Simon Green
ROBIN HOOD
A TOLVAJOK FEJEDELME
(Tartalom)
– 1. –
A sötétség úgy csapott le a sivatagra, mint héja az áldozatára. A lenyugvó nap sugarai árverezték a felhőket. Menekült a fény a földről, és hosszúra nyúlt árnyékot hagyott maga után. A közelben már az éjszaka cserkészett. Az égővörös nap úgy pillantott le Jeruzsálem szélesen terpeszkedő, földfalú városára, mint egy soha sem pislantó, rosszindulatú szem. Arra emlékeztetett, hogy az Úr szeme mindent lát, jöjjön bár a legsötétebb éjszaka.
Egy fekete öltözetű, szikár aggastyán fürkészte már egy ideje a, lángoló szemgolyót az egyik eget karcoló minaret tetejéről. Most végre elérkezettnek látta az időt, hogy messzire szálló, vékony hangját kieressze, és imára szólítsa a muzulmánokat. Egymás után gyúltak ki a fények szerte a városban, hogy elűzzék a sötétséget. Az emberek úgy nyüzsögtek a szűk sikátorokban, mint hangyák a megbolygatott hangyabolyban. Letelt a nap, eljött az éjszaka, de voltak, akiknek még ez a sűrű éjszakai sötétség is csak barátságos félhomálynak tűnt volna.
Jeruzsálem, az Úr 1194. esztendeje, a harmadik keresztes hadjárat harmadik éve. Egy arab város. Ahol nem előny kereszténynek lenni. Keresztény fogolynak lenni pedig maga a halál.
A város alatti tömlöcökben őrök éjszaka honolt. A rabok láncra verve, apró, szűkös cellákba zsúfoltan töltötték, a végtelen órákat. Lámpát vagy gyertyát legfeljebb csak álmaikban láthattak. Az őrök ritka látogatásaik alkalmával fáklyákkal világítottak, de amióta egyre gyakoribb megjelenésük azt jelentette, hogy valakit már megint a vállalóhoz vagy a hóhérhoz hurcolnak, az emberek megtanulták, hogy féljenek a fénytől, és a sötét sarkokba húzódtak, amikor fény tűnt fel cellájuk előtt a folyosón. A börtönnek csak egyetlen helyiségében volt világos, igaz, ott csaknem mindig – a vallató kínzókamrájában.
A kínzókamra nyirkos, nyomasztó helyiség volt, alacsony mennyezete feketéllett a koromtól. A terem egyik sarkában hatalmas vaskemence terpeszkedett. Hosszú vasnyársak, szakállas fémhorgok és éles pengék vöröslöttek elő izzó gyomrából, készen arra, hogy bármikor használják őket. A helyiségben fullasztó hőség uralkodott, és időről időre vízerecskék csordultak alá a mállott kőfalakon. Olykor egy-egy falhoz láncolt fogoly megpróbálta a szomját csillapítani a vízzel, de az ihatatlanul keserűnek bizonyult. Egy agyafúrt kínzó a többi módszernél kifinomultabb fogása. Patkányok surrantak keresztül-kasul a folyosón, és míg az elítéltek arra várakoztak, hogy a vallatónál sorra kerüljenek, őket lesték éhes, mohó szemekkel. A patkányok általában nem merészkedtek túlságosan közel, de alkalomadtán szívesen belemartak volna egy-egy bokába vagy lábszárba, ha az nem mozdult már egy ideje.
A foglyok magukba roskadtan kuporogtak a csupasz kőpadlón, fejüket előre hajlották, már amennyire a nyakuk köré hurkolt lánc engedte. Izzadság csurrant le arcukon, nem annyira a hőség, mint inkább a rettegés verítéke. Csöndben ültek, nem volt értelme sem a győzködésnek, sem az alkudozásnak. Mondhatnának bármit, úgyis a vallató szava dönt. Senki sem segítene rajtuk. Senkit nem érdekel, mi történik velük. Ők a söpredék, az emberi faj hitvány szemete. Gyilkosok és zsebmetszők, politikusok, kiknek ellenfele némi hatalomhoz jutott, és egyszerű emberek, akik véletlenül nem a megfelelő helyen bámészkodtak a nem megfelelő pillanatban, vagy éppen nem a megfelelő istent tisztelték. Itt, a vallató színe előtt, mindnyájan egyenlőek voltak.
A sok sötét ábrázat közül néha elővillant két sápadtabb arc is, ahogy a reszkető fény rájuk esett. Fehér emberek, hitetlenek, akiket mind közül a legjobban gyűlöltek és megvetettek. Ruhájuk foszlányokban lógott, piszkos és fakó bőrükről is látható volt, hogy már jó ideje a börtönben senyvednek. Valami mégis megkülönböztette őket a többiektől, valami, amit máshol és máskor úgy hívtak: nemesség.
Robin of Locksley és Peter Dubois egykoron dicső lovagokként indultak kelet felé, hogy a Szentföldet a kereszténység számára visszahódítsák. A végtelen öldöklések során csalódtak eszményükben, ugyanis a véres csaták nem éppen a becsület és lovagiasság próbái voltak, és elátkoztak minden állítólagos dicsőséget. Végül szerencséjük is elhagyta őket, ahogy az számos társukkal is megesett, és egy nem is olyan nagyon szép napon a tömlöcben találták magukat. Hetvennégy angol vitézt fogtak el és vertek vasra Jeruzsálem utcáin azon a napon. A város népe kigúnyolta és kinevette őket. Botokkal és tőrökkel szurkálták testüket, és köveket vagdostak hozzájuk. Mire elértek a város alatt húzódó börtön bejáratáig, heten közülük meghaltak. Az ezután következő pokoli hetek és hónapok során a túlélők, akiknek száma szintén egyre fogyott, gyakran mondogatták: az a hét volt a legszerencsésebb.
Öt év telt el, és az angol lovagok sorra elpusztultak. Volt, aki a verésekbe és kínzásokba halt bele, és volt, aki egyszerűen éhen veszett. Néhányan minden hitüket és reményüket elvesztették a végtelen sötétségben, és önkezükkel vetettek véget életüknek. Robin of Locksley és Peter Dubois életben maradtak. Meggörnyedtek a kínok és a reménytelenség súlyától, de nem törtek meg. És amiképpen az acél is keményebb lesz a fűztől és a kalapácstól, úgy ők is megerősödtek testben és lélekben a hosszú szenvedés alatt. Makacsul kitartottak, figyeltek, és várták az alkalmat, hogy megszökhessenek. Vagy legalábbis hogy megbosszulhassák azt, amit velük és barátaikkal tettek.
Robin of Locksley magas volt és szikár. A rongyok alatt tettre készen feszültek rugalmas izmai, és a dacos elszántság fenyegető kifejezést kölcsönzött arcának. Valamikor jóképű lehetett, de a gyötrő éhség megnyújtotta és kiszikkasztotta ábrázatát. Szeméből és vonásaiból már régen eltűnt minden lágyság. Nyugodtan ült, ügyet sem vetett a forróságra és a kényelmetlenségekre. Szemei éberen követték a vallató minden apró mozdulatát. Bármikor előfordulhatott volna, hogy elbízza magát, vagy egyszerűen csak nem figyel oda, és egy lépéssel közelebb jön a rabokhoz. És akkor Robin a nyaka köré hurkolhatná láncait, rányomhatná térdét kínzójuk hátára, és végre megtehetné, amiről oly régóta álmodik. Az őrök nyilván azonnal megölnék, de a gyönyörűség még ezt is megérné.
De sohasem történt ilyesmi. A vallató igazi szakértő volt, tapasztalt és elővigyázatos, soha nem követett volna el ilyen buta hibát. Robin halkan felsóhajtott, lehunyta szemeit, és Angliát látta maga előtt tág, dús füvű rétjeivel, és hatalmas, áthatolhatatlan vadonjaival. Néha már úgy tűnt neki, Anglia csak álom, és hogy ő soha nem járt azon a vidéken, hogy egész életét itt töltötte, a végeérhetetlen szenvedés forró és sötét odújában. De hiába volt minden kínzás, emlékeit nem törölhették ki tudatából. Erőt adtak neki, és tartották benne a lelket. És amíg tudja, hogy megvan még valahol a szabad és gyönyörű Anglia, ahol nem az erőszak és a halál az úr, nem adja fel.
Peter bántóan köhögött mellette, Robin feléje fordult, és aggódva kémlelte társát. A kosz és a rongyok alatt Peter Dubois csont és bőr volt. Csak fogvatartói iránt érzett izzó gyűlölete és az élethez való makacs ragaszkodás tartották benne a lelket. Peter valóságos óriás volt virágkorában, nagyszerű harcos és javíthatatlan kalandor, aki azonos elszántsággal kacagott, küzdött és szeretett. Abból az emberből szinte semmi sem maradt ebben az élő csontvázban, amely itt köhécselt Robin oldalán. Csak szemében csillant meg néha az egykori Peter szelleme.
Robin félrenézett, harag és elkeseredés szorította össze torkát. Egy széles vállú mórra esett a pillantása, akit vele szemben láncoltak a falhoz. Testi állapotából arra lehetett következtetni, hogy még nem régóta fogoly. A szemeiből sugárzó higgadt elszántság fölkeltette Robin érdeklődését. Megpróbált kissé kiegyenesedni, hogy szemei egy magasságba kerüljenek a mór tekintetével. Egyikük sem szólt. Nem volt mit mondani. Hogy miért kerültek ide, nem számított, és mindketten tudták, mit tartogat a jövő.
A vallató egyik segédje kinyitotta a kemence ajtaját, hogy a vasbendőből kiemeljen egy izzó acélpengét. A kicsapó láng egy pillanatra megvilágította a félhomályos helyiséget. A vörösen izzó fém gőzölgött a párás levegőben. Robin megborzongott a látványtól. A segéd ráköpött a pengére, s elmélyülten szemlélte, ahogy a nyálgömböcske ide-oda futkározott a forró acélon. A vállalónak két segédje volt, akiket Robin soha nem tudott megkülönböztetni egymástól. Mindkettő zömök volt és nagyon izmos, egyfolytában szélesen vigyorogtak, szemük mohón fürkészte az újabb áldozatokat. Nehézkesen, de rendkívül céltudatosan mozogtak, ami félelmet keltett, és ügyet sem vetettek a fenyegetésekre, a kifogásokra, vagy az alkudozásokra.
Amelyikük a kemence mellett állt, visszatolta az izzó pengét a parázs közé, és megszokott széles vigyorával a feszülten figyelő foglyokra pillantott. Végigjártatta rajtuk tekintetét lassan, megadva a módját. Még Robinnak is nagy erőfeszítésébe került, hogy ne fordítsa el arcát, mikor a nyájas tekintet egy pillanatra megpihent rajta. Végül a segéd egy vézna, patkányképű fogolyra mutatott, távol Robintól, valahol a sor végén. A másik segéd komótosan odabaktatott, hogy megszabadítsa a rabot béklyóitól, és előráncigálja őt a sarokból. A patkányképű arab visítozott, és magából kikelve bizonygatott valamit a segédnek, aki azonban rendületlenül taszigálta őt tovább a kemence előtt álló hatalmas fatönk felé.
A szerencsétlen arab őrült jajveszékelést csapott, mikor látta, hogy rimánkodása hasztalan. Robin rápillantott a régi, sötét vérfoltoktól tarkított fatönkre, és nyelt egy nagyot. Sokan hagyták, kezüket vagy fejüket azon a tönkön. És nem egy közülük Robin barátja volt.
A vallató szenvtelenül figyelte a patkányképű erőlködését, ahogy a két segéd kötelet hurkolt a csuklójára, és kifeszítette karját a tönk fölött. Az arab továbbra is magyarázott és üvöltözött, és megpróbált kicsusszanni az őt tartó kezek közül. Mindhiába. Egyszer csak szabad kezével a többi fogoly felé bökött. Erre a vallató is feléjük fordult, és Robinnak még a lélegzete is elállt, mikor a hideg pillantás rajta és Peteren állapodott meg. Szíve őrülten kalimpált mellkasában, mégis nyugodtan nézett vissza, egyenesen a vallató szemei közé. Megalázhatták büszkeségét és méltóságát, de bátorsága és becsülete töretlen maradt.
Így közelről szemlélve a vallató magasabbnak tűnt, mint Robin emlékezett, és jóval félelmetesebbnek. Több mint hat láb magas volt, és csaknem ugyanolyan széles. Hatalmas izmain úgy csillogott a veríték, hogy az ember azt hihette, olaj borítja testét. Teljhatalma tudatában lassan, megfontoltan mozgott. Minden mozdulatát határtalan gőg hatotta át. Ebben a kamrában az ő szava volt a törvény. Emberek élhettek tovább, pusztulhattak el, vagy üvölthettek a kíntól egyetlen parancsszavára. Arca sötét volt és vad, de leginkább szemei vonták magukra Robin figyelmét. Hidegek voltak, érzéketlenek és szenvtelenek – olyan ember szemei, aki a világon bármit megtenne, mert egyszerűen nem ismeri az irgalmat és a részvétet. A legszörnyűbb dolgokra is képes volna, ha azokat szükségesnek találja. Soha nem kérdez, és soha nem kételkedik.
Munkát végez – a lehető leggyorsabban és leghatásosabban. Odalépett Robinhoz és Peterhez, és végigjártatta rajtuk tekintetét. Mikor végre megszólalt, hangja sima volt és érzéketlen.
– Azt mondja, te loptad el a kenyeret.
– Hazugság – vágott vissza Peter. Válaszát kihívónak és dacosnak szánta, de fáradt, reszketeg hangja szánalmasan csengett. – Ő vette el a mienket.
A vallató mögött a patkányképű új sirámokba és vádaskodásokba kezdett, de a vallató, anélkül hogy szemeit levette volna Peterről, néhány odavetett szóval elhallgattatta. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után lassan elfordult, és utasította a segédeket.
– Vágjátok le a kezét a hitetlennek – mondta nyugodtan, és elindult vissza a fátoké felé.
Az egyik segéd elráncigálta a patkányképűt a tuskótól, a másik pedig máris Peter bilincseit kezdte nyitogatni. Vastagon vált le a rozsda a súlyos fémkarikáról, ahogy a segéd egymás után szabadította ki Peter bokáit és csuklóit. Ledobta a földre a láncokat, és lábra segítette Petert. Az elgyötört lovag csak tántorogva tudott megállni csontos, reszkető lábain, de szemét nem vette le a vállalóról. Annyira legyengült, hogy segítség nélkül lépni is alig tudott, de még így is megpróbált ellenállni, mikor a segéd térdre kényszerítette őt a fatönk előtt, és karját ráfeszítette a tuskóra.
– Ne! – Robin hangja éles és tekintélyt parancsoló volt, és azonnal magára vonta mindenki figyelmét. A vallató is feléje fordította sötét, rezzenetlen tekintetét. Robin mély lélegzetet vett, és még jobban kihúzta magát. – Én loptam el!
– Ez... nem igaz... – Peter kiszabadította magát a segéd kezei közül, és visszanézett Robin felé. Tudod, hogy nem igaz!
Robin rámosolygott.
– Ezeket nem érdekli az igazság! Gyenge vagy, Peter... Nem élnéd túl.
A vallató előbb az egyikre pillantott, majd a másikra, végül nyugodtan így szólt:
– Milyen nemes lelkű vagy... Ahogy akarod. – Majd a segédeihez fordult:
– Vágjátok le a másik hitetlen kezét is.
Rámutatott a patkányképűre, mire Petert félrelökték, hogy helyét újra az arab foglalhassa el a fatönk mellett. Üvöltött és sikítozott a nyomorult, foggal-körömmel próbálta elodázni végzetét, de pillanatokon belül már a tönk mellett térdelt, és csupasz karja a tuskó vérfoltos lapjára feszült. Patakzott róla a veríték, és nyüszített, mikor a kötél újra a csuklójára szorult. A vallató megállt előtte, óriási kezében egy vörösen izzó handzsárt tartott. Kifutott a lélek a patkányképűből, mikor az izzó penge megállt a levegőben a karja fölött. Szemei szánalmasan meredtek a vállalóra.
– Légy erős! – szólt a vallató. – Mutasd meg nekik az igazhitűek bátorságát!
Az arab arca eltorzult, kezét hol görcsösen ökölbe szorította, hol ellazította. A teremben csak a parázs pattogása hallatszott a kemencéből, valamint a figyelő foglyok súlyos lélegzése. A handzsár megvillant, mélyen belefutott a fába, és a levágott kéz odébb ugrott a tönkön. A patkányképű elájult. Az egyik segéd elvonszolta a tuskótól, és remegő csonkját forró szurokkal kente be, hogy elállítsa a vérzést. A vallató handzsárja hegyével ügyesen egy közeli kosárba hajította a levágott kezet.
Közben a másik segéd már Robint is megszabadította láncaitól. Nyers, fehér csíkok maradtak bőrén a nehéz vasak után. Robin kíváncsian vizsgálgatta a sávokat. Hosszú idő telt el azóta, hogy bőre mindenütt ugyanilyen fehér volt. A segéd őt is talpra segítette, de aztán Robin ellökte magától a kezét, és saját lábán járult a tuskóhoz. Komótosan letérdelt a vértől mocskos töke mellett, majd kihívóan keresztbe fektette rajta a karját, miközben hidegen a vallató szemébe nézett. A segéd Robin csuklója köré csavarta a kötelet, és szorosra húzta. Robin a nyelvébe harapott a hirtelen fájdalomtól, de az arcán ez nem látszott. A vallató némán figyelte őt, és az izzó pengéjű handzsárt könnyedén tartotta hatalmas kezében. Kegyetlen lassúsággal emelte föl, és tartotta Robin csupasz karja fölé. A penge olyan forró volt, hogy megperzselte a szőrszálakat Robin karján. Az izzó pengéről lassan feljebb siklott tekintete, és Robin belenézett a vallató hideg, könyörtelen szemébe.
Hirtelen elmosolyodott – vadállati, kegyetlen vicsorgás volt ez, nyoma sem volt benne a jókedvnek.
– Az angol bátorság pedig ilyen – mondta halkan, vészjóslóan.
A vallató felemelte a handzsárt és lesújtott vele. Robin hirtelen hátrahanyatlott, magával rántva a segédet, aki a kötéllel szorította rá Robin kezét a tönkre, a kötél másik végét erősen tartva. Az arab fel üvöltött a fájdalomtól, mikor a forró penge, amit a vallató nem tudott időben visszafogni, mélyen beleszaladt a vállába. Égő hús szaga terjengett a levegőben. A segéd az oldalára bukott, még mindig üvöltött, és magával rántotta a vallató kardját. Robin kiszabadította karját, és könyökével képen teremtette a másik segédet, aki hátulról próbálta lefogni őt, majd felugrott, azzal a szándékkal, hogy a vallató torkának ugrik. A kegyetlen óriás köhögve és fulladozva tántorgott hátrafelé, mivel Peter, Robint megelőzve, rácsimpaszkodott, és hátulról fojtogatta.
Robin előreugrott, megragadta a handzsárt, és villámgyorsan megfordult. Éppen időben, ugyanis a még sértetlen segéd előre nyújtott kezekkel épp feléje iramodott. Egy lépés előre, kitörés, szúrás – és a segéd már felnyársalva találta magát a handzsár hegyén. Robin kihúzta testéből a kardot, mire a segéd összecsuklott és elterült a földön, mintha egyedül a penge tartotta volna eddig talpon. A másik segédnek minden mozdulat kínzó fájdalmat okozott, kezével mégis az övébe dugott hosszú tőr után tapogatózott. Robin odalépett hozzá, és egy jól irányzott rúgással eltérítette szándékától, de olyan hatásosan, hogy a segéd ettől kezdve nem mozdult, még az is kétséges volt, hogy lélegzik-e egyáltalán.
A vallató továbbra is hátrafelé tántorgott, elkeseredetten karmolta Peter karját, mely erősen a nyaka köré kulcsolódott, és nem engedte őt lélegzethez jutni. Peter pehelykönnyűnek tűnt a vallató mellett, de a gyűlölet és a bosszú nem várt lehetősége új erőt adtak neki. A vallató szemei kidülledtek, ahogy hiába próbált levegőhöz jutni, de éles esze még most sem hagyta cserben. Észrevette, mennyire közel vannak a kemencéhez, és megindult hátrafelé az irányába, azzal a szándékkal, hogy a forró fémfalon zúzza szét Petert. Ám a másik is átlátott a szitán, az utolsó pillanatban megperdült a sarka körül, előre engedte a vállalót, sőt még taszított is rajta egyet. Az óriást saját súlya és lendülete csapta oda a kemencéhez. Mikor megölelte a forró fémet, felüvöltött a fájdalomtól. Peter megragadta az üstökét, és fejét újra meg újra beleverte a kemence ajtajába. A vallató térdre bukott, Peter benyomta fejét a kemence torkába, a kemence ajtaját pedig rácsapta a nyakára, hogy véletlenül se tudja visszahúzni a fejét. Rettenetes üvöltés tört elő a kemencéből, de Peter a helyén volt, a vallató nem szabadulhatott. Peter szemei csillogtak széles jókedvében.
– Nesze az ötévi szenvedésért! – suttogta diadalittasan.
Robin elindult Peter felé, ám valaki a háta mögül figyelmeztetően felkiáltott. Robin villámgyorsan megfordult, és egy arab őrrel találta szembe magát, aki hatalmas bárdjával a feje irányába sújtott. Robin az utolsó pillanatban hajolt el, a fölötte elsüvítő bárd szele felborzolta a haját. Az őr hamar visszanyerte egyensúlyát, és bárdját új csapásra emelte. Robin úgy tett, mintha kardjával szúrni készülne, ezzel becsapta ellenfelét, de mozdulata irányát megváltoztatta, és teljes erővel az őr keze irányába sújtott. A kard könnyedén szelte ketté a fanyelet, és a veszedelmes bárd két darabban hullott le az őr lábai elé. Az egy pillanatig értetlenül bámulta üresen maradt kezeit, de még fel sem ocsúdhatott, Robin máris rárohant, és leterítette. Robin lenézett a holttestre, és gondterhelten összevonta szemöldökét. Hogyha egy őr meghallotta a zajt, amit csaptak, és idejött, hogy utánanézzen, a többi őr is éppúgy meghallhatta, és minden bizonnyal már azok is közelednek valahol.
Robin körbepillantott, tudni szerette volna, kitől jött a figyelmeztetés, amely megmentette az életét. A mórtól jött, aki már korábban is feltűnt neki. Magas, súlyos izmú férfi volt, bőrét helyenként bonyolult tetoválások borították. Még borotvált koponyáját is díszítette egy-kettő. Tiszteletet parancsoló alak volt, nemcsak testi felépítése miatt, hanem a nyugodt erő miatt is, mely tekintetéből sugárzott. Robin odalépett hozzá, és elgondolkodva ránézett.
– Tehát tudod a nyelvünket – jegyezte meg.
– Jól ismerem. – A mór hangja mély volt és nyugodt. Alig észrevehető akcentussal beszélt. – Szabadíts ki!
Robin felhúzta egyik szemöldökét. A mór tekintete rászegeződött.
– Ne bízz benne! – vágott közbe Peter élesen. Imbolyogva odajött Robin mellé. Egész testében remegett, most már nem is annyira a dühtől és gyűlölettől, mint inkább a kimerültségtől. A vad küzdelem a vállalóval felemésztette az éhezéstől amúgy is legyöngült testének minden energiáját. – Ez is a kínzóink fajtája!
– Megmentette az életemet! – vetette oda Robin. Peter kiköpött: – Csak azért, hogy a sajátját mentse.
Hirtelen mindannyian felkapták fejüket. A folyosó felől rohanó lábak lármája hallatszott. Robin becsapta az ajtót, és azt nézte, mivel barikádozhatnák el magukat. A mór mosolygott.
– Szabadíts ki! Segítek innen megszökni.
– Miért segítenél? – kérdezte Robin.
– Mert ha nem, akkor mind meghalunk. Robin és Peter egymásra néztek.
– Van benne valami.
A lábdobogás egyre közelebbről hallatszott, és egyszer csak kivágódott az ajtó, ahogy egy őr berontott rajta. Egyedül volt, a többi még nem érkezett oda. Robin egyetlen jól irányzott vágással pokolra küldte, és ránevetett a mórra.
– Meggyőztél. Téged viszlek...
Leguggolt a lábainál heverő segédhez, és övéről leakasztotta a kulcscsomót. Mindössze néhány pillanat műve volt, hogy megtalálta a megfelelő kulcsot, és kiszabadította a mórt. Aggódva pillantott újra az ajtó felé, ugyanis a dobogás már vészesen közelről hallatszott.
– Mindjárt itt lesznek. Mutasd az utat!
– Erre – suttogta a mór, és fejével a kamra hátsó fala felé bökött. Robin csak a súlyos kőfalat látta a kemence mögött, de aztán vállat vont, odadobta a kulcsokat a többi fogolynak, és a mór után indult. Karját nyújtotta Peternek, mivel az alig tudta vonszolni magát. A mór óvatosan becsúsztatta kezét a kemence háta mögé, és megrántott egy rejtett fogantyút. Nyikorgás hallatszott, és a fal egy darabja kifordult helyéből. Egy sötét, keskeny alagút bejárata tárult fel előttük. Robinnak egy kissé gyanús volt ugyan, hogy honnét tudhat a mór titkos járatról, de aztán elhessegette a gondolatot. Ezen ráér később is elgondolkodni. Kivett egy fáklyát a falikarból, és Peterrel az oldalán elindult a mór után. A bejárat egy dördüléssel bezárult mögöttük. Sötétség vette körül őket, csak a fáklya gyenge fénye táncolt a falakon.
Robin megborzongott. A kínzókamra izzasztó forrósága után az alagútban nagyon hideg volt. A fal túloldaláról fegyvercsörgést hallott, ahogy a kiszabadult foglyok összecsaptak az őrökkel. Kárörvendően elmosolyodott. Egy kéz kulcsolódott hirtelen a karjára, és Robin rémülten hátrahőkölt. A sötétből a mór mosolygó arca bukkant elő. Elvette tőle a fáklyát.
– Sietnünk kell – mondta nyugodtan. – Ők is tudják az utat.
– Hogy jutunk ki? – kérdezte Peter gyanakodva.
A mór hófehér fogai megcsillantak a ráeső fényben.
– Ott, ahol még a tömlöcnél is rosszabb... A csatornán át.
Belevetette magát a sötétségbe, magasra tartva a fáklyát, hogy az a lehető legmesszebb világítson. Robin és Peter alig tudták tartani vele a lépést. A keskeny járat egyre erősebben lejtett, és végül a város alatt keresztbe-kasul húzódó csatornarendszer egyik csatornájába torkollott. Átható bűz ülte meg a levegőt, ami csak még erősebb lett, mikor beleereszkedtek a három lábnyi hihetetlenül mocskos vízbe. A víz ráadásul kellemetlenül meleg is volt, és mindenféle undokságok úszkáltak a felszínén. A mór rendületlenül haladt előre, Robin és Peter émelyegve gázoltak mögötte. Robin megpróbált csak a száján keresztül lélegezni, de a bűz még így is elviselhetetlennek bizonyult. Azt hitte, hogy a jeruzsálemi börtönök után mocsok és bűz tekintetében már nem érheti meglepetés, de úgy látszik, elbízta magát. Ez a kloáka egészen egyéni módon bűzlött. De már ez is haladás volt ahhoz képest, hogy alig egy órája még a kínzókamra falához láncolva szenvedett.
– Jól forgatod a kardot, barátom – szólalt meg a mór váratlanul.
– Öt évet vártam erre a pillanatra – felelte Robin. Eleget pihentem...
– Milyen messze van még? – kérdezte Peter. – Sose jutunk ki a csatornából...
– Most már nincs messze – felelt a mór. – Jössz, vagy vigyünk?
– Még tudok járni! – csattant fel Peter, de hangja inkább fáradtnak tűnt, mint ingerültnek.
Robin aggódva nézett rá. A szenvedély és az elkeseredés még tartották benne a lelket, de már nagyon elgyengült. Robin megpróbált észrevétlenül még jobban segíteni neki. Egy hirtelen fénycsóva megállította őket. Kiáltásokat hallottak egészen közelről, és vízben gázoló fegyveresek zaját. Valami dübörgött a fejük fölött, és hirtelen fegyveres, fáklyás férfiak csobbantak a vízbe közvetlenül előttük. A mór intett a szemével és villámgyorsan egy oldalcsatornába vetette magát. Robin és Peter utána.
– Reméljük, a lábad is van olyan gyors, mint a kardod – lihegte a mór –, különben csúnya és korai véget ér barátságunk.
Robin is kifulladva gázolt a derékig érő vízben, hol támogatva, hol maga után vonszolva Petert. Csak remélni tudta, hogy a mór tudja, mit csinál. Robin teljesen elvesztette tájékozódóképességét. De ha már eddig megbízott a mórban, bíznia kell benne ezután is. Igaz, nem is volt más választása. Keserűen elmosolyodott. Az őrök most már hamar elkapják őket, még ha a nehéz páncél akadályozza is őket a mozgásban. Robin a válla fölött hátranézett. Alig kapott levegőt a kimerültségtől, egy szitokra mégis futotta erejéből. Vagy fél tucat íjászt látott ugyanis, akik éppen megcélozták őket. Előrevetette magát, magával rántva Petert is. Füstölő nyílvesszők csapódtak körülöttük a vízbe.
– Mérges gázok – nyögte a mór, hátra se nézve –, nem belélegezni!
Robin egy darab rongyot tartott a szája elé, és azon át vett levegőt. Régebbi csatáiból már jól ismerte az arabok harcmodorát, és tudta, hogy a mérges gázok halálosak. Peter kellemetlenül felköhögött, bár az ő szája előtt is ott volt egy darab rongy. Valahogyan tovább bukdácsoltak a szennyes vízben, de a távolság köztük és üldözőik között egyre csökkent. A fáklya táncoló fénye nyálkától síkos falakat világított meg, és úgy látszott, a szűk csatorna sohasem ér véget.
Peter hirtelen megbotlott és elesett, magával rántva Robint is. A mór visszafordult, hogy Robinék segítségére siessen. A semmiből egyszerre csak egy őr ugrott elő, és kardjával Robin felé sújtott. Robinnak el kellett engednie Petert, hogy a vágás elől kitérhessen. Peter az öklével lépett akcióba, amivel meglepte ugyan az őrt, de ütéseiben nem volt elég erő. A katona lobogó fáklyáját Peter képébe készült nyomni, de sem erre nem jutott ideje, sem arra, hogy önmagát megvédje. Egy sötét kéz kulcsolódott a csuklójára, és néhány ujjnyira Peter arcától megállította a fáklyát. A mór összeszorította markát, és a fáklya kihullott az őr elzsibbadt kezéből. Mire kardját fölemelte, a mór karja már a torkát szorongatta. A sötét kar izmai megfeszültek, egy reccsenés hallatszott, és az őr törött nyakkal tért örök pihenőre. A mór lerázta magáról a holttestet, és felsegítette Petert.
– Kösz – mondta Peter rekedten. – Félreismertelek.
– Ne pazarold a levegőt – felelt a mór, nem valami kedvesen.
Újra a sötétségbe vetették magukat, az üldöző katonák kiáltásai visszhangzónak mögöttük. A mór hirtelen balra tért, és benyomakodott egy nyíláson, mely olyan keskeny volt, hogy csak oldalt fordulva fért át rajta. Robin és Peter követték. Egy szellőzőakna aljában találták magukat. A mór felnyújtotta a fáklyát, amennyire csak tudta, de még így sem látszott az akna teteje. Robin is fölfelé nézett, és arcán megérezte a tiszta, friss levegő csalogató cirógatását. A mór megindult fölfelé, úgy hágott egyre magasabbra a falból kiálló téglákon, mintha egy létra fokain lépkedne. Peter egy darabig figyelte őt, majd lassan megrázta fejét.
– Azt hiszem, ez nem fog menni, Robin.
– Meg kell próbálnod! Nem azért vergődtünk el idáig, hogy most föladjuk.
Robin előreengedte Petert, alulról támasztva segítette őt, és közben visszanézett a csatornába. Az üldözők kiáltozása már egészen közelről hallatszott. Ő is kúszni kezdett a falon Peter nyomában. Halk szavakkal biztatta Petert, és olykor meg-megtámogatta alulról lankadó társát. Nagyon sokáig másztak. Robin izmai már remegtek a megerőltetéstől. Csak az tartotta benne a lelket, hogy tudta, Peternek még nehezebb, és mégsem hallott tőle egyetlen panaszos szót sem. A fal nyálkás volt és nagyon csúszott. A téglák sem ültek valami biztosan a helyükön. Olyannyira nem, hogy az egyik ki is fordult a falból, mikor Robin ránehezedett. Egy kézzel kapaszkodva lógott néhány pillanatig a szédítő mélység fölött. Hallotta, hogy a zuhanó tégla az egyik faltól a másiknak csapódik, majd végül földet ér. Mély levegőt vett, és csak lassan engedte ki a száján. Ez nem nyugtatta meg annyira, mint remélté, de azért valamit segített. Új támaszt keresett lábának, és mászott tovább. A zuhanás visszhangja még sokáig ott remegett körülötte. Ahogy egyre feljebb hatoltak, úgy lett a levegő is frissebb és frissebb.
Mikor Robin felérkezett végre az akna tetejére, ő is megpillantotta a súlyos vasrácsot, mely az akna száját lezárta, és melynek félretolásán Peter és a mór már javában fáradoztak. Robin is közéjük furakodott, ő is nekifeszítette vállát a rácsnak, és nyomni kezdte. A rács megmozdult. Felemelkedett egy kicsit, majd visszahuppant a helyére. A szabad levegő szívfájdítóan közel volt. Robin és a mór újra nekigyürkőztek, izmaik megfeszültek. Csikorogva csúszott fém a fémen, és a kijárat végre szabad volt.
Robin kidugta fejét, és elégedetten elvigyorodott a kihalt utca láttán. Éjszaka honolt a városban. Csak azt nem értette, mi ez a bántó zaj, amely felveri az alvó város csöndjét. Hátranézett... és éppen csak hogy vissza tudott bukni az aknába a szakasznyi fegyveres katona elől, akik éppen fölöttük csörömpöltek el. Robin várt egy kicsit, hogy a zaj elüljön, és hogy szíve is fölvegye megszokott ritmusát, majd újra kidugta fejét. Ezúttal szétnézett minden irányba, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az utca üres. Kimászott a hűvös éjszakai levegőre, majd Peternek nyújtotta a karját. A mór maradt utolsónak, és rá várt a feladat, hogy visszatolja a rácsot a helyére. Robin és Peter egymás hátának támaszkodva ültek az utca közepén, és mélyekét szippantgattak a friss éjszakai levegőből.
Robin a handzsárt nézegette, ami a menekülés során végig nála volt. Pengéje már nem izzott, de így is jó fegyvernek látszott. Fölpillantott, és csak most vette észre, hogy éppen a börtönfalon kívül bukkantak a felszínre. Mégiscsak jó szimata van ennek a mórnak. Robin lassan felemelkedett. Fáradt izmai csak nehezen engedelmeskedtek. Peter is feltápászkodott, nagy nyögések közepette. A mór végig talpon maradt, a fáklya fényénél a környéket fürkészte. Robin rámosolygott Peterre.
– Isten akaratából megmenekültünk.
Peter visszamosolygott, ám egyszer csak a rettenet ült ki arcára, elállt a lélegzete, és Robin karjaiba bukott. Robin ereiben megfagyott a vér, és nem akart hinni a szemének. Peter melléből egy véres nyílhegy állt ki. A mór is azonnal ott termett, közrefogták Petert, és a tömlöcfal oltalmazó árnyékába támogatták. Robin megkísérelte kirántani a vesszőt Peter hátából, de éppen csak hozzáért, mikor Peter máris fölszisszent a fájdalomtól. Nem próbálkozott tovább, kétségbe esve nézett a mórra.
– A szívét is érte a nyíl.
– Nem tudjuk megmenteni.
– Nem maradhatunk itt – sürgette Robin –, hátha van még remény...
A mór Peter fölé hajolt, megvizsgálta a sebet, és Robinra nézett. Tekintetük találkozott. A mór nem szólt egy szót sem. Nem volt rá szükség. A fal túlsó oldaláról áthallatszott a riadó lármája. Katonák közeledtek valamerről, fegyvereik zörgése messzire hallatszott. Robin átölelte Peter derekát, igyekezett társának minél könnyebbé tenni a járást.
– Támaszkodj a vállamra, Peter. Sietnünk kell. Peter ellökte magától, és nekidőlt a falnak. Arca holtsápadt volt, de szemei sötéten csillogtak.
– Nem megyek én már sehova, Robin. A seb halálos. Hagyjatok itt!
Ellökte magát a faltól, és mereven megállt a saját lábán.
– Itt elválnak útjaink.
Nyelt egyet, mire arca azonnal grimaszba rándult, mert még ez a kis mozdulat is nagy fájdalmat okozott neki.
– Mondd meg Mariannek, hogy szabad emberként haltam meg.
Robin elkeseredve pillantott a mórra, de annak arcán sem látott semmi vigaszt.
– Nem tudunk segíteni rajta.
Robin szeretett volna vitatkozni vele, de nem jött szó az ajkára. Peter egy pecsétgyűrűt kotort elő rongyaiból, és Robin kezébe nyomta.
– Ezt a gyűrűt a húgomnak küldöm, ígérd meg, hogy megvéded Mariant.
Robin kelletlenül bólintott, mintha az esküvel ő maga tette volna Peter halálát valódivá és véglegessé.
– Esküszöm.
Peter ekkor sokatmondóan Robin handzsárjára pillantott. Robin odaadta neki. Peter hozzáértően próbálgatta a kardot, majd abba az irányba fordult, amerről a hangokból ítélve a katonák közeledtek. Lassan elindult feléjük. Lábai remegtek, de derekát kihúzta, és fejét magasra emelte. Egyre gyorsabban lépkedett, nem törődve a fájdalommal és a sebbel, mely megöli őt. Végül, mikor megpillantotta a katonákat maga előtt, rohanni kezdett, feje fölött forgatva a kardot.
– Angliáért! – kiáltotta, és mosolygott. Ez volt az egyetlen csatakiáltás, amiben valaha is hitt. – Angliáért!
Karddal a kezében rohant a katonákra, és ebben a pillanatban újra az a nagyszerű és diadalmas lovag volt, aki évekkel azelőtt elindult a Szentföldre, hogy harcoljon a hírnévért, a dicsőségért, a megbecsülésért és a hitéért. Tagjaiba visszatért régi ereje és ügyessége. Az első katonát egy szemtelen vágással elintézte, de a többiek körbevették, és rárontottak, miként a kutyafalka ront rá a magányos medvére. Peter állta a sarat, nem hátrált meg. Ügyesen forgatta kardját, és fel sem vette az őt ért vágásokat. Vitézül küzdött; de végül eltűnt a pengék forgatagában.
A mór beráncigálta Robint az árnyékba.
– Gyere, barátom! Ne legyen hiábavaló a társad áldozata.
Robin még egy utolsó pillantást vetett a Peter körül marakodó katonákra, majd mindketten eltűntek az éjszakában.
Nem sokkal később megálltak egy szusszanásnyi pihenőre egy elhagyatott sikátorban. Egy kutya, mely a szemétkupacok között szaglászott, vészjóslóan rájuk mordult, de rögtön lekushadt a mór pillantásától. Fáklyás katonák cirkáltak a sikátor mindkét kijáratánál, de az éjszaka olyan sötét volt, hogy akár egy egész hadsereget is elrejtett volna. Robin a markába szorította a pecsétgyűrűt, és lassan ingatta a fejét. Anglia nagyon messze volt. Bizonytalanul fordult a mór mellette tornyosuló alakja felé.
– Ég veled, barátom. Isten segítsen utadon.
– Közös az utunk – válaszolta a mór. – Allah akaratából.
Elmosolyodott. Mosolyát Robin is viszonozta. A mórt már eddig is furcsának és rejtélyesnek találta, ezek szerint humora is van. Végül megkérdezte:
– Miért? Mi tart minket össze?
– Megmentetted az életemet. Veled kell maradnom, míg én is meg nem mentem a tiédet.
– Kösz – mondta Robin. – De én Angliába megyek. Feloldalak az eskü alól.
A mór a fejét rázta.
– Azt csak Allah teheti meg...
– És ha nemet mondok?
– Akkor sem tágítok.
Szélesen elmosolyodott, és kezét nyújtotta Robinnak.
– A nevem Azeem.
Robin lemondóan sóhajtott, és megrázta a kezét.
– Az enyém meg Robin. Robin of Locksley.
– 2. –
Locksley ősi kastélya magas volt és büszke. Durva kőfalai évszázadok óta állták már az eső és a szél meg-megújuló ostromát. Repkény futotta be tornyait, a várárok vize pedig zöld volt és habos. A Locksley-kastély látott már szebb napokat is. Éjszakai ködök gomolyogtak a tornyok és az omladozó oromzatok körül, mint a tegnap szellemei, és csak az egyik kéményből fölfelé szálldogáló gyér füst utalt arra, hogy még mindig van élet a kastélyban.
Az ebédlő hatalmas kandallójában vígan pattogott a tűz, Lord Locksley mégis súlyos palástjába burkolózva ült egymagában a hosszú asztalnál, és a semmibe bámult. Nem volt még öreg, de idősebbnek látszott koránál. Hátát meggörnyesztette a tengernyi fájdalom. Haja ősz volt, arca ráncos, de még mindig megvolt benne az erő, amit a gond és a bánat annyi esztendeje sem tudott felemészteni. Fáradtan felsóhajtott, szájához emelte serlegét, majd visszatette az asztalra. Az utóbbi időben nagyon sokat ivott. A tűzhely előtt heverő öreg kutya hirtelen csaholni kezdett, kapart és szimatolt, mintha álmában vadászott volna. Locksley elmosolyodott. Kiváló kutya volt annak idején, sok nagyszerű vadászaton társa, de most már szőre megkopott és elszürkült, csontjai ropogtak, és szimata sem a régi. Épp, mint a gazdája. Locksley újra elmosolyodott a gondolatra, hátradőlt a karosszékben, és még szorosabban összehúzta magán a palástot. Mostanában még jobban érezte a hideget. Mióta hitvese örök nyugovóra tért, és fia is elhagyta őt már hat esztendeje, az egész világ hidegebbnek tűnt számára.
Locksley elkeseredetten nézte a leveleket, melyek szanaszét szórva feküdtek előtte az asztalon, és alig tudta legyőzni magában a vágyat, hogy karjának egyetlen mozdulatával lesöpörje az egészet. Papírok és papírok, mindenütt azok az átkozott papírok! Bérlet, dézsma, adók, döntések, politika. A papírkása elöntötte az életét. Pedig egyik sem számított. Valójában semmi sem számított, mióta egyedül maradt. Családja és barátai eltűntek a keresztes hadjáratokban, vagy akkor maradoztak el, mikor nem volt hajlandó szövetkezni a János herceg körül tömörülő „új király”-választókkal. Ez utóbbiak annál magabiztosabbak és annál nagyhangúbbak lettek, minél tovább maradt a király idegenben. Locksley mérgesen összevonta szemöldökét. Richárd király túl messzire ment, és ha nincs itthon a macska, cincognak az egerek. Voltak, akik már most királyként üdvözölték Jánost, és nyíltan neki esküdtek föl. Locksley hangosan szippantott. Átkozott legyen, ha képes lesz ilyet tenni. Becsülete és hűsége nem eladó. Egyedül ezek maradtak meg számára.
Locksley végignézett a hosszú asztalon és a mellette sorjázó üres székeken. Volt idő, mikor minden széken ült valaki: barát, szövetséges vagy tanácsadó. Bátor és igaz emberek voltak, akik azért harcoltak, hogy fenntartsák a törvényt, és megtorolják az igazságtalanságokat. Mindannyian elmentek, egyik a másik után, keresztes háborúkba, vagy másfelé. Szemeikben a Szent Grál áhítata ragyogott, fejük lelkesítő szentbeszédekkel és a számlálatlan kincsekről szóló álmokkal volt tele. Elmentek, és soha nem tértek vissza. Érkeztek néha hírek halálokról és sebesülésekről, néha egy-egy rövid jelentés is jött. Aztán hónapokig csak a csönd. Aki szeretteiről új hírre vágyott, annak kedves volt minden szó, mely a távolból érkezett. Locksley rápillantott az előtte heverő levélre. Mennyit írt már az évek során! És válasz csak nagy ritkán, vagy egyáltalán nem érkezett. Ugyanazok a régi szavak, ugyanaz a halvány remény. Nézte, nézte az arcképet, mely a szíve fölött lógott. Szép szál, büszke fiatalember nézett vissza róla ünnepélyes arccal, nevető szemekkel. Robin of Locksley. Aki eltűnt, aki fogságba esett, aki minden bizonnyal már nem is él.
Kezébe vette a tollszárat, majd újra letette, írjon még valamit? Nem tudta, mit kéne még írnia. Még egyszer elolvasta a levelet. Az ismerős szavak úgy csengtek fülében, mint egy régi, szomorú dallam. Erejük megkopott, de még mindig képesek voltak hatni olvasójuk szívére:
Kedves uram!
Az a hír járja, hogy ön is ott harcolt Richárd király keresztes seregében, akárcsak az én fiam, Robin. Keserves időkre érkezett haza, amikor sötét erők szövetkeznek idegenben harcoló királyunk ellen. Mélységesen aggódom a fiamért. Tanúja volt-e, amikor fogságba esett Jeruzsálemnél? Tudja-e, hogy hívják azt, aki fogva tartja? Haragszik-e még az apjára? Kérem, tudasson felőle, uram. Mindenem odaadnám, hogy kiszabaduljon.
Egy lovaghoz szólt a levél, akit csak hírből ismert. De meg kellett próbálnia. Nem adhatja fel a reményt, mikor a fiáról van szó! Locksley biztos volt benne, hogy Robin sem adja fel soha. Ha fia még életben van, az utolsó leheletéig küzdeni fog, hogy visszatérhessen Angliába. Ha még életben van...
Locksley felpillantott, mikor kutyája felállt a tűznél, és morogva hegyezte a fülét. Mereven figyelte az ajtót, és ínyét felhúzta a fogairól. Locksley eltolta székét az asztaltól, hogy legyen elég tere, ha cselekedni kell. Kiabálás és dulakodás zaja hallatszott a folyosóról. Locksley egy tőrt húzott elő a ruhái alá rejtett hüvelyből, és óvatosan egy halom levél alá csúsztatta. Csak szükség esetére.
Az ajtó kivágódott, és egy kétségbeesett, rongyos alak tántorgott be rajta, aki egyfolytában, elszántan küzdött egy öregemberrel. Locksley megnyugodott. Mindkettejüket ismerte. A rongyos kiszabadította magát, és leborult Locksley előtt. Az öregember figyelte egy darabig, majd összeszedve minden méltóságát, Locksley-hoz fordult:
– Bocsáss meg a zavargásért, nagyuram, de mindenképp beszélni akart véled – zihálta.
– Uram! – vágott közbe a rongyos. – Hallgass meg!
Locksley bólintott az öreg felé:
– Jól van, Duncan. Engedd el!
Az idős szolga mélyen meghajolt, még egy haragos tekintetet vetett a rongyos felé, mély ráncokkal barázdált arcáról csak úgy sugárzott a megvetés. Hátat fordított mindkettejüknek, méltósággal kivonult a teremből, és nagy zajjal tette be az ajtót maga mögött. Viselkedésén látszott, hogy mossa kezeit az ügyben. Locksley akaratlanul is elmosolyodott. Duncan egész életét a család szolgálatában töltötte, és mindig sajátos módon nyilvánította ki véleményét. Olyannyira sajátosan, hogy néha még arról is elfeledkezett, ki az úr a házban. Nem ártott időnként emlékeztetni rá. Jó szolga volt, hűséges és becsületes, és Locksley inkább a, saját kezét vágatta volna le, mint hogy őt elveszítse. Akkor is kitartott ura mellett, mikor a személyzet többi tagja jobbnak látta távozni. Az úr ugyanis, mióta elvesztette családját, sűrűn esett búskomorságba, vagy tört ki őrjöngésben.
Locksley gondolatai már megint elkalandoztak. Pedig most erre az emberre kell figyelnie. Ismerte őt, valami Kenneth-nek hívják, negyvenes éveit taposó parasztgazda. Alacsony, zömök ember, kemény izmokkal, amilyenekre csak látástól vakulásig tartó, kimerítő mezei munka során tehet szert az emberfia. Locksley csak most vette észre a férfi szakadt öltözékét, és a csúnya sebet a halántékán, amelyből szivárgott a vér. Locksley előredőlt a székében.
– Te Kenneth vagy Crowfallból. Ugye?
Kenneth szája egy pillanatig némán mozgott, a fájdalom elfojtotta hangját, de végül mégis sikerült néhány szót kipréselnie magából.
– Elvitték Gwent. A lányomat.
– Kicsoda? – csattant fel Locksley. – Kik vitték el?
– Fegyveresek. Lovasok. Álarcosok. – Kenneth remegő kezét vérző homlokához emelte, teste rázkódott a néma zokogástól. – Megpróbáltunk ellenállni... a fiam... meghalt.
Zokogás rázta testét, szeméből könnyek buggyantak ki. Locksley felugrott székéből, és karját nyújtotta a tántorgó férfinak. Tudta, milyen érzés, mikor az ember elveszti a fiát.
– Légy nyugodt, Kenneth. Bosszút állunk értük!
Keresztülvágott a termen, és megállt egy nagy, széles pengéjű kard előtt, mely díszes hüvelyében a falon lógott. Elmosolyodott – kegyetlen mosollyal. Leemelte a kardot. Az ősi családi ereklye emlékeket és olyan érzéseket ébresztett föl benne, amilyeneket már régóta nem érzett. Ez hiányzott az életéből – hogy valaki vagy valami fegyverbe szólítsa, hogy harcolhasson a jó ügyért a gonosz ellen. Egy egyszerű probléma, mely azonnali, egyszerű megoldást kíván. Éppen erre volt szüksége. Lehet, hogy kenyere javát már megette, de a birtoknak még mindig ő az ura, és senki sem támadhat a jobbágyaira büntetlenül. Rámosolygott Kenneth-re, az kihúzta magát ura pillantására.
– Gyere, Kenneth. A végére járunk.
Csak néhány percbe került, hogy Locksley fellármázza a szolgákat, és elmagyarázza nekik, mit kell tenniük. A lovászt utasította, hogy nyergelje fel a lovát, és elküldetett a bíróhoz is, hogy hírül adja, mi történt. Biztos volt benne, hogy a bíró küld majd katonákat, de azok legkorábban csak reggel érhetnek ide. Saját emberei pedig a birtokait járták az ő utasítására, és nem volt könnyű visszarendelni őket. Vagyis ismét csak saját magára számíthat, mint már annyiszor. Amikor még fiatalabb volt... Elhessegette a gondolatot, és intett Duncannek, hogy segítse fel a páncélingét. Az öreg cseléd kelletlenül segített, közben húzta az időt, és aggodalmaskodva próbálta meggyőzni gazdáját, hogy jobban tenné, ha maradna. Locksley tudomást sem vett aggodalmairól, derekára csatolta kardját, és lesietett az udvarra. Duncan és Kenneth a nyomában.
Az éjszaka hideg volt, barátságtalan szél borzolta az emberek haját. Locksley felpattant kedvenc lova nyergébe, és intett, hogy nyissák ki a kapu. Erősnek és legyőzhetetlennek érezte magát, visszatért az életkedve. Újra fiatal volt. Kenneth a lova fejénél állt, és a szája szélét harapdálta, míg várta, hogy nyíljék a kapu.
Fejét sebtiben bepólyálták, arca feszült türelmetlenségről árulkodott. Duncan is ott csetlett-botlott a lő mellett, és könyörgésre fogta a dolgot:
– Ne menj, nagyuram! Gonosz fénnyel kelt a Hold!
Locksley ránevetett.
– Sose félj, Duncan! A jó mindig győz. Bízzál benne!
Kenneth nekiiramodott. A kapu kitárult. Locksley is megindult Kenneth után. Duncan utánuk bámult, ajka egy halk imát rebegett.
Locksley megborzongott, ahogy megcsapta a fagyos levegő. Mintha halk énekszó jött volna a sötétből, de bizonyára csak a szél játszott a fák ágain. Kenneth, aki a lova mellett futott, egyszer csak megállt; és lehorgasztotta fejét. Locksley is visszafogta lovát, valami megmagyarázhatatlan félelem szállta meg tagjait.
A sötétségből egy csapatnyi ember bukkant elő, akik a kastély felé tartottak. Kezükben fáklya lobogott, bő köpenyt viseltek, arcukat álarc fedte – megannyi förtelmes szörnypofa. Ördögimádók. Ahogy közeledtek, az énekszó is egyre erősödött. Hátborzongató ének...
Locksley kihúzta kardját, egyebet nem tehetett. Az ének megszakadt, mikor az ördögimádók megpillantották a markolatába vésett keresztet. Locksley Kennethre pillantott, az bűntudatosan elfordította tekintetét.
– Bocsáss meg, uram! Nem tehettem mást! – mondta halkan.
Az ördögimádók főpapja hirtelen Locksley lovánál termett, és egy lángoló fadarabbal a pofájába csapott. A ló nyerített, felágaskodott, és levetette hátáról gazdáját. Locksley a harcban jártasak fürgeségével és gyakorlatával átgördült a hátán, és azonnal talpon termett. Vadul nézett körbe, maga előtt forgatva kardját, amit az esés közben sem ejtett el, és megpróbált úrrá lenni a zihálásán. Már nem olyan fiatal, mint egykor... Lova felé nyújtotta kezét, de a megrémült állat már messze járt. Locksley káromkodott, és a főpapra vetette magát. Kardjával kiütötte kezéből a lángoló ágat, és a kőoszlophoz taszította. Kardja élét a főpap torkára illesztette. Az ördögimádó mozdulatlanul állt. Locksley egy véreset köpött, és visszanézett a többiekre.
