélos tekintetű nő jelent meg a helyén. Karcsú, vonzó testén átlátszóan feszült a varázsló illúziórombolóan mocskos köpenye.
– Végtére is csak nők laktak a házban – hallatszott Elminster nőiesen lágy hangja, majd a köd felkavarodott, és a következő pillanatban ismét a vén, szakállas varázsló állt ott.
Narnra nagy levegőt vett.
– És egész idő alatt nő voltál? Együtt háltál a vendégeiddel, vagy mindenki külön szobában aludt, kulcsra zárt ajtó mögött?
Elminster felnevetett.
– Úgy beszélsz, mint egy gyóntató pap. Csak a bejárati ajtón volt zár. Megosztoztunk a szobákon. Férfiak és nők jártak keltek a házban, ahogy az élet rendje megkívánta. Csetepaték és szerelmek váltogatták egymást, és bár a legtöbbször nemes házakban jártam nemes alakban, igen, a nőkkel laktam együtt.
– Velük is aludtál? – kérdezte csípősen Narnra. – Maerjanthra Shalace-szal például?
Az Öreg Mágus ismét elmosolyodott.
– Igen, és igen. Ez csaknem negyvenegynéhány nyárral ezelőtt történt.
– Soha sem láttad azután?
– De igen, időnként Vízmélyvárában akadt dolgom, és ilyenkor keresztezte egymást az utunk.
– Az anyám volt az asszonyod?
– Nem, ezt nem mondanám – és ő sem tenné. Neki is megvoltak a szeretői, és nekem is. Szerettük egymással tölteni az estéket, amikor az istenek időt hagytak rá.
Narnra meredten bámult rá.
– Mikor aludtatok együtt utoljára?
Elminster elgondolkodva nézte a lányt.
– Húsz vagy talán huszonkét évvel ezelőtt lehetett – felelte, majd egy mosoly futott végig az arcán. – Csak nem azt hiszed, hogy én vagyok az apád? Ez lehetetlen.
– Igazán? Miért?
– A varázslók egész életükben támadásoknak vannak kitéve, és túlságosan is sebezhetők. Egy varázshasználónak nem könnyű dolog kihordani egy gyermeket, és egy nem tervezett gyerek akár halálos is lehet... és nemcsak a babának, hanem az anyának is. A mágikus energiák szörnyeteggé változtathatják a gyermeket.
– Hogy érted?
– A legtöbb varázsló arra használja a hatalmát, hogy megakadályozza a nemkívánatos dolgokat, illetve tudják, mikor ne keveredjenek ilyen helyzetbe.
– Ti is a „legtöbb varázsló” közé tartoztatok?
– Maerjanthra igen. Engem erősebb kötelékek tartanak fogva.
– Erősebb kötelékek? Miféle erősebb kötelékek?
– Mystra, az istennő, akit szolgálok, maga dönti el, hogy a Kiválasztottja mikor...
Narnra erre felkapta a fejét.
Akkor ez csakis az az Elminster lehet.
A felismeréssel és Mystra megemlítésével egy időben kékesfehér lángnyelvek gyúltak Narnra elméjében – a féktelen tűz hét apró, pörgő csillagra bomlott.
Körbe rendeződtek – hirtelen az az érzése támadt, mintha egy nő mosolyát látná –, majd egy sötét, rég elfeledett ajtó jelent meg a kör közepén, és lassan kitárult. Goraun hangját hallotta, amint Jonczerrel beszélget.
– Na, Maerj ezúttal kibabrált az öreg szakállassal! Bárcsak láthatnám az arcát, amikor megtudja! A fekete botos teljesen elfehéredetett, amikor meglátta őket. Ez bizony ő volt. Most az egyszer igaza volt a szajháknak. Maerj elment Khelbenhez egy varázslatért, hogy megtarthassa az Öreg Bajkeverő gyerekét, de Khelben kidobta. Fél nappal később azonban visszatért egy tekerccsel a kezében, mely szerint maga Mystra adott rá engedélyt, sőt parancsolta!
A hét csillag megvillant, ismét látni vélte azt az ördögi mosolyt, és ettől egy kicsit összerezzent. Még mindig a ködben lebegett. Lenézett, és a vigyorgó szakállas varázsló kék szemébe fúrta a tekintetét.
Tehát ennyi év után végre megtalálta az apját.
Ez a szakállas, vigyorgó öregember az.
Elminster, a bajkeverő. Oly erős, mint egy téli vihar, és oly korrupt és akaratos, mint Vízmélyvára Titkos Lordjai. Egy ember, akit könnyedén meg tudna utálni. Egy férfi, aki még most is fogságban tartotta.
A varázsló, akinek a hatalma könnyedén kettészelhetné az elméjét, mint egy érett görögdinnyét – önkéntelenül is a mellette lebegő vörös varázslóra tévedt a tekintete, aki üveges szemekkel, ernyedt karokkal himbálódzott a levegőben. Bármikor megtehetné, amikor úgy érzi, hogy valamit elhallgat előle.
Selymes Árnyék ökölbe szorította a kezét, és körmei a húsába martak. Vér serkent a sebből, de ettől csak még jobban szorította.
Semmit sem szabad elárulnia Goraun szavaiból, és csak reménykedhet benne, hogy Khelben és Mystra továbbra is megőrzik a titkukat, ahogy ennyi évtizeden keresztül tették.
Ha megtudná, mi az igazság, talán azonnal megölné őt, vagy fogva tartaná, hogy a kedve szerint formálja... és bármit tenne is, fél Faerűn indulna a nyomába, hogy megölje, vagy elrabolja Elminster lányát.
Narnra Shalace napjai igen csak meg lennének számlálva.
Mindig is félt a mágiától. Minden tolvaj fél tőle. Félte, gyűlölte és nem bízott benne – hogyan is érezhetné másként, ha nem adatott meg neki ez a képesség? A fiatalok mindig szájtátva nézték, amint a Vigyázók illúzióvarázslatokkal szórakoztatták a népet a fesztiválok idején... de ha tudták volna, mi történne, ha ellenük fordítanák az erejüket...
És még valami: akkor is utálná azt az életet, ha Mystra egyetlen varázsütésre nagyobb hatalommal ruházná fel, mint amivel Elminster bír. A tolvajok élete kemény volt és viszontagságos, de a sajátjának érezte. Minden harcot maga választott meg, a tudását a saját tapasztalatain keresztül szerezte meg, maga választotta meg a küldetéseit. Izgalmas és szabad élet ez... amihez már hozzászokott.
– Te vén, hazudozó bolond! – förmedt a varázslóra, anélkül, hogy végiggondolta volna a szavait. – Te varangy! Te csúszómászó, undorító varázszsarnok!
Elminster értetlenül nézett fel rá.
– Hallottam már hasonló szavakat korábban, és jó néhányat ki is érdemeltem közülük, de azt azok mondták, akik jobban ismernek nálad, kislány. Azt hittem, hogy már túl vagyunk ezen a szitkozódáson. Miért dühödtél fel ennyire hirtelen?
– Ha tudnád – sziszegte remegő hangon Narnra. – Ha tudnád!
A kék szemek összeszűkültek.
– Van még valami, amit tudnom kellene, Maerjanthra lánya?
Az Öreg Mágus felemelte az egyik kezét, mire Narnra az ínyébe harapott, és elátkozta magát az ostobaságáért. Jeges és végzetes kétségbeesés söpört végig rajta, amit a saját dühe és fékezhetetlen nyelve idézett elő. Tymora és Mystra, ha hallotok! Segítsetek, ha van még számomra remény...
Mintha csak az istenek meghallgatták volna az imáját, és azonnal feleltek volna rá: a kis terem megremegett, és villámok hasították ketté a ködfelhőt. Belehasítottak a mennyezetbe, majd a padlóba vágódtak. Magukkal rántották a vörös varázslót, aki arccal csattant a kövön.
Narnra is megindult lefelé, de zuhanás helyett ő inkább lassan süllyedni kezdett valami sűrű anyagban. Még mindig a levegőben volt, amikor Elminster a bejárat felé fordult. Volt ott valami.
Történetesen négy valami: négy szikrázó oszlop jelent meg a semmiből, és közrefogták Caladneit. Sötét alakok váltak ki a szikrákból, majd Caladnei tüzes bilincse mágikus kötelékké változott, és megfeszült a négy alak között. Moccanni sem tudott. Négy kopasz, tetovált fickó jelent meg, akik jól begyakorolt alakzatban indultak előre. Gesztenyebarna köpenyt és rengeteg ékszert viseltek. Diadalittas szemük vad haragban izzott.
Elminster széttárta a karjait, az ujjait begörbítette, a szemét félig lecsukta. Teljesen átszellemült, mintha érzett volna valamit a levegőben.
– Állj félre, öreg bolond – vetette oda a négy közeledő alak egyike. – Biztosan az összeesküvéshez tartozol, ha fogságba ejtetted a királyi mágust, de az életednek vége, csakúgy, mint a varázslónőnek, és ennek az állarcosnak. Senki sem állhat a vörös varázslók útjába!
Elminster motyogott valamit, még mindig teljes transzban, majd Thauvas felkelt, és elindult a társai felé.
– Köszönöm, Naerzil – mondta széles mosollyal a száján. – Ne öljétek meg őket, inkább ejtsétek foglyul mindet, mert az elméjük...
– Hallgass, Zlorn! – torkolta le az élen haladó vörös varázsló. – A te sorsodról majd a vezetők döntenek, és semmi szükségünk sincs a tanácsaidra.
– Á, milyen kár – motyogta Zlorn tőle idegen hangon, majd váratlanul a társára vetette magát.
A döbbent vörös varázsló hanyatt vágódott, és hasztalan próbálta lefejteni a torkáról az acélos ujjakat. Mikor végre sikerült félresöpörnie Zlorn kezeit, Thauvas ellenfele orrlyukaiba nyomta az ujját, és a padlóra feszítette a fejét.
A Caladneit fogva tartó kötelék elpattant, és a három másik vörös varázsló magával vonszolta a nőt, miközben folyamatosan kántáltak.
A két hadakozó férfi ide-oda hengeredett a földön, míg végül Naerzil üvöltött fel diadalittasan, és a homlokán lévő tetoválásból kék láng csapott ki. A lángnyelvek vad táncba kezdtek, hegyes karmot formáltak, majd Thauvas Zlorn arcába martak.
Vér fröccsent a levegőbe, és Thauvas egyik szemgolyója felrobbant. A háta kétrét görnyedt fájdalmában, és Naerzil kétségbeesetten próbálta lelökni magáról a haldokló testet. A kék lángok könyörtelenül marcangolták Zlorn arcát. Miközben a gyilkosának sikerült kikecmeregnie alóla, és odébb botorkált. A haldokló varázsló összeszedte maradék erejét, és felidézte Elminster korábbi varázslatát. A kék lángnyelvek a tenyerébe gyűltek, majd kígyóként csaptak le Naerzil döbbent arcára.
Thauvas Zlorn térdre borult, és elviselhetetlen hörgésbe kezdett kínjában, miközben Naerzilt teljesen beborították a lángok, kiégették a hangszálait, így nem jött ki fájdalomüvöltés a torkán.
A kék láng egyszer csak felszikrázott, majd kihunyt, és egy fej nélküli test hanyatlott a földre Thauvas mellett.
Villanások és éles, bántó hangok töltötték meg a szobát Elminster körül, de a vörös varázslók komor arckifejezése azt sugallta Narnrának, hogy nem erre az eredményre számítottak, amikor belekezdtek pusztító varázslatukba.
– Ki vagy te? – kérdezte az egyikük, amikor legerősebb varázslatuk is csak egy bágyadt füstcsíkként pattant le az öregemberről.
– Árnyasvölgyi Elminster, szolgálatodra... vagyis Thay szolgálatára, amely rohamos fejlődésnek indulna, ha az összes vörös varázsló eltűnne a föld színéről – felelte mosolyogva a fehér szakállú varázsló. Kicsiny lángok kezdték meg féktelen táncukat széttárt ujjai között. Az arca elé emelte a kezét, majd a lángok mögül vigyorgott rá a vörös varázslókra, mint valami udvari bohóc.
– Állj! – kiáltott fel az egyikük. – Támadj csak, de akkor a nő meghal!
Előrebuktatta az egyik csuklóját, mintha bólintana vele, és a lángnyelvek megfeszültek. A két másik vörös varázsló is megfeszítette mágikus kötelékeit, mire Caladnei megvonaglott, és a torkához kapott.
A vörös varázslók sápadt arccal néztek Elminsterre, aki Narnra elé lépett, aki éppen akkor ért földet, hogy megvédje őt.
Selymes Árnyék értetlenül meredt a varázslóra, majd mögé kuporodott, hogy szükség esetén bármelyik irányba elugorhasson. Miközben előrántotta a tőrét, átfutott az agyán, hogy talán az lenne a legjobb egész Tovril számára, ha a varázsló torkának esne, még akkor is, ha ez a saját halálát jelentené. Mystra Kiválasztottja mormolni kezdett valamit, Narnra természetesen nem értette, hogy mit, de azt meg tudta állapítani, hogy ugyanazt a szót ismételgeti.
Narnra egyre nehezebben lélegzett, egyre erősebben markolta a tőrét, de fogalma sem volt, mitévő legyen... nem is sejtette, miféle végzet leselkedhet rá.
– Elhagyjuk a termet, méghozzá a királyi mágussal – szólalt meg az egyik vörös varázsló. – Megfelelő zsákmány lesz. Te pedig, öregember, ne próbálj az utunkba állni, különben a nő meghal!
Elminster egyetértően bólintott.
– Értem, és elfogadom – mondta legyőzötten, és fejet hajtott.
Ketten vigyorogni kezdtek, miközben a harmadik belekezdett egy teleportáló varázslatba. Ekkor ezüstös-kék tűz csapott fel a hátuk mögött, és mindhárman megtántorodtak.
– Én pedig tökéletesen átlátom a szerepem ebben a drámában, és elfogadom azt – harsogta egy új, pattogó hang. Három ezüstszínű penge emelkedett a levegőbe, és kíméletlenül lecsapott a vörös varázslókra. A három férfinak még arra sem maradt ideje, hogy hátraforduljon, félúton szelték ketté őket a mágikus pengék. – Végtére is a vörös varázslók megölése a feladatom, ami különösen nagy örömet okoz.
A Caladneit fogva tartó mágikus kötelékek elszakadtak, és ő krákogva a földre zuhant. Harcosok özönlöttek be a helyiségbe, és harci varázslók teleportáltak a terembe, hogy a harcosok segítségére legyenek.
Egy ezüstszínű tűzfal lassította le a rohamukat. Egy kócos, megfeketedett köpenyű, mezítlábas nő mosolygott rájuk a túloldalról. Közelebbről nézve nem is a földön állt, inkább a levegőben lebegett.
– Üdv mindenkinek! – mondta derűsen, és a körülötte táncoló lángnyelvek meghátrálásra késztették a cormyri harcosokat. – Én Simbul vagyok, Aglarond Boszorkánykirálynője.
Hátranézett a válla fölött, majd elmosolyodott, és Elminsterhez fordult.
– Sajnálom, szerelmem. Siettem, ahogy tudtam.

 

 

Ötödik fejezet
KIHÍVÁS, A HATÓSÁG ÉS EGY ISTENSÉG

Ne gondold, hogy minden harmadik személy, akivel a piactéren találkozol nagy hatalommal bír, és istenekkel beszélget éjjel, míg birodalmakat dönt romba nappal. Faerűn már nem a virágkorát éli. Ez most már csak majd minden hetedik személyről mondható el.

Thalamoasz Threir, Sembia bölcse
Az Élet Kertjeinek felirata
A Herceg Éve

Ezüst lángnyelvek ragadták meg a kettészelt vörös varázslókat, majd a levegőbe emelték és elemésztették őket. Dolguk végeztével a lángok ropogása elhalt, táncuk lelassult, majd szép lassan eltűntek szem elől. Csak a kócos, fekete köpenyes nő maradt ott, aki mosolyogva, karba font kézzel nézett rájuk.
Narnra nem mozdult, továbbra is a kőpadlón kuporgott készen rá, hogy bármelyik pillanatban odébb ugorjon, ha újabb komisz varázslatok kelnének életre. Ami azért várható volt. Az összes istenekre! A haja ezüstből van! Valódi ezüst – és önálló életet él, mintha a tincsek kicsiny kígyók lennének.
– Szóval ez lenne a törvénytisztelő Cormyr – szólalt meg Aglarond királynője. A hangját átitató mágikus hullámok a pincerendszer legtávolabbi zugába is elvitték a hangját, és egy kicsit magasabbra emelkedett a levegőben. – Tetteim nyilván tiltakozást váltanak ki azokból, akiknek itt fenn kell tartaniuk a rendet – még akkor is, ha közben megmentem az életüket. Ismét. Most az egyszer kezelhetnénk emberi módon ezt a tiltakozást és ellenszenvet?
A Hárfások és harci varázslók alkotta félkör zavartan, fegyverrel a kézben meredt rá. A terem távolabbi sarkában fények gyúltak, amint újabb mágusok érkeztek. Cormyr bátor vitézei összenéztek, néhányan szólásra nyitották a szájukat, de amíg a királyi mágus nagy nehezen talpra nem kecmergett, elutasítva Elminster segítő kezét, egyetlen ellenszenves szó sem hangzott el.
Ekkor egy magányos alak indult el Aglarond királynője felé. Tömzsi, viharvert fickó volt, napbarnított bőrrel és gyér szakállkezdeménnyel az állán. Barna szeme, fehér szemöldöke és az inge alól kivillanó ősz mellszőrei azt sugallták, hogy már nem fiatal. Elegáns inget viselt, amely éles ellentétben állt elnyűtt bőrnadrágjával és sáros csizmájával. A mosolya azonban vidámnak tűnt.
– Glarasteer Rhauligan a nevem, és egy egyszerű kereskedő vagyok: lőtornyok tetőszerkezetével foglalkozom – kezdte, és megállt Simbul előtt. – Ezért talán megfelelő követe lehetek az Erdei Birodalomnak. Cormyr nevében üdvözöllek, nagy királynő, és szívesen látunk, amíg nem használsz pusztító mágiát. A gonosz vörös varázslók elpusztítása egy dolog, de teljesen más kérdés e vidék felesküdött védelmezőinek veszélyeztetése. Mystra nevére kérlek, ha lehetek ily vakmerő, ne gátold meg a királyi mágusnak, hogy épségben visszatérjen a népéhez – mondta, majd Caladneire mutatott.
Simbul végigmérte a férfit, a haja önálló életre kelt, és vad kígyóként tekeregni kezdett a feje körül, majd udvariasan válaszolt.
– Nagyon ünnepélyes beszéd volt Rhauligan a Hárfás és főlovag, és őszinte. Köszönöm, és felelek a kérésedre: a királyi mágus szabadon távozhat. Az ő szava itt a parancs, de csak míg bölcs dolog követni azt.
– Hmm – dünnyögte Rhauligan, és nézte, amint Caladnei lassan, tétován megkerüli Simbult, és a terem bejárata felé araszol. – És a te mérhetetlen tapasztalatod szerint, Kiválasztott királynő, mik ennek a bölcsességnek a határai?
A boszorkánykirálynő elmosolyodott.
– Mystra parancsolatai, amelyek a mágiahasználó zsarnokokra vonatkoznak. Azok a parancsolatok, amelyek Elminstert is megkötik; és Cormyr népének józan ítélete, amely szerint a törvény ugyanúgy vonatkozik mindenkire a birodalomban, és azzal nem lehet visszaélni egyetlen hatóságnak sem.
Ekkor felemelte az egyik kezét.
– Egy pillanatig sem állítom, hogy a királyi mágus az önkényuralom vagy a korrupció jeleit mutatta volna. Csak azt mondom, ha erre a hamis ösvényre tévedne, akkor inkább szembe kell szállni vele, semmint követni a birodalom biztonságát veszélyeztető parancsait.
– És ha vitatkozom veled, tiszteletre méltó királynő, azzal veszélyeztetem a birodalom biztonságát?
Simbul mosolya egy kicsit lehervadt.
– Ha vitatkozol, nem. Ha támadsz, igen. Túlságosan is meggyengülne Cormyr védelme, ha egyetlen csatában ennyi vitéz Hárfást és harci varázslót veszítene, és nem maradna elég ereje, hogy szembenézzen az ellenséggel: Thay vörös varázslóival, Sembia bérgyilkosaival vagy bárki mással. És nem maradna elég ereje, hogy leverje az ennél a „Jogos Összeesküvésnél” fenyegetőbb lázongásokat.
– Bocsásson meg, de ez úgy hangzik, mint a zsarnokok szokásos „amíg az történik, amit én akarok, minden rendben lesz” beszéde – akadékoskodott tisztelettudó hangon Rhauligan.
– Valóban, de jól figyelj: nekünk Kiválasztottaknak elég hatalmunk van ahhoz, hogy birodalmakat döntsünk romba, és pusztulást hozzunk a világra egyetlen gondolatunkkal... mégsem tesszük. Bennünk megvan két tulajdonság, amely hiányzik a zsarnokokból: Mystra vigyázó szeme és a bölcsesség, hogy mikor sújtsunk le, és mikor várjunk nyugalomban. Ezért lehetsz még életben, ahelyett, hogy a társaid holtteste közt feküdnél. Ha olyan lennék, mint Szass Tam, és vitatkoznál velem, biztosíthatlak hogy már rég halott lennél.
Caladnei ebben a pillanatban ért oda Rhauligan mellé, és a vállára támaszkodott, köszönete jeleként, no meg azért, hogy el ne essen. A mögöttük sorjázó Hárfások és harci varázslók előrébb merészkedtek egy lépést.
Ezzel egy időben Elminster is közelebb húzódott a lebegő királynőhöz.

* * * * *

– Levadásznak minket, mint a nyulakat, uram! Mind odaveszünk, hacsak nem döntöd romba ezt az átkozott pincét valami hatalmas varázslattal. Több harci varázsló és nyavalyás Hárfás gyűlt ide, mint bármikor az ördögsárkány elleni csata óta!
– Ne kiabálj, és ne hívd fel magadra a figyelmet, jó Narvo – szólt bele lágy hangon a láthatatlan férfi a beszélő kőbe. – Beszéltél Englarral a varázslat segítségével?
Narvo nagy levegőt vett, hogy próbálja megnyugtatni magát, majd sokkal halkabban felelt.
– Nem, uram. Megpróbálkoztam vele... de nem sikerült. Vagy nincs Cormyrban, vagy...
– Meghalt. Valószínűleg meghalt – érkezett a tompa válasz. – Arra utasítottam, hogy keresse meg, és hozza elém Zlornt, úgyhogy bizonyára lement a pincébe. Mi van Senbreeannal? Hogy boldogul?
– Meghalt, uram, a kikötői csatában. Láttam, amint varázslattal támadt egy harci varázslóra, és a következő pillanatban az arcába robbant valami. Csak én maradtam életben, uram. Ezek a nemesek és kereskedők használhatatlanok! Csak az egymás közötti viszálykodás érdekli őket – azonnal megfordulnak és futásnak erednek, ha a dolgok rosszul alakulnak!
– Igen, értem – mondta a hang a kőből, sokkal halkabban, mint az előbb. Narvo alig értette, mit mond a gazdája, így közelebb hajolt a kőhöz, az orra már szinte hozzá ért a felszínéhez. – Van ez így. Sajnos van még valami. Ez.
A beszélő kő felrobbant, letépve Narvo fejét. A vörös varázsló teste a levegőbe emelkedett, megvonaglott néhányszor, majd pár lábnyival arrébb a földre zuhant.
Marsember fekete, mocskos vize jó néhány tetemet elnyelt már, de szinte örömmel fogadta az új érkezőt.
Az esti események igencsak nagy örömre adtak okot.

* * * * *

Egy távoli, sötét szobában valaki egy csillogó asztalra helyezett egy díszes, beszélő követ. A kő gazdája egy fekete drágakővel játszadozott, amely a nyakában lógott, majd az ablakhoz lépett, és a csillagokra emelte a tekintetét. Ideje elővennie második, sokkal kifinomultabb tervét.

* * * * *

A zsúfolt pincehelyiségben Cormyr királyi mágusa szembefordult Simbullal miközben végig Rhauligan vállába kapaszkodott, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Felszegte sajgó állát, és Thay Ostorának szemébe nézett.
Caladnei szinte kislánynak tetszett a másik nő királyi szépsége mellett. Nem volt több egy bőrruhás Hárfásnál, akik tucatszámra álltak a teremben. Ő is karcsú volt, barnás bőre a ruhája színére hasonlított, és szintén sötétbarnás szemeit most Aglarond Boszorkánykirálynőjének tekintetébe fúrta, majd halkan megszólalt.
– Én is csatlakozom Rhauligan üdvözlő szavaihoz, de meg kell mondanom, Elminster és Alassra királynő, hogy a herceg, Alusair helytartó és az özvegy Filfaeril királyné távollétében én vagyok az úr Cormyrban.
– Senki sem vitatja ezt – felelte Elminster, majd széttárta a karját, mire számtalan nyílpuska emelkedett a levegőbe. Caladnei a szeme sarkából érzékelte mindezt, és nyugalomra intette az embereit.
Visszafordult a két Kiválasztotthoz, és kihúzta magát.
– Ezért a birodalom érdekében kérem, hogy azonnal adjátok ki Narnra Shalace-et, ti pedig nyomban hagyjátok el Cormyrt, és ne is térjetek vissza addig, amíg a dolgok el nem csitulnak!
Az istenek a tanúk rá, hogy gerinces és merész nő vagy, gondolta nyersen Rhauligan, és úgy meredt a két Kiválasztottra, mintha az lenne élete utolsó pillantása. Meggondolatlan ostobaságod kétségbe ejt, de büszke vagyok rád.
Köszönöm, kedves lőtorony-kereskedő, érkezett Caladnei metsző, felháborodott válasza. Hadd legyek valóban királyi mágus, és ne csak valami kitűzőként hordjam ezt a titulust, ha megengeded. Két jó okom is van, hogy ilyen ostoba legyek: először is itt én vagyok hatalmon, és egyetlen Kiválasztott sem hiheti azt, hogy az isteni kegynek hála, azt tehet, amit csak akar; másodszor pedig olyan dolgokat hallottam erről a Narnra nevű lányról, amelyek azt sugallják, hogy sokkal több annál, mint aminek mutatja magát – és ha mással nem is, sok hasznos értesüléssel szolgálhat, hogy milyen „sötét dolgok” történnek manapság Vízmélyvárában. De nem csak magamat akarom igazolni, Rhauligan, hanem parancsot is adok: bármi történjen is, kapd el a lányt és vidd a harci varázslók vezetőjéhez, bárki legyen is az a csata után.
Úrnőm, örömömre szolgál, hogy szolgálhatlak, küldte vissza Rhauligan a mentális üzenetet. Értettem, és ennek megfelelően cselekszem.
– A nő, akit kérsz – szólalt meg időközben Elminster –, nem tartozik a felügyeletünk alá. Én ejtettem foglyul, és vissza is adtam a szabadságát, amit meg is védek, ha kéri. Egyébként legalább hat okiratot és két szerződést tudok mutatni Cormyr levéltárában, amelyek teljes szabadsággal és magas udvari ranggal ruháznak fel Cormyr birodalmában, amelyek jóval felülmúlják a tiédet.
Caladnei kifejezéstelen arccal nézett a varázslóra, és barna szeme kezdett vérben forogni.
– Ez lehet, hogy így van, de én akkor is ragaszkodom a követeléseimhez – ezzel a még mindig a levegőben lebegő nőre nézett, aki több száz vörös varázslót küldött már a halálba. – Távol álljon tőlem, hogy megbántsalak titeket, de mi a te válaszod a követelésemre, Aglarond Királynője?
– Dacolnál velünk, gyermek? – kérdezte hitetlenkedő, de derűs hangon.
Elminster a nőre nézett, aki viszonozta a pillantást. Egymásra meredtek egy hosszú percig, miközben nyilvánvalóan megvitatták a dolgot.
– Hatalmas Kiválasztottak! – csattant Caladnei dühös hangja. – Követelem, hogy ne folytassatok magánbeszélgetést! Osszátok meg velünk is, amiről társalogtak!
– Követeled? – kérdezte Elminster, de rá sem nézett a királyi mágusra. – Velünk persze nem volt ilyen tisztelettudó, amikor kiadta a parancsot Rhauligannak.
– Még fiatal – felelte elnézőn a Simbul. Egyszerre fordultak vissza Caladnei felé, és úgy tettek, ahogy a nő kérte.
Helyesen teszitek, hogy megkérdeztek, és igen, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megosztjuk mindenkivel, hogy miről beszélgetünk.
Lágy, de igen erőteljes hang volt, amelytől minden cormyri megremegett. Sápadt arccal, béna végtagokkal meredtek maguk elé. Mindnyájan tudták, kié a hang, amely az elméjükben csendült fel: nagy erejű, kékesfehér csillagok jelentek meg a szeműk előtt, és egy szót rajzoltak le: Mystra.

* * * * *

A kis csengettyű megszólalt, ahogy számította, és Bezrar feltápászkodott rendetlen asztalától. Erősen izzadt, de Aumun Tholant Bezrar mindig izzadt. Egyrészt, mert kövér volt... másrészt mert egy olyan kereskedőnek, akinek több a csempészáruja, mint a törvényes, jó oka van izzadni.
Félretolta a reteszt, kiakasztotta a három láncot, majd kinyitotta a két zárat, és kitárta az ajtót.
– Hála az isteneknek, itt vagy!
– Állj félre, és engedj be, ahelyett, hogy az egész szomszédság tudtára adod, hogy itt vagyok, te idióta! – érkezett Surth fagyos hangja a sötétből.
Bezrar nyelt egy nagyot, majd beengedte a partnerét. Surthnak természetesen igaza volt. Neki mindig igaza volt.
– Elhoztad a csuklyákat?
– Nem. Persze, hogy elhoztam! Azt hitted, átvágok egész Marsemberen, kifizetek egy zsák pénzt, és otthagyom az árut? – Malakar hangja ugyanolyan metsző és gúnyos volt, mint mindig. – A szemnyílásokat magadnak kell kivágnod... van ollód, igaz?
Bezrar csak kuncogott, egy cseppet sem kapta fel a vizet, mint tette volna akkor, ha bárki más szólt volna hozzá ilyen hangon Marsemberben. De hát Surth az Surth: Malakar Surth, a minden ízében rideg, baljós és fölényeskedő férfi. Magas volt és szikár, miközben Bezrar kövér, és savanyú. Szarkasztikus, miközben Bezrar derűs és mosolygósan gonosz.
Illatszerekkel, borral és szíverősítővel kereskedett, és gyógyszerekkel, míg már a bőre alatt is pénz termett. Ez éltette, és Shar iránti imádata. Bezrar nem szerette és nem is értette meg Surth kegyetlenségét, de voltak esetek, amikor szükség volt rá. Mint most is. Kivette a zsákból a csuklyát, amit Surth hozott, majd megpróbálta fejére húzni.
– Ülj le előbb! – mondta komoran Surth. – Igazán mulatságos lenne végignézni, amint kiszúrod a szemed a saját csuklyádon keresztül, vagy az enyémet. – Surth felhorkant, ami azt jelezte, hogy valami nagy tréfát mondott, majd folytatta. – Gyerünk. Az éjszaka lassan véget ér.
– Azt már nem! – felelte torz hangon a csuklya alól Bezrar. Óvatosan hátrálni kezdett, majd rátalált a székére, és hangos nyekkenés kíséretében belehuppant. Surth undorral telve nézte, amint a kövér férfi szőrös keze óriási pókként kezdett matatni a rendetlen asztalon, és sehogy sem akart rálelni az alig pár ujjnyira lévő ollóra.
Az ő csuklyája már elő volt készítve. Gondosan felhúzta a fejére, majd torz hangon felkiáltott:
– Bezrar!
A kellő hatás nem maradt el. Bezrar vadul csapkodni kezdett, majd győztesen felkiáltott.
– Igen, igen, igen. Megvan !
– Remek! – gúnyolódott Surth. – Most már...
– Persze! – A kövér kereskedő a levegőbe dobta magát, mint egy partra szálló rozmár, és az ajtó felé indult. Félúton a homlokára csapott, eloltotta a lámpát, majd felkapta a hüvelyébe csúsztatott hosszú kést – egy klasszikus, görbe marsemberi halászkést –, és a társához fordult.
– Mi van, ha nem lesznek ott?
Surth csikorgatni kezdte a fogát.
– Akkor megpróbáljuk máskor – mondta nyugodt hangon. – Senki sem lophat el tízezer aranyat Mal... tőlünk, és élhet vidáman!
– De mi van, ha ott vannak, és már várnak ránk? Sötét varázslatokkal, mondjuk?
Malakar Surth a kilincsre tette a kezét, és úgy felelt.
– Van egy... üzlettársam, aki közbe tud avatkozni, ha szükséges.
– Igen? Miféle „üzlettárs”?
– Bezrar, ideje elhallgatnunk. Elég csak annyi, hogy neki még sötétebb varázslati vannak – motyogta a magasabb férfi.

* * * * *

Narnra nyelni próbált, de valahogy magával ragadta a nagy erejű, de lágy hang, és mintha dicsfényben úszott volna. Szóval ez egy isten...
A harci varázslók mind térdre ereszkedtek a teremben, amint meghallották istenük hangját. A Hárfások tátott szájjal meredtek a két Kiválasztottra, hátha megpillanthatják a Mágia Anyját, akár egy röpke pillanatra.
Valami életre kelt Narnra elméjében, valami, ami vizslatni kezdte a hét kékesfehér csillagot... majd megjelent ugyanaz a mosoly, ami már korábban is.
Narnra némán könnyezni kezdett, amint Mystra személyesen üdvözölte őt, és új kékesfehér tűzzel töltötte meg azokat a csillagokat, amitől csak még jobban remegett a teste...
Ezért lehetett ő az egyetlen személy a szobában, aki nem hallotta tisztán Mystra minden egyes szavát:
Ahogy a kovács edzette acélnak, úgy kell nekünk is ellenállnunk Thay varázslóinak – ugyanakkor azt akarom, hogy Thay varázslatai továbbterjedjenek. Jól tetted, Alassra, hogy megölted ezeket a varázslókat, de nem lenne bölcs dolog Thayba utazni, és ott folytatni a pusztítást. Aglarondban is lehetőséged lesz rá nemsokára. Neked sokkal nagyobb feladattal kell megbirkóznod, Elminster: egykori tanítványoddal, Vangerdahasttal. Korántsem olyan gyenge és feledékeny, ahogy azt Caladnei előtt beállította. Győződj meg róla, hogy valóban számba vette terve minden eshetőségét, és nem az önzés vezérli a tetteit. Én majd elpusztítom a művét – további veszélybe sodorva Cormyrt.
A teremben lévő cormyriak megroggyantak az elméjükben felcsendülő isteni hangtól. Túlságosan is elaléltak Mystra jelenlététől, így elájulni sem maradt erejük. Az isteni kapcsolat kihegyezte az elméjüket, de az utolsó mondattól Cormyr királyi mágus elsápadt.
A birodalom legféltettebb titka most ott hevert előttük.
Megremegett, rosszullét tört rá, és nagy erőfeszítésébe tellett, hogy ne fakadjon sírva. A rengeteg titkolódzás, és kábító varázslat után, melyekkel kitörölték az ártatlan emberek emlékeit, és a rengeteg gyötrelem, amit a nemesekkel, harci varázslókkal és udvaroncokkal szemben kellett elviselnie, hogy készen álljon... most egy szempillantás alatt összeomlott.
Ekkor egy hatalmas szempár jelent meg Elminster és a Simbul mögött, és egyenesen Caladneire nézett.
Meggondolatlan ostobaság, talán, de bátor tett, Caladnei. A Narnra iránti gyanúd megalapozott. Egyetlen titkot sem lehet örökké megtartani, és te sokáig őrizted – remélem.
Caladnei döbbenten meredt a két hatalmas szemre, és mérhetetlen öröm öntötte el a testét. Forró könnycseppek gördültek végig az arcán...
Ekkor egy csuklyás alak pattant fel a földről, és indult a kijárat felé. Mintha kékesfehér csillagok pattogtak volna a sarkában, de csak egy pillanatig.
Glarasteer Rhauligan lerázta magáról a bódulatot, majd az alak után sietett, miközben Caladnei kezébe nyomott valamit.
A nő értetlenül nézte azt a valamit a tenyerében. Egy hosszú pillanatig nem ismerte fel, majd végre rájött, hogy mi az: egy fiolát szorongatott az ujjai közt.
Idd meg, hallotta á férfi meleg hangját az elméjében. Idd meg, és jobban leszel. Ne aggódj, van még nálam két fiola.
Egyetlen Hárfás mozdult csak meg, hogy Narnra útját állja. Selymes Árnyék a férfi szemébe szórta utolsó marék homokját, majd feldöntött egy harci varázslót, és már el is tűnt a lépcsőfeljárón.
Az idősebb és zömökebb Rhauligan jóval lassabban követte, bár neki nem kellett megküzdenie a saját embereivel.
Az istennőt felettébb szórakoztatta ez az eseménysor. A mentális köteléknek köszönhetően minden jelenlévőbe átfolyt az élmény, és fékezhetetlen nevetés tört rá mindenkire.
Miközben a combjukat csapkodták féktelen örömükben, az istennő és vele együtt a két Kiválasztott eltűnt. Az isteni jelenés egyszer csak megszűnt.
A nevetés azon nyomban elült, a Hárfások és harci varázslók pedig zihálva kapaszkodtak egymásba, nehogy elterüljenek a földön. Többen káromkodni kezdtek, míg mások a halántékukhoz kaptak, és próbálták rendezni a gondolataikat.
– Ez... történt valami – hebegte egy kába Hárfás, és leengedte a kardját. Két harci varázsló állt mellette, akik egymás nyakába borultak, és a testüket rázó remegés végre csillapodni látszott.
Cormyr királyi mágusa magányosan, remegve, könnyes szemmel bámulta a sötétséget, ahol az előbb még az istenség, és a két kiválasztott volt.
Egy takaros köpenybe öltözött nő vált ki a tömegből, és lépett a mágushoz. Gondosan megkerülte a nőt, nehogy megijessze hátulról.
Caladneinek nem kellett felnéznie, hogy tudja, ki az. A fehér fürtök, a kecses járás és a meleg kezek elárulták neki, hogy Speera az.
Laspeera. Nem volt biztos benne, hogy a harci varázslók rendjének második leghatalmasabb tagját a becenevén szólíthatja-e, ahogy a királyi udvarban tették, vagy sem. Laspeera, akiről azt hitte, hogy neheztelni fog rá, és megtámadja majd a kalandort, aki Turmishból érkezett, és akit az egyre rettegettebb Vangerdahast szentelt fel... de ehelyett igaz barát lett, egy megbízható diplomata és támasz, a harci varázslók és a birodalom nemesembereinek morális vezetője.
Mint oly sokszor, most is kíváncsi volt, vajon mik lehetnek Laspeera valódi gondolatai a nyugodt álarc alatt. Sok udvaronc cselekszik szöges ellentétben azzal, amit mond; és sok király bukott már meg úgy, hogy nem a megfelelő mosolynak hitt.
Mégsem tudta abbahagyni a sírást, még akkor sem, amikor Speera megnyugtató karjai körbefonták.
– Az élet fénypontja – suttogta Laspeera –, és persze fájdalmas, amikor vége szakad. De Cala... az élet megy tovább, és jönnek új élmények. Ha teszel érte, hogy megtörténjenek.
Caladnei erre felkapta a fejét, és az idősebb harci varázsló szemébe nézett.
– Speera! – szipogta. – Azt mondtad, Cala?
Laspeera rákacsintott.
– Mystra bocsássa meg – duruzsolta –, azt mondtam. Milyen öntelt és becstelen viselkedés. Ki kellene vágni a nyelvem.
Szorosan átölelte Caladneit, és gyengéden megtartotta, miközben Cormyr királyi mágusa felszabadult nevetésben tört ki.

 

 

Hatodik fejezet
KÉS MINDEN KÉZBEN

Van egy biztos jele annak, hogy a városban, ahová tévedtél, kereskedők uralkodnak: minden kézben van egy kés. Ha a kereskedők rosszul uralkodnak, akkor a kezük rövid úton elválik a testüktől.

Sabras „Széltrombitás” Araun
Egy kobzos meglátása
A Köpönyeg Éve

Tharbost a Viharszarvak egyik legmagasabb csúcsa, amely Cormyr nyugati szegletét határolja és védelmezi. „A Viharok Ura”, ahogy egyesek nevezik. Oly magas, és oly viharos, hogy csak kevesen tudnak átrepülni fölötte, így csak kevesen tudják, hogy a csúcs helyén, amely leomlott egy sárkányháborúban, most egy lapos fennsík terül el. A fennsík szélén meredező éles sziklák csekély menedéket nyújtanak a viharos széllökések ellen, így a botor kalandornak, aki felmerészkedik a fennsíkra, csak akkor van esélye talpon maradni, ha a szél egy kicsit mérséklődik.
Két alak jelent meg a „semmiből”, ahogy a költők mondanák. Jöttüket nem kísérte mágikus villanás, sem fárasztó hegymászás.
A szél vadul kapaszkodott bele egyikük fekete köpenyébe, és szemérmetlenül felhajtotta azt. A nő nem törődött a széllel, és szemmel láthatóan biztos lábakon állt, egy pillanatra sem ingott meg az egyensúlya. Ahogy a mellette álló férfinak sem, aki szintúgy nem törődött a jeges fuvallatokkal. Egyetlen dolog zavarta csak: a szakálla folyton beleszállt a szájába, így végül kénytelen volt elmormolni egy varázsszót, hogy az állára szegezze azt.
Simbul sunyin rámosolygott.
– Érdekes. A szakállad megfékezted, de a ruhámról valahogy megfeledkeztél.
– Gondolod, meg merem kérdőjelezni egy nő ruhaviseleti szokásait, aki ráadásul egy királynő? Bajkeverő bolondnak tartanak, úrnőm, de ennyire nem vagyok eszement idióta.
Bár Simbul csak mosolygott a válaszon, felhőtlen kacaj rázta meg Tharbost csúcsát, és hullámzott végig a hegyen.
Ezt sajnálom a legjobban a halhatatlanságban, mondta Mystra némiképp szomorúan. Nincs, aki megnevettessen.
Elminster szólásra nyitotta a száját, de ekkor a szakálla ismét teletömte azt, elnémítva a szavait.
Nem, Öreg Mágus, nem kértem, hogy nevettess meg. Hallgass és figyelj! Mintha csak varázsütésre történne, Elminster szakálla visszatért eredeti pozíciójába.
Simbul vad kacajban tört ki Elminster arcát látva, így Athalantar egykori hercegére maradt, hogy figyeljen.
– Gondolom, nem azért kellett ide jönnünk, hogy az évődésünket nézd. Mi történt?
Természetesen. Amikor csak lehet – Ezüstkezű Alassra, figyelj rám! – Próbáljátok meg bomlasztani a vörös varázslókat, ahelyett, hogy megölnétek őket.
Simbul erre felvonta a szemöldökét.
– Bomlasztani?
Ültessetek el apró varázslatokat az elméjükbe, hogy aszerint cselekedjenek, ahogy én akarom. Sokat meg kell majd ölni, persze, de akadnak jó páran, akiknek hasznát lehet venni, hogy még tovább lehessen használni a Szövet erejét a halandó életben.
– Értem, és eszerint cselekszem – hajtott fejet Simbul. – Valójában, ha a vörös varázslókról van szó, még engem is megrettent a vérszomjam. De féken tartom a kezem, és azt teszem, amit parancsolsz. Vezess rá az útra, amelyet kijelöltél!
– Értem, és eszerint cselekszem – zengte Elminster is. – Vezess és irányíts minket!
Azt teszem. Köszönöm.
Az erős szél csak úgy süvített körülöttük. Hallották, de nem érezték. A szél elsodorta a leheletüket, mint az erőtlen füstcsíkot, és ők csak álltak ott némán jó néhány pillanatig.
– Van még valami, isteni fenség – mondta óvatosan Elminster. Vigyázott, nehogy kérdésként lehessen értelmezni a szavait.
A sziklák mintha felsóhajtottak volna körülöttük.
Igen. Igen, van. A szél még erősebben kezdett süvíteni. Az olyan vitáktól, mint ami a pincében zajlott, valahogy... halandónak érzem magam. Bizonytalannak. Nyugtalannak.
A szél alábbhagyott, majd Mystra folytatta.
Hogy... mindketten beszéljetek szabadon, ne féljetek a büntetésemtől... hogy boldogulok?
Elminster és Simbul egymásra néztek, kicserélték a gondolataikat, majd Elminster szólalt meg lágy hangon.
– Ebben teljesen egyetértünk – mondta az üres, visszhangzó levegőnek. – Figyelembe véve, hogy mi, akik rendelkezünk mérhetetlen hatalmad egy részével, milyen sokszor keveredünk bajba, te egészen jól.

* * * * *

Egy dereglye mentette meg. Ugrott, keményen esett és megcsúszott a sikamlós tetőn, de éppen annyira lelassult, hogy elég magasra ugorhasson ahhoz, hogy átszelje a bűzös vizet, és megkapaszkodjon a dereglye rozsdás korlátjában. Felverte a három szerencsétlen flótást, akik már vígan aludtak, de nem foglalkozott velük. Szétrugdosta a lába elé kerülő rothadt gyümölcsöket, rozsdás vasdarabokat, és tovább-szökellt, és a közeli kis szigetre vetődött.
Azonnal bevetette magát egy sikátorba, végigrohant rajta, majd lekuporodott a végében, és körbekémlelt. Ahogy sejtette, a sikátor vége egyben a sziget végét is jelentette. A híd, amely egy másik, nagyobb szigetre vezetett, ahonnan jobb eséllyel mehetne tovább a szárazföld felé, alig pár lépésnyire húzódott. A hidat azonban őrizték. Egy-két fegyveres őrrel még elbánt volna, de ha többen vannak, és netán nyílpuskások vagy varázslók is vannak velük, az más kérdés.
Lekuporodott, de tudta, nincs sok ideje, mire az üldözői beérik. Mystra köpönyegére, ki tudja hány harci varázsló és Hárfás van odalent? Mi van, ha a királyi mágus mind utána küldi?
Bármilyen ironikusan hangzik is, maga Glarasteer Rhauligan volt az, aki megmentette. Zihálva érkezett meg a hídhoz, vigyázzba parancsolta az őrt, és kikérdezte, hogy nem látott-e egy sötét, menekülő alakot.
A döbbent őr kötelességtudóan tisztelgett, majd jelentést tett. Ezt a pillanatot használta ki Narnra. Nyílvesszőként lőtt ki a rejtekéből, és mire Rhauligan eszmélhetett volna, már a híd közepén járt.
Figyelmeztető kiáltás harsant, és egy lámpás jelent meg a híd túloldalán. Amennyire a gyenge fényben ki tudta venni, tucatnyi őr gyűlt oda kíváncsian. Narnra elnyomott egy átkot az orra alatt, majd gondolkodás nélkül átugrott a híd peremén.
A víz legalább olyan hideg volt, mint amilyen mocskos. Feljött a felszínre, félresöpörte útjából a törmeléket, amelyet jobb, hogy nem látott a sötétben, majd felkapaszkodott egy dereglye oldalára, ami oly régóta vesztegelt már ott a vízben, hogy a vízi növények teljesen benőtték az oldalát. Valami megérintette a lábát a víz alatt. Kétségbeesetten rúgott egyet a lábával, mire az a valami arrébb húzódott. Habozás nélkül felhúzta magát a fedélzetre, majd kiugrott a partra. Eddig szerencséje volt, mintha vele lennének az istenek.
Az egyik őr kiáltott valamit a társának a köd takarásában. Narnra némán, de szaftosan káromkodni kezdett, majd épp időben mászott fel a legközelebbi falon, még mielőtt a lándzsás alak utolérhette volna.
Hevenyészett, omladozó cserepek várták odafenn. Csúnyán megrántotta a combját, de nem foglalkozott vele, belevetette magát a háztetők labirintusába. Omló háztetők, düledező falak, kétségbeesett ugrások és vetődések követték egymást.
Amikor egy különösen vakmerő ugrás után zihálva ölelt körül egy díszes tornyocskát az egyik háztetőn, nagy levegőt vett, hogy egy kicsit megnyugodjon, és átgondolja a történteket.
Vad vágtája során valamikor, amikor átrepült az egyik csatornán, átkerült a szárazföldre, mégpedig minden bizonnyal Marsember városába. A vakmerő Hárfás, aki szócsatába keveredett Aglarond királynőjével, az a Glar-valami Rhauligan továbbra is ott loholt a nyomában. Sőt, már látótávolságon belülre ért: épp egy keskeny sikátor fölött ugrott át, alig három háztetőnyíre!
– Most segíts, Tymora! – Hevenyészett imát küldött afelé a pár csillag felé, amelyeket látott a ködfelhőn keresztül, majd talpra ugrott, és menekült tovább. A combja még mindig sajgott, de már nem annyira...
Felmászott egy sátortetős ház tetejére, majd leszánkázott a túloldalon. Hirtelen felrémlett benne, vajon hány ehhez hasonló manővert tud még végrehajtani, míg végül leesik az utca kövére, és eltöri valamijét?
A következő ugrásakor észrevett egy alváshoz készülődő diákot, aki éppen a spalettát akarta behúzni. A diák is meglátta a repülő alakot, és azonnal ledermedt. Narnra azt már nem látta, hogy a fiú elájult-e vagy sem, mert nagy csörömpöléssel megérkezett a tetőre. A cserepek eltörtek alatta, és csúszni kezdtek lefelé. Ő is csúszni kezdett, de sikerült a lábával megtámaszkodnia a fiú ablaka fölötti ereszben. Keményen megvetette a lábát, majd óvatosan visszamászott a háztetőre. Mielőtt eltűnt volna a másik oldalon, hátrapillantott, hogy mi lehet az üldözőjével.
Rhauligan ott loholt továbbra is. A tekintetük egy pillanatra összetalálkozott, majd Narnra eltűnt szem elől, és egy alacsonyabb tetőt vett célba. Bár ez a tető fából készült, és csúszós moha lepte be, mégis azt választotta, mert egy közeli, szintén lapos tető nyílt róla, és támadt egy ötlete.
Egy tőrt feláldozhat – egyet. Ha időben elérné azt a második tetőt...
Elérte, és óriási szerencséjére az épületnek volt egy oldalsó szárnya, amelynek valamivel alacsonyabban folytatódott a teteje. Ezen jól megvethette a lábát, ráadásul takarásba is kerülhetett. És legyen akármilyen ügyes Hárfás – minek is nevezte Simbul, „főlovagnak”? –, tőrrel a szemében nem tudja oly könnyedén követni!
Rhauligan feje felbukkant a tető pereme felett. Narnra nagy levegőt vett, felállt, és teljes erőből elhajította második legjobb tőrét.
Eltalálta a célt, és a tőr jó mélyen belefúródott áldozatába, aki időközben csuklyát, vagy valamiféle maszkot húzott. A fej, ha a Hárfás feje volt egyáltalán, alábukott. A hold ekkor kibukkant a felhők és a köd takarásából, és Narnra végignézhetett a háztetőkön. Nyert egy kis időt, amíg végiggondolhatta, hogy vajon megölte-e a férfit, vagy sem.
A köd azonban visszatért a háztetőre. Narnra felsóhajtott, majd megfordult, és ment tovább.

* * * * *

– Starmara? Starmara, szerelmem, fenn vagy?
A férje hangja rekedt hörgésnek tetszett, amiről a férfi mindig is azt hitte, hogy izgató duruzsolás. Starmara Dagohnlar álmosan nézett végig a takaróján, és gondosan ügyelt rá, nehogy felsóhajtson.
Durexter Dagohnlar egy tisztességtelen, büdös, faragatlan barom volt, akit mindenki gyűlölt, de akkor is az ő tisztességtelen, büdös, faragatlan, barom kereskedője volt.
És van, amikor még őt is ki kellett elégíteni, bármilyen nehezére essen is. Starmara álmosan széthajtotta a hálóingét, nehogy a férfi letépje róla, mint a múltkor, majd kényelmesen elhelyezkedett, és a kereskedő felé fordult.
– Fenn vagyok, és kívánlak, uram – suttogta vissza kéjesen.
Durexter felkuncogott, majd ráhengeredett a nőre és elborította fokhagymás leheletével. Mindig ezt ette, pedig Starmara már számtalanszor kérte, hogy ne áztassa el a sültet ezzel az erősen fűszeres és fokhagymás thay szósszal.
– Most pedig gyönyörűségem, selymes, forró gyönyörűségem, tapasztald meg, milyen Marsember legkapzsibb, legálnokabb, törvénysértő, adócsaló és mégis legsikeresebb kereskedőjének szerelme!
Starmara gyengéden beleharapott a férfi mellkasába, hogy véletlenül se kelljen megcsókolnia bűzölgő száját, miközben a férfi próbálta felvenni kedvelt hősi pózát. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy mialatt a férfi tovább mondja betanult monológját, ő észrevétlenül kisiklik alóla, és az ágy végéből nézi, amint a végén az üres lepedőn puffan.
Ekkor a férfi...
Hörögni és fuldokolni kezdett, mire jeges félelem markolt a nő szívébe. Mi lesz, ha megáll a férfi szíve, és rároskad, a puha ágyba passzírozva őt? Mi lesz, ha rég megfullad a holttest alatt, mire a szolgák felfedezik? Hisztérikusan az ágy vége felé próbált siklani, majd élesen felsikoltott fájdalmában, amint Durexter a bal könyökére hanyatlott.
Egy kétségbeesett mozdulattal kiszabadította magát, és továbbkúszott...
Ekkor egy ismeretlen, kemény, bőrnadrágba bújtatott térdkalácsba ütközött, amelynek teljesen más szaga volt, mint a férjének. A férfi a lábához kapott, hogy megnézze, mi ütődhetett neki. A nő ekkor elvesztette a lélekjelenlétét, és sikítani próbált, ahogy csak a torkán kifért, de az idegen kíméletlenül megragadta, és a társa felé fordult.
– Héj, Mal! Megtaláltam a szukát! És...
– Jól van, jól van – hallatszott egy metsző, de ismerős hang. – Hagyd abba! Megfojtottad a férfit?
– Hát... nem halt meg, de azt mondtad, hogy...
– Kötözd meg! – szakította félbe a másik. – Kötözd a fejét az ágyvashoz, hogy még véletlenül se próbáljon meg elszökni, vagy ránk támadni, majd kötözd össze az ujjait, mert a végén még eltöri őket. Ezután kötözd mindkét kezét ugyanahhoz az ágyvashoz, de ugyanarra az oldalra... a többit bízd rám. Én majd elbánok a gőgös Starmara asszonnyal.
Marsember legkapzsibb, legálnokabb, törvénysértő, adócsaló és mégis legsikeresebb kereskedőjének felesége a levegőbe vetette magát, vadul rugdalózni és kapálódzni kezdett, de ezzel a tettével csak azt érte el, hogy az éles, metsző hang tulajdonosának a karjába került. A férfi habozás nélkül áthajította a nőt a közelben pihenő sámli fölött, és gúzsba kötötte a végtagjait, mielőtt még áldozata összeszedhette volna magát.
A férfi nem várta meg, hogy Starmara visszanyerje a lélekjelenlétét. Felkapott egy ruhadarabot, és betömte a nő szájába, majd odaszíjazta a hálóing pántjával. A férfi ekkor lehajolt, majd nagy nyögésbe és pufogásba kezdett. A következő pillanatban valami hideg, nagy és nehéz passzírozta oda a nőt a földhöz. Az illatból azonnal tudta, hogy a saját ágyneműtartó ládája alá kötözték.
– Kész – mondta a térdkalács gazdája. – Mint egy kötözött pulyka.
– Akkor itt hagyjuk pironkodó felesége mellett – legalábbis pironkodnia kellene; nézd meg ezt a tetoválást – és kezdődhet a móka!
– Miféle tetoválás?
– Nyugi, Bez, majd később. Előbb tegyük ide a kereskedőt, rendben?

* * * * *

Glarasteer Rhauligan fájdalmas arccal húzta ki Narnra borotvaéles tőrét a csaliból és az egyik ujjából, amely a csalit tartotta. Tiszta vásznat vett elő a zsákjából – mindig hordott magánál kötszert –, és bekötötte vérző ujját.
Szóval a lány megszabadult az egyik tőrétől, de minden bizonnyal van még nála két másik, ha nem egy tucatnyi. Legközelebb már talán valóban az ő fejét találja el, és nem csak a csalibábut. Egyszer talán még fel tudja használni, bár az egyik szemnyílás teljesen felszakadt, és biztosan ki kell cserélnie, ha még egyszer...
Felpattant, és végigszaladt az eresz mentén – hála Marsember esős időjárásának, minden tetőt esőelvezetők és csatornák díszítettek – majd átugrott a következő háztetőre, de nem mászott át rajta, mert nem akart farkasszemet nézni egy újabb halálos tőrrel.
Ha Tymora vele van, akkor a lány pontosan arra menekül majd, amerre sejti. És igen! Ott is van!
Egy formás hátsó tűnt el az egyik háztető mögött... a lány tudta, hogy a férfi még mindig a nyomában van. Azt azonban nem tudta, hogy amerre tart, abba az irányba nincs sok menekülési lehetősége.
Hamarosan a városfalba ütközik, akkor pedig vagy nyugatra, vagy délre kell fordulnia, vagy vissza, egyenesen az ő karjaiba.
Glarasteer egyre nehezebben vette a levegőt, de elmosolyodott, annak ellenére, hogy a ködfelhő kezdett hajnali esőfelhővé alakulni. Jó móka ez – gondolta. A lány máris visszafordult – egy sötét alak szelt át egy utcát alatta, egy őrlámpa fölött – és erősebb tempóra vált.
A férfi mosolya tovább szélesedett. Na most akkor...

* * * * *

Durexter és Starmara Dagohnlar megkötözve, dühösen és tehetetlenül feküdtek egymás mellett új, pazar szőnyegükön. Két fogvatartójuk csuklyát viselt, és a leghosszabb kést tartották a kezükben, amit valaha láttak... az álarc ellenére mindketten tudták, hogy kik a támadók.
Nem Durexter Dagohnlar volt a legtisztességtelenebb és legkegyetlenebb kereskedő Marsemberben, de gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se keresztezze ezeknek az embereknek az útját. Sőt, időnként még veszteségeket is produkált, hogy bebizonyítsa ezeknek a kereskedőknek, hogy ő mennyire hasznos ember, akit kár lenne eltávolítani. Persze sok ugyanolyan kétes kereskedő volt Marsemberben, mint ő maga, de azt hitte, hogy ezeket mind kézben tartja, és így megelőzheti azt, ami most történt: azt, hogy két alak éjjel, álarcban besurranjon a házába, és visszavegye azt a pénzt, amit a feleségével csalt ki tőlük.
A dagadt, izzadó, vidám fickó biztosan Bezrar, a csempész és orgazda, akinek a módszerei ugyanolyan durvák és egyszerűek, mint ő maga. A magasabb, vékonyabb jelentette az igazi veszélyt: Malakar Surth mérgekkel és gyógyszerekkel kereskedett, sok egyéb mellett, ráadásul kapcsolatban állt Shar helyi papjaival és idegen varázshasználókkal – ha Durexter kémének legutóbbi értesülései helyesek, akkor legalább egy vörös varázslóval is kapcsolatban állt.
Durexter ugyan nem, de a felesége biztosan meg tudta volna mondani a nevét a varázslónak, tekintve, hogy az ő forrásai még drágábbak és különlegesebbek voltak, köszönhetően a helyi gyönyörök háza vezetőjének. Malakar Surth nemrégiben számos üzletet kötött egy bizonyos Harnrim „Feketemágia” Staranghgal, a kölcsönös nyereség érdekében.
Nem voltak valami rózsásak Durexter kilátásai, aki nyilvánosan szedte el Bezrar és Surth pénzét, és még ki is nevette őket, hogy okolják csak az isteneket, vagy a koronát a veszteségért; sosem fektették írásba a feltételeket, már ha az üzletfeleknek volt némi sütnivalója, és csakis törvénytelen dolgokkal foglalkoztak. Hosszú börtön vagy kényszermunka várt volna bárkire, ha elmegy panaszkodni a hatóságokhoz.
Természetesen Surth szólalt meg először.
– Ismertek minket – kezdte selymes hangon. – És tudjátok, hogy miért vagyunk itt. Csak akkor hagyjuk el a házat, ha visszakaptuk, ami a miénk – Bezrar, a kötelet! –, és csak rajtatok múlik, hogy mindez mennyire lesz fájdalmas!
– Óh! – felelte Bezrar, és megrázta a hátsóját. Starmara felnyögött, amit talán félelmében, de lehet, hogy undorában tett. Bezrar felhajtotta az ingét, és felfedte a derekára tekert vékony kötelet, amely tovább szélesítette hájas derekát, majd vonaglani kezdett, mint egy hastáncos egy lebujban, és úgy fejtette le a derekáról a kötelet. Surth alig mert odanézni, felsóhajtott, és csak legyintett, Starmarára pedig fékezhetetlen nevetés tört rá. Bezrar pont olyan volt, mint Durexter, amikor megpróbálta ágyba csábítani őt...
– A köteleket először az ágy lábához erősítjük, majd ráhurkoljuk a csuklótokra, és szépen kilógatunk benneteket az ablakon, fejjel lefelé, bele a csatornába.
Starmara nevetőgörcse egy pillanat alatt elillant.
– Lent tartunk egy kicsit, hogy az angolnáknak legyen min rágódniuk, majd felhúzunk, és kérünk egy kis pénzt – magyarázta közönyös hangon Surth. – Bez elég erős ahhoz, hogy többször is felhúzzon titeket, de persze minél türelmetlenebbek és idegesebbek leszünk, annál tovább felejtünk majd odalent titeket. Minden világos, ugye?
Durexter, akinek nem tömték be a száját, ezt a pillanatot választotta, hogy tiltakozzon. Surth egy ideig hagyta, hogy a kereskedő hangosan üvöltözzön, majd mikor megunta, nemes egyszerűséggel a torkára térdelt.
– Ha még egy szót szólsz, kivágom a nyelved. Tudom, hogy le tudod írni, merre találjuk a pénzünket. Még törött ujjakkal is.
Ekkor Starmarára nézett, és folytatta.
– Ez rád is vonatkozik, szép hölgy. Ha egyszer is sikítasz, biztosíthatlak, hogy többet nem fogsz... és azt az éles nyelvedet sem használod többé, amire oly büszke vagy. Bár lehet, hogy nem élsz már olyan sokáig. Bejegyeztettük ezt a házat, így a halálotok esetén nyugodtan rátehetjük a kezünket, és pénzzé tehetünk mindent, mielőtt még a többi hitelezőtök kétségbe vonhatná a jogainkat.
Ezzel meglengette hosszú kését, és felállt, mert Durexter arca már kezdett lilulni.
– Ó, bocsássatok meg, elfejeltettem elmesélni, hogy mi történik majd, ha már meguntuk a sok pancsolást a csatornában. Ha valami oknál fogva nem jutna eszetekbe, hogy hová is rejtettétek a pénzt, kiszedjük belőletek, higgyétek el – ezzel barátja késére mutatott. – Bez egy vadonatúj kést hozott magával. Mutasd meg milyen szépen csillog az éle, Bez! Már alig várja, hogy kipróbálhassa. Nemrégiben felfedeztem, hogy minden férfinak, na és persze nőnek is, vannak lábujjai. Méghozzá nem is kevés. Apró testrészek, amelyekre nincs is igazán szükségünk. Egyenként megszabadítunk tőlük titeket, majd azután Ponczernek adjuk őket, hogy megfőzhesse nektek a Tűzsisakban. Ezután a pincébe zárunk titeket, hogy a patkányok is nyalakodhassanak egy kicsit. Én utálom a patkányokat, hát ti? Vijjogó, kaparászó, mohó kis dögök...
Surth felállt, megpöckölte kése hegyét, majd Starmarára nézett, mintha most ismerné csak fel.
– Á, Starmara úrnő! A te szépséged talán másfajta bánásmódot igényelne... vagy talán, valami igazán szerencsétlen oknál fogva, el is veszíthetnéd páratlan szépséged – meredten nézte csillogó kését, és lassan, vigyorogva megforgatta a levegőben.
– S-shar szent nevére – suttogta Durexter, amint a vékonyabb kereskedő a nő arcának nyomta a kés hegyét. – Mégis mit műveltek?
– Maradj nyugton! – figyelmeztette Malakar a nőt, de semmi szükség nem volt rá, mert Starmara időközben elájult. Egy gyors mozdulattal elvágta a hálóing pántját, és kivette a tömést a nő szájából. Ezután Durexterre nézett, és elmosolyodott. – Mégis mit művelek? „Győztesen vigyorgok” – azt hiszem ez a helyes kifejezés.
Amikor megérezte Bezrar érintését, és meglátta a bokája felé közeledő kötelet, Durexterre került a sor, hogy elájuljon. Ki is használta az alkalmat.

* * * * *

Erősen zihált már, csaknem ugyanolyan hangosan, mint a férfi közvetlenül mögötte. Fáradhatatlanul mászták a háztetőket a sűrű ködben, és Rhauligan egyre közelebb ért hozzá.
Narnra egy vízköpőkkel tarkított támfal mögé ugrott, ahol egy fészekalja galambba botlott, és ő maga is majdnem elbotlott, amint a tojó felröppent. Némán átkozni kezdte az üldöző férfit, aki úgy tűnt, hogy minden egyes háztetőt és sikátort ismer, ellentétben vele, és már másodszor szorította sarokba, ahonnan szinte sehova sem tudott továbbugrani, vagy továbbmászni.
Szinte...
A háztető végére esett. Egy kis kert virított a házetetőn, és egy zárt vasajtó nyílt a végében, de nem sokra ment volna vele az ujjaival, szerszámok nélkül úgy, hogy még a körmei is beszakadtak útközben...
Egy csatorna húzódott alatta, és egy szinte lehetetlenül nagy ugrás kellett volna, hogy átrepüljön fölötte... ráadásul nem is a kicsiny tornyokkal teletűzdelt tetőre kellene érkeznie, hanem a nyitott ablakon kellene berepülnie, amely magasan a víz fölött nyílt. Narnra hátrapillantott a válla fölött, és azt látta, amire számított: Rhauligan mosolyogva érkezett meg a tetőre, és lekuporodott, hogy a nő útját állhassa, ha az kétségbeesetten rárontana. Nem maradt menekülési út.
Nem volt más esély, csak ez a kilátástalan ugrás.
Selymes Árnyék ökölbe szorította a kezét, hátravetette a fejét, nagy levegőt vett, majd elaraszolt a nedves virágládák között, és futásnak eredt. Minden maradék erejét beleadta az ugrásba. Egyre magasabbra emelkedett... megpördült egyszer... majd-még egyszer...
Győzelem! Egyenesen az...
...ablakpárkánynak ütközött. A válla és a karja azonnal megbénult, a levegő kipréselődött a tüdejéből, de egy bukfenc után a vastag szőnyegen találta magát.
Színes üvegszilánkok záporoztak körülötte, amint összetört két értékes dísztárgyat...
Volt egy hatalmas, díszes ágy a szobában. Egy meztelen nő és egy meztelen férfi hevert az ágy lábánál gúzsba kötve, és két csuklyás alak állt fölöttük hosszú késsel a kezükben!
Teljesen kimerült, és sajgott mindene. Nem tudta megfékezni a zuhanását, így teljes erővel vágódott a két fekete ruhás alaknak.
Hideg, éles penge mart a húsába. Sikoltani próbált, de nem maradt levegő a tüdejében, és ekkor a pengék újra lecsaptak.

