Robert Graves
A vitéz Belizár
(Tartalom)
Az emberek nagy része igen nehezen tud logikai kapcsolatot teremteni a valódi klasszikus ókornak és a középkori legendák romantikus korszakának szereplői között. Úgy rémlik, mintha például Arthur király sokkal régebbi korszakból származnék, mint Július Caesar, jóllehet az előbbit kereszténysége néhány évszázaddal későbbre helyezi.
Hogy ez a két korszak időtől függetlenül miképpen élt mégis bizonyos egymásmellettiségben, ki fog derülni „A vitéz Belizár” itt következő történetéből. Megismerünk egy római hadvezért, kinek győzelmei nem kevésbé rómaiak és stratégiai elvei sem kevésbé klasszikusak, mint Július Caesaréi. Pedig a hadsereg addigra már majdnem a felismerhetetlenségig megváltozott. Eltűnt a régi gyalogsági légió, és Belizár (egyike az utolsó rómaiaknak, akinek konzuli méltóságot adtak, és a legutolsó, akinek diadalmenetet szavaztak) a páncélos lovagoknak immár keresztény parancsnoka; lovagjai majdnem valamennyien barbár születésűek, és egyéni haditetteik vetélkednek Arthur király hőseinek haditényeivel. Belizár korszakában, Krisztus után ötszázban jellegzetesen romantikus tüneteket láthatunk, így például: hitvány gazemberek (a római Afrika ellen intézett mór támadások során) szüzeket rabolnak el, és fogságba vetik őket a hegyekben eldugott komor kastélyaikban, Belizár nemes lovagjai meg zászlókkal és lándzsákkal indulnak megmentésükre.
Arthur király történetében a csodás elem részint primitív „saga”, részben népmese, részben pedig egy sokkal későbbi korszak szerzetesi miszticizmusa. Belizár magánéletéről és hadjáratairól azonban nem háziezredének valamelyik hun vagy gót tagja számol be, aki kétségkívül izgalmas eposzt formált volna belőle, hogy azt a szerzetesek a későbbi századok folyamán még jobban kiszínezhessék. Történetírója művelt szíriai-görög titkára, a caesareai Procopius volt, ez a klasszikusan tájékozott, jó ítélőképességű író. Ilyen volt Agathias is, aki Belizár történetét az utolsó katonai fejezettel kiegészítette. Életét ezért nem hamisították romantikus legendává, mint Arthur királyét. A történelmi Arthur minden valószínűség szerint alárendelt szerepet játszó brit király volt, a szövetséges lovasság parancsnoka, akit a rómaiak sorsára hagytak, amikor reguláris gyalogságukat az ötödik század elején visszavonták Britannia megszállt városaiból. Ha Procopius lett volna az ő krónikása, történetében valószínűleg nem szerepelnének óriások, sem tündérhajók, sem varázslók, sem beszélni tudó állatok – vagy ha igen, akkor csak azért, hogy ízelítőt adjon a korabeli brit legendákból. Ehelyett gazdagabbak lettünk volna a késői római katonai történelem egy-két fejezetével – tudomást szereztünk volna Arthur bátor kísérletéről, hogy megmentse Nyugaton a keresztény civilizáció maradványait a pogány invázió nyomása ellenében. És Arthur lova is széles csontú csataló lett volna, nem pedig táltos paripa, mely a keresztény évezred felé repíti őt.
Belizár a szerencsétlen V. század (Arthur király százada) utolsó évében született, amikor az angolszászok meghódították Dél-Britanniát, a vízigótok Hispániát, a vandálok Afrikát, a frankok Galliát, az osztrogótok Itáliát. Krisztus után 565-ben halt meg, öt évvel Mohamed próféta születése előtt.
A történelem hézagjait mindenütt, ahol a fennmaradt feljegyzések hiányosak voltak, fantáziámmal voltam kénytelen kitölteni, de rendszerint valami történelmi megfelelőre gondoltam; így ha ez vagy amaz nem történt is meg, valami hasonló bizonyára megtörtént. A Belizár-Antonina-Theodosius szerelmi háromszög, bármennyire regényesnek tűnik, igen kevés változtatással a Titkos Történetből került át. A VI. évszázad egyházi és hippodrom-politikai történeteit sem túloztam el. Az egyetlen „kitalált” személyiség Belizár nagybátyja, Modestus, a római aranykorszakért rajongó irodalmár ismert típusa. Az általam idézett két itáliai gót okmány hiteles. A helyneveket stb. minden esetben modernizáltam, amikor ezt az olvasó tájékozódása szempontjából helyesnek találtam.
1938.
R. G.
BELIZÁR IFJÚSÁGA
Amikor Belizár hetedik életévét betöltötte, özvegy édesanyja tudtára adta: itt az ideje, – hogy most már elhagyja őt és háztartásának meg a thráciai Csermennél fekvő birtokának személyzetét. A néhány mérföldnyire fekvő Drinápolyba fog utazni, ahol is nagybátyja, a kitűnő Modestus lesz a gyámja, ott fogja iskoláit végezni. Megeskette a Szentírásra – anyja ortodox hitű keresztény volt –, hogy megtartja a keresztelői fogadalmat, amelyet nemrég elhunyt keresztszülei tettek helyette. Belizár letette az esküt, megtagadva a világi dolgokat, s megfogadta, hogy ellenáll a test vágyainak és az ördög csábításainak.
Jómagam, e görög nyelvű munka szerzője, jelentéktelen személyiség vagyok, egyszerű cseléd: de csaknem egész életemet Antonina szolgálatában töltöttem, Antonináéban, aki ugyanennek a Belizárnak volt a felesége, és így hitelt érdemel az, amit írok. Hadd fejtsem ki hát legelőször is Antonina úrnőm véleményét a Csermenben tett esküről. Nézete szerint igen csekély ítélőképességre vall kisgyermekeket ilyen jellegű szellemi esküvel lekötni, különösen mielőtt még iskolába jártak volna, vagy legalábbis valamicske tapasztalatot szerezhettek volna a férfiak, nők és papok világáról. Ez nem kevésbé természetellenes, mondta úrnőm, mintha a gyermeket valami testi gátlással terhelnénk meg: például arra kényszerítenénk, hogy mindig egy kis fatuskót hordozzon magával, bárhová is megy; vagy hogy sohase fordítsa el a fejét, s ha oldalra akar tekinteni, akkor vagy az egész testével forduljon el, vagy csak a szemével pillantson oldalt anélkül, hogy fejét elfordítaná. Mindez kétségtelenül rendkívül terhes lenne, de korántsem annyira, mint a világi dolgok, a test és az ördög megtagadására tett ünnepélyes eskü következménye, kivált, ha azt olyan ifjú nemes vállalja magára, akit Ő Szent Felségének, a kelet-rómaiak Konstantinápolyban uralkodó császárának szolgálatára szánt a sors. Mert a serdülő korban levő ifjút elérik a kísértések, az esküt megszegi, és vagy az következik be, hogy a szíve eltelik megbánással – mely esetben elveszti önnön erkölcsi erejébe vetett bizalmát; vagy pedig az, hogy az eskü megszegése után nem érez megbánást, mert gyönyörteljesnek találja a világi dolgokat, a test örömeit és az ördögöt – s ez esetben elveszti az esküvés komolyságában való hitét.
De Belizár oly kivételes gyermek volt s oly kivételes férfiúvá serdült, hogy semmilyen, útjába kerülő nehézség nem zavarhatta különösebben. Úrnőm képtelen példájával élve: könnyen alkalmazkodott volna ahhoz a kényszerhez, hogy fejét nem fordíthatja el, s e szokása még előkelőségnek is tűnt volna, nem pedig valami merevségnek. Vagy örökös fatuskóját oly kényelmes és szükséges eszközként hordozta volna magával, hogy talán még új divatot is teremtett volna a városban a berakott és remekbe faragott kis fatuskókból, melyeket egyaránt lehetne használni fegyvernek, széknek vagy fejpárnának. És ez a divat bizonyára sem ostobább, sem képtelenebb nem lett volna azoknál, melyek ma oly népszerűek a Hippodromban egymással vetélkedő két tábor ficsúrai között, s annál a sok másnál, melyek felbukkantak s újra eltűntek ennek az ernyesztő évszázadnak folyamán: mint a bajusz-, ruha-, istenkáromlási, játék-, illatszer-, szerencsejátékdivatok, a szeretkezés különböző fajtái, az udvarlás, az izgatószerek, a vallási viták és vélemények, régiségek, tőrök, édességek divatjai.
Belizár mindenesetre oly ártatlan-tudatlan tette le veszedelmes esküjét, mint ahogy annak idején az ifjú athéni Theseus esküdött meg özvegy édesanyjának, hogy megbosszulja apja halálát a krétai labirintus emberevő szörnyetegén, a Minotauruson.
Hogy betartotta-e az esküjét, vagy sem, azt megítélhetik majd a történet végén. De ha netán szerzetesek módjára gondolkodó jámbor keresztények olvasnák ezt az írásomat, hadd biztosítsam őket arról; hogy Belizár nem volt ilyen beállítottságú, s vajmi keveset törődött a dogmával. Amikor nagy háztartás ura lett, házának falain belül megtiltott minden vallási vitát, mivel az a lelket nem gazdagítja, s csak arra alkalmas, hogy a család békéjét megbontsa. Ezt elsősorban úrnőm, Antonina kívánta így, de idővel Belizár is egyetértett vele, és még a történetesen nála vendégeskedő püspököket és apáturakat is alávetette ennek a fegyelemnek.
Ez volt tehát Belizár első esküje a három közül, melyet életében tett. Másodszor a császárra esküdött föl, az öreg Anastasius császárra, akinek uralkodása alatt született, s később Anastasius két utódjára; harmadszor úrnőmnek. Antoninának esküdött örök hűséget.
Ezek a megjegyzések szolgáljanak előszóképpen az itt következő munkához, melyet igen öreg koromban írok Konstantinápolyban, a mi Urunk ötszázhetvenegyedik esztendejében, vagyis ezerháromszáznál évvel Róma alapítása után.
Belizár a mi Urunk ötszázadik esztendejében született, s ezt édesanyja baljóslatú jelnek tartotta. Hite szerint ugyanis a Sátán ezer évre kapott uralmat a földön, amelynek leteltével az emberiség végül eljut a megváltáshoz, így tehát, mint mondta, egyetlen fia születésének éve kellős közepére esik ennek a hosszú, sötét éjszakának, mely elválasztja a dicsőség első napját a másodiktól. De én, Eugenius, az eunuch, bevallom, hogy az ilyen véleményeket puszta babonának és értelmes emberhez semmiképpen sem méltó hiedelmeknek tartom; úrnőm, Antonina is egy nézeten volt velem.
Nos, az ifjú Belizár kötelességtudóan búcsút mondott anyjának s háza népének, amely – a rabszolgákat, a szabadokat, a gyermekeket és az aggokat is beleszámítva – kétszáz lelket jelentett, s remek, fehér póniján útnak indult Drinápoly felé. Kíséretében volt János, a tiszttartó fia, ez a vele egykorú örmény fiúcska, aki a hadnagyi szerepet töltötte be Belizár kis magánhadseregében, amelynek tagjai az uradalom gyermeknépéből rekrutálódtak; Palaeologus, a görög nevelő, aki már megtanította az írás, olvasás, számolás alapelemeire; és még két thrák rabszolga. Palaeologus fegyvertelen volt, de a rabszolgák kardot viseltek, a két fiú pedig, Belizár és Örmény János erejüknek megfelelő könnyű íjjal meg néhány jó nyílvesszővel volt felfegyverezve. A fiúk már igen jól tudtak az íjjal bánni, akár gyalog, akár lóhátról, ami természetes is, mert az örmény derekas fajta, és Belizár szláv ősöktől származott – amint azt a neve, Beli Cár, vagyis Fehér Herceg is mutatja; a pogány szlávok pedig, akik túl a Dunán élnek, híres nyilazók és lovasok. Belizár családja száz év előtt telepedett le Csermenben, és teljesen elrómaiasodott. A család a nemesség három rendjében már a másodikig emelkedett.
Útjuk Csermenből mezőkön, szántóföldeken keresztül vezetett, nem pedig a Drinápoly és Konstantinápoly közti főútvonalon, amely a falu közelében halad el. Belizár és János nevelőjük engedélyével gyakorta le-letértek az útról egy kis rögtönzött vadászat kedvéért. Belizár nagy szerencsésen lőtt is egy nyulat; remek vacsorájuk lesz este a fogadóban, ahol majd megszállnak. A kis fogadót alig-alig látogatták, és az öreg fogadósné nagy nélkülözések közepette tengődött: férjét szőlejének gondozása közben nemrég sújtotta agyon egy lezuhanó hatalmas szilfaág, mire rabszolgájuk megszökött, ellopta az egyetlen lovat az istállóból s most már árkon-bokron túl lehetett. Az asszony magára maradt egy fiatal rabszolgalánnyal, aki tapasztalatlanságában ügyetlenül gondozta az állatokat és a borokat, mialatt maga az asszony a háziban foglalatoskodott. Az utasok tudomásul vették, hogy ebben a fogadóban maguknak kell gondoskodniuk élelemről, és maguknak is kell főzniük. Két rabszolgájuk közül az egyik egyszerű teherhordó volt, erős, bátor férfi, de minden tudás vagy különös képesség nélkül, a másik egy ifjú, András, akit fürdőszolgának képeztek ki; egyikük sem tudta elkészíteni a nyulat. Palaeologus elküldte a teherhordót fáért meg vízért, Andrásnak pedig megparancsolta, hogy a zsíros, maszatos kocsmaasztalt jól dörzsölje le homokkal. Ő maga megnyúzta és felbontotta a nyulat, amely hamarosan zümmögve forrt a lábosban, babérlevelek, kelkáposzta, némi sáfránygyökér, só és más fűszerek társaságában. Örmény János szarukanállal kevergette a készülő ételt.
– Van nálam egy csomag ceyloni feketebors – szólalt meg ekkor Belizár –, anyám küldi ajándékba Modestus nagybátyámnak. Szeretem ezt az indiai borsot. Csípi a szájat. Azt hiszem, meg sem látszana a hiány, ha néhány szemet megőrölnék a hozzá való darálóban, és megízesíteném vele a nyúllevesünket.
Kinyitotta nyeregtáskáját, elővette a csomag borsot és a darálót, s elkezdett őrölni. Gyermeki tapasztalatlanságában túlságosan sokat őrölt meg öt ember vacsorája számára, s amikor ezt Palaeologus észrevette, fölkiáltott:
– Gyermek, ez még egy Cyklopsnak is elég lenne!
Mialatt a nyúl főtt, Palaeologus elmesélte a társaságnak Odysseus kalandját Cyklops barlangjában. A társaság feszült érdeklődéssel követte a még soha nem hallott történetet: hogyan tüzesített meg a görög hős egy karót a tűzben, és lerészegítve Cyklopsot, mint döfte ki egyetlen szemét a karó lángoló végével. A fiúk és a rabszolgák közben fel-felnevettek, mert Palaeologus – Euripidész darabjából idézve – igen mulatságosan utánozta a megvakított Cyklopsot. Ezután hárman leültek az asztalhoz – a rabszolgák majd később külön esznek –, bort töltöttek a kupákba a kormos agyagkorsóból, amelyet a szekrényben találtak. András rabszolga vadászkésével kenyeret szelt a lakomához.
Végre csaknem elkészült a vacsora, a nyúlnak csak néhány percig kellett még főnie. Palaeologus három-négy kanálnyi bort, pár csipetnyi borsot, kis csomó rozmaringot és kevés savanykás sóskát tett még a lábosba; az utóbbit az öregasszony szedte nekik az épület mögötti kertben; A levest minduntalan megkóstolták a szarukanállal. Négy szál hosszú gyertyát gyújtottak meg, Andrásra bízva a kanóc elkoppantását, ha már nagyon füstölögne. A várakozásnak ebben a boldog pillanatában azonban hirtelen nagy zaj támadt az ajtónál, és hat marcona fegyveres rontott be; kiejtésük után ítélve ázsiai görögök voltak, és mindent megzavartak.
Egy szerényen öltözött, kellemes külsejű fiatalembert cipeltek magukkal, kinek kezét-lábát úgy megkötözték, hogy járni sem tudott. Jómódú iparos- vagy kereskedőembernek látszott. A fegyveresek vezére, igen torzonborz fickó, vállán vitte az ifjút, mintha egy zsák búzát cipelne, s odadobta a sarokba a tűz mellé, azt hiszem azért, mert ez a hely volt a legtávolabb az ajtótól, ha a fogoly esetleg szökni próbálna. A szerencsétlen szemmel láthatóan kétségbe volt esve; tudta, nem várhat mást, mint azt, hogy meggyilkolják. Mint később kiderült, Simonnak hívták, s a környékbeli polgárok közül való volt. Sorshúzás útján ő kapta azt a feladatot, hogy polgártársai nevében meglátogassa Kappadóciai Jánost, a környék dúsgazdag nagybirtokosát, s megkérje, fizesse meg a ráeső földadót, vagy legalábbis annak egy részét. Ennek a kötelezettségének ugyanis a gazdag fiatalember régóta nem tett eleget. A kerületnek évente bizonyos mennyiségű aranyfont adót kellett befizetnie a császári kincstárba. Kappadóciai János birtokát valódi értékénél alacsonyabbra becsülték, de a ráeső adó még így is az egész kerület teljes adójának egyharmadára rúgott. A polgárok igen sanyarú helyzetbe kerültek a rossz termés és a harácsoló bulgáriai hunok betörései miatt, meg aztán a földbérletükre túlzottan nagy adókat vetettek ki – a kormány értéktelen mocsaras vagy köves földeket osztott ki közöttük, de adó szempontjából azokat a legkitűnőbb termőföldként becsültette föl. Mindezek miatt szörnyen eladósodtak, s mindannyiukat a tönkrejutás veszedelme fenyegette, amennyiben Kappadóciai János nem fizetné meg a ráeső adót. De a földesúr ezt mindig megtagadta. Kis csapat fegyverese – legtöbbjük kappadóciai honfitársa, mint az a hat fickó is – megtámadta és megverte a polgárok megbízottait, valahányszor azok a kastélyba merészkedtek, s gazdájuknál némi törlesztésért rimánkodtak.
Történetemben a már említett Örmény és Kappadóciai Jánoson kívül alkalmasint még sok János lesz, minthogy János az a név, amelyet a megkeresztelkedő idegenek leginkább felvesznek (Keresztelő János vagy János evangélista után), s a keresztény urak is gyakran Jánosnak nevezik rabszolgáikat. Ugyancsak elterjedt ez a név a zsidók között is. Így hát ezeket a Jánosokat szülőföldjük, jellemük vagy származásuk szerint Fattyú Jánosnak, Élvhajhász Jánosnak, Véres Jánosnak stb. fogom nevezni. Történetemben azonban csak egyetlen Belizár szerepel, és ő éppoly rendkívüli férfiú, mint a neve.
A torzonborz kappadóciai fickók kérkedéséből és a szerencsétlen Simon panaszaiból kiderült, hogy Simon a városi őrök kis csapata élén merészen meglátogatta Kappadóciai Jánost a kastélyában. Elhatározta, hogy most az egyszer megfélemlíti a nagyurat, és adóssága jó részét kifizetteti vele. A kastély kapujában azonban a fegyveres őrség karddal és doronggal megtámadta. A városi őrség tüstént cserbenhagyta Simont, akit aztán könnyűszerrel elfogtak. Ekkor Kappadóciai János, aki ősszel birtokán szokott vadászni és madarászni, nagy hetvenkedve előjött, és megkérdezte az őrség parancsnokát, ki az az elfogott idegen. Az őrség tagjai mélyen meghajoltak János előtt, aki pátriárkának vagy más egyházfejedelemnek kijáró alázatot követelt tőlük, és így feleltek:
– Valami furcsa, idegen adószedő, jelentjük hódolattal.
– Hát akkor valami furcsa és különös halálnemet találjatok ki a számára – kiáltotta Kappadóciai János –, hogy ezentúl egyetlen adószedő se zavarjon engem thráciai birtokaimon!
Erre az őrség hat tagja meg az őrmesterük megkötözte Simon kezét-lábát. Majd rádobták egy lóra, és nyomban elnyargaltak vele, remélve, hogy uruk majd megdicséri őket buzgóságuk miatt.
Közben azon vitatkoztak, miképpen öljék meg foglyukat. Az őrmester felszólította embereit, hogy tegyenek indítványt. Az egyik azt javasolta, hogy kössenek követ a nyakára és dobják a tóba. De Simon hangosan tiltakozott.
– Isten elleni bűn a tó vizét megmérgezni! Oszladozó hullám járványt terjesztene. Különben is, engem furcsa és különös halálnemmel kell kivégeznetek, a vízbefojtás pedig a legközönségesebb halálnem, rabszolgalányok szokták így elpusztítani a kutyakölyköket. Gondolkozzatok tovább.
Az őrmester elismerte, hogy Simonnak igaza van, és tovább lovagoltak. Egy másik katona most azt indítványozta, hogy kötözzék egy fához, és lövöldözzék tele nyilakkal. Simon újra közbeszólt: – Istenkáromlást akartok elkövetni, hogy engem, az egyszerű adószedőt ugyanolyan módon öltök meg, mint ahogyan a milánói Szent Sebestyén mártírral végeztek?
Ez az ellenvetés is megszívlelendőnek tűnt, így hát tovább lovagoltak. A harmadik karóbahúzást, a negyedik eleven való megnyúzást, az ötödik élve eltemettetést javasolt, de Simon mindannyiszor fitymáló megjegyzést tett az indítványokra; gazdájuk – úgymond – minden bizonnyal megbünteti őket, ha ilyen közönséges és otromba módon végeznek vele. Az őrmester teljesen osztotta véleményét, s végül is így szólt:
– Mondj hát te magad valami furcsa és különös halálnemet: hálából megígérem, hogy úgy halsz meg, amint kívánod.
– Fizesse meg a gazdátok az adóját önkéntesen – felelte Simon –, erre én meglepetésemben egész biztosan szörnyethalok. Azt hiszem, ennél furcsább halálnemről még sohasem hallottak a thrák diocézis területén.
Az őrmester szájon vágta ezért a szemtelenségért, de továbbra sem tudta, hogyan végezzenek vele. Közben megeredt az eső. Minthogy világosságot láttak a fogadóban, bekötötték lovaikat az istállóba, s betértek egy ital borra, hogy majd közben megtanácskozzák a dolgot.
Palaeologus kivette beszédjükből, kicsoda, micsoda a gazdájuk. Ismerte már a hírét, tudta róla, hogy gonosz lelkű, civakodó kedvű ember. Ezért hát ügyelt arra, hogy szolgáit meg ne bántsa. Megkérdezte tőlük, nem tisztelnék-e meg azzal, hogy az ő költségére megisznak néhány kupa bort.
A bárdolatlan őrmester egyáltalán nem válaszolt, de minthogy a lábas közelében megérezte az ínycsiklandozó szagot, cimboráihoz fordult:
– Szerencsénk van, fiúk! – kiáltotta. – Ez a szakállas vén fickó megsejtette jövetelüket, és nyulat készített számunkra.
Palaeologus úgy tett, mintha tréfának venné, s így szólt az őrmesterhez:
– Görögök legkitűnőbbike, ez a nyúl nem elég tíz felnőtt férfinak és két fiúnak, akik közül az egyik azonfelül nemes ember. De ha te magad és talán egyik barátod velünk tartana…
– Szemtelen, öreg szakállas – válaszolt az őrmester –, magad is jól tudod, hogy ez nem a te nyulad. Lopott jószág, kétségkívül az éri János uram tulajdona. Egy falatot sem kapsz belőle. Sőt mi több, vacsora után gazdám nevében megbírságollak tolvajlásod miatt. Tíz aranyat adsz vagy még többet, amennyit csak a zsebetekben találok. Ami pedig a nemes emberedet illeti, ő lesz a felszolgálónk. Fiúk, őrizzétek az ajtót! Most pedig fegyverezzétek le ezt a két rabszolgát!
Palaeologus látta, hogy nem volna értelme az ellenállásnak. Andrást és a teherhordót felszólította, hogy ellenállás nélkül adják át a fegyvereiket, ami meg is történt. Örmény Jánost és különösen Belizárt, aki a nyulat elejtette és szinte már a szájában érezte az ízét, elfogta a pulykaméreg, de egyikük sem szólt egy szót sem. Belizárnak ekkor eszébe jutott a Cyklops barlangja, s elhatározta: berúgatja ezeket az útonállókat, hogy aztán fölébük kerekedhessen, ha összetűzésre kerül a sor.
Igen előzékeny pohárnoknak bizonyult, tiszta bort töltött a serlegbe, nem kevert belé vizet.
– Igyatok, urak – biztatgatta őket –, a bor igen jó, és nem kell semmit sem fizetnetek érte.
Minthogy a bors igen csípőssé tette a levest, a kappadóciaiak több bort ittak, mint amennyit talán egyébként fogyasztottak volna. Minduntalan felköszöntötték Belizárt, az ő Ganymedesüket, és meg is csókolták volna, ha ki nem siklik a kezeik közül. Ekkor az egyikük kiment a konyhába, nekiesett a rabszolgalánynak, és már kezdte is lehúzni a szoknyáját, de a lány kiszabadult, kifutott a házból, és elbújt a bokrokban. Minthogy ott már nem tudta megtalálni, visszatért az ivóba.
A görögök részegségükben vallási dogmákról kezdtek vitázni. Ez a korszak betegsége. Az ember azt várná, hogy például amikor földmívesek összejönnek, akkor állatokról és a termésről beszéljenek, katonák csatáikat és hadi élményeiket emlegessék, kéjleányok pedig ruhákról, szépségről és a férfiaknál aratott sikereikről tereferéljenek. De nem. Amint ketten-hárman összejönnek a kocsmában, a kaszárnyában, a bordélyházban vagy bárhol másutt, tüstént igen tanult ábrázatot öltenek, és vitát kezdenek a keresztény tanok valamely bonyolult tételéről. Minthogy pedig a különböző keresztény egyházak vitái főleg az istenség lényegével, a filozófiai viták legcsábítóbb problémájával kapcsolatosak, igen természetesen ezek a részeg görögök is hozzáláttak, persze nem minden istenkáromlás nélkül, hogy a Szentháromság lényegét és különösen a Második Személyiségét, a Fiúét körvonalazzák. Valamennyien ortodox keresztények voltak, s úgy látszott, azt remélték, hogy Palaeologus vitába száll velük. Palaeologus azonban hallgatott, minthogy nézete nem tért el az övékétől.
Simon azonban hamarosan leleplezte magát, hogy ő a monofiziták szektájához tartozik. A monofizitáknak hatalmas szektájuk volt Egyiptomban és Antiochiában, és az elmúlt egy-két emberöltő alatt sokszor veszélyeztették a birodalom békéjét. A konstantinápolyi császároknak ugyanis két rossz között kellett választaniuk: vagy a római pápát, Péter apostol elismert utódát sértik meg, aki eretnekeknek bélyegezte a mohofizitákat, vagy pedig Egyiptom népét sértik meg, amelynek jóakaratától és barátságától függ Konstantinápoly kenyere. Némelyik császár erre, a másik arra hajlott, de akadtak olyanok is, akik megpróbálták az ellentéteket elsimítani. Káros zendülések, háborúk és botrányok zavarták meg az egyházak békéjét e vita miatt; és amikor e sorokat írom, teljes a szakadás a nyugati és a keleti egyház között. Az akkor uralkodó öreg Anastasius császár a monofiziták felé hajolt, ezért Simon polgár a kappadóciaiak bosszantására úgy állította be a dolgot, mintha császárhű ember csak monofizita lehetne.
Simonról kiderült, hogy messze túlszárnyalja őket ékesszólásban, noha azok mindnyájan egyszerre üvöltöztek. Erre aztán Palaeologust, a tudós embert kérték föl, hogy védje meg a nevükben az ortodox hitet: amire az öreg szívesen vállalkozott is. Örmény János, Belizár nógatására egyre itatta őket, miközben a vitára figyeltek.
Palaeologus idézte Leó pápa szavait, melyeket jómagam, ha valaha is hallottam őket, már elfelejtettem, de lényegük körülbelül ennyi volt: A Fiú nem kizárólag Isten, ami az őrült acuaniták véleménye, és nem is csupán ember, ami az istentelen plotiniánusok hite; nem is olyan ember, akiből az istenség némely vonatkozása hiányzik, mint ahogyan az ostoba apollináriusok tartják; a Fiúnak két egyesített természete s lényege van, emberi és isteni úgy, ahogy az írás mondja: „Én és Atyám egyek vagyunk” és „Atyám nagyobb, mint Én”; és hogy az emberi lényeg, amelynél fogva a Fiú alacsonyabbrendű az Atyánál, nem von le semmit isteni lényegéből, amely által a Fiú egyenlő az Atyával.
A görögök bükkfa-keménységű öklükkel és boros kupájukkal verték az asztalt, úgy ünnepelték Palaeologust, amikor véleményét így előadta. Nem vették észre, hogy közben Belizár az asztal alatt egy hosszú, erős zsineggel összekötözi a lábukat, persze nem annyira szorosan, hogy kényelmesen ne mozgathassák, de elég szorosan ahhoz, hogy erősen zavarja őket, ha valamennyien egyszerre akarnának felugrani; annál is inkább, mivel még egymáshoz is kötözte őket.
Simon akkor gúnyolni kezdte Palaeologust, és leszögezte, hogy az acuaniták, az apollináriusok vagy a plotiniánusok téveszméinek megcáfolása még semmiképpen sem jelenti az igazi tan megfogalmazását. És az a tény, hogy egy papot római pápává választottak, még nem jogosítja fel az illetőt arra, hogy véglegesen és végérvényesen megszabja a keresztény törvényeket. És különben is: a pápa politikai okokból tehet olyan kijelentéseket és művelhet olyan dolgokat, amelyek egyformán sértik istenét és a császárát. Hozzáfűzte még, hogy a Fiú lényegét nem lehet kettéhasítani, mint ahogy az ember a baltájával kettérepeszt egy fahasábot. A Fiú tettei és szenvedései nem voltak sem teljesen isteniek, sem teljesen emberiek, hanem egységesek: istenemberszerűek. Így a Fiú gyalog ment a galileai vizeken, ami olyan cselekedet, amelyet a test hajtott végre, de közben túllépte a test törvényeit.
Eddig mind a két beszámoló – mert kettőt hallottam – megegyezik az események sorrendjével, de a következő pontnál már eltérés mutatkozik. Először hadd mondjam el a történetet úgy, ahogy azt sok évvel később egy drinápolyi férfi mesélte el, aki saját kijelentése szerint Simon idősebb fiától hallotta.
E drinápolyi szerint Simon a következő szavakkal fejezte be fejtegetéseit:
– De éppen ezzel kapcsolatban Leó pápa még ezt is kijelentette – szó szerint tudom idézni; „Ardescat in foco ferrum. Sunt vincula mea solvenda. Mox etiam pugionibus et pipere pugnandum est. Tace!” Hát hogy lehet engedelmeskedni egy ilyen ostobaságnak, ó kappadóciai férfiak?
A kappadóciaiak őrmestere úgy tett, mintha értene latinul, s vadul felkiáltott:
– Az áldott Leó pápa igen értelmesen beszélt. Minden szava igazság. Te tulajdon szavaiddal cáfolod meg önmagadat.
A görögök ugyanis nem értették meg, hogy Simon latin szavai Belizárhoz szóltak, s ez volt az értelmük: tüzesítse meg a piszkálóvasat a parázson, vágja el az ő kötelékeit, és álljon készen a harcra tőrökkel és borssal.
A másik változat szerint azonban, amelyet András mesélt el nekem nem is olyan régen, Belizár volt az, aki mintha meg akarná cáfolni Simont, latinul felkiáltott: „Ardescit in foco ferrum manibus tuis propinquum. Vincula solvam. Mox etiam pugionibus et pipere pugnabitur”, mire (András szerint) a tudatlan kappadóciaiak valósággal ünnepelték a fiút, mint az igaz hit kitűnő bajnokát. Belizár e szavai, ha csakugyan mondta őket, arra figyelmeztették Simont, hogy a piszkálóvas már izzik a tűzben, könnyen elérheti, ő – Belizár – el fogja vágni kötelékeit, és nemsokára megkezdődik az összetűzés tőrökkel és borssal.
András beszámolójának elfogadása ellen szól az öreg embereknek az a jól ismert hajlama, hogy szívesen eltúlozzák vagy meghamisítják ifjúkori élményeiket, különösképpen, amikor egy később híressé vált emberről beszélnek. – Így például Szent Máté néhány öreg szószátyártól azt hallotta, hogy a gyermek Jézus játszótársai kérésére életre keltett egy elhullott verebet. És ezt meg is örökítette második evangéliumában más efféle túlzásokkal egyetemben, például azzal, hogy már ilyen kis korában anyja méhéről beszélt, és olykor megfedte mostohaatyját, Józsefet. Viszont az utóbbi változat mellett szól az, hogy elsőkézből kaptam, nem pedig harmadkézből, és amellett Andrást megbízható embernek ismertem. Azt sem lehet ellenvetésül felhozni, hogy egy fiatal gyermek, amilyen akkor Belizár volt, még nem beszélhette olyan jól a latin nyelvet, méghozzá a rómaiak latin nyelvét. Hiszen éppen ez a jó latin volt anyjának az anyanyelve. Anyai nagyapja ugyanis római szenátor volt, aki ötven évvel azelőtt családjával együtt elmenekült Itáliából, amikor a barbár Geiserich vandál király kirabolta Róma templomait és nemesi házait; a római birodalom keleti részének biztonságába menekült, és családja hű maradt a jó latin nyelvhez. Ilyenformán Belizár már akkor, gyermekkorában három nyelven beszélt: családi birtokának thrák nyelvjárásán; latinul, ahogyan édesanyja és édesanyja káplánja beszéltek vele; végül görögül, a keleti birodalom köznyelvén – bár ezen még nem teljesen folyékonyán.
Nos, bárki volt is a kezdeményező ez esetben, arról mindenesetre beszámolhatok, miképpen folyt le a csata. Belizár először is tőrével titokban elvágta Simon kötelékeit. A kappadóciaiak, akik vacsorájukat már elfogyasztották, de még mindig boroztak az asztalnál, ezt nem vették észre. Ezután oldalba bökte Örmény Jánost, hogy készüljön fel, ő maga meg jó maréknyi finomra őrölt borssal a kezében az asztalhoz lépett, és az arcukba szórta a borsot, úgyhogy valamennyiüket elvakította. Simon ugyanakkor harsány üvöltéssel felugrott, kezében forgatva a vörösen izzó piszkavasat, amelyet Belizár tüzesített meg a tűzhelyen. A két thrák rabszolga, András és a teherhordó, a fegyverekért ugrott, melyek ott hevertek a sarokban.
A kappadóciaiak fájdalmukban és tehetetlen dühükben bömböltek, mint a bikák. A bor elkábította őket, belegabalyodtak kötelékükbe, szemüket pokolian csípte-marta a bors, s az állandó prüszkölés miatt jóformán tehetetlenek voltak. Simon első nekirohanásában két görög fejére szörnyű erejű ütést mért a vörösen izzó piszka vassal, úgyhogy noha Palaeologus semminemű szerepet sem játszott a harcban, a kappadóciaiak most kisebbségben maradtak, négyen voltak öt ellen. Széküket kihúzták alóluk, mire lezuhantak, s a földön hemperegtek. A fiúk és a rabszolgák ott álltak föléjük hajolva, kivont karddal és felemelt tőrrel.
Simon gyorsan előhozott az istállóból néhány kantárszíjat, és egyenként megkötözte őket; foglalkozásra nézve szíjgyártó volt, igen jól értett a csomózáshoz. Simon, mint mondják, mindegyik csomót egy monofizita érv kíséretében kötötte meg, mint például:
– No, ebből a logikai csomóból szabadulj ki, kedvesem, ha tudsz. – Vagy pedig: – Ugye, ez az argumentum valósággal összeszorítja a lelkiismereted?
Ők csak tehetetlenül könyörögtek:
– Krisztusra kérünk, te jótét lélek, hozzál valami rongyot és vizet, mert különben megvakulunk a tűzportól.
De Simon harsány hangon énekelni kezdte a szeráfok himnuszát, azokkal a monofizita szövegezésű beiktatásokkal, amelyek botrányokat, zavargásokat és vérontást idéztek elő sok keresztény egyházban. Amikor valamennyit jól megkötözte, közölte velük: Krisztus megparancsolta, hogy bocsásson meg ellenségeinek. Majd sorában, gyengéden kimosta gyulladásos szemüket, és közben ezt mondogatta:
– Az egylényegű Krisztus nevében.
Persze igen hálálkodtak.
Amikor Simon megtudta Belizártól, hogy a kisfiú miképpen főzte ki a csata tervét, Palaeologushoz fordult:
– Azt hittem, hogy egyszerűen csoda történt, ezért nem is lepődtem meg túlságosan. Gondolom, Balaam próféta sem döbbent meg nagyon, amikor a szamara hirtelen Isten nevében kezdett beszélni. Mert Istennek minden lehetséges, és az embernek nem szabadna jobban meglepődni oly nyilvánvaló okszerűtlenségeken, mint a beszélő szamarak léte, vagy a tizenkét főre szánt élelem megnövekedése ötezer ember számára (úgyhogy még fölösleg is maradjon), mint azon, hogy vannak természetesen iázó szamarak és vannak polgárok, akik a természet rendje szerint éhenhalnak, mert városukban elfogyott az élelem. Mert az egyik esetben ott van Isten, kinek cselekedete legyőzi a lehetetlent, a másik esetben pedig ott van a természet, amelynek hivatása engedelmeskedni azoknak a törvényeknek, amelyeket Isten adott állatok és emberek számára. De érthető az elképedés ott, ahol, mint a jelen esetben, a természet minden isteni vagy démoni segítség nélkül túltesz önmagán. Ha ennek a gyereknek megadatik, hogy megérje a férfikort, elsőrangú hadvezér lesz belőle; mert megvan benne a hadvezérség hat fő adománya: egy – türelem, kettő – bátorság, három – ötletesség, négy – haderejének ellenőrzése, öt – a különböző fegyvernemek egyöntetű felhasználása támadás közben, és hat – a döntő csapás időzítése. Én részt vettem a perzsa háborúkban, szolgáltam jó és rossz vezérek alatt, tudom, miről beszélek.
– De ha mindezekkel nem párosul a szerénység – válaszolt Palaeologus –, akkor nem viszi semmire.
Ami bölcs megjegyzés volt a maga módján, és megfelelő hetedik erény a többi tetejében.
A nyúl és a friss kenyér legnagyobb része persze már elfogyott, de a nyeregtáskákban még maradt némi kétszersült meg néhány szál kolbász, így nem maradtak éhen. Veszélyesnek tartották a fogadóban tölteni az éjszakát, mert attól féltek, hogy valaki fellármázza János úr várát, így hát a kappadóciaiakat lovaikra kötözték, Simon meg a rabszolgák megmarkolták két-két ló kötőfékjét, és elindult a menet. Az öregasszony még akkor elszaladt a háztól, amikor a csetepaté megkezdődött. Amikor félénken visszalopakodott, s legyőzve látta a félelmetes fickókat, hálálkodása nem ismert határt, mintha mindez csak őérette történt volna. És ráadásul még jól meg is fizették.