– Ha közelebb jöttök, megölöm!
Locksley egy kis bátorságot merített saját hangja határozott csengéséből, és kárörvendően figyelte, ahogy az ördögimádók bizonytalanul egymásra néztek. Visszafordult a főpaphoz, és letépte a maszkot a fejéről. Kegyetlen és gúnyos szemekbe pillantott, és ereiben megfagyott a vér, mikor felismerte az arcot.
– Te vagy az...
Kardja is megremegett egy pillanatra, és a főpap, kihasználva zavarát, egy jól irányzott rúgással fölülkerekedett. Locksley megtántorodott, kardja kihullott erőtlen kezéből. Kezek ragadták meg hátulról, és a földre lökték. Az ördögimádók rárohantak, ütötték, rúgták, ahol érték, és egymást lökdösték, hogy hozzáférhessenek. Locksley összegömbölyödött, hogy védje magát, érezte még egy darabig, hogyan recsegnek és törnek apróra a csontjai, de aztán egy súlyos csizma a fején találta, és egy időre elvesztette eszméletét. Az ördögimádók végül beleuntak a rugdalózásba, és újra felállították. Vér borította az arcát, mint egy csillogó maszk. Csak segítséggel tudott talpon maradni, de öntudata újra tiszta volt.
A főpap ujjával megemelte Locksley állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Gúnyosan mosolygott.
– Ne várj segítséget, Locksley! Ezek itt nem a te híveid!
Locksley állta a tekintetét.
– A király tudni fogja.
– Nem hiszem – válaszolta a főpap. – Közülünk senki se mondja majd el neki.
Kezével parancsolóan intett, és az ördögimádók egymás után levették álarcukat. Locksley nem hitt a szemének, ahogy végigjártatta rajtuk a tekintetét. Mindegyiket ismerte. Voltak köztük bizalmasai, sőt egyiket-másikat egyenesen barátjának vélte. Most mindannyian őt nézték, és a halál csillogott szemeikben.
– Isten óvjon minket – suttogta Locksley. – Isten óvjon mindnyájunkat!
Egy vén szipirtyó harsányan felkacagott, és gőgösen odalépett hozzá.
– Istened elhagyott téged. Nem sokára egész Anglia mellettünk áll majd.
– Állj közénk, Locksley! – szólt a főpap. – A jövő a miénk.
– Soha – nyögte Locksley.
Megpróbált kiszabadulni, de túl sokan voltak körülötte. Egy vastag kőoszlophoz vonszolták, és kötelet csavartak a csuklója köré. Gúnyolták és leköpdösték. A főpap átvetette a kötél másik végét egy kőgerendán.
Néhányan megragadták, mikor visszaesett a földre, és húzni kezdték. A föld kiszaladt Locksley lába alól. Mikor már a levegőben lógott és himbálózott, újra odajött hozzá az utálatos banya. Élvezettel figyelte, ahogy kínlódott. A némber albínó volt, szemei mohón vöröslöttek, mint két vérrel telt kehely. Felhúzta Locksley hasán a páncélinget, és kettéhasította alatta a fehér vásznat. Csupasz bőrén még inkább érezte a hideget. A banya mosolyogva suttogta:
– Gyere közénk... vagy meghalsz!
A főpap is odalépett mellé, Locksley kardja volt a kezében. Kipróbálta, milyen éles, és elismerően bólintott. Lassan Locksley felé indult, aki lehunyta a szemét.
Nem messze, még a völgyben, Kenneth is hátrafordult, mikor az első velőtrázó ordítás betöltötte a levegőt. Tovább indult az erdő felé. Hirtelen álarcosok bukkantak elő a sötétből, és elálltak az útját. Megpróbált elszelelni, de nem jutott messzire.
– 3. –
Recsegtek az árbocai és dagadtak a francia hajó vitorlái, ahogy az angol partok felé vágtatott. A víz fel-felcsapott, egészen a fedélzetig, és az apróra zúzódott vízcseppecskék tovább úsztak a levegőben, mintha a vitorlással versenyeznének. A hajó orrában álló férfi azonban ügyet sem vetett rájuk. Mozdulatlan volt, mint egy szobor, és hazája egyre közeledő partjait fürkészte. A horizonton már kirajzolódtak Dover hófehér sziklái. Az égen egyetlen felhő sem látszott, fecsegő sirályok lovagolták meg a szelet, és Robin, hosszú idő óta először, nagy-nagy békét érzett szívében. Újra otthon volt, és a keleten töltött néhány esztendő nem volt más, mint hamar elfelejtendő rossz álom. Anglia ugyanúgy feküdt előtte, ahogy azt Jeruzsálem dohos tömlöceiben elképzelte.
Anglia több mindent jelentett számára, míg távol volt. Először is a fény és a szabadság országát, ezenkívül pedig azt a helyet, ahol a becsület és az igazság uralkodik. Ez a hit tartotta benne a lelket a véget nem érő sötétségben, és ez éltette szívében a reményt, mikor már más nem maradt számára. Az a tudat, hogy a kelet forróságán és borzalmain túl fekszik egy sziget, ahol béke honol és nyugalom. Robin megtette kötelességét, hűséggel szolgálta királyát, és többet szenvedett, mint bárki más. Megérdemli a pihenést, és hogy végre otthon van, biztonságban, nem fog új csatába indulni, hamis eszméket és ígéreteket követve.
Megmozgatta tagjait, de közben nem vette le szemét a fehér sziklákról. Megerősödött, és jó színben volt, de a hosszú börtönévek otthagyták nyomukat sovány arcán és lázas szemein. Olcsó, egyszerű ruhát viselt a zarándokköpönyeg alatt, és világok választották el attól a gőgös, divatosan öltözött ficsúrtól, aki hat évvel ezelőtt elhagyta ugyanezeket a partokat. Az apja nem egykönnyen fog ráismerni. Elmosolyodott a gondolatra. Haragban váltak el egymástól, mivel Robin apja akarata ellenére állt be a keresztesek közé. Azóta már számtalanszor megbánta döntését. Felmerült benne egy gondolat, és válla fölött hátrapillantott oda, ahol Azeem, a mór álldogált. Társa közönyösen nézegette a közeledő partot. Vajon mit fog szólni Lord Locksley fia újdonsült barátjához? Mint a legtöbb angol, Lord Locksley is úgy tartotta, hogy csak a halott mór jó mór. Lehetőleg minél több arannyal és ékszerrel a holttestén.
A hajó végre horgonyt vetett. Robin és Azeem csónakba szállt, a francia matrózok evezni kezdtek. Robin türelmetlenül fészkelődön a kemény deszkán, ahogy a csónak kétségbeejtő lassúsággal haladt a part felé. Végül már nem bírta tovább. A mór nagy mulatságára beugrott a vízbe, és mezítláb gázolt ki a partra. Lehunyt szemmel megállt, mélyet lélegzett, élvezte a pillanatot.
– Végre itthon – suttogta. – Köszönet érte, Uram.
A csónak is partot ért mögötte, a legények kiugrottak, hogy kihúzzák a partra. Azeem az alkalomhoz illő méltósággal szállt ki a csónakból, és Robin felé indult. A tengerészek elhúzódtak tőle. Az utazás során a franciák végig nem tudták, mihez kezdjenek Azeemmal. Robin nem hibáztatta őket. A mór tekintélyt parancsoló jelenség volt, de nemcsak az izmai és félelmetes tetoválásai miatt. Robin érdeklődve figyelte, ahogy Azeem először szippantott az angol levegőből.
– Nos? – kérdezte Robin. – Milyen az íze?
– Csapnivaló – lehelte Azeem. – Más levegőhöz szoktam. Testesebbhez. Jeruzsálemben oly fűszeresen sűrű a levegő, hogy szinte létezik, ráül a melledre. Harapni lehet. Ahhoz képest híg ez a levegő.
Robin mosolygott.
– Majd elviszlek egyszer Londonba. Ha bort nem is ihatsz a Vallásod miatt, attól a levegőtől beszívhatsz.
Pillanatnyi szünetet tartott, a lábait vizsgálgatta, majd szigorúan a mórra nézett.
– Most már tényleg feloldalak esküd alól! Menj vissza a csónakkal! Én már biztonságban vagyok. Térj haza a tieidhez!
Azeem határozottan megrázta fejét, és karját egybefonta széles mellkasán.
– Oly forrón szeretem őket, hogy nem hozok szégyent rájuk. Nem vonom vissza az eskümet.
– Gondoltam, hogy ezt fogod válaszolni – mondta Robin szomorúan.
Intett a franciának, aki egy husánggal a kezében csöndesen a mór háta mögé lopakodott. Most elvigyorodott, és a husángot a magasba emelte. Teljes erőből lesújtott vele, de Azeem az utolsó pillanatban kitért előle, anélkül hogy megfordult volna. A tengerész pofára esett a homokban. Azeem komótosan odalépett, fölemelte a fickót, mintha csak egy pihe lett volna, és beletaszította a vízbe. Társai odarohantak hozzá, és harsány röhögés közepette igyekeztek kihalászni őt. Azeem hűvös pillantást vetett Robin felé.
– Ember nem irányíthatja a sorsomat. Olyan semmiképpen sem, aki szélirányból támad, és fokhagymától bűzlik.
Robin nevetett, megveregette a mór vállát, és szerény batyuját föladta a hátára.
– Gyere, Azeem! Vége a küzdelmes napoknak. Napnyugtára apámnál lakomázunk.
Nekivágtak a partnak, Robin egy régi angol kocsmai nótát énekelt rekedten, de egyáltalán nem hamisan. Azeem arca olykor-olykor megrándult, de uralkodott magán, és véleményét megtartotta magának.
Egy falka vadászkopó száguldott át mozogva és csaholva a mocsaras síkon a préda nyomában. Lovasok dübörögtek utánuk, hogy az ölesről le ne maradjanak. Élükön, mint mindig, Sir Guy of Gisborne vágtatott. Magas, szép szál férfi, az ember jóképűnek mondhatta, ha nem tekintette haragos szemöldökét és hiányzó bal fülét. Ó volt a leggyorsabb lovas, a legbuzgóbb vadász. Mindig ő vezette a vadászatokat. Senki sem merte elvitatni tőle ezt a tisztet, Sir Guy ugyanis hirtelen haragú volt, és párbajban megölt ellenfelek hosszú sorával dicsekedhetett.
Összevont szemekkel fürkészte a mocsarat. A zsákmány az erdő felé igyekezett, abban bízva, hogy üldözői ott elvesztik a nyomát. Ha hamarosan nem kapják el, a végén még tényleg megszökik. Gisborne ezt nem bocsátana meg magának. Már egy órája üldözte, és megfogadta, hogy lemetszi füleit. Miután megölte, természetesen. Jókedvűen felkiáltott, mikor éles szeme hirtelen mozgást észlelt a bozótban. Fölemelkedett nyergében, és abba az irányba mutatott.
– Ott megy!
A kutyák szagot kaptak, és óriási lármát csapva iramodtak a zsákmány nyomába. Testük megnyúlt, hasuk szinte a földet söpörte. A zsákmány megkockáztatott egy gyors pillantást a háta mögé, majd újra előre, az áhított erdőre vetette tekintetét. Wulf még gyermek volt, mindössze tízesztendős, de tudta, mi történne, ha a kopók és a vadászok utolérnék. Levegőért kapkodott, de azért rohant tovább. Mindent megtett, hogy lerázza üldözőit, minden furfangját latba vetette, és tökéletes helyismeretét is kihasználta, de a vadászok újra és újra ráleltek a nyomára, és az összes rejtekhelyéről kiugrasztották.
Szúrt az oldala, remegett a lába, és alig kapott levegőt. Az erdő már nem volt messze, de Wulf érezte, hogy nem tudja elérni időben. Meg fog halni. De az ördög vigye, ha nem nehezíti meg a dolgukat! Kíváncsi volt, vajon fájni fog-e, és bízott benne, hogy nem fog sírni.
Robin és Azeem egy régi csapást követett az erdő szélén, mely észak felé tartott. Robin fürgén lépkedett, ám a mór csak kényelmesen ballagott mögötte, fürkésző szemei a vadont vizsgálgatták. A gazdag növényzet és állatvilág egészen elbűvölte. Végtelen oázist látott maga körül, élőlények sokaságával, mely szokatlan volt a sivatag szigorú egyhangúságához szokott szemeinek. Megállt egy régi római fal romjainál, hogy röptében is szemügyre vegyen egy harkályt. Robin is odajött mellé, szeme pirosló szamócaszemeken akadt meg. Aztán a magasba nyúlt, és letört egy ágacskát a fölöttük tornyosuló tölgyfáról. Büszkén mutatta Azeemnak, mire a mór elmosolyodott. Bár megpróbálta leplezni, de Robint éppúgy lenyűgözte az erdő, mint barátját. Az ismerős vidéken feltámadtak lelkében az emlékek. Átnyújtotta Azeemnak a gyönge ágacskát, hogy közelről is szemügyre vehesse.
– Fagyöngy – mondta merengve. – Mennyi lányka hullt karomba varázsának köszönhetően...
Elgondolkodva felsóhajtott.
– Milyen régen volt!
Azeem felvonta a szemöldökét.
– Arra mifelénk udvarolni szoktak. Nem bűbájjal hódítanak.
Robin felnevetett.
– Mit tudsz te a nőkről?
– Ahonnan én jövök, hitetlen – folytatta Azeem nem zavartatva magát –, olyan gyönyörűek a lányok, úgy megszédítik a férfinép fejét, hogy akár meghalni is készek értük.
Félrenézett, egy pillanatig elmerült emlékeiben. Robin elmosolyodott. A kirakósjátéknak, amit a mór jelentett számára, egy újabb eleme került a helyére.
– Várj csak! Nem ezért akartak téged kivégezni? Csak nem egy nő miatt?
A mór összerezzent, de nem válaszolt. Robin ujjongva felkiáltott:
– Ugye így történt? Így volt, ugye?
Azeem ránézett, de egy szót sem szólt. Robin nevetett és táncolt körülötte, kezében a fagyöngy ágacskával. A mór mélyet sóhajtott és az égboltra pillantott.
– Nemsokára lemegy a nap.
– Uhum – bólintott Robin. – Ki az a lány? Az emír lánya? He? Valaki más asszonya? Hogy hívják?
Azeem továbbra is a sötétedő eget bámulta. Elővette az imaszőnyegét a cókmókjából, és gondosan kigöngyölte. Leterítette a földre, és tétován megállt fölötte. Felnézett a felhő borította égre, majd Robinhoz fordult:
– Hol járhat a nap ezen az átkozott földön? Merre van kelet?
– Hogy hívják? – kérdezte Robin.
– Merre van kelet?
Robin összefonta a karját, barátságosan rámosolygott Azeemra, látszott rajta, hogy képes kivárni, bármeddig tart is.
– Az ördög vigyen! – dörmögte a mór. – Úgy hívták, hogy... Jasmina.
Robin az erdő felé bökött.
– Arra van kelet.
Azeem megigazította a földön a szőnyeget, és rátérdelt arccal kelet felé. Robin föléhajolt.
– Érdemes volt rá?
A mór visszanézett a szemébe.
– Meghaltam volna érte.
Elfordult, és az imáiba merült. Robin elmosolyodott, és magára hagyta. Vadászkürt hangja hasított az alkonyati csöndbe. Robin felkapta a fejét. Most már kutyák csaholását és ugatását is hallotta. Kilépett a fák közül, hogy letekintsen a síkságra, és majdnem halálra vált, mikor egy kisfiú vágtatott el mellette lélekszakadva. Mihelyt elérte a fákat, a fiúcska felkapaszkodott a legmagasabbra, fürgén, mint egy túlméretezett és kétségbeesett mókus.
Aztán megérkeztek a kutyák is, majdnem ledöntötték a lábáról, ahogy hatalmas iramban a fa felé törtek. Magukból kikelve ugattak, és dühödten csattogtatták fogaikat. A fiú még feljebb mászott, a kutyák már nem érhették el. A dögök újra és újra nekifutottak, hogy minél magasabbra ugorhassanak. Észrevették ugyan Robint, de nem törődtek vele. Látszott, hogy jól beidomították őket, és a világért sem támadtak volna olyasmire, ami nem volt zsákmánynak kijelölve. Robin megnyugodott, mikor ezt észrevette. Pedig már azon volt, hogy ő is felugrik valamelyik fára. A kavarodás még nagyobb lett, mikor Gisborne és a többi vadász is megérkezett. A lovak keresztülcsörtettek a bokrokon, majd prüszkölve megálltak, mikor lovasaik észrevették az ágak között rejtőző kisfiút. Gisborne vetett egy pillantást Robinra is, aki még mindig a zarándokköpenyt viselte, de nem ismerte őt fel. Intett az embereinek, hogy szálljanak le a lóról, és vegyék körül a fát. Így is történt. A pecér közben igyekezett ráncba szedni az ebeket. Gisborne előrehajolt a nyeregben, és bekukkantott a lombok alá.
– Elrontod a játékunkat, öcskös! – jegyezte meg gúnyosan. – A szarvasok nem másznak fára.
Mosolygott, de semmi melegség nem volt a mosolyában.
– Talán agyaggalambnak hiszi magát. Megtanítsuk repülni?
A mosoly eltűnt.
– Vágjátok ki a fát!
A katonák kihúzták a kardjukat, és csapkodni kezdték a fa törzsét. Forgácsok röpködtek a levegőben, a fa remegett a súlyos csapások alatt. A fiú kétségbeesetten ölelte az ágat, szemében a félelem lángja lobogott. Robin arca elkomorult. Csöndesen a lovakhoz osont, lopva kiemelt egy nyílpuskát az egyik nyeregkosárból, és a köpenye alá rejtette. Senki sem vette észre. Minden szem a fiúcskát leste. A fa recsegett és nyöszörgött, ahogy a vasak egyre mélyebbre hatoltak törzsébe. A kutyák vérszomjasan vicsorogtak. Robin fogta magát, és odaállt Gisborne és a fa közé.
– Megállj! – kiáltotta. – Micsoda félelmetes teremtmény lehet ez a gyerek, hogy hat férfinak kell lebírnia?
Gisborne értetlenül bámult rá, nem volt képes felfogni, hogy egy közönséges halandó így merészel beszélni vele. Valami durvát akart válaszolni, de aztán visszafogta magát, mikor eszébe jutott, hogy egy zarándok áll előtte. A zarándokokkal mindig kesztyűs kézzel bánt. Sohasem lehetett tudni. Az illető lehetett leprás, vagy akár egy szent is. Gisborne valahonnét előkotort egy udvarias mosolyt, és szelíden így szólt Robinhoz:
– Menj innét, zarándok! Nem a te dolgod ez!
– Csak nem az ördög ül fenn a fán? – kerekítette szemeit Robin. – Hadd lám! Aha! Egy kisfiú. Igazán veszélyes ellenfél.
Gisborne csak nehezen tudta fegyelmezni magát.
– Ez a fiú lelőtte a nottinghami bíró legszebb szarvasát.
– Mert éhezünk! – kiáltott le dacosan a kisfiú. – Kellett a húsa!
– Az orvvadászat halálos bűn – dörögte Gisborne, ügyet sem vetve a fiúra. – Ajánlom, tűnj el, idegen. Ez itt a nottinghami bíró földje, itt az ő szava törvény.
– Tévedsz! – jelentette ki Robin határozottan. – Az én földem és az én fám. Ezért ami rajta van, az mind az enyém. Parancsold vissza a kutyáidat!
– Mindjárt megijedek tőled – csattan fel Gisborne. – Menj, amíg jő a dolgod!
A katonák némán figyelték a szóváltást. Gisborne rájuk üvöltött.
– Mit álldogáltok? Vágjátok tovább, ha mondom!
Robin is a katonákra nézett.
– Meghal, aki a fához ér!
Halk és nyugodt volt a hangja, ettől lett igazán vészjósló. A katonák egymásra néztek, majd Robin felé indultak, kezükben a karddal. Robin látta, hogy túlerőben vannak, és megvillant fejében, hogy talán egy kicsit elhamarkodta a dolgot. Aztán felnézett a rémült tekintetű fiúcskára, és haragja visszatért. Átkozott legyen, ha nem védi meg, és hagyja, hogy ilyen gyalázat essék meg éppen az ő földjén. Másfelől egy halott hősből senkinek sincs haszna. Azeem felé pillantott, de a mór még mindig az imádságaival volt elfoglalva, láthatóan észre sem vette, hogy mi történik a közelben. Robin újra Gisborne-ra nézett, aki hidegen mosolygott rá.
– Mondd csak, te csuklyás idegen, megtudhatnám-e becses nevedet, mielőtt kardommal fölnyársallak?
Robin levette a csuklyáját, és megmutatta arcát.
– Robin of Locksley vagyok, és ez itt az én földem!
Gisborne egy pillanatig kifejezéstelen tekintettel meredt rá, de a hideg mosoly lassan visszatért arcára.
– Nocsak, Locksley! Isten hozott!
Intett a katonáknak.
– Öljétek meg!
Egy tagbaszakadt csatlós magabiztosan előrelépett, és felemelte kardját. Robin ledobta a köpenyét, kezében ott volt az elrejtett nyílpuska. Azonnal keresztüllőtte a katona jobb karját. A póruljárt fickó egy lépést hátratántorodott, és elejtette a kardját. Bambán meredt a karjából kiálló nyílvesszőre. A többiek is előbb ránéztek, majd Gisborne-ra, aki most már tényleg dühbe gurult.
– Eresszétek el a kutyákat!
– Azeem! – kiáltotta Robin. – Ideje, hogy visszafizesd a kölcsönt!
A mór nem vett tudomást róla, még mindig imáiba merült. Robinnak az a furcsa érzése támadt, hogy nem ártana, ha egy kissé összeszedné magát. A pecér megindult a kutyák felé, a katonák néhány lépést hátraléptek. Robin elhajította a kilőtt nyílpuskát, és előkapta a sajátját, mely eddig szintén a ruhája alatt rejtezett. Ha másra nem is, arra az egyre megtanította a keresztes háború, hogy az ember sohasem lehet eléggé felkészült. A pecér éppen az új zsákmányra akarta uszítani a felbőszült dögöket, mikor a nyílvessző a két szeme közé fúródott. Teste a kutyák közé zuhant, akik a vérszagtól megvadulva a torkának ugrottak.
Az egyik katona közben nyílvesszőt helyezett a nyílpuskájába. Robin a képébe vágta a saját kilőtt fegyverét. A katona megtántorodott, és törött orrát tapogatta. Gisborne a kardjához kapott, és megsarkantyúzta lovát. Robin sem volt rest, fel csimpaszkodott egy faágra, hogy Gisborne nyakába vesse magát. Lerántotta a nyeregből, és mindketten a földre zuhantak. Robinnak még röptében volt gondja rá, hogy ő essen fölülre. Nagyot nyekkentek, egy pillanatig egyikük sem tudta, hol van, de aztán Robin eszmélt elsőnek. Kicsavarta Gisborne kezéből a kardot, és ellenfele nyakára szorította. Robin sokatmondóan pillantott a rárohanó katonákra, mire azok megtorpantak, és leeresztették kardjukat. Robin elmosolyodott, próbált úrrá lenni zihálásán, és lenézett Gisborne-ra.
– És most – lihegte vidáman –, megtudhatnám-e becses nevedet, mielőtt én nyársallak fel?
Gisborne-nak már a nyelve hegyén volt valami cifra, éppenséggel nem a saját neve, de mikor megérezte, hogy a kard egyre nagyobb súllyal nehezedik nyakára, és mikor néhány csepp vért is meglátott a pengén, jobban meggondolta a választ. Mozdulatlanul feküdt, nyelni sem mert. Mély lélegzetet vett, és igyekezett pontosan fogalmazni.
– Sir Guy of Gisborne vagyok, a bíró kuzinja. Szarvast lőtt a kis vadorzó. Csak a törvényt védtem.
Mikor látta Robin rezzenetlen arcát, maradék önbizalma is elszállt.
– Gondold meg, mit teszel! Komolyan megölnél egy parasztkölyök miatt? Kérlek, Locksley! Könyörgöm...
Robin újra maga előtt látta a kisfiú rémült arcát, ahogy feliszkolt a fára, látta a vérére szomjazó, acsarkodó ebeket, látta Gisborne gátlástalan gőgjét, és látta hideg szemeiben az öles vágyát. És ebben a pillanatban tényleg szívesen gyilkolt volna, kegyetlenül és élvezettel.
Ám ekkor szokatlan zaj ütötte meg fülét. Hátrakapta a fejét, és egy katonát pillantott meg, aki észrevétlenül a háta mögé settenkedett. A katona előtt a földből egy handzsár állt ki. Még remegett. A katona nem mert tovább jönni. Robin Azeemre nézett, aki még mindig nyugodtan térdepelt a szőnyegén.
– Szép dobás volt.
– Igen – válaszolta a mór. – Szerintem is.
Komótosan felállt. A katonák úgy meredtek hatalmas, sötét alakjára, mintha az ördög lett volna. Azeem sötéten pillantott feléjük, mire a földre dobták kardjukat, és hanyatt-homlok elmenekültek. Robin most Gisborne-ra nézett, aki még mindig ott reszketett alatta, és nagyot sóhajtott. A pillanat elszállt, és ő nem volt képes hideg fejjel gyilkolni, bármennyire is jogos lett volna. Robin felállt, felrántotta Gisborne-t is, gallérjánál fogva megrázta, és a szemébe nézett. Gisborne nem mozdult.
– Egy életre elegem volt a vérontásból! Takarodj a földemről! És meséld el Nottinghamben, hogy mi vár az ilyen gyereknyúzókra!
Megfordította Gisborne-t, és kardja lapjával az ülepére sózott. Gisborne úgy ugrott előre, mintha darázs csípte volna meg, és beleütközött Azeemba, aki éppen a szőnyegét göngyölte föl. A mór rámosolygott Gisborne-ra, sötét arcából kivillant hófehér fogsora. Gisborne rémülten hátrált, és úgy elhúzta a csíkot, mintha a pokolbéli ördög kergetné személyesen. Robin és Azeem figyelték, ahogy életben maradt csatlósaival és a hoppon maradt falkával eltűnt a bokrok között. Robin kuncogott, majd rosszalló pillantást vetett a mór felé.
– Tízezer mérföldet utazol, hogy megmentsd az életem, és cserbenhagysz?
Azeem odasétált a handzsárjához, hanyagul kihúzta a földből, és visszanézett Robinra.
– Én döntöm el, eljött-e az ideje. Nem értem, miért nyafogsz. Hiszen még élsz!
Egy ágreccsenésre mindketten felkapták a fejüket. A kisfiú ereszkedett le óvatosan a fáról. Észrevette, hogy figyelik, és megtorpant. Robin biztatóan rámosolygott, és eltette a kardját.
– Ne félj, kölyök, mássz csak le!
A fiúcska tovább mászott, és a legalsó ágról leugrott a földre. Közben nem vette le a tekintetét róluk. Megállt előttük, készen arra, hogy szükség esetén elmeneküljön. Olyan volt, mint egy sarokba szorított vadállat, vagy mint egy kutya, akit annyiszor megvertek, hogy már senkiben sem bízik.
– Mi a neved, öcskös? – kérdezte Robin barátságosan.
A gyermek szipogott, ingujjával megtörölte az orrát, szemeit hol Robinon, hol a móron nyugtatta.
– Wulf. A nevem Wulf.
– Nem hazudtak? Szarvast lőttél?
Wulf elvigyorodott.
– Több százat is!
Azzal uzsgyi, eliramodott az erdő felé, ahol olyan gyorsan eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Robin a mórra pillantott, aki a fejét csóválta.
– Érdekes hely ez az... Anglia! Robin a vállára csapott.
– Jöjj hát, idegenbéli barátom! A domb mögött áll a várunk, ott ételt, italt kapsz, átmelegedhetsz a szíved csücskéig. Mert az az én otthonom.
De Robin valamiben tévedett. Ez már nem ugyanaz az Anglia volt, ahonnan egykor útnak indult.
Beesteledett. Robin az egykor Locksley-kastély romjai előtt állt. A fájdalom összeszorította a torkát. A hajdani büszke kastély helyén kiégett kőkupacok szomorkodtak. A magas tornyokból csak szánalmas csonkok maradtak, a fényűző termek helyén korom és törmelék. Robin néhány lépéssel közelebb ment, majd újra megállt. Félt túl közelről látni a pusztulást, mintha az csak közelről nézve lett volna valódi és végleges. A kastély sok-sok nemzedék óta volt a Locksley-k otthona. Már több száz éves volt, mikor Robin született, és ő mindig biztos volt benne, hogy legalább ennyivel túl is éli őt. A kastély otthon és szentély volt számára, biztos menedék, ahová bármikor visszahúzódhatott. A jeruzsálemi börtönben töltött hosszú évek alatt a Locksley-kastély képe végig elevenen élt benne, erőt adott neki. Soha nem vesztette el a reményt, hogy égy szép nap még visszatér az ősi kastélyba, ahol biztonság és kényelem várja.
És most itt van, visszatért. A kastély romokban hever, reményei és álmai szétfoszlottak.
Robin elszánta magát, és megindult a kizsigerelt épület felé. Azeem csöndben lépkedett mellette, tudta, hogy minden szó hiábavaló. Átbukdácsoltak a kőhalmokon, és megálltak az egykori udvaron. Az udvar kövezete megrepedezett, és csak itt-ott látszott ki a szemét és a törmelék alól. A falak feketén meredeztek. Mindenütt látszott a tűz nyoma, és sötét foltok tarkították a köveket, melyek csak vértől származhattak. Mocsok és bűz volt mindenütt, a kövek repedésein gyomok dugták ki fejüket. Robin nyelt egyet, és belekiáltott a sötétségbe:
– Apám! Robin vagyok! Hahó! Hallasz engem?
Hangja visszaverődött a megperzselt falakról, és lassan elhalt a süket csöndben. Azeem gyengéden rátette kezét Robin vállára, és egy távolabbi oszlop felé mutatott. A oszlopról egy oszlásnak indult tetem csüngött le, az árnyék félig eltakarta. Az arca már felismerhetetlen volt, de a holdfény megcsillant egy kis medalionon a nyakában. Robin azonnal felismerte. A medalion a Locksley-címert formázta, és apja kizárólagos tulajdona volt. Robin megrázta a fejét. Tudta, mit jelent ez, de nem bírta elfogadni. Az apja nem halhatott meg. Az nem lehet...
Harag és fájdalom tusakodott lelkében. Az égre emelte tekintetét, és panaszos üvöltés hagyta el ajkát. Akkorát vágott öklével a falra, hogy kiserkent a vére. Azeem szelíden lefogta, de Robin még csak észre sem vette. Úgy állt ott ökölbe szorított kézzel és lehorgasztott fejjel, mit egy bekerített vadállat. És ekkor, a síri csöndből, kísérteties koppanások hallatszottak. A zaj egészen közelről jött.
Azeem előhúzta handzsárját, és körbekémlelt. Mindenütt sötét árnyékokat látott, ahol bármi megbújhatott. Robin öklével megdörzsölte szemeit, és szintén kihúzta a kardját. A veszély érzete, és a remény, hogy valakin megtorolhatja azt, ami itt történt, kitisztították fejét, mint egy vödör hideg víz. A kopogás egyre közelebbről hallatszott. Szabályos volt, de időnként el-elakadt. Mintha egy láthatatlan ujj dobolt volna egy koporsófedőn. Robin és Azeem mozdulatlanul álltak, karddal a kezükben, és egyszer csak az orruk előtt kilépett az árnyékból egy görnyedt öregember. Kopott köpenyt és csuklyát viselt, és egy botra támaszkodva sántikált. Robin leengedte kardját, és hitetlenkedve nézte a szánalmas alakot.
– Duncan, te vagy az?
A csuklyás megtorpant, és megpróbálta kihúzni magát.
– Robin úrfi? Ó, ó, hála legyen! Már azt hittem, Isten átka ül rajtunk...
Robin odarohant hozzá és átölelte. Megdöbbenve érezte, milyen sovány és gyenge az öreg. Úgy emlékezett rá, mint erős, megtermett férfira. Újra fellángolt benne a harag, és karjánál fogva megrázta Duncant.
– Duncan, te Isten átka! Miért hagytad, hogy ott lógjon? Miért nem vágtad le onnan?
– Nyugi! – szólalt meg mellette Azeem csöndesen.
– Megtettem volna, ha nem lennék vak...
Reszkető kezekkel levette fejéről a csuklyát.
A holdfény ráesett eltorzult arcára. Mély vágások szabdalták orcáját és homlokát, szemei helyén mély, sötét üreg tátongott. Robin nyelt egyet, és elengedte az öreget. Duncan azonban meglepő erővel ragadta meg karjait, mintha attól félne, hogy Robin hirtelen köddé válik. Robinnak könnyek szöktek a szemébe, de leküzdötte őket. Sírni később is ráér.
– Duncan – szólalt meg végül –, mi történt itt?
– Azt mondták, a bíró rajtakapta apádat, hogy a Sátánt imádta. Aztán meg is gyónta bűnét a püspök úr előtt.
– Az lehetetlen – csattant fel Robin. – Apám jó keresztény volt. Mindenki tudta. Tanújuk volt-e?
– Csak egy – nyögte Duncan elkeseredve. – Kenneth. Már ő is halott. Nottingham elkobozta a Locksley-k minden vagyonát.
Robin megrázta a fejét, nem akart hinni a fülének.
– És te elhitted a vádakat?
– Akkor se, mikor megvakítottak.
– Ki tette ezt veled, Duncan?
Annyi gyűlölet és szenvedély izzott Robin hangjában, hogy erre még Azeem is felkapta a fejét.
– Sir Guy of Gisborne – felelte Duncan csöndesen. – A bíróval.
Robin újra magához szorította az öreg szolgát, és válla fölött belenézett az éjszakába. Szemében harag csillogott, mely nem tűrte a könnyeket.
– Megbosszuljuk – suttogta. – Esküszöm.
– 4. –
Nottingham vára zordan és némán gubbasztott a körülötte meglapuló város fölött, mint egy pók a hálója közepén. Annak idején erődnek építették, az északi kereskedelmi útvonalak ellenőrzésére, és egykori rendeltetése még most is leolvasható volt szigorú és fenyegető képéről, amit a világnak mutatott. Szürke kőfalak magasodtak az éjszakában, hidegen derengtek a holdfényben, és titokzatos fények pislákoltak a szűk ablakokban. Nottingham vára nem ígért sem kényelmet, sem vendégszeretetet. Köveihez szász rabszolgák vére tapadt, kik hóhérpallos által haltak meg. Szellemeik soha nem távozhattak el e helyről, és az ő erejük tartotta össze a falakat egészen az örökkévalóságig. Természetesen ez csak legenda volt, és ha a hatóság rajtakapott valakit, hogy erről fecsegett, jól elhúzták a nótáját, vagy egyszerűen csak levágták a fülét. Ennek ellenére mindenki ismerte a történetet. Akik Nottinghamben éltek, látni sem szerették a várat, és ha véletlenül szóba került, azonnal keresztet vetettek. A várnál csak egy valaki volt rettegettebb – a gazdája. Aki hatalmában tartotta a várat és a várost. A nottinghami bíró.
Hasonló gondolatok forogtak Sir Guy of Gisborne fejében is, amint a bíró lakosztálya felé sietett a néma, kihalt folyosón. A bíró nem szívelte azokat, akik rossz hírrel érkeztek, de arról mindenképpen értesíteni kell, hogy Robin of Locksley visszatért. Az előző bíró nagyon népszerű volt, és még mindig nagy számban akadtak olyanok, akik nem voltak hajlandóak elhinni az ellene felhozott vádakat. Ha Robin of Locksley az élükre áll, és az igazát követeli, sok olyasmire is fény derülhet, amire jobb volna fátylat borítani. Gisborne befordult a sarkon, és szembetalálta magát egy fegyveres őrrel, aki a súlyos tölgyfaajtó előtt posztolt. Az őr tisztelettudóan biccentett, de nem mozdult helyéről, és alabárdját sem engedte le.
– Félre innen! – ripakodott rá Gisborne. – A bíróval van beszédem.
– Bocsáss meg, Sir Guy – mondta az őr még mindig tiszteletteljesen –, de a bírót most nem szabad zavarni!
– Gisborne gyomorszájon vágta páncélkesztyűs öklével, és az összegörnyedő katonát ellökte az útból. Kopogás nélkül kitárta az ajtót, és belépett. Orrcimpája megremegett, ahogy a bíró szobájában uralkodó parfüm- és tömjénillat megcsapta. Halkan betette az ajtót, előrelépett, és meghajolt az előtte trónoló alak előtt.
A nottinghami bíró magas, karcsú, harminc-egynéhány éves férfiú volt, szigorú arcában hideg, sötét szem ragyogott. Arca merev volt és durva, mégsem volt híján egyfajta szépségnek. Szája körül bágyadt mosoly játszott, mely kevés leiekről, és még kevesebb humorról árulkodott. Öltözéke mindig a legfinomabb selyem volt, amit hanyag előkelőséggel viselt. Modora keresett volt, és csak kevéssé csiszolt. Úgy pöffeszkedett székében, mintha az trón lett volna. A lábainál egy félmeztelen lányka kuporgott. A bíró megpaskolta a lány meztelen vállát, miközben Gisborne-ra nézett. A lány megremegett az érintésére, mint egy öleb, aki büntetésre számít.
A bíró végigmérte Gisborne-t, sokáig legeltette szemét viharvert öltözékén, majd egyszerűen és elegánsan felhúzta az egyik szemöldökét.
– Öcsém! Remélem, fontos hírt hozol, hogy csak így rám mersz törni.
– Találkoztam egy csuklyással – Gisborne állta a bíró tekintetét –, aki azt üzeni, hagyd békén a jobbágyait.
A bíró a lányt nézte a lábainál. A lányka feljebb húzta rongyos ruháját, hogy eltakarja meztelenségét, de mikor észrevette, hogy figyelik, újra mozdulatlanná dermedt. Tekintetét a bíróra emelte, és újra összerezzent, mikor a férfi megszólalt.
– Ki mondta, hogy felöltözhetsz? – kérdezte a bírd nyugodt hangon, mire a lány újra lehúzta ruháját egy gyors, szinte hisztérikus mozdulattal.
A bíró újra Gisborne-hoz fordult:
– Hogy hívják azt a csuklyást?
– Robin – felelte Gisborne. – Robin of Locksley. A bíró lassan elmosolyodott.
– A tékozló fiú visszatért. Kölyök az még. Ez a lány is jobb nála.
– Csakhogy az a kölyök... legyőzte négy emberemet.
– Az embereid biztosan tökrészegek voltak. És te is túlélted, öcsém.
Gisborne elvörösödött, de hangja nem árulta el szégyenét.
– Éppen csak megúsztam. Egy sötét bőrű, tetovált arcú idegen is van vele, aki szaracén kardot visel.
A bíró széke fölött a falból egy csillogó szem figyelte a jelenetet egy titkos kémlelőnyíláson keresztül. Egyik férfi sem vette észre. A szem lecsukódott, majd hirtelen eltűnt.
A bíró mélyet sóhajtott, és egy kézmozdulattal félbeszakította Gisborne érvelését.
– Persze, persze. Nem hiszem, hogy ne tudnánk legyőzni két csavargót.
Elhallgatott, majd jelentőségteljesen elmosolyodott.
– Remélem, égett még a tűz, amikor Locksley viszontlátta a rég vágyott otthonát...
Jóízűen felnevetett, nem véve tudomást Gisborne gondterhelt arcáról, majd hirtelen kiegyenesedett, mikor megszólalt valahol egy rejtett csengő. Csak egy pillanatig szólt, de a bíró már talpon volt, mielőtt még elhallgatott volna. Jókedvűen vigyorgott Gisborne-ra.
– Most mennem kell...
A bíró figyelme visszatért a lányhoz. Kezébe vette a lány kezét, és a szájához emelte, mintha megcsókolná. A lány szeme nagyra tágult, szája sírósan remegett, de nem merte visszahúzni kezét. A bíró a szájához szorította a reszkető kezecskét, és vadul beleharapott. Gisborne undorodva fordította el tekintetét. A lányka felsikított a fájdalomtól. Vére lecsöppent a padlóra. A bíró elengedte a kezét és kiköpte szájából a vért.
– Ma éjjel megtanítlak rá, kicsim, hogy a fájdalom és a gyönyör egy és ugyanaz:
Felnevetett, majd sarkon fordult, és kiment a szobából. Nem kellett attól félnie, hogy a lány nem lesz ott, mikor visszatér. Megszökni nem tud, és a gyönyörnek csak használ egy kis késleltetés.
* * *
A bíró, és nyomában Gisborne, egy hosszú csigalépcsőn ereszkedtek le a vár gyomrába. Gisborne magasra tartotta a lámpását, hogy minél messzebbre világítson a fénye. A sötétség úgy nyaldosta körül őket, mint valami fenyegető, anyagtalan élőlény. A bírón nyoma sem látszott a félelemnek, és kedélyesen dudorászott magában, ahogy lefelé lépkedtek a lépcsőkön. Gisborne arca azonban feszült volt, és szabad kezét állandóan a kardján tartotta. Járt már erre korábban is az unokabátyjával, bizonyos titkos tudományok megismerése céljából, de magától soha nem vállalkozott volna újabb hasonló kalandra. Patkányok surrantak a sötétben láthatatlanul, és talán egyéb lények is. Ha valaki képes ezekben a földmélyi járatokban élni, és még élvezni is, az nem az ő embere. Lába megcsúszott az egyik kopott lépcsőfokon. Elfojtott egy káromkodást.
– Szóltál, öcsém? – kérdezte a bíró könnyedén.
– Ha már kérded, szerintem őrültség a banyával tanácskozni a dologról...
A bíró kuncogott.
– Egyet se félj, öcsém! Az őrültségben hatalom lakozik.
Gisborne nem szólt. A bíró tovább kuncogott. Nemsokára véget ért a lépcső, és egy hosszú, szűk folyosón át egy súlyos ajtó elé értek. Gisborne észrevette, hogy bizonyos istenkáromló jelek vannak az ajtó fájába karcolva, és gyorsan elfordította a tekintetét. A bíró előkotort a belső zsebéből egy sárgaréz kulcsot, és ügyetlenkedve elfordította a zárban. Mikor belökte az ajtót, fény ömlött ki a folyosóra. Sápadt, egészségtelen fény. Gisborne egy pillanatig tétovázott, mielőtt belépett a bíró után, és becsukta maga mögött az ajtót.
Egy hosszúkás teremben voltak, melynek túlsó vége a sötétségbe veszett. Egy hajlott lapu asztalon alkímiai eszközök sorakoztak, baljós főzetek csöpögtek és bugyborékoltak hosszú nyakú üvegekben és ónedényekben. Más berendezés nem is volt, csak néhány nyaláb piszkos szalma volt még szétszórva a padlón. A teremben égő vegyszerek és rothadás bűze terjengett. Gisborne letette lámpását maga mellé a földre, anélkül hogy elfújta volna. Megnyugtatta a lámpás tiszta, természetes fénye. A teremben a fényt egy tucatnyi fekete gyertya és egy parázzsal teli serpenyő szolgáltatta. A bíró megköszörülte torkát, és bekiáltott a terem túlsó sarkába, a homályba.
– Mortianna! Jóslatért jöttem.
Különös hangok jöttek a sötétből válaszul, érdesek és földöntúliak. Úgy tűnt, az árnyak megmozdulnak és növekednek, mintha már a név említése is hatna rájuk. Valaki vagy valami felvihogott, majd egy ráncos, majomszerű alak bújt elő a sötétből, táncolva és forogva. Hófehér bőre és haja szinte ragyogott a homályban. Hajlott alakját és korát meghazudtoló kecsességgel táncolt. Gisborne ökölbe szorította a kezét, izzadság gyöngyözött homlokán. Azon az éjszakán is ugyanezt táncolta a kőoszlopoknál, mikor Locksley fölfedezte őket. Miért táncol most ugyanúgy? Hiszen nem tudhatja, hogy az ifjú Locksley visszatért. Az nem lehet...
Az albínó banya Gisborne és a bíró előtt megállt, és mindentudóan rájuk mosolygott. Nem lehetett tudni, hány éves, negyven és száz között bármennyi lehetett. Bőre ráncos volt, alakja hajlott, de testéből valami földöntúli energia sugárzott. Egy rongyos lepel borította testét, ami valaha divatos köntös lehetett, nyakában hátborzongató csirkelábfüzér volt a nyaklánc.
A bíró újra megköszörülte a torkát. A banya vérvörös szemei rászegeződtek.
– Hívtál, Mortianna – kezdte a bíró türelmesen. Mondanivalód van?
A szipirtyó elmosolyodott, és az asztal végében termett. Lesöpörte az üvegeket és az edényeket, akár volt bennük valami, akár nem, és egy üres tálat helyezett maga elé. Válla fölött visszanézett a két férfira, kissé félrebillentette fejét, mint egy zsákmányát figyelő ragadozó madár. A bíró odalépett mellé, Gisborne inkább a háttérben maradt. A banya egyik kezével néhány gyors mozdulatot végzett, és hirtelen előkapott egy hatalmas libatojást, láthatólag a semmiből. Néhányszor meghengergette a kezei között, majd feltörte. A vér és fehérje zavaros vegyülékét maga elé csurgatta a tálba. Gisborne undorodva elfordult.
– Egy jó keresztény...
– Hallgass! – torkolta le a bíró, le nem véve szemét a boszorkányról. – Itt ezt ne emlegesd! Figyelj és tanulj!
Mortianna rájuk vigyorgott, és a véres tálba szórta egy kis bőrerszény tartalmát. Faragásos fadarabkák kezdtek táncba a véres massza felszínén, ahogy a boszorkány megrázta a tálat. Letette újra maga elé, és izgatott szemekkel figyelte a benne összeálló formákat. Tekintete elkomorult, szája sarkában fehér hab jelent meg, ahogy ajka szavakat kezdett formálni. A bíró közelebb hajolt, igyekezett minden szót elkapni, közben szemeivel ő is megpróbálta kisilabizálni a látvány értelmét. Igaz, hogy nem értett hozzá, de már sokszor járt Mortiannánál, és a véres hókuszpókuszok nem rémítették. Tett ő már rosszabbat is életében, és szükség esetén bármikor újra megtenné. Mohón fürkészte Mortianna eltorzult arcát, és a sziszegő szavakra összeráncolta szemöldökét.
– Látom egy halott ember fiát.
– Veszélyes ránk? – kérdezte aggódva a bíró.
– Jön az Oroszlánszívű is.
A bíró és Gisborne összenéztek.
– Richárd király visszatér a háborúból? Nagyon kínos lehet. Meggyengül a bárók hatalma.
A boszorkány megkavargatta a tál tartalmát, mire a fadarabkák új mintává álltak össze a ragacsos vérben.
– Sietnünk kell!
– De a tervem megvalósul?
Gisborne kételkedve nézett a véres masszára, és elfintorította az arcát. Mortianna észrevette, és némán vicsorgott. A tál fölé hajolt, és ekkor egy újabb fadarabka pottyant a tálba, nem lehetett tudni, honnan. Ott úszkált a többi között, de formája más volt, egy halálfejre emlékeztetett. Mortianna hátrahőkölt, üvöltött félelmében, majd lesöpörte a tálat, ami a földön ripityára tört. Odarohant Gisborne-hoz, csontos kezével megragadta a torkát, és az asztalhoz ráncigálta.
– Ki az? – üvöltötte fröcsögő szájjal. – Kit láttál? Gisborne alig talált szavakat, úgy megrémült a heves kitöréstől.
– Senkit! Senkit se láttam!
– Hazudsz!
Mortianna elengedte a torkát, hátraugrott az asztaltól, és összekuporodott, mint egy vesztét érző állat.
– Mi a baj? – kérdezte a bíró. – Beszélj!
– Megláttam mindkettőnk halálát!
Mortianna nyüszített, és forogni kezdett, körbe-körbe, a sarkán, mintha bármelyik irányból támadás érhetné.
– A fekete ember! Álmaim réme! Arcán a tetovált idegen jelek!
A bíró diadalmasan nézett Gisborne-ra, aki reszketve bólintott. Csak a bírónak említette Locksley különös útitársát. A boszorkány nem tudhatott róla...
– Most már hiszel ebben az őrültségben, öcsém? kérdezte gúnyosan a bíró. – A banyának hatalma van. Segített apámnak is. Most nekem segít.
Mortianna reszkető kézzel megragadta a bíró karját, és egészen közel tolta a képét.
– Mindkettő veszélyes. A csuklyás és a fekete arcú. Öld meg őket! Mind a kettőt!
Szorosan átölelte a bírót, és a mellére hajtotta a fejét. A bíró nyugtatgatva megsimogatta, és mosolyogva nézett Gisborne-ra.
– Rád bízom őket, öcsém. Mutasd meg a kis Locksley-nak, hogy nem lett volna szabad életben hagynia téged. Ez legyen az utolsó tévedése.
– 5. –
A vörösen ragyogó nap kósza sugarai ébresztgették a ködbe burkolózó fákat. A Locksley-kastély romjai fölött megvirradt. Madarak próbálgatták az éneket a fák közt, rajtuk kívül minden csöndes volt. A világ még félig aludt, csak nehezen akarózott neki szembenézni az új nap kihívásával. Robin atyja sírja mellett üldögélt, és a semmibe bámult. Nem volt az valami pompás sír – egy alacsony földhányás és két összekötözött karó, mely keresztet formázott. Locksley ura jobbat érdemelt volna. Igaz, nemcsak sírból, hanem halálból is. Robin magába roskadtan üldögélt, egyre csak ugyanazokon a dolgokon rágódott. Nem tudott szabadulni a terhes gondolatoktól. Apja halott, a kastély romokban, birtokainak és örökségének búcsút mondhat. Mindazt, amiért hazajött, mindazt, amiért túlélte a jeruzsálemi fogságot, elvették tőle. Kezében ott volt a Locksley medalion, újra és újra megforgatta ujjai között anélkül, hogy ránézett volna, mintha tőle várná a választ: miért és hogyan éljen tovább.
Duncan és Azeem a közelben ácsorogtak, és halkan beszélgettek. Mintha aggódtak volna valami miatt, de Robint egyáltalán nem érdekelte, miért. Azeem nekilátott, hogy összeszedje cókmókját, Duncan pedig elindult Robin felé, maga előtt tapogatva, botjával. Robin hallotta, hogy jön, de nem fordult meg. Mikor az öreg majdnem ura sírjára taposott, felemelte karját, és megállította. Duncan hálásan fogta meg a kezét.
– Utolsó percéig téged hívott – szólalt meg Duncan. – Mindig azt várta, hogy visszatérsz.
Robin a durva keresztet nézte apja sírján, és inkább ahhoz beszélt, mint Duncanhez.
– Nagyon megbántottam. Most már késő. Megbántam, de már nem tudom visszavonni, amiket mondtam. Bocsáss meg, apám!
Duncan gyengéden megszorította Robin kezét, de nem szakította félbe. Mindketten tudták, vannak dolgok, amiket egyszer ki kell mondani. Robin mély lélegzetet vett.
– Megbocsát – mondta Duncan határozottan. – De ideje, hogy magadra gondolj! Menekülnöd kell. Menj északra, ott biztosabb. Gisborne bosszút akar állni rajtad.
Robin bólintott, majd lassan fölemelkedett. Gyöngéden kiszabadította kezét Duncan kezéből. Gisborne volt a válasz, amire szüksége volt. Ha minden más elveszett is, megmaradt a bosszú. Lenézett a friss földhányásra, szemében könnyek csillogtak. A kétségbeesés és a harag könnyei. Előhúzta tőrét, és maga elé tartotta. A korai nap fénye megcsillant a pengén, vörösen, mint a vér, vörösen, mint a gyűlölet.
– Apám, esküszöm, hogy nem nyugszom, míg bosszút nem álltam érted. Megesküszöm rá a vérem erejével.
Belevágott a tenyerébe. Vére lecsöppent a sírra. Azeem rohanni kezdett felé, mikor előhúzta a tőrt, de aztán látta, hogy nincs semmi veszély, és megállt. Robin ránézett.
– Itt nálunk felfordult a világ. Nem kérhetem, hogy velem bujdokolj. Te menj csak haza!
Azeem sóhajtott, és félrenézett.
– Magadban, hitetlen, könnyű prédájuk lehetnél.
Újra Robinra pillantott, mindkettejük szemében fájdalom és bánat ült. Azeem a kezét nyújtotta, és Robin megszorította. Vér buggyant a két tenyér körül, és újra a sírra csöppent. A néma, sírig tartó szövetség jele. Jöjjön, aminek jönnie kell. Miután így megpecsételték barátságukat, karon fogták az öreg Duncant, és megindultak az ösvényen, mely Nottinghambe vezetett.
Nemsokára eleredt az eső, és a világ sártengerré változott. Lépni is alig tudtak a latyakban. Sötét felhők zárták el a napot, és a szakadó esőben bőrig áztak. Alig láttak az orruk hegyéig. Körülöttük homályba burkolózott fák, kivehetetlen árnyak hajladoztak. Csontjukig átjárta őket a viharos szél. A legközelebbi település még több mérföldnyire volt, és ha útjukba került is véletlenül egy-egy tanya, egyik sem nyújthatott fedezéket, ugyanis mindegyik beomlott tetővel, kiégett falakkal ázott az ítéletidőben. Robin hallott már ugyan arról, hogyan bánik el a bíró azokkal, akik nem akarják, vagy nem tudják megfizetni az adóikat, de azt hitte, mindez csak túlzás és rosszindulatú pletyka. De minél messzebbre jutott észak felé, a pusztítás és erőszak egyre több jelét láthatta. Mintha egy megszállt országon utazott volna keresztül, melynek népe idegen igában senyvedett.