 

 

Hetedik fejezet
AZ INTRIKA OLYAN, MINT A NEMES, SÖTÉT BOR

A pénzszerzés és a riválisok összeroppantása kellemes kis lakoma – de a szövevényes intrika, amely mindezt lehetővé teszi, a nemes sötét bor hozzá.

Andratha Thunbarr
Az életem kereskedő királynőként
A Vándorló Ősgyík Éve

– Kapd el! Egy bérgyilkos! Ezért drágán megfizetsz, Durexter! – kiáltotta Surth dühösen. Azonnal rávetette magát a szőnyegen szánkázó alakra, így eltakarta a nő testét Bezrar elől, aki nem tudott hová szúrni.
– Nem az enyém! – kiáltotta hisztérikusan a kereskedő. – Nem az enyém!
– Igaza van! – mondta egy új hang, amely éppen akkor robbant be a szobába az ablakon, újabb szilánkokat sodorva magával. – Ő az enyém!
Narnra Shalace zihálva, remegve nyúlt saját tőréért. Iszonyatos fájdalmat érzett, amilyet még soha, és a teste kezdett kiürülni. Mintha elfolyna az életereje...
Malakar Surth a padló repedésébe ékelte a fegyverét, és mankónak használta, hogy fel tudjon állni a rúgkapáló nő testéről. Az efféle éjszakai gyilkosok sokszor mérget hordtak maguknál, elképzelhető, hogy éppen ő adta el neki, így minél előbb biztos távolba akart kerülni...
Glarasteer Rhauligan lehajolt Bezrar csapása elől, majd keményen gyomorszájon vágta a kövér kereskedőt. Ugyanazzal a lendülettel Surthra vetette magát, és nekilökte a falnak, amely előtt egy tükrös öltözőszekrény állt.
Újabb szilánkok hullottak Surth lába köré. Rhauligan megfordult, felkapta a földről Narnrát, és az ablak felé indult. Starmara halálsápadt arccal nézte, amint legféltettebb hálóingei és estélyi ruhái kivillannak a szekrényajtó mögül, majd az elvágódó szekrény alá gyűrődnek.
Malakar Surth valahogy felkönyökölt, majd zsongó fejéhez kapott ezer apró sebből vérző kezével, és próbálta kitalálni, vajon mitől halványul oly rohamosan a fény a szobában... mintha a mennyezet borítaná éjjeli sötétbe a szobát...
A szekrény hatalmas robajjal ért földet, és a levegőbe vetette az összekötözött tulajdonosokat. Surth valósággal megsüketült a robajban, amikor a feje áttörte a szekrény vékony, hátsó lemezét. Szerencséje volt, hogy nem tömör fából készült a bútordarab, bár akkor többé már nem zavarta volna, hogy rendesen hall-e vagy sem.
Ugyanakkor most nem volt abban az állapotban, hogy a szerencséjén merengjen. Surth forgáccsal borított feje megvonaglott, majd oldalra billent.
Bezrar végignézte társa szörnyű sorsát, és az ablaktámlának tántorodott. Nem sok választotta el attól, hogy a csatornában találja magát.
Amint sikerült megvetnie a lábát, futásnak eredt. Azzal sem törődött, hogy menekülés közben kapott egy jókorát a másik orgyilkostól, kirohant a hálószobából, leviharzott a sötét lépcsőn, és beleveszett az éjszakába.
Néhány megszeppent szolga utána kémlelt az ajtó résein keresztül, de egyikük sem mert utánajárni a dolognak. Ami történt, az csakis a Dagonhlar családra tartozik. Már évekkel korábban megtanulták, hogy csakis abban az esetben avatkozhatnak gazdáik dolgába, ha arra ők maguk adnak utasítást. Máskülönben mehetnek isten hírével, ha megússzák annyival.
Glarasteer Rhauligan nem törődött a földön gúzsba kötve fekvő, könyörgő alakokkal, az ablakhoz vonszolta a zsákmányát, és lerántotta róla a csuklyát.
– Jól van, kislány – mordult fel, és megrázta a lányt –, add ide a tőreid, a markolatuknál fogva...
Narnra Shalace megölelte a férfit... és összeesett.
Rhauligan felnyalábolta és végignézett az arcán. Vér csordult ki a szája szélén, a szeme élettelenül meredt rá... a mellkasa a ruhájához nyomódott, és csak ekkor vette észre, hogy a lány igen erősen vérzik.

* * * * *

A serpenyő hatalmas lángot vetett. A lángnyelv nem lohadt le, mint minden hétköznapi konyhában, hanem megdagadt, vibrálni kezdett... majd egy fej jelent meg a közepében. Egy férfi szakállas, vékony feje, amely szigorú pillantást vetett a szobában magányosan álldogáló varázslóra.
Harnrim „Feketemágia” Starangh elmosolyodott.
– Állok elébed, Tharundar nagyúr, és biztosítalak róla, hogy egyedül vagyok.
– Tudod, mit kell tenned, és meggyőztél, hogy találkozz ezzel az alakkal; akkor miért...
Starangh fejet hajtott.
– Tudom, hogy rengeteg dolgod van, uram, de csak egy rövid tanács erejéig rabolom az idődet: amit Joysil Ambrurról tudok, azt csak hallomásokból szedtem össze. Mások vallomásaiból. Minden tettéről, kalandjáról csak közvetetten értesültem, nem személyesen. Sokat segítene, és ezáltal a feladatomat is jobban el tudnám látni, ha mondanál pár szót a személyiségéről, vagy ha találkozhatnék vele.
A varázsfej ugyanolyan fagyosan mosolyodott el, ahogy a valódi Tharundar tette volna, aki a világ másik felén tartózkodott éppen.
– Harnrim, talán harmadakkora tehetséged van a mágiához, mint azt magadról hiszed. Ugyanakkor igen nagyra tartalak a többi játékszerem között, mert megvan benned az, ami csak kevés vörös varázslóra jellemző: fiatal vagy, ami azt jelenti, hogy „megnyerő a külsőd”, becsvágyó vagy és ravasz, jól pörög a nyelved és erős önuralommal rendelkezel, akárcsak egy dörzsölt diplomata. Ügyes vagy és értesz a mágiához.
A szellemfej egy kicsit közelebb lebegett.
– Behódolsz nekem, és kikéred a tanácsomat, miközben mások túl büszkék lennének ehhez. Maradj életben, ifjú Starangh, és akkor magasra juthatsz. Ami Ambrur úrnőt illeti, mondd el előbb, mi a véleményed róla. Csak röviden, nem kell tovább győzködnöd.
A varázsló, aki büszkén viselte a „Feketemágia” nevet, zavartan kulcsolta össze az ujjait.
– Úgy vélem, hogy egy unatkozó nemeshölgy, akit lenyűgöznek az intrikák. Olyasvalaki, aki benne van a köztudatban, csakúgy, mint a titkokban és összeesküvésekben. Röviden, az egészet csak kedvtelésből csinálja.
A lángfej mintha bólintott volna.
– A meglátásaid, amennyire e széles világban csak lehetséges, helyesek. De hadd figyelmeztesselek valamire: úgy vélem Joysil úrnő nem csupán a pénznek és az unalomnak él. Az intrika az élete... és van még valami....
– Az eltemetett titkok – mosolygott Starangh. – Megtudjuk, mik azok, uram.

* * * * *

Rhauligan döbbenten meredt a nőre. Gyorsan körbekémlelt a szobában, hogy van-e még lehetséges ellenfél, majd a földre csúsztatta a nő testét. A megkötözött házaspár egyik tagja az oldalára gördült, hogy jobban láthassa, mi történik.
Hogy veszthet ennyi vért egy ilyen vékony teremtés? – merengett a férfi. Ha életben akarja tartani, nincs ideje ezen gondolkodni.
A nő mellé térdelt, majd előhúzott a bal csizmaszárából egy fiolát. A fiola talpán volt egy kis pecek, amellyel a földbe szúrhatta, ha úgy adódott. Most ezt a pecket használta arra, hogy szétfeszítse a nő száját, majd óvatosan belétöltötte az edényke tartalmát.
Narnra szemhéja megremegett. Rhauligan kiköpte a szájából a fiola kupakját, éppen akkor, amikor a lány szeme felpattant, és felszisszent fájdalmában. Felemelte az egyik sajgó karját, hogy megüsse a férfit, de messze eltévesztette a célt, és egy fájdalmas nyögés kíséretében inkább leeresztette a kezét. A Hárfás a lány fogai közé szorította a fiolát, majd a teljes súlyával ránehezedett, hogy a földhöz szegezze.
A lány krákogni és köhögni kezdett, ahogy az várható volt, de még ehhez is alig volt ereje. Az első pillanatokban.
Rhauligan jól tudta, mekkora fájdalommal jár a mágikus gyógyulás, és keményen tartotta a nőt. Mikor a rángatózás végre alábbhagyott, a hasára fordította a lányt, hátraszorította a karját, és előhúzott egy vékony kötelet a másik csizmaszárából.
Mire a Hárfás jól hátrakötötte mindkét kezét, a gyógyító folyadék teljesen átjárta a testét, és felélénkítette. Azon nyomban vadul rángatózni kezdett, de csak egy halovány mosolyt tudott fogva tartója arcára csalni.
– Semmi értelme, kislány – mondta Rhauligan, majd talpra rántotta a lányt és megfordította, hogy háttal legyen neki, mert úgy könnyebben tudta kivezetni a házból.
– A királyi mágusnak kérdései vannak. Az életedért majd később is köszönetet mondhatsz.
Narnra hátrafordította a fejét, amennyire csak tudta, és leköpte a férfit, majd hátrarúgott, oda, ahol a férfi lábszárát sejtette. Mindkétszer jól célzott, de a Hárfás nagyobb borzalmakat is megélt már, mint egy kis nyál és egy sípcsontrúgás, így nem igazán törődött vele.
– Gyerünk, kislány. A játszmának vége, és Caladnei már vár ránk...
Ekkor Narnra váratlanul leguggolt, majd hátrafejelt a férfi testébe. A Hárfás elvesztette egyensúlyát, próbált nagy terpeszbe állni, nehogy elessen, de ekkor beleakadt az eldőlt szekrénybe, kifordult a bokája és hasra vágódott. Selymes Árnyék próbálta kitépni magát a férfi szorításából, aki elterült a faforgácsok közt.
– A ruháim! – sikoltott fel Starmara.
Narnra eközben talpra ugrott, és az ablak felé vette az irányt.
Rhauligan felüvöltött fájdalmában és elkeseredett dühében, majd ő is feltápászkodott.
– Ments meg! Ments meg, uram! Van pénzünk, fizetünk! Segíts, kérlek! – rimánkodott a házaspár.
Épp időben nézett oda, hogy lássa Narnra elillanó testét az ablakban, majd hangos csobbanás hallatszott.
A csatorna. Leugrott, hogy abban a bűzös, mocskos csatornában fulladjon meg.
Glarasteer Rhauligan felmordult dühében, majd nekilendült, és kiugrott az ablakon... hogy a következő pillanatban hangos csobbanással érkezzen meg a csatornába.

* * * * *

Durexter és Starmara Dagohnlar kétségbeesetten meredt egymásra. Eltelt egy hosszú perc, de egyetlen újabb csuklyás, késsel hadonászó alak sem jelent meg a szobában.
Ismét egymásra néztek, és közelebb húzódtak egymáshoz.
– Húzd meg a zsinórt! – mondta a férfi. – Fel tudsz állni, eléred a zsineget?
– Még a lábamat sem érzem – sziszegte vissza a felesége. – De amúgy sem vagyok annyira ostoba, hogy idehívjam a szolgákat, amikor meztelenül, összekötözött kézzel fekszünk a szoba közepén. Tényleg nem érted? Azonnal elvágnák a torkunkat! Fordulj inkább meg, hogy elrághassam a köteled!
Ekkor nyögés hallatszott a szekrényből, mire mindketten összerezzentek. A csuklyás fej lassan, kábán kiemelkedett, körbekémlelt majd ismét felnyögött.
– Siess! – aggódott Durexter Dagohnlar, és a homlokával ütögetni a kezdte a nő homlokát, hogy megsürgesse egy kicsit, de ezzel csak szinte elviselhetetlen fejfájást okozott. Egyedül a lehelete volt elviselhetetlenebb.
Starmara ülő helyzetbe küzdötte magát, és közben gyilkos gondolatai támadtak. Ezért meghalsz, drága férjem. Nem most, előbb érjünk épségben a nyugati kapukhoz, de ott majd...
– Siess! – horkant fel ismét Durexter, szinte már könyörgő hangon. – Ha meg tudjuk ölni Surtht, akkor megmenekülünk. Az a dagadt Bezrar semmire sem képes egyedül. Ha Surth teljesen magához tér, és így talál minket, a halak martalékává válunk! Úgyhogy kezdj rágni!
– Mintha patkány lennék – szisszent fel Starmara, majd rágni kezdett.
Durexter bölcsen nem szólt többet.

* * * * *

A szél továbbra is vadul tombolt Tharbost csúcsán, és egészen Simbul homlokáig emelte a köpenyét.
Van erre egy egyszerű kis varázstrükk...
– Leghatalmasabb! – szólt közbe Aglarond királynője, és hanyagul megigazította vad fürtjeit. – Sohasem pazarlom a varázserőmet jelentéktelen dolgokra. Még a végén abba az idegesítő hibába esnék, hogy Faerűn minden egyes kis részletét meg akarnám változtatni, az árnyékok állásától a levelek színéig... a Szövetet nem lehet csak úgy, a kényünk-kedvünk szerint használni. Mindennek meg van a következménye. Nem érdekel az öltözékem, és kényelmesen érzem magam ebben a köpenyben. Az meg nem izgat, hogy te vagy El meglátjátok a tomporom. Elvégre mindenkinek van egy, nem igaz?
Megkövetem magam, Mystra dübörgő hangja halkult valamelyest. Igazad van. Ne habozzatok hasonló tanácsot adni, egyikőtök sem, hisz sokat kell még tanulnom.
Elminster felmordult.
– Ezt a papjaidnak ne mondd el, mert akkor tömegesen vetik majd le magukat Faerűn csúcsairól.
Mystra gyöngyöző kacaja megrepesztett néhány gyengébb szikladarabot, és kisebb kőlavinát indított útjára.
Köszönöm, Öreg Mágus. Sajnos csak egy újabb kéréssel viszonozhatom ezt.
Elminster térdre ereszkedett.
– Parancsolj velem, úrnőm.
Kelj fel, öreg szélhámos {értetlenség}... és fogadd el a bocsánatkérésem: tényleg komolyan gondoltad.
– Tényleg.
Minden istenség képes rá, hogy behatoljon a halandók elméjébe, és olvassa a gondolataikat, érzelmeiket és emlékeiket, mint egy nyitott könyvből. De ha nem a leglassabb és legkifinomultabb módon teszik, akkor súlyos károsodásokat okozhatnak.
Ráadásul a Kiválasztottjai elég nagy hatalommal rendelkeztek, amit az ő saját ereje táplált. Mindig éles fénnyel találkozott, amikor csak behatolt az elméjükbe. Mintha a napba nézett volna. Őt ugyanúgy bántotta, mint a Kiválasztottakat, és sosem tudott meg semmit. Így Mystra – az új Mystra – korán felhagyott azzal, hogy a Kiválasztottak gondolatai közt kutakodjon. Megelégedett azzal, amit a tudtára adtak.
Bocsáss meg, EL. Még sokat kell tanulnom. Halld hát az akaratomat: meg kell ismertetned Caladneit Vangerdahast tervével. Őt is ugyanúgy szemmel kell tartanod, mint a férfit, és irányítanod, ha kell. Nem akarom elveszíteni a harci varázslókat, és belviszályt sem akarok. Különben ők is csak az önző, erőszakos varázslók csoportjává válnak, mint a vörös varázslók. Alassra, ugyanazok a vörös varázslók okoznak majd bajt Aglarondban is. Vigyázz, agyféreg munkálkodhat azok között, akikben megbízol.
Simbul szája fanyar mosolyra húzódott.
– Leghatalmasabb, titeket kivéve én senkiben sem bízom. És időnként még bennetek sem vagyok biztos.
Isteni kacaj söpört végig a közeli hegycsúcsokon, de amíg Mystra csak egy újabb tréfának vette Simbul megjegyzését, addig Elminster mindentudó, megbocsátó mosolya elárulta, tudja, hogy Alassra szavai komolyak... és bölcsek, mint mindig.

* * * * *

Malakar Surth feje zsongott, mint egy méhkaptár, és úgy sajgott, mintha naphosszat kalapálták volna egy rozsdás vasdurunggal. Megpróbálta megragadni a fájdalmat, majd kirázni a fejéből, de mindhiába. Lassan kinyitotta a szemét, és körbenézett az elmosódott, imbolygó szobában. Apránként visszatértek az emlékei, és felrémlett benne, hogy a Dagohnlar-házban van, a hálószobában.
A Dagohnlar család az esküdt ellensége volt, akiket éppen az imént fenyegetett meg Bezrarral, és akik valószínűleg még mindig a szobában vannak, vele együtt. Ők ráadásul tudták, hol lapulnak a rejtett fegyverek, míg ő nem, és az egyetlen kését elvesztette a nagy forgatagban.
De ha nem is álltak lesben hatalmas kardokkal a kezükben, ez akkor is az ő házuk, ami azt jelent: hogy pillanatok alatt itt teremhetnek az őrök, a szolgák, vagy az ölésre idomított hatalmas kutyák, miközben ő nem tud védekezni semmi egyébbel, csak a hajába ragadt faszilánkokkal és a homlokára tekeredett női alsóneművel. Az ablakból ráadásul halovány fény szűrődött be, ami azt jelentette, hogy közeleg a hajnal.
Hajnalodik?
Shar szerelmére! Feketemágia azt az utasítást adta, hogy a kocsi legyen kész hajnalra, amivel Ambrur úrnő házához szállítja! Bár a torony csak háromutcányira volt innen, és a thay varázsló fogadója is csak nyolcutcányira, akkor is...
Hirtelen támadt dühében és félelmében vadul rugdosni kezdte a szekrényt, hogy valahogy kiszabaduljon. Sikerült kiszabadítania a lábát a teste alól, és egy jól irányzott rúgással messzire repítette a szekrény oldalát.
A csuklyás kereskedő megkönnyebbülten ugrott talpra, és azonnal az ajtó irányába viharzott. Nem törődött a meztelen házaspárral, csupán egy felületes pillantást vetett rájuk.
Surth feltépte az ajtót, és egyenesen belerohant a szoba előtt tébláboló szolgálóba, aki a reggelit hozta egy nagy tálcán.
A boroskancsó, a kupák és a tálca magasra repültek, és apró szilánkokra zúzták a kristálycsillárt, amelyre Starmara oly büszke volt egész életében. Surth a lépcső felé rohant, de megcsúszott, és nyaktörő lendülettel indult a lépcsőfokok felé. Nyomorát csak tovább fokozta, hogy az éles kristályszilánkok száz apró sebet ejtettek a testén.
Próbálta megtartani az egyensúlyát, de rálépett az egyik boroskupára (amely véletlenül sem valami törékeny anyagból készült), és arccal előre megfejelte a lépcsőt. Csúszni kezdett lefelé, a csattogó korsóval a nyomában, amely mintha nevetett volna rajta minden egyes újabb csattanásával. A lépcsőforduló alján talpra szökkent, de a lendülettől hajtva nekivágódott Durexter egyik őse páncéljának.
A páncél darabjaira hullott, utat engedve a benne tanyázó egércsaládnak, és újabb repülőútra küldte a kereskedőt. Vad ámokfutása közben felkapott egy hatalmas csatabárdot, amely a páncél kezéből esett ki, és azzal próbálta elhessegetni az időközben előkerült ajtónállót, de a fegyver túl nehéznek bizonyult, és majdnem a saját lábára ejtette.
Surth a javasoltnál jóval nagyobb lendülettel próbálta meg kinyitni a dupla szárnyú bejárati ajtót, aminek az lett az eredménye, hogy átbukott a ház előtti márványlépcsőn, és a Calathanter utca kövén terült el végül, végérvényesen. Persze ebben sem telt túl nagy öröme, mert pontosan egy jókora rakás lócitrom közepén landolt.
De legalább sikerült megállnia, gondolta, és egy halovány mosoly jelent meg az arcán. Minden porcikája sajgott, és csak remélhette, hogy nem tört el semmije. Bár ha így folytatja, majd a vörös varázsló zúzza porrá a csontjait, ha valaha eljut hozzá.
– Surth! Az isteneknek hála! Te élsz? Kidobtak, vagy mi?
A hang túlságosan is ismerősen csengett. Bezrar volt az, aki magára hagyta abban a sötét szobában két orgyilkossal, egész egyszerűen eliszkolt! Bezrar, az idióta tökfej, a balek, aki...
Erős kezek ragadták meg Surtht, és rántották talpra. Mentaillat csapta meg az orrát. Menta? – hová tűnt a szokásos fokhagyma és félig romlott hal?
Surth nagy levegőt vett, hogy a lehető legcirkalmasabb szidalmakkal altassa el Bezrar figyelmét, amíg elszedi tőle a tőrét, és addig szurkálja vele, amíg... ekkor elakadt a lélegzete, és tátva maradt a szája.
Bezrar állt előtte, és bizonytalanul dülöngélt egyik fényesen csillogó csizmás lábáról a másikra. A kereskedő a lehető legfinomabb selyembe öltözött, amit Surth csak ismert. Magabiztos félmosoly játszott az arcán, és egy gyeplőt szorongatott kezében. Szabad kezével kinyitotta Surth előtt a hintó ajtaját. Surth csak állt ott értetlen arccal. Alig akart hinni a szemének, és a lelke mélyén attól rettegett, hogy a meseszerű látvány egyszer csak elillan, és a városi őrök karmaiban találja magát.
A hintó azonban nem mozdult, továbbra is ott állt előtte. Az eső időközben szemerkélni kezdett, bár az a marsemberi lakosok szerint csak a hajnal előtti köd volt, és a lovak prüszkölni kezdtek. Ekkor vette csak észre, hogy a két legjobb szürkéjét kötötték be a hintó elé, akik most teljes nyugalomban várakoztak, ami azt jelentette, hogy rendesen megetették őket.
Surth hitetlenkedve megrázta a fejét, és továbbra sem tudott napirendre térni a dolgok fölött. Két szépen összehajtogatott törülköző hevert a kocsi padlóján, és egy váltás ruha várt rá a kocsi ülésén. Ugyanaz a ruha, amelyet aznap reggel akart felvenni, sőt még a kesztyű és a csizma is egyezett.
Bezrar felé fordult, aki széles vigyorral az arcán nézett vissza rá.
– Jól csináltam, mi? Láttam az üzenetet, amit az istállófiúnak hagytál, és elmondta, hogy mit is jelent pontosan. Így hát... itt vagyok.
Malakar Surth életében először szeretettel telve ölelt meg egy embert, sőt csókra nyújtotta a száját.
– Héj, héj! Erre most nincs időnk, különben elkésünk. Az „üzlettársad” már vár, és az istállófiú azt is elmondta, nem lenne bölcs dolog megváratni őt.
– Bezrar – hüledezett Surth, majd belekapaszkodott a kövér kereskedő karjába, és a kocsiba nyúlt a törülközőkért. – Különleges áldozatot kell bemutatnom Shar oltárán ezért a nevedben, és... veszek neked valamit, amire igazán vágysz.
– Például azt a táncosnőt a Szerelmes Vasmacskában? – kérdezte Bezrar reménykedve.
– Kettőt is! Őt és az egyik barátnőjét, inkább... ez pompás! Bezrar, ez pompás!
Malakar Surth nem az az ember volt, aki önfeledten tudott örülni a csillagok látványának, de most pontosan ez történt vele. Egy városi őr fordult be a sarkon, aki összeráncolta a homlokát a féktelen jókedvet látva. A ráncok csak tovább mélyültek, amikor Surth a szeme előtt kezdte letépni magáról a ruháját.
Az őr végigmérte a két férfit és a hintót, majd összenézett a társával, és néma egyetértésben sétáltak tovább. Örült, bolond nemesek...
Surth a Tarnsar sétányon vezette végig a hintót az Örökesély utca felé, és még mindig mérhetetlenül hálás volt Bezrarnak, aki vigyorogva ült mellette. Ekkor azonban egy sötét gondolat fogalmazódott meg benne: honnan tudta Bezrar, hogy hol tartja a ruháit a csapdákkal teletűzdelt házában? És hogy tudta megközelíteni a titkos, még veszedelmesebb csapdákkal védett ruhásszekrényét?

 

 

Nyolcadik fejezet
VÁROSNÉZÉS MARSEMBERBEN

Ha valódi gazembereket akarsz látni, ne a sötét sikátorokban vagy a füstös kocsmákban keresd őket. Lopózz be a gazdagok és nemesek szobáiba, húzd meg magad, és figyelj! Mint minden mesterség esetében, a gonoszság terén is a gyakorlat teszi a mestert – márpedig az unatkozó nemesek azok, aki eljátszogatnak a zsákmányukkal, mielőtt megadnák neki a végső döfést.

Irmar Amathander, Athkatla
Minden út egy irányba vezet
A Fényes Penge Éve

A víz másodszorra sem tűnt tisztábbnak. Narnra hálás volt a sorsnak, hogy nem láthatta, miféle mocskot kavart fel, és miféle rothadó dolgok eregetik magukból a bűzös buborékokat. Felrúgta magát a felszínre, és közben áthúzta Összekötözött karját a talpa alatt, hogy a teste elé kerüljenek, mert úgy könnyebben tudott mozogni. Épp akkor bukkant fel a felszínre, amikor egy hatalmas csobbanás jelezte, hogy az üldözője is megérkezett.
Természetesen. Szinte már kényelmetlenül érezte volna magát, ha nem lihegne folyton a nyomában Rhauligan. Szinte. Minden vízmélyvári tolvaj nyomába kellene egy ilyen alak.
A gondolat fanyar mosolyt csalt a szájára. Megvonaglott, mint egy angolna, és a túlpart felé vette az irányt. Megkötözött kezei ellenére meglepően gyorsan haladt. Bár a víz sötét volt és mocskos, a felszíne nyugodt marad, nem úgy mint Vízmélyvára kikötőjében, ahol úszni tanult.
Ahhoz szokott, hogy vadul csapkodjon a karjaival, ha gyorsan akar úszni, és a lábát csak akkor használja, ha csendes akar maradni. Ettől pedig erősen fáradni kezdett.
Az egyik irányba, Rhauligan felé, a csatorna egy szélesebb ágba torkollott, ahonnan ujjszerűen ágaztak el a további csatornák. A másik irányba, amerre éppen tartott, egy kis medencében ért véget a csatorna, melyben rothadó hálók, döglött halak, és habos-olajos víz várt rá. Egy magányos dereglye himbálódzott előtte. Úgy tűnt, csak a hajókötél tartja fenn a víz felszínén, amellyel egy cölöphöz rögzítették. Valaha egy raktárhelyiséget szolgálhatott a dereglye, de az épület hasonlóan rossz állapotban volt. Mintha valami verseny alakult volna ki az épület és a jármű között, hogy melyikük rothad el, vagy omlik össze előbb.
Narnra megkereste a dereglye létráját, majd a fedélzetre mászott, ahol megzavart néhány szunyókáló patkányt és sirályt.
Rhauligan természetesen meghallotta a hangzavart, bár Narnra egyébként sem menekülhetett volna más irányba.
A férfi azonnal a lány után indult, ő azonban nem menekült tovább. Minden bizonnyal keres valamit, ahol többé-kevésbé kényelmesen elhelyezkedhet, és megpróbálja elvágni a kötelet.
Óvatosan kellett kihúznia csizmájából a tőrét, nehogy elejtse, ezért az meglehetősen lassan ment. Egy gyakorlott mozdulattal beleszúrta a dereglye rothadó oldalába, ami nem volt különösebben nehéz feladat, majd fűrészelni kezdte a kötelet a csuklóján, ami megintcsak igen lassan ment, ráadásul az egyik ujját is elvágta közben.
Egy cifra káromkodás kíséretében lerázta a vércseppeket a kezéről, majd hátranyúlt a zsákjába, és kitapogatta a szütyő húzózsinórját, amelyet azért hozott magával, hátha annyi mindent zsákmányol, hogy már nem tudja hova tenni (ami egész életében csupán kétszer fordult elő). A zsineget szorosan az ujja köré tekerte, hogy elállítsa a vérzést. Bár zsákmányt most sem szerzett, kötésként azért megteszi. Ezután végigsiklott a dereglye felszínén, majd kinézett egy szárazabbnak tűnő partszakaszt.
Néhány kövér vércsepp a vízbe gördült, mire a sötét hullámok életre keltek, és egy mohó csáp vágódott ki a csatornából, de már csak az üres fedélzeten söpört végig... pontosan az elkeseredetten úszó Rhauligan orra előtt. A férfi természetesen látta, de nem tehetett egyebet, átnyúlt fölötte, és megkapaszkodott az egyik rozsdás láncban, ami a fedélzetről lógott a vízbe.
Az ujjai éppen akkor zárták körül a láncot, amikor három újabb csáp emelkedett ki a zavaros vízből. Szabad kezével keményen megmarkolta a tőrét, hogy szembenézzen a sorsával.
A három új csáp egyike a dereglye fölé emelkedett, és forogni kezdett, mintha szimatolna, majd az első csáp nyomába eredt, Narnra után. A maradék két csáp úgy döntött, hogy inkább Rhauligan tarkójára csapnak le, aki kiváló helyzetfelismerő képességének hála azonnal felmérte, hogy igen gyorsan ki kell kászálódni a vízből, már csak azért is, mert időközben három sötét alak indult el irányába a csatorna közepe felől.
Azonnal elengedte tőre markolatát, és megpróbált felkapaszkodni a dereglye oldalán, ami szinte szétmállott az érintése nyomán. A csápok kúszni kezdtek felfelé a lábszárán, ő azonban nem törődött velük, csak az érdekelte, hogy minél előbb kint legyen a vízből, bármibe kerüljön is.
Csak ekkor vette észre, hogy újabb csápok jelentek meg, amelyek egyenesen a dereglye vízzel telt fenekéből vágódtak ki... alig egy pillanattal azelőtt, hogy felharsant volna Narnra sikolya.
Rhauligan a hang irányába nézett, ahol a lány kétségbeesetten próbálta visszatartani a csápok erdejét, amik kezdték szép lassan körbefonni a testét. Nem sokáig gyönyörködhetett a látványban, mert őt is megragadták, a csápok, és húzni kezdték a dereglye fenekén évek óta poshadó víz felé...
Kétségbeesetten kapott a fogával a nyakában himbálódzó kicsiny amulett felé, majd megrántotta.
Harmadszorra sikerült is eltépnie a láncot, majd minden erejét összeszedve próbálta kiszabadítani a karját, amelyre időközben hat, ujjnyi vastagságú csáp tekeredett. Vetett egy pillantást a lányra, aki időközben előhalászott egy kést valahonnan, és most azzal kaszabolta ádázul a csápokat, amelyek csak nem akartak elfogyni.
Újabb és újabb csápok jelentek meg Rhauligan körül, és néhányukon emberi csontok fityegtek... míg mások egész csontvázakat vonszoltak magukkal. Nem csoda, ha a raktár és a dereglye gazdátlan maradt az évek alatt!
Rhauligan ekkor kimondta a varázsszót, amelyet Alusair tanított neki. Utálta ezt a varázslatot, az egyetlen dolgot, amit a hercegnőtől kapott, de még jobban utálta volna elveszíteni az életét.
Elengedte az amulettet, majd a tenyerével még belepaskolt egyet, hogy minél messzebbre repüljön, és becsukta a szemét.
Hirtelen támadt forróság csapott az arcába, majd robbanás hallatszott, és a dereglye a levegőbe emelkedett... a csápok vadul rángatózni kezdtek, ide-oda tekeregtek, és visítottak, miközben megpróbáltak elmenekülni a lángok elől.
A sorsuk azonban megpecsételődött, tekintve, hogy a mágikus tűz a víz alatt is üldözte őket, egyenesen a csápok gazdájának szívéig. Rhauligan térdre rogyott, amint végre elengedték, és Narnrára nézett, aki átbucskázott a dereglye palánkja fölött.
Hangos csobbanással esett bele a koszos medencébe, de azonnal úszásnak eredt, és mire Rhauligan összeszedte a gondolatait, már kint is volt a parton, és tétova lépésekkel ugyan, de beleveszett a hajnali ködbe.
A Hárfás némán megátkozta a csápos szörnyet, majd végigrohant a lángoló dereglye fedélzetén, és kiugrott a partra, egyenesen egy arra cammogó kocsi kerekei elé.
A félálomba szenderült kocsis nem vette észre őt, így nekivezette a kocsit, ami szerencsére üres volt még ezen a korai órán. A férfi ekkor felébredt, és próbálta oldalra rántani a szerkezetet, hogy a lehető legkisebb kárt tegye Rhauliganban.
A Hárfás azonnal felpattant, és egy jól irányzott jobbegyenessel lerepítette a szerencsétlen férfit a kocsi bakjáról, pontosan pár éber őr szeme láttára, akik kivont karddal állták körül Narnrát.
Az őrök tétovázása utat nyitott a tolvajnak, aki ki is használta az alkalmat, és kitört a gyűrűjükből... egyenesen Rhauligan karjaiba.
A lány egy gyors mozdulattal lebukott a férfi lendülő karja elől, elszánkázott mellette, majd felpattant és elszaladt az első utcán, a most már egyre többet káromkodó Hárfással a nyomában.
Az őrök is beszálltak a versenybe, és kardokkal, husángokkal a kezükben üldözőbe vették a két alakot. Narnra nem látott más kiutat, kinézett magának egy újabb csatornát – véletlenül sem ugyanazt, amelyből a csápok előtörtek –, s habozás nélkül belevetette magát. Alig merült el, már hallotta is a Hárfás csobbanását.
Az őrök megálltak a csatorna szélén, és undorodva nézték a bűzös vizet.
– Írd azt, hogy megfulladtak. Szerelmi perpatvar során az ifjú pár a vízbe vetette magát, ahol a halak martalékává váltak. Idegenek voltak mind a ketten, így nem nekünk kell a haláluk körülményeit kivizsgálni. Ezt írd le, Therry – hallotta a rangidős hangját Rhauligan miközben fáradhatatlanul üldözte a lányt. Ahogy az üldözés mind jobban elhúzódott, egyre többször sejlett fel benne, valójában mennyire utálja Marsember városát.
A házak itt egyenesen a csatorna vizéből nőttek ki, nem voltak sem mólók, sem hidak sem lépcsőfeljárók. Egy-két ház falán lehetett látni ugyan kőmaradványokat és kisebb sérüléseket, ahol valamikor lépcső, vagy terasz lehetett, ahová kiköthették a dereglyéket, de az idők folyamán ezek leomlottak, és senki sem vette a fáradságot, hogy újjáépítsék. Itt-ott lógott még néhány kötél illetve láncdarab, de azok még Vízmélyvára legügyesebb tolvajának is túl magasan voltak.
Friss étel illata szivárgott ki a nyitott ablakokon, jelezve, hogy a reggeli munka beindult. Az illatok alapján kifőzdék és pékségek sorakoztak a házak földszintjén, hogy friss reggelivel szolgáljanak a munkába igyekvőknek. Rhauligan gyomra is háborogni kezdett, de neki nem volt ideje betérni egyikbe sem. Bár nem is igazán kívánta az angolnapitét, amely a marsemberi emberek kedvence volt. Egyszer megkóstolta, és majdnem felcsapott kalandornak, hogy beálljon a bíborsárkányok közé, akik a messzi Kővidéken élnek, és csak a trágár tréfákba emlegetik fel az angolnákat.
Ekkor valaki az előző napi moslékot kizúdította az ablakon, egyenesen oda, ahol ő úszott. Szerencséjére még időben húzta le a fejét a víz alá. Angolnapite – nem tudott szabadulni a gondolattól, ami nem csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a sikamlós lényeknek gyakorlatilag az összes testrészét felhasználták, kivéve azokat, amelyek már annyira megrohadtak, hogy még a fűszeres öntetekkel sem lehetett elvenni a szagát és az ízét. Azokat a részeket, amelyeket most a nyakába zúdítottak.
Mennyire utálom Marsembert! – eregetett dühös légbuborékokat a felszín felé.
Valami csobbanást hallott. A hang irányába kapta a fejét és azt látta, hogy Narnra megragadja egy ajtó kilincsét, amely csak úgy állt ott a semmi közepén, a csupasz falba ékelve. Valószínűleg egy valamikori raktérre nyílt, amely már rég eltűnt a város színéről.
A következő pillanatban a tolvaj kisiklott a mocskos vízből, mint egy ember nagyságú angolna, és megkapaszkodott az ajtóban. Kinyitotta, és a kiszűrődő zajokból ítélve egy konyhába nyílt.
Éppen akkor döntöttek úgy abban a kifőzdében is, hogy megszabadulnak a mosléktól, és alaposan arcul terítették Narnrát egy fazéknyi angolna maradékkal. Rhauligannak nem maradt ideje, hogy kinevesse a lány szerencsétlenségét, a tolvaj ugyanis megragadta a lábas oldalát, majd elrugaszkodott, és kihasználta az edényt visszahúzó erő lendületét. Egyenesen berepült az ablakon, a szakácsok, és húsvágó bárdok közé!
Rhauligan összeszorított foggal, a víz alá bukott, és teljes erőből úszni kezdett. Talán még idejében odaér.

* * * * *

Üveges angolnaszemek fogadták, amelyek a belek közül vigyorogtak rá, és egy döbbent szakácsinas a lábas túloldaláról. Elengedte az edényt, és végigszánkázott a padlón, amíg el nem fogyott a lendülete. Számtalan kemence előtt siklott el, amelyeknél inasok dolgoztak fáradhatatlanul, hogy minden időre kész legyen.
Az egyik fiú hátralépett, és majdnem rátaposott a fejére, de még időben sikerült felkapnia egy fadarabot, hogy azzal védje magát. A fiú szinte gyökeret vert döbbenetében, így Narnra odébb tudott gördülni, éppen időben ahhoz, hogy elkerülje a szakácsinas ádáz lábas-támadását. A hangzavar, és az inas kiáltozása azonban kíváncsi tekinteteket irányított rá.
A legközelebbi férfi éppen egy frissen főtt angolnával teli tálcát tartott a kezében. Narnra nem várta meg, hogy mit lép a fickó, egy jól irányzott mozdulattal kisodorta a lábát, amitől a szerencsétlen nekirepült a vadul rugdalózó és hadonászó szakácsinasnak.
Az eséstől természetesen elejtette a tálcát, és az összes angolna Narnra fejére hullott. Lesöpörte magáról a nemkívánatos ajándékot, majd talpra szökkent, és három rémülten sikoltozó asszony felé vette az irányt.
A riadt asszonyok próbáltak kitérni az útjából, de ez egyiküknek nem sikerült, így ő a koszos edények közt végezte egy nagyméretű kádban.
A csörömpölés azt is odavonzotta, aki eddig esetleg kimaradt a mókából. Narnra egy hosszú vágópad mellett futott végig, a kijárat felé, amit végre felfedezett.
Csupán egy hosszú kecskelábú asztal állt közte és a szabadság között, no meg a dühös tulajdonos, aki a felmosófával akarta útját állni. Narnra nem lassított, egyenesen a férfinak futott, azzal a szándékkal, hogy majd az utolsó pillanatban kitér előle.
A konyha másik végében, egy másik vágópad túloldalán több szakács is hangosan káromkodott. Bár a menekülő tolvaj távol volt tőlük, és semmiféle veszélyt nem jelentett a számukra, fellobbant bennük a marsemberi férfiak büszkesége, és felkapták húsvágó bárdjaikat. A bárdok egymás után szelték át a levegőt, de vagy a hatalmas edényeknek, vagy a kemencéknek, vagy rosszabb esetben a fiatal inasoknak vágódtak, akik éppen rosszkor dugták ki a fejüket az asztal alól, hogy megnézzék, mégis mi ez az éktelen hangzavar.
Az egyik bárd eltalálta a tolvajt. Csak a nyelével, így nem sebezte meg, viszont kibillentette az egyensúlyából, és ezért nem tudott kitérni a gazda elől.
Narnra nem teketóriázott, három komoly ütést vitt be a férfi gyomorszájára. A boldogtalan azonnal kiköpte, amit éppen csak, hogy lenyelt, és egyenesen szemen találta a szakácsinast, aki időközben megszabadult a lábastól, és úgy döntött, hogy üldözőbe veszi a pusztító betolakodót.
A fiú krákogni kezdett, elcsúszott, és végigszánkázott az egyik asztalon, felborítva a szépen elhelyezett angolnás tálcákat. Narnra eközben átszökkent a tálalóasztal felett, faképnél hagyott egy tátott szájjal bámuló fűtőfiút, aki nem úszta meg a dolgot, mert a zihálva közeledő Rhauligan fellökte.
Számtalan edény pattant le a Hárfás hátáról, és bár a húsvágó bárdok időközben elfogytak, egy öregebb szakács előhalászott egy ősi, megfeketedett darabot az egyik asztal alól, és azzal vette célba.
A Hárfás érzékelte a halálos pörgést a szeme sarkából, és az arca elé kapta a kezét, hogy hárítsa a támadást. A penge szerencsére csak a vállát érte, és onnan is lepattant.
Rhauligan felüvöltött hirtelen támadt fájdalmában, de nem lassított, futott tovább. Aki látta dühtől eltorzult arcát és vérző vállát, inkább kitért az útjából, hadd tomboljon csak magában.
Ismét vérzik – ez az ártatlan kis üldözés kezd egyre komolyabbá válni.
A Hárfás kirobbant a kifőzde ajtaján, még éppen időben, hogy lássa, amint Narnra megpróbál felmászni a magas falra az esőcsatornán. Bár a lány elég lassan haladt a csúszós falon, ráadásul egy erkély is nehezítette a dolgát, amely pont fölötte nyúlt ki a házfalból, már kartávolságon kívülre került, ráadásul nem sok értelme lett volna utánamászni, tekintve, hogy ő sem tud gyorsabban haladni, és az sem biztos, hogy a csatorna kibírja mindkettőjük súlyát.
Rhauligan visszafordult, és felfedezett egy oldalsó ajtót a kifőzde homlokzatán, amely minden bizonnyal a felső szintre vezetett.
A Hárfás visszarontott a konyhába, újabb riadalmat keltve a szakácsok között, de ezúttal békén hagyta őket. Az oldalsó ajtóhoz lépett, de az zárva volt. Gyorsan előhalászott egy emelőrudat – ami jó volt bunkósbotnak, kardnak is elment, és fűrésznek se volt utolsó –, majd minden dühét beleadva, amit Narnra személye halmozott fel benne, beszakította vele az ajtót.
Az ajtó elsőre megadta magát. A Hárfás felviharzott a lépcsőn, és azonnal nekiesett a következő ajtónak.
Az ajtó kettéhasadt, és Rhauligan egy alvó férfira tiport nagy igyekeztében. Egy nő, valószínűleg a felesége feküdt mellette egy lócán, és két gyerek állt az ablakban, akik már egy ideje fent lehettek, és a ködös utcát bámulták. Riadtan fordultak a Hárfás felé, aki apjuk pocakjára tiport. Az apa azonnal felriadt, és levegő után kapkodott. Vadul oldalra csapott a karjával, elnémítva a felesége feltörő sikolyát.
– Jó reggelt! – mordult fel a Hárfás, de nem tört meg a lendülete. – Hol az erkélyajtó? A király nevében!
Az egyik fiú csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, a másik azonban az ajtóra mutatott. Rhauligan egy komor mosollyal megköszönte, majd feltépte az ajtót, de pár hüvelykkel lekéste Narnra bokáját.
Még utánakapott, bár tudta, hogy úgysem érheti el.
Nagyot csapott a levegőbe, majd megragadta a csatornát, és ő is mászni kezdett. Most már megállás nélkül szitkozódott, hisz a vállába minden egyes húzásnál belenyilallt a fájdalom. Minél közelebb kell kerülnie hozzá, nehogy megvethesse a lábát a tetőn, és könnyedén az arcába döfhessen a tőrével...
Narnra lenézett, és ő is elnyomott egy szitkot az orra alatt. Szinte már érezte a férfi leheletét, olyan közel került hozzá. Nem vesztegette az időt arra, hogy megpróbálja lerugdalni a tetőről makacs üldözőjét, inkább futásnak eredt. Úgy szaladt, mintha élete összes megelevenedett rémálma a sarkában lihegne, hogy elkaphassa. Nagy lendületet vett, és átugrott a szomszédos háztetőre.
Nagyot nyekkent, a levegő kipréselődött a tüdejéből. Fél térdre emelkedett, és hátrapillantott, hogy mi a helyezet odaát.
Rhauligan épp akkor kapaszkodott fel a tetőre, amelyről az imént ugrott át. Narnra elnyomott egy újabb szitkot, majd felállt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajolt a csizmaszárához, de a tőrt tartó hüvely üres volt.
Vagy a konyhában eshetett ki, vagy a Hárfás vette el tőle, még abban a különös hálószobában. Elátkozta a férfit, immáron századszorra, és ismét futásnak eredt, át a frissen mosott, száradó ruhák tengerén.
Átsiklott a ruhaszárító kötelek alatt, és egy lapos tetőn találta magát, amelyen halomban állt a madárürülék, és tócsákban az esővíz. Csapdába került. Nem volt több tető a közelben. Két oldalt utca húzódott, de azok túl szélesek voltak ahhoz, hogy átugorjon fölöttük. A háta mögött már ott loholt Rhauligan, míg előrefelé egy dereglye nyújtotta az egyetlen biztos pontot, a fedélzete azonban tele volt rövidebb-hosszabb dárdaszerű fadarabokkal, amelyek a biztos halált jelentenék, ha leugrana. Az áruló marsemberi égboltra emelte a tekintetét, majd nagyot fújtatott, és visszafordult.
Rhauligan ekkor rávetette magát. Narnra lebukott, és elsuhant a repülő Hárfás alatt.
A tolvaj átesett a háztető peremén, de nem zuhant le, mert beleakadt egy ruhaszárító kötélbe, amelyet nem sokkal azelőtt feszíthetett ki a gazdája, hisz a takaró még nedves volt. A kötél elszakadt, ő pedig repülőútra indult. Lánccsörgés töltötte meg a levegőt, amint ide-oda himbálódzott a levegőben. Ritmikus süvöltést hallott, amiről arra következtetett, hogy hatalmas fújtatóknak kell lennie valahol alatta, egy szobában. Valószínűleg ez a helyiség is tele lesz izzadó, morcos munkásokkal, akik próbálják mozgatni a fújtatókat, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Egy mosoda mégis csak izgalmas hely...
Vagy legalábbis az lehetett volna, ha Rhauligan is nem pontosan oda érkezik. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy a feje fölé tartja egyetlen megmaradt tőrét, de meggondolta magát. Elvégre nem az a célja, hogy Hárfásokat öljön, hanem hogy elmeneküljön előlük. Kell lennie valahol egy ajtónak, ami az alsó szintekre vezet.
Valaki rákiáltott, és egy dühös öregembert pillantott meg, akinek színes tetoválások virítottak a karján. Egy biccentéssel üdvözölte az öreget, majd a legközelebbi ajtó felé indult, amely a terem jobb oldali végében volt.
Feltépte az ajtót, és fényeket látott odalent, valamint egy halom szépen összehajtogatott köpenyt és takarót. Egy pillanatig sem habozott, leugrott egyenesen a halom közepébe.
Újabb dühös horkantást hallott fölülről. Bizonyára Rhauligan is üdvözölte az öreget. Ahogy sejtette, a mosoda valóban izgalmas hely.
Narnra átvágott a termen, amelyben serényen dolgozó munkások nyüzsögtek, és egy sokkal világosabb helyiségbe jutott, amely tele volt meleg, gőzölgő ruhákkal. Senkit sem látott a szobában, így kihasználta az alkalmat, és megtörölközött, amennyire csak tudott, majd rohant tovább.
Menet közben leakasztott egy köpenyt, majd lesbe helyezkedett. Amint Rhauligan feje felbukkant, ráhúzta a köpenyt, és belökte a férfit az egyik gyűjtőkosár alá. Kicsit megsorozta a fejét a térdével, de nem időzhetett túl sokáig, mert közben felharsant a közeledő munkások dühös kiáltozása. Hátrahagyta Rhauligant, a munkások belátásra bízva a sorsát, majd elrobogott az asztal alá bújt mosónők hada előtt, és egy újabb várakozó ajtó felé fordult. Ami még nyitva is volt ráadásul.
Már kezdte számát veszteni az ajtóknak, amelyeket be kellett törnie, és már nagyon unta, hogy ebben a városban megállás nélkül futnia kell. A lakók ébredezni kezdtek, és az utcák hamarosan megtelnek városi őrökkel, akik csak a magafajtára várnak. Abban is kételkedett, hogy találna egy száraz háztetőt, ahol egy pár órácskát pihenhetne, és rendezhetné a gondolatait. Egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy erre csak akkor lesz esélye, ha megöli az üldözőjét.
Bármennyire csábító volt is a gondolat, nem fordult vissza, hogy elvégezze a dolgot a mosodában. Talán a dühös munkások elvégzik helyette a piszkos munkát, bár egyre nagyobb kétségei támadtak, hogy van élő ember, aki megállíthatja Glarasteer Rhauligant.
Leszaladt egy rövid lépcsősoron, berontott egy újabb ajtón, és természetesen felborított egy arra járó szerencsétlent, majd végre az utcán találta magát. Azonnal lelassította a lépteit, és úgy tett, mintha a napi teendőit végezné, mint mindenki más. Nem hiányzott neki, hogy bárki is szemet vessen egy bőrgúnyába öltözött, menekülő tolvajra.
Ekkor két járőrt vett észre az utca végében, és a házfalhoz húzódott. El kell tűnnie szem elől, nehogy Rhauligan meglássa, merre indult...
Ekkor meglátta, amit keresett. A következő utcában, egy házsor mögött, a száradni kitett ruhák takarásában – ki az az őrült, aki a sűrű hajnali ködben teszi ki száradni a ruhákat! – az esőgyűjtő medence fölött. Esőgyűjtő medence! Sebaj, az esővíz nem lehet olyan mocskos, mint a csatorna vize.
Egy tökéletesen ép állapotú kőfal húzódott ott, és magas fák kukucskáltak ki fölüle. Ha Marsember legalább egy valamiben hasonlít is Vízmélyvárára, valószínűleg egy gazdag nemes fallal körülvett gondozott kertje. Igen, éles vastüskék díszítették a fal tetejét. Úgy tűnik a nemesek nem tudják elképzelni a falat tüskék nélkül. Na, mindegy.
A fal elég magas volt, és jó hosszan futott.
Közelebb lopódzott a falhoz, és keresni kezdett egy alkalmas pontot, ahol felmászhat rá.

* * * * *

Durexter Dagohnlar kihúzta magát, már amennyire egy teljesen meztelen, megkötözött nemestől tellett, és a városi őrök kapitányának szemébe nézett.
– Semmi szükség nem volt arra, hogy félrelökjék a feleségem, és berontsanak a házamba, kapitány – mondta szigorú arccal, miközben az egyik szolgája próbálta elvágnia a köteleit. – Még akkor sem, ha a szolgák mind kirohantak, és összevissza sikoltoztak, hogy mekkora baj van a házban. Semmi szükség nem volt rá. Én, akarom mondani mi – helyesbített, amikor meglátta felesége gyilkos pillantását a kapitány válla mögött –, egy régi ellenségünkkel akadtunk össze az éjjel. Egy ellenséggel, aki kegyetlen varázslatokkal akart az életünkre törni, de megfékeztük, és elkergettük. A nevét sajnos nem árulhatom el, még a harci varázslóknak sem, tekintve, hogy a fickó valamiféle átkot mondott ránk, amely életbe lép, ha kimondjuk a nevét. Így hát...
– Így hát leírhatná azt a nevet, Dagohnlar uraság – fejezte be a mondatot nyugodt hangon a kapitány. Arca teljesen kifejezéstelen maradt, de a szeméből ugyanaz a hideg tűz sütött, mint a kereskedőéből. – Csak hogy megspóroljuk a város legjobb harci varázslóinak drága idejét, amíg kitörlik az elmédből az összes szükségtelen információt... és elültetik benne a törvények tiszteletének badarságát.
Durexter egy hosszú pillanatig nem találta a szavakat, majd győztes mosoly jelent meg a képén.
– Sajnálom, kapitány, de nem tudok írni. Sosem tanítottak meg rá.
A kapitány nem vesztegette az időt arra, hogy utasítsa az embereit, hogy vegyék őrizetbe a kereskedőt. Túlságosan lefoglalta, hogy visszatartsa az arcára kívánkozó grimaszt. Az emberei amúgy is tudták, hogy mit kell tenniük, és kuncogva léptek előre.
Starmara Dagohnlar, aki megpróbált kisiklani a szobából, de nem sikerült, mert a kapitány elkapta a karját, lemondón felsóhajtott.
– Sajnálom, kapitány. Az ellenségünk varázslata bizonyára megzavarta a férjem elméjét.
– Igen, hölgyem – hagyta rá udvariasan a kapitány. – Hány évtizeddel ezelőtt?

* * * * *

Glarasteer Rhauligan korántsem volt jó passzban. Elég sok vért vesztett, sajgott minden porcikája, és a királyi mágusnak valamint ennek a pimasz tolvajnak hála, esélye sem volt hogy a helyzet rövid időn belül megoldódjon. A mosólegényekkel is meg kellett verekednie, ami nem javít a helyzeten, de legalább többé-kevésbé meg tudott törölközni, és még egy kötést is kanyarított a vállára, egy nagydarab valaki alsóneműjéből.
Rengeteg időt veszített, és ha az a szuka elillant valamerre...
Rhauligan valósággal kirobbant az utcára. Átlépett egy férfi teste fölött, aki vadul szitkozódva fetrengett a földön, majd körülnézett. Kezdett nagyon elege lenni az egészből, tekintve, hogy nem valami kellemes dolog üldözőbe venni valakit a ködös Marsemberben...
Ekkor meglátta a lányt egy fal tövében.
Úgy tűnik minél magasabb az a fal, neki annál jobb. Most éppen egy közeli háztetőről ugrott át a falra, és azon nyomban futni kezdett rajta.
Rhauligan átvágott az utcán, és a házak tövébe húzódott, nehogy a lány észrevegye, ha hátrapillant.
A Hárfás jól ismerte a házat: a Haeli-tornyok voltak Joysil Ambrur otthona.
A nagyközönség szemében Ambrur úrhölgy egy nemes kereskedő volt, akinek jó a modora, kifinomult az ízlése, és a bárdok és énekesek nagyvonalú patrónusa, aki különösen nagy összegeket szán arra, hogy repülő táncosokat fogadjon fel, és légi balettet adjanak elő a fogadásain.
– Mi Hárfások azonban jól tudjuk, hogy ki is valójában Ambrur úrhölgy – motyogta maga elé Rhauligan, felidézve Laspeera szavait. – Nem Sembiából származik, ez biztos. A ti feladatotok lesz az is, kedves uraim, hogy kiderítsétek a származását.
– Ez lesz a négyezredik feladatunk – horkant fel Harl unott hangon.
– Valóban, Harl? Akkor hármat nem teljesítettél – felelte mosolyogva Laspeera. – Vagy elfelejtettél jelentést tenni róla. Ambrur úrhölgy kémeknek használja hőn szeretett bárdjait. Azután drága pénzért eladja az értesülést az álnok nemeseknek, kereskedőknek vagy bárkinek, aki hajlandó fizetni ezekért a jelentésekért.
Ezért a Hárfások folyamatosan figyelték a házat, és próbálták kideríteni, miféle hírek érkeztek.
Azt kizártnak tartotta, hogy egy vízmélyvári tolvaj ismerheti Ambrur úrnőt. Valószínűleg csak lecsapott a legmagasabb falra, ami az útjába került, hátha el tud illanni végre valamerre.
Rhauligan jól ismerte azt a falat, amely elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen lehessen osonni rajta, a tűhegyes vastüskék ellenére.
Narnra gyorsan siklott a fal tetején, és Rhauligannak ismét futnia kellett, ha nem akarta elveszíteni a nyomát.
Nagyot sóhajtott, majd ő is megpróbált átlendülni a fal tetejére.
Caladnei és Narnra: sokkal tartoztok mindezért!

 

 

Kilencedik fejezet
EGY VARÁZSLÓ FOLYTON KONSPIRÁL

Jól figyelj jól, herceg! A gazdag, unatkozó, folyton konspiráló nemeseken kívül a varázslókat kell szemmel tartanod. A varázslók oly kitartóak, mint a tengerparti sziklákat ostromló hullámok... a terveik pedig épp oly pusztítóak.

Astramas Revendimar,
Cormyr udvari bölcse
Levél a trónörököshöz
A Mosolygó Láng Éve

A Haeli-tornyok központi terme egy tágas, sötét helyiség volt, amely csaknem harminc öl magasan nyúlt az ég felé. A régi, díszes csillárokat felhúzták, hogy helyet adjanak a légtáncosoknak. Csupán a körben futó erkélyekre elhelyezett fáklyák adtak némi fényt.
Felcsendült az előadás végét jelző utolsó dallam, majd a táncosok kimerülten leszálltak, és kecsesen intettek a ház úrnőjének.
A körben ülő vendégek lelkes tapsba kezdtek, miközben a vendéglátójuk felállt, és visszaintett a táncosoknak. Az előadás igazán szívfacsaró volt. Több vendégnek is kicsordult a könnye, és egy pillanatra elfelejtették, hogy mennyire elálmosodtak időközben. Valóban későre járt már, vagy inkább túl korán volt, hisz a nap első sugarai már megjelentek az ablakokban.
– Kedves barátaim – szólalt meg ünnepélyesen Ambrur úrnő – az esténk a végéhez közeledik, hisz új napra virradtunk. Az időnk lejárt, és azt hiszem mind jobban tesszük, ha lepihenünk, akárcsak a táncosok.
Felemelte karcsú karját, és keleti falon lévő hatalmas dupla ajtóra mutatott, ahol a vendégek jó pár órával – vagy talán nappal – korábban bejöttek.
– A szolgák előkészítették a hintókat kocsikat, és mindenkit útba igazítanak. Mindenkit szívesen látok legközelebb is, amikor kitárom ezeket az ajtókat, hogy kedélyesen elbeszélgessünk egy-egy pohár ital mellett. Ne aggódjatok, erre hamarosan sort kerítünk. Most pedig kérlek titeket, hadd pihenjek le – mondta lágy hangon, majd a nyomaték kedvéért ásított egy nagyot.
Marsember előkelőségei és a távolabbi városok nemesei – mint például Charoasze Klardynel Selgauntból, vagy Maezaere Thallandrith Alaghonból – felálltak, majd megcsókolták a ház úrnőjét, és távoztak. Az úrnő udvariasan elköszönt mindenkitől, pedig már nagyon unta őket, különösen azokat, akik valószínűleg az egész üveg legújabb parfümöt magukra locsolták, és a lehető legfinomabban próbálta sürgetni a távozásukat.
A gyönyörű, csupasz vállú Amantha Indesm távozott utolsó előttiként. A suzaili nő szeme egy vad tigrisre emlékeztetett, lágy mosolya azonban egy ártatlan szüzet idézett. Az utolsó tánc keltette könnycseppek még mindig ott rebegtek az állán. Hevesen megölelte a ház úrnőjét, majd magára hagyta őt legutolsó vendégével, Nouméa Cardellithszel.
Némán nézték, amint az ajtó bezáródik Indesm úrnő mögött, majd Nouméa halkan megszólalt.
– Bocsáss meg, Joysil úrnő, de egy fürkészvarázslatot mondtak rád, engedd meg, hogy megtörjem – ezzel felemelte a karját, és várta a ház úrnőjének engedélyét.
Az úrnő elmosolyodott, majd bólintott.
– Kérlek, tedd meg! Amantha jó barát, de a Hárfások kéme, és feléjük sokkal lojálisabb. Mindig megpróbálkozik ezzel a trükkel, bár jól tudja, hogy nem fog rajtam a varázslata, így mindketten szó nélkül hagyjuk a dolgot.
– Már korábban is megpróbálta? Ismered a szándékait, mégis meghívod magadhoz?
– Szeretem, ha az ellenfeleim szemébe nézhetek – felelte Ambrur úrnő, majd megkerülte a nagy asztalt, és beleszippantott a poharába. Felemelte a karcsú poharat, mintegy tisztelgésképpen, majd elmosolyodott. – Azt hallják és látják, amit mondok és mutatok nekik, azt hiszem.
A két magas, és karcsú nő – Joysil volt a magasabb és az idősebb, de mindkettőjüknek szemében ott csillogott már a bölcsesség – egymás szemébe nézett, és elgondolkodva méregették egymást egy hosszú percig. Bár csak most találkoztak először, azonnal megkedvelték egymást, és valamiféle bizalom alakult ki köztük. Nouméa törte meg a csendet végül.
– Megengeded, hogy feloldjam ezt a varázslatot, pedig bármilyen mágiát életre hívhatnék helyette. Alig ismerjük egymást, te mégis megbízol bennem. Ez igazán megtisztelő, de roppant kíváncsi vagyok, hogy miért: miért bízik meg Joysil Ambrur egy idegenben, amikor Marsember városának, bocsáss meg a szavaimért, selyembe öltözött, kifent nemes angolnái hírből sem ismerik a bizalmat?
Joysil őszinte kacajban tört ki, hangjában nyoma sem volt aggodalomnak.
– Sosem bocsátanák meg neked, ha hallották volna a szavaid, de igazad van. Ezek valóban mohó, sikamlós angolnák.
Nouméa kivárt egy kicsit, majd mikor meggyőződött róla, hogy a vendéglátója nem folytatja, halkan megszólalt.
– Nem akarlak megsérteni, de áruld el, miért bízol bennem. Alig ismersz.
– Valóban – felelte Joysil lágy hangon – de mindent tudok rólad.
– Ó!
– Fénylő Nouméa, az éles eszű, gyönyörű nő. Calabrista úrnő iskolájába jártál, Sembiában. Nem más, mint Árnyas-völgyi Elminster tornyába mentél, és ott is maradtál, sosem tértél vissza az iskolába, inkább elkápráztattál néhány varázslótanoncot tudományoddal. Hozzámentél Elmarr Cardellith úrhoz, egy gazdag de kíméletlen sembiai kereskedőhöz, és négy lányt szültél neki. Két merényletet is túléltél, amit a saját férjed fizetett. Azért akart megmérgezni, mert lányok helyett fiúkat akart. Marsemberbe menekültél, és fizetett azért, hogy itt is maradj. Ő időközben más vallásra tért át, így ismét megnősülhetett. Most huszonhat éves vagy, cinikus, megkeseredett, egy kicsit fásult... és unatkozol, ezért kalandra vágysz. Az a fajta nő vagy, akit az Obarskyr-család veszélyesnek ítél: olyasvalaki vagy, aki különösebb nehézség nélkül támogatna egy felkelést, vagy bárminemű intrikát. Jól látom mindezt, Nouméa Cardellith?
Nouméa egészen elsápadt. Nagy levegőt vett, lenyelte a torkára akadt gombócot, majd kihúzta magát, és egyenesen Ambrur úrnő szemébe nézett.
– Igen, minden szavad igaz, akár tetszik, akár nem. Egy dologgal kiegészíteném, mielőtt még bárki kiszínezné a történetet: senki sem érintette még meg a testemet, csakis Elmarr. Sem Elminster, sem Lhaeo, sem más, sem itt Marsemberben sem Sembiában. A tudásod igazán lenyűgöző, és nem kérdezem, hogy jutottál ezekhez az értesülésekhez. Mégis kíváncsi vagyok valamire: miért pazarolod arra az idődet, hogy ennyi mindent megtudj rólam, vagy erről a Hárfásról, aki az imént ment el? Feltételezem minden egyes vendégedről legalább annyit tudsz, mint rólam.
Joysil ismét elmosolyodott.
– A titkok tudásából táplálkozom... az éltet, hogy ismerjek minden intrikát, amely az emberi lét mozgatója... ez a legédesebb nedű a számomra.
Ekkor megszólalt egy kicsiny csengő a széke mögött.
– Áll az egyezség? Visszaküldted az aranyat, amit küldtem neked, de azt üzented, hogy áll az egyezség.
– Valóban áll. A barátomnak tekintelek, ezért nem kell érte fizetség.
– Akkor is. A vendégünk, aki épp most érkezett, egy vörös varázsló Thayból. Ha valóban mellettem állsz, és megvédesz, ha arra kerülne a sor, nagy veszélybe kerülhetsz. Thay ellenségévé válhatsz, még akkor is, ha nem történik semmi, csak az oldalamon látnak.
Nouméa bólintott.
– Akkor is. Úgy emlékszem, hogy három vendéget említettél korábban.
– Igen, de ketten közülük helyi bajkeverők, semmi több. Mégis örülök neki, hogy mellettem maradsz. Persze csak „szükség esetére”. Mi lenne, ha építésztanoncként mutatnálak be, aki a Haeli-tornyokat tanulmányozza?
Nouméa Cardellith elmosolyodott az ötlet hallatán.
– Legyen. Egy álló napig tudnék tornyokról mesélni, különösebb erőlködés nélkül. Elmarr mindig is úgy vélte, hogy csakis a lőtornyokról érdemes egy nővel beszélgetni. Még velem is.
– Ez valahogy nem lep meg – felelte fanyar hangon Ambrur úrnő, majd megrántotta a bojtos csengőzsinórt a széke mögött.
A dupla ajtó kitárult, és három férfit vezettek be a szolgák: két kereskedő fogott közre egy harmadik alakot.
Az egyikük magas volt, vékony és mogorva tekintetű, a másikuk kövér, zaklatott képű, és egy hatalmas kalapot szorongatott húsos ujjai közt, mintha attól kellőképpen megnyugodna. Szétváltak, ahogy beléptek a szobába, hogy utat engedjenek a harmadik alaknak: egy jóképű fiatalembernek, aki fekete és ezüstszínű köpenyt viselt, és leginkább egy suzaili nemesnek, vagy egy sembiai kereskedő gazdag fiacskájának tűnt.
– Üdv, uraim! – üdvözölte őket meleg hangon Ambrur úrnő. – Itt magunk lehetünk. Mi is az értesülés, amire vágytok.
– Ó – horkant fel a varázsló, majd Nouméáról Joysilra, majd ismét Nouméára tévedt a pillantása. – Ez pompás. Örülök a találkozásnak, Ambrur úrnő, és...
– Cardellith – felelte az ismeretlen nő. – Nouméa Cardellith, most éppen Marsemberből.
– Építészetet tanul – tette hozzá nyájas hangon Ambrur úrnő. – Azért van itt, hogy alaposan áttanulmányozza a Haeli-tornyok minden egyes részletét.
A thay varázsló elmosolyodott a bemutatás hallatán.
– Építészeti részleteket?
A Haeli-tornyok úrnője is megeresztette egy hasonlóan cinikus mosolyt.
– És más egyebet.
– Á! – emelte fel a hangját a varázsló, mint aki mindent tökéletesen ért, majd szó nélkül leült, magára hagyva a két tétován várakozó kereskedőt.
– Aumun Tholant Bezrar és Malakar Surth, marsemberi kereskedők – mutatta be a két férfit Ambrur úrnő, és intett nekik, hogy üljenek le. – Ő Harnrim „Feketemágia” Starangh, egy vörös varázsló Thayból, egy igen kedves vendég.
– És sokunkat láttad már vendégül, úrnőm? – kérdezte Starangh kellemes hangon.
Ambrur úrnő ismét megvillantotta csábos mosolyát.
– Ó, igen, Feketemágia. Szass és én régi barátok vagyunk. Nagyon régi barátok.
Az ifjú thay mintha megdermedt volna egy pillanatra, majd ismét megszólalt, ugyanazon a kellemes hangon.
– Egyszer igazán elmesélhetnéd. Egyszer.
– Természetesen, ha eljön a megfelelő idő, ahogy mondod – érkezett a selymes válasz.
Nouméa visszatartotta a rátörő remegést. Milyen lágy és mégis borotvaéles szavak voltak ezek, mindkettőjük részéről. A két kereskedőre nézett, és rajtuk is ugyanazt a félelmet látta, amit belül érzett: egyikük sem tudta, hogy miről van szó, de azt érzékelték, hogy valami nagyon rossz dolog van kialakulóban. És veszélyes.
Feketemágia ekkor széttárta a karjait.
– Sikerült megtudnod, amire szükségem van, és amiért tizenkétezer aranyat ajánlottam?
– Tizenkétezer-hatszázat – duruzsolta Ambrur úrnő negédes hangon.
– Tizenkétezer-hatszázat, ahogy mondod – bólintott a vörös varázsló.
– Igen, tudom, hogy mire készül Vangerdahast, Cormyr visszavonult királyi mágusa, tudom, hogy hol van, és ismerem a mágikus védelmi rendszerét.
Starangh szemei felcsillantak a szavak hallatán.
– Ha csak a felét megválaszolod a kérdéseimnek, Vangerdahast jóval közelebb kerül a végzetéhez... a végzetéhez, amelyet oly nagyon megérdemel, és amelybe oly szívesen beletaszítom.