Belizár a menet élén lovagolt Paleologusszal, Örmény János volt a hátvéd. Hajnaltájt megpihentek egy erdőben, ott az egyik kappadóciai belehalt fejsebébe. A többi szüntelen káromkodott és szitkozódott, de meg sem kísérelte a szökést. Estefelé minden további kaland nélkül Drinápolyba értek, ahol Simon átadta a kappadóciaiakat a bírónak. Polgártársai örömmel és meglepetéssel üdvözölték Simont, mert a városi őrség előzőleg jelentette elfogatását.
A kappadóciaiakat börtönbe zárták, amíg János váltságdíjat nem fizet értük. Gyilkossággal nem vádolhatták meg őket, sőt súlyosabb vádat fel sem hozhattak ellenük, mint a főtt nyúl elrablását, mert hiszen nem volt bizonyítható, szándékukban állt-e végrehajtani Kappadóciai János gyilkos parancsát. János üzenetet küldött, kijelentve, hogy jogosan kötöztette meg és távolíttatta el Simont, mivel az kihívóan behatolt birtokára.
A bíró attól való félelmében, hogy ezzel esetleg más, hatalmas földbirtokosokat is megharagít, nem engedhette meg, hogy Kappadóciai Jánost bármily bűnnel vádolják. Azt is tudta, hogy János már csak büszkeségből sem nyugodhat bele emberei megbüntetésébe. Mégis, igen komoly volt a vád ellene és emberei ellen, így aztán barátságosan kiegyeztek abban, hogy az embereit nyíltan szabadon bocsátják, de János titokban kifizeti tartozásának több mint a felét, kétszáz font aranyat – mintegy tizennégyezer aranytallért. Ilyen módon János becsülete sértetlen maradt, és a polgárok is megmenekültek a tönkremenéstől. Ugyanez a Kappadóciai János, akinek fukarsága, rossz szomszédi volta és sűrű templomi ájtatoskodása már ilyen fiatal korában feltűnően kiütközött, később a császári testőrség parancsnoka és a hadsereg főszállásmestere lett, s ebben a minőségében sokat ártott Belizárnak további élete folyamán.
Belizár, Örmény János, Palaeologus és a rabszolgák most felkeresték Modestusnak, Belizár nagybátyjának villáját; Simon vezette el őket oda, mert az ismerte Modestust. A ház a városon kívül, egy pisztrángos folyó közelében állt, s szép, erdős táj vette körül. Belizár üdvözölte nagybátyját, ezt, a szikár, magas, irodalmi ízlésű, békés természetű férfiút, és átadta neki az ajándékul hozott borsot, már amennyi megmaradt belőle. Modestus kedvesen fogadta unokaöccsét Örmény Jánossal és Palaeologusszal együtt. Latinul beszélgettek, s Modestus elmeséltette velük a fogadóban vívott csata lefolyását.
– Jól van, öcsém – jegyezte meg elismerően –, jól van. Igazi római módon eszelted ki, Marius, Metellus és Mummius módján. De latin beszédedben, fiam, még sok a barbár szó és kifejezés. Az ilyesmi sérti a fülem, mintha az afrikai rinocérosz horkanásait hallanám. Ki kell gyomlálni ezeket a szavakat, helyettük Cicero és Caesar elegáns nyelvét kell művelni. Malthus barátom, kinek iskoláját látogatni fogod, szerencsére igen jó ízlésű és tanult férfiú. Ő majd megmagyarázza neked a különbséget a nemes pogányok jó latinsága és a nemtelen csuhások csapnivaló latinsága között.
Nagyjából ez volt szavainak értelme, egyszerű nyelvre lefordítva. Mert Modestus még a legkisebb megjegyzésre sem volt képes anélkül, hogy azt valamilyen irodalmi utalás, paradoxon, szójáték vagy mindhárom keverékének formájába ne öltöztesse, így Belizár csak igen nehezen értette meg. Jómagam is visszariadok attól, hogy leírjam azt a sok mesterkélt fordulatot, amely szájából ömlött, mert még a legképtelenebb, hajánál fogva előráncigált magyarázat sem lenne eléggé abszurd ahhoz, hogy igazolja ezt a stílust – ha ugyan egyáltalán igazolás az, amit ezek a nyakatekert fordulatok megérdemelnek. Különben is, míg a görög hajlékony nyelv, alkalmas a szép hasonlatokra, könnyed fordulatokra és a komédiák humorára, a latin merev, mindezekre nem használható. A latin retorikáról mondják egyébiránt, hogy olyan, mint a „nőimitátor fejhangja”.
*
Malthus iskolája Drinápoly városának középpontjában volt, és nem tartozott azokhoz a szerzetesi iskolákhoz, melyekben a nevelést nyomorúságosan csak a Szentírás kenyerére és vizére korlátozzák. A kenyér is jó, a víz is jó, de a testi rosszultápláltság melyet meg lehet figyelni kizárólag kenyéren és vizén élő foglyoknál vagy szegény parasztoknál, megtalálja a maga megfelelőjét bizonyos papok szellemi rosszultápláltságában. Ezek a papok Dávid zsidó király családfáját az özönvízig és még azon is tűi, egészen Ádámig hiba nélkül elszajkózzák és Szent Pál episztoláinak egész fejezeteit folyékonyán hadarják, mintha csak verslábakban írt költeményeket szavalnának, de minden más szempontból olyan tudatlanok, akár a halak vagy a madarak. Egyszer, mikor Antonina úrnőmmel az itáliai Ravennában jártam találkoztam egy püspökkel, aki nem értette meg a társalgás során tett utalást a kegyes Aeneasra, a trójai hősre és arra hogy miképpen hagyta faképnél Didó karthagói királynőt. Az egek óvjanak attól az elbizakodottságtól, hogy művelt embernek tartsam magam, hiszen egyszerű házicseléd vagyok, s minden nevelésem abból állott, hogy értelmes emberek társalgására figyelhettem. Mégis szégyellném magam, ha el kellene ismernem, hogy oly tudatlan vagyok, mint az említett püspök, aki értetlenül hallgattam úrnőm szavait.
– Aeneas? – ismételte. – Aeneas? – Én kitűnően ismerem az Apostolok Cselekedeteinek a szövegét. De biztosítlak arról, kedves nővérem az Úrban, hogy még a legjobban értesült kommentátor tollából sem találsz ott egyetlen megjegyzést, egyetlen utalást arra, hogy a kegyes Lyddai Aeneas, akit Péter apostol meggyógyított izombénulásából, noha már nyolc éve őrizte az ágyat, meglátogatott volna bármilyen Didó királynőt Karthagóban, még kevésbé, hogy elhagyta volna őt.
Malthus iskolájában, amely császári felügyelet alatt állott természetesen tanítottak valamit a Szentírásból, mint ahogy még a dúsan megrakott ünnepi asztalokra is odateszik a kenyeret meg a vizet. De a fő étek a jó szerzők műveiből összeállított latin és görög irodalom volt. Az ilyen könyvek pontos kifejezésmódra és ezáltal világos gondolkodásra serkentik a gyermekeket. Egyúttal kiterjedt történelmi és földrajzi ismeretekkel gazdagítják elméjüket, s a külföldi népek szokásainak ismeretét is beléjük csepegtetik. Hallottam már bizonygatni, hogy a katonáknak nincs szükségük műveltségre, hiszen – úgymond – a legéletrevalóbb barbár nemzeteknél, például a gótoknál és a frankoknál, kiknek vezető emberei mind hivatásos katonák, a könyv-műveltség közmegvetés tárgya. De véleményem szerint az a mondás, hogy „akiből tudóst csinálsz, elrontod mint katonát”, csupán a közkatonákra érvényes, nem pedig a tisztekre. Tudomásom szerint sehol és soha a világon nem volt olyan híresebb hadvezér, aki bizonyos fokig ne lett volna művelt, vagy pedig, ha gyenge neveltetésben részesült, ne sajnálkozott volna rajta.
Belizár későbbi életében mondta is néha barátainak, hogy Thuküdidész leírása az Athén és Spárta közti hosszú háborúról és Xenophon beszámolója a perzsa háborúról (ezeket a könyveket Malthus drinápolyi iskolájában olvastatták, és megbeszélték a diákokkal) a hadviselés több alapelvére tanította meg őt, mint mindaz, amit a konstantinápolyi katonai akadémián tanult. Az akadémián gyakorlatokat tanítanak, egyszerű taktikát, kioktatnak a hadigépek használatára, bemagoltatják a vezérkari tisztek kötelességeit és a katonai aprólékoskodást, szóval a háború művészetének alacsonyabb fokozatait tanítják. Márpedig a hadviselés művészetének magasabb foka a stratégia, a polgári hatalom és politika felhasználása a katonai célok támogatására, és különösképpen az a művészet, amelyben Belizár remekelt: elnyerni a csapátok szeretetét, bizalmát és engedelmességét, s ezáltal jó katonákat formálni a gyülevész hadból. Belizár szerint a stratégia az alkalmazott földrajz egyik válfaja, és későbbi éveiben sok pénzt költött arra, hogy pontos térképekkel szerelje fel magát: hivatásos térképrajzolója volt, vezérkarának egyik egyiptomi származású, állandó tagja.
Belizár azt is gyakran mondogatta, hogy a Malthus iskolájában szerzett számtani, retorikai és jogi ismeretek igen nagy hasznára voltak, mert e polgári tudományokban jártas kormányhivatalnokok egymással összefogva igyekeznek tudatlan szamaraknak feltüntetni a barbár katonai parancsnokokat, akik egyebet sem tudnak, csak bátran verekedni, lovagolni, lándzsát hajigálni meg nyilazni. Belizár bebizonyította nekik, hogy ő nem barbár, bár neve arra mutatott, és ha a rendelkezésére álló haderő gyávasága vagy csekély létszáma miatt néha – akarata ellenére – kézitusára került a sor, ott is hőstetteket vitt véghez. Gyakran bekérte a parancsnoksága alatt szolgáló emberekről s azok élelmezéséről szóló számviteli könyveket, és ha valahol valamit helytelenül vezettek be, szigorú tanítóként leleplezte a hibát. A közönségesebb jogi dolgokban, mint például a polgári bíróságok előtt való eljárásra és a polgárok meg a szövetségesek különböző osztályainak jogaira vonatkozó ügyekben a hivatásos jogászok nem egykönnyen téveszthették meg őt. Az ékesszóláshoz is értett annyit, hogy ügyét egyszerűen és meggyőzően adja elő, és ne engedje magát megzavartatni ügyes ellenérvektől. Mindezért nagy hálával gondolt Malthusra, aki nem sokat törődött távoli utalásokkal, fellengős szóképekkel, athéni csalafintaságokkal és logikai kategóriákkal. Malthusnak az volt az elve – s ezt gyakran mondogatta is –, hogy néhány jól megválogatott, velős mondat mindig nagyobb hatást tud elérni, mint a lelkes, de terjengősen hömpölygő szavak nagy tömege.
Első tanulónapján Belizár nem jelent meg az iskolában a kötelező időpontra, reggel hétre, hanem csak röviddel dél után, a szünóra alatt. A fiúk, legalábbis azok, akik nem laktak a közvetlen közelben s nem mehettek haza gyors ebédre, épp a magukkal hozott elemózsiájukat fogyasztották az udvaron. Nos, Drinápolyban történetesen nem az volt szokás, mint Konstantinápolyban, Rómában, Athénban és Kisázsia nagy városaiban, ahol a diák nevelője és iskolatáskáját hordozó rabszolgája kíséretében jelent meg az iskolában, így a fiúk tévesen azt hitték, hogy Belizár elkényeztetett, gazdag úrfi, mivel Palaeologusszal az oldalán lépett be az udvarra, fél lépéssel mögötte pedig Örmény János és az iskolatáskát tartó András kísérte.
Egy nagyobbacska fiú, Uliaris nevű, a tiszteletre méltó Palaeologusra mutatva, felkiáltott:
– Mondjátok, fiúk, vajon ez a nagyapa hozza-e unokáit az iskolába, hogy megtanulják a hic, haec hoc-ot, vagy pedig a fiúk hozzák őt ide, hogy ő tanuljon?
Ahogy körbe gyűltek, kenyeret, gyümölcsöt és főtt tojást majszolva, egy fiú hátramaradt, s kötekedésből Uliarishoz vágott egy fügét. A puha és a melegtől kissé rothadt füge szerencsétlen módon kiválóan alkalmas volt hajító lövedéknek, A lövedék azonban eltévesztette Uliarist, és Palaeologus vállán puffant szét, bemocskolva a nevelő öltönyét, amely különösen jó gyapjúanyagból készült, és még teljesen új volt. Persze kitört a nevetés. Belizár hirtelen feldühödött, keresztülvágta magát a fiúk csoportján, lehajolt, felkapott egyet a nagy kerek kövek közül, amelyeket a fiúk szoktak az udvar sima kőlapjain ide-oda hengergetni, és mielőtt a fügehajító fiú észbekapott volna, úgy fejbe vágta a kővel, hogy menten összeesett. Majd, még mindig kezében tartva a követ, szó nélkül visszatért nevelője oldalára.
Palaeologus reszketett, mert attól félt, hogy a többiek megbosszulják játszótársukat, és valóban néhányan már fenyegető kiáltásokkal és mozdulatokkal közeledtek feléjük. Belizár nem hátrált meg, és nem is kért bocsánatot, így szólt:
– Ha bármelyiktek meg meri sérteni ezt az öreg embert, az én nevelőmet, megismétlem, amit tettem. Minthogy bátorságot mutatott, egy csoport fiú körülállta.
– Mi a színed, fiú? – kérdezte a csoport élén álló Uliaris. – Mi Kékek vagyunk. A fiú, akit megütöttél, Rufinus, a Zöldek vezére.
Azt várták, hogy Belizár önvédelemből magát is Kéknek fogja vallani, s majd később jó szolgálatot tesz pártjuknak.
De bármilyen furcsának tűnik is, Belizárt Csermenben oly elmaradottan nevelték, hogy soha még csak nem is hallott a kocsiversenyek két vetélkedő pártjáról, a Kékekről és Zöldekről; majdnem olyan furcsa volt ez, mintha például Péter és Pál apostolokról nem hallott volna sohasem. Mert a római birodalom mindkét felében állandó beszédtéma ez a két párt; s nem is újkeletűek ezek a pártok, hiszen Tiberius császár uralkodása alatt keletkeztek, Tiberius pedig Jézus Krisztus kortársa volt.
– Én Fehér vagyok – felelt Belizár, majd Örmény Jánosra mutatva hozzátette: – ő pedig a hadnagyom.
Belizár a birtokán szervezett kisfiú-hadseregben fehér zászlót használt, minthogy ez a szín illett a nevéhez, s játék hadseregét a Fehérek csapatának nevezte.
A fiúk meglepetten kiáltoztak, hogy minden fiúnak vagy a Kékekhez, vagy a Zöldekhez kell tartoznia, hacsak nem akarja, hogy köpenyegforgatónak, kétkulacsosnak tartsák. Igaz, eredetileg Piros és Fehér párt is volt a Hippodromban, a kocsiversenyző csarnokban, a nyarat és a telet képviselve éppúgy, mint ahogy a Zöld jelentette a tavaszt és a Kék az őszt. De a kocsiversenyeken most már csak két kocsi küzdhet a másik kettő ellen, nem négy-négy kocsi egymás ellen, így a Fehérek és a Pirosak beolvadtak a Kék vagy a Zöld pártba.
Belizár észbe kapott, s belátta magában, hogy valami nevetségeset mondott, de ha már kimondta, kitartott mellette.
– Ha ebben az iskolában még nincsenek Fehérek – felelte –, Örmény János és én fogjuk a dolgot elkezdeni. A fiúk erre méregbe gurultak, a Kékek éppúgy, mint a Zöldek. Dühösen közölték vele, hogy az iskolaudvar szigorú szabályai szerint verekedés közben kést, követ vagy más veszélyes tárgyat nem szabad használni, csupán a kezükkel és lábukkal harcolhatnak: dobálózni is csak puha dolgokkal szabad, mint például sárral vagy hóval. Belizár gúnyosan felelte:
– És még ti mondtatok rám, hogy belliének lánynak.
Erre a fiúk zajongva rontottak rá és Örmény Jánosra. Erre András is ledobta a táskát, és védelmükre kelt. Időközben Palaeologus segítségért sietett, s a hamarosan elősiető segédtanár véget vetett a további verekedésnek azzal, hogy rávette Rufinust, béküljön ki Belizárral.
Rufinus magához tért az ütéstől, s mivel nemeslelkű fiú volt, kijelentette, hogy becsüli Belizárt, amiért megtorolta a nevelőjén esett sérelmet. Közölte Belizárral, ha barátjával együtt be akarna lépni a Zöld pártba, igen szívesen fogadná.
Uliaris azonban közbekiáltott:
– Nem! Hozzánk lépjenek be! Mi kértük őket először.
Soha nem hallott, páratlan dolog volt, hogy Uliaris és Rufinus, a két pártvezér egy új fiú támogatásáért vetélkedjék. Az új jövevények rendszerint csak nagy nehézségek és megvesztegetések árán jutottak be teljes jogú új tagként a pártba, miután hónapokig ott lebzseltek a kiszemelt párt körül.
Belizár megköszönte Rufinusnak a meghívást, de elhárította azzal az indokolással, hogy ő és Örmény János Fehérek. Rufinus erre csak nevetett; egyáltalán nem látszott sértődöttnek, sőt így szóit:
– Ha hatalmas Fehér hadseregednek támogatásra van szüksége a Kékek ellen, tudod, kit kell szövetségesként segítségül hívnod!
Az ügy simábban végződött, mint, ahogy kezdődött. Hát még amikor a fiúk meghallották, hogy Belizár és Örmény János vívták a „bors-csatát” a kappadóciaiak, e felnőtt férfiak ellen! Egyszeriben igen nagy lett a becsületük. Belizár összebarátkozott Uliarisszal, de ugyanúgy Rufinusszal is; és még azt is elérte, hogy a két vezér együtt dolgozzon vele, amikor ő vezette a fiúkat valamilyen kalandra. A két vezér fontos szerepet játszott a híres hólabdacsatában, amelyet Belizár tábornoksága alatt vívtak az egyik közeli szerzetesi iskola tanulói ellen.
A történet, noha gyerekes ízű, talán érdekes lehet. A szerzetesi iskola diákjai oblátusok voltak, vagyis olyan növendékek, akiket szüleik szerzetesi életre szántak. A kolostor kertjének falában volt egy rés, amelyből az oblátusok dorongokkal a kezükben, mint a sinai sivatagban élő egyiptomi barátok, minduntalan ki-kitörtek; meglesték a császári iskolába ebéd után visszatérő diákokat, kirontottak és elpáholták őket. Egy havas napon Belizár, Örmény Jánost és Uliarist látszólagos szabad prédának kitéve, egy sereg oblátust Rufinus apjának épületfa-telepére csalogatott. Itt a Kékek és a Zöldek, akik ez alkalomra békét kötöttek, majdnem hóba fullasztották az oblátusokat, húszat közülük foglyul ejtettek, és bezárták őket az iskolaudvaron álló fedett tornacsarnokba. Uliarist viszont az ellenség fogta el a kolostorkert falában levő rés közelében.
Azok között, akik Belizárral küzdöttek ezen a napon, néhány „szövetséges” is volt, nevezetesen négy-öt iskolatáska-hordozó rabszolga, köztük András, továbbá egy féltucatnyi szegény fiú, akiket servitoroknak vagyis kiszolgálóknak neveztek. Ezek nem voltak szabályszerű diákok, de megengedték nekik, hogy elkülönítve a tanterem végében üljenek és ingyen tanuljanak. Ennek fejében bizonyos alantas munkákat végeztek, tisztán tartották az iskolai árnyékszékeket, órák végén felsúrolták a tantermet, utánatöltötték a tintatartókat, kisimították a viaszt a diákok használt viasztábláin, fával etették a központi fűtőberendezést, amely télvíz idején a padló alatt elhelyezett csövekkel fűtötte a tantermeket. Ezeket a servitorokat a többiek lenézték, betolakodottaknak tekintették, és úgy is bántak velük. De Belizár titokban megígérte nekik, ha jól küzdenek és engedelmeskednek parancsainak, gondja lesz rá, hogy ezentúl jobb legyen a soruk.
Nos hát, ezeknek a szövetségeseknek az élére állt akkor Belizár, és megindult velük a kolostori konyha hátsó bejárata ellen. Mivel délidőben levest, száraz kenyeret és egyéb ételmaradékot szoktak ott osztogatni a kéregetőknek, Belizár nyugodtan vonult be csapatával. Úgy tettek, mintha koldusgyerekek lennének, de aztán megkerülték a konyhát, átmentek a szerzetesek káposztakertjén és anélkül, hogy bárkivel is találkoztak volna, elérték a túlnan fekvő iskolaépületet. Ott megtalálták Uliarist egy pajtában; keze-lába össze volt kötözve, a feje vérzett. Senki sem őrizte, mert az oblátusok aggodalmaskodva mind a réshez gyűltek, szerették volna tudni, mi történt barátaikkal. Uliaris erősen kardoskodott amellett, hogy nyomban támadják meg hátulról az oblátusokat. Belizár azonban veszélyesnek tartotta ezt az indítványt, mert ha az oblátusok segítségül hívnák a szerzeteseket meg a laikus testvéreket, nehezen tudnának elmenekülni. Inkább vonuljanak gyorsan vissza – javasolta – ugyanarra, amerről jöttek.
Így aztán elillantak, s magukkal vittek jogos hadizsákmány gyanánt egy csomó almát, diót, édes fűszeres kalácsot és más süteményeket, amelyeket a pajtában egymás mellett felaggatott tarisznyákban találtak. (Ez farsang utolsó napjaiban történt, amikor az oblátusok mindenféle nyalánkságokat kaptak, hogy előre megbéküljenek a közeledő nagyböjt szigorával.) Győzelmi éneket dalolva visszatértek iskolájukba, és igazságosan felosztották a zsákmányt. De Belizár nem engedett zsákmányrészt adni annak a pár fiúnak, aki félreállt, amikor verekedésre került a sor. Ezek egyike, a kis Apion, Malthus legszorgalmasabb tanítványa, erősen megneheztelt akkor Belizárra. Ami a húsz elfogott oblátust illeti, ezeket Malthus parancsára szabadon bocsátották, de a kolostor apátja egy teljes hónapra kiközösítette őket.
*
Belizár – akinek édesanyja körülbelül az idő tájt halt meg – magas, erős, széles vállú ifjúvá serdült, vonásai nemesek és szabályosak voltak, fekete haja dús és göndör, mosolya őszinte, nevetése tisztán csengett, csupán kissé magas és kiálló pofacsontjai árulták el barbár származását. A tanulmányai iránt tanúsított élénk figyelmével kiérdemelte mesterei elismerését, iskolatársait pedig bátorságával meg a birkózásban és a labdajátékokban tanúsított ügyességével hódította meg. Igen jól úszott. Az iskola idősebb diákjaiból kis lovascsapatot alakított, s azok részére, akiknek nem volt módjukban lovat szerezni, saját birtokáról kis, zömök lovakat hozatott. Nagybátyja parkjában gyakorlatoztak. Főleg a nyilazást és a dárdavetést űzték nagy buzgalommal. Tölgyfaágakra kitömött zsákokat akasztottak, s ezek ellen indítottak rohamot. Természetesen egymás ellen is harcoltak, de tompa fegyverekkel és bekötött végű lándzsákkal. A csapat kisebbfajta vízicsatákat is rendezett a Drinápoly mellett folyó Hebrus vizén, így aztán gyakorlott katonák lettek, még mielőtt a konstantinápolyi kadetiskolába kerültek volna, ahova testületileg léptek be, mert egyikük sem akart polgári pályára menni. Némelyiküknek – kereskedők fiainak és azoknak, akiket törvény tiltott el öröklött foglalkozásuk elhagyásától – előbb vesztegetéssel engedélyt kellett szerezniük az udvartól.
MODESTUS LAKOMÁJA
Már elmondtam egyet-mást Belizár nagybátyjáról, Modestusról, modoros rómaiaskodásáról és nyakatekert, kicirkalmazott, fellengzős szónoklatairól, amelyeket szójátékokkal és kissé áporodott ízű utalásokkal tűzdelt tele. Jómagam csak egyszer találkoztam vele, idestova hatvan éve lesz már, de emlékeimet többször felfrissítette Belizár, akinek kedvenc szórakozása volt, hogy bizalmas körben Modestust utánozta. Ezzel mindig megnevettette Antonina úrnőmet. Én is örököltem egy kötetet Modestus költeményeiből és egy másikat, mely Plinius stílusát kínos gonddal utánzó levelekből áll; mindkettőt Belizárnak ajánlotta. Azonkívül, mialatt az ostrom idején Rómában tartózkodtam, sok római nemessel ismerkedtem meg, akik ugyanúgy beszéltek és viselkedtek, mint ő, így hát jól ismerem ezt a típust.
A színhely Modestus villájának ebédlője. Jelen vannak: a házigazda, Simon, a polgár, Malthus, az iskolamester; három helyi notabilitás; Bessas, a városban állomásozó hatalmas termetű gót lovastiszt; Symmachus, az athéni bölcsészprofesszor; továbbá a tizennégy éves Belizár Rufinusszal, Örmény Jánossal, Uliarisszal és Palaeologusszal, a nevelővel. Minden pontosan a régi római módra volt elrendezve, mert Modestus régész, és sohasem hibázik, mindent meg tud indokolni az aranykor egyik vagy másik latin szerzőjétől vett idézettel. Vendégei kissé félszegen érzik magukat, különösen Simon, aki meggyőződéses keresztény, és kissé megbotránkozik a fal ablak felőli részét díszítő fríz bujaságán. A fríz ugyanis Bacchusnak, a bor istenének Indiából való mámoros visszatérését ábrázolja. A vendégek, tiszteletben tartva Modestus meghívó levelében hangoztatott kívánságát, nagyrészt római módra öltözve, hosszú, fehér, rövidujjú gyapjútunikában jelentek meg. Csak Simon, a polgár ragaszkodott a füstös színű gyapjúzekéhez és a bő nadrághoz, amilyet Thrácia minden közönséges polgára viselt, hacsak nem volt egyházi személy; Bessas pedig gót mivoltához hű maradva, függőlegesen futó, széles sárga, zöld és piros csíkokkal tarkázott vászontunikát és bőrnadrágot viselt. Bessas még barnássárga katonai köpenyét is magán tartotta, amelyet a nyakánál nagy, csillogó ametisztcsat fogott össze.
A vendégek heverőkre dűlnek az ódon, szömörcefából faragott, kerek asztal körül. Bessas ezt kényelmetlennek találja, mert a katonaságnál megszokta, hogy az asztalnál kemény padon nyílegyenes testtartással üljön. Irigyli a fiúkat, akik kiskorúságuk miatt az oldalasztalnál széken ülhetnek, s nem kell heverőkön feküdniük. Modestus víziórája szerint, amelyre oly büszke és amely oly nyomorúságosan mutatja az időt, éppen négy óra van. A görög szolgák behozzák az étvágygerjesztőket: olajbogyóval, apróra vágott póréhagymával, fiatal vöröshagymával, ecetbe elrakott tonhallal, rákokkal, felszeletelt kolbásszal, sóshallal, szárított hússal, salátával és osztrigával megrakott tálakat. Malthus lett a borgazda, de Bessast magas, katonai rangja feljogosítja a konzuli helyre, a félkör közepén, Symmachus, a bölcsész, zokon veszi, hogy a fő tisztesség a barbár Bessas barnássárga katonai köpenyének jár ki és nem az ő szürke tanári köpenyének, de nem meri nyíltan kimutatni érzéseit.
Malthus kötelessége gondoskodni arról, hogy a vendégek boroskupája mindig tele legyen. Azt is neki kell szabályoznia, hogy mennyi vizet öntsenek a borhoz. Ezt a tisztet már sokszor teljesítette Modestus asztalánál. Nyugodt lélekkel rá is lehet bízni, mert ő a kellő időpontban biztosan odasúgja a boroskancsóval és vizesedénnyel járó szolgának: „Több bort” (ha a társalgás szertartásos és merev), vagy: „Több vizet”, amikor a társalgás túlságosan szabadszájúvá vagy ingerültté válik, és kissé le kell hűteni a kedélyeket. Egy fizetett táncosnő, akit a konstantinápolyi színház szállított, rózsakoszorúval a fején, mezítláb, igen rövid tunikában kézről kézre adja a kupákat, s közben kedvesen tréfálkozik;
Simon, a polgár, halk hangon mond valamit a balján ülő Palaeologusnak, fejének bíráló mozdulatával intve a fríz felé. Palaeologus figyelmeztető homlokráncolással válaszol, de Modestus már észrevette, és így kiált:
– Hohó, uraim, hát ez a lakomai baráti szellem? Vajon nem szögezte-e le Petronius Arbiter sok száz évvel ezelőtt híres szatirikus regényében, hogy egy úri asztalnál minden sértő megjegyzést hangosan kell kimondani? Nos, halljuk! Halljuk hát! Mi kifogásolni valót találtok ezen a frízen? Igen tehetséges kortársunk másolta Gorgasusnak, a falfestőnek híres művéről. Az eredeti Korinthusban volt, de már elpusztult, ami ezt a másolatot kétszeresen értékessé teszi számomra és minden műértő számára.
Azután kissé éneklő hangon folytatja:
– Figyeljétek csak meg, hogy Bacchus, miután meghódította Indiát, azt az országot, ahol a fakíroknak nevezett bölcsek, akik ágyékkötőjüktől eltekintve meztelenek, három lábnyira a kígyóktól zsúfolt, kiszáradt föld fölött, s semmin ülve alszanak és isteneikhez imádkoznak…, hogy a nagy Bacchus, az örökifjú, miképpen fogja diadalkocsijába a szőlőfürtökkel megkoszorúzott és szőlővesszőkkel felkantározott tigriseket! Göndör fején az erőt és hatalmat szimbolizáló aranyszarvak látszanak, amelyekből villámok cikáznak szerteszét. Ugyanazok a villámok, amelyek közepette Jupiter nemzette őt a halálra rémült Semelével. Sima halántékát, mint látjátok, pipacsok díszítik.
– Bocsánatot kérek, hogy ily durván megszakítom az ékesszóló és elragadó előadást – vág közbe Malthus, látva, hogy a vendégek, akik még alig ittak valamit, kényelmetlenül mozgolódnak a hosszú és unalmasnak ígérkező klasszikus oráció hallatára, és biztosan tudva, hogyan lehet elhallgattatni Modestust –, azok ott asphodelusok akarnak lenni, nem pedig pipacsok. A pipacsok Morpheushoz, Cereshez és Persephonéhoz illenek, Bacchushoz csak asphodelus való. Gorgasus túlságosan jól képzett művész volt ahhoz, hogy ily hibát kövessen el az istenekhez illő virágok tudománya terén. – Aztán gyorsan a szolgához: – Fiú, tölts újra, de hadd legyen most már tiszta bor.
Modestus mentegeti magát, persze, ő is asphodelust akart mondani, „Ha-ha-ha, nyelvbotlás csupán”, de önbizalma már megrendült, és habozik, mielőtt folytatná beszédét.
Simonnak az a véleménye, hogy a Bacchus kíséretében látható félmeztelen nők nem illő díszei egy keresztény ebédlőnek. Ha felnéz rájuk az ember, még azt képzelheti, hogy bordélyházban heverészik Tyrusban, Sidonban vagy más efféle pogány helyen.
– Én sohasem fordultam meg olyan helyeken – jegyzi meg Modestus élesen –, te talán jobban ismered azokat. De ha már itt tartunk, hadd közöljem veled, hogy véleményem szerint a meztelenséggel kapcsolatos állásfoglalás a civilizáció egyik próbaköve. A barbárok ugyanúgy utálják tulajdon ruhátlan testük látványát, mint a kornyikáló, tanulatlan és elvadult szerzetesek. Senki sem veszi fel a kesztyűt, hogy megvédje a barátokat, még maga Simon sem, de Bessas hidegen válaszol:
– Mi, gótok, nevetségesnek tartjuk a ruhátlan ember látványát, éppen úgy, ahogyan te, Modestus, kineveted azokat, akik nem tudják leírni a nevüket, pedig sok gót nemes nem tudja, jómagámat is közéjük számítva.
Modestus minden bogara ellenére jókedélyű és nyájas férfiú, s nem akar belekötni vendégeibe. Biztosítja Bessast: őt csak az lepi meg, hogy egy ilyen nagynevű férfiú nem tudja papíron vagy pergamenen megörökíteni a nevét.
– Hát mire valók a görög titkárok? – nevet Bessas békülékenyen.
Ezután Modestus arról beszél thráciai vendégeivel, milyen büszke, hogy magasrangú római létére Thráciában élhet, a nagy zenész, Orpheus egykori hazájában és Bacchus nemes kultuszának bölcsőjében.
– Azok a meztelen nők, Simon – folytatja –, tulajdon ősanyáid, a thrák asszonyok, akik kegyes felháborodásukban darabokra szaggatták Pentheus királyt, amiért megvetette isten ajándékát, a bort.
– Az én ősanyáim mind hosszú, vastag, tisztességes ruhákat viseltek – kiált fel Simon, és tiltakozása általános nevetést vált ki.
Mialatt a kiürített tálakat és tányérokat leszedik az asztalról, a fiatal táncosnő ügyes, akrobatikus táncokat mutat be. Mutatványainak betetőzéseképpen két kezére áll, aztán ívben hátrahajlítva testét, lábával fölszed a padlóról egy almát. Továbbra is kézen járva, sőt kezével a zene ütemére verve a padlót, elénekli az alma-nótát. Úgy tesz, mintha önmagával vitatkozna, kinek is adja jutalmul a gyümölcsöt. De voltaképpen már rég eldöntötte magában, hogy az almát a fiatal Belizár elé fogja tenni. Amikor ez megtörténik, Belizár elpirul, és tunikája mögé, a keblébe dugja az almát.
Simon egy részt idéz a Genesisből, amikor Ádám így szól: „Az asszony nekem adta az almát, és én megettem.” Modestus persze Horatiusból idéz: „Galathea, játékos leány, almával céloz meg engem”, és mindenkit meglep, hogy a szent és a profán irodalom mennyire egybevág. A táncosnő meg (aki senki más, mint az én úrnőm, Antonina) meglepetten tapasztalja magában, hogy hirtelen rokonszenvet, sőt talán többet is érez e sudár, szép ifjú iránt, aki olyan üde csodálattal tekint rá, amilyet állítólag Ádám érzett, amikor Évát először megpillantotta.
Nos, azt hiszem, ez a rokonszenv igen közel járt a szerelemhez, amelytől pedig édesanyja mindig óvta úrnőmet, mert azt tartotta, hogy a szerelem megakadályozza hivatása gyakorlásában. Antonina közel járt a tizenötödik évéhez, egy évvel volt tehát idősebb Belizárnál, és már három éve meglehetősen szabados életét élt, amit a hivatásos táncosnők ritkán kerülhetnek el. Egészséges, életerős lány lévén, minden élvezetből alaposan kivette a részét, és ezt nem is bánta meg. De a férfiakkal való szórakozás merőben különbözik az egy férfi iránt érzett szerelemtől. Belizár tekintete nem ébresztette fel ugyan benne a megbánást, amiért eddig oly szabadosan élt – a megbánás beismerése annak, hogy az ember helytelenül járt el, márpedig ez nem volt Antonina szokása –, de hirtelen szerénnyé vált, mintha csak méltó akart volna lenni Belizár szerénységéhez; és ugyanakkor büszke is volt önmagára.
Én egész idő alatt a háttérben a padlón guggoltam, úrnőm szolgálatára készen, aki tapsalt nekem, valahányszor egy-egy ruhadarabra vagy más tárgyra volt szüksége kellékes zsákjából.
Modestus megint belekezdett hangulatrontó mondókájába, s bőbeszédűen ecsetelte a Bacchus-kép részleteit:
– Látjátok, amott lépdel a bor vidám istenének foglya, a Ganges folyó istene, zöldes, vizenyős arccal és könnyező szemével. Könnyei erősen megduzzasztják a hőségtől leapadt folyamát, mögötte pedig tálcákon viszi a sötét bőrű sereg a sok elefántcsontot, ébenfa- és aranykincset, a csillogó drágaköveket, zafírt, berillt, szardonixot, melyeket ébenfekete keblekről ragadtak el. Így aztán Antonina úrnőm az összes jelenlevők háláját érdemelte ki, amikor a lantját kérte tőlem.
A szíriai Meleager költő egyik szerelmi dalát adta elő lassú, ünnepélyesen hangzó kísérettel. Mindaddig még véletlenül sem fordult Belizár felé, de a befejezéskor élesen ránézett, aztán gyorsan elfordította a fejét. Belizárnak még a szeme fehérje is belevörösödött ebbe a pillantásba, s amikor a pír elszállt az arcából, teljesen sápadt lett. Úrnőm, azt hiszem, soha életében nem énekelt jobban, s a vendégek elismerésképpen hatalmas zajt csaptak kupáikkal. Még Simon is hozzájárult egy „éljennel”, noha nem nagyon kedvelte a pogány zenét, és igyekezett közönyös arcot vágni tánc közben. Symmachus, a filozófus, gratulált Modestusnak:
– Igazán ritka élvezettel szolgáltál nekünk: egy énekesnő, aki egyformán uralkodik hangján és hangszerén, szépen ejti ki a szavakat, jobban szereti Meleagert, mint az utca értelmetlen balladáit, és ráadásul még gyönyörű is. Sohasem hallottam vagy láttam ennél jobbat, még Athénban sem. Jöjj, leány, hadd öleljen meg egy hálás öregember.
Ha a felhívás Belizártól érkezett volna, úrnőm egyetlen ugrással az ölében termett volna, átfonva nyakát két karjával. De a keszeg, szipákoló, pedáns öreg Symmachusra nem óhajtotta kegyeit pazarolni, így csupán lesütötte a szemét. A lakoma további folyamán, noha jobban énekelt, táncolt és tréfálkozott, mint valaha, senkinek semmiféle szabadosságot nem engedett meg, még Bessasnak sem, jóllehet Bessas jóképű, erős, nagyvilági férfiú volt, pontosan az a fajta, akit egyébként valószínűleg kiszemelt volna szeretőjéül az elkövetkező éjszakára. Most azonban szerényen viselkedett, és ez nem is volt teljesen erőltetett, minthogy nem is érezte magát a megszokott merész lánynak.