Egy útkereszteződéshez értek, és megálltak, hogy eldöntsék, merre tovább. Egy akasztófa állt ott, melyen egy oszladozó holttest himbálózott. Duncan türelmesen álldogált Robin és Azeem között, míg azok némán bámultak a halottra. Vacogott a foga a hidegtől és az esőtől. Robin levetette csuklyás köpenyét, és az öreg vállaira terítette.
– Ne tedd, uram! – szólt Duncan ijedten. – Nem illendő, hogy én melegedjek, míg te fázol...
Robin elmosolyodott.
– Mostantól más a világ. A magunkfajta bujdosókra nem érvényes a törvény.
Egy ideig némán haladtak, fejüket lehajtották, hogy minél kevésbé érje arcukat az eső. Aztán Azeem valamit dörmögött az orra alá, a saját érthetetlen nyelvén. Robin kérdően rápillantott. Azeem hangosan szipákolt.
– Sose láttam még ekkora vihart. Nálatok mikor van nyár?
Robin akaratlanul is felkacagott.
– Most.
Azeem sötéten ránézett, a fejét csóválta, aztán mindketten újra nekifeszültek a szélnek és az esőnek. A vihar hamarosan elállt, de az idő továbbra is hideg maradt. Robin rögtön jobb kedvre derült, mikor megpillantott egy keskeny füstcsíkot, mely a fák közül szállt az ég felé, és megszaporázta lépteit. Rátértek egy keskeny, kanyargós ösvényre, és azon haladtak tovább, mígnem egy öreg, omladozó kőfal állta útjukat. A falon belül egy tágas, erős falú, zsúptetős udvarház állt. Robin megnyugodott. Rég volt, mikor utoljára járt a Dubois birtokon, és attól félt, hogy elfelejtette az ide vezető utat. Gyermekkorában sokszor játszott itt, de azóta eltelt tizenöt-húsz év. Sokkal kisebbnek tűnt a ház, mint emlékezett.
– Ez meg miféle hely? – kérdezte Azeem.
– Peterék otthona – válaszolta Robin. – Fogadalmat tettem neki. Innen indultunk hat évvel ezelőtt. Most nélküle térek vissza. Mégis élelem és menedék vár náluk.
– Meg száraz ruha? – csillant fel Azeem szeme.
– Miért ne? Hiszen régi barátság fűzi össze családjainkat.
Belépett a kapun, és a hatalmas bejárati ajtóhoz ballagott. Udvariasan bekopogott, várt egy darabig, majd öklével kezdett dörömbölni. Hosszú szünet után az ajtón kinyílt egy kémlelőablakocska, és a nyíláson kikémlelt a legöregebb vénasszony, akit Robin életében látott. Robin elővette legudvariasabb mosolyát.
– Tűnjetek, koldusok – hadarta a vénasszony, és becsapta az ablakot.
Robin egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra bedörömbölt. Az ablak kinyílt, és újra megjelent a zsémbes arc.
– Nem vagyunk koldusok – mondta gyorsan Robin. – Mondd meg úrnődnek, hogy Robin of Locksley áll a kapu előtt.
– Őladysége nincs itthon – mondta a vénasszony. Robin makacsul mosolygott, mintha észre sem venné társai arckifejezését.
– Marian kisasszony itthon van?
– Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs – hangzott a válasz.
A vénasszony megint be akarta csukni az ablakot. Robin benyúlt a nyíláson, hogy megakadályozza. A vénasszony nem zavartatta magát, így is becsukta. Robin felüvöltött, és kirántotta becsípődött ujjait. Az ablakocska becsapódott. Robin a szájába vette sajgó ujjait, és toporzékoló táncba kezdett a fájdalomtól, amit Azeem érdeklődve szemlélt.
– Úgy látszik, az angol vendégszeretet legalább olyan forró, mint az időjárás – jegyezte meg.
Robin egy megsemmisítő pillantást küldött felé, majd újra az ajtóra nézett. Fáradt volt, fázott, ruhája átázott. Legszívesebben porig rombolta volna az udvarházat. Kelletlenül elfordult. Fogalma sem volt, hogyan hívhatná fel magukra a figyelmet. Intett Azeemnek, hogy segítsen Duncannek, és hogy indulnak tovább. Hirtelen megtorpant. Zaj hallatszott, mintha egy reteszt húztak volna el. Hátrafordult, és látta, hogy az ajtó egy résnyire kinyílik. Rövid szünet után a vénasszony mogorva szavai törték meg a csöndet.
– Tedd le a fegyvereid!
Mindhárman megindultak. Robin lelkes hálálkodásba kezdett. De az ajtó továbbra is csak annyira maradt nyitva, hogy egy csontos kéz kiférjen rajta, és Robinra mutasson:
– Csak te jöhetsz!
Robin dühösen tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. Azeemnek is, és Duncannek még inkább, pihenésre és melegre volt szüksége, de a vénasszonynál szemmel láthatóan nem lehetett többet elérni. Úgy viselkedett, mint egy házőrző kutya. És az igazat megvallva, úgy is nézett ki. A legtöbb, amit tehetett, hogy keres valami illetékesebb személyt, és meggyőzi szándékaik tisztességéről. Lecsatolta a kardját, és átnyújtotta a mórnak, aki biztatóan szorította meg a karját. Robin a szűk nyíláson keresztül belépett a sötét előcsarnokba. Az ajtó becsukódott mögötte, és a retesz is visszacsúszott a helyére. Azeem a fejét csóválta és a vállára vetette Robin övét a karddal. Duncan vacogott, és fázósan topogott a sárban.
– Minden a mórok hibája! – kiáltott fel hirtelen. – Ha nem lettek volna istentelenek, Robin úrfi sose ment volna el.
Lázongott még magában egy darabig, de aztán eszébe jutott, hogy nincs egyedül.
Azeem felé fordította fejét, és azon gondolkodott, mit is mondhatna. Az udvarias csevegés sosem volt erős oldala.
– Azeem... Miféle név az, hogy Azeem? Cornwalli? Vagy ír?
– Majdnem – felelte Azeem. – Mór!
A vakrémület kifejezése, mely szavai nyomán kiült Duncan arcára, sok mindenért kárpótolta Azeemot.
Közben, odabenn a házban, a vénasszony a fogadóterembe vezette Robint, megkérte, hogy ott várakozzék, és ne nyúljon semmihez, majd egy végső bizalmatlan pillantást vetve rá, elsietett. Robin körülnézett, majd megpróbálta a fölösleges vizet kicsavarni a ruhájából és hajából. A tágas terem közepét egy hosszú étkezőasztal foglalta el, az egyik falat kitömött szarvas- és vadkanfejek borították. Robin emlékezett rájuk a gyerekkorából. Már akkor sem tetszettek neki. Meg volt győződve róla, hogy az állatszemek követik minden mozdulatát, mikor nem néz oda. A szemközti falon az ősök szokásos képmásai függtek. A legtöbb arc olyan fancsali képet vágott, mintha erőszakkal kényszerítették volna, hogy modellt álljon. Nem mintha Robint különösebben érdekelték volna. Reccsenéseket hallott a feje fölötti galériáról, és felkapta fejét, hogy megnézze, ki jár ott. Érthetetlen módon bűntudatot érzett, mintha valaki kihallgatta volna a gondolatait. Egy komor alak nézett vissza rá, föntről az árnyékban húzódva.
– Ki vagy te? – kérdezte egy női hang.
Robin a leglefegyverzőbb mosolyával válaszolt:
– Elnézést a zavarásért. Robin of Locksley vagyok.
– Hazudsz! – felelt az asszony egyenesen. – Robin meghalt. Mulasd magad! Fordulj körbe!
Robin még mindig mosolyogva engedelmeskedett.
– Nem akaród, hogy táncoljak is neked? Ki vagy?
– Én vagyok Marian kisasszony! – válaszolta büszkén a hang.
– Akkor mutasd magad, kicsikém! Mert ismerjük egymást!
Az alak kilépett a fényre, és Robinnak nagy erőfeszítésébe került, hogy ne lépjen hátra néhány lépést. Meglehet, számtalan útja során találkozott már hájasabb és rusnyább némberrel is, de átkozott legyen, ha vissza tud emlékezni rá. A legutolsó hasonló pofa, amit látott, az egy katedrális vízköpőjét formázva vigyorgott le rá.
– Marian – szólalt meg végre Robin, még mindig fegyelmezetten mosolyogva –, az évek kegyesek voltak hozzád. Egyáltalán nem változtál.
– Köszönöm.
Lemosolygott Robinra. Ő legalábbis azt hitte, mosolyog. Eszébe jutott, hogy kicsoda is Robin, és a mosoly lehervadt ajkáról.
– Hogy a király elment, óvakodnunk kell a haramiáktól, kik foglyul ejtenék az ő rokonát. Miután kívánságod szerint beszéltél velem, hordd el magad végre.
– Mennék én, úrnőm – mondta Robin barátságosan –, de esküm köt, hogy megvédjelek.
A nő harsányan fölnevetett.
– Hogy megvédj? Robin of Locksley csupán egy elkényeztetett kölyök volt.
Robin hirtelen lépéseket hallott a háta mögül, de még mielőtt megfordulhatott volna, egy kardhegy nyomódott hátába. Lassan fölemelte karját, hogy megmutassa, a kezei üresek, majd válla fölött óvatosan hátrapillantott. Kezében a karddal egy fekete ruhás férfi állt, arcát fém vívómaszk takarta.
– Mindjárt meglátod – jött a maszk alól –, hogy meg tudjuk védeni magunkat.
– Várj, Marian, hadd magyarázzam meg!
Robin megrándult, ahogy a kard hegye sokatmondóan még erősebben nyomódott hátába. Ez volt ár utolsó csepp a pohárban. Robin úgy döntött, hogy elég volt már a jóból erre a napra, megpördült és kezével odanyúlt, ahol a kardjának kellett volna lennie. Bőszen meredt ellenfelére.
– Igazán bátor vagy a fegyvertelennel szemben.
A maszkos az ajtó felé mutatott kardjával. Robinnak ez az egy pillanat is elég volt, hogy kirúgja a férfi lábát. Az megtántorodott, elvesztette egyensúlyát, így, Robin könnyedén kiüthette kezéből fegyverét, A kard kettejük közé esett a padlóra. Robin már hajolt érte, de a másik odébbrúgta. Egyidejűleg előrántott ruhájából egy tőrt, mire Robin kénytelen volt meghátrálni. A teremnek csak két kijárata volt, és a maszkos mindkettő felé elzárta az utat. Egyre közelebb jött, döfésre kész tőrrel. Robin megfordult, és odarohant a falhoz. A másik is utána iramodott, de megtorpant, mikor Robin újra szembefordult vele – egy agancsos szarvasfejjel a kezében, amit a falról kapott le. Egy pillanatig farkasszemet néztek az agancs fölött, aztán a maszkos előrelépett, és gonoszul az agancsra sújtott a tőrével. A kemény acél úgy szelte ketté az agancsot, mintha csak egy marék szalma volna.
Azeem és Duncan odakint felkapta a fejét, mikor meghallották a küzdelem kiszűrődő zaját. Azeem nekiugrott az ajtónak. Megremegett az ajtó, de nem engedett. Azeem újra próbálkozott, nyögve az erőlködéstől. Duncan vakon meredt rá, és botjával vadul hadonászott.
– Mutasd, merről jön a veszély! Én készen állok!
Azeem a fejét rázta, és vállával újra meg újra az ajtónak feszült.
Közben odabenn agancsforgácsok röpködtek a levegőben a maszkos forgószélhevességű támadása nyomán. Robin minden tőle telhetőt megtett az aganccsal, szúrt és védekezett, de nem sokra ment vele a tőr ellen. Mikor már csak egy kis csonk maradt belőle, Robin fogta a szarvasfejet, és ellenfeléhez vágta. Maga is utána vetődött, és sikerült megragadnia a tőrt szorító kezet. Teljes erővel a falhoz nyomta, és a tőr csakhamar ki is hullott az elzsibbadt ujjak közül. Heves birkózás kezdődött. Robin hamar észrevette, hogy jóval erősebb ellenfelénél. Öklével a maszkos gyomrába vágott, mire az összecsuklott. Robin megállt fölötte, egy pillanatig levegőért kapkodott, majd lehajolt, és lerántotta a fémmaszkot. Hosszú haj omlott kezére, és Robin megdöbbenve látta, hogy egy csinos Lány gyönyörű szemei néznek vissza rá.
Kicsapódott az ajtó. Azeem rontott be rajta, handzsárral kezében. Robin csak lassan tért magához ámulatából, a lány pedig kihasználta az alkalmat, hogy gonoszul visszaadja neki az előző ütést. Robin térdre rogyott előtte, és összeszorítva fogát, mosolyogva üdvözölte:
– Hello, Marian!
Később, mikor mindenki összeszedte magát egy kissé a történtek után, Robin és Marian az udvaron sétálgattak. Marian szótlanul nézte a gyűrűt, amit Robin nyomott a kezébe. Az a pecsétgyűrű volt, amit Peter bízott Robinra Jeruzsálemben. Robin félrenézett, hogy ne zavarja a lányt, míg az úrrá lesz bátyja halála fölött érzett fájdalmán. Sziklákkal tarkított hegyek övezték minden irányból a birtokot. A legelő birkák apró pontoknak látszottak rajtuk. Az eső már rég elállt, helyenként a napsugarak is áttörtek a felhőkön. Marian azonban észre sem vette őket, szemét nem vette le a gyűrűről, és képzeletében egy jeruzsálemi utcát látott, ahol soha nem járt.
– Biztos vagy benne... – kérdezte végül –, biztos, hogy meghalt?
– Igen – felelte Robin csöndesen. – Bátran harcolt az utolsó percig.
Marian csaknem kihívóan nézett rá, harag és bánat bujkált hangjában.
– Miért akarta volna a bátyám, hogy az védelmezzen, aki gyerekkorunkban fel akarta gyújtani a hajamat?
– Mert a háború és a börtön sokat változtat az emberen.
Marian megpróbált mondani valamit, de torkát elszorította a fájdalom. Robin át akarta ölelni egyik karjával a vállát, de letett róla, mikor a lány összerezzent az érintésére. Leengedte karját, Marian pedig megtörölte szemét egy zsebkendővel. Nem engedte, hogy kibuggyanjanak könnyei.
– Ha legközelebb Londonba megyek, majd átadom anyámnak részvétedet... – mondta Marian mogorván.
– A saját érdekedben mondom, jobb lenne, ha ott maradnál.
– Nem vonz engem az udvari élet. Csupa pletyka és számító törtetés.
– Nagyon egyedül vagy itt.
– Nem éppen.
Marian a rongyos parasztokra mutatott, akik a konyhaajtó előtt verődtek össze annak a néhány falatnak a kedvéért, amit az udvarház nyújtani tudott nekik. A parasztok ágrólszakadtak és rosszul tápláltak voltak. A hátukon cipelték azt a keveset, ami még megmaradt nekik, mint a háborús menekültek. Mindenütt beesett arcokat láttak, és néma kisgyermekek bámultak rájuk rémült, karikás szemekkel. Az indulat visszacsalta a színt Marian arcára, ahogy a nyomorultakat figyelte.
– Sok éhes szájat kell etetnem. Amíg ti katonásdit játszottatok, Nottingham kifosztotta a környéket.
Úgy nézett Robinra, mintha minden az ő hibája lenne. Robin állta a tekintetét, és megőrizte a nyugalmát.
– A te földjeid még megvannak...
– Mert nem adtam rá okot, hogy elvegyék – csattant fel Marian. – Befogtam a számat és nem kavartam a bajt. Mi mást tehettem volna? A király unokahúga vagyok. Gondoskodnom kell az emberekről, amíg ő visszatér.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek. A fájdalom és az elkeseredés elűzte szemeikből a haragot. Robin fordult el elsőnek.
– Marian! Miért ölte meg a bíró az apámat? Miért rombolta le az otthonunkat?
– Mert megtehette.
Marian szelídebb hangon folytatta, kezét gyöngéden rátétté Robin karjára.
– Egy percig se hidd, hogy igaz, amivel vádolták. Akkor se, ha gyűlölted apádat.
Robin szomorúan elmosolyodott. Még mindig a szürke pöttyöket fürkészte a dombokon.
– Tizenegy éves voltam, mikor édesanyám, meghalt. Apám összeállt egy rangján aluli nővel. Gyűlöltem érte. Azért mentem el a keresztes háborúba, hogy kalandok közepette leljek nyugalomra. Ehelyett csak vérözönt és borzalmat találtam, s megtanultam, hogy nincs tökéletes ember ezen a világon, csak tökéletes szándék.
Marian figyelte Robint, ahogy ott állt, és az emlékeibe merült. Ez nem az a Robin, amelyikre emlékezett. Bánat tükröződött megviselt arcán, de erő is.
– És most mi a szándékod?
– Hogy helyrehozok mindent – válaszolta Robin. Hangjából kérlelhetetlen bizonyosság áradt.
Marian a távolba nézett. Ebben a pillanatban fáradtnak és csalódottnak látszott.
– Még több vért akarsz? Elegem volt ezekből a harciaskodó gesztusokból.
Megint Robinra nézett, és szomorúan elmosolyodott.
– Ne csinálj ostobaságot, Robin! Veszélyes időket élünk.
– Változtatni kell rajta – válaszolt Robin. Mindketten felnéztek, mikor Azeem Robin nevét kiáltotta a birtokot övező fal tetejéről. A mór a vidéket kémlelte, és elgondolkodva ráncolta homlokát. Robin odasietett a falhoz, és felmászott Azeem mellé. Lent a völgyben egy porfelhő közeledett egyenesen az udvarház felé. Robin gondterhelten összevonta szemöldökét. Csak tekintélyes számú lovas kavarhat ekkora port. És nem valószínű, hogy véletlenül érkeznek éppen az ő látogatása idején. Valaki nyilván felismerte őt, és figyelmeztette a bírót. Azeemhoz fordult, hogy kikérje a véleményét, a mór azonban nem figyelt rá, valami titokzatos dologban mesterkedett. Az övén lógó erszényből kivett két kör alakú üvegdarabot, és egy négyzet alakú bőrdarabot. A bőrt föltekerte, és egy kis csövet formált belőle. A két üvegdarabot a cső két végébe illesztette, és a kezdetleges készüléket a szeméhez emelte.
Robin kíváncsian leste, mi sül ki ebből. Azon töprengett, hogy valamit csinálni kéne végre a mór különös vallásával, mikor Azeem a kezébe nyomta a szerkentyűt, és felszólította, hogy nézzen bele. Robin gyanakodva vette kézbe a bőrből eszkábált csövet, szigorúan nézett Azeemra, hátha ez már megint csak egy hülye arab vicc, majd óvatosan a szeméhez emelte a látcsövet. Fegyveres lovasokat pillantott meg, amint feléje vágtattak. Majdnem eldobta a messzelátót, és kardjához kapott, hogy védje magát. Ám ekkor rádöbbent, hogy a völgybéli porfelhőtől eltekintve, nyomuk sincs katonáknak. Elragadtatott mosoly áradt szét Robin arcán, mikor felfogta, mire szolgál a szerkezet. Tisztelettel pillantott a látcsőre.
– Csodálatos ez a szerszám, Azeem.
A mór a fejét csóválta.
– Hogy tudták ilyen faragatlan fickók bevenni Jeruzsálemet?
Robin elmosolyodott.
– Isten tudja.
Újra belenézett a messzelátóba, és elkomorult, mikor észrevette, hogy a katonák élén Gisborne lovagol.
– Mi az? – kérdezte Marian türelmetlenül. – Mit látsz?
– A bíró katonáit.
– Idejönnek? Hát így védsz meg?
Robin és Azeem leugrott a falról. Rövid pillantást váltottak, és míg Robin Marianhoz indult, Azeem elrohant az istállók felé.
– Megöltem a bíró két emberét – mondta Robin nyugodtan. – Igazságot szolgáltattam, de a bíró nem hinné el. Veszélybe sodortalak azzal, hogy idejöttem.
– Tudok én vigyázni magamra – torkolta le Marian hűvösen. – Most pedig tűnj el a barátaiddal együtt, amíg csak lehet.
Azeem Duncan kíséretében tért vissza, és két lovat vezetett, melyek hátán nem volt nyereg. Robin arca megrándult. Utálta a szőrén ülni meg a lovat. A völgy felől közeledő patadobogás hallatszott. Robin tétovázott, Marianra nézett, majd barátaira, majd újra a lányra.
– De megmondtam, hogy eskü köt a védelmedre!
– Én pedig megmondtam, hogy elegem van a gyerekes gesztusokból. Robin határozottan megrázta a fejét.
– Nem megyek el. Szükséged van rám.
Marian szinte keresztüldöfte szemeivel. Robin egybefonta karját a mellén, és makacsul viszonozta a pillantását. Ekkor kivágódott a kapu és lovas katonák özönlöttek el az udvart, Gisborne-nal az élükön. A parasztok úgy rebbentek szét, mint megriadt fürjek. Marian széles mozdulattal Robinra mutatott:
– Fogjátok el őket – kiáltotta. – Lopják a lovaimat!
– Igazán kedves tőled... – dadogta Robin elhűlve, és a várakozó lovakhoz szaladt. Azeem felpattant az egyikre, Duncant is felhúzta maga mögé a nyeregbe, és megsarkantyúzta a lovat. Az kitört a kapu felé. Társa is utána. Robin felugrott az ügető lóra, beintett Gisborne-nak, a kapu felé fordította lovát, és gyerünk! Egy katona becsukta a kaput, hogy elzárja útjukat. Robin és Azeem újra egymásra néztek, és újra megsarkantyúzták lovaikat. A két ló olyan könnyedén röpült át a kapu fölött, mintha mindennap ezt gyakorolnák, majd teljes erővel vágtatni kezdtek. Nyílvesszők hasították körülöttük a levegőt. Gisborne megfordította lovát, hogy a nyomukba eredjen, de Marian éppen az útjában állt. Ingerülten nézett a lányra.
– Haramiákat bújtatsz, Lady Marian? – tajtékzott.
– Tolvajok ezek, ha nem tudnád... – vágott vissza Marian. – Szerezd vissza a lovaimat, vagy bepanaszollak a bírónál!
Gisborne hűvösen elmosolyodott. Tudta, hogy a lány hazudik. De azzal is tisztában volt, hogy sohasem tudná rábizonyítani.
– Még jó, hogy az erényedet nem lopták el... Ha egyáltalán tudod még, mi az...
Hátat fordított neki, és az embereire ordított.
– Egy ezüstöt adok Locksley fejéért! És nyissa már ki valaki azt az átkozott kaput!
Robin a lovát ösztökélte, és azon töprengett, hova is mehetnének. A völgyben nem volt hova rejtőzni, a hegyek pedig túlságosan meredekek és sziklásak voltak, hogy lóval fel lehessen kapaszkodni rájuk. Előttük pedig hosszú mérföldeken át a mocsaras síkság. Erősen törte a fejét, hogyan is kerülhetnének ki a csávából, de hamarosan rá kellett jönnie, az az egyetlen lehetőségük, hogy lerázzák üldözőiket. Egy keskeny patak csörgedezett előtte, és Robin elégedetten nyugtázta, hogy lova megtorpanás nélkül vette az akadályt. Hátranézett, hogy megvan-e még a mór is. Robin már-már elmosolyodott az öreg Duncan láttán, aki kétségbeesetten csimpaszkodott hátulról Azeem nyakába, ám ekkor rádöbbent, hogy a másik ló két embert cipel, és nem fogja sokáig bírni az iramot ekkora teherrel.
Tovább vágtattak. A síkságot hol ritkább, hol sűrűbb cserjés kezdte fölváltani. A táj zöld foltokként suhant el mellettük. Robin időnként felnézett, hogy merre is járnak. Nem messze egy hegy magasodott az ég felé, egyik sziklájába hatalmas ló ábráját karcolta egy ősi mester. Robin hátán végigfutott a hideg. Ha tényleg ott vannak, ahol gondolta, talán még szerencséjük is lehet. Igaz, jószántából soha nem jött volna erre, és lehet, hogy ami itt várja őket, törvényt bont... Megállította lovát, Azeem is megállt mellette.
– Leráztuk őket? – kérdezte Robin lihegve.
A mór összerakta a látcsövet, és visszanézett, amerről jöttek. Vagy fél mérfölddel mögöttük meglátta Gisborne-t és csapatát. Azeem leengedte a látcsövet és Robinra nézett.
– Közelednek. Az én lovam kimerült. A tied meg sánta. Nem tudunk kereket oldani.
– Hagyjatok itt, Robin úrfi! – nyögte Duncan, aki azon volt, hogy úrrá legyen zihálásán a kimerítő vágtatás után. – Fölösleges teher vagyok.
Robin hallani sem akart erről, és a távolban sorakozó fák felé mutatott.
– Van még esélyünk, Azeem. Megbújhatunk az erdőben.
– Ne, Robin úrfi! – Duncan Robin felé fordult. Rettenet tükröződött arcán. – A sherwoodi erdőt kísértetek lakják! A lelkünket is elveszíthetjük, ha odamerészkedünk!
Robin megvonta a vállát.
– Vagy megsegít minket a túlvilág, vagy magunk is kísértetek leszünk!
Megiramodtak a fák felé. Minél közelebb értek, annál hatalmasabbnak tűnt az erdő. Robin hátrapillantott. Gisborne látta, merre tartanak, és rájuk uszította az embereit. Robin elégedetten elmosolyodott, mikor észrevette, hogy a katonák tétováznak. Ők sem szerették a sherwoodi erdőt. Újra előrenézett. Göcsörtös, girbegurba fákat látott, és mögöttük sűrű, fojtogató sötétséget. Robin érezte, hogy lúdbőrözik a háta. Összeszorította a fogát, és belevetette magát a nappali éjszakába, mely az erdőben várta. Azeem és Duncan a nyomában.
Gisborne emberei megtorpantak az erdő szélénél. Felbomlott köztük a rend, a lovak prüszköltek, a katonák elsápadtak. Reszketve bámulták a különös fákat, az ijesztő árnyakat, és feszengve pillantgattak egymásra. Gisborne dühösen nézett rájuk, de azok kerülték pillantását.
– Gyertek már, férgek! Hisz csak hárman vannak!
– Nem tőlük félünk mi, uram! – motyogta egy katona hátulról.
Gisborne káromkodott, bolondoknak, gyáváknak, árulóknak nevezte őket, mégsem merte egyikük sem átlépni a sherwoodi erdő határát. Gisborne csalódottan fordult a fák felé, és bekiáltott a gúnyosan susogó lombok közé.
– Hé, te csuklyás! Sátánimádó fattya!
Nem messze az erdőben Robin, Azeem és Duncan nyugodtan ültek a lovukon, és füleltek.
– Gyáván halt meg az apád is! – kiáltotta Gisborne és gúnyosan fölnevetett. – Közben téged gyalázott visítva, mint egy disznó.
– Hazudsz!
Robin indult volna vissza, de Azeem megállította, megragadva karját.
– Én húztam fel apádat a várfalra! – folytatta Gisborne. – Téged is örömmel fellógatnálak!
Robin ellökte magától Azeem kezét, de a mór megragadta a ló sörényét, és nem engedte elindulni az állatot.
– Apádon azzal nem segítesz, ha most megöleted magad – sziszegte. – Türelem!
Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd Robin kellemetlenül bólintott. Azeem elengedte, és Robin lassan megindult a sherwoodi erdő mélye felé.
– 6. –
Senki sem tudta, milyen öreg Sherwood. Az ősi erdő számlálatlan mérföldekre terjedt, és tekintélyes területet foglalt el az ország északi részén. Határait ismerték és feljegyezték, de csak kevesen hatoltak be sötét szívébe. Sherwood az ősi, vad Anglia utolsó hírnöke volt abból az időből, mikor az ember és műve még nem létezett. Ahol az élet még féktelenül burjánzott, de ahol minden árnyékban ott settenkedett édesnővére, a halál is. A sherwoodi erdőben a törvényt elvetették, a szokásokat elfeledték, és azt, aki letért az útról, és behatolt zöld ölébe, csak ritkán látták viszont. Sherwood az elveszett lelkek mennyországa volt, az álmok szülőhazája, a törvényen kívüliek végső menedéke. Az egyetlen hely, ahol senkit sem üldöztek.
Robin, Azeem és Duncan lassan léptettek a hatalmas fák között, maguk mögött hagyva az ébrenlét napvilágát, és egyre mélyebbre hatoltak Sherwood csodás, zöld álomvilágába. Az erdő fenséges volt, lélegzetelállító és egyedülálló. Óriás bükkök és ezeréves tölgyek fogták közre a szűk ösvényt, mint marcona testőrök, ágaik egy katedrális mennyezetét formázva fonódtak össze a magasban. Az ember lépteitől háborítatlanul moha és zuzmó nőtte be a talajt, és az élő erdő hűvös földszaga terjengett a levegőben, sűrűn, mint a méz. Robin egészen elbódult, ahogy megpróbált befogadni mindent, amit látott, hallott és érzett. De az erdő túlságosan nagy volt, túl félelmetes, nem adta csak úgy oda magát, és az embernek ébernek kellett lennie. Lehet, hogy szellemek, lehet, hogy más teremtmények lapultak a lombok között, az óvatosság mindenesetre nem ártott. Nem véletlenül volt Sherwood olyan hírhedt. Szél suhant a fák között, és hátborzongató hangok töltötték be hirtelen a levegőt. Valahol mintha csontok zörögtek volna tompán, testetlen hangok nyögtek és sóhajtoztak. Duncan remegő kézzel tartotta sálját a szája elé.
– Kísértetek – magyarázta elfúló hangon. – Berepülnek a szádba és kiszívják a véredet, mielőtt egyet is kiáltanál.
Újabb szélroham rázta meg a fákat, és a hangok felerősödtek, majd elcsitultak. A lovak halálra váltán megálltak, és nem voltak hajlandók tovább menni. Szemüket forgatták és a földet kaparták lábukkal. Azeem előhúzta a handzsárját, és Allahhoz fohászkodott, hogy védje meg őt a gonosz szellemektől. Duncan kétségbeesve kapaszkodott a mórba, ahogy az hol erre, hol arra fordult a nyeregben. Kereste az ellenséget, amivel szembeszállhatna, de mindenfelé csak a végtelen zöld erdőt látta. Robin nyugtatólag a karjára tette a kezét, majd felágaskodott, és a faágak közül leakasztott egy köteg fából készült csövecskét. Körbemutatott, és Azeem megnyugodott, mikor látta, hogy az ágak között mindenütt ilyen micsodák himbálóznak zörögve. Robin a szájához emelte az egyik csövecskét, és belefújt. Mély, hátborzongató sóhaj hallatszott, mely abbamaradt, mikor Robin levegője elfogyott.
– Ezek a te szellemeid, Duncan – mondta Robin vigyorogva. A földre dobta a szerkentyűt. – Szélkelep. Ügyes kis gyerekjáték. Nem érdemes minden apróság mögött természetfeletti dolgot keresni.
Rákacsintott Azeemra.
– Kicsit ijedős vagy, kedves mórom.
Azeem zavartan csóválta fejét, és bosszúsan elrakta handzsárját.
– Most már egészen biztos. Az erdő figyel minket. Érzem.
Robin bólintott, és leugrott a lováról. Megvárta, míg Azeem is lekászálódik. Lesegítette Duncant, majd gyalog indultak tovább a szűk csapáson, kantárszáron vezetve lovaikat.
Kis idővel később, mikor nagy nehezen kikecmeregtek a sűrű bozótból, mely benőtte az ösvényt, egy széles, gyorsvizű folyó állta útjukat. Szemközt velük egy nagyszerű zuhatag bucskázott át a bedőlt fatörzseken, és haragosan tajtékzott az útját álló kősziklák között. Robin megilletődve hallgatta a rohanó víz dübörgését, és tátott szájjal bámulta a szeme elé táruló pompás látványt. Azeem mellette állt, és nem akart hinni a szemének ekkora mennyiségű szabadon rohanó víz láttán. Hazájában ilyen látványban nem lehetett része. Még Duncan is felfogott valamit a jelenet nagyszerűségéből, hallgatta a víz zubogását, és arcán érezte a hűvös vízcseppecskék záporát.
– Álmaimban mintha már jártam volna itt – szólalt meg Azeem.
Robin savanyúan elmosolyodott.
– Akkor tudhatnád, hol a gázló.
Fölfelé nézett, majd lefelé a folyón, majd mikor látta, hogy ott, ahol a legkeskenyebb, talán lehetséges az átkelés, megmutatta Azeemnek is a helyet, aki egyetértően bólintott. Azeem elgondolkodva figyelte Robint, míg az leereszkedett a parton, és óvatosan belépett a vízbe. Lépésről lépésre haladt előre, és egy bottal méricskélte maga előtt a víz mélységét. A folyó kősziklákon zúdult keresztül, és lépcsős zuhatagot formált. Robin visszatocsogott a sekélyebb partmenti vízbe, és fölnézett. Megdöbbenve látta, hogy Azeem és Duncan mögött megelevenedett az erdő. Több tucatnyi bozontos, vad szemű férfi bukkant elő a fák közül, furkósbotokkal, kaszákkal és szénaforgató villákkal felfegyverkezve. Mintha az ősidők vademberei keltek volna életre. Szemük fenyegetően villogott. Egyikük egy dárdát szögezett Azeem hátának, mielőtt az megfordulhatott volna.
Egy rekedt, durva hang harsant föl a túlsó parton, és egy ostoba nótát énekelt. Robin megfordult, és látta, hogy az a part is tömve van vadképű alakokkal. Az éneklő fickó ott állt közöttük, rikító vörös kabátot viselt, melyet piszokfoltok és zsírpecsétek tarkítottak. Abbahagyta a nótát, mikor észrevette, hogy Robin őt figyeli, és csúnyán elvigyorodott.
– Rimánkodj az életedért, ficsúr! Robin állta a tekintetét.
– Ez itt a mi folyónk – jelentette ki az erdőlakó –, és ha valaki át akar kelni rajta, vámot kell fizetnie.
Robin lassan körbenézett. Mindenütt haragos tekintetekkel találkozott, de szemrebbenés nélkül állta őket. Sokszoros túlerőben voltak, de az, hogy még mindig csak beszélgetnek, biztató jel volt. Amíg nem mutat félelmet vagy gyengeséget, megvolt a reménye, hogy valahogy kibeszéli magát. Újra a vörös kabátosra nézett és büszkén fölvetette a fejét.
– Én nem fizetek vámot! Semmim sincs a ruhámon meg a kardomon kívül.
– Ugyan már! – dörögte egy harsány, kedélyes hang a háttérből, és a vörös kabátos félreállt, hogy átadja helyét egy hatalmas, izmos alaknak. Az illető megállt a folyó partján, és csípőre tett kézzel lenézett Robinra. Valódi óriás volt, legalább hét láb magas és vagy fele olyan széles. Már a méretei is lenyűgözőek voltak, mintha egy darab erdő állt volna két lábra. Mosolygó szemekkel nézett Robinra. Mikor újra megszólalt, hangja könnyed volt és vidám.
– Aki két szolgával utazik és azt mondja, hogy egy vasa sincs, vagy bolond, vagy hazudik.
– Hazudik! – vágta rá a vöröskabátos.
Robin hátranézett Azeemra, valami kis segítség reményében. A mór azontúl, hogy felvonta az egyik szemöldökét, nem mozdult. Robin lemondóan folsóhajtott. Nem is számított egyébre. Újra szembenézett az óriással.
– Ki vagy te? – kérdezte udvariasan.
– Little John – felelte az óriás olyan hangsúllyal, mintha ezt Robinnak is tudnia kéne. – Az erdő védelmezője.
– Védelmező? – kérdezte Robin. – Te vezeted ezt a bandát?
– Igen, én, pajtás. És ha ti szarjankók, át akartok kelni a sherwoodi erdőn, fizetnetek kell.
Szeme megakadt a medalionon, mely Robin nyakában csillogott, és szélesen elvigyorodott.
– Azzal az aranymedállal!
Robin megmarkolta a számára, oly kedves érmét.
– Ez túl drága nekem.
– Nekünk is az volna – mondta John könnyedén. Egy álló hónapig ennénk az árát...
– Ha annyira kell ez a medál – mondta Robin magabiztosan –, vedd el erővel!
A többiek a térdüket csapkodták, egymást böködték és vihogtak széles jókedvükben. Szemmel láthatóan élvezték, hogy vezérük milyen jól odamondogat egy előkelő úrnak. Robin úgy döntött, hogy elég volt a fecsegésből, és kihúzta kardját. Az erdőlakók mohó szemekkel figyelték, mi lesz.
– Ez a beszéd, pajti – felelte John még mindig mosolyogva. Az egyik erdőlakó kezéből kikapott egy hosszú botot, és lelépett az egyik sziklára. Hirtelen egy kisfiú furakodott előre az erdőlakók között, hogy jobban lásson. Robin azonnal felismerte. Wulf volt az, akit kimentett Gisborne kezei közül.
– Vigyázzál vele, apu! – kiáltotta a fiúcska Little Johnnak. – Megölte a bíró tucatnyi emberét.
– Vagy úgy? – dünnyögte John, és elhelyezkedett a szikla közepén. – Remélem, jó bunyó lesz.
Robin Wulfra nézett, majd az óriásra, és megkérdezte:
– Ez a te apád?
Wulf büszkén bólintott. Robin megcsóválta a fejét, és fellépett a sziklára. Óvatosan John felé araszolt, kardját maga előtt tartva. Még föl sem készülhetett az összecsapásra, mikor egy hatalmas kéz előrenyúlt, megragadta a kardját, és kicsavarta a kezéből. Robinnak leesett az álla, mikor Little John próbálgatta a kardot, majd megvetően a háta mögé hajította. Robin ráeszmélt, hogy tátva maradt a szája, és gyorsan becsukta. John odadobta neki a botját, Robin ösztönösen elkapta. John hátranézett, mire valaki egy másik botot dobott neki. Robin a bot súlyát próbálgatta. Amikor fiatalabb volt, megpróbálkozott ugyan ezzel a harci móddal is, de úgy látta, hogy az övénél nagyobb gyakorlat sem lenne elegendő az óriás fürgeségével és erejével szemben. Valami mást kell kitalálnia. Sajnos egyetlen használható gondolata sem akadt.
– Elég a fecsegésből – jelentette ki John kedélyesen. – Készen állsz a döngölésre?
Robin egy segélykérő pillantást vetett a mór felé, amire mindössze egy biztató mosoly volt a válasz, Azeem szemmel láthatóan nagyon bízott benne, és élvezte a helyzetet. Robin kelletlenül szembefordult az óriással, és arra gondolt, hogy ha valami égi csoda folytán túléli ezt a párviadalt, lesz néhány keresetlen szava a mórhoz. Miközben a mellén ül, és a torkát fojtogatja, természetesen. John hirtelen támadásba lendült, mire Robinnak is visszatértek gondolatai a valósághoz. Az első ütést egész könnyedén kivédte, csak csuklóját horzsolta fel kissé a bot, de aztán egyszerre minden irányból zuhogtak rá az ütések, és egyetlen gondja az maradt, hogy talpon maradjon. Szerencsére John annyira hozzászokott már, hogy pusztán ereje és gyorsasága elegendő a győzelemhez, hogy fikarcnyit sem törődött olyasmivel, mint taktika vagy furfang. Robin állta a sarat, és csak a megfelelő pillanatra várt. Elhajolt egy lengő ütés elől, és botjával teljes erővel John lábára vágott.
Az óriás hátratántorodott, és felüvöltött a meglepetéstől és fájdalomtól. Robin rárohant és minden erejét összeszedve csépelni kezdte. Bevitt két jókora ütést John bordájára, de aztán nem tudta hárítani ellenfele oldalról érkező kétkezesét. Kénytelen volt visszakozni. Több sem kellett Johnnak. Most ő lendült előre, és követhetetlen gyorsasággal megsorozta Robint, És így folyt a küzdelem, előretörtek és visszahúzódtak, újra előre és újra vissza, ütésre ütés jött válaszul, de egyikük sem tudott tartósan fölülkerekedni. John egyre több tisztelettel nézett rá, és verekedés közben elégedetten nevetgélt. De aztán Robin megcsúszott, és egy pillanatra megfeledkezett a védekezésről. John kihasználta a megingást, és botjával Robin hasába döfött. Robin kétrét görnyedt, és levegőért kapkodott.
– Nézzétek – gúnyolódott a vörös kabátos –, szóhoz sem jut a kis ficsúr! He?
Társai ezt nagyon szellemesnek találták, és hasukat fogták a nevetéstől. John könnyedén megböködte Robin oldalát, hogy lássa, nemcsak tetteti-e magát, majd hirtelen lelökte Őt a szikláról. A hideg víz kitisztította Robin fejét. Lassan feltápászkodott, és kinézett Azeemra, aki továbbra is csak bátorítóan mosolygott rá. Robin valamit motyogott magában, és felnézett Little Johnra. Az óriás a botjára támaszkodva vigyorgott.
– Akarsz még a bordád közé?
Az erdőlakóknak potyogtak a könnyei. Little John is leugrott. Robin kihúzta magát, és elszántan megindult John felé. Igyekezett nem venni tudomást arról, hogy minden lépéssel új adag víz szivárog a csizmájába. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd nagy levegőt vettek, és egymásnak estek. A viadal folytatódott. A botok süvítettek a levegőben, egymásnak csattantak, majd újra szétváltak, mindez olyan gyorsan történt, hogy a nézők alig tudták követni az eseményeket. Robin néhány kemény ütést mért John oldalára, minek következtében először fagyott ellenfele arcára a mosoly. John megmarkolta botját, és egy hatalmas lendületű ütést indított oldal irányból. Robin az utolsó pillanatban lebukott, és a bot akadálytalanul zúgott el fölötte. John a lendülettől elvesztette egyensúlyát, és térdre bukott. Teljesen védtelen maradt. Robin botja végét a sziklára helyezte, és ugrórúdként használva elegánsan átlendült John feje fölött.
– Ismerd el, hogy legyőztelek, Little John. Vagy nevezzelek kicsi Johnnak?
John mérgesen talpra állt, és harmadszor is összecsaptak. A botok hihetetlen gyorsasággal suhogtak a levegőben. Forgácsok röpködtek körülöttük, majd hirtelen egy hatalmas reccsenés hallatszott. Robin botja kettétört. John elvigyorodott. Hangjából kicsengett a megkönnyebbülés, hiába próbálta titkolni.
– Csak úszva juthatsz át, barátocskám!
Meglendítette botját és alaposan fültövön csapta Robint. Robin hátratántorodott, elvesztette egyensúlyát, és Johnnak éppen, hogy sikerült letépnie az, érmét a nyakából, mielőtt a folyóba zuhant. Eltűnt a víz alatt. John ott állt a sziklán, és várt türelmesen, de Robin nem bukkant tel. Az erdőlakók mindkét parton előrehajoltak, és a sötét habokba bámultak, de Robinnak nem volt sehol semmi nyoma. John sajnálkozva felsóhajtott.
– Kár érte. Bátor fickó volt!
Ráharapott az érmére, hagy lássa, valódi arany-e, majd a nyakába akasztotta. Ebben a pillanatban Robin előbukkant a habokból, megragadta John bokáját, és lerántotta. Hatalmas csobbanással érkezett John a vízbe, és rögtön a víz alá merült. Rémülten kalimpálva bukott föl.
– Nem tudok úszni! Megfulladok!
Hangja elcsuklott, mikor feje újra a víz alá került, Robin odagázolt hozzá, és fejét kirántotta a habokból.
– Elismered végre?
– Igen! – üvöltötte John kétségbeesetten.
– Jó – mondta Robin. – Állj már végre a lábadra!
John csak bámult rá, majd megpróbált fölállni. Mikor lábait megvetette a folyó fenekén, rájött, hogy a víz csak a melléig ér.
Robin ugrásra készen figyelte. Megkönnyebbült, mikor John végül elmosolyodott.
– Megleptél, cimbora.
Robin bólintott, és kinyújtotta a tenyerét.
– Vissza a medált!
Az erdőlakók néma csöndben figyelték, mit fog John tenni. Egy pillanatra megfagyott a levegő. John komolyan nézett Robinra, végül nyugodt hangon így szólt:
– Előbb mondd meg a neved!
– Robin of Locksley.
Néhány erdőlakónak elkerekedett a szeme, ahogy meghallották a nevet. A felzúgó morajból tisztán kihallatszott az „ördögimádó” szó. Volt aki keresztet vetett, de voltak, akik védelmükbe vették a néhai nagyúr emlékét. Csak a vörös kabátos nem szólt egy szót sem, furcsán nézett Robinra, tekintetén döbbenet és harag ült.
– Fiát, Robin of Locksley – szólalt meg végül –, kőkemény egy fickó vagy!
Levette nyakából az érmét, és átnyújtotta Robinnak. Majd harsányan felnevetett, könnyedén karjaiba kapta Robint, és kisétált vele a partra. Az erdőlakók is nevettek, de most már sem harag, sem fenyegetés nem érződött hangjukból. Ha John elfogadta őt, akkor ők is elfogadják. John kitette Robint a partra, maga is kikecmergett a vízből, megállt mellette, és barátságosan hátbavágta, amitől Robin csaknem újra a habok közé repült. Mikor visszanyerte a lélegzetét, ránevetett Johnra, majd Azeem felé nézett, aki kézen fogva Duncant, akkor kelt át a sziklákon.
– Kösz a segítséget!
Azeem megvonta a vállát.
– Nem az életed forgott veszélyben, csak a büszkeséged!
– Vége már? – kérdezte Duncan. – Ha megvolna még a szemem világa, én odasóztam volna a füle közé... Mi ez a nevetés?
Leszállt az éjszaka, mire elérték az erdőlakók táborhelyét. Az emberek a vihar által gyökerestől kitépett fatörzseket egymásnak döntötték, rongyokkal és rosszul cserzett bőrökkel takarták le, így építettek maguknak kezdetleges sátrakat. Hatalmas tábortűz lobogott középen, mely fölött azonosíthatatlan húsdarabok pirultak hosszú nyársakon. Az erdőlakók letelepedtek a tűz mellé, ettek, ittak, veszekedtek és verekedtek, néha mindezt egyszerre. Az újra megkeresztelt Little John kicsit kifújta magát, majd mindenki másnál harsányabb hangja következtében ismét ő lett a társaság középpontja. Kezdte sorra bemutatni az erdőlakókat, de Robin fejében hamar összekeveredtek a nevek, gúnynevek és élettörténetek. Mindannyiukban közös volt azonban az, hogy egykori otthonukban nagyon rossz sorsuk volt, és a balszerencse üldözte őket.
Egyikük sem önszántából jött Sherwoodba. Az elkeseredés hozta őket ide, ahol az erdőlakók között megértésre és barátokra leltek. Egy nagy, összetartó családot alkottak, mely semmilyen hatalmat nem ismert el maga fölött. Elég könnyen elfogadták Robin, Duncan és Azeem jelenlétét, bár a mórra sötét bőre miatt igencsak furcsán néztek, ami mindenki másnak igen kellemetlen lett volna. De Azeem, lévén Azeem, föl sem vette a dolgot. A legtöbb erdőlakónak a kelet csak a fantázia és a gyönyörű mesék birodalmát jelentette, és az arabok körülbelül annyira voltak valóságosak számukra, mint a szellemek vagy a démonok. De mikor megtudták, hogy hozzájuk hasonlóan, ő is a törvény elől menekül, azonnal befogadták, és úgy tekintettek rá, mint igazi erdőlakóra. Legalábbis többé-kevésbé.
Egyetlen ember volt csak, aki nem látta szívesen őket. A vörös kabátos, akit Little John Skarlát Will néven mutatott be. Elhúzódott a többiektől, és nem vett részt a muriban. Sötét tekintettel egy fa törzsébe dobálta tőrét. Robin megjegyezte magában, hogy jó lesz rajta tartani a szemét Skarlát Willen. Little John egyre újabb és újabb nevekkel tömte a fejét, és ő udvariasan bólogatott, mintha végig őrá figyelne.
– És végül – mondta Little John. – Az a kis köpcös meg Doncasteri Dávid, de a fiúk mind csak Bullnak hívják.
Robin Bull felé biccentett, aki derűsen visszakacsintott. Alacsony, tömzsi emberke volt, széles, izmos vállakkal és hordópocakkal. Az embernek az volt az érzése, hogy könnyebb átugrani, mint megkerülni.
– Miért hívnak Bullnak? – kérdezte Robin udvariasan. – Mert olyan kurta vagy?
– Nem – felelte Bull büszkén. – Ahol kell, ott jó hosszú!
Kezdte volna letolni a gatyáját, hogy megmutassa, de Robin fölemelte a kezét, hogy megakadályozza.
– Kösz, Bull, de mutogasd inkább a lányoknak!
Bull általános részeg hahota közepette megigazította a nadrágját. Kancsók jártak kézről kézre, melyekben nyilván valamiféle alkohol lehetett. Little John újra magára vonta Robin figyelmét, mikor a mellette ülő kezéből kikapta a kancsót, és büszkén Robin felé nyújtotta.
– Mézsör. Magam főztem. Ilyet még biztos nem ittál!
Robin óvatosan megszagolta a sötét löttyöt, majd szájába vett egy kortyot, hogy megízlelje. Nem volt sok ideje, hogy eldöntse, lenyeli-e vagy kiköpi, ha nem akarta, hogy leszáradjon a nyelve. Végül a diplomáciai érzéke győzedelmeskedett, igaz, éppen hogy csak, és nagy nehezen legyűrte a kortyot. Valami kemény maradt a szájában, amit diszkréten a tenyerébe köpött. Egy döglött méh volt.
– Vadmézből csináltam – magyarázta John készségesen. – És úgy szeretem, ha jó testes.
Elismerő hahota méltányolta a humort. Az erdőlakók rendkívül jól szórakoztak Robin rovására. Robin úgy tett, mintha újból kortyolna a kancsóból, majd továbbadta a szomszédjának. Az nagyot húzott belőle, kedélyesen böffentett, és nyújtotta volna megint tovább. Ekkor észrevette, hogy Azeem ül mellette. Tétovázott, majd úgy csinált, mintha nem látná a mórt, és a következő erdőlakó kezébe nyomta a kancsőt. Robin egy lesújtó pillantást vetett felé.
– Hat év alatt kihalt az angol vendégszeretet? A barátomat meg se kínáljátok?
Kellemetlen csönd követte szavait. Az erdőlakó, akihez Robin a szavakat címezte, gőgösen meghajolt Robin felé.
– Ez egy vadember, uram!
Robin végignézett a mocskos rongyokat viselő alakon, majd a kifogástalan öltözetű Azeemon, és csöndesen így szólt:
– Lehet, hogy az – válaszolt csendesen Robin. – De nem vadabb, mint te vagy én! És ne urazz engem! Nem vagyok más, mint te!
Az erdőlakó segélykérően Little Johnra pillantott.
Az óriás megvonta vállát, és bólintott. Az erdőlakó erőltetett mosollyal Azeem felé fordult, és odanyújtotta neki a kancsót. Azeem udvariasan mosolygott, de megrázta a fejét.
– Én sajnos nem ihatok.
Robin értetlenül meredt Azeemra. Little John felfortyant:
– Nem elég jó neked az angol sör?
Azeem szertartásosan meghajolt felé.
– Allah megtiltotta.
Little John elfintorodott.
– A te bajod, pajtás.
Elvette a kancsót, és Wulfnak kínálta, aki a lábainál ült. A kisfiú vidáman dugta fejét a kancsóba. Robin elérkezettnek látta az időt, hogy témát váltsanak.
– Hogyhogy ilyen sokan bujdostok?
Little John tekintete elkomorult.
– Üldözöttek vagyunk. Vérdíjat tűztek ki ránk. Még a kölyökre is. Kirúg ránk a bíró, mert nem fizetünk adót.
– Hogy tudtok megélni itt Sherwoodban?
– Vadászunk, meg néha lopunk is.
– Miközben a bíró elveszi földjeiteket és kiéhezteti a családjaitokat! – Robin ingerülten nézett az erdőlakókra. – Nem bujdoshattok örökké! A játékos kísértetek nem sokáig tartják vissza a csatlósokat.
– Hát mi mást tehetnénk? – morogta Little John. Ha kidugjuk az orrunkat az erdőből, levágnak minket, mint a birkát!
– Odasózhatnátok nekik... – mondta Robin.
Egy pillanatig csönd volt, míg az erdőlakók egymásra néztek, hogy jól hallották-e, amit hallottak.
– Szembeszállni a bíró seregével? – hüledezett John. – Ez még viccnek is rossz!
Robin homlokára tette a kezét, mintha azt nézné, hogy nem lázas-e véletlenül, mire a többiek zavartan fölnevettek. John elvette a kezét, és elnézően mosolygott.
– Talán túl nagyot húztam a nemesi kobakodra...
Hirtelen Skarlát Will toppant közéjük késével a kezében, és megállt Robin előtt.
– Miért érdekli a dúsgazdag sátánimádó fiát az erdőben bujdosók sorsa?
– Hátrább az agarakkal, Will! – hűtötte le Little John. – Ez az ember a vendégünk!
Skarlát Will sarkon fordult, és eltűnt az éjszakában. Little John békítően fordult Robin felé.
– Te csak rá se ránts. Nem harap, csak ugat.