* * * * *

Bár ez a nyirkos, haltól bűzlő város korántsem hasonlított Vízmélyvárára, legalább voltak falai és háztetői, és ettől már kezdte egy kicsit otthon érezni magát.
Narnra elmosolyodott, pedig egy cseppet sem volt jó kedvében. Az életéért rohant, a törvény elszánt lovagjával a nyomában, aki eltökélte, hogy megöli vagy elfogja.
Ó igen, mint otthon.

* * * * *

Aglarond királynője elfintorította az orrát.
– Pffú! Ez Marsember! Itt minden nyirkos, mindenki rideg, és minden bűzlik a döglött halaktól! Csupán a viharok jelentenek némi szórakozást, no meg a zárt ajtók mögötti intrikák. – Ez utóbbi gondolatra elmosolyodott. – Persze, ennek is meg van a maga haszna: emlékeztet rá, hogy az én fővárosom, Velprintalar sosem válhat ilyenné!
Elminster megsimogatta a nő csupasz vállát, majd megcsókolta az ujjai helyét.
– Sajnálom – mondta a nőnek. – Nekem sem ez a kedvenc helyem Faerűnön, de Caladnei jelenleg itt tartózkodik.
Simbul felsóhajtott.
– Mystra akarata érvényesül – motyogta, majd keményen megragadta a férfi szakállát, felrántotta az állát, és hevesen megcsókolta az ajkát.
Mint mindig, most is szinte beleolvadt a férfiba...
– Vigyázz magadra! – lihegte végül, mikor már teljesen kimerültek, és hevesen ziháltak. – Oly sokáig vártam rád. Ne hagyj el pont most!
Elminster erre felvonta a szemöldökét.
– Kislány? Te vártál rám...
– Hogy észrevegyél, és azután belém szeress – felelte sötét szemekkel. – Azért aki vagyok, és nem azért, mert Mystra lánya vagyok – mondta, majd elmondott egy varázsszót, mire csillagokkal övezett sötét burok ereszkedett a szobára. – Évszázadokon keresztül csodáltam az elmédet, mikor még azt sem tudtad, hogy ki vagyok, Öreg Mágus. Most már a személyiségedet is szeretem – furcsa grimaszt vágott, majd elmosolyodott. – A testedet azonban jobban karban tarthatnád, öreg csont.
Elminster egy pillanatig sem habozott. Elmormolt egy szótagot, majd megtáncoltatta az ujjbegyeit, és hirtelen egy magas, erős, csillogó fekete hajú vitéz jelent meg a nő előtt.
Simbul tátott szája elé kapta a tenyerét, mint egy kamaszlány, aki élete lovagját pillantja meg befordulni a sarkon, majd a férfira kacsintott.
– Én öreg csontom – suttogta, majd beleveszett a sötétségbe, és eltűnt a csillagokkal együtt.
A megújult Elminster hosszan nézte a helyet, ahol az előbb még a nő volt, megrázta a fejét, majd visszanyerte eredeti alakját.
– Vajon ezek alatt az évszázadok alatt azt is figyelemmel követte, hogy kinek az ágyában használtam el a testemet? – merengett fennhangon.
Felkuncogott, megrázta a fejét, majd elindult a sötét, hideg és pókhálós járaton.

* * * * *

A nedves levegőtől a pókhálók elnehezültek, és nedves függönyként telepedtek rá a járatra. Elminster nem foglalkozott ezzel különösebben. Egyenesen átvágta magát rajtuk, és amikor az ismerős kereszteződéshez ért, balra fordult.
Hideg, kék tűz lobogott előtte, de habozás nélkül átlépett a mágikus pajzson, majd a következőn is.
Ekkorra azonban egy álmos, mezítlábas harci varázsló állt elé dühösen. Egy varázsbotot nyomott a képébe, amelyből több kisebb pálca eredt.
– Állj, vagy meghalsz! – mondta a nő, majd elmondott egy varázsszót, amitől tucatnyi vészcsengő szólalt meg a különböző termekben. Bármi történjék is, titkos útján számos harci varázsló kíséri tovább. De addig is van ideje megakadályozni ezt a nőt abban, hogy...
Elminster tett egy lépést előre, mire a nő felhorkant, és működésbe hozott három varázspálcát.
A hirtelen támadt villanás és robaj szinte megvakította és megsüketítette a nőt, aki hátra is tántorodott, amint a kövek megmozdultak a talpa alatt. A széles vállú behatoló mögött megrepedt a mennyezet, és kisebb-nagyobb kődarabok hullottak alá, és kezdték eltorlaszolni a járatot.
A férfi azonban rendületlenül lépdelt előre, mintha a mágikus hullámok kikerülnék.
– Vissza, démon! – kiáltott rá Belantra, és hirtelen jeges karmok ragadták meg a torkát.
Senki sem képes ellenállni egy ekkora mágikus csapásnak! Ha a férfi csak egy illúzió, az illúzióvarázslatnak meg kellett volna szűnnie...
A férfi kinyújtotta a kezét, és megragadta az egyik varázsbotot. Belantra ismét harcba hívta a bot erejét, de a férfi nem törődött ezzel. Sőt, felemelte a botot, így a mohó mágikus sugarak nem a mellkasát, hanem a szemét érték.
A kék szemek elnyelték a sugarakat, egy pillanatra belemélyedtek Belantra tekintetébe, majd a férfi visszafordította a fejét a botra.
Miután alaposan felmérte a bot erejét, a furcsa idegen hanyagul oldalra tolta a hegyét, és megszólalt.
– Mi a neved, kislány?
– Cormyr harci varázslója vagyok! – sziszegte Belantra. – Itt csak én teszek fel kérdéseket!
– Természetesen – felelte nyugodt hangon a férfi, majd belekarolt a nőbe, és kifordította oldalra, hogy haladni tudjanak a folyosón. Amikor a nő ingerülten a falnak akarta lökni, könnyed léptekkel vele oldalazott, mintha csak táncolnának, majd a háta mögé pördült, és erősen megragadta a derekát. Belantra nem tudott kiszabadulni a természetellenesen erős szorításból, és férfi tolni kezdte arrafelé, amerről érkezett. – Azért jöttem, hogy találkozzak Caladneivel – magyarázta a férfi. – De bármilyen kérdést feltehetsz nekem, amíg odaérünk, rendben?
– Honnan... a királyi mágust senki sem láthatja! Alszik, egy nagyon fárasztó éjszaka után!
A jóképű idegen elmosolyodott.
– Valóban hosszú volt. Én is tudom. Tettem is róla, hogy hosszú legyen. Ha gyorsabban akartuk volna megoldani a dolgokat, talán már halott lenne.
– Ki vagy te... azonnal eressz el! Álljunk meg itt és most, és áruld el a neved! – kiáltotta Belantra, majd az idegen képébe nyomta a varázspálcáit, és eltökélte, hogy akár az élete árán is megvédi a királyi mágust.
– Követelőzünk? – ráncolta a homlokát az idegen. – A harci varázslók nem voltak mindig ilyen modortalanok. Én persze szóltam Amedahastnak, hogy a dolgok kicsúszhatnak a kezéből, de hát ki vagyok én, hogy beleszóljak más varázslók nagyszabású terveibe, amelyek annyi örömet okoztak már nekünk? Nem ajánlom, kislány, hogy még több varázspálcát elhasználj, és teljes egészében ledöntsd a mennyezetet, s ezzel a kősírba taszítsd a királyi mágust, és vele együtt a társaidat is, akiket riasztottál!
Ekkor a különös férfi a folyosó végébe mutatott, ahol már felbukkantak a köpenyes varázslók, varázspálcákkal és egyéb mágikus fegyverekkel felvértezve.
A férfi felkacagott, majd maga elé kapta a nőt, mint egy pajzsot, és úgy tette meg az utolsó pár lépést az ajtóig, ahonnan a varázsló előjött.
Halálos mágia cikázott az ujjai közt, amint az megérintette az ajtót, de könnyedén lerázta magáról, majd átnyúlt a vastag vasajtón, és kiakasztotta a zárat a túloldalon.
Belantra alig akart hinni szemének. Döbbenete még tovább mélyült, amikor a férfi alakot váltott, és egy fehér szakállú, bozontos szemöldökű, kampós orrú, vékony öregember jelent meg előtte.
Az öreg továbbra sem engedte el a harci varázslót, vele együtt lépett be a hálószobába, ahol épp akkor tápászkodott fel egy álmos alak a párnák közül.
– Ki... á, Elminster!
– Személyesen. Szép idomok, de gyorsan vegyél fel valamit, mielőtt az a vád érne, hogy elcsúfítottam Cormyr királyi mágusának vonásait öreg kezeimmel. Velem jössz!
A királyi mágus ugyanolyan döbbenten meredt Elminsterre, mint a harci varázsló, aki ekkor elájult, és a férfi karjaiba hanyatlott. Caladnei időközben visszanyerte a lélekjelenlétét, és a férfira rivallt.
– Azt már nem! Ki vagy te, hogy parancsolgass nekem? Vagy bármelyik harci varázslónak?
– Ezek nem az én parancsaim. Mystra adta ki őket. Bár, ha nem akarod megtudni, hogy mire készül Vangerdahast a birodalmak kellős közepén, akkor ne hallgass se az istenre, se rám, és a többi bolondhoz hasonlóan várd csak ki a halált. A tiéd a választás.
Caladnei nagy levegőt vett, és hatalmas barna macskaként helyezkedett el a lepedőn. Egy pillanatra farkasszemet néztek, majd Caladnei elkapta a tekintetét.
– Aludni akartam egy keveset.
– Ezt a luxust nem nagyon engedheti meg magának Cormyr királyi mágusa, és te magad is megtapasztalod – mondta lágyabb hangon Elminster, majd az ágy végébe fektette Belantra ernyedt testét. Ezután az egyik szekrényhez lépett, majd kihajított belőle egy pár csizmát.
Caladnei ügyesen elkapta, épp, amikor egy tucatnyi harci varázsló rontott be a szobába. Értetlenül néztek körül, látva, hogy a királyi mágus felemeli a kezét, és megállásra kényszeríti őket.
– Menjetek ki, mindnyájan! – mondta erős, határozott hangon. – Elnézést kérek, hogy ezen az órán riasztottak titeket. Menjetek vissza a helyetekre!
– Királyi mágus, bocsáss meg, de... – kezdte az egyik idősebb férfi.
– Tudom, mit beszélek, jó Velvorn. Biztosíthatlak, hogy nem állok e férfi uralma alatt. Csak azért jött, hogy figyelmeztessen a kötelességemre. Menjetek, kérlek!
Ekkor bőrnadrág landolt Caladnei tenyerében, majd egy tunika csapódott az arcába. Velvorn egy picit tovább időzött a kelleténél, talán ki akarta élvezni a pillanatot, elvégre ritkán látni ilyen helyzetben a királyi mágust, majd kiterelte a többi harci varázslót a szobából.
A küszöbről még visszanézett, kérdő tekintettel, de a királyi mágus intésére becsukta az ajtót.
Caladnei mélyet sóhajtott.
– Ezután minden pózban felismernek majd hű varázslóim, ruhában vagy anélkül.
Elminster kivett egy mellényt a szekrényből, és megfordult.
– Bocsáss meg, de sietnem kellett, és nem akartam azzal vesztegetni az időt, hogy móresre tanítom a varázslóidat – mondta, majd visszafordult a szekrényhez. – Látom bölcsen copfban hordod a hajad, hogy gyorsabban felöltözhess.
– Túl fáradt voltam ahhoz, hogy kiengedjem – hagyta rá Caladnei, és megérintette a hajkötőjét. Lassan kikelt az ágyból, és megmozgatta hosszú, karcsú tagjait. – Semmi alsónemű?
Elminster csak megvonta a vállát.
– Az én időmben nem hordtak ilyesmit a hölgyek.
Az Öreg Mágus felkuncogott, de néhány ruhadarab kiröppent az egyik fiókból, és a nő felé szállt. Caladnei lehalászta őket a levegőből, majd gúnyosan felmordult.
– Azért látom, felismered őket.
– Még mindig figyelemmel kísérem a nőket. A hölgyeket egyre ritkábban.
A mágus felhorkant, majd gyorsan felöltözött. Egy öv röppent oda hozzá valahonnan, és tekeredett a derekára, aztán a férfihoz fordult.
– Varázspálcát is vigyek? Harc is lesz? – kérdezte.
– Nem. Ha szükséged lenne rá ott, ahová megyünk, akkor nem egy egyszerű árulással kellene szembenéznie a birodalomnak.
Caladnei tétován megérintette Elminster vállát, majd azonnal visszarántotta a kezét. Az Öreg Mágus felmordult.
– Félsz, hogy elkapsz valamit?
A királyi mágus csillogó szemekkel nézett rá.
– Nem... csak meg akartalak érinteni, hogy elmesélhessem majd az unokáimnak. Egyesek azt állítják, hogy...
– Hogy Mystra ereje lángol bennem? Hogy egy rothadó kidérc vagyok, akinek mágiától izzanak a csontjai? Hogy egy alakváltó szörnyeteg vagyok, aki már réges-régen felemésztette a valódi Elminstert? Általában ezeket mondják rólam.
Caladnei elpirult, és felszegte az állát.
– Ezeket mind hallottam. Hová viszel?
– Szarvaslakba.
A királyi mágus összeráncolta a homlokát a helyszín hallatán, majd kommentár nélkül az egyik ágylábhoz lépett, kinyitotta egy titkos üreg fedelét, és kivett belőle két varázspálcát. Gondosan az alkarjára erősítette őket, majd visszafordult Elminsterhez.
Az Öreg Mágus csak közönyösen megvonta a vállát.
– Azt tedd, amit a legbölcsebbnek gondolsz – mondta, majd kinyújtotta felé a kezét.
Caladnei átható pillantást vetett rá.
– Most az lenne a legbölcsebb dolog, ha azon nyomban elfutnék innen.
Elminster helyeslőn bólintott.
– Ez igaz – mondta, majd közelebb lépett hozzá, és ismét felajánlotta a kezét. A nő egy sóhaj kíséretében megfogta, és azon nyomban eltűntek.

* * * * *

Egy erdőben bukkantak fel újra, ahová a hajnali napsugarak megpróbáltak utat találni. Caladnei hunyorogva nézett körül: egy vadászház teraszán álltak, az Erdei Királyság szívében.
– Ezt hogy csináltad? Se varázsige, se kézmozdulat...
Ekkor kivágódott a mohalepte, kör alakú ajtó a hátuk mögött. Egy penge csapott le, és egyenesen kettészelte Elminstert. Kétszer a hátába mélyedt, majd egy oldalirányú vágással elmetszette a felsőtestét a lábaitól.
– Caladnei! – kiáltott fel dühösen egy sötét hajú nő, a pengével a kezében. – Hogy ijeszthetsz rám ennyire! Azt hittem, hogy egy ősmágus ejtett foglyul. Nem hittem, hogy te keltetted ezt az illúziót!
– Mreen – kezdte tétován a királyi mágus. – Ez itt...
– Az összes istenekre! – szakadt fel Arabel úrnőjének torkából, és leeresztette a kardot.
Elminster ekkor megfordult, hogy üdvözölje a nőt.
– Ilyen gyorsan elfelejtettél, Mreen? És nem ismered fel ezt a kis varázslatot, még akkor sem, ha egy kicsit módosítottam rajta?
Aranyfény villant fel Myrmeen Lhal szemében, és kihívón nézett szembe a varázslóval. Friss sérülések látszódtak a kézfején, és az állán is húzódott egy heg, de ezt leszámítva ugyanolyan csinos volt jól megszokott bőrpáncéljában, mint mindig. Kékesfekete haja szinte szikrázott a hajnali napfényben.
– El – kezdte megfontoltan, és a földre helyezte a kardját – Faerűn-szerte csak a bajt keresed. Szívesen látlak, de csak egy feltétellel: ha megmondod, miért jöttél ide?
– Hogy találkozzak a hercegnővel, akit a hátad mögött rejtegetsz – felelte a varázsló, és a szája szegletében formálódó gúnyos mosoly szétterült az arcán, majd beleveszett dús szakállába. – Mindnyájatoknak hallania kell a híreket, mert az egész birodalmat érinti.
– Árnyasvölgyi Elminster – hallatszott az Acélkezű Kormányzó hangja a sötétből. – Üdvözöllek Cormyrban! Lépj be, és oszd meg velünk a rossz híreket! Bort? Reggelit?
– Köszönöm, nem. Még mindig tudod, hogyan vegyél le egy férfit a lábáról.
Alusair Nacacia elmosolyodott a szavak hallatán.
– Remélem is. Ülj le valamelyik székbe!
A hercegnő kócos volt, és papucsot sem húzott. Minden bizonnyal akkor ébredt korai szendergéséből. Csupán egy lenge köpenyt viselt, de a kardja ott villogott a kezében, harcra készen. A kardhüvelyt a kerek kőasztalra tette, a gőzölgő reggeli zsemlék mellé. Elminster szájában összefutott a nyál, de megrázta a fejét, és leült. A gyomra mérgesen mordult fel.
Alusair elmosolyodott, majd meghúzta a kupáját, miközben Caladnei és Myrmeen leültek.
– Beszélj hát, varázsló! – parancsolta Alusair. Caladnei és Myrmeen megdermedtek egy pillanatra, de Elminster csak kuncogott egyet.
– Az első és a második Mystrára mondom, úgy beszélsz, mint az apád! – mondta, majd kinyújtózkodott, hátradőlt, és úgy folytatta. – Bár bizonyára nem akarnád tudni, hogy miben mesterkedik Vangey, mint kormányzó, jobb, ha mindenről tudsz, amíg elég erős vagy ahhoz, hogy ne add tovább az értesüléseket.
Alusair haragosan meredt a varázslóra, mire Elminster megeresztett egy fanyar mosolyt a nő felé.
– Egykori tanítványom, és a te korábbi királyi mágusod be akarja fejezni mágikus művét, mielőtt meghal. Úgy is fogalmazhatunk, hogy feláldozza érte élete maradék energiáját.
– És mi ez a mágikus mű? – kérdezte morcosan az Acélkezű Kormányzó.
– Azt ugye nem kell mondanom, hogy a Szunnyadó Nagyurak nem védelmezik Cormyr birodalmát többé. Vangey őket akarja helyettesíteni.
– Kikkel? – kérdezte szikrázó szemekkel Alusair.
– Sárkányokkal. A visszavonult királyi mágus sárkányokkal akarja megvédeni Cormyrt az ellenséges sárkányokkal, vagy a belső lázadókkal és a külső ellenségekkel, mondjuk Sembiával vagy a Zhentarimmal szemben.
A hirtelen sokktól mindhárom nő falfehérré változott.
– És nekünk még csak nem is szól ? – kérdezte kábán Alusair.
– Ez akkora veszélybe sodorhatja a birodalmat, mint az ördögsárkány! – horkant fel Myrmeen is.
– Jóságos Mystra ! – szakadt fel Caladneiből is.
Elminster végighordozta mosolygó tekintetét az asztalon, majd megfogta Alusair pengéjét, mielőtt még lesújthatott volna vele az ártatlan kőasztalra. A nő egy elkeseredett pillanatig dacolt a férfi erejével, majd feladta.
– Mágia – mondta mosolyogva a varázsló, és visszaadta a pengét. A nő megforgatta a kardot a levegőben, majd előrelendítette, hogy szétzúzza vele az asztalt. Félúton azonban megállította a pengét, belecsúsztatta a hüvelyébe, és maga elé fektette.
– Nos, akkor – mondta egy hatalmas sóhaj közben a nő –, gondolom, elmeséled töviről hegyire, hogy mi is ez a borzalom, kedves bajkeverő varázslóm, mielőtt rátörök Vangeyra, és gúzsba kötöm, hogy árulással vádolhassam!
Elminster továbbra is mosolygott.
– Hmm, ez a vehemencia vetette Cormyrt abba a bajba, amiben most van. Nyugalom, kislány, nyugalom.
– Öreg Mágus – szólalt meg nyugodt hangon Myrmeen. – Nem csak az Acélkezű Kormányzót zaklatta fel ez a hír, nem csak ő türelmetlen és dühös. Azt hiszem Caladnei nevében is beszélhetek, amikor azt mondom, nem sok választ már el attól, hogy felborítsam ezt az asztalt. Kérlek, teljesítsd a hercegnő kérését, és mondj el mindent!
Elminster végül beadta a derekát, és bólintott.
– Kitűnő zsemle – biccentett Alusair felé, de csak egy újabb dühös morgás volt rá a válasz.
Hanyagul felvonta a szemöldökét, és halkan belekezdett a történetbe.
– Gondolom senkit sem lep meg, ha azt mondom, hogy a varázslók szeretnek magányosan dolgozni. Hadd emlékeztesselek valamire, és hadd mondjam el egy tanító gondolatát. Először is: Vangerdahast a birodalmat szolgálja elsősorban, és az uralkodókat csak másodsorban. Másodszor: a hajdani királyi mágus már régen megtanulta, a saját bőrén, hogy senkiben se bízzon.
– A saját bőrén? Milyen áron? – kérdezte Caladnei ingerülten.
– Összetört a szíve, tucatnyi nemes és lázadó vesztette életét, és három halálos veszedelem csapott le a birodalomra – felelte Elminster. – Kérdezd meg tőle, ha többet akarsz tudni róla. Nekem más híreim vannak a számotokra.
– Van még valami? – kérdezte fagyos hangon a hercegnő.
– Csupán egy tanács, kislány. Egy figyelmeztetés. Ha bárkinek is szóltok Vangey terveiről, akár csak Filfaerilnek, azzal azt kockáztatjátok, hogy elterjed a pletyka a varázslók között.
– Ide gyűlnek a sárkánygyűjtők? – ráncolta a homlokát Myrmeen.
– Hogy megszerezzék Vangerdahast varázslatát, amellyel magához láncolhatja, és irányíthatja a sárkányokat. Egyesek mélyre ásnak majd, és megtudják, hogy Vangey a saját életerejét készül beleönteni a varázslatba. Ettől teljesen legyengül majd, a varázslók pedig rátalálnak. Talán túl hamar ahhoz, hogy az öreg Vangey eléggé megerősödne; hogy megvédje magát. Ezután pedig elrabolhatják a birodalom mágikus kincseit, Vangeyét biztosan, vagy szövetségre léphetnek az álnok nemesekkel... de ezeket a dolgokat ti jobban tudjátok.
A három nő harag nélkül, döbbenten meredt a mágusra. Mélyen a gondolataikba merültek. A következő pillanatban azonban egyszerre akartak megszólalni mind a hárman, és vadul hadonászni kezdtek, hogy kié legyen az első szó. Végül Caladnei nyitotta szólásra a száját.
– Királyi mágusként nekem kell foglalkoznom ezzel az üggyel – szűrte összeszorított ajkakkal. – Enyém a kötelesség, és csak én szállhatok szembe Vangerdahast varázserejével, bár korántsem érek fel az öreg varázsló erejéhez. Ez az én végzetem.
– Ez... ez igaz, Cala, mégis úgy érzem, hogy én küldelek a halálba – mondta Alusair hercegnő.
– Ami azt illeti – szólalt meg Elminster, és az asztalra csapta majdnem üres kupáját –, Mystra engem bízott meg az üggyel. Tudván, hogyan viselkedsz majd a hírre, és hogyan éreznéd magad, ha kimaradnál belőle, eljöttem érted, hogy magammal vigyelek – mondta Caladneinek.
– Ha már nőket gyűjtesz Vangerdahast ellen, akkor én is társulok. Semmi pénzért nem hagynám ki ezt, és valakinek jelentést kell majd tennie az udvarnak a történtekről.
Alusair helyeslőn bólintott.
– Rendben, Mreen. Öreg Mágus?
Elminster továbbra is mosolygott.
– Ha Myrmeen Lhal jönni akar, akkor jöjjön. Megvédelmezem, amennyire erőmből telik.
Épphogy kimondta a szavakat, eltűnt a székéről, csakúgy, mint Caladnei és Myrmeen.
Alusair Nacacia Obarskyr hercegnő felpattant. Megragadta a kardját, és értetlenül felkiáltott.
– Elminster? Caladnei?
Nem érkezett válasz, kivéve a kellemes madárcsicsergést odakint. Az Acélkezű Kormányzó hátravetette a fejét, és kieresztette minden dühét egy artikulálatlan sikoltásban. Nem maradt ideje, hogy hármasban vitassa meg a dolgot két barátnőjével, sem arra, hogy a két nő kellőképpen felkészüljön az útra. Az az átkozott bajkeverő varázsló!
Feltépte az ajtót, és kiviharzott az erdőbe. A kardhüvelye utánaröppent, és majdnem telibe találta Vadászkürtös Malaskot. A fiatal őr kilépett őrhelyéről, és a hercegnő után iramodott.
Próbált kitérni a vadul lengedező ágak elől, és éppen időben talált rá a hercegnőre, aki ádázul vagdalta az ártatlan növényzetet, és közben folyamatosan szitkozódott.
Egy pillanatra megpihent, hogy kisimítsa a haját a szeméből, majd egy újabb áldozat után nézett. Vadászkürtös Malask nagy levegőt vett, és fiatal élete legbátrabb tettére szánta el magát... amely lehet, hogy élete utolsó tette is lesz egyben.
– Hercegnő – szólt határozott hangon, majd kilépett a bokrok takarásából, és megfogta a nő kardforgató kezét. – Ez a fa megérdemli, hogy éljen, csakúgy, mint te, vagy én. A fák a birodalom élő, zöld szívei, ahogy azt Alaphondar úr szokta mondani. Nem hiszem, hogy...
A hercegnő gyorsabban pördült meg, mint a leggyorsabb lovag, akit a fiú valaha látott, és gyorsabban, mint szeretkezésük közben bármikor. A hercegnő eltette a kardját, és az öklével kezdte csépelni a fiú családi címerét.
Malask hanyatt vágódott, és éles fájdalom hasított a vállába, amint ráesett egy fa kiálló gyökerére. Mintha ez még nem lenne elég, a levegő is kipréselődött a tüdejéből, ahogy a hercegnő néhány jól irányzott ütése célt ért.
A fiú roppant hálás volt önmagának, amiért teljes páncélba öltözött, különösen a gatyapőcnek örült nagyon, hisz a hercegnő csak nem akart csillapodni. Folyamatosan püfölte a mellkasát, és az arcát. Szinte már mást sem hallott, csak saját füle csengését. A könnye is kicsordult, amikor a hercegnő, akit meg kell védenie minden veszélytől, majdnem eltörte az orrát.
– Védd magad, te ostoba barom! Harcolj Malask! – sikította a hercegnő.
– Királynőm...
– Nem vagyok a királynőd, és senki királynője sem vagyok! Én egy harcos vagyok, akinek ellenfélre van szüksége. Most azonnal! Üss meg, te, mihaszna húsdarab!
Malask becsukta a szemét egy újabb ütés elől, majd felütött egyik kezével. A nő könnyedén kitért előle, és orrba vágta.
– Áááááh! – kiáltott fel a fiú hirtelen támadt éles fájdalmában, és megpróbált kigurulni a nő alól. – Lehet, hogy eltörted, Luse! Úgy nézek majd ki, mint valami nyomorult bugris egész életemben! – Ezzel vérző orrához kapott az egyik kezével, míg a másikkal kicsordult könnyeit próbálta letörölni.
– Miért, nem egy nyomorult bugris vagy?
Malask ekkor megfeledkezett mindenről, a hercegnőről, a kötelességéről, a királyi családról, árulásról, arról, hogy milyen puha és finom a nő időnként, és elengedett egy hatalmas balegyenest.
Érezte, hogy a teste felszabadul a ránehezedő súlytól, és csönd borul az erdőre.
Vett egy nagy levegőt, kitörölte a könnycseppeket a szeméből, majd szólongatni kezdte a nőt.
– Luse? Luse?
– Ez már igen – duruzsolta a fiú fülébe, majd a bordái közé öklözött, kipréselve a levegőt a tüdejéből. Malask kapálódzni és csapkodni kezdett, és sikerük valahogy talpra állnia. A hercegnő folyamatosan ütlegelte őt, mire ő letépte róla a hálóinget, és egy jól helyezett ütéssel hanyatt repítette.
Mogorván közeledett a szitkozódó és köpködő nő felé, ökölbe szorított kézzel. A hercegnő fejjel előre rárontott, és a gyomrába fejelt.
Nagy nyekkenéssel értek földet. Alusair a férfi medencéjére ült, és tovább ütötte őt. Malask nem teketóriázott, egy jól irányzott ütéssel állcsúcson teremtette a birodalom hercegnőjét, aki tehetetlenül dőlt el.
– Áááá, az állam – simogatta sajgó állát Alusair, majd felállt, és felsegítette az őrt. Végigmérték harci sebeiket, majd Alusair egy cuppanós csókot nyomott Malask szájára.
– Az összes istenekre, Luse – emelte égnek a tekintetét Malask. – Az orrom...
– Majd elfeledtetem az orrod fájdalmát – duruzsolta a hercegnő, és meglazította a fiú nadrágszíját. Vadászkürtös Malask felnyögött, és megrázta a fejét. Ó, Alusair. Mily szerencsés vagy, Cormyr... mily szerencsés vagyok én!

 

 

Tizedik fejezet
VÉRVÖRÖS CSELSZÖVÉS

Óvakodj minden cselszövéstől, nagy király, hisz eme szörnyek vérrel borítják be a királyság földjét, mint a padlóra hányt vérvörös rubintok.

Malarvalo, a kobzos karaktere,
a Ruhába rejtett tőrök című darab,
negyedik fejezetében,
Ordulini Nester Droun első előadásában
A Csatacsillag Éve

Rhauligan alig látszott ki a torony mögül, de Narnra így is észrevette, amikor hátrapillantott.
Csupán egy gyors pillantást vetett rá, majd rohant is tovább. Pár lépés után megállt, balra kémlelt, majd lendületet vett, és a kertben ringatódzó hatalmas faágak között leugrott...
...és egy vigyorgó vízköpő fején landolt, az egyik erkély sarkában.
Rhauligan csak remélni merte, hogy ez valóban egy vízköpő, és nem egy olyan szörnyeteg, amelyik egyszer csak életre kel, és harapdálni és karmolászni kezd... mondjuk éppen őt, amikor a nő már tovaszökkent, ő pedig akkor érkezik meg a helyére.
Rhauligan végig a tolvajon tartotta a szemét, nehogy valamilyen csapdát hagyjon hátra neki, és kereste, honnan ugorhatna rá a vízköpőre a legbiztonságosabban.
Végül megtalálta az eszményi helyet, és felsóhajtott, hátha lesz akkora szerencséje, hogy túléli ezt az átkozott üldözést.
Rhauligan nagy lendületet vett, majd elrugaszkodott a falról. A fal jóval magasabban húzódott, mint az erkély, ezért beláthatott az ablakon. A szoba üres volt, így kockázat nélkül ugorhatott...
...keményen nekicsapódott a vízköpőnek, de sikerük átkarolnia azt. A tüdejéből azonnal kipréselődött a levegő, és csúnyán beütötte a karját, de nem engedte el a kőszobrot. Megvetette lábát az erkély oldalfalának egy repedésén, és felnézett, hogyan mászhatna fel az erkélyre.
Két karcsú női boka tűnt el pont akkor az erkély síkja fölött.
Rhauligan azonnal felhúzta magát, de nem volt elég gyors. A lány beiszkolt a szobába, és még láthatta az ablakon keresztül, amint bezárja az orra előtt az erkélyajtót, és eltűnik.
Két lehetősége maradt: vagy betöri az üveget, és a lány után siet, vagy keres egy másik nyitott ablakot, és azon mászik be.
Rhauligan az erkély széléhez lépett, és körbekémlelt. A vízköpők továbbra is vízköpők voltak, és egyetlen lelket sem látott a kertben.
Visszafordult az erkélyajtóhoz: a szobában nyugalom honolt. Semmi és senki sem mozdult, csupán a porral fedett bútorok feszítettek ott magányukban. Ambrur úrnőnek még a városban kell lennie, legalábbis reggel még biztosan itt volt. Amúgy sem volt szokás házról házra vándorolni Marsemberben, ráadásul a Hárfásoknak nem volt tudomása arról, hogy Ambrur úrnőnek esetleg több háza lenne. Persze, ettől még meghívhatták egy sembiai vadászházba vagy egy északi kastélyba...
De az is lehet, hogy egészen egyszerűen túl nagynak találja a házat, és ebben a szárnyban raktározta el azokat a bútordarabokat, amelyeket a legkevésbé szeret. Igen, valószínűleg ez állhat a legközelebb az igazsághoz.
Az ajtó egyszerű zárszerkezettel volt felszerelve, de egy retesz is védte belülről, így hát Rhauligan ismét elővette a feszítővasat.
A következő pillanatban szépen kidolgozta az üveg egy részét, és benyúlt, hogy kinyissa a zárakat. Gyorsan kell cselekednie, hisz ellenkező esetben Narnra végkép eltűnik a szeme elől, és ő magára marad a szolgákkal teli hatalmas, idegen házban. Egyre több forgott kockán...
Csak úgy megszokásból, időnként a háta mögé pillantott, nem követi-e valaki, mondjuk repülve – miért is ne? Ezek a nemesek gyakran szórakoztatták önmagukat és a vendégeiket mágikus trükkökkel. Ki tudja, lehet, hogy az egyiküknek kedve támad célba lövést gyakorolni, mondjuk egy betörni készülő Hárfáson.
Most azonban nem fenyegette efféle veszély. Végre eléggé be tudta nyomni a feszítővasat ahhoz, hogy kiakaszthassa a reteszt, majd kitárta az ajtót.
Szerencsére elég gyors volt ahhoz, hogy elkapja a márványpadló felé igyekvő reteszt, amivel megmentette a díszes padlókövet, és persze önmagát is.
A Hárfás óvatosan visszahelyezte a reteszt a helyére, majd beljebb merészkedett a sötét szobába. Egy egér surrant át az egyik bútordarab alól egy másik alá, de ezenkívül semmi sem mozdult a szobában. Éles nyomot hagyott maga után a vastag porban, de nem tehetett ellene semmit. Próbált rálelni a kijáratra, amely meglepetésére nem egy ajtón át vezetett, hanem egy faliszőnyegekkel borított átjárón. Rhauligan óvatosan odaosont, majd fülelni kezdett, és miután nem hallott semmit, kikémlelt.
Egy hengeres lépcsőházat látott maga előtt, amit egy pihenő kötött össze az átjáróval.
– Semmi – harsant a hang hirtelen –, valami megzavarta a galambokat, de egyikük sem hozott üzenetet. Az összeset ellenőriztem.
Rhauligan visszatartotta a lélegzetet, amíg a dús keblű szolga elbillegett előtte.
– Rendben – érkezett egy élesebb hang valahonnan alóla, valószínűleg a következő pihenőről. – Amíg nem szalasztunk el semmit, és nem haragítjuk magunkra az úrnőt...
– Hah – horkant fel a nő, majd lefelé indult, és eltűnt Rhauligan szeme elől. – Tolvajok nem lehetnek, hacsak nem tudnak repülni... – mondta, majd hirtelen elhallgatott. – Várj csak! Ez az! Az ablak zárva volt. És el volt reteszelve! Az egyik madár be akart repülni, és nekirepült az üvegnek! Szólj Nornnak, hogy nézze meg a kertben! És hozz lámpást és piszkavasat, mindkettőnknek! Én fel nem megyek oda egymagam!
– Jól van – hallatszott az élesebb hang, majd távolodó léptek zaja hallatszott. – De milyen tolvaj az, aki bezárja maga mögött az ajtót?
– Egy bolond tolvaj! – vágta rá a nagy keblű nő, mire Rhauligan majdnem felkuncogott.
Mennyire igazad van – gondolta Rhauligan. És én vagyok az üldözője, tette hozzá keserűen.
Micsoda igazságtalanság. A vízmélyvári tolvaj egyetlen hibája, hogy követett egy ismeretlen varázslót, és elszökött egy tucatnyi Hárfás és harci varázsló elől.
Mindezek után a birodalom összes Hárfása és harci varázslója közül egyedül ő szegődött a nyomába. Talán nem is a lány bolond, hanem az üldözője...
Rhauligan gyorsan elhessegette magában az aggasztó gondolatokat, majd felidézte a hallottakat. Tehát az ajtó azért van nyitva, hogy a galambok szabadon ki-be repülhessenek. Ez megmagyarázza a madárürüléket is... és ha a Bögyösnek fel kellett mennie, ellenőrizni, hogy mi okozhatott kisebb riadalmat, akkor a lánynak is ott kell lennie valahol.
Most már csak annyit kell tennie, hogy figyeli a lépcsőt, nehogy a lány elsurranjon mellette, és megpróbálja elkerülni, hogy a két piszkavasas nőszemély észrevegye.
Talán a lépcső túloldalán lévő szobák...
Rhauligan átszökkent a pihenőn, megkerülte a lépcsőházat, és egy még porosabb szobába jutott. Ez kisebb volt, mint az előző, de ez is egy boltíven keresztül nyílt egy másikba. Elég sokat kell fűteni ahhoz, hogy fel lehessen melegíteni ezeket a helyiségeket, merengett. Talán éppen ezért lakatlanok. Lehet, hogy jégveremnek használják, morfondírozott, és kényszeredetten elmosolyodott.
A legjobb lesz, ha megkeresi a legjobb leshelyet... hoppá! Egy újabb lépcső!
Rhauligan szélviharként söpört végig a szobán, de attól tartott, hogy már elkésett. Keskeny, meredek lépcső volt. A szolgák feljárója, minden bizonnyal. Lehajolt, egészen közel a lépcsőfokokhoz. Ez az! Apró lábnyomokat vett észre. Erre ment. Nem is olyan régen.

* * * * *

Mask segítsen meg, mekkora ez a ház? Egy hatalmas kőtömeg, az igaz, de hogy ekkora rész lakatlan legyen! Talán egy őrült remete lakik itt, aki ki sem mozdul egyetlen szobájából? Vagy talán a kincseskamrájába költözött, és naphosszat az érméit számlálja?
Vagy talán újabb tornyokat és szárnyakat építettek a házhoz, amelyeket kívülről nem is látott?
Valahogy ez utóbbi tetszett a legjobban Narnrának.
– Csak menj tovább, Selymes Árnyék – motyogta önmagának, és remélte, hogy a Hárfás időközben feladta az üldözést, vagy elkapták... de a lelke mélyén tudta, hogy ez csak ábránd.
Mégis jobban érezte magát. Amikor jól sikerült egy vadászata, szinte szárnyalt a néma csöndben és a félhomályban. A csend valóságos köpenyként ölelte át.
Most is ezt érezte.
Narnra belemosolygott a sötétbe, és ment tovább. Kíváncsi volt, mi vár még rá. Talán egy istállóba jut, ahol megbújhat a széna közt. És ahol kocsik is vannak. Minden nemesnek van kocsija vagy hintója, amelyek időnként kigurulnak a városba...

* * * * *

Rhauligan nesztelenül indult lefelé a lépcsőn. Régi, masszív munka volt. A köveket jó alaposan bedolgozták, nem kellett attól félni, hogy meglazulnak és elárulják a jöttét, mint az új, hanyagul összetákolt házakban.
Amint egyre lejjebb jutott, egyre hangosabban hallotta a serénykedő szolgák hangját: beszélgettek, nevetgéltek, valaki húst veregetett egy vastag fatáblán, egy másik valaki pedig fülsértő, reszelő hangot produkált valami ismeretlen módon.
– Hol van a söprű? – hallatszott egy rekedtes hang, amitől Rhauligan egy kicsit visszább is húzódott. Egy pillanatra megdermedt, mert a férfi egy fáklyával a kezében felfelé indult a lépcsőn. Szerencséjére megállt az első pihenőnél, felkapta a söprűt, majd visszament, és hatalmas csattanással bevágta maga mögött az ajtót. Esze ágában sem volt felnézni a sötét, poros lépcsőházba, így nem látta meg az ott kuporgó Hárfást.
Rhauligan gyorsan mozgásba lendült, nehogy a munka végeztével vissza is vigyék azt a fránya söprűt. Sikerült elhagyni a konyhaajtó szintjét, mielőtt az ismét kinyílt volna. Ahogy lejjebb ért, egyre nagyobb lett a hangzavar, és egyre több fény szűrődött ki a rosszul összeillesztett elemek közül a szomszédos helyiségből, amely minden bizonnyal egy több szintes, óriási konyha lehetett.
Megállt egy pillanatra, és bekémlelt az egyik szélesebb résen. Csillogó ezüstös üstöket látott. Köpenyes férfiak dolgoztak előttük, és akkora korsókba töltöttek valami folyadékot, mint a saját felsőtestük. Pár lépcsőfokkal lejjebb, egy másik szinten, de ugyanabban a hatalmas teremben asszonyok sürgölődtek egy liszttel és tésztával terhelt hosszú asztal körül. Rhauligan végigfuttatta a tekintetét a termen, és egy pillanatra megdermedt, immáron másodszor.
A tálak, edények, tálcák és egyéb konyhai felszerelések között észrevett egy alakot, aki szintén a konyhát kémlelte egy másik lépcsőről, majd beleveszett a sötétségbe. Természetesen Narnra Shalace volt az.
Valószínűleg a konyha feletti szinten ment át a másik oldalra, és rátalált az ottani cselédlépcsőre.
Szóval az alatta lévő szinten van. Rhauligan azonnal elfordult a nyílástól, és lerohant a lépcsőn.
A következő pihenőn egy ajtót talált, amely nem a konyha felé nyílt, de nem is az ellenkező irányba. Inkább a kettő közé, valahova a „semmibe”. Óvatosan kinyitotta, és szerencséjére még látta a megvillanó női sarkakat. Szinte egy szempillantása alatt ott termett, de Narnra is gyors volt, és már csak azt látta, hogy egy újabb hatalmas helyiségben a tolvaj jobbra fordul.
Rhauligan elindult arrafelé, de hirtelen megtorpant.
Egy szinte már természetellenesen magas és tágas terembe jutott. Minden bizonnyal ez a Haeli-tornyok központi csarnoka, és ő valószínűleg az egyik erkélyre jutott.
Az erkély frontján fáklyák villogtak, és körbefutottak a fal mentén. Elég fényt adtak ahhoz, hogy a Hárfás láthassa hogy a fal milyen meredeken, spirálszerűen tör az ég felé.
Harci díszeket festettek a falra – ajtó nagyságú lovagi jelvényeket, melyeket valódi sisakokkal és keresztbe fektetett dárdákkal ékesítettek. Jó pár hasonló dísz sorakozott egymás mellett, végig a fal mentén, és minden szomszédos lovagi jelkép között egy-egy ajtó nyílt. Narnra valószínűleg megpróbált bejutni az egyikbe.
Rhauligan lekuporodott és körbekémlelt, hogy nincsenek-e őrök a közelben, és a lelke mélyén abban reménykedett, hogy a lány zárva találta az összes ajtót. Kivéve egyet, amelyik egy kicsiny kamra csupán, ahol ő végre torkon ragadhatja, gúzsba kötheti, majd hintót hívathat a ház úrnőjével, hogy végre a királyi mágus elé citálhassa a tolvajt. Elege volt már a kifőzdék és mosodák kellemetlen gőzéből.
Mikor végre teljes bizonyossággal meggyőződhetett róla, hogy nincsenek őrök a közelben, megpillantotta Narnrát. Az erkély alá mászott, és valószínűleg megpróbált átlendülni a túloldali boltív alatt. Most azonban egy pillanatra megdermedt, és az alulról felszálló hangokra figyelt.
És merészen lehajolt, hogy minden egyes szót jól hallhasson.
Rhauligan aggódva figyelte az eseményeket. Csupán pár ember hangját hallotta, és nem párosult mellé csörgés, vagy egyéb szokásos cselédzaj.
A következő pillanatban végleg lemondott arról, hogy elkapja a tolvajt.

* * * * *

– Nem sietős az utad, Starangh uram?
– Még nem, bár addig nem szívesem fedném fel napi időbeosztásomat, amíg meg nem tudom, miért vagy ilyen kíváncsi rá – felelte a vörös varázsló, és oly elmélyülten nézegette a jobb kézfejét, mintha akkor döbbent volna rá, hogy neki olyan is van.
– Nos, ha elég időd van, és nem kételkedsz a jelenlevők bizalmában, akkor felfedném a kért értesüléseket kronológiai sorrendben. Elmesélném az egész történetet, egyszerűen szólva. Egy rövid történetmesélés lesz csupán, nem komoly historiográfia.
A thay varázsló a nő szemébe nézett.
– És ugyan miért nem? Ha olyan dolgokra vinne a mese fonala, amelyek minket nem érdekelnek annyira, akkor csak folyton félbe szakítanánk, nemde?
– Valóban, uram – felelte nyájas hangon a ház úrnője. – Kezdjük hát a királyi mágus visszavonulásával.
Az idegesség jelei kezdtek kiülni Malakar Surth arcára eme semmitmondó beszélgetés hallatán. Kétszer is körbehordozta szemét a szobán, többször is alaposan megnézte magának a házigazdája ruháját, és még többször időzött a tekintete Nouméa kellemes keblein. Csak úgy, mint a társának, Bezrarnak, aki szemmel látható unalommal az arcán fetrengett a puha fotelben. Amikor azonban Ambrur úrnő az üres pohara fenekére nézett, és megszólalt kellemes hangján, újult érdeklődéssel dőltek előre.
– Évekig Vangerdahast uralkodott ezen a földön. Persze Azoun volt a király, ő szolgáltatott igazságot, ő vezette a sereget háború idején... de a királyi mágus a hatalmába kerítette a királyi családot, a nemeseket és mindenkit, akinek köze volt az udvarhoz, és gyakorlatilag ő intézte a királyság mindennapi ügyeit. Cormyr valójában úgy működött, ahogy ő akarta... egészen addig a napig, amíg el nem jött az, amit a nép csak úgy emleget, az „ördögsárkány”. Mindnyájan tudjuk, hogy mi történt Azounnal és Tanalastával, de azt is tudjuk, hogy Vangerdahastnak is szembe kellett néznie a halállal.
A Haeli-tornyok úrnője felnézett a karcsú pohárból, és Harnrim Starangh sötét, élénk szemébe nézett.
– Többen is megállapították az udvarban, hogy Azoun temetésén a királyi mágus sokkal öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint korábban bármikor – folytatta – sokan csak a gyásznak tudták be ezt, hisz a királyi mágus és a bíbor sárkány köztudottan jó barátságot ápolt, de az idősebb harci varázslók valami mást sejtettek, valami mélyebb és komolyabb dolgot.
– Mondj többet erről, úrnő! – kérte a varázsló, és érdeklődve előrehajolt.
– Azt hiszem, hogy Azoun halála ráébresztette Vangerdahastot arra, hogy senki sem él örökké, és hogy az ő ideje is közeleg. Egyre törékenyebb lett. Persze sok embert ismerünk, aki a végsőkig ragaszkodik az életéhez, és maradék erejével is kapaszkodik azokba az apró élményekbe, amelyek még megadatnak nekik. Nem véletlenül él annyi halálúr Faerűnön, hisz a varázslók többsége nem hajlandó lemondani az életről.
Ambrur úrnő felkelt, és pár lépéssel odébb sétált. A három férfi önkéntelenül is a fegyvereihez kapott, de aggodalmuk alaptalannak bizonyult, hisz az úrnő a következő pillanatban visszafordult hozzájuk, és folytatta.
– Vangerdahast nem a gyengülő testétől félt a legjobban: attól rettegett, hogy cserbenhagyja az elméje. Egy mágus legszörnyűbb rémálma az, ha kezd feledékennyé válni, ami Cormyr királyi mágusa esetében fokozottan igaz. Márpedig Vangerdahast a szenilitás jeleit kezdte mutatni – oly mértékben, hogy az kezdett szemet szúrni a harci varázslóknak. A királyi mágus egyre nehezebben tudott tucatnyi intrikát és pletykát fejben tartani egyszerre, és ezt már önmaga elől sem titkolhatta. Gyűlölte ezt az érzést, és aggódni kezdett Cormyr jövőjéért, hisz a makacs Alusair hercegnőre és a védtelen ötödik Azoun hercegre szállt a trón.
Ambrur úrnő ismét elfordult, és ezúttal Nouméához intézte a szavait.
– Szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt, hogy megtalálja az utódját. Talán élete végéig keresgélhetett volna, de életében először Vangerdahastnak szerencséje volt, vagy Mystra rámosolygott: rátalált Caladneire, és bár ő nem ugyanaz, mint a bölcs Vangerdahast, azért megteszi. Fiatal, életerős, és ugyanolyan jól együtt tud működni Alusair hercegnővel, ahogy Vangerdahast tette azt az apjával. Így hát Vangerdahast békében vonulhatott vissza, mielőtt még valami helyrehozhatatlan hibát követett volna el, és az egész világ tudomására jut, hogy Cormyr meggyengült. Ezzel lehetőséget kapott arra, hogy megszabaduljon az udvar gyűlölt pletykáitól és intrikáitól, és hogy alkothasson végre valami igazán nagyot, mielőtt meghal.
Ambrur úrnő ismét megpördült, és ezúttal a varázslóra és a két kereskedőre nézett.
– Ez mozgatja Vangerdahastot, uraim. Ez mozgatja már évek óta, mióta megállapította, hogy kiválóan kitanította Azount. Sikeres tanítónak, mesternek, bajkeverőnek és vezetőnek tekinthette magát... de hát számos ilyen királyi mágus létezik. Vangerdahast ennél többet akar. Ő be akarja írni a nevét a történelemkönyvekbe. Azt akarja, hogy így beszéljenek róla az emberek: „Baerauble volt a birodalom első fővarázslója, de Vangerdahast... Vangerdahast volt a legnagyobb közülük”. Azt hiszem, ez nem ritka jelenség a varázslók között.
Harnrim „Feketemágia” Starangh nem mosolyodott el a megjegyzés hallatán, ugyanakkor Ambrur úrnő gondosan elkerülte a tekintetét, és inkább a kereskedő Bezrarra nézett.
– Vangerdahast államokat és vezetőket teremt – folytatta. – Neki semmit sem jelent, ha városokat pusztíthat el, vagy kastélyokat dönthet romba, elüldözve a királyokat és az ősmágusokat. Rengeteg munkával és pénzzel sikerült megtudnom, melyik két dolgot becsüli a legjobban: örököst akar nemzeni, és élvezni egy asszony szerelmét, amit királyi mágusként nem engedhetett meg magának; valamint adni egy végső ajándékot Cormyrnak: egy hálót akar szőni bonyolult, nagy erejű varázslatokból, amellyel a halála után is megvédheti szeretett birodalmát.
A mondat zárásaképpen Ambrur úrnő ismét leült, és kifújta a tüdejéből a maradék levegőt.
A csend már kezdett kényelmetlenül ráülni a társaságra, amikor Feketemágia végre megszólalt.
– Azt nem tudod véletlenül, hogy ez a varázsháló miképpen védelmezi meg a birodalmat, úrnőm? Egy ilyen erős mágikus védőrúna – ha az – minden élő energiájából merít egy kicsit, és nem maradhat észrevétlen. Sőt, megváltoztathatja a varázslást Cormyrban. Egy ilyen kincset el akarnak majd lopni, vagy hozzá akarják mérni az erejüket a törtető mágusok, így nem tarthat túl soká. Kétlem, hogy akár Vangerdahast képes lenne egy ekkora tettre. Nem... nem hiszem, hogy védőrúna lenne. Van az... informátoraidnak valami sejtése arról, hogy mi lehet ez a különös mágia?
A Haeli-tornyok úrnője bólintott.
– Úgy vélik, hősöket fűz majd kötelékbe, hogy a Szunnyadó Nagyurak helyett védelmezzék a birodalmat.
– Hősöket? – visszhangozta Starangh értetlenül. – Miért van szükség nagy erejű mágiára ahhoz, hogy néhány embert csatasorba állítson? Akár az akaratuk ellenére is? Az embereket kényszeríteni is lehet. Nem tart soká felkutatni őket, sem varázslattal megbéklyózni. Ezek a varázslatok számomra is ismertek. Bizonyára ő is ismeri őket.
Joysil tagadólag, megrázta a fejét.
– Én úgy tudom, hogy ezek eddig ismeretlen varázslatok, és elég nehezen sikerül megalkotnia őket.
Starangh elmosolyodott.
– Hmm... tehát nem egyszerű hősökről van szó, nem igaz? És mégis hol próbálja mindezt véghezvinni?
– Van egy erdei falu a Csillagvizes út mellett – felelte Joysil. – A Vízköpők Torkának nevezik. A mágia vad mágiává változik azon a vidéken. Már évszázadok óta él ez az átok, és ténylegesen létezik. Egyes öreg harci varázslók azt állítják, hogy valamikor régen egy királyi mágus alkotott egy rejtett barlangot, amelyet csakis a királyi mágusok használhatnak. Ott nyugodtan kísérletezhetnek, hisz ha valami félresikerül, azt rá lehet fogni az átokra.
Harnrim Starangh szemei összeszűkültek.
– Szóval jó pár harci varázsló tudja, hogy létezik ez a hely, és hogy mi történik ott, mégis évekig titokban tartották?
– Nem. Csak kevesen tudnak róla, hisz a királyi mágusok mindig magányosan mennek oda.
– Tehát magányosan bujkálnak az erdőben, és kirekesztik a bajkeverőket, a lármás Hárfásokat és az erdészeket?
– Ez a legérdekesebb az egészben – mondta Ambrur úrnő, majd egészen közel hajolt a vörös varázslóhoz, és mélyen a szemébe nézett. – Akik túl közel merészkednek, és nem ismerik a pontos ösvényt, azok Mystra teremtményeivel találják szemben magukat: szellemőrökkel alakváltókkal, és ehhez hasonlókkal, akik elriasztják őket. Ha tesznek egy rossz lépést, Faerűn egy másik, távoli pontján találják magukat, ráadásul minden alkalommal máshol. A harci varázslók, akik azt a területet figyelik, nem mehetnek oda, csak azt figyelik, hogy kik azok, akik közel merészkednek, és azt jelentik Laspeerának. Csak azt tudják, hogy valami értékes dolog lakozik a Vízköpők Torkában, és birodalmi titokként kezelik.
– Tehát néhány harci varázsló tudja az oda vezető utat – merengett Starangh, és elgondolkodva dobolt az állán az ujjaival. Hirtelen elmosolyodott, és felragyogott a szeme. – Busásan megfizetlek, Ambrur úrnő.
Kinyitotta az egyik szütyőjét, majd húsz darab hatalmas rubintot rakott ki maga elé az asztalra.
– Ezt tekintsd amolyan előajándéknak. Ez persze nem tartozik bele az előzetesen kialkudott árba, amit holnap kapsz meg. Úgy vélem, hogy kellőképpen felduzzasztottuk a kincstáradat, már amennyiben a ma itt elhangzottakról nem esik szó sehol máshol, és az itt levők kilétét örök homály fedi – mondta, majd egy átható, komor pillantást vetett Nouméa Cardellithre, de nem mondott neki semmit.
Starangh ezután felállt, udvariasan a házigazdája felé biccentett, majd feltett egy kérdést.
– Tudsz még mondani valami érdekeset ebben az ügyben?
– Most nem – felelte komoran a nő.
– Nem baj, nagy szolgálatot tettél nekem, úrnőm. Nem rabolom tovább az idődet.
Ezzel meghajolt, majd az ajtó felé indult. A két kereskedő is felpattant, esetlenül meghajoltak, és a varázsló után iramodtak.
Miután az ajtó bezárult mögöttük, Ambrur úrnő hölgy vendégéhez fordult.
– Nos? Mit gondolsz?
Nouméa rászegezte hatalmas barna szemét, majd enyhén megrázta a fejét.
– Nem bízom benne.
– Én sem – felelte a háziasszony. – Van valamiféle varázslat a rubintokon?
Nouméa felkelt, a drágakövekhez lépett, majd föléjük helyezte a tenyerét.
– Igen – felelte komoran, de a meglepetésnek nyoma sem volt a hangjában.
Ambrur úrnő bólintott.
– Ne érintsd meg, és ne is használj mágiát. A helyedben álalakot öltenék, és eltűnnék egy kis időre. A vörös varázslóknak messzire ér a karja, és különösen élvezik a kegyetlenséget.
– És mi lesz veled? – kérdezte Nouméa, és a másik kezét is a drágakövek fölé tette. – Mi lesz, ha valami halálos veszedelmet küld a pénzzel együtt?
– Meg tudom védeni magam – mondta megnyugtató hangon az úrnő, és a vörös varázsló kegyetlen mosolyához hasonló görbület jelent meg az ajkán. – Vangerdahasthoz hasonlóan én is akarok alkotni valami fontosat, mielőtt meghalok.

 

 

Tizenegyedik fejezet
VARÁZSLÓ A SZENTÉLYBEN

Végül magam mögött kellett hagynom a világot. Készítettem egy vackot magamnak, ahol elbújhattam. Lezártam a szentély bejáratát, és ott maradtam: egyedül, távol mindentől.

