Robert Graves
Az aranygyapjú
(Tartalom)

 

 

BEVEZETÉS

A GÖRÖGÖKNÉL bizonyára már a korai időkben közismert lehetett az a mondaciklus, mely Iaszón és az argonauták, illetve ama vállalkozásuk körül alakult ki, hogy visszaszerezzék az aranygyapjút a kolkhiszi Aiétész királytól. Ezekből a mondákból csak néhány soros betoldások maradtak meg Homérosz Odüsszeiá-jában. Homérosz és Hésziodosz, a két legrégebbi görög költő – máig fennmaradt műveik bizonysága szerint – tudott erről az utazásról, sőt Homérosz „elhírhedt” eseményként említi. További utalásokat találunk erről Eumélosz (Kr. e. VIII. század) töredékes munkáiban, továbbá Mimnermosz, Szimonidész, Hekataiosz, Hérodotosz és Akuszilaosz (VII. és VI. század) szövegeiben. Az V. században az athéni Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész dolgozták fel drámáikban a mondakör egyes eseményeit, Hérodotosz számtalanszor utalt rá világtörténeti művében; az athéni Phereküdész volt talán az első író, aki rendre elbeszélte a történetet mitológiai munkájában, amelyből csak rövid idézetek maradtak fenn, majd Pindarosz boiótiai költő énekelte meg az eseményt Negyedik püthói ódá-jában (Kr. e. 462). Ez a legkorábbi teljes egészében fennmaradt feldolgozása.
A Kr. e. III. században Apollóniosz Rhodiosz írt eposzt az argonautákról. Az alexandriai királyi könyvtárban került kezébe Pindarosz, Phereküdész, továbbá a tárgykörrel foglalkozó több jelentéktelen író, akit antik magyarázója idéz. Én nemcsak hasznos és sikeres forrásmunkának tartom Apollóniosz Rhodioszt, hanem élvezetes olvasmánynak is. Alexandriai költő kortársa, Theokritosz Idüljei-ben további epizódokkal, Amükosz és Pollux ököl viadalával, valamint Hülasz elvesztésével egészítette ki az eposzt. Apollodórosz athéni grammatikus Mitológia című, Kr. e. 140 körül írt munkájában, amely száraz, de megbízható összegezése az ősi mondáknak, fontos, máshol nem található adatokat szolgáltatott, csakúgy, mint a meseíró Hyginus, Augustus császár könyvtárosa, valamint kortársa, Ovidius, az Átváltozások szerzője. A szicíliai Diodórosz történetíró, Julius Caesar kortársa, ravasz kritikus megjegyzésekkel kísérte a históriát; hasonlóképpen jártak el a geográfusok, Sztrabón, Dionüsziosz és Pauszaniasz a kora császárkori munkáikban.
Az első fennmaradt latin nyelvű eposzt az argonautákról Kr. u. 93-ban Valerius Flaccus írta. Annak a papi testületnek volt a tagja, amely a Sibylla-könyveknek viselte gondját, és amely a császár előtt felelős volt a vallásos szertartások tisztaságáért, írása nehézkes és nem őszinte, de jól tájékozott, nagy kár, hogy nem vezette végig a történetet. Az argonauták és az aranygyapjú hagyománya évszázadokon át újra meg újra felbukkant, végül a Kr. u. XI. században Jóannész Tzetzész, a lelkes bizánci megírta fecsegő Ezernyi című históriáját, továbbá Iszak nevű bátyjával együtt kommentárját Lükophrón Kasszandrájához, s összeállították a Szuidasz-lexikont az ókori szerzőkről.
Ezek a források számtalan kérdésben ellentmondanak egymásnak, sőt ugyanazon szerzők különböző műveiben is ellentmondásokra találunk. Szophoklész Kolkhisziak című drámájában például, amely arról szól, hogyan ölte meg Iaszón Médeia öccsét, Apszürtoszt, Kolkhiszt teszi meg színhelynek, a Szküthák-ban viszont ugyanezt az eseményt Szküthiában játszatja le. Ovidius szerint a gyilkosság Tomiban, száműzetése helyén történt, amely a Duna deltájától valamivel délre fekszik. Apollóniosznál Artemisz szigete a tett helye, a Duna északi torkolata táján; Hyginusnál Apszürtosz szigete, az Adriai-öböl bejáratánál. Több írónál felnőtt férfi, akit nővére után küldenek, hogy a nyomában legyen. Diodórosz és Cicero, a nagy római szónok Apszürtosz helyett Aigialosz néven említi. Apollóniosz megjegyzi, hogy némelykor Phaethón néven is szerepel. Anyját felváltva Ipszaia, Idüia, Aszteropeia, Hekaté, Neaira és Eurülüté néven említik.
Apollóniosz, Hyginus, Apollodórosz, Valerius Raccus és Tzetzész ellentmondóan és összeegyeztethetetlenül adja meg az Argó utasainak névsorát, más szerzőknél pedig további nevek merülnek fel. Az argonauták mondájának teljes anyagára a részletek sokfélesége jellemző, s úgy érzem, ez feljogosít rá, hogy történetemben a céljaimnak legjobban megfelelő verziót válasszam, sőt ha a rendelkezésemre álló anyag hézagos, esetenként kiegészítsem. Elvetettem például Hérodotosznak azt a valószínűtlen állítását, mely szerint Iaszón Iólkoszból jövet körülhajózta a Peloponnészoszt, hogy Delphoiban jóslatot kérjen. Kétségtelen, hogy ezt Dódónában s nem Delphoiban cselekedte. Delphoiba szárazföldön is eljuthatott volna, méghozzá sokkal gyorsabban és biztonságosabban. Az is nyilvánvaló, hogy ezen az úton, melyet Hérodotosz az Argó hazatérésével téveszt össze, játszódott le Iaszón kalandja a tengeri szörnnyel; a kalandnak az irodalomban nincs nyoma, ám vörös alakos vázaképekben annál több.
William Morris 1867-ben tette közzé Iaszón élete és halála című művét, Angliában azonban a verses eposz idejét múlta, és manapság alig olvassák Morrist. Angol nyelvterületen inkább csak Charles Kingsley és Nathaniel Hawthorne gyermekmeséiből ismerik a történetet. Azok sem jártak sokkal jobban, akik az iskolában olvasták a klasszikusokat (a magam esetéből ítélve), mivel Apollóniosz Argonauticá-ja nem szerepel az anyagban. Az emberek talán Euripidész Médeiá-)ábó\ tudnak valamit Iaszón hazatérése utáni korinthoszi életéről, Pindarosz ünnepi ódájából is ismernek néhány további eseményt, de maga az utazás megmarad számunkra időtlennek, földrajzilag meghatározatlan, következetlen, bájos mesének, akár a Bagoly meg a kiscica, a Vicik-vacak vagy A gothami három bölcs. Az Iaszón élete és halálá-nak elolvasása nemigen töri meg ezt a bájos mesehangulatot. Morris preraffaelita romantikus volt, következésképpen minél misztikusabbnak és hihetetlenebbnek találta a mondát, annál költőibbnek vélte. Elvetve a kézenfekvő hagyományt, mely szerint az Argó ugyanazon az úton tért vissza Görögországba a Fekete-tengerről, amelyiken ment, vagyis a Boszporoszon át, Morris szándékosan a legfantasztikusabb változatot követi – amelyet az ismeretlen szerzőtől származó, kb. Kr. u. 350-ből való Orphikus Argonautica említ –, és felküldi a hajót valamelyik azonosíthatatlan orosz folyón egészen a Finn-öbölig, esetenként görgők segítségével, aztán visszafelé a Balti-tengeren, a Csatornán, Írországon és a Gibraltári-szoroson át irányítja haza. Morris azzal is elárulja, mennyire nem fogja fel a klasszikus világ szellemét, hogy meg sem említi az útnak egy olyan mozzanatát, mely egybehangzóan valamennyi szerző szerint megtörtént: Lémnosz szigete újranépesítésének derűs epizódját. Azt hiszem, félt, hogy sérti a viktoriánus jó ízlést.
A józan gondolkozású görögök történelmi tényként kezelték az utazást, mely Trója eleste előtt kb. két emberöltővel zajlott le – ennek az eseménynek időpontjául pedig Kr. e. 1184-et fogadták el. Az utazás tehát sokkal közelebb esett Homérosz és Hésziodosz korához, mint a mienkéhez Amerika felfedezése. Bár a Kr. e. V. században élt Thuküdidész annyira problematikusnak találta az eseményt, hogy meg sem említette történeti munkája első kötetében, tudomásom szerint egyetlen görög szerző sem vonta kétségbe, hogy az Argó valóságos hajó volt, s ténylegesen megtette az utat a thesszáliai Iólkosztól a kolkhiszi Phaszisz folyó mentén fekvő Aiáig – vagyis a kelet-görögországi Volosztól a grúziai Rión folyó menti Kutaisziig – és vissza. Tagadhatatlan, hogy számos ókorkutató ma is kétli ennek a hajóútnak történeti voltát, s legfeljebb annyit engednek meg, hogy „a monda valószínűleg kereskedelmi expedíciók tagjainak beszámolóiból nőtt ki, hiszen a gazdag minüaiak gyakran eljutottak a Fekete-tenger partjaiig”. De hát arra is csak a legújabb időkben kényszerítették rá a régészeti felfedezések a kutatókat, hogy komolyan vegyék a Minótaurosznak és a Dikté barlangjának mítoszát, s elismerjék Trója ostromának történeti hitelességét. Homérosz több hősének apja kapcsolódik az Argó történetébe – Hüpszipülé királynőnek Iaszóntól született fia, Eunéosz, a lémnoszi király például borral látta el Trója ostroma alatt a görögöket, Akhilleusz apja, Péleusz pedig hírneves argonauta volt –, így hát nincs okunk kételkedni benne, hogy az utazás megtörtént, bármennyire eltorzultak is a róla fennmaradt beszámolók, és bármennyire zavarosak is lehettek azok a hírek, amelyek a görögök között egykor keringtek. Eratoszthenész alexandriai tudós, aki kiszámította a földrajzi szélességi fokot, s meglepő pontossággal következtetett belőle a földgömb kerületére, Iaszón útjának időpontját Kr. e. 1225-re tette, de pontosan nem tudjuk, hogyan jutott el ehhez a megállapításhoz.

Ha azonban az utazás valóban megtörtént, hogy állunk a természetfölötti epizódokkal, melyeket a hagyomány belesző a történetbe? Néhány szorosan összefüggő válasz:
a) Az ősi görögök, akár az amerikai indiánok, képszerűén ábrázolták az időszerű eseményeket a művészetben, csakúgy, mint a költészetben; s amint az idő múlásával feledésbe merült a képszerű ábrázolás eredeti jelentése, újabb értelmezést találtak ki hozzá, amely kielégítette az akkori érdeklődést. A görögök „mítosznak” nevezték a képszerű ábrázolást a költészetben, de ennek az elnevezésnek nem volt „valótlanság” mellékértelme, mint a modern angolban a „mitikus” jelzőnek.
b) Az eredeti argonauta-mondakört valószínűleg le sem írták. Vándorénekesek fejében élt, bejárták vele Görögországot, egyik ezt, másik amazt a részletet felejtette ki belőle, s ami elveszett, azt kitalált történetekkel pótolták, vagy beleszőttek az eredeti szövegbe valami egészen más históriából vett epizódokat.
c) Az eredeti mondakör bizonyos részletei sértették a későbbi nemzedékek vallási vagy politikai érzékenységét, ezért ki kellett hagyni vagy meg kellett változtatni őket.
d) Az eredeti monda szatirikus vagy humoros részletei, az álmok és látomások leírásai valóságos tények elbeszéléseiként kerülhettek a későbbi változatokba.
e) Nagyjából a Kr. e. V. századtól kezdve a megszállott orphikusok kihasználták azt a hagyományt, hogy Orpheusz tagja volt az argonauták expedíciójának, s igyekeztek az egész utat allegorikusan, az orphikus misztériumok részeként értelmezni.

 

Mielőtt részletesen kifejteném a fenti válaszokat, nyomatékosan hangsúlyoznom kell, hogy a görögök viktoriánus értelemben nem voltak romantikusok: megfoghatatlan dolgokat nem találtak ki szándékosan, jóllehet megőrizték hagyományos alakjában a fantasztikus mondát, abban a hiszemben, hogy annak, aki helyesen értelmezi, érthető. Bár sok költő elvetette például Homérosz kézenfekvő leírását (ezt követte a VI. századi kritikus, Hérodotosz), mely szerint az Argó a Boszporuszon át tért vissza, s helyette furcsa útvonalakat jelöltek meg a Duna, a Rión, a Dnyeszter vagy a Don folyón át, ezt nem azért tették, mert rajongtak a rejtelmes dolgokért. Véleményem szerint azért vetették el a kézenfekvő megoldást, mert ragaszkodtak a Homérosz előtti hagyományhoz, amely úgy szólt, hogy az aranygyapjú nem a Boszporuszon került vissza Görögországba, hanem a Duna, Száva s az Adriai-tenger útvonalán. Rájöttek azonban, hogy a Száva nem ömlik az Adriai-tengerbe; ekkor Száva helyett Pót írtak; később pedig arra is rájöttek, hogy a Duna alsó folyása már a delta előtt több mint négyszáz mérfölddel nem hajózható a Vaskapu miatt, továbbá hogy a Pó nincs közvetlen kapcsolatban a felső Dunával, erre valakinek eszébe jutott, hogy az Argó a Rión folyón vitorlázott; mikor pedig kiderült, hogy a Rión nem ömlik a Kaszpi-tengerbe, a Kaszpi-tenger pedig nem érintkezik az Indiai-óceánnal, másvalaki azt találta ki, hogy nyilván a Dnyeszterről kellett hogy szó legyen, végül amikor ez is lehetetlennek bizonyult, a Dont ajánlották helyette.
Szerintem ostobák voltak azok a költők. Eszükbe sem jutott, hogy Iaszón és Médeia más úton is hazatérhetett az aranygyapjúval, mint amerre az argonauták hajóztak az Argóval – méghozzá olyan úton, melyet az Argó semmiképp sem választhatott. De hiszen más úton is kellett hazamenniük, mivel Apszürtosz gálád meggyilkolása után nem szállhattak vissza a hajóra megtisztulási szertartás nélkül. Azt is jól tudjuk, hogy csupán egyvalaki tisztíthatta meg őket: a szép hajú Kirké, a meggyilkolt nagynénje, így hát természetesen a Duna útvonalát kellett választaniuk. A borostyánkereskedelem következtében megvoltak a közlekedési lehetőségek közvétlenül az Isztria közelében, az Adriai-tenger fejénél fekvő Aiaia szigetéig, ahol Kirké élt. Ez volt az az útvonal, amelyen a hüperboreoszok (Britannia lakosai?) szalmába csomagolt ajándékai Dél-Oroszországból eljutottak a déloszi Apollónhoz. Nem ismeretes, miféle ajándékok voltak ezek, de valószínűleg az Apollón-kultúszban szerepet játszó borostyánkő is volt köztük (lásd Apollóniosz Rhodiosz, IV. könyv, 611), helyette pedig talán obszidiánt kaptak Méloszról. Kirké szigete szerintem inkább Isztria közelében lehetett, mint Itália nyugati partja mellett (ahol sok évvel később állítólag Odüsszeusz tartózkodott nála), nemcsak azért, mert az isztriai Apszürtosz szigete szerepel az argonauták mondájában, hanem mert a hagyomány szerint Aiaia valamikor Khrüszész szigete volt, az ióniai Minüasz apjáé: az iónok a Duna vidékéről valószínűleg Isztrián át jutottak el Görögországba – Italian át aligha értek volna oda. A sziget mai neve: Losinj.

 

a) A képszerű ábrázolásmód ma is él a művészetben, az irodalomban azonban ritka. Klasszikus vagy pszeudoklasszikus kompozíciókban gyakori – városházi freskókon például, amelyeken Mezőgazdaság és Ipar egy tornyos frizurájú, telt idomú hölgy színe előtt kezet szorít egymással –, de az az irodalmi nyelv, mely ennek a képzőművészeti ábrázolásnak megfelel, rég idejét múlta. Sokkal elevenebb a képszerű ábrázolás gyakorlata az újságkarikatúrában, arra azonban, hogy versbe ültettek volna át ilyen karikatúrát, csak egyetlen példát hozhatok fel, Nicholas Vachel Lindsay Bryan, Bryan, Bryan című költeményét, amely mindazok figyelmére méltó, akik a görög mitológiát tanulmányozzák. Lindsay, visszaidézve ifjúkori érzelmeit, az 1896-os esztendőt, mikor William Jennings Bryan választási hadjáratot folytatott az Egyesült Államok elnöki székéért, önmagáról és szíve választottjáról a demokrata párti karikaturistáktól átvett képszerű ábrázolás nyelvén vall:

A testén papos nagykabát,
A fején fekete kalap,
S cserdül az ostora: plutokraták,
Kifele Platte-ból, a szögesdrót alatt,
No, elefántok, plutokraták,
No, dollárszív-kabátosok, pucoljanak,
Kifele, kamásnis urak!

Egyszerűen megfejthető, akár egy mítosz. Világos, hogy Bryan csupán szavakkal ostorozta McKinleyt, Mark Hannát, valamint a republikánus vezéreket, hogy az elefánt a karikaturisták nyelvén a republikánus párt, a szögesdrót a szarvasmarha-tenyésztő Dél és Nyugat választói érdekeit jelképezi, a Platté pedig helység Bryan Nebraskájában. Ugyancsak világos, hogy plutokraták nemigen viseltek kamásnit (ami egyébként az angol kultúra majmolását jelképezte). A dollár jelét ellenfeleik képzelték a kabátjukra, gúnyos álcázásként, hogy szívükhöz a pénz áll legközelebb.
A görög költők pontosan ezen a nyelven szóltak, és ha Lindsay véletlenül görögnek születik a VI. században, verse bizonyára megjelent volna Hyginus és Apollodórosz mitológiai gyűjteményében, valahogy így.
Az okhiszi Partheniéböl származó Lindszaiosz, a dithüramboszköltő elbeszél egy csodálatos mérkőzést, mely Brüaneusz, a bővizű és kövér gulyáiról nevezetes Plattosz fekete ruhás bajnoka – némelyek állítása szerint Sztetosz félistennek, Zeusz fiának papja –, valamint bizonyos gazdag keleti kényurak között zajlott le, akik elefántokkal támadtak ellene. Brüaneusz csupán vashuzalból font korbáccsal védekezett, mégis sikerült elkergetnie a nyugati ország határairól ez átkozott kényurakat, akik felföldi szokás szerint fél lábszárvédőt és fehér zekét viseltek, melyre kettős botra tekeredő kígyó volt hímezve. E jellel Plutosz, a gazdagságot adó, az alvilági kígyó híveinek vallották magukat. Végül azonban mégis sikerült legyőzniük Brüaneuszt.
A mítoszok és egyéb képszerű ábrázolások eredeti jelentése már korán feledésbe merül. Angol szülők ma is mesélgetik gyermekeiknek a koronáért harcoló oroszlánról és egyszarvúról szóló verses mesét. És bár általában tudják, hogy az oroszlán és az egyszarvú az angol királyi hadsereget és Skóciát jelképezi, alig akad, aki hajlandó puszta heraldikai jelképként fogadni a mesét. Pedig csaknem bizonyos, hogy a mese képszerű ábrázolása az 1650-ben lezajlott háborúnak, melyet Anglia – heraldikai ábrázolásban az oroszlán –, valamint Skócia – heraldikai ábrázolásban az egyszarvú – vívott egymással. A küzdelem a korona birtoklásáért folyt, mert a skótok nagyravágyásból nemcsak Skócia, hanem Anglia királyává is megkoronázták II. Károlyt, holott Anglia akkor köztársaságnak vallotta magát. (A magyarázat másik lehetséges változata szerint a verses mese egy Edinburghben lezajlott és feledésbe merült viszálykodást örökít meg, melyet a „támadó oroszlán” és ellenfele, az „ágaskodó egyszarvú” vívott egymással.)
Diodórosz a közismert, ám rejtélyes képszerű ábrázolást, melyen Hellé és Phrixosz a repülő kos hátán nyargal Kolkhiszba, gyors járású hajónak értelmezi, mely kosfejet visel az orrán. Hogy Hellé a Hellészpontosz vizébe zuhant, szerinte csupán azt jelenti, hogy az erős áramlásban tengeribetegség fogta el, s amint áthajolt a hajó peremén, a vízbe esett. A kost illetően igaza lehet, de a monda más részleteire adott értelmezései korántsem ennyire valószínűek. Bizonyára erőszakolt állítás, hogy az aranygyapjút őrző kígyó tiszt volt, akit véletlenül Kígyó kapitánynak hívtak. Épp ennyit ér Dionüsziosz Szkütobrakhión állítása, mely szerint az aranygyapjú valójában egy Kos nevű fiatalember bőrét jelenti, Phrixosz fegyverhordozójáét, akit a kolkhisziak megöltek, a bőrét aranyozva kikészítették, így nyilatkozik Sztrabón is, szerinte ugyanis az argonauták aranykereső útra indultak, az aranygyapjú pedig egyszerűen a kolkhiszi hordalékban rejlő arany, melyet ottani szokás szerint gyapjúval szedtek össze a fövényből, és mosáskor dézsákba hordtak. Ide kell sorolnunk Szuidasznak azt az állítását is, hogy az aranygyapjú csupán birkabőrbe kötött könyv volt, mely az alkímia titkát őrizte, s a kolkhisziak egyiptomi őseiktől örökölték. Hasonlóan téved a Kr. e. I. században élt pergamoni Kharax abban az állításában, hogy az aranygyapjú az aranyból nyerhető isteni sugallat titkát rejtő pergamentekercs volt. Az említett görögök azonban valamennyien történeti ténynek fogták fel az utazást, és a legvadabb szimbólumokat is hétköznapi módon értelmezhetőnek gondolták, nem úgy, mint a múlt századi német tudósok, akik az egész történetet egyszerűen a napmítoszok körébe utalták.
El is fogadhatnék Sztrabón valószínűnek tetsző magyarázatát – máig is található arany a Rión hordalékában, és az aranymosáshoz valóban szokás gyapjút használni –, ha a történet titkára nem vet más fényt Hérodotosz, Apollodórosz, Pauszaniasz, valamint a névtelen első vatikáni mitográfus. Ez a mitográfus a Kr. u. V. században munkálkodott, de kétségtelenül ismerte a mondakör igen korai forrásait is: egyedül ő említi, hogy az Argó a trójaiak tilalma ellenére haladt át a Fekete-tengerig , s ez igen lényeges körülmény. Feljegyzése szerint az aranygyapjúban „szállt Zeusz a mennybe”, és ezzel Pauszaniasznál szorosabban köti a történetet a Kosisten, Zeusz Laphüsztiosz vagy a minüai Athamasz históriájához, aki fiát, Phrixoszt akarta feláldozni, hogy esőt nyerjen Zeusztól a kárvallott vetésekre. Szimonidész utalása szerint a gyapjú bíborszínű volt, ebből pedig nyilvánvaló az összefüggés: a fehér felhő nem hoz esőt, csak a bíborszínű, ezért a fehér vagy bíborszínű gyapjú használatának mágikus jelentősége van. Úgy látszik, Phrixosz, meg akarván menekülni attól, hogy feláldozzák a Kosistennek, ellopta az (aranyszegélyű?) bíborgyapjút, az esőfakasztó szertartás szent és nélkülözhetetlen eszközét, és Kolkhiszba szökött vele, ahol üldözői nem érhették utol. Az aranygyapjú elvesztése természetesen balszerencsés előérzettel töltötte el a minüaiakat, ezért egy nemzedékkel később útra keltek az argonauták, akik születés vagy örökbefogadás révén valamennyien minüaiak voltak, hogy visszaszerezzék.

b) Ma úgy tartják, hogy Homérosz Iliász-ának egy-két körülményesebb epizódja betoldás: a Trója városa előtti síkságon lezajlott párviadalok például valószínűleg más mondakörökből valók. Hektórt, aki állítólag trójai volt, valamint az opuszi Patrokloszt, akit Hektór legyőzött és megölt, bizonyára héroszként tisztelték Boiótiában, mielőtt Agamemnon megindította hadjáratát Trója ellen. Párviadaluk valószínűleg az általuk alapított két törzs viszálykodását jelképezi. Ilyenformán az is valószínű, hogy az argonauta-mondakörben – mivel azt jóval a homéroszi eposzok után rögzítették írásos elbeszélés formájában – még sokkal több betoldás szerepel. Sok betoldást anakronizmusa tesz szembetűnővé. Thészeusz például, akit Apollodórosz és mások argonautaként emlegetnek, sokkal előbbi korhoz tartozik: Daidalosz és Ikarosz történetében szerepel, valamint Knószosz kifosztásában vesz részt, ami Kr. e. 1500 körül történt. Meg aztán Kr. e. 1225-ben az argonauták nem adhattak áldozati ajándékul bort az olümposzi isteneknek, ahogy sok költő állítja. Az istenek akkoriban konzervatívok voltak, és még sok száz évig csak „józan áldozatokat” fogadtak el.
A történet új feldolgozásakor hajlottam rá, hogy bármely eseményt vagy részletet félredobjak, mint a tárgyhoz nem tartozót, ha nem állt összhangban a monda egészével, de nagyon kellett vigyáznom, nehogy túl sommásan járjak el. Kezdetben bizonytalankodtam, hogy Héraklészt az argonauták közé soroljam-e. Néhány igen tiszteletreméltó forrás Thészeusz személyéhez kapcsolja őt, sőt még Thészeusznál is korábbi időbe helyezi. Csakhogy valószínűleg két, három vagy annál is több Héraklész nevű hős élt – és valóban, a delphoi Püthia állítólag azzal fogadta a jóslatot kérő tirünszi Héraklészt, hogy nem első ízben fordul hozzá ilyen nevű ember. Tirünszi Héraklész egybehangzó vélemények szerint az utolsó s a legdicsőbb volt az ilyen nevű hősök közt, és valószínűleg joggal tehetjük az argonauták korába. Ezt támasztja alá az is, hogy (Homérosz szerint) hat hajóval és néhány emberrel rajtaütött Tróján, amivel biztosította az Argó sértetlen hazatérését (Diodórosz és Valerius Raccus bizonyára téved, mikor ezt a rajtaütést az odafelé s nem a hazafelé út során említi, amint Pindarosz is, aki a lémnoszi incidenst a hazafelé útra teszi). A rajtaütésről szóló tudósítás hitelesnek tetszik, semmiképpen sem szabad azonban az ötödik trójai település égésével azonosítani, mert az két évszázaddal korábbi esemény. Héraklész az aiginai Telamónnal (Péleusz fivére és Aiasz apja) együtt megölte Trója királyát, Laomedónt, és az ifjú Priamoszt ültette trónra – azt a Priamoszt, aki (Homérosznál) öregember volt a hatodik trójai település eleste idején. Sőt a mükénéi Eurüsztheusz király (aki kiszabta Héraklész munkáit) uralkodását is ebbe a korba helyezhetjük, hiszen öt veje, Atreusz követte a trónon, akinek fiai (vagy mostohafiai), Agamemnon és Menelaosz vezették a görög haderőket Trója ostrománál, melyet Homérosz megénekelt.
Ha Héraklész munkáit össze akarjuk egyeztetni az Argó útján történt események elfogadott időrendjével, más sorrendbe kell állítanunk őket, mint ahogy római szerzők az alexandriai mítoszkutatóktól átvették. A sztümphaloszi madarak (6), Diomédész kancái (8), Hippolüté öve (19) logikusan az erümanthoszi vadkan (4), valamint Augeiasz istállói (5) előtt zajlottak le, és e kettő után közvetlenül a Heszperidák almái (11) következett. Az ilyen mondái események sorrendje azonban mindenkor kétségbeejtően zavaros, mivel a történeti időszámítás abban a korban ismeretlen fogalom volt: az Argó történetében például anakronizmust okoz, ha a kalüdóni vadászatnál későbbre tesszük a hajó útját, ha viszont korábbra, akkor a kalüdóni vadászat históriájában keletkezik anakronizmus. Hasonlóan reménytelenül zűrzavaros Eurüsztheusz, Sziszüphosz, Kreón és mások származásának, családfájának és rokoni kapcsolatának hagyományos elbeszélése. Annyi bizonyos, hogy ha Dél-Görögországot a Kr. e. XIII. század közepén hódították meg az akhájok, amint a későbbi görögök állítják, akkor Eurüsztheusz apja, Szthenelosz, valamint az aszópiai Kreón valójában akhájok voltak, akik a szokásos groteszk újjászületési szertartással felvétették magukat az ősi, matrilineáris királyi családokba. Ez sok nyilvánvaló ellentmondást megmagyaráz. Sziszüphosz aiól volt, s nem lehetett testvére a minüai Athamasznak, Krétheusznak, Perierésznek és Szalmóneusznak – korinthoszi kapcsolatai inkább Aiétészhez és Alóeuszhoz fűzik. Ezért én Alóeusz fiaként szerepeltetem. Mivel Sziszüphosz fiát Glaukosznak hívták, értelemszerűen arra következtettem, hogy az a Glauké, akit a zsarnok Kreón feleségül vett, Sziszüphosz lánya lehetett.
Eleinte haboztam, bevegyem-e elbeszélésembe Arész madarai epizódját: hogy hogyan rémültek meg az argonauták, mikor Armenia partjainál félelmetes madárrajjal találkoztak, melyet kiáltozással és pajzszörgetéssel riasztottak el. J. R. Bacon rövid, de rendkívül értékes Az argonauták utazása című művében a mondában felmerülő történelmi problémákról a következőket írja:
Ez az esemény eredetileg nyilván nem tartozott az argonauták történetéhez, hanem Apollóniosz tudós betoldása. Apollóniosz azért vélte szükségesnek beiktatni az Argó útjáról szóló beszámolójába, mert tudta, hogy Héraklész hatodik munkájával elűzte a madarakat az arkádiai Sztümphalosz-tóról a Feketetenger egy távoli szigetére.
Úgy döntöttem, hogy nem említem meg az epizódot, mert nincs szerves összefüggésben a történettel. Ekkor azonban fölkeresett Francis Hemming természettudós barátom, rápillantott a Fekete-tenger térképére, mely dolgozószobám falán függött, és első kérdése ez volt:
– Melyik évszakban vitorláztak át az argonauták a Keletiöböl mentén? – S töprengeni kezdett, vajon szembetalálkoztak-e a költöző madarakkal, amelyek tavasszal milliószám, rajokban vonulnak Palesztinából, Szíriából Kis-Ázsián át, s átrepülik a Fekete-tengert a Volga torkolatáig. Azt feleltem:
– Számításom szerint május elején lehetett – és ekkor hirtelen eszembe jutottak Arész madarai. Tudtam, hogy a madarak költöző repülésüket meg szokták szakítani a szigeteken. Mivel a Keleti-öbölben összesen négy szigetecske van, azok is olyan kicsinyek, hogy közönséges térkép fel sem tünteti őket, arra gondoltam, hogy a költözők túlzsúfoltnak találhatták „Arész szigetét” , valószínűleg nem is láttak még hajót, ezért az arra vitorlázó Argón kereshettek pihenést. Ez az argonautákat zavarba ejtette, sőt megfélemlítette – valamennyien foglalkoztak madárjóslással –, mert észrevették, hogy a költözőrajok között olyan vízimadarak is vannak, amilyeneket Héraklész elűzött a Sztümphalosz-mocsárról, s amelyek tollúkkal állítólag mocsárlázat terjesztenek. Hemming volt szíves áttekinteni az erre vonatkozó adatokat, melyek szerencsére elméletem mellett szólnak. Nicoll Egyiptom madarai című művének Meinertzhagen-féle kiadásából kitűnik, hogy május elején még találkozhattak az argonauták költöző madarakkal, mégpedig vörösvércsével, pacsirtával, héjával, vadkacsával és gázlómadarakkal. Arra a megállapításra jutottam, hogy a vízimadarak inkább a Kasszab ingoványain pihentek meg, a verébfélék és más költözők pedig inkább Fuga szigetén.
Hasonló a helyzet Phineusz és a harpüiák esetével. Első látásra képtelenségnek tetszik, Diodórosz azonban megadja hozzá a történelmi háttért. Eszerint Idaia, Phineusz gonosz szkütha felesége, visszaélve férje vakságával, megrágalmazta előtte fiait, s ugyanazt tette, amit Putifárné. Diodórosz meg sem említi a harpüiákat, s ezzel még hitelesebbé teszi a történetet: Idaia alakját nem azért találta ki, mintha azt a látszatot akarta volna kelteni, hogy az asszony beszélte be Phineusznak, hogy természetfölötti lények gyötrik.
Magam is beiktattam a történetbe egyet-mást, és alkalmat adtam néhány argonautának mondabeli különleges képességei érvényesítésére. Ezek a gyors lábú Kalaisz és Zétész, az éles szemű Lünkeusz, Euphémosz, az úszó, Periklümenosz, a varázsló, Héraklész, a nagy erejű, Autolükosz, az ügyes tolvaj (Hésziodosz ezt írja róla: „amihez nyúlt, láthatatlanná vált”), Orpheusz, aki lantjának hangjával a köveket is megmozdította, Pollux, az ökölvívás bajnoka, Phalérosz, a mesterlövész, aki soha nem téveszt célt, Butész, a méhész, Naupliosz, a kormányos. Az utazásról fennmaradt beszámolókban azonban többnyire meg sem nyilatkoznak ezek a képességek: Phalérosz, Periklümenosz, Butész, Nauplipsz és Autolükosz egyszerűen evezősök, más szerepük nincs. Én azonban biztos vagyok benne, hogy egykor az utazás során hasznot húztak mindenki tudásából, akár a népmesékben a mindig visszatérő, sokféleképpen nevezett legkisebb fiú vándorló társainak ügyességéből.

c) Nem nehéz megérteni, miért vált misztériummá a klasszikus kor görögsége számára az aranygyapjú eredeti értelme, ha elfogadjuk, hogy az aranygyapjú elragadása annak a vallási összeütközésnek egyik epizódja, amely a matriarchális Holdistennő hívei, a pelaszgok, valamint a görögök, a patriarchális Villámisten tisztelői között zajlott le. Az utazást követő egykét évszázadban bizonyára még nyíltan beszélhettek arról a viszálykodásról, mely korántsem ért véget Zeusz kétségkívül teljes győzelmével. Nyomait még Homérosz eposzaiban is megtalálhatjuk, bármennyire gondosan átvizsgálták is őket a VI. században az athéni, a III. században pedig az alexandriai kiadás alkalmával. Az állandó civakodás Zeusz és Héra között sokkal több, mint a görög családok házi perpatvarainak szatírája: kibékíthetetlen társadalmi rendszerek konfliktusa. Később a Villámisten oly mindenható lett, s annyira megcsappant a Holdistennő jelentősége, hogy olyan királyokat és héroszokat, mint Szalmóneusz, Sziszüphosz ésTantalosz, akiket addig tisztelettel és a hősöknek kijáró dicsőséggel öveztek, bűnösnek találtak és örökös alvilági szenvedéssel sújtottak. Azután, véletlenül vagy szándékosan, állandóan félremagyarázták a Holdistennővel kapcsolatos képszerű ábrázolásokat. Rituális esküvőjét, amelyet mint Pasziphaé (a mindenkinek ragyogó) ült meg Minósszal, a Napistennel, akinek a bikát szentelték, klasszikus írók obszcén értelemben magyarázták: mintha Pasziphaé (Aiétész és Kirké testvére) perverz szenvedélyt érzett volna a szent bika iránt – amelynek természetellenes gyümölcse lett a bikafejű szörny, a Minótaurosz. Ixiónt, a pelaszgok héroszát is, akinek a tűzkereket szentelték, tökéletesen félremagyarázták: kerékbe törték az alvilágban büntetésül, amiért meg akarta sérteni Zeusz hitvesét, Hérát. Zeusz papjai féltékenyek voltak minden héroszra – így Prométheuszra is –, aki valamiképpen kapcsolatba került a tűzcsinálás mesterségével, és azt szajkózták, hogy a tűz eredete a villám, mely Zeusz kizárólagos tulajdona. Hasonlóképpen gyűlöletes volt szemükben Szalmóneusznak, Athamasz király fivérének még az emléke is, mert utánozni merte a mennydörgést, és ezzel esőt fakasztott.
Az Argó eredeti története valószínűleg sokat változott a vándorénekesek előadásában, akik bizonyos családokat vagy városokat úgy igyekeztek magasztalni, hogy őseiket, illetve alapítóikat az argonauták közé sorolták. El kell vetnünk például azt az ötletet, hogy aiginaiTelamón argonauta lett volna: ha igaz, hogy Héraklészt segítette a trójai rajtaütésben, nem járhatott ugyanabban az időben az Argóval a Fekete-tengeren. Hasonlóképpen elvetem azt a fölösleges kitérőt, melyet a Kréta és Iólkosz közti útról állítólag Aiginába tett az Argó. Apollóniosz feljegyzi, hogy az argonauták barátságos versenyben mérték össze erejüket, ki ér előbb a hajóra vízzel teli korsóval, de azt hiszem, ez csak költött epizód az ősi aiginai futóversenyek magyarázatára, melyeken az ifjak vízzel telt korsót vittek a vállukon. Valószínűleg betoldás az anaphéi epizód is (negyvenhetedik fejezet), melyet egy jellegzetes helyi szertartás megismertetése céljából iktattam be: ez azonban legalább valószínű, s amellett szórakoztató is.
Különös história maradt fenn Apollóniosz Rhodioszról, valamint az aranygyapjú eposzának első változatáról. Apollóniosz, aki eredetileg a „naukratiszi” s nem a „rhodoszi” melléknevet viselte, Kr. e. 280 körül született. Irodalmi tanulmányokat folytatott Alexandriában, s tizennyolc éves korában megírta eposzát. Mikor költeményét – illetve csak egy részét a költeménynek – elszavalta a Múzsák Csarnokában, füttykoncert és macskazene tört ki, és írótáblácskákat vágtak a fejéhez. Megúszta súlyosabb sérülés nélkül a dolgot, mégis tartott tőle, hogy hivatalosan vád alá helyezik, mert riválisa, Kallimakhosz udvari költő, „gyűlöletes íbisznek” nevezte. Úgy döntött, hogy egy időre elhagyja Alexandriai és visszavonul Rhodoszra. Leszűrte a tanulságot, hogy az alexandriaiakat nem érdekli annyira a vallási vagy történeti igazság, mint az írásművészet, s átírta a históriát, olyan formában, mely alkalmas volt rá, hogy megnyerje az alexandriaiak tetszését. Néhány évvel később visszatért, nyilvánosan előadta a kijavított változatot, s óriási sikert aratott, még egykori ellenségei is megtapsolták, majd megüresedvén a királyi könyvtár vezetői állása, Ptolemaiosz király őt nevezte ki. Apollóniosz felvette a Rhodiosz nevet, annak emlékére, hogy hosszú időt töltött Rhodoszon, ahol tiszteletbeli polgárrá választották. Az eredeti változat nem maradt fenn, de semmiképpen sem lehetett rosszul hangzó vagy unalmas. Más volt a baj. Aki fiatalon rosszul hangzó vagy unalmas, idősebb korában sem fog soha olyan üdén és szépen írni, mint Apollóniosz, Apollóniosz az alexandriai nők elbeszélésére hagyatkozva valószínűleg túlságosan őszintén számolt be eposzában Zeusz megaláztatásáról, amit a Holdistennőtől kellett elszenvednie, ez pedig sehogyan sem tetszett a Zeusz-tisztelő férjeknek. Semmiképpen sem osztom az Argonautica tudós kiadója, dr. Gillies nézetét, mely szerint az alexandriaiak megharagudtak, amiért románcra változott az ősi eposzi forma és még inkább, hogy egy ifjonc merészségéből. A közönség szerette az újdonságot, csak megkívánta a tudást és a tetszetős formát; s már az örökifjú Apollón hagyománya is eleve feltételezte az ifjú költők udvarias meghallgatását, különösen ott, ahol – mint Alexandriában – a nőket egyenesen buzdították irodalmi és művészeti érdeklődésük kifejezésére. Ha helyesen ítélem meg a dolgot, jól érthető a becsmérlő „íbisz” szó: ez a madár nemcsak a szokásai miatt visszataszító, hanem azért is, mert Iszisznek, az egyiptomi Holdistennőnek szent madara. És talán a Zeusz titkát megsértő Phineusz beszédét (II. könyv, 311-316. sorok) Apollóniosz mentegetőzéseként lehet értelmezni.
Az alexandriai időkben már a görögök sem vették szívesen, ha nyíltan kiteregettek elavult szokásokat, hiedelmeket vagy régi botrányokat, melyek például szolgálhattak új botrányok kirobbanásához. Az emberáldozatok eltussolására jól kigondolt mesékkel állottak elő. Iphigeneiát – mondták – apja, Agamemnon valójában nem áldozta fel Auliszban, hanem felhő szállt le érte, és a Krímbe vitte, az oltáron pedig egy anyamedvét vagy valami más állatot vágtak le. Azt mesélték, hogy Helené sem szökött valóban Trójába Parisszal. A nő álHelené volt, vagy Helené megtévesztő hasonmása: az igazi Helené azalatt Egyiptomba futott, és erényesen várakozott, míg Menelaosz érte nem ment. Minden más változat sértette volna Helené félisten fivéreit, Kasztórt és Polluxot. Még Pindarosz is, megénekelvén az aranygyapjú Kolkhiszból való visszaszerzését, hirtelen félbeszakítja magát azzal a kifogással, hogy sürget az idő, mert nem akarja elmondani Apszürtosz meggyilkolásának borzalmas részleteit: egyébként is az óda címzettjének őse, a tainaroni Euphémosz argonauta volt, aki segédkezett a bűntényben.
A rómaiak nem voltak olyan finnyásak, mint a görögök. Valerius Flaccus Argonauticá-}a leplezetlenül kitálalja a bűntettek meg a csaták során megesett mészárlásokat, s engem is rádöbbentett a történet igazi kegyetlenségére. A rómaiak általában unalmas, betű szerint gondolkozó népség volt, a képszerű ábrázolás zavarba hozta, sőt többnyire felbosszantotta őket. Horatius is maró gúnnyal beszél egyik levelében a kentaurokról. „Ugyan ki látott – kérdi – félig ember, félig ló szörnyszülöttet?” Nem fogta fel, hogy a kentaurok, szilénoszok, szatírok és más hasonlók egyszerűen pelaszgok, akik e képszerű jelzés szerint a lovak, kecskék vagy más totemállat testvériségéhez tartoztak.
Az olümposzi istenek görög papjai mindenkor készen álltak a magyarázattal bizonyos furcsa történeti csökevények leplezésére. Ilyen például a köldökszentély elnevezés, melyet továbbra is használtak Delphoiban a fehér sírra még jóval azután is, hogy Apollón íjászai megölték a jós püthónt, a sírban eltemetett lelkének hordozóját. A papok azt hirdették, hogy a szentély pontosan Görögország középpontja, amiként a köldök a has közepe, vagy a pajzsdudor a pajzs közepe. Ez a magyarázat megfelelőnek bizonyult, ámbár Delphoi nincs pontosan Görögország közepén, és az ország különböző részein még két-három köldökszentély létezett. Mükénében méhkaptár alakú kővel jelölték a hérószsírokat, ami afrikai eredetre mutat, s valószínűleg az az igazság, hogy e köldökszentélyekbe nemcsak a hős állkapcsát és nemi szervét temették, hanem köldökzsinórját is – innen a nevük –, nyilvánvaló emlékeztetőül, hogy a hős asszonytól született, s ennélfogva a Holdistennő szolgája.
A görög hőskort közismert mítosz fűzi Afrikához: mégpedig Aigüptosz fiainak históriája, akik házasságra kényszerítették Danaosz lányait, helyesebben Danáé lányait. Nyilván ezek az Aigüptosz fiai – más szóval Nílus-lakók – vitték magukkal Görögországba a méhkaptár formájú síremléket. Sir James Frazer így ír Totemizmus és exogámia című könyvében Uganda bantu királyairól:
A baganda király sirszentélyében valójában nem a tetemét helyezték el, csak alsó állkapcsát és köldökzsinórját. Az elhunyt uralkodónak e földi maradványait ünnepélyesen trónszékre helyezték, baldachin borult fölébe, csillogó lándzsákból készült kerítéssel vették körül, hogy avatatlan meg ne közelíthesse, alattvalói azonban elébe járulhattak. Ihletett közvetítő, a pap által érintkezett velük; továbbra is feleségei és az előkelő urak vették körül, akik a sírban vagy a környező házakban laktak – s fenntartotta árnyudvartartását, halvány visszfényeként a királyi pompának, mely életében körülvette. Amikor az özvegyek is meghaltak, törzsükből való nőket tettek a helyükbe, ilyenformán továbbra is szolgálatot tartottak az elhunyt király körül, és sírjánál nemzedékről nemzedékre orákulumként kikérték tanácsát. Ugandában a királyi sírszentélyek voltaképpen csak többszörösenfelnagyított és pompás másai a kis kunyhóknak (masabo), melyeket a bagandák hozzátartozóik sírja közelében emelnek, lakóhelyül a szellemeknek. Ezekbe a kis szentélyekbe, melyeknek magassága két-három láb, szélességük két láb, ételt, ruhát és tüzelőt hordanak áldozatul a hozzátartozók, sörrel öntözik a földet, hogy oltsák az eltemetett lelkének szomját. De ha a baganda királyok szentélysírjai a köznép sírhantjainak felnagyított másai, nem lehetséges-e, hogy néhány nemzeti istennek a temploma (balubare) is hasonló eredetű? Más szóval, nem lehetséges-e, hogy néhány nemzeti isten, akárcsak az elhunyt királyok vallásos tiszteletben álló szelleme, csupáncsak isteni rangra emelt ember? Ezt a tényt a baganda hit egyik legfőbb istene, a hatalmas hadisten, Kibuka bizonyítja a legjobban, aki valaha hús-vér ember volt; mikor az isten templomát a mohamedánokfelégették, papja eltemette földi maradványait, vagyis állkapcsát, köldökzsinórját és nemi szervét, csak néhány évvel ezelőtt kerültek elő, s most a Cambridge-i Etnológiai Múzeumban őrzik őket.
Ugyanebben a bekezdésben Frazer még említést tesz a bagandák Püthón istenségéről is.
Ha igaz az a feltevésem, hogy a delphoi korai szentély baganda stílusban épült, világos, miért hazudtak a köldökszentély dolgában annak a bitorló Apollónnak papjai, aki eredetileg csupán szerény szolgája volt az anyaistennőnek. A jóslatban közreműködő médiumot továbbra is a már közismertté vált Püthia néven nevezték, a helyet magát pedig Püthónnak; ezeket a rossz csengésű szavakat a görög püthein (jelentése rothadni) igéből kellett származtatni – Apollón ellenségei ugyanis elrothadtak, mikor a dögvész nyilai beléjük hatoltak –, s nem a püthón főnévből. Hasonlóképpen a köldökzsinórt, mely az istennek a Hármas Múzsától való leszármazására utal, hamis etimológiával kellett félremagyarázni.
Különös probléma az argonauták útjának másodlagos célja, melyet Pindarosz említ: Phrixosz szellemének nyugalomba helyezése. A köztudat szerint – Apollóniosz is így mondja el Phrixosz természetes halállal múlt ki, miután mint Aiétész veje, sok évig élt békességben Kolkhiszban. Arra senki sem ad magyarázatot, miért kellett lelkét nyugalomba helyezni – csak Hyginus és Raccus állítja, hogy Aiétész megölette Phrixoszt, ezért szelleme most bosszúért gyötri rokonait. Mégis rábukkantam – azt hiszem – a helyes magyarázatra, méghozzá Apollóniosz Rhodiosz egy eldugott helyén, a kolkhiszi általános temetkezési szokások leírásában. Mintegy mellékesen megjegyzi, hogy a kolkhisziak csak az elhunyt nőket égetik el s emelnek fölébük sírhantot. „A férfiakat nyers, nem cserzett ökörbőrbe burkolják, és városaiktól távol felakasztják fűzfák vagy más élő fák ormára.” Ezek szerint nem kell ellenségeskedést feltételeznünk Aiétész és Phrixosz között. Aiétész kolkhiszi módon adta meg Phrixosznak a tisztes temetést, de Phrixosz szelleme nem lelt nyugalomra az ökörbőrben, s azt követelte, égessék el csontjait, és emeljenek fölébe sírhantot görög szokás szerint. Ennélfogva valószínűnek látszik, hogy az eredeti történetben az argonauták azzal az ürüggyel mentek Kolkhiszba, hogy magukhoz veszik Phrixosz maradványait és másutt temetik el. Mint Sztrabóntól értesülünk, sikerrel is jártak: a holttestet végül is Moszkhiában, a Fehér Istennő temploma közelében temették el, ahol Sztrabón idejében héroszként tisztelték Phrixoszt, s ahol „kost sohasem áldoznak”. Végképp hihetetlen a legtöbb forrásnak az az állítása, hogy Iaszón Aiába érkezvén vakmerően Aiétész elé állt, s követelni kezdte tőle az aranygyapjút. „Baljós” Aiétész amint Homérosz nevezi – azon nyomban megölte volna ezért az arcátlanságért. Egyébként az eredeti történetben említett feladatot, Phrixosz tisztes eltemetését bizonyára nem Zeusz rótta ki Iaszónra (hiszen gyűlölte Phrixoszt, leszármazottak is üldözte), hanem bizonyára a Fehér Istennő avagy Iszisz, mert hiszen az ő kívánságára vitte el Phrixosz az aranygyapjút. Alexandriában feltehetőleg tilos volt nyilvánosan szólni arról, hogy a Fehér Istennő megalázta Zeusz Laphüsztioszt, s ezért nem mondhatta el Apollóniosz, mi történt Phrixosz szellemével. Művének eredeti, őszinte változatából valószínűleg csak a kolkhiszi temetkezési szokások rövid leírása maradt fenn (ugyanez a Fehér Istennő Szamotheaként Britannia első névadója volt).
A misztériumokba, melyek a klasszikus korban már csak tartozékai voltak a görög vallásnak, amiként más ősi vallási titkokba, a megbízhatók voltak beavatva, akiktől nem kellett tartani, hogy kifecsegve a titkot, közbotrányt okoznak; a misztériumokban pedig az anyaistennő kultusza állt az első helyen. E titkokat sohasem írták le, legfeljebb nagy ritkán rejtjelesen, de úgy is csak szótöredékekben. Következésképpen Apollóniosz fő hibája az lehetett, hogy az előadócsarnokban az ősi források alapján adta elő az aranygyapjú Történetét, és a beavatottak úgy érezték, hogy gondosan őrzött titkaikat profanizálja. A hivatalos változat szerint ugyanis Phrixosz a halálból menekült a bűvös kos hátán, melyet boiótiai anyja, Nephelé küldött neki, s amint megérkezett Kolkhiszba, áhítattal Zeusznak, a menekültek istenének áldozta.

d) Primitív mesélők gyakran folyamodnak hallgatóik mulattatására kacagtató túlzásokhoz, különösen ha orgiasztikus témákról folyik a szó. Héraklész nemi ereje, valamint telhetetlen falánksága mindenkor nevetség tárgya volt a görögöknél, s az a félelmetes éjszaka, melyen Péneusz ötven lányával hált, méltán hasonlítható más nagy természetű népi hősök jeles tetteihez, mint a francia Mariuséhoz, az angol Kőtörő Johnéhoz, az amerikai Paul Bunyanéhoz vagy a Trobriandszigetek Malinowski A vademberek nemi élete című művében említett lakójához, akinek nemi szerve olyan hosszú volt, hogy sötétedés után kószálni kezdett a faluban, s elcsábította a gyanútlan falusi lányokat. A lémnoszi orgiasztikus közjáték eredetileg ugyancsak obszcén történet volt; még Apollóniosznál is fel-felcsillannak humoros árnyalatok, amikor megemlíti, hogy Hüpszipülé elpirul a saját hazugságától, vagy amikor Héraklész Iaszónt korholja, mondván, hogy addig akar Hüpszipülé ölelésében henteregni, míg be nem népesíti a szigetet fiúgyerekekkel. De az epika illedelmes szabályai miatt kénytelen volt megtartóztatni tollat. Valószínűleg az a képtelen história, mely szerint az Északi szél fiai végigkergették a harpüiákat az Égei-tengeren s a Peloponnészosz körül, ám alig telt el egy-két óra, már vissza is tértek, eredetileg komikus célzatú volt: híres-nevezetes gyorslábúságuk, Lünkeusz éles látása, Periklümenosz varázsereje, valamint Iaszón végzetes szépsége bizonyára állandó tréfálkozás tárgya volt az argonautáknál. Az is lehetséges, hogy a bikák igába törése, valamint a „veteményemberek” megölése tulajdonképpen Aiétész álmában szerepelt, és összefüggéséből kiragadva került a történetbe.

e) Nem tudom, helyes-e Orpheuszt az argonauták közé sorolni. Phereküdész mindenesetre szerepelteti a listán. Ha kihagyom Orpheuszt, Szamothrakét sem vehettem volna fel az útvonalba; egyébként is az izgága argonauták közé kellett egy muzsikus, hogy békén tartsa őket, legalább annyira, mint egy kormányos, mert Iaszón, úgy látszik, egyik feladatban sem volt képes helytállni. Az orphikus vallási szemlélet valószínűleg sok évszázaddal korábban elérkezett Görögországba, mint az irodalmi megszólaltatás, amely a Kr. e. VI. században következett be; Orpheusz állítólag járt Egyiptomban, de nem hiszem, hogy onnan hozta magával a misztériumokat. Az orphikus himnuszok metempszükhoszisz-tana, amelyben sok kelta motívum van, valószínűleg a hüperboreosz druidáktól jött. Orpheusznak a halottakhoz intézett, arra vonatkozó intelmeit, hogy hogyan kell viselkedniük az alvilágban (tizenhetedik fejezet), a Peteliában, Compagnóban és Timpone Grandéban előkerült aranylemezekről vettem Gilbert Murray professzor olvasata szerint. Az intelmekből hiányzó részletet a druida mitológiából pótoltam, mely feltűnően szoros kapcsolatban áll az archaikus göröggel. Ez a részlet arról szól, hogyan különböztetheti meg a szellem az emlékezet forrását a feledés forrásától.

 

Történetem némely mozzanata talán túlságosan modernnek tűnik, ám a késő minószi kor mükénéi kultúrája valószínűleg sokkal fejlettebb lehetett, mint Homérosz koráé volt. Trója eleste után fokozatosan hanyatlott Görögország kultúrája, s ezt a helyzetet még súlyosbította a Kr. e. 1020-ban bekövetkezett dór betörés. Valószínűnek tartom például, hogy a Kr. e. XIII. századból való ökölvívó-szabálygyűjtemény sokkal közelebb állt a Queensberry-kódexhez, mint a VII. századból való; úgy látszik, a krétaiak lelkes hívei voltak az ökölvívásnak és ellenségei a pankrációnak. Bizonyos, hogy a házi vízvezeték-hálózat meglepően fejlett volt, amint Sir Arthur Evans megállapította Knószoszban.
A könyvemben említett, apályra-dagályra, áramlatokra, uralkodó széljárásra, tájékozódási pontokra, kikötőhelyekre vonatkozó adatokat ókori, valamint modern földrajzi munkákból és tengeri útleírásokból, továbbá a Fekete-tengeri és földközi-tengeri útikalauz-ból ellenőriztem. Egyes adatok talán vitathatók, de azt az utat, amit leírtam, egy vitorlás hadigálya szerencsével, ügyes kormányzással megtehette a szükséges hét hónap alatt. Elvetem az Apollodórosznál említett hagyományt, amely szerint csak négy hónapig tartott az út, hacsak nem úgy számol, hogy csupán azt az időt veszi tekintetbe, míg az Argó visszafelé hazai vízre érkezett, s az afrikai kalandot külön útnak tekinti. Theokritosz állítását sem fogadom el, hogy az Argó késleltette útját a Plejádok csillagképe megjelenéséig. Tagadom azt is, hogy ötvenevezős hajó volt, bár krétai pecséteken ábrázolnak ilyen nagy gályákat; harminc evező pontosan elegendő volt az argonautáknak feladatuk teljesítésére.
Azt a feltevésemet, hogy Kolkhisz és Trója között szövetség állt fenn, részben a földrajzi helyzet valószínűsíti – Kolkhisz volt a kapu a távoli kelet felé, Trója a nyugat felé nyíló kapu a Fekete-tenger valamennyi népe számára –, de részben alátámasztja Hérodotosz állítása is, mely szerint Helené Trójába szöktetése bizonyos mértékig megtorlás volt Médeia Görögországba szöktetéséért.

Művem formája, melyet az argonauták történetéhez választottam, a történeti regény, s az ilyen regény írójának mindenkor világosan meg kell mondania, mely időpontból szemléli az eseményeket. Oktalan dolog lett volna a Kr. e. XIII. századot választani: ez azt jelentette volna, hogy költői képekben kell írnom. Ha napjainkból visszatekintve írom meg, a párbeszédeket ide nem illő modern stílusban kellett volna fogalmaznom, de az is lehetetlenné vált volna, hogy teljes szívvel higgyek a történetben. Csupán egyetlen megoldás ígérkezett jónak, ha olyan korba helyezkedem, amelyik még hitt benne, de amelyben már megvolt a kívánt kritikus távolság, valamint egy egyszerű s egyben méltóságteljes prózai stílus.
Ezért többször megengedtem magamnak a „mai napig is” meg a „manapság” fordulatot. Könyvem utolsó lapjáról láthatják a történészek, hogy a „manapság” nem jelent későbbi időt, mint Kr. e. 146, amikor Lucius Mummius megostromolta és kifosztotta Korinthoszt: minthogy ekkor tűnt el végleg az Argó Poszeidón iszthmoszi templomából, ahol századokon át mindig újra helyreállítva látható volt, mióta Iaszón ott fogadalmi ajándékul elhelyezte – valószínűleg részeg római katonák szétrombolták. Mint Martialis epigrammájából tudjuk, egyes részei Rómába kerültek a hadjáratból hozott emléktárgyakként.
Újabban feltűnt egy égi jel, hálátlan volnék, ha e helyen meg nem említeném: az Argó csillagképben egy Nova, vagyis új, kivételes fényességű csillag jelent meg. Az Argó, többen egyszerűen a „hajó” csillagképnek nevezik, a Kentaur – vagyis Kheirón, Iaszón gyámja –, valamint az egykor a Fehér Istennőnek szentelt Nagy Kutya csillagkép között van az égbolton. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy nem csupán az Argó, hanem az útja is tükröződik a csillagok között: mint Sir Isaac Newton megjegyzi, az Állatöv tizenkét csillagképe a történet különböző mozzanatait jelzi, mindjárt az első a Kos, mely az aranygyapjat viselte.
A hold még mindig a Fehér Istennő, aki felé pénzt fordítunk, továbbra is székében uralkodik Rheia, Artemisz vagy Marianaé néven, s többnyire megőrizte ősi címeit és jelvényeit. Csak éppen ma ruha födi az istennő keblét, egyébként a kagylóhéjjal ékesített szépséges szentély, amelyet háromezer évvel ezelőtt Hüpszipülé királynő emelt számára a lémnoszi Mürinében, szinte semmiben nem különbözik modern megfelelőitől, mert mint az Ég Királynője, az istennő megtartotta szimbólumait: a holdat, a kígyót, a keresztet, a kék ruhát, a csillagokat, a liliomokat s az isteni gyermeket. Sőt egy barátom, aki nemrégiben járt a Pagaszai-öbölnél, azt mesélte, hogy Aphetai közelében, ahol az argonauták búcsúáldozatukat bemutatták az istennőnek, mint Minden Élőlény Királynőjének, manapság is patakokban folyik a vér ma is neki áldozott birkák és kecskék torkából; és ugyanebben az időszakban virágzik a bíborszínű szellőrózsa is. A Pélion-hegyen pedig, a görög templomban, amely valószínűleg a Kancafejű Istennő szentélyének helyét jelöli – innen ragadta el Phrixosz és Hellé az aranygyapjút –, a gyerekek az ősi újjászületési szertartás szerint az istennő szoknyája alól bújnak elő. Csak az egészből nagypénteki szertartás lett, a szoknyából pedig annak a ravatalnak a térítője, amelyen halott fekszik; az ő húsát szaggatják aztán szimbolikusan darabokra, és az ő vérét öntik ki a föld üdvéért.

Nehéz lett volna következetességre törekednem a nevek használatában. Ahol tehettem, legismertebb formájukban használtam őket: Pollux szerepel Polüdeukész helyett, Korfu Phaiákia helyett, Fekete-tenger a Barátságtalan-tenger helyett, és görögök hellének helyett, hiszen a kettő közül állítólag a görög a régibb elnevezés.

R. G.
Galmpton-Brixham,
Devon

 

 

Invokáció

Ankaiosz, kis Ankaiosz, tévedhetetlen hős te, ki – állítólag – utolsónak maradtál meg az argonauták sorából, akik Iaszónnal Kolkhiszba hajóztak az aranygyapjú felkutatására, szólj hozzánk világosan, mikoron felkeressük sziklás sírodat Deiában, a Heszperidák árnyas földjén, az istennő forrása mellett. Mindenekelőtt szólj arról, hogyan vetődtél ilyen messzire hazádtól, a virágzó Számosztói, majd pedig, ha kedved van, tárd fel előttünk elejétől a végéig híresnevezetes utatok teljes történetét, íme, mézes vizet áldozunk neked, hogy édesen folyjon a szavad. De félre minden hazugsággal! A holt szóljon igazat, csakis igazat, ha rossz fényt vet magára, akkor is.

 

 

Prológus
Ankaiosz a narancsligetben

Egy nyári estén a lelegesz törzsbeli Ankaioszt, aki a virágzó Számosz szigetéről jött, kitették Maiorca szigetének fövenyes déli partján. Legnagyobb szigete ez a Heszperidáknak, vagy ahogy sokan nevezik, a Parittyások szigeteinek meg a Meztelenek szigeteinek, melyek egymáshoz közel, a tenger távoli nyugati részén terülnek el, s jó széllel egy nap alatt elérhetők Hispániából. A szigetlakók leplezetlen megvetéssel szemlélték görög saruját, az utazástól szennyes khitónját, nehéz tengerészköpenyét, és annyira megdöbbentek megjelenésétől, hogy nem ölték meg, hanem elvezették a sziget kormányzója, a főpapnő színe elé, aki Drakhé barlangjában lakott, mely az alvilág számos bejárata közül a legtávolabb esik Görögországtól.
A főpapnőt éppen egy bonyolult jövendölés foglalkoztatta, elküldte hát Ankaioszt leányához, a nimfához a sziget túlsó végébe, Deiába, a szent narancsligetbe, hogy ő döntsön sorsa felől. Egy csapat meztelen kecskeember kísérte a síkságon s a vad hegyeken át, de a főpapnő parancsára útközben egyetlen szót sem szóltak hozzá. Pihenni sem álltak meg egy percre sem, csak épp amíg arcra borultak az út mellett álló hatalmas kőasztal előtt, ahol a kecsketestvériség szertartása szerint serdülőkorukban felavatták őket. Háromszor érkeztek olyan pontra, ahol három út fut össze, s mindannyiszor messze elkerülték a kővel megjelölt háromszögű bozótost. Ankaiosz örömmel látta, hogy ilyen tisztelettel adóznak a Hármas Istennőnek, mert ezek az elkerített részek az ő szent területei. Nagyon fáradtan, fájós lábbal érkezett Deiába. Rögtön megpillantotta a Narancsnimfát, amint sudár derékkal ült egy kövön a gránitsziklából fakadó bővizű forrás szélén, mely a ligetet öntözte. Vadolajfák és ehető makkot termő tölgyek borították a hegyet, melynek oldala meredeken szakadt le ötszáz lábnyira a tengerig. A látóhatár szélén gomolygó köd olyannak tűnt akkor, mintha juhok legelésznének.
Ankaiosz mély tisztelettel, pelaszg nyelven válaszolt, mikor a nimfa megszólította, s tekintetét a földre szegezte. Nagyon jól tudta, hogy a Hármas Istennő valamennyi papnője szeme villanásával vízzé képes változtatni az ember lelkét, kővé a testét, s egyetlen leheletére elhull az állat, mely útjába kerül. E papnők jóskígyóinak ugyanolyan félelmetes hatalmuk van a madarak, nyulak és egerek fölött. Ankaiosz azt is tudta, hogy nem szabad szólnia a nimfához, csak a kérdéseire válaszolhat minél rövidebben, minél alázatosabb hangon.
A nimfa elbocsátotta a kecskeembereket, s a csapat félrehúzódott egy szikla lábához, készenlétben, míg újból elő nem szólítják őket. Jámbor, egyszerű emberek voltak, kék szeműek, lábuk rövid és izmos. Testüket nem ruhával óvták a hidegtől, hanem bekenték disznózsírral kevert mézgával. Mindegyiknek tenger koptatta kővel tömött kecskebőr tarisznya lógott az oldalán, parittya volt a kezében, egy másik parittya átvetve a fején, a harmadik meg ágyékkötőül szolgált. Biztosra vették, hogy hamarosan parancsot kapnak a nimfától, hogy intézzék el az idegent, már kedélyesen meg is tanakodtak, kié legyen az első lövés, kié a második, ne adjanak-e neki tisztességes előnyt, és úgy kergessék meg egy kicsit a hegyoldalban, avagy ne vegyék-e mindjárt célba egy-egy testrészét, amint odaér, és úgy szaggassák darabokra.
A narancsliget ötven fája sziklaszentélyt övezett, ennek lakója volt az a különlegesen hatalmas kígyó, melyet a többi nimfa, az ötven Heszperida táplált minden áldott nap árpalisztből és kecsketejből kevert híg péppel. Annak a hajdani hősnek emlékét hirdette e szentély, aki az óceán valamely távoli partjáról Maiorcára hozta a narancsfát. Nevét már elfeledték, csak „Jótevő”-ként emlegették. A kígyó, mely a hős gerincvelőjéből teremtetett, s az ő lelke élt benne tovább, ugyanezt a nevet viselte. A narancs gömbölyű, illatos gyümölcs, másutt ismeretlen a civilizált világon, amíg fejlődik, zöld, aztán aranyszínű lesz, kemény héja van, és hűs, édes, üdítő húsa. Karcsú törzsű, fényes levelű fán terem, szúrós ágakon, és szokatlan időben, tél közepén érik. Maiorcán nem esznek nyakra-főre narancsot, hanem csak évente egyszer, a téli napforduló idején, de előbb a vallás előírása szerint varjútövist és más hajtófüveket rágnak. Ha így eszik, hosszú életűek lesznek. De azonnali halállal hal, aki nem a vallás előírása szerint ízleli meg a narancsot, mert szentelt gyümölcs az; hacsak a Narancsnimfa nem parancsolja másképp.
E szigeteken a narancs hatására a férfiak is, nők is addig élnek, amíg kedvük tartja: általában akkor határozzák el, hogy meghalnak, mikor már úgy érzik, hogy lassú mozgásukkal, nehézkes beszédükkel kezdenek barátaik terhére lenni. Udvariasságból nem búcsúznak el szeretteiktől, nem keltenek feltűnést a barlangban – mert mindenki barlangban lakik –, hanem szép csöndben kiosonnak, és fejjel előre levetik magukat egy szikláról, így tesznek az istennő kedvére, mert ő nem szereti a haszontalan siránkozást, a jajongást, és az öngyilkosokat vidám és megtisztelő temetéssel jutalmazza.
Magas és szépséges volt a Narancsnimfa. Dúsan leomló, harang formájú szoknyát viselt, mint a krétai nők, az erika levével narancsszínre festett vászonból, felsőtestén csupán rövid ujjú, zöld mellény volt, elöl nyitva, úgyhogy kilátszott pompázatos, telt keble. Tiszte jeléül számtalan kis aranydarabkából összeillesztett, drágakő szemű kígyó övezte derekát, nyakát szárított zöld narancsfüzér, gyönggyel hímzett, magas fejdíszét aranyból vert telihold ékesítette. A nimfa négy szépséges leányt szült, a legfiatalabb követi majd tisztében, ha eljön az ideje, amiként belőle is, mint legfiatalabb testvérből, anyja után főpapnő lesz Drakhéban, ha eljön az ideje. Négy leánya még nem érte el azt a kort, hogy nimfa lehessen, egyelőre vadásznak, ügyes parittyások, együtt járnak a vadászó férfiakkal, hogy szerencsét hozzanak nekik. Szűz, Nimfa és Anya a sziget örök királyi háromsága, és az istennő, akit itt mind e három megjelenési formában tisztelnek, mint Újholdat, Teliholdat és Fogyóholdat, a sziget uralkodó istensége. Ő teszi termékennyé a fákat és növényeket, melyek nélkül az ember nem élhet. Nem köztudomású-e, hogy minden zöld növény fejlődik, amíg a hold növekszik, a fogyó holddal azonban megáll a növekedésben, csak a csípős hagyma lázadozik, s nem tartja be a hónapos fejlődési szakaszokat? De az istennő fiúgyermeke, a Nap, az évente születő s évente meghaló, meleg sugaraival gyámolítja anyját. Mivel pedig a Nap a Narancsnimfa egyetlen fiúgyermeke, méhének ezt a testet öltött gyümölcsét áldozzák az istennőnek, s innen a szokás, hogy darabokra szaggatják, és árpamaggal elkeverve szétszórják, hogy bőséges termést biztosítsanak.
A nimfát meglepte, hogy a pelaszgok nyelve, melyen Ankaiosz megszólalt, mennyire hasonlít a szigeteken beszélt nyelvhez. Bár megörült, hogy kikérdezheti, és közben nem kell mutogatással bajlódnia, sem bottal rajzolgatnia az agyagra, kissé nyugtalanította, hátha útközben olyan dolgokról beszélgetett a kecskeemberekkel, melyek felől ő és anyja megfontolt szándékból tudatlanságban kívánja tartani őket. Első kérdése így hangzott:
– Krétai vagy?
– Nem, isteni lény – felelte a jövevény –, Számosz szigetéről való pelaszg vagyok én, hazám az Égei-tenger szigete, s ennélfogva legfeljebb csak rokonságban állok a krétaiakkal. Görögök uralkodnak fölöttünk.
– Nyomorult, csúf féreg vagy – mondta a nimfa.
– Bocsásd meg nekem, isteni lény, sok megpróbáltatást éltem át.
A nimfa megkérdezte tőle, miért tették ki Maiorca partjára, amire azt felelte, hogy azért száműzték Számoszról, mert makacsul ragaszkodott az istennő ősi szertartásaihoz – Számoszban mostanában vezették be az új olümposzi szertartásokat, s ez sértette vallásos érzületét –, s mivel tudott róla, hogy Maiorcán ősi ártatlanságában maradt fenn az istennő kultusza, arra kérte hajója gazdáját, hogy e szigeten tegye partra.
– Úgy – jegyezte meg a nimfa. – Elbeszélésed egy Héraklész nevű hőst juttat eszembe, aki sok-sok évvel ezelőtt látogatott el szigetünkre, mikor még anyám volt e liget nimfája. Történetének részleteiről nem sokat mondhatok neked, mivel gyerekkoromban titkolta előlem anyám, de ennyit azért tudók: Héraklészt ura, Eurüsztheüsz, Mükéné királya (bárhol legyen is az a Mükéné) végighajszolta a világ körül, és szemmel láthatóan képtelen feladatok elvégzésére kényszerítette, mégpedig, mint mondotta, azért, mert makacsul ragaszkodott az istennő ősi tiszteletéhez. Csónakból lépett partra szigetünkön, és vakmerően kijelentette, hogy az istennő nevében érkezett, és egy kosár szent narancsot akar szedni e ligetben. Oroszlánember volt, s ezzel kitűnt szigetünkön, ahol nincs oroszlántestvériség, de egyébként is óriási testi erővel volt megáldva, továbbá mesébe illő étvággyal habzsolt ételt, italt, szerelmi gyönyöröket. Anyám megkedvelte, bőségesen megajándékozta naranccsal, s azzal is megtisztelte, hogy érintkezett vele a tavaszi vetés idején. Hallottál már erről a Héraklészről?
– Bajtársam volt egy tengeri úton, ha aTirünszből való Héraklészre gondolsz – felelte Ankaiosz. – Ez akkor történt, mikor a híres Argóval hajóztam a Nap istállóihoz. Sajnálattal hozom tudomásodra, hogy a gazfickó bizonyára félrevezette anyádat. Semmi joga nem volt, hogy gyümölcsöt kérjen az istennő nevében, aki nem állhatta őt.
A nimfa élvezte, hogy ennyire tűzbe jött, s megnyugtatta, hogy most már megbizonyosodott kiléte felől: fel is emelheti tekintetét a földről arcára, s ha kedve tartja, kissé bizalmasabban is szólhat hozzá. Attól azonban egyelőre óvakodott, hogy szabályszerűen az istennő védettjének nyilvánítsa. Megkérdezte Ankaioszt, melyik testvériséghez tartozik, mire azt válaszolta, hogy delfinember.
– Ó – mosolyodott el a nimfa –, mikor engem nimfává avattak, s első ízben érintkeztem férfiakkal a barázdák közt, vetés után, delfinember volt egytől egyig mind a kilenc férfi. Az első, akire választásom esett, a következő esztendőre szokásaink szerint a Nap Hőse vagy a Háború Királya lett. Kicsi, ősi testvériség nálunk a delfineké, kiválóak a zenében, még a fókákat is fölülmúlják.
– A delfinnek csodálatos érzéke van a zenéhez – helyeselt Ankaiosz.
A nimfa folytatta:
– Megszültem gyermekemet, s nem leány lett, hogy életben maradjon, hanem fiú, s ilyenformán darabokra szaggatva visszavettetett a barázdába, ahol fogant. Az istennő adta, az istennő vette el. Azóta sohasem mertem delfinemberrel érintkezni, mert az a véleményem, hogy az a testvériség nem hoz szerencsét rám. A mi családunkban a fiúgyermek nem élhet tovább a második vetés idejénél.
Ankaiosz vakmerően ezt kérdezte:
– S az még sosem történt meg, hogy egy nimfa vagy papnő (mivel e szigeten oly hatalmasak a papnők) kicsempészte volna fiúgyermekét dajkaságba, ő pedig a dajka leánygyermekét vette volna magához, hogy mindkettő életben maradhasson?
A nimfa feddő hangon felelte:
– Meglehet, Ankaiosz, hogy tifelétek szokásos efféle csalafintaság, de nálunk nem. Itt nincs olyan nő, aki a Hármas Istennőt félrevezetné.
Ankaiosz így válaszolt:
– Isteni lény, jól tudom én, hogy az istennőt félrevezetni lehetetlen. – De azért megkérdezte: -Tifelétek, ha egy királyi nimfa féktelen szeretetet érez fiúgyermeke iránt, nem szokás, hogy hím borjút vagy gödölyét áldozzon fel helyette, becsavarva a csecsemő ruhájába, s lábára csatolva a kicsi saruját? A mi szigetünkön úgy tartják, hogy az istennő szemet huny az ilyen csere fölött, s földjeink ettől még nem veszítenek termékenységükből. Csak nagyon rossz esztendő után, ha aszály sújtotta a gabonát, áldoznak nálunk fiúgyermeket a következő vetés idején, de olyankor is szegény szülők gyermekét, s nem királyi sarjat.
A nimfa ismét szigorúan válaszolt:
– A mi szigetünkön nem tesznek ilyet. Nálunk sosem húz ujjat asszony a Hármas Istennővel. Innen a mi jólétünk. Ez az ártatlanság s a nyugalom szigete.
Ankaiosz elismerte, hogy sok száz sziget közül, ahol utazásai során megfordult, ez a legkellemesebb, beleértve hazáját is, a virágzó szigetnek nevezett Számoszt.
Ezután így szólt a nimfa:
– Most ráérek, hogy meghallgassam történetedet, ha nem szólsz unalmasan. Miért nem látogatják már szigeteinket rokonaid, a krétaiak, mint egykor dédnagyanyám idejében, amikor tisztelettudóan társalogtak velünk nyelvükön, mely nem azonos ugyan a miénkkel, de könnyen megértjük? Kik azok a görögök, uraitok, akik ugyanolyan hajókon járnak, mint a krétaiak valaha, ugyanolyan árut kínálnak eladásra – vázákat, olívaolajat, festéket, vászonneműt, ékszert, köszörűkövet és finom bronzfegyvereket –, de kos s nem bika ékesíti hajójuk orrát, érthetetlen nyelven beszélnek, erőszakos, nyers modorban alkudoznak, szégyentelenül kacsingatnak a nőkre, és összelopkodnak mindent, ami kezük ügyébe kerül? Nem szívesen kereskedünk velük, s gyakran üres kézzel zavarjuk el őket, sőt nemegyszer parittyával törjük ki a fogukat, vagy jókora kővel zúzzuk be a bronzsisakjukat.
Ankaiosz elmondta erre, hogy a Krétától északra fekvő szárazföldet, melyet azelőtt Pelaszgiaként ismertek, új urairól ma Görögországnak hívják. Népessége igen kevert. Legősibb lakosai a földből született pelaszgok, akik a hagyomány szerint a Hármas Istennőtől ízekre szaggatott Ophión kígyó elszórt fogaiból keltek ki. Ezekhez elsőnek krétai telepesek csatlakoztak Knószoszból, azután henétek jöttek Kis-Azsiából, s velük egyiptomi aithiópok, akiknek dúsgazdag királya, Pelopsz, adta nevét az ország déli részének, a Peloponnészosznak. Pelopsz hatalmas kőfallal körülvett városokat emelt, s fehér márvány síremlékeket, melyek méhkaptár formájúak, akár az afrikai kunyhók. S végül megérkezett a görögök barbár pásztornépe északról, a Duna folyón túlról. Thesszália felől jöttek, egymás után három hullámban, és birtokba vették Pelopsz valamennyi erős városát. Ezek a görögök arcátlan zsarnoksággal uralkodnak a többi nép felett.
– És sajnálattal közlöm veled, isteni lény – mondta Ankaiosz –, hogy uraink, a görögök, az atyaistent imádják legfőbb istenségként, s titokban megvetik a Hármas Istennőt.
A nimfa elámult, s azt hitte, rosszul hallotta szavait. Megkérdezte:
– Ugyan ki az az atyaisten? Hogy tisztelhet valaki egy atyát? Hiszen az apa alkalmi eszköze csupán az asszony gyönyörűségének, anyává válásának! – Megvetően nevetni kezdett, majd felkiáltott: – A Jótevőre esküszöm, ilyen képtelen történetet nem hallottam még életemben. Még hogy apa! Ezeknél a görögöknél talán az apa szoptatja a gyereket, ülteti az árpát, termeszti a fügét, hozza a törvényeket, egyszóval az apa végzi az asszonynak fenntartott felelős teendőket? – Indulatosan dobbantott egyet a kövön, és sötét vérhullám öntötte el az arcát.
Meglátták a kecskeemberek, szó nélkül követ vettek elő a tarisznyájukból, s bekészítették a parittyába. De Ankaiosz jámborul válaszolt, s szerényen ismét a földre szegezte tekintetét. Megjegyezte, hogy sok különös szokásnak hódolnak e földön, és sok néptörzs tűnik esztelennek mások szemében.
– Szívesen megmutatnám neked, isteni lény, a Fekete-tenger partján élő moszünoikiaiakat – mondta –, akik fából épült várkastélyaikban gesztenyés süteménnyel elképesztően felhizlalják tetovált fiaikat. Az amazonok szomszédságában élnek, akik legalább olyan különös szerzetek. A görögök pedig a következőképpen érvelnek: minthogy az asszonyok anyasága a férfiaktól függ – mert az ő méhüket nem termékenyíti meg a szél, amiként az ibériai kancákét –, következésképpen a férfiak fontosabb lények.
– Micsoda ostoba érvelés! – kiáltott a nimfa. – Ezzel az erővel azt is állíthatnád, hogy ez a fenyőfaszilánk fontosabb nálam, mivel a fogam piszkálására használom. Mindig a nő az első, nem a férfi: ő a cselekvő, a másik mindig eszköz. A nő parancsol, a férfi engedelmeskedik. Hiszen a nő választ férfit magának, elárasztja illatos lényének bájával, majd ráparancsol, hogy feküdjön hanyatt a barázdában, s meglovagolja, mint a kedvére betört vadlovat, aztán ha gyönyörűségét lelte benne, ott hagyja heverni, akár egy hullát! Talán nem az asszony parancsol a barlangban, s ha valamelyik szeretője kedvét szegi konok vagy lusta viselkedésével, nem szegezheti-e neki a háromszor megismételt felszólítást, hogy szedje össze a holmiját s térjen vissza testvérisége szállására?
– A görögöknél, isteni lény – felelt halk hangon Ankaiosz –, éppen a fordítottja van szokásban. A férfi választ magának asszonyt, hogy gyermeke anyjává tegye (így mondják arrafelé), vágyának erejével lebírja, amikor kedve tartja, ráparancsol, hogy feküdjön hanyatt, s aztán fölébe kerülvén kitölti vágyát vele. A házban a férfi az úr, s ha az asszony zsémbes vagy léha viselkedésével felbosszantja, jól megyeri, ha pedig nem változtat magatartásán, visszaküldi apja házához minden cókmókjával, és gyermekeit egy rabszolganőre bízza, hogy nevelje fel őket. De az istennő nevére kérlek, isteni lény, ne haragudj meg reám ezért! Én pelaszg vagyok, gyűlölöm a görögöket meg a szokásaikat, s csupán felszólításodnak engedelmeskedve válaszoltam kérdéseidre.
A nimfa beérte annyival, hogy megjegyezte, bizonyára nincs a görögnél istentelenebb, undorítóbb népe a világnak, rosszabbak az afrikai majmoknál is – ha ugyan Ankaiosz nem űz csúfot belőle a meséjével. Újra megkérdezte tőle, hogy áll a helyzet az árpa vetésével meg a füge termesztésével: hogyan jutnak kenyérhez vagy fügéhez a görög férfiak az istennő közbenjárása nélkül.
Ankaiosz így felelt:
– Mikor a görögök Pelaszgiába érkeztek, isteni lény, pásztorok voltak, nyárson sült húson, sajton, tejen, mézen és vad füveken éltek. Fogalmuk sem volt tehát az árpa vetésének vagy bármiféle gyümölcs termesztésének a szertartásairól.
A nimfa közbevágott:
– Ezek az esztelen görögök tehát – gondolom – északról jöttek, asszonyaik nélkül, mint ahogy némelykor a herék, a méhcsaládok dologtalan apái is kirajzanak a kaptárból, letelepednek valahol távol a királynőjüktől, s azontúl mocskon élnek, nem mézen.
– Nem így van – felelte Ankaiosz. – Magukkal hozták asszonyaikat is, de azok már megszokták azt az életmódot, mely neked képtelennek és tisztességtelennek látszik. Az asszonyok gondozták a jószágot, s a férfiak adták-vették őket, akárcsak az állatokat.
– Elhinni sem vagyok hajlandó, hogy férfiak adhatnak-vehetnek asszonyt – kiáltott fel a nimfa. -Téged bizonyára félrevezettek. De mondd csak, azok a mocskos görögök sokáig folytatták ezt az életmódot még azután is, hogy megtelepedtek Pelaszgiában?
Ankaiosz így felelt:
– A betolakodók első két törzse, az iónok és az aiólok, akik bronzfegyvereket használtak, rövidesen behódoltak az istennő uralmának, amint az fiaivá fogadta férfi isteneiket. Felhagytak sok barbár szokásukkal. S mikor megízleltették velük a pelaszgok sütötte kenyeret, ők pedig elismerték, hogy szent s jó ízű táplálék az, egyikük, név szerint Triptolemosz, engedélyt kért az istennőtől, hogy maga is vethessen árpát, mert bízott benne, hogy ezt a munkát a férfi is képes lesz csaknem olyan sikerrel végezni, mint a nő. Azt mondta, ha lehetséges, szeretné megkímélni az asszonyt a fölösleges fáradságtól és gondtól. S az istennő erre nagylelkűen engedélyt adott.
A nimfa úgy kacagott, hogy a hegyoldalak is belecsendültek, s együtt kacagtak vele a kecskeemberek a sziklán, még hemperegtek is nevettükben, bár sejtelmük sem volt róla, mi fakasztotta derűre a nimfát. Ankaiosznak így felelt:
– Képzelem, milyen termést takaríthatott be az a Triptolemosz: csupa pipacsot, beléndeket meg pitypangot.
Ankaiosz bölcsen nem mondott ellent. Inkább a görögök harmadik törzséről kezdett beszélni, a vassal fegyverkezett akhájokról, akik arcátlanul viselkedtek az istennővel, s meghonosították az olümposzi istenek családját. De észrevette, hogy a nimfa nem figyel rá, erre abbahagyta.
A nimfa csúfondárosan kérdezte:
– Arra felelj nekem, Ankaiosz, mit neveznek nemzetségnek a görögöknél? Mert azt csak nem akarod elhitetni velem, hogy náluk a férfi s nem a nő a nemzetség feje, s a nemzedékeket az apa, nem pedig az anya után származtatják?
Ankaiosz erre csak bólintott, mint aki kénytelen elismerni, miféle képtelen ellentmondásba kergették a nimfa keresztkérdései.
– Így van – felelte –, a vasfegyverzetű akhájok bejövetele óta, ami sok évvel ezelőtt történt, Görögországban többnyire a férfiról származtatják a nemzetséget, nem a nőről. Az iónok meg az aiólok fontos újításokat vezettek be, az akhájok megérkezése azonban mindent felfordított. Az iónok és az aiólok már megtanulták az anyaági leszármaztatást, de az akháj oknál mindig az apa volt s az ma is a nemzetség feje, tőle ágaztatják le a családfát, és újabban elfogadtatták ezt az aiólokkal, sőt bizonyos mértékig az iónokkal is.
A nimfa felkiáltott:
– Nem, ez teljes lehetetlenség! Vitathatatlan tény például, hogy a kis Koré az én leányom, testemből segítette világra a bába, de hogy tudnánk teljes bizonyossággal megmondani, ki volt az apja? Hiszen nem szükségképpen attól a férfitól fogantam meg, akivel a szent orgiák során elsőnek töltöttem kedvemet. Lehetséges, hogy az elsőtől, de éppúgy lehet, hogy a kilencediktől.
– A görögök azzal igyekeznek ezt a bizonytalanságot eloszlatni – felelt Ankaiosz –, hogy a férfi úgynevezett feleséget választ magának, s ettől kezdve a nő senki mással nem érintkezhet, csak vele. Így aztán ha megfogan, nem vitatható az apaság.
A nimfa nagyon komolyan nézett szembe Ankaiosszal, s így szólt:
– Te mindenre meg tudsz felelni. De ne akard velem elhitetni, hogy lehetséges annyira leigázni, úgy óvni, őrizni asszonyt, hogy ne élvezzen azzal a férfival, aki tetszik neki. Ha egy fiatal nő csúf, öreg, elnyűtt férfi felesége lesz, amilyen például te vagy, elvárhatják-e tőle, hogy jószántából érintkezzék vele?
Ankaiosz állta a nimfa tekintetét, s így felelt:
– A görögök azt állítják magukról, hogy ennyire hatalmukban tudják tartani a feleségüket. De elismerem, sokszor megtörténik, hogy az asszony titokban mégis érintkezik olyan férfival, akinek nem felesége. Ilyenkor aztán a férj féltékenységből meg akarja ölni az asszonyt is, meg a szeretőjét is, s ha történetesen a két férfi király, népeik is háborúságba keverednek egymással, s nagy vérontás keletkezik a viszályból.
– Ezt már el tudom képzelni – felelt a nimfa. – Mindenekelőtt óvakodni kell a hazugságtól, azután nem szabad olyasmit vállalni, amit nem tudnak betartani, s akkor nem adnak okot féltékenykedésre. Magam is sokszor tapasztaltam, hogy a férfiak ostobán féltékenyek: valóban, tisztességtelenségük és szüntelen locsogásuk mellett talán ez a legfőbb jellemvonásuk. De most azt mondd el, mi történt a krétaiakkal.
– Meghódította őket a görög Thészeusz, győzelmét pedig egy bizonyos Daidalosz segítette elő, a híres mester és feltaláló – felelt Ankaiosz.
– Mit talált fel? – kérdezte a nimfa.
– Többek között – felelt Ankaiosz – bronzbikákat szerkesztett, amelyek bőgtek, ha a hasuk alatt tüzet gyújtottak. Aztán elkészítette fából az istennő élethű szobrát: tagjait minden irányban mozgatni lehetett – valóságos csoda volt –, sőt egy rejtett zsineg segítségével a szemét is lehetett nyitnicsukni.
– És él még ez a Daidalosz? – kérdezte a nimfa. – Nagyon szeretném megismerni.
– Sajnos nem él már – felelt Ankaiosz. – Mindez, amiről szóltam, jóval napjaim előtt történt.
A nimfa unszolni kezdte:
– Nem tudnád megmondani, hogyan szerkesztette meg azokat a szobrokat, hogy tagjaik minden irányban mozogtak?
– Bizonyára gömbcsuklókon forogtak – felelt Ankaiosz, s ökölbe szorított jobb kezét felemelve megforgatta behajlított bal tenyerében, hogy a nimfa világosan megértse a dolgot –, mivel a gömbcsukló Daidalosz találmánya. Akárhogy is, a krétai hajóhadat Daidalosz egy találmánya elpusztította, s ezért nem látogatják már a krétaiak ezt a szigetet, csak a görögök, meg néha a pelaszgok, thrákok és phrügiaiak.
– Hallottam anyám anyjától – szólt a nimfa –, hogy bár a krétaiak csaknem olyan tisztelettel övezték az istennőt, mint mi, több vallási kérdésben másként jártak el. Például a főpapnő nemcsak egy esztendőre választotta a Naphérószt. A kiválasztott férfi némelykor kilenc vagy még több évig uralkodott, és nem mondott le tisztéről, azzal érvelvén, hogy a tapasztalat adja a bölcsességet. Minósz papjának vagy Bikakirálynak nevezték. Mert a szigeten a bikatestvériség volt az uralkodó: a szarvasemberek, lóemberek, kosemberek és effélék nem is merészeltek pályázni a Háború Királya tisztére, és a főpapnő csakis bikaemberekkel érintkezett. Itt anyám is, én is egyformán részesítjük kegyeinkben az összes testvériséget. Nem bölcs dolog egyetlen testvériségnek biztosítani az elsőséget, sem pedig egy királyt két, legfeljebb három esztendőnél tovább uralmon hagyni. A férfiak hajlanak az arcátlanságra, ha nem szorítjuk vissza őket méltó helyükre, és csaknem egyenrangúnak képzelik magukat az asszonyokkal. Arcátlanságukkal a maguk pusztulását is előidézik, és sok kellemetlenséget okoznak a nőknek is. Nincs kétségem afelől, hogy Krétában is ez következett be.
Beszéd közben titkon jelt adott a kecskeembereknek, hogy vezessék el színe elől Ankaioszt, azután kergessék meg és kövezzék halálra parittyájukkal. Így döntött, mert nem akarta, hogy akár egy napig is életben maradjon e szigeten az a férfi, aki ilyen nyugtalanító és szemérmetlen dolgokról szólhat, meg aztán amúgy is tudomására adta már, amit annyira kívánt: a faszobrok mozgathatóságának elvét. Félt, hogy Ankaiosz bajt kever, ha meg találja zavarni a férfiak lelki egyensúlyát. És különben is: hajlott, kopasz, csúf vénember, számkivetett, s méghozzá delfinember, az pedig nem hoz szerencsét ennek a ligetnek.
A kecskeemberek tisztelettel arcra borultak a Narancsnimfa előtt, majd talpra álltak s örömmel teljesítették parancsát. A hajsza hamar véget ért.

 

 

Első fejezet
Az árpa megpörkölése

Mikor a beözönlő görögök első törzse, az iónok, a Duna felső szakaszáról Isztrián és Illürián át behatoltak Thesszáliába, a bennszülöttek, vagyis a szatírok, lapithák, aithikiaiak, phlegüasziak és kentaurok visszavonultak fellegváraikba. A nagy tömegben érkező hódítók magukkal hozták isteneiket és a vallásos szertartásokhoz szükséges valamennyi megszentelt eszközt. A Pélion-hegy őslakói, a kentaurok, a magasból figyelték, amint lassan vonulnak csapataikkal nyugat felé a Pagaszai-síkságon át, ahol néhány napos pihenőt tartottak, de aztán, mikor hírét vették a délebbre fekvő dús legelőknek, ismét útnak indultak Phthia vára felé, s eltűntek szem elől. Iólkoszban, a Pélion-hegy lábánál állt a halnimfák ősi szentélye, ennek főpapnője ítélkezett egész Phthiótisz vallási ügyeiben. A nimfák nem menekültek el az iónok elől, hanem félelmetes Gorgó-arccal és sziszegve nyelvet öltöttek rájuk, mire az iónok bölcsen továbbvonultak Boiótiába.
Pelaszgiában, amint akkoriban Görögországot nevezték, békés, vendégszerető lakosságot találtak az iónok: a bennszülött pelaszgokat, akik henét, krétai és egyiptomi telepesekkel keveredtek, s valamennyien – némelykor más néven – a Hármas Holdistennőt tisztelték. Az istennő utasította a Mükénéből, Tirünszből, Argoszból s egyéb városokból a tisztelettel övezett olümpiai szentélyébe igyekvő követeket, hogy fogadják szívesen az iónokat, de azzal a szigorú feltétellel, hogy tartsák tiszteletben a vallásos szokásokat, amelyek az ő birodalmában érvényesek. Az iónokra hatott a küldöttek udvarias és határozott magatartása, és tiszteletet keltettek bennük hatalmas falakkal övezett városaik. Thesszáliába visszafordulni nem volt kedvük, győzelmet sem remélhettek, inkább bölcsen beleegyeztek, hogy isteneik behódolnak a Hármas Istennőnek, ha fiaivá fogadja őket. Minüasz volt az első ión törzsfő, aki behódolt, ezért az istennő mindenkinél jobban kitüntette kegyeivel, az ő apja volt az a Khrüszész, aki megalapította Aiaiát a hasonló nevű szigeten, Polával szemközt, az Adriai-tenger fejénél. Mikor Minüasz meghalt, az istennő a hérosz címmel tisztelte meg, és ötven nimfát rendelt a boiótiai Orkhomenosz városában, a Kopaiszi-tó közelében emelt hatalmas, hófehér szentélyébe, s megbízta őket azzal is, hogy az egész környék vallási ügyeiben ítélkezzenek. Ezek a nimfák soha nem mentek férjhez, hanem pelaszg módra az ünnepségek idején szeretőket választottak. Az egyiptomi Kekropsz már bevezette Attikában a házasság intézményét, és az istennő szemet hunyt az újítás felett, ha ezzel sem az ő tiszteletét, sem pelaszg híveit nem sértik. Az iónoknál is megvolt a házasság intézménye, de amikor látták, hogy a tekintélyesebb bennszülöttek szemérmetlennek tartják e szokást, sokan szégyenérzetből felhagytak vele.
Ezután újabb görög invázió következett: ezúttal az iónoknál sokkal életerősebb aiól törzs özönlött be Thrákia felől. Ők is elhaladtak Iólkosz mellett, akár az iónok, de elfoglalták a boiótiai Orkhomenosz városát, melyet őrizetlenül találtak, mert éppen ünnepségek folytak. Törzsfőik kivívták maguknak azt a jogot, hogy az ország katonai őrzői legyenek, Minüasz szentélyének nimfáit pedig rávették, hogy fogadják őket férjükül, s ezután minüaiaknak nevezték magukat. Belőlük került ki Görögország e keleti részének arisztokráciája, de sem Attikába, sem a Peloponnészoszra nem tudtak behatolni, mert a kadmoszi Thébai erős városa elzárta útjukat. Nagy ősüket, Aioloszt, egykor ugyancsak megtisztelték a hérosz címmel, és most abból a thrákiai barlangból, helyesebben üregből, ahova csontjait temették, kígyófarkú szeleket bocsát ki kegyesen, látogatói kérésére. Ezt az uralmát a szelek fölött a Hármas Istennő adományozta neki.
Amikor Thészeusz, az ióniai Athén királya, titokban épített hajóhadával kifosztotta a krétai Knószoszt, a minüaiak is tengerre keltek. Száz vagy annál is több hajót szereltek fel, s valamennyit összevonták Aulisz közelében az Euboiai-öböl jól védett partjainál. Thészeusz, hogy ne kelljen velük tengeri ütközetbe bocsátkoznia, békés megállapodást hozott létre a két állam között a krétaiaktól elragadott tengeri kereskedelem kérdésében, továbbá a kalózok elleni együttes fellépésben. Az athéniak délen és keleten kereskednek: Egyiptom, Afrika, Phoinikia és Kis-Ázsia városaival, továbbá a phrügiai Trójával, a Távol-Kelet legjobb piacával; a minüaiak északon Thesszáliával és Thrákiával, nyugaton pedig Szicíliával, Korfuval, Itáliával és Galliával. Hogy minél zavartalanabb legyen a nyugati kereskedelem, a minüaiak hajóhaduk egy részét a homokos Püloszban, a Peloponnészosz nyugati partján fekvő kikötőjükben állomásoztatták, s ezzel kiküszöbölték a Maleafok fáradságos megkerülését. Aiolosz szelei, melyeket a szentélyét gondozó nimfák disznóbőr tömlőkbe zárva tartottak, nagy segítségére voltak a minüai hajósoknak.
A minüaiak meggazdagodtak, és eleinte semmi sem zavarta őket uralmuk élvezésében, főként mert igyekeztek az istennő kedvében járni. Égistenüket, Dioszt, akit a Laphüsztiosz-hegyen kos alakjában tiszteltek, ünnepélyesen az anyaistennő fiává nyilvánították. Ekkor kapta anyjától a Zagreusz, illetve Zeusz nevet ama gyermek után, akit a hagyomány szerint termékenysége bizonyságául minden esztendőben megszül a krétai Dikté barlangjában, de a csecsemőt születése után mindig feláldozzák a föld javáért. Zeuszt azonban már nem áldozták fel, sőt olyan kiváltságokban részesült, amilyenekben a felnőtt istenségek. Bár az anyaistennő sok tekintetben leányai, a Nimfaistennő és a Szűz Istennő fölébe helyezte fiát, ő maradt meg legfőbb istenségnek.
A minüaiak történetének következő, az argonauták mondájához kapcsolódó eseménye az volt, hogy kiterjesztették uralmukat a Pagaszai-öbölre, és északon egészen a thesszáliai Lariszáig. A minüaiak gőgös királya, Athamasz, feleségül kérte Inót, az iólkoszi szentély főpapnőjét, és házasságkötésüket együtt akarta megünnepeltetni a nimfák és saját főemberei egybekelésével. Inónak nem volt szíve elutasítani Athamaszt, a délceg, magas, aranyszőke férfit, nemcsak azért, mert becses ajándékokkal halmozta el őt és nimfáit, de azért sem, mert a minüaiak sokkal többen voltak, sokkal erősebb fegyverekkel rendelkeztek, mint phthiótiszi honfitársai. Ha azonban beleegyezik a házasságba, megsérti a pélioni kentaurok szerzett jogait: eddig ugyanis a lótestvériséghez tartozó kentaurok voltak az iólkoszi halnimfák választott szerelmesei, éppúgy, ahogy az Ixión hérosz szentélyét ápoló Nyaktekercsnimfák is csak a magnésziai leopárdtestvériségből kerestek szeretőt maguknak. Inó az istennőtől kért tanácsot, hogy megöljék-e férjüket a nászéjszakán, amint hasonló körülmények között az argoszi Danaidák tették valamikor, avagy ők maguk keressék a halált a tengerbe ugorván, mint az athéni Pallantidák. Vagy talán valami más parancsot ad az istennő? Álmában kapott választ, a következőképpen: „Itassátok le keveretlen borral a lóembereket, a többit bízzátok rám.”
Nagy pompával ünnepelték meg a házasságot, s Inó ragaszkodott hozzá, hogy a lakodalomra a lóembereket is meghívják hegyi barlangjukból. Amint megérkeztek, lémnoszi borral színültig töltött kupával kínálták őket. A kentaurok egy Szabaziosz nevű thesszáliai héroszt tisztelnek, aki ünnepi italukat, az árpasört feltalálta. Ez az ital előbb jókedvre deríti híveit, majd mély álmot hoz rájuk. Ezúttal is valami sörfélének gondolták a számukra ismeretlen italt, a bort, mert annak is sápadt aranyszíne volt, bár illata valamivel csípősebb, s nem szalmaszállal szívták, mint a sört szokták az úszkáló üledék miatt. Gyanútlanul kiürítették a kupát. „ló Szabaziosz! ló! ló!” kiáltásokkal, ízlett az édes ital, s még többet kívántak belőle. De éppenséggel nem álmosodtak el, hanem tűzbe jöttek tőle, féktelenül ugrándoztak, forgatták a szemüket, s nyögdécseltek gerjedelmükben. A halnimfák szíve megesett rajtuk, otthagyták a józan minüaiakat, akik négy rész vízzel hígították borukat, elvonultak az erdőbe, és szerelemben egyesültek a kentaurokkal.
Ez a szeszélyes viselkedés felháborította a minüai férjeket, az asszonyok nyomába eredtek, és bronzkardjukkal leterítettek tizenkét kentaurt. Másnap Athamasz megostromolta a kentaurok fellegvárát. Ellenálltak, amennyire lehetett, hadakoztak fenyőfa lándzsájukkal, a hegyoldalon kőgörgetegeket zúdítottak le, de vereséget szenvedtek, s a király észak felé űzte őket. Hogy a visszatéréstől is elvegye a kedvüket, eltávolította a szentélyből a Fehér Istennő kancafejű képmását, magával vitte Iólkoszba, elhelyezte a halnimfák szentélyében, a pélioni szentélynek pedig vakmerően a kos-Zeusz, illetve az esőt hozó Zeusz nevet adta. Ezzel egy időre sikerült megtörnie a kentaurok harci szellemét, de Inó egyik nimfájával titkon kicsempésztette a kancafejű képmást, s elhelyeztette egy barlangban az Ossza-hegyhez vezető út erdős völgyében, ahol a kentaurok újra összegyűltek és bosszúért imádkoztak az istennőhöz.
Athamasz király nem is sejtette, hogy Inó visszajuttatta a képmást a kentauroknak, különben még arcátlanabbul szólt volna hozzá, mint ahogy tette:
– Asszony – mondta –, elkergettem lóember szeretőidet a Pélion-hegyről, mivel megcsúfolták a nászéjszakánkat. Ha bármelyikük ide merészkedik az iólkoszi mezőkre, hogy tisztelegjen az istennő előtt, könyörtelenül kivégezzük. A Pélionhegy ezentúl az aiólok istenének, Zeusznak háza lesz, méltóbb az hozzá, mint a Laphüsztiosz-hegy, amely jóval alacsonyabb.
– Vigyázz, mit mondasz, férjem – felelt Inó –, ha már így kell szólítsalak. Hogy fogadja majd az istennő, ha száműzöd őt a Pélionról? És azt hiszed, terem majd árpa, ha a vetési ünnepségen nem lesznek ott a lóemberek, hogy érintkezzenek velem és halnimfáimmal az istennő színe előtt?
Athamasz nagyot nevetett, s így felelt:
– Az istennő nem veheti zokon, hogy a fiáé lett Pélion. És ha a nimfáid férjhez mentek embereimhez, te pedig hozzám, mi egyebet kívánhattok? Daliás, magas férfiak vagyunk mind, sokkal különbek a meztelen, vad kentauroknál, és mi is örömest érintkezünk veletek a vetési ünnepségen a földeken, ha vágyatok s a hagyomány így kívánja.
Inó erre ezt kérdezte:
– Tudatlanságodban képes vagy azt hinni, hogy az istennőnk megengedi kosembereitek ölelését fogadnunk ilyen szent alkalomkor? Ha megtesszük, soha nem adja áldását az árpára. Nem, soha! Mi beérjük vele, hogy a feleségetek vagyunk az év legnagyobb részében, de hivatásunk nemcsak azt kívánja meg tőlünk, hogy a kentaurokkal érintkezzünk vetés idején, hanem a szatír kecskeemberekkel is a kecskeszertartáson, amikor a fügét érleljük az epebogár csípése által, és más testvériségekből való szeretőinkkel is egyesüljünk, amikor csak felszólít rá az istennő.
Athamasz így felelt:
– Tudatlanságodban képes vagy azt hinni, hogy akad épeszű görög, aki engedi a feleségét más férfival szeretkezni vetési ünnepségen avagy bármikor? Ostobaságot fecsegsz. Megérik a füge magától, minden beavatkozás nélkül is, nézd csak meg az elhagyott gyümölcsösöket, ahol sosem tartottak ünnepséget. És nekünk, minüaiaknak mi szükségünk van asszonyra ahhoz, hogy elvessük az árpát? Triptolemosz hérosz bebizonyította, hogy a férfi éppoly sikerrel vethet árpát, mint a nő.
– Ő is az istennő kegyes engedelmével vetette – felelt Inó. Az istennő jóvoltából ragyog a hold, és árasztja magából az erőt, mely növeli a vetést s érleli a gyümölcsöt.
– Fölösleges volt az istennő engedélyét kérni – felelte Athamasz. – Az istennőnek nincs igazi hatalma sem a magok, sem a gyümölcsök fölött. Nem kell más, csak hogy gondosan elvessük az árpát a jól felszántott barázdákba, amikor alábbhagy a nap ereje, elboronáljuk vesszőboronával, aztán idejekorán megöntözze az eső. Közbenjárásomra Zeusz ad majd nekünk esőt, s az éledő nap megérleli a kalászokat. A hold halott és hideg: teremtőerőt nem várhatunk tőle.
– És a szent harmat? Az honnan van? – kérdezte Inó. – A harmat is a nap ajándéka talán?
– Semmi esetre sem a holdé – válaszolt a király –, hiszen az gyakran akkor kel fel, mikor a füvet már elborítja az ezüstös harmat.
– Csodálom, hogy ilyen hangon merészelsz beszélni az istennőről – mondotta Inó –, amint azt is csodálom, hogy megkérdezésem nélkül eltávolítottad tiszteletre méltó képmását a szentélyből, és helyébe odatetted a fogadott fiáét. Iszonyú sors vár rád, Athamasz, ha meg nem változol, s bűnbánattal nem közeledel az istennőhöz, mielőtt még egy nap eltelne. Triptolemosz vetését azért jutalmazta bőséges aratással, mert alázattal nyerte el az istennő kegyét, s nem mulasztotta el vetéskor a szokásos szerelmi ünnepséget. Egyébként az sem igaz, hogy az elhagyott gyümölcsösökben megérik a füge kecskeszertartás nélkül. Mert lajstromom van az ország összes fügefájáról, és valamennyinek gondját viseli egy-egy nimfám, bármilyen távoli vagy félreeső helyen van is.
– Nem tűröm én az asszonyok uralmát – válaszolt indulatosan Athamasz. – Boiótiai feleségem, Nephelé, aki Orkhomenoszban vár reám, tapasztalatból tanulta meg, hogy engem nem tanácsos bosszantani, okosabb, ha ő a maga dolgával törődik, s én az enyémmel. Bolond volnék, ha azt a szentélyt keresném föl, melynek te vagy a főpapnője, és éppen téged kérnélek fel, hogy járj közben az istennőnél bocsánatért.
Inó színleg behódolt Athamasz férfiúi erejének. Fejét csókolgatva, szakállát simogatva felkiáltott:
– Bocsáss meg nekem, férjem, hogy elmondtam neked vallási kételyeimet. Ezentúl mindenben engedelmes leszek. De tedd meg a kedvemért, hogy embereid, mint Triptolemosz tette, maguk vessék az árpát, nimfáim segítsége nélkül. Mi, asszonyok, félünk istennőnk haragjától, ha a szokásos termékenységi szertartás nélkül vetjük el az árpát, a szertartásnak pedig az a lényege, hogy szerelemmel érintkezzünk a kentaurokkal.
Férje megengesztelődött. Athamasz nem tudta szívből tisztelni az istennőt, inkább Zeusz hatalmában hitt, aki valaha, amikor bevonultak Thesszáliába, Diosz néven főistensége volt törzsüknek. A Laphüsztiosz-hegytől való különlegesen szent jelképet is a Pélion-hegyen helyezte el, az esőt hozó Zeusznak nemrég adományozott szentélyben. A Kosisten képmása volt az, tölgyfagyökérből faragva, s egy hatalmas kos tengeri bíborral megfestett gyapja borította. A gyapjú színe éppolyan volt, mint az esőfelhőké, melyeket varázserejénél fogva rekkenő nyárban is képes volt előhívni. A közmondás szerint „az eső aranyat ér”, s az arany virágpor megfesti a juhok gyapját az Ida hegyén, ahol állítólag egykor pásztorok táplálták Zeuszt, ezért a szent jelvény gyapját aranyszegéllyel vették körül, melynek rojtja úgy göndörödön, mint a gyapjú, ezért kapta az aranygyapjú nevet. Hatalmas, csavart aranyszarvakkal ékesítették a képmás fejét. Látványnak is csoda volt ez az aranygyapjú, és mindenkor meghozta az esőt, valahányszor bemutatták az istennek a méltó áldozatot. Mint a papok hirdették, Zeusz ilyen alkalmakkor magához emeli a képmást: a szentély mennyezetének résén emelkedik magasba az áldozati füsttel, majd ismét visszaszáll, az eleredő eső csöppjeitől nedvesen.
Iólkoszban betakarították a termést, és közeledett az őszi vetés ideje. Inó a Fehér Istennő jeladását várta, aki meg is jelent neki álmában, s így szólt hozzá:
– Inó, helyesen cselekedtél eddig, de most még fontosabb feladat vár rád. Ami vetőárpa csak van a korsókban szent határaim közt, szedd össze, és titkon oszd szét Phthiótisz asszonyai között. Parancsold meg, hogy pörköljék meg az árpát házi tűzhelyük lángján, két vagy három kosárra valót mindegyik, de férjének egy se szóljon, ha csak nem akarja kihívni végzetes haragomat.
Inó reszketett álmában, és megkérdezte:
– Anyám, valóban ezt kívánod tőlem? Nem pusztítja ki majd a tűz az életet a szent magból?
Az istennő így felelt:
– Tedd, amit mondok. Azonkívül mérgezzétek meg galócával és foltos bürökkel a vizet a minüaiak juhainak vályújában. Fiam, Zeusz, megfosztott engem pélioni otthonomtól, s én ezért azzal büntetem, hogy elpusztítom a nyájait.
Inó kissé nyugtalan szívvel, de híven teljesítette az istennő parancsát. Az asszonyok is végrehajtották feladatukat, csöppet sem kelletlenül, mivel gyűlölték a minüai hódítókat. A minüaiak nem fogtak gyanút, mikor elhullottak a birkák, nem sejtették, hogy az asszonyok mérgezték meg őket, hanem Athamaszt hibáztatták maguk közt. Mivel törvényeik tiltják, hogy olyan állat húsát fogyasszák, melyet nem szertartásosan öltek le, kénytelenek voltak a szokásosnál több kenyeret fogyasztani meg az erdőkben több vadat felhajtani, de nemigen jeleskedtek a vadászatban.
Inó így szólt Athamaszhoz:
– Remélem, férjem, szerencse kíséri a vetésteket. Itt vannak a korsók a vetőmaggal. Nézd, milyen száraz és illatos: hiszen tudod talán, hogy nyirkos vetőmag nem hoz jó termést.
Fogyóban volt a hold, de a minüai férfiak, élükön Athamasszal, elvetették a magot a felszántott barázdákba. Nem volt sem szertartás, sem ima, Inó nimfái meg a távolból lesték a műveletet, és csúfondárosan nevetgéltek. Rendkívül száraz időszak volt az, s mikor hiába várták, hogy az árpa zöldje feltörjön a talajból, Athamasz néhány társával felment a hegyi szentélybe, hogy az esőt hozó Zeusz segítségét kérje. Imájukat esőkereplővel és bikahangú pörgettyűszóval kísérték, fekete kost áldoztak, elégették a faggyúba csavart szent combcsontot, és az utolsó falatig elfogyasztották az állat húsát.
Ugyanaznap este jótékony eső áztatta a földeket.
– Előhozza ez az árpát, sose félj, asszony! – mondta Athamasz Inónak.
Tíz nap telt el, s mégsem ütközött ki a zöld a földeken. Inó így szólt Athamaszhoz:
– Úgy látszik, nem küldött elegendő esőt Zeusz, nem hatolt eléggé bele a talajba. Tartok tőle, túlságosan mélyre vetettétek el az árpát. Ismét Zeuszhoz kell fordulnotok. Nem volna-e helyes, ha elküldenél ősöd, Aiolosz thrákiai szentélyébe, s kérnél tőle egy kis esőt hozó északkeleti szelet?
Athamasz, növekvő nyugtalansággal, ismét megmászta a Péliont. Ezúttal ötven fehér s egy fekete kos feláldozásával igyekezett megnyerni az isten kegyét, s hamuvá égette valamennyit a fenyőfa máglya tüzén, ő maga mélységes alázata bizonyságául egy falatot sem evett, és a karja is belefájdult, annyira forgatta a kereplőt meg a bikahangú pörgettyűt. Zeusz mennydörgött, villámlott azon az éjszakán, és úgy zúdította az esőt, hogy Athamaszt meg kíséretét majdnem elsodorta, mikor Iólkosz felé tartottak. Az Anaurosz-patak hirtelen megáradt, elsodorta a pallót, melyen odafelé átkeltek, s most meg kellett várniuk, míg leapad a víz, hogy hazatérhessenek.
Egy héttel az eső után a földeket felverte a gaz, de az árpa sehol sem szökött szárba. Inó így szólt Athamaszhoz:
– Meggyőztél róla, hogy a termékenységi szertartás elmaradása nem lehet oka a sikertelen vetésnek, így arra kell gondolnom, hogy Zeusz nem olyan esőt küldött, amilyent kellett volna. Ha az árpa nem hajt ki újholdig, nem egy közülünk éhen pusztul. Új vetéshez most már késő van, nyájaitok nagy része elhullott, és embereid nagyon is rájártak a tartalék gabonánkra. A halak pedig messze elkerülik öblünket, mióta ti, minüaiak megszálltátok őket, ami előre látható volt szentélyünk meggyalázása után.
A nimfák Inó sugalmazására, a legnagyobb hódolatot tanúsítva férjük iránt, arra kezdték ösztönözni őket, hogy egy harmadik és végső áldozatot követeljenek Athamasztól. A minüaiak ugyanis azt gondolták, hogy ha Zeusz előbb egy, majd ötven kos feláldozása után sem küldött elegendő esőt, az annak a jele, hogy mohóságában nagyobb áldozatot vár: a kosfőpap édes gyermekeinek feláldozását. A férjek egyetértettek az asszonyokkal, hogy ennek az áldozatnak nyomban be kell következnie, s egy szép nap, mikor Athamasz komoran döfködte botjával a terméketlen árpaföldet, elébe álltak. A legöregebb szólalt meg:
– Sajnálunk téged, Athamasz, de fel kell szólítanunk, hogy vonakodás nélkül teljesítsd kötelességedet. Áldozd fel fiadat, Phrixoszt, és leányodat, Hellét, Zeusz atyának, hogy isteni esőjével megtermékenyítse árpavetésünket és megmentse életünket.
Athamasz eleinte nem hajlott a szavukra. Mikor pedig erőszakkal fenyegetőztek, azt válaszolta, hajlandó feláldozni gyermekeit, de csak ha a delphoi jósda parancsolja; a görögöknek ugyanis Delphoi adta meg szent ügyekben a végső döntést. A jóslatot a Fehér Istennő papnője szolgáltatta. A papnőnek eredetileg a szent Püthón sugalmazta a jóslatot, az elhunyt Dionüszosz hérosz lelke, aki iránt az istennő teljes bizalommal volt, s akinek köldökzsinórja, valamint állkapocscsontja a lándzsasövény mögött a szentély asztalán feküdt. Ez a Püthón azonban, mikor a görögök idejöttek Thesszáliából, állítólag becsmérlő szóval illette az új istent, a nyilazó Apollóm. Apollón, aki eredetileg egérdémon volt Délosz szigetén, s hatalmában állt dögvészt kelteni vagy szüntetni, a henét telepesek istenségeként került a thesszáliai Tempébe, ahol megmentette a pestistől az aiólokat. Mikor Apollón íjászai értesültek róla, hogy Dionüszosz kétségbe vonta uruk istenségét, sőt megkockáztatta azt a kijelentést, hogy: „Majd lenyelem én azt a kis egérkét”, fölháborodva Delphoiba vonultak otthonukból, a tempéi völgyből, behatoltak Dionüszosz szentélyébe, s háromszor kopogtattak kerek, fehér sírjának ajtaján. A zajra bosszúsan előjött Püthón, s az isten küldöttei nyomban lenyilazták. Az íjászok ezután a szent lándzsanyelekből rakott tűzön elégették Dionüszosz köldökzsinórját és állkapcsát, majd visszatértek Tempébe. Apollón, hogy e bűnét jóvátegye, nem szívesen bár, de vállalta, hogy a Fehér Istennő kezeseként elfoglalja a Delphoiban üresen maradt sírt, átveszi Dionüszosz addigi tisztét, a Püthón emlékére pedig megalapította a püthói játékokat. Ettől fogva tehát a papnő nem a kígyó sokat tudó sziszegéséből bogozta ki s fedte fel a múltat és a jövőt, bár továbbra is Püthiának nevezték, hanem babérlevelet rágcsált helyette, Apollón szent fájának levelét, amitől látnoki révületbe esett. Tempéből hajószámra szállították át a babérfacsemetéket, elültették őket Delphoiban a szentély körül, ahol aztán fákká terebélyesedtek, s összefonódó ágaikkal sűrű árnyékot vetettek. A hely még mindig a Püthón- avagy a köldökszentély nevet viselte, de Apollón papjai azzal magyarázták a nevet, hogy a szentély Görögország kellős közepén van. Ezzel Dionüszosz emlékezete hosszú időre elmosódott, sokáig fel sem idézték.
Athamasz kedvező választ remélt Püthiától, s ekképpen szólt:
– Apollón bizonyára megszán engem nehéz helyzetemben, s belátja, hogy az istennő idézett fel minden bajt, mert konokul megtagadja, hogy megeredjen a vetés. Bár Apollón szövetségre lépett vele, mégis megtalálja majd a módját, hogy mentesítsen iszonyú kötelezettségem alól, hiszen nekünk, aióloknak sokat köszönhet. Miért áldoznám én gyermekeimet Zeusznak? Csupán azért, mert anyja asszony módra makacskodik velünk?
De Inó is küldött Delphoiba követet, egy boiót pásztort, aki ismerte a legrövidebb járást a zegzugos hegyeken, bozótos völgyeken át. Üzenetében figyelmeztette a Püthiát, hogy Athamasz nemcsak az istennővel szemben viselkedett tiszteletlenül, akinek pedig Apollón isten is, meg a Püthia is hűséget fogadott, hanem még Zeuszt sem hajlandó kiengesztelni a szokásos módon, és makacsságával nyomorba taszítja saját népét is, meg a kentaurokat is. Így aztán, mikor Athamasz megérkezett, s egy aranytripusz felajánlásával igyekezett elnyerni Apollón kegyét, a Püthia nem fogadta el az ajándékot. Megparancsolta Athamasznak, hogy áldozza fel két gyermekét az esőt hozó Zeusznak a Pélion-hegyen, mégpedig haladéktalanul.
Küldöttétől, a pásztortól Inó idejekorán értesült Apollón üzenetéről, négy vagy öt nappal férje hazatérése előtt.

 

 

Második fejezet
Az aranygyapjú elvesztése

Inó elküldött Helléért, és figyelmeztette, hogy Athamasz az életére tör.
– Leányom – mondotta –, mit szólsz ehhez? Miért áldozna fel barbár módon apátok téged és drága bátyádat, Phrixoszt, éltetek virágában, csupán azért, mert így parancsolta Apollón? A Déloszból elbitangolt Apollón betolakodó a Parnasszoszon, akit népetek szerencsétlen órában karolt fel, hosszú idővel nagy ősötök, Aiolosz halála után. Egyetlen szavahihető jóslat sem hangzott el a köldökszentélyben, mióta Apollón szentségtörő módon megölte Dionüszosz Püthónját. Apollónt nem is fogadta az istennő bizalmába, amint állítja, s ezért nem az igazságot nyilatkoztatja ki, hanem kétértelmű, köntörfalazó jóslatokat ad.
Hellé sírva, reszketve felelte:
– Apollón fél Zeusztól, aminthogy bátyám, Phrixosz és magam is. Sajnos, isteni lény, meg kell halnunk. Inó ezzel válaszolt:
– Ha szükség van az áldozatra, miért nem maga Zeusz követeli? Gondold csak meg, leányom, hogyan kényszerült apátok erre a kegyetlen elhatározásra. Először is azzal, hogy megpróbálta meghiúsítani iólkoszi halnimfáim szent őszi érintkezését a kentaur lóemberekkel, megsértette a Fehér Istennőt, aki Phthiótisznak éppúgy uralkodó istensége, mint Magnésziának. Az istennő ezt természetesen zokon vette, ezért plántálta a lóemberek szívébe a szándékot, hogy megzavarják az apátok s minüai emberei által kikényszerített lakodalmat. Apátok megtorlásul durván kivetette szentélyéből az istennőt, és helyébe kapzsi fiát, Zeuszt telepítette. Ezzel pedig beavatkozott az istenek dolgaiba, amihez halandó embernek nincs joga. Az istennő még jobban megharagudott, és büntetésül megmérgezte Athamasz nyájait; és hogy az árpa vetésekor minden szerelmi szertartást mellőztek, terméketlenné tette a magot, s bármennyi esőt küld is Zeusz a vetésre, sosem sarjad ki. Zeusz sohasem parancsolta meg, hogy kegyetlenül feláldozzanak téged és Phrixoszt, hiszen nem az ő, hanem anyja haragja következtében terméketlenek a földek.
– De Apollón mégiscsak megparancsolta – mondta zokogva Hellé.
Inó így felelt:
– Apollón örök bajkeverő. Abban a reményben parancsolta meg ezt az áldozatot, hogy nevetségessé teszi Zeuszt a ti népetek, valamint az enyém előtt: nagyon jól tudja, hogy fiúk és lányok hekatombáját is feláldozhatják a Pélion rögös lejtőin, mégsem sarjad ki egyetlen szál árpa sem, míg apátok bűnbánattal meg nem hajol az istennő színe előtt, s vissza nem állítja tiszteletének ősi tisztaságát. – És Inó még hozzáfűzte az ősi formulát: – Nem az én szavam ez, az anya szól általam!
Bár Hellé zokszó nélkül kész lett volna máglyára lépni, ha így rendelte Zeusz, Inó nem hagyta ennyiben a dolgot, s fölkeltette benne a reményt, hogy valamiképpen elkerülheti sorsát. Phrixoszt is előkerítette, aki mióta értesült róla, hogy rövidesen feláldozzák, kétségbeesett fásultságba süllyedt. Soha életében, a legcsekélyebb dologban sem tagadta meg az engedelmességet apjának, és Zeusznak is mélységesen hódoló híve volt: valahányszor dörgött és villámlott a hegyek között, bedugta fülét méhviasszal, szemét bekötötte vászonnal, takaró alá bújt, s csak akkor jött elő, mikor a szolgák megnyugtatták, hogy megint tiszta az ég. Hellé azonban nekiszegezte a kérdést:
– Bátyám, miért törődjünk bele, hogy értelmetlenül életünket vegyék? S ha atyánk, Athamasz szentségtörést követett el, miért váljunk mi a halhatatlan istenek viszálykodásának eszközévé?
A böjtölésben megsápadt, lesoványodott Phrixosz így válaszolt:
– Kik vagyunk mi, hogy szembeszálljunk sorsunkkal? Nem tehetünk semmit, engedelmeskednünk kell.
Hellé mosolyogva simogatta meg bátyja arcát.
– A böjtölés meggyengítette az akaraterődet – mondotta. Szerető mostohaanyánk, Inó talál majd utat-módot a menekvésünkre! – Hellé annyira erősködött, hogy végül Phrixosz is megadta magát. Beleegyezett, hogy rábízza magát Hellére, és hajlandó megmenteni életét.
Inó legfőbb érve az volt, hogy Zeusz nem parancsolta meg az áldozatot, s Athamasz sem kívánta végrehajtani.
– Sőt – mondta nekik Inó –, apátok egyikőtökkel sem közölte, hogy ez volna a szándéka. Semminek sem örülne jobban, mint ha a legkevésbé sem sietősen megtett delphoi útjáról visszatérvén, már egyikőtöket sem találná itt: mert, bármennyi hibája van is, kénytelen vagyok elismerni, nagyon is szerető apátok ő.
– De hova menekülhetünk? – kérdezte Phrixosz. – Apánk, Athamasz, tekintélyes férfiú Görögországban, és bárhova mennénk, mindenhonnan visszahozna bennünket. Engedelmeskednie kell a delphoi jóslatnak, akár tetszik neki, akár nem. Ha Athénba, Thébába vagy Argoszba menekülnénk, a város kormányzója készségesen visszaküld bennünket Iólkoszba, amint meghallja, hogy Apollón követeli a halálunkat.
– Görögország nem a világ – felelte Inó. – Sem Apollón, sem Zeusz hatalma nem terjed túl Görögország és gyarmatai határán. Egyes-egyedül a Hármas Istennő hatalma egyetemes. Ha az istennő védelmére bízzátok magatokat, talál majd számotokra biztonságos és szép hazát, túl a tengereken. De gyerekek, gyorsan kell határoznotok, mert bármilyen késlekedve tér is haza apátok, bizonyos, hogy megtette már az út jó részét.
Ugyanaznap történt, hogy Iólkoszba érkezett Nephelé, Athamasz boiótiai felesége, gyermekei, Phrixosz és Hellé látogatására. Inó példás udvariassággal fogadta, és féltő szeretetet színlelve meggyőzte Nephelét, hogy az istennő kegyelmébe kell ajánlaniuk magukat, és vakon engedelmeskedniük kell neki, bármit parancsol is. Nephelé nem hitt a delphoi jóslat hitelességében, s neki is az volt a véleménye, hogy ha megadással közelednek az istennőhöz, megszánhatja gyermekeit. Inó még arra is rávette a gyermekek anyját, hogy csatlakozzék a halnimfák Pélion-hegyi holdfényorgiájához. Nephelé borostyánkoszorúval övezte fejét, és tobozos fenyőágat tartva a kezében, egyetlen őzbőrbe öltözve a csapatba verődött nimfákkal bebarangolta a hegyoldalt, nagy dolgokra készülve. Úgy érezte, szárny nőtt a lábán, soha életében nem volt még ilyen szent önkívületben. Athamasz megsértette őt az Inóval kötött házasságával, s most bosszút állhatott rajta, egyébként is a kentaurok között egy csomó nála készségesebb szeretőre akadt.
Inónak, Nephelének és Hellének egyesült erővel sikerült legyőzniük Phrixosz vallásos kételyeit. Egyetlen férfi, hacsak nem folyamodik erőszakhoz, nem állhat ellent soká három nő unos-untalan hajtogatott érveinek. Aznap este Phrixosz és Hellé szertartásosan megtisztálkodott, majd Inó szent füvekből készült főzetet itatott velük, amitől mély álomba merültek. Álmukban egy hang szólt hozzájuk, úgy hallották, az istennőé, és felajánlotta nekik életüket, ha bizonyos parancsokat végrehajtanak. Amint felébredtek, elmesélték egymásnak, amit hallottak, és a két szózat tökéletesen megegyezett. A következőképpen hangzott:
„Athamasz gyermekei, miért halnátok ti apátok bűnéért? Senki más, egyedül én szárítottam ki az árpaföldeket, s tettem őket meddővé. Sem eső, sem nap, sem harmat nem adhatja vissza termékenységüket. Megsértettek, mivel a Pélionhegyi ősi szentélyembe telepítették fiamat, Zeuszt, s eltávolították onnan kancafejű képmásomat. Én vagyok a Hármas Életanya, aki uralkodom minden elemek fölött, az Őslény, a Fény és Sötétség Királynője, s a Halálé is, amelynek isten fölött nincs hatalma. Én uralkodom a csillagos égbolton, a háborgó zöld tengereken, a sokszínű földön s minden népén, csakúgy, mint a sötét föld alatti barlangokon. Megszámlálhatatlanul sok nevem van. Phrügiában Kübelé vagyok, Phoinikiában Asztaróth, Egyiptomban Iszisz, Cipruson a Királynő, Szicíliában Proszerpina, Krétán Rheia, Athénban Pállasz vagy Athéné, a jámbor hüperboreoszoknál Szamothea, sötét bőrű rabszolgáiknál pedig An. De vannak, akik Dianának, Agdisztisznek, Marianaénak, Dindünemének, Hérának, lunónak, Múzsának vagy Hekaténak neveznek. A Nap istállóiban pedig, Kolkhiszban, a Fekete-tenger túlsó végén, az égbe nyúló Kaukaszosz árnyékában, ahová benneteket küldeni szándékozom, én vagyok a Madárfejű Anya vagy Brimó, avagy a Kimondhatatlan. Én sugalmaztam ama delphoi jóslatot, nincs igaza anyátoknak, amikor kétségbe vonja hitelességét. De célja az, hogy apátokat vigye romlásba, ne benneteket.
Még ma éjszaka, ha feljön a hold, mindkettőtöknek meg kell másznotok a Pélion bércére kanyargó meredek utat, és el kell mennetek szentélyemhez. Phrixosz lépjen be elsőnek a rituális lóálarcban, és szentélyem alvó őrzőinek bátran kiáltsa oda: »Az anya nevében!« Aztán bontsa le a szent aranygyapjút a kos képmásáról, csavarja sötét színű takaróba és menjen ki. Ekkor lépjen be Hellé, ugyanolyan álarcban, emelje fel a takarót, de ne bontsa ki, s vigye ki a szentélyből. Majd mindketten menjetek vissza, vonszoljátok ki az őrzőket a szentélyből a lábuknál fogva, hajukat mocskoljátok be lótrágyával, s hagyjátok odakint heverni őket. Ezután ismét menjetek vissza a szentélybe a csupasz képmásért, és a feje tetejére fordítva, lábbal fölfelé tegyétek az alvó őrzők közé. Majd öntözzétek meg a képmást egy tömlő borral, s borítsátok be köpenyetekkel. Amint ez megtörtént, álljatok félre, s nézzétek végig, amint kentaurnépem ünnepélyes menetben, fáklyákat lobogtatva, kürt- és dobszóra visszahelyezi kancafejű képmásomat a szentélybe.
A kapun kívül egy fehér botos küldött vár majd rátok, s ti csak ennyit szóltok hozzá: »Az anya nevében!« A küldött elkísér benneteket Pagaszai homokos öblébe, ahol a hajóhad áll, felvezet egy korinthoszi gályára, melynek úti célja a Márvány-tenger melletti Küzikosz. Az úton szent hallgatással hallgassatok, s ha már egynapi hajóútra vagytok Szamothrakétől, szent szigetemtől, Phrixosz illessze a ragyogó gyapjút a hajó orrára. Küzikoszból szárazföldön haladva éritek el a Fekete-tenger déli partján a mariandünoszok királyságát, s ott a nevemben kéritek, hogy vigyenek benneteket a tengeren át Kolkhiszba. Ha azután partot értek Aiában, ajándékozzátok Aiétész kolkhiszi királynak az aranygyapjút e szavakkal: »Az anya és a Kimondhatatlan adománya. Jól őrizd meg!« Ezután boldog és szabad lesz az életetek, mindaddig, míg engem szolgáltok. Ha netán Aiétész, félve Zeusz haragjától, megkérdezi: »Elloptátok az aranygyapjút Zeusz szentélyéből?«, te, Phrixosz, így felelsz: »Az istennő hatalmára esküszöm, nem loptam ki az aranygyapjút a szentélyből, s nem is adtam parancsot senkinek, hogy kilopja! Te pedig, Hellé, kijelented: »Az istennő hatalmára esküszöm, hogy nem is láttam az aranygyapjút, csak mikor már egynapi hajóútra voltunk Szamothrakétől.« Ezzel színigazat szóltok mindketten, s mégis félrevezetitek a királyt.”
Phrixosz és Hellé rendületlenül végrehajtotta a parancsokat, de nem félelem és lelkifurdalás nélkül. Az istennő visszatérésének diadalmenetét Kheirón vezette, a bölcs kentaur, fia annak a Philarának, aki Ixión szent jósdájának papnője volt. A szertartás után elrejtőzött a sziklák közé, s végignézte, amint az őrzők fölébredve kábulatukból, iszonyodva rádöbbentek, hogy a Kosistent kirakták a szentélyből, és csupaszon, részegen ott hever maguk között a kőágyon. Nyomban talpra ugrottak, vizet hoztak, és tisztára mosták a képmást. Köntösükkel szárazra törölték, s vissza akarták vinni a szentélybe, de ott a Kancafejű Istennő már elfoglalta régi helyét, s intően így szólt hozzájuk:
– Ti, őrzők – mondotta –, vigyétek innen részeg fiamat, s vissza se hozzátok, amíg fel nem öltözött és ki nem józanodott.
A papok rettegve hajoltak meg az istennő előtt, és jajgatva vitték le fenyőágból ácsolt hordágyon a képmást Iólkoszba, ruhájukat borítva rá. Ott elmondták a minüai főembereknek, hogy az isten meghívta őket borozni. Ők kezdetben visszautasították, mivel Zeusz csak vizet s vízzel hígított mézet szokott inni, de aztán engedniük kellett követelésének. Nem tudnak semmiről, csak arra emlékeznek, hogy mikor erős fejfájással, bortól nedves ruhában magukhoz tértek, az istent maguk között találták az ágyon.
Nagy volt a kétségbeesés az aranygyapjú miatt, már Athamasz hazatérése előtt is. Amikor kiderült, hogy Phrixosz és Hellé eltűnt, méghozzá körülbelül ugyanabban az időben, azt kezdték suttogni, hogy a testvérek felmentek a hegyre tisztelegni az isten előtt – látta őket egy pásztor a hegyi úton –, s kint találták az anyagyapjút a földön, mivel az isten részegségében elhajította. Vissza akarták vinni a helyére a szentélybe, ám az istennő más parancsot adott nekik.
Annak is híre járt, hogy északi irányban, az Ossza-hegy felé vezető úton látták a testvéreket, de ezt Inó terjesztette üldözőik félrevezetésére. Valójában az történt, hogy Phrixosz és Hellé, gondosan kerülve a feltűnést, akkor ment le a hegyről az aranygyapjúval, mikor a hold lenyugodott. A hegy tövében ott találták a fehér botos embert. Az aztán Pagaszaiba kísérte őket, és felszállította a korinthoszi hajóra, melynek hajnalban kellett indulnia. A hajó gazdája az istennő nevével köszöntötte őket, de a testvérek megőrizték szent hallgatásukat. Harmadnap pedig, mikor kedvező széllel elhaladtak az aktéi Athósz-hegyfok partszegélye mellett, Phrixosz elővette a sötét takaróból az aranygyapjút, és mindenki csodálkozására a hajó orrára illesztette.
Tovább hajózván, betértek az Égei-tengert a Márvány-tengerrel összekötő szűk szorosba, melyet valaha Dardanosziszorosnak neveztek. Szélcsend volt, minden erejüket megfeszítve kellett evezniük az erős áramlással szemben, de még így is visszasodródott a hajó. Hellé a hajó orrában ült, s megfeledkezett a parancsolatról. Felugrott, s megtörve a hallgatást, felkiáltott: – Phrixosz, Phrixosz, végünk van! – Mert meglátta, hogy a hajó egyenesen a Dardanoszi-sziklának rohan. Hirtelen feltámadt a szél, elkapta a hajót, oldalra döntötte, felduzzasztottá a vitorlát; kimenekültek a sziklazátonyok közül s továbbhaladtak. Hellé azonban, mikor a hajó hirtelen zökkent egyet, a vízbe esett, menthetetlenül elragadta az ár és a tengerbe fulladt. Azóta nevezik a görögök ezt a helyet Hellészpontosznak, vagyis Hellé tengerének.
Phrixosz, szigorúan betartván az istennő parancsát, biztonságban elérkezett Kolkhiszba, Aiétész királynak ajándékozta az aranygyapjút, s kérdéseire az előírt módon válaszolt. Aiétész egy ciprusfára aggatta föl az aranygyapjút, egy szent ligetben, ahol egy hatalmas jós-püthón élt. Ebbe a püthónba költözött Prométheusznak, az ősi krétai hérosznak szelleme. Úgy tartják, ő fedte fel az embereknek a tűz titkát, azaz megtanította őket, hogyan kell tüzet gerjeszteni a tűzkeréknek a holdjárás szerinti forgatásával avagy csiholással, s ezzel megvetette a fazekasmesterség, a kohászat és sok más mesterség alapját, sőt ő lett az első szakács és az első pék is. Prométheusz nagy tiszteletben állt Attikában és Phókiszban is, köldökzsinórját, állkapocscsontját s egyéb csodatevő ereklyéit azonban a korinthoszi Ephürében őrizték, onnan telepítette át őket leszármazottja, Aiétész Kolkhiszba. Emiatt támadt a szűnni nem akaró vita Zeusz hívei és Prométheusz hívei között; a görögök szerint ugyanis a tűz ősforrása Zeusz villáma, s az isten dódónai papjai azzal vádolták Prométheuszt, hogy Zeusz valamelyik szentélyéből lopott el egy szikrát, s elrejtette a pálcakóró szárának belében. Mert valóban, a pálcakóró egy embermagasságú fajtájának szárában akár mérföldnyire is el lehet vinni a szikrát, aztán fújással lángra lehet lobbantani. Bármi legyen is az igazság, a Fehér Istennő kérlelhetetlenségére vallott, hogy éppen a krétai Prométheusz gondjaira bízta Zeusz aranygyapját. Phrixosz azonban élvezte Aiétész vendégbarátságát, a király még leányát, Khalkiopét is feleségül adta hozzá, és menyegzői ajándékot sem kívánt tőle. Phrixosz hosszú évekig virágzó jólétben élt Kolkhiszban.
Hazatérvén Iólkoszba, s értesülvén a távollétében történtekről, Athamasz úgy érezte, hogy valamennyi isten gyűlölete egyszerre szakadt rá. Végigfeküdt heverőjén, fejét elfedte ruhájával és jajveszékelt. Inó vigasztalni kezdte:
– Férjem – mondotta –, az egyik kentaur, aki parancsoddal szembeszállva a Pélion-hegyen kóborolt, jelentette nekem, hogy ama végzetes nap hajnalán látta fiadat és leányodat, amint lassan fölfelé másztak a hegyoldalon a Kosisten szentélye felé, ahonnan ittas tivornyázás hangjai szűrődtek ki. A kentaur köszöntötte őket s elfutott. Ki tudná megmondani, mi történt, mikor gyermekeid a szentélyhez érkeztek s a részeg fiút csupaszon találták őrzői között, anyját pedig józanon, már a szentély birtokában? Lehetséges, hogy holmi meggondolatlan beszéd miatt büntetésül a sziklák vagy a fák közé vetette őket az istennő. Vagy talán megérintették a földön fekvő aranygyapjút, s a fiú változtatta őket denevérré, menyétté. Az is lehetséges, hogy eszüket vesztették, az anya ösztönzésére felkapták az aranygyapjút, lefutottak a Pélion lejtőjén, és az aranygyapjúval együtt a tengerbe vetették magukat. Mindez rejtély még, s egyelőre nem tudhatjuk a nyitját.
Athamasz nem válaszolt, csak tovább jajgatott. Inó így folytatta:
– Legdrágább férfiú, hallgasd meg tanácsomat. Mindenekelőtt ki kell békítened a Fehér Istennőt, alázattal járulva elébe pélioni szentélyébe, gazdag áldozati ajándékot nyújtva át neki, abban a reményben, hogy megenyhül a haragja. Utána visszatérsz ebbe a szobába, s halottnak teszed magad. Ha nem így cselekszel, néped azt hiszi majd, hogy Apollón jóslatának fittyet hányva csempészted ki innen gyermekeidet, s a te feláldozásodat fogják követelni. Maradj holt a következő vetés idejéig, akkor majd én elültetem nimfáimmal a félretett magot a szokásos szertartásokkal, s minden jóra fordul. Addig is bízd meg öcsédet, Krétheuszt, hogy katonai és hajózási ügyekben uralkodjék helyetted, minden másban én leszek az uralkodó, mint azelőtt. Lehetséges, hogy koplalnunk kell, de az istennő bizonyára megóv bennünket az éhhaláltól.
Athamasz kétségbeesésében nem tudott ellentmondani. Míg ő siralmas könyörgéseivel járult az istennő elébe a Pélionra, Inó összehívta a minüai főembereket, s közölte velük a király döntését. Valamennyiük lelkére oly súlyosan nehezedett a Kosistent ért gyalázat, hogy szó nélkül mindenbe beleegyeztek, amit Inó az istennő nevében közölt velük. Engedelmességet fogadtak Krétheusznak, a hadak királyának és Zeusz főpapjának Athamasz időleges halála idejére, továbbá Inónak, a törvényhozónak és helytartónak. Ez a Krétheusz gyönge, nemtörődöm férfi volt, s Inó teljesen fölébe kerekedhetett.
A kentaurokat visszahívták a Pélion-hegyre azzal az ígérettel, hogy kárpótlást kapnak társaik legyilkolásáért, továbbá hogy visszahelyezik őket ősi jogaikba. A Fehér Istennő kancafogait kivillantva rájuk mosolygott, a Kosisten csupasz képmását pedig egyszerű fekete gyapjúba öltöztették, és csendben visszahelyezték régi szentélyébe a Laphüsztiosz-hegyen. Krétheusz nem büntette meg az őrzőket hanyagságukért, mert azt állították, hogy az isten parancsára kellett bort inniuk, s a mértéktelenség nem az ő hibájuk volt.
Athamasz pedig, mihelyt a sötétség leple alatt visszaérkezett királyi székhelyére, nyomban meghalt, s egy teljes esztendeig halott maradt, csupán a holtak vörös étkével táplálkozott, amivel élő ember csak bizonyos ünnepi alkalmakkor él: lazaccal, homárral, véres hurkával, főtt szalonnával és sonkával, gránátalmával és gyümölcslében áztatott árpalepénnyel. Mikor az Inó által szertartásosan elvégzett őszi vetés idején ismét életre kelt, kiderült, hogy eszét vesztette. Három évvel később megölte Learkhoszt, Inótól született két kisfiúk egyikét; nyíllal lőtte le az udvarra néző ablakból. A minüaiak ekkor úgy döntöttek, hogy megfosztják tisztétől, és Krétheuszra ruházzák a királyságot meg a főpapságot.
De Inó ekkor már halott volt. Őt is megszállta Athamasz őrülete, mikor végig kellett néznie Learkhosz halálát az udvaron: felkapta másik fiát, Melikertészt a bölcsőjéül szolgáló gabonáskosárból, talpig fehérbe öltözött, és ujjongva felszaladt gyermekével a Pélion-hegyre. Az istennő szentélyében darabokra szaggatta kisfiát, fel-alá szaladgált, habzott a szája, felkapaszkodott a Pélion ormára, majd futva megindult a hegy túloldali lejtőjén, végül egy tenger fölé nyúló sziklához ért, s onnan a vízbe vetette magát. Egy korinthoszi hajó legénysége találta meg a vízben sodródó két holttestet, Korinthoszba vitték, eltemették őket, s királyuk, Sziszüphosz Melikertész tiszteletére megalapította az iszthmoszi játékokat. Inó, miután megölte fiát s önmagát, egyesült híven szolgált istennőjével, attól fogva Korinthoszban és Megarában Fehér Istennőként tisztelték, s Inó is egyike lett a Minden Dolgok Anyja megszámlálhatatlan nevének. Athamasznak azonban azt parancsolta az istennő, hogy keljen útra a napnyugat irányában, s ne állapodjék meg addig, míg vadállatok nem veszik gondjukba, így vándorolt, s már Haloszon túl, a hegyek közt járt, mikor farkascsorda került az útjába, mely éppen egy juhnyájat falt fel. Közeledtére a farkasok elmenekültek, s otthagyták neki a húst, hogy éhségét csillapítsa. Azon a helyen letelepedett, a területet elnevezte Athamantiának, új családot alapított, de jóval azelőtt meghalt, hogy az Argó útnak indult volna Kolkhisz felé.
Phthiótisz néhány évig békében élt, a minüaiak és a kentaurok között szoros barátság alakult ki. Krétheusz visszatelepítette a kentaurokat Pélion-hegyi barlangjukba, azok pedig viszonzásul gabonát s éti makkot osztottak szét rejtett tartalékaikból a minüaiak között, s ellátták őket szarvashússal meg egyéb vadhússal, így aztán, ha az iólkoszi halnimfák egyegy éjszaka kilopakodtak otthonukból, hogy a hegyoldalban a szokásos szerelmi orgiákban egyesüljenek a Jóemberekkel, a minüai férjek egy szót sem mertek szólni, a vetési ünnepségek meg a kecskeszertartás alatt inkább kivonultak a tengerpartra, s csak akkor tértek vissza, mikor már minden lezajlott.
Krétheusz meghalt, s a királyságban fia, Aiszón követte, akinek felesége, Alkimédé lett Inó helyett a papnő. A Krétheusz tiszteletére rendezett temetési játékokon egy részeg kentaur meg akarta ölni Aiszónt egy borral telt, hatalmas cserépedénnyel, Aiszón aranykorsóval védekezett, és kilocscsantotta a kentaur agyát. Egyébként azonban derűs békességben teltek a következő évek. Mindent felkavart azonban a vasfegyverzetű akhájok megjelenése, akiket Poszeidón fia, Peliasz vezérelt. Egy hajnalban Kheirón, a kentaur, pélioni barlangja bejáratánál hatalmas füstfelhőt látott Iólkosz fölül fölemelkedni, s nemsokára loholva jött a hegyi úton egy szolga a királyi palotából, hogy figyelmeztesse a kentaurokat a közeledő veszedelemre. Az istennő nevében Kheirón gondjaira bízott egy kétesztendős, bíborruhás, szőke fiúcskát, akit a vállán hozott fel. Diomédész volt, Aiszón és Alkimédé egyetlen életben maradt fiacskája.
Kheirón félt ugyan, de nem merte megtagadni a megbízatást. Népének annyit mondott a dologról, hogy Diomédész magnésziai gyermek, akit szülei a lóemberek szertartásainak elsajátítása végett küldtek hozzájuk, az efféle ugyanis szokásos volt a leopárdemberek s a lóemberek között. A kisfiút Iaszónnak, „Gyógyító”-nak nevezte el, mert azt remélte – bár bízni nemigen tudott benne –, hogy egy napon ő fogja helyreállítani a békét Phthiótiszban.
Így számol be ezekről az eseményekről számos szavahihető költő, és csak lényegtelen részletekben van ellentmondás közöttük. Némelyek azt állítják, hogy Iaszón a Pélion-hegyen töltött évei során az istennő fáklyakészítője volt: az istennő segítségével megcsavarta a fát a gyökere fölött, majd tizenhárom hónap múlva a csavarás helyén kivágott egy részt a gyantával átitatódott törzsből, és fallikus fáklyát faragott belőle, így folytatta ezt három éven át, míg végül az egész fát kivágta, ugyanilyen célra.