– Valamiben igaza van – mondta Robin. – Gazdag ember volt az apám. De mióta megöltem a bíró embereit, én is földönfutó lettem. Éppolyan bujdosó vagyok, mint ti.
John jókedvűen nézett rá.
– Hülyeségeket beszélsz, Robin of Locksley, de bátor fickó vagy. Öblítsünk egyet, fiúk! Ne töprengjük ilyen marhaságokon. Ez a hely a legjobb, amit csak találhat a bujdosó.
Széles mozdulatokkal körbemutatott.
– Itt biztonságban vagyunk. Ez a mi királyságunk.
A reggel madárdallal és csöpögő esővel érkezett. Egy jól megtermett esőcsepp Azeem homlokára koppant, aki erre fölriadt. Lassan fölült, motyogva átkozta általában a világot, és különösképpen az angol éghajlatot. Tagjai átfagytak az éjszakai hidegtől, a nyirkos levegő pedig az összes ruháját eláztatta. Kezdett kételkedni, hogy valaha is része lesz még melegben és szárazságban. Körülnézett a reggeli ködben. A tábor lassan ébredezett. Az erdőlakók köhögtek, harákoltak és prüszköltek, ahogy lassan előkászálódtak hevenyészett kunyhóikból, mint álmos állatok az üregeikből.
– Királyok – dörmögte Azeem az orra alatt.
Biccentett Robinnak, aki már szintén ébren volt. Ott ült mellette és gondolatokba mélyedt. Elmosolyodott Azeem megjegyzésére. A mór elindult, hogy alkalmas helyet találjon, ahol könnyíthetne magán. Robin felrázta Duncant, aki nyögve ült föl. Túl öreg volt már az ilyen viszontagságos éjszakákhoz, és ezt mindketten jól tudták.
– Mi a baj, öreg? – kérdezte Robin pajkosan. – Benyakaltál?
– Bocsásd meg! – felelte Duncan. – Elszunnyadtam.
– Nyugalom – mondta Robin. – Pihenj csak. Milyen nap van ma?
– Azt hiszem, vasárnap.
– Jó. Adnak még alamizsnát a templomban?
– Hogyne adnának – mondta Duncan komoran. Manapság nagyobb szükség van rá, mint valaha volt.
Robin elgondolkozva nézegette Duncan köpenyét.
– Akkor, öreg barátom, megkérnélek egy szívességre. Van egy ötletem...
– 7. –
Hatalmas felhőszakadás áztatta az utat, mely Nottingham városába vezetett. Az ólomszürke ég még több esőt ígért, és a hideg szél csontig hatolt. Egy magányos alak botorkált az úton, köpeny és csuklya védte az eső ellen, botjával vakon tapogatott maga előtt a latyakban. Meg-megcsúszott a vastag sárban, fejét lehajtotta a metsző széllel szemben. Éppúgy nem vetett rá ügyet egyetlen lóháton vagy kocsin arra járó tehetősebb utas sem, mint ahogy a másik rongyos parasztra sem, aki nem messze mögötte szintén alamizsnáért igyekezett a vasárnapi misére.
A csuklyás alak szorosabban fogta mellén a köpenyt, és fölnézett az előtte magasodó falra. Elmosolyodott, mikor megszólaltak a székesegyház harangjai, hogy imára szólítsák a hívőket, és emlékeztessenek az isteni igazságra. A csuklyás mosolygott. Neki megvan a maga igazsága, és isten óvja a bűnösöket. Bárkik is legyenek.
Marian Dubois egy pillanatig tétovázott a gyóntatófülke előtt, majd kinyitotta az ajtaját, és gyorsan belépett, mielőtt még meggondolhatta volna magát. Sötét volt a fülkében, megnyugtató sötétség, melyben olyan bűnöket is meg lehet vallani, melyek nem viselték volna el a napvilágot. Marian mereven leült. Egyenes háttal és feltartott fejjel ült, de gondolatai összezavarodtak; szemei sötéten és gondterhelten csillogtak. Valami új dolog bolygatta fel az életét, valami különös, és fenyegető dolog, amivel tudta, hogy szembe kell néznie, és le kell győznie, máskülönben az győzi le őt. Kinyílt a fülke másik ajtaja, és Marian rémülten hallhatta, hogy a püspök úr kényelmesen elhelyezkedik. Marian azt hitte, több ideje lesz, míg a pap megérkezik, hogy megtalálja az alkalmas szavakat, melyek leírhatnák azokat az érzéseket és gondolatokat, amik annyira felzaklatták lelkét. A gazdagon díszített rács félrecsúszott, közben megakadt egy pillanatra, éppen úgy, ahogy mindig is szokott, és az ismerős hang egy kissé megnyugtatta.
– Bocsáss meg, atyám, vetkeztem.
– Miféle bűnt követtél el, gyermekem?
A püspök hangja ugyanolyan unott volt, mint máskor, de a jól ismert szavak erőt adtak neki, hogy folytassa.
– Találkoztam egy férfival...
Marian érezte, hogy a püspök erre rögtön odafigyel, és megakadt. De aztán nagy nehezen folytatta:
– Nem is tudom, hogyan mondjam, de mióta találkoztunk... kétségeim vannak. És a kételkedés az bűn, ugye, atyám?
– Miféle kétségeid vannak? – kérdezte a püspök.
– Valahogy... üresnek érzem magam, atyám. Valami hiányzik az életemből. Lehet, hogy Isten tesz próbára?
A püspök elnézően kuncogott.
– Mindennap, gyermekem. Minden egyes napon.
* * *
A csuklyás megállt a városkapu előtt, és lehajolt. Egy maréknyi friss lócitromot vett föl a földről. Fogta, a köpenyére és a ruhájára kente. Jól szétnyomta, hogy minél hatásosabb legyen. Mikor ezzel megvolt, maszatos kezére nézett, mint aki nem tudja, mit csináljon vele, majd vállat vont, és nem törődött vele tovább. Felemelte fejét, és lopva a falat kémlelte a kapu mindkét oldalán. Igyekezett eszébe vésni alakját és magasságát arra az esetre, ha véletlenül sürgősen távoznia kéne Nottingham városából. Csuklyája hátracsúszott, mire odakapott és mélyen behúzta arcába. Nem szükséges, hogy bárki is megtudja, hogy Robin of Locksley Nottinghambe érkezett, így, Duncan rongyos köpenyével és botjával, valamint a lócitrom kigőzölgésével fölszerelkezve, távol tarthatta magától az embereket, és biztos lehetett benne, hogy senki sem fogja fölismerni. Lehajtotta fejét, meggörnyesztette hátát, hogy még meggyőzőbb legyen, és elindult a kapu felé, botjával tapogatva maga előtt.
Vézna, rongyos koldusok hosszú sora kígyózott át a kapun. Robin beállt a sor végére. A koldusok még sokkal elesettebbnek és szerencsétlenebbnek látszottak, mint ahogy Robin emlékezett rájuk. Az idők szemmel láthatóan rosszabbra fordultak, míg idegenben járt. Míg keresztülbukdácsolt a kapun, az őrt álló katona szűrős szemekkel nézett rá. Az őr tekintete követte őt, mire szíve gyorsabban kezdett verni, és szabad kezét kissé közelebb vitte a köpenye alá rejtett kardhoz. Az őr rákiáltott, hogy álljon meg, és Robin egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán ment tovább, mintha mi sem történt volna. Egy vak, akinek kiadta magát, nem tudhatta, hogy kinek szól a kiáltás.
Egy kéz nehezedett a vállára, és kipenderítette a sorból. Az őr megkerülte Robint, és gyanakodva mérte végig. Robin alázatosan hajlongott, de megfagyott ereiben a vér, mikor csukott szemei alól megpillantotta az őr arcát. A katona sisakja behorpadt az orra fölött, szája pedig dagadt volt, és csúnya forradás éktelenítette. A fickó Gisborne egyik embere volt, akinek előző nap a képébe vágta a nyílpuskát. Robin arra gondolt, hogy vannak napok, mikor az embernek semmi sem sikerül. Igaz, a fickónak nem sok alkalma volt alaposabban szemügyre venni, mielőtt a nyílpuska tompábbik végével találkozott, így aztán Robin rendületlenül játszotta tovább a vakot. Lehunyt szemekkel a semmibe bámult, és úgy viselkedett, mint egy félnótás. Az őr elengedte Robin vállát, és undorodva lerázta, ami a kezére ragadt.
– Nem ismerlek valahonnan? – kérdezte gorombán, miközben kezét a nadrágjába törölte. – Uramisten, hogy bűzlesz!
– A vakságom az oka... – nyafogta Robin elvékonyított hangon. – Mindig elesek...
A katona előre hajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye Robin arcát, de hátrahőkölt, mikor a bűz megcsapta orrát.
– Tűnj a fenébe! Mars innen! Takarodj a szemem elől!
Robin tapogatózva előrenyúlt, és mintha csak véletlenül történne, megragadta az őr kezét. Hálálkodva megrázta, majd továbbindult, botjával kopogva a köveken. A fickó szörnyülködve pillantott a kezére, majd búcsúzóul egy jókorát rúgott Robin ülepébe.
– Köszönöm, hogy kegyeskedtél útnak indítani! – szellemeskedett Robin, és a város felé vette az irányt. Mögötte az őr elkeseredetten próbálta megtisztítani a kezét a durva kőfal segítségével.
Mélyen a nottinghami vár gyomrában Mortianna félrehajtott fejjel hallgatta a székesegyház harangjainak erőtlen kongását. Felvihogott, és saját oltárához járult. Egy ötágú csillag volt kék krétával a csupasz padlóra rajzolva, előtte egy nagyméretű, fejére fordított kereszt állt. Fekete kakas vérével festett kör övezte az istentelen jelvényt, és égett húsdarabok hevertek előtte szétszórtan, gúnyolván a krisztusi ostyát. Az ördögimádók fehér ruhájába öltözött magas férfi állt a boszorkányszög közepén. Háromszor meghajolt az istentelen szimbólumok felé, majd fölvett a földről egy elszenesedett húsdarabot. Mohón bekapta, és rágni kezdte, közben hátralökte csuklyáját. A bíró soha nem fordított túl sok figyelmet az öltözékére, de ez most a szertartás elengedhetetlen része volt, legalábbis Mortianna szerint, így aztán a békesség kedvéért beöltözött. Lenyelte a húst, a háta mögé hajította a csontot, és beletörölte kezét a ruhája ujjába.
Mortianna rosszallóan nézett rá. A bíró felsóhajtott, és elővett egy zsebkendőt, hogy inkább azt használja. Aztán levetette a ruhát, ami alatt a nemesek hagyományos ünneplőöltönyét viselte. A levetett gúnyát Mortianna kezébe nyomta, megigazgatta öltönyét, hogy az olyan legyen, amilyennek lennie kell, és mikor újra felhangzottak a székesegyház harangjai, rámosolygott Mortiannára.
– Hív az a másik isten.
Mortianna egy haragos pillantást vetett rá vegyítőcsészéje mögül, amelyben valami párolgó és hevesen fortyogó főzetet kavargatott. Ránézett az öltönyére, megvetően felhúzta az orrát, és beleköpött a csészébe.
– Tudod, hogy fontos a látszat – mondta a bíró csöndesen. – Ismered az igazi hitemet.
Elgondolkozva nézett a fordított keresztre, majd odament hozzá, és a talpára állította.
– A kettő között nincs sok különbség. A szüleim nem mondták meg neked, miért akarják, hogy ezt az utat járjam?
– A bosszúvágyuk miatt – felelte Mortianna röviden. – Hidd el! Pontosan olyan lettél, amilyennek anyád akart.
A katedrális színes üvegablakai megszűrték még azt a kevés fényt is, ami ilyen esős időben beáradhatott, igaz, meg is színezték, és ez némi vidámságot csalt a templom komor félhomályába. Az egykori építők csak azt tartották szem előtt, hogy a székesegyház minél lenyűgözőbb legyen, semmi egyébbel nem törődtek, így a kényelemmel sem, aminek eredménye egy szigorú és sivár szerkezet lett, melyet néhány valóban rusnya vízköpő és gőgös tekintetű szent díszített. Ennek ellenére a padsorok tömve voltak hívőkkel, és a püspök elégedetten nézhetett le szószékéről az ő jórészt nemes és divatosan öltözött nyájára. Egy mise mindig fontos társasági esemény volt, alkalom, hogy az ember lásson, hogy őt lássák, illetve hogy begyűjtse az időszerű pletykákat. A püspök előrehajolt, kezét a szószék gyönyörűen csiszolt karfáján nyugtatta. A szószék igazi mestermunka volt. Ő maga választotta ki annak idején, és biztos volt benne, hogy gyönyörű hermelinprémmel borított palástjával egyetemben legalábbis püspöki, ha nem fejedelmi megjelenést kölcsönöz neki. Az igazat megvallva, a törekvő püspök már a még jobb napok felé tekingetett. A menny felé emelte tekintetét, és folytatta imáját, nem véve tudomást nyája kevésbé istenes tagjainak állandó csoszogásáról és fészkelődéséről.
– Könyörgünk, Uram, áldd meg városunk lakóit kántálta fennhangon –, köztük legelsőként Nottingham város nemes bíráját. Adj neki bölcsességet, hogy vezesse és védje dicső városunkat.
A bíró unatkozva mocorgott a helyén, Gisborne mögötte bóbiskolt. Ami őt illette, társasági kötelezettségnek tekintette a misét, de azt senki sem mondta neki, hogy élveznie is kell. A bíró lustán jártatta tekintetét a gyülekezeten, majd pillantása megállapodott Marian Dubois-n. Valóban gyönyörű teremtés, csak egy kissé önfejű. Eddig még mindig talált valami kifogást, amivel távol tarthatta őt magától, de a bíró biztos volt benne, hogy végül engedni fog. Előbb-utóbb mindenki engedett. Volt pénze, befolyása, rangja, hatalma, és nem vonakodott felhasználni bármelyiket, vagy akár mindegyikét, ha valamit meg akart szerezni. És Marianra azóta fájt a foga, mióta először megpillantotta. Végül úgyis az övé lesz, akármit csinál. És közben még élvezte is a fogócskát. A várakozás csak növeli az étvágyat. Megpróbálta elkapni Marian pillantását, de a lány szándékosan csak maga elé nézett, tudomást sem véve róla. A bíró felsóhajtott, előredőlt, és nem lévén jobb szórakozása, a püspök szavaira kezdett figyelni.
– Adj néki erőt, hogy lesújtson azokra, akik törvényt szegve fenyegetik a békét és a biztonságot. Nyerjék el büntetésüket a te nevedben. Ámen.
A templom végében a szegények és megnyomorítottak álltak sűrű tömegben, akik csak azért szenvedték végig a szertartást, hogy módjuk legyen alamizsnát kérni a gazdagoktól, mikor azok távoznak. Voltak köztük idősek és fiatalok, aggastyánok és karon ülő csecsemők, mindnyájukat megjelölte a szenvedés és az éhezés, és mindnyájan láthatatlanok voltak azok számára, akik már jókor megtanulták, hogy nem kell törődni velük. A püspök elzengett még egy-két dicshimnuszt, és néhány jól hangzó mondattal befejezte a szertartást. A gyülekezet felállt, és megindult a kedélyes duruzsolás. Ki erről csevegett, ki arról, miközben kifelé sorjáztak a templomból. A szegények kinyújtott kézzel és esdeklő szemekkel nyomakodtak feléjük. Megtört hangon ennivalót, pénzt és orvosságot koldultak maguknak, vagy szeretteik számára, akik betegen feküdtek, vagy éppen haldokoltak. A gyülekezet elhaladt előttük, nem látva és nem hallva, bár voltak, akik szétszórtak egy-egy maréknyi aprópénzt, pusztán a móka kedvéért, hogy lássák felebarátaikat térden csúszkálva marakodni. A templom őrei azonban hamar közbeléptek, hogy megakadályozzanak mindent, ami a székesegyház békéjét zavarná.
Marian szétosztogatta összes aprópénzét a koldusok között, majd félrehúzódott az egyik oldalsó szentélybe, melyben több tucat könyörgő gyertya világított. Minden vasárnap elhozta, amit meg tudott takarítani, gyakran még többet is, de sosem volt elég. Minden héten több könyörgő kéz nyúlt felé, több éhező gyermeket látott hatalmas szemekkel és felfúvódott hassal. Rövid időn belül elfogy a pénze, és nem lesz mit adnia nekik. Ki fogja akkor táplálni őket? Fanyarul elmosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy előző nap ugyanazt kérdezte Robin of Locksley-tól. Akkor sem kapott választ, és most sem. Meggyújtott egy gyertyát, és lehunyta a szemét egy halk imára, egy szívből jövő, hangtalan segélykiáltásra... Ám ekkor egy mocskos kéz ragadta meg a csuklóját. Hátrafordult, kiszabadította csuklóját, és döbbenten látta, hogy egy rongyos, bűzlő fickó áll előtte. Mondani akart valamit, de az ismerős hang hallatán megakadt benne a szó.
– Adj valamit a világtalannak... – mondta Robin halkan – ...ki nem láthatja a te szépségedet.
Marian körbepillantott, hogy nem figyeli-e őket valaki, majd Robinra nézett. Ajkát összeszorította, és szikráztak a szemei.
– Megőrültél? Mit keresel itt?
– Bizonyosságot.
– Nem akarom, hogy együtt lássanak egy haramiával. Vérdíjat tűztek ki rád!
– Igazán? – kérdezte Robin érdeklődve. – Mennyit?
– Kerek száz aranyat.
– Csak annyit?! Megy az még sokkal feljebb is! Hamarosan ezer lesz!
Marian már-már elmosolyodott, de inkább csak egy fintort vágott.
– Ezer aranyért magam is feladnálak!
A bíró felé pillantott, közelebb hajolt Robinhoz, és alig hallhatóan mormogta:
– Nottingham sereget toboroz. A kastélyba vitték a környék összes kovácsát, hogy fegyvereket készítsenek.
Robin is a bíró felé nézett, akit fegyveres testőrök és talpnyalók serege vett körbe. Marian elkomorult, mikor észrevette a szemében izzó gyűlöletet. Mintha a kedves, ingerkedő Robin, akivel előző nap találkozott, már nem létezne, mintha őt is legyőzte volna ez a hideg tekintetű harcos, aki kérlelhetetlen, mint maga a halál. Robin újra ránézett, de Marian most már kerülte tekintetét.
– Mire készül, Marian?
– Azt nem tudom – mondta Marian gyorsan. – De nagyravágyása határtalan.
Robin szemei újra mosolyogtak, mikor mégiscsak sikerült elkapnia Marian pillantását.
– Az enyém is... Köszönöm, Marian.
Valami megszólalt a lelkűkben, ám ekkor megpillantotta a közeledő bírót Robin válla fölött, és a pillanat varázsa megtört.
– Erre jön! – suttogta gyorsan. – Tűnj el! De mielőtt újra találkoznánk, tégy meg valamit a kedvemért!
– Bármit! – mondta Robin. – Mit kívánsz?
– Fürödj meg!
Egymásra mosolyogtak, majd Robin az arcába húzta csuklyáját, és eltűnt egy közeli ajtón keresztül. Marian kissé összeszedte magát, és a bíró felé fordult, remélve, hogy az nem veszi észre a jóleső pírt az arcán.
A püspök mihelyt belépett a lakosztályába, azonnal levette süvegét, és ingerülten vakargatta a halántékát. Az átkozott főfödő helye mindig viszketett, bármit is csinált. Fölsóhajtott, és körbepillantott. Fényűző lakosztályának látványa mindig jókedvre derítette. Jó sora volt, mióta a bíró kinevezte őt Nottingham püspökének. Az egyik székre dobta a süveget, és utánanézett. Nézni pompás, csak viselni kellemetlen. Arra gondolt, hogy milyen nagyszerűen jelképezi a felelősség természetét: súlyos és olykor fájdalmas. A hasonlatot a következő prédikációjában akár fel is használhatja. Egy darabka papír után kutatott, hogy följegyezze, de hirtelen megmerevedett, mikor zajt hallott a háta mögött. Megfordult, és érezte, hogy egy jeges kéz markolja meg a szívét, mikor egy csuklyás alak előlépett az árnyékból. A püspök nyelt egyet, és méltóságát pajzsként használva hűvösen, megszólalt:
– Ez itt a saját rezidenciám! fiam. Vannak más papok is, ha gyónni akarsz.
Az alak hátratolta csuklyáját, és a püspök szembe találta magát azzal az arccal, melyről nem gondolta volna, hogy valaha viszontlátja. Robin of Locksley szertartásosan meghajolt felé. A püspök kegyesen elmosolyodott.
– Gyerekfejjel mentél el, felnőttként jöttél vissza. Ismerős az arcod, fiam. Isten hozott, Robin!
Fölemelte a kezét, mire Robin előrehajolt, és megcsókolta a püspök gyűrűjét.
A bíró meghajolt Marian felé, majd intett az embereinek, hogy hagyják magukra őket. Kezébe vette Marian kezét, és ajkához emelte. Marian kényszeredetten mosolygott, és mihelyt a jó modor megengedte, visszavette a kezét. Odébb akart menni egy kicsit, hogy elállja az ajtót, amely mögött Robin eltűnt, de attól félt, hogy éppen ezzel fogja a bíró gyanakvását felkelteni. A bíró kedvesen mosolygott rá, de éppoly hideg volt, mint máskor.
– Napnál fényesebb vagy, Milady!
– Köszönöm! – mondta Marian. – Minek köszönhetem, hogy felkerestél, uram?
– Úgy hallom, találkoztál Robinnal – kezdte a bíró. A lány arca alig észrevehetően megrándult Robin nevének említésére. A bíró mosolyogva folytatta:
– A kuzinom mesélte, hogy tegnap néhány lovadat elkötötték.
– Igen – vágta rá Marian utálkozva. – Mondhatom, bosszantó eset volt.
– Mivel téged károsított meg – mormogta a bírd –, saját belénél fogva lógatom le a várfalról.
Marian nyugodtan nézett rá.
– Csak látnám már, uram!
A bíró közelebb lépett hozzá, és kezét atyáskodón a vállára tette.
– Tudod, ha beköltöznél a városba, személyesen gondoskodnék róla, hogy semmiben ne szenvedj hiányt.
Marian állta a tekintetét, kezéről pedig tudomást sem vett.
– Nagyon köszönöm, uram, de inkább maradnék a családi birtokon, egyelőre.
A bíró továbbra is mosolygott, csak tekintete lett még egy árnyalattal hidegebb. Levette kezét Marian válláról, és a ruhája alól elővett egy gyönyörű drágakövekkel kirakott tőrt.
– Akkor legalább... fogadd el tőlem ezt a csekélységet, amivel magad védheted meg saját biztonságodat.
A tőr igazi mestermunka volt, és egy egész vagyont megért, de Marian úgy vette el tőle, mint egy szalonnázó bicskát. A lány legyőzhetetlen kísértést érzett, hogy újra az ajtó felé pillantson, annyira rettegett attól, hogy valaki fölfedezi Robint. Azért egy udvarias mosolyra is futotta még az erejéből, ahogy az övébe tűzte a tört.
– Richárd király örömmel hallja majd, hogy mennyit törődtél velem.
– Sajnos – dünnyögte a bíró – sok ellensége van nemcsak külhonban, de itthon is, nem biztos, hogy hazaér egyáltalán.
– Cseppet se félj, bíró uram – mondta Marian kedélyesen. – Haza fog érni. És ha megjön, megjutalmazza majd hűséges alattvalóit.
A bíró mereven elmosolyodott, szertartásosan meghajolt, és elindult egyenesen az ajtó felé, mely a püspök lakosztályába vezetett.
Robin figyelmesen hallgatta, mit beszél a püspök. Tekintete hűvös volt és merev. A püspök minden igyekezete hiábavalónak bizonyult, hogy egy kissé oldja a légkört. Robin rongyai és a kellemetlen szag dacára is, mely körüllengte, minden ízében Lord of Locksley volt. A püspök a tőle telhető részvéttel adta elő, miként lett az előző lord kegyvesztett, és hogyan halt meg. De Robin hűvös hallgatása egyre inkább elbátortalanította. Körbenézett a szobában, mintha valami támogatást keresne. Nem tudott Robin szemébe nézni. Mikor elbeszélésében oda ért, hogy Robin apja megvallotta, hogy az ördögöt imádja, Robin váratlanul kitört.
– Hogy hihetted el róla?! Neked mindenkinél jobban kellett tudnod, milyen buzgó híve volt az egyháznak!
A püspök Robinra emelte tekintetét.
– Felszólítottam apádat háromszor is, hogy ne imádja a gonoszt. Amit válaszolt, minden alkalommal mélyen felkavart. Rá kellett döbbennem, hogy régi vallásunkat micsoda veszély fenyegeti ezen a földön.
Robin lassan, bánatosan bólintott, mintha éppen ezt várta volna.
– Hazudsz! – mondta egyszerűen, amire a püspök nem tudott válaszolni.
Robin elfordult, mintha még a püspök látványát sem bírná elviselni. A fájdalom eltorzította vonásait. Az ajtóhoz ment, kinyitotta... és a nottinghami bíróval találta szembe magát, aki éppen be akart lépni. Egy pillanatig meglepetten bámulták egymást. Aztán a bíró látta a püspök gyöngyöző arcát, melyről leolvasható volt a rémület és a bűntudat, visszanézett a rongyos, rossz szagú alakra, aki elállta az útját, és már nem is kellett megmondani neki, kivel áll szemben.
Kiáltani akart a testőreiért, de Robin előrántott a rongyai alól égy tőrt, és támadott. A bíró hátrahőkölt, de a tőr hegye így is elérte, és hosszú vágást ejtett az arcán. Megtántorodott, és az arcához kapott. Ujjai között kibuggyant a vér. Az őrökért kiáltott, mire Robin visszahátrált a püspökhöz. A püspök elsápadt, mikor megpillantotta Robin kezében a tőrt.
– Elkárhoztok, ha fegyvert fogtok Isten házában!
Robin megvetően rápillantott, és a szoba másik ajtaja felé indult. Az hirtelen kivágódott, és őrök tódultak a szobába. Robin visszahátrált, és vadul nézett körbe. Mindkét irányból katonák fenyegették, és több kijárat nem volt. Szeme ekkor megakadt egy vastag kötélen, mely a mennyezetről lógott le. Megragadta, és egy szempillantás alatt fönn termett a hatalmas csillár tetején, melynek rögzítésére a kötél szolgált. Tőrével nyiszálni kezdte a kötelet, ami hamarosan el is szakadt. A lezuhanó csillár lesöpörte az alatta hadonászó őröket, és a hatalmas súly a magasba rántotta Robint, aki a kötél másik végén csimpaszkodott. Odafönn Robin átlendült egy ablakpárkányra, kirúgta az ablak üvegét, és kezdett kimászni. Ekkor a bíró a nevét kiáltotta, mire Robin megtorpant és visszanézett. A bíró fölfelé nézett, egy véráztatta zsebkendőt szorított az arcára, a fájdalomtól és dühtől majd eszét vesztette.
– Locksley! Kiskanállal fogom kivájni a szívedet! Robin nyugodtan nézett vissza rá.
– Persze! Majd ha elkapsz!
Elmosolyodott, és leugrott az ablakból. Nyílvesszők csapódtak a falnak, ahol még egy pillanattal azelőtt állt.
Egy lovászlegény vigyázott a bíró lovára a székesegyház előtt, és már nagyon unatkozott. Egyszer csak egy rongyos barát bukkant elő a semmiből, felpattant a lóra, és kikapta kezéből a gyeplőt. A legény csak állt, és tátott szájjal bámulta a lovat, amely egy szempillantás alatt eltűnt, különös lovasával a hátán.
Robin a városkapu felé vette az irányt, és mindent legázolt, ami az útjába került. Átvágtatott a forgalmas piacon, ahol utána dobált zöldségek, tojások és egyéb ízletes termékek, valamint válogatott szitkok jelezték útját. A gyorsabban eszmélő őröknek még egy-két nyílvesszőt is sikerült utána küldeni. Hamarosan feltűnt előtte a kapu, melyet az őr igyekezett gyorsan eltorlaszolni előtte. Robin még nem felejtette el azt a bizonyos alfelének címzett szíves útbaigazítást, és elmosolyodott. Lekapott egy megtermett zsákot az egyik katonai szekérről, és lendületből odakente vele az őrt a városfalhoz. Robin nevetve átszáguldott a kapun, és még gyorsabb vágtára ösztökélte lovát. Nyílvesszők süvítettek körülötte, de egyik sem találta el. Ló és lovasa hamarosan ponttá zsugorodott a láthatáron.
– 8. –
Az erdőlakók köréje sereglettek, mikor megállította lovát a sherwoodi erdő tisztásán. Robin lemosolygott elképedt arcukra. Fáradt volt, de jókedvű és elégedett. Azeem megkért valakit, hogy hozzon egy kis vizet, mire Robin hálásan biccentett felé. Mikor a korsó megérkezett, Azeem a csatakos, ziháló paripa szájához tartotta. Robin bosszúsan pillantott rá.
– Miért mentél el nélkülem? – kérdezte Azeem közönyösen. – Hogy védjelek meg, hitetlen, ha azt sem tudom, hogy merre jársz?!
– Akkor se tennél semmit, ha tudnád... – jegyezte meg Robin.
Azeem megvonta vállát.
– Ebben inkább magam döntök!
Robin leugrott a lóról. Az erdőlakók ámulva vizsgálgatták az állat fényűző szerelékét. Skarlát Will előrenyomakodott, közelről is szemügyre vette a csillogó lószerszámot, és dühösen fordult Robin felé.
– Ez a bíró lova! – jelentette ki, mire mindenki elhallgatott. Ijedt, fürkésző pillantásokat vetettek Robinra. Little John hangja is ingerült volt, mikor megszólalt.
– Hát ez jó! Elloptad a bíró lovát? Még jó, hogy nem hagytál neki üzenetet. „Gyere utánam az erdőbe, ha vissza akarod kapni!” Ezt már meg fogja bosszulni. Nem engedi a büszkesége. Ránk szabadítja a csatlósait.
Robin nyugodtan mosolygott, nem zavartatta magát.
– Hagytam neki emlékeztetőül egy jó kis vágást a képén. A lóról meg nem tudtam, hogy az övé. Túlságosan is féltek tőle. Pedig tiszte ellenére se több, mint akármelyik ember.
– Csakhogy serege van! – morogta Skarlát Will.
– A túlerő nem minden – mondta erre Robin. – A Szentföld óta tudom. – Ha mi szervezettebbek vagyunk, legyőzhetjük.
Little John sanda szemekkel nézett rá.
– Hogy érted azt, hogy mi? Tehát csatlakozol hozzánk, pajtás?
– Nem! – felelte Robin. – Vezetlek titeket!
Leoldotta a nyeregből a hasas zsákot, amit Nottinghamben zsákmányolt, és kiborította a tartalmát. Táblányi szalonnák, egybesült csirkék és kocsikeréknyi sajtok tornyosultak az erdőlakók bámuló szemei előtt. Mohón vetették magukat a nem várt lakomára, és Robint éltették. Little John nevetett, vállon veregette Robint. Skarlát Will elhúzódott a többiektől, rá sem nézett az ételre. Robint figyelte, és gyűlölet izzott szemeiben.
A nottinghami várban eközben a bíró borbélya arra készülődött, hogy összevarrja a sebet ura arcán. A bíró mereven ült a székében, és majd szétvetette a düh. Gisborne ott állt mellette, hogyha másképpen nem tudja, legalább lélekben segítse urát, és adott esetben közvetítse parancsait. Érdeklődve figyelte, ahogy a borbély a gyertya lángjánál fölhevítette sebésztűjét. Gisborne-nak igazán nem kellett sok, hogy jól érezze magát. A bíró rápillantott.
– Elkapom azt a tolvaj bandát! Kiéheztetem! Levágom... Nem, elveszem az állataikat, úgyhogy a saját emberei hozzák majd el Locksley fejét.
Gisborne elgondolkodva bólintott.
– És mi lenne, ha gúnynevet ragasztanánk reá? Amitől félelem támad iránta a népben... mondjuk: gyilkos vagy csuklyás Robin, vagy Robin Hood.
– Nekem mindegy, hogy nevezed! Holdtöltére holtan akarom látni, mire a báró urak visszajönnek. Most varrhatod! Csak egészen apró öltésekkel!
Haragosan nézett a várakozó borbélyra.
Összeszorította fogát, ahogy a tű vérző arcához közeledett. Gisborne közelebb hajolt, hogy jobban lásson.
A következő napok során a bíró katonái elözönlötték a vidéket, hogy „érvényre juttassák a törvényt.” Aki tiltakozni merészelt, kegyetlenül megverték. Egyetlen várost, falut, tanyát sem kíméltek. Házak égtek porrá büntetés gyanánt, vagy csak hogy példaként szolgáljanak azok számára, akik pénzt vagy egyéb javakat rejtegettek. Füst kormozta az eget mindenütt a megyében, bűnösök és ártatlanok vére áztatta a feltúrt földet. Sir Guy of Gisborne vezette a hajszát, és elsőrendű szórakozásnak találta.
De a második hét végén már ő is unta az egészet. Türelmetlenül nézte, ahogy emberei megsarcoltak egy kicsiny falut nem messze a sherwoodi erdőtől, és ujjával a nyeregkápán dobolt. Még alig múlt el dél, de az aznapi tervet már rég túlteljesítették. Emberei berontottak a szegényes kalyibákba, és mindent összeszedtek, ami mozdítható volt. A zsákmány nagyobbik része a bírót illette, egy kisebb hányad az övé maradt, a többit a katonák osztották szét egymás között. A vállalkozás mindenesetre kifizetődő volt, és ráadásként a parasztok sikítozását is élvezhette.
Asszonyok és gyermekek rohangáltak kétségbeesetten, mikor a katonák kiráncigálták őket házaikból, de a férfiak csak szótlanul álltak. A katonák akkora túlerőben voltak, hogy gondolni sem mertek az ellenállásra. A fegyveresek éktelen zenebona közepette egy nagy szekérre terelték az állatokat, hogy elszállítsák őket. Ekkor az egyik gazda előlépett. Bátrabb volt, mint a többiek, vagy egyszerűen csak nem bírta tovább nézni, hogy az utolsó falatjukat is elrabolják. Keményen nézett Gisborne-ra, kezeit tehetetlenül ökölbe szorította a combjai mellett.
– Ne tedd ezt velünk, uram! Előbb feldúltátok a magtárainkat, most meg azt a keveset is elveszitek, ami megmaradt.
– Ahhoz képest, hogy éheztek, elég kövérek vagytok – mondta neki Gisborne. – Talán valaki élelmet hoz nektek? Netán egy csuklyás ember?
Gúnyosan figyelte a falu lakóit, akik komoran felsorakoztak a gazda háta mögött, és egyszer csak egy ismerős arcon akadt meg a szeme. Az asszony egészen csinos lehetett a piszok alatt, de a nehéz munka, és a még nehezebb élet minden finomságot kikoptattak belőle. Egy gyermeket tartott a karjaiban, akit még szorosabban ölelt magához, mikor Gisborne előrehajolt és megszólította.
– Hol a férjed, Fanny? Az a Little John nevezetű!
Az asszony meg sem próbálta leplezni gyűlöletét.
– Meghalt. A múlt télen.
– Igazán? – kérdezte Gisborne. – Mi pedig úgy tudjuk, hogy éli a világát, mégpedig a sherwoodi erdőben, a haramiákkal.
– Az csak a szelleme lehet.
Gisborne néhány lépésnyit előreléptetett. Fanny és a gyermek fölé magasodott, de az asszony nem mozdult helyéből. Ekkor Gisborne lábának egy hirtelen mozdulatával nagyot taszított rajta. Fanny fájdalmasat nyekkent a földön, a kisgyerek fölsírt, de senki sem sietett az anya és gyermeke segítségére. Senki sem mert segíteni. Gisborne és a katonák nevettek. A gazda újra megszólalt, hangja megremegett, mikor Gisborne hűvös tekintettel végigmérte.
– Legalább a kocát hagyd meg, uram. A malacait ennénk egész télen!
– Hát nem eszitek! – vetette oda Gisborne nyeglén. – Imádkozz, hogy elkapjuk Robin Hoodot, mielőtt beáll a tél!
Nevetve megfordította lovát, és emberei élén kinyargalt a faluból. A szekér nyöszörgött és recsegett az állatok és a többi élelem súlya alatt. A parasztok gyűlölettel néztek utánuk. Voltak, akik haragosan pillantgattak Fanny felé.
Menekültek hosszú sora kanyargott az erdőlakók tábora felé. Kevéske megmaradt vagyonukat a hátukon cipelték. Mindannyiukon, a nőkön és gyermekeken is látszottak a nélkülözés és a kegyetlen bánásmód nyomai. Idejöttek az erdő mélyére, mint oly sokan előttük is, mert nem volt máshova menniük. Közöttük érkezett Fanny is, és a kis Wulf már rohant is az üdvözlésére, nagyokat kiáltva örömében.
Robin és Azeem egy kidőlt fatörzsön ültek, és a menekültek legutóbb érkezett csapatát figyelték. Robin sejtette, hogy lesznek, akiknek menekülniük kell, és valójában számított is rájuk terveiben, de azt nem hitte volna, hogy ilyen sokan lesznek. Lenézett újfajta tiszafa íjára, amit a kezében tartott, de a menekültek képe továbbra is szeme előtt lebegett. Siralmas helyzetüknek, szenvedéseiknek, legalábbis részben, ő volt az oka. Megpróbált arra figyelni, amivel éppen foglalatoskodott, és a bélből sodort húrt az íj végére erősítette.
A menekültek kis csoportokban letelepedtek a tűz köré, és mesélni kezdték az erdőlakóknak, mi történt velük. A történet ismerős volt, számtalanszor végighallgatták már korábban érkezett menekültek szájából. Az újonnan érkezettek közül néhányan félénken ennivalót vagy vizet kértek, de a legtöbben csak ültek magukba roskadtan, túl fáradtak voltak, hogy megmozduljanak, hogy sírjanak, vagy panaszkodjanak. Valaki Robin Hood nevét említette, mire Skarlát Will előlépett, és megmutatta a fatörzsön ülő alakot. Egy idős gazda dühösen odament Robinhoz, és széthúzta zubbonyát, hogy megmutassa neki megveretésének még mindig sajgó sebeit. Egy asszony éhes csecsemőjét mutatta, akinek hatalmas szemek csillogtak összeaszott arcában. Egyre többen gyűltek köré szenvedő és haragos arccal. Azeem Robinra pillantott.
– Hírnévre vágytál, hitetlen. Hát most megkaptad.
Skarlát Will tört utat magának a menekültek között, és ellenséges tekintettel mérte végig Robint.
– Miattad történt ez, Locksley!
– A bíró műve! – felelte Robin türelmesen. Nottingham próbál megosztani...
– Nem tartozunk össze, ficsúr! – emelte fel Skarlát Will a hangját. – És ma hallottam, hogy a bíró ezer aranyat ad a fejedért.
Körbenézett, hogy lemérje szavainak hatását a többiek arcán.
– Én azt mondom, adjuk fel!
Sokan egyetértően bólogattak, de nem mindenki. Robin megcsóválta a fejét, és úgy nézett Willre, mintha az egy nehéz felfogású, különösen értetlen nebuló volna.
– Will, csak nem hiszed, hogy a bíró mindent visszaad, ha én eltűnök?
– Vérdíjat kapnánk – jelentette ki Skarlát Will –, és kegyelmet. Újra szabadok lehetnénk!
– Tévedsz! Fellógatna titeket.
Hosszú ideig néma csönd volt. Robin hűvösen nézett Willre. A menekülők és az erdőlakók bizonytalanul egyikről a másikra pillantgattak. Skarlát Will gúnyosan mosolygott Robinra.
– És tőled mit várhatunk? Nekizavarsz minket a katonáknak kövekkel meg puszta kézzel?
– Ha kell, van fegyveretek, ami nagyon erős, Will! A bátorság!
Skarlát Will arca olyan vörös lett, mint a felöltője. Szótlanul meredt Robinra, de a végén ő fordította el előbb a tekintetét. Robin megvizsgálta, elég feszes-e a húr az íján, nyugodtan felállt, megfordult, és elballagott. Skarlát Will előhúzott egy tőrt, és felemelte, hogy Robin védtelen hátába hajítsa. A kis Wulf figyelmeztetően felkiáltott, mire Robin megpördült, célzott és lőtt. Mindezt egy szemvillanásnyi idő alatt. A nyílvessző átfúrta Skarlát kezét, mely még mindig csak célzott a tőrrel. Will elejtette a tőrt, és nyílvesszővel a kezében elbotorkált. Senkitől sem fogadott el segítséget. Az erdőlakók és a menekültek mormogtak valamit egymás között. Lenyűgözte őket Robin ügyessége. Robin egy biccentéssel köszönetet mondott Wulfnak, majd az emberek felé fordult.
– Elegetek volt? Haza akartok jutni? Akkor hagyjuk abba a marakodást. És vegyük tudomásul, hogy nagy a tét! Mert én inkább meghalok, de nem bujkálok tovább! A bíró szerint senkik vagyunk! Szerintem viszont szabadok! A szabad ember pedig úgy védekezik, hogy az ereje felér tíz zsoldos katonáéval.
Robin Azeemra pillantott, és folytatta:
– A Szentföld óta tudom. Ha nagyon erősen hisztek benne, hogy szabadok vagytok, akkor azt mondom, győzni fogunk!
– A fát nem tudjuk megenni – vágott közbe az egyik paraszt. – Másunk meg nincs! A bíró elvitte az állatainkat.
– Fegyvereik vannak! – mondta egy másik.
– A pénzünket is elvitték! Egy fityinget se hagytak a bíró emberei!
– Akkor majd, Isten segedelmével, visszaszerezzük! – kiáltotta Robin. – Kamatostól!
Teltek a hetek, és a nyár őszre fordult. Aranyban és bronzban tündökölt a sherwoodi erdő, és vastag avar nyelte magába a fák közti szűk ösvényeken lopakodó léptek zaját. Figyelő szemek kémleltek ki a bokrok mögül, és néma alakok bukkantak fel és tűntek el újra a megriadt utasok előtt, mint valami varázslatban.
A bíró tovább folytatta a kegyetlenkedést. Még maga az egyház sem kerülhette el kapzsi haragját. Ám egy szép napon meglepetés várta a bíró katonáit...
– Azt ne vigyétek el, az a templomhoz tartozik! Kérlek, kérlek, az az Úr tulajdona! – kérlelte egy öreg, töpörödött barát a bíró embereit.
– Akkor az a mi bíró urunk tulajdona is! – gúnyolódott az egyik katona.
Hirtelen, a fák irányából kísérteties, süvítő hangok hallatszottak. Mindenki fölkapta a fejét. Nyílvesszők csapódtak a földbe a katonák lábai körül, és az erdő irányából Robin jelent meg, fehér nyílvesszőkkel tömött tegezzel a hátán, és egy hosszú íjjal a kezében.
– Ha nem akartok a Teremtőtökkel találkozni, akkor adjátok vissza neki, ami az övé! – mondta íjával a katonákra célozva.
A katonák idegesen néztek egymásra. De mielőtt parancsnokuk megszólalhatott volna, egy nyílvessző süvített el a füle mellett. A fák árnyékában ott állt egy csapatnyi erdőlakó. A parancsnok nyelt egy nagyot, és hátrálni kezdett. A többiek eldobták fegyvereiket és zsákmányukat.
– Jól van! – mondta Robin. – És mondjátok meg a bírótoknak, hogy ami kárt okoz a népnek, tízszeresen hajtom be rajta.
Nem volt ellenvetés.
Egy szeptember végi napon, mikor a nap helyén csak egy kicsiny vörös golyóbis világított, alig valamivel a horizont fölött, Hardcastle báró idegesen lovagolt át az erdőn, pillantása riadtan ugrott árnyékról árnyékra, szíve minden váratlan zajra a torkában dobogott. Újra meg újra arra gondolt, hogy jobb lett volna más útvonalat választania, vagy legalább egy csapatnyi jól fölfegyverzett katonát gyűjthetett volna maga köré, ahelyett hogy csak két megszokott testőrével indult erre a vakmerő útra. Mindkettő jó katona volt, és hű bőkezű urához, de ha csak a fele is igaz azoknak a legendáknak, amik Robin Hoodról és vadembereiről szólnak... Hardcastle báró nagyot nyelt, és megfogadta, hogy nem jártatja többet ilyeneken az eszét.
Selyem zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát, és körülnézett a fák között. Fölöslegesen izgatja magát semmiségek miatt. A sherwoodi erdőlakókról szóló történetek csak vigasznyújtó mesék, melyeket a parasztok költenek kunyhóik mélyén az éjszaka sötétjében. Nevetséges még gondolni is arra, hogy a szegények lázadozni merészelnének jogos uraik ellen. Tudják azok a helyüket. És ha mégsem tudnák, a katonaság hamarosan közbelép, és megtanítja nekik! A báró önelégülten elmosolyodott, és azon kezdte törni a fejét, hogyan fogja majd, ha megérkezett, előadni, micsoda bátorsággal szállt szembe a hírhedt sherwoodi erdő ezernyi veszélyével...
Ám ekkor az erdő hirtelen megelevenedett, titokzatos alakok bújtak ki a földből a csapás mindkét oldalán. Ruhájukat ágakkal és falevelekkel álcázták, arcukat zöldre és barnára mázolták. A báró hátrapillantott válla fölött, és elhűlten látta, hogy ott is felbukkantak a fickók, és elzárták a visszavonulás lehetőségét. Mindannyian íjakkal és nyilakkal voltak fölfegyverkezve, amiket olyan könnyedén tartottak kezükben, hogy látszott, szükség esetén nagyszerűen tudják használni is őket. Hűvösen mosolyogtak, és még hűvösebb tekintetük nem sok jóval kecsegtetett. A báró segélykérően a testőreire nézett, de azok már megadóan a magasba emelték kezeiket. Legszívesebben ő is ugyanúgy tett volna, de mozdulni sem mert. Ekkor valaki barátságosan megszólította a magasból, mire a báró ijedten felpillantott.
– Nagyon meleg van ma, barátom! Túl meleg ahhoz, hogy ilyen súlyos erszényt cipeltess a lovaddal.
Robin Hood mosolygott le a fölötte ívelő ágról. A báró tiltakozni akart, de mikor újra szemébe ötlöttek a rá célzó nyilak, jobb belátásra tért. Kelletlenül leoldotta övéről a súlyos erszényt, megemelgette, hogy még egyszer érezze az arany és ezüst jóleső súlyát, majd odadobta Robinnak, aki fél kézzel elkapta. Gúnyosan bólintott a báró felé.
– Ezer hála nagylelkű adományodért. Pénzeden sok gyomor éhét verjük el, és sok szívet melegítünk át.
A báró komoran nézett rá.
– A bíró is tudni fog erről.
– Remélem is – mondta Robin. – Mondd meg neki, hogy a vérdíj, amit a fejemre kitűzött, megalázóan kevés.
És így teltek a hetek. Egyetlen gazdag ember, egyetlen nemes vagy kereskedő sem haladhatott át a sherwoodi erdőn anélkül, hogy tekintélyes díjat ne fizetett volna a kiváltságért. A fegyveres őrök a lombok közül érkező nyilakkal nem vehették fel a harcot, és ha megpróbálták üldözőbe venni a tolvajokat, a sűrű bozót állta útjukat, melyben egyesével lehetett, a csetlő-botló katonákon rajtaütni, így aztán a pénz, amit tőlük szedtek el, visszakerült a szegényekhez, és hosszú idő óta először történt, hogy nem korgó gyomorral és reményvesztett szívvel várták a közelgő telet. Az erdőlakók a merész rajtaütések során rengeteg elemózsiát is zsákmányoltak, és azoknak juttatták, akik a legjobban rászorultak. Robin Hood neve visszhangzott szerte az északi országrészben, és minél határozottabban próbálta a bíró elfojtani ezeket a hangokat, azok csak annál hangosabbak lettek.
Az erdőlakók szorgalmasan gyakoroltak Robin és Azeem útmutatásai alapján. Kitömött katonababákra lőttek nyíllal, karddal, fejszével és tőrrel verekedtek. Közben lankadatlan buzgalommal építgették új otthonaikat az erdőben. Kötélhidak íveltek a vastag fák között magasan a föld felett, hosszú láncba fogva össze az ágak közé épített kunyhókat. A vadászok mindennap friss zsákmánnyal tértek haza, és most már senki sem merte követni Sherwoodba a vadorzókat.
Néhány báró megkísérelt megerősített kocsikon áthajtani az erdőn, bízván abban, hogy a vastag tölgyfába és acélba majdcsak beletörik a rablók bicskája. Robin azonban különféle elmés módszereket eszelt ki, hogy megállásra kényszerítse a járműveket. Például rejtett láncok és vashorgok akaszkodtak a megfelelő pillanatban a kocsik tengelyére, és kirántották azt a kocsi alól. Kerekek nélkül pedig bármilyen vastag falú kocsi is bajosan halad. A megrekedt járművekben csücsülő utasokat pedig a lehető legkisebb hűhóval és a legnagyobb hatásfokkal szabadították meg javaiktól.
Robin gyakran maga vezette ezeket a rajtaütéseket, nem mintha nem bízott volna a többiekben, hanem mert szerette látni az elképedést a bárók arcán. Egy alkalommal, mikor feltört egy hintót, egy felháborodott idősebb bárót, és egy gyönyörű, fiatal hölgyet talált benne, aki a báró lánya is lehetett volna. Robin udvariasan segített neki kiszállni a kocsiból, elbűvölően mosolygott, és közben ügyesen lehúzott az ujjáról egy hatalmas gyémántgyűrűt. A lady csalódott fintort vágott, mire Robin elegánsan meghajolt, és így szólt:
– Úrnőm, egy ilyen szépségnek, mint te vagy, nincs szüksége ezekre az ékszerekre.
Ezután megcsókolta a kezét. A hölgy fölsóhajtott, és meghatottan pislogott rá. A báró ráförmedt Robinra:
– Szégyelld magad, hogy így beszélsz a feleségemmel!
Robin megvonta a vállát.
– Ha ez a fiatal hölgy a feleséged, neked kéne szégyellned magad.
Ezután embereivel és a báró értékeivel egyetemben eltűnt a fák között. A báró levegő után kapkodott, a bárónő pedig az erdőlakók után nézett.
– Ki volt ez a férfi? – sóhajtotta álmodozva.
– Egy tolvaj! – csattant fel a férje.
– A tolvajok fejedelme – suttogta az asszonyka, és még mindig a fák közé bámult.
Ahogy egyre több arany, élelem és egyéb érték áramlott az erdőbe, úgy jártak ki az erdőlakók is egyre többet a környező falvakba és tanyákra, hogy szétosszák a zsákmányt a rászorulók között. A hálás parasztok többé már nem árulták be őket a bíró embereinek. Bull egyik tanyáról a másikra húzta kordéját. Wulf és Fanny segítettek neki lepakolni az élelmiszereket, takarókat és ruhákat. Mindhármuknál volt fegyver, nem is rejtegették. Mikor a parasztok megpillantották őket, éljeneztek, és Robin Hood, a tolvajok fejedelme nevét áldották.
Felhívások jelentek meg az erdőszéli fákon, melyek tízezer aranyat ajánlottak Robin Hood fejéért, Megsárgultak és elrongyolódtak, de senki sem jelentkezett a bírónál a pénzért.
Gisborne többször is bemerészkedett a sherwoodi erdőbe a legbátrabb harcosokkal, akiket a bíró pénzén fel lehetett fogadni, de sohasem bukkant Robin Hood és az erdőlakók nyomára. Fölfedeztek ugyan nyomokat, de azok sehová sem vezettek, egyszer csak végük szakadt, mintha az erdőlakók szétoszlottak volna a levegőben. A katonák a szemüket forgatták, hányták a keresztet, fekete mágiáról és egyéb titkokról pusmogtak, melyek még mindig fellelhetők Sherwood ősi szívében. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy fölfelé is nézzen. Ha megtette volna, rögtön fölfedezte volna a lombok rejtekében megbúvó hidak, kötelek és alvódeszkák egész szövevényét, valamint a rejtekhelyükről vidáman pislogó erdőlakókat.
A bíró a lakosztályában tartózkodott a nottinghami várban. Ült a székében, és kedvetlenül hallgatta a legújabb rablások tekintélyes listáját, amit a titkára olvasott fel neki. Nem tudta, hogy a titkos kémlelőnyíláson keresztül egy vöröslő szem mindent lát. Tekintetét a reszkető lányokon nyugtatta, akiket katonái hoztak be neki, megtekintésre. Mindegyik nagyon csinos volt, de most inkább az írnokra kellett figyelnie, aki egyre idegesebb lett a bíró rezzenetlen pillantásától. Olyan erősen szorította a papírokat, hogy azok meggyűrődtek. Megköszörülte torkát, és folytatta jelentését.
– Számításaink szerint 4 milliót rabolt az utóbbi három hónapban, uram. Lehet, hogy még többet is.
A bíró intett az egyik lánynak, hogy álljon a fénybe, és forogjon körbe. A lány félénken engedelmeskedett. A bíró hűvösen vizsgálgatta, miközben ujjával az arcán lévő forradást piszkálgatta. Újra az írnok felé fordult. Nyugodt, vészjósló hangon szólalt meg.
– Jól van, akkor emeljétek magasabbra a vérdíjat. Legyen 25 ezer arany.
– Elnézésedet kérem, uram – szólt az írnok. – Nem érsz vele semmit, akármeddig emelheted.
A bíró előredőlt székében, és szinte keresztüldöfte tekintetével az írnokot.
– Igazán? És mondd, írnok, miért?