Greatghalont az ősmágus karaktere,
a Vég Innarlithban című darabból,
Skamart „Eszes” Thallea első előadásában,
A Vihar Éve

A kavargó kékes köd lassan eloszlott, és szilárd földet éreztek a lábuk alatt. A reggeli napfény eloszlatta a köd utolsó fodrait is, és égett kolbász és megfeketedett pirítós szaga csapta meg az orrukat.
– Már voltam itt egyszer – szólalt meg Caladnei. – Amikor Vangerdahast próbára tett. De azután valahogy elrejtette előlem ezt a helyet, és sosem találtam vissza.
Myrmeen bizalmatlanul nézett körül, és félig kivonta a kardját. Egy dühös vipera tekintetével nézett Elminsterre, aki erre dobott neki egy csókot.
Kockaköves padlón álltak, egy alacsony szobában. Két rendetlen asztal és egy fotel állt előttük, amin gyanúsan koszos törülközők száradtak. A háttérben mintha egy konyhát láttak volna: zsíros edények és tányérok magasodtak egy agyonkarcolt márványlapon, két mosdótál mellett. A egyik mosogató fölött egy kis ablak nyílt, és az erdő kellemes látképe kéredzkedett be rajta.
Egy túlságosan is ismerős alak állt az ablak előtt, egy vajascsuporral az egyik kezében, egy késsel a másikban, és egy egész kenyérrel a hóna alatt.
Hajlott volt, kövér, és irgalmatlanul piszkos köpenyt viselt, egy hasonlóan gyászos szandállal a lábán. Szürkésfehér szakálla mélyen a mellkasára lógott, és kócos szálak meredtek ki belőle gyakorlatilag minden irányba. A szája mintha mozgott volna a szőrszálak takarásában, és valószínűleg ezért nem vette észre, amint Myrmeen félig kihúzta a kardját, és ezért nem hallotta Caladnei szavait sem.
Vangerdahast egy trágár dalt énekelt, egy arabeli lányról – Myrmeen arca kővé dermedt –, aki a bubája alá került – Caladnei szemei összeszűkültek –, és aki folyton többet akart... pedig a varázsló nem volt már fiatal...
Vangey botrányos hangon kornyikált – mintha egy repedt fazekat kongatott volna az udvari hangversenyek kifinomult ritmusában, amelyet minden bizonnyal a királyi udvarban hallott jó párszor (bár őt nem fenyegette az a veszély, hogy a bárdok vérdíjat tűznek ki a fejére féltékenységből). A dal hirtelen véget ért, mert az öreg varázsló krákogni és köhögni kezdett, majd egy zaftos köpettel zárta le a dalt.
Úgy döntött inkább, hogy vagy ötujjnyi vastag vajat visz fel a kenyér sarkára. Némi hagyma és fokhagyma is rákerült... Elminster gúnyos pillantást vetett oldalra, hogy láthassa, miként torzul el Caladnei arca, aki halálra váltan várta, mire vetemedik egykori mentora. És igen! Úgy ahogy volt, leharapta a kenyér sarkát. Esze ágában sem volt tányér után nyúlni, nem mintha ebben a káoszban talált volna akár egyet is.
Ehelyett inkább egy újabb versszakba kezdett, teli szájjal, természetesen, a sarkán táncikálva, a lányról, aki a lelki szemei előtt lehetett. Ének közben elfordult az ablaktól, és ekkor megpillantotta három vendégét, akik szemlátomást nem azok voltak, akiket várt.
Megrázta a fejét, majd visszafordult az ablakhoz, mintha a három alak csupán fáradt agya szüleménye lenne, vagy az üveg boré, amelyet éppen az imént végzett ki. Benyúlt a mosogatóba, majd megrázta az üveget, de már semmi sem lötyögött az alján.
A három alak azonban nem tágított, még akkor sem, amikor hirtelen támadt riadalmában feléjük köpte a szájába tuszkolt vajas-hagymás falatot.
– A bánatos özvegy lelkére, hogy kerültetek ide?
– Varázslat – mondta könnyedén Elminster, és ördögi mosoly játszott az ajkán.
Vangerdahast szemei azonnal lángra lobbantak. Eldobta a kenyeret és a kést is, hagyta, hogy az üveg hangos csörömpöléssel visszaessen a mosogatóba, majd felemelte reszkető kezét, és tett egy lépést Elminster felé. Myrmeen Lhal ekkor kivonta a kardját, mire Vangerdahast leeresztette a kezét, és végigmérte előbb a varázslót, majd a kardot markolászó arabeli úrnőt, és végül a rosszallóan grimaszoló Caladneit, egykori tanítványát, akit ő maga választott ki királyi mágusnak.
Vangerdahast megrázta a fejét, mintha ki akarna tisztulni, majd karba fonta a kezét, és úgy nézett a három hívatlan látogatóra, amint az utcasarkon fülön csípett pimasz tolvajokra.
– Ez lehetetlen. A legerősebb teleportáló csapdámon keresztül érkeztetek, és mégis kijátszottátok valahogy. Három egymástól teljesen különböző helyen kellene lennetek, Tovril három távoli pontján. Elég messze ahhoz, hogy megérdemelt pihenőmet nyugodtan eltölthessem.
Elminster ismét elmosolyodott.
– Ne feledd barátom, hogy ezek a dolgok Mystra kedve szerint működnek..., és ne feledd, hogy én eme isteni erők birtokában élek.
Vangerdahast szemmel látható undorral a képén megrázta a fejét, és elfordult.
– Nem kellett volna ide jönnöd. Nem kellene itt lenned. Már visszavonultam a sok mosolygástól és kedveskedéstől. Most már csak magamnak élek.
– És milyen jól élsz – állapította meg epésen Myrmeen.
Az egykori királyi mágus azonnal felé fordult.
– Te inkább azzal törődj, hogy megtartsd Arabelt a királyságnak, szép hölgy! Ha nem azzal töltenéd a drága időt, hogy minden férfit levegyél a lábáról, Alusair halovány árnyékaként, talán kellőképpen tudnád kormányozni a birodalmad, ahelyett, hogy őket kormányzod az ágyadba!
– Vangerdahast! – kiáltott fel Caladnei. – Senki sem beszélhet így a birodalom tisztjével, pláne nem egy hölggyel! Te... te undorító vagy! Nem is értem mit gondoltál rólam, amikor az utódodnak választottál. Talán azt, hogy itt van egy barna bőrű hölgyike, aki több nemest tud ágyba vinni, mint én?
– Hallgass, kishölgy! – rivallt rá Vangerdahast lángoló szemekkel. – Elég...
– Nekem is elegem van – szakította félbe Elminster halkan. – Korábban sokkal ügyesebben és kifinomultabban hoztad ki az embereket a sodrukból, Vangey. Így hát én is úgy viselkedem majd veled, ahogy te is tetted azt a cormyriakkal, az elmúlt, mondjuk úgy, hatvan évben.
Tett egy lépést előre, és Vangerdahast tehetetlenül a levegőbe emelkedett, pedig Elminster egyetlen varázsszót sem mondott ki, és nem használt sem varázsgyűrűt, sem varázspálcát.
– Most pedig beszélj! Mondd el, miért is vagy itt valójában. Mystra kérte, hogy finoman bánjak veled, de most nem vagyok abban a hangulatban, hogy úriemberek módjára beszélgessünk. Megpróbáltad feldühíteni ezt a két nőt, hogy eltereld a figyelmüket arról, amiért ide jöttek. Miért?
– Nem akarok beszélni arról, hogy miért vagyok itt, még akkor sem, ha megsértettem őket – felelte Vangerdahast. – Nem tehetem. Caladnei és Myrmeen, bocsássatok meg, de a jelenlétetek tönkretehet mindent. Nem tehetek kivételt veletek. Nem merek.
– Nem, Vangerdahast – mondta nyugodt hangon Elminster. – Nem mered nem elmondani ennek a két nőnek: a királyi mágusnak, és a korona tisztjének, ne feledd.
– Már nem vagy többé a tanárom, El – fortyant fel fagyosan Vangey. – Nincs már szükségem leckékre az engedelmességről és a morálról. Úgy vélem, ahogy sokan mások is Faerűn-szerte: a tetteid nem jogosítanak fel arra, hogy kritizálj engem.
– Vangey – Elminster továbbra is megőrizte a nyugalmát –, én nem kérlek erre. Utasítalak rá.
Még egy lépéssel közelebb ment, majd folytatta.
– Már réges-régen beleestünk mindketten az „akié a hatalom, az diktál, és egyébként is nekem van igazam, úgyhogy maradj veszteg, és engedelmeskedj” csapdába. Mindketten megtanultuk, hogy jobb is benne maradni. Én még mindig benne vagyok, úgyhogy te most felelsz a kérdéseimre.
– Soha – hörögte Vangerdahast – Én...
– Felfordul a gyomrod, hogy miként lehetek ilyen zsarnoki? – kérdezte szinte suttogva Elminster. – Hát ilyen vagyok, öreg barátom. Ilyen. Már rég Mystra mellé szegődtem, és azt teszem, amit kíván tőlem. Mégsem undorodtam meg eddig annyira, hogy elforduljak tőle.
Elminster érzékelte, hogy a két nő hátrébb húzódik. Áhítat és megértés ült ki az arcukra.
– Hozzád hasonlóan engem is kikezdett már az idő vasfoga – folytatta, és egy pillanatra sem vette le a szemét egykori tanítványáról. – Hozzád hasonlóan én sem tudom, menynyi időm maradt még, de azt érzem, hogy már nem túl sok. Ezért én is be akarom fejezni mindazt, amire vágyom, méghozzá a lehető leggyorsabban... és isten óvja azokat a botor ifjakat, akik az utamba próbálnak állni. Pontosan tudom, hogy mit érzel most, Vangey. Ezt elhiheted.
Felemelte az egyik nyitott tenyerét, mintha valami láthatatlan dolgot engedne a levegőbe.
– Most pedig könyörtelenül kikérdezlek. Kíméletlen dolog, de szükséges, és legalább gyors is.
Vangerdahast lenézett egykori mentorára, és egészen belevörösödött, ahogy próbálta lerázni magáról Elminster mágikus béklyóját. Végül feladta, és ernyedten, kimerülten roskadt magába a levegőben lebegve.
– Kérdezz hát! – lihegte.
– Sajnálom Vangerdahast – kezdte az Öreg Mágus. – Először is milyen lényeket akarsz a titkos varázslattal leláncolni?
– Miféle titkos varázslat...
– Az igazat, Vangey. Az igazat, ha tudod még mi az, annyi év után amit a királyi udvarban töltöttél! – kérte Elminster halk, de ellentmondást nem tűrő hangon.
Vangerdahast meredten nézett rá egy pillanatig, majd válaszolt.
– Sárkányokat. Semleges és jó sárkányokat.
Caladnei és Myrmeen egyszerre hőköltek hátra a szavak hallatán, és izzó pillantást vetettek Vangerdahastra. Tehát igaz!
Elminster oda sem figyelt rájuk.
– Önszántukból, vagy az akaratuk ellenére?
A korábbi királyi mágus mintha megremegett volna a levegőben.
– Önszántukból, ha lehetséges – motyogta.
– Mikor ébrednek fel?
– Ha hívják őket.
Elminster átható pillantást vetett a varázslóra.
– Vangey, azt akarod, hogy kerítsek egy harapófogót, és azzal húzzak ki belőled mindent egyes szót? Mindenki tisztában van vele ebben a szobában, hogy te vagy Cormyr legfőbb védelmezője, egy valódi élő pajzs. Tiszteljük a célt, amiért küzdesz. Miért ne beszélhetnénk hát róla barátokként? Egyikünk sem akarja, hogy a vörös varázslók, vagy zhentek rohanják le Cormyrt. Nem áll érdekünkben továbbadni az itt elhangzott dolgokat. Sőt, agypajzzsal vértezem fel azt a két nőt, hogy ha bárki olvasni akarna a gondolataikban, az jó pár napig együgyűként ténferegjen a világban. Tehát miért nem meséled el, hogy mire készülsz?
Vangerdahast lecsukta a szemét, sóhajtott egy mélyet, majd beszélni kezdett.
– Legyen hát. Úgy terveztem, hogy az ősgyíkokat bárki magához hívhatja, aki ismeri a varázsszót. Ahhoz, hogy a szavak kifejtsék a hatásukat, a hívónak a megfelelő portálban kell állnia – két „jó” portál lesz sárkányonként –, és a kezében kell tartania a megfelelő komponenst.
– Miféle komponenst?
– Még nem tudom. Talán egy drágakövet. Ezt még nem dolgoztam ki. Afelé hajlok, hogy két komponenst alakítok ki minden egyes kapuhoz, amelyek közül csak az egyik használható. Ennek természetesen olyannak kell lennie, ami ellenáll az időnek.
– Persze. Milyen parancsokat teljesíthetnek ezek az őrzők, és mi alapján lehet őket életre kelteni?
Az egykori királyi mágus Caladneire pillantott, majd szinte azonnal el is kapta a szemét a nő tüzes pillantása elől.
– Hogy megvédjék és fenntartsák a birodalmat – szinte lehelte a szavakat –, és azokat akik kormányozzák, és akik hűek hozzá. Hogy lecsapjanak az ellenségre, illetve azokra, akikre a hívójuk rámutat, vagy az, akiben megbíznak.
– Megbíznak?
– A végén minden a bizalmon alapszik – magyarázta Vangey miközben a padlót nézte. – Ez mindig így van.
Az egyik nő ekkor nagy levegőt vett, amely akár zokszónak is beillett volna.
Elminster megeresztett egy fanyar mosolyt, majd a két nőre nézett. Myrmeen kivont karddal a kezében állt, harci állásban, készen rá, hogy azonnal rátámadjon bármelyik varázslóra. Caladnei falfehér arccal, izzó szemekkel szorongatta egy szék háttámláját, és félő volt, hogy előbb-utóbb elroppantja az öreg anyagot.
– Kinek engedelmeskednek az őrzők? Kikkel fognak együtt dolgozni? – kérdezte.
– A megidézőjük lesz a vezérük – felelte Vangerdahast. – De azonnal megtörik a kapocs, örökre, ha a megidézőjük arra kényszeríti őket, hogy az Obarskyr-család tagjaira támadjanak, vagy valamelyik kastélyra, vagy Cormyr ellen, vagy... a többit még nem találtam ki.
– Hogy bármikor módosíthasd a szabályokat? – kérdezte álnokul Caladnei.
A lebegő varázsló nem felelt azonnal, de mielőtt még Elminster utasíthatta volna, megszólalt.
– Nem. Csak még nem fejeztem be a parancsok listáját, sem azt, kik idézhetik meg az őrzőket.
– És ha egy Obarskyr veszélyezteti a birodalmat? – kérdezte ismét a királyi mágus. – Akkor mi lesz?
Vangerdahast Caladneire emelte a tekintetét.
– Már hónapok óta vajúdom ezzel a kérdéssel, de még nem találtam meg a megoldást.
Caladnei mondani akart még valamit, legalábbis teste remegése erre engedett következtetni, de inkább dühösen legyintett egyet, és elfordította a tekintetét.
– Békeidőben hol tartózkodnak majd ezek az őrzők? – kérdezte Elminster nyugodt, halk hangon, mintha Caladnei dühkitörése meg sem történt volna.
– Az extradimenzionális térben, amely legalább hét kapuval csatlakozik ehhez a világhoz, de csupán kettő lesz ismert, engem kivéve.
– És kik tudnak majd erről a helyről?
– Senki, ha titokban tudom tartani.
Elminster elgondolkodva bólintott, majd hátrébb lépett, és egy kicsit lejjebb engedte egykori tanítványát.
– Mi védi meg az ősgyíkokat békeidőben, amikor szunnyadnak?
Keskeny vonal jelent meg Vangerdahast ajkán, ami akár mosoly is lehetett.
– Ahogy jelenleg a varázslataimmal állok, semmi. A védelmi rendszert még ki kell alakítanom, ha működik egyáltalán az elképzelés.
Elminster ismét bólintott.
– Ha egyszer kiszabadulnak a béklyó alól, visszatérnek, hogy ismét szolgáljanak?
– Nem – felelte vonakodva Vangey. – Szabadokká válnak, bár ha valaki ismeri a megfelelő varázslatot, ismét magához láncolhatja őket. Elég hosszadalmas szertartás, és szükség van hozzá az őrzőre, ami azt jelenti, hogy vagy kényszeríteni kell rá a sárkányt, vagy a szabad akaratából kell visszatérnie és szolgálatba állnia.
– Szentséges Mystra! – fakadt ki ismét Caladnei. – Ez rémisztő! Felháborító! Egész egyszerűen felfordul a gyomrom ekkora árulás láttán! Hogyan tehetted ezt? Azok után, hogy évekig védelmezted, dédelgetted és erősítetted ezt a birodalmat, most mindent romba döntesz a személyes dicsőség érdekében?
A királyi mágus a varázsló alá-elé lépett, és meglengette előtte az öklét.
– Egyenesen elborzaszt, hogy egy királyi mágus, mert te még mindig az vagy, akár viseled ezt a címet, akár nem, képes ekkora ostobaságra. Hogy kovácsolhatsz fegyvert Cormyr ellen? Méghozzá úgy, hogy nem szólsz róla senkinek!
– Gyermekem, eme fegyver ereje a meglepetés – mondta, majd felszegte a fejét, és a hangja egyre erősebben, hangosabban csengett. – Te vagy a birodalom reménye és jövője, és hiszem, hogy jól választottam. De még fiatal vagy. Én tudom a legjobban, hogy mi szolgálja Cormyr védelmét, és mi nem, akár tetszik, akár nem.
Caladnei egy pillanatra elvesztette a hangját, és csak bámult a mágusra. Agya lázasan pörgött, hogy megfelelően vissza tudjon vágni a varázslónak, de Vangerdahast megelőzte.
– Egyvalamit el kell ismernem, Cala: sokszor utáltam azt, amit a királyságért kellett tennem... és azt, amit viszonzásként kaptam a hosszú évek alatt.
A királyi mágus ökölbe szorított kézzel hallgatta a varázslót, és majd felrobbant a dühtől.
– Te... te! Hogy...
Meleg ujjak simítottak végig a tarkóján, mire Caladnei azonnal támadó varázslatba kezdett, de még idejében észre vette, hogy Elminster az.
– Nyugodj meg! – próbálta csitítani a nőt lágy hangon. – Jogosan háborodtál fel azon, hogy kihagytak ebből a tervből, de higgadj le! Cormyrnak egy hidegfejű, józan gondolkodású királyi mágusra van szüksége. Próbáld megnyugtatni magad, ahogy Alusair is teszi ilyen helyzetekben.
Caladnei tehetetlenül az égnek emelte a karját, de próbált eleget tenni Elminster kérésének. Myrmeen cinkos mosolyt eresztett meg az Öreg Mágus felé Alusair neve hallatán, majd eltette a kardját.
Elminster maga felé fordította Caladneit, majd szónoklatba kezdett.
– Sok igazság van abban, amit Vangey mondott, még akkor is, ha ez neked nem tetszik.
– Még jó, hogy ezt mondod, hisz te is ugyanezt tetted évszázadokon keresztül! – forrongott tovább a nő. – Folyton titkolóztál és manipuláltad az embereket, álnok voltál és pöffeszkedő. Pontosan olyan vagy te is, mint ez az öreg kutya!
Elminster csak mosolygott a szavakon, és vidáman megpaskolta a nő vállát.
– Hát persze! Nem is lehetnék másmilyen. Ha te is olyan sokáig tudod majd szolgálni Mystrát, mint én, akkor talán te is ilyenné válsz.
– Ez egyáltalán nem nevetséges! – szűrte a fogai közt. – És ne áltass azzal, hogy Mystra szolgálatában vesztetted el az eszed! Ha elég bölcs vagy ahhoz, hogy tanácsokat osztogass mindenfelé, akkor ahhoz is légy elég bölcs, hogy belásd, ha lejárt az időd!
Elminster átölelte a nőt, és szorosan magához vonta, miközben az eszeveszetten rúgkapált és hörgött, Elminster azonban jó nagybácsiként csitította őt, mintha csak a visítozó unokáját kellene megnyugtatnia.
– Ez az! Ereszd ki a dühödet! Engedd szabadjára... ez az! Ennél azonban többre is képes vagy. Jó királyi mágus lehetsz! Egy jó királyi mágus, miután megtudta Vangerdahast terveit, nem pazarolja arra az idejét, hogy egy komor veremben rúgkapál és hepciáskodik, hanem a királyság dolgai után néz.
Ezzel elengedte, és hátrébb lépett. Caladnei egy hosszú percig csak nézte a varázslót, ziháló mellkassal, majd összeszorította a fogait, és úgy sziszegte.
– Igen, igazad van, Öreg Mágus. Amennyiben nem zárjátok el előlem ezt a helyet, most távozom, hogy megnyugodjak, és végiggondoljam a hallottakat.
Ezzel megfordult, és jelentőségteljesen Myrmeenre nézett.
Egyedül Elminster vette észre a halovány mosolyt Arabel úrnőjének orcáján. Aminek mostanra azonban nyoma sem maradt, és a nő bólintott a néma kérésre, majd kihúzta magát, és megszólalt:
– Én itt maradok, a királyság érdekében, hogy szemmel tarthassam Vangerdahast lépéseit. Elminster, kérlek engedd le őt a földre, és tégy meg nekem még valamit: vértezz fel valamiféle mágikus védelemmel, nehogy a visszavonult vén királyi mágus behálózzon valahogy!
– Természetesen – mosolygott Elminster.
A háttérben Vangerdahast kétségbeesetten tiltakozni próbált, de senki sem figyelt oda rá.
Az Öreg Mágus Myrmeen felé lépett, majd a feje fölé helyezte a tenyerét, mire egy opálos pajzs vette őket körül.
Eközben Vangerdahast hangos csattanással földet ért. Nagy nehezen feltápászkodott, de ekkor Caladnei az útjába állt, két varázspálcával a kezében, és jéghideg tűzzel a szemében.
– Gyere csak! – sziszegte. – Még egy lépés, és örök életünkre megbánjuk! Ha attól a férfitól kell is megvédenem Cormyrt, aki naggyá tette azt, akkor is állok elébe. Ha egy gerinctelen bábut akartál magad helyett, akkor rossz embert választottál!
– Sosem akartam ezt, és most sem – mondta nyugodt hangon Vangey –, de mit csinál ott bent az az ember?
– Megbűvöli Myrmeen fegyvereit. Nehéz dolgod lesz, ha vissza akarod szerezni a bizalmat, öreg varázsló.
– Gyermekem – csitította Elminster a háta mögül –, inkább magammal viszlek most azonnal, nehogy újabb sértéseket vághass ahhoz az emberhez, aki volt oly kegyes, hogy téged jelölt meg utódjának.
Caladnei dühösen fordult meg, de Elminster megérintette, mielőtt még akár egy hangot is kiadhatott volna, és azon nyomban eltűntek mind a ketten.
Vangerdahast és Myrmeen feszülten nézték egymást a hirtelen kiürült szobában.
A férfi jó alaposan végigmérte a nőt tetőtől talpig, majd fanyarul elmosolyodott.
Myrmeen is ugyanezt tette, de ő lemondóan megrázta a fejét, és a férfi felé indult.
– Ne nyúlj semmihez! – figyelmeztette a varázsló, és kétségbeesetten nézte, hogy mire készül Myrmeen.
A nő a rendetlen, koszos asztalhoz lépett, és csípőre tette a kezét.
Arabel úrnője lassú, megfontolt mozdulatokkal a férfi felé fordult, majd szemrehányó hangon megszólalt.
– Ezt etted? Nem csoda, hogy megőrültél!

 

 

Tizenkettedik fejezet
SÁRKÁNYTŰZ

Jöhet vihar, szökőár, földrengető, égzengető villámlás, sőt jöhet sárkánytűz is, Faerűn fennmarad. De velünk mi lesz? Ezt nem tudom.

Világtalan Nars karaktere
A Négy Véres Kard
második felvonásában,
a vízmélyvári Corsour Hamadder előadásában
Az Éjszüzek Éve

A fáklyák sorban kialudtak, és a Hadi-tornyok hatalmas csarnokában határozottabban sötétebb lett. Két bőrruhás, sötét alak mozdult meg egyszerre. Visszahúzódtak a korláttól, és egymásra néztek.
Ezúttal azonban nyoma sem volt Narnra Shalace szokásos dühödt arckifejezésének.
Rhauliganhoz hasonlóan ő is azonnal megérezte a készülődő árulás és katasztrófa szelét. Most ugyanazt a sustorgást hallotta, amit Vízmélyvára nemesi házaiban már oly sokszor – azonban egyszer sem volt olyan ostoba, hogy beleártsa magát ezekbe az ügyekbe, már csak a mágikus védelmi rendszerek és lelkes testőrök miatt sem.
Egyáltalán nem meglepő, hogy a nemesek nem akarták, hogy bárki is kihallgassa a szavaikat.
Most már még egy nyomós oka volt rá, hogy kitérjen Rhauligan elől anélkül, hogy bárki is észrevenné.
Egy igen nyomós oka.

* * * * *

Fényes és csípős reggelre ébredtek a Gyertyavár lakói. A tengerparton fújdogáló szellő inkább erős szélnek illett volna be. Nuoméa Cardellith az utolsó lépéseket tette meg éppen az Oroszlán Útján. Egy kisebb tethyri nemes lobogója lengedezett a szélben előtte. Hat csillogó páncélú, dárdás végű csatabárdos lovas kísérte. Ketten mindig oldalt cseréltek közülük, hogy folyamatosan és minden oldalról szemmel tarthassák védencüket.
Nouméa csupán egy egyszerű lantani kereskedőnek látszott volna, aki mezítláb vándorol egy vászonzsákkal a hátán, csak hát Nouméa egy varázslat segítségével a semmiből termett ott. Az őrök egy része még sosem látott teleportálás-varázslatot működés közben, de valószínűleg hallottak már róla, hisz egyiküknek sem támadt kedve kikezdeni a minden bizonnyal képzett varázslóval vagy boszorkánnyal.
Vagy valami még rosszabbal.
A biztonság kedvéért nekiszegezték a fegyvereik hegyét, és úgy érkeztek meg Gyertyavár kapujához.
Nuoméa udvariasan biccentett a testőrök felé, majd nyugodt, várakozó tartást vett fel. Amikor ő került sorra a kapunál, amely tulajdonképpen karnyi vastagságú, mágikusan védett gerendákból és öt bíborruhás szerzetesből állt, elővett egy könyvet a zsákjából.
– „A Sembiai szú élete” – olvasta fennhangon az egyik szerzetes. Óvatosan végigfuttatta az ujjait a fedelén, majd belelapozott, és kinyitotta egy szimbólumnál. Alaposan megvizsgálta: egy mágikus védjel volt az, a molyok ellen. Elismerően felhorkant, majd felnézett belőle. – Igazán értékes ajándék. Légy üdvözölve a falakon belül. Mi a neved, a születési helyed, és az úti célod?
– Roablar vagyok Lantanból, és a Kardpart mentén kereskedem. Könyvek után kutatok, és most éppen Sembiából jövök. Két könyvet keresek: az egyik Thelgul műve, A fémek vajon élnek? címmel, míg a másik Bracetra írása: Az élelmiszerek és olajok konzerválása.
A szerzetes ekkor elmosolyodott, talán először aznap. Kicsit el is torzult tőle az arca, amiből Nuoméa arra következtetett, hogy nem sokszor gyakorolja ezt a mozdulatsort.
– Légy hát üdvözölve, Roablar, amíg kellő tisztelettel kezeled a könyveket. Ne használj tüzet, vizet, ne gyűrd meg az oldalakat, és hagyd nyugodtan kutatni a többieket! Vágj át a kerten a zöld ajtó felé, és add meg a neved a smaragd ajtó őrzőjének! Kapsz ételt, szállást, egy fürdőt, és kíséretet az első alkalommal, amikor a könyvtárba lépsz.
– Köszönöm, uram – hajolt meg Roablar, és biccentett a másik négy szerzetesnek is. Átment a kapun, amelyen váratlanul megjelent egy szűk rés, és átvetette a másik vállára a zsákját, ahogy az utazóktól látta.
– Nos, Amanther? – kérdezte az imént beszélő szerzetes, és az Oroszlán Útja felé nézett, ahol egy lovascsapat közeledett.
A legmagasabb és legidősebb szerzetes elmosolyodott.
– Egy ember varázslónő, még fiatal. Igen ügyes mágikus álcát visel. Azt hiszem, az említett könyveket már jól ismeri, és nem hiszem, hogy még egyszer végig akarná olvasni őket. A legtöbben új varázslatokat akarnak megtanulni a könyvtárban, titokban persze, de ő valahogy másnak tűnik. Alaposan oda kell figyelni rá.
A többiek bólogatni kezdtek.
– Thaerabho máris utánaindult – mondta az egyikük, és a kertre mutatott, ahol egy szerzetes Roablar nyomába szegődött.
– Helyes – szólalt meg egy harmadik szerzetes, és dörzsölni kezdte a tenyerét. – Ú jabb érdekességről lehet majd beszélni a vacsoránál. Ebből sosem lehet elég. Ez tartja ébren a lelket.
– És a fürge nyelvet, igaz Larth – merengett Amanther. – Ez jobban hangzana. Az örökös kutatás élteti az elmét.
– Ez is igaz – hagyta rá Larth nevetve, amihez a többiek is csatlakoztak.
– Nos akkor, kedves elmebajnokom, gyakorolj csak velük – mondta Amanther, és a közeledő porfelhőre mutatott.
– Örömmel és méltósággal – felelte vigyorogva Larth. – Fogadjunk, hogy valamilyen családi történettel vagy családfával állnak elő vagy a szülőföldjük címertanával.
– Nem – mondta az egyik szerzetes. – Szerintem Navril a Paszternák története egy újabb másolatát hozzák. Majd miután ismét elutasítjuk Navril nagyra becsült művét, egy helyi vándorénekes dalgyűjteményét ajánlják fel ajándéknak.
A kacajuk szívből jött, de hamart elhalt, elvégre, Gyertyavár szerzeteseinek mindig síri nyugalommal és komolysággal kell fogadniuk a vendégeket.

* * * * *

A lég udvara bejáratánál Thaerabho megállt a lantani kereskedő mögött, keresztbe fonta a karját a mellkasán, és figyelte a közte és az őr között lezajló beszélgetést.
Ez nem akármilyen csaló. Érezte az első pillanattól kezdve.

* * * * *

Joysil Ambrur állva szopogatta a borát, és nézte, amint odébb állnak a szolgái. Mielőtt magához hívatta volna őket, már legurított egy üveg bort, különösebb hatás nélkül, majd elővett egy másodikat is, és szemmel láthatóan ezzel is ugyanaz volt a célja. A magas támlájú széke mellett állt, az újonnan behozott széles ágya előtt.
A csend egyre áthatóbb lett, miközben ő csak állt ott, a borát szürcsölgetve, és a rubintokat nézte. A drágaköveket, amelyek azóta is ugyanazon a helyen nyugodtak, saját fényüktől övezve.
A Haeli-tornyok úrnője szélesen elmosolyodott. Szabadnapot adott a szolgáknak, és megengedte nekik, hogy a kúria legtávolabbi, elegáns vendégszárnyában, a Tűzgyík Toronyban töltsék az éjszakát. Másnap reggelig ott is maradnak, és nem háborgatják. Mivel a kötelességtudatuk hagyott némi kívánnivalót maga után, ezért elővett egy jogart egy titkos ajtó mögül, és mágikusan lezárta a Tűzgyík Toronyba vezető átjárót.
A főtorony szívében helyezkedett el az a terem, amelyben most álldogált. Egyre sötétebb lett odabent, ahogy a fáklyák sorra kialudtak. Eszményi egy magányos nemes-asszony számára, aki lefekvésre készül... mint Ambrur úrnő például.
Magával vitte az üveg bort és a poharát – még mindig nem látszott rajta, hogy spicces lenne, és az ágy felé indult, az ékszereit azonban nem vette le. A folyamatosan mélyülő sötétben végig a rubintokon tartotta a szemét. Leült az ágy szélére, és csak türelmesen szürcsölgette tovább a borát.
Nem kellett soká várnia. A drágakövek hirtelen felizzottak, és négy fegyveres alak jelent meg a helyükön.
Joysil ekkor az ágy közepére állt, miközben egyetlen csepp bort sem lötykölt ki, és halványzöld fény borította be az ágyat, majd az asztalt is, és a két bútordarab közötti teret.
– Üdv, ismeretlen vendégek! – köszöntötte őket nyugodt hangon. – Nem gondoltam volna, hogy gazdátok éjfélig vár. A vörös varázslók olyan türelmetlenek.
A négy csuklyás alak egy pillanatra megdermedt, és mozdulatlanul meredt a nemeshölgyre.
Magas volt, erős csontozatú, és fenségesen állt az ágy közepén elegáns ruhájában. Dús, sűrű haj omlott a vállára és folyt le a hátára. Acélszürke szemekkel – melyek körül egy-két szarkaláb azért már megjelent – mérte végig a vendéget. Az egyik kezében egy borospoharat tartott, míg a másikban egy varázspálcát, amelynek az előbb még nyoma sem volt.
A négy idegen végre megmozdult, és négy tőr szelte át a köztük lévő távolságot. A pengék hegye pirosan csillant meg a halovány fényben, amely mintha „méreg” feliratként hatott volna a mágikus derengésben.
Nem kellett messzire hajítaniuk a pengéket, és a célpontjuk meg sem próbált elugrani, mégsem talált célba egyik sem.
A következő pillanatban két alak hörögni kezdett, előrelendültek az ágy felé, átbucskáztak a széken, majd elterültek a földön, és nem mozdultak többé. A saját tőrük állt ki a hátukból. A harmadik penge elzúgott eredeti gazdája füle mellett, és ismét a nőt vette célba, de újra eltűnt a levegőben, hogy hátba támadja a gazdáját.
Az orgyilkosok ezt azonban már nem várták meg, leugrottak az asztalról, és támadásba lendültek. Minderre Ambrur úrnő csak egy korty borral felelt.
Az egyik támadó egy egész sor pengét rántott elő a szerelése alól. A pengék azonban csak az üres levegőt szelték ketté, és ártalmatlanul hullottak a padlóra a terem végében. Ambrur úrnő egyszerűen eltűnt.
Az asztal mellett jelent meg, a borospohárral a kezében, no meg a működésbe hozott varázspálcával. Ezüst lángnyelv csapott ki belőle, ami egy hatalmas robbanásban csúcsosodott ki, leszakítva a negyedik orgyilkos fejét, aki még elő sem rántotta a fegyvereit.
Az utolsó orgyilkos felhorkant, majd gyorsan oldalra bukfencezett az újabb mágikus lövedék elől. Fölpattant, és a nőre vetette magát...
...aki ismét eltűnt. Ahelyett, hogy értetlenül megdermedt volna, továbbpattant, és próbálta megtalálni a prédáját. Ez mentette meg az életét, hisz egy következő lövedék indult útnak, de csak egy sárkányfát égetett el.
Egy másik ezúttal egy halálos tőrt semlegesített. Tasmurand, az orgyilkos egy pillanatig sem tétovázott, ismét dobásra lendítette a karját.
Szikrák röppentek a levegőbe. Ambrur úrnő elismerően biccentett, és eldobta a használhatatlanná vált pálcát. Tisztelgett előtte a már szinte üres pohárral, majd ismét eltűnt.
A lépcsősor tetején jelent meg, amely a termet és a teremben körbefutó erkélyt kötötte össze.
– Egy táncra? – kérdezte fennhangon, mintha ő lenne a vadász, és az orgyilkos a vad.
Tasmurand ingerülten a lépcső felé indult, de óvatosan lépdelt, nehogy előkerüljön egy másik varázspálca.
Ambrur úrnő egy varázslatot formált az ujjaival. Bíbor tűz nyalábolta körül az orgyilkost, amikor már csak négylépésnyire volt a lépcsőtől.
Tasmurand hisztérikusan felsikoltott, de nem érzett fájdalmat, és valójában semmi sem történt... kivéve, hogy a nő ismét eltűnt szem elől. Ennek ellenére dühösen lesújtott a pengéjével, és természetesen csak a levegőt hasította át, de azt igen kegyetlenül.
– Itt vagyok, fent – hallatszott az úrnő kedélyes hangja, mintha csak egy rég nem látott vendéget vezetett volna körbe a kastélyban. Az orgyilkos felnézett, hogy az erkély korlátjánál lássa viszont az egyre idegesítőbb nőt.
Tasmurand nagy levegőt vett, majd felrohant a lépcsőn. Egyebet nem tehetett. Erősen zihált, és még mindig ott motoszkált a fejében, hogy vajon mi lehetett az a bíbor köd.
A Haeli-tornyok úrnője unott nyugalommal figyelte a közeledő orgyilkost, mintha csak kikötői rakodómunkásokat nézne.
Úgy tűnt, sikerült a varázslata. Három mágikus pontot fedezett fel az ellenségén: két tőrt, egyiket az övében, a másikat a jobb csizmaszárában, és egy fiolát a bal csizmaszárában, amely valószínűleg gyógyító ital lehetett.
Nem is rossz, gondolta, majd elfordította az egyik gyűrűjét, mire mágikus pajzs vette körül, amelyet inkább csak hallani lehetett, semmint látni. Hanyagul felült a korlát tetejére, hátravetette a fejét, hogy kiereszthesse hosszú haját, és kihívón nézett az orgyilkosra, mintha ágyba akarná csalni.
Tasmurand értetlenül nézte ezt a hihetetlen őrültséget, de nem torpant meg, csak ment tovább előre, Lihegve ért fel a lépcső tetejére. Amint az erkélyre fordult, kirántotta mindkét tőrét, de ettől egy pillanatra sem tört meg a lendülete.
Az orgyilkos elhajította az első tőrét, hogy megakadályozza a nőt abban, hogy befejezze a varázslatot, amelybe belekezdett. A nő egy kicsit oldalra fordult, de átesett a korláton!
Ekkora zuhanást nem lehet túlélni!
Ambrur úrnő belekapaszkodott az erkély aljába, de csak azért, hogy lendületet vehessen, és jól a levegőbe vethesse magát.
Lassan ereszkedni kezdett, hüvelykről hüvelykre. Még a ruhája sem libbent fel.
Tasmurand arca megmerevedett. Lehet, hogy a nő annyira bolond, hogy egy egyszerű pehelyesés varázslatra bízza az életét? Vagy talán azt hiszi, hogy nem maradt több pengéje? Elhajított egy újabb tőrt, egyenesen a nő torkának, ami azt jelenti, hogy ha ugyanígy ereszkedik tovább, pontosan belerepül a szájába. A penge nem ért célt. Belecsapódott valami láthatatlan dologba, és ártalmatlanul csattant a padlón.
Ekkor az orgyilkos kelletlenül előhúzta mágikus tőrét, melynek egyetlen meghatározott feladata volt: szétszúzni a mágikus pajzsokat vagy egyéb védővarázslatokat. Egy villámgyors csuklómozdulattal azonban egy második, nem mágikus tőrt is elhajított. A terve sikerült. Egy újabb nemes hever majd holtan előtte, aki túlságosan is megbízott a mágikus játékszereiben.
Tasmurand előhúzta utolsó mágikus tőrét, végszükség esetére. Végtére is ez a nő háza, aki egyáltalán nem tűnt ijedtnek, pedig biztosították róla, hogy az áldozat egyedül van, és nincs vele sem varázsló, sem testőr.
Egész egyszerűen eddig szerencséje volt. Igen, bizonyára elbízta magát, és úgy gondolta, hogy a mágikus kacatjaival legyőzhet bárkit. Valószínűleg van még nála néhány bevetésre kész varázsgyűrű, apróbb varázstrükkökkel. Tasmurand visszafordult a lépcsősor felé. Ide-oda cikázott az erkélyen csak úgy megszokásból. Ha elég hamar leér, lesz ideje a lassan leérkező nő alá tenni egy faliszőnyeget, amivel szépen kiránthatja a lábát, és akkor elég lesz egy alattomos döfés, és...
Ekkor remegés futott végig az épületen, a haldokló fáklyákba új élet költözött, ő pedig megcsúszott a lépcsőn. Ezüstös pikkelyek jelentek meg előtte a levegőben, amelyek lassan alakot öltöttek...
Tasmurand az orgyilkos ekkor megpillantotta élete legpompásabb teremtményét. Amely egyben az utolsó is volt.
Egy karcsú sárkány jelent meg fölötte... már ha egy akkora lény, amely kitölti egy marsemberi kastély hallját, karcsúnak nevezhető. Két V alakú, óriási denevérszárny töltötte meg a termet, és egy hosszú, kígyószerű farok, amely ugyanolyan hosszú volt, mint a lény teste. Hatalmas izmok dagadtak a kékes-ezüst pikkelyek alatt. A sárkány lenyújtotta hosszú nyakát, és türkizkék szemét a férfiéba fúrta.
Két félelmetes szarv eredt a szemek fölött, és hatalmas agyarak meredtek ki roppant állkapcsából. A sárkány kitátotta irdatlan pofáját, és gőzfelhő csapott ki belőle. A lehelet ereje a hátsó falnak repítette az orgyilkost, aki felüvöltött fájdalmában. Legalábbis azt hitte, hogy üvölt, de a gázfelhő mintha önálló életet élt volna. Teljesen körbefonta, és apró jeges, ám mégis tűzforró villámok cikáztak benne, amik teljesen összeégették a testét, amint újra és újra áthatoltak a húsán.
Nem tudott mozogni, tekintve, hogy semmi sem maradt a végtagjaiból. Oldalra fordult, de már nem láthatta, miként égnek el az ujjai, mert időközben a szemgolyói is szétrobbantak.
A megfeketedett test a lépcsőre hanyatlott, és mohó gőzfelhő szállt fel belőle.
– Mondd meg az isteneknek, hogy Alkonyszürke Ammaratha ölt meg, a bolond sárkány, aki annyira nem bolond, mint az az ember, aki meg akarta ölni őt – sziszegte egy női hang, de a szavak már nem leltek meghallgatásra, hisz nem volt fül, ami befogadhatta volna őket.

 

 

Tizenharmadik fejezet
ALKU, FÜRDŐ ÉS FOGSÁG

Visszatekintve az elmúlt évekre, nem tudom eldönteni, hogy melyek is a legszebb emlékek: a gyilkolás, vagy az éjféli találkák, amikor a hatalom átvételére szövetkeztünk, vagy a kellemes szeretkezések, esetleg a ritka forró, megnyugtató fürdők. Még mindig tisztán emlékszem a kicsiny, repülő sárkány figurára, amelyet a nagynénémtől kaptam az egyik tavasszal...

Thamdarl a „Láthatatlan Varázsló”
Egy zsarnok trónjáról Mystra karjaiba:
Utam Mystrához
A Törött Penge Éve

Mintha egy temetőkert mohlepte kőkockáin lépdelt volna, oly puha volt a szőnyeg. A Holtak Városának kőkockáin... mert valószínűleg ott köt majd ki, vagy legalábbis annak a marsemberi változatában – ami minden bizonnyal egy poshadt csatorna! –, ha nem sikerül azonnal kereket oldania, merengett Narnra.
Mask és Tymora szent nevére! Annál nagyobb ostobaságot el sem követhetett volna, minthogy beugrik egy kastély ablakán, amelyben a nemesek egy csoportja éppen a trón ellen szövetkezik, majd hátrahagynak valamiféle mágikus köveket, amelyeknek fel kellene törni a varázserejét...!
Mask izzó szemeire! El kell tűnnie a házból...
Narnra azonnal futásnak eredt. Próbált óvatosan mozogni, nehogy nekiütközzön valaminek, de az óvatosságnál most sokkal előrébb helyezte a gyorsaságot. Kétoldalt szobrok és magas dísznövények sorjáztak, de a középső, szőnyeggel borított folyosón tiszta út nyílt előtte... egy sötét zsákutcába.
Egy magas, csillogó szobor állt a folyosó végén. Egy elf nőt formázott, aki fenyők alatt álldogál, mint egy királynő – már ha a királynők egy szál koronában mennek ki a szabadba, a fenyőfák közé –, jó pár meztelen férfival a lába és a felsőteste körül, karddal a kezükben. Rezzenéstelen, kihívó arccal nézték egy örökkévalóság óta az előttük futó folyosót. A szoborcsoport mellett ajtó nyílt mindkét oldalon. Narnra nagy levegőt vett, majd halkan kinyitotta a jobb oldalit. A helyiségben tökéletesen sötét volt, de egy lefelé futó lépcső körvonalait sikerült kivennie. Hála az isteneknek!
Az ujjait a falnak érintette, berogyasztotta a térdét, és úgy araszolt lefelé. Folyamatosan ingatta a fejét, és nem tudott szabadulni a hallottaktól: egy vörös varázsló szövetkezik a trón ellen ezzel az Ambrur úrnővel! Suzailban bizonyára jó sokat fizetnek majd ezért a hírért! Miért...
Valami Narnra szájára tekeredett, és keményen a falnak taszította. Egy erős kéz ragadta torkon, amely valahonnan alulról bukkant elő a sötétből. Egy másik kéz megragadta a könyökét, majd erősen a falhoz ütötte, aztán egy gyors váltással megismételte a másik könyökével is. Mindkét keze azonnal elernyedt, és fel sem tudta emelni őket.
Nem tudta elővenni a tőrét sem... a kéz kíméletlenül szorította a torkát.
– Te pedig, szélvész kisasszony, most velem jössz – hallotta Glarasteer Rhauligan ismerős hangját.
Narnra szemei lassan lecsukódtak, ahogy egyre kevesebb levegőhöz jutott, de a szorítás csak nem akart enyhülni.

* * * * *

A durva földre érkezés felébresztette. Valami izzadt ruhával takarták le a fejét. A testhelyzetéből arra következtetett, hogy Rhauligan vállán van. A férfi ekkor nagyot nyögött a súly alatt, majd halkan elnézést kért, amiért elkáromkodta magát.
– Bocsánat!
Bocsánatot kér tőlem? Egy kicsit késő, te barom! – forrongott magában Narnra.
A Hárfás hirtelen futásnak eredt, és bár összevissza ütötte a tehetetlen nő testrészeit, sikerült a vállán tartania őt. A csizmája nedvesen csattogott a kemény kőlapokon; tehát még mindig Marsemberben vannak. Innen-onnan hangok szivárogtak feléjük: emberi nevetés, lovas kocsik nyikorgása, vízcsobogás.
Rhauligan addig ment, amíg egy csendes helyet nem talált. Egy rothadó halaktól és zöldségektől bűzölgő sikátorba érhettek. Amint talált egy arra alkalmas helyet, megszabadult a terhétől: nemes egyszerűséggel egy magára hagyott lovas kocsira dobta, amely azonnal összetört az elviselhetetlen súly alatt.
Narnra ülve maradt. A férfi rákötött valamit a nyakára, majd talpra segítette. Ezzel egy időben odébb rúgta a kocsi kerekét, amely hangos reccsenéssel tört darabokra néhány ölnyivel arrébb, felverve egy pihenő patkánycsaládot.
A kezei össze voltak kötve, a fején... ekkor lerántotta az arcáról a csuklyát. A nappali fény fájdalmasan mart a szemébe, és egy pillanatig nem is látott semmit.
Narnra nagy levegőt vet, majd körülnézett. Egy mocskos sikátorban voltak. A csuklóit összekötötték a háta mögött. A zsinórt végigfutatták a gerince mentén, majd a nyak körül, és végül egy rozsdás tűzlépcső oldalához erősítették. Valószínűleg egy raktár lehetett ott valaha, de most már csak ilyen hevenyészett börtönnek lehetett használni.
Rhauligan természetesen ott állt vele szemben, de gondosan a hatótávolságán kívül helyezkedett el.
– Fontos emberek kíváncsiak rád – szólalt meg a férfi, és elgondolkodva mérte végig a nőt. – Kíváncsi lennék, miért?
Narnra hanyagul megvonta a vállát.
– Nem tudom – köpte a szavakat. – Azt azonban tudom, hogy nem vagyok a játékszered, sem a királyi mágusé, hogy a kedvetek szerint szórakozzatok velem. Mint ahogy Elminster játéka se voltam!
– Azt hittem, már volt időd megtanulni, hogy akik bármit megtehetnek, azok meg is teszik. Főleg, ha ők a törvény oldalán állnak. Te pedig nem, tolvaj.
Rhauligan aggódva körbekémlelt a mocskos sikátorban, majd folytatta.
– Lehet, hogy durvának tűnünk, de az olyanok, mint te, hírekkel kereskednek Ambrur úrnő házában. Olyan értesülésekkel, amelyek romba dönthetik Cormyrt. Mint, például az, hogy miben mesterkedik Vangerdahast. Ha a királyi mágus nem rendelkezett volna másként, már rég megöltelek volna, és nem pazarolnám az időmet efféle kérdésekre. Nem szívesen ölök fiatal lányokat, de ha választanom kell, hogy megölök egyet egy sötét sikátorban, vagy megmentek több százat a birodalomban, az utóbbit választom.
Narnra némán meredt rá, majd nekifeszült a kötélnek, ami fogva tartotta, de egy idő után feladta, múlva már sajogni kezdtek az ujjai.
– Te magad is eladhatod az értesüléseket. Ezért vagyunk itt, nem igaz? Én Vízmélyvárát ismerem, Cormyrt nem. Meg sem találnám a hazavezető utat, ha nem mutatnád meg, merre van. Kinek adnék el bármit is? És hogyan is szolgálhatnék hasznos dolgokkal olyasvalakinek, akit még csak nem is ismerek?
Rhauligan csak egy konok, sötét vigyorral felelt.
– Na, és most mi lesz velem? – kérdezte Narnra. – Minek hoztál de?
– Üzleti megbeszélésre – felelte Rhauligan, és ismét végigfuttatta a tekintetét a sikátorban. – Fontos üzletről lesz szó.
– Kivel? – kérdezte Narnra, majd gúnyosan körülnézett a szeméthalmokon.
Ekkor valami bizsergető érzés futott végig a hátán, valami, amit még sosem érzett korábban. Valami élénk... valami mágikus.
Narnra szitkozódni akart, de a nyelve hirtelen elnehezült, és az ajka nem engedelmeskedett az akaratának. Megpróbálta oldalra fordítani a fejét, de nem tudta. Hirtelen pánik fogta el, hisz nem tudott mozogni, csak állt ott, magatehetetlenül.
Az ismeretlen, ellenállhatatlan erő ott kavargott mellette, csupán hatlépésnyire... ahol egy kupac rothadó zöldség egyszer csak szétrobbant, és egy sötét köpenybe öltözött nő jelent meg a helyén, előkelő arcvonásokkal, és lobogó, aranybarna hajkoronával, egyetlen fehér tinccsel a közepén.
– Velem, történetesen – felelte barátságos, de határozott hangon a nő. – Azt hiszem, már találkoztunk. Laspeera vagyok, egy harci varázsló.
Narnra ránézett, illetve csak akart volna. Harci varázslók, már megint, és még csak a számat sem tudom kinyitni – gondolta.
Laspeera a Hárfásra mosolygott.
– Kíváncsi vagyok, mi olyan fontos, hogy a megfontolt, finom modorú Glarasteer Rhauligan végigcsörtessen Marsember utcáin, mint egy megvadult csataló.
– Lehetsz is – lihegte lógó nyelvvel a férfi.
– Mi lelt? – kérdezte a mágus, és elkomorult a tekintete.
– A vén csataló elfáradt – vigyorgott a Hárfás.
Laspeera lemondóan legyintett, majd felsóhajtott.
– Így van ez a vénekkel – motyogta Laspeera.

* * * * *

Vangerdahast elégedetten dőlt hátra a székén. A gyomra nagyot kordult, mintha így akarná kifejezni, hogy ő is elégedett.
A tányér teljesen üresen hevert előtte, pedig alig pár perccel korábban még meg volt rakva nyúlsülttel. Csupán némi pikáns szósz maradt utána...
Az egykori királyi mágus felemelte a tányért, majd kiöltötte a nyelvét, hogy kinyalja a maradék szószt, de Myrmeen Lhal odakapott, és elvette tőle a tálat. Vangey értetlenül meredt az üres asztalra, majd sértődötten felmordult.
– Köszönetet kellene mondanod nekem minden egyes alkalommal, amikor undorító szokásaid egyikére vetemedsz – mondta ördögi mosollyal az arcán Arabel úrnője, és a mosogató mellé lépett.
Vangerdahast dünnyögött valamit a bajsza alatt, amire egy lesújtó pillantás volt a válasz.
A nő átható tekintetétől sújtva Vangerdahast legyintett egyet, majd mormogni kezdett.
– Köszönöm, Myrmeen Lhal. Te... egészen meglepsz. Azt hittem, hogy te is csak Alusair egyik fegyvere vagy, aki mindenáron fölül akarja múlni a férfiakat.
– Én pedig azt képzeltem, hogy te is csak egy öreg varázsló vagy, akit a hatalomvágy vezérel, és csak a titkolódzás éltet, aki annál jobban érzi magát, minél ridegebb lehet az emberekhez – felelte vidáman Myrmeen, majd Vangerdahast kedvenc székébe vetette magát.
Hintázni próbált, aztán hirtelen eltorzult az arca, és kifakadt.
– Te sosem takarítasz? Az összes istenekre! A bolhák csak úgy ugrálnak át rám!
Ezzel felpattant a székből, és elkezdte ledobálni magáról a páncélja darabjait.
Most Vangerdahaston volt a sor, hogy ráförmedjen.
– Nehogy itt dobáld szét a holmid! Tudtam, hogy...
– Remélted! – vágott a szavába Myrmeen, miután derékig levetkőzött. Ugyanolyan nadrágtartót visel, mint amilyet én is szoktam! – csodálkozott rá Vangey.
– Hol szoktál fürdeni? – kérdezte a nő.
– Hmm. Ööö, ott, a folyosó végén – hebegte, és arrafelé mutatott. – Van ott egy medence. A csillagok, amiket látsz csak varázslat, nehogy azt hidd, hogy lyukas a mennyezet. Az úszó fakacsa az enyém...
Myrmeen, a mellének szorította levetett ruháját, hogy szabaddá tegye az egyik kezét, majd belekarolt a férfiba.
– Gyere – mondta, és maga után rántotta a varázslót.
– Hova? Mit művelsz...
– A hajam már reggel is koszos volt, de most egyenesen borzalmas. Segíthetsz megmosni.
– Én nem...
– De igen. A sajátodat is ideje lenne már megtisztítani.
Ezzel félig vezetve, félig lökdösve a medence felé terelte őt.
A szégyentől rákvörös Vangerdahast néma esküt tett, hogy ha lehetősége lesz rá, csúnya bosszút áll ezen a démonon. Hosszú, fájdalmas bosszú lesz, amelynek a végén kegyelemért könyörög majd.

* * * * *

A kikötőtorony mindig hűvös volt és szeles, még a legtikkasztóbb nyári napokon is... ezért nem véletlen, hogy nem ez volt a harci varázslók kedvenc őrhelye. Így hát amikor Huldyl Rauthur, egy középrangú harci varázsló önként kérte, hogy a toronyba helyezzék, Rathandar nyomatékosan felhívta a figyelmét, hogy a torony nem elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a kísérletező kedvű mágusok varázslatainak, valamint megfenyegette a fiút, hogy szíjat hasít a hátából, ha azon kapja, hogy nőnemű egyedek teleportálnak be, vagy ki a toronyból a szolgálati ideje alatt. A csöpögős lovagregényt és a gőzölgő ételt azonban minden további nélkül magával vihette...
Azon a reggelen azonban Huldylnak nem volt kedve olvasni, a finoman illatozó kacsasülthöz sem nyúlt, sőt, még a cukrozott mogyorót is érintetlenül hagyta. Teljesen egyedül volt a toronyban, mégsem takarta el a hátsó ablakot valami ronggyal, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen... vagy éppen aludhasson.
Ehelyett nyughatatlanul járt-kelt szobáról szobára, és Marsember zsúfolt utcáit kémlelte, ahelyett, hogy a tengerre néző hatalmas ablakok előtt ült volna.
– Nincsenek kalózok – motyogta maga elé az izgatott, fiatal harci varázslók hangját utánozva.
Rauthur alacsony, zömök ember volt, aki mindig idegesnek tűnt, tekintve, hogy barna fürtjei alatt mindig verejtéktől gyöngyözött a halántéka. Akik jobban ismerték, kiváló varázslatfejlesztőnek tartották, és tudták, hogy a szeme zöld lánggal izzik, ha izgatott, vagy fél valamitől.
Most azonban senki sem volt vele, aki észrevehette volna szeme vad forgását. Az ablaknak támaszkodott, és idegesen dobolt az ablakszárnyakon az ujjaival. Felsóhajtott, majd megfordult, hogy visszamenjen a botív alatt... és a földbe gyökerezett a lába.
Egy fiatal, jóképű, fekete és ezüstszínű köpönyegbe öltözött férfi ült a székében, és a Buja boszorka beadja a derekát című regényt lapozgatta.
Az idegen felvonta a szemöldökét, majd becsukta a könyvet.
– Egy titkos varázskönyv, feltételezem.
Rauthur elvörösödött, és lesütötte a szemét. A vendége úgy festett, mint egy nemesifjú, vagy egy gazdag kereskedő, de Rauthur találkozott már a vörös varázslóval korábban, így jól tudta, hogy kicsoda.
– Ööö... nem. A feletteseim azt hiszik, hogy híján vagyok nőknek és bizonyára felcsempészek majd valakit, ezért nem jönnek fel ellenőrizni hogy...
– Itt vagyok-e? Egyedül te látod a valódi arcomat. A többiek számára egy fekete selyembe öltözött gyönyörűség vagyok, akit titokban hercegnőként emlegetsz, nem igaz?
– Alusair hercegnőként?
– Ne fecsegj, ember! Maradj veszteg! Sok lojális ember van, akik sértő dolgokat mondanak a királyi családról, főleg a tivornyák alkalmával. De neked már nem kell sokáig azzal törődnöd, hogy ki mit mond.
A vörös varázsló lejjebb engedte a könyvet, és felfedte a tekercstartót.
Huldyl Rauthur mohó, zölden izzó szemmel közelebb lépett, mire a Feketemágia néven ismert vörös varázsló az asztalra borította a tartó tartalmát. Hét tekercs gurult ki belőle, de a cukrozott mogyoró az útjukat állta. A vörös varázsló kiejtett egy varázsszót, mire a mogyorószacskó a másik varázsló arcában csattant.
Rauthur elkapott egy mogyorót a levegőben, és bekapta.
Feketemágia rámosolygott, majd megszólalt.
– Hét varázslat, ahogy megegyeztünk. Annyi aranyat kaptál, hogy abból nyugodtan vehetsz egy házat Athkatlában, vagy Vízmélyvárában, vagy Sembiában, vagy bárhol máshol, ahol csak akarsz. Ezekkel a varázslatokkal bármelyik harci varázslóval elbánhatsz, aki üldözőbe venne. Gyakorolj titokban, amíg úrrá nem leszel az összes varázslat erején!
A varázstekercsek felemelkedtek, majd Huldyl felé repültek, a lebegő mogyorószemeken keresztül, amelyekből egyre többet próbált egyszerre lenyelni. A harci varázsló a köpenyébe törölte cukros kezét, majd a tekercsekért nyúlt.
Harnrim Starangh ekkor bizalmasan előredőlt.
– Ismét megerősítem korábbi ígéretem: még egyszer ennyi arany, és további hét hasznos varázslat üti a markod, ha eljutok Vangerdahasthoz, és sikerül elbánnom vele.
Rauthur izzó szemekkel tette el a tekercseket.
– Én vagyok a te embered, Starangh úr. Ez... hercegi.
– Herceg – dorombolta a vörös varázsló. – Szóval ez a cél vezérel. Elérheted a célod, ha jól időzítesz, és sikerül megszelídítened Alusairt a varázslataiddal, és sikerül őt ágyba vinned. Ha örököst szül neked, többé nem lesz szükséged rá. Egy szerencsétlen varázsbaleset, egy röpke gyász, és máris azt teheted, amit az apja tett: a királyság összes asszonya a tiéd lehet.
A harci varázsló erőtlenül felnevetett, majd megrázta a fejét, és ő is megszólalt.
– Uram, te vakmerőbb vagy nálam – ismét megrázta a fejét, és elismerően folytatta. – Nem lenne mégis valami, amit...
Feketemágia néhány pillanatig lógva hagyta a félmondatot, majd lágy hangon felelt.
– Befejezem a varázslatot, amely összeköt minket, csakhogy megerősítsem a bizalmat kettőnk között, ha beleegyezel.
– I-igen – hebegte halkan Rauthur. Végigfuttatta az ujjait erősen ritkuló hajszálain, majd bátrabban folytatta. – Ismertesd, Starangh uram, a varázslat részleteit. Nem akarok rossz ösvényre tévedni, ha érted, mire gondolok.
– Természetesen – felelte síri hangon a vörös varázsló, és végignézte, miként tűnik el az utolsó mogyorószem is a másik varázsló szájában. – Ami az egyikünkkel megtörténik, az azonnal megtörténik a másikkal is. Ez vonatkozik a részegségre, sebesülésekre, ellenségeskedésre, de csak ami nem mágikus eredetű, a bűbájra és a halálra. A gondolataink, érzelmeink, álmaink és más egyebek nem cserélnek gazdát, csak amiket említettem. A varázslat egy évig tart. – Starangh fogva tartotta a harci varázsló tekintetét, és hozzátette. – Ami elég idő ahhoz, hogy eltűnj a cormyri bíróság és a thay jutalmazás elől.
Huldyl Rauthur bizonytalanul elmosolyodott.
– Köszönöm, uram. Kezdjük.
Starangh felállt a székből, magához intette a másik férfit, majd az ujjait összekulcsolva és a tenyerét kifordítva kinyújtotta a karját. Rauthur elengedte a tekercseket, és ő is hasonlóképpen kinyújtotta a karját.
A tenyerek összeértek. A thay varázsló rövid kántálásba kezdett, mire energiahullámok cikáztak át közöttük, majd elléptek egymástól.
– Én készen állok majd, ha úgy érzed, hogy eljött az idő. Bármikor kapcsolatba léphetsz velem, akár éjjel, akár nappal. Örömmel venném, ha átvezetnél Vangerdahast védelmi rendszerén. Minél hamarabb, ha érted, mire gondolok.
– Igen... értem – felelte bizonytalanul Rauthur.
Harnrim Starangh elmosolyodott.
– Még egy dolog, hercegjelölt Huldyl. Ha megtörik ez a varázslat, azt azonnal érzékelem, és azt is, hogy hol vagy éppen. Ebben az esetben pedig kénytelen leszek lesújtani rád, és arra, aki a segítségedre volt, pusztán diplomáciai érdekből. Ugye megérted ezt?
A mosolya szélesebbre húzódott, majd váratlanul eltűnt.
Huldyl Rauthur magára maradt a félelmével. Egyedül a földön fekvő Buja boszorka beadja a derekát maradt vele vigasztalásul.

 

 

Tizennegyedik fejezet
NARNRA KÜLDETÉSE

Mindnyájunknak dolgoznia kell valamin – még az isteneknek is. Úgyhogy kapd fel azt a vödröt, és hagyd abba a fecsegést!

Juth a földműves karaktere,
a Gondok a borospincében című darab
harmadik felvonásában,
a muranni Shanra Mereld előadásában
Griff Éve

Egy kicsiny, szellős torony tör az ég felé a Bíborsárkány Palota egyik sarkában, Suzailban: egy kupola, amelynek négy, üveg nélküli, árkádos ablaka van, mégsem repül be rajta egyetlen madár vagy légy sem.
Az ajtaja mindig nyitva áll, és négy bíbor sárkány áll őrt ott, naphosszat. A helyiség sokáig teljesen lakatlan volt, Caladnei azonban egyre többször járt ide gondolkodni, mióta királyi mágus lett. Ilyenkor mindig az ablakok közt mászkál, és nézi a hatalmas udvart, és a hozzá kapcsolódó kerteket.
Cormyri Caladnei (ahogy hívni szerette magát), gyakran teleportált be a szobába, de mindig egyedül. Így az őrök igencsak meglepődtek, amikor egy mély, karcos nevetés harsant a hátuk mögött.
Azonnal megfordultak, és előreszegezték a dárdáik hegyét: a királyi mágus egy fehér szakállú, koszos köpenyes, horgas orrú alakra támaszkodott. Caladnei halkan zokogott, az öreg pedig, akit már többen is láttak korábban, gyengéden simogatta a vállát, és próbálta csitítani.
– Jól van kislány. Ez túl sok egyszerre, tudom, de ezt minden varázslónak látnia kell mielőtt még túl sok ostobaságot követne el életében.
– Öhm... Caladnei úrnő – köszörülte meg a torkát az egyik őr bizonytalanul, és az öregembernek szegezte a dárdáját.
– Elminster nagyúr! – szólalt, meg ekkor a legidősebb őr, és a páncélingéhez csapta a tenyerét, tisztelgése jeleként. A mellette álló társa megismételte a mozdulatot, a másik két, fiatalabb társuk azonban először rájuk meredt... majd halálra váltan fordultak vissza az öregemberhez, akit éppen a dárdáikkal próbáltak megfenyegetni.
A varázsló kék szeme megvillant bozontos szemöldöke alatt, majd a szája elé emelte a mutatóujját, jelezve, hogy maradjanak csendben, amíg megnyugtatja a nőt. A két őr, akik felismerték, és üdvözölték, eltették a fegyvereiket, és hátrébb húzódtak. Elminster feléjük biccentett köszönetképpen, majd a nőhöz fordult.
– Kösz... köszönöm, Elm...
– Hívj Elnek, kérlek! Vagy Öreg Mágusnak, ha veszekedni akarsz velem.
Keményen megragadta a királyi mágus vállát, majd eltolta magától egylépésnyire, és a szemébe nézett.
– Hogy érzed magad?
Caladnei erőtlenül elmosolyodott, majd félrenézett... végül vissza a varázslóra.
– Kijózanodtam. És összezavarodtam. És, sajnos azt kell mondanom, hogy sokkal jobban tisztellek, mint korábban... és azt az átkozott Vangerdahastot is. Köszönöm. Ez... csodálatos volt.
– Van min elgondolkodni, nem igaz? – kérdezte Elminster, és megérintette a nő homlokát. – Én csak annyit tehetek, hogy biztosítom, hogy soha ne feledd el ezeket az emlékeket. Mindig élénken előjönnek majd, ha felidézed őket.
Caladnei csodálkozva megrázta a fejét.
– Mit... hogy...
Elminster elmosolyodott.
– Van, aki „észvesztőnek” hívja ezt az utat, de csak egy-két lényeges dolgot mutattam meg neked ebből a világból. Meg kellett ismerned ezt a földet, hogy helyesen uralkodhass rajta, és hogy lehűtsd maga Vangeyval kapcsolatban. Amikor megmutattam neki mindazt, amit most neked, ő jobban sírt, könyörgött, hogy bocsássak meg neki, amiért oly durva volt korábban, és teljesen elszégyellte magát.
– Nekem is ezt kellene tennem – mondta Caladnei bizonytalan mosollyal az ajkán, majd a varázslóra emelte a tekintetét.
– Micsoda? – hőkölt hátra Elminster. – És megfosztanád magad attól az élménytől, hogy nyers legyél velem?
A mágusnő felnevetett, és az öreg varázsló köpenyébe kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. A férfi megölelte a nőt, majd a bíborsárkányok éber tekintete mellett előhalászott valamit az egyik tarsolyából.
Az őrök már félig előhúzták a tőreiket, majd megkönnyebbültek, amint a varázsló egy csillogó láncot húzott elő. Magasra emelte, hogy a királyi mágus jól láthassa, majd megszólalt.
– Ez egy amulett. A tiéd. Nem különösebben értékes, de azért viseld. Sose vedd le! Ha szükséged lenne rám, mond ki az „amulamystra” szót, és ott termek.
Caladnei ragyogó szemekkel vette el az amulettet. Az Öreg Mágus meghajolt, majd atyai módon megcsókolta a nő homlokát.
A férfi a következő pillanatban eltűnt, és Caladnei elvesztette az egyensúlyát. Hisztérikusan nézett körbe a szobában, de csak a négy őrt látta.
Félszegen rájuk mosolygott, mint egy kislány, akit valami csínytevésen kaptak, és az őrök kötelességtudóan tisztelegtek, majd a legidősebb udvariasan megszólalt.
– Királyi mágus, értesítenünk kell róla, hogy Laspeera úrnő és Rhauligan főlovag és a foglyuk a Sárkányszárny Csarnokban várnak rád.
Caladnei azonnal magához tért, és ismét a régi királyi mágus állt az őrök előtt.
– Köszönöm – mosolygott, majd lehúzta a jobb lábáról a csizmáját, és a bokájára kötötte a láncot.
– Jól fest – jegyezte meg az egyik őr, majd azonnal fapofát vett fel, és rezzenéstelen arccal meredt előre. Három társa is követte a példáját, így amikor Caladnei felpillantott, nem tudta megállapítani, hogy melyikük volt az.
Elmosolyodott, majd mikor elhaladt mellettük, még odaszólt nekik.
– Vén kéjencek – morogta, és vidám léptekkel elment.
Az őrök tisztelegtek, majd visszaléptek a nyitott ajtóhoz, hogy tovább őrizzék.

* * * * *

Lantani Roablar hátradőlt a székében, majd megvakargatta az orrnyergét, ahol már nyomni kezdte a szemüveg, és a szemét is megdörzsölte.
– Talán nem találsz valamit? – kérdezte a szerzetes, aki egy tapodtat sem tágított mellőle egész nap.

* * * * *

– Igen, kezdődik – motyogta Thaerabho az olvasóterem őrének. – Ideje leleplezni őt.
Ezzel elindult a lantani férfi felé. Puha papucsa egyetlen neszt sem hallatott.

* * * * *

– Láthatod, hogy mit keresek – felelte Nouméa Cardellith a kíséretének.
A himlőhelyes, magas szerzetes beletúrt gyér hajába, majd közelebb hajolt, és halkan megszólalt.
– Mindent megtudhatsz Thay vörös varázslóiról egy új keletű írásból. Ha azonban azért jöttél Gyertyavárba, hogy a varázslataikat tanulmányozd, azt hiszem, feleslegesen utaztál ide, jó uram. Ezeket erős védelem alatt őrizzük. És nem ok nélkül.
Nouméa érzékelte, hogy több szerzetes is közelebb húzódott hozzájuk, de nem emelte rájuk a tekintetét. Ehelyett halványan elmosolyodott.
– Szó sincs erről, Esmer. Ugyan mit kezdene egy kereskedő a varázslatokkal? Engem a kereskedés éltet. Új kereskedelmi pontok vannak kialakulóban Thayban, és azt nyomozom, hogy ott kik állnak a hierarchia csúcsán.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez egy vakmerő kérdés, és nyugodtan megtagadhatod a választ, ha akarod, de kíváncsi lennék rá, hogy miért? – kérdezte egy ismeretlen hang.
Nouméa a kérdezőre nézett, és szélesen elmosolyodott.
– Ha már ilyen őszinték vagyunk: szerintem ez az első lépés afelé, hogy előbb gazdasági, majd politikai túlerőre lehessen szert tenni.
– Természetesen – vágta rá egyszerre két másik szerzetes, és még hárman bólogatni kezdtek az egyre nagyobb körben.
– Ezért érdekelnek a legújabb írások és jelentések – bökött a pergamentekercsekre és vaskos könyvekre Nouméa.
– Úgy látom, sokat utaztál és tapasztaltál – mondta egy szerzetes pontosan a háta mögött. – Hadd meséljek el valamit, ami nincs benne ezekben a kötetekben. Csak a mi naplóinkban szerepel, amiket a kapunál jegyzetelünk le.
– Kérlek! – mondta udvariasan Nouméa, majd a padra mutatott maga mellett. Elégedett moraj futott végig a szerzeteseken, mintha a nő átment volna valamiféle vizsgán. Az öreg szerzetes, akinek az arcát egy régi kardvágás csúfította el, leült mellé, jó közel, hogy a ruhájuk össze is ért.
– Thaerabho vagyok – mutatkozott be a szerzetes. – A mágiahasználókkal foglalkozom Faerűn-szerte, kivéve a papokat. Hallottál már Mystra Kiválasztottjairól?
Nouméa bólintott, mire széles vigyor ült ki az öreg arcára.
– Akkor hadd mindjak valamit: egyes Kiválasztottak a vörös varázslók ellen küzdenek. Átformálják a teleportáló kapukat, úgy hogy a kapukon keresztül képesek ellopni a vörös varázslók varázslatait, kihallgathatják a terveiket, elolvashatják a gondolataikat és az emlékeiket.
– Szentséges Mystra! – szakadt fel Nouméából.
Thaerbho nyomatékosan bólintott.
– Ha a vörös varázslók túlságosan is megerősödnének egy adott helyen, akkor az ahhoz kapcsolódó kapuk felrobbanhatnak. Vagy egy mágikus üzenetet kap minden varázsló Faerűnön, aki akár egyszer is használta azt a bizonyos kaput, és olyan sugallatot kapnak, egyazon pillanatban, hogy romboljanak le egy várost, vagy iktassanak ki egy fontos személyt, mondjuk Szass Tamot, mielőtt még befejezhetné gonosz tervét.
Nouméa ingatni kezdte a fejét, majd megkérdezte.
– És mi van, ha én egy vörös varázsló vagyok, vagy egy Kiválasztott, és azt akarom, hogy ezek a dolgok feledésbe merüljenek?
A szerzetes még közelebb hajolt, pedig az szinte már lehetetlen volt, és úgy felelt.
– Nem, Nouméa Cardellith, te nem tartozol közéjük, és Hárfás sem vagy. Te a tudást keresed, mi pedig felvértezünk vele. Hogy mit kezdesz a tudással, miután elmentél innen, az már nem a mi dolgunk.
– Ki vagy te? – kérdezte Nouméa döbbenten.
A körben álló szerzetesek elmosolyodtak.
– Egy egyszerű halandó vagyok, aki szereti a könyveket, a legendákat, és rég halott emberek gondolatai és feljegyzései után kutatok – felelte Esmer.
Nouméa végighordozta a tekintetét a szerzeteseken, majd megrázta a fejét.
– Én meg azt hiszem, hogy ti vagytok Tooril egyik legveszedelmesebb és leghatalmasabb serege.
Az udvarias mosoly azonnal lelohadt a szerzetesek arcáról.
– Ez is igaz – felelte könnyeden Thaerabho. – Most, hogy ezt tudod, mit akarsz tenni, Nouméa, egykori varázsló és feleség? – Időközben még több szerzetes gyűlt köréjük.
Nouméa hosszan nézte a férfit. Egy pillanatra sem vette le róla a szemét, még akkor sem, amikor néhány szerzetes varázspálcát húzott elő a köpenye alól.
– Nem tudom – felelte nagy sokára.
A szerzetesek megkönnyebbültek, a pálcák eltűntek, és néhányan eloldalogtak. A mosoly visszatért Thaerabho arcára.
– Á, az igazság. Mindig az igazság a legjobb válasz, amivel szolgálhatsz nekünk.
Nouméa a férfi barna szemébe nézett, majd megkérdezte.
– Szerinted, mit kellene tennem?
– Á – horkant fel a sebhelyes arcú. Újabb szerzetesek húzódtak közelebb, székeket húztak elő az olvasóasztal alól, és helyet foglaltak. – Ismét csak helyesen cselekedtél. Nem mondjuk meg, hogy mi legyen a következő lépésed. Sosem tesszük. Viszont megpróbálunk útba igazítani, hogy melyik lenne a helyes út.
Nouméa úrnő reménnyel telve nézett vissza rá.
– Miért is nem jöttem ide évekkel ezelőtt.
– Tényleg, miért?