 

 

Harmadik fejezet
Uralomra jutnak az Olümposzi istenek

A Dunán átkelvén s lassan dél felé vonulva, a bátor akhájok az épeiroszi Dódónában verték fel utoljára sátrukat, mielőtt elérkeztek Görögország lakott részeire, ahol sok újdonsággal találkoztak: barbár lelkűknek tetsző s nem tetsző dolgokkal. A vonzó, szépen díszített lakóházak, az erős fallal övezett városok, a kényelmes, gyors hajók nemcsak csodálkozást, hanem tiszteletet is keltettek bennük, s örömmel gazdagították étrendjüket az ottani szokás szerint sült és főtt hússal, tejjel, sajttal, gyümölccsel, vadon termő salátákkal, szárított fügével, árpakenyérrel, tengeri hallalrákkal, olívaolajjal. De meglepte, sőt megbotránkoztatta őket, hogy rokonaik, az ión és aiól görögök, akik jóval előttük telepedtek le ebben az országban, elpuhultak a bennszülöttekkel való együttélésben. Nem elég, hogy nőies öltözéket, ékszereket viseltek, de szemmel láthatólag a női nemet tekintették a szentebbnek és tekintélyesebbnek. Úgyszólván valamennyi papi funkciót nők látták el, és görög törzsi isteneik is a Hármas Istennő fiainak vagy leszármazottainak vallották magukat. Az akhájok felháborodva vették ezt tudomásul, és megfogadták, sosem esnek rokonaik hibájába, akik fölött harci szekereik és vasfegyvereik segítségével diadalmaskodtak a csatában. Görögországban ugyanis addig csak bronzfegyvereket ismertek, és a lovat, szent állat lévén, nemigen használták hadicélra. Az akhájok szekeres hadoszlopai egymás után lepték meg és foglalták el a fallal övezett városokat, és oly sebesen haladtak előre, hogy a soron következő város lakosai nem is értesülhettek a veszedelemről.
Szthenelosz király, a Peloponnészosz új akháj uralkodója azzal az indoklással ragadta el Mükéné trónját a henét Pelopidák házától, hogy elődjének nem volt jogcíme a trónra: feleségül vette Nikippét, Andromedának, a krétai Perszeusz testvérének anyaági leszármazottját. Perszeusz volt a város alapítója, s egykor Andromeda nevében uralkodott.
A Hármas Istennő, aki mint Rheia anya fiává fogadta a görög Égistent, Dioszt, és a Zagreusz, illetve Zeusz nevet adta neki, fölébe kerekedett, megtette tunya krétai szeretője, Kronosz leszármazottjának, sok ősi pelaszg héroszt pedig, akinek nevét az országban jósdák és szentélyek hirdették, testvérbátyjává nevezett ki. Szthenelosz és akháj népe azonban visszautasította Kronosz gyámságát Zeusz felett, és Zeusz testvérének csak két ősi görög istent fogadott el, Poszeidónt és Hadészt. Tagadták azt is, hogy Zeusz vagy Zagreusz a Hármas Istennő fia volna: az ősi görög hagyományra hivatkoztak, mely szerint Diosz ő, aki az égből villámcsapás alakjában szállt le az érzéketlen földre, a Föld nem volt anyja, sosem volt alárendeltje, mivel Zeusz a legfőbb, s minden dolgok ősi istene. Az iónok, aiólok és a pelaszgok azonban nem fogadták el, amit Szthenelosz hirdetett, s kitartottak amellett, hogy az isten valóban a krétai Zagreusz, az istennő utolsó gyermeke, akit a Dikté barlangjában szült.
Rheia anyaistennő papnője a Szűz papnőjével szövetkezve, titokban követeket küldött Poszeidón és Apollón papjaihoz, hogy fosszák meg Zeuszt a fő uralomtól, mégpedig sürgősen, nehogy ő is olyan sivár, egyistenhívő vallást alapítson, mint Egyiptomban Akhenáton fáraó, és tönkretegye a görögök gazdag, sokszínű vallási világát. Az anyaistennő megfogadta, hogy mihelyt rajtaütnek Zeuszon és kivetik legszentebb szentélyéből, Dódónából, nyomban megalapítja kegyes elnöklete alatt az egyenjogú istenek és istennők köztársaságát. Poszeidón és Apollón belement a tervbe, Szthenelosz azonban idejében hírét vette az összeesküvésnek, letartóztatta a főpapokat és főpapnőket, és láncra verve színe elé rendelte őket Mükénébe. Halálra mégsem merte ítélni őket, hanem a dódónai jósdához fordult tanácsért. A jóslat azt parancsolta, hogy Poszeidónt és Apollóm egy teljes esztendőre száműzzék Görögországból, szegődjenek idegenek szolgálatába, és erre az időre semmiféle tiszteletet se kapjanak. A büntetést személy szerint a két főpapra rótták ki: Szthenelosz elküldte őket Laomedónhoz, a szövetséges Trója királyához, az kőművesként dolgoztatta mindkettőt palotája építésénél, s a fáma szerint, mikor fizetésre került sor, trójai módra becsapta őket. Rheiára és Athénéra másfajta büntetést mért a jóslat: főpapnőiket hajuknál fogva tölgyfára akasztották, lábukra üllőt kötöttek, s addig maradtak közszemlére téve, míg magukba nem szálltak s esküvel engedelmességet nem fogadtak. Tiszteletüket azonban nem függesztették fel a jó termés érdekében.
Az akhájoknak be kellene látniuk, hogy a Hármas Istennő túlságosan hatalmas ahhoz, hogy, eredeti szándékuk szerint, megtagadják vagy elpusztítsák, ezért sokáig nem tudták, mit tegyenek. Végül is úgy döntöttek Zeusz érdekében, hogy megtagadtatják vele addigi feleségét, Diónét, a Hármas Istennőt hozzáadják feleségül, s azontúl Zeusz lesz a Legfőbb Atya, felesége pedig csupán gyermekeinek anyja, nem pedig, mint eddig, a Nagy Istenanya. A többi görög törzs elfogadta a döntést, mert megfélemlítette őket Apollón, Poszeidón, Rheia és Athéné büntetése. Az elhatározás sorsdöntő volt: ettől kezdve az apa lett a ház feje, s az ő joga volt kimondani a végső szót olyan dolgokban, melyekben eddig kizárólag az asszony dönthetett.
A thrákiai hadistent, Arészt, és az istenek lémnoszi kovácsát, Héphaisztoszt, Zeusz és a Hármas Istennő kényszerű házassága gyümölcsének nyilvánították. Apollón istent is ebből a frigyből akarták származtatni, de az isten íjász papjai nem egyeztek bele; az volt a tervük, hogy a delphoi jósdát függetlenítik az istennőtől, ezért azt állították, hogy Apollóm más anya, a keószi fürjasszony, Létó szülte Zeusznak. Hasonlóképpen érveltek Hermész pelaszg hérosz hívei is, aki eddig hérósztársai fölött gyakorolt csak hatalmat, most viszont előléptették az olümposzi istenek hírnökévé. Azt állították hívei, hogy Hermész is fia Zeusznak, ő az arkádiai Maiától, a titánok leányától született. Az akhájok ezt a két kívánságot teljesítették, Arésznak azonban, aki Zeusz iránti gyűlöletében azt állította, hogy szűznemzéssel született Hérától, nem voltak hajlandók engedni. Ragaszkodtak hozzá, hogy Zeuszt kivéve valamennyi istennek legyen apja. A többi hérosz szentélyében azonban Görögország-szerte a Hármas Istennőt tisztelték, s a pelaszg lakosság odaadó rajongása miatt nem volt tanácsos bezáratni e szentélyeket, ezért az istennőt Héraként, Zeusz hitveseként megtartották a héroszok védnökének. Hogy hatalmát korlátozzák, Zeusz hívei azt hirdették, hogy a különböző anyáktól született héroszok mindegyikének Zeusz az apja. Mindez sok ellentétet és vallási összeütközést keltett Görögországban, s úgy hírlett, Héra megvonta kegyét ama héroszoktól, akik kérkedésből Zeuszt vallották apjuknak. A görögök viszont azt vetették a szemére, hogy féltékeny feleség és szívtelen mostoha.
Szthenelosz ezután Görögország minden zugába követeket küldött, akik hírül vitték, hogy nagy tanácskozást kíván összehívni vallási ügyekben abban a reményben, hogy ott majd sikerül kibékíteni az országban tisztelt istenségek híveit. A tanácskozás színhelyéül egy Piszaia közelében, a Peloponnészosz nyugati oldalán fekvő, Olümpia nevű falucskát jelöltek ki, mely a kis Olümposz-hegységről kapta nevét; itt volt Rheia avagy Gé, az anya legnagyobb görög szentélye. A tanácskozásra összejöttek a görögök és pelaszgok legfőbb papjai, és a vártnál sokkal barátságosabban theogóniai és theológiai kérdéseket vitattak meg. Mindenekelőtt azt döntötték el, mely istenségek méltók rá, hogy tagjai legyenek az istenek családjának, melyet Zeusz atya uralma alá rendeltek, és székhelyéül a Nagy Olümposz-hegyet jelölték ki. Tagja lett a családnak a bűnéért vezeklő ősi istenség, Poszeidón, aki eredetileg az erdők istene volt, de mert Görögország lakott részein egyre jobban ritkították az erdőket, méltányosságból a természet más területei felett is uralmat kapott, így lett Poszeidón a tenger istene (minthogy a tengereken járó hajókat az erdők fájából építik és fából készült evezőkkel hajtják), és hogy megszilárdítsák uralmát a tengerek fölött, feleségül adták hozzá a tengerek királynőjét, aki Amphitrité néven maga volt a Hármas Istennő, s házasságukból született valamennyi triton és nereida. Megfosztották azonban Poszeidónt addigi fegyverétől, a villámtól, és háromágú szigonyt adtak a kezébe, hogy azzal döfködje a halakat. A villámot kizárólag Zeusznak tartották fönn.
Apollón viszonylag friss jövevény volt, most azonban megnövekedett a tekintélye, mert átvette Prométheusz hérosz tisztségeinek egy részét: ő lett a patrónusa a zene, az asztrológia és a művészetek művelésére alapított prométheuszi iskolának, mely Delphoi közelében már régóta működött, ezért jelvényei közé iktatta a hérosztól átvett tűzkereket is.
A Hármas Istennőt kecses nimfa megjelenési formájában sem zárhatták ki az olümposziak családjából, a Marianaé ősi nevet azonban elvették tőle, és méltatlan házasságra kényszerítették Héphaisztosszal, az istenek sánta, torz, kormos képű kovácsával, akit eddig csupán lémnoszi héroszként tiszteltek. Új nevet kapott az istennő, ő lett Aphrodité, a tenger habjából született. Sokan követelték, hogy a Hármas Istennőnek harmadik megjelenési alapformájában, Szűz alakjában is helyet kell kapnia az Olümposzon. Némi vita után vadásszűzként vették fel a családba, és Artemisznek, az újhold istennőjének nevezték el, mert a pelaszgok addig főleg Artemisz néven tisztelték a Hármas Istennőt. Az új Artemisz azonban Létótól született, s testvére volt Apollónnak. Ez a megoldás egy csöppet sem elégítette ki sem a boiótiaiakat, sem az athéniakat, akik a Szűz Istennőt Athéné néven tisztelték és szerették, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy még egy helyet kapjon az olümposziak közt. Hosszú vita után be is fogadták Athénét a családba, de neki is újra kellett születnie. Ezúttal nem az anyaistennő hozta a világra, hanem teljes fegyverzetben pattant ki Zeusz fejéből: ez volt a bizonysága annak, hogy Zeusz atya a maga akaratából, asszony méhe nélkül is képes gyermeket nemzeni, akár leányt is. Athéné megbánta, hogy meg akarta dönteni Zeusz hatalmát, ő lett az atya legengedelmesebb s legbuzgóbb leánya, hűséges támasza a törvénytelenségek megtorlásában.
Mikor az alvilág dolgára fordult a szó, többen védelmükbe vették a Hármas Istennő ősi és elidegeníthetetlen jogait, melyek őt Hekaté anya minőségében méltán megilletik, kívánságukat azonban Zeusz hívei elutasították, mert féltek, hogy az istennő, hatalmával visszaélve, háborút szítana az Olümposz ellen. Ezért lett az alvilág ura a borongós Hadész, Zeusz testvére. Az istennőt azonban nem lehetett teljesen kirekeszt eni az alvilágból, így hát szűz Perszephonéként fogadták be, de nagybátyja, Hadész zord gyámsága alá került, és nem sok beleszólása volt korábbi birodalmának kormányzásába. Hekaté anyával még csúfosabban bántak el. Mivel hívei addig többnyire kutyát áldoztak neki, most háromfejű kutyaként Hadész kapujához láncolták, s új neve Kerberosz lett. Az alvilágnak Hadész hatáskörébe utalása volt a tanácskozás legvitatottabb döntése, s Hadész Perszephonéval kötött házasságán úgy búsultak a pelaszgok, mintha erőszakot követtek volna el istennőjükön.
Az iónok, amikor hajdanában elismerték a Hármas Istennő uralmát, többnyire azt is vállalták, hogy fiúgyermekeiket fölavattatják valamelyik titkos pelaszg testvériségben, ezek a testvériségek ugyanis az istennő kultuszának szolgálatában álltak. Az aiólok ugyanígy cselekedtek. Valamennyi testvériségnek megvolt a maga démona, amely valami állatban vagy madárban testesült meg, ennek húsát csak különlegesen ünnepélyes alkalmakkor fogyaszthatták, különben azonnal meghaltak tőle. A testvériségek tagjai rendszeresen összejöttek, a démon tiszteletére ünnepi táncot jártak: utánozták a szent állat vagy madár jellegzetes mozdulatait, és magukra öltötték bőrét, illetve tollazatát. Vezetőjük személyesítette meg a démont, s annak szelleme szállt bele! Hogy melyik testvériséghez tartozzék a gyermek, néha az döntötte el, hogy anyja, még mielőtt a világra hozta volna, valami állattal álmodott vagy találkozott; általában azonban a fél törzs férfíai azonos testvériségbe álltak be. Thesszália szatírjai és Phókisz szilénoszai például kecskeemberek voltak, a pélioni kentaurok lóemberek, a magnésziaiak többnyire leopárdemberek, a phókiszi Krisza lakói fókaemberek, az athéniak pedig nagyrészt bagolyemberek. Ugyanezekbe a szövetségekbe, leánytestvériségekbe tartoztak a nők is, s egyetlen asszonynak sem engedte meg az istennő, hogy azonos férfitestvériségből válasszon szeretőt magának, így oroszlánember leopárdasszonnyal szeretkezhetett, oroszlánasszony pedig leopárdemberrel, de oroszlánember oroszlánasszonnyal, leopárdember leopárdasszonnyal soha: a parancs kétségtelenül azt a célt szolgálta, hogy a vidám jövés-menés összhangot teremtsen a szétszórt törzsek közt. Annak bizonyságául, hogy az összes testvériség démona a Hármas Istennő alattvalója, évente hatalmas ünnepi áldozatot rendeztek tiszteletére: a testvériségek ekkor megkötözték szent hím állatukat, és elküldték az istennő legközelebbi hegyi szentélyébe, s valamennyi állatot lobogó máglyatűzön elevenen égették el.
Az akhájok természetesen nem bíztak a démonokban, rossz szemmel nézték a Hármas Istennőhöz fűződő kapcsolatukat, de még inkább híveikkel való kusza és szertelen szeretkezéseiket. Szthenelosz legfőbb törekvése az volt, hogy minél több testvériséget feloszlasson, a megmaradt démonokat pedig valamelyik olümposzi családtaghoz hozzárendelje. Ezért kihirdette, hogy Zeusz nem Kosisten csupán, bár eredetileg főként pásztorok tisztelték; bika, sas, hattyú, galamb vagy óriáskígyó alakjában is lehet tisztelni. Héra megőrizhette hatalmát az oroszlán, a kakukk s a nyaktekercs fölött. Apollón, aki eredetileg egérdémon volt, most megkapta szent állatul a farkast, a mehet, a delfint és a sólymot. Athénéé lett a varjú, a daru, a bagoly, és később átvette Hérától a kakukkot is; Artemisz kapta a halat, a szarvast, a kutyát és a medvét; Poszeidóné a ló és a tonhal; Hermész kapta a gyíkot s a kisebb kígyókat; Arész a vaddisznót és így tovább. A pelaszgok nagyon felzúdultak, mikor Poszeidón Jóistennek tituláltatta magát, s egyik városukban, ahol a Kancafejű Anyát Tomboló Kancának nevezett képmásában tisztelték, ki is tört a lázadás; a ló ugyanis kétségbevonhatatlant a Hármas Istennő fennhatósága alá tartozik, hiszen patája hold alakú nyomot hagy a földön.
A görög vallás efféle zavaró változásainak – az új naptár bevezetése csak súlyosbította a helyzetet – tisztázására rendezték meg az Olümpiába összehívott tanácskozás befejezéseként a Hermész isten heroldjai által lebonyolított látványos ünnepséget. Pantomimjátékban mutatták be, amint Zeusz kasztrálja állítólagos apját, Kronoszt, s utána Zeuszt vad olajfaággal megkoszorúzzák és almalevelekkel ékesítik; bemutatták Héra és Zeusz, Poszeidón és Amphitrité, valamint Héphaisztosz és Aphrodité házasságkötését, Arész, Héphaisztosz és Athéné újjászületését, valamint az állat- és madárdémonok hódolását uruk, úrnőjük előtt, röviden, a mitológiában bevezetett változásokat. Az ünnepség élőképpel zárult, mely lakománál ülve mutatta be a tizenkét olümposzi istent a megfelelő öltözékben, valamennyi alakjában és jelképével. Az isteneket királyok, papok és papnők személyesítették meg, Zeuszt maga a mükénéi Szthenelosz alakította: egyik kezében Perszeusz kutyafejű aranyjogarát tartotta, a másikban pedig az iszonyatos Gorgó-arcú pajzsot.
Az ünnepségek alatt nagyszabású atlétikai versenyt is rendeztek Olümpiában, amelyen részt vett Görögország valamennyi városának és kolóniájának fiatalsága: ez volt a gyászünnepség Kronosz tiszteletére. Az olümpiai játékok néven ismertté vált versenyeket egy Alkaiosz nevű tirünszi ifjú szervezte, a Hármas Istennő legfőbb férfi bajnoka, aki anyai ágon Andromeda leszármazottja volt. Ó lett a győztese a kötött-, valamint a szabadfogású birkózásnak. Mikor a pompás termetű és erejű Alkaiosz, a tirünszi bikatestvériség vezetője megérkezett Olümpiába, nagy hangon, dühösen megfenyegette az istennő ellenségeit, de mint az erős és indulatos férfiakat általában, őt vezették félre könnyűszerrel. Zeusz hívei bőven traktálták étellel, itallal, s elhitették vele, hogy ő harcolt ki számos engedményt az istennőnek új helyzetében. És valóban, többet is tett érte, mint bárki más. Megfenyegette a tanácskozást, hogy rézzel bevont olajfa botjával szétveri az egész termet, ha nem egyeznek bele, hogy az olümposzi istennőket ne múlják felül számban a férfi istenek. S mikor az akhájok beválasztották az olümposzi családba Arészt, Héphaisztoszt és Hermészt, Alkaiosz két új alakjában vetette fel közéjük a Hármas Istennőt: mint Demetert, a gabona anyját, Perszephoné anyját, és mint Hesztiát, a házi tűzhely istenasszonyát. Így lett az új Pantheónban hat isten és hat istenasszony.

Olümposzi istenségek

Zeusz (Iuppiter) – Héra (Juno)
Poszeidón (Neptunus) – Athéné (Minerva)
Apollón (Apolló) – Demeter (Ceres)
Arész (Mars) – Hesztia (Vesta)
Hermész (Mercurius) – Aphrodité (Venus)
Héphaisztosz (Vulcanus) – Artemisz (Diana)

Alvilági istenségek

Hadész (Plútó) – Perszephoné (Proserpina)

Mindenki világosan látta, hogy Alkaiosz nem vette észre, hogy becsapták: a Hármas Istennő jóval jelentéktelenebb jogkört kapott, mint ami megillette volna, s az égen, tengeren, alvilágon és földön egyformán férfiúi gyámság alá került. Mikor a Hármas Istennő papnője, kezében kakukkos jogarával, megkérdezte Alkaiosztól, immár Héra olümpiai szentélyében, hogy álnokságból avagy ostobaságból cselekedett-e így, az ifjú felháborodásában nyílvesszőt röpített a papnő két melle közé, s tettével balszerencsék sorozatát zúdította magára. Alkaiosz később új nevet kapott, Hercules avagy Héraklész, „Héra dicsősége” lett, s nagy hírnevet szerzett magának. Kivált a bikatestvériségből, s oroszlánemberré lett, abban a reményben, hogy kiengeszteli a megsértett istenasszonyt.
Általános zúgolódás követte a vallás nagyarányú megreformálását, de az akhájok részben fegyvereik erejével, részben jóslatokkal, melyek egybehangzóan az újítások mellett szóltak, könnyűszerrel megfélemlítették az elégedetlenkedőket. A leghatározottabban Apollón delphoi jósdája nyilatkozott meg, amely a korábbi megaláztatások helyett immár a hatalom és dicsőség színtere lett az isten számára; de az épeiroszi Dódónában Zeusz saját jósdája is elutasította a kétségeket: szent ligetében a levelek susogása meg fekete galambok jósjelei jó hírt közvetítettek. Fegyveres felkelésre ekkoriban nem került sor Görögországban, ilyesmi egy-két emberöltővel korábban esett meg, amikor a tévesen amazonoknak nevezett pelaszg asszonyok csapata fegyverrel támadt Athénra az ión Thészeusz király vallási újításai miatt, majd amikor Pelopsz király egyiptomi kőművesei házasságra kényszerítették a Danaida folyami nimfákat, a nimfák a nászéjszakán egy híján valamennyiüket megölték. Mindössze négy király nem ismerte el az új olümposzi rendet: az éliszi Szalmóneusz, Athamasz király fivére;Tantalosz, Tmólosz ión hérosz fia, aki a tengeren túli Lüdiában telepedett lej a krétai származású Aiérész, Kolkhisz, korábban pedig a korinthoszi Ephüré királya, végül Sziszüphosz a korinthoszi Aszóposzból, aki Aiétész unokaöccse volt. A jóslatok mind a négy királyt átokkal sújtották. Tantalosz csúfot űzött az istenek lakomájából, büntetésül megtagadták tőle a tüzet és a vizet, s éhen veszett. Szalmóneusz az esőt hozó Zeuszt gúnyolta, rézedényekkel csörömpölve utánozta a mennydörgést, ezért megkövezték. Sziszüphoszt egy ephüréi márványbányába száműzték, ott dolgozott éveken át, míg egy hatalmas kődarab rázuhant és agyonütötte. Az volt a vétke, hogy, bár a tanácskozás minden részvevője titoktartást fogadott, ő megszegte esküjét: figyelmeztette az aszóposzi halnimfákat, hogy az akhájok ünnepélyesen Aigina szigetére viszik majd őket szent szajháknak. Egyszer pedig láncra verte Hadész papját, aki át akarta venni Hekaté papnőjétől az alvilági szentélyt. Ura, Szthenelosz király azonban gyors heroldot küldött, hogy bocsássa szabadon a papot, és ne háborgassa Hadészt, aki immár egyedüli ura az alvilágnak, erre Sziszüphosz összehívta családját, s vakmerően megtiltotta nekik, hogy eltemessék, ha meghal, mondván, hogy inkább bolyongjon lelke örökös szabadságban az Aszóposz partjain. Ami a kolkhiszi Aiétészt illeti, ő olyan távol élt, hogy csak nevetett a jóslaton.
Több költő állítja, hogy nemcsak azt az egy tanácskozást tartották Olümpiában, hanem többet is, másutt is, mielőtt befejeződött a vallás megreformálása, és hogy a végső pantomimban bemutatott jelenetek nagy része voltaképpen olyasmit ábrázolt, ami már régen élt az aiólok és az iónok nemzeti vallásában. Többen tagadják, hogy tanácskozáson rendezték volna az olümposzi istenek családjának ügyeit, hiszen Zeusz nem kér tanácsot az emberektől, mindenben egyedül ő maga dönt. Ki tudná megmondani, hol itt az igazság? Annyi bizonyos, hogy most már vitathatatlan volt Zeusz hatalma egész Görögországban, és nem volt hitele nyilvános eskünek, csak ha Zeusz nevére tették.
Az északi Iólkosztól a déli Haloszig terjedő Phthiótisz tartomány trónjára egy Peliasz nevű akháj került, aki Olümpiában, az istenek lakomáján Poszeidón istent személyesítette meg, és az ünnepi játékok lóversenyén döntőbíráskodott. A minüaiakat mélyen megvetette, számára veszélyes főembereiket legyilkolta. Királyukat, Aiszónt, Krétheusz fiát azonban nem ölte meg, beérte annyival, hogy feleségül vette Athamasz és Nephelé leányát, s Aiszón helytartójaként rendelkezett. Mivel Aiszónnak nem maradt élő gyermeke (legalábbis így tudták), Peliasz lett az utóda, s azt remélte, majdan gyermekei lépnek örökébe az ország trónján, immár vitathatatlan joggal.
Peliasz méltán vallhatta magát minüainak, mivel féltestvére volt Aiszónnak. Anyjuk, Türó, Krétheusz király felesége egyszer, sok éve már, meglátogatta a thesszáliai darunimfákat az Enipeusz partján, s egy portyázó akháj csapat elrabolta. Szent szajhának vitték Poszeidón templomába, s mikor kiderült, hogy gyermeket vár, gyalog kergették haza férjéhez. Útközben fiúikreket szült, de szégyellt volna velük együtt beállítani Krétheuszhoz, s otthagyta őket. A gyermekeket egy csikós találta meg, aki kancáján lovagolva arrafelé őrizte lovait. Hazavitte a két gyermeket feleségének, elnevezte őket Peliasznak, illetve Néleusznak. A Peliasz szó azt jelenti, „sáros”, mert a kanca besározta a csecsemő arcát, a Néleusz pedig azt, hogy „irgalmatlan”, a gyermek rebbenés nélküli tekintetéről. Az asszony, Szidéró éppen akkor vesztette el csecsemőjét, és szívesen fogadta örökbe az ikreket, de nem volt annyi teje, hogy kettőt tápláljon, ezért egy nőstény farkaskutya szoptatta hol az egyik, hol a másik kisdedet, ezzel magyarázzák vad jellemüket.
Két nap múlva visszament Türó, hogy eltemesse fiait, s így megmeneküljön szellemük bosszújától. Addigra már keservesen megbánta tettét, örömujjongásban tört ki, mikor megtalálta gyermekeit a csikós házában, s magával akarta vinni őket. Szidéró azonban visszautasította bőkezű ajándékát, s bottal kergette ki Türót a házból. Mikor Peliasz és Néleusz felcseperedett, s rájöttek, hogy mi történt, megölték nevelőanyjukat, Szidérót, amiért oly kegyetlenül bánt el Túróval. Aztán elmenekültek az akhájokhoz, ott Poszeidón isten fiainak mondták magukat, mivel templomának szent szajhájától születtek, s előkelő rangra emelkedtek. Mikor aztán az akhájok elfoglalták Hellászt, Peliasz minüai származására hivatkozva elnyerhette Phthiótisz trónját, Néleusz pedig a másik minüai királyságét, Püloszét. Az anyaistennő azonban gyűlölte Peliaszt, mivel feldúlta egyik szentélyét s megölte Szidérót, aki pedig a Holdoltár szarvába kapaszkodott.

 

 

Negyedik fejezet
Iaszón igényt támaszt a királyságra

A Pélion-hegyi kentaurokat ismét eltiltották a minüaiak asszonyaitól, mert Peliasz szemérmetlennek találta e szokást, s nem tűrte tovább. De mivel még az ilyen hitvány, vad népség sem lehet meg asszony nélkül – mint mondotta –, felbiztatta őket, hogy régi ellenségeiktől, a thesszáliai lapitháktól raboljanak szeretőt maguknak. Ez a nép ugyancsak a minüai arisztokrácia uralma alatt állott, Peliasz szemtelen és nyugtalanító szomszédoknak tartotta őket, s örömmel támogatta a kentaurok rajtaütéseit.
Egy szép nap ünnepélyesen felkereste a kentaurokat, s találkozott vezérükkel, Kheirónnal a kancafejű Fehér Istennő pélioni szentélyében. Kheirón rábeszélte, hogy kérjen jóslatot az istennőtől. Peliasz pusztán mulatságból megkérdezte az istennőtől, hogyan fog meghalni; mint kísérőinek mondotta, kérdésével csupán az istennő szavahihetőségét kívánta próbára tenni. Zeusz atya dódónai jósdája pontosan kinyilatkoztatta már halála körülményeit, s ugyan ki merészelne ellentmondani a mindenható és mindentudó Zeusznak?
Az istennő válasza így hangzott:
– Hogy mondhatnám meg neked, Peliasz, amit állítólag már megtudtál fiamtól, Zeusztól? Mégis figyelmeztetlek rá, óvakodj attól a férfitól, aki csak fél lábán hord sarut: gyűlöl téged és gyűlöletében darabokra vagdal.
Peliasz nem sokat törődött a „háromlelkű vénasszony” locsogásával, amint nagy hetykén megjegyezte, hiszen tisztelete mindenütt hanyatlóban van már, s amúgy sem tudta összeegyeztetni ezt a jóslatot Zeusz megnyugtató, ünnepélyes szavaival, melyek szerint ember sohasem emel majd kezet rá, s öreg napjaiban maga választhatja meg halála módját és óráját. Óvatosságból azért mégis elrendelte, hogy Aitóliából senki semmiféle jogcímen nem jöhet át Phókiszba, mivel az aitólok azt tartják, szerencsét hoz rájuk, ha meneteléshez vagy tánchoz csak a bal lábukra húznak sarut.
Néhány nappal később Peliaszt különös jel figyelmeztette Zeusz hatalmára. Apollón főpapja gyalogosan, szolgaruhában keresztülment Iólkoszon, és Peliasz hiába kínálta rangjának megilletően bőséges fogásokkal, sült hússal, finom itallal, nem fogadta el; leült a tűzhely mellett a szolgák közé, s csak belsőséget evett. A főpap a thesszáliai Pherai-erdőbe tartott, ahol Peliasz veje, a minüai Admétosz élt, hogy kitöltse a büntetést, melyet immár másodszor mért isteni urára Zeusz jóslata. Ennek a története a következő:
Hadész papjai panasszal fordultak Dódónához, hogy Delphoiban orvosiskola nyílt, melyet Aszklépiosz, Apollónnak egy templomi szent szajhától született fia alapított. Azzal vádolták Apollóm, hogy ha fejleszti az orvostudományt és a gyógyászatot, csökkenni fog a halottak – különösen a halott gyermekek – száma, és ezzel az alvilági papokat megfosztja bizonyos jövedelmektől, járandóságoktól. Aszklépioszt egy szegény özvegyasszony megkérte, hogy jöjjön el egyetlen, vízbe fűlt fiának temetésére. Hadész papjai már belekezdtek a hangos siratóba, mikor Aszklépiosz kijelentette: a fiú nem halott. Kicsurgatta belőle a vizet, föl-le mozgatta karját, s megindította a lélegzését, mire a fiú kisvártatva felült s nagyot tüsszentett. Aszklépiosz ezután Apollón szolgálatára adta a fiút.
A dódónai jósda, helyt adva a panaszoknak, elrendelte az iskola bezárását, Aszklépiosz azonban nem fogadta el a – szerinte – kétértelmű döntést. Azzal érvelt, hogy Hadész végül úgyis minden lelket megkap, sőt minél több gyermek életét menti meg Apollón, a természet rendje szerint annál több születik a jövőben, s ha eljön az ideje, amúgy is mind Hadészhoz kerül. Zeuszt bosszantotta ez az okoskodás, mert nem tudott rá mit válaszolni, ezért dühében erőszakhoz folyamodott. Nyomban el is küldtek Dódónából egy csapat templomi őrt Delphoiba, s megölték Aszklépioszt, valamint a fiút, akinek megmentette az életét. Apollón íjászai megtorlásul rajtaütöttek Dódónán, halálra nyilazták Küklópsz valamennyi fiát, a dódónai kovácsokat, akik Zeusz, Poszeidón és Hadész templomainak szent berendezését készítették, s félszeműnek nevezték őket, mert fél szemüket mindig letakarták, hogy megvédjék az üllőről felpattanó szikráktól.
Zeusz jósdája ekkor megsemmisítéssel fenyegette Apollóm, ha meg nem alázkodik s ismételten nem szolgál le egy kemény esztendőt, ezúttal azonban Görögország legvadabb zugában – vagyis Pheraiban, a minüai királyság területén; az év folyamán nem működhet Apollón jósdája, szünetelnek az áldozatbemutatások, fogadalmak, imádságok. A főpap kénytelen-kelletlen megadta magát. Talán azért választotta a büntetés letöltése helyéül Pherait, mivel az ottani király, Admétosz, lekötelezettje volt. Admétosz egykor tudtán kívül megsértette Apollón testvérét, Artemiszt, a Szűz Istennőt, mert elmulasztott engesztelő áldozattal tisztelegni előtte, mikor feleségül vette Alkésztiszt, Peliasz király legidősebb leányát. Az istennő büntetése nem késett: mikor Admétosz nászágyába tért, egy kosárra való kígyót talált benne. Eleinte Artemisz hallani sem akart róla, hogy visszaadja Alkésztiszt férjének, Admétosz ekkor ajándékokkal megrakva Delphoiba ment, és könyörgött Apollónhoz, járjon közbe érdekében isteni húgánál. Apollón teljesítette a kérést. Most viszonzásul Admétosz, amennyire rajta állt, megkönnyítette a főpap szolgaságát, s ezzel örök hálára kötelezte.
Hosszú-hosszú ideig egyetlen istenség sem mert vitába szállni Zeusz tekintélyével (kivéve a Hármas Istennőt, aki mindenkor könyörtelenül ellenséges volt); Apollón azonban sohasem felejtette el a megaláztatást, amelyet kénytelen volt lenyelni, és a barbárok azt jósolták, eljön majd a nap, amikor a Hármas Istennővel szövetkezve éppoly könyörtelenül kiheréli apját, Zeuszt, mint annak idején Zeusz Kronoszt. Apollón – jósolták – a korfui Hüllosz Zeusz-templomában őrzött aranysarlót használja majd, ugyanazt, amelyet hitelt érdemlő állítások szerint Zeusz fordított egykor Kronosz ellen. Apollón azonban megtanulta, hogy óvatosnak kell lennie, ezért vár az alkalmas pillanatra. A köldökszentély bejáratát e szavak díszítik: „Semmit el ne túlozz.” Ennek jegyében az isten buzgón ápolja a tudományokat.
A következő téli napfordulón, mikor hó borította a Pélion bérceit, meg túl az öblön, messze délnyugatra az Othrüszhegyet, Peliasz megtartotta a szokásos ünnepségeket az istenek tiszteletére. Megkülönböztetett hódolattal adózott apjának, Poszeidónnak, s a szűz Artemiszt a többi isten fölébe helyezte. Mivel a hal most már Artemisz szent állata volt, az ő védnöksége alá helyezte a halnimfák iólkoszi székhelyét, és anyai nagynénje, Argosz király leánya, az öreg Iphiasz gondjaira bízta. Peliasz elég különös módon kénytelen volt három halhatatlant kihagyni a vendégek névsorából, akiket meghívott marha-, birka- és szarvassülttől roskadozó lakomaasztalához. Elsősorban magát Zeuszt kellett kihagynia. Sok évvel ezelőtt ugyanis – így magyarázta Peliasz –, még Athamasz király idejében a Kancafejű Istenanya egyszer ráakadt Zeuszra a Pélion-hegyen, amint épp egy kellemes tivornya utáni álmát aludta, meztelenül, mert ledobta az aranygyapjút felhevült testéről. Szégyenében az isten átadta szentélyét anyjának, s ő maga, tisztes fekete gyapjúba burkolózva, visszavonult a Laphüsztiosz-hegyre. „Míg Zeusz atya ünnepélyesen vissza nem tér a Pélionra, s ki nem lakoltatja onnan a Kancafejű Istennőt – mondotta Peliasz –, okosabbnak tartom, ha csupán magánemberként áldozom neki.” Kerülni akarta azonban a látszatot, mintha az anyaistennő pártján állna Zeusszal szemben, ezért másodiknak és harmadiknak Hérát és Demetert, az istennő e két megjelenési formáját hagyta ki. Ez még kínosabb volt, mint Zeusz mellőzése, hiszen a téli napfordulóünnep eredetileg csakis a Hármas Istennő tiszteletét szolgálta, s a király méghozzá engesztelő áldozatot sem mutatott be neki kárpótlásul. Meg akarta mutatni, hogy egy csöppet sem fél a jóslataitól, s nem is akar a kegyeibe férkőzni. Zeusznak azonban áldozott, ha csak magánemberként is: királyi ebédlőtermében pompás ökröt égetett el tiszteletére, és ő maga egy falatot sem evett belőle.
Bízva benne, hogy elhárította feje felől az atya haragját, Peliasz egyenesen a piactérre ment, ahol már nagyban ropogtak a száraz fenyőfából rakott máglyák tüzei, hogy elhamvasszák rajtuk az olümposziak tiszteletére azokat a szépséges állatokat, melyeket ő maga választott ki. Az ünneplő tömegben egy feltűnő idegenre figyelt fel a király: szép, magas fiatalember volt, fegyvere két bronzpengéjű lándzsa, s mintha álmából emlékezne arcvonásaira. Feszes szarvasbőr öltözékéből, leopárdbőr csuklyájából ítélve a leopárdtestvériségből való magnésziai lehetett, és a Boibé-tó fölötti hegyekből érkezhetett, aranyszőke, hosszú sörénye viszont arra vallott, hogy a kentaurok lótestvériségének tagja. „Különös – gondolta magában Peliasz –, görögnek gondolnám azzal a szőke hajával, a szép, egyenes orrával, hosszú végtagjaival.” Az idegen zavarba ejtően, merőn nézte Peliaszt, de az nem méltatta köszöntésre.
Peliasz kiadta a parancsot, hogy a felvirágozott áldozati állatokat hajtsák fel a nagy oltárra, melyen egyenlő nagyságú halmokban pörkölt árpaszemeket helyezett el, egy halmot azonban kétszer akkorára púpozott, mint a többit. Ezután meghintette sóval az állatok bőrét, közben fennhangon kiáltotta az istenek és istennők nevét, majd segédje letaglózta az áldozatokat, Peliasz pedig görbe kvarckéssel maga vágta át a nyakukat. Fejüket az ég felé fordította, mert ezt az áldozatot az olümposzi isteneknek mutatták be, s nem az alvilág héroszainak vagy istenségeinek. Végezetül elégette az oltáron a faggyúba burkolt lábszárcsontokat s a belsőségek egy részét, a húst azonban a hívek fogyasztották el. Az áldozati állatok sóval behintése az akhájok újítása volt, azelőtt egyetlen istenség sem kívánta meg, a Hármas Istennő pedig el sem fogadja a sóval behintett áldozatot.
Amint a szertartás véget ért, az idegen Peliaszhoz lépett, s vakmerően megszólította:
– Peliasz király, miért áldozol az összes istenségnek, csak éppen a Nagy Istenanyának nem, holott a pelaszgok őt tisztelik?
A király így felelt:
– Ember, hát nincs szemed? Nem vetted észre, hogy Zeusz atyának sem mutattunk be áldozatot? Illendő volna-e lakomára hívni a feleséget (mert bizonyára tudod, hogy a Nagy Istennő ma már Zeusz hitvese), s a férjet nem? Ez az áldozat apámnak, Poszeidónnak szólt, meg a többi alacsonyabb rangú olümposzi istennek, hallhattad, hogy név szerint folyamodtam hozzájuk.
Az idegen ezt válaszolta:
– Bizonyára helyesen tetted, hogy nem áldoztál Zeusznak, ha igaz, amit beszélnek, hogy nem szívesen jár errefelé, mióta részegségében felfedte meztelenségét anyja előtt.
Peliasz tetőtől talpig végigmérte az idegent, aki oly vakmerően, csaknem szentségtörően szólt, s a szeme hirtelen megakadt a lábán: csak az egyiken volt saru.
Azon nyomban a nevét tudakolta, az idegen azonban így szólt:
– Kérdezz tőlem bármi mást, Őszszakállú, s igyekezni fogok megfelelni rá!
Peliasz egy darabig szóhoz sem jutott a meglepetéstől, aztán megkérdezte:
– Idegen, mit tennél te az én helyemben? – Soha életében nem szóltak még hozzá ilyen tiszteletlenül.
Az idegen erre arcátlanul felnevetett, feldobta és elkapta lándzsáit – mindkettőnek berkenyefa nyele volt –, s így felelt:
– Én bizony gyapjúszedő expedíciót küldenek ki azzal a paranccsal, hogy haza ne merjen jönni, míg meg nem találja az aranygyapjút, ha a világ végére, Kolkhiszba akár, a Nap lovainak istállóihoz kell is hajóznia érte, vagy le kell szállnia a föld mélységes mélyére, új theológiánk szerint Tizenharmadik Istenségünk iszonyú, sötét birodalmába.
– Bölcs tanács – mondta erre Peliasz, abban a reményben, hogy az idegen romlást hoz magára, s meggondolatlanul válaszol következő kérdésére. – Na és kit tennél meg az expedíció parancsnokának, talán birodalmad legvakmerőbb férfiát?
– Szerintem egész Görögország legvakmerőbb férfiának kell lennie, aki ezt a feladatot vállalja – mondta erre éppoly arcátlanul az idegen.
– Nos, te vagy az! – kiáltott Peliasz.
– Én? – kérdezte meghökkenve az idegen.
– Te! – felelt Peliasz. – Fegyveresen s egyedül jönni, amiként te, egy olyan ünnepségre, melyen tilos fegyvert viselni, „Ősszakállúnak” nevezni a város uralkodóját, kérdésére sem árulni el a nevedet, zagyva rágalmakat szórni Zeusz atyára, az Egek Királyára, a görögök legfőbb istenére – ez arra vall, hogy te vagy a legvakmerőbb férfi az egész világon, nemcsak Phthiótiszban, az én királyságomban.
A férfi indulatosan válaszolt:
– Soha életemben nem riadtam vissza semmiféle kalandtól. De az aranygyapjúért csak akkor indulok el, ha megesküszöl, hogy ha visszajöttem – mert mérget vehetsz rá, hogy nem jövök meg üres kézzel –, átadod nekem a királyságodat.
Peliasz így válaszolt:
– Ostoba! Csak nem képzeled, hogy belemegyek ilyen képtelenségbe? Ezt a királyságot törvény szerint csak a minüai királyi család tagja kormányozhatja. Ha bátyám, Aiszón meghal, rám száll a királyi cím és hatalom, mivel én vagyok a legközelebbi utód minüai vérből, hiszen bajtársaim megölték legközvetlenebb hozzátartozóit, két fiát és két fivérét. Halálom után pedig legidősebb fiamra, Akasztoszra száll a királyság. Az idegen tagadólag rázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy reá száll – mondta. Peliasz megkérdezte:
– Ugyan miért rázod a fejedet, s miért nem hiszed, hogy reá száll? Még egy isten sem változtathatja meg az öröklés rendjét.
Az idegen a következőképpen válaszolt:
– A város ostroma idején kétéves voltam. Az egyik palotaszolga kicsempészett, elvitt a kentaurokhoz és a gondjaikra bízott. Tizenhat esztendeig nevelkedtem a Philarától született Kheirón gyámsága alatt. A mai napon azért jöttem le Iólkoszba az ünnepségre, mert azt reméltem, hogy az istennő tiszteletére mutattok be áldozatot. Kérlek, bocsásd meg rendezetlen külsőmet: szarvasbőr öltözékemet egy akantuszbokor hasította el, amint lefelé siettem, s úgy látom, egyik sarumat is elvesztettem, nyilván az iszapban maradt, amikor átkeltem a megduzzadt Anauroszon. Diomédész vagyok, Aiszón bátyád egyetlen életben maradt fia, Kheirón azonban az Iaszón nevet adta nekem. Én vagyok a minüai trón legközelebbi örököse, nem pedig te.
– Ne ingereld az isteneket efféle ostobasággal – szólt rá keményen Peliasz –, mindenki tudja, hogy Diomédész bent pusztult az égő palotában, tisztesen meggyászolták és eltemették.
– Nem Diomédész volt az, hanem egy rabszolga fia – felelte Iaszón –, íme, itt van a tarsolyomban bíborból készült ruhácskám, mely akkor volt rajtam, nem perzselte meg a tűz, ebből is láthatod, hogy minden szavam igaz.
Peliasznak elszorult a szíve, de visszafojtotta dühét, nem merte Iaszónt megsérteni a szent ünnepen. Csak annyit vetett oda szárazon, hogy Iaszón nagyon rossz véleménnyel lehet a bátorságról, ha azt képzeli, hogy csak úgy első szóra lemond minden aranyáról, ékszeréről, marháiról és gabonájáról, anélkül hogy megküzdene értük.
Iaszón így felelt:
– De bátyám, egy szóval sem mondtam, hogy el akarom venni a vagyonodat. Tartsd meg, ami a tiéd, s élj vele kedved szerint. Én semmi egyebet nem kívánok, csak hogy ismerj el apám örökösének. Ha apám nem akarta megtorolni rajtad fivérei és fiai meggyilkolását, nem volna illő, hogy én tegyem meg. – Őszintén beszélt, a hegyek között olyan ősi egyszerűségben élt, hogy nem tanulta meg: a király vagyon nélkül annyit ér, mint a lándzsa nyél nélkül. A király nem nélkülözheti a kincstárát, mert abból fizeti a katonáit és a szolgáit, abból vendégeli meg illően a látogatóba érkező fejedelmeket, mutat be áldozatot az isteneknek, s fedezi ezerféle más kiadását.
Peliasz nem tudta, hogy Iaszón vajon nagyon egyszerű-e, vagy nagyon ravasz, s egy darabig hallgatott. Aztán hangosan felnevetett, barátságosan átölelte, s úgy tett, mintha nagy örömmel fogadná, hogy visszatért szülővárosába. Karon fogta, Aiszón betegágyához kísérte, s közben sóhajtozva így szólt unokaöccséhez:
– Iaszón, Iaszón, miért is nem mondtad meg mindjárt, kinek a fia vagy! Akkor sohasem tettem volna fel neked azt a kérdést, melyre te, talán valamelyik isten, például ünnepségünk fővendége, apám, Poszeidón sugallatára, tanúk füle hallatára azt a visszavonhatatlan kijelentést tetted. Ezen most már nem lehet változtatni, el kell menned, meg kell keresned az eltűnt aranygyapjút. Utadon elkísér egész népünk reménykedő imádsága, s ha majd visszatérsz, önként lemondok javadra Phthiótisz kormányzásáról, és hűséges, szerető híved leszek.
Iaszón arcára kiült a döbbenet, amikor megtudta, milyen drágán kell fizetnie elhamarkodott szavaiért, Peliasz ugyanis elmesélte neki Aiétész király és a görögök ellenségeskedésének történetét, s ebből világosan kiderült, mennyire reménytelen vállalkozás az aranygyapjú visszaszerzése.
Két évvel azután, hogy Phrixosz és Hellé elmenekült Iólkoszból, Krétheusz, a régens, hírét vette, hogy Hellé vízbe fűlt a Trójai-szorosnál, Phrixosz azonban átadta az aranygyapjút Kolkhisz királyának, Aiétésznek, Héliosz fiának, s Aiétész a gyapjút Prométheusz hérosz oltalma alá helyezte. Krétheusz ekkor megvitatta főembereivel, küldjön-e követeket Aiétész királyhoz a gyapjúért, mivel valamennyiükben az a sejtelem élt, hogy a minüaiak jó szerencséje függ tőle, de aztán úgy döntöttek, hogy inkább nem teszik ki magukat a Fehér Istennő haragjának, és felhagytak a dologgal. Néhány évvel később azonban Aiétésznek fülébe jutott, hogy unokaöccsét, Sziszüphoszt, akihez őt ünnepélyes baráti eskü fűzte, megfosztották tisztétől, szolgaságra vetették, mert nem volt hajlandó beleegyezni, hogy a Hármas Istennő alárendelt helyzetbe kerüljön korábbi fiaival, Zeusszal, Poszeidónnal és Hadésszal szemben. Módfelett felingerelte a hír Aiétészt, mert Aszópia, a kettős korinthoszi királyság nyugati fele, Sziszüphosz uralma alá tartozott, keleti fele, rajta a földszorossal és Ephüré városával, viszont az ő birtoka volt; és bár földjeit barátja, Bunosz gondjaira bízta, a tényleges kormányzó Sziszüphosz volt. Aiétész ezért megesküdött, hogy kiirtja az első görög hajó legénységét, amelyik Kolkhiszba merészkedik, hacsak nem azzal a hírrel jön, hogy unokaöccse kiszabadult és újra a trónon ül. De nemcsak hogy nem szabadult ki Sziszüphosz, és nem állították vissza Korinthoszban a régi vallást, hanem az új akháj kormányzó még kiáltványt is tett közzé, melyben tagadta, hogy a várost Ephüré szűz istennő papnője alapította, miként eddig hitték. Állítása szerint egy Korinthosz nevű hős volt az alapító, Zeusz hűséges híve, akit Ephüré csalárd módon megfosztott dicsőségétől, mostantól kezdve tehát a városnak is a Korinthosz nevet kell viselnie, nem csak a királyságnak. Elkobozta Aiétész király területeit, azon az alapon, hogy az Ephürétől szerzett birtokjoga érvénytelen, és így Aszópiát saját barátja, Kreón kerítette uralma alá, és még Sziszüphosz leányát, Glaukét is magához kényszerítette feleségül.
Mióta ez történt, Kolkhisz és Görögország közt megszakadt a közvetlen kapcsolat, s a két ország Trója közvetítésével kereskedett egymással. Ez a helyzet nagyon hátrányos volt a görögökre, mert a trójaiak, akik addig a hajórakomány kölcsönösen megállapított értéke egyötödének megfelelő vámot szedtek, most kétszer-háromszor annyit kértek a görög hajósoktól a kolkhiszi árukért, mint amennyiért vették őket. Trója, akárcsak Mükéné és más görög városok, jól őrzött, erős vár volt, egyiptomiak építették óriás kőtömbökből. A görögök azzal fenyegetőztek, hogy hadjáratot indítanak s elpusztítják a várost, ha a trójaiak nem viselkednek méltányosabban, de egyelőre még nem voltak elég erősek, hogy beváltsák fenyegetésüket. Aiétész király állítólag megállapodást írt alá a trójaiakkal, melyben ígéretet tett, hogy nem kereskedik kívülük más nyugati néppel, azzal a kikötéssel, hogy jó árat fizetnek, továbbá hogy megvédik a szorosokat, ha a görögök büntetőexpedíciót indítanának Kolkhisz ellen.
Peliasz mindezt elmondta Iaszónnak, nagyokat sóhajtozva közben. Azt remélte, hogy unokaöccse visszaretten a nehézségektől, szépen visszakullog a Pélion-hegyre, a kentaurok közé, s ezzel annyira lejáratja magát a minüaiak előtt, hogy mutatkozni sem mer többé az iólkoszi piactéren. Vagy – s ez a jobbik eset – szégyentől mardosva mégis rááll, hogy elinduljon az aranygyapjúért, ez az út pedig Peliasz szent meggyőződése szerint csakis végzetes lehet. Még ha a trójaiak figyelmét kijátszva odaérkezik is, hogyan veszi rá Aiétészt, aki hatalmas hadsereggel és hatalmas hajóhaddal rendelkezik, hogy kiadja az aranygyapjút? S ha mégis vakmerően lecsapna, és sikerülne elrabolnia az aranygyapjút, ami szinte hihetetlen, hogyan jutna át másodszor is a Hellészpontoszon? A trójaiak várnának már rá, átvizsgálnák a rakományát, feltartóztatnák, míg a kolkhiszi hajóhad utol nem éri, s akkor menthetetlenül megölik. A Fekete-tengerből ugyanis nincs kivezető út, csak a Boszporoszon és a Hellészpontoszon át.
Peliasz meg volt győződve róla, hogy ebből a csapdából nincs menekvés. Iaszón azonban bátran tekintett a jövő elébe, s így szólt:
– Kedves bátyám, hagyjuk a komor gondolatokat, s induljunk szüleim házába, hiszen kétéves korom óta nem is láttam őket. Szeretném, ha már megölelnének s megáldanának.
Sült a hús az áldozati máglyán, sistergett a zsír, s kellemes illat töltötte be a piacteret, Peliasz mégis elvezette onnan Iaszónt szülei szerény házába, hogy fiúi tisztelettel köszöntse őket. Alkimédé magánkívül volt az örömtől, hogy viszontlátja egyetlen gyermekét, és lázas boldogsággal ölelte keblére; Aiszón azonban, aki egy halom takaró alatt bóbiskolt heverőjén, jöttére felriadt, holtsápadtan megpróbált feltápászkodni, majd ismét visszahanyatlott, s befordult a fal felé. Míg Iaszón távol tőle, a kentaurok között élt, Aiszón apai szeretettel és reménykedve gondolt rá, de most, hogy vakmerően lejött a hegyről és felfedte kilétét Peliasz előtt, rátört a kétség és félelem, valósággal gyűlölni kezdte fiát. Attól tartott, Peliasz most majd felelősségre vonja, amiért annak idején félrevezette a temetési komédiával, s csak az ürügyet fogja lesni, hogy őt is és Iaszónt is megölesse. Aiszón tehát érthetetlen szavakat motyogott maga elé, s rá sem hederített Peliasz hangzatos fogadkozásaira, szerencsekívánataira, hál'istenkedésére, hogy Iaszón valósággal a halálból tért haza. Peliasz szemtől szembe dicsérte Iaszónt, szépségét, erejét és hősiességét, Alkimédé meg majd elolvadt a boldogságtól, arról is megfeledkezett, mennyi bajt hozhat az ilyen lelkendezés, hiszen a kártevő szellemek kék legyek, pillék vagy szúnyogok alakjában mindig ott röpködnek, s azonnal megviszik a hírt a féltékeny olümposzi vagy alvilági isteneknek. Aiszón közben egyre csak nyöszörgött.
Peliasz otthagyta szüleivel Iaszónt, s visszament a piactérre. Főheroldja háromszor megfújta a kagylóhéjat, csendet parancsolt, a király pedig kihirdette népének, hogy osztozzék örömében, mert visszatért Iaszón, a minüai Phthiótisz trónjának örököse. – Bátor és tisztelettudó fiatalembernek bizonyult – mondotta –, mert ilyennek nevelte barlangjában Kheirón, a derék kentaur, aki hosszú éveken át rejtegette, nevét, származását eltitkolta, az ég tudja, mi okból. Ez a Iaszón olyan bátor és tisztelettudó fiatalember, hogy nem hajlandó csak úgy egyszerűen megtelepedni körünkben. Azt mondja, előbb nagy tetteket kell véghezvinnie, hogy bebizonyítsa mélységes hódolatát Zeusz atya, az istenek ura iránt, ezért az a terve, hogy visszaszerzi az eltűnt aranygyapjút, s felöltözteti vele a Laphüsztiosz-hegyen őrzött kos képmását. Kísérje valamennyi isten és istennő kegyes jóindulata királyi sarjhoz méltó elhatározását! És aki minüai fejedelemnek csak mersze van, ne hátráljon meg ez elől a nagyszerű vállalkozás elől! – Peliasz azt remélte, hogy az a jöttment unokaöccse vagy húsz-harminc minüai nemest is – az akhájok született ellenségeit – magával visz a pusztulásba.
A mézsörtől és az árpalétől mámoros hallgatóság lelkes éljenzéssel fogadta Peliasz beszédét, s mikor Iaszón megjelent a piactéren, hogy kivegye részét a sülthús-lakomából, megrohanták és elragadtatott kiáltozással köszöntötték. Felékesítették télen is nyíló virágokból, bogyós ágakból font koszorúval, részegen csókolgatták a kezét, veregették a vállát.
Iaszón egy szóval sem válaszolt, csak ment, mint a mit sem sejtő áldozati állat, amelyet felkoszorúzva az oltárhoz vezetnek, miközben a hívek mohón a szájuk szélét nyalogatják, és boldogan kiáltoznak: „Micsoda gyönyörű állat! Pompás falat lesz az isteneknek, hát még nekünk!”
Peliasz kegyes hangulatban volt, s öt nap, öt éjszaka egyfolytában ünnepelte Iaszónt a királyi palotában.

 

 

Ötödik fejezet
A fehér istennő helyesli az utazást

Iaszón visszatért a Pélion-hegyre, hogy kikérje Kheirón tanácsát. A kentaur meglepődött, hogy elevenen látja viszont. Ismerte Iaszón meggondolatlanságát, és könyörögve igyekezett visszatartani az úttól, mert bizonyos volt benne, hogy ez a vállalkozás senkire sem hoz szerencsét. Búsan csóválta a fejét, mikor Iaszón beszámolt az iólkoszi piactéren történtekről, s így szólt:
– Gyermekem, aligha hozhattál volna rosszabb hírt nekem. Vagy kudarcot vallasz vállalkozásoddal, s megölnek a kolkhisziak vagy trójai szövetségeseik, vagy pedig visszahozod az aranygyapjút – bár ez nem valószínű –, s Zeusz, a kos visszatér szentélyébe, és megint kitúrja onnan szeretett anyánkat. Az a te nyelved! Hányszor mondtam, hogy aki egymagában vetődik ellenségek közé, tartsa a száját és nyissa ki a fülét! Szégyent hoztál a barlangomra!
Iaszón erre kétségek közt rimánkodni kezdett Kheirónnak, hogy forduljon az istennőhöz, s kérdezze meg tőle, mit kell tennie. Eltökélte magában, ha az istennő azt parancsolja, hogy hagyjon fel a dologgal, azt se bánja, ha nevetségessé válik a minüaiak előtt, de engedelmeskedik, s egyben lemond a Phthiótisz trónjára formált igényéről is.
Kheirón aznap este megtisztálkodván belépett az istennő szentélyébe, fejét a lóhere párnára hajtotta – ez a növény, amelyet három egymásba fonódó levele miatt szenteltek a Hármas Istennőnek, igaz álmot hoz. Úgy tetszett, éjfélkor az istennő leszállt trónusáról, s a következő szavakat intézte hozzá:
– Kheirón, hűséges szolgám, előtted többet merek felfedni az igazságból, mint avatatlanok előtt. Értsd meg mindenekelőtt, hogy az istennő hatalmát is korlátozza híveinek helyzete. A vasfegyverzetű akhájok oly hatalmasra növelték rakoncátlan fiam, Zeusz erejét, hogy én immár nem törhetek egyenesen célomra. Már az aiól Athamasszal folytatott küzdelmemben is, pedig az sokkal kevésbé félelmetes ellenfél volt, mint ez a kurafi akháj Peliasz, kénytelen voltam ravasz cselszövéshez folyamodni, és egyetértést színleltem vallási újításaival. Mégis éppoly visszavonhatatlanul elhatároztam Peliasz elpusztítását, mint annak idején Athamaszét, és sorra bosszút állok valamennyi halandó ellenségemen, valamint férjemen, Zeuszon is. Sokat megért és türelmes istennő vagyok én, van időm kivárni az alkalmas pillanatot, megőrzőm a nyugalmamat. Jól tudod, milyen könyörtelen voltam az athéni Thészeusszal szemben is. Eleinte, mikor kifosztotta Knószoszt és bosszút állt értem Minószon, nem panaszkodtam rá, hiszen kellő tisztelettel viseltetett irántam és papnőim iránt. Később azonban, mikor Attikában fellázadt ellenem, és titokban eltávolította szentélyemből két képmásomat, amelyek mint Szűz Istennőt ábrázoltak – az egyikét Helené, a másikat Perszephoné néven tisztelték –, rávettem a népét, hogy száműzze Thészeuszt. Szkürosz szigetére menekült, ahol földbirtokot örökölt, én azonban felbujtottam Szkürosz királyát, hogy kísérje fel a sziget legmagasabb hegycsúcsára, mintha azt akarná megmutatni, milyen hatalmas a birtoka, s taszítsa le a szikláról. Peirithooszra, Thészeusz hűséges barátjára még az övénél is rosszabb sorsot mért kezem.
Kedvemre valóbb volt, hogy Zeusz hitveseként bekerüljek az olümposziak családjába, mint hogy ellenségként kívül maradjak, így legalább megkeseríthetem az életét folytonos gyötréssel, leskelődéssel, bajkeveréssel, kínzással, úgy, mint ő tette velem, míg kötekedő fiam volt, s én rangban fölötte álltam. Most, hogy megsokszorozódtam és isteni húgaivá meg leányaivá is lettem, csak fokozódnak a bajai.
Ne gondold, hogy Iaszón a maga elhatározásából keveredett szóváltásba nagybátyjával az iólkoszi piactéren. Jól tudod, hogy nyers és nem épp éles eszű ifjú, bármily gondosan nevelted is, és anélkül, hogy gyanút fogna, bármire rávehetem. Tudod-e, hogyan vesztette el a saruját? Lefelé igyekezett a Pélionról, elhagyta már a fenyőerdőket, átvágott az arbutusz- és akantuszcserjéseken, s éppen kiért a kakukkfüves mezőre, mikor megjelentem előtte Artemisz papnője, a roskatag Iphiasz képében, akit kedvelek. Megkértem az ifjút, vigyen át a megáradt Anauroszon, s ennek fejében jó szerencsét ígértem neki. Eleinte vonakodott, de aztán meggondolta magát és a vállára vett, erre bűvöletbe ejtettem s beléoltottam a szavakat, amelyeket Peliaszhoz kell intéznie. A túlsó parton letett a földre, én meg, hogy megtörjem a varázst, szememet forgatni kezdtem, nyelvem kiöltöttem és Gorgó-fintort vágtam, Iaszón levette saruját és hozzám vágta, hogy elűzze a rontást. Félreugrottam, a saru pedig a patakba esett, s elsodorta a víz.
Ez a hebehurgya Iaszón, bár nevének jelentése „Gyógyító”, arra rendeltetett, hogy méreggé váljon a görögök gyomrában, háborúkat szítson egymás után, akárcsak őrült szolgám, Héraklész. De hát ezért fájjon Zeusz feje, ha úgy tetszett neki, hogy kicsavarja kezemből a hatalmat. Én csak egyetlen dolog miatt kívánom Kolkhiszba küldeni Iaszónt: hogy földbe helyezze szolgám, Phrixosz szellemét, amely még mindig keservesen lézeng temetetlen koponyájának állkapocscsontjai közt, s megadja neki végre az általam megígért örök nyugodalmat. Ha Iaszón egyúttal az aranygyapjút is visszahozza, nem érdekel. Az aranygyapjú önmagában nem jelent semmit, levetett ruha, nem több, és ha visszakerül, csak felidézi a megaláztatást, melyet Zeusz kénytelen volt elszenvedni tőlem annak idején. Jól őrizd meg a titkokat, melyeket most felfedtem előtted. Iaszónnak csak annyit mondj, hogy kegyelmem kíséri Kolkhiszba, ha teljesíti egyetlen kikötésemet: mielőtt az aranygyapjú ügyében bármit tenne, vissza kell követelnie Aiétésztől rokonának, Phrixosznak csontjait, s tisztességgel el kell temetnie, ott, ahol majd parancsolom.
Iaszón nagy megkönnyebbüléssel vette hírét, hogy nem játszotta el az istennő kegyét, mert bár nem tudott vigyázni a nyelvére, nagyon is félt, hogy elveszítheti az istenek, istennők jóindulatát. Most azonban különlegesen szerencsésnek érezte magát: az istennő nem szándékozik akadályt gördíteni útja elébe, még akkor sem, ha főként Zeusz kedvéért vállalkozik rá. Nagyon kell hát vigyáznia, hogy más istenségek féltékenységét fel ne keltse. Kénytelen lesz közölni a minüaiakkal, hogy az istennő kegyéről biztosította álmában, hiszen társakra van szüksége, de előbb azért tanácsos lenne Zeusz jósdáját megkérdezni, különben Zeusz papjai azt hinnék, hogy az istennő titkos utasítására, ártó szándékkal indul útnak.
Iaszón közölte Peliasszal, hogy az istennő helyesli vállalkozását, mire nagybátyja meglepődve így szólt:
– Csakugyan? És miért?
– Azért, mert meg kell szereznem rokonom, Phrixosz lelkének az örök nyugalmat – felelte Iaszón.
Zavarba ejtette a válasz Peliaszt, mivel sejtelme sem volt róla, hogy Phrixosz lelkének nincs nyugodalma, még azt sem tudta, hogy meghalt. Ravaszul így felelt:
– Ó, jaj! Milyen szép az istennőtől, hogy figyelmeztetett: kegyes kötelességed eltemetni szerencsétlen unokabátyádat. Néhány évvel ezelőtt az a nyomorult Aiétész azzal tetézte bűneit, hogy egy lakomán megmérgezte Phrixoszt, és csontjait minden ceremónia nélkül az ebédlőcsarnok mögötti bozótosba szóratta. Piros tulipán nő ki rokonunk koponyájának szemgödréből, és szeder indázik csontjai körül. Szelleme addig háborgatja majd családjának valamennyi tagját, míg maradványait tisztesen el nem temetik. Az én álmomat is számtalanszor megzavarta már.
Iaszón ezután közölte Peliasszal, hogy a dódónai Zeusz atya jósdájához akar fordulni. Peliasz dicsérte jámbor elhatározását, s megkérdezte, hogy melyik utat választja Thesszáliából Épeiroszba a három közül. Az első út a szárazföldön, magas hegyeken és mély völgyeken vezet keresztül. A második részben szárazföldi, részben tengeri út: először szárazföldön át el kell jutni Delphoiba, ott hajóra szállni, keresztülvitorlázni a Korinthoszi-öblön, s fel az Adrián, a nyugati partok mellett egész Épeiroszig, aThüamisz folyó torkolatáig, ott aztán rá lehet térni a dódónai útra. A harmadik csaknem teljes egészében tengeri út: körül kell hajózni Görögországot a Thüamisz folyó torkolatáig, s onnan a szárazföldön eljutni Dódónába. Peliasz a harmadik utat ajánlotta unokaöccsének, s megígérte, hogy hajót és személyzetet bocsát rendelkezésére.
Iaszón soha életében nem ült hajón, ezért inkább a két szárazföldi út valamelyikét választotta volna, Peliasz azonban óva intette, mondván, hogy a lapithák területén kellene áthaladnia, meg kellene másznia a zord Pindosz gerincét, melyen a dolopszok, az aithikiaiak és mindenféle más nyomorult, vad népség lakik. Kérve kérte, másítsa meg szándékát, már csak azért is, mert a második útvonal sem biztonságos, hiszen hol talál olyan hajót, amely ebben az évszakban hajlandó lesz a Korinthoszi-öblöt átszelni. A nyár végén jártak már, s megkezdődött a viharos időszak. – De – mondotta Peliasz – ha a harmadik útvonalat választod, s mersz vállalkozni Görögország körülhajózására, adok neked elsőrendű hajót és hozzáértő kormányost.
Iaszón azt válaszolta, bölcsebbnek tartja, ha ebben a kedvezőtlen évszakban nem vállalkozik a harmadik útra, még Peliasz királyi hajójával sem, mert hallotta hírét, milyen veszedelmes, változékony szelek dühöngenek a Peloponnészosz csipkés partján, milyen viharok tombolják körül a hajókat a Malea- és a Tainaron-fok környékén. Emlékeztette Peliaszt a közmondásra, mely szerint az alvilágba a legrövidebb út a Tainaron-fokon át vezet őszi időben. Kijelentette, hogy a második útvonalat választja, a Korinthoszi-öblön át, s valamelyik isten bizonyára juttat majd neki hajót.
Peliasz erre megígérte, hogy elkíséri a Kriszai-öbölig, s a Korinthoszi-öböl partján, Delphoi közelében megpróbál hajót bérelni számára, hogy folytathassa útját Épeiroszba.
Iaszón körülbelül akkortájt indult útnak Peliasz kíséretében, mikor érni kezd az olajbogyó. Nagybátyja oldalán ült a fényezett öszvérszekéren, előttük akháj fegyveres csoport haladt pónilovakon. A Képhiszosz folyó vonalán haladtak Dauliszon át, s keresztülmentek azon a szakadékos szoroson, ahol később a thébai Oidipusz tévedésből megölte apját, Laiosz királyt. Hamarosan kénytelenek voltak leszállni a szekérről, s öszvérháton folytatni útjukat, mert sziklaomlás zárta el a szorost. Delphoi igen magasan fekszik a Parnasszoszhegy déli oldalán, dús olajfák övezik félkörben, égbe szökő sziklák fala magasodik fölébe, és szemben a Pleisztosz folyó völgyén túl a Kirphisz fenyővel borított orma zárja el a kilátást a Korinthoszi-öböl felé, s védi a várost a kellemetlen nyári széljárástól. Bőséges eső hullt akkoriban, a szurdokban fehéren tajtékozva zuhogott le a víz, jóval lejjebb egybefolyt a Kasztáliai-forrás vizével, melyben Apollón papjai szokták hajukat mosni, s a két víz egyesülve kanyargott tovább a Pleisztosz völgyébe.
Amilyen kis városka volt Delphoi, olyan nagy volt a tekintélye. A köldökszentély papjai szívesen fogadták Iaszónt, dicsérték délceg termetét, továbbá Peliasz nagylelkűségét, amiért elismerte Iaszónt Phthiótisz trónja jogos örökösének.
Iaszón alázattal tisztelgett Apollón előtt, hogy őt is megnyerje támogatójának. A Püthiát megajándékozta a hagyományos bronztripusszal (apja, Aiszón küldte vele), s megkérdezte tőle Apollón tanácsát. A Püthia babérlevelet rágcsálva révületbe ejtette magát – szerényebb látogatóknál mellőzte ezt a kellemetlen műveletet, csupán saját tapasztalata és tudása alapján adott ésszerű tanácsot –, s az ajándékba kapott tripuszon ülve érthetetlen szavakat mormogott a kerek fehér sír mellett.
Iaszón annyit értett szavaiból, hogy utazását, melyet feltétlenül vállalnia kell, időtlen időkig megéneklik s dicsőítik majd, feltéve, hogy áldozattal adózik indulása napján annak az Apollónnak, aki az induló hajók istene, hazatérése éjszakáján pedig annak az Apollónnak, aki a kikötőbe érő hajók istene. Ezután a papnő mély révületbe esett, és értelmetlenségeket mormolt. Iaszónnak csak egyetlen visszatérő kifejezést sikerült elcsípnie, hogy el ne mulassza „magával vinni az igazi Iaszónt”. A Püthia azonban, amint magához tért, képtelen volt megmondani, hogy ki lehet az.
Delphoi a lelket gyógyító lantzenének volt a hazája, Iaszón azonban a síp- és dobzene nyugtalanító hangjai között nevelkedett, és megvetette a teknőchéjból készült lant szelíd pengését. Alig tudott uralkodni magán, hogy az előírás szerint csendben maradjon, mikor a zenei testület papjainak lantjátékát hallgatta, s nagyon megbotránkoztatta, hogy Apollón papjai a pelaszg Marszüasz lenyúzott bőrét nevetség tárgyául szögezték kapujukra. Marszüasz szilénosz volt a kecskeemberek vezetője, akik Dionüszosz hérosz tiszteletére sípon muzsikáltak, de Apollón íjászai elkergették őket, s aki megmenekült a nyilaiktól, szakadékba taszították. A papok szerint a lantot Hermész isten találta föl, és Apollónnak ajándékozta. Pedig az ő lantjuk csak abban különbözik attól, amin a Hármas Istennő papnői időtlen idők óta játszottak, hogy négy húrt feszítettek ki rajta három helyett, és teknőchéj testéből két hajlított szarv ágazik ki, ezeket fölül iga formájú fadarabbal kötötték össze, arra csavarják rá a húrokat.
Egy másik dolog, amit buzgón műveltek Delphoiban, az asztronómia volt. A papok már ismerték a csillagképeket, és nyilvántartották a csillagok felkelésének és kihunyásának időpontját. Apollón védnöksége alatt képfaragó és vázafestő iskola is működött, melyet még Prométheusz alapított, de mint Iaszón házigazdájától, a phókiszi Iphitosztól, a nagy hírű művésztől, a leendő argonautától megtudta, Delphoiban Prométheusz nevét éppoly kevéssé tisztelik már, mint Dionüszoszét.
Ami Aszklépiosz orvosiskoláját illeti, megegyezés jött létre, mely egyformán méltányolja Apollón és Hadész igényeit. Ha a beteg fölött elhangzott a sirató, Apollón orvosai már nem kísérletezhetnek a gyógyításával. És általában az orvostudomány célja inkább a fájdalom csillapítása, mint a gyógyítás volt. Ám Apollón orvosai nem mindig tartották magukat a kikötésekhez, különösképpen azok nem, akik Kosz szigetén telepedtek le.

 

 

Hatodik fejezet
Zeusz helyesli az utazást

Delphoiből csakhamar elérkeztek a Kriszai-öböl kék vizéhez, és Peliasz és Iaszón talált is ott egy horgonyzó korinthoszi kereskedőhajót: a korfui Alkinoosz királynak kellett phókiszi cserépedényt és festett díszműárut vinnie. Korfu szigete a Thüamisz torkolatával szemben néhány mérföldnyi távolságra fekszik. Peliasz megállapodott a gazdával, s lelkére kötötte, hogy épségben szállítsa el Iaszónt a Thüamiszhoz, majd szinte bizalmasan így szólt hozzá:
– Unokaöcsém, Iaszón, Aiszón fia hősi vállalkozásra készül tavasszal, vissza akarja hozni az aranygyapjút Zeusznak Kolkhiszból, a gonosz lelkű Aiétész királytól, aki nem hajlandó visszaszolgáltatni az akhájoknak, Görögország urainak.
Iaszón most Dódónában Zeusz tanácsát akarja kikérni, abban a reményben, hogy megnyeri az isten támogatását vállalkozásához. Siralmas volna, ha vízbe esne, mielőtt Épeirosz partjait eléri, mivel most még nem áll Zeusz oltalma alatt, ezért valószínűleg elpusztulna, az aranygyapjú pedig továbbra is Aiétész birtokában maradna.
Peliasz aztán kifizette a hajósnak a kívánt összeget, még egy értékes aranygyűrűt is ajándékozott neki, a következő szavak kíséretében:
– Úgy vigyázz unokaöcsémre, mintha már hazafelé tartana az aranygyapjúval.
A korinthoszi hajós, mint Peliasz jól sejtette, nagy tiszteletben tartotta honfitársát, Aiétész királyt, a régi hit védelmezőjét az újjal szemben, és hajdani urának, a nemes Sziszüphosznak, Aszópia királyának emlékét is híven őrizte, akit Zeusz és az akhájok oly borzalmas pusztulásra ítéltek. Fülében csengtek Peliasz szavai, „siralmas volna, ha vízbe esne és elpusztulna”, s a gyűrű értékéből arra következtetett, hogy Peliasz bízik az aranygyapjú visszaszerzésében, és nagyra becsüli öccsét. A korinthoszi ezért elhatározta, hogy megöli Iaszónt. Peliasz ezt is várta tőle, de gondja volt rá, hogy ártatlannak tűnjön a dologban.
Az öböl vize elég nyugodt volt, a szél is kedvező, de a harmadik napon, mikor a korinthoszi hajó elhaladt Leukasz mellett, és kiért a vadul háborgó Ión-tengerre, Iaszón rosszul lett, és gyapjúköpenyébe burkolózva lefeküdt a hajó orrfedele alá, csak hányni tápászkodott fel néha, s ilyenkor áthajolt a hajó oldalán. A hajós, akinek bátyja, a kormányos tudott szándékáról, megragadta Iaszón lábát és a vízbe lökte. A kormányoson kívül senki sem látott vagy hallott semmit, mert az evezősök háttal feléjük, erejüket megfeszítve küzdöttek a hullámokkal, a hajósgazda vidám éneklésbe fogott, hogy túlharsogja Iaszón erőtlen kiáltozását, a kormányos pedig a hajó túlsó végéből átkozta az egyik evezőst, hogy kiesett az ütemből.
Bizony befellegzett volna a tengeribetegségtől elgyötört Iaszónnak, akit elragadott az ár, ha egy csodás esemény közbe nem jön: vadolajfát sodort arra a víz, melyet egy közeli hegyoldalról tépett ki a vihar. Iaszón hegyek között élt, s nem tanult meg úszni, de most elkapta a fa ágát, és nagy erőfeszítéssel felkapaszkodott a törzsére, így tartotta fenn magát estig, mikor vagy két nyülövésnyi távolságban megpillantott végre egy északnak tartó hajót, amely véletlenül éppen athéni volt. A kormányos észrevette Iaszón jeladását, odakanyarodott hozzá, s a legénység beemelte a hajóba. Elképedtek, mikor meghallották, kicsoda, s hogy került a vízbe, mivel nem is egészen egy órája látták a korinthoszi hajót legénységével együtt, amint ízzé-porrá törve hevert a sziklás parton. Szentül hitték, hogy Iaszón az istenek oltalmában áll, mert óriási ragadozó halak nyüzsögtek körülötte, mikor kimentették a vízből, ezért a hajó gazdája úgy határozott, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül visszafordul, és biztonságban eljuttatja oda, ahova igyekezett. Az athéni hajós neve Hesztór volt.
Iaszón szívből megköszönte Hesztór jóságát, majd letérdelt a kormány mellé, és fennhangon imádkozni kezdett a hajó védőistennőjéhez, Athénéhoz. Hálából, hogy megmenekült a veszedelemtől s nem falták fel a halak, megfogadta, hogy amint Iólkoszba ér, oltárt emel, és pompás üszőket áldoz az istennőnek, mert nyilvánvaló, hogy Athéné mentette ki a halálból, hiszen az ő szent fája az olajfa.
Iaszón néhány nap múlva épségben megérkezett Dódónába, Hesztór legidősebb fia, Argosz kíséretében. Mivel az akhájoktól, akiknek elődei évekkel ezelőtt vették birtokba e helyet, annyi dicséretet hallott róla, csodálkozva nézte az ütöttkopott kis falut, a lármás vízimadaraktól hemzsegő tó partján. Nem volt ott egyetlenegy magas vagy szépen tervezett épület sem, még a tanácsterem is döngölt földpadlójú, tőzegtetejű rozzant kunyhóban volt. De Kheirón, akinek tanácsát mindenkor megszívlelte, megtanította őt rá, hogy ha úton van, csodálja meg a legnyomorúságosabb épületet, ruhát, fegyvert, marhát is, akármit, amit büszkén mutogatnak neki, és ócsároljon mindent, amit otthon hagyott, csak honfitársai egyenességét és becsületességét nem. Így aztán megnyerte a dódónaiak jóindulatát, és még a szentély papjai is – bár csalódottak voltak, hogy az istennek szent ajándékai, egy óriás vörösréz üst s egy elefántcsont nyelű görbe áldozókés, a korinthoszi hajóval együtt a tengerbe vesztek – beérték ígéretével, hogy nyomban Iólkoszba érkezése után ugyanakkora értékű ajándékot küld. Jó szándéka bizonyításául két hosszú fürtöt vágott le aranyszőke hajából, s az oltárra helyezte, amivel a papok hatalmába adta magát mindaddig, amíg ígéretét nem váltja be.
A főpap, aki Peliasz király rokona volt, nagy örömmel hallotta, hogy Iaszón feltett szándéka visszaszerezni az aranygyapjút az idegenek kezéből. Elmondta, hogy Aiétész király oly régóta él a göndör hajú kolkhiszi vademberek közt, ráadásul feleségül is barbár királylányt vett a krími Tauroszból, hogy maga is elvadult, és olyan szokásokat tűr meg a családjában, melyeket említeni is szégyenletes volna ilyen szent helyen, mind Dódóna.
– Nem iszonyú belegondolni – kérdezte –, hogy Zeusz aranygyapja, a görögök legszentebb ereklyéje, melytől Phthiótisz termékenysége függ, most a tűztolvaj Prométheusz szentélyét díszíti, mert az a gazember oda akasztotta a mocskos kezével, és Zeusz esküdt ellenségének dicsőségét szolgálja, akit a kolkhisziak most hadistenként tisztelnek? De még egyebet is mondok neked Aiétészről. Krétai származású, azt állítja magáról, hogy azoknak a természetellenes hajlamú Pasziphaé-papnőknek királyi vére folyik ereiben, akik kielégíthetetlen bujaságukkal kérkednek, és úgy hírlik, a szent bikákkal közösültek, Aiétész, mikor még Korinthoszban élt, istentelen bűbájosságot űzött, s a boszorkánymesterségbe szőke testvérhúga, Kirké vezette be. Máig is rejtély, miért váltak el nagy hirtelen egymástól, s miért telepedett le Kirké egy eldugott szigeten Isztria partjainál, Aiétész pedig a Fekete-tenger keleti partján; de azt suttogják, hogy a Hármas Istennő parancsára történt a dolog, büntetésül vérfertőző viszonyukért, vagy valami más, közösen elkövetett bűnért.
– Isteni lény – szólalt meg Iaszón –, szavaid rémülettel töltik el lelkemet. Tudakold meg az istent, kérlek, sorsomról, és tégy bizonyossá jóindulatáról.
A pap így felelt:
– Rágj varjúfüvet, hogy meghajtson, mosakodj meg a tó vizében, tartózkodj mindenfajta ételtől, végy le testedről minden gyapjúruhát, és várj reám a tölgyesben holnap, hajnali szürkületkor.
Iaszón sorra megtette, amit a pap mondott. A kijelölt időben ott állt a tölgyesben, egy szál feszes őzbőr zekében, durva saruban. A pap már ott volt, rajta kos gyapjából készült szertartásruhája, homlokára sodrott aranyszarv volt erősítve, kezében sárga ágat tartott. Megfogta Iaszón karját, és azt mondta, ne féljen semmit. Aztán halkan fütyülni kezdett kéthárom hangot egy dallamból, fel s alá lengette az ágat, míg szellő támadt, amely megsuhintotta a tölgyfa leveleit, és a lepergett levelek körben kavarogtak, mintha szertartásos táncot lejtenének az isten tiszteletére.
A pap egyre csak lengette az ágat, s mind hangosabban fütyült. Kisvártatva szélvihar zúgott át az ágakon, és Iaszónnak úgy tetszett, az összes levél azt énekli: „Menj, menj, menj, megáld Zeusz atya!” A pap abbahagyta a hívó jeladást, erre pillanatnyi szélcsend támadt, majd vad szélroham csapott le, s a nyomában távoli villám. Fejük fölött reccsenés hallatszott, letört egy ág, akkora s olyanforma, mint egy emberi láb, és Iaszón elé esett.
– Ritkán kap látogató ilyen kegyes jeladást ebben a berekben – bizonygatta a pap. Sarlóval megnyeste az ágat, eltávolította róla a leveleket és a gallyakat, aztán jóindulattal Iaszón kezébe adta. – Fogd – mondta –, itt ez a szent ág, beépítheted majd a hajó orrába, amellyel Kolkhiszba vitorlázol.
Iaszón megkérdezte:
– Kegyes lesz hozzám az isten, és gondoskodik hajóról? A pap így válaszolt:
– Nem. Athéné istennő viszont bizonyságot tett már kegyéről, mikor kimentett a tengerből. Majd arról is gondoskodni fog, hogy megépüljön a hajód. Zeusz atyának más gondja van. Imádkozz hajóért Athénéhoz.
Iaszón föllelkesülve tért vissza szállására. Társa, Argosz azzal a kérdéssel fogadta, Dódónában akarja-e tölteni a telet mert hajójuk már útnak indult hazafelé, arra pedig nem számíthatnak, hogy másikat kapnak –, vagy vállalja-e a hazatérést Iólkoszba a hegyeken át.
Iaszón azt felelte, hogy semmiképp sem töltheti tétlenségben a telet, különben is a Zeusz tölgyfájáról való szent faág megvédi őt bármilyen viszontagságos úton. Argosz erre felajánlotta, hogy vele tart. Két nap múlva szárított hússal, pörkölt makkal és egyéb élelemmel megtömött tarisznyákkal útnak indultak a sebes Arakhthosz völgye mellett, míg el nem érkeztek egy sziklás hágóhoz, melyre a Lakmón-hegy borította árnyékát. Kegyetlenül hideg volt ott a magasban, az ormokat már hó fedte, s éjszaka felváltva őrködtek a tábortűz mellett, Huhogtak a baglyok, de Iaszón Athéné istenasszony szent madarának ijesztő hangját nem rossz jelnek, hanem biztatásnak hallotta, s mivel a leopárdtestvériségbe tartozott, nem félemlítette meg a Pindosz-hegységben élő sok leopard üvöltése sem, de az oroszlánbőgéstől bizony megijedt.
A hágótól kelet felé vették útjukat, míg elérkeztek a Péneiosz forrásvidékéig. A Péneiosz az eredeténél épp csak patakocska, de amikor leereszkedik Thesszália termékeny síkságára, összegyűjti a mellékfolyók vizét, és Tempénél, a Nagy Olümposz és az Ossza között már tekintélyes folyamként ömlik az Égei-tengerbe. Vadat nemigen találtak azon a puszta vidéken, és bár Iaszón híres vadásznak számított a Pélion lejtőjén, a Pindosz állatvilágának búvóhelye, szokásai felől mit sem tudott. Argosz is, ő is egyre szorosabbra húzták a szíjat a derekukon, a nyolcadik nap aztán nagy örömükre egy csenevész nyúl s egy fácán került elébük, ezeket jól irányzott kődobással meg is ölték. Az a tudat tartotta bennük a lelket, hogy annyi istenség oltalmában állnak. Csakugyan, a távolban végre megpillantottak egy pásztorkunyhót, körülötte pedig legelésző juhokat. Türelmetlenül feléje siettek.
A következő pillanatban ádáz kutyaugatást hallottak, s már rohant is rájuk egy óriás molosszosz kutya, fogát vicsorítva, és azon nyomban Iaszón torkának ugrott. Argosz átdöfte dárdájával az állatot, és az nyüszítve kiszenvedett. A pásztor, aki évek óta magányosan élt a vadonban, előjött kunyhójából a zajra, éppen akkor, mikor Argosz dárdája átjárta a kutyáját. Egy percig sem tétovázott, lándzsát ragadott, és Argoszra rontott, hogy megtorolja egyetlen társának, hű kutyájának pusztulását. Argosz nem tudta ilyen gyorsan kiszabadítani a dárdáját a kutya bordái közül, és biztosan megöli a pásztor, ha Iaszón elő nem rántja a szent faágat, s le nem sújt vele olyan erővel, hogy a pásztor beszakadt koponyával terült el a földön.
Az eszméletlen embert bevitték a kunyhóba, és megpróbálták magához téríteni, hideg vizet loccsantottak az arcába, és tollat égettek az orra alatt. De hamarosan hörögni kezdett, látszott, hogy halálán van. Szörnyű aggodalom fogta el mindkettőjüket, de csak némán, a tekintetükkel vádolták egymást. Nem szabályszerű harcban ölték meg a pásztort, féltek hát, hogy szelleme mindaddig üldözi majd őket, míg egy hozzátartozója meg nem bosszulja halálát. Kettőjük közül kétségtelenül Iaszón volt a vétkesebb. A tűzhelynél bekormozták arcukat, mert azt remélték, hogy a szellem aithiópnak nézi őket, s legközelebb nem ismer majd rájuk. Argosz folyóvízzel sietve lemosta a kezéről a kutya ráfröccsent vérét.
Mikor kiszenvedett a pásztor, azon a helyen, ahol összeesett, eltemették, oldalán a kutyájával. Közben folyvást félrefordították arcukat, nehogy a szellem így kormosan is rájuk ismerjen, s csak eltorzított hangon mertek beszélni egymással. Kőrakással jelölték meg a sírt, és engesztelő áldozatul a kunyhóban talált mézes tejet loccsantották rá. Hozzá sem mertek nyúlni a pásztor holmijához, jó szándékuk igazolására beterelték a nyájat a karámba, s csak azután mentek tovább.
Szótlanul haladtak egymás mellett vagy két mérföldet, mikor Iaszónnak ragyogó ötlete támadt. E szavakkal fordult Argoszhoz:
– Köszönöm neked, kedves jó társam, hogy megmentetted a torkomat annak a dühös kutyának a fogaitól.
Argoszt meglepte, hogy aki embert ölt, tette után ilyen gyorsan meg mer szólalni, így felelt:
– Én meg azt köszönöm, nemes királyi sarj, hogy elintézted a dühös pásztort.
Iaszón jámborul válaszolta:
– Nem tartozol nekem hálával, Hesztór fia, nem mi öltük meg a pásztort. Ez a szent tölgyfaág sújtott le rá. Egyedül Zeusz felelős a tettért. Elég széles a válla, bármilyen bűn terhét elbírja!
Argosznak tetszett a dolog. Megölelte Iaszónt, és amint egy patakhoz értek, lemosták arcukról a kormot, majd folytatták útjukat a legközelebbi településig, mely az aithikiaiak rabló törzsének öt kunyhójából állott. Jobbára asszonyok voltak otthon, Iaszón és Argosz magabiztossága, finom művű fegyverzete nagy hatást tett rájuk, és nyomban elébük is tettek egy-egy köcsög tejet. Iaszón elmondta, hogy saját szemükkel látták, amint egy rázuhanó tölgyfaág halálra sújtja a pásztort. Az aithikiaiak elhitték a dolgot (volt is benne némi igazság), mivel tudták, hogy a kunyhót valóban tölgyfák veszik körül. Azt gondolták, ha ezek az idegenek ölték volna meg a pásztort, titkolnák a dolgot, ameddig csak lehet. Megkérdezték, mi történt a juhokkal, mire Iaszón így felelt:
– Jó emberek, nem vagyunk mi tolvajok. A juhok biztonságban vannak a karámban. Az a vörös molosszosz juhászkutya ellenségnek nézett bennünket és ránk támadt, úgyhogy a társam kénytelen volt ledöfni. Én meg azt gondoltam, nem hagyhatjuk ott a nyájat a vadállatok martalékául, és betereltem a karámba.
Az aithikiaiak dicsérték Iaszón gondosságát, s elküldték egy fiút a nyájért, hogy terelje át a telepre, így is történt. Mivel a pásztor messziről jött, sem törzsét, sem hozzátartozóit nem ismerték, nyájat felosztották egyenlő arányban a kunyhók lakói között, s a számvetés után fennmaradó két juhot Arésznak, a hadistennek áldozták, akit ez a nép megkülönböztetett tiszteletben tart. Estére az áldozatból maradt sült birkahúsból pazar lakomát rendeztek, hozzá szalmaszálon sört szopogattak, aztán férfiak és nők táncot jártak Arész tiszteletére, és áldva emlegették az elhunyt pásztort. Iaszón és Argosz számított rá, hogy mielőtt megvirrad, álnokul rájuk törnek, mert az a hír járta az aithikiaiakról, hogy nem állnak túlságosan szilárd erkölcsi alapokon. Ezért csak tessék-lássék ittak a sörből, és egész éjjel felváltva fegyveresen virrasztottak. De nem háborgatták őket, sőt reggel az egyik házigazdájuk elkísérte őket egy anyai rokona házához, amely vagy húszmérföldnyire volt a Péneiosz völgyében, s ott is hasonlóan barátságos fogadtatásban részesültek.
Útjuk ezután a lapithák földjén át vezetett, akik ősidők óta ellenségei a kentauroknak. Argosz azt ajánlotta Iaszónnak, ha ép bőrrel akar kikerülni innét, változtassa meg jellegzetes kentaur-hajviseletét, s mondja azt, hogy szolga. Iaszón beleegyezett. Mihelyt megérkeztek a lapithákhoz, akiknek kövér legelőin pompás csordák és ménesek legeltek, Argosz felfedte kilétét. Azt állította, hogy anyai ágon rokonságban van az athéni Thészeusszal, akinek hírét megőrizték a lapitha dalnokok egykori királyukhoz, Peirithooszhoz fűződő barátsága miatt. A két hős egymás oldalán küzdött a kentaurok ellen vívott győzelmes csatában is, mely háborúság, mint rendesen, asszonyok miatt tört ki.
Argoszt vendégszeretően fogadták, rendben is lett volna minden, ha Iaszónt nem sérti, hogy szolgának kijáró bánásmódban részesítik: gőgösen odavágta házigazdáinak, hogy különb ételhez szokott, mint a korpa és a mócsing. A lapithák vezére fölháborodott arcátlanságán, és megparancsolta, hogy botozzák meg. Argosz így hát kénytelen volt közbelépni, megmondta, kicsoda valójában a szolgája, de figyelmeztetően hozzátette, hogy Iaszón nemcsak a Fehér Istennő, hanem az olümposzi istenek, Apollón, Athéné, Poszeidón és Zeusz oltalmában is áll. A vezér, bizonyos minüai Mopszosz, nyomban felismerte, hogy több hasznát veszi Iaszónnak elevenen, mint holtan. Első gondolata az volt, hogy hatalmas váltságdíjat követel érte Peliasztól aranyban és marhában, de Argosz félreérthetetlenül tudtára adta, hogy Peliasztól egyetlen fületlen gombra sem számíthat. Mopszosz nekiállt, hogy megvitassa társaival, mitévők legyenek, mikor Iaszón javaslattal állt elő: ha feltétel nélkül szabadon bocsátják, kieszközli a kentauroknál, akikre nagy befolyása van, hogy kössenek békét a lapithákkal. Mopszosz szaván fogta és szabadon engedte, s így kezdődött a barátságuk.
Iaszón Pherai irányában indult el, és épségben hazaérkezett Iólkoszba. Odahaza fennen büszkélkedett az Ión-tengerből való csodálatos megmenekülésével. Peliaszt módfelett bosszantotta, hogy túllőtt a célon. Ha nem ülteti el a korinthoszi hajósban a gyilkosság ötletét, Iaszón biztosan ott veszett volna a sziklák között. De Peliasz értette a módját, hogyan titkolja bosszúságát, túláradó örömmel, hízelgéssel ünnepelte Iaszónt, és szokása szerint bőségesen megvendégelte.
Iaszón tüstént felkereste Kheirónt, s előadta neki Mopszosz ajánlatát, hogy szüntessék meg nyomban az ellenségeskedést a lapithák és a kentaurok között, továbbá hogy Peliaszt is tartsák vissza a hadviseléstől, viszonzásul szabad utat biztosítanak a kentauroknak a lapithák területén, valahányszor el akarnak látogatni a Pindoszba az aithikiai asszonyokhoz. Kheirón elfogadta a feltételeket, és hamarosan rávette Peliaszt is – nyersbőr- és épületfa-ajándékkal –, hogy kössön békét a lapithákkal. Így lett Iaszón gyógyítója a kentaurok s lapithák ősi ellenségeskedésének, és igazolta nevét, melyet Kheiróntól kapott.

 

 

Hetedik fejezet
Az Argó építése

Iaszón fogadalmához híven két fehér üszőt áldozott Athéné istennőnek, majd szétküldte Görögország valamennyi jelentős városába fejedelmi pompába öltöztetett heroldjait. Mindegyik herold jobb kezében négyféle fából vágott ágat s egy kis kétélű szekercét vitt hosszú, sárga gyapjúfonállal összekötve, tarsolyában pedig egy fenyőtobozt. Valahányszor minüai származású nagyúr házához érkezett, tapssal hívta fel magára a figyelmet, majd felmutatván az összekötött ágakat és szekercét, harsányan belekezdett szónoklatába, küldetése szerint:
– Az olümposzi istenek áldása legyen e házon! A halhatatlan istenek nevében szólok hozzátok. Nézzétek e kőriságat: Poszeidón szent ága ez, ebből a kemény fából készül szigonya és evezője. Ez az ág babér: Apollón jóslatainak fája. Ez az ág Athéné olajfájáról való: minek is mondanám el, mi a haszna: olyan a fák között, mint a jól tejelő tehén. S végül ez itt tölgyág, Zeusz szent fájáról való, az ő hatalmát jelzi ez a szekeréé is a csokromban. És azt tudjátok-e, mit jelent e sárga gyapjúfonál? Négy hatalmas görög istenség közös ügyét jelképezi, az aranygyapjú ügyét. Az aranygyapjú ősidőktől fogva Zeusz tulajdona, s most jogtalanul, szentségtörően mégis a korinthoszi Aiétész, a jelenlegi kolkhiszi király bitorolja, aki a kaukaszoszi Aiában uralkodik, a Fekete-tenger távol eső végében, a Nap gyors lovainak istállóinál. Vissza kell szerezni ezt a felmérhetetlen értékű ereklyét Aiétésztől, meggyőzéssel, csellel avagy erőszakkal, s vissza kell helyezni az atyaisten szent tölgyfa képmására a Laphüsztiosz-hegyen.
Én a minüai Iaszón heroldja vagyok, aki fia Aiszónnak, a phthiótiszi Iólkosz vagy mint némelyek manapság nevezik, Haimónia királyának. Tanúsítsa a kőriság: Iólkosz zsúfolt piacterén Poszeidón isten áldozati ünnepségén Iaszón isteni sugallatra vállalta a kolkhiszi küldetést. Tanúsítsa a babérág: Apollón isten később nyilvánosan megerősítette Iaszónt elhatározásában. Tanúsítsa az olajág: Athéné istennő, mikor megpillantotta Leukasz közelében a háborgó tengerrel viaskodó Iaszónt, csodás módon kimentette a vízből, és épségben partra juttatta, isteni atyjának szent kapujához. Végül a tölgy: tanúsítsa, hogy a mindenható Zeusz elfogadta Iaszón szolgálatát, s bizonyságul szent fájának egy ágát dobta le neki. Hát nem csodálatos ez?
Urak, ti, mindnyájan, akik itt vagytok, nem kívántok-e csatlakozni Iaszón szent vállalkozásához, hogy dicsőséget arassatok... olyan dicsőséget, mely nemcsak ragyogó füzérként szórja fényét életetekre, bármily hosszú lesz is, hanem dicsőséget hoz házatokra, városotokra s még késői utódaitokra is! Héroszként tisztelnek majd benneteket, urak, halálotok után, ontják majd szellemetek elé a kegyes ajándékokat, így sosem kell éhen, vigasztalan bolyonganotok az alvilág borongós útjain, miként a hitványabb lényeknek. Hatalmas kelyhekből ihattok, fehér árnylovakon lovagolhattok, ott állhattok gyermekeitek vetése mellett az ősi földön, melyet termékennyé s dúsan gyümölcsözővé tehettek. A fenséges olümposzi istenek valamennyien támogatják ezt a vállalkozást, sikeresnek kell hát lennie, bármily vakmerőnek tetszik is. Zeusz engedelmes leányát, Athénét bízta meg a hajó építésével, és meghagyta hűséges öccsének, Poszeidónnak, hogy csendesítse le a tengerek vizeit, fia, Apollón pedig más örömteli dolgokról is jövendölt rejtelmesen.
Hogyan is remélhetnétek érdemesebb vezért Iaszónnál, hiszen tudjátok, hogy a tirünszi Héraklész a reá rótt munkák miatt nem jöhet? Úgy hírlik – s bizonyára joggal, mert ugyan ki merészelne ily valószínűtlen mesét kitalálni –, hogy mielőtt a szűz Athéné kimentette volna Iaszónt, hét nap, hét éjjel küszködött a hullámokkal, s egymaga viaskodott a hegyes fogú tengeri szörnyekkel, melyek közül a legnagyobb tátott szájjal rárontott és elnyelte. De a hős Iaszón felhasította éles magnésziai vadászkésével a szörny oldalát, s kiszabadult.
Hallgassatok tovább. Nemcsak örök dicsőségben lesz részetek, ha elmentek Kolkhiszba, hanem kincsekben is. Hiszen jól tudjátok, az istentelen Aiétész tartja kezében a Kaukaszoszon átvezető hegyi utakat, és legalább ötödrész vámot szed a Perzsia, Khaldaia, Baktria, Szogdiáné, India felől meg Ázsia messzi tájairól dúsan megrakott szekereken érkező áruk után. Palotájának termeit, sőt pincéit is majd szétveti a sok drágaság. Ha Aiétészt megsemmisítitek, s visszaszerzitek az aranygyapjút, ugyan ki akadályozná meg, hogy mindegyiktek annyi aranyport, arany- és ezüstrudat, bálaszám szőnyeget, balzsammal telt tömlőt és ékszeresládikát hozzon magával, amennyi csak tetszik?
Gyertek, urak, gyertek! De jól jegyezzétek meg, csak délceg termetű, teljes bizonyossággal minüai vérből való nemesifjak csatlakozhatnak a vállalkozáshoz, s nem több, mint ahány egy hajóra elfér. Ennélfogva sok jelentkezőnek elutasításban lesz része. Gyertek, urak, gyertek Iólkoszba.
A szózat ritkán tévesztette hatását a minüaiakra, különösen azokra, akik csak nagy nehezen tudtak beletörődni, hogy békésen munkálkodjanak az akhájok gőgös uralma alatt. Az akhájok ugyanis megvetették őket, egyre csak azt hajtogatták, hogy elpuhultak a görögországi kényelmes életben, és semmiféle veszélyes vállalkozásra nem alkalmasak már. Némelyek nyomban jelentkeztek is, hogy készek csatlakozni az expedícióhoz, a gyanakvóbbak azonban megkérdezték:
– Mondd csak, dicső herold, ezek szerint nem igaz, hogy az aranygyapjút, melyről az imént szóltál, a Kancafejű Anya lopta el a Laphüsztiosz-hegyi Kostól, mégpedig bosszúból, amiért bitorolta az istennő Pélion-hegyi szentélyét? Bele akarsz keverni minket a két istenség viszálykodásába – a Kosistenébe, akinek manapság Zeusz atya a neve, és a Hármas Nagy Anyáéba, akit Zeusz Héra néven magához kényszerített feleségül? Mi valamennyien minüaiak vagyunk, ama Minüasz ivadékai, akit az anya minden görögnél jobban becsült és szeretett, már csak azért is, mert Minüasz tanácsára lett alattvalója a Kosisten. Vajon ha leromboljuk az istennő művét, nem sértjük-e meg ősünk emlékét, kinek kaptár alakú sírjához még ma is évente elküldjük ajándékunkat Orkhomenoszba? Hát nem az istennő parancsára lopták el az aranygyapjút, s adták Aiétész király kezére?
A herold a következőképpen válaszolt:
– Dicséretes ez a töretlen hűség az istennőhöz. De nézzétek csak, itt hordok a tarsolyomban még egy kétségtelen bizonyítékot, íme, e Pélion-hegyi fenyőtoboz, melyet – láthatjátok – az istennő szent kancájának sörényéből való fehér fonat övez. Ez válasz minden kétségetekre: cáfolhatatlanul arra utal, hogy az istennő helyesli a vállalkozást. Az aranygyapjú visszaszerzése valóban nem érdeke, mégis áldását adta valahány minüaira, aki Iaszónnal együtt Kolkhiszba hajózik, hogy megadja végre az örök nyugodalmat szolgája, Phrixosz lelkének, amely még mindig vigasztalanul kóborol temetetlen csontjai körül. Intlek benneteket, nemes minüaiak, kár volna, ha a Hármas Istennő s egykori fia rég feledett viszálykodása miatt lemondanátok róla, hogy Kolkhiszba hajózzatok az aranygyapjú felkutatására. Ez azt jelentené, hogy elfeledtétek azt a tenger sok bajt, ami az aranygyapjú elvesztése óta érte nemzetségeteket. A minüai Athamasz volt ama drága ereklye őrzője, és mert elvesztette, Zeusz atya büntetésül eszét vette: az erinnüszök őrületbe kergették, tulajdon fiát, Learkhoszt vadállatnak nézte s lenyilazta palotája udvarán. És Athamasz óta folyvást csak hanyatlik a minüaiak hatalma. Először a Thébai ellen indult hét harcost visszaverte a falak alól a tirünszi Héraklész. Aztán az erőtlen Aiszón nem volt képes megtartani Görögország északkeleti kapuját a betörő akhájokkal szemben; nem sokkal később minüai nagybátyjai, a messzénéi Perierész király s az éliszi Szalmóneusz, nyomorúságosan vesztették életüket. Iaszón, Aiszón fia azonban nemrégiben előjött a kentaurok sötét barlangjából, mint aki a halálból tért meg, s Iaszón rendkívül bátor és bölcs férfiú. Az ő véleménye szerint míg a minüaiak haza nem hozzák az aranygyapjút, nem nyerik vissza Zeusz kegyét, legfeljebb nyájas mosollyal tűrhetik uraik fennhéjázó gúnyolódását.
E szavak meggyőztek néhány tétovázót, ám korántsem valamennyit.
Időközben Iaszón felkerekedett Athén dicső városába, pompás időben szelte át a csendes Euboiai-öblöt. Hódolatát fejezte ki Athéné istennő előtt, és mélységes alázattal közölte vele atyja, Zeusz parancsát. A király és a királyné, akik mint arkhónok közösen irányítják Attika vallási életét, szívélyesen fogadták, és nagy érdeklődéssel karolták fel tervét. Rövid tanácskozás után minden segítséget felajánlottak neki, de cserében ígéretét vették, hogy Trója lakosaival szemben minden sértéstől és erőszaktól tartózkodik, sőt teljesíti a trójai király valamennyi ésszerű kívánságát, mivel az athéniak kifogástalan jó viszonyban voltak a trójaiakkal. Iaszón olyan ünnepélyes esküvel erősítette meg ígéretét, hogy őrültnek kellett lennie, ha megszegi. Kisvártatva értesült róla, hogy Athéné teljesíti apja kívánságát, s hogy a hajó építésével már meg is bízta Argoszt, Hesztór fiát, aki nemcsak leszármazottja a feltaláló Daidalosznak, hanem a hajóépítés mesterségében is méltó követője.
Iaszón ezután visszatért Iólkoszba, és közölte Peliasz királlyal tárgyalásainak eredményeit. Peliasz színlelt örömmel felajánlotta, hogy rendelkezésére bocsátja, ami felhasított fa, szög, kötél csak van hajóépítő raktáraiban. Iaszón ünnepélyes köszönetet mondott, de kijelentette, hogy a hajóépítés feladatát Argosz tartja kezében. Négyszemközt aztán figyelmeztette Argoszt, hogy Peliasz titokban rossz szemmel nézi az egész expedíciót, s az ő adománya nem hozhat szerencsét elég egy-két köteg iólkoszi kötél, s máris átkot hoz a hajóra. Argosz tehát köszönettel és mentegetőzve elutasította Peliasz ajánlatát, mondván, hogy Athéné istennő kívánsága szerint csak athéni kötélverőkben készült kötél használható a hajóhoz, továbbá csakis olyan szálfa, melyet az istennő nevében döntenek ki.
Argosz elindult fenyőfát keresni, s meg is találta, amire szüksége volt, a Pélion-hegy lábánál, ahol a vihar egész sor magas fenyőt döntött ki. Némelyiknek a gyökere még mindig szilárdan állt a földben, úgyhogy a fa lassan száradt ki s nagyon szívós lett. Argosz elegendő anyagot talált az egyárbocos, keskeny bordázatú, harmincevezős hajó építésére, mert véleménye szerint az felelt meg legjobban a kolkhiszi vállalkozásra. Emberei fejszével verték le a fenyők ágait, lehántották róluk a kérget, majd a szálfákat, melyek között korhadt egy sem akadt, ökör vontatta talpakon a partra szállították, és áttutajozták az öblön a szemközti Pagaszai tágas partjára. Nem messze onnan, Methónéban tölgyfát talált Argosz: hatalmas fák görbe ágait válogatta ki a hajó bordáihoz, egy magas tölgy szálegyenes törzsét pedig gerincnek. Mindezt Pagaszaiba szállították, s hozzáláttak az építéshez. Az ácsok fejszével deszkává munkálták a fenyőfát, mások fűrésszel, bárddal bordákat hasítottak a tölgyből, majd fecskefarkcsapolással a gerinchez illesztették őket, azután furatokat készítettek, hogy a bordákat olajfa csapokkal a szilárd tölgyfa párkányzathoz erősítsék. Hamarosan elkészült a hajó váza, beillesztették az orr- és fargerendát, s addigra készen voltak a deszkák is, hogy rézszögekkel a bordákhoz erősítsék őket. Előzőleg azonban minden szál deszkát üstben forralt tengervíz gőzében edzettek rugalmassá. A hajó hossza a vízvonalnál hatvan lépés volt, a szélessége öt lépés. Némely tapasztalt tengerész úgy vélekedett, szélesebb hajó kellene a Fekete-tengerre, mert ott egyszerre minden irányból hatalmas hullámok csapnak fel. Argosz azonban makacsul kitartott amellett, hogy a hajó sebessége sokkal fontosabb szempont, mint a legénység kímélése.
Az árbocot bakon tartották, de könnyedén leemelték és beillesztették a helyére, majd tartós tölgyfa ékekkel jól megerősítették. A vitorla durva fehér vászonból készült, melyet Egyiptomból hoztak, a hajóköteleket lószőrből fonták és kenderrel burkolták. A kőrisfa evezők – hosszuk kétszeres embermagasság – lapátja keskeny volt, de a kormányosülés jobb és bal oldalára egy-egy széles lapátot erősítettek. A padok anyaga tölgyfa, alattuk kényelmes lábtámasz, az evezőlyukakat bivalybőrrel vonták be.
A hajó orra, melybe beépítették a dódónai szent tölgyfaágat, kecses ívben emelkedett fel, akár a hattyú nyaka, de faragott kosfejben végződött. Ugyanilyen volt a far görbülete, hogy a kormányos magas üléséről ellásson az evezősök feje fölött. Bőrrel borított gyékényernyőt erősítettek a párkányzat fölé, hogy védje az evezősöket az esőtől meg a csapkodó hullámoktól; és hogy az utazást oltalmazó istenségek mindegyikének szent fája beépüljön a hajószerkezetbe, az ernyőt tartó rudakat Apollón delphoi ligetének babérfájából készítették.
Kilencven napig építették a hajót, és még el sem készültek a tattal, máris nekifogtak az oldalpalánkok vízhatlanításának és az orr felékesítésének. Forró méhviasszal elsimították a felületet, majd az oldallapokat kívül-belül bekenték pélioni fenyőkből párolt kátránnyal; az orr lemezeit a trójai nyári vásáron vett cinóberrel vörösre festették. Az orr két oldalának felső szélére egy-egy fehérrel és zölddel festett szem került, hosszú szempillákat kanyarítottak rájuk szurokba mártott ecsettel. Találtak horgonynak való lapos köveket is, lyukat fúrtak beléjük, kötelet húztak át rajtuk, majd kerekre csiszolták őket, hogy könnyedén gördüljenek a deszkán, mikor behúzzák őket a hajóba. Rudakat gyalultak, hogy távol tartsák velük a szikláktól a hajót, vagy továbblendítsék, ha homokzátonyra fiat, majd két létrát ácsoltak a be- és kirakodás megkönnyítésére. Az evezőket bőrszíjjal a peremhez erősítették, hogy ha valamelyik kicsúszik a helyéről, el ne vesszen.
Aki csak szemügyre vette a hajót – márpedig messzi földről is százával jöttek csodájára –, mind azt mondta, hogy életében ilyen gyönyörűt nem látott. Argosz tiszteletére Argónak nevezték el. Építője olyan büszke volt rá, hogy kijelentette, nem tud megválni keze művétől, és bármerre visz is az útja, vele tart.
Azon a télen az iólkoszi palota megtelt tettre kész ifjakkal, akik a herold hívó szavára érkeztek. Legtöbbjük minüai volt, de nem mind; mert híre terjedt, hogy Iaszón olyanokat is felvesz majd, akik nem vérbeli minüaiak ugyan, de hajlandók örökbefogadással minüaivá lenni. Peliasz nem zárkózhatott el a vendéglátás elől, de panaszkodott Iaszónnak, hogy a látogatók pusztítják vagyonát, akár a sáskák, s hogy minél előbb indulnak útnak, annál jobb, mert a vendégeket csak rangjuknak megfelelő ellátásban részesítheti, és legtöbbjük ráadásul még több kísérőt is hozott magával. Bár névlegesen Iaszón apja, Aiszón volt Phthiótisz királya, olyan szegénységben élt, hogy hatnál több vendégnek nem tudott szállást adni. Furcsállták ezt a kalandvágyó ifjak, s a felének el is ment a kedve a vállalkozástól. Úgy látták, hogy nem Aiszón, hanem Peliasz uralkodik valójában a királyságban, s nem valamiféle isten, hanem ő szeretné erre az útra elküldeni Iaszónt, hogy megszabaduljon vetélytársától. Mégsem siették el a hazatérést, mert jól elszórakoztak Iólkoszban vadászattal, korongdobással, ökölvívással, birkózással, kockázassál, versenyfutással, Peliasz pedig háza becsülete kedvéért nem fukarkodhatott étellel-itallal.
A kitartóbbak Argoszt kérdezgették, hogyan készüljenek fel az útra. Argosz meg azt válaszolta, minek tesznek fel olyan kérdést, amire maguktól is nyomban válaszolhatnak: jól meg kell tanulniuk evezni, ha nem tudnak már most tökéletesen ebben azonban kételkedett. Mert hacsak nem kedvezőbb a szél járás a várhatónál, bizony keményen meg kell fogniuk a lapátot, hogy átjussanak a Hellészpontosz és a Boszporosz örvényes vizén, visszafelé pedig, mikor már megszerezték az aranygyapjút, hogy egérutat nyerjenek az üldöző kolkhiszi hajóhad elől. Volt közöttük néhány gyakorlott evezős, aki már megtette az utat Szicíliába vagy Itáliába, és ismerte a hajózás minden csínját-bínját; legtöbbjük azonban inkább a lóidomításhoz meg a harchoz értett, s nem a hajózáshoz, hajón legfeljebb utasként fordult meg, csendes nyári időben. Iaszón tehát kölcsönvett Peliasztól két húszpár-evezős hadigályát, melyeket télidőre kikötöttek, és az öböl csendes vizén gyakorlatozott új barátaival. Versenyeket rendeztek olyan híres hajósok vezetése alatt, mint a tegeai Ankaiosz és a thiszbéi Tiphüsz. Megtanulták, hogy a kormányos vezényszavára olyan simán forduljon az evező, mint kulcs a zárban.Tenyerük megkeményedett, válluk megizmosodott, és a mindennapi közös edzésben olyan bajtársi kapcsolat alakult ki közöttük, hogy nem rántottak már fegyvert egymásra, ha éjszaka boroskupa mellett vagy kockázásban összeszólalkoztak. Egy este Iaszón bizalmasan Peliaszhoz fordult:
– Bátyám, valami nyomja a szívemet, de szégyellem megvallani neked.
– Akármilyen rossz is, essünk túl rajta, fiam – felelte nyájasan Peliasz.
Iaszón némi habozás után előhozakodott a dologgal:
– Aljas hazugság terjedt el a palotádban. Vendégeid azt híresztelik, hogy gyűlölsz és félsz tőlem, s azt tervezed, hogy erőszakkal vagy varázslattal elsüllyeszted a hajónkat, mihelyt túljutottunk a Pagaszai-öblön. Gyalázatos gazemberek! Én mégis tartok tőle, ha nem bizonyítod be előttük jóindulatodat irántam és az Argó iránt, amelyben én egyébként szívemből hiszek, nem akad majd jelentkező a hajóra, vagy nem annyi, amennyi kell, és ezzel nemcsak a sok költség vész kárba, hanem híre megy egész Görögországban az Argó kudarcának. S ami még ennél is rosszabb, így kérdezgetik majd egymást, ha királyok és főpapok összetalálkoznak: „Mondd csak, tulajdonképpen miért nem indult el az Argó? Hiszen nagy hangon beszéltek róla mindenfelé, és valóban pazarul készítették fel az útra.” A válasz így hangzik majd: „Kiderült, hogy Peliasz valami árulásra készült; ez az igazi ok, amiért nem futott ki az Argó, nem pedig hogy az áldozat bemutatásakor rossz előjelet kaptak, amint híresztelték.” És gondold csak meg, bátyám, hogyan fogadják majd az istenek, ha ez a rágalom eljut hozzájuk a magas Olümposzra.
Peliaszt aggodalommal töltötte el a dolog. Egybehívatta a vendégeket, s a következőket mondta:
– Ti urak, valami őrült beszennyezte becsületes nevemet. Sújtson le rá Zeusz atyánk villáma a derült égből, és szaggassák szét maradványait a harpüiák! Tisztelt vendégeim, melyikőtök merészel elém állni, hogy szemembe mondja az ocsmány hazugságot, melyet hátam mögött terjesztett? Hogy én meg akarom lékelni az Argót, vagy legénysége életére török? Hát azt hiszitek, ilyen kevéssé tisztelem az isteneket és embertársaimat? Mi mindent képesek elhinni a gazemberek! Hát most bizonyságot teszek jó szándékomról! Látjátok, itt ül egyetlen fiam, Akasztosz, akit mindenkinél jobban szeretek. Nagy szükségem volna rá itthon, hogy katonáimat csatára vezesse, mivel én magam már kiöregedtem a harcból, még a harci szekérből is, de íme, most az aranygyapjú szent ügyének áldozom őt. Veletek tart, bajtársatok lesz, és bármi baj vagy balsors éri az Argót, az fiamat, Akasztoszt is sújtja, s vele együtt engem is.
Álnok beszéd volt, mert Peliasz azt tervezte, hogy az utolsó pillanatban valami ürüggyel visszatartja Akasztoszt, mégis sok kétkedőt sikerült meggyőznie. Akasztosz részegségében éppen arról panaszkodott, hogy atyja eltiltja őt ettől a hősi vállalkozástól, melyből minüai királyi sarj tisztességgel nem maradhat ki. Boldogan kiáltott fel a bejelentésre, végigbotladozott a termen, átölelte Peliasz térdét, és áldását kérte. Apja nem tagadhatta meg tőle áldását, és elfojtotta bosszúságát.
A phthiótiszi előkelőségek között volt egy korinthoszi nemes, aki egykor Aigina szigetéről menekült Iólkoszba, mert dobókoronggal megölte mostohabátyját, de nem tisztázódott, hogy gyilkossági szándékkal-e vagy véletlenül. Később feleségül vette Peliasz unokatestvérének, a mürmidón törzs fejének leányát, és Phthiában alávetette magát a megtisztulás! szertartásnak, hogy félrevezesse mostohabátyja szellemét. A szertartás után felvette a Péleusz nevet, eredeti nevét el is feledték, és beiktatták a hangyatestvériségbe. Péleusz később apósával együtt elment Árkádiába, hogy részt vegyen a híres vadászaton, a kalüdóni vadkan elejtésén. Előtört a vadkan, Péleusz megcélozta dárdájával, de a fegyver lepattant az állat oldaláról, és apósát döfte át. Péleusz újra Iólkoszba ment, hogy megtisztuljon – Akasztosz hajtotta végre rajta a szertartást –, de most már megtartotta a nevét, majd visszatért Phthiába, hogy átvegye apósa birtokait, valamint a mürmidón törzs vezetését. Míg Iólkoszban tartózkodott, beleszeretett Akasztosz felesége, és, mint később mesélte, közeledni akart hozzá. Péleusz visszautasította, az asszony bosszút állt: bevádolta Akasztosznál Péleuszt, mondván, hogy a férfi közeledni akart hozzá, ő azonban visszautasította. Akasztosz jó barátságban volt Péleusszal, az akhájok azonban olyan fontosnak tartják a házasság tisztaságát, hogy nem térhetett ki becsülete megvédésétől. Megölni nem akarta Péleuszt, mert tudta jól, hogy a megtisztulási szertartás kellemetlen s nem is mindig eredményes. Vadászatra hívta hát Péleuszt a Pélionhegyre, a kentaurok erdőségébe, s üres gyomorra rengeteg sört itatott vele, hogy elaludjék. Mikor ez megtörtént, elvette tőle a kardját, abban a hiszemben, hogy a vadállatok vagy a kentaurok biztosan végeznek vele.
A kentaurok rátaláltak Péleuszra, de szerencsére még idejében odaérkezett az öreg Kheirón, és visszatartotta forrófejű társait, mondván, hogy húsz kentaur életével kell fizetniük egyetlen akháj megöléséért. Péleusz sejtette, ki és miért vette el a kardját, és rávette Kheirónt, küldjön üzenetet Iólkoszba, hogy megtalálták vadállatoktól megcsonkított holttestét. Akasztosz felesége nagy hangon hirdette, hogy férje bosszút állt becsületéért; Akasztosz pedig bezárkózott szobájába, nem evett, megszaggatta ruháját és bemocskolta arcát, hogy barátjának bosszúálló szelleme fel ne ismerje. Néhány nap múlva épségben visszatért Péleusz, s elmondta a történteket.
Most már Akasztoszon kacagtak az emberek, ő meg a feleségét nevette ki. Ezután a két férfi vérszerződéssel testvériséget és örök barátságot esküdött egymásnak, így mikor Akasztosz engedélyt kapott, hogy útnak induljon az Argón, Péleusz is hozzászegődött.
Közeledett a tavaszi napéjegyenlőség, a legkorábbi időpont, amelyben biztonsággal neki lehetett vágni az útnak. Iaszón kérdéssel fordult Zeusz, a Kosisten Laphüsztiosz-hegyi szentélyéhez, melyik volna a legkedvezőbb nap az indulásra. Most már kihirdethette: vállalkozásuk a következő újhold utáni negyedik napon kezdődik meg.
A bejelentésre hatalmas éljenzés tört ki a palotában, de éppen azok, akik élen jártak a lakomázásban, korongjátékban és versenyzésben, most feltűnően csendben maradtak, majd mentegetőzni kezdtek, miért nem szállhatnak hajóra. Némelyiknek a karja rándult meg az evezésben, volt, aki ágyban maradt magas láz miatt, többen pedig egyszerűen eltűntek éjszaka, búcsú és udvarias szabadkozás nélkül. Úgy látszott, nem lesz elég emberük az induláshoz, és Iaszón olyan komor arccal járkált, hogy már-már bajtársai lelkesedését is lelohasztotta.

 

 

Nyolcadik fejezet
Héraklész érkezése

Újhold estéjén hírnök érkezett a palotába, és sietve jelentette Peliasz királynak:
– A minüaiak ősi ellensége menetel a Halosz felől vezető úton. Könnyen kitalálhatod, ki az, ha annyit mondok, hogy rézzel borított olajfa buzogányt hord a vállán, óriási íj lóg a hátán, oroszlánbőr zekét visel, kócos, hosszú sörénye is akár az oroszláné. Annyi bizonyos, közölte mindenkivel, akivel az úton találkozott, hogy békés szándékkal jött, s nemigen veszi a fáradságot, hogy hazudjon.
Mozgolódás támadt a teremben, a milétoszi, azaz korábban orkhomenoszi Erginosz kardjára csapott, és kirohant volna, hogy összecsapjon az ellenséggel, ha bajtársai vissza nem tartják. A komor képű Melampusz, Poszeidón Püloszból való fia így szólt:
– Jól tudjuk mi, Erginosz, van okod rá, hogy átkozd tirünszi Héraklész nevét, mivel harcolt ellened Thébainál, és sarcot szedő orkhomenoszi embereidnek orrát, fülét levagdalta. Azt is tudjuk, nem igaztalanul szedettél sarcot, hanem váltságul a thébaiak kezétől elesett apádért. Ha azonban Héraklész hallott készülő expedíciónkról, és azért jön, hogy részt vegyen benne, nem fogod-e áldani a nevét? Mert a világon nincs vakmerőbb és tapasztaltabb harcos Héraklésznél. Nekünk, minüaiaknak, most valóban rohannunk kell elébe, de nem azért, hogy karddal szálljunk szembe vele, hanem hogy köszöntsük, borral telt kupával és virággal. Sok éve, mikor megvédte Thébait, megakadályozott bennünket abban, hogy leigázzuk Boiótiát, de nyugodtan elfeledhetjük e régi sérelmet ma már, mikor az akhájok egész Görögország uraivá lettek, és Héraklész a mükénéi Eurüsztheusz király szolgálatába szegődött. Valamennyien ismeritek a mondást: „Semmit Héraklész nélkül”, és való igaz, harminc esztendő óta nem maradt ki nagyobb katonai vállalkozásból. Különösen szerencsés jelnek látom, hogy idejött. Temessük el a régi viszálykodást, és hívjuk meg, csapjon fel vezérünknek.
Szavait mindenki megtapsolta, csak Iaszón nem, aki ugyan tengerhez és hajózáshoz mit sem értett, mégis magának kívánta az expedíció parancsnokát illető dicsőséget. Nem is maradt ott senki, csak ő és Argosz, aki lesántult, mert baltával megsebezte magát; a többiek Héraklész elébe rohantak, hogy üdvözöljék.
Peliasznak feltűnt a dolog, és csúfondárosan megkérdezte:
– Mit búslakodsz, öcsém, mit üldögélsz itt abban a leopárdbőrben? Hát nem tudod, hogy az oroszlán az állatok királya? – Majd, mikor Iaszón nem válaszolt, így folytatta. – Azt tanácsolom neked, fuss a többiek után, sőt előzd meg őket, hogy elsőnek üdvözölhesd Héraklészt, mert ha nem, megérheted, hogy nélküled vitorláznak el, és rajtad nevet egész Görögország.
Peliasz azt remélte, hogy Héraklész vállalja a parancsnokságot, és így Iaszón elesik a dicsőségtől. Tudta, hogy Héraklészen gyakran vesz erőt őrjöngési roham, s egyébként is, barátai éppolyan félelmetesnek tartják, mint ellenségei. Ha sérelmet vagy méltánytalanságot sejt, hirtelen felkapja rezes buzogányát, agyonvágja öt-hat társát, azután nyomban megbánja, amit tett, falba veri a fejét, és ordítozva átkozza magát.
Iaszón megfogadta nagybátyja tanácsát, és elsietett. Mikor elment, Peliasz nem állhatta meg, hogy ne mondja Argosznak:
– Akármilyen szilárd építésű is a hajótok, nem hiszem, hogy megbírja olyan bajnok súlyát, mint Héraklész.
A fürge járású Iaszón hamarosan elhagyta a minüaiakat. Egy óra múlva meg is érkezett nagy lihegve Pagaszaiba, s ott találta Héraklészt ifjú védencével, Hülasszal egy sátorban, nem messze a ragyogó Argótól, amint együtt ivott a hajón dolgozó ácsokkal, festőkkel.
– Köszöntlek, Héraklész, dicső hős – mondta zihálva –, Iaszón vagyok Iólkoszból. Örömmel értesültünk érkezésedről, siettem, hogy társaimat megelőzve elsőnek üdvözöljelek. Készséggel lemondok a vállalkozás vezetéséről, hogy nagy hírű kezedbe tegyem le tisztemet.
Héraklész apró szemű, bikanyakú, kivételesen magas és izmos férfi volt – lehetett vagy hét láb magas –, és éppen birkalapockát rágcsált. Mormogott valami választ, óriás, maszatos kezével letépett még egy darabot a sültből, szájába tömte, aztán kihajította a csontot az ajtónyíláson, ahol Iaszón állt, egy kacsa felé, mely a víz szélén lubickolt. A csont süvítve repült el Iaszón füle mellett, és úgy találta fejen a kacsát, hogy nyomban felfordult.
– Megint eltaláltam – motyogta magában Héraklész, zsíros ujjait a hajába törölte, nagyot böfögött, majd megkérdezte: – Hm, miféle vállalkozásról beszélsz, fiam? Úgy teszel, mintha a világon mindenkinek tudnia kellene arról, amit ti ebben az eldugott Thesszáliában műveltek. Talán elragadták szépséges juhaitokat a Haimón-hegyi farkasok? Vagy a Pélionhegyi kentaurok törtek rátok, és csókolgatják szépséges asszonyaitokat?
De csak ugratta, hiszen jól tudta Héraklész, miféle vállalkozásról beszél Iaszón. Most teljesítette a hatodikat abból a híres tizenkét munkából, melyet a mükénéi Eurüsztheusz király (Szthenelosz király fia és utóda) rótt reá; ezúttal élve kellett elfognia a félelmetes vadkant, mely az Erümanthosz-hegy lejtőin garázdálkodott, Mükéné piacterén vette Iaszón vállalkozásának hírét, éppen akkor, mikor a jól megkötözött vadkant leemelte a talicskáról, melyen maga tolta végig a kopár hegyről az arkádiai Pszóphisz ciprussal benőtt árnyas völgyén át. A polgárok megbámulták a vadállat félelmetes agyarát – akkora volt, mint egy afrikai elefánté – meg iszonyatos véreres szemét. Az ifjú Hülasz közölte a bámészkodókkal:
– Uram, Héraklész, könnyen elbánt a vadállattal: addig űzte, míg egy szűk szakadékba menekült, s mikor ott vergődött, kenderkötélből font hálóval kiemelte.
Alighogy kimondta, megérkeztek Iaszón heroldjai a piactérre, hogy elmondják szózatukat a minüaiakhoz az ágakról, a gyapjúról s a szekerééről. Héraklész felkiáltott:
– Jó emberek, vigyétek el ezt a vadkant Eurüsztheusz királynak, üdvözöljétek őt nevemben, s mondjátok meg neki, visszatérek majd és teljesítem további parancsait, de most Kolkhiszba kell mennem, hogy elintézzem az eltűnt aranygyapjú dolgát. Édes fiam, Hülasz, vedd le a talicskáról a tarsolyomat, és máris indulunk.
Héraklész sok önkéntes feladattal toldotta meg munkáit, nemegyszer jóval bonyolultabbal, mint amit Eurüsztheusz rárótt, hogy megmutassa, mennyire semmibe veszi gazdáját. Talán meglepőnek látszik, hogy Eurüsztheusz hatalmában tarthatta Héraklészt, de így történt:
Miután Héraklész (akkoriban Alkaiosz néven ismerték) győzelmet aratott az Orkhomenoszból érkezett minüaiakon, Thébai királya jutalmul hozzáadta legidősebb leányát, Megarát. Négy év múlva azonban Héraklész részegségében megölte tőle született gyermekeit, és néhány unokaöccsét is, mivel kígyóknak és gyíkoknak nézte őket. A meggyilkoltak szelleme üldözni kezdte. Nem segített rajta a szokásos megtisztulási szertartás, mert tulajdon gyermekeinek szellemét senki nem vezetheti félre. Héraklész tehát Delphoiba ment, hogy kikérje Apollón tanácsát, és elpanaszolja, hogy időnként váratlanul csipkedik a lábát, ráncigálják a zekéjét és gyerekhangok zúgnak a fejében. A főpap még nem felejtette el, milyen ellenségesen szállt szembe Héraklész az új vallással, ezért azt parancsolta, hogy egy nagy év tartamára álljon Eurüsztheusz király szolgálatába, akinek atyját, Sztheneloszt, Hülosz, Héraklész fia ölte meg. Teljesítenie kell Eurüsztheusz valamennyi parancsát, akár van értelme, akár nincs, s ígéretet kapott, hogy az év végére örökre megszabadul a ráncigálásoktól és a hangoktól. Addig is a szent orvosok nyugtatókat rendeltek neki. Egy nagy év körülbelül nyolc esztendeig tart, s mire véget ér, a nap, a hold és valamennyi csillagkép visszatér arra a pontra, ahol a nagy év kezdetén volt.
Eurüsztheusz kezdetben nagyon örült, mert hízelgett neki a dolog, s azt remélte, megbosszulhatja apja meggyilkolását, melyet Héraklész sugalmazott, ámde hamarosan belátta, sok hátránnyal jár, ha valakinek ilyen nem éppen mindennapi szolgája van. Héraklész teljesítette első feladatát, és megfojtotta a nemeai oroszlánt, de valósággal halálra rémítette Eurüsztheuszt, mikor tréfásan odadobta az ölébe az állat tetemét. Eurüsztheusz ettől fogva nem volt hajlandó színe elé bocsátani Héraklészt, és trónja alá fémmel bélelt sírkamraszerű menedéket építtetett magának, hogy ha Héraklész ismét beront a palotába, oda bújhasson, behúzhassa a csapóajtót a feje fölött, holtnak tettetve magát. Kiagyalt egy csomó csaknem képtelen feladatot, melyeket heroldja, Talthübiosz hozott Héraklész tudomására azzal a céllal, hogy távol tartsa Mükénétől, ameddig csak lehet. Héraklész ezért mindig így köszöntötte Talthübioszt:
– Légy üdvöz, trágyaember, már megint miféle mocskot hoztál számomra uradtól? – de a heroldokkal szembeni tisztelete visszatartotta tőle, hogy agyonüsse, vagy akár a fogát is kiverje.
Iaszónt valaha figyelmeztette nevelője, Kheirón, hogy sokkal tanácsosabb együtt inni Héraklésszel, mint összetűzni vele. Így hát szelíden válaszolt az ugratásra:
– Valóban nem hallottál még vállalkozásunkról, melynek híre egész Görögországban szájról szájra jár? Bizonyára idegenben voltál vagy elhagyatott vidéken jártál a közelmúlt hónapokban. De leopárdfoltjaimra esküszöm, bámulatosan titoktartók ezek az ácsok és festők! Nem is értem, mi tartotta vissza őket, hogy elmeséljék neked, miféle hajón dolgoztak, s mi lesz a rendeltetése.
Héraklész ezt motyogta válaszul:
– Pfuj! Hiszen belekezdtek holmi ostoba mesébe egy csomó ifjú minüairól, aki arról szájai, hogy elvitorlázik Szküthiába – vagy talán Indiát mondtak? –, és felkutatnak valami kincset, melyet griffmadarak őriznek. Őszintén szólva, mikor megtudtam, hogy minüai vállalkozásról van szó, nem figyeltem oda. Csöppet sem érdekel, amit minüaiak csinálnak, mivel néhány éve csúfosan megvertem őket Thébainál.
Iaszón uralkodott magán.
– Attól tartok, nemes Héraklész – mondta –, nem voltak a legjobb formában honfitársaim, mikor ez történt.
– Én is azt hiszem, fiam – felelt Héraklész. – Annyi bizonyos, hogy szánalmasan viselkedtek. Még talán ez a kis Hülasz gyerek is elintézhette volna őket a kis parittyájával meg a tőrével. Igaz, drágaságom?
Hülasz elpirult, és Iaszón megjegyezte:
– Bocsásd meg nekem, Héraklész, ha megcsodálom ifjú társad szépségét. Mondhatom, nemigen láttam még ilyen jóképű gyereket.
Héraklész magához vonta Hülaszt, és három-négy csattanós csókot nyomott a nyakára és az arcára.
– Ő a mindenem – kiáltott fel –, nincs a földön még egy ilyen derék gyerek. Mivel elérte már a serdülőkort, elhatároztam, hogy egy-két év múlva felvétetem az oroszlántestvériségbe. Nem vagyunk sokan, de a szent kígyókra mondom, tudatjuk létezésünket az egész világgal!
Héraklész eredetileg bikaember volt, de kivált közülük, mikor kihirdették, hogy Zeusz átvette ezt a testvériséget az anyaistennőtől.
– Ha egy kos bikává változhat – mondotta –, miért ne változhatna a bikaember oroszlánemberré? – Aztán, hogy kiengesztelje az istennőt, amiért méltatlanul bánt Olümpiában a főpapnőjével, s egyúttal azért is, mert megfojtotta az istennő nemeai oroszlánját, Aiaiába ment, Kirké királynőhöz, aki efféle ügyekkel foglalkozott, hogy felvétesse magát az oroszlántestvériségbe. Kirké felszólította, hogy harapja le az egyik ujját, s ezzel megengesztelheti az oroszlán szellemét. Héraklész habozás nélkül teljesítette a parancsot, sőt az oroszlán tiszteletére megalapította a nemeai játékokat.
Iaszón nagyon megörült, hogy rátalált Héraklész durva természetének gyenge pontjára.
– Biztos vagyok benne, hogy Hülasz méltó lesz hozzád mondta –, hiszen máris fenn hordja a fejét, akár egy király. Hogy került a szolgálatodba? Hiszen ő nem tartozik számtalan fattyad közé!
Héraklész nagyot sóhajtott.
– Árva ez a szegény gyerek. Sajnos, én öltem meg az apját, így történt a dolog: Nyugat-Thesszáliában jártam valamiféle dolgokban, s egyszer nagyon elfogott az éhség. Egy védett völgyben egy drüopsz szántóvetővel találkoztam, aki a földjén dolgozott, s hogy a szerencsét el ne riassza, ahogy szokás, durván szitkozódott. E szavakkal köszöntöttem: „Jámbor földműves, olyan éhes vagyok, hogy egy ökröt is felfalnék.” Mosolyogva válaszolt, de folytatta a szitkozódást, mondván, hogy az ökrét nem falhatom fel addig, míg be nem fejezi a földjén a szántást, sőt a boronálást is. „Szent kígyók – kiáltottam fel türelmemet vesztve –, megeszem, ha kedvem van hozzá.” „Uralkodj magadon – felelte az ember. – Drüopsz vagyok, a nevem Theiodamasz, s kérlek, ne erőszakoskodj velem.” így válaszoltam: „Mit fecsegsz nekem erőszakoskodásról, lepjenek el a hollók! Én tirünszi Héraklész vagyok, és megszoktam, hogy mindent kimondjak, megtegyek és megkapjak, amit csak akarok. Múltkoriban Delphoiban ugyanezt közöltem a Püthiával is, de nem hitt nekem. Erre kirántottam alóla a szent tripuszt és kivittem a szentély elé. Most úgy jósolsz nekem – mondtam –, ahogy én akarom. Ez aztán rögtön észre térítette a papnőt.” Theiodamasz azonban vagy nem hallott még felőlem, vagy nem hitte el, hogy valóban én vagyok az, és megfenyegetett az ösztökével. Én erre barátságosan megkocogtattam a fejét, hogy széthasadt a koponyája, akár a tojáshéj. Szörnyűség, hiszen eszem ágában sem volt megölni. Az az én átkom, hogy nem vagyok tisztában az erőmmel. Kamaszkoromban hasonló dolog történt velem, mikor a zenetanárom lantjátékra tanított. Nagyképű, ostoba alak volt, Unosznak hívták; ráütött a kezemre, mondván, hogy rosszul rakom az ujjaimat. Én erre tréfából meglegyintettem a lanttal, és kiloccsantottam az agyvelejét. Esküszöm, nem szándékosan! Ezt ismételgettem védekezésül, aztán elsimult a dolog, de azóta sem tudok lantot venni a kezembe. Nos, amint mondtam, borzasztó éhes voltam akkor. Leütöttem az ökröt, megnyúztam, tüzet raktam a faekéből meg az ösztökéből, aztán rádobtam néhány száraz fadarabot, amit a csűr mellett találtam. Míg sült a hús, jámborul a Gabonaistenanyának ajánlottam Theiodamasz holttestét, és szétszórtam néhány darabját a barázdákba, hogy jó legyen a termés, s úgy gondoltam, ezzel elhárítom szellemének üldözését. Éppen le akartam ülni az étkezéshez, mikor a csűr felől halk nyöszörgést hallottam: „M... m... m...!” Kétévesforma szép kisgyermekre bukkantam, aki eddig a meleg napsütésben az apja kabátján aludt. Bizonyára a csámcsogásomra ébredt fel. Igen, igen, eltaláltad: Hülasz volt. Az első pillanatban megszerettem. Odanyújtottam neki egy velős csontot, hogy szopogassa, aztán néhány falat sült ökörnyelvet is adtam. Hamarosan megbarátkozott velem a kicsi, és magammal vittem a tarisznyámban. Azóta velem tart minden kalandos utamon. Úgy hallom, az anyja meghalt bánatában a kettős csapás miatt. Ostoba asszony lehetett: Theiodamasz csökönyös öszvér volt, s ami Hülaszt illeti, a legtöbb anya mindenét odaadta volna, ha olyan nevelésben részesítik a fiát, mint én. Sose búsulj, Hülasz, drága gyerekem! Héraklész egy személyben apád is, anyád is, s vigyáz rád, amíg él! Iaszón megkérdezte:
– Szabad érdeklődnöm, nemes Héraklész, mi dolgod Phthiótiszban? Talán ezúttal is valamelyik világhírű munkádon fáradozol?
– Nem, nem. Épp most teljesítettem a hatodikat – vagy talán a hetedik volt? –, no mindegy, és eszembe jutott, hogy tartok egy kis pihenőt Thesszáliában, megmutatom Hülasznak a szülőföldjét, s útközben meglátogatom régi barátomat, Kheirónt, a kentaurt. Valamelyik nap a drüopszok trónjára emelem Hülaszt, ha kedve tartja. Jó lesz, drágám? – Fölkapta Hülaszt és megszorongatta, de mikor följajdult, nyomban letette. – Látjátok – mondta –, magam sem tudom, milyen erős vagyok. Néhány hónappal ezelőtt is elrepesztettem néhány bordáját ennek a gyereknek, úgyhogy feküdnie kellett. Pedig igazán nem akartam bántani. Sajnos, nagyon heves a természetem.
– Látom, mostanában úgysincs sürgős dolgod – mondta Iaszón –, ezért mi, minüaiak, akik korántsem vagyunk olyan elpuhultak, amilyennek tartasz bennünket, nagy megtiszteltetésnek vennénk, ha velünk tartanál Kolkhiszba mint hajónk kapitánya. Az a célunk ugyanis, hogy visszaszerezzük onnan Zeusz aranygyapját.
Héraklész eltűnődött egy pillanatig.
– Kolkhisz, Kolkhisz. Ugye ezt mondtad az imént? Emlékszem arra a helyre. Előbb Tróját kell érinteni, ahol az ember óhatatlanul összezördül a konok trójaiakkal, s kénytelen betörni néhány koponyát. Majd a Fekete-tenger déli partja mentén kell megtenni pár száz mérföldet hegyen-völgyön át, közben különösnél különösebb néptörzsekkel találkozik az ember, aztán Arméniától északra elérkezik az amazonok földjére. Nemrég jártam ott az egyik munkám miatt: Hippolüté királynő övét kellett elhoznom. Éppenséggel nem volt könnyű feladat, mert az amazonok olyan bőszen küzdenek, akár a vadmacskák, úgyhogy kénytelen voltam túljárni az eszükön. A fő, hogy elértem célomat. Amazónföld után vagy százmérföldnyire kirajzolódnak a látóhatárra a Kaukaszosz hegyei, s látszik már a Fekete-tenger széle. Ott van Kolkhisz. Széles, iszapos folyóra emlékszem, erdőkre, bozótokra, vadon nőtt szőlőkre és smaragdszínű levelibékákra, göndör hajú bennszülöttekre, meg furcsa indiai fákra. Kenuval eveztem fölfelé a folyón, mivel Prométheusz szentélyében volt dolgom, de mint már annyiszor, kénytelen voltam visszafordulni, mert ismét zsongtak a fejemben a gyerekhangok. Szívesen visszamennék oda. Szeretném látni az örök hó világát a Kaukaszosz tetején, ahol a fokhagymaevő szoánok élnek, és bőrből készült tobogánjukon az alábukó fecskéknél is gyorsabban siklanak le a havas meredélyeken, vagy nyersbőrből varrt szöges cipőjükben megmásszak a jeges csúcsokat. Azt beszélik, ott éles lemezekben hull a hó, mintha kis késpengék potyognának, nem mint nálunk, csillagocska- vagy virágszirompelyhekben. Kíváncsi vagyok, igaz-e. Helyes, veletek megyek Kolkhiszba. Várhatunk még a thesszáliai nyaralással... igaz-e, Hülasz?
– Nagylelkű vagy, hős Héraklész! – kiáltott fel Iaszón, de szíve mélyén azt kívánta, bár feküdne inkább holtan, s tornyosulna föléje sírdomb és sírkő.
Héraklész belefojtotta a szót:
– Hallgass rám, fiam! Az a szokásom, hogy igencsak megválogatom társaimat. Ha elvállalom az expedíció vezetését, ragaszkodom hozzá, hogy én döntsem el, ki jön, ki marad.
– Ezzel sok kellemetlenségtől kímélsz meg engem – felelt Iaszón –, feltéve, hogy engem azok közé sorolsz, akik mennek.
– Nem mondhatnám, hogy tetszik a képed – mondta erre szigorúan Héraklész –, minüainak mondod magad, de leopárdfoltjaidra esküszöl, mint egy magnésziai, mégis olyan sörényt viselsz, mintha kentaur volnál. A Khimaira jut rólad eszembe, a kariai oroszlánfejű nőstény kecske, akinek kígyófarka van. Személyesen még nem találkoztam vele, és nem is kívánok. Azt hiszem, fele sem igaz annak, ami hírlik felőle. Ki vagy te tulajdonképpen?
Iaszón erre röviden elmondta történetét. Mikor Héraklész meghallotta, hogy Kheirón neveltje, viselkedése mindjárt barátságosabbra fordult, és felkiáltott:
– Jól van, jól! Kheirón egyetlen, régi, igaz barátom. Ő gyógyította meg egyszer anyjával, a bölcs Philarával együtt egy nagyon csúnya sebemet. Ezt soha nem felejtem el. Már attól tartottam, elvesztem a fél karomat.
Nem is beszéltek többet a készülő vállalkozásról, hanem kedélyesen iszogatni kezdtek, ám ekkor berontottak a sátorba a minüaiak, és harsogó éljenzéssel köszöntötték Héraklészt. Az meg rájuk förmedt, hogy hagyják békén, mert e pillanatban csak a kupa érdekli, s úgy becsapta az ajtót az orruk előtt, hogy a sátor kis híján összedőlt. A minüaiak gondterhelten sompolyogtak vissza Iólkoszba.
Iaszón legyezgette Héraklész hiúságát, szaporán kínálgatta borral, a korsót mindig újratöltették egy közeli tanyaházban. Végül meggondolatlanul engedélyt kért rá, hogy csókot nyomjon Hülasz arcára.
Héraklész méltatlankodva kacagott fel, majd intőn emelte Iaszónra bütykös mutatóujját.
– Óvakodj az efféléktől – mondta. – Enyém a gyerek, nem a tiéd! – A sarokban hevertek az ácsok szerszámai. Héraklész fölkapott egy feszítővasat, meghajlította, hogy gallérként Iaszón nyakába akassza, de Hülasz könyörgésére megkegyelmezett neki. Héraklész ekkor fejét támadásra készen emelgető, összetekeredett kígyót formált a feszítővasból, letette a földre Iaszón elé, és fenyegetően sziszegni kezdett hozzá. De az arca lángvörös lett a megerőltetéstől, mivel ötvenedik évét taposta, és valamicskét hanyatlott már az ereje. Félelmetes volt.

 

 

Kilencedik fejezet
Az argonauták kiválasztása

Héraklész másnapra kialudta mámorát. Déltájban ébredt, ingerlékeny hangulatban. Hülasz már hatalmas kupa borral várt rá, Iaszón néhány szelet marhahúst sütött neki, s ezután beleegyezett, hogy csónakon átvigyék Iólkosz kikötőjébe. Félúton voltak, mikor elhúztak mellettük a versenyző gályák, és farhullámuk dobálni kezdte a csónakot. Héraklész harsány szitkozódásban tört ki, íjához kapott, megfeszítette, majd felugrott, és dühösen nagyot dobbantón. Nyílzáport zúdított volna a gályákra, de dobbantása hatalmas lyukat ütött a fenékdeszkán, úgyhogy a csónak megtelt vízzel és elsüllyedt. Hülasz úgy úszott, mint a hal, fürgén, az iólkoszi partra tartott, és hamarosan el is érte, Iaszón viszont keservesen bánhatta, hogy nem okult korábbi kalandjából, s nem tanult meg úszni is, csak evezni. Valahogy mégis sikerült a víz szintje fölött tartania száját egy evezőben kapaszkodva, és sikoltozva kérte Héraklész segítségét. Aztán hosszú időre nem tudott magáról. Héraklész nem hagyta, hogy Iaszón rémült kapálózásával víz alá nyomja, s egy ökölcsapással elkábította. Szerencsére Iaszónnak kemény koponyája volt, melyet vastag hajfonatain kívül még egy bőrsisak is védett.
Mikor végre heves fejfájással magához tért, súlyos lépteket hallott, és lassan felnyíló szeme előtt Héraklész tűnt fel, aki fürkészőn nézett az arcába, s zavartan kérdezte tőle:
– Élsz, ugye? Mégsem haltál meg?
Iaszón kínlódva nézett körül, és meggyőződött róla, hogy Peliasz palotájában van, nem pedig, mint hitte, az alvilágban.
– Élek – felelte. – Mi sújtott fejbe?
Hülasz kuncogott, Héraklész hahotázott, és egyszerre az egész palota harsogott a kitörő kacagástól. – Mi sújtotta fejbe! Hahaha! Még hogy mi sújtotta fejbe? – mert Héraklész éppen akkor tartott szemléltető előadást erejéről, elmesélvén, mint hívta ki birkózásra Augeiaszt, Élisz ifjú királyát, aki lovakat nevel híres istállójában. Elkapta a király két térdét, és egy hirtelen mozdulattal felhajította a tetőre; az öve fennakadt a keresztgerendába vert kampón, s a boldogtalan ott lógott, akár a szögre akasztott szárított kecskehús. Héraklész, mint rendesen, ekkor is hagyott emléket maga után, ezúttal jobb öklével belecsapott egy hatalmas rézüstbe, s négy hüvelyk mély horpadást ütött benne. – Mi sújtotta főbe! Hahaha! Még hogy mi sújtotta főbe? Mintha az éliszi király visszhangozná a szarufáról, hálát adván, hogy él és sértetlen. Nem is sietett leszállni a földre.
Másnap vacsora után Iaszón, aki még gyönge volt, de botra támaszkodva már járkált, megkérdezte Héraklészt, kiválasztotta-e már az Argó legénységét. Héraklész már az egész dologról megfeledkezett, de most a figyelmeztetésre nyomban intézkedni kezdett. Tapsolt, hogy csend legyen, és még Peliasz király is, aki abban a pillanatban éppen a kupatöltögetőnek adott utasítást, tanácsosnak vélte elhallgatni. Bárhova ment Héraklész, úgy látszott, mintha ő volna a király.
– Először is – kezdte beszédét dörgő hangon –, elrendelem, hogy Peliasz király vendégei közül azok, akik velem akarnak tartani Kolkhiszba a hogyishívják hajón, sorakozzanak mellém jobb felől, akik meg nem akarnak hajóra szállni, bal felől!
Egypercnyi tanakodás után ötven férfi jobbra állt, köztük néhány minüai, harminc pedig balra, csaknem valamennyi minüai.
– Most pedig – folytatta Héraklész – megparancsolom ennek a harminc gyáva senkiházinak, aki még most is vonakodik az úttól, holott tudja, hogy Héraklész a parancsnok, rakja le fegyvereit és minden ruhát vessen le magáról. Itt hagyjátok minden holmitokat, ellenszolgáltatásul Peliasz király vendégszeretetéért, s indultok nyomban hazafelé, de még egy bőrnadrágot sem visztek magatokkal!
Harsány kacagásban tört ki az ötven férfi, felháborodva kiáltott fel a harminc, rázta fegyverét, és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy engedelmeskedjék Héraklész parancsának. Mikor azonban Héraklész felkapta rezes buzogányát és megköpködte tenyerét, mind a harminc meggondolta magát, sorban leraktak kardot, dárdát, lándzsát, s kezdtek kifelé gombolkodni. Peliasz király leányai és a nővendégek pirulva osontak ki az oldalajtón. A király pedig riadtan gondolta magában, hogy tucatnyi háború származik majd ebből az esetből. Héraklész azonban nem tágított, s az ifjak anyaszült meztelen léptek ki a hideg éjszakába a palotából, ott hagyván minden ruhájukat, fegyverüket, ékszerüket, a másik ötven pedig gúnyosan pisszegett utánuk.
Ezután Héraklész nyájasan Iaszónhoz fordult:
– Szerencsétlen ember vagyok én, mindig is az voltam. Azt mondják, hogy nincs emberismeretem, és talán így is van. Válassza ki helyettem a legénységet Hülasz. Ó jobban tudja nálam, milyen ember kell ide, talpraesett gyerek ez a Hülasz. De vegyük ki a minüai jelentkezőket, mert a heroldok elsősorban nekik ígértek helyet a hajón.
Azok a jelentkezők, akik nem voltak minüaiak, sértőnek találták, hogy egy kamasz fiú döntsön róluk, de egyikük sem mert ellenkezni Héraklésszel.
Tizennégy minüai (mert többen nem voltak) kilépett a sorból. Szembetűnő volt közöttük a lapitha Mopszosz, aki egy öreg nőstény gólyától olyan jóslatot kapott, hogy a libüai sivatagban éri utol a halál, ezért most bizton tekintett az ellenkező irányba induló vállalkozás elé. Mopszosz azt állította magáról, hogy érti a madarak nyelvét, és kijelentette, némelykor azok is éppoly ostobán fecsegnek, akárcsak az emberek. Seregélybóbitával ékesítette magát, és nyelve hegyét késsel kettéhasíttatta. Mellette állt Korónosz, a varjútestvériségből való becsületes lapitha, azután a komor argoszi Melampusz, Iaszón unokatestvére, aki szarkabóbitát viselt. Utána következett a heves természetű milétoszi Erginosz, aki atyja, Poszeidón tiszteletére tonhalszerű csíkos öltözéket hordott, lószőrből font övvel. Oldalán Poszeidónnak egy másik fia állt, a varázsló Periklümenosz a homokos Püloszból. Hasonló övet viselt, mint Erginosz, de mivel napfogyatkozáskor született, jogában állt bármilyen jelvényt magára venni, sőt ehetett a holtak eledeléből is. Anyja, Khlórisz most Néleusznak, Peliasz kegyetlen ikertestvérének felesége. A következő a hallgatag Aszkalaphosz volt, Arész istennek Asztüokhétól született fia, akinek karjára gyíkok voltak tetoválva. E három férfi isteni apától származott, mert előkelő származású anyjukat egykor az a megtiszteltetés érte, hogy kijelölték őket szent szajháknak. Kívülük minüai volt még Iaszón, Aiszón fia, Akasztosz, Peliasz fia, Eurüdamasz, a dolopsz, aki a thesszáliai Xüniasztó mellől jött, és derék lótenyésztő volt; Tiphüsz, a hajókormányos, a boiótiai Thiszbéből; két haloszi férfi, akinek feledésbe merült a neve, majd egy testvérpár, Perierésznek, Messzénia egykori királyának unokái, név szerint Idasz és Lünkeusz. A fivérek hiúzbőrből készült sapkát viseltek, melyet soha nem vettek le; magas ifjak voltak, életük virágában, és a világon senkivel sem törődtek.
Hülasz fel-alá járkált a nem minüai vérből származó jelentkezők sorai előtt. Szeme nyomban megakadt két pompás termetű harcoson, mindenki láthatta rajtuk, hogy ikrek, izmosak voltak, erőtől duzzadok, fejdíszüket s köpenyüket hattyúprém ékesítette. Hülasz vállon ütötte őket, jelezve, hogy rájuk esett a választása.
– Halljuk a neveteket – fordult hozzájuk Héraklész.
– Kasztór és Pollux – felelték egyszerre. – Zeusz atyának Lédától született fiai vagyunk, spártai fejedelmi sarjak.
– Rögtön gondoltam, hogy ismerlek benneteket – válaszolta Héraklész –, de lelkemre mondom, megkülönböztetni sosem tudnálak. Melyikőtök a lóidomító és birkózó... az, akit Olümpiában áthajítottam a kötélen a tömeg közé, s melyiktek az, aki később meg akart tanítani a vívás tudományára?
Kasztór mosolyogva válaszolt:
– Én vagyok Kasztór. Elég ostoba voltam, hogy a szorítóba léptem veled. Sem azelőtt, sem azóta nem fektettek két vállra. Jól emlékszem még a vívóleckékre is. Végül azt tanácsoltam neked, hogy maradj a buzogányodnál.
– Pollux vagyok – mutatkozott be a másik. – A játékokon akkor én lettem az ökölvívás bajnoka. Szerencsémre nem léptél porondra.
– Gyalázatosan részeg voltam – felelte Héraklész –, mondhatnám, mindkettőnk szerencséjére. Mert amint a szorítóba lépek, nyomban elfelejtem, hogy barátságos mérkőzésről van szó... Igaz-e, Hülasz, édes gyermekem?
Kasztór és Pollux vér szerint nem volt minüai, de unokatestvérei voltak Idasznak és Lünkeusznak, gyermekkorukban együtt nevelkedtek. A két testvérpár ádáz versengésben állt egymással.
Hülasz ezután két marcona északit választott, ismét egy ikerpárt, akik bíborral színezett, kányatollas föveget viseltek, arcukra pedig egymásba fonódó vékony kék karikákat tetováltak.
– Kérjük a neveteket – szólt Héraklész.
– Kalaisz és Zétész – válaszolt Kalaisz. – Anyánk az athéni Óreithüia; fiatal lány korában thrák kalózok ragadták el, amint az Ilisszosz partján Artemisz tiszteletére táncot lejtett. Szent szajha lett az Északi szél jósdájában az Erginosz folyó partján, s mi ott születtünk. Később Phineusz, Thünia vak királya feleségül vette, s tőle is született két fia. Minket is Phineusz fiaiként ismernek, de valójában mi az Északi szél gyermekei vagyunk.
Hülasz következőnek Euphémoszt, Europe fiát választotta, aki Tainaronból, a Peloponnészosz legdélibb hegyfokán fekvő városból jött. Ő volt egész Görögország legkiválóbb úszója. Másokhoz hasonlítva úgy tetszett, mintha lebegne a víz színén, akár a fecske, és történetesen éppen ez a madár volt a jelvénye. A költők Poszeidón fiaként énekelték meg, de valójában a phókiszi Ktimenosz volt az apja.
Az az igazság, hogy Hülasz nagyon kedvelte a tollas fejdíszt, ezért választott csupa madártestvériséghez tartozó férfit. Legközelebbi választása az argoszi Idmónra esett, aki a búbos banka aranyos bóbitáját viselte. Idmón volt Argosz királyának örököse, de anyja, Kalliopé akkor esett teherbe vele, amikor egyszer élvezetes kirándulást tett a delphoi jósdába, s ezért Idmón Apollón fiának számított. Bíborvörös csizmát és zekét viselt, továbbá isteni atyja tiszteletére babérlevelekkel hímzett fehér köpenyt. Mint Mopszosz, ő is a madárjóslást tanulmányozta.
A következő kiválasztott férfi Ekhión lett, Hermész istennek az alopéi Antianeirától való fia. Apja tiszteletére kígyójelvényt viselt, továbbá mirtuszlevelekkel ékesített pompás palástot. Ő volt Iaszón egyik heroldja, és ékesszólásával önmagát is meggyőzte, hogy be kell állnia a vállalkozásba.
Abban a pillanatban, mikor Hülasz kiválasztotta Ekhiónt, egy pompás külsejű thesszáliai lépett be, idő előtt elvetélt bárány bőréből készült zekében és köpenyben. Az egyik legelszántabb vállalkozó volt, de rövid időre haza kellett látogatnia közeli otthonába. Amint megpillantották egymást Héraklésszel, felkiáltottak örömükben, és ölelésre tárt karral indultak meg egymás felé. A pherai Admétosz volt a jövevény, Thesszália királya, nála kellett szolgálnia Apollónnak Zeusz ítélete alapján. Egyszer, vagy tizenkét évvel ezelőtt, egy szarvasbikát űzve véletlenül betévedt egy szent berekbe, amelyet nemrég szenteltek fel Hadész istennek. Hadész papja erre közölte Admétosszal, hogy a sértett isten kiengesztelésére hét napon belül fel kell ajánlania önmagát vagy egy közeli hozzátartozóját áldozatul, különben átok sújtja majd egész országát. Felesége, Alkésztisz, Peliasz király egyik leánya, nyomban a szentélybe sietett, hogy vállalja az áldozatot Admétosz helyett, mert ő volt a legszeretőbb hitves. Héraklész éppen akkor haladt át Thesszálián, vállán hordozva a kis Hülaszt, és értesült a történtekről. Felháborodva jelentette ki, hogy Hadésznak semmi joga nincs a szent berekre, hiszen csak mostanában bitorolta el Perszephoné istennőtől. Azonnal a helyszínre rohant, buzogányával megfenyegette az alvilág papjait, és egy szempillantás alatt kiszabadította Alkésztiszt. Héraklész nagyra tartotta Alkésztiszt, és sokszor panaszolta sajnálkozva, hogy nem akadt asszony, aki annyira szerette volna, hogy még az életét is feláldozta volna érte. Most hát barátságosan Admétosz vállára csapott, egyszeriben a terem túlsó végébe penderítve Admétoszt, és odaszólt Hülasznak:
– Vedd be Admétoszt. – Admétosz ugyanis minüai volt, Aiszón bátyjának, Pherésznek fia.
Hülasz folytatta a legénység válogatását, és mikor három kivételével betelt a létszám, Héraklész kezét felemelve kijelentette:
– Elég! Most már vetkőzzenek meztelenre a többiek, és mulatságunkra verekedjék ki maguknak a részvételt. Az a három jön velünk, akit nem vernek le a lábáról!
Erre olyan viaskodás tört ki, mely ádáz is volt, szelíd is, mivel nem mind a húsz versenyző akart igazán részt venni az utazásban, akadt, aki csak tisztességből jelentkezett, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy elutasítsák. Volt, aki az első gyenge legyintésre elvágódott, akár egy darab fa, mások viszont félelmetes erővel öklöztek, rúgtak, csapkodtak, haraptak. A nézők harsány kiáltásokkal buzdították rokonaikat, néhányat vissza sem lehetett tartani, hogy beálljon a küzdők közé. Hülasz rikoltozott, Héraklész harsányan kacagott, mikor két óriás birkózó, miután kölcsönösen feketére verte egymás szemét, hirtelen leállt, aztán mindkenő könnyebb ellenfelet keresett magának; hát még mikor a bőrsisakos kis Ankaiosz mókázását figyelték. A virágzó Számoszról való Ankaiosz volt az – nem a tegeai nagy Ankaiosz, a hajókormányos, aki széles karimájú arkádiai kalapot viselt. Kis Ankaiosz, bár úgy tett, mintha elszántan küzdene, csak szökellt ide-oda a küzdők között, kitért az ütések elől, sosem kezdeményezett, hogy erejét a végső összecsapásra tartogassa.
Lassanként tisztult a terep, mindössze hét versenyző állt még a lábán: négy egy csomóba gabalyodott, kettő, név szerint Phalérosz és Butész óvatosan félreütögetett; kis Ankaiosz pedig hirtelen odafutott ehhez a küzdőpárhoz, s így szólt hozzájuk:
– Elég ebből, athéniak. Ti ketten még frissek és erősek vagytok, akárcsak én magam. Tartsunk össze mi hárman, menjünk neki azoknak a vérző orrú mamlaszoknak, és mint a forgószél, söpörjük le őket a terepről.
Az íjász Phalérosz s a méhész Butész ravasz volt, mint az igazi athéniak: jól tudták, akkor esélyesek a győzelemre, ha színlelik a küzdelmet, hangos, látványos, de nem igazi csapásokat osztanak egymásnak, és bíznak benne, hogy ökölvívói hírnevük távol tartja tőlük a többi versenyzőt. Egy Pszóphiszból való arkádiai fiatalember, aki joggal neheztelt az athéniakra, megpróbált közéjük állni, hogy hármasban viaskodjanak, de Phalérosz olyan erővel rúgta térdét az arkádiai ágyékába, hogy a fiú jajgatva esett össze.
Ankaiosz felszólítására a két athéni leeresztette öklét, s együtt átfutottak a terem túlsó végébe, ahol három versenyző próbálta leteríteni a negyediket. Ankaiosz lekuporodott az egyiknek, egy mükénéinek a térde mögé, Butész elkapta a fiút a hajánál fogva és hátrarántotta, s mikor hátratántorodott, Phalérosz hatalmas ökölcsapást mért a rekeszizmára. Ezt a fogást megismételték a megmaradt küzdőpár egyikén (mindkettő kadmoszi volt Thébaiból), az utoljára maradt harmadikat pedig egyszerűen felkapták, és kihajították a terem nyitott ajtaján a sáros útra. Ilyenformán lett Butész, Phalérosz és kis Ankaiosz a győztes.
Ennek ellenére a harminc evezős, a kormányos és a tartalékok neve – tehát azoké, akik valóban útnak indultak az Argón – nem pontosan egyezik meg a Hülasz és Héraklész által kiválasztottakéval. Két minüai ugyanis, éspedig haloszi, meglépett az utolsó éjszakán, s helyükre váratlanul egy férfi és egy nő került Aitóliából. És mivel oly sokan hirdették nagy hangon, hogy az argonauták közé tartoztak, holott soha nem is látták még csak a védett kikötőben horgonyzó Argót sem, közölni fogjuk a teljes, hiteles névsort, de csak később.