Amikor a tömör, régi ezüsttálakon behozzák a főétkeket – sült bárányt, libát, sonkát, halvagdalékot –, Modestus arca valósággal fénylik a megelégedettségtől. Hosszú, bonyodalmas szónoklatba kezd, Bessas kegyeibe ajánlva unokaöccsét, Belizárt, mint olyan ifjút, aki katonai pályára készül, és aki, mint remélhető, vissza fogja szerezni a római katona régi hírnevét.
– Hej, de régen volt az, amikor olyan katona vezette a császár valamelyik seregét, kinek ereiben igazi római vér csörgedezett. Manapság valamennyi magasabb katonai méltóság valahogyan a zsoldos barbárok – gótok, vandálok, gepidák, hunok, arabok – kezébe jutott. S mi az eredmény? Az; hogy a régi római katonai rendszer, amely egykor felépítette a világ legnagyobb birodalmát, annyira elsatnyult, hogy már alig-alig ismerhető fel.
Palaeologus, aki Bessas mellett hever, kötelességének érzi, hogy megrántsa a csíkos tunikát és odasúgja a gótnak:
– Ó, nemes és nagylelkű férfiú, kérlek, ne adj semmit arra, amit házigazdánk mond. Be van rúgva, de különben is kissé zavartfejű, gondolkodásmódja meg oly régimódi, hogy az már közel jár az elmebajhoz. Nehogy azt gondold, hogy szándékosan sérteget.
Bessas kuncog:
– Ne félj, öreg szakállas, ő a házigazdám, a bor jó, és ez a bárány kitűnő. Mi, barbárok, megengedhetjük magunknak, hogy a rómaiak kissé panaszkodjanak sikereinkre. A negyedrészét sem értem annak, amit fecseg, de annyit kivettem a beszédéből, hogy valamire panaszkodik.
Modestus kissé összefüggéstelenül folytatja beszédét, s már ott tart, hogy megkérdi Malthustól: nem veszi észre, mennyire hasonlít ez a villa Pliniusnak, a hírneves szerzőnek kedvenc villájára?
– Az egyszerű, de korántsem szegényes bejárati csarnok egy D alakú porticóhoz vezet, melyben ugyanolyan üveges ablakok és kiszögellő ereszek vannak, mint Plinius villájában; innen a belső csarnokba meg az üvegablakos és három oldalán spalettaajtós ebédlőbe lépünk. Délkeletre ugyanaz a kilátás nyílik az erdős dombokra, délnyugatra azonban nem a tengerre néz, mint a Plinius-villa. Rossz időben a tengeri hullámtörés felcsapott egészen Plinius ebédlőjéig, ami kényelmetlen és ijesztő lehetett egyszerre – itt azonban a Hebrus folyó völgye és Thrácia termékeny lapálya tárul elénk, amelyen oly szívesen futkostak a Boristen részeg hívei fedetlen mellel, a szélben lobogó, kibontott hajjal, kezükben borostyánkoszorús pálcát tartva, s közben fenyőtobozokkal dobálva egymást…, de hiszen nézzétek, pontosan ezt teszik a faldísz alakjai is az ablak fölött. Orpheus is szerette Thráciát, Orpheus, akit hárfával a kezében ábrázolnak. Ennek a hárfának a hangjával kényszerítette táncra a sziklákat, melyeknek nyugalomban kellett volna állniuk, és kényszerítette csendes nyugalomra a vizeket, melyeknek táncolniuk kellett volna. Ennek a Hebrus folyónak állította meg a vizét, mely ott túlnan hömpölyög. A vizeknek ilyenfajta lecsendesítése olyan teljesítmény volt, amelyet sem azelőtt, sem azóta nem hajtott végre ember…
– Hát a Vörös-tengert vajon ki választotta ketté? – vág közbe Simon méltatlankodva. – Vagy pedig később ki volt az, aki száraz lábbal haladt át a Jordánon? Ami pedig a táncoló sziklákat illeti, nem írja-e a zsoltáros Dávid: „Miért ugráltok úgy, ti magas dombok?”, meglepődve tulajdon szent dallamának hatalmától?
– A thrák síkság – folytatja Modestus megvető arckifejezéssel –, melyet először az a tudós császár csatolt vérontás nélkül Rómához, aki meghódította a ködös Britanniát és Marokkóval is gazdagította a birodalmat – Claudius volt a neve – ó, birodalmunk keleti felének ti görögül beszélő lakosai, ti kevert sokaság, ne feledjétek el, hogy mi voltunk azok, rómaiak, nem a keverék fajtájú görögök, akik először nyertük meg nektek ezt a birodalmat, amellyel most oly nagyra vagytok; a mi római születésű Mummiusunk, Paullusunk, Pompeiusunk, Agrippánk, Titusunk, Trajanusunk…
– E kétségkívül önzetlen urak csoportja… – szól közben szárazon Milo, egy thrák polgár; ő is úgy érzi, hogy kötelessége megbékíteni Bessast, s tenyere mögött valamit odasúg neki.
– Igyatok, uraim – adja ki a felhívást Malthus –, új kör kezdődik az ivásban. Ürítsük poharunkat valamennyien Rómára, a mi közös anyánkra.
Simon azonnal egyetért vele.
– Én kész vagyok erre, iskolamester. Az a bor, amelyet a kánai menyegző alkalmával töltögettek Galileában, sem mennyiségben, sem minőségben nem tudná felvenni a versenyt ezzel a borral, ami pedig ezt a halvagdalékot illeti, nos, maga az a varázslatos halfogás sem…
A viszálykodásnak így újból elejét vették, de Modestus nem tudott ellenállni annak, hogy továbbra is ne dicsőítse a legyőzhetetlen római katonaságot.
– Nos, mondjátok meg nekem, tanult barátaim, ott az asztal végén és ti, nemes uraim, itt az asztalfőn, mi volt a titka a rómaiak példátlan sikerének? Halljuk! Miért nyertek csatát csata után a déli sivatagokban, az északi, hóval födött tájakon, vagy a kifestett britek és az aranyozott perzsák ellen? Miért volt az, hogy Róma, a világ fővárosa megvolt falak és bástyák nélkül, és az egész birodalomnak talán egyedüli erődéi a vámházak voltak a távoli határvidékeken? Miért? Hadd mondjam meg nektek, nemes és tanult barátaim! Három oka volt ennek. Az első: a rómaiak bíztak tulajdon, látható védőisteneikben, légióik arany sasában, melyek őrködtek felettük, és amelyek felett ők is őrködtek, és nem bízták egy feltételezett istenben, aki a felhőik fölött lakozik. A második: bíztak tulajdon erős jobb karjukban, bíztak abban, hogy hegyes dárdáik célba találnak, s nem bíztak a bizonytalan nyílvesszőkben. És ezek az erős jobb karok a rövid, döfködő kardot forgatták, a bátor és civilizált férfi fegyverét, nem a gyáva lándzsát vagy a csattogó barbár harcibárdot. A harmadik: a maguk izmos és szívós lábában bíztak, nem pedig a félénk lovakéban.
– Hahaha – nevet fel Bessas – dicső házigazdám, tiszteletre méltó Modestus úr, meg fogsz bocsátani az őszinteségemért, ha közlöm veled, hogy sok badarságot fecsegsz összevissza? Társaságunk vallásosabb lelkületű tagjaira bízom, hogy vitatkozzanak veled a sasistenek hatalmáról, ami – erről meg vagyok győződve, noha nem vagyok szakértője az ilyen ügyeknek – nemcsak istenkáromlás, hanem bizonyos tények eltúlzása is; de a többi pontnál kénytelen vagyok kegyetlenül ledorongolni téged. Először is, ha jól értettem, megveted a nyilat, mint értéktelen fegyvert…
– Nem támogat-e ebben Homeros, aki legnemesebb hőseit úgy mutatja be, amint Trója alatt közelharcot vívnak (leszállva harci kocsijukból), s kezükben dárdát és kardot forgatnak? A nyíl Trójánál az elpuhult és hitszegő Paris meg a salamisi Teucer fegyvere volt, aki bátyjának, Ajaxnak pajzsa mögött húzta meg magát, és aki később nem kapott engedélyt, hogy tisztességgel térhessen haza ibolyaillatú szigetére, mivel nem bosszulta meg fivérének, Ajaxnak a halálát, mint ahogy azt minden tisztességes, pajzsot és kardot forgató harcos megtette volna. Valójában egyetlen helyen fordul elő a „nyilas” szó a vak Homeros isteni műveiben, és itt is kigúnyolásképpen használja. Diomedes a tizenegyedik énekben „nyilasnak, bohócnak, lányok után bámuló, fürtös fejű ficsúrkának” nevezi. Parist, és mind között a „nyilas” jelző a legsértőbb. Homeros költeményeiben a nyilas bajtársa pajzsa mögött lapul, földhányások, oszlopok vagy sírkövek fedezéke mögött búvik meg, és a kardot, pajzsot forgató ember még a létezését is utálja, minthogy a csatából (amelybe sohasem avatkozik bele) ellop valamit, ami nem az övé. Nem ez az igazság, ti tudósok? Malthus, Symmachus, Palaeologus, hozzátok fordulok!
A kérdezettek elismerik, hogy Modestus nem idézte rosszul és nem magyarázta hibásan Homerost.
De Bessas felhorkan, és még többet akar hallani:
– Beszélj nekünk a te aranykorszakod római harcosairól. Ugye, bíztak a lábukban? De vajon nem azért, mert csapnivaló lovasok voltak?
– A gyalogos a csatatér elismert királya – lángol fel Modestus pillantása. – A lovak arra alkalmasak, hogy ráültessük az előőrsöket és a járőröket, és hogy a tábornokokat és vezérkarukat gyorsan a csata egyik pontjáról a másikra szállítsák, hogy szekereket és hadi gépeket vontassanak és – igen, ezt elismerem – beoszthatunk kisebb csoport lovasságot minden nagyobb gyalogos egységhez azért, hogy szétzavarják az ellenség előőrseit vagy azokat, akik oldalról zavarnák a biztos lábú légiók ellenállhatatlan előrenyomulását. De a régi rómaiak annyira megvetették a lovasságot, hogy mihelyt hódításaik megengedték, a leigázott nemzeteket osztották be erre a lealacsonyító szolgálatra, mint ahogy tüstént abbahagyták a szántástvetést és minden más mezei munkát, rábízva ezt a rabszolgákra meg az alacsonyabb rendű fajokra. Nem így van-e, Malthus, Symmachus, Palaeologus?
Azok megegyeznek abban, hogy a rómaiak már korán a szövetségesek lovas csapataira támaszkodtak. Malthus még korrektül hozzáfűzi:
– Mégis azt hiszem, egyetlen nemzet sem veti meg azt, amiben kiválik. A római lovasság sohasem volt valami ügy Hispániában az utolsó alkalommal, hogy valóságos harcoló erőként bevetették őket, sajnálatosan nevetségessé tették maguk legalábbis így olvastuk. Hasonlóképpen Homeros korában, úgy látszik, sem a görögök, sem a trójaiak nem voltak használható nyilasok a modern színvonalhoz képest. Az íj húrját csupán mellükig húzták hátra, nem pedig a fülükig, ahogyan a hunok vagy a perzsák teszik, éppen ezért nyilaik hatóereje csak csekély lehetett. Odysseus sokkal sikeresebb volt, ezt elismerem, de ő közelről nyilazhatott a kérőkre, ezekre a fegyvertelen és gyanútlan férfiakra.
Most Bessasra került a sor. Lassan, megfontoltan beszél, mert az a fajtájú ember volt, akit a bor elővigyázatossá, nem pedig szelessé tesz.
– Modestus, drága házigazdám, te egy régen halott világban élsz, amely már csak amott, a könyvszekrényedben létezik. Fogalmad sincs a modern küzdelem természetéről. Mindenkorszakban van előrehaladás. Ebben a korszakban mi, gótok, rájöttünk a harc tökéletesebb formájára. Mármost nehogy azt gondold, hogy le akarom kicsinyelni őseidnek, a rómaiaknak régi sikereit. Ezek a sikerek tagadhatatlanok. Ők nyilvánvalóan erényt csináltak a lovaglásban való tökéletlenségükből azzal, hogy tökéletesítették a fegyelmet gyalogságukban. De az is nyilvánvaló, hogy csatáikat nem azért, hanem annak ellenére nyerték meg, hogy nem bíztak a lovakban. Ha született lovasok lettek volna, ha bátorságukat és ötletességüket a lovassági fegyverzet fejlesztésére használták volna fel, akkor úgy vélem, nemcsak az egész nyugati világot hódíthatták volna meg, hanem Indiát, Bactriát, sőt még Kínát is, amely szárazföldön egy év járásnyira van tőlünk. De ehelyett ők gyalogságukra támaszkodtak, míg végül hadseregük szembekerült egy bátor nemzettel, amely egyben lovasnemzet volt – méghozzá olyan nemzet, amely engedelmeskedett vezéreinek – a gót nemzettel – az én nemzetemmel került szembe. És ez a római légiók végét jelentette. Ezek a thráciai síkságok, tiszteletre méltó Modestus, komorabb jeleneteket is láttak részeg nőknél és táncoló szikláknál. Simon, Milo, Theudas (ez volt a harmadik thrák vendég, egy földbirtokos) és ti fiúk, akik katonák akartok lenni, szóljatok hozzá, igazat mondok-e vagy sem?
Elismerik, hogy igazat beszél, és Theudas hozzáfűzi:
– Bessas, valóban igazad van, szörnyű mészárlás lehetett. Negyvenezer római gyalogost felkoncoltak, minden tisztjükkel együtt és az élükön magát Valens császárt is. Ezeket a harcokat körülbelül nyolc mérföldre északra ettől a várostól, azokon a mezőkön vívták, amelyek most az én tulajdonomat képezik. A negyvenholdas szántóföld még most is tele van csontokkal, koponyákkal, tört fegyverek darabjaival, nyilakkal, lándzsavégekkel, pajzsgombokkal, arany- és ezüstpénzekkel. Minden tavaszi szántáskor sok ilyesmit fordít ki az ekevas a földből.
Modestust erre hirtelen cserbenhagyja önhittsége. A nagy drinápolyi csata olyan történelmi katasztrófa, melyet időről időre sikerült elfelejtenie, de sohasem hosszú időre; és íme, a katasztrófa emléke ennél az asztalnál is újra felbukkan. Kicsit megremeg, könyörgő pillantást vet támogatóira, és most kivételesen egyszerűbb nyelven folytatja:
– Elárultak bennünket. Először thrák könnyűlovasságunkat nyomták be a baloldalon. Már majdnem megnyertük a csatát. Légionáriusaink már éppen azon voltak, hogy átvágják magukat az ellenséges kocsikból alkotott barikádon. Már csak egy félóra kellett volna ahhoz, hogy a fő haderejüket elkergessük a csatatérről – de éppen ekkor a gót nehézlovassági századok váratlanul visszaérkeztek fosztogató útjukból, rácsaptak ezekre a thráciaiakra, és a világ minden tája felé szétszórták őket. Így aztán a gótok könnyűszerrel legyőzték szövetséges gyalogságunkat, amelynek maradékát a mi bátor légionáriusaink ellen kényszerítették, pedig ezek már épp eléggé el voltak foglalva a kocsik körüli harcokkal. Ezután az a lovasság, amelynek a jobbszárny unkát kellett volna fedeznie, szégyenletesen megfutamodott, végül pedig a barbárok egész tömege előrontott a kocsik mögül. Egyszerre támadtak meg tehát bennünket elölről, hátulról és oldalról, s oly szorosan átkaroltak, mintha csak hirtelen egy dühös hegyi anyamedve halálos ölelésébe kerültünk volna…
Bessas egyetért vele:
– Igen, a legtöbb légionárius még a karjait sem tudta felemelni, hogy lesújtson; annyira váll vállhoz szorultak, mint valami cirkuszi tömeg, sőt egyeseik felemelt lábúikat nem tudták többé a földe visszahelyezni, mert a tömeg egyszerűen a levegőbe emelte őket. Törtek a dárdáik jobbra-balra, mert a dárdások nem tudták kiszabadítani fegyverüket az összezsúfolódott, hullámzó tömegből. Sok légionáriust mögötte álló bajtársának kardja nyársalt fel véletlenül, őseim, ezek a született lovasok és bátor férfiak, akik a lándzsával és karddal egyaránt jól tudtak bánni, alkonyatig szünet nélkül csak öltök, öltek és öltek. Gyalogságunk záporozta a nyilakat. A poros föld csúszós iszappá vált a vértől.
Modestus újra mormol valamit, nagy könnycsepp gördül végig arcán, belehull a boroskupába.
– Szövetséges lovasságunk elárult bennünket, ennyi volt az egész. A légiók utolsó leheletükig küzdöttek.
– De drága Modestusom – kérdezi Malthus – –, nem ugyanez történt-e már egyszer a karthagói háborúban? Hannibál nehézlovassága nem törte-e össze Cannae-nál a római könnyűlovasságot annyira, hogy szövetséges lovasságunknak még a túlsó szárnyon is menekülnie kellett? Nem szorították-e össze akkor is a légiókat egyetlen tömegbe, és nem mészárolták-e le őket az utolsó szál emberig? A rómaiaknak tanulniuk kellett volna ebből a leckéből. Nem voltak született lovasok, ebben úgy látszik egyetértünk. De nem voltak született tengerészek sem, mint a karthagóiak. Ám amikor egy zátonyra futott karthagói hadihajót találtak, rögtön építeni kezdtek hozzá hasonlókat, és tulajdon kikötőik biztonságában kezdték gyakorolni a tengeri csatározást, végül aztán felkutatták az ellenséges hajóhadat Szicíliában, és el is pusztították. Erős csontú teherhordó lovakat kellett volna tenyészteniük fürge gall pónijaik helyett, s ezeknek széles hátára felmászva addig kellett volna gyakorlatozniuk, míg ki nem nevelődött volna belőlük a fegyelmezett nehézlovasság. S ezt szükségképpen Róma biztos falai mögött is elvégezhették volna.
Bessas megszánja Modestust, aki megint sírásra fakadt:
– Bátorság, tiszteletre méltó Modestus úr! Ti rómaiak voltatok azok, akik az első leckét adtátok nekünk, barbároknak, abból a hadviselés! módból, amellyel épp itt, Drinápolynál legyőztünk benneteket. Ti tanítottatok meg katonai mozdulataink összeegyeztetésére, és ti mutattátok meg nekünk, milyen fontos a védőpáncél meg a szabályos harci formáció. Mi csupán annyit tettünk, hogy a ti oktatástokat alkalmaztuk a lovassági harcban. S noha elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy fő haderőtöket megverjük, nem pusztítottuk el birodalmatokat is. Ő, távolról sem. Túlságosan csodáltuk civilizált szokásaikat, biztos, kényelmes utaitokat, nemes stílusú épületeiket, finom ételeiteket, hasznos árucikkeiteket és kiterjedt kereskedelmeteket. Ilyenformán végül is ti győztetek le bennünket. Nemeseink felesküdött csatlósai lettek a ti császárotoknak, az általunk lemészárolt császárotok utódjának, és néhány évvel később vele együtt meneteltünk, hogy megmentsük Itáliát a lázongó galloktól; meg is vertük őket szabályos ütközetben, megint csak lovassággal gyalogság ellen. Ez történt dédnagyapám idején. Azóta is a római birodalomban maradtunk, hogy – megvédjük a határvidékeket szorongató új barbár nemzetektől és régi perzsa szomszédotoktól.
De Modestus egyre komorabb és lehangoltabb. Új, más részletek jutnak eszébe a drinápolyi csatából. A légiók valami botor keresztény böjt miatt üres gyomorral harcoltak…
Ekkor Belizár engedélyt kér Bessastól, hogy felszólalhasson, mert fiatal fiúknak általában nem szabad beleszólniuk a felnőttek társalgásába, hacsak fel nem szólítják őket. Bessas beleegyezőleg bólint, és Belizár belefog a beszédbe, lámpaláza van, s így kissé dadog, de mégis elmondja, ami a szívén fekszik.
– A római nevet sok százezren viselik olyanok, akik sohasem látták Róma városát, és sohasem is fogják látni, így volt ez, gondolom, a birodalom legdicsőbb korszakában is. Rómainak lenni nem annyit jelent, mint Rómához, egy itáliai városhoz tartozni, hanem a világhoz való tartozandóságot jelenti. A római légiók, amelyek elpusztultak Valensszal, gallokból, hispániaiakból, britekből, dalmátokból és ki tudja még kikből állottak. Igazi római születésű alig lehetett köztük néhány száz. De hogy tovább menjek, nem hiszem, hogy a gót lándzsások elérték volna a tökéletességet felszerelésükben és katonai taktikában. A gót lándzsás bátor férfi, és rohama szörnyűséges lovának súlya és nehéz páncélzata – mellvértje, sisakja, pajzsa, lábvasa – miatt. De a hun lovas is bátor férfi. Ő meg nyílzáport araszt, miközben teljes vágtában rohan; a lova azonban túlságosan könnyű ahhoz, hogy teljes páncélzatú harcost vigyen a hátán, így hát a hunok sem érték el a tökéletességet. És mégis, nemes Bessas, nem a hunoktól való félelem volt-e az, ami legelőször átűzött benneteket, gótokat, a Dunán a mi Thráciánkba? Féltetek, mert a ti gyalogos íjászaitok nem tudták őket legyőzni, és lándzsásaitok sem tudtak ellenállni nyílzáporaiknak. Nos, tegyük fel, hogy a hun íjászt és a gót lándzsást egyetlen harcosban tudnánk egyesíteni és úgy civilizálni, mint egy rómait, rendes tábori fegyelemnek alávetve – azt hiszem, ebből olyan katona lenne, aki, amennyire ez elképzelhető, megközelítené a tökéletességet. És római volna, mind nevében, mind szellemében. Ilyen csapatokat akarok egyszer majd csatába vezetni.
Belizár oly nyugodt őszinteséggel, oly józanul beszélt, hogy mindenki hangosan megtapsolta, úrnőm, Antonina pedig minden kétséget kizáróan hirtelen szerelemre lobbant iránta.
Amikor az édességeket hozták, Antonina régi spártai kardtáncot mutatott be. A vita ekkor már véget ért, mert mindenki belátta, hogy Belizár kimondta az utolsó szót, amit ki kellett mondani, és hogy a hadviselés jövője az ő és kortársai kezében van. Modestus magához intette, és részegen átölelte.
– Ha meghalok, ez a villa a tied lesz, az asztalokkal, a teljes étkészlettel, faldíszekkel és mindennel együtt. Jobb kezekre nem is bízhatnám őket.
S valóban, a szegény fickó nemsokára meghalt, és megtartotta a szavát. Birtoka igen értékes volt.
Még akad egynémely beszámolni valóm a történtekről, mert a lakoma igen sokáig tartott. Úrnőm és Belizár kivételével mindenki részegre itta magát, még maga Malthus is; a fiatal Uliaria elkezdett garázdálkodni, felkapott egy szeletelő kést, úgyhogy le kellett fegyverezni. Modestus újra belefogott zavaros értekezésébe, de úgy belegabalyodott körmondataiba, hogy majdnem annyi tapsot aratott, mint úrnőm az utolsó táncával, amikor úgy elcsavarta a tagjait, hogy lábai karoknak tűntek fel, s hasa meg a fenekének. Modestus oly mélyen nézett a boroskupa fenekére, hogy teljesen elfelejtette keresztény mivoltát, és a legbotrányosabb mocskolódással és istenkáromlással illette a Fiút, tekintet nélkül annak egy-, két-, vagy többlényűségére – az Atyát azonban, akit általában Jupiterrel, fajtája legfőbb istenségével azonosított, nem bántotta. Arról beszélt, hogy Róma pusztulását a régi istenek megtagadása és annak a galileai gézengúznak a dicsőítése idézte elő, akinek alázatos, harciatlan filozófiája teljesen elrohasztotta a birodalmat, úgyhogy megvédésére tudatlan barbár zsoldosokat kellett szegődtetni, mégpedig nemcsak közkatonáknak, hanem ezredesi, tábornoki, sőt néha hadseregparancsnoki minőségben is. Nos, ha már ennél a tárgynál tartok, hadd másoljak ki Moctestus verseskönyvéből egy példát latin hendecasyllabusaira; ezt a versmértéket kedvelte a legjobban. Ez a példa meg fogja mutatná verselésének gyengéit és helyenkénti erejét. Gyengesége állandó tréfáiban és szójátékaiban van – cuneus: katonai hadoszlop vagy falanksz és cuniculus: nyúl; rupibus: sziklák és ruptis: törött; late; szélesen és latet: rejtőzik. Ereje például az antitézis kontrasztja. (A nyulak, vagyis a keresztények diadala harciatlan alázatosságuk következtében.) Ezt nemes és őszinte utálkozással érzi. Chorazin, azt hiszem, valamilyen falu Galileában, amelyet Jézus megátkozott; itt egész Galilea helyett alkalmazza, pars pro toto, a részt az egész helyett, a költői szokásoknak megfelelően.
DE CUNICULOPOLITANIS
Ruptis rupibus in Chorazinanis
Servili cuneo cuniculorum
Late qui latet, allocutus isto
Adridens Basileus, inermis ipse…
NYÚLVÁRAD LAKÓIRÓL
Chorazin szikláin nyúlfajta támadt,
Gyöngécske, gyáva nép, királya szintúgy.
„Ha fél az ellenség, legyetek hősök,
– Szólt az uruk –, illanjatok, ha bátor.”
E kurta éltű faj az örök Várost
Elárasztotta, magát jól beásva
Katakombákba, hol sötét homályban
Szaporodott, s a talajt fúrta, rágta.
Viszály bogáncsai, nyúl-túrta aknák
Miatt lőn veszte sok határvidéknek,
És Róma kardja nem vághat keményen
Véres barázdát martalóc-hadakba.
A nyúlfajzat a felszínen nyüzsög már,
Konstantin nyúl-arát emelt magához,
Nyúlfarkot varrt palástja bíborára,
S babér helyett két hosszú fül a dísze.
Szégyenbe süppedt Nyúlvárad lakói!
Rókát, menyétet édesgetve hívtok
Parancsnokolni Rómának nevében,
S így prémes torkotok gyakorta véres.
[Terényi István fordítása.]
Másnap reggel úrnőm hallgatag volt, magába mélyedt, mire megkérdeztem, mi nyomja a lelkét.
– Emlékszel arra a Belizár fiúra? – kérdezte. – Tegnap éjjel, a lakoma után szerelmei, vallott nekem.
– Ez csak nem baj, úrnőm?
– Oly furcsa volt ez a szerelmi vallomás! Eugenius, képzeld el, arról beszélt, hogy feleségül vesz, ha türelmesen várok rá, és megígérte, hogy közben más nőre rá sem fog nézni. Egy tizennégy éves fiú jelentsen ki ilyet! De valahogy mégsem tudok nevetni rajta.
– Mit feleltél neki?
– Megkérdeztem tőle, tisztában van-e azzal, hogy ki vagyok én – nyilvános szórakoztató lány, egy kocsiversenyző lánya, „megarai szfinksz” –, mire ő így felelt: „Igen, egy gyöngyszem a sáros kagylóban.” Nyilván nem tudja, hogy az ő rangjabeli férfiú és az én foglalkozásomat űző nő közötti házasságot a törvény tiltja. Nem tudtam, mit mondjak a szegény gyermeknek. Még meg sem tudtam csókolni. Buta helyzet volt.
– És most sírsz, úrnőm. Hiszen ez még butább.
– Ó, Eugenius, néha azt szeretném, ha már meghaltam volna! – mondta zokogva.
Ez a melankolikus roham azonban hamarosan elmúlt, amint visszaérkeztünk Konstantinápolyba.
*
Hadd meséljem el, hogyan kerültem Antonina táncosnő, jelenlegi úrnőm szolgálatába?
Élt Acréban egy Barak nevű szíriai kereskedő, aki keresztény ereklyékkel kereskedett. Ha e nagy múltú tárgyak között egy-egy valódi is akadt, az csak véletlenségből történhetett meg, mert egyetlen olyan tárgyra sem emlékszem, amiért fantasztikus árat kellett volna fizetnie. Rendkívül tehetséges volt abban, hogy értéktelen tárgyakat réginek és szentnek tüntessen fel. Például, amikor egyszer Írországba utaztunk, magával vitt egy ereklyét, amelyet arcátlanul a Diocletianus alatt mártírhalált halt Szent Sebestyénnek tulajdonított. Az ereklye nem volt egyéb, minit egy elnyűtt katonabakancs (relikviának megfelelt, hiszen Sebestyén kapitány volt), amelyet Alexandria egyik külvárosában szedett fel az út mentén. Barak kihúzta a bakancs sarkából a rozsdás szögeket, aranyszögeket vert a helyükbe, a fűzőzsinórját bíborszínű selyemfonallal cserélte ki. A bakancsot piros selyemmel bélelt cédrusfa ládikában helyezte el. Magával vitte továbbá Keresztelő Szent János durva szövésű, nehéz ágyékkötőjét, melyet ezüstveretekkel díszített kristálydobozban tartott. Az ágyékkötő nem vászonból, hanem azbesztből készült; ezt az anyagot csíkokra vágva durva, de tűzálló szövetté lehet szőni. A tudatlan írek számára tagadhatatlan csoda volt, hogy az ágyékkendő még igen erős lángban sem pörkölődött meg, sőt még a színét sem vesztette el. Baraknak még egyéb ereklyéi is voltak raktáron: Szent István vértanú ékkövekkel kirakott sípcsontja; egy kis cápa hátgerince, amelynek csontjait arany drót tartotta össze (erről azt állította, hogy ama Góliátnak a hátgerince, akit Dávid ölt meg); egy ezüstbe fogdáit, henger alakú kősódarab (Lót feleségének jobb karja), s még számos efféle. Az értékes foglalatok látszólag igazolták a tárgyak valódiságát. Végül pergamenleveleket mutogatott, amelyekben keleti püspökök ékesszólóan tanúsították az ereklyék csodatévő erejét. A levelek persze egytől egyig hamisítványok voltak. A kis ír királyocskák roppant összegeket fizettek a szent tárgyakért, s hamarosan szállingózni kezdtek a hírek, hogy ebben vagy abban a templomban ennek vagy annak a szentnek az ereklyéje milyen csodás gyógyulásokat eredményezett.
Barak Cornwallon, Britannia legnyugatibb részén keresztül tért vissza, s egy közeli szigeten megvett engem, a hatéves kisfiút, a szász kalózok kapitányától. Goronwynak hívtak, egy Geraint nevű brit nemesnek voltam a fia. A szászok fiatal dajkámmal együtt raboltak el, amikor a Severn torkolatánál meglepetésszerűen partra szálltak. Még most is emlékszem szürke kastélyunkra, a mohos vártoronyra és komor, fekete szakállú atyámra, aki pettyes köpenyeget, sáfrányszínű hosszú nadrágot viselt, s aranyból és borostyánkőből készült nyakláncot hordott. Emlékszem a kákával telehintett csarnokra is, ahol hárfások szoktak énekelni, sőt még néhány balladarészlet is megmaradt a fejemben.
Gazdám, Barak, éheztetett és igen kegyetlenül bánt velem. Magával vitt Palesztinába, ahol nevemet Eugeniusra változtatta, és kiheréltetett. Ezután az Írországban összeszedett pénzből megvesztegette a Szentföld püspökeit, hogy nevezzék ki őt a szent emlékek főfelügyelőjévé és a zarándokok fő vezetőjévé. Engedélyükkel azután megsokszorozta a Szentföld ereklyéinek csodáit, és igen-igen meggazdagodott, ő volt az, aki a galileai Kánában azt a két hatalmas kőkorsót beállította a menyegzői szobába. A korsóknak az volt a nevezetességük, hogy ha az ember fölül vizet töltött beléjük, bor ömlött ki az alsó nyílásukon. A korsók nyakrésze alatt ugyanis válaszfal volt, és a felülről betöltött víz az egyik részbe folyt, míg az alsó nyíláson át a másik részibe már előzőleg betöltött bor ömlött ki. Barak volt az, aki az Aceldamának nevezett szegények temetőjében elhelyezte azt a vasláncot, amelyikkel Júdás felakasztotta magát. És minthogy zarándokok a Golgotha-hegyi Constantinus-templomban gyakran érdeklődtek az után a spongya után, amelyből a keresztre feszített Jézust ecettel megitatták, Barak újra felfedezte azt számukra; a zarándokok még vizet is szívhattak belőle, ha jól megfizették az őrt. A názáreti zsinagógában elhelyezte azt a szarutáblába kötött ábécés könyvet, amelyből a gyermek Jézus tanult, és azt a padot, amelyen a többi gyerekkel együtt ült. Gazdám, Barak, minden alkalommal így szólt a zarándokokhoz:
– Ezt a padot bármelyik keresztény könnyen megmozdíthatja vagy felemelheti, de zsidó meg se billentheti.
Véletlenül persze mindig akadt egy-két zsidó a közelben, aki be tudta bizonyítani Barak állításának egyik felét, míg a keresztény zarándokok, ha hajlandók voltak fizetni ezért a megtiszteltetésért, személyesen meggyőződhettek az állítás második felének igaz voltáról. A Szentsír-templomban Baraknak nem kellett újabb tárgyakat elhelyeznie, mert az a rézlámpa, amely egykor Jézus fejénél állott, már ott égett éjjel-nappal. És az a kő, amely egykor a sír száját elzárta, szintén ott állt a bejáratnál. Nagy volt, mint egy malomkő, telis-tele arannyal meg drágakövekkel. A szentély falából kiálló vasrudakon lógtak a császárok ajándékai: karperecek, nyakláncok, diadémok, derékövek, kardkötők, indiai ékkövekkel díszített színarany koronák és sok-sok gazdag fejdísz, amelyeket császárnék hagytak a templomra. Maga la sír sokban emlékeztetett a Hippodrom céloszlopára újév napjain, amikor teleaggatták az ünnepi lóverseny díjaival. Tömör ezüstlemezekkel volt borítva az egész: a falak, a padló és a mennyezet mind csillogott a sok ezüsttől. A sír előtt oltár állott, fölötte arany lámpák lógtak kör alakban, mint megannyi nap.
Barak egy nyáron ellátogatott Konstantinápolyba (a zarándokok évszaka ugyanis az ősz és a tavasz), hogy ereklyéket adjon el az ottani szerzeteseknek. Hamisított egy okmányt, amelyről azt állította, hogy az alexandriai pátriárka állította ki. Ezzel az okmánnyal bizonyította, hogy egy bizonyos – heverő azonos azzal, amelyiken Jézus foglalt helyet az Utolsó Vacsorán. Barak tízezer aranytallért kért érte. Történetesen az alexandriai pátriárka magántitkára éppen akkor érkezett a városba, és kijelentette, hogy az okmány hamisítvány. Gazdám erre sürgősen kereket oldott, mert semmi kedve sem volt ahhoz, hogy megkorbácsolják és megcsonkítsák, amint a törvény előírja. Hajóra szállt, és hosszú éveken keresztül nem mutatkozott birodalmunk keleti részében. Ezután körözőlevelet adtak ki ellene egy háziúr feljelentésére, akitől bútorozott házat bérelt. Ez a háziúr egy cirkuszi kocsiversenyző volt, Antonina édesapja. Sok pénz járt neki, így a bíró megengedte, hogy megtartson magának minden értéket, amit Barak hátrahagyott. De Daráknak sikerült minden tulajdonát magával vinnie rajtam kívül, mert engem éppen akkor bevásárló körútra küldött, én meg eltévedtem a városi utcákon. Amikor végre hazaérkeztem, igen későn és félve, hogy nagyon megvernek, gazdám már eltűnt, így történt, hogy a kocsiversenyző tulajdonába kerültem, aki átadott feleségének, hogy a konyha körül segédkezzem. Az asszony pedig később leányára, Antoninára hagyott, akit hűségesen szolgáltam több mint ötven esztendőn keresztül.
A MEGARAI SZFINXEK
Bizonyára meghökkenti az olvasót a „megarai szfinx” kifejezés. Valamelyik epigramma-költő adta ezt a nevet Konstantinápoly prostituáltjainak. A szfinx mindent felhabzsoló, titkait magába záró szörny, Megara meg az a görög város, amely először gyarmatosította Konstantinápolyt. A történet szerint a leendő gyarmatosítók azt az útbaigazítást kapták egy jóshelytől, hogy hajózzanak északkelet felé, amíg csak el nem érkeznek „a vak emberek városával” szemben levő földre; itt alapítsák meg városukat, s az a világ legnagyszerűbb városa lesz. Így hát északkeletre hajóztak az Égei-tengeren át, fel a Hellespontuson, amíg csak el nem érték a Bosporust, és ott az európai parton megalapították városukat, szemben Hieronnal, amelyet már régebbi időben gyarmatosítottak. Semmi kétség nem állhatott fenn, hogy ez a kijelölt hely. A hieroniak ugyanis városukat a kevésbé alkalmas parton építették fel, ahol kellemetlen áramlatokkal kellett megküzdeniük, kevés volt a hal, terméketlen a talaj, holott éppoly könnyen választhattak volna a másik partot is, annak remek természetes kikötőjével, az Aranyszarv-öböllel – így tehát valóban jókora vakságról tettek tanúbizonyságot. Nos, évszázadok teltek-múltak, s Hieron még mindig jelentéktelen fészek csupán, míg a megaraiak alapítása csodás épületekkel, a hármasfal biztonságában milliós várossá fejlődött. Sok neve van: a görögök számára hivatalosan Konstantinopolis, Konstantinápoly; közhasználatban Byzantium, Bizánc; az irodalmi műveltségű itáliaiak számára Új Róma; a gótok és más germán barbárok számára Micklegarth; a bulgárok Kesarordának nevezik, a szlávok Carigrádnak – a világ csodája ez a város, amelyet én otthonomnak tartók.
Gazdám, Antonina édesapja, mint mondottam, a konstaninápolyi Zöld párt kocsi versenyzője volt. Damoclesnek hívták, és igen jól bánt velem. Sok versenyt nyert a Zöldeknek, mielőtt meghalt aránylag fiatalon, olyan körülmények között, amelyek megkívánják, hogy minden részletükről beszámoljak. Szalonikiből származó thrák volt, egy ottani cirkuszi kocsiversenyző fia. Bár meg kell adni, hogy a versenyek színvonala ott igen magas, mégsem éri el a konstantinápolyi színvonalat. Egyszer a Zöldek egyik gazdag támogatója Szalonikibe utazott, hogy új tehetségeket fedezzen fel. Felfigyelt Democlesre, s miután a helyi pártkasszába nagy összegeket fizetett be kárpótlásul, leszerződtette a fővárosba. Fontos versenyeken Damocles a második kocsit hajtotta. Feladata rendszerint az volt, hogy az iramot diktálja, és a Kék kocsit leszorítsa a pályáról, hogy így a gyorsabb lovakkal rendelkező első Zöld kocsi szabad pályát topjon. Igen ügyes volt ebben a mesterkedésben; néha az utolsó pillanatban tulajdon kocsijával nyerte meg a versenyt, amikor úgy tett, mintha le akarná szorítani a többieket, de közben keresztülcsúszott a kocsik között, és maga tört előre. Nagyon értett ahhoz, hogy a nehézkes vagy lusta lovaikból is „kihozzon” mindent, ami bennük volt. Az egész szakmában nem volt még egy, aki úgy tudott volna bánni az ostorral, mint ő; ostora hegyével hat-nyolc lépésnyi távolságból holtbiztosan eltalálta a virágra telepedett méhet vagy a falon mászó darazsat.