* * * * *

Az őrök kitárták az ajtót Cormyr királyi mágusa előtt, aki belépett a mennyezetből kitörni készülő kősárkányok alá. A látvány mindig lenyűgözte, amikor csak a Sárkányszárny Csarnokba lépett. Most is áhítattal hordozta végig a tekintetét a hatalmas, kecses, behajlított szárnyú faragott lényeken.
Ismét rátörtek a könnyek, és elnyomott egy szitkot az orra alatt.
– Légy átkozott, Öreg Mágus! – motyogta, majd belépett a terembe.
Hárman vártak rá a csarnok közepén: Laspeera, Rhauligan és a tolvajnő, aki a pincéből szökött meg.
Rhauligan éppen akkor bújt vissza a mellényébe. A derékszíja még ott volt a kezében, azt még nem sikerült visszakötnie a helyére. Caladnei elmosolyodott: jó kis fogócska lehetett. Most bizonyára Laspeera mágiája tartja fogva a lányt.
Köszönetképpen a nő és a férfi felé biccentett, majd közelebb lépett a paralizált tolvajhoz, és közben megszüntette Laspeera varázslatát.
– Hát ismét találkozunk, Vízmélyvári Narnra!
A tolvaj nem felelt az üdvözlésre, inkább lehajolt, hogy életet dörzsöljön elhalt lábába.
– Narnra – folytatta Caladnei zavartalanul –, a Bíborsárkány Palotában vagy, Suzailban, Cormyr birodalmában. Ennélfogva a hatalmamban vagy. Legalább a belátás vezessen az együttműködés rögös útjára, ha már személyes gyűlöletet táplálsz irántunk.
A tolvaj felegyenesedett, alaposan végigmérte Caladneit, majd a másik két emberre nézett. Ők nyugodtan, szinte már közönyösen viszonozták a pillantását.
Narnra felszegte a fejét, és visszafordult a mágushoz.
– Még szerencse, hogy valaki meghallgatja a szónoklatod – ezzel a másik két alak felé bökött a fejével. – Mit akarsz tőlem?
– Válaszokat. Néhány egyszerű, őszinte választ – felelte a királyi mágus.
– Nem hiszem, hogy bármiféle, számotokra értékes hírrel szolgálhatnék – sóhajtott fel Narnra ingerülten. – Hacsak nem akarod kifosztani a kikötői negyedet, Vízmélyvárában.
– Nem – felelte szárazon Caladnei. – Na látod! Ilyen egy egyszerű, őszinte válasz. Ha gyakorlod egy kicsit, könnyen megy majd neked is. Utána pedig mehetsz az utadra – gúnyolódott a lánnyal.
– Az utamra? Hova? – kérdezett vissza dühösen Narnra. – Az utcára, hogy éhen haljak? Vagy, hogy tovább ütlegeljen az egyik katonád, akinek nem tetszik a képem? „Nézze uram, én csak egy tolvaj vagyok Vízmélyvárából, és... hát az előbb beszéltem a királyi mágussal, és ő mondta, hogy...” na, ezt aztán biztos elhinnék.
– Ennyire szereted Vízmélyvárát?
– Mi? Ez is egy kérdés? Miért nem kérdezel meg egy erre járó kereskedőt, hogy...
– Ennyire szereted Vízmélyvárát?
Narnra tehetetlenül az égnek emelte a karját.
– Ismerem Vízmélyvárát! Az az otthonom, az egyetlen hely, ahol kiigazodom, ahol tudom, hol kaphatok élelmet...
Ekkor elhallgatott, és elgondolkodva nézett a mágusra.
Caladnei ugyanis mosolygott.
– Látod? Nem is olyan nehéz őszintén válaszolni, csak el kell kezdeni. Hamar a szokásoddá válik, meglásd.
Narnra fagyos pillantást vetett rá, majd átkarolta magát, mintha fázna.
– A varázslók mind olyan okosak – motyogta. – Időnként elmerengek, mire is jutnánk nélkülük.
Erre mindhárom cormyrí elmosolyodott, és Caladnei oldottabb hangon folytatta.
– Sok barátod van Vízmélyvárában? Akikkel beszélgethetsz az eseményekről és pletykákról?
Narnra leszegte a fejét, és nem felelt.
– Elég ebből! – horkant fel türelmetlenül a mágus. – Ideje keményebb módszerekhez folyamodni – ezzel kántálni kezdett, és bonyolult jeleket rajzolt a levegőbe.
Kékesfehér lángnyelvek villantak fel, és hátrakapta a fejét, mintha hirtelen hő érte volna.
– Védve van – állapította meg értetlenül Caladnei, és Laspeerára nézett.
A másik nő megvonta a vállát, majd megismételte a varázslatot.
– Elminster? – kérdezte a varázslat végeztével.
Ekkor hét kékesfehér csillag jelent meg a tolvaj körül, aki mintha transzba került volna.
– Mystra – helyesbített a királyi mágus, és ismét a másik nőre nézett, de ezúttal kétségbeesetten.
Az idősebb harci varázsló ismét csak megvonta a vállát.
– Akkor próbáld a keményebb módszerrel. Csakis varázslatokra hagyatkozhatunk. Majd meglátjuk.
Caladnei nem tűnt túl boldognak a tanács hallatán. Rhauliganra nézett, aki helyeslőn bólintott, majd nagy levegőt vett, és a lány felé fordult.
– Narnra? Hogyan szerzed meg az értesülést, amit a kereskedők visznek Vízmélyvárába? Vannak talán, akik érmék ellenében csicseregnek a kocsmákban?
Néma csend.
– Narnra?
A tolvaj nem felelt, inkább vad futásnak eredt, miközben kétszer is irányt változtatott.
A királyi mágus intett Rhauligannak, aki időközben mozgásba lendült, hogy ne mozduljon, és belekezdett egy varázslatba.
Az egyik pörgő csillag elszakad a többitől... és kialszik.
Narnra a tőréért nyúlt, hogy félbeszakítsa vele a varázslatot, de üres volt a tokja. Dühében a mágusra akarta vetni magát, Caladnei azonban könnyedén oldalra lépett előle.
– Az ajtó nem túl jó választás – mondta a királyi mágus a menekülő tolvajnak.
Narnra leszegte a fejét, felmordult, és futott tovább. Máris megindultak felé a láthatatlan kezek. Jól tudta, hogy két varázslóval szemben semmi esélye, de hát mit tehetett volna?
Azon kapta magát hirtelen, hogy a levegőben fut, nincsen padló a lába alatt, és szép lassan visszalebeg oda, ahonnan elindult. Tudta, milyen nevetségesen festhet, mégis futott tovább. A varázslatok fenntartása nagyfokú koncentrációt igényel, jól tudta ezt, így előbb vagy utóbb ennek a Caladneinek is le kell majd tennie őt a földre. Ha addig így tudna futni, és lenne egy kis szerencséje is, akkor talán...
– Narnra, válaszolj! Hogyan szerzel híreket Vízmélyvárában?
Narnra csak egy artikulálatlan hörgéssel felelt, és loholt tovább.
– Narnra/
– Fulladj meg, mágus! Hogy szakadnál apró darabokra! Nem érdekelnek a kérdéseid, és ez a nyavalyás királyság sem! Csak hadd menjek az utamra!
– Hogy az utcáimon lopj? – kérdezte lágy hangon Caladnei. – Azt nem engedhetem.
– Vagy talán még rosszabbat – szólalt meg Rhauligan, és megcsillantotta Narnra tőreit. A tolvaj azonnal előhúzott egy kicsiny pengét legféltettebb rejtekhelyéről, hogy belevágja a férfiba, aki meglopta.
Rhauligannak félre kellett ugrania, mire Caladnei arca elkomorult.
A következő pillanatban Narnra keményen a hátsó falnak vágódott, és minden levegő kipréselődött a tüdejéből. Kétségbeesetten zihálni kezdett, hogy levegőt kapjon, miközben valami láthatatlan kéz a falhoz nyomta, és nem engedte.
Újabb kékesfehér csillag hunyt ki...
– Hogyan szerzel híreket Vízmélyvárában? – kérdezte kitartóan a királyi mágus. Kicsit enyhített a varázslat szorításán, hogy levegőhöz jusson a tolvaj.
– Narnra!?
– Mágus, hát nem érted, hogy engem mindez nem érdekel? Lovagolj meg egy sárkányt valahol, de engem hagyj békén!
– Narnra...
– Caladnei – vágott közbe a tolvaj ugyanabban a hanghordozásban. – Fogd be, ha megkérhetlek rá!
A királyi mágus varázslata ekkor ismét kinyomott belőle minden szuszt, és annyira a falhoz préselte, hogy még a mellkasát sem tudta megmozdítani, hogy levegőt vegyen. Kétségbeesetten, némán küzdött, összevissza kapálódzott a tagjaival, míg a világ lassan kezdett elhomályosulni...
A varázskéz ismét enyhített a szorításon, és a nő végre levegőhöz jutott. Narnra elnézett a kínzói feje felett, kinézett magának egy pontot a falon, és próbált minél nagyobb levegőket venni.
A háttérben kialszik egy újabb kékesfehér csillag.
– Édes szellő – idézett fel egy vízmélyvári dallamot.
– Micsoda? – csapott le rá Caladnei.
– Édes szellő, jöjj elő; fújd tova, a fájdalmam – szavalta Narnra, és a királyi mágus szemébe nézett.
Caladnei közelebb lépett hozzá, és a tolvaj döbbenten tapasztalta, hogy a nőnek könnyes a szeme.
– Narnra, kérlek, mondd meg, hogyan szerzel híreket Vízmélyvárában? – kérte lágy hangon.
– Caladnei – felelte ugyanolyan lágy hangon Narnra. – Nyitva tartom a fülem, és csukva a szám. Még akkor is, ha zsarnok mágusok próbálnak kifaggatni.
Miközben a láthatatlan erő ismét a falhoz vágta, hogy csak úgy nyekkent minden csontja, mintha Rhauligan kuncogását hallotta volna.
Az egyik csillag vadul forogni kezd... majd kialszik. ..
– Nézzük hát, mennyire vagy makacs, tolvaj? – mondta Caladnei, majd többször egymás után a falhoz vágta a nőt, mígnem a deszkafal már kezdett beszakadni.
Az ötödik csillag is megvonaglik, és kialszik... némán...
A láthatatlan erő addig csépelte a nőt, amíg ismét az ájulás határára nem került. Akkor alábbhagyott, hogy Narnra egy kis levegőhöz jusson.
– Hogy szerzel híreket Vízmélyvárában? – kérdezte türelmesen Caladnei.
Narnra tagadólag megrázta a fejét. A királyi mágus erre megismételte a kérdést, de a lány nem felelt.
– Hagyj békén, mágus! Menj, és ölj meg egy őrt, vagy verj meg egy csecsemőt, vagy tégy bármit, ami a kedvedre való!
A láthatatlan kéz ismét a falhoz préselte, majd háromszor egymás után nekiütötte.
Újabb csillag huny ki... már csak egy maradt.
Caladnei megismételte a kérdést, ugyanúgy, ahogy az előbb.
Az utolsó csillag is megremeg... majd kialszik...
Caladnei újabb kérdésére Narnra végre válaszol.
– Ablakokon keresztül, és a sikátorokban hallgatózom. Felmászom a háztetőkre, hogy onnan hallgassam ki a kereskedők cselszövéseit. Így szerzek tudomást arról, hogy éppen hol vannak, és mennyi pénz van náluk.
– A kocsmákban is hallgatózol?
– Amikor szomjas vagyok, elmegyek a Déli negyedbe, de sosem a saját környékemen.
– És mi van a nemesek ablakaival?
– Ott sosem hallgatózom. Túl veszélyes. Miért is mennék oda, amikor a piacon sokkal többet megtudhatok a kereskedőktől? A nemesek egyébként is folyton hazudnak. Minden harmadik szavukkal meg akarnak téveszteni valakit, vagy fölébük akarnak kerekedni.
– Így sokkal könnyebb, nem igaz, Narnra? Gondoskodom róla, hogy elég ételt és italt kapj, ha végeztünk. Most azonban felelj: Cormyrról is hallasz híreket időnként?
– Nem. Bár mintha már hallottam volna ezt a nevet a kereskedőktől, amikor nagy nyereményekről beszélgettek. A legtöbbször Sembiáról beszélnek. Ott veszik meg a drágaköveket, meg ékszereket, meg az értékes olajokat...
– Még több pénz jut Sembiába – dünnyögött Caladnei az orra alatt.
Eközben újabb varázslat készülődött a teremben. Laspeera kezdett bele egy hosszú monológba. Narnra elfordította a tekintetét a kántáló nőről, átsiklott a vigyorgó Rhauligan feje fölött, szemmel láthatóan nem akart a férfira nézni, végül Caladneien állapodott meg a szeme, aki újabb kérdést készült feltenni.
– Várj! – előzte meg Narnra. – Miféle varázslatra készül? – kérdezte, és Laspeera irányába biccentett a fejével.
– Egy ártalmatlan varázslatra, amelyik felfedi az igazságot, vagy éppen a hazugságot a szavaidban.
Narnra szemei lángot vetettek.
– És ha már mindent kipréseltetek belőlem? Elengedtek, hogy egy kis levegőhöz jussak? – kérdezte felhevülten.
– Egyvalamit jól jegyezz meg, Narnra Shalace: nem szokásom megölni senkit a Királyi Palotában, sem máshol. Azt legalábbis nem, aki felhagy azzal, hogy tőröket hajigáljon belém vagy a barátaimba. Így hát felelj: tagja vagy valamilyen céhnek, társaságnak, titkos szervezetnek, kereskedelmi szövetségnek, vagy bármilyen más szervezetnek?
– Nem, és ennek az összeesküvésnek sem vagyok a tagja.
– Van rokonod? Barátod? Ellenséged?
– Nem, nem és nem.
– Vannak tartozásaid, vagy kötelezettségeid?
– Nem.
– Nem állsz fenyegetés alatt, amit meg kellene szüntetni?
– Nem, kivéve a jelenlevőket.
– Rendben. Miért vagy Cormyrban?
– Véletlen mágia sodort ide... és a kíváncsiság. Egy varázslót követtem, aki megmentette az életemet. De nem tudtam, hogy hova jövök, amíg ide nem kerültem.
– Mit hiányolsz a legjobban az életből, a nemesi származáson, a hírnéven és a pénzen kívül?
– A szabadságomat – sziszegte Narnra. – Mégis milyen választ vártál?
– Mit tennél, ha szabad lennél, én nem ismernélek, és odalépnék eléd Marsember egyik utcáján, és azt mondanám, hogy egyetlen varázslatommal megölhetlek. Mit kezdenél akkor az életeddel?
Narnra fanyarul elmosolyodott.
– Elmenekülnék.
Caladnei felsóhajtott.
– Mi lenne, ha abbahagynánk ezt a szócsatát, Narnra? Jobb dolgom is van, mint hogy a falhoz szorítva tartsalak egész nap.
A tolvaj nagy levegőt vett, végigmérte a fogva tartóját, majd megszólalt.
– Királyi mágus, gazdag akarok lenni, anélkül, hogy dolgoznom kelljen, hogy azt tehessem, amihez kedvem van, oda mehessek, ahova csak akarok, és ellophassak bármit, amihez kedvem van.
– Mintha csak a sembiai nemesasszonyokat hallanám – jegyezte meg epésen Laspeera, de Caladnei szigorú pillantást vetett rá, jelezve, hogy ennek még nem jött el az ideje.
A királyi mágus visszafordult a tolvajhoz, és leeresztette a földre.
– Fejezzük be minél hamarabb, ha te is úgy akarod. Azt hiszem, elég sok mindent megtudtam rólad. Most pedig mesélj el minden pletykát, ami arról szól, hogy meg akarják buktatni az Obarskyr-családot.
– A kit? Á, az uralkodócsaládot, gondolom – Narnra Laspeerára nézett, majd a homlokára mutatott. – Meg tudsz erősíteni ebben, igaz? – kérdezte, majd visszanézett Caladneire. – Semmit sem tudok. Semmit sem hallottam, ami Cormyr politikai életével lenne kapcsolatos. Erről a Jogos Összeesküvésről sem tudtam, amíg ide nem kerültem. Még most sem tudom, miről is volt szó pontosan. Meg akarják dönteni a koronát, rendben van, de... – Félbehagyta a mondatot, és értetlenül széttárta a karját.
– Maradjunk csak Vízmélyváránál, Narnra. Hallottál zsoldosokról? Olyan kereskedőkről, akik Vízmélyvárából pénzelnék az ittenieket? Harci lovakról? Zsoldos varázslókról? Lehet, hogy nem is Cormyrban lenne a helyszín, hanem a nyugati kapuknál, vagy Saerloonnál és Selgauntnál Sembiában, vagy Athkatlában... vagy Iriaeborban.
Narnra végig tagadólag ingatta a fejét.
– Nem, bármire megesküszöm, királyi mágus, hogy nem hallottam ilyen dolgokról. A kereskedők persze időnként lovakkal és kocsikkal üzletelnek, de nem akkora mennyiségben, hogy az háborút jelentene. Nem mintha Vízmélyvárában bárki is olyan ostoba lenne, hogy efféle dolgokról beszélne nyilvánosan.
– Igazat mond, Cala – szólalt meg Laspeera. – Minden szava igaz.
A királyi mágus elmosolyodott, majd bólintott.
– Rendben. Ezt tudnunk kellett – mondta, majd közelebb lépett a tolvajhoz. – Értesz a mágiához, Narnra? Tudsz varázsolni?
– Nem. Ha tudnék, gondolod, hogy... – elharapta a mondat végét, nem akarta tovább hergelni a mágust.
– Sajnálom Narnra. Ez az eredeti alakod, amiben most látunk?
– Igen – felelte Narnra csodálkozva. – Mi más lehetne?
– Mi más – dünnyögte Caladnei, majd hátrasandított a válla felett. – Laspeera, minden kérdésre igaz választ adott?
– Nem – érkezett a komor válasz. – Van valami, amit igaznak akart beállítani, de nem teljesen az.
– És mi lenne az?
– A rokonsága. Egészen eddig azt hitte, hogy egyetlen rokona sem él... most azonban elbizonytalanodott. És ez az új ismeret nincs az ínyére.
Csend ereszkedett a csarnokra, és Caladnei elgondolkodva fúrta a tolvajba a tekintetét.
– Elmondod magadtól, Narnra, vagy ismét a falhoz kell. Hogy szegezzelek?
A tolvaj elkeseredetten megcsikorgatta a fogait, majd váratlanul kitörtek belőle a szavak.
– Ehhez nincs jogod! Nem akarom, hogy életem hátralevő részében varázslók vadásszanak rám! Nem tarthatom meg magamnak ezt az egy titkot? Ennek semmi köze Cormyrhoz!
– Ezt majd én eldöntöm – felelte lágy hangon a mágus. – Ugyan már, Narnra. Mi gondot okozhatna egyetlen név? Ha semmi köze Cormyrhoz, ahogy állítod, akkor talán egy régen száműzött családról van szó, amelyik...
Glarasteer Rhauligan megköszörülte a torkát, hogy szólni szeretne. Caladnei értette a célzást, és hátrébb lépett a lánytól.
– Úgy tudtad, hogy a szüleid halottak, ugye? – kérdezte a Hárfás.
– Igen – felelte a lány, és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Nincs testvéred, igaz?
– Nincs.
– Tehát arról szereztél tudomást, hogy az anyád vagy az apád, életben van.
– Igen – vágta rá Narnra, majd hátrább húzódott a férfitól, mintha az meg akarná ütni valamivel.
– Egy varázslót követtél, és úgy jutottál ide, igaz?
Narnra meredten nézte a Hárfást, de nem válaszolt. A négy alak egymásra nézett a hatalmas csarnok közepén, majd Laspeera törte meg a csendet.
– Árnyasvölgyi Elminster lánya vagy, igaz?
Narnra gyilkos pillantást vetett rá, de bólintott. Csak suttogásra telt az erejéből.
– Attól tartok, igen.
Felszegte a fejét, és a vallatóira nézett. Rhauligan újult érdeklődéssel szemlélete, Laspeera tekintetéből leginkább csak a sajnálatot lehetett kiolvasni, míg Caladnei elgondolkodva ráncolta a homlokát.
– A marsemberi pincében nem úgy tűnt, mintha Elminster a lányaként kezelne – merengett fennhangon, majd közelebb lépett a lányhoz.
Narnra nagy levegőt vett, és a padlóhoz intézte a szavait.
– Azt hiszem Elminster nem tudja, hogy ő az apám.
A királyi mágus Laspeerához fordult.
– Szerinted ez lehetséges?
– Az apaság? Nagyon is. Az azonban meglep, hogy nem tud a lányáról. Azt hittem, hogy az Öreg Mágus mindenről tud, még arról is, ki mikor vágja meg magát.
Caladnei egyetértően bólintott, majd visszafordult a tolvajhoz.
– Ugye tisztában vagy vele, mekkora veszélyt jelentene, ha ennek híre menne? – kérdezte, de inkább kijelentésnek szánta.
Narnra bólintott, mint aki tisztában van a következményekkel, majd megszólalt.
– Nagyon is – mondta elkeseredetten. – Bár tekintve jelenlegi helyzetemet, miszerint egyik kegyetlen varázsló kezéből egy másikba kerülök, beleértve eme díszes társaságot is, ennek most nem igazán van jelentősége.
– Mihez kezdenél, ha szabadon engednélek? – kérdezte komolyan Caladnei.
– Addig lopnék, amíg helyet tudnék váltani egy Vízmélyvárába tartó karavánra... hacsak nem gondolnám meg magam, és nem tanyáznék le itt, Cormyrban.
Caladnei elmosolyodott.
– Királyi mágusként jobb ötletem van: akkor járunk a legjobban, ha életben maradsz, és közben Cormyrt szolgálod.
– Hogyan?
– Mint fizetett kém, miközben az utcán lopsz... és időnként elhelyezel egy-egy dolgot itt-ott, hogy rátaláljanak, némi külön pénz fejében. Ahogyan Rhauligan is teszi.
– Tehát ez az ajánlatod, vagy a halál?
– Nem – rázta meg a fejét Caladnei. – Hírekre van szükségem Cormyr ellenségeiről. Sokkal egyszerűbb lenne elhíresztelnem, hogy te vagy Elminster lánya, és megvárni, amíg ideözönlenek a vérszomjas farkasok.
– Így is úgy is meghalok!
– Mint mindnyájan, előbb vagy utóbb – vonta meg a vállát nemtörődöm módon a mágus. – De nem mindegy, hogy megválaszthatod-e, hogyan halsz meg, vagy sem. Nos?
Narnra lesiklott a fal mentén, és leült, majd a mennyezetre emelte a tekintetét.
– Utálom, ha egy varázsló kezében van a sorsom, tehát ennek megfelelően döntök – kezdte, mire Rhauligan és Laspeera alig hallhatóan felhorkant.
– Mielőtt bármit is felelnék, tudni akarom, hogy „mi van még”, és „mi lesz azután”.
– Éspedig? – mosolygott Caladnei.
– A rossz híreket, amit még nem mondtál el, és azt, hogy mi történik, ha a királyi mágus úgy dönt, hogy most már feláldozható vagyok.
– Végre körültekintően cselekszel. Kicsit megkésve bár, de nem reménytelenül.
Narnra mellé térdelt, és úgy folytatta.
– Cormyr védelme érdekében mindnyájan feláldozhatók vagyunk. Ugyanakkor remélem, hogy olyan hasznosnak bizonyulsz, és hosszú éveken át szolgálod majd Cormyrt, hogy a végén „szabad utat” kaphatsz. Címet kapsz, egy házat, ahol leélheted életed hátralévő éveit. Ezek jobb kilátások, mint sok más emberé. A „mi van még”-hez jobban meg kell, hogy ismerjelek, be kellene férkőznöm az elmédbe.
– Hogy valamilyen agy nélküli lénnyé változtass?
– Nem. Én sosem okoznék fájdalmat gondolatolvasás közben, mint Elminster. Ha azt látnám, hogy valakinek szüksége van rád, azonnal visszaküldenélek Vízmélyvárába egy portálon keresztül.
Narnra majdnem talpra szökkent örömében.
– Képes vagy rá?
– Igen. Bár azt el kell mondanom, hogy a kapu Peirgeiron palotájába nyílik. Van kéznél valami jó meséd?
– Elminster lányaként kell, hogy legyen – motyogta Rhauligan. A három nő rosszallóan kapta oda a fejét, majd Narnra az ajkába harapott, és úgy kérdezte.
– És akkor visszamehetnék a kikötői negyedbe, és senki sem követne?
– Cormyrból nem – biztosította Caladnei.
– Ez az agyfürkészés; mit csinálsz velem?
– Megmutatod az emlékeidet és a gondolataidat, miközben az elmédben kutakodom. Ha úgy nagyobb biztonságban éreznéd magad, kétirányúvá is tehetem a dolgot, és te is megvizsgálhatsz engem, miközben kifürkészem a gondolataidat.
Narnra csodálkozva és lenyűgözve meredt a királyi mágusra, majd a következő pillanatban ismét elöntötte a harag. Felállt, odébb araszolt a faltól, majd lemondóan a másik két emberre legyintett. Visszafordult a falhoz, majd nekiütötte a fejét.
– Hadd gondolkozzak.
– Persze – suttogta Caladnei.
Narnra nagy levegőket vett, és közben a csizmája orrát nézegette. Próbálta felderíteni, hogyan is érzi magát.
Megbízik ezekben az emberekben? Laspeera anyáskodónak tűnik, Rhauligan az Rhauligan, a munkájának él. Caladnei jól elverte a varázslatával, mint egy rongybabát, de végül is ő hergelte fel, és a nő nem ölte meg, amikor az sokkal egyszerűbb lett volna.
Tehát hogy is érzi magát? Mi az igazság...
Félek. Éhes vagyok. Önmagamra haragszom, amiért félek. De jobban haragszom Rhauliganra és Caladneire, amiért ebbe a helyzetbe hoztak. De Elminstert gyűlölöm a legjobban, amiért életet adott nekem, majd megszökött, és ide csalt abból a sötét sikátorból.
– Igazak – mondta a háta mögül Laspeera lágyan. – Minden szó igaz.
Az összes istenekre, olvas a gondolataimban...
Narnra rémülten megpördült. Azt hitte, hogy a három alak már körbe is zárta, de mindnyájan ott álltak, ahol eddig is. Caladnei is ott térdelt mellette.
– Ha beleegyezem ebbe... ebbe az őrültségbe, akkor mikor kerülne sor az agyfürkészésre? – kérdezte remegő hangon Narnra.
Cormyr királyi mágus felegyenesedett, és megeresztett egy sunyi mosolyt.
– Az ilyen vakmerő esetekben sosincs jobb alkalom... mint az azon nyomban.

 

 

Tizenötödik fejezet
HA A MARSEMBERI KERESKEDŐK MEGMOZDULNAK

Fiam, ne az álldogáló kereskedőtől félj. Akkor kezdődik a baj, ha megmozdulnak. Nem egyszerű dolog ugyanis mozgásra bírni egy kereskedőt.

Crommor a földműves karaktere
a Gondok a borospincében című darab
első felvonásában,
a muranni Shanra Mereld előadásában
Griff Évében

A szoba sarkaiban gomolygó köd figyelmeztető lángnyelvekké alakult, és megszólalt egy vészcsengő.
A fekete ruhába öltözött jóképű férfi, aki kigombolt inget, feszes bőrnadrágot és csillogó csizmát viselt, letette a könyvet a kezéből, és felállt a kényelmes karszékből.
Elhúzta a tenyerét egy sötét kristálygömb fölött, amelynek ívelt talapzatán több kisebb gömb foglalt helyet. Újabb ködfelhő jelent meg a levegőben: így falfehér arcú, barna köpenyes alak jelent meg a köd belsejében.
A fekete ruhás alak elmosolyodott, és megérintett két kisebb gömböt. Két ködfelhő jelent meg, majd tűnt el egy harmadikban, ami zöldes fényben úszott. A vörös varázsló ekkor ismét a nagy gömb fölé helyezte a tenyerét, mire Huldyl Rauthur alakja eltűnt.
– Lépj át a boltív alatt! – mondta a levegőnek. – Az út biztonságos.
A zöldes ködfelhő a falhoz kúszott, majd egy boltívet formált. Egy alagút jelent meg, mintha ott húzódna láthatatlanul a fal mögött, és egy tétova alak körvonala rajzolódott ki a végében.
– Üdvözöllek – mondta a vörös varázsló –, fontos híreket hozol, feltételezem.
– I-igen – hebegte Huldyl majd belépett a szobába. – Azt hiszem.
A harci varázsló arca falfehér volt, és a homlokáról szakadt a veríték. – Gyenge nád – gondolta Feketemágia. És a gyenge nádszálak eltörnek.
– Helyes. Most térj vissza oda, ahonnan jöttél, és azonnal utánad megyek – mondta Harnrim Starangh.
Amint a harci varázsló visszaindult, Starangh a gömb fölé helyezte a tenyerét, és két újabb ködfelhőt idézett meg. Lassan kiitta a borát, majd kivette az egyik kristályt a talapzatból, és a gatyapőcébe rejtette, majd mondott valamit az üres levegőnek.
Két meglepett, zavart férfi jelent meg előtte. Azonnal elsápadtak, amint meglátták, hogy ki idézte meg őket.
Starangh ördögi mosollyal fogadta a két kereskedőt, Bezrart és Surtht.
– Remélem jól bereggeliztetek! Küldetésre mentek!
– Á! És hov... – Bezrar nem tudta befejezni a mondatot, mert Surth keményen bokán rúgta.
Starangh mosolya, ha lehet, még kegyetlenebbé vált.
– Maradjatok csendben! – szólt rájuk.
A kereskedők engedelmeskedtek, ő pedig felejtésvarázslatot bocsátott rájuk. Amíg a varázslat hatóideje le nem jár, Vangerdahast felkutatásával töltik az idejüket. Valami különös erő folyton a visszavonult királyi mágus felé vonzza majd őket, de arra nem fognak emlékezni, hogy miért keresik, és ki utasította erre őket. Ha bárki fel akarná oldani a varázslatot, mielőtt a hatóideje lejárna, akkor a két szerencsétlen pára örök életére együgyű marad.
A két bábu némán álldogált a szoba közepén, mintha nem látnák a varázslót maguk előtt, aki egy újabb varázslatba kezdett. Emlékképeket ültetett el az elméjükben a sisakos rémekről, akik majd az útjukat állják.
– Ha ezzel a lénnyel találkoztok, az egyikőtök megdobja egy ilyennel – magyarázta Starangh a két bábunak.
A fekete ruhás varázsló tölcsért formált a két élettelen alak tenyeréből, majd lenyúlt a széke alá, és előhúzott egy kicsiny kosarat: apró, fényes fémtárgyakat vett elő, és szórt a két kereskedő tenyerébe. Kicsiny fémlapok voltak, amelyek középen kidudorodtak, de elvékonyodtak a szélein.
Gonosz vigyor jelent meg a vörös varázsló ajkán, majd a két kereskedő mögé került, és a tarkójukra tette a kezét. Elmondott egy rövid varázsszót, mire azonnal eltűntek.
Belekezdett egy kellemes énekbe, állított még valamit a kristályokon, majd megidézett egy újabb ködfelhőt, és Rauthur után indult. Ideje vadászni menni – hisz közeleg a Vangerdahastok vadászidénye.

* * * * *

Aumun Tholant Bezrar megtörölte izzadt arcát, és kétségbeesetten nézett körül. Fák! Mindenhol csak fákat látott.
Malakar Surth állt mögötte, mindenkori tettestársa.
Surth egy maréknyi túlméretezett ezüstérmét szorongatott a tenyerében, és szemmel látható döbbenettel és értetlenséggel nézte.
Bezrar a saját tenyerébe nézett, és hitetlenkedve tapasztalta, hogy az ő kezében is van pár hasonló érme: valamiféle rúnák voltak az ovális fémdarabokra karcolva, de nem tudta elolvasni őket. A különös holmik közepe kidudorodott, míg a szélük ellaposodott.
Hogy kerültek ezek a tenyerébe, és hol a kilenc pokolban vannak egyáltalán? És hogy kerültek ide?
– Surth? – szólalt meg Bezrar bizonytalanul, valamiféle választ várva. – Surth?
– Köss csomót a nyelvedre! – förmedt rá Marsember legsikeresebb bor, szíverősítő, parfüm és gyógyszer kereskedője.
Surth körbekémlelt, és a fák, bokrok, indák és egyéb zöldségek között próbálta kisilabizálni, hogy hol a fenébe lehetnek. Szemmel láthatóan magukat a fákat okolta, amiért oda kerültek, és ez így is marad, amíg nem talál valaki mást, akit megvádolhat a történtekkel.
– Én sem tudom – felelt társa ki nem mondott kérdésére, majd elsötétedtek a vonásai.
– Mit tettél, Bez, hogy ide kerültünk? Biztosan csináltál valamit! Te egy bolond vagy, ugye tudod? Egy idióta! Biztosan elcsentél valami mágikus dolgot, vagy meggyújtottad azt a... azt a... – Ekkor az összes vér kifutott az arcából, és kővé dermedt. – Az az ember...
Bezrar zihálni kezdett, az izzadság még kövérebb cseppekben gördült le az arcán, mint általában majd mellkason bökte a társát.
– Na jól figyelj, hatalmas Malakar! Te vagy az, aki folyton Shar varázslataival próbálkozik, te akarsz folyton értelmetlen varázstrükköket előadni! Most megsértettél, de nagyon! Nem én repítettem ide magunkat! Az a vigyorgó... volt valami varázsszó... meg zöldes köd... ő adta nekünk ezeket, vagy nem?
Megrázogatta a fémlapokat a tenyerében, majd folytatta.
– Biztosan ő volt, mert a táncoló istenekre mondom, hogy nem láttam még ilyeneket korábban! Nálad is van belőle!
– Tudom, te dagadt majom! – kiabált most már Surth is. – Érzem és látom!
– Ó valóban, de feleannyira sem vagy eszes, mint ahogy azt gondolod, nem igaz?
– Ó, de igen – horkant fel Surth, és a tőréért kapott.
– Akkor mondd meg, hogy kerültünk ide, mik ezek itt a kezemben, és legfőképpen azt, hogyan jutunk vissza Marsemberbe? – fakadt ki a dundi kereskedő, és máris ott hadonászott a hosszú késével Surth orra előtt. – Mert arra mérget vennék, hogy ez bizony nem Marsember!
A kiabálása messze elhallatszott a fák sűrűjében, és az ösvény egyik végében valami bemenekült a sűrű bokrok közé.
Malakar Surth becsukta a szemét, vett pár nagy levegőt, hogy megnyugtassa magát, majd eltolta a kés hegyét az orra elől.
– Hadd gondolkozzak!
Bezrar kissé sértődötten eltette a kését, majd peckesen csípőre tette a kezét.
Surth az állát kezdte vakargatni, mintha gyorsan növő szőrszálai ihletet adhatnának neki.
– Nem tudom, merre jár a nap, ugyanakkor nem térhetünk le az ösvényről. Ez egy nagy erdő. Nem maradhatunk itt sötétedés után.
Bezrar hevesen bólogatni kezdett, és rémület ült ki az arcára, amint karmos-agyaras éjszakai fenevadak képei jelentek meg lelki szemei előtt. Hisztérikusan körbenézett, majd lekuporodott, és vadul csapkodni kezdett a késével.
Surth megvető pillantást vetett rá, majd dünnyögött valamit az orra alatt.
– Dagadt, mihaszna idióta – motyogta, majd felsegítette a társát. – Erre. Nem tudom miért, de érzem, hogy ez a helyes irány. Shar vezeti a kezem – köszönöm, hogy felidézted a nevét, Bez. Na, gyere!
A testes csempész tétovázott, és vadul forgatta a szemét. Surth a hóna alá nyúlt, megszorította a karját, és maga mellett húzta az ösvényen. Alig tettek meg pár lépést, amikor Surth egy erős mozdulattal maga elé penderítette.
Bezrar kétségbeesetten nézett rá, de ő magabiztosan, lelkesítően vigyorgott vissza rá.
– Ne aggódj, menj csak előre, de halkan! Itt leszek szorosan mögötted.
Bezrar felhorkant, de nem szólt semmit. Ha lehet, még jobban félt, hisz egyáltalán nem jó ómen, ha Malakar Surth ott van szorosan az ember háta mögött.
Szüksége volt Surthra, hogy gondolkodjon helyette, és lelket öntsön belé, de... mi volt az?
– Mask és Tymora, mentesetek meg! – kiáltott fel, amint egy teljes lovagi páncélba öltözött harcos emelkedett ki az egyik bokor mögül, egy hatalmas karddal a kezében. – Surth?
– Látom – felelte furcsa hangon Surth. Bezrar hátrapillantott, hogy mitől lehetett olyan furcsa a társa hangja, és döbbenten látta, hogy Surth egy érmét tart remegő kezében, és meredten bámulja.
– Malakar! – kiáltott rá. – Segíts!
Bezrar visszanézett a harcosra, és földbe gyökerezett a lába, amint a bíborsárkány megindult felé. Vagyis inkább siklott. A harcos a föld fölött lebegett pár ujjnyival, és úgy siklott feléjük, mintha csak most szállt volna ki a sírjából!
A sisakos fej először Bezrart mérte végig, majd Surtht, és végül Bezraron állapodott meg a tekintete. Felemelte a kardját, suhintott egyet a levegőbe, aztán elindult...
– Surth! – Már szinte sírt félelmében, és előrántotta a hosszú kését, de az majdnem kiesett remegő kezéből. – Segíts!
Egy csillogó valami suhant el a válla fölött. A fémdarab egyenesen a páncélos mellkasának csapódott, és felrobbant. Az iszonyatos dörrenés megsüketítette Bezrart, és berepítette a fák köz. Széttört páncéldarabok, égett faágak és megfeketedett levelek záporoztak rá.
– Bezrar? – kiáltotta kétségbeesetten a társa, miközben levegő után kapkodott. – Bez, merre vagy?
Bezrar kinyitotta a szemét, és lassacskán megállapította, hogy életben van, sőt hangokat is hall a fülét szinte szétrepesztő zúgáson keresztül. Hasra fordult, majd a földbe döfte a kését, hogy arra támaszkodva térdelő helyzetbe küzdje magát. Malakart kereste a tekintetével... aki éppen akkor ment neki egy fának. Visszatáncolt pár lépést, másik irányba fordult, majd egyenesen nekisétált egy másik fatörzsnek.
Surth a hátsójára huppant, és vadul vakargatni kezdte a homlokát. Bezrar végignézett az ösvényen, de senkit sem látott, és ekkor elkapta a röhögőgörcs.
Hamar abbahagyta azonban a kacajt, amikor megérezte a keze remegését. Lenézett, és döbbenten látta, hogy a keze dobásra emelkedik, és egy fémholmi kékes fénnyel villódzni kezd a tenyerében. Sőt mi több, a keze mintha önálló életre kelt volna: benyúlt az egyik szütyőjébe, kidobálta a feleslegesnek tetsző dolgokat, majd belehelyezte a fémkütyüket.
– Mystra, Mágia Anyja! – fohászkodott, miközben ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy visszatérjen az ösvényre, és abba az irányba induljon, véletlenül se másfelé. – Mégis milyen újabb rejtély részese vagyok?
Surth időközben talpra állt, és egy fémérmét tartott kinyújtott kezében, mintha a fémdarab vonszolná maga után.
– Úgy mozgatnak minket, mint valami bábokat – mondta Surth halálra váltan. – Ó, összes istenek, itt halunk meg!
Épp hogy kimondta a szavakat, újabb páncélos alak lebegett ki eléjük az ösvényre. Surth felé vette az irányt, és felemelte a kardját.
Surth elhajított egy újabb bombát, és Bezrar azonnal a földre vetette magát.
A robbanás még nagyobb volt, mint az előbb.
A rejtélyes erő egyre ellenállhatatlanabbul hívta. Felállt, és ismét az ösvényre lépett. Surth a fák között lépdelt, és egy újabb ezüstlapocskát vett elő.
– Ó, sötét végzet! – mormogta Bezrar, miközben oly gyorsan loholt az ösvény felé, amennyire csak a lábaitól telt.

* * * * *

– Várj! – mondta Rhauligan váratlanul. – Mi van azzal a... védelemmel.
– Mystra csillagai nem akadályoztak – felelte Laspeera. – És semmi sem térítette el a gondolatolvasást. Azt hiszem legalábbis.
– Gondolod, hogy maga az istennő...?
– Nem tudom – válaszolta Caladnei. – Narnra, láttál hét csillagot? És kékesfehér tüzet?
Új remény gyúlt Selymes Árnyék szívében. Ha ki tudná használni ezt a pajzsot arra, hogy meglépjen...
Hirtelen nem tudta, mihez is kezdene a szabadságával, ráadásul Laspeera is visszafordult hirtelen.
Még mindig olvas a gondolataimban! Tudná, hogy cselre készülök.
– Nem – mondta a harci varázsló, és Narnrára nézett. – Ami a Rejtélyek Anyját illeti, senki sem tudhat biztosat. Az elméd felfedte előttem, hogy láttál hét csillagot, amint egyenként kihunynak, miközben a mágus különböző varázslatokat bocsátott rád. Bár lehet, hogy Mystra még mindig védelmez valahogy, akár a tudtodon kívül is.
Caladnei egyetértően bólintott.
– Nem szívesen folytatnám, csak ha beleegyezel, Narnra Shalace. Mystra tudni fogja, hogy beleegyezel-e vagy sem. Tehát... mit felelsz?
Visszakaptam a választás lehetőségét. Narnra végignézett a három cormyrin. Ugyan mit tartogat még számára ez a nap? És ugyan mit felelhetne most?
A három cormyri várakozón nézett rá.

* * * * *

– Nos, Joysil úrnő, azt hiszem mindenki úgy gondolja, óriási balszerencséje van, hogy pont Cormyr legzavarosabb korszakában él – jegyezte meg Honthreena Ravensgar, és sikerült lecsapnia a legnagyobb szelet tortára az egyik kezével, míg a másikkal frissen teletöltött borospoharáért nyúlt. – De ez ránk valóban igaz. – Meglengette gyűrűkkel terhelt kezét, és folytatta. – Az ördögsárkány már nem fenyegeti ugyan Cormyrt, sem a goblinhordák, de jobb lett bármi is?
Baerdra Monthor nem várta meg, hogy Joysil Ambrur válaszoljon, komoran közbevágott.
– Én, egyesekkel ellentétben ennél az asztalnál, igazi marsemberi vagyok, és örömmel veszem, ha bármi kis apróság is történik az Obarskyr-családdal a suzaili udvarban. Kifejezetten boldog lennék, ha egy sárkány felfalná őket az egyik éjjel, és mi visszakapnánk a hatalmunkat! Folyton ezek a szerelmi kalandok Chaunteával, a gyerekkirállyal és azzal a lehetetlen Alusairral, aki keresztül-kasul lovagol a fél országban...
– Csak a férfiak lakta felén, kedvesem – szúrta közbe Hullámlovag Hornsryl.
Monthor úrnő megvárta, amíg elül a nevetés, majd ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Egy idegen vezeti a harci varázslókat, és az Obarskyrok megcsonkítják a nemesek jogait! Nézzetek ide, istenek, lehetne még ennél is rosszabb?
– Ami azt illeti, én együtt érzek Filfaerillel – szólalt meg Vaskesztyűs Thornra is. – Ő egy igazi királyné, megfelelő családból származik, alázatos, és némán meghúzódott, miközben Azoun mindenkit ágyba vitt, aki nem volt elég gyors ahhoz, hogy elmeneküljön, amikor feltűnt a láthatáron.
– Ó, igen – sóhajtott fel Monthor úrnő, és a mennyezetre szegezte a tekintetét, miközben majdnem kiitta a borát.
Vaskesztyűs Thornra ingerülten felszisszent, de ennél tovább nem foglalkozott a közbevágással.
– Mi meg csak nézhetjük, amint a lányaink rávetik magukat egy arra járó férfira, vagy egy nyomorult nemessel kötik össze az életüket, és belehalnak a szülésbe. És ugyan honnan tudhatnánk, hogy nem a mi gyerekünket illeti-e a trón? És...
– Sok évnek kell még eltelnie, mire az a kis fattyú a korona közelébe kerülhetne – jegyezte meg sötéten Ravensgar úrnő. – Sok trónörökös végezte már a koporsóban, a trón helyett.
– Hagyd abba a célozgatást, Hointhreena! – harsant Hullámlovag úrnő hangja. – Azonnal mondd meg, ha csatlakoztál valamelyik összeesküvéshez! Mindent hallani akarunk! Ami pedig Filfaerilt illeti, azt hallottam, hogy egész jól érzi magát az ágyban azzal az öreg bölccsel, Alaphondarral!
Joysil Ambrur keveset szólt, és mint mindig némán mosolygott kedvenc borospohara mögött, miközben nézte, mily vészesen fogy a sütemény és a bor, és szemezgetett a legújabb pletykák között. A körülötte ülő kilenc nemes nő még boldognak is érezte magát, hogy meghívást kapott a délutáni beszélgetésre, és mindent beleadtak, hogy bebizonyítsák, ők a leginkább napra készek. Bár kevés igazságtartalma volt a dolgoknak, színes beszélgetés kerekedett Caladnei, a királyi mágus, az Acélkezű Kormányzó és Filfaeril, az özvegy királyné körül.
Végső soron a hölgyek erre valók, eltekintve attól a rövid időtől, amit ágyban töltenek, hogy utódokat hozzanak a világra, és annyi pénzt költsenek el csecsebecsékre, amennyit csak lehet – állapította meg magában mosolyogva.

* * * * *

Rauthur hirtelen megfordult.
– Mi volt ez?
– Egy kis elterelő hadművelet – felelte a vörös varázsló. – Két balfácán elvonja a harci varázslók figyelmét, ha véletlenül Vangerdahast környékén ólálkodnának.
Huldyl Rauthur megtörölte az arcát, majd felsóhajtott.
– Értem. Itt is vagyunk. Ez az egyik hátsó bejárat az Öreg Vihar... ö... Vangerdahast szentélyéhez.
– Öreg Viharvarázs? Már hallottam ezt a nevet korábban – motyogta a varázsló. – Vannak védővarázslatok vagy őrök?
– Nem, már a védőkörön belül vagyunk. Vangey nem tudna dolgozni, ha a varázslatai folyton működésbe hoznák a riasztórendszert. Csendben kell maradnunk, mert vendége van.
– Ki lehet az?
– Nem tudom, de valaki, aki segít neki. És jelen van, nem pedig egy távolbalátó kristály másik oldalán. – A harci varázsló óvatosan előrement a dohos járatban. A padló nedves volt, a csúszós oldalfalat pedig zárt ajtók törték meg.
– Éléskamrák, és ehhez hasonlók. Á... van valami, amire oda kell figyelnünk.
– Rauthur – a Feketemágia néven ismert vörös varázsló az előtte haladó varázsló vállára tette a kezét.
– Nem szeretem a meglepetéseket. Ezt már tudhatnád.
– Á... igen uram! Csak elfelejtettem megemlíteni valamit. Vangerdahast időnként szemeket és kezeket kelt életre, hogy a segítségére legyenek. Nem szoktak ide lejönni, de ha felmegyünk, elképzelhető, hogy beléjük botlunk. És persze lát is rajtuk keresztül...
– Igen, ez nem lenne szerencsés. Van még valami, ami elkerülte a figyelmedet?
– Nincs, Harnrim úr, azt hiszem. Ott visz fel a lépcső. Munka közben akartad látni Vangerdahastot.
– Igen – sziszegte a vörös varázsló, és nem engedte el a másik férfi vállát. – Mutasd!
Amint a harci varázsló elfordult, előhúzta a gatyapőcéből a kristályt... csak végszükség esetére.
A megviselt lépcsősor egy kertszerű helyiségbe vezetett. Mindenféle növények zöldelltek a szobában, többnyire haszonnövények. A boltíves mennyezeti üvegen keresztül a vörös varázsló jól láthatta a környező fákat, és a közöttük bóklászó tucatnyi életre kelt páncélt.
Rauthur megérintette Starangh kezét, és lefelé mutatott.
Egy résen keresztül egy alsó szobát láttak: egy nő és egy férfi volt odabent.
Rauthur elmondott egy varázsszót, amitől egy kicsit megváltozott a levegő körülöttük.
Hangokat hallottak.
A vörös varázsló közelebb hajolt, hogy jobban hallja.
Kicsiny lángnyelvek pörögtek a levegőben, és Vangerdahast meredten nézte a jelenést.
– Nem elég! – horkant fel – Nem elég!
Kicsiny villámok csaptak ki az ujjbegyeiből, és cikázva csatlakoztak a kavalkádhoz. A pörgő lángnyelvek új erőre kaptak, majd fellobbantak, és sűrű füst formájában elillantak.
Vangey dühösen az asztalra csapott, majd egészen közel hajolt a füstfelhőhöz, hogy jól megnézze magának varázslata maradékát.
– Nem sikerült – állapította meg Myrmeen Lhal a szoba másik végében, egy székben ücsörögve.
Vangerdahast felmordult, ahogy a vadászkutyáktól hallotta, majd a nő felé fordult.
– Nem tudok úgy dolgozni, hogy közben bámulsz, átkozott nőszemély! Miért nem fogod a kardodat, és vágsz le valami szőröset az erdőben? Hagyj magamra!
– Nem – felelte csilingelő hangon Arabel úrnője, és a tenyerébe temette az állát. – Szeretem a kis, szőrös dolgokat – azokat is, amelyeket varázsköpeny takar, és időnként felém fordulnak.
Vangerdahast ismét felhorkant, ezúttal jóval ingerültebben, és a másik kezével is az asztalra csapott.
– Nyugalom, jó uram – motyogta a nő. – Ha tucatnyi sárkányt akarsz kötelékbe fogni, nem várhatod el, hogy minden varázslat egyszerű legyen. Ha az lenne, már mások is megtették volna évezredekkel ezelőtt.
– Eleget láttam – suttogta a vörös varázsló Rauthur fülébe. – Elmegyek. Vezess oda, ahol már biztonságos!
Huldyl Rauthur bólintott, majd visszamentek a lépcsőn, és a dohos járaton, ahol bejöttek.
Félúton megállt az egyik ajtó előtt.
– Van itt bent néhány lebegő szem és kéz. Tudom, hogyan kell működésbe hozni őket. Akarod, hogy kihozzak párat, hogy tovább nézelődhess idebent, miután elmentél?
A vörös varázsló elmosolyodott.
– Milyen elmés, de köszönöm nem. Most nem. Nagyon hasznos és segítőkész voltál, Rauthur. Remélem, az is maradsz! – mondta, majd barátságosan megveregette a harci varázsló vállát. – Különben meghalsz.
Ezzel a vörös varázsló eltűnt, és Rauthur magára maradt.
Mystra szent nevére! Egyenesen átment a védelmi vonalon! Azokon a védőrúnákon, amelyeket Vangerdahast napokig próbált átalakítani!
Huldyl Rauthurt kirázta a hideg. Megrázta a fejét, majd visszasietett a kerthelyiségbe, hogy visszaállítsa a minden zajt elnyelő csendgömböt.
Tehát ilyen az igazi félelem. Amit eddig érzett, az csak érzéki csalódás volt.
Az Istenek legyenek velem! – imádkozott halálra váltan.

 

 

Tizenhatodik fejezet
EGY HARCI VARÁZSLÓ NEHÉZ NAPJA

Ekkor rájuk szabadult a varázslatom – és higgy nekem! – az összes harci varázsló lángba borult körülöttem.

Morthyrm, Selgaunt városából
Hatvan év varázslás
Egy Hatalmas varázsló Élete
A Lőtorony Éve

Az erdő földje ismét megrázkódott. Egy égő ág repült át az ösvény fölött, majd nekiütődött egy fának, és megpihent egy bokor alatt. Malakar Surth rendíthetetlenül nyomult előre, és rávigyorgott egy füstölgő sisakra, ami épp a lábai előtt gurult el.
– Ez elpusztítja őket – kiáltotta, és magasra emelt egy újabb fémlapot. – Egyszerűen darabokra esnek!
– Hajaj! – helyeselt Bezrar a háta mögül – Mennyi van még? Egy tucat?
– Tizennégy – kiáltott vissza Surth. – Persze csak miattam!
– Héj! Ötöt megöltem én is! – horkant fel felháborodottan Bezrar.
– Ugyan mihez kezdtél volna, ha nem mutatom meg, hogyan kell elpusztítani ezeket a repülő páncélokat? Na de mindegy, erre most nincs idő. Tovább kell mennünk. Egyenesen előre.
– Ja, egyenesen előre – hagyta rá Bezrar, és fintorogva ráncolni kezdte a homlokát, amikor Surth egy még sűrűbb rész felé indult. Óriási fák nyúltak az ég felé, a tetejük már homályba veszett. Talán az idők kezdete óta ott magasodtak, és teljesen benőtték a mohlepte indák, mintha karnyi vastagságú pókháló lepte volna be az egész erdőt...
– Surth, csak egyvalami... Öhm... Miért erre?
A magasabb kereskedő hátra sem fordult, úgy válaszolt.
– Nem tudom. Majd kiderül, ha odaértünk – ezzel masírozott tovább. Bezrarnak nem maradt más választása, követte a társát. Egy idő után azonban megunta, és mégiscsak megkérdezte.
– Héj, Mal?
Surth megpördült, és idegesen rámordult.
– Ne hívj így!
– Ó... öhm... persze, Mal. Csak még valami.
– Mi? – kérdezte zord hangon Surth, és pattogtatni kezdte a fémlapot a tenyerében, mintha régi cimboráját akarná megdobni vele.
Bezrar erre elővette saját fémérméjét.
– Mi lesz, ha ezek elfogynak?
Malakar Surth válaszra nyitotta a száját, de amikor meglátta, hogy halálfélelem ül ki Bezrar arcára, azonnal megpördült.
Három sisakos rém tört át a fák között, és egyenesen felé közeledtek. Ezek nem kardot, hanem hatalmas harci bárdot forgattak.
– Tymora és Mystra, segítsetek! – kiáltotta, majd elhajította a fémdarabot. Ekkor az eszébe ötlött, mi lenne, ha egyszer elhibázná az egyik sisakos rémet, de nem sokat merenghetett rajta, mert újabb páncélos alakok jelentek meg a háttérben. Még hevesebben kezdte ismételgetni a két istenség nevét, és újabb lapocskáért nyúlt.
Hatalmas robbanás mart az erdő csendjébe. Már rutinosan lehajolt, eltakarta a szemét, így nem is láthatta, amint darabokra szakad az egyik sisakos rém. A másik kettő azonban rendületlenül közeledett, mintha mi sem történt volna.
Ekkor hangokat hallott.
– Brorm! Tudod, hogy az Öreg Viharvarázs nem szereti, ha itt varázsolunk, ennyire közel hozzá! Nem tudom, mi ez a sok robbanás, de hagyd abba!
Ekkor az egyik páncél Surth fölé lebegett, és magasra emelte a csatabárdját.
– Hogy szakadnál szét, fémdisznó!
Kiáltotta Surth, aztán a kékes robbanás berepítette egy tövises bokor alá.
Végignézett vérző, összekaristolt kezén, majd hirtelen a fülébe harsant az előbbi hang, csak most jóval közelebbről.
– Na elég ebből, Brorm! Nem érdekel, hogy az öreg mennyire szereti a spenótos pitédet, ezúttal velem gyűlik meg a bajod. Ne próbálj elmenekülni. Igaz, hogy öregebb vagyok, de jól ismerem a trükkjeidet, és nem menekülhetsz el Tűzlabdás Pheldemar elől!
Bezrar ekkor felrobbantotta a harmadik sisakos rémet is, és még elkapták Pheldemar káromkodásának legvégét, miután egy kicsit elült a robaj.
Az ösvény túloldalán, a lefelé záporozó égő faágak között egy öregember lépett ki az erdei útra. Hosszú bőrköpönyeget, és viseletes harci bakancsot viselt. Az arca is egy kemény bakancstalpra hasonlított leginkább, míg kócos haja acélszürke árnyalatban játszott. Egyik kezén fehér kesztyű volt, amelyet fehér lángok vettek körül, míg a másikban egy tüskékkel ékesített fekete botot tartott.
– Brorm? – kiáltotta, amint kiért az ösvényre, és körülnézett. – Hol a kénköves pokolban vagy?
Ekkor észrevette az egyik sisakos rém szétszórt darabjait az ösvényt szegélyező bokrok között.
Értetlen döbbenet ült ki az arcára, és megrendülése csak tovább mélyült, amikor felfedezte, hogy még több hasonlóan cudar állapotú lovagi páncéldarab hever szerteszét.
– Mystra! – suttogta döbbenten, majd megidézett egy védőpajzsot a varázsbotja segítségével. Bárki, vagy bármi tette is ezt, még itt kell lennie a közelben. Az előző robbanás csak az imént ült el. Ott! Az egyik páncéldarab még mindig gurult az ösvényen. A harci varázsló elővigyázatosan lekuporodott, majd elindult a mozgó könyökvédő felé.
Szinte azonnal meglátta a csizmát. A következő pillanatban a gazdája is feltűnt: egy felvidéki kereskedő lehetett, amire elsősorban jellegzetes csizmájából és bő tunikájából következtetett. A Királyi Erdőben inkább kemény munkához, vagy erdei gyalogláshoz öltöznek.
A férfi magas volt és vékony. Csukott szemmel feküdt a földön, és erősen vérzett a keze. Még sosem látta korábban. Végigmérte, és a szeme megakadt az övébe tűzött marsemberi hosszú késen. Bárki legyen is ez az ember, kell, hogy legyen valami köze ehhez a pusztításhoz... bár egyáltalán nem tűnt rettenthetetlen harcosnak, vagy nagy hatalmú varázslónak. Még az sem biztos, hogy magánál van...
Pheldemar közelebb hajolt, és előrenyújtotta a botját. Egy kevéske víz, és...
Ekkor éktelen csörtetés terelte el a figyelmét. Próbált azonnal megfordulni, és maga elé kapni a botját, de még félúton sem járt, amikor egy nagydarab, szőrös, izzadt valami átgázolt rajta.
– Vhááááááá! – hallatszott Aumun Tholant Bezrar. eszement üvöltése. Tört-zúzott vad ámokfutásában, és nem nézte, hogy mi van előtte.
– Fúúúúúútáááááss! – mintha azt próbálta volna közölni Surth-tal, hogy „fuss!”.
A harci varázsló nagy nyekkenéssel ért földet, és a varázsbot messzire repült a kezéből. A teste elernyedt, és csukott szemmel, mozdulatlanul terült el a puha levélpárnán.
Malakar Surth alig látta a varázslót résnyire szűkült szemhéja alól. Bezrar továbbra is üvöltött, mintha nyúznák, és csak egy süketnek lett volna rá esélye, hogy ne vegye észre a jöttét.
– Nincs több varázsló! Soha! Nincs több alku boszorkányokkal! De nem ám! Mondtam Surthnak. Mondtam neki, de hiába! Nincs több mágia! Soha, soha, soha, SOHA!
Surth kezdett magához térni, és veszélyt sejtve ráncolni kezdte a homlokát. Egy ekkora lárma hamarosan ide vezérli ezt a Brorm nevű alakot vagy a társait. El kell tűnnie innen. Méghozzá azonnal!
A földön fekvő harci varázsló felemelte az egyik karját. Surth ettől annyira pánikba esett, hogy azonnal talpra szökkent, és egyenesen átrohant a férfin.
Majdnem sikerült is túljutni a rajta, de a varázsló kinyújtotta a karját, hogy lendületet vegyen a felüléshez. Ezzel persze csak annyit ért el, hogy Surth elbotlott a karjában, és ismét elterült a földön.
A kereskedő azonban egy pillanatra sem lassított. Addig kapálózott a lábával, amíg újra sikerült feltápászkodnia, és négykézláb, mohacsíkokkal a foga közt próbálta követni a még mindig üvöltöző Bezrart.
Tűzlabdás Pheldemar eközben kirázta a zsibbadást a karjából, és hasra fordult. Még látta, amint egy ide-oda billenő fej eltűnik egy fatörzs mögött. Valami megcsillant a napfényben. Valami, ami ide-oda pattogott.
Pheldemar nagy nehezen felállt, tett két tétova lépést, majd megkereste a varázsbotját.
Keservesen felnyögött lehajlás közben – az a nyavalyás idegen jobban letiporta, mint az az átkozott kecske, még legénykorában –, majd megkereste és felszedte a csillogó valamit.
Egy ovális, lapos szélű fémdarab volt, és a közepe kékesen fénylett. Rúnák díszítették, de nem ismerte a jelentésüket. Mintha valami keleti írás lett volna.
Összeszűkült szemmel, elgondolkozva nézte, majd megpörgette az ujjai közt.
Ekkor valami villanást vélt felfedezni a háta mögött. Tanulva az előbbi esetből, azonnal lekuporodott, és maga elé kapta a varázsbotját. Ezúttal időben...
Két sisakos rém lebegett felé az ösvényen. Amint elég közel értek hozzá, felismerték, hogy ő a vezetőjük, és nem ellenség, így megálltak, és nem közeledtek tovább.
Pheldemar sanda pillantást vetett a fémholmira, majd a közelebbi sisakos rémre meredt – egy kósza gondolattól vezérelve a páncélhoz érintette a tárgyat.
A védőpajzs kellemes zizegése hirtelen fülsértő sípolássá változott. A sisakos rém azonnal darabokra robbant, és a társa is jó pár ölnyít repült, mire megállapodott. A páncéldarabok még néhány pillanatig záporoztak rá, de a védőpajzs továbbra is kitartott, és semmi bántódása nem esett. Mikor végre minden elcsendesedett, érdeklődve a füstölgő fémdarabokhoz lépett.
A második sisakos rém időközben visszatért, karddal a kezében. Pheldemar ránézett, majd vissza a megfeketedett páncéldarabokra, és dünnyögni kezdett.
– Hmm, hmm – merengett a gondolataiba merülve, és a jelzőkürtje után nyúlt. – Hmm, hmm.

* * * * *

Ó, hatalmas Mystra! Istennő! Itt vagy az elmémben?
És ha igen, mit tehetnék?
Narnra megeresztett egy fanyar mosolyt. Ha ott vagy, miért turkálsz az agyamban anélkül, hogy szólnál róla? Talán te is cormyri vagy?
Nem is várt választ erre.
Nem is kapott, csak valami halovány, csiklandós érzést az elméje egy sötét zugában.
Hét csillag villant fel, csak egy pillanatra, mintha körülnéznének... és ennyi.

* * * * *

A levegő megremegett, és egy árnyék jelent meg a védőpajzs árnyékában, a szentélyben, ahová Rauthur korábban elvezette. A jelenés sűrűsödni kezdett, majd egy kar és egy figyelő arc jelent meg a levegőben.
– Suzailból jövök, és fontos híreket hozok Vangerdahast nagyúrnak – mondta, majd várt. Csend volt a válasz.
A fej csak mosolygott, majd lassan testet öltött. Nem a megszokott Harnrim Starangh jelent meg a helyiségben, de hát nem véletlenül hívták Feketemágiának.
A szoba egyébként teljesen üres volt. Elmondott egy gyors varázslatot, és elégedetten bólintott.
– Messze attól a ponttól, ahol a legerősebb a védőpajzs – motyogta maga elé. – Tilos odamenni... de itt, ezzel a pajzzsal kezdhetek valamit...
A bolond Rauthur most már átkozhatta magát. A vörös varázsló tudott a szobáról, amely tele volt varázstekercsekkel, és azt is tudta, hol őrzik a varázsbotokat és -pálcákat, amelyeket jobb nem bolygatni, mert lehet, hogy nyomkövető varázslattal látták el őket. Az igazán nagy erejű varázslatokat, amelyekkel könnyedén ölni lehet, Vangerdahast erős védőpajzsok alatt őrizte, amelyekhez csakis ő férhet hozzá. Azokat csak később szerezhetik meg. Addig is...
– Blaedron? Te vagy az?
Starangh egy gyilkos varázskígyót küldött a hang irányába, majd gyorsan ismét árnyékká változott. A harci varázsló mit sem sejtve fordult be a sarkon, és még a varázsbotját se tudta felemelni, mire a mágikus kígyó elnyelte a fejét.
A varázsló még állva maradt egy pillanatig, üres, vértelen szemgödrével Staranghra meredt, majd elvágódott.
Feketemágia elmosolyodott, majd elmondott egy újabb varázslatot, amitől a test árnyékká változott, és beleveszett a pulzáló védőpajzsba. Csak akkor válik ismét láthatóvá, ha a védőpajzs leomlik, de akkor meg már...
A varázsbotot ott hagyta, ahová esett, és folytatta a munkáját.