 

 

Tizedik fejezet
Az Argó kifut a tengerre

Közeledett a tengerre szállás jóslat kijelölte napja, a kiválasztott személyzet serényen gyakorolta az evezést, immár egy gályában – mindenki, Héraklészt kivéve, aki Hülasszal látogatóba ment kentaur barátaihoz, s három napot, három éjszakát irtóztató tivornyában töltött Kheirónnál. A legénység nem minüai születésű tagjait hevenyészett szertartással örökbe fogadták. Az ifjak sorban előmásztak Iaszón anyja, Alkimédé térde közül az újszülött csecsemő sírását utánozva, mindaddig, míg az anya juhtejbe mártott rongyból csavart emlővel el nem hallgattatta őket. Ezután ünnepélyesen megkapták saját nevüket, s egy órán belül férfivá serdültek.
Iaszón feladata volt gondoskodni a hajó élelmiszerkészletéről, az argonauták közt azonban sok gazdag ember volt, ezek viselni akarták a költség reájuk eső részét, sőt annál többet is. Az arany és ezüst dísztárgyakon, ékszereken, hímzett ruhadarabokon, amivel a közös célhoz járultak, Iaszón vásárolhatott Peliasztól több zsák gabonát, tartósított marhahúst, jó sok kúp alakú fügekenyeret, napon szárított szőlőt, pörkölt, sós mogyorót, mézet bödönszámra, kakukkfűvel ízesített, fenyőmandulával meghintett mézeskalácsot és más édességeket is nagy bőségben. Úgy gondolta, nem visz magával holtsúlyként követ és homokot: helyette inkább embermagasságú vagy még nagyobb cserépedényeket édes borral töltetett meg, ezeket jól lezárva a hajó gerince mentén, a fenék belső oldalán levő mélyedésben helyezték el. Valamennyi argonauta maga gondoskodott a saját fegyveréről és az alváshoz szükséges holmijáról, a tartalék köteleket és vitorlákat az athéni arkhónok szerezték be.
Végre felvirradt a sorsdöntő hajnal. Felhőtlen volt az ég, hideg északi szél fújt Thesszália felől, de elült, amint felkelt a nap. Iólkoszt óriási sírás-rívás töltötte be. Néhányan őszintén bánkódtak, amiért ennyi kitűnő fiatalember kockáztatja életét e rendkívül vakmerő vállalkozásban, többnyire azonban olyan siratok jajveszékeltek, akiket az argonauták béreltek fel, hogy elhárítsák valamely isten vagy rossz szellem irigységét, ha valamelyik ártó szándékkal volna a hajó iránt – amiként a babot is átkozódva vetik el a rossz szellemek elriasztására, nehogy ártsanak a sarjadó vetésnek. A látszat kedvéért Peliasz volt a leghangosabb a jajveszékelésben, és szüntelenül mondogatta:
– Az a sötét hullám, mely a halálba ragadta Hellét, elvihette volna Phrixoszt is! Akkor sose kerül Kolkhiszba az aranygyapjú, s most nem kellene drága öcsémnek vállalnia azt az utat. Mert nagyon félek, végzete lesz ez sok, ha ugyan nem valamennyi derék fiatalembernek, aki most hajóra száll!
Aiszón, mikor kora hajnalban búcsút vett tőle Iaszón, megőrizte méltóságát, és áldását adta fiára. Vállalta, hogy elküldi Dódónába a megígért üstöt s az elefántcsont nyelű áldozati sarlót, holott nehezére esett. Alkimédé zokogva fonta karját fia nyaka köré. Iaszón nagy nehezen kibontakozott az ölelésből, s így szólt hozzá:
– Szégyelld magad, anyám! Azt hihetnék, mostoha üldözte, boldogtalan árva vagy, aki zokogva kapaszkodik vén dajkája nyakába, mert ő az egyetlen lény a házban, aki mégiscsak törődik vele. Nem királynéhoz méltó viselkedés ez!
Alkimédé a földön kuporogva sírdogált tovább:
– Mi lesz velem és drága öreg apáddal, ha elmégy? Az biztos, hogy nem találsz már minket életben, mire megjössz – ha ugyan hazatérsz valaha. Peliasz meg is ölhet bennünket, de ki mer majd eltemetni? Kivetik holttestünket a puszta földre keselyűk és kutyák martalékául. Nem félek én a haláltól, hisz úgyis minden embert elér, de irtózom attól, hogy örökké nyomorultul, hontalanul bolyongjon lelkem, akár a denevér, fagyban és esőben kóvályogva.
Iaszón még odavetett néhány nyugtató szót, aztán a piactérre sietett. A nép hangos szóval, hősnek kijáró tisztelettel köszöntötte, de gyászos kiáltások is hallatszottak. Lába elé piros szellőrózsát hintettek, ez a virág a korai halálra ítélt ifjúság jelképe. Hirtelen dédnagynénje, Iphiasz, a főpapnő lépett elébe. Szerelmes volt Iaszónba, mert aggszüzekkel gyakran megesik, hogy beleszeretnek délceg fiatalemberekbe. Megfogta öccse jobb kezét, megcsókolta, szólni is akart, de oly hevesen vert a szíve, hogy nem jött ki hang a torkán, Iaszón továbbment a kiáltozó tömegben, otthagyta az út szélén öreg nénjét, aki gyűlölködve mormogta utána:
– Szívtelen ifjú, nem tisztel ez sem kort, sem erényt! Kívánom, jussak eszébe, mikor gyér és ősz lesz a haja és fáj minden csontja, s annak a szép hajónak, melyhez oly büszkén siet most, már csak korhadó váza hever a parton, amikor nem tolonganak majd körülötte, hogy barátságosan vállon veregessék! – És valami titokzatos ábrát rajzolt a lába elé a homokba.
Iaszón folytatta útját a kanyargós parti ösvényen, és Pagaszaiban már együtt találta bajtársait. Üldögéltek a parton a kötéltekercsen, az összehajtogatott vitorlákon és az egyéb összehordott úti felszerelésen. Argosz, fekete szőrével kifelé fordított bikabőr köpenyben, készen állt, és türelmetlenül várta az engedélyt, hogy vízre bocsássa az Argót. Héraklész még nem érkezett meg, de Iaszón azt ajánlotta, lássanak hozzá nélküle. Áldozatot mutatott be Apollónnak, az indulás istenének. Apja, Aiszón pedig a legutóbbi három napon egy-egy pár ökröt bocsátott rendelkezésére – áldozatul Zeusznak, Poszeidónnak és Athénénak –, s a megmaradt kis gulyájából még egy párat ígért neki, hogy bajtársait lakomával vendégelhesse meg, mikor már vízre tették a hajót. Iaszón közölte ezt velük, erre íziben talpon termett mindenki, nagy lapos köveket gyűjtöttek, oltárt emeltek, és körülrakták száraz gallyal.
Mikor az oltár készen állt, Iaszón minden ruháját levetette, csak bőrnadrágját nem, s a legmagasabb vízállás jele fölött egy hatalmas kőre rakta ruhadarabjait. Társai követték példáját. Ezután Argosz kérésére a hajó hosszában, az orrától a faráig négy vastag kötelet húztak végig, melyeket előbb benedvesítettek s utána csörlővel megszorítottak. Mikor valamennyi kötelet jól meghúzták és megcsomózták, Iaszón az utazást védő négy olümposzi istenséghez fohászkodott, és egyenként oltalmukba ajánlotta a köteleket.
Argosz már előkészítette a csákányokat, és a parti fövénybe valamivel szélesebb árkot ásatott társaival, mint maga a hajó, az orrtól le a tengerig. Félmérföldnyi távolságban ezen a ponton volt legmélyebb a víz. Míg ők ástak, szolgáik mögöttük haladva súlyos farönkökkel egyenletesre döngölték az árok felületét. Az Argó egyébként is görgőkön állt, amióta beillesztették a gerincet, most még további görgőket kellett elébe elhelyezni az árokba lehántott kérgű erős fenyőtörzsekből, hogy azokon csúsztassák vízre. A hegyes farnál legfeljebb két-három ember fért el, de Argosz megfordította tartónyílásukban az evezőket, úgy, hogy végük néhány lábnyira kiállt a peremszegély fölé, lapátjuk pedig a túloldali bordáknak támaszkodott. Ezután valamennyi evezőhöz egy-egy embert állított, ő maga felmászott a hajó orrára, és vezényelni kezdett:
– Egy, kettő, három... raj-ta!
Az argonauták megfeszítették karjukat és vállukat, lábukat hátravetették, s a tömeg áhítatos csendben figyelte minden mozdulatukat. Az Argó megrázkódott, nyikorgóit, majd szép lassan csúszni kezdett előre. Az evezőkhöz állított embereknek meg a farnál levőknek volt a legnehezebb dolga, de Tiphüsz egyenesben tartotta a hajót, és harsányan parancsolta: – Jobb oldal egyenletesen! Húzd meg, bal! – A görgők csikorogtak, s amint a hajó csúszott lefelé, könnyű porfelhőt vert fel. Tiphüsz kiáltozott:
– Hó-rukk! Hó-rukk! Elég! Fogd meg! Mind egyszerre! Vigyázz! – Egy csobbanás, vizet ért a hajó orra, majd az egész hajó teljes hosszában vízre futott. Tiphüsz egy korsó olívaolajat tartott készenlétben, egy keveset a farra loccsantott, majd az egészet a tengerbe ürítette, áldozatul Poszeidón istennek, hogy csendes vizet adjon nekik.
Az Argó szépen vízre szállt, s a tömeg háromszoros éljennel kívánt jó szerencsét. A legénység kikötötte a sekély vízben, aztán megfordították és helyükre tették az evezőket, bőrhurokkal biztosították őket, s megkezdték a berakodást. Argosz gondoskodott az árboc felállításáról, megnézte, hogy rendben vannak-e a keresztárboc felhúzására való hurkok és görgők, a felvonó- és behúzókötelek, de nem vonta fel a vitorlát, mert szélcsend volt.
Csaknem mindennel elkészültek már, mikor szörnyülködő kiáltásokat hallottak a part felől. Hülasz bukkant elő Iólkosz felől egy durván ácsolt ökrös szekér mellett, melyen Héraklész feküdt kinyúlva, mögöttük gyászmenet haladt. – Meghalt! Ó, jaj, halott a vezérünk, Héraklész! – kiáltották rémülten az argonauták, néhányan még hozzátették: – Semmit Héraklész nélkül! Héraklész halott, nem indulhatunk! – Hamarosan kiderült azonban, hogy nem halott, csak holtrészeg, és ő maga bérelte fel a gyászmenetet részegségében, mikor Pagaszaiban itallal üdítette magát, és az Argó szerencsés indulására ürítette poharát.
Hülasz, hogy magához térítse Héraklészt, sisakkal loccsantotta arcába a tengervizet, mire az dühösen felült, felkapta buzogányát, és leugrott a szekérről, mely az imént emelt oltár előtt állt meg. A tömeg szétfutott, az argonauták pedig bemásztak a hajóba, s ott lapultak meg. Héraklész hirtelen egyegy ökölcsapással leterítette a szekérbe fogott fehér ökröket. A két állat holtan bukott fejjel előre, a szarvára. Iaszón a kormányosülésről odakiáltotta:
– Jó ütés volt, nemes Héraklész, leterítetted az áldozati állatokat, hogy jobban se kell!
Héraklész szemét dörzsölgette, mint aki révületből tért magához, s elnevette magát. A tömeg ismét előmerészkedett, az argonauták is kiugráltak a hajóból a sekély vízbe, körbefogták, és mindenki jót nevetett, még a gyászmenet is. Ekkor Iaszón előszólította nagy Ankaioszt s még egy-két embert, hogy segítsenek kifogni és az oltárhoz vinni az elhullott ökröket. Ezek voltak az áldozati állatok, melyeket Aiszón ígért. Hülasz meglátta az úton, hogy Pagaszai felé tartanak, kölcsönkérte őket igásállatnak Héraklész szekerébe.
Iaszón az oltár elé állt, és harsányan kiáltotta:
– Ó, a holdként fénylő Artemisz napként tündöklő bátyja, delphoi Apollón, kegyetlen isten, te, az indulás babérral koszorúzott istene, kinek esküvel fogadtam ezt a mostani áldozatot, fél esztendeje, szent városod oltáránál – hallgass reám!
Te sugalltad, hogy ne én öljem meg ezt a pár ökröt dicsőségedre, hanem tirünszi Héraklész, és olyan hirtelen, hogy le sem öblítettem kezemet a megtisztító vízzel, s nem tehettem oda számodra a szent árpát az oltár mélyedésébe. Jól tudod, ó, Egerek dicső Ura, milyen hirtelen cselekszik Héraklész: kérlek hát, ó, felséges istene a zenének, tekints el kegyesen a szertartás megszokott rendjétől. Most hát lemosok kezemről minden tisztátalanságot, és ünnepélyesen neked ajánlom ezeket a remek, hibátlan állatokat, ó, igazság jövendölője, sót hintvén a fejükre. Esedezem, vezéreld hajónkat biztonságban és épségben vissza Pagaszai kikötőjébe, ha majd teljesítettük küldetésünket. Kísérje oltalmad mindazokat, akik most e hajóra szállnak. Aki elevenen visszatér, bőségesen áldoz majd neked ugyanezen az oltáron birkahúst és más gazdag ajándékot Delphoi, Tempé és Ortügia szentélyeiben, melyeket méhek szálldosnak körül. Velünk tart Idmón is, delphoi szent házad lakója, továbbá a jámbor Admétosz, Pherai királya, aki egykor bebizonyította irántad való alázatát, mikor kénytelen voltál szolgálni őt és parancsait teljesíteni. Óvd meg embereidet ó, mennyei íjas, Hosszúhajú Isten, küldj kedvező jelet nekünk, mikor felszedjük a horgonyt, s járj közben érdekünkben szigorú nagybátyádnál, Poszeidónnál, hogy tengeri lovai, a hullámok, ne tapossanak el bennünket nyomorultul a mély vizeken.
Ezzel árpát szórt az oltár tetejére, s elégedett volt önmagával, mert sikerült beszédébe beleszőni az istennek csaknem valamennyi dicsőítő jelzőjét.
Ekkor Idmón, Apollón papja, elvágta az ökrök torkát sötétzöld obszidián áldozókéssel, kibuggyant a vér s összegyűlt az oltárt övező árokban, ezzel a meleg étekkel csillapították éhüket az ott ólálkodó szellemek.
Lünkeusz, akinek olyan jó szeme volt, hogy akkor is tisztán látta az éjszakai égbolton a Fiastyúk hét csillagát, mikor mások csak hatot vettek ki, s mindig ő fedezte fel elsőnek valamely isten vagy szellem titkolt jelenlétét, elmosolyodott. Halkan odasúgta kis Ankaiosznak:
– Milyen mohón habzsolnak ezek a szellemek! Van köztük egy ádáz tekintetű pásztor, öltözékéről ítélve aithikiai vagy drüopsz lehet, az mindenkit félretaszigál az árok mélyebb végétől, és ő kortyolja fel a legtöbb vért. Egy óriás farkaskutya van mellette, azzal együtt lihegve vedelik a vért, nehogy az árok homokja elszívja előlük. – Iaszón nem hallotta meg szavait, kis Ankaiosz azonban jól emlékezetébe véste őket.
Argosz, aki bikaember volt, az évnek csupán egyetlen szent napján ehetett marhahúst. Külön oltárt épített hát magának, melynél egy pompás anyajuhot áldozott Athéné istennőnek kettejük közös lakomájául. Lünkeusz ismét oldalba bökte kis Ankaioszt, s odasúgta neki:
– Denevérek és baglyok! Micsoda étvágya van ennek az aithikiai pásztornak meg a kutyájának! Most meg a juh vérét habzsolják, úgy látszik, az jobban ízlik nekik. Ha így folytatják, te is tisztán láthatod majd körvonalaikat. Kíváncsi vagyok, mi hozta őket ide. A vörhenyes farkaskutya a fogát vicsorítja Iaszónra. És milyen furcsa, egy bronz lándzsahegy áll ki a hátából!
Iaszón ezúttal sem hallotta szavait, mert buzgón tevékenykedett az egyik fehér ökör megnyúzásán. Az előkelőségek megvetően szemlélték, mert a nyúzás szolgának való munka. Itt egy vágás, ott egy rántás, és Iaszón már le is fejtette a bőrt a tetemről, anélkül hogy egyetlen vércsepp is szennyezte volna a fehér szőrt.
Miközben Iaszón serénykedett, a pásztor szelleme melléje lopakodott, tekintetében gyilkos dühvel. Lünkeusz gyorsan a tarsolyába nyúlt, elővett három babszemet, bekapta, majd megcélozta a szellemet és kiköpte. – Távozz, távozz, távozz! – suttogta. A szellem haragjában és fájdalmában hangtalanul rikácsolva eltűnt.
Az oltár tüzén egyenletesen pirultak a tölgyfa nyárson forgatott pompás húsdarabok, s a faggyúba burkolt szent combcsontok étvágygerjesztő illatot árasztottak. Idmón a rozséból sűrű csigavonalban felszálló füstöt figyelte, ami jót jelent, közben Iaszón Apollónnak áldozott: tejet és vízzel hígított mézet loccsantott az oltárra, majd az isten sugallatára jóslatot hirdetett:
– Idmón, Idmón, mit látsz a lángokban? – a kérdésre maga adta meg a választ: – Apró, sárga sisakvirágot látok. A halálodat látom, Idmón, egy virágos réten, távol hazádtól, a szépséges Delphoitói, s a hajó nélküled folytatja útját keletnek, hallom az evezőcsapásokat, és útitársaid arcát dicsőség ragyogja be.
Idmónt mélységes részvéttel vették körül bajtársai, de fellélegeztek, hogy Iaszón nem mindannyiuk pusztulását látta a lángokban. Megpróbálták lebeszélni az útról, Idmón azonban így felelt:
– Szégyen, ha egy pap fél a jövőtől!
Mopszosz előtt két barázdabillegető lépdelt el a parton, néhány percig izgatottan csiviteltek, majd elrepültek. Iaszón félrevonta Mopszoszt, s megkérdezte, mit mondtak a madarak. Mopszosz ezt válaszolta:
– A barázdabillegető okos madár. Most arra figyelmeztettek, hogy vigyünk magunkkal a hajónkon balzsamot, sebírt, lázcsillapítót és egyéb gyógyszereket, de én már bekészítettem egy nagy vászonzsákba, amire szükségünk lehet.
A lakoma elkészült, még mielőtt a nap elérte az égbolt legmagasabb pontját, s közben Argosz irányításával megtörténtek az indulás előtti végső előkészületek az útra. A legénység most körbeülte az oltárt, és mohón nekiestek a pompás sült húsnak, mindenki kedve szerint szelt késével a sistergő darabokból. Hülasz töltögette az illatos bort a színes minüai kupákba, és udvariasan, kedves szóval kínálgatta mindenkinek. Az italt vadmentával fűszerezték.
Kedélyesen üldögéltek, egyszer csak Argosz felállt, kezét felemelve csendet kért, majd a következőket mondta:
– Urak, Athén arkhónjai, a király s a királyné utasítására, akik a parancsot magától a kakukkos jogarú Athéné istennőtől vették, hajót építettem a minüai Iaszónnak, a phthiótiszi trón várományosának, hogy azon válogatott bajtársai kíséretében útnak induljon a Fekete-tenger túlsó végébe, Kolkhiszba, hogy visszaszerezze onnan a Laphüsztioszi Kos elveszett aranygyapját. Az utasítást engedelmesen végrehajtottam, Iaszón méltányolja, sőt dicséri munkámat. Én azonban nem érzem befejezettnek a munkát azzal, hogy elkészült a hajó. Felajánlom, hogy magam is elkísérem útjára az Argót, olyan büszke vagyok rá. Bár nem voltam ott, amikor kiválogattátok a legénységet, nem hiszem, hogy ne adnátok nekem is egy helyet, hiszen ha sziklának ütközik és léket kap a hajó, ki foltozná meg és tenné ismét vízre úgy, mint én? De mondjátok meg, urak, ki lesz a kapitány, hogy esküvel fogadjak neki engedelmességet! A minüai Iaszón lesz, akit az isten akarata jelölt ki expedíciónk vezéréül (ahogy egyesek állítják), s aki heroldjaival szólított fel benneteket az útra? Vagy inkább a tirünszi Héraklész, akinek hírneve és ereje messze túlszárnyalja az összes ma élő férfiúét? Többször hallottam tőletek, hogy csak őrült becsvágy indíthatja Iaszónt vagy bárki mást, aki magának kívánja a vezéri tisztet, amikor velünk tart Héraklész is (bár ő nem minüai, s az újjászületés szertartásán sem esett át). Jóllehet egyikünk sem szeret engedelmeskedni, ha parancsnok is lehetne, mégis meg kell állapodnunk, hogy vezért választunk, aki idegen udvarokban szerződést köt nevünkben, és szavazatával dönt a haditanácsunkban. Ami engem illet, készséggel engedelmeskedem, akár Iaszónnak, akár Héraklésznek, vagy annak, akit választotok, s nem is kívánom befolyásolni döntésteket, csupán annyit mondok, hogy Zeusz atyánk Iaszónt ajándékozta meg a szent tölgyfaággal, s hogy Peliasz király atyjának, Poszeidónnak sugallatára aggodalmát fejezte ki, hogy szilárd építésű hajóm megbírja-e hosszabb időre Héraklész tekintélyes súlyát.
Ekkor Admétosz, Péleusz és Akasztosz egyszerre kiáltotta: – Héraklészt akarjuk! – s az argonauták valamennyien visszhangozták: – Héraklész! Héraklész! -Vakmerőség lett volna más nevet kiáltozni, hiszen senki sem tudhatta, eleget lakmározott-e Héraklész, s visszatért-e már természetes jó kedélye a Pélion-hegyi tivornya után. Héraklész éppen a birkalapockán falatozott, melyet Argosztól kapott az Iaszón nyújtotta marhavese-pecsenye tetejében, lerágta a csontról a húst, sörényébe törölte zsíros kezét, s már a fogát piszkálta a tőrével.
Hirtelen vijjogva tűnt fel a tenger felett egy rossz jelet hozó vízimadár, Héraklész röptében megcélozta a madarat a lapockacsonttal s agyonütötte. – Mindig sikerül – mormogta, mikor az ámulás moraja felzúgott körülötte.
Ismét kitört a lelkesedés: – Héraklész! Héraklész! – ő azonban jobbját felemelve szót kért:
– Bajtársaim, hiába esik rám a választástok, nem fogadhatom el! Én túl gyakran leiszom magam az eszméletlenségig, s egyébként is, Talthübiosz, az átkozott herold, akit én csak trágyaembernek nevezek, bármely pillanatban odasettenkedhet hozzám nesztelen léptekkel, s közölheti velem: „Eurüsztheusz király üdvözletét hozom neked, nemes hős, Héraklész! Kéret, hozd el neki Poszeidón háromágú szigonyát.” És akkor én nem tehetek mást, el kell hagynom benneteket, hogy teljesítsem újabb munkámat: mert ha nem engedelmeskedem, egyre hangosabban zsibongnak a gyerekhangok a fejemben, hogy a dobhártyám is majd megreped, láthatatlan kezek az orromat csavargatják és cibálják halántékomnál a rövid hajat, ahol legérzékenyebb a bőröm. Válasszátok valaki mást!
Egy ideig csend lett, aztán valaki elkiáltotta magát: – Admétosz! – egy másik: – Nagy Ankaiosz! – egy harmadik meg: – Kasztór és Pollux! – Iaszón nevét nem említette senki.
Héraklész várt egy kicsit, majd egy intéssel lecsendesítette a zsivajt, és így szólt:
– Boldogtalan barátom, Kheirón, a kentaur közölte velem tegnap este, hogy megbízik Iaszónban, és tegyük meg őt expedíciónk vezérének, ha én nem vállalom. Erre én: „Valóban Iaszónra, Aiszón fiára gondolsz?” „Reá – felelte. – Az olümposziak különleges pártfogását élvezi, én pedig nagyon hálás vagyok neki, amiért elsimította ellentétünket a lapithákkal. Különben is Iaszón az a fajta, akit a férfiak irigyelnek vagy megvetnek, a nők viszont első látásra beleszeretnek. És mivel mindenütt, barbároknál csakúgy, mint civilizált népeknél, a nők tartják titkon kezükben a hatalom gyeplőit, s végül is mindig ők győzedelmeskednek, Iaszónnak ez az adottsága, melyet Nimfaistennőtől kapott, nem lebecsülendő. Jobb vezér lesz belőle, mint te lennél, Héraklész, akit minden férfi csodál, de nem irigyel egy sem, és minden nő, akinek egy csöpp esze van, összekapja ruháját és sikoltva menekül előled, ha meglát.” Kheirón bölcs hírében áll, és joggal, abban azonban túloz, hogy a nők annyira félnek tőlem. Mivel tehát semmiképpen sem vállalom az expedíció vezérségét, kész vagyok megverekedni mindenkivel (akár egyenként, akár együtt valamennyiőtökkel), aki vitába száll Kheirón választásával. De senkinek sem ajánlom, hogy dórén megkérdezze tőlem, megvetem-e vagy irigylem Iaszónt.

 

 

Tizenegyedik fejezet
Az Argó vitorlát bont

Iaszón felállt, szívből köszönetet mondott Héraklésznek, és tisztelettel megígérte, hogy minden súlyos vagy aggasztó helyzetben hozzá fordul majd tanácsért, és utasításait mindig követni fogja.
– Nagyon helyes – felelt Héraklész –, de ha éppen alszom vagy részeg vagyok, fordulj Hülaszhoz. Értelmessége felér szépségével, sőt, ha lehet, még felül is múlja, s máris kétszer annyi tapasztalatot szerzett az utazásban, mint bármelyikőtök, magamat kivéve.
Iaszón ismét tisztelettel köszönetet mondott Héraklésznek, majd határozott hangon így szólt a többiekhez:
– Urak, most kisorsoljuk a helyeket. Legyetek szívesek, nyújtsatok át nekem sorra egy-egy kavicsot, melyet később fel tudtok majd ismerni. Én összerázom őket a sisakomban, és Hülasz párosával húz belőlük, így döntjük el, ki melyik padba ül. A sort a kormányoshoz legközelebb esővel kezdjük s az orrnál végezzük. Természetesen Héraklészt kihagyjuk, ő majd pihen, míg ti eveztek.
Mindenki átnyújtott egy kavicsot Iaszónnak, csak Héraklész, Hülasz ésTiphüsz, a kormányos nem. Hülasz félrefordította fejét, s miután Iaszón jól összerázta a kavicsokat, párosával húzott a sisakból. Magasra felmutatva mindig megkérdezte: – Kinek a kavicsa van a kezemben? – Miután tizenhárom pár jelentkezett, elfogyott a kavics a sisakból, így kiderült, hogy hiányzik négy ember. Két Haloszról való minüai előző este azzal a kifogással távozott a palotából, hogy áldozatot kell bemutatniuk Artemisznek az újhold harmadik estéjén, de azóta nem látták őket. Nyilván meggondolták magukat, otthon maradtak, s inkább veszni hagyták minden holmijukat. A másik hiányzó pár Peliasz király fia, Akasztosz, és barátja, a mürmidón Péleusz volt. A hajó vízre bocsátásában még részt vettek, de röviddel azután hírnök érkezett a királytól Akasztoszhoz, azzal a paranccsal, hogy haladéktalanul térjen haza Iólkoszba, és feleljen a királyi tiszttartó vádjára, mely szerint bántalmazott egy rabszolganőt. Akasztosz kénytelen volt engedelmeskedni, ezért öszvérháton hazatért, s Péleusz nem sokkal később követte.
Vitatkozni kezdtek, hogy elhalasszák-e az indulást, míg visszatérnek. Hülasz azonban elmondta, hogy mikor az ökrös szekéren Pagaszai felé tartott, a várostól egymérföldnyire feltartóztatta egy szakasz katona a palotaőrségből, felemelték a takarót Héraklész arcáról, de amint felismerték, sietve újra letakarták, és elmesélték, hogy szigorú parancsot kaptak, meg kell akadályozniuk Akasztosz királyfi hajóra szállását. Az argonauták rögtön tudták, hogy az egész ügy a rabszolganővel meg a tiszttartóval Peliasz koholmánya, hogy visszatartsa a fiát.
Idasz, az éles szemű Lünkeusz testvérbátyja így szólt:
– Akasztosz legalább annyira hibás, mint az apja. Véleményem szerint tetőtől talpig gyáva. De azt nem hittem volna, hogy a mürmidón Péleusz ilyen csúfosan cserbenhagy bennünket; ámbár a legügyetlenebb dárdavető, akit valaha láttam, és egyébként is kicsúszik minden a kezéből, mint az olajos angolna.
Az öreg Naupliosz derűsen megjegyezte:
– Inkább teljék meg félig a hajónk lelkes evezősökkel, mint hogy tele legyen kelletlen legénységgel.
Néhányan helyeselték szavait.
Telt-múlt a délután. Az ifjak tréfálkozni kezdtek, rátértek a borsos, trágár történetekre, ahogy a lakoma vége felé szokás, Iaszón azonban hallgatagon ült köpenyébe burkolózva, s az általános vigasságban még csak el sem mosolyodott. Idasz Hülasz háta mögött borért nyúlt, megtöltötte kelyhét, és kétszer egymás után tisztán hajtotta fel az italt, aztán részegen fegyvertáncba fogott a parton. Színpadiasan beállt, hüvelykujjai Iaszón felé mutogatott, és a következő rossz versikét bömbölte:

Iaszón, Aiszón fia, mondd meg nekem,
Mi jutott most eszedbe hirtelen?
Mi féreg rágja kebledet, fiam,
Suttogni sem mered? Kiáltsd ki hangosan!

Az bánt talán, hogy, ím, vezére vagy
E dicső ország hős fiainak?
Köztük Idasz – atyja Aphareusz –,
Lándzsája tette naggyá, nem Zeusz.

(Fenyegetően megrázta lándzsáját.)

Győzd le gyávaságod, ha gyáva vagy,
Fel a fejet! Ne hagyd így el magad!

(Iaszónt kezdte utánozni.)

Veletek megy Idasz, halljátok-e?
A lándzsa-vetők legkülönbbike,
Aréné szülte, sose veszt tusát,
Az istenekre bizony mit se ad.

Apollón megpróbálta szertelen,
Hogy elrabolja tőlem kedvesem,
Hogy lenne szajha temploma ölén,
De istennek se adom, mi enyém!
Szolgáit én dárdámmal átverem –

Ezt már megelégelte Mopszosz és Idmón. Idmón elkapta Idasz lábát, fellökte, és Mopszosz kicsavarta kezéből a lándzsát. A társaság több tagja lefogta a részeget, Idmón pedig megpróbált a lelkére beszélni:
– Arcátlan hencegő, te bajkeverő! Látom a kelyhedről, hogy keveretlenül ittad a bort, de azért még akkor sem kellene annyira eszedet vesztened, hogy a tündöklő isten káromlására vetemedj, akinek valamennyien vendégei vagyunk. Jusson eszedbe, mi történt a minap a két Alóidával. Nem akarták elismerni Apollón ítéletét két helikoni zenélő kancanimfa ügyében, mondván, hogy a nimfák mint a Hármas Múzsa szolgálói már jóval Apollón ideje előtt a Helikon lakói voltak. Azzal fenyegetőztek, hogy háborút indítanak valamennyi olümposzi isten ellen, ha Apollón megpróbálja magának kisajátítani a Helikont. Összehordtak mindenféle képtelenséget, hogy ha kell, egymás tetejére állítják a Péliónt s az Osszát, hogy elérjék az Olümposz csúcsát, és lerántják trónjáról Zeusz atyát. Én jövendöltem meg baljós végzetüket, és mielőtt atyám, Apollón egyáltalán kiküldhette volna íjászait, a két gazfickó holtan esett össze. Vadászat közben vitába keveredtek, hogy melyikük ölte meg a szarvasbikát, és karddal darabokra kaszabolták egymást.
Idasz levegő után kapkodva nevetett, mert az ökölvívó Pollux ült a mellén.
– Gyere csak, argoszi béka, jövendöld meg baljós végzetemet, ha mered, mint akkor az Alóidákét, s majd meglátod, mi lesz. Kiderül majd, hogy hamis próféta vagy, te nagyszájú, hazug prédikátor. És biztosítlak róla, a holttested itt rohad majd a Pagaszai-öböl partján, nem pedig holmi távoli, virágos mezőn (ahogy mondtatok), s hajónk nélküled indul útnak.
A civódás könnyen véres összecsapássá fajulhatott volna, mert Lünkeusz már kivont karddal igyekezett feléjük bátyja, Idasz megsegítésére, de abban a pillanatban zengő dallam hangzott fel az oltár mögül – felülmúlhatatlanul gyönyörű játék, négyhúros lanton. Akik lefogva tartották Idaszt, a hang hallatára egyszeriben elengedték. Felálltak, s a zene ütemére táncba kezdtek. Idasz felkelt a földről, és beállt a táncolókhoz, nyoma sem látszott rajta neheztelésnek, mivel a részegnek rövid az emlékezete. Lünkeusz örömmel tette vissza kardját hüvelyébe, és követte a többieket. Iaszón is kizökkent borongós révedezéséből, és délcegen, felemelt karral, ujjait pattogtatva kezdte járni a táncot, mert a szigorú Kheirón kiváló tánctanár is volt. A nagy lábdobogás Héraklészt is felriasztotta. Felemelkedett, majd szökellni kezdett az ökrös szekéren, s a zene üteméhez igazodva akkorákat dobbantott, hogy elkerülhetetlennek látszott a tengelytörés. Körülötte a táncolok lánca ide-oda kerengett, s a szent nyolcas szám formájára kígyózott.
Még egy csapás a lant idegére, s a zene olyan váratlanul hallgatott el, mint ahogy kezdődött. Mopszosz, Idmón s még néhányan odarohantak az ösztövér, vad tekintetű, tetovált képű, fehér vászonba öltözött thrákhoz, aki közbelépésével megakadályozta a vérontást.
– Orpheusz, Orpheusz – kiáltozták mindenfelől –, hát megjöttél egyiptomi kóborlásodból, megjöttél az önkéntes száműzetésből a vad kikonok közül?
Orpheusz így felelt:
– Álmomban értesültem róla, hogy csatlakoznom kell hozzátok. Szálljunk hát hajóra!
Orpheusz érkezése azonban estig elnyújtotta a lakomázást, akkor pedig már nem indulhattak. Iaszón elrendelte, hogy kaszáljanak füvet, és szénából készítsenek alvóhelyet a parton, és a társaság együtt evett-ivott, míg a hold magasan ragyogott az égbolton, Orpheusz pedig játékával szórakoztatta őket. Sorra csendültek fel a régi szép időket dicsőítő énekek Thészeuszról meg Peirithooszról, s a hallgatóság egyre újabbakat kért. Éjféltájban azonban elaludtak, csak a szolgahad őrködött, mert tartottak Peliasz árulásától. A csendes éjszaka után derűsen virradt rájuk a hajnal.
Hideg húst s kevés bort reggeliztek, aztán Iaszón örömmel megindult a víz felé legénysége élén, felkapaszkodtak az Argóra, és mindenki elfoglalta kisorsolt helyét. A szolgahad behordta a parton felhalmozott holmit, és gazdáik gyorsan berámolták a padok alatt levő ládákba. Most már türelmetlenül várták az indulás pillanatát, s Orpheusz rázendített a lelkesítő indulóra: Szállj tengerre, te hős hajó! – a dalt akkor hallották először, csak később vált híressé. Héraklész nagylelkűen hajlandónak mutatkozott evező mellé ülni, a kormányoshoz legközelebb eső padba, jobboldalt. Iaszón tehát Argosz tanácsára elrendelte, hogy valamennyi evezőspárból a súlyosabb baloldalt helyezkedjék el a túloldal terhelésének ellensúlyozására. Dél felől heves szél fújt.
Tiphüsz elfoglalta magas ülőhelyét a hajó farában, Iaszón pedig parancsot adott a parton levőknek, hogy szedjék fel az átfúrt horgonykövek kötelét. Ez megtörtént, a kötelet behajították Iaszónnak, ő meg elkapta. Argosz azonban szemrehányóan fordult Iaszónhoz, hogy a nagy fáradsággal kifaragott köveket ott akarja hagyni. Bár az evezősök türelmetlenül zúgolódtak, behordták a partról a köveket, és lerakták őket a fenéken egy hosszú deszkára.
Végre jelt adhatott Iaszón az indulásra, Héraklész vízbe mártotta lapátját és húzott egyet. A többi evezős követte példáját, és az egyenetlen kezdet után hamarosan egyenesbe lendült a gyönyörűséges hajó, s vígan szelte az öböl vizét, kifogástalanul ütemes csapásokkal. Megvalósulóban volt Apollón jóslata, mely szerint az úton mutatkozik meg Iaszón igazi lénye. Mert az Argó fedélzetén nem Iaszón lett a széthúzás gyógyítója, bár neve azt jelenti, hanem Orpheusz, aki zenéjével csillapította le az irigy és izgága legénység örökös veszekedését.
Iaszón csiszolt fémlapról tükrözött, háromszor egymás után leadott fényjelzést vett észre Methóné irányából. Már várt rá, s így szólt Tiphüszhoz:
– Kormányozz, kérlek, Methónéba. Ott kiegészítést kapunk. – Úgy is történt, és a Pagaszai partja felől hallatszó jajveszékelés lassan elhalkult a szélben.
Mikor már jócskán elhagyták Iólkoszt, Lünkeusz balra tekintvén elhallgattatta a zenét.
– Látok valamit a parton, bajtársak! – kiáltotta. – Két férfi meg egy nő igyekszik lefelé a Pélionról, Methóné irányába futva, félig eltakarja őket a tölgyfaliget. A két férfit mindnyájan ismerjük: Akasztosz, Peliasz fia, meg barátja, a mürmidón Péleusz. A nőt is ismerik egynéhányan, kecsesen szökell árkon-bokron át, akár az őz, hajfonatairól, rövid ruhájáról mindenki láthatja, hogy Artemisz istennő vadászszüzei közül való.
– Lünkeusz, Lünkeusz, mondd meg nekem, milyen színű a ruhája? – kérdezte izgatottan evezőspárja, a Kalüdónból jött ifjú Meleagrosz. – Mondd csak, nem sáfránysárga véletlenül?
– De az, sáfránysárga – felelt Lünkeusz –, és medvekaromból fűzőn lánc van a nyakában. Nem izgatlak tovább, Meleagrosz, az a nő jön, akit életednél is jobban szeretsz: a kalüdóni Atalanté!
Nagy Ankaiosz bosszúsan csattant fel:
– Okosabb, ha nem teszi a lábát a hajónkra. Nem hoz szerencsét, ha nő van a fedélzeten.
– Vigyázz a szavadra – figyelmeztette Meleagrosz. – Ugyanígy szóltál Kalüdónban is, a vadászat előtt, és hova jutottál volna, ha nincs ott Atalanté! Ő mentette meg az életedet.
Nagy Ankaiosz motyogott valamit, de nem lehetett megérteni.
Az Argó most a mólóul szolgáló methónéi sziklanyelv mentén haladt, és Atalanté, mielőtt bárki megakadályozhatta volna, kezében fenyőággal beugrott a hajóba. – A Szűz Istennő nevében! – kiáltotta. Iaszón nem tehetett egyebet, be kellett fogadnia a lányt a hajó legénységébe. Az ezüstfenyő Artemisz szent fája, aki megszakította ugyan kapcsolatát a Hármas Istennővel, és Zeusz leányának vallotta magát, de régi jelvényeit megtartotta. Veszedelmesebb dolog a Szűz Istennőt megsérteni, mint bármely más istenséget, ezért Iaszón megkönnyebbülve lélegzett fel, hogy ő is támogatja expedícióját; amúgy is szorongva gondolt rá, hátha megsértette kimértségével papnőjét, Iphiaszt azon a bizonyos reggelen.
Meleagrosz azonban, aki szerelmes volt Atalantéba, keserves csalódással vette tudomásul, hogy a lány az istennő nevében érkezett, ennélfogva érinthetetlen. Az ifjú felajánlotta ugyanis, hogy elválik fiatal feleségétől, Kleopátrától, Idasz és Marpéssza leányától, és elveszi Atalantét, amint kilép Artemisz szolgálatából. A lánynak joga volt férjhez menni, ha előzőleg bizonyos meg nem nevezhető áldozatokat teljesít az istennő szentélyében. Figyelmeztette azonban egy jóslat, hogy ez a házasság balszerencsét hoz rá, s különben sem óhajtotta kihívni maga ellen Kleopátra apjának, Idasznak haragját, még kevésbé akart fájdalmat okozni Kleopátrának, aki vadásztársai közé tartozott. Elutasította tehát a göndör hajú Meleagroszt, de az esküdözött, hogy semmi sem kényszerítheti vissza Kleopátra oldalára. Inkább elmegy Iólkoszba, jelentkezik a kolkhiszi útra, hogy mindkét nőt elfeledje.
Úgy látszott azonban, Atalanté éppenséggel nem óhajtja, hogy Meleagrosz elfeledje. Az ifjú padján foglalt helyet, Lünkeusz átadta neki evezőjét. Meghökkenve látták, hogy három véres skalp csüng az övén, ami nyugtalanította és megborzongatta környezetét.
Akasztosz és Péleusz futva érkezett a mólóra, majd nevetve beugrottak a hajóba. Nyomban leültek egymás mellé az orrülésre, helyre tették az evezőjüket, Iaszón és Lünkeusz pedig rúddal eltaszította a hajót a mólótól. Evezés közben Akasztosz elmondta bajtársainak, mi történt. Iólkoszba érve értesült Peliasztól, hogy senki sem emelt vádat ellene, s hogy a király őrséget vezényelt ki mindenfelé, mert meg akarja akadályozni hajóra szállását Pagaszaiban. Akasztosz felháborodva tiltakozott, és semmi jelét nem adta, hogy hajlandó teljesíteni apja kívánságát, mindaddig, míg Péleusz meg nem érkezett. Péleusz ugyanis azzal állított be a palotába, hogy összeveszett Iaszónnal abban a kérdésben, hogy ki legyen a vállalkozás vezére, s megesküdött, hogy csakis akkor száll hajóra, ha Héraklész lesz a kapitány.
– Bölcsen tetted – mondta erre Peliasz –, nagyon bölcsen, mivel őszintén szólva éppenséggel nem hiszem, hogy valaha viszontlátjuk azt a hajót, ha a résztvevők öntelt unokaöcsémet ültették a nyakukra kapitánynak.
Akasztosz erre úgy tett, mintha megmásította volna szándékát, mondván:
– Most, hogy te is visszajöttél, Péleusz, kedves barátom, már én sem nagyon kívánok velük tartani. Gyere, üljünk le és falatozzunk. Holnap korán reggel aztán indulunk a Pélionra, köszöntjük Kheirónt, s megkérjük, jöjjön velünk vadászni. – Ez ellen Peliasznak sem volt kifogása, így aztán másnap reggel korán kelt a két ifjú, elindultak egy darabon a hegynek felfelé, de aztán elkanyarodtak Methóné irányába, mert Péleusz közölte ezt a szándékát Iaszónnal, s azt remélték, ott találják az Argót. Útközben bukkantak Atalantéra, aki az imént ölt meg két kentaurt, s éppen a skalpjukat fejtette le...
– A kentaurok nem ismerik el az olümposzi Artemiszt közölte magyarázatul Atalanté. – Gyűlölik az istennőt, amióta átvette a halnimfák iólkoszi székhelyét, s megfosztotta őket a megszokott gyönyörűségtől. Három kentaur lesett rám, amikor az Ossza hegyéről jöttem lefelé, és bizonyára nekem esnek, hogy megerőszakoljanak, ha el nem rejtőzöm s le nem terítem nyilammal az egyiket. Elindultam, de észrevettem, hogy megint a nyomomban vannak, erre lelőttem a másik kettőt is, mint már elmondta Péleusz és Akasztosz. Lenyúztam a skalpjukat, nehogy üldözzön buja szellemük. Megkönnyítette a dolgomat, hogy a kentaurok hosszú sörényt viselnek. Minden erejük a hajukban összpontosul. Ne féljetek, a skalpról lecsöpögő vér nem balszerencsét hoz a hajóra, hanem éppen szerencsét!
Iaszón elszörnyedt Atalanté elbeszélése hallatára. Bármit mond is a lány, rokonainak, a kentauroknak szelleme biztosan elvárja tőle a bosszút, ő pedig nem vállalhatja, hogy megsértse Artemiszt. Végül is így szólt:
– Mivel nevelőapámat, Kheirónt nem ölted meg, megbocsátok neked. Mert azt megkeserülnéd, ha megölnéd nevelőapámat!
– Ó, hát elfelejtettem volna megmondani neked – vágott közbe Héraklész –, hogy meghalt az én öreg kentaur barátom? Tegnap halt meg, szegény. Hármasban Hülasszal nagyon kellemes estét töltöttünk együtt, lakomáztunk, csevegtünk, történeteket meséltünk, és akkor... nem is emlékszem pontosan, hogyan kezdődött a baj, csak azt tudom, hogy néhány kentaur indulatba jött s pofákat vágott rám. Odacsaptam az egyikre, de úgy látszik, túlságosan eltaláltam, mert többet meg se nyikkant. Erre aztán még jobban felindultak, és elhatározták, hogy megbosszulják a halottat.
– Héraklész hat kentaurt ölt meg – szólalt meg Hülasz. Megint megszólaltak a gyerekhangok a fejében. Az az ember igyekezett visszatartani, hogy kiirtsa az egész törzset, de sajnos, beleszaladt egy kilőtt nyílba. Képzelheted, mennyire bántotta Héraklészt a lelkifurdalás, s kénytelen voltam újabb korsó borral csillapítani. Ezért érkeztünk tegnap oly későn a kikötőbe. – Kheirónt csak így említette: „az az ember”, nehogy felingerelje szellemét.
– Istenverte fajzat a kentaur! – szólalt meg a lapitha Korónosz. – Minden ok nélkül rávetették magukat apámra, Kaineuszra, és agyonverték fenyődorongokkal. A szívem majd kiugrik örömében, ha azt hallom, hogy valaki kentaurt ölt.
Erre Orpheusz gyorsan elővette lantját, megnyugtató dallamot pengetett, s így énekelt hozzá:

Feledjük, társaim, azt mondom én,
Ha baljós tett a tettünk,
Mögöttünk már, mögöttünk,
Elmúlt, el kell felednünk,
Van még remény.

– Énekeld el megint ezt a strófát, te thrák – kiáltotta oda Héraklész –, igazad van, feledjük el a nyomorult kentaurokat. Ugye, Iaszón fiam, nem él benned rossz szándék?
Iaszón nem válaszolt, Héraklész azonban, most már fenyegetően, megismételte kérdését. Megtört hangon s könnyes szemmel, nehezen mondta ki a szavakat:
– Az az ember olyan nemes volt, hogy nem ismertem hozzá foghatót. Kevésre becsülném magam, ha e hír hallatára nem könnyeznék. Amint látom, még a hős Péleusznak is ömlik a könnye, a válla is rázkódik a zokogástól. De azért megvallom, szívesebben veszem, hogy drága mostohaapám és kentaur rokonaim a te kezedtől estek el, nemes Héraklész, mint bárki másétól. Bizonyos vagyok benne, hogy amint visszatérsz Görögországba, igyekezni fogsz megbékíteni annak az embernek szellemét, pompásabban fogsz áldozni neki, mint amit mástól várhatna, és kiengeszteled a többiek szellemét is. S az az ember is hibás a történtekben, nem lett volna szabad csapra vernie a boroshordót; hiszen maga is gyakran mondogatta, hogy a bor a kentaurok átka!
Így aztán Iaszón elérte, hogy nem gerjedt haragra Héraklész.
– Bajtársak – szólalt meg Argosz –, azt ajánlom, használjuk ki a délutánt, húzzuk meg az evezőt, és tűnjünk el a Pagaszaiöbölből, még mielőtt utolér bennünket Peliasz üldöző gályája.
– Halljuk újra azt a dalt, Orpheusz – szólt oda Héraklész. Igaz is, mondd csak, nem volt véletlenül bátyád az a zenetanár Unosz, akinek réges-rég a tulajdon lantjával, önvédelemből kiloccsantottam az agyát? Bosszantóan nagyképű alak volt.
– Felejtsd el sötét emlékeidet, Héraklész! – felelt bánatosan Orpheusz, s a húrokba csapott.
De nem Methóné volt az utolsó hely a Pagaszai-öbölben, ahol az Argó horgonyt vetett: Iaszón mindenképpen érinteni akarta a partot az öböl legmélyebb beszögellésénél, azon a ponton, melyet később Aphetainak (azaz indulás kikötőjének) neveztek el, hogy ott a tündöklő Artemisznek gödölyét áldozzon, melyet néhány fügekenyérért vásárolt egy kecskenyájból. Az áldozattal nem vesztettek sok időt, ráadásul Meleagrosznak sikerült rábeszélnie Atalantét, hogy ugyanennél az oltárnál ajánlja fel az istennőnek a skalpokat, s ezzel nagy kő esett le mindenki szívéről.

Atalanté élettörténete a következő: az arkádiai Iaszosz, annak az Oineusz kalüdóni királynak az egyik vezető embere, aki az első szőlőt telepítette Aitóliában, nagyon vágyott fiúgyermekre. Imádott felesége azonban leányt hozott a világra, és belehalt a szülésbe, kívánságára a gyermek az Atalanté nevet kapta. Iaszosz parancsot adott tiszttartójának, hogy a hegyek közt tegye ki a csecsemőt engesztelésül, amiért megölte anyját. Ilyesmit azonban senki sem vállal szívesen, mert egy gyermek szellemétől sokkal nehezebb megszabadulni, mint a felnőttétől, így aztán a tiszttartó átadta a csecsemőt a helyettesének, az a disznópásztornak, a disznópásztor meg a feleségének, az asszony pedig fogta Atalantét, és letette Artemisz, a Nőstény Medve hegyi szentélyének küszöbére, majd közölte férjével, hogy Iaszosz parancsa teljesült. Azt beszélik, egy valóságos nőstény medve járt le naponta a hegyekből a szentélyhez, hogy mézet lakmározzék, s az szoptatta Atalantét. Atalantét az istennőnek szentelték, híres vadász lett belőle, s mire felnőtt, szélsebesen száguldott hegyen, völgyön, erdőn át, és egész Görögországban nem akadt se férfi, se nő, akinek a lába oly fürge lett volna, mint az övé.
Évek múltán egy ádáz vadkan kezdett garázdálkodni Kalüdón földjein és gyümölcsöseiben, azt gondolták, büntetésül, amiért a király megsértette a vadállatok istenasszonyát, Artemiszt. Oineusz, valahányszor közös áldozatot mutatott be az olümposziaknak, mindig mellőzte az istennőt, amiért szabadjára engedte rókáit a szőlőskertekben. Kezdetben senki sem mert szembeszállni a vadkannal, de végül a király fia, Meleagrosz, ifjakat toborzott Görögország minden részéből, és csapatával a nyomába eredt. Mielőtt azonban elindult volna a vadkan üldözésére, Meleagrosz el akarta nyerni Artemisz beleegyezését vállalkozásához, felkereste hát engesztelő ajándékával a medveszentélyt. A főpapnő méltányolta Meleagrosz hősiességét és jámborságát, s nemcsak áldását adta a vadászatra, hanem társul adta melléjük Atalantét is. Ez nem volt ínyére társainak, Idasznak, Lünkeusznak, Kasztórnak, Polluxnak, Admétosznak, nagy Ankaiosznak és Péleusznak. Sorra kijelentették, nem hajlandók nő társaságában vadászni, mert az balszerencsét hoz rájuk. Meleagrosz azt válaszolta, hogy most már nem hagyhatnak fel a vadászattal, mert Artemisz bizonyára éppoly szigorúan megbünteti őket, mint ahogy megbüntette apját, Oineuszt is. Így aztán nagy kelletlenül mégis elindultak, megállapodván abban, hogy azé a bőr, aki elejti a vadkant.
Atalanté mindenkit megszégyenítve elsőnek találta meg a nyomot, mely ahhoz a sűrűhöz vezetett, ahol a vad megbújt. Megvetésük jeléül nem engedelmeskedtek a lány parancsának, mely szerint teljes csendben körül kellett volna fogniuk a bozótost, és lesben állni felhúzott íjjal, dárdával, míg ő felhajtja a vadkant. Éppen az ellenkezőjét cselekedtek, nagy zajjal a csalitosba rohantak, hogy megijesszék az állatot. Mind egy csomóban voltak, mikor az állat kitört, kettőt megölt közülük, másik kettőt súlyosan megsebesített, az egyik nagy Ankaiosz volt. Atalanté a vállára kapta a sebesülteket, és biztonságos helyre vitte őket, a vadállat meg azalatt a bajtársak tetemén lakmározott. A lány Péleusznak hagyta a dicsőséget, hogy leterítse dárdájával, de Péleusz, bár a vad még ocsmány lakomájával volt elfoglalva, nem talált, s tévedésből saját apósát terítette le. A vadkan sértetlenül elmenekült.
Atalanté bekötözte nagy Ankaiosz sebét, s folytatta a vad üldözését. Másodszor is ő fedezte fel rejtekhelyét. Ezúttal a vadászok engedelmeskedtek jeladásának és lesben maradtak. A lány pedig közvetlenül az állat mögé lopakodott, s hátulról nyilat eresztett a combjába. Iszonyú visítással bukdácsolt a vad a tisztásra, ahol az Atalanté által kijelölt őrhelyekről nyílzáporral fogadták a vadászok. Az egyik nyílvessző a bal szemébe fúródott, a vad habzó szájjal, ádázul, de egyre lassabban futott körbe. Meleagrosz a vak oldala felől a közelébe merészkedett, és átdöfte a szívét dárdájával.
A vad összerogyott, s most már a többiek is, akik biztos távolban maradtak, míg ártalmukra lehetett, odafutottak és beledöftek. Amint várható volt, nagy veszekedés támadt akörül, hogy ki ölte meg s kit illet a bőre. Meleagrosz azzal döntötte el a vitát, hogy bár az ő dárdája adta meg a halálos döfést, lemond a bőrről Atalanté javára. A lány nyila találta elsőnek az állatot, tehát mindenképpen kimúlt volna néhány napon belül, s utána ő hajtotta a csapdába, hogy az általa állított őrszemek lenyilazzák.
Meleagrosz szolgái megnyúzták a vadkant, s bőrét átnyújtották Atalanténak. A lány köszönettel fogadta az ajándékot, és hazafelé tartott Artemisz szentélyéhez, útközben azonban megtámadták Meleagrosz nagybátyja!, egyikük azt állította, hogy az ő nyila vakította meg a vadat. Nemcsak az volt a szándékuk, hogy elrabolják tőle a bőrt, hanem hogy erőszakot követnek el rajta. Meleagrosz meghallotta a lány segélykiáltásait, odarohant, hogy megmentse, és közben Artemiszhez fohászkodott, hogy őt ne terhelje bűnrészesség. Mindkét nagybátyját megölte ugyanazzal a dárdával, mely a vadkannal végzett. Ezúttal is valónak bizonyult a babona, hogy balszerencsét hoz a nő a vadászatra; hiszen öt férfi halt meg aznap. De éppoly joggal állíthatnánk azt is, hogy az előítélet okozta vesztüket.
Mikor Iaszosz értesült róla, hogy Atalanté nyerte el a bőrt, büszkeség töltötte el szívét, és elismerte leányának. Megtette örökösének, és hálából drága bronzkapukkal s forgónyárssal ajándékozta meg Artemisz szentélyét. Atalanté azonban nem tudott beleszokni a fényűző életmódba, sem abba, hogy az apja parancsolgasson neki, továbbra is vadászni járt, mikor kedve tartotta, különösen holdvilágnál.
Itt következik az argonauták névsora, illetve azoké, akik a Pagaszai-öbölben hajóra szálltak. Ezek nem mind tartottak ki a vállalkozás végéig, mások viszont azzal nyerték el az argonauta nevet, hogy később csatlakoztak az Argó utasaihoz, mikor a hajó már áthaladt a Bolygó-sziklákon s elérte a Fekete-tengert.

Admétosz, Pherai királya, minüai.
Akasztosz, Iólkosz királyának, Peliasznak fia, minüai.
Kis Ankaiosz, lelegesz, a virágzó Számoszról.
Nagy Ankaiosz, tegeai, Poszeidón isten fia.
Argosz, athéni, születésénél fogva theszpiai, az Argó építője.
Aszkalaphosz Orkhomenoszból, Arész isten fia, minüai.
Atalanté, Kalüdónból.
Augeiasz, Élisz királyának, Phorbásznak fia, a Nap papja.
Butész, athéni, Athéné istennő papja, a leghíresebb görög méhész.
Ekhión, a Külléné-hegyről, Hermész isten fia, herold.
Erginosz, Milétoszból, Poszeidón isten fia, minüai.
Euphémosz, tainaroni, a phókiszi úszó.
Eurüdamasz, dolopsz, a thesszáliai Xüniasz-tótól, minüai.
Héraklész, Tirünszből.
Hülasz, drüopsz, Héraklész kísérője.
Idasz, az arénéi Aphareusz fia, minüai.
Idmón, argoszi, Apollón isten fia.
Iphitosz, phókiszi, festő és képfaragó.
Iaszón, az Argó kapitánya, Iólkosz királyának, Aiszónnak fia, minüai.
Kalaisz, az Északi szél fia, a thrákiaiThüniából.
Kasztór, Spártából, Zeusz atya fia, birkózó és lovas.
Korónosz, lapitha, a thesszáliai Gürtonból, minüai.
Lünkeusz, az éles szemű, Idasz fivére, minüai.
Meleagrosz, Kalüdón királyának, Oineusznak fia.
Melampusz, püloszi, Poszeidón isten fia, minüai.
Mopszosz, lapitha, minüai, madárjós
Naupliosz, Poszeidón isten fia, hírneves hajós.
Orpheusz, a thrák dalnok.
Péleusz, Phthiából, mürmidón hős.
Periklümenosz, a homokos Püloszból, minüai varázsló, Poszeidón isten fia.
Phalérosz, íjász, az athéni királyi házból.
Pollux, Spártából, híres ökölvívó, Kasztór ikertestvére
Tiphüsz, a boiótiai Thiszbéből, minüai, az Argó kormányosa.
Zétész, thrák, Kalaisz testvére.

A fentiekhez csatlakozott később a lapitha Polüphémosz, aki minüai volt, és a thesszáliai Lariszából jött; három minüai fivér, valamennyien phleguasziak, a thesszáliaiTrikkából, név szerint Deileion, Phlogiosz és Autolükosz, továbbá Phrixosz négy fia, akik végül elhozták az aranygyapjút Kolkhiszból, név szerint Phrontisz, Melanión, Kütisszórosz és Argeiosz. Ezek szerint mindössze huszonegy valódi minüai mondhatta magát joggal argonautának, s kívülük még azok, akik újjászületési szertartással lettek minüaivá. Ami a mariandünosz Daszküloszt illeti, aki az Argót az odafelé út egy szakaszán kormányozta; továbbá az aiginai Telamónt; Kanthoszt, Polüphémosz testvérét, s másokat, akik, mint az utóbb említettek, hazafelé menet hajóztak egy darabon az Argón, s nem vettek részt az aranygyapjú visszaszerzésében, szavahihető költők és heroldok nem említik az argonauták között. Nevüket csak később tették a névsorhoz, s innen származik az a valótlan adat, hogy az Argó ötvenevezős hajó volt.

 

 

Tizenkettedik fejezet
Tábortüzek Kasztanthainál

Az Argó szépen haladt előre: egyenletes evezőcsapásokkal vágott át délen a Pagaszai-öböl keskeny kapuján, majd északkeletre tartva már evezővel és vitorlával futott a szűk szorosban, mely Euboia szigetét elválasztja Magnészia csipkés partjától. Mikor első ízben vonták fel a vitorlát, melyet kedvező szél dagasztott, az argonauták örömujjongásban törtek ki. A derék Naupliosz felkiáltott:
– Soha ilyen szépséges alkalmatosság nem szántotta még a sós vizet, mint a te hajód, Argosz!
– Olyan könnyedén és pompásan úszik a vízen, akár a hattyú – tette hozzá Kasztór.
– Szerintem inkább delfinhez hasonlít, úgy szökell a hullámokon – vélekedett kis Ankaiosz.
Idmón hozzátette:
– Ha látja az ember, amint a gördülő hullámokat szeli, orrával szántja a tajtékot, farával lerázza magáról a hullámgyerekeket, akár a permetet az áldozati babérágról, hát mondhatom, bajtársaim, ettől a látványtól az embernek a lelke is örül.
Az argonauták sorra magasztalták az Argót, ki-ki születéséhez és körülményeihez illő hasonlatokkal. Ismét serényen forgatták az evezőt, hogy jól haladjanak, s valamennyien fellélegeztek, mikor áthaladtak a Szkiathoszi-szoroson, Magnészia kiszögellése és Szkiathosz erdős, sziklás szigete között, mely a Szporádok csoportjában nyugat felől a szélső. Utána pihentek egyet, és ápolgatták hólyagosra feltört tenyerüket.
Lanyha hátszél fújt. Tiphüsz jól ismerte ezt a partszakaszt, s néhány nyíllövésnyi távolságban tartotta az Argót a parttól, nehogy felszín alatti rejtett sziklákba ütközzék. Késő délután rámutatott egy sötét szirtre, mely fenyegetően meredt elébük.
– Ez a Szépiasz-fok – mondta –, örvendetes jel Thrákiából hazafelé menet, könnyű megismerni, mert ott van mögötte az a vörös szikla. De nekünk ma még túl kell haladnunk rajta, sőt az Ipnoi-fokon is, csak aztán térhetünk nyugovóra a parton. Ha tart a szél, a mai napon másodszor is megpillantjuk a Péliont baloldalt.
Tovább eveztek hát, bár sűrűsödött a sötétség, felkelt az újhold és derűsen ragyogtak a csillagok. Orpheusz rázendített egy Artemisz istennőt dicsőítő énekre, akinek tiszteletét számtalan szentély hirdette a környéken, és sok-sok példát elősorolva figyelmeztette az argonautákat, milyen veszedelem vár arra, aki vét az istennőt illető tisztelet ellen. A dicsőítő himnusz ütemére jó ötmérföldnyit eveztek, s az egyes szakaszok között Idasz ugyanarra a dallamra a következő szöveget énekelte rekedt hangján:

Ó, Meleagrosz, Oineusz fia,
Ó, Meleagrosz, Oineusz fia,
Ó, Meleagrosz, téged intelek,
Ne illesd Atalanté ajkait.

S az argonauták cinkos nevetéssel ismételték a csattanót:

Ó, Meleagrosz, téged intelek,
Ne illesd Atalanté ajkait.

Meleagrosz nem törődött velük, mindenért kárpótolta, hogy a vele közös padban ülő Atalanté gyengéden lábfejére tette a lábát, jelezve, hogy vele érez. Azután kivette a lantot Orpheusz kezéből, s ügyesen kísérve énekét, az iménti dallamra előadta a vadászlány dalát, aki keservesen megbűnhődött, amiért megszegte szüzességi fogadalmát. Kallisztó, az arkádiai vadászlány, bár gyermekének maga Zeusz volt az apja, mégsem menekülhetett Artemisz féltékeny haragja elől. Az istennő parancsára rengeteg nyílvesszőt eresztettek a lányba, de nem ejtettek halálos sebet rajta, aztán sorsára hagyták, hogy nyomorultul pusztuljon el az erdőben. Róla nevezték el a Nagymedve csillagképet, emlékeztetőül arra, hogy Artemisz nem ismer kegyelmet.
A Pélion a tenger felől, holdfényben, különösnek, másnak tűnt, mint az a hegy, melyet Iaszón egész életében ismert: egyik pontján mintha fennsíkot látna... Iaszón már azt sem tudta, mit gondoljon. Kérdéssel fordult Héraklészhez:
– Nem kellene most már pihenőre igyekeznünk a partra, nemes Héraklész? Hiszen már elhagytuk a Péliont.
– Miért tőlem kérdezed? Miért nem Tiphüsztől vagy Argosztól, vagy akitől akarod? – felelt bosszúsan Héraklész. Örökösen gyötörsz az ostoba kérdéseiddel, mint a nyűgös gyerek!
Iaszón elszégyellte magát, mert kitört körülötte a nevetés, de Tiphüsz kijelentette:
– Nagyon szeretném, ha még ma este eljutnánk Kasztanthaiáig, ahol jó a víz és biztonságosan lehorgonyozhatunk.
– Jól ismerem az ottani pásztorokat – mondta erre Iaszón –, kevés borért vehetünk tőlük két napra való birkahúst.
Tovább eveztek hát a Pélion sötét árnyékában, s a sziklákat kerülgetve egyszer csak feltűnt előttük Ipnoi hegyfoka, aztán elült a szél, és csak az evezőkre hagyatkozhattak. Már derengett a hajnal, mikor elérték Kasztanthaiát, holtfárad tan, hangosan szitkozódva, amiért Iaszón egyhuzamban végighajszolta őket a kolkhiszi út felén. Valóban biztonságban vetettek horgonyt, de amint a partra vánszorogtak, olyan merev volt a lábuk, akár az evezőjük.
A magnésziai juhászok kalózoknak nézték őket, felkapták gyerekeiket, s a hegyekbe menekültek előlük. Iaszón utánuk kiáltott, igyekezett megnyugtatni őket, de rá sem hederítettek.
Az argonauták rozsét szedtek és tüzet raktak, Héraklész pedig útnak indult birkát keríteni. Hamarosan visszatért, vállán néhány keservesen bégető ürüvel.
– Hesztiának, a házi tűzhely istenasszonyának szánom őket áldozatul – mondta. – Nagyon tetszik nekem ez a hely. Visszatérek majd ide, ha teljesítettem munkáimat, házat építek s otthont alapítok Hülasszal. Üldögélek a parton, hallgatom a hullámok moraját, s a fák ágain keresztül figyelem a víz tükrére vetődő holdfényt; ha pedig megérkezik Talthübiosz Eurüsztheusz üzenetével, felkapom a serpenyőmet és miszlikké szaggatom vele. A szent kígyókra, de megéheztem! Szaporán, ostoba népség, rakjatok oltárt nekem, s ide a kovakövet, hogy meggyújtsam az áldozati tüzet!
A dolopsz Eurüdamasz arra kérte, ne itt áldozzon, hanem ősének, Dolopsznak közeli sírjánál. Héraklész nagylelkűen beleegyezett. A szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy bármeddig él is, soha, sehol nem fog letelepedni.
Hamarosan leölték az áldozati urukét, megnyúzták, feldarabolták őket, és vérüket meghagyták Dolopsz szomjas szellemének. Az argonauták körülülték a két hatalmas tábortüzet, s köpenybe vagy pokrócba burkolózva mindenki a láng fölé tartotta a hosszú nyársra tűzött birkahúst. Héraklész a hajóból a partra cipelt egy tartály bort, Hülasz pedig bronzkorsójával elment vízért. Az Argót lehorgonyozták és két sziklához kötötték, vitorláját bevonták, és a hajó orrát a széliránnyal szembefordították. A püloszi Melampusz, Iaszón unokatestvére, a legborongósabb s leghallgatagabb argonauta ott maradt a hajóban őrszemnek, evezőstársa, a varázsló Periklümenosz pedig bőségesen ellátta hússal és itallal.
A kisebb tábortűznél így szólt a lapitha Korónosz a pherai Admétoszhoz:
– Meg kell hagyni, nem rossz ez a birkahús, bár itt nem olyan kövér a legelő, mint nálunk Thesszáliában. De a birkák biztosan lejárnak a partra, és a sziklákról sót nyalnak étvágygerjesztőnek, attól gyarapszanak olyan szépen.
– Én is rendszeresen adok sót a nyájamnak. Nem nagy növésű fajta, de azért van okom a büszkeségre, különösen mióta megszabadítottad őket a kullancstól. Rendes, jószomszédi cselekedet volt ez tőled, Korónosz.
– Semmiség – válaszolt Korónosz. – Amióta Athéné vállalta a varjútestvériség védnökségét, nekünk is bámulatos a hatalmunk e hosszú életű, szent madár fölött. Ott röpködnek nyájaink körül, amikor csak szükség van rájuk. Csakugyan kitűnően gyarapszanak a nyájaid az idén, Admétosz.
Az athéni Butész mosolyogva jegyezte meg:
– Az én gyapjasaim nem olyan fehérek, mint a te állataid, Admétosz, de el sem fogod hinni, létszámuk ötszázszorosa a tieidnek. S olyan értelmesek, hogy se kutya, se pásztor nem őrzi őket, mégis édesebb eledelt szolgáltatnak asztalomnak, mint a te nyájad.
Admétosz udvariasan válaszolt:
– Valóban? Pedig egész Thesszáliában úgy tudják, a pherai birkának van a leggyengébb húsa, még az attikai sem ér fel vele. Ízes a legelőnk, akár az árpakenyér, igaz-e, Korónosz? És az én birkáim gyapja olyan selymes (joggal büszkélkedhetem vele), hogy nincsen párja: tapogasd csak meg a pokrócomat!
– Az én juhaim barnák meg sárgák, s jóval kisebbek a tieidnél – folytatta most s már széles mosollyal Butész. – Minden reggel egyszerre rajzanak ki karámjukból a Hüméttosz legelőjére, s alkonyatkor szépen hazatérnek. Nem szeretik a füvet meg a sót, annál jobban a virágot. Apró kis szarvuk van, és szőrös a hasuk.
Tréfás beszéd volt ez, de beletelt egy kis idő, míg Admétosz elértette. Végül Butész előhúzott köpenye alól egy korsó hüméttoszi mézet, s felszólította társait, mártsák bele ujjúkat, ízleljék meg.
Nem győzték dicsérni az ízét, s ekkor Butész mesélni kezdett nekik a méhészetről, és megígérte, hogy ha hazatérnek útjukról, valamennyiüket megajándékozza egy-egy rajjal, s aztán nem lesznek a véletlenre utalva, hogy vadmézet leljenek a fák odvában.
– Ne értsetek félre – mondotta. – Magam is szeretem a vadmézet, és sok kellemes délelőttöt töltök azzal, hogy bejárom érte a Hüméttosz környékét. Lesbe állok a virágos rét egyik sarkában, míg fel nem fedezek egy mézzel megrakodott mehet, mely fészkére igyekszik. Aztán utánamegyek, s botokkal kitűzöm röptének irányát, mert a méh egyenes vonalban röpül hazafelé. Közben ellenkező irányból, a tisztás túlsó széléről is meglátok fészkükre térő méheket. Ezeknek az irányát is kitűzöm, s a vonalak metszőpontjában hamarosan meglelem a fészket. – Butész kedélyes ember volt, s mindig úgy irányította a társalgást, hogy a végén a méneknél vagy a méznél kötött ki. Különös módon Athéné papja volt, holott a méhtestvériségnek Apollón a védőistene. Butész leborotválta a fejét, s mindig fehérbe öltözött, mivel ez megnyugtatóan hat a ménekre, vagy legalábbis azt hitte.
A többi tábortűznél a széthúzás láthatatlan szellemei heves vitára ingerelték az embereket: veszekedtek a tűz természetéről, a szezám vetésének helyes időpontjáról, a medvékről hogy az arkádiai medve veszedelmesebb-e, mint az attikai Parnész-hegyi, vagy a thrákiai fehér medve a legádázabb-e mind közül. Ahogy dühösen kiáltoztak, mikor Phalérosz és Argosz Ekhiónnal és nagy Ankaiosszal szemben az attikai medvét veszedelmesebbnek nyilvánította az arkádiainál, ahogy vadul rájuk támadtak a thrákok, Kalaisz és Zétész, bősz medvének gondolta volna az ember valamennyiüket. Orpheusz az egész társaságot azzal csendesítette el, hogy egyetlen medve sem természettől fogva ádáz, csak fel lehet bőszíteni: az anyamedvét az ingerii fel, ha veszélyben érzi bocsait, a kan medvét a nemi indulat gerjeszti fel, de mindkettőt egyformán feldühíti, ha kutyaugatással vagy fegyverzörgéssel felriasztják téli álmából.
– Minden vadállat közül a medve hasonlít leginkább az emberre. Megküzd azért, ami az övé, gyermeteggé válik, mikor a bocsaival játszadozik, semmit sem élvez jobban az alvásnál, s rajong a lépes mézért, mondta, majd így folytatta: – Rajta, bajtársak, térjetek nyugovóra, nagyon kifáradtatok.
Aludjatok nyugodtan egy ültő helyetekben, s ne tartsatok semmi veszélytől, én majd őrködöm, hiszen nem eveztem olyan keményen, mint ti!
Peliasz hamarosan hírét vette, hogy az Argó Methónénál érintette a partot, de nem nyugtalankodott. Azt gondolta, Argosz vett fel valami útravalót, amit a parton hagyott, mikor a közelben szálfát készített az építéshez. Ekkor hírnök érkezett a Pélionról, jelentette Kheirón halálát, s most már nyugtalankodni kezdett fia, Akasztosz miatt, mert tartott tőle, hogy rajta bosszulják meg a kentaurok Héraklész vérengzését. Segítőcsapatokat küldött utána, de az egyik rövidesen visszatért, és azt a hírt hozta a methónéi disznópásztortól, hogy Péleusz és Akasztosz nagy nevetve beszállt az Argóba s elhajózott. Peliasz rádöbbent, hogy kijátszottak, s rettenetes haragra gerjedt, félholtra verte a hírhozókat, dühösen fel-alá járkált az ebédlőteremben, s fel-felhorkant, akár a vadállat. Végül baltát ragadott, és elrohant a palotából. Holdfénynél egyenesen Aiszón házához tartott, s fennhangon mondogatta magában:
– A ti istentelen fiatok hírnévvel és kinccsel kecsegtetve elragadta tőlem Akasztosz királyfit, akit a világon legjobban szeretek. Ha bármi baj éri Akasztoszt, sose hidd, bátyám, Aiszón, hogy életben maradsz.
Éjfélre járt. Lefüggönyözve, bereteszelve az egész ház, de Peliasz baltája segítségével mégis behatolt. A ház belső udvarán lepte meg Aiszónt és Alkimédét, amint fáklyafénynél Perszephoné szűz istennőnek mutattak be áldozatot.
Peliasz meghökkenve állt meg, mivel Aiszón fürgén mozgott, akár egy fiatal férfi. Éppen letaglózott egy fekete bikát, átvágta a torkát. Az állat szarvát éjkék fonállal, fejét tiszafaágakkal ékesítették fel az áldozatra. A vér egy kővályúba csörgött, s Alkimédé imádságot mormolva széttárt kézzel hajolt fölébe. Sem ő, sem Aiszón nem hallotta Peliasz zajos érkezését, annyira elfoglalta őket a nehéz feladat, mert bár karika volt a bika orrában, mégsem tudták egykönnyen a vályúhoz terelni.
Aiszón most ünnepélyesen Perszephonéhoz folyamodott, és kérte, engedélyezze apja, a minüai Krétheusz szellemének, hogy felszálljon az alvilágból, igyék a friss, meleg vérből, s utána jövendölje meg Iaszónnak és társainak valóságos sorsát a kolkhiszi kalandban. Peliasz figyelt, s a vályú sekélyebbik végén egy árnyat látott kibontakozni, amely beteg ember ködképéhez hasonlított; lassanként határozott körvonalat öltött, rózsaszínbe válton, s felismerhetővé lett Krétheusz lehajtott feje, amint élvezettel habzsolja a vért.
Peliasz lerántotta saruját, s a szellemhez vágta, hogy megakadályozza a jövendölésben. A szellem nyomban el is futott, s ahogy távolodott, egyre halványodott. Megtört a varázs. Peliasz levette sisakját, s e szavakkal nyújtotta át Aiszónnak:
– Merítsd meg ezt, te áruló, ott, ahol legmélyebb a vályú, s idd ki a meleg vért az utolsó cseppig.
– S mi lesz, ha nem engedelmeskedem, testvér? – kérdezte Aiszón.
– Ha nem engedelmeskedsz – felelte Peliasz –, felaprítlak téged is, meg a feleségedet is bárdommal, csontjaitokat szétszórom a Pélion-hegyen, és szellemetek sosem lel majd nyugodalmat, mert leopárdok, farkasok és patkányok gyomrában lesz a sírotok.
– Miért követelsz ilyen istentelenséget tőlem? – kérdezte Aiszón, s úgy reszketett, hogy alig állt a lábán.
– Azért, mert húsz esztendeig áltattál – felelt Peliasz. – Először is úgy tettél, mintha járni sem tudnál, csak azért, hogy ne tartsak tőled; másodszor, eltitkoltad előlem, hogy életben maradt a kölyköd, Diomédész, azaz Iaszón; végül szövetkeztetek szegény ostoba fiam, Akasztosz elpusztítására. Idd ki, azt mondom, különben felaprítlak, akár a száraz fenyőfát!
Aiszón így felelt:
– Rendben van, megiszom. Csak még ahhoz adj nekem időt, hogy megismételjem a varázsigét, mely Krétheuszt, nemes atyámat felkeltette halottaiból, hadd térjen vissza épségben föld alatti hónába.
Peliasz beleegyezett. Aiszón elcsukló hangon megismételte a varázsigét, utána pedig lehajolt, s belemerítette a sisakot a sűrűsödő bikavérbe. Ivott belőle, fuldokolni kezdett, s meghalt. Mikor ezt Alkimédé meglátta, felkapta az áldozókést, s átvágta vele a saját torkát, így aztán a három árny: apa, fiú s a felesége kézen fogva szállt le az alvilágba. De Alkimédé előbb még befröcskölte vérével Peliasz ruháját, és tekintetével mondta el mindazokat az átkokat, amikhez már nem volt hangja.
Peliasz tisztességgel eltemette őket, és örvendezett magában, amiért nem szennyezi kezét a vérük, hanem maguk okozták halálukat. Elégette véres ruháját, és Poszeidón szentélyébe vonult megtisztulásra. A papok enyhe vezeklést szabtak ki rá.

 

 

Tizenharmadik fejezet
Úton Athósz felé, Lémnoszon

Az argonauták egy napot és egy éjszakát töltöttek Kasztanthaiában, kellemesen elidőztek horgászással, vadászattal és játékkal, de sohasem távolodtak el túlságosan hajójuktól, hogy ha hirtelen megfordul a szél, nyomban folytathassák útjukat. A kényelemszerető éliszi Augeiasz, akinek felhólyagzott a tenyere és feltört az ülepe az evezésben, egyre azon erősködött, hogy útjuk további folyamán csak akkor evezzenek, ha elkerülhetetlenül szükséges, és ne nyújtsák hosszabbra napjukat, mint amennyire kellemes. Tiphüsz és Argosz a fejét csóválta, s a derék Naupliosz így felelt:
– Nagyon messze van ám Kolkhisz, Augeiasz király, nekünk pedig nyár vége előtt haza kell érkeznünk, ha nem akarunk hajótörést szenvedni a sziklás partokon.
A pásztorok nem merészeltek mutatkozni. Mikor elhatározták, hogy felszedik a horgonyt, Iaszón, hogy megmagyarázza nekik a helyzetet, képet rajzoltatott számukra az ügyes phókiszi Iphitosszal. A lapos sziklára szénnel rajzolt kép óriási Héraklészt ábrázolt, buzogánnyal, oroszlánbőrben, amint tizenkét birkát cipel, mert legalább annyit ettek meg, továbbá Iaszónt, lósörénnyel, s foltosan, mint a leopárd, amint adósságuk törlesztéséül a pásztorok barlangjába helyez egy finom művű bronzlándzsát s egy korsó bort. A kép hátterében a lehorgonyzóit Argó volt látható, s az argonautákat a jelvényükön viselt állatok és madarak jelképezték. A pásztorok, visszatérésük után, semmit sem értettek a képből, s félelmükben, hogy valami iszonyú végzet lebeg a fejük fölött, elhagyták otthonukat. A lándzsa meg a boroskorsó is érintetlenül maradt a barlangban, egy esztendőnél is hosszabb ideig.
A második nap kora reggel délnyugat felől feltámadt a szellő, és Tiphüsz azt tanácsolta Iaszónnak, használják ki, hadd vigye őket a part mentén, legalább az Apollónnak szentelt Tempé-szigetig, ahol a Péneiosz folyó a tengerbe ömlik, Iaszón helyeselte a dolgot, s valamennyien hajóra szálltak, rudakkal vízre taszították az Argót, kifeszítették a vitorlát, s folytatták útjukat. A hullámok azonban csúnyán verdestek a hajó oldalát, úgyhogy többen rosszul lettek és hánytak.
Magas, meredek part mentén haladtak. Nemsokára kibontakozott előttük az Ossza kúpos orma, s elhagyták az Eurümnai nevű települést, melynek lakosai, félelmükben, hogy ellenséges partraszállás fenyegeti őket, fegyvert ragadtak, de később, mikor belátták tévedésüket, barátságosan integettek utánuk. Az Argó megkerülte az Ossza-hegyfokot, és a part egyre zordabb lett. Tiphüsz elmondta, mennyi hajóroncsot látott már ezeken a sziklákon, s milyen veszedelmes északkeleti szélrohamok dühöngenek errefelé. Később azonban elkanyarodott a hegyvonulat, keskeny, lapályos csík húzódott a hegy és a tenger között, a part homokos volt, úgyhogy itt már kényelmesen haladhattak.
Délre elérték a Péneiosz torkolatát, melynek Iaszón eddig csak az eredetét ismerte, holott Görögország legtekintélyesebb folyója, s mellékfolyóival együtt Thesszália termékeny földjét öntözi. Ismét kikötésre készültek, mivel Idmón, Iphitosz, Orpheusz, Mopszosz és még többen elhatározták, hogy ellátogatnak Apollón tempéi szentélyébe, s részt vesznek a szent egérünnepen, de ekkor hirtelen megfordult a szél, s nagy erővel kezdett fújni a szárazföld felől, így hát Argosz és Tiphüsz unszolni kezdte Iaszónt, hogy használja ki az előnyös helyzetet, ősének, Aiolosznak ajándékát, s haladjanak tovább kelet felé, kerüljék meg a thrákiai hegyfokokat. Iaszón megfogadta tanácsukat. Mögöttük, kissé távolabb a parttól, elébük tornyosult a hatalmas Olümposz, csupasz szikláival, havas csúcsával és sötét erdők borította beszögellésektől hasított meredek oldalaival.
– Én azt is tudom, mivel szórakoznak odafent az istenek meg az istennők – szólalt meg ünnepélyes hangon Idasz.
– Ugyan mivel? – kérdezte a gürtóni Korónosz, a hiszékeny lapitha.
– Hógolyóznak! – válaszolt harsány kacajjal Idasz. Csak maga nevetett a tréfán, mert társai rosszallóan kapták fel fejüket a komolytalanságra. Még tizmérföldnyi távolságból is áhítattal töltötte el lelkűket az Olümposz fensége.
Ebédre kecskesajtot ettek árpalepénnyel, leöblítették egy kevés borral, és szórakozásul találós kérdéseket adtak fel egymásnak. Admétosz azt kérdezte:
– Nem is éltem, máris meghaltam uram szolgája húgának tiszteletére; most pedig jámborul kísérem uramat, aki dicső ősömet óhajtja felkutatni.
Atalanté eltalálta a megfejtést: Admétosz sapkája, mely az Artemisznek áldozott vemhes juh bárányának bőréből készült. Artemisz ugyanis Apollón húga, s az isten valaha szolgája volt Admétosznak, most pedig a sapka kíséri útján Admétoszt, aki az aranygyapjú felkutatására készül.
Meleagrosz a következő kérdést tette fel:
– Sohasem időzöm hosszasan rokonaim között. Nem vagyok tisztában erőmmel, ledöntöm lábukról a férfiakat, akár a korhadt fát. Ki látta, hogy célt tévesztettem nyilammal? Nem félek egymagámban ellenségeim között, s mert mindenki fél tőlem, senki sem gördít akadályt utamba.
– Héraklész! – kiáltották szinte egyszerre.
– Nem – felelte Meleagrosz –, találgassátok tovább! – S mikor hiába próbálkoztak, közölte a megfejtést: – Atalanté. Maga sincs tisztában szépsége erejével, mely ledönti lábukról a férfiakat, akár a korhadt fát. Gyermekkorát Artemisz papnői körében töltötte az Arakünthosz-hegyen, akárcsak Héraklész, aki idegenek között élt a kadmoszi Thébaiban, s éppoly keveset időzik rokonai között. S ki látta, hogy célt tévesztett volna nyilával? Most pedig férfiak közé merészkedett, holott azok természetes ellenfelei a nőknek, és senki sem áll útjába.
Besötétedett, de a hajó csak haladt tovább, nesztelenül suhanva, mint az álom, és mikor Tiphüsz kifáradt, kis Ankaiosz vette át tőle a kormányt. Ügyelt rá, hogy mindig balján lássa a sarkcsillagot. Tiphüsz meg az összes argonauta aludt, csak Orpheusz nem. Ezúttal egyedül kis Ankaiosznak énekelt, oly megindítóan, hogy az alig tudta visszatartani könnyeit. Attól kezdve minden csillagos éjszakán, amikor őrt állt, felcsendült fülében a dal:

Szerelmét öntudatlan vallja meg,
Mikor sötét az óra,
Suttogva szól:
A föld a télen át míg fölrebeg,
Füvet serkent, virágot,
A hó alól,
A hulló hó alól.

Ankaiosz jól tudta, kiről szól az ének: Eurüdikéről, Orpheusz szépséges feleségéről. Mérges kígyó marta meg, melyre véletlenül rálépett. Hiába csendültek fel férjének hüperboreosz lantján a szebbnél szebb dallamok, semmi sem segített rajta. Orpheusz ekkor elhagyta Görögországot, és bánatában gyalogosan egész Egyiptomig vándorolt, majd éppoly hirtelen hazatért, amint távozott. Addig önkéntes száműzetésben élt a vad kikonok között, ő volt törvényhozójuk, bírájuk, valamint hőn szeretett barátjuk.
Orpheusz, mikor véget ért az ének, még egy ideig halkan pengette a dallamot. Ankaiosz most jobbra tekintett, hogy megbizonyosodjék, nem tévesztett-e irányt, s meghökkent, mert azt hitte, csapatosan úszó emberek fejét látja a hajó mentén, kétoldalt. Rémülten suttogta:
– Nézd csak, Orpheusz, szellemek követnek bennünket! Orpheusz azonban megnyugtatta, semmi ok a félelemre, fókák azok, a zene hangjai vonzották őket köréjük közelről s távolról.
Orpheusz most keserveset sóhajtott, s Ankaiosz megkérdezte:
– Miért sóhajtozol, Orpheusz?
– Bánatomban – felelte Orpheusz.
– Aludd ki magad – mondta erre Ankaiosz –, majd egymagám őrködöm. Jó pihenést!
Orpheusz megköszönte figyelmességét, de hozzátette:
– Kedves jó lelegesz barátom, az én bánatomat nem gyógyítja álom, csak ha örök nyugalomra térek.
Ankaiosz így felelt:
– A jó pihenés alvást jelent, az örök nyugalom pedig halált. A halálba kívánkozol, Orpheusz?
– Még a halálba sem – hangzott a felelet. – Keréken forgunk mi valamennyien, nincs menekvés onnan, csak az anya kegyelméből. Életre sodródunk, a napvilágra, aztán lehanyatlunk a halálba, az éjszaka sötétjébe. Majd ismét új nap virrad ránk, visszatérünk, újjászületünk. Csakhogy az ember nem régi mivoltában születik újjá, hanem madár, állat, lepke, denevér vagy csúszómászó lesz belőle, aszerint, amint odalent ítélkeztek felőle. A halál nem szabadít meg a körforgástól, Ankaiosz, csak az anya közbelépése menthet meg. Én pedig teljes nyugalomért sóhajtozom, azt kívánom, hogy fogadjon végül áldásos kegyelmébe.
Pirkadt a hajnal, s egy sziget körvonalai bontakoztak ki előttük. Orpheusz Paliéné néven ismerte, de akkoriban Phlegrának nevezték. Ez volt a legelső s a legtermékenyebb Paiónia három félszigete közül, és szerencsére baj nélkül haladtak el előtte. Most már felkeltették Tiphüszt, ő pedig ismét átvette a kormányt, s felébresztette Iaszónt, hogy őrködjék mellette. Négyesben megreggeliztek, árpakenyeret ettek sajttal és borral, a nap gyönyörűségesen hintette fényét a tenger tükrére, és bearanyozta a bárányfelhőket a kék égbolton. Hűvösebbre fordult a szél. Szorosan a part mellett maradtak, nem féltek sem zátonytól, sem sziklától. Egyszer csak megakadt a szemük egy pompás gulyán, mely őrizetlenül legelészett a víz közelében.
– Emiatt nem szállunk ki – mondta Tiphüsz. – Odább is találunk éppily jó zsákmányt. Aludjanak csak az emberek. Míg alszanak, nem kérnek enni. – Folytatták az utat, a nap jól melengette az alvókat, ami éppenséggel nem ösztönözte őket a felkelésre. Elvitorláztak a Paliéné lába előtt, s megpillantották Szithónia félszigetének erdős hegyeit, melyek a Kecskehegy nevet viselő kúpos dombban végződnek. Most már kis Ankaiosz és Orpheusz is aludni tért, s Iaszón felkeltette a többieket reggelihez. Eközben északkelet felől szemük elé tűnt Akté, a harmadik félsziget. Akté csipkés szélű, vízmosásokkal szaggatott partjánál szökken a magasba az Athósz-hegy sötét erdőkkel övezett, hatalmas fehér kúpja. Elhatározták, hogy itt kötnek ki ivóvízért is, meg hogy járhassanak egy kicsit a szárazföldön, de nem sokáig időzhettek, mert az időjós Korónosz az égre pillantva kijelentette, hogy hamarosan elül a szél.
Még mindig ünnepi hangulatban voltak az argonauták, nem törődtek vele, miféle megpróbáltatások és veszedelmek várnak rájuk. Iaszón egy korsó bort tűzött ki jutalmul annak, aki a legnagyobb eleven zsákmánnyal tér vissza annyi idő alatt, míg földbe szúrt botjának árnyéka eléri a következő jelzést. A társaság szétszéledt, és mielőtt a jelre vetődött volna az árnyék, Iaszón kagylóba fújva visszahívta őket. Némelyek úgy gondolkoztak, hogy ilyen rövid idő alatt senki sem ejthetett nagy zsákmányt, és büszkén hozakodtak elő valami vízimadár fiókájával, melyet a parti sziklán szedtek ki a fészekből; egyikük egeret hozott, melyre rátaposott, de nem ölte meg; egy másik pedig a parton lelt kis rákot nyújtotta át. Atalanté hatalmas mezeinyulat kapott el, épp annak a súlyát latolgatták Melampusz pompás halához viszonyítva, mikor nagy zajt hallottak a hegyoldalról, s Héraklészt pillantották meg, aki már elkésve igyekezett lefelé, egy növendék mackót cipelt a hátán, s még mindig küszködött vele.
Héraklészt fölöttébb bosszantotta, hogy a verseny ideje lejárt, dühében a hajó oldalához csapta az állatot, kiloccsantotta a velejét, lágy részeit amúgy nyersen megette, és HüIaszón kívül senkit sem kínált meg egyetlen falattal sem. A maradékot induláskor a tengerbe hajította.
A szél kitartott alkonyatig, akkor bevonták a vitorlát s elővették az evezőket; jókora utat tettek meg, mikor elhatározták, hogy néhány órára aludni térnek. Másnap reggel, nem sokkal virradat után, elérték Lémnoszt, a meglehetősen zord szigetet, mely alig emelkedett ki a tengerből. Nyugat felől eveztek, és hamarosan rátaláltak a fővárosra, Mürinére. Tiphüsz egyenesen Héphaisztosznak a hegyfokon épült, messziről szembetűnő fehér szentélyéhez kormányzott. A hegyfok a tengerbe nyúlt, kettéosztva az öblöt. Müriné északra és délre tekintve a hegyfokot a szárazfölddel összekötő keskeny földnyelven épült. Tiphüsz a déli öblöt választotta, melynek széles, homokos a partja. A városhoz legközelebb eső beszögellésben kötött ki, mert ez a zug vihar esetén védelmet nyújt, és a hullámok erejét homokzátonyok törik meg.
Amint a város felé kanyarodtak, tartva az ütemet, bár Héraklész erős iramot diktált, Iaszón parancsot adott az evezők behúzására. A parancsot a legénység teljesítette, de az Argó a nagy lendülettől még továbbsiklott. A legénység eközben sisakot öltött, íjat húzott, készenlétbe helyezte a dárdát, lándzsát. A hajó egyre csökkenő sebességgel kifutott a sekély vízre, és ekkor kitódultak a meszelt házakból a lémnosziak, talpig fegyverben, hogy megakadályozzák a kikötést.
Iaszón az argonautákhoz fordult:
– Valamennyi isten s istennő nevében könyörgök nektek, ne adjátok jelét ellenséges szándéknak! Támadjanak ők, ha akarnak. Ekhión, Ekhión, kapd fel gyorsan heroldruhádat, koszorúdat, vedd kezedbe az olajágat, és nyugtasd meg a lémnosziakat békés szándékaink felől.
Ekhión heroldi pompát öltött, aztán feltekerte köntösét, és térdig vízben gázolva, magasra tartva az olajágat, megindult a part felé.
Lünkeusz elkiáltotta magát:
– A hiúz mancsára esküszöm, nő ez mind, egytől egyig! A dolopsz Eurüdamasz így fakadt ki:
– Kancák, csikók, csődörök! Egyetlen férfi sincs, csak nő! Héraklész nagyot kiáltott:
– Hohó! Csak nem költöztek az amazonok Lémnoszra? Valamennyien elcsodálkoztak a különös látványon.

A történet pedig a következő: eredetileg buzgón ápolták Lémnoszon a Hármas Istennő kultuszát, a szigeten székhelyeik voltak a nimfáknak, s élükön egy maia, azaz főpapnő állt, aki a Müriné fölötti hegyekben épült házából uralkodott az egész szigeten. A házasság intézményét nem ismerték. Az új olümposzi vallás bevezetése az egész szigetet felzaklatta. A férfiak apai és férji jogokat követeltek, sőt a nimfák fölött is uralkodni akartak, de a főpapnő iszonyú megtorlással fenyegette őket, ha nem alkalmazkodnak a régi szokásokhoz. A férfiak úgy tettek, mintha beletörődnének, de titokban összebeszéltek, halászhajókon tengerre szálltak, és egy este kikötöttekThrákia partján. Tudták, hogy azon a napon a környékbeli fiatal lányok egy part menti kis szigeten gyülekeznek, hogy áldozatot mutassanak be egy helyi hérosz tiszteletére, és ilyenkor nincs férfi a közelben. Meglepték a lányokat, elragadták s asszonyukká tették őket. Olyan ügyesen és hirtelen hajtották végre a rajtaütést, hogy a thrákok azt képzelték, tengeri szörnyek falták fel, harpüiák ragadták el vagy futóhomok temette be a lányokat.
A lémnoszi férfiak letelepedtek Mürinében új feleségükkel, a régi nőknek pedig tudtára adták, hogy rájuk már semmi szükség, s ezentúl az új asszonyok vetik a gabonát, tartják fügeéréskor a kecskeszertartást, s látják el a férfiakat. Fölvették az új olümposzi vallást, s tekintve, hogy mesteremberek voltak, Héphaisztoszt, a kovácsistent választották védnökül. Héphaisztosz eddig egyszerű helybeli hérosz volt, nem isten, most azonban Héra és Zeusz fiaként elnyerte ezt a rangot. A hegyfokon álló szentélye is, mely az előbb Tiphüsz szemébe tűnt, templommá lett, ahol gyakorta mutattak be áldozatot, tágas oltáron, s nem egyszerű tűzhelyen, mint azelőtt. A nimfákat elűzték, és székhelyüket férfiak, papok foglalták el.
Egyetlen férfi akadt csak, Thoasz, a főpapnő bátyja, aki nem csatlakozott a hitszegőkhöz. A főpapnő őt küldte követségbe, hogy amazoknak tudtára adja a Hármas Istennő haragját. Erre ganéjjal mocskolták be a követet, s a következő üzenettel zavarták haza:
– Ti, lémnoszi nők, büdösek vagytok, a thrák lányok pedig illatosak, akár a rózsa!
Nem sokkal ezután hatalmas ünnepségre készülődtek Mürinében, az olümposzi istenek dicsőítésére. Az ünnepség estéjén a főpapnő kiküldött kémei jelentették, hogy a férfiak holtrészegen hevernek Müriné piacterén. Ekkor a lémnoszi nők babérlevelet rágtak, feltüzelték magukat, meztelenül táncra perdültek a holdfényben, majd lerohantak Mürinébe, és mind egy szálig lemészárolták a férfiakat meg a thrák nőket. Ami a gyerekeket illeti, a lányokat megkímélték, de a fiúknak elvágták a torkát, s Perszephoné szűz istennőnek áldozták őket, nehogy, akár évek múlva is, megkíséreljenek bosszút állni rajtuk. Mindezt vallási önkívületben művelték, utána pedig a hegyi szentélyben ismét az ősi módon végezték a szertartásokat.
Reggelre kelve a nők rémülten döbbentek rá, mit cselekedtek, de nem tudták életre kelteni a férfiakat: fivéreiket, fiaikat, szeretőjüket. Tisztességgel eltemették őket, s utána, amennyire tehették, igyekeztek megtisztulni bűnüktől. Az istennő megnyugtató jóslatában közölte, hogy minden vétket magára vállal, s a nőknek megparancsolta, legyenek vidámak és járjanak győzelmi táncot, ami meg is történt. Utána visszatértek a békés életmódhoz, elláttak minden munkát, amit addig férfiak végeztek, csak a cserépedényt nem vonták be mázzal, nem kovácsoltak fegyvert, szerszámot, mivel effélékhez nem értettek. Halat azonban fogtak, amennyi kellett, felszántották a földet, feltörték ekével a rögöket. Szorgalmasan gyakorlatoztak, hogy jól forgassák a kardot, lándzsát, mivel erősen tartottak a thrákok támadásától.
Az egész összeesküvést annak idején Hüpszipülé kakukknimfa, a főpapnő leánya szervezte meg anyja utasításai szerint, s ő rejtette el a vérengzés idején Thoaszt, anyjának bátyját, mivel tudta róla, hogy töretlenül hű a Hármas Istennőhöz. Később evező nélküli csónakban tengerre taszította nagybátyját, mert megölni nem akarta, de megmondani sem merte a nőknek, hogy megkímélte, hiszen egyhangú szavazattal eldöntötték, hogy egyetlen férfi sem maradhat életben. Hüpszipülé szép, fekete szemű teremtés volt, és nagy tiszteletben állt a nők körében. Már az Argó érkezése előtt néhány hónappal egyre nyugtalanította a sziget jövője, mert észrevette, hogy a nők már alig-alig titkolják, mennyire sóvárognak férfi látására-szaglására. Szeretőjük nem volt, így hát természetellenes szenvedélyre gerjedtek egymás iránt, s mert gyerekre vágytak, türelmetlenek és ingerlékenyek lettek. Hüpszipülé a termés miatt is aggódott, mivel árpavetéskor nem hajtották végre a megtermékenyítő szeretkezést férfiakkal, mint azelőtt. Szentséges anyjától sem várhatott útmutatást, mert szélütés érte, s nem tudott beszélni: ezt is rossz jelnek vette. Ekkor Hüpszipülének megjelent álmában az istennő, s nyugalomra intette, mondván, hogy minden jóra fordul.
Alikor megjelent a láthatáron az Argó, Hüpszipülé azt hitte, hogy thrák támadás fenyegeti őket, s mindenkit fegyverbe szólított, de mikor meglátta a minüaiak jelvényét, a kosfejet, valamelyest megnyugodott.

 

 

Tizenegyedik fejezet
A nők szigete

Hüpszipülé a férfiak egykori tanácstermében fogadta Ekhiónt, aki úgy tüntette fel útjukat, mintha kereskedés céljából Thrákiába igyekeznének, s kapitányuk, a minüai Iaszón, csupán étel-ital felvétele s pihenés céljából szeretne kikötni Mürinében. Hüpszipülé ekkor megkérdezte, mely istenség védnöksége alatt áll vállalkozásuk. Ekhión így felelt:
– A mi védnökünk Zeusz, Poszeidón, Apollón, Athéné, Artemisz – s mert erre mindössze fagyos helyeslést kapott válaszul, ravaszul hozzátette –, és ami mindennél többet jelent, a Hármas Istennő kegye kísér bennünket.
E szavakra örömmel ragyogott fel Hüpszipülé arca.
Ekhión nem tette fel a kellemetlen kérdést, hogy hova tűntek a férfiak az utcákról s a tanácsteremből, ezért Hüpszipülé barátságosan elbeszélgetett vele, majd önként közölte, hogy a férfiak éppen katonai expedíción vannak Thrákiában, s emiatt kénytelen egybehívni a tanácsot, az döntse el, vajon megengedhető-e más törzsbeli férfiak partraszállása a szigeten. Reméli, Iaszón hajlandó egy-két órát várakozni a határozatra. Addig is, barátsága bizonyságául, átnyújtott egy korsó mézet.
Ekhión délcegen festett heroldöltözékében: kezében tartotta az olajágat, melynek csúcsán két fiatal hajtás volt fehér gyapjúszállal összefogva, és bárki jogarnak hihette volna. Ahogy távozott a tanácsteremből, s közvetlenül mögötte egy karcsú lány, roskadozva az óriás mézeskorsó súlya alatt, a bámészkodó nők közül többen nem tudták megállni, hogy simogató kézzel meg ne érintsék a karját vagy a vállát. Ekhión nyájas mosollyal fogadta a kedveskedést, amitől felbátorodtak a nők, úgyhogy Hüpszipülé kénytelen volt rendreutasítani őket, mondván, hogy a herold szent személy, s mindennemű erőszakos cselekedettől tartózkodni kell vele szemben.
Ekhión visszatért a hajóra, és beszámolt a történtekről, száraz hangon megemlítette a lémnoszi nők furcsa hevességét is, Butész pedig nyomban hozzálátott, hogy megállapítsa a méz minőségét. Kis idő múlva kihirdette az eredményt:
– Rossznak igazán nem mondható. Főleg hanga, némi kakukkfű, talán rozmaring? – az bizony, rozmaring, de nyomokban cikláment is érzek. Elismerem, hogy szigeti méznek igazán jó. Az attikai méz természetesen sokkal illatosabb, ami nem csoda, hiszen sokféle összetevője adja a nagyszerű összhangot. Éppígy, ha jól játszanak egy dallamot héthúros kitharán, szebben szól, mintha ugyanazt, éppoly jól, háromhúros lanton játsszák. De ha azt kellene eldöntenem, mi ér többet, a jó játék három húron, vagy hét húron a rossz, akkor a háromra szavazok. Ez a lémnoszi méz tökéletes ahhoz képest, amit Peliasz tett elébünk Iólkoszban, fennen hirdetve, hogy színtiszta arbutusz mézet adott. Még hogy arbutusz! Csöppet sem zavar a vad fokhagyma íze az árpával párolt birkahúsban, de Athéné baglyaira, a vendéglátás törvénye azt parancsolja, hogy a fokhagymát tartsák távol a mézesköcsögtől. Nem szép dolog, sőt hálátlanság megszólni királyi vendéglátónkat, nem is tanácsos fia, unokaöccse és veje, csupa érdemes férfiú jelenlétében. Terheljék inkább a főszakácsot vádjaim. Egyelőre csak azt jelentem ki: ha Lémnosz annyi kellemeset nyújt mindenben, mint amilyen kiváló minőségű a mézük, mondhatom, alig várom már, hogy ott lehessek!
Hüpszipülé tanácsa rendkívül nehéz helyzetbe került, hiszen nemrégiben úgy döntöttek, soha többé nem bíznak férfiban, s nem is tűrnek meg egyet sem a szigeten, ezzel szemben Ekhión megjelenése szenvedélyes szerelmi vágyat ébresztett bennük. Hüpszipülé a következő beszédet intézte hozzájuk:
– Drága testvéreim, nénéim, unokahúgaim, unokatestvéreim és kislányom, Iphinoé! Kérlek benneteket, hallgassatok végig türelmesen, hogy tanácsot adhassatok nekem. Ezek a minüaiak, hacsak a heroldjuk nem hazudott (s alig hinném, hogy arra vetemedett, hiszen annyi istennőre, istenre, sőt magára a hatalmas anyára hivatkozott), békés szándékkal jöttek ide, s kétségkívül beérnék vele, ha bőven ellátjuk őket borral, mézzel, árpakenyérrel, sajttal s a remek lémnoszi birkahússal. Partra szállnak, kinyújtóztatják tagjaikat, kívánságunk szerint távol tartják magukat Müriné házaitól, s utána továbbhajóznak Imbroszig, ami Thrákiába vezető útjuk következő állomása. Elismerem, hajójuk építése arra vall, hogy inkább háborúskodni szándékoznak, semmint kereskedni. Az is valószínű, hogy Thrákiába is kalózkodni igyekeznek, de ez nem a mi dolgunk. A thrákok igazán nem szövetségeseink. Módunkban áll kellő távolságba kényszeríteni a minüaiakat, hiszen túlnyomó többségben vagyunk, és még csatában is megállnánk helyünket. Úgy láttam, heroldjuk nem kételkedett szavaimban, hogy szigetünk férfiaiThrákiában időznek, s bizonyára óvakodnának megtámadni bennünket, a megtorlástól tartva, és egyébként is jól ellátjuk őket. Mégis, veszedelmesnek tartanám, ha szabadon járnának-kelnének városunkban, mert biztosan akad közöttünk valaki, aki kikotytyantja, mi történt azon a véres éjszakán. És ha ezek a minüaiak nem kárhoztatnak is bennünket, szörnyű tettünk híre mégis elterjedne Görögországban. Akkor pedig hírét vennék a thrákok is, és ránk törnének, hogy megbosszulják leányaik halálát.
Szavait csend követte, majd egy idő múlva Iphinoé szólalt meg:
– Anyám, mikor a mézeshordót a hajójukra vittem s eltávoztam, észrevétlenül visszalopakodtam, és egy szikla mögé rejtőzve kihallgattam a beszélgetésüket. A fuvallat a víz felett felém sodorta a hangot, s minden szavukat tisztán megértettem. Egyikük, akit kis Ankaiosznak szólítottak társai, így szólt: „Valóban? Akkor hát nem mese az, amit Thoasztól hallottam, hanem igazán úgy tört ént! „Valaki megkérdezte tőle: „Ki az a Thoasz, s mit mondott?” Kis Ankaiosz így felelt: „Thoasz öreg lémnoszi. Mikor Számoszból Iólkoszba tartottam, evező nélküli csónakban hányódott a tengeren, kimentettem s partra tettem Szikinoszban, egy szigetecskén Naxosz közelében. Megzavarta agyát a szomjúság s az éhség, és makacsul hajtogatta, hogy a lémnoszi nők kiirtották a férfiakat szigetükön, egyedül őt kímélték meg, de kitaszították a tengerre. De történetét annyi, nyilvánvalóan képtelen adalékkal fűszerezte, például hogy egy ládában a kormányülés alatt árpalepényt s néhány anyajuhot vitt magával, hogy egyetlen szavát sem hinnétek el.” így hát, anyám, semmi értelmét nem látom, hogy távol tartsuk magunktól ezeket a daliás tengerészeket, hiszen a szörnyűségről amúgy is tudomásuk van már. S meg kell mondanom: kapitányuk, az aranyszőke hajfonataival, leopárdbőr zekéjével olyan szép szál férfi, hogy hasonlót nem láttam életemben!
Erre újabb hallgatás következett. Végül egy gyenge öregasszony, Hüpszipülé egykori szoptatós dajkája emelkedett szólásra:
– Kedveseim, öreg vagyok én már, régen volt, hogy gyereket szültem, s amilyen ráncos meg fonnyadt vagyok, bizony férfi már nem lelné kedvét bennem. Elhihetitek hát, nem érdek vezet tanácsomban. Meggyőződésem szerint helyesen cselekedtünk, amikor megöltük a férfiakat, asszonyaikkal együtt: meg kellett tennünk az istennő becsülete védelmében. Ezzel jóvátettük hosszú évek óta elkövetett mulasztásunkat. Anyám ifjúkorában még a férfiaknak, hogy el ne szemtelenedjenek, serdülőkorukban eltörték jobb lábszárukat Héphaisztosz, a sánta hérosz tiszteletére, így aztán nem kerekedtek fölébük csatában vagy vadászaton, s az eke, az evező, az üllő mellé kényszerültek. De nem folytatódott ez a jól bevált gyakorlat, bizonyára téves szánalomból, s félretettük a fegyvert. Bizton hiszem, helyes volt a fiúgyerekek kiirtása is: velük csak viperát melengettünk volna keblünkön. Most azonban alapos megfontolás után kijelentem, jóvátehetetlenül vétünk önmagunk ellen, ha eltiltjuk a férfiakat szigetünktől. Gondoljátok meg, kedveseim, még ha képesek lesztek is minden jövevénytől megvédeni Lémnoszt, miféle élet vár rátok öregségtekre? Mi, öregek, sorra meghalunk, s helyünkbe ti léptek a házi tűzhely mellé, szép ifjú leányok. De milyen élet vár rátok? Az értelmes ökrök befogják majd magukat az ekébe, és maguktól szántják fel a földet? A szorgalmas szamarak pedig aratás idején kaszát ragadnak, hogy levágják nektek a beérett termést? És a halak kiugrálnak majd a vízből, egyenesen a serpenyőtökbe? Őszintén megmondom, iszonyodom a gondolattól, hogy meg kell halnom anélkül, hogy ismét halljam a vad kis fickók ordítozását, mikor kalózosdit játszanak az udvaron. Mert most csak a kislányok unalmas nyafogását hallgathatom, akik alattomosan csipkedik és összekarmolják egymást, és bárgyún sugdolóznak a sarokban. Legyetek ismét igazi nők, Lémnosz szépei, válasszatok szeretőt magatoknak e daliás idegenek közül, s fogadjátok őket hírnevüket megillető bizalommal – hiszen sok tekintélyes királyi ház sarja van közöttük, s a réginél különb lémnoszi fajt nemzenek majd!
A megkönnyebbülés sóhajával és lelkes tapssal fogadták az öregasszony szavait. Iphinoé felugrott, izgalmában táncra perdült, s felkiáltott:
– Anyám, anyám, megyek, s máris idekísérem a daliás tengerészeket! Megengeded, ugye?
Hüpszipülé szavazásra tette fel a kérdést, a tanács pedig egyhangúlag elfogadta a javaslatot, s bár akadt köztük, aki gyanította, hogy Hüpszipülé csempészte ki a szigetről Trioaszt, most az örvendetes izgalom hevében ezt senki nem tette szóvá. Iphinoé nyomban útnak indult, lefutott a partra, s már messziről kiáltotta:
– Kedves tengerészek, szívesen látunk benneteket, szálljatok partra, nyújtóztassátok ki tagjaitokat! Anyám, Hüpszipülé királynő boldog napokat ígér nektek, aminőkben még szomorúan nélkülözött feleségetek oldalán sem lehetett részetek.
Az argonauták megéljenezték, csókot dobáltak, s Idasz felkacagott, majd könyökével oldalba bökte szomszédját, Argoszt:
– No, Argosz, mi van a sérült láboddal? Kiszállsz-e velünk, kinyújtóztatod?
Kacagással fogadták az ugratást, s Iaszón parancsot adott a kikötésre. Valamennyien evezőjük fölé hajoltak, és hamarosan meg is hallották a súrlódó hangot, amint a gerinc a homokot szántja. Megfordították az evezőket, ügyelve rá, hogy a nagy sietségben fejbe ne verjék egymást, aztán kiugrottak, s félig kihúzták az Argót a vízből. Héraklész bocsátotta le a horgonyköveket.
Iphinoé éles szemmel fürkészte a társaságot, kereste a neki való, szép, fiatal fiút, hiszen már anyányi lány volt; egyszer csak Hülaszra esett a tekintete. Sokat sejtetően rámosolygott, mire a fiú elpirult s félszegen viszonozta mosolyát.
– Mutasd az utat, kedves gyermekem – kiáltotta Iaszón –, egy emberként követünk! – Kibontotta hosszú sörényét, s magához vette dárdáját, melyet Atalanté ajándékozott neki Methónéban, annak jeléül, hogy híven követi vezéri parancsait. Vasból volt a dárda feje, s a nyelét három aranysáv díszítette. Magára öltötte legszebb, tengeri bíborral festett köpenyét; jelképekkel volt telehímezve, amelyek az aranygyapjú történetét mesélték el, de nem akadt emberfia, aki képes lett volna értelmezni és megfejteni őket. Az első ábrán Phrixosz és Hellé látható, amint az aranykos hátán repül a levegőben, aztán Hellé a tritonok és néreidák karjába zuhan, közben pedig anyjuk, Nephelé felhő alakjában szélben lobogó köntösében hajtja őket előre, s a Hármas Istennő (őt három egymásba karoló szépséges nőalak jelképezi) földre sújtott apjuk, Athamasz testére tipor. Mintha a kos visszafordulva közölne valamit Phrixosszal. Aztán keselyű tépdesi egy férfi máját, bárki Prométheusznak sejtené a havas hegycsúcsról meg a kezében levő tűzkerékről. Mégis Phrixoszt ábrázolja a kép, jóval Kolkhiszba érkezése után. A tűzkerék azt jelzi, hogy az aranygyapjút Prométheusz szentélyében helyezték el, a keselyű pedig, hogy Phrixosz nem részesült tisztes temetésben. Iaszón képmása is látható, amint Kheirón barlangjában lándzsáját forgatja; a kentaur félig ember, félig ló, és dudán játszik, Iaszón mintha törpe volna, akire óriás, dudás szörnyeteg támad.
A többi argonauta is derekasan kicsípte magát, rájuk nézni is gyönyörűség volt, mikor elkészültek. Ekkor Iaszón megkérdezte:
– Ki marad őrségnek a hajón? Bajtól, árulástól mindig tartani kell. Te, Melampusz vagy kis Ankaiosz?
Mind a kettő hajlandó volt maradni, bár szívesebben tartottak volna a többiekkel. Ekkor megszólalt Héraklész:
– Menjetek csak mind a ketten! Maradok én, Hülasszal.
Nem elég idős ő még az efféle kiruccanáshoz, amilyennek a mostani ígérkezik. Ha átengedem annak a tüzes kis némbernek ott, olyan egykettőre elcsábítja, amint a vaj olvad a napon. Hülasz szeme elborult, és könyörögni kezdett:
– Hadd menjek velük, Héraklész! Nem esik bajom. Hidd el nekem, hamarosan kész férfi leszek!
Most a jószívű Atalanté szólalt meg:
– Igen, Héraklész, hadd menjen, de tarts vele te is! Én vállalom az őrséget. Beismerem, szívesen elbeszélgetnék ezekkel a szép lémnoszi lányokkal, s ennék már igazi főtt ételt is, de azért nem bánom, ha itt kell maradnom: nem vehetnék részt a szeretkezésben, mert a lakoma után biztosan az következik, s csak útban lennék a többieknek. Menj csak, Héraklész, te óvhatod meg legjobban Hülaszt, példát mutatva neki az önmegtartóztatásra.
Iaszón közbeszólt:
– Egyetlen nő nem elég az Argó őrzésére! Atalanté bosszúsan válaszolt:
– Akkor maradjon velem Meleagrosz, ha kedve tartja. Héraklész erre a szemébe kacagott:
– Szerelmes vagy Meleagroszba, és féltékenykedsz, hogy lémnoszi nővel talál szerelmeskedni. Magadnak akarod tartogatni! Dehogy hagylak én itt benneteket kettesben, még balszerencsét hozna ránk. Nem bízol Meleagroszban, nem engeded el a szoknyád mellől... én meg abban nem bízom, ha Meleagrosz a közeledben van. Még képes vagy engedni unszolásának, és kihívod úrnőd, Artemisz haragját. Nem, nem! Mi ketten maradunk itt Hülasszal, igaz-e, édes fiacskám?
Felkapta Hülaszt, szorongatta hatalmas medvemancsaival, míg minden csontja ropogott, s könyörögni kezdett:
– Hogyne, Héraklész, maradok, csak tegyél le! Megteszek bármit, amit mondasz, csak tegyél le!
– Helyes – mondta erre Atalanté –, legyen, ahogy kívánod. Meleagrosz elmaradt a társaság mögött, s odasúgta a lánynak:
– Szerelmem, beszéljük meg a dolgot újra Héraklésszel.
Ajánljuk fel, hogy mi vigyázunk Hülaszra, ő pedig vegyen részt a lakomán a többiekkel, hiszen erről biztosan nem szívesen mond le. A fiú meg semminek sem örül jobban, mint ha néhány órára megszabadul nevelőapja társaságától. S ha jelen van Hülasz, senki sem vonhatja kétségbe tartózkodásunkat. Héraklésznek nem lehet kifogása az ellen, hogy mi maradjunk őrségen.
Atalanté bólintott. Meleagrosz pedig visszatért az újabb ajánlattal. Héraklész megfenyegette az ujjával:
– Még mit nem! – kiáltotta –, átlátok én a ravaszságodon. Szerelmeskedni akarsz Atalantéval, azzal az ürüggyel, hogy a hajót őrződ, s méghozzá az én kedvemért. De amint hátat fordítok nektek, odalökitek Hülaszt Iphinoé karjába, utána rgedig kijelentitek, hogy egy percre sem távozott mellőletek. Értsd meg, maradok! Nem kívánkozom én Mürinébe. Nem vágyom annyira a szerelmeskedésre, mint gondolnád, amiért olyan sok nővel volt dolgom... Bizony, bizony, néha nehéz az élet! A nő mindig fiút szeretne tőlem, magasat, erőset, amilyen én vagyok, én meg lányt szeretnék tőle, szépet, karcsút, amilyen ő. És mindig a nő a nyertes. Biztosan Héra bosszúálló szelleme teszi – gondoljátok csak el, van vagy két-háromszáz fiam, de egyetlen lányom sincs! Szent kígyók, hallottatok már valaha ilyet? Elhatároztam, hogy nem is próbálkozom tovább... de miről is vitatkoztunk az imént?
Atalanté kurtán odavetette:
– Meleagrosszal együtt felajánlottuk, hogy őrködünk az Argón, és gondunk lesz Hülaszra, míg te Mürinében időzöl, de hallani sem akartál róla. Gyerünk, Meleagrosz!
Elmentek, és Héraklész utánuk nézve megjegyezte:
– Micsoda gonosz lány ez az Atalanté! Bár azt hiszem, csak olyan, mint a többi nő. Nos, drága gyerekem, most biztonságban vagy attól a mohó kis lémnoszi lánytól, csak a gondos, szerető Héraklész van melletted. De kissé megéheztem, mi lenne, ha falatoznánk egy jót?
Hülasz Atalanté után kiáltott:
– Mondjátok meg Iphinoénak, ha valami jó falatot hoz nevelőapámnak, mindkettőnket lekötelez. De azt is mondjátok meg, hogy egy egész sült birka kell neki s hozzá egy jókora tartály bor!
Eközben Iphinoé a városkapuhoz kísérte Iaszónt az argonautákkal, és párosával bebocsátotta őket. A túloldalon várakozó nők lelkesen éljeneztek, boldogan kiáltoztak. A menetoszlopban azonban suttogva járt szájról szájra nagy Ankaiosz parancsa:
– Előre nézz, tartsd készen a fegyvert!
A tanácsteremhez érkeztek, fegyveres lányok nyitották ki előttük a bronz oroszlánfejekkel díszített harmonikaajtót, majd ülőhelyekkel kínálták őket; aki a szükségét kívánta elvégezni, bemehetett valamelyik csinos kis fülkébe a folyosó végén, melyben krétai stílusú ülőke volt, a tetőn elhelyezett tartályból vízöblítéssel, s az ülőke mellett hatalmas csomó libatoll függött a falon.
Iaszónt most Hüpszipülé színe elé vezették. A királynő a pompásan berendezett felső helyiségben várakozott, melynek ablaka délre tekintett. Valaha ez volt a krétai kormányzó magánlakosztálya, mielőtt Thészeusz megostromolta Knószoszt, ezután ugyanis valamennyi krétai gyarmat fellázadt Lémnosz is. A falakat festmények borították, melyek Rheia oroszlánjait ábrázolták, amint darabokra szaggatják ellenségeit, továbbá delfinháton nyargaló fiúkat, s két szép hölgyet, amint Knószosz piacterén virágajándékot nyújtanak át egymásnak.
Iaszón ünnepélyes hódolattal köszöntötte Hüpszipülét:
– Szépséges királynő, hallottam már balsorsotokról Lémnosz szülöttétől, Thoasztól, akit egyik bajtársam mentett ki Naxosz közelében egy evező nélküli csónakból. Állítása szerint sok szenvedést kellett kiállnotok a férfinép viselkedése miatt, s a keserves kényszerűség vitt rá benneteket, hogy legtöbbjüket megöljétek.
Hüpszipülé körmönfontan válaszolt:
– Nagyon örülök, hogy anyám bátyja, a nemes Thoasz életben maradt, ámbár elképzelni sem tudom, hogyan kerülhetett egy szál csónakban a naxoszi vizekre. Mikor legutóbb találkoztam vele, úgy láttam, elmeállapota egyensúlyát vesztette, s nem volt egészen tisztában azzal, ami körülötte történik. Az az igazság, hogy egy évvel ezelőtt, a hajózási idény kezdetén férfiaink, ahelyett hogy folytatták volna a békés halászatot, amivel azelőtt foglalkoztak, kezdtek rendszeresen rátörni a thrákiai partokra, és onnan szarvasmarhát, juhot hordtak haza. Mi, nők, semmiképp sem akartunk háborúba keveredni a thrákokkal, s anyám, a főpapnő, felszólította a férfiakat, hogy maradjanak nyugton. Azzal védekeztek, hogy rossz a haljárás, de különben is jobban szeretik a halnál a marha- meg a birkahúst. Anyám azt felelte, ha nem lesz vége a portyázásoknak, nem lesz szeretkezés sem az istennő tiszteletére, a termékenység ünnepén. Pontosan ezt a választ sugallta istennőnk anyámnak. A férfiak erre arcátlanul kijelentették, hogy anyámnak semmi köze hozzá, hova mennek s mit csinálnak, és amint beállt a déli szél, elhajóztak Thrákiába. A thrákiai lányok éppen újholdünnepet tartottak, melyen férfi nem vesz részt, a lémnosziak erre elkapták és feleségükké tették őket, holott szigetükön addig ismeretlen intézmény volt a házasság, nekünk, nimfáknak pedig azt üzenték, oda menjünk, ahol a part szakad.
Anyám könyörgött nekik, térjenek észre, s adják vissza boldogtalan anyjuknak a lányokat. Hiába! Azt felelték, hogy a nimfák büdösek, s nem kellenek nekik. Ennél is súlyosabb, hogy innen néhány mérföldnyire levő födetlen templomából eltávolították az istennő ősi fekete képmását, s helyébe a Kovácsisten maguk faragta szobrát tették. Semmi kifogásunk a Kovácsisten ellen, ámbár szívesebben tiszteljük hérosznak, mint istenségnek, de hogy merészelik a kedvéért kivetni helyéből az Ősanyát? Egyik éjszaka azután förtelmes állapotban, holtrészegen henteregtek az utcákon, és istennőnk iszonyú vakmerőséggel töltött el bennünket: üssünk rajtuk éjszaka, fegyverezzük le a férfiakat, parancsoljunk rájuk, hagyják el a szigetet örökre, különben halál vár rájuk. Mi győztünk a csatában, s a férfiak kényszerhelyzetbe kerülvén beleegyeztek, hogy az asszonyokkal együtt hajóra szállnak, örökre elhagyják a szigetet, egyetlen feltételül kikötötték, hogy magukkal vihessék a fiúgyerekeket, mi pedig vállaljuk a lányok gondozását. Ebben megállapodtunk, de csakis fegyvertelenül bocsátottuk őket útjukra, mert attól tartottunk, hogy az éj leple alatt visszatérnek s megtámadnak bennünket. Ennek egy esztendeje már, s azóta sem hallottunk felőlük. Thoasz nem sokkal ezután távozott el egy éjszaka csónakon: hiányolta a férfitársaságot, s nem sikerült maradásra bírnunk. Mostanában leányom, Iphinoé álmot látott, melyben megjelentek neki az eltávozott férfiak, amint egy thrákiai folyó torkolatánál partra szállnak, de a lesben álló bősz thrákok rájuk rontanak, s mind egy szálig lekaszabolják őket. Így hát, sajnos, bizonyos értelemben mi vagyunk felelősek a halálukért, amint Thoasz mondotta. Ki tudja, hol az igazság?
Hüpszipülé nagyot sóhajtott, és sírva fakadt. Iaszón a kezét csókolgatta, hogy megvigasztalja, az asszony pedig közelebb vonta magához. Iaszón erre a nyakát kezdte csókolni, s a fülébe súgta, hogy szívből sajnálja.
Hüpszipülé gyengéden eltolta magától a férfit, és zokogva mondta:
– Sose csókolj engem szánalomból, uram! Szerelemből, ne szánalomból csókoljanak engem! Most pedig, Iaszón, hadd mondjam meg, mi bánt: nagyon aggódom az árpatermés miatt. Idén a magot a megtermékenyítési ünnepség nélkül vetettük el, s bár sűrűn kizöldült az árpa meg a köles, s megtettük, ami tőlünk telt, hím gödölyét és bárányt áldoztunk az anyának a szokásos imák kíséretében, de mi lesz, ha kiderül, hogy mag nem termett, csak szalma? Mindnyájan éhen halunk!
Iaszón feltette a kérdést:
– Nem lehetne megmenteni a kölest s az árpát, ha utólag rendeznénk meg a tifelétek szokásos szeretkezési szertartást? Talán nem késő még, és elhiheted, bajtársaim, csakúgy, mint magam...
– Nagylelkű vagy, kegyes férfiú – kiáltott fel Hüpszipülé –, most már bízvást szájon csókolhatsz. Tudod, kitekintettem az ablakon, mikor vonultatok az utcán, megláttalak daliás embereid élén, és feltettem magamban a kérdést: vajon mihez hasonló ez a férfi?
– S mihez vagyok hasonló, drágám? – kérdezte erre Iaszón, és megszorította a királynő bársonyos karját.
– Ragyogó csillaghoz, melynek éjféli felkeltét gyönyörködve szemléli a lány a felső ablakból – a lány, akit vágyakozásában elkerül az álom, mert másnap avatják be az asszonyi lét titkába.
– Valóban ilyennek láttál engem? – kérdezte erre Iaszón. Viszonzásul hadd mondjam meg neked, hogy gyönyörű fekete szemed két mélységes kút a tengerparti éjszakában, melynek tükre ezt a csillagot ragyogja vissza.
– S nem vagyok büdös? – kérdezte remegő ajakkal Hüpszipülé. – A férfiak azt mondták, bűzlik a testünk.
– Akár az ibolya s a rózsa, illatoztok valamennyien, s akár Héra szent tehene, üde levegőt lélegeztek ki – vetette ellen előzékenyen Iaszón. – Amint megpillantottalak, ugrált-táncolt a szívem a boldogságtól. Hiszen tudod, milyen az, mikor egy felső szoba meszelt mennyezetén, mint most itt, táncol a napsugár, amely az udvaron álló üst vizének szél borzolgatta felszínéről vetődik oda! Nos, pontosan ezt tette örömében a szívem, s így ugrál-táncol most is.
A helyiségből, ahol beszélgettek, fülke nyílt, ez volt a Mürinéi Védasszonyunk kápolnája, amint itt az anyaistennőt nevezték. Az anya kék kötényes fajanszszobra jóságosan mosolygott le lábánál játszadozó pufók csecsemőjére, Zagreuszra – aki a nép üdvéért keserves halálra ítéltetett –, mellettük sima fehér márványkereszt emelkedett a magasba. A kereszt aljában kettős mélyedés szolgált az apró ajándékok, gyümölcs vagy dió elhelyezésére. Hüpszipülé tengeri homokkal és kagylóhéjjal hintette be az asztal lapját, melyen a szobor állt, s a kereszt két oldalán pompás ezüstvázában az istennő kedves virága, liliom illatozott. A bal kezében kígyó volt, keblén ezüsthold függött, mindössze ez emlékeztetett az anya sötét könyörtelenségére. Fejét csillagfüzér ékesítette.
Hüpszipülé Iaszónhoz fordult:
– Ugye szép szentély? Lehetségesnek tartod, hogy egyszer majd kitaszítják védasszonyunkat Lémnoszról? Gonosz emberek elhanyagolhatják, megsérthetik, de ő azért csak kitart örökre mellettünk!
Iaszón tagadólag rázta a fejét.
– Az atya hatalma megnőtt, s ki tudná megmondani, minő titkos tervei vannak azzal, aki valaha anyja volt, s ma hitvese? De miért aggasszuk vallási kérdésekkel szívünket, gyötrik azt úgyis a szerelem szellemének nyilai! Jöjj, szépséges királynő, menjünk a tanácsterembe!
Távozása előtt azonban bölcsen megtapogatta tarsolyát, s talált benne három szem mogyorót meg egy darabka száraz kecskesajtot. Ezzel a kis ajándékkal hódolt a kék kötényes istenasszonynak, elhelyezvén a mélyedésekben, a kereszt lábánál.

 

 

Tizenötödik fejezet
Búcsú Lémnosztól

Visszatértek a tanácsterembe, Iaszón jobbjával Hüpszipülé vállát ölelte, az asszony pedig baljával a férfi derekát fogta át. Megjelenésüket fergeteges taps fogadta. Hüpszipülé magas volt, karcsú, fekete és gyönyörű, Iaszón szőke és daliás. Mindkettő elpirult.
Hamarosan mindegyik argonauta két nő között találta magát az asztalnál. A bal oldali nő étellel megrakott bükkfa deszkát tartott elébük. Volt azon hal, borban pácolt birkahús kapribogyóval, sült marhahátszín ördöggyökérmártással, szarvashús, mézessütemények, mogyorós pele párolva (Apollón hívei azonban engedelmet kértek s hozzá sem nyúltak), spárga, szárított fehérfüge, olívaolajban áztatott árpakenyér, gyenge juhsajt, tengeri kömény sós vízben, vízimadártojás keményre főzve. A jobb felől álló nő gondoskodott róla, hogy mindig legyen a kupában bor, melyhez vizet is töltött (csaknem fele-fele arányban), de kívánság szerint tejjel vagy sörrel is szolgált, avagy mézzel kevert italt készített.
Meleagrosz szorult helyzetbe került. Ő volt a legifjabb argonauta, de a legmagasabb s a legerősebb is, szabályos arcát, hullámos haját, bánatos tekintetét fölöttébb vonzónak találták a nők. Némelyek megrohanták, kezét, térdét szorongatták, ő azonban mentegetőzve elhúzódott tőlük.
– Menjetek máshová, kedves méhecskék – mondta –, nem leltek mézet ebben a virágban.
A nők rámosolyogtak, megcsókolták, de aztán otthagyták, gondolván, hogy talán nem olyan férfias, mint amilyennek látszik. Atalanté igyekezett megerősíteni ezt a véleményt:
– Kalüdóni Meleagrosz király fia – mondta –, de eddig még soha nem volt képes nőt kielégíteni, amúgy igazán, ahogy a nők kívánják. Apja, Oineusz király megharagított valamikor egy féltékeny istennőt. Szépséges leányok, ha magatokhoz való szeretőt akartok, menjetek le a partra, ott rátaláltok az örömökre!
Leültek Meleagrosszal kettesben, távol a többiektől, és falatozni kezdtek a hosszú tűzhelyen sok füstös fazékban fortyogó ételből meg a vasnyársakon sülő húsokból. A társaság rájuk sem hederített, úgyhogy mikor alaposan teleették-itták magukat, udvariasan búcsút vettek a királynőtől. Hüpszipülé szórakozottan bólintott, mert teljesen megigézte Iaszón elbeszélése dódónai útjáról, de azért biztosította még őket, hogy az egész szigeten szabadon járhatnak-kelhetnek. Egyébként is, a teremben annyira belemerültek már a szeretkezésbe, hogy Atalanté szégyellt volna tovább maradni.
Iphinoé a bort és vizet keverte, amit tele korsókban az asszonyok hordtak neki szünet nélkül, most a távozók után osont.
– Ó, Meleagrosz királyfi – kiáltotta –, hova mentek?
– Vadászni készülünk Atalantéval – felelte.
– Kedveseim – szólt a lány –, ha a kikötő felé visz utatok, nagyon kérlek benneteket, adjátok át üzenetemet annak a fekete szemű ifjúnak. Mondjátok meg, hogy várok rá éjfélkor a part fölötti barlangban, a szeder- és kapribokroknál.
– Nagyon szívesen – válaszolt Meleagrosz. – De küldtél-e már ételt-italt Héraklésznek?
– Hogyne, ellátták őt az asszonyok, akiknek a szerelmét elutasítottad. Most viszik az egészben sült birkát, egy marha combját, egy árpával párolt libát – nem is, kettőt –, hat tömlő bort. Én azonban megfűszereztem a bort porrá tört mákkal. Ha attól el nem alszik, az aztán csoda lesz, bár elég félelmetes a külseje.
Atalanté és Meleagrosz abban a reményben lépett ki a városkapun, hogy a környező hegyeket borító sötét erdő bőségesen tartogat számukra vadat. Előbb azonban lementek az Argóhoz, hogy átadják Iphinoé üzenetét. Már messziről látták, hogy az asszonyok úgy körüldongják Héraklészt, akár a darazsak a lépes mézet – nemcsak azok, akiket Meleagrosz elriasztott magától, hanem valahány, aki nem talált férfit, és bent a palotában sem tudott megosztozni valakivel a kedvesén.
– Sajnálom szegény Héraklészt – jegyezte meg Atalanté mosolyogva. – Nehéz dolga lesz, mert ötvenet haragít magára, ha csak egy-kettőnek jár kedvében.
– Héraklész sikeresen véghezvitt már ennél nehezebb munkákat is – felelte fanyar mosollyal Meleagrosz. – Inkább arra volnék kíváncsi, hol lehet Hülasz. Látod valahol?
Atalanté nagy kerülőt tett, hogy Héraklész észre ne vegye, belegázolt a vízbe, majd úszva közelítette meg az Argónak azt a pontját, ahol sejtelme szerint bezárva lehetett Hülasz. Óvatosan felkapaszkodott a hajópárkányra, és valóban ott kuporgott Hülasz sírdogálva, s moccanni sem tudott. Héraklész úgy helyezte biztonságba Iphinoé próbálkozásai elől, hogy beültette a hatalmas rézüstbe, még az oldalát is ráhajtotta, mint ahogy a halacskát szokták betekerni a füge levelébe. Ebből a helyzetből senki nem képes kiszabadítani a fiút, csak Héraklész hatalmas kezével, vagy egy kovács nagy kalapácsának erős csapásaival. Atalanténak sikerült odasúgnia az üzenetet, aztán távozott azon az úton, amelyiken érkezett. Még a vízben volt, de már jó messzire a hajótól, mikor koppant valami a bőrsisakján, majd leverte fejéről. Héraklész kurjantását hallotta:
– Hohó, mindig eltalálom! -Tréfából a birka combcsontját utánahajította.

Két nap múlva Héraklész iszonyú fejfájással ébredt. Felkapta oldalán heverő buzogányát, és dühösen körülnézett. Mindenfelé dőzsölés nyomait látta, törött fésűk, széttépett női ruhák hevertek szanaszét, a hevenyészve emelt oltáron nagy halomban tornyosult a szárított gyümölcs és gabona. De hol lehet a drága Hülasz? Torkaszakadtából ordította a nevét, emlékezetét elfelhőzte a mák meg a bor, ráadásul hangosan zsongtak a fejében a gyerekhangok. Elrohant hát, hogy elkapja Iphinoét s nyomban kiloccsantja a velejét, mikor meghallotta Hülasz siránkozó hangját az Argó belsejéből:
– Héraklész, Héraklész, eressz ki, könyörgök, eressz ki!
Héraklész boldogan kacagott fel, Hülaszhoz rohant, visszahajlította az üst falát, aztán kiemelte a fiút s összevissza csókolta, mintha óriás szelindek nyalogatná gazdája csecsemőjét, míg az bömbölni nem kezd félelmében. Végül megkérdezte:
– Meddig aludtam egyetlen, drága Hülaszom?
– Két éjszakát s egy teljes napot – felelt elgyengült hangon Hülasz –, én meg azóta kuporgok itt merő rémületben, s nem tudtalak felkelteni. A nők megszántak, ételt-italt hoztak, és a vállamra dobták ezt a takarót, de nem sokat segített rajtam. Hogy tudsz ilyen kegyetlen lenni hozzám, ha igazán annyira szeretsz! Bezárod és gyötrőd a te szegény Hülaszodat! Az argonauták is, és te magad is olyan csodálatos vendéglátásnak voltatok részesei, aminőt nem élvezett legénység, mióta feltalálták a hajót.
– Két éjszaka s egy nap! És senki nem jött segítségedre? méltatlankodott Héraklész. – Ó, a nyomorultak! Egynek sem jutott eszébe, hogy átvegye tőlünk az őrséget? Vagy talán velük is elbántak ezek az átkozott némberek, mint a saját fajzatukkal? A végén nem is maradt kívülünk életben senki!
De hamarosan megpillantották a parton Idaszt és Lünkeuszt, mindkettőbe nő csimpaszkodott jobbról-balról, virág övezte fejüket, arcuk bortól vöröslött.
– Lusta csibészek, hát eszetekbe sem jut felváltani engem? – kiáltott oda Héraklész. – Két éjszaka s egy napja vagyok őrségen.
– Nem kaptunk rá parancsot – felelte Idasz –, egyébként is te nem akartad, hogy Atalanté és Meleagrosz őrködjék. Mire való a szemrehányás, láthatod, nem érünk rá! Két hölgyet kell szeretnünk és szolgálnunk.
– Ha ide nem jöttök azonnal – mordult rájuk Héraklész –, s nem veszitek át az őrséget kettőnktől, laposra verlek benneteket!
A parton levők okosabbnak tartották, ha engedelmeskednek, de magukkal vitték a nőket is. Héraklész ekkor baljával megragadta Hülaszt, jobbjába kapta buzogányát, és berontott Müriné városába. Sorba döngette buzogányával a házak kapuját, s mindenhová bekiáltott: – Kifelé, argonauták! Egyetlen kapu sem állta ki a nyomatékos felszólítást. Deszkák törtek, sarokvasak lazultak, ajtók fordultak ki sarkaikból. Rémült sikolyok, dühös asszonyi kiáltások hallatszottak belülről, elvegyülve az argonauták felháborodott tiltakozásával. Héraklész azonban módszeresen folytatta útját a főutca mindkét során, megdöngette a kapukat, és bekiáltott: – Kifelé, argonauták!
Végül elérkezett Hüpszipülé palotájához, s nagyot ordított:
– Hé, te Iaszón! Nem gondolod, hogy itt az ideje hajóra szállni? Eleget hencegtél, hogy te hozod el azt a híres aranygyapjút! Mire vársz?
Iaszón kidugta kócos fejét a felső ablakon, Hüpszipülé is megjelent mellette.
– Aha, értem már! – szólt oda Héraklész. – Sürgős dolgotok van, most alapítjátok meg a lémnoszi királyi házat. Sok szerencsét kívánok hozzá, remélem, már elintéztétek.
Hüpszipülé lekiáltott:
– Örülök, hogy látlak, Héraklész! Asszonyaim csodákat meséltek nekem erődről és kedvességedről. Nem szép tőled, hogy ki sem léptél az Argóról, mintha féltened kellett volna tőlünk, s mostohafiadat is rejtegetted leányom, Iphinoé elől. A szemét is kisírta szegénykém, annyira bánkódott. Most már arra kérlek, engedd, hogy felszaladjon hozzá, hadd játszadozzanak együtt ma délután.
Héraklész bosszúságában nem is tudta, mit feleljen.
Hüpszipülé így folytatta:
– Csaknem sikerült már rávennem Iaszónt, hogy végleg maradjon köztünk Lémnoszon, s legyen a királyunk. Előbbutóbb szembe kell néznünk a valóságos helyzettel: az anyaistennő fáradt és megöregedett, nem képes felvenni a harcot az életerős, ifjú olümposziakkal. Király ül manapság a trónon mindenfelé, és keresve sem találnék királyibb férfiút Iaszónnál. Lémnosz gyönyörű sziget, láthatod, nincs ilyen dús termőföld sehol az Égei-tenger egész környékén. Árpánk kiváló, borunkat csak a leszboszi múlja felül, s hegyi legelőink sem megvetendők. Erdeink bővelkednek vadban. Iaszón megígérte, hogy legalább egy hónapot tölt nálunk, s közben megfontolja...
– Nem tettem én ilyen ígéretet, szépséges Hüpszipülé – tiltakozott pirulva Iaszón. – Csak azt mondtam, szívesen maradnék még egy-két napig, s meggondolnám közben, ne töltsek-e itt talán egy hónapot is.
– Mert szerelmes belém – mondta nevetve Hüpszipülé –, s azt hiszem, dicső Héraklész, bármelyik munkáddal felér, ha össze akarod szedni a legénységet egy-két hónapnál hamarább. A férfiak a távozás gondolatától is irtóznak, asszonyaink pedig derekasan szembeszállnak veled, akár fegyverrel is, ha kell. A megtartóztatás hosszú időszaka után végre belevethették magukat a szerelmi gyönyörökbe, akár az egyiptomi krokodilus a Nílus termékeny iszapjába.
Az útszélen buckákban hevert a félrekotort sár. Héraklész lehajolt, markolt belőle, gombóccá gyúrta, s egy hirtelen mozdulattal Hüpszipülé képébe vágta:
– Nesze neked élvezet! – mordult rá. – És tisztelt Iaszón úr, azt ajánlom, gyere le azonnal, különben akkora lyukat ütök buzogányommal ezen a palotán, hogy négy ökör is kifér rajta egymás mellé fogva, Iaszón duzzogva morgott valamit, de engedelmeskedett.
– Nos, uracskám – szólt hozzá szigorúan Héraklész –, azt tanácsolom, gyújtsd össze gyorsan a legénységet, és induljon a menet máris a hajóhoz. Ki kell használnod a kedvező nyugati szelet és a nyugodt tengert.
– Egy órát adj nekünk legalább, hogy elbúcsúzhassunk könyörgött Iaszón.
Héraklész ingerülten förmedt rá:
– Mennyi időt elpocsékolsz! Mikor én a te korodban voltam, a theszpiai nimfák jutalmul, amiért megöltem a kithairóni oroszlánt, azzal tüntettek ki, hogy velük hálhatok. Egyetlen éjszakán teherbe ejtettem mind az ötvenet. De te! Két napot és két éjszakát pocsékoltál már el értelmetlen enyelgésben ugyanazzal az asszonnyal. Ha így folytatod, mit képzelsz, hogy szerzed vissza az aranygyapjút? Mit gondolsz, elébed hozzák majd a lémnoszi árpaföldekre? Buzogányom rézfejére mondom, senkinek sem sikerült még bolondot csinálnia belőlem, neked is korábban kéne felkelned hozzá!
Dühében oly mocskosan káromkodott, hogy Iaszón nem merészkedett Hüpszipülé kapuja közelébe. A királynő időközben tisztára mosta arcát, s amint volt, félmeztelenül lefutott az utcára, s Iaszón után kiáltott:
– A szentséges anyaistennő vezéreljen vissza hozzám, szerelmem, épségben, diadalmasan, szeretett barátaid körében! Jól tudod, mit ígértem: király leszel Lémnoszban, valamennyi bajtársad, aki itt telepszik le, annyi földet és jószágot kap, amennyit te bölcsességedben helyesnek találsz. Míg messze jársz, jusson eszedbe a te szegény Hüpszipüléd. De mielőtt elhagysz, mondd, mi történjék, ha gyermeked anyjává leszek?
Iaszón így felelt:
– Két gyönyörűséges napot és éjszakát töltöttünk együtt, Hüpszipülé – bárcsak így folytathatnánk, esztendőkön át! De Héraklész helyesen szólott. Súlyos feladat vár rám, nem időzhetünk tovább. Azt sem ígérhetem, hogy örökre visszatérek a szépséges Lémnoszra, mert Phthiótiszban van az én királyságom, s egyszerre két lovat nem lehet megülni. Meg kell tartanod Lémnosz trónját, de ha fiút szülsz, s megéri a férfikort, föltétlenül tedd királlyá. És el ne feledd, ő következik utánam Phthiótisz trónján is, s ha meghalok, éppúgy döntenie kell majd, mint nekem most, melyiket választja a két királyság közül. Ha megszülöd gyermekedet, mert bizonyos vagyok benne, hogy anyává tettelek, értesítsd öreg szüléimet, s ha bármikor arra kényszerülnél, hogy elhagyd e szigetet, ők szeretettel fogadnak otthonukba mindkettőtöket – és elsírta magát.
Mégsem ez a bánatos búcsú lett a végső, mivel Iaszón sem ígérettel, sem fenyegetéssel nem tudta rávenni az argonautákat, hogy kimozduljanak új otthonukból, Héraklész pedig nem volt olyan állapotban, hogy segítsen neki: bezárta Hülaszt a tanácsterem melletti nagy konyha ablaktalan fülkéjébe, majd hátát az ajtónak támasztva vidáman kortyolgatni kezdett egy lémnoszi borral színültig telt korsóból. Hüpszipülé estefelé nyitott be a helyiségbe, addigra Héraklész úgy hunyorgott, mint a bagoly. A királynő megszánta, hozott neki sok kenyeret és libasültet, hogy a bor hatását enyhítse. Héraklész megragadta ruháját, és részegségében részvétét fejezte ki, amiért Iaszónnal adta össze magát.
– Hidd el nekem, szép királynő, semmirevaló hitvány ember az, s ha valaha bajba kerülsz, a kisujját se mozdítaná érted. Tirünszi Héraklész viszont egészen más. Ha baj érne, bármikor, idén, jövőre vagy akár tizenkét esztendő múltán, jusson eszedbe, hogy Héraklész a barátod! Csak üzenned kell, és siet hozzád vigasszal, vagy hogy megsegítsen ellenségeiddel szemben!
Hüpszipülé udvariasan köszönetet mondott, de nagyot nevetett, mikor visszatért Iaszónhoz a hálószobába.
Még egy nap telt el így, gyönyörűségben mindenkinek, csak Hülasznak és Iphinoénak nem. A megtermékenyítés ünnepe volt ez, melyet vidámságban ültek meg az árpaföldeken.
Estére Meleagrosz és Atalanté is visszatért Mürinébe Orpheusszal együtt, aki hasonlóképpen távol tartotta magát a tivornyázástól. Egy erdei tisztáson találkoztak össze vele, ahol menyéteket tanított táncolni lantjának zenéjére. Atalanté és Meleagrosz ugyan nem látta a táncot, mivel éppen akkor hallgatott el a zene, mikor ők odaértek, csak az tűnt a szemükbe, hogy rengeteg apró állatka surran be mellettük a bozótosba. Orpheusz valóban olyan elbűvölően játszott, hogy senkit se lepett volna meg, ha a fák, a kövek s a sziklák is táncra perdülnek.
Végül is Orpheusz lantja vonzotta vissza az Argóhoz a huzakodó argonautákat a negyedik nap hajnalán. Óriás asszonysereg kísérte őket a partra, és mikor vízen volt a hajó, az asszonyok elszántan megrohamozták az oldalát, hogy bemásszanak kedvesükhöz és elkísérjék a veszedelembe. Héraklész azonban, miután felvonta a horgonyköveket, azt is magára vállalta, hogy vízbe hajigálja a fedélzetre merészkedő asszonyokat – húszan-harmincan lehettek, és ádázul viaskodtak, akár a vadmacskák.
Iphinoé azonban elkerülte figyelmét, mivel evezve indultak meg, a lány pedig az összehajtott vitorlában bújt el. Úgy tervezték ugyanis, hogy csak akkor vonják fel a vásznat, mikor már lendületbe jött az Argó, s a legénységet sem zavarja a parti sírás-rívás. Egyszer csak eltüsszentette magát a lány, ami jó előjel, de neki nem volt az. Héraklész betolta evezőjét, egy szempillantás alatt elkapta Iphinoét, és úgy hajította a vízbe, mint ahogy a halász dobja ki hálójából a halat, ha nem tetszik a színe vagy a formája. A lány erős karcsapásokkal megindult a part felé, de még visszafordult, s odakiáltotta:
– Hülasz, szerelmem, ne feledj el engem!
Héraklész felkapott egy horgonykövet, és megcélozta vele a lányt, de nem hajította el, mert Hülasz megragadta a kezét s a fülébe bömbölt. Így menekült meg Iphinoé a haláltól. A lant megnyugtató dallamokat zengett, a hajó jó ütemben haladt előre, fehér tajtékcsík húzódott a nyomában.

És most számoljunk be róla, mi történt Lémnoszon az Argó legénységének néhány napos látogatása után. Ötven asszony leányt szült, százötven pedig fiút. A fiúgyerekek közül hatvankilenc lett erőteljes alkatú, biztos szemű és heves vérmérsékletű, ami arra vallott, hogy Héraklész az apjuk; tizenöt kétségtelenül nagy Ankaiosz fia volt, de három leány is tőle származott: Idasz után tizenkét fiú és öt leány maradt, és így le egészen kis Ankaioszig, akinek mindössze egyetlen leánya született.
Iaszóntól ikerfiai születtek Hüpszipülének, Eunéosz és Nebrophonosz volt a nevük. Eunéosz, az idősebb került Lémnosz trónjára, Lalagét, kis Ankaiosz leányát vette feleségül, és kiváló szőlő telepítésével szerzett hírnevet. Az Argó azonban soha többé nem vetett horgonyt Müriné kikötőjében, és Iaszón megfeledkezett Hüpszipüléről, csakúgy, mint később annyi más nőről. Hülasz azonban érzelmes ifjú volt, és soha nem feledte el Iphinoét.