Ez a Damocles igen szerette jó barátját, a ciprusi Acaciust, és ki is kötötte, hogy csak akkor megy Konstantinápolyba, ha Acaciust is alkalmazzák a cirkusznál, s biztosítják tisztességes megélhetését feleségévet és három kislányával együtt. Ezt a kikötést becsületesen teljesítették is: Acacius a Zöldek segéd-medvemestere lett. Később ő lett a medvék főmestere, ami már felelősségteljes, igen jól jövedelmező állás. Itt most kissé vissza kell nyúlnom a múltba, hogy minden érthető legyen.
Nos, az Úr 404. esztendejében, pontosan száz évvel történetem előtt, két rendkívüli ostoba esemény történt. Az egyik: a sibyllai jóslatokat tartalmazó könyveket, melyeket Augustus császár uralkodása óta állandóan a római palatinusi könyvtárban őriztek, és amelyeket a szenátus minden alkalommal elővett, hogy tanácsot keressen bennük, valahányszor a nemzet bajba jutott – ezeket a pótolhatatlan, drága könyveket könnyelmű módon elégették. Vallási okokból tette ezt egy tudatlan, analfabéta keresztény ember, Honoriusnak, a nyugat-római birodalom császárának egyik germán tábornoka. Ezt az ostoba tettet a könyvek maguk is megjósolták, mert a hexameterben írt versek záró sorozatában – úgy mondják – ez állt:
Majd ha világunkon két esztelen osztozik egykor,
Cirkuszi vérontást az idősebb tiltva keményen
Vérfolyamot táplál, mialatt Rómában az ifjabb
Barbár népek előtt derekát meghajtva behódol,
S látnia kell, hogy a sziklaszilárd hűségű szenátus
Füstté válva enyészik szét az üres levegőben
[Terényi István fordítása.]
Arcadius, a kelet-rómaiak császára még ugyanabban az évben beteljesítette a jóslat másik, rá vonatkozó részét. Egy napon a konstantinápolyi Hippodromban egy őrült szerzetes ugrott két fegyveres gladiátor közé, éppen abban a pillanatban, amikor küzdelmük rendkívül izgalmasra fordult. Messze zengő hangon felhívta őket, hogy Krisztus szent nevében tartózkodjanak a gyilkosságtól. A gladiátorok óvakodtak megölni a szerzetest, mert ez balszerencsét hozott volna rájuk. Az efféle népség nagyon babonás. Abbahagyták hát a küzdelmet, és jelekkel utasítást kértek a császártól, aki az elnöki tisztet látta el a Hippodromban. A nézőket feldühösítette, hogy egy csuhás barát ilyen tapintatlanul megzavarta a mulatságukat, s a korláton átugrálva téglákkal és kövekkel agyonverték a betolakodót. Arcadius is felháborodott, de ő azon, hogy a közönség megtépázta az ő elnöki tekintélyét. Igen szigorú rendelettel meghatározatlan időre betiltott minden gladiátora mutatványt. Ez a rendelet tiltakozó zavargásokat idézett elő, mire a császár büntetésképpen teljesen feloszlatta a gladiátorok céhét, s megengedte, hogy a megölt barátot, akinek Telemachus volt a neve, mártírrá nyilvánítsák. A következmények nem maradtak el.
Először is, amint azt a Sibylla úgy látszik előre látta: a lakosság, megfosztva attól az élvezetétől, hogy lássa, miként öli meg hivatásszerűen és nyilvánosan egyik ember a másikat, nem hivatalos kardpárbajokban keresett kielégülést; ezeket a rögtönzött csatákat a Zöld és a Kék párt fiatal ficsúrjai vívták az utcákon és a tereken. Másodszor: amint a hippodromi játékokból eltűntek a gladiátora mérkőzések, a medve játékok eddigi alantas helyzetükből egyszerre igen magas polcra hágtak. Itt megemlítem, hogy a medvékkel küzdő szelindekek nem voltaik a párt közös tulajdonában, mint a medvék vagy a lovak; ezeket egyes gazdag sportférfiak idomították be. Alkalomadtán oroszlán és tigris között is rendeztek viadalt (mindig a tigris győzött), vagy farkasok és bika között (a farkasok, ha jó erőben voltak, mindig győztek azáltal, hogy a bika nemi szerveit támadták meg), vagy a bika és oroszlán között (az esélyek egyenlők voltak, ha a bika erős volt), végül vaddisznó és vaddisznó között. De a medvehecc volt a legnépszerűbb sport, s még annál a szórakozásnál is népszerűbb volt, amelyet még mindig megengedtek egyes hippodromokban, amikor halálra ítélt bűnözők fegyvert kaptáik, hogy különféle vadállatokkal szemben szerencsét próbáljanak az arénában.
A hithűbb keresztényeik az ilyen küzdelmek tartamára vagy otthagyták helyüket, vagy behunyták a szemüket. Valamilyen pápai körlevél értelmében a medvés és oroszlános artisták, a kocsiversenyzők és más hippodromi mulattatok nem vallhatták magukat kereszténynek, vagy legalábbis nem részesülhettek az oltári szentségben, mivel – úgymond – gonosz és kártékony mesterségük megzavarja az emberek lelki nyugalmát és elvonja őket a mennyek országáról való csendes elmélkedéstől. Emiatt természetesen ezek a szórakoztatók ellenséges érzülettel viseltettek az ő hagyományos mesterségüket megvetéssel illető keresztény vallással szemben, hiszen ők semmi szégyellni valót nem találtak saját foglalkozásukban, örömüket lelték abban, hogy a kereszténységre, különösen egyes kegyeskedő keresztények képmutató viselkedésére rossz fényt vető történetkéket hozzanak forgalomba. Nem egy magasabb papi méltóságot viselő személy ugyanis pénzajándékot küldött a Zöldek vagy a Kékek táncmesterének, hogy válasszon ki számára egy ügyes táncosnőt legközelebbi lakomája felélénkítésére. S közben ugyanezek a férfiak elrettenve vonták el öltönyüket, ha az utcán színésznő haladt el mellettük, nehogy érintésük beszennyezze őket.
Ebben a tekintetben magam is egyetértettem a cirkuszi népséggel: korábbi gazdám, Barak szolgálatában oly tapasztalatokban volt részem, amelyek mély gyanakvást keltettek fel bennem az egyház iránt, és gyanakvásom azóta sem csappant. Valahogy megrögződött bennem ez az érzelem, természetemmé vált, éppen úgy, mint ahogy a zöld színt ki nem mosta volna semmi gazdámnak, Damoclesnak a lelkéből. De ismerek néhány tiszteletre méltó férfiút is a keresztények között, ezért, ha méltányos akarok lenni, nem szólhatok általában a kereszténység ellen, csak azok ellen, akik saját önző céljaik szolgálatában hivalkodnak szent voltukkal, s kereszténységüket saját előmenetelük eszközéül használják fel. De bárhogyan van is, a Hippodrom népe (és természetesen a színházé is, mivel az szoros kapcsolatban állt a Hippodrommal) ellensége volt az egyháznak; szobáik és hivatalaik ma is menedékhelyül szolgálnak a régi istenek még megmaradt néhány papjának, egyiptomi meg szíriai varázslóknak, jövendőmondóknak, álomfejtő perzsa mágusoknak. Csak a táncmesterek vették fel kivétel nélkül a kereszténységet mert ők mintegy közvetítők voltak köztünk és a Kék párt vezetősége között, s ezáltal az udvarral és az egyházzal is kapcsolatba kerültek. Meg kell állapítanom, hogy csöppet sem szeretetre méltó ravasz férfiaknak ismerte őket mindenki. Damocles barátja, Acacius, medvemesteri hivatása gyakorlása közben pusztult el. A hím medvéket annyira felizgatta a szomszéd ketrecben elhelyezett nőstény medve jelenléte, hogy egyikük eltépte láncait, és tombolva rázta rácsait, hogy a nőstény medvéhez jusson. Acacius egy rúdon lépes mézet kínált neki s megpróbálta lecsillapítani. De a medve, úgy látszik, sértőnek erezte, hogy ilyen édességgel kínálgatják, amikor szíve másfajta édességre vágyik, és mérgesen Acacius felé sújtott. Bár nem akarta komolyan megsebezni, ütésével mégis leszakította a karját. A seb elüszkösödött, és Acacius még aznap este meghalt, Zöld pártbeli bajtársai, de különösen gazdám, Damocles nagy fájdalmára, és ahogy hallottam, a medve nagy fájdalmára is, „aki” úgy meggyászolta, mintha maga is emberi lény lett volna.
A segéd-medvemester, Péter, Damoclesnak valamilyen atyjafia, talán unokaöccse volt – a hippodromi népség legnagyobb része sógorsági-komasági viszonyban állt egymással A család úgy határozott, hogy Péter vegye feleségül Acacius özvegyét és kérje meg a pártvezetőséget, hogy Acacius helyébe őt nevezzek ki medvemesternek. Így is történt, s noha a sürgős házasságkötés kissé talán ellenkezett a jó ízléssel, a körülmények mégis szükségesé tették A Zöldek közül senki sem vette ezt tőlük rossz néven.
A néhai medvemester igen sikeresen látta el hivatalát – gondos étrenddel és mindennapos gyakorlatokkal feljavította a medvék ellenálló képességét, s nem tartotta őket állandóan bezárva a sötétben, mint elődei. A vezetőség azzal jutalmazta fáradozásait, hogy nem sokkal azelőtt duplájára emelte a fizetését Ez most már évi ötszáz aranyra rúgott, a mellékjövedelemről nem is beszelve. Ezt a nagylelkűséget teljességgel indokolta az a tény hogy a medvejátékok alkalmával a nézőtér első soraiban roppantul megnövekedett a tétek összege; márpedig a nyeremények három százaléka a pártkasszába folyt be. Évi ötszáz arany csábító összeg volt, és a táncmester, osztályának egyébként tipikus példánya, nem akarta az állást bárkinek is ingyen odaadni. Kappadóciai János, aki történetesen egyike volt a legelőkelőbb Zöldeknek, ezer aranyat ajánlott fel érte egyik védence nevében, s ajánlata a táncmesternél nem talált süket fülekre. Az ügyet könnyen elintézték, mivel a kinevező bizottság elnöke éppen Kappadóciai János volt. A táncmester a bizottsági ülésen megállapította, hogy az ő jelöltjükön kívül csak egyetlen jelölt igényli az állást: Péter, a segéd-medvemester, ő azonban nemcsak az előléptetést, de még jelenlegi állását sem érdemli meg. Mindenféle célzásokat tett a bizottság előtt, mintha Péter bűne lett volna, hogy a medve elszabadult és megölte Acaciust; és azt sem tartotta tiszta dolognak, hogy Péter olyan sürgősen nőül vette elhalt gazdájának özvegyét.
A bizottság nemcsak hogy elutasította Péter pályázatát, hanem még állását is felmondta. Amikor Damocles értesült a döntésről, jogos harag és utálat fogta el. Baját elpanaszolta kocsiversenyző társainak, s megkérte őket, írják alá fellebbezését, amelyben panaszt emelt a medvemester özvegyével, három gyermekével és a segédmesterrel szemben elkövetett kétszeres igazságtalanság ellen. Fellebbezését a Hippodrom igazgatóságához akarta benyújtani, mely magasabb fórum volt, mint a Zöld pártvezetőség.
A kocsiversenyzők nem nagyon kaptak utána, hogy valamit is tegyenek az ügyben, noha az új kappadóciai medvemester nyíltan dicsekedett vele, hogy az állásit pénzért vásárolták számára. A kocsiversenyzők azt hozták fel kifogásul, hogy nekik semmi közük a medvejátékokhoz, meg aztán Kappadóciai János nagy hatalmú, befolyásos úr az, udvarban és a pártban egyaránt; végül pedig árulásnak tartották volna olyan ügyet a Hippodrom igazgatósága elé vinni, amely a Zöldek becsületét érinti, hiszen az igazgatói testületben Kékek is vannak.
Damocles nem hagyta annyiban a dolgot. Beszélt a Zöldek több kiválóságával, megpróbálta őket rávenni, hogy foglalkozzanak az ügyével, de alig akarták meghallgatni.
A Kékek hamarosan tudomást szereztek az ügyről, és két kocsiversenyzőjüket elküldték Damocleshez titokban puhatolózni. Megkérdezték tőle, segítségére lehetnek-e valamiképp az igazság érdekeljen. Damoclest annyira megőrjítette már ez az ügy, hogy keserűen így válaszolt:
– De mennyire! Elfogadnék segítséget bárkitől, még a Kékektől is, sőt tovább megyek, még az átkozott keresztény csuhásoktól is, ha segítenének leleplezni a táncmestert meg azt a kappadóciait.
A versenyzők így szóltak: – Beszéld rá az asszonyt és gyermekeit, hogy tegyenek koszorút a fejükre, vegyenek virágot a kezükbe, és Péter kíséretében segélykérőként álljanak az alsó versenypályáin a jelző cölöphöz, közvetlenül a medveverseny megkezdése előtt. A jobbérzésű Zöldek közbe fognak lépni érdekükben, mi pedig megígérhetjük neked, hogy a Kékek hangosan és erőteljesen fogják támogatni a fellebbezést.
Damocles beleegyezett ebbe a tervbe, amelyei persze a Kékeknek csak az volt a céljuk, hogy ártsanak vele a Zöldek vezetőségének. Az asszony és a gyermekeik ügye nekik egyáltalán nem volt fontos. S egyszerre különös dolgok történtek egymásután. Először is a Kékek medvemestere ugyanaznap délután, amint az Augustus téren sétált, hirtelen összeesett és meghalt. Figyelemre méltó véletlen. Másodszor pedig Tamás, a Kékek kincstárnoka aznap éjszaka azt álmodta, hogy egy nagy, fekete medve a Zöld párt jelvényével és hátán egy virágkoszorús kislánnyal betört a Kékek bizottsági termébe, letépte a kék jelvényt, rátaposott, és koronákat, győzelmi pálmákat meg újonnan vert pénzérméket kezdett osztogatni.
Másnap, alighogy a segélykérők elfoglalták helyüket a jelzőcölöpnél, ahogyan a Kék kocsiversenyzők ajánlották, Kappadóciai János odaküldött egy csoport Zöldet, hogy távolítsa el őket onnan. A Kékek szörnyű kiáltozásba törtek ki, de mivel a nézőközönség soraiban helyet foglaló Zöld tömegek egyáltalán nem ismertek az ügyet, semmi rokonszenvet nem mutattak irántuk, sőt kifütyülték a szegény teremtéseket, amint taszigálták őket kifelé a Zöldek padsorai között. Damocles dühösebb lett, mint valaha.
Az utolsó verseny aznap délután igen fontos volt. Az uralkodó trónralépésének évfordulóját ünnepelték, és a császár igazi műremeket tűzött ki díjul a nyertes pártnak: egy versenykocsi színarany kicsinyített mását, melyet vágtató ezüstlovak ragadnak maguk után. A versenyző alakját is aranyból készítette az ötvös. A fogadások arányából ítélve meglehetősen egyenlő esélyű versenyre lehetett számítani. Damocles eltökélte magét, hogy úgy fog hajtani, mint még soha életében. Tudta, ha fején koszorúval, kezében virágokból font kereszttel a pártvezetők a császár elé vezetik, hogy hódolattal földre boruljon előtte és átvegye kezéből a csodás díjat (amint történni fog, ha megnyeri a versenyt), nagyszerű alkalma lesz a császártól igazságot kérni. Anastasius császárt nyájas, barátságos embernek ismerték és hajlandónak arra, hogy ilyen ügyekben igazságot tegyen.
Az egész verseny elbeszélésével nem akarom untatni olvasóimat, de hadd számoljak be mégis a hetediek és egyben utolsó futamról. Először az egyik szín vezetett, azután a másik, majd megint az első. Az ötödik fordulónál, amikor a versenyzők mar teljes mérföldet tettek meg, az első Zöld kocsi a belső körben száguldott, szinte hozzátapadva a belső korláthoz; kevéssel mögötte futott a második Kék kocsi, amely remekül diktálta az iramot. Emögött, a külső pályán haladt Damocles kocsija, vagyis a második Zöld kocsi, melyet erősen szorongatott az első Kék kocsi, tőle kissé befelé. A győzelem e pillanatban biztosnak látszott a Zöldek számára, és amikor az utolsó körre került a sor, a Kék padsorokban egyre komorabbá váltak az emberek. És ekkor Damocles hirtelen észrevette, hogy lovai kimerültek, hiába bánik bármilyen ügyesen az ostorral, hiába buzdítja a lovakat kiáltozásával, újabb erőfeszítést már nem tud belőlük kicsiholni. A távolság a két belső kocsi, vagyis az első Zöld meg a második Kék és a két külső, vagyis az első Kék meg a második Zöld kocsi között erősen megcsappant, noha viszonylagos helyzetük még ugyanaz maradt. Az első Kék kocsi most erősen belefeküdt – a végén még elragadja a győzelmet nemcsak Damoclestől, a második Zöldtől, hanem a két vezető kocsitól is!… Így Damocles a fordulóban hirtelen elhatározással kissé benyomult az első Kék pályájára, aztán hirtelen fékezett. Célja természetesen az volt, hogy beakaszkodva az ellenséges kocsi kerekébe, azt mozgásra képtelenné tegye, s ezáltal biztosítsa a belső pályán futó társának a győzelmét. Ez a fogás megengedett ugyan, de ritkán alkalmazzák, mert könnyen az életébe kerülhet annak, aki megpróbálkozik vele: könnyen megeshet, hogy kocsija felfordul, ő maga kezét-lábát töri, vagy a lovak halálra tapossák, esetleg a dereka köré csavart gyeplőszárak megfojtják, mielőtt azokat még el tudná vágni. Damocles azonban megkockáztatta a veszélyt. S miközben csak arra gondolt, hogy el ne hibázza a célját, a nagy porban és lármában észre sem vette, mi történik a két belső pályán. Bajtársát, az első Zöldet ugyanis a második Kék beszorította a pályán annyira, hogy a kocsi beleütközött a jelző cölöpbe és felborult. Ugyanakkor azonban a fordulónál a másik Kék vezető lova megrándította az inát, úgyhogy a fogatnak ki kellett állnia a versenyből. Ezáltal az első Kék, amely leghátul feküdt, helyet kapott, ki tudta kerülni Damocles kerekét, amit nem tudott volna megtenni, ha bajtársa még mindig előtte rohan; s egy ragyogó fordulattal kicsúszva a kocsik között, kényelmesen befutott elsőnek, mialatt Damocles ott maradt a pályán állva.
Nyilvánvalóan balszerencse történt, amiben minden tárgyilagos szemlélő egyetértett volna, de a Zöldek annyira el voltak keseredve, hogy bűnbakot kerestek. A bűnbak nem az első Zöld versenyző volt, aki eszméletlenül hevert a porondon kocsija romjai között, hanem gazdám, Damocles. Mert Damocles azután hogy bajtársa szerencsétlenül járt, vezető helyre került, s már alig volt százötven lépésnyire, a céltól, amikor meg nem magyarázható módon lefékezett. El lehet képzelni, hogy Kappadóciai János a lehető legrosszabb indulattal fogta fel ezt a viselkedését és megvádolta azzal, hogy eladta a versenyt a Kékeknek Még bizonyítékokkal is szolgált: hiszen látták – úgymond –, amint két Kék kocsiversenyző az egyik városi kocsmában előző reggel beszélgetett Damoclesszal, és különben is közismert dolog, hogy Péter ügye miatt Damocles haragszik a Zöldek vezetőségére, így hát a bizottsági ülésen, amelyet rögtön a verseny után tartottak, egy évre felfüggesztették a versenyzéstől. Damocles ugyanaznap éjjel megölte magát, de előzőleg még elégtételt vett magának a Zöldek táncmesterén. A versenyzők öltözőjében, a szoba túlsó sarkából ostorával odapattintott a táncmester felé, és kiütötte az egyik szemét.
Sorsunk most igen sötétnek látszott, mert gazdám, Damocles mindig bőkezűen bánt a keresetével, és alig takarított meg valamit. Feleségét és lányát, Anitoninát a Zöld párt teljesen magára hagyta, mint olyan versenyző hozzátartozóit, aki szégyent hozott a színére. Ami engem illet, én abba a veszélybe kerültem, hogy újra más rabszolgatartó kezébe kerülök. De aztán minden jóra fordult, mert két napra rá a Kékek vezetőségi ülésén Tamás, a kincstárnok, elmesélte álmát a medvéről és a kislányról. Határozottan állította a bizottság előtt, hogy a kislányban, aki a medve hátán lovagolt álmában, megismerte az elhalt Acacius egyik lányát, aki koszorúval a fején segélykérőként a cölöpnél állt. Nyomatékosan javasolta a bizottságnak, hogy ajánlják fel Péternek a Kékek megürült medvemesteri állását, hiszen Péter most ezeknek a lányoknak a mostohaapja, és ha így tesznek a szerencse a Kékekhez fog pártolni.
A javaslatot többen ellenezték, de Tamás azzal az indoklással győzte meg őket, hogy Péter nagy szakértelemre tett szert a Zöldek medveistállóiban, s hogy szerződtetésével nemcsak önmaguknak használnak, hanem még a Zöldeket is megszégyenítik. Így hát Péter lett a Kékek medvemestere, és igen sikeresen működött. Természetesen az egész család átpártolt a Kékekhez. Ilyen színváltozás igen ritkán fordul elő a hippodromi családok körében. Péter azzal mutatta ki háláját Damocles családja iránt, hogy odavett bennünket a házába, ő maga pedig feleségével és leányaival együtt megesküdött Poseidon istenre (ez a legszentebb eskü a hippodromi népség körében), hogy minden tőlük telhető módon igyekeznek segíteni rajtunk, így elhárult fejünk felől a veszély, és engem sem kellett eladni. De hogy ne legyünk nagyon Péter terhére, Damocles özvegye addig járt a Kékek táncmesterének a nyakára, míg az szerződtette a színházhoz. Nem drámai színésznő akart lenni, mert ehhez nem értett eléggé, csak artistanőként működött a szünetekben. Tudott egy keveset táncolni, hárfázni és tamburázni. Lányát, Antoninát szinte csecsemőkorától kezdve zenésszé, táncossá, akrobatává képezte ki. Antonina oly hűséges Kék lett érzéseiben, amilyen hűséges Zöld volt az apja, Damocles. Antonina hamarosan igen keresett mulattató nővé vált olyan lakomákon, amilyet Modestus is rendezett Drinápolyban, s a fiatal Kék uracsok közköltségen rendezett vacsoráikhoz is legszívesebben őt szerződtették.
Antonina a legbizalmasabb barátságban maradt Acacius három lányával, Comitóval, Theodorával és Anastasiával. Ezek közül azonban én főleg csak Theodoráról, a középső lányról akarok írni, aki Antonina legjobb barátnője lett, noha két évvel idősebb volt úrnőmnél. Ahogy a három lány felserdült, szép sorjában valamennyien a színpadra kerültek. Comito sudár, pompás alakú teremtéssé nőtt fel, nagy hódításokat vitt végbe a férfiak körében, noha színésznőnek elég gyengécske volt. Fitymálóan kezdett bánni Theodorával és Anastasiával, mert egyikük sem volt olyan szép, mint ő. Szegény hamarosan belehalt mestersége betegségébe. Anastasia is megkapta ezt a betegséget, és ráadásul még egy társasvacsorán verekedés közben majdnem minden fogát kiütötték. Theodora azonban sebezhetetlen volt. Azt mondták róla, hogy ördög bújt meg benne, a kérlelhetetlenség és a telhetetlen mohóság ördöge. Későbbi élete folyamán Antonina igen sokszor hálát adhatott az isteneknek, hogy Theodora a barátnője, nem pedig az ellensége.
Theodoráról az első emlékem hatéves kislánykorából származik. A rabszolgagyermekek ujjatlan tunikáját viselte, s éppen anyja kis összehajtható székét cipelte a zenekar felé előadás előtt. Komoran nézett a gyermekekre, akikkel találkozott, utánuk kapott, hogy megüsse őket. Édesanyja gyakran mondogatta, hogy az ő nyakába is olyan figyelmeztető táblát kellene akasztani, amilyet a medveketreceken látni: „Vigyázz, az állat rosszindulatú.” Theodora gyermekkorát elkeserítette, hogy régebbi kis Zöld barátai állandóan gúnyolták apja halálának szerencsétlen históriája és anyja új házassága miatt.
Antoninának is sok megbántást kellett eltűrnie; szemére hányták, hogy apja eladta magát a Kékeknek. De ő nem volt olyan verekedős természet, mint Theodora, aki körömmel-foggal támadt kínzóira. Antonina másképpen bosszult meg magát, főként amikor kissé idősebb lett: addig ijesztgette ellenségeit, míg azok elhitték, hogy az ő mágikus hatalmának áldozatai. Lassanként ő maga is hinni kezdett a mágiában. Mindenesetre felmutathatott néhány figyelemre méltó sikert ezen a téren. Egy napon Asterius, a Zöldek táncmestere durván belerúgott. Ismeretes, hogy eredetileg ennek a táncmesternek a fondorlatai okozták egész tragédiájukat. Antonina kenyérbélből elkészítette a potrohos, nagy orrú, félszemű Asterius képmását és miután bizonyos imákat mormolt Hekatéhoz, a sötét erők ősi istennőjéhez, tűvel kiszúrta a képmás megmaradt szemét. Még mielőtt a hold harmadik negyedébe lépett volna, a gonosz ember valóban elvesztette a szemét: egy asszony haragjában az orsóját vágta urához, az orsó azonban véletlenül az éppen arra haladó Asteriust találta el. Theodora csak bámulta, mire képes Antonina, s most már egyesült erővel megpróbálták, hogy Kappadóciai Jánost is elpusztítsák. Azt hiszem azonban, hogy János gyakori imái akadályozták Hekatét ténykedésében, mert János továbbra is szépen boldogult s egyre hízott. Erre megesküdtek a Szent Halálhörgésre – ez rendkívül szörnyű eskü –, hogy addig nem nyugosznak, amíg Jánost mezítelen földönfutóvá nem teszik. A fejleményeket el fogom mondani, mielőtt e könyv végéhez érek.
Egy öreg szíriai varázsló, akitől Antonina a mágiát tanulta, s akit Damocles gazdám erősen pártolt, egy napon elkészítette a két lány horoszkópját, amely csodálatba, de ugyanakkor rémületbe is ejtette őt. Közölte Theodorával, hogy a sors rendelése folytán a démonok királyához megy feleségül, dicsőségesebben fog uralkodni, mint bármely asszony Semiramis királynő óta, és sohasem lesz arany híjával. Ami pedig Antoninát illeti, az ő férje patrícius lesz, az egyetlen jó ember egy teljesen romlott világban; s míg Theodora a balszerencséből élete első felében fogja kivenni részét, Antonina igen öreg korában fog eljutni a fájdalmakhoz, amelyek azonban hamarosan véget érnek.
Theodora összeráncolta szemöldökét.
– Mi az, öregúr – vonta kérdőre –, szokásos hízelgő fogásaidat próbálod ki rajtunk? Hát nem tudod – hogy mindjárt ezzel kezdjem –, hogy az előkelő férfiak ősi törvény szerint nem vehetnek el magunkfajta nőt? Valld be, hogy hazudsz!
Az öreg reszketett, de egyetlen szót sem volt hajlandó visszavonni, hanem felszólította Theodorát, hogy mutassa meg ezeket a horoszkópokat bármelyik híres asztrológusnak. Theodora meg is tette, és a második asztrológus, egy alexandriai görög, ugyanarra a következtetésre jutott. Erre aztán Theodora nevetve mondta Antoninának:
– Drágám, amit a te férjed nem tud elérni számunkra jósága által, azt majd az én férjem keresztülviszi démoni tulajdonságaival.
Egy másik emlékem is van Theodoráról. A kislány olyan öltözékben járt be a színházba, mely enyhén szólva igen hiányosnak hatott: mindössze ágyékkötő meg széles karimájú kalap volt rajta, pedig teste akkor már majdnem teljesen kifejlett. Sokszor úgy tett, mintha ágyékkötője kioldódott volna. Ilyenkor kötőcskéjét kezében tartva odaszaladt valamelyik szolgálatban levő pártalkalmazotthoz, panaszkodva, hogy bizonyos „Beliál-fajzat férfiak” illetlenül lehúzták róla. Kérte az illető alkalmazottat, kísérje valamelyik szobába és segítsen neki a kendő megkötésében. Közben a kalapját szemérmesen az ágyéka elé tartotta. Komolysága, tettetett kétségbeesése és makacssága valósággal kétségbe ejtette a tisztviselőt, akinek éppen az előkelő vendégeket kellett volna a helyükre vezetnie. A padsorokban persze tomboltak a lelkesedéstől.
Theodora termetre alacsony, kissé sápadt leány volt. Nem táncolt különösen jól, s mint muzsikus vagy akrobata sem vált ki, sőt mindezekben a dolgokban az átlagon alul maradt. Ezzel szemben igen gyors eszű volt, és teljesen mentes a szexuális szeméremérzettől. Meglepően találékony volt az érzéki ölelkezési fogásokban, úgyhogy a „Theodorától tanultam” tréfás megjegyzés szinte közmondásossá vált Vénusz szobra alatt, vagyis a bordélynegyed fő találkahelyén. De mialatt látszólag teljesen elmerült a pénzkeresésben és az élvezetekben, komolyan és mohó érdeklődéssel tanulmányozta a Férfit. És azt hiszem, ezt a tárgyat csak egy megarai szfinx képes igazán jól megtanulni, aki előtt fiatalok és öregek egyaránt felfedik igaz valójukat, jobban, mint kegyes anyjuk, feleségük vagy nővéreik előtt. Úrnőm, Antonina is a férfiak tanulmányozója volt, és Theodorával együtt hamarosan megszokta, hogy még legméltóságteljesebb vendégeit is megvesse beképzeltségük, hiszékenységük, tudatlanságuk és önző voltuk miatt; de arra is rájött, hogy a férfiaknak eme tulajdonságait miképpen fordítsa előnyére. Különböző varázslatokkal és bájitalokkal mindketten sikerrel elkerülték a terhességet; Theodorának ugyan néhányszor magzatelhajtáshoz kellett folyamodnia, de ennek sem érezte semmi káros utóhatását.
Csak két bizalmas barátnőjük volt, Indaro és Chrysomallo, két magukfajta lány, akikkel hat hónappal Antonina drinápolyi látogatása után úgy tervezték, hogy otthagyják a színházat és önállósítják magukat, ha erre engedélyt kapnak. Az engedélyt igen nehezen lehetett megszerezni, de Chrysomallo és Theodora megpuhította a Kékek „demokratos”-át, aki a párt politikai részét tartotta befolyása alatt, Indaro és Antonina pedig a „demarchos”-t környékezte meg, aki a párt katonai jellegű ügyeit irányította. Általában az volt a szokás, hogy azt a színésznőt, aki házasság kedvéért otthagyja a színpadot, nagy összegű kárpótlás fizetésére kötelezték, s ez az összeg a pártkasszát illette. A házasságon kívül nem ismertek el más okot a színpad elhagyására, kivéve ha valaki zárdába akart vonulni, de ha a zárdát is otthagyta, akkor életfogytiglani börtön várt rá. Ez a négy lány mégis megkapta a távozási engedélyt azzal a kikötéssel, hogy hűséges Kékek maradnak. Megtakarított pénzükkel és a támogatóiktól kapott kölcsönnel szépen, bútorozott lakosztályt béreltek a Vénusz-szobor közelében egy finom, úri házban, és hamarosan meg is nyitották vállalkozásukat. Ez a kis nyilvánosház, melyet a Kék párt hivatalosan támogatott, rövid idő alatt Konstantinápoly legdivatosabb szórakozóhelyévé vált. Ebben az időben Antonina édesanyja már meghalt, s én örökségképpen Antoninára maradtam. Én vezettem a háztartást. Mint önálló szórakoztatók, a hölgyek nem voltak kötelezve arra, hogy keresetük nagy részét a táncmesternek adják, ehelyett teljes jogú tagjai lettek a pártnak, és csak a tagdíjakat fizették. Indaro és Chrysomallo kitűnő mulattatok voltak, előbbi mint akrobatikus táncosnő és bűvész, az utóbbi mint énekesnő és zenész tűnt ki. Úrnőm, Antonina mindkettőjükkel minden téren felvehette a versenyt. Theodora volt a kis társaság vezetője és bolondos mulattatója. Így négyesben ragyogóan mulattak, remek, vidám és szemérmetlen napokat töltöttek együtt; örömmel jegyezhetem fel, hogy mind ebben az időben, mind későbbi életükben jó barátnők maradtak, s én, aki valamennyiüket túléltem, mindegyiket őszintén gyászolom.
Egy napon Theodora közölte velünk – mert bennem inkább a barátot, nem a rabszolgát látták, és mindannyian bizalmukba fogadtak –, hogy egy Hecebolus nevű patrícius meghívta, kísérje el Pentapolisba, amelynek kormányzójává nevezték ki. A meghívás nagyon csábító – magyarázta –, nem szeretné elszalasztani ezt a remek alkalmat, hogy körülnézzen a világban. Mindnyájan kérleltük, ne hagyjon el bennünket, Chrysomallo pedig figyelmeztette, hogy Hecebolus nem megbízható férfi. Vajon nem thyrusi születésű-e? – a thyrusi pedig mind született csaló. Theodora kijelentette, tud ő magára vigyázni, s csak az aggasztja, hogyan boldogulunk majd nélküle. A végén persze elutazott, de néhány mulatságos kis levél után, amelyet az útról küldött, hosszú-hosszú ideig sem tőle, sem róla nem hallottunk semmit. Egyszer Pentapolisból egy vezérkari tiszt jött szabadságra a városba, s elmondta, hogy Theodora csúnyán összeveszett Hecebolusszal, aki valósággal börtönben tartotta őt, mindenki elől elzárta, hogy csak az övé legyen. Theodora elkeseredésében leöntötte Hecebolust egy dézsa moslékkal, amikor az éppen brokát tunikáját öltötte magára, mert valamilyen lakomára készült. Hecebolus erre nyomban kidobta, s még azt sem engedte meg neki, hogy ruháit és ékszereit magával vigye. A vezérkari tiszt még elmondta, hogy Theodora egy hajóskapitánnyal Egyiptomba, Alexandriába vitette magát, de ennél többet ő sem tudott.
Igen megváltozott Theodora volt az, aki sok hónap múltán visszasompolygott Konstantinápolyba. A sok balszerencse, amelyet az asztrológus jósolt neki, egyetlen évre összpontosult, s bizony sanyarú időket élt át. A mi vidám, magabízó Theodoránk, aki sosem titkolta előttünk sem mulatságos, sem kellemetlen kalandjait, most mélyen hallgatott egyiptomi tapasztalatairól, megalázó útjáról Caesareán, Antiochián és Kisázsián keresztül. Az egészségét sok ápolással lassanként helyreállítottuk, de semmiképpen sem lehetett rávenni, hogy megkezdje munkáját a házban, pedig külseje után ítélve már elég erős lett volna hozzá.
– Inkább gyapjút fonok reggeltől estig, minthogy újra ezt az életet folytassam – mondta sírva.
Legnagyobb meglepetésünkre csakugyan kölcsönzött egy rokkát, és hozzálátott, hogy szobája magányában megtanulja ennek az unalmas, de hasznos szerszámnak a kezelését. A három másik hölgy nem nevette ki, hiszen barátnőjük volt, és nyilván embertelenül sokat szenvedett, így hát a rokka egyhangú zaja szinte éjjel-nappal betöltötte a házat, és amikor a vendégek megkérdezték: „Mikor fog már elhallgatni az az átkozott nyekergés?”, a hölgyek így feleltek: „Ó, az csak a szegény Theodora, aki tisztességesen keresi meg a kenyerét.” A vendégek persze ezt csak tréfának fogták fel, mert ők maguk soha nem láthatták Theodorát.
Állandó vendégeink közé tartozott Justinusnak, a császári testőrség tudatlan, öreg, barbár parancsnokának Justinianus nevű unokaöccse. Ezt a furcsa, kerek arcú, élvhajhász fickót még kisfiú korában vette magához a nagybátyja abból az illyricumi hegyi faluból, ahol valamikor maga is pásztorgyerek volt, és olyan nevelésben részesítette, amelynek hiányát őmaga egész életében érezte. Justinianus – akit eredetileg Uprauda, a Becsületes névre kereszteltek – még mindig erősen idegenes kiejtéssel beszélt görögül, és jobban szerette a latint, szülőtartománya hivatalos nyelvét. Úrnőim nem tudtak mit kezdeni Justinianusszal. Noha udvarias és szórakoztató fiatalember volt, s kétségkívül szép jövő várt rá, a hölgyeket mégis feszélyezte a társasága; valahogy úgy érezték, mintha csak félig-meddig volna emberi lény. Egyik hölgy sem vitte szívesen a szobájába. Úrnőm, Antonina például úgy tudott mesterkedni, hogy egyszer sem osztotta meg vele az ágyát, de Justinianus még csak meg sem haragudott rá ezért. Indaro furcsa történetet mesélt el róla. Egy este Justinianusszal hált; később elaludt, de hirtelen arra ébredt, hogy egyedül van az ágyban. Ugyanakkor egy patkány surrant ki a paplanja alól és kiugrott az ablakon. Én tulajdon szememmel még furcsább dolgot láttam. Justinianus egy este beszélgetés közben így szólt a hölgyekhez:
– Valami neszt hallok az ajtó előtt.
A hölgyek valamennyien túlságosan lusták voltak ahhoz, hogy utánanézzenek, nekem pedig a borral kellett törődnöm. S egyszerre látom, hogy Justinianus vállából furcsa ködszerű tünemény lebeg elő, valami kísérteties fej, mely hirtelen kinyúlik az ajtóig, kinéz rajta, s nyomban visszahúzódik, Justinianus pedig így szól:
– Semmi, nyugodton beszélgethetünk tovább.
A hölgyek nem látták, amit én láttam, de ezekre a tüneményekre jellemző, hogy egyszerre mindig csak egy ember láthatja, úgyhogy a többiek joggal kételkednek az illető érzékszerveiben, és sohasem lehet komolyan bizonyítani a látomás hitelességét.
Justinianus keresztény volt, s legalább annyira, sőt talán még jobban szerette a teológiai vitákat, mint a párt-pletykákat vagy a sikamlós történeteket és borsos tréfákat. Rendszeresen böjtölt. Böjti napjai végével első útja házunkba vezetett, s rengeteget evett-ivott nálunk. Néha, mint mondta, három napig böjtölt egyfolytában, de étvágyából ítélve azt is elhittük volna, hogy böjtje három hétig tartott. Rózsás arcszínét azonban sohasem vesztette el, egészen a késő öregkorában bekövetkezett haláláig. Antonina úrnőm Phagonnak nevezte, a híres, öreg nagyevő után, aki egyszer Aurelianus császár előtt egy ültő helyében megevett egy disznót, egy bárányt, egy vaddisznót és száz egész cipót.