* * * * *

Kékesfehér villanás töltötte meg a szobát, és Vangerdahast győztesen felkiáltott.
– Ez az! – Örömittasan széttárta a kaját. – Kész van! És tökéletes!
Hangosan felkacagott, majd írt valamit egy pergamenre, miközben végig vadul forgatta a szemét.
– Ideje szünetet tartani, ó, mágia mestere. Csak egy percre, hogy igyál valamit, kinyújtóztasd a tagjaid és kifújd az orrod.
Vangerdahast megpördült, majd egy igen durva kézmozdulatot tett, amelyet a bíborsárkányoktól lesett el.
Most Myrmeenen volt a sor, hogy vadul forgassa a szemét.
Rauthur elméjéből tisztán ki tudta olvasni, hogyan törje fel a védelmi pajzsokat. Csak el kell mondani a helyes varázsszót, le kell írni a megfelelő kézjeleket a levegőbe, és át kell lépni a pajzson.
Egyenesen egy terembe, ahol két harci varázsló nézett rá értetlenül.
– Laspeera küldött! – mondta Starangh felhevült hangon. – Van...
Ekkor elég közel került ahhoz, hogy megérinthesse a legközelebbi embert, aki éppen egy védővarázslat közepén tartott, és átalakítsa a varázslatot. Loviatar és Shar kéjes csókjára, ezek a harci varázslók reszketnek! Kimondott egy varázsszót, és a varázsló védőpajzsát bénító mágiává változtatta.
A másik férfi döbbenten meredt rá, majd egy varázslatba kezdett. A vörös varázsló előkapott egy mérgezett dobótűt az egyik bőrtegezből, és a férfi arcába szúrta.
A varázsló felüvöltött fájdalmában, és a szeméhez kapott. Starangh azonnal torkon ütötte, nehogy egyetlen sikollyal is elárulja, és mire a férfi a földre hanyatlott, már megjelentek az első habcseppek a szája szegletében, és megkezdődtek a rángások.
Starangh átlépett a vonagló testen, és folytatta az útját. Majd később gondoskodik a testekről, de előbb megszerzi, amiért jött.
A szekrényajtó nyitva volt. A tőre hegyével kifeszítette az ajtót, majd elővigyázatosságból félreállt, de nem robbant fel semmi. Tucatnyi rekesz volt bent, különböző ismeretlen jelekkel díszítve; és varázstekercsekkel teletömve. Kikapott hármat, csak úgy véletlenszerűen, végigfutatta rajtuk a tekintetét, majd elővett egy ki zsákot, és elkezdte belerakni őket. Addig pakolta a varázstekercseket, míg meg nem telt a zsákja. Majd később megkeresi, hogy melyekre is van szüksége igazából. Most nincs rá idő.
Ekkor valami elterelte a figyelmét. Egy kicsiny csillag fénylett fel hirtelen az egyik üres rekeszben. A vörös varázsló hátrébb húzódott. Már látott hasonló dolgot működés közben. Iszonyatos halált hozott arra, aki működésbe hozta, hacsak nem ismerte a megfelelő varázsszót, vagy az ellenvarázslatot. Mindez azt is jelentette persze, hogy Vangerdahast egy második sor varázstekercset is őriz a szekrényben, a védőcsillag mögött; meg persze azt is, hogy Vangerdahast jóval nagyobb erejű varázsló, mint azt Starangh korábban gondolta.
A thay varázsló megfordult, majd kiégette a két harci varázsló agyát, hogy ne maradjon róla emlék. Kirántotta a dobótűt a halott férfi szeméből, nehogy később felhasználhassák ellene. Két év kemény munkájában telt, hogy valamennyire ellenállóvá váljon a méreggel szemben, de most már nem félt attól, hogy véletlenül megkarcolja magát a tűvel.
Ez az Öreg Viharvarázs minden bizonnyal sokkal hatalmasabb, mint azt Thayban gondolták. Végzetes ostobaság lenne vakmerően, ócska varázslatokkal szembeszállni vele – márpedig Harnrim Starangh nem követi el azt a hibát, amely oly sok fiatal és becsvágyó vörös varázsló halált okozta már.
Ideje, hogy a cselszövés felváltsa az erőszakot. Ismerteti Joysillal Vangerdahast tervét. A nő sárkány alakban majd megöli, de legalábbis meggyengíti a varázslót. Bármi legyen is majd a harc kimenetele, újabb varázslatok tárulnak fel Starangh előtt.
Feketemágia oly sebesen és oly nesztelenül hagyta el a szentélyt, amennyire csak tudta.

* * * * *

A pörgő lángnyelvek ismét összehúzódtak. Búcsúzóul még meggyújtottak egy háromlábú sámlit, majd végleg kihunytak.
– Átok! Átok és vész! – szitkozódott kimerülten Vangerdahast, és az asztalra rogyott. – Valami nem jó ezzel az utolsó darabbal! – végigfuttatta az ujját két rúnán, majd felcsillant a szeme. – Héj! Ha megváltoztatom...
– Mondjuk tökké? Talán működne, de erre már csak holnap kerül sor – mondta határozott hangon Myrmeen, majd felállt, és eltette a kardját.
A nő keményen megragadta a korábbi királyi mágus könyökét, erősen megszorította, mire a férfi felszisszent, és kétségbeesetten kapott a jegyzetei után.
– Nem kell úgy bánnod velem, mint egy vén totyakossal!
– Persze, hogy nem. És azonnal abbahagyom, ha te is abbahagyod ezt a viselkedést – duruzsolt a varázsló fülébe a nő.
– Na de kislány! Myrmeen! Már csak egy két változtatást kell eszközölnöm, és befejezem!
– Hát persze, aztán majd dolgozol egész éjjel és reggel, majd egész nap, hogy befejezd azokat a kis változtatásokat!
Vangerdahast szemrehányóan nézett rá, miközben kiléptek a folyosóra.
– De tényleg, kislány. Ez mágia!
– Ez aztán az – hagyta rá Arabel úrnője, és tovább taszigálta. – És a konyhában is mindjárt életre kel a mágia, ha leülsz végre egy kupa bor mellé, és elkezdhetek főzni valamit. Ember, évtizedeken keresztül játszadozhattál a varázslataiddal. Ez az egy kibír még egy éjszakát, vagy nem?
– Igen, de...
– De mindjárt összeesel. Ülj le! – Ezzel egy székbe nyomta a varázslót, majd elővette kedvenc ivókürtjét, és teletöltötte.
– Az összes istenekre, asszony! Ez tüzes óbor! Honnan szerezted?
– A pincédből – felelte kedvesen Myrmeen. – Nem tart örökké, ahogy te sem. Ha meghalsz, már hiába sajnálkozol azon, hogy miért nem nyitottál ki még egy üveg bort. Hiába vársz a megfelelő alkalomra. Mindig most van a megfelelő alkalom.
A belső védőpajzs megremegett és szemérmesen pulzálni kezdett, amint Myrmeen éppen a páncéljától próbált megszabadulni.
Vangerdahast elgyengül a látványtól, és inkább oldalra nézett. Hangosan megköszörülte a torkát, majd kortyintott egyet a borból... és sunyin visszapislantott.
Myrmeen rá se hederített. Kézbe vette a törölközőt, amelyet minden cormyri harcos a mellvértje alatt hord, és szárazra törölte a testét, majd a legnagyobb serpenyő után nyúlt.
– Nem értem – motyogta a nő maga elé, majd elmondta a varázsszót, amivel a férfi be szokta gyújtani a tűzhelyet. Levette a polcról a disznózsírt, majd leakasztott pár hagymát egy zsinórról. – Hogyan tudtál így elhízni, ha csak ezeket a vackokat etted?
– Tudod, kislány, egyedül voltam, így nem kellett idegeskednem – válaszolta Vangerdahast, és az ivókürt mögé rejtette az arcát. – Bármennyire rondán néztek is ki az ételeim, legalább nyugodtan elkölthettem őket. Tudod, senki sem zavart.
Myrmeen megragadta az egyik konyhakést, és bestiális gyilkosságot hajtott végre a hagymán. Legalább a tűzhely hamar felmelegedett, hála a varázslatnak. A zsír szinte azonnal megolvadt, így igyekeznie kellett.
– Mégis hányszor hánytál bele a mosogatóba? Háromszor is kisikáltam, de még mindig büdös! Gondolom, akkor sem voltál ideges.
Vangey ivott egy kortyot válaszképpen, majd rácsodálkozott, milyen kevés maradt az ivókürtben.
– Egy a baj az okoskodó nőkkel: éles a nyelvük, és folyton megsértenek vele.
Myrmeen elfintorodott, amint az első hagymakarikák sisteregni kezdtek az olvadt zsírban.
– Egy baj van az okoskodó varázslókkal: makacsul hiszik, hogy mindig igazuk van, és ezért a világnak úgy kell működnie, ahogy ők gondolják. Ha azonban elég okosak lennének ahhoz, hogy a helyes utat válasszák, akkor a nőknek nem kellene folyton megsérteni őket!
Vangerdahast könnyeden felkacagott, és feltette a lábát az egyik sámlira. Már hónapok óta nem volt alkalma rá. Valakinek, jelen esetben Mreennek, el kellett pakolni róla a tekercseket. Hasznos nőszemély – merengett.
Kényelmesen hátradőlt, és valami csípős visszavágáson gondolkodott, amivel megnevettethetné a nőt. Már évek óta nem beszélgetett így senkivel.
Az egykori királyi mágus elégedetten elhelyezkedett, majd kiitta a maradék tüzes bort, és hallgatta a hagyma sercegését.

* * * * *

A védőpajzs megremegett a háta mögött, ahogy valaki átlépett rajta.
– Huldyl? – Huldyl Rauthur egy pillanatra halálra dermedt, majd ökölbe szorította a kezét, összeharapta ajkát, magára erőltette legkedvesebb arcát, és megfordult.
– Igen?
Pheldemar Daunthrae állt mögötte az őrszobában. Hevesen zihált, és harcra készen tartotta a kezében a varázsbotját.
– Valami harcra készülsz/ – kérdezte Huldyl.
– Elvesztettünk nyolc sisakos rémet, amennyire meg tudtam állapítani – felelte az idősebb harci varázsló. – Két behatoló tette, de én csak az egyiket láttam..Nem tűnnek sem harcosnak, sem varázslónak. Leginkább marsemberi kereskedőkre hasonlítanak. Valamiféle mágikus robbanószer van náluk.
– Bomba?
– Megdobták vele a sisakos rémeket, mire azok szétrobbantak. Kerek, korong alakú valamik, rúnákkal a színükön. Thay vagy valami keleti írás lehet. Nem kell se varázsszó, se semmi, csak el kell hajítani őket.
– Egy ilyen bombát sem hagytak hátra?
– Egyet találtam, és egy rém látta a kárát. Az egyik férfit fekve találtam, de mire elég közel kerülhettem hozzá, a másik is előkerült és fellökött.
– Nyolc őrszem? Az összes istenekre!
Pheldemar komoran bólintott.
– Lehet, hogy annyi rémet akarnak elintézni, amennyit csak tudnak és ennyi, de ha nem veszem észre őket, akkor eljuthattak volna egészen Vangerdahast szentélyéig is.
Rauthur elgondolkodva bólintott.
– Úgy tűnik előre megtervezett támadás a szentély ellen. Értesíteni kell a főlovagokat.
– Igen. Én...
– Igen, az jó lenne. És szólj Thaermának, hogy vizsgáljon meg, nehogy valami komolyabb sebesülésed legyen, amit észre sem vettél. Elég csúnyák a zúzódásaid.
– Thaermának? Menjek vissza az udvarba?
– Igen, az lenne a legjobb – mondta Rauthur, de a hangja parancsolón csengett. – Tamadanther most is átvette az őrhelyed, mint mindig?
– Igen – felelte Pheldemar, és csalódottan távozott.
– Ugyan már – próbálta menteni a helyzetet Rauthur. – Majd Thaerma ölelő karjaiban...
– Nem annyira élvezetes, amennyire azt képzeled, kölyök – mondta fanyarul Pheldemar, majd eltűnt.
Huldyl elmosolyodott, majd visszatért a játékhoz, amit játszott. A kíméletlen sárkánylovasok lecsaptak rá, és a legtöbb emberét megölték a tornyokban. Komoran odébb vitte az egyik túlélőjét a várfalon.
Most pedig kiválasztom, hogy melyik toronyban hal meg.
Aggodalmasabban nézett a táblára, mint amikor az ördögsárkány ellen harcolt.
Ugyanaz a választás, ami elé én magam is kerültem.
Ekkor futó léptek zaja zavarta meg a gondolatait. Valaki hisztérikusan közeledett a folyosón, és fellökte, ami az útjába került.
– Huldyl! Huldyl!
Darthym volt az, a ritka félelf harci varázslók egyike, aki folyton kedves volt, halk szavú, sosem színészkedett, és nem pletykált. Most azonban halálra vált arccal jelent meg.
– Huldyl, Jandur és Throckyl meghaltak! Varázslattal ölték meg őket!
Rauthur felpattant a székéből, szanaszét szórva a kártyalapokat és a bábukat. Ez bizonyára Starangh műve. Őszintének kell látszania, és amúgy is elveszítette már ezt a nyamvadt játékot.
– Micsoda? – kérdezte, és próbálta átvenni a fiú riadt tekintetét.
– A fegyverterem! Felrobbant! Throckyl feje ott figyelt az ajtóban, és egyenesen rám nézett! Én...
– Köszönöm, Darthym. Nem tudni, hogy ki tette? Menj azonnal Sarmeirhez, mondd meg neki, hogy én küldtelek, és azt üzenem, hogy vegye át itt az őrséget, veled! Mondj el neki mindent, amit csak akarsz, és irányítsd a szentély védelmét, ha rossz hírek érkeznének kívülről! Mostantól te vagy a parancsnok! Azonnal jelentenem kell ezt Laspeerának!
– Értem, Rauthur! – A félelf boldogan szökkent tova, örült, hogy végre feladatot kapott. Huldyl megrázta a fejét, és komor vigyor jelent meg az arcán. Micsoda zűrzavaros idők...
Beletúrt gyér hajába, megtörölte izzadó homlokát, majd próbálta rendezni a gondolatait.
Az elméjét védő pajzs, amelyet Staranghtól kapott, kitartott, és ellenállt minden agyfürkésző varázslatnak.
Még a második legmagasabb rangú harci varázslónak is. Készen állt, hogy jelentést tegyen.

 

 

Tizenhetedik fejezet
AGYFÜRKÉSZÉS

A legkegyetlenebb varázslat, amit csak el tudok képzelni, az, ha belebújsz az ellenséged elméjébe, ő pedig a tiedbe. A két elme csupasz találkozása – na, ez az igazi kín.

Saerlooni Skandanther
Varázslatok szárnyán
emelkedem a magasba
Az Oroszlán Éve

Narnra a Sárkányszárny Csarnok lenyűgöző boltozatára pillantott. Hatalmas, kígyószerű lények tekeregtek egymáson, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban életre kelhetnek, és kitörhetnek kőbörtönükből...
Egy hatalmas művésznek – vagy művészeknek – kellett megalkotnia ezeket a sárkányokat, olyasvalakinek, aki talán át sem látta egyszerre a hatalmas mű egészét. Valakinek, aki biztonságban érezte itt magát, hogy hónapokat, sőt inkább éveket töltsön el azzal, hogy kifaragja a mennyezetet. Akit egy művészetszerető király vagy királynő eléggé megfizetett ahhoz, hogy ilyen hatalmas alkotást hozzon létre, és akinek volt türelme kivárni, amíg elkészül, és addig kihasználatlanul hagyni a csarnokot. Ez egy erős, gazdag és virágzó birodalmat feltételez.
Narnra elengedte a gondolatot, és visszatért a valóságba. A hatalmas terem teljesen üres volt, így aki belépett, az minden figyelmével a domborműre összpontosíthatott. Ahhoz persze, hogy egy ekkora, és ezáltal ily hasznos terem teljesen üresen álljon, sok pénz is kell. Ezekkel az új gondolatokkal pillantott a három alakra, akik a válaszára vártak.
Először Rhauliganra nézett, Cormyr örökké ugrásra kész, fegyveres ügynökére, amilyenné ő maga is válhat.
Majd Laspeerára, a kedves, de nagy erejű varázslóra. Az anyáskodó nőre, aki mindig kéznél volt, és akit mindenki meg fog gyászolni, ha meghal, mert akkor döbbennek csak rá, hogy Cormyr elvesztette az egyik tartóoszlopát. Ahogy az itteniek Vangerdahastról hitték, vagy Elminsterről valaha, egy távoli birodalomban, amely azóta már csak poros romhalmaz.
És ott volt Caladnei is. A vallatója és a legfőbb parancsnok. A királyi mágus, aki magasabb rangban állt a másik két, idősebb cormyrinál, és aki szemmel láthatóan idegen volt: a bőre valahogy sötétebb. Ezért talán sokan meg is vetik az udvarban, elvégre senki sem szeretné, ha idegenek kezébe kerülne a hatalom.
Narnra szemei összeszűkültek. Lehet, hogy Laspeera is így gondolkodik, bár ez egyáltalán nem látszott rajta. Caladnei vajon egy zsarnok, aki mások agyában turkál... vagy egy elismerésre, hűségre érdemes valaki, akit talán még szeretni is lehet?
Egyenesen a királyi mágus sötét szemébe nézett, aki állta a pillantását. Mintha némi félelmet vélt volna felfedezni parancsoló tekintetében.
A nőében, aki meg akarta, hódítani őt.
Narnra azon kapta magát, hogy elkezdett zihálni. Egyik fele sikítani akart, és elrohanni... míg a másik fele izgatottan várta, hogy mi lesz a kaland kimenetele. Ez volt az a szikra, amelyik mind nagyobb veszélybe sodorta őt a háztetőkön, és amit oly nagyon szeretett – és amelyik mindig halálos veszedelembe rántotta. Valami mást is érzékelt azonban... lassan, nehézkesen tört felszínre. Már a torkában érezte, szinte meg tudta ragadni a fogaival.
Magányt érzett.
Túl sokáig élt barátok nélkül, magányosan. Narnra az egész világ ellen, a világ ellen, ami tele van álnoksággal, ismeretlen emberekkel, gazdagokkal és hatalmasokkal, akiket a legjobb elkerülni, hozzá hasonló vadászó cápákkal, és persze a hatósággal. Városi őrséggel, testőrökkel, Vízmélyvára nagyuraival, a Vigyázókkal: emberekkel, akik könnyedén megölhették, elkaphatták, bebörtönözhették vagy szolgasorba vethették.
Narnra félt, és megvetett mindenféle hatóságot. Ezek itt hárman mind közéjük tartoztak, különösen Caladnei. Vajon a félelem és a dac mennyire táplálkozik a hatóság iránti gyűlöletéből? Vajon...
Mindegy. Nehéz választás, de jól döntöttem. Még Mystra is rám mosolygott. Remélem legalábbis. Na legyünk túl ezen.
– Na – szólalt meg végül. – Én türelmesen várok.
Egyik cormyri sem mosolyodott el a tréfán. A két nő elindult felé, majd Caladnei megállt, szemel láthatóan megzavarta, hogy Laspeera is elindult.
Laspeera azonban nem állt meg.
– Narnra – szólt lágy hangon –, az lesz a legjobb, ha lefekszel. Ide, a padlóra.
Narnra a nő arcát fürkészte, majd leült. A harci varázsló vele együtt mozgott. Mikor végre a hátára feküdt, és ismét elé tárult a mesés mennyezet, Laspeera intett Caladneinek, hogy ő is lépjen oda. Ezután levette a köpenyét, felfedve az alatta csillogó vörös ruhát, és párnát hajtogatott belőle.
Eközben némán jelzett Caladneinek, hogy ő is feküdjön le Narnra mellé, majd a fejük alá csúsztatta a rögtönzött párnát.
– Minek a párna? – kérdezte Narnra értetlenül.
– Nehogy véletlenül betörjétek a fejeteket a kemény padlón, ha rátok zúdulnak az érzelmek – felelte nyersen Laspeera. – Most pedig fogjátok meg egymás kezét, és kezdődjön!
– Igenis, anyám – felelte gúnyosan Caladnei. Narnra is elmosolyodott. A királyi mágus egy hosszú, bonyolult kántálásba kezdett... és a sárkányok egyszer csak eltűntek a mennyezetről.

Meleg és sötétség, süllyedés, a sötétségben világos képek villannak fel, hangok csendülnek, harag, csodálkozás, és fáradtság...

{Narnra}

{Narnra, ne bújj el!}

Hullámzás, a sötétség vörösbe vált, fények és hangok érkeznek...

{Narnra Shalace!}

Itt vagyok. Mit akarsz?

{Mutasd meg az édesanyád!}

Hollófekete haj, zöld szemek. Egy hófehér arcból néznek rá, amely különleges és gyönyörű. Gyengéden, de határozottan ringatja. Maerj, így hívták a tanítványok... Maerj, aki egy sötét szobában próbálja megvigasztalni. Az éneke teljesen betölti a teret.
– Édes kicsikém. Az álmok szépek és csúnyák is lehetnek. Ahogy az étel is. Van, ami finom, és van ami nem az, de szükségünk van mindkettőre...
Narnra elviselhetetlen késztetést érzett, hogy megfogja az anyja ujjait, és kimondja a nevét, elsírja neki, majd mennyire szereti, és hogy mennyire magányos, hogy az anyja megvigasztalhassa.

{Természetesen. Most nézd meg az egyik emlékemet, amelyik nem ennyire fájdalmas.}

Visongó nevetés és sűrű füst hallható és látható egy kocsmában. Hencegő férfiak vannak mindenfelé, hatalmas boroskupákkal a kezükben, és fegyverrel az derekukon. Fel-alá járkálnak. Észreveszik, és odamennek hozzá.
– Mi ez? Csak nem a Varázstekercses Caladnei? Tekercseket olvasgatsz pénzért? Ki az az idióta, aki nem tud olvasni?
– Valaki, akinek van egy mágikus tekercse, de nem tud varázsolni, uram – felelte Caladnei fiatal, erős hangon, de látszott rajta, hogy egy kicsit fél a közelgő veszélytől.
Három fiatal, borostás, részeg férfi lépett hozzá, és az arcába lehelték a tüzes bor gőzét, amelyre sosem volt pénze eddig.
– Szóval mágus vagy. Kivel tanulsz?
– Senkivel. A varázslatok belülről jönnek.
– Hmm. És mit szólnak ehhez a szüleid?
Senki sem szereti, ha gyereknek nézik, miután elköszönt a szüleitől, és elindult, hogy világot lásson. Caladnei is ezek közé tartozott, és csípős választ adott.
– A szüleim engedik, hogy azt tegyem, amihez kedvem van. És nektek?
Hangos, gúnyos nevetés harsant, és az egyik férfi sértődötten felbődült.
– Tetszel nekem, kislány? Akarsz velünk tartani?
– Mégis hová és minek?
– Át egész Faerűnön, hogy kalandokat keressünk, és ezt itt!
Ezzel a fickó az asztalra csapott egy erszényt, amelyből több aranyérme gurult ki, mint amennyit Caladnei egész eddigi életében látott. Néhány érme elgurult, és az emberek hirtelen mind odaözönlöttek, hogy lássák, mi történik. Egy alacsony, kisfiús képű férfi vált ki a tömegből, felkapott egy érmét és Caladnei ruhakivágásába pöccintette.
Újabb nevetés harsant, és Caladnei érezte, hogy elvörösödik. Az Ósdi Törött Kancsó egy pillanat alatt felbolydult, és Caladnei legszívesebben kiszaladt volna a világból.
– A tied kislány. És még többet kaphatsz, ha velünk tartasz – mondta az első férfi. – Szükségünk van egy kis varázserőre a kardunk mellé!
– De...
– Ne most – mondta a legidősebb férfi halkan. – Legjobb lesz, ha a szüleivel beszélünk. Nem akarom, hogy azért üldözzenek, mert elraboltam egy kislányt...
– Ugyan, Thloram, mindenki láthatja, hogy nem vagyunk rabszolgatartók! És kéjencek sem vagyunk. Ott van nekünk Vonda!
– Na igen! – horkant fel egy begyes maca, aki kivált a tömegből, és megvetően végigmérte Caladneit. – És elbánok mindnyájatokkal! Ne aggódj kedvesem, teszek róla, hogy eléggé kifáradjanak ahhoz, hogy ne kezdjenek el markolászni téged! Ne nevessetek, disznók! Nesze! Fogj egy pár aranyat, és akkor talán Marcon sem néz majd rád olyan vágyakozva. – Ezzel megfordult. – Hagyjátok abba, különben baj lesz. Már elég idős ahhoz, hogy...
– Veletek megyek – mondta végül Caladnei, majd felállt. A teremben mindenki azonnal elhallgatott, és döbbenten meredt rá. – Tartsátok meg az aranyatokat! Majd megszerzem a magamét!

{Elég. Ez meg mi? Valami rejtett dolog... de nem előlem, hanem önmagad elől... valami régi. Nézzük meg...}

A gyerekágyában fekszik, betakarva, és haragos hangok szűrődnek fel a lépcsőről. Egy nemes kiabál az anyjával.
Túl messze vannak, hogy rendesen hallja, de fél ahhoz, hogy kisurranjon az ágyból.
Az anyja válaszol. Túl halk a hangja ahhoz, hogy megértse, de keményen és határozottan cseng.
A hangok egyre hangosabbá és haragosabbá válnak, majd egy üvöltés hasít bele a levegőbe, amely megrázza a kis ágyat, a szobát, a lépcsőt és mindent. Döbbent sikoly harsan, majd... csend.

Ne! Ezt ne akarom látni! Sosem akartam újra átélni! Meg sem történt! Soha, soha, SOHA!

{Jól van, Narnra. Most nézzük meg az én egyik emlékemet. Valami vidámabbat.}

Nevetés harsan a meleg kandalló mellett. Marcon tömérdek aranyérmét önt rá a testére, miközben koccint Bertróval és Thloram Flambaertynnel. Mindnyájan meztelenek, és egymásba gabalyodtak. Rimardo ugrásra készül az új szekrényről – amelyet most vett drága pénzen, de megérte, hisz kivételes faragások díszítik –, és a láthatatlan Vondát veszi célba, aki szintén nevet, és felkészült a becsapódásra. Umbero ekkor megtöri a tivornya hangulatát és megszólal.
– Tymora tényleg ránk mosolygott! Hatezer aranyat számoltam, és az nincs is benne, amivel most játszadoztok, és a különös, ismeretlen érméket sem számoltam.

{De elég ezekből a szép időkből. Nézzünk valami érdekes emléket tőled... igen, éz az.}

Meleg nyári este van. A háztetőket megfesti a hold fénye, és Narnra követi az éj vándor fényét a szobája ablakából. Fuvallat érkezik a szárazföld belseje felől, és elfújja a tenger sós illatát. Ellenállhatatlan késztetést érez, hogy kilépjen az ablakon... és valami tiltott, valami merész dolgot tegyen...
A cserepek elég kemények, de erősek, és jól láthatóak az éles holdfényben. A csillagok fénye is segít valamelyest, és csupán néhány kósza felhőfoszlány sötétíti el az eget. Merészen a tetőre lép, hogy jobban szemügyre vehesse Vízmélyvárát és Faerűn világát. A háztető széléhez sétál, és lenéz. Meredek, halálos út vezet le a kertbe, de egy cseppet sem fél.
Ekkor egy magányos alakra lesz figyelmes, aki a közeli háztetőkön ugrál. Talán egy tolvaj? Valaki, aki a háztetőkön akar tovasietni. A szíve hirtelen a torkába ugrik, és körülnéz. Semmi. Csupán pár gyors lépés, egy nagy szökellés, és máris macskaként landol a szomszédos háztetőn. Csak a szolga fel ne ébredjen, akinek a padláson kell aludnia. Újabb vágta, és máris a következő háztetőn landol. Már nem is látja az ablakát, eltakarják a cserepek.
Lekuporodik, mint egy vízköpő, vagy egy zsákmányra váró bagoly, és izgatottan felnevet. Végre elemében érzi magát. Ott magasodik előtte a kastély, a hatalmas hegy előterében. Lámpás őrök strázsálnak a falaknál, és éppen... őt nézik.
Hirtelen elönti a félelem. Futásnak ered, majd nagyot szökell, széttárja a karját, és felkacag.
– Igen, itt vagyok! Kapjatok el!
Ezzel futásnak ered, egyik tetőről a másikra szökken, míg haza nem ér, jól megszokott ablakához. Gyorsan bemászik, és megmossa a lábát, nehogy reggel rajtakapják. Lefekvés előtt még utoljára kipillant az ablakon, hogy megnézze a kinti világot – az ő világát – ahová bármikor kimehet.

{Hmm. Most nézzük meg az én egyik vakmerő kalandomat.}

Tompa holdfény. Thloram motyog valamit.
– Nem nagy ügy. Mi már jártunk erre, és visszatértünk. Erre biztonságos.
Caladnei kinyújtja remegő kezét, majd a két oszlop közt villódzó kék tűz felé fordul. A kőoszlopok megrepedeztek, és benőtte őket a borostyán. Egyáltalán nem olyanok, ahogy elképzelte őket: nincsenek izzó rúnák a felszínükre vésve, nincsenek gyilkos őrök...
Az első portál, amit életében lát, és most kiveri tőle a veríték.
– Hová tűnt a Varázstekercses Caladnei? – motyogott tovább Thloram.
Valahonnan a lelke mélyéből erőt merít, kiprésel magából egy kacajt, majd gyorsan összeszorítja az ajkát, nehogy elsírja magát, és belelép a hívogató kék lángba...

{Emlékszel az első lopásodra? Mutasd meg!}

A következő nyárra Narnra már sokkal ügyesebb és bátrabb lett. Gyakran ücsörgött a háztetők peremén vagy kisebb tornyok tövében, mint ártalmatlan vízköpő, és nézte Vízmélyvára lakóit az ablakaikon keresztül. Többet tudott róluk, mint bárki más.
Részeg kocsmai verekedések, kisebb titkos alkuk a sikátorok homályában, egy-két késelés, jó pár menekülő tolvaj... és aznap éjjel egy kövér kereskedő fekve marad az egyik sikátorban. Vadul hörög kínjában, és közben egy könnyű léptű alak éppen Narnra leshelye alatt fut el, egy dagadó bőriszákkal a kezében. Erősen zihál, es reszket. Ráteszi az kezét egy kilincsre, majd hirtelen megdermed. Talán valaki éppen akkor nézett ki az ablakon, és lehet, hogy meglátta őt. Szorosan a falhoz lapul, és közben lábujjhegyre áll, hogy a tető peremén rejtse el a zsákmányt. Kinyitja az ajtót, hangok szűrödnek ki rajta, majd becsapódik. Narnra szíve a torkában dobog, és félő, hogy elájul izgalmában.
Meg meri tenni? Lámpások látszanak az utcán, menetelő városi őrök, felhő takarja el a holdat... Narnra egy éjjeli siklóhoz hasonlóan lecsúszik a háztetőn... az őrök egyre közelebb jönnek... ő egyre lejjebb ér, és már rá tudja tenni a kezét vaskos iszákra. Lassan felemeli, és magához veszi, majd eltűnik a helyszínről. Egy közeli háztetőn kinyitja, megvárja, amíg a felhő elúszik a hold elől majd csillogó érméket szór a tenyerébe!

{A dolgok azonban sokkal sötétebbre fordultak mindkettőnk számára, nem igaz?}

Hatalmas denevérszárnyak, csillogó barna pikkelyek, óriási test, majd a szárnyak összecsukódnak, és ereszkedni kezd...
Egyenesen felé. Kitátja roppant pofáját, és előrelendíti vaskos farkát.
– Segítség! Segítség! – kiáltja Bertro elhaló hangon. Szinte semmit sem lát, a saját vére öntötte el a szemét. Umbero eszméletlenül esik rá, talán meg is halt.
Caladnei folyamatosan szitkozódik. Egyetlen varázslata sem maradt, csupán egy törött kard van a kezében, és azzal rohamoz a végzete ellen, hisz a barátainak segítség kell...

{Nem, megkíméllek ezektől a haláloktól. Minden vérontás nyomot hagy azokon, akik látják. Miféle haláleset sötétítette be a te világod?}

Nem! Nem, te átkozott mágus! NEM AKAROM! – Nem – Az anyja sokáig dolgozott aznap éjjel, amikor a hatalmas robbanás szétszakította a szobát. Mágia végzett vele, természetesen, de kié? Talán egy varázsló, aki gyűlölte őt? Nem, valaki felbérelt egy mágust – az Artemel-ház, vagy a Lathkules? Vagy valamelyik másik család?
Bresnoss Artemel maga hozta el a diadémot. Nyolc harcos kísérte el, akik mind a család egyenruháját viselték. A diadém rubintjai akkorák voltak, mint a kis Narnra ökle, még a legkisebb is akkora volt, mint a hüvelykujja. Újra kellett csiszolni őket, és át kellett alakítani a diadémot melldísszé.
Maerjanthra egy láncra függesztette az ékszert, hogy hozzálásson. Időközben híre ment, hogy elloptak egy több millió aranyat érő diadémot a Lathkul-családtól, Vízmélyvára egyik leghíresebb ékszerészétől. Ezután...

Ne! {vad örvénylés, reszkető karmok} NE! Ezt nem akarom látni! NEM AKAROM!

...valamivel később kétségbeesetten mászkált a háztetőkön. Sírt és rettenetesen dühös volt. Nem is tudott visszamászni az ablakon keresztül, mert a robbanás tönkretette...

Tűnj el a fejemből, Caladnei! Tűnj el, és hagyj békén!

Egy hónappal később még mindig a háztetőket rótta. A tél egyre jobban közeledett, és még mindig nem tudta, hogy mi történt: az Artemel-család tette, akik el akarták hallgattatni az anyját, nehogy bárkinek is elárulhassa, hogy egy diadémba csempészve érkeztek hozzá a rubintok? Vagy a Lathkules-család volt, akik el akartak intézni egy riválist, mert azt hitték, hogy ő lopta el a drágaköveket? Vagy talán anyja egyik tanítványa árulta el őt, ő súgott valamit a Lathkulesnek...

Caladnei! {könnyes fájdalom, vak rúgkapálás}

{Sajnálom Narnra. Én is ismerem ezt a fájdalmat.}

Egy kölcsönzött lóval sietett haza Turmishba, miután meghallotta a rossz hírt. Ott született az anyja, aki most a tengerbe veszett. Sosem került elő a teste, így nem is volt kit eltemetni.
Az apja szinte már szenvtelenül várta. Teljesen kiégett az évek alatt, nem maradt benne érzelem, nem termelt már könnyeket a teste. Szorosan átölelte az apját, és keservesen zokogott, mindkettőjükért. A férfi mereven állt mellette, és csak azt hajtogatta, hogy örökre elveszítette a hitét az istenekben.
Azt mondta, haza akar menni Cormyrba, hogy ott haljon meg.
– A legkisebb hajón, Cala, amit csak találok, a lehető legrosszabb legénységgel. Remélem Talos és Umberlee engem is elragad a hullámok tetejéről, ahogy vele tették! Az oltáruk elé állok, és megátkozom mindkettőt, mielőtt tengerre szállok.
Egyiküknek sem maradt esélye rá, hogy elbúcsúzzanak a könnyed, szenvedélyes nőtől, aki bearanyozta az életüket: a könnyű léptű, fürge és kecses Maela Rynduvyntól. Vöröses haja volt, különös szeme, amiket a lánya is örökölt, bőre sötétebb árnyalatú volt a megszokottól, és jobban szeretett mezítláb járni, mint csizmában, vagy bármi egyébben. Egy viharban lelte a halálát Csillagpalást partjainál. A testvérét akarta meglátogatni a nyugati kapuknál.
Apja egészen különös pózban tartotta durva, fafaragó kezét egész nap. Mintha valami láthatatlan, törékeny dolgot vitt volna, vagy el akarna kapni valamit, ami nem volt ott, de bármelyik pillanatban megjelenhetett a levegőben. Rá se nézett az ételre, amit Caladnei tolt elé. Egész éjjel nem tudott aludni. Csak forgolódott, mert az apja folyton csak őt bámulta. De nem őt látta, hanem az anyját. Az anyját.

Mágus, nem érdekel a halott anyád, és semmi más sem! Csak azt akarom, hogy vége legyen ennek, és eltűnj az agyamból!

{Nyugodj, Narnra! Nyugalom! Mutasd meg, mi jut először az eszedbe!}

Éhes volt és magányos azon az első téli napon. Egy flaskát lökött oda neki valaki, vigyorogva a kikötői negyedben. Több volt egyszerű bornál. Mintha tűz égett volna a gyomrában: felmelegítette elgémberedett tagjait, tovaűzte a csípős hideget, és felvidította. Történeteket meséltek egymásnak, és grimaszt vágtak minden arra járó nemesnek. Egy idő után Urrusk behívta a kunyhójába, majd megkínálta egy kevéske kecskehússal.
Iszonyatosan éhes volt, és párducként vetette rá magát a sültre. A fickó újratöltötte a borosflaskát, majd matatni kezdett az öve körül, de előrebukott, és elterült előtte a földön.
Ekkor egy másik alak jelent meg a helyiségben, és durván rámordult Urruskra.
– Barom! – kiáltotta ingerülten. – Azért fizetlek, hogy idecsalogasd a szolgákat, nem azért, hogy tönkretedd őket!
Szinte még be sem fejezte a mondatot, máris Narnrára vette magát. Útközben leakasztott egy bilincset az egyik polcról, és megragadta a lány csuklóját. Narnra próbált szembeszállni vele, de a férfi túl erős volt, és úgy rángatta ide-oda, mint egy rongybabát. Erősen megmarkolta a csuklóját, és a falra erősített fémgyűrűhöz vonszolta. Eközben Urrusk talpra állt. Dühtől remegő arccal és kézzel lépett a másik férfi mögé, majd egy láncot tekert a nyaka köré.
Narnra kihasználta az alkalmat, és amilyen erősen csak tudta felrántotta a térdét a lábai közé... a férfi felsikoltott volna fájdalmában, de a torkát fojtogató lánctól nem tudott, így némán zuhant a falnak, arccal előre, hogy szétlapítsa az orrát.
Narnra kisurrant az éjszakába, körül sem nézett, hanem vad futásnak eredt... természetesen egy őrrel a nyomában.

{Félelem, hányinger, gyűlölet, tehetetlen düh, hirtelen hangulatváltozás}

{Narnra nyugodj meg. Nem csak te kerültél bajba Vízmély várában.}

Izzadtan zihált az egyik emeleti szobában az Igazmondók útján, az öreg Nathdarr vívóiskolájában, aki fél szemmel is jobb tanár volt, mint más kettővel. Caladnei volt az egyedüli lány a teremben, és nagy nehezen sikerült tiszteletet kiharcolnia kardvívó-tudományával, mígnem egyik este Marcon és Thloram azt nem mondták, hogy szökjön meg velük – azonnal!
Miközben ő szorgalmasan dolgozott, hogy minél jobb kardforgató váljék belőle, a társai minden pénzüket elszórták a Csodák Városában. Rimardo és Vonda botor módon megloptak egy nemest, aki elfogta, és halára kínozta őket. Természetesen elárulták, hogy kik alkotják a Csillagpántot, ahogy a kalandozócsapatukat hívták... így találtak Marconra, akit majdnem sikerült is felnyársalniuk egy közeli kocsmában.
Valahogy sikerült elmenekülni Thlorammal az oldalán, de közben négy városi őrt is megöltek, így már nemcsak a nemes katonái, hanem az őrség is a nyomukban volt. Abban bíztak, hogy az ő pénze még meg van, és így helyet tudnak venni maguknak egy karavánon, ami még az éjjel elhagyja a várost.
Nathdarr elismerő tekintete hamar undorrá változott, amikor kirohantak a hátsó ajtón, de egy szemmel alig követhető mozdulattal ledöfte az első három üldözőt, amikor a vívóterembe rontottak, mielőtt megkérdezte volna tőlük, hogy mit keresnek nála.

Jó móka. Szóval túléltél mindenkit, és Cormyrban bújtál el!

{Gonosz vagy, Narnra. Megmutatom, miért hagytam ott a Csillagpántot, a kalandozócsapatomat.}

Thloramot a hasadékba temették, így már csak Marcon maradt abból a bandából, aki elrángatta őt az Ósdi Törött Kancsóból. Természetesen időközben szereztek új társakat maguk mellé, fiatal varázslókat és harcosokat, de a régi móka örökre odalett. Túl sok volt már a szomorú emlék, túl sok mosolygós arc tűnt el.
Így meg sem mondta Marconnak, hogy Meleghost Telchaedrin négyszemközt akarja látni. Ha valami dekadens Halruaa-i végezni akar vele, hát legyen. Senki sem kerülheti el a sorsát, és Caladnei már beletörődött ebbe.
A Csillagpalástba, a Telchaedrin-család tornyába kapott meghívást. Sarde Telchaedrin azt akarta, hogy öljenek meg egy renegát örököst, mielőtt még elterjeszthetné végzetes varázslatát Halruaa-szerte. Caladneinek az elejétől kezdve gyanús volt a küldetés, de rengeteg aranyat ajánlottak – egy újabb jel, amit a fiatal, tapasztalatlan kalandorok nem vettek észre, Marcon pedig egész egyszerűen figyelmen kívül hagyott.
Meleghost úr Sarde nagybátyja volt, és mindenki csak úgy emlegette: „a furcsa”. Fiatalabb korában folyton kalandozott, és színes meséket hozott Faerűn minden pontjáról. Egyedül volt a tágas teremben, amikor Caladnei megérkezett. Az ablaknál állt, és már várt rá.
– Üdv! – motyogta, majd kezet nyújtott neki. – Köszönöm, hogy eljöttél. Biztosítalak róla, hogy nem akarlak bántani, sem becsapni.
Caladnei pislogott egy keveset, majd elmosolyodott, és kezet nyújtott.
– Úgy tűnik sietős a dolog, uram. Kérlek, térjünk azonnal a lényegre!
Meleghost bólintott, majd egy ragadozó madár szemeivel nézett le rá sasorra mögül.
– Ahogy akarod. Ez a küldetés csapda, és biztos pusztulásba vezet. Sarde azt akarja, hogy a birodalom egyik riválisát támadjátok meg. El kell hagynod Halruaa városát, azonnal! És egyedül.
Caladnei megfontoltan bólintott.
– Már az elejétől fogva nyugtalanít valami – felelte, majd közelebb lépett. – Miért mondod ezt el nekem?
Meleghost is lépett egyet előre. Az arcuk szinte összeért, és Caladnei tisztán érezte a kellemes arcvíz illatát.
– Valaha az apáddal kalandoztam, és időnként behatolok az elméjébe, hogy beszélgessünk. Gyermekem, Thabrant haldoklik. Immerserntől északra él egy kunyhóban, és látni akar még utoljára. Azt üzeni, hogy minden büszkesége tovaszállt, és szüksége van rád.
Caladnei a könnyeivel küszködött, és próbálta lenyelni a gombócot a torkából. Az öregember megölelte, majd megcsókolta a homlokát.
A következő pillanatban érezte, hogy valami meleg, fényes és ellenállhatatlan hatol be az elméjébe...
Nagy levegőt vett, vagy legalábbis úgy gondolta, hogy vett, és egy új varázslat kezdett kirajzolódni előtte, teljesen tisztán: egy varázslat, amellyel utazni lehet egyik helyről a másikra. Teleportálás! A varázslók ezt hívják teleportálás varázslatnak!
Ezzel könnyebben elhagyhatod Halruaa-t. Ne használd a házainkban, így ebben sem.
A férfi hangja kellemes viharként csengett az elméjében. Ösztönösen válaszolt a belső hangra.
Nem tudom eléggé megköszönni, de ragaszkodom hozzá, hogy fizessek érte. Ez a leghatalmasabb varázslat, amit ismerek. Kérlek, fogadd el!
Repülés varázslat? Ismerem, de köszönöm. Igaz lánya vagy Ezüstpengéjű Thabrantnak. Ég veled, és legyen jó életed!
Caladnei megcsókolta a férfit, majd könnyező szemekkel kimenekült a szobából. Beletelt néhány teleportálás varázslatba, mire eljutott az úti céljához.

{Most már eléggé értjük egymást?}

Igen, te átkozott.

{Helyes. Kedvellek, Narnra Shalace. Remélem, te is megkedvelsz engem! De kezd minden elhomályosulni körülöttünk... ez fárasztó. Nagyon fárasztó. Úgy vergődsz, mint egy horogra akadt hal.}

Caladnei, úgy is érzem magam, mint egy horogra akadt hal!

A napfényt kereső halként tör elő a sötétségből, fel a fényre, a hangok felé...
Ezüst villanás, vízesés zaja, harangok és kürtök és fényes lángok...

Narnra azt vette észre, hogy Caladnei szemébe néz – vörösesbarna szemekbe, kék folttal a közepén – és a királyi mágus visszanéz rá.
Az oldalukon feküdtek, szoros ölelésben, és mindketten sírtak.
Caladnei mögött ott állt Laspeera, egy hosszú varázsbottal a kezében, és Rhauligan, megbízható kardjára támaszkodva.
Csapdába esett. Becsapták és megláncolták.
Hirtelen támadt haragjában Narnra ellökte magát Caladneitől, vadul rúgkapálni kezdett, és a levegőbe vetette magát.
A királyi mágus védőmágiái működésbe léptek, és teljesen beburkolták őt.
Narnra talpra ugrott, és rohanni kezdett. Laspeera és Rhauligan azonnal mozgásba lendültek, és elzárták az ajtó felé vezető utat.
Narnra elkanyarodott, és a legközelebbi üres sarokba vette be magát. Zokogva ütlegelni kezdte a kemény falat, míg már teljesen belezsibbadt az ökle.
Homlokát a falnak támasztotta, és sírni kezdett. Addig sírt, amíg teljesen ki nem ürült... és rá nem tört a magány.
– Nos? – kérdezte lágy hangon a királyi mágus. – Nem így szoktam bánni az ügynökeimmel, de egy leheletnyit jobban érzed magad?
Narnra megpördült, és a nő szemébe nézett.
– Még hogy jobban! Hol a szabadságom? Leláncolod az elmém! Felvillantasz valamit a múltadból, és elrabolod az enyémet!
Caladnei ugyanolyan bánatos arccal nézett vissza rá, mint ő. Miközben így álltak egymással szemben, egy új, kövér könnycsepp jelent meg a mágus szemében, és gördült le az arcán.
– És mit válaszolsz? – kérdezte elhaló hangon a királyi mágus, és kérőn kinyújtotta a tenyerét, mint egy koldus.
Narnra belenézett, majd elfordította a tekintetét.
Ugyan mi választása maradt? Mégis hova menekülhetne?
Mit tesz velem, ha nemet mondok?
Ekkor emlékképek villantak fel előtte, amiket az imént látott: Caladnei remegve áll az első portál előtt, amit életében látott. Majd kényszeredetten felnevet, és belelép a kékes lángokba, amelyek elnyelik...
Caladnei varázslatok nélkül, egy törött karddal a kezében rohan egy sárkány ellen, mert a barátainak segítségre van szükségük...
Barátok. Akikkel nevetni lehet. Ez új lehetőségeket vet fel: a tábortűznél nevető Caladneit, akiről Thloram lerántja a takarót, és a nő meztelenül fekszik, mindenki szeme láttára. És nevetnek és bort isznak s összevarrják a sebet, amelyet aznap szerzett...
Thloram holtan, összetörten fekszik a hasadék aljában. A meleg kezek, a fűszeres lehelet mind elillan egy pillanat alatt...
Bárcsak ismerhette volna Thloramot!
Ez a nő sokkal többet élt, mint ő.
Akárcsak Elminster, aki a legendák szerint ezer éven keresztül hadakozott szörnyekkel és rivális varázslókkal.
Hosszú, néma csend ereszkedett a szobára, de Narnra végül felemelte a fejét, és megszólalt.
– Azt hiszem, királyi mágus, hogy találtál magadnak egy új ügynököt. Egy, az istenek verjék meg, hűséges ügynököt.

 

 

Tizennyolcadik fejezet
FELFEDEZÉSEK ÉS KÜLDETÉSEK

Tudd meg, ki az áruló, és ismerd meg a rokoni kapcsolatokat! Ezzel részben elkerülöd a halált. Egyes derűlátók azt mondják, hogy teljesen, de én sosem voltam ilyen. Én a többi bolondhoz tartozom.

Szarpatann Tashlutából
Jó tanács az elátkozottnak:
Kézikönyv a leendő uralkodóknak
A Hatalom Éve

Huldyl Rauthur elgondolkodva ráncolta a homlokát a Sárkányszárny Csarnok bejárata előtt. Ha a királyi mágus agyfürkésző varázslatának mellékhatásai nem torzították volna el az arcát fájdalmában, még el is mosolyodna.
A varázslat mellékhatásától maga Laspeera és Rhauligan is szenvedtek. Huldyl az ő fájdalmukat is érezte. A királyi mágusnak és ennek a Narnrának az elméje felér vagy tíz harci varázsló elméjével. Mystra szent nevére, lehet, hogy húszéval is!
Tehát ez a kis tolvaj a nagy Elminster lánya? Nem csoda, hogy Caladnei az ügynökévé akarja tenni, egyfajta „főlovaggá”, mint amilyen ez a Rhauligan is. Hmm.
Jobb, ha senkinek sem szól erről, még Staranghnak sem. Lehet, hogy egyszer még kiválthatja az életét ezzel az értesüléssel.
Jobb, ha vár egy percet, amíg megnyugszik, és csak utána kopog. Mindennél fontosabb, hogy azonnal értesítse Laspeerát a szentélyt ért támadásról, de ahogy mondani szokták, az elővigyázatosság mindennél többet ér. A botor harci varázsló, halott harci varázsló.

* * * * *

– Az istenek legyenek veled, Narnra – szólalt meg Rhauligan valahol a háta mögött.
Csendben vártak rá, amíg meghozta a döntést.
Narnra nagy levegőt vett, mindkét tenyerét a falhoz nyomta, és erőt gyűjtött, hogy megforduljon, és szembenézzen velük.
Meghozta a döntést. Megtette az első lépést az ösvényen.
– Parancsolj velem, királyi mágus! – préselte ki magából, és még egy mosolyra is futotta az erejéből.

* * * * *

Ekkor megjelent valaki a folyosón. Huldyl Rauthur nem volt többé egyedül. Egy bíbor sárkány jelent meg a folyosó végén, és intett neki, hogy menjen közelebb.
A harcos arca váratlanul szétfolyt, és Feketemágia vonásait vette fel. Huldyl az ájulás gondolatával kacérkodott, de meggondolta magát. Vett egy nagy levegőt, letuszkolta a gombócot a torkán, és odalépett a bíborsárkányhoz, aki kivezette egy ajtón.

* * * * *

A bokalánc tökéletesen működött. Sőt mi több, Caladnei nem is gyanított semmit. Egy kicsit lassú, és még mindig nem elég gyanakvó...
Elminster elmosolyodott. Egy bizonyos Árnyasvölgyi Elminster egyre lassúbb észjárásáról inkább ne is beszéljünk.
Caladnei gondolatai eléggé megkeveredtek az elmúlt percekben, de egyvalamit tökéletesen jól sikerült kiderítenie. Narnra Shalace valóban az ő lánya.
– Szentséges Mystra! – motyogta maga elé Elminster. – Most aztán igazán vakmerő lépésre kell elszánnom magam.
Felidézte magában az alakját, és emlékezetből megrajzolta őt a levegőben. Kritikus szemmel többször is körbejárta az illúziót, és kiigazította itt-ott...
Elgondolkodva összeráncolta a homlokát, majd intett az ujjával, mire egy pipa lebegett oda hozzá.
– Nem emlékszem, hogyan mozgott, és hogy tartotta a kezét futás közben. Ideje meglesnem.
Az ál-Narnra előtt hagyta a pipáját, majd két lépés közben eltűnt.

* * * * *

A bárd megviselt, szakadozott, porlepte köpenyt viselt. Egy hatalmas kupa mögé rejtette az arcát, és egy kicsit rá is dőlt az asztalra. Mindig ugyanabba a sarokba húzódott, ha betért ebbe a kocsmába. Na, nem azért, mert itt volt a legjobb a sör, hanem pontosan a háta mögött rejtették el az egyik portált, amely Marsemberbe nyílt.
Topis Roldro szerint csak igen kevesen tudtak erről a portálról. Még a főlovagok és harci varázslók közül is csak egy páran. Még Hárfás társai sem nagyon ismerték ezt a titkot. Éppen ezért gondosan ügyelt rá, hogy mindig hetyke álbajuszt öltsön, és rongyos ruhát húzzon, ha a Zöld Ősgyíkba tért be.
Általában nyugodt és megfontolt volt, most mégis majdnem lenyelte a bajszát két hatalmas korty között, amikor a levegő megremegett előtte, és két alak termett ott a semmiből.
Szerencsére háttal érkeztek, így gyorsan az asztalra borulhatott, mint egy részeg, aki már teljesen leitta magát, ezért ügyet sem vetettek rá.
– Nem maradhatok soká! – sziszegte idegesen az alacsonyabbik, és beletúrt gyér hajába. – Éppen jelentést kellene tennem a szentély körüli, hmm, gondokról Laspeerának. Egy csomó őr látott!
– Mennyit tudhat a királyi mágus és Laspeera Vangerdahast munkájáról?
– Szinte mindent. Mindkettőjüknek ő volt a mestere – felelte Rauthur.
– Nem úgy! A nagy tervről, arról, amin most dolgozik. Hogy magához kösse a sárkányokat, és velük védje meg Cormyrt!
– Á! Arról a tervről! Valóban erre... nem, nem... tudom. Megpróbálhatom kideríteni, de... nem vagyok túl jó kérdező.
– Ez már igaz, Rauthur. Miért nem mondod azt, hogy véletlenül meghallottad, amint Vangerdahast azt motyogja maga elé, hogy „ez a sárkányosdi nem fog menni!”, amikor leomlottak a védőpajzsok, és bárki meghallhatta?
– Hmm. Ez jó!
– Remek! – vágta rá a magasabb, vékonyabb alak, majd motyogott még valamit, és eltűntek. Ismét csak az üres asztalok, és egy tökrészeg Hárfás volt a kocsmában.
Topis Roldro azonnal felpattant, kinyitotta a titkos ajtót, majd egy kortyra kiitta a sört, óvatosan letette a korsót, és belépett az ajtón.
Vangerdahast azt tervezi, hogy sárkányokkal védi meg Cormyrt? Hmm. Ideje egy kicsit megkavarni az üstöt, és megnézni mi is fő benne.
A Hárfások élete izzasztó munka, és az ember időnként bizony megszomjazik. Nézzük, Joysil Ambrur mennyit hajlandó fizetni egy ilyen hírért!

* * * * *

Caladnei elégedetten elmosolyodott.
– Azt hiszem éhes vagy és szomjas. Egy kellemes fürdő és egy kiadós alvás sem ártana. Mindezt itt helyben nem tudjuk biztosítani, hisz az imént még fogoly voltál, most pedig már szívesen látott vendég. Ugyanakkor adunk elég pénzt, hogy bármelyik fogadóban rendbe szedhesd magad. Rhauligan!
A Hárfás a mennyezetre emelte a tekintetét, és úgy motyogott maga elé.
– Mindig én. Mindig! Észrevetted már? – dohogott, majd elővett egy maréknyi aranyat az egyik erszényéből, és Narnra kezébe nyomta.
– Most jól figyelj! Íme az első küldetésed: találd meg, hogy ki lehet az áruló a harci varázslók közt. És ne használj mágiát, és ne is szállj szembe velük nyíltan! Inkább csak figyelj a háttérből, és maradj észrevétlen, amennyire lehet!
– Nem látsz bele a gondolataikba? – kérdezte Narnra.
– Sokukat mágikus pajzs védi, és egyesek képesek lennének ily módon csapdába csalni... ugyanakkor sokkal hasznosabbak a számomra, ha nem sejtik, hogy megfigyelik őket.
– Apró kis félrelépések? Törvényszegés és vesztegetés?
– Valami olyasmi. Másoknak azonban csak szenvedélye, vagy bonyolult társadalmi hálóba gabalyodtak, és nem lenne szerencsés, ha az én figyelő szemeimet éreznék a hátukon. Értéktelenné válnának a számomra, ha arra menne el az energiájuk, hogy folyton a hátuk mögé nézzenek.
– Caladnei, én teljesen idegen vagyok itt. Honnan tudhatnám, hogy egy éjszakai látogatás egy nőnél, vagy egy halkan elsuttogott név egy sikátorban csak apró csínytevés, vagy hatalmas árulás Cormyr ellen?
A királyi mágus felsóhajtott.
– Jó kérdés. Sem én, sem Laspeera, és annak idején Vangey sem törődött azzal, ha egy-egy varázsló besurrant egy nemeshölgy ablakán a hálószobájába. Ezt a varázslók is jól tudják. Azzal sem törődöm, ha a jövőbeni jó üzlet reményében susmutolnak minden erre járó kereskedővel – ekkor jelentőségteljesen meglengette a mutatóujját Narnra orra előtt. – Az viszont már érdekel, ha a gazdag sembiai emberekkel vagy vörös varázslókkal vagy a zhentekkel vagy a nyugati kapuk küldötteivel beszélgetnek zárt ajtók mögött, vagy helyi nemesekkel, akik álruhát viselnek. Az is érdekel, ha idegen, magányos varázslókkal találkoznak, vagy eltűnnek egy-két napra egy vidéki kastélyban vagy vadászházban.
Ismét felsóhajtott, és halkabb, nyugodtabb hangon folytatta.
– Ha ilyesmit tapasztalsz, ne szállj szembe velük nyíltan! Csak keress fel, és mondd el, ki hova ment! Én tudni fogom, hogy az én parancsomat teljesítik-e éppen, vagy másról van szó.
– És ha elfognak, mint idegen kémet?
– Kérd azt, hogy egy harci varázsló hallgasson ki. Ettől minden cormyri fél és tudni fogják, hogy nem hazudsz. Ha egy harci varázsló elé visznek, mondd meg, hogy Laspeerával vagy velem akarsz találkozni, a „két Azoun nevében”. Ennek a mondatnak engedelmeskedni fognak. Mi majd azt mondjuk nekik, hogy egy különleges varázslattal kísérletezünk, és attól csinálsz különböző fura dolgokat... és ne próbáljanak megakadályozni benne.
– Miért, nem ez az igazság?
Caladnei egy röpke pillanatra megsértődött, de még időben észrevette Narnra mosolyát.
– Sajnálom – mondta lágy hangon a királyi mágus. Tudom, hogy ez mennyire nehéz neked. Gondolj úgy erre az egészre, mint egy hatalmas rablásra, ránk pedig úgy, mint a tettestársaidra.
– Sokat segítene, ha tudnám, hogy kik ezek a harci varázslók, mi a nevük, hogy néznek ki, és hol találom meg őket – húzta fel a szemöldökét Narnra.
Caladnei bólintott, majd kinyújtotta a mutatóujját, és megérintette Narnra homlokát.
– Maradj nyugton! Így a legegyszerűbb.
Jeges fuvallatot érzett, majd zavaros képek özönlöttek az elméjébe, amelyek gyorsan összeálltak arcokká és nevekké. Két nő és tíz férfi jelent meg előtte, a hozzájuk tartozó nevekkel: Télhomály Thaeram, Lángbitó Bathar, Szenttövis Calaetha, Helvaunt Lanternlar, Bowsar Ostramarr, Huldyl Rauthur, Vörösköpenyes Storntar...
Narnra becsukta a szemét és leült. Erősen összpontosított, majd megrázta a fejét.
– Megjegyezted? – kérdezte Rhauligan. Amikor a tolvaj bólintott, folytatta. – Helyes – mondta kurtán, és elővett egy négyzet alakú pergament a zsákjából. Suzail részletes térképét tartalmazta. Narnra izgatottan ugrott talpra, és meredt a csodás rajza, amelyen minden egyes épület rajta volt. A férfi az egyik ilyen pontra mutatott: – Ez itt a Sebzett Sólyom fogadó, Tűzbitó és Ostramarr kedvenc helye. Ez itt lent...
Narnra halkan felkuncogott, majd sunyi pillantást vetett Caladneire.
– Semmi emlékkép a kocsmákról és hálószobákról? Csalódott vagyok!

* * * * *

Laspeera becsukta a Sárkányszárny Csarnok ajtaját, és kifejezéstelen arccal Caladnei felé biccentett. Narnra a városba vetette magát, hogy elfoglalja a helyét a háztetőkön és az erkélyeken, hogy kihallgasson mindent, amit csak lehet.
Caladnei szigorú pillantást vetett Rhauliganra.
– Tudod, mi a dolgod!
– Követem.
A királyi mágus bólintott.
– Csak akkor fedd fel magad, ha árulás nyomaira bukkantok és meg kell védened őt! Egyébként csak figyeld! Egyikük sem áruló, hacsak nem voltunk túlságosan hanyagok az elmúlt időben, ugyanakkor mindnyájan kapcsolatba kerültek a Jogos Összeesküvéssel. Kíváncsi vagyok, hogyan viselkednek, ha észreveszik, hogy egy idegen követi őket. Ha Narnra észrevesz, mondd azt, hogy az ő biztonsága érdekében követted, mert nem akartuk teljesen magára hagyni! És ajánld fel, hogy jobban beavatod a részletekbe!
– Értem – felelte a főlovag.
– Van olyan érme, amelyen keresztül követhetjük? – kérdezte a mágus.
– Az összes érme mágikus – felelte, majd intett a kezével, a falhoz lépett, és eltűnt egy titkos ajtón keresztül, amelyről mindkét nő azt hitte, hogy csak ők ismerik.
– Ez egy jó ember – jegyezte meg Laspeera.
– Remélem, nem küldöm a halálba! – sóhajtott fel Caladnei, miközben helyeslőn bólogatott. – Bárcsak Vangerdahast itt lehetne, hogy a maga idegesítő módján intézze az ügyeket! Sokkal jobban végezte a dolgát, mint én.
Laspeera elmosolyodott, és megölelte a másik nőt.
– Folytasd csak így tovább, és biztos lehetsz benne, hogy kiváló királyi mágus leszel. Mindig ideges leszek azoktól, akik azt hiszik, hogy mindent jól csinálnak, mert akkora mesterei a mágiának!

* * * * *

Rauthur meglepetten nézett körül. A fényviszonyokból és a szagokból ítélve még mindig Suzailban volt, de valami sikátorban, a szegénynegyedben, nem pedig Sárkányszárny Csarnok melletti folyosón.
– Ez nem a palota! – fakadt ki mérgesen.
– Valóban nem az – hagyta rá Harnrim Starangh és a következő pillanatban a harci varázsló egyszerűen szétrobbant. – Milyen gyanakvó ez a harci varázsló – motyogta, majd odahajolt a füstölgő testrészek fölé, amely az imént még Huldyl Rauthur volt. – Ő is eltűnt oly sok társához hasonlóan a szentély körüli harcban. Ki gondolná, hogy ő maga volt az áruló? Ez is csak azt mutatja...
Ekkor elillantak az utolsó füstcsíkok is, és csak egy halom csont és húscafat maradt utánuk. A kutyáknak még jó lesz, és talán egy-két éhező is kezdhet vele valamit.
– Sajnálom Rauthur. Azt hiszem elfelejtettem elmondani a varázslat mellékhatását. És erről a másik varázslatról sem beszéltem.
Tett egy kecses kézmozdulatot, mire a koponya felemelkedett a levegőbe, és üres szemgödreivel a vörös varázsló szemébe nézett. Ez az új varázslat elég sokáig megőrzi az agyat, hogy ki tudjam olvasni belőle a szükséges információt – motyogta a koponyának.
A biztonság kedvéért körbekémlelt a sikátorban, hogy még véletlenül se vegye észre senki. Már két nappal korábban kinézte magának ezt a sikátort, ami két hatalmas, rothadó szemétkupac közé ékelődött be. Semmi mozgást nem érzékelt, így elmondott egy újabb varázslatot.
Rauthur elméje azonnal ráüvöltött.
– Miért, miért, miért?
– Nem szabad szemtanút hagyni, sem tettestársat – felelte előzékenyen. – És sosem leplezhetnek le. A bizalom, kedves barátom, gyengeség. Végzetes gyengeség.
Ezután nekifeszült a fájdalmasan vonagló elmének. Először is azt vizsgálta meg, hogy nem leselkedik-e rá valamilyen mágikus csapda. Bár nem hitte, hogy Rauthur elég hatalmas lenne ahhoz, hogy efféle mágiát irányítani tudjon, és azt sem hitte, hogy hozzáférhetett volna Vangerdahast nagy erejű varázslataihoz.
Igaza lett, ahogy egyre mélyebbre ásott a férfi agyában, ugyanakkor arra is rá kellett döbbennie, hogy Rauthur semmi értékes dolgot nem ismer, egy-két harci varázsló gúnynevén kívül.
És egy egészen friss emléket kivéve, amit gondosan elraktározott a „tilos elfelejteni” dolgok közé: egy bizonyos Narnra Shalace, aki most a királyi mágus vendége... és Árnyasvölgyi Elminster lánya.
Starangh szeme egy pillanat alatt felragyogott.
– Hmm. Végre egy nagy hal – dünnyögte elégedetten.