 

 

Tizenhatodik fejezet
Orpheusz a világ teremtéséről énekel

Feltámadt a déli szél. Iaszón Lémnosz déli partja mellett akart haladni, s onnan kelet felé fordulni a Hellészpontosz irányába, de Tiphüsz nem vállalta a kockázatot, hogy az Argót az Eiréné-hegyfok sziklái közé vezesse, mert bár a vitorlást szélnek rézsútosan is lehet kormányozni, félt a szél alatti part sziklazátonyaitól, ráadásul a legénység nagy része is borgőzös volt, s nem tudott kitartóan evezni. Azt javasolta tehát, legyen útjuk következő állomása Szamothraké.
Iaszón hallotta már Szamothraké nevét, de nem tudta, sziget-e vagy város. Argosz azt mondta:
– Sziget, feleakkora, mint Lémnosz, és körülbelül öt órát kell északkelet felé vitorláznunk, hogy odaérjünk. Lakosai, csakúgy, mint a lémnosziak, a pelaszg törzsből származnak.
– Nézzük meg – felelte Iaszón.
Azt remélték, délutánra Szamothrakén lesznek, de a szél ellanyhult, még mielőtt eltűnt volna szemük elől Lémnosz.
A Szkopia-hegy délnyugat felől még mindig a látóhatár fölé magasodott, mikor kénytelenek voltak evezőt ragadni, de olyan perzselően tűzött a nap, hogy nem voltak képesek erősen húzni. Beesteledett, de Szamothraké még mindig nem tűnt fel, s a teljes szélcsendben elfáradtak az evezésben. A látóhatárt annyira elhomályosította a ködfátyol, hogy még az éles szemű Lünkeusz sem látott.
Az argonauták nyomott hangulatban, szótlanul vacsoráztak. Legtöbbjüknek az elhagyott nő járt a fejében, s átkozták magukat, amiért ostobaságukban nem élvezték legalább még néhány napig azt a földi paradicsomot. Idasz, aki mindig első volt a méltatlankodásban, ezúttal is kifakadt:
– A halaknak való ez a nyomorúságos élet! Csakis Orpheusz hibája, hogy itt kucorgunk a kemény padon, köd marja a torkunkat, ahelyett hogy kényelmesen elnyújtóznánk a festett birkabőrökön, a pattogó tűz mellett, a fortyogó fazekak közelében. Orpheusz csalogatott bennünket a hajóra lantjával. Királyi sorunk volt Lémnoszon, és ő rávett bennünket, hogy folytassuk ezt a képtelen és háládatlan utazást!
Kasztór rosszallóan fordult hozzá:
– Érezd szerencsédnek, Idasz, hogy Orpheusz közbelépett. Mióta megismertelek, annyi mérsékletet sem vettem észre benned, mint egy falánk, makrancos gyerekben. Még néhány nap Lémnoszon, és véged, elfog a csömör ételtől-italtól s nőtől egyaránt. Ami engem illet, nem ismerek nagyobb gyönyörűséget, mint ha megszólal annak a csodálatos lantnak varázslatos hangja, mert akkor boldogabb vagyok, mint az illatos lémnoszi bortól, a porhanyó lémnoszi marhahústól vagy a szerelemre hevült lémnoszi lány hófehér testétől.
Lünkeusz, Idasz ikertestvére szólt most közbe, aki sem Kasztórt, sem Polluxot nem állhatta. Nagyapjuk, az akháj Oibalosz egykor házasságra kényszerítette a minüai Gorgophonét, mindkettőjük nagyanyját, s ezzel a cselekedetével megfosztotta őket hatalmas messzénéi örökségük nagy részétől. Gorgophoné volt az első özvegyasszony Görögországban, aki ismét házasságot kötött, és ezzel szégyent hozott fiára, Aphareuszra, az ő apjukra.
– Megértein, Kasztór, hogy így beszélsz – mondotta. – A telítettség szavai ezek, mert soha nem volt jó, egészséges étvágyad. De valid be, egy-két nappal ezelőtt te is más húrokat pengettél volna.
Pollux is magára vette a kihívást, s így szólt:
– Az én ikertestvérem legalább nem állatiasodott le, mint a tied.
Most már mindenfelől beleszóltak a dologba, némelyek tiltakoztak a két testvérpár vitája ellen, mások viszont igyekeztek még jobban felhergelni őket. Héraklész mormogott az orra alatt:
– Ha én volnék a parancsnok, azzal kezdtem volna ma reggel, hogy itatok valamennyiőtökkel egy sisakra való tengervizet, s kitisztítom a gyomrotokat, de itt Iaszón parancsol, nem én!
Most Idmón szólalt meg, a látnok:
– Bizony, nemcsak a gyomrot kellene megtisztítani, hanem a lelket is! Szívemből kívánnám, bárcsak Délosz lehetne következő állomásunk, Apollón szent szigete, s nem a pelaszg Szamothraké. Akadna dolga a Napisten papjainak!
– Bizony – helyeselt a phókiszi Iphitosz –, nagyon jó lenne, ha kikötnénk Déloszon, s beállnánk a darutáncba, melyet addig járnak körbe-körbe, órákon át egyhangú zenére, míg az emberből ki nem tisztul minden vágy, kivéve azt az egyet, hogy táncolhasson körbe-körbe mindaddig, míg ájultán össze nem esik.
– Az volna aztán a szórakozás! – mondta komoran nagy Ankaiosz. – Ugorj a vízbe, Iphitosz, mutass példát nekünk. Apollón úgyszólván mindenre képes, nyilván rád is gondja lesz!
Némelyek nevettek, mások bosszankodtak, de még bosszúsabbak lettek Idasz közbeszólásától:
– Idmón argoszi béka, így hát úszóhártyás lába van. Csizmát visel, hogy elrejtse, de ha lerúgja, jobban táncol a vízben, mint a szárazföldön.
– Délosz olyan szent sziget – hasított bele Idmón hangja az általános zsivajba, mint sarló a magasra nőtt fűbe –, hogy ott nem születhet s nem halhat meg emberfia. Születni is, meghalni is a közeli kis szigeten, Ortügián lehet.
– Most már értem, miért nem vitt soha Héraklész Déloszra! – jegyezte meg Hülasz. – Születés és halál kíséri útját, bármerre jár, s ha ő odamegy, Délosz sem lenne már az, ami.
Mindenki fellélegzett, hogy Héraklész kedélyesen fogadta a tréfát, s akkorát kacagott, mintha maga mondta volna.
Az orkhomenoszi Aszkalaphosz ritkán szólt, de ha mégis, mindenki felfigyelt rá, mert úgy csikorgóit a hangja, akár a rozsdás sarokvason a ritkán nyíló ajtó. Most felemelkedett, magasra tartotta a kezét, s így szólt:
– Orpheusz, thrákiai Orpheusz, énekeld el nekünk minden dolgok teremtését. A tudásban gyermekek vagyunk mi hozzád képest, még a legbölcsebb is. Tisztítsd meg a lelkünket, Orpheusz, a teremtés énekével!
Mélységes csend fogadta szavait, aztán helyeslő mormogás támadt. Orpheusz hangolni kezdte lantját, térde közé fogta, majd a húrokba csapott, s halkan, de tisztán énekelni kezdett.
Elmondta, hogy ég, föld és tenger egy gomolyban kavargott hajdanán, míg a ki tudja, honnan felhangzó zene parancsára különváltak, mégis egyetlen világegyetem részei maradtak. E rejtélyes zene adta hírül Eurünomé lelkének születését; Eurünomé volt a hatalmas Hármas Istennő legősibb neve, akinek jelképe a hold, s ő egyes-egyedül volt mindenek istenasszonya. Ám egymagában elhagyatottnak érezte magát, állván a kopár föld, az üres vizek s az égbolt folyvást köröző csillagzatai között. Összedörzsölte hideg kezét, s mikor ismét széttárta, előbukkant Ophión, a kígyó, az istennő pedig kíváncsiságból megengedte neki, hogy szeresse. E heves szeretkezésből születtek a folyók, emelkedtek magasba a hegyek s teltek meg a tavak; és egyszeriben előtűntek a mindenfajta csúszómászók és halak, valamint az állatok, melyek elszaporodnak majdan a földön. Eurünomé azonban szégyellte, amit tett, megölte a kígyót, és szellemét a föld alá száműzte, de hogy igazságot szolgáltasson neki, önmaga eperarcú árnyalakját is száműzte az alvilágba, hogy vele éljen. A kígyót új névvel halálnak nevezte, az ő árnyalakját pedig Hekaténak.
A halott kígyó szétszórt fogaiból kelt ki az emberi nem, mely pásztora lett juhoknak, marháknak, lovaknak, de nem művelte a földet, s nem háborúskodott. Tápláléka tej, méz, dió, bogyók és gyümölcsök, a fém megmunkálásához még nem értett. Ezzel ért véget az emberiség első korszaka, a kőkorszak.
Így élt Eurünomé a föld, az ég s a tengerek között. Földi létében Rheia volt, lehelete rekettyevirág, borostyánszínű a szeme. Rheia egyszer Krétára látogatott. Hatalmas a messzeség ég és föld között, s éppen akkora távolság választja el az alvilágot a földtől – kilenc nap s kilenc éjszaka telne bele, míg ekkorát esik a bronzüllő, ha elejtik. Krétán a párás hőségben ismét magányosnak érezte magát Rheia, ezért teremtett maga mellé egy férfi istent, Kronoszt, hogy szeresse. Hajtotta az anyaság vágya, s minden esztendőben szült egy Napkisdedet Dikté barlangjában, de Kronosz féltékeny volt a gyermekekre, és egymás után megölte valamennyit. Rheia titkolta bánatát, s egy napon mosolyogva így szólt Kronoszhoz:
– Szerelmem, add nekem az öt ujjadat a bal kezedről. Fél kéz is elég az olyan tétlen istennek, amilyen te vagy. Öt kicsi istent teremtek az ujjaidból, s azok majd mindent megtesznek kedvedre, amit csak kívánsz, míg mi ketten heverészünk a virágos parton. Megkímélnek attól is, hogy fölöslegesen fáraszd a lábadat.
Kronosz odaadta bal keze öt ujját, Rheia a Daktüloszoknak, azaz Ujjisteneknek nevezett öt kis istent teremtette belőlük, és mirtusszal övezte fejüket. A kicsik elszórakoztatták Kronoszt játékos ugrándozásukkal, táncukkal, Rheia pedig titokban megparancsolta a Daktüloszoknak, hogy ha megszüli a következő Napkisdedet, rejtsék el Kronosz elől. Megfogadták a szavát, és sikerült félrevezetniük Kronoszt, mert zsákba dugtak egy balta formájú mennykövet, és szeme láttára a tengerbe hajították, mondván, hogy Rheia újszülöttje az. Innen származik a közmondás: nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal. De Rheia nem szoptathatta maga a gyermekét, akinek a Zagreusz nevet adta, nehogy Kronosz gyanút fogjon, ezért a Daktüloszok előkerítettek egy kövér anyakocát szoptatós dajkának – Zagreusz azonban később nem szerette, ha figyelmeztették erre a körülményre. A Daktüloszok nemsokára megunták, hogy örökké lesben álljanak, éktelen dobolással, sípolással harsogják túl a kicsi sírását, elválasztották hát a kocától, s elvitték Dikté hegyéről. Pásztorok gondjaira bízták, akik messze nyugaton, az Ida hegyén éltek, itt juhsajton és mézen nevelkedett. Ezzel ért véget a második korszak, melyet aranykornak neveznek.
Rheia a mezőgazdaság istápolásával, továbbá azzal, hogy szolgáját, a krétai Prométheuszt megtanította tüzet csiholni a horogkereszt tengelyű tűzkerékkel, új korszakot teremtett. Nagyot nevetett magában, mikor Zagreusz kiherélte és megölte apját, Kronoszt a Prométheusz kovácsolta aranysarlóval, és még jobban kacagott, mikor Zagreusz éhes, vedlett kakukknak álcázta magát, s úgy könyörgött, hogy keblén melengesse életre. Eltitkolta, hogy tisztában van a helyzettel, s mikor Zagreusz ismét felöltötte valódi alakját, neki adta magát.
– Igen, kicsiny istenem – mondotta –, szerető szolgám lehetsz ezután, ha úgy kívánod.
Zagreusz erre arcátlanul válaszolt:
– Nem úgy, Rheia! Én leszek az urad ezután, és az én parancsomat kell követned. Fortélyosabb vagyok nálad, hiszen félrevezettelek a kakukk képében, és értelmesebb is, mert az értelem segítségével felfedeztem az időt. Most tehát, hogy jöttömmel elkezdődött az idő, lesz dátum, történelem meg leszármazás az eddigi időtlen, elmosódott mítosz helyett. Fel fogják jegyezni az időt, az okok és következmények láncolatát, ami minden logika alapja.
Rheia meglepődött, s nem is tudta, porrá zúzza-e sarujának egyetlen csapásával, vagy inkább hemperegjen-e a kacagástól. Egyiket sem tette, hanem mindössze ennyit mondott:
– Ó, Zagreusz, Zagreusz, kedves Napkisdedem, mennyi furcsaságot szívtál magadba szoptatós dajkád, a diktéi koca emlőjéből!
– Zeusz a nevein, nem Zagreusz – felelt az isten –, s én a villám gyermeke vagyok, nem a napé. Amaltheia, az anyakecske szoptatott engem Idán, s nem a koca Diktén.
– Háromszoros hazugság – nevetett erre Rheia. -Tudom – felelte az isten –, de elég erős és hatalmas vagyok már háromszoros vagy akár hétszeres hazugsághoz is, s ellentmondástól sem kell félnem. Ingerlékeny természetű vagyok, mert Idán a tudatlan pásztorok túl sok lépes mézet etettek velem, ezért figyelmeztetlek, anyám, vedd tudomásul, én vagyok az úr. Mostantól fogva nem te, hanem én leszek minden dolgoknak egyedüli ura és parancsolója! Rheia nagyot sóhajtott, s derűsen válaszolta:
– Drága Zagreuszom, Zeuszom, vagy ahogy szólíttatni óhajtod magad, te valóban megsejtetted, mennyire belefáradtam már e világegyetem természetes rendjébe, pontosságába, és abba a háládatlan fáradozásba, hogy őrködjem felette! Uralkodj felette, gyermekem, uralkodj csak! Szívesen heverészem egy ideig, és eltűnődöm a dolgokon. Helyes, leszek a hitvesed, a leányod, a rabszolgád. És megbocsátom neked mindazt a bonyodalmat és rendetlenséget, amit az én szépséges világegyetememben támasztasz az értelem szavával, amint az imént nevezted, hiszen nagyon fiatal vagy még, s nem kívánhatják tőled, hogy mindent megérts, mint én. Csak arra figyelmeztetlek, óvakodj a három erinnüsztől, akik apád nemi szervének csöpögő véréből támadtak, jól vigyázz, mert különben egy szép nap bosszút állnak haláláért. Legyen hát feljegyzett idő, dátumok, leszármazás és történelem, nagyon helyes, ámbár már előre látom, mindez több gonddal, több örömmel jár majd, mint amennyit megér. Az meg különösen kívánatos, hogy a logikát használd támasztékul fogyatékos értelmedhez és képtelen tévedéseidhez. Egy kikötéshez azonban ragaszkodnom kell: két szigeten maradjon fenn ősi tiszteletem, az egyik legyen a nyugati tengeren, a másik a keletin. Nem osztozom sem veled, sem más istenséggel, bármennyifelé szaporítod is magad, minden az én törvényszerűségem alapján történik, vagy kígyóm, a halál rendelésére, ha kedvem támad előszólítani. Nyugaton lesz az ártatlanság szigete, keleten a világosságé, de az időt nem tartják nyilván egyiken sem, minden nap egy évezredig tart.
És intésére abban a pillanatban kiemelkedett a vízből, mint valami virágoskert, a nyugati sziget, Hispánia partjától egy nap vitorlásútra. Aztán felhőt támasztott Kronosz levágott nemi szerve körül, a Daktüloszok pedig elvitték azt a keleti szigetre, ott támadt föl belőle társuk, Priaposz, a vidám halfejű isten.
Zeusz így felelt:
– Elfogadom a feltételedet, hitvesem, ha vállalod, hogy másik lényed, Amphitrité alárendeli magát árnyfivérednek, Poszeidónnak, és ezzel rendelkezésére bocsátód a tengert.
Rheia így felelt:
– Beleegyezem, férjem, magamnak csupán a két szigetemet ötmérföldnyire övező vizeket tartom fenn. Eurünomé helyett uralkodhatsz az égen is, minden csillagon, csillagképen, valamint a napon, de a holdat fenntartom magamnak.
Kézfogással erősítették meg az alkut, és Zeusz, hatalma bizonyságául, csattanó pofont mért le feleségének, majd fenyegető fegyvertáncba kezdett, szekercéjét aranypajzsához koccantva villámot támasztott, ezt félelmetes mennydörgés követte az egész égbolton. Rheia mosolygott. Az alkuban nem esett szó a világ három legfontosabb dolgáról, melyeket Zeusz soha többé nem tudott elvitatni tőle: a szélről, a halálról, valamint a végzetről. Volt miért mosolyognia.
Zeusz összevonta szemöldökét, s ráparancsolt Rheiára, hogy a mosolygásból már elég, menjen, süssön meg neki egy ökröt, mert megéhezett. Eddig még sohasem parancsoltak az istennőnek, így hát tétovázott egy kicsit, már csak azért is, mivel a gondolattól is undorodott, hogy valaki sült húst kíván enni. Zeusz erre újból megütötte, s rárivallt:
– Siess, asszony, siess! Mit gondolsz, mi végre találtam fel a tüzet, ha nem azért, hogy ízes ételeket süss-főzz nekem?!
Rheia vállat vont, és megtette, amit mondtak neki, de férje semmivel sem tudta rávenni, hogy vele lakomázzék.
Zeusz erre özönvizet támasztott a földön, hogy bizonyítsa hatalmát, és elpusztította csaknem az egész emberiséget, majd sárból új férfit gyúrt, és elnevezte Deukaliónnak, meg új asszonyt, Pürrhát, azután életet lehelt beléjük. Születésükkel ért véget a második korszak, melyre a harmadik, a bronzkor következett. Ennek folyamán Zeusznak számos fia született Rheiától, akit most már Hérának nevezett, de egyiküket sem hagyta huzamosabb ideig anyjuk oldalán. Amint akkorák lettek, hogy gondoskodni tudtak magukról, értük küldte fakó képű papjait, az őrzőket, s az éj leple alatt ellopatta az anya mellől a fiúkat. Az őrzők férfiruhába öltöztették őket, álszakállt ragasztottak rájuk, bevezették őket a férfiak foglalatosságába, s azt állították, hogy halandó asszonyok szülöttei. Az őrzők minden alkalommal azt a látszatot keltették, mintha Zeusz villáma perzselte volna hamuvá a fiúkat, nehogy Héra megpróbálja visszaszerezni őket. Héra csak mosolygott, mikor dobbal és kereplővel utánozták a mennydörgést, olyan otromba próbálkozás volt, de nem követelte vissza a fiait... egyelőre. És ezzel elkezdődött, illetve napjainkban kezdődik a vaskorszak.
Az argonauták ámulva hallgatták a történetet, s mikor Orpheusz elhallgatott, valamennyien felsóhajtottak, mintha a sás zizegne a szélben. Idasz egészen halk kérdést tett föl, és hangja most éppenséggel nem hasonlítón szokásos nyers, faragatlan beszédére:
– Ezek után mondd meg nekünk, Orpheusz, hol van vajon az a bizonyos keleti sziget.
Orpheusz így felelt:
– A thrákok Borostyán-szigetnek nevezik, a trójaiak Dardaniának, ti, görögök, Szamothrakénak. Az istennő szentélye egy magasra ívelő hegy lábánál van a nyugati parton, de azt csak nyugodt időben lehet hajóval megközelíteni, különben rendkívül veszélyes. Most azonban elő a takarókkal, aludjatok, bajtársaim, mert kora reggel az istennő lába előtt kötjük ki az Argót.

 

 

Tizenhetedik fejezet
Szamothraké és a misztériumok

Hajnalban feltámadt a nyugati szél, s felszaggatta a ködöt. Elsőnek Lünkeusz fedezte fel a messze kelet felől látszó hegyeket, majd utána a többiek is.
– Azok ott Szamothraké hegycsúcsai – mondta Argosz. Tiphüsz, elkanyarodtál a helyes irányból.
Elfordították a kormányt, kifeszítették a vitorlát, és két óra múlva már a sziget sziklás északi partja mellett siklottak a kék vízen. A Daktüloszok papja, Thüótész sietett köszöntésükre a partra, papi díszben.
– Idegenek, üdvözöllek benneteket szigetünkön – mondotta –, azzal a feltétellel, hogy alávetitek magatokat a szentséget óvó törvényeinknek. Tudtotokra kell adnom – ha ugyan thrákiai Orpheusz, akit itt látok köztetek, nem mondta el –, hogy Szamothrakén nem tiszteljük az olümposzi isteneket. Nem ismerünk el más istenséget, egyes-egyedül a hatalmas Hármas Istennőt, a mindenhatót, a legfőbbet, a változhatatlant, továbbá a hat kisistent, akik Kronosz maradványaiból teremtettek, és az istennőt szolgálják: az öt ujjistent, akik kézművesei és küldöncei az istennőnek, továbbá kedvesét, Priaposzt, a nagy phalloszú istent. Ezeket együtt Kabeiroszoknak nevezzük. Amint Szamothraké földjére léptek, visszatértetek a történelem előtti időkbe. Nálunk Zeusz még mindig Zagreusz, az évente születő s évente elpusztuló csecsemő. Amint látom, különböző istenek – Apollón, Arész, Poszeidón és Hermész – szertartásaira előírt ruhákat viseltek. Az effélének nálunk semmi értelme. Vessétek hát le őket, maradjanak a hajón, elég, ha a térdnadrág lesz rajtatok. A Daktülosz istenek adnak majd nektek inget, ha eljön az ideje, hogy amíg nálunk lesztek, megfelelő öltözékben járjatok. Holnap valamennyiőtöket beavatunk az istennő misztériumaiba.
Az argonauták ellenvetés nélkül elfogadták Thüótész utasításait, csak Atalanté jegyezte meg:
– Csakhogy én nő vagyok. Mit kívánsz tőlem, Thüótész?
A pap így válaszolt:
– Amint látom, a Szűz Vadászistennő öltözékét és jelvényét viseled, de istenasszonyunk szemében gyűlöletes az érett korú nő szüzessége. Holnap lesz a telihold éjszakája, jöjj közénk akkor, s a bagolynimfák beavatnak majd szent rítusukba. A házasság ismeretlen fogalom Szamothrakén, itt csak nimfaszerelem van.
Atalanté szabadkozott:
– Engem az olümposzi Artemisznek szenteltek, és ha megteszem, amit mondasz, átkot hozok a hajómra, mert bosszúálló az én istennőm.
– Az olümposzi Artemisz még meg sem született – mondta erre Thüótész. – Tedd félre íjadat s nyiladat, vadászlány, bontsd ki a hajadat, és legyél nő, aminek születtél.
Meleagrosz most unszolni kezdte:
– Fogadd meg Thüótész szavát, Atalanté! A lány megkérdezte:
– Úgy értsem ezt, Meleagrosz, hogy itt kell maradnom veled ezen a szigeten, amíg élek? Mert lehet, hogy Artemiszt egyáltalán nem érinti, amit itt cselekszem, de mi lesz, ha folytatjuk utunkat? Megtörténhet, hogy méhem megfogan, s mire visszatérek Kalüdónba, megszületik a gyermekem. Mi lesz akkor? Azt hiszed, az sem érinti Artemiszt? Védekezhet egy csecsemőjét szoptató szűz vadászlány azzal, hogy Artemisz még a világon sem volt, mikor gyermekét nemzették?
– Nem kétséges, hogy Artemisz megharagudna – mondta erre Meleagrosz –, hiszen nem bocsátott meg Kallisztónak sem, mikor Zeusz teherbe ejtette. De én annyira szeretlek, hogy itt maradnék a kedvedért Szamothrakén. Miért ne lenne jó nekünk ez a föld? Miért ne élnénk itt együtt késő öregségünkig, boldogan, egymás szeretetében?
Atalanté bánatosan csóválta a fejét:
– Szamothrakén nincs házasság – mondta –, csak nimfaszerelem, itt a nő nem kötheti magát egyetlen férfihoz. Neked is, nekem is összevissza kellene szeretkeznünk másokkal is az istennő tiszteletére. Akkor pedig mardosna a zöld féltékenység, téged csakúgy, mint engem. Ó, nem, egyetlenem, te drága férfiú, Szamothraké semmivel sem kedvez nekünk jobban, mint Lémnosz!
Szomorkodva a hajón maradt a lány, Meleagrosz is vele, hogy vigasztalja. A többiek mind elmentek Thüótésszel, Hülaszt kivéve. Még Héraklész is a többiekkel tartott, mert Meleagrosz megesküdött az életére, hogy távollétében minden bajtól megóvja a fiút.
Thüótész és paptársai groteszk táncokkal és bohóckodással szórakoztatták az argonautákat a Daktülosz istenek szentélyének előcsarnokában, étellel azonban nem kínálták őket, s nem engedték meg, hogy véráldozatot mutassanak be bármely istenségnek. Nagy Ankaiosz bosszúsan megkérdezte, vajon éhínség dúl-e a szigeten, mire Thüótész azt felelte, bőviben vannak mindennek, de ezen az éjszakán böjtöt kell tartani a másnapi események előkészítésére. Ezután nyomban megkínálta őket valami erős, keserű itallal, amitől görcsökben fetrengtek egész éjszaka, hánytak és a hasukat szorongatták – Héraklészt kivéve – valamennyien, ő legfeljebb egy kis csikarást érzett.
Hajnalban megkezdődtek a misztériumok. Az első részen csak a férfi beavatottak lehettek jelen. Tilos teljes egészében ismertetni a fenyőligetben lefolyt, kilenc részből álló szertartást, de sok minden elmondható az illendőség megsértése nélkül. Nem titok, hogy az ünnepségen maga Rheia istenasszony is megjelent, papnője alakját öltve magára. Fodros, harang alakú szoknyát viselt, krétai divat szerint, tengeri bíborral festett vászonból, felsőtestét csupán rövid ujjú mellény fedte, mely elöl nyitott volt, s szabadon hagyta gyönyörűséges, telt keblét. Magas, hálós fejékét a hold borostyánnal kirakott tányérja díszítette, nyakában elefántcsontból faragott ötven phalloszból font láncot viselt. Mikor az argonauták megpillantották, ádáz tekintettel ült krétai bikák bal szarvából emelt trónszékén. Körülötte a szertartást a Daktüloszoknak (az öt ujjistennek), valamint szerelmesének, Priaposz istennek megszemélyesítői végezték. A nőket, gyermekeket, valamint az idegeneket fegyveres őrség tartotta távol.
A fölavatandóknak halálbüntetés terhe alatt, anyaszült meztelenül, teljes csendben kellett várakozniuk. Orpheusz, aki már beavatott volt, cikcakkos aranyvillámmal hímzett fehér köntösében az istennő zenészei között foglalt helyet.
Először a teremtés szertartása került sorra. Megszólalt a zene, s az istennő tulajdon kezével kis kerek dombot rakott földből, majd vizet öntött a környező árokba, aztán lassú, ritmikus táncba kezdett a domb tetején, pontos, egyforma tánclépésekkel utánozva a csillagok örök egyhangú körözését, így táncolt egy óra hosszat vagy még annál is tovább, majd tapssal jelt adott a zenészeknek, hogy változtassák a dallamot. Ezután a köréje csavarodó szent óriáskígyóval folytatta táncát. Egyre vadabb ütemet diktált, s a zenészek beleizzadtak és nyöszörögtek, de igazodniuk kellett hozzá. Az argonauták szeme kimeredt a rémülettől. Végre a vörösréz gongon egymás után három hatalmas ütés hangzott fel, mindenki eltakarta szemét, s a kígyó hangosan sziszegett. Az istennő félelmetes nevetésre fakadt, ami úgy hatott, mintha szívüket jeges kézzel markolná a halál, a hajuk is égnek meredt, mint az ádáz farkas szőre.
Szelíd furulyaszó jelére ismét feltekinthettek, a kígyó már eltűnt, s diadalmas zene hirdette az uralkodás szertartásának kezdetét. A Daktüloszok eleven galambot hoztak az istennőnek, az ég szimbólumát. Az istennő körbelejtett, majd hirtelen kicsavarta a madár nyakát. Most a tenger jelképeként eleven rákot nyújtottak át. Körbelejtett, s hirtelen kitépte az ollóját. Utána a föld jelképét hozták, eleven nyulat, Rheia körbelejtett, majd az állatot ízekre szaggatta.
Most felhangzottak Rheia istennő első parancsai: tilos megismételni őket.
A szerelem szertartása következett. Rheia elfogyasztotta isteni eledelét, makkot és hígított mézet, s szeretettel megkínálta vele halképű szerelmesét, Priaposzt. Páros táncba kezdtek, az istennő eleinte gőgösen járta, de egyre jobban felhevült, egyre érzékibbé, szégyentelenebbé vált. Mint az imént, most is felhangzott a három gongütés, mindenki elfödte szemét, és olyan förtelmes vijjogást hallottak, mintha hiénák vagy sasok párzanának.
Szelíd furulyaszó csendült fel, és Priaposz már nem volt a színen. A beavatottak most a születés szertartásának voltak tanúi. Rheia nyöszörgött, jajgatott, majd szoknyája alól kis fekete bikaborjú bújt elő, s ámulva nézett körbe. Rheia virágfüzérrel övezte fejét. Az argonauták nyomban felismerték benne a csecsemő Zagreuszt, s áhítattal arcra borultak volna, ám a Daktülosz istenek intésére állva maradtak.
Az áldozat szertartására került sor. Rheia mögött felálltak a meztelen Daktüloszok, mindkét kezükben gipszkövet tartottak, mellyel hófehérre dörzsölték arcukat és testüket. Ezután rávetették magukat a borjúra. Egyikük a fejét kapta el, a többi pedig egy-egy lábát, s a zene tomboló hangjaira darabokra szaggatták az újszülött istent, és vérét az argonautákra permetezték, hogy felingereljék őket. Neki is rontottak a tetemnek, ízekre marcangolták, és szőröstül-bőröstül mohón felfalták a húsát. És hogy megették az istent, maguk is olyanná lettek, mint az istenek.
Elhangzottak Rheia újabb parancsai: tilos megismételni őket.
A tisztálkodás szertartása következett. A Daktüloszok fatálban megtisztító mosdóvizet és szivacsot adtak az argonauták kezébe. Háromszor egymás után jól megmosdottak, hogy egy csöpp vér se maradjon rajtuk.
Ezt az újjászületés és a megemlékezés szertartása követte. Sajnos nem szólhatunk róluk, pedig ó, mily vészjóslóan zúgtak a vizek a végtelen föld alatti barlangban!
A koszorúzás szertartására került sor. Az újjászületett argonautákat borostyánnal koszorúzták, megkenték olajjal, majd bíbor színű vászoningbe öltöztették. Rheia sorra szájon csókolta valamennyiüket, s megtanította őket a formulára, amellyel segítségét kérhetik, ha hajótörés fenyegeti őket, hiszen a kígyófarkú szelek az istennő uralmában maradtak, Zeusznak nincs hatalma fölöttük.
A végső szertartásnak még a nevét is tilos említeni.
Rheia most harmadszor s utoljára elmondta parancsait, utána az argonautákat bevezették az istennő trónusa mögött levő barlangba, és ott valamennyien álomba merültek.
Így aludtak éjfélig, mikor már csaknem lezajlott a misztériumok második része is, melyen a nők vettek részt. A befejező aktusra azonban Priaposz isten küldötte felébresztette őket, és megparancsolta, hogy vetkőzzenek le, majd a felavatás ligetébe kísérte őket. Teljes fényben ragyogott fölöttük a telihold, s bőrükre vetítette a falevelek árnyékát. A bagolynimfák könyörtelenül nekik estek, barázdákból, fák odvából vetették rájuk magukat, foggal-körömmel tépték őket, majd őrjöngő hévvel szeretkeztek velük. Mire felvirradt a hajnal, hullának érezték magukat az argonauták. Még Héraklész is csak suttogó hangot tudott kipréselni vérző, dagadt ajkán, a fejét is alig tudta felemelni az egértövisbozótból, ahova leteperték. De hamarosan megérkeztek a Daktüloszok, készségesen kenegették őket vadfüge levelében hozott kígyófűkenőccsel, és tüzes szíverősítőt itattak velük. Utána Orpheusz ismét álomra szenderítette őket ugyanabban a barlangban.
Délben ébredtek, felfrissülve, s úgy érezték, talán ezer évet is aludtak. Ismét magukra öltötték nadrágjukat, melyben a szigetre léptek. Tisztelettel búcsút vettek Thüótésztől, majd szótlanul visszatértek az Argóra. Előzőleg azonban elhelyeztek a Daktüloszok szentélyében öt ezüstszegélyű bronz ivókelyhet, melyek mai napig is ott láthatók. Thüótész búcsúajándékul villámcsapás elleni varázsszert adott Iaszónnak: ravasz keverék volt ez, mely hajból, hagymából és heringmájból készült. Iaszón azonban elvesztette, még mielőtt útjuk végére értek volna.
Induláskor Orpheusz a ciprusról s a mogyoróbokorról dalolt nekik. Arról szólt az ének, hogyan kell viselkedni a halálban annak, aki jóslatadó hérosz akar lenni, nem pedig örök alvilági bolyongásra ítélt tudatlan árny. Dala így szólt:

Ha majd elkábult szellemed leszáll
A napvilágról, Ember, a sötétbe,
Emlékezz még, mi volt e gyötrelem
Szamothrakéban.

Túljutva majd a Hadész hét folyóján
– A kénes fára hétszer marja torkod –
Eléred az ítélet Csarnokát,
Mely csupa jáspis- s ónixból faragva,
S fekete forrás buggyán bal felől
Egy óriás ciprusfa árnyán:
Kerüld e forrást, Feledés vizét,
A hitvány népség hadd hörbölje csak,
Kerüld e forrást.

Majd jobb felől egy rejtett tóhoz érsz,
Benn szőke pisztráng, ezüst hal cikáz,
Mogyoróvessző hajlik rá, Ophión,
Az őskígyó tekereg lombja közt,
Nyelve kivillan. Őrzik partjait,
Csobogó víz táplálja e tavat.
Siess az Emlékezés szent tavához,
Siess e tóhoz.

Faggatnak majd az őrök: „Mondd, ki vagy?
Az emlékezés néked mire már?
Ophión villa nyelve nem ijeszt?
A forráshoz menj, ott, a ciprus alján,
Fuss el e tótól.”

Te így felelj: „A szomjúság gyötör,
Adj innom, én a Föld fia vagyok,
S az Égé: Szamothrakéból jövök.
A homlokomon borostyán ragyog,
Lásd, én a Tisztaságból érkezem.
Rokonod vagyok, háromszorosan,
Szamothraké Úrnője az anyám.

Levezekeltem véres tettemet,
Magamra öltem tenger bíborát
Szavára, és tejben is megmerültem,
Adj innom hát, a szomjúság gyötör,
Adj innom hát.”

S ők faggatnak: ,”A lábaddal mi történt?”
Te így felelsz: „Ide hozott a lábam,
A forgó évek kerékritmusából
E néma küllőkhöz: Perszephoné,
Adj innom!”

És köszöntének gyümölccsel, virággal,
És a mogyoróbokrokhoz vezetnek,
S kiáltanak: „ Testvérünk, halhatatlan,
Igyál, és emlékezz Szamothrakéra!”
És akkor majd ihatsz.

És kortyolod az üdítő vizet,
S az Alvilágnak megszámlálhatatlan
Árnyképei között te úr leszel,
Gyors paripák gazdája, büszke hős,
Orákulumot hirdetsz majd fehér,
Nimfák gondozta sírodból. Csodás
Kígyó-testedre mézes víz pereg,
Mindig ihatsz majd.

Atalanté, Meleagrosz és Hülasz ámulva tekintett az argonautákra. Istennek látták őket, nem embernek: valamennyiük homlokát halvány dicsfény övezte, de mihelyt felkapaszkodtak a létrán, beszálltak a hajóba és felöltötték ruhájukat, szertefoszlott. Emberek lettek újra, csak más emberek.

 

 

Tizennyolcadik fejezet
Átkelés a Hellészpontoszon

Thrákia felől fehér felhők tornyosultak: biztos jele annak, hogy éppen a legkedvezőbb északnyugati szél fúj. Erős csapásokkal eveztek egy-két mérföldet, hogy a nyílt tengerre érjenek. Mivel elkapta őket a szél, elég nehezen sikerült kivinniük az Argót Szamothraké sziklás övezetéből, a hullámok folyvást csapkodták a hajó peremét és lefröcskölték a hajósokat. Mikor kiértek a veszélyes zónából, vitorlát bontottak és hasították a vizet, de azért dobálta őket a hajó, akár a makrancos öszvér. Délben elhaladtak Imbrosz nyugati partja, meredek szakadékai s zöldellő völgyei mellett. Itt volt az ideje, hogy megfontolják, miként játszhatnak ki a szemfüles trójaiakat, hiszen Iaszón ígéretet tett az athéni arkhónoknak, hogy elkerüli a fegyveres összecsapást velük. Ha sikerül észrevétlenül átcsúszniuk a Hellészpontoszon, és a trójaiak nem szereznek tudomást jelenlétükről a Fekete-tengeren, talán másodszor is szerencséjük lesz, hazafelé, amikor a Márvány-tengerből kiinduló erős áramlás támogatja őket. A szél lassan északra fordult, és úgy látszott, tartósan megmarad ebben az irányban. Argosz azt tanácsolta Iaszónnak, hogy haladjanak a Kephalosz-fok szélárnyékos oldala mellett, ahonnan délkeleti irányban haladva elérhetik Imbroszt. Ismer ott egy homokos kis öblöcskét, melyben lehorgonyozhatnának egy-két napra, míg megfordul a szél délnyugatra vagy nyugatra, s felerősödik annyira, hogy egy éjszaka alatt áthajóznak a Hellészpontoszon. Tiphüsz is ezen a véleményen volt, mondván, hogy egy perkótéi kormányostól alaposan tájékozódott a szorosban levő áramlások felől (Perkóté görög település magában a szorosban). Meggyőződése szerint kedvező délnyugati széllel, holdfénynél és igyekvő evezősökkel egy éjszaka alatt sikeresen túl lehet vinni az Argót a trójai partokon. Erre Naupliosz megkérdezte, hogy ezeken a vizeken más-e a délkeleti szél, mint amilyennel ő egyebütt találkozott, mert meglepné, ha a szél nem sodorna esőfelhőket magával, melyek a holdat is elfedik.
Iaszón elhárította Naupliosz ellenvetését, és úgy döntött, hogy a Kephalosz-fok védelmében fognak haladni. Kisvártatva Kephalosz sárgás sziklái mentén siklott az Argó, s irányt vett az öblöcske felé, melyről az imént szólt Argosz. A phókiszi Iphitosz ekkor felugrott padjáról.
– Bajtársaim – mondta –, semmi értelmét nem látom, hogy kikössünk Imbroszon. Az igaz, hogy Imbrosz lakossága pelaszg, és bizton számithatunk barátságukra. A trójaiak parti őrsége azonban pontosan az öböl közelében állomásozik, és mesélhetünk mi azoknak akármit, nem tudjuk félrevezetni őket. Gondoljátok csak meg, ha ott veszteglünk és kivárjuk az erős délnyugati szelet meg a holdfényes éjszakát, mit tartanak majd fel ölünk? Természetesen eljutnak arra a következtetésre, hogy észrevétlenül szeretnénk átcsúszni a trójai vizeken. Bizonyára követnek majd hajóikkal, és a legkisebb mozdulatunkról is jelentést tesznek Trója királyának.
Az argonauták helyeselték véleményét, de Iaszón így válaszolt:
– Éppenséggel nem nehéz, Iphitosz, bírálni a vezető döntését. Jól tudom, gyakorlott, tapasztalt tengerész vagy, de ha nem tudsz nekünk Argosz és Tiphüsz tervénél jobbat ajánlani, akkor kár szóra nyitnod a szádat, mert így legfeljebb azt éred el, hogy ellenem szítod bajtársaidat. Sokkal bölcsebbnek tartalak, Iphitosz, semhogy ilyen szándékot tételezzek fel rólad. Most csaknem olyan indulatosan szóltál, mint Idasz szokott. Kérlek hát, maradj csendben!
Orpheusz most Iphitosz védelmében emelt szót:
– Iaszón, Iaszón, de hamar elfeledted, amit Szamothrakén tanultál!
– Azt tanultam Szamothrakén – felelte Iaszón –, hogyan kell viselkednem halálom után. Nem óhajtom, hogy eszembe juttasd, hamarosan a gyakorlatban is érvényesíthetem, amit ott megtanultam. Kérlek hát, maradj csendben!
Orpheusz most Héraklészhez fordult:
– Nemes Héraklész, parancsnokunk csendre intett, szólhatok-e hozzád? Megértem Iphitosz aggályait.
Héraklész így felelt:
– Különös szerzet vagy te, Orpheusz, de meg kell hagyni, ahhoz képest, hogy testvérbátyád agyát kiloccsantottam a lantommal, valóban rendesen viselkedtél velem szemben. Ki vele, ami a bögyödben van!
– Nem szólhatok világosan – mondta Orpheusz – három felavatatlan személy jelenlétében. De ha ők beleegyeznek, hogy napnyugtakor rövid időre viasszal dugjuk be fülüket és bekössük szemüket, még ma éjszaka átjuthatunk a Hellészpontoszon. Most használjuk ki a szelet, és közelítsük meg néhány mérföldnyire a szoros bejáratát, s aztán majd megtesszük, amit tennünk kell!
Atalanté és Meleagrosz ellenvetés nélkül vállalta a dolgot, Hülasz felől pedig Héraklész kezeskedett. Iaszón kénytelen volt beadni a derekát, az Argó délkeleti irányba vitorlázott, s az evezősök rövid időre aludni tértek. Este arra ébredtek, hogy négymérföldnyi távolságban vannak nyugatra a Hellészpontosz bejáratától. Vitorlással egész álló nap nem találkoztak.
Orpheusz ekkor bekötötte Meleagrosz, Atalanté és Hülasz szemét, fülüket pedig betömte viasszal. Mikor szabadon szólhatott, figyelmeztette Iaszónt, hogy ostobaság volna, ha Szamothraké beavatottjai a szelek tehetetlen játékszerének tartanák magukat: éljenek azokkal a bűvöletekkel és varázslatokkal, melyekre a nagy istenek nevében a Kabeiroszok tanították őket.
Iaszón nem helyeselt, de nem is ellenkezett, csak borongós hallgatásba merült, Orpheusz pedig, akiről éppenséggel nem lehetett feltételezni, hogy csúfot űzne a szamothrakéi szertartásból, a Hármas Istennőhöz folyamodott, ezúttal Amphitritének szólítva őt. Egy korsó olívaolajat loccsantott a hullámokra, és az istennő nevében tisztelettudó hangon megállásra szólította fel az Északi szelet. Egy darabig úgy látszott, hogy nincs foganatja, mert bár az Északi szél két fia, Kalaisz és Zétész tisztelettel megismételte a kérést, olyan szélroham követte szavaikat, hogy majd kidöntötte az árbocot, de aztán fokozatosan elült a szél. A levegő elcsendesedett, csak a hullámok csapkodtak még. Ekkor Orpheusz nyílhegyre kötötte egy vipera bőrét, majd kölcsönkérte Phalérosz íját, és kilőtte északkeleti irányba, közben pedig a Délnyugati szélhez folyamodott, hogy kövesse a nyíl útját. Várakoztak, hogy feltámadjon a szél, s eközben Péleusz, a hajó legügyesebb embere így szólt Iaszónhoz:
– Uram, vonjuk be a vitorlát és fessük feketére!
– Mi célból? – kérdezte Iaszón.
– Azért – felelte Péleusz –, mert a fehér vászon, mikor áthaladunk a szoroson, feltűnik holdvilágnál a trójai őrszemeknek. A fekete vitorla félrevezeti őket.
Argosz ellene szólt, mondván, hogy a kátrányozott vitorla nehezen kezelhető, s egyébként is, ehhez partra kellene szállniuk, hogy felmelegítsék az üstöt. De Péleusz erre azt felelte:
– Sokkal jobb festékem van nekem a kátránynál!
Lémnoszról ugyanis sokféle festéket hozott magával, köztük egy edényben sok száz tintahal festékzacskójából kipréselt tintát. Ha ezt a festéket leveshez vagy árpakásához adagolják, éjsötét színt ad. Augeiasz, Idasz s még néhány haspók kifogásolta, hogy ilyen célra pocsékolják az ízletes eledelt, de kiderült, hogy vízzel hígítva félkorsónyi is elegendő ahhoz, hogy a vitorlát hínárszínűre sötétítsék.
Az argonauták tehát leengedték a vitorlát, befestették mindkét felét, majd ismét felvonták. Éppen elkészültek, és máris felzúgott a távolból a délnyugati szél, esőt hozott magával, mely felkorbácsolta a víz felszínét, s az Argó hamarosan dagadó vitorlával haladhatott előre. Levették a kendőt a beavatatlanok szeméről, kivették a viaszt a fülükből, közben sűrűsödött a sötétség, de azért a távolban bizonytalanul felfeltünedeztek a Hellász-fok fehér sziklái, s érezhették, hogy csökken hajójuk sebessége a Hellészpontosz ellentétes irányú áramlatától. Péleusz javaslatára rongyokba bugyolálták az evezőlapátokat és a két irányítópóznát.
– Szerencsénkre – jegyezte megTiphüsz – a thrákiai oldalon gyengébb az áramlás, mint a trójain, és itt kevesebb az örvény is, mivel egyenesebb vonalú a part. De azért az áramlás sebessége a thrákiai oldalon is eléri a két csomót.
Ahogy behatoltak a szorosba, Iaszón csendre intette a legénységet. Felhő borította az eget, a hold csupán világosabb foltnak látszott a nagy gomolygásban. Lünkeusz most kitűnő szolgálatot tett bajtársainak. Fölhágott az orrdeszkára, s aszerint, hogy a hajó túlságosan a part felé közelít-e (melyből a többiek csak valami sötét falat láttak), avagy túlságosan eltávolodik tőle, jelt adott Tiphüsznek, úgy, hogy vagy egyszer, vagy kétszer rántotta meg a kötelet, melynek egyik végét kezében tartotta, a másik vége pedig Tiphüsz térdéhez volt kötve. Az evezősök ütemesen húztak, és bár most nem segíthette őket dal, a csendben is kitartottak órák hosszat, hiszen kedvező hátszél támogatta őket. Csupán egyetlen ponton, a Dardániai-szűkületnél kormányozott Tiphüsz a szoros közepére, mivel úgy hírlett, ott gyengébb az áramlás, mint a part mentén. Lünkeusztól egy tagbaszakadt, ősz szakállú lapitha vette át az evezőt, aki a misztériumok beavatottja volt, és Szamothrakén csatlakozott az Argóhoz. Lariszai Polüphémosz volt a neve, és Héraklész testvérét vette feleségül. Örökre száműzték városából, mert véletlenül megölt vadászkésével egy kislányt. Héraklész becsülte és szerette sógorát.
Hajnalra az argonauták elérkeztek Szésztosz közelébe. Meredek hegyfok ez, mögötte kis öblöt formál a tenger, északi partja homokos, a közepén folyó torkollik a tengerbe. Túloldalt alacsony füves dombok húzódnak a part mentén, ezt a vidéket Abüdosznak nevezik. Partra szálltak a torkolatnál, hogy kinyújtóztassák tagjaikat, néhányan rozsét gyűjtöttek és tüzet raktak, mások bakugrással frissítették fel magukat, Iaszón eltüntette hajójuk orrdíszét, s a kosfejre bőrből készült, fehérre festett lófejet borított. Fehér lófej ékítette ugyanis valamennyi hajó orrát, mely Kolkhiszból Trója felé igyekszik. Harminc mérfölddel túlhaladtak Trója városán, s már nem is trójai vizeken jártak, Iaszón remélte hát, hogy Aiétész király alattvalóinak nézik őket, akik kereskedelmi útjukról térnek vissza Kolkhiszba. Szésztosznál mindenekelőtt áldozatot mutattak be Amphitritének, hálát adva segítségéért, majd elhatározták, hogy egy napot s egy éjszakát pihennek. A szél azonban északkeletire fordult, amely a Hellészpontoszban az uralkodó szélirány, s két nap és két éjszaka erősen kitartott, így hát csak a harmadik reggel folytathatták útjukat, mikor a szél ismét délnyugati irányt vett. Nem zavarta őket senki, míg Szésztoszban tartózkodtak, csak egy pásztorfiú járt arra, de az is elfutott előlük, akár a nyúl, mikor a pompás öltözékű idegeneket megpillantotta; még nyájának egy részét is otthagyta prédául.
Jól haladtak ezután a keskeny szorosban, megkerülték Thrákia sárgás szikláit, és estére már a Márvány-tengeren jártak. Megint egész éjszaka vitorláztak, de áttértek a túlsó partra, mert a szél déli irányt vett. Nagy Ankaiosz felváltotta a kormánynál Tiphüszt, aki derekasan rászolgált az alvásra.
– Mi lesz a következő állomásunk? – Peliasz fia, Akasztosz tette fel ezt a kérdést, csak úgy általában a társaságnak.
Héraklész éppen azzal szórakozott, hogy engedelem nélkül kígyóformára hajlítgatta kis Ankaiosz bronzkardját; ő válaszolt a kérdésre:
– Emlékezetem szerint itt a közelben kell lennie egy nagy sziklás szigetnek, Medve-sziget a neve, jó széllel egy nap alatt elérjük. Valójában félsziget, nem sziget. Jó barátom, a király – ejnye, hogy is hívják? Elfelejtettem, pedig elhihetitek, igazi jó barátom – várost épített azon a lapos földnyelven, mely egészen a szárazföldig nyúlik. Aineusz király, persze, így hívják, rengeteg kövér birkanyája ott legelészik a tó meg a folyó partján. Népe, a doliónok akháj fajta, Poszeidón istent tiszteli. Tárt karokkal fogad majd bennünket a király, efelől semmi kétségem. Országa mélyen benyúlik a hegyek mögé, és övé a Medve-sziget mindkét partja is. A sziget lakosai pelaszgok, s Aineusz örökösen háborúskodik velük. Mikor legutóbb erre jártam, átvágtam a földnyelven, és elpusztítottam közülük néhányat a barátom kedvéért. Rendkívül nagy termetűek, de én el játszogattam velük, és egymáshoz koccantottam a koponyájukat, igaz-e, kedves fiam, Hülasz?
Evezővel és vitorlával kitűnően haladtak aznap. Délben már megpillantották a Medve-szigetet, rajta a Dindümosz-hegy égbe nyúló csúcsát, s máris a doliónok gabonaföldjei mellett haladtak. Lassanként összeszűkült a termékeny sáv a part mentén, és tölgyekkel borított, vízmosásokkal szaggatott dombvonulat nyomult a tenger szegélyére. Itt az argonauták behúzódtak egy kis öbölbe, melynek partját kagylóhéj borította, és eltávolították hajójuk orráról a lovat, hogy ismét láthatóvá legyen a kos, a sötét vitorla helyébe is felhúzták a tartalék fehéret, aztán továbbvitorláztak mindaddig, míg meg nem pillantották annak a városnak meszelt falait és palatetőit, melyről Héraklész az imént szólott. A város Aineusz király apjának, Küzikosznak nevét viselte.
Lehorgonyoztak a barátságos kikötőben, ahol nem kellett tartaniuk veszedelemtől, és Iaszón nyomban elküldte Ekhiónt, a heroldot, a királyi palotába. Ekhiónt tisztelettel fogadták, és kijelentették, hogy szívesen látják vendégül dolión földön az argonautákat, különösen Héraklészt, és náluk maradhatnak, ameddig csak kedvük tartja.

 

 

Tizenkilencedik fejezet
Küzikosz király lakodalma

Megtudták az argonauták, hogy néhány hónapja meghalt Aineusz király, s legidősebb fia, Küzikosz lépett örökébe, aki körülbelül egyidős Iaszónnal. Küzikosz éppen akkor ünnepelte esküvőjét egész Ázsia legszebb szüzével, Kleitével, Perkóté királyának leányával. Perkóté városa a Hellészpontosz trójai oldalán épült, fehér falai előtt elhajóztak az argonauták, mikor elhagyták Szésztoszt. Kleité apja, Meropsz nem adott hozományt leányának, mondván, hogy nem lesz bolond mézet kenni a lépes mézre, sőt még azt is kijelentette nagy kevélyen, hogy csak az veheti feleségül Kleitét, aki hajlandó megfizetni a súlyos sarcot, melyet Laomedón, Trója királya vetett ki Perkótéra. Küzikosz egyszer a szorosban vitorlázott, és megpillantotta Kleitét, attól fogva nem volt képes kiűzni agyából az emlékét. Megfizette aranyporban és marhában a súlyos sarcot, s – amilyen már az ifjak természete – azt hitte, remek üzletet csinált. Öccse, Alexandrosz azonban tékozlónak nevezte, és nem is jelent meg az esküvőn, betegségére hivatkozva. Bizonyára irigykedett. Öt álló napig tartott a lakodalom, s az Argó a másodikon futott be. Küzikosz egész Görögországban meghirdette a lakodalmi meghívást, és mesés mennyiségű étellelitallal várta a vendégeket, így aztán örömmel köszöntötte az előkelő görög harcosokkal beérkező hajót, s közöttük apja barátját, a nagy Héraklészt.
Érkezésük után egy órával már valamennyi argonautát megfürösztötték, megkenték illatos olajokkal, s legjobb ruhájukban már ott is voltak a lakodalmi vendégek körében, a ruganyos heverőkön. Száz szép fiú hordta elébük az ételt-italt, amit csak szemük-szájuk kívánt, fejüket a tavasz virágaival övezték, fölöttük a karzaton a zenészek andalító lüd muzsikát játszottak. Az íjász Phalérosz s a jós Idmón azonban őrséget tartott az Argón, hogy ha árulás fenyegetne, vészjelet fújjon.
Kleité szépsége valóban méltó volt híréhez. Szelíd arca halovány, fekete haja dúsan tömött, szeme szürke, de legfőbb varázsa tartásában és taglejtésében rejlett, hangja csengésében, valamint telt ajkában, mely sohasem derült egészen mosolyra. Küzikosz szőke volt, pirospozsgás, sokszor és szívből kacagott, vakmerően hajlott a kalandokra. Szemre kitűnően összeillettek, s amint kettesben végigmentek a heverők közt, és udvariasan érdeklődtek vendégeiktől, hogy mindennel ellátták-e őket, az elragadtatás moraja zúgott fel mögöttük.
Küzikosz hódolattal vette körül Héraklészt, s őt tartotta a vállalkozás vezérének, hiába állította Ekhión az ellenkezőjét. A király maga töltögette szüntelenül a bort a hős öblös kupájába, melyen Héraklész képe volt látható, amint egymáshoz koccantja két medveember koponyáját, és kiloccsantja agyukat. Héraklész ezen nagyot kacagott, mire Küzikosz megmutatta neki a kehely túlsó felét, amelyen kétségbeesetten harcoló katonák voltak láthatók, s egy tutajról tengerbe menekülő férfiak.
– Ezek prokonészoszi pelaszgok – mondta a király –, a medveemberek szövetségesei. Nem sokkal azután, hogy eltávoztál tőlünk, megtámadták városunkat. Rengeteg bajtársunk elpusztult, mire sikerült visszavernünk őket. Bárcsak most kísérelnének meg támadást, míg itt vendégeskedsz – az volna az igazi! Jó kis meglepetéssel szolgálnánk nekik!
Héraklész így válaszolt:
– Küzikosz király, rendkívül jól éreztem magam városotokban, mikor atyád, Aineusz király életében itt jártam, s ez a mostani látogatásom is éppoly kellemes, de arra kérlek, most már intézd bölcs és megtisztelő szavaidat parancsnokunkhoz, az iólkoszi Iaszónhoz – nézd csak, ahhoz a hosszú hajú szőke férfihoz. Hadd élvezzem én nyugodtan ezt a pompás marhahúst, s kísérjen jó szerencse téged, valamint szépséges hitvesedet! Élvezet hallgatnom szavaidat evés közben, de nekem pusztán az evés is ugyanolyan élvezet. Kár ékesszólásodat a falánk, vén Héraklészre pazarolnod!
Küzikosz mosolyogva továbbment, s meghívta Iaszónt egy aranyozott lábú asztalhoz, hogy heveredjék le vele s Klekével szemben. Iaszón kényelmesen elhelyezkedett, pehelypárnákat tettek a feje alá, pompásan hímzett takarót borítottak a térdére, illatos leszboszi bort helyeztek el a könyöke mellett. Ekkor Küzikosz faggatni kezdte, mondja el már bizalmasan útjuk célját. Iaszón húzódozott. Mindössze annyit árult el, hogy egy isten neki és bajtársainak lelkére kötötte, hogy addig hajózzanak, míg a Fekete-tengerre nem érnek.
Küzikosz udvariasan válaszolt:
– Valóban? S mit ajánlott az isten, melyik partszakaszát látogassátok meg annak a hatalmas, barátságtalan víznek? A Krímbe készültök talán, a vad tauroszok földjére, akik gyakran áldoznak embert, és sáncaikat emberfejekkel díszítik? Vagy talán Héraklész kíván magával vinni benneteket ősi ellenségeihez, az amazonokhoz? Netán a hatalmas Búg folyó torkolatánál Olbia a célotok, ahol a világ legkitűnőbb mézét termelik?
Iaszón kitért valamennyi kérdés elől, de belekapaszkodott a méz említésébe, s nyomban odaintette Butészt, hogy vegyen részt ő is a társalgásban. Elmondta neki, mit hallott Küzikosztól Olbia termékéről, Butész erre elhalmozta kérdéseivel Küzikoszt, hogy milyen az ottani méz színe, illata, íze, valamint sűrűsége, de csak hozzávetőleges, bizonytalan válaszokat kapott. Butész azonban nem sértődött meg, hanem szakavatott előadásba kezdett a méhek természetéről. Megkérdezte:
– Észrevetted-e, felség, hogy a méh sohasem szív nedvet piros virágból? Minthogy életet ad, elkerüli a halál színét. Butésznak kissé már fejébe szállt az ital, ezért csipkedni kezdte Apollón istent, aki újabban a méhek védnöke lett, holott eddig a krétai istennő volt úrnőjük. – Azelőtt közönséges egérdémon volt Déloszon. Az egér természettől fogva ellensége a méheknek. Tél idején behatol a kasba mézet lopni, a gyalázatos tolvaj! Nagy örömmel láttam tavaly egy döglött egeret az egyik kasomban. Méheim ölték meg csípésükkel, aztán, hogy fel ne oszoljon a tetem, viasszal balzsamozták be.
Dőlt belőle a szó, csak annyi szünetet tartott, hogy időnként kiigya a bort a kupából. Iaszón pedig a Márvány-tenger keleti részének hajózási viszonyai s a Boszporosz tavaszi áramlatai felől kezdte kérdezgetni Küzikoszt. A király azonban nem tartotta kötelességének, hogy pontos válaszokat adjon, és kedélyesen ismét a mézre terelte a beszédet, így ment ez egy darabig, majd Iaszón kedveszegetten engedelmet kért s visszatért a helyére. Kis idő múlva illendőségből Butész is követte.
Kleité így szólt Küzikoszhoz:
– Észrevetted-e, drágám, hogy ennek a Iaszónnak fehér a szempillája? Atyám, Meropsz, óva intett engem a fehér pillájú férfiaktól. Azt mondta, az ilyen ember megbízhatatlan. Nem lehet, hogy ez a minüai ki akarja fosztani városodat, csak arra vár, hogy hűséges híveid lerészegedjenek a lakomán?
– Drágaságom – felelt Küzikosz –, lehetséges, de nem tartom valószínűnek.
– Neked is látnod kell, hogy Héraklész is, Iaszón is titkol valamit előlünk – mondta Kleité. – Ez a méhember pedig fölöttébb tiszteletlenül szólt Apollómról, s mintha bennünket is rá akart volna venni, nyilván bajkeverő szándékkal. Valid be, neked is feltűnt!
– Így van – felelt Küzikosz. – Akkor hát mit tanácsolsz, te kis bölcs?
– Figyelmeztesd Iaszónt, hogy nincs biztonságosan lehorgonyozva a hajója, súlyosabbra kell kicserélni a horgonyköveket. Hivatkozz a viharos északkeleti szelekre. Tanácsold neki, változtassa meg a kikötés helyét, míg embereid megfelelő súlyú horgonyköveket visznek oda. Mondd, hogy jobb lesz a földnyelv túloldalán az a védett öblöcske – Khütosz, ugye? Ajánlj fel vontatócsónakot is! Ezt nem utasíthatja vissza. Ha valóban álnokság járt a fejében, kezdheti elölről a tervét, mert ha olyan távol horgonyoz a hajója, nem könnyen menekülhet a palotából.
Küzikosz megfogadta felesége tanácsát, s ilyen értelemben beszélt Iaszónnal. Iaszón szemmel látható hálával fogadta az ésszerű ajánlatot, Héraklész azonban ravaszul megsejtette, hogy Küzikosznak egyéb szándéka is lehet a dologgal, s kijelentette, bárhová viszik az Argót, Hülasszal együtt neki is ott a helye. Ugyanígy szólt Péleusz és Akasztosz, Polüphémosz pedig azt mondta, nem hajlandó elválni Héraklésztől, mivel senki emberfiát nem becsül úgy, mint őt. Mind az öten eltávoztak hát a lakomáról. Az Argóval együtt a Khütoszöbölbe vontatták őket, és ott lehorgonyozták a hajót. A palotában azonban egész éjszaka folyt a vigasság.
Küzikosz Iaszónnak valamely óvatlan kijelentéséből azt sejtette, hogy utazásuk célja Szinópé vagy valamely másik fekete-tengeri kikötő, ahol jóval olcsóbb áron vásárolhatnak keleti árukat, mint Trójában. De miért kell ehhez annyi király és főrangú ember? Lehetséges, hogy valami sokkal fontosabb dologban járnak. Talán sorra látogatják a kis államokat a Márvány- és a Fekete-tenger partján, azzal a szándékkal, hogy esküdt szövetséget hozzanak létre Trója és Kolkhisz ellen.
Nyíltan feltette ezt a kérdést Iaszónnak, de Iaszón habozott, és nem vallott színt. Erre kijelentette, hogy ha a görögök háborút indítanának Trója ellen, ő, valamint apósa, a perkótéi Meropsz, sok szomszédos uralkodóval együtt örömmel ajánlja fel szövetségüket.
Iaszón mosolyogva hagyta meg Küzikoszt abban a hiszemben, hogy rátapintott az igazságra. Megjegyezte, hogy ezután legközelebb Thüniában akarnak kikötni, Phineusz király területén, akinek két nevelt fia, Kalaisz és Zétész azzal a szándékkal járt Görögországban, hogy felvesse a Trója elleni háború tervét, s most hazafelé tartanak az Argón.
Kleité azonban kiolvasta a szeméből és a kezéről, hogy hazudik.
Hajnal felé kiáltozást hallottak, és harci kürt szava csendült fel. A doliónok meg az argonauták azonnal fegyvert ragadtak, mindkét fél a másikat gyanúsította árulással. Az argonauták voltak fürgébbek, Iaszón kivont karddal Kleité mellé ugrott, azzal fenyegetőzvén, hogy megöli, ha Küzikosz nem parancsolja meg embereinek, hogy azonnal tegyék le a fegyvert. Ez megtörtént. Ekkor kirohant Ekhión, a herold, nyomában Kasztór, Pollux és Lünkeusz, hogy megnézzék, mi van odakint.
A hangok a Khütosz-öböl felől hallatszottak. Lünkeusz a szemét meresztette, majd felkiáltott:
– Őrségünk fegyveres összecsapásba keveredett egy nagy sereg emberrel. Mintha a támadóknak hat keze volna, mert medvebőrt viselnek, melyen négy mancs fityeg. Rajta, segítség!
Ekhión visszafutott a palotába a hírrel, Iaszón pedig kivonta kardját, engedelmet kért Küzikosztól a távozásra, s mikor megkapta, valamennyien a partra rohantak, és gályákon, csónakokon siettek társaik megsegítésére.
Már vége volt a harcnak, mire a Khütoszhoz értek. A medveemberek abban a reményben támadtak, hogy alvó őrségre találnak, Hülasz azonban idejében riasztotta őket. A véletlen hozta így. Mióta elhagyta Lémnoszt, Hülasz egyre csak leste az alkalmat, hogy kiszabaduljon Héraklész gyámkodása alól és visszatérjen Iphinoéhoz. Eddig még nem sikerült a dolog, Szamothrakén nyomban elcsípték volna, Szésztosznál sem tudta elterelni az állandóan őrködő két ember figyelmét. Most úgy érezte, elérkezett a pillanat. Partra lopakodik a Medve-szigeten, átmászik a sziklákon, aztán – mintha Héraklész küldte volna valahová – végigszalad a földnyelven, s akkor a phrügiai dombokon át könnyen eljut a szárazföld belsejébe. Azt remélte, néhány nap alatt elérkezik Trójába, s ott sikerül majd megvesztegetnie ezüst övcsatjával valamelyik athéni vagy kadmoszi hajóst, s rávennie, hogy partra tegye Lémnoszon.
Hülasz várakozott, hogy társai sorra elaludjanak. Ekkor megtöltötte tarsolyát élelemmel, magához vette ezüst övcsatját s néhány apró arany dísztárgyát, felkapott egy dárdát, s éppen le akart ereszkedni a hajó orránál, mikor tüsszentést hallott a parti bozótból. Rögtön visszakúszott. Ekkor már a medveemberek, átkozva tüsszentő társukat, a hajó felé rohantak. Egymás vállára kapaszkodtak, egyiküknek már csaknem sikerült átvetnie magát a peremen, de Hülasz odarohant, s átdöfte lándzsájával a torkát, mire nagy horkanással lezuhant. Hülasz nagyot kiáltott: – Fegyverbe, fegyverbe!
Akasztosz és Péleusz lándzsát ragadott, Polüphémosz bronzszekercét, és derekasan küzdve visszaverték a hajóperemről a medveemberek támadásait. Héraklész részegen felkapaszkodott a kormányosülésre, és íját, nyilait kérte. Hülasz odaadta, és Héraklész célzott. Különös módon az ital hatására mindig még pontosabban talált célba. Akasztosz és Péleusz lándzsája két-két emberrel végzett, Polüphémosz szekercéje eggyel, Héraklész nyilai viszont harmincat jártak át, erre a többi elmenekült. Holtak hevertek szanaszét a parton meg a sekély vízben, akár a hajóépítésre szánt szálfák Pagaszaiban.
Héraklész esküdözött, hogy életét a kitűnő Hülasz éberségének köszönheti, és szokása szerint összevissza csókolta. Jutalmul neki adták a hadizsákmányt: harmincöt remek medvebőrt, melyek közül tízet aranygomb díszített, két pompás görög sisakot, melyeket a medveemberek Aineusz király őrségétől zsákmányoltak, egy bronztőrt, melyet vágtázó paripákat ábrázoló zöld berakás díszített, három medvekaromból fűzött nyakláncot, s egy festett terrakotta szemekből álló gyöngysort. A zsákmányolt fegyverek csupán tölgyfából készült, tűzben élesített hegyű lándzsák voltak, meg durva tölgyfahusángok és fogazott szélű kődarabok. Hülasz ajándékul szétosztogatta a medvebőröket az argonauták között. Butész volt az egyetlen, aki nem fogadta el, mondván, ha csak egyetlenegyszer magára ölti, mindörökre elveszti a méhek bizalmát.
Barátságban, jó hangulatban tértek vissza a városba. Az Argót súlyosabb horgonykővel látták el, a fölöslegessé vált régit áldozati ajándékul Poszeidón templomában helyezték el, ahol máig is látható. Ezután valamennyi olümposzi istennek és istennőnek véráldozatot mutattak be. A Hármas Istennőről azonban semmiféle ajándékkal nem emlékeztek meg, mivel a medveemberek, a prokonészoszi pelaszgok, valamint a trójaiak őt tisztelik. Küzikosz különösen gyűlölte az istennőt: néhány napja fegyveres expedíciót vezetett a Medveszigetre, az ott lakók elmenekültek, ő meg agyonlőtt egyet a Rheia néven tisztelt istennőnek szentelt három oroszlán közül, melyek a Dindümosz-hegyen kóborolnak. A király vakmerően a szent oroszlán bőrét terítette nászágyára.
Orpheusz váltig figyelmeztette Iaszónt, hogy ajánlatos volna néhányuknak felkeresni az istennőt szent hegyén, s ajándékkal kiengesztelni, amiért mellőzték az áldozásnál, még ha csak ravaszságból is, és nem ellenséges vagy kicsinylő szándékkal.
Iaszón azonban nem hallgatott rá, mondván, hogy teljesen meg kell nyernie Küzikosz bizalmát, már csak azért is,' hogy bőséges útravalóval lássa el a hajót. Veszélyes dolog volna titokban elhagyni a várost s a Medve-szigetre látogatni, mert ezt bizonyára árulásnak értelmeznék.
Ilyenformán semmit sem tettek az istennő kiengesztelésére, s a lakodalmi ünnepség csupán az olümposziak jegyében folyt tovább. Végül az egyik argonauta, nem derült ki, kicsoda, elfecsegte kolkhiszi küldetésük titkát. Erre nyomban több dolión önként jelentkezett, hogy csatlakozik hozzájuk, de Iaszón nem tudta elhelyezni őket az Argón. Legfőképpen Küzikosz, aki gyakorlott kormányos volt, és már kétszer is megjárta Kolkhiszt, tett volna jó szolgálatot nekik, mivel Tiphüsz kólikában szenvedett, sem enni, sem inni nem tudott, csak juhtejet és árpakását vett magához. Küzikosz azt ajánlotta, maradjon Tiphüsz a palotában, ahol gondosan ápolják majd, ő meg átveszi tőle a kormányt. Tiphüsz azonban kijelentette, hogy elég erősnek érzi magát, s nem adja ki kezéből a kormányt az út vége előtt, még Poszeidónnak sem, mivel Athéné istennő kifejezetten reá bízta. Kleité királyné titokban megesküdött Küzikosznak, hogy ha csatlakozik Iaszónhoz, ő nyomban visszamegy Perkótéba apjához, és soha többé nem jön vissza: nem hajlandó bolonddal egy fedél alatt élni, mert bolond, aki megbízik Iaszónban, hiszen fehér a szempillája.
Az ötödik nap az argonauták vízre szálláshoz készülődtek. Küzikosz valamennyi olümposzi isten áldását kérte az Argóra, s gazdagon megajándékozta a legénységet: sok-sok korsó bort és gabonát, egyiptomi vászonból készült ingeket, hímzett palástokat adott velük. Iaszónnak széles pengéjű lándzsát ajándékozott, gyöngyház berakásos nyéllel, mely egykor Aineusz király fegyvere volt. Iaszón ezt aranykehellyel viszonozta (Hüpszipülé búcsúajándékaiból), melyet száguldó szarvasokat ábrázoló vesét díszített, továbbá ezüsttel kivert thesszáliai nyerget. Kezet szorítottak, és testvérekként váltak el egymástól. De amint Iaszón hátat fordított, Kleité ezt motyogta magában: – Remélem, sose látlak többé!
Délnyugat felől fújt a szél. Bevonták a két horgonykövet, és Argosz a kötelek végét a doliónok kezébe adta, hogy tartsák, míg a legénység elhelyezkedik. Ekkor hirtelen szél kerekedett a Dindümosz-hegyről, megforgatta az Argót, s vízbe sodorta a kötelet tartó embereket. Senkinek sem történt baja, és Küzikosz nevetve jegyezte meg:
– Úgy látszik, ez a ti Argótok nem szívesen válik meg a mi vendégszerető partunktól. Lám, visszafelé fordítja az orrát!
Még mielőtt eltűnt szemük elől az Argó, Kleité óva intette Küzikoszt:
– Drágám, gondoskodj néhány éjszakára állandó őrségről.
Nyilván valamely isten fordította vissza Iaszón hajóját, jeléül annak, hogy álnokul vissza akar térni, miután kikémlelte szándékainkat, hogy ágyunkban gyilkoljon le bennünket.
Küzikosz erre azt felelte, ha más nő szólna így, ostoba bajkeverőnek nevezné.
– De én szóltam így, nem más – mondta Kleité –, ezért semmi okod rá, hogy ne vedd komolyan a figyelmeztetést! Ragaszkodott hozzá, hogy éjjel-nappal őrséget tartsanak.
Jócskán eltávolodott már az Argó, mikor lelanyhult a szél. Szárazföldet semerre sem láttak. Borús volt az ég, bár az eső csaknem elállt. Szürkészöld víz vette körül az Argót, s a szemhatárt nem törte meg sehol hajó, szikla vagy zátony. Hiába nézett körül Tiphüsz, Argosz vagy Naupliosz (akinek hasonló nevű dédapja volt az első görög, aki a sarkcsillaghoz igazodva tájékozódott), képtelenek voltak pontosan meghatározni helyzetüket.
Iaszón megkérdezte Nauplioszt:
– Milyen idő várható mára? Az csak a fejét rázta:
– Gyerekkorom óta, harminc esztendeje járom a tengert minden évszakban, mégsem tudnék válaszolni kérdésedre. Olyan nekem a tenger, mint gyereknek az öreganyja arca. Nem tudom kiolvasni szándékát a vonásaiból, nem tudom, hogy mit akar a következő pillanatban – az egyik percben csendes, a másikban már jöhet a vihar. Kérdezd inkább Korónoszt; az ő madara, a varjú, állítólag tévedhetetlenül jelzi előre az időt.
Idasz nevetve idézte:
– Ki előre időt mond, az bizony mind sült bolond! Iaszón Korónoszhoz fordult, s az így válaszolt:
– Szélvihart várok északkeletről.
A délelőtt közepe táján északkeleten megvilágosodott a látóhatár, hirtelen feltámadt a szél, és hol egyik, hol másik irányból fújt.
Tiphüsz aggodalmasan jegyezte meg társainak:
– Ez már bizonyára a megjósolt szélvihar előjátéka. Számításom szerint egy nap járásnyira lehetünk a Boszporusztól, de nem remélhetjük, hogy átjutunk rajta, ha az északkeleti szél elkap bennünket. Azt is hallottam, ha egy-két napig kitart az ilyen szél, a Boszporuszban öt-hat csomó lesz az áramlás sebessége, s azzal szemben még akkor sem haladhatunk, ha közben elül a szél. Ha elér bennünket a szélvihar, próbáljunk meg előtte futni a Beszbikosz-szigetek partjai mentén, és igyekezzünk homokos partra a Rhündakosz folyó torkolatánál, melyet délnyugati irányban érünk el. Ez a legokosabb, amit tehetünk, ha el akarjuk kerülni a hajótörést. Mindenesetre vonjuk föl a sötét vitorlát, és álcázzuk a kost a fehér lóval. Az argonauták kiáltozni kezdtek:
– Nem, nem! Forduljunk inkább megint Amphitritéhez, és kérjünk tőle kedvező délnyugati szelet! Rajta, Orpheusz, végezd el a szertartást!
Orpheusz a fejét rázta.
– Vezérünk, Iaszón – mondta – megtagadta az istennőtől az áldozatot, pedig az olümposzi istenek előtt tisztelegtünk, s nem volt hajlandó tanácsom szerint elébe járulni a Dindümosz-hegyre, hogy kiengesztelje. Sőt arra vetemedett, hogy testvériséget fogadott Küzikosz királynak, aki megölte az istennő szent oroszlánját, és nyíltan ellenségének vallotta magát. Mit remélhetünk tőle, ha mint Amphitritéhez folyamodunk hozzá, azt hiszitek, mosolyra bírhatjuk? Nem véletlenül támadt akkora szél a Dindümosz felől, hogy megfordította az Argót. Nyomban megértettem, hogy óva int bennünket az istennő, ne induljunk, míg el nem nyertük bocsánatát! De már késő volt szót emelni. Csúnya dologba keveredtünk, és nem tehetünk mást, viselnünk kell a következményeket!
Még be sem fejezte, máris rájuk tört az északkeleti szél, olyan süvítessél, mintha tízezer nyílvessző csapódna rájuk, magával hozva a távoli szkütha sztyeppék hidegét. Gyorsan megfordították a hajót, és futottak a szél előtt. A tengert hamarosan fehér tajtékos hullámok szántották, az Argó nagyokat szökkenve szelte át őket, akár a menekülő szarvas. De a vitorla állta a szelet, és a jól épített peremen nem csapott át a víz. Már órák óta száguldottak a vízen, mikor Argosz felkiáltott:
– Most láthatjátok, bajtársaim, mit jelent a csapszeggel épített hajó! Ha ezt ősi módon ácsoljuk össze, már réges-rég szétrázódott volna, és küszködhetnénk a lékeken beszivárgó zöld vízzel.
De még Lünkeusz sem látta meg a Beszbikosz-szigeteket, és mikor a sötétben megközelítették a déli partot, csak sziklák meredtek feléjük, melyeket nagy zajjal csapkodtak a hullámok. Továbbvitorláztak, keresték a Rhündakosz torkolatát. Éjszaka volt már, de még nem kelt fel a fogyó hold, mikor két hegy között lapos part tűnt fel előttük. Baloldalt, a hegy lábánál fények pislákoltak, és Argosz megjegyezte:
– Az lesz Daszkülión.Vagy húsz házból álló trójai település. Azt hiszem, egyenesen oda kormányozhatunk, mert a part lapos és nem sziklás.
– Vakmerőség kell ide – mondta Péleusz. – Csatakiáltással partra ugrunk, rajtaütünk a lakosságon és lerohanjuk őket.
Iaszón helyeselt. Sisakot, fegyverzetet öltöttek, a szél átlendítette a hajót a tajtékos, sekély vízen, és barátságos homokos parton találták magukat. Kihúzták az Argót egy szikla árnyékába, ahol nem csapott fel a víz, aztán fölzárkózva futni kezdtek a fények irányába, nagy hangon megadásra szólítva fel az ellenséget.

 

 

Huszadik fejezet
Küzikosz király temetése

Fegyveresek özönlöttek ki a házakból, és a part fölött összecsaptak velük. Az argonauták egy tömbben küzdöttek – csak Héraklész vált ki közülük, és jobbrabalra vagdalkozott félelmetes buzogányával. Az ellenség szétszórtan és rendezetlenül védekezett. Iaszónnak ez volt az első csatája, és isteni szenvedély fűtötte. A Küzikosztól kapott ajándék lándzsával szúrta-vágta a vele szemben védekező sötét alakokat, jobbján a lapitha Polüphémosz vagdalkozott hosszú kardjával, balján kis Ankaiosz szekeréével, így törtek előre a házak felé. Véres munkát végeztek, s máris tíz férfi hevert az ellenségből a csatamezőn, a többi meg eszeveszetten menekült, ám ekkor három szálas harcos rohant feléjük a hegyről csatakiáltással. Vezérük egyenesen Iaszónnak tartott, de az előrelendítette lándzsáját és keresztüldöfte. A lándzsa feje megakadt a férfi gerince mellett a hátában, és Iaszón nem volt képes kirántani, bár ellenfele combján vetette meg a lábát. A másik katonát kis Ankaiosz terítette le, s harmadik ütésre levágta a fejét, a harmadik elmenekült, s futás közben jajveszékelt:
– Végünk van, jaj nekünk, nemes királyunk, Küzikosz elesett!
Erre rémület fogta el az argonautákat, és Iaszón felkiáltott:
– Világosságot! Világosságot!
Az ifjú Hülasz épp egy ellenséges harcos hasába döfte dárdáját. Kicsavarta a fáklyát a haldokló kezéből, s addig forgatta a feje fölött, míg világító lángra kapott. Rohant vele Iaszónhoz, s mikor megvizsgálták a földön heverő férfit, valóban felismerték benne Küzikosz királyt. A tőle kapott ajándék, apja, Aineusz király lándzsája járta át a testét.
Küzikosz kinyitotta szemét, s felsóhajtott: – Kleité, Kleité! – Ekkor vér buggyant ki a torkán, s meghalt.
Most már rájöttek, hogy vagy huszonöt mérfölddel túlhaladtak a Rhündakosz folyó torkolatán, s a Hármas Istennő keserves tréfával visszaterelte őket ugyanazon földnyelv túloldalára, ahonnan két nappal azelőtt elindultak.
Iaszón parancsot adott Ekhión heroldnak, hogy menjen a királyi palotába, és kössön békét nevében Klekével, valamint Küzikosz öccsével s a dolión nép életben maradt vezetőivel. Ekhión hősiesen vállalta a kockázatos feladatot, de mire sikerült bebocsátást nyernie és Kleitéhez vezették, már a násszobájában találta a gerendán függve. Azonnal levágta, de már későn.
Másnap derűs, de viharos reggelre virradtak. A szél óriás morajló hullámokat kergetett a partra, melyek tajtékozva csapódtak az Argó farához. A doliónok már összeszedték halottaikat, minden házból farkasüvöltésként tört elő a gyászolók jajszava. Az argonauták rossz közérzettel, kis csoportokba verődve ácsorogtak, és csak suttogva váltottak szót egymással. Csupán Idasz ment oda Iaszónhoz, és nagy hangon kijelentette:
– Bennünket nem terhel felelősség ebben a dologban. Kedves vendéglátóink halála csupán a te lelkeden szárad. Miért nem hallgattál Orpheusz figyelmeztetésére, miért nem engesztelted ki az istennőt?
Iaszón kardjára csapott, s így szólt:
– Megesküdtél, Idasz, hogy kapitányodnak tekintesz, s engedelmeskedsz nekem. Most csendet parancsolok. Jól figyelj rám. Súlyos teherként nyomasztja szívemet szerencsétlen királyi testvérem halála, de én ebben éppoly ártatlan vagyok, akár te. Világos, hogy a hatalmas istennő bosszúja eszközéül használt valamennyiünket, és Küzikoszt szent oroszlánja megölése miatt pusztította el. Az éjszaka eseményeiért az istennő felelős, s nem mi. Csapatunkból senki sem esett el, legfeljebb egyik-másik kis karcolást kapott. S ez fontos dolog: világosan bizonyítja, hogy az istennő jogos haragja csupán a doliónokra irányult.
Idasz éppen kötekedő válaszra készült, mikor Héraklész hátulról elkapta és feldobta a levegőbe, hogy nagyot bukfencezett, és imbolyogva talpra esett. – Elég a beszédből! – förmedt rá Héraklész buzogányát csóválva, s Idasz jobbnak látta lenyelni dühét.
A doliónokkal megkötötték a békét. Alexandrosz elfoglalta a trónt, s elfogadta Iaszón védekezését, mely szerint valamennyien azt hitték, hogy Daszkülión szigetén vannak; felmentette őket a vád alól, s beismerte, hogy ő maga is prokonészoszi pelaszg ellenségnek nézte az argonautákat. Nyilvánvaló, inkább örült bátyja halálának, semmint búsult rajta. Az argonauták és a doliónok közösen halotti máglyákat emeltek a tizenkét holttestnek. Bőven meghintették rozmaringgal s erős illatú füvekkel, hogy elnyomják az égő emberhús szagát, majd felhordták a máglyára az Argóról az összes ajándékul kapott élelmiszert, csak a bort nem. Valamennyi máglya körül együtt jártak fegyver táncot, nagy fegyvercsattogtatással háromszor megkerülték őket, a szolgák kagylókat fújtak s dobokat pergettek, hogy elkergessék a meggyilkoltak szellemét. A harmadik körnél égő tűzcsóvát vetettek a máglyára a táncosok, a lángok felcsaptak s elemésztették a holttesteket. Pattogott a tűz a szélben, s hamarosan csak izzó csontok maradtak a holtakból. Ekkor magas sírdombot hordtak föléjük, a legmagasabb Küzikosz sírját jelezte. Az argonauták háromszor egymás után megmosdottak forrásvízben, majd ruhát váltottak. Lefelé fordított fejű, fekete birkákat áldoztak, vérüket a sír körüli barázdába csorgatták, hogy csillapítsák a szellemek bosszúszomját, s oda öntötték az ajándék bort is, hogy felejtésre bírják őket. Marékszám szórták oda kitépett hajukat. Kleité szelleme azonban nem az argonauták gondja volt.
Az argonauták háromnapos ünnepi játékot rendeztek Küzikosz király emlékére, a doliónok is részt vettek rajta, de amint várható volt, minden versenyben az argonauták győztek.
A birkózómérkőzésen nagy Ankaioszt léptették fel, nem Héraklészt vagy Kasztórt. Héraklész nemrégiben véletlenül két ellenfele halálát okozta a szorítóban, s még mindig szenvedett méltatlankodó szellemüktől, Kasztórnak pedig a hüvelykujja sérült meg azon a végzetes éjszakán, mikor partra ugrott az Argóról. Ankaiosz az első összecsapásnál derékban kapta el dolión ellenfelét, a levegőbe emelte, oldalt fordította, s még mielőtt magához térhetett volna a meglepetéstől, hirtelen a földre terítette. Ezzel Ankaiosz megnyerte az aranykupát, mert a dolión nem kockáztatta meg a második összecsapást.
A súlyemelésben Héraklész könnyedén győzött. Dokoón ellenfele két kézzel próbálta vállára emelni az Argó új horgonykövét, de míg ezzel küszködött, Héraklész mögéje lépett, ráültette a kőre, és kövestül fél kézzel magasan a feje fölé emelte. A dolión leugrott, s vesztesnek nyilvánította magát, Héraklész pedig sokszor egymás után feldobta és elkapta a követ, majd feltette a kérdést, nem kíván-e valaki labdázni vele. Természetesen nem akadt jelentkező, erre mint a pelyhet, elhajította a követ a nézők feje fölött, de szerencsére senki sem sérült meg. Ezzel Héraklész ezüstkupát nyert – mert a doliónoknál az ezüst értékesebb volt, mint az arany.
Kasztórt arany sisaktaréjjal jutalmazták, amiért első lett a kétlovas kocsiversenyben. Ez azonban csak jelentéktelen mérkőzés volt, mivel az itteni ló hitvány fajta a spártaihoz vagy thesszáliaihoz képest. Pollux pompás szőnyeget nyert ökölvívásban: félelmetes küzdőtárs volt, s úgy játszott ellenfelével, mint macska az egérrel. A dolión sokszor folyamodott lefogáshoz, az argonauták nagy megbotránkozására, mert Görögországban lenézik ezt a módszert. Pollux csak hagyta, aztán egyszerre utánaszökkent, s olyan balegyenest nyomott az álla alá, hogy a dolión belekábult és szánalmasan fél térdre hanyatlott.
A síkfutást törölték, mert az argonauták Atalantét küldték a pályára, s a doliónok nem voltak hajlandók nővel versenyezni, Iaszón pedig nem akarta megsérteni a lányt, hogy valaki mást állítson a helyébe.
Méltányosnak találták, hogy legalább egy versenyszámban Iaszón szerezzen bajnokságot az argonautáknak, s ezért hagyták, hadd álljon ki az íjászversenyben, bár az athéni Phalérosz sokkal különb íjász volt nála, Héraklész pedig sokkal különb Phalérosznál. Eleresztettek egy libát a mezőn, és árpát szórtak elébe; a versenyzőknek adott jelre hatvan lépés távolságból kellett kilőniük rá nyílvesszőjüket. A dolión első nyila a lábát találta el, a földhöz szegezte, s a liba csapkodott a szárnyával, de Iaszón nyila a mellébe fúródon és vérét fakasztotta. A második fordulónál éppen szél támadt, és mindketten célt tévesztettek. A harmadik menetben a dolión farba találta a libát, s Iaszón a fejét lőtte keresztül. Ezzel vadolajfaág koszorút nyert – értékesebb ajándékot nem akart elfogadni, mondván, hogy az eddig kapottak nem hoztak szerencsét.
Utolsónak a zenei verseny maradt. Phókeusz, a doliónok udvari énekese lantkísérettel teli torokból zengte Küzikosz király s elesett bajtársai dicshimnuszát, felsorolván dicső őseiket, valamennyiük hőstetteit, s minden szakaszt a következő sirámmal zárt:

S megholt ez éjszakán, baráti kéz
Döfte le őt.

Érdeme szerint megtapsolták, aztán minden szem Orpheusz felé fordult. Orpheusz nem eresztette ki a hangját, mint Phókeusz, nem is csapott látványos mozdulatokkal a húrokba, s nem magasztalta üres szavakkal a holtakat. Szomorú arcát a Dindümosz felé fordította, s úgy pengette a húrokat, mintha minden egyes hang fájdalmat okozna neki, szinte zokogott kezében a lant, ő pedig szépen csengő hangján énekelte:

Anya, bocsáss meg. Oly csepp még fiad,
Csak éppen hogy kimondja nevedet,
Ki hatalom s bölcsesség vagy magad,
Ót kárhoztatnod azért nem szabad,
Amit elkövetett.

Íves hajójukkal kettéhasítsd,
Ha rajtuk gazság vitorlája leng,
Vijjognak bár sirályként lelkeik,
Táncod felettük diadalt derít,
S mosolyogsz fényesen.

Kígyód sziszeg, oroszlánod riad –

Nem tudta folytatni a sírástól, s vele sírt minden argonauta. Ekhión levetette jobb lábáról aranyozott saruját, melynek sarkát a herold jelvényeként szárny díszítette. Átnyújtotta Orpheusznak, és azt mondta:
– Sokkal különb herold vagy te nálam, nyomodba sem léphetek!
Erre valamennyien felálltak, s elindultak a Medve-sziget felé. Felmentek a Dindümosz-hegyre azon az ösvényen, mely ma az Iaszón útja nevet viseli. Az a szándék vezette őket, hogy megengeszteljék a haragos istennőt. A medveemberektől cseppet sem tartottak, mert Atalanté is velük volt, s míg ők befogták fülüket, a lány éles, nevető hangon kiáltozott, amitől a férfiak ereiben megfagy a vér: a szűz vadászlányok kiáltása ez, mely inti az idegeneket, tisztuljanak az útjából, különben szarvasbikává változnak, így aztán elérkeztek a csúcsra, ahonnan ezen a derült napon beláthatták a Márványtenger partját. Úgy tetszett, mintha a Prokonészosz alig nyíllövésnyire volna tőlük. Lünkeusz délnyugatra tekintve felkiáltott:
– Látjátok ott a messzeségben azt az ezüst szalagot? A Bőszporosz. Azon át visz az utunk Kolkhiszba! – De kívüle senki sem látta a szorost.
Az orom közelében egy mélyedésben csonka fenyőtörzsre bukkantak, melynek koronáját villám sodorta le, de valamikor hatalmas fa lehetett, mert a törzsét két férfi kinyújtott karral sem érte át. Argosz baltájával addig formázta a csonkot, míg kibontakozott belőle az istennő alakja, guggoló helyzetben, amint könyökét térdén nyugtatja s fejét tenyerébe hajtja. Alikor elkészült, valamennyi férfi borostyánnal övezte homlokát, s arcra borult a képmás előtt. Késsel vért fakasztottak magukból, és hangos szóval könyörögtek bocsánatért, Atalanté pedig virággal koszorúzta az istennő szobrát, majd imádkozott hozzá, s „ragyogó arcú, drága Holdúrnőnek” nevezte. Ezután valamennyi férfi elindult sziklát keresni, a legnagyobbat, amit el tudott görgetni, Héraklész pedig oltárt rakott belőlük. Elhelyezték rajta a magukkal hozott ajándékokat: árpát, szezámot, makkot, fenyőtobozt, majd Butész ajándékát, hüméttoszi mézet pompás korsóban. Atalanté elmondta az alkalomhoz illő imádságot, utána valamennyien tétován körbejártatták tekintetüket, s várták a jeladást. Egyszerre oroszlánbömbölést hallottak, háromszor egymás után. Most már tudták, hogy minden jóra fordul.
Visszatértek a földnyelvre kettes sorokban, és útközben meglátták, hogy délnyugat felől gyülekeznek a felhők. Tiphüsz megszólalt:
– Három napon belül útnak indulhatunk.
– Nem lehetne már ma este? – kérdezte Iaszón.
– Nem – felelt Tiphüsz –, haladjon csak előttünk a szél, és várjuk ki, míg elsodorja az erős áramlást a szorosban.
Azon az éjszakán, mely az utolsó volt újhold előtt, a megölt doliónok gyötörték őket álmukban: kis Ankaiosz, Péleusz, Phalérosz és milétoszi Erginosz felkelt álmában, s fegyvert ragadva egymásnak estek volna, ha szerencséjükre Idmón fel nem ébred a zajra. Hideg vizet loccsantott arcukba, hogy észre térítse őket.
Reggel abban egyeztek meg, hogy elindulnak, amint lehet, és első pihenőjüket a Kiosz folyó torkolatánál tartják, melyet észak felől az Arganthónion-hegylánc magas ormai védenek. Indulás előtt Idmón még magára vállalta, hogy biztonságosabban lecsillapítja a szellemeket, mint ahogy a temetésen tették.
Meghagyta bajtársainak, hogy alaposan mosakodjanak meg háromszor a tengerben, utána pedig forrásvízben (ugyanezt tette maga is), majd övezzék homlokukat szürkészöld olívakoszorúval. Papi díszben megállt Küzikosz király sírjánál, társai elvonultak előtte, s ő mindegyiküket megérintette a szerencsét hozó babérággal. Ezután disznókat áldoztak, vérüket a sírhantokra csorgatták, húsukat pedig máglyára rakták, s az egészet elemésztették a lángok.
– Lakozzatok jól, kedves szellemek! – kiáltotta jó hangosan Idmón. Ezután sorba állított harmincnégy tölgyfarönköt, valamennyi mellé lándzsaszerű botot szúrt le, s minden rönköt néven szólított, mintha az Argó legénysége sorakozna fel. Ezután lábujjhegyen, mezítláb átvezette társait a patakon, hogy a sebesen folyó víz lemosson róluk minden szagot, és semmit ne erezzenek meg a finom szaglású szellemek. Egymaga visszatért a sírhoz, s a következő szavakat intézte a szellemekhez:
– Feledjétek el haragotokat, és pihenjetek békességben nyugvóhelyetek mélyén. Ne terjesszetek dögvészt a nyájakban, sem aszályt a vetésben. Látjátok, itt sorakoznak előttetek azok, akik tévedésből megöltek benneteket. Gyötörjétek meg őket, ha elkerülhetetlen, de ne sújtsátok bosszútokkal gyermekeiket és más ártatlanokat! – És ismét minden rönköt néven nevezett. Végül fejére borította palástját, és a többiek után átkelt a patakon.
– Tengerre, tengerre! – kiáltoztak az argonauták.
– Senki se nézzen vissza a sírokra – rendelkezett Idmón –, nehogy a szellemek felismerjenek benneteket, s lelepleződjék a csel.
Arról azonban megfeledkezett, hogy Idmón néven nem állított rönköt a sorba, nyomban utána is lopózott a dolión Megabrontész szelleme, azé, akit ő ölt meg a csatában. Beröppent az Argóba, s bebújt a kormányos ülése alatt levő ládába. Ott kuporgott, s várta a bosszúra alkalmas pillanatot. Lünkeusz észrevette, hogy Idmónra szegezi gonoszul parázsló szemét, de egyelőre nem szólt senkinek, mert félt, hogy felhívja magára a szellem figyelmét.
Hamarosan ismét tengeren jártak délnyugati széllel, és Orpheusz szöveg nélküli dallamokat pengetett a dindümoszi istennő dicsőítésére, olyan andalítóan, hogy valamennyiük virágos rétnek látta a tenger tükrét. Hirtelen tündöklő jégmadár röppent föl a Medve-sziget felől, leszállt pihenni a vitorlarúdra, majd rövid szárnyait lebegtetve csiripelni kezdett.
Orpheusz letette lantját, s valamennyien Mopszoszt ostromolták kérdéseikkel:
– Mit mond a madár? Nem az istennő üzenetét hozta? Mopszosz így felelt:
– Folyton ugyanazt ismétli, s ez üzenet lehet: „Gyermekeim, kerüljétek a bűnt!”

A doliónok egy teljes hónapig tartották a gyászt, ezalatt nem gyújtottak tüzet, és csupán nyers ételt fogyasztottak.

 

 

Huszonegyedik fejezet
Hülasz eltűnik

Héraklész evezés közben így mormogott magában:
– Bizonyos, hogy Eurüsztheusz király már utánam menesztette heroldját, Talthübioszt, hogy új munkára adjon parancsot. Ha ismét elidőzünk valahol, feltétlenül utolér, akár a végzet. Csöppet sem lepne meg, ha a Boszporosz bejáratánál pillantanám meg. Bárgyú mosollyal így köszön rám: „Üdvözöllek, nemes Héraklész! Gazdám, Eurüsztheusz, Mükéné királya, a te urad küldött, hogy közöljem veled újabb parancsait. Szállj fel a holdba, hozz onnan érett szamócát – de érett legyen ám!” Ej! Minek neki szamóca éppen a holdról? Erre feleljetek! Nincs neki elég idelent a völgyekben? Szent kígyók, miféle ostoba feladatokat eszel ki számomra ez a hosszú fülű idióta! És az a legrosszabb vicc, hogy nekem valamennyit komolyan kell teljesítenem.
Iaszón így szólt hozzá, hogy felvidítsa kissé:
– Bizony, hős Héraklész, nehezen tudnánk elviselni, ha eltávoznál közülünk. Inkább sietünk, amennyire tőlünk telik, kívánságod szerint!
Héraklész ezzel válaszolt:
– Fogj te is evezőt, fiam, s a mai napra tedd meg kapitánynak Orpheuszt. Amint látom, ő a legértelmesebb a hajón, persze a kis Hülaszt kivéve. Vedd át az evezőt Idmóntól, Idmón pedig váltsa fel Tiphüszt, mert az kutyául van, legokosabb, ha takaróba burkolózik és lefekszik.
Iaszón átvette az evezőt, Tiphüsz pedig beleegyezett, hogy Idmón vegye át a hajó kormányzását. Tiphüsz napról napra gyengült, mikor lefelé jöttek a Dindümosz-hegyről, Héraklész kénytelen volt a vállára venni.
– Most pedig – szólt Héraklész – siessünk. Megajándékozom a versenyen nyert ezüstkupámmal azt, aki tartja velem az iramot a ma esti kikötésig. Muzsikálj nekünk, Orpheusz!
Orpheusz evezősdalba kezdett, halkan, lendületes ütemben. Rögtönzött szöveget énekelt hozzá a Napról, aki minden áldott nap végighajt tüzes szekerén a mennybolton kelettől nyugatig, s minden éjszaka visszatér az óceánon át vízililiom alakú aranycsónakján, és alszik útközben. Utána a kolkhiszi Aiáról dalolt, ahol a Nap fehér lovainak istállói vannak, melyek aranygabonával táplálkoznak, és tajtékkal hintik be az istálló padozatát. Valamennyi versszaknak csupán az első sora volt új, egyébként szakaszról szakaszra ismétlődött a szöveg. Varázslatos volt ez az állandó visszatérés, az evezősök pillanatnyi szünet nélkül órákig eveztek, és mindegyik fogadkozott magában, hogy ő lesz az utolsó, aki behúzza evezőjét.
Héraklész merev tekintettel forgatta a lapátját, mintha álomban evezne, csak időnként kapcsolódott egy-egy rekedt horkanással az énekbe, így haladtak, miközben dal dalt követett, elhúztak a Rhündakosz folyó náddal benőtt, iszapos torkolata előtt, ahol zajosan vijjogtak a vízimadarak, majd onnan hét mérfölddel északra Beszbikosz erdős szigete mellett. A tengernek ezen a tájékán csak úgy nyüzsögtek a különféle fajtájú halak, volt köztük furcsa színű és formájú is, amilyet a görögök még nem is láttak. Forrón tűzött a nap, és déltájban, megtörve az ének bűvöletét, nagy Ankaiosz így szólt szomszédjához, Héraklészhez:
– Kedves bajtársam, tartsunk egy kis szünetet az evezésben, frissítsük fel magunkat némi borral, árpalepénnyel!
Válaszul Héraklész teli torokból bömbölni kezdte a következő versszakot, erre sem Ankaiosz, sem más nem merte ismét szóba hozni a frissítőt, így ment ez tovább dalról dalra, óráról órára, Héraklész tempójához igazodva. Elhaladtak Mürleia phrügiai település előtt, mely szépen művelt dombvonulatok lábánál, sík partszegélyen épült. Valamennyien vágyódtak rá, hogy kikössenek ezen a helyen, oly hívogatóak voltak a teraszos lejtők gondozott szőlői a város mögött, de az énekszó evezőikhez kényszerítette őket. A dolopsz Eurüdamasz és párja, a gürtóni Korónosz voltak az elsők, akik szégyenkező képpel kihúzták evezőjüket helyéből. A milétoszi Erginosz s Arész fia, Aszkalaphosz követte példájukat. Az athéni Phalérosz rájuk pillantva megállapította, hogy valóságos minüai mind a négy, s ugratni kezdte őket:
– Ha tisztán minüai vállalkozás volna ez az út, nem hiszem, hogy valaha is eljutnánk addig, ahol már elvesznek előlünk Görögország körvonalai.
Ezzel elszabadult a viszálykodás szelleme a valódi minüaiak s az örökbefogadással lett minüaiak között. A következő tízben, akik kihúzták evezőjüket, benne volt Phalérosz is, valamint a párja, Butész. Még mindig szólt az ének, még mindig eveztek a kioszi öböl felé, de aki feladta a versenyt, olyan fáradt volt, hogy az éneklést is abbahagyta. Nagy Ankaiosz ájultán hanyatlott az evezőjére, erre kis Ankaiosz mentegetőzve behúzta evezőjét, s tengervízzel kezdte élesztgetni névrokonát. Jobb felől az öblön túl, meredeken szökkent a magasba az Arganthónion félelmetes, havas ormú, fenyővel borított vonulata, ahol az óriás medvék tanyáznak.
Ötmérföldnyire voltak céljuktól, a sekély, de zajgó Kiosz folyó torkolatától, amely az öböl bejáratánál volt, s már csak Kasztór, Pollux, Iaszón és Héraklész folytatta rendületlenül az evezést. De ahogy fogyatkoztak az evezősök, úgy lett egyre nehezebb a megmaradónak dolga; helyzetüket még az erős áramlás is súlyosbította. Kasztór és Pollux egyszerre hagyta abba, mivel egyik sem akart a másik fölébe kerekedni, s Kasztórnak hanyatlani kezdett az ereje. Iaszón, bár feltört a tenyere az evezésben, konokul tartotta az iramot, semmiképpen sem akart elmaradni Héraklész mögött. Fél mérföld még, s vége a vetélkedésnek. De Iaszón evezője sosem szántotta olyan mélyen a vizet, mint Héraklészé, ezért Idmón csak nagy nehezen tudta egyenesben tartani a hajót.
Héraklész egyre hangosabban énekelt, Iaszón egyre gyengébben. Végül Iaszón kihagyott egy húzást, és hátrafelé átbukfencezett a padon. Most már Héraklész egymaga evezett. A Kiosz folyó iszapos hullámai szembesodródtak az Argóval, Héraklész azonban derekasan egyensúlyozott, és teljes erejéből igyekezett előbbre vinni r hajót. Ebben a pillanatban hangos reccsenést hallottak, melyet tompa hang követett. Kettétört Héraklész evezője, a kezében maradt csonkkal úgy mellbe vágta magát, hogy hátraesett, s a mögötte ülő Zétészt Meleagrosz karjába taszította, Meleagroszt pedig Nauplioszéba. Héraklész összeszedte magát, s dühösen szitkozódni kezdett:
– Oroszlánok és leopárdok! Adjon valaki egy tisztességes evezőt a kezembe, nem olyan korhadt fadarabot, amilyen ez volt!
Argosz szólalt meg valamennyiük nevében:
– Nemes Héraklész, nem az evezővel volt baj! Bámulatos erőd, mellyel szembeszálltál a zajgó folyóval, a világ legerősebb evezőjét is kettétörte volna. Gyerünk, minüai bajtársaim, kézbe az evezőt, még néhány csapás, s ma este ott táborozhatunk azokon a gyönyörű mezőkön, melyeket fehér virágok csillagai tarkítanak!
A fáradt emberek helyrecsúsztatták evezőjüket, Héraklész pedig kivette Iaszón zsibbadt kezéből a lapátot. Az Argó ismét előrelendült, s Idmón egy lagúnába kormányozta. Ott lehorgonyoztak, kiléptek a füves partra, s nyomban elkezdtek tábortűznek való száraz rozsét szedni. A tüzet Augeiasz keltette életre: egész Görögországban ő volt a legügyesebb a tűzrakásban, akár nedves volt az idő, akár száraz, de senki nem gondolta volna róla, amilyen kövér, tunya mozgású és lassú kezű volt.
Megtöltötték az üstöt folyóvízzel, hogy megfőzzék benne a tucatnyi jókora halat, melyet délután Tiphüsz fogott a hajó farához erősített csalétkes húzóhálóval; de olyan gyönge volt szegény, hogy Hülasz segített neki a hajóba dobálni a halakat. Az árpaliszttel és ízes füvekkel készített halászlétől kellemesen átmelegednek majd. Héraklész kijelentette, hogy a halászlé ugyan nem romlik el a folyóvíz iszapízétől, de ahhoz ragaszkodik, hogy a bor hígításához tiszta vizet kapjon. A többiek olyan fáradtak voltak, hogy az sem érdekelte őket, mit isznak, de Hülasz vállalkozott rá, hogy szerez tiszta forrásvizet Héraklésznek. Visszament hát a hajóra korsóért, de egyben magához vette tarisznyáját is, melybe ezüst övcsatját és arany ruhadíszeit rejtette, s nagy hirtelen beledugott még valami eleséget is, egy kevés húst és fügét. Végre itt az alkalom a szökésre. Héraklészen kívül valamennyi argonauta olyan kimerült, hogy nem vállalkozik keresésére, s bízott benne, hogy sikerül túljárnia Héraklész eszén.
– Vigyázz magadra, drágám – mondta Héraklész –, haladj a folyó partja mellett, s ha bármi veszedelem fenyeget, fordulj vissza azonnal, és kiálts segítségért. Gyere ide hozzám, és csókolj meg!
Az ifjú a szokottnál melegebben nyomott csókot nevelőapja arcára, abban a reményben, hogy ezzel eltereli figyelmét a tarisznyáról. Héraklész nem fogott gyanút, és Hülasz, mikor a folyó kanyarulatánál eltűnt a szeme elől, akkorát sóhajtott megkönnyebbülésében, hogy szélfúvásnak is beillett volna.
– Ó, mennyire szeret engem ez a fiú – kiáltott fel Héraklész.
– Idasz, Zétész, nem irigyeltek engem? És te, Lünkeusz, akinek mindenkinél élesebb a látásod, vagy Argosz, Naupliosz, Orpheusz, s te, fivérem, Polüphémosz, aki kívülem a legmesszebbre jutottál e hajó utasai közül – s Atalanté, ki nő létedre képes vagy kicsinyes elfogultság nélkül szólni, mondjátok meg, láttatok-e szebb, jobb modorú, gyengédebb és ragaszkodóbb fiút életetekben?
– Nem, soha, nemes Héraklész – felelték kórusban. Tiphüsz azonban tapintatosan figyelmeztette:
– Vigyázz, Héraklész, légy óvatos, ne keltsd fel valamely istenség irigységét! Pontosan ilyen meggondolatlan lelkendezés indította rá Zeuszt, hogy elragadja az ifjú trójai Ganümédészt. Meg akarom óvni a veszedelemtől Hülaszt, ezért inkább becsmérlem egy kissé. Valamicskével rövidebb az orra a kelleténél, szája viszont túl nagy, s mikor iszik, finomkodón begörbíti a kisujját.
– Hát nekem tetszik a rövid orr, szájának tökéletes a formája, s ha még egyszer hibáztatod azt az elegáns mozdulatot, ahogy iszik, felkapom a buzogányomat és laposra verlek.
– Helyes – mondta erre Tiphüsz –, szívesen visszavonom a szavamat, hiszen jó szándékkal szóltam.
– Tedd félre a jó szándékot, és tartsd magad az igazsághoz – feddte szigorúan Héraklész. – Nagy dolog az igazság, és mindig győz. – Eszébe jutott a törött evező, s így szólt társaihoz:
– Most elmegyek, és vágok magamnak evezőnek való fát. Az igazi jó evező sosem törik ketté. Ha visszatér Hülasz, gondoskodj róla, Polüphémosz testvér, hogy egyék rendesen, adj neki egy kis bort is, de ne túl sokat. Egészségtelen a gyereknek, ha mértéktelenül vedeli a bort.
Héraklész nagy léptekkel távozott, körülnézett kedvére való fa után. Valahány törzset megszemlélt, túl nagy volt vagy túl kicsi, görbe vagy túl ágas-bogas.
Leszállt a sötétség, ekkor mogorván visszatért fáklyáért. Polüphémosz készségesen odanyújtott neki egyet, fogta, s megint elment. Két óra is beletelt, míg kedvére való fenyőfára talált. Gyönyörű egyenes törzse volt, sima, akár a nyárfáé, s egy árnyas erdőcske szélén állt. Héraklész kilazította a gyökereit buzogányával, majd szétvetett lábbal lehajolt, és teljes erejéből rángatni kezdte, míg végül gyökerein szekérnyi földlabdával kiszakadt. Levert róla némi földet, aztán vállára emelte a törzset, és visszacsörtetett a tábortűzhöz.
– Ide egy fejszét – kiáltotta messziről –, kifaragom magamnak az evezőt még evés előtt. Argosz, téged kénytelen leszek azzal a kéréssel terhelni, hogy tágítsd kétszer akkorára az evezőm helyét, mint a régi volt.
Gyalult, kalapált nagy dörmögve, majd hirtelen felkiáltott:
– Hülasz, Hülasz, gyere ide, drágám, nézd meg, mit csinálok!
– Hülasz még nem tért vissza, nemes bátyám – kiáltotta oda Polüphémosz. – Akarod, hogy a keresésére induljak?
– Nem tért vissza! Hogy érted azt, hogy nem tért vissza? horkant fel Héraklész. – Kérlek, ne próbálj ugratni engem. Ingerlékeny ember vagyok én, míg nem ettem-ittam rendesen.
– Ez nem tréfa – felelt Polüphémosz. – Hülasz elment a korsóval, de eddig még nem jött vissza. Ha kívánod, elmegyek és megkeresem, míg te elkészülsz az eveződdel.
– Indulj, kérlek, Polüphémosz – felelt Héraklész –, és ha ráakadsz, megmondhatod neki, olyan verés vár rá, amilyet soha életében nem kapott, amiért ilyen aggodalmat okozott nekem.
Polüphémosz a hátára vett egy fáklyacsomót, majd égő fáklyával a kezében megindult a folyó mentén. Útközben hangosan kiáltozta Hülasz nevét, de választ nem kapott, csupán egy bagoly huhogott csúfondárosan. Tapasztalt erdőjáró volt, így hamarosan ráakadt az apró saruk nyomára. Kétségtelenül Hülasz lábnyomai, az is látható rajtuk, hogy szaladt. A jobb saru hegye nem hagyott mélyebb nyomot, mint a bal: ennélfogva a nehéz bronzkorsót valami ellensúlyozhatta bal felől. Vagy talán a folyóba dobta a korsót? A lábnyom egy kis patakhoz vezette Polüphémoszt, mely az úgynevezett Pégai-forrásban végződött. Ott, a forrás partján megtalálta Hülasz saruját, őzbőr zekéjét s a korsót, de Hülasz maga nem volt ott. Ebben a pillanatban a sűrűből felhangzott valami éji madár rikoltása, és Polüphémosz kardot rántott, majd egészen megzavarodva a bozótosba rontott: azt képzelte, hogy rabló vagy valami vadállat ragadta el Hülaszt. Kiáltozott: – Hülasz, Hülasz, ki bántott, mi van veled?
Héraklész, aki a parton dolgozott, meghallotta a kiáltozást. Felkapta buzogányát, s futni kezdett a folyó mentén. Hamarosan ráakadt Polüphémoszra, aki fogvacogva, reszkető hangon közölte vele:
– Jaj, kedves Héraklész, készülj fel a rossz hírre. Hülasz eljutott a forrásig, de ott véget érnek a lábnyomai. Ott a fűben a korsó, a saruja meg az őzbőr zekéje, de rablók, ádáz medve támadhatott rá, vagy valamely irigy istenség ragadhatta magához az égbe – én még hallottam a kiáltását!
Héraklész elbődült dühében és kínjában, mint valami óriás bika, ha bögöly csíp az elevenjébe. Elrohant Polüphémosz mellett, s feje fölött forgatva buzogányát keservesen üvöltött:
– Hülasz, Hülasz, drágaságom, térj vissza hozzám! Gyere vissza, mindent megbocsátok, eszem ágában sincs, hogy megverjelek!
Polüphémosz visszatért az argonautákhoz, s figyelmeztette őket, hogy Héraklész mindenre képes, ha Hülasz nem kerül elő.
– Biztos vagyok benne, sorra megöl bennünket – legelőször Tiphüszt és Iaszónt!
– Világos, mi történhetett – szólalt meg a milétoszi Erginosz. – Hülasz kimelegedett a futásban, ivott a forrásból, aztán ledobta saruját és zekéjét, meg akart fürödni, de mikor vízbe ugrott, a hullám elsodorta és megfulladt.
– Hiszen úgy úszott, akár a hal – vetette oda Iaszón.
– Bizonyára rejtett sziklába verte a fejét, és eszméletét vesztette – mondta erre a tainaroni Euphémosz. – Ilyesmi sokszor megtörténik vakmerő úszókkal.
– Pompás kis fickó volt Hülasz – mondta Péleusz –, hiányozni fog nekem.
Meleagrosz mosolygott:
– Nem hinném, hogy úgy kell szólnunk róla, mintha halott volna – mondta. -Abból ítélve, ahogy a minap Szamothrakén nekem s Atalanténak beszélt, azt hiszem, egyszerűen megszökött gazdájától. Szavamra, nem tudom hibáztatni érte!
Most Lünkeusz szólalt meg:
– Észrevettem, hogy tarisznyát vett magához, mikor elindult. Ha azért ugrott vízbe, hogy fürödjék, a tarisznyát is a parton hagyta volna a saruja meg a korsója mellett.
– Hallottam, hogy csörög benne valami – mondta Atalanté. Polüphémosz így szólt:
– Ha súlyos tarisznya volt a bal oldalán, ez magyarázatot ad az egyenletes lábnyomokra. Sehogy sem értettem, hogy ha csak az egyik oldalát húzta a nehéz korsó, miért nem mélyebb a lábnyom egyik vagy másik oldalon.
– Súlyos és zörgő tarisznya? – kiáltott fel Mopszosz. – Hiszen akkor világos, mint a nap, hogy szökött a fickó. Másképp aligha szabadulhatott volna Hérakiésztől. Bizonyára a szárazföldön igyekszik majd eljutni Trójáig, onnan meg hajón visszamegy Lémnoszba szerelmeséhez, Iphinoéhoz.
– Azt hiszem, Peliasznak volt igaza – szólalt meg elgondolkozva Argosz –, amikor azt mondta, hogy Héraklész súlya túlságosan megterheli a hajót. Attól tartok, ha visszatér, képes léket rúgni a fenéken. Talán ismét eszét vesztette. Nézzétek ezt az óriás evezőt. Azt hiszi, hogy ez használható?
Olyan hosszú, mint a hajó. Kikacagnának bennünket, ha ezzel evezne. Naupliosz fanyarul jegyezte meg:
– Harminc évet töltöttem tengeren, de ilyen különös evezőt nem láttam. Még akkor is túl hosszú volna, ha Héraklész a pad túloldalán ülne, s nem értem, hova akasztaná be. Legfeljebb az árbocot dobhatnánk ki, s ezt az evezőt illeszthetnénk a helyébe.
Eközben folyvást hallhatták Héraklész kiáltozását – Hülasz, Hülasz! –, de olyan távolról, hogy fáklyája már nem világított oda. Ekkor valakiben felmerült az aggodalom, vajon nem árulja-e el Hülasz, hogy az Argó Kolkhiszba igyekszik, mert annak bizony súlyos következményei lehetnek. Atalanté azonban Hülasz védelmére kelt, mondván, hogy Hülasz inkább a nyelvét harapná el, semhogy árulójává váljék bajtársainak, s talpraesetten képes hazudni is, ha szükség van rá. – Azt kívánom, legyen szerencséje a nőknél – mondta. – Nem tehetek róla, de most, hogy kényre-kegyre ki van szolgáltatva nekik, aggódom érte. Becsületszavamra, nagyon aggódom!
Így folyt a beszélgetés még egy darabig, majd nagy Ankaiosz ezt mondta:
– Nos, remélem, most alhatunk egyet, mert ez bizony fáradságos nap volt mindnyájunknak. Jó éjszakát, bajtársak!
El is aludtak valamennyien. Polüphémoszt kivéve, aki el akarta kerülni Héraklész előtt azt a látszatot, hogy könnyen veszi a dolgot, s ismét elindult abba az irányba, amerre Héraklész tartott, és fáklyájával integetve csüggedten kiáltozott: – Hülasz, Hülasz!

A Kiosz folyó voltaképpen az Aszkánia-tó nevet viselő nagy, szent tó lefolyása, melynek egyik végében a harkálynimfák ősi székhelye áll. Mikor Hülasz elérkezett a Pégai-forráshoz, meztelenül, fürdés közben meglepte Drüopét, a főnimfát, aki újhold estéjén az áldozathoz készülve tisztálkodott. Hülasz illendően elfordította tekintetét, de aztán összeszedte bátorságát, és megkérte a nimfát, igazítsa útba Trója felé, s néhány körülmény elhallgatásával elmondta történetét. Drüopé nyomban beleszeretett. Közölte a fiúval, magával viszi a nimfák székhelyére, ha ő is úgy akarja, s elrejti alattvalói közt, míg a hajó el nem indul. Mikor Hülasz könnyes szemmel köszönetet mondott, megölelte, majd gyöngéden meg is csókolta, nem olyan medve módra, mint Héraklész szokta. Azt mondta, hogy ha már a fiú nem vált rókává vagy szarvasbikává, pedig nimfát látott meztelenül, az annak a jele, hogy találkozásukat az istennő rendezte; ezért hát szívesen fogadja, és az övé lesz. Szépséges nimfa lévén könnyen elcsábította a fiút, Hülasz pedig boldog volt, hogy végre férfinak érezheti magát, méghozzá az istennő kegyelméből. Szerelme zálogául a nimfának ajándékozta a magával hozott ékességeket, és tanácsát megfogadva a forrás partján hagyta a korsót, saruját és zekéjét, mintha vízbe fűlt volna. Innen majd szilárd füves talajon vezeti tovább Drüopé, ahol nem hagy lábnyomot maga után.
Héraklész őrjöngve rontott be a nimfák szentélyébe, hogy tudakozódjék Hülasz felől, de Drüopé azt felelte, senkit sem látott erre. Mikor ragaszkodott hozzá, hogy minden zugot átkutasson, nem szállt szembe kívánságával, noha a nimfák tanyája szent hely, melynek küszöbét nem volna szabad átlépni. Elment Hülasz mellett, de nem ismerte fel a csuklyás, rövid, zöld öltözékben. Ezután kénytelen volt sóhajtozva s átkozódva visszatérni a lagúna melletti tábortűzhöz, de ekkor már hajnalodon. Messziről így kiáltozott:
– Átkozottak, valamennyien szövetkeztetek ellenem! De bosszút állok én rajtatok! Valamelyikőtök ellopta tőlem dédelgetett kedvencemet. Te voltál az, Iaszón, vagy te, Tiphüsz! Sosem bíztam meg egyikőtökben sem!
De a tábortűz elhagyatott volt, s hogy jobban körülnézett, megdöbbent: elment az Argó. Mikor megvilágosodott az ég, felfedezte a nyugati látóhatáron, egész parányinak látszott, amint az Arganthónion bazaltsziklái mentén haladt a part közelében. Az első pillanatban, mikor felfogta, hogy cserbenhagyták, annyira meglepődött, hogy még csak nem is dühöngött. Ilyesmi még sosem történt vele rengeteg kalandja közben. Keresni kezdte a parton ezüstkupáját s a többi holmiját, mert afelől nem volt kétsége, hogy kiszedték a ládából és itt hagyták neki, de nem maradt utánuk egyéb, csak halszálka meg az új evező. Ó, a kalózok! A háta mögött, az erdőből még mindig hallhatta Polüphémosz rekedt kiáltozását: – Hülasz, Hülasz, hová lettél?

Az Argón is akadt baj elég. Egy órával virradat előtt kellemes szellő fújdogált a völgyben, és lánggá élesztette a tábortűz kihunyt parazsát. Tiphüsz prüszkölt, köhögött a füsttől. Felébredt, és felkeltette Iaszónt is, mondván:
– Megjött a szél, amire vártunk, azonnal parancsolj mindenkit a hajóra!
Iaszón elkiáltotta magát:
– Minden evezős a fedélzetre!
Az álmos argonauták összeszedték holmijukat, és a hágcsón bemásztak a hajóba. Mindenki elfoglalta szokott helyét, Meleagroszt kivéve, aki nem Atalanté mellé ült le, hanem Héraklész padjába. Az éjszaka ugyanis összeveszett a két szerelmes. Nem tudni, mi történt közöttük, de szólni sem kívántak egymáshoz, s ha valamit okvetlenül közölniük kellett, azt Orpheusz közvetítette.
Iaszón parancsára bevonták a hágcsót, és az evezőjük nyelével kitolták az Argót a lagúnából. Egyszerre elkapta őket a Kiosz erős sodrása, s kivitte a hajót az öbölből.
– Felhúzni a vitorlát! – parancsolta Iaszón. Felállították az árbocot, kifeszítették a vitorlát, belekapott a szél és kidagasztotta. Az argonauták még mindig félálomban bámulták a távol ködébe vesző partot. Csak amikor már az öblön kívül jártak, kiáltott fel Admétosz, aki Iólkoszban a legjobban követelte, hogy Héraklész legyen az expedíció vezére:
– Hol van Héraklész? Mért nem szállt hajóra? És hová lett Polüphémosz? Te pedig, Meleagrosz, hogy kerülsz Héraklész helyére?
Bosszúsan nézett be az orrdeszka alá, nem húzódott-e oda Héraklész aludni. Aztán Tiphüszre támadt:
– Gyalázatos gazfickó! Félig sötét volt még, mikor fölvertél bennünket álmunkból, s rávetted Iaszónt, hogy hajóra parancsoljon és indulást vezényeljen, még mielőtt észrevettük, hogy Héraklész nincs velünk. Fordítsátok meg a hajót, különben megjárjátok mindannyian!
Tiphüsz nem szólt semmit, csak megvetően mosolygott Admétoszra.
Admétosz kihúzta evezőjét, s ezzel a fegyverrel a kezében felugrott. Átkozódva lépkedett át a padokon Tiphüsz felé. De az Északi szél fiai, Kalaisz és Zétész az útjába álltak, s rákiáltottak:
– Csönd legyen, Admétosz! Ha panaszod van, fordulj Iaszónhoz, ő itt a kapitány!
Admétosz birokra kelt velük, és rájuk förmedt:
– Jól beszéltek, thrákok! Iaszón is benne van a dologban. Irigységből hagyta ott Héraklészt, mert magának kívánja a vállalkozás dicsőségét. Nagyon jól tudja, ha sikerrel járunk, akinek esze van, Héraklésznek tulajdonítja majd, s nem Iaszónnak. Forduljatok, ha mondom! Hé, bajtársak, ki van mellettem? Remélhetjük-e, hogy visszaszerezzük az aranygyapjút Héraklész nélkül? Menjünk vissza érte, s vegyük fel Polüphémosszal együtt. Ha aztán érdemük szerint megleckézteti Iaszónt megTiphüszt, az bizonyos, én a kezemet sem emelem fel a védelmükre.
Admétosz pártjára csak Péleusz és Akasztosz állt, senki más. Erősen fújt a szél, s az előző napi evezésben annyira kimerültek az argonauták, hogy éppenséggel nem volt kedvük most leereszteni a vitorlát és szél ellen evezni visszafelé. Különben is féltek találkozni Héraklésszel, mert nyilván nemcsak azt vetné szemükre, hogy otthagyták; már akkor is elég ingerült lelkiállapotban volt, mikor kiderült, hogy eltűnt Hülasz. Ők pedig még enni-innivalót sem hagytak számára a tábortűznél.
Most Idmón szólalt meg:
– Iaszón, te vagy a parancsnok, tiéd a döntő szó. Visszafordulunk, vagy továbbmegyünk?
Iaszón mogorván ült a helyén, s nem volt kedve szóra nyitni a száját. Az athéni Phalérosz ugratni kezdte:
– Iaszón, olyan hallgatag vagy most, akár valami halárus az athéni piacon, mikor a vevő a hal árát kérdi olajban vagy árpában. Nehezen mondja ki, mert attól tart, hogy kevesebbet kér, mint amennyit a vevő fizetne. Én azonban, ha így ravaszkodik velem a halas, megragadom a vizes halat és pofon csapom vele, pedig általában igen türelmes ember vagyok.
Ismét Admétosz vette át a szót:
– Egyre távolabb sodor bennünket a szél. Kérlek, Iaszón, add ki a parancsot, míg nem késő!
Idasz rekedt hangon csúfolódott:
– Admétosz, Admétosz félreáll a fejeden a báránybőr sipkád, az orrod meg csupa szurok. Ülj vissza a helyedre!
Kalaisz szelídebben szólt hozzá:
– Verd ki a fejedből Héraklészt, Admétosz! Bizonyára valamelyik istenség ültette Tiphüsz agyába az elhatározást, hogy ébresszen fel bennünket, s mindeddig elvakított mindnyájunkat, hogy ne vegyük észre Héraklész távollétét.
– Ugyanez a láthatatlan ujj pecsételi le most kapitányunk, Iaszón ajkát – tette hozzá Zétész. – Vitorlázzunk tovább, ne törődjünk az őrült tirünszivel, csupán az aranygyapjúra gondoljunk!
Admétosz így válaszolt:
– Helyes. Én csak egyetlen ember vagyok valamennyiőtök ellenében! De tanúul hívlak benneteket, Akasztosz és Péleusz, hogy mi hárman készek lettünk volna visszatérni a táborhelyre, Zétész és Kalaisz azonban megakadályozott benne. Ha Héraklész bosszút akar állni ezért az esetért, forduljunk a két thrák ellen. Iaszón, Argosz, Tiphüsz és a többiek isteni sugallatra cselekedtek, s nem vonhatók felelősségre. Ami pedig téged illet, Idasz, eljön a napja, mikor betelik a pohár, s eggyel több csúfondáros szót ejtesz, mint kellene: az majd átalakul a viszálykodás szellemévé, visszaröppen a szádba, és alaposan megcsípi a nyelvedet.
Így haladtak tovább szótlanul. A csendet az orkhomenoszi Aszkalaphosz érdes hangja törte meg:
– Különös éneklő hangot hallok az orr felől. Lehetséges, hogy Zeusz tölgyfaága szól?
– Csak a szél muzsikál a kötélzeten – felelte rá Ekhión. De Mopszosz, a jós, felhágott az orrdeszkára, s csendre intve a legénységet, erősen figyelni kezdett. Egy idő múlva bólintott, s így szólt:
– A tölgyfaág üzenete: „Zeusz maga döntött úgy, hogy Héraklésznek ott kell maradnia. Héraklész haragja egyengeti majd hazatéréstek útját. És Zeusz atyánk feladatot tűzött ki Polüphémosz számára is, melyet véghez kell vinnie a Kiosz torkolatánál. Ne perlekedjetek hát egymással, fiaim, hanem hajózzatok tovább jámbor szívvel, szerezzétek vissza a szent jelképet, melyet már jó ideje elorzott egy kanca a kostól.”
Ez eldöntötte a kérdést, és ismét szent lett a béke a padokban.

Mivel Héraklész nyomát sem találta Hülasznak a Kiosz völgyében, sorra látogatta Müszia városait, s valamennyinek uralkodóját megvádolta, hogy csalárdul rejtegeti előle a fiút. Azok tiltakoztak a vád ellen, erre Héraklész jó szándékuk bizonyságául túszokat követelt tőlük, s ígéretüket vette, hogy folytatják Hülasz keresését, míg rá nem találnak. Ebben megállapodtak, mivel az uralkodók jól tudták, ha szembeszállnak követeléseivel, szétveri a házukat s felgyújtja vetésüket. Minden év bizonyos napján Müszia lakossága a mai napig is mindenütt Hülaszt keresi, nevét kiáltozza a termékeny völgyekben és a sűrű erdőkben. Héraklész pedig gyalogosan indult meg Kolkhisz irányában, abban a reményben, hogy elcsípi valahol Argót, s megtorolja sérelmét Iaszónon meg a társain.
Polüphémosznak, akit száműztek Lariszából, nem volt hazája, így hát, mikor Héraklész gondjaira bízta a harminc ifjú müsziai túszt, úgy döntött, hogy letelepszik a Kiosz völgyében, s várost épít. Az idők folyamán jelentős város lett a településből, s itt volt a szent madár, a gólya kedvelt fészekrakó helye.

 

 

Huszonkettedik fejezet
Pollux mérkőzésre áll ki Amükosz királlyal

A Poszeidón-fok felé haladva az argonauták északnyugati irányt vettek, leeresztették a vitorlát, és az evezőkre hagyatkoztak. A magas hegyek feltartották a szelet, de a legénység még nem heverte ki az előző nap megerőltetéseit, és lassan haladtak előre a meredek sziklás part mentén. Naupliosz feltette a kérdést Iaszónnak:
– Megkockáztatjuk még ma délután az átkelést a Boszporoszon?
Iaszón Tiphüsztől kért tanácsot, s az így felelt:
– Még mindig nagyon erős lesz az áramlás a szorosban. Héraklész segítsége nélkül kétlem, hogy megbirkózunk vele.
– Akkor meg mi a csodának hajszoltál fel bennünket ma reggel s hagytátok ott Héraklészt? – csattant fel Admétosz.
Idmón élesen vágott vissza:
– Admétosz, Admétosz, alaposan megtárgyaltuk már ezt a kérdést, és Zeusz atya a faág szavával vitathatatlanul tudtunkra adta, hogy Tiphüsz helyesen cselekedett. Azt tanácsolom neked, menj oda Tiphüszhöz, és barátian szorítsd meg a kezét, majd ugyanígy Iaszón, Kalaisz és Zétész kezét is.
Tanácsával mindenki egyetértett, s Admétosz kénytelen volt megfogadni. Felkelt helyéről, s ünnepélyesen kezet szorított bajtársaival.
– Nos hát, Iaszón – szólalt meg nagy Ankaiosz –, ha nem szándékozol már a mai napon továbbhaladni, miért nem kötünk ki a legközelebbi védett öbölben, hogy folytassuk megszakadt pihenőnket?
– Csakugyan – helyeselt Iaszón.
Mérsékelt ütemben eveztek néhány mérföldet, míg nyugatnak nem kanyarodott a part, és távolabb nem húzódott a hegyek vonulata. Ekkor egy virágzónak tetsző város alá értek, a kövér réteken nyájak legelésztek, és a hegyről széles folyó hömpölygött alá.
– Tudja-e valaki, miféle nép lakik ezen a vidéken? – kérdezte Iaszón.
Argosz így válaszolt:
– Bebrüxök, helyesebben az akhájok, a brüxök és a müsziaiak keveréke. Két nemzedékkel ezelőtt letelepedett egy akháj törzs a Duna torkolatánál, és beházasodott az ott lakó brüxök törzsébe: később fókabőr csónakokon és brüx fegyveresekkel erre a területre jöttek, és leigázták az ősi müsziai lakosságot. Különös nép ez, jobban szereti a tehéntejet, mint a juh- vagy a kecsketejet, és friss fenyőgyantával fűszerezi a bort. Úgy hallottam, a királyuk, Amükosz ádáz fajzat, s szinte örökös harcban áll a mariandünoszokkal, valamint északon a bithünoszokkal. Poszeidón leszármazottjának mondja magát, és még mindig hódol az emberáldozat Görögországban szerencsére már kihalt szokásának. Tegeai Ankaiosz nyugalomra vágyik, nos, Amükosztól könnyen megkaphatja az örök nyugodalmat.
Iaszón szavazásra bocsátotta a kérdést:
– Kikössünk, vagy evezzünk tovább?
Harminc szavazattal kettő ellenében a kikötés mellett döntöttek. Valamennyien sisakot és fegyverzetet öltöttek, és vad csatakiáltással lehorgonyozták az Argót egy épülettel szemben, mely nagyságáról ítélve királyi palota lehetett. A hajókötelet egy pompás babérfához erősítették.
Elsőnek Ekhión herold lépett partra. Ünnepélyesen és elszánt képpel közeledett az épületek felé. Hatalmas termetű, hosszú karú, szikár férfi jött elébe, durva formájú feje olyannak tetszett, mintha üllőn pöröllyel kalapálták volna ki: aranydíszeiről ítélve maga Amükosz király lehetett. Ahelyett, hogy ünnepélyesen köszöntötte volna Ekhiónt, ami még az ellenség heroldjának is kijár, nyersen ráförmedt:
– Úgy látszik, nem tudod, kivel állsz szemben. Én vagyok Amükosz király. Engem azonban nem érdekel, ki vagy s mi járatban jöttél, amúgy is bizonyára csak hazugság jön ki a szádon, csupán világosan tudtodra akarom adni, milyen helyzetbe kerültetek. Királyságomban senki idegen nem szállhat partra, az égvilágon senki! Ha mégis megteszik, egyre megy, hogy tévedésből vagy szándékosan, viselniük kell a következményeket. Vagy kiállítanak egy bajnokot, hogy ökölvívásban mérkőzzék velem, s ez esetben feltétlenül megölöm messze földön híres jobbkezes ütésemmel, vagy ha ezt nem vállalják, csak meggyorsítja a dolgot a feltétel nélküli behódolás. Mindkét esetben felkísérjük őket a csúcsra, azon a földnyelven, amit az imént kerültetek meg, és áldozatul hatalmas ősömnek, Poszeidón istennek, a tengerbe taszítjuk őket.
– Én nem vagyok ökölvívó – válaszolt udvariasan Ekhión –, s nagyon sajnálom, hogy nincs már a hajónkon tirünszi Héraklész, ki tegnap még társunk volt. Ő bizonyára még neked is megfelelő ellenfél lett volna. De van köztünk egy ökölvívóbajnok, élvezet lesz megmérkőznöd vele. Spártai Pollux az, aki néhány éve az olümpiai játékokon elnyerte a minden görögök ökölvívóbajnoka címet.
Amükosz nagyot nevetett.
– Még nem láttam görögöt, aki ér valamit a szorítóban. Elismerem, hogy szépen játszó göröggel már találkoztam: szabályos lábmunka, fejleszegés, ügyes kitérések jobbra-balra, de mire mennek mindezzel? Semmire, a bolondok! Én mindig beadom nekik a jobbkezest, és azzal vége. Én bizony mindig sértetlen maradok, mert csupa csont és izom vagyok. Ha megütsz, beletörik a csuklód.
Együtt mentek le az Argóhoz, és Amükosz nyersen odakiáltott:
– Melyiktek az az őrült spártai Pollux, aki ökölvívónak meri magát nevezni?
Iaszón hűvösen válaszolt:
– Azt hiszem, félreérthetted nemes heroldunknak, Ekhiónnak, Hermész fiának szavait. Én az iólkoszi Iaszón vagyok, expedíciónk vezére, és arra kérlek, mielőtt hozzánk szólnál, először is engem köszönts!
Amükosz nyerítve, megvetően felkacagott, mondván:
– Akkor szólj, aranyos fürtű, ha kérdeznek! Én vagyok a híres, félelmetes Amükosz. Nem török be senki gyümölcsösébe, s nem tűröm, hogy más törjön be az enyémbe. Mielőtt sorra tengerbe vetnélek valamennyiőtöket, ki akarok állni a minden görögök híres bajnokával, hogy jól ellássam a baját. Kell már a testgyakorlás.
Az argonauták meglepődve tekintettek egymásra, időközben azonban benépesült a part Amükosz fegyvereseivel. Reménytelen kísérlet lett volna vízre taszítani az Argót, s elhagyni a partot, súlyos veszteség nélkül. Különben sem szolgáltathatták ki Ekhiónt a vadaknak, akik bizonyára nem tartanák tiszteletben személyének sérthetetlenségét.
– Itt vagyok, Amükosz király – szólalt meg Pollux, és felállt –, kissé merevek a tagjaim az evezéstől, de megtisztelő, hogy kiállhatok veled a szorítóban. Hol szoktál bokszolni? Pompás palotád udvarán talán?
– Nem – felelt Amükosz –, erre a célra egy kellemes kis völgy szolgál egy szikla tövében, a falun túl, ott szoktam mérkőzni, ha ugyan az mérkőzésnek nevezhető. De általában inkább egyszerűen véráldozat.
– Csakugyan? – így Pollux. – Ezek szerint te a letaglózó ökölvívás híve vagy? A hozzád hasonló nagy termetű ökölvívók többnyire ahhoz a fogáshoz folyamodnak, hogy lábujjhegyről, a magasból sújtanak le. De mit gondolsz, olyan ellenféllel szemben is hatásos ez, aki nem veszti el a fejét?
– Módodban lesz jó néhány fogást megtanulni, mielőtt megöllek – mondta erre Amükosz, és harsányan kacagott.
– Helyes, de tisztázzuk – szólt Pollux –, ökölvívásban mérkőzünk, vagy szabadfogású birkózásban?
– Természetesen ökölvívásban – válaszolta Amükosz. Büszkén vallom magam igazi sportembernek.
– Akkor is van még mit megbeszélnünk – vette át a szót Pollux. – Bizonyára tudod, hogy távoli országokban különbözők lehetnek a szabályok. Hadd tudjam: megengedett-e a lefogás, a rúgás? Vagy homokot szórni a másik szemébe?
– Semmi esetre – tiltakozott Amükosz.
– S a harapás, az öklelés, övön aluli ütés?
– Dehogyis! – kiáltott fel méltatlankodva Amükosz.
– És beléphet-e a szorít óba kettőnkön kívül más is?
– Csak mi ketten – felelt Amükosz. – És addig folyik a mérkőzés, míg egyikünk a porondon nem marad.
– Helyes – kiáltott Pollux. – Vezess a völgyhöz! Amükosz mutatta az utat a völgyig, mely szépséges kis zug volt, buján nőtte be az ibolya, jácint, az anemóna, hihetetlenül zöld volt a pázsit, és boroszlán illata töltötte be a levegőt. A király fegyveresei az egyik oldalon, az arbutuszfák alatt sorakoztak fel, a másik oldalt szabadon hagyták az argonautáknak. Odafelé külön-külön csoportban haladtak, és Idmón biztató jósjelet közölt társaival: saspárt látott egy mostanában elhullt fekete ló tetemén, az egyik madár folyvást a bordák táját tépdeste, hogy a zsigereket elérje, a másik pedig már bizonyára jóllakott, és hajlott csőrét a patákon tisztogatta. Más dögevő madarak, varjak, kányák és szarkák is rajzoltak körülöttük lakomára várva. Idmón a saspárban Kasztór és Pollux jelképét látta, mivel a sas apjuknak, Zeusznak a madara, a ló Amükoszt jelenti, mert az Poszeidón szent állata, a többi dögevő madár pedig Korónosz, Melampusz, Kalaisz, Zétész meg a többi argonauta.
– Különös szorító ez – jegyezte meg Pollux –, taktikázásra nincs hely benne. A két végén csúcsba szűkül, akár a hajó orra meg a fara.
– Az én stílusomnak megfelel – válaszolta Amükosz. – Megjegyzem, hogy én mindig háttal fordulok a sziklának, mert zavar, ha a szemembe süt a nap.
– Ezt örömmel hallom – mondta Pollux –, civilizált országokban ugyanis sorshúzással döntik el a helyet. Rajta, király, vetkőzz, és kösd fel a kesztyűdet.
Amükosz nekivetkőzött, formátlan volt, akár a medve, csak a lába hosszú, ösztövér karján kiálltak az izmok, mint a tengeri moszat a simára kopott sziklán. Csatlósai felkötötték kesztyűjét – a vastag szíjak ólomnehezékkel és hegyes rézszögekkel voltak kiverve.
Iaszón előlépett, és tiltakozott:
– Amükosz király, ez lehetetlen! Görögországban nem engednek ilyen barbár dolgot, hogy valaki fémmel kivert kesztyűt használjon. Bokszmérkőzés ez, nem csata.
– Nem vagyunk Görögországban – felelt Amükosz –, de nem tűröm, hogy kétségbe vonják sportszerűségemet. Felajánlom Polluxnak tartalék kesztyűmet. Használja, ha akarja.
Iaszón megköszönte Amükosz ajánlatát, az pedig nyomban elküldött egy rabszolgát, hogy hozza el Polluxnak a magáéval azonos minőségű másik kesztyűjét. Pollux azonban fejét csóválta, és mosolyogva megállította a rabszolgát, mire Kasztór felkötötte kezére a sima bőrkesztyűt, mely csupán azt a célt szolgálta, hogy ujjízületeit védje és csuklóját rögzítse; egyik részében a négy ujj helyezkedik el, s a másikban a hüvelykujj szabadon mozog.
Iaszón odasúgta Kasztórnak:
– Miért utasította vissza ikertestvéred azt a remek kesztyűt?
– Minél súlyosabb a kesztyű, annál lassúbb az ütés – felelt Kasztór. – Majd meglátod!
A küzdő felek abban állapodtak meg, hogy akkor kezdik a menetet, mikor megszólal a kagylókürt. A kürtös a völgy fölé nyúló sziklapárkányon foglalta el helyét, nyakában lógott a kagyló, és tüntetőleg zsinórja kibogozásával foglalatoskodott, mikor a tömegből hirtelen felhangzott egy másik kürt szava, s Amükosz nyomban Polluxnak rontott, abban a hiszemben, hogy váratlanul éri a támadás. Pollux visszaszökkent, kikerülte a fülének irányzott jobbkezest, oldalra lépett, majd villámgyorsan megfordult. Mire Amükosz magához tért, rádöbbent, hogy szemébe süt a nap.
Amükosz volt a súlyosabb, s néhány évvel fiatalabb is. Felbőszült, amiért a nem kívánt helyre kényszerült, s bika módra rontott Polluxnak, két kézzel szórta az ütéseket. Pollux azonban lefékezte az álla hegyére mért balegyenessel, és kiaknázta előnyét, mégpedig nem a várt jobbkezessel, hanem ismét ugyanarról az oldalról csapott ellenfele állára, de akkorát, hogy a foga is belereccsent.
De ez kevés volt ahhoz, hogy Amükoszt letörje. Leszegett fejjel, arcát takarva, hogy felütés ne érhesse, előbb mellbe öklözte Polluxot, majd a vesetájékát kezdte csépelni. Pollux azonban idejében elszakadt tőle, erre Amükosz igyekezett beszorítani őt a völgy árnyékos északi sarkába, hogy egyikük szemét se bántsa a nap. Pollux azonban jól megyetette a lábát, s olyan pontra kényszerítette Amükoszt, ahol leginkább zavarja a napfény: az egyik pillanatban eltakarta egy szikla, a következőben kápráztatóan villant a szemébe fölülről. Pollux most már nem változtatta a helyét, hanem szórta a horgokat, szurkálásokat, felütéseket. Hol jobb, hol bal kézzel küzdött, mivel születése óta egyformán volt képes használni mindkét kezét, ami felülmúlhatatlan előny az ökölvívásban.
A mérkőzés már körülbelül annyi ideje folyt, amennyi alatt egy férfi nem sietősen megjár egy mérföldet, és Pollux még sértetlen volt, csak a vállát hasította fel Amükosz szöges kesztyűje, mikor vállal takarta fejét az ütés elől. Amükosz azonban dagadt szájjal vért köpött, és alig tudta kinyitni a szemét. Azért kétszer is megpróbálkozott még a taglóütéssel: lábujjhegyre emelkedett, jobb öklével lefelé célzott, de mindkét esetben melléütött, Pollux kilendítette egyensúlyából, s így azt is megtorolta, hogy ellenfele túl szorosra zárta össze a lábát.
Pollux hangosan mondogatni kezdte, hogy Amükosz melyik pontját célozza meg. A figyelmeztetést nyomban ütés követte. Testet ütni nem olümpiai stílus, ezért Pollux nem is élt effélével, hanem csak fejre célzott. Fennhangon jelezte:
– Száj, száj, bal szem, jobb szem, áll, újból száj.
Amükosz csaknem akkorákat ordított, mint Héraklész Hülaszt keresvén, de amikor mocskos szájjal fenyegetőzni kezdett, Pollux dühbe gurult. Jobb ököllel cselezett, a ballal pedig lesújtott ellenfele orrnyergére, s érezte, hogy megreccsen a csont és a porc ütésének súlya alatt.
Amükosz megingott és a hátára zuhant, Pollux előreszökkent, hogy fektében is öklözze. Barátságos mérkőzéseken nagylelkűségnek minősül, ha nem támadják a földön fekvő ellenfelet, nyilvános erőpróbán azonban bolondnak tartanák az ökölvívót, aki nem folytatja az ütlegelést. Amükosz hirtelen megfordult, és nagy nehezen talpra állt. Most vad, rövid ütéseket húzott be, de olyan súlyosnak érezte a kesztyűjét, akár a horgonykövet: Pollux pedig a legkevésbé sem kímélte a törött orrot, hanem odaütött, oldalról vagy szemből.
Amükosz kétségbeesve kapkodott bal kézzel Pollux bal ökle után, s ugyanakkor teljes erejéből beirányzott egy jobbkezest. Pollux felkészült a becstelen játékra, és ugyanabból az irányból támadott, amelyből cselezték, így Amükosz tévesztett, ütése nem találta fejen Polluxot, csak levegőt ért. Még felocsúdni sem volt ideje, Pollux máris erőteljes horogütést mért a halántékára, s ezt nyomban követte egy balkezes felütés az álla hegyére.
Amükosz elvesztette önuralmát, s nem volt képes tovább küzdeni. Egy helyben tántorgott, Pollux pedig módszeresen és ütemesen árasztotta fejére a csapásokat, akár a favágó, mikor ráérősen döngeti az égbe nyúló fenyő törzsét, majd félreáll, és úgy nézi, amint ledől, s az aljnövényzet közé zuhan. A végső csapás, egy balkezes, valósággal a földből pattant ki, szétzúzta az ellenfél halántékcsontját, és nyomban végzett vele. Az argonauták elámulva, lelkesen ünnepelték a győztest.
A bebrüxök meglehetős csendben figyelték a mérkőzést, de egy pillanatig sem hitték, hogy Amükosz vereséget szenvedhet. Sokszor megtörtént, hogy színleg tántorgott, mintha sérülést szenvedett volna, aztán hirtelen életre kelt, és véres péppé aprította ellenfelét. Mikor azonban Pollux felülkerekedett, és úgy verte Amükoszt, ahogy kedve tartotta, nyugtalankodni kezdtek, kézbe vették lándzsájukat, és forgatni kezdték a buzogányt. Amükosz eleste után előretörtek, elröppent egy dárda, és Pollux csípőjét horzsolta. Az argonauták is felkerekedtek bajnokuk védelmére, és véres küzdelem tört ki. Pollux is bekapcsolódott, s bizonyságot tett róla, hogy a szabadfogású birkózásban éppoly kiváló, mint az ökölvívásban. Rúgott, birkózott, harapott, öklözött, s miután gyomorszájra irányzott rúgással leterítette azt az embert, aki a dárdát felé hajította, ráugrott, s kinyomta a szemét. Kasztór testvére mögé állt, s hosszú kardjának egyetlen csapásával kettéhasította a bebrüx koponyáját, hogy fele-fele kétoldalt a vállára zuhant.
Idasz a lándzsával felfegyverzett argonauták kis csapata élén végigfutott a völgy szegélyén, s oldalba támadta a bebrüxöket. Ez megtörte erejüket, s úgy menekültek az arbutusz-ligeten át, akár a kifüstölt méhraj. Iaszón, Phalérosz és Atalanté nyílzáport küldött az elmaradozókra, Meleagrosz pedig buzogányt hajított az immár csak fejvesztve menekülő csőcselékre. A vezér nélkül maradt bebrüxök rémülten tódultak országuk belseje felé, negyven halottat vagy haldoklót hagyván a csatatéren, de Kalaisz és Zétész még messzire üldözte őket, mint kányák a vadgalambok csapatát.
Iaszón felsorakoztatta embereit, akik közül négyen megsebesültek, de egy sem súlyosan: phókiszi Iphitosz eszméletét vesztette, mert buzogánnyal főbe sújtották, Akasztosz büszkén mutogatta hasított sebét combja belső oldalán, a seb erősen vérzett, s akadályozta a járásban, Phalérosznak pedig a csípőjét horzsolta egy kődarab.
Ezután az argonauták Amükosz palotájába indultak zsákmányért. Találtak is bőven aranyat, ezüstöt, drágakövet (a kincseket később sorshúzással osztották el) meg rengeteg élelmiszert és hosszú agyagedényekben leszboszi bort. Ennek fölöttébb megörültek, mivel Héraklész kis híján kiitta az Argó teljes készletét.
Este felékesítették fejüket annak a babérfának az ágaival, melyhez az Argót kötötték, és nagy lakomát rendeztek gyenge marha- és birkahúsból, de védekezésül, ha az ellenség támadni készülne, felfegyverezték a mariandünoszokat, akiket Amükosz a hadjárataiban ejtett foglyul, és szerte a városban őrségbe állították őket. A bebrüxök azonban nem kockáztattak meg újabb támadást.
Iaszón legfőbb gondja volt, hogy valamiképpen meg ne sértse Poszeidón istent. Kívánságára másnap reggel összefogtak Poszeidón fiai: az argoszi Naupliosz, a püloszi Periklümenosz, valamint a milétoszi Erginosz, hogy közösen készítsék elő atyjuk tiszteletére az áldozatot. Szarvasmarhában nem szenvedtek hiányt, hiszen az argonauták kezébe került Amükosz minden nyája, s amit nem képesek megenni, úgyis itt kell hagyniuk, így aztán, javukra fordítván a kényszerűséget, nem kevesebb, mint húsz hibátlan, vörös, thrák fajta bikát áldoztak Poszeidónnak, egy falatot sem ettek húsukból, hanem porig elhamvasztottak őket a máglyán, s emellett a többi istennek is bemutatták a szokásos áldozatot.
Még ugyanaznap tisztesen eltemették a bebrüxöket, Amükosz királyt külön sírba tették. Ezúttal nem kellett félniük az argonautáknak a szellemektől, mivel a halottak jogos harcban estek el.
Butész örömmel fedezett fel Amükosz király ládájában egy korsó tiszta vadmézet: aranybarna volt a színe, és az Arganthónion meredélyeit borító fenyők virágjából származott.
– Sosem találkoztam ilyen makulátlanul tiszta fenyőmézzel – állapította meg Butész –, az úgynevezett pélioni fenyőmézben nyomokban megtalálható sok másfajta virág zamata is, ez azonban vitathatatlanul színtiszta fenyőméz. De meg kell hagyni, ez inkább különlegesség, semmint nyalánkság – fűzte hozzá.

 

 

Huszonharmadik fejezet
Orpheusz Daidaloszról regél

Amükosz király étkezőcsarnokát színes freskók díszítették. Az egyik kép Daidaloszt és Ikaroszt ábrázolta, amint szárnyakon elrepülnek Krétából, mögöttük bikafejű férfi ordítozik halálos izgalomban, az athéni Thészeusz pedig diadalittasan villogtatja kétélű csatabárdját, s a vállán bagoly ül.
Kis Ankaiosz Orpheuszhoz fordult:
– Kedves bajtársunk, te oly sok földet bejártál, légy szíves, magyarázd meg nekünk ezt a képet. Figyelmesen hallgatunk majd, s nem zavarunk közbeszólásokkal.
És Orpheusz a következő történetet mondta el, miközben babérral övezvén fejüket, a megvert ellenség csarnokában lakomáztak.
– Azt tartják, inkább gondatlanságból történhetett, semmint szándékosan, hogy a krétai Knószoszban a bikaemberek vezére, Minósz napisten főpapja megszegte a Hármas Istennőnek azt az ősi parancsát, hogy csak bennszülött krétai szállhat olyan hajóra, amelyben ötnél több ember számára van hely. A parancsot az athéni pelaszg ezermester, Daidalosz esetében szegte meg, mint majd hallhatjátok, kedves argonauta barátaim. Az ión TTiészeusz, Athén királya küldte Knószoszba a rendes évi tavaszi ünnepségekre Daidaloszt, tizenkilenc megbéklyózott, boldogtalan társával együtt, hogy a Minótaurosz, a Nap szent bikája elé vessék őket. Daidalosz anyai ágon rokona volt Thészeusznak, mégis halálra ítélte, mert megölte egy mesterember társát, de hajlandó volt visszavonni az ítéletet, ha Daidalosz szorítóba lép a bikával.
Régebben a Minótaurosz valamennyi áldozata a krétai bikaemberekből került ki, akik önként vállalták a halált, később azonban még az istennő dicsőségére sem akarták vállalni, hogy a halálba kergessék őket. Minósz (a rövidség kedvéért így szólították Minósz főpapját) erre parancsot adott, hogy a bika húsz áldozatát minden évben Kréta gyarmatairól, illetve adófizető városaiból állítsák elő. Úgy tett, mintha a kiválasztott helységet nagy tisztességben részesítené, mert egyidejűleg a főpapnő ugyanennyi hajadont követelt onnan, akikből a Minótaurosz papnői lettek, ez a hivatás pedig vagyont és tisztességet jelentett. Minósz rendszerint Mükénébe, Tirünszbe, Püloszba, Argoszba vagy a görög szárazföld egyéb jelentős városába küldötte felszólítását, de némelykor az Égei-tenger valamelyik szigetére, Kis-Ázsiába vagy Szicíliába: egy ízben még a távoli Philisztiába is. Ezek az áldozatok fegyvertelenek voltak, és a Minótaurosz rendszerint egyetlen délután könnyedén végzett velük, hiszen más védekezésük nem volt, mint a futás vagy a félreugrás. Ha azonban akadt olyan ügyes és vakmerő férfi, akinek valameddig sikerült elkerülnie a halált (az időt homokórával, vagyis egy átfúrt tartályból vékonyán szivárgó homokkal mérték), azt Ariadné nimfái – amint a Minótaurosz papnőit nevezték – a korláton átugorva, egy szál püthónbőrből készült ágyékkötőben, egyébként teljesen meztelenül, megmentették a bika öklelésétől. Ariadné nimfái gondozták a Minótauroszt borjúkora óta, és puszta szóval is képesek voltak megfékezni, bármilyen bőszen bömbölt vagy kapálta is a porondot. A Hármas Istennő hatalmának szemléltetésére egyszerre hárman-négyen ugrottak fel a hátára, átbukfenceztek a fején, virágfüzérrel övezték a szarvát, mikor a bika játékosan rájuk támadt, rúdugrással átvetették magukat fölötte, s hasonló tréfákat űztek vele. A tavaszi ünnepségek befejező aktusa misztikus szeretkezési szertartás volt Pasziphaé, a Holdtehén, s Minósz, a Napbika között, melyet bonyolult rituális tánc közben vittek véghez úgy, hogy Ariadné nimfái egyesültek a szarvas álarcot viselő bikaemberekkel. Ekkor a főpapnő könyörtelenül leölte a Minótauroszt, a torkából kiömlő vért edénybe fogták fel, majd kétfülű korsóba öntötték, összevegyítve a nimfák könnyeivel, akik megsiratták szarvas játszótársuk halálát. A bika vízben oldott vérét kakukkmadár farktollával széthintették a sziget gyümölcsfáira, hogy jól teremjenek, s a varázslat hatásosnak is bizonyult.
Daidalosz híres volt leleményességéről. Sok meghökkentő találmányt tulajdonítottak neki, például a szobrok bronzba öntését viaszmódszeres öntési eljárással. Állítólag mesterséges szárnyat szerkesztett magának, mellyel madár módjára csapkodott, s fenntartotta magát a levegőben. Annyi bizonyos, hogy sikerült túljárnia a Minótaurosz eszén a knószoszi bikaszorítóban, pedig első lett a sorshúzásnál, sántított és fiatal sem volt már, s az utána következő tizenkilencből egy sem kerülte el az ádáz görbe szarv halálos döfését. A Minótaurosz a férfiakat ellenségnek tekintette, és csak a nőket tisztelte; egyébként is, mikor kifutott a sötét istállóból, ahol étlen-szomjan tartották, felülről még ezüsttűket is dobáltak rá, hogy felbőszítsék. Daidalosz nem akként menekült meg, amint tudatlan dalnokok énekelni szokták, hogy mesterséges szárnyain hazarepült Athénba. Nem áshatta be magát a szorító homokjába sem, hiszen a kőpadozatot csak olyan vastagon hintették be, hogy ne csússzanak el rajta, és feligya a kiontott vért. Különb tervet eszelt király a menekülésre.
Daidalosz figyelmét felkeltették a szent szorítóban elhelyezett hermák: kerek fejű fehér oszlopok voltak ezek, a termékenység jelképei, melyek az istennő rendeletére álltak ott a bikák felajzására. A bikák rá se hederítettek ezekre a hermákra, már megszokták, hogy ott vannak. Daidalosz fortélyosan azt eszelte ki, hogy hermának tetteti magát. Annak a helyiségnek a falát, melyben bezárva tartották, fehér gipsz borította. Daidalosz letört egy darabot a mennyezet díszítéséből, porrá zúzta, és befehérítette vele tarka ruháját. Kezét, lábát, arcát és haját is vastagon beszórta, majd később a szorítóban, mielőtt a Minótauroszt kiengedték a porondra, odabicegett egy oldalt álló oltárhoz, felmászott rá, fejét betakarta a ruhájából leszakított szövetdarabbal, s mozdulatlan maradt, akár a hermák. A Minótaurosz bömbölve száguldott körbe, de nem vette észre Daidaloszt, mert hiába kereste az elkerített térségben. Az emberszag felbőszítette, és ádázul, gyilkos szándékkal fordult szembe a közönséggel. Szokás szerint a színre futottak az Ariadné-nimfák, hogy akrobatikus táncot lejtsenek a holttest körül, s megkezdjék játékos mutatványaikat a Minótaurosszal, de elevenen találták ott Daidaloszt. A palotaőrség biztonságos helyre kísérte.
Daidalosz játékosságával és sok találmányával hamarosan általános tiszteletet vívott ki a palotában, s a főpapnő kegyét is elnyerte. Fortélyos játékszereket szerkesztett, többek között elkészítette a szentély számára az istennő életnagyságú szobrát, melynek minden tagja, sőt a szeme is mozgatható volt. Csinált egy gépembert is -Talosznak nevezték el –, mely pontosan úgy lépett és mozgott, mint díszőrségen a katonák.
A következő évben Minósz féltékenykedni kezdett Daidaloszra, s koholt ürüggyel a palota börtönébe záratta. Daidalosz azonban a főpapnő segítségével a tavaszi ünnepségek előestéjén megszökött, s magával együtt kiszabadított a fogságból húsz pelaszgot is – köztük testvérének fiát, Ikaroszt –, akiknek másnap délután kellett volna szorítóba lépniük. Kivezette őket a palota folyosóinak labirintusából a tengerpartra, ahol a királyi hajóműhelyben éppen vízre bocsátásra készen állt egy vadonatúj csatahajó. Daidalosz látta el új találmányával, a gyorsan és könnyen felhúzható vitorlával, még ki sem próbálták, s más hajón még nem volt efféle szerkezet.
Eddig ugyanis a keresztrúdra szerelt vitorla az árbocrúdhoz volt rögzítve, és ha ellenszelet kaptak, a tengerésznek fel kellett másznia a rúd tetejére, s ott kellett kiakasztania a vitorlát, ha pedig ismét kedvező szél fújt, hasonlóan fáradságos módon tették újra fel a vásznat. Daidalosz azonban olyan módszert talált fel – ma is használatos egész Görögországban –, amelynek segítségével a keresztrudat és a ráerősített vitorlát karikán átfűzött zsinórral lehet felvonni és leereszteni, mindenféle mászás nélkül, sőt óvatosan még el is fordítható a szerkezet, hogy az oldalszelet is hasznosítsák. Minósz megszegte a törvényt, mikor vízre bocsátás előtt a hajóra engedte Daidaloszt, mert Daidalosz nem volt bennszülött krétai.
A hajóműhelyben nem állt senki a menekülők útjába, sietve görgőket tettek a hajó alá, vízre bocsátották, felhúzták a vitorlát, elindultak a tengeren, és hamarosan elhagyták Dia szigetét. A kikötő bejáratának őrsége riadót fújt, s néhány órával később Minósz egész hajóhada kifutott a pelaszgok üldözésére. Azt remélték, elcsípik őket, amint lecsendesül a szél, mert a pelaszgok nem gyakorlott evezősök. De nyomát sem látták a jól felszerelt hajónak, és Minósz nagy bosszúsan észrevette, hogy indulás előtt Daidalosz társaival minden evezőt félig elfűrészelt a krétai hajókon, hogy erősebb húzásra valamennyi kettétörjön. Kénytelen volt visszafordulni, hogy sürgősen új evezőket csináltasson. Minósz feltételezte, hogy a menekülők nem mernek visszatérni Attikába, mert félnek Thészeusz haragjától, hanem inkább Szicíliába igyekeznek, s az istennő számos szentélye egyikében keresnek menedéket.
Daidalosz, akit ellenszél tartott fel az Ión-öbölben, már közeledett Szicíliához, mikor üldözőit megpillantotta, de kijátszotta őket, mert vakmerően áthaladt a Messzinai-szoroson, Szkülla sziklája s Kharübdisz örvénye között, utána pedig nem délnek, hanem északnak tartott. Lerázta az üldözőket, és szerencsésen megérkezett az itáliai Kümébe, ott elsülylyesztette a hajóját, s a vitorlát meg a kötélzetet az istennőnek ajánlotta. Unokaöccse, Ikarosz, a kormányos azonban az úton vízbe fúlt, mert egy kora hajnalon alvás közben a tengerbe zuhant. Azóta a tengernek az a része, ahol elnyelte a víz, emlékezetére Ikarosz nevét viseli. Egyikőtök se adjon hitelt a szent freskók – mint ez itt –, faragott ládák, vésett kelyhek tudatlan és téves értelmezésének, mely szerint Daidalosz viasszal szárnyat ragasztott Ikarosz vállára, de a fiú túlságosan közel került a naphoz, a viasz megolvadt, s Ikarosz a vízbe fűlt. Az ábrákon látható szárny szimbólum csupán, mely a hajó gyorsaságát jelképezi. A viasz megolvadása pedig, ami a Szardínián meghonosodott rítus szerint Daidalosz tiszteletét jelzi, csupán bronzöntési módszerére, leleményes találmányára utal.
Küméből Daidalosz gyalogosan tette meg az utat DélItálián át, majd átkelt Szicíliába. Agrigentumban Kókalosz hérosz szentélyének nimfája vette őket gondjaiba, és Daidalosz hálából megajándékozta az istennő Knószoszban felállított szobrának kicsinyített másával. A nimfát elbűvölte a szobrocska, s megígérte, hogy közbenjár az istennő pártfogásáért. A krétai hajóhad egyre Daidaloszt kereste Szicília partjai körül, míg végül a nimfa a szárazföldről kígyófarkú szeleket bocsátott rá, mire a flotta Agrigentumnál hajótörést szenvedett, csupán Minósznak sikerült néhány tengerészével partra úsznia. Mikor meglátta, hogy Daidalosz és társai kényelmesen letelepedtek Kókalosz szentélyénél, rettenetes haragra gerjedt, és fenyegetően, tiszteletlenül támadt a nimfára, követelvén, hogy mint szökött rabszolgákat szolgáltassa ki neki az egész társaságot. A nimfa a maga s az istennő becsületéért kénytelen volt megtorláshoz folyamodni: meleg víz helyett alattvalóival forró olajat vagy (némelyek így mondják) szurkot öntetett a kádban ülő Minószra.
Daidalosz kijavította az egyik megsérült krétai hajót, és vakmerően egyenesen Athénba vitorlázott Thészeusz királyhoz, megvitte neki Minósz halálhírét, s kétségtelen bizonyítékul átnyújtotta a hüvelykujján viselt pecsétgyűrűjét. Hatalmas vörös karneolkövébe a Minótaurosz ülő alakja volt bevésve a hatalom jelvényével, a kétélű fejszével. Thészeusz néhány évvel azelőtt Knószoszban járt, részt vett az ünnepség atlétikai versenyein, és megnyerte az ökölvívó-bajnokságot. Azóta a világ legnagyszerűbb városának tartotta Knószoszt.
Miközben hüvelykujjára próbálta a gyűrűt, valósággal ugrált a szíve a büszkeségtől s a lelkes örömtől. Daidalosz észrevette, s titokban felajánlotta Thészeusznak, hogy ha kegyelmet ad neki és menekült társainak, győzelemre vezeti Krétában. Thészeusz elfogadta az alkut.
Daidalosz irányításával hajóhadat építettek nagy titokban, minden járt úttól távol, jól felszerelt, gyors gályákat, amilyen egy sincs a krétaiaknak. Ügyeltek rá, hogy neszét ne vegyék a munkának Krétán. Az új Minósz, Deukalión, követet küldött Thészeuszhoz, követelvén Daidalosz kiszolgáltatását. A válasz a következő volt: Daidaloszt, a király unokatestvérét a Minótaurosz nem ölte meg, tehát szabad ember lett, sőt jóvátette a gyilkosság bűnét is. Senki sem tud róla, hogy egyéb bűncselekmény terhelné. Kókalosz nimfája maga döntötte el, hogy megöli Minószt, a szörnyű tettben Daidalosz nem vett részt. Méltatlanság volna, ha mint szökött rabszolgát kiszolgáltatná rokonát a krétaiak bosszújának, de ha Minósz bizonyságát adja, hogy Daidalosz más bűncselekményt követett el, Thészeusz hajlandó a kérdést újabb megfontolás tárgyává tenni. Ezzel Minósznak minden gyanúja eloszlott, Thészeusz pedig összevonta hajóhadát, és nyugati kitérővel Kréta ellen vonult. Daidaloszt magával vitte navigátornak.
A krétaiak mindeddig vitathatatlan urai voltak a tengereknek, évszázadok óta biztonságban érezték magukat külső betöréstől, s városaikat nem vették körül védőbástyákkal. A parti őrség, megpillantván a nyugat felől közeledő görög hajóhadat, azt hitte, hogy mégsem süllyedtek el a hajók Szicíliában, csak messzire sodródtak, és most, mikor már senki sem reméli, visszatérnek. Ezt a hírt juttatták el Knószoszba, mire a lakosság a partra tódult, hogy köszöntse az érkezőket, de keserves csalódás érte őket. Fegyveres görögök tódultak ki a hajókból, lemészárolták az ünneplő tömeget, majd rohamot intéztek a palota ellen. Kifosztották és felgyújtották, megölték Minószt és a többi vezető bikaembert. Utána nyomban hajóra szálltak, elfoglalták Kréta valamennyi kikötővárosát, elkobozták a sziget minden hadihajóját, s kifosztották a városokat. Thészeusz azonban nem merészelt szembeszállni a Hármas Istennővel, Pasziphaéval, papnőit sem akarta háborgatni: mindenütt a főpapnő rendületlen szövetségeseként szállt partra, fennen hirdetvén az istennő rendíthetetlen uralmát Krétán. De Minósz tisztségét eltörölték, s a tengeri főhatalom, melyet Kréta két évezreden át háborítatlanul élvezett, egyszeriben átszállt a görögök és szövetségeseik kezébe, így szól az igaz történet, melyet szavahihető költők nemzedékei hagytak ránk.