– Tudod, uram – mondta az írnok idegesen –, a pórnép miatt. Nekik ad mindent, amit elvesz. És ezért uram... szeretik őt!
A bíró újra hátradőlt és haragosan ráncolta szemöldökét. Az írnok lopva megnézte magának, hol a legközelebbi kijárat. A bíró öklével a szék karfájára sújtott.
– Robin Hood kihúzza a pénzt az én zsebemből. Kényszerít, hogy zsaroljam a népet. És ezért még őt szeretik? Legyen hát! Nincs tovább ingyen koszt a nincsteleneknek. Nincs többé méltányos bánásmód!
A bíró dühösen fölemelkedett a székéből, és fel-alá kezdett járkálni ingerült arccal. Az írnok ott botladozott a nyomában, és amilyen gyorsan csak tudta, igyekezett lekörmölni a bíró szavait.
– Éjjel-nappal zaklatnak – dörögte a bíró villogó szemekkel –, a kincstár kiürült, s mégis panaszkodnak, hogy csökkentsem az adókat, és tisztítsam meg a sherwoodi erdőt. Az útonállók kifosztanak mindenkit, aki arra jár. Miért nem kerülik el a bárók Sherwoodot?
– Mert az a legrövidebb út Londonba, uram! – vágta rá az írnok gondolkodás nélkül, de legszívesebben visszaszívta volna, mikor a bíró ráripakodott.
– Az egyetlen út Londonba, te barom! Az egyetlen, melyen eljuthatnak jövendőbeli királyunkhoz, Jánoshoz. – Hirtelen abbahagyta, mikor pillantása találkozott az egyik várakozó lányéval. Egy pillanatig némán nézte, majd feléje biccentett. – Ma este te vagy a soros. Az ágyamban várlak.
Az írnok idegesen krákogott, mire a bíró újból ráripakodott. Az írnok kétségbeesetten igyekezett, nehogy valami olyasmit mondjon, ami tovább rontana a helyzetén.
– Sir Guy katonái semmit sem találtak?
– Sir Guy a saját fenekét se találná meg, ha a keze nem érne odáig. Nyomát sem találta az erdőlakók táborának. Az a csuklyás vipera egyszerűen felszívódott és eltűnt.
Tekintete egyszer csak megállapodott saját mellszobrán, mely ott állt az egyik oldalsó asztalkán. Valaki egy heget karcolt a szobor arcára, hogy jobban hasonlítson eredetijére. A bíró arca elsötétedett a dühtől, keze ökölbe szorult, és nem találva szavakat, némán meredt a gyalázatra. Az írnok kihasználta az alkalmat, hogy a bíró hátat fordított neki, és kiöltötte rá a nyelvét.
Még ugyanazon a napon a bíró a szokásosnál is kevesebb lelkesedéssel bújt ördögimádó ruhájába Mortianna kamrájában. A boszorkány sandán figyelte őt istentelen oltára mellől, melyen már kiontotta tizenhárom áldozati állat vérét.
– Valami bosszant?
A bíró ingerülten megvonta vállát. Mortianna odasietett hozzá, és hideg tenyerét a homlokára tette, hogy nincs-e láza. A bíró elhúzta száját a kellemetlen, nyirkos érintésre, de volt elég esze, hogy egy szót se szóljon. Igaz, hogy fonnyadt és öreg volt a banya, de kétségtelenül volt benne valami erő. Kellett neki ez az erő, és mindent elviselt, hogy megszerezze. Azután majd... sok mindenre lesz idő majd azután. Erőt vett magán, és a boszorkány égő szemeibe nézett.
Fogta a kilencágú korbácsot, amit Mortianna kikészített neki, és néhányszor figyelmetlenül megbökdöste. Gondolatai egészen máshol jártak.
– Még tíz nap, és megérkeznek a bárók. Robin Hood elvitte az összes pénzt, amit nekik szántam. És körül vagyok véve bolondokkal, akik nem teljesítik a parancsaimat. Mondd meg nekem, van-e áruló az embereim között?
A banya éles körmével felhasította a bőrt sovány karján. Vére lecsöppent a mocskos kőpadlóra. Leguggolt, beleköpött a vérbe, és figyelte a kialakuló alakzatokat. A bíró is mellé kuporodott, ő is látni szerette volna, amit Mortianna látott. A boszorkány jobbra-balra dülöngélt.
– Hívd a vadakat!
A bíró megdermedt. Mortianna szavai mindig is homályosak voltak, de ezúttal még a szokásosnál is követhetetlenebbnek bizonyult.
– Vadállatokat? – kérdezte a bíró bizonytalanul.
– Dehogy! A sötét északiakat!
– A nomád keltákat?
– Fordítsd saját hasznodra az erejüket!
A bíró elgondolkodva bólintott. Az északi vadak kegyetlenségükről voltak híresek, és arról, hogy aranyért bármire hajlandók voltak. Ráadásul ugyanazokat a sötét hatalmakat imádták, mint a bíró. Mortianna mereven nézett rá, szemében megfejthetetlen titkok égtek.
– Saját ivadékot a trónra!
– Gyereket? Honnan? – kérdezte a bíró hitetlenkedve. – Hogyan?
– Csak királyi vérből!
– Hát persze! – mondta a bíró ingerülten. – De kitől?
Mortianna levette róla a tekintetét.
– Azt még nem látom... – A bíró ezen nem csodálkozott.
Mortianna egy botocskával belekotort a vérbe.
– Valaki beárul.
– Kicsoda?
– Aki mindent leír.
– Az írnokom... – mondta a bíró elgondolkodva. – Tudhattam volna. Nem szabad bízni az írástudókban. Szóval az ő nyelve fecsegős?
Mortianna bólintott, és hűvösen elmosolyodott.
– Vágd ki!
– 9. –
Egy keskeny út kígyózott át Sherwoodon az óriás fák katedrálisában. Csak néha hatolt be egy-egy kósza napsugár az erdő sötétjébe, és egyetlen madár sem énekelt. Sir Guy of Gisborne nyugtalanul pillantgatott körbe, ahogy egy csapat fegyveressel hatolt egyre beljebb az erdőben. A kitartó csend megingatta a bátorságát. Természetellenes volt. Sehol egy madár, sehol egy bogár – sehol semmi. Gisborne idegesen megnyalta kiszáradt ajkait. Az erdőlakóknak pedig valahol errefelé kellett lenniük. Nem látta őket, de biztos volt benne, hogy valahol a közelükben vannak. A hátán érezte a tekintetüket. Az emberei is érezték. Nótázgatásuk és fecsegésük lassan elhallgatott, ahogy egyre mélyebbre hatoltak a vadonba, és most már kezüket állandóan a kardjuk markolatán tartva lovagoltak. Gisborne hátrapillantott, és némileg visszatért az önbizalma. Az erdőlakók már többször útját állták a begyűjtött adókat szállító csapatnak, de ezúttal másként lesz.
A menet közepén haladt a pénzszállító kocsi, mely egy kerekekre szerelt hatalmas, páncélozott láda volt. Akkora volt, hogy az összes adó elfért benne, és ezenkívül belefért vagy féltucat nyílpuskás katona is. Egyetlen ajtaját bezárták és lepecsételték. Néhány keskeny lőrés nyílt az oldalán. A kocsi látványa mégsem derítette Gisborne-t jobb kedvre. Kitűnő volt, bevehetetlen, de látszott rajta, hogy nem jókedvből, hanem kétségbeesésből csinálták, azért tervezte meg sebtében valaki, mert előzőleg minden más csődöt mondott. Mert az összes eddigi szállítmányt feltartóztatta és kifosztotta Robin Hood és csavargó bandája.
A bíró nagyon bízott benne, hogy ez a kocsi átjut az erdőn. Ezt Gisborne tudomására is hozta. Valamint azt is, hogy a beszedett adó biztonságáért egyedül ő a felelős, és ha kudarcot vall, ha akár csak egyetlen arany is eltűnik, unokaöcs ide vagy oda, Sir Guy of Gisborne kesereghet, hogy bár szülei sohasem találkoztak volna.
Zsebkendőjével megtörülte gyöngyöző homlokát. Meleg volt, és a páncél ing is csak izzasztotta. Félreállt az útból, és nagyot húzott a kulacsából. A menet lassan elhaladt mellette, a pénzszállító kocsi nyikorgott és nyöszörgött a csendben, kerekei mélyen az erdő földjébe szántottak a tekintélyes súly alatt. A lovaknak nagy erőfeszítésükbe került, hogy mozgásban tartsák.
Mögötte egy másik szekér haladt zörögve, söröshordókkal megrakodva. Egyetlen kopott ló húzta, és bakján egy vörösképű fráter ült. Egyik dagadt kezében a gyeplőt tartotta, a másikban pedig egy korsót, amit szabályos időközönként megmerített az egyik nyitott hordóban. Gisborne kárörvendően mosolygott. Ha ilyen tempóban tűnik el a sör a fráter bendőjében, akkor az apátság örülhet, ha a felét megkapja annak a sörnek, amit kifizetett. A fráter már egy ideje himnuszokat énekelt harsány és rekedt hangon, melyeknek sorát időnként egy-egy gyanús eredetű bordal szakította meg. Egyre szenvedélyesebben énekelt, minek következtében Gisborne egyre inkább azt kívánta, bár ne tenné. Már csak azért se, mert a nótaszó elnyomott minden figyelmeztető zörejt az erdőben. Gisborne az út két oldalán húzódó sűrű bozótot fürkészte. Bármi történjék is, ezúttal átjut az arany. Ez már nem csak kötelesség, ez már személyes ügy. Robin Hood bolondot csinált belőle, és ezért bűnhődnie kell.
Minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak nyílvesszőzápor zúdult rájuk. Egy nyíl beleállt az egyik katona torkába, éppen a páncél fölött, mire az lassan előredőlt, és lehuppant a nyeregből. Egy másik nyílvessző a fráter melletti hordó fájában állt meg remegve. A fráter felordított, és elejtette a kancsóját. A szekér mögött egy másik katona is lepottyant a lováról. Az egyik szemén hatolt be a nyílvessző, arca vérben ázott. Szüntelenül zuhogtak a nyilak körülöttük. Gisborne kihúzta kardját, megsarkantyúzta a lovát, és odakiáltott az embereinek, hogy kövessék. Arra számított, hogy kitörhetnek a csapdából, ha egy kicsit jobban igyekeznek. De a pénzszállító kocsi már eddig is a lehető legnagyobb sebességgel haladt, és Gisborne kétségbeesetten vette tudomásul, hogy így is átkozott lassú. Két újabb emberét elvesztette néhány pillanat alatt, és a többiek is közel voltak a pánikihoz.
Gisborne vadul körbenézett, és az út szélén megpillantott négy erdőlakót, ahogy ott álltak egymás mellett. Zöld ruhájukban és festett arcukkal lehetetlen volt észrevenni őket a növények között, amíg meg nem mozdultak. Most azonban meglehetősen gyorsan mozogtak: villámgyorsan céloztak, lőttek, újra céloztak, újra lőttek. Gisborne odakiáltott embereinek, és az erdőlakókra mutatott. A páncélos katonák feléjük vágtattak, mire az erdőlakók sarkon fordultak, és eltűntek a bozótban. Mikor a lovasok egy pillanatig nem láthatták őket, beleugrottak az árkaikba, amiket még korábban ástak, és magukra húzták az ágakból és levelekből eszkábált fedőket, amik tökéletesen elrejtették őket. A katonák lassan léptettek a bozótban, és kardjukkal vakon csapkodták az ágakat. Aztán hirtelen mintha maga az erdő kelt volna életre, és ugrott volna a nyakukba.
A fráter abban reménykedett, hogy talán elhúzhatja a csíkot, míg a katonák és az erdőlakók egymással vannak elfoglalva. Odacsördített a lovának, de nem volt elég hely, hogy kikerülje a megrekedt pénzszállító kocsit. Istentelenül káromkodott, ám hirtelen elhallgatott, és tátott szájjal bámulta Robint és Azeemot, akik a magasból pottyantak a pénzeskocsi tetejére. Lerúgták a kocsist és a mellette ülő őrt a bakról, a hegyükre ugrottak, megragadták a gyeplőket, és levontatták a kocsit az útról. A kocsi belsejében a nyílpuskások tehetetlenül dörömböltek, mivel a szűk lőrésekből nem tudták célba venni újdonsült hajtóikat. A fráter gyorsan észbekapott, hogy íme a lehetőség, és újra megragadta a gyeplőt. Ám ebben a pillanatban Little John érkezett hívatlanul a szekérre, szintén a levegőből. A szekér megrázkódott az újabb tekintélyes tehertől. A fráter előrebukott, közben beverte fejét az egyik hordóba, és a további események már hidegen hagyták. John szélesen elvigyorodott, és a szekérrel megindult a pénzeskocsi után. Mindkét kocsi eltűnt a sűrűben, és néhány erdőlakó pillanatok alatt leálcázta mögöttük az ösvényt az idegen pillantások elől.
Mikor Gisborne előbújt a bozótból, már csak a kihalt utat találta, valamint néhány gazdátlan lovat, és az embereinek a holttestét. Őrjöngve nézett körül, de az erdő csak állt némán és közönyösen. Gisborne nagyot nyelt. A bíró nem fog örülni.
Nem messze onnan Robin megállította a pénzeskocsit, hogy megfürössze egy szélesen hömpölygő folyóban. Azeem kezébe nyomta a gyeplőt és felmászott a kocsi tetejére. Kétszer erősen dobbantott, hogy fölkeltse a bennlévők figyelmét. Dühös kiáltások és fenyegetések válaszoltak belülről. Robin türelmesen várt, míg a lárma elcsitult.
– Ha leteszitek a fegyvereket – mondta fennhangon –, szavamra mondom, szabadon távozhattok.
Pár pillanatnyi csönd után egy kard pengéje csusszant ki gonoszul az egyik hasadékon, éppen Robin lába mellett. Robin szomorúan csóválta fejét.
– Ettől féltem. Vannak, akiken nem lehet segíteni.
Intett Azeemnak, aki az enyhe lejtőn megindította a kocsit a folyó felé. Mikor a kocsi begördült a vízbe, mindketten leugrottak. A járgány megrekedt a sűrű iszapban, és lassan az oldalára dőlt. A víz bezúdult a lőréseken. Rémült üvöltések hangzottak a kocsi belsejéből. A katonák azt kiabálták, hogy inkább mégiscsak megadják magukat. Valamelyik fényes elme fehér zsebkendőt kötött egy nyílvesszőre, és kidugta az egyik lőrésen. Robin elmosolyodott, és intett a készenlétben álló erdőlakóknak, hogy szabadítsák ki a nyomorultakat. A folyó nem volt annyira mély, hogy tényleg a katonák életét fenyegesse, de Robin nem látta be, miért kéne ezt a vitézek orrára kötnie.
Néhány perccel később a katonák már lefegyverezve, levetkőztetve, hangosan körberöhögve és összekötözve álltak a folyóparton. Robin elégedetten figyelte, ahogy emberei egymás után cipelték partra az elárasztott kocsiból a súlyos vasládákat. Little John leverte az egyik ládáról a lakatot, és kíváncsian fölemelte a tetejét. Az erdőlakók bámulták az aranyat, majd a többi, még érintetlen ládára néztek, és hangos örömujjongásban törtek ki. Egymás vállát veregették, és lökdösődtek, hogy közelebbről is szemügyre vehessék a kincset. Robin szótlanul állt, és elgondolkodva ráncolta a homlokát. Little John belenyomta hatalmas ujjait az érmék közé, és elérzékenyülve kavargatta a mesés kincset.
– Csípjetek meg, fiúk! – dörmögte. – Nem hittem volna, hogy ilyen sok arany van a világon!
– Ezzel valami céljuk volt! – szólalt meg Robin. – Jó lenne tudni, mi...
Szavait verekedés lármája szakította félbe, mely a fráter szekere felől érkezett. Egy nagy csomó erdőlakó csimpaszkodott már a barát nyakába, de ő még mindig kegyetlenül küzdött. Két erdőlakó már a fűben feküdt mellette, és nagyokat nyögött, egy harmadik pedig éppen akkor tántorodott hátra, kezeit a lába közé szorítva, mikor Robin odakapta a fejét. Robin elismerően bólintott.
– Hagyjátok békén! – kiáltotta. – Legalább az öltözékét tiszteljétek. Vagy ha nem, hát gondoljátok meg, hogy nem veszíthetünk ennyi embert!
Néhány nekivadult küzdőt erővel kellett elráncigálni, de a többség inkább örült, hogy van valami ürügy abbahagyni a verekedést. Félkörben álltak a barát körül, tiszteletteljes távolságban. Köhögtek, egymásra támaszkodtak, és levegő után kapkodtak. A barát hátát a szekérnek vetette. Őt is megviselte a harc, de készen állt a további küzdelemre. Bőszükén figyelte a kifulladt erdőlakókat, és ridegen Robin felé biccentett.
– Isten áldása legyen rajtad, uram. Ezek a bűnös lelkek el akarták lopni a hordókat, melyeket a Szent Katalin kolostor szerzetesei várnak.
A söröshordókra mutatott. A barát átlagos magasságú férfi volt, de körméretei egyáltalán nem voltak átlagosak. Arca állandóan vörös volt, melynek közepéből hatalmas orra megpattant erecskéktől tarkítva még vörösebben meredt előre. Piszkos szerzetesi gúnyáját jószerivel csak a régi és újabb sörfoltok tartották össze. Nagy, kerek arcán található volt még két lebiggyesztett ajak, némi ápolatlan szakáll, és egy zavaros tekintetű szempár. Little John rávigyorgott.
– Én pedig azt hiszem, tisztelendő barát, hogy e nemes itóka nagyobb része már a te hatalmas bendődbe vándorolt.
A fráter méltóságteljesen nem vett tudomást róla, és felcihelődött a szekér bakjára. Robin odaugrott, és megragadta a gyeplőt.
– Egy pillanat, tisztelendő barát! Nem válik javadra, hogy a nottinghami katonákkal jöttél.
– Azaz – dünnyögte Bull – fizessen csak adót, mint a többi. Nem árt, ha megfejjük egy kicsit!
Mindenki egyetértően bólogatott, a barát szégyenben maradt küzdőtársai is, akik még mindig ziháltak, Robin pedig ártatlanul nézett a barátra.
– Tudod mit, barát? Megbocsát az Úr, ha kegyesen itthagysz pár hordóval hívő testvéreidnek.
A fráter keresztet vetett, és sajnálkozva forgatta szemét.
– Istenem, már azt hittem, egyszerű rabló vagy! Ha annyira inni akartok az Úr italából...
Közben lenyúlt az ülése alá, előhúzott onnan egy jókora furkósbotot, és kegyetlenül fültövön csapta vele Robint.
– ...akkor vegyétek el tőlem!
Robin elengedte a gyeplőt, és csengő füllel hátratántorodott. A barát fogta a kantárszárat, és odacsördített a lónak. Az ráérősen megindult előre. A barát belemerítette korsóját a hordóba, Robinra emelte, és jóízűt húzott belőle.
– Ismerd el, Robin Hood, hogy Tuck barát bátrabb, szentebb és bölcsebb, mint te vagy – kiáltott vissza vidáman.
Eközben nem vett észre egy alacsony faágat, mely menetközben éppen a halántékán találta el. Lebukfencezett a bakról, és elterült a földön, súlyával összezúzta az alája került söröskorsót. A ló visszanézett, látta, hogy semmi szükség rá, hogy továbbra is törje magát, mire megállt, és nagyot harapott az erdő friss füvéből. Tuck barát nyögve tápászkodott fel, és fejét csóválta, mikor észrevette, mi történt a korsójával.
– Az Úr adta... az Úr elvette... Isten útjai kifürkészhetetlenek.
Robin odaballagott hozzá. Egy pillanatig csak álltak, és némán vizsgálgatták egymást. Mindkettő sajgó fejét dörzsölgette.
– Feladod? – kérdezte végül Robin. Tuck gőgösen fölvetette a fejét.
– Inkább jussak a pokol tüzére!
Hirtelen kirúgta Robin lábát, és úgy vetette rá magát, mint egy gonosz bálna. Robin az utolsó pillanatban félregördült, Tuck elhasalt a kemény földön, és minden levegő kipréselődött belőle.
Pár órával később a táborban maradottaknak is részük volt abban az élvezetben, hogy megcsodálhatták Tuck barátot, amint járomba fogva kínnal-keservvel vonszolta maga után a saját szekerét. Hangosan nyögött és sóhajtozott, ömlött róla a víz, de egy pillanatra sem hagyta, hogy a szekér megálljon. Van itt izom is a háj alatt, gondolta Robin a bakon, miközben könnyedén tartotta kezében a gyeplőt. A tábor közepére kormányozta a járgányt. Az asszonyok és gyermekek összeszaladtak, hogy üdvözöljék a hazatérő férfiakat. Kíváncsi szemekkel bámulták a lovak között himbálózó vasládákat. A gyerekek kigúnyolták az összekötözött foglyokat, majd nevetve a ziháló Tuck barát köré csődültek, akinek Robin végre pihenőt engedélyezett. Tuck megkönnyebbülten sóhajtott, és sajgó derekát tapogatva felegyenesedett.
– Köszönöm, Uram, hogy megtanítasz az alázatra! Egyszer még meghálálom neked!
– Már itt is az alkalom – mondta neki Robin, aki időközben leugrott a bakról, és megállt mellette. Szegény és reménytelen emberek gyűltek össze itt az erdőben. Kemény életükben mindeddig csak a balszerencse és a megpróbáltatás jutott nekik. Azért gyűjtöttem őket egybe, hogy békében élhessenek itt, újrakezdhessék életüket, melyet a bíró emberei már csaknem lehetetlenné tettek. Ők is a nyájhoz tartoznak! Szükségük van egy pásztorra, hogy terelje őket. Vállalod-e, barát?
Tuck lassan körbenézett a beállt csöndben. Mindenfelől bizakodó tekintettel néztek vissza rá. Egyáltalán nem látszottak olyan vérszomjas fenevadaknak, mint ahogy némelyek lefestették őket. Ehelyett a nélkülözés, az éhség és a szenvedés nyomait látta rajtuk. Félkarú és félfülű férfiakat látott, nőket, korbácsnyomokkal a testükön, egy fiatal lányt, akinek béna volt a lába, és egy fiatalembert, akinek a fél szemét kiégették. A gyerekek köréje gyűltek, szemük vad volt, de mosolyogtak. El kellett fordítania tekintetét meggyötört, soványka testük láttán. Imára kulcsolta kezét, de csak egy rövidke pillanatig. Már nem egyszer könyörgött másokért a maga módján, és megtanulta, hogy jobb, ha csínján bánik az imáival.
– Kifürkészhetetlenek a Teremtő útjai! – mondta szelíden. – Elvállalom!
Robin elmosolyodott, a vállára csapott, és lehámozta róla a szíjakat.
– Nem fogod megbánni!
– Jó... – sóhajtott Tuck. – Csak te meg ne bánd!
Már leszállt az éj, mire Gisborne beporoszkált a nottinghami várba. Rögtön a bíró keresésére indult. Jól tudta, hogy minél tovább késlekedik a jelentéssel, annál rosszabb lesz. Végül a vár fegyverműhelyében talált rá, amint a kovácsok munkáját figyelte. A bíró a műhelyt valóságos fegyvergyárrá alakította, melyben sohasem szünetelt a munka. A mesterek egymást váltva dolgoztak, több pénzért, mint amiről valaha is álmodtak, és a kovácstűzhely sohasem hűlt ki. Már annyi kardot és páncélt készítettek, hogy nagyobb sereget lehetett volna felszerelni velük, mint amekkorát Gisborne egyáltalán el tudott képzelni.
Átvágott a füstön a pattogó szikrák között, és végre megtalálta a bírót, amint egy kardot húzott ki az egyik kohó szájából. A penge fehéren izzott, és a bíró elbűvölten forgatta a kezében. Gisborne félve lépett oda hozzá, de a bíró figyelemre se méltatta.
– Rossz híreket hozok, kuzin – kezdte Gisborne csöndesen. – Lesből támadtak, uram...
A bíró kalapálni kezdte a kardot az egyik üllőn. Szikrák pattantak le az izzó pengéről.
– Spanyol acél. Sokkal jobb, mint a hazai pengék. A veszteség?
– Sokan maradtak ott. Csaknem mindnyájan.
– De te megint túlélted, öcsém! Egymagad! Ez csodálatos! És az arany?
– Elvitték. Eltűnt az erdőben.
A bíró megfordult, és most először pillantott Gisborne-ra. Kedvesen mosolygott, de Gisborne nem tudott olvasni a szemében.
– Robin Hood?
– Az erdőlakók voltak. Zöld ruhában. Láttam őket.
– Robin Hood – bólintott a bíró elgondolkodva. Tudod-e öcsém, hogy régen, amikor még nem ismerték az acél készítésének művészetét, az izzó vaspengét egy rabszolga hasába mártva edzettek meg? Mert így hirtelen hűlt le... Keleten még most is így csinálják. Ma már, persze, mi tudományos alapon dolgozunk.
Megnyugtatóan Gisborne vállára tette a kezét.
– Erősnek kell lennünk, öcsém! Nem engedhetjük, hogy bolondot csináljanak belőlünk.
Mosolya még szélesebb lett, majd hirtelen Gisborne hasába mártotta a kardot, és megforgatta. Gőz szállt fel a sebből, és vér fröcsögött a padlóra. Gisborne szótlanul tátogott, és a térdeire esett. A bíró kihúzta a kardot, mire Gisborne előrezuhant, egyenesen a vérébe, és mozdulatlanul elnyúlt. A bíró lemosolygott rá.
– Nem engedhetem, hogy még egyszer hibázz! Szeme elé emelte a pengét, és figyelmesen nézegette.
– Jó penge. Finom acél. A régi edzés talán jobb volt...
* * *
Másnap kora reggel két nehéz köpenyt és csuklyát viselő lovas poroszkált egy falevelekkel borított ösvényen a sherwoodi erdő szélén. A dobogó paták hangja messzire hallatszott a reggeli csöndben. A bozót fedezékében két másik alak lopakodott utánuk az erdőlakók szokásos zöld öltözékében. Bull és Much, a molnár fia eredetileg vadászni indultak, de két ilyen kecsegtető célpontot nem volt szívük csak úgy otthagyni. Much magas, nyakigláb fickó volt, nem éppen a legfényesebb elme Robin csapatában, valószínűleg ezért is jött ki olyan jól Bull-lal. Szaladni kezdtek, hogy a lovasok elébe kerüljenek, és az ösvény egyik kanyarulatánál várakozva lekuporodtak. Bull odahajolt Much-hoz.
– Tiéd a baloldali – suttogta rekedten. – Enyém a jobb.
– Jó – felelte Much. – De melyik a bal?
Bull lemondóan rázta fejét Much tudatlansága láttán, majd fölemelte a jobb öklét, és kinyújtotta Much orra előtt.
– Ez a bal, te bugyuta! Amelyikkel a fejedet tömöd. A jobbal meg a seggedet szoktad törölni. Hát még ezt se tudtad?
– Dehogynem... – mondta Much ingerülten. Csak próbára tettelek.
Bull leintette, mikor a két lovas felbukkant előttük.
Mindketten kiugrottak az ösvényre, hogy elállják a lovak útját. A lovasok riadtan megálltak, mikor a két erdőlakó megfeszítette íját.
– Állj! – kiáltotta Bull előkelően. Az egyik ló riadtan meghátrált, mire lovasa fejéről lehullott a csuklya. Egy gyönyörű női arc tűnt elő alóla. A másik lovas is levette csuklyáját. Ő is asszonyszemély volt, mégpedig határozottan csúnya egy asszonyszemély. Rávigyorgott Much-ra.
– Hogy merészelitek?
Much tüntetően elengedte a füle mellett szavait, és ádáznak szánt tekintettel meredt a két nőre.
– Szabadna kérnem az adományokat?
A szebbik hölgy kihívó arccal nézett rá.
– Adományokat? Mire?
– A biztonságos átkelésre – felelte Much. – Mert veszélyes ám ez a hely! Akármi megeshet...
– Marian Dubois vagyok – mondta a hölgy hidegen. – Nem mond neked semmit ez a név?
Much Bullra pillantott, aki megvonta a vállát.
– A sherwoodi erdőben mindenki egyforma. Mindenki vámot fizet.
– Na jó! – mondta Marian gyanúsan nyugodt hangon, melynek hallatán bárki, aki ismerte őt, fedezékbe bújt volna. – Ha ragaszkodsz hozzá, vedd el!
Benyúlt a köpenye alá, mintha az erszényét keresné, mire Much leengedte íját, és mohón közelebb lépett. Marian hirtelen előrehajolt, belemarkolt a hajába, megcsavarta a fejét, és másik kezével a nyakára tette a tőrt, amit a bírótól kapott. Eközben társa, Sarah, a csizmájával indult támadásba. Orrba rúgta Bullt, mire az hátratántorodott, és íját-nyilát eldobva az arcához kapott. Fájdalmas, szemrehányó tekintettel nézett Sarah-ra, és vérző orrát tapogatta. Much úgy érezte, hogy a tőr már bele is nyiszált bőrébe, és úgy döntött, hogy nem mozdul, nem is nyel, még csak nem is lélegzik, nehogy valahogyan fel találja izgatni Marian Dubois-t.
– Te senkiházi! – csattant föl Marian. – Hogy merészelsz ránk támadni?!
– Hát ez a dolgom, úrnőm – felelte Much, és megpróbálkozott egy mosollyal.
– A dolgod? – kérdezte Marian. – És kinek dolgozol?
– Robin Hoodnak – mondta Much öntudatosan, már amennyire az adott helyzetben ez tőle telt.
Marian elgondolkodva pillantott Much-ra, akinek elhűlt a vére. Eddig mindig úgy tapasztalta hogy ha valaki elgondolkozva néz rá, abból számára csak valami rossz sülhet ki. Ám Marian ekkor rámosolygott a magasból.
– Azonnal vezess hozzá! Beszédem van vele!
Nem sokkal később Bull és Much, a molnár fia, egy páfrányokkal benőtt szakadékhoz vezették Mariant és Sarah-t, nem messze az erdőlakók táborhelyétől. Hiába győzködték Mariant, hogy jobb volna egyenesen a táborba menniük, a lány ragaszkodott hozzá, hogy egyenesen Robinhoz vezessék őket. Bull az orrát fogta, Much a torkát dörzsölgette, egymásra néztek, megvonták vállukat, és tették, amit Marian kívánt.
Bull megállt a szakadék peremén, és intett Mariannák, hogy nézzen le. Marian így is tett, és a nagyszerű látványtól elállt a lélegzete. Széles vízesés zuhogott alá egy magas kőszirtről egy kicsiny, árnyékos tóba. A zuhatagot és a tavacskát mindkét oldalról a szakadék fala védte és takarta el. Mariannák úgy tűnt, hogy az ártatlan természet emlékműve előtt áll, melyet még nem fedezett föl a mohó, emberi világ, és így megmaradhatott érintetlen szépségében. De lenn a tóban, a hideg, sötét vízben egy férfi fürdött. Robin Hood.
Meztelenül és magányosan a természet ölén, nem tudván, hogy figyelik, sokkal inkább valamilyen vad teremtménynek látszott, mint embernek. Pompás izmaira egy kis zsír is rakódott, amitől csak lágyabbak lettek testének éles körvonalai. Szörnyű hegek borították a hátát, melyek korbácstól, késtől, forró vasaktól és egyéb kínzó eszközöktől származtak, amiket Marian elképzelni sem tudott. Mellén, lábán és karjain is forradások húzódtak. Az, hogy Robin ilyen sérüléseket túlélt, inkább lelkének, mint testének az erejéről tanúskodott. Marian elfordult a szenvedés ennyi nyoma láttán, és most kezdte csak megérteni Robin múltjának rettenetes titkait, melyek az éretlen fiút, akire emlékezett, azzá a férfivá formálták, aki alatta állt.
Akaratlanul is hátra lépett, mikor Robin kiemelkedett a vízből, és a ruhája felé indult, melyet távol a vízesés párájától egy sziklán vetett le. Sarah elfordult, rosszallóan csóválta a fejét. Marian azonban nem tudta levenni szemét Robinról, megigézték a férfi határozott, mégis kecses mozdulatai. Bull és Much egymásra vigyorogtak, de jobbnak látták meghúzni magukat, és kivárni, merről fúj a szél. Bull várt még egy kicsit, míg Robin többé-kevésbé újra szalonképes lett, majd hangosan megköszörülte a torkát, és lekiáltott neki.
– Robin! Látogatóid jöttek!
Robin fölnézett, kezével kis ellenzőt formált a szeme fölött a napsugarak ellen, majd szélesen elmosolyodott, mikor felismerte Mariant. Felintegetett neki, amit a lány néhány határozatlan mozdulattal viszonzott. Robin nekiiramodott, fürgén és könnyedén mászott fölfelé a szakadék oldalán, és hamarosan Marian előtt állt, kicsit pihegve a hirtelen megerőltetéstől, de éppen csak egy kicsit. Marian érezte, hogy elpirul, mikor a szemébe nézett. Teljesen összezavarodott, és még az a néhány rövid, ámde bölcs és velős mondat is kiment a fejéből, amit útközben kiötlött.
– Hát te mit csinálsz itt? – bökte ki végül.
Robin sandán vigyorgott.
– Teljesítem a kívánságodat.
Az erdőlakók táborhelyén lassan egy falu körvonalai kezdtek kirajzolódni. A férfiak kunyhókat és védőműveket építettek, a nők mostak, és a tűzhelyek körül szorgoskodtak, a kisgyerekek pedig összevissza szaladgáltak, és állandóan láb alatt voltak. Időről időre egy-egy csapatnyi férfi vagy nő bukkant elő az erdőből, hogy frissen zsákmányolt vadat vagy fát hozzanak a tűzhöz. Karcsú, izmos alakjukkal, festett arcukkal, és a növények színeiben tarkálló ruháikban úgy néztek ki, mintha az élő erdő szerves részei volnának. Amerre Marian nézett, mindenütt céltudatos munka folyt. Tuck barát méltóságteljesen terpeszkedett egy fatönkön a tábor közepén, egy zsák gabona hevert előtte, és egy csomó buzgó nebuló trónolt a lábainál.
– Ez az árpa – magyarázta Tuck, belemarkolva az arányló szemek közé, és lassan pergetve vissza a zsákba az ujjai között a magvakat – Ezt a gabonát a bolondok felzabálják, pedig az Úr arra teremtette, hogy méltóbb módon vegyük magunkhoz. Dicsérjük hát a Teremtőt és az ő végtelen bölcsességét, hogy megadatott nekünk: a sör.
A tisztás túlsó végén néhányan a céllövést gyakorolták. A nyílvesszők ember alakúra faragott céltáblákba fúródtak. Little John beletalált az előtte lévő céltábla kellős közepébe, és harsányan felnevetett, elbűvölve saját ügyességétől. Wulfra kacsintott, aki mindig ott lábatlankodott apja mellett.
– Na, öcskös, lássuk, bele találsz-e a közepébe?
Wulf figyelmesen célzott, jó sokáig, majd lőtt. Nyílvesszője pontosan Little John nyilába csapódott, és kettészelte azt. Little Johnnak majd kiesett a szeme az ámulattól, de aztán elbődült a gyönyörűségtől, és megveregette fia vállát. Összekiabálta a többieket, hogy nézzék meg, milyen ügyesek is ők ketten. Az emberek köréjük gyűltek, és olyan büszkén mutogatták egymásnak a kis Wulf lövését, mintha a sajátjuk lett volna. Az íjászok az apára és fiára vigyorogtak, és úgy megforgatták a fiút, elismerően a hátát paskolva, hogy az egészen elszédült.
– Szép lövés volt, Wulf! – kiáltott oda Robin, mert Mariannal együtt ő is tanúja volt az eseményeknek. – De beletalálsz-e akkor is, ha zavarnak? Meg tudod-e ismételni?
Intett a fiúnak, hogy lőjön újból. Wulf magabiztosan ráhelyezte az újabb nyílvesszőt a húrra, felkészült a lövésre, és egyik szemét lehunyva, gondosan célzott. Robin odahajolt Wulfhoz, épp azon az oldalon, amelyiken csukva volt a szeme, és hirtelen belefújt a fülébe. Wulf összerezzent, a nyílvessző célt tévesztett, és éppen csak érintette a céltáblát.
Little John dühösen fújtatott, és Robinra nézett.
– Na és te? Te meg tudod csinálni?
Robin rámosolygott Marianra, előrelépett, és egy nyílvesszőt illesztett a húrra. Megfeszítette az íjat, ám ekkor Little John hirtelen felkiáltott, és még tapsolt is. Robin azonban rezzenetlenül állt, mint egy kőszikla, és nyugodtan célzott tovább. Az utolsó pillanatban Marian hirtelen előrehajolt, belefújt Robin fülébe, Robin összerezzent, lőtt... és a nyílvessző nem csak hogy célt tévesztett, de még a fát sem találta el, aminek a céltáblát támasztották. Little John és a többiek a hasukat fogták a nevetéstől, és sokatmondóan egymásra kacsingattak. Robin méltatlankodva nézett Marianra, de a lány csak kuncogott. Robin megpróbált komoly képet vágni, ahogy az egy vezérhez illik, de ő sem tudta elfojtani a mosolyt az arcán.
Elvezette Mariant a nevető íjászok köréből, és a tisztás szélén álló hatalmas, öreg tölgy felé irányította lépteit. Egy egyszerű kunyhócskát eszkábált valaki magasan a vastag ágak közé, mely alulról csaknem láthatatlan volt. Durva lépcsőfokok voltak a fa oldalába vágva. Marian bizalmatlanul nézegette őket. Robin bátorítóan elmosolyodott, mire fölemelte a szoknyáját, és többé-kevésbé illedelmesen felmászott a fára. Robin elragadtatottan csóválta a fejét, és utána kapaszkodott. Végül felértek a kunyhócska szintjére, és megpihentek. Marian nem volt különösebben elbűvölve a kicsiny fatákolmánytól.
– Menjünk beljebb! – javasolta Robin. – Meglátod, érdemes volt ide feljönni.
Marian felsóhajtott, és olyan arccal lépett be, mint aki meggyőződése ellenére, pusztán jóindulatból cselekszik. Sötét volt bent, és a frissen megmunkált, nyers fa kellemes illata érződött. Középen vagy fél tucat megtermett vasláda állt. Robin kényelmesen odasétált a ládákhoz, és felnyitotta őket, egyiket a másik után. Mariannák el kerekedett a szeme, és némán bámulta a felhalmozott kincseket.
– Nottingham elrabolja a szegényektől – mondta Robin. – Mi elraboljuk Nottighamtől, és visszaadjuk a szegényeknek.
Marian döbbenten csóválta a fejét.
– Mennyi arany! Mit akarhattak vele?
– Piszkos pénz ez. Marian. Arra szánták, hogy egyesítse a király elleni erőket. Nem mindegyik főúr áll János herceg oldalán, sokan haboznak. Ez a pénz az ő átcsábításukra szolgált volna. Marian megdermedt.
– Nottingham nem merne szembeszállni a királlyal!
– Hát nem is akarnak szembekerülni vele! – felelte Robin – Távollétében akarják legyőzni.
Marian csak nézte az aranyat, majd Robinra pillantott, aki huncutul elmosolyodott.
– Azt hitted, megtartom a kincset, ugye?
Marian újra elvörösödött, mint akit rajtakaptak valamin. Zavartan benyúlt a köpenye alá, és előhúzta a drágaköves tőrt, amit a bírótól kapott.
– Tessék! Hogy én is adjak valamit...
Robin nézte a tőr ékkövekkel kirakott markolatát, majd Marian karcsú, finom ujjait, melyek megremegtek a pillantásától. Robin elvette a tőrt, ujjaik egy pillanatra összeértek. Robin leakasztotta nyakából a Locksley-medaliont.
– Egy ilyen ajándékot viszonozni illene...
– Nem! – szólt közbe Marian zavartan. – Nekem nem ér sokat! Vagyis...
Elhallgatott. Tudta, hogy valami rosszat mondott, magyarázkodni szeretett volna, de úgyse lett volna értelme.
– Mennem kell.
Kifordult az ajtón, Robin pedig csak állt egyik kezében a tőrrel, a másikban az érmével. Dühösen elmosolyodott, azt hitte, ő rontotta el a helyzetet, és az egyik ládába akarta dobni a tőrt. De aztán gondolt egyet, és a ruhája alá rejtette. Jó érzés volt, mintha Marian egy darabkáját erezné állandóan egészen közel magához. Összerezzent, nem volt benne biztos, hogy helyes irányba kanyarodtak a gondolatai, majd vállat vont. Újra nyakába akasztotta a medaliont, lezárta a ládákat, és a lány után indult.
Mikor kilépett az ajtón, látta, hogy Marian már a fatörzsbe vágott lépcsőfokokon jár. Robin büszkén járatta körül tekintetét a kunyhók és hidak légi erődítményén. Jó érzés volt látni, hogy jót is tud cselekedni. Hirtelen elmosolyodott, lerúgta a veszély esetére odakészített kötélhágcsót, és gyorsan Marian után indult. Hamar utolérte, mert a lány csak nagyon óvatosan haladt lefelé. Mikor megpillantotta Robint, elkapta a tekintetét, és közömbös hangon megszólalt:
– Komolyan gondolod, hogy a bíró nem fogja megtorolni?
– Előbb meg kell találnia – vetette oda Robin könnyedén –, ugyanis van egy fontos szabályunk. Ha valaki megtalálja a táborunkat, az többé nem mehet el. Túl nagy volna a kockázat.
Egyszerre értek földet. Marian Robin felé fordult, és mosolyogva így szólt:
– Tudom. Bull már említette. Ezért kértük, hogy kössék be a szemünket.
– Ó! – hökkent meg Robin. Arca egy pillanatra elkomorult, majd újra felderült. – Azért ugye velünk vacsoráztok?
Marian mosolygott.
– Talán.
Leszállt az éj. A tábor fölött szarvassült illata szállt. Az erdőlakók ünnepeltek. Ha valaki megkérdezné tőlük, hogy mit is ünnepelnek, bizonyára tucatnyi különböző választ kapna. Az igazság azonban az, hogy egyszerűen csak a szabadságukat ünnepelték, és hogy Robin új értelmet adott életüknek. Vad zene töltötte be a tisztást. A zenészek valami táncolni és énekelni való muzsikát próbáltak előcsalni hangszereikből, és ha olykor a lelkesedés felülmúlta is képességeiket, a többiek egy fikarcnyit sem törődtek vele. Jókedvűen ropták a táncot a tűz körül, köztük Much és Sarah is.
Azeem távolabb ült a többiektől, és szótlanul nézte a táncolókat. A zene harsány és idegen volt keleti füleinek, de a tánc, és az Önfeledt kifejezés a táncoló párok arcán már ismerős volt számára is. Arra gondolt, már nem először, hogy milyen messze is van otthonától és azoktól akiket szeretett. Egy kislányka tipegett oda hozzá kíváncsi szemekkel. Azeem elmosolyodott, ahogy felismerte Little John legkisebb lányát.
– Isten festett be? – kérdezte a gyermek.
– Biztosan – válaszolta Azeem kedvesen. – Allah szereti a változatosságot.
Haragos tekintettel Tuck lépett elő a sötétből, mire Azeem elhallgatott. Tuck a lányka vállára tette a kezét, és a gyermek minden tiltakozása dacára odébbvonszolta, miközben fagyosan méregette a mórt.
– Ne fertőzd az ártatlan gyermek lelkét szavaiddal! Mit tudsz te a mi Istenünkről?
Azeem csöndesen válaszolt:
– Az én Ábrahám ősatyám nem a tiéd is?
Tuck fölfortyant:
– Ne akarj kelepcébe csalni ármányos nyelveddel! Gyere, kislányom!
Elindult a többiek felé, kézen fogva ráncigálta Little John lányát maga után. Azeem utánuknézett, és ha volt is harag vagy fájdalom a tekintetében, senki sem láthatta.
A zene félbeszakadt. A zenészek valami frissítő után néztek, mielőtt folytatták volna. Egyikük már olyannyira felfrissítette magát, hogy felülni is csak nagy nehezen tudott. Duncan ott ült mellettük, vakon bólogatott a zene ütemére, és néha ő is nagyokat húzott az odakészített italból. Öreg, vak ember létére egészen jól bírta. Ám amikor megpróbált felállni, a lábai két különböző irányba indultak, aminek a következménye az lett, hogy az öreg újra hátraesett. Hangosan kiáltozni kezdett, hogy valaki elgáncsolta. Duzzogott egy darabig, hiszen a méltóságán esett csorba, de rögtön megvigasztalódott, mikor az egyik zenész egy újabb korsót nyomott a kezébe.
Skarlát Will ugrott elé hepciáskodva. Úgy fogott kezében egy lantot, mintha az valami fegyver volna. A többiek kiáltozására és füttyeire ügyet sem vetett, gőgösen egy látványos pózba vágta magát, és úgy csapott a húrok közé, mintha azok bármelyik pillanatban visszacsaphatnának.
– Ez a dal – jelentette be előkelően – a szerelemről szól:
Hajadon volt és gyönyörűszép,
Elrabolta a szívem.
De hiába kértem, hiába sírtam.
Még csak rám se hederített.
Hiába szép, ha szíve csalárd.
Barátom, kerüld az ilyet!
Mert édes az ajka, de méreg a lelke.
Úgyse lesz soha a tied.
Skarlát Will befejezte a nótát, egy pillanatig mereven nézett Robinra.
Robin és Marian egymás mellett ültek, karjuk csaknem összeért, így figyelték csöndben az eseményeket.
Marian hosszan nézett Skarlát után, miután az eltűnt a tisztás túloldalán a sötétben.
– Furcsa fickó – jegyezte meg. – Ugye, nem szível téged?
Robin megvonta a vállát.
– Nem ő az egyetlen haragosom...
Marian érezte, hogy ennél sokkal jobban nyugtalanítja a dolog. De nem szólt, egy darabig csak némán figyelte Robint, majd szinte akaratlanul kinyújtotta a kezét, és gyöngéden megérintette Robin hátát.
– Mesélj ezekről a forradásokról! – mondta csöndesen.
– Miért? Már csak az emléke fáj...
Marian nem fordította el a tekintetét.
– Hogy lehet az, hogy egy arrogáns nemesfiú nyugalmat talál az egyszerű pórnép között?
Robin lassan körbenézett az erdőlakók táborán, látta a szórakozásaikba merült embereket, és tudta, hogy a büszkeség, amit miattuk érzett, kiül az arcára.
– Láttam fejvesztetten menekülő lovagokat, és láttam fegyvertelen közrendbeli embert, aki az életét adta azért, hogy megvédjen egy lovat. Az efféle látvány megváltoztatja az embert. De ki mondja, hogy beérem ennyivel? Nekem terveim vannak!
– És... – húzta fel Marian a szemöldökét – nagyszabásúak?
– Nem. Egyszerűbbek. Otthon, család, szerelem... Marian halkan felnevetett.
– Ó, a férfiak akkor mondanak ilyet, ha nagyon akarnak valamit. De nem veszik komolyan a dolgot.
Robinra pillantott, és bár hangja közömbös volt, szeme komolyan csillogott.
– Robin Hood, tolvajok fejedelme, képes vagy-e még szeretni?
A tábortűz lobogó vörös és arany fénye úgy játszott Robin arcán, mintha a lelkében lobogó érzéseket jelenítené meg. Robinnak ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy Marian sohasem volt még ilyen gyönyörű. Kinyújtotta a kezét, és kisimított egy előrehulló tincset a lány homlokából.
– Tégy próbára!
Még közelebb hajolt hozzá, a lány nem mozdult. Arcuk egyre közelebb ért egymáshoz, már érezték egymás bőrének melegét, lélegzetük felgyorsult, és a következő pillanatban ajkuk összeért. Ám ekkor egy harsány, rémült kiáltás törte meg a perc varázsát. Marian elkapta a fejét. Robin elfojtott magában egy káromkodást, és felállt, hogy megnézze, mi történt. A kis Wulf rohant lélekszakadva apjához, szeméből potyogtak a könnyek.
– Gyertek gyorsan! Anyám haldoklik!
Little John kunyhójában a nyolchónapos terhes Fanny kínlódva vonaglott rongyokból és takarókból vetett rendetlen ágyán. Tuck barát ült az oldalán, és ápolta, amennyire tudta. Komoran pillantott a berontó Little Johnra, és a nyomában érkező Robinra és Marianra.
– Túl korán indul a szülés – mondta csöndesen, igyekezve leplezni aggodalmát. – Valami biztos hibázik...
Fanny felüvöltött, ahogy elöntötte a fájdalom újabb hulláma. Little John azonnal mellette termett, és kezébe fogta a kezét.
– Csitt, kicsim! – suttogta kedvesen. – Mindjárt jobban leszel.
Fanny megrázta fejét, kimerültség és fájdalom tükröződött izzadt arcán.
– Ez nem úgy jön, mint a többi, John! Ó, Istenem! Nagyon fáj!
Marian is letérdelt mellé, és kezét gyöngéden a homlokára tette. A forróság, ami Fanny homlokából áradt, rossz jel volt, de igyekezett, hogy hangja továbbra is szelíden és megnyugtatóan csengjen.
– Bátorság, anyuka.
Azeem jelent meg az ajtóban, és Robin intett neki, hogy jöjjön csak be. Tuck felmordult, mikor meglátta a mórt, de Robin pillantása elhallgattatta. Robin biztatóan mosolygott Little Johnra.
– A barátom ért az orvosláshoz.
Azeem parancsolóan intett nekik, hogy hagyják szabadon az ágyat, és Fanny mellé térdelt. Tuck összeráncolta a homlokát, és szúrós szemekkel figyelte, mit csinál. Azeem nem törődött vele, biztatóan mosolygott Fannyra, és lehúzta róla a takarót. Fanny meztelen mellén és vállán tucatnyi fekete féreg tekergőzött. Azeem dühösen felkiáltott:
– Allah szakállára! Micsoda barbárság! Meg akarjátok ölni?!
Nekilátott, hogy eltávolítsa a férgeket. Vér szivárgott a kicsiny sebekből, amiket a piócák harapása ejtett Fanny bőrén. Tuck megragadta Azeem karját, és megpróbálta lefogni.
– Hagyd ott őket, te vadember! Hagyd békén ezt az asszonyt!
Azeem lerázta magáról, és leszedte az utolsó piócát is. A földre hajította őket, és rájuk taposott.
– A vér olyan, mint a levegő. Ha kevés marad belőle, meghal az asszony meg a gyerek is!
Little John segélykérően nézett Robinra, aki egyetértően bólintott, csak remélve, hogy helyesen cselekszik. Azeem óvatosan megtapogatta Fanny dagadt hasát, majd így szólt:
– A gyereked nem fordult meg! Segítség nélkül nem tud megszületni.
Fanny kétségbeesetten megragadta Little John kezét, de férjét is megbénította a zavar és a rémület. Tuck újra előrelépett, és felháborodottan támadt Robinra.
– A Sátán küldte, hogy félrevezessen. Ne hallgassatok rá, mert megöli!
– Hogyha nem hallgattok rám – mondta Azeem csöndesen –, akkor biztosan meghal. És a gyerek is.
Fanny felüvöltött az újabb fájdalomtól. Little John tanácstalanul nézett Robinra, aki odalépett hozzá, és bátorítóan a vállára tette a kezét.
– A derék barát mindent megtett. Hadd próbálja meg a mór is.
Little John Fannyra pillantott, aki gyorsan bólintott, mivel képtelen volt szólni. John nagyot nyelt.
– Legyen úgy!
– Rajtatok szárad majd a vérük! – csattant fel Tuck. – Én figyelmeztettelek benneteket!
Little John megragadta Tuck csuháját a mellén, és olyan közel húzta magához az arcát, hogy csak néhány ujjnyi választotta el a sajátjától.
– Elég legyen, Tuck! Hallgass már!
John elengedte, és a barát kiviharzott az ajtón. Senki sem figyelt már rá. Azeem Marianhoz fordult, nyugodt, gyakorlatias szavakkal:
– Hozz tűt, cérnát, vizet. És egy éles kést. Siess!
Marian bólintott, és elsietett. John rémülten nézett Azeemra. Robin karon fogta, és néhány szóval meggyőzte, hogy jobb, ha kint vár. Becsukta az ajtót Little John mögött, és intett Azeemnak, hogy jöjjön egy kicsit odébb Fanny ágyától. Fejüket összedugták, és halkan beszélgettek.
– Éles kést? – kezdte Robin. – Minek?
Azeem nyugodtan nézett rá.
– Fel kell nyitni az anya hasát. Csak úgy születhet meg a gyerek.
Robin megcsóválta a fejét.
– Hallottam már róla, de még nem láttam ilyet. Csináltad már?
– Sokszor láttam, amikor lovakon csinálták.
– Lovakon? – Robin majdnem megfeledkezett róla, hogy csak halkan beszélhet, ha nem akarja felizgatni Fannyt. – Azeem, ha hibázol, meghal az asszony és a gyerek is. És akkor John megöl téged. Nem tudlak megvédeni.
– Tudom – felelte Azeem. – De meg kell próbálnom. Különben tényleg meghalnak.
Hirtelen hátrafordult, mikor Marian berontott a kunyhóba a szükséges eszközökkel. Elvette őket a lánytól, egyiket a másik után, majd jóváhagyóan bólintott.
– Robin, tartsd az asszonyt jó erősen! Fölhevítette a kést a parázson, miközben Marian egy fadarabot adott Fanny szájába, hogy arra harapjon. Azeem várt még egy kicsit, majd kivette a kést a parázsból. A penge vörösen izzott. Robin erősen lenyomta Fanny vállát, Marian pedig a fejét tartotta.