* * * * *

Az ajtónálló fintorogva felszisszent.
– Joysil úrnő nem fogad koldusokat – mondta kurtán. – Takarodj innen, vagy hívom az őrséget!
A koszos köpenybe és megviselt csizmába öltözött, nyilvánvalóan álbajuszt viselő alak rideg pillantást vetett rá.
– Több sikeres üzletet bonyolítottam már le az úrnőddel, és derűsen váltunk el, ha szabad így fogalmaznom. Nem jöttem volna ide, ha nem igen fontos ügyről lenne szó. És nem távozom addig, amíg nem beszélek vele. Személyesen, és kettesben!
Az ajtónálló elfordított egy kis követ a csuklópántján, ami egy láthatatlan gongot szólaltatott meg.
– Én pedig nem hagyom, hogy gyilkosok, emberrablók, csalók és tolvajok magukra maradjanak az úrnővel! Engem azért fizetnek, hogy vigyázzak az életére és az értékeire, ezért nem engedelmeskedem egy kígyónyelvű utcai csavargónak!
– Akkor hívd az őrséget – egyezett bele a szakadt ruhás idegen –, és majd együtt bemegyünk hozzá. De biztosíthatlak róla, hogy felettébb ideges lesz, amikor meghallja a híreimet, és egy kisebb nézősereg nézi majd végig, hogyan reagál rá.
A ajtónálló tekintette még komorabb lett.
– Eggyel több indok arra, hogy ne engedjelek be hozzá. Az efféle hírek...
– Igen, Melarvyn? Mi történik itt? – harsant egy harmadik hang.
A Haeli-tornyok komornyikja rideg, gyakorlatias ember volt. Nem viselte valami jól, ha fölöslegesen rabolták az idejét, vagy értelmetlen dolgokkal kellett foglalkoznia. Az ajtónálló is tudta ezt, és széles vigyorral a száján ellépett a komornyik útjából.
– Ez a csavargó beszélni akar Ambrur úrnővel. Addig nem akar elmenni, amíg nem beszélt az úrnővel. Még az őrséggel is fenyegetőzik, és azt állítja, hogy szoros szálak fűzik az úrnőhöz. Én nem hiszek neki, de a tisztesség...
– Tisztesség? Mióta játszik szerepet a tisztesség, Melarvyn? Mikor engedtem, hogy a tornyok mindennapjaiban helyet kapjon a tisztesség?
A komornyik erre az ajtóban álldogáló idegenre nézett.
– Ami téged illet...
A koszos csavargó ekkor ingerülten letépte az álbajszát.
– Elég ebből, Elward! Azonnal vezess az úrnő elé, vagy a városi őrök megtudják, hogy mi történt Északiszél Iliskarral. Vagy a selgaunti rákszállítmánnyal a múlt hónapban. Nem is beszélve arról, milyen szerepet játszottál abban, hogy a Hét Kereskedő és az adószedők ne tudjanak megegyezni egymással két hónappal ezelőtt. És mi a helyzet azzal az új rabszolga-kereskedővel, aki a nyugati kapuktól érkezett, és „Varsoond”-nák hívja magát? Bár lehet, hogy Elward Varsoond Emmllero Daunthideir semmit sem tud egy bizonyos férfiról, aki rabszolgákkal kereskedik, igaz?
A komornyik arcából kifutott az összes vér, a bal szeme vadul rángatódzni kezdett, miközben a csavargót hallgatta.
Az ajtónálló lassan elhúzódott a komornyiktól, és az arcára előbb a harag majd a gyűlölet, végül a döbbenet és az értetlenség ült ki.
– Hm... öhm... uhm – hebegte a komornyik, majd félreállt az ajtóból, és kinyújtotta a kezét a koszos csavargó felé. – Miért nem említetted ezt korábban, jó uram! Ambrur úrnő örömmel lát téged – természetesen azonnal. Ki sem tudom fejezni, mekkora megtiszteltetés, hogy személyesen kísérhetlek oda hozzá!
A komornyik gyors, határozott mozdulatokkal vezette végig az idegent a kúria folyosóin, mígnem egy hatalmas ajtó előtt álltak meg. Az ajtónálló döbbenten, elgondolkodva nézett utánuk.
Az bizony... de még mennyire, hogy az. És jobban teszed, ha a hátad mögé nézel, mert különben sosem jutsz el az úrnőig – motyogta maga elé az ajtónálló. – Ugyanakkor én leszek a következő, elvégre hallottam az egészet! Azonnal beszélnem kell az úrnővel. De mi van, ha minderről tud az úrnő? Mi van, ha az ő belegyezésével történik mindez? Az összes istenekre! – merengett magában.
Joysil Ambrur a hálószobájában feküdt, hatalmas párnák takarásában. Rózsaszín hálóinget viselt, és a haját kiengedte, hogy szabadon csiklandozza a hátát.
Óriási könyvek sorjáztak körülötte. Egyik-másik nagyobb volt, mint maga az olvasóasztal. Hogyan tudja megmozdítani őket? Talán a szolgák segítenek neki.
Éppen az egyik könyvet fürkészte, amikor megzavarták. Inkább érdeklődve, semmint ingerülten nézett fel. A szolgák jól tudták, hogy ilyenkor nem szabad zavarni...
A komornyik mélyebbre hajolt, mint eddig bármikor, és könyörgő szemekkel nézett rá.
– Egy igen különleges vendég érkezett ma este, úrnőm, és sürgős híreket hozott. Azt állítja, hogy jól ismeritek egymást.
A nő vonzó szemöldöke felrándult, becsukta a könyvet, majd intett hosszú, karcsú ujjaival, hogy lépjenek be.
– Hozd hát elém!
A komornyik talpnyaló módjára engedelmeskedett, nyoma sem volt szokásos mértéktartó tiszteletadásának.
Topis Roldro síri arckifejezéssel lépett be a szobába. Amint Joysil meglátta, azonnal a komornyikra szisszent.
– Elward, távozhatsz! Menj a déli medencéhez! Meg kell etetni a szivárványos halakat.
A komornyik rezzenéstelen arccal bólintott, majd távozott. A koszos bárd felemelte a mutatóujját, hogy maradjanak csendben, majd az ajtóhoz lépett, és óvatosan kinyitotta. Elward nem volt sehol.
Gyorsan becsukta az ajtót, majd visszafordult a nőhöz. Joysil kikelt az ágyból, és megölelte a férfit.
– Mi történt, Roldro? Rossz hírek, igaz?
– Ammaratha, éppen Suzailból jövök, ahol kihallgattam két harci varázsló beszélgetését. Az öreg Vangerdahast terveiről beszéltek.
– Igen, új varázslatokon dolgozik a szentélyben. Nagy erejű varázslatokon, amelyekkel új őrzőket láncolhat magához, és akikkel megvédheti Cormyrt a Szunnyadó Nagyurak helyett, akiket elpusztítottak. Azt hiszem, előbb meg kell találnia, és meg kell szelídítenie az új őröket.
A Hárfás helyeslőn bólintott.
– Valóban. Mi Hárfások is így véljük. Egyvalamit azonban nem sikerült kiderítened. Nem tudod, kiket akar csatasorba állítani.
– Hajlandó vagyok ugyanannyit fizetni, mint a múltkor – felelte Ambrur úrnő.
– Az pont elég lesz.
A nő gyanakvón mérte végig a férfit.
– Miért hátrálsz?
– Hogy legyen elég helyed.
– Miről beszélsz? – nézett rá értetlenül a nő.
– Ammaratha, jól figyelj: Vangerdahast nem mást akar magához láncolni, mint... a sárkányokat.
– Micsoda? – A levegő megremegett a növekvő viharfelhők hatására, és Roldro még hátrébb húzódott.
Ezüstös-kékes pikkelyek csillantak meg a fényben. A mennyezet keservesen felsírt, amint a hatalmas szárnyak nekifeszültek. A Hárfás lekuporodott az aláhulló vakolat és faldarabok elől.
Egy hatalmas sárkányfarok jelent meg a szobában, négy roppant oszlopszerű láb karmolt a padlóba. A mennyezet teljes egészében leomlott, a fagerendák kettétörtek, mintha csak nádszálak lennének. Az egész szoba alapjaiban remegett meg, az ablakok mind betörtek, és a csillagok fénye utat talált a helyiségbe az üresen tátongó mennyezet helyén.
A dalsárkány az égbe szökött, és észak felé indult.
Roldro levegő után kapkodott, és heves köhögésbe kezdett. Vastagon belepte a por és a kőtörmelék. A földszintről riadt, értetlen szolgák hangját sodorta fel a szél.
Alkonyszürke Ammaratha gyorsan távolodott, és már nem volt több egy kicsiny pontnál. Roldro felkapta az egyik ékszeresládát fizetség gyanánt, majd a titkos ajtó keresésére indult. Egy dühös komornyikkal még el tudna bánni, de egy fegyveres őröket irányító dühös komornyikkal már nem.
– Legyen szerencséd, Ammaratha! Bár ha én sárkánnyá változhatnék, nem rontanék dühödten Vangerdahastra. Annál drágább az életem – motyogta maga elé.
Egy üveg jónak tűnő bort is talált az egyik polcon, és azt is magához vette. A dugó egy kicsit nehezen engedett, de mire megtalálta a titkos ajtót, azt is sikerült kiügyeskednie. Húzott belőle két nagy kortyot, és máris jobb kedvvel lépett be a titkos járatba.

* * * * *

– Hogyan merészeli? – üvöltött bele a süvöltő szélbe a dalsárkány. – Hogyan merészeli!
Élesen nyugat felé fordult, anélkül, hogy egy kicsit is lassított volna. Oly sebesen repült, hogy levegőt is alig bírt venni, és a szárnyaiba időnként már fájdalmasan kapott bele a szél.
– Ekkora sértés még nem érte a sárkányokat! Ekkora beképzeltség! Még ha páran önként bele is egyeznek a szolgálatba, mindnyájunkat veszélybe sodorja! Ha egyszer befejezi a varázslatot, amivel magához láncolhatja a sárkányokat, ki akadályozhatja meg, hogy el ne lopják, és fel ne használják gonosz célokra? Vagy a többi sárkány ellen?!
Fülsiketítő hangon bömbölt, de a levegő nem felelt. Összecsapta a szárnyait, és megcélozta az élesen zöldellő Erdei Királyságot.
Egyenesen a szentély felé zuhant, ahol az álnok Vangerdahast lapult.

 

 

Tizenkilencedik fejezet
EGY DÜHÖS SÁRKÁNY ÉS EGY KIS MEGTÉVESZTÉS

Az ármány és az álnokság jobban fáj, mint bármely tőrdöfés – legyen akár mérgezett. Persze az ellenálló képességedtől függ.

Pyaradosi Selemvarr
„Az öreg vörös varázsló”
Hatalmam és ostobaságaim évszázada:
Egy élet vörös köpenyben
A Kesztyű Éve

Hatalmas robajt hallottak a konyhában, és valaki felsikoltott odakint. A föld megremegett, a lámpás majdnem leesett az asztalról. Myrmeen azonnal talpra ugrott, és kinézett az ablakon.
– Ne most! – motyogta ingerülten Vangerdahast, de nem szakította félbe a varázslatot. – Még egyszer nem fog...
– Vangerdahast! – kiáltott rá Arabel úrnője. – Azonnal gyere ide! Egy sárkány akar bejönni a szentélybe!
– Egy sárkány? Pompás! Akkor kipróbálhatom...
– Nem hiszem, hogy a két harci varázsló is ilyen könnyedén veszi, akiket éppen most hajított fel az egyik fa tetejére – jegyezte meg Myrmeen epésen. – És kétlem, hogy megállíthatnám ezzel az egy szál karddal! Még sosem láttam ilyen sárkányt: ezüstös-kék a pikkelye, de olyan a formája, mint egy rézsárkánynak...
Vangerdahast lemondóan felsóhajtott, félbeszakította a varázslatot, majd az ablakhoz lépett.
– Egy dalsárkány! Remek! – Elégedetten összedörzsölte a tenyerét. – Kíváncsi vagyok, milyen lehet az emberi alakja.
Myrmeen csodálkozva a varázslóra meredt, de ekkor betörte az ablakot a lény roppant farka. Üvegszilánkok, törött fadarabok és hatalmas kődarabok robbantak be a szentélybe, csatatérré változtatva a konyhát. Apró villámok jelentek meg a szobában, és haraptak bele mindenbe, amit elértek. Myrmeen felsikoltott, amint az egyik villám a mellkasába vágódott, és hátrarepített őt. Vangerdahast is kapott belőle. Az egyik varázsgyűrűje ártalmatlanul pattant ketté, és a mágikus robbanás ledöntötte a lábáról. A konyha északi fele megroggyant, a mögötte sorjázó éléskamrák mind beomlottak, és a fal szép lassan lerogyott, ajtót nyitva az erdőre.
– Varázsló! – dübörgött a mennydörgésszerű hang. – Hol vagy, varázsló?
Vangerdahast három finom szótaggal felelt, amelyek életre keltették a szentély mágikus védelmét.
A mágikus pajzs hangos zümmögéssel burkolta be a szentélyt, és hátravetette a dühödt sárkányt. Sisakos rémek törtek elő a letiport erdőből, és vetették rá magukat az ősgyíkra. Eközben valami zöldes ragyogás kezdte beburkolni Vangerdahast testét.
– Myrmeen – horkant fel idegesen. – Látod azt a követ? Amelyiken rúna van?
Myrmeen a földön feküdt. Testét teljesen beborították a fa és kődarabok, a haja egy helyen komolyan megégett. Felnézett a varázslóra, majd a megadott irányba fordult.
– Emeld fel, és igyál annyi gyógyító italt, amennyire csak szükséged van – mondta Cormyr hajdani királyi mágus, és ellépett mellette. A zöld ragyogás egyre határozottabban és sűrűbben vette körül. – Most az egyszer légy észnél, és húzd meg magad valahol, amíg ez itt véget nem ér! Azzal a vassal a kezedben halálra vagy ítélve. Ez a sárkány villámokat okád magából!
Arabel úrnője a távolodó férfi után nézett... és remegő kezekkel megpróbálta levenni magáról a páncélt. Vangerdahast visszanézett a válla fölött, majd ingerülten megrázta a fejét, és behajlította mindkét kezét.
Zöld fény villant, és az összes varázsbot, varázspálca, mágikus gyűrű és egyéb varázstárgy életre kelt, felemelkedett, és kört alkotott.
Odakint a sisakos rémek lankadatlanul csépelték a sárkányt, aki hiába lehelte rájuk gyilkos villámait, azok nem hatottak a szörnyekre. Időnként messzire hajított egyet-egyet, és a szerencsétlenebbeket véres cafatokra is szaggatta.
Vangerdahast nyugodtan nézte, miként tör át a sárkány az erdőn, és felkészülten várta. Ha mágiához folyamodna, akkor lesújtana rá a szentély erejével, de amíg a sisakos rémek kitartanak...
Nem tartottak ki túl sokáig. Nem kár értük, nem nagy veszteség. Mind elítélt bűnözők voltak, akik vállalták, hogy örök álomba szenderülnek, és így táplálják a sisakos rémeket. Most valószínűleg felébrednek börtöneikben, rémálmoktól gyötörve, de mivel úgysem mehetnek sehova, kéznél lesznek, ha új sisakos védőkre lesz szükség.
A rémek valósággal elözönlötték a sárkányt, aki tucatszámra söpörte őket félre egyetlen farkcsapásával. Vangerdahast ekkor felemelte a kezét, mire nagyot villant valami a csetepaté közepén. A sárkány összeesett, a hatalmas pikkelyes test megremegett... majd eltűnt.
És egy ziháló, kimerült, rózsaszín hálóingbe öltözött nő jelent meg a helyén, aki felbőszülten kiáltozott.
– Vangerdahast! Hol vagy? Gyere elő, varázsló! Beszélnünk kell!
– Itt vagyok – felelte Vangerdahast kimért hangon, és a zöld ragyogás fallá sűrűsödött előtte. – Ha tudom, hogy jössz, szívélyesebben fogadtalak volna. Most pedig áruld el ki vagy, és miért jöttél! Máskülönben véged.
A nő az ablakhoz lépett, és kecsesen átlibbent a betört ablakszárnyak felett. Szemmel láthatóan nem volt nála fegyver, Myrmeen azonban gyorsan megitta a gyógyító italt, és a kardjáért nyúlt.
– Alkonyszürke Ammaratha vagyok, Vangerdahast mester – mondta a nő, majd ugrásra készen megállt a konyhaasztal előtt. – Emberi alakomban Marsemberben élek, és Joysil Ambrurként ismernek.
– Á, a nő, aki a titkokat gyűjti – bólintott a varázsló, hogy tudja, kiről van szó. – Minden bizonnyal tudomást szereztél az enyémről is. Ki mondta el, ha szabad kérdeznem?
– Egy Hárfás, akinek a nevét nem árulom el. Két harci varázslótól hallotta, akik egymással beszélgettek. Mielőtt még feláldozom az életem, hogy elvegyem a tiédet, nézzük, jól értem-e a dolgokat: egy olyan varázslaton dolgozol, amellyel becserkészheted és irányíthatod a sárkányokat, majd egy másik varázslattal, amelyiken szintén most dolgozol, kötelékbe láncolhatod őket, hogy alvó őrökként védelmezzék Cormyrt, ahogy a Szunnyadó Nagyurak is tették valaha.
– Igen, tökéletesen jól érted.
– És nem érzel kísértést? Nem használsz majd, mondjuk úgy, önkéntes harci varázslókat vagy bíborsárkányokat Cormyr érdekében?
– Szóba kerülhet majd emberi részvétel is, de elsősorban a sárkányokra építek. Érdekel a dolog? Csatlakozol?
A nő hirtelen eltűnt a pult mellől, és Vangerdahast vállán landolt. Szorosan a lába közé fogta a fejét, és egy erős mozdulattal megpróbálta kitörni a nyakát, miközben a karjaival igyekezett lefogni a varázslót, nehogy valami varázslatba kezdhessen.
– Csak a halálod után, varázsló! – sziszegte, miközben összecsaptak.
Vangerdahast mozdulatlanul állt, hiába himbálózott a nő egyik oldalról, a másikra. Valami merev, mozdíthatatlan, kőkemény dolog állta az útját. Valami, ami fényes zölden ragyogott.
– Érdekes látvány – mormolta a varázsló, egy leheletnyivel korábban, mint ahogy Myrmeen a nőre vetette magát, és egy rántással padlóra vitte.
Együtt csúsztak végig a poros padlón, és Vangerdahast felvont szemöldökkel nézett végig rajtuk.
– Köszönöm kislány, egyedül is boldogulok. Látod ezt a zöld ragyogást körülöttem? Ez megvédi a nyakamat, és megakadályozza, hogy a sárkány felvegye az eredeti alakját, és mindkettőnket agyontiporjon. Azt is megakadályozza, hogy még egyszer teleportálni tudjon, most, hogy ilyen közel került hozzám. Most pedig menj arrébb! Beszélni akarok vele.
Myrmeen kérdő pillantást vetett rá, de a férfi bólintott, hogy mehet. Óvatosan felkászálódott Joysil testéről, vigyázott, nehogy a nő megszabadítsa egyik tőrétől, majd odébb húzódott. Vangerdahast megérintette a karját, és lágyan a fülébe suttogta.
– Köszönöm, kislány.
– Meg is ölhetsz – zihálta Joysil a földön fekve. – Ha nem mondasz le a tervedről, akkor megöllek. Így vagy úgy, de megteszem. Egyetlen sárkány sem lesz biztonságban Faerűnön, ha elkészülsz azokkal a varázslatokkal.
Vangerdahast bólintott, és zöld sugarak indultak ki az ujjbegyeiből. Két varázspálca kelt életre az egyik távolabbi szobában.
– Attól tartok, mostantól nem tudsz majd mozogni, Ammaratha, vagy Joysil, ha úgy jobban tetszik. Inkább ne ölj meg, ha megkérhetlek rá... egyébként meg igazad van. Ezeket a varázslatokat hagyom örökül Cormyrnak. Másoknak kell majd használniuk őket, ha egyszer eltávozom, hogy a védelmezők táborát gyarapítsam, vagy a csatában elesetteket helyettesítsem. Más varázslók okosabban használják majd, mint én. – Nagyot sóhajtott, majd folytatta. – Évekig azzal küszködtem, hogyan vessem le saját vágyaimat, álmaimat és érzéseimet, hogy egyetlen cél érdekébe cselekedhessek: hogy jobbá tegyem és megvédjem Cormyrt. Bármire hajlandó vagyok, hogy megőrizzem olyan erősnek ezt a birodalmat, amilyen jelenleg. Azt hiszem, ez lehet a fajtám legnagyobb tette, de ez lehet a sárkányoké, vagy bárki másé is... bármi áron.
Az egyik fiókhoz lépett, kivett belőle egy tiszta asztalterítőt és Joysil mozdulatlan testére terítette.
– Nincs rád való köpenyem, bár van egy télikabátom... igaz, hogy folyton telemegy mollyal, de...
– Varázsló! – sziszegte a magatehetetlen sárkány a földön fekve. – A sárkányok legszörnyűbb végzetét fested le éppen. Ha találsz is olyan sárkányokat, akik önként vállalkoznak a küldetésre, a végén olyan sárkányok halnak majd meg, akik még senkihez nincsenek odaláncolva, és egyszerűen levadásszák őket!
Vangerdahast szomorúan, együtt érzően bólintott.
– Figyelembe vettem már ezt a lehetőséget. Van valami értelmes javaslatod, ami eddig még nem jutott az eszembe?
– Igen, te szörny ! – üvöltötte Joysil, és nekifeszült az erős varázslatnak, amelyik fogva tartotta. – Teee!
Megpróbálta oldalra fordítani a fejét, de nem tudta. Tehetetlen sikoly hagyta el a száját, amely szép lassan elhalt.
– Aludj – mondta halkan a varázsló. – Ha Mystra rám mosolyog, kitalálok valamit, mire felébredsz.
Ezzel nehéz szívvel elfordult.
– De lehet, hogy nem – dünnyögte maga elé.
Myrmeen komoran nézett rá. A kardját a tokjába csúsztatta, és furcsa, eddig nem látott tekintettel méregette a varázslót.
– Könnyedén megölhetted volna, mégsem tetted. Miért?
– Túl sok mindent láttam az életem során, semmint gyilkolással oldjak meg mindent. Végig kell gondolnom, hogyan tudnám a legjobban megnyugtatni és meggyógyítani.
Arabel úrnője megértőn bólintott, majd keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Cormyr odaadó védelmezőjének azt kellene mondania, hogy a lehető legjobb megoldás az, ha megölöm, amíg alszik. Szépen, csendben. Eggyel kevesebb ellenfél, eggyel kevesebb veszélyforrás. Ennyivel is erősödik a birodalom.
– Ő nem ördögsárkány – sóhajtott fel sajgó szívvel Vangerdahast. – És több halált láttam már a kelleténél.
Elővett egy újabb asztalterítőt, gondosan leterítette a földre, majd a zöld ragyogás segítségével a levegőbe emelte Joysil testét. Láthatatlan kezek ragadták meg az asztalterítőt, alulról bebugyolálták a testet, amely lebegni kezdett a konyhaajtó felé.
Myrmeen őszinte csodálattal nézett a férfira, aztán kinyúlt és megfogta a karját.
A varázsló megütögette a nő kezét, majd hirtelen rádöbbent, hogy összeér a csípőjük. Amint összetalálkozott a tekintetük, Vangerdahast rég elfojtott érzéseket vélt újjáéledni az ágyékában.

* * * * *

Narnra elégedetten nyammogott az orra alatt, miközben odébb libbent egy újabb ablaktól. Mennyi ármány, önteltség és rivalizálás! Ezek a harci varázslók pont olyanok, mint Vízmélyvára nemesei!
Majdnem. Ha ilyenek azok, akik a rendért felelnek, milyenek lehetnek a nemesek?
– Ki volt az az idióta, aki azt mondta: „A szomszéd kertje mindig zöldebb?” – motyogta maga elé, majd hirtelen megmerevedett. Két harci varázsló lépett ki az egyik erkélyre. Négykézlábra ereszkedett, és úgy hallgatta őket.
– Sárkányok! Azok után, hogy az elfek annyi vért ontottak, hogy elvegyék ezeket a területeket az ősgyíkok elől! Ezt nem hiszem el!
– Én igen. Ki más tudna évszázadokon keresztül aludni? Ki más élne olyan sokáig anélkül, hogy élőhalottá válna, és megmaradna benne az élők iránti gyűlölet? Ki másban lehetne megbízni itt Cormyrban. A nemesekben?
A két férfi savanyú arcot vágott, és kényszeredetten felnevetett. Aki másodjára szólalt meg megrázta a fejét, és folytatta.
– Ki bízhat meg igazán egy sárkányban? Ugyan miért bíznának meg bennünk, emberekben, akik leöljük őket, ellopjuk a kincseiket, kiraboljuk a fészkeiket... lesöpörjük őket Faerűn felszínéről, ahol valaha ők uralkodtak?
A magasabb varázsló erre csak megvonta a vállát, mintha ezek nem lennének értékes szempontok.
– Ezt mind az elfek okozták, na és az ostoba hobgoblinok primitív vallása, mely szerint, ha sárkányhúst esznek, akkor egy nagyobb és erősebb faj válik belőlük. Több tojást raboltak el már most, mint amennyit mi emberek valaha is fogunk.
– Gondolod, hogy Vangey tojásokat is kikelt majd, hogy már a születésük pillanatában magához láncolja a sárkányokat, és kimossa az agyukat valamilyen agyafúrt varázslattal?
– Talán – hagyta rá a magasabb varázsló, majd megfordult, hogy visszamenjen a szobába. – De felnőttekre is szüksége lesz. A sárkányfiókák olyanok, mint a beképzelt gyerekek. Óriási károkat okozhatnak önmagukban is, miközben azt hiszik, hogy bátran védelmezik azt, amit óvniuk kellene.
A két varázsló valami csoda folytán nem vette észre a kőszoborrá merevedett tolvajt. Narnra lassan kieresztette a levegőt a tüdejéből, majd óvatosan elrugaszkodott az erkélyről.

* * * * *

Vangerdahast titka kiderült. Mágiával megbéklyózott sárkányok, akik Cormyrt védelmezik! Így talált rá Télhomályra és Lángbitó Bathtarra, akit ennél sokkal jobban érdekeltek a tengeren ringatózó hajók. Szenttövis Calaetha vidéken volt – ez akkor most gyanús? Túl keveset tudott ezekről a harci varázslókról, hogy meg tudja állapítani.
A Hárfások tudtak erről egyáltalán. Vajon Rhauligan elmondta nekik?

* * * * *

Ez az a hely! Hárfám Sötét Mégis Lángol. Egek, micsoda név.
Narnra megtorpant a háztető szélén, és úgy szemlélte meg a helyet. Valaha egy impozáns kúria lehetett, amíg a későbbi tulajdonosok meg nem toldották különböző faépületekkel. Sebaj, legalább hamis dallamok nem ütötték meg a fülét eddig.
Ekkor döbbenten vette észre, hogy három őrszem is őt figyeli – egyikük egy padlásablakból, a hely padlásáról, a másik kettő két szomszédos tetőről.
Nagy megkönnyebbülésére a legközelebbi alak bizalmasan felé biccentett, amikor összenéztek. Visszaintegetett neki bizalma jeleként, majd lehuppant az utcára, hogy belépjen a fogadóba. Ha már úgyis észrevették, nem érdemes tovább játszadozni.
A paróka, amelyet pár órával korábban „vett kölcsön” az egyik ablakból, ismét csúszkálni kezdett a fején, de nem különösebben zavarta, hisz valójában nem volt ki elől rejtegetnie magát. A Hárfám Sötét Mégis Lángol sötét volt, füstös, és félig volt vendégekkel. Zene nem szólt, szerencsére, így ki tudta venni, hogy szinte mindenki Vangerdahast tervéről beszélget.
– Ember, azonnal nyakig leszünk különböző elvetemült varázslókban, akik mind tűzgolyóval dobálóznak majd, ha elterjed Vangey tervének híre! – harsant egy férfi hangja, akinek furulya volt a hátára szíjazva, és különböző méretű tőrök fedték az egész testét, majd egy hatalmas csattanással az asztalra vágta a kupáját. – Az összes varázsló meg akarja majd szerezni azokat a varázslatokat, és ölni is fognak értük! Azé lesz a hatalom, aki először tudja egyesíteni a sárkányokat, és nekünk csak arra marad erőnk, hogy megpróbáljuk, hangsúlyozom, megpróbáljuk megmenteni azt, ami a birodalomból marad!
– És mi lesz, ha az egyik sárkány úgy dönt, hogy megszerzi magának a varázslatot, és sárkánykirállyá nevezi ki magát? – kérdezte egy alacsony, harcsabajszos férfi. – Ezt szeretném én tudni!
Narnra tucatnyi ehhez hasonló párbeszédet hallgatott végig, miközben átvágott a termen. Jó szokásához híven úgy tett, mintha keresne valakit.
Végre felfedezett két Hárfást, akik azon a bizonyos estén lent voltak az alagsorban, ahol Mystra megjelent, és feléjük indult. Felfelé tartottak egy lépcsőn, és belehallgattak a különböző beszélgetésekbe.
Narnra elment a lépcsősor előtt, befordult egy sarkon, majd egy másik lépcsőn ment fel, amit már korábban kinézet magának. Kell lennie fent egy folyosónak, ebben szinte biztos volt, de ha mégsem...
A legnagyobb és legocsmányabb félork állt a lépcső tetején, akit valaha látott. Ragyák és nyílt kelések borították az egész testét, és sárga, töredezett agyarak meredtek ki a pofájából. Szeme halálos humorérzékről árulkodott, és mosolyogva húzta el a függönyt, hogy felvillantsa Narnra előtt hatalmas nyílpuskáját.
A nyílhegyek egyenesen a szívére irányultak. Megnyalta a száját ocsmány nyelvével, majd hörgő hangon megszólalt.
– A halálos ágyadon majd...
Narnra nagy levegőt vett, és próbálta magabiztosan kiejteni azt a szót, hogy „Hárfa”.
A függöny visszahullt a fegyverre, és a hatalmas, ronda hústorony elhúzódott az útból, hogy Narnra felsétálhasson a lépcsőn.
Biccentett egyet a... a lény felé, majd magabiztosan elindult a folyosón, mintha tudná, hogy hova megy.
Egy félig nyitott ajtó mellett ment el, és beszédfoszlányok ütötték meg a fülét.
– Nem érdekel. Hadd hallja csak minden hallgatózó tolvaj és kövér kereskedő, hogy miről vitatkozunk, Sareene! Azt akarom, hogy mindenki tudja, micsoda veszedelemmel nézünk szembe. Mert mindnyájunkat érint, tekintet nélkül arra, hogy kik vagyunk, vagy hol vagyunk!
– Mindamellett igen veszélyes kettős játékot javasolsz, Brammager!
– Mi más választásunk maradt?
Narnra bekukucskált, és a két háttal álló férfi nagyon ismerősnek tűnt, mégsem merte megkérdezni, hogy mit takar ez a kettős játék. Szerencsére nem is volt rá szüksége, valaki más megtette helyette.
– Nem merem most elhagyni Sárkányalkonyt, és sajnos lemaradtam az elejéről, nem hallottam Brammagar javaslatát. Megismételnéd, kérlek! – érkezett egy szokatlanul távoli hang.
– Mi Hárfások megvédjük Vangerdahastot a többi varázslótól. Lesben állunk, és megölünk mindenkit, aki oda merészkedik... majd ha eljön a megfelelő pillanat, ellene fordulunk, és elpusztítjuk a művét, mielőtt még akár egyetlen sárkányt is magához láncolhatna.
– És ki dönti el, hogy mely varázslókat öljük meg, és kiket nem? Nem szeretném, ha a mi bőrünket vinnéd vásárra!
– Válogatás nélkül megölünk mindenkit, akit tudunk, és ezáltal végre nagyobb hatalmat szerzünk magunknak, akik nem vagyunk varázslók! – horkant fel egy eddig nem hallott hang, és elégedett moraj futott végig a jelenlevőkön.
Narnra olyan gyorsan a folyosó végébe osont, amennyire csak tudott és mert. Az áruló varázslók várhatnak. Ezt azonnal jelentenie kell a királyi mágusnak!

* * * * *

Harnrim Starangh elégedetten mosolyodott el, amikor befejezte a varázslatot. Az épület, amelynek a tetején éppen akkor landolt egy kecses árnyék, összeomlott.
Bármennyire könnyű léptű volt is, nem kerülhette el a katasztrófát. A tető menthetetlenül leomlik, és talán vele együtt összedől a ház is...
A robaj még az ő leshelyét is megremegtette pedig ő egy új és masszív épület tetején ücsörgött. Sűrű porfelhő csapott fel... onnan, ahol az előbb még egy ház állt de most már csak nagy rakás kőhalom volt. A guruló kövek moraja elnyomta a rémült halálsikolyokat.
Ez az. Narnra Shalace eltűnik, és helyébe lép egy imposztor.
Ostobaság lett volna leállni alkudozni a lánya életéről Elminsterrel, és az összes Kiválasztottal, akik azonnal a segítségére siettek volna. Arról nem is beszélve, mennyi gondot okozhatna egy ilyen, hmm, aktív tolvaj, miközben ő tárgyal. Nem, ez nem járható út. Ha azonban felveszi Elminster lányának alakját. Na, az már igen! Ha az öreg róka rá is jönne, és elkapná, akkor is kijátszhatná ellene Mystra védelmét.
Ez az. Kockázatos dolog, de hát minden kockázatos, ami a mágiával kapcsolatos. Márpedig ha ki tud térni Árnyasvölgy legendás mágusa útjából, és megkaparinthatja a harci varázslók mágiáját, egyrészt, mint Caladnei titkos ügynöke, másrészt, mint Elminster lánya, talán nem is lenne rá szükség, hogy Narnra örökre eltűnjön.
A vörös varázsló elmosolyodott, és varázsjeleket rajzolt a levegőbe. A vízmélyvári tolvaj alakja jelent meg előtte, akit az imént küldött a halálba.
Alaposan áttanulmányozta a testet, mielőtt belekezdett volna a varázslatba, amellyel felveheti a lány alakját.

* * * * *

Néhány háztetővel arrébb, Rhauligan halálra vált arccal nézte, amint a könnyeden szökellő Narnra egyszer csak eltűnik a hatalmas porfelhőben.
– Narnra! – kiáltotta, bár tudta, hogy hiábavaló. Semmi és senki sem élheti túl azt a zuhanást...
Ekkor valami mozgás vonta el a figyelmét. Egy köpenyes alak bújt meg egy közeli háztetőn. Rajzolt valamit a levegőbe az ujjaival, és Narnra alakja jelent meg előtte. A férfi alaposan áttanulmányozta a testet, minden oldalról, majd újabb varázslatba kezdett. A varázsló alakja megremegett, és változni kezdett – ezzel egy időben Narnra alakja folyamatosan elhalványult.
Rhauligan vad vágtába kezdett a háztetőkön át, miközben folyamatosan szitkozódott, és hajigálta a tőreit...
Harnrim Starangh végzett a varázslattal, és elővett egy kis piperetükröt, hogy megnézze én alakját benne. Ez az. Ugyanúgy nézett ki, mint a sasorrú tolvaj.
Becsúsztatta a tükröt egy eddig ismeretlen zsebbe, majd búcsút intett Suzail városának. Ideje Árnyasvölgybe menni, és kideríteni az öreg Elminster néhány titkát.

* * * * *

Az alak egyszer csak eltűnt a tetőről, és Rhauligan tőre csak az üres levegőt szelte ketté. A penge átszállt a tető fölött, majd hangos csattanással landolt az utca kövén. A Hárfás dühödt üvöltése reménytelenül szállt utána.

* * * * *

Az utca azonnal megtelt üvöltöző, sikoltozó emberekkel. Egy öreg, rongyos ruhába öltözött, fehér szakállú férfi is volt a soraikban.
Elminster óvatosan körülnézett, de mindenhol harci varázslókat és bíborsárkányokat látott.
Egyik varázslatának hála azonnal megtalálta Narnrát a romok között. Ez csakis egyet jelenthet...
Szentséges Mystra!
Nem törődött a dühödt felszólításokkal, hogy távozzon, fedje fel magát, és azonnal tegye le az összes fegyverét. A kőhalom fölé hajolt, és egy ősi varázslatba kezdett. A kövek ragyogni kezdtek a közvetlen környezetében. Egy bíborsárkány rontott rá kivont karddal, de amikor meghallotta a varázsló átkának hangjait, megtorpant.
Az öreg varázsló feltűrte a köpenye ujját, majd szertartásosan belekezdett a varázslatba. A harcos felocsúdott első döbbenetéből, és azt tette, amit még az iskolában tanult: megpróbálta megakadályozni, hogy a varázsló befejezze a varázslatot.
Az öreg ezúttal is meglepte a bíbor sárkányt. Lekuporodott, és szembefordult vele. A kard ártalmatlanul szelte ketté a varázslót a bal vállánál. Az öreg egy gyors mozdulattal megragadta a harcos kardforgató karját, és elhajította az egyik kőhalom tetejére.
– Kezdj ásni! – rivallt rá, és folytatta a varázslatot.
– Ő okozta az egészet! – kiáltotta egy harci varázsló, és felemelte a varázspálcáját. Elminster hanyagul ellépett a vádaskodó varázsló útjából, így a varázspálca mágikus lövedéke elzúgott mellette. Fényes robbanással csapódott be egy közeli kőhalomba, és messzire repítette az éppen magához térő bíborsárkányt.
Elminster egy nagyobb kőkupac mögé állt, majd egy varázslattal félresöpörte az összes követ, a szerencsétlen sárkánnyal együtt. Az újonnan érkező varázslók és harcosok szitkozódva próbáltak félreugrani a kőzuhatag elől.
Az Öreg Mágus még csak egy pillantásra sem méltatta őket. Lehajolt, hogy jobban körülnézhessen a halom alatt. Ott! Egy véres, bőrruhába bújtatott kar meredt ki két nagyobb szikladarab alól. Elminster az egyik kő alá nyúlt, majd minden erejét beleadva megpróbálta arrébb gördíteni, de csak annyit ért el, hogy két és fél hüvelykkel odébb tolta.
Inkább egy újabb varázslathoz folyamodott. Szép sorjában a levegőbe emelte az összes követ, de vigyázott rá hogy még véletlenül se sértse meg Narnrát.
Vastag porréteg alatt feküdt. A teste kifacsarodott, az egyik karja teljesen biztosan eltört, az ujjaival együtt...
Felemelte a testet olyan óvatosan, amennyire csak merte, és előhívta Mystra ezüst tüzét.
Mindig is nehéz volt gyengéden, óvatosan bánni Mystra erejével, főként, ha gyógyításra akarta felhasználni. Az azonban erőt adott neki, hogy a lány szemmel láthatóan még élt. Minden koncentrációjára szüksége lesz, így teljesen védtelen marad, ami nem túl jó ötlet ennyi dühös cormyrival a közelében.
Így hát inkább megváltoztatta a tervét. Visszahelyezte a testet a földre, majd óvatosan melléfeküdt, és felvette Narnra alakját. Ezután megidézte az ezüst tüzet, és lassan átvezette a lány testébe.
Mikor a bíborsárkányok végre odaértek, és elkezdtek kutakodni, csak egy ujjmozdulatába tellett, hogy megszüntesse a varázslatot, a levegőben tartotta a köveket, és a harcosokra zúdítsa őket.
A vérfoltok lassan visszahúzódtak, az apróbb sebek begyógyultak, a mélyebb vágások behegedtek, a törött csontok kezdtek összeforrni... tűz lassan körbeáramlott a testén. Elégedetten sóhajtott fel, amikor megbizonyosodott róla, hogy a lány biztosan életben marad. A többit majd elvégzi a varázstornyában.
Ekkor egy ziháló, kaffogó csizmájú alak futott be a látómezejébe. Elminster felismerte: Glarasteer Rhauligan futott felé, amilyen gyorsan csak az erejéből tellett.
Elminster egy nyögés kíséretében felállt, felemelte Narnrát, majd egy varázsszó segítségével azonnal Árnyasvölgybe repítette mindkettőjüket.

* * * * *

Rhauligan azonnal megtorpant, és kikerekedett szemekkel meredt a kőkupacra, ahol az imént még két Narnra állt.
– A kilenc pokol tüzére! – szitkozódott fennhangon, és vadul forgatta a fejét, hátha valami megoldásra lel a zűrzavarban.

* * * * *

Sólyomkezű Florin fütyörészve ugrándozott a kőlapokon, melyek Elminster varázstornyába vezettek. Nem kevesebb, mint kilenc frissen fogott halat lóbált a bal kezében. A sült hal volt az Öreg Mágus gyengéje.
Ideje volt, hogy Elminster végre tisztességesen megebédeljen...
A kósza hirtelen megtorpant, és a kardja után kapott.
Két alak állt a toronyhoz vezető út kellős közepén, ahol az imént még senki sem volt.
Méghozzá ugyanaz a két alak, ráadásul az egyikük egy harmadikat is tartott a kezében, aki eszméletlennek tűnt.
Florin értetlenül nézte a jelenést. Igen, mindhárom alak ugyanaz a fiatal, erős testfelépítésű, bőrruhába öltözött nő volt, akinek ráadásul hasonlóan kampós orra volt, mint Elminsternek, csak valamivel lágyabb éllel.
A két álló nő nyilvánvaló döbbenettel nézett egymásra.
Majd az, amelyik a harmadikat tartotta a karjában, lehajolt, letette a lányt a földre, és a kószához fordult.
– Maradj, Florin! – mondta, aztán egy varázslatba kezdett.
A másik alak is varázsolni készült.
Florin kirántotta a kardját, tett egy lépést előre, majd beléhasított a kétségbeesett kérdés: MOST MI LEGYEN?

 

 

Huszadik fejezet
HÁBORÚRA FEL!

Mindig ugyanaz történik, ha az emberek hencegnek, és a sárkányok útra kelnek: véres háború, sok halál, lerombolt és porrá zúzott értékek. Semmi sem dől el, de sok minden odavész, és sokan sírnak utána. Mégis úgy tűnik, hogy élvezzük mindezt.

Amundreth, Secomber bölcse
Gondolatok a királyok ostobaságairól
A Köpönyeg Éve

A folyosó közepén Ondreth megállt.
– A sárkánytrónra mondom, mi ez? – horkant fel, és megfogta Telarantra karját.
A másik harci varázsló a mutatott irányba nézett, majd a szokásos repedtfazék hangján válaszolt.
– Vangerdahast, Arabel úrnője, és egy asztalterítőbe bugyolált nő, aki a levegőben lebeg. Bizonyára az öreg egyik varázslata. Mi más lenne?
– Nem, nem az – folytatta izgatottan Ondreth. – Láttam, hogy alakot vált harc közben! Ez az a sárkány, amelyik ránk rontott!
– Igen? – kérdezett vissza Telarantra.
Ekkor jeges karmok hasítottak Ondreth Malkrivyn testébe, és kiszívták az összes életerejét, mielőtt még nyikkanni tudott volna.
Telarantra vigyorgó arcát látta utoljára életében, amint a nő gyengéden a földre helyezi a testét.
– Ég veled, ostoba! – mondta neki szinte már szeretetteljesen. – Csak hogy tudd, a Jogos Összeesküvés nagyra értékeli az áldozatot, amit hoztál. A következő varázslatommal kiszabadítom a sárkányt, és akkor majd meglátjuk, hogy az öreg királyi mágus hogyan boldogul a szentély mágikus védelme nélkül.
Ezzel megfordult, és belekezdett egy mozdulatba, de Ondreth ezt már nem láthatta – ahhoz túlságosan is halott volt. Egy varázslat segítségével a mennyezet felé lökte a testet, amely áttörte a falat, és az ég felé repült.

* * * * *

Rhauligan szoborként állt, de belül majd szétvetette a feszültség. Mégsem szakította félbe az özvegy királynét, már csak azért sem, mert ott állt mellette az Acélkezű Kormányzó, aki a szája elé tartotta a mutatóujját. Filfaeril éppen választ várt Laspeerától.
– A sembiai, és amint kapcsolatok most már bizonyítást nyertek – hallatszott a rangidős harci varázsló hangja –, a Jogos Összeesküvésben részt vevő nemesek egyre vakmerőbbé válnak. Már régen kardot rántottak volna, ha nem lennének köztük okos vezetők, akik irányítják a dolgokat. Az egyik főlovagunk oda is veszett, miközben híreket szerzett: egy összetett tervet eszeltek ki arra, miként irtsák ki az Obarskyreket. Úgy tervezik, hogy ezzel egy időben a hatalmat is átveszik, méghozzá vérfürdő és forradalom nélkül. Minden vér szerinti örököst megölnek, kivéve egyet, akit a bábjukká tesznek, és úgy rángatják, ahogy akarják. Azt még nem tudjuk, hogy a választottjuk az Ezüstkorona, Ezüstvadász vagy a Nemesezüst klánból kerül-e ki, de...
– Mindent megteszünk, amit csak tudunk – vette át a szót Caladnei –, természetesen – felsóhajtott, majd széttárta a karját, mintha sorba rendezné a gondolatait. – Az egyik ilyen vakmerő tett, amire Speera célzott az volt, hogy megpróbálták egy felbérelt varázsló segítségével elrabolni a legifjabb Azount. A lovagjainknak és varázslóinknak hála, sikerült megakadályozni ezt. Még az őröket is figyeljük, nehogy árulásra vetemedjenek.
Ismét felsóhajtott.
– Ha csupán a testőre óvná a legifjabb Azount, akkor sikerrel jártak volna.
A királyi mágus Laspeerához fordult, majd arca váratlanul eltorzult fájdalmában.
Laspeera is megvonaglott, és felnyögött. A termet biztosító harci varázslók és főlovagok is felnyögtek. Az egyik varázsló elájult, és mire földet ért, meg is halt.
Rhauligan és a két uralkodó a két varázslóhoz lépett, hogy megtartsák őket.
– Mi történt? – kérdezte Alusair.
– A szentély – suttogta Caladnei és a halántékához kapott. – Nagy erejű és vad mágia szabadult el. Összeköttetésben állunk a védelmi rendszerrel. Biztosan...
– Leomlott – vágott közbe Laspeera. – Azonnal...
Ekkor megszólalt egy csengő. Alusair és Filfaeril királyi pózba vágták magukat, és az ajtó felé fordultak. Rhauligan felnyalábolta Caladneit, és az ajtó felé irányította a tekintetét. Két újabb csengetés hallatszott, ami azt jelezte, hogy valaki jogos belépést kér.
Védőpajzsok emelkedtek fel körbe a szobában, majd a termet védő varázslók és lovagok kinyitották az ajtót. A rangidős varázsló mentális üzenetet küldött Caladneinek, amit a körülötte állók is hallhattak: Egy hírnök. Egyedül érkezett. Ellenőriztük. Nincs nála semmi.
Alusair a kardja markolatára tette a kezét.
– Engedd be! – utasította az őrt.
– A hírnök mezítláb lépett be a terembe. Az őrök nyilvánvalóan levetkőztették, és egy címeres köpenyt adtak rá.
Csupán Caladnei nem ismerte a férfit, aki világéletében fogadott hírnök volt Sembiában.
Pontosan hatlépésnyire állt meg a két uralkodó nő előtt, majd mélyen meghajolt, és ünnepélyesen felemelte a karját.
– Beszélj! – utasította Alusair.
– Ezennel tudatom, hogy Filfaeril Obarskyr királynőt és Alusair Nacacia Obarskyr hercegnőt egy tanácskozásra várják holnap Marsemberben, a Thundaerlyn terembe, az első gyertyagyújtáskor, ahol cormyri nemesek akarják megvitatni szeretett birodalmuk jövőjét, és bemutatni azokat, akik a csecsemő király és az egykori királyi mágus őrzői.
Filfaeril és Alusair Caladneire néztek, hogy igaz-e, amit a hírnök mond, a királyi mágus megrázta a fejét, hogy valótlant állít, legalábbis ami Vangerdahastot illeti.
Meg tudunk védeni, ha elmentek – küldött mentális üzenetet a két uralkodónak Caladnei.
– Örömmel fogadjuk el a meghívást, és ott leszünk a megjelölt időben – felelte udvariasan az özvegy királyné, majd biccentett a hírnöknek, hogy elmehet.
A hírnök mintha még szólni akart volna, majd meggondolta magát. Meghajolt és elhagyta a termet. A két Obarskyr szoborként nézet utána, míg be nem zárult mögötte az ajtó.
Caladnei Laspeera felé fordult.
– Speera?
A varázsló még mindig gyenge volt egy kicsit, de az érzékei éberek maradtak.
– Semmiről sem tud. Csak megtanulta a szavakat, amiket a szájába adtak, és mindent pontosan végrehajtott, amire utasították. Saerloonban kapta meg az üzenetet, írásban, egy idegentől – aki a hírnök szerint egy fizetett sembiai futár lehetett –, busás fizetséget adott neki.
– Ez csapda – jegyezte meg Alusair.
– Persze, hogy az – bólintott Filfaeril.
– Küldjünk álruhás harci varázslókat helyettetek? – javasolta Rhauligan.
Alusair tagadólag megrázta a fejét.
– Nem. Személyesen megyünk el. Nem hagyhatom, hogy a hátam mögött sodorják veszélybe a birodalmat. Milyen alapon viselhetném a kormányzói címet, ha mások dolgoznának és halnának meg helyettem? Személyesen kell elmennem, ha jelent nekem valamit a birodalom.
Filfaeril helyeslőn bólintott.
– Gondosan megválogatott szavaid rám éppúgy érvényesek.
– Felségek, bár a szívem repes az örömtől, hogy ilyen szavakat hallok tőletek, vajon bölcs dolog-e, hogy egyszerre tegyük kockára mindkettőtök életét? Bár az árulás, és így a halál mezsgyéjét súrolom, vajon elengedhetlek-e titeket egy ekkora veszélybe, amikor meg is akadályozhatom? – kérdezte Rhauligan, és a fegyverövére tette a kezét.
Az özvegy királyné Alusair kardforgató karjára tette a kezét, hogy elejét vegye bárminemű heves szóváltásnak vagy tettnek.
– Rhauligan, a te hűséged és a hozzád hasonlók szolgálata képezik Cormyr gerincét – mondta mosolyogva. – Ugyanakkor én és a lányom feláldozhatóak vagyunk, mindaddig, amíg egy Azoun is él, és biztonságban van, és megfelelő tanítást kap. Bízz bennünk, hogy mindez így is van.
Ekkor váratlanul előrelépett, és megölelte a férfit.
Rhauligan meglepetten nézett vissza a nőre, aki gyorsan a fülébe súgott valamit.
– Én is belebetegszem, ha csak nézhetem mindazt, amit tennem kellene! Ha Thundaerlyn terme valóban csapda, ám legyen. Az én Azounom nem akarná, hogy karba tett kézzel üljek, és várjam a halált... sosem akarta.
Filfaeril ekkor eltolta magától, és a szemébe nézett.
– Ha attól jobban érzed magad, rejtőzz el a Thundaerlynben, és siess a segítségünkre, ha úgy alakulnának a dolgok. De nem állhatsz elém, mint valami élő pajzs, és nem zárhatsz be egyetlen szekrénybe sem, mondván, hogy ott biztonságosabb! Értjük egymást?
Rhauligan fél térdre ereszkedett, megfogta a nő kezét és az ajkához emelte.
– Igen, úrnőm.

* * * * *

– Azt mondtam vissza, Florin! – ismételte meg a lány, és szúrós szemmel fordult a kósza felé, aki kivont karddal közelített. Egy pillanatra sem akasztotta meg a varázslat folyamát, de a hasonmása egy hajszállal gyorsabb volt, és egy diadalüvöltés kíséretében befejezte a varázslatát.
Vörös sugarak törtek elő az ujjbegyeiből, és mohón támadtak a lányra, aki megpróbálta távol tartani Florint. A sugarak azonban valami láthatatlan akadályba ütköztek pár lépéssel előtte, és ártalmatlanul fordultak az ég felé.
Sólyomkezű Florin jobbnak látta, ha engedelmeskedik a parancsoló hangnak. A vörös sugarakat lövellő lány mögé került, aki ádáz káromkodásba és egy újabb varázslatba kezdett.
Gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, miközben próbált ellenfele fölé kerekedni. Florin továbbaraszolt előre, mire a másik nő megismételte a figyelmeztetést, de ezúttal felettébb ismerős hangon.
Csak nem Elminster az?
Követni kezdte a szemével a vörös sugarak útját, amelyek új irány vettek a levegőben, és eredeti gazdájuk felé indultak.
A verejtékező lány is érzékelte a rá leselkedő veszélyt. Egy szitok közepette oldalra ugrott, félbeszakítva újabb varázslatát, de a mohó mágikus sugarak követték... majd egy éktelen robaj kíséretében belécsapódtak, de olyan erővel, hogy az egész vidék beleremegett.
Florin elvesztette az egyensúlyát a hirtelen támadt földrengésben. A verejtékező nőt teljesen beborították a lángok, míg a hasonmása rezzenéstelen arccal, szilárdan állt a lábán.
A lány próbált kiszabadulni a lángok fogságából, odébb rohant vagy jó húszölnyit, és a földre rogyott, de a mágikus tűz nem engedte, oda is követte.
A kósza elindult a vergődő alak felé, majd a rezzenéstelenül álldogáló lányra nézett, hátha újabb utasítás érkezik tőle. Ezúttal azonban nem szólalt meg.
A lángok időközben kihunytak, és a földön vonagló, fájdalmasan nyüszítő lány eltűnt... egy férfi volt a helyén!
Florin közelebb lépett a férfihoz, aki megpróbált elmondani egy varázsszót, de a kósza arcul csapta az egyik hallal, megakasztva a varázslat folytonosságát. Mire a még mindig füstölgő férfi végre kiköpködte szájából a pikkelydarabokat, a kósza rátérdelt a testére, és a megfeketedett földre szegezte a csuklóját.
– Elminster, te vagy az? – kérdezte a másik lánytól.
– Igen – felelte egy ismerős hang. – Téged senki sem csaphat be, igaz, Florin?
A kósza megvetően felhorkant, és nem foglalkozott többé az ősmágussal.
– Ez úgy néz ki, mint egy koszos varázsló. Megöljem? – kérdezte, és a térde alatt vonagló alakra bökött a fejével.
– Ne. Terveim vannak vele. Tartsd szorosan!
Miközben beszélt, a fiatal lány átalakult az ismerős, szakadt köpenyes, fehér szakállú Mágussá. Lehajolt a harmadik lányhoz, aki úgy tűnt, megőrzi az alakját, és óvatosan felemelte a földről.
– Elárulnád, hogy miért érkeztetek mindhárman ugyanabban az alakban? És ki ez egyáltalán?
– Ami az első kérdést illeti, nem – felelte Elminster. – Ez itt egyébként egy tolvaj Vízmélyvárából, a neve Narnra Shalace. Az ott alattad egy vörös varázsló Thayból.
Árnyasvölgy legcsinosabb kószája meg sem lepődött a válaszon, és nem is érdekelte többé különösebben.
– Maradtok egy kis sült halra? – kérdezte, és meglengette a kezében lévő halakat.
– Még nem tudom. Tőle függ.
– Tőle? – bökött a kósza Narnra felé.
– Igen. Tartsd erősen a vörös varázslót, kérlek! Őt könnyű volt legyőzni a varázstorony erejével, de most egy igen megerőltető varázslatra készülök.
– Gondolom. Az efféle varázslatok alapozzák meg egy varázsló rossz hírnevét. Romba dől egy kastély, tévedésből meghalnak pár százan, és kész is.
– Nincsenek lányok a közelben, akiken köszörülhetnéd a nyelved? – horkant fel Elminster.
– Ezekkel a kezemben? – kérdezett vissza Florin, és ismét meglengette a halakat.
Az Öreg Mágus lemondóan legyintett, majd csendre intette a barátját. Elmondta a varázslatot, melynek eredményeképpen a lány teste lassan meggyógyult, és ismét teljesen ép lett... miközben a vörös varázsló testén sorban megjelentek a lány egykori sebei. Narnra szeme egyszer csak felpattant, és előbb értetlenül, majd kissé félelemmel telve, majd egyre erősödő öntudattal nézett körül.
– Hol vagyok? Volt ott egy háztető, és leestem...
Elminster megfogta a vállát, és óvatosan felültette.
– Mágia volt, kislány. Gonosz mágia.
Narnra ekkor jobban körülnézett. Ismeretlen fák és mezők terültek el mindenfelé, és egy teljesen ismeretlen varázsló hörgött hatalmas kínok közt a földön. Minden vér kifutott az arcából, és valósággal megrettent a vállán nyugvó kéztől.
– Ilyen állapotban küldöd vissza? – kérdezte Florin, és a vörös varázslóra bökött.
– Nem – felelte Elminster. – Megleckéztetem egy kicsit, elmagyarázom neki, hogy mit miért csináltam, utána ráhagyom a választást. Majd eldönti, mihez akar kezdeni a sorsával. A világnak szüksége van vörös varázslókra, csakúgy, mint a földnek a férgekre. Hátha jó útra téríthetem ezt itt. Még a Simbul sem ölheti meg mindnyájukat. Bár...
Ekkor a lányára nézett, és folytatta.
– Ez a varázsló meg akart ölni téged Marsemberben. A te kezedbe adom a sorsát.
Ezzel megfogta Florin kezét, és hátrébb húzódtak, hogy Narnra magára maradhasson a vörös varázslóval.
A thay férfi megpróbált mondani valamit.
– Túl gyenge vagyok, hogy ártsak neked...
– Meg akartál ölni!
– Persze.
– Miért?
– Hogy felvehessem az alakodat. Hogy megtudjam Elminster titkait.
Narnra végigmérte a férfit, aztán az Öreg Mágusra nézett, majd vissza a férfira.
– Te sem vagy jobb nála!
– Ez igaz – lehelte Starangh. – Sőt most éppen sokkal rosszabb vagyok.
– Minek kellenek a titkai?
– Hatalomért – suttogta a férfi. – Minden varázsló a hatalomra szomjazik.
– Hogy szolgákat csináljatok belőlünk! – Narnra szemei valósággal lángot vetettek.
Starangh meg akarta a vonni a vállát, de a mozdulat olyan fájdalmat okozott neki, hogy csak egy vonaglásra futotta.
– Miért nem leszel a tanítványa, vagy valaki másé – kérdezte Narnra. – Miért gyilkolással és ármánnyal akarsz hatalmat szerezni?
– Hogy megbízzak valaki másban, mint mesteremben? Ennyire sebezhetővé tegyem magam? Ezt csak a bolondok hagyják – magyarázta a vörös varázsló valamivel erősebb hangon.
– A bizalom erő – vágott vissza Narnra ingerülten, és egészen közel hajolt a férfihoz.
– Ostoba vagy! – sziszegte Starangh.
– Te pedig csak egy kegyetlen bolond – felelte gúnyos hangon Narnra. – Minden vörös varázsló olyan, mint te? Egy alávaló gazfickó?
– Ölj csak meg, és hagyd abba a gúnyolódást!
– Miért? Az igaz szavak talán jobban fájnak, mint a szörnyű sebek?
– Ölj meg! – kérte dühösen és megszégyenülten a vörös varázsló.
– Nem! – sziszegte Narnra, és elfordult tőle. – Az apám átváltoztathat azzá, amivé csak akar. Ahogy mindig is tette. Miért ne osztozhatnál a sorsomban?

* * * * *

A mágikus energia hátravetette Vangerdahastot. A sárkány felvette kékes-ezüstben csillogó alakját, áttörte a tetőt roppant testével, majd leszakította azt, amikor felröppent.
A felbőszült dalsárkány azonnal Telarantrára rontott, és egyenként kitépte a végtagjait, majd Vangerdahast elé vetette a harci varázsló csonka tetemét.
– Itt van az árulód – mondta emberi hangjának mennydörgő változatában.
Vangerdahast lassan talpra kecmergett. Myrmeen azonnal ott termett mellette, hogy megvédje a kardjával, ha kell. A dalsárkány azonban nem támadt rájuk.
– Miért nem öltél meg? – kérdezte az egykori királyi mágust.
– A magad ügyéért harcoltál, ahogyan én is – kezdte Vangerdahast. – Sokáig éltél Cormyr emberei közt, és bizonyára megkedvelted őket, ha ennyi ideig itt maradtál. Nem táplálok gyűlöleted irántad, sőt, remélem, hogy magam mellé állíthatlak.
– Hogy az önkéntes őrök egyike lehessek – jegyezte meg keserű hangon a sárkány. – Hogy hasznos eszköz lehessek...
Vangerdahast elkeseredetten felsóhajtott.
– Persze, hogy gonosz dolognak gondolod ezt a köteléket. Már rég elvetettem volna ezt az ötletet, ha tudnék jobb megoldást. De nálam Cormyr mindennél előbbre való.
– Mit tett érted Cormyr, hogy ennyire elkötelezted magad mellette?
A varázsló ismét felsóhajtott.
– Én ezt a földet védelmezem. Nincs ennél nagyobb kihívás, nemesebb feladat.
A sárkány megrázta hatalmas fejét, de egy pillanatra sem vette le a szemét Vangerdahastról.
– Mihez kezdesz majd, Vangerdahast, ha elrepülök, és tucatnyi sárkánnyal térek vissza, hogy leromboljam a szentélyt és elpusztítsalak?
– Próbáld meg – vonta meg a vállát Vangey.
– Nem félsz?
– Nem – felelte az egykori királyi mágus. – Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy féltsem a bőrömet.
– Nem félted a szeretett birodalmadat?
Vangerdahast ekkor felemelte mindkét tenyerét, és felvillantotta a varázsgyűrűi közt cikázó nagy erejű mágikus sugarakat. Az életre keltett varázslatok energiái, a varázsbotok és varázspálcák mind odagyűltek, és kört alkottak. Pillanatok alatt körbevették Joysilt, aki azonnal átlátta, hogy egyetlen szempillantás alatt porrá zúznák őt, ha a varázsló úgy akarná.
A dalsárkány végignézett a különös körön, majd összerezzent.
– Használod is ezeket? Ha el akarok repülni?
Vangerdahast tagadólag megrázta a fejét.
– Nem. Cormyrt védem, és elpusztítom azokat, akik ténylegesen veszélyeztetik őt vagy engem. De nem vagyok zsarnok, és nem csapok le azokra, akik esetleg veszélyt jelenthetnek. Cormyr nem válik olyanná, mint Thay vagy a Zhentil erőd.
Vangerdahast közelebb lépett a sárkányhoz, mintha nem tudná, hogy mily hatalmas lény is az valójában, és fel-alá kezdett járkálni előtte.
– Sokkal nagyobb félelmeim vannak, mint a sárkányok. A nemesek folyton összeesküvésre készülnek, a harci varázslók közt is árulók lapulnak, és nem egy vörös varázsló akarja lerombolni az Erdei Királyságot. Bármelyikük nagyobb kárt tehet Cormyrban, mint akárhány sárkány.
Ekkor megállt, és Joysil szemébe nézett.
– Egyetlen sárkányt sem akarok magamhoz láncolni, aki nem akarja. Sőt, magamat is varázslathoz láncolom, hogy ha én magam meghalnék, akkor a sárkányok inkább öljék meg magukat, de ne kerüljenek egy zsarnok varázsló kezébe.
A lény elgondolkodva méregette a varázslót. Majd hirtelen felröppent, és erős, dühös szárnycsapásokkal elrepült.
Myrmeen és Vangerdahast némán néztek utána, amíg el nem tűnt a szemük elől. Ekkor a varázsló a szentély felé fordította a figyelmét, és próbálta felfedezni a folyosót, ami nem is olyan régen még előtte volt.
– Te vagy a legnagyobb bolond, akit valaha láttam... vagy a legnagyszerűbb ember – suttogta a fülébe Myrmeen.
– Az előbbi, attól tartok – fordult felé Vangey. – Remélem, nem válok a legnagyobb gazfickóvá, ha végre a kezembe kerül az a hatalom, amit hajszolok. Ezért becsülöm annyira Elminstert, az egykori tanáromat, még akkor is, ha állandóan felbőszít. Állandóan ott van a kísértés, de ő nem kér belőle.
Myrmeen elgondolkodva bólintott.
– Sokszor találkoztam Elminsterrel, és jobban ismerem, mint bizonyos úrinők a férjüket. Igazi csavargó. Kardot rántottunk, amikor elváltunk egymástól.
Vangerdahast érdeklődve felhúzta a szemöldökét.
– Ezt egyszer részletesen el kell mesélned. De nem most. Most hozzá kell láncolnom magam a varázslathoz, ahogy Joysilnak ígértem – folytatta a mágus, és befordult egy újabb folyosón.
– Meddig tart, és mennyire kockázatos? Vangerdahast megvonta a vállát.
– Hamar megvan, és annyi veszélyt rejt magában, amit elmondtam: ha megölnek, akkor nem fenyegeti több veszély a sárkányokat.
– Szerinted mire készülnek most a sárkányok, és a többi ellenség, akiket említettél?
– Ide jönnek, amilyen gyorsan csak tudnak, hogy megöljenek – mondta Vangerdahast, és kinyitotta egy szoba ajtaját, amely telis-tele volt varázstekercsekkel. – Úgyhogy biztonságba kell helyeznem téged, mielőtt kezdetét veszi a harc. Alig várom már, hogy ki ér ide elsőnek.
– Nem megyek el! – emelte fel a kardját jelentőségteljesen Myrmeen.
– Kislány, egyetlen mozdulattal elaltathatlak, és Faerűn túloldalára repíthetlek – kuncogott fel gúnyosan a varázsló.
– De nem teszed – vágta rá Myrmeen, és az egyik tekercsekkel teli asztalra feküdt, kihívóan, és a melléhez szorította az egyik lámpást. – Csak ezt kell elengednem, és felgyullad itt minden...
– Rendben, mit akarsz? – adta meg magát Vangey.
– Melletted maradni, és veled harcolni. Én is Cormyrt védelmezem.
– Rendben, maradj hát! Most viszont tedd le azt az átkozott lámpát. Óvatosan! És szállj le a papírokról, hogy befejezhessem a munkám!
A varázslat sokáig tartott, és Vangerdahast teljesen kimerült. Összenéztek és Myrmeen a férfi villára tette a kezét, támogatása jeleként.
– És most?
Az egykori királyi mágus megvonta a vállát.
– Most pedig várunk, hogy valaki jöjjön, és ránk támadjon. A varázslataim készen állnak. Egyenként lépnek működésbe, bizonyos helyzetekben. Várjuk a halálunkat, azt hiszem.
Myrmeen mélyen a szemébe nézett, majd letette a kardját.
– Ez esetben megpróbálom ágyba vinni Cormyr legnagyszerűbb emberét – búgta, és megragadta Vangey köpenyét.
– Kislány, én egy kicsit öreg vagyok hozzád – ellenkezett Vangerdahast. – És csúnya is vagyok. És...
Ajkaik összetapadtak.
Mikor egy kis levegőhöz jutott, kétségbeesetten köhögni kezdett.
– Kislány? Ezt most komolyan gondolod?

* * * * *

A sárkány felszisszent dühében és félelmében, amint megpillantotta tucatnyi fajtársát a fészke fölött. Egy dalsárkány vezette őket, aki udvarias hangon kérte, hogy hadd beszélhessenek vele.
Az öreg sárkány hatalmas volt, még a fajtája közt is, és számtalan nagy küzdelem sebeit viselte. Az egyik oldalán óriási szivárványszínű folt éktelenkedett, és egy régi csata emléke, amely után a seb nem gyógyult be tökéletesen. Ha a dalsárkány egyedül érkezett volna, pillanatok alatt gondolkodás nélkül darabokra szaggatja.
– Szükségem van rád – mondta udvarias hangon Joysil. Halálkarom Aeglyl már rég nem hallott efféle szavakat. Egy pillanatra félretette a szökéssel és bosszúval kapcsolatos terveit, és végighallgatta a dalsárkányt. Mikor Joysil végzett, és elmondott mindent, az elejétől a végéig, a hatalmas sárkány felkelt, és felmordult.
– Vezess, és veled együtt harcolok. Le kell számolnunk ezzel a veszedelemmel.
A dalsárkány meglengette a szárnyait, és a többiek félrehúzódtak az útjából, hogy szabadon felrepülhessen, Halálkarommal az oldalán.
– Sietnünk kell! – mennydörögte Joysil, és a felhők közé vetette magát. Tucatnyi sárkány indult a nyomában háborúba.

 

 

Huszonegyedik fejezet
A NYELVE ÉLESEBB BÁRMELY KARDNÁL

A csatazaj még a haldoklónak is fültépő lehet – de inkább húsz kemény harc, mint egy veszekedés a feleségemmel.