Orpheusz két térde közé fogta lantját, s a húrokat pengetve kísérni kezdte énekét. Thészeuszról szólt a dal, s a királylányról, akinek tette a szépet, majd elhagyta Naxosz szigetén.

A tengeren túl, ékes nyoszolyán
Nyugszik, álmában látja kedvesét,
Virágok közt, kagylók-hintette úton,
A szőlőhegyek árnyéka alatt.
S felsóhajt: „Elmúlt tévelygéseim
Mélye kísért a roskadt romokon.”
Épségben áll még a királyi ház,
Szikár fenyők az ős orom felett,
Itt marta gond, hogy hű-e kedvese,
S nem nyugodtabb-e lelke, mint mikor
Őtöle, Thészeusztól rettegett,
S hogy a fenyők már nyögtek a viharban
S gyűlölték a virágok is, azóta
Nem álmodik róla többé a hölgy,
Csak áldva áldja azt, ami a hősnek
Mint a meddő kavics vagy buja fű;
Már méltósága méltóbb társra vár...

 

 

Huszonnegyedik fejezet
Phineusz király és a Harpüiák

Harmadnap, kora reggel kedvező széllel indult útnak az Argó. Néhány előkelő mariandünoszt is felvettek hajójukra, akiket kiszabadítottak a bebrüxök fogságából, köztük Lükosz király testvérhúgát, akit Amükosz ágyasává kényszerített. Iaszón felajánlotta, hogy elviszi őket a Fekete-tenger déli partján fekvő szülővárosukba.
Mire delelőre hágott a nap, elérkeztek a Boszporosz bejáratához, de a tapasztalt tengerészek, Argosz, Tiphüsz és Naupliosz kijelentették, hogy veszedelmesen erős az áramlás. Várni kell egy-két napot, míg kitombolja magát a szél, s akkor – mondották – bízvást megkockáztathatják az átkelést. Kalaisz és Zétész Iaszónhoz fordult:
– Ha kedved van közben kiszállni a thrákiai parton, biztosíthatunk, hogy mostohaapánk, Phineusz, kedvező fogadtatásban részesítene thüniai királyi udvarában. Hallottuk ugyanis, hogy említetted a nevét elhunyt vendéglátónknak. Ő uralkodik Kelet-Thrákia egész hegyes térségén, mely északon a Haimosz-hegyvidék lábáig nyúlik.
Iaszón boldogan fogadta a javaslatot, nem is sejtve, milyen veszedelmes kalandnak teszi ki magát. A hajó még néhány mérföldet futott nyugat felé, addig a pontig, ahol kissé megtörik a Márvány-tengert szegélyező hegyek vonulata, s a Boszporosz felől nem dobálja a hajókat a heves áradat. Lehorgonyoztak egy vörös szirt közelében, peloponnészosziakból és a szigetekről való görögökből álló őrséget hagytak hátra, Iaszón pedig Kalaisz, Zétész, Ekhión, a herold, Orpheusz s a thesszáliaiak kíséretében, akik értették a thrákok nyelvét, partra szállt.
– Phineusz király most még bizonyára téli székhelyén, Bithünionban tartózkodik, mely körülbelül egy óra járásnyira egy tó partján fekszik – mondta Zétész. – Csak akkor szokott Szalmüdésszoszba, nyári udvarába költözni, mikor már beérik a füge.
Kalaisz és Zétész eddig alig nyilatkozott magánügyeiről, most azonban menet közben elmondták Iaszónnak, miért hagyták el Thrákiát s utazták be Görögországot. Egyrészt, hogy megismerjék anyjuk hazájának életmódját és szokásait – anyjuk, Óreithüia ugyanis athéni volt –, továbbá, hogy megszerezzenek bizonyos örökséget, mely az Attikában még mindig dívó anyaági leszármazás alapján megilletné őket, de ebben csalódtak. Főként azonban azért kerekedtek fel, hogy elkerüljék apjuk új feleségének társaságát. A vak Phineusz király ugyanis nemrég nőül vette hatalmas szomszédjának, a szküthák királyának leányát, akinek birodalma kiterjed az AlDuna déli partján húzódó felföldre. Idaia volt a leány neve, és a feddhetetlen, tejivó szküthák nemzeti erényei teljességgel hiányoztak belőle.
– Arcátlan, kegyetlen, alattomos és buja nőszemély – mondta Zétész.
– Tisztességgel megmondom neked – vette át a szót Kalaisz –, mostohaapánk valósággal száműzött bennünket, amiért jelenlétében az új asszony szemére vetettük, hogy szégyent hoz házunkra. De a király vak, és könnyen félrevezethette a kedveskedésével. Azt képzeli, felesége a legjobb asszony a világon.
– Fiút is szült neki – tette hozzá Zétész –, ha ugyan nem a szkütha testőrök kapitánya a fattyú apja. Bár mi vagyunk a trón törvényes örökösei, fiának szeretné átjátszani a királyságot. Szkütháival rémuralmat teremt nemcsak a palotaőrség, hanem egész Thünia felett.
– Egy lépést sem megyek tovább veletek – jelentette ki Iaszón. – Miért nem mondtatok el mindezt, mielőtt elindultunk? Most már Héraklész nélkül nem vagyunk olyan erősek, hogy minden utunkba eső város vagy királyság politikai bonyodalmaiba beavatkozzunk. Utunk legfőbb, sőt úgyszólván egyetlen célja az aranygyapjú visszaszerzése. Nem tűröm, hogy ettől eltérítsenek.
– Csakhogy Héraklészt nem vesztetted el – szólt közbe Péleusz –, hanem szándékosan cserbenhagytad.
Most Ekhión lépett közbe:
– Nemes Iaszón – mondta –, emlékezz vissza, hogy mielőtt útnak indultunk Iólkoszból, valamennyien, akik méltán soroljuk magunkat a dicső argonauták közé, ünnepélyesen megfogadtuk, hogy kölcsönösen segítjük egymást. Kalaisz és Zétész elejétől fogva melletted áll a kockázatos vállalkozásban, mely tulajdonképpen, minthogy ők nem minüaiak, nem is az ő ügyük. Méltányos tehát, hogy mos te tedd meg, ami tőled telik, és állítsd helyre a békét köztük és mostohaapjuk között. Más szóval, meg kell olajozni a kerékagyat, ha csikorog és akadozik a tengelyvégben.
Mivel a többiek helyeselték Ekhión szavait, elindultak. Félmérföldnyire lehettek a palotától, mikor a tó túlsó partján nyugatnak tartó lovascsapatot pillantottak meg. A messzire látó Lünkeusz jelentette, hogy vagy húsz ferde szemű, kopasz íjászból áll a csapat, zömök porukon ülnek, élükön durva szövésű fekete ujjast és nadrágot viselő nő halad, ékköves öv a derekán és hímzett selyemkendő a fején. Gyorsan ügetnek, nyomukban egy falka szelindek.
– Helyes. Akkor várunk egy darabig, míg eltűnik szem elől a mostohaanyám, a szkütha testőrségével – mondta Kalaisz. – Te, Orpheusz, hiszen magad is thrák vagy, menj előre, és mint magányos vándor dalnok szórakoztasd el az udvaron a palotaőrséget meg a szolgákat. Ezalatt mi egy mellékkapun bevonulunk a palotába, akkor Zétész meg én félelem nélkül és zavartalanul szólhatunk apánkkal, Phineusszal.
Nincs földi halandó, aki érzéketlen maradna, ha felcsendül a zene Orpheusz lantján. Most is, amint végiglépkedett a palota udvarán vidám táncdalt pengetve, az őrszemek letették a fegyvert, a szakácsok elégették a húst a nyárson, a mosóasszonyok a tóparti lapos köveken hagyták a ruhát, és valamennyien táncra perdültek az udvaron. Itt is, ott is rókabőr sapkák repültek a levegőbe.
Az argonauták nesztelenül belopakodtak a palotába, Kalaisz és Zétész egyenesen az ebédlőcsarnokba vezette őket. Amint beléptek egy mellékajtón, undorító bűz csapta meg az orrukat: friss trágya és romlott hús szaga. Odabent különös látvány tárult a szemük elé. Phineusz király a tálakkal megrakott, aranyozott lábú asztalnál ült, és vagy húsz-harminc kánya vijjogva marakodott előtte a falatokért. Aztán újabb szárnycsapkodás hallatszott, és a nyitott ablakon át újabb jövevény csatlakozott a lakmározókhoz. Éles csőrökkel kapkodták a hulladékot s a finom művű tálakra rakott romlott húst. Phineusz kiabálással és hadonászással próbálta elhessegetni őket, de ez semmit sem használt, a madarak mohón kapkodták az undorító falatokat. Bár Phineusz alig múlt ötvenéves, kiaszott, sárga arcával élete végén járó öregapónak tetszett.
Az argonauták harsány kiáltással egyszerre futottak az asztalhoz, s a madarak, csőrükbe kapván, amit lehetett, kirajzottak az ablakon. Kalaisz és Zétész intett Ekhiónnak, hogy szóljon nevükben a királlyal, mivel nem kívánták felfedni kilétüket, míg az iménti jelenetre nem kaptak magyarázatot.
Ekhión előlépett, torkát köszörülte, majd ékes szavakkal így köszöntötte Phineusz királyt:
– Ekhión herold vagyok, uram, királyom, Hermész isten fia. A Külléné-hegyi székhelyen avattak fel. Azt hiszem, abban a tisztességben van részem, hogy Phineuszhoz szólhatok, a thünoszok dicső királyához, kinek birodalma a gyors sodrú Boszporosztól északnyugatra csaknem a hatalmas Duna ezerágú torkolatáig terjed. Uram, remélem, megbocsátod, hogy bejelentés nélkül törünk rád, de egy vándormuzsikus az udvaron elterelte cincogásával tisztes őrséged és szolgáid figyelmét. Ügyet sem vetettek rám és társaimra, mikor bejelentést kértünk, így hát nem akarván lemondani arról az örömről, hogy érkezésünk után nyomban üdvözöljünk, inkább magunk kerültünk beljebb.
– Kinek a heroldja vagy? – kérdezte Phineusz reszketeg hangon. Ekhión így felelt:
– Nemes thesszáliai társaság nevében szólok hozzád, amely kereskedő útján érkezett vendégszerető országodba. Hazánk kikötője Iólkosz, rakományunk díszes cserépedény, fehér lóbőr, motringba kötött gyapjúfonal pompás színekre festve, szövésre készen, és reméljük, elcserélhetjük árunkat gazdag országod értékes termékeire.
– Számomra mindez mit sem ér – felelt a boldogtalan Phineusz –, a világon semmit. De nektek adnám valamennyi aranygyűrűmet és láncomat, amim még van, egy darabka tiszta kenyérért, egy köszörű fügéért vagy egy szelet sajtért, amit még nem szennyeztek be ezek a mocskos, asszonyképű harpüiák. Ó, a beszédért is kár! Még ha volna is nálatok ilyesmi, visszajönnek a harpüiák és kitépik a kezemből. Hónapok óta nem ettem rendes ételt. Mihelyt elém teszik a finom, ízletes húst, beröpülnek az ablakon a harpüiák és tönkreteszik. Szerető hitvesem, Idaia mindent elkövetett, hogy megszabadítson engem az asszonyképű szárnyasok istenverésétől, de minden hiába. Bizonyára valamelyik isten zúdítja rám őket, akit akaratlanul megbántottam.
– Engedelmeddel bátorkodom feltenni egy kérdést – mondta Ekhión. – Vak létedre honnan tudod, milyen a harpüiák arca?
Phineusz így felelt:
– Szerető hitvesem, Idaia sokszor leírta nekem sovány, ösztövér arcukat, kiaszott mellüket, óriás denevér szárnyukat. De épek az érzékeim, jó a fülem, az orrom, és amikor hallom vihogásukat meg ocsmány rikoltozásukat, hallom a tálak kongását, amint lakmároznak, érzem, hogy csapkod a szárnyuk, megcsapja az orrom bűzös leheletük meg a trágya szaga, mert az egész helyiséget bemocskolják vele... hát nem kell ahhoz szem, hogy tudjam, milyenek, még örülhetek is a vakságomnak.
– Kegyelmes királyom – mondta erre Ekhión –, valaki gyalázatos játékot űz veled. Kérdezd meg társaim bármelyikét, mit látott s lát most, és ugyanazt fogja mondani neked, amit én. Nem asszonyarcú harpüiák, hanem közönséges kányák röpködtek itt. Nem ízletes sülteken lakmároznak, hanem hulladékon és romlott húson, amit csalétkül szórtak elébük. Nem szennyezték be asztalodat, mint hiszed, hanem szégyentelen lakájaid szórták lapátszám a trágyát a disznóólból meg az árnyékszékekből kupacokba, és mocskolták be vele a tálakat, kupákat. Ami meg a vihogást és ocsmány beszédet illeti, bizonyára az ármányban részes rabszolganőktől eredt.
És ha szerető hitvesed, Idaia állította azt, hogy harpüiák röpködnek körülötted, akkor vagy gonosz, vagy teljesen őrült.
Péleusz, Akasztosz, Iaszón és a többiek megerősítették Ekhión állítását, de Phineusz csak nagy nehezen adott hitelt szavuknak. Mindegyre visszatért a harpüiák meséjére. Végül Péleusz a tarsolyából elővett egy darab árpakenyeret, egy másik meg juhsajtot, és a király kezébe adták, mondván:
– Egyél, királyom. Egészséges étel ez, és senki sem kapja ki a kezedből. Elkergettük a kányákat meg a komisz szolgákat, és többé nem térnek vissza.
Phineusz kétkedve vette szájába az első falatot, de aztán élvezettel evett tovább. Iaszón fügét is erőltetett rá, meg egykét szelet mézeskalácsot, majd az övén függő bőrkulacsból megtöltött egy kelyhet tiszta borral. A király beesett arca pirosodni kezdett, ismét keringett benne a vér. Verte a mellét, tépte csapzott haját, keservesen panaszolta hiszékenységét, és kijelentette, végre, de még mindig nem későn megértette, milyen csúfosan rászedték. Hogyan is hihette el egyetlen szavát is Idaiának? Miért nem hallgatott mostohafiai vádoló szavára? Figyelmeztették, óva intették, hogy felesége a vakságát kihasználva félrevezeti, de süket fülekre találtak nála. Elvakultságában száműzte elsőszülött fiait, Kalaiszt és Zétészt, s ma azt sem tudja, élnek-e, vagy a tenger fenekén hevernek csontjaik. A két fiatalabbat nemrégiben azzal vádolta Idaia, hogy a palota fürdőjében erőszakot akartak elkövetni rajta. Most a várbörtön bronzajtós siralomházában tartják őket, és őrzőik mindennap bikabőr korbáccsal próbálják vallomásra bírni vagy megtörni a nyomorultakat, hogy kegyelemért könyörögjenek.
– De mit tegyek? Mit tehetek? – kiáltott fel megtört hangon. – Idaia uralkodik itt, nem én, ő tartja magánál a börtön kulcsait. Kedves thesszáliai barátaim, viszonzásul a finom ételért, fogadjátok el tőlem arany- és ezüsttálaim közül, amelyik csak tetszik, de aztán távozzatok gyorsan, amerre jöttetek, s hagyjatok engem balsorsomra. Minden szenvedést megérdemlek eszeveszettségemért, s nem akarlak kitenni benneteket gonosz feleségem bosszújának. Vérzik a szívem mostohafiaimért, ó, jaj, Kalaisz, Zétész! Rátok bízom most, idegenek, kutassátok fel őket, s ha rájuk akadtok, adjátok át áldásomat, s kérjétek meg őket nevemben, bocsássák meg mindazt, amit vétettem ellenük. Sajnos, ahhoz már késő lesz, hogy öccseiket megmentsék a haláltól s a korbácsolástól, engem meg az éhhaláltól!
Ekkor Kalaisz és Zétész felfedte kilétét, s a felismerés meg a kibékülés olyan megindító volt, hogy mindenki könnyezett. Péleusz és Korónosz futva sietett a siralomházhoz, és súlyos kalapáccsal betörték az ajtaját. Kiszabadították a két fiatalembert, akikben az éhségtől meg a mindennapi veréstől már alig volt élet.
Kalaisz és Zétész megtudta tőlük, hogy a szolgák közül ki maradt hű Phineuszhoz, ki nem. Az udvaron jelt adtak Orpheusznak, hogy hagyja abba az éneklést, akkor maguk köré gyűjtötték a hűségeseket, a becsteleneket meg foglyul ejtették és a várbörtönbe vetették. Hamarosan kezükben volt az egész palota. Hogy rövidre fogjuk, Kalaisz kelepcébe csalta Idaia királynét a testőrségével együtt, és így sikerült élve elfogni és lefegyverezni őket. Phineusz király nem torolta meg Idaia álnokságát, csak nyomban hazaküldte apjához, a szküthák királyához. A király igazságos volt, mint a szküthák általában, méltányolta Phineusz nagylelkűségét, s maga végeztette ki Idaiát. De ez a hír csak akkor jutott el Thüniába, mikor az Argó már ismét útnak indult.
Phineusz megmentőinek tekintette az argonautákat. Megpróbálta lebeszélni őket útjukról, mert most már őszintén megvallottak céljukat, de mikor látta, hogy minden szóért kár, megvendégelte őket, majd útitervet készített nekik a hátralevő déli szakaszra Kolkhiszig, a legapróbb részletekig megjelölve a széljárást, áramlatokat, tájékozódási pontokat, pihenőhelyeket, és meleg fogadtatásról biztosította őket, ha majd hazatérőben ismét Szalmüdésszoszba érkeznek. Nagy szomorúságára Kalaisz és Zétész nem tágított attól, hogy tovább kísérjék útján az Argót, de mikor megtudta, hogy esküt fogadtak, nem is erősködött többet. A fiatalabb fiúk rendet teremtettek az országban, a szent kányák pedig, mikor a régi szokáshoz híven ismét az alatt a fa alatt találták az eleségüket, amelyiknél a kányaemberek szoktak gyülekezni (Kalaisz és Zétész is ehhez a testvériséghez tartozott), felhagytak azzal a szokással, amelyre Idaia idomította őket, hogy ki-be röpködjenek az ebédlőcsarnok ablakain.
Arra a kérdésre, hogy miért gyötörte Idaia olyan kegyetlenül Phineuszt s miért nem ölte meg egy csapásra, rendszerint a következőképpen szoktak válaszolni: szkütha asszony nem öli meg a férjét, mert fél az iszonyú sorstól, mely az alvilágban vár rá. Mindenesetre Idaia azt remélte, ha szennyezett ételen, nyomorúságos körülmények között tartja Phineuszt, maga vet véget életének, és soha nem gyanítja, hogy asszonya volt az oka balsorsának.

 

 

Huszonötödik fejezet
Átkelés a Boszporuszon

A Boszporosz – közölte Phineusz – tengertől tengerig tizenhat mérföld hosszú, és inkább sebes folyóhoz hasonlít, mintsem szoroshoz, különösen azon a szakaszán, ahol fél mérföldnél is keskenyebb; ez a levezetője ugyanis egy hatalmas, csaknem ezer mérföld hosszú s ötszáz mérföld széles tengernek, melyet több óriás folyam vize táplál. Ó, barátaim, mikor olvad a hó a nagy északi sztyeppeken meg a Kaukaszosz-hegységben, iszonyúan megdagad azoknak a folyamoknak a vize, s ha még ráadásul heves északkeleti szélvihar is korbácsolja ezt a szörnyű víztömeget a Boszporoszban, elképzelhetitek, milyen vadul örvénylik! Szerencsére ez nem a legrosszabb időszak, és mivel most két napig kitartott a délnyugati szél, bizonyára lecsendesült az áramlás. Használjátok ki a kedvező helyzetet, és segítsenek át benneteket az istenek, még mielőtt újra feltámad a szél, ami érzésem szerint nemsokára bekövetkezik. Az áramlás a szoros közepén a legsebesebb, kétoldalt viszont örvényekkel és ellenáramlással találkoztok. Gondotok legyen rá, hogy kihasználjátok ezeket az ellenáramlásokat, mert különben képtelen helyzetbe kerülnek az evezősök. S azt se feledjétek, hogy a váratlanul összevissza kanyargó csatorna kiugró pontjai menedéket nyújtanak a szél ellen, eltérítik az áramlást, és lehetővé teszik, hogy kifújjátok magatokat az újabb erőfeszítés előtt. De a parancsnok meg a kormányos legyen józan és megfontolt, mert ha nem, biztosan elpusztul hajótok a sziklák között. A keleti oldalon kezdjétek az átkelést, ahol meredek a part és azonnal mély vízre leltek. De óvakodjatok azon a részen behatolni a szorosba, ahol egy hegyi zuhatag előtt száz lépés hosszú zátony nyúlik a vízbe. Ha itt kap el benneteket az áramlás, elsodor, akár a forgácsot. A kormányos irányítsa itt a hajó orrát egyenesen szembe az áramlással, ajánljátok magatokat az isteneknek, és fogjátok keményen az evezőt. Ha túljutottatok a legszűkebb szakaszon, ahol ma az áramlás sebessége nem lehet nagyobb, mint egy siető férfié, látni fogjátok, hogy kitágul a szoros, s a part mentén lelassul a víz. A nyugati parton van egy kis öböl, Therapeiai, ott bízvást horgonyt vethettek, ha félúton pihenőt akartok tartani. Most már csak egyetlen nehézség áll előttetek, de az jelenti a legnagyobb veszélyt: a Bolygó-sziklák. Úgy kétszáz lépésnyire a parttól egy keskeny szakaszon fogtok rájuk találni, könnyű lesz felismernetek őket a mocsári ciprusokról. Keserves lesz a dolgotok a nyugati part mentén, de ott mégis lassúbb a víz, mint a keletin, az ellenáram viszont oly szeszélyes, hogy nem fogtok hinni a szemeteknek. Mintha a sötét sziklák – némelyike alig látszik ki a vízből – nem állnának szilárdan a mederben, hanem kilengenének, azzal fenyegetve, hogy a parthoz szorítják és összezúzzák hajótokat. A kormányos azonban keressen valami biztos pontot, ne tévessze szem elől, és a felé irányítson benneteket. Ha túljutottatok a Bolygó-sziklákon, megkönnyebbülve fellélegezhettek, mert csak három mérföld van hátra, és azon már nem vár rátok újabb nehézség. Hacsak hirtelen meg nem fordul a szél, hamarosan a Fekete-tengeren hajóztok, vagy valamelyik kellemes partszakaszán pihentek.
Az argonauták jól megjegyezték tanácsait, és elismételgették őket egymásnak, amint a Boszporosz felé vitorláztak. Evezőhöz egyelőre nem nyúltak, mert erejüket a szorossal való küzdelemre tartogatták. Tön- és kardhalrajok nyüzsögtek a vízben, a sziklákat élénkzöld kapricserje nőtte be.
A szoroshoz közeledve áttértek az evezésre, és Orpheusz újfajta énekre zendített. Csípős gúnydal volt az Argó hajósairól, így akarta Orpheusz elhárítani, hogy valamelyik istenség féltékenységből bajt zúdítson rájuk. Kórusban énekelték:

Szállt-e már a tengerre valaha
Ennyi remekszép dalia?

A tréfás versezet sorra kifigurázta valamennyi argonautát. Megénekelte Lünkeuszt, akinek éles tekintete a tölgyfán is áthatol, és olvas a bogár gondolataiban, mely a fatörzs túloldalán mászik. Butész név szerint ismeri kaptárainak minden mehet, s ha valamelyik nem tér vissza, keservesen sír, hogy talán felfalta egy fecske. Admétosz, mikor Apollón nála szolgált, nem tudott okosabb parancsot adni az istennek, mint hogy: „Kegyeskedjél kolbászt hozni nekem!” Euphémosz, a nagy úszó egyszer versenyre hívott egy tonhalat Küthéra szigete körül, és győz is, ha nem csal az ellenfele. Kalaisz és Zétész olyan sebesen fut, hogy mindig hamarább érnek célba, mint felhangzanék a „Rajt!” Egyszer végigkergettek egy falka harpüiát a Márvány-tengeren, az Égei-tengeren, egész Görögországon, egészen a Sztrophadész-szigetekig. Periklümenosz, a varázsló, napfogyatkozáskor született; ha kedve szottyan, akármilyen állattá vagy rovarrá át tud változni, de egy szép nap szamár maradt, mert elfelejtette, hogyan kell visszavedleni emberré. Mopszosz és Idmón szívesebben társalog madarakkal, mint emberi halandókkal, sőt akár egymással is. Iphitosz egyszer olyan élethűen örökített meg egy szarvasvadászatot egy phókiszi ház falán, hogy a vad, a kutyák meg a vadászok kirohantak az éjszakába a kéménylyukon át. Iaszón oly daliás, hogy láttára minden nő elájul, és tollat kell égetni az orruk alatt, hogy magukhoz térjenek. De Orpheusz önmagát sem kímélte: megénekelte, hogy Árkádiában gyökerestül kitépték magukat egy erdő fái, mikor ő gondtalanul pengette lantján, hogy Gyertek szebb hazába, Gyertek Thrákiába!
E mókázás közben szerencsésen túljutottak a szoros legnehezebb szakaszán, bár volt egy olyan pont, ahol a legkeményebb evezéssel is csak három versszak alatt tettek meg száz lépést. Reszkettek a kimerültségtől, kapkodtak a levegő után, mikor Tiphüsz partra kormányozta őket Therapeiai öblében. Horgonyt vetettek, s frissítőül bort ittak, sajtot, pácolt vadhúst ettek, amit Phineusz adott velük az útra. Mikor azonban csendesedni kezdett a szél, gyorsan lenyelték a falatot, és folytatták útjukat, nehogy még nagyobb nehézségekkel kerüljenek szembe. Először is, hogy terhükön könnyítsenek, partra tették a mariandünoszokat, akiket Amükosztól mentettek meg. Megállapodtak velük, hogy az istenek segítségével még aznap este találkoznak a Fekete-tenger partján, a Boszporosz keleti bejáratánál.
Lassan haladtak a szoros széles szakaszán, aztán teljesen leállt a szél. Egyszer csak megpillantották a ciprussal benőtt földnyelvet, és a víz sziszegő morajából rájöttek, hogy a Bolygó-sziklák közelébe érkeztek. Szájuk kiszáradt a félelemtől, reszkettek, de Tiphüsz nem engedett az iramból, Orpheusz meg pezsdítő dallamokat játszott. Középen iszonyú sebesen rohant a víz, a part menti örvények pedig őrjítően sodorták ide-oda az Argót. Ekkor az evezősök megpillantottak a magasban egy gémet, mely a szoros kijárata felé repült, és ujjongva üdvözölték Athéné istennő szent madarát. Éppen fölöttük húzott el, mikor az ujjongásuk szörnyülködésre vált, kiestek az ütemből, vesztettek a sebességükből: kánya csapott le a gémre, és hajszál híján el is kapta, de csak egy farktolla szakadt ki, libegve lehullott és elkapta az ár.
A kánya azonban újabb lecsapásra készült, és ha megöli a gémet... rosszabb jósjel el sem képzelhető. De Phalérosz, akitől Iaszón Therapeiai után átvette az evezőt, mivel még nem heverte ki teljesen a bebrüxöktől elszenvedett csípősérülését, felkapta íját, és nyílvesszőt röpített ki belőle. És lám, a kánya hajójukba zuhant, szívébe talált a nyíl, a gém pedig épségben szárnyalt el a Fekete-tenger irányába.
Ritkán igazolódik be ilyen hamar jóslat. Tiphüsz a meder közepétől bizonyos távolságban megpillantotta az egyik Bolygó-sziklát, mely előbukkant az áradatból, s azt hitte, jó irányba kormányoz, de a víz moraja zavarba ejtette. Ebben a pillanatban sebes örvény kapta el az Argót, megperdítette, hatalmas csattanás hallatszott, és akkorát rándult a hajó, hogy már azt hitték, vége az utazásnak, minden elveszett. De Orpheusz nem hagyta abba a dalolást, és Tiphüsz ismét úrrá lett a hajón. Rendületlenül húztak tovább, bár az erős sodrásban meggörbültek az evezők, akár az íj. Mégsem áztatta sós víz a lábukat, noha már minden pillanatban ettől tartottak. Phalérosz kihajolt, megnézte, mi történt, s örömmel kiáltotta, hogy csupán a hajó farának díszes faragása ütközött egy víz alatti sziklának. Lehasadt belőle egy darab, amint a gém is csupán egy farktollát vesztette. A hajó fala nem kapott léket.
Könnyű szívvel törtek előre, és hamarosan elébük tárult a Fekete-tenger. Megkerülték a keleti földnyelvet, elhúztak a fehér mészkőszikla előtt, melyre Phineusz király felhívta figyelmüket, s utána egy-két mérföldnyivel keletre kikötöttek az Argóval azon a tájon, ahol a sárga sziklák sorát keskeny, homokos sávval szegélyezett völgyek szakítják meg.
Alig értek partot, erős északkeleti szél támadt, iszonyatos hullámokat görgetve a szorosban. Az argonauták kacagtak, kiáltoztak, marékszám szórták egymásra a homokot örömükben. Argosz, Butész és Phalérosz, a három athéni juhokat vásárolt a közeli völgyben a bithünosz halászoktól, és Athéné istennőnek áldozták őket, hálából az égi jelért. Poszeidón három fia sem maradt mögöttük jámborságban, kijelöltek egy megszentelt földdarabot atyjuk, a Sziklahasogató tiszteletére, és két hibátlan vörös bikát kerítettek áldozat céljára.
Ezen a helyen találkoztak össze a mariandünoszokkal. Idasz fölelevenítette Orpheusz tréfás rigmusait, különösen azt, amelyikben Periklümenoszt, a varázslót pécézte ki, aki eddig még semmi jelét nem adta különös hatalmának. Elhatározta hát Periklümenosz, hogy bemutatót tart, előbb azonban térült-fordult, összeszedte kellékeit, és apjához, Poszeidónhoz fohászkodott ihletért.
Először felmutatott az argonautáknak egy fehér meg egy fekete kavicsot, majd mindkettőt leborította kagylóhéjjal. Mikor ismét felfedte őket, a fekete helyén volt a fehér, és megfordítva.
Ezután diót vett a kezébe, tett néhány varázsmozdulatot, majd nyomtalanul eltüntette Idasz térdébe. Varázsszóval növekedésnek indította a diót, és mikor az gyökeret eresztett s kihajtott, elviselhetetlen fájdalmat okozott Idasznak, úgyhogy könnyek közt könyörgött, távolítsa el gyorsan a növényt, és bocsássa meg arcátlanságát. Periklümenosz megenyhült, gyökerestül kihúzta a kis diófát, s felmutatta a társaságnak, hogy néhány vércsepp is látható a zöld hajtáson.
Most követ változtatott hallá: kendővel takarta le, és kézzel dörzsölgette; aztán tűz nélkül forralt fel tengervizet egy serlegben. Majd Iaszónhoz fordult azzal az ajánlattal, hogy levágja a fejét és ismét életre kelti, de Iaszón, bármennyire kérlelték is bajtársai, hogy tegyen bizonyságot bátorságáról és hitéről, nem vállalta a kísérletet.
Végül azzal szórakoztatta és képesztette el társait, hogy mindig máshonnan szólaltatta meg a hangját. Egyik pillanatban mintha a kőből lett hal szavalta volna a gúnyvers egy szakaszát, mégpedig éppen azt, amelyik Periklümenoszról szól, a másik percben Hülasz szólongatta őket vidáman annak a sziklának a háta mögül, melynek lábánál ültek:
– Itt vagyok újra, argonauták! Szakállt növesztettem, mióta utoljára láttatok, és két remek fiú apja lettem. – De nem volt ott senki.

 

 

Huszonhatodik fejezet
Látogatás a Mariandünoszoknál

A Fekete-tenger körvonalai egy szkütha íjhoz hasonlatosak, melynek húrja észak felé húzódik. Sok tekintetben különbözik ez a tenger a Földközi-tengertől. Hatalmas folyamok vízgyűjtője, a Dunáé, Dnyeszteré, Búgé, Dnyeperé és a Doné – ezeknél csak a Nílus nagyobb, az viszont a Földközi-tengerbe torkollik. Nincs jelentős szigete. Északi felén oly nagy a hideg, hogy bármilyen hihetetlenül hangzik, a tenger vize is befagy, s a hatalmas Azovi-tengert, mely keskeny szorossal kapcsolódik a Fekete-tengerhez, télen sokszor két láb vastag jégréteg borítja. A legnagyobb folyók északról és északnyugatról ömlenek belé, tavasszal és nyáron erősen megduzzadva az olvadó hőiétől. A zajló víztömeg a Boszporosz felé áramlik, de az óriás vízmennyiségnek arra nincs megfelelő lefolyása, ezért egy része elfolyik a déli part mentén egészen a Kaukaszosz-hegységig. A tengerre gyakran hirtelen köd telepszik, mely teljesen elfödi szem elől a szárazföldet, s az áramlatok és a szelek sokszor szép időben is iszonyúan megtáncoltatják, megdobálják a hajókat. A vízben bőven terem a hal – jó nagy fajták, tön-, lepényhal –, és partjai mellett sehol sincs zord homoksivatag.
Az északi oldalon, úgy középtájt nyúlik be a tengerbe a Krím-félsziget. Ott élnek a vad taurőszök, akik örömüket lelik az emberáldozatban, és házuk körül karóra tűzik az idegenek fejét. A tauroszok mögött a kimmeriek kis növésű, sötét bőrű, ingerlékeny népe él, éneklésükről és harci bátorságukról híresek, de a szodómia rabjai. Tőlük keletre és nyugatra tanyáznak a lovas szküthák, otthonuk nincs, szekéren laknak, kancatejet isznak, és nagyszerű íjászok. Mögöttük a fekete köpenyes kannibál finnek élnek, s a neuroszok, akik éjjelente farkasemberré változnak, aztán a vadászó budinoszok, akik vörös és kék festékkel mázolják be testüket, faházakból épített városaikrt karósánccal védik, hódprém sapkát és zekét viselnek. Utánuk jönnek az isszédonok, akik kegyeletből megeszik az elhuny szülők húsát, koponyacsontjukból pedig kupát faragnak. Ott él az argippaioszok tar fejű papi törzse, mely nem hord fegyvert, fő tápláléka a cseresznyelével sűrű péppé kavart tej. A nyugati parton a thünoszok és a bithünoszok laknak, akik thrák nyelven beszélnek. Aztán az erőteljes, sörivó gótok, a gazdálkodó szküthák, majd a brüx halászok, akik fókabőr nadrágban járnak; a tetovált, aranyat hajhászó agathürszoszok, akik még mindig ősi egyszerűségben élnek, és a Hármas Istennőt tisztelik. A keleti parton laknak a kolkhisziak, a kereskedő apsziliaiak meg a királyhű szküthák. A déli parton élő törzsekről akkor szólunk majd, mikor az Argó érinti területüket és betér kikötőikbe. A déli part mögött mindenütt magas hegyek húzódnak, az éghajlat Görögországéhoz hasonlatos.
Az azt követő harmadik napon, hogy elérték a Fekete-tengert, ismét vitorlát bontottak az argonauták, és estig említésre méltó esemény nélkül haladtak az enyhén fodrozódó vízen. Ekkor megpillantották Kalpé hegyfokát, a part közelében pedig egy sziklás szigetecskét, mely mindössze nyolcvan lépés hosszú, és embermagasságnyira emelkedik a víz szintje fölé. A szigeten – melynél nagyobbal már nem találkoznak Kolkhiszig – partra szálltak, és gödölyét áldoztak Apollónnak. Az állat vérét felfogták Iaszón pajzsába, és valamennyien sorra belemártották ujjúkat, hogy megújítsák bajtársi hűségesküjüket. Ismét megfogadták egymásnak, hogy soha nem hagyják el a hajót. Utána kiloccsantották a vért a homokba, s egyszerre kiáltották:
– Így folyjon el annak a vére, aki megszegi esküjét!
A szertartásra azért volt szükség, mert olyan tengerre érkeztek, ahol állandó fenyegetettségben érezték magukat, hiszen egyikük sem járt még erre. Utána ellejtették a darukörtáncot, Orpheusz pengette hozzá a zenét, s énekkel kísérte:

Üdv, Phoibosz, gyógyítás ura,
Üdv, Phoibosz, ragyogó...

Atalanté hajlandónak mutatkozott kibékülni Meleagrosszal, mert a darutánc ugyan Artemisznek volt szent tánca, de az istennőnek sok közös jelvénye volt Apollónnal, testvérével.
Az argonauták a kis szigeten töltötték az éjszakát. Hajnaltájt pompás nyugati szél támadt fel, mely estére elvitte őket a mariandünoszok földjének határáig. Ez a nép meglehetősen hasonlít a thrákokhoz. Elhaladtak egy partszakasz mellett, melyen mintha fák tengere mosta volna az alacsony hegyek lábát, továbbá három folyó torkolata előtt: az iszapos, sebes Szangariosz, a hepehupás partú Hüpiosz, valamint a széles Lükosz torkolata előtt. Amint elhagyták a Lükoszt, megkerülték Akheruszia hegyfokát, és Phineusz tanácsára emlékezve horgonyt vetettek mögötte a szélvédett öbölben, melyet hatalmas platánfákkal koronázott megmászhatatlan szirt oltalmazott.
Az öböl hajlatában épült a mariandünoszok fővárosa, melynek házait csodaszép gyümölcsösök, rétek és kertek övezték. Bőven termett itt árpa, köles, szezám, főzelék- és zöldségféle, szőlő, füge, mogyoró, körte meg sok egyéb, csak olaj nem, mert túlságosan dús ez a talaj az olajfának. A hegyek szelíden nyúlnak el a szárazföld felé a Lükosz völgyéig, a hegycsúcs közelében egy keskeny szorosból mély szakadék nyílik: az alvilág egyik bejárata. Itt tör elő a félelmetes Akherón, és egy szurdokon át folyik a sziklafal felé. Jéghideg a vize, és a szakadék szájánál zúzmara csillog a köveken. Eddig csak egyetlen eleven halandó szállt le ebbe az iszonyatos mélységbe, Héraklész. Sok év múlva majd behatol egy mérföldnyire vagy még mélyebbre, Eurüsztheusz király parancsára, hogy személyesen közvetítse Hadész istennek a panaszt, amiért állítólag némely holt előkelőség szelleme rossz bánásmódban részesült nála.
Lükosz király fejedelmi fogadtatásban részesítette az argonautákat, különösen mikor értesült róla, hogy ők szabadították ki testvérét és társait a bebrüxök keserves fogságából, Iaszón, Pollux és a többiek kénytelenek voltak a felét visszaadni gazdag ajándékainak, amivel elhalmozta őket, hiszen az Argó hadihajó, melyen rakománynak nincs helye.
Dús lakomával vendégelte meg őket a király, tizenkét órán át váltakoztak a pompás fogások, és közben kérdéssel fordult Iaszónhoz:
– Mondd csak, honfitársaim fejedelmi szabadítója, ismered-e a híres görög hőst, akinek tirünszi Héraklész a neve? Hét láb magas, oroszlánbőrt visel, s az egész világon a legnagyszerűbb férfi. Néhány évvel ezelőtt, még apám, Daszkülosz uralkodása alatt gyalogosan betért hozzánk az amazonok földjéről jövet, hadizsákmányként Hippolüté királynő övét hozta magával. Apám akkoriban háborúskodott a bebrüxökkel, és Héraklész fölajánlotta, hogy leveri őket. Így is történt, megölte királyukat, Mügdónt, Amükosz testvérét, és elfoglalta egész északi birodalmukat, mert Héraklészt nem állíthatja meg senki, ha megforgatja félelmetes rézfejű buzogányát. Feleségem öccse elesett ebben a csatában, és emlékére temetési játékokat rendeztünk. Héraklész ökölvívásban állt ki bajnokunk, Titiasz ellen, de maga sem volt tisztában erejével, és összezúzta a koponyáját. Nagyon bántotta a lelkiismeret, és vezeklésül felajánlotta apámnak, hogy minden ellenséges törzset lever, ahányat csak megnevez apám. Le is győzte a tőlünk keletre élő henéteket, még jutalmat sem fogadott el. Ezek a henétek konok népség, annak a nagy népnek utódai, melyet a régmúlt időkben Pelopsz Görögországba vezetett.
Iaszón nagyon halkan így válaszolt:
– Lükosz király, az említett Héraklész utunk első részén társunk volt a hajónkon, de balszerencse folytán néhány nappal ezelőtt elvesztettük. Mikor a Kiosz folyó torkolatánál partra szálltunk, fogadott fia, Hülasz kihasználta az alkalmat, és fémtől csengő tarisznyával az oldalán megszökött tőle, a hálátlan kölyök! Azt gondoltuk, Tróját akarja elérni szárazföldi úton, az Aszkániai-tó felől, hogy ott hajóra szálljon, és Lémnoszba menjen Iphinoé nevű kedveséhez. Héraklész néhány óráig nem vette észre Hülasz eltűnését, s akkor feldúltan keresésére rohant. Pár mérföldnyire utánamentünk a trójai úton, de hiába kiáltoztunk, ránk se hederített, csak ment tovább, így hát nem maradt más hátra, kénytelen-kelletlen visszafordultunk. Kalaisz és Zétész, ott ülnek szemben, meg a kormányosunk, Tiphüsz azt ajánlották, folytassuk utunkat. De hát hagyjuk cserben a bajtársunkat? Pherai királya, Admétosz olyan meleg szavakkal tette föl nekünk ezt a kérdést, hogy meghatódtunk, de ugyanezt tette Akasztosz, Peliasz fia s a mürmidón Péleusz is. A többség azonban ellenünk foglalt állást, úgyhogy végül kénytelenek voltunk engedni. Fölszedtük horgonyköveinket, és nehéz szívvel továbbvitorláztunk. De nem hibáztatom Tiphüszt, sem Kalaiszt és Zétészt, mert bizonyára valamelyik isten akarta így, s őket csak szócsőnek használta.
Lükosz egyetértett Iaszónnal. – Egy vállalkozás parancsnoka bizony sokszor kénytelen olyan döntést hozni, ami éppenséggel nem kedvére való.
Iaszón bizalmasan közölte Lükosszal az igazi okot, amiért az Argó jelenleg a Fekete-tengeren jár. A király tapsolt a bátor és kegyes vállalkozásnak. Felajánlotta fia, Daszkülosz szolgálatait, azaz hogy csatlakozik hozzájuk, és egészen a Thermodón folyóig, azaz a kolkhiszi út feléig kíséri hajójukat, hogy ha kell, bemutassa őket a part menti fejedelemségek és királyságok uralkodójának.
Iaszón örömmel fogadta az ajánlatot, és az Argó már másnap reggel útnak indult volna a kedvező nyugati széllel, ha fájdalmas esemény nem jön közbe. Idmón, Péleusz és Idasz együtt sétálgatott a Lükosz folyó magas partján, hogy mozogjanak egy kicsit a dús lakoma után. Idmón elmesélte, hogy az elmúlt éjszaka baljós álmot látott, párzó kígyókat, aminél rosszabbat sejtető álom nincs is. Idasz nem adott az álmokra, és csúfolódni kezdett Idmónnal, de hirtelen mozgás támadt a nádasban, és hatalmas vadkan törtetett feléjük, mely eddig nyilván az iszapban hempergett. Idasz és Péleusz félreugrott, de Idmón csak állt, a döbbenettől mozdulni sem tudott. A vadkan görbe fehér agyarával egyenesen jobb combjának támadt, és felhasította a bíborvörös csizma szára fölött. Vér buggyant ki a sebből, és Idmón jajkiáltással előrezuhant. Péleusz dárdát hajított a vadkanra, mely már visszafelé törtetett a nádasba, de ezúttal sem célzott jobban, mint mikor a kalüdoni vadkannal találta magát szembe. Bosszúsan felkiáltott, a vadkan pedig újra ellenük fordult. Ezúttal Idaszra támadt, de az lándzsája hegyével fogadta, nyaka és válla közé döfött, és azon nyomban leterítette. Idasz gyakran bosszantotta Péleuszt kérkedésével, de az volt az igazság, hogy egész Görögországban nem akadt még egy hozzá hasonló lándzsás, a mai napig sem múlta fölül senki. Otthagyták a vadkant, és Idmónhoz rohantak, de nem tudták elállítani a szörnyű vérzést. Mopszosz sietett oda, s hozta sebírjait: fagyöngy levét, aranyvesszőt, nyúlszapukát, cicfarkkóró főzetét meg színtiszta terpentint. Későn érkezett. Idmón halálsápadt lett, és nemsokára meg is halt Idasz karjában, úgy, hogy egyetlen szót sem szólt. Mivel abban a völgyben sohasem láttak vadkant, nyilván nem közönséges állat volt az. Az argonauták azt mondogatták, hogy Megabrontész, a megölt dolión szelleme küldte ellene, akit Idmón elmulasztott kiengesztelni, Megabrontész jegye ugyanis vadkan volt.
Lükosz király is részt vett a három napig tartó temetési szertartáson. Az argonauták azzal vigasztalták egymást, hogy Idmón a hatalmas istenek felavatottja volt, és bizonyára uralkodó lesz a holtak között. Juhnyájakat öltek le a sírjánál, és a mariandünoszok óriás halmot emeltek fölébe. Vadolajfát ültettek fejtől, mert ősi hit szerint igaz álma lesz annak, aki e fa levelét párnája alá teszi.
Az argonauták ismét útra készen álltak, mikor újabb veszteség érte őket: Tiphüsz, a kormányos halt meg pusztító betegségben, éppúgy, mint annak idején nagyapja és apja. Átok sújtotta családjukat, mióta Tiphüsz nagyapja véletlenül szent tölgyfát vágott ki, és közölte is egy jóslat, hogy a család egyetlen férfi tagja sem fogja túlélni a negyvenkilenc esztendőt, ennyi idős volt ugyanis a tölgy. Mopszosz beadott a haldokló Tiphüsznek egy kanálnyit a cickányszívből s mezeiegérmájból készült főzetéből, de ez sem mentette meg, bár néhány órára csodás erőre kapott tőle.
Újabb három napig gyászoltak és siránkoztak. Épp akkora sírhalmot emeltek, mint másik bajtársuknak, és mondogatták egymásnak:
– Itt van a közelben az alvilág bejárata. Ki következik? Ki lesz a harmadik halott?
Mert mindenki tudja, hogy háromszor sújt le a csapás. De nagy Ankaiosz patkányt talált az Argón, mely az élelmet dézsmálta, agyoncsapta egy kővel, és felkiáltott:
– Gyászoljunk, bajtársak, meghalt a harmadik argonauta! Ezzel visszatért a derűs hangulat. Rövidesen azonban újabb viszály támadt, mert néhányan Nauplioszt kívánták kormányosnak Tiphüsz helyébe, mások meg Iphitosz mellett kardoskodtak, aki néhány évig kereskedelmi hajó gazdája volt. Iaszón azonban nagy Ankaioszra bízta a tisztséget, és döntése csaknem mindenkit kielégített.
A nyolcadik napon enyhe nyugati széllel folytatták útjukat. Az éppen elmúlt erős északkeleti szélvihartól még fodrozódott a víz. Két újabb torkolat előtt haladtak el, az egyik a sötét vizű Billaiosz folyóé, melynek a partja is fekete volt a Szeneshegyfokról lesodort szénportól, a másik a Partheniosz, avagy a virágfüzérek folyójának torkolata, mely azért kapta nevét, mert sok virágos réten halad át. Aztán Kenetéhez érkeztek, mely több dologról híres: a puszpángfáról, a szaporodásra képes vadöszvérről és a henét élőfa-ábécéről, mely a kadmoszinál is ősibb. Lehorgonyoztak a tengerbe nyúló két félsziget szélvédett oldalán, egy szigetecske közelében, melynek meredek partját sárga sziklák övezték. De amint a henétek megpillantották a közeledő Argót, elmenekültek, és elő sem jöttek másnap hajnalig, mikor a hajó vitorlát bontott.
Barátságtalan, szaggatott part mentén érték el a Karambisz-hegyfokot, mely vörös sziklák közül szökik a magasba. Daszkülosz figyelmeztette őket, hogy a szél változásával kell számolniuk, de az egyre csak nyugati irányból fújt. Egész éjszaka vitorláztak, másnap reggelre már félúton voltak Szinópéhoz, elsiklottak Paphlagónia szirtes, sziklás, kopár partja mellett, és mert kitartott a szél, egész nap úton voltak. Mikor leszállt a sötétség, horgonyt vetettek egy sziklazátony szélvédett oldalán, körülöttük szirtek törtek föl a vízszint fölé. Onnan néhány mérföldnyire volt Lépté hatalmas hegyfoka, mely két sekély öblöt vág szét a Fekete-tenger déli oldalán.
Három nap és két éjszaka vagy százötven mérföldet tettek meg. Nemcsak a szél s az áramlat hajtotta őket, hanem serényen forgatták az evezőt is, két-két váltásban naponta, hogy behozzák az elvesztett időt.
Miközben az argonauták a sziklazátonynál horgonyoztak, a mariandünoszok földjére érkezett Héraklész, aki gyalogosan igyekezett Kolkhiszba. Lükosz király nagy örömmel köszöntötte, majd megjegyezte:
– Milyen kár, drága jótevőm, hogy nem egy-két nappal hamarabb érkeztél. Összetalálkozhattál volna bajtársaiddal, az argonautákkal, akik keservesen bánkódtak elvesztésed miatt legalábbis Iaszón, a kapitányuk nagyon búslakodott.Tőle hallottam, hogy mikor elszakadtál tőlük Aszkánia közelében, Kalaisz és Zétész, a két thrák, meg Tiphüsz, a kormányos lebeszélte őket, hogy várjanak rád.
– Úgy? – kiáltott fel Héraklész. – Ezt nem fogom elfelejteni, csak találkozzam velük!
– Tiphüsz meghalt, pusztító láz vitte el.
– Nem számít – mondta Héraklész –, megmaradt a két thrák, azokon majd bosszút állok.
– Szívesen bocsátók hadigályát a rendelkezésedre, drága jótevőm, hogy üldözhesd őket – kiáltott fel Lükosz –, de vigadjunk előbb, és idézzük fel emlékezetünkben a régi időket!
– Olyan éhes vagyok, hogy egy ökröt is megennék – bömbölte Héraklész.
– Megehetsz kettőt is, ha kedved tartja – felelt Lükosz. Gondja volt rá, hogy egy szóval se említse Hülaszt, míg Héraklész el nem telt étellel, itallal.
Még a remek marhasültlakománál tartottak, mikor mozgolódás támadt az előcsarnokban, és egy magas férfi lépett be, szemmel láthatóan görög volt, s a királyi herold öltözékét viselte. Ékes szavakkal köszöntötte Lükoszt, majd hozzátette:
– Nem neked szól az üzenetem, királyom. Nemes vendégedhez kell szólnom, a hős tirünszi Héraklészhez.
– Lelkemre mondom, a trágyaember! – kiáltott Héraklész. – Nyomomba szegődöl, s nesztelenül követsz, akár az árnyékom!
Talthübiosz mélyen meghajolt:
– Minő szerencse, nemes Héraklész!
– Balszerencse – válaszolt Héraklész sötét Gorgó-fintorral. Talthübiosz nem vette fel a sértést, csak feléje nyújtotta kígyóvonalú olajfa botját, és mondókájába kezdett:
– Eurüsztheusz, Mükéné királya üdvözletét hozom. Azt üzeni, azonnal térj vissza Görögországba, s ott egyetlen nap alatt takarítsd ki Augeiasznak, Elisz királyának förtelmes istállóit.
Héraklész fölcsattant:
– Ezért hajkurászott a fél világon át, hogy közönséges nagytakarítást bízzon rám szülőhazámban, Peloponnészoszban? Micsoda ember!
– Én csupán a heroldja vagyok-mentegetőzött Talthübiosz.
– És ráadásul trágyaember – felelte Héraklész. Talthübiosz kissé elmosolyodott:
– Sajnálom, nemes Héraklész, de ezúttal te vagy a trágyaember.
Héraklész harsogva kacagott, mert már visszanyerte jó kedélyét.
– Jól megfeleltél! – kiáltotta – e tréfa kedvéért hajlandó vagyok engedelmeskedni uradnak. Előbb el kell nyernem Augeiasz király engedélyét, aki az Argó utasa. Ha innen keletre vitorlázom, egy nap alatt elérem. Királyi házigazdánk gyors hadigályát ígért nekem, holnap útnak indulok.
– De a király parancsa úgy szól, hogy azonnal térj vissza Görögországba – jelentette ki keményen Talthübiosz.
– Én pedig nem takaríthatom ki bajtársam, Augeiasz istállóit az engedélye nélkül – mondta Héraklész. – Lehet, hogy jobban szereti, ha mocskosak... ki tudja?
Konokul kitartott emellett. De amint másnap reggel beszállt a kölcsönkapott gályába, iszonyúan megfájdult a feje, és megszólaltak a panaszos gyerekhangok: „Vissza, vissza, Héraklész! Meg akarsz ölni bennünket? Vissza, vissza!” így aztán kénytelen volt visszafordulni. A parton már meg merte kérdezni tőle Lükosz, mit hallott Hülaszról, mire borongósan közölte, hogy semmit. Elmondta, hogy eredménytelenül kutatott utána a müsziaiak között, túszokat szedett érte az uralkodóktól, s ezeket sógora kezére adta, aki most segítségükkel települést épít fel a Kiosz folyó torkolatánál.
– Nos – mondta erre Lükosz –, lehetséges, hogy Hülasz ott rejtőzik valahol a müsziaiak között, de egyik vendégem elejtett szavaiból úgy sejtem, a hálátlan fiú már régebben tervezte, hogy szárazföldi úton Trójába szökik. Úgy hallom, fém csörgött a tarisznyájában, mikor magához vette: arany- és ezüstdrágaságok lehettek benne. Nyilván az átkelésre szánta, mert el akart jutni Lémnosz szigetére a kedveséhez.
– Micsoda? – ordította Héraklész. – Hát így áll a dolog? Szóval benne voltak a cselszövésben a szívtelen nyomorultak, meg akartak szabadulni tőlem, támogatták szegény gyerekem kamaszszerelmét a céda Iphinoé iránt, arannyal-ezüsttel tömték, hogy a szökésre kísértse! Aztán, mikor én a keresésére indultam, gyorsan elszeleltek és cserbenhagytak. De meglátod, eljön még a leszámolás napja! És felkutatom az én drága Hülaszomat, mert meggondolatlan gyerek, de biztosan nem akart rosszat, s abban a korban van, hogy könnyen elcsábítja egy forróvérű kis ringyó még Héraklész oldaláról is, aki gyöngéden, igazán szereti. Köszönöm neked, jó Lükoszom, hogy mindezt elmondtad nekem, bármily fájdalmas volt is hallanom. Igaz barátom vagy. Most indulok haza Görögországba, mégpedig Tróján át. Ha Laomedón király nem adja vissza nekem Hülaszt, vagy nem mondja meg, hol találom, lerombolom büszke városát, hogy kő kövön nem marad. Amúgy is sok van a rovásán. Kijátszott a rábízott emberevő kancákkal, mikor legutóbb nála jártam.
– Egész Ázsiának örömhír lesz, ha jól megleckézteted a kevély trójaiakat – mondta Lükosz. – Azt tanácsolom, látogasd meg a doliónokat és Perkótét, hogy hadigályákat adjanak neked. Úgy hallom, égnek a vágytól, hogy Trójával harcoljanak.
– Pontosan ez a szándékom – felelt Héraklész. – Gyere, trágyaember. Külön akarsz menni, vagy velem tartasz?
– Nagy tisztesség számomra, nemes Héraklész, ha társaságodban lehetek – mondta Talthübiosz. – Nagy védelmet is nyújtasz majd a pimasz barbárokkal szemben, akik annyi tisztelettel bánnak a herolddal, mint a kis fehér kukaccal a dióban.

 

 

Huszonhetedik fejezet
Minüaiak Szinópéban

Mikor az argonauták megkerülték a Lépté-fokot, a bikafej formájú nyúlvány bal szarvát, megfordult a szél, és nyugatiról északkeletire váltott. Evezve vágtak át a fehér sziklákkal szegélyezett háborgó öblön, majd megkerülték a Szinópé-fokot, a bikafej jobb szarvát. Meredek falú, lapos tetejű hegyfok ez, messziről szigetnek látszik, mert csak mélyen fekvő földnyelv köti össze a szárazfölddel. A földnyelv közelében, Szinópé keleti részén épült kis település fehérre meszelt házaival szomorú hazai emlékeket ébresztett a minüaiakban, mert szemet gyönyörködtető és megbízható építése ugyanolyan, mint a görög városoké. Iaszón megkísérelt partra szállni a földnyelven, de mivel éles mészkőszirtek és katlanszerű vízmosások voltak körben, visszairányította az Argót a félsziget egyik kis öbléhez, s ott vetettek horgonyt. Kitűnően védett pont volt az a nyugati, valamint az északkeleti szél ellen.
Az argonauták nyomban rőzsetüzet raktak a parton, és Ekhión barátságosan integetni kezdett egy fiatalembernek, aki az öböl mögött emelkedő alacsony szikla tetejéről érdeklődve figyelte őket. Az ifjú visszaintett, eltűnt, majd ismét megjelent, most már egy pompás paphlagóniai öszvér hátán, és veszedelmes sebességgel rohant feléjük a vízmosásban. Fején farkasbőr föveg volt, nyakában farkasfog lánc, és örömmel kiáltozta Korónosz, Eurüdamasz és Admétosz, Pherai királya nevét, vagyis a thesszáliaiakét, akiket már a szikla tetejéről felismert, amint jelvényüket és felszerelésüket megpillantotta. Kiderült, hogy az ifjú a trikkai Autolükosz, a már régen holtnak hitt minüai. Öt éve szegődött Héraklész kíséretébe két fivérével együtt, mikor az amazonok földjére indultak, de egyikük sem tért vissza. Héraklész csak annyit válaszolt az érdeklődésre, hogy elestek mögötte az úton, és bizonyára megölték őket a paphlagóniaiak.
Boldog találkozás volt. Sem Autolükosz, sem két testvére, Phlogiosz és Deileion, akik hús-vér elevenen jöttek mögötte, nem látott görög honfitársat, s nem hallott hírt szeretett hazája, Thesszália felől, mióta Héraklész cserbenhagyta őket mert Autolükosz e kemény szóval illette Héraklész eljárását. Phlogiosz megbetegedett a menetelésben, Deileionnak pedig a bokája ficamodott ki, de Héraklész nem volt hajlandó várni rájuk, még a napi harmincöt mérföldben megszabott utat sem csökkentette. Kénytelenek voltak hátramaradni, és Autolükosz nagylelkűen velük tartott. A paphlagónok jól bántak velük, mert mogorva, konok, de jószívű nép az. Ők pedig azzal hálálták meg jóságukat, hogy megtanították őket sok új mesterségre, ismeretre. Mindenekelőtt megmutatták nekik, milyen felbecsülhetetlen érték az erdőkben százszámra növő gerendafa – a juhar meg a hegyi diófa –, melyekből nyugaton értékes asztalt, ládát készítenek. Megtanították a népet, hogyan kell a gerendafát kivitelre előkészíteni és tárolni. A testvérek megszervezték a tonhalászatot, és megismertették vendéglátóikat a Perzsiából meg Baktriából kikötőjükbe érkező idegen áruk értékével. Eddig a paphlagónok a szövetséges trójaiakra bízták, hogy az évenként tartott nagyvásáron állapodjanak meg az örmény kereskedőkkel, és beérték nyomorúságos jutalékkal. Autolükosz és fivérei most azt tanácsolták, tárgyaljanak közvetlenül az örményekkel, amint hazájuk földjére lépnek, s így közvetítőként is jelentős haszonra tesznek szert.
A három thesszáliai is meggazdagodott bizonyos áruk adásvevéséből, mint például a tigrisbőréből, a mintás szőnyegéből, a balzsaméból, fahéjéból, vörös vasércéből, ónixéból, türkizéből, lazúrkőéből s a Galataiából szállított csillámkő táblákéból, melyekből a királyi paloták hálókamráinak ablaka készül. Volt már egy-egy zsák aranyporuk, mindegyik annyit nyomott, mint ők maguk. De mit érnek vele, ha gyötri őket a honvágy Thesszália után! Nem merték vállalni a szárazföldi hazatérés veszélyeit, a tengert nem kísérthették meg, mert nem értettek a hajózáshoz, és a trójaiakra sem bízták életüket és kincseiket. Phlogiosz kijelentette, örömest odaadná minden kincsét, ha újra megpillanthatná „lónia és Léthaiosz gyönyörűséges buja mezőit, ahol tenyészkancák legelnek, csikók ugrándoznak, és táncra perdülnek a fiúk a nyárfák alatt, mikor a csikós dudája megszólal”.
Mikor Iaszón közölte velük, hogy az Argó Kolkhiszba igyekszik, és célja az aranygyapjú visszaszerzése Prométheusz szentélyéből, szóhoz sem jutottak meglepetésükben és elszörnyedésükben. Tisztában voltak a kolkhiszi hajóhad és hadsereg erejével, meg azzal is, mennyire gyűlöli Aiétész király az új olümposzi vallást. Kijelentették:
– Ha mégis sikerül épségben megjárnotok Kolkhiszt és érintitek Szinópét, semmiképp se térjetek haza Görögországba nélkülünk. Fizetségül nektek adjuk aranyporunk felét. Indiában gyűjtötték össze ezt az aranyport a szárnyas hangyák, tőlük meg a Gangesz barna bőrű csónakosai orozták el. De megtetézzük az ajándékot néhány ékszerrel megtömött tarisznyával is.
Iaszón így válaszolt:
– Vagy velünk jöttök és segítségünkre lesztek az aranygyapjú visszaszerzésében, vagy maradtok, ahol vagytok, de akkor várhatjátok, hogy hazasegítünk. Nem kérünk mi se aranyat, se ékszert, ha mellénk szegődtök, csupán élelemről gondoskodjatok utunk további szakaszára.
Most Ekhión szólalt meg:
– Nem úgy, Aiszón fia. Hozzanak nekünk élelmet, de fizessenek aranyporban is, mégpedig annyit, amennyit minden argonauta két kézzel fel tud markolni és tarisznyájába tenni, anélkül hogy hüvelykujját felemelné. Nem sok az, mégis elég rá, hogy elterelje a kapzsi gondolatokat a zsákok felől. Annak bizonyságául, hogy engem nem hajt az arany utáni vágy, én magam egy ujjal sem nyúlok a zsákba.
Végül a három testvér erőt merített a mariandünoszok jó borából, és eldöntötte, hogy hajóra száll, vállalva a fizetséget. Ekhión szent köntösét terítette szőnyegül a lábuk alá, ezzel emlékeztetve bajtársait adott szavukra, nehogy valamelyik felfelé fordítsa hüvelykujját vagy kétszer markoljon. Egymás után léptek az argonauták a zsákhoz, hogy két marék aranyport tömjenek tarsolyukba. Nagy Ankaiosznak volt a legnagyobb tenyere, többet tudott kimarkolni, mint bármelyik, ám miközben a tarsollyal ügyetlenkedett, az aranypor felét is elszórta, és nem egyedül járt így. Kis Ankaiosznak a keze is kicsi volt, de csuklóig jól bedörzsölte faggyúval, és olyan óvatosan tette tarsolyába az aranyport, hogy csak néhány szemernyi hullott el belőle. Ekhión megdicsérte kis Ankaiosz eszességét, az meg visszadicsérte Ekhiónt, mikor látta, hogy kiterített köntöse ráncaiba gyűlik az elhullajtott aranypor... mint később kiderült, elég volt arra, hogy olajfa pálcájának aranytokot csináltasson belőle, sőt egy aranyövre is futotta, melyre szent jelképeket vésetett.
Iaszón hajlandó volt két napig várakozni, míg a thesszáliai testvérek rendezik ügyeiket. Lükosz fia, Daszkülosz, búcsút vett az argonautáktól, mondván, hogy most már nincs szükség a szolgálataira, mivel a három új útitárs is jól ismeri a parti törzseket, egészen az amazonok földjéig.
Ilyenformán ismét teljes lett a létszám, mivel Héraklész, Idmón és Tiphüsz helyébe a három thesszáliai testvér lépett. Élelmiszerkészletüket felfrissítették tönkölybúzából készült lepénnyel, szárított tonhallal, sok korsó delfinolajjal, valamint tekintélyes mennyiségű pácolt, gyenge birkahússal.
Orpheusz meg a szamothrakéi misztériumok többi beavatottja felhágott a hegyfokra, s áldozatot mutatott be a halhatatlanoknak, jámbor szívvel fohászkodva északnyugati szélért, de maradt a szélcsend. Azt gondolták, valami hibát követhettek el, s másnap megismételték a szertartást. Erre lassan feltámadt a kedvező északnyugati szél, csak épp nem volt ereje.
A nap folyamán átvágtak egy csendes öblön, melyet egészen a partig nyúló erdős hegyek szegélyeztek, a szárazföld belsejében pedig a Szaraméné-hegy kettős kúpja szökött a magasba. Az öböl túlsó kijárata előtti földnyelv közelében hagyták el a Halüsz folyó deltáját. Ez az egész déli tengerpart legnagyobb folyója, de a torkolattól visszafelé már nem hajózható. Amint megkerülték a földnyelvet, a part menti dús fűben nagy csapat gyönyörű legelésző őzféle állatot vettek észre. Gazellák voltak, csak Naupliosz ismerte közülük őket, mert már látott ilyet, mikor a libüai parton hajótörés érte. A gazellának nagy szeme, hosszú füle és karcsú lába van, pompás ízű a húsa. Atalanté nyomban partra akart szállni, hogy célba vegye őket, mert Naupliosz ingerkedve azt állította, hogy ezt a fürge állatot még az ő nyila sem érné utol, de Iaszón nem egyezett bele, és továbbvitorláztak. Hosszú part következett a földnyelv után, alacsony dombvonulat húzódott a háttérben, mögötte a mocsaras tavat ellepték a vízimadarak, így egy-két óra pihenésre partra szálltak, és a szép számban összejött thesszáliaiak fegyvertáncot mutattak be Iaszón furulyájának tüzes ütemére. Szilajul táncoltak, nagyokat szökellve, és szédítően pörgették kardjukat a fejük fölött. Két csoportra oszlottak, és csatajelenetet mutattak be, egyik győztes volt, a másik legyőzött, majd megfordítva. Látszólag súlyos csapásokat mértek egymásra, de ügyesen és mértéktartóan, hogy egyetlen sisak sem horpadt be.
Atalanté és Meleagrosz eközben elszaladt gazellára vadászni, de üres kézzel, kifulladva tértek vissza az utolsó pillanatban, mikor a hajó már indulni készült.
Aznap éjszaka lassan keresztülvitorláztak egy újabb öblön, és hajnaltájban megkerültek egy alacsony, erdős hegyfokot, az Arikónt, a kanyargós írisz folyó torkolatánál.
– Itt van a göndör szakállú, hosszú ruhás asszírok települése – mondta Autolükosz. – Hazájukból száműzték őket. Majd Khalübia földje következik, vad törzs lakja, vasművességéről híres, nemrég kereskedtem velük. Hamarosan meglátjuk a csereszigetet, a khalübiai part közelében. Ide jártunk Szinópéból kivájt kenukon, kiraktuk a sziklákra a festett minüai cserépedényt, a kolkhiszi vásznat meg a buzérral pirosra vagy erikával sárgára festett birkabőr kabátokat és a bíborszínű lándzsanyeleket, amiket ez a nép kedvel. Utána a sziklák mögé eveztünk, hogy ne lássanak bennünket. Amint eltűntünk, megérkeztek a szigetre tutajon a khalübiaiak, és jól edzett, széles lándzsákat raktak ki áruink mellé, meg bárdfejeket, árt, kést, vitorlatűt, aztán eltávoztak. Ha mi beértük az árujukkal cserébe a mienkért, berakodtunk és hazaindultunk; ha nem, félretettük holmink egy részét, amit szerintünk nem fedezett az árujuk értéke. Ilyenkor a khalübiaiak visszajöttek, és a félretett dolgokért újabb vaseszközöket hoztak. Többnyire ezzel lezárult a csereüzlet, hacsak a khalübiaiak nem kapkodták össze nagy hirtelen mindazt, amit hoztak, mi pedig üres kézzel térhettünk vissza. Ennél a szeszélyes fajzatnál minden megtörténhet.
Az Argó élénkülő széllel folytatta part menti útját, sok település mellett elsiklott, valamennyi faágakból összetákolt kunyhókból állt, de nyájat, gulyát sehol sem láttak, bár bőségesen akadt volna legelő. A hegyvonulat közeledett a tengerhez, és elhaladtak a cseresziget mellett. Itt élesen észak felé kanyarodott a part, és néhány mérföldnyi evezés után elérték azt a lapos nyúlványt, mely ma az Iaszón-fok nevet viseli. Sötétedett, a szél is elült, és mert kerülni akarták az összetűzést a harcias tibarénoszokkal, akiknek földje a hegyfoknál kezdődik, egy másik szigetecske szélvédett partjánál vetettek horgonyt. Emlékezetes éjszaka volt ez az argonautáknak, mert Naupliosz, amennyire tudta, megtanította őket az égbolt csillagzataira. Először a Kallisztót, az Anyamedvét s fiát, Arkaszt, a Fiastyúkot – éppen akkor volt felkelőben meg a Kassziopeiát mutatta meg. Utána azzal szórakoztak, hogy ők neveztek el csillagzatokat, s e nevek közül több meg is honosodott az Argó érintette tájakon, így kapta Kasztór és Pollux nevét a két ikercsillag, melyeknek fényére lecsendesedik a legviharosabb tenger is; Herkulest, a hosszan elnyúló csillagképet Héraklészről nevezték el, a Lyrát Orpheusz lantjáról, a Kentaurnak pedig Iaszón Kheirónra emlékezve adott nevet, s máig is így ismerik; akárcsak Ankaiosz Delfinjét is. Kis Ankaiosz ugyanis este nem evett a delfinolajban sült birkahúsból, ami tilos étel számára, szárított tonhalat evett helyette, és kis Ankaiosz Delfinjének nevezett el egy csillagképet. Sok évvel később az Argó is felkerült a déli félteke égboltjára: egy huszonhárom csillagból álló kép viseli nevét. Négy alkotja az árbocot, öt a jobb, négy a bal oldalát, öt a gerincet és ismét öt a párkányt. Mivel az orr emberhalált okozott, nem is látható az égen.
Másnap reggel evezve indultak útnak, teljes szélcsendben. Azon a tájon északnyugati az uralkodó szélirány, s hamarosan ismét feltámadt, derekasan fújt, és vitte őket jó darabon a tibarénoszok földjén túl. Autolükosz elmondta nekik, hogy ezek a vadak nemrég megfosztották a hatalomtól az anyaistennőt, és Zeusz atyát ültették helyébe, ősi szokásaiktól azonban nehezen szakadtak el, hiszen azok döntő fontosságúak vallásukban. Összegyülekeztek hát a tibarénosz férfiak, és egyikük így beszélt:
– Mivel a férfitól való a mag, melyből a gyermek terem, s az asszony csupán a talaj, ahova elveti, miért illesse az asszonyt a hódolat? Tevésen fordítottunk annyi kegyes gondot a terhesség s a gyermekágy idején az asszonyra, hiszen az a férjet illeti. Ő a szülő, s nem az asszony!
Így döntöttek. Azóta a tibarénosz férj, ha felesége teherbe esett, kétszer annyit eszik, mint rendesen, nagy tisztelet veszi körül, minden szeszélyét teljesítik, s ha elmegy hazulról, csak kacsázva jár; mikor vajúdni kezd az asszony, a férj ágyba fekszik, bepólyázott fejjel jajgat, az asszonyok ápolják, fürdőt készítenek neki, vajúdó feleségét pedig sorsára bízzák. Akár a khalübiaiak, a tibarénoszok sem művelik a földet, nem tartanak birkát, marhát. Halászatból, vadászatból élnek, és gyümölcsöt szednek az erdőben: mert vizeik bővelkednek halban, erdeik vadban. Gazdagon terem itt magától az alma, a körte, sok a diófajta, s a vadszőlőn is súlyos fürtökben csüng a savanykás, de üdítő gyümölcs.
Délre az argonauták elérték a Keraszosz folyó mocsaras torkolatát, melyen túl Arész szigete fekszik. Itt hirtelen elsötétült fölöttük az ég, és a lapos partról a tenger felé igyekvő vízimadarak miriádjai lepték el. Mopszosz, a madárjós csak bámult, majd kiugrott a szeme, még a száját is eltátotta. Nagyot kiáltott:
– Bajtársaim, fordulás a hajóval! Szörnyű látvány ez a madárjós szemének!
De most már mindenfelől áradt a madárfelhő, és egy raj tisztátalan kanalas gém egyenesen az Argó felé tartott. A hajósok kézbe kaptak fegyvert, sisakot, tálat meg rézüstöt, és éktelen csörömpölést csaptak. A förtelmes zenebona elriasztotta a madarakat, de valóságos tollzápor hullott rájuk. A kanalas gémről azt tartják, hogy elakasztja az alvók lélegzetét, s ha rajban érkezik, biztos előjele a magas láznak. Héraklésznek is az volt az egyik híres munkája, hogy elűzte a kanalas gémeket az arkádiai Sztümphaloszt környező mocsarakból, ahol iszonyúan elszaporodtak. Megölt közülük néhányat, a többit pedig félelmetes kiáltásokkal riasztotta el.
Az argonauták továbbvitorláztak, s mikor elérték Arész szigetét, meglepve látták, hogy feketéllik a madaraktól. Csupa apró madár nyüzsgött a parton: pacsirta, barázdabillegető, haris, rozsdás farkú gébics, bukógalamb, sőt jégmadár is. Mikor az Argó elhúzott a part előtt, óriás felhőben szálltak fel, de ezeket is elriasztották, éppolyan zenebonával, mint előbb társaikat.
Mopszosz imára tárta szét tenyerét, s így fohászkodott Apollónhoz:
– Milliónyi hírnöke veszedelemnek s áldásnak, a kétség gomolygó felhője! Elhomályosul a szemem. Délosz gyönyörűséges fia, mosolyogj ránk, rázd meg nyíratlan fürtjeidét, és segítsd győzelemre a jót!

 

 

Huszonnyolcadik fejezet
A kövér moszünoikoszok és más effélék

Aznap este, mikor elvitorláztak a Zephürosz-fok előtt, Autolükosz így szólt bajtársaihoz:
– Amott látjátok a moszünoikoszok földjét. Tartok tőle, nem hisztek nekem, ha elmondom, miféle nép az, hiszen már akkor is kételkedtetek, mikor a tibarénoszok szokásairól szóltam, ezért hát nem árulok el semmit, amúgy is tapasztalni fogjátok, miféle különös nép az.
Alig fejezte be szavait, nyugati széltől védett kikötőhelyre bukkantak, horgonyt vetettek, partra szálltak, rőzsetüzet raktak, és vacsorához láttak, de erős őrséget hagytak a hajón, Autolükosz azonban megnyugtatta őket:
– Nem kell tartanotok a moszünoikoszoktól, mert ha megpillantják tábortüzünket, visszavonulnak fából épült várukba, s nem jönnek elő egész éjszaka. Reggel azonban kihajtja őket a kíváncsiság, és ajándékokat hoznak majd nekünk. Veszedelmes dolog a földjükön utazni, mert az erdei utakon sok helyen csapdát ásnak a vadállatoknak, s ha az idegen szerencsétlenül beleesik valamelyikbe, zsákmánynak tekintik és könyörtelenül megölik. De ha fegyveresen találkozunk velük nyílt terepen, csöppet sem félelmetesek.
Riadó nélkül telt el az éjszaka, de amint a nap melengetni kezdte a partot, bevált Autolükosz jóslata, s két bennszülött érkezett látogatóba. Olyan különösek voltak, hogy az argonauták harsány kacagásban törtek ki, amint meglátták őket. Férfi volt az egyik, siheder a másik, s üdvözlésnek vélve a dolgot, ugyancsak elnevették magukat. A férfi ugrándozott, a fiú tapsolt. A fegyveres kezében fehér ökör bőréből készült, borostyánlevél alakú pajzs volt, meg iszonyú hosszú rúdon apró fejű dárda és egy kosár, színültig tele dióval, gyümölccsel s egyéb csemegével. Rövid fehér zekét viselt, az arca kékkel, sárgával csíkosra volt mázolva. Fején taréj nélküli bőrsisak, fehér ökörfarokkal megkötve. Iszonyú kövér volt.
A fiú meztelen volt, s még a férfinál is kövérebb, annyira, hogy nehezen járt, s közben szakadt a verejték a homlokáról. Püffedt, sápadt arca arra vallott, hogy hetekig sötét helyiségben tarthatták, s hizlalták, mint az ökröt. Később ez a feltevés helyesnek bizonyult. Vastag combját tetoválás borította, csupa virág meg falevél. A férfi, nyilván a törzsfőnök, a tábortűzhöz vezette a fiút, és ajándékozó kézmozdulattal a csemegét rejtő kosárral együtt Iaszónnak ajánlotta, másik tenyerét pedig feléje nyújtotta, maga is adományt várva. Az árgonauták ezúttal még nagyobbat kacagtak, megpillantván a fiú kövér fenekét, melynek egyik fele kékre, a másik sárgára volt festve, középen pedig fehérrel-feketével kirajzolva mindkét oldalon egy tágra nyílt szem díszlett.
Iaszón zavarba jött. Nem tudta, mit tegyen, mit mondjon. Autolükosz azonban beszélt valamennyire a moszünoikoszok nyelvén, és Iaszón segítségére sietett. Köszönetet mondott nevében az ajándékért, és megdicsérte a fiú kövérségét.
– Hát legyen is kövér – kiáltott fel a törzsfő –, ahány mérő főtt gesztenyét beletömtünk sok-sok napon meg éjszakát át!
Iaszón most Autolükosz közvetítésével megkérdezte, miféle ajándékot kíván viszonzásul.
A törzsfő azt válaszolta, beérné azzal a nőszeméllyel, akit magukkal hoztak az argonauták, noha túlhaladta már az ifjúság első virágzását, és bizonyára alaposan kiéhezett a hosszú úton, míg ideérkezett Egyiptomból – így mondta, Egyiptomból –, s kezeskedett róla, néhány hét alatt gömbölyűre hizlalják, mint az érett tököt. Annak bizonyságául, hogy keszeg mivoltában sem veti meg, hajlandó itt nyomban, mindenki szeme láttára közösülni vele.
Autolükosz fejét rázta a szemérmetlen ajánlatra, de a törzsfő lándzsáját forgatva jelezte, ragaszkodik hozzá, hogy tolmácsolja kívánságát Iaszónnak. Így is tett. Óriási nevetés tört ki, s ebből arra következtetett a jámbor törzsfő, hogy az argonauták boldogan cserélik el a ványadt nőszemélyt a kövér fiúra. Buja tánclépésekkel közeledett Atalantéhoz, közben ledobta magáról sisakját, zekéjét.
Atalanté félelmetes Gorgó-arccal meredt rá, de a törzsfő ettől csöppet sem ijedt meg. Már az ágyékkötőjét is kezdte bontogatni, erre a lány megfordult és elszaladt. A kövér ordítozva utána rohant, Meleagrosz azonban elgáncsolta, mire elterült egy rakás hegyes kövön. Feljajdult, a kövér fiú pedig úgy sikongatott, mint egy vajúdó asszony. Erre kirohantak a közeli favárból az őrködő moszünoikoszok, ugyanolyan fegyverzetben, mint a vezérük: dárdával, lándzsával, borostyánlevél formájú fehér pajzzsal. Phalérosz, Iaszón, Admétosz és Akasztosz felhúzott íjjal állt velük szemben, és fedezte bajtársai visszavonulását, míg a többiek gyorsan vízre bocsátották a hajót. Mikor a vadak észrevették, hogy vezérüknek haja szála se görbült, s a kövér fiú is ott maradt a parton, nem támadtak a hátvédre, Phaléroszék is sértetlenül szállhattak hajóra, anélkül hogy egyetlen nyilat is kilőttek volna.
Az ínyencfalatokkal telt ajándékkosár Iaszónnál maradt. Volt abban tönkölybúzából készült lapos, puha sütemény, szőlő, alma, körte, gesztenye, büdös makrélaikra, lepényhal farka, még egy darab lépes méz is. Iaszón szétosztotta a süteményt meg a gyümölcsöt bajtársai közt, a halfélét pedig a vízbe hajította. A lépes mézet Butésznak adta, mondván:
– Hallani szeretném véleményedet, nemes Butész, erről a mézről.
De Butész még oda sem érhetett, Autolükosz meg az öccse, Phlogiosz, kikapta Iaszón kezéből a lépes mézet, s a büdös hal után a tengerbe vetette.
Butész fölfortyant:
– Hogy merészelitek elrabolni az ajándékomat, ti thesszáliai kalózok? Iaszón azért szánta nekem a lépes mézet, mert Görögországban nálam jobban senki sem ért a mézhez, és a véleményemet akarta hallani.
Autolükosz így felelt:
– Lehetséges, te szédült athéni. Csakhogy ez nem Görögország, mint erre már Amükosz király is figyelmeztetett bennünket, noha akkor még csak a Márvány-tengeren hajóztunk.
Azért hajítottuk vízbe a lépes mézet öcsémmel, mert mérgező, mi pedig igaz argonauták vagyunk, és féltjük az életedet. Butész haragja csillapodott, de csodálkozva kiáltott fel:
– Ezer darázs! Hát meg akart mérgezni az a tarkára mázolt vadember? Most hát a ti óvatosságtoknak köszönhetem az életemet? Bizonyára halált hozó levet csöppentett a mézbe, talán épp a sisakvirágét, ami – láttam – buján nő a mariandünoszok földjén!
– Nem úgy van – felelt Autolükosz –, nem kellett hozzá rossz szándék. Természettől fogva mérgező náluk a méz, mert a mérges kecskefű virágjából való. Néhány cseppjétől is megháborodik az ember, ha nem szokott hozzá, vagy eszméletlenül terül el a földön.
– Mese! Egy szót sem hiszek belőle – kiáltott Butész ismét haragra gerjedve. – Okos, józan állat a méh, sokkal okosabb és józanabb az embernél. Nem halmoz fel mérgező mézet a lépben, és sosem készít mérgező méheleséget. Ki látott már mámoros mehet? Erre felelj!
– Nevezz hazugnak, ha úgy tetszik – mondta erre Autolükosz –, de meg ne kóstold a mézet ezen a parton. Mérges a moszkhoszoké is, akik adófizetői a kolkhiszi Aiétész királynak. Náluk nem mérges kecskefűből gyűjtik a méhek a mézet, hanem egy csodaszép piros virágból, a pontoszi azáleából, mely Armenia magas hegyeinek északi lejtőin nő.
– Hazugnak nem nevezlek, hiszen igaz bajtársam vagy – felelt Butész –, csak kijelentem, hogy ez nagy tévedés. Méh sohasem száll piros virágra, és bár sokszor használnak mézet bűnös célra, különösen nők szokták mézbe keverni az ellenségnek szánt mérget, az biztos, hogy a tiszta méz, bármilyen virágból való, még sosem ártott a légynek sem. Kijelentem, hogy aki ennek az ellenkezőjét állítja, az tudatlan fráter.
Orpheusz kedves dallamot kezdett pengetni lantján, Autolükosz pedig vállat vont, és ezzel befejeződött a vita.
Az Argó hamarosan elhaladt a vízmosás mellett, amelyből a Kharisztosz folyó eredt. Találkoztak egy egész raj, fatörzsből kivájt háromevezős kenuval, melyek sebesen haladtak az árral. Az evezősök keselyütollból készült fejdíszt viseltek.
– A trójai rabszolga-kereskedők gyakran jelennek meg rajtaütésszerűén ezen a tájon – magyarázta Autolükosz –, foglyaikat aztán kőbányákban dolgoztatják.
Aznap egészen a Szent-hegyfokig vitorláztak, ahol a moszünoikoszok területe végződik, s utána már az amazonok földje következik. Az alvilág istennőjének szentelt hegyfokot ezúttal nemcsak Lünkeusz látta meg, hanem valamennyien észrevették már hatvan mérföld távolságról: kúpos hegycsúcsa az égbe mered, és vörös szirtek övezik. Az argonauták meg sem próbáltak kikötni, hanem egész éjszaka vitorláztak, mert mindenki óva intette őket az amazonoktól.
Az amazonok a Hármas Istennőt tisztelik. Amikor még férfiak is tartoztak a törzshöz (ennek az ősi törzsnek még a neve sem maradt fenn), olyan szokásoknak hódoltak, mint a kentaurok, az aithikiaiak, a szatírok és a többi pelaszg. Egyszer csak lelkesen kezdték emlegetni a férfiak az apaságot – a szót valami arméniai vagy asszír vándortól hallották –, és Zeusz atyát dicsőítették az istennő rovására. A nők erre összedugták a fejüket (a lémnosziakhoz hasonlóan), és úgy döntöttek, hogy megtartják uralmukat, ha kell, erőszakkal is. Egy éjszaka lefegyverezték és legyilkolták az egész felnőtt férfinépet, és levágott nemi szervüket békeáldozatul felajánlották az anyaistennőnek. Aztán buzgón kiképezték magukat mindenféle hadimesterségben. Kedvelt fegyverük a rövid nyelű csatabárd meg az íj volt, és mivel lóháton harcoltak, rétjeiken kitenyésztettek egy magas növésű lófajtát. Levágták a jobb mellüket, hogy ne akadályozza őket a célzásban, mikor magukhoz szorítják az íjat. Ezért szokták őket mell nélküli amazonoknak is nevezni. A fiúgyerekeket nem pusztították el, mint a lémnoszi nők, hanem eltörték a lábukat és a karjukat, hogy harcképtelenné tegyék őket. Később megtanították őket szőni, fonni s egyéb hasznos házi teendőket végezni.
Bennük is élt természetesen szerelmi vágy, éppúgy, mint a lémnoszi nőkben, de méltóságon alulinak tartották, hogy ágyukba vegyék megnyomorított rabszolgáikat. Inkább haddal támadtak a szomszédos törzsekre, és a legkiválóbb foglyok közül választottak szeretőt, de később könyörtelenül megölték őket. Így aztán fokozatosan nőtt az országuk területe, a szükségesnél is jobban, hiszen nem voltak sokan, és a Thermodón folyó termékeny völgye mindennel ellátta őket. Egyszer azonban sikerült egyezséget kötniük a makrónokkal, a magas hegyekben élő daliás, hősi törzzsel. Attól fogva minden tavasszal találkoztak a törzs fiatal férfiai az ifjú amazonokkal a határos völgyben, s az együttlétből született leánygyermekeket megtartották amazonnak, a fiúkat pedig átadták a makrónoknak.
Így számolt be történetükről Autolükosz, és szavai megerősítették Héraklész elbeszélését. Héraklész is harc nélkül nyerte el az övet Hippolüté királynőtől, aki beleszeretett, mikor a hős elment makrón barátaival a tavaszi szerelmi találkozóra. A királynő önként, ajándékul adta az övet. Az már merő véletlen volt, hogy Héraklész összetűzésbe keveredett a királynő testőreivel, és hatot lenyilazott közülük. A makrónok azonban féltékenyek voltak Héraklészre az amazonoknál aratott sikerei miatt, s ezért terjesztették róla azt a hazugságot, hogy el akarta rabolni Hippolütét rabszolgának.
Az argonauták egész éjjel megszakítás nélkül vitorláztak, és csak másnap délben, amikor különösnek találták az égboltot, húzták partra hajójukat a Rhiszosz-fok szélvédett oldalán, körülbelül kilencvenmérföldnyi távolságban a Szent-hegyfoktól keletre. A Rhiszosz-fok a bekheir törzs területén fekszik. Ezen a partszakaszon rendkívül magasak a hegyek.
Iaszón tréfálkozva fordult Autolükoszhoz:
– Nos, halljuk, mit tudsz a bekheirekről? Kutyafejűek, vagy talán a hónuk alól nő ki a nyakuk? Homokkal táplálkoznak, és tengervizet isznak rá? Miféle furcsaságot tudsz róluk?
– Bizony furcsa fajta a bekheir – felelte Autolükosz. – Igazat szólnak, nemcsak monogámok, hanem hűségesek is a feleségükhöz, nem háborúskodnak a szomszédaikkal, és mivel mit sem tudnak istenek, istennők létezéséről, úgy élik le életüket, hogy nem félnek a bűnökért járó megtorlástól. Úgy hiszik, hogy a halállal elenyészik az ember, tehát nem tartanak a szellemektől. Országukban nem pusztítanak lázas betegségek, melyektől sokat szenvednek szomszédaik. Földjük olyan termékeny, hogy különbet kívánni sem lehet. Sokszor gondoltam rá, hogy jó volna itt élni, csak az tartott vissza, hogy ha utolér a halál, temetetlenül hevernek majd a csontjaim, és ez vallásos görögnek, mint jómagam, borzalmas gondolat.
Attól a ponttól, ahol most kikötöttek, jó széllel kétnapos út Phaszisz, Kolkhisz kikötője, a Phaszisz folyó torkolatánál. Északra és keletre tekintve a vízen, szabálytalan fehér csíkot láttak a messzeségben: a Kaukaszosz hófödte csúcsait.

 

 

Huszonkilencedik fejezet
Az Argó eléri Kolkhiszt

Délutánra viharos északi szél támadt, és óriás hullámok csapkodták a partot félelmetes morajjal. Az argonauták a vizet kémlelték, és egymérföldnyire a parttól keletnek tartó nagy gályát pillantottak meg. Mióta a mariandünoszok földjét elhagyták, először találkoztak hajóval. Korinthoszi módra épült. Lünkeusz vizsgálódva szemlélte, és jelentette:
– Az evezősök göndör hajukról és vászonruhájukról ítélve kolkhisziak, de az a néhány utas, aki most sisakkal, tállal meri a vizet a hajóból, erősen görögös külsejű. A hajó zátonyra futott és léket kapott, azt hiszem, elöl, a hátsó párkányzat pedig leszakadt. Az evezősök kimerültek, de a parancsnok korbáccsal kényszeríti őket, hogy tovább húzzanak.
Az argonauták közül néhányan fölszaladtak a dombtetőre, hogy jobban lássanak. A kolkhiszi hajó a földnyelvet igyekezett megkerülni Rhiszosznál, hogy a túloldali öbölben keressen menedéket a védett parton.
Pollux felsóhajtott:
– Sosem érnek oda a szerencsétlenek!
– Hogyne érnének – kiáltott Idasz –, húznak azok, hogy a barom se jobban.
– Ne feledkezz meg arról a víz alatti szikláról, amelyen átvittelek benneteket – mondta erre nagy Ankaiosz. – Valahányszor átcsap rajta a hullám, előtűnik, ráadásul van még egy hegyes szikla a víz alatt, nyíllövésnyire a parttól, éppen arrafelé, ahol most van a hajó.
Alig fejezte be szavait Ankaiosz, óriás hullám kapta föl a hajót, felfordította, és nekivágta az imént említett sziklának. Darabokra tört, és fuldoklók jajkiáltását sodorta feléjük a szél.
– Ezúttal nem volt igazam – kiáltott fel Idasz –, lám, mi lett velük!
Lünkeusz tovább jelentett:
– A négy görög az árbocba kapaszkodik. Az egyik megsebesült. Rúgva, kapálózva próbálják eltaszítani a vitorla vásznába fogódzó két kolkhiszi matrózt. Nézzétek csak! Az egyik görög kést tartott a foga közt, és most elvágja a vásznat! Így már van rá esélyük, hogy partra vergődnek az árboccal.
Euphémosz, a híres úszó már futott a szerencsétlenséghez legközelebb eső partszakasz felé. Amint odaért, vízbe vetette magát, és úszni kezdett a háborgó hullámok között, akár a vidra vagy a fóka, föl sem bukott, csak mikor már a vitorlába kapaszkodó négy ember közvetlen közelébe ért. Az egyiknek mély fejsebéből dőlt a vér, társai már alig tudták tartam.
– Bízzátok rám – kiáltott oda Euphémosz, aztán odaúszott a közvetlen közelükbe, és néhány mutatvánnyal bizonyította, hogy elemében van.
– Mentsd meg, az anyaistennő szent nevére! – könyörgött az egyik hajótörött.
Euphémosz megragadta a sebesültet, és háton úszva partra vitte, félmérföldnyire a roncstól. A többiek a lábukkal ütemesen tempózva ugyanoda irányították az árbocrudat. De a partot nem érték volna el Euphémosz segítsége nélkül: újra vízbe ugrott, és egyenként kivitte őket. Mikor biztonságban voltak, összevissza ölelgették, csókolgatták örömükben, és idegenes görögséggel biztosították holtig tartó hálájukról.
– Görögfélék vagytok? – kérdezte Euphémosz.
– Görögök vagyunk – felelt az egyik –, bár szülőhazánkat sosem láttuk. Mégpedig minüai vérből származunk, ami tudomásunk szerint a legelőkelőbb Görögországban.
– Akkor gyertek velem a kapitányunkhoz, Iaszónhoz, Aiszón fiához, és mondjátok el életetek történetét. Maga is minüai, valamint társaságunk több más tagja is.
Iaszón üdvözölte a hajótörötteket, s meghívta őket a tábortűzhöz szárítkozni. Ellátta őket ruhával és meleg borral, Mopszosz sebbalzsammal kezelte, majd vászonnal bekötözte a sebesült fejét. Csak mikor már pihentek és valamelyest magukhoz tértek a vendégek, fordult hozzájuk Iaszón udvarias kérdésével:
– Kik vagytok? És ha szabad kérdeznem, hova igyekeztetek, mielőtt az iszonyú vihar darabokra zúzta hajótokat?
Vezetőjük így felelt:
– Nem tudom, hallottátok-e valaha Phrixosz nevét. Aiól görög volt, s vagy harminc évvel ezelőtt menekült el Thesszáliából, mivel apja, Athamasz király fel akarta áldozni. Épségben érkezett Kolkhiszba, és menedékre talált az Ephüréből való Aiétész király udvarában. Aiétész akkor már jó néhány éve letelepedett Kolkhiszban. Phrixosz a király leányát, Khalkiopé hercegnőt vette feleségül, mi négyen ebből a házasságból származunk. Apánk két évvel ezelőtt halt meg, s nem mondhatnám, hogy nagyon jó viszonyban vagyunk szigorú, öreg nagyapánkkal. Elhatároztuk, hogy hazalátogatunk Görögországba, mivel apánk úgy mondta, Orkhomenoszban tekintélyes örökségre támaszthatunk igényt, méghozzá apjának, Athamasznak boiótiai földjeire. Engedélyt kértünk Aiétész királytól az útra, az kelletlenül bele is egyezett azzal a feltétellel, hogy előbb látogassunk el Ephürébe, állapítsuk meg, mi történt egykori földjeivel, és hivatalosan jelentsük be igényét rájuk. Elfogadtuk a feltételt, de még csak két napot töltöttünk a tengeren, mikor – láthattátok – odaveszett hajónk és mindenünk. Mi magunk is elpusztulunk, ha hős bajtársatok ki nem ment bennünket, mert már nem volt bennünk erő, mikor partra vitt. Nevünk: Argeiosz (aki ott szemközt ül, és fejsebet kapott), Melanión (aki ápolja, és kolkhiszi nagyanyánk sötét bőrét örökölte), Kütisszórosz (aki szabadfogású birkózó) s én magam, Phrontisz, aki a legidősebb vagyok négyünk közül. Készségesen rendelkezésedre állunk valamennyien, Iaszón a kezét nyújtotta:
– Különös találkozás ez. Rokont illető szívélyességgel fogadtalak benneteket, és most kiderül, hogy valóban rokonok vagyunk! Unokatestvérek. Nagyatyád, Athamasz, és Krétheusz, az én nagyatyám testvérek voltak. És kívülem még néhány unokatestvért találsz közöttünk (családfájukat majd később magyarázom el). Itt van Periklümenosz és Melampusz Püloszból, Admétosz Pheraiból, Idasz és Lünkeusz Arénéből s Akasztosz Iólkoszból.
Phrontisz megszorította a kezét, s megkérdezte:
– De hogy kerültök ti erre a partra? Nem zárták le a trójaiak a szorosokat a Fekete-tenger felé a görög kereskedők előtt? Mert vállalták ezt a feladatot. Nagyapánk, Aiétész szövetségese Laomedónnak, Trója királyának, és segíti hajókkal, katonasággal a feladat végrehajtásában. Bár Aiétész maga is görög, azt állítja, ahova a görögök beteszik a lábukat, mindenütt bajt okoznak. Úgy tudom, az amazonok hasonló szövetséget kötöttek Laomedónnal, kijelentvén, hogy a görögök nagyon fürgék, ha a fegyverhez nyúlnak, de nagyon lassan mozog a kezük, ha ajándékot kell adniuk. Él Szinópéban például három thesszáliai fivér, akik gyalázatot hoztak a görög névre. Hírhedt fösvény gazemberek egytől egyig.
Iaszón unszolta, hogy közelebbit is mondjon róluk, erre Phrontisz így felelt:
– Személyesen sosem találkoztam velük, de Autolükosz, az egyik, a legnagyobb tolvaj egész Ázsiában. A trójaiak szerint az alvó orrát is képes lelopni, vagy jóslás közben eltüntetni a papnő alól a tripuszt. De a trójaiak nem merik tőrbe csalni és kivégezni őket, mivel annyira félrevezették a paphlagónokat, hogy hazájuk jótevőit látják bennük, és ha bajuk esnék, megtorlásul biztosan lezárnák kelet felől a déli kereskedelmi útvonalat.
Most Autolükosz szólalt meg nevetve:
– Sose hidd el, nemes Phrontisz, a gaz trójaiak egyetlen szavát sem. Inkább hihetsz az egyszerű paphlagónoknak, akiknek anyagi jólétéhez valóban lényegesen hozzájárultunk testvéreimmel. Aludj csak nyugodtan, s ne féltsd az orrodat, esküszöm, egy ujjal sem nyúlok hozzá, ha te nem bántod az enyémet. A trójaiaknak is mindig csak ezt mondtam.
Az egész társaság nagyot nevetett a tréfán, Phrontisz pedig nem győzött mentegetőzni, mondván, amint most maga előtt látja hármójukat, már nyájas, egyenes magatartásuk is ékes cáfolata a rágalmaknak, és nyilván csak az üzleti vetélytárs igyekezett befeketíteni őket. A három thesszáliai szívélyesen és megértően kijelentette, hogy mindig kellemes hallgatniuk, amit az irigy trójaiak felhoznak ellenük.
Ismét Iaszón vette át a szót:
– Tudd meg, Phrontisz, e három jó thesszáliai elrendezte minden dolgát Szinópéban, és csatlakozott hozzánk, mert fellobbant szívükben a lelkesedés, hogy részesei legyenek isteni, dicső küldetésünknek.
– Valóban? – így Phrontisz, örvendezve, hogy más tárgyra tért a beszélgetés. – Mi az az isteni küldetés, ha szabad kérdeznem.
– Szigorúan bizalmas, de megmondom – felelt Iaszón. Aiétész királytól akarjuk visszaszerezni az aranygyapjút, hogy visszavigyük Zeusz laphüsztioszi szentélyébe, arra a képmásra, amelyről sok évvel ezelőtt vakmerően elhozta apád. Testvéreiddel együtt át kell ereznetek, hogy küldetésünk közelről érint benneteket. Ha segítségünkre lesztek, ígéretet teszünk, hogy Boiótia uralkodói méltányolni fogják igényeteket Athamasz földjére, és kivetik onnan a jelenlegi bitorlókat. A minüai nemzetség boldogulása függ az aranygyapjú visszaszerzésétől, ezt meg kell értenetek... hiszen, úgy tudom, maga a Hármas Istennő kegye folytán kerültetek erre a partra.
– Amit mondasz, különös és érthetetlen számunkra – felelt Phrontisz. – Nagyapánk, Aiétész király önként sosem válik meg az aranygyapjútól, és tudnotok kell, hogy ötezer fegyverese van, meg harminc gyors gályája, valamennyi legalább akkora, mint a tiétek. Még ha hirtelen rajtaüttök és megszerzitek is az aranygyapjút, üldözőbe vesznek, s mint a végzet, olyan biztosan utolérnek benneteket. Nomármost, tudjatok róla, nagyapánk palotájának belső csarnokában két óriás bronzbika áll – annak a bikának másai, melyet Daidalosz ajándékozott a krétai Pasziphaé papnőjének –, s a tauroszok vérengző hadistenének szentelték őket. Ha nagyapánk foglyul ejt benneteket, párosával a bikák hasába vettet, és nyomorultul bennégtek, mert áldozati tüzet gyújtanak alattatok. Jajgatástok, ordítástok úgy hangzik, mintha a bika bőgne, és a király örömmel hallgatja majd. S mondd csak, unokatestvérem, miért hiszed azt, hogy a Hármas Istennő, akit mi Kolkhiszban Madárfejű Anya avagy a Kimondhatatlan néven tisztelünk, támogat benneteket abban, hogy megváltoztassátok, amit ő rendezett el? Miért egyezne bele, hogy visszakerüljön az aranygyapjú engedetlen fiához, akitől ő orozta el? Iaszón így felelt:
– A hatalmas olümposzi istenek, Zeusz, Poszeidón, Apollón, Athéné és Artemisz egytől egyig áldásukat adták vállalkozásunkra, mely egyébként korántsem oly bonyolult, mint sok más vállalkozás, pedig – hallhattad – azok is sikerültek. Például mikor a mükénéi Eurüsztheusz király elküldte tirünszi Héraklészt az amazonok királynője, Hippolüté övéért...
Itt közbeszólt Melanión és Kütisszórosz:
– Hogyne, mi is hallottunk Héraklészről, a nagy tirünsziről. Másképp festene az egész, ha ő is veletek volna, tőle még Aiétész, a nagyapánk is fél.
– Akkor közlöm veletek – mondta Iaszón –, s ezt akár esküvel is megerősíthetem, hogy Héraklész tagja az expedíciónknak. Ha benéztek a ládába a leghátsó pad alatt, megtalálhatjátok a holmiját, üst nagyságú sisakját meg elképesztő méretű bőrnadrágját. Magántermészetű ügyben szállt ki egy korábbi pihenőnknél, és bízunk benne, hogy hamarosan utolér, mivel barátaitól, a mariandünoszoktól bizonyára kap hozzá megfelelő hajót. De azt hiszem, elmondhatom, hogy bátorságban mi sem maradunk mögötte, és végrehajtjuk feladatunkat akkor is, ha Héraklész nem érkezik meg. Ami pedig a Hármas Istennőt illeti, hívei vagyunk szívvel-lélekkel, és Szamothrakén szent szertartással be is avattak misztériumába. Az istennő beleegyezését adta tervünkbe, és mindenkor kedvező széllel segített bennünket. Haljak meg e pillanatban, ha nem igazat szólok!
– De nem értem, miért volna érdeke, hogy visszakerüljön az aranygyapjú – jegyezte meg Phrontisz.
– Nem állítottam, hogy érdeke – felelt Iaszón –, csak azt, hogy nem ellenzi küldetésünket, s maga is bízott ránk feladatot Kolkhiszban. Azt kívánja, szerezzük meg az örök nyugalmat apátok, Phrixosz szellemének.
– Csakugyan? – kiáltott fel meglepődve Phrontisz. – Sejtelmem sem volt róla, hogy nincs nyugalomban. Nagy pompával temették el Kolkhiszban.
Iaszón értetlenül nézett rá.
– Azt hallottam, hogy teste temetetlen – mondta.
– Úgy van, temetetlen – felelt Phrontisz. – Kolkhiszban férfit nem temetnek földbe, csak nőt. A férfiak temetését tiltja a vallás, és bár Aiétész király engedélyt kért az államtanácstól, hogy apánk holttestét máglyán égessék el és görög módra a földbe temessék, a papok tiltakozása miatt nem lehetett. Nálunk éppúgy tisztelik a Napistent, mint a Hármas Istennőt, ezért a tűz szent dolog. Férfiholttestet tilos égetni, mert ezzel beszennyeznék a tüzet, ugyanezért nem temetnek férfit a földbe, mely ugyancsak szent. Kolkhiszban tehát a férfiak holttestét nyers ökörbőrbe csavarják, és fára akasztják a madarak táplálékául. Apánk tetemét ünnepélyes tiszteletadással a folyóvölgy legmagasabb fájának, egy pompás jegenyének legfelső ágára akasztották, és eddig senkit sem zavart visszajáró szelleme.
– Hát az igaz-e, hogy az aranygyapjú a nálatok hadistenként tisztelt Prométheusz hérosz ligetében függ? – kérdezte Iaszón.
– Kissé zavarosan jutott el hozzátok a történet – válaszolt Phrontisz. – Az aranygyapjút Prométheusz szent jósdájában helyezték el, Aia városától nem messze, Prométheuszt pedig héroszként s nem istenként tisztelik. Mindjárt megmagyarázom, hogy kerül a hadisten a dologba. Huszonöt évvel ezelőtt, mikor nagyapánk, Aiétész feleségül vette a Krím taurosz származású királyának leányát, és katonai szövetségre léptek egymással, a lány magával hozta Aiába taurosz testőreit. Nagyapánk azzal fejezte ki hódolatát felesége és apósa előtt, hogy a hérosz fallal övezett ligetének egy részét a taurosz hadisten kultuszának adományozta, a megmaradt rész azonban továbbra is a hérosz tiszteletét szolgálta. Ilyenformán, aki oda akar jutni, ahol az aranygyapjú függ, annak át kell esnie a taurosz fegyveres papi testület motozásán, mert éjjel-nappal váltott őrség vigyáz szent bikáik istállójára. Aiétész még abban az időben rendelkezett így, mikor attól tartott, hogy vakmerő görögök megkísérlik elorozni tőle az aranygyapjút. Királyi hitvesétől egyetlen lánya született, Médeia hercegnő, aki most Prométheusz papnője, és azt a félelmetes óriáskígyót táplálja, melyben a hérosz testet öltött. Indiai fajta kígyó az, mely a zsákmányát – madarat, állatot előbb megbűvöli borzalmas, örökké nyitott szemével, csak aztán öli meg, rácsavarodva iszonyatos hideg testével. Prométheusz senkit sem tűr meg szentélyében Médeia hercegnőn kívül, aki ősi varázsénekekkel nyugtatgatja. Egyetlen nő sem irigyli tisztét Médeiától.
Iaszón elsápadt, mikor minderről értesült, a szava is elakadt. De hát annyira elkötelezte magát, hogy innen már tisztességgel nincs visszaút. Pherai Admétosz szólalt meg helyette:
– Amit mondtál, unokatestvér, egyikünket sem rettent vissza, te pedig megfogadtad, hogy mindenben rendelkezésére állsz vezérünknek. Most azt kívánom tőletek, a négy testvértől, esküdjetek hűséget neki, hogy követitek mindaddig, míg az aranygyapjúval biztonságban haza nem érünk Görögországba. Ha le nem teszitek ezt az esküt, mind egy szálig megöllek benneteket, bármilyen közeli rokonaim vagytok is. Mert Iaszón titkot bízott rátok, amit nem tudhat más, csak aki segíti és támogatja vállalkozását.
Marianaé közeli, födetlen templomában ünnepélyesen letették az esküt. Évekkel azelőtt az amazonok emelték a szentélyt, egyik portyázásuk során. Az istennő durván faragott fekete szobra egy benyílóban állt, előtte sziklatömbökből az oltár, amin áldozni lehetett. A legfelső tömb három üregébe tojás formájú, sima fehér köveket helyeztek el, és felváltva forgatták őket a holdjárás irányában.
Éjszaka teljesen elült a szél. Hajnalban, bár viharos volt a tenger, vízre bocsátották az Argót. Szelíd parti széllel lassan haladtak el az izgága szapeirok partja, valamint a szomszédos büzérek földje előtt, ahol a hegyvonulat szorosan a tengerparthoz húzódik.
Egész nap vitorláztak, késő éjjel bevonták a vitorlát, s nyugovóra tértek. Másnap evezve haladtak tovább, s elérkeztek egy fával benőtt, óriás, ködös síksághoz. Alkonyatkor tértek rá a széles Phaszisz folyó vizére, mely torkolatától több mint százhúsz mérföldnyit hajózható, de annyira kifáradtak, hogy pihenő nélkül nem evezhettek tovább. Phrixosz fiai eldugott holtághoz irányították őket, ahol zavartalanul tölthetik az éjszakát. Ezzel végre elérkeztek a Nap istállóihoz.
Mielőtt azonban rátértek volna a holtágra, Iaszón bölcsen fölhágott az orrdeszkára, és aranykehelyből tiszta vízzel hígított mézet loccsantott áldozatul a vízbe, a folyó istenségéhez fohászkodva, hogy kegye kísérje az Argót a dicsőséges vizeken.

 

 

Harmincadik fejezet
Felfelé a Phasziszon

Láztól gőzölgőit a holtág vize, a parton a fákat tetejükig belepték a kúszónövények. Az argonauták nem tudtak partra szállni, mert sehol sem értek partot, csak csúszós, sűrű, fekete iszapot, szúrós aljnövényzettel. Horgonyt sem vethettek, mert Phrixosz fiai figyelmeztették őket, hogy reggelre képtelenség lesz a horgonyköveket kiszabadítani a sárból. Szúnyograjok döngtek a fülük körül, összevissza csípték őket, fűzöld levelibékák ugrándoztak a peremdeszkán, s ők is minduntalan tagjaikon érezhették undorító, nyirkos lábukat.
– De kár – kiáltott fel Péleusz –, hogy bíborcsizmás bajtársunk már nincs közöttünk! Argoszi volt, és ismerte a békák elleni varázsigét.
– Magadat hibáztasd, hogy nem bánsz ügyesebben a dárdával – szólt oda neki Idasz, akit iszonyúan meggyötörtek a békák.
Orpheusz azzal próbálta vigasztalni, hogy a békák jó szándékkal érkeztek, mert a szúnyogoktól akarták megszabadítani a hajósokat. Idasz azt felelte, bár inkább a szúnyogok szabadítanák meg őket a békáktól. Lünkeusszal együtt könyörögtek Iaszónnak, hogy parancsolja ismét vízre az Argót. Iaszón ki is adta a parancsot, de a hajó megrekedt egy iszapzátonyon. Egyesült erővel próbálták kiszabadítani, de csak felkavarták a bűzös iszapot. Hirtelen olyan sűrű köd ereszkedett le, hogy még Lünkeusz sem látta a kezét, holott alig egyarasznyira tartotta az orrától. Ott kellett vesztegelniük reggelig keserves szótlanságban.
Két órával hajnal után még mindig sűrű volt a köd, de kiszabadították a zátonyról az Argót, kétoldalt erős hajókötelet hurkoltak rá, aztán Euphémosz, nem törődve a krokodilusokkal meg egyéb víziszörnyekkel, átúszott a túlsó partra, és szilárd fagyökerekhez kötötte. Ez volt utazásuk ötvenedik napja, melyet a Hármas Istennőhöz imádkozva ünnepeltek meg, akinek kedvelt száma a hármas, a kilences meg az ötvenes, ahogy Zeusz a négyest és a tizenkettest, Apollón pedig a hetest szereti leginkább. Gondjuk volt rá, hogy sose beszéljenek hangosan, nehogy felfedezzék őket. A szertartás után, a köd leple alatt eveztek el Aiétész király helyőrségi városa, Phaszisz előtt, mely a bal parton feküdt, és örökké lázak pusztították. Az Argó zavartalanul haladt, mert Phrixosz fia, Argeiosz, az őrszemek kiáltására saját nyelvükön válaszolt, ami az argonauták fülének olyasféleképpen hangzott, mint a madárcsicsergés. Phaszisz cölöpökre épült a folyó s egy tó között, melyet egészen ellepett a vöcsök és a vadkacsa mindenféle fajtája. Szigorú törvény írja elő, hogy minden idegen hajónak, bárhonnan indult is, itt kell kikötnie, és csak őrség kíséretében haladhat tovább Aia felé. Iaszón azonban nem óhajtotta Phaszisz kormányzójának tudtára adni, hogy az Argó errefelé hajózik.
Lassanként oszladozott a köd. Továbbeveztek a kúszónövényekkel borított fák és a magas náddal benőtt partok között. Ha pihenőt tartottak, nem szálltak ki, csak hideg ételt ettek. Phrixosz fiai megismertették őket egy vízinövénnyel, melynek szagától irtóznak a rovarok. Szedtek belőle, és a levele nedvével jól bedörzsölték magukat. Aznap éjszaka nem zavarták őket a csípések. Hajójukat egy cölöphöz kötötték, és halkan, nyugodtan beszélgettek.
Először Admétosz szólalt meg.
– Bajtársaim, én cseppet sem félek a haláltól, de megvallom nektek, minél jobban közeledünk a szentélyhez, ahol állítólag az aranygyapjú függ, annál kevésbé tartom valószínűnek, hogy viszontlátom valaha drága feleségemet, Alkésztiszt, vagy Pherai dús legelőit bégető nyájaimmal, nyihogó méneseimmel.
Phalérosz úgy vágott a szavába, mint akit hasonló gondolatok foglalkoztatnak:
– Vagy a karcsú, szürkészöld olajfákat, melyeket olyan gonddal ültetnek el Theszpiai földjén, hogy bármerre tekint az ember, bármilyen irányban, előre éppúgy, mint átlósan, széles utat lát a fák között. Árnyékukban fehéren ragyog tavasszal az édes illatú babvirág. Sokfelé hajóztam, de ilyen nyomasztó, vad környékű városra még nem találtam, mint ez.
– Vagy Spárta árnyas völgyeit – mondta Kasztór –, ahol zöldell a talaj, de kemény, nem nyikorog és nem zötyög a kétlovas szekér, hanem simán szalad, és sosem hallatszik el odáig a tenger zúgása. Mit ér a mi egy hajónk harminc ellenében?
– És a Hüméttosz virágos lejtőit – szólt Butész –, ahol délidőben álmosítón döngicsélnek a méhek, s a pásztorfiú furulyázik a nyájnak. Vagy Athént, mely fölött esténként lilás korona lebeg, mikor minden házban és kunyhóban egyszerre főzik a vacsorát, és eltölti a várost az ínycsiklandó illat. Harminchatan vagyunk ötezer ellenében!
– Apollón köldökszentélyét, amint átfehérlik a sűrű babérligeten – vette át a szót a phókiszi Iphitosz –, vagy a Kriszaiaiöböl kék vizét. Még jó, hogy meghalt kedves bíborcsizmás bajtársunk: ő legalább tisztes temetésben részesült, s a szelleme ma már uralkodik az alvilágban, hiszen bizonyára nem feledte el, amire Szamothraké tanította. De ha minket elpusztít a rossz hírű Aiétész, mi is Phrixosz nyomorúságos sorsára jutunk: nyers ökörbőrben magas fára akasztanak bennünket, hogy varjak, kányák lakmározzanak rajtunk.
Péleusz keserűen fakadt ki:
– Legalább velünk volna Héraklész, miért is nem hallgattatok rám meg Admétoszra...
– Elég legyen ebből, Péleusz! – kiáltott rá egyszerre Kalaisz és Zétész.
– Hát elfelejtettétek, bajtársak – mondta a lapitha Mopszosz, bár a hangja elárulta, hogy maga sem bizakodik már –, hogy nem kevesebb, mint öt olümposzi istenség adta áldását vállalkozásunkra?
Püloszi Melampusz így válaszolt:
– Messze van ide az Olümposz. Zeusz törvénye nem érvényes Szinópén vagy inkább a Lükosz folyón túl.
Idasz kényszeredetten nevetett:
– Hagyd békén, püloszi, az olümposziakat, hógolyózzanak kedvükre! Itt van veletek Idasz... és nem fél semmitől.
Senki sem törődött Idasszal, okosabbnak látták otromba tréfáira a hallgatás leplét borítani.
Csönd állt be, mindenki Iaszónra tekintett, várva, hogy néhány biztató szót szóljon hozzájuk; de Iaszón félrehúzódva, szomorúan tépelődött magában. Végül Orpheusz kezdett beszélni helyette:
– Hát elfelejtettétek, bajtársak, a hatalmas istennőt, akinek uralma egyetemes és örök (noha Görögországban nagylelkűen megosztotta hatalmát rakoncátlan gyermekeivel), s akinek ösztönzésére idejöttünk? Kétségbeesésre nincs ok, míg őt híven szolgáljuk. Próbáljatok most nem gondolni Zeuszra és az aranygyapjúra. Csak az istennő céljaival törődjetek. Utunk első feladata megkeresni és eltemetni a minüai Phrixosz csontjait. Ha ezt teljesítettük, megtettük, amit az istennő kívánt tőlünk, és méltán remélhetjük, hogy segít bennünket a másik dologban is. Egy szót se szóljon addig az aranygyapjúról senki, míg végre békességet nem szereztünk Phrixosz szellemének.
– Ezt úgy tekintsétek, mint szigorú parancsomat – jelentette ki határozottan Iaszón, fölrezzenve tépelődéséből.
Másnap egész álló nap eveztek a folyón, ugyanolyan elevenholt fák között, mint eddig, egyetlen embert sem láttak, madarat annál többet, vízi meg ragadozó fajtákat, és egy raj íbiszt – utálatos egyiptomi gázlómadár az, mely kígyón él és saját csőrét használja klistélynek. Este, mikor a rekkenő hőségtől kimerülve lehorgonyoztak, Orpheusz legújabb énekével gyönyörködtette el őket, melybe saját gondolatai mellé belefoglalta a múlt éjjeli beszélgetést, így kezdődött az ének:

Add, épen térjek meg haza,
Spárta kies lankáira –

A dalt ma is énekelgetik Görögországban családi körben, meg evezősök, ha idegen vizeken járnak. Egy-egy versszakba foglalta az „Ibolyák koronázta Athén”, „Búgó galambok földje, Thiszbé” és „Hajók bölcsője, homokos Pülosz” szépségeit, de megemlékezett sok kedves és nevezetes helyről messzi tájakon is, ahol görögül beszélnek. A szép emlékek csak még jobban kiemelték a Phaszisz folyó sivár partjának förtelmes látványát, ezt fejezte ki a szakaszok végén visszatérő refrén:

Ó, Végzet anyja, bocsáss meg nekem,
Szent parancsaidat ha megszegem.

Harmadik napja hajóztak a folyón, mikor kora reggel feltűnt, hogy ritkulnak az erdők a parton. Itt hömpölyög be a Phaszisz medrébe az észak felől, a hegyekből érkező hatalmas mellékfolyó, a Szuriosz. A torkolatnál tekintélyes település épült sövényfonattal védett, nádfedelű sárkunyhókból. Az argonauták most láttak először kolkhiszi parasztokat. Vékony a lábszáruk, gyapjas a hajuk, rövid fehér vászonzekét viselnek, és piros virágot tűznek a fülük mögé. Argeiosz, Phrixosz fia megjegyezte:
– Vidám, hanyag nép ez, mégis örökké a halállal foglalkoznak gondolatban. Nekik a Phaszisz az, ami egyiptomi rokonaiknak a Nílus, ők is tisztelik az íbiszt, s ugyancsak körülmetélkeznek.
Bivalycsordák hemperegtek a nedves réteken, mindegyik állat fején madár ült, és szedegette róla az élősködő férgeket.
– Ez is tiszteletben álló madár, bivalymadárnak nevezik mondta Argeiosz.
Déltájban határozottabb lett a folyó partvonala, a sodrás is erősödött, de erős délnyugati szél támadt fel, és evezés nélkül is szépen haladtak. Sűrűsödtek a települések, rakpartja volt mindegyiknek, mellette fatörzsből kivájt kenuk kikötve. A réteken lovak és tehenek legeltek, kéklettek a virágzó lenföldek, sarlóra érett már a köles. Asszonyok mostak a vízparton, a meztelen gyerekek úgy belemerültek a csontkorongjátékba, hogy fel se néztek, mikor elvitorláztak előttük. A nők egyiptomi módra festették szemhéjukat. Helyenként megcsapta orrukat a temetők, azaz a fűzfákra akasztott, batyuba csavart holttestek bűze, némelyiken éppen keselyűk meg griffek lakmároztak. Az argonauták erős illatú levelekkel tömték be orrukat, míg arra haladtak.
Phrixosz fiai minden településnél köszöntést kiáltottak a partra, és mivel az Argó álcázásul kolkhiszi orrfigurát tűzött ki, mindenhol azt gondolták róluk, hogy a rossz jelek miatt visszatérnek, s nem folytatják néhány napja megkezdett útjukat. Az argonauták megcsodálták a zöldellő réteket, és Orpheusz megjegyezte, hogy ez a táj sokkal termékenyebb és jobb éghajlatú, mint a Nílus völgye. Itt igen gyakran, évente háromszor is aratnak a földeken, a szőlő már a második évben gyümölcsöt hoz, még kapálni sem kell a tövét, szemezni is csak minden negyedik évben. Phrixosz fiai csak a kígyóktól óvták az argonautákat – mondván, hogy minél bujább a föld, annál veszedelmesebb állatfajták tenyésznek rajta –, meg a tarantelláktól. Különleges pókfajta ez, csípésétől megháborodik az ember, az egyik őrjöng és belepusztul a bánatba, mert azt képzeli, hogy egész családja kihalt, a másik halálra neveti magát a tréfáin, amiket kívüle senki sem ért.
– Idasznak ehhez még tarantellapók sem kell, anélkül is képes sületlen tréfán halálra nevetni magát – jegyezte meg epésen Kasztór. Volt valami látnoki ebben a kijelentésében.
Aznap éjszaka egy kis szigeten kötötték ki a hajót, a folyó közepén, kiszálltak és tábortüzet raktak. Tudták, hogy mindössze néhány mérföldnyire vannak a céljuktól, Aia magas fallal övezett városától, mely hegyek gyűrűjében épült két hatalmas folyó, a Glaukosz és a Phaszisz találkozásánál. Lakomát csaptak egy bivaly húsából, melyet akkor fogtak el, mikor a vízparton ivott. Phrixosz fiai szerint az állat elkódorgott, úgyhogy nem vétettek a törvény ellen. Mivel napok óta nem ettek sült húst, nagyon élvezték, még ha rágós volt is, akár a cipőtalp. Meleagrosz és Atalanté kéz a kézben ült egymás mellett, mint esküvői lakomán vőlegény és menyasszony, mivel a halálfélelem felszította szenvedélyüket, és már nem törődtek a látszattal.
Nagy sokára megszólalt Iaszón:
– Az istenekbe vetjük bizalmunkat, de csak akkor segítenek, ha mi is segítünk magunkon. Élesítsétek ki fegyvereiteket az én remek szeriphoszi köszörűkövemmel, és erősítsétek meg szíveteket a halhatatlanokba vetett igaz hittel. Súlyos megpróbáltatások várnak ránk!
Idasz tett valami ostoba megjegyzést, utána pedig szinte elviselhetetlen csend támadt. Senkinek sem volt érdemleges mondanivalója, márpedig ilyen hosszú hallgatást csak mély bölcsességgel illik megtörni. Mindenki a szomszédjára nézett, de csak vigasztalan tekintettel találkozott. Végül Aszkalaphosz recsegő hangja szólalt meg:
– Figyeljetek rám, bajtársak! Kihegyezhetjük mi fegyverünket olyanra, akár a tű, megköszörülhetjük borotvaélesre, de ebből a kátyúból csak egyetlen ember húzhat ki bennünket, mégpedig ugyanaz, aki lidércfényként belejuttatott: Iaszón, Aiszón fia. Héraklész is őt választotta kapitánynak, és híven követte parancsait, amíg velünk volt, és miért? Iaszón ügyes íjász, de éppenséggel nem olyan, mint Phalérosz vagy Atalanté, jól bánik a dárdával, de nem annyira, mint Atalanté, Meleagrosz vagy akár jómagam; a lándzsával is tud mit kezdeni, de ügyességben és bátorságban elmarad Idasz mögött, zenéhez nem ért, csak dobon és furulyán játszik, sem úszni, sem bokszolni nem tud, jól húz az evezésben, mégsem hajós. Nem tud festeni, nem varázsló, látása nem élesebb az átlagosnál, ékesszólásban mindenki mögött elmarad, kivéve Idaszt meg talán magamat, hirtelen természetű, kishitű, duzzogó és fiatal is. Héraklész mégis őt választotta kapitánynak, és engedelmeskedett neki. Újra kérdezem: miért? Azért, bajtársaim, mert van egy olyan adottsága, ami bennünk nincs meg. A nemes kentaur világosan megmondta Héraklész közvetítésével, hogy mi az.
Egyszerre valamennyien emlékeztek rá, hogy valóban van különleges adottsága Iaszónnak: képes minden nőt szerelemre gyújtani. Szemük láttára próbálta ki a lémnoszi Hüpszipülé királynőn, aki mindössze kétnapi ismeretség után hajlandó lett volna átadni neki egész királyságát. Ekkor Atalantét megszállta valamely istenség. Csöndre intette társait, kölcsönkérte Orpheusz lantját, és rögtönzött dalban mondta el az üzenetet. A szöveg feledésbe merült, de körülbelül erről szólt az ének:
„Én, Atalanté, azt álmodtam, hogy az Olümposz-hegyen az istenek lakhelyének bejáratánál álltam. Amikor ott állok, látom, hogy Athéné istennő vág át az udvaron, s fehér bagoly ül a vállán. Héra istenasszony lakosztályába ment, hozzá, aki valaha Minden Dolgok Istenasszonya volt, de alázattal beleegyezett, hogy ezentúl Zeusz atya hitvese legyen. Követtem a fényes istennőt a lakosztályba, ahol Héra egy heverőre dőlve, nagy barna tehénszemével maga elé nézve töprengett.
– Mi újság, Athéné? – kérdezte Héra.
Athéné így felelt: -A Keleti szél jelenti nekem Kolkhiszból, hogy az Argó a széles Phaszisz folyó egy kis szigetén kötött ki, már nem messze Aia városától, és a legénység éppen haditanácsot tart.
– Remélem – mondta Héra –, nem terveznek támadást Aia ellen. Végzetesen keresztezné a tervemet. Mit kezdene harminchat férfi meg egy nő ötezer ember ellen?
– Megélesítették fegyvereiket – felelt Athéné –, kézről kézre adtak egy szeriphoszi köszörűkövet, és a Keleti szél jelentése szerint haditervet dolgoztak ki. Azon gondolkoznak, hogy megpróbálják szép szavakkal félrevezetni Aiétészt, mielőtt az ár any gyapjúhoz férkőznének.
– Nem érdekel engem az aranygyapjú – mondta Héra –, nekem csak az a fontos, hogy Phrixosz csontjait tisztességgel eltemessék.
– Egyezzünk meg, királynőm! – szólt Athéné. – Ha segítsz Iaszónnak, hogy megszerezze az aranygyapjút, vállalom, hogy elintézem Phrixosz dolgát.
Kézszorítással pecsételték meg az egyezséget. Héra megrázta ezüstcsengettyűjét, hírnökét szólítva. Nyomban meg is érkezett szivárványon lovagolva írisz, s az istennő így szólt hozzá:
– Gyermekem, hívd ide a szerelem istennőjét, Aphroditét, mondd, hogy sürgősen kéretem!
Hamarosan Aphroditéval együtt tért vissza írisz. Ékkő berakásos fésülködőasztalnál találta az istennőt, éppen aranyfürtjeit fésülte, és akkor sem hagyta abba, mikor belépett Héra lakosztályába.
– Mit kívánsz tőlem, királynőm? – kérdezte a gyönyörűséges Aphrodité.
– Egy Argó nevű hajó kötött ki a Phaszisz folyó szigetén, a Kaukaszosz árnyékában – felelte Héra. – Nem tudnám hirtelenében elmondani az egész bonyolult történetet, hogy került oda. Röviden annyit: ha a hajó kapitánya, a minüai Iaszón (unokaöccse annak az iólkoszi Peliasznak, aki durván megsértett engem) el nem nyeri Médeia kolkhiszi királylány szívét, csalódást okoz nekem, mert nem teljesítheti a feladatot, melyet rábíztam, Athénénak pedig az okozna csalódást, ha nem sikerülne visszaszerezniük az elveszett aranygyapjút, apjának, Zeusznak tulajdonát, holott ő ezt a vállalkozást kötelességszerűen támogatja. Neked kell kisegítened bennünket!
Aphrodité méltatlankodva tárta szét kezét. – Drága jó istennők, mindent megtennék én külön-külön mindkettőtök kedvéért, de tudhatjátok, az, hogy ki kibe szeret belé, egyáltalán nem tartozik rám, hanem pajzán fiacskám, Erósz, a szerelem istene intézi. Fölötte pedig semmi hatalmam nincs. Legutóbb, mikor megdorgáltam, hogy viselkedjék tisztességesen, s azzal fenyegettem, hogy tűzbe vetem íját a nyilaival együtt, képes volt rám, a tulajdon édesanyjára kilőni egy nyilat. Hát hinnétek ezt? Így keveredtem abba a csúfos botrányba Arésszal. Szegény férjem, Héphaisztosz sose bocsátja meg nekem!
Héra és Athéné alig tudta visszafojtani a kacagást, mert eszükbe jutott, milyen ostoba képet vágott zavarában Aphrodité és Arész, amikor Héphaisztosz rajtacsípte őket az ágyban, és bronzhálót vetett rájuk.
– Ah, legalább szerettem volna Arészt – folytatta Aphrodité csaknem sírva –, de hát éppenséggel nem az az isten, akinek a társaságában még a tettenérést sem bánom. Ha például Apollón lett volna!... De hát Arésznak otromba thrák szokásai vannak, semmihez nincs tehetsége, mindig csak háború meg vérontás jár az eszében. Nem is szép. Nem tehettem róla. Biztosan az a hosszú sörénye meg a tetovált képe tévesztett meg.
– Ugyan, drágám – mondta Héra –, egyikünk sem gondolt felőled semmi rosszat e miatt a kis kaland miatt. Könyörgök neked, tégy meg mindent a fiadnál, amit csak lehet. Ha másképp nem megy, vesztegesd meg. Ígérj neki, amit akarsz! Megvan! Ígérj neki valamit Zeusz egykori játékaiból! Mindent megtartottam, amivel Krétán, a Dikté barlangjában szórakozott, sok évvel ezelőtt, amikor még pufók, elkényeztetett fiacskám volt. Ostoba érzelgősségből megőriztem őket, mert igazán szerető kisgyermek volt, bár ezt ma már senki sem hinné el nekem.
Héra odaadta Aphroditénak cédrusfa ládája kulcsát, s az istennő nyomban ki is nyitotta a ládikát. Csodálatos játékok voltak benne: lovas katonák agyagból, kis bronzbikák, bronzszekerek, zsírkőből faragott nagy fenekű asszonyfigurák, tökéletes kis hajók festett fából, vitorlával és evezőkkel felszerelve, meg néhány szemérmetlen tárgy is, amit én nő létemre nem is ecsetelhetek férfifülek hallatára. Mind közül a legcsodálatosabb egy gyönyörű gömbölyű Iádba volt, bikabőrrel borítva, és a varrásokat vékony aranylemez fedte, melyet sötétkék zománc csigavonal és lazúrkődarabkák díszítettek. Zeusz bizonyára nagyon vigyázott erre a szép játékra, mert az aranylemezen egyetlen horpadás sem volt.
Aphrodité magához vette a labdát, és elindult vele az Olümposz völgyes útján, de nem tudta megállni, hogy közben ne játszadozzék vele. Tisztes távolból követtem, mert Atalanté jobban fél a szerelem istenétől, mint bármely asszony. Erósz egy virágzó mandulafa alatt kockázott apja pohárnokával, a serdülő Ganümédésszel, vígan dobálva a kockát a füves lejtőn. Erósz kacagott, és a bal melléhez szorított egy csomó aranykockát, ami már nem fért a markába. Ganümédész keserves képpel guggolt mellette, és elhajította két utolsó kockáját. Kutyát dobott, ami az Olümposzon éppúgy a legrosszabb, mint nálunk, halandóknál, és Erósz mohón kapta fel az elnyert kockákat. Ebben a pillanatban vetődött anyja árnyéka a fűre, és Erósz bűntudatos képpel mentegetőzött:
– Igazán becsületesen játszottam, anyám, bizony isten, nem voltak ólmozva. Hiába is beszélsz, nem adom vissza őket Ganümédésznek. Becsületes játékkal nyertem, esküszöm a Sztüxre!
Aphrodité szigorúan nézett Erószra, aztán kézen fogta és elvezette. Követtem őket, s hallottam, hogy így szólt fiához:
– Drága kis Erószom, imádott fiacskám, gyönyörű játékot hoztam neked. Ha földobod, ragyog, akár a nap, és fényes ívet ír le, mint a hullócsillag. Ilyen szépet még Héphaisztosz sem csinált soha. A kínaiak földjéről való, ahol sárga képű emberek élnek. – Aztán megmutatta a labdát fiának.
– Ó-ó-ó! Add ide, anyám! – kiáltott Erósz. – Ganümédész irigyli majd tőlem, és én boldog vagyok, ha irigykedik.
– Nem úgy, gyermekem, ezt előbb ki kell érdemelned! – És most pontosan elmondta Erósznak, hogyan találja meg Aia városát Kolkhiszban, hogy ismeri meg Médeiát, s mit kell tennie, ha rátalál. Erósz mosolygott, intett, aztán átadta anyjának az aranykockákat, de megszámolta előbb, nehogy egyet-kettőt visszaadjon Ganümédésznek. Kitárta szárnyát, mely a pávaszem szárnyához hasonlatos, s elröppent a Nyugati széllel, íját jobbjában tartotta, a tegez bal combján lógott. Annyi bizonyos, gyermek nem látott még ilyen gyönyörű labdát. És Erósz most egy oszlop mögött rejtőzik Aiétész király palotájának előcsarnokában, készenlétben tartja leghegyesebb nyilát Médeia számára, és türelmetlenül várja Iaszón érkezését.”
Atalanté letette a lantot, s olyan tapsvihar tört ki, hogy elnyelte Aszkalaphosz méltatlankodását, akit sértettek az isteni apjáról, Arészról elhangzott szavak. Zengett a taps, Iaszón pedig nyakig elvörösödött.
– Én bizony – súgta Atalanté Meleagrosz fülébe – látni sem bírom Aiszón fiát, de éppen ebből az erős ellenérzésből gondolom, milyen igéző hatással lehet a női nemre.
Amint lehetett, Phrixosz fia, Phrontisz vette át a szót:
– Médeia híres a szépségéről, de amennyire tudom, még soha senki iránt nem gyűlt szerelemre.
– Nem – mondta öccse, Melanión –, biztos vagyok benne, soha nem volt szerelmes. Egyszer hosszasan beszéltem vele Görögországról. Azt mondta, soha nem érezte otthon magát a sötét bőrű kolkhisziak közt, és gyűlöli anyja vad fajtáját. De reméli, egy napon mégiscsak eljut Görögországba, abba a szerinte szépséges és folytonosan fejlődő országba.
Harmadjára Kütisszórosz szólalt meg:
– Különös teremtés Médeia, az ember sokszor csak nehezen képes megőrizni a higgadtságát a jelenlétében. Némelykor szelíd, akár az ártatlan gyermek, máskor meg félelmetes, akár az anyaistennő, amint révült táncot jár a koponyahalmokon. Testvérünk, Neaira, aki imádja Médeiát, nemrégiben azt hallotta tőle, hogy értelmes nő, ha tudatában van méltóságának, sosem adja át magát férfi iránti szerelemnek, mert a férfinem alsóbbrendű. Ezzel nagyon megzavarta Neaira lelkét, mert ő szerelmes az egyik taurosz papba, és nagyon nem szeretné, ha Médeia rossz véleménnyel lenne róla. Személy szerint nekem semmi panaszom sem lehet Médeia ellen. Nagyon kegyes volt hozzám, mikor elindultunk görögországi utunkra, adott egy zacskó különleges gyógyszert, mely sajnos a hajóval együtt elsüllyedt. Intett, hogy legyek óvatos, mikor apja öröksége felől érdeklődöm a korinthoszi Ephürében. Figyelmeztetett, semmit se mondjak, ami sértheti az otthoniak vallási érzését. Azt is mondta egyébként, ha valami történne apjával, szívesen lemondana kolkhiszi örökségéről öccse, Apszürtosz javára, cserébe öccse korinthoszi örökségéért, s hogy ebben maguk közt már meg is egyeztek Apszürtosszal. Most a negyedik testvéren, Argeioszon volt a sor:
– Nagyapánk, Aiétész, valószínűleg felhőbe burkolva s körülbelül ugyanabban az időben hagyta el Görögországot, mikor nővére, Kirké korinthoszi földjeit az ión Bunoszra bízta, népét pedig unokaöccse, az aszópiai Sziszüphosz helytartósága alá helyezte. Ekkor jött az akháj invázió. Bunosz elesett Ephüré kapujánál, Sziszüphosz rabszolgasorban halt meg, és most – mint mondjátok – az akhájok magukénak nyilvánítják az egész korinthoszi királyságot. Aszópiában Kreón uralkodik, Ephüré kormányzója pedig, akit Szthenelosz, Mükéné király nevezett ki, fölvette a Korinthosz nevet, hogy ezzel is kinyilvánítsa örökletes jogcímét. Médeia azonban mégis reménykedik, hogy megszerzi apja örökségét, úgy tudom, az anyaistennő tett is rá ígéretet álmában. Mivel Apszürtosz lemondott igényéről, ő a legközelebbi örökös, közelebbi nálunk, mivel ő gyermeke Aiétésznek, mi pedig csak unokái vagyunk, persze nem számítva nagynénjét, Kirkét, aki soha nem térhet vissza Ephüré földjére, mivel valami iszonyú bűnért örökre száműzte Aszóposz jóslata.
– Miért nem ment eddig férjhez Médeia? – kérdezte Iaszón. – Sosem volt kérője? Nem takar a férfiak iránti ellenszenve valami torzulást vagy fogyatékosságot?
Argeiosz így válaszolt:
– Sok hatalmas kolkhiszi főúr megkérte feleségül, nemcsak szépsége és gazdagsága miatt, hanem azért is, mert a Madár-fejű Anya sokszor kimutatta, hogy különösen kedveli. Ő azonban azzal érvelt apjának, hogy az ilyen frigy felkeltené elutasított kérői féltékenységét, ezért csak külföldivel köthet házasságot. Nem hinném, hogy fogyatékos volna, vagy képtelen lenne a szerelemre. De sokszor mondta Neairának, hogy a szüzesség a boszorkányságban és a gyógyászatban rendkívüli hatalmat ad a nőnek. Sem vadállat, sem kígyó nem tehet kárt a szűzben, és épségben szedhet olyan levelet és gyökeret, amelynek már érintése is biztos halált okoz férfinak, asszonynak.
– Ez így van – mondta Atalanté –, Artemisz istennő ajándéka ez a képesség.
– Médeia szerint Brimótól való – mondta Argeiosz –, de lehet, hogy mindezek csak a Kimondhatatlan különböző megnevezései. Médeia a legkiválóbb gyógyító és varázsló az egész országban.
Iaszón elgondolkodva simogatta pelyhedző szakállát:
– Úgy látszik, pontosan ő rendeltetett a mi számunkra. Ami engem illet, csöppet sem félek a varázslóktól. Kheirón, a kentaur megtanított néhány csalhatatlan igézetre, ami hatásos ellenük. Azt mondod, gyönyörű, és bár nagynénéd, mégsem öreg. De lehet valaki kolkhiszinak gyönyörű, görögnek meg éppenséggel nem az. Remélem, nincs göndör fekete haja meg lúdtalpa, s nem fordítja befelé a lábát, mint az öcséd, Melanión. Mert én képtelen volnék megcsókolni efféle nőt.
– Dehogyis! – felelt Melanión nevetve. – Nem kolkhiszi volt az anyja, hanem fehér taurosz nő. Médeiának kerek az álla, aranyszőke haja csigákba göndörödik (aminthogy nagynénje, Kirké is erről volt híres fiatal korában), arany, mondom, akár a hegyi kasszia virága, telt az ajka, borostyánszínű a szeme, kissé hajlott az orra, és egész Kolkhiszban nincs senkinek olyan gyönyörű bokája. Körülbelül huszonnégy éves.
– Az nagyon jó – mondta erre Iaszón. – Mindig is jobban szerettem az érett nőket a csitriknél. De most, bajtársaim, térjünk nyugovóra. Kedvező álmot kívánok mindenkinek. Atalanté megmutatta, milyen ösvényre lépjünk.
De mielőtt aludni tért volna, négyszemközt megkérdezte Melaniónt:
– Miből áll Médeia kolkhiszi öröksége? Közösen örökli öccsével a trónt?
– Nem – hangzott a válasz. – Apja kincsének csupán harmadát örökli. A királyság, amit Aiétész jutalmul nyert el a kolkhisziaknak tett szolgálataiért, a férfiágra száll, kivéve az Albániával szomszédos keleti országrészt. Az a vad terület ugyanis csupán Ipszaiával, kolkhiszi nagyanyánkkal kötött házasságából szállt rá, az tehát halála után női ágon testvérünket, Neairát illeti.
– Helyes – mondta Iaszón –, Apszürtosz tehát örülhet a testvérével kötött egyezségnek, mert Ephüré semmit sem jelent neki, és mindannak a kincsnek, amit Aiétész fölhalmozott, a harmada is annyi lehet, hogy fél Görögországot is megvehetne rajta.

 

 

Harmincegyedik fejezet
Aiétész király fogadja az argonautákat

Aznap éjszaka, bármennyire akart, nem tudott aludni Aiétész király. Nem elég, hogy a Nap szent lovai már néhány napja nem eszik meg az abrakot, hiába hajtatják őket az istállópapok, még egy előjel is nyugtalanította, aminek maga is szemtanúja volt este, a Holdistennő templomában. Éppen tizenkét hónappal ezelőtt történt, hogy a templom egyik rabszolgája, akinek feladata volt hallal ellátni az istennő szent fekete macskáit, hirtelen megőrült, noha addig semmi jel nem mutatott rá, hogy nincs helyén az esze. Visítva, nyivákolva rohant el az erdőbe, és izgatottan kiáltozott valamit, de olyan nyelven, amit senki sem értett. A főpapnő utánament, megkötözte szent kötelékkel, és attól fogva királyi ellátásban részesítette. A rendes évi áldozaton másokkal együtt ezt a rabszolgát is az istennőnek áldozták, obszidián hegyű tőrrel döfték át a szívét. Azt remélték, hogy az esése biztató jóslatot nyújt majd a közelgő eseményekre. Csakhogy nem előre zuhant, ami győzelmet jelezne, nem is hátra, ami vereséget, nem roskadt össze, hogy békére következtessenek belőle, hanem hármat bukfencezett bal felé, és közben két kézzel a hasát szorongatta, míg meg nem halt. A jelenlevők iszonyodva bámulták, mivel ilyesmire eddig még nem volt példa.
Négy bölcs államtanácsos olyan magyarázatot adott Aiétésznek, hogy a jósjel nem hoz okvetlenül katasztrófát Kolkhiszra, csupán az istennő dolgaiban van szükség bizonyos változásokra, talán visszatérésre valami ősi szertartáshoz. Mégsem sikerült megnyugtatni a királyt. Szüntelenül bolyongott csiszolt kövekből szilárdan épült palotájában, teremről teremre járkált, mint aki maga sem tudja, mit keres. A kutya viselkedik így, mikor már benne bujkál a veszettség, de még nem jutott odáig, hogy habzó szájjal, vonítva száguldjon az utcákon. Nem sokkal hajnal előtt kimerültén roskadt le a király a belső csarnokban, a bronzbikák bazalttalapzata közelében álló heverőre, és baljós álmot látott. Először azt, hogy egy fényes csillag lassan leánya, Médeia ölébe hullt, az pedig nyomban a Phaszisz folyóhoz szaladt vele, behajította a vízbe, mely a Fekete-tenger felé sodorta. Álmának ez a része nem túlságosan nyugtalanította a királyt, de utána azt kellett látnia, hogy pirosra festett, otromba jármot akasztanak bronzbikái nyakába, és arra kényszerítik őket, hogy felszántsanak egy földdarabot. Orron-szájon tüzet fújtak a felbőszült állatok, de az ifjú, aki hajtotta őket, hetykén kiáltotta: „Nem perzsel meg engem ez a láng. Médeia megkent engem kapsibalzsammal.” Görögül beszélt, Aiétész nem látta sem az arcát, sem a haját, mert sötét csuklyába burkolózott. Az ifjú most már dárdával ösztökélte a bikákat, mögötte pedig isteni kéz kígyófogakat vetett a kanyargós barázdába, és mindegyikből fegyveres férfi ugrott elő. Aiétész rájuk ismert a sisakjukról: a taurosz hadisten papjai voltak, az ő tiszteletére állíttatta fel a bronzbikákat. A földművelő most fölkapott egy követ, és homlokon találta vele az egyik papot, mire kaszabolni kezdték egymást, végül valamennyi holtan kevert a földön. Ekkor Prométheusz hérosz szelleme az éji madár hangján akkorát rikoltott, hogy Aia egész völgye visszhangzóit tőle.
Aiétész fölriadt, és kiverte a hideg verejték. Médeia szobájába vánszorgott, fölkeltette, s elmondta neki álmát, de megtiltotta, hogy bárkinek szóljon róla, és kérve kérte, fejtse meg jelentését.
– Nem mondhatok neked biztosat, apám – felelt Médeia. Azt hiszem, megsérthetted valamivel a Madárfejű Anyát. Engeszteld ki bőséges ajándékokkal, akkor talán álommal vagy látomással tudtodra adja, miben vétettél, és megmenekülhetsz a következmények alól.
Aiétész a homlokát ráncolta. Kolkhisz királyaként mindig nehéz helyzetbe került népének vallási féltékenykedése és viszálykodása miatt. Nemesei az egyiptomi isteneket tisztelték, mivel Szeszótrisz fáraó katonáitól származtak, és vereséget szenvedtek a gótokkal vívott kilátástalan harcban. De a hadsereg maradványai között, mely a Phaszisz völgyében keresett menedéket és Aiában telepedett le, nem voltak papok, s ilyenformán vallásukat sem ápolhatták rendszeresen. Mikor Aiétész vándorkereskedőként Kolkhiszba érkezett, éppen vallásháború folyt az egyiptomiak és bennszülött szomszédaik között, akik a kaukaszoszi istennőt és szőke napgyermekét, Mithraszt imádták. Aiétész fegyverszünetet javasolt, és felajánlotta, hogy rendezi a vallási ellentéteket. Szőke hajával és borostyánszínű szemével bizonyságát adta a bennszülötteknek, hogy maga is a Nap tisztes papja, az egyiptomiakat pedig azzal nyugtatta meg, hogy magyarázatát adta bizonyos vallásos szokásaiknak, mivel sokkal alaposabban ismerte a memphiszi vallás tanításait, mint ők maguk. Annál is inkább hajlottak szavára, mivel magával hozta Prométheusz jósállkapcsát, mely nyomban adott néhány hiteles és hasznos megnyilatkozást. Mivel a nép hajlandónak mutatkozott követni Prométheusz útmutatásait, Aiétész felvilágosult módon megreformálta Kolkhisz nemzeti vallását, nagyjából úgy, hogy mindkét népet kielégítette, mert az állkapocs kihirdette, hogy a kaukaszoszi istennő azonos a Madárfejű Istennővel, azaz az egyiptomi Iszisszel. A főemberek hálából fölajánlották a trónt, és örök hűséget esküdtek neki, valamint királyi házának. Országa valamennyi népét bizonyos engedményekre kötelezte: a hegyekben élő bennszülöttek átvették az egyiptomiaktól a körülmetélést és az íbisz tiszteletét, a folyóvölgy földművelői átvették a fára temetkezés hagyományát és Mithrasz fehér lovainak, az anyaistennő évenként ismétlődő ajándékának tiszteletét.
Aiétész mégis úgy érezte magát, mintha zsombékos, ingoványos talajon lépkedne, és bármely pillanatban elsüllyedhetne. Ezúttal szólt is erről Médeiának:
– Amikor meg akartam menteni az országot a szkütha betöréstől, s ezért szövetséget kötöttem nagyapáddal, a tauroszok királyával, akitől rettegtek a szküthák, mint tudod, kénytelen voltam jóindulatom jeléül befogadni hadistenüket Aiába. Bizony nem szívesen tettem, tudván, hogy az anyaistennő éppenséggel nem kedveli ezt a barbár és brutális istenséget. Hasonlóképpen rossz szemmel nézi, hogy szövetséget kötöttem a moszkhoszokkal, akiknek földje – mint tudod – nélkülözhetetlen előretolt állásunk az eszeveszett amazonokkal szemben, s emiatt is bizonyos engedményekre kényszerültem vallási téren. De hát mit tehettem volna? Sejtelme sincs gondjaimról annak, aki irigyli tőlem a trónt, mely bizony kényelmetlen ülőhely, akár az aranylepellel borított tüskebokor.
– Én a legkevésbé sem kárhoztatlak téged, apám – mondta erre Médeia, aki Prométheusz s egyben Brimó papnőjeként nagyon is megértette a király tanácstalanságát vallási kérdésekben. – Mégis próbáld meg kiengesztelni az istennőt, tartsd nyitva szemedet, füledet, mert bizonyára hamarosan intő jelet kapsz tőle. Nem hiszem, hogy az istennő sértésnek veszi a moszkhoszokkal való szövetségedet, de a jelből megtudod majd, nem bántottad-e meg fiát, a Sötétség Bikáját megölő Mithraszt, amikor a tauroszok bikáit elhelyezted palotádban, s nem veszi-e zokon az istennő, hogy Prométheusz szent ligetének egy részét átadtad a tauroszok papjainak.
Elismerem, hogy a kényszerűség vitt rá sok évvel ezelőtt, s nyomban megkísérelted tisztelettudóan megengesztelni az istennőt, mégis ez idén engedtél először taurosz nagybátyám, Perszész rábeszélésének, hogy megrendezd a hadisten dáridóját és kolkhiszi virágokkal övezd a bikákat. Bölcsen tennéd, ha nyomban kikérnéd az istennő tanácsát. Meglehet, hogy kénytelen leszel megsérteni anyám népét a papok vagy a bikák száműzésével, esetleg mindkettővel, ennek ellenében viszont megígéri neked az istennő, hogy segítséget kapsz Görögország földjéről.
– Ez valóban meggyőző értelmezés, elismerem – felelt Aiétész –, de mire véljem a kígyófogakat? – Médeia erre is megadta a választ:
– A tauroszok azt állítják, hogy az Ophión kígyó kihullott fogaiból keltek ki, mikor Eurünomé megfojtotta, s ilyenformán ősibb a származásuk, mint Pürrhának és szeretőjének, Deukaliónnak, a görögök agyagból gyúrt ősszüleinek. Az álmod azt sugallja, hogy azok a fogból kikelt emberek el fognak pusztulni, mert szembeszállnak a görögökkel.
– De hogy értsem azt, hogy csillag hullt az öledbe? – kérdezte Aiétész.
– Valami isteni adományt jelez talán – felelt Médeia –, hogy általam terjed majd el házunk hírneve messze földeken. – De eltitkolta apja előtt, hogy maga is éppen álmot látott, mikor fölkeltette, és szentül hitte, hogy a kettő kiegészíti egymást. Kirkéről álmodott, apja testvéréről, a kevély, sólyomszemű, sulyomorrú vénasszonyról, aki Aiaia szigetén él, az Adriaitenger fejénél. Integetett neki, s azt kiáltotta: „Hagyj ott mindent, és gyere hozzám!”
A király újabb kérdést tett fel:
– De miért jajgatott Prométheusz szelleme?
– Honnan tudnánk? – mondta Médeia. – Lehetséges, hogy taurosz szomszédait gúnyolta ki. Nem kétséges, nagy öröm lesz neki, ha kikergetik a tauroszokat szent ligetéből.
Aiétész eltöprengett Médeia szavain, és a lényegüket helyesnek tartotta. De még mindig balsejtelem gyötörte, s nem mert visszatérni fekvőhelyére, tartva az újabb álmoktól. Inkább arra kérte leányát, sétálgasson vele a palota körül, míg elkészítik a reggelit. Étkezés után majd igyekszik elhárítani álmának káros következményeit, kétféleképpen is: mindenekelőtt megmosdik a Phaszisz tiszta vizében, s amint megjelenik a Nap a keleti hegycsúcsok fölött, annak is elmondja álmát. Médeia beleegyezett. Egyik legpompásabb ruháját öltötte magára, fejét is felékesítette, aztán kiment apjával együtt a virágcserepekkel és gyümölcsfákkal szegélyezett kerti ösvényre, amely egy ötvenágú szökőkúthoz visz. A király szabadulni akart egy titoktól, mely a lelkét nyomta, s bár nem lett volna szabad, közölte Médeiával az államtanács határozatát. Meghívták Albánia királyát, az öreg Sztüroszt, hogy látogasson el Aiába, és tegyen házassági ajánlatot.
– Lehetséges – mondotta –, hogy az álombéli csillag annak a házasságnak a gyümölcsét jelzi, melyet, remélem, belátod, csakis a közjó érdekében terveztem. Mindig okos lány voltál, és kitértél a szerelem csapdái elől, melyek oly sok szenvedést okoznak a fiataloknak. Most pedig remélem, nem fogadod ellenségesen ezt a házassági tervet. (Sztürosz fejezte ki ezt az óhaját egy moszkhoszi közvetítő által.) Sok ajánlatot visszautasítottál már politikai okokra hivatkozva, de ezt, remélem, szívesen fogadod majd. Ha az öreg Sztürosz vöm lesz, egyszerre vége szakad a kívülről fenyegető veszedelmeknek. Sztürosz ugyanis a Kürosz folyótól északra fekvő hegyes ország és erős népe fölött uralkodott, s ilyenformán nemcsak azt a kereskedelmi útvonalat tartotta kezében, melytől Kolkhisz jóléte függött, hanem a királyság keleti határait is fenyegette. Aiétész még a következőket is leánya figyelmébe ajánlotta:
– Albániában olyan hatalom lesz a kezedben, amihez foghatót nem is remélhetsz Kolkhiszban, ha öcséd, Apszürtosz követ engem a trónon.
Médeia egy szót sem válaszolt, de forrt benne a düh. Az albánok tetűzabálók, förtelmes a nemi életük, és az államtanács gyalázatosan járt el, amikor a háta mögött tárgyalt Sztürosz királlyal.
Aiétész ironikusan dicsérni kezdte beleegyező hallgatását, mivel Médeia még mindig nem szólt semmit. Együtt nézték Moszkhia távoli havasait, melyek már visszaverték a hajnal rózsás fényét.
– Mint a bugyogó vér – szaladt ki Aiétész száján, s már nem lehetett visszaszívni a baljós szavakat.
Megfordultak, s éppen a palota felé sétáltak, mikor a déli őrtorony felől lélekszakadva hírnök közeledett.
– Királyom! – kiáltotta lihegve. – Harmincevezős görög hajó érkezett a folyón a köd leple alatt, s most készül horgonyt vetni a királyi, rakparton. Kosfej ékesíti a hajó orrát, és a legénység minden tagja magas rangú személyiségnek látszik. Fölismertem közöttük négy unokádat, Phrixosz fiait, egyikük, Argeiosz herceg nyilván fejsérülést szenvedett.
Aiétész gyors léptekkel megindult kifelé a városból, a déli kapun át a rakpartra tartott. Dühében máris elhatározta, hogy nem engedélyezi az argonauták partraszállását, útközben azonban szembetalálkozott Ekhiónnal, a herolddal, aki olajággal a kezében igyekezett feléje.
Ekhión szólalt meg előbb:
– Köszöntlek, Aiétész, nagy király, jelenleg Kolkhisz, azelőtt Ephüré dicső uralkodója! Az anyaistennő nevében jövünk hozzád, kegyes ügyben, melyet kapitányunk majd világosabban fejt ki neked, mint ahogy én tudnám. A minüai Iaszón ő, Phthiótisz trónjának várományosa, de a hajónk legénysége hasonlóképpen nemes görög vérből való, van köztük több király és isteni ivadék. Augeiasz például, Élisz királya, akár jómagád, a Nap örökös főpapja. Rossz szándéktól nincs mit tartanod, mivel maga az anyaistennő küldött bennünket. Az ő kegyes közbelépése folytán mentette meg néhány nappal ezelőtt Iaszón négy nemes unokádat a vízbefúlástól, hogy most épen és egészségesen adja át őket neked. Ezzel nemcsak unokáid, hanem a maga rokonai életét mentette meg, mert Krétheusz, Iaszón nagyapja, testvére volt nagyapjuknak, Athamasznak, Orkhomenosz királyának.
Aiétész földre szegezte a szemét, s így felelt:
– Nem tudják talán Görögországban, hogy mikor hírül vettem unokaöcsém, az aszópiai Sziszüphosz barbár meggyilkolását, megesküdtem, hogy ha a folyón idemerészkedik görög hajó, megtorlásul egytől egyig megöletem a fedélzetén levő férfiakat? Mit gondolsz, a gálád Athamasz nevének említése rábírhat, hogy veletek szemben megmásítsam szándékomat? Ekhión habozás nélkül válaszolt:
– Nagy szerencse, királyom, hogy haragos szavaidat hirtelen vetetted oda, ezért nem vagy kénytelen semmin sem változtatni velünk szembeni magatartásodban. Elsősorban mi, akik a hajóval érkeztünk, nem vagyunk valamennyien görögök, többen közülünk ősi krétai vagy pelaszg származásúak, hárman thrákok (mint kenderöltözékük és tetovált képük mutatja), másodjára meg a fedélzeten levő görögök sem mind férfiak, mert Atalanté leány. Ami pedig Athamasz nevét illeti, csengjen figyelmeztetően a füledben, hogy jár az, aki nem követi a nagy istennő parancsait, mi pedig az ő nevében jöttünk.
Most érkezett oda Médeia, akit nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, megrántotta apja ruhája ujját, s félrevonta:
– Apám – súgta neki –, emlékezz álmodra, s ismerd föl a jelet. Ne utasítsd el meggondolatlanul azt a görög segítséget, melyet az istennő az éjszaka kegyesen jelzett neked. Fogadd vendégszeretően az idegeneket, lásd el őket meleg fürdővel, tiszta ruhával, finom étellel-itallal, s ha mindez megtörtént, hallgasd meg figyelmesen, amit közölnek veled. Az anyaistennő nevében érkeznek, nem pedig a felkapaszkodott Zeusz vagy Poszeidón küldöttei.
Aiétész hangosan tette fel a kérdést:
– Ha nem Zeusz nevében jöttek, miért kosfej a jelvényük?
– Ezt a heroldtól kérdezd, ne tőlem.
Ekhión készen állt a magyarázatra. A kosfej nemzedékeken át díszítette a minüai hajókat, jóval azelőtt, hogy az új olümposzi rendezés megtörtént. Semmi ok rá, hogy Aiétész ezt nyugtalanító jelnek vegye. Majd hozzátette:
– Mindenekelőtt felajánljuk neked Aszópia és Ephüré jelenlegi uralkodói nevében, hogy teljes elégtételt nyújtanak unokaöcséd, Sziszüphosz erőszakos halála miatt, melyből a kettős királyságban számtalan baj és kellemetlenség származott.
Nincs a földön ember, aki olyan folyékonyán tudna hazudni, mint Ekhión, ha szükség van rá. Apja, Hermész még bölcsőben feküdt, máris hazudott, legalábbis így szólnak róla az arkádiai költők.
Aiétész merőn Ekhión szemébe nézett, és ő rebbenés nélkül állta haragos tekintetét, mint hivatott heroldhoz illik. Végül Aiétész engedett. Lesütötte szemét, s így szólt:
– Közöld Iaszónnal, kapitányotokkal, hogy nagyon hálás vagyok neki, amiért megmentette négy unokám, Phrixosz fiai életét. Nincs mitől tartania, ha partra száll nálunk, s elvárom tőle, hogy pontosan átadja Aszópia és Ephüré uralkodóinak üzenetét, s minden egyebet, ami közlendője van, azzal a kikötéssel, hogy egy szó sem eshet az aranygyapjúról, sem a laphüsztioszi Zeuszról.
Ekhión nevetett, s így szólt:
– Ne élessz lángot, királyom, az elhamvadt parázsból. Ősi ereklyét emlegetsz, melyről, örömmel mondhatom, már régen mindenki megfeledkezett Görögországban, legföljebb heroldok és költők emlegetik, akik hivatásszerűen jegyeznek meg ősi dolgokat.
Eközben Iaszón és az argonauták partra szálltak, és kettesével jöttek fölfelé a széles lépcsősoron, mely a királyi rakparttól a városkapuhoz vezetett. Aiétész most elbocsátotta Médeiát, meg akarta kímélni az idegen görögök kíváncsi pillantásaitól, maga pedig ott maradt, hogy szívélyes fogadtatásban részesítse Iaszónt. Médeia azonban nem sietett. Az ösvény kanyarulatánál, egy körtefánál megállt és visszafordult. Egy díszes korlátra könyökölve nézte Iaszónt, amint ifjúi pompájában jött felfelé, sem túl lassan, sem túl gyorsan, tisztéhez illően mindig három lépcsőfokkal előzve meg bajtársait.
Most nem sötétkék köpenyét viselte, amelyet az aranygyapjú történetének ábrái díszítenek, mert ez esztelenség lett volna. A hímzett fehéret öltötte magára, Lémnosz királynője, Hüpszipülé szerelmi ajándékát, melyet szép színes virágok és gyümölcsök ékesítettek. Széles ellenzős aranysisak volt a fején, ékes taréján fekete lószőr forgó, a mariandünoszok királya, Lükosz ajándéka, kezében szalaggal díszítve a lándzsa, mellyel átdöfte Küzikosz királyt. Médeia soha életében nem látott szőke férfit, mivel apja már akkor is kopasz volt és ősz szakállú, mikor anyját feleségül vette. Ó maga szőke volt, és most hirtelen áttüzesedett a szíve tája, úgy érezte, ez az ő fajtája, s a természettől neki rendelt párja érkezett meg. Épp ott settenkedett a már gyümölccsel teli körtefa alatt a szerelem istene, amint Atalanté megénekelte. És most Erósz kapta szakállas nyilát, íja húrjába illesztette, és kiröpítette Médeia szívébe. Abban a pillanatban elakadt a lány lélegzete és elhomályosult az agya. Lassanként magához tért, megfordult, és folytatta útját, vissza se nézett többé.
Aiétész örült nagyon, hogy megmentették unokái életét, de az csöppet sem tette boldoggá, hogy éppen most tértek vissza. Azért adott engedélyt, hogy Görögországba látogathassanak, mert azt akarta, ne legyenek otthon, mikor Sztürosz, Albánia királya lánykérőbe érkezik. Neaira, egyetlen lánytestvérük elválaszthatatlan Médeiától, és Aiétész számolt vele, ha a házassági terv nem kedvére való, elpanaszolja bánatát Neairának, az pedig továbbadja bátyjainak, a négy fivér nagy becsben áll a kolkhiszi főúri körökben, s biztosan szót emelnének az Albániával kötendő szövetség ellen. Egy alkalommal, tigrisvadászat közben, Albánia területére tévedtek, az albánok visszatartották és megbocsáthatatlan bánásmódban részesítették őket. Bizonyára mindent megtesznek, már csak Neaira kedvéért is, hogy késleltessék vagy megakadályozzák a házasságot. Most váratlanul tért vissza a négy fiú, és Aiétész azzal is tisztában volt, hogy Médeia hallgatása mögött Sztürosz iránti mélységes ellenszenve rejlett. A bajok elkerülése végett kénytelen lesz mielőbb lerázni négy unokáját, majd továbbra is az Argóra bízza őket, Médeiára pedig ráparancsol, hogy se Neairának, se másnak ne panaszkodjék a tervezett házasság ellen. Most eszébe jutott, hogy szerencsés véletlen folytán Neairát elszólítják papnői teendői, és csak délben tér haza. A kaukaszoszi Szűz Istennő tiszteletére, főpapnőjeként vezeti az újholdünnepség éjszakai szertartásait.
A király nem említette aggályait unokáinak, szeretettel ölelte őket magához, s baráti jobbját nyújtotta megmentőjüknek, Euphémosznak. Iaszónt is barátságosan fogadta, mondván:
– Tegyük félre, uram, közlendőidet Ephüréről, ráér az, együnk-igyunk előbb. Biztosan megviselt benneteket az a veszedelmes, fáradságos, hosszú út!
Iaszón csak udvariasan bólintott, mert fogalma sem volt róla, miféle közlendőkre céloz Aiétész. Alig az argonauták követték Aiétészt a város felé – csupán Melampuszt és kis Ankaioszt hagyván őrségül a hajón –, Ekhión suttogva közölte Iaszónnal, hogy bizonyára valamely istenség sugallatára füllentett a királynak Ephüréről. Ki más adta volna a szájába a szavakat, mint Hermész? S éppen ezért nem tanácsos, hogy bárki rácáfoljon. Lelkére kötötte Iaszónnak, hogy szigorúan tilos egyetlen szóval is említenie az aranygyapjút, s ez a tilalom egytől egyig minden argonautára vonatkozik.
– Nagyon helyes – mondta Iaszón –, ha a füllentést valóban isteni atyád sugallta, szentségtörés volna más értelemben szólni. Azonnal térj vissza az Argóra, s figyelmeztesd erre Melampuszt és Ankaioszt, én addig tudtára adom az ittlevőknek. Még szerencse, hogy Héraklész nincs velünk, mert ő egykettőre kikottyantaná az igazat.