– Ez fájni fog – mondta Azeem gyöngéden. – De majd hamar elmúlik, úgy hogy el is felejted. Felkészültél?
Fanny bólintott, és összeszorította szemét, mikor Azeem föléje hajolt.
Odakint Little John mászkált öles léptekkel fel-alá, hatalmas kezeit tehetetlenül ökölbe szorította. Wulf mellette baktatott, mint egy árnyék. Családok telepedtek le a közelükben, hogy jelenlétükkel biztassák Johnt. Tuck barát is nem messze ücsörgött, erősen markolta fakeresztjét, és imákat mormolt sűrű egymásutánban. Nyögések és kiáltások hallatszottak a kunyhó felől, melyek egyszer csak borzalmas üvöltésekké fokozódtak. Little John megmerevedett.
– Most már ugye hiszel nekem? – tört ki Tuck. – Az a barbár megöli.
Little John bizonytalanul megindult a kunyhó felé. Wulf megpróbálta visszatartani. Ám ekkor az üvöltések elhallgattak, és egy új hang harsant fel az éjszakában – egy újszülött csecsemő egészséges sírása.
A kunyhóban Azeem arabul motyogott valamit, miközben ellátta Fannyt, aki a végén elájult. Robin odaadta a véres, rúgkapáló csecsemőt Mariannak, aki beburkolta egy takaróba. Összenéztek a sikoltozó batyu fölött, a születés közös élménye még közelebb hozta őket egymáshoz. Marian elfordult, és csitítgatni kezdte a babát. Robin Azeem felé nézett, aki még mindig a mozdulatlan anya fölé hajolt.
– Meghalt? – kérdezte Robin csöndesen.
– Nem, csupán elernyedt a fájdalom és a sokk után. Élni fog, mert erős. Allahnak hála, erős asszony.
Azeem felnézett Robinra, és elmosolyodott.
– Erős, akár a mór asszonyok. Nézd, már eszmél is!
Marian gyöngéden Fanny mellére fektette a gyermeket, mikor éledezni kezdett. Ez volt az első dolog, amit meglátott, mikor kinyitotta a szemét. Marian rájuk mosolygott.
– Fiad van, asszonyom.
* * *
Little John büszkén haladt át a táboron. A magasba tartotta a bepólyált csecsemőt, hogy mindenki láthassa. Szinte táncolva vágott át a vidám csődületen, büszkén és jókedvűen kiabált, mintha ő végezte volna a munka nehezét. Tuck szótlanul gunnyasztott oldalt, még mindig nem mozdult el John kunyhója mellől. Azeem bukkant fel a kunyhó ajtajában kimerültén és véresen. Tuck felpattant, Azeem felé sietett, arca komor volt és merev. Azeem megállt. Mindenki feléjük fordult, hirtelen néma csönd lett. Robin feszülten figyelt a sötétből, hogy szükség esetén közbeléphessen. Tuck megállt Azeem előtt. Egy hosszú pillanatig csak szótlanul álltak, és néztek egymásra.
– A mai napon – mondta végül Tuck – az Úr megleckéztetett –, és Azeemnak nyújtotta a kezét. Azeem csak nézett rá továbbra is. Tuck azonban nem vette el a kezét.
– Kérlek, fogadd el a jobbomat.
Azeem biccentett, és megrázta a barát kezét. Tuck harsányan fölnevetett, átölelte a meghökkent mórt, és megropogtatta a csontjait.
– Gyere, barbár testvér – dörögte a barát, mikor végre elengedte. – Üssünk csapra egy jó nagy hordót, és mentsük meg egymás lelkét!
– Sajnálom... – kezdte Azeem –, nekem tilos.
– De hát a sör Istentől való! – mondta Tuck komolyan. – Csak nem tagadod meg az ő műveit?
Azeem elmosolyodott.
– Ha így teszed fel a kérdést...
Az erdőlakók nevettek és tapsoltak, mikor Tuck és Azeem együtt indultak a szent sör felkutatására. A zenészek vadul a húrok közé csaptak, és a tánc újrakezdődött. Marian figyelmesen állt kissé távolabb a tűztől, itt-ott még mindig maszatos volt Fanny vérétől. Valaki tapintatosan köhintett mögötte, mire a lány mosolyogva megfordult, ám Robin helyett Skarlát Will-lel találta magát szemben, aki félénken állt előtte. Rendbe szedte már magát trubadúrként való nem igazán sikeres fellépése óta, és egészen tisztességesen nézett ki. Magas volt, sötét hajú és jóképű, bizonyos vonásaiban hasonlított Robinhoz. Egy szál virágot nyújtott Mariannak, kedvesen és megnyerően.
– Szabad-e, úrnőm, felkérnem egy táncra?
Marian rámosolygott, és azon törte a fejét, hogyan utasíthatná vissza udvariasan. Aztán Skarlát mögé pillantott, és alig észrevehetően fellélegzett, mikor meglátta, hogy Robin bukkan elő a sötétből. Skarlát gyorsan megfordult, hogy lássa, mit néz a lány, és megmerevedett, mikor észrevette Robint. Vészjósló árnyék suhant át Skarlát arcán, és Marian már várta, hogy valami baj fog történni, de Robin csak mosolygott könnyedén.
– A hölgy már foglalt!
Marian bocsánatkérően mosolygott Skarlátra, aki bólintott, mintha éppen az történt volna, amire számított. Sarkon fordult, és elnyelte a sötétség. Robint figyelemre se méltatta, az árva virágszál ott maradt a kezében. Robin és Marian utánanéztek, majd egymás felé fordultak. Marian letörölt egy vérfoltot Robin arcáról, és Robin is letörölt egyet az övéről. Mélyen egymás szemébe néztek. Robin hirtelen elvigyorodott, megragadta Mariant, és a táncoló sokaság közepére penderítette, szavakra nem is volt szükségük.
A nap lassan a folyó ágyát borító hajnali ködök fölé emelkedett. Csönd volt. Hattyúk suhantak a ködben, felbukkanva, majd újra eltűnve, mint néma kísértetek. Egyszerű tutaj várakozott a víz szélén. Egy öreg révész állt mellette a parton, aki a reggeli hideg ellen vastag köpenybe burkolózott. Sarah fölvezette a saját és Marian lovát a széles tutajra. Robin Mariannák segített lejönni a lejtős parton. Marian gyanakodva méregette a tutajt, és a homlokát ráncolta.
– Miért erre jövünk?
– Hogy ne találj vissza – válaszolta Robin –, és ne tudd elmondani senkinek az utat.
Kisimított Marian homlokából egy előrehulló, hosszú hajfürtöt.
– Örülök, hogy újra találkoztunk. Marian elmosolyodott.
– Nekem is jó volt veled...
Mondtak volna még egyebet is, de valami zaj hallatszott a hátuk mögül. Bull vezette lefelé a parton Duncant és Robin fehér lovát. Duncan nem értette, mi történik, és még szerencsétlenebbnek látszott, mint máskor. Robin a kezébe fogta Marian kezeit.
– Két szívességet kérek tőled. Marian huncutul mosolygott.
– Csak kettőt? Halljam az elsőt, jó uram!
– Vidd magaddal az öreget – mondta Robin csöndesen. – Nem neki való ez az erdei élet. Gondoskodj róla! Sokat köszönhet neki a családom.
Duncan megragadta Robin karját, mikor Bull-lal melléje ért.
– Elküldesz magadtól, Robin úrfi?
– Figyelj rám, öreg barátom – mondta Robin gyöngéden. – Ugye, épségben viszed haza Lady Mariant? Mert nagyon féltem őt!
Erre Duncan megnyugodott, és egyetértően bólogatott.
– Hát persze, uram!
Bull tovább vezette őt a tutaj felé. Marian Robinra pillantott.
– És a második szívesség? Robin elszántan nézett rá.
– A király unokahúga vagy. Megírhatnád neki Nottingham terveit. Neked elhinné!
– Ha rájön a bíró, mindenem elveszíthetem!
– De megteszed a királyért?
– Nem. Érted teszem.
Gyorsan megcsókolta Robint, majd elfordult, és fellépett a tutajra, ahol Sarah már bekötött szemmel várta őt. Duncan elmosolyodott, mikor meghallotta, hogy Marian odaáll mellé.
– Rajong érted, úrnőm – suttogta. Élvezte a meglepetést, amit okozott. – Én ugyan vak vagyok, de van, amit jól látok!
Marian visszanézett a partra. Kezében tartotta a kendőt, amit majd a szemére köt. A révész ellökte a tutajt a parttól. Robin némán állt, és a lány után bámult. Pillantásuk találkozott, és egyikük sem fordult el, míg a másikat el nem nyelte a hajnali köd.
– 10. –
Marian türelmetlenül várakozott a püspök dolgozószobájában. Fel-alá járkált, minden apró neszre felkapta a fejét, és nyugtalanul az ajtó felé pillantott; hátha jön valaki. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugtassa kicsit magát. A levelet, amit írt, olyan erővel szorította a melléhez, mintha arra számítana, hogy valaki ki akarja tépni a kezéből. Végül abbahagyta a járkálást, és leült az egyik bűnösen kényelmes székbe. A püspök biztosan meg fogja kérdezni, mi van a levélben. Elég baj, hogy a saját életét kockáztatnia kell, hogy üzenjen a királynak. Sohasem bocsátana meg magának, ha ártatlan életek is veszélybe kerülnének.
Körülnézett a tágas dolgozószobában, hátha talál valamit, ami lekötné a figyelmét. Azon vette észre magát, hogy új szemmel látja a szobát. Semmi különöset nem látott, csak a szokásos fényűző berendezést és díszeket, valamint a vastag szőnyegeket, melyek faltól falig beborították a padlót, csupa olyan dolgot, melyek természetesek egy nemesember otthonában. Egy gazdag ember otthonában. De Marian visszaemlékezett, hogy élnek az erdőlakók Sherwoodban, és eszébe jutottak elbeszéléseik, hogy micsoda nyomorban éltek a bíró uralma alatt. Nézte a drága bútorokat, a vastag, puha szőnyegeket, és csak arra tudott gondolni, hogy mennyi ételt és egyéb nélkülözhetetlen dolgot lehetne vásárolni ennyi pénzből, ha ezt a szegényekre költenék. Csupán az asztal jól tartana egy családot egy egész évig. Az a kristálypalack a benne lévő borral elegendő lenne egy család téli ruházatára. Marian kétségbeesetten csóválta a fejét. Nagyon elszaladtak vele gondolatai. Joguk van a gazdagoknak lakmározni, míg a szegények éheznek?
Az ajtó hirtelen kinyílt, és gondolatai félbeszakadtak.
Marian szinte hálásan emelkedett föl, és indult a püspök üdvözlésére. Kecsesen bókolt előtte, megcsókolta a gyűrűjét, és átnyújtotta neki a levelet. A püspök átvette, kérdően felvonta a szemöldökét, mikor látta, hogy a levél már le is van vörös viasszal zárva, és a pecséten ott a Dubois címer. Marianra pillantott, aki bátran nézett vissza a szemébe.
– Személyes ügy atyám, de életbevágóan fontos. Még ma el kéne küldened. Senki másra nem bízhatom.
– Értelek, gyermekem – mondta a püspök. A levelet többször is megforgatta kezében, mintha azt figyelné, hátha egy apró jel valamit elárul tartalmáról, majd biztatóan Marianra mosolygott.
– Szigorúan titkos küldemény. A futár már odakint vár.
Kikiáltott a nyitott ajtón, mire egy futár lépett be a szobába. Szertartásosan meghajolt a püspök és Marian felé. Jellegtelen fickó volt, mint mindenki az ő hivatásában. Mivel elkerülhetetlen volt, hogy olykor rossz híreket is továbbítson, úgyszólván éppen azért fizették, hogy könnyen elfelejthető legyen. A püspök odaadta neki a levelet, és ő úgy rejtette az oldalán lógó bőrtasakba, hogy még csak rá sem pillantott. Marian előrelépett, és komolyan nézett rá.
– Azonnal Franciaföldre kell juttatnia, és csakis személyesen a király kezébe továbbítható. Ha nem kézbesíthető, meg kell semmisíteni.
A futár rezzenetlen arccal bólintott, hogy, megértette.
– Még valami: a szolgálónőm elkíséri a futárt.
A futár a püspökre nézett, aki zavartan mondta:
– De kedvesem! Nem garantálhatom az ő biztonságát! Az út tele van veszélyekkel!
– Köszönöm, hogy aggódsz érte, uram – mondta Marian –, de tapasztalt lovas, és szeretném, ha ő is menne!
A püspök felvonta szemöldökét a szigorú hangra, de aztán elmosolyodott, és bólintott.
– Ahogy kívánod, gyermekem, ahogy kívánod.
Sarah és a futár még abban az órában elhagyták a püspöki palotát. Marian nézett utánuk, míg el nem tűntek a láthatáron. Azt azonban már nem láthatta, hogy a futár rövid időn belül megállította a lovát. Sarah melléje léptetett, és megkérdezte, mi a baj. A futár azt magyarázta, hogy valami történt a lova mellső lábával. Sarah előrehajolt a nyeregben, hogy megnézze a ló lábát, mire a futár előkapott egy dorongot, és tarkón vágta. Sarah lezuhant a lóról a sárba, és mozdulatlanul elnyúlt. A futár elmosolyodott, és visszafelé indult az ösvényen, amerről jöttek.
A nottinghami várban, a bíró lakosztályában a bíró és hat gondosan kiválasztott báró állt körbe egy széles asztalt. Az asztalt posztó takarta, de volt valami a posztó alatt, aminek formáját nem lehetett kivenni. A bíró és a bárók is az ördögimádók megszokott öltözékét viselték, volt, aki csak egészen hanyagul. Egy disszonáns éneket harsogtak, mely sokkal ősibb volt, mint maga a nyelv, amin énekelték. Ha tudták volna, hogy eredetileg kihez és miért zengték ezt az éneket, bizonyára mást választottak volna a szertartásukhoz, de a bárók csak úgy tekintettek az ördögimádó díszletekre, mint a hatalom megszerzésének eszközeire, és a bírót sem érdekelte az egész. Véres és istenkáromló ígéretek közepette az ének végre befejeződött. A bíró mindegyik báró kezébe nyomott egy-egy aranyládikát. A bárók egymás után kinyitották az ajándékot, és némán meredtek a bíróra. Forrester báró felfordította a ládikát, mire a több száz arany, ami benne volt, a földre ömlött. Az érmék jó ideig csörömpöltek a padlón, míg mindegyik meg nem állapodott. Forrester szótlanul várt, míg csönd lett. Számos csatában harcolt már, és megtanulta, hogyan kell csöndben, önmagán uralkodva dühöngeni.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte végül.
– Kevés a pénz – válaszolta a bíró.
Whitehead báró méltatlankodva vágott közbe.
– Szekérnyi aranyat ígértél! A többi ígéretedben is hasonlóképp bízhatunk?
A bíró némán nézett rá egy pillanatig, mintha csak a báró kerek, vörös képét igyekezne az emlékezetébe vésni, majd elfordult, és lerántotta a posztót az asztalról. A bárók Anglia, Wales és Skócia kicsinyített térbeli mását pillantották meg. Az egésznek a felületén egy nagy pentagramma ábrája volt látható.
– Vannak az aranynál is fontosabb dolgok! – szavalta a bíró. – Több földet és több hatalmat ajánlok nektek, mint amiről álmodtatok. Ha én leszek Anglia ura, ezt a szigetet hetedmagunk között osztom fel. Tietek lesz Wales is, meg Cornwall az összes ezüstjével. Skócián is uralkodhattok. Az arany ehhez képest semmiség!
A bárók egymásra néztek. Leicester bárón látszott, hogy nincs meggyőzve, csak megvetés tükröződött komor arcán, és haragosan felfortyant.
– Hatalmat ígérsz nekünk, miközben magadnak annyi hatalmad sincs, hogy rendet tarts a saját erdődben, s megóvd az aranyad a banditáktól!
Egyik báróról a másikra nézett, és kellemetlenül mosolygott.
– Uraim, miért kockáztassuk az életünket és a vagyonunkat egy olyan emberért, aki nem képes elkapni egy közönséges bűnözőt sem? Pedig az még az arcát is elcsúfította!
Erre az összes báró elmosolyodott, néhányan hangosan fel is nevettek. A bíró megsimogatta arcán a forradást, de arca továbbra is nyugodt és udvarias maradt.
– Jól beszéltél, uram. Hogy is uralhatnám Angliát, ha nem uralom saját házam táját? A különleges feladathoz különleges segítőtárs kell. Ordred, gyere be!
Kitárult az ajtó, és a bárók meglepetten kapták fel fejüket. Egy hatalmas férfi lépett be az ajtón, és, volt, akinek az álla is leesett, mikor látta, hogy a fickónak le kell húznia a fejét, ha nem akarja beverni a szemöldökfába. A padló remegett a súlya alatt, ahogy lassan megindult a bárók felé. Azok közelebb húzódtak egymáshoz, míg a hatalmas emberi kolosszus végre megállt előttük. Fekete, páncélt viselt, és sisakja sárkányfejet formázott. Fölemelte a sisakrostélyát, és a bárók megpillanthatták kövér, kerek arcát. Bőrébe törzsi jelek voltak mélyen belekarcolva. Szemében hideg, kérlelhetetlen kegyetlenség csillogott.
– Uramisten... – nyögte Whitehead báró megfeledkezve magáról. – Egy kelta. Azt akarod, hogy vadakkal szövetkezzünk?
– Miért ne? – mosolygott a bíró. – Talán inkább az erdőlakókkal alkudozzak? Ordred és emberei visszaszerzik az aranyamat, és elhozzák annak a haramiának a fejét.
Forrester báró végignézte a délceg legényt, és megpróbált egy cseppet sem ámuldozni, ahogy az egy katonaemberhez illik.
– Mit tudnak ezek a... harcosok, amit a mieink nem?
A bíró a kelta főnökre nézett, aki odaballagott a tűzhelyhez, amit lévén már késő őszi hideg, alaposan megraktak. Puszta kézzel kiemelt a tűzből egy égő tuskót, és kinyújtott karral a bárók felé mutatta. A két báró, aki legközelebb állt, akaratlanul is hátralépett, majd zavartan igyekeztek leplezni ijedtségüket. Ordred átvette a másik kezébe a tuskót, rezzenetlen tekintettel tartotta egy kis ideig, majd visszadobta a tűzbe. Füst szállt fel ujjairól, de a kelta arcán fájdalomnak nyoma sem látszott. Néhány pillanatnyi dermedt csönd után Leicester báró szólalt meg gúnyosan:
– Ha nincs aranyad, Nottingham, hogyan tudod megfizetni ezeket a vadakat?
A bíró könnyedén rámosolygott.
– Ez is jó kérdés, barátom. Úgy látszik, értesz a kényes kérdésekhez. Hogy mit teszek? Hát ezt!
Leemelt a falról egy kétkezes díszkardot. Megforgatta, majd váratlanul Leicester nyakához vágott a súlyos pengével. A báró a falnak tántorodott, sugárban dőlt a vér hatalmas sebéből. Elképedten bámult a bíróra, és mindkét kezét a torkára szorította, hátha így össze tudná fogni a sebet. Vér csurgott ujjai közül. A bíró csak mosolygott, és új csapásra emelte kardját. A báró térdre esett, a bíró teljes erővel lesújtott. A nehéz kard elválaszotta a báró fejét a törzsétől. A fej messzire röpült, és végül Anglia domborzati térképén állapodott meg, bemocskolva a hegyeket és folyókat vérével. A bárók hátraugrottak az asztaltól, és felordítottak rémületükben, ahogy Leicester kimeredt szemei rájuk bámultak. Volt, aki el akart rohanni, de a kelta elállta az ajtó felé vezető utat. Egymáshoz húzódtak, mint a megrettent gyermekek, és nem lévén más választásuk, a bíró felé fordultak. Az csak állt a véres kardra támaszkodva, és nyugodtan mosolygott. Még csak nem is lihegett. Egy vérfolt éktelenkedett az arcán, de nem törölte le.
– Mindig szerettem egyenesen elintézni a dolgaimat – mondta jókedvűen. – Robin Hoodot is így akarom. Valakinek talán van valami kifogása?
A bárók némán rázták fejüket.
– Jó – folytatta a bíró. – Örülök, hogy ezt megbeszélhettem veletek. Van még valakinek kérdése, mielőtt elmentek?
A bárók egymásra néztek, végül Forrester báró idegesen megjegyezte:
– Ha Ordred visszaszerzi a pénzedet, gyorsan meg kell nősülnöd, hogy törvényesen cselekedhess.
Whitehead báró gyorsan bólintott.
– Akkor joggal törhetnél a trónra, s azután már joggal csatlakozhatnának hozzád, akik csak pénzt akarnak.
A nottinghami bíró elmosolyodott.
– Csak nyugalom, barátaim. A terv készen áll.
* * *
Marian Dubois nyugtalanul aludt ágyában. Hirtelen kinyitotta a szemét. Mintha valami zajt hallott volna. Felült, és bizonytalanul nézett körbe. A hold beragyogott az ablakon, és fényében a szoba üresnek látszott. De ahogy a fülét hegyezte, a ház valamelyik távolabbi részéből tompa kiáltásokat és csörömpölést hallott. Kiugrott az ágyból, magára kapott egy köntöst, és fogta az egy szál gyertyát, amit éjszakai vagy kora hajnali szükség esetére tartott a keze ügyében. Ha az az átkozott lovász már megint berúgott...
Kilépett az ajtón, és habozva megállt a folyosón. A holdfény bevilágította a kihalt folyosót is. A zajok egyre hangosabbak lettek, mintha közelednének felé, A hideg futott végig Marian hátán és karján. Csak most döbbent rá, hogy mennyire védtelen. Itt él egy hatalmas, elhagyatott udvarházban csak egy maroknyi szolgáló társaságában, azoknak is nagyobbik része nő. Megrázta a fejét. Tiszta fejjel kellett gondolkodnia. Visszament a hálókamrájába, kihúzott égy fiókot az asztalában, és elővett belőle egy sima, de nagyon éles kést. Erősen megmarkolta, majd kiment a folyosóra. A folyosó végén csöndben leereszkedett a lépcsőn, a gyertya az egyik kezében, a kés a másikban. A fogadóterem üres volt, de a zajokat már egészen hangosan hallotta. Marian határozatlanul állt a lépcső lábánál, és megpróbálta kitalálni, honnan jöhetnek a hangok. Mintha egy fél hadsereg támadt volna a házára. Több hangot is meg tudott különböztetni, volt köztük dühös, volt köztük rémült, és becsapódó ajtókat is hallott. Ha a házat valóban megtámadták, nyilván őt keresik. Ebben az esetben viszont minél hamarabb eliszkol, annál jobb. Azon meg ráér később is elgondolkodni, hova is menekülhetne. Önmagát biztatóan bólintott, és elindult a termen át a konyha felé. Onnan már csak egy rövid iramodás az istálló. De nem hagyhatja cserben az embereit, nem hagyhatja itt őket a támadók kényére-kedvére... És főleg nem hagyhatja itt Duncant, öregen és vakon, miután Robin a gondjaira bízta. Küzdött a lelkiismeretével és lelassította lépteit. De aztán tehetetlenül megrázta a fejét, és úgy döntött, mennie kell. Egyedül nem tud segíteni rajtuk. El kell menekülnie, és segítséget kell hoznia.
Marian óvatosan belépett a sötét konyhába, döfésre emelt késsel. A gyertya csak kis fényt adott, és a helyiségben csak még sötétebb lett tőle. Valami megmozdult mögötte, mire villámgyorsan megfordult, és fölemelte a kést. Szíve a torkában dobogott. Égy macska futott a hátsó ajtó irányába. Marian fellélegzett.
– Eredj innen, Nicodemus – suttogta. – Menj, keress egeret!
A macska visszanézett rá, mérgesen fújt felé, majd eltűnt a sötétben. Marian a fejét csóválta, és elmosolyodott. Hirtelen egy kar fonódott hátulról a nyakára. Marian kétségbeesetten küzdött egy pillanatig, de mikor egy kard hegyét érezte az oldalán, mozdulatlanná dermedt.
– Dobd el azt a kardot! – parancsolta a férfi. Hangja mély volt. Nyilvánvalóan élvezte a helyzetet. Marian nyelt egyet.
– Ez csak egy kés! Mi baj vele? Úgy érzed, túlerőben vagyok?
A szorítás a nyakán még erősebb lett, majdnem megfojtotta, és a kard hegye fájdalmasan nyomódott bordái közé. Marian ledobta a kést, mire támadója elengedte a nyakát, és durván előrelökte. Fájdalmasan a konyhaasztalnak vágódott. Megfordult, hogy szembekerüljön támadójával, közben felhorzsolt nyakát dörzsölgette.
Egy magas, izmos katona állt előtte. Ütött-kopott páncélt viselt, de nem látszott rajta semmi azonosító jelvény vagy szín. Valószínűleg erre a munkára bérelték. Bárki volt is a megbízója, nyilván nem akarta, hogy túl gyorsan rájöjjenek a kilétére. A katona kellemetlenül mosolygott, és kardja hegyét Marian mellei közé támasztotta.
– Azt mondták, élve kapjalak el, kislány, de azt nem, hogy nem játszhatok el veled! Úgyse láttam még nemesasszony csöcsét! Oldd meg a ruhád, vagy leszaggatom!
Marian szemrebbenés nélkül tűrte a sértést. Igaz, egyebet nem is tehetett. Forró vére miatt a katona egy kissé elragadtatta magát. Kis szerencsével egészen elveszti józan eszét. Hogy Marian eldobta a kést, az még nem azt jelentette, hogy teljesen védtelen. Ruhája nyakához emelte a kezét, és kigombolta a legfelső gombot. Nagyon lassan nyúlt a második gomb után. A katona szemei mohón követték mozdulatait. Marian eközben a másik kezével lopva a háta mögött kutatott. A borstartó éppen ott volt, ahol emlékezete szerint lennie kellett. Óvatosan levette a tetejét, miközben másik kezével már a negyedik gombnál tartott a ruháján. A katonának felgyorsult a lélegzete, és óvatlanul előrehajolt. Marian villámgyorsan előkapta a borstartót, és egész tartalmát a katona szemébe szórta.
A katona felüvöltött, és kardjával vakon hadonászott maga körül. Marian lehúzta a fejét, majd teljes erővel ágyékon rúgta. A katona térdre esett, szeméből peregtek a könnyek. Marian odaszaladt a tűzhelyhez, és felkapott egy hosszú vasnyársat. Két marokra fogta, és megindult a katona felé, hogy beleszúrja a mellébe. Ebben a pillanatban kivágódott mögötte az ajtó, és újabb fegyveresek rontottak a konyhába. Ráugrottak, mielőtt megfordulhatott volna, és kiráncigálták a konyhából az éjszakába.
Kinn az udvaron nyüzsögtek a fegyveresek. A tiltakozó szolgálókat kirángatták a házból, és eltűntek velük valamerre. Parancsok röpködtek a levegőben. Néhány fegyveres kezében égő fáklyákat pillantott meg, és Marian ereiben megfagyott a vér. Egy idősebb katona állt meg előtte. Tekintete merev volt és hűvös.
– Tedd, amit mondunk, úrnőm, akkor nem lesz bántódásod. Ha ellenállsz, az embereim megölik minden szolgádat, s porig égetik a házad. Világosan beszéltem?
– Igen – felelte Marian; – Nagyon is. Nem fogok ellenállni. De ki vagy te? És miért teszitek ezt velem?
A katona elmosolyodott.
– Valaki beszélni akar veled; úrnőm.
Duncan figyelmesen állt az istálló ajtajában. Mióta örök sötétségben élt, nagyon megélesedett a hallása, így ő volt az első, aki meghallotta a patadobogást. Mire nagy nehezen kikecmergett az ágyából, már mindenütt katonák voltak. Ez sem jelentett azonban számára gondot, mivel sokkal inkább szokva volt a sötétségben való mozgáshoz, mint ők. De mit is tegyen, mit is tegyen... Harcolni nem tud, de a hírt talán eljuttathatja a megfelelő helyre. Robin úrfi majd tudni fogja, mit tegyen. Ő mindig tudja, mit kell tenni. Duncan óvatosan keresztültapogatózott az istállón, oda, ahol a lovak álltak. Sietnie kellett. A katonák perceken belül az istállót is kiürítik. A szaga alapján válaszolta, ki Robin lovát. Nem volt idő, hogy felnyergelje, csak a zablát és a kantárt tette föl rá, amihez a ló közreműködésére is szüksége volt. Szeretettel megpaskolta az állat nyakát, és a fülébe súgta:
– Ma éjjel, barátocskám, a te szemedre bízom magam.
Talált egy tönköt, amelyről felkapaszkodhatott a ló hátára. Fogta a kantárt, nagy levegőt vett, és megsarkantyúzta a lovat. Az állat megugrott, kitört az istállóból, át az udvaron, és maga mögött hagyta a katonákat. Duncan vadul kapaszkodott, míg a ló ki nem ért az éjszakába, akkor abba az irányba fordította az állatot, amerre emlékezete szerint Sherwoodnak kellett lennie, a lehető leggyorsabb ügetésre késztette az állatot, és fülelt, hogy nem követik-e. Patadobogást nem hallott, az éjszaka nyugodtnak tűnt. A katonák valószínűleg azt gondolták, hogy ő nem olyan fontos személy, aki miatt aggódni kellene. Duncan kárörvendően elmosolyodott. Majd megmutatja nekik! Megkapaszkodott a kantárban, és gyorsabb futásra nógatta a lovát.
Nem láthatta a sötét árnyakat, melyek néma csöndben gyalogszerrel követték.
Könnyen rátalált a Sherwood felé vezető útra. Jól kitaposott út volt, és a ló is megjárta már egyszer az ellenkező irányból, úgyhogy Duncannek mindössze annyi dolga akadt, hogy körülbelül tartsa a megfelelő irányt, és arrafelé engedje neki a lovat. Ám egyszer a ló lelassított, és bizonytalanul fölnyerített, mikor Duncan azt akarta, hogy menjen csak egyenesen tovább. Duncan a homlokát ráncolta. Halványan emlékezett rá, hogy voltak kereszteződések is, amikor jöttek, és megrettent, mikor rádöbbent, hogy nem tudja, pontosan merre is kell menniük. Ha a rossz utat választja, Sherwoodtól mérföldekre köthetnek ki. És akkor elvesztheti ura szeretetét és bizalmát. Nagyot sóhajtott, és megengedte a gyeplőt.
– Most minden tőled függ – mormogta a lónak. – Vigyél haza. Vigyél Robin úrfihoz.
A ló fölnyerített a névre, tétovázott egy kicsit, majd letért a baloldali ösvényre, mely az erdő felé vezetett.
Duncan nem tudta, meddig tartott az út. Ismeretlen hangok és kanyarok végtelen, sötét rémálmának tűnt számára. A hideg éjszakai levegő a csontjáig hatolt, a szél gonoszul ostorozta arcát és kezeit. Nem volt ideje, hogy köpenyt vegyen magára, és a vékonyka ing és nadrág csak szerény védelmet nyújtott a hideg ellen. A megpróbáltatások kiszívták minden erejét. Végül már kapaszkodni is alig bírt, de azt azonnal észrevette, mikor megérkeztek a sherwoodi erdőbe. Az erdő ismerős éjszakai neszei és illatai felvidították, és új reményt csaltak szívébe. Feszülten figyelt, merre viszi a ló. A vízesés. Merre is van a vízesés? Ágak reccsenését hallotta, a közelben bagoly huhogott, majd hirtelen víz morajlása és locsogása ütötte meg a fülét. Kiegyenesedett, elmosolyodott, és arrafelé irányította a lovat.
Már nagyon fáradt volt, ide-oda dülöngélt a ló hátán, csak a konok elszánás tartotta benne a lelket. Néha gyanús zörejeket vélt hallani a háta mögül, mintha valaki követné, de mikor megállította a lovat, hiába fülelt, csak az erdő halk neszeit hallotta maga körül. Továbbindult. Egy fáradt öregember szedte össze végső erejét azokért, akiket szeretett.
De mögötte a halál és a kárhozat lopakodott.
* * *
Magasan az ágak között az őr felfigyelt a közeledő lovasra, és egy nyílvesszőt röpített a tábor felé, hogy riassza az erdőlakókat. Robin meglepetten felnézett, mikor a nyílvessző nem messze tőle a földbe vágódott. Fejével odaintett néhány erdőlakót, és együtt indultak némán a tábor széle felé. Az éjszaka nyugodtnak látszott. Robin felnézett az őrre, aki mutogatta, hogy egy ló és lovasa közeledik. Azeem gyorsan összerakta a messzelátóját, és belenézett. Erőltetnie keltett a szemét, hogy lásson is valamit az éjszakában. Végül leeresztette a távcsövet, és zavartan Robinra pillantott.
– Duncan az.
– Duncan? – hitetlenkedett Robin. – Mit keres itt? És hogyan talált az idevezető útra?
De már rohant is a lovas felé, mielőtt bárki is válaszolhatott volna. Azeem a nyomában. A ló boldogan felnyerített, mikor felismerte Robint. Duncan összerezzent, és majdnem leesett. Robin elkapta, és gyöngéden lesegítette a földre. Az öreg gyengébbnek és elesettebbnek látszott, mint valaha, de kétségbeesett erővel ragadta meg Robin karját. Robin próbálta csillapítani, de a félelem és szükség, mely idehozta, nem hagyta őt nyugodni. Beszélni akart, de kiszáradt torkán nem jött ki hang. Tehetetlenségében a földet csapkodta öklével, és már-már sírva fakadt.
– Csak nyugodtan, Duncan! – csitította Robin. – Mi történt?
Duncan nyelt egyet, és nagy nehezen kinyögött néhány szót.
– Megtaláltalak, Robin. Hála a Jóistennek... Nottinghami katonák támadtak ránk.
– Marian... – Egy jeges kéz markolta meg Robin szívét. – Mi történ Mariannal?
– Elhurcolták – felelte Duncan. Elhallgatott, mert a köhögés úgy megrázta, mint egy rongyos babát. – De megtaláltalak. Ugye jól tettem, Robin úrfi, ugye jól?
Egy nyílvessző vágódott mellettük a földbe, majd újabbak és újabbak érkeztek minden irányból. Az őrök riasztották a tábort. Az erdőlakók zavartan kicsődültek a kunyhókból, fogták a fegyvereiket, és keresték az ellenséget. Azeem újra szeméhez emelte a távcsövét, és mikor leeresztette, szemében rémület csillogott.
– Allah, segíts!
Robin kikapta kezéből a távcsövet, és belenézett. Nem messze tőlük, egy domb tetején, némán és mozdulatlanul az ezüst holdfényben lovas kelták egész serege állt egy fekete páncélos, hatalmas alak mögött. Több százan voltak, állatbőröket és bőrpáncélt viseltek, sisakjuk vadállatfejeket formázott. Arcukat az ősi módon kifestették. Ahogy mozdulatlanul várakoztak a holdfényben, inkább szellemeknek, mint embereknek látszottak – követeknek Anglia sötét múltjából, a civilizáció előtti időkből, mikor még a vadság uralta az országot.
Robin leeresztette a látcsövet. Skarlát Will kapta ki az ő kezéből. Robin lenézett Duncan fáradt, büszke arcára.
– Duncan...
Skarlát Will odadobta a távcsövet Azeemnek, és Robinra támadt. Arca vörös volt a haragtól.
– Az ördög vinne el, ficsúr! Az ostoba szolgád vezette őket nyomra!
Megfordult, és visszarohant a tábor felé, fegyverbe kiáltva az embereket. Duncan megpróbált felülni, arcán rémület tükröződött.
– Mi?
– Kelták! – rikoltotta Bull, és Skarlát után szaladt. – Százával! Ellenünk jönnek!
Ordred, a kelta főnök közönyösen nézett le a dombtetőről az ellenségre. Az emberek úgy rohangásztak összevissza kicsiny, szánalmas falujukban, mint a megriadt egerek. Az éjszaka szórakoztatónak ígérkezett. Vér, őrjöngés, az ellenség asszonyainak elrablása... Egy ló lépéseit hallotta maga mögött, de nem nézett hátra. Tudta, hogy a bíró az. Senki más nem merne ilyenkor a közelében jönni. Lassan megfordult a nyeregben, és meghajolt. A bíró biccentett, és lenézett a tisztásra. Tetőtől talpig páncélba volt öltözve, mely ezüstösen csillogott a holdfényben. Mögötte több sorban nyílpuskások álldogáltak türelmesen. A bíró végre elfordította tekintetét a tisztásról, és hűvösen Ordredre pillantott.
– Ne feledd: foglyokat akarok!
A kelta főnök lenézett a prédára, és mikor megszólalt, az inkább volt állati morgás, mint emberi hang: Harcolni jöttünk.
– Akkor is – mondta a bíró élesen. – Nekem foglyok kellenek. Ölj és rombolj kedvedre, de maradjon néhány túlélő:
Ordred kihúzta kardját, és feje fölé emelte. A helyére billentette sárkányos sisakját, és gael nyelven valamit a telihold felé ordított. A többi kelta is föltette sisakját. Hosszú, huhogó üvöltésüktől még a bíró ereiben is megfagyott a vér. A főnök előrerúgtatott, a többiek utána. Úgy zúdultak le az erdőlakók táborára, mint a kiáradt folyó. A holdfény csillogott kardjukon, fejszéjükön és vad, vérben forgó szemükben.
Little John parancsokat kiáltott az embereinek, akik kétségbeesetten rohantak az előre elkészített állásokba, hogy fedezzék asszonyaikat és gyermekeiket, míg azok a köt él létrán felmásznak a biztonságot nyújtó fákra. Újabbak és újabbak érkeztek, hogy elfoglalják az állásokat és felkészüljenek a harcra. A kelta lovak dübörgése betöltötte az éjszakát, az erdőlakók lábai alatt rengett a talaj. Megragadták kardjukat, fejszéjüket, nyílvesszőt helyeztek az íjakra, és csöndben várakoztak. Robin begyakorolta velük, mit kell tenniük egy esetleges támadás idején, de sohasem gondolták komolyan, hogy ilyesmi tényleg megtörténhet. Nem hitték, hogy valaki is rátalál a táborukra. Hiszen olyan jól elrejtették és olyan jól őrizték a hozzá vezető utakat! A bíró emberei most mégis rájuk leltek, és velük vannak az északi vadak is. Úgy tűnt, hogy a gondos tervek és a sok-sok gyakorlás ebben a pillanatban egy fabatkát sem érnek.
Robin és kis csapata igyekezett vissza a táborba, de a kelták már a sarkukban voltak. A vadak harci kiáltásai vészesen közelről hallatszottak. Robinéknak a nagy futásban arra sem volt érkezésük, hogy hátrapillantsanak. Az összedobált fatörzsek legfeljebb csak lelassították a kelta lovak futását. Robin hiába ráncigálta magával kétségbeesetten Duncant, rá kellett jönnie, hogy az öreg túl gyönge és kimerült ahhoz, hogy még idejében elérje a tábort. Ha pedig neki kell olyan messzire cipelnie, akkor mindketten meghalnak. Megállt, elengedte Duncant, maga pedig szembefordult a keltákkal, és nyílvesszőt helyezett az íjára. Négy nyílvesszőt lőtt ki gyors egymásutánban, mire négy kelta bukott le nyergéből, mintha csak egy láthatatlan kéz söpörte volna le őket. Ez a pár ember azonban meg sem kottyant a keltáknak, akik egyre csak vágtattak feléjük.
Azeem is odarohant Robin mellé. Robin újabb nyílvesszőt helyezett íjára. A kelták már nagyon közel voltak. A mór összeszűkített szemekkel mérte fel a sebességet és távolságot, és éppen a megfelelő pillanatban suhintott handzsárjával előbb balra, aztán jobbra, minek következtében két kelta zuhant le a nyergéből, akik mellette akartak volna elszáguldani. Azeem odaugrott hozzájuk, és megadta nekik a kegyelemdöfést. Egy másik kelta Robinra rohant, míg a mór el volt foglalva. Bull figyelmeztetni akarta, de látta, hogy már késő lenne, és maga intézte el a dolgot. Kétségbeesett erővel hajította el tőrét, mely markolatig beleállt a kelta torkába. A nyomorult vakon végigtapogatta még a fegyvert, mely megölte őt, mielőtt lebukfencezett volna lova hátáról.
Duncan tovább botorkált a tábor felé. Hallotta, hogy mi történik körülötte, érezte a frissen kiontott vér szagát, csak azt nem tudta, hogy kinek a vére. Emberek haltak meg körülötte, és mindez az ő hibája volt. Ő vezette ide az ellenséget. Megbotlott egy holttestben, és rémülten letérdelt, hogy kitapogassa ujjaival a tetem arcát. Fellélegzett, mikor ujjai egy forradásokkal díszített, vad arcot tapintottak ki. Addig keresgélt a véráztatta földön, míg meg nem találta a kelta kardját. Fölegyénesedett a pengével a kezében, arcán a végső elszánás lángja lobogott. Félrebillentette a fejét, úgy fülelt a közeledő lovak felé, majd kardjával az utolsó pillanatban vágott. Érezte, hogy a penge mélyen beleszalad valamibe, és egyidejűleg hallotta valakinek a fájdalmas üvöltését. A következő két kelta egyszerre sújtott le Duncanre, és szinte ketté hasították. A mögöttük érkező lovak pedig letiporták az öreget.
Robin és Azeem hátukat egymásnak vetve küzdöttek. Robin látta a szerencsétlenül járt öreget, de akkora nyomás nehezedett rájuk, hogy nem tehetett semmit. Mikor egy kicsit fellélegezhettek, Robin azonnal az öreg szolga mellett termett. Tudta, hogy Duncannek csak pillanatai vannak hátra. De maradt még az öregben annyi erő, hogy megragadja a melléje térdelő Robin kezét. Mozgott a szája, és Robinnak egészen közel kellett hajolnia, hogy meghallja az utolsó elsuttogott szavakat.
– Bocsáss meg a vén bolondnak, Robin úrfi!
És kilehelte a lelkét. Robin némán térdelt mellette; nem akarta elhinni a szomorú valóságot. Duncan végigkísérte az életét. Szolgája, társa, barátja volt. És a bíró úgy eltiporta, mintha semmi sem lett volna. Robin felállt, kardja a kezében, a felháborodás új erőt adott neki. Újabb kelták vágtattak felé. Robin visszadugta a kardját a hüvelyébe, előkapta az íját, és leterített vele egy keltát. Újra és újra lőtt, megritkította az ellenség sorait, de előbb fogytak el a nyílvesszői, mint a támadók. Egy fának vetette a hátát, kihúzta kardját, és körülnézett. Már nem volt messze a tisztás. Látta Little John-t és Skarlát Willt, hogy próbálják menteni a menthetőt, és látta, hogy szórják szét a táborra rontó kelták az erdőlakókat maguk előtt. Robin Little John nevét kiáltotta, aki erre rögtön feléje pillantott.
– Hozd őket a fák közé, John! A földön nem bírjuk legyőzni őket, de a fákról igen!
– Igaza van... – morogta Skarlát, és már fogta is a legközelebbi hágcsót, hogy felmásszon. Little John a vállánál fogva lerángatta.
– A többiek menjenek, mi viszont tartsuk a frontot, amíg Robin és a többiek biztonságban visszavonulnak! Emeld fel az íjat, és mutasd meg, hogy nem hiába tanítottalak célba lőni!
Férfiak és nők rohantak kétségbeesetten a kötéllétrák felé, mikor a kelták betörtek a táborba. Nyílvesszők érkeztek a magasból, egy-két keltát le is szedtek a lováról, de aztán azok is rájöttek, mit kell tenniük, és attól kezdve a nyilak ártalmatlanul pattantak le a fejük fölé emelt pajzsokról. Bull addig lövöldözött, míg neki is el nem fogytak a nyilai, ekkor fogta magát, és elindult fölfelé az egyik hágcsón. Valaki más is jött utána, de a szerencsétlen csak két-három foknyit mászhatott, mikor egy lovas kihajolt a nyergéből, és elragadta. Bull tehetetlenül látta, hogy a kelta elvágtat üvöltő társával, és felnyársalja egy törött ág hegyes végére.
Vad kiáltások és röhögések töltötték be az éjszakát. A kelták kíméletlenül levágták a nőket is, éppúgy, mint a férfiakat. Vér áztatta a feltúrt földet. Mindenfelől sebesültek és haldoklók kiáltásai hallatszottak. Skarlát Will elszántan próbálta keresztülverekedni magát a lovasok között a legközelebbi hágcsó felé. Egy kelta magasodott elé, és elzárta az útját. Skarlát festett, vigyorgó arca felé hajította a tőrét. A penge egyenesen a kelta bal szemébe fúródott. A harcos úgy bukott le lováról, hogy még csak nem is kiáltott. Skarlát elégedetten elvigyorodott, felpattant a ló hátára, és onnan igyekezett elérni a kötéllétrát.
Robin és a többiek végül is elérték a tisztást, és döbbenten álltak ennyi halál és pusztulás láttán. Mindenfelé vérbe fagyott tetemek hevertek, az égő fakunyhók messzire világítottak az éjszakában. Az egyik elesett erdőlakó tegezéből Robin kimarkolt egy csomó nyílvesszőt, de a kelták már annyian voltak, hogy minden lelőtt társuk helyébe ketten léptek. Záporoztak a nyílvesszők, mikor végül a bíró nyílpuskásai is színre léptek. Robin szenvedélyesen káromkodott, és azt kiabálta, hogy most már aztán tényleg mindenki föl a fákra! Kihúzta kardját, és megindult ő is a legközelebbi létra felé, Azeemot és Little Johnt taszigálva maga előtt.
Minden lépésért meg kellett küzdeniük. Kard- és fegyvercsapások záporoztak rájuk minden irányból. Azeem érte el elsőként a hágcsót, és olyan fürgén kúszott föl rajta, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Little John is utánakapaszkodott, recsegtek és ropogtak a fokok hatalmas súlya alatt. A kelták föl-alá nyargalásztak a táborban, fegyvereikről vér csöpögött. Robin kétségbeesetten vagdalkozott a létra felé, de egyszerre mintha az összes kelta őrá rohant volna, és Robin tudta, hogy csak idő kérdése, hogy valamelyikük csapása vagy döfése végre célt érjen. Mindig is jobban bánt az íjjal, mint a karddal. Little John leordított neki, hogy kapja már el azt az átkozott létrát, és erősen kapaszkodjon belé. Robin összeszedte a maradék erejét, néhány csapással rést nyitott a kelták között, szabad karjával belekapaszkodott a létrába, miközben kardjával továbbra is vadul csapkodott. Az erdőlakók a fán nekigyürkőztek, és felhúzták a létrát, és rajta a kétségbeesetten kapaszkodó Robint. A kelták őrjöngtek dühükben, hogy a préda meglógott, és Robinnak jól föl kellett húznia a lábát, hogy a kelta kardok nehogy elérjék.
Robin csüngött a létrán, mely lassan emelkedett egyre följebb, és elkeseredve nézte, mit tettek a táborával, mit tettek a népével. Amilyen messze csak ellátott, mindenütt kelták nyüzsögtek a tisztáson, kezeket és füleket vagdostak le az elesettekről győzelmi emlék gyanánt, és minden fölgyújthatót fölgyújtottak. Már csak a légi erőd maradt meg, és az emberek, akiknek sikerült oda visszahúzódniuk.
Robin végre fölért a többiekhez, akik kezüket nyújtották, hogy lesegítsék a létráról. Biccentett köszönetképpen, és azonnal körülnézett, hogy mérlegelje a helyzetüket. Férfiak, nők és gyermekek zsúfolódtak össze az ágakon és kötélhidakon, de így sem voltak már annyian, mint kellett volna. Robin dühösen megrázta fejét, és összepréselte ajkát. A bosszúra ráérnek, előbb biztonságba kell helyezniük a túlélőket. Nyilvánvaló volt, hogy odalent egyetlen élő társuk sem maradt. Robin elrendelte, hogy húzzák fel a létrákat a kelták elől. Így is történt, és amelyik létrára már felkapaszkodott az ellenség, annak köteleit egyszerűen elvagdosták. A kelták kétségbeesett üvöltéssel zuhantak le a magasból.
Az erdőlakók és a bíró nyílpuskásai még lövöldöztek egymásra egy darabig, de nem sok eredménnyel. A katonák hirtelen beszüntették a támadást. Néma csönd ereszkedett az erdőre, melyben csak a lángoló kunyhók ropogása hallatszott. A kelták nyugodtan álltak, és figyelmesen várakoztak. Az erdőlakók végre fellélegezhettek. A fákon biztonságban voltak, nem érhették el őket a nyíl puskások nyilai, és a kelták fáklyái sem. Ha bármelyik kelta olyan bolond lenne, és megpróbálná felgyújtani valamelyik fát, rögtön tucatnyi nyílvessző fúródna belé, mielőtt célhoz érne. És ezt a kelták is jól tudták.
Ám egyszer csak egy emberfej nagyságú tűzgolyó süvített át a levegőn, és csapódott be az egyik fa tetején. Az ott álló kunyhó azonnal lángokba borult, és kigyulladt a mellette ívelő kötélhíd is. Egy erdőlakó felüvöltött, mikor ruhája és haja tüzet fogott. Férfiak és asszonyok húzódtak hátra a tűz elől, és sikítoztak, mikor a lángoló férfi lezuhant. Úgy csapódott le a földre, mint egy tűzcsóvás üstökös. Üvöltése elhalt, mikor földet ért, de a lángok nem aludtak el, és tovább égett a szerencsétlen. Újabb tűzgolyók érkeztek a sötétből, becsapódtak a légi erőd állásai közé. A tűz gyorsan terjedt, és az erdőlakók rémülten hátráltak előle. A bíró nyílpuskásai is a tüzet szaporították, lángoló nyilakat lőttek rájuk. Robin csak állt, és elképedten bámult a sötétségbe. Katapultok. Katapultokat használnak. Mindenre gondolt, csak erre az egyre nem.
Egy lángoló nyíl éppen a lábainál csapódott a fába. Kihúzta és szórakozottan hátra hajította. Végre felriadt, és azt kiabálta embereinek, hogy tartsanak ki, és használják a vizes csöbröket, amiket szükség esetére a kunyhókba készítettek. Az erdőlakók előre-hátra araszoltak a fullasztó, fekete füstben, és oltották a lángokat, ahogyan tőlük telt, de a tűz gyorsabb volt náluk. A légi erődítmény száraz fája kiválóan égett.
Little John céltudatosan mozgott az erdőlakók között, halk szavakkal nyugtatgatta és biztatta őket. Az emberek élő láncot alkottak, és kézről kézre adogatták a csöbröket, hogy a víz eljusson oda, ahol a legnagyobb szükség van rá. Robin ide-oda rohangászott a kötélhidakon, és egymás után lőtte lefelé a nyilakat, hogy fedezze a dolgozó embereket. Skarlát Will egy teli csöbörrel a kezében rohant át egy hídon, amely már lángokban állt. A kötelek majdnem elszakadtak léptei alatt, de ő nem nézett le. Nagyobb volt a forróság, mint a pokolban, a küzdelem reménytelennek tűnt, de átkozott legyen, ha föladja. Skarlát Will sohasem adta fel.
A kötélhíd végül leszakadt alatta, de ő az utolsó pillanatban még előrelendült, és elkapott egy ágat. Majdnem leesett, de nagy nehezen sikerült felkapaszkodnia rá. Lenézett és elégedetten nyugtázta, hogy a lángoló kötélcsomó egy csapat kelta fejére szakadt.
Továbbadta a csöbröt, amely még mindig félig volt vízzel, letörölte a verítéket a homlokáról, és fellélegzett. Fekete füst kavargott körülötte, és lélegzete elakadt a fojtó levegőtől. Leguggolt, hogy a füstfelhő elhúzódjon fölötte, és ebben a pillanatban megpillantotta a bírót, aki nyugodtan ült a lován a tisztás szélén, és elégedetten szemlélte a pusztítást, amit a parancsára véghezvittek. Skarlát felmordult, az íja után nyúlt, de a szél megint az arcába sodorta a füstöt, és az alkalom elszállt.
Robin kilőtte az utolsó nyilát is, fáradtan nekidőlt egy kunyhó falának, és tanácstalanul nézett körbe. A tűz leégette erődjük jó részét, és már a fákra is kezdett átterjedni. Nem volt értelme tovább küzdeni vele. A tűz legyőzte őket. Most már csak az maradt, hogy annyi életet mentsenek meg, amennyit tudnak, íjászokból összeállított egy kis csapatot, és ők fedezték a többieket, míg azok leereszkedtek a létrákon és köteleken. A tisztástól távolabb értek földet, és bevették magukat az erdőbe. Ahol megint csak keltákra bukkantak, akik már vártak rájuk.
Bull egyszer csak négy vigyorgó kelta gyűrűjében találta magát. Szemük hidegen csillogott festett arcukban. Bull kivonta kardját, hátát egy fának vetette, és kihívóan köpött egyet. Mind a négy kelta megindult felé, mire ő felemelte kardját, hogy szívesen lássa őket.
Tuck a furkósbotjával döngölt bele egy keltát a földbe. Érezte, hogy recsegnek a csontok csapásai alatt. Közben bűnbánó imákat motyogott. Nem vette észre, hogy egy másik kelta lopakodik a háta mögé. A festett képű döfésre emelte a kardját, ám ekkor Azeem bukkant ki a sötétből, és a keltának már nem maradt ideje mozdulatát befejezni. Tuck csak a halálhörgésére pillantott hátra, és hálásan biccentett Azeem felé. Együtt tűntek el a fák között.