Sarseth Thald, amni kereskedő
Milyen lehet kereskedő
hercegnek lenni?
A Lőtorony Éve

– Surth? Meddig kell még itt ücsörögnünk a sötétben? – Aumun Bezrar megtörölte izzadó homlokát szőrös kézfejével, majd az ablak felé bökött a késével. – A kereskedők egyre gazdagabbak lesznek, miközben mi itt rostokolunk!
A magas férfi az ablakpárkánynak támaszkodott, és ridegen válaszolt.
– De legalább nem éhezünk, Bezrar. Legalább egy tucat sajtot felfaltál már! Két jó okom is volt rá, hogy ezt a raktárt válasszam, és ebből csak az egyik az elemózsia. Bár, ha még túl sokat eszel, nem férsz majd ki az ajtón, ha arra kerül a sor!
– És mikor lesz az? Nem fognak vadászni ránk örökké! És nem ehetek sajtot örökké!
– Tudom – felelte ingerülten Surth. – A másik ok, amiért ezt a helyet választottam, az az a láda, amin ülsz, te gyagyás. Tele van mágikus kövekkel, amelyek megvédenek minden külső varázslattól. Amit nem ebben az épületben mondanak el, persze. Remélem legalábbis!
– Az ég szerelmére Surth, nem is tudod biztosan? Lehet, hogy feleslegesen ülünk itt?
– Ne hadonássz azzal a halszeletelővel, Bezrar...
Malakar Surth félbehagyta a mondatot, és figyelmeztetően felemelte a kezét. A szájára tapasztotta az ujját, hogy maradjanak csendben, és azonnal a társa mellett termett. Folyamatosan lefelé mutogatott. Valaki belépett a raktár alsó szintjére.
– Véleményed szerint biztonságos ez a hely? – kérdezte kételkedve egy kiművelt hang, némi pézsmaillatot eregetve a levegőbe. Surth elégedetten elvigyorodott. Egy nemes, semmi kétség.
– Ugyanolyan biztonságos, mint bármelyik másik hely ebben a halaktól rothadó városban – felelte egy másik, dallamos nemesi hang. – A szállítmány tulajdonosait már napok óta nem látták, pedig az egész városi őrség keresi őket!
– Eggyel több ok az aggodalomra – vágott vissza az illatos nemes. – Honnan tudod, hogy nincs itt egy őr éppen most, vagy nem tart erre, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e?
Ekkor fény gyulladt ki alul, és átsütött a deszkák résein. A két kereskedő feszült arccal, idegesen meredt egymásra.
– Nyugalom, csak a világító kövem – mondta a dallamos hangú nemes. – Láttad kint a feliratot: „Bérelhető, megfelelő áron”? Ha erre vetődnének az őrök, azt mondjuk, hogy nemesek vagyunk, és raktárt keresünk a következő szállítmányuknak. Selymet várunk keletről, és valami száraz hely kell hozzá.
– Rendben – hagyta rá az illatos. – Forgasd körbe. Mintha láttam volna ott valamit.
– Láttál is.
– Tymora nevére...
– Igen, elég nagy. Ne, engedd elfutni! Ekkora patkány egy egész vacsorára elég a nyomorultaknak.
– Thandro, te beteg vagy!
– Ezt mondják a nőim is, de mindig elfogadják az ajándékaimat. Na elég ebből! Elégedett vagy?
– Azt hiszem. A Thundaerlyn Csarnok rendben van.
– Jól van, hány embert tudsz összeszedni?
– Legalább hetet. Három képzett kardforgató és van két zsoldosom is. Mikor és hol?
– A törött lámpa alatt, a Tüske sétányon, tudod, hol van? Az ötödik harangszókor, legkésőbb. Jóval az első gyertyagyújtás előtt oda kell érnünk, mielőtt megjönnének az uralkodók.
– Tucatnyi bíborsárkány és harci varázsló jön majd velük.
– Persze. De mi, a Jogos Összeesküvés tagjai felkészülünk rájuk. Csak tégy úgy, mintha kiruccannál éjszakára. Menj a lámpa alá, és ott várunk majd. Elegendő harcosunk és varázslónk van, hogy elbánjunk az Obarskyr-családdal. És természetesen a királyi mágussal, mert vele is meg kell küzdeni majd.
– Ez nem tetszik nekem.
– A magadfajtának sosem tetszik, Sauvrurn. Ha nem lennének olyan fickók, mint én, akkor ti csak beszélnétek az összeesküvésről, amíg aggastyánként meg nem halnátok. Sosem tennétek semmit, csak füstölögnétek. Új Cormyrt akarsz? Mi megadjuk neked, és a hatalmat, amely után sóvárogsz. Akkor végre azt tehetsz Alusairral, amit csak akarsz. Ágyba is viheted holnap reggel, és akkor végre nem kell tovább hallgatnunk a sóvárgásodat. És ki tudja? Talán a te fiad lesz Cormyr következő királya, te szerencsés tacskó!
– A családomnak a szárnyas oroszlán a címere, nem holmi kutya! – fortyant fel az illatos nemes.
– Rendben, szárnyas oroszlán, csak légy ott a törött lámpa alatt, és akkor megkapod az esélyt, hogy leszámolj az Acélkezű Kormányzóval. Már ha fel akarod szeletelni egyáltalán.
– Közel se olyan jó kardforgató, mint én, úgyhogy hátrahagyhatod az embereid...
Sauvrurn hangja lassan elhalt, és a két nemes becsukta maga mögött az ajtót.
– Az istenekre, Surth! Mibe keveredtünk? – fakadt ki Bezrar.
– Semmibe – mordult rá Marsember leggazdagabb fűszer-, bor-, szíverősítő- és gyógyszerkereskedője. – Inkább fogd be a szád, és segíts kinyitni a tetőablakot. Megfontoltan és gyorsan kell cselekednünk, és olyan messzire kell kerülnünk Marsembertől, és ettől a vérontástól itt, amennyire csak lehet. Bármi történjen is a Thundaerlyn teremben, a harci varázslók fenekestül felforgatják majd a várost!

* * * * *

Sólyomkezű Florin a csöpögő halakat tartotta az egyik kezében, és kivont kardját a másikban. Így álldogált a varázstorony előtt, és nézte a vörös varázslót. A tehetetlen Starangh visszanézett rá. Ha a tekintetével ölni tudott volna, a kósza már nem élne... ugyanakkor az igazi csata pár lépéssel arrébb zajlott.
Narnra Shalace dühösen nézett farkasszemet az apjával.
– Te sem vagy jobb ennél a thaynál! Te is csak úgy cselekszel, ahogy a kedved tartja! Éveken keresztül beavatkoztál az emberek életébe, kizárólag a magad szórakozására!
Elminster keserűen megrázta a fejét.
– A tetteimet és a tévedéseimet mind Mystra, a leghatalmasabb isten szolgálatában követtem el. Mindig is az istennő egyik ujja voltam, és az ő parancsait teljesítettem. Legyen az jó, vagy rossz – felelte halkan.
Narnra ingerülten felhorkantott, és ezzel félre is söpörte az apja szavait.
– Megtagadhattad volna! Lemondhattál volna az egészről, ha nem vágytál volna annyira a hatalomra!
El megvonta a vállát.
– Akartam vagy nem, megkaptam. Miért ne használnám? Ki másban bízhatnék, ki más használhatná bölcsebben, mint én magam?
– Nem a hatalomról van szó, hanem arról, hogy jól használod-e, vagy sem! – vágott vissza Narnra.
– Ááá, és hogyan kell „jól” használni?
Narnra megvetően kihúzta magát.
– Ha te nem tudod...
Elminster ekkor kimondott egy varázsszót, amely mennydörgésként csapott le a mezőre, és mindenki azonnal megdermedt. Narnra arca falfehérré változott, és rémület ült ki a szemébe, amikor rádöbbent, hogy nem tud mozogni, sem beszélni.
Az apja tett egy lépést előre, és valahogy öregebbnek és mókásnak tűnt. Megvetés ült ki a szemébe, amint a lányára nézett.
– A lányom is csak egy a forrófejű ifjak közül, akik folyton kérdésekkel zaklatnak. Az a „jó”, amit annak gondolsz... te azonban oly keveset láttál még a világból, és nem látsz messzebb az orrod hegyénél így neked csakis „egy dolog lehet jó”.
Kezét a háta mögé kulcsolta, majd lassan, komótosan körbejárta a lányt.
– Jól figyelj, kislány. Hóbortos vagyok és bosszúálló, magam ítélek, rossz a modorom, és elvesztettem az eszem. Ezekben bűnös vagyok. De mielőtt megváltoztatom a világot magam körül, megteszem azt, amit te még nem tanultál meg: körbejárom a dolgokat minden oldalról, hogy az összes érintett szemszögéből megismerjem azokat, és megértsem az indokaikat... sőt mi több, próbálom felvázolni a lehetséges következményeket.
A lány elé állt, és lágyabb hangon folytatta.
– Lehet, hogy neked túlságosan szívtelennek tűnök időnként, de amit teszek, arról meg vagyok győződve, hogy helyes, és ha hibázom, akkor nem fordítok hátat, hanem ott maradok, és megpróbálom kijavítani. Ha ezt nem tanulod meg, akkor nem leszel jobb ennél az ocsmány thaynál.
Miután befejezte, legyintett a kézfejével, és Narnra ismét tudott beszélni és mozogni. Egész testében remegett, azon meditált, hogy meg merjen-e szólalni egyáltalán, amikor váratlanul meghallotta saját suttogó hangját.
– Azt akarod, hogy helyeseljem minden egyes manipulációdat? Hogy azt mondjam, bölcsen cselekedtél? Hogy elismerjem, nem látom át a tetteid egészét, és ezért vagyok türelmetlen és ostoba? Ugye azt hiszed, hogy az emberek befolyásolása egyáltalán nem rossz dolgot?
– Kislány – kezdte óvatosan Elminster. – Az emberek manipulálják a népet. Ha ismernéd az ifjúkoromat, tudnád, mennyire utálom a zsarnok varázslókat, és mennyire gyűlölöm, ha manipulálnak... de megtanultam az évszázadok alatt, hogy jobb irányítani az embereket, mintha azon kapod magad, hogy ők irányítanak téged. Mert abban biztos lehetsz, hogy ez bekövetkezik. A saját magam indítékaival és szándékaival legalább tisztában vagyok. Az, hogy ez „jó” vagy „rossz”, azt másoknak kell eldönteni. Mások indítékaiban és szándékaiban azonban sosem lehetek bizonyos... csak akkor, ha kivont kardot tartanak a torkomnak, és rám vigyorognak, mielőtt belém döfik.
– Te... te megőröltél – sziszegte Narnra. – Te... te szívtelen szörnyeteg!
– Ez az! Vágd csak a fejemhez, ami éppen az eszedbe jut, hátha rám ragad a név. Ne szakítsuk meg ezt a szép hagyományt. Mindent vágj hozzám, ami meggátol abban, hogy józanul gondolkozz!
– Mégis hogy tanuljak meg gondolkodni? Talán te tanítasz majd meg rá?
– Sokan élnek a birodalomban, akik az életüket áldoznák azért, hogy elém kerülhessenek – mondta halkan Elminster. – Páran meg is tették. – Bár azt hiszem, erre még nem készültél fel – tette hozzá, majd elfordult. – Sokkal hasznosabb vagyok neked úgy, mint az apád, aki nemzett téged, majd eldobott magától. Így van valaki, akit okolhatsz, ha valami rosszul sikerül. Nem, azt hiszem saját magadnak kell megtalálnod a tanárod, a magad módján. Jobb, ha én ebbe nem avatkozom bele. Lássuk, mennyire értetted és szívelted meg a tanácsaimat.
Narnra nagy levegőt vett, és próbálta legyűrni a dühét.
– Mégis mit tanácsolsz, hova menjek most, és mihez kezdjek? Nem arra vagyok kíváncsi, hogyan irányítsam a gondolataimat, és ehhez hasonlók, hanem mi legyen a következő lépésem?
Elminster a lány szemébe nézett, és úgy válaszolt.
– Gyere a varázstornyomba, és igyál meg egy csésze teát. Hadd párologjon el a dühöd, és beszélgessünk egy kicsit. Adok néhány mágikus tárgyat, mondok pár jó tanácsot, majd oda repítelek, ahova csak akarod. A választás a kezedben van. Amennyire én látom, vagy átutazod az egész világot, és kalandokat keresel, vagy Caladnei mellett maradsz, hűen szolgálod őt, és ha már ráuntál, akkor megkéred, hogy olyan feladatot bízzon rád, amellyel beutazhatod és megismerheted Faerűnt. Itt mindig szívesen látlak majd, és kapsz tőlem egy kis függőt, amellyel bármikor segítséget kérhetsz tőlem... vagy ne adj isten, tanácsot.
Narnra meredten bámult rá, majd felmordult.
– A teát elfogadom. És vele mi lesz? – bökött a vörös varázslóra.
– Fájdalmasan vergődik, és a te ítéletedre vár. Ha kegyetlen akarsz lenni, akkor egyszerűen itthagyod, vagy megkérsz, hogy repítsem be a dombok közé, hadd szenvedjen, amíg mi megisszuk a teát. Vagy meggyógyíthatom, és varázspálcát adhatok a kezébe, hogy megöljön vele mindnyájunkat. Tiéd a választás.
– Ha a gyógyítást és a pálcát választom? – kérdezte kihívóan Narnra.
– Megteszem... de végiggondoltad a következményeket?
– Igen, igen végiggondoltam. Tedd meg! Tedd meg értem!
Elminster motyogott valamit maga elé, majd rajzolt egy bonyolult mintát a levegőbe, és egy pontra meredt a vörös varázsló fölött a levegőben. Egy sima felületű, vékony pálca jelent meg a levegőben, és Starangh fölé úszott. Ekkor Elminster egy bonyolultabb varázslatba kezdett.
Harnrim Starangh megvonaglott, a háta kétrét görnyedt, majd a következő pillanatban talpra állt. Tétován imbolygott, sápadt volt, és verejtékezett. Vérben forgó szemekkel nézett az Öreg Mágusra, de Elminster rezzenéstelenül állt előtte, mint egy kőszobor.
A vörös varázsló Florinra nézett, aki dobásra készen tartotta a kardot a kezében, majd Narnra és Elminster felé fordult. Elvette a varázspálcát a levegőből, és eltűnt.
Elminster halkan mondott valamit, és arra a helyre mutatott, ahol az imént még Starangh volt, majd megfordult, és odanyújtotta a kezét Narnrának.
A lány nem fogadta el, de elindult mellette a torony felé.
– Nem valami lenyűgöző erődítmény – jegyezte meg Narnra csípősen.
– Nekem csak erre futja – vonta meg a vállát Elminster.
Florin elnyomott egy mosolyt az orra alatt majd egy elegáns, de haltól csöpögős mozdulattal kitárta előttük az ajtót.
– Lépjetek be, Öreg Bajkeverő és kedves vendég – mondta. – Én itt maradok és őrködöm, nehogy visszatérjen egy pár vörös varázsló, mialatt ti...
– Megtanulunk emberi hangon beszélgetni egymással – fejezte be Narnra kicsit elgyötörten, és belépett a félhomályba.
A háta mögött a két férfi összenézett.
– Rendben – bólintott Elminster a kószának, majd ő is belépett.

* * * * *

Nem mesze Árnyasvölgytől, Ezüstkezű Storm énekelt magában egy toronyszobában. A mindennapi teendőit elvégezte, így ideje volt pihenni egy kicsit. Még Mystra Kiválasztottjai is megpihenhetnek néha.
A dal közben megszólalt az egyik vészcsengő. A húrokra tette az ujjait, és lekiáltott.
– Igen?
Ösztövér, szakadozott szakállú férfi állt az udvar közepén, kék lángokkal övezve. Valamit szorongatott a köpenye alatt.
– Kegyes úrnő, Alaphondar Emmarask vagyok, Cormyr udvari bölcse, és egy igen értékes holmit hoztam magammal – szólt fel udvarias hangon. – Kérlek, oltsd el a lángokat!
Storm letette a hárfát, majd kiugrott az ablakon, és lassan leereszkedett a váratlan vendéghez. Útközben tett egy könnyed kézmozdulatot, amivel életre hívott egy láthatatlan varázslatot, és megszüntette a kékes lángokat.
– Üdvözöllek, udvari bölcs! Itt maradsz ebédre, netán itt is éjszakázol? – kérdezte udvariasan. – Fácánsült készül az egyik sütőben, és maradt még egy kis nyúlpörkölt is.
– Köszönöm, Ezüstkezű úrnő. Addig nem tudok felelni a kérdésedre, amíg nem ismerem, hogyan fogadod a... terhemet.
– A királyt, akit a köpenyed alatt rejtegetsz? Őt is szívesen látom – felelte szárazon a nő. – Biztosíthatlak róla, hogy mindkettőtöket titokban tartalak. Néhányan bizonyára csalódottan fogadják majd, hogy itt vagytok... mások persze pont ettől jönnek izgalomba.
Alaphondar gyászosan elmosolyodott.
– Úrnő, tökéletesen átlátod a helyzetet. Itt maradok, ha megengeded. Milyen erősek a védőpajzsok?
Széles mosoly terült szét Storm arcán.
– Mystra egyik Kiválasztottja vagyok – emlékeztette a férfit. – Vedd le a csizmád, mosd le az út porát, és hadd vessek egy pillantást a nők újdonsült veszedelmére.
– Úrnő... – Alaphondar tiltakozni próbált, de inkább elhallgatott.
– Nekem is megvan a hírnevem – kacsintott Storm. – Hogy van Fee?
Alaphondar elgyötört arca megrándult.
– Hárfások vigyáznak rá. Amikor elváltunk, még épségben volt és biztonságban. Remélem nemsokára, ugyanúgy láthatom viszont.
– Innod kell valamit – tette a férfi vállára a kezét a nő. – Ülj le, és máris kerítek a poharat. Most pedig vedd le a csizmád, és add végre elő az ifjú Azount, mielőtt még megfullad az alatt a mocskos köpeny alatt!

* * * * *

Narnra lemondóan megrázta a fejét a poros tekercsek és könyvek láttán, és inkább a konyhába menekült. Elminster utánament, és egy kézmozdulattal felszította a tüzet, és rátette a teafőzőt. Ezután egy hosszú polcra mutatott.
– Válassz teát!
Narnra gyanakodva olvasta el az egyik üvegcse címkéjét.
– Sárkánykoponya?
– Csak egy csipetnyi. Finomra őrölve, természetesen – bólintott El.
– Ezek után mire számítsak ebben az üvegben? – kérdezte Narnra, és egy címkére mutatott, melyen ez állt: „a legfinomabb thay nő bőre”.
– Ez csak Lhaeo egyik kis tréfája. Nem hiszem, hogy ez lenne a legfinomabb.
Narnra megadta magát, és felsóhajtott. Levette a polcról a thay üveget, és az apja kezébe nyomta.
A csend egyre hosszabbra nyúlt, csak a teafőző sípolása hallatszott. Végül Narnra elégelte meg a dolgot.
– Na, akkor elmondod azokat a régi bölcsességeket, amikről beszéltél?
– Mindnyájan meghalunk, és nem vihetjük magunkkal e világi gazdagságunkat és hatalmunkat – kezdte Elminster. – Én már többször is meghaltam, és kétszer teljesen elölről kellett kezdenem. Még a nevemre sem emlékeztem. Tehát jól jegyezd meg, hacsak nem válsz élőhalottá, előbb-utóbb meghalsz. Élvezd ki mindazt a kis időt, ami megadatott.
– A te időd nem volt olyan rövid – csapott le rá Narnra.
– Ez az én átkom – bólintott Elminster.
– Miért hagytad el anyát? – kérdezte Narnra egy kis szünetet követően.
Elminster közelebb lépett hozzá, egészen közel, úgy, hogy az orruk hegye majdnem összeért, és megfogta a lány vállát.
– Kislány – kezdte lágy hangon. – Elég, ha valaki a közelembe kerül, az máris életveszélyben van. Most nem azokról beszélek, akik megpróbálnak megölni, vagy kiszipolyozni a hatalmam, hanem azokról, akikről tudomást szereznek az ellenségeim. Több száz nevet tudnék most felsorolni, akik azért haltak meg, mert elfogták őket abban a reményben, hogy valami fontosat és nagy dolgot szedhetnek ki belőlem. Vagy csak egyszerűen kivégezték, esetleg halálra kínozták őket, mert tudták, hogy mekkora lelki fájdalmat okoznak vele, ha megtudom mi történt. Ezért...
– Ezért teljesen elszigeteled magad, mondván, hogy így kell cselekedned, az ő érdekükben, és úgy viselkedsz mindenkivel, mint egy utolsó csavargóval.
– Valami ilyesmi – bólintott Elminster, majd kitöltött két bögre teát. – Most, hogy mindezt tudod, mihez kezdesz?
Narnra elgondolkodva nézett vissza rá, és a tenyerébe támasztotta az állát.
– Ismét megkérdezem: miért hagytad el Maerjanthra Shalace-t, miután terhes lett velem?
– Mielőtt válaszolhatok a kérdésedre, meg kell találnom a választ egy másikra – felelte rejtélyesen a varázsló. – Láttad már ezt korábban? – kérdezte, és belemártotta a mutatóujját a teába. A következő pillanatban egy bonyolult szimbólumot rajzolt az asztalra, hagyta, hogy a lány alaposan megnézhesse, majd eltüntette.
Narnra izgatottan nézett fel.
– Nem. Nem hiszem. Várj csak! Hasonlít az egyik ékszerre, amit anyám készített, és időnként hordott. Miért?
– Ez Shar istennő szimbóluma, aki többek között az én istenem ellen harcol – mormolta Elminster.
– Mystra ellen? Mit jelent mindez? – kérdezte a lány.
– Minden isten az élőkön keresztül tevékenykedik. Shar manipulációi legendásak. És nem alaptalanul.
– Azt hiszed, hogy Shar az anyámat használta arra, hogy téged behálózzon? – ráncolta a homlokát Narnra.
Elminster igenlően bólintott.
– Ez nevetséges. Ez...
– Ez történt. Anyád karjaiban voltam, az ajkunk összeforrt, amikor megéreztem, hogy testébe kúszott a gonosz, és felém indult. Ő is érezte, és erősebben kezdett szorítani. Ellöktem magamtól, és kiugrottam az ablakon. Ha ott maradtam volna, magával ragad, vagy felemésztette volna Maerjanthrát mérhetetlen falánkságában. Az anyád egy élettelen bábbá változott volna, és soha nem szülhetett volna meg téged.
– Szóval elmenekültél, és anyám pedig megszült engem – ismételte meg döbbent arccal Narnra. – Azt akarod mondani, hogy a születésemtől fogva Sharnak, az Éjszaka úrnőjének vagyok szentelve?
– Nem – rázta meg a fejét Elminster. – Máskülönben azonnal porrá zúztalak volna, amikor először olvastam a gondolataidban. Csupán azok számítanak egy isten teremtményének, akik tőle születnek, vagy akiket ő teremt. Vagy azok, akiknek még a születése előtt beférkőzik az elméjébe, még az anyaméhben. Te Narnra Shalace vagy, és szabad akarattal rendelkezel. Shar, vagy akár említhetjük Mystrát is, megszállhatnák a tested, de napok alatt kiszipolyoznák. Ily módon, te szabadon dönthetsz. Én nem. Engem Mystrához köt a kötelékem, de Mystra csak a mágián keresztül biztosít szabadságot a halandóknak.
– Mintha kardot adna mindenki kezébe, amik csak vérontást szülnek – motyogta Narnra.
– Akkor fizetjük a legnagyobb árat a szabadságunkért, ha rosszul használjuk fel – felelte erre Elminster.
– Anya ritkán hordta azt a medált – mondta Narnra, majd a teáspolc felé fordult, mintha onnan várna valamiféle választ.
Elminster nem felelt, némán várakozott.
Kis idő múlva a lánya ismét felé fordult, és kihívóan a szemébe nézett.
– Mi van, ha dacolok a tanácsaiddal, és a magam útját járom? Ha továbbra is lopok, és többet szóba sem állok veled?
– Ez a te döntésed, és Mystra akaratából azt tehetsz, amit akarsz. Én akkor is odaadom neked azokat a dolgokat, amikről beszéltem, továbbra is szívesen látlak itt, ha erre jársz, és felajánlom a barátságomat.
– És ha az egészet a képedbe vágom, öreg varázsló?
– Az az én keserűségem és gyászom lesz – mondta mintegy a bögréjének.
– Légy átkozott, vénember! – ezzel a varázsló képébe löttyintette maradék teáját. – Légy átkozott!
Elminster nyugodtan tűrte a kitörést.
– Már évszázadokkal ezelőtt elátkoztak. És azóta is számtalanszor.
– Tartsd meg a szavaid azoknak, akiket érdekel! – dörrent rá Narnra, majd kiviharzott a torony ajtaján.
Florin a bejárat előtt állt, karba tett kézzel.
A tolvaj leszegte a fejét, és egyenesen a férfinak rontott.
A kósza felfogta az ütést, és meg se rezzent.
– Elminster? – kiáltott be a toronyba.
– Engedd, hadd menjen! – érkezett a nyugodt válasz. – Most jön csak rá, milyen fájdalmas dolog felnőni... amikor azt hitte, hogy már évekkel ezelőtt felnőtt.
Florin bólintott, majd ellépett a most már síró Narnra útjából, és jelezte, hogy szabadon távozhat.
Narnra elviharzott mellette, és megállt a toronyhoz vezető járda végén, az útkereszteződésben. Egy kereskedőút vezetett tovább előre, és néhány szekér el is haladt előtte éppen akkor, míg a másik irányban egy kis medence csillogott. Egy pillanatig tétován merengett az úton, majd a medence felé fordult.
Egy hatalmas, lapos kő feküdt a víz mellett. Narnra lehuppant rá, és néma szitkokat szórt a világra.
Elment és magamra hagyott. Egyszerűen megszökött. Anya pedig meghalt. Egyedül maradtam, pénz és élelem nélkül. Ennyi éven át lopnom kellett Vízmélyvárában, úgy kellett élnem, mint egy tolvajnak... Most pedig itt vagyok a világ másik végén, és nincs hová mennem, csak egy másik bajkeverő mágus karjaiba. És mindez miatta.
Ő pedig ott ül, mint egy kőszobor, hosszú évszázadainak peremén, és szomorúan nézi, hogy nem követem el ugyanazokat a hibákat, amiket ő.
Narnra talpra ugrott, és a földbe rúgott. Egy követ keresett, amit a vízbe dobhat. A vízfelszín tökéletes sima volt, mint egy valódi tükör. Narnra dühös grimaszt vágott, és belevigyorgott a tükörbe: hát igen, Selymes Árnyék.
Dühösen a földbe rúgott, és ezúttal egy pici kavics utat talált a vízbe. Hosszan nézte a fodrozódó hullámokat, majd ismét leült. Körülnézett, és most döbbent csak rá, mennyire szép helyen is van. Egy kastély állt a mező túloldalán; egy kereskedőút húzódott bal kéz felől, amelyen most is szekerek döcögtek, hatalmas szikla emelkedett pont az ő tornya mögött...
Ostoba vénember! Te gyanakvó... áh! Amarra zászlók lobognak. Senki sem moccan, talán csak ott lent valaki az úton. Az utat figyelik.
Gondolom mindig figyeltetni fog. Bárhová menjek is.
Ekkor friss fuvallat csapta meg az arcát. Felemelte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd körülnézett.
Szép hely. Jó lenne itt élni! Bárhol van is az itt.

* * * * *

Valamivel később Elminster leült Narnra mellé, és a kezébe nyomott egy új bögre teát.
– Az előbb nem fejezted be.
Narnra egy hosszú pillanatig csak nézett rá, majd elfogadta az italt.
Semmit sem szólt, gyorsan elkapta a tekintetét, és a vizet nézte.
Egy idő után beleivott a teába.
Valamivel később oldalra pillantott. Elminster némán, mozdulatlanul ült mellette, és a vizet bámulta. Meg nem gyújtott pipája ott lebegett a keze ügyében.

Csak ül itt és hallgat? Arra vár, hogy a bocsánatáért könyörögjek, hogy sírjak, hogy fogadjon be, hogy öleljem át, és mondjam, hogy szeretem? Miközben jól tudja, hogy nincs hová mennem? Mikor azt sem tudom, hogy hol vagyok? Miközben bármikor halálra sújthat, amikor csak akar?
Az arcába öntöttem a teát, és kiabáltam vele? Miért nem ölt már meg?
Talán fél?

Narnra az apjára nézett. Nem úgy tűnt, mintha bármitől is félne. A friss fuvallatokat szimatolta, egy halovány mosollyal az arcán.

Nem tűnik riadtnak, inkább önelégültnek. Légy átkozott!
Késő bánat. Vén bolond!

Nagy levegőt vett, elfordította a fejét és beleszürcsölt a teájába.
Hideg volt, de a korty folyamatosan melegedett.
– Megbűvölted a teát? – kérdezte Narnra fancsali képpel.
– Igen. Melegen jobban szereted, nem? – felelte lágy hangon Elminster.
Meredten nézte az apját, és úgy szorongatta a bögréjét, mintha a következő pillanatban ismét az arcába löttyintené az egészet.
– És te persze mindig azt teszed, amit mások szeretnek.
– Nem. A legtöbben azt sem tudják, hogy mit szeretnek. Sokan sosem gondolják ezt végig – mondta, majd elfordult, hogy megnézze a közelben nyíló virágokat. – Vagy igen?

Ezt valami sértésnek szánod, vénember?
Azt hiszed, hogy a bölcs szavak mindent megváltoztathatnak?

Narnra hátat fordított az apjának.
Időnként megfordult, de ő még mindig ott ücsörgött mellette. Egyszer-kétszer még rá is mosolygott, de Narnra arca rezzenéstelen maradt. Kis idő múlva megunta, és bámulni kezdte.
Elminster azonban nem törődött ezzel. Árnyasvölgy lankáiban gyönyörködött.

Idővel elfogyott Narnra teája.
– Gyönyörű ez a hely.
– Igen. Gyakran üldögélek itt. Hajnalban, napkeltekor, napnyugtakor, mindig gyönyörű a látvány. Ha fürdeni akarsz, van szappan és hajbalzsam a kő alatt.
– Azt hiszed, hogy itt maradok? – nézett rá döbbenten Narnra.
– Nem hiszek semmit, csak felajánlottam, hogy bármikor szívesen látlak, ha erre jársz. És ha éppenséggel úgy érzed, hogy fel kell frissülnöd, vagy le kell mosnod magadról az ellenségeid vérét, akkor bármikor megfürödhetsz. És hasznos lehet tudni, hogy hol a szappan.
– Gondolom, törülköző is lapul valamelyik kő alatt.
– Nem, de ha lefekszel arra a kőre, amin most ülsz, akkor észreveszed, hogy meleg, és magába szippantja a nedvességet. Az a fekete, pillangó alakú hajpánt ott a bokor ágain Ezüstbogas Jhessailé. Gyakran jön ide, hogy megmossa és megszárítsa a haját.
– Nem értelek – rázta meg a fejét Narnra. – Kedves vagy és előzékeny, megmagyarázod, hogy amit teszel, az mind nemes, és azt állítod, hogy mindent megvizsgálsz minden szemszögből... mégis úgy kezeled az embereket, mintha jószágok lennének, és úgy váltogatod a nőidet, mint mások az alsónadrágot. Miért?
– Mert halandó vagyok, és teljesen eltorzultam attól, amit életem során tapasztaltam, mert egy istennőt tartok a karjaimban, és mert túl sokáig éltem – suttogta Elminster. – Egy őrült gazfickó vagyok, egy bajkeverő, és egyben az apád... de szeretnék barát is lenni. Úgy fogadom el az embereket, ahogy rájuk lelek, és a fiatalokra hagyom az ítélkezést. Remélem, te is megtanulod majd ezt!
– Öreg Mágus! A fiataloknak meg kell tanulniuk, hogyan ítéljenek, különben nem öregednek meg. Be kell vallanom, többre tartalak annál, mint először gondoltam.
Egyenesen az apja szemébe nézett, és hozzátette.
– Ha nem tudtam volna meg, hogy az apám vagy, már rég barátok lennénk. Próbálom félretenni a haragom, amiért elhagytad az anyámat, és engem is magamra hagytál. Tudom, hogy csak egy vagyok Faerűn sok ezer árvája közül, de én, én vagyok. Nekem magam miatt kell aggódnom!
– Pontosan. Csakis magad miatt kell aggódnod. Barátokat szerzel majd, igaz barátokat, és máris sok másik ember miatt is aggódnod kell.
– Szóval te ezrek miatt aggódsz?
– Aggódom, és számtalan dolgot teszek meg értük és nekik. Gyászolom azokat, akiknek nem tudtam segíteni, és akik az évek alatt kikoptak mellőlem. Egész birodalmak tűntek el, amelyeket egykoron szerettem – válaszolta halkan Elminster.
Narnra felsóhajtott, és letette a bögréjét.
– Meg tudnám szeretni ezt a helyet – mondta már szinte vágyakozva, majd apja szemébe nézett. – Téged is el tudnálak fogadni. Az összes hazugságoddal és bajkeveréseddel együtt. Egyszer – mondta elcsukló hangon.
– Az jó lenne. Nagyon sokat jelentene nekem – felelte halkan az öreg.
A lány bólintott, majd összekapcsolódott a tekintetük, és jó ideig nem fordultak el egymástól.
Narnra váratlanul zavarba jött, és az eszébe villant, hogy mennyire koszos lehet a haja. Vágyakozva nézett a vízre, majd halkan megkérdezte.
– Magamra hagynál, amíg megfürdök ha megígérem, hogy semmi rosszat nem csinálok?
Elminster felnevetett, elvette tőle az üres bögrét, majd a vállára tette a kezét.
– A toronyban leszek, és csinálok valami vacsorát. Florin talán már elő is készítette. Nem vagyok valami házias, de bármikor szívesen látlak.
Narnra kétkedő pillantást vetett rá, majd a víz felé intett.
– Nincsenek benne kígyók, vagy gyilkos teknősök, vagy valami ilyesmi?
– Nincsenek – mormolta Elminster, miközben egy fürdőköpenyt, egy pár papucsot és egy törölközőt varázsolt elő valahonnan, és szépen a kőre fektette. – Megkértem a szörnyet, aki rájuk vadászik, hogy ne jöjjön elő, amíg itt vagy.
A lány meredten nézett rá, mire El hozzá tette.
– Bízz bennem!
– Próbálok. Csak nehogy megbánjam a végén – tette hozzá fancsali képpel.
– Ha ráteszed a ruháidat arra a kőre, akkor kimosom őket, amíg megfürdesz. Úgy nézem, hogy rájuk fér. A késeket is. Majd vigyázok, nehogy berozsdásodjanak. Ja, és ne felejtsd el kivenni az apró pengéket a hajadból. Már kezdenek rozsdásodni.
– Ha átversz... – kezdte Narnra szigorú tekintettel.
– Ugyan, lelkiismeret-furdalásom lenne – vigyorogott Elminster, majd eltotyogott, pipájával a nyomában.
Narnra utánanézett, és megrázta a fejét. Legalább érdekes természet az apja. Miután becsukódott a torony ajtaja, Narnra levetkőzött, és a megjelölt helyre tette a ruháját és a késeit. Egyet kivéve, amelyet a keze ügyében tartott a vízparton.
Felemelte a követ, amely a szappant rejtette, majd bemászott a vízbe.
A fürdő egyszerűen mesés volt.

* * * * *

– Az összes istenekre! Mi lesz, ha itt találnak? Mit mondunk nekik? – aggódott Bezrar.
– Azt, hogy valami újfajta zsindelyt akarunk behozni, mondjuk Alaghonból, és meg akartuk nézni, hogy ezek a tetők alkalmasak lennének-e rá. De ha csendben maradnál végre egyszer, akkor talán nem vennének észre! – mordult rá Surth.
Ekkor mindketten megdermedtek, amikor legalább tizenkét sárkány suhant el felettük, egyenesen a város felé!
Olyan alacsonyan szálltak, hogy Malakar akár meg is érinthette volna pikkelyes hasukat, ha akarta volna.
Nem akarta. Inkább elájult.

 

 

Huszonkettedik fejezet
APRÓ GYŐZELEM

Gyakran csak egyet tehetsz: győzelmet aratsz. Legyen az bármilyen apró.

Pengeköpenyes Sorbraun
Hetven év bíborsárkányként:
Egy hű harcos története
A Herceg Éve

– Csak nyugodtan – súgta oda Laspeera. – Elég sok harci varázsló van velünk, így mindketten biztonságban lesztek.
Filfaeril és Alusair egyszerre sóhajtott fel.
– Nem erről van szó, Speera – mondta az Acélkezű Kormányzó. – Hanem arról, hogy hány hű embert veszítünk, és hány nemesi család fordul majd ellenünk, mert itt halnak meg a forrófejű fiaik. Mikor gyógyul már be Cormyr sebe?
– Itt jönnek – szólalt meg Caladnei, és hátrébb húzódott.
Jó pár harcos lépett a terembe, kivont karddal a kezükben.
– Üdv, Obarskyr úrnők! – köszöntötte az egyikük fennkölt stílusban – megtisztelő a jelenlétetek, még akkor is, ha ennyi varázslót hoztatok magtokkal. A birodalmunk jövőjét akarjuk megvitatni...
A nemes hangja elcsuklott, a kardja a földre esett, ő pedig előredőlt. A társai döbbenten fordultak meg.
Csuklyás alakok jelentek meg a semmiből. Harnrim Starangh vigyorgott a legszélesebben közülük, majd utasította a társait.
– Öljetek meg mindenkit Legelőször a nőket. Senkit se kíméljetek!

* * * * *

Bezrar és Surth egyszerre tért magához, de inkább ne tették volna. A világ hirtelen a feje tetejére állt körülöttük, és hatalmas karmok ragadták meg őket.
A karmok egy ezüstös-kék sárkányhoz tartoztak. Türkizkék szemek meredtek rájuk, amelytől megfagyott az ereikben a vér. Mielőtt még elájulhattak volna, mennydörgésszerű hang szakított a dobhártyájukba.
– Nyissátok ki a tetőablakot! Nem akarom halálra rémíteni az embereket azzal, hogy elkezdem letépkedni a háztetőket.
– De – próbálkozott Bezrar.
– De kivételt tehetek veletek, ha sokáig ellenkeztek. Igen, ez a Thundaerlyn terem teteje, és igen, én egy sárkány vagyok. Ti pedig Aumun Tholant Bezrar és Malakar Surth. Na, nyissátok ki!
A két csempész sosem látott vehemenciával esett neki az ablaknak, amelyet már évek óta nem nyitották ki, és teljesen belepte a madárürülék...
– Istenem! – horkant fel Surth. – Sosem fogjuk...
Bezrar ekkor elővette a haltisztító kését, és elkezdte püfölni vele a zárat.
Hatalmas kiáltás harsant odalent, és valamiféle fény villant. Az egyik sárkány odakapta a fejét, és kilehelt valamit magából. Gyilkos varázslatok kezdtek cikázni az ég és a föld között, majd a sárkányok bevetették félelmetes fegyvereiket.
Kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy ismét elájuljanak. Bezrar és Surth nem is tétovázott sokat.

* * * * *

Laspeera és Caladnei nem avatkozott be a csatába. Védőpajzsot vontak Filfaeril és Alusair köré, és a csarnok keleti felébe rohantak. Ez volt a szerencséjük, mert tucatnyi vörös varázsló lelte halálát egy sárkányleheletben.
A terem közepén megolvadt a kőpadló, ahol a sárkányok mágiája a legerősebben érte, és a tető is kezdett leszakadni.
A két leghatalmasabb harci varázsló a fejéhez kapott, majd felnyögtek fájdalmukban. A védőpajzs megsemmisült, és a két Obarskyr magára maradt...
Ekkor berobbantak az oldalsó ajtók, és a főlovagok rontottak be rajta, Rhauligan vezetésével. Félő volt, hogy elkéstek, hisz a harci varázslók körös-körül lángoltak és jajveszékeltek a nagy zűrzavarban.
Harnrim Staranghnak sikerült a legbecsvágyóbb fiatal vörös varázslókat összegyűjtenie, de egyrészt nem bíztak egymásban, másrészt nem volt kellő tapasztalatuk... így a sárkányok és harcosok keltette riadalomban egy idő után válogatás nélkül szórták a halálos varázslatokat mindenkire, akit csak értek. Beleértve egymást is.
Starangh az egyik erkélyről nézte, miként csépelik egymást a vörös varázslók és a harci varázslók különösebb harci taktika vagy átgondolt támadási terv nélkül. Az egész kezdett kétségbeesett vagdalkozássá alakulni. Ideje...
Valami villanást érzékelt a szeme sarkából, és ösztönösen lehajolt. Rhauligan pengéje ártalmatlanul suhant el a feje fölött. A vörös varázsló egy gyors teleportálás varázslattal eltűnt a színről, és magára hagyta a levegőt csépelő, szitkozódó harcost.
A nemesek eközben kétségbeesetten próbálták kivágni magukat a halálos csapdából. A csatazaj már szinte elviselhetetlenné vált.
Rhauligan megkereste a legközelebbi lépcsőt, és lerohant. Meg kell találnia Filfaerilt és Alusairt, és biztonságba kell helyeznie őket, bármi történjék is.

* * * * *

– Hasra, anyám! – kiáltott fel Alusair, és a földre rántott egy harcost. – Ez a ruha még egy fakardtól sem véd meg! Túl sokan vannak, és nincs erőm még rád is figyelni!
– Te csak magaddal törődj! – kiáltott vissza Filfaeril, majd ráhúzta a köpenyét egy férfi fejére, és megpróbálta földre vinni. A férfi vadul kapálózott, de nem találta el a nőt, aki előrántotta díszes tőrét, és ellensége arcába vágta. – Én Cormyr múltja vagyok! Te vagy a jövője!
– Igen, de meddig? – nevetett fel kényszeredetten Alusair, mikor két oldalról is pengék közelítettek felé.

* * * * *

– Cala, vissza kell mennünk Lusehoz és Feehez! – harsant Laspeera hangja. – Levágják őket!
– Ha nem hajtjuk el ezeket a sárkányokat, mindnyájan itt sülünk meg! – kiáltotta vissza Caladnei.
– Elmennek! Nézd, elrepülnek! – mutatott az ég felé Laspeera.

* * * * *

– ELÉG! – dörögte Joysil, és Marsember összes lakójában megfagyott a vér. – Nem tehetünk többet, különben mindenkit megsebesítünk odalent! Menjünk a szentélyhez!
– A varázslóhoz! – dörögték a sárkányok kórusban, majd elrepültek.

* * * * *

– Pajzsokat! – kiáltotta Caladnei, és Laspeerára támaszkodott. – Keressük meg őket! Újra védőpajzsot kell vonnunk köréjük!
Laspeera megpróbálta megtalálni őket a zűrzavarban, de szinte semmit sem látott. Idegesen felszisszent, majd elmormolt egy varázslatot.
Némi fény gyúlt a teremben, és láthatta, hogy mindenfelé vad harcot vívnak egymással a párok. Számtalan hulla feküdt már a padlón vérbe fagyva, de a harci varázslók újult erővel rohamoztak a lépcsők felől, tőrrel a kezükben.
– Ott! – mutatott egy pontra, ahol egy pillanatra mintha Alusair fürtjeit látta volna megvillanni.
A két mágus összefonódott, majd egy varázslatban egyesültek, és kimerülten lerogytak.
– Védőpajzsot vontam köréjük. Ott jön Rhauligan, látod? Ő majd... vigyáz rájuk...
– Várj! Mi az? – kérdezte Laspeera. Mintha egy csillag jelent volna meg ott, ahová a pajzsot vonták.
– Fee teleportáló köve – vigyorgott Caladnei. – Visszarepítette őket a palotába. Találd meg a kaput, mielőtt még Luse visszahívja őket ide!

* * * * *

– Mi volt ez, anyám?
– Egy teleportáló kő – felelte Filfaeril. – Az a nyomorult rácsapott a pengéjével, mielőtt még...
– Anyám! – kiáltott fel rémülten Alusair. A királynő megtántorodott, majd lehuppant a holttestekre.
– Mielőtt még a szemébe nyomhattam volna a tőrömet – fejezte be a mondatot. – Ne aggódj, semmi bajom, csak megszédültem.
Ekkor kellemes zengő hangot halottak maguk körül, és új védőpajzs burkolta be őket. Alusair átvágott a tetemeken, hogy az anyja mellé kerülhessen.
Már csak kétlépésnyire volt tőle, amikor az erkély megroggyant fölöttük, és zuhanni kezdet.

* * * * *

Aranypengés Darndreth diadalittasan felkiáltott, amint szilánkokra robbant az ajtó...
– Kifelé! Mozgás!
A Jogos Összeesküvés nemesei egy emberként, reszketve özönlöttek ki rajta. Minden rosszul sült el. Sárkányok és varázslók mindenfelé! Jóval több harcos jelent meg, mint amennyit le tudtak volna győzni! És az összes ajtót mágikusan lezárták!
Csupán ezt az egyet sikerült kinyitniuk, és gyorsan el kell menekülniük, mielőtt még az Obarskyr-katonák a nyomukba erednek.
Darndreth visszahőkölt, mert tucatnyi penge meredt a torkának.
– Ki...
– Nem érdekes – mondta csilingelő hangon a nő, akit sejtelmesen megvilágított tőrének és kardjának csillogása. – Csak egy unatkozó nő, aki megunta a Gyertyavárat, és belenézett egy kristálygömbbe, hogy ugyan mi történik Marsemberben. Nem mintha bármi meglepőt láttam volna.
– Vissza! – kiáltott rá ekkor az egyik nemes.
– Állj el az utunkból, különben megölünk! – próbálta megfenyegetni a legifjabb Aranypengés.
A nő könnyedén hárította a csapást. Amint a pengék összeértek, a fiatal nemes karja megbénult, mintha mágikus ütés érte volna.
– Lehet próbálkozni – mosolyodott el a nő.
– Ki vagy te?
– Nouméa Cardellith, Sembiából – felelt, miközben egy újabb szúrást hárított. – Ti pedig, áruló nemesifjak, itt maradtok, és szembenéztek a törvénnyel.
– A törvénnyel? Nem is vagy cormyri! – kiáltott fel dühösen egy nemes, majd Darndreth válla fölött megpróbálta megszúrni a nőt.
– Ez nem számít. Én a békét és az igazságot szolgálom, bárhol járjak is. A királyi család megölése mindig zűrzavarhoz, nélkülözéshez és éhínséghez vezet. A szörnyek előbújnak rejtekükből, és rátámadnak az emberekre. Vagy már el is felejtettétek, hogy mi történt Tethyrben?
– Akkor sem állhatsz az utunkba! Egyedül, mindnyájunk ellen!
– Nem is kell – vágott vissza Nuoméa, miközben egy álnok penge félresöpörte az övét. – Elég, ha feltartalak titeket addig, amíg...
Glarasteer négy főlovaggal a nyomában hátulról csapott le a nemesekre. Csupán öt nemesnek maradt ideje arra, hogy kegyelemért könyörögjön. A többiek túl későn eszméltek.

* * * * *

Vangerdahast gyengéden kibontakozott Myrmeen karjaiból, és odébb húzódott.
– Hát ennyi. Az időnk lejárt. Megjöttek – mondta szokatlanul lágy hangon, majd a nyílt égbolt felé mutatott, ahol Joysil letarolta az erdőt, és ahol most sárkányok sötétítették el az eget.
A dalsárkány halálos nyílvesszőként bukott alá, és szállt le a betört ablak elé, a többiek azonban a levegőben maradtak, és fenyegetően körözni kezdtek a szentély körül.
– Mágus! – szólította meg a sárkány dörgő hangon. – Háborúba indultunk, és a vörös varázslókat, és a nemesekkel el is intéztük. Nem fenyegetik többé Cormyrt.
– Válaszképpen hozzáláncoltam magam a varázslathoz. Ha én meghalok, a sárkányok is eltűnnek velem együtt – ezzel felemelte a kezét, és megmutatta az ujjai közt cikázó zöldes energianyalábokat.
– És?
– Így hát készen állok, hogy megöljetek – felelte, majd a konyhaasztalra lépett, ahonnan kigyalogolt a valamikori kertbe, a letiport virágok közé.
Myrmeen szinte kettéroppantotta egy szék háttámláját, oly erősen markolta, és maró könnyek gördültek le az állán, miközben tehetetlenül nézte, hogy a varázsló a halálába sétál.
Egy ametisztszínű sárkány kivált a körből, alábukott, és kitátotta roppant pofáját, hogy a leheletével elpusztítsa a varázslót. Joysil azonban kitárta a szárnyát, hogy eltakarja a férfit, és a társára kiáltott.
– Vissza!
Vangerdahast rezzenéstelen arccal állt a hatalmas szárny takarásában, és nézte, amint a sárkányok egyenként leszállnak és körbeveszik.
– Jól harcoltunk együtt – szólalt meg ismét Joysil halkabb, már-már kellemes hangon. – Ez az ember azonban megszüntette a veszélyt, amit el akartunk hárítani. Nem kell meghalnia. Felajánlom nektek minden kincsemet, ha most elmentek, és békén hagyjátok a varázslót.
A tizenkét sárkány egyszerre kezdett el mormogni, aminek az lett a vége, hogy a föld megremegett, és félő volt, hogy összeomlik a szentély. Végül Halálkarom Aeglyl szólalt meg:
– Jó móka volt... elégedett vagyok.
A szavak hallatán a többi sárkány egyetértően bólogatni kezdett, majd végül mind beleegyeztek az ajánlatba.
– Keressétek meg a romvár tornyát a Karom-csúcson, és döntsétek le! Van alatta egy barlang, amelyik tele van beszélő kövekkel – mondta Joysil.
– Beszélő kövek! – horkant fel több sárkány izgatottan, és azonnal a levegőbe emelkedtek.
– Mik azok a beszélő kövek? – kérdezte Vangerdahast, és nézte a felhőkbe vesző hatalmas lényeket.
– Mágikus dolgok varázsló, semmi olyasmi, amivel játszadoznod kellene. Több mint négyezret zsákmányoltam Shar templomából pár évvel ezelőtt... akkor még másként láttam a világot. – magyarázta Joysil, majd a varázsló szemébe fúrta izzó tekintetét. – Mit akarsz valójában megkérdezni tőlem? – kérdezte, mintha belelátna a varázsló veséjébe.
– Miért hagytad meg az életem? – bökte ki végül Vangerdahast.
– Meglátogattam a népem legöregebb, legbölcsebb tagját, aki elvitt valakihez. Árnyasvölgyi Elminsterhez, aki kitalálta, mi lehet a megoldás.
Myrmeen valami mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából. Villámgyorsan megpördült, és a kardjáért nyúlt... amelyet az Öreg Mágus előzékenyen átnyújtott neki Vangerdahast kedvenc hintaszékéből.
– Öreg barátom! – üdvözölte az egykori királyi mágust, és ellépett Myrmeen mellett. – Miért nem állítod önmagad Cormyr szolgálatába a varázslatod erejével? Változz sárkánnyá! Mi, Kiválasztottak képesek vagyunk arra, hogy átalakítsunk, meghosszabbítsuk az életedet, és növeljük az erődet.
Vangerdahast elgondolkodott a dolgon, majd összeráncolta a homlokát.
– Egyetlen sárkány az egész birodalom védelmében? Még az ördögsárkány sem...
– Nem – szakította félbe Joysil. – Nem csak egy. Már hosszú évek óta keresem a célt, amiért érdemes élnem. Most végre megtaláltam. Szívesen csatlakozom hozzád, mint a hitvesed.
Vangerdahastnak elakadt a lélegzete. Egy hosszú pillanatig a sárkányra meredt, majd visszafordult a romos konyha felé, ahol Myrmeen álldogált könnyes szemekkel.
– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Én nem tudok megválni emberi mivoltomtól. Bocsáss meg Vangey!
– Nincs miért megbocsátani, kislány – mondta egyszerre a két varázsló, majd egymásra néztek, és szélesen elmosolyodtak.
Myrmeen Elminster karjáért nyúlt, és belekapaszkodott, igyekezett visszatartani a könnyeit, és megnyugodni egy kicsit.
– Nagy örömömre szolgál, hogy felnevelhetem a gyermeked, Vangerdahast, és varázslót faraghatok belőle, aki öröké hű lesz Cormyrhoz.
Elminster szemöldöke szinte az egekig pattant.
– Mystra mosolyára, gyorsabb vagy még nálam is, Vangey!
Vangerdahast csak egy ősi, igen durva kézjellel felelt a kert másik végéből.

* * * * *

Egy véres, összetört alak emelkedett fel a holttestek alól. Lesöpörte magáról az erkély törmelékét, majd lehajolt a kardjáért.
– Anyám!
Egy újabb alak mászott ki a tetemek alól, pár lépésnyire tőle.
– Még élek – rebegte a királyné, majd megtörölte véres pengéjét a ruhája ujjába. – Ami rólad már kevésbé mondható el. Gyerekként is folyton összekoszoltad magad! – förmedt tettetett szigorral a lányára.
– Hmm. Na igen – mondta Alusair, majd örömkönnyekkel a szemében megölelte az anyját. – És még most is. – Nevetett felszabadultan.
Bíborsárkányok, főlovagok és harci varázslók figyelték őket udvarias távolságból, majd lassan közelebb araszoltak.
– Gyere, keressük meg a portált, ami visszavisz Suzailba. Különben egész éjjel válaszolgathatunk a kérdéseikre.

* * * * *

– Gyere kislány! – fordult Elminster Myrmeenhez. – Enned kell valamit. Sok dolgunk lesz az elkövetkező időben.
Ezzel megragadt a nő karját, és egy székhez vezette. Félúton azonban egy mennydörgő hang hasított a levegőbe, és a varázsló valósággal megdermedt.
– Mágus, tudomást szereztem róla, hogy mostanában egy bizonyos vízmélyvári lánnyal mutatkozol. Hol van most? – dörögte Joysil.
Volt valami a hangban, amitől Elminster azonnal elengedte Myrmeen karját, és megfordult.
– Biztos ismered a mondást, miszerint a mágusok sosem kotyogják ki a titkaikat.
– Mint ahogy arra is emlékszem, hogy milyen finomak a vén varázslók – mordult fel a dalsárkány. – Inkább átfogalmazom a kérdést: tudod, hogy hol van? És biztonságban van?
– Igen, remélem! Honnan ered az érdeklődésed...
– A sárkányok felfalják a titkaikat, ember. Hadd világítsam meg egy kicsit jobban. Közelebbről ismerjük egymást, mint ahogy azt gondolnád.
– Ó, igen? – kérdezte Elminster, majd széttárta az ujjait, láthatóvá téve mágiától izzó gyűrűit. – Ki kell egyenlíteni egy régi adósságot? Vagy talán szét kellene osztani az én kincseimet is? Vagy a bőrömre fáj a fogad?
– Valaha vágytunk egymás bőrére, Elminster. Igen hevesen és igen sűrűn.
– Milyen alakban és milyen névvel mutatkoztál akkor?
– Valaha Maerjanthra Shalace voltam, a vízmélyvári varázsló és ékszerész.
Myrmeen Elminsterre nézett, akinek szintén döbbenet ült ki az arcára.
A férfi megpróbálkozott egy kedves mosollyal, majd inkább gyorsan meghajolt a sárkány előtt.
– Öhm... hmm... sajnálom, hogy nem ismertelek fel, Joysil. Szóval te vagy Narnra anyja – ingatni kezdte a fejét, majd gyorsan hozzátette. – Majd később elmondom neki, ha már felkészült az efféle hírekre.
– Bölcs dolog – felelte a sárkány fanyar hangon.
Elminster Myrmeenre nézett, akinek friss könnyek gyűltek a szemébe, de elhessegette a férfi segítő kezét, és leült az egyik székbe. Intett a mágusnak, hogy inkább a sárkánnyal foglalkozzon.
Az Öreg Mágus felnézett, majd nagy levegőt vett.
– Ho... hogy érzel most irántam?
A sárkány elmosolyodott, és lejjebb ereszkedett.
– Be kell vallanom, örömömre szolgál, hogy ennyire döbbentnek látlak. Ez azt jelenti, hogy képes vagy fejlődni... legalább már ismered a kétséget. Gyűlölöm azokat az ősmágusokat, akik csak azt tudják, hogyan uralkodjanak a világ felett. Márpedig te az egyik legrosszabb voltál közülük. Egyik ágyból a másikba mentél, és nem törődtél vele, mit hagysz magad mögött. El sem tudod képzelni min mentem keresztül, mire kiszabadultam Shar szorításából. Csak azzal törődtél, hogy minél több birodalmat meghódíts, minél több halálurat elpusztíts, minél több varázslót legyőzz. És én még mindig szeretlek, mindezek ellenére is.
– Én...
– Ugyanazért szerettem beléd, amiért most is tisztellek. A gyengédséged miatt. Megértő vagy és kedves. Sose változz meg El, különben ha felébresztenek, védelem nélkül hagyom Cormyrt, és felkutatlak – ezzel a levegőbe emelkedett.
– Még mindig törődöm veled, Joysil – szólt utána Elminster.
– Tudom, El. Tudom. Csak maradj életben még tovább, fékezd meg az őrületet a világban, légy boldog Aglarond királynőjével, és neveld fel a lányunkat, Narnrát, anélkül, hogy összetörnéd!
– Én... persze. Biztonságban lesz...
– Éld át azt az élvezetet, amit átéltünk akkor, együtt – mondta a sárkány.
Aztán meglengette a szárnyait, tett egy kört az Öreg Mágus felett, majd a fülébe súgta:
– Ég veled, El. Szeretlek – ezzel elrepült, de ezüstös-kék pikkelyei még utoljára megcsillantak a napfényben.
Elminster térdre borult, és még a sárkány után küldött egy varázslatot.
Szeretlek, Joysil. Narnrát is szeretem. Bízz bennem!
Megbízom. Természetesen – nézett vissza értetlenkedve a sárkány.
Elminster úgy maradt, a térdén, és onnan nézte az égboltot, ahol a sárkány eltűnt a szeme elől.
– Na – mondta végül, majd feltápászkodott. Nem nézett Arabel úrnőjére, ő pedig nem szólt hozzá. – Na – ismételte meg még vagy tízszer, miközben törött bútordarabokat keresett, hogy tüzet rakhasson.
– Nem nagyon vigyázott a szentélyre! – harsant fel egy ismerős, kellemes hang.
Myrmeen azonnal felkapta a fejét, és jobb kedvre derült.
– Laspeera!
– Tudod, hogy Vangey milyen – érkezett egy újabb ismerős hang, majd Caladnei is megjelent három viharvert nő társaságában.
– Aha! – horkant fel, mikor meglátta, hogy Elminster emelkedik fel a lobogó tűzhely mellől. – Szóval ő segített elpusztítani a szentélyt. Így már mindent értek.
– Mi történt itt Mreen? Talán Cormyr hadban áll Árnyasvölgyi Elminsterrel? – kérdezte csípősen a hercegnő, az anyjával az oldalán. Mindketten véresek voltak, mocskosak, és teljesen kimerültek.
Myrmeen megrázta a fejét, és újra könnycseppek gyűltek a szemébe.
– Nem, bár nem tudom, hol is kezdjem...
– Mi történt Marsemberben? – kérdezte egy újabb érkező, mire a két harci varázsló azonnal megfordult. – Csak nem az utolsó Obarskyrt tartom a kezemben?
Ezüstkezű Storm állt mögöttük, egy csecsemővel a karjaiban. Alaphondar szorosan mellette maradt, míg Sólyomkezű Florin egy kicsit távolabb helyezkedett tőlük, két karddal a kezében, majd Narnra zárta a sort, aki védekezőn eléjük állt.
Természetesen mindenki egyszerre kezdett el beszélni.

* * * * *

Storm, Florin és meglepő módon Alaphondar és Filfaeril is nekifogott főzni, és igazán pompás lakoma kerekedett belőle. Valamivel később mindnyájan borospohárral a kezükben, felpolcolt lábbal üldögéltek a kellemesen meleg és tiszta konyhában. Nem hiába, hasznos dolog a mágia. Egyedül Cormyr királya nem tartott velük, ő ugyanis édesdeden aludt a ropogó kandalló mellett.
Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, amikor Narnra Shalace boldognak érezte magát.
– Bocsáss meg, de érződik a beszédeden, hogy Vízmélyvárából érkeztél – szólította meg Myrmeen az asztal mögül.
– Mi szél hozott Cormyrba?
Narnra szélesen elmosolyodott.
– Ki akartam rabolni egy férfit, aki azonban csapdába csalt. – Ezzel a helyiség másik végében üldögélő fehér szakállú öreg mágusra bökött a fejével, aki a kis királynak dudorászott valamit, miközben Ezüstkezű Storm lábfejét masszírozta, és valami varázslat segítségével egyenletesen ringatta a bölcsőt. – Árnyasvölgyi Elminster volt az, akiről időközben kiderült, hogy az apám.
– Elminster a te apád? – hőkölt hátra Mreen.
– Igen. Így lehetséges, hogy két vagy három másik szerencsétlent kivéve, nem vagyok olyan gyönyörű, mint szinte minden más nő Vízmélyvárában – jegyezte meg némi gúnnyal a hangjában Narnra.
– Még szerencse, hogy nem örökölted azt a borzalmas sasorrát vagy a bozontos szakállát! – nevetett fel Myrmeen.
– Emlékszem, fiatal koromban sokkal rosszabb volt szépnek lenni. Mindenki csak egy ostoba nemes csitrinek nézett, aki majd hozzámegy egy másik nemeshez, miközben ágyba bújik az összes többivel.
Narnra megértően bólintott, majd nagy levegőt vett, és Caladnei felé fordult.
– Most, hogy mindent tudsz rólam, megtartasz a szolgálatodban? Vagy inkább megölsz?
– Természetesen megtartalak – mondta meleg hangon, majd Laspeera felé fordult. – Ami a többit illeti, a legjobb, ha Laspeera mondja el.
– Narnra – kezdte egy sóhaj kíséretében –, én is Elminster lánya vagyok. Üdv, hugica! És nem csak ketten vagyunk nővérek.
– Itt vagyok például én – szólalt meg Filfaeril királynő, általános döbbenetet okozva a konyhában. – Bár évekig egyikünk sem tudta.
– Az összes istenekre – horkant fel Myrmeen, és a bölcsőt ringató varázslóra nézett. – Sok dolgod lehetett, hallod-e!

 

 

EPILÓGUS

Az emberek szeretnek ünnepet ülni a dolgok végeztével – de a legtöbb esetben nem ezekkel az eseményekkel zárulnak a dolgok.

Lebegő Amaelree
Egy elf a vándorénekesek közt
A Szarvasbika Éve

Sós tengervíz. A lyukas teknő tömve volt sembiai marhahússal. A Sárkányhabok Boszorkánya, hát igen. Harnrim Starangh lemondóan felsóhajtott, és lesietett a lépcsőn. A varázslat nem tart túl soká, ha fel nem fedezi egy harci varázsló idő előtt, márpedig egyik másik hajó sem készült elhagyni a kikötőt.
Neki viszont mindenképpen el kell hagynia Cormyrt. Csupán három használható varázslata maradt, és nem elég, hogy a törvény hű szolgái a nyomába szegődtek, a vörös varázslók is vadászni kezdtek rá. Sőt mi több, talán még nagyobb dühvel, mint a harci varázslók. El kell tűnnie egy rövid időre. Talán hosszabbra.
Pedig már olyan közel volt... olyan közel...
Még utoljára jól elkáromkodta magát, majd elmondta a varázslatot, amely nehezékké változtatja... és beugrott a mocskos vízbe.

* * * * *

Glarasteer Rhauligan nem akart elkésni. A nő, akit a vállán cipelt elájult, és így kellett átvágni a tikos járaton a portáltól. A palotába csakis a harci varázslók léphettek be, de ők most mind pihentek. Ez azt jelentette, hogy a lámpások helyett egy világító kő pislákolt a teremben. Pontosan itt.
A félhomályban a főlovag levett pár fémfiolát az egyik polcról, és elkezdte letekerni a fedelüket. Sosem értette, miért nem úgy csinálták meg őket, hogy egy kézzel is könnyen ki lehessen nyitni.
Három fiolát is le kellett nyomnia Nouméa torkán, mire a nő kinyitotta a szemét.
– Kösz... köszönöm, uram – mormolta, és a férfira nézett. – Te, Rhauligan vagy. Egy főlovag Cormyrból, ha nem tévedek. Megmentetted az életemet. Mihez akarsz most kezdeni velem?
Rhauligan szemrehányón megrázta a fejét. Ezek a sembiai nemesasszonyok még ilyen gyengén és erőtlenül is csípős nyelvűek.
– Lefektetlek az egyik vendégszobában, majd megvacsorázunk, ha nincs ellenedre. Én akkor is belakmározom, ha te semmit sem kérsz, és reggel majd szépen elbeszélgetünk. Cormyr most híján van a megbízható nemeseknek.
– És gondolod, hogy egyetlen sembiaí nemeshölgy változtathat ezen?
– Hölgyem, a változás lehetősége mindig fennáll. És nem kell, hogy az illetőt Obarskyrnak, vagy Vangerdahastnak vagy éppen Glarasteer Rhauligannak hívják. Akkor válik egy föld birodalommá, ha a hozzá hű emberek ugyanabban a dologban hisznek.
– Te ebben az álomban hiszel? – kérdezte elhaló hangon Nouméa, miközben Rhauligan felnyalábolta, és átvitte egy másik szobába.
– Ezért kelek fel minden reggel – felelte, és gyengéden lefektette a nőt az egyik ágyba.

* * * * *

Bezrar öklendezni kezdett, és a hajókorláthoz lépett. A Sárkányhabok Boszorkánya máris kihajózott, pedig még alig volt élet a kikötőben.
– Kilenc pokol! – fakadt ki Surth. – Egész úton ezt fogod csinálni?
A dagadt kereskedő meglepően gyorsan pördült meg, és megragadta a társa torkát.
– Fogd be! Különben az istenekre esküszöm, hogy...
Ekkor elhallgatott, majd váratlanul lelapult a fedélzetre.
Surth odakapta a fejét, hogy mi lehet az, ami ennyire megrémítette a társát, de már mozdulat közben érezte, hogy meg fogja bánni.
Így is lett. Valami közeledett a köd takarásában. Valami nagy és fenyegető. Valami, ami magánál a hajónál is nagyobb volt: egy fenséges sárkány, amelynek óriási szivárványszínű folt díszlett az oldalán.
Amikor már megfelelően távol került a hajótól, a fedélzeten kucorgó két kereskedő végre fel merte emelni a fejét.
– Nem érünk elég hamar Sembiába – aggodalmaskodott Surth, pedig valójában azt sem bánta volna, ha a hajó a Kalózok szigeténél, vagy a nyugati kapuknál vagy bárhol máshol teszi ki. Csak egyvalami érdekelte: ne legyenek a közelben vörös varázslók.
– Na igen – bólogatott Bezrar. – Legalább ettől a Feketemágiától és a terveitől megszabadultunk. Attól az alaktól kivert a veríték, ezt be kell vallanom!