Justinianus is panaszkodott a rokka hangjára, és gúnyolódott a magyarázatunkon. Egy reggel azonban, amikor történetesen éppen nálunk időzött, Theodora bejött a társalgó szobába, hogy megmelegítse kezét a tűznél, nem gondolva, hogy ily korán már vendég van a házban. Amint észrevette Justinianust az ajtó mögötti kereveten, azonnal visszafordult, de ő elkapta a ruháját és megkérte, hogy maradjon, így hát – ott maradt és melengette a kezét. Justinianus vallási vitát kezdett Chrysomallóval, akinek szintén kedvére voltak az efféle eszmecserék. Mint rendesen, most is már-már Chrysomallo fölé kerekedett, amikor Theodora egyszerre közbevetett egy nyugodt megjegyzést, amely elárulta, mennyire jól ismeri a Krisztus inkarnációjára vonatkozó tanokat. Tudniillik éppen erről vitáztak. Justinianus elismerően kiáltott fel:
– Ez igen szellemes érv, viszont egyáltalán nem ortodox – s most már Theodora ellen támadt.
Vég nélküli vitába kezdtek, még az ebédet is elmulasztották. Egészen addig disputáitok, míg odakünn fed nem hangzott a deszkára verő kalapács lármája, mely a nyilvános könyörgések idejét hirdette. Justinianus erre hirtelen felugrott, és nagy sietve távozott. Ortodoxiája egyébként onnan eredt, hogy néhány évet túszként Theoderich gót király római udvarában töltött, az ortodoxia központjában. Bennünket meglepett, hogy milyen fölényesen vitázott Theodora Justinianusszal; úgy látszik, alexandriai tartózkodása alatt tanulta meg ezeket a finom elméleti részletkérdéseket az ottani tudósoktól, így kezdődött bizalmas viszonyuk, és Justinianust lebilincselte ez a bűnbánó Magdolna, hiszen ugyebár Szent Mária Magdolna is prostituált volt egykoron. Ettől fogva Justinianus, valahányszor csak a házba jött, egyenesen felment Theodora szobájába. Hogy mi történt köztük a Szentháromságról való vitákon, a megkereszteletlen csecsemőik lelkének sorsáról és hasonló tárgyakról folytatott beszélgetéseken kívül, azt nem tudom; de az tény, hogy a rokka csendesen állt a látogatás tartama alatt.
A TÖKÉLÉTESÍTETT LOVASSÁG
A keresztény korszak hatodik évszázadának ezekben az első éveiben rossz csillagok jártak a birodalom felett. Belizár anyjának babonás hite, hogy az ördög most van hatalma teljében, teljességgel menthető volt. A kormány rúdját az öreg Anastasius császár tartotta a kezében, akit „furcsa szemű Anastasiusnak” neveztek, mert az egyik szeme barna volt, a másik meg kék (ez a furcsaság előfordul néha a macskáknál, de embernél tudomásom szerint ezt még sohasem figyelték meg), vagy pedig „Szertartásmester”-nek, mivel egy időben, elődje udvarában ő volt az előkelőségeket felvezető udvari tisztviselők feje. Kora ellenére erőskezű, tehetséges uralkodó volt, és a legtöbb szerencsétlenségért, mely uralkodása alatt zúdult a birodalomra, személy szerint nem is lehet őt hibáztatni. Több gazdag városban földrengés pusztított; a Bosporusban első ízben tűnt fel Porphyrius, a bálna; az ázsiai járvány egyre jobban terjedt; hihetetlenül rossz volt a termés; s a Kékek és Zöldek vetélkedése annyira elmérgesedett, hogy végül lázadások és zendülések törtek ki. Mindezek a Belizár születése körüli időben történtek, amikor különben is vesződséges háborút kellett viselni az ország belsejében a Palesztina felől támadó szaracénusokkal meg a vad bulgáriai hunokkal, akik minduntalan átkeltek a Dunán és betörtek a birodalomba. Az ortodox keresztények ezt a sok csapást annak a szörnyűségnek tulajdonították, hogy két pápa is volt egyszerre. Véleményük szerint Krisztus két földi helytartójának egyidejű létezése nem más, mint istenkáromlás. Pontosan ugyanazon a napon választottak pápát Konstantinápolyban és Rómában is. A két főváros közti közlekedés lassúsága idézte elő ezt a lehetetlen helyzetet. De ha már megkapták a Mennyek kulcsait, a vetélytársak ragaszkodtak hozzá, hogy azok továbbra is az ő birtokukban maradjanak. A római pápa merev ortodox álláspontra helyezkedett abban a (számomra) igen színes képzeletre valló vitában, hogy a Fiú egyféle vagy kétféle lényegű-e, mialatt a másik pápa, Anastasius kinevezettje, a kiegyezésnek és az ellentétek elsimításának híve volt. Mindegyik kiátkozta, ellenpápának nevezte a másikat. Mi, a Hippodrom pogány népe, remekül elszórakoztunk ezen a színjátékon, és még csak szítottuk az ellentéteket azzal, hogy a Zöldek az egyik, a Kékek a másik pápa mellett foglaltak állást.
És mintha ez a sok baj még nem lett volna elég, Anastasius ráadásul háborúba keveredett Kobaddal, a perzsák királyával, aki teljesen elpusztította egyik seregünket, és szörnyűmód feldúlta Mezopotámia római részét. Anastasius kénytelen volt nyolcszázezer arannyal békét vásárolni olyan időkben, amikor a főbb európai és ázsiai aranybányák kimerülése miatt az aranykészletek hallatlanul megcsappantak. Abban az évben, amikor Belizár a drinápolyi iskolába került, a bulgáriai hunok újra Kelet-Thráciában dúltak, és lovaikat már Konstantinápoly elővárosának konyhakertjeiben meg parkjaiban legeltették. Anastasius a várostól harminckét mérföldnyire hatalmas védőfalat építtetett, keresztül a földszoroson. Ez azóta is nagy nyugalmunkra szolgál, noha ma már meglehetősen omlatag állapotban van.
Ami a vallási vitákat illeti: jóllehet Anastasius hajlott az egylényegűség elmélete felé, politikusabbnak tartotta – mint már említettem – olyan pápa kinevezését, akitől remélhette, hogy kompromisszumot talál az egylényegűséget és a kétlényegűséget hirdető (ortodox) doktrína között. A Kékek politikai okokból ortodoxok voltak. A Zöldek vagy a monofizitákkal való megegyezés, vagy a teljes monofizitizmus mellett kardoskodtak. Egy nap óriási zavargás tört ki a Hippodromban a vallási ellentétek miatt; az öreg császár kénytelen volt könyörgőként felállni a pálya jelzőcölöpe előtt (mint ahogy Theodora és családja tette kilenc évvel azelőtt), és felajánlani, hogy lemond a trónról. A Kékek kővel dobálták meg, de a Zöldek melléje álltak, mivel a császár már előzőleg nekik, az erősebb pártnak juttatta a legjobb helyeket a Hippodromban. Hálából a császár minden lehető módon támogatta a monofizitákat. Nem sokkal ezután azonban a Kékek lemészárolták a monofizita barátok egy kérkedő csoportját. És minthogy Anastasius nem merte megkockáztatni a bosszúállást, a Kékek egymás után ragadták magukhoz a hatalmi pozíciókat magában a városban és a szenátusban is. Erre Vitalianus, egy patríciusi rendből származó Zöld, 40 000 főnyi thrák sereget gyűjtött össze, és a Kékek ellen vezette őket; valósággal ostrom alatt tartotta a várost. Az életéért aggódó Anastasius ekkor kihirdette, hogy egyetemes zsinatot hív össze az égető vallási problémák megoldása végett. Erre Vitalianus feloszlatta seregét, mielőtt harcra került volna a sor. De Anastasius nem tartotta be ígéretét.
Ezek az ügyek jobban a történetemhez tartoznak, mint ahogy első látásra tűnik, mert ez a furcsa fickó, ez a Justinianus vezető szerepet játszott a császár (a Kékek) és Vitalianus (a Zöldek) közötti tárgyalásokban. Justinianus képviselte a Kékeket, és meggyőzte Vitalianust, hogy az ügyet tisztességesen is el lehet intézni, úgyhogy sem a császárt, sem a Színeket, sem a két ellenséges dogmát nem éri sérelem. Még azt is megtette, hogy Vitalianus oldalán vette magához az eucharisztiát, ezzel is bizonyítva a Kékek jóindulatát, és testvéri barátságot esküdött Vitalianusnak. Justinianusnak patríciusi rangot kínáltak szolgálataiért, de ő előbb feleségül akarta venni a mi Theodoránkat, akibe még mindig szerelmes volt. Nagynénje, Justinus felesége azonban, ez az erényes, idősebb vidéki hölgy, aki még a görög nyelvet is álig értette, ellenezte ezt a házasságot. Megborzadt attól a gondolattól, hogy unokaöccse olyan asszonnyal adja össze magát, aki valamikor prostituált volt. Justinianus így igen nehéz helyzetbe került. Ha elfogadja a patríciusságot, nem veheti feleségül Theodorát, viszont a magas rang visszautasítása nem volna lojális cselekedet. Meg aztán a nagynénjétől is félt. Theodorához fordult hát tanácsért, aki csak mosolygott aggodalmain:
– Fogadd el nyugodtan a rangot, én nem állhatok előmeneteled útjába.
De ugyanakkor felkereste a nagynénit, hogy ugyanezt neki is elmondja; és ez annyira tetszett az öreg hölgynek, hogy tovább nem ellenezte Justinianus és Theodora barátságát. Csak azt kérte tőle, hogy hagyja ott a nyilvános házat, amint azt egy tisztességes bűnbánó Mária Magdolnának már rég meg kellett volna tennie, így hát Theodora elhagyott bennünket egy igen jól felszerelt és szolgaszemélyzettel ellátott ház kedvéért, amelyet Justinianustól kapott ajándékba, és a városban egy fehér öszvérpár által vont kocsiban közlekedett. Maga Justinianus ezüstkerekű és ezüsttel szegélyezett kocsit használt, melyet négy egymás mellé fogott fekete ló húzott.
Nem sokkal ezután történt, hogy Belizár Konstantinápolyba került a katonaiskolára, de úrnőm, Antonina itt sohasem találkozott vele. A nyilvánosházat egyébként feladták, noha igen jó jövedelmet biztosított nekik. Chrysomallo feleségül ment egy gazdag borkereskedőhöz, Indaro pedig Theodorához költözött társalkodónőnek. Úrnőm elhatározta, hogy férjet keres magának. Talált is egy megbízható, középkorú szíriai kereskedőt, akiről feltételezhette, hogy jól bánik vele, nem él túlságosan sokáig, és halála után szép vagyont hagy rá. Véletlenül találkoztak. A kereskedő üzleti ügyben tartózkodott Konstantinápolyban, és a kikötő közelében bérelt egy házat, abból a fajtából, amelyet a tulajdonos teljesen berendezve, asszonnyal együtt szokott bérbe adni, mialatt ő a kocsmákban részegeskedik. Ez esetben a bérelt feleség váratlanul meghalt, és a kereskedő egyszeriben ágyas és házvezetőnő nélkül maradt. Úrnőm ideiglenesen elvállalta a háztartás vezetését, de a kereskedőnek annyira megtetszett, hogy néhány nap múlva törvényesen egybekeltek. A történet szempontjából ez a jó ember nem nagyon fontos, mert (hogy őszinte legyek) még annak a két gyermeknek – Photiusnak és Mártának – sem ő volt az apja, aki túlélte úrnőmet, csak az időközben elhalt másik két gyermek közül az egyiknek. De pontosan teljesítette, amit elvártak tőle életében és halálában, és úgy látszik, ő is meg volt elégedve „a feleségek legjobbikával”, ahogy úrnőmet végrendeletében nevezte.
Antiochiában laktak, ahol a kereskedő a helybeli hippodrom Kék pártjának kincstárnoka és a selyemkereskedők céhének elnöke volt. Mint kiderült, vagyona jóval meghaladta úrnőm várakozását. Béke emlékének. Az ő kedvéért történt, hogy úrnőm három másik nővel együtt megkeresztelkedett. Ezt az emlékezetes ceremóniát egy fiatal pap meg egy ugyancsak fiatal diakónus végezte el, mégpedig kedves szíriai módon. A nőket meztelenül alámentették a vízben, de az illendőség kedvéért a papokon kívül más férfi nem lehetett jelen. Eunuch létemre a tilalom rám nem vonatkozott. Nos, a keresztelés sok tréfálkozás, ivás, csókolózás és igen kevés keresztény szertartás közepette ment végbe. Végül már mind a hatan nyakig ültünk a keresztelő medence vizében.
Antiochiában nagyon jól éreztük magunkat. Kellemes város, kivált, ha az ember a nyári hőség elől el tud menekülni, mint ahogy mi tettük nyaranta, amikor a libanoni birtokunkra költöztünk virágok és cédrusfák közé. Antiochiai életünk második évében kaptunk hírt az öreg Anastasius császár haláláról. Nem sokkal később meglepődve értesültünk róla, hogy utóda nem egyik méltatlan unokaöccse, a három Zöld-párti ficsúr valamelyike lett, hanem Justinus, a császári testőrség veterán parancsnoka. Justinus hatalmas összeget kapott Anastasius kancelláriától a testőrség megnyerésére; ugyanis a kancellár magának akarta megszerezni a császári koronát. Justinus elég becsületesen ki is osztotta a pénzt katonái között, de a kancellárt mégis becsapta; ugyanis ő maga öltötte fel az aranyszegélyű bíborpalástot, a bíborszín harisnyát, az égővörös színű, ékszerekkel díszített papucsot, a fehér selyem tunikát, a hirtelenpiros nyakkötőt és tette fejére a hátul csüngő négy nagy gyönggyel ékesített koronát. A testőrök lelkesen ünnepelték. Justinus a keresztségben az Istók nevet kapta, más neve nem is volt, de elintézte, hogy adoptálás útján az ősi Anicianus nemesi család tagja lett. Öreg felesége azonban kijelentette, hogy ilyen pompa nevetséges egy magafajtájú asszony számára, és nem volt hajlandó az őt megillető császárnői díszeket viselni, sem pedig beköltözni a szent császári lakosztályba, amíg csak Justinus nem adott neki új nevet, így aztán Lupcsinból (ami „Szívecskémet” jelent) Euphemia császárné lett, és a városban sok derültséget okozott vidékies viselkedésével. Lupcsin nagyon jól ismerte a pénz vásárlóerejét, de nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy most már az aranypénzek százezrei fölött szabadon rendelkezhetik, így aztán, amikor vasárnaponként a Hagia Sophia katedrális előtt alamizsnát osztogatott a szegényeknek, mögötte az udvarhölgyek és eunuchok díszes seregével, igen furcsa látványt nyújtott. A kis ezüstpénzeket egyesével adta oda a hivatalosan elismert koldusok hosszú sorának, és ha valamelyik öregasszony, miután már egyszer megkapta a maga kis pénzét, újra beállt a sor végére, Lupcsin tüstént felismerte, és egy-két egészséges pofonnal elintézte, mint ahogy Justinianust is nyakon szokta legyinteni, ha az valamivel felmérgesítette.
Justinus ortodox volt, és a Kékek felé hajlott. Szükségesnek találta, hogy egy-két veszedelmes Zöldtől, köztük Vitalianustól is megszabaduljon. Justinianus erre meggyilkolta Vitalianust egy lakomán, amelyen ő is, császári nagybátyja is részt vett. Templomi esküjének megszegését azzal a teológiai csűrés-csavarással próbálta mentegetni, hogy eretnekeknek tett eskü nem kötelező. Justinianus felbecsülhetetlen értékű minisztere volt Justinusnak, aki még írni-olvasni sem tudott, s az aláírásra elétett okmányokat csak arany pecsétjével szignálta. A pecsét a LEGI szót nyomta az okmányokra, ami azt jelenti, hogy „elolvastam és helybenhagytam”. Justinus fiává fogadta Justinianust, konzuli méltóságba emelte, és kinevezte a keleti hadsereg főparancsnokává. De Justinianus nem volt katona, és szívesebben maradt Konstantinápolyban Theodorával.
A Zöldek fegyvert ragadtak, hogy megbosszulják Vitalianus halálát, de Justinianus, akit Kappadóciai János a Zöldek minden titkáról értesített, könyörtelenül elfojtotta a zendülést. Nem nehéz kitalálni, hogy erre Theodora is csak bátorította. Kappadóciai János Zöld létére történetesen ortodox nézeteket vallott, és ezzel mentegette árulását. A valódi ok azonban az volt, hogy jól látta, merről fújnak mostanában a szelek. Justinianustól nagy pénzjutalmat és fontos udvari állást kapott. Theodora megengedhette magának, hogy várjon bosszújával.
Közben a pápával való egyenetlenkedés megszűnt, mert Justinus még a pápánál is ortodoxabb volt, amint ezzel meglehetősen gyermekesen dicsekedni szokott, és a monofizita püspököket és papokat elmozdította állásukból. Furcsa körülmény volt, hogy noha Theodora a hűséges Kékek közé tartozott, vagy legalábbis bosszút forraló ellensége volt a Zöldeknek, szellemileg a monofizita irányzathoz húzott éppúgy, mint ahogy Kappadóciai János Zöld létére ortodox nézeteket vallott. Theodora felfogásának szerintem igen józan meggondolás volt az alapja: ha a Fiút a kettős lényegűség egyedülálló esete jellemzi, akkor erről legalább valamelyik evangélistának vagy apostolnak meg kellett volna emlékeznie, ha már maga Krisztus nem szólt róla. De sehol a legcsekélyebb célzás vagy említés sem található erre vonatkozóan. Justinianus ellenvéleményen volt, azt állította, hogy a kettős lényeg éppen eléggé általános, noha az átlagembereknél rendszerint az egyik lényeg emberi, a másik démoni. (Ez mindenesetre igen jól illett őrá.) Theodora erre így felelt:
– Démon igen sok van, és elismerem, hogy néha akár hét démon is lakhat egy emberi testben. De Isten a teológiai axióma szerint örökké Egy, ezért hát, ha valóban Isten, Jézus is Egy.
Belizár – aki ortodox volt, de nem fanatikus – kitüntetéssel végezte el a katonaiskolát, és kiváló tisztnek bizonyult a testőrségben is. Most vörös hajtókás, arany galléros zöld tunikát és hozzá kékkel szegélyezett, fekete csillagokkal teleszórt vörös pajzsot viselt. Nem keveredett a pártpolitikába és nem töltötte az idejét semmittevéssel, így Justinus – akkor még gárdaparancsnok – hamar észrevette, hogy érdemes őt előléptetni. Buzdította, hogy dolgozza ki a lovassági kiképzés új rendszerét, s elgondolásait próbálja ki a parancsnoksága alá tartozó legénységgel. Belizár erre kidolgozta azt a tervét, amelyre már világosan célzott a drinápolyi lakomán, vagyis a nehézlovasságot felszerelte lándzsával és íjjal; így az kiválóan megfelelt portyázásra, előőrsi és felderítő tevékenységre, s egyben rohamcsapatnak is alkalmas volt. Justinus, ez a tapasztalt katona örömmel fogadta Belizár elgondolását, s az is tetszett neki, hogy Belizár és tiszttársai – Rufinus, Örmény János, Uliaris – között példás egyetértés uralkodik. Amikor császár lett, megengedte, hogy egy század újoncot az új módszer szerint képezzenek ki, és néha átvigyék őket portyázni a Duna túlsó partjára.
Belizár tehát lándzsával és nehéz, merev íjjal szerelte fel embereit. Ezzel az íjjal ugyan nem lehetett gyors ütemben lövöldözni, viszont hatása oly erős volt, hogy a nyílvessző átütött minden mellvértet. Ezenkívül kis méretű, karra szíjazható pajzsot is adott embereinek. A pajzsban hely jutott fél tucat kicsi és hegyes, tollasvégű buzogánynak, amely közvetlen közelről jó fegyvernek bizonyult. Az ember a tollas végénél fogta meg őket, s felemelte, ahogyan a fáklyát tartják, hogy aztán gyors mozdulattal előre és lefelé elhajítsa. A nehezebb buzogányfej a gyorsaságot, a tollas vég a röppálya szabályosságát s ezzel a pontos találatot biztosította. S végül olyan alkalmakra, amikor már a lándzsa is csütörtököt mond, katonái baloldalukon nehéz és széles kardot viseltek. Nem volt könnyű mesterség megtanulni a bánásmódot ezzel a sok fegyverrel, nem is szólva arról, hogy még a lóval is bajlódni kellett. A kiképzés bizony hosszú hónapokig tartott. Az íj például olyan fegyver, amelynek használatához mindkét kézre szükség van, így Belizár úgy képezte ki embereit, hogy a lovat kantár nélkül, kizárólag térdükkel és sarkukkal irányítsák. Igen fontos újítása volt a kengyelvas, melyet szíjjal erősítettek a nyeregre, hogy megkönnyítse a nehéz és nagy lovakra való felszállást és magát a lovaglást. A kengyelt ma már általánosan használják a hadseregben, noha eleinte nőiesnek tartották és megvetették. Széles, jól kitömött nyerget adott emberei alá, erre elöl odaszíjazták gyapjúköpenyüket, mely hideg vagy esős időben jó szolgálatot tett katonái ujjatlan, lágyékig érő páncélinget és magasszárú nyersbőr csizmát viseltek. Az íj a hátukon lógott, a tegez a nyílvesszőkkel a kard mellett, míg a lándzsát jobboldalon viselték egy bőrtokban.
Az újoncokat módszeres alapossággal képezték ki, úgyhogy minden mozdulatuk ösztönössé vált. Az íj felajzását például először poroszkálva, később ügetésben, végül vágtában gyakorolták. A jobb kéz hátranyúl az íjért, előre hozza, egyik végét a jobb lábfejre támasztja és erősen lefelé nyomva meghajlítja. Időközben a bal kéz, amely a tegezből addigra már kivett egy nyílvesszőt, az ideg lazán lógó hurkát ráerősíti az íj felső végére, mire a húr megfeszül. Ekkor a bal kéz lecsúszik az íj középső részére, a nyílvessző a bal kézből a jobba kerül s a következő pillanatban már a levegőben suhog. Belizár ezt a módszert a hunoktól tanulta. A gótoktól a lándzsa meg a pajzs használatát leste el, s katonái gyakorlatképpen sokat viaskodtak könnyű, tompa végű lándzsákkal.
A jól kiképzett vértes végső gyakorlata abból állott, hogy a mezőn vágtában nyargalt a közelgő „akasztott ember” felé. Ez egy akasztófáról csüngő kitömött bábu volt, mely alacsony targoncára szerelve mozgott lefelé egy lankás lejtőn. A lovas vágtában felajzotta íját, három nyilat lőtt ki a feléje gördülő himbálódzó figurára, aztán lándzsával, buzogánnyal vagy karddal megrohamozta. A rangot, a zsoldot és az élelmiszer-adagokat a katonák aszerint kapták, hogy milyen jártasságot tanúsítottak az egyik vagy másik gyakorlatban. Belizár kivételes képességeket várt el tisztjeitől: a terep jó kihasználását, a taktikai nehézségek vagy előnyök gyors áttekintését, pontos és gyors jelentéstételt és mindenekelőtt azt a képességet, hogy embereiket mindig jól a kezükben tartsák, akár harci alakzatban vannak, akár nem. Ez a képesség persze egyik emberben erősebben van meg, a másikban gyengébben, de nyoma sincs abban, aki nem tudja felkelteni emberei tiszteletét testi bátorságával. Belizár tehát ragaszkodott ahhoz, hogy minden tiszt legalább annyira értsen a nyíl, lándzsa, buzogány és kard kezeléséhez, és legalább olyan jó lovas legyen, mint a legkitűnőbb, alatta szolgáló katonája.
Justinus megkérdezte Belizárt:
– Milyen újoncokra van szükséged? Van valamilyen faj, törzs vagy osztály, amelyet szívesebben vennél?
– Olyan férfiakat kérek – válaszolt Belizár –, akik tudnak poshadt vizet inni és dögöt enni; vegyes társaságot akarok, legyen köztük hegylakó, tengerész és alföldi ember. Uradalomból besorozott cselédeket csak akkor kérek, ha válogathatok közöttük; nem akarok fanatikus pártoskodókat és főleg nem olyanokat, akik bárhol másutt katonai szolgálatot már teljesítettek.
Justinusnak tetszett a válasz. Egyes hadjáratokon több halálos áldozatot követeltek a betegségek, mint a sebesülések; rendszerint azok pusztultak el, akik nem szokták meg a rossz élelmet és a poshadt vizet. A hegyvidékiek általában bátor, szívós, független férfiak, jó szemük és jó fülük van, egyenetlen terepen felbecsülhetetlen az értékük felderítő szolgálatban. Az alföldiek pompásan értenek a lovakhoz és a nyílt területeken való harcoláshoz. A tengerészeknek nagy a kézügyességük, mindenütt otthonosan mozognak, és ügyesek az idegenekkel való érintkezésben. Mindegyik csoport sokat tanulhat a többitől. Minél vegyesebb anyagból áll a keverék, annál jobb lesz a századfegyelem és a katonai szellem. Mert ha szoros fajbeli vagy vallási kötelékek egyesítenek embereket egy zászló alatt, ez gyakran zendülésre, elégedetlenségre vagy más csapatokkal való összetűzésre vezet. Belépni a hadseregbe annyit jelent, mint egy merőben új világ polgárává lenini, nem pedig csupán annyit, mintha valaki szülővárosának centrumából a perifériára költözne. Ez volt Justinus véleménye, s ugyanúgy Belizáré is.
Belizár nem akart uradalmi népséget, vagyis jobbágyokat, akiket a földesuraik adó fejében küldenek a hadseregnek; jól tudta, hogy rendszerint a leggyengébb és leghasználhatatlanabb férfiakat válogatják ki. De hozzátette, hogy válogatni hajlandó közöttük, mert hiszen a katonának küldött jobbágyok között rendszerint akad olyan is, akitől a földesúr csak független szelleme és nagy hangja miatt akar megszabadulni. Az ilyenből pedig megfelelő bánásmóddal remek katonát lehet faragni. Végül nem akart pártoskodókat, mert ezek csak zavart okoznak, bárhová mennek, és volt katonákat sem, mert ha ezek új századhoz kerülnek, mindent jobban akarnak tudni tisztjeiknél vagy őrmestereiknél, az újoncokat megtanítják a munkakerülés hagyományos fogásaira, lopásra és arra, hogy miképpen lehet érdemtelenül, a másik rovására előnyös helyzetbe jutni.
Justinus felhatalmazta Belizárt, hogy válogasson a Thráciából, Illyricumból és Kisázsiából érkezett újoncok közül, és ő elveihez híven meg is ejtette a válogatást.
Belizár a mi Urunk 520. évének nyarán jól kiképzett századával átkelt a Felső-Dunán, hogy összemérje erejét a gepidákkal, ezzel a nehezen kezelhető germán fajtával, amely körülbelül száz éve telepedett le azon a vidéken. A gepidák hosszú harci bárddal lóhátról küzdöttek, harsogva beszéltek, és sárga hajukat avas vajjal kenték. Mint a legtöbb germán törzs, ők is gauokba, körülbelül ötezer főnyi közösségekbe szervezkedtek, mindegyik gau egy-egy nemesember vezetése alatt állt, és egy-egy gau körülbelül ezer felfegyverzett harcost adott a nemzeti hadseregbe. A gau-ezredek századokra oszlottak, szabad lovasok csoportjaira, akik személyi hűséget esküdtek valamelyik kisebb nemesembernek. A század tagjai általában egyetlen klánhoz vagy családcsoporthoz tartoztak, és rendszerint azon belül házasodtak.
Belizár megbízatása abból állott, hogy kisebb gepida csoportokkal küzdjön meg, lehetőleg kímélje a maga embereit, ejtsen foglyokat, és tanítsa meg ezt a népet a birodalom nevének tiszteletére. Ezeket a feladatokat egytől egyig végrehajtotta. Még a legelőkelőbb gepidák sem hordtak valami sok páncélt, megelégedtek bőrzekéjükkel, bőrsisakjukkal és bőrrel borított kosárpajzsukkal. Csak jobbágyokból és rabszolgákból álló gyalogságuk hasznait íjat. Belizár azt a taktikát alkalmazta, hogy a gepida lovasságot elcsalogatta a gyalogságtól, de magától állandóan nyíllövésnyi távolságra tartotta, nem engedte őket közel jönni harci bárdjaikkal és rövid dárdáikkal. A végén az ellenség teljesen demoralizálódott, mert Belizár elsősorban arra törekedett, hogy minél több lovas alól kilője a lovát, és csak ezután támadott. A megvert ellenséget nemigen üldözte, mert fontosabbnak tartotta, hogy fogságba ejtse a nyeregből kivetetteket és azokat, akik nem menekültek el. Ezen a nyári hadjáraton, amelynek földrajzi részleteiről nem tudok beszámolni, mert ott nincsenek benépesített városok vagy a körzet kiterjedését jelző jellegzetességek, több mint négyszáz mérföldnyi távolságra portyázott. A tíz napra szánt élelmiszeradag, melyet emberei mindig magukkal hordtak, zabkenyérből és szárított kecskehúsból állott, tulajdonképpeni főhadiszállása egy dunai hajó volt, mely egyben fegyverjavító műhelyül, nyílvessző- és élelmiszerraktárul is szolgált. A hadjárat végéig mindössze három embere sebesült meg, egy katonája pedig belefulladt a mocsárba. De elfogott negyven gepidát, akik egytől egyig szívesebben besoroztatták magukat lovas katonának Belizár személyes parancsnoksága alatt, semmint hogy lealacsonyító munkára rabszolgának adják el őket. Ők voltak Belizár háziezredének első barbár újoncai. Justinus ugyanis jutalmul háziezrednek nevezte ki a csapatot, és megengedte, hogy tagjai személyes hűséget esküdhessenek parancsnokuknak.
A gepidáknak kevés a fémjük, vasuk, aranyuk, és ékszereik sem érnek sokat.
Belizár sok tisztje, aki később a négy főbb háborúban kitüntette magát, részint ebben a portyában, részint pedig abban a büntető hadjáratban nyerte kiképzését, amelyet parancsnokuk a rákövetkező nyáron a bulgáriai hunok ellen vezetett: ezek ugyanis többször átkeltek a Dunán, s betörtek a birodalom területére. Ez alkalommal hatszáz nehéz lovas volt vele és nem kétszáz, mint első hadjáratában. A lóhátról íjazó hunok esetében az volt a probléma, miképpen kényszerítse őket közelharcra, nem pedig az, hogy miként tartsa őket távol. Módszere az eleven csapda volt. Néhány különösen gyors lovasát előre küldte, hogy azok a mohó és telhetetlen hunokat kedvezőtlen helyzetbe csalják, ahonnan elvághatta visszavonulásuk útját A bulgáriai hunok a gepidákhoz hasonlóan szekérbarikádokkal védték családjukat és értékeiket, ha menetelés közben megálltak. Belizár tüzes nyilaikkal felgyújtotta a szekérbástya szél felőli oldalát. Sok veszteséget okozott az ellenségnek, és számos foglyot ejtett, de a szekértáborban szerzett zsákmány nem ért valami sokat.
Haditényei jutalmaképpen Belizár rangban előlépett: Tiszteletre méltó patríciusból Kitűnő Patrícius lett. Justinianus akkor már a császári testőrség parancsnoka volt. Katonai dolgokhoz azonban nem értett, s így a hadsereg ügyeit gyakorlatilag még mindig Justinus vezette. Justinus viszont nem értett az államvezetés művészetéhez, sem pedig a polgári ügyekhez, s az állami tisztviselők Justinianus felügyelete alatt többé-kevésbé azt tehettek, amit akartak.
Belizár most már a katonai kiképzés főfelügyelője lett, és a következő négy év alatt a birodalom keleti részében egyik helyőrségből a másikba utazgatott, részletes jelentéseket küldött a felülvizsgált csapatok állapotáról, a tisztek képességeiről, s különböző javaslatokat tett a kiképzés és a felszerelés megjavítására. Sok barátot szerzett a megbízható, régi tisztek körében, akiknek munkáját dicsérte, ugyanúgy a tevékeny fiatal tisztek körében, akiket előléptetésre ajánlott, de még több lett az ellensége. Sohasem volt hajlandó ugyanis szemet hunyni a tehetségtelenség, a hozzánemértés vagy a felszerelés tökéletlensége fölött, és tudták róla, hogy megvesztegethetetlen.
Az udvarnak kegyeiben maradt, de amikor unszolták, hogy vegye el feleségül ezt vagy azt az előkelő nőt, mindig azzal mentegette magát, hogy túlságosan sokat kell most utazgatnia, nem nősülhet. Majd ha letelepedhet, meg is fog házasodni – mondogatta. Szerelmi ügyei azonban nem voltak sem férjes asszonyokkal, sem lányokkal, és még a Constantinus által épített nagy bordélyházba, Konstantinápoly legnépszerűbb helyére sem látogatott el, ahol a szellem és az elegancia adott találkozót egymásnak. Ellenségei arra célozgattak, hogy azért nem szereti a nőket, mert tulajdon nemét részesíti előnyben, de ez ostoba hazugság volt. Ha nem nősült meg, ez azért történt – legalábbis az én, természetesen elfogult véleményem szerint –, mert nem tudta elfelejteni Antonina úrnőmet. A bordélyházat pedig azért nem látogatta, mert ez ellentétben állt a keresztény törvénnyel, melynek betartására esküt tett. Munkája különben is épp eléggé elfoglalta, és ha szórakozásra vágyott, tisztjeivel vadászgatott. Az sem nagyon zavarta, ha nem volt elég őz, szarvas, nyúl vagy más vad, szívesen vadászott a magasan repülő héjára, sólyomra vagy akár a sövény alatt búvó kígyóra is; célját sohasem hibázta el. Tisztjeit is buzdította, hogy kövessék a példáját, mert a vadászat – mint mondta – a gyakorlatozás egyik fajtája. Különösen ajánlotta a lándzsával való vaddisznóvadászatot.
Kötelessége kétszer is Antiochiába hozta. Első alkalommal úrnőm és férje éppen akkor a libanoni nyaralóban tartózkodott, de a másik alkalommal sem találkoztak, noha Antonina nagyon szerette volna. Férje meghívta Belizárt vacsorára, de ő hivatalos elfoglaltságára hivatkozva elhárította a meghívást. Sajátkezűleg írt levelében azonban külön üdvözletét küldte úrnőm férjének. Természetes elfogultságomban úgy látom a dolgot, hogy zavarban lett volna, ha újra találkoznia kell úrnőmmel, aki más férfinak lett a felesége.
Furcsán hangzó történet, annyi szent, de később hasonló históriát hallottam Itáliába. Egy fiatal patrícius tizenhárom éves korában beleszeretett egy férjes asszonyba. Minthogy szerelme nem talált viszonzásra, ettől kezdve minden más asszonytól tartózkodott, sőt ráadásul elbujdosott a vadonba, s egy barlangban húzta meg magát. Később megalakította a remete szerzetesek társaságát, amelyet most róla, a kétségbeesett Benedekről Benedek-rendnek neveznek. Ez a rokonszenves rend három kötelességet tűzött maga elé: Isten dicsőítését, a tanulást és a testi munkát. Tartózkodtak a húsételtől, a politikától és a bűntől. Benedekhez hasonlóan ők is azt tartották, hogy a férfi és a nő necsak egyszerűen idegen legyen egymás számára, hanem természetes és kibékíthetetlen ellenfél, ami véleményem szerint badarság. Meglátogattam egyszer magas falú kolostorukat a Mons Cassinuson, a Róma és Nápoly közötti út fölött, s meggyőződtem róla, hogy csakugyan a legpontosabb és legszigorúbb fegyelemnek vetik alá magukat. A látottakról beszámoltam úrnőmnek, aki a kolostor törvényei szerint nem léphetett be, s Benedekre vonatkozóan megjegyeztem:
– Remek katona veszett el benne.
Mire Belizár, aki szintén velünk volt, keresztény szellemben így felelt:
– Nem. Eugenius, remek katonát találtak benne.
Ezt a Benedeket egyszer erősen megkísértette az az asszony, akibe szerelmes volt. Úgy gondolta, végre megkönyörül rajta, és megállapodott egy csoport színésznővel, hogy egyik este elmennek vele a kolostorba. Gondoskodott róla, hogy minden szerzetesre jusson egy színésznő. Bekopogtattak, és amikor a kapuőr, egy hatalmas termetű gót, kinyitotta a kaput, becéző karok támadták meg; majd tiltakozását illatos csóközönbe fojtva foglyul ejtették és elvezették. A támadást erőteljesen folytatták, és két-három barát kivételével valamennyi feladta ellenállását. Ez a két-három kivétel bezárkózott cellájába, a kulcsot meg az ablakon át kidobta, hogy megszabaduljon a kísértéstől, hasonlóan Odysseushoz, aki a szirének kísértése ellen matrózaival az árbochoz köttette magát. Csak Benedek tudott szilárdan ellenállni. Kézen fogta az ellenség vezérét és szeretetteljes őszinteséggel beszélve hozzá elérte, hogy az asszony mélyen elszégyellte magát. Ha ez a történet igaz, Benedek éppoly erős jellem volt, mint Belizár. De az is lehet, hogy az asszony időközben megöregedett, és szépsége elvesztette vonzerejét, mert az biztos, hogy sokkal öregebb volt Benedeknél. A római patríciusasszonyok lusták, falánkok és hamarosan úgy elhíznak, mint a potykák a halastóban.