Az egyik fa tetején Skarlát Will megmarkolta Little John karját, és ingerülten mutatta, hogy Robin egyedül fut végig egy kötéllétrán, távol a tűztől és a harctól. Skarlát elvörösödött a dühtől és a csalódottságtól.
– Most hová megy az a nagy hős?! – próbálta túlüvölteni a csatazajt. – Csak nem a saját bőrét menti?!
Little John másfelé nézett, és megfagyott ereiben a vér attól, amit látott. A kis Wulf ugyanis a tisztás szélén állt, és olyan nyugodtan szedte le íjával az egyik keltát a másik után, mintha csak a célbalövést gyakorolná. John leordított, hogy azonnal tűnjön onnét a pokolba, de a kisfiú nem hallotta. John egészen kihajolt, hogy újra kiáltson, és szemét fiára szögezte. Wulf végül is fölnézett, és rögtön meg is célozta apját. John rémületében megmerevedett, Wulf lőtt, és nyila egy kelta hátába fúródott, aki észrevétlenül mászott fölfelé egy létrán, és már-már elérte Johnt. Little John éppen csak megpillanthatta a haldokló csodálkozó szemét, mielőtt az elengedte a létrát, és eltűnt lent a kavargó füstben. John visszanézett fiára, hogy megdicsérje a lövést, de büszke mosolya rögtön lehervadt arcáról, mikor látta, hogy a bíró három katonája legyűri Wulfot és elhurcolja. Tehetetlen dühében felüvöltött, és azonnal mászni kezdett lefelé a létrán. Nem tudta, hogy sír, de ha tudta volna, akkor sem törődött volna vele.
Robin egy lángoló kunyhó felé rohant a kötélhídon, feltartott karjával védte arcát a lángoktól. A hőség szinte elviselhetetlen volt, a tüdejét perzselte, ha lélegzett. Berontott az égő kunyhóba. El fintorította orrát, mert megérezte saját leperzselt hajának szagát. Fanny az ágyon feküdt a kunyhó végében, testével védelmezte gyermekét. Robin talpra állította, és vállára terítette a köpenyét. Kettejük teste közé emelte a babát, és a lángoló ajtón keresztül kitörtek a szabadba. Egy végtelen pillanatig elviselhetetlen volt a hőség, de aztán fellélegezhettek.
A kötélhídon egyszerre csak egy ember fért el. Robin nyugtató, bátorító szavak kíséretében előre küldte Fannyt. Fanny összeszorított fogakkal neki is indult, óvatosan lépkedett, igyekezett nem venni tudomást a tűzről. A baba hál' istennek nyugodt volt, kerek, kíváncsi szemekkel leste a poklot, amely körülvette.
Robin hátranézett. A kunyhó, ahonnan kijöttek, egyetlen hatalmas tűzcsóva volt, és fekete füstöt pöfögött az ég felé. A szikráktól a kötélhíd is tüzet fogott, amelyen már ő is megindult Fanny után. Előrekiáltott Fannynak, hogy igyekezzen. A lángok szeszélyesen nyaldosták a köteleket, a híd recsegett, és az egész alkotmány vészjóslóan megereszkedett. Fanny már biztonságban volt a szemközti fán, magához szorította csecsemőjét, és visszanézett a küszködő Robinra. Mindenfelől lángok fenyegették. A kötelek hirtelen elszakadtak alatta, Fanny felsikított, Robin pedig tehetetlenül lezuhant. Mielőtt eltűnt volna a füstben, Fanny egy pillanatig még látta, hogy segélykérően feléje nyújtja a kezét. De aztán eltűnt. Fanny újra és újra a nevét kiáltotta, de nem jött válasz. Erre elfordult, és megpróbálta visszatartani a könnyeit, hogy ne izgassa föl a babát.
Mélyen alatta egy megperzselt ágon egyszerű medalion himbálózott. A Locksley család címerét mintázta. Egy kelta leakasztotta az ágról, ráharapott, hogy valódi arany-e, az övébe rejtette, majd eltűnt az égő tábor füstjében.
* * *
Kora reggel volt. A felkelő nap bevérezte az eget. A bíró katonái Nottingham felé terelték az erdőlakók rongyos csoportját: férfiakat, nőket, gyermekeket. Sokan közülük megsebesültek, sokan megperzselődtek, és voltak, akik a füsttől lettek rosszul. De a katonák szánalom nélkül hajtották őket, nem riadtak vissza semmilyen kegyetlenségtől, ha valaki meg akart állni. A bíró a szótlan erdőlakók között lépkedett. Robin arcát kereste, és kiabált, hogy fedje fel magát. Senki sem szólt egy szót sem. A bíró félretaszította, aki az útjában volt, a forradás vörösen emelkedett ki hófehér, elgyötört arcából. Robinnak itt kell lennie valahol. Itt kell lennie, vagy az egész nem volt jó semmire. Végül odament a kis Wulfhoz, és a vállánál fogva megragadta. Ujjait fájdalmasan belemélyesztette húsába, de a fiú még így is csak nehezen akart tudomást venni róla.
– Hol van Locksley, te fiú? Hol van Robin Hood?
– Meghalt – felelte Wulf tompán. – Anyám látta, mikor elesett.
A bíró hosszan nézett rá, majd elengedte. Mozdulatlanul állt, és a semmibe nézett, ahogy az erdőlakók elvánszorogtak mellette, magukkal sodorva a fiút is. A sort a visszaszerzett zsákmány terhe alatt nyögő katonák zárták.
A nottinghami várban, a bíró magánkápolnájában a püspök külön misét tartott Marian Dubois-nak. Marian előtte térdelt, és fejét alázatosan lehajtotta. Nyugodt békesség honolt a kápolnában, csak az ajtókban álló őrök mutatták, hogy a lány fogoly. A püspök latin nyelvű mormogása mellett kényelmesen gondolkodhatott. A bíró nyilván megtudott valamit, de mit? Ha nem elég óvatos, könnyen elárulhatja magát. Gúnyosan elmosolyodott. Hogy eddig is elboldogult egyedül, azt csakis annak köszönhette, hogy tudott vigyázni a nyelvére.
A püspök hirtelen elhallgatott, mikor kinyílt az ajtó, és belépett a bíró. A legfinomabb ruháját viselte, és diadalmasan ragyogott az arca. Marianra mosolygott, aki összerezzent, mikor meglátta a kárörvendő fényt a szemében. Anélkül, hogy bárki is mondta volna neki, tudta, hogy valami történt. Valami rettenetes.
– Úrnőm – kezdte a bíró –, sajnálom, hogy megvárakoztattalak.
Marian fölemelkedett. Nem fog térdelni a bíró előtt.
– Milyen jogon tartasz engem fogságban?
– Félreérted a szándékaimat! – felelte a bíró könnyedén. – Azért hozattalak ide, hogy megvédhesselek.
– Kitől védenél meg? – kérdezte fagyosan Marian.
– Önmagádtól! – vetette oda a bíró. – Hiszen már haramiákkal cimboráltál...
Marian felemelte a fejét, és mereven a szemébe nézett.
– Honnan vetted ezt a hazugságot?
A bíró benyúlt a ruhája alá, és előhúzta Marian Richárd királyhoz címzett levelét. Marian elhűlve látta, hogy a vörös viaszpecsétet feltörték.
– Hogy honnan vettem? Te magad írtad, úrnőm! Marian szótlanul nézett a püspökre. Az megvonta a vállát.
– Sajnálom, gyermekem. Tartok tőle, hogy félrevezettek...
– És most, Marian – mondta a bíró –, mondd, mit tegyek veled?
– 11. –
A bíró egy erkélyre vezette Mariant, ahonnét be lehetett látni a vár udvarát, és megmutatta neki, mi maradt a világából. Sárosan, véresen, ellátatlan sebekkel Robin Hood megmaradt erdőlakói fagyoskodtak a reggeli hidegben. Megbilincselték, és egy kupacba terelték őket. A férfiak, asszonyok és gyermekek csak álltak szótlanul, egyetlen panaszos hang sem hagyta el ajkukat. Elnémította őket a fájdalom, a veszteség és a rémület, mely elfog minden csapdába esett állatot. Katonák lépkedtek közönyösen közöttük, kicsiny csoportokra osztották őket, és a vár alatti tömlöcbe terelték őket. Közben a falak mellett is katonák álltak. Ölésre kész fegyverrel és ádáz szemekkel figyelték, hátha lesz valaki olyan balga, hogy valami gyanúsat tesz, amire közbeléphetnének, és elláthatnák a baját. De senki nem volt olyan balga.
Marian lenézett rájuk, sorra felismerte az arcukat, és azt hitte, megszakad a szíve. Számára és az ő számukra az erdőlakók tábora a szabadságról szőtt egyszerű, édes álom része volt. Most ez az álom szertefoszlott, és átadta helyét a kegyetlen valóságnak. És mikor Marian azt gondolta, hogy ennél több csapás már nem érheti, megpillantotta szolgálólányának, Sarah-nak az arcát. A kedves szolgálólányét, aki már annyira hiányzott neki, és akit ő küldött akaratlanul is a vesztébe. Zúzódások látszottak az arcán, esdeklő szemében rémület ült. Marian elfordult. Ennél nagyobb bánatot és fájdalmat sohasem érzett még életében. A bíró odalépett mellé.
– Bevégeztetett – mondta nyugodtan. – Ma visszatér a törvény erre a vidékre...
Elhallgatott, és Marianra nézett, mintha választ várna, de a lánynak nem volt mit mondania. Erre elmosolyodott, és lenézett foglyaira.
– A haramiák tíz vezetőjét elrettentésül felakasztatom. De nagylelkű leszek, és felajánlom neked a többiek és családjuk életét. Na meg az áruló cseléded életét is. Méghozzá nászajándékba.
Intett a katonáknak, hogy különítsék el a gyermekeket szüleiktől, és tereljék őket egy külön kis csoportba az erkély alá. A gyerekek lesütött szemmel, ellenkezés nélkül mentek, amerre bökdösték őket. Egy botladozó kislány bizalommal felnyúlt, és megfogta egy katona kezét. Marian nagyot nyelt, igyekezett, hogy arca nyugodt, és hangja közömbös maradjon, ahogy a bíróhoz fordult.
– Na és kihez kellene hozzámennem?
– Tárd ki a szíved, gyermekem! – szólalt meg a püspök, aki szintén kilépett melléjük az erkélyre. Lepillantott az erdőlakókra, elhúzta a száját, hogy milyen mocskosak, és elbűvölően Marianra mosolygott.
– Miért ne lépnél frigyre Nottingham házával? Gyógyulna vele az ország sebe...
Marian olyan megvétően nézett rá, hogy a püspök inkább elhallgatott. El is fordult, mert nem bírt a lány vádoló, vad szemébe nézni. Marian kedvetlenül elmosolyodott.
– Csak egy ember gyógyíthatja meg az országot. Robin Hood!
A bíró benyúlt a ruhája alá, és előhúzott egy kis aranymedaliont. Gyöngéden Marian kezébe nyomta. A lány lenézett az érmére, a büszke Locksley-címerre, és könnyek égtek a szemében.
– Nem – suttogta végül. – Ez nem lehet igaz. Nem tudom elhinni.
– Holttest is van, ha további bizonyítékra vágysz – mondta a bíró. – Csak sajnos csúnyán összeégett, de ha akarod, megnézheted.
Marian lehunyta a szemét, és olyan erővel szorította a medaliont, hogy ujjai elfehéredtek, de száján nem jött ki hang.
– Nagyon sajnálom, Marian – folytatta a bíró. – Nem volt nekem bajom Locksley-val, míg nem támadt rám. Erős volt és bátor. Nemes ellenfél. Más körülmények között talán még barátok is lehettünk volna. De ő odadobta az életét az ostoba álmaiért. Te hány életet áldoznál még fel?
Várt egy ideig, de Mariannák nem volt válasza a számára. Erősen megfogta a lány kezét, és sötét folyosókon és lépcsőkön levezette az udvarra, ahol a gyermekek várakoztak őreikkel. A bíró hanyagul rájuk mutatott.
– Milyen gyönyörű gyermekek! Oly fiatalok, oly elevenek, és nem is sejtik még, milyen kegyetlen lehet az élet.
Gyöngéden megszorította a lány kezét.
– Marian! Ha hozzám jössz, talán megérhetik, hogy szolgáljanak minket. Megérted, ugye? Nem hagyhatom, hogy felnövekedvén ellenségeink legyenek.
Türelmesen várt a válaszra, de Marian csak bámult a gyerekekre, mintha ott sem lennének. A bíró megfogta az állat, és maga felé fordította az arcát.
– Amim csak van, mindenem megosztom veled. Csak egy „igen”-t szeretnék hallani.
Marian összeszorította a fogát, és bár a bíróra nézett, még mindig a gyerekeket látta maga előtt.
– Jól van, uram. Ha nincs más választásom, akkor igen.
A bíró elmosolyodott, és elengedte az állat. A püspökhöz fordult, aki csak most ért le hozzájuk, és szuszogott a lépcsőzéstől.
– Ah, öreg barátom, kísérd Lady Mariant a szobájába, és gondoskodj a kényelméről. Bizonyos vagyok benne, hogy idővel majd rájön, milyen jól választott.
A püspök a kezét nyújtotta Mariannák, de a lány figyelemre se méltatta, és elviharzott mellette. Olyan gyorsan lépkedett, hogy szinte már futott. Talán azt gondolta, elég csak minél gyorsabban mozognia, hogy maga mögött tudhassa az egészet.
Még mindig a markában szorította Robin medál ionját, és még egyszer elsuttogta a kedves nevet, mielőtt az udvar világosából belépett volna a vár sötétjébe.
Hideg szellő suhant át a tisztáson, az erdőlakók tábora helyén, felkavarta a fekete hamut, és az itt-ott még gomolygó csípős füstöt. Elszenesedett holttestek hevertek mindenfelé, nyújtogatták megmerevedett, fekete kezeiket, mintha a sosem érkező segítségért könyörögnének. A falu kunyhóiból csak kiégett vázak és kormos gerendák maradtak. Halott házak a halott embereknek. És mindenütt az égett hús szaga terjengett.
Little John, Azeem és Tuck barát bóklászott a romok között, hátha valahol még élet nyomára bukkannak, vagy találnak valamit, ami visszaadná a reményt, hogy még nem veszett el minden. Valamit, ami visszaadná az életük értelmét. De mindenütt csak a halált, a pusztulást, álmaik végét látták. Little John hirtelen megállt, és letérdelt. Egy félig elégett, de faragásánál még mindig felismerhető íjat emelt fel a földről.
– Robin... – mondta csöndesen. A többiek bólintottak. Olyan volt ez, mint valami ima. John szomorúan csóválta fejét, felnézett, és elhűlt benne a vér, mikor egy sötét alak lépett ki a fák közül szemben vele. Little John gyorsan felállt, botját maga elé nyújtotta, készen állt a küzdelemre. De mikor felismerte, kivel áll szemben, még jobban megijedt.
– Édes istenem, miféle bűnt követtem el? Robin, könyörgök, térj vissza a túlvilágra!
Robin fáradtan mosolygott.
– Nem vagyok kísértet. Bár lehettem volna, de szerencsésen zuhantam. Ha a bíró halottnak hisz, talán könyörületesebb lesz az embereinkhez.
Little John harsányan fölnevetett. Megölelte Robint, és jól megropogtatta csontjait.
– Nemcsak a bíró hitte azt, hogy meghaltál! Nekem tudnom kellett volna róla, hogy élsz.
Amikor John végre eleresztette, Robin körülnézett. Elkeseredetten látta, hogy ahol még nem is olyan rég egy boldog kis közösség élt, csak romok és holttestek maradtak.
– Jobb lett volna, ha mégis meghalok. Mindennek én vagyok az oka.
Little John átölelte a vállát, és gyöngéden elhúzta onnan.
– Gyere! Maradtunk még néhányan. Örülni fognak, ha meglátnak.
A fák közé vezették Robint, és bár nem néztek többé vissza a halott táborra, képe velük maradt, mélyen a szívükben.
A nottinghami vár tömlöcében a tíz halálra ítélt rab a falakhoz láncolva állt, melyekre sűrű kéregben tapadt a megszáradt, vér és emberi mocsok. Szótlanul álltak, túl voltak már azon, hogy fájdalmaik vagy helyzetük miatt tiltakozzanak. Bűzös víz nyaldosta a bokájukat, melyben néha mozdult valami, de olyan sötét volt, hogy nem lehetett látni, micsoda. Skarlát Will fásultan belerúgott egy mellette mocorgó patkányba.
– Hagyd békén! – mordult rá egy hang a sötétből. Az lesz az ebédünk.
Valaki elvihogta magát, de ez a hang is hamarosan elhalt a csöndben. Mindannyian tudták, hogy többé nem hagyják el ezt a bűzös odút, csak ha a kínzókamrába vagy az akasztófára viszik őket. Haláluk el volt döntve, csak a mikor és a hogyan volt a kérdés. Egyetlen reményük az maradt, hogy talán gyorsan meglesz.
Kulcs fordult a zárban, reteszek csikordultak. Az erdőlakók a hang irányába néztek. Némelyikük a láncok ellenére is megpróbált kiegyenesedni, de legtöbbjük már erre a kis dacos mozdulatra is képtelen volt. Kinyílt az ajtó, és az erdőlakóknak el kellett fordítani fejüket a hirtelen fénytől, mely néhány lángoló fáklyától származott. A bíró csak alig észrevehető grimaszt vágott, mikor lelépett a mocskos vízbe. Nyugodtan körülnézett. Mindkét oldalán fél tucat őr nyomult be a helyiségbe. A bíró sohasem vállalt fölösleges kockázatot. Még a leláncolt vadállat is veszélyes lehet, különösen ha tudja, hogy nincs vesztenivalója. Odalépett a legközelebbi erdőlakóhoz, és rámosolygott.
– Mit szeretsz jobban? A fájdalmat vagy a halált?
Az erdőlakó nem fordította el tekintetét. Szemei félig csukva voltak a fájdalmasan éles fénytől, de sem a láncok, sem a nyomorúságos körülmények nem tudták büszkeségét megtörni. Méltósággal mondta kínzója arcába:
– A halált.
Egyetértő mormogás hallatszott a többi erdőlakó felől. A bíró úgy tett, mintha a választ mérlegelné, majd intett az őröknek.
– Kínozzátok meg!
Az őrök leoldották az erdőlakó láncait és elhurcolták, hiába rúgkapált és káromkodott. A bíró a következőtől is megkérdezte:
– És te? A fájdalmat vagy a halált?
Az erdőlakó nem válaszolt azonnal.
– A fájdalmat... – mondta végül próbaképpen.
A bíró intett az őröknek.
– Kínozzátok meg!
Hátralépett, és mosolyogva figyelte a felháborodott arcokat, míg a második erdőlakót is elráncigálták.
– Látjátok, mindegy, hogy mit mondtok. Mindannyian kínpadra kerültök.
Odalépett egy halálra rémült erdőlakóhoz.
– Az imént hallottam, hogy Robin Hood talán még él! Vagy elmondjátok nekem, hol rejtőzik, vagy felkötlek benneteket, megkeresem, és őt is fellógatom.
– Van egy biztosabb megoldás – szólalt meg Skarlát Will. – Ha kiengedsz engem, én megölöm Robint.
Döbbent csend követte szavait, majd az erdőlakók dühös kiáltásokban és fenyegetésekben törtek ki. A bíró intett az őröknek, akik szitkokkal és veréssel igyekeztek elhallgattatni őket. A kis Wulf őrjöngve rángatta láncait, ahogy Skarlátra meredt. A bíró megállt Skarlát előtt, és érdeklődve vizsgálgatni kezdte, mintha újfajta rovart fedezett volna fel egy kő alatt. Skarlát merészen állta a fitymáló pillantást.
– Ha mégis él, a közelébe juthatok, hisz hozzá tartozom – mondta Skarlát Will. – Nem is gyanakodna rám!
Wulf a láncait tépte, és úgy vicsorgott, mint egy vadállat.
– Tudja, hogy mindig gyűlölted őt, áruló! – Az egyik őr elhallgattatta. A bíró tudomást sem vett róla, szemét továbbra is Skarláton nyugtatta. Will hűvösen mosolygott.
– Robin Hood hiszékeny bolond. Hinni fog nekem, mert nem bírja elviselni még a gondolatát sem, hogy valaki az emberei közül nem szereti. De ha mégse hisz nekem, és megöl, te akkor sem veszítesz semmit.
A bíró kihúzta a kardját, és közelebb lépett. Skarlát hátrahúzódott, és egészen hozzátapadt a falhoz. A bíró felfeszítette a száját, és kardja hegyét Skarlát fogai közé dugta.
– Ha elhibázod – sziszegte a bíró –, és Locksley mégse öl meg, saját kezemmel fogom kivágni azt a hazug nyelvedet.
Eltette a kardját. Skarlát nagyot nyelt, és mosolyogni próbált.
– De ha sikerrel jövök, visszakapom a szabadságomat, ráadásul a vérdíj az enyém lesz.
– Hát persze! – telelte a bíró, és az őrökhöz fordult. – Kínozzátok meg!
Bocsánatkérően mosolygott a megdöbbent Skarlátra:
– Hitelesebben fogsz kinézni...
Fölnevetett, mikor az őrök leoldották Skarlát láncait, és elvitték őt is. Kellemetlen hangja még sokáig az erdőlakók fülében csengett.
Eltelt a nap, majd az éjszaka is, és új napra ébredt a sherwoodi erdő. Robin betemette az utolsó előtti sírt. Mozdulni is alig bírt, annyira kimerült a harctól, munkától, fájdalomtól. A bűntudat azonban nem hagyta nyugodni. Ledöngölte a földet az alacsony sírhalmon, majd lassan kiegyenesedett, és körbenézett. Temető lett a tisztásból. Az egykor élettől és nevetéstől hangos falu helyén néma sírok sorakoztak. Tuck barát bóklászott a friss földhányások között, és egy-egy durva keresztet szúrt mindegyikbe. A kereszteket a leégett házak kormos maradványaiból eszkábálták össze. A barát minden kereszt fölött elmormogott egy imát, melybe beleszőtte az alatta nyugvó nevét is, ha tudta. Mert csak néhány esetben lehetett felismerni a holttestet. A tűz heves volt, és nem kegyelmezett.
A keltákat nem temették el a tisztáson. Kihordták őket az erdőbe, és otthagyták őket. Robin a lapátjára támaszkodott, néhány perc pihenőt engedélyezett magának. A hajnali köd úgy lebegett a tisztás fölött, mint egy szemfedő. A temető a ködben megnyugtató békés képet nyújtott. De Robin másként gondolkodott. Akik ebben a földben fekszenek, nem nyugodhatnak békében, míg haláluk bosszulatlan. Lépteket hallott, és felnézett. Azeem közeledett, Duncan holttestével a karjaiban. Robin bólintott, és a mór óvatosan belehelyezte a testet az utolsó tátongó sírgödörbe.
– A büszkeségem juttatott ide bennünket – mondta Robin csöndesen.
– Nem – mondta Azeem. – Te adtál büszkeséget ezeknek az embereknek. Értelmet adtál az életüknek, amiért harcolhattak.
Robin lenézett Duncan holttestére. Kicsinynek és gyengének látszott a test, olyan volt, mint egy összetört játékszer.
– Bolond voltam, hogy elengedtem. És még nagyobb bolond, mikor azt hittem, így lesz jó.
Azeem vigasztalóan nézett Robinra.
– Azt mondta egyszer egy bölcs: Nincs tökéletes ember ezen a világon, csak tökéletes szándék.
Robin felnézett a mór nyugodt, megbocsátó arcába. Nyelt egyet. A könnyeivel küszködött.
– Tegnap becsületére váltál népednek, Azeem. Jobban harcoltál, mint húsz angol lovag.
Fogta a lapátját, de képtelen volt földet szórni öreg társára. Azeem kivette kezéből a szerszámot.
– Majd eltemetem. Te csak pihenj, barátom. Robin bólintott, és lehajtott fejjel elballagott.
Hamarosan egy lassan csörgedező patakhoz ért. Letérdelt a partján, és hideg vizében megmosta arcát, nyakát. A jéghideg víz felfrissítette, kitisztította a fejét. Éppen ideje volt, hogy újra használja egy kicsit az eszét. A támadás után teljesen átadta magát érzelmeinek, de most már újra felelősséggel kéne gondolkodnia, az erdőlakók vezéréhez illően, és ki kéne ötlenie, mi módon lehetne rendbe tenni a dolgokat. Ha egyáltalán van még rá mód. Tűnődve bámult maga elé a semmibe, ám hirtelen észrevette, hogy nemcsak az ő arca látszik a víztükörben. Meglepetten fölpillantott az előtte álló alakra.
– Óvatlan lettél, Robin – szólalt meg Skarlát Will. – Volt idő, amikor nem lephettelek volna így meg!
Robin feltápászkodott, és jókedvűen elmosolyodott.
– Will! Azt hittem, elkaptak.
– El is kaptak.
– Hogy menekültél meg?
– Megígértem a bírónak, hogy megöllek.
A szavak mögött soha ki nem mondott érzések, visszafojtott indulatok feszültek. Skarlát Robin mögé pillantott, mire Robin megfordult. Little John állt előtte. Haragosan nézett Skarlátra.
– Kitekerem azt a vézna nyakadat! Bull, készítsd a kötelet!
– Ne! – mondta Robin élesen. – Épp elegen haltak már meg.
– Nem elegen – mondta John –, ha ez az áruló még él.
Little John megragadta Skarlát vállát, és a tisztás felé ráncigálta, hogy megmutassa neki a sírokat. Skarlát Will nem ellenkezett. Azeem éppen befejezte Duncan sírját. Kíváncsian pillantott Skarlátra, aki közönyösen nézett vissza rá. John kiáltására Bull és Fanny is előjött, és mérgesen figyelték Willt. Tuck tekintetéből fagyos megvetés áradt. Little John a vállárnál fogva megrázta Skarlátot.
– Senki sem tud meglógni a bíró börtönéből, hacsak arannyal tömött zsebű árulóként nem!
– Kutasd át – figyelmeztette Fanny. – Hátha van nála egy eldugott kés.
Bull egyetértően bólintott, és kivonta kardját, arra az esetre, ha Skarlát valamiben mesterkedne. Skarlát közönyösen nézett vádlóira, és nem szólt egy szót sem. John durván végigtapogatta Skarlátot, és mellén széthúzta az ingét. A látványra mindenki megdöbbent. Will mellkasát éppenhogy behegedt vágások, és friss égésnyomok borították.
John elengedte Skarlát ingét, és Will bizonyos méltósággal rejtette el újra sebeit.
– Te jó ég! – suttogta John.
– Hadd beszéljen! – szólalt meg Robin.
Skarlát körbenézett a szörnyülködő arcokon, és nyugodt hangon kezdett mondókájába.
– Üzenetet hozok Nottinghamből. Az embereinket holnap délben a főtéren felakasztják.
– És mi lesz a fiammal? – vágott közbe Fanny. Skarlát sajnálkozva nézett rá.
– A fiút is felkötik.
Fanny elfordult, és Little John mellére borult. John gyöngéden megveregette a vállát, de szemében vad düh izzott.
– Van még valami – folytatta Skarlát. – Azok az akasztások az ünnepséghez tartoznak, mivel a bíró... nősül.
Bull gúnyosan kottyantotta közbe:
– És ki az a szerencsés, akit oltárhoz vezet? Skarlát egyenesen Robin szemébe nézett.
– Lady Marian igent mondott neki.
– Marian? – hökkent meg Tuck. – A királyi családból venne asszonyt?
Little John hangosan méltatlankodott:
– Az ám. És ha Richárd király meghal, ő lenne a trón várományosa.
De aztán észbekaptak, hogy mit jelenthet ez a hír Robinnak, és zavartan elhallgattak. Mindőjük közül azonban éppen Robin volt az, akit nem ért a hír váratlanul. Nyugodtan nézett Skarlátra, arca merev volt és komor.
– Ezzel a hírrel jöttél vissza, hogy megölhess, ugye Will?
Skarlát elmosolyodott.
– Mit akarsz most tenni?
– Az csak tőled függ, Locksley. Sose szerettelek, ez nem titok. Rengeteg szép dolgot mondtál nekünk, a büszkeségről meg a becsületről, és felbiztattál minket, hogy harcoljunk az igazságtalanság ellen. Még ezek után is így érzel? Kész vagy tovább harcolni most is, hogy szinte egyedül maradtál, és nem áll mögötted az erdőlakók serege?
Robin egy pillanatig szótlanul nézett rá, majd elfordult a sírok felé. Little John sietett a segítségére.
– Elég legyen már, Will! Az már elmúlt. És mi voltunk a bolondok, hogy szembeszálltunk a bíró seregével.
Skarlát nem figyelt rá, nem vette le a szemét Robinról.
– Velünk maradsz-e, hogy az utolsó leheletig közöttünk harcolj? Csak azt szeretném tudni, bevégzed-e, amit elkezdtél?
Robin csak nézett rá, végül dühösen kitört:
– Mivel bántottalak meg téged, Skarlát Will? Miért gyűlölsz ilyen engesztelhetetlenül?
– Tudd meg, azért, mert apánk jobban szeretett, mint engem!
Néma csönd lett. Skarlát bólintott. Az őt ért igazságtalanság megviselte a lelkét.
– Testvérek vagyunk, Robin of Locksley! Annak az asszonynak a fia vagyok, aki anyád helyére lépett egy ideig! A te haragod választotta szét őket!
A többiek egyikükről a másikukra néztek. Tényleg hasonlítottak egymásra. Robin lassan odament Willhez, és megállt előtte.
– Nem tudtam, Will.
– Apánk se tudta – mondta Skarlát rekedten. Anyám sose mondta meg neki. Szégyellt volna visszamenni hozzá, miután elhagyta.
A többiekre nézett, akik döbbenten figyeltek.
– Tudjátok meg: több okom van gyűlölni, mint bárkinek! És én mégis hinni kezdtem benne.
Robin magához ölelte Skarlátot. Szorosan ölelték egymást, mintha testükkel akarnák szétmorzsolni az éveket, melyek elválaszották őket egymástól. A többiek zavart, de boldog pillantásokat váltottak. Egyszerre sok minden világossá vált. A két fivér végül elengedte egymást. Mindketten úgy tettek, mintha nem is volna könny a szemükben. Robin a barátaira mosolygott.
– Tehát van egy öcsém! Mindig szerettem volna egy testvért!
– Mi mindannyian testvérek vagyunk – mondta Azeem. – Ha nem is a vérben, de a tűzben.
A sírokra mutatott.
– Felejtsük el, mit tettek ezek az emberek az ügyért, melyben hittünk, és járjunk külön-külön utainkon... vagy maradjunk együtt, mint testvérek, és szolgáltassunk igazságot azoknak, kik értünk haltak meg?
Tuck a mór mellé lépett.
– Ha te maradsz, akkor én is!
– Ez az! – kiáltott Bull. – Testvérek leszünk mindörökké!
Little John nevetett, és a fejét rázta.
– A pokolba! Hát mindnyájan maradunk!
Robin nézte a ragyogó arcokat, és büszkén elmosolyodott.
– A játszmának még nincs vége, barátaim. Csak majd ha mi fejezzük be.
A nottinghami tömlöcben a tíz erdőlakó erőtlenül várta az újabb kínzásokat. Egyikük sem kerülhette el a korbácsolást, a késeket és a forrd vasakat, még a kis Wulf sem. Valaki nyögött a sötétben, másvalaki imádkozott, és volt, aki hangosan zokogott. Senki sem szólt, hogy ne tegye. Hogy valaki vallott-e Robin ellen, vagy nem, az egyedül saját lelkiismeretére tartozott. Odakintről halk kopácsolás hallatszott. Már ácsolták a bitófákat.
Wulf az ajkába harapott, hogy visszafojtsa a nyöszörgést, mely akaratlanul is kitört belőle, és magasan a falon egy kis fénycsóvára szögezte tekintetét. A nyílás nem volt elég nagy ahhoz, hogy ablaknak lehessen nevezni, de ez volt az egyetlen fényforrás a helyiségben. A fény egyre halványult, ahogy az éjszaka közeledett, és a fénnyel együtt Wulf reményei is elapadtak. Tudta, hogy a többiekkel együtt neki is meg kell halnia, de egészen mostanáig nem hitte el.
Azt remélte, hogy az apja majd eljön, hogy megszöktesse, vagy talán Robin..., de józan eszével mindig is tudta, hogy már mindketten halottak. Talán újra találkoznak, ha majd meghal, és együtt élhetnek a mennybéli erdőben. Nagyon félt, de leginkább attól, hogy nem lesz elég ereje méltósággal meghalni, és ezen maga is meglepődött. Nem akart összeroppanni, nem akarta, hogy sírva és üvöltve kelljen az akasztófához vonszolni. Hiszen a bíró éppen erre várt, és átkozott legyen, ha megszerzi annak a gazembernek ezt a gyönyörűséget. Erdőlakó volt, és büszke is volt erre. Véres ujjaival megszorította kicsiny fakeresztjét. Szerette volna, ha tudna valami rendes imádságot.
„Uram, Wulf vagyok. Ha az az akaratod, hogy ez legyen az utolsó éjszakám, akkor könyörgök, uram, adj nékem bátorságot, hogy büszkén haljak meg. És... tekints családomra és a gyermekekre.”
Nem tudott másra gondolni. Azt a kis fénysugarat figyelte magasan a falon, mely lassan elenyészett, és várta, hogy őt is beborítsa a mindent elnyelő sötétség.
A bíró boldogan járkált a szobájában. Szemét a visszaszerzett kincseken legeltette, melyet nagy ládákban a szobájába halmoztak. Újra meg újra beletúrt az aranyba, és lassan kavargatta, élvezte a nehéz aranyérmék érintését. Egy szobányi arany, tíz akasztásra váró erdőlakó, és Marian, mint reménybeli hitvese. Ennél többet nem is várhat az élettől. Ennél több már csak Anglia trónja lehetne. De mindennek megvan a maga ideje.
Az írnoka a nyomában loholt. Alázatosabb és engedelmesebb lett, mióta a bíró kivágatta a nyelvét. Sebesen körmök valamit egy palatáblára, majd félénken meghúzta a bíró kabátujját. A bíró lenézett, elolvasta, ami a táblára volt írva, és rámosolygott az izzadó írnokra.
„Reménybeli hitvesem túláradóan boldog. Köszönöm kérdését. Minden rendben van. Javaimat visszaszereztem, Robin Hood vereséget szenvedett, és minden bizonnyal halott, a bárók királyként is biztosítottak a támogatásukról. Minden rendben van tehát... ahogy előre megjósolták.”
Nekidőlt a falnak, a kincseiben gyönyörködött, nagyon elégedett volt. Minden az övé. A szép ruha, a szép bútorok, a szép falak... A bíró mosolygott, és végigsimította a falat maga mellett. Zavartan lenézett, mikor egyik ujja megakadt egy kis lyukban. Közelebbről is megnézte, és megrökönyödve látta, hogy a lyukat szándékosan a fal mintázatával álcázták. Megfordult, és az írnokra nézett.
Az írnok hevesen rázta a fejét, és térdre vetette magát a bíró előtt. A palatáblába kezdte karcolni ártatlanságát, de a bíró már meg is feledkezett róla.
Kinek jutna eszébe ilyen lyukat fúrni? Ki volna kíváncsi a szándékaimra...? Megmerevedett, mikor rádöbbent a válaszra. Forrt benne a düh, azt hitte, mindjárt szétrobban, mikor hirtelen annyi minden világossá vált előtte.
Mortianna!
Kirohant a szobából, mire az írnok megkönnyebbülten felsóhajtott. Valami trágárságot akart mutatni a bíró után, de aztán meggondolta magát. Az ember sohasem tudhatja, mikor figyelik.
A bíró dúlt-fúlt, és dühösen motyogott magában, míg a sötét folyosókon és lépcsőkön keresztül egyre mélyebbre ereszkedett. Minél közelebb ért Mortianna birodalmához, annál mérgesebb lett. Végül berontott a boszorkány kamrájába, és körülnézett a sötétben.
– Mortianna! Hol az ördögben vagy?
Az ismerős csoszogás és sziszegés hallatszott, majd a banya előjött a sötétből, és a bíróra emelte nyugtalanító vörös szemeit.
– Korán jöttél. A jelek még nem beszélnek.
A bíró tajtékzott a dühtől, előrelépett, és belenyúlt a csuklóján lógó zacskóba.
– Ha már ily türelmetlen vagy, mással próbálkozz...
Kirázta fadarabkáit maga elé a padlóra, mellőzve a szokásos véres szertartást. Halkan mormogott fölöttük, majd billegni-hajladozni kezdett.
– Nottingham és az Oroszlán kalózok közös véréből új erő születik, új lelkek...
A bíró előrelépett és szétrúgta a mintát.
– Elég! Megtaláltam a kémlelőnyílást! Megtaláltam azt az átkozott lyukat! Hogy merészeltél utánam kémkedni? Mondd meg az igazat, legalább egyszer az életben, te bánya!
Mortianna fölegyenesedett, ez egyszer felhagyott szerepével, és szinte leereszkedően mosolygott a bíróra.
– Miért érdekel most ennyire az igazság? Hisz korábban nem törődtél vele! Igazság szerint te nem lehettél volna Nottingham ura! Mortianna tett azzá!
A bíró ütésre emelte a kezét, de volt valami a boszorkány tekintetében, ami az utolsó pillanatban megállította.
– Te undok szörnyeteg! Gyűlöllek! Az esküvő után kidoblak az utcára. A védelmem nélkül a reggelt se éred meg! Az emberek kitépik azt a fekete szíved, és elégetik!
Elhallgatott, mikor Mortianna felnevetett, és akaratlanul is hátrálni kezdett, mikor a boszorkány elindult feléje, és csontos ujjával bökdösni kezdte. A banya az arcába nevetett, ocsmány hangja visszaverődött a falakról.
– Nélkülem, uram, semmi se vagy! Egy szalmabáb, egy senki. Az én véremből születtél. Én loptam el Nottingham igazi gyermekét, megöltem Őt, és a helyébe csempésztelek. Te az én fiam vagy, Nottingham!
A bíró szótlanul bámult rá, és a banya egyre csak nevetett.
– Gyűlölsz engem? Hiszen az én vérem vagy! Abban az üres lelkedben nagyon jól tudod, hogy igazat mondok. Mindig szörnyetegnek tartottak, de ha majd Lady Marian megszüli gyermekét, és az én vérem, az én unokám ül majd Anglia trónján, ki mer majd szörnyetegnek mondani?
A bíró elfordult tőle, erősen gondolkodott. A vér jogán lehetett bíró és lord. Az apai vér jogán. Ha Mortianna árulkodna ellene... Még ha nincs is bizonyíték, már maga a vád is elég, hogy elzárja előtte a trónhoz vezető utat. És azt sem kockáztathatja, hogy megöli. Mortianna biztosan megtette már az óvintézkedéseket... A boszorkány hirtelen előrelépett, és megragadta a karját. Arca megvonaglott a fájdalmas szorítástól.
– Most nincs idő töprengésre, uram! Kettesben erősek vagyunk. Aki mer, az nyer.
A bíró szótlanul bólintott, mire a banya elengedte. A bíró kihátrált a szobából. A boszorkány diadalmás mosolya elkísérte, míg fel nem ért a palotába, ahol ő uralkodott.
Az erdőlakók dideregve álltak a reggeli hidegben, és figyelték, ahogy Azeem egy bőrzacskóból kimért egy kis adag fekete port. Skarlát előrehajolt, hogy megmelegítse kezeit a tábortűz fölött, de Azeem szigorú pillantására hátralépett. A mór rádobta a fekete port a tűzre, mire egy nagy tűzgolyó lobbant az ég felé, sűrű füstfelhő kíséretében. Az erdőlakók hátrahőköltek, kiáltoztak és szitkozódtak meglepetésükben, és kezeikkel próbálták elhajtani a füstöt. Hamar megnyugodtak, mikor látták, hogy nincs semmi veszély, és bambán néztek egymásra. Azeem mosolygott.
– A fekete pornak hatalmas ereje van. Az én népem még csak ismerkedett vele, amikor egy kereskedő megszerezte a szükséges ismereteket a távoli Kínában.
Tuck felcsippentett egy kicsit a porból, és gyanakodva szagolgatta.
– Ez csakis valami varázslat lehet...
Robin elfordult, és Nottingham földre terített vázlatos térképét böngészgette.
– Bármilyen eszközt felhasználok, hogy megmentsem a népemet. Figyeljetek!
Megvárta, míg a többiek, odagyűlnek a térkép köré.
– Bull!
– Igen!
– Te a kapunál leszel, és elvágod az utánpótlást.
– John! Te fönn leszel ezen a bástyán és fedezel minket! Én az akasztófánál leszek, a tömegbe vegyülve, hogy adott jelre levághassam őket.
– Nem – vágott közbe Skarlát. – Azt én akarom! Te fedezel az íjaddal!
Robin rosszallóan nézett az öccsére.
– Az túl veszélyes, Will.
– Akár a nyilad! – mosolygott Skarlát.
Robin is elmosolyodott, majd bólintott, és Tucknak és Azeemnak kezdett magyarázni:
– Akármit agyal is ki Azeem, a helyünkön kell lennünk. Csak akkor sikerül, ha összhangban leszünk. Mi csupán hatan vagyunk...
– Heten! – kottyantotta közbe Fanny.
A fák közül jött a férfiak felé, kezében egy íjat tartott, fejét büszkén fölvetette. Az erdőlakók egymásra néztek, majd Little Johnra. Az haragosan pillantott előbb rájuk, majd Fannyra.
– Mit kezdenénk egy asszonnyal? Mi lesz a kicsikkel?
– Meglesznek addig anyámnál. Én veletek megyek!
– Elment az eszed, asszony! Bajod eshet. Nem vagy olyan állapotban, hogy velünk jöhess. Azok után, ami történt...
Fanny elhúzta a száját.
– Nyolc gyereket szültem neked. Ne emlegesd a bajt, mert megjárod, te behemót. Wulfot fel akarják akasztani, te meg azt mondod, maradjak otthon? A pokolba! Nyilazni azért még tudok...
Little John könyörögve nézett Robinra, hogy győzze meg az asszonyt. Robin elgondolkozva fürkészte Fanny eltökélt arcát, majd bólintott.
– Jól van, neked majd ez lesz a helyed...
Little John felháborodottan csóválta a fejét.
– 12. –
Gyülekezett már a tömeg Nottingham főterén, hogy megünnepelje a bíró menyegzőjét, és tanúja legyen az erdőlakók akasztásának. Valójában egyikük sem törődött egy fikarcnyit sem a menyegzővel, és nem akarták látni jó emberek halálát sem, de azért eljöttek. A bíró ugyanis rendeletbe adta. A katonái már hajnal óta a vidéket járták, és ha valaki nem óhajtott elmenni a ceremóniára, azt sértésnek, sőt bűntettnek tekintették. Ha pedig valakit rajtakaptak, hogy nem volt jelen, és nem tapsolt a megfelelő helyen, az ezerszer megbánta, hogy nem úgy tett. Így aztán az egész megyéből özönlöttek az emberek, minden városból, faluból, tanyáról. És szívük mélyén csodáért imádkoztak.
A tömeg lassan haladt át a városkapun, ahol a katonák minden egyes férfit, nőt és gyermeket módszeresen átvizsgáltak, mielőtt tovább engedték volna őket. Egyre magasodott a kapu mellett az elkobzott kések és rövid kardok halma. Volt, aki megpróbált vitatkozni az őrökkel, de jó esetben közöny, rosszabb esetben egy kupánvágás, és a továbbhaladásra felszólító parancsszó fogadta. A bíró nem kockáztatott. Meghívta a céljait támogató bárókat, hogy legyenek tanúi a kivégzéseknek és házasságának a király unokahúgával, és nem akarta, hogy bármi kellemetlenség történjék.
Egy szekér gördült a kapuba, amit egy megkopott ló vontatott. A katonák intésére Tuck barát megállította az állatot, és barátságosan lemosolygott rájuk. Csak úgy sugárzott arcáról a tisztelet, és a jóindulat. Az egyik katona odalépett, hogy közelebbről is szemügyre vegye a hordókat, és szigorúan pillantott a barát mellett ülő alakra. A fickó szótlanul ült a bakon, jó termetes lehetett, mert köpenye igen csak kiduzzadt mindenfelé, de arca és kezei be voltak pólyálva. Az őr úgy döntött, hogy őt inkább nem tapogatja meg. Bármije is van a köpeny alatt, inkább nem akarta elkapni tőle. Mindenesetre hátralépett, és megkérdezte Tucktól:
– Mit hoztál, atyám?
– A legfinomabb sört hoztam – felelte Tuck közlékenyen – a bíró úr legjobb katonáinak.
Az őr elmosolyodott, és továbbengedte őket. Tuck nagy nehezen újra elindította a lovat, és a szekér zörögve és nyikorogva gördült tovább a főtér felé. A kapuban közben Fanny vette elő a legmegnyerőbb mosolyát. A legjobb ruháját viselte, és egy nagy fonott kosár himbálózott a karján. Az őrök tudomást sem vettek a mosolyról, és intettek neki, hogy nyissa ki a kosarat. Fanny megvonta a vállát, és engedelmeskedett.
– Csak kötél van benne, kedveském. Hátha nem lesz elég az akasztáshoz.
Kellemetlenül felvihogott, mire az őrök egymásra néztek, és továbbengedték. Mindenféle népség megfordul egy ilyen akasztáson. Visszafordultak a kapuhoz, és hátrahőköltek, mikor egy csapat keltával találták szembe magukat, akik levágott füleket és ékszereket mutogattak, amiket Robinék táborában zsákmányoltak. Harsányan röhögve mentek tovább a tér felé, és oldalba taszítottak mindenkit, aki az útjukba került. Senki sem mert szembeszállni velük, még a katonák sem. Annyira azért nem fizették meg őket, hogy a keltákkal összerúgják a port. Inkább másfelé néztek, és a parasztokat vették sorra, kik egymás után haladtak át a kapun, így aztán nem láthatták, hogy az egyik kelta lemarad, és meghúzza magát az árnyékban.
Körbekémlelt, hogy nem figyeli-e valaki, majd levette vaddisznófej sisakját, és megvakarta az orrát. Bull megkönnyebbülten sóhajtott, mikor a viszketés elmúlt. El nem tudta képzelni, hogy a kelták hogyan képesek hordani ezeket az átkozott sisakokat. Melegek voltak, az ember csak beléjük izzadt, és ráadásul még ki sem látott rendesen. Megragadta az alkalmat, és alaposan szemügyre vette a csapórácsos kaput, mely a térről a palotába vezetett. Elvigyorodott, majd gyorsan visszahúzta a sisakot, mikor egy katona feléje nézett. Bull nagy mellénnyel keresztülcsörtetett a téren, ahogy az egy jó keltához illett. Az emberek riadtan tértek ki útjából.
A városfalon kívül egy jókora paraszt dülöngélt kétrét görnyedve egy hatalmas nyaláb tűzifa alatt. A nyaláb valójában nem volt annyira nehéz, mindenesetre jó ürügyet adott, hogy a paraszt fejét lehajtva elrejtse az arcát, és magassága sem volt így olyan árulkodó. Nekidőlt a falnak, mintha megpihenne egy kicsit, széles karimájú kalapját a szemébe húzta. Hirtelen egy hosszú kötél vége zuhant éppen mellé a fal tetejéről. Little John elkapta, rákötötte a tűzifaköteget, majd kétszer megrántotta a kötelet. A várfal tetején Fanny megragadta a kötelet, és felhúzta a nyalábot. Kioldozta, majd egy pillérhez erősítette a kötél egyik végét, a másikat pedig visszadobta.
Little John még mindig a fal tövében ácsorgott, karját összefonta hatalmas mellkasán, és fütyörészett, mintha az égvilágon más dolga nem is akadna. Néhányan jól megnézték, mikor elhaladtak mellette, de gyorsan odébbálltak, mikor John bedobta jól bevált Na most mit bámulsz, te tökkelütött pillantását. A kötél újra lezuhant mellette, gyorsan megragadta, és maga köré hurkolta. Várt, míg tiszta lett a levegő, és felkapaszkodott a magas fal tetejére.
A főtéren Tuck és bepólyált fejű társa azon szorgoskodtak, hogy lepakolták a hordókat a szekérről, és a tér különböző pontjain helyezték el őket. A bepólyált fejű a vesztőhely emelvényének szélére is felállított óvatosan egy hordót, a bitófával szemben. Megállt, és egy hosszú pillanatig a bitót vizsgálgatta. Tíz hurok lógott le egy hosszú gerendáról, mint valami pusztuló fa rothadó gyümölcsei. Egy katona lépett oda hozzá, szigorúan ránézett, majd indulatosan az előttük álló hordóra mutatott, és a többire, amit már szétpakoltak a téren.
– Mi az ördögöt csinálsz itt?
– Italt fogunk osztogatni a bíró úr esküvőjének alkalmából... – felelte Tuck, aki ebben a pillanatban ott termett, és szívélyesen mosolygott a katonára. – Miért, talán valami baj van?
– Igen – mondta a katona –, te féreg. Megragadta a bepólyált fejű karját, és elráncigálta az emelvénytől.
– Tüntesd el innen a hordókat! Tuck meghajolt, és így szólt társához:
– Hallod, mit mond az úr, leprás barátom? Szedjük a sátorfánkat, és menjünk.
– Hát annak meg mi baja? – kérdezte gyanakodva a katona. – Talán nincs nyelve?
– Sajnos nincs – felelte Tuck. – A barátom a leprások tiszteletre méltó rendjének tagja.
– A katona olyan hirtelen ugrott hátra, hogy megbotlott a saját lábában. Tuck és a bepólyált fejű faképnél hagyták. Ő meg csak rémülten meredt a kezére, amivel elráncigálta a bepólyált fejűt az emelvénytől, és dőlt róla a hideg veríték.
Fanny kényelmesen üldögélt a fal tetején, a mellvéden, a kosár és a nyaláb fa ott voltak mellette. A fa közül kihúzott két kardot, és hanyagul ledobta őket a falról. A két fegyver beleállt a földbe a fal tövében. Még remegtek egy kicsit, mikor a vaddisznósisakos kelta, és nyomában egy köpenyes férfi kihúzták, és a köpenyük alá rejtették őket, majd továbbálltak, mintha mi sem történt volna. Egy katona sétált Fanny felé, és gyanakodva méregette. Fanny ártatlanul mosolygott, és kicsit följebb húzta a szoknyáját.
– Nem ártok én senkinek, drágaságom – tiltakozott Fanny édesen. – Csak szeretem a jó akasztást, és innen jól lehet látni.
A katona is arra fordult, hogy megnézze, ám ekkor Little John keze nyúlt fel alulról, és megragadta a gallérját. A meglepett katonának mukkanni sem volt ideje, John átbillentette a mellvéden, és ledobta. Egy rövid kiáltás, egy hangos puffanás, majd néma csönd. Little John felkapaszkodott a falra, és leült Fanny mellé. Előhúzta íját és néhány nyílvesszőt a tűzifák közül, és szigorúan nézett hitvesére:
– Látod, hogy mindig baj van belőle, ha idegenekkel kezdesz ki?
Lent, az emelvény mellett egy piszkos kis zsebmetsző dolgozgatott nyugodtan a tömegben, ártatlan arccal és fürge ujjakkal. De mivel a bámészkodók többsége egyszerű paraszt volt, a fogás is igen soványnak ígérkezett. Végre megpillantott egy ígéretesebb ügyfelet, feltűnés nélkül mögé lopózott, ügyesen fölemelte a köpenyét, és nyúlt volna az övén lógó erszényért. Ám ekkor megdermedt, mert a fickó oldalán megpillantott egy kardot, amit pedig tilos lett volna viselnie. Amíg tétovázott, egy kéz kulcsolódott a csuklójára. Skarlát Will vészjóslóan mosolygott a zsebmetszőre.
– Nincs ott semmi, ami neked való! Tűnj el innét, vagy tartóztasd meg az ujjaidat!
Mikor Skarlát Will elengedte, a tolvaj pillanatokon belül eltűnt a tömegben. Skarlát motyogott, és szemébe húzta csuklyáját, hogy elrejtse az arcát. Megbolydult a tömeg. Az emberek a palota erkélye felé mutogattak. Skarlát felnézett, és a homlokát ráncolta. A bíró a menyasszonyát mutatta meg a népnek. Marian gyönyörű volt, pazar menyegzői ruhát viselt, de arca merev volt és feszült. A bíró öltözéke is kifogástalan volt. Mosolygott, és a bárókkal nevetgélt, akik azért jöttek, hogy nyilvánosan is kimutassák: támogatják házasságát a király unokahúgával. Ordred, a kelta főnök a háttérben állt, csillogó, fekete páncéljában, szokásához híven szótlanul és zordonan. A körbenálló katonák némi unszolására a tömeg mindannyiukat megéljenezte.
Mariannak néha úgy tűnt, hogy az egész csak álom. Rémálom, melyből a maga idején felébredhet. De igyekezett nem jártatni ilyesmiken az eszét sokáig. Túl könnyű lenne a kényelmes és biztonságos őrületbe menekülnie, és kiengednie a dolgokat a kezéből. Könnyű volna. Az erdőlakókat megölték vagy elfogták. A remény és igazság álma szertefoszlott. És Robin halott. Ilyen egyszerű az egész. De Marian nem tudott megfutamodni és elbújni. Nem ez volt a természete. Még mindig megmenthetett néhány erdőlakót, és Sarah-t. És a bíró feleségeként legalább hatalma lesz megvédeni a népét. És egy napon talán, ha sikerül megőriznie józan eszét, megtalálja a módját, hogyan bosszulja meg halott szerelmét.