 

 

Harminckettedik fejezet
Iaszón és Médeia beszélgetése

Kellemes meleg fürdő várta az argonautákat, majd meleg törülközővel dörzsölték le őket a szépséges cserkesz rabnők. Hajukat olajokkal illatosították, virággal övezték, és hamarosan finom, friss vászoningben nyújtóztak el a királyi ebédlőcsarnok heverőin, a pompás lakománál. Sok ismeretlen fogás került eléjük, kedvtelve ízlelgették őket, de az illendőség parancsára nem kérdezték, miből valók, holott bizonyára akadt köztük, amit tilt számukra a vallás, s akkor hasgörcsöt is kaphatnak, vagy meg is halhatnak. De most nem lett semmi baj. Csak Butész szörnyedt el, mikor a szolgák megrakták valamivel a tányérját, amiről megállapította, hogy fejletlen méhek hirtelen kisütve. Felhördült, és ömlött szeméből a könny. Idasz kicsúfolta Butészt, és hogy kedvére tegyen a kolkhiszi vendéglátónak, tömte magába a jól megsózott újfajta ételt, s másodszor is kért belőle.
Iaszónt és Élisz királyát, Augeiaszt a király asztalához invitálták, mely a terem keleti végében pódiumon állt. Bemutatták őket négy sötét bőrű, göndör hajú főúrnak, a királyi tanács tagjainak. Phrixosz fia, Phrontisz töltötte be a tolmács szerepét, mivel a főurak nem értettek görögül, Aiétész pedig, nehogy gyanúba keveredjen az argonauták váratlan látogatása miatt, csak kolkhiszi nyelven beszélt. Formális és tartózkodó társalgás folyt, Iaszón és Augeiasz útjuk néhány eseményét mondta el, elhallgatva a lényeges mozzanatokat. Aiétész smaragddal kirakott arany fejéket viselt uralkodói díszöltözékéhez, és minden görög ügy iránt teljes közömbösséget színlelt. Mindössze egy kérdést tett föl arra vonatkozólag, hogyan tették meg az utat a Fekete-tengeren túl, nem akadályozták-e őket a trójai őrhajók, mikor átkeltek a Hellészpontoszon.
Iaszón könnyedén válaszolt, hogy bizonyára a Hármas Istennő intő szava tartotta vissza őket, akit a trójaiak Kübelé néven tiszteltek, tudtukra adván, hogy minüai hajó fog átkelni a szoroson isteni küldetésben. Mindenesetre igazoltatás nélkül átengedték az Argót a szoroson.
Aiétész kelletlenül mormogott valami választ.
Mikor azonban Augeiasz a thesszáliai kereskedőket hozta szóba, akik Szinópéban csatlakoztak hajójukhoz, Aiétész leplezetlen érdeklődéssel figyelte szavait, mivel ő a trójaiakkal kötött szerződése folytán nem kereskedhetett közvetlenül Szinópéval. Hangos szóval invitálta maga mellé a terem túlsó végéből Autolükoszt, s mikor asztalához érkezett, kitüntető bánásmódban részesítette, a legfinomabb falatokat nyújtotta neki. Autolükosz őszintén és közvetlenül válaszolt a király kérdéseire (hiszen már véget vetett kereskedői pályájának), elmondta a szinópéi évi nagyvásáron kialakult árjegyzéseket, aranyporban számítva. Kárörvendve figyelte a király arcát, világosan leolvashatta róla, hogy szövetségese, a trójai Laomedón király alaposan félrevezette a vásár üzletmenetének dolgában.
Most érkezett meg a vadászatról Médeia egyetlen öccse, Apszürtosz. A fiatalember arcvonásain erősen látszott taurosz származása, járása macskáéra emlékeztetett. Tisztelettel, sőt Iaszón úgy látta, szeretettel köszöntötte apját, és szó nélkül leült, evéshez látott. Iaszón és a többi görög iránt tartózkodó, sőt barátságtalan magatartást tanúsított.
Felszolgálták az édességet, és ezzel elérkezett az ideje, hogy Iaszón ünnepélyesen nyilatkozzék látogatásuk céljáról. Felállt, felemelt jobbjával köszöntötte a királyt, majd négy tanácsnokát, s a következőket mondta:
– Aiétész, dicső, nagy királyom, talán hozzád is eljutott a hír, hiszen a veletek is, velünk is kereskedő trójaiak híres pletykahordók, hogy hazánkat, Görögországot az utolsó két év folyamán háromszoros csapás sújtotta: hatalmas szélviharok csavarták ki gyümölcsfáinkat, szaggatták le házainkról a tetőt; kétségbeejtő meddőség pusztította nyájainkat és csordáinkat; mérges kígyók lepték el földjeinket és erdőinket. Mivel e csapásokat csakis a Kimondhatatlan mérhette ránk, s ennélfogva hiába fordultunk az olümpiai jóslathoz, összeült Mükénében a Minden Görögök Tanácskozása, s úgy döntött, hogy testvéredhez, Kirkéhez kell fordulnunk, megkérdezvén, mivel engesztelhetnénk ki az istennőt, aki őt kegyébe fogadta. Küldöttek keresték fel szőke testvéredet palotájában, Aiaia szigetén. Kirké a tisztálkodási szertartás után fekete bájitallal révületbe ejtvén magát, az istennőhöz folyamodott, Brimó néven szólítva őt. Az istennő meg is adta a választ, hogy elkésve bár, azért küldte ránk e csapásokat, mert az akhájok sok évvel ezelőtt kegyetlenül bántak az aszópiai Sziszüphosszal. Most elrendelte, hogy héroszt megillető sírt emeljenek Sziszüphosznak, havonta mutassanak be gazdag áldozatot tiszteletére, vegyék el Aszópia földjeit a bitorló Kreóntól, s adják vissza jogos tulajdonosainak, azoknak, akikre örökletesen száll a tisztes cím: a Nap papja. Minthogy, királyom, minden kétséget kizáróan te vagy feje e dicső törzs idősebb ágának, engem kértek fel Korinthosz kettős királyságának lakosai, hogy biztosítsalak hűségükről, s közvetítsem alázatos kérésüket: arra kérnek, térj vissza, légy az uralkodójuk, és mivel birtokodba Ephüré városa is beletartozik, jogarad alatt egyesülhetne Aszópiával – ha elkergetik Korinthoszból a helytartót. Abban az esetben – mondták –, ha annyira szívedhez nőtt Kolkhisz és viszont, hogy nem tudsz megválni tőle, arra kérnek, nyomban küldd el hozzájuk egyik gyermekedet, akár lányodat, akár fiadat, hogy helyetted uralkodjék. Fogadd kegyesen kérésüket, mivel ez az egyedüli módja, hogy Ephüré királysága s vele egyetemben egész Görögország megmeneküljön a fenyegető katasztrófától. Ez volna az első üzenetem számodra, melynek pontosságát éliszi Augeiasz, dicső családod ifjabb ágának feje örömest igazolja. Van ezenkívül még egy üzenetem a Pélion-hegyi Kancafejű Anyától, akit gyerekkorom óta tisztelek, mivel a kentaurok között nevelkedtem, így szól az üzenet: „Ephüréi Aiétész, ha nem óhajtod kihívni haragomat, add meg a minüai Phrixosz lelkének örök nyugodalmát, mert még mindig vigasztalanul vergődik temetetlen koponyájának csontjai között.”
Most Iaszón hozzáfűzte az ősi formulát: „Nem én szóltam, az anya szólt általam!”
Aiétész csak hosszabb idő múlva válaszolt:
– Ami az első üzenetet illeti, megbeszélem majd bölcs államtanácsosaimmal, és három napon belül megadom a választ, de nem biztosíthatlak, hogy kedvező lesz. Leányom, Médeia éppen most várja egy szomszédos uralkodó házassági ajánlatát, fiamnak, Apszürtosznak pedig Kolkhiszban kell maradnia, trónom várományosaként, s hogy életem alkonyán támaszom legyen. A korinthosziak nem ajánlották nekem, hogy négy unokám valamelyikét küldjem el uralkodónak, mert azt megtehetném. Ephürében nem szeretik a minüaiakat, márpedig Phrixosz fiai azok. Elég kár. Ami csapás érte Görögországot, azért nem lehetek felelős, köszönjék a gaz akhájoknak, meg azoknak, akik bedőltek nekik. A csapásokhoz tehát semmi közöm. Ami a második üzenetet illeti: higgyem el, hogy a Kimondhatatlan kétféleképpen szól, ha más-más alakban nyilatkozik meg? Kolkhisz Madárfejű Anyjaként szentül megparancsolta híveinek, hogy férfiember csontjai nem temethetők Kolkhisz megszentelt földjébe. Márpedig Kolkhisz királyának a Madárfejű Anya parancsait kell követnie, előbbre valóak azok a Pélion-hegyi Kancafejű Anya szavánál. Arra kérlek, ne szólj nekem erről többet, mivel Phrixosz halálakor kérdést intéztem a papi testülethez, hogy eltemethetem-e csontjait vagy sem, és határozottan megkaptam rá a választ. Phrixosz Kolkhiszban halt meg, és kolkhiszi módra tisztes temetésben részesült.
A göndör hajú tanácsnokok helyeslően bólintottak e szavakra, sőt késük nyelével le is kopogták az asztalon. Iaszón nem szólt semmit, valósággal megkönnyebbült, hogy Aiétész nem fogadta el Apszürtosz javára egykori alattvalójának nem létező ajánlatát, s azt remélte, hogy a csontok eltemetése kérdésében mégis megtalálják majd a megoldást.
Délután felkereste Iaszónt a király bizalmas üzenetével Phrixosz fia, Phrontisz. Az üzenet így szólt: a Madárfejű Anya nem tiltotta meg kifejezetten, hogy elvigyék Phrixosz csontjait, s Kolkhiszon kívül temessék el. Ha tehát Iaszón titokban s a maga kockázatára hajlandó leszedni maradványait a magas jegenyéről – éjszaka nem lesz őrség a temetőben –, biztonságosan elviheti, eltemettetheti másutt, esetleg Görögországban. Aiétész fiaként szerette Phrixoszt, és nagyon fájlalná, ha miatta volna szellemének szenvedésben vagy kellemetlenségben része.
Az üzenet nem egészen volt kedvére Iaszónnak, mert az istennő parancsa szerint Phrixosz csontjait el kell temetnie, mielőtt az aranygyapjú ügyében bármit is tenne. Őszintén megvallotta Phrontisznak ezt a nehézséget.
– Titokban elvezetlek majd Neaira lakosztályába – mondta erre Phrontisz –, húgom ugyanis visszatért már a palotába, míg a vacsoránál ültünk. Ne szólj róla, hogy el akarod vinni az aranygyapjút, csak annyit mondj, hogy az istennő parancsa folytán el kell temetned apja csontjait, mielőtt elhagyod Kolkhiszt, nem pedig utána. Gyors észjárású teremtés, és talán tud majd olyan kiutat, mely nem sérelmes senkinek.
Iaszón örömmel fogadta el az ajánlatot, annál is inkább, mert így alkalma nyílt bizalmas beszélgetésre az ifjú Neairával. Phrontisz kerülő úton kísérte a lakosztályához, s a leánytól értesült, milyen ellenszenvvel fogadta Médeia a vén albánnal kötendő házassága tervét. Mert Aiétész reggel, mikor visszatért palotájába, szigorúan megtiltotta Médeiának, hogy egy szóval is említse bárkinek a házasságot, mégsem tudta megállni, hogy öreg dajkája nyakába borulva el ne sírja bánatát. Tőle tudja Neaira az egész históriát. A sötét szemű Neaira most azt sem tudja, hová legyen búbánatában. Így szólt Iaszónhoz.
– Ó, Iaszón, sokat utazott kedves rokonom, úgy lesújt engem ez a dolog, hogy elviselni is alig tudom. Attól tartok, beleőrülök, ha nem sikerül eltéríteni a királyt szándékától. Olyan volna ez a házasság a ragyogó Médeia s a vén tetűzabáló Sztürosz között, mintha gyönyörű fehér rózsát párosítanának undok, meztelen csigával. Talán te és bajtársaid megmenthetnétek. Nem vihetnéd-e magaddal Görögországba, kedves Iaszón uram? Feleségül vennéd, és visszahelyeznéd Korinthosz trónjára, valóra váltván Brimó szent jóslatát!
Iaszón így válaszolt:
– Fontold meg szavaidat, hercegnőm. Kockáztathatom-e én a halált azzal, hogy megszöktetem a király egyetlen leányát, ő pedig megteheti-e apjával szemben, hogy unszolásomra velem szökik Görögországba? Megvallom, bár csak egy röpke pillantást vetettem reá ma reggel, mikor a körtefánál a korlátra könyökölt, máris szerelem járta át a szívemet, de őrültség volna azt képzelni, hogy benne is hasonló szenvedély lobog irántam, így inkább igyekszem elfeledni különös szavaidat, bár teljes szívemből hálás vagyok értük. Drága rokon, most azzal bizonyítsd be jóindulatodat irántam, hogy nemes atyád csontjait illetően adsz nekem tanácsot. Mert a Pélionhegyi Fehér Istennő határozottan azt parancsolta, földbe kell helyeznem őket, mégpedig mielőtt elhagyom Kolkhisz földjét, nem utána.
– Ezt csakis Médeia tudja elrendezni – felelt Neaira. – De előbb erre válaszolj: elmondhatom-e Médeiának, milyen érzelmekről számoltál be az imént nekem?
Iaszón úgy tett, mint aki szerelmes félszegségében habozik, de aztán a következőképpen szólalt meg:
– Ha megesküszöl üdvödre, hogy pontosan adod vissza szavaimat, s olyan titok marad, hogy Médeián kívül teremtett lélek sem szerez róla tudomást, akkor hozzájárulok.
Neaira megesküdött, ahogy Iaszón kívánta, s utána vissza akart vonulni. Már megfordult, hogy távozzék, mikor Iaszón feltett még egy kérdést:
– És Apszürtosz mit szól ehhez? Helyesli ezt a házasságot?
– Gyűlöli testvérét – mondta Neaira –, s örül mindennek, ami baj Médeiának. Tekintsd ellenségednek, amint én.
Hamarosan Phrontisz kereste fel Iaszónt azzal az üzenettel, hogy alkonyatkor eljön lakosztályába Médeia, feltűnés nélkül maradjon távol a vacsorától. Iaszónnak ugrált a szíve örömében. Néhány óra alatt véghezvitte, ami napokig, sőt hónapokig is eltarthatott volna. De társainak egy szót sem szólt a dologról, s velük együtt részt vett délután a barátságos atlétikai mérkőzésen a kolkhisziakkal. A stadiont három oldalról épületek szegélyezték: a palotának a királyi család lakosztályául szolgáló szárnya, a testőrségi laktanya s a Nap istállói, ahol a Napisten tizenkét fehér lovát (ember soha nem ülheti meg őket) s egyetlen baljós fekete kancáját tartották minden képzeletet felülmúló becsben.
Az argonauták megegyeztek egymás közt, hogy a nyilvánosság előtt a legnagyobb szeretettel és tisztelettel veszik körül Iaszónt, hogy fényében tündököljön Médeia előtt, aki a palota erkélyéről nézi végig a mérkőzéseket. Iaszón képviseli őket korongdobásban, íjászatban és ugrásban. Bár teljesítményei akármelyik görög versenypályán jelentéktelenek lettek volna, lelkes ünneplésre késztették a vendéglátókat. A kolkhisziak ugyanis bátrak, de tunya és atlétikához nem szokott nép, ami pedig az íjat illeti, éppúgy, mint egyiptomi rokonaik, siralmas lövészek. Aiétész nem jelent meg a versenyen. Kijelentette, nem óhajtja feleleveníteni fiatalságának kellemetlen görögországi emlékeit, de valószínűleg sejtette, hogy kolkhiszi alattvalói nemigen nyernek díjat a mérkőzésen.
Tény, hogy az argonauták győztek minden számban, a csontkorongdobást kivéve, melyet gyerekes játéknak tartottak és lenéztek, a kolkhisziak viszont bámulatosan ügyesnek bizonyultak benne. Birkózásban Apszürtosz volt a kolkhisziak bajnoka, és kiderült, hogy a legelemibb szabályokat sem ismeri. Kiállt Kasztór ellen, és azzal kezdte, hogy előreszökkent s el akarta kapni a térdét, Kasztór azonban gyorsabb volt nála, elkapta jobb kézzel Apszürtosz bal csuklóját, bal könyökét pedig bal kezével, aztán hirtelen megfordult, bal válla fölé húzta ellenfele karját, majd áthajította a fiút a feje fölött. A második menetben Kasztór, rá se hederítve, hogy ellenfele el akarta törni az egyik ujját, nyomban jól megvetette a lábát, kilendítette egyensúlyából Apszürtoszt, és a következő pillanatban szégyenszemre a hátára fektette.
Iaszón kimentette magát a vacsoráról azzal, hogy a megerőltető mérkőzések következtében hirtelen belázasodott, kénytelen takarókba burkolózva lefeküdni, kiizzasztani magát. Kolkhiszban mindennapos dolog a láz, senki sem fogott gyanút.
Alkonyatkor meglátogatta Médeia. Bicegő, hajlott szipirtyónak álcázta magát, aki takarókat hozott a láz ellen. Iaszón rá se hederített, míg vénasszonyos, reszkető hangon meg nem szólította:
– Médeia vagyok, uram – azzal nagyot nevetett, letörölte arcáról a festett ráncokat, lerúgta otromba filcpapucsát, lerántotta az ócska fekete vászonruhát magáról, s ott állt előtte szépséges-sudáran, arany babérlevelekkel és fenyőtobozokkal hímzett pompás fehér öltözékében.
Iaszón nyomban ledobta magáról a takarókat, elefántcsont fésűvel lesimította a haját, és megállt magasan, délcegen vendége előtt, nyakán és vállán borostyánnal ékesített, aranycsipkével szegett bíborköntösben. Ezeket a drágaságokat a bebrüxök királyától, Amükosztól zsákmányolta, mikor palotáját kifosztották.
Álltak egy darabig egymással szemben, hallgattak, csak szemük beszélt, lenyűgözve, hogy a másik közelről még szebb, mint távolról. Médeia arra gondolt, olyanok, akár két fa: ő maga sudár fehér ciprus, a férfi pedig fölébe nyúló aranytölgy. Gyökereik egybefonódnak a föld alatt, ágaik egyszerre rezdülnek a déli szellőben. Nem szóval, nem is kézfogással köszöntötték egymást, hanem félénk, röpke csókkal. Ám Iaszón ebben az ünnepélyes pillanatban szégyenérzetből nem élt vissza az alkalommal, s nem kezelte a királylányt olyan bizalmaskodóan, mint annak idején Hüpszipülé királynőt az első találkozáskor.
Iaszón szólalt meg először:
– Szépséges hölgy, nem túloztak, akik szent varázserődről szóltak nekem. Vannak papnői az anyának, akik varázserejű pillantásukkal a rontást és pusztítást szolgálják, te pedig önzetlen egyenességedben a gyógyítást és mások javát.
Médeia csodálkozva válaszolt:
– A férfinemből te vagy az első, aki megcsókolt, s akit magam is megcsókoltam, mióta mint gyermeket térdén lovagoltatott apám.
– Engedd remélnem – mondta Iaszón –, hogy kívülem nem is lesz többnek ebben a gyönyörűségben része, csak egy fiúcskának egy szép napon, amikor átölelve a nyakadat, megcsókol s anyjának nevez majd.
– Hogy lehetne az, szerelmem? Nincs tudomásod róla, hogy a vén Sztürosz, az albán tetűevő tart igényt a kezemre, és királyságunk érdekében nem utasíthatom vissza ezt a házasságot, hanem mosolyogva kell követnem komor hegyi várába, Kaszpiába? Ó, jaj, nem szólhatok erről többet, de azt mondhatom, a gyomrom is felfordul az iszonytól és undortól, ha erre a frigyre gondolok... de apám szigorúan megtiltotta, hogy egyetlen panaszszót is szóljak.
– Még az is megtörténhet – felelt Iaszón –, hogy a kolkhiszi anya palotátok kapujában sújtja agyon vén kérődet, ha buzgón imádkozol hozzá. Mert úgy hallom, Albániában a Nap-isten vakmerően egyenlőnek hirdeti magát anyjával, a Holddal. De méltatlan lenne hozzám, ha azt az ajánlatot tenném neked, amit igaz barátnőd, Neaira sugallt, hogy tedd félre apád iránti kötelességedet, és szökj meg velem, még mielőtt az a nyomorult beállít. Ha már olyan kis dologban is pontosan tartod magad apád tilalmához, hogy nem emelsz szót a gyalázatos frigy ellen, amivel sivár rabszolgasorsra akarnak vetni, hogyan merészelnél szembeszállni vele fontosabb kérdésben?
Médeia nem válaszolt, csak felemelte lesütött szemét, nyíltan szembenézett vele, s így szólt:
– Phrontisz elmondta nekem, hogyan udvaroltál Lémnoszon Hüpszipülé királynőnek. Euphémosztól tudja. Euphémosz nem vádol sem csalfasággal, sem kegyetlenséggel, de mégis, igaz-e, hogy két nap után elhagytad a királynőt, s eszedben sincs visszatérni hozzá?
– Három nap volt az – felelt Iaszón pirulva –, és teljesen más eset, ehhez semmi köze. Véleményem szerint nem bajtárshoz illően járt el Phrontisz, hogy ezt a régi históriát kitálalta neked, ezzel könnyen félrevezethetett volna téged, hamis színben tüntetvén fel előtted. Én inkább röviden elmondom, hogyan történt. Hüpszipülé királynő elsősorban államérdekből invitált ágyába, trónörököst akart, fiút, mégpedig előkelő apától. Engem és társaimat csodálatos vendégszeretettel fogadott, és faragatlanság lett volna tőlem, ha megtagadom kívánságát. Természetesen nem megy az ilyesmi kedveskedés nélkül, miféle utód lenne abból? S azt sem tagadom, személyem vonzotta őt. Én azonban nem szerettem belé első látásra, mint beléd, sőt még a másodikra sem. Érzéseimet bizonyítja, hogy becsülettel lemondtam Lémnosz trónjáról. S mit gondolsz, szépséges hölgy, hány férfi utasítana vissza olyan gazdag királyságot, akár még úgy is, hogy csúf öreg nőt kell ölelnie hozzá? Hüpszipülé pedig fiatal, s általában szépnek tartják, holott jóval magasabb nálad (túl magas az én ízlésemnek). A haja sötét, nem aranyszőke, az orra egyenes, nincs az a nemes sólyomhajlata, mint a tiednek. És sápadt ajka sem olyan csókra ingerlő, mint a te gyönyörű, piros szád. Könnyen ment elfelednem Hüpszipülét, téged azonban akkor sem tudnálak, ha az egyiptomi főnixet is túlélném. Az első pillanatban, hogy megláttalak, ugrálni kezdett a szívem ujjongó örömében. Tudod-e, hogyan táncol a napsugár egy felső helyiség meszelt mennyezetén, ha odavetődik az udvarról a vízzel telt üst szél fodrozta felszínéről? Így ugrált a szívem, s táncol még e pillanatban is.
– És mégis – szólt Médeia, s igyekezett megnyugtatni szívét, mely óvatosságra intette –, mégis, ha egyszer felszabadulok Sztürosz hirtelen halálával, vagy valami más okból, és bensőségesebben csókolhatlak, nemcsak lopva, amiként az előbb, kénytelen lennék esküdet venni, hogy tisztesen feleségül veszel előbb, aztán pedig megosztod velem Korinthosz trónját, mivel öcsém, Apszürtosz már lemondott igényéről javamra. Mindenekelőtt azonban azt kell kérnem tőled, vigyél el az isztriai Aiaia szigetére, ahol atyám testvére, Kirké uralkodik, s álmomban magához invitált.
Iaszón tudta, hogy Médeia szorult helyzetben van, s azt gondolta, bizalommal lehet hozzá.
– Szívesen leteszem a kívánt esküt – mondta –, ha te is megesküszöl, hogy segítségemre leszel kettős küldetésemben, amiért hazádba érkeztem.
– Mi az a kettő? – kérdezte Médeia. – Eddig csak arról tudtam, hogy a Pélion-hegyi Kancafejű Istennő kívánsága szerint görög módra kell eltemetned Phrixosz csontjait, mielőtt elhagynád Kolkhiszt. Örömest segítek neked ebben, már a módját is tudom. Holnap érkezik hozzánk Ideiesszasz, Moszkhia királyának legidősebb fia a rendes évi járandósággal. Mint mindig, ki fogja kérni Prométheusz hérosz jóslatát, aki nagy becsben áll népénél, mivel mindeddig igaznak bizonyultak az általam közvetített válaszai. Ezúttal többek között tudtára adatik Ideiesszasznak, hogy Prométheusz kedveli a moszkhoszokat, és mindenkor kegyesen eligazítja őket tanácsával, valahányszor rendkívüli esemény zaklatja fel lelkűket. Ezért azonban fényes kövekből sírt kell építeniük, pontos mását Prométheusz szentélyének, s abba az előírt szertartással el kell temetniük egy hérosz csontjait, melyeket majd Ideiesszasz saját ágyában talál meg lakosztályába térvén. A csontok eredetét titokban kell tartania mindaddig, míg újabb jóslat nem rendelkezik felőle, és a héroszt csupán a Jótevő néven említheti. Ezen a néven lesz ezentúl jóslatadó hérosz a Fehér Istennő, a pélioni Inó szószólója. Azt már nem fedem fel a herceg előtt, hogy e néven tisztelik Ephürében Inót, aki Kolkhiszba küldte Phrixoszt, s mikor tébolyában megölte fiát és öngyilkosságot követett el, egy lett a Soknevű Anyával.
– Ezt csodálatosan kieszelted – mondta Iaszón –, de ki lopja el a csontokat, hogy Ideiesszasz ágyába csempéssze őket?
– A szinópéi kereskedő, Autolükosz, a világ legügyesebb tolvaja. Phrontisz közli majd vele, mit kell tennie. Most lássuk a másik kérdést. Homályosan kettős küldetésről szóltál. Miféle isteni megbízást kell ezenkívül végrehajtanod?
Iaszón így válaszolt:
– Esküdj meg előbb övedre, hogy soha szóval, jellel vagy tettel nem árulod el küldetésemet teremtett léleknek mindaddig, míg biztonságban haza nem érkeztünk Görögországba.
Médeia letette az esküt.
– Az aranygyapjút kell elvinnem Prométheusz szentélyéből – mondta Iaszón –, s visszahelyeznem a Kosisten tölgyfa képmására a Laphüsztiosz-hegyen.
Médeiának tágra nyílt a szeme, ajka szétvált az iszonyattól. Csak suttogva volt képes megszólalni:
– És tőlem kéred ezt, Aiétész lányától, Prométheusz szentélyének papnőjétől?
– Tőled – felelt Iaszón –, mégpedig az anya kifejezett utasítására.
– Hazudsz – kiáltotta fölháborodva a másik –, hazudsz! Azzal sarkon fordult, és zokogva kirohant a szobából, amint volt, álruha nélkül. Iaszón szólni sem tudott az elképedéstől.
Szerencsére vacsoraidőben üresek voltak a folyosók. Médeia észrevétlenül tért vissza lakosztályába. Iaszón magára maradva széttárt karral ujjongott:
– Okosan tettem, hogy egy szót sem szóltam s egy ujjal sem tartottam vissza, mikor kirohant. A férfi sose fusson egy szerelmes nő után. Bolond az a halász, aki vízbe ugrik a horgára akadt hal után. Ez az én tündöklő halam sem utazhat messzebbre, csak ameddig a zsinegem ér, az pedig erős, nem szakad el.
Aznap este az ablakból nézte, amint Médeia feszesen állva fényezett szekerén, eszeveszetten hajtja öszvéreit Aia utcáin, ki a keleti kapun, az alvilági Brimó temploma felé. Dereka köré csavarta a gyeplőt, és jobbjában ostort pattogtatott. Kétoldalt egy-egy ifjú papnő lapult mellette, négy pedig szekere mögött futott térdig feltűrt ruhában, fél kézzel a kocsiba kapaszkodva. Hajszolta az állatokat dühös kiáltásokkal, a nép pedig rémülten tért ki az útjából, még a tekintetét is kerülve, Iaszón tűnődve bámult utána, s közben az ablak előtti jegenyéről egy varjú cserregett hozzá. Mopszosztól, aki éppen mellette állt, megkérdezte, mit mondott a madár.
– A varjúnak csak két témája van – felelt Mopszosz –, az idő és a szerelem. Ez szerelemről beszélt, és biztat, hogy minden rendben lesz.

 

 

Harmincharmadik fejezet
Az aranygyapjú megszerzése

Másnap reggeli után Iaszón meghívta Aiétész királyt, hogy látogassa meg lakosztályában. Tüntető hálával és tisztelettel fogadta. Még a királynak azt az elhatározását is magasztalta, hogy Kolkhisz javára leánya boldogságát is kész feláldozni.
– Sajnos, királyom – mondta –, a korona sokszor keserves fejdísz a szerető apa számára!
Aiétész a homlokát ráncolta:
– Miért ne lehetne boldog az én Médeia lányom? Először is szabadon dönthet, hogy elfogadja-e vagy kikosarazza az általam javasolt kérőt. Albánia gazdag ország, s az öreg uralkodó hamarosan meghal, azután pedig Médeia uralkodik tetszése szerint. Ó lesz majd a királyt a trónon követő fiúk anyja, és Albániában az anyakirálynő kezében van a legnagyobb hatalom.
– Már megbocsáss – mondta Iaszón –, nem tudtam, hogy Médeia a házasság mellett döntött-e, s a kaukaszoszi szokásokban sem vagyok ismerős. A magam részéről szívesebben lennék a leghitványabb alattvaló a te országodban, mint egyeduralkodó bármely szomszédos királyságban, ha választhatnék.
Hosszasan dicsőítette Kolkhisz szépségét és termékenységét, ahol szántás-vetés nélkül is terem minden jó, majd gratulált Aiétésznek, amiért sikerült zavartalan összhangot teremtenie különböző vallású alattvalói között. És most Iaszón megmutatta a királynak Phrixosz csaknem szétmállott csontvázát, melyet Autolükosz lopott ki a jegenyére függesztett lóbőrből. Aiétész fogairól ismerte fel a koponyát (mert Phrixosznak hézagos fogsora volt), és újra elsiratta. Keserves látvány volt, a csontokat vastagon belepte a penész. Iaszón pedig a király füle hallatára parancsot adott Autolükosznak, hogy óvatosan juttassa el a maradványokat az Argóra, s helyezze el a kormányos ülése alatt levő dupla fenekű ládában. Autolükosz el is vitte, csak éppen nem az Argóra. Először Neaira lakosztályába ment vele, aki négy bátyjával együtt várta már, hogy kegyelettel megtisztogassák a csontokat, Autolükosz pedig minden egyes csontot átfúrt finom árral, keskeny bőrszíjat húzott át a lyukon, s összeillesztette a csontvázat. Mikor ez elkészült, türkizt helyeztek a két szemgödörbe, és Autolükosz elszállította a most már rugalmasan egybefüggő csontvázat. Bevitte Ideiesszasz lakosztályába, melyet üresen talált, mint remélte. Ezúttal is ahhoz a cselhez folyamodtak, mint annak idején Phineusz király palotájában: a szolgaszemélyzetet, valamint Ideiesszasz kíséretét egy külső udvarba csalogatta Orpheusz, lantjának csábos zenéjével. Gyönyörködve álltak ott, aztán meg mintha földbe gyökerezett volna a lábuk, amikor a varázsló Periklümenosz mutatta be mágiáját. Nemcsak azt, amit már az argonauták láttak tőle, mielőtt a Fekete-tengerre tértek volna, hanem annál csodálatosabbat is. Kétélű kardot nyelt el, s mintha nem lakott volna jól, még egy széles fejű lándzsát is, lefelé fordítva, aztán szép simán előhúzta hátulról mindkettőt. Egy tiszta vízzel telt tartályba fából készült kacsát dobott, aztán varázsigével vihart keltett a vízben, és az kivetette magából a kacsát. Periklümenosz lehajolt, föl akarta venni, de a kacsa széttárta szárnyát és hápogva elrepült.
Autolükosz titkon jelt adott Periklümenosznak, hogy fejezze be mutatványát, mire a moszkhosz kíséret nagy kelletlenül visszatért kötelességéhez, s mikor benyitottak a lakosztályba, azt látták, hogy hercegi gazdájuk takarói közt fekszik az ágyban, gyapjú hálósipkával a fején, arccal a falnak. Szólni nem mertek hozzá, csak leültek a földre, hogy bűnbánóan kivárják ébredését. Elképedve bámultak azonban, mikor hamarosan belépett Ideiesszasz, ügyet sem vetett ideges köszöntésükre, hanem egyenesen az ágyhoz lépett, tisztelettel mélyen meghajolt, mert jól tudta, mit talál a takarók között. Felhajtotta, s ott feküdt a hérosz fehérre csiszolt csontváza, amint a jóslat megmondta. Egyik kezében tigrisfarkat tartott, ami jó előjel Moszkhiában, a másikban pedig Ideiesszasz botja volt, mintha gyalogosan készülne hazájába.
Ideiesszasz apróra kifaggatta négy szolgáját, mit tudnak a dologról. Az első rémülettől vacogó foggal azt állította, hogy egy pillanatra sem távozott helyéről egyikük sem. A második vakmerően kijelentette, hogy a csontváz kopogás nélkül, egyszerűen csak bejött az ajtón, a harmadik hozzátette, hogy a csontváz a koponyájáról csavarta le a tigrisfarkat, s annak a helyébe húzta fel a hálósipkát, majd fogta a botot, kilencet koppantott vele a padlón, aztán szépen befeküdt az ágyba. A negyedik meg azt hajtogatta, hogy őt és társait áhítattal töltötte el a rejtélyes esemény, s ezért szótlanul lekuporodtak az ágy előtt, tisztességet szolgáltatván a benne fekvőnek, míg Ideiesszasz megérkezik. A moszkhoszok ugyanis találékonyak a hazugságban, túltesznek még a krétaiakon is.
Ideiesszasz örömmámorban úszott. Tisztes magatartásukért remek elefántcsont nyelű khalübiai vadászkést ajándékozott a négy szolgának, s egy ideig ő is szent hallgatásba merült. Utána ciprusfa ládában helyezte el a csontvázat, guggoló helyzetben, és nyomban sietett búcsút venni Aiétésztől. A jóslat ugyanis óva intette, hogy késlekedjék.
Iaszón a város faláról szemlélte a moszkhosz küldöttséget, amint a Phaszisz partjának kanyargós útján öszvérháton keletnek tartott. Súlyos kő gördült le a szívéről. Médeia tehát megadta jósszavaival Ideiesszasznak a megígért utasításokat. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Phrixosz csontjai hamarosan szertartásos, tisztes temetésben részesülnek, hanem azt is, hogy Médeia cinkosságot vállalt apja félrevezetésében, mivel Aiétész azt akarta, hogy a maradványokat Görögországban temessék el, nem Moszkhiában. Iaszón biztos volt benne, minél jobban közeledik Sztürosz érkezésének napja, annál erősebb lesz a kísértés Médeiában, hogy az övéhez kösse sorsát, még akkor is, ha ezért el kell rabolnia Prométheusztól az aranygyapjút.
Ám a következő három nap folyamán semmi élet jel nem érkezett Médeiától. Nem volt hajlandó fogadni Phrixosz fiait, még Neairát sem, akit azzal vádolt, hogy ő idézte elő ezt a fordulatot.
E nehéz időszak utolsó napján, kora reggel Iaszón a palota kertjében sétálgatott, mikor sziszegő hangot hallott a feje fölött, s feltekintve az ágon, a levelek között repeső fejecskét pillantott meg. Nem kígyó volt, mint hitte, hanem pettyes nyaktekercs, amit kígyómadárnak is szoktak nevezni; a madarász kelepcéjében akadt fenn. Iaszón nyomban elmondta Ixión hérosz csalhatatlan szerelmi varázsigéjét, melyet Philarától, Kheirón kentaur anyjától tanult. Kiszabadította a madarat a kelepcéből, és az ixia növény levelei között tarsolyába rejtve, magával vitte a palotába. Nagyon megörült, hogy talált a közelben ilyen növényt. A palotában szerzett egy horogkereszt küllőjű tűzkereket meg egy jó száraz fűzfadarabot, és felvitte magával a lakosztályába. Éjszaka nőalakot faragott ki a fából, majd Médeia néven szólította, szerelmes szavakat suttogott hozzá, szoknyának egy darabka bíborszövetet csavart a derekára, melyet Autolükosz szakított le titokban Médeia ruhájáról, mikor vacsorához igyekezett a folyosón.
Iaszón a kereket tengelynyílásánál a baba köldökéhez erősítette, mely a szerelem központja a női testben, aztán bekente a nyaktekercs csőrét és karmait az ixia leveléből kipréselt nedvvel, majd a kiterjesztett szárnyú madarat rátette a kerék horogkereszt tengelyére. Egyre gyorsabban forgatta a kereket, s közben a varázsigét mormolta:

Már, ha későn, ha korán,
Kakukk öccse, csíz komám,
Idejöjjön az a lány.

Olyan sebesen forgott a kerék, hogy végül tüzet fogott a Médeia baba, és Iaszón lélegzetével addig élesztgette a tüzet, míg finom hamuvá nem égett. Akkor kiszabadította a kábult nyaktekercset, árpaszemet szórt eléje, és mikor felcsipegette, az ablakpárkányra tette. A madár kis idő múlva elrepült.
A negyedik éjszakán éjféltájban a Phaszisz túlsó partján, délkeleten, apró fény tűnt fel a távolban: a fenyőfából rakott hatalmas máglyatűz volt az, mellyel Ideiesszasz jelezte, hogy hazaérkezett a csontokkal. Eljött hát az ideje, hogy Iaszón az aranygyapjú megszerzéséhez kezdjen. Neairával a következő üzenetet küldte Médeiának: „Gyönyörűséges hölgy, szívből köszönöm kegyes segítségedet a csontok eltemetése ügyében. Jutalmazzon érte boldogsággal a Madárfejű Anya. Mivel azonban nem segíthetsz nekem másik küldetésemben, melyről szóltam előtted, nem marad más választásom, örökre búcsút kell vennem tőled. Két nap múlva hajnalban indulok, üres kézzel, de magammal viszem fájó szívemet, melynek kínját soha nem csillapítja majd asszony szerelme. Gondolj majd rám, boldogtalanra, házasságkötésed reggelén.”
Neaira félt fölkeresni Médeiát, mivel legutóbb, mikor nála járt, ridegen kikergette szobájából, s ahogy ránézett, olyan félelmetes volt, mint egy Gorgó. Bátyjai azonban rávették, hogy menjen el hozzá.
Mikor belépett, Médeia aludt. Sikoltva ébredt iszonyú álmából, émelyegve az undortól. Átölelte Neaira nyakát, magához szorította a lányt, és felkiáltott:
– Nem, ezt nem bírom. Ezt a szörnyűséget nem tudom elviselni!
Neaira gyengéden nyugtatta:
– Hidd el, drágám, nem harcolhatsz a sors ellen, mivel a sors maga az anya. A sors pedig Ephüréhez és Iaszónhoz köt téged, nem Albániához és Sztüroszhoz. Gyere, vedd elő kígyóövedet, dobd fel a levegőbe, meglátjuk, mit mutat.
Médeia így is tett. Az aranykígyó elnyúlt a földön, mikor leesett, és ékköves feje kelet felé mutatott. Neaira boldogan kiáltott föl:
– Merre van Ephüré, s merre az albán hegyek? – kérdezte, utána pedig szóról szóra elmondta Iaszón üzenetét, s hozzátette:
– Ideiesszasz biztonságban hazaért apám csontjaival a moszkhosz hegyek között fekvő városába. Phrixosz boldogtalan lelke végre megleli nyugalmát, s én örök hálát érzek emiatt Iaszón iránt. Teljes szívemből sajnálom, hogy annyira gyötrődik. Miért bánsz vele oly kegyetlenül, Médeia? Ó, bárcsak én meggyógyíthatnám a Gyógyítót!
Kövér könnycseppek hulltak Médeia szeméből, és így felelt:
– Szeretem, nagyon is, elviselhetetlen szenvedéllyel. Hiába akarom, nem tudom kitépni lelkemből a képét. Lüktető fájdalmat érzek a köldök táján, s onnan rézsútosan fel egészen a tarkómig, mintha alulról felfelé döfött volna át Erósz nyila. De szabad-e kereszteznem apám szándékát, aki iránt kötelességgel tartozom? Belepusztulna, ha már nem lennék itt, mire Sztürosz király értem jön, hogy házastársul vigyen magával. Ma éjjel nem tudtam aludni. Fölkeltem és felöltöztem jóval éjfél után, mikor már a kutyaugatás is elhallgat, és semmi nesz nem hallatszik a város felől, csak az őrszemek időt jelző kiáltása. Iaszónhoz akartam menni, hogy szóljak vele. Halkan nyitottam ki az előcsarnok ajtaját, ahol tizenkét lánycselédem alszik, s már csaknem a folyosóra értem a fekvőhelyek közt, de visszakergetett a szégyen. Háromszor esett meg velem ugyanez, míg végül gyógyszeres kamrámba mentem, kétségbeesésemben elővettem méregládikómat, és egymás után csavartam le az edénykék fedelét. És most eszembe jutott, ha megölöm magam, testi szememmel sosem látom többé Iaszónt, ő pedig más nőt vesz majd feleségül. Az öngyilkosság hírnevemnek sem használ, mert közel s távol minden város csak gyalázatomat harsogná. A kolkhiszi asszonyok, valahányszor nevemet hallanák, mellük közé köpnének, mondván: „Beleszeretett egy aranyszőke idegenbe, és bolond módon meghalt, szégyent hozva hazájára és apjára.” így hát félelemtől reszketve eltettem a ladikot. Leültem egy alacsony zsámolyra az ágyam mellett, és tenyeremre támasztva állam, virrasztottam, míg megszólaltak a kakasok, és azt reméltem, hogy talán a nappal kegyesebb lesz hozzám, mint volt az éjszaka. Ostobaság volt effélét képzelni. Mit tegyek, Neaira, ó, mondd, mit tegyek? Száguldanak a gondolataim vészes körben, melyből nincs kiút. Szakítsd meg e kört, drága barátnőm, egy szavaddal, mert beleőrülök ebbe a kavargásba. Te mondd meg, mit kell tennem, s én megfogadom szavadat, bármit mondasz.
– Menj Iaszónhoz – felelt Neaira. – Ezt a szerelmet a Madárfejű Anya keltette benned, s már ezért sem csekélység. De Neairának sejtelme sem volt róla, milyen feltételt szabott Iaszón, hogy magával vigye Médeiát, ő pedig nem árulhatta el. Ha tudja, talán nem biztatja annyira, hogy szökjön meg Iaszónnal. Neaira kisgyermek kora óta mélységes áhítattal tisztelte Prométheuszt, és irtózott volna a gondolattól, hogy megfosszák az aranyereklyétől.
Médeia hát döntésre jutott magában, márpedig ha ő egyszer elindul egy új ösvényen, nem torpan meg, s nem tér le róla többé, így szólt Neairához:
– Közöld Iaszónnal, hogy megteszem, amit kíván, de csakis az anya nevében, s ezentúl már nem atyámhoz fűz a kötelesség, hanem egyedül hozzá, mindaddig, míg méltatlanná nem válik az anyához. Soha nem hagyom el, mert hiszek benne, hogy ő sem hagy el engem soha. – És most átnyújtott egy balzsamot Iaszón számára, dörzsölje be vele testét, de előbb mosdjon meg háromszor folyóvízben. Végül megmondta, hol legyen Iaszón pontosan éjfélkor.
Másnap reggel megjelentek Sztürosz király előőrsei, feltűnő tégla alakú pajzzsal, tigrisbőr sapkában, megdöngették a város keleti kapuját, bebocsátást kérve uruknak, aki nyomban meg is érkezett cintányérpengetés és hangos kürtszó közepette, két deres öszvér vontatta hordszékében. Sztürosz nyájas öregúr volt, szakálla gyér, apró szeme vidám. Udvaroncaiból s belőle is dőlt a romlott hal szaga, mert az albánok, mielőtt megennék, napokra elássák a halat, meg a fokhagymabűz, a magas hegyek közt ugyanis sok fokhagymát esznek, szédülés ellen. Aiétész odasúgta tanácsnokainak:
– Kifüstöltetem kénnel az egész palotát, amint véget érnek a lakodalmi ünnepségek. Addig kérlek benneteket, tűrjétek el a bűzt kolkhiszi hősiességgel!
Médeiát bemutatták Sztürosznak, az pedig, bár meglepődött, sőt megütközött szőkesége láttán, megkérte a kezét. Médeia sem igenlő, sem tagadó választ nem adott, hiszen ő már elkötelezte magát, csak engedékenyen megjegyezte:
– Uram, ha majd udvarodban leszek, megfestem hajamat tintahal levével, vagy amivel parancsolod. Addig azonban ne kívánj ilyet tőlem, mivel sértenénk a kolkhisziak vallásos érzését, akik ezt a színt a mézzel s az arannyal kapcsolják össze, és szerencsének tartják.
Alivei Sztürosz a vártnál nagyobb kísérettel érkezett, néhány idősebb embert, az albán Napisten papjait, a belső csarnokban szállásoltak el, ahol a bronzbikák állnak, s ez kedvezett Médeia terveinek. Mikor mindenki zárt ajtók mögött aludta kábítószeres álmát, éjszaka a zenészek karzatának ablakán belopakodott Iaszón és Autolükosz. Hosszú szelleműző varázsigét mormolt Autolükosz Médeia utasítása szerint, majd vakmerően a bikákhoz ment, s előbb egyiket, majd a másikat kalapáccsal, vésővel kibérelte. Eredetileg Argoszra bízták ezt az iszonyú feladatot, de ő bikaember volt, és vallási okokból nem vállalhatta. Autolükosz a farkastestvériségbe tartozott, és nevetve teljesítette, amit kívántak tőle. Megfelelőbbet nem is találhattak volna nála, hiszen egy ideig farkasemberként kószált. Részt vett a nyolcévenként rendezett farkasünnepségeken, mikor a tóparti lakomán egy fiú zsigereit keverik farkaszsigerek közé. Akinek a fiú zsigere jutott, tölgyfára akasztja ruháját, átúszik a tavon, és a következő ünnepségig farkasként él a farkasok között. Ez történt Autolükosszal.
Iaszón kibontotta a magukkal hozott batyut, melyben kettős járom, hám és faeke volt. Befogták az ekébe a bikákat, mondván:
– Mostantól fogva ökrök lesztek! – Iaszón fáklyája fényében úgy látták, mintha tűz lobbant volna az állatok szemében a dühtől, de sem neki, sem Autolükosznak nem árthattak, mivel nyomban kimásztak a karzati ablakon, így vált valóra Aiétész álma, melyet botorul elmondott Médeiának, mielőtt megvallotta a Napnak. A hullócsillag és Prométheusz riadt kiáltása még rejtély maradt.
Médeia fején a Prométheusz tiszteletére viselt fűzfa koszorúval várta Iaszónt a hérosz szentélye közelében levő sűrűben. Alig indult még növekedésnek az újhold, és időnként elsötétítették a kelet felől rohanó felhők. Médeia lelke nyugodt volt, bár időnként görcsösen megrezdült benne valami, amint a hajót is felkapja még egy-egy hatalmas hullám, miután már elült a vihar. Brimónak töméntelen áldozatot mutatott be, s az istennő kedvező jelekkel ajándékozta meg.
Hamarosan Iaszón határozott lépteit hallotta az ösvényen. Médeia szíve hangosan kalapált, és suttogva kérdezte:
– Véghezvittétek? Minden sikerült?
– Véghezvittük, minden sikerült – felelt Iaszón. – Engedd, hogy megcsókoljalak, szőke szerelmem, hogy erőt adjak neked félelmetes feladatodhoz.
Mintha tűz futkározott volna a lány ereiben, mikor megcsókolta, szíve is majd kiugrott a mellkasából. Kiszaladt az erő a testéből, és sötét köd borult a szemére, de eltaszította magától Iaszónt, s bágyadtan felkiáltott:
– Hanem most rajta, szerelmem! Éget a csókod, mint a darázscsípés. Bár sose születtem volna király lányának!
Női álruhát adott neki, kendőt a fejére, kezébe kosarat tett, melyben fekete kakas volt, egy zacskó árpaszem meg egy kovakés. Még figyelmeztette:
– Húzd össze magad, rejtsd el a termetedet, bicegve járj, álladat burkold a kendőbe, és mutass alázatot irántam. Ha bárki megszólít, tedd ujjadat a szádra, tagadóan rázva fejedet.
Iaszón engedelmeskedett, s ezúttal nem követett el ostobaságot, emlékezve, milyen rosszul szerepelt Argosz szolgájaként a lapithák között.
Együtt mentek végig a fekete ciprussal szegélyezett fasoron, s a szent liget bejáratához érkeztek.
Két őrszem állt ott csatabárddal, bikaálarccal, bikabőr köpenyben, melyen még a farok is rajta volt. Médeia ajkára illesztette ujját, mire mindkettőjüket beengedték a tisztelgés után. Médeia átvágott az udvaron, nem nézett se jobbra, se balra. Iaszón három lépéssel mögötte haladt, míg el nem érték a belső szentély kis bronzkapuját. Ott Médeia elővette bronzkulcsát, kinyitotta a kaput, s bejutottak a kövezett labirintusba, melynek fala bronzrácsozat közé sűrűn ültetett tiszafákból volt. Médeia hol ebbe, hol abba az irányba vezette Iaszónt, halkan dúdolva, valahányszor fordulóhoz ért. Némelykor megállt, fülelt, s újra énekelni kezdett.
Iaszón egyszer csak különös zizegő-kaparó neszt hallott. Médeia felsóhajtott:
– A kígyó elhagyta a szentélyt. Most foglalja el őrhelyét a fán.
A legbelső, szerpentinkővel kirakott szentélyhez vezette, amely egyenlő oldalú háromszög alakú volt, s éppen mikor Iaszón belépett, teljes fényében tűnt elő a hold a felhők mögül. A háromszög legtávolabbi csúcsánál, a szent állkapcsot és köldökzsinórt rejtő kerek, fehér sírbolt mögött magas, öreg ciprus nyúlt a magasba.
Iaszón kapkodta a levegőt. Célhoz ért végre fáradságos útja után, de most szívesen adna öt évet is az életéből, ha ott lehetne a gömbölyű Hüpszipülé mellett Lémnoszon, kockán nyerne tőle csókot az ágy festett mennyezete alatt, s hallgatná a madarak édes énekét a rózsabokrokról, melyek az ablak előtt virítanak. Ott ragyogott előtte az aranygyapjú a ciprusra kötve, kis deszkatető védelme alatt. Fejjel lefelé fordították a Kosisten megcsúfolásául, és a fa körül tekergőzött Prométheusz kígyó. Ingatta a fejét, amint Médeia görögül énekelt neki, s kidugta villás nyelvét. Iaszón úgy látta, a kígyó hossza egy jó növésű férfi magasságának négyszerese lehet, vastagsága pedig, mint egy comb.
Médeia kivette Iaszón remegő kezéből a kosarat, és fölhajtotta a fedelét. Elővette a kakast, kiszabadította fejét, lábát, letette a földre, és árpaszemeket szórt elébe.
Aztán halk, hízelgő hangon énekelni kezdett a kígyónak:

Prométheusz, a fekete kakast,
Fogadd el az áldozatot,
érettem, aki Médeia vagyok,
Széphajú Médeia vagyok,
Aztán aludj, Prométheusz,
Míg a hajnal föl nem ragyog.

A hatalmas kígyó egész hosszában kinyúlva lejött a ciprusról, és feléjük kúszott, de Iaszón szagától megtorpant és sziszegő hangot adott, mert minden vadállat megérzi a rémült ember verítékének szagát. Médeia gyengéd szóval nyugtatgatta, mint a nyűgös gyereket szokás, és sikerült is lecsitítania. De Iaszónt is csillapította a hangja, így a szag sem bőszítette a kígyót.
Prométheusz kígyó most észrevette a kakast, s lecsapásra készülve feléje tekergőzött. A kakas megérezte a veszedelmet, már nem csipegetett, taraja lekonyult, és meglapult. A kígyó visszahúzta a fejét, majd olyan hirtelen vetette előre, mintha íjból lőtték volna ki.
– Hunyd le a szemed! – parancsolta Médeia –, halandó nem láthatja Prométheusz étkezését.
Iaszón lehunyta a szemét, mire megint kinyitotta, a kígyó már bekebelezte a kakast tollastul, csőröstül, mindenestül. Médeia a háta mögé nyújtotta kezét, Iaszónt keresve. Iaszón megfogta és ajkához szorította, de szólni egyikük sem mert.
A kígyó lassan visszakúszott őrhelyére, a ciprusra, és Médeia énekelt neki. Iaszón észrevette, hogy már nem a zene ütemére mozog, hanem kábán vonszolja magát. Feje is egyre jobban lekonyult a kakas altatóval behintett tollától. A kettős szárnyú, sáfrányszínű kikerics levét préselte ki Médeia, melynek gyökere piros, akár a frissen szelt hús, és azóta Prométheusz virágának nevezik. Teliholdnál fogta fel a gyökér levét háromszor csavarodó kaspi kagylóhéjba.
Most Médeia borókalével telt permetezőt húzott elő a kebléből, és igen lassú mozdulattal a szent nyolcas számot írta le vele a levegőben a kígyó szeme előtt. A kígyó hamarosan elkábult, és borzongás rázta meg óriás testét. Gyűrűi kinyúltak, és szinte élettelenül, kókadtan függött a fán az aranygyapjú lefelé lógó feje mellett.
– Szerelmem, Iaszón – szólalt meg sírva-nevetve Médeia –, menj, hozd el a jutalomdíjat, itt a kés!
Iaszón felmászott a ciprusra az elkábított kígyó roppant testén át, melynek érintése jeges volt, akár a halál. Átvágta a bőrhurkokat, melyeken az aranygyapjú függött, megmarkolta a farkat, és máris mászott lefelé. Ösztönösen elfintorodott, mint aki savanyú bort ivott, de mikor leért és ismét kövezetét érzett a lába alatt, a siker áttüzesítette bensejét, s a dicsőségtől kigyúlt az arca.
Súlyos volt az aranygyapjú, az óriás csavaros szarvak s az aranyrojtok miatt. Iaszón a dereka köré csavarta, a ruhája alatt. Most Médeia ismét kezébe adta a kosarat, elindult, Iaszón pedig mögötte haladt a labirintuson át.
Ismét átmentek a hadisten udvarán, se jobbra, se balra nem tekintve. A bikafejű őrszemek kaput nyitottak előttük és tisztelegtek. Háborítatlanul járták meg a ciprusfasort a városig, Médeia ment elöl, s egyikük sem szólt. Iaszón futni szeretett volna, Médeia azonban lassan, elgondolkozva lépkedett.

 

 

Harmincnegyedik fejezet
Menekülés Mából

Mikor Iaszón és Médeia megpillantotta Aiát, a megegyezés szerint Iaszón kiáltást hallatott, a magnésziai leopárd bús üvöltését, melyre a város kutyái egyszerre ugatni kezdtek. Ez volt a jeladás Phrixosz fiainak, hogy kirobbantsák a véres zendülést, melynek leple alatt az Argó észrevétlenül elvitorlázik. A palota más-más szárnyából rohantak elő teli torokból ordítozva, hogy valamennyi folyosó visszhangzóit bele:
– Borzalom, gyalázat! Bosszút a szentségtörő gaztettért! Aiétész felriadt magas heverőjén, félig felöltözve riadtan kérdezte, mi történt, mire Phrontisz rohant oda hozzá, és jelentette:
– Baj van, királyom! A mocskos albán, kiszemelt vöd, megszentségtelenítette a palotádat. Kiherélte és szégyenszemre kettős igába fogta taurosz szövetségeseid szent bikáit. De mit várhatunk az ilyen tetűzabáló vademberektől, akik minden rossz megtestesülését látják a bikában!
A szentségtörés híre futótűzként terjedt el a palotában, és Médeia taurosz anyja, a meredt szemű Idüia azonnal elküldte fiát, Apszürtoszt a hadisten szentélyébe, hogy hozza segítségül a bikaembereket. Hamarosan megérkeztek csapatostul a fasoron át, és Idüia maga nyitotta ki előttük az északi kaput. Szó nélkül özönlöttek be a palotába csatabárdjukkal hadonászva, a hosszú kötélen pörgetett bikahangú kereplő félelmetes kísérőzenéjére. Kitört a harc a tauroszok és az albánok között, Aiétész hiába igyekezett szétválasztani őket. A tauroszok csatabárddal hasogatták szét a belső csarnokba vezető tömör ajtókat, ott látták istenük megcsonkított, megbecstelenített képmásait, s irtózatos bosszúszomj lángolt fel bennük. Záporozva sújtottak le a bárdok, míg rajtuk nem ütött a felső szintről albán lándzsásaival Sztürosz fia, és iszonyatos vérontással ki nem kergette őket.
Miközben váltakozó szerencsével folyt a csatározás, és tetemek borították a folyosókat s a bejáratokat, nagy Ankaiosz vezetésével az argonauták csendesen kilopakodtak az őrizetlenül maradt kapun, ahol a tauroszok bejöttek, és a városon át észrevétlenül igyekeztek a folyó felé.
Argosz és Naupliosz egy keskeny holtágban kötötte ki az Argót egy nyárfaliget árnyékában. Egy nemzedékkel ezelőtt pontosan ezen a helyen vetett horgonyt Phrixosz, mikor az ellopott aranygyapjút hozta Aiétészhez. Iaszón és Médeia már a hajón volt, mikor Ankaiosz csapatával sietve megérkezett, s így minden készen állt a menekülésre. Egymást lökdösve foglalták el helyüket a sötétben, mert a holdat nemcsak a felhők, hanem a nyárfák lombjai is eltakarták, és néhányan már karókkal kezdték eltaszítani a hajót a parttól. Lünkeusz azonban megszámolta a fejeket, és fojtottan felkiáltott:
– Állj! Egy ember hiányzik! Ne feledkezzünk meg eskünkről, argonauták! Nem hagyhatjuk cserben egyik bajtársunkat!
– Ki hiányzik? Ki nincs itt? – kérdezte türelmetlenül Iaszón, és panaszosan hozzátette: – Semmit sem látok ebben a sötétben, talán még te sem, Lünkeusz.
– Ki a padtársa Melampusznak, Poszeidón fiának? – kérdezte Lünkeusz.
– Az athéni Butész – suttogta Melampusz. – Igazad van, Lünkeusz, ő hiányzik.
– Butész, Butész, hol vagy? – kiáltozott Iaszón.
– Pszt! – figyelmeztették mindenfelől –, ne olyan hangosan!
– Butész! Butész! – szólongatta Iaszón egyre ingerültebb hangon, de választ nem kapott. – Nem tudja valaki, hol lehet? – kérdezte már majdnem sírva.
Az athéni Phalérosz szólalt meg:
– Sajnos, nemes Iaszón, vagy egy órával azelőtt, hogy Phrontisz riasztotta a palotát, találkoztam a folyosón honfitársammal, Butésszal. „Nézd csak, Phalérosz – mondta –, képtelen vagyok elhagyni Aiát úgy, hogy meg ne kóstoljam a kolkhiszi hegyi mézet, amiről Autolükosz meg a két öccse azt állítja, hogy mérgező. Hoztam egy darabka lépes mézet az azáleaerdőből. Szagold meg, pompás az illata. Kóstold meg, drága Phalérosz barátom, magamnak is ez a szándékom, és akkor ketten tanúsíthatjuk, milyen hiszékenyek és ostobák azok a thesszáliaiak.” Erre én azt feleltem: „Nem, Butész, nem teszem! Kiszemelhet, meg is találhat a baj, de én magam bizony nem keresem.” Akkor Butész szájához emelte a lépes mézet, először csak nyalogatta, de aztán nagyot falt belőle. „Kesernyés, de üdítő az íze – mondta –, figyeld meg, fölpuffadok, meghalok-e tőle! Kóstold meg te is, kérlek, Phalérosz barátom!” Én azonban nem ettem belőle, egy csöppjét sem ízleltem. Mikor elváltam tőle, lépes mézet evett. Azóta nem láttam, s nem is hallottam felőle. Ismét Iaszón szólalt meg:
– Apollón isten a tudója, milyen sürgős az utunk, s bizonyára fölment bennünket a kölcsönös segítség esküje alól, amit nevére fogadtunk. Ha most osztagot küldünk Butész megmentésére, aki talán meg is halt a méregtől, nem remélhetjük, hogy egy is épségben tér vissza közülük, s ha több evezőnk marad evezős nélkül, a hajóban levők sem menekülhetnek meg. Butész öntelt ostobasága most valamennyiünk halálát okozza, ne csak a magáét? Azt felelem erre: Nem! Rajta, argonauták, induljunk! Meneküljön Butész méhekről való tudománya segítségével Aia felbolydult méhkasából, melyet mi már megraboltunk az aranyszínű méztől, az aranygyapjútól, valamint az ifjú Méhkirálynőtől, Médeiától!
Az argonauták közül néhányan, de nem sokan, helyeselték ezt a józan beszédet. Többen viszont fölháborodva tiltakoztak, nemcsak az athéniak, hanem Apollón iránti hűségből Iphitosz, Mopszosz és Admétosz is, mert nem merték megszegni az isten nevére tett esküjüket.
Eliszi Augeiasz megjegyezte:
– Így szól Apollón törvénye: „Semmit el ne túlozz!” Járjunk hát a Messzelövő kedvében azzal, hogy nem visszük túlzásba elkötelezettségünket egy ostoba iránt.
Atalantét ingerelte ez a beszéd, kiugrott a hajóból, és feltette a kérdést:
– Melyik férfiban van annyi becsület, hogy megkockáztatja a visszatérést Aiába velem együtt? Mert Iaszón is, Augeiasz is gyáva! Hagyhatjuk-e, hogy kolkhiszi módra temessék el Butészt, s neki jusson az iszonyú végzet, melyből most szabadítottuk ki Phrixoszt?
Meleagrosz követte, s utána Iphitosz, Phalérosz, Mopszosz és Admétosz is, de Argosz sántasága miatt nem, és mikor kis Ankaiosz látta, hogy a többiek vonakodnak, ő ajánlkozott hetediknek. Most Atalanté megkérdezte:
– Nem csatlakozik hozzánk valaki, aki beszéli a kolkhiszi nyelvet?
Phrixosz fia, Melanión jelentkezett.
– Veletek megyek. Hajam és arcom sötétebb, mint bátyáimé, észrevétlenül keveredhetek kolkhisziak közé, s én vagyok a legmerészebb közöttük.
Atalanté megdicsérte Melaniónt, s már indulni készült a nyolctagú csapat, mikor Iaszón visszahívta őket. Közölte Atalantéval, hogy túl sok evezőstől fosztja meg a hajót, a hét jelentkezőből ötnek maradnia kell. A lány Iphitoszt és Melaniónt választotta kísérőül, de Meleagrosz is utánalopakodott a sötétség leple alatt.
A megmaradt legénység növekvő szorongással ült az Argó padjain. Mindenki fennhangon, segélykérően imádkozott kedvelt istenéhez vagy istennőjéhez, s nagyszabású áldozati ajándékokra tettek fogadalmat. Iaszón így szólt hozzájuk:
– Bajtársak, álljatok készen, hogy fegyveresen segítsétek Atalantét, mikor visszatér csapatával. Mopszosz, tartsd készen a kötszert és a balzsamokat a sebesültek számára. Lünkeusz, állj őrségre ott a Koshátnak nevezett magaslaton.
Ő maga azonban a hajón maradt, hogy Médeiát vigasztalja, akit rázott a zokogás, hogy szólni sem tudott.
Odabent eközben a palotaőrséget nem lehetett beavatkozásra bírni, mivel egyformán gyűlölték a tauroszokat és az albánokat, s nevetve nézték, hogyan irtják egymást. Aiétész küldöncöt menesztett Iaszónhoz, és azonnali segítséget kért az argonautáktól. Kisvártatva visszatért a küldönc, s jelentette, hogy sem Iaszónt nem találja az argonauták számára kijelölt szárnyban, sem a többi görögöt, csupán a Méhkirály (így nevezte Butészt) fekszik eszméletlenül a folyosón. Aiétész nyomban kitalálta, mi történt: a bikák megcsonkítását a görögök eszeltek ki, hogy egymásra uszítsák az albánokat és a tauroszokat, unokái pedig, akik ugyancsak eltűntek, cinkosai voltak Iaszónnak.
Aiétész nem késlekedett. Őrsége kapitányát száz emberrel a királyi rakparthoz küldte, hogy ha még ott van, fogják el az Argót, maga pedig sógorához, a taurosz Perszész herceghez rohant, kérve, hogy azonnal parancsolja vissza bikafejű papjait. Nagy nehezen sikerült megmagyaráznia neki, hogy az albánok vétlenek a szentségtörésben s a görögök a tettesek. Ennél is nehezebb volt közösen rábeszélniük Sztürosz királyt, hogy parancsolja vissza albán harcosait, mivel éppen fölényben voltak a tauroszokkal szemben. Fokozatosan mégis elült a harc, és helyreállt a rend a palotában. Összeszedték a sebesülteket, lefektették őket, és bajtársaik legjobb tudásuk szerint bekötözték sebeiket. Aiétész, hogy megnyugtassa Sztürosz királyt, kijelentette:
– Majd meglátod, rokon, milyen kiváló orvos az én Médeia lányom. Úgy meggyógyítja órák alatt a csúf, mély sebet is, hogy csak halvány forradás marad a helyén!
Alig mondta ki, szörnyű gondolat hasított az agyába. Mi van Médeiával? Hol volt egész idő alatt? Talán őt is bevonták az összeesküvésbe? Ő tervezte volna a bikák megcsonkítását, abban a reményben, hogy a tauroszok az albán királyon torolják meg az istenükön esett sérelmet, s ő így megszabadul a gyűlölt házasságtól?
Leánya lakosztályába sietett, és iszonyú rendetlenséget talált mindenfelé, ruhadarabok hevertek a földön, a ládák nyitva álltak, összedobálva minden, mintha sietve kapkodott volna össze néhány holmit.
– Szóval elment! – kiáltott hangosan. – Képes volt elmenni az én Médeia lányom! De az nem lehet, hogy az istentelen görögökkel! Akkor hát kivel? – Az elképedéstől nem tudta, mit gondoljon.
Az őrség kapitánya lélekszakadva érkezett vissza, s jelentette, hogy az Argó eltűnt a kikötőhelyről. Aiétész újabb parancsot adott:
– Három hadigálya áll készenlétben legénységgel együtt a közrakparton veszély esetére. Azonnal induljon üldözésükre a folyón! A görög Iaszónt élve vagy halva elő kell keríteni, legénységével együtt, valamint a saját véremből való árulókat is, ha a hajón vannak. Ha a gályaparancsnokok közül bármelyik vissza merészel térni anélkül, hogy teljesítette volna parancsomat, kezét-lábát levágatom, és bezáratom a taurosz bika izzó hasába, míg el nem bődül a gyönyörűségtől. Most menj, és közöld Apszürtosz herceggel, hogy ő a flottilla parancsnoka. Biztosan anyjánál, Idüia királynénál találod, az északi kapunál.
Körülbelül ebben az időben érkezett vissza a városba Atalanté és Melanión, anélkül hogy megállították volna őket, s egy oldalajtón belopakodtak a palotába. Melanión lándzsával kezében, a királyi gárda tisztjének öltözve, Atalanté ugyanabban a ruhában és kendőben, melyet Iaszón viselt álruhául, íját, lándzsáját szoknyája alá rejtve. Észrevétlenül siettek végig a folyosókon s fel a lépcsőn a szárnyhoz, ahol az argonauták szállása volt. Ott találták Butészt, ájultán feküdt a folyosón, hosszú kötéllel úgy összekötözve, hogy olyan volt, mint valami rovar bábja vagy egy egyiptomi múmia.
Melanión gyorsan lecsavarta róla a kötelet, egyik végébe hurkot kötött, aztán odavitte Butészt a városfalba vágott ablakhoz, melynek tövében kívül Iphitosz, Meleagrosz és Phalérosz várakozott. A hurkot áthúzta Butész hóna alatt, a testet kitolta a résen, és óvatosan a földre eresztette. De amikor Iphitosz kihúzta Butészt a hurokból, ügyetlenül kirántotta Melanión kezéből a kötél másik végét, úgyhogy ő nem ereszkedhetett le rajta.
Meleagrosz próbálta földobni a kötelet, Melanión pedig kihajolt, hogy elkapja. Most Aiétész jelent meg a lépcső tetején, kivont karddal a kezében, s ordított a dühtől.
Atalanté odakiáltott:
– Siess, Melanión, én majd fegyveremmel feltartom őket, míg elmenekülsz. Küldd előre Phaléroszt és Iphitoszt Butésszal. Tarts Meleagrosszal, én majd más úton menekülök, ha kell.
Melaniónnak végre sikerült elkapnia a hurkot, áthúzta rajta a lándzsáját, és erősen megcsomózta a nyél közepe táján. Aztán marokra fogta a kötelet, kimászott az ablakon, és biztonságban leereszkedett a földre. Mivel a lándzsa sokkal hosszabb volt a párkány szélességénél, két végén a falnak szorulva erős támaszul szolgált.
Atalanté nem követte. Ledobta magáról álruháját, fogta íját, lándzsáját, majd hírhedt kacagó visításával a lépcsőhöz rohant. Aiétész karddal szállt vele szembe. Atalanté oldalról, futás közben hasba döfte, a király jajgatva összerogyott, mire az őrség vészriadót üvöltött.
Rohant a lány, szinte röpült, mintha szárnya nőtt volna, szeme bőszen villogott, Artemisz dühe sütött belőle. A lenti csarnokban lezajlott csata romjain keresztül valósággal átröppent az egymásba gabalyodott kolkhiszi, taurosz és albán fegyveres tömeg fölött, mint egy bőrrel bevont tömlő, melyet szórakozásul hajigálnak egymásnak a fürdőkben a fiatalok. Csupán egyetlen férfi merészelt kezet emelni ellene, egy albán, a Napisten papja, de Atalanté futás közben, keresztüldöfve dárdájával, végzett vele, majd pedig úgy suhant át a főkapu őrségén, akár az ívelő fecske, és győzelmes kiáltással csatlakozott társaihoz.
Most Perszész rohant ki a palotából üldözésükre, egy taurosz csapat élén, de Meleagrosz és Atalanté fedezte Iphitosz és Phalérosz menekülését, akik felváltva cipelték Butészt, s más útra terelték az üldözőket.
Iaszón és az argonauták kiáltásokat hallottak a közrakpartról, meg a három gálya vízre bocsátásának zaját. Nyomban evezőcsapások hallatszottak, meg a kormányosok éles vezényszava, ahogy az ütemet diktálták, és már láthatták is a hadigályákat, amint elhúznak a sötét holtág előtt, melyben az Argó rejtőzött, és villámgyorsan haladnak le a folyón, a tenger felé. Alig ültek el ezek a zajok, az argonauták megdöbbenve újabb lármára figyeltek fel, mintha csatározás közeledne feléjük az északi kaputól. Lünkeusz felkiáltott:
– Készenlétbe, argonauták! Iphitoszt és Phaléroszt látom nem messze, Butészt hozzák. Atalanté és Meleagrosz vonszólják magukat a nyomukban, Atalanté sarkát nyíl sebezte, sántikál és Meleagrosz támogatja, de a lány minduntalan visszafordul, és kilövi halált hozó nyilait. Meleagrosz is megsebesült a bal karján, de nem súlyosan.
Most már Iaszón sem akart szégyenben maradni Médeia előtt, és hősiesebbnek mutatkozott, mint amilyennek addig bajtársai látták: partra ugrott, s elkiáltotta magát, hogy aki bátor, kövesse. Csatára került sor, sok kolkhiszi, taurosz és albán elesett, köztük Sztürosz király öccse, Iaszón vállát dárda járta át, a nyájas phókiszi Iphitosz koponyáját pedig beszakították kovabárddal, aminőt a tauroszok az áldozati állat leölésére használnak. Az argonauták azonban kivívták a győzelmet, és elűzték az ellenséget a csatatérről. Kifosztották a halottakat, és sebesültjeiket a hajóra vitték Butésszal együtt, aki nyöszörögve tapogatta a hasát. Aztán kényelmesen eloldották az Argót a póznákról, kitolták a holtágból a folyóra, s közben eldicsekedtek egymásnak haditetteikről.
Mopszosz a sötétben előszedte balzsamait és kötszereit, s nekilátott, hogy ellássa Iaszón, Atalanté és Meleagrosz sebeit. Iphitoszon már nem tudott segíteni, meghalt. Ó volt az első argonauta, aki csatában esett el, s bajtársainak vigaszul szolgált, hogy magukkal vihették a holttestet eltemetni. Iaszón jajgatva fájlalta a vállát, s a parancsnokságot Argoszra bízta. Az nyomban elkiáltotta magát:
– Vízre az evezőket, rajta! – és hozzátette: -A szürke szemű, kakukkjogarú Athéné nevében, akinek sugallatára e dicső hajót építettem, kérlek benneteket, maradjatok teljes csendben, mihelyt útnak indulunk!
Így menekültek el Aiából az argonauták az aranygyapjúval, és bár volt néhány sebesültjük, minden lapát mellé került ember, mivel Phrixosz négy fia gyakorlott evezős volt, Orpheusz pedig átvette a kormányos tisztét nagy Ankaiosztól, aki most Héraklész megüresedett helyéről diktálta az iramot.

 

 

Harmincötödik fejezet
El Kolkhiszból

Atalanté nem tudta biztosan, megölte-e Aiétész királyt, így hát nem szólt a dologról sem Médeiának, sem másnak. Médeia egy idő múlva abbahagyta a siránkozást. Elkábították az események, s együgyűen, összefüggéstelenül gügyögött Iaszónhoz, gyerekesen elbiggyesztve száját, folyvást kérdezgette:
– Te Iaszón vagy, ugye? Szeretsz engem, ugye?
Végre elaludt, de folyton hánykolódott, nyöszörgött és motyogott magában. Egyszer szívet tépő hangon felkiáltott:
– Kegyetlen Erósz! Te vérszopó! Átdöfted keblemet, és egészséges vérem minden csöppjét kifolyattad ereimből!
Az argonauták a meder mélységes fenekére kívánták, de féltek boszorkányos tekintetétől, és Iaszón füle hallatára egyébként sem mertek szót emelni ellene.
Argosz megkérdezte Phrixosz fiát, Phrontiszt, hogy véleménye szerint meddig üldözik őket a folyón a kolkhiszi hadigályák. Phrontisz azt felelte, hogy egészen a torkolatig, sőt a Fekete-tenger partján is állhatatosan kutatnak majd utánuk. Aiétész bizonyára újabb gályákat indít útnak, mihelyt elő tud teremteni legénységet és felszerelést. Az argonauták tehát jó ütemben eveztek tovább, nem túl gyorsan, hogy bele ne ütközzenek az előttük járó három gályába, de nem is olyan lassan, hogy az újabb üldözők utolérjék őket. Hajnaltájban Phrontisz odakiáltott egy folyó menti település rakpartján álló őrszemnek:
– Hé, őrszem, mondd csak, elcsíptétek-e már az istentelen görögöket?
Az őrszem, kolkhiszi hajónak vélve az Argót, így felelt:
– Nem, uram. Három gálya adta le nekem a jelzést szürkületkor, azok még nem látták a gazembereket. Csak úgy haladhattak el a posztom előtt, hogy evezés nélkül, nesztelenül csurogtak le a sötétben.
Argosz úgy döntött, hogy a legokosabb, amit tehetnek, ha éjszaka hajóznak és nappal rejtőzködnek. Phrontisz jól ismerte a folyót, és a következő település előtt keskeny holtágat mutatott Argosznak, ahol a hajó farral a folyónak megbújhat. Oda betértek, behúzták az evezőket, és a fardíszt hosszú zöld hínárral födték el.
Két óra múlva három újabb gálya siklott el rejtekhelyük előtt, hímzett fehér szalagot lengetve az árbocfőn, s eltűntek a folyó következő hajlatában. De jött a negyedik, s mikor elhúzott az Argó mellett, a parancsnok elkiáltotta magát:
– Evezőt behúzni! Kikötés a jobb parton!
A gályát nem egészen egy nyíllövésnyire alattuk egy fához kötötték. Ez a közelség nagyon kellemetlen volt az argonautáknak, és teljes csöndre kényszerítette őket. De Euphémosz, az úszó odasúgta Argosznak:
– Hajóépítő bikaember, kedves attikai barátom! Kérlek, adj ide a szerszámosládából egy csapfúrót.
Argosz szó nélkül átnyújtott egy jó éles fúrót. Euphémosz levetkőzött, hangtalanul a vízbe ugrott, és víz alatt a kolkhiszi gályához úszott. Fél kézzel a fardíszbe kapaszkodott, s a másik kezével a vízvonal alatt öt nagy lyukat fúrt, de csak akkor lökte ki a csapot, mikor mind az öt lyukat egyforma mélységűre fúrta. Akkor elvágta a gályát rögzítő kötelet, és éppolyan észrevétlenül, mint érkezett, visszaúszott.
A kolkhisziak mind aludtak, míg dolgozott, még az őrszem is, és az evezősök egyszer csak azt vették észre, hogy a víz a talpdeszkán át beszivárog és bokáig ér, s a hajó lassan sülylyedni kezd. Fölrántották a deszkát, megtalálták a léket, be akarták tömni, de a rémült kapkodásban ide-oda rángatták a gályát, úgyhogy az iszapos víz egyszerre mindenfelől áradt befelé. Kezdték kimerni a vizet, és mikor látták, hogy hiába, sokan a folyóba ugrottak, remélve, hogy partot érnek, de belevesztek a fekete iszapba, mások meg az orrdeszkán kerestek menedéket. Csupán egy ember próbált leúszni a folyón egy közeli kikötőpallóhoz, de Euphémosz utánaúszott, egy ökölcsapással elkábította, és hajánál fogva az Argóra vonszolta. Jelvényéről, a szárnyas lóról ítélve a gályaparancsnok volt.
A legénység többi tagja a hajóval együtt elmerült, kétségbeesett kiáltozások közepette. Csak a hímzett fehér árbocszalag lengett a víz fölött, azt Euphémosz megkaparintotta díszül és álcázásul az Argó számára. Most Melanión tette fel a kérdést:
– Kedves bajtársaim, most, hogy az ellenség nyomtalanul elsüllyedt, mi tartja vissza az Argót, hogy elfoglalja az üresen maradt helyet a hajórajban? Ha hátvédként haladunk, nem is gyanítják kilétünket, s amint foglyunk magához tér, halállal fenyegetve kényszerítjük, hogy az előttünk haladó gálya parancsnokának közvetítse, amit a szájába adunk. Ezzel a haditervvel bátran elhajózhatunk akár nappal is a parti települések előtt, ha tartjuk az ésszerű távolságot, s amint kijutunk a folyóról, már cselekedhetünk belátásunk szerint.
Az argonauták megtapsolták Melanión okoskodását, és Argosz beleegyezett, hogy véghezviszi a tervet.
Mikor a kolkhiszi parancsnok visszanyerte eszméletét, Melanión megígérte, hogy nem esik bántódása, ha feltétel nélkül teljesíti parancsukat. Értelmes embernek bizonyult, és híven engedelmeskedett Melaniónnak, mivel nagy családról, számos gyermekről kellett gondoskodnia. Peukón volt a neve. Mikor az Argó az előttük haladó gálya közelébe érkezett, Melanión parancsára Peukón köszöntötte, és jelentette, hogy legénységének négy tagja súlyos lázba esett. A másik parancsnok gyanútlanul visszakiáltott:
– Sajnálom, Peukón barátom, hát elkapott benneteket a láz! Ha lehorgonyoztok éjszakára, ne gyertek a közelünkbe, mert mi, áldott legyen érte az anya neve, egyelőre nem kaptuk meg a fertőzést.
Éjszaka Euphémosz felajánlotta, hogy sorra odaúszik a három gályához és elsüllyeszti őket, de Argosz visszatartotta. Azzal érvelt, hogy amint süllyedni kezd egy hajó, a többi sietve odakormányoz, hogy fölszedje a segélyért kiáltozókat.
– Annál jobb – felelt Euphémosz –, a zűrzavarban háborítatlanul dolgozhatom, ti pedig élvezhetitek a látványt.
Megtapsolták a vakmerő tervet, de Orpheusz felemelte intő szavát:
– Bajtársaim, ne oltsuk ki kolkhisziak életét szórakozásból! Csak akkor öljünk, ha végzetes szükség kényszerít rá, ha nem, tartózkodjunk ilyesmitől. Az emberek megfulladnak, de szellemük majd hajónk körül settenkedik sodródó falevélen vagy rozsén, gyötörve bennünket, ahogy csak lehet.
Euphémosz megfogadta Orpheusz szavát, mert éppoly józan volt, amilyen vakmerő.
Ismét Iaszón vette át az Argó parancsnokságát. Csodás módon gyógyultak mindhárman Atalantéval és Meleagrosszal együtt: reggel Médeia kibontotta a kötést lüktető sebükön, melyet Mopszosz látott el, és bekente a maga készítette sebírral, mely perzselt, mint a tűz, de egy órán belül meggyógyult tőle a gennyes sérülés.
Butész is eszméletre tért. Egyszerre csak felült, és megkérdezte, mi történt, a napnak milyen szakában járnak, és hol van egyáltalán.
Idasz keserűen válaszolt:
– Drága árat fizettünk azért, hogy megízlelted a hegyi mézet, te méhek bolondja. Miattad ölték meg derék phókiszi társunkat, ott fekszik a teteme a medvebőr köpeny alatt, tisztes temetésre várva.
Mopszosz a következőképpen rótta meg:
– Értelmetlen beszéd ez, Idasz! Kedves phókiszi bajtársunkat egy taurosz ütötte le áldozati bárddal. Butész akkor eszméletlenül feküdt a földön.
Idasz tovább érdeklődött, nem törődve azzal, hallja-e vagy sem Iphitosz szelleme a szavait. Titokban amiatt szégyenkezett, hogy nem vállalkozott Atalantéval együtt a dicső mentési kísérletre. Annyi józanság azért maradt benne, hogy neve említésével nem ingerelte fel Iphitosz szellemét.
– Butész meg a méz imádata nélkül a festő ma is él – mondta –, és aki azt állítja, hogy ez nem így van, jól vigyázzon a fejére, mert itt a dárdám a kezem ügyében az orrdeszka alatt.
Butész sírni kezdett. Bekente arcát szurokkal és szétzilálta a haját, de amint ezzel elkészült, olyan ijesztő madárjóslatot látott, hogy a szíve is megdermedt belé: tarka tollú méhfaló szállt le a párkányzatra, a feje fölött csicsergett valamit és elrepült.
– Nos, Mopszosz, mit mondott az ellenségem? – kérdezte reszkető hangon Butész.
– Semmi, semmi, nem lényeges – felelt sebtében Mopszosz.
De ez a kis esemény általános elképedést váltott ki. Elhatározták, hogy Iphitoszt ünnepélyes szertartással nyomban eltemetik, mihelyt szilárd talajra érkeznek. Mert most lapos vidéken hajóztak, a hőség is erősen fokozódott kolkhiszi tartózkodásuk első napjaihoz képest, tartani kellett tőle, hogy a hullabűz odavonzza majd a rossz szellemeket és a kígyókat. Phrontisz így szólt Iaszónhoz:
– A Fekete-tenger déli partja mentén uralkodó keleti áramlatok, melyek idefelé kedvezőek voltak, folytatódnak észak felé a Kaukaszosz-hegység lábánál. A legközelebbi szilárd talaj a kolkhiszi határokon túl, ahol nyugodtan eltemethetitek szerencsétlenül járt bajtársatokat, hajónkkal egy nap alatt érhető el, Phaszisz kikötőjétől északra. Anthénioszra gondolok, az apsziliaiak településére, mert ez a nép barátságosan fogad minden idegent. Azt tanácsolom, ha sikerül kijutnunk a folyóról, tartsunk északnak, ne délnek, feltéve, hogy a szél nem fordul ellenünk. Anthéniosz kereskedői előtt nagy a tekintélyem, náluk feltölthetjük friss vízzel edényeinket.
Iaszón elmondta a legénységnek a javaslatot, és megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Mivel senki sem szólt, kijelentette:
– Legyen hát Anthéniosz, ha meg nem fordul a szél. Most éliszi Augeiasz kérdezett:
– Miért ne folytatnánk az utat észak felé, körülhajózva a Fekete-tengert? Így elkerülnénk a déli part ellentétes áramlatait, sőt még segítenének is bennünket erős áramlatok, melyek Phineusz király szerint a nagy északi folyamokból érkeznek ebben az időszakban, és az üldözőket is félrevezetnénk.
– Csakugyan, nem volna jobb így? – kérdezték sokan. Phrixosz fiai kijelentették, hogy ez lehetetlen. Mint mondták, a kaukaszoszi tengerpart lakói, Anthéniosztól úgy ötszáz mérföldnyire, ellenségesek, álnokok és nagyon szegények. Ha az Argónak ellentétes széljárás miatt ott kellene tartózkodnia, és kifogy az élelem, ezen a barátságtalan parton képtelenség volna pótolni. Ezenfelül a kaukaszoszi térség végénél kezdődik a tauroszok királysága. Még Médeiával együtt is olyan veszedelmes vállalkozás volna ezen a földön élelmet vagy vizet szerezni, mintha valaki tűzvörösen izzó kanállal próbálna babot enni.
A három szinópéi ugyanezt vallotta. Iaszón helyeselt, és kijelentette:
– Inkább nézzünk újra szembe olyan veszélyekkel, aminőket már sikerült legyőznünk, semmint azzal kísértsük az isteneket, hogy ismeretlen kockázatokat vállalunk.
Továbbhajóztak a folyón, követve a hajórajt, amelyhez csatlakoztak, s mivel erős sodrása volt a víznek, a második nap estéjén elérték a Phaszisz torkolati kikötőjét. Minthogy itt nem igazoltatták őket, továbbevezhettek dél felé, de csak rövid ideig maradtak a kolkhiszi hajóraj nyomában. Amint leszállt a sötétség, felvonták a fekete vitorlát, és elfordultak észak felé, kihasználva a délkeleti szelet. Kisvártatva teli torokból rémülten felüvöltöttek, mintha víz alatti sziklának ütközött volna a hajó, hogy félrevezessék azokat, akikkel eddig együtt tartottak.
A következő hajnalon ragyogva emelkedett fel a nap a keleti csúcsok fölé, és ráterítette fényét a tengerre, melyen csak egyetlen hajó volt látható, az Argó. Iaszón volt őrségen Meleagrosszal együtt, felriasztotta bajtársait álmukból, és ujjongva húzta elő a kormányos ülése alatti ládából az aranygyapjút. Magasra emelve ragyogtatta meg mindenki szeme előtt, és felkiáltott:
– Nézzétek, argonauták, milyen csodálatos kincset szereztünk, és mily csekély vérveszteséggel! Híres lesz most már nevünk mindörökre egész Görögország királyi palotáiban, a szapora barbárok földjein, sőt a mindentudó egyiptomiak között is, akiknek sima fehér kőpiramisai égbe nyúlnak a Nílus habjai fölött. Amennyire élveztük jöttünkben a halhatatlan istenek kegyét, amennyire segített bennünket Zeusz, Poszeidón, Apollón, Athéné és Artemisz Aiában is, annyira remélhetjük, hogy hazatérésünk során is egyengetik majd utunkat. Az Argó most még becsesebb szemünkben, mint eddig volt, hiszen a legszentebb görög ereklyét viszi. Nálunk az aranygyapjú, mely a laphüsztioszi Zeuszt illeti.
Nyomban megszólalt Erginosz, aki a maga kárán tanulta meg kerülni a nagyhangú, baljós beszédet:
– Valóban nagy siker, Iaszón, a pásztornak, ha megmássza a völgyi legelő fölé meredő sziklát, és kimenti a sas fészkéből az elragadott bárányt; de az anyasas lecsapásra készen vijjogva kering a feje körül, s ő tarisznyájába rejtve a bárányt, küszködve kúszik lefelé, alatta tátong a szakadék, ezért bizony nem szabad megfeledkeznie a veszedelemről, s azt képzelnie, hogy máris otthon ül biztonságban a tűzhelyén fortyogó fekete fazekak között. Tedd csak el azt a ragyogó aranygyapjút, te esztelen Iaszón, ne váltsd ki valamely istenség féltékenységét, rá se nézzünk addig, míg azt nem halljuk, hogy hajónk gerince alatt szelíden csikorog a phthiótiszi Pagaszai parti homokja. Mert egy istenség féltékenységétől nagyon is tartok, méghozzá a Nagy Anyáétól, aki sok évvel ezelőtt levétette a tölgyfa képmásról a gyapjút, s akinek szent nevét az imént nem is említetted. Mondjon hát most Orpheusz alázatos imát az istennőhöz, vagy talán még jobb, ha szép lábú Médeiát kérjük fel erre. Szeretett papnője ő az istennőnek, s Médeia nélkül éppannyira rá sem pillanthatnánk az aranygyapjúra, amint virágzó fáról nem szedünk érett olajbogyót. Ne feledjétek el, jámbor bajtársaim, hogy nem szerencsés szakában járunk az évnek, a megtisztulás komor napjai ezek, ilyenkor otthon Görögországban piszkosak vagyunk s embert hajítunk a folyóba vagy a tengerbe bűnbakul, befogván fülünket segélykiáltásai elől, tüskés söprűvel takarítjuk ki szentélyeinket, és készülődünk az első gyümölcsök örömteljes ünnepére. Nem jött még el az örvendezés ideje, te ostoba fia Aiszónnak.
Iaszón szégyenkezve tette vissza a ládába az aranygyapjút, Médeia pedig felállt helyéről a hajó orrában, felfelé tekintett, kitárt karral ég felé fordította tenyerét, s imádkozni kezdett:
– Anya, Nimfa és Szűz, Hármas Királynő, a borostyán Hold Úrnője, te, aki uralkodván ég, föld és tenger fölött, ebben is hármas vagy, akinek alvilági hármasságához Brimó papnője, drága testvérem, Khalkiopé haldokolva papnőnek kötelezett el engem: halld szavam és bocsáss meg! Nem szívesen léptem én e vörös arculatú hajóra, nem szívesen raboltam meg a kígyót az aranygyapjútól, melyet számodra őriztem, s nem szívesen szálltam szembe apám akaratával. Te kényszerítettél, Mindenható, ebbe az őrületbe. Nem tudhatom, miért. A te szavadat fogadom meg, a tiédet egyedül, aki táncolsz a koponyákon. Nem kell nekem az olümposziak felkapaszkodott pereputtya. Csak egy szavadba kerül, s a tőled kapott hatalmamnál fogva elsüllyesztem a büszke Argót, legénységgel, rakománnyal, beszélő tölgyfaággal mindenestül, az élettelen sötét vizek mélységes fenekére. Egy szavadba kerül, és mélyre döföm a tőrt keblembe, vagy a szőke hajú Iaszón mellébe, akit az ésszerűségen túl is szeretnem kényszerítettél. Csak a szót kell kimondanod, Madárarcú Királynőm! Te intettél engem a szívemben dúló viharral, hogy az úton, melyet választottam, csak kevés békességre lelek, s a nagy szerelem Iaszón iránt, melybe beleestem, bár pattogva ég, akár a tűz a tüskebokorban, ellobbanhat fehér hamuvá válva, s Prométheusz is bosszúra törekedhet ellenem. Nem úgy kérek tőled, mintha bármi is megilletne, híven szolgállak, s reménytelenül is tisztellek. Azért imádkozom hozzád, hogy juttasd, ó, juttasd haza a hajót az átkozott aranygyapjúval épségben, haza, Görögországba. S add meg nekem, hogy Ephüré királynője lehessek, s mellettem legyen királyom, Iaszón, legalább annyi évig, mint ameddig hűségesen szolgáltalak a szeretett Aiában.
Ezzel visszaült helyére, jelre várva. Hamarosan három villanás csattant, és hosszasan dördült visszhangjuk a hó koronázta hegyek között. Médeiából a megkönnyebbülés sóhaja szakadt fel.
A hosszú csöndet Kasztór törte meg. Kérdéssel fordult Polluxhoz:
– Nem különös, testvér, hogy apánk, Zeusz ebben a percben küldött villámot?
Médeia a görög nyelvvel küszködve megvetően válaszolt:
– Az istennő Kréta s a Kaukaszosz hegyei között már akkor dübörögtette villámát, mikor Zeusz még csecsemő volt a Dikté barlangjában, s mohón szívta annak a kocának a csecsét, melyet a Daktüloszok hoztak neki szoptatós dajkának! És az istennő bizonyára akkor is elküldi majd villámát ugyanezen hegyek közé, mikor az emberek már régen elfeledték Zeusz nevét.
Senki sem merészelt ellentmondani neki.
Elhajóztak Kolkhisz északi, erdős mocsarai előtt, és délben egy tágas öbölhöz érkeztek, melynek hátterében hatalmas hegyek emelkedtek. Közepén keskeny, mély szurdokot láttak, kétoldalt meredélyekkel, s messze mögötte nyereg alakú havas hegyet, mely állítólag az apsziliaiak emberevő istennőjének székhelye. Már láthatók voltak Anthéniosz (a későbbi Kioszkuriasz) meszelt házai, dél felől néhány mérföldnyi távolságban. Az egész Kaukaszosz-vidék szent helye ez. Az emberevő istennő parancsára, a hegyek közti virágos réteken, le, egészen a tengerig, halálbüntetés terhe alatt férfi nem járhat fegyveresen, még követ sem hajíthat menyétre, s épp ezért nem kevesebb, mint harminc néptörzs találkozóhelye ez a terület, csereüzletre, viták eldöntésére, szerződések kötésére.
Iaszón egy lapos, homokos földnyelven partra futtatta az Argót, de nem szállt ki, és bajtársai közül csak Phrixosz négy fiának engedte meg, hogy szárazföldre lépjen, megparancsolván, hogy az apsziliaiaknak sejteniük sem szabad, hogy az Argó görög hajó. Szótlanul másztak le a létrán, s magukkal vitték Iphitosz tetemét. Este tértek vissza, s jelentették, hogy először is a város kormányzó asszonyánál tisztelegtek, s engedélyt kértek, hogy kolkhiszi módra temethessék el egy bajtársukat, aki szerencsétlenség áldozata lett. Mikor hajójuk a Phaszisz holtágában horgonyzott, korhadt fa esett rá és agyonütötte. Mint előre sejtették, nem adta meg az engedélyt, mert az apsziliaiak urnákban temetkeznek, s irtóznak a kolkhiszi fatemetőktől. Színleg kérlelték egy darabig, majd Melanión így szólt:
– Nem számít, Feddhetetlen Úrnőm! Bajtársunk görög apától származott. Engedd meg, hogy görög szertartás szerint temessük.
– Azt szívesen – hangzott a válasz. – Ha nem ismeritek a szertartást, él itt egy Kriosz nevű görög kereskedő a móló közelében, biztosan szívesen segít nektek.
Kriosz phókiszi volt, a trójaiak sok évvel ezelőtt hajótörésből mentették ki Imbrosz szigete közelében, de eladták rabszolgának Anthénioszba. Nemsokára megváltotta szabadságát, mert rendkívüli tehetségű festőnek és fazekasnak bizonyult. Mikor Phrixosz fiai közölték vele, hogy Iphitosz is phókiszi, Kriosz vállalta, hogy szentélyt emel sírdombja fölé, és falait festett lapokkal díszíti. Nyomban máglyára tették a holttestet, fegyvertáncot jártak körülötte, dombot emeltek a maradványok fölé, megöntözték italáldozattal, marékkal tépték ki hajukat, még egy disznót is áldoztak, s azzal visszatértek a hajóhoz.
Euphémosz, az úszó is phókiszi születésű volt, az ottani fókaemberek tanították úszni. Jól emlékezett Krioszra, és most unszolni kezdte Iaszónt, küldje vissza érte Phrixosz fiait, hogy tartson velük az Argón, mert keservesen panaszkodott, mennyire vágyódik, hogy még egyszer lássa szülőföldjét, Iaszón kijelentette, hogy csupán egyetlen cél, Iphitosz temetése hozta Anthénioszba, és tovább nem időzhet. Egyébként, ha magukkal viszik Krioszt, sohasem épül fel Iphitosz síremléke.
– Ez igaz – mondta Péleusz, a mürmidón –, és mivel Kriosz nem tudja, hogy Görögországba tartunk, nem fájlalja, hogy nélküle hajózunk el.
Kriosz tehát maradt. Argosz tanácsára azonban Iaszón mégis elküldte hozzá Phrontiszt és testvéreit, hogy szárított húst, szárított halat, delfinolajat és fügekenyeret szerezzen be számukra, fizetségül néhány ékszert és dísztárgyat ajánlottak fel abból, amit Médeia magával hozott. Ökrös szekéren hozták az élelmet a hajóhoz, annyit, hogy meglevő készletükkel együtt egy hónapi ellátásukat fedezte. Iaszón Argosznak adott parancsot, hogy rakjon be mindent a ládákba, de az jelentette, hogy nem teheti, mert minden tele van ajándékokkal és trófeákkal, így hát egyenlő arányban szétosztott mindent a legénység között.
– Itt van egyhavi eleség, bajtársak – mondta –, tegyétek el belátásotok szerint, de ügyeljetek rá, hogy se a nap, se a tengervíz ne tegyen benne kárt. Ha ismét kolkhisziakba ütközünk, mert attól tartok, ezt nem kerülhetjük el, és látnunk kell, hogy megerősítették hajóhadukat, a nyílt tengerre kényszerülhetünk, s hosszú ideig nem remélhetjük, hogy szépséges hajónk új ellátmányt kapjon. Ami engem illet, nem sokat törődöm vele, hazavihetem-e Athénba Lükosznak, a mariandünoszok királyának vagy a vak Phineusz királynak bőséges ajándékait, vagy amit a bebrüx Amükosz király palotájában zsákmányoltam, fő, hogy ép bőrrel, tele hassal s az aranygyapjúval térjek haza.
Ismét a tengerre irányították a hajót, de előbb az Anthéniosz folyó torkolatánál megtöltötték a víztartályokat. Peukón, a kolkhiszi parancsnok könyörgött, hogy tegyék partra, de Iaszón nem engedte el, mondván, hogy még szükség lehet rá. Friss szelet kaptak délkelet felől, s ezért Naupliosz, a navigátor nyugati irányba fordította az Argót, és a hajó vidáman szelte át a Keleti-öblöt, távol a szárazföld látókörétől.

 

 

Harminchatodik fejezet
Az üldözés

Tíz nappal később Arasznak, a kolkhiszi flotta legfőbb parancsnokának vezérletével tizenöt hajóból álló raj érkezett a Hosszú-öbölbe északkeleti széllel. Ezen a helyen járták annak idején a thesszáliaiak a kardtáncot, s innen indult Atalanté Meleagrosszal gazellára vadászni. Arasz nemcsak az Apszürtosz parancsnoksága alatt álló három hajót találta partra húzva, hanem ugyancsak az ő parancsnoksága alatt az Aiétész által vízre rendelt második raj megmaradt hajóit is.
Mielőtt Arasz partra lépett volna, arcra borult Apszürtosz előtt, Kolkhisz királyaként üdvözölte, és könnyezve jelentette, hogy Aiétész iszonyú kínok között belehalt az Atalantétól kapott sebébe. Jelentette továbbá, hogy Perszész, a királyné öccse Kolkhisz régensének nyilvánította magát Apszürtosz távolléte idejére. Békésen megegyeztek Sztürosszal, aki türelmetlenül kérdezgette: „Mikor vehetem feleségül Médeia hercegnőt?” Perszész erre az államtanács hozzájárulásával vállalta, hogy ha Médeiát a nyár végéig nem hozzák haza, megkérheti helyette Neaira kezét.
Apszürtosz nagyon bánkódott apja halálán, de annál is jobban önmaga miatt. Szíve vágya volt feleségül venni Neairát, mivel Kolkhiszban megengedett a házasság nagybácsi és unokahúga között, feltéve, hogy női ágon nincs közöttük vérrokonság. Tisztában volt vele, hogy ha nyár vége előtt nem sikerül hazavinnie Médeiát, háborúba keveredik Sztürosszal. Mert Neairát nem szándékozik átadni neki, bármilyen ígéretet tett is Perszész, hiszen Aiétész halála után Neairát illetik kolkhiszi nagyanyjának egykori határvidéki birtokai, és nem tűrheti, hogy azok albán kézre kerüljenek.
Türelmetlenül kérdezte Arasztól:
– Mi újság a görög hajóról?
– Semmi, felség – válaszolt Arasz. Mindketten valószínűtlennek tartották, hogy az Argó már előttük haladhat e part mentén, mert mindegyik hajóraj szigorú őrséget tartott egész nap, éjszaka pedig tisztán világított a hold, kikérdezték a helyi lakosságot is, és azok egybehangzóan vallották, hogy mióta az Argó odafelé útban elhaladt előttük, semmiféle hajót nem láttak. Apszürtosz arra következtetett, hogy Iaszón nyilván vállalta a kockázatot, s az ellenkező irányban kerüli meg a Fekete-tengert, ennélfogva a kolkhiszi flottának a lehető leggyorsabban oda kell érnie a Boszporuszhoz, hogy elzárja a menekülésük útját. A déli útvonal Kolkhisztól a Boszporoszig jóval rövidebb az északinál, a kedvezőtlen áramlatok és szelek ellenére is.
Míg ezt eldöntötték, az Argó jó széllel sebesen közeledett feléjük, a Halüsz folyó torkolata felé igyekezve. Még eléggé távol voltak tőlük, de Lünkeusz már jelentette Iaszónnak:
– Kolkhiszi ellenségeink, méghozzá tizenhat hajórakományra való, a Hosszú-öbölnél pihennek. Látom lobogó fehér árbocszalagjaikat a tenger hajlatánál, a hajótestek még nem láthatók.
Iaszón most válságos helyzetbe került. Élelemmel ugyan jól el volt látva az Argó, de az edényekben tárolt ivóvíz szagot kapott, s az argonauták közül többen vérhasban megbetegedtek, Orpheusz és Ekhión is, a többiek pedig ingerlékeny, rossz hangulatban voltak. A nap még az évszakhoz képest is nagyon forrón sütött. Azt remélték, hogy a Halüsz édes vizével tölthetik fel a tartályokat, és ha szerencsésen vadásznak, frissen sült húst ehetnek, meg ki is nyújtózhatnak végre a fák árnyékában, a fűben. Iaszón nem tudta eldönteni, irányt változtasson-e, és térjen vissza a tenger elhagyatott, vad vizeire, avagy várja be a sötétedést, menjenek el a Halüsz torkolatáig, s amint megtöltötték az edényeket jó vízzel, forduljanak vissza. Szavazásra akarta feltenni a kérdést, de az argonauták nem voltak hajlandók dönteni, míg mindent pontosan meg nem beszéltek. Ingerülten, egymást sértegetve vitatkoztak, közben pedig az Argó egyre közeledett a parthoz.
A kolkhiszi őrszem észrevette a hajót a hegytetőről. Diktüsz, a flottaparancsnok helyettese maga is felmászott az őrhelyre és füstjelzést adott, majd lement Araszhoz, és jelentette:
– A mi hajóink közül való. Jól láttam a fehér lovat az árboczászlón. De miért nem viszonozta a jelzésünket?
Arasz is felhágott az őrhelyre, s alaposan megszemlélte az Argót, majd így szólt az őt követő Apszürtoszhoz:
– A szalag és az orrfigura kolkhiszi, de nézd meg, királyom, a fardísz görbületét. Ez nem kolkhiszi munka. Ez a görög kalózhajó, álcázva. Az a fardíszítés már annak idején feltűnt nekem, és nagyon is megcsodáltam. Most bizonyára a Halüszhöz tart, mert kevés a friss víz a görögöknél. Azok nem olyanok, mint mi, inkább szomján halnak, semhogy poshadt vagy tisztátalan vizet igyanak. Apszürtosz kiadta a parancsot:
– Tengerre minden hajó! Annak a kapitánynak, aki elsőnek befogja a kalózt, annyi aranyat adok, amennyi a testsúlya, ráadásul egy pár jade fülbevalót a feleségének vagy a lányának, s egy csengő ezüstgongot.
De mire a kolkhisziak tengerre szálltak és evezni kezdtek az éles széllel szemben, az Argó megkerülte a földnyelvet nyugati irányban, és eltűnt szem elől.
Öt órával voltak sötétedés előtt, s a kolkhisziak azt remélték, addig beérik az Argót, mely nehezebb építésű az ő hajóiknál, és evezővel is, vitorlával is lassabban halad. Az argonauták azonban, amint észrevették, hogy az ellenség előőrse megkerüli a földnyelvet mögöttük, s megállapították, hogy üldözik őket, teljes erejükből evezni kezdtek, csak azok nem, akiket a betegség hátráltatott. A sötétség beálltakor még tartották előnyüket, de azt már nem remélhették, hogy a tőlük északkeletre levő Lepté-hegyfokot is megkerülhetik, mert a szél folyvást északkeletről fújt, s nagyon kifáradtak már az evezésben.
Autolükosz jelentette:
– Most a paphlagónok területén vagyunk. Mit szólnátok, ha partra szállítanánk hajónkat megbízható barátok között, mi pedig szárazföldön térnénk vissza Görögországba?
Argosz felháborodva kiáltott fel:
– Micsoda? Itt hagyjuk az Argót s vele együtt Zeusz beszélő tölgyfaágát? Mi, argonauták, vérrel megpecsételt esküvel fogadtuk, hogy sem egymást, sem az Argót soha el nem hagyjuk!
Augeiasz ezt kérdezte:
– Vállaljunk három hónapi menetelést ellenséges törzsek között, s a végén kerüljünk a gaz trójaiak kezére?
– Ami engem illet – mondta Médeia –, nem vagyok meneteléshez szokva. Kényes lábamat sebesre törnék a kövek meg a tüskék, nem bírnám addig sem, míg a második nap beesteledik.
– Ha már csak több rossz között van választásunk – felelt Autolükosz –, azt tanácsolom, döntsünk a kisebbik rossz mellett.
Péleusz szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon:
– Szálljunk ki, ahol víz van, nekem mindegy, hol. Jól öblítsük ki tartályainkat, töltsük meg tiszta vízzel, s ha ez megtörtént, majd meglátjuk, milyen segítséget nyújtanak az istenek.
Így hát a Karusza folyóhoz tartottak, mely az öböl közepe táján, Szinópé és Halüsz között torkollik a tengerbe, s ott sietve megtisztogatták és megtöltötték víztartályaikat. Médeia azonban betért a partig nyúló sűrű erdőbe, és borókaágakat meg egy ismeretlen növényről csípős szagú leveleket gyűjtött, gyógyszerül vérhas ellen. Szagolgatta a bokrokat, hamarosan össze is szedte, amire szüksége volt, és visszatért a hajóra.
Biztonságba helyezték a víztartályokat, aztán Péleusz megszólalt:
– Nem halljátok a zümmögő hangot az orr felől? Mopszosz odasietett, s jelentette:
– Ismét megszólalt Zeusz tölgyfaága. Ezt üzeni: „Tengerre, argonauták! Tengerre! Ne késlekedjetek, hozzátok vissza a kosnak az aranygyapjút!”
Idasz csúfondárosan szólalt meg:
– Hát annyira hiányzik a vén kosnak a meleg ruha ebben a hőségben, nyár derekán? Most van a nyírás ideje.
Médeia hangosan felkacagott, s ez bosszantotta Iaszónt, de nem merte leinteni, mert félt a varázserejétől.
Leeresztették a vitorlát, s ismét evezve vágtak neki a tengernek, noha nagyon fáradtak voltak, és viaskodtak az erős oldalszéllel. Lihegtek, verejtékeztek, de húztak, akár a hegyes ösztökétől hajtott igásökrök az agyagos talajon. Mélyre vájják patájukat a barmok ilyenkor, forgatják véreres szemüket az iga alatt, de mégis húznak.
Médeia meggyógyította a betegeket, orrlyukaikba s nyelvük alá dugva az ismeretlen növény összesodort leveleit. Aztán felállt a hajó farában, holdfény ragyogta be sápadt arcát, aranyszőke haját. Figyelmet parancsolva felemelte kezét, Gorgó-arcot vágott, és elrendelte, hogy mindenki húzza be az evezőt, fogja be a fülét és hajtsa fejét a térdére. Aztán maga mellé szólította Atalantét, hogy segédkezzék neki.
Atalanté szívesen vállalkozott rá, bár szívből megvetette Médeiát, amiért beleszeretett Iaszónba, s megrabolta kedvéért Prométheuszt, de azzal is tisztában volt, hogy csakis Médeia képes kiszabadítani az Argót a kolkhisziak hatalmából. Médeia és Atalanté meglocsolta a hajót, borókaágat mártván friss vízbe. Atalanté bekötötte a betegek szemét, bedugta fülüket, Médeia pedig kolkhiszi nyelven imádságot mondott (Atalanté egy szót sem értett belőle), és közben bonyolult bűvölő mozdulatokat tett ujjaival. Majd a két nő felvonta a vitorlát, a párkányzathoz erősítették a vásznat, és fülsiketítő vijjogásba fogtak, mint a játszadozó tengeri sasok.
A holdat e pillanatban fekete felhő takarta el, a szél pedig engedelmesen délkeletire fordult, dagasztotta a vitorlát és szépen vitte előre a hajót. A legénység még mindig némán ült a helyén, térdre hajtott fejjel. Atalanté megfogta a kormányt, Médeia pedig a hajó orrába állt. A félhomályban két kolkhiszi hajó sötét körvonalai meredtek elébük, mert az ellenséges hajóhad vezető raja nem követte az Argót a folyón, hanem átvágott az öböl torkolatánál, hogy elzárja az útját, de nem látták meg a sötétben. Médeia most megkérdezte Atalantét:
– Szilárd építésű hajó az Argó?
– Nagyon is – felelt Atalanté.
– Fordítsd kissé balra a kormányt! – irányította Médeia. Még egy kicsit! – Ő pedig kezébe vette a taszítókarót, és készenlétben tartotta. Recsegés-ropogás hallatszott, mikor az Argó orra bezúzta a kolkhiszi hajó farát. Az argonauták egymás hegyen-hátán előrezuhantak, s amint visszamásztak a helyükre, megfeledkeztek róla, hogy be kell fogniuk a fülüket. Atalanté nagyot nevetett, és felkiáltott:
– Sajnos, bajtársak, ez ütközés volt, mégpedig fából való sziklának!
Médeia eközben eltaszította az Argót a kolkhiszi hajótól, mely már annyira víz alá süllyedt, hogy alig láthatták saját hajójuk farából. A legénység segítségért kiáltozott:
– Segítség! Segítség! Megfulladunk! Mentsetek meg! Médeia nyugodtan szólt oda Iaszónnak:
– Majd a másik hajó mentésükre siet, mi gyorsan vitorlázzunk el!
Így hát elmenekültek a Karusza folyóról a friss vízzel, maguk mögött hagyták Szinópét, s megkerülték a Lépté-fokot. De a kolkhiszi hajóhad alig fél mérfölddel előttük vágott át az öblön, a hajók farán függő lámpásokkal. Kénytelenek voltak irányt változtatni, északnyugatnak tartva, a nyílt tenger felé, abban a reményben, hogy a szelek és áramlatok segítségével, erőltetett ütemben evezve a hosszabb úton is sikerül elérniük a Boszporoszt a kolkhisziak előtt.
Másnap reggel, mikor jó távol voltak a parttól, és semerről sem láttak vitorlást, Iaszón haditanácsot hívott össze. Megtanulta már, hogy ne szóljon elsőnek, ezért tanácsot kért Argosztól, majd Phrontisztól, Phrixosz fiától, aztán Naupliosztól, a szinópéi Autolükosztól s végül Médeiától. Ekhión, a herold, aki előző délután megundorodott a modortalan vitától, magára vállalta, hogy csavart botjával irányítja a felszólalások rendjét, mivel mostanra teljesen meggyógyult.
Argosz szólt elsőnek:
– Egyetlen út visz kifelé a Fekete-tengerből: a Boszporosz. Vitorlázzunk arra, amilyen gyorsan csak lehet, és az utolsó napig tartsunk a parttól vagy harmincmérföldnyi távolságot. Ha azt látjuk, hogy a kolkhiszi flotta összegyűlt és a bejáratot őrzi, vakmerőn vágjunk neki. Kezeskedem róla, hogy a tegnap meglékelt gálya bezúzott palánkja elég riasztó jel lesz ellenségeinknek. Egymás után eltakarodnak majd, és mi épségben átjutunk.
Phrontisz, Phrixosz fia válaszolt:
– Nem olyan gyávák a kolkhisziak, mint hiszed, Argosz! És ha ellentétes a szél, vagy egyáltalán nem fúj, rengeteg hajójukkal körülvesznek minket és beszorítanak. Két oldalról támadnak ránk egyszerre, s bármily hősiesen küzdünk, legyőz a túlerő. Elgondolkozva vette át a szót az öreg Naupliosz:
– Úgy hallottam, semmiképp sem igaz, hogy a Boszporosz az egyedüli kivezető út a Fekete-tengerről. Kívüle még legalább három választásunk van. Vagy a Phaszisz folyón haladunk, aztán rátérünk a Kürosz folyóra, arról a Kaszpi-tengerre, onnan a sárga vizű Oxosz folyóra, mely végül a világunk félgömbjét kéklő vizével övező, morajló óceánba torkollik, s így hazaérünk az egyiptomi Níluson át, mely ugyancsak az óceánba ömlik...
Autolükosz nevetett:
– Sajnos, Naupliosz, tévesek az értesüléseid. A Phaszisz folyóról a Küroszra csak görgőkön, málhás öszvérek vontatásával szállíthatnánk át az Argót, s ez az út legalább négy napig tartana. Azonkívül a sárga vizű Oxosz sehol sincs közelebb az óceánhoz ezer mérföldnél.
Az öreg Naupliosz így felelt:
– Ezt nem hiszem. Bizonyára jóhiszeműen, de mégis azt ismétled, amit a kolkhisziak hajtogatnak réges-rég abban a reményben, hogy elvegyék a görögök kedvét a tengeri vállalkozásoktól. De mindegy, egyikünk sem óhajt csak azért a Phasziszon át hazatérni, hogy rád bizonyítsa a hazugságot. A második útvonal a Don, a nagy folyam, mely a királyi szküthák földje közelében ömlik az Azovi-tengerbe. Ezen a nagyon széles folyón hajózhatunk vagy száz napot, míg elérkezünk a Fehér-tengerhez, más néven Kronoszi-tengerhez, mely az év kilenc hónapjában be van fagyva, és...
– Nem, nem – vágott közbe Iaszón –, ez nem lesz jó. Melyik a harmadik útvonal?
Naupliosz nem szerette, ha félbeszakítják, és Ekhión beleegyezésével folytatta beszámolóját a Fehér-tengerről és a környékén kísértő boszorkányokról, meg a hat hónapig tartó éjszakáról, míg mindenki kacagott rajta. Végül a harmadik útvonalról kezdett beszélni, melyet legalkalmasabbnak tartott az aranygyapjú hazamenekítésére: a csendes Dunáról, melyen harminc napig vitorlázhatnak, míg elérkeznek addig a pontig, ahol egybefolyik a Szávával, s ott is jól hajózható.
– A Száva tíz nap alatt levisz bennünket torkolatához, az Adrián – mondta –, onnan pedig a Korinthoszi-öböl jó időben nem több hét napnál.
Autolükosz udvariasan vitába szállt vele.
– Nem, Naupliosz, ez nem egészen így van. A trójaiak borostyánszerző útjukon felhajóztak a Dunán, ameddig tudtak, de húsz nap múlva elérkeztek a Vaskapuhoz, s ebben a sziklás szorosban olyan zuhatagos a folyó, hogy hadigálya nem juthat át rajta.
– Nem hiszem – mondta ismét Naupliosz –, a trójaiak mindig hazudnak.
Most tekintélyének tudatában Médeia vette át a szót.
– Autolükosznak igaza van abban, hogy az Argó nem jut el tengerről tengerre a Duna meg a Száva vizén át. A Száva nem ömlik az Adriai-tengerbe, hanem az Alpokban ered, kelet felé folyik és a Dunába torkollik. De Naupliosz helyesen állítja, hogy az a legbiztosabb útvonal az aranygyapjú menekítésére. Mi ketten Iaszónnal arra megyünk kenuval meg öszvérháton, és visszük az aranygyapjút. Az Argó pedig térjen vissza a Boszporoszon át.
Idasz nagyot nevetett.
– Hahaha, asszonyom, ez nőre valló beszéd! Te a szeretőddel, az ékszereiddel meg az aranygyapjúval mentenéd az irhádat, minket meg itt hagynátok a trójaiak meg a kolkhisziak kényére-kedvére.
Ekhión intett a pálcájával, és ünnepélyesen megvonta a szót Idasztól. Médeia azonban nem szorult a herold segítségére. Tekintetével válaszolt, és olyan félelmetes zöld láng lobbant a szemében, hogy Idasz csuklyájába rejtette fejét, és fallikus jegyet rajzolt a levegőbe, hogy ne fogjon rajta az átok.
Erre Médeia folytatta:
– Ne légy hálátlan rongyember, Idasz. Ha Iaszón meg én az aranygyapjúval az Argón maradunk, honfitársaim egytől egyig könyörtelenül legyilkolnak benneteket, mert föltétlenül utolérnek. Én valóban azt tanácsolom, szabaduljatok meg tőlünk, hajózzatok mielőbb Szalmüdésszoszba, amely a Duna és a Boszporosz közti partszakaszon fekszik, és helyezzétek magatokat Thünia királya, Phineusz védelme alá. A kolkhisziak nem merik őt megsérteni, mert lezárhatja a Boszporoszt egész trójai kereskedésük elől. A király mostohafiai, Kalaisz és Zétész menlevelet jelentenek nektek, ezzel szemben Iaszón, én meg az aranygyapjú kegyetlen halálotok zálogai lennénk. Az útvonal, melyet magamra vállalnék, nagyon nehéz ilyen kényes alkatú nő számára, mégis vállalnom kell valamennyiünk érdekében. A szküthák királyától, akinek leányát Phineusz feleségül vette, segítséget követelhetek, mivel apám szövetségese s kereskedőpartnere: borostyánt és bőröket ad a kolkhiszi kenderért, vászonért s egyéb árukért. Nincs szándékomban megrabolni benneteket attól a dicsőségtől, hogy ti vigyétek haza Iólkoszba az aranygyapjút. Számítok rá, hogy ha körülhajóztátok Görögországot, értünk jöttök oda, ahova az aranygyapjút visszük, mégpedig Aiaia szigetvárosába, az Adriai-tenger fejénél, ahol apám testvére, Kirké királynő uralkodik. Aiaiából valamennyien együtt, biztonságban vitorlázunk Iólkoszba!
Médeia érveivel szemben nem volt ellenvetés. Mivel Autolükosz és fivérei meg Phrontisz és fivérei kijelentették, hogy a Duna torkolatát kedvező széllel tizenkét nap alatt elérhetik, Iaszón kiadta a parancsot: – Menjünk arra!
Melanión, Phrixosz fia két évvel ezelőtt tette meg ugyanazt az utat, s tudta, merre kell kormányozni, délben a naphoz s éjszaka a sarkcsillaghoz igazodva. A helyes irány északnyugat, de, mint mondta, ettől némileg el kell térni a délnyugati áramlások miatt, melyek az évnek ebben a szakában a legerősebbek, Iaszón reá bízta a kormányt.
Élénk fény tűnt fel az égbolton északnyugat felől, vörösen világított, mint a tűz, jeléül annak, hogy a Hármas Istennő helyesli döntésüket.

 

 

Harminchetedik fejezet
Elfogják az Argót

Az argonauták tíz nappal később szálltak ismét partra egy erdős kis szigeten, melynek egész kerülete nem több egy mérföldnél, és töretlen vonalú, meredek, alacsony sziklás part övezi. Melanión örvendezve mondta:
– Ott fekszik Leuké, a Fekete-tenger legnagyobb szigete, ha nem számítjuk a náddal benőtt iszapzátonyokat a folyók torkolata körül. Holtbiztosan jó irányban haladunk, s mindössze húszmérföldnyire vagyunk a Duna deltájának északi főágától.
Számításuk szerint a nyári napforduló reggele köszöntött rájuk. Éliszi Augeiasz szólalt meg:
– Szent ez a nap nekem, hiszen a Nap papja vagyok. Partra kell mennem, hogy áldozzak a Világosság Nagy Istenének.
Phrixosz fiai, ugyancsak buzgó hívei a Napnak, kijelentették:
– Csatlakozunk hozzád.
Iaszón eleinte ellenkezett. Ingerült hangulatban volt, s különben is be akarta bizonyítani Médeia előtt, hogy nem csupán névleg kapitánya az argonautáknak. De ő is vágyódott már a virágok és levelek illatára, s hogy megint szilárd talajt erezzen a talpa alatt. Az a heves délkeleti szél, amely kisodorta őket a tengerre, rézsútosan görgette a hatalmas víztömeget a Boszporosz felé, és úgy felkorbácsolta a hullámokat, hogy komiszabbra nem is emlékeztek a hajósok. Sistergett a tenger, akár a fazékban forró víz. Szerencsére ezúttal már két nap alatt kiadta a szél a mérgét, és kelet meg dél felől fúvó szelídebb szellőknek adta át a helyét, de egy teljes napig mégis arra kényszerítette őket, hogy egy helyben lavírozzanak a vitorlákkal. A hajótörés ellen úgy védekeztek, hogy olajostömlőket akasztottak a gerincre: a tömlőkből a vízre szivárgó delfinolaj megtörte a hullámok erejét. Atalanté megszólalt:
– Kezeskedem róla, hogy ezekben az erdőkben bőven van vad. Akad-e köztünk, aki nem szereti a kecske- vagy a szarvaspecsenyét?
Iaszón engedett. Ő is unta már a szárított húst meg a sebtében kifogott nyers makrélát.
– Nem bánom, bajtársak – mondta –, szálljunk ki, de csak rövid időre. Nem késlekedhetünk. Lehetséges, hogy a kolkhiszi hajóhad már a sarkunkban van.
Partra irányították az Argót a sziget déli csúcsánál, mely hívogató öbölként tárult elébük, kikötötték s kiszálltak. Az enyhe szellőben Iaszón nem törődött vele, hogy leeresztéssé a vitorlát, de lehetséges, hogy elfelejtette kiadni a parancsot; bárhogy volt is, egész nap fent maradt a vitorla. Kiléptek a partra, s úgy érezték, hullámzik lábuk alatt a föld, mert már olyan sokáig voltak a tengeren, hogy testük hozzászokott a hullámok himbálásához. Egész útjuk legkellemesebb napját töltötték itt. Először rozséból tüzet raktak, csupán gyönyörűségből, hogy bámulhassák a lángokat, és hallgathassák a gallyak pattogását, s míg Argosz őrködött a tengerparton, és kavicsokat hajigált a vízbe, a többiek – Médeia kivételével magukhoz vették fegyverüket, és elindultak vadászni. Tizenöt lépésnyire szétszóródtak egymástól a szigeten, kiáltoztak és nevetgéltek, akár a gyerekek, és mikor a sziget túloldalán a keskeny földnyelvhez értek, megint egymás mellé kerültek. Futott előttük a sok vad, mert a sziget nagyságához képest csodálatosan gazdag volt az állomány. Zsákmányuk három nyúlból állt (ezenkívül kettőnek sikerült elmenekülnie), és egy egész szarvascsordából, melyben egy hatalmas bika, két dámvad, három suta és három őz volt.
A nyulakat bottal fejbe verték, a dámvadakat s az egyik sutát dárdával ölték meg. De a másik két sutát az őzekkel együtt megkímélték, mivel tiszta fehérek voltak, és szent állatoknak látszottak. A szarvasbikát sem bántották, mert aranyozott volt az agancsa, utat nyitottak előtte, hogy a sutákkal s borjakkal együtt elmenjen. Rengeteg kígyó volt a szigeten, ezeket egy helyre kergették, de egyszer csak eltűntek egy gödörben a föld alatt.
A nyulakat és a szarvast Apollónnak, a partraszállás istenének áldozták, s míg sült a hús a tűzön és pompás illatok terjengtek, Augeiasz Phrixosz fiaival együtt átkutatta a szigetét, hogy délben lépes mézet áldozhassanak a Napnak. Hamarosan rátaláltak egy fa odvára, melyben méhek fészkeltek, s Butészt hívták, hogy szedje ki a mézet. Butész örömest vállalkozott a feladatra, és füsttel meg baltával végre is hajtotta. Félretettek egy szép kerek lépet a Napnak, de még mindig jutott valamennyi argonautának vagy kéttenyérnyi, és a méhek is sértetlenek maradtak a fában.
Augeiasz a parton kőből oltárt emelt, rátette a lépet, sugár alakban körülrakta makkal és bogyókkal. Ő vezette a szent keréktáncot az oltár körül, olyan irányban, amint a nap kering a föld körül, s a dicsőítő himnuszt együtt énekelték valamennyien. Virággal övezett homlokukon verejték gyöngyözött, olyan buzgón járták a táncot a hőségben, mögöttük az árnyas bozótosban pedig a bikahangú kereplő szólt a Nap dicsőítésére.
Aztán körülülték a másik oltárt, eltelve ételtől és friss forrásvízzel hígított bortól, és Iaszón haditanácsot tartott. Elhatározták, hogy az Argó rátér az Iszapos-ágra a Duna-delta északi részén, és a deltán túl magasió hatalmas hegyhez tart, ahol a szküthák királya uralkodik. Ott partra teszik Iaszónt, Médeiát és Phrixosz fiait az aranygyapjúval együtt, az Argó pedig visszatér a tengerre a folyó déli ágán, Szalmüdésszoszban a legénység kipiheni magát és felfrissül Phineusz király oltalmában, majd folytatják útjukat a Boszporoszon és a Hellészpontoszon át az Egei-tengerre. Görögországot megkerülve eljutnak az Adriai-tenger legészakibb pontjára, ahol Iaszón társaival Aiaiában, Kirké szigetvárosában várja érkezésüket.
Az orkhomenoszi Aszkalaphosz most felidézett egy jóslatot, melyet Orkhomenoszban közölt vele őse, Minüasz szentélyének főpapnője: „Hatalmas utat kell megtenned, gyermek, mielőtt meghalsz – mielőtt leszállsz az alvilágba és találkozunk. A messzi keletre hajózol, de mielőtt véget érne az a nyár, kopogtatsz majd a ház ajtaján, ahol születtem. Apám, Khrüszész háza az.” Minthogy mindenki tudta, hogy Khrüszész alapította Aiaia városát, ahol Kirké uralkodik, ez jó jel volt... mintegy biztosíték, hogy az Argó épségben eljut Aiaiába.
– Sokszor félrevezetők a jóslatok – jegyezte meg a pherai Admétosz –, értelmezésükre pedig a legokosabb nem hagyatkozni.
Mindkét csoport esküt tett Zeusz nevére, és megállapodtak, hogy az Aiaiába érkező társaság szükség esetén ötven napot is várakozik a többiekre, de ötven nap elteltével mentesül a további várakozás kötelezettsége alól. Miután ezt eldöntötték, ismét jól kiöblítették a víztartályokat és megtöltötték a forrásnál, ami unalmas dolog volt, mert csak vékony erecskén szivárgott a víz, és beesteledett, mire elkészültek. Iaszón beleegyezett, hogy a szigeten éjszakázzanak, mert közvetlenül újhold előtt álltak, és pusztán csillagfénynél nem biztonságos behatolni a Duna sebes torkolatába.
Eközben Apszürtosz király megállapította, hogy az Argó észak felé menekült, ezért két flottillára osztotta hajóhadát: nyolc hajót Arasz tengernagy parancsnoksága alá rendelt azzal, hogy nyomban induljon Trójához, s ott várakozzék az Argóra, de ha előbb akadna rá a Fekete- vagy a Márvány-tengeren, annál jobb. Le kell mészárolni mindenkit a hajón, kivéve Médeiát, Phrixosz fiait, továbbá Kalaiszt és Zétészt. Az ő életüket kímélni kell. A tizenkét hajóból álló másik flottillát Apszürtosz maga vezényelte észak felé az Argó üldözésére. Diktüsz helyettes tengernagyot maga mellett tartotta.
Hatalmas kiterjedésű, kietlen víz a Fekete-tenger. Apszürtosz, mikor elvesztette szem elől az Argót, a Duna torkolatához tartott, abban a reményben, hogy ott majd utoléri. Azon a reggelen érkezett a Jó-ághoz, mikor az argonauták kikötöttek Leukén, és kikérdezte a brüx halászokat, látták-e az Argót vagy hallottak-e felőle. Semmit sem tudott meg tőlük, de nemsokára a saját hajóinak egyike, mely véletlenül elsodródott észak felé, hozta meg a hírt: miközben evezve küszködött a vízen, egy órával pitymallat után, az őrszem szigetet látott nyugat felé, másfél mérföldnyire. A felkelő nap a sziget déli csúcsán fehér foltra világított: partra húzott hajó állt ott fehér vitorlával, mögötte gyér füstoszlop szállt fel. A parancsnok fölismerte Leuké szigetét, aztán nyomban irányt változtatott, és elkanyarodott délnyugati irányba.
Apszürtosz sejtette, hogy csakis az Argó lehet az a partra húzott hajó. Egy kivételével minden hajóját összevonta a Jóágban, a visszatartott hajó parancsnokát pedig az Iszapos-ág északi torkolatához rendelte azzal, hogy minél előbb állítson két őrszemet a partra, rejtőzzenek el a nádasban, s amint megjelenik az Argó a láthatáron, jelezzék füsttel. Apszürtosz bízott benne, hogy Iaszón vagy az Iszapos-, vagy a Jó-ágra tér, mert észak felé a keskenyebb ágak sekélyek és nagyon tekervényesek. Elrendelte, hogy a delta partjának több pontján ugyanerről a hajóról állítsanak őrszemeket, akiknek az a dolguk, hogy figyeljék a füstjelet, és továbbítsák a jelzést hátrafelé.
A Kolkhisz nevű hajó nyomban útnak indult küldetésére, és éjféltájban azzal érkezett vissza a parancsnok, hogy Apszürtosz kívánsága szerint készenlétben állnak az őrszemek a kijelölt pontokon.

Az argonauták jól aludtak, nem is sejtve, hogy csapda vár rájuk és felfedezték őket, mert vagy belefeledkeztek a szórakozásba, vagy áldozatot mutattak be, közben pedig a Kolkhisz orra lassan felmerült a láthatáron.
Apszürtosz eltervezte, hogy amint az Argó befordul az Iszapos-ágba, flottillájának egy részét a Jó-ágba rendeli, hogy a delta fejénél elvágja a hajó útját, a többi gálya pedig felsorakozott a part mentén északi irányban, hogy az Iszaposágnál zárja el a menekülés útját.
Másnap hajnalban északkeleti széllel bontottak vitorlát az argonauták, és folytatták útjukat az iszappal szennyezett szürkés vízen. Útközben a szárazföld mélyéről megpillantották az Ököl nevet viselő hegyvonulatot, melynek öt égbe nyúló magas csúcsa van. A delta mentén fátlan, lapos part húzódott, melyet sűrűn benőtt a nád. A távolban cölöpökre épült, durván ácsolt kunyhókat pillantottak meg, könnyű, fókabőrrel bevont, fűzfa keretes kenuk hevertek az iszapos parton. A brüxök székhelye ez a falu, itt fókabőr nadrágban járnak a férfiak, és bűzlenek a halzsírtól. Már az Iszapos-ág közelében jártak.
Az Argó befordult az ágba, s miután egy mérföldet vagy valamivel többet haladt előre a vagy kétcsomónyi sebességgel áramló vízen, az argonauták észrevették, hogy magas füstoszlop száll fel a jobb parton, de ennek semmi jelentőséget nem tulajdonítottak, halotti máglyának vélték. Ezen a ponton fél mérföld széles lehetett az ág, s bőven rajzott benne a hal.
Este még mindig kedvező széllel horgonyt vetettek a bal parton egy korhadó fűzfaliget közelében, a folyó torkolatától mintegy húszmérföldnyire. Nyomasztó hely volt, az állandó esőtől lucskos volt a talaj, s a vérhasban legyöngült Orpheuszt hirtelen magas láz fogta el. Önkívületben dőlt belőle a szó, zagyván s mégis baljósan beszélt. Bajtársai kénytelenek voltak befogni a száját, de olyan vadul kapálózott, hogy négy ember is alig tudta lefogni. Médeia ezúttal nem segíthetett rajta, havibaja miatt tisztátalan volt, és sem gyógyításra, sem varázslásra nem vállalkozhatott.
Az argonauták ekkor hallották először és utoljára azt a profetikus siratót, melyet Sziszüphosz király énekelt Pasziphaé istennőért Ephüré kőbányájában utolsó estéjén, mielőtt maga alá temette a kő. Orpheusz ugyanis a betegséggel viaskodva nem volt'tudatában az istenkáromlásnak.

Lenyugvó nap, süss egy kicsit tovább,
Káprázó szemem kápráztasson el,
Bűvöljön el: süss még, maradj az égen.
Édes napom, hisz annyit fáradoztunk
Ma délután, fűlő felhők alatt
S a felhőt bánatunk bearanyozza,
Hogy éjszaka nem kelhet majd a hold.
Lenyugvó nap, süss egy kicsit tovább.

Nem hűtlen ő, csak asszony, teljesen,
Mosolyog és nem kedvez senkinek,
Szabad szívét imádja mind, ki férfi,
Amíg a tavasz tépett madarát
Nem szánja meg mégis királyi lénye,
S ki mindnek ragyogott, most magát megtagadja.
És éjszaka nem kelhet majd a hold.
Lenyugvó nap, süss egy kicsit tovább.

Ebben a pillanatban daru röpült el fölöttük, halat tartott hosszú csőrében, majd az argonauták táborhelye közelében az iszapba ejtette, és előbb panaszosan rikoltott, majd sápogni kezdett.
Iaszón megkérdezte Mopszoszt:
– Mondd csak, mit szólt a madár? A válasz így hangzott:
– Ezt mondta: „Hajaj... apróra vágták... feldarabolták... összerakni többé nem lehet soha!” De hogy Artemisz madara a bánatát panaszolta-e, vagy jóslatot közvetített nekünk, azt már nem tudnám megmondani.
Most Lünkeusz szólalt meg:
– Ha jól értetted a daru szavát, nem vonatkozhatott a szájából kiejtett halra, mely döglött volt ugyan, de nem volt feldarabolva. Véleményem szerint a madár szándékosan tátotta el a csőrét s dobta le a halat, hogy szólhasson hozzánk. Ennélfogva jóslatot közvetített.
– Akkor várakozzunk szent hallgatásban újabb jelre mondta Mopszosz –, senki se mozduljon, míg jelet nem kapunk.
Csendben várakoztak, s valóban hamarosan feltűnt a part közelében, ahol Médeia ült, egy egész raj különös szardíniafajta hal, farkukkal csapkodva a vizet, hogy felhívják magukra a figyelmet. Félreérthetetlenül ez lehetett a várt jel, de senki sem tudta világosan értelmezni, bár Atalanté szerint Thesszáliában a szardínia éppúgy szentelt állata Artemisznek, mint Déloszon a daru, s azt állította, hogy az istennő oltalmát helyezi kilátásba Médeiának.
Phrixosz fia, Melanión egyetértett ezzel.
– Artemisz tiszteletben áll ezen a tájon – mondta. – Följebb a parton két szigetet szenteltek neki a folyó kisebb ágai – az Ezer-ág – torkolatával szemközt.
Ekhión, a herold, jónak látta véget vetni a vitának.
– Értelmetlen dolog feltevésekkel és értelmezésekkel gyötörni az agyunkat. Érjük be vele, hogy szólt hozzánk a daru, és szardíniaraj jelent meg előttünk. Lehetséges, hogy holnapra megvilágosodik előttünk mindkét jel.
Az argonauták ezután köpenybe, pokrócba burkolóztak és elaludtak. Napkelte előtt azonban Iaszón azt álmodta, hogy körmével felhasított egy érett gránátalmát, és a gyümölcs vörös leve zekéjére s Médeia ruhájára fröccsent. Médeia ugyanekkor azt álmodta, hogy együtt van Iaszónnal egy kunyhóban, és ember nagyságú óriás rákot hajít egy forró vízzel telt üstbe. Abban a pillanatban vérvörös lett a rák is, meg a víz is. Iaszón kivette a rákot, kinyomta a szemét, kardjával levagdosta lábait és ízeit részeit, kidobálta őket a sötétbe, s a daru szavait ismételte: „Apróra vágták... feldarabolták... összerakni többé nem lehet soha!”
Médeia és Iaszón hálóhelye nem volt közel egymáshoz, mégis mindketten ugyanabban a pillanatban riadtak fel iszonyú rémületben. Egyikük sem mert elaludni többé, hanem nyomban megtisztálkodtak az ág vizében, és reggelig már fennmaradtak.
Eseménytelenül telt a második nap, bár baljós jellel virradt rájuk, mert sűrű köd borította az égboltot, a nap vörös golyóként bukkant elő, és csak reggeli után sütött ki ragyogó fénnyel. A harmadik nap déltájban az evezésben kimerülve érkeztek a delta fejéhez. Egy bozótos emelkedő mögül, ahol éles kanyart vett a folyó, hirtelen elébük került Apszürtosz flottillája.
Egy hajó hat ellen mit sem ér. Iaszón nyomban kiadta a parancsot:
– Fordulni! Húzzatok, az életünkről van szó!
Az Argónak körülbelül ötszáz lépés előnye volt, délutánra azonban megkétszerezte, mert Melanión kormányzott, s nemcsak jól ismerte, hanem javára is tudta fordítani a kanyarokat, de az üldözők is nagy iramban követték őket.
Argosz az evezéstől zihálva szólt oda Iaszónnak:
– Ma reggel észrevettem, hogy a következő kanyar után van egy folyó vagy holtág, melyből, ha nem tévedek, rátérhetünk a Jó-ágra. Annyi bizonyos, hogy kifelé folyik az Iszapos-ágból, és nem belé. Forduljunk be gyorsan, és bízzunk benne, a Kolkhisz továbbmegy a tenger felé, s észre sem veszi, hogy irányt változtattunk.
Iaszón most Melaniónhoz fordult:
– Tudod-e, merre tart az a folyó?
– Sajnos, sosem érdeklődtem efelől – felelt Melanión. Iaszón Athénéhoz fohászkodott, hogy tartsa meg oltalmában őt és hajóját, majd elrendelte:
– Kormányozzátok be a hajót az első ágba jobb felől!
Vad áradat kapta el az Argót, és besodorta a kanyarba. Mikor ismét egyenes szakaszba érkeztek, a vízfolyás jobbra mutatott, ahol a keskeny torkolatot nádas szegélyezte. Melanión biztonságosan irányította be a hajót, néhány erős csapás után a legénység behúzta az evezőt, s hagyták, hogy az ár zajtalanul vigye a hátán a hajót a náderdőn túl. Hallották a hátuk mögött az üldözők rikoltozásait, a kolkhiszi hajók evezőseinek ütemes csapását, amint továbbhaladtak, lefelé a folyón.
Az argonauták letörölték homlokukat, és csak suttogva mertek beszélni. Melanión szólalt meg:
– Lehet, hogy zsákutcába kerültünk. Nagyon lassú a folyás, és kétlem, hogy összeköttetésben van a sebes folyású Jó-ággal. Azt ajánlom, várjuk meg, míg a kolkhisziak leérnek a következő kanyar alá, aztán gyorsan forduljunk meg, és húzzunk fölfelé legalább hat mérföldet. Onnan továbbevezhetünk a keskeny mellékfolyón, mely a túlsó part felől ömlik az Iszapos-ágba. Úgy tudom, hogy húsz-harminc mérföld után belevisz a folyó névtelen északi ágába, mely számtalan apró folyócskára – az Ezer-ágra – szakad. Ez a torkolat az Artemisznek szentelt szigetek mögött van, melyekről tegnap már szóltam. Ha ezt az útvonalat választjuk, sosem csípnek el a kolkhisziak.
Iaszón feltette a kérdést:
– Ki ért egyet Melanión javaslatával? Éliszi Augeiasz szólalt meg elsőnek:
– Én semmi esetre sem. Szörnyen kimerültem. Egy mérföldet, de még egy felet sem tudnék már evezni, legfeljebb lefelé. Könnyen beszél Melanión, aki csak kormányoz és nem adja ki a tüdejét, mint mi, ebben a tikkasztó hőségben, árral szemben. Holtra fáradtunk ma délelőtt. Hat mérföld, azt mondja! És mi következik utána? Újabb húsz-harminc mérföld, még mindig ár ellen, egy gyors folyású, keskeny mellékfolyón! Azt már nem! Lehet, hogy ez az ág, amelyen most vagyunk, lassú, mégis jó irányba visz, vagyis a tenger felé. Semmi kétségem felőle, hogy sötétedés előtt biztonságos helyre jutunk rajta. Mihelyt sós vizet érünk, forduljanak apjukhoz az Északi szél fiai imádsággal meg ígérettel, s akkor vitorlát bontunk, és öt nap múlva már a Boszporuszon száguldunk. Nem vállalhatunk sem újabb haladékot, sem azt, hogy ismét fölfelé evezzünk. Az ellenség, amint eléri az Iszapos-ág torkolatát, és sehol sem talál bennünket, fejét veszti majd. Nem fogják tudni, vajon azzal játszottuk-e ki őket, hogy letértünk a folyamról, vagy hogy elsüllyesztettük, esetleg a nád közé rejtettük a hajónkat, s most arra várunk, hogy az éj leple alatt kijussunk valahol mögöttük a tengerre!
Augeiasz olyan hévvel beszélt, hogy meggyőzte Iaszónt, sőt valamennyi bajtársát is, kivéve Melaniónt és Idaszt.
Idasz megfordult, és bár Augeiaszra nézett, mindenkihez beszélt:
– Nagyon fájlalom, bajtársaim, hogy ilyen könnyen meggyőzött benneteket ez a gyáva éliszi. „Nincs hold, nem férfi” – idéztem nektek számtalanszor. Tulajdonképpen az apja a hibás, nem ő, hogy ilyen gyáva, tunya lett, s most mindjárt el is mondom nektek, miért. Drága jó anyám, Aréné (akiről apám, Aphareusz elnevezte városunkat) látogatóba érkezett Hermionéhoz, Éleiosz feleségéhez körülbelül akkortájt, mikor úgy gondolta, meg kell szülnie első gyermekét. Holdtalan éj volt, s anyám így szólt Hermionéhoz: „Drága húgom, az égre kérlek, késleltesd a vajúdást holnap estig, míg felkel az újhold. A közmondás is úgy szól: »Nincs hold, nem férfi«. Nagy szomorúság lenne nekem, ha Éleiosznak, hős férjednek holmi ebihalat szülnél fiú helyett.” Hermioné magára vállalta, hogy semmi olyat nem tesz, ami siettetné a szülést. De ugyanazon a délutánon Apollón, aki gyűlölte Éleioszt is, mint titkon minden Nappapot, mert nem őt ismerik el istenüknek, Apollón tehát egeret küldött Hermionéhoz, az pedig felszaladt egészen a combjáig, mire nagyot sikoltott, s nyomban elkezdődtek szülési fájdalmai.
Anyám ekkor komolyan rászólt: „Feküdj azonnal ágyba, drága húgom, meg se moccanj, egyetlen szót se szólj, én meg majd késleltetem a szülésedet holnap estig.” Ezután anyám bonyolult csomókba bogozta szépséges, hosszú, szőke hajfonatait, szoknyáit, köpenyét egymáshoz kötötte, kilencszer megcsomózta borostyán nyakláncát, aztán szótlanul leült Hermioné szobájának ajtajában, keresztbe vetette lábát, s szorosan összefonta ujjait. Biztos igézet ez, sajnos ugyanezt alkalmazta Szthenelosz király anyja is, hogy késleltesse Héraklész születését, és ezzel hatálytalanított egy jóslatot. Ott ült anyám nagy aggodalomban egész éjszaka, Hermioné pedig nem győzött hálálkodni neki szíve mélyén, mert lassanként elmaradtak a vajúdás fájdalmai, de nem szólhatott, hogy meg ne törjön az igézet. Anyám csak ült keresztbe vetett lábbal, s nem engedte meg senkinek, hogy átlépje a küszöböt.
Az igézetet Éleiosz törte meg kora hajnalban, amikor hazatért a vadászatról. Ott találta anyámat a hálószoba ajtajában, neki pedig nyomban tiszta fehérnemű kellett a ládából, s be akart menni érte, de anyám Gorgó-pillantással próbálta visszatartani. A meggondolatlan, heves férfi azonban harsányan bekiáltott az ajtón: „Hermioné, Hermioné, adj nekem gyorsan tiszta vászoninget meg alsót! Merő víz vagyok.”
Hermioné sem válaszolni, sem felkelni nem mert, hogy meg ne törjön az igézet, de Éleiosz dühbe gurult, megragadta anyámat a könyökénél, és félrelökte az útból. Berontott a hálószobába, és szidalmazni kezdte Hermionét: „Mi történt veled, asszony? Képes volnál kizárni a hálószobából kedves férjedet, aki most jött meg csuromvizesen a vadkanvadászatról?” Azon nyomban visszatértek a fájdalmak, Augeiasz megszületett az újhold megérkezése előtt, s lám, mi lett belőle... Mindez egy tiszta vászoning és alsó miatt esett így! Nagyon fájlalom, urak, hogy rávehetett benneteket ez a pipogya Augeiasz az evezés abbahagyására, pedig ha serényen forgatnánk a lapátot, biztosan megmenekülnénk a kolkhiszi flottától.
Ha bárki más mondja ezt, nem a fecsegő Idasz, az argonauták bizonnyal hajlottak volna a szavára, megfontolván döntésüket, de mivel éppen Idasz szólt, szinte rá sem figyeltek.
Kényelmesen eveztek lefelé az iszapos, náddal benőtt folyón, de nem kellett messzire menniük, hamarosan egy tavon találták magukat: két mérföld széles volt, és nyugodt tükrét nem szakította meg sziget vagy nádas. Abban a reményben vágtak át rajta, hogy a déli oldalán rejtett kivezető utat találnak, de nem így történt, visszatértek hát a nádas keleti parthoz, gondolván, hogy ha a víz az Iszapos-ágból a tóba ömlik, akkor valahol ki is kell folynia onnan.
Ezen vitatkoztak jó hangosan, mikor előbb öt, majd újabb hat kolkhiszi hajó törte át a nádast és sorakozott fel a tavon velük szemben. Felzárkóztak félhold alakban, bekerítették az Argót, és a menekülésnek minden reménye szertefoszlott.