Annyi tény, Belizár rendszeres, tisztességes életet élt, és a hosszú évek alatt csak egyetlen vállalkozásával bukott meg; ezt Porphyrius, a híres bálna ellen vezette, amely idestova huszonöt éve veszélyeztette a Bosporus és a Fekete-tenger hajózását, de sehogy sem tudták megölni vagy tőrbe csalni. Köztudomás szerint ez volt az egyetlen bálna, mely valaha is a Földközi-tengerben ütött tanyát. Az Atlanti-óceánban gyakran láttak ennél jóval nagyobb bálnát is, sőt egy ízben egy egészen rendkívüli nagyságú példány feneklett meg a sekély vízben Cadixnál. Még nagyobbakkal találkoznak az Indiai-óceánban a vörös-tengeri kalmárok, akik minden évben Ceylonba hajóznak a monszunszéllel; ettől a gyakran négyszáz lábnyira is megnövő bálnafajtától nyerik a halcsontot. Porphyrius alig volt nyolcadennyi, de ellentétben az indiai bálnákkal, melyek félénk természetűek és elkerülik a hajókat, valósággal pusztító hadjáratot viselt a birodalom ellen. A bálna – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem eszik nagy halat, delfint, fókát vagy cápát, csak a legapróbb hallal és halivadékkal táplálkozik. Hatalmasra tátott szájjal vágtat a vízben, és milliószám nyeldesi az apró halat. Porphyrius rendszerint a Fekete-tengerben cirkált, és a tengerfenéken, a halak tenyészhelyén táplálkozott. Néha hónapokra eltűnt. De mindig visszatért, és befészkelte magát a tengerszorosokba, a Bosporusba vagy a Hellespontusba, ahol az áramlatok tömegével hajtották szájába táplálékát. Porphyrius első feltűnésekor egy bátor halász, aki igen felmérgesedett azon, hogy hálóját a szörnyeteg szétszaggatta, nehéz szigonyát a kis csónakja mellett elsikló Porphyrius oldalába hajította. Ez volt a formális hadüzenet. Porphyrius, „aki” eddig meglehetősen békés természetűnek mutatkozott, megtámadta és egyetlen farkcsapással széttörte a csónakot. Ekkor jöttek csak rá, hogy Porphyrius nem békés természetű fiatal bálna, hanem teljesen felnőtt, úgynevezett gyilkos bálna, ahogy az Indiai-óceán hajósai nevezik ezt a fajtát.
Porphyrius a tenger mélységeiben szokott leselkedni, és mindig váratlanul tűnt fel, vízsugarat lövellve a fejében levő nyílásból. Rárontott minden csónakra vagy kisebb hajóra, amelyet meglátott; rácsapott a farkával és szétzúzta. Két nagyobbfajta hajót is elsüllyesztett már oly módon, hogy hirtelen alájuk került, és fejjel ment neki a hajótőkének. De lehet, hogy ez csak véletlen volt.
Porphyrius pusztításaira a legkülönbözőbb magyarázatokat adták. Az ortodoxok szerint Isten küldte, hogy megbüntesse a monofiziták eretnek bűneit, a monofiziták szerint azonban ez a magyarázat ostoba, hiszen Porphyrius egyaránt megtámadott ortodoxokat és monofizitákat is. (És abban az időben, amelyről írok, a Rómával való jó viszony ismét helyreállott.) Mások viszont azt állították, hogy Jónását keresi, és nem egy közutálatnak örvendő matrózt – akár ortodox volt, akár monofizita – a tengerbe dobtak Porphyriusnak áldozatképpen. Ortodox és monofizita püspökök a partról prédikációkat tartottak Porphyriusnak, és keskeny papírdarabokra írt szent szövegeket juttattak el hozzá az áramlattal, felszólítván a Szentháromság nevében, hogy térjen vissza az Óceánba, ahonnan jött. De hát ez az írástudatlan és megkereszteletlen Porphyrius fütyült rájuk.
Belizár felajánlotta, hogy megkísérli elejteni. Felszerelt egy hajót, s elhelyezkedett a Fekete-tenger bejáratánál, amikor várni lehetett, hogy a bálna visszatér megszokott vadászterületére. Hajója nagyobb volt azoknál, amelyeket Porphyrius meg szokott támadni, és nehéz, hosszú dárdák kilövésére alkalmas hajítógép állt a fedélzetén, mert a rövid, tollasvégű nyilakkal nem sokra lehetett volna menni. Justinianus kékpárti városi katonákat bocsátott rendelkezésére, akik értettek az ostromgép kezeléséhez – Konstantinápoly falainak védelme a Kékek demarchusának és a Zöldek demarchusának közös feladata volt – s most a Kékek nagyon szerették volna színüknek megszerezni Porphyrius kivégzésének dicsőségét. A hajó legénysége is Kékekből állott. Kékre festették a dárdákat, a hajót, sőt még az evezőket is.
Végre jelentés érkezett, hogy Porphyriust távolabb, az északi part mentén látták, amint lassan halad a város felé, igen-igen ingerlékeny hangulatban. Belizár állandó, éber őrséget állíttatott fel, kipróbálta az ostromgépet, és gyakorlatoztatta a városi katonákat, hogy tökéletes mesterei legyenek a gépnek. Kosarat dobatott a vízbe, ez szolgált célpontul gyakorlatozás közben, míg aztán hajszálpontosan ki tudták számítani a lövedék röppályáját. Hirtelen jelentette az őrszem, hogy félmérföldnyire látja a vízsugarat lövellő Porphyriust. A bálna a víz színén úszva közelebb jött, s egyenesen a hajónak tartott, mint valami tengeri faltörő kos. Értelmes, eszes állat volt, tudta, milyen szörnyű a híre, s hozzá volt szokva, hogy megjelenésére a hajók rendszerint felhúzták vitorláikat és hátszéllel néha ötven mérföldnyire is eltértek útirányuktól. De ez a hajó ott maradt a helyén.
A bálna egyre közeledett, s mikor már egész közel ért, Belizár parancsot adott a kilövésre. A dárda sivítva repült a levegőben, és teljesen átütötte – a célkosarat, mert a derék városi katonák, megrémülve Porphyrius dühétől, okosabbnak látták, ha inkább a kosarat találják telibe. Porphyrius megelégedett egy-két farkcsapással – így is elpusztított vagy két tucat evezőt –, aztán alábukott és eltűnt. De mielőtt eltűnt volna, Belizár belélőtt egy nagy nyilat abból a fajtából, amelyet az ostromló ellenség ellen szoktak acélíjból kilőni, amikor az ellenség különlegesen vastag pajzsok védelme alatt döngeti a kaput. Oda célzott, ahol számítása szerint az agynak kell lennie, de a bálna testi berendezkedése igen különleges, és a súlyos nyíl teljesen eltűnt a hatalmas testben anélkül, hogy nagyobb bajt okozott volna.
A vadászok többé nem is látták Porphyriust. Néhány napi cirkálás után vissza is tértek. A legénység megbeszélte egymás között, hogy és mint folyt le a vadászat, és olyan történetben egyezett meg, amely kielégítette büszkeségét. Elbeszélésük szerint Belizár kilőtte a nyilát, de nem talált, mire ők lőttek az ostromgéppel. A dárda egyenesen behatolt Porphyrius nyitott állkapcsába, de a bálna leharapta a végét, és bömbölve eltűnt. A dárda persze mélyen behatolt a torkába.
– Nemsokára beledöglik a sebeibe – dicsekedtek –, és majd meglátjátok, hogy torkában ott lesz a Kék lándzsánk.
A Zöldek nem hitték el a történetet. Belizár csak ezt mondta:
– A városi katonák igen derekasan dolgoztak, és kiderült, hogy céllövők. Én már felterjesztettem jelentésemet Őfelségének. Ő kétségkívül nyilvánosságra fogja hozni.
De Justinus a Kékek kedvéért visszatartotta a jelentést.
Porphyrius még hosszú éveken át pusztította a halászhálókat és hajókat. A Zöldek, noha meg voltak győződve a Kékek gyávaságáról, nem akarták nevetségessé tenni magukat azáltal, hogy már ők vállalkoznak Porphyrius elpusztítására.
A PERZSA HÁBORÚ
A rómaiak császára és a perzsák nagykirálya régóta ellenségek, s közben mégis úgy vélekednek egymásról, hogy ők ketten a „világ két szeme” és „a civilizáció két világítótornya”. Mindegyik megnyugtatónak találja a másik létét, mert szent hivatalában nagyon magányosnak érzi magát, és királyi levélváltásukban minduntalan felmerül bizonyos bajtársi hang, háború idején nem kevésbé, mint béke idején. Úgy üdvözlik egymást, mint két tapasztalt ostábla-játékos, aki minden este azért játszik a kocsmában, hogy melyikük fizesse a bort. Az „egyik szem” vagy „világítótorony” Európa nagy része, Kisázsia és Afrika egy része fölött fénylik, míg a másik Nagyázsia roppant területeit világítja be. Igaz ugyan, hogy sok terület felett csak névlegesen uralkodnak. A perzsa király nem tudja kezében tartani az olyan távoli satrapiákat, mint Bactria, Sogdiana és Arachosia; a római császár pedig – legalábbis abban az időben, amikor én ezeket írom – Britanniát csak névleg birtokolja, mert valójában elvették tőle a piktek meg a szászok, Galliát a frankok és a burgundok, Észak-Afrikát a vandálok és a mórok, Hispániát a gótok egyik nemzetsége, Itáliát pedig magával Rómával együtt a gótok másik nemzetsége. Mindazonáltal a világ nagy részét még mindig az egyik vagy másik igazgatja, és közben névleges hatalma van más hatalmas területek fölött.
A világbéke szerencséjére homoksivatagok és nagy, sziklás felföldek választják el egymástól a két birodalmat majdnem végesvégig a közös határ mentén, amely a Fekete-tenger keleti végétől Örményországon át, Szíria és Palesztina mögött a Vörös-tenger északi végéig húzódik. A világtörténelem folyamán nyugati hadseregek ritkán tudták meghódítani Ázsiának ezeken a határain túl fekvő részeit, mint ahogy keleti hadseregek sem tudták elözönleni Európát vagy Afrikát. És ha a betörés sikerült is, nem lett belőle tartós hódítás. Xerxes nem tudta meghódítani Görögországot, pedig roppant nagy sereget hozott Európába a Hellespontuson vert hajóhídon át, és Nagy Sándor meghódította ugyan Perzsiát, de óriásira dagadt birodalma nem élte túl a halálát. Sokkal általánosabb volt az a szabály, hogy bármelyik részről történt is a betörés, a behatolókat a határ közelében rendszerint megverték; vagy ha siker kísérte vállalkozásukat, a hódítók meg sem kísérelték az elfoglalt területek megtartását, hanem visszatértek, miután valamilyen módon hadisarcot csikartak ki. Ezek az összetűzések csaknem mind Mezopotámiában történtek, az Eufrates és a Tigris felső szakaszai között. Ez igen alkalmas harcászati terület, de inkább a perzsáknak kedvez, mert elég közel van magtáraikhoz és váraikhoz.
Nagy Sándor után több évszázadon keresztül Parthia néven ismerték a perzsa birodalmat, mert az Arsacida uralkodóház parthus eredetű volt. De körülbelül száz évvel azelőtt, hogy Constantinus felvette a keresztséget és a birodalom székhelyét áttette Rómából Konstantinápolyba, az ősi perzsa királyok egy Artaxerxes nevű utóda fellázadt és megbuktatta az Arsacidák uralmát. Új uralkodóháza, a Sassanida dinasztia visszaállította a perzsa birodalom nevét és ősi hagyományait, s azóta is ez a ház tartja kezében a hatalmat. (Abban az időben, amelyről most írok, Kobad, a dinasztia tizenkilencedik leszármazottja viselte a királyi koronát.) A Sassanidák megtisztították és megerősítették az ősi perzsa vallást, amely nem más, mint Zoroaster mágus és próféta kinyilatkoztatása szerint való tűzimádás. Ezen a valláson sokat rontott a görög filozófia, mint ahogy az ősi római és zsidó vallást is megmételyezte, és ha már erről van szó: a kereszténységet is megfertőzte. (Hasonlítsák össze például a négy evangélium finom és egyszerű meséjét, amely nyilván írástudatlan parasztok és halászok között keletkezett, akik sohasem tanultak nyelvtant vagy retorikát; mondom, hasonlítsák össze ezt a történetet korunk ernyesztő filozofikus kereszténységével!) De Artaxerxes király az összes filozófusokat elűzte birodalmából. Ezek perzsa eszmékkel tértek vissza hozzánk, és újabb eretnekséggel fertőzték meg a kereszténységet: a manicheizmussal. A manicheusok mérőben eredeti elméletet állítottak fel Krisztus lényegére vonatkozólag. Véleményük szerint lényege nemcsak kettős, hanem egyenesen ellentétes: Jézus, a történelmi ember tökéletlen volt és vétkes, míg Krisztus, szellemi alteregója: isteni Megváltó. A manicheusokat, egyformán gyűlölik Perzsiában és a keresztény világban, s én egyetlen szót sem hozhatok fel védelműkre. A perzsák ezt a vallást csak a perzsiai örmények között tűrik, de ott támogatják is, hogy ezáltal gyengítsék a vallási rokonszenvet Perzsa-Örményország és Római-Örményország között, amelynek lakói azonban fanatikus ortodoxok.
Artaxerxes minden szükségtelen fecsegést eltiltott – a filozófia például ennek tűnik oly gyakorlati ember szemében, mint én vagyok –, és elrendelte, hogy vissza kell térni az egyenes cselekedethez, beszédhez és gondolathoz. Ezzel visszaállította a perzsák ősi erejét és hatalmát, mind a polgári, mind a katonai kormányzatban. Utódai és az egymást követő római császárok állandóan háborúskodtak egymással, s a háborúk kimenetele általában a perzsáknak kedvezett. A perzsa dinasztia tizennegyedik uralkodója Bachram volt, a Vadász, akit azért neveztek el így, mert szenvedélyesen vadászott sivatagi vadszamarakra. Ő is háborúba keveredett velünk, mert majdnem olyan fanatikusan üldözte a keresztényeket, mint ahogy mi üldözzük keresztény testvéreinket. A háborúban vereséget szenvedett és királyi becsületére kellett megfogadnia, hogy Perzsia száz évig nem bontja meg a békességet. Fiai és unokái, félve szelleme bosszújától, szigorúan megőrizték a békét egészen a legutóbbi időkig, amikor a száz év éppen letelt. Ekkor, mint ahogy említettem, újra kitört a háború, és Anastasius szégyenletesen vezetett hadserege igen csúfosan kikapott. Ez volt az a háború, amelyet Simon, a polgár is végigküzdött.
Az ellenségeskedés több ok miatt tört ki, legfőképpen a selyem nagykereskedelmi ára miatt. A selyem olyan ruhaanyag, amely minden más ismert anyagot túlszárnyal könnyűség, hűvösség és szépség dolgában. Valamikor réges-régen egy kínai királynő találta fel, és évszázadokon keresztül tengeren és szárazföldön Kínából hozták be a gazdag és jó családból való emberek, táncosnők és prostituáltak számára; s a ritka fényűzési cikk lassanként általános szükségletté vált. A selymet könnyű festeni, különösen bíborral. Másik fontos behozatali cikk Keletről, főleg Indiából – a gyapot. Ez egy iszapos, mocsaras földön termő cserjének rostos virága, amely könnyű, tartós vászonná szőhető, hűsebb a gyapjúnál, és igen jól mosható. A gyapotból azonban hiányzik a selyem finom lágysága és fénye. A gyapot körül sohasem volt semmi rejtély, a selyem természetét és eredetét azonban csak a kínaiak ismerték, ők meg nem árulták el a titkot, mert meg akarták őrizni igen értékes monopóliumukat. A nyersselyem növényindára felcsavart sárgás gombolyagokban érkezett hozzánk, minden gombolyag meghatározott súlyú fonalat tartalmazott. Egyes természettudósok szerint a selyemfonal csak valami óriási kínai póknak a szála lehet, mások erősködtek, hogy bizonyos fajtájú pálmafa kérgéből nyerik, megint mások úgy gondolták, hogy az eperfa levelének alsó, bolyhos részéről kaparják le. Senki sem tudta azonban bizonyítani, hogy az ő feltevése a helyes, mert a kínaiakkal mindig csak közvetítők útján tudtunk érintkezni, kivéve talán egy rövid korszakot valami négyszáz évvel ezelőtt, amikor hajóink el-ellátogattak a dél-kínai kikötőkbe. Azóta vagy tengeren át tartottuk a kapcsolatot a ceyloni perzsa kereskedőkolónia közvetítésével, vagy pedig szárazföldi úton Perzsián keresztül. A kínai selyemkaravánok Bokharán és Szamarkandon keresztül százötven nap alatt érik el a perzsa határt, és újabb nyolcvan nap alatt jutnak el Nisibisen keresztül, a felső Eufrates mellett a mi határunkhoz. Onnan már csupán húsznapi járóföld Konstantinápoly. A tengeri út talán kevésbé kockázatos, de a selyemnek akkor a Vörös-tenger menti abesszin kalmárok kezén is át kell mennie, s így dupla vám terheli.
Minthogy a kereslet nőtt, a kínai árusok felemelték a nyersselyem árát, mire a perzsák, akik nem tudták elviselni, hogy csak a kínaiak húzzanak külön hasznot, a viszonteladási árat még aránytalanabbul emelték. A mi kereskedőink azonban ilyen árak mellett már nem tudták megtalálni számításukat. Elhatározták tehát, hogy közvetlen érintkezésbe lépnek a kínaiakkal. Ennek pedig csak egy módja volt: újra meg kellett nyitni a perzsa területektől északra, a Kaspi-tengeren túl vezető régi karavánutat. Ez a hosszú, de igen hasznos út a kaukázusi hegyek egyik szűk szorosán keresztül éri el a mi területünket, a Fekete-tengertől keletre, Colchis határánál. Ez a Colchis gazdag és velünk barátságos viszonyban levő ország; valamikor régen onnan hozta el Jason az argonautákkal az arany gyapjút, ami nyilván azt szimbolizálja, hogy Kelet kincsei ezen az ászaid úton jutottak hozzánk. Amikor kereskedőink erre a megoldásra határozták el magukat, tudták, hogy sarcot kell majd fizetniük a vad hunoknak, akiknek a területén az út vezet, de remélték, hogy ezek kevesebbel beérik, mint a perzsák. A hozzánk legközelebb lakó és leghatalmasabb törzs a fehér hunoké volt, akiket európai külsejükért neveztek így; nem hasonlítanak más hunokra, – akikben nem tudunk mást látni, mint gonosz, sárga vadállatokat. A Kaspi- és a Fekete-tenger között lakó fehér hunok halálos ellenségei a perzsáknak. Alkalmas ajándékokkal néha rá tudtuk venni őket, hogy északról támadjanak a perzsákra, miáltal nemegyszer komoly veszélyektől óvtuk meg határainkat. Kereskedőink terve mégsem sikerült. A perzsák megneszelték a dolgot, és rávették a kínaiakat, hogy mással ne álljanak szóba, csak velük. Ezek után Kobad király gunyoros hangú levélben közölte Anastasius császárral, hogy a fehér hunok őt tették felelőssé azért a vámért, amelyet a rómaiak ígértek nekik az északi útvonal használatáért. Ha tehát Anastasius még mindig akar selymet vásárolni, akkor legelőször adjon annyi kölcsönt a perzsa kormánynak, amennyivel ki tudja békíteni a csalódott hunokat. Anastasius természetesen méltatlankodva visszautasította ezt a követelést, mire Kobad csekély létszámú, de jól képzett sereggel betört Római-Örményországba, s megostromolta a Felső-Tigris mentén fekvő Amidát. Anastasius ötvenkétezer főnyi sereget indított útnak e fontos város felszabadítására, de a parancsnokságot nem egyetlen mihaszna tábornokra bízta, mint ahogy szokásos volt, hanem több egyenrangú mihaszna tábornokra, akik állandóan ellenezték egymás terveit, és semmiben sem tudtak megegyezni. Természetes tehát, hogy ezt a nagy haderőt több szabályos ütközetben, egyik hadosztályt a másik után megverték, sőt a hadsereg némely része megfutamodott anélkül, hogy az ellenséggel szembeszállt volna. Ilyenformán Keleten oly mélyre süllyedt a becsületünk, hogy ha Kobadot el nem vonja a hunok északi betörése, minden bizonnyal megkísérelte volna lerohanni egész Szíriát meg Kisázsiát, és vállalkozását kétségkívül siker koronázta volna. Anastasius azonban kétszeresen megfizette a hunoknak ígért vámot, csak támadják meg a perzsákat. Közben Kobad hosszú ostrom után már elfoglalta Amidát. Sikerét néhány örmény szerzetesnek köszönhette, akik az egyik toronyban őrködtek, illetve csak őrködtek volna, ha a legutóbbi hosszú böjtjükre következő nagy eszem-iszom hatására el nem aludtak volna. A perzsák felfedeztek egy rég elfelejtett föld alatti folyosót, s azon keresztül belopózva a toronyba, egytől egyig lemészárolták a hortyogó barátokat. Az általános rohamban Kobad hatvanéves korához képest meglepő energiával küzdött. Karddal a kezében maga is felhágott egy ostromlétrára, és azzal fenyegette katonáit, hogy aki vissza mer fordulni, azt saját kezével szúrja le. Úgy mesélik, hogy nagyon elhúzódott az ostrom, és Kobad már abba is akarta hagyni, amikor a perzsa mágusok egy esetet jó előjelnek vettek, és kierőszakolták az, ostrom folytatását. Néhány prostituált ugyanis azzal ingerelte a perzsa katonákat, hogy a falak tetejéről lekiabált nekik, miközben felemelte a szoknyáját:
– Gyertek be és élvezzetek!
A mágusok arra magyarázták ezt a jelet, hogy a város nemsokára felfedi előttük titkait; és kiderült, hogy igazuk volt, amikor a rejtett föld alatti folyosót felfedezték. Kobad aztán visszafordult, hogy megütközzék a fehér hunokkal, s Amidában ezer főnyi helyőrséget hagyott hátra. Ezek sikeresen állták a római felmentő sereg ostromát, és csak két évvel később ürítették ki a várost, hetvenezer arany lefizetése ellenében.
Hét évre kötött béke jött létre Anastasius és Kobad között, de sokkal tovább tartott, mert Anastasius túlságosan gyenge, Kobad pedig túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy folytassa a küzdelmet. Közben azonban mindkét fél elkövetett egy-egy ellenséges cselekedetet. Kobad elfoglalta a Kaspi-kaput, a Kaukázuson keresztül vezető szorost, amelyen selyemkaravánjainknak át kellett volna haladniuk; Anastasius pedig a perzsa határ közelében erődítménnyé építette ki Daras városát, amely ellenőrzése alatt tartotta a két országot összekötő főútvonalat.
Ennek a két cselekedetnek a jelentőségét meg kell magyaráznom. A Kaspi-kapu stratégiailag igen fontos átmenőhely. Ez az egyetlen átjáró a kaukázusi hegylánc magas és félelmetes sziklái között. A hegység, egyik oldalán a tágas ázsiai sztyeppekkel, ahol a nomád hunok élnek, a másik oldalán pedig a mi civilizált világunkkal, mérföldek százain keresztül mintegy természetes sorompót alkot a két világ között. Nagy Sándor ismerte fel elsőnek a hágó teljes jelentőségét. A szoros hét mérföld hosszú, és felénk eső bejáratánál a meredek sziklák természetes kaput alkotnak, mely viszonylag kis helyőrséggel védhető. Nagy Sándor várat emeltetett itt, amelynek az elmúlt nyolc- kilencszáz év alatt számtalan gazdája volt. Történetünk idején egy keresztény hitre tért hun volt a várúr, akinek legelői a felénk eső hegyoldalon terültek el, úgyhogy a vár túlsó oldalon levő pogány hunok ellen jó védelmet nyújtott.
Ez a várúr közeledni érezte halálát, s minthogy nem nagyon bízott fiai józanságában és bátorságában, levelet írt Anastasiusnak, aki a múltban többször is bebizonyította iránta való jóindulatát. A hun felajánlotta a császárnak, hogy néhány ezer aranyért eladja neki a várat és szorost. Anastasius összehívta fő szenátorait, és megkérdezte véleményüket, amelyet azok a következőkben feltettek ki:
– A Kasi-kapunak igen nagy kereskedelmi értéke volna Szent Felséged számára, ha az északi karavánutat felhasználhatná Kínával való közvetlen kereskedelemre. De minthogy a perzsák mesterkedései ezt megakadályozzák, a kapu birtokából semmi hasznunk nem származhat. Bizonyára Felséged előtt is nyilvánvaló, hogy a jelenlegi várúrnak vagy fiainak továbbra is tartaniuk kell az erődítményt minden fizetség nélkül is, pusztán azért, hogy féken tartsák a birtokaikra áhítozó sztyeppi hordákat. Mindezeken felül római helyőrséget itt felállítani egyaránt veszélyes és költséges volna. A Kaspi-kapu ugyanis kétszáz mérföldnyire fekszik a Fekete-tenger keleti végétől és meg távolabbra a ponthusi kerülettől, amely Felséged legközelebbi személyes tulajdona a Fekete-tenger déli partjain. Közben fekszik a perzsák Ibéria nevű satrapiája. Azt tanácsoljuk tehát Felségednek, mondjon köszönetet a legudvariasabban ennek a hunnak, küldjön neki méltó ajándékot, de ne dobja ki a jó pénzt feleslegesen. Keleti határunk már úgyis túlságosan sokba került a birodalomnak.
Anastasius igen helytelenül megfogadta a tanácsukat. A várúr nemsokára meghalt, fiai pedig összevesztek a végrendeleten. A legfiatalabb, akit megfosztottak örökségétől, erre azt indítványozta Kobadnak, hogy erős perzsa sereggel azonnal foglalja el a kaput, őt pedig nevezze ki várparancsnoknak, és adjon neki nagy évi fizetést. Kobad a kért haderőt valóban útnak indította, a kaput elfoglalta, a fiúkat azonban a legfiatalabbal együtt legyilkoltatta. Így aztán gratulálhatott saját magának, hogy most már távoli nyugati tartományai is biztonságban vannak a hunok támadásaitól. Ha Anastasiusnak mersze lett volna megszállni a kaput, tetszése szerint bármikor oly könnyen zúdíthatott volna le Perzsa-Örményországra támadó csapatokat, mint a kertész, aki kinyitja vízgyűjtő medencéje zsilipjeit és elárasztja vízzel az öntöző csatornákat.
Ennyit a Kaspi-kapuról. Ami pedig Anastasiusnak azt a cselekedetét illeti, hogy erődítménnyé építette ki Darast: ősi szerződés szerint tilos volt a közös határ bármelyik oldalán új erődítményt építeni. A perzsák erősen méltatlankodtak emiatt, de Anastasius ezenkívül még Római-Örményország Erzerum nevű helységét is megerősítette, s erős várossá építette ki. A perzsák persze ezt is igen zokon vették tőle, a Perzsa-Örményországban élő manicheus szerzetesekkel folytatott intrikálásával egyetemben; a császár ugyanis azt a látszatott igyekezett kelteni, mintha titokban maga is manicheus nézeteknek hódolna.
Amikor Anastasius halála után Justinus lépett a trónra, Kobad aggódni kezdett a jövőért. Tudta, hogy Justinus tehetséges katona, ő meg érezte, hogy már nem él sokáig. Mint oly sok keleti király, ő is gyűlölte természetes utódját, akit Khaousnak hívlak. Imádta legkisebb fiát, Khosrout, akit második felesége szült neki. Ez az asszony életét adta azért, hogy őt kiszabadítsa az úgynevezett Feledés Várából, ahol egy trónbitorló két évig fogva tartotta. Az asszony ruhát cserélt vele, s így férje megszökhetett. A csalást persze hamarosan felfedezték, az asszonyt kegyetlenül megkínozták és megölték. Kobad megesküdött neki menekülése előtt: ha valaha visszakapja trónját, az ő fia lesz az utódja. Khaouson kívül még egy másik fia is volt, Jamaspes, Perzsia legtehetségesebb katonája, akiben az egész nemesség megbízott, de ő nem jöhetett számba a trón betöltésénél, mert a hunokkal vívott egyik csatában fél szemét elvesztette. A törvény szerint nyomorék vagy testi hibás férfi nem uralkodhat Perzsiában; a perzsa törvényeket pedig sem visszavonni, sem módosítani nem lehet. Kobad évekig töprengett, miképpen tehetné el az útból Khaoust, akit öccse, Jamaspes hűségesen támogatott, de nem talált megoldást. Csak akkor határozta el magát cselekvésre, amikor Anastasius meghalt és Justinus lett a császár. Igen szép ékszerek és más műremekek kíséretében különös tartalmú levelet írt Justinusnak. A levelet néhány lényegtelen kihagyással itt idézem:
„Kobad, a Sassanidák nemzetségéből, a Nap fivére, a Perzsák Nagy Királya, Media, Irak, Tramszjordánia, Innenső-Arábia, Perzsa-Örményország, Kirman, Khorasam, Mekran, Sind, Omán, Sogdiana és e rövid levélben még elszámlálni is túlságosan sok más ország elismert uralkodója, üdvözletét küldi Justinusnak, a Rómaiak Konstantinápolyban székelő Keresztény Uralkodójának.
Királyi unokatestvérem! Atyádtól, Anastasiustól sok igazságtalanságot szenvedtünk el, amit közismert nemeslelkűségeddel te fogsz elsőnek elismerni. Mindazonáltal helyesnek tartjuk elejteni azokat a komoly vádalkat, amelye-két a rómaiak ellen felhozhatnánk, bízván abban, hogy Királyi Atyád életében Te épp annyira elítélted ezeket az oktalan cselekedeteket, mint Mi Magunk, noha fiúi kegyességedben tartózkodtál attól, hogy következményeiket mérsékeld. És biztosítunk arról, hogy az igazi győzelem azé, aki noha tudja, hogy rosszul bántak vele, mégis hajlandó megegyezni ellenségeivel, amikor azok a barátságát kérik. Ezt ajánlja Kobad az ő nagylelkűségében, és hajlandó magát a barátság legszorosabb kötelékeivel Justinushoz kötni.
A mi Királyi Unokafivérünk bizonnyal ismeri azt a nevezetes megállapodást, amelyet őse, Arcadius császár és az enyém, a nagy Yesdijerd (aki önmagát az általunk imádott Napisten előtti nagy alázatában „Bűnösnek” nevezte) létesített. Ez az Arcadius súlyosan megbetegedett, s minthogy nem volt felnőtt fia, csupán egy Theodosius nevű kisgyermeke, attól tartott, hogy valamelyik hatalmas tábornok vagy becsvágyó rokon ki fogja túrni a fiúcskát az utódlásból. Hasonlóképpen tartott attól is, hogy alattvalói ki lógják használni azt a politikai bizonytalanságot, amely olyan gyakran jellemzi a kiskorú császárok uralkodását, így hát merészen levelet irt ősünknek, Yesdijerdnek, megkérve őt, hogy vállalja el fia gyámságát, amíg nagykorú nem lesz, és óvja meg részére a trónusát minden vetélytárstól. Nemes ősünk, ki csak nevében volt Bűnös, de cselekedeteiben erényes, vállalta ezt a feladatot, s levelet írt a szenátusnak Konstantinápolyba, háborúval fenyegetve Theodosius trónjának bármelyik bitorlóját. Ezután haláláig megőrizte a legteljesebb békét birodalma és a római birodalom között.
Emlékezetül e nemes történetre, amely egyformán becsületére válik Arcadiusnak és a mi ősünknek, és remélvén, hogy újból olyan százéves békekorszak következik, amilyet később Theodosius császár esküdött a mi ősünknek, Bachramnak, a Vadásznak, s amely csak nemrégen telt le, mi a következő ajánlatot tesszük: Te, Justinus, fogadd örökbe Khosrout, a mi szerelmetes fiunkat és kiválasztott örökösünket a trónra. Tedd ezt, és szeretni fogunk, és minden alattvalóm szeretni fogja a te alattvalóidat, és a Nagy Király és a rómaiak császára nem lesznek többé unokafivérek, hanem testvérek. Üdvözlégy.”
*
Bizonyára azt képzelnék, hogy Justinus és kiszemelt utódja, Justinianus, nagy örömmel vette ezt a levelet, amely örvendetesen megoldotta volna minden problémájukat, még a selyem ára körül folyó régi vitát is beleértve. És jól képzelnék. De azért mégis tanácsosnak tartották összehívni a fontosabb szenátorokat és kikérni véleményüket, amint Anastasius tette a Kaspi-kapu ügyében. Az is köztudomású, hogy mi szokott történni ilyen alkalmakkor. A legegyszerűbb és legtermészetesebb megoldást mindig elvetik mint méltatlant a bölcsesség ilyen szaktekintélyei számára, amilyenek ezek a nemes, őszhajú, öreg férfiak; egy homályos változat fölött szenvedélyesen vitatkoznak, majd azt is elvetik; míg végre találnak egy hajánál fogva előráncigált és csodálatosan helytelen megoldást, amelyet aztán egyhangúlag elfogadnak. Eszembe jut erről egy népszerű anekdota, mely jól vág ehhez a történethez. Egyszer két okos athéni rendőr üldözött egy thébai tolvajt a városi határ felé, amikor egy felírás ötlött a szemükbe: „A szőlő jele. Isten hozta a thébaikat” Az egyik így szólt:
– Biztosan ide menekült.
– Nem! – kiáltotta a másik –, ide nem menekülhetett, hiszen biztosra vehette, hogy egy ilyen szembeötlő helyen keresni fogjuk.
– Pontosan így van – válaszolta az első –, s éppen ezért úgy akar túljárni az eszünkön, hogy mégis bemegy.
Erre aztán alaposan átkutatták a helyet, miközben a thébai tolvaj, aki nem is tudott olvasni, a határon túl biztonságba ért. Ilyen szellemben vitázott most az okos szenátus Kobad ajánlata fölött. Vajon egyszerű és őszinte-e, vagy pedig ravasz és rosszindulatú? Vagy mi még?
Megvizsgálták a legkülönbözőbb álláspontokat, míg végül a kancellár mint jogi szakértő előadta alaposan megfontolt véleményét:
– Kobad végtelen egyszerűsége alatt végtelen ravaszság rejtőzik. Justinusszal örökbe akarja fogadtatni Khosrout, hogy később, Justinus halála után jogi alapon magának követelje a birodalmat!
Bármely egyszerű, közönséges ember rájött volna e gondolatmenet képtelenségére, de hát egyszerű, közönséges ember nem volt jelen. Először is, a perzsák szavahihető emberek, és a Nagy Király nem volna képes ilyen kicsinyes fogásokkal lealázni királyi méltóságát. Másodszor, nincs olyan perzsa, akinek a legkisebb esélye is lehetne arra, hogy jelöltként szóba jöhetne a római trónra, még akkor sem, ha felvenné a keresztséget, ami által természetesen kizárná magát tűzimádó honfitársai köréből. Valójában az történt, hogy Kobad őszinte és jószomszédi ajánlatot tett (az egyik világítótorony jelzett a másiknak), éppúgy, ahogy Arcadius tette egykor. De a kancellár véleménye megijesztette a trónkövetelő vetélytárstól félő Justinianust, és még Theodora, aki helyesen értelmezte a levelet, ismétlem, Theodora sem tudta rávenni, hogy gondolkozzék józanul az ügyön. Justinus erre kénytelen volt se hideg, se meleg választ adni Kobadnak. Felajánlotta, hogy szívesen örökbe fogadja ugyan Khosrout, de csak fegyveres szertartással, nem pedig császári okirattal. Az előbbi örökbefogadási módszert főleg a gótok használják. A jövendőbeli apa lovat és teljes páncélzatot ad jövendő fiának, és előírás szerint kijelenti: „Te vagy az én kitűnő fiam. A nemzetek szokása szerint és férfias módon ezen a napon nemzettelek. Legyenek az én ellenségeim a te ellenségeid, az én barátaim a te barátaid, az én rokonaim a te rokonaid.” A különbség az ilyesfajta szertartás és a polgári, írásbeli örökbefogadás között az, hogy a római jog szerint az előbbi nem jogosít öröklésre, csupán az apát fia védelmére, azt pedig apja iránti engedelmességre kötelezi.
Mielőtt összehívta volna a tanácsot, Justinianus négyszemközti beszélgetésben biztosította a perzsa követet, hogy véleménye szerint a császár készségesen elfogadja az ajánlatot. A követ ennek megfelelően levélben felkérte Khosrout, hogy utazzék a határra, ahonnan aztán rövidesen Konstantínápolyba kísérik, s nyélbeütik az ünnepélyes örökbefogadást. Most azonban természetesen minden megváltozott. Khosrou mélyen sértve érezte magát a nyomorúságos válasz miatt, amelyet egy római követ hozott az ő képviselőjének, aki előre utazott a határra Nisibishez. Az egyszerű „nem” sakkal megfelelőbb és sokkal kevésbé bántó lett volna, mint ez az „igennek” álcázott „nem”. Valóban azt képzelte-e Justinus, hogy a civilizált világ legrégibb és legnagyobb királyságának uralkodója megengedi kedvenc fiának, kiválasztott utódjának, egy hercegnek, akinek ereiben Artaxerxes és Cyrus vére folyik, hogy úgy bánjanak vele, mint valami barbár germán harcossal? Nemsokára ki is tört a háború, amelyben Belizár első fontos parancsnokságához jutott.
Mielőtt rátérnék Belizár hőstetteire, kissé részletesebben be kell számolnom úrnőmről és magamról egy antiochiai esettel kapcsolatban. Egy délben, május 29-én abban az évben, amikor az új perzsa háború kitört, a kertre néző verandán ültünk, várva, míg ebédre hívnak. Hűvös hely volt a szép kékkel csempézett veranda, előtte szökőkút, fehér márványmedencével, melyben tarka halak fickándoztak, körülötte virágágyak, bennük ritka, távolkeleti virágok. Úrnőm álmosan tartott kezében valami hímzést, de a nyomasztó meleg miatt egy öltést sem tudott rajta tenni. Jómagam is egészen elernyedtem, s még gondolkodásra is képtelen voltam. Egyszerre csak rosszul lettem. Úgy éreztem, hogy a föld megmozdul, táncolni kezd alattam. Megrémültem. Csak nem kolera? El kell pusztulnom talán már néhány órán belül? A város szegénynegyedében dühöngött a kolera, naponta ötezer áldozatot szedett. Nem messze állt egy csodás, korinthusi stílusban épített templom, amelyben valamikor Diana istennőt imádták (aki egyben Astarte néven szíriai istennő), de most már több mint száz éve a Kék párt főhadiszállásaként használták. Megpróbáltam tekintetemet az épület széles oszlopcsarnokára rögzíteni, de a numidiai sárga márványból faragott, magas oszlopok is részegen inogtak; egy különösen heves kilengés után úgy tűnt, mintha valamennyien oldalra dűlnének és egyszerre hatalmas robajjal összeomlott az egész oszlopcsarnok! Abban a pillanatban tisztában voltam vele, hogy nem én vagyok beteg, hanem Földanyánk. Roppant erejű és szörnyű hevességű földrengést éltünk át. Felkaptam úrnőm gyermekeit, Photiust és a kicsike Mártát, akik mellettem játszadoztak a földein, és kirohantam a kertbe. Úrnőm botladozva jött utánam. Épp idejében: egy újabb s még hevesebb földlökés valamennyiünket a földhöz vágott, s gyönyörű, értékes és kényelmes házunk nagy robajjal összedűlt, úgyhogy pillanatok múlva már csak kő- és gerendatörmelék hevert a helyén. Valami főbe sújtott, s azon vettem észre magam, hogy karommal ösztönösen úszó mozdulatokat teszek, mintha hajóról a tengerbe zuhantam volna és már-már elborítanának a hatalmas hullámok. S valóban, ugyanebben a pillanatban, noha nem tudtam róla, sok ezer polgártársam csakugyan úszott, kétségbeesetten küzdve az életéért. Mert a hatalmas Orontes folyó a tavaszi áradástól megdagadva, a föld görcsös vonaglásának hatására elhagyta medrét, s mindent magával sodorva, húsz lábnyira elöntötte az alsóvárost.