A bíró bemutatta őt a báróknak. Nem vett róluk tudomást. Nem akarta idejét árulókra vesztegetni. Felnézett a kelta főnökre, és végigfutott hátán a hideg. Fekete páncéljában és sárkányfejes sisakjában olyan volt, mintha egy pokolból megigézett démon lenne. És ha igaz a szóbeszéd, amit a jövendőbeli férjéről hallott, talán tényleg az is.
Elfordult, közömbösen átnézett a tömeg feje fölött, és pillantása a hatalmas emelvényen állapodott meg. Tíz hurok lógott le az akasztófa keresztgerendájáról, és ide-oda hintázott a fel-feltámadó szélben. Végig kell néznie az akasztásokat. A bíró ragaszkodik hozzá. A kivégzés az erdőlakók feletti győzelmét jelképezte, és így óhajtotta a nép és a bárók tudomására hozni, kinek a kezében van a valódi hatalom Nottingham megyében. Marian lehunyta szemét, lehajtotta a fejét, és azért imádkozott, hogy legyen ereje végignézni a borzalmakat, és ne mutasson gyengeséget. Nem akarta megszerezni a bíró számára ezt a gyönyörűséget. Kinyitotta a szemét, és hátrahőkölt, mikor látta, hogy a bíró szorosan mellette áll. A bíró a Locksley-medaliont nézte, amit a nyakában viselt. Marian oltalmazóan a markába zárta.
– Illetlenség, hogy felvetted, nem gondolod? – morogta a bíró. Nem akarta hangosan mondani, nehogy a bárók meghallják. Marian az emelvény felé pillantott.
– A nászajándék sem éppen illő.
Ő nem törődött vele, hogy hallják-e vagy sem. A bíró megvonta a vállát, és intett az alatta álló katonáknak.
– Kezdhetitek! Hozzátok őket!
Az ügyeletes tiszt bólintott, majd kiosztotta parancsait. Az őrök sietve elfoglalták helyeiket, majd kinyílt a tömlöc kapuja, és az elítélteket elővezették. Fekete ruhás dobosok jöttek a menet élén, lassú temetési ütemet vertek dobjaikon. Utánuk a foglyok érkeztek, vaksin hunyorogtak, mert a tömlöcbeli sötétség után bántotta szemüket a fény. A bilincseket és láncokat rajtuk hagyták, és mindegyikük mellett két őr lépdelt. A bíró, mint tudjuk, nem kockáztatott. Az őrök gyorsabb haladásra ösztökélték a foglyokat, láncaiknál fogva ráncigálták őket. Az őrt álló katonák és a kelták sértegették és kinevették az előttük elhaladó erdőlakókat, de a tömeg nagy része némán figyelt.
Marian fájdalmát visszafojtva, nyugodt méltósággal követte az eseményeket. Hirtelen nagyot dobbant a szíve. A sokaság szélén egy ismerős arcot pillantott meg. Tuck egy hordókkal megrakott szekéren kuksolt a várfal tövében. Idegesen pillantgatott a hordókra, és lassan lemászott a szekérről. Kifogta a lovat, elhajtotta, majd csuklyás társával egyetemben elvegyült a tömegben. Marian gyorsan másfelé nézett, nehogy fölkeltse a bíró figyelmét, és közönyösen nézegetni kezdte az embereket. Hamarosan észrevette Fannyt is, amint ott ült fönn a mellvéden, mellette egy terebélyes fickó, aki csakis Little John lehetett. Valamiben mesterkedtek egy nagy köteg tűzifával.
Hirtelen kavarodás támadt az emelvény körül. Egy sebesült katona érkezett, fél arcát piszkos, vérfoltos kötés takarta, és mankójával tört magának utat az emberek között. Fennhangon szapulta a tömeget, és a túloldali fal felé tartott. Elhaladt Tuck szekere mellett, még csak rá sem pillantott, és elkezdett fölfelé kapaszkodni Fannyék felé. Hangját és testtartását is elváltoztatta, de Marian mindenhogyan felismerte volna. Robin volt az. A bíró hazudott. Robin él...
Marian nem tudta, hogy nevessen vagy sírjon vagy kiáltson. Érezte, hogy elpirul az arca, és gyorsan elfordult, nehogy a bíró felfigyeljen rá, és gyanút fogjon. Feltűnés nélkül figyelni kezdte, mit csinál Robin. Megijedt, mikor az őrök és a katonák a furcsa alak felé néztek, majd megnyugodott, mikor Robin végre kényelmesen letelepedett a mellvéden.
Most lépett ki az utolsó fogoly a térre. Hunyorgott a szemébe tűző fénytől, és alig tudott lépni gyönge lábaival. A kis Wulf dacosan pillantott szét. Alakját meggörnyesztették a láncok, a kimerültség és a reménytelenség. De rögtön új erőre kapott, mikor megpillantott egy ismerős arcot a tömegben. Felordított, és Skarlát Will felé iramodott. Az őrök azonban már néhány lépés után mellette termettek, megragadták, a földre lökték, ütötték, rúgták, és a kis ember hiába próbált újra lábra állni. Néhányan méltatlankodva kiabáltak a tömegből, és egy férfi oda is ment, hogy közbelépjen, de a katonák leütötték, és kegyetlenül megrugdosták a földön.
A bíró nyugodtan szemlélte a történteket az erkélyről, és hűvösen elmosolyodott, mikor megpillantotta, ki miatt kelt ki magából Wulf. Intett az egyik lovas őrnek, aki átvágott a tömegen, és nyakon csípte Skarlátot, mielőtt az eliszkolhatott volna. Odavonszolta az erkély alá, a bíró rámosolygott. Közben a katonák a félig öntudatlan Wulfot az emelvényhez hurcolták.
– Ó, a köpönyegforgató! Már aggódtam, hogy mi történt veled. Sikerrel jártál?
Skarlát nagyon nyelt, lázasan gondolkodott, hogyan vágja ki magát. Mindenki őt nézte. Marian fagyosan mérte végig, de a többiek pillantása sem volt éppen barátságos.
– Hát... megtaláltam őt – mondta végül, ami hirtelen az eszébe jutott –, de... már csak holtan.
– Biztos? – kérdezte a bíró élesen. – Láttad a holttestét?
– Nem... – felelte Skarlát –, csak a sírját.
A bíró intett két katonának, akik durván végigtapogatták Skarlátot, és elvették a kardját. A bíró sajnálkozva csóválta a fejét.
– Miféle világ ez, ahol már a besúgónak sem lehet hinni?
Intett a két katonának.
– Kössétek fel a többivel!
A katonák az emelvényhez hurcolták, hiába rúgkapált. A bíró Marian felé fordult, és felvonta a szemöldökét, mikor látta, milyen ellenséges a lány arca.
– Azt mondtad, hogy meghalt Robin – mondta Marian. – Megesküdtél, hogy láttad a holttestét.
A bíró megvonta a vállát.
– Hazudtam.
Fenn a mellvéden Robin nem akart hinni a szemének, hogy terve néhány szempillantás alatt dugába dőlt. Egy rejtett falmélyedés felé nézett, ahol a bepólyált fejű leprás bontogatta kötéseit, és alattuk láthatóvá vált Azeem izgatott arca. Egymásra néztek, majd mindketten előhúztak egy íjat és egy csomó nyílvesszőt a köpenyük alól.
Az emelvényen Skarlát továbbra is hevesen küzdött, rángatózott, rúgkapált, szitkozódott. De a két katona erősen tartotta őt, míg a csuklyás hóhér előkészített egy újabb hurkot a számára. Igen ám, csakhogy nem volt elég hely. A tíz erdőlakó szorosan egymás mellett állt a keresztgerenda alatt, és egy tizenegyedik már nem fért el mellettük. A hóhér tanácstalanul pillantott a bíró felé, Skarlát pedig szemtelenül odakiáltott.
– Uram! Nekem már nem jutott hurok! Én egyáltalán nem ragaszkodom az akasztáshoz!
A hóhér mérgesen ránézett, majd körbepillantott az emelvényen. Elvigyorodott, amikor meglátta a hordót, amit Tuckék állítottak az akasztófa mellé. Odarángatta Skarlátot, erővel letérdeltette, és szorosan hozzákötözte a hordóhoz, úgy, hogy feje a hordó tetején feküdt. Melléje támasztott egy hatalmas fejszét, és kedélyesen megpaskolta Skarlát fejét.
– Mindig jut még egy hely! De a későn jövők mindig utoljára maradnak.
Azeem nem akarta elhinni, amit látott. Már meggyújtott egy kátrányos hegyű nyílvesszőt, hogy abba a hordóba repítse, amihez a hóhér hozzákötözte Willt. A lángoló nyílvessző felrobbantotta volna a hordóban lévő puskaport, és az egész emelvény a bitófával együtt a levegőbe röpült volna. A zűrzavarban és a sűrű füstben pedig könnyen meglóghattak volna, így azonban fogalma sem volt, hogy mit tegyenek. A robbantás nélkül nem volt esélyük, hogy kivágják magukat ennyi katona közül. Robin felé nézett, aki a homlokát ráncolta, és gondolkodott.
Robin tanácstalanul figyelte, hogy a hóhér komótosan odaballagott a többi fogolyhoz, egy-egy kis zsámolyra állította őket, és a nyakukra illesztette a hurkot. Wulf volt az első a sorban, neki kellett először meghalnia. A hóhér kifejezetten az ő számára egy külön magas zsámolyt készíttetett. Wulf reszketett, de magasra tartotta a fejét, és összeszorította a száját. Fenn a fal tetején Little John és Fanny rémülten és tehetetlenül figyelték. Robinra néztek, aki még mindig kétségbeesetten törte a fejét.
A tömegben újra mozgolódás támadt. Tuck tört előre az emelvény felé. Mindent és mindenkit legázolt, és közben fennhangon követelte, hogy engedjenek utat az Úr igéjének. Abban bízott, hogy majdcsak kitalál valamit, ha már ott lesz a foglyok mellett.
Már majdnem odaért, mikor újra felhangzottak a dobok, és a téren mindenki elcsitult. A hóhér előrelépett, és kirúgta a zsámolyt Wulf lába alól. Fanny felkiáltott, Little John pedig felemelkedett, íjjal a kezében. Wulf tehetetlenül lógott a bitófán, rugdalózott és rángatózott, ahogy a hurok egyre jobban a nyakára szorult. John eldobta az íját, előhúzta kardját, és őrjöngve rohant le a mellvédről. Katonák próbálták útját állni, de kíméletlenül legázolta őket. Kardjával ütött-vágott, de egyre többen és többen érkeztek, futása lelassult, majd végül már annyian voltak, hogy kénytelen volt megállni és védeni magát.
Robin fölemelte íját, és gondosan megcélozta a Wulf fölött rángatózó kötelet. Lehetetlenül nagy volt a távolság, és kicsi a cél, mely még mozgott is. A szeme sarkából ráadásul látta, hogy katonák rohannak felé, kivont karddal. Robin mélyet lélegzett, nyugodtan állt, nem hagyta, hogy megzavarják. Lőtt, majd rögtön utána leugrott a mellvédről, ahol állt. Éppen hogy elkerülte egy katona vadul lesújtó kardját. Közben sem vette le szemét Wulf köteléről, és elkáromkodta magát, mikor nyílvesszője érintette ugyan a kötelet, de nem szakította el teljesen. A kötél kezdett szétbomlani, de még mindig tartott. Wulf szemei kidülledtek, nyelve kilógott szájából, ahogy levegőért kapkodott.
Közben Robin földet ért, jól meg is ütötte magát, de íját nem ejtette el. Felállt, várt egy pillanatig, hogy kitisztuljon a feje, majd az egyetlen kezében maradt nyílvesszőt ráhelyezte az íjára. Ez volt az utolsó esély. Mindenfelől rohantak felé a katonák: Mély levegőt vett. Nyugodtan állt.
Akkor is célba találsz, ha nagyon sok múlik rajta?
A világ megszűnt számára, csak a félig elfoszlott kötél létezett Wulf feje fölött. Célzott, lőtt, és a kötél elszakadt, miután a nyílvessző telibe találta. Wulf lepottyant az emelvényre, és zihálva szívta magába a levegőt, ahogy a hurok engedett.
Az emberek megfordultak, hogy lássák, ki volt képes ilyen mesteri lövésre, és elámultak, mikor felismerték Robin Hoodot. A bíró az erkélyen csak bámult némán. Marian törte meg a csöndet. Ujjongva kiáltotta Robin nevét. Azeem Tuck szekerébe lőtte a lángoló nyilát. A hatalmas robbanás következtében a kocsi és a fal egy darabja is eltűnt. Megrendült a föld, mikor a fal darabjai visszazuhantak, és gomolygó füst tört az ég felé. A Robin felé rohanó katonák megtorpantak, és rémülten néztek szét. A tömeg fejvesztve menekült, amerre látott. Little John tovább küzdött, véres ösvényt vágott a katonák között, és rendíthetetlenül nyomult az emelvény felé. A bíró kihajolt az erkélyről, a csalódottságtól és dühtől vörös volt a feje, és magából kikelve üvöltött a katonákra:
– Hívjatok még katonákat! Hóhér! Mire vársz még? Intézd el őket!
A hóhér követte a parancsot, egymás után kirugdosta a zsámolyokat az erdőlakók lábai alól. Az összeszorult torkokból keserves kiáltások és nyögések törtek elő. Az erdőlakók magatehetetlenül rugdalóztak a levegőben. Wulf nagy nehezen felállt, szeme elkerekedett a rémülettől. Megragadta legközelebbi társa lábát és megpróbálta fölemelni, hogy a kötél engedjen. De a súly túl nehéz volt neki, hiszen maradék erejét is kiverték belőle, de azért nem adta fel, kétségbeesetten erőlködött, hogy fenntartsa társát.
Bull előhúzta a kardját, és elvágta a palota kapujának csapórácsát rögzítő kötelet. A súlyos rács lezuhant, és úgy csapta agyon a palotaudvarról a térre rohanó katonákat, mint egy hatalmas kalapács.
Tuck a furkósbotjával vágott magának utat a tömegen és a katonákon keresztül az erdőlakók felé, akik már majdnem megfulladtak a hurokban. Felrontott az emelvényre, megragadta egyikük lábát, felemelte, és megpróbálta levenni a hurkot a nyakáról. De katonák rohantak rá mindenfelől, mielőtt sikerülhetett volna neki. Vadul csapkodott dorongjával, hogy távol tartsa őket, közben tartotta társát, amennyire tőle telt. Skarlát Will elkeseredetten próbált kibújni a kötelekből, melyek a lőporos hordóhoz szorították. De a hóhér ezúttal jó munkát végzett. A kötelek nem engedtek. Skarlát csak annyit tehetett, hogy rémülten figyelte a hóhért, aki már a hordó mellé támasztott fejsze felé nyúlt.
Robin is látta, hogy a hóhér fölemeli a fejszét, és az emelvény felé iramodott. Egy Katona állta el az útját, de csak egy pillanatig. Robin leterítette. A föld újra megrázkódott, mikor Azeem egy újabb hordót robbantott fel. A katonákat szalmaszálként sodorta el a robbanás ereje. Robin köszönetképpen Azeem felé biccentett, és mutatta, hogy nincs már több nyila. A mór fogott egy nyílvesszőt, és a Robin melletti oszlopba lőtte. Robin kihúzta a fából, és a saját íjára illesztette.
A hóhér nevette Tuckot és Wulfot, hogy küszködnek még mindig társaik súlya alatt. Wulf az emberek felé kiáltozott, hogy jöjjenek már segíteni, de ha kelletlenül moccant volna is valaki, a többség elsodorta, így aztán senki sem sietett a segítségükre. Bull is hiába próbált az emelvény közelébe férkőzni. Katonák zárták el az útját, egy szál kardja nem sokat ért a túlerővel szemben.
A hóhér sem hagyta magát a lármától és fölfordulástól zavartatni, jókedvűen pillantott az előtte térdelő Skarlátra, és a feje fölé emelte fejszéjét. Ez volt a munkája, és mindig is büszke volt rá, hogy a munkáját jól végzi. Semmi más nem számított. A tér túlsó oldalán Robin célzott. Idáig már volt két kiváló lövése, most itt volt az ideje a harmadiknak is. A hóhér egy pillanatig kivárt a feje fölé tartott fejszével. Robin a célzásra összpontosította minden figyelmét. Csak a hóhér képét látta maga előtt. A fejsze megindult Skarlát nyaka felé. Robin lőtt. A hóhér hátratántorodott. A fejsze kiesett a kezéből, mintha egyszeriben túl nehéz lett volna tartani. A nyílvessző a bal szemébe fúródott. A hóhér az arcához emelte egyik kezét, mintha nem tudná elhinni, ami történt, vele, de aztán elszállt az erő tagjaiból, az emelvényre rogyott, és kinyúlt. Skarlát Will megkönnyebbülten felsóhajtott.
Little John kitört egy nagy csomó katona gyűrűjéből. Több sebből vérzett, de kardjával fáradhatatlanul vagdalkozott, és bőgött hozzá, mint egy bika. Fölverekedte magát az emelvényre, szétcsapott a Wulfra és Tuckra támadó katonák között, majd nekivetette vállát a bitófa egyik oszlopának. Annak, amelyiket Azeem a fekete por segítségével szándékozott volna eltávolítani. A vastag oszlop recsegett-ropogott és kidőlt John súlya alatt. Az egész akasztófa megereszkedett, és a kilenc erdőlakó újra talajt érezhetett a lába alatt. Little John feltápászkodott, sebtében megölelte fiát, majd mindketten hozzáláttak, hogy eltávolítsák a hurkokat az erdőlakók nyakáról. Tuck és Bull vállt vállnak vetve tartóztatták fel a katonákat. Little John, miközben a hurkokkal bajlódott, az embereket próbálta rávenni, hogy álljanak melléjük. Hol szitkokhoz, hol a meggyőzéshez folyamodott. Az embereket megindították ugyan szavai, de a katonák megfélemlítették őket, és túlságosan hozzászoktak már a szolgai engedelmességhez, így aztán csak álltak, tolongtak tétován.
Az erkélyen a bárók egymásra néztek, majd a bíróra. Forrester báró lépett elő közülük, és köhintett, hogy magára vonja a bíró figyelmét. Az luk tudomást, a lenti felfordulást figyelte gondterhelt arccal. A báró másodszor is köhögött, most már hangosabban. A bíró lassan megfordult, és ránézett. Forrester báró megpróbált minél fagyosabb tekintettel visszanézni.
– Bíró uram, ez volna az újmódi rend?
A bíró kihúzta a kardját, és elgondolkodva vizsgálgatta a bárót. Forrester ereiben megfagyott a vér. A halálát látta a bíró sötét, kegyetlen szemeiben. De csak egy pillanatig tartott a rossz érzés, mert a bíró pillantása továbbsiklott Ordredre, a kelta főnökre, aki még mindig türelmesen álldogált a háttérben.
– Ordred, valami zavar támadt a téren. Kérlek, csinálj rendet, jó?
A kelta bólintott, és kisétált az erkély szélére. A bárók hátraléptek, hogy helyet adjanak neki. Ordred lepillantott a zűrzavarra, és elmosolyodott a küzdelem és vérontás láttán. Ám ekkor meglátta Bullt a kelta álöltözetében, amint az erdőlakók oldalán harcolt a katonák ellen. Ráordított a nyilvánvalóan árulóvá lett keltára, kivonta hatalmas kardját, és leugrott az erkélyről. Bár magasról ugrott, és páncélja is nehéz volt, mégis könnyedén érkezett a földre. Kihúzta magát, és kardjával kezében megindult Bull felé.
Marian is megpróbálta kihasználni a zűrzavart. Szökni próbált. Az erkély széle felé iramodon, hogy ő is levesse magát, de a bíró az utolsó pillanatban elkapta és visszahúzta. Marian az öklét használta, de a bíró lehúzta fejét, és a lány ütésé csak a haját borzolta fel. Erősen megragadta a lány haját, és a palota felé vonszolta, hiába tiltakozott és ellenkezett. A bíró arca nyugodt volt, mintha megoldást talált volna egy problémára, ami már régóta foglalkoztatta.
Robin odakiáltott a hurkokból kiszabadult erdőlakóknak, hogy meneküljenek a nyíláson át, amit Azeem fekete pora vágott a falba. Meg is indultak felé Bull és Little John vezetésével, aki véres ösvényt vágott a katonákon keresztül, ha azoknak nem volt elég eszük, hogy kitérjenek előlük. Azeem és Fanny nyílzáporral fedezte őket a mellvédről. Robin egy kegyetlen csapással örökre elnémított egy katonát, és felpillantott az erkélyre, hogy Marian vajon biztonságban van-e. Láthatta, hogy a bíró a palota felé vonszolja a lányt. Robin megrettent, és Marian megmentésére indult, dacolva minden veszéllyel. Két korábbi célpontja testéből kihúzott két nyílvesszőt. Mikor felnézett, látta, hogy két lovas katona vágtat felé. Nem volt hova menekülnie, igaz, meg sem fordult a fejében, hogy menekülnie kellene. A két nyilat egyszerre helyezte az íjára, célzott, lőtt, és a két katona úgy bukfencezett le nyergéből, mintha valami hirtelen támadt szélvihar sodorta volna le őket. Robin már rohant is tovább. Mariannák szüksége volt rá, és semmi más nem számított.
Azeem hitetlenkedve figyelte a mellvédről, hogy Robin egymagában a palota felé rohan, miközben mindenki más az ellenkező irányba menekül. Kiegyenesedett, levette csuklyáját, és felfedte sötét bőrű, idegen arcát. Lekiáltott az erdőlakóknak. Azok felnéztek rá, és megálltak. Azeem beszélni kezdett, mire néhány pillanaton belül az egész tér elcsendesült. Az erdőlakók, a katonák és a tömeg mind őt figyelték. Öblös hangja betöltötte a teret.
– Azeem Edin Basír al Bakir szól hozzátok! Nem vagyok a véretek, de veletek, harcolok! Robin Hood oldalán harcolok a zsarnok ellen, aki el akar tiporni benneteket! Ha szabadok akartok lenni, álljatok hozzánk. Tartsatok velünk! Tartsatok Robinnal!
Az emberek Robin felé néztek, aki puszta kézzel szembeszállt a bíró egész hadseregével. A tömeg felmorajlott, és szembefordult a katonákkal, őrökkel, keltákkal. Látták, hogy többen vannak, mint amazok. A forradalom heves és őrjítő szele suhant át a tér fölött, és a tömeg megindult a palota felé. A legtöbben a nagy kapu felé tartottak Robin nyomában, de sokan a falakat kezdték megmászni, néhányan pedig az erkélyre kapaszkodtak fel, hogy elcsípjék a bárókat. Azok menekülni akartak, de kétségbeesetten látták, hogy a bíró bezárta maga mögött az ajtót, mikor Marianna! visszahúzódott a palotába. A bárók kegyelemért könyörögve eldobták kardjukat. De nem volt kegyelem. Pillanatokon belül vonyítva, nyöszörögve eltűntek a kard-, bunkó- és ökölcsapások zápora alatt.
A kelta főnök kegyetlenül vagdalkozott a tömegben, nem törődött vele, kit öl meg, ha az illető közte és Bull között állt. Végül az összedőlt emelvény mellett érte utol az erdőlakót. Vadul rátámadt kardjával. Bull az utolsó pillanatban lehúzta a fejét, a penge beleszaladt a mögötte álló oszlopba, és kettétört. Ordred dühösen eldobta a kezében maradt markolatot, és gyorsan új fegyver után nézett. Megakadt a szeme a hordón, amihez előzőleg Skarlát Will volt odakötözve. Megragadta, és könnyedén a feje fölé emelte.
Bull hátrahőkölt, és nem volt szüksége nagy észre ahhoz, hogy felmérje, mit fog belőle ez a hordó csinálni. Ordred felnevetett. Csakhogy nem látta Skarlát Willt, aki egy lángoló nyilat röpített a hordó felé. A nyílvessző beleállt a hordó hasába, a fekete por felrobbant, és darabokra szakította a hatalmas kelta vezért. A sárkányfejes sisak Skarlát lába elé pottyant, aki kárörvendően elmosolyodott.
– Ilyet se láttál még, ugye?
Robin félreugrott a lezuhant csapórács mögül rálőtt nyílvesszők elől, és felordított dühében és tehetetlenségében, mikor megpillantotta a palota udvarán a Mariant magával vonszoló bírót. A csapórács elzárta a palotába vezető egyetlen bejáratot. Sokan érkeztek Robin nyomában, nekiugrottak a rácsnak, és megpróbálták puszta kézzel fölemelni. A bíró egy pillanatra megállt, és hátranézett a vérét követelő tömegre, majd nyugodtan a legközelebbi őrhöz fordult.
– Kaput bezárni! Védjetek! Mindenáron! Hozzátok a püspököt a kápolnába!
Az őr bólintott, és elfordult. Parancsokat kiabált a többieknek. A bíró rámosolygott Marianra, és tovább ráncigálta a palota felé.
Robin türelmetlenül figyelte, ahogy az emberek a ráccsal küszködtek. Körülnézett, hátha talál valami más bejutási módot. Megpillantott nem mésszé egy óriási hajítógépet. A testvére lehetett azoknak, amelyeket a tábora ellen harcba vetettek. Fel volt húzva, de nem volt megtöltve, és pont azt a falat célozta, mely a palota udvarát elválasztotta a tértől. Robin elmosolyodott. Nem szívesen vállalkozott a kalandra, de mivel nem volt más választása... Odaszaladt a hajitógéphez, és belemászott a kosarába, amibe a lövedéket szokták helyezni. Addigra már Azeem is ott termett, és ő is bemászott Robin mellé.
– Érdemes rá? – kérdezte Azeem.
Robin elvigyorodott.
– Meg tudnék halni érte.
Azeem visszamosolygott, és bólintott. Robin rácsapott kardjával a kioldó kallantyúra. A masina megremegett, mikor hirtelen szabadjára engedték visszafogott energiáját, és a két jóbarátot hatalmas ívben áthajította a fal fölött a palotaudvarra. Robin gyomra a torkáig emelkedett, és nem kapott levegőt, de egy pillanatra az ív csúcspontján megérezte, milyen lehet röpülni. De nem ért rá ezen elgondolkodni, mert a talaj már vészes sebességgel közeledett. Összeszorította fogát, és Azemmel együtt a fal mellé épített szín tetejére érkezett. A fatető beszakadt alattuk, de legalább letompította zuhanásukat, és többé-kevésbé sértetlenül folytathatták útjukat. Rezzenetlen arccal indultak a palota főbejárata felé. Két katona volt olyan balga, és megpróbálta feltartóztatni őket. Természetesen sikertelenül. Mariannák szüksége volt rájuk. Semmi egyéb nem számított.
A bíró magánkápolnájának ablakából Mortianna leste a katonák és a parasztok küzdelmét. Onnan föntről jelentéktelen hangyáknak tűntek, akik semmiségek miatt hadakoznak. Igaz, ő mindig is így tekintette az embereket. Azt a hibát azonban sohasem követte el, hogy alábecsülte volna a hangyák erejét, ha azok dühbe jönnek, és kellően elszántak. És ezek a hangyák már meglehetősen dühösek.
Sietős lépteket hallott, melyek a kápolna felé közeledtek, és elfordult az ablaktól. A fia érkezett, és akaratos menyasszonya. Jól tette, hogy sietett. Mortianna jól tudta, mit jelent a tomboló tömeg a kapu előtt, még ha a bíró nem is értette meg. Nem volt szüksége a fadarabkáira, hogy lássa a fia jövőjét. Meg a sajátját. Elvigyorodott a püspök láttán, aki idegesen járkált fel-alá az oltár előtt. Gyöngyözött a homloka, és remegett a keze. Volt miért aggódnia. A boszorkány felé pillantott, aki rámosolygott.
– Végünk van... – mondta a banya nyugodtan.
A püspök rámordult és elfordult, bár ez egyszer jobban féltette magát, mint amennyire tőle félt. Rögtön tudta, hogy valami nagyon rossz dolog történt, mikor a bíró emberei minden teketória nélkül kirángatták a szobájából, és erre a szörnyű helyre hozták. Ez az egykor oly barátságos kis helyiség, melyet imádkozásra és lelki elmélyülésre tartottak fönn, nagyon megváltozott. A padlót és a falakat döglött állatok vére mocskolta be. Az állatok tetemeit az oltár előtt vaskarókra húzták. Az oltárról egy levágott kecskefej bámult baljóslatúan, és mellette egy vérrel teli aranykehely állt. Az oltár fölött a kereszt fejjel lefelé lógott a falról. A püspök kezei ökölbe szorultak, de a félelem és az iszonyat érzésétől nem tudott szabadulni. Csapdában volt ezen a borzalmas helyen, és szembesülnie kellett azokkal a dolgokkal, melyekről eddig nem vett tudomást.
Nyílt az ajtó, és a bíró lépett be rajta Mariannái, akinek szorosan fogta a karját. A püspök a kezét tördelve fordult felé.
– Ez már lázadás, uram. Meneküljünk innen! A bíró a fejét rázta.
– Adj össze minket!
– Mi?! – A püspök értetlenül meredt rá. – Adjalak össze?
– Mariant és engem. Most.
Marian megpróbálta kiszabadítani a karját, és vadul a bíró arcába köpött.
– Sohase fogok hozzád menni! Soha! Mortianna lépett oda, és pofon vágta a lányt. Az ütés váratlan erejű volt. Marian szédülő fejjel nekiesett a bírónak. A bíró letörölte arcáról Marian nyálát, és rosszallóan nézett a boszorkányra.
– Ez a nő a feleségem lesz, anyám! Inkább próbálj megbarátkozni vele!
Mortianna elvigyorodott, és tenyerét Marian hasára helyezte.
– Lehet, hogy mégse vész minden oda! Termékeny! Fiút szül majd nekünk.
A bíró megragadta Mortianna ruháját, fölemelte a banyát a földről, megrázta, mint egy rongyot, majd undorodva ellökte magától.
– Téged csak ez érdekel, ugye? Hogy a te unokád üljön majd Anglia trónján! Márpedig nem fogod felhasználni a saját céljaidra! Pokolra veled és a terveiddel. Majd a szertartás után teszem a magamévá! Legalább ez az egyetlen dolog legyen rendben az életemben!
A püspök izgatottan pillantott ki az ablakon. Elsápadt, mikor meglátta, hogy az embereknek sikerült felemelni a csapórácsot, és beözönlöttek az udvarra. A néhány ellenálló katonát elsöpörték, és voltak, akik már be is hatoltak a palotába. Hátrahőkölt az ablakból, és rémülten kiáltott a bíróra.
– Tűnjünk el innen! Őrültség itt maradni!
Mortianna feléje kapott, és hosszú, karomszerű körmei véres csíkokat hasítottak az arcába. A püspök felordított, és hátratántorodott. Szeméből kibuggyantak a rémület és fajdalom könnyei, és a vérrel elvegyülve csurrantak végig arcán. Mortianna rámosolygott, és gyöngéden megpaskolta másik, még ép orcáját. – Add őket össze, vagy velem gyűlik meg a bajod!
Robin és Azeem egymás nyomában csörtettek át a palotán. Egymás után hagyták maguk mögött a folyosókat, könnyedén levágták az útjukba került egyre kétségbeesettebb katonákat, és valami áruló jelet kerestek, hogy merre tűnhetett a bíró Mariannái. Katonák és fegyveres szolgák érkeztek meg, hogy az útjukat állják, de Robin és Azeem nem lankadt. Megállíthatatlanul nyomultak előre. Vér csöpögött kardjukról, holttestek és vértócsák jelezték útjukat. Végül kifogytak az ellenfelekből, de Robinnak be kellett látnia, hogy eltévedtek. A gallérjánál fogva megragadott egy sebesült katonát, és kardját a nyakára tette.
– Hol van a lány? Hol van Lady Marian?
Elegendő volt egy pillantás Robin arcára, hogy a katona úgy döntsön, nem ez az alkalmas pillanat, hogy a hőst játssza. A bíró különben sem ezért fizette.
– A kápolnában. Odalenn.
Robin félrelökte a szerencsétlent, és Azeemmal a nyomában lerohant a lépcsőn, amerre a katona mutatott.
A kápolnában, a véres oltár előtt a püspök idegesen motyogta el a házassági szertartás latin mondatait. Fogta az aranykelyhet, és remegő kézzel a bírónak nyújtotta, aki türelmetlenül belekortyolt. A püspök most Mariannák kínálta, de a lány félrelökte. A püspök visszahőkölt, mikor néhány csepp vér a kehelyből a ruhája ujjara csöppent.
Valami súlyos dolog csattant az ajtónak. Az ütés keretében rázta meg az ajtót. Mortianna nyugodtan pislantott oda. Már előzőleg bezárta és elreteszelte, sőt a nehéz keresztrudat is a helyére tette. Abból az irányból biztonságban voltak. Az ajtó egy egész hadseregnek ellenállt volna. A bíró türelmetlenül intett a püspöknek, hogy folytassa a szertartást. Még mindig szorosan tartotta Marian karját. A püspök kelletlenül folytatta. Fel kellett emelnie hangját, hogy túlharsogja az ajtó felől érkező szüntelen lármát.
– Akarod-e, Nottingham ura, feleségül venni a hajadont, aki melletted áll?
– Igen, igen. Tovább! – fortyant fel a bíró.
Mortianna Marian mögé lépett, lefogta a lány karját, és aggódva pillantott az ajtó felé. A keresztrúd jól tartott, de az ajtó fáján már repedések látszottak.
– Igyekezz már! – sziszegte a boszorkány. A püspök nagyot nyelt.
– Akarod-e Marian Dubois...
A bíró egyik kezével befogta a lány száját, még mielőtt az válaszolhatott volna.
– Persze! Hát hogyne akarná! Na jól van. A szertartással, megvagyunk. Köszönjük, püspök, most már elmehetsz a pokolba!
Mosolyogva fordult Marian felé, akit Mortianna hátulról erősen tartott, és elkezdte kigombolni a lány ruháját.
Robin és Azeem lihegtek az erőlködéstől, ahogy a szoborral, amit az ajtó mellett találtak, újra és újra nekifutottak az ajtónak. Egyedül ez a szobor, a bíró, életnagyságú képmása látszott megfelelőnek a célra. Az ajtó recsegett-ropogott, de még mindig tartott. Hirtelen letört a szobor feje, és elgurult. Robin elengedte a szobrot, és elkeseredetten körülnézett. A bíró ott volt benn. Az ajtón át is hallotta a hangját. Kell, hogy legyen másik bejárat is. Kell, hogy legyen.
A bíró megragadta Mariant, és a földre lökte. Ráugrott. Súlyával a földre szorította a lányt, kezeivel lefogta a csuklóit. Marian kétségbeesetten próbált védekezni, rúgkapált és forgolódott alatta, de még csak a kezét sem tudta kiszabadítani, hogy üthessen vele. A bíró némán bámult rá. Kifejezéstelen tekintete még szörnyűbb volt, mintha dühöngött volna. Leszorította a kezét, rátérdelt a karjaira, és mellén széthasította a ruhát. Mortianna vigyorogva figyelt. A püspök rémülten forgatta szemét, és elmotyogta a házassági szertartás utolsó mondatait is. A bíró hirtelen felhagyott a küzdelemmel, felpillantott a rázkódó ajtóra, és Mortiannára nézett. A boszorkány bólintott, és eltűnt az oldalsó ajtón keresztül.
Kinn a folyosón Azeem kimerülten dőlt a falnak, és az angol tölgyfa ajtókat szidta a bajusza alatt. Robin ledobta a szobrot, és körülnézett, hátha támad valami jobb ötlete. Eszébe is jutott valami, egy kétségbeesett ötlet, amit más körülmények között azonnal elvetett volna. De ahogy a dolgok álltak... Robin meghagyta Azeemnak, hogy azért csak próbálkozzon a szoborral továbbra is, ő maga pedig felvágtatott egy közeli lépcsőn.
Nagyon régen járt már a nottinghami palotában, és nagyon megörült, hogy a lépcsők oda vezették, ahova gondolta. Egy ajtó előtt végződtek, mely a tetőre nyílott, durva kövek és palatáblák birodalmára, mely nem volt sokkal magasabban a kápolna egyetlen ablakánál. Lenézett, de bár ne tette volna! Szakadéknyi mélység tátongott alatta. Szerencsére a kápolna ablaka azért nem volt olyan nagyon mélyen. Egy zászlótartó kötél csapódott a szélben, nem messze tőle. Levágta, és egyik végét rákötözte egy szilárdnak látszó vízköpőre.
Azeem a merev kápolnaajtót ostromolta a bíró szobrának fejével. Az ajtó recsegett az ütései alatt, de még mindig erősen tartott. Egy hirtelen sikításra hátrafordult. Mortianna bukkant elő a semmiből, és feléje rohant egy hosszú dárdával a kezében. Azeem félreugrott, de a dárda vashegye átfúrta a combját, és odaszegezte az ajtóhoz. Az iszonyatos fájdalomtól egy pillanatra elállt a lélegzete, de aztán mindkét kézzel megragadta a dárda nyelét, nehogy a boszorkány kihúzhassa, és újra támadhasson vele. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben, és erőlködtek, de mikor Mortianna észrevette, milyen sötét a mór bőre, a rémülettől eltorzult az arca, és így suttogott.
– A fekete ember...
Hosszú körmeivel a mór arca felé kapott. Azeem elhúzta a fejét, megragadta a szoborfejet, és a banya felé sújtott vele. Fia levágott kőfejének láttán Mortianna megrettenve hátraugrott. Ez elég volt Azeemnek arra, hogy kihúzza combjából a dárdát. Összeszorított fogakkal tűrte a fájdalmat. Vér buggyant a sebből, és Azeemnak minden ereje elszállt egy pillanatra. Mortianna rávetette magát, körmeivel a szemét kereste, de a mór felemelte a dárdát, megtámasztotta maga mögött az ajtó fáján, és a boszorkány elvakult dühében, maga nyársalta fel rajta saját magát.
Újra csak álltak egymással szemben, hangosan ziháltak, vérük kettejük közé csörgött a földre. Mortianna lenézett a dárdára, mely éppen a szíve alatt járta át öt, majd hideg, vörös szemét Azeemre emelte. És lassan, félelmetesen kezdte magát felhúzni a dárda nyelére, hogy kezébe kaparinthassa a férfit, aki megölte őt. Vér csöpögött a földre. A banya felnyögött, mikor a dárda hegye vértől csutakosan kijött a hátán. Azeemra mosolygott, úgy araszolt előre, esze ágában sem volt meghalni.
A mór hátralökte a dárdával együtt, és hátrálni kezdett az iszonyatos boszorkány elől, már amennyire sebesült lába engedte. Mortianna a hasához nyúlt, és kirántotta testéből a dárdát. Egy pillanatig csak állt mozdulatlanul, a dárdával a kezében, sebéből vastag sugárban ömlött a vér. De úgy látszott, vérével együtt a természetfeletti erő is eltávozik belőle. Lassan elfordult Azeemtől, szemei homályosak és zavarosak voltak. Végül széles vércsíkot húzva maga után elvánszorgott a folyosón. Azeem a fejét csóválta, és egy darab ronggyal elszorította a combját. A kérdések várhatnak. Fogta a kőfejet, és folytatta az ostromot ott, ahol abbahagyta.
A kápolnában a bíró még mindig Marianon feküdt, súlyával szorítva a földre a lányt. Lemosolygott a lány dühödt arcára, és a püspök utolsó szavaira várt. Tér- és időérzékét elvesztette. A világ erre a helyre, erre a pillanatra, erre a lihegő nőre szűkült. Semmi más nem számított. Azt akarta, hogy Marian a felesége legyen, és senki sem akadályozhatta ezt meg. Szívverése hangosabb volt, mint bármilyen dörömbölés az ajtón, Marian vadul küszködött, a tehetetlen düh könnyeket csalt a szemébe, de a bíró ezt nem látta.
Robin erősen megragadta a kötelet, és levetette magát az űrbe. Kilendült az udvar fölé, ameddig a kötél engedte, majd visszacsapódott a palota fala irányába. A kápolna ablaka lélegzetelállító sebességgel közeledett, de valamivel magasabban volt, mint eredetileg gondolta, így gyorsan fogást kellett cserélnie, hogy éppen telibe találja. Lábával előre bezúzta az ablakot, elengedte a kötelet, és mikor a földre érkezett, átgördült a hátán.
Egy szempillantás alatt talpon termett, vadul körbepillantott, kardja a kezében. A püspök döbbenten meredt rá, majd észbe kapott, és elinalt az oldalsó ajtón. Robin észre sem vette. Úgy volt ő is, mint a bíró: figyelme csak az egyedül fontos dolgokra korlátozódott: Marianra és a bíróra. Robin lassan feléjük indult. A bíró elengedte a lányt, és sietség nélkül feltápászkodott. Marian odébbgurult, és összehúzta magán a ruhát.
– Már megbocsáss, Locksley! – kezdte a bíró nyugodtan. – Szeretnénk kettesben maradni. Tudod, épp most házasodtunk össze.
Robin fölemelte kardját.
– Akkor készülj a válásra és a pokolba vezető útra! A bíró is megigazította ruháját, és kivonta a kardját.
– Odadobod az életed egy nőért? Hát ennyire elvette az eszed a vágyakozás? Én is kívánom ezt a lotyót, de nem adnám érte az életem. Felismered ezt a kardot, ugye?
Megmutatta Robinnak a kardja markolatát. Robin rögtön felismerte a markolatba vésett keresztet. Az édesapja kardja volt.
– Na elég volt! – mondta a bíró. – Apádat is én öltem meg a saját kardjával. Ugye, szerinted is ez a legalkalmasabb eszköz arra, hogy utánaküldjelek?
Robin állta a pillantását.
– Apám kardja nem ejt sebet rajtam!
Közelebb léptek egymáshoz, és könnyedén összeérintették kardjukat.
A püspök sietve megtöltötte utazóköpenye zsebeit a templom pénzszekrényéből, és körbepillantott szobájában, hogy van-e még valami, amit magával vihetne. Ki kellett jutnia Nottinghamból, amíg volt rá mód, de nem feltétlenül szegényen. Nagy robajjal kivágódott mögötte az ajtó. Szigorú és kérlelhetetlen arccal Tuck barát lépett be rajta. A püspök a barát furkósbotjára pillantott, és félénken elmosolyodott. De Tuck nem mosolygott.
– Szóval így? – kezdte a barát. – Eladtad a lelked a Sátánnak, kegyelmes úr! Jóval több mint 30 ezüstért!
A püspök kihúzta magát, és dacosan nézett Tuckra.
– Az Úr mondta: „Add meg a császárnak, ami a császáré.” Én csak ezt követtem. Esküszöm.
Tuck közelebb lépett.
– Nemcsak ez a bűnöd. Ártatlanokat vádoltál boszorkánysággal, és halálba küldted őket!
A püspök elmosolyodott, és a fejét rázta, mintha egy tanuló érthetetlen módon rossz választ adott volna egy könnyű kérdésre.
– Ez csupán egy végzetes félreértés, testvérem. Nem emelhetsz kezet egy főrangú paptársadra!...
– Gondolkozz csak! – mondta Tuck.
A püspök megvonta a vállát, és hirtelen Tuck felé döfött a késsel, amit lopva a ruhaujjából húzott elő. Tuck oldalt lépett a szúrás elől, fürgébben, mint egy ekkora darab embertől várható volt, és teljes erőből lesújtott dorongjával. A püspök az ütés erejétől elvesztette egyensúlyát, és hanyatt esett. Betörte a háta mögött az ablakot, és kiesett rajta. Sokáig zuhant, és végig üvöltött.
Tuck kinézett az ablakon, és keresztet vetett a kitört nyakkal és kicsavarodott végtagokkal heverő holttestre. Majd elfordult, letette a furkósbotját, és bőkezűen megajándékozta magát egy serleggel a hajdani püspök legjobb borából.
– A többi az Úr dolga – mondta ünnepélyesen. Én megtettem a magamét.
Robin és a bíró a kápolnában vívtak. A két kard követhetetlen gyorsasággal csapott össze, és vált szét újra meg újra. Szikrák röpködtek a levegőben összecsapásaik nyomán. Csengtek-bongtak a pengék, csosszantak a csizmák a padlón, a két férfi nyögött és lihegett, ahogy erejüket megfeszítve küzdöttek. Végre eljött az ő idejük. Tudták, hogy ekkora haraggal és gyűlölettel soha többé nem fognak vívni, igaz, ekkora tétért sem.
Marian, hogy ne legyen útban, az istentelen oltár alatt kuporgott. Kétségbeesetten tekingetett körbe, hátha találna valami fegyvernek valót. Az ajtó recsegett és rázkódott Azeem csapásai alatt, de még mindig nem engedett. Marian pedig nem tudott átjutni a két küzdő férfi között, hogy eltávolítsa a keresztrudat.
Robin kitörölte az izzadságot a szeméből, és hátralépett a bíró támadása elől. Robin sokkal jobban bánt az íjjal, mint a karddal, és a bíró ügyessége fölülmúlta az övét. Elhessegette a gondolatot. Azért ő is elég jól vív. Jól kell vívnia. Kitörtek és hátrahúzódtak, támadtak és védekeztek, előre és hátra mozogtak a helyiségben, de egyikük sem tudott tartósan felülkerekedni. Robinnak már el-elfulladt a lélegzete, sajgott a karja és a háta, ahogy újra és újra felfogta a bíró csapásait, de tovább harcolt. Ennyi küzdés után már mindenki elgyengült volna. De ő nem adhatta fel. Hiszen nemcsak önmagáért harcolt. Marianért harcolt, az erdőlakókért, és Angliáért.
Robin védte a bíró egy ravasz vágását, de a csapás ereje hátralökte. A bíró felnevetett, szeme lázasan csillogott.
– Éppolyan gyenge vagy, mint az Istened, Locksley.
Most alacsonyan a föld felett vágott, de Robin összeszedte minden erejét, és átugrotta a kardját. Közben előkészült a visszavágásra, és míg a bíró még nem nyerte vissza egyensúlyát, támadott. Ellenfele lehajolt ugyan, de Robin pengéje azért lenyesett egy darabot a hajából. Robin kegyetlenül elmosolyodott.
– Szeletenként szedlek szét, Nottingham!
Gúnyosan az arcára mutatott, így emlékeztette a bírót, hogy korábban már egyszer megjelölte. A bíró vicsorgott rá, mint egy vadállat.
– Enyém a végső győzelem, te máris halott vagy!
Hirtelen megfordult, megragadta Marian karját, kirántotta a lányt az oltár alól, vadul megcsókolta, és újra ellökte. Közben harsányan kacagott. Robin dühében felüvöltött, és a bíróra vetette magát. A két kard összecsapott, és Robin pengéje kettétört a súlyosabb és jobb minőségű penge csapása alatt. Apja kardját kiválóbb mesterek kovácsolták, mint az övét. Miközben hátrált, Robin lába megbotlott egy feldőlt pad végében; Elvágódott, és még a puszta markolat is kirepült a kezéből. A bíró föléje magasodott, kardja hegye Robin torkát célozta. Robin kétségbeesetten pillantott Marianra, aki még mindig ott hevert, ahová a bíró lökte, és szemmel láthatóan még mindig kábult volt. A bíró is a lányra nézett, és elnevette magát.
– Ő már az enyém!
Kegyelemdöfésre emelte kardját, de el akarta nyújtani a pillanatot, hogy annál nagyobb legyen az élvezet. Robin ezt a piciny megtorpanást használta ki, mikor ruhája alól előkapott egy tőrt, és a bíró mellébe mártotta. Egy pillanatig senki sem mozdult, majd a bíró lassan leengedte kardját, és a bordái közül kiálló markolatra meredt. Méltatlankodva felhúzta a szemöldökét, mikor felismerte a drágakövekkel kirakott markolatot. Az a tőr meredt ki melléből, amit még ő ajándékozott Mariannák. De aztán fáradtan bólintott, mintha már ezen sem csodálkozna. A kard csörömpölve kihullott kezéből, ahogy rohamosan fogyott az ereje. Torz vigyorra húzta a száját, gyors mozdulattal kirántotta testéből a tőrt, és lassan megindult Marian felé.
Robin felállt, és felkapta apja kardját. Marian maga alá húzta a lábát, és rémülten csúszott hátra a bíró elől. Az gúnyosan elmosolyodott, és eldobta a tőrt. Elment Marian mellett, és a kitörött ablakba tántorgott. Lenézett az udvarra, de érezte, hogy már nem bírja sokáig. A nép elűzte katonáit, és most az emberek beözönlöttek a palotába. A bíró hátrapillantott, ahol Robin és Marian állt egymás mellett, majd lenézett az egyre növekvő vérfoltra a mellkasán.
– Vajon ki lehetett – mondta rekedten – az apám.
Arca eltorzult a rátörő fájdalomtól, Robinra nézett, majd megtántorodott, és elvágódott. A nottinghami bíró halott volt.
A kápolna ajtaja végre engedett. Azeem, Bull és Little John rontott be rajta harcra készen. Megtorpantak, mikor meglátták a bíró mozdulatlan holttestét, és leengedték fegyvereiket. Robin fáradtan, de megkönnyebbülve eldobta kardját, és Marianhoz lépett.
Ám hirtelen a falikárpit mögül egy fekete alak rontott elő – Mortianna! Felemelte a kését, pokoli átkot sziszegett, és megcélozta Robint. De Azeem gyorsabb volt. Elhajította kardját. Jól célzott.
A karddal a mellében Mortianna hátrabukott. Vonaglott a földön, és belement a bíró holttestébe, mintha még a halálban is irányítani akarná őt. Borzalmasan reszketett, még egyszer felhördült, majd örökre elnémult.
Azeem Robinhoz fordult.
– Teljesítettem a fogadalmamat, hitetlen.
Robin fáradt mosollyal bólintott. Átölelte Marlant, így álltak sokáig mindenki másról elfeledkezve. Marian reszkető kézzel megérintette Robin arcát, mintha attól félne, hogy szerelme hirtelen szétfoszlik, mint egy álom.
– Hát élsz! És eljöttél értem.
Robin mélyen a szemébe nézett.
– Inkább meghalnék, minthogy másnak engedjelek.
Megcsókolták egymást, de olyan hosszan, mintha sohasem akarnák abbahagyni. Egy idő után Azeem és Little John egymásra néztek, és kisomfordáltak a kápolnából, magukkal vonszolva az elbűvölt Bullt is.
* * *
Az esküvő egyszerű volt, a sherwoodi erdő szívében tartották meg. Tuck volt az eskető pap, az erdőlakók pedig a násznép. A faágak zöld katedrálisába itt-ott arányló sugárban besütött a nap. Tuck harsány hangja messzire hangzott a csöndes délutánban, mikor Robint és Mariant összeeskette. Elmosolyodott, mikor a kérdésekhez ért, amiket fel kellett tennie, bármilyen nevetségesek voltak is.
– Felszólítalak benneteket, hogy aki tud bármilyen okról, amely érvénytelenítené ezt a szent frigyet, szóljon most, vagy hallgassa el mindörökre!
– Megállj! – kiáltott valaki parancsolóan. – Szólni szeretnék!
A döbbent násznép hátrafordult, és egy hatalmas, páncélba öltözött férfit pillantott meg gyönyörű lova hátán. Lovas katonák alkották a kíséretét. Hallani lehetett a gyors csusszanásokat, ahogy az erdőlakók kihúzták kardjukat. Néhányan nyílvesszőt helyeztek az íjukra, és már céloztak is. Tuck is megragadta a furkósbotját. Little John és Skarlát Will előrelépett, hogy testükkel fedezzék Robint, de az leintette őket. Volt valami a férfi mozdulataiban... Robin kíváncsian figyelte, amint leszállt lováról, komótosan odaballagott, és megállt előtte és Marian előtt.
– Ki merészeli megzavarni az esküvőmet? – kérdezte Robin.
A páncélos férfi levette sisakját, és felfedte arcát.
– A királyod, Robin of Locksley!
– Richárd! – kiáltott fel Marian.
Robin és Marian, és mind a násznép fél térdre ereszkedett, és meghajtotta fejét Richárd király, az Oroszlánszívű előtt. De senki nem tette el a fegyverét. Richárd király is észrevette ezt, és elmosolyodott.
– Nem engedélyezem az esküvőt! – kezdte, majd elhallgatott, mikor Robin fölemelte fejét, és rászögezte hideg, szűrős pillantását. A király újra elmosolyodott.
– Csak úgy... ha én adhatom hozzád a menyasszonyt!
Még ragyogóbb mosollyal nézett Marianra.
– Gyönyörű vagy, húgocskám!
– Megtisztelsz minket, felséges úr! – mondta Robin.
– Én tartozom köszönettel neked, Robin of Locksley – felelte a király. – A te hűséged trónom támasza! Folytasd a szertartást, barát!
Tuck félretette furkósbotját, és gyorsan befejezte a szertartást, mielőtt még valami újra megzavarhatta volna. Robin és Marian megcsókolták egymást, a násznép éljenzett.
– Ne, húzzátok az időt! – szólalt meg Tuck néhány pillanat elteltével. – Vár ránk egy jó kis ivászat.
Az ifjú pár nevetve szétvált. Fanny és Wulf egy óriási tortát hozott, de akkorát, hogy csak saját kocsiján lehetett tologatni. Azeem nyújtotta át a kést Robinnak, hogy vágja fel.
– Kívánom neked, barátom, hogy legyen sok fiad! – mondta ünnepélyesen. – Meg sok leányod.
Több száz galambot engedtek fel, hogy emlékezetessé tegyék a pillanatot. A szárnyak suhogása betöltötte az erdőt. És Robin és Marian és az erdőlakók és Richárd király egész álló nap és egész álló éjjel mulattak a sherwoodi erdő mély álomzöldjében.