 

 

Harmincnyolcadik fejezet
Egyezkedés

Amint Apszürtosz király rájött, hogy az Argó egérutat nyert, horgonyt vetett egész flottillájával, csupán két hajót parancsolt vissza addig a kanyarig, ahol legutóbb látták az ellenséges gályát, szigorúan meghagyva a parancsnokoknak, hogy útközben kutassanak át minden nádast, elágazást, mellékfolyót, holtágat, és tüstént jelentsék, ha nyomra akadnak, így is történt, és egyikük azt az ágat vizsgálva, melyre rákanyarodott az Argó, frissen letört nádra lett figyelmes, majd az evezők nyomát is megtalálta az iszapos parton. Azonnal fordult, s jelentést tett Apszürtosznak. Egyszerre érkezett a másik kolkhiszi flottillával, mely a helyettes tengernagy, Diktüsz parancsnoksága alatt futott be a tenger felől. Diktüsz nagyon jól ismerte a folyót, s mikor a parancsnok jelentését hallotta, Apszürtoszhoz sietett, és a folyóra mutatva izgatottan így szólt:
– Királyom, ez az a mellékfolyó. A jobb parton, ott a fűzfacsoport alatt torkollik a folyóba, és egy Daru-tónak nevezett, elég nagy területű állóvízből folyik erre. Nyilván arra kanyarodtak a görögök, mivel más ágat nem találhattak. Ha rátérünk arra a mellékágra s behatolunk a tóig, elcsípjük őket, és kész a csapda.
És pontosan így történt.
Amikor bekerítették az Argót, Apszürtosz módfelett körültekintően járt el. Kiadta a parancsot, hogy minden kolkhiszi tartsa készenlétben fegyverét, de csak akkor használja, ha megfújják a jelet az általános támadásra. Azt remélte ugyanis, hogy Iaszón rövid tárgyalás után feltétel nélkül megadja magát.
Az argonauták látszatra megőrizték nyugalmukat, de a végzet fagyos lehelete dermesztette a lelkűket, mikor magukra öltötték fegyvereiket, sisakjukat, páncéljukat. Mindenki Iaszónra szegezte a szemét, de az csak hitványul motyogott magában:
– Mit mondhatnék? Mit tegyek most, drága bajtársaim? Becstelenség volna, ha most egyszerűen kiszolgáltatnám Médeia hercegnőt öccsének, szent esküm ellenére. Ha pedig megtagadom, mindnyájunkat kivégez.
– így igaz – mondta Augeiasz halkan, hogy Médeia meg ne hallja. – De én másképp látom a dolgot. Két célunk volt, amiért Kolkhiszba mentünk: hogy eltemessük Phrixosz csontjait, és visszaszerezzük az aranygyapjút. Tisztességgel eltemettük a maradványokat, az aranygyapjút is megszereztük, de nem is remélhetjük, hogy hazaérünk vele, ha ezt a hölgyet vissza nem szolgáltatjuk apja oltalmába, ahonnan Iaszón elrabolta. Szerencsére hajadon még, legalább így hiszem, s hogy miféle szerelmes esküt tett neki Iaszón, ahhoz nekünk semmi közünk. Le is tehetjük a kapitányságról, ha érdekeink úgy kívánják. Közölhetjük Apszürtosszal, ha beleegyezik, hogy megtartsuk az aranygyapjút, cserében kiadjuk neki Médeiát, ha viszont megtagadja, könyörtelenül kivégezzük. Kétszer is meggondolja majd, elvegye-e tőlünk az aranygyapjút, mert ha Médeiát nem viszi vissza, az albán Sztürosz nyilván kettős játékkal vádolja majd Aiétészt, és becsülete védelmében haddal támad Kolkhiszra.
Ekhión herold szigorú pillantást vetett Augeiaszra, s így szólt:
– Elég a szóból, Augeiasz király, bízd az ügy intézését magadnál tapasztaltabb férfiakra. Nem szégyelled magad? Hiszen a te lustaságod meg tudatlanságod hozta ránk ezt a csapást. – Ezután Iaszónhoz fordult:
– Nemes Iaszón, megadod-e az engedélyt, hogy nevedben szóljak valamennyiünk érdekében?
Iaszón így felelt:
– Tégy legjobb belátásod szerint, de én reménytelennek látom ügyünket.
Ekhión lehajolt, s Médeia fülébe súgta:
– Szépséges hölgy, ne vedd zokon, ha csalárd szavakat szólok felőled, amelyeket isteni atyám, Hermész sugall majd nekem. Mi, görögök, szeretünk és becsülünk téged, és sosem szolgáltatunk ki öcsédnek, ha ennek ellenkezőjét állítanánk is az egyezkedés során.
Azzal magára öltötte királyi öltözékét, kezébe vette csavart pálcáját, s megkezdte a tárgyalásokat. Apszürtosz maga volt kénytelen vállalni a herold szerepét, mivel kapitányai és tanácsosai közül senki sem beszélt görögül. Ó maga is csak akadozva-dadogva, s valahányszor kereste a szavakat, vagy átváltott kolkhiszi nyelvre, Phrixosz fia, Phrontisz híven tolmácsolta az argonautáknak, amit mondani akart.
Apszürtosz szólalt meg először:
– Ti, görögök, négy súlyos és előre megfontolt bűnt követtetek el ellenünk. Mielőtt ítélnék fölöttetek, őszintén ajánlom nektek, vállaljátok mind a négyet, s adjátok meg magatokat kényre-kegyre.
– Nem tudunk róla, Apszürtosz király, hogy bármit is vétettünk volna ellened – felelt erre Ekhión –, s nagyon bánt bennünket, hogy ellenünk fordult, aki eddig barátunk volt, bizonyára alaptalan gyanú folytán. Készek vagyunk bocsánatodat kérni ama károkért, melyeket akaratlanul okoztunk, de becsületünk nem engedi, hogy magunkra vállaljunk négy előre megfontolt bűnt anélkül, hogy tudnánk, mivel vádolsz bennünket, csupán azért, mert hajóid és embereid létszámával óriási fölényben vagy velünk szemben. Arra kérlek hát, közöld velünk, mi az első vádpont.
– Először is azzal vádollak benneteket – válaszolt Apszürtosz –, hogy szentségtörést követtetek el. A barátság és kegyelet álarcában érkeztetek Kolkhiszba, mégis szemérmetlenül megcsonkítottátok a taurosz bikák bronz képmását palotánk belső csarnokában. Tagadjátok ezt?
Ekhión így felelt:
– Ugyan, ki tudja, görög, kolkhiszi vagy albán volt-e a tettes? Mi nem tudjuk, legfeljebb csak gyanakszunk, mint te magad. Még az is lehet, hogy igaza volt. A taurosz bikákat gyűlöli Mithrasz, a dicső Napisten, akit ti tiszteltek, s akit szeret és megbecsül a kolkhiszi Madárfejű Anya. Nyilván az istennő óhajára változtatta ökörré a bikát az az albán, vagy aki a tettes volt.
Apszürtosz nem merte tovább feszegetni ezt a vádat, nem érezvén magát biztos talajon. A kolkhisziak előtt is gyűlöletes volt a taurosz szövetség, és oktalanság lett volna visszatérni e kérdésre. Az erős albán nép ugyanazokat az istenségeket tisztelte, mint a kolkhisziak, s a Médeia és Sztürosz házasságával megpecsételt szövetség módfelett megerősítené trónját. A király nem szólt hát semmit, adós maradt a válasszal.
– Halljuk a második vádpontot – mondta Ekhión némi szünet után.
– Második vádam ellenetek – folytatta Apszürtosz –, hogy megszöktettétek forrón szeretett testvérnénémet, Médeia hercegnőt. Ezt aligha tagadhatjátok, hiszen látom őt tulajdon szememmel, ott ül a hajó farában bíborpárnán.
– Csak a szöktetést tagadjuk – válaszolt Ekhión. – Médeia hercegnő szabad akaratából csatlakozott hozzánk. Atyád kegyes segítségével végrehajtottunk Kolkhiszban bizonyos isteni parancsra teljesített titkos küldetést, és áldásával az éj barátságos leple alatt már éppen indulni akartunk hajónkkal hazafelé, mikor a hercegnő odaérkezett, s arra kért bennünket, vigyük magunkkal Görögországba. Kérése természetesen meglepte nemes vezérünket, a hős Iaszónt, s apróra kikérdezte. Megkérdezte, vajon elejtették-e a Sztürosz királlyal kötendő házassága tervét. Médeia így felelt: „Atyám szeret engem, és sosem szándékozott házasságra kényszeríteni Sztürosz királlyal, a mocskos döggel, aminthogy én sem köteleztem el magam. Egy órán belül nagy zajt fogtok hallani a palotából, s ez azt jelenti, hogy heves csatározás tört ki az albánok és tauroszok között, amelyet titokban apám készített elő. Ne törődj a zűrzavarral, kedves barátom, én azonban javamra fordítom, észrevétlenül kiosonok, s csatlakozom hozzátok. Apámnak is ez a kívánsága.” Iaszón herceg így felelt: „Nehezen adok hitelt szavaidnak, hercegnőm, ám ha a harc, melyről szóltál, csakugyan kitör egy órán belül, annak jeléül fogadom, hogy valóban bizalmába avatott apád.” Médeia hercegnő erre ezt mondta: „Ezer köszönet, nemes görög barátunk. Ismét eljövök majd hozzátok szavaim igazságának kétségbevonhatatlan bizonyítékával.” S így is történt.
Valahányszor Ekhión hazudott, nemcsak hallgatóit győzte meg szándékuk ellenére, hanem maga is hitte, amit mond.
– Különös, sőt fantasztikus a történet, amit mondasz szólt meglepődve Apszürtosz –, de mivel az ellenkezőjét nem tudnám bizonyítani, kénytelen vagyok elhinni, hogy Médeia valóban úgy beszélt, amint állítod. De biztosíthatlak róla, hogy színtiszta hazugság volt az egész, s nagyon kárhoztatom kapitányotokat, amiért hitelt adott neki.
– Iaszón herceg ifjú és tapasztalatlan – felelt Ekhión –, s nagyon természetes, hogy hitt Médeiának. Nem képzelhette, hogy Aiétész olyan kegyetlen, hogy káprázatosan szép leányát házasságra kényszerítse egy büdös trágyadombbal, amilyen az a vénséges Sztürosz király. És most halljuk, mi a harmadik vád.
– Hogy szentségtörően elloptátok az aranygyapjút Prométheusz szentélyéből – mondta Apszürtosz. – Ezt a vádat aztán hiába csűröd-csavarod ki ékesszólásod furfangos mesterkedésével!
– Még hogy én csűrök-csavarok! – csattant fel méltatlankodva Ekhión. – Kérlek, királyom, légy tekintettel szent köntösömre, melyben mi, heroldok, teljesítjük nemes hivatásunkat! Hogy én csűrök-csavarok! Én csupán emelt fővel hirdetem félelem nélkül, amit isteni atyám szólnom parancsol. Az aranygyapjú ügyében semmi titkolnivalónk nincs előtted. Az aranygyapjú vitathatatlanul a Laphüsztiosz-hegyi Zeusz tulajdona, és szent képmásáról sok évvel ezelőtt Phrixosz, a sógorod lopta el. Ezt a feladatot jóslatok, álmok, jelek és csodák ünnepélyes bizonysága szerint az olümposzi istenségek – és maga Zeusz – közös akarata bízta ránk. Odafelé hajóztunkban kimentettük a vízből ugyanennek a Phrixosznak négy fiát, unokaöcséidet, és ők egykettőre megértették, hogy elbizakodottságuk sodorta őket ilyen rettentő veszedelembe, mikor azt hitték, hogy az aranygyapjú nélkül is visszakövetelhetik atyai örökségüket Orkhomenoszban. Magukba szálltak, és megígérték, hogy eljárnak ügyünkben nagyatyjuknál. Aiétész először akadékoskodott, de rövidesen felhagyott a makacskodással. Mikor Médeia felmászott a hajónkra, és a meghökkent Iaszón elé tartotta a diadalmi jelvényt e szavak kíséretében: „Nemes görögök, íme, vegyétek az aranygyapjút, amely nemcsak az én jó szándékom bizonyítéka, hanem apám irántatok való szeretetének is!”... ó, Apszürtosz herceg, elképzelheted, milyen végtelen hálával fogadta e ragyogó ajándékot a megszentelt kézből! Ki másnak lett volna joga átnyújtani ezt az ajándékot, ha nem nővérednek, Médeiának, Prométheusz papnőjének és szentélye őrzőjének? Nem, nem, tisztelt úr, a legnyomatékosabban kérlek, ne tekints minket kalózoknak vagy kisszerű tolvajoknak! Valamennyien minüaiak vagyunk, és jogos minüai tulajdonunkért vágtunk neki nagy merészen Kolkhisznak. Az aranygyapjú ugyanis a minüai Athamasz oltalma alatt állt, tőle vette el Phrixosz, és azóta is átok ül törzsünkön, amit csak ez a dicsőséges vállalkozás fog eloszlatni. Kezeskedem róla, Apszürtosz herceg, hogy könnyebben választod el testünket lelkűnktől, mint bennünket az aranygyapjútól, a minüaiak jó szerencséjétől.
– Mindkettőt habozás nélkül megteszem, hacsak nem adjátok oda jószántatokból a gyapjút – mondta Apszürtosz fanyarul. – Most pedig közlöm negyedik és legiszonyatosabb bűnötöket, s egyben felszólítlak, hogy ne szólíts Apszürtosz hercegnek vagy úrnak, hanem Apszürtosz királynak vagy felségnek. Szeretve tisztelt atyám, Aiétész ugyanis belehalt szörnyű hassebébe, melyet egy görög ejtett rajta, s utolsó leheletével benneteket vádolt a gyilkossággal.
Ekhión nem titkolta meglepetését.
– Kérlek, felséges uram – mondotta –, fogadd őszinte részvétemet veszteségedért. Bármely szent névre esküszöm, mindeddig sejtelmem sem volt róla... csak e pillanatban értesültem drága jó atyád sebesüléséről is. Egyben szerencsekívánataimat fejezem ki abból az alkalomból, hogy Kolkhisz királya lettél, az ország javára. Bármily keserves gyász a jó öreg Aiétész elhunyta hűséges alattvalóinak, enyhíti, sőt feledteti az öröm, hogy te lépsz helyébe. S nem lehetséges-e, hogy tévedett a haldokló király, midőn görögöt vádolt ezzel az égbekiáltó bűnnel? Nem homályosította el agyát valamelyik taurosz vagy albán kezétől származó seb kínja? Ha nem, légy kegyes megnevezni gyilkosát, aki felelni tartozik nekünk, éppúgy, mint neked, amiért ily szörnyűségesen visszaélt a vendégbarátsággal!
Apszürtosz felelt:
– A bűn egyformán terhel valamennyiőtöket, mint atyám végső sóhajával vallotta, bár végrehajtója egyetlen személy volt, a vörös hajú kalüdóni Atalanté. Az ő dárdája járta át apám hasát, midőn fent állott palotája lépcsőjének tetején. Legfőbb tengernagyom közölte velem, hogy négy órával később halt meg, kimondhatatlan kínok között.
Ekhión most Atalantéhoz fordult kérdésével:
– Ugye, nemes leányzó, félrevezették Apszürtosz királyt? Atalanté felállt, s nyugodtan válaszolt:
– Nem valószínű, hogy félrevezették volna az öregúr halálát illetően, bár biztosan nem tudom, mert nem vártam be, míg végsőt hörgött. Aiétész görögnek született, tudnia kellett volna, hogy nem szállhat szembe Artemisz vadászszüzével egy szál csupasz karddal. Én nem bántottam őt, eszem ágában sem volt ilyesmi. Ha meghalt, akkor az szentségtörésének büntetése, s az istennő felel a haláláért, nem én.
– Lesz, ami lesz, meg kell torolnom apám halálát, mégpedig valamennyiőtökön – kiáltott Apszürtosz. – Kívánjátok-e, hogy bosszút álljak az istennőn is?
Atalanté így felelt:
– Vigyázz a szavadra, felség. Az istennő nagy tiszteletben áll e távoli tájakon is, s ő a legkönyörtelenebb valamennyi istenség között, beleértve a Madárfejű Anyát is.
Apszürtosz ismét Ekhiónhoz fordult:
– Görögök heroldja, te tagadod minden vádpontomat, én azonban kitartok mellettük. Világos, hogy most már a fegyvereké a szó!
Ekhión rendületlenül folytatta:
– Ebben már nem én döntök, felség. További utasításokat kell kérnem kapitányomtól, s egyenes választ adok, amint megbeszéltem vele.
– Annyi időt adok rá – felelt Apszürtosz –, míg az a daru, melyet ott látsz, elröpül fölöttünk s eltűnik szem elől.
Ekhión ismét titkon szólt Médeiával, és a leány falfehér lett, mert most értesült apja haláláról.
– Hercegnőm – mondotta Ekhión –, újból hangsúlyozom, bármi történjék is, téged nem adunk ki. De fondorlatosan kell eljárnunk, sőt fenyegetőznünk, hogy kioltjuk az életedet. Kérlek, ne aggódj, ezek csak üres szavak!
Médeia reá emeltse szomorú szemét, s bólintással jelezte, hogy megértette. Ekhión ezúttal Iaszónhoz fordult:
– Iaszón herceg, emeld ki szaporán rejtekhelyéről az aranygyapjút, add ide éles magnésziai vadászkéseddel együtt. Bármit mondok, ha furcsán hangzik is, helyeselj. Isteni atyám szelleme szól általam.
Iaszón nem válaszolt, csak borongós képpel elővette az aranygyapjút a kormányos ülése alól, és ahogy kibontotta, az ereklye megcsillant a napsütésben. Aztán kihúzta tokjából görbe vadászkését, s átnyújtotta Ekhiónnak.
Eközben elröppent fejük fölött a daru, s pontosan ugyanolyan hangot hallaton, mint előző este.
Ekhión hangosan nevetett, s kinyújtott kézzel a madárra mutatott, mint aki hálásan fogadja üzenetét. Ismét fellépett a hajó orrára, magasra emelte az aranygyapjút, hogy mindenki lássa, s újból Apszürtoszhoz intézte szavait:
– Felség, még el sem tűnt szemünk elől a daru, amely hidd el nekem – Artemisz szigetére tart, kinek szent madara a daru. Megkaptam a választ, nemcsak Iaszón hercegtől, kapitányomtól, hanem testvéredtől, Médeia hercegnőtől is. S valamennyi bajtársam, minden argonauta, ellenvetés nélkül helyesli.
– Halljuk – felelt Apszürtosz.
– Úgy döntöttünk – kezdte Ekhión –, hogy a megcsonkított bikák ügyében nagylelkű ajánlatot teszünk. Azért nagylelkűt, mert nincs megállapítva, ki csonkította meg őket. Emlékezetedbe idézem, hogy nem a görögök és a kolkhisziak között dúlt viszálykodás, hanem a taurosz hadisten s a kolkhiszi Mithrasz, a Napisten között, akit mi, görögök, Héliosz néven tisztelünk. Hajónk fedélzetén öt tisztelője van a Napnak, éspedig Phrixosz négy fia, valamint Élisz királya, Augeiasz, ők valamennyien hajlandók késedelem nélkül kiszállni, s mihelyt szilárd talajra érkezünk, életre-halálra megküzdeni a taurosz hadisten annyi bajnokával, amennyit kiállítsz ellenük.
– Miféle képtelenség ez – méltatlankodott Apszürtosz –, a kihívást csupán én vállalhatnám, aki taurosz királylány fia vagyok, s két vén, ősz szakállú taurosz, aki velem tart a hajón. A teljes legénységem viszont Mithrasz híve. Mi hárman nem állhatunk ki azzal az öttel szemben!
– Bizonyára megrendült hited istenetek hatalmában – felelt Ekhión –, miután kibérelték szent képmásait. Nem tartlak kevésbé hősnek önmagámnál, de ha engem szólítanának fel, hogy álljak ki atyám, Hermész isten becsülete védelmében, örömest megtenném az egész Kelet haderejével szemben, s biztosra venném győzelmemet, így tehát nem fogadjátok el kihívásunkat, és rátérhetünk az aranygyapjú ügyére. Az előbb említett okoknál fogva úgy döntöttünk, hogy nem adjuk ki az aranygyapjút. Óva intlek, ne kíséreld meg erőszakkal elragadni tőlem, különben fogom ezt a kést, és elmondom: apróra vágták... feldarabolták. A vízbe hajigálom, az arany súlyánál fogva mélyre süllyed ebbe a sűrű, fekete iszapba, és soha többé nem lehet már visszaszerezni. Összerakni többé nem lehet soha. Prométheusz tehát elveszti örökre, amint annak idején elvesztette Zeusz.
– Nem bánom – mondta erre Apszürtosz. – Nem érdekel, mi történik az aranygyapjúval, ha nem viszitek vissza Iólkoszba, hogy fennen lobogtassátok hősi vállalkozástok sikeréül, a mi vétkes gyávaságunk bizonyítékaként.
Ekhión nyomban szaván fogta:
– Nagy örömmel hallom, felség, ajkadról, hogy nem tartod olyan becsben az aranygyapjút, mint mi, és közömbös számodra, mi lesz a sorsa, ha a kolkhiszi népre nem vetődik a gyalázat árnyéka azáltal, hogy magunkkal visszük. Annyi bizonyos, ha a két másik fontos kérdést kölcsönös megelégedésre rendezzük, sikerül majd megértenünk egymást ebben is. Biztosíthatlak róla, mi éppoly nagyra tartjuk országod becsületét, mint bármely halandó e földön, hiszen élveztük királyotok és nemeseitek vendégbarátságát, s hálátlanság volna erről megfeledkeznünk. Térjünk hát a harmadik kérdésre: mi történjék Médeia hercegnővel? Javaslatunk a következő. Nem ragaszkodunk hozzá, hogy velünk maradjon, de sosem engednénk, hogy akarata ellenére vigyék vissza Kolkhiszba. Mint magad mondottad, apja, Aiétész meghalt, ennélfogva életbe lépett a titkos szerződés, melyet egymással kötöttetek: te lemondasz javára igényedről a korinthoszi Ephüré trónjára, ezáltal Médeia apja halála esetén szabadon elfoglalhatja Ephüré trónját, ő pedig viszonzásul lemond javadra Kolkhiszban minden apai örökségéről, így hát, bár elismerjük, hogy mint Kolkhisz királyának jogodban áll nővéredet, a kolkhiszi hercegnőt olyan házasságra rábeszélned, aminőt jónak látsz, ám e jogodat immár nem gyakorolhatod. Megállapodástok értelmében ugyanis Médeia nem kolkhiszi hercegnő többé, hanem Ephüré királynői trónjának várományosa, s mi, görögök, nem nézhetjük el, hogy házasságra kényszerítse! egy féregzabáló barbárral. Hajadon lévén és Ephüré trónjának várományosa, tetszése szerint köthet királyi házasságot bármely herceggel, s nem köteles megfogadni Kolkhisz királyának ajánlatát. Ebben a kérdésben azonban nem képviseljük nyomatékosan álláspontunkat, mivel bennünket elsősorban az aranygyapjú érdekel, nem pedig testvérednek, Médeiának házassága. Ezért a következőt javasoljuk. Hajózzunk valamennyien együtt lefelé a Dunán, s tegyük Médeia királynőt partra megfelelő kísérettel a thrákiai Artemisz szigetén. Szent jelként a daru röpülése hozta ezt tudomásunkra. Tartózkodjék a hercegnő a szigeten addig, míg valamely hatalmas király, például szövetségesed, a tejivó szküthák pártatlan és feddhetetlenségéről híres uralkodója el nem vállalja a döntőbíró szerepét közöttünk. Ha alapos mérlegelés után a király úgy döntene, hogy a hercegnő térjen haza veled, mi semmiképpen sem akadályozzuk benne. De ha úgy ítélkezik, hogy tartson velünk, neked is bele kell törődnöd, hogy velünk folytassa útját.
– Mielőtt megfontolnám ajánlatodat – felelte erre Apszürtosz –, hadd halljam, mit fogadsz el megtorlásul apám haláláért.
Atalanté ismét felállt, hogy önmagáért szóljon.
– Felség, bajtársaimnak semmi részük nincs atyád halálában. Hiszen látod, hogy csak most értesültek róla, én egy szóval sem említettem, hogy dárdámmal megsebeztem. Ha lemészárolod őket olyan tettet megtorlandó, melyben teljesen ártatlanok, palotádat megszállja a kisértő szellemek raja, és könyörtelenül üldöznek majd éjjel-nappal mindaddig, míg minden ízedben remegve meg nem halsz. Ha viszont rajtam akarsz bosszút állni, azt tanácsolom, kérj jóslatot Artemisz istennőtől azon a szigeten, melyet Ekhión említett az imént. Készségesen vállalom a jóslat döntését, és ha bűnös vagyok, alávetem magam a büntetésnek. De ha az istennő helyesli, amit cselekedtem, óva intlek, fogadd el ítéletét.
Apszürtosz idegesen gesztikulálva szabadkozott:
– Meghallgattam javaslataitokat, meg is tapsolnám s méltányosnak fogadnám el, ha az enyémmel egyenlő erejű flotta heroldja ajánlotta volna. De mivel egyetlen hajóval vagytok, s nem reménykedhettek se harcban, se szökésben, csak képtelen arcátlanságnak vehetem, amit mondtok. S mit szóltok, ha elvetem minden ajánlatotokat, s nyomban harci riadót fúvatok?
Ekhión tökéletes magabiztossággal, nyugodtan megfelelt erre is:
– Apszürtosz király, készen áll a válaszom. Ha elutasítasz, három értékes dolgot vesztesz el egyszerre. Először, mint mondottam, nyomban elpusztul az aranygyapjú. Másodszor, elveszted testvéredet, Médeiát: mert mihelyt felharsan a csatakürt, amely biztos halált jelent bajtársaimnak, gondjuk lesz rá, hogy magukkal vigyék az alvilágba Médeia szellemét, vezetőül ama nagy istennő birodalmába, akit szolgált. Végül elveszted az életedet. Mert elég időt töltöttem Kolkhiszban ahhoz, hogy megtanuljam, a királynak személyesen kell hajóhada vagy hadserege élén állnia, s nem bújhat meg a hátvédben. S miért is figyelmeztetnélek rá, hogy íjászaink holtbiztosan céloznak? A palotád kertjében rendezett ünnepségen tulajdon szemeddel láthattad, hogy a galambot röptében egyszerre három görög nyila járta át... Ilyesmire országotokban még nem volt példa. Fúvasd meg aranytrombitádat, felség, adj jelt a csatára, ha mersz, de ez a jel egyben atyámat, Hermész istent, a lelkek vezetőjét is mozgósítja, s elkísér majd oda, ahova egyáltalán nem kívánkozol.
Ekhión észrevette, hogy a király elhatározása megingott. Most már kérlelve szólt hozzá:
– Nos, hát, Aiétész nemes sarja, tartsd meg életedet s becsületedet, de hagyd meg nekünk is a mienket. Nincs oly vitás ügy e világon, melyet békésen meg ne oldhatna törvény vagy döntőbírói ítélkezés. És hadd emlékeztesselek arra is, hogy ha megölsz bennünket, nemcsak magadra és testvéredre hozol pusztulást, hanem egész országodra is. Mert ugyan ki uralkodik majd Kolkhiszban, ha kipusztul Aiétész királyi háza? Perszész, a taurosz nagybátyád talán? Ha kaukaszoszi keselyű volnék, örvendezve fogadnám halálod hírét, s összecsődíteném Aiába közelből s távolból hosszú szárnyú társaimat, mert a polgárháborúban úgy hevernek majd a hullahegyek az utcákon, mint az ősz fuvallatára a makk az erdőkben. Hidd el, felség, a megfontoltság nagy erénye az ifjú királynak, s nagyobb díszére válik, mint mérhetetlen sok kincse.
Apszürtosz végül is engedett, bár rendkívül kelletlenül, csak ahhoz ragaszkodott, hogy az aranygyapjút is tegyék ki Artemisz szigetén, s birtoklása kérdésében is a döntőbíró ítélkezzék.
Ekhión udvariasan elfogadta a fegyverszünetnek ezt a pontját, s ezzel létrejött az egyezség.

 

 

Harminckilencedik fejezet
A kolkhisziak kijátszása

Aznap este az Argó ismét kiért a tengerre, s úgy haladt lefelé az Iszapos-ágon, hogy közrefogták a kolkhiszi hajók, hat elöl, hat hátul. Az egész flottilla egy brüx falu közelében horgonyzott le, zárt rendben, középen az Argóval. Egyszer csak megszólalt a borongós püloszi Melampusz.
– Bajtársaim, nem irigyelheti hajónk mostani helyzetét józan ember. Elől-hátul porkolábok vigyáznak ránk, mint a fegyencekre, s én mégsem vagyok vigasztalan. Melyikőtök látja, amit én? Aki eltalálja, mi sugallja nekem a szabadulást, megkapja ezüstkarikákból font nyakláncomat, melyet mind elkívántatok tőlem.
Hosszas csönd következett ezután, senki sem értette, mire gondol Melampusz, végül is gürtóni Korónosz kiáltott fel, holott őt eddig lassú észjárásúnak tartották:
– Én is látom, amit te, Melampusz! Ide azt a nyakláncot!
– Mit látsz, Korónosz? Ugyan mit? – kérdezték erre a többiek.
Korónosz megfelelt nekik:
– Azt látom, hogy Apszürtosz annyira tudatlan, meggondolatlan vagy oly végtelenül könnyelmű, hogy tizenkét egységből álló flottillájához egy idegen hajót csatolt, ami egyenes kihívása a Tizenharmadik Istenségnek, akinek nevét épeszű ember kimondani sem meri.
Melampusz szó nélkül átnyújtotta az értékes nyakláncot, az argonautákba pedig ismét lelket öntött a jel, felvidultak, s Atalanté lantkíséretére kórusban énekelni kezdtek. Orpheusz ugyanis, aki kiheverte már a nagy lázat, még mindig rendkívül gyönge volt.
Iaszón és Médeia ezalatt forralta ki a tennivalókat, de senkivel nem közölték tervüket, csupán Phrixosz fiával, Melaniónnal (akinek megbízhatóságáért Médeia kezeskedett), továbbá Atalantéval. A többi argonauta mindössze annyit tudott, hogy két küldött, az argonauták részéről a mürmidón Péleusz, a kolkhisziaktól Diktüsz helyettes tengernagy indult útnak, hogy a brüxöktől három evezőssel kenut szerezzen, amellyel eljuthatnak a szkütha király udvarába, fel a delta fejéhez.
Eseménytelenül telt az éjszaka, bár az őrszemek mindkét oldalon éberebben ügyeltek a szokottnál, és sűrűn hangzottak fel a jelszavak. A görögök éjszakai támadástól tartottak, a kolkhisziak pedig kitörési kísérlettől. Reggel ismét közösen felsorakozva valamennyi hajó észak felé indult, míg el nem érték Artemisz szigetét, egy mély fekvésű, sivár földdarabot, melyet az idők folyamán nyilván az Ezer-ág vize rakott le iszapból és homokból.
Iaszón azonban megtagadta, hogy Médeiát s az aranygyapjút partra tegye, amíg Apszürtosz nem teljesíti két feltételét: nem folyamodik ellenséges hadmozdulathoz az argonauták ellen, s nem kísérli meg az aranygyapjú vagy Médeia eltávolítását a szigetről mindaddig, míg a szküthák királya meg nem hozta döntőbírói ítéletét, s legyen bármilyen döntés, ellenkezés nélkül aláveti magát. Apszürtosz bízott benne, hogy a döntés az ő javára szól majd, hiszen a szküthák nagyon is függő helyzetben vannak Kolkhisztól a tengeri kereskedelemben, a görögökkel viszont semmiféle közvetlen kapcsolatuk nincs, elfogadta hát a feltételt, s kijelentette, hajlandó esküvel megerősíteni az egyezséget, ha Iaszón is kész rá. Iaszón is vállalta, s azt ajánlotta, esküdjenek Artemiszre a közvetlen közelükben levő lakatlan szigeten. Az Argó s a kolkhiszi hajók tehát a szigetre eveztek, Iaszón és Apszürtosz egyszerre szállt ki, s gödölyét áldoztak Artemisznek. Az állat vérét egy pajzs mélyedésébe csorgatták, mindketten ittak belőle, midőn letették az esküt, s a homokra loccsantották, ami megmaradt. Apszürtosz és Iaszón kölcsönösen megajándékozták egymást, a király egy kaukaszoszi tigris bőrét adta, Iaszón pedig azt a bíborszínű köntöst, mely Hüpszipülé királynő első ajándéka volt Mürinében.
Médeia indulatosan elutasította a két férfi testőrt, akit Apszürtosz kívánt melléje rendelni arra az időre, míg a jóslatadó szigeten tartózkodik, s ragaszkodott hozzá, hogy csupán egyetlen nő legyen mellette. Mivel az egész flottillában egyetlen nő volt, Atalanté, mást nem választhattak. Apszürtosz azonban kikötötte, hogy fegyvert nem vihet magával.
Médeiát és Atalantét tehát partra tették a jóslatadó szigeten, s ott Artemisz papnője oltalmába kerültek. Magas, fogatlan, eszelős thrák nő volt, csak dión, bogyókon és nyers halon élt. A kiaszott vénség megsimogatta Médeia arcát, kezét, gyerekes rajongással tapintotta meg ruhája anyagát, s mikor a férfiak eltávoztak, Atalantét testvériesen arcon csókolta, majd varázsszavakat váltottak és rejtélyes jelzéseket adtak egymásnak.
A görögök és a kolkhisziak a lakatlan szigeten békésen elvegyülve jelbeszéddel érintkeztek, és különböző játékokban mérkőztek meg egymással, Peukón pedig csatlakozott bajtársaihoz. Phrixosz fia, Melanión azonban felkereste Apszürtoszt, félrevonta a bozótosba, hogy senki ne hallja szavukat, majd így szólt hozzá:
– Királyi nagybátyám, titkos üzenetet hoztam számodra testvéredtől, Médeiától, melyhez én is hozzátenném javaslatómat és egy kérésemet. Hajlandó volnál-e meghallgatni, avagy gyűlölsz s véremre szomjazol?
– Halljam először testvérem üzenetét – felelte Apszürtosz. Hogy kérésedet s javaslatodat meghallgatom-e, attól függ, milyen üzenetet hoztál.
Melanión halkan közölte:
– Médeia üzenete így szól: „Két unokaöcsém, Phrontisz és Kütisszórosz nagy méltánytalanságot követett el ellenem, csakúgy, mint ellened. Mint tudod, két fivérükkel együtt néhány hónappal ezelőtt el akartak menekülni Kolkhiszból a te ellenséges magatartásod miatt. Jóslat jelezte nekik apánk közeli halálát, s attól tartottak, ha helyébe lépsz, bosszút állsz majd rajtuk, amiért akadályozták testvérükkel, Neairával kötendő házasságodat. Első menekülési kísérletük hajótöréssel végződött, s apánk nem volt hajlandó másik hajót adni, így másban nem reménykedhettek, csak abban, hogy sikerül megnyerniük Iaszón kegyét. Az pedig nemcsak azt ajánlotta fel, hogy készséggel s ingyen elviszi őket Görögországba, hanem segít is visszaszerezni apai örökségüket Boiótiában, ha viszonzásul lehetővé teszik az aranygyapjú megkaparintását. Kézszorítással pecsételték meg az alkut, s munkához láttak. Phrontisz és Kütisszórosz, a leggonoszabb a négy testvér közül, arra kényszerített, hogy orozzam el az aranygyapjút Prométheusz szentélyéből, majd csatlakozzam hozzájuk a görögök hajóján. Nemcsak azzal fenyegettek, hogy ha ezt megtagadnám, megölnek, hanem azzal is, hogy megmérgezik apánkat, valamint téged, s utána majd megesküsznek, hogy az én művem volt, s a büntetés elől menekültem öngyilkosságba. Ezek után, öcsém, mi egyebet tehettem volna, mint hogy teljesítsem kívánságukat? Nem mondhatnám, hogy túlságosan vonzana a vén Sztürosszal kötendő házasság gondolata, s hogy megszabaduljak tőle, nem mennék boldogan Görögországba, ha lehet, hogy elfoglaljam Ephüré trónját, melyről lemondtál javamra. De félnék apánk szellemének bosszújától, ha így követném természetes hajlandóságomat. Tisztában vagyok vele, hogy Sztürosz ádáz ellensége lesz szeretett hazámnak, Kolkhisznak, ha nem megyek hozzá feleségül, de éppoly hűséges szövetségese, ha ezt vállalom. Vissza akarok térni hát, hogy szolgálatot tegyek honfitársaimnak, bármilyen keserves következményekkel jár is rám nézve. Könyörgök neked, öcsém, ments meg. Ha kitartasz esküd mellett, melyet Iaszón csalárdul csikart ki tőled, elvesztünk mind a ketten. A ravasz görög, Péleusz ugyanis, aki a szkütha király udvarába ment, Phineusz, Thünia vak királya fiaként mutatkozik majd be, aki nagy tiszteletben áll a szkütháknál, s olyan érvekkel hozakodik majd elő, melyek megdönthetetlenek a szküthák észjárása szerint, így hát a döntés minden bizonnyal a görögöknek kedvez majd, efelől sajnos nincs semmi kétségem. Miért késlekednél hát? Az esküd ne aggasszon, hiszen a thrákiai Artemisz hatalma éppúgy nem terjed ki Kolkhiszra, mint Zeusz atyáé. Nem azonos ő az ősi taurosz Artemisszel, akinek anyánk nemzetsége idegeneket áldoz fel, és karóra tűzi fejüket a háztetőn. Felkapaszkodott istennő csupán, testvére Apollónnak, az egerek démonának, s még emlékeznek rá az emberek, mikor az Égei-tenger szigetén, Déloszon megszületett; tiszteletét is csak nemrégiben terjesztették el Thrákiában az ott járt hajós kereskedők. Légy hát vakmerő. Gyere értem éjfélkor titokban a szigetre egy kenuval, szöktess meg az aranygyapjúval együtt, s ugyanakkor bosszút állhatsz apánk gyilkosán is. Kunyhóm ablakába lámpást teszek majd, hogy utat mutassak neked. Gyere egyedül. De ne próbálj meg magaddal vinni engem a kolkhiszi hajókra. Féltem az életünket, mert ha az argonauták felfigyelnek ránk, nyomban íjat ragadnak. Inkább evezzünk délnek a kenuddal, hajóid kövessenek bennünket, s csak akkor vegyenek fel, ha már biztos távolságra vagyunk a szigettől.”
Apszürtosz figyelmesen végighallgatta, csak aztán kérdezte meg:
– Mivel tudod bizonyítani, hogy Médeia küldött, s nem magad eszelted ki, amit előadtál?
Melanión erre átnyújtott Apszürtosznak egy fürtöt Médeia aranyhajából, amit a király testvére őszinteségének zálogául fogadott, és tarsolyába tette, pontosan úgy, mint ahogy a dódónai papok a Zeusznak ígért ajándékok biztosítékának vették Iaszón hajfürtjét.
– Most pedig halljam javaslatodat és kérésedet, amelyről szóltál, öcsém – mondta Apszürtosz.
– Bízom benne, hogy megbocsátasz nekem, felség – felelt Melanión –, régi ostoba s ellenséges magatartásom miatt. Félrevezetett a két fivérem. Argeiosz meg én nem akarunk rosszat, s nem kívánkozunk Görögországba akkor sem, ha Iaszón állja az ígéretét, s visszaszerzi apai örökségünket. Mi ketten vagyunk a fiatalabbak, és két bátyánk mindig azon mesterkedett, hogy szegénységben maradjunk. Phrontisz és Kütisszórosz úgy fognak választani a városokból és földekből, hogy megtartják maguknak a bőrt, a húst és a zsírt, s nekünk hagyják a patákat, a zsigereket meg a csontokat. Javaslatunk ez: mi ketten Argeiosszal őrt állunk ma éjjel, hogy a görögök észre ne vegyék, mikor útra kelsz a kenuval, és titokban megindul utánad a hajóhad. Az utolsó pillanatban Argeiosz meg én leereszkedünk az Argó oldalán, s majd te felvehetsz bennünket a hajódra. Kérésem pedig ez: irántad való hűséges szolgálatunk viszonzásaként légy kegyes kinevezni Argeioszt legfőbb tengernagynak, magamat pedig palotaőrséged kapitányának.
– Elfogadom javaslatodat – felelt Apszürtosz –, kérésedet pedig jóindulattal fontolom majd meg, amint elértem a három kilátásba helyezett dolgot: ha meglesz az aranygyapjú, a testvérem, s ha bosszút álltam apám gyilkosán. Mivel pedig Atalanté a thrákiai Artemiszt mondja felelősnek apám meggyilkolásában, nem önmagát, úgy érzem, valóban nem kötelező rám az istennő nevére tett esküvésem. Miért is tartoznék megfogadni bármit olyan istenségnek, aki ilyen rettentő érdemtelen igazságtalansággal sújtotta királyi házunkat?
Melanión az Argóra visszatérve közölte Iaszónnal, hogy minden rendben van. Alkonyatkor útnak indították Autolükoszt azzal a küldetéssel, hogy szerezze vissza Apszürtosz tarsolyából Médeia haját, s csempésszen a helyébe egy hosszú sárga fonalat. Feladatát minden nehézség nélkül végrehajtotta szemfényvesztően ügyes ujjaival. Azt mondják róla, képes kilopni az ember szemfogát vagy leszedni a fülét, és a meglopott talán csak egy óra múlva veszi észre, mi történt. Autolükoszt azonban nem vonták be az Apszürtosz élete ellen tervezett merényletbe. Csak Iaszón, Médeia, Melanión meg Atalanté tudta, mi van készülőben.
Az argonauták aznap este színleg vedelték a bort. Részegen énekeltek, bottal, csontokkal doboltak a hajó üstjén, dübörögve ugráltak hajójuk talpdeszkáin. Idasz megállás nélkül kiáltozott:
– Iaszón, Iaszón, tökrészeg vagy!
Mire Periklümenosz, a varázsló, Iaszón hangján így felelt:
– Hallgass már, ember, hiszen józan vagyok, akár egy vízi nimfa!
Kisvártatva az őrök, Argeiosz és Melanión kivételével, valamennyien úgy tettek, mintha mélységes álomba merültek volna.
Cselvetés volt ez a komédia, hogy fel ne tűnjön két argonauta, Iaszón meg a tainaroni Euphémosz távolléte. Amint besötétedett, elbújtak a bozótosban, s Euphémosz, amint lehetett, nesztelenül a vízbe ugrott, s átúszott a szárazföldre, ahol a brüxök fókabőr kenuit tárolták a kikötőben. Ellopta az egyiket, s visszaevezett vele a várakozó Iaszónhoz. Kedvezett nekik az esővel fenyegető sötét éjszaka: Iaszón beszállt a kenuba, kezébe vette az evezőt, a lámpás világánál hamarosan partot ért Artemisz szigetén, és szótlanul magához ölelte Médeiát.
Médeia egyenesen a kunyhóhoz kísérte, ahol a jóslatra várakozók lesik a papnő szavát, így szólt Iaszónhoz:
– Feküdj abba az ágyba. Jól húzd magadra a takarót. Vigyázz, ki ne látsszék a kardod! Meglehet, hogy lámpást hoz magával.
Iaszón mosolyogva válaszolt:
– Melanión azt állítja, olyan mohón falta a mesédet, akár Butész a mérgezett mézet.
Médeia nagyot sóhajtott, és a körmeit harapdálta.
– Sorsára kellett volna hagynunk a méhembert – mondta –, az ő mohósága miatt kell bűnt bűnre halmoznunk.
– A mi kezünkhöz nem tapad vér – sietett a válasszal Iaszón –, ne légy gyenge, ne tétovázz, szerelmem, csak rendületlen szívvel leszünk képesek visszajuttatni az aranygyapjút Görögországba. Talán nem akarsz velünk jönni? Még mindig nyitva áll előtted az út hazádba, Kolkhiszba. Ha a hazatérést választod vallásosságból vagy félelemből, nem állok utadba, bármily keservesen szenvednék is elvesztésed miatt. De egyet érts meg: bármi kockázat árán is, meg kell tartanom az aranygyapjút.
– Az aranygyapjú, örökké csak az aranygyapjú! – csattant fel Médeia. – Képes volnék gyűlölni, akár az erinnüszöket, ha nem kötne hozzád elviselhetetlen szerelem. Nem, nem, követlek akár a világ végéig, sem apám, sem öcsém vére nem férkőzhet közénk, és nem akadályozhatja házasságunkat. Csókolj meg újra, Iaszón, csókolj! Csak a te ajkadról szívhatok bátorságot, hogy végrehajtsam a bűnt, mely elkerülhetetlenül előttem áll.
Iaszón elborította csókjaival, s mámorosan szívta be hajának és testének bódító illatát. Médeia lehunyta a szemét, és nyüszített a gyönyörűségtől, akár a kölyökkutya.
Szétváltak, Iaszón befeküdt az ágyba, és magára húzta a takarót, így várakozott egymagában Apszürtosz érkezésére, kardját szorongatva.
Atalanté nem mutatkozott, de Iaszón tisztán felismerte a hangját, amint a szentélyben mesélte a papnőnek szórakoztató úti kalandjaikat. A papnő a lémnoszi nők históriáját élvezte leginkább, Iaszón hallotta, hogy felkacag, s így kiált recsegő hangján:
– Ó, az ostobák, az ostobák! Nem tudták, milyen jól megy soruk férfiak nélkül! – Most Médeia lépett be, s elhallgattatta Atalantét, hiszen Apszürtosznak azt kell hinnie, hogy a kunyhóban tartózkodik.
Eltelt egy óra, Iaszón feszülten figyelt, s egyszer csak suttogó kolkhiszi beszédet hallott: Apszürtosz és Médeia hangja volt. Lábujjhegyen közeledtek az ösvényen. Médeia halkan és alázatosan szólt, Apszürtosz keserűen és bosszúvágyóan. Iaszón hallani vélte: „Nincs mitől tartanod, öcsém. Atalanté nő és fegyvertelen.” Apszürtosz így válaszolt: „Nem hátrálnék meg akkor sem, ha maga Héraklész állna szemben velem íjával meg rézfejű buzogányával. Kezeskedem róla, hogy nem menekül előlem.”
Apszürtosz lassan közeledett. Megállt, az ajtóban suttogva fohászkodott, bizonyára apja, Aiétész szelleméhez, áldozatul ajánlva neki, ami következik.
Az ima véget ért, Apszürtosz tapogatózva megindult a sötétben, és Iaszón hallotta, amint megcsörren a fegyvere. Jobbjában a karddal talpra ugrott, összehajtott köpenyét pajzs gyanánt bal karja alá gyűrte. Apszürtosz visszahőkölt egylépésnyire, de Iaszón az ajtón beszűrődő gyér világosságban látta körvonalait, előrelendült, és az ágyékába döfött úgy, hogy Apszürtosz felüvöltött fájdalmában, majd elejtette a kardját. Iaszón birokra kelt vele, földhöz vágta, majd előrántotta magnésziai vadászkését, s átvágta torkán a fő ütőeret, melyből meleg áramban buggyant ki a vér.
– Hozz gyorsan lámpást! – kiáltott Iaszón Médeiának, amint véget ért Apszürtosz haláltusája.
A lány odahozta a lámpást, de eltakarta a szemét, hogy ne lássa a vért. Iaszón a holttesthez lépett, s harsányan így kiáltott:
– Én ártatlan vagyok, Apszürtosz király! Te törted meg közösen fogadott eskünket. Vállaltad, hogy egyetlen argonautára sem támadsz erőszakkal, mégis fegyveresen jöttél ellenem. Én csak védekeztem a támadásod ellen.
Szíve mélyén azonban jól tudta, hogy gálád gyilkosság volt, amit művelt, így hát levagdosta a holttest fülét, orrát, meg az ujjait kezéről-lábáról, majd háromszor egymás után belenyalt a szivárgó vérbe, mindháromszor kiköpte, s ezt kiáltotta:
– Nem én vagyok az, szellem, nem én! – Azért vagdosta le Apszürtosz orrát, fülét, hogy a szellem ne tudja megszagolni vagy meghallani gyilkosát, s a szemét is kiszúrta, hogy meg se láthassa. Aztán felhasította mindkét talpát is, hogy ne tudja követni. Az ujjait kihajította az ablakon a mocsaras nádasba, hogy a kolkhisziak csak nagy üggyel-bajjal szedhessék össze.
Mikor kiment vértől mocskos arccal, kézzel, Médeia ösztönösen irtózva húzódott el tőle. Iaszón szemrehányóan mondta:
– De hercegnő, hiszen a te ruhád is véres!
Médeia nem válaszolt, csak Atalantét szólította elő a szentélyből:
– Vedd magadhoz az aranygyapjút, és kövess! A vén papnő is előbotorkált, s megkérdezte:
– Nem jajkiáltás volt, amit az imént hallottam? Médeia így válaszolt:
– Kegyes hölgy, megbűnhődött, aki káromolta Artemisz istennőt!

A kolkhiszi őrszemek, akik Apszürtosz visszatérését várták, evezőcsapásokat hallottak, s elkiáltották magukat:
– Csónak közeledik! Médeia válaszolt:
– Én vagyok az, Médeia királynő. Figyeljetek rám, kolkhisziak, áhítattal s engedelmesen hallgassátok új királynőtök szavát! Öcsém, Apszürtosz király halott, s most már én vagyok királyi házunk egyetlen sarja. Apszürtosz megszegte a görög Iaszónnak a thrákiai Artemisz nevére tett esküjét, aki e terület istennője, és titokban a szigetre lopózott, hogy bosszút álljon testőrömön, a szűz Atalantén, akit alaptalanul vádolt atyánk meggyilkolásával. Karddal a kezében belopózott a kunyhóba, ahol Atalanté is, meg én is ágyban feküdtünk már, s ekkor csodának voltam szemtanúja. Hihetetlenül magas, hosszú ruhás, csodálatosan szépséges nőalak jelent meg hirtelen, nyilván maga a thrák istennő, s dárdáját öcsém torkába döfve így kiáltott: – Hitvány halandó, képes volnál megölni Artemisz vadászszüzét, méghozzá itt, Artemisz szigetén?! Majd biztos kézzel levagdalta kiálló részeit, éspedig a vértócsában heverő Apszürtosz saját kardjával. Annyira ömlött belőle a vér, hogy az én ruhámat is beszennyezte. Figyeljetek rám, kolkhisziak! Királynőtök vagyok, s bármit parancsolok, teljesítenetek kell. Mindenekelőtt azt kívánom, a holnapi nap hajnalától számítva kilenc napig maradjatok itt, hogy meggyászoljátok s illően eltemessétek öcsémet, Apszürtoszt. Gyűjtsétek össze elszórt csontjait, gondosan, hogy valamennyi együtt legyen, s egy fehér ló bőrében szállítsátok kolkhiszi fővárosomba, Aiába, ahova én már előbb visszatérek. Ami ezeket a görögöket illeti, szabadon kívánom engedni őket, hogy hazavigyék az aranygyapjút, melyet testvérem férje, Phrixosz lopott el tőlük. Nem gyengeségből vagy gyávaságból cselekszem így, hanem azért, mert birtoklása vészt hoz ránk, és királyi házunk harmadik tagjának, saját magamnak halálát okozná. Az ajándékot azonban feltételhez kötöm: előbb vissza kell vinniük engem Kolkhiszba, mielőtt hazájukba hajóznának. Tengerészeim, megértem vallási kételyeiteket, s tiszteletben tartom őket. Baljósnak tartjátok, ha nő tartózkodik hajótok fedélzetén, kétszeresen annak, ha a Halál Istenasszonyának papnője az, s háromszorosan, ha méghozzá köntösét öccsének vére szennyezi, mint az enyémet most.
A kolkhisziak elképedve hallották e szavakat, de megszólalni senki sem mert. Médeia most így kiáltott fel:
– Melanión öcsém, hozzád szólok, aki őrt álltái a görög hajón. Keltsd fel vezéredet, Iaszón herceget, s kérdezd meg tőle, elfogadja-e ajánlatomat.
Melanión most úgy tett, mintha tanácskozna Iaszónnal, aztán kolkhiszi nyelven közölte, hogy beleegyezett, de azzal a feltétellel, hogy előbb elhozza a szigetről Atalantét, utána pedig a Dunán felfelé hajózva felveszi Péleuszt, mert semmiképpen sem hagyhatja cserben e két bajtársát.
Médeia látszólag türelmetlenül ellenkezett, aztán mégis belenyugodott. Az Argó fedélzetére szállt, s azt kiáltotta: – Ha utol akarjátok érni Péleuszt, minél előbb induljatok. – így aztán az argonauták felszedték a horgony köveket, s szó nélkül evezni kezdtek a sötétségben. Mögöttük kétségbeesett jajgatás hangzott fel a vezető nélkül maradt kolkhiszi hajókról, mintha éhes farkasok üvöltöznének a hold felé.
Ankaiosz a jóslatadó sziget felé kormányzott, s amint a hajógerinc megcsikordult a fövényen, leeresztette a létrát. Előbb Atalanté szállt be, kezében az aranygyapjúval, utána Iaszón.
A partról felhallatszott a papnő csikorgó nevetése s búcsúszava, amint thrák hanghordozással vidáman kiáltozta:
– Apróra vágták, feldarabolták... összerakni többé nem lehet soha!
Az argonauták borzongva hallották. Azt gyanították, hogy a papnő jelent meg nekik daru képében, és hosszú orrával, keszeg lábával valóban darura emlékeztetett. Boldogan távolodtak el a véres szigettől, vitorlát bontván a kemény északi szélben.

 

 

Negyvenedik fejezet
Az Argó elbocsátja Iaszónt

Hajnalban ráakadtak az argonauták a brüx faluban várakozó Péleuszra. Miközben felfelé kapaszkodott a létrán, Admétosz megkérdezte:
– Hogyhogy még itt vagy? S mi történt a kolkhiszi helyettes tengernaggyal?
Péleusz kurtán válaszolt:
– Kölcsönkértünk egy kenut, s eleveztünk vele. Aztán a helyettes tengernagy beismerte, hogy nem tud úszni – azzal elhallgatott.
– Kezdem érteni – mondta Admétosz –, bizonyára valami újabb véletlen balszerencse.
– Végigkíséri egész életemet – vallotta be pirulva Péleusz így van ez már réges-rég, mióta Aigina szigetén egy szárnyas démon eltérítette dobókorongomat, s ezzel halálát okozta szerencsétlen tejtestvéremnek. Tegnap a billegő kenu és a sebes vízfolyás oltotta ki a kolkhiszi életét, bár véletlenül. Majd Iaszónhoz és Médeiához fordult:
– Boldog emberpár, mondjátok csak, hogyan szabadultatok meg az üldözőktől? Megint Euphémosz vett kölcsön egy fúrót Argosz szerszámosládájából? És az aranygyapjút magatokkal hoztátok?
Iaszón felállt, s magasra tartotta az ereklyét, a nap fürkésző sugarai pedig rávetődtek vértől mocskos ruhájára, lábszárára, az alvadt csomókra világosszőke hajában.
Péleusz arca eltorzult:
– Úgy látom, Iaszón, neked is volt szerencsétlen baleseted, bár nem éppen verteién. Vagy talán áldozatot mutattál be éjfélkor valamelyik alvilági istenségnek?
Atalantét s Phrixosz két fiát kivéve az argonauták közül senki sem tudta, hogy Iaszón megölte Apszürtoszt, csupán annyiról értesültek, hogy az aranygyapjú megóvása céljából titokban a szigetre látogatott. Borzadva látták a vért, és szótlanul várták Iaszón válaszát.
Nem felelt.
Médeia mosolyt vetett a padon ülő férfiak sorára, s igy szólt:
– Rajta hát, drága hajósok, tovább, míg kedvez a szél! Egyikőtök se vegye komolyan, hogy Aiába kívánok menni, mielőtt hazatérnétek Görögországba. Felőlem földrengés söpörheti el vagy áradás döntheti romba Kolkhiszt, azt sem bánom! Tartson az Argó egyenest Iólkoszba. Rajta, taszítsuk vízre!
Senki sem mozdult. Minden szem a ruhájára szegeződött, melyre baloldalt vér freccsent. Atalanté megkérdezte:
– Bajtársak, mi ütött belétek, hogy senki sem mozdul?
Az orkhomenoszi Aszkalaphosz recsegő hangja törte meg a hosszú csendet:
– Különös éneklő hangot hallok a hajó orra felől – mondta. -Talán Zeusz fája közli velünk jósigéjét, mint már annyiszor, hogy eloszlassa kétségeinket!
– Csak légyzümmögés az, vagy a szél dudorász a kötélzeten – mondta erre Ekhión, aki minden jóslatot féltékenyen fogadott, ha nem apjától, Hermésztől jött.
Mopszosz, a jövendőmondó óvatosan felhágott az orrba, jól összefogta ruháját, nehogy Médeiához érjen, amint elhaladt mellette. Figyelmesen hallgatott, majd bólintott, s beszélni kezdett:
– Az ág a következőket mondta: „Aki harcban pusztítja el ádáz ellenségeimet, azt szívesen látom e hajó szépen ácsolt padjain. De aki gálád gyilkosságban részes, bármilyen igaz indítékból cselekedte is, átkom sújtja s haragom. Ha a gyilkosok nyomban el nem hagyják az Argót, reá bocsátom villámomat, hogy az argonautákkal egyetemben pusztuljon el a feneketlen mélységben. Távozzanak, távozzanak, távozzanak, s ne is térjenek vissza mindaddig, míg tökéletesen meg nem tisztulnak bűnüktől. Pfuj! Még aranygyapjúm aranyszarván is érzem a vérszagot. Nem fogadok el véres aranygyapjút még akkor sem, ha a vér ellenségem torkából fakadt. Távolítsátok el a hajóról a bíborszínben játszó aranyat, s ne fogadjátok vissza mindaddig, míg tisztára nem mosták hét különböző tenger hét folyójának vizében!”
Ebben a pillanatban a Haimosz-hegy távoli csúcsán mennydörgés hallatszott, villám sistergett, noha felhőtlen volt az égbolt, és ez igazolta a jóslat szavait.
Iaszón és Médeia szó nélkül összeszedte legszükségesebb holmiját, s az aranygyapjúval együtt leereszkedtek a létrán.
Mopszosz megkérdezte Atalantét:
– Neked nem volt részed a gyilkosságban?
– Csak távolról segítettem – felelt a lány –, nem volt döntő részem benne. Nem szennyezi vér sem testemet, sem hajamat, sem pedig köntösömet.
A dolopsz Eurüdamasz erre azt mondta:
– Tudtodon kívül is hullhatott rád néhány csepp. Nem tűrlek meg tovább a hajón.
– Ha Atalanté megy, elmegyek én is – mondta erre Meleagrosz.
– Távozz hát békével – helyeselt Eurüdamasz –, de vidd magaddal Melaniónt is, aki nem szállt ugyan partra a jóslatadó szigeten, de véleményem szerint vétkesebb Atalanténál.
– Távozz békével, Meleagrosz – visszhangozták az argonauták.
Atalanté, Meleagrosz s Melanión elhagyták az Argót, s Meleagrosz kijelentette:
– Szabad akaratomból és nem kényszerűségből hagyom el a hajót, s Apollónt hívom tanúságul, hogy nem vagyok szökevény, hiszen kórusban mondtatok mindnyájan, hogy távozzam békével. Hol találkozunk ismét össze?
Argosz adta meg a választ:
– Hol másutt, mint Aiaiában, Kirké városában? Kirké testvére volt a meggyilkolt Aiétésznek, nagynénje a meggyilkolt Apszürtosznak, ő az egyetlen élő személy, aki végrehajthatja a megtisztító szertartást a bűnösökön. Vezessétek hát őket Kirké palotájába a már megállapított útvonalon, vigyétek magatokkal az aranygyapjút, s kérve kérjétek a megtisztításra.
Újabb távoli villámlás adott nyomatékot Argosz szavainak. Ismét Meleagrosz szólt:
– Helyes, bajtársak. Akkor hát jó utat, kívánom, meneküljetek meg szerencsésen Arasz, a főtengernagy elől, aki Trójában les rátok könyörtelen trójai szövetségeseivel. Azt hiszem, oktalanság volt elűznötök Médeiát, hiszen Kolkhisz királynőjeként egyedül ő tarthatta volna féken Araszt.
– Nem féltem én az Argót semmitől – felelte Argosz –, ha nincs senki a fedélzetén, aki vészt hoz rá. Öt istenség oltalmában állunk: Athéné útmutatására építettem e dicső hajót, Zeusz fájának beszélő ága adott nekünk intő jelet, midőn az imént kétszer gördült végig villáma a Haimoszon. Poszeidón ravasz elemén, a tengeren hajóztunk eddig s haladunk tovább is. Artemisz küldött nekünk a daruval jósjelet bajunkban, és Apollón is segít minket, akit Artemisz testvérének szólít, s akinek áldozatot mutattunk be Leukén, szépséges szigetén.
Most korholó, gyönge hangon Orpheusz szólalt meg, aki takaróba burkolózva kuporgott a hajó orrában:
– Hesztór fia, Argosz, meg ne feledkezz legfőbb támaszunkról, a Nagy Istennőről.
Argosz sebtében válaszolt:
– Semmi szükség rá, hogy ajkunkra vegyük a nevét, hiszen mióta Szamothrakén időztünk, úgy dobog bordáink alatt, akár a hajóépítő kalapácsa.
Azzal vízre taszították a hajót, és csak Meleagrosszal váltottak búcsúszavakat, mert nem óhajtották kihívni maguk ellen Apszürtosz szellemének bosszúját. Egyhangúlag Argoszt választották kapitánnyá.
A Fekete-tenger nyugati partján vitorláztak, s most már nyugodt volt az útjuk. Lapos part mellett haladtak, míg a harmadik nap a Haimosz lábához nem érkeztek. Ettől fogva valamivel magasabb volt a part, a háttérben pedig zord hegyek meredeztek. Enyhe, kedvező szelet kaptak, s az ötödik napon elhajóztak egy erdős földnyelv mellett, ahol sárga homok borította a lejtős partot, és megérkeztek Szalmüdésszoszba, Phineusz király nyári székhelyére. Valamennyi argonauta partra szállt. Phineusz király, aki most, hogy zavartalanul ehetett, pirospozsgás, életerős lett, botjával tapogatva az utat, fürgén elébük sietett az udvaron át, és sírt örömében, hogy ismét átölelheti mostohafiait, Kalaiszt és Zétészt. Röviden elmondták neki az út eseményeit, s ő csak ennyit mondott:
– Gyertek haza, édes fiaim, mihelyt az aranygyapjú visszakerült a helyére a Laphüsztioszi Kos tölgyfa képmására!
Az ifjak ígéretet tettek, de hozzáfűzték:
– Azért vár még ránk elég veszély. Hogyan kerüljük ki például kolkhiszi ellenségeinket meg trójai szövetségeseiket?
– Atalanté nincs már köztetek – felelte Phineusz –, sőt Médeia és Iaszón sem, s az aranygyapjú sincs nálatok. Nincs már félnivalótok a kolkhisziaktól. Ami pedig a trójaiakat illeti, nem szállít a hajótok semmiféle árut, amit elirigyelnének, s amint közlitek velük, hogy meghalt Aiétész is, Apszürtosz is, és megüresedett Kolkhisz trónja, áldani fognak benneteket, és megvendégelnek mint jó hír hozóit. Örülni fognak a Kolkhiszt ért csapásoknak, mert Aiétész keményen bánt velük, és erősen korlátozta a Fekete-tenger partján élő népekkel folytatott kereskedelmüket.
Az argonauták felüdülve és bizakodva folytatták útjukat. De Orpheusz nélkül szálltak hajóra, aki folyton betegeskedett, mióta elhagyták Kolkhiszt, s egyetlenegyszer sem vette kezébe lantját. Phineusz magára vállalta, hogy fürdőkkel és purgálással helyreállítja egészségét, és utána megfelelő kísérettel hazaküldi szülőföldjére. Erre bajtársai felmentették a fogadalma alól, hogy útjuk végéig velük tart. Másnap estére egy arbutusszal, bozóttal, korcs tölggyel benőtt elvadult területre érkeztek a Delkosz-tó kifolyásánál. A hófehér homokkal borított parton levágták a Szalmüdésszoszból magukkal hozott két szép juhot, áldozatul Athéné istennőnek, s mikor kicsordult a vérük, buzgón imádkoztak, hogy ismét segítse át őket a Bolygó-sziklákon.
A Boszporosz árja még sebesebb s még erősebb volt, mint annak idején. Az argonauták szomorúan mondogatták, hogy most még Tiphüsz sincs velük, de nagy Ankaiosz, Phineusz király tanácsaira emlékezve, magabiztosan tartotta kezében a kormányt. Baj nélkül átjutottak a szűk vízi utakon, talán három óra vagy még annál is kevesebb idő alatt, s aztán felvidulva haladtak a Márvány-tenger északi partja mentén. Első állomásuk az a tágas, védett öböl volt, még Phineusz király birodalmában, melybe az Athürasz folyó torkollik, a következő egy homokzátony a Szent-hegyfok lábánál, majd pedig a Szésztoszi-öbölben tartottak pihenőt. Hazafelé tartva ez volt az első eset, hogy ott kötöttek ki, ahol odafelé menet, s úgy rendeltetett, hogy ez legyen az utolsó is.
Kora reggel sebesen siklottak a Hellészpontoszon, forrón tűzött a nap, a víz kék volt, akár a lazúrkő, de a part, mely nemrég üde zöld volt, már kiszáradt és bámulni kezdett, mert jól benne jártak a nyárban. Mikor a trójai Dardanosz előtt vitorláztak el, füstoszlop szállt fel a parton, aztán néhány mérfölddel lejjebb egy őrtoronyból is füstöt láttak. Az argonauták összenéztek, s készenlétbe helyezték fegyvereiket, minden rosszra felkészülve.
Hamarosan láthatták, hogy négy-öt hajó indul feléjük a Szkamandrosz folyó torkolatától. Lünkeusz jelentette:
– Kolkhiszi hajók, Arasz hajóraja. De trójai hajót nem látok, se kikötve, se vízen.
Phrixosz fia, Phrontisz most Argoszhoz fordult:
– Arasz tengernagy hosszú ideig Perkótéban volt hadifogoly, s tud görögül. Legyen hát ismét Ekhión a szószólónk, talán isteni atyja, Hermész ezúttal is sugall neki valami jó hazugságot. Idasz akkorát kacagott ezen, hogy Ekhión megsértődött.
– Atyám, Hermész – mondta – nem tűri, hogy kinevessék. Ékesszólásával egyformán képes félrevezetni bárkit, igazmondással éppúgy, mint hazugsággal. Figyeljétek meg, hogy semmi egyebet nem mondok a kolkhiszinak, csupán színigazat, és mégis elborítom tisztánlátását a valótlanság áthatolhatatlan felhőjével.
Ezután magára öltötte heroldköntösét, s kezében tisztének csavart pálcájával, teljes pompában felhágott a hajó orrába, majd a vízen át tisztán csengő hangon szólította Araszt.
– Kitűnő Arasz, jó hírt hoztunk számodra. Hajórajod máris teljesítette küldetését kockázat s vérontás nélkül, s akár nyomban hazatérhet becsülettel. Elszánt és bölcs királyod, Apszürtosz üldözött bennünket a roppant Fekete-tengeren át, el is fogott végül egy Daru-tónak nevezett vízen, mely néhány mérföldnyire fekszik az Iszapos-ágtól, a Duna deltájának északibb ágától. Mikor már kényre-kedvre hatalmába kerültünk, három dolgot követelt tőlünk Apszürtosz: szolgáltassuk ki testvérét, Médeiát, juttassuk vissza Prométheusz szentélyébe az aranygyapjút, végül hogy véresen megtorolhassa bajtársnőnkön, a kalüdóni Atalantén, hogy dárdája átjárta néhai dicső királyotok, Aiétész hasát. Egyetlen hajónk állt tizenkettővel szemben, mi mást tehettünk volna, engedtünk! De királyod mégis oly bősz haragot táplált velünk szemben, hogy vérnek kellett folynia. Királyi vért ontottak, még mielőtt eldőlt volna a vitás ügy. Ezért aztán, sajnos, távoznia kellett az Argóról Atalanténak és Médeiának, s nem láthatod soraink között Iaszónt sem, Phthiótisz királya, Aiszón trónjának örökösét, sem Meleagroszt, Oineusz király utódját az arkádiai Kalüdón trónján, sőt Melaniónt sem, a szerencsétlen sorsú Aiétész unokáját. Zuhanjon rám s zúzza be koponyámat nyomban ez az árbocrúd, ha hazudok neked! Gyere át hajónkra, sós szakállú úr, szívesen látunk, győződj meg róla magad, hogy nem rejtegetjük előled sem az aranygyapjút, sem az imént említett személyeket. Bár életünk megmaradt, üres kézzel térünk haza Görögországba, új parancsnokkal, s mire bejárja hazánkat kalandunk híre, nevetség tárgyává leszünk mindannyian, elhiszed-e? Biztos lehetsz benne, azok után, amit láttunk s elszenvedtünk, egyikünk sem óhajt soha többé barátságtalan tengered félelmetes vizére merészkedni.
Arasz azonban gyanakvó ember volt. Perkótéi hadifogsága idején Kleité apja, Meropsz király udvarában jól megtanulta, hogy ne bízzék egyetlen görögben se, és ne higgyen herold szavának, ha az Hermész székhelyéről, a Külléné-hegyről való. Alljt parancsolt az Argónak, s ő maga felzárkózott rnelléje.
Argosz odaállt, s megengedte, hogy Arasz egymaga, kolkhiszi kíséret nélkül hajójukra szálljon.
Arasz alapos kutatás után meggyőződött róla, hogy az aranygyapjú valóban nincs a hajón. Megtalálta a dupla fenekű ládát a kormányosülés alatt, de semmi sem volt benne, csupán borostyán, gyöngy és egy finom művű fejdísz, melyben felismerte Médeia tulajdonát.
– Ez lopott holmi! – kiáltott fel.
– Dehogyis – tiltakozott Péleusz, aki sosem jött zavarba –, az enyém. A hercegnő küldi ajándékba feleségemnek viszonzásul iránta való szívességemért. Mikor Apszürtosz király elfogott bennünket, Iaszón azzal fenyegetőzött, hogy ha a király elveszi tőle az aranygyapjút, tulajdon kezével öli meg Médeiát. Én léptem közbe, hogy ne tegye.
Arasz most két jól úszó matrózt szólított elő, s megparancsolta, bukjanak víz alá, és nézzék meg, nem szögezték-e az Argó fenekére az aranygyapjút. Ehhez a fortélyhoz ugyanis gyakran folyamodnak a kereskedők a trójai vámtisztek kijátszására. Nem találtak semmit, s Arasz kelletlenül abbahagyta a kutatást. Biztosra vette, hogy félrevezették, csak azt nem tudta, miben.
– Kitűnő Arasz – mondta Ekhión –, mielőtt elválunk, fogadj el tőlem egy ajándékot. Ez a bronz lábvért jobban illene rád, mint rám, izmos lábszárra való, nem ilyen elegánsan vékonyra, mint az enyém. A bebrüx Amükosz király palotájában zsákmányoltam. Körülbelül olyan termetű volt, mint te, de a szellem adományai nélkül... s végül ez a hiányosság okozta vesztét.
Arasz örömmel fogadta a lábvértet. Miközben visszatért hajójára, a tőle kitelő legszívélyesebb hangon szólt oda Argosznak:
– Van-e tudomásotok mindarról, ami Trójában történt, amióta ezeken a vizeken jártatok?
– Nincs – felelt Argosz –, mondd el, kérlek! Nagyon érdekel, mi történt a híres várossal, mellyel én, aki athéni vagyok, hosszú éveken át kereskedtem.
– Egy Héraklész nevű görög – kezdte Arasz –, bizonyára hallottatok már róla...
– Tirünszi Héraklészről van szó? – vágott közbe Argosz.
– Úgy tudom, tirünszi születésű – felelt Arasz. – Annyi bizonyos, az a Héraklész, aki az amazonok földjén megölte Hippolüté királynőt. Óriási termetű s erejű férfi, rézfejű buzogányt s oroszlánbőrt visel.
– Mindnyájan ismerjük azt a Héraklészt – mondta erre Argosz. – Kifelé jövet útitársunk volt.
– Héraklész felbőszült – folytatta Arasz –, hogy nevelt fiát, Hülaszt elorozták tőle a müsziaiak, és állítólag valamely okból Trójába küldték. Ennélfogva sorra járta a Márványtenger görög településeit, a dolión Küzikosz király meg Perkóté királyának udvarát, s összeszedett tőlük egy hat hajóból álló flottát. Ezzel behajózott a Szkamandroszba, éjszaka meglepte a trójai flottát, fölégette, aztán betört a városba is, buzogányával pozdorjává zúzta a kaput, és rajtaütött palotájában Laomedón királyon, s elégtételt követelt sérelmeiért. A király alig volt magánál a rémülettől, de bárhogy törte a fejét, semmire sem emlékezett, amivel megsérthette volna Héraklészt, s udvariasan megkérdezte tőle, mi a panasza. Héraklész belekezdett egy hosszú történetbe valamiféle emberevő kancákról, melyeket Laomedón gondjaira bízott évekkel ezelőtt, s nem kapta vissza őket. Laomedón azt felelte, most, hogy Héraklész említi őket, már jól emlékszik rájuk. Akkor is nagyon rossz bőrben voltak már, mikor Trójába érkeztek, mivel Héraklész nem adott nekik emberhúsabrakot, amit megszoktak előbbi gazdájuk istállóiban, a thrák Diomédésznél, a bisztonok királyánál, de ezenfelül még agyon is hajszolta őket. Héraklész ráförmedt Laomedónra, hogy ne sértegesse, hanem vallja be, mi történt a kancákkal. A király azt válaszolta, hogy kiadták a párájukat szinte azonnal. Héraklész azt állította, hogy ez hazugság, de hajlandó az ellopott kancák helyett elfogadni kettőt Ganümédész lovai közül. Lakóniai kancák voltak ezek, melyeket Eurüsztheusz király küldött Trójába, engesztelésül Ganümédésznek, Laomedón fiának halála miatt, akit véres összecsapás során akháj kalózok öltek meg. Az ajándékkal egy időben érkezett a vigasztaló hír, hogy Ganümédészt sas vette hátára, s felvitte az Olümposzra – amint a kalózok tanúsítják –, hogy Zeusz halhatatlan pohárnoka legyen belőle.
– Erre magam is jól emlékszem – szólt közbe Argosz. – És kiszolgáltatta Héraklésznek a kancákat Laomedón?
– Sajnos, tétovázott – felelt Arasz. – Az az indulatos Héraklész erre azzal állt elő: „És hol van Hülasz, te gazember?” Laomedón szabadkozott, hogy most hallja először ezt a nevet, mire a másik felvilágosította, hogy thesszáliai fogadott fiáról van szó, akinél szebb és elbűvölőbb fiú nincs a világon. Azzal vádolta Laomedónt, hogy valahol a városban rejtegeti. Éppen itt tartottak, mikor Laomedón egyik fia merő dicsvágyból meg akarta ölni Héraklészt, és hatalmas szikladarabot hajított rá a toronyból. Célt tévesztett, Héraklész kísérője, az aiginai Telamón pedig dárdájával megölte Laomedónt. Erre Héraklész embereivel kifosztotta a palotát, a várost, a főembereket pedig rabságba hurcolta.
Az argonauták nagy megkönnyebbüléssel hallották a történteket, s Argosz megkérdezte:
– Ki uralkodik most Trójában?
– Héraklésznek megtetszett Priamosz, Laomedón kisded fia – felelt Arasz. – Felemelte s apja trónjára ültette, mondván: „Légy te a király, gyermek! Növekedjék uralkodásod alatt Trója, lassacskán, amint te nősz, s akkor jusson érett bölcsességhez, mikor te.”
Argosz és Arasz kölcsönös jóindulatuk hangoztatásával vált el egymástól. Az Argó délnek kanyarodott Tenedosz felé, Arasz pedig kiadta a parancsot kapitányainak:
– Minden rendben. Indulunk haza!
Útközben azonban Szésztoszon álmot látott Arasz. Aiétész jelent meg előtte, mindkét kezét hasára szorította, hogy zsigereit tartsa, s haragosan rákiáltott:
– Arasz! Miért nem teljesíted parancsomat? Állj bosszút értem, érvényesítsd az igazságot gyilkosaim felett! Szerezd vissza az aranygyapjút!
Álmában erre így felelt Arasz:
– De felség, téged megöltek, s most már helyetted fiad, Apszürtosz uralkodik. Nekem már az ő parancsát kell teljesítenem, nem a tiédet!
Aiétész kongó hangon megismételte:
– Miért nem teljesíted parancsomat? Én meghaltam, de parancsaim tovább élnek. Érvényesítsd az igazságot gyilkosaim felett! Szerezd vissza az aranygyapjút!
Erre Arasz megkérdezte álmában:
– És hol találom az aranygyapjút meg gyilkosaidat?
– Hajózz Aiaiába – felelte Aiétész –, testvérem, Kirké udvarába. Ott mind egy helyben megtalálod gyilkosomat, Atalantét, az aranygyapjút és cselszövő leányomat, Médeiát.
Így aztán Arasz, amint felébredt, fordulást parancsolt, és a távoli Aiaia felé indult, bármily keservesen panaszkodtak is emiatt kapitányai.

 

 

Negyvenegyedik fejezet
Találkozás Aiaiában

Héraklész, miután kifosztotta Tróját, teljes nyugalommal visszatért Talthübiosszal együtt a peloponnészoszi Éliszbe, hogy a kitűzött időben elvégezze a reá rótt munkát, Augeiasz szennyes istállóinak kitisztítását. A feladatot egyszerűen oldotta meg: veréssel-fenyegetéssel rákényszerítette a palotaszolgákat, hogy vezessék be az istállóba két közeli folyam vizét. A rohanó áradat magával sodorta az összes szemetet, meg ráadásul néhány marhát is. Aztán visszatért Ázsiába, hogy tovább keresse Hülaszt, és bosszút álljon Kalaiszon és Zétészen. Lüdiában járva megpihent Tmólosz ión hérosz sírjánál, ott, ahol a borzalmas, embermagasságú kígyónövény terem, melyen patkánybűzt terjesztő karmazsinvörös liliomkelyhek virítanak. Héraklész szerelembe keveredett a szentély főpapnőjével, Omphaléval, aki aztán állítólag hármas fiúikreket szült.
Héraklész megirigyelte a papnő kellemes és nyugodt életét. – Hogy a csodába tudsz te örökké békességben maradni szomszédaiddal és barátaiddal? – kérdezte tőle. – Áruld már el a titkát!
Omphalé így válaszolt:
– Az elégedettség három vékony szálon függ.
– Miféle szálakon? – kérdezte Héraklész.
– Találd ki! – hangzott a felelet. Héraklész azonban úgy türelmetlenkedett, hogy a papnő inkább megmondta a megfejtést. -Az első vékony szál a tej, amely anyajuhaink és kecskéink tőgyéből csorog fejeskor, a második a bélhúr, amit pelaszg lantom két vége közé feszítek, a harmadik a fonal, amit orsónkon fonunk.
– A tejet én is szeretem – mondta Héraklész –, ha eleget ihatom belőle, és bevallom, a lantzene iránt sem vagyok érzéketlen. A fonásról azonban mondj még valamit. Hogy lehet valaki pusztán attól elégedett, hogy fonhat?
Omphalé így válaszolt:
– Lehetséges, hogy a sok száz nő közül, akivel dolgod volt, még egy se mesélt neked a fonás gyönyörűségéről? Nincs foglalatosság a földön, ami olyan megnyugtató hatású volna, mint a fonás. A pörgő fej, a forgó orsó, az ember ujján egyenletes, tartós fonallá összeálló gyapjú... kimondhatatlanul kellemes játék. És fonás közben halkan dúdolunk magunkban, vagy csevegünk barátainkkal, vagy azt sem bánjuk, ha elkalandoznak a gondolataink...
– Szeretném megpróbálni – mondta Héraklész sürgetően –, ha gondolod, hogy nem töröm majd össze minden orsódat, csévédet. Kamaszkoromban nem volt sok szerencsém a zenetanulással.
Így esett, hogy Omphalé megtanította Héraklészt fonni. Könnyen megtanulta, és csodálatosan finom, erős szálat font. Megvallotta, hogy szíve szerint mindig nő szeretett volna lenni, és most végre láthatja, mennyi örömtől fosztotta meg az élet. Omphalé női ruhába öltöztette, megmosta, kifésülte, befonta és kék szalaggal kötötte össze hosszú haját. Héraklész soha életében nem volt olyan boldog, mint itt e köldökszentélyben, mert a gyermekek szellemei nem ismerték fel ebben a mezben, és egy darabig nem gyötörték. Talthübiosz sem akadt nyomára, és mivel abba a szentélybe még heroldnak sincs joga belépni, Héraklész hónapokig vagy akár évekig is biztonságban ott időzhetett volna, ha híre nem jön egy tengerparti városból, Teószból, hogy befutott kikötőjébe az Argó javításra. Tenedoszból jövet a part mentén haladva, víz alatti sziklára futott, és az argonauták úgy jutottak el Teószig, hogy útközben állandóan merték a vizet, mert a bal oldali bordázat palánkja leszakadt.
Amint Héraklész meghallotta a hírt, kihajította orsóját az udvarra, ledobta magáról a női ruhát, kapta a buzogányát, íját, az oroszlánbőrt, s bőszen megindult a tenger felé.
Az argonauták azzal sem értek volna semmit, ha elébe küldik Ekhiónt, hogy próbálja kiengesztelni. Kalaiszt és Zétészt már a leszboszi Méthümnében figyelmeztették, hogy Héraklész meg akarja ölni őket, amiért rábírták Iaszónt, hogy hagyják cserben a Kiosz folyó torkolatánál. Amint óriás alakja feltűnt a láthatáron, a két ifjú kiugrott a hajóból, s bámulatos sebességgel futni kezdett a folyóvölgyben, méghozzá cikcakkban, hogy megnehezítsék a célzást. Héraklésznek azonban mindössze két nyilat kellett kilőnie, és máris a földön hevert a két ifjú. A jobb lapockacsont alatt járta át őket a nyílvessző, és nyomban meghaltak. Kitöltvén bosszúját, Héraklész mosolyogva sietett az argonauták üdvözlésére, s közben vállát verdestek kék szalagos hajfonatai. Megcsókolta Admétoszt és Akasztoszt, és azt mondta nekik:
– Drága bajtársaim, tanuljatok meg fonni, szívemből ajánlom. Nincs annál megnyugtatóbb dolog a világon!
Kitérő választ adtak, s Héraklész már éppen erőszakkal be akarta avatni őket ebbe a férfihoz nem illő időtöltésbe, mikor szerencsés fordulat megakadályozta benne. Talthübiosz herold lépett ki egy argoszi hajóból, mely éppen kikötött a mólón, s azon nyomban Héraklészhez fordult:
– Nemes Héraklész, szerencse, hogy találkoztunk! Eurüsztheusz király üdvözletét hozom, újabb munkája van számodra. Nincs megelégedve azzal, ahogyan kitakarítottad Augeiasznak, Élisz királyának istállóit, mivel nem saját kezeddel hajtottad végre a munkát. Az ásást, lapátolást, vízduzzasztást az élisziek végezték saját szerszámaikkal. Ezért helyette most másik munkát kell elvégezned!
Héraklész felfortyant:
– Szentséges kígyók! Trágyaember, soha életemben nem hallottam ilyen képtelen kifogást! Először megtiltjátok, hogy Augeiasz után menjek, és engedélyt kérjek tőle istállói kitisztítására, aztán mikor nem akarván megsérteni régi bajtársamat holmi birtokháborítással, a szolgáival végeztetem el a munkát, azzal álltok elő, hogy így nem kielégítő. És te mit szólsz ehhez, Augeiasz király? Jól csináltam? Mert ezt te döntőd el, s nem Eurüsztheusz!
Augeiasz idegesen ráfelelte, hogy igazán nagyon jól csinálta.
– No tessék, trágyaember, hallottad a választ! De végül is halljam, miféle újabb munkát kíván tőlem az a bolond gazdád!
Talthübiosz erre közölte a parancsot, hogy hozzon egy kosárra való narancsot vagy más néven aranyalmát a Heszperidák szigetéről... erről a munkáról másutt már szó esett, így aztán Héraklész Augeiaszra támadt, hogy ha Eurüsztheusz nem hajlandó elismerni a munka rendes elvégzését, melyet Augeiasz is igazolt az imént, vigaszdíjat kell fizetnie: beéri éliszi marhaállományának egytizedével.
Augeiasz kénytelen volt elfogadni a felháborító követelést, bár egy pillanatig sem volt szándékában teljesíteni.
Autolükosz, Deileion és Phlogiosz, Héraklész egykori bajtársai nem merték szemébe vágni, hogy ugyanazt követte el ellenük, amiért most bosszút állt Kalaiszon és Zétészen: sok évvel ezelőtt cserbenhagyta őket Paphlagónia földjén.
Rájuk ismert, kedélyesen köszöntötte őket barátságos hátba veregetéssel, úgyhogy minden sérelmüket elfeledték. Valójában bőséges kárpótlást kaptak tőle, hiszen kényszerű szinópéi tartózkodásuk során egész életükre meggazdagodtak.
Mielőtt Héraklész eltávozott volna, apróra kikérdezte Ekhiónt, mi történt az aranygyapjúval, és mivel amúgy se érte volna be kitérő válasszal, Ekhión pontosan beszámolt a történtekről, de titoktartást követelt mindaddig, míg az aranygyapjú ott nem ragyog ismét az Argó orrán. Héraklész semmin sem lepődött meg az elbeszélés során, ám mikor azt hallotta, hogy Médeia belebolondult Iaszónba, felsóhajtott, és szelíden megjegyezte:
– Szegény lány, de sajnálom! Ekhión barátom, kérlek, add át üzenetemet, és fizetségül tiéd az ezüstkupám. Mondd meg a hercegnőnek, hogy szívem teljes részvéte az övé, amint részvéttel fordultam Hüpszipülé királynő felé is Lémnoszon. Mondd meg neki, Iaszón éppoly hűtlenül bánik majd vele, amint Hüpszipülével tette, hiába szakadt el kedvéért királyi házától és népétől, s vált cinkosává az apagyilkosság és testvérgyilkosság bűnében. Biztosítsd róla, ha Iaszón elhagyja, idén, jövőre vagy akár tizenkét esztendő múlva, számíthat tirünszi Héraklészre, akár bosszúra, akár vigasztalásra van szüksége.
Ekhión átvette a kupát, vállalta az üzenetet, mire Héraklész ragyogó mosollyal körülnézett, majd kijelentette:
– Drága bajtársaim, ti sokat próbált barátok, ha bármelyiktek segítségemre szorul ellenségeivel szemben, készségesen állok rendelkezésére.
Héraklész hazaindult Görögországba, közben Epheszoszban pihenőt tartott, a kikötőben ráakadt egy lehorgonyzóit phoinikiai hajóra, és a gazdáját fiával együtt megkötözve Omphaléhoz küldte kezesül. Mindaddig nem bocsáthatók szabadon – üzente –, míg a phoinikiaiak ki nem váltják őket egy afrikai majompárral. Omphalé ugyanis gyakran mondogatta Héraklésznek, hogy majomra emlékezteti, s most azt akarta, hogy távollétében az a pár vigasztalja. A phoinikiaiak annyira féltek Héraklésztől, hogy nyomban el is küldték a majmokat.
Itt az ideje elmondani, mi történt Hülasszal. Nem sokkal élte túl, hogy a harkálynimfák székhelyére látogatott az Aszkániai-tónál. Mivel férfiasságban nem vetekedett Héraklésszel, nem volt képes kielégíteni Drüopét és összes nimfáját, akik valamennyien beleszerettek, s bármennyire könyörgött is, nem engedték el. Ereje megfogyatkozott s meghalt, körülbelül akkor, mikor az Argó másodízben haladt át a Bőszporoszon. Drüopé nem akarta, hogy Héraklész fülébe jusson, mi történt, s titokban eltemette a Pagai-forrás közelében, és mélységesen meggyászolta. A harkálynimfák sok-sok évszázadon át virággal borították el sírját halála évfordulóján. Ezen az ünnepségen dicsőítő éneket zengtek minden idők szépséges ifjainak emlékére, mint amilyen Adónisz volt, Künarasz fia, Aphrodité szerelmese; Endümión, Aitólosz fia, Artemisz szerelme; Ganümédész, Laomedón fia, Zeusz szerelme; Hüakinthosz, Oibalosz fia, akit Apollón szeretett, Khrüszipposz, Pelopsz fia, akit Thészeusz szeretett; Narkisszosz, Képhiszosz fia, aki önmagába volt szerelmes, és végül Atlantiosz, Aphroditénak Hermésztől született fia, az első hermafrodita, akibe szerelmes volt az egész világ. A refrén úgy szólt, hogy ezek egyike sem volt olyan szép, vonzó, kecses és odaadó, mint Hülasz, Theiodamasz fia, akiért rajongott Héraklész, valamint az aszkániai nimfák.
A Pagai-forrás gyönyörűséges tájék, érdemes felkeresni. Ezüstösen csillognak a kavicsok a kristálytiszta vízben, és partját belepi a vérehulló kék fecskefű, az üdezöld fodorka, a csipkés petrezselyem megy a szarvasfű, mely bársonyosan simul a lábhoz és maradásra készteti a látogatót.
Az Argó kénytelen volt vesztegelni egy darabig, nemcsak azért, mert Argosz nehezen tudta kijavítani, mivel a teószi fa minőségét nem tartotta megfelelőnek, hanem mert úgy érezték, kötelességük ünnepi játékokkal megemlékezni bajtársaiknak, az Északi szél fiainak haláláról. Újabb utasokat vettek a hajóra, Telamónt, Héraklész bajtársát, valamint öt aiginai rokonát. Telamón fivére volt Péleusznak, mielőtt az újjászületett a mürmidón törzsben, s vele együtt része volt mostohatestvérük, Phókosz halálában. Most azonban úgy találkoztak, mint két idegen, és csak gőgös pillantásokat vetettek egymásra.
Következő állomásuk a gyapjújáról híres Milétosz volt, ahol oly melegen fogadta Erginoszt a családja, hogy nehezére esett elszakadnia tőlük és folytatnia útját. Milétoszról a virágzó Számoszra hajóztak, kis Ankaiosz szeretett hazájába, onnan pedig Leroszra, melyről ez a mondás járja: „Minden leroszi komisz, nemcsak néhány, hanem valamennyi – csak Proklész kivétel, pedig Proklész is leroszi.” Azt azonban senki sem tudja, ki volt az a Proklész. Utána a Kükládok szigetek következtek, elsőnek Naxoszt érintették, az Égei-tenger legboldogabb szigetét, majd Déloszt, a legszentebbet, ahol Apollónt és Artemiszt ajándékkal és tánccal tisztelték meg. Utolsónak hagyták Szeriphoszt, a köszörűkövek szigetét, itt vetette partra valamikor a tenger egy ládában Perszeuszt és anyját, Danáét, mert Akrisztiosz király kiszolgáltatta őket a hullámok szeszélyének. Itt kitették a hajóból Telamónt és rokonait. A görög szárazföldet elkerülték, szigetről szigetre haladtak, Küthéra, majd Szphaktéria következett (homokos Pülosz, Periklümenosz hazája közelében), utána Zakünthosz, Ithaka, Korfu... de egyik helyen sem időztek hosszasabban.
Tiszta idő volt, enyhe szél fújt, s az ismerős vizeken semmi rendkívüli nem történt az argonautákkal. Rövidre fogva, ellenszéllel küszködtek Illüria partja mentén, míg a hatvankettedik napon, attól számítva, hogy elhagyták a Duna torkolatát, végre megpillantották Aiaiát, Kirké városát a phallosz alakú sziklás szigeten, az isztriai Pola kikötőtől délkeleti irányban húsz mérföldre. Azért nevezték el Aiaiának, mert buján lepi el a jácintvirág – a szó jajveszékelést jelent, s maga a Hármas Istennő írta fel a szirmaira.
Az argonauták nagy örömükre ott találták Iaszónt, Médeiát, Atalantét, Meleagroszt és Melaniónt, akik fáradságosan, de elég gyorsan érkeztek meg Aiaiába az aranygyapjúval együtt. Ilyenformán ismét harminchármán voltak (Médeiát nem számítva), bár Iphitosz, Orpheusz, Kalaisz és Zétész már nem volt köztük.
A sólyomorrú, sólyomszemű, előreugró állú, hajlott hátú vén Kirké nem üdvözölte barátságos mosollyal Iaszónt és társaságát, mikor Polából halászcsónakon a szigetre érkeztek, mivel az elmúlt éjszakai álmában, amely megjövendölte jövetelüket, vérzuhatagot látott. A vendégbarátság törvénye azonban azt parancsolta, hogy fogadja be őket Aiaiába. Vászon hálóingében ment le a tengerpartra, hogy megfürödjék a sós vízben, s mivel aznap még nem találkozott senkivel, elsőnek velük közölte, még az üdvözlés előtt, hogy álmában vérzuhatag öntötte el házát, túláradt a falakon is, majd a gyógyszeres kamrájában támadt hirtelen tüzet vérrel oltotta el sebtében.
Egy szót sem válaszoltak, csak követték palotájába a csuromvizes papnőt. Hátrálva ment az úton, s közben folyvást integetett, hogy kövessék. De mikor le akarta ültetni őket a fényes bronzszékekre, csupán Meleagrosz tett eleget az udvarias felszólításnak, köszönetet mondva mindannyiuk nevében, majd közölte, kicsoda s milyen családból származik. A többi csak fejét rázta, s egyenesen a házi tűzhelyhez tartott. Leültek a hamuba, jelezvén, hogy embert öltek és engesztelést keresnek, hamut hintettek fejükre, és arcukat bemázolták faszénnel. Tekintetüket érkezésük óta egyszer sem emelték Kirké arcára, s neki feltűnt, hogy Iaszón a kardját, Atalanté pedig a dárdáját egyenesen a tűzhely rostélyán helyezte el. Ebből látta, hogy nem közönséges gyilkosok: Atalanté királyi házigazdáját, Aiétészt ölte meg palotája lépcsőházának tetején, Iaszón pedig vendéglátója fiát, Apszürtoszt gyilkolta meg álnokul, noha szerződést kötött vele.
Álmában figyelmeztetést kapott Kirké, ha megtagadja a megtisztítást vendégeitől, minden gyógyfüve, gyökere, fakérge, növénye elveszti hatását, így hát azonnal elkészítette az engesztelő áldozatot a meggyilkoltak szellemének, bár még mindig nem tudta a nevüket. Meleagrosz azt tanácsolta, idézze meg őket „Kelet két királyi fenyőfájaként”... minthogy a fenyő a mágikus faábécé alphája.
Kirké tapsolt, behoztak négy szopós malacot, nyomban átvágta a torkukat, s a négy megtisztulni vágyó kezére fröcscsentette a kiömlő vért. Atalantét és Médeiát a sólyomszüzek a női fürdőkamrába kísérték, és ott kilencszer megmosdatták őket váltott fürdővízben, a véres üledéket pedig odakint egy gödörbe öntve, a hagyományok szerint megidézték a haragos szellemeket. Hasonlóképpen kisérték Kirké disznóemberei Iaszónt és Melaniónt a férfifürdőkamrába a körülményes megtisztulás céljából. Eközben Kirké engesztelő áldozatot mutatott be tűzhelyénél a meggyilkoltaknak, kovásztalan kenyeret égetve.
Amint a szertartás véget ért, Kirké odament a megtisztulni vágyókhoz, akik ismét a tűzhely körül kuporogtak, kézen fogva felemelte s udvariasan a székekhez kísérte őket, s most már le is ültek.
Maga is leült velük szemben, s megkérdezte Médeiát:
– Ki lehetsz te, kedvesem, hogy annyira hasonlítasz arra a lányra, aki én voltam valaha? Ilyen borostyánszínű szeme senki másnak nincs, csak az ephüréi királyi ház gyermekeinek. És hogy kerülsz ide kopasz szkütha papok kíséretében, a kanyargós Száva folyón át? És ki ez a vadászszűz, aki nő létére részese bűnödnek? S ki ez a két férfi bűntársad? Hogy lehet, hogy az egyik sötét bőrű és hajú, a másik meg oly világosszőke? S ki lehet a két királyi alpha, akiknek meggyilkolásában cinkos voltál?
Médeia erre fölfedte kilétét Kirké előtt, s tagadás nélkül mindent bevallott. Szavait így fejezte be:
– Valójában hívásodra jöttem ide, néném, mint magad is jól tudod!
Kirké gyűlölte öccsét, Aiétészt, mert miatta száműzték Ephüréből. Megcsókolta Médeiát, s felkiáltott:
– Drága gyermekem, nagyon jól tetted! Akkor is örömmel fogadnálak, ha nem hozol olyan hírt, mely a levegőt is megédesíti. Mert fontos dologban hívtalak magamhoz, mely összefügg úrnőnkkel, Brimóval.
Senki mással, egyedül Médeiával közölte, hogy mi az. Azt azonban megtudták, hogy bizonyos ajándékokat bízott rá, melyeket Kókalosz főnimfájának kell átadnia a szicíliai Agrigentumban: egy bronztripuszt, egy borostyán phalloszokból fűzött nyakláncot, továbbá egy lepecsételt ládát. Iaszón nem merte magára haragítani Kirkét, vállalta hát, hogy elviszi az Argón, amilyen gyorsan csak teheti, bár Szicília messze nyugaton fekszik, s nagyon is kiesik útvonalukból. Médeia zöld nefritkő baltát ajándékozott Kirkének, melynek egyetlen érintése mindenfajta vesebántalmat meggyógyít, ezenfelül számos kaukaszoszi gyógyszert és gyógynövényt, melyekre nagy szüksége volt, s később sikeresen alkalmazta őket. Kirké örömmel lemondott Médeia javára minden ephüréi igényéről, hiszen gyermektelen volt, s nem is szándékozott többé szülőföldjére látogatni.
Kirké udvarát titokban sűrűn látogatták a régi vallás hívei, különösen az állat- és madártestvériségek törzsfői. Ő maradt meg utolsónak a főpapnők közül – nem számítva a távoli Galliában, a hüperboreoszok szigetén és az Írországban élőket –, aki elvégezhette a fájdalmas szertartásokat, melyeknek a természetfölötti hatalmak parancsára minden testvériség vezetője alá kell hogy vesse magát, hogy aztán tetszése szerint bármikor a szent állat képében megjelenhessék.
Az argonautáknak, míg Aiaiában tartózkodtak, tilos volt megsebezniük vagy megölniük bármiféle élőlényt, mert ha farkasüvöltést hallottak a hegyekből, az lehetett farkasember hangja is, ha pedig medve rontott az ebédlőcsarnokba, s elcsente az asztalról a mézeskalácsot, biztosra vehették, hogy látogatójuk medveember. A gyíkot, a szarkát, sőt a skorpiót meg a bogarat, hangyát is egyformán tiszteletben kellett tartaniuk. A férfiak, akik Kirké felelős és bonyolult munkájában segédkeztek, Brimó istenasszony disznóemberei voltak, társaságukat minden férfi kerülte. Közülük a legfiatalabbnak is hófehér volt a haja meg a szemöldöke, szemük pedig piros, akár a halál. Volt közöttük néhány görög, a többi neurosz, gall vagy keltiber. A mindennapi teendőket a palotában az isztriai születésű sólyomszüzek látták el. De a palota körül különböző meghatározhatatlan fajtájú élőlények kószáltak, melyek irtózattal töltötték el az argonautákat: kétfejű vörös borjú, csíkos ló, négylábú kakas, s egy különös állat, mely fehér szamárnak tetszett, de homloka közepéből hegyes szarv nőtt ki. A belső udvar bársonyos gyepén ragyogó indiai páva pompázott és rikoltozott, e vékony hangú madár száz szemet visel a farkán, s az istennő becses madara. Kirké minden bajbangondban hozzá fordult tanácsért.
Az idős papnő nagyon megkedvelte Periklümenoszt, a varázslót, aki napfogyatkozáskor született, s varázserejéért sokan irigyelték. Próbálta rávenni, maradjon nála, de Periklümenosz nem akart elszakadni bajtársaitól, s már nagyon vágyakozott haza a homokos Püloszba. Kirké megharagudott rá, s a szemébe vágta:
– Ahogy akarod. De figyelmeztetlek, nem soká élvezed majd birtokaidat. Én mondom neked, egyik bajtársad nyila okozza majd halálodat!
Meleagrosz varázsitalt kapott Kirkétől, melynek hatására Atalanté odaadja magát szerelmének, csak alkalmas időben kell beadnia neki. A fiatalember attól tartott, hogy Atalanté most már Melaniónt szereti, aki figyelmes iránta, és tagadhatatlan, hogy küzdelmes útjuk során a Duna torkolatától Aiaiáig Melanión volt az expedíció igazi vezére, akár kenun, akár vitorláson, öszvérháton, hordszéken vagy kocsin utaztak. S ő volt szószólójuk a szkütha király udvarában csakúgy, mint más fejedelmeknél, mert Iaszón, akit emberölés terhelt, igyekezett csöndesen a háttérben maradni. Meleagrosz meg is ölte volna Melaniónt, ha vissza nem tartja esküje, mely hűségre kötelezte valamennyi argonauta társa iránt. De féltékenység mardosta szívét éjjel-nappal.
Az aranygyapjút pedig a parancs szerinti hét folyó közül kettőnek vizében már megmosták: egyik a Duna volt, mely a Fekete-tengerbe ömlik, a másik a sebes, hideg Turrosz, mely az Adriába torkollik.

 

 

Negyvenkettedik fejezet
Ismét rajtacsípik az Argót

Az Argó jó széllel hasította az Adriai-tenger vizét, s egyetlen nap alatt hetven mérföldet tett meg, további ötvenet pedig a rá következő éjszakán. Mint az elcsigázott lovacska, mely kocsiba fogva hosszú útról tér haza, s hirtelen észreveszi, hogy gazdája házához közeledik, egyszeriben hegyezni kezdi a fülét, és olyan vágtába csap, hogy a hámja is megfeszül. Hat nap, hat éjszaka ért el Korfura a hajó, a phaiákok sarló alakú szigetére. Mivel fogytán volt a víz és az élelem, Iaszón úgy döntött, hogy felkeresik Kerküra városát, mely fenyőerdőktől övezve a sarló alsó hajlatánál fekszik, s tiszteletüket teszik Alkinoosz királynál, valamint Arété királynénál. Alkinoosz anyai ágon rokona volt a korinthoszi Sziszüphosznak. A király akkor távozott Korfura, mikor az akhájok eltörölték Aszóposz hérosz tiszteletét, akinek főpapnője volt Kerküra, az édesanyja. Alkinoosz feleségül vette Arétét, a phaiákok királynőjét – az ő népét a küklópszok törzse űzte a szárazföldről e szigetre –, és megalapította fővárosát, melyet anyja tiszteletére Kerkürának nevezett.
Ekhión hajnalban lépett partra, s azzal köszöntötte Alkinooszt, hogy ő az első görög uralkodó, aki csodálatos hírről értesül. Az argonauták íme végrehajtották isteni és fennen hirdetett küldetésüket: sok keserves megpróbáltatás után megérkeztek a kolkhiszi Aiába, s ott rábírták Aiétész királyt, hogy szolgáltassa ki nekik az aranygyapjút. Dicsőségesen hajóztak hazafelé, körülvitorlázták Görögországot, megtisztultak Aiaiában, mivel egy-kettő közülük arra kényszerült, hogy némi embervért ontson. Már csak az a feladat áll előttük, hogy visszahelyezzék az aranygyapjút Zeusz Laphüsztiosz-hegyi képmására, hiszen e célból vállalták a szörnyű szenvedéseket. Majd azt is közölte Ekhión Alkinoosszal, hogy magukkal hozták hajójukon Aiétész leányát, Médeiát, aki azért jött Görögországba, hogy Korinthoszban igényt támasszon apai örökségére.
Elképzelhető, mennyire buzgólkodott ezek után Alkinoosz, hogy méltó fogadtatásban részesítse vendégeit. Hamarosan étkezéshez ültették őket trónusszerű székekre, persze fürdők és illatosítás után, fejüket mirtusszal övezték, térdükre puha hímzett kendőket borítottak. A csarnok fala tengerkékre volt festve, és vagy százfajta hal úszkált rajta, egyenként is meg rajokban is. A tengerfenékre sokféle kagylót festettek. Minden szék mögött életnagyságú, fából faragott fiúszobor állott, tetőtől talpig bearanyozva, s mikor elérkezett az este, égő fáklyát tettek valamennyi fiú kezébe. Az ajtó két oldalán lémnoszi kéz formálta szent bronzkutyák őrködtek, rossz szándékkal veszélyes dolog volt áthaladni közöttük, s éppen ezért sokan a hátsó bejáratot választották. Ez a palota valóban egész Görögország egyik leggazdagabb s legjobban felszerelt királyi udvara volt, mivel a phaiákok hivatásos hajósok, s ők bonyolítják le a legnagyobb forgalmat az Adriai-tengeren.
Iaszón négyszemközt szólt Alkinoosszal, aki arannyal átszőtt merev öltözékében csak üggyel-bajjal tudott odafordulni hozzá, és megvallotta neki, hogy nehéz helyzetben van: Kolkhiszban ugyanis Athéné istennő vagy valamely más istenség sugallatára azt állította Aiétész királynak, hogy marhavész, szökőár, kígyójárás s hasonló csapások miatt arra kérik a korinthosziak, térjen vissza hozzájuk uralkodónak, hogy kiszabadítsa őket a bajból, vagy küldje el egyik gyermekét maga helyett. Médeia erre a kiagyalt hívásra csatlakozott hozzájuk, s neki most már becsületbeli kötelessége, hogy Ephüré trónjára ültesse, melynek valóban jog szerinti örököse, mivel apja, öccse, Apszürtosz s nagynénje, Kirké lemondott igényéről javára.
Alkinoosz szívélyes mosollyal hallgatta végig Iaszónt, majd megígérte, megtesz mindent, ami tőle telik, ha szükség van rá, hajlandó akár egy-két hajóval és fegyveresekkel is nyomatékot adni Médeia igényének.
Iaszón hálásan megköszönte, viszonzásul vállalta, hogy Médeia helyreállítja Aszóposz hérosz tiszteletét, hiszen nyomban házasságot kötnek, amint visszahelyezték az aranygyapjút Zeusz Laphüsztiosz-hegyi képmására. Mivel a házigazda is Korinthoszból származott, Iaszón tapintatból jónak látta nem szólni Aiétész és Apszürtosz haláláról, sem pedig dunai útjukról.
Jókedvben és barátságban egész nap folyt a lakoma, s tartott volna még éjszaka is, ha sötétedéskor nem hallatszik be valami zavaros lárma kívülről, s nem ront be az egyik szolga azzal a hírrel, hogy idegen hadiflotta futott be a kikötőbe, a harcosok, külsejük után ítélve, aithiópiaiak lehetnek. Fegyveresen szálltak partra, felsorakoztak, s most több oszlopban vonulnak a palota ellen.
Alkinoosz csöppet sem nyugtalankodott, sőt igyekezett rábírni Iaszónt, hogy folytassák a lakomát, s kijelentette:
– Tudomásom szerint soha semmit nem vétettem az aithiópiaiak ellen, akik egyébként igazságos és békés nemzet hírében állnak.
Iaszónt azonban kiverte a veríték a rémülettől. Sejtette, hogy a kolkhiszi flotta futott be a nyomukban, és Arasz tengernagyot másodszor már nem könnyen vezetik félre.
Arasz maga vállalta a herold szerepét, mivel a kolkhisziak közül senki sem beszélt görögül kívüle. Minden ékesszólást mellőzött, csak tisztéhez illő szabatos tömörséggel fogalmazott:
– Felséges királyom, nevem Arasz, s a kolkhiszi flotta tengernagya vagyok. Három hónappal ezelőtt indultam Aiából, a Phaszisz folyó partjáról, innen keletre vagy kétezer mérföldnyire. Harminc esztendeig a görög születésű Aiétész királyt vallottam uramnak, de gáládul megölte egyik honfitársa.
– Megölte?! – kiáltott fel Alkinoosz. – Istenem, milyen szomorúság nekem, hogy ezt kell hallanom! Együtt voltunk gyerekek Ephürében – majd kérdő tekintetet vetett Iaszónra, de az nem szólt semmit, csak szemtelenül visszanézett rá, majd Médeiára, aki viszont halkan sírni kezdett.
– Nagyra becsült vendégeim ők – felelt Alkinoosz –, s nem említették e szomorú eseményt, bár egyenesen Kolkhiszból érkeztek. Aiétész bizonyára nem sokkal azután halt meg, hogy ők elhagyták Aiát.
– Négy órával később – folytatta Arasz – uralkodóm belehalt sebébe, melyet ezek közül valamelyik okozott dárdájával. Most azért jöttem, hogy hajójukkal együtt hazavigyem a társaságot, s törvény elé állítsam őket. E gazfickók, királyom, akik most vendégbarátságodat élvezik, a barátság leple alatt érkeztek Kolkhiszba szent küldetést hangoztatva. Nem sokkal később parancsnokuk, Iaszón rávette Aiétész királynak immár egyetlen leányát, Médeia hercegnőt, aki amott áll, hogy lopja el Prométheusz hérosz szentélyéből az aranygyapjút, amely előzőleg Zeusz tulajdona volt, s szökjenek együtt. Zavarkeltés céljából, menekülésük fedezésére szentségtörést követtek el: kiherélték és igába fogták a tauroszok szent bronzbikáit a királyi palota belső csarnokában.
– Várj egy pillanatot, kérlek – szólt közbe Alkinoosz. Előbb azt mondd meg nekem: mi fűzi Prométheusz héroszt Zeusz aranygyapjához, avagy miféle jogcíme van rá?
– Ez nem rám tartozik, királyom – felelte Arasz. – Az aranygyapjú egy nemzedéken át, sőt tovább is Prométheusz tulajdonában volt.
– Helyes, de ezen a kérdésen múlik, hogy igazságosan dönthessék az ügyben. Gondold csak meg: ha a vendégeim Zeusz atya megbízásából mentek Kolkhiszba ellopott tulajdona visszaszerzése céljából, s Aiétész király megtagadta a tulajdon visszaszolgáltatását, méltán folyamodtak erőszakhoz – vagy legalábbis jogosan védekezhetnek ezzel, miután visszatértek görög hazájukba, ahol Zeusz törvényei vannak érvényben. És most felteszek neked egy kérdést: miért kellett taurosz bikaképmásokat állítani királyi palotátokba? Hát a kolkhisziak nem Mithraszt tisztelik? Ő pedig ősellensége a bikának.
– Aiétész szövetséget kötött a vad tauroszokkal – felelte Arasz –, s feleségül vette királyuk leányát. A királyné ragaszkodott hozzá, hogy a bikaképmásokat állítsák fel, mert ezt követeli saját vallásos meggyőződése, sőt kíséretéé is.
– Ezt tekintetbe véve – mondta erre a király – a bikák kiherélése inkább taurosz, mint kolkhiszi sérelemnek látszik. És ha helyesen ítélem meg magatartásodat, azt látom, sem a tauroszokért, sem istenükért nem rajongsz túlságosan.
Arasz rendületlenül folytatta:
– Engem a kalózok üldözésével bíztak meg. A Hosszú-öbölnél utolértem Apszürtosz herceget, Aiétész egyetlen fiát, aki előttem hajózott. Királyomként köszöntöttem, hajóhadunkat egyesítve haladtunk tovább, és Szinópé szomszédságában majdnem sikerült elcsípnünk ezt a kalózt, de kijátszott bennünket, és északnyugati irányba elszelelt. Apszürtosz király üldözőbe vette, s engem nyolc hajóból álló rajjal Trójához rendelt őrködni, hogy az Argó el ne menekülhessen a Hellészpontoszon át. Azért rendelt oda, mert sem a Boszporosz fejénél, sem lejjebb nincs megfelelő kikötő, s a trójaiak egyébként is szövetségeseink. Már néhány napja a Szkamandrosz folyón horgonyoztam Trója közelében, mikor a Hellészpontosz fejétől füstjelzéssel közölték, hogy a kalóz feltűnt a láthatáron. Kifutottam, utolértem s átkutattam hajójukat, de semmi lényeges dolgot nem találtam... sem az aranygyapjút, sem Médeia hercegnőt, sem Atalantét, a vadászszüzet, aki a halálos döfést mérte Aiétész királyra, de kapitányukat, Iaszónt sem. Heroldjuk, Ekhión hazugsággal vezetett félre, mondván, hogy Apszürtosz király utolérte hajójukat a Duna torkolatánál, s rövid összecsapás után legyőzte az argonautákat. Mint Ekhión mondta, bosszút állt Atalantén és Iaszónon, majd hajójára vette Médeiát az aranygyapjúval, s hazafelé indult. Jóval később tudtam meg az igazságot: véresen megjelent előttem meggyilkolt királyom, s közölte velem.
Most felállt Ekhión, s így szólt Alkinoosz királyhoz:
– Tiltakozom, felséges uram! Lehetséges, hogy szellem jelent meg a kolkhiszinak, ám szándékosan eltorzítja a szavaimat. Effélét nem állítottam, s ezt közülünk bárki akár esküvel is tanúsíthatja. Fényes nappal kutatta át a hajónkat, s ha az istenek jónak látták, hogy szemére ködöt bocsátva elvakítsák, és nem látta meg sem a személyeket, sem az aranygyapjút, bármeddig kutatott is, kérdem, én tehetek-e róla?Visszautasítom a vádakat! – Ezzel visszaült helyére.
Arasz nem szólt semmit, sehogy sem értette, hogyan játszották ki, végül úgy döntött, hogy bizonyára Periklümenosz mágus keze van a dologban.
Ezek után Iaszónhoz fordult kérdésével a király:
– Mondd csak, hogyan sikerült megmenekülnöd Apszürtosz király elől?
– Öt hatalmas olümposzi segítségével, felséges uram – felelte Iaszón –, de főleg Artemisz istennő támogatásával, mivel Aiétész fia az ő szentélyének bemocskolását tervezte az Iszapos-ág torkolatánál, gálád gyilkossággal, én azonban megöltem, s kardommal darabokra szabdaltam. Halála után Médeia hercegnő lett jog szerint Kolkhisz királynője, mivel Aiétésznek fiúágon nem maradt utóda. Médeia nyomban megparancsolta öccse hajóhada kapitányainak, hogy térjenek haza Kolkhiszba, kivéve azt az egy gályát, melyet, léket ütve rajta, megsemmisítettünk. Úgy tudom, a királynő rendelkezését végrehajtották. Arasz is köteles teljesíteni parancsait.
Arasz már nem tudta, hányadán áll, s éppenséggel nem volt olyan magabiztos, mint érkezésekor, de makacsul kitartott:
– Öregember vagyok én már ahhoz, hogy másodszor is a bolondját járassátok velem. Képtelenség, hogy ti egyedül megütköztetek tizenkét hajóval, s győztesen, méghozzá emberveszteség nélkül kerültetek ki a dologból. Biztos vagyok benne, hogy Apszürtosz király életben maradt, ennélfogva azt a parancsot kell végrehajtanom, amit tőle kaptam. Vissza kell szereznem az aranygyapjút s Médeia hercegnőt, akit Sztürosz, az albánok királya kért feleségül, és elő kell állítanom Iaszónt meg Atalantét, elevenen vagy holtan.
Alkinoosz most kérdéssel fordult hozzá:
– Kitűnő Arasz, vállalod-e, hogy aláveted magad az ítéletemnek? Fogadom, nem leszek részrehajló. A másik választásod az, hogy erőszakkal elragadod az aranygyapjút Médeia hercegnővel együtt, de ez esetben hadiállapotba kerülsz nemcsak jómagámmal, hanem egész Görögországgal.
– Alávetem magam ítéletednek, királyom – felelte Arasz –, ha megesküszöl Brimó istennőre vagy Hekatéra, vagy amilyen néven tisztelitek az alvilág királynőjét, hogy nem lesz benned semmiféle részrehajlás.
– Készséggel megesküszöm – kiáltotta Alkinoosz –, bár Zeusz döntése folytán mi csak egyetlen alvilági királynő nevére esküdhetünk, s az Perszephoné, Zeusz öccsének, Hadésznak felesége. Most Iaszón szólalt meg:
– Én is elfogadom az ítéletedet, királyom, ám közölni szeretném veled, hogy Kirké, Aiaia királynője, Aiétész király testvére, megtisztított bennünket, engem, Médeiát s a kalüdóni Atalantét minden kezünk által vagy közvetett segítségünkkel okozott vérontástól. Mint engesztelést keresőket fogadott bennünket szemérmetlen formájú szigetén, mivel ezt parancsolta neki álmában az istennő, akit szolgál.
– Tudomásul veszem közlésedet – mondta erre Alkinoosz.
Ragaszkodott hozzá, hogy Arasz és Iaszón esküvel fogadja, hogy aláveti magát ítéletének. Mivel azonban Arasz nem hisz Perszephonéban, mindketten a Napra esküdtek, a közös istenségre, s éliszi Augeiasz mondta a formulát.
– Holnap délben a trónról hirdetek ítéletet – jelentette ki a király. – Addig azonban ne feledjétek, vendégeim vagytok, s ez mindkettőtöket tiszteletre kötelez irántam. Ajánlom, ne vétsetek ellene!
Az argonauták közös szálláson töltötték az éjszakát a palota visszhangos előcsarnokában, de Médeia a királyi háló mellett külön kis szobát kapott. Besurrant Arété királynéhoz, s így szólt hozzá:
– Királyi néném, szánj meg engem! Ne engedd, hogy férjed visszaküldjön Aiába. Meghalt az apám, Aiétész király, halott az öcsém is, nevetséges, hogy Arasz vitatja utódlási jogomat. Szerelmes vagyok Iaszónba, s egybe akarunk kelni, mihelyt visszaszolgáltattuk az aranygyapjút isteni tulajdonosának, s aztán én királynője leszek Ephürének és egész Korinthosznak, ő pedig uram és királyom, Kolkhiszban is megoszthatnám vele trónomat, ha akarnám, vagy velem ő Phthiótisz királyi székét, sőt úgy tudom, jogcímet szerzett a lémnoszira is, ha kedve lenne élni vele. Kétszer vagy háromszor is gondolja meg férjed, mielőtt ilyen királyi házaspárt fekete barbárok kezére ad. Egyébként, mint már mondottuk, valamennyi fontos olümposzi istenség oltalmába fogadott bennünket, sőt mi több, a Hármas Istennő is, akit, jól tudom, titokban amazoknál mélyebben tisztelsz. Állj mellém barátsággal, Arété, és biztosra veheted, valaha még meghálálom. Arété királyné megcsókolta Médeiát, s így felelt:
– Királyi húgom, boldogan képviselem ügyedet Alkinoosz előtt. Az én apám is kíméletlen volt, és nyerseségétől sokat szenvedtem, a bátyám meg brutális, gondolom, a te öcséd is az lehetett. Ami meg Iaszónt illeti, magam is szinte beleszerettem. Azt hiszem, soha életemben nem láttam ilyen szép férfit, s ha azt mondanád, inkább vele élnél halászkunyhóban, mint mással palotában, nem kételkednék szavaidban. Különösen a haja gyönyörű.
Médeia szívét eltöltötte a hála, és elsírta magát. Arété átölelte Médeia vállát, s így folytatta:
– Biztosra veszem, boldog leszel majd mellette, bár Iaszón bizonyára nem olyan alkalmazkodó és megbízható, mint az én Alkinooszom, te viszont sokkal okosabb asszony vagy nálam, és méltó házastársa leszel. Meg aztán Iaszón még nagyon fiatal, és bizonyára lehiggad majd, s igazságos uralkodó, előzékeny férj lesz belőle. Megvallom, véleményem szerint csodálatos intézmény a házasság – el sem tudom képzelni, hogy boldogultak nagyanyáink az efféle dolgokban, mielőtt bevezették, mert a férfi csak alkalmilag volt társuk a szerelemben, s nem támaszkodhattak senkire, csak önmagukra. Ma tulajdonképpen minden hatalom az asszony kezében van, de felelősség alig terheli, és sok szórakozásban van része. Titokban persze a Hármas Istennőt tisztelem, mégsem állíthatnám, hogy nem vagyok hálás Zeusznak, amiért hitvesévé tette.
Médeia könnyek között mosolygott Arétére, aki tovább fecsegett:
– Drága gyermekem, irigyellek, hogy még előtted áll nászéjszakád! Mintha csak tegnap lett volna, hogy drága Alkinooszommal együtt behintettek ánizsmaggal, megszegtük a birsalmasajtot, s először csókoltuk meg egymást a tarka menyegzői paplan alatt, melyet drága anyám készített számomra! Milyen édes volt azon az éjszakán a lőne illata! Hidd el, drágám, az első ölelkezés gyönyörűsége soha többé nem tér vissza, sose felejtjük el, de többé már nem ugyanaz. És ez a kimondhatatlanul édes gyönyörűség még vár rád!
A jóságos királyné hangja elcsuklott a megilletődéstől, s Médeia alig tudott erőt venni magán, hogy meg ne vallja neki, valójában nincs nála nyomorultabb nőszemély az egész világon – gyűlöli, amire leginkább vágyik, vágyik arra, amit legjobban gyűlöl, elszökött hazájából, ő vitte romlásba családját, s elárulta a nemes lelkű héroszt, akinek szentélyét őrizte. Csak ennyit mondott:
– Királyi néném, köszönöm jókívánságaidat, s teljes szívemből irigyellek boldog életedért a nemes Alkinoosz mellett, melyhez hasonlót magam nem is remélhetek. Mint tudod, az istennő fölesküdt papnőjét a látnokság s a kétlelkűség átka sújtja: csalárdul, véresen ármánykodik a tulajdon ártatlansága ellen, kínlódva is elpusztítja azokat, akik legjobban szeretik, s hogy elűzze a magányosságát, benépesíti házát hazugokkal, gyönge jelleműekkel és gazemberekkel.
Arété felkiáltott:
– Jaj gyermekem, ne mondj ilyen szörnyűségeket, még akkor sem, ha valamelyik isten vagy rossz szellem féltékenységét akarod elhárítani vele! A jóság sugárzik arcodról, és sosem hinném el, hogy képes vagy rosszat cselekedni. Élvezd a gyermekáldást, szülj négyet vagy ötöt legalább. A gyerekek boldogító hatással vannak az olyan asszonyra, aki túlságosan is okos, mert úgy látom, te is ilyen vagy.
– Kitűnő Arété – felelt Médeia –, nem hinném, hogy ebben az áldásban részesültem, bár azt hiszem, éppolyan tisztességes asszony vagyok, mint te. A félelmetes anya hajt engem, hatalmában tartja lelkemet, és könyörtelen haragjának hordozóedényévé tett: míg kezében tart, vészt hozhatok minden városra, ahol megszállók, akár a füstölgő fáklya az aratásra érett árpavetésre. Ezért, királyi néném, ha jóságos szíveddel most oltalmamra szegődöl, ezzel bizonyságot nyújtasz bölcsességedről éppúgy, mint tiszta lelkedről. De arra kérlek, meg se kísérelj akár egy nappal is tovább tartóztatni, mint feltétlenül szükséges!

 

 

Negyvenharmadik fejezet
Újra kijátszák a kolkhisziakat

Mikor este nyugovóra tértek, Arété elhalmozta Alkinooszt kedveskedéssel, még a fejét is megvakargatta szépen lenyírt körmeivel, s egyre csókolgatta. Aztán föltette a kérdést:
– Nemes férjem, mondd csak, milyen ítéletet készülsz hozni holnap drága vendégünk, a kolkhiszi hercegnő ügyében? Őszintén szólva megszakad a szívem, ha hazaküldöd, s hozzá kell mennie az albán szörnyeteghez, akiről Atalanté mesélt nekem. Képzeld el, mióta a világon van, még nem mosdott meg, mert az albánoknak törvény tiltja a mosdást, és akár az állott sajton, nyüzsögnek rajtuk a férgek. Egy ilyen gyönyörű lány, mint ez, és boldogtalan szegény, ezenfelül régi barátod árvája...
Alkinoosz alvást színlelt, de itt nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon:
– Először is, drágaságom, nem tudom neked megmondani, hogyan ítélkezem majd: bizonyára álmomban kapok sugallatot. Másodszor, kicsit különös, hogy részvétet akarsz kelteni bennem az árva iránt, akinek engedetlen esztelensége okozta apja halálát, s valószínűleg az öccséét is... bár ez még nincs rábizonyítva. Engem „Erélyes”-nek hívnak, csakugyan erélyes a természetem.
– Azt csak én tudom, drágám – mondta erre Arété –, milyen jószívű vagy természettől fogva, bár szigorúságot színlelsz. Abban is biztos vagyok, hogy nem volnál képes úgy bánni egyik leányoddal sem, mint Aiétész bánt az övével. Azt is be kell látnod, hogy sok apa túlságosan szigorú a gyerekeivel, sőt féltékeny rájuk. Emlékezz csak vissza Nükteusz esetére, aki fivére volt Oriónnak, a híres thébai vadásznak. Meg akarta akadályozni leányának, Antiopénak házasságát a sziküóni Epópeusszal, s amikor Antiopé megszökött szerelmeséhez, haddal támadt Sziküónra, ártatlan családok százait döntötte romlásba, beleértve a magáét is, és végül nem maradt más kiútja, csak az öngyilkosság. Meg aztán gondolj Akriszioszra, Argosz királyára, aki bronz sírkamrába zárta leányát, Danáét, és mikor még így is teherbe esett, ládába zárva a tengerbe dobatta. Danáénak azonban fia született, a híres Perszeusz, aki megölte Akriszioszt, s megalapította Mükénét. De ha újabb példát kívánsz, ott van szomszédunk, az épeiroszi Ekhetosz, aki megvakíttatta leányát, Amphisszát, amiért nagyapává tette, s most a várbörtönben vas árpaszemeket őröltét vele... azt hiszed, lehet áldás az ilyen apán? Ha engem kérdeznél, azt felelném, lehetséges, hogy Aiétész tisztes ember volt közügyekben (ha a családiakban nem is), mégis bőven megérdemelte sorsát.
– Ha Aiétész ostobán vagy kegyetlenül viselkedett, az még nem menti fel a leányát az engedelmesség kötelezettsége alól – felelt Alkinoosz. – Legfeljebb magyarázatot ad a halálára. Két hibából, mint tudod, még sosem született helyes dolog.
– De gondold csak meg – érvelt Arété –, mi lesz abból, ha az argonauták ellen ítélsz. Ezek fél Görögország királyi házaival vannak rokonságban, és legalább öt olümposzi isten oltalmában állnak. A kolkhisziak pedig a világ túlsó végén élnek, és több mint kétséges, hogy van-e egyáltalán Médeiának férfi hozzátartozója, akinek haragjától tartanod kellene, ha hibásan döntenél, nagylelkűen az ő javára. Ellenkezőleg, unokaöccsei, Phrixosz fiai, mélységesen együtt éreznek vele és támogatták szökését.
– Az olümposziak – felelt keményen Alkinoosz – kiköpik az embert, akár a tűzforró kását, abban a pillanatban, mihelyt gáládul viselkedik vagy jogtalanságot követ el. Nekem pedig eszembe sincs bűnt leplezni csupán azért, mert a vétkes gazdag, előkelő származású, vagy sok cinkostársa van, a károsult pedig valahol távol tartózkodik. Míg bizonyságot nem kapok Apszürtosz haláláról (ezt nekem eddig nem bizonyították be), kénytelen vagyok feltételezni, hogy életben van és érdekelt fél. Őszintén szólva, csöppet sem bízom ebben az ifjú Iaszónban – túl sok féligazságot és nyilvánvaló hazugságot hallottam tőle, a heroldját, Ekhiónt meg felettébb elragadja az ékesszólás. Az pedig, hogy Médeia hercegnő beleszeretett Iaszónba, viselkedése magyarázatául szolgálhat ugyan, de semmiképp sem lehet ok rá, hogy én leplezzem helytelen magatartását.
– Drága férjem – mondta Arété –, lehetséges, hogy igazad van, mint oly sokszor, de megesküszöm neked, egy szemhunyást sem alszom addig, míg meg nem mondod, hogyan ítélkezel holnap.
– Ismétlem, drágaságom... – felelt a király oly szelíden, amennyire telt tőle –, hogy egyelőre sejtelmem sincs róla. Aludni akarok rá egyet!
– Szerintem – mondta Arété melegen – nagyon ostoba dolog aludni térni olyan problémával, amit az ember csak lustaságból nem old meg. Lehet, hogy mire felébred, megfeledkezik a döntő tényekről és hebehurgyán ítélkezik – azzal kiugrott az ágyból, s fel-alá járt a szobában.
– Gyere vissza, drágaságom, gyere vissza! – könyörgött neki Alkinoosz. – Olyan megnyugtató volt ölelő karodban feküdni!
– Megyek – felelt határozottan Arété –, mihelyt egyenesen megmondod nekem, hogyan akarsz ítélkezni holnap. Csak úgy nagyjából, mondom! A feleséged vagyok, s nem bírom elviselni, hogy ilyen esetben, mint ez, ne tudjam, mi jár az eszedben!
Mivel házaséletük során még sosem veszekedtek, Alkinoosz nyomban beadta a derekát.
– Hát jó – felelte –, nagyjából, azt hiszem, a következőképpen döntök majd. Tekintve, hogy a bizonyítékok ellentmondásosak Apszürtosz király állítólagos halálát illetően, kénytelen vagyok feltételezni, hogy életben van, s ő a jog szerinti védelmezője testvére ügyének, mindaddig, míg Médeia meg nem győz róla, hogy házasságkötés révén Iaszón vagy más görög oltalmába került – s ez a házasság szabályszerűen apja vagy fiútestvére beleegyezésével köttetett meg. Ha máris asszony, nyilvánvaló képtelenség lenne megengedni, hogy Arasz elvigye a világ túlsó felére egy királyi házasság kedvéért. Ám ha még szűz, mint ahogy öltözéke mutatja, haza kell térnie, bármily szerencsétlenné teszi is ez a döntés. Mert igazságot kell tennem. S ami az aranygyapjút illeti, ki a jogos őrzője? Médeia, Prométheusz szentélyének papnője! Ahova őrzője megy, ott kell lennie az aranygyapjúnak is, azt mondom! Hogy miféle megtorlást vesznek a kalüdóni Atalantén, az nem tartozik rám. Annyi bizonyos, nem tűrök vérontást birodalmamban, mert azt háborúval torlom meg! Arété visszakúszott melléje az ágyba.
– Azt hiszem, soha életemben nem hallottam ilyen ésszerű és méltányos döntést ennyire bonyolult ügyben! Most hát aludj, drága férjem, hogy frissen ébredj. Nem zavarlak tovább. „Erény” a nevem, s erényes a természetem is.
Amint Alkinoosz horkolni kezdett, Arété kisurrant a szobából, s egyik asszonyát sürgősen elszalasztottá személyes heroldjáért. Amint még álomtól bódultán megérkezett, így szólt hozzá:
– Küldj el azonnal valakit heroldtársadért, Ekhiónért. Jó hírem van számára, ha nyomban átadhatom. A verandán találod, ott alszik.
A herold rámeredt, és pislákolt, akár a bagoly, de Arété hideg vizet zúdított a képébe, úgy térítette magához. Le is szaladt Ekhiónért a verandára, de nem volt ott senki. Onnan a kikötőbe futott, s ott találta az argonautákat, indulásra készítették hajójukat, mert Iaszón úgy döntött, megszökik az aranygyapjúval, hogy teljesítse szent küldetését, s otthagyja Médeiát.
– Hová készültök, urak? – kérdezte a herold.
– Sehová, igazán sehová, testvér – felelt Ekhión –, csak a horgonyokat igazgatjuk. Társunk, a gürtóni Korónosz, aki időjós, mint minden varjúember, azt állítja, hogy a szél északnyugatira fordul, és mi a kikötő túloldalára készültünk, hogy megtréfáljuk.
– Úrnőmnek, Arétének jó híre van számodra, de nyomban át kell adnia – mondta a herold –, de azt hiszem, bölcsen tennétek, ha azonnal visszatérnétek a palota visszhangzó verandájára. Bízzatok meg a kötelekben meg a horgonyokban, hogy távol tartják a szikláktól nagy utat járt nemes hajótokat.
Vissza is tértek, akár a birkák, sarkukban a herold, mint a juhászkutya, mely nem is ugat, nem is vicsorít, puszta jelenléte elég hozzá, hogy a nyáj szépen együtt maradjon.
Ekhiónt a királyné színe elé vezették. Kegyes mosollyal fogadta, s közölte vele:
– Van egy szavam az isteni bölcs heroldhoz. Ha urad, Iaszón herceg s Médeia hercegnő össze nem házasodik, mielőtt eljő a reggel, ellenük szól majd a király ítélete. Sürgesd őket.
– De kegyes királyné – szólt a meghökkent Ekhión –, hogyan lehet ilyen fontos személyek házasságát hirtelenében megkötni, méltó szertartással?
Arété királyné így felelt:
– Ha most rögtön meg nem kötik, sosem kötik meg. Most jól figyelj rám: Alkinoosz király alszik, s nem akarom, hogy felzavarják muzsikával meg lakodalmi énekkel, mert végtelenül kimerült, s nekem, a feleségének kötelességem őrködni nyugodt álma fölött. Makrisz szigete, az öböl bejáratánál, méltó hely lesz e szertartáshoz. Voltál már ott a szent barlangban, a pelaszg Makrisz egykori lakhelyén? Utolsó papnője volt ő Delphoiban Dionüszosznak, mielőtt Apollón elorozta a szentélyt, azután itt húzta meg magát élete végéig. Közöld Iaszónnal, hogy mindazt, ami palotámban található, az ő és királyi menyasszonya rendelkezésére bocsátom. Udvari zenészeim kísérik majd, menyasszonyát saját hölgyeim veszik gondjaikba, ágyneműmmel s hattyúpehellyel töltött párnáimmal készítik el a pompás lakodalmi nyoszolyát. Iaszónnak bizonyára vannak takarói. Borról, keverőmedencékről, fáklyákról, áldozati állatokról, édességről, finom falatokról, birsről – röviden mindenről, amire előreláthatólag szükség lehet, én gondoskodom. Szerencsére hölgyeim ma este tértek vissza kirándulásukról, kosárszám hozták a szebbnél szebb virágot, s így most már el sem tudom képzelni, mi hiányozhat még. Ha Apszürtosz meghalt, amint mondjátok, s ebben nincs okom kételkedni, Phrixosz fiai a legközelebbi férfi hozzátartozói Médeia hercegnőnek, s ennélfogva a mai görög törvények értelmében ők illetékesek kiadni a lányt a hős Iaszónnak. Papot is adok, udvari papomat, biztosan tudja ő, milyen áldozatokat kell bemutatni a házasságot oltalmazó istenségeknek. Atalanté pedig engesztelje ki Artemisz istennőt.
– S Médeia mit szól ehhez? – tette fel a kérdést Ekhión. Beleegyezik ebbe a hevenyészett lakodalomba?
Arété királyné erre is megfelelt:
– Médeia természetesen sokkal jobban szeretné, ha pompásan előkészített lakodalmat tarthatnának Iólkoszban, Iaszón otthonában, és hagyományosan elégetnék menyasszonyi kocsijának tengelyét. De jobb a hevenyészett házasság, akár a titokban kötött is (mint ő maga mondja) a semminél.
Iaszón hálásan fogadta Arété királyné jóságát, összehívta bajtársait, suttogva kérlelte őket, el ne árulják senkinek, hogy túlzott óvatosságból csaknem elhagyta szépséges szerelmesét. Aztán összeszedték a sok lakodalmi kelléket, amit Arété készített számukra, s mindent behordtak az Argóba. A hölgyek vállalták, hogy később követik őket a menyasszonnyal, de az udvari zenészek hangszereikkel beszálltak a hajóba, s pár percnyi evezés után kikötött az Argó Makrisz szigetecskén. Iaszón bajtársai tőzeggel rakták ki a barlangot, hogy puhább legyen a lakodalmi nyoszolya, bejáratát pedig babérral és borostyánnal díszítették, majd kecskelábú asztalokat állítottak fel a lakomához. Atalanté üszőt áldozott Artemisz kiengesztelésére – jól tudván, hogy az istennő idegenkedik a házasságtól, s bosszút áll azokon, akik ilyen alkalmakkor megfeledkeznek róla. Arété királyné udvari papja letette kegyeletes ajándékait a helyi istenségeknek, Arisztaiosznak és Autonoénak: szőlőt, lépes mézet, olívaolajat és juhsajtot. Butész boldogan segédkezett ebben, mivel Arisztaiosz nemcsak abban volt az első Görögországban, hogy sajtot készített s olajfaligetet ültetett, hanem ő volt az első méhész is. A pap és kísérete Arisztaioszt dicsőítő himnuszt énekelt.
A himnusz a kíséret kérdésével kezdődött:

Honnét az olajág,
A termő olajág,
Hogy beoltsd vele ezt a vad tövet?

A pap így válaszolt:

A szomszéd kertje hát,
Onnét az olajág,
Hogy beoltsam vek a vad tövet.

Újra megkérdezték:

Szomszédod honnét vette hát,
Honnét a termő olajág,
Hogy beoltsa vek a vad tövet?

A pap ismét válaszolt:

A szomszéd szomszédjának kertje hát,
Onnét való az olajág,
Hogy beoltsa vele a vad tövet.

A kiséret fokozódó hangerővel kérdezgette, kinek a kertjéből hozták a megtermékenyítő ágat, ám a pap kilencszer adta tovább a kérdést szájról szájra, míg végül lelkesülten megfelelt rá:

Arisztaiosznak kertje hát,
Onnét a termő olajág,
Hogy beoltsa vele a vad tövet.

Most azt kérdezték tőle, hogyan jutott a fához Arisztaiosz, s erre az volt a válasz: a Nagy Anya ajándékozta kegyesen. S aztán mit csinált vele? Sorjában beojtotta hajtásaival a vadolajfákat holdkeltekor, a következő évben újabb hajtást ojtott ugyanazokra a fákra, s a harmadik évben a beojtott fára ojtott újabb hajtást, ugyancsak holdkeltekor s háromszor is felfohászkodott, nevén szólítva az istennőt. A Nagy Anya susogott a levelek között, s az utolsó fa, melyet Arisztaiosz beojtott, már formás leveleket hozott, s mire eljött a tél, megajándékozta bő levű, piros gyümölcsével.
Butész rázendített a maga költötte dicsőítő énekre, mely a következőképpen kezdődött:

Honnét e raj,
E zümmögő raj,
Mely fámon gyűjtögeti mézét?

Aztán betanította a kórust az énekbe illő kérdésekre. Első válasza azt volt, hogy a raj egy szomszéd kaptárjából való. Így haladva vissza az időben, elérkeztek oda, hogy az ősi, eredeti kaptár Arisztaiosztól való. És Arisztaiosz hogy jutott hozzá? Butész lelkesülten válaszolta, hogy annak a leopárdnak a testéből, melyet saját kezével ejtett el a Pélion-hegyen, mert föl akarta falni az istennő egyik szent kancáját. Arisztaiosz háromszor egymás után belerúgott az állat tetemébe, mindannyiszor nevén szólította az istennőt, aki harmadszorra villámlással válaszolt, mely úgy megrázta a hegyet, hogy valamennyi fenyőfa elhullajtotta tobozát, a leopard horpaszán ejtett sebből pedig zümmögve szálltak elő a méhek, s a raj egy arbutuszfán telepedett meg.
Ezzel végződött Butész éneke, csak azt sajnálta, hogy nem magasztalhatta kellően a kerkürai mézet.
Médeiát phaiák evezősök vitték át gályájukon az öböl túloldalára. Fehér vászonba öltöztették, s hímzett fehér fátylat adtak rá, melyet Arété királyné kölcsönzött neki, aki maga is jelen volt a lakodalmon. A tizenkét nyoszolyónak kijelölt hölgy előzőleg háromszor megmártotta a menyasszonyt Kerküra szent forrásának vizében. Médeia ezután aranyszőke hajából levágott fürtöket égetett el Artemisz oltárán, melyet Atalanté emelt. Brimó istennőt már kiengesztelte Aiaiában, Kirké házában (fekete kocát és frissen ellett kilenc malacát áldozván), ezúttal egy hatalmas tál tiszta mézből való italáldozatot loccsantott ki az istennőnek.
Iaszónt is megmártották bajtársai a Makrisz forrásából táplálkozó tó vizében, majd pompásan felöltöztették, s virággal övezték fejét. Az aranygyapjú tiszteletére Arété királyné megajándékozta az argonautákat azzal a ritka, bíboros-aranysárga virággal, melynek neve árvácska, s melyet maga nevelt belső udvarán magas cserépedényekben. Néhány szál árvácskát belefontak Iaszón koszorújába.
Phrixosz fiai ünnepélyesen átadták Médeiát Iaszónnak, ő pedig kézen fogva vezette mátkáját a szent barlang felé, ahol a tizenkét nyoszolyó a lakodalmi himnuszt énekelte, a barlang bejáratát beszórták virággal, a lakodalmas párra pedig bőven dobálták a fallikus állat és madár formájú mézeskalácsot, mandulás édességet s marékszám az illatos ánizsmagot. Arété királyné maga haladt előttük égő fáklyával.
A lakomán a harminchárom argonauta s ugyanennyi phaiák vett részt, de Phrixosz fiain kívül egyetlen kolkhiszi sem. Vidám volt a társaság, bőven hangzottak el sikamlós tréfák, mint ilyenkor szokás, s a mókázásban Idasz járt az élen. Aztán a barlang bejáratának kiegyengetett talaján elkezdődött Médeiának és nyoszolyóinak menyasszonyi tánca Héra istenasszony tiszteletére, kézen fogva lejtették a terméskő herma körül, melyet Argosz erre az alkalomra faragott. Felcsendült a gyönyörűséges nászének, s eközben Iaszón bőven fogyasztott tengeri rákot férfiassága fokozására.
Végül Médeia és Iaszón kéz a kézben elindultak a barlang mélyén emelt nyoszolya felé, melyet függöny kerített el. Arété királyné birsalmasajtot nyújtott át nekik, hogy megízleljék, és birsalmát, hogy beszívják illatát, s így szólt hozzájuk:
– Ínyetek és orrotok élvezetére, gyönyörűséges ifjú pár!
Médeia átnyújtotta nyoszolyóinak levetett szűzi övét, hogy tegyék Artemisz oltárára, majd megfordult a nászágy felé. Megborzongott, s úgy elsápadt, hogy liliomnál is fehérebb lett az arca, mert a hófehér patyolat ágynemű s a messze földről összehordott takarók fölött, melyekkel az argonauták a tőzeget beborították, ott ragyogott az aranygyapjú, s ebben a pillanatban a gyapjúról is szívesen megfeledkezett volna, meg arról is, hogy ő ragadta el fondorlatosan Prométheusz szentélyéből, Iaszón így szólt hozzá:
– Ne riadj vissza, úrnőm, e szent ereklyétől. Azért tündököl itt, hogy házasságunkat még a távoli lelkes vagy irigy utókor is megénekelje.
Médeia bágyadtan mosolygott, s reszkető ajakkal válaszolt:
– Csak ne hozzon ránk balszerencsét, szépséges párom! – S akarata ellenére boldogtalan unokatestvére, Pasziphaé sirámát, Sziszüphosz baljós szavait ismételte, melyeket Orpheusz énekelt önkívületében:

S a felhőt bánatunk bearanyozza,
Hogy éjszaka nem kelhet majd a hold.

Valóban holdtalan éjszaka volt, s bár Sziszüphosznak egészen más dolgok jártak az eszében, mikor megfogalmazta e sorokat, rossz előjelnek vehették, hogy most felidézték.
Iaszón tiszta borral kínálta Médeiát, hogy felvidítsa, s az aranygyapjú alatt egyesültek szerelemben. A függönyön át behallatszott a vendégsereg tréfálkozása, éneke és kacagása, s nemsokára rájuk virradt a szépséges hajnal.