Amikor fejem kissé kitisztult, megragadtam úrnőm kezét, s visszafordultunk oda, ahol a ház állott, kétségbeesetten kiáltozva a két idősebb gyermek, a nevelő, a szolgák és szolgálók után. De mind ott voltak eltemetve a porfelhőben úszó romok alatt, kivéve a két kertészt és egy szolgát, akik az első lökésre kirohantak a hátsó ajtón. Később még előkerült az egyik súlyosan sebesült szolgáló is. Még valakit megpróbáltunk kiszabadítani, aki a közelünkben nyögdécselt a romok alatt – gondolom, úrnőm sógornője lehetett –, de a hirtelen keletkezett szél tűzvésszé lobbantotta a romok között már bujkáló lángot, s ez megakadályozott minden további mentési munkát. Egyszer úgy hallottam, mintha úrnőm idősebb fia sikoltozna, de amikor odarohantam, már nem hallottam semmit. A földlökések ereje ezután fokozatosan csökkent. Néhány óra múlva már számba tudtuk venni a nap szörnyűségeit.
Antiochia, a Keleti Birodalom második városa (noha Alexandria, Korinthus és Jeruzsálem nagy merészen szintén vetekedtek ezért a címért) romokban hevert. A háromnegyed millió lakosból megmaradt néhány ezer ember földönfutóvá lett, mert azokat a faházakat, melyeket a földrengés megkímélt, hatalmas tűzvész pusztította el. Egyetlen templom vagy középület sem maradt épen. Mérhetetlenül mély, hosszú szakadékok támadtak a földben, egész utcasorokat elnyeltek. Minden képzeletet felülmúlt a pusztulás az Ostracine- és a Nimfa-negyedben, a legtöbb emberélet azonban a két nyilvános fürdőben, a Hadrianus- és a Trajanus-fürdőben pusztult el, mert mindkettő zsúfolt volt az első földlökés pillanataiban.
S a földrengés után jöttek a szokásos kísérő jelenségek: zavargások, rablások, a vízművek beszennyeződése, járványos betegségek elterjedése (a kolera fokozottan szedte áldozatait), s késhegyig menő vallási viták a katasztrófa oka felől. Szerencsénkre tehetséges kormányzónk volt, aki a becsületes emberek bizalmát élvezte. Csapatokat szervezett a romok közé szorult áldozatok kiszabadítására, tűzoltásra, a halottak elhantolására, ideiglenes hajlékok építésére, élelmiszer gyűjtésére és szétosztására. Ha ő nincs, helyzetünk valóban kétségbeejtő lett volna.
Úrnőm férjét a földrengés a Diana-templomban érte. Teste nem került elő a romok alól, de a ház pincéjéből nagyobb összegű aranyat tudtunk megmenteni, végrendelete pedig a seleuciai templom kriptájában, a papok őrizete alatt biztonságban volt. Raktára, a benne felhalmozott rengeteg selyemmel, szintén ép maradt, és a tűz sem tett benne kárt. Libanoni villánkat a katasztrófa megkímélte. A végén megállapítottuk, hogy minden még sokkal rosszabbul is történhetett volna. Úrnőm négy gyermeke közül kettő megmaradt. Az anyai fájdalom, mint ilyenkor az természetes, a két elveszelt gyermekben kedvenceit siratta, „hiszen a négy közül éppen ők voltak a szebbek, a tehetségesebbek”; de hogy ez valóban így volt-e vagy sem, azt nem tudom. Az mindenesetre tény, hogy Photius nem bizonyult jó fiúnak, de én mégis jobban szerettem, mint néhai bátyját.
A katasztrófa nagyon megrendítette Justinust. A földrengés nemcsak Antiochiát sújtotta, hanem a Perzsába vezető út mentén fekvő Edessát és Anazarbát is, továbbá Pompeiopolist, nyugaton pedig Durazzót és Korinthust. Valamennyi fontos város. Justinus letette fejéről a császári koronát, szürke gyászruhát öltött, áldozatokat mutatott be egy szentélyben, mely a város falain kívül épült, s egy teljes hónapon át tartózkodott a mosdástól és borotválkozástól. Királyi rendelettel ugyanilyen időtartamra bezáratta a színházakat és a Hippodromot. Kétmillió arannyal járult hozzá Antiochia újjáépítéséhez, és a többi városnak is nagy összegű segélyadományt küldött. Bizonyos számú évre elengedte e városok adóit is. A kincstári adójövedelem persze ijesztően megcsappant.
Úrnőm, Antonina, két évig várt Antiochiában, míg a viszonyok javulása folytán ismét meg nem növekedett az ingatlanok értéke. Ekkor eladta minden birtokát, melyet férjétől örökölt, s két gyermeke és jómagam kíséretében visszatért Konstantínápolyba. Kis házat vásárolt Blachernae külvárosban, ahonnan szép kilátás nyílt az Aranyszarv vizeire. Megérkezéséről nem értesítette sem Theodorát, sem többi ismerősét, elvonultan szándékozott élni.
Röviddel megérkezésünk után Justinus utódaként Justinianus lett a császár, Theodora ekkor már a felesége volt; az öreg nagynéni időközben meghalt, Justinus pedig unokaöccse kedvéért hatálytalanította azt a törvényt, amely nem engedte meg, hogy patríciusok volt színésznőt vegyenek feleségül.
Így hát úrnőm egykori társnője a császári hitvesek ékszerekkel teleaggatott aranykoronáját viselte, nyakáról gyöngysorok lógtak, bíbor selyemkabát, vörösarany brokátszoknya, aranycipellő és zöld harisnya volt az öltözéke. Úrnőm helyesebbnek tartotta, ha megvárja, míg Theodora megkeresi őt, ha akarja, mint hogy ő tegye tiszteletét Theodoránál. Elvégre az is elképzelhető volt, hogy a császárné meg akar feledkezni úrnőmről, sőt talán szívesen meg is semmisítené előbbi élete minden emlékét.
Úrnőm mohó figyelemmel kísérte a perzsa háború híreit, s titokban nagyon büszke volt Belizár haditényeire. Belizár egy másik fiatal parancsnokkal, Sittasszal együtt betört Perzsa-Örményországba, és rengeteg foglyot ejtett. Ez volt a rómaiaknak az ideig egyetlen sikere a háborúban, mely addig bizony számunkra elég szerencsétlenül folyt. A perzsák ibériai keresztény alattvalói fellázadtak Kobad, ellen, mert perzsa temetési szokásokat akart rájuk kényszeríteni. A keresztények sírokba temetkeznek, a pogányok elégetik halottaikat, míg a perzsák a holttesteket tornyok tetejére rakják, hogy a saskeselyűk megegyék őket: a tüzet és a földet túlságosan szent elemnek tartják ahhoz, hogy hullával megfertőzzék. Konstatinápolyból egy kitűnő tábornokot, pénzt és némi haderőt küldtek az ibériaiaknak segítségül. A haderőt a colchisi határon élő barátságos hunok szolgáltatták. Mindez azonban kevés volt ahhoz, hogy megakadályozza a perzsákat Ibéria visszahódításában.
Az Ibéria és Colchis közti hegyvonulatban két hágó van, amelyet ősi erődök uralnak. Az erődöket megszállva tartó colchisiak még Justinus életében követeket küldtek Konstantinápolyba, s azt kívánlak a császártól, hogy fizesse meg nehéz és kellemetlen szolgálatukat. De mindjárt azt is kijelentették: az ellen sincs kifogásuk, hogy a császár saját katonaságával szállja meg a várakat, amennyiben ezt helyesebbnek véli. Justinianus, aki végelgyengülésben szenvedő, magatehetetlen nagybátyja helyett minden fontos dologban most már önállóan döntött, semmiképpen sem akarta megismételni azt a hibát, amelyet Anastasius követett el a Kaspi-kapuval kapcsolatban. Még a szenátust sem hívta össze, hanem egyszerűen közölte a colchisi követekkel, hogy Justinus a második megoldást választja. A colchisiak erre visszavonták helyőrségüket, s császári csapatok szállták meg a két várat. Itt meg kell jegyeznem, hogy a Kaspi-kapunál álló erődítmény könnyen megközelíthető, amellett meglehetősen termékeny terület övezi, de a két colchisi várat vad és sivár vidék veszi körül, és a helyőrség élelmét még öszvérháton sem lehet odaszállítani. Csupán teherhordó férfiak tudtak felkapaszkodni a sziklákon. Nem termett meg arrafelé semmi más mint egy kölesfajta; a colchisiak beérték ugyan vele, de a mi embereink szerint csak madáreledelnek volt jó. A colchisi teherhordók pedig borsos árakat számítottak fel a kenyér, olaj, bor és más élelmiszerek odaszállításáért. Ilyen körülmények között a két parancsnok hamarosan kimerítette az előirányzott költségkereteket, és minthogy katonáik nem voltak hajlandók a köleskenyérhez nyúlni, kénytelenek voltak visszavonulni az alföldre. Amikor az Ibériában tartózkodó perzsák hírt kaptak a visszavonulásról, maguk foglalták el az erődítményeket; ők nem sajnálták a költségeket, s kitűnően élelmezték a két helyőrség katonáit. Justinianus bizony jobban tette volna, ha a várak védelmét a colchisiakra bízza, és jól megfizeti szolgálataikat.
Másik hibát is elkövettünk, amikor Nisibis közelében darasi csapataink thrák tábornok-parancsnoka betört az ellenséges területre. A portyázó betörés célja az – magyarázta mindig Belizár –, hogy oly mélyen hatoljunk be az ellenséges területre, amennyire csak lehet, anélkül, hogy visszavonulásunk útját veszélyeztetnénk, s míg ott vagyunk, annyi katonai kárt okozzunk, amennyit csak lehet; mindenképpen kerüljük azonban a szükségtelen kegyetlenkedéseket. Az ilyen sikeres betörés megijeszti az ország kormányát, és aláássa tekintélyét a lakosság előtt. Minél nagyobb az ijedelem, minél jobban csökken a kormány tekintélye, annál sikeresebb a betörés, így csaptak be Belizár és Sittas lovascsapatai az előző hadjárat során Arsanias völgyébe; körülbelül száz mérföldnyire nyomultak be, átkeltek egy hídon, amelyet maguk után leromboltak, s rendszeresen zsákmányolva útjukban, lassan visszavonultak a túlsó parton a közelgő nagyobb perzsa seregek elől. Néhány százan voltak csupán, de mind jól képzett katona. Az említett thrák parancsnok azonban a betörést nagy létszámú, rosszul összeállított vegyes sereggel hajtotta végre, s a lovasság kénytelen volt lépést tartani a gyalogsággal. Semmi fontosabb helyre nem jutott el, értelmetlenül kegyetlenkedett, s amikor meg nem erősített és pontatlan híreket kapott arról, hogy a Nisibis felé vezető úton közelednek a perzsa segélycsapatok, megfordult és üres kézzel visszasietett Darasba, ahonnan elindult.
Ez a gyávaság és ostobaság tönkretette a megelőző betörés minden jó hatását. Belizár és Sittas újra parancsot kaptak hát, hogy törjenek be ismét az Arsanias völgyébe. Meg is tették. A perzsák ezúttal éberek voltak, hamarosan meglepték Sittas egyik századát, melynek tagjai nemcsak a zsákmány súlya alatt roskadoztak, hanem alaposan fel is öntöttek a garatra, s alig emelték a lábukat. Belizár kemény és nehéz utóvéd-harcra kényszerült, hogy visszavonulásukat fedezze, és szerencsésnek nevezhette magát, amiért hadereje nagyobb részét érintetlenül vissza tudta hozni, miután súlyos veszteségeket okozott a perzsáknak. De igen sok zsákmányul ejtett ló visszakerült az ellenség kezébe, sőt néhány előkelő perzsa fogoly is megmenekült. E betörés után, amelyben egyébként Belizár egykori iskolatársai nagymértékben kitüntették magukat, Belizár szigorú rendelettel igyekezett gátat szabni a részegeskedésnek. Kihirdette, hogy részegségért ezentúl halálbüntetés jár minden fellebbezés nélkül; a részeg katonát saját bajtársai végzik ki azzal a halálnemmel, mely az illető hazájában a legmegalázóbbnak számít.
Justinianusnak trónralépése után az volt egyik legelső intézkedése, hogy ezt a thrákot felmentette parancsnoki állása alól, és helyébe Belizárt nevezte ki Daras kormányzójává. Ugyanakkor azt rebesgették – és ez erősen aggasztotta úrnőmet –, hogy Belizár azzal érte el előléptetését, hogy eljegyezte magát Theodora nővérével, Anastasiával, pedig Anastasia minden fogát elvesztette, és egészségi állapota sem volt a legjobb. A hír azonban nem bizonyult igaznak. A szerencsés vőlegény Sittas volt, nem Belizár.
Egy napon – még akkor folyt a háború – úrnőm sorsában megint változás állott be. Két sovány, fáradt, elcsigázott vándorló barát állított be házunkba, az idősebbik kis kosarat hordozott a karján. Alig akadtak rá úrnőmre, mert először Antiochiában keresték, onnan jöttek gyalogszerrel Konstantinápolyba. Valósággal tűvé tették a várost, de sokáig hiábavalónak bizonyult minden kérdezősködésük és imádságuk. Végre nagy nehezen rátaláltak a házunkra. Amikor először a kosárba néztünk, nem láttunk benne mást, mint néhány frissen szedett eperlevelet. Pedig a néhány eperlevél között roppant kincs rejlett. Úrnőm tüstént a palotába vitte az eperleveleket, és kihallgatásra jelentkezett. Theodora császárné őfelségénél. Egyszerű ruhát öltött, és úgy jelentette be magát, mint a Kékek antiochiai kincstárnokának özvegyét; s nem azt üzente be, hogy itt van Antonina, a volt lakótárs, nem volt hajlandó elárulni, milyen ügyben jár, csak annyit mondott, hogy nagyon fontos államügyről van szó, de nem közölheti előre, mert senki sem hinné el. Theodorát eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja róla: kíváncsiságának nem bír majd ellenállni.
A SELYEM TITKA
A palotának az a része, amelybe úrnőmet vezették, a Rézháznak nevezett fogadócsarnok volt. Mennyezete rézlapokból készült, és a kapu fölött Krisztus képmását helyezték el. Ez az épület adott otthont a császári testőrség négy zászlóaljának, itt van ezenkívül a trónterem, az állami lakomaterem és a hazaárulással vádolt férfiak és nők állami börtöne. A palota másik két főépülete a Daphne, ahol a birodalom legfőbb ügyeit intézik, és a Sigma, ahol a császár és a császárné hálótermei, továbbá az eunuchok lakószobái helyezkednek el. Meg kell még említeni azt a gúla tetejű kis négyszögletes palotát, amely bíborszínű márványból épült (a többiek fehér, sárga, vörös vagy zöld márványból készültek); ősi törvény szerint minden császári feleség itt szüli meg gyermekeit, akikről azután azt mondják, hogy „bíborban születtek”. Theodora is itt szült egy lányt Justinianusnak, de az még csecsemőkorában meghalt. A palota meg a hozzátartozó épületek és telkek az egész város területének egytizedét foglalják el a Bosporus és a Márvány-tenger vizei közötti háromszögletű földdarabon.
Úrnőmet órák hosszat váratták a Rézház egyik kis, áporodott levegőjű helyiségében. Különböző rendű és rangú tisztviselők serege – legtöbbje eunuch – faggatta, mi dolga a császárnéval, s valamennyi megpróbálta megtörni kitartó hallgatását. A császárné, bizonygatták neki folyton, nem hajlandó olyan segélykérőket fogadni, akik nem mondják meg előre, mit akarnak. Úrnőm csak azt felelte erre: ha a császárné tudná, milyen fontos kérvényezőt tartanak távol tőle, jól megbüntetné őket. Nézzenek csak rá, olyan-e a megjelenése, mint aki hiábavalóságokkal akarja zavarni őfelségét?
Végül sikert ért el. A két óraikor kezdődő második audienciára beengedték Theodora selyemmel kárpitozott kihallgatása termébe. Úrnőm a kosarán kívül magával vitte gyermekeit, Photiust és Mártát, akik nyűgösködtek és nyafogtak, mert nyolc órától már alaposan megéheztek, hiszen ebédet sem kaptak. Úrnőm felismert néhány tisztviselőt és testőrtisztet nyilvános házbéli régi életéből, de vigyázott arra, hogy őt senki se ismerje meg. A szép aranykereszt a mellén és özvegyi ruhái épp eléggé elleplezték kilétét. De különben is alakja jóval teltebb lett akrobata-táncosnői napjai óta. És tíz évet töltött távol Konstantinápolytól.
Úrnőm végignézte a kihallgatás előkészületeit. Theodora mindig más időben tartotta kihallgatásait, mint Justinianus, hogy a főállamhivatalnokok neki is rendelkezésére állhassanak. Egy pap rövid imával megnyitotta a szertartást, néhány strófát elénekeltek, mialatt Theodora picike késével körmeit vagdosta és látszott rajta, hogy lenézi az egész szertartást. Ezután nyugalmazott állami tisztviselőik és előkelőbb asszonyok járultak egyenként trónusa elé, hogy alázatosan megcsókolják lábát vagy szoknyája szegélyét. A császárné hidegen üdvözölte őket. Ezután az adomány- vagy segélykérőket jelentették be. Theodora némelyiket figyelmesen meghallgatta, másoknál türelmetlenül ráncolta a homlokát. Válaszai rövidek és pontosak voltak. „Arany ajándékot ennek az asszonynak.” „Ezt a kérelmet őfelsége a császár elé kell terjeszteni.” „Vigyétek ki ezt a szemtelen fickót és korbácsoljátok meg!” Látható volt, hogy mindenki félve tiszteli Theodorát.
„Pedig alig változott valamit” – gondolta úrnőm. Végül Narses, az eunuch-kancellár bocsánatkérően jelentette Theodorának:
– Antonina, egy ilyen és ilyen nevű selyemkereskedő özvegye; férje az antiochiai Kék párt kincstárnoka volt. Személyes kérelme van. Konokul ragaszkodik ahhoz, hogy ő adja elő kérését, amelyről azt állítja, hogy az államnak és felségednek egyaránt fontos. Úrnőm előre lépett, és mélyen meghajolt.
Theodora fürkésző tekintettel mérte végig, majd az ismerősnek kijáró bizalmas mozdulattal megbiccentette fejét. Úrnőm majdnem megfeledkezett magáról, alig tudta türtőztetni magát, hogy előre ne ugorjon és át ne ölelje régi barátnőjét; szeméből megindultak a könnyek. Igen szerette Theodorát, és mély büszkeség töltötte el, hogy most olyan méltóságteljesen és magabízóan ül ott az aranytrónuson.
Theodora megszólította úrnőmet:
– Csinos kislány. A tiéd?
– Igen, felséges asszonyom.
– Neve?
– Márta, felséges asszonyom.
– Miért Márta?
– Keresztény név, felség, a gyermeket megkeresztelték.
– De miért nem Mária? Vagy Erzsébet? Vagy Dorcas? Vagy Anna? Vagy Zoe?
Úrnőm merészebb lett.
– Mártának neveztem a halottaiból feltámasztott Lázár nővére után. Márta, Így hallottam, jobban szerette a családi élet gyakorlati dolgait, mint az esetleg eretnekséggé fajuló vallási vitákban való részvételt.
A papok meg voltak botránkozva, de Theodora halkan felnevetett, és az udvarmesterhez fordult:
– Ürítsd ki a termet, de gyorsan! Magánbeszélgetést akarok folytatni ezzel az értelmes és kegyes özveggyel.
Mielőtt még az utolsó segélytkérő és testőr elhagyta volna a termet, a császárné lelépett trónjáról, odarohant Antoninához, gyengéden átölelte, és könnyezett örömében:
– Ó, én Antoninám! Azt hittem, meghaltál. Azt mondták, hogy az antiochiai földrengésnél te is elpusztultál. Meg sem ismertelek volna, ha meg nem szólalsz. Miért nem kerestél fel előbb? Hiszen a legjobb barátnők voltunk, drága Antoninám.
Úrnőm bocsánatot kért, megmagyarázta, hogy nem tudta, vajon akarja-e Theodora látni régi társait most, mikor ilyen magasra emelkedett.
– Igazságtalan volt tőled – mondta Theodora és újra átölelte. Új javai rámutatott az úrnőm keblén csillogó keresztre. – Tehát belőled is hivő keresztény lett? Sosem gondoltam volna rólad – te, te pogány, te boszorka!
Úrnőm önbizalma már teljesen visszatért:
– Theodorától tanultam – tréfált.
Theodora gúnyos fintort vágott, és gyengéden hátbavágta, úrnőm pedig, aki most már egyáltalán nem volt zavarban, megjegyezte, hogy a gyermekek reggeli óta egy harapást sem ettek. Theodora behívta az udvarmestert, utasította, hogy büntesse meg az illető felelős személyt, aki az ő vendégeit éhezteti. Hozzáfűzte még, hogy további kihallgatást már nem tart délután, a többi kérvényező jöjjön vissza másnap délelőtt. Ezután úrnőmet és a gyerekeket a lakomateremtől távol eső magánlakosztályába vitte, ahol ametiszttel díszített aranytálon pompás ételeket szolgáltak fel. Kedves, meghitt beszélgetés következett a régi időkről. Úrnőm megtudta, hogy Indaro jól ment férjhez és Szmirnába költözött, de Chrysomallo még mindig itt van, majd behívatja. És mit szólna úrnőm ahhoz, ha Chrysomallóhoz hasonlóan belőle is császári kamaráshölgy lenne, patríciusi címmel, és ide költözne a palotába?
Úrnőm nem merte megkérdezni, hogy milyen viszonyban van Justinianusszal, de Theodora önként sok mindent elmondott:
– Okos fickó, kicsit gyáva, tétova, de jól kezelhető. Az egyetlen nehézség a vele való érintkezésben, hogy vallásos, bűnösen vallásos, s mindenekfölött aggodalmasan vigyáz arra, hogy lelkét meg ne fertőzze valamilyen eretnekség. Nem értünk egyet teológiai kérdésekben, de azért nem veszünk össze. Ezt tudják is rólunk, és éppen ezért ez a birodalom békéjét szolgálja. Az intrikusok mindkét oldalról hozzánk jönnek, az ortodoxok éppen úgy, mint az eretnekek. Mi persze kicseréljük értesüléseinket.
– És Kappadóciai János? – kérdezte úrnőm.
– Eskünk még mindig érvényes.
– Hogy földönfutó koldussá tesszük?
– Nemsokára, drágám, nemsokára. Antonina, édes barátnőm, persze újra férjhez fogsz menni.
– Miért ne?
– Már ki is szemeltem férjet a számodra.
– Ó, Theodora, remélem, hozzám illőt.
– Egy férfit, aki szinte már túlságosan kegyes és erényes, egy férfit, aki a legkülönbözőbb ürügyekkel kibújik a házasodás alól – úgy látszik attól fél, hogy rossz választás által fog bűnt elkövetni. Jó szolgálatot akarok tenni neked is, neki is.
– Patrícius az illető?
– Patrícius ám! Fiatal, jóképű, remek katona – a legragyogóbb lovastiszt az egész birodalomban.
– Ó. Theodora – nevetett fel hirtelen úrnőm –, már látom, hogy te is arra gondolsz, akit én már kiválasztottam magamnak. De mi történik, ha Belizár visszautasít?
– Nem utasít vissza. Tőlem kap majd parancsot, a császár nevében.
Nagy örömében úrnőmnek eszébe jutott a kosara.
– Theodora – szólt –, életem legboldogabb napja ez. Hát még ha arra gondolok, hogy módomban áll olyan ajándékot adni neked és a császárnak, ami hitem szerint százszorosan visszafizeti jóságodat. Kivette az eperfaleveleket, megmutatta Theodorának a rajtuk táplálkozó három hernyóval együtt:
– A selyem titka!
A császárné hitetlenül nézett rá. De úrnőm megmutatta a selyemgubókat, amelyekbe a hernyók begubóznak, amikor lepkévé akarnak átalakulni, és elmondta, milyen úton-módon jutott ehhez a kincshez.
– Néhai férjem véletlenül nestorianus vallási felfogású volt, mert Antiochiában született, ahol ez az eretnek-szekta keletkezett. (Theodorának nem kellett megmagyarázni, mi az a nestorianizmus, de én hadd mondjam el olvasóimnak, hogy ez egyike a sok ellentétes véleménynek a Fiú lényegére vonatkozólag, és inkább logikai hit, mint misztikus. A nestorianusok szerint a Fiúnak két teljes természete van, egy emberi és egy isteni, mindegyik teljes, és ezért személyes, minthogy a személyiség a teljes természetnek lényeges része. Épp ezért nem lehet úgy felfogni, hogy ez a két természet, e két lényeg egyesült, minit ahogy az ortodoxok tartják, hanem csak úgy, hogy ezek egymás mellett léteznek. Ami a Fiú isteni természetét illeti, ez tulajdoniképpen azt jelenti, hogy az Atya benne lakozott, mint ahogyan az Atya lakozik a Szentekben is, de sokkal kisebb mértékben. Ezt a nézetet anatéma alá vetették, mert – úgymond – csökkenti a Fiú méltóságát, és veszélyesen megközelíti a plotiniusi istenkáromlást, amely a Fiútól brutálisan megtagad minden isteni mivoltot.)
– Egy nap két nestorianus barát látogatta meg titokban a férjemet, és arról panaszkodott, hogy az antiochiai pátriárka bezáratta libanoni kolostorukat, és most földönfutókká lettek. Szeretnének valami távoli országba menni, Indiába, Abesszíniába vagy Kínába, hogy ott Isten igéjét hirdessék. De nincs pénzük, saruik már elszakadoztak, csuháik rongyosak. Férjem megvigasztalta őket, s elrendezte, hogy Perzsiába készülő karavánjához csatlakozhassanak. Ellátta őket annyi pénzzel, hogy akár Kínába is eljuthattak, ahol sok térítésre alkalmas terület kínálkozik, és ahol már letelepedett egy nestorianus közösség. A barátok persze nagyon hálálkodtak, és megkérdezték, nem tehetnének-e ők is neki valamit viszonzásul. Férjem félig tréfásan így felelt: „Imádkozzatok értem minden este és reggel, és ha visszatértek, hozzátok magatokkal a selyem titkát, mert ezzel megszerzitek vallási szabadságotokat egész halálotokig.”
– Nos, a derék barátok elmentek Kínába, sokat szenvedtek útközben, és egy teljes évig ott maradtak, hirdették az igét. Bíztak abban, hogy isteni ihlet fogja megszállni nyelvüket, mint ez az apostolokkal történt, és meg tudják majd értetni magukat a bennszülöttekkel. De a csoda nem történt meg; a kínai nyelvet meg igen nehéz megtanulni, minthogy csak néhány szóból áll, s ezek állandóan változtatják értelmüket aszerint, hogy miképpen ejtik ki őket. Ezek a barátok tehát csak sóhajtoztak, összeráncolták a szemöldöküket, az égre mutogattak, és tulajdon szíriai nyelvükön prédikáltak, ahogy faluról falura haladtak. A bennszülöttek részint nevettek, részint sajnálkoztak rajtuk, némelyek pedig szent embereknek tartották őket, s alamizsnát adtak nekik.
– Egy napon egy őrizetlen eperfa-telep mellett haladtak el, és megfigyelték, amint egy közeli kunyhóban az asszonyok gubókról selymet gombolyítanak le, és újból gombolyagba csavarják. Elloptak egy gubót, legombolyították róla a selymet, és belsejében egy hernyót találtak, hasonlót azokhoz a hernyókhoz, amelyeket az eperfaleveleken láttak hemzsegni. Megsejtették a körforgás titkát: lárva, hernyó, gubó, lepke, pete és újra lárva. Addig maradtak a környéken, amíg el nem következett a lepkék időszaka. Ekkor visszatértek a telepre, és összeszedték azt, amiről azt gondolták, hogy a selyemhernyó petéi, és elrejtették a zsákmányt egy bambusznád üreges belsejében, mint ahogy a legenda szerint Prométheusz egyszer hasonló helyre rejtette az égből lopott tüzet. Miután a bambuszbotot viasszal légmentesen elzárták, megindultak a hazafelé vezető hosszú útra, Perzsián keresztül. Tizennégy hónapig tartott, míg a bambuszbot lepecsételése után Antiochiába érkeztek, mégis, amikor a bambuszbot tartalmát a trágyadomb melegébe helyezték, a petékből kikeltek a hernyók, és vad étvággyal falták az eperfaleveleket, amelyeket a barátok előkészítettek részükre, íme, néhányan azóta már be is gubóztak.
Elképzelhetik, hogy Theodora milyen örömmel fogadta úrnőm elbeszélését. A barátok igen nagy figyelemmel nézték végig a selyemtenyésztés módszereit, s nyilvánvaló volt, hogy ezzel a kis kezdettel nálunk is meg lehet indítani a selyemipart, amely végül függetlenné fog tenni bennünket nemcsak Perzsiától, hanem Kínától is. Selyemszövő és selyemfestő üzemeket már amúgy is felállítottak több városunkban. Theodora a két szerzetest az ortodox kolostorok rendfőnökeivé nevezte ki, és levélben közölte az antiochiai pátriárkával, hogy a szerzetesek az ő védelme alatt állnak. A két kolostorból selyemhernyótenyésztőtelep lett, környékükön fiatal eperfaerdőket telepítettek, s bár az újdonsült rendfőnökök nem tagadták meg nestorianus felfogásukat, mégis túlságosan el voltak foglalva ahhoz, hogy hajszálfinom dogmatikus kérdéseken vitatkozzanak a barátokkal. A botrányos eretnekséget a munkátlanság és a lustaság idézi elő.
Justinianus nemsokára drága, thyrusi bíborral festett selyemköpennyel ajándékozta meg Kobad királyt. Kísérőlevelében megírta, hogy a selyem szíriai selyemhernyókból készült, s bizonyítékképpen néhány gubót is mellékelt a küldeményhez. Ez nagyon bosszantotta Kobad királyt, mert nemrégiben ő is rájött a selyem titkára: egyik vazallusa árulta el neki, aki egy kínai hercegnőt vett feleségül – a hercegnő turbánjában csempészte ki a selyemhernyópetéket hazájából. Kobad azonban nem is próbálta új tudását gyümölcsöztetni. Biztonságosabbnak látta, ha mint eddig, azután is közvetítői hasznából fedezi saját nagy selyemszükségletét, és nem állít fel új iparágat, nem kockáztatja meg, – hogy a rómaiak meglessék és eltanulják. S most megtörtént a legrosszabb. Monopóliuma megtört, és minél magasabb árat kérne most a selyemért, annál jobban ösztönözné a mi szíriai selyemtenyésztőinket. Ezért hát közölte a kínaiakkal, hogy mind Perzsia, mind Konstantinápoly ismeri a selyem titkát, és nem hajlandó olyan sokat fizetni a külföldi áruért, amikor azt otthon is elő tudja állítani. Az ár ekkor valamennyire esett, telepeink azonban még most sem tudnak minket selyem ruhaneművel ellátni Kína és Perzsia segítsége nélkül, mert a selyemhernyó-tenyésztés egyáltalán nem könnyű dolog. Justinianus a selyem gyártását és árusítását állami monopóliummá tette.
Két nappal az udvarba való megérkezése után úrnőm, Antonina patríciusnő lett, Kitűnő Antonina, Császári Kamaráshölgy, s bemutatták Justinianusnak, aki igen leereszkedően elbeszélgetett vele, de úgy tett, mintha nem ismerné fel. Aznap este egyébként, amikor kihallgatáson volt Theodoránál és eltávozott a palotából, ijesztő kalandba keveredett. Gyalog ment a Bosporus legközelebbi pontjáig, ott akart csónakot bérelni, hogy az hazavigye az Aranyszarv-öblön keresztül. De egy hatalmas termetű, feketeszakállas, kalmársapkás férfi megállította az utcán. Félrevonta és megkérdezte tőle, vajon Antoninának hívják-e, mert ha igen, beszélnie kell vele.
– Udvari hivatalnok vagyok – mondta.
Felszólította úrnőmet, hogy kövesse az egyik közeli házba. Antonina azonban nem volt hajlandó vele menni. Hátha emberrabló ez a gyanús idegen – gondolta –, el akarja kábítani öt és gyermekeit, hogy aztán eladhassa őket valamelyik colchisi, krími vagy más vad vidéken élő törzsfőnöknek. Abban az időben valóságos iparággá vált az emberrablás; az elrabolt nőket és gyermekeket a Fekete-tenger távoli partvidékére hurcolták, s ott rabszolgának eladták őket.
– Nem, menjünk inkább abba a templomba, ott is beszélhetünk – mondta.
Ebben megegyeztek, és bementek. Úrnőm odabent így szólt:
– Mutasd elő a felhatalmazásodat. Bizonyosnak kell lennem abban, hogy valóban udvari tisztviselő vagy.
A férfi elővette megbízólevelét. Bíborszínű tintával íródott, amilyet csak a császár használ. A megbízólevél lényege az volt, hogy a kitűnő X. Y. (a nevet az idegen eltakarta ujjával) hűséges és szeretett patríciust Justinianus Császár Őlegszentebb Felsége kinevezte a konstantinápolyi titkos rendőrség főfelügyelőjévé. A homályos templomot csak egy mártírhalált halt szerzetes sírboltján égő, jó illatú gyertya imbolygó fénye világította meg, de úrnőm még így is megállapíthatta, hogy az okirat valódi.
– Nos, mit akarsz tőlem?
– Pontos beszámolót mindarról, ami ma délután közted és a császárné között történt.
Úrnőm felnevetett, eltökélve magát, nem mutatja félelmét.
– Véleményem szerint helyesebb volna megkérdezni a császárnét magát. Nekem átkozottul rossz az emlékezőtehetségem, ha királyi megbeszélésekről van szó.
– Börtön és egy kis kínzás bizonyára megjavítaná emlékezőtehetségedet – fenyegetőzött a rendőrfelügyelő. – De van itt még egy másik fontos ügy, amit Ő Szent Felsége meg szeretne tudni és amit te mint a császárné régi barátnője…
Úrnőm közbevágott.
– Ha a császárné oly kegyes, hogy emlékezni méltóztatik néhány kis szolgálatra, melyet valamikor neki tettem, az az ő ügye. Én semmire sem emlékszem.
Vallatója még jobban letompította hangját:
– Könyörgöm, ne kétszínűsködj, mert megbánod! Mondd, igaz-e, hogy a császárnénak törvénytelen fia van egy vörös-tengeri kalmártól, aki őt a bordélyházban gyakran meglátogatta?
Úrnőm ekkor odakiáltott a sötét háttérben meghúzódó két szerzetesnek:
– Ez az ember Krisztust káromolja! Manicheus, bálványimádó, gonosz sodomita és nem tudom, még mi minden! Védjetek meg tőle, kegyes barátok!
A főfelügyelő az odasiető szerzetesek előtt dühösen hadonászott megbízólevelével:
– Ez az asszony hazudik! Látjátok, rendőrfelügyelő vagyok, s most a császár nevében kihallgatom. Távozzatok, szent testvérek, nem idegen füleknek való ez a kihallgatás. Katonáim kint várakoznak.
Úrnőm megkérdezte a barátokat:
– Ki tartja fenn ezt a Mária Magdaléna templomot? Ő Szent Felsége a Császár, vagy Őfelsége a Császárné?
A barátok mély hajlongások közepette elismerték, hogy Theodorának tartoznak engedelmességgel.
– Én a császárné szolgálatában állok – figyelmeztette őket úrnőm. Aztán kinyújtva mutatóujját, a főfelügyelő felé fordult: – Felismered ezt a gyűrűt?
Keskeny aranygyűrű volt, emberi szemet ábrázoló kék zománcberakással, s a szem íriszében pici kis arany iniciálé látszott: egy Théta betű, Theodora aznap adta úrnőmnek, annak jeléül, hogy viselője legbizalmasabb hívei közé tartozik.
A főfelügyelő megpróbálta lerántani az ujjáról. Úrnőm birkózni kezdett vele, lágyékon rúgta, kitépte magát a kezei közül, s gyermekeivel a főoltárhoz futott, ahová a főfelügyelő már nem merte követni. Innen kiáltotta a fiatalabbik barátnak:
– Siess a palotába, fivérem a Krisztusban, s sürgősen add a császárné tudtára, hogy az eperlevelek asszonya veszélyben van itt a templomotokban.
A megrémült barát mentegetőzni kezdett:
– Nem hagyhatom el a templomot a rendfőnök engedélye nélkül, ő meg most misét hallgat a katedrálisban.
– Kitől félsz jobban? – kérdezte indulatosan úrnőm. – A császárnétól vagy a rendfőnöktől? Indulj azonnal, és minél hamarabb indulsz, annál hamarabb érsz vissza.
A barát összefogta a csuháját, s elrohant. Erre a főfelügyelő is kifelé indult, de mérgesen megjegyezte:
– Őfelsége a császár ki fog vetni kegyeiből.
– Vagy pedig őfelsége a császárné még jobban kegyeibe fogad.
Nemsokára teljes testőrszakasz érkezett, hogy biztonságosan visszakísérje úrnőmet a palotába. Ott nagyjában elmesélte Theodorának a történteket, de nem mindent: tapintatosan elhallgatta a törvénytelen fiúra vonatkozó kérdést. Theodora mégis elkomorodott. Személyleírást kért a férfiról, de úrnőm nemigen tudott többet mondani róla, mint azt, hogy hatalmas termetű, fekete szakállas ember volt, és enyhe vidékies kiejtéssel beszélt.
– Az biztos, hogy nem a császár állandó ügynökei közül való – tűnődött Theodora. – Nem ismerem. Lehet, hogy titkos megbízatást kapott, vagy egyszerűen valami gazember. De majd megtudom.
Kinyomozni mégsem tudta, noha a szerzeteseket is kihallgatta, és tőlük is megkapta a személyleírást. Az egyik szerzetes szerint kiejtése ciliciai volt, de úrnőm ebben nem értett vele egyet.
Úrnőm nem találkozott többé ezzel a titokzatos alakkal, de észrevette, hogy minden lépését figyelik. Mielőtt még feladta volna a külvárosban bérelt házát, ismeretlen tettesek betörtek hozzá és átkutatták azt a kis ládát, amelyben magániratait őrizte. Szerencsére sem politikailag, sem erkölcsileg kompromittáló írások nem voltak a levelesládában. Úrnőm, elismerem, nem élt különösképpen erényes életet a közelmúltban, s minthogy férje valamilyen birtokával kapcsolatban szembe került a törvénnyel, az alsóbb törvényszéken kénytelen volt igazságot vásárolni a Zöld párt egyik tisztviselőjétől, akinek ott befolyása volt. Ettől eltekintve lelkiismeretét nem terhelte semmi, és kisebb botlásairól sem árulkodtak írásbeli feljegyzések. Olyan nő volt, aki sohasem írt és sohasem őrzött meg szerelmes leveleket, továbbá sohasem kért vagy adott nyugtát pénzekről, ha az ügylet nem volt teljesen tiszta. Hamarosan rájött azonban, hogy még a szokásosnál is nagyobb körültekintéssel kell eljárnia, mert titkos ellenségek ólálkodnak körülötte, akik az ő személyén keresztül Theodora ellen törnek.