 

 

Negyvennegyedik fejezet
Indulás Szicíliába és dél felé

Aznap reggel Alkinoosz teljes díszben ítéletet hirdetett trónjáról, így szólt:
– Urak, a törvényt adó Zeusz közölte velem megmásíthatatlan akaratát, hogy szóról szóra kihirdessem előttetek. Vesszen, aki vitatni merészeli! Íme Zeusz szavai: „Médeia hercegnő, ha szabályszerűen házasságot kötött Iaszónnal, Aiszón fiával, avagy más göröggel, birodalmamban maradhat. De ha ilyen házasságot még nem kötött, szabad akaratából semmit sem tehet családi állapotának megváltoztatására, mert felkelti hazája jogos uralkodóinak haragját. Ami az úgynevezett aranygyapjút illeti, Laphüsztioszi Kosomnak réges-rég eltávolított burkát, engedelmemmel került a kolkhiszi Aiába, Prométheusz papnőjének őrizetébe, s azt mondom: bárhova megy e papnő, ott a helye az aranygyapjúnak. Ha most úgy látja helyesnek, hogy Prométheusz nevében visszategye arra a képmásra, melyet eredetileg burkolt, senki meg nem akadályozhatja benne. De én vagyok Minden Dolgok Ura, s nem sokat törődöm vele, mi lesz az aranyrojtos cifraság sorsa. Ami Atalantét, a kalüdóni vadászszüzet illeti, megtiltom, hogy bárki tettleges bosszúra vetemedjék ellene azokon a területeken, ahol törvényeim érvényesek, mivel szeretett szolgálója ő leányomnak, Artemisznek!”
Arasz ujjongott. Kijelentette, igazságos és támadhatatlan ítélet ez, s Médeia szabályszerűen csak úgy köthetett volna házasságot, hogy megszerzi legközelebbi férfi hozzátartozója, név szerint Apszürtosz beleegyezését, az Alkinoosz által közvetített ítéletből tehát az következik, hogy haladéktalanul vissza kell térnie Kolkhiszba az aranygyapjúval együtt.
Arété királyné maga volt a megtestesült ártatlanság, különösen mikor Arasz kihívóan feltette Iaszónnak a kérdést:
– Nos, te ravasz görög, hogy vélekedsz a sorsnak emez új fordulatáról?
Iaszón készséggel válaszolt:
– Nagyon kedvemre való. Médeia, Kolkhisz királynője már hitvesem, s a házasságot valamennyi férfi hozzátartozójának, név szerint Phrontisznak, Melaniónnak, Argeiosznak és Kütisszórosznak, azaz Phrixosz fiainak együttes beleegyezésével kötöttük meg. A királynő szűzi övét Artemisz istennő kerkürai szentélyének oltárára helyezték, ahol bárki megtekintheti!
Szavaira valamennyi jelen levő görög harsogó kacagásban tört ki, csak a kolkhisziak maradtak csöndben, mert egyedül Arasz tudott görögül, és a többiek nem értették a dolgot. Arasz meg volt róla győződve, hogy Alkinoosz kijátszotta, de a kötelező udvariasság visszatartotta, hogy kétkulacsossággal vádolja. Csak állt ajkát harapdálva, és idegesen kapkodott a kardjához, amikor Médeia melléje settenkedett, s lebilincselő mosollyal megszólította:
– Minek vesztegeted itt az idődet, Arasz? Miért nem indulsz máris haza, Kolkhiszba?
– Ha él még királyi öcséd, Apszürtosz – felelt a tengernagy –,80 még Kolkhisz királya, nyomban megölet, mert úgy térek haza, hogy nem teljesítettem három parancsát. S azért menjek olyan messzire, hogy nyomorultul haljak meg a végén? Ha pedig meghalt, amint már kezdem hinni, mert Phrixosz fiai nyílt természetűek, s nem állítanának valótlanságot a házasság istenségeinek színe előtt, akiknek itt oltárt emeltek, nos, akkor te vagy az én királynőm, s te parancsolsz nekem!
Médeia biztatólag tette kezét vállára, s így szólt hozzá:
– Nemes Arasz, ha jónak látod, térj vissza Kolkhiszba, de ha félsz szembenézni nagybátyám, a taurosz Perszész haragjával vagy az albán Sztürosz királlyal meg a kolkhiszi államtanáccsal, miért nem mégy egyenesen Aiaiába, mely Polával szemközt fekszik az Adriai-tenger fejénél? Ott felajánlhatod szolgálataidat Kirkének, atyám testvérnénjének, mert ő szívesen lát szigetén minden jó harcost, aki hű tisztelője a Soknevű Istennőnek. Ha pedig nekem bármikor szükségem lenne rád, biztosra veheted, hogy érted küldök. Indulj, Arasz, járj szerencsével! Ami engem illet, Ephürét választom otthonomnak, atyám egykori hazáját. Felőlem Perszész nyugodtan kormányozhatja Kolkhiszt távollétem idején, mert az bizony hosszú távollét lesz. Neked pedig, derék Arasz, lelkedre kötöm, ne támadj hű barátom, Atalanté ellen. Artemisz ölte meg atyámat, Aiétészt, nem ő, márpedig Artemisz az az istennő, akivel nem tanácsos packázni, mint magad is láthattad.
Ez meggyőzte Araszt. Nemes hódolattal vett búcsút Médeiától, azon nyomban indult a kikötőbe, emberei utána, és hajóik egyszerre bontottak vitorlát a déli szellőben, majd hamarosan eltűntek szem elől. Iaszón áldozattal és játékokkal ünnepelte meg távozásukat, s a környék népe nászajándékokkal köszöntötte a királyi párt: az egyik üszőt hozott, a másik lépes mézet, a harmadik kövér libát. Az argonauták zokon vették, hogy nem indulhatnak egyenesen Iólkoszba s onnan tisztességgel ki-ki saját városába, szigetére, még mielőtt beáll a rossz idő, de őket is kötelezte, amit Iaszón megfogadott Kirkének: előbb át kell adniuk bizonyos küldeményt a Kókalosz szentély főnimfájának, a szicíliai Agrigentumban.
Ott-tartózkodásuk ötödik napján elbúcsúztak a phaiákoktól, akik bőven ellátták őket élelemmel, a hajót új vitorlával meg kötélzettel szerelték fel, azzal útnak indultak az itáliai Calabria felé. Búcsúzásul Arété királyné Médeiának ajándékozta a tizenkét nyoszolyólányt, Médeia viszonzásul Arétének adta ékszereinek néhány legszebb darabját. Gyógyszereket és varázsszereket is adtak egymásnak: Médeia farkasb oroszlán gyökeréből készült kenőcsöt, mely megoldja a hűléses hurutot a mellben, ami sokszor kínozza Alkinooszt, Arété pedig valami főzetet a hagymaszerű csillagvirágból, mely bőven terem Korfun, és biztos méreg patkánynak és egérnek, minden más élőlényre azonban ártalmatlan.
– Ha ez a szer birtokodban van – mondta Arété –, nincs mit félned attól sem, ha Apollón patkány- meg egérvésszel sújtana.
Kellemes volt az útjuk, hajnaltól alkonyatig delfinek ugrándoztak hajójuk körül, s az argonauták kikötöttek a calabriai Leukéban, az lapüx-földnyelv csúcsában. Ott találkoztak Kanthosszal, a Kiosz folyónál hagyott Polüphémosz fivérével, aki már régebben kutatott Polüphémosz után, hogy közölje vele, visszavonták számkivetését és hazatérhet Lariszába. Iaszón felajánlotta Kanthosznak, hogy magukkal viszik Görögországba, amit az nagy örömmel fogadott. Leukéban Médeia azzal viszonozta a vendégszerető fogadtatást, hogy megtanította a papokat kígyóbűvölésre, azok pedig továbbadták bűvésztudományukat a Fucinus-tó mellett élő marsus népnek, amely ettől fogva tévedésből Angitia istennő néven tisztelte Médeiát.
Iaszón most Nauplioszt választotta navigátornak, mivel ő már számtalanszor megtette ezt az utat. Baj nélkül el is irányította őket Krotónig, ahol fókák heverésztek a parton. Az előírt hét folyó közül itt immár a harmadikban fürösztötték meg az aranygyapjút, mégpedig az Ión-tengerbe ömlő Aiszarosz vizében. Krotónból továbbhajóztak Rhegionon át a szicíliai Cataniába, mely az Etna lábánál fekszik. Megdöbbenve látták, hogy kiégtek a rétek s a gesztenyeerdők, a víz színét pedig vastagon borítja a habkő, melyet két nappal azelőtt vetett ki a hegy. Ők maguk is látták a lángot meg a kilövellő hamut a távolból, de Médeia megnyugtatta őket, hogy semmitől sem kell félniük. Cataniában a negyedik folyó, a szicíliai tengerbe ömlő Szümaithosz vizében mártották meg az aranygyapjút. Cataniából Heloroszon és Gelán át hajóztak a bővizű Agrigentumba, mely Szicília déli partjának közepén, Afrikával szemben fekszik.
Kora hajnalban, mikor betértek Agrigentum kikötőjébe, mindössze három argonauta volt ébren: Idasz, mivel ő váltotta fel az egész éjjel szolgálatot teljesítő nagy Ankaioszt a kormánynál, Naupliosz s az athéni Butész. Az Argó megkerült egy kis földnyelvet a part mellett, és meglátták az ötven Kókalosz-nimfát, amint a víz mellett bőrlabdával játszadoztak. Hajigálták egymásnak a labdát az úgynevezett szirénének ütemére, s hogy ne akadályozza őket, derékig föltűrték ruhájukat, úgy, hogy kilátszott meztelen combjuk. Naupliosz és Butész illendően eltakarta szemét köpenyével, Idaszban azonban nem volt se tisztesség, se tartózkodás, s odakiáltott:
– Fussatok el, szépséges nimfák, húzódjatok a sziklák közé, mert Idasz, Aphareusz fia rajtatok legelteti szemét!
A tisztes modorú Butész rápirított:
– Idasz, Idasz, inkább a vízen legeltetnéd a szemed! Esztelenségeddel még az életünket is veszélyezteted!
– Nem jobban, mint te tetted – felelt Idasz –, te, a méhek bolondja! A te hóbortod miatt pusztult el Aiában drága bajtársunk, Iphitosz, aki téged akart megmenteni.
Ezek a hangos szavak felriasztották Iphitosz szellemét, mely nem nyugodott meg az apsziliaiak földjén emelt sírdomb alatt, hanem az Argó fedélzetére lopózott egy elemózsiás kosárban, bosszúszomjasan. Lünkeusz azóta többször is látta a szellemet, amint vakon kóvályog a padok között, már azt is elfeledve, mi célt szolgálnak és kik ülnek ott. De most minden eszébe jutott, s bebújt a szép mariandünosz köntös alá, mellyel Butész eltakarta arcát, s a fülébe sugdosta:
– Én vagyok, Iphitosz... Iphitosz, Iphitosz, Iphitosz, Iphitosz!
Butész iszonyút ordított, s a vízbe vetette magát, hogy meneküljön Iphitosz elől, mivel a szellemek félnek a sós víztől, és csak úszó vagy kikötött hajóra merészkednek. Úszott, úszott, amilyen gyorsan csak tudott, nyugat felé, Naupliosz utánakiáltott, hogy forduljon vissza, de erre csak még jobban gyorsított. Naupliosz irányt változtatott hát és követte. Eközben a nimfák – inkább mulatva, mint bosszankodva – istennőjükhöz fohászkodtak, mire ő azonnal sűrű tengeri ködbe burkolta az Argót, a nimfák pedig folytatták szent éneküket a tündöklő napfényben, és kicsúfolták a leselkedő Idaszt. Naupliosz megállította a hajót, félve, hogy maga alá sodorja Butészt. Fölkeltette Médeiát, s közölte vele a történteket, mire ő nyomban köszöntötte a nimfákat, és arra kérte őket, járjanak közbe az istennőnél, hogy oszlassa szét a ködöt. Szívesen meg is tették, amint megtudták, ki szól hozzájuk.
Butésznak nyoma veszett, és soha többé nem tette az Argóra a lábát. De nem fűlt vízbe, néhány órával később ugyanis felvette egy hajó a kimerült embert, s partra tette Lilübaionban, Szicília legnyugatibb földnyelvén. Ott olyan remek minőségű mézre lelt, hogy többé el sem ment onnan, s élete hátralevő részét az Erüx-hegyen töltötte a nimfák szentélyének vendégeként. Iphitosz szellemétől sem félt többé, mert mutatóujját levágva kiengesztelte, sok kitűnő gyermeket nemzett a nimfákkal, s áldotta sorsát, mely e helyre vetette.
Agrigentumban Médeia átnyújtotta a kókaloszi főnimfának Kirké ajándékait. Az csókkal köszönte meg, s viszonzásul megmutatta az istennő eredeti csuklós képmását, Daidalosz alkotását. Hosszasan elbeszélgettek kettesben a szentélyben, s ezalatt az argonauták lakmároztak a gyümölcstől roskadozó almafa árnyékában. Ekkor csempészte Meleagrosz Kirké bájitalát Atalanté hígított mézzel telt csészéjébe. Ha iszik belőle, olyan szenvedélyes szerelemre gerjed, hogy minden szemérémről megfeledkezik, sőt arról is, mivel tartozik Artemisznek. Az éles szemű Lünkeusz azonban észrevette, mit művelt Meleagrosz, s mintha véletlenül tenné, fellökte a csészét, oda lett a bájital. Azzal félrevonta a fiatalembert, s a fülébe súgta:
– Könyörgök neked, kedves bajtársam, ne hívd ki magad ellen Artemiszt!
Így aztán észre tért a szerelemtől elvakult Meleagrosz, de Atalantét tovább gyötörte féltékenységével és azzal, hogy bajtárshoz nem illő módon egyre csak kötekedett Melaniónnal.
Végre hazafelé fordíthatták az Argó orrát. Jó nyugati széllel vitorlázott a hajó Szicília déli partja mellett, de amint megkerülte a Pakhünosz-fokot, heves északkeleti szél szántott végig a szicíliai tengeren. Naupliosz azt tanácsolta, hogy szél iránt haladva térjenek be Málta kikötőjébe, ahol biztonságosan horgonyt vethetnek. Iaszón helyeselt, de nagy Ankaiosz tévedésből túlságosan elkanyarodott keletre, és a szürkületben túlhaladt Máltán, mivel szerencsétlenségükre Lünkeusz éppen aludt. Egész éjszaka a leírhatatlanul viharos vízen hánykolódtak, és folyvást attól rettegtek, hogy ütött az utolsó órájuk. A reggel sem hozott megnyugvást, csak újabb veszedelmet. Az Argó léket kapott az iszonyú hányattatásban, és Argosz kötelet kért, hogy betömje a rést, de ez nagyon nehezen ment a háborgó vízen.
Argosz közölte Naupliosszal:
– Azon a helyen kapott léket a hajó, ahol kijavítottuk Teószban. Rögtön láttam, hogy nem megfelelő a fa, de hát nem volt jobb. Be kell térnünk a legközelebbi kikötőbe, de addig is merjük ki a vizet, ha kedves az életünk, és hajítsunk ki mindent, ami nem okvetlenül szükséges.
Iaszón kiadta a parancsot, hogy könnyíteni kell a hajón, de senki sem akarta a mohó hullámok martalékául vetni értékes fegyverét, aranyporral telt zsákját. Ezen tépelődtek, mikor Augeiasz felkiáltott:
– Bajtársak, dobjuk ki a víztartályokat, az a legnagyobb teher!
Így is tettek, de előbb szükség esetére megtöltötték friss vízzel az arany kor sókat s az ezüstedényeket.
Szörnyű napokat s éjszakákat éltek át, senki sem aludt egy szemhunyást sem, s a tizenkét phaiák nyoszolyólányt úgy elfogta a tengeribetegség, hogy könyörögtek úrnőjüknek, hajítsák őket is a víztartályok után, hadd érjen véget a szenvedésük.
Végre eszébe jutott valakinek Szamothraké és a misztériumok, s azt ajánlotta, hívják segítségül a Hármas Istennőt, hogy csillapítsa a szelet. Mopszosz próbálta megidézni, amint a Daktüloszoktól tanulta, de annyi avatatlan személy jelenlétében sem ő, sem a többiek nem tudták összerakni a megfelelő szöveget. Úgy látszott, az istennő szándékosan felhőt borított az agyukra.
Iaszón most Médeiához fordult, kérje ki ő az istennő kegyét, de Médeiát is annyira gyötörte a tengeribetegség, hogy csak nyöszörögni tudott kínjában, így hát elhajóztak Lampedusza sziklás szigete mellett, melynek partjait elborította a félelmetes hófehér tajték. Naupliosz azonban Pantellériának nézte a szigetet, mely onnan északra egynapi járásra fekszik, s ezért nem is vette számításba. Úgy ostromolta a víz az Argót, mint addig soha, berozsdásította fegyvereiket, megtépázta ruhájukat, és szüntelen méregetniük kellett, hogy a megerőltetéstől már majd letört a derekuk.
Meleagrosz a harmadik nap reggelén felkiáltott:
– Bajtársak, meg tudja-e magyarázni közületek valaki, miért szakadt ránk ez a nyomorúság? Megtisztultunk áldozattal és engeszteléssel minden bűnünktől, miért sújt hát bennünket ez a szörnyű hányattatás?
Kasztór most Idaszra vetette fáradtságtól és a sótól kivörösödött szemét.
– Ott a vétkes! – kiáltotta. – Ő sértette meg Kókaloszban a nimfákat, és ezzel kihívta a Nagy Istennő, a Szelek Úrnője haragját. Ha Idaszt vetettük volna vízbe, egyenletesen szántaná a hajónk a tengert, elsimulna a hullámverés, elülne a szél, s a jégmadár ismét vidáman szárnyalna a kéklő víz felett.
Lünkeusz rögtön megvédte testvérét, Idaszt, és így fordult Iaszónhoz:
– Aiszón fia, Iaszón, hallottad-e, mit mondott Kasztór? Megfeledkezett a bajtársi hűségről, amit esküvel fogadott az iólkoszi kikötőben, aztán megújított Apollón szigetén, mielőtt a Fekete-tengerre tértünk, és eszeveszettségében nyíltan Idasz testvérem életére tör. Személyes ellenszenvből közös megtorlást akar szítani az ellen a férfi ellen, aki a legbátrabb köztetek. Hát Idasznak még ártatlanul tréfálkoznia sem szabad? Nem vívta-e ki magának a jogot, hogy kimondja, amit akar? Amikor a félelmetes vadkan megölte Idmónt a Lükosz folyónál, s véres agyarával nekirontott volna hajónk egész legénységének, ugyan ki nyársalta fel széles lándzsájával a fenevadat? Erre felelj nekem, Péleusz, te, aki a legnagyobb veszélyben forogtál azon a reggelen! S amikor a bebrüxökkel ütköztünk meg, ki vezette a csatát a szakadék szélén, s oldalba támadva az ellenséget, ki morzsolta fel őket? Erre te felelj, nagy Ankaiosz, aki akkor két lépésre voltál mögötte! Ha éppen egy társunkat kell föláldoznunk a többiek megmentésére, akkor legyen az a hálátlan Kasztór, akinek úgy mardossa szívét az irigység, akár a patkány a régi bőrtömlőt a pince mélyén.
Lünkeusz és Idasz fegyvert ragadott, és ugyanígy cselekedett Kasztór és Pollux is, próbálták megvetni a lábukat, de a hajót úgy dobálta a tenger, hogy megállni sem tudtak. Az argonauták zekéjüknél fogva visszarántották őket, és elvették fegyvereiket. Pollux valahogy mégis Idasz közelébe férkőzött, és ököllel teljes erejéből állón vágta. Idasz sok vérrel együtt egy fogát is kiköpte, s odakiáltotta Polluxnak:
– Ha befejezzük ezt az utat, kitört fogamért valamennyit kiverem bosszúból, ahány csak van a szádban!
Argosz haragjában elvörösödve rájuk kiáltott:
– Befejezzük mi ezt az utat, mégpedig itt és mindjárt, ostoba tökfejek, ha hozzá nem láttok derekasan a méréshez! A lék kéthüvelyknyit mélyült, mialatt ti esztelenül marakodtatok.
– Engem hibáztass, Argosz – szólalt meg Meleagrosz –, nekem kellett volna nyíltan szólnom. Távol áll tőlem a szándék, hogy viszályt szítsak e két nemes testvérpár között. Mást akartam én szóvá tenni, mégpedig azt, hogy a vihart meg hajónk sérülését vajon nem a kalüdóni Atalanté helytelen viselkedése zúdította-e ránk. Agrigentumban, mikor partra szálltunk, észrevettem, hogy félrehúzódik a bokrok közé Melaniónnal... Argosz rézedényt nyomott Meleagrosz kezébe, és rárivallt:
– Merd a vizet, ember, szaporán, és fogd be a szád, ha még az életben szárazföldet akarsz látni!
De Atalanté odament Meleagroszhoz, leült melléje, és odasúgta neki:
– Meleagrosz, drágám, megvallom neked, senki mást nem szeretek, csak téged, bár nagyon meggyötörsz, amikor alaptalanul féltékenykedsz arra a derék Melaniónra. Nem nézem tovább kínlódásodat, s felhagyok a leckéztetéssel. Gyere, drágám, mosolyogj rám, lássunk munkához együtt, merjük gyorsan a vizet felváltva!
Meleagrosz sírva kért bocsánatot, s Atalanté szelíden megbékélt vele. Buzgón merték a vizet, térdüket szorosan a másikéhoz feszítve, a fiatalember akkor hajolt, mikor a lány kiloccsantotta a vizet, aztán fordítva, ütemes mozdulatokkal. Az Argóra békés csend borult ismét, melyet általános meglepetésre Arész fia, Aszkalaphosz tört meg, mikor kellemes, mély hangján énekelni kezdett:

Hallottam éjjel thrák apám szavát:
„Le a sisakkal, harcosok!
Léket kapott az Argó, rajta hát,
Le a sisakkal, harcosok!”

„Ne féld a bárdot, kardot, buzogányt,
Le a sisakkal, harcosok!
A zöld vizet féld, mert a mélybe ránt,
Le a sisakkal, harcosok!”

„Borhoz kupa nem kell most senkinek,
Le a sisakkal, harcosok!
Méregessétek hát a sós vizet,
Le a sisakkal, harcosok!”

E három versszak, majd utána még néhány, lelket öntött az argonautákba, s kitartóan merték a vizet. Olyan dallam volt ez, melyet ha egyszer hall az ember, soha többé nem megy ki a fejéből. Hamarosan ismét úrrá lettek a vízen. Argosz megtalálta a léket, és betömte viaszba mártott rongycsíkokkal, majd azzal vigasztalta bajtársait, hogy épségben partot érhetnek, csak egy kicsit csillapodjék a szél.

 

 

Negyvenötödik fejezet
Az argonauták feladják a reményt

Megpróbáltatásuk harmadik napján – attól számítva, hogy elindultak Kerkürából a kilencedik napon éjfél és napkelte között Lünkeusz állt éppen őrséget az orrdeszkán, s hirtelen nagyot kiáltott, hogy a nagy szélben is meghallják: – Vigyázat, óriás hullám! – Erre megszólalt a leghátsó padokból az egyenes szavú gürtóni Korónosz:
– Úgy érzem, bajtársak, eljött az ideje, hogy bánatos szívvel búcsút mondjunk egymásnak, kölcsönösen bocsássunk meg minden sértést és bántalmat, melyeknek emlékét gyűlölködve hordozzuk szívünkben. Most már csak a közösen elért sikerekre emlékezzünk, mert lehet, hogy hamarosan odaveszünk mindnyájan. Senki sem tagadhatja, hogy sikerrel teljesítettük hatalmas küldetésünket, s olyan dicsőséget arattunk, melynek fénye soha el nem halványul. Mégis azt kell mondanom, hogy Idmón, Tiphüsz, Iphitosz, Kalaisz és Zétész, útközben elhunyt kedves bajtársaink szerencsésebbek voltak nálunk. Elégettük csontjaikat, kegyelettel eltemettük őket hagyományos szertartás szerint, a mi tetemünkön viszont rákok lakmároznak majd, melyek a sivár afrikai partokon mászkálnak oldalazva. S ki tudja, mi lesz a lelkünkkel!
Most felállt Periklümenosz, a varázsló, baljával az orrdeszkára támaszkodott, jobbját magasra emelte, s apjához, Poszeidón istenhez intézte a végső reménység szavait:
– Atyám, uralkodjanak bár más istenek a Fekete-tengeren vagy a Szamothrakét övező vizeken, az bizonyos, hogy itt te vagy az úr. Elfeledted-e azt a három férfit, akit megtisztelően fiaidnak neveztél, s akik ez év tavaszán hatalmas áldozatot mutattak be neked, húsz makulátlan vörös bikát, a bebrüxök földjén? E három férfi együtt van itt, e hajó fedélzetén. Esedezve kérlek, mentsd meg őket bajtársaikkal együtt, s juttasd őket épségben partra. Ezzel kedvére cselekszel bátyádnak, a mindenható Zeusznak is, mert az övé az aranygyapjú, mely ládába zárva fekszik kormányosunk ülése alatt. Ha elsüllyed az Argó az aranygyapjúval együtt, bizony, apám, hiába állítanád, hogy sejtelmed sem volt a dologról. A Villámszóró haragos lesz, s elégtételt követel majd, hiszen tudja, hogy mi hihetetlen fáradsággal és kockázattal visszaszereztük az aranygyapjút. Most pedig ajándékot adok neked, apám, egy remek thesszáliai zablát és kantárt, melyet kockajátékon nyertem a spártai Kasztórtól, hiszen te tanítottál meg rá, hogy kell a poharat úgy rázni, hogy aztán kedvem szerint forduljon a kocka. Vedd szívesen ajándékomat, s fékezd meg vele eszeveszett zöld csődöreidet, nehogy roncsként vessenek ki bennünket az afrikai sivár partokon. Tessék, vedd ajándékomat, de viszonzásul te is adj nekem!
Ebben a pillanatban valaki elkiáltotta magát: – Ó, jaj! – s a hajó fara felé mutatott. Úgy tetszett, az isten nem sokat törődik fia, Periklümenosz ajándékával, s nem változtat szándékán, hogy elpusztítsa őket. Egy iszonyatos hullám, a hullámok hulláma, mely úgy tornyosult a többi tetejére, akár a havas hegyorom a zöld mező fölé, félelmetes sebességgel gördült feléjük. Felkapta az Argót, s továbbvitte a hátán. Az argonauták hallották a kavics súrlódó hangját, s elkészültek rá, hogy a következő pillanatban ripityára törnek a parti sziklákon, de a hullám zúgva megtört, és fehéren tajtékozva lökött rajuk egy hatalmasat, ők pedig már ijedtséget sem éreztek.
Egyre jobban lelassult az Argó futása: mintha isteni kéz fogná vissza és állítaná meg. Valamennyi argonautának ugyanaz a gondolat járt a fejében: „Meghaltunk. Ilyen a halál.”
E különös gondolat után a kimerültségtől mind békés álomba merültek, és egyikük sem remélte, hogy még egyszer megpillantja a tűzvörös napszekér kerekét.
De a hajnal hamarosan félrehúzta rózsás ujjaival a sötétség függönyét, és egy sirály rikoltása felverte álmából kis Ankaioszt, mire ő nyújtózkodott egyet, majd az orrdeszkára hágva körülnézett. Az Argó a tőkegerincen ült, szilárdan beágyazva a hínárrengetegbe, de egy szilánk se pattant le a fardíszítésről. Mielőtt fölkeltette volna bajtársait a jó hírrel, Ankaiosz megmérte a vízmélységet, s megállapította, hogy alig néhány lábnyi, és hogy a hullámok idáig már nem érnek ki, ámbár mögöttük néhány nyíllövésnyire veszettül tombolnak.
Eleinte senki sem értette, mi történt. Periklümenosz azonban, mihelyt kitörölte szeméből az álmot, felállt, s a megmentés csodájáért hálát rebegett apjának. Kisvártatva kezdett elülni a szél, de néhány viharos lökésben még kitombolta magát. Mire felment a nap, lecsillapodott az orkán, teljes szélcsend volt, csak a tenger sziszegett még mindig az argonauták fülébe, akár a mérges gúnár. Amint magukhoz tértek a csodálkozástól, kíváncsian körülnéztek, s borzadva látták, hogy a hullám olyan éles szirtek felett emelte át az Argót, amelyek bármelyike nyugodtan szétzúzhatta volna, mint a korhadt mogyoróhéjat, aztán letette a tenger magas, széles partján túl egy hínáros belső tó mellett, melyen kiütött a fehér só.
Valaki elnevette magát ezen a különös helyzeten, s hamarosan az egész legénység az oldalát fogta a kacagástól. De az öreg Naupliosz leintette őket:
– Bajtársaim, nincs nevetésre ok. A hullám idetett bennünket, aztán visszahúzódott, és ha sikerül is egy hónapi kemény munkával csatornát vágnunk a tengerig, az Argót sose tudjuk átemelni a sziklákon, melyek úgy sorakoznak itt majd mérföldnyire elnyúlva, akár a padok egy zsúfolt csarnokban. Úgy hever itt az Argó, mint a partra vetett bálna, itt fekszik a teteme, itt is rohad meg, s vele együtt mi is. Hacsak nincs ennek a tónak valami ismeretlen kijárata a tengerhez.
Messzire nyúlt a tó, délen a látóhatár széléig, keleten is majdnem ugyanúgy, de a földsáv, mely elválasztotta a tengertől, kelet felé fokozatosan hatalmas, köves síksággá tágult, nyugaton pedig homokdombok hosszú vonulata szegélyezte.
Iaszón most Nauplioszhoz fordult:
– Hol vagyunk? Miféle tó ez?
– Nem tudom biztosan megmondani – felelt Naupliosz –, még sosem jártam itt. Tudok egy nagy tóról Adrümétonnál, most annak közelében kellene lennünk, de emlékezetem szerint az sokmérföldnyi távolságra van a tengertől, úgyhogy most nem tudom, hányadán állunk. Próbáljuk meg mélyebb vízre lökni a hajót, s vágjunk át a tavon, hátha ráakadunk egy folyóra, mely kivezet a tengerre.
Fáradtak voltak és éhesek, mégis megfordították az evezőt, ledobták magukról átázott ruhájukat, s egy szál nadrágban tolni kezdték a hajót a sekély vízben a csomós, tapadós növényzeten át. A hajó néhány lépés után megfeneklett egy homokzátonyon. Vissza kellett lökni s újrakezdeni másik csapáson, de megint zátonyra kerültek. A hínárosban Naupliosz nem tudta megítélni, mély-e a víz vagy sekély. Úgy döntött hát, hogy fel kell hagyni a hiábavaló erőfeszítéssel, inkább sorakozzanak fel az emberek bizonyos távolságra egymástól az Argó körül, s abból, hogy kinek meddig ér a víz, megmérhető a mélység, így is történt, s most már Naupliosz kijelölhetett az evezőkkel egy girbegurba csatornát, aztán ismét az Argóhoz rendelte az embereket, hogy a kijelölt úton taszítsák vízre a hajót, de még így is sokszor súrolta a gerinc a homokos medret. Magasan állt már a nap az égbolton, mégsem haladtak kétszáz lépésnél előbbre, s már fogytán volt az erejük.
Iaszón megvizsgálta a bor- meg a vízkészletet. Vízből valamivel több mint egy gallon volt, de bor fél gallonnál is kevesebb, s ezzel kellett oltani harminckét férfi és tizennégy nő szomját. Alikor közölte a hírt az argonautákkal, egy darabig nem szólalt meg senki. A csöndet Naupliosz törte meg:
– Két hónap, de talán több is beletelik, míg egy csöpp esőt kap ez a sivatag. Ha nem találjuk meg a kivezető utat a tóból, vagy szomján halunk, vagy beleőrülünk, hogy sós vizet kell innunk.
A milétoszi Erginosz most hangos szóval Augeiaszra támadt:
– Neked köszönhetjük ezt a bajt, aranysóvár Augeiasz, végső lélegzetünkkel is téged átkozunk, s élj vagy halj, az örökkévalóságig üldöz majd a szellemünk. Te tanácsoltad, hogy hajítsuk tengerbe a víztartályokat, és tartsuk meg a haszontalan kincseszsákokat! Bolond voltam, hogy visszatértem az Argóra, mikor már átjutottunk a Hellészpontoszon, s újra gyönyörű városom, Milétosz köveit taposhatta a lábam. Miért nem színleltem betegséget, mint a leleményes Orpheusz, hogy megszabaduljak baljós társaságodtól, te, Elisz őrültje? Félek tőle, hogy soha többé nem szántok faekémmel, nem boronálok tüskeboronámmal a kanyargós Meandrosz partján fekvő termékeny árpatábláimon, melyek kövér fekete földjén még parittyába való kő sincs, s ahol egész nyáron a tücsök énekel. Nyilván valamelyik isten vakított el bennünket. Több eszünk lehetett volna, mint reád hallgatnunk, te görény, aki már lustaságoddal is olyan szégyenbe hoztál bennünket a Daru-tónál.
Augeiasz megfelelt neki:
– Őrültnek mondasz engem, én meg téged bolondnak, abban a csíkos köpenyedben. Honnan tudhattam volna, milyen tréfát űz velünk apád, Poszeidón, mikor partra tesz bennünket? Én csupán hangot adtam az általános véleménynek, hogy őrültség vízbe vetni olyan kincset, amire később nagy szükségünk lehet. Ha rendes helyen érünk földet, félmaréknyi aranyporért élelemhez meg vízhez jutottunk volna bőven. Miért éppen engem hibáztatsz? Iaszón a kapitány! Ha azt parancsolja, hogy a kincset vessük ki, én lettem volna az első, aki megfogadja a szavát. Egyébként nem haltunk még meg.
Tehet még az arany meg ezüst nagyon jó szolgálatot nekünk. Bizonyos vagyok benne, hogy így lesz. Becsületes szívem azt súgja, hogy ez még nem a vég!
– Bizonyítsd be becsületes szíved reményteljes sugallatát szólalt meg Autolükosz –, s add el nekem, kedves Augeiasz, a napi bor- meg vízadagodat fél marék aranyporért. Szívesen megveszem.
– Méltányos ajánlat – szólalt meg Ekhión herold –, én megveszem ugyanannyiért a holnapi adagodat.
Augeiasz kénytelen volt kézfogással megpecsételni az alkut, de keservesen megbánta, még mielőtt vége lett a napnak, mert az élelemkészletből még futotta, kaptak árpakenyeret, szárított húst, mézet, savanyúságot meg efféléket, de nem volt mit innia rá, s a torkához tapadt az étel. Olívaolajból nem volt több, csak egy korsóra való, delfinolajból egy csöpp sem.
Elviselhetetlen forrósággal tűzött a nap, és amint elpárolgott testükről a tó vize, pikkelyes fehér sóréteg maradt utána. Délfelé forró szél söpört végig a pusztaságon, és nyomában vidám táncra perdültek a vörös homoklidércek. Idasz lándzsával indult a homoklidércek ellen, de félreszökkentek előle, mire diadalmas kacagással visszafordult a táborba, akkor azonban a lidércek fenyegetően üldözőbe vették.
Az argonauták ételét is ellepte a homok, evés közben csikorgón a foguk alatt. A tizenkét phaiák lány nem is nyúlt ételhez. Zokogva vették körül az aléltan fekvő Médeiát, aki gyógyszerként altatót vett be. Zihálva lélegzett, és néha-néha nyöszörgött valamit. Egyszer izgatottan felkiáltott:
– Bocsáss meg nekem, Prométheusz, bocsáss meg! A szerelem kényszerített rá. Meglátod, jóváteszem!
A déli pihenőtől alig üdültek fel, mégis folytatták a küszködést, hogy hajójukat vízre tolják, de alig kétszáz lépésnyit haladtak előre a nyugati part mentén, mikor balról széles homokpad zárta el az utat a víz felé. Valamennyien leverten, ingerülten hallgattak, csupán a lapitha Mopszosz volt beszédes, derűs, vidám hangulatban. Amikor Naupliosz azt ajánlotta, szabadítsák meg a hajót az összes nélkülözhető tehertől, Mopszosz vállalta magára a feladatot.
Odament a phaiák lányokhoz.
– Hagyjátok magára úrnőtöket, drága gyerekeim! – szólt hozzájuk határozott s mégis kedves hangon. – Pillanatnyilag nincs szüksége a szolgálatotokra. Ha azt akarjátok, hogy még az életben lássatok királyi palotát, puha párnán üldögéljetek asszonyotokkal a rokka körül, s mellettetek aranyozott asztalkán finom tálban gyümölcs meg tejszín álljon, nos, szépséges lánykáim, akkor pattanjatok szaporán, mind, ahányan vagytok, s gyertek segíteni!
Rajuk parancsolt, vessenek le minden ruhát, s egy szál ingben kihordatta velük a hajó rakományát, az evezősök ládáinak tartalmát – súlyos terheket a gyenge vállaknak –, aztán lerakatta a holmikat szép rendesen a partra. Roskadoztak a szerencsétlenek a súly alatt, botladoztak a hínárban meg az ágakban, gyakran el is estek, s elsírták magukat szégyenlétükben, hogy kilátszik meztelen fenekük, Idasz meg csúfolódik velük. De készséggel segítettek, s utána valóban emelkedett is néhány hüvelyknyit a hajó szintje. A férfiak leszerelték az árbocot, a vitorlákat, a horgonyköveket, s kihordták mindazt, amit nő nem bír el, például a szinópéi arannyal telt zsákokat.
A ládák kiürítésekor háromból került elő elrejtett ital, ezt Iaszón azonnal elkobozta, s ezzel együtt kétszeresére emelkedett a készletük. Péleusz, Akasztosz meg a dolopsz Eurüdamasz szégyenkező arcot vágott, mikor kiderült a dolog, védekezésül azt hajtogatták, hogy megfeledkeztek róla, s úgy tettek, mintha nagyon örülnének a leletnek.
Az argonauták aznap éjszaka a tóparton aludtak, és csak megszokásból raktak tábortüzet, sütni nem tudtak rajta semmit, az üstöt sem tölthettek meg friss vízzel, hogy halászlét főzzenek a kézzel kifogott apró, szálkás halakból. A második nap ugyanúgy telt el, mint az első, csak a szomjúság meg a hőség lett még gyötrőbb: jajgattak, nyöszörögtek a kimerültségtől, de késő délutánig még mindig csak félmérföldnyire jutottak az Argóval attól a ponttól, ahol a hullám partra dobta őket.
Aznap nem ugrándoztak homoklidércek, de a sivatag mélyén délibábot láttak pálmafákkal, fehér házakkal, és három vitorlás hajó ringatózott a hullámokon. Alkonyatkor a phaiák lányok halkan sírdogálni kezdtek, és egész éjszaka zokogtak, mert a távolból sakálüvöltés hallatszott, s féltek tőle, hogy nemsokára az ő tetemükön lakmároznak a bestiák.
A harmadik nap délben kiosztották utolsó csöppig a bort és a vizet. Volt, aki mohón felhajtotta az egészet, mások lassan kortyolgatták és forgatták szájukban dagadt nyelvükkel. Csak nagy Ankaiosz loccsantotta ki az egész adagot nagy önmegtagadással és mélységes alázattal a homokba.
– Hozzád fohászkodom, e távoli ország istensége – szólalt meg érces hangon Ankaiosz –, bárki vagy, fogadd el, kérlek, kezemből ezt az áldozatot, hiszen bizonyára jól tudod, milyen becses italt öntöttem elébed. Szegénységemből adok, te pedig viszonozd gazdagságodból!
Ketten-hárman is úgy érezték, hogy követniük kellene nagy Ankaioszt, Iaszón is, az expedíció vezére. De Iaszón már megitta a vizét is, meg a borát is, úgyhogy csak azt a vizet áldozhatta fel, melyet Médeiának tettek félre, hogy megitassák, ha felébred. Nem kíméletlenségből cselekedett így; arra gondolt, hogy egy érintetlen kupa víz miatt még bűnre vetemedhet valamelyik bajtársa.
Aznap este csüggedten és szótlanul elhagyták a hajót, és céltalanul bolyongani kezdtek a kietlen pusztaságban. Mopszosz harsány kacagással így kiáltott fel:
– Hahaha, bajtársak! Micsoda gyászos, hosszúra nyúlt ábrázatokra lát az esthajnalcsillag, ha lenéz! Földön bolyongó kárhozott lelkeknek gondolhat benneteket, vagy valami átok sújtotta város népének, ahol a templom előkertjében felállított istenszobrok vért izzadnak, a szentélyből érthetetlen üvöltés hallatszik, s még az éltető nap is megfogyatkozott. Apollón nevére, mi van veletek? Bátorság, bajtársak, sem Apollón, sem a többi szentséges olümposzi nem hagy cserben bennünket most, mikor már oly sok iszonyú veszedelmet kiálltunk értük.
De Mopszosz nem tudott lelket verni beléjük. A dolopsz Eurüdamasz odasúgta a hallgatag Melampusznak:
– Meglátod, Mopszosz lesz az első, aki elmegy közülünk, nem soká szívja már a levegőt. Ez a túlfűtöttség a küszöbönálló halál biztos jele – többet adok erre az előjelre, mint a barázdabillegetők, fecskék, pintyek meg más madarak csipogására.
– Ha így van, akkor irigylem – felelt Melampusz –, mert aki elsőnek hal meg a szomjúhozástól vagy a hőségtől, azt részesítik a bajtársai a legszebb temetésben. Csak attól félek, azzal sújt majd a sors, hogy mindenkit túléljek.
Az argonauták, mintha valami belső erő hajtaná őket, egyszer csak körülfogták az aranygyapjút, mely szelíden ragyogott a csillagfényben. Áhítattal simogatták a súlyos aranyrojtokat s a hatalmas, tömör aranyszarvakat. A milétoszi Erginosz megszólalt:
– Akárhogy van is, ha egyszer ráakadnak itt tetemünkre, mely feketére szárad a napon, akár az egyiptomi múmiák, megtalálják az aranygyapjút is, s megemlékeznek nagy tetteinkről. Méltó temetéssel hántolnak majd el mindannyiunkat, közös sírba teszik csontjainkat. De meglehet, s az lenne jobb, hogy fegyvereinkről, ruhánkról, jelvényeinkről azonosítanak bennünket, s hazaszállítanak városunkba vagy szigetünkre. Bánom már, hogy szimulálással vádoltam Orpheuszt, inkább örülnünk kell, hogy nincs közöttünk, nem szenvedi el ezt a nyomorúságot, s hazatérhetett Thrákiába a vad kikonok közé. Mert hallani fog sorsunkról, elviszi hírünket valami kereskedő vagy száműzött, avagy jósmadár, és megsirat bennünket, előveszi lantját, és estéről estére megénekli megpróbáltatásunk hatalmas eposzát, azokat a tetteket, melyekben maga is részt vett – s a magasztos hexameterek világszerte hirdetik majd nevünket ezer esztendeig, vagy annál is tovább.
Erginosz sorra megcsókolta bajtársait, bocsánatot kért, ha bárkinek vétett volna, és maga is megbocsátott mindenkinek. Azzal búcsút vett tőlük, s elindult a sivatagba meghalni.
Több bajtársa követte példáját. De Kasztór és Pollux konokul megtagadta a baráti kézszorítást Idasztól és Lünkeusztól. Argosz szeretett hajójához gázolt a vízben, hogy fedélzetén haljon meg. Mopszosz hatalmas tüzet rakott a tóparton, s körültáncolta Apollón tiszteletére. Meleagrosz és Atalanté furcsa, boldog mosollyal, kéz a kézben eltűnt szem elől a parton, ahová még mindig sustorogva érkeztek a lassan csillapodó hullámok.
Ami Iaszónt illeti, maradt, ahol volt, jobbján az aranygyapjú, balján a békésen szendergő Médeia. Lába előtt összezsúfolva a phaiák lányok hevertek, keservesen csiviteltek, akár a puha fészekből kövekre pottyant madárfiókák, melyek szüleik nélkül sem enni, sem elrepülni nem tudnak.

 

 

Negyvenhatodik fejezet
Megmenekülés

Iaszón fejére húzta köpenyét, és mély álomba merült, melyből csodálatos jelenés riasztotta fel. Három kecskefejű nőalak jelent meg előtte karon fogva, jóságosan mosolyogtak reá, s így szólították meg mekegő hangon:
– Iaszón, Aiszón fia, mi vagyunk Ubüa kecskefejű Hármas Istennője. Méltányoljuk jámborságodat, hogy élvezhető italt, tiszta vizet áldoztál nekünk. Bajtársaid tudatlanságukban borral kevert vizet áldoztak, de a részegítő italt nem veszi be a mi gyomrunk. Mégis, közölheted velük, hogy egy kivételével mindenki megmenekül ebből a megpróbáltatásból. Annak a hasított nyelvűnek kell meghalnia, mert nem fél a haláltól, Apollónt tiszteli, nem bennünket, s annak idején egy messze földet bejárt nőstény gólya megjövendölte neki, hogy Ubüa földjén éri utol a vég.
Iaszón tisztességgel félrefordította tekintetét, míg az istennő avagy istennők szava el nem hangzott. Aztán megkérdezte:
– S mi, többiek, mit tegyünk, hogy megmeneküljünk?
Az istennő most már egyetlen alakot öltött, s így válaszolt: – Csak reménykedjetek. És amikor végre visszatértek hazátokba, ne feledkezzetek meg rólam, amint azelőtt elég gyakran. Ordítsak, mint a nőstény oroszlán, mekegjek, mint az anyakecske, éji madárként vijjogjak vagy kancaként nyihogjak, jusson eszetekbe: mindig ugyanaz vagyok, a hármasan egyetlen, kérlelhetetlen istennő, az Anya, a Szűz s a Nimfa, és megtéveszthetitek a mennyek megbízhatatlan atyját, az egérfülű Apollónt, a nyesett fülű Arészt, a tétova, csalárd Hermészt, a heroldok istenét, ám engem még soha senkinek nem sikerült megtévesztenie, s keservesen megbűnhődött az is, aki megkísérelte.
E szavak után ködfüggöny szállt le az istennő és Iaszón közé, s mire szertefoszlott, Iaszón nem látott egyebet, csak a hold hatalmas sárga tányérját. Utána ismét álomba merült, csodálatos, nyugalmas álomba.
Amint felébredt, talpra ugrott, és harsányan hívogatta bajtársait:
– Argonauták, kedves argonautáim, megmenekültünk! A Hármas Istennő jelent meg előttem, életet ígért nekünk egy kivételével valamennyiünknek!
Tüzes pompában hasadt a hajnal a tó fölött, jelezve, hogy megint hőség szakad rájuk. Egyetlen argonauta, mégpedig Melampusz dugta elő kiaszott fejét köpenye ráncaiból, és felmordult:
– Minek zavarod meg utolsó álmunkat esztelen kiáltozásoddal, Iaszón? Álmodozz csak, ha kedved van, de bennünket hagyj aludni.
Iaszón továbbment, rátalált Lünkeuszra, felébresztette, s elmesélte álmát. Lünkeusz kinyitotta szemét, s bár nem fogta fel, amit hallott, körülnézett, és hirtelen felkiáltott:
– Oda nézz! Nyújtsd ki a kezed, aztán mondd meg: mit látsz ott a homoktorkolattól jobbra vagy háromujjnyira?
– Semmit – felelte Iaszón.
– Én bizony látok egy embert sárgásbarna lovon – kiáltott Lünkeusz –, mégpedig egyenesen felénk jön.
A hangos beszéd fölébresztett tíz-tizenkét embert. Összegyülekeztek elgyötörtén, még a hajuk is csupa homok. Lovast nem látott egyik sem.
– A délibáb játéka – jelentette ki búsan Euphémosz.
De nyomban ezután az élesebb szeműek kis porfelhőt fedeztek fel a messzeségben, majd a lovas is előtűnt, és olyan nyelven köszöntötte őket, melyet egyikük sem értett. Naupliosz megjegyezte:
– Tritóniszi lehet az auszón törzsből a fehér köntöséről és a dárdája piros bojtjáról ítélve, meg hogy a homloka fölött csimbókba köti a haját. Akkor talán mégis a Tritónisz-tónál vagyunk, erősen délre Adrümétontól!
Ekhión már készülődött, hogy ékes szavakkal köszöntse a lovast, de Autolükosz visszatartotta.
– Hermész kitűnő fia – mondta neki –, ne gondold, hogy nem tisztelem heroldi küldetésedet, melynél fogva te vagy a szószólónk. De bámulatos ékesszólásod csak akkor hasznos, ha azok, akikhez szólsz, megértik a görög, a pelaszg vagy a thrák nyelv valamely tájszólását, vademberekre hiába vesztegetnéd. Ezúttal én beszélek a nevetekben. Szinópéban jól megtanultam a süketnémák egyetemes jelbeszédét.
Mindenki helyeselt, mire Autolükosz odament a lovashoz, megcsókolta, s megszorította jobbját, majd némán jelezte, hogy inni szeretne, rámutatott a kiszáradt ajkára, dagadt nyelvére, s utána látható izgalommal vizsgálódva nézett maga körül.
A tritóniszi megértette. Hasonló néma gesztusokkal jelezte az ivást, a pusztaság felé intett, aztán ajándékot várva kinyújtotta kezét.
Autolükosz bólintott, mire az ember rámutatott egy aranyozott bronztripuszra, mely oldalára fordítva hevert a közelben. Alkinoosz király ajándékozta Iaszónnak azzal, hogy Delphoiban ajánlja fel az istennek hazatérése után.
Autolükosz először intett, hogy nem hajlandó megválni a tripusztól, de végül megígérte, hogy nyomban odaadja, mihelyt az ember elvezeti őket a vízhez.
A tritóniszi ívet rajzolt a levegőbe, majd ujjait kinyújtva háromszor egymás után előrelendítette a karját, jelezve, hogy harminc nyíllövésnyi távolságra van tőlük a víz. Utána teljes hosszában kihúzta magát, kidüllesztette a mellét, megfeszítette karizmait, oroszlánbömbölést hallatott, aztán ütögetni kezdte a sziklát egy képzeletbeli bottal. Ujjai rezegtetésével ábrázolta a vízfolyást, aztán letérdelt, s úgy tett, mintha mohón inna, de ugyanakkor félreérthetetlen görög szavak hagyták el ajkát: – Szent kígyók! Az argonauták ámulva néztek össze, s egyszerre kiáltották:
– Héraklész!
A tritóniszi bólintott, megismételte a nevet, majd szembenézett velük, ismételten felkiáltott: – Szent kígyók! – mégpedig nagy lelkesedéssel, s utána felkacagott.
Az argonauták nem győzték veregetni hátát, vállát, aztán lelkesen elindultak utána a víz felé. Hamarosan odaértek, tiszta forrás csergedezett rózsaszín sziklából, s azt látták, hogy frissen letört szikladarabok hevernek körös-körül a pusztában, valami súlyos tárgy, nyilván Héraklész bajtársuk rézfejű buzogányának csapásai nyomán. És csak ittak, ittak, nem győzték habzsolni az üdítő, éltető vizet.
Egyikük megszólalt:
– Héraklész mentette meg az életünket, Héraklész! Később aztán megtudták, hogy a Heszperidák szigetére tartva a szent narancsért, Héraklész itt vetődött partra, nem messze a helytől, ahol éppen álltak. Szomjúság gyötörte, akárcsak őket, de éppenséggel nem szánta magát halálra, hanem nekiindult a sivatagnak, oroszlán módra vízért szaglászott a levegőben, s mikor a leghalványabb nyomát megszimatolta, addig verte buzogányával a sziklát, míg bugyborékolva elő nem tört a forrás. Minden irányból látni lehetett az állatok lábnyomát, s a tritóniszi taglejtésekkel igyekezett értésükre adni, miféle állatok járnak a vízre: apró, nagy szemű egyiptomi ugróegér, dögevő sakál, zörgő tüskés tarajos sül meg pompás berber juh.
Autolükosz ajándékkal meg ígéretekkel rávette a bennszülöttet, hogy térjen vissza velük a táborukhoz. Ott azután megmutatta neki az Argót, s megkérdezte, mi módon lehetne a tóból kijuttatni a tengerre. A tritóniszi bizonygatta, hogy van rá mód, hiszen onnan kelet felé néhány mérföldre keskeny folyó vezeti a tó vizét a tengerbe, s az Argó máris azon a tekervényes csatornán fekszik, mely a folyóban végződik. Autolükosz fülbevalókkal meg melltűkkel ajándékozta meg, amihez minden argonauta örömest hozzájárult, sőt egy pompás piros köntöst is ígért neki, ha tengerre segíti őket. Az ember nagyon megörült, és elkiáltotta magát, valahogy a fütytyentés és az ordítás közötti hangon. Erre, mintegy varázsütésre, a félmérföldnyi távolságra levő csupasz domb megelevenedett, rengeteg csaknem meztelen tritóniszi dugta elő bóbitás fejét, majd futva igyekezett az argonautákhoz.
Most fölkiáltott Lünkeusz:
– Ó, a hiúz mancsára, farkára! Micsoda tökfilkó vagyok, hiszen tegnap délben láttam egy csomó férfit meg nőt ezen a dombon, de a délibáb játékának hittem őket.
Ezek a tritónisziak vagy auszónok barlanglakók voltak, mély föld alatti üregekben éltek, melyeken apró nyílások szolgáltak ajtóul, ablakul, akár a rókalyukakon. Ha az idegen átkelt a dombon, nem is sejthette, hogy népes város fölött jár, mert ez a félénk nép csak nagy ritkán mutatkozik mások előtt. Óvatosságból törzsfőjük is egészen más irányból közeledett az argonautákhoz, mintha nagy messzeségből jönne.
Az auszónok, valamint szomszédaik, a makhluoszok (akik hátul kötik csimbókba a hajukat, nem elöl) ősi módon tisztelik a Hármas Istennőt. A házasságot nem ismerik, hanem összevissza párosodnak bizonyos rokonsági fokozat szerint, s aztán a háromhavonként tartott törzsi gyűlésen a fiúgyerekeket annak a férfinak a gyámsága alá helyezik, akihez leginkább hasonlónak találják. A nők önállóak és határozottak, fegyvert viselnek, és évenként ádáz csatában döntik el egymás közt, ki legyen a Hold főpapnője, s ebbe férfi nem avatkozhat bele, különben megcsonkítják. Az auszónoknál, csakúgy, mint a Kettős-öböl többi népénél, nem jótékony istenség, hanem könyörtelen zsarnok a nap, meg is átkozzák, valahányszor felkel, s köveket dobálnak az ég felé.
Az argonauták gondjai egyszeriben szertefoszlottak. Médeia fölébredt révületéből, s üres korsókkal meg vödrökkel a forráshoz kísérte a phaiák lányokat, azok meg örömmel hordták a vizet. Egyszerre mindenkinek visszatért az életkedve. Az auszónok megmutatták a csatorna medrét, s az argonauták, visszahordván a rakományt a hajóba, a bennszülöttek segítségével lassan elkezdték taszigálni az Argót a tizenkét mérföldnyi úton. Naponta kétmérföldnyit haladtak, míg végre az utolsó napon már tiszta vízen találták magukat, s az evezőt is használhatták. Iaszón illendően megjutalmazta a tritóniszokat festett kelmékkel s egyéb ajándékokkal, Argosz pedig feliratot vésett a tripuszba, melyben hálájukat és barátságukat fejezték ki az egész nép iránt. A bennszülöttek boldogságukban visongva vitték a tripuszt a Kecskefejű Anya titkos föld alatti szentélyébe, miután Argosz rávéste hármas képmását.
Az argonauták most a partra gázoltak, s oltárt emeltek a domb tetején ahhoz a ponthoz közel, ahol a Gabész nevű folyó kifelé áramlik a tóból. Megrakták a Kecskefejű Istennőnek ajánlott hálás adományaikkal. Más oltárokon azonban az olümposziaknak is áldoztak: két kövér berber birkát, melyeket Meleagrosz és Idasz hajtott oda, s egy gazellát, melyet Atalanté sebzett meg egyetlen dárdahajítással.
Már hajóra szálltak, illendően búcsút vettek az auszónoktól, s evezni kezdtek, mikor a törzsfőnek eszébe jutott, hogy egy udvariassági formula elmaradt: vágtatva tért vissza a folyóparton, és integetett nekik egy göröngyöt tartva kezében. Azt akarta, vigyék magukkal, annak jeléül, hogy szívesen látják őket földjükön bármikor. Euphémosz behúzta evezőjét, beugrott a vízbe, s odaúszott az ajándékért, aztán visszavitte, fél kézzel magasra tartva, hogy meg sem nedvesedett. Majd elkapta az Argót a Gabész folyó sós sodra, és sebesen vitte a tíznapi fogság után a tenger felé.
Médeia most jóslatot közölt Euphémosszal:
– Férfiú, kinek jelvénye a fecske, leszármazottaid a negyedik nemzedékben királyok lesznek Afrikában e darabka föld jegyében, ha sikerül épségben hazavinned hazádba, a szent Tainaronra. Ha nem sikerül, Afrikának a tizenhetedik nemzedékig kell várnia Euphémosz sarjaira.
Ivadékainak negyedik nemzedékét, mely a lémnoszi Lamakhétól született fiától származott, elütötte a sors az uralkodástól, mert egy sötét éjszakán hullám borította el az Argót és elmosta a göröngyöt.
Ilyenformán valamennyi argonauta megmenekült, kivéve a lapitha Mopszoszt, aki nem kerülhette el megjövendölt sorsát. Három nappal az indulás előtt, délben, a tóparton bolyongott, s óriás árnyék vetődött elébe az útra. Feltekintett, s azt látta, hogy hatalmas szakállas keselyű köröz fölötte, kifeszített szárnnyal, ék alakú farokkal. Különös hangon vijjogott neki valamit, mintha felszólítaná, hogy távolodjék el a tótól, s közben érthetően ismételte ezt a szót: „Arany! Arany!” Valószínűleg (így magyarázzák a dolgot) valami elhagyott, víztelen helyre akarta csalogatni, hogy ha szomján halt, lakmározhasson a tetemén. Mopszoszt könnyű volt elcsalni. Szemét a madárra szegezte és rohant előre, de alig tett néhány lépést, belebotlott egy fekete kígyó farkába, az állat ott hevert tunyán a napon. A kígyó tekeredett egyet, s megmarta a bokáján a sípcsontja közelében. Mopszosz felordított, s bajtársai odarohantak hozzá, hogy megnézzék, mi történt.
Mopszosz a földön ült, sebét simogatta, s így szólt hozzájuk:
– Ég veletek, drága bajtársaim! Aranyat ígért nekem a madár, azért követtem. Most meg kell halnom, bár nem érzek fájdalmat. Temessetek el tisztességgel, s ne mondjatok rosszat rám, ha már nem leszek.
Ezzel tagjai megmerevedtek a méregtől, szemére köd borult, s lehanyatlott.
A perzselő libüai nap alatt mindenképp hamar elkezd bűzleni a holttest. De Mopszosz testét úgy elárasztotta a kígyóméreg, hogy húsa még bajtársai szeme láttára megrohadt s a haja is kihullott. Gyorsan csákányokat kértek az auszónoktól, s mély sírt ástak, míg a holttest a hevenyészett máglyán sistergett. Azután csontjai fölé halmot emeltek, teljes fegyverzetben háromszor körüljárták sírját, marokszám tépték ki hajukat, s mélységesen meggyászolták. A gyalázatos keselyű eközben vijjogva körözött fölöttük, mintha számon kérné elmaradt lakomáját.

 

 

Negyvenhetedik fejezet
Hazaérkezik az Argó

Őszre járt, ebben az évszakban veszedelmesnek látszott nekivágni egy előreláthatólag két hónaposnál nem rövidebb útnak, de az időjárás s a szelek csodálatosan kedvezőnek mutatkoztak attól a naptól fogva, hogy az argonauták a Gabész folyóról rátértek a Libüai-tengerre, egészen addig, míg végül is kirakodtak Pagaszaiban. Hosszú útjukon a Szürtisz kettős öblének partja mentén sok helységet érintettek, de egyikben sem időztek a legszükségesebbnél tovább, mert ezen a hosszú útvonalon nem akadt egyetlen vonzó város vagy más hely sem – még a jól ismert Oia település sem érte volna meg a látogatást. Ezt a tengerpartot is vadak tartották uralmukban, semmivel sem kevésbé különösek azoknál, akiket a Fekete-tenger keleti öblénél sorra látogattak.
Elsőnek a lótuszevőknél kötöttek ki, a sziklás Meninx-sziget tunya lakóinál, mert vízre volt szükségük. Mint nevük mutatja, a lótuszevők főleg a laza lombozatú, ezüst levelű lótusz vagy a jujubabokor édes gyümölcsén élnek, mely vadon nő a sziklahasadékokban, elhagyatott zugokban. A tej meg a gyapjú kedvéért óriás juhnyájakat tartanak, de a birkasült fogyasztását a kannibalizmusnál is undorítóbb bűnnek tekintik. A lótusz gyümölcséből bort erjesztenek, s ez az erős ital végzetesen hat az emlékezetre, annyira, hogy aki iszik belőle, néhány kortytól elfelejti barátai meg rokonai nevét, sőt a szent istenekét is. Meninx szigetén jó ivóvizet találtak az argonauták, lótuszt is ettek, kis kerek lepényke formájába préselve, a lótuszborhoz azonban hozzá sem nyúltak, mert Naupliosz óva intette őket tőle. Végre megtanulták, hogy a veszedelmes kísérletezés csak bajt zúdít a fejükre.
Ezután a gindánok földjére érkeztek az argonauták. Ez a nép juh- meg kecsketenyésztéssel és tonhalászattal foglalkozik, ők is lótuszevők, de bort nem erjesztenek a lótuszból. Az argonauták itt láttak először datolyapálmát – magas oszlop, a végén kis lombkorona –, és meg is kóstolták sárga, ragadós, lassan érő gyümölcsét. A gindán asszonyok annyi vászoncsíkot hordanak a bokájuk fölött, ahány férfival érintkeztek, a nők tartják kezükben a hatalmat s őrzik a kutakat. A vízért küldött argonauták sem meríthettek egyetlen vödörrel sem, míg férfiúi kötelességüket nem teljesítették, majd vászoncsíkot nem kötöttek asszonyukra. Szépek az asszonyok, bár sötét a bőrük, és az Ekhión vezetésével érkezett argonauták örömmel tettek eleget kívánságuknak. A férfiak sem voltak féltékenyek, inkább szemérmetlen kíváncsisággal szemlélték a dolgot, s bosszankodtak, amikor elkergették őket. Ekhión kívánságára az asszonyok mégis rájuk parancsoltak, hogy menjenek el fürödni a tengerbe.
Az öböl partja, amerre ezután haladtak, lapos volt, homokos és jellegtelen, nyoma sem volt zöld növénynek. A hetedik napon érkeztek Oiába, mely a Kettős-öböl közepén fekszik. Oia inkább településnek nevezhető, mint városnak. A tágas kikötőt, melyet a heves északkeleti széltől sziklafal véd, görög kereskedők használják, akik sűrűn keresik fel helybeli termékekért, strucctollért, szivacsért, növényi gyantákért, különleges fűszerekért, de vásárolhatnak elefántcsontot és egyéb külföldi cikkeket is, melyeket Egyiptomból karavánok szállítanak ide. A karavánok télen érkeznek szárazföldi úton, oázisokon keresztül, és kora tavasszal térnek haza. Minthogy nem kereskedőidényben érkeztek, csak bennszülött makákat találtak Oiában, egyetlen görögöt vagy egyiptomit sem. A makák borotválják a fejüket, csak a koponyájuk közepén növesztenek egyetlen hajtincset. Szent madaruk a strucc, bőrsátrakban laknak.
Oiában megfürösztötte Iaszón az aranygyapjút a keskeny Kinüpsz vizében, mely a Libüai-tengerbe ömlik. Az előírt hét folyóból ez már az ötödik volt. Társai nagy görög víztartályokat vettek, és megtöltötték őket folyóvízzel.
Oiából két teljes napig vitorláztak a makák birodalma mentén, s a második napon már esteledett, mikor a távolban három szigetet pillantottak meg, három sziklás földnyelvet, elszórt pálmafákkal. Amint nagy messzeségből felfedezték a legelésző juhnyájat, máris ellenállhatatlan vágy ébredt az argonautákban egy kis birkasültre. Iaszón nyomban elküldte a három szinópéit Idasszal, Lünkeusszal és Polüphémosz öcscsével, Kanthosszal, hogy szerezzenek a pásztoroktól tíz anyajuhot vagy ürüt – kevesebbel nem érik be. Már sötéteden, mikor utolérték a nyájat, de a maka pásztorokat nem érdekelte az ajándék, egyetlen juhot sem voltak hajlandók adni. Csatározás lett a dologból, s a pásztorok derekasan helytálltak, négyen hat ellenében is, s még mielőtt Idasz sorjában felnyársalta volna őket széles dárdájával, vezetőjük parittyakővel célba vette Kanthoszt, nagy erővel megpörgette a parittyát, holtbiztosan eltalálta Kanthosz halántékát, s bezúzta koponyacsontját.
Bánatosan vitték Kanthosz holttestét a tengerpartra, eltemették, fegyveresen körültáncolták a máglyát, s hajtincseket vetettek a tűzbe. Fehér kőből magas halmot emeltek csontjai fölé, hogy a partra vetődő hajósok még sok esztendő múlva is italáldozattal adózzanak emlékének. Nekik nem kellett tartaniuk Kanthosz szellemétől, mivel bőven csillapíthatta szomját a négy ellenfél véréből, sőt még vagy száz birkát is levágtak, soványak voltak ugyan, de az argonauták mégis nagyon élvezték a lakomát. Árpamártással ették a finom gyantafűszerrel ízesített birkasültet, ezt a fogást a phaiák lányok különösen jól tudták elkészíteni.
Ezután százmérföldnyire vagy annál is messzebbre nyúló lagúnás, sós, ingoványos, futóhomokos övezetbe érkeztek. Az öbölnek ez a része sehogy sem látszott biztonságosnak, mert sem lejtős partot, sem szilárd talajt nem találtak. A költők szerint mikor Eurünomé istennő megteremtette a világot, megzavarodott egy akaratán kívül létrehozott szarvas vipera megpillantásától, és elfelejtette befejezni a Szürtisz vidékét. Naupliosz kellő távolságban tartotta az Argót ettől az alattomos parttól.
A fekete pszülliszek földje következett, akik bátran fogyasztanak kígyót meg gyíkot, és Naupliosz szerint nem árt nekik a kígyó mérge, még a veszedelmes viperáé sem. Mint mondta, ha itt egy gyerek belepusztul a kígyómarásba, anyja temetetlenül veti a pusztába a holttestét, mert elfajzott népétől. Médeia gúnyosan jegyezte meg, hogy a pszülliszek sem ellenállóbbak a kígyóméreggel szemben, mint más nép, csak engesztelő varázst alkalmaznak, s olyan nedvekkel kenik magukat, melyek mindenfajta kígyót elriasztanak. Kijelentette, mikor a tömeg szeme láttára maratják meg magukat mérges óriáskígyóval, nyilvánvalóan csalnak, mert előzőleg eltávolítják a méregfogát titkos mesterkedéssel. Hogy megeszik a kígyó húsát, abban semmi csodálatos nincs, hiszen nem mérgező, csak kellemetlenül rágós és kemény. Ezek után az argonauták nem kívánták fölkeresni ezt a népet, melyet eddig rendkívülinek hittek. Továbbvitorláztak a vörös sziklák s néhol fehér homokos part mentén. A háttérben egyenletesen magas dombvonulat húzódott, melyen még mutatóban sem nőtt fa, csupán kiégett fű. Időnként felbukkant egy-egy gazella, de más négylábú állatot nem láttak.
Következő állomásuk a naszamónok földje volt, akik már jó földön éltek, a Keleti-öböl partján. Ez a nép abban különbözik a nyugatabbra élő törzsektől, hogy az atyát tiszteli, s valami házasságféle intézményt vezetett be. A férfiak azonban nem követelnek szüzességet feleségüktől, sőt a férj megengedi a lakodalmi vendégeknek, hogy gyönyörűségüket leljék az új asszonyban, sorjában, rang szerint, de mindegyiknek nászajándékot kell adnia. A gazdag férfinak több felesége is lehet, s aki olyan szegény, hogy egy asszonyt sem tud eltartani, minden lakodalomra elmegy, s ott részesül a szerelem örömeiben. Az argonauták azonban e népes törzsnek csak néhány tagjával találkoztak, mivel ilyenkor visszahúzódnak a datolyapálmákban bővelkedő oázisokba, melyek úgy tarkítják Ubüa sivatagjait, akár a foltok a leopárd bőrét, és nem is térnek vissza, míg be nem áll a téli esőzés, és ismét fű növi be a part menti dombokat, legelőül szolgálva a lefogyott marháknak.
Mikor az argonauták az öböl keleti szögletében egy nagyobb településnél partra szálltak ivóvízért, a hátramaradt naszamónok vezére ragaszkodott hozzá, hogy a heroldként eléje lépő Ekhión baráti szövetséget esküdjék neki. A naszamón Ekhión tenyeréből vizet ivott, s maga is feléje nyújtotta a kezét, hogy igyék belőle. A szövetségnek ezt a megpecsételését a herold rendkívül kellemetlennek találta. Piszkos volt ugyanis az a kéz, csupa seb, a vizet meg a part menti homokból merítette, és poshadt, kénszagú volt, ez azonban semmit sem változtatott a tisztéhez illő makulátlan udvariasságán.
Itt kénytelenek voltak várakozni, míg a nyugati szelet, mely eddig hozta őket, fel nem váltja a déli, mivel itt a part északnak fordult. A naszamónok bőkezűen ellátták őket ennivalóval, ha nem is ízlésük szerint... napon szárított sovány marhahússal meg tejporba kevert, aprított, aszalt sáskával. A hatodik napon délire fordult a szél.
Nem sokkal ezután nagy örömükre felismerték Küréné termékeny földjét, ahol a kövér földön mindenfajta fű és fa virul. A művelt, vendégszerető nép, mely valamennyire görögül is tudott, szívesen fogadta őket, különösen mikor mesélni kezdték útjuk csodálatos történetét. Iaszón itt beszerezte az élelmiszert a következő útszakaszra, vagyis Krétán át Görögországba, és ezúttal adhatott bajtársainak első ízben friss árpakenyeret, mióta elhagyták Korfut. Darnisz volt a neve a helységnek, ahonnan útnak indultak, s itt fürösztötték meg az aranygyapjút az előírt hét folyóból a hatodik, a Darnisz vizében, mely a Kürénéi-tengerbe torkollik. Ez a folyó mély szakadékokon halad át, és partjait buján borítja vadolajfa, fenyő és ciprus. Jól ápolt fügefaligetekre és frissen ültetett szőlőkre találtak, a darnisziak a búcsúlakomán megkoszorúzták fejüket, s nem győzték kínálni őket kövér marhasülttel, viszonzásul pedig nem akartak elfogadni semmit, és az argonautáknak valósággal rájuk kellett kényszeríteni az aranyat, amiért jóltartották őket.
Pompás délkeleti széllel a harmadik nap hajnalán érkeztek Krétára, s mire fölébredtek, már a Dikté hegye magasodott fölébük. Az volt a szándékuk, hogy partra szállnak Hierapütnánál, a parttól befelé nyúló síkságon épült erős városban, de a város elöljárója bronzsisakban, bronz mell- és lábvértben felhágott egy sziklára a kikötőhely közelében, és nyersen odakiáltotta, ne közeledjenek, mert Krétán nem kívánnak minüai hajót fogadni. Fegyveres polgárok vették körül, fegyvereiket zörgetve, az Argót, és kővel, kaviccsal dobálták meg. Az argonauták vitatkozni kezdtek, nem kellene-e megtámadni Hierapütnát, s kardélre hányni lakosait, de győzött a józan ész, mikor Médeia felajánlotta, hogy a távolból áll bosszút az elöljáró sértéseiért.
Nyíllövésnyire hátráltak az Argóval, s Médeia felhágott az orrdeszkára. Fejére húzta bíborköntösét, s bűbájos praktikákba fogott. Hallották, hogy felváltva imádkozik és varázsigét mond, majd kidugta fejét, Gorgó-pillantást vetett a Talosz nevű elöljáróra, fogát vicsorította, szemét forgatta, nyelvét kiöltötte, mire Talosz elájult rémületében, s lezuhant a szikláról. Három helyen tört el a lába, megpattant egy ütőér a bokájánál, s elvérzett egy óra alatt, mert a városból senki sem mert segítségére sietni, annyira megrémültek Médeiától.
Az argonauták nagyokat nevetve kelet felé eveztek, s megkerülték Kréta szigetének csipkés keleti csúcsát. A következő nap hajnalán Minóába érkeztek, ahol Argoszt jól ismerték, s feltöltötték a hajó élelmiszerkészletét. A Krétai-tengerbe torkolló Minosz folyó volt az előírt hétből az utolsó, melyben megfürösztötték az aranygyapjút. Ezzel tökéletesen megtisztult, és elfogadhatóvá vált Zeusz számára.
Délben indultak el Minóából, s egész éjszaka folytatták útjukat, mert kedvező déli szél dagasztotta a vitorlát. Beborult az ég, de nem háborgott a tenger. Egész útjuknak ez volt a legsötétebb éjszakája, nem láttak sem holdat, sem csillagot, sem más fénysugárt. Ekkor vesztette el Euphémosz a tritóniszi törzsfőtől kapott szent rögöt, mert éjféltájban víz csapott be a hajóba. Az égből is feketeség szállt le, és sejtelmük sem volt róla, mennyit és merre megy az Argó, de bizakodva haladtak tovább. Hajnalban hirtelen megvilágosodott az égbolt, s mikor a felkelő nap első sugarai bearanyozták Anaphé szigetének csupasz szikláit, láthatták, hogy valamely istenség irányíthatta őket biztos kézzel a déli parttól négymérföldnyire fekvő két sziklás szigetecske között. Kikötöttek a sárga homokparton, gallyakból tüzet raktak, abban a reményben, hogy sikerül egy birkát, kecskét vagy más állatot szerezniük áldozatul a tündöklő Apollónnak. Ám abban az időben Anaphén nem lakott ember, s nem tenyészett rajta áldozatra alkalmas állat vagy madár. Az argonauták nem tehettek mást, tiszta vizet loccsantottak italáldozatul az izzó parázsra, s ezen akkorát nevettek a phaiák lányok, hogy a könnyük is kicsordult.
Idasz rájuk szólt:
– Figyeljetek rám, lányok! Amiért kinevettetek bennünket, most puszta tenyeremmel kiverem azt a vacak feneketeket.
A lányok védekeztek, ahogy tudtak, szórták a parazsat meg a homokot marékszámra, és nagyokat visongtak az általános kacagás közben. És Idasz szép sorjában mindegyiknek a fenekét megpaskolta, bár a lányok alaposan megperzselték, s annyi homokot szórtak a szemébe, hogy majd megvakult. Ezt az eseményt minden esztendőben felidézik Anaphé jámbor lakosai, s ezen a napon hústalan áldozatot mutatnak be Apollónnak, majd „Idasz keze” felkiáltással vígan megpaskolják a lányokat az isten dicsőségére.
Anaphén történt az is, hogy Médeiát egy odvas fához vezette egy harkály. Ha jobban megnézték, az üregben a dudorokból és bemélyedésekből érett női alak formálódott ki. Médeia értette a madarak nyelvét, s a harkály tanácsára arra kérte Argoszt, hogy vágja ki a fát. Ez meg is történt, majd Médeia utasítása szerint dolgozott fejszével, szurokkal, míniummal, s a fatörzsből a thrák Artemisz félelmetes szobra lett. Argosz levitte a partra, majd ruhába csavarva elhelyezte a hajóban.
Anaphéból nem Aiginába hajóztak, mint némelyek állítják, hanem elhaladtak a boldog Naxosz s a fehér márványsziklákkal szegélyezett Parosz szigete között, majd az éjszaka folyamán maguk mögött hagyták Déloszt is. Ekkor már halott volt Apollón három rendületlen híve: Idmón, Iphitosz és Mopszosz. Ha életben lettek volna, bizonyára ráveszik Iaszónt, kössön ki Déloszon, hogy egy álló napig táncot járjanak.
Így maradt el mögöttük Ténosz és Androsz szigete, s minden kaland nélkül hajóztak el az argonauták Euboia szent partjai mellett is, majd Kadmosz, Aulisz és Lokrisz előtt, és megkerülték a lapos, masztixfával benőtt Kénaion-fokot, ahol Euboia véget ér. Végül, több mint hét hónappal indulásuk után, betértek a Pagaszai-öbölbe, s lelkesen léptek újra a jól ismert partra.

 

 

Negyvennyolcadik fejezet
Peliasz halála

Már éjszaka volt, Iaszón mégis azt kívánta, hogy bajtársai nyomban rakjanak rőzsetüzet a Pagaszaiparton, míg ő elmegy állatot keríteni, hogy az Argó szerencsés hazatérése alkalmából hálaáldozatot mutasson be Apollónnak, a megérkezés istenének. Rozsét nem találtak, de Akasztosz tanácsára feltörték a raktárházat, és pompás tüzet raktak evezőkből, padokból meg egyéb holmiból, ami kéznél volt.
Iaszón Péleusszal ugyanahhoz a tanyaépülethez sietett, ahonnan annak idején bort hozott Héraklésznek, és megdöngette az ajtót kardja markolatával. Előjött a gazda ajtót nyitni, kábultan nézett látogatóira, mivel első, legmélyebb, legédesebb álmából riasztották fel, aztán nagyot sikoltott, és be akarta csapni az ajtót az orruk előtt. Iaszón azonban hirtelen az ajtó s a küszöb közé tette a lábát, s így szólt hozzá:
– Barátom, miért rettensz vissza Iaszóntól, Aiszón király egyetlen fiától, mintha betörő támadna rád éjszaka?
A gazda reszketve dadogta:
– O, uram, Iaszón, hiszen te meghaltál, hát nem tudod? Hajótörés ért és vízbe fúltál két hónappal ezelőtt, mikor hazafelé igyekeztél Szicíliából. Legfeljebb Iaszón szelleme lehetsz, nem ő maga!
Iaszón megdöbbent. Péleusszal együtt vállal benyomták az ajtót, majd ököllel győzték meg a gazdát tévedéséről. Még mindig remegve kísérte őket gazdag istállójába, ott lámpással kiválasztották az áldozatra szánt két gyönyörű fiatal bikát, melyeket aztán a gazda vezetett kötélen a ködös partra, ahol most pompás tűz égett, mert az argonauták a raktárból vett szurkot, terpentint és gyantát is a lángok közé szórták. Iaszón nyomban föláldozta a bikákat ugyanazon az oltáron, melyet Apollónnak, az indulás istenének emeltek az Argó tengerre szállásának napján.
Feldarabolták az áldozati állatokat, s a nyársakon sercegő hús ízes illatot árasztott... ezúttal semmi okuk nem volt rá, hogy a teljes elhamvasztással engeszteljék ki az istent, hanem bízvást maguk is vendégként ülhettek a szent lakomához. A gazda eddig csendben maradt, nehogy az áldozati szertartást rossz előjelként sírás, kiáltozás törje meg, de most félrehívta Iaszónt, hogy szomorú hírt közöljön vele. Elmondta, hogyan halt meg apja, Aiszón, és anyja, Alkimédé: Peliasz király halálos fenyegetéssel kényszerítette őket, hogy igyák meg a bika vérét. De ez még nem minden. Hüpszipülé, Lémnosz királynője érkezett Iólkoszba, Aiszónt keresvén, akihez (mint mondotta) Iaszón utasította, ha baj érné. Száműzték Lémnoszból, amiért megkímélte nagybátyjának, Thoasznak életét, mikor az egyhangú határozat alapján minden lémnoszi férfit meg kellett volna ölni, és ezt az argonauták megérkezéséig eltitkolta nőtársai elől. Mikor pedig ártatlan jóhiszeműséggel közölte Péliásszal, hogy gyermeket vár Iaszóntól, a király, megfontolván, hogy a születendő gyermek Phthiótisz trónjának jog szerinti örököse lesz, úgy döntött, hogy elteszi Hüpszipülét láb alól, amint lehet, de az idejében értesülvén a dologról, az iólkoszi Artemisz szentélyébe menekült, és a papnő, az öreg Iphiasz befogadta. Peliasz azonban azzal érvelt Iphiasznak, hogy Iaszón és Aiszón halott, s ennélfogva mint Hüpszipülé legközelebbi férfi hozzátartozója, ő a gyámja, s kényszerít ette, hogy szolgáltassa ki neki. Az a hír járja, hogy végzett vele, de azt már a gazda nem tudta bizonyosan megmondani, hogyan hajtották végre a gaztettet.
Elképzelhető, milyen iszonyattal fogadta Iaszón szülei s meg nem született gyermeke meggyilkolásának hírét. Összehívta bajtársait, s így szólt hozzájuk:
– Sötét ügyet kell elétek tárnom. Bizonyos gonosz bitorló tengerre űzte vetélytársát, ágyhoz láncolt bátyjának, az ország jog szerinti uralkodójának fiát, s állítólag vetélytársának meg nem született gyermekét is megölette. Azt is tudják, hogy bátyjára és bátyja feleségére rátört áldozás közben, baltával halálosan megfenyegette őket, erre a szerencsétlenek kénytelenek voltak meginni a bika vérét és belehaltak. Kérdezlek benneteket, bajtársaim, milyen sorsot érdemel az a testvérgyilkos bitorló?
Az argonauták között nem akadt olyan ostoba, aki ne tudta volna nyomban, melyik bitorlóra céloz Iaszón, és három kivételével mind egyszerre felelték:
– Kard általi halált!
A három, aki nem szólt, Akasztosz volt, Peliasz fia, Admétosz, a veje és a mürmidón Péleusz, a hűbérese. Iaszón feltette nekik a kérdést:
– Nem értetek egyet azzal, hogy kard általi halállal kell bűnhődni ilyen égbekiáltó gaztettekért?
– Feleljen helyettem Admétosz – mondta erre Akasztosz –, mert ha őszintén szólok, apagyilkosságban válók bűnössé, s üldöznek majd az erinnüszök.
Admétosz így válaszolt:
– Feleségem apja a király, aki elkövethette azokat a gaztetteket, melyekről szóltál, mivel farkaskutya tején nevelkedett és magába szívta a vadságot. Mielőtt azonban csatlakozom bajtársaim ítéletéhez, felteszem a kérdést, vajon igazságos-e halálos ítélet olyan esetben, ha valaki tengerre űzi unokaöcscsét, de az derekasan megmenekül, kapitánya lesz Görögország legvakmerőbb bajnokainak, s rövid idő alatt örökre szóló dicsőséget vív ki magának. Továbbá kérdezem, meg lehet-e ölni a gyermeket, mielőtt megszületett, s lehet-e valakit jogosan halállal büntetni a rá nem bizonyított bűnökért? Végül, jogos-e gyilkosként büntetni azt, akinek ágyhoz kötött bátyja feleségével együtt önként ment a pusztulásba? Lehetséges, hogy máig is élnének, ha nem hallgatnak a fenyegetésekre. A bitorló kétszer is meggondolta volna, hogy bátyja vérét ontsa, jól tudván, hogy jámbor alattvalói nem vállalnának közösséget testvérgyilkossal. És hogyan hinnők el, hogy egy ágyhoz kötött beteg képes titokban bikát áldozni?
Admétosz szavai nem nyerték meg bajtársai tetszését.
Éliszi Augeiasz így szólt:
– Mi megesküdtünk, Iaszón, hogy engedelmesen megfogadjuk szavadat, míg visszaszerezzük az aranygyapjút, s híven betartottuk eskünket. De utunk véget ért, nem köt már a fegyelem és szabadon szólhatok. Kijelentem, őrültség volna, ha harmincegy férfi ostrommal támadna Iólkosz városára, hogy bosszút álljon Peliaszon. Biztosra vehetitek, hogy jól őrzik e város kapuit, mert már akkor is, mikor itt tartózkodtunk, állandó fegyveres készenlétben állt a királyi gárda ötszáz tagja. Azóta még növekedhetett ez a szám. Ami engem illet, nem óhajtom az életemet kockáztatni olyan elhamarkodott vállalkozásban, amilyennek ez látszik. Gondoljátok meg, bajtársak! Áldozati tűzünk lángját biztosan észrevették az őrszemek a falakon, és Peliasz, ha egy csöpp józan esze van, tudja, hogy történik valami Pagaszaiban, és riadót fúvat.
Még mielőtt Augeiasz befejezte volna, Idasz közbekiáltott:
– Mint már mondottam egyszer, Augeiasz holdtalan éjszakán született, és beigazolódott rajta a szólás: „Nincs hold, nem férfi.” Én bizony kész vagyok, Iaszón, nyomban követni téged Peliasz színe elé, még mielőtt tudomást vesz érkezésünkről. Lepjük meg, fosszuk ki kincses palotáját. Ha azt hiszi, hogy odavesztünk hajótörésben, mint ez a gazda állítja, nem félemlíti meg a tábortüzünk lángja. Legfeljebb azt hiszi a lángok színéről, hogy valamelyik raktárház gyulladt ki.
Kasztór és Pollux egyetértett Idasszal, de Autolükosz a thesszáliaiak képviseletében így szólt:
– Nem, nem! Bár melletted állunk, Iaszón, jóban-rosszban, és semmiképpen sem tekintjük befejezettnek expedíciónkat, míg vissza nem helyezzük az aranygyapjút a Laphüsztioszhegyi szent Kos képmására, józanságra intünk. Ne támadjunk bosszúszomjasan Iólkoszra, mint valaha a hét bajnok Thébaira, hogy a sok megpróbáltatás után elpusztuljunk. Inkább hirdessünk egyetemes háborút vérengző nagybátyád ellen, térjen haza előbb ki-ki törzséhez vagy városába, toborozzunk önkéntes hadsereget, és a hadoszlopok minden oldalról egyszerre támadjanak Iólkoszra.
– Én a mürmidónok fejedelme vagyok – szólalt meg Péleusz –, s mint tudod, hűbérese Peliasz királynak. Soha nem üzennék hadat neki. Ha haddal akartok Iólkoszra támadni, előbb engem kell megölnötök, mert én hálával tartozom Peliasznak. Elismerem, vad és álnok természet, de engem nyomorúságos körülmények közül emelt magasra évekkel ezelőtt, s nem vállalom, hogy árulónak mondjanak, amiért rátámadok. Egyébként ha nagy hadoszlopok vonulnak fel Phthiótisz ellen, mi lesz földjeimmel, nyomorult alattvalóimmal s kedves bajtársam, Akasztosz, atyai örökségével? Láttatok már liliomos, békés völgyet, melyet vadkancsorda dúlt fel? Azt hiszitek, hogy egy közös hadsereg kevésbé ádázul bánik majd drága hazámmal, bármilyen bölcsen fegyelmezik is tisztjeik?
Periklümenosz, a varázsló most így fordult Péleuszhoz:
– Kedves barátom, baleset végzett mostohatestvéreddel, akit gyűlöltél, valamint apósoddal is, akinek örökébe léptél a mürmidónok fejedelmeként Phthiában. Nagy kár, hangyaember, hogy Peliasz halálát nem idézheti elő hasonló baleset, hiszen sosem állítottad, hogy szereted.
Péleusz nevetve felelte:
– Diktüsz, a kolkhiszi helyettes tengernagy vízbe fúlásával betelt a hármas szám a balesetek sorában.
Egy darabig nem szólt senki, aztán Aszkalaphosz ezzel fordult Médeiához:
– Mondd meg: miért hoztad Anaphéból idáig a thrák Artemisz fa odvában rejlő képmását?
Médeia nyomban válaszolt:
– A harkály parancsára tettem, akit az anya küldött. S ha már feltetted a kérdést, most valamennyien szent hallgatásban várakozzatok, míg fejemet elfödöm köntösömmel. Ha megint láttok, jól figyeljetek szavamra, bármily homályos és titokzatos lesz is első hallásra, de megadja az egyedüli választ valamennyi elhangzott kérdésre. Most az anya tanácsát kérem.
Bíborköntösét fejére húzta, és semmi nesz nem hallatszott ki alóla, bár a köntösredők meg-meglebbentek, kidagadtak, mintha kígyófarkú szél dagasztaná őket. Egyszerre keményre duzzadt a ruha, akár a sátor oldala, aztán ismét szorosan testéhez tapadt, mindenki láthatta az áldozati tűz fényénél.
Végül Médeia kitekintett, s így szólt:
– Halljátok az anya szavát: „Holnap déltájban meghal Peliasz, maga választotta véres halállal. Ti, argonauták, vétlenek maradtok. Egyedül én magam hajtom végre a bosszút az ellenem vétkezőn. Tartózkodjatok a háborúzástól Phthiótisz ellen, gyermekeim, s mindenféle erőszakos cselekedettől. Közületek egyedül a kalüdóni Atalanté menjen Iólkoszba, ő is fegyvertelenül, szolgálóm, Médeia felügyelete alatt. Ti pedig evezzetek vissza az Argóval Methónéig, ott húzzátok partra, borítsátok be tölgyfaágakkal, magatok húzódjatok meg a sűrűben, hogy arra járó ne vigye Iólkoszba megérkezésiek hírét. Vékony, vörös fényoszlop száll majd föl a palota csarnokának füstnyílásából, jeléül annak, hogy bosszúm elvégeztetett. Akkor sietve evezzetek Iólkoszba, töröljétek le a vizet a lapátokról, s vegyétek birtokba a várost, nem lesz ellenállás!”
Az argonauták meghökkenve néztek egymásra, de már bőven volt bizonyság arra, hogy Médeia földöntúli hatalmakkal áll kapcsolatban, s egyiküknek sem volt kétsége felőle, hogy az istennő szavát hallották általa. Mikor Médeia kölcsönkért tőlük strucctollat, medvebőrt, kolkhiszi íbisztoll fejéket és más különlegességeket, mindenki szó nélkül odaadta. Aztán ismét hajóra szálltak és eleveztek, de előbb homokkal betemették az áldozati tüzet. Csak Médeia maradt a parton Atalantéval, a tizenkét phaiák lánnyal s Artemisz istennő fába mélyesztett képmásával.
Amint az Argó eltűnt szemük elől, Médeia így szólt Atalantéhoz:
– Kedvesem, nagyon jól tudom, hogy gyűlölöd Iaszónt, bár alaptalanul, s engem is megvetsz, amiért szeretem, de ez most ne legyen akadálya annak, hogy kövesd az anya parancsait. Én nem neheztelek rád, hiszen nem ugyanazt a férfit szeretjük, s azért sem hibáztatlak, hogy megölted apámat, Aiétészt, mert az úrnőd, Artemisz műve volt.
Atalanté mosolyogva felelte:
– Én is nő vagyok, akárcsak te, Médeia, és lehet, hogy alaptalanul gyűlölöm Iaszónt, de nyoma sincs szívemben a gyűlöletnek vagy akár bizalmatlanságnak is feleségével szemben. Tisztában vagyok én azzal, hogy a szerelem istene nagy élvezettel járatja bolondját nemünk legjobb, legokosabb, legkiválóbb képviselőivel is.
Jobbról-balról megcsókolták egymást, majd Médeia elküldte Atalantét Iphiaszhoz, hogy titokban figyelmeztesse rá, ami következik: Artemisz istennő személyesen jön el Iólkoszba, hogy megbüntesse Peliaszt, amiért bemocskolta szentélyét azzal, hogy erőszakkal elrabolta onnan Hüpszipülét, Lémnosz királynőjét. Iphiasz végezze el a megtisztulás szertartását, és halszüzeivel együtt álljon készen az istennő fogadására másnap hajnalban. Atalanténak ezt kellett mondania: „Ne félj, Iphiasz, bármilyen csodának leszel is szemtanúja. Álmomban jelent meg nekem az istennő, de legfélelmetesebb alakjában. Messziről jön, a hüperboreoszok szigeteinek ködös, vörhenyes, háborús földjéről, ama nagy háromszögű szigetről, mely Galliától északra esik és bővelkedik vörös szarvasmarhában. Azon se lepődj meg, ha kétszínűén szól, és szeretetet, gyöngédséget színlel az ádáz Peliasz iránt. Az istennő szeret felemelni, mielőtt letaszít, hogy még jobban lássék a zuhanás.”
Atalanté elsietett, és bejutott a városba anélkül, hogy az őrszemek megszólították volna, mert ismerte azt a titkos utat a falak alatt, mely Artemisz szentélyéhez vezetett. Pontosan a Médeia által megadott szavakkal figyelmeztette Iphiaszt, mi következik be hajnalban.
Eközben Médeia makulátlan hím bárányt szerzett be a pagaszai gazdától, elaltatta ugyanazzal a szerrel, amelyet Prométheusz kígyójának adott be, aztán elrejtette az állatot a hajóraktárban talált talicskán elhelyezett szobor üregébe. A phaiák lányokat különösnél különösebb jelmezbe öltöztette, arcukat gipsszel fehérre, kezüket-lábukat cinóbérrel vörösre festette. Aztán az egész menetet végigvezette a tengerparton Pagaszaitól Iólkoszig, s felváltva húzták az istennő képmását maguk után, míg a városfalakról jól látható távolságba nem értek.
Útközben senkivel sem találkoztak, mert éppen arra a napra esett Phthiótiszban az a sötét jóslatokkal előre jelzett éjszaka, amikor a szellemek szabadon járhatnak-kelhetnek, s ekkor épeszű ember otthon marad. Médeia azonban nem félt a szellemektől, hajnali szürkületkor pedig a lányok, parancsára, borostyánlevelet kezdtek rágni, hogy elkábuljanak. Ő maga félelmetes rikoltást hallatott, majd rohanvást megindultak a kapu felé. Artemisz szobrának arcára örvendező mosolyt festettek, egyben az engesztelhetetlen harag ráncait, Médeia pedig Brimó kolkhiszi papnőjének magasztos pompájába öltözött, és aranyból készült kányaálarcot viselt. Alája azonban százévesbanya-ráncokat festett, sárgult fehér parókával fedte el haját a vénség jeléül, kezét is ráncokkal barázdálta, és fél lábára sántított. Az őrszemek rémült kiáltással menekültek posztjukról, s ekkor odaérkezett a szentélyből Iphiasz a halszüzeivel, s kinyitotta a kaput istennőjük előtt.
Médeia ekkor recsegő hangon szólította fel Iólkosz népét, jöjjenek elő bátran, s köszöntsék Artemiszt. Erre mindenfelől előtódult a sokaság, s a palota kapujáig kísérte a menetet, mély alázattal hódolva az istennő képmása előtt. Médeia parancsára mindenki szent hallgatásba merült, ő pedig közölte Iphiasszal, hogy Artemisz a hüperboreoszok ködös szigetéről érkezett repülő kígyók vontatta szekéren (most a városkapunál várakozik), hogy jó szerencsét hozzon az iólkosziaknak és uralkodójuknak. Aztán táncra, dalra buzdította őket, s a phaiák lányok segítségével az álmából ébredt város hangulatát a vallási őrjöngésig szította. Helyenként tombolni kezdett a tömeg, mint az argoszi tehéntestvériség asszonyai, mikor Héra tiszteletére a bögölytáncot járják. Az iólkosziak gonggal, trombitával óriási zenebonát csaptak, egyszóval úgy viselkedtek, akár az őrültek.
Médeia a palota felé sántikált, s mikor a szolgák sikoltozva elmenekültek a kapuból, minden teketória nélkül berontott.
Az előcsarnokban szembetalálkozott Péliásszal, aki hálósipkában és a köntöse fölé hirtelen magára rántott királyi palástban reszketett, és riadtan kérdezte, mi történt. Háta mögött volt mind a négy leánya, éppúgy elképedve, mint ő maga. A phaiák lányok berontottak a csarnokba Médeia mögött, s vadul táncolni kezdtek az asztalokon meg a padokon, míg Médeia szigorúan rendre nem intette őket. Ekkor jelent meg Iphiasz halszüzeivel, s ünnepélyesen elhelyezte egy asztalon az istennő képmását Péliásszal szemben. Mögöttük nagy tömeg hatolt be, de Médeia mindenkit kikergetett, majd bereteszelte az ajtót.
Rikácsoló hangon, idegenre valló görög nyelven a következő szavakat intézte Peliaszhoz:
– Peliasz, Peliasz, Peliasz, főpapnője vagyok én Artemisznek, aki a medvék védnöke, a ló megteremtője, a tó úrnője, a vadászat s a jó hírnév istenasszonya. Most érkezett Iólkoszba a hüperboreoszok szigeteiről, az óriások földjéről. Én kísértem őt szolgálóimmal, s egyetlen éjszaka alatt tettük meg az utat szárnyas kígyókon a druidák földje, Gallia, az égbe nyúló Alpok, a csipkés szélű Isztria, Épeirosz s a termékeny Thesszália fölött, az istennő szekerében ülve csípőre tett kézzel siettetett bennünket. S most bizonyára azt kérditek, mi dolga itt az istennőnek. Figyeljetek rám, feltárom előttetek. Figyeljetek, mint mondom, s ne habozzatok ti sem, négy karcsú hercegi lány, kik most felsorakoztatok apátok, Peliasz trónja körül. Ne habozzatok, azt mondom!
Ezek után azzal rémítette el Peliasz lányait, hogy fejük fölött ezüstalmát hajított el, az pedig a falnak ütközve mennydörögve felrobbant, és csípős füsttel töltötte be a csarnokot. Úgy tetszett, mintha villogó szemű fehér kígyók tekeregnének a füstben. Majd eszüket vesztették a rémülettől, de egy ujjúkat sem merték mozdítani, mert még rosszabbtól tartottak.
Médeia így folytatta:
– Az istennő, akinek néhány nevét említettem az imént, s akit mi Szamotheaként tisztelünk, nemrégiben magához szólított, mondván: „Nézz bele kristálygömbödbe, te legvénebb s legcsúfabb gyermekeim között, s mondd meg, mit látsz benne.” Belenéztem, s így válaszoltam: „Istennőm, mindent látok, ami létezik. E gömbben láthatom az egész lakott világot, ősi birodalmadat, mint valami tarka szigetet, melyet óceán vesz körül.” Ismét megszólalt az istennő: „Jól nézd meg, kányaképű, azzal az éles pillantásoddal, s örvendeztess meg vele, hogy megmondod, ősi birodalmaim melyik országában él a föld legjámborabb királya.” Kerestem, kutattam ötven napon s ötven éjszakán át, szüntelenül a gömböt bámulva, míg szemem bejárta Görögország keleti partját, Lakóniától és Argolisztól kezdve Attikán, Boiótián és Lokriszon át, míg végre megpihent Phthiótisz királyságán s ott is a szépen fedett iólkoszi palotán, abban pedig egy tekintélyes személyiségen, a fehér szakállú Peliaszon, Poszeidón fián. Így szóltam Szamothea istennőhöz: „Peliasz a legjámborabb minden királyok között. Neked, Artemisznek szentelte a templomot, mely eddig a gyalázatos Nimfa-istennő tulajdona volt, vállalva ezzel az istenség haragját, s tőled nem kért ezért semmiféle ellenszolgáltatást. Számtalan áldozatot mutatott be tiszteletedre, s minden létező istennő közül téged tisztel legjobban, nem kivétel ez alól Héra, Zeusz felesége sem.” Szamothea így felelt: „Helyesen szóltál, horgas orrú! Kapjunk fel hát kígyó vontatta szekerünkre, s repüljünk el Görögországba, a fél világon át, hogy érdeme szerint megjutalmazzuk Peliaszt. Szabadítsuk meg az utálatos öregségtől, állítsuk vissza ifjúságát örökre, tehetetlensége helyébe adjunk neki férfiasságot, hogy örökké uralkodhasson Iólkoszban, túlélvén a vetekedő fejedelmeket s valamennyi alattvalóját. Vegyen ifjú hitvest maga mellé, szülessék tőle érdemesebb fia, mint Akasztosz volt, aki nemrég lelte halálát – mert büntetésből Libüa sziklás partjain zúztam szét hajójukat, amiért méltatlanul elhagyta atyját.”
Peliasz csodálkozva s egyben kétkedve hallgatta, mert ravasz vénember volt, nem lehetett könnyen félrevezetni, de Médeia most emlékeztette életének sok eseményére, amiről Akasztosztól, Iaszóntól s Periklümenosztól, Néleusz fiától, Peliasz testvérétől szerzett tudomást, sőt még Ekhióntól, Hermész fiától is, akinek heroldként tisztéhez tartozott, hogy mindazt tudja, amit Görögország nagy emberei magánéletéről beszélnek. Aztán így szólt:
– Te most kételkedsz, Peliasz, látom, kételkedsz, mert én legtitkosabb gondolataidban is olvasok. Ne kételkedj, mert azzal veszélyt zúdítasz magadra. Az istennő azonban kegyesen hozzájárult, hogy saját személyemen bizonyítsam előttetek, milyen átváltoztatásra képes. Gyermekem (és most Alkésztiszhez fordult, Peliasz legidősebb lányához, Admétosz feleségéhez), hozz nekem tiszta vizet festett cserép áldozati kehelyben, mivel fémet tilos ajkaimhoz érintenem.
Alkésztisz vizet hozott festett kehelyben, Médeia pedig az istennő képmása elé ment vele, s kolkhiszi nyelven imádkozni kezdett, de Peliasz, mivel egyik nyelvet sem értette, hüperboreosznak hitte. Lángok csaptak fel a kehelyből, és Médeia néhány kortyot ivott a forró vízből. Nagyot sikoltott, s azzal beszaladt egy kis boroskamrába, melynek ajtaja nyitva állt, behúzta maga mögött, aztán ismét rettentőt sikoltott, hogy a teremben a nőknek kicsordult a könnyük. Fokozatosan csendesedett a sikoltozás, s a végén édes kacagás lett belőle. Médeia most előjött ifjan, szépségesen, aranyszőkén, s egyetlen ránc sem maradt kezén vagy arcán. A megmaradt vízzel s libüai szivaccsal gondosan mindent lemosott magáról, és ledobta sárgásfehér parókáját is.
Álmélkodó sóhajtás szállt fel minden szemtanú ajkáról.
Most megszólalt Peliasz, mohóság vibrált a hangjában:
– Nem kételkedem többé. Tégy velem, ami tetszik, te szent! Az istennő nevében beleegyezem. Fiatalíts meg!
Médeia már nem sántikált, hanem egyenesen odament Peliaszhoz, s merőn a szemébe nézett. Úgy összeszűkült a pupillája, mint a szezám apró magja, majd meglengette arca előtt a kezét szelíden, amint a folyó sodra ringatja lágyan a fehér hínárt.
– Aludj! – parancsolt rá dallamos hangon.
Peliasz ősz feje lehanyatlott, s egy pillanat múlva már mélyen aludt az öreg király.
– Fektessétek királyi ágyára! – parancsolta Médeia.
A hercegnők engedelmeskedtek, bevitték a hálószobába, s Médeia követte őket. Alikor becsukták az ajtót, nyugodtan így szólt hozzájuk:
– Gyermekeim, ne rémüljetek meg a parancstól, melyet most tolmácsolok nektek. Mielőtt atyátok ifjúként újjászületik, fel kell darabolni s üstben kell forralni varázsfüvekkel és fűszerekkel. S ezt a véres aktust szerető gyermekeinek kell elvégezni rajta, mert senki másnak nem áll hatalmában előidézni a csodát. Vegyetek hát elő késeket, bárdokat, és élesítsétek meg mindet köszörűkővel, hogy semmi torzulás ne legyen újjászületett testén amiatt, mert rossz vágással roncsoltok az öregen.
A lányok, Alkésztisz, Euadné, Aszteropeia és Amphinomé, jajveszékelni kezdtek. Egymásra néztek, a másiktól várva biztatást, de aztán mind egyszerre tagadták meg az engedelmességet.
Az első így szólt:
– Alkésztisz vagyok, és tiltakozom. Soha nem ontom atyám vérét... nem, még ha Poszeidón atya maga parancsolná, akkor sem!
A második ezt mondta:
– Euadné vagyok, s ugyancsak tiltakozom. Közös emberi sors az öregség. Hogy is szólíthatnék „apámnak” egy férfit, aki sokkal fiatalabb nálam. Barátaim is kinevetnének emiatt. S egy nő könnyebben viseli türelmesen egy rigolyás öregember különcségeit, mint egy konok fiatal hevességét.
A harmadik következett:
– Aszteropeia vagyok, és tiltakozom. Egy fiatal apa hamar talál magának fiatal mostohát, aki zsarnokoskodik majd fölöttünk. Most az a helyzet, hogy mi irányítjuk a királyi háztartást, s idős apánkra nem hagyunk mást, csak hogy ügyeljen a borra, a fegyverekre s az áldozati felszerelésre. Most elég jól megvagyunk. Miért óhajtanánk ilyen különös változást az életünkben?
Utolsónak a negyedik lány szólt:
– Amphinomé vagyok, s én is tiltakozom. Miért kell apánkat feldarabolni, mint egy vén kost, miért kell üstben főzni?
Neked az is elég volt, hogy pár korty forró vizet igyál, aztán visszavonultál a boroskamrába, s megfiatalodtál anélkül, hogy egyetlen csöpp véredet ontották volna! Médeia most eltávolította Alkésztiszt, szólván:
– Te, Alkésztisz, férjes asszony vagy. Távozz messzire e szent helytől. Csakis szüzek vehetnek részt Artemisz szent szertartásaiban. – Médeia ugyanis észrevette, hogy egyedül Alkésztiszt tartotta vissza jámborság és szeretet az iszonyú cselekedettől, a másik három lány viszont gyűlöli apját.
Alkésztisz a hallgatás parancsával eltávozott, s Médeia így szólt a három királylányhoz:
– Sora válaszolok minden ellenvetésre. Sose félj, Euadné, „apámnak” szólítani egy fiatal férfit. Az istenek örökifjak, és Peliasz, úgy hiszem, sosem panaszkodott amiatt, hogy apja, Poszeidón életerősebb nála, s máig is képes gyermeket nemzeni. Nem nevetnek majd ki barátaid, hanem inkább tisztelnek, és mellesleg, ha Peliasz rigolyás, az azért van, mert el kell szenvednie az öregkor minden kínját. Biztos vagyok benne, ha visszanyeri ifjúságát, olyan szelíd természetűvé válik, akárcsak te. Aszteropeia, ne félj fiatal mostohától. Míg Peliasznak szüksége van rád, hogy intézd az ügyeit, sosem egyezik bele, hogy férjhez menj, ám amint ismét fiatal lesz, bizonyára fényes házasságot talál majd számodra, születésedhez, szépségedhez és tehetségedhez méltót. Királyné lesz belőled, gazdag, népes ország fölött uralkodhatsz majd. Ami pedig téged illet, Amphinomé, meg kell értened, hogy más varázsformulával fiatalítanak vissza öreg férfit s megint mással öreg nőt. És ne képzeld, hogy az én megifjodásom fájdalom nélkül ment végbe.
Amphinomé nem akarta megbántani a papnőt, s inkább hallgatott. Médeia ismét hozzá fordult:
– Amphinomé, te az imént egy vén kos feldarabolását említetted. Mondd csak, nincs nálatok a palotában egy öreg kos, Zeusz szent állata? Vezesd elő az istállóból, ide hozzám! Leölöm, feldarabolom és varázsfüvekkel üstbe rakom, megfőzöm. Saját szemetekkel láthatjátok majd, hogy bárányként újjászületik az élet gilisztájától, mely a hátgerinc üregében lakozik. Hamarosan újra legelészik a rét kövér füvén, és szedegeti a pisztácia nedvdús hajtásait, amire most rá sem néz.
– Ha végrehajtod ezt a csodát Zeusz vén kosán – felelte Amphinomé –, akkor elhiszem, hogy képes vagy véghezvinni ugyanezt apámon is. Én azonban Zeusz atyát félő jámbor akháj leány vagyok, s nem emelek kezet még a kosra sem.
Euadné bevezette a kost, egy tizenhat éves kivénhedt állatot. Homályos volt a szeme, foghíjas volt, gyér szőrzetű, csak az óriás szarva maradt meg. Amphinomé dolga volt mindennap megetetni tejes kásával, lecsutakolni, és tisztára seperni az istállóját.
Médeia a csarnok közepére vezette a büdös vén kost, ahol a kéménybe vert horgon függött a sistergő, forró vízzel telt üst, előkészítve, hogy megfőzzék benne a királyi család reggelijét, a birkahúsból és árpából készített levest, ennek az üstnek az oldalát horpasztotta be Héraklész egy ökölcsapással. Ötven gallon víz fért bele, ha színültig töltötték. Médeia mindenkit kiküldött a csarnokból, csak a három hajadon királylány maradhatott. Rájuk parancsolt, hogy jól reteszeljenek be minden ajtót. Aztán hosszasan imádkozott kolkhiszi nyelven, leszúrta a kost, feldarabolta fekete obszidiánbaltával, beledobta az üstbe, majd az oldalán lógó hímzett tarisznyából illatos füveket és fakérgeket szórt a lébe. Varázsigéket mormolt, fakanállal kevergette az üstöt, majd hosszú idő múlva örvendezve felsikoltott, és görögül nagyot kiáltott:
– Nézzétek csak, nézzétek! Mozgolódik a giliszta! Megkezdődött az átváltozás!
Valami port hintett az izzó parázsra, mire az pattogni kezdett és iszonyatos meleget árasztott. Vérvörös fény töltötte be az egész csarnokot, a főzet kifutott, és a sűrű gőz eltakarta szem elől a kéménynyílást.
Mikor kitisztult a levegő, bégetést hallottak, és ott botladozott rémülten a szemük előtt egy hathónapos-forma bárány, melynek már sarjadt a szarvacskája, s úgy menekült Amphinoméhoz, mintha anyja volna. Amphinomé ámulattal szemlélte a bárányt, majd az üsthöz rohant: semmi sem volt benne, csak valami levesféle és néhány lucskos szőrcsomó.
Médeia most ismét a három királylányhoz intézte szavát: – Euadné, Aszteropeia és Amphinomé, íme csodának voltatok szemtanúi! Ne habozzatok tovább, s engedve apátok óhajának, teljesítsétek Artemisz parancsát. Ha megteszitek, biztosra vehetitek, hogy neveteket majd költők is megéneklik. Sújtsatok le egyszerre, nehogy később valamelyik magának követelhesse az elsőség dicsőségét. Ügyeljetek rá, hogy épen maradjon a gerinc a bordák és a combok között, mivel ott lakozik az élet gilisztája!
A lányok elszántan tértek vissza a hálószobába, éles bárddal a kezükben (a szomszédos fegyvertárból vették el, és köszörűkővel megélesítették, és Médeia hamarosan hallhatta a várva várt hangot: lesújtottak, Peliasz pedig álmából felriadva jajongva sikoltott.
Az argonauták Methóné tölgyfaligetében bóbiskoltak, mikor déltájban Lünkeusz verte fel őket:
– Nézzétek, bajtársak! – kiáltotta. -Vörös füst száll fel Peliasz palotáján a füstnyílásból.
Kirohantak rejtekhelyükről egyenesen az Argóhoz, vízre tették, s teljes erejükből evezni kezdtek Iólkosz kikötője felé. Fegyveresen partra ugrottak, s azt látták, hogy őrizetlen a város kapuja, mivel Médeia parancsot adott, hogy senki se állja el az istennő útját, aki ugyanezen a kapun távozik majd kígyó vontatta szekerén, amin érkezett. Az argonauták hangtalanul siettek végig a város főutcáján, akár a jól idomított vadászkutyák.
A város lakói csodálkozva bámultak rájuk, de útjukba nem állt senki, csak mikor már eltűntek szem elől, súgtak össze a szomszédok:
– Te is láttad, amit én? Csapatostul vonult erre teljes fegyverzetben az argonauták szelleme, az élen Iaszón, Aiszón fia, meg Akasztosz, Peliasz fia! Hogy lehet ez, hát nem ért véget ma hajnalban a szellemek éjszakája, mint máskor?
Mikor a palotához értek, Médeia nyitotta ki előttük a csarnok ajtaját, s kikiáltott:
– Sajnos, argonauták, későn érkeztetek, már nem menthetitek meg Peliaszt a pusztulástól. Három lánya követett el apagyilkosságot. Barbár módon feldarabolták, és most üstben főzik, mit sem bánkódva, mintha birkalevest készítenének a királyi reggelihez.

 

 

Negyvenkilencedik fejezet
Az arangyapjút visszaszolgáltatják Zeusznak

Aznap este az argonauták Peliasz csarnokában tartottak lakomát, de előbb jól kifüstölték kénnel meg arab tömjénnel, s falait kívül-belül engesztelő vízzel meglocsolták. A három bárdot meg az üstöt Perszephoné istennőnek áldozták, akinek városon kívüli szentélyébe vonult vissza a három vétkes hajadon, szent bűnbánatra. Médeia ellen senki sem mert tenni semmit, de Iaszónt kivéve férfiaknők egyformán kerülték a társaságát, még a tekintetét is, és sápadtan rezzentek össze, ha útjukba vetődött az árnyéka. De kedvük szerint szólt, mikor a lakoma végén már a csemegéknél tartottak, s nyilvánosan unszolta Iaszónt, hogy önként és azonnal mondjon le Phthiótisz trónjáról unokatestvére, Akasztosz javára. Mi egyebet tehetne? Hát nem ő maga jelentette ki nyilvános áldozás alkalmával a nép előtt, hogy nagybátyja vagyonára nem támaszt igényt? S egy király vagyon nélkül – mondotta – annyit ér, akár a lándzsafej nyél nélkül, mivel pedig Akasztosz nem mond le önként örökségéről, okos és tisztes dolog lenne-e Iaszón királytól rongyokban járni, és morzsát, húscafatot koldulni gazdag unokatestvére asztaláról? Egyébként pedig, bár ő maga nem volt jelen a király hálószobájában, mikor lecsaptak rá a bárdok, mégsem hajlandó kitenni magát bizonyos szellem haragjának, Iólkoszt választván lakhelyéül.
Iaszón duzzogott, s eleinte nem is válaszolt. De mikor bajtársai tréfásan megdobálták morzsával meg húscafatokkal, kijelentette, hogy megfogadja Médeia tanácsát, bár fájdalommal mond le arról, ami megilleti, hiszen ezzel mintha vétene apja, Aiszón, s nagyapja, Krétheusz ellen. Nagylelkűsége viszonzásául arra kérte bajtársait, támogassák, ha szükséges, hogy megszerezze Ephüré trónját Médeia meg önmaga számára. Ezt egyhangúlag megígérték, már csak azért is, mert féltek Médeia haragjától.
Másnap Phthiótisz trónján ülve koronásan, királyi pompában, Athamasz kosszarvú jogarával, melyet Iaszón adott a kezébe, Akasztosz király szent hallgatást parancsolt, és kihirdette ítéletét, mely szerint örökre száműzi Iólkoszból Médeiát, Atalantét, Iaszónt, Idaszt, Kasztórt, Polluxot és Periklümenoszt, akik felbujtóként vagy bűnsegédként részesek apja meggyilkolásában, valamint három testvérét, a tetteseket. Az ítélet senkit sem lepett meg, hiszen a halott fia nem tehetett mást, de rendkívüli kegyként megengedte, hogy a vétkesek is Iólkoszban maradjanak, míg lezajlanak a Peliasz temetésének tiszteletére rendezett játékok.
Akasztosz még aznap ünnepélyesen megnyitotta a játékokat, s már éppen el akarták kezdeni a versenyzést, mikor megérkezett Héraklész a Heszperidák szigetéről egy kosár szent naranccsal, melyet el kellett hoznia Eurüsztheusz király számára. Az argonauták körülfogták, mocskos térdét csókolgatták, s életük megmentőjeként köszöntötték őt, mert nélküle szomján pusztultak volna a libüai sivatagban.
Gyönyörködve mutogatta a gyümölcsöt, mondván:
– Szagoljátok csak nyugodtan, bajtársak, hosszú életűek lesztek tőle! De hozzá ne érjen senki a szent gyümölcshöz!
Héraklész ezúttal nem volt részeg, s bár még nem ebédelt, rendkívül nyájas hangulatban közölte, hogy Artemisz jóslata szerint legközelebb leánygyermek fog születni tőle. Mintha már a nevét is elfelejtette volna Hülasznak, egyetlen szóval sem említette a fiút, s ettől a többiek is óvakodtak. Miután egy-két óráig lakmározott a palotában, elvállalta a játékok elnöki tisztét.
Az aiginai Telamón hajította legmesszebbre a korongot, Meleagrosz a dárdát, s a tainaroni Euphémosz lett a kétlovas kocsihajtás győztese. Péleusz nyerte el a bajnokságot birkózásban, mert Kasztór nem ebben indult, hanem kocsihajtásban. Péleusz kétszer is földhöz teremtette Iaszónt az úgynevezett repülőkanca-fogással, mivel most már hazatért az Argó, s nem tartozott kímélni kapitányát.
Kasztór négylovasa legyőzte az összes thesszáliai négyest, de ő maga thesszáliai lovakat hajtott, mert az egész világon nincs annál különb fajta, még Lakóniában sem. Ebben a versenyben indult a korinthoszi Glaukosz is, Médeia első unokatestvére, Sziszüphosz fia. Máig sem tudják, mitől riadtak meg a lovak az első jelzőoszlopnál, de nemcsak hogy kivetették a hajtót, hanem darabokra szaggatták a húsát, és lakmározni kezdtek rajta. Némelyek azt mondják, Peliasz szelleme tüzelte őket, másik szerint Glaukosz megsértette valamivel Poszeidónt, a lovak védnökét, de általában azt suttogják, Médeia mérgezte meg az állatokat a csikókenyér nevű fűvel, mert attól tartott, hogy Glaukosz keresztezheti terveit Korinthoszban, ha igényt támaszt Aszópia trónjára. Annyi bizonyos, Glaukosz meghalt, és szelleme azóta is zaklatja a korinthoszi földnyelvet, és különös élvezettel riasztja meg kocsiversenyek alkalmával a négyesek lovait.
Pollux győzött ökölvívásban, a finom ízlésű nézők számára túlságosan könnyen, bár a tömeg ujjongott a gyönyörűségtől, mikor tapasztalatlan ellenfelei orrán-száján kibuggyant a vér. Héraklész kedélyesen indult a szabadfogású birkózásban, s az általa nagyra becsült Alkésztisznek sikerült rábírnia, hogy kímélje meg ellenfelei életét, ezért megkegyelmezett Nesszosz kentaurnak, csak lábát és három bordáját törte. Az athéni Phalérosz lett az íjászverseny bajnoka, mert első lövésre nyakánál döfte át a faágra függesztett, szélben ingó szalmabábut.
Síkfutásban Argeiosz és Melanión, Phrixosz két legfiatalabb fia indult, s két idegen, a phókiszi Iphiklosz s bizonyos Neotheusz. Hosszas vezetés után Iphiklosz ért elsőnek célba. Minüai volt, s mert győztes lett, néhány költő azt állítja, hogy az argonauták közé tartozott, de erről szó sincs, éppen annyira nem, amint Iphiklosz nem volt féltestvére Héraklésznek, sem nagybátyja Kasztórnak és Polluxnak, mint ahogy híresztelték. Egyébként is egész flotta kellett volna hozzá, hogy elférjen annyi hős, ahánynak leszármazottai hiúságból a dicső argonauta címet adományozták.
Atalanté hármasugrásban indult, de mikor Akasztosz mérte ki a távot, s ő lazította fel, boronálta el és egyengette ki a terepet, Atalanté óvást emelt. Kijelentette, hogy ez az elnök, Héraklész feladata, s Akasztosznak, bár ő Phthiótisz királya, nincs joga beleavatkozni a versenyek előkészületeibe. Héraklész újra kimérte a terepet, leszámolta a szokásos ötvenlábnyi távolságot a startvonaltól, s a közelebbi vonalat a táv felénél jelölte meg. Héraklész mérése szerint felével hosszabb volt ez a távolság, mint amekkorát a rövid lábú Akasztosz jelölt ki. Atalanté óvása helyesnek bizonyult, mert Héraklész jelzése végéig ugrott, s ha beéri az Akasztosz által kijelölt tereppel, bizonyára bokáját töri a kemény, köves talajon. Atalanténál nem volt újdonság az ilyen remek ugrás, mert hogy lába karcsúságát megőrizze, fartáncot szokott járni: fel-alá ugrált egy zsírozott tehénbőrön, s váltott lábbal mindig megérintette a farát. Képes volt ezt ezerszer vagy akár többször is megcsinálni, pedig bármelyik atléta már az első vagy második ugrásnál lecsúszott volna a tehénbőrről.
A kardvívásban Peliasz sírjánál mérkőzött egy Filosz nevű iólkoszi az argonauta Aszkalaphosszal, Arész fiával. Ilyenkor gyakran megtörténik, hogy a vívók egyike azzal akarja kivívni a nézők ámulatát, hogy túlzott hévvel támad ellenfelére, de aztán hamarosan komolyra fordul a játék. Ezúttal Pilosz eszeveszetten Aszkalaphoszra rontott, és átdöfte kardjával a combja tövénél, hajszálon múlt, hogy nem a nemi szervét érte, s Aszkalaphoszt ez annyira felingerelte, hogy kínjában egy balkezes csapással csuklóban lemetszette az iólkoszinak kezét kardostul. Pilosz meghalt a vérveszteségtől, mert őrjöngve folytatta a mérkőzést bal kézzel, és nem engedte, hogy barátai bekötözzék megcsonkított karját. Halálát általános megnyugvással fogadták, mert Filosznak nem volt rokona, aki bosszút álljon érte, és mint az éles szemű Lünkeusz tanúsította, Peliasz szelleme mohón habzsolta bőven omló vérét.
Már véget értek a játékok, mikor váratlanul megérkezett Orpheusz. Egészsége nem tért vissza, és már a hangja sem volt a régi. De azért hosszan s rendkívül érzelmesen énekelt az Argó útjáról, s nem tért ki szerencsétlen vagy méltatlan apróságokra, mint azóta sok költő. Általános lelkesedés közepette fejét illatos babérkoszorúval övezték. Mint a mézben, őrizte meg emlékezetében a sok dicső kalandot, jó néhányat maguk az argonauták is elfeledtek volna, ám később a dódónai papok felrótták neki, hogy az énekben nem hódolt eléggé Zeusznak, és isteni megtorlással fenyegetve megtiltották, hogy máskor is előadja. Ezért a dalnak csak részletei maradtak fenn.
A játékok befejezése után az Euboiai-öböl partja mentén elindultak az argonauták utolsó közös útjukra, Opusz városába. Ott partra szálltak, hajójukat az opusziak gondjára bízták, és gyalogosan vágtak neki a hegyeknek a Kopaiszi-tóig, Boiótia hírneves városába, Orkhomenoszba igyekezvén, hogy jámbor hódolattal emlékezzenek ősükre, Minüaszra pompás fehér síremlékénél.
Laphüsztiosz hegye volt a következő állomásuk, ott Médeia végre visszahelyezte az aranygyapjút Prométheusz nevében a kos tölgyfa képmására, a csúcs közelében levő kis szentélyben, míg a többiek dicsőítő himnuszokat énekelve bőséges áldozatokat mutattak be. Zeusz azonban semmiféle jellel nem nyilvánította örömét vagy háláját, még egy távoli mennydörgéssel sem, és ez mindannyiuknak kedvét szegte. Számítottak ugyanis az isteni gondviselés nyilvánvaló kifejezésére abban a balga hitben, hogy amint Zeusz megbünteti híveit az ellene elkövetett szándékos vagy akaratlan sérelem miatt, háláját is kimutatja a javát szolgáló cselekedetekért.
Héraklész is csatlakozott hozzájuk, mert Mükénébe tartott a szent naranccsal, de a Laphüsztiosz-hegyre nem ment velük. Elsősorban az ő érdeme, s nem az orkhomenoszi Aszkalaphoszé vagy bárki másé, hogy a városi elöljárók visszahelyezték Phrixosz fiait nagyapjuk, Athamasz örökébe, valóra váltva ezzel Iaszón egyik ígéretét. Phrixosz fiai bőséges lakomával viszonozták Héraklész szívességét.
Ezek után megkezdődött az argonauták szerteszéledése: a Thesszáliából és Phthiótiszból valók gyalogosan indultak észak felé, könnyel, csókkal búcsúzván azoktól, akik oly sok közös megpróbáltatásban voltak társaik. Héraklész, Iaszón és Argosz most már Boiótiában fogadott evezősökkel tették vízre az Argót az Euboiai-szorosban. Körülhajózták Attikát, és partra tették Phaléroszt Athénban, majd tisztelettel üdvözölvén a felséges arkhón házaspárt, velük együtt Athéné szentélyébe vonultak, hogy hálás köszönetet mondjanak az istennőnek állandó oltalmáért. Ezután ismét hajóra szálltak, elhaladtak Szalamisz szigete előtt, és elérkeztek a Korinthosziföldnyelvhez.
Iaszón lehorgonyozta a hajót Kenkhreainál, s elküldte heroldját, Ekhiónt Ephüré népéhez, hogy hírül adja jog szerinti királynőjük, Médeia megérkezését. Örömmel fogadta Ekhión ezt a küldetést, hogy valóra válthassa azt a légből kapott állítást, melyet apja, Hermész adott a szájába Aia királyi rakpartján. Feladata könnyűnek bizonyult, mivel azon a nyáron aszály és dögvész sújtotta Korinthoszt, mint annak idején mondotta, és Ephüré népének elege volt már a kíméletlenül és szeszélyesen uralkodó akháj bitorlóból, aki a Korinthosz nevet vette fel.
Ekhión megállt a piactéren, és kihirdette Ephüré népének, hogy Iaszón, Aiszón dicső fia végrehajtotta küldetését, visszaszerezte az aranygyapjút, és egy jóslat szava szerint most hazahozta ide Médeiát, a szőke varázslónőt, Aiétész leányát, hogy elfoglalja királynői trónját. Iaszón önként lemondott Lémnosz, valamint Phthiótisz trónjára formált igényéről, és most Médeia férjeként szerető királyuk lesz. Azt is közölte velük Ekhión, hogy Kasztór és Pollux, Atalanté és Meleagrosz, Melampusz és Periklümenosz, Idasz és Lünkeusz, sőt maga a nagy Héraklész is fegyveresen közelednek Kenkhreaiból, hogy megkésve bár, igazságot szolgáltassanak Aiétész nevének. Ephüré népe azonban örömest fogadta meg szavát, és elkergette a bitorló Korinthoszt, majd utána valósággal özönlött a tömeg a partra, hogy köszöntse a királyi párt.
Ekhión csak azt az egyet sajnálta, hogy Sziszüphosz egykori királyságának, a korinthoszi Aszópiának népét sem sikerült rábírnia a lázadásra Kreón, a zsarnok akháj király ellen, hogy mint annak idején megjövendölte, eggyé olvadjon a két királyság. Kreón azonban feleségül vette Glaukét, Sziszüphosz leányát, s az ő nevében uralkodott.
Iaszón úgy döntött, hogy evezőivel és minden felszerelésével együtt Poszeidón istennek szenteli az Argót, hálából azért az óriás hullámért, mely átsegítette a hajót Libüa vészes szikláin. Ennélfogva Kenkhreaitól keletre fordította a hajót a földnyelv legkeskenyebb pontjához, ott a szárazföldön görgőkre helyezték s így juttatták el az Argót Poszeidón szent ligetébe. Itt Argosz büszke szívvel mondott búcsút szeretett hajójának, melyet utolsónak hagyott el, mielőtt az argonauták immár végleg szerteszéledtek.

 

 

Ötvenedik fejezet
Az argonauták további sorsa

Akasztosz néhány évig uralkodott Iólkoszban, de aztán összeveszett kedves jó barátjával, Péleusszal. A viszálykodás egy száz birkából álló nyáj miatt támadt közöttük, melyet Péleusz kártérítésképpen adott, amiért véletlenül Akasztosz egyik serdülő fiának halálát okozta, bár nem az ő, hanem egy részeges mürmidón csatlósa hibájából következett be a baleset. A nyájra farkascsorda támadt a Phthiából Iólkoszba vezető úton, s alig néhány állat maradt meg. Akasztosz az elhullott birkák pótlását követelte, Péleusz azonban megtagadta azzal, hogy a színhely közelebb esik Iólkoszhoz, mint Phthiához. Háború lett a dologból, Akasztosz vereséget szenvedett, fogságba esett, kivégezték, és Péleusz Phthiótisz urának nyilvánította magát. Győzelmét azonban Kasztór és Pollux segítségének köszönhette, akik Spártából harci szekereket hoztak neki. Péleusz tisztes kort ért meg, túlélte hírneves fiát, Akhilleuszt, a kentaur-lótestvériség avatott tagját, aki Trójánál esett el.
Atalanté Árkádián át tért vissza Kalüdónba Meleagrosszal, hogy útközben is vadászhassanak. Az Artemisziosz-hegyen, Artemisz szentélyéhez érkezvén, ahol Héraklész elfogta Artemisz fehér őzsutáját, s ezzel teljesítette harmadik munkáját, Atalanté kilépett az istennő szolgálatából, s bőséges áldozat bemutatása közben az oltárra akasztotta íját, dárdáját, valamint övét. Végre odaadta magát Meleagrosznak a Taphiasszosz-hegy erdejében, Kalüdóntól nem mesze, mert akarata ellenére hatalmába kerítette a vágy. Melanión közben gyalogosan Orkhomenoszból Kalüdónba igyekezett, mivel Iaszóntól meg akarta kérni Atalanté kezét. Amint a sűrűben haladt, véletlenül rátalált az egymás mellett alvó szerelmesekre, de bántani nem merte őket. Kalüdónban azonban egyenesen Oineusz király palotájába vezetett az útja, mégpedig gyalázatosan egyenesen Kleopátrához, Meleagrosz feleségéhez, s elmondta neki, mit látott. Kleopátra bőszen rontott be az éppen távol lévő anyósa, Althaia királyné lakosztályába, s addig kutatott ládáiban, míg megtalálta, amit keresett: egy elszenesedett darabka diófát. Meleagrosz születésekor ugyanis egy jós óva intette Althaiát, hogy fia csak addig él, míg a tűzhelyén egy félig elégett fadarab el nem hamvad. Az anya kikapta a fadarabot a lángok közül, s jól elrejtette ládájában. Kleopátra féktelen indulatában most a lánggal lobogó tűzhelybe hajította a fadarabot, s e pillanatban Meleagrosz, aki békésen aludt egy boglya tövében Atalanté karjában, alig néhány mérföldnyire onnan, hirtelen felkiáltott, láz lepte el, s nem érte meg a reggelt, így vált valóra Aphrodité jóslata, mely szerint az a férfi, akinek kedvéért Atalanté szögre akasztja az övét, még ugyanaznap éjszaka meghal, amikor beteljesedik a szerelmük.
Mikor Atalanté rádöbbent, hogy gyermeke lesz, hajlandó volt feleségül menni Melaniónhoz, mert nem is sejtette, hogy voltaképpen ő okozta Meleagrosz halálát. Megszületett a gyermek, a Parthenopaiosz nevet adta neki, és Melaniónt mondta apjának. Ám amikor Althaiától megtudta, mi történt tulajdonképpen, nem volt hajlandó békében élni Melaniónnal, s a férfi csak gyűlöletet és haragot kapott tőle. Némelyek azt állítják, hogy Melanión síkfutásban győzte le Atalantét, akinek futás közben az elszórt aranyalmát is össze kellett szednie, s ezzel nyerte el a kezét. Ám ez egy ősrégi freskó félremagyarázásából származik, mely Peliasz temetési játékait ábrázolja, az iólkoszi palotában. Atalanté ezen a képen guggoló helyzetben látható, amint a versenyugrásra készülődik, mellette a játékok elnöke, Héraklész ül karosszékében, lábánál egy halom aranyszínű narancs, s úgy látszik, mintha Atalanté egy ilyen gyümölcsért nyújtaná a kezét. Előtte éppen a síkfutás folyik, melyben a phókiszi Iphiklosz lett az első és Melanión az utolsó. A freskón csupán Melanión alakja maradt meg, mivel ajtót törtek azon a falon, s ezért látszik úgy, mintha ő lett volna a győztes Atalanté előtt. Ennyit a féltékeny szerelmesekről.
Ami a két testvérpár viszálykodását illeti, azaz Idaszét és Lünkeuszét, Kasztórral és Polluxszal, felfüggesztették egy időre, mígnem egyszer közös portyázásban vettek részt a tegeai Ankaiosz ellen. Elhajtottak egy százegy marhából álló gulyát, azt állítván, hogy Ankaiosz annak idején a bebrüxöknél megrövidítette őket a zsákmány szétosztásakor, mert visszatartott a maga részére négy értékes borostyán, smaragd és arany nyakláncot. Ankaioszt valóban bántotta a lelkiismeret a drágaságok miatt, s nem indult a két testvérpár üldözésére, hanem apjára, Poszeidónra bízta a bosszút, és tíz legjobb bikáját ajánlotta fel viszonzásul.
A négy portyázó azon a helyen tartott pihenőt, ahol Lakónia, Árkádia és Messzénia határa találkozik, s nem éppen barátságosan arról vitatkoztak, hogyan osztozzanak a gulyán. Végül Idasz állt elő javaslatával:
– Döntsünk játékos versennyel, bajtársak! Én négy egyenlő részre vágom fel ezt a bikaborjút, mindegyik darabot megsütöm nyárson, egyet-egyet mindegyikünknek. Aki elsőnek fogyasztja el a részét úgy, hogy csak a puszta csontok maradnak, kiválaszthat magának ötven marhát tetszése szerint, s a maradék ötvenet az kapja, aki másodiknak végez.
Kasztór és Pollux beleegyezett, annál is inkább, mert Lünkeusz, aki egy ökölvívó-mérkőzésen elvesztette két első fogát, lassan evett, s a testvérpár úgy képzelte, hogy az evészetben győztesek lesznek Idasz fölött. De amint a sercegő borjúhúst leszedték a nyársról és sorsolás szerint kiosztották, Idasz foggal és tőrrel marcangolta a részét, s szinte rágás nélkül falta a húst. Mint jó testvérhez illik, Lünkeusz segítségére sietett, ügyesen felvagdalta neki a húst, s egy jókora részt maga evett meg belőle, így aztán Lünkeusz másodiknak végzett, kissé megelőzve Polluxot, aki előtt még érintetlenül hevert több borda és néhány húsdarab.
Idasz és Lünkeusz erre fölállt, jóllakva, hogy majd szétpukkadtak, de mégsem annyira, hogy mozdulni se tudtak volna, s csúfondárosan elköszönve elhajtották a gulyát. Pollux tele szájjal utánuk szólt, óvást emelve, mivel Lünkeusz nem maga ette meg az egész adagját. Ám nem indult üldözésükre mindaddig, míg meg nem ette a részét, s egyébként is csak a gulya felére támaszthatott igényt, mivel azt nem is vitatta, hogy Idasz jogosan választhat ki ötven marhát. Kasztór azonban, aki mind közül a leglassabban evett, otthagyta a húst, és sértődötten utánuk rohant. A hegyi ösvényeken átvágva csapdát állított Idasznak és Lünkeusznak, s elrejtőzött egy Zeusznak szentelt tölgyfa odvában. Sejtette, hogy ezt a tölgyfát nem kerülik el, mivel közvetlenül apjuk, Aphareusz sírjának közelében volt, s bizonyára nem mulasztják majd el, hogy bikavéráldozatot mutassanak be előtte.
Lünkeusz azonban az éles látásával már több mint félmérföldnyi távolságból felfedezte a rejtekhelyet, mert Kasztór hattyútoll fejdísze kikandikált egy repedésen. Jelt adott Idasznak, hogy az állatok mögé húzódva ugorja át a csapdát, így is tett, majd egy hirtelen mozdulattal a fába döfte a lándzsáját, az áthatolt Kasztór bordái között, s azonnali halálát okozta.
Ebben a pillanatban rohanvást érkezett oda Pollux, mert meghallotta testvére halálordítását. Megcélozta Idaszt, és feléje hajította dárdáját, az pedig képtelen volt a magáét kirántani a fából, félreugrott hát, és apja sírja mögé húzódott. Rettentő indulatában letört egy jókora darabot a sírkőből, és két kézzel Polluxhoz hajította úgy, hogy eltört a bal kulcscsontja.
Pollux meghallotta, hogy a háta mögött Lünkeusz támadásra készül, megfordult, és sebesülten is erőteljes lándzsadöféssel fogadta. Ahogy a fegyver átjárta a hasát, Lünkeusz azonmód összeesett. Ebben a pillanatban előugrott Idasz, felkapta a fűről testvére dárdáját, alulról Pollux végbelébe döfte, mire a szerencsétlen nagy kínok között hamarosan kiszenvedett.
Idasz erre győzelmi táncot járt a szent tölgyfa körül, és tele szájjal káromolni kezdte Zeuszt, az elesett hősök apját, s akkorákat kacagott, hogy a sziklák is visszhangozták. A közeli kunyhóban lakó pásztorok iszonyodva fogták be fülüket, mert hallani sem bírták a szörnyű gyalázkodást, de Idasz csak táncolt, nevetett, káromolta az istent, ügyet sem vetve rá, hogy észak felől mennydörgés közeledik. Hirtelen vakító fényű villám cikázott át az égen, majd óriási csattanás következett, s belecsapott Idasz dárdája hegyébe. Jobb karja nyomban elégett, és ruhája is tüzet fogott.
A pásztorok találták meg holttestét, melyet elborítottak a szent tölgy levelei. Az istenfélő emberek körülkerítették e helyet, és tilos területnek nyilvánították. A holttestet azonban nem égették el, hanem eltemették, mert így szokás, ha villámcsapás okozta a halált.
A három thesszáliai: Admétosz, Korónosz és Eurüdamasz visszatért nyájai közé, s többé nem óhajtottak kalandban részt venni, beérvén az eddig szerzett hírnévvel. Mégis erőszakos halállal pusztult el mind a három, mivel Thesszália a háború és a zűrzavar országa, s ebből a legbékésebb ember sem lel menekvést. Korónoszt Héraklész ölte meg, akit a dórok hívtak segítségül a lapithák elleni háborúban, Eurüdamasz és Admétosz párviadalban végeztek egymással.
Autolükosz és öccsei, Deileion meg Phlogiosz a thesszáliai Trikkában telepedtek le, de már a második nyáron torkig voltak vele. Phrixosz fia, Argeiosz társaságában ellátogattak Szamothrakéra a nagy misztériumok idején, és valamennyiüket fölavatták, utána pedig visszatértek Szinópéba, az egyszerű paphlagónok örömkönnyekkel üdvözölték őket. Mivel Héraklész megtörte Trója hatalmát, Kolkhisz pedig végképp meggyengült Aiétész halálával s a flotta zömének elvesztésével, Autolükosz testvéreivel könnyen tett szert egyeduralomra a keleti kereskedésben, és mesés vagyont szereztek. Haláluk után jóslatadó héroszként tisztelték őket.
Phrontisz és Kütisszórosz, Phrixosz idősebb fiai felkeresték Iólkoszban Péleuszt, támogatását kérve valami vitás ügyben az orkhomenosziakkal szemben. Ám amint a város területére léptek, a király elfogatta és halálra ítélte őket. Kijelentette, hogy sosem térítették meg Zeusz atyának azt a két életet, mely Athamasz házából veszett el, mikor Hellé és Phrixosz megszökött az aranygyapjúval, ez a tartozás az oka, hogy az isten oly hűvösen fogadta az argonautákat, mikor visszahelyezték képmására az aranygyapjút, s emiatt oly kevés az eső azóta is Phthiótiszban. Péleusz tehát koszorút tétetett a két férfi fejére, s az egész város lakosságát felszólította, hogy kővel, fegyverrel űzzék ki őket. Így is történt, Kütisszórosz hamarosan holtan esett össze, Phrontisz azonban jó futó és ugró volt, sikerült megmenekülnie, s mikor visszatért Orkhomenoszba, azonnal kost áldozott Zeusznak, a megmenekülés istenének. Péleusz ekkor kihirdette, hogy Athamasz minden leszármazottjára hasonló sors vár, ha Iólkosz földjére teszi a lábát, mivel tartozásuk Zeusznak az idő múlásával egyre nő. Melanión gyermektelenül és boldogtalanul továbbra is egy födél alatt élt Atalantéval, aki sohasem bocsátott meg neki, finom kézimunkázással töltötte idejét, és jócskán kigömbölyödött.
Phalérosz, az athéni íjász egy rézmozsár tulajdonjogán veszett össze apjával, Alkon íjásszal, aki gyermekkorában megmentette életét, messziről kilőtt nyilával leterítve a körülötte tekergőző kígyót, úgy, hogy nem sértette meg a gyermeket. Phalérosz nem bántotta Alkónt, csak szó nélkül távozott Athénból, s önkéntes számkivetésben halt meg az euboiai Khalkhiszban. Az athéniak róla nevezték el kikötőjüket Phaléronnak, és héroszként tisztelték. Emlékét örök becsben tartották, mert rendkívüli íjászi teljesítményével ő segítette át az Argót a Bolygó-sziklákon, s azt tartották (bár a vitás ügy sosem került az areiosz pagosz elé), a mozsár tulajdonjoga kérdésében Phalérosznak volt igaza.
A püloszi Melampusz a véletlen folytán jövendőmondó lett. Egy kígyópárt, mely a háza előtti fában fészkelt, szolgái agyonvertek. Melampusz azonban jámborul kimentette a fészekből és hálószobájában tartotta az apró kígyócsemetéket. Egyszer ebéd után lefeküdt aludni, s a kígyók villás nyelvükkel gondosan kitisztogatták a fülét. Mikor Melampusz felébredt, nagy meglepetésére megértette a feje fölötti gerendában lakozó szuvak beszédét. Az egyik így szólt: „Barátaim, ezt a gerendát már keresztül-kasul elporlasztottuk. Ennek örömére már táncot járhatunk, mert ez éjfélkor lezuhan és agyonüti Melampuszt.” Melampusz erre alátámasztotta a gerendát és megmenekült. Rövidesen rájött, hogy mindenféle bogár, féreg és madár beszédét megérti. Ezzel a képességével Argolisz királyság tekintélyes részének ura lett, s az a tisztesség érte, hogy jóslatot szolgáltató szentélyt kapott a megariszi Aigoszthenában.
Aszkalaphosz, Arész fia hamarosan meghalt Orkhomenoszban, belefúlt egy pontyok tenyészhelyéül szolgáló sekély halastóba. Különös sors ez olyan embernek, aki épen került ki a hosszú tengeri utazás veszedelmeiből és megpróbáltatásaiból. Nevét viselő unokája harminc hajóból álló minüai rajt vezetett Trója ostrománál, és Priamosz fiának, Déiphobosznak kezétől lelte halálát.
Nagy Ankaiosz, miután visszatért hazájába, Tegeába, fügeligeteket és szőlőskerteket telepített. Szívélyesen menedéket nyújtott Euadnénak, Aszteropaiának és Amphinoménak, Akasztosz három száműzött testvérének, akiket apjuk, Peliasz megölése miatt sújtott a büntetés, s mindegyiküknek megfelelő férjet is talált. Egy napon éppen ajkához emelte a szőlőjében termett első borral telt serleget, s örömmel mondta feleségének:
– Látod, itt van sok fáradságom eredménye – mikor lihegve hírnök érkezett, s jelentette:
– Uram, óriás vadkan dúlja a szőlődet!
Ankaiosz letette a kupát, fegyvert ragadott, és a helyszínre rohant, ám a vadkan rárontott a sűrűből, és úgy felöklelte, hogy nyomban szörnyethalt. Innen ered a mondás: „Sok minden történhet, míg a kupába töltött bort megisszák.” Úgy vélik, Artemisz küldte a vadkant büntetésül, amiért Ankaiosz elmulasztott áldozatot bemutatni szőlője első terméséből. Emlékét azonban hérószi sír őrzi.
Ekhión, a herold halálát is véletlen okozta, miközben igyekezett elsimítani az Árkádia, Lakónia és Messzénia lakosai között támadt viszálykodást. Azon kaptak össze, kié legyen az Ankaiosztól elhagyott gulya, melyet Idasz, Lünkeusz, Kasztór és Pollux őrzött el tőle. A halálos csapás a tainaroni Euphémosztól származott, ő aztán megtudván, hogy szent heroldot ölt meg, visszatért hazájába, nem nyúlt többé sem ételhez, sem italhoz, és három nap alatt meghalt. Ekhión sírját sűrűn keresték fel a heroldok, s valahányszor megtörtént, hogy sérelem esett valamelyik herold szent személyén, vér szivárgott sírkövéből, és a rossz szellemek ezrei keltek szárnyra parancsára sírja mélyéről, hogy meggyötörjék a tettest.
Mielőtt a minüai Erginosz hazatért volna Görögországból Milétoszba, másodszor is megtámadta a boiótiai Thébait, melynek falaitól sok évvel azelőtt Héraklész űzte el. Egy kora reggel lopózott be a városba néhány falusinak öltözött minüai bajtársával, mintha árulni készülnének a piacon. Héraklész éppen látogatóban járt Thébaiban, s lenyilazta valamennyiüket, csupán Erginosz életét kímélte meg, aki nagy sérelmet szenvedett a thébaiaktól, mert megölték apját és megcsonkították az adószedőit. Erginosz és Héraklész kibékült, és Erginosz épségben tért haza Milétoszba. Héraklész vele tartott egészen Ténosz szigetéig, s ott emléket állított Kalaisznak és Zétésznek, amint álmában megjelent szellemük követelte tőle. Az emlékmű inkább Héraklész erejét és biztos kezét hirdeti, semmint a két hős kiválóságát: egy hatalmas szikladarab olyan egyensúlyi helyzetben áll egy másik tetején, hogy az északi szél legkisebb fuvallatára is kileng, de húsz erős ember emelőrúddal sem tudta elmozdítani s a földre tenni.
Argosz útnak indult Ephürébe, hogy kitatarozza az Argót, mert úgy hallotta, repedezik a fája és meglazultak az eresztékei a napon, mivel Poszeidón papjai nem gondoskodtak róla, hogy tető alá kerüljön. Lesből haramiák támadtak Argoszra, és megölték a földnyelvre vezető ösvényen. Fölöttébb valószínűtlen a költőknek az az állítása, hogy az Argó hangosan nyöszörgőit a halálhírre, úgyhogy a sóhajtástól megpattantak a hajó oldalát átfogó vastag kötelek.
Naupliosz, a navigátor, megalapította Nauplia városát, Tirünsz közelében, Argoliszban. Nem sokkal ezután meghalt, és valamennyi hérosz között is megkülönböztetett tiszteletben részesítik, elsősorban az argoszi hajóskapitányok.
Kis Ankaioszt száműzték hazájából, a virágzó Számosz szigetéről, mivel nem volt hajlandó elismerni honfitársainak vallási újításait. Mikor az egy anyától való férfiak évenként megtartott ünnepe helyett az egy apától való férfiak ünnepét hirdették meg, Ankaiosz felbőszült, és értelmetlen módon megkísérelte megzavarni az útkereszteződésekben bemutatott áldozatokat. A távoli nyugatra került száműzetésbe, Hispánia közelébe, ott végezték ki a Narancsnimfa parancsára a heszperida istenasszony kecskeemberei, mint arról már szó esett. Emlékét mégis hérószi sírral tisztelték meg.
Ami Héraklészt illeti, tovább végezte munkáit Mükéné királya, Eurüsztheusz parancsára, míg valamennyit nem teljesítette a megszabott időben. Utolsó megbízatása az volt, hogy a mariandünoszok földjén, a lükoszi szakadéknál szálljon le az alvilágba, és személy szerint Hadésznál tegyen panaszt amiatt, hogy rosszul bánik az athéni Thészeusz szellemével. Annak bizonyságául, hogy teljesítette küldetését, Héraklész egy hófehér, vak szörnyet hozott magával egy alvilági tó partjáról, amit Eurüsztheusz a Kerberosznak nézett, bár a szörnynek csupán egy feje volt s nem is ugatott. Héraklész odalenn találkozott Meleagrosz szellemével, s az cserében, hogy Héraklész hérószi szentélyt emelt neki hazájában, Kalüdónban, hajlandó volt megnevezni az egyetlen nőt, aki képes leányt szülni neki, s aki nem más, mint Meleagrosz testvére, Déianeira. Déianeira igent mondott, s amint megszületett a lánya, Héraklész teljesítette ígéretét.
Héraklész borral próbált meleget szívni magába Lükosz király udvarában, annyira átjárta az alvilág iszonyú hidege, enni is rengeteget evett, mert bölcsen elutasította a halottak eledelét, hiába kínálta Hadész. A szép rabszolganő, mikor kenyeret és hideg libasültet tett elébe, kérdéssel fordult hozzá:
– Ízlik-e annyira ez a hideg libasült, mint az a lémnoszi, amit Müriné tanácstermében tettem elébed, megbocsátván, hogy sarat vágtál a képembe?
A száműzött Hüpszipülé királynő volt a rabszolganő, s mikor megmutatta Héraklésznek Iaszóntól született két ikerfiát, Eunéoszt és Nebrophonoszt, a hősnek eszébe jutott régi ígérete, hogy segítségére lesz. Megvette tehát egy aranyövért Lükosz királytól, magával vitte hajójára, de nem ágyasul. Egyenesen Lémnoszra tartottak, és visszahelyezte trónjára, ahonnan női alattvalói száműzték. Összeszedte hatvankilenc háromesztendős kisfiát, hadrendbe állította őket, és esküjüket vette, hogy engedelmesen szolgálják majd Eunéoszt, az elsőszülött ikerfiút, törvényes királyukat, valamint minden méltánytalanságot megtorolnak, ami a jövőben anyját, Hüpszipülét éri. Eunéosz volt az, aki sok esztendővel azután borral látta el a görögöket, mikor Agamemnon király vezérletével Tróját ostromolták. Lémnosz szigetét azonban örökösen háborgatták a Hüpszipülé és társai által legyilkolt férfiak szellemei. Végül Eunéosz évenkénti kilencnapos megtisztulási ünnepséget vezetett be. Ilyenkor a szigeten minden tüzet kioltanak, és véráldozatot mutatnak be a holtaknak, utána pedig hajón szent tüzet hoznak Apollón szentélyéből, Déloszról.
Munkái végeztével Héraklész ismét szabad ember lett, s eszébe jutott, hogy az éliszi Augeiasz marhaállományának egytizedét ígérte neki fizetségül az istállók kitakarításáért, de sosem adott semmit. Sereget gyűjtött hát Árkádiában, és Elisz ellen vonult, megölte Augeiaszt és egyet kivéve valamennyi fiát. Ezt Phüleusznak hívták, ő volt az, aki mindig unszolta Augeiaszt, hogy teljesítse Héraklésznek tett ígéretét. Héraklész Phüleuszt ültette trónra, s az Augeiasztól zsákmányolt javakat az olümpiai játékok céljára fordította, amelyeket ezentúl négyévenként rendszeresen megtartottak. Olümpiában aztán szembeszállt Eurüsztheusszal, vermet ásott, és áldozatot mutatott be Pelopsz szellemének: mivel Pelopsz alapította meg azt a dinasztiát, melyet Eurüsztheusz apja, Szthenelosz döntött meg. Innen Néleusz ellen vonult, Peliasznak amaz átkos fivére ellen, aki a homokos Püloszon élt, és aki csapatokat küldött Augeiasz megsegítésére. Héraklész megölte Néleuszt és valamennyi fiát a még gyermek Nesztor kivételével (akiTrója ostromát is megérte), és habozás nélkül szembeszállt Hadész főpapjával is, aki csontváznak álcázva vett részt a csatában, abban a reményben, hogy babonás félelemmel elhúzódik majd előle. Hadész ellensége volt Héraklésznek, amióta elragadta tőle Admétosz feleségét, Alkésztiszt. Héraklész azonban nem torpant meg, egy koca állkapocscsontját vágta a főpaphoz, és megsebesítette az oldalán. Ebben a csatában esett el az argonauta Periklümenosz is: semmiféle mágiával és elképesztő alakváltoztatással nem tudott megmenekülni Héraklész tévedhetetlen nyilai elől.
Héraklész pusztulását Déianeira iránti szerelme okozta, akit szabályszerűen feleségül vett, majd később megszületett tőle imádott leánya, Makaria. Hiteles történetük a következő: apósának, Oineusz királynak palotájában lakomázott, mókázva feldobott a levegőbe egy kalüdón fiút, és ezzel halálát okozta. A fiú étkezés előtt körbejárt, és vizet öntött a vendégek kezére. Héraklész kezét olyan elképesztően mocskosnak találta, hogy nem győzte zúdítani rá a vizet, amin az akkorát kacagott, hogy visszhangzóit tőle az egész csarnok. Széles jókedvében feldobta a gyereket a levegőbe, de olyan erővel, hogy a gerendákon darabokra hasadt a koponyája. Héraklészt bántotta a lelkiismeret, és önkéntes számkivetésbe indult Déianeirával. A megáradt Euénosz folyóhoz érkezvén először Héraklész kelt át leányával, Déianeirát minden holmijukkal a parton hagyta, hogy az a Nesszosz kentaur vigye át a folyón, akit Peliasz temetési játékán szabadfogású birkózásban legyőzött, s azóta szállítással foglalkozik. Nesszosz bosszúból, mert a mérkőzésben eltört a lába, erőszakot akart elkövetni Déianeirán, de Héraklész a partra rohant, és nyilával megölte Nesszoszt. A haldokló Nesszosz Déianeira fülébe súgta, hogy fogja fel a vérét, mely biztos varázsszerül szolgál majd férje szerelmének megőrzésére. Az asszony így is tett, és később ehhez a varázsszerhez folyamodott, mikor azt gyanította, hogy Héraklész beleszeretett egy lóié nevű leányba. Öntött belőle a vízbe, mikor kimosta férje fehér ingét, melyet akkor visel majd, mikor áldozatot mutat be Zeusznak az euboiai Kéneionban. Mérgező volt a vér, és kimarta Héraklész húsát, iszonyatos szenvedést okozván. Letépte magáról az inget, de mindenütt húscafatok tapadtak rá, s mikor kompon átszállítottákTrakhiszba, őrjöngve hágott fel Oita hegyére. Ott aztán óriás máglyát rakott, és meggyújtotta maga alatt. Feküdt a máglyán, és üvöltött mindaddig, míg testét el nem hamvasztotta a tűz.
Héraklész lelke a lánggal s a füsttel a magasba szállt, és a délnyugati szél felröpítette az Olümposz hegyére. A költők úgy mondják, hogy rézfejű buzogánya árnyával megdöngette az Olümposz kapuját, és iszonyatosan megrémítette az istenek családját. Kijelentette, semmiképp sem hajlandó leszállni az alvilágba, hogy ott ellensége, Hadész rendelkezzék vele, mire az olümposziak meghívták maguk közé. Héraklész azonban nem vállalta a Tizenharmadik Istenség szerepét, mondván, beéri azzal, ha kapus lehet, s ehet-ihat kedvére a kapusok szokása szerint. A költők úgy mondják, Héra később kegyelme jeléül feleségül adta hozzá leányát, Hébét. Természetesen halandó nem tudhatja, mi történik az Olümposzon, még a legszavahihetőbb költők sem. De annyi bizonyos, Déianeira bánatában felakasztotta magát, mikor Héraklész haláláról értesült, s ugyanígy cselekedett Marpéssza is, mikor hírét vette vakmerő férje, Idasz halálának.
Héraklész fiai Görögország minden részéből összegyülekeztek Oitába, apjuk temetési játékaira, s mikor látták, mily sokan vannak s mennyire erősek, támadást terveztek Mükéné ellen. Eurüsztheusz király azonban előrelátóan ravasz csapdát állított nekik, s aki nem esett el, menedékjogot kérve Attikába futott, ahol szívesen fogadták őket. Eurüsztheusz erre Attika ellen vonult, de Héraklész fiai az athéniakkal együtt szembeszálltak vele, a Szkiróniszi-sziklánál vívott ütközetben Hüllosz, Héraklész fia levágta a mükénéi király fejét, mint annak idején Szthenelosz fejét is, de hogy a végső győzelmet kivívja, kénytelen volt testvérét, Makariát feláldozni Perszephonénak. Így végezte hát Eurüsztheusz: Alkméné, Héraklész anyja, szövésnél használt tűjével kiszúrta a szemét, aztán fejét a hegy egyik hágóján temették el, testét messze tőle egy másikon, elrettentő például minden ellenségnek, hogy senki se merészeljen többé Attika földjére támadni. Eurüsztheuszt veje, Atreusz követte a trónon, ő megújította a Pelopidák házát, s apja lett a két hírneves királynak, Agamemnónnak és Menelaosznak.
Iaszón és Médeia a következő véget érte. Viszonylag boldogan éltek Ephürében, míg Médeia meg nem bántotta alattvalóit azzal, hogy Iaszóntól született öt gyermeke közül a két legkisebbet Héra templomában tartotta, és kilépni sem engedte őket, hogy így biztosítsa számukra a halhatatlanságot, Iaszón próbálta eltéríteni ettől a képtelen nagyratöréstől, de Médeia rá se hederített, mire Iaszón eltaszította magától. Aszópia királya, Kreón értesült a perpatvarról, s követet küldött Iaszónhoz azzal, hogy vegye feleségül leányát, Augét, s így egy jogar alatt egyesülne a két korinthoszi királyság, mint annak idején Ekhión megjövendölte, mert Kreón már öreg, és szívesen lemondana trónjáról Augé javára.
Iaszón elfogadta Kreón ajánlatát, megfeledkezve róla, hogy Ephüré trónjára csupán Médeia férjeként formálhat jogot. Hivatalosan kihirdette, hogy elválik Médeiától, és ünnepélyesen új házasságot kötött Augéval. Médeia úgy tett, mintha beletörődnék a dologba, még nászajándékot is adott Augénak: egy gyönyörűen hímzett hálóköntöst. De amikor Augé magára öltötte a köntöst, lángot vetett, s nemcsak őt, hanem Kreónt is elemésztette a tűz, mikor kézzel próbálta elfojtani.
Leégett az egész királyi palota, minden lakójával együtt, köztük Médeia két legnagyobb fia is. A harmadikat, Thesszaloszt Iaszón mentette ki: kiugrott vele az ablakon, és mind a ketten sértetlenek maradtak. (Ez a Thesszalosz lett Phthiótisz uralkodója Péleusz halála után.) Ephüré népe a két legkisebb gyermeken töltötte ki haragját, akiket anyjuk Héra templomában tartott. Meggyilkolásukért később minden évben kénytelenek voltak engesztelő napokat tartani, mindmáig.
Médeia még emlékezett Héraklésznek Ekhión herold által közvetített ígéretére, mely szerint tizenkét éven belül bármikor megsegíti, ha Iaszón elhagyná. Hozzá menekült hat Thebaiba, mert akkoriban ott tartózkodott, s arra kérte, helyezze vissza Ephüré trónjára. Héraklész vállalkozott rá, de amint együtt áthaladtak Attikán, Athén királya, Aigeusz szerelemre lobbant Médeia iránt, s rávette, legyen királyné az ő oldalán, ne törődjön Ephüré trónjával. Az athéni areiosz pagosz előtt Médeia minden vád alól tisztázta magát, amit a korinthoszi küldöttek felhoztak ellene. Héraklész mellette tanúskodott, s ezért hálából kigyógyította őrültségéből, holott ez nem sikerült Delphoiban Apollón papjainak, az orvosló aszklepioszoknak, bárhogy kérkednek tudományukkal.
Médeia és Aigeusz hamarosan ráunt egymásra, s egy szép napon Médeia üzent Arasznak, az azóta is Aiaiában, nagynénje, Kirké szolgálatában álló kolkhiszi tengernagynak, hogy Kolkhisznak szüksége van rá. Arasz nyomban útnak indult Athénba flottájának még tengert álló hajójával, Médeia csatlakozott hozzá, s elhajóztak Kolkhisz felé, mivel a királynő teljes szívéből megbánta már, hogy valaha is elhagyta. Hiába lobogott benne egykor a szenvedély Iaszón iránt, fájó szívvel vált meg Aiától, hiszen gyönyörűbb az Görögország legszebben épített városainál, Mükénénél vagy Thébainál is. Sírva lépett ki pompásan berendezett, drágán felékesített halószobájából, mert semmit sem vihetett magával a hajón. Megcsókolta ágyát, a harmonikaajtót, megsimogatta a falakat, gyógyszeres kamráját, gyöngyházzal berakott asztalát, és megfogadta: „Egy napon visszatérek még hozzátok, kedves tárgyaim!” Arasszal együtt érte ment Peukón is, akit annak a flottillának a tengernagyává választottak, mellyel Apszürtosz a Dunára hajózott. Ő bajtársaival Épeirosz földjén telepedett le, Korfuval szemben, mivel nem mert hazatérni Kolkhiszba, nem tudván magával vinni Apszürtosz sértetlen csontvázát: végtagjainak egy-két perccsontja sosem került elő. Amit összeszedett, fehér lóbőrbe burkolva Kirké beleegyezésével fára akasztotta Aiaia szigetén, mely azóta Apszürtosz nevét viseli.
Médeia szerencsés útja után visszaérkezett Kolkhiszba, visszavette Perszésztől, taurosz nagybátyjától a királyságot, aztán házasságot kötött Moszkhia királyával, Ideiesszasszal, s haláláig mindkét országban uralkodott. E frigyből származó fia, Aiétész foglalta el utána a kettős trónt. Neaira, Phrixosz leánya volt az anyakirályné Albániában ebben az időszakban, és Kolkhisz felvirágzott a két szomszédos királyi ház baráti kapcsolata miatt, meg azért is, mert Médeia kiengesztelte Prométheusz kígyót, kiűzvén szent ligetéből a tauroszokat. Aiétész dinasztiája máig is biztosan ül Kolkhisz trónján.
Médeia hazafelé tartván állítólag kikötött azon a helyen, ahol Pollux megölte a bebrüx Amükosz királyt. Sírhalmán csodatevő babérfát talált. Akik megérintik a leveleit, engesztelhetetlen gyűlölettel csapnak össze egymással. Erről az őrjítő babérról tört le egy oldalhajtást gyökerestül, földestül, és a hajó után kötött kis csónakon magával vitte Kolkhiszba. Otthon elültette, s nagy sikerrel alkalmazta leveleit ellenségeivel szemben, viszály szítására.
Iaszónt gyötörte a bánat négy gyermeke, valamint Augé halála miatt, és kevés vigaszt talált benne, hogy vitathatatlanul ő lett Korinthosz királya. Kora reggel mindig végigment a földnyelven Poszeidón szentélyébe, s ott szomorkodott az Argó orra mellett, beburkolózott tarkán szövött köpenyébe, de nem mutatott be áldozatot az istennek, s nem volt egy barátságos szava sem az üdvözlésére siető papokhoz. Láthatták, hogy mélységes bánat gyötri, de honnan tudták volna, mi jár az eszében? Végül iszonyatosan sóhajtozott, és hallani vélték, hogy Iphiasznak, Artemisz öreg papnőjének nevét emlegeti, akire egyszer rátámadt a Pagaszaiba vezető úton, és nyilván az ő átka juttatta ide. Bár éveit tekintve Iaszón még java korában volt, nagyon megöregedett, mióta összeveszett Médeiával. Megereszkedett az ínye, és épen hullottak ki éles fehér fogai. Húzta a lábát a reumától, gyönyörű csillogó haja is elvesztette fényét, s őszülni kezdett.
A főpap így szólította meg Iaszónt:
– Felséges királyom, fogadd meg a szavamat. Miért kuporogsz kétségbeesetten a nyirkos földön, egykori dicsőséged korhadó maradványa mellett? Ilyen magatartás sosem hoz szerencsét. Kelj fel, mint illik hozzád, akinek királyi hatalom van a kezében, és félelem nélkül tárd fel bánatodat a lovak urának, a tengerek felkorbácsolójának, a háromágú szigonyos istennek. Bizonnyal állítom neked, ő majd lecsillapítja bánatodat, különösen ha hibátlan vörös marhákat áldozol neki, és papjai is betelnek az ízes lakomával, uruknak hagyván a remek combcsontokat.
Iaszón feléje fordította a fejét, de nem válaszolt. Tekintete zavaros volt, szája tátva, akár a gyereké, mikor sírni akar, de azért nem sírt.
A főpap elküldte papjait, és a templom lépcsőjéről figyelte, mi történik, mert szíve jelezte, hogy különös eseménynek lesz tanúja, amit sem siettetni, sem késleltetni nem áll módjában. Ott ült, míg az étkezés ideje is elmúlt, és kitartott helyén, bár szakadt az eső, és mind a nyolc kígyófarkú szél ott kergetőzött a szent ligetben, minden irányból egyszerre tombolva.
Iaszónnak lehanyatlott a feje, és elaludt. A főpap most olyasmit látott a szeme sarkából, ami nem tűnik fel előtte, ha egyenesen odanéz: egy embernek és egy vérebnek árnyalakja rohanvást közeledett a megarai úton. A fejét sem mozdította, félve, hogy elriasztja a látomást, a két fantom pedig egyre közeledett. A férfi durva birkabőr öltözéket viselt, mint az aithikiaiak meg a phlegüasziak, hűséges vörös farkaskutyájának hátából pedig bronz lándzsahegy árnya meredt ki.
A véreb egyenesen Iaszónnak rontott, vicsorítva meresztette rá agyarát, hátán égnek állt a szőr, a pásztor pedig úgy mászott az Argó bordái közé, amilyen könnyedén a gyík fut fel a falra.
A főpap lélegzetét visszafojtva figyelt, a pásztor pedig vallanak teljes erejével nekifeszült a hajó ívelt orrának. Lábát nekivetette egy oszlopnak. Ekkor hirtelen egyszerre hagyott fel játékával a nyolc szél, és bömbölve a hajó orrdeszkájának támadtak.
Hatalmas robaj támadt, összedőlt a hajóorr, és dísze, a kos képmása Iaszón fejére zuhant, beszakította a koponyáját és kiloccsantotta az agyát. A bölcs főpap azonban mindaddig nem mozdult, míg a pásztor és kutyája jól nem lakott ellenségük vérével s velejével, mert ha akadályozta volna a fantomok bosszúját, menthetetlenül feldúlják a szent ligetet, így azonban teljes megelégedéssel távoztak.
Korinthosz kettős trónja Glaukosz fiára szállt, aki nagyapja tiszteletére a Sziszüphosz nevet viselte. Ephüré népe Iaszón halálától megrendülve megfogadta, hogy az Argó farát teljes épségben megőrzi, s ha valahol elkorhad rajta egy palánk vagy ereszték, nyomban újjal cserélik ki – a hajó orrát azonban, mivel köztudomásúan emberölés eszköze volt, emlékeztetőül Perszephoné istennő szentélyében őrizték, így vált halhatatlanná az Argó, s mindörökké az argonauták hajója marad, bár ma már a palánktól az árboc hegyéig egyetlen szilánkja sem az eredeti fából való. Úgy van ez, mint a közmondásban: „Ez a nagyapám fejszéje: apám új nyelet csinált neki, én meg a vasát cseréltem ki.”
Orpheusz is erőszakos halállal halt meg. Egy éjszaka darabokra szaggatták a kikon nők a Hármas Istennő tiszteletére rendezett őszi orgiájukon. Ezen még csodálkozni sem kell: az istennő mindenkor megcsonkítással jutalmazza azokat, akiket legjobban szeret. Testüknek véres darabjait szerteszóratja, hogy megtermékenyüljön tőlük a föld, ám megdöbbent lelkűket gyöngéden magához veszi, s gondot visel rá.