Nem sokkal utóbb, egy ünnepnapon, még erősebb támadás érte. Miután részt vett Theodora reggeli kihallgatásán, a szokásos királyi felvonuláson közvetlenül mögötte haladva elkísérte őt a Hagia Sophia katedrálisba. (Gyönyörű épület volt ez a régi templom, bár össze sem hasonlítható a mostanival, amely a régi helyén áll és amelyet a világ legcsodálatosabb szent épületének tartanak.) Legszebb virágos selyemruháját öltötte magára, feldíszítve a patríciusi rangjának kijáró vörös és bíbor ékítményekkel, s legdrágább ékszereit viselte, melyeknek egy részét Theodorától kapta, mert császári barátnőjének – ahogy mondani szokás – nemcsak a szája volt nagy, hanem a szíve is. A többi udvarhölgyhöz hasonlóan ő is gyönyörűen göndörített aranybarna parókát viselt, melynek kedvesen kunkorodó fürtjei hatásosan egészítették ki szép, de nem túlságosan dús gesztenyeszínű hajzatát. Úrnőm mindig nagyon élvezte ezeket a felvonulásokat, persze csak akkor, ha nem esett az eső. Még a távoli templomokba is szívesen elgyalogolt az illető templomok védszentjeinek ünnepén. Ilyenkor ugyanis a városi utcák főfelügyelője gondosan felsöpörte az úttestet meg a gyalogjárót, az ünneplőbe öltözött, tisztára mosdott lakosság pedig rajongásában arcra borulva hódol az arra vonuló császári párnak. Az ablakokból gyönyörű, hímzett kendők és szőnyegek lógnak, mindenütt ötletes díszítéseket, mirtuszból és egyéb virágokból összeállított dekorációkat látni, melyek néhol az ünnepelt szent és a császár nevének összefonódott kezdőbetűit formázzák. A felvonulásban részt vevő barátok lépésük ütemére vidám himnuszokat énekelnek, s az egész város szinte visszhangzik a fatáblákon doboló kalapácsok ritmikus zajától, mely imára szólítja a hívőket; minden templomnak megvan a maga jellegzetes ritmusa.
Azon a bizonyos ünnepnapon úrnőm szokásos jó hangulatában lépte át a Hagia Sophia küszöbét. Elhaladt az előcsarnokban álló vezeklők mellett, akik el vannak tiltva az oltáriszentségtől, felment a lépcsőkön, és leült Chrysomallo úrhölgy mellé, a nőknek fenntartott erkélyülések első sorában. Áthajolt a korláton, és vidáman leintegetett férfiismerőseinek a templomhajóba; valóságos intim párbeszédeket lehet lebonyolítani ily módon, kézmozdulatok és zsebkendő segítségével. A Hagia Sophiában, mint általában a divatos templomokban, a szertartás szent vonatkozásait nem veszik túlságosan komolyan. Az erkélyen a ruhák és a pletykák keltik fel a legnagyobb érdeklődést, míg odalent a templomhajóban a politikai és vallási vitatkozások zaja valósággal elfojtja a Szentírás felolvasójának hangját. Az eunuchok karának énekét azonban rendszerint bizonyos tisztelettel hallgatják végig, s általában mindenki részt vesz a fontosabb imák eléneklésében. Ha a prédikációt erélyes pap mondja, gyakran elismerő tapssal és nevetéssel, vagy pedig komoly pisszegéssel, szószegéssel fogadják. Végül sor kerül az áldozásra, majd elhangzik az áldás, aztán szépen kimegyünk a templomból.
– Ilyen civilizált és társadalmi formájú keresztény funkciókra nem érdemes haragudni – szokta úrnőm mondani –, ezek tulajdonképpen csak szelíd változatai a színházi előadásoknak.
Az aznapi szentbeszédet egy püspök mondta; mi még nem hallottuk prédikálni, de tudtuk róla, hogy Justinianus kitűnő teológusnak tartja, s nagyra becsüli. Valamelyik itáliai püspökség ura volt, elég imponáló megjelenésű férfiú, bár kissé piperkőcnek tűnt. Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írott első leveléből vette a textust, amely szerint a férfiak nyírassák rövidre a hajukat, és fedetlen fővel imádkozzanak, viszont a nők viseljenek hosszú hajat, és fedjék be a fejüket ima közben. Különös nyomatékkal hangsúlyozta a szöveg következő szavait: „Mert ha az asszony nem fedi be fejét, nyiratkozzék is meg.” Ami azt jelentette, ha az asszony fedetlen fővel hallgatja az istentiszteletet a templomban, azzal kell büntetni, hogy kopaszra nyírják. A textus felolvasása után a hallgatóság feszült kíváncsisággal ült le, de számos férfi és nő arcán idegesség látszott. Sok nő fejfedője ugyanis nem állt másból, mint egyetlen ékszerdíszből, sok férfi pedig az akkor divatos hun hajviseletnek hódolt: haját elöl egészen a halántékáig rövidre nyíratta, hátul viszont olyan hosszura növesztette, hogy a vállát verdeste. „Mi lesz most? – gondolták szorongva. – Ez a püspök még ráveszi a császárt vagy a császárnét, hogy járjanak el szigorúan a törvényszegők ellen.” A püspök azonban nem ezeket akarta megbélyegezni. Prédikációja a leglogikátlanabb módon a parókát viselő asszonyok ellen irányult. Mintha a paróka nem volna igen hatásos és bonyolult fejfedő!
Nyájasan, dallamos hangon kezdte, általános gondolatokkal a nőd hajról, elismerően idézett mindkét nyelvbeli pogány költőket, latinokat és görögöket egyaránt, ezzel is tudomásunkra hozva, hogy ő csiszolt műveltségű férfiú, nem pedig afféle tudatlan, szűklátókörű, kolostori neveltségű prédikátor. A szép haj dicséretére Ovidiust, majd Meleagert idézte. Arra is rámutatott, hogy ezek a dicséretek nem ellenkeznek az írással, hiszen maga Pál apostol ugyanabban a bekezdésben, amelyből textusát vette, így írt: „Az asszonynak pedig, ha nagy haja van, ékesség az néki.” És minthogy az apostol a haj hosszúságát dicsérte, kétségkívül az erős és fényes hajra gondolt, mert amelyik nem ilyen, nem tud dicséretesen hosszúra nőni.
– De – mondotta, és félelmetes erővel hangsúlyozta ezt a szót –, de minden vallásos szertartás alatt és minden más alkalommal is, kivéve a legbizalmasabb magánügyeket, ezt a hosszú, erős, fényes és szépséges hajat illendően el kell fedni, az angyalok iránti tiszteletből.
– Mert a keresztény angyalok – magyarázta tovább, mintha régóta ismerné őket és már sok ügyes-bajos dolga lett volna velük – valamennyien eunuchok. Lenéznek az égből az Isteni imádó emberekre, de onnan a magasból nem látnak mást, csak fejeket és vállakat. És minden tisztességes, erényes ember, akinek már volt dolga eunuchokkal – folytatta, ravasz tekintetet vetve a kórus és a padsorok közötti hosszú folyosó felé, amely a közszolgálatban alkalmazott eunuchok és az előkelő udvaroncok személyi szolgálatában álló, hozzám hasonló eunuchok részére volt fenntartva –, mondom, minden ilyen tisztességes és erényes ember meg fogja erősíteni azt az állításomat, hogy a férfi nemzőszervek hiánya nem mentesíti a szívet bizonyos testi gerjedelmektől, mint ahogy általában hinnők. Egyáltalában nem! Valójában még ritkán találkoztam eunuchhal, aki ne vallotta volna be, hogy gyengéd érzelmekkel viseltetik a női kéz, szem, láb és haj – ó, különösképpen a haj iránt! Ismerek sok gazdag és művelt eunuchot, aki szabad idejét szégyenletes és buja módon azzal tölti, hogy háztartása valamelyik léha asszonyának a haját lassú, kéjes mozdulatokkal fésüli! Nevethettek, nővéreim, de ti is tudjátok, hogy ez így van. És nagy bűnt követtek el, ha felkeltitek a kasztráltak meddő testi vágyakozását. Az angyalok éppúgy ki vannak téve a kísértésnek, mint az eunuchok; ős ellenségünk, a Sátán is angyal volt, de kiesett az isteni kegyelemből. Lehetséges, hogy talán azért is, mert túlságosan nagy öröme telt valamelyik földi leányzó hajában? Így hát a mi szépséget szerető, áldott angyalaink iránti tiszteletből, kiket nem szabad eltérítenünk szüntelen hozsannázásból és hallelujázásból álló vallásos kötelességüktől: minden szép hajú keresztény nőszemély elsőrendű kötelessége, hogy fejét jól befedje. Isten a megmondhatója, már az is épp elég nagy bűn, hogy az istentiszteleten részt vevő emberi lényeket megzavarja áhítatában az asszony fejét övező glória időszerűtlen fitogtatása, hát még ha az angyalokat is le vonszolj ük a földre, és így növeljük a démonok már amúgy is nagyszámú seregét!
– De még maguk a pogány költők is – s itt Martialist, Propertiust és Juvenalist idézte – szintén a legnagyobb elszörnyűködéssel írtak az olyan asszonyokról, akik nem a tulajdon hajukat viselik. A parókaviselet így hát nemcsak az egyháztörvények tiltó szavával, hanem még a szépség és jóízlés világi törvényeivel is szembe kerül.
– Ami szentatyáink ortodox véleményét illeti, az világosabb már nem is lehetne, és körülbelül így foglalható össze: A férfiparókát rendszerint kopaszság elfedésére használják, úgy tekintendő tehát, mint valami házisapka, mely befödi a fejet, ezért tilos. A női paróka azonban – különös tekintettel arra, hogy a kopasz nő igen ritka – csak azt célozza, hogy még jobban gyarapítsa a fejen levő hajat és növelje hatását, rendeltetése tehát nem az, hogy a fejet befödje, így szintén tilos. Az egyházi zsinatok igazságos haraggal fordultak a paróka ellen, mégpedig mind a gyáva férfiparóka, mind a szerénytelen női paróka ellen. Tertullianus azt mondta – de mi mindent nem mondott Tertullianus ezek ellen az összevarrogatott és felcsavart parókaszörnyetegek ellen? Többek között azt mondta, hogy minden személyi álruha Isten előtt való házasságtörés. Minden parókia, festék, púder, mászik és hamis mell tulajdonképpen álruha és az ördög találmánya.
– És mi több, ti tévelygő nővéreim – folytatta a püspök és egyszerre neveletlenül Chrysomalióra és úrnőmre mutatott, akik Theodorát kivéve az egész Hagia Sophia templom legelegánsabb paróka-”szörnyetegét” viselték – Tertullianus nemcsak vallásos érzelmetekre, hanem józan eszetekre is apellál, így ír: „Ha az egek gyűlölete nem elegendő nektek ahhoz, hogy eldobjátok bűnös álhajatokat, ne tudnám én meggyűlöltetni őket veletek, világi ítélettel rendelkező asszonyokkal, arra emlékeztetve benneteket, hogy ezek a nemi vágyat keltő és vásárlott fürtjeitek a legaljasabb helyről kerülhettek elő? Hiszen lehetséges, hogy álhajatokat egy járványban elhalt asszony fejéről vágták le, és a járvány csírája még mindig benne van, vagy ami még rosszabb, egy istenkáromló fejét díszíthette, akit az egek visszavonhatatlanul elátkoztak, s ennélfogva fürtjei még most is magukon viselik Isten átkát.”
– És mit mond Szent Ambrosius a parókáról? „Ne beszéljetek nekem a göndör parókákról. Ezek a szenvedély kerítői és nem az erény oktatói.” És mit mond Szent Cyprianus? „Figyeljetek rám, ó asszonyok! A házasságtörés szörnyű bűn, de még szörnyűbb bűnt követ el az, aki hamis hajat visel.” És mit mond a híres Szent Jeromos? Elmond egy tanulságos történetet, amelynek valódiságáért keresztény tanítói nevével kezeskedik. Igen, ha ez a történet nem igaz, akkor Jeromos nagy nevét ki kell húznunk, ki kell törölnünk a lelkűnkből, mint hamisítóét és istenkár omlóét! Egy Praetexta nevű tiszteletre méltó asszonyismerőséről beszél, aki a balsors akaratából pogány férfihoz ment feleségül. Mármost ismeretes, hogy a feleségnek mindenben engedelmeskednie kell az urának. És valóban ezt a korinthusi textus is tisztázza, mondván: „Minden férfi feje a Fiú, de a nő feje a férfi.” De a mondás első részéből az következik, hogy ha a férj nem keresztény, akkor nem ő, hanem a Fiú lesz a parancsoló lelki ügyekben, mint ahogy özvegyeknél a Fiú lesz az egyetlen fej, hacsak nem mennek újra férjhez, miáltal udvariatlanságot követnek el a Fiú ellen.
Ez a férj tehát, akit Hymetiusnak neveztek, így szólt egy napon Praetextához: „Árva unokahúgunk, Eustochia, akit gondos szeretettel neveltünk fel otthonunkban, nem csúnya lány. Ha nem volna olyan vékony szálú és ritkás hajzata, könnyen találhatna gazdag férjet, és akkor nem kellene hozományt adni vele. Jó hitvesem, tedd jóvá a természetnek ezt a fogyatékosságát, menj el titokban a borbélyhoz, és rendelj neki egy szép göndör parókát.” Praetexta így is cselekedett, remélve, hogy öt arany árán megtakarít esetleg több mint ezer aranyat, és teljesen megfeledkezett az Istennel szemben való kötelességéről meg az angyalok tiszteletéről. Ugyanaznap éjjel, amint férje mellett feküdvén nagy megelégedéssel számolt be unokahúga külsejének előnyös átalakulásáról, a bűnös ágy mellé leszállt egy angyal, és haragosan rátámadt.
– Praetexta – sipította vékony fejhangon –, inkább engedelmeskedtél hitetlen férjednek, mint a mi keresztre feszített Urunknak. Egy szűz haját fölösleges fürtökkel takartad el, és szajha külsőt adtál néki. Ezért most elfonnyasztom kezeidet, és megparancsolom, hogy borzalmas bűnödért szörnyű szenvedésekkel vezekelj. Még öt évet fogsz élni, és aztán pokol lesz az osztályrészed. És ha oly merész leszel, hogy még egyszer megérinted unokahúgod fejét, férjed és gyermekeid még korábban fognak meghalni, mint te…
– Ó, tévelygő nővéreim, minő bűn volt ez, és mily teljesen megérdemelte a testi büntetés gyötrelmét!
Csak természetes, hogy úrnőm, Antonina, kacarászott ezen a történeten. Nem tartotta túlságosan fontosnak, hogy Szent Jeromos neve bennmarad-e a lelkekben vagy sem. Sőt, gondolta, már csak ezért a felháborító történetért is megérdemli, hogy nevét kitöröljék a lelkekből. Viszont ha Praetexta kezei rögtön elfonnyadtak, akkor miképpen lett volna lehetséges, hogy újra unokahúga fejéhez nyúljon velük? Ezt meg is jegyezte Chrysomallo úrhölgynek, aki vele együtt nevetett, és lent ülő férjének jelt adva, drámaian csapdosta össze kezeit, mintha már azok is elfonnyadtak volna. Ez aztán feldühösítette a püspököt. Nekitámadt úrnőmnek és Chrysomallo úrhölgynek, s noha idegen volt a városban, nevükön nevezte őket. Ez maga nyilvánvalóvá tette, hogy valamelyik udvari ellenségük tüzelte fel őt ellenük. Megfenyegette mindkettőjüket, hogy megtagadja tőlük az oltáriszentséget. Úrnőmet szemérmetlen, aljas életű özvegynek bélyegezte, aki kendőzi az arcát, és oly vidáman él, mint a babiloni Nagy Szajha, ahelyett hogy özvegyi sorsához illően dísztelen ruhákat viselne, sírna bűnei miatt, és segítene a szegényeken. Hozzáfűzte, hogy úrnőm foltot ejt még az istenfélő és felségesen gyönyörű császárné tisztességén is, aki őt kegyesen szolgálatába fogadta, és ugyancsak foltot ejt egész Konstantinápoly tisztességén. És ha hirtelen pestisjárvány törne ki úrnőm gyűlöletes parókájából és a róla lelógó mocskos-piros fürtökből, a városban élő hívők mindjárt tudnak, kinek köszönhetik a rájuk is szakadó csapást.
Ez az otrombaság túlságosan sok volt Theodorának, aki koronával a fején ott ült Justinianus mellett. Felemelkedett, tiszteletteljes bókkal engedélyt kért Justinianustól a távozásra, és apródai kíséretében lassan kifelé indult a templomhajón keresztül, anélkül, hogy megvárta volna az eucharisztiát vagy az áldást. Az etikett úgy kívánta, hogy az erkélyen ülő hölgyek is felkeljenek, és utána menjenek. A püspök most azt követelte, hogy úrnőm és Chrysomallo úrhölgy fejét nyírják olyan kopaszra, mint a strucctojás. Theodora közvetve válaszolt neki, mert közvetlenül válaszolni sértés lett volna Justinianusszal szemben, aki hallgatott. Megállt, és a padsorokon keresztül odakiáltott Kappadóciai Jánosnak:
– Kérlek, mondd meg ékesszóló, sima állú barátodnak, hogy nem illő és bölcs dolog, ha a Borotva átkozza a Fésűt!
A hölgyek meglehetős lármával vonultak le a lépcsőkön Theodora után, és csak a férfiak meg az eunuchok maradtak bent, hogy végighallgassák a prédikációt. De méltatlankodó és izgatott beszélgetésünkkel oly nagy zajt csaptunk, hogy a püspök hamarosan befejezte beszédét, bocsánatot kérve Őfelségétől, ha túlságosan őszinte szavaival megsértette volna a kegyes, istenfélő és angyali lelkületű császárnét, akinek dicsőségét a legtehetségesebb keresztény és pogány költők sem tudnák méltóképpen elzengeni. A püspök valóban kutyaszorítóban érezte magát, hiszen magától dehogy mert volna ilyen prédikációval kirukkolni; de hát ő azt a bizalmas információt kapta, hogy Chrysomalló úrhölgy és úrnőm kiestek az udvar kegyeiből. Ami pedig a Borotvát és a Fésűt illeti. Theodora arra célzott, hogy a borotvált arcú püspök maga is vét az egyházi törvények ellen, mert pap arcát csak olló érintheti. Haja is paphoz nem méltóan csillogott a sok kenőcstől; külseje egyébként is a jellegzetes ravennai piperkőcre vallott. Még mielőtt a nap lenyugodott volna, a püspök felszállt egy kis kereskedőhajóra, és sürgősen Itália felé vitorlázott. Theodora elég nyíltan tudomására adta Justinianusnak, hogy mindaddig nem tagadja meg régi barátnőit, amíg azok hűségesek maradnak a trónhoz, s éppoly keményen kitart mellettük, mint ahogy ragaszkodott a Fiú egylényegűségével kapcsolatos meggyőződéséhez.
Ezek az események nagy port vertek fel Konstantinápolyban, és úrnőm neve sok valótlan, de egyáltalán nem megszégyenítő történet tárgya lett a társaságban. Élettörténetét akkor már jól ismerték, és az a tény, hogy Theodora barátnőjeként ismerte el a püspök nyilvános megfeddésével szemben, nagyon megerősítette helyzetét. Ettől fogva azonban állandóan két testőr kísérte, valahányszor sétára indult vagy kikocsizott; amikor pedig Theodora küldötteként rövidesen elindult a perzsa határra, Belizárhoz, egész testőrosztag vigyázott biztonságára. Utjának előzményeiről és körülményeiről a következő fejezetekben számolok be.
A DARASI CSATA
Mindenekelőtt rövid beszámolót kell adnom a perzsiai eseményekről azóta, hogy Belizár a darasi csapatok parancsnoka lett. Nisibis bevehetetlen városa, valamikor a legfontosabb római határállomás, Darastól tizenöt mérföldnyire keletre fekszik. Károm hosszú ostromot állott ki sikeresen Sapor, a tizenegyedik Sassanida ellen, de aztán a Jovianos császár által aláírt szégyenletes szerződés értelmében békésen, kardcsapás nélkül Sapor birtokába került. Ugyanakkor Róma öt határterületről mondott le Perzsia javára. Hogy Nisibis helyét betöltse, Anastasius erődítménnyé építette ki Darast, amely római területen maradt. Az erődítményt biztosítani kellett váratlan támadások ellen, s így Belizár kérésére Justinianus megengedte, hogy előretolt őrhelyként várat építsen a három mérfölnyire fekvő Mygdonban, melyet már csak néhány száz lépés választott el a határtól.
Belizár alaposan tanulmányozta az erődépítés kérdéseit, majd erős és jól védhető helyen gyors iramban nekikezdett a vár építésének, hogy a várőrség elfoglalhassa védelmi állását, mielőtt a perzsák megakadályozhatnák. A kőművesek keze alatt égett a munka – de oldalukon kard lógott, mint valamikor állítólag a zsidók oldalán, akik szamaritánus szomszédaik féltékeny tekintete előtt építették újra Jeruzsálem falait, Nehémiás irányításával. A munka megkezdése előtt Belizár nagy mennyiségű épületfát, faragott kőtömböt és meszet hordatott össze Darasban. A várfalak, amelyek több mint kétezerkétszáz négyzetöl területet zártak magukba, hamarosan kétszeresen meghaladták az embermagasságot, és még mindig gyorsan növekedtek.
A nisibisi perzsa parancsnok nyomban tiltakozó iratot nyújtott át Belizárnak, s annak másolatát elküldte a római csapatok keleti főparancsnokának. Kísérőlevelében figyelmeztette, hogy a perzsák igen komolyan nehezményezik a határvidéki erődtilalomra vonatkozó szerződés újabb megsértését. Ha nem hagyják abba azonnal az építkezéseket, kénytelen lesz erőszakhoz folyamodni.
A tiltakozást döntés végett Justinianus elé terjesztették, ő azonban a tiltakozást figyelembe sem vette, sőt parancsot adott, hogy Belizárnak azonnal küldjenek erősítést. Az erősítés a vegyes – lovas és gyalogos – libanoni hadosztályból állott, két fiatal thrák nemes fivér, Coutzes és Boutzes közös parancsnoksága alatt. A mygdoni vár előtt zajlott le az ütközet; sajnos Belizár éppen akkor betegen feküdt, súlyos maláriája teljesen leverte a lábáról. Az ütközetben legfeljebb nyolc-nyolcezer katona vett részt. A harc folyamán Boutzes a lovasság felével kockázatos kalandba bocsátkozott: üldözőbe vett egy kis ellenséges csapatot, és közben a gyalogságból álló fősereg oldalát védtelenül hagyta. A perzsák összpontosított támadást indítottak Coutzes másik oldalon álló lovassága ellen, s teljesen szétverték, sok foglyot ejtettek, magát Coutzest is beleértve. A gyalogság, amelynek menekülését Örmény János fedezte Belizár házi lovasezredével, visszaözönlött a várba. Boutzes csak estére tért vissza sértetlen haderejével és gazdag zsákmánnyal, de öröme keserves fájdalomra vált, amikor értesült fivére sorsáról. Elrendelte ennek a baljós előjelű várnak a kiürítését, és az egész római haderő – gyalogság és lovasság – visszatért Darasba; a beteg Belizárt hordágyon szállították. Két nap múlva Belizár magához tért a láz okozta önkívületi állapotából, de oly gyenge volt, hogy alig bírt lóra ülni. Mégis ellentámadást indított a perzsák ellen, akik már éppen hozzáfogtak a vár lerombolásához. Ezer főnyi házilovassága élén elűzte a perzsákat a falaktól, de Boutzes, akinek a gyalogságot vissza kellett volna vezényelnie a várba, nem boldogult ellenszegülő katonáival, így Mygdon várát – megszálló helyőrség hiányában – újra sorsára kellett hagyni. A perzsák teljesen lerombolták, és győzelmesen tértek vissza Nisibisbe.
Justinianus áttanulmányozta a hozzá érkezett jelentéseket, s az a vélemény alakult ki benne, hogy a keleti seregek főparancsnoka nagy hibát követett el, amikor meg nem felelő és rosszul vezetett csapatokat küldött Belizárnak, s hogy Belizár volt az egyetlen katona, aki nem hozott szégyent a nevére. Éppen ezért elcsapta a keleti főparancsnokot, s helyébe a huszonnyolc éves Belizárt nevezte ki. Továbbá elküldte a határra egyik fő miniszterét, akinek az volt a funkciója, hogy az egész birodalom területén felügyeljen az arzenálokra, a hírszolgálat szervezetére, a postaállomásokra, azonkívül a diplomáciai tárgyalások lebonyolításáról is gondoskodott. Ez a miniszter megbízást kapott, hogy kezdjen béketárgyalásokat a perzsákkal, de lehetőleg húzza-halassza a dolgot, hogy ezalatt Belizárnak ideje legyen Darast és általában a határvidéket jól megerősíteni. Belizár a fegyverszünetet határvidéki ellenőrző körútra használta fel, megerősítette az erődöket, katonákat sorozott és képzett ki, s készleteket gyűjtött. Remélni lehetett, hogy az ellenségeskedések nem fognak kiújulni, hiszen a hetvenöt éves Kobad nyilván szívesebben éli le hátralevő napjait nyugalomban, mint egy nagyobb háború aggodalmai és izgalmai közepette. A sors azonban másképp rendelte.
Belizárnak sikerült összetoboroznia huszonötezer embert, de azok között csak mintegy háromezer volt olyan, akinek harci erényeiben teljesen megbízhatott. Hamarosan híre jött, hogy Firuz perzsa fővezér parancsnoksága alatt negyvenezer főnyi, igen jól képzett sereg közeledik feléje. Ezután megérkezett a perzsák futárja, s fennhéjázó üzenetet hozott Belizárnak:
– Az Arany Homlokcsillagos Firuz a holnapi éjszakát Daras városában tölti. Készítsetek számára fürdőt.
Belizár kedves humorral, mely oly jól illett szeretetre méltó egyéniségéhez, így válaszolt az üzenetre:
– Az Acélsisakos Belizár biztosítja a perzsa fővezért, hogy izzasztó kamra és hideg zuhany egyaránt rendelkezésére fog állni.
Bármennyire is furcsán hangzik, de tény és való, hogy Firuz gőgös üzenete nem Belizárt, hanem a fürdőszolgát háborította fel a legjobban. A fürdőszolga ugyanaz az András volt, aki annak idején rabszolga korában Belizár iskolatáskáját hordozta. Később Konstantinápolyban szabad ember lett, és az egyetem közelében levő birkózóiskolában oktatói állást töltött be. Most ő is felkerekedett, hogy Darasban Belizárhoz csatlakozzék.
Belizár taktikai problémája a szegény vidéki fogadós szokásos problémája volt: rövid idő alatt hogyan készítsen nagy lakomát egy sereg éhes vendég számára? Miképpen tud sokat elérni kevéssel? A fogadóshoz hasonlóan ő is tudta, hogy még az a kevés sem valami jó minőségű, amije van, de éppúgy, mint a fogadós, ő is gondosan megterített asztallal, bátor mosollyal várta vendégeit; a legjobb ételt és a legjobb bort szembeötlő helyre tette, míg a silányabb ételt és a gyenge bort tartaléknak használta fel. Belizár gyengébb bora és silányabb étele a gyalogság volt, mely felerészben tapasztalatlan újoncokból állott. Elhatározta, hogy a rendelkezésére álló rövid idő alatt meg sem kísérli az újoncok teljes kiképzését, megelégszik azzal, ha egyet tudnak jól – s így íjászoknak képezte ki őket. Amelyik szorgalmasan gyakorolta magát, annak nagyobb zsoldot adatott. Nem kívánt tőlük pontos célzást, mindössze annyit követelt meg, hogy minden katona a maga negyven nyilát legalább háromszáz lábnyi távolságra ki tudja lőni olyan szögben, hogy a kilőtt nyílvessző irányának eltérése ne haladja meg a tíz fokot. Nagy ellenséges tömegek ellen ez már elegendő pontosságú célzás. Roppant mennyiségű nyilat gyártatott már előre, s fegyvermestereit éjjel-nappal dolgoztatta. Kiképzett gyalogságát is csak egyetlen művészetben tökéletesítette most: hogyan védjenek meg egy keskeny hidat lovas vagy gyalogos támadás ellen. Mindnyájan páncélt és különböző hosszúságú lándzsákat kaptak; a Nagy Sándor-féle falanksz-formációban gyakorlatoztak. A falanksz elején úgy meredeztek a lándzsák, akár az indiai sündisznó tüskéi. A félig kiképzett gyalogsággal a gerelyvetést gyakoroltatta.
A jobb bornak és a jobb élelemnek – a szegény fogadóssal való hasonlattal élve – a lovassága felelt meg. Házi lovasezredét ideiglenesen hat csoportra tagolta, s ezeket hat tényleges nehéz lovasszázadhoz osztotta be, hogy mintául szolgáljanak a színvonalas kiképzéshez. Nem oktatóként szerepeltette őket, csak ellenfélként a lándzsa-bajvívásban, s vetélkedő-kihívó félként a gyors manőverezésben meg a nyíllövésben; de valójában mégis az oktatók szerepét töltötték be. Két könnyű lovasszázad is harcolt hadseregében, a Bokharán és Szamarkandon túl élő, perzsagyűlölő masszagéta hunokból toborozta őket, és egy fél század a heruliánus hunokból, akik nyaranta a krimi félszigeten szoktak tanyázni. Ezek fürge íjászok voltak, a közelharchoz lándzsát és széles kardot viseltek. Bivalybőrből készült zekéjükbe könnyű fémlapot varrtak, de semmi más páncélt nem viseltek. (A könnyű lovasság Belizár véleménye szerint nélkülözhetetlen a határvidéki előőrs-szolgálatban, de támogatásra szorul, s ezért a közeli helyőrségben mindig erős ütőképességű nehéz lovasságnak is kell tartózkodnia. A birodalom szegény volt könnyű lovasságban, amire abból a tényből is lehet következtetni, hogy ezek a hunok sok száz mérföldnyire laktak a római határtól.)
Belizár megszemlélte Daras előtt a terepet, különösen a gyakorlótér körüli részt, melyet a sáncárok határol. Girbe-gurba, hat láb mély és tizenkét láb széles futóárkokat ásatott, amelyeken minden száz lépésnyire keskeny híd vezetett át. Az egész futóárok-rendszer – ha az erőd oromzatáról nézte az ember – holmi széles karimájú kalap benyomását keltette; a kalap teteje – egy széles, négyszögletes tér – a gyakorlótér legtávolabbi szélére támaszkodott. Minthogy a perzsák Daras elfoglalását és lerombolását tűzték ki céljukul, Belizár védelmi állást foglalt el; különben is botorság lett volna támadni olyan csapatokkal, amilyenekkel ő rendelkezett.
Belizár a futóárok-rendszer nyílt, központi terének három oldalán állította fel a gyalogságot. A hidakat a lándzsások falankszai védték, őket támogatták a dárdások, míg az íjászok a köztük futó árkokat foglalták el. Az árkokból mindenütt nagy hegyes gerendáik álltak ki, és túlságosan szélesek voltak ahhoz, hogy lovasok keresztül ugrassanak rajtuk. Elöl a szárnyakon, az előretolt árkok (a kalap karimája) mögött állította fel a nehéz lovasságot. A hidak itt kissé szélesebbek voltak, hogy gyorsabban lehessen rajtuk mozogni. A centrum és a két szárny között összekötő láncszemként hatszáz masszagéta hun lovas állott, akik kereszttüzet zúdíthattak az ellenségre, ha az a gyalogság ellen vonulna, de ugyanúgy megsegíthették a szárnyakon felállított lovasságot is. Háziezredét, amely most újra egyesült, tartalékban tartotta a heruliánus hunokkal együtt.
Ezeket az előkészületeket részletesen elmagyarázta a haditanácson, mely mindenben helyeselte elgondolásait. Katonái a júliusi rekkenő hőség ellenére jó egészségben voltak; nem tört ki sem vérhas, sem más járvány, mely ebben az évszakban szinte elkerülhetetlenül be szokott következni Darasban. Belizár ugyanis szigorú parancsot adott, hogy az ivóvizet savanyú borral keverjék, és így tisztítsák; a tábori konyhák és latrinák tisztaságára ügyeljenek, és különösen vigyázzanak arra, hogy a legyek ne szaporodjanak el, mert – mint mondotta – Belzebub, a legyek ura, a rombolás legfőbb ördöge, és ahol a légy, ott a betegség. A gyakorlatozást kora reggel végeztette, amikor a nap még nem tűz olyan melegen, utána katonái délig alhattak. Esténként hosszú éjszakai menetelésre küldte csapatait, hogy megőrizzék erejüket és frissességüket, vagy pedig árkokat ásatott velük. Sohasem engedte, hogy emberei tétlenül csellengjenek. Kitűnő harci szellem uralkodott köztük, s a legnagyobb bizalommal néztek fel fiatal parancsnokukra.
A Firuz üzenetét követő napon, hajnalhasadáskor, az őrszem porfelhőt jelzett Harmodius, egy Mygdon közelében fekvő falu felől vezető úton, Nisibis irányából. Nemsokára feltűntek a zárt rendben menetelő perzsa csapategységeik, de egyelőre még lőtávolán kívül. Gyalogságuk hatalmas, ovális pajzsok védelme mögött középen vonult, a lovasság kétoldalt haladt. Az egész sereg létszáma negyvenezer főre rúghatott. Belizár megjegyzése azonban csak ennyi volt:
– Ritka az olyan tábornok, aki csatában negyvenezer embert kézben tud tartani. Firuz kétségkívül jobban erezné magát, ha csapataink létszáma nem térne el annyira egymástól.
A perzsák kihívó, és gúnyolódó kiáltozással próbálták támadásra ingerelni a rómaiakat, de azok meg sem mozdultak, a kihívásokra sem válaszoltak. Hosszú ideig semmi sem történt. A rómaiak még ebédidőre sem vonultak vissza, mint ahogy szokták, mert állásaikban osztottak ki közöttük hideg ételt – sózott disznóhúst, búzakenyeret – és bort. Firuz azt remélte, hogy roppant seregének látványa halálra rémíti a mieinket, s az ebédidő jó ürügyet fog szolgáltatni a gyávább parancsnokoknak a visszavonulásra. Még mindig nem készült komoly küzdelemre.
– Várjatok – mondta –, ezek csak rómaiak, nemsokára meggondolják magukat.
De semmi sem történt. Késő délután az ellenség jobb oldalán parancsnokló Pituazes nevű perzsa nemes lovascsapata a velük szemben álló Boutzes thrák lovassága ellen lovagolt. Boutzes megesküdött Belizárnak, hogy hűségesen együtt fog működni a sereg többi részével, és nem bocsátkozik kockázatos magánakciókba, így hát a megbeszéléshez híven, amint a szürke lovakon ülő perzsák közeledtek, kissé visszavonult az árkoktól. Az volt a célja, hogy a perzsákat tőrbe csalja, az árkon való átkelésre csábítsa, s aztán megfordulva rájuk támadjon, amikor a hidakon összetorlódnak. A perzsák azonban nem vállalkoztak az átkelésre, így Boutzes és emberei lóhátról állandóan nyilazva visszatértek helyükre. A perzsák is visszavonultak. Ezek a perzsa lovasok szépen díszített fegyvereket meg pajzsokat viselnek, és különösen díszesek a tegezeik. Kezüket kesztyű fedi, amiért a mieink kigúnyolják őket, de sisakjuk nincs. Lovaglópálcát is hordanak, de a mieinknek erre sincs szükségük a csatában.
Ezekben a csatározásokban hét perzsa elesett, és Boutzes kiküldött néhány embert az árkon tóira, hogy behozzák a holttesteket. Ezután újabb néhány percre csendben farkasszemet nézett egymással a két sereg. Firuz akkor állítólag megjegyezte vezérkarának, hogy ezek a rómaiak meglepő rendet tartanak, de elküld Nisibisbe újabb tízezer emberért, és másnapra, ha ez a csapat megérkezik, hatása valószínűleg meg fogja törni az ellenség konok hangulatát. Ekkor egy fiatal perzsa, akinek a nevét nem tudom, de öltözéke és fegyverei után ítélve arisztokrata lehetett, gyönyörű pejlován előrenyargalt a római közép felé. Hirtelen megrántotta a kantárszárat, és rossz görögséggel odakiáltotta a mieinknek, hogy bárkivel hajlandó kiállni párviadalra; darabokra szabdal – úgymond – minden római lovagot, aki ki mer vele állni.
Senki sem fogadta el a kihívást, mert Belizár szigorúan megparancsolta, hogy a sorokat semmi szín alatt nem szabad megbontani. A perzsa fiatalember tovább kiáltozott, forgatta lándzsáját, s megvetően nevetett. Hirtelen zaj támadt a rómaiak baloldalán, az egyik futóárok felől. Római lovas vágtatott át a hídon, mélyen lova nyakára hajolva száguldott el a hunok mellett; egyenesen a perzsa felé. Az későn vette észre a veszélyt; hirtelen rácsapott lovára, úgy próbálta elkerülni a támadást, hogy lovát előre ugratta, de a római lándzsa eltalálta a jobbmellét és ledöntötte lováról. Eszméletlenül terült el a földön. A római leugrott, s elvágta a földön fekvő perzsa torkát, mintha valami áldozati állatot ölne meg. Roppant kiáltozás, diadalordítás harsant fel, üvöltött a római sereg és üvöltött a falaikról bámuló darasi polgárság. Először azt hitték, hogy Boutzes bosszulta meg ilyen hősi módon fivére elfogatását. De amikor a győztes szép lassan visszalovagolt a hídon, kantárszáron vezetve a zsákmányolt lovat, nyergén a halott perzsával, kiderült, hogy András, a bátor fürdőszolga vitte végbe a hőstettet.
Mert András tettrekész ember volt, s mivel könnyű munkája nem kötötte le, Belizár tudta nélkül már jó ideje részt vett a reggeli lovasgyakorlatokon. Birkózói képességei félelmetes harcost csináltak Andrásból, Belizár egy vezérkari tiszttel üdvözletét küldte neki, s fehérbóbitás acélsisakot, fehér szalagos lándzsát meg arany nyakláncot ajándékozott neki annak jeléül, hogy háziezredében őrmesteri ranggal kívánja megjutalmazni. De a miniszter, aki Belizár mellett a vezérkari főnök tisztjét látta el, haragudott a fegyelem megsértéséért, bár András sikere neki is igen nagy örömet szerzett. Üzenetet küldött a századparancsnokoknak, hogy ezentúl senkinek sem szabad párviadalra szóló kihívást elfogadnia, és aki a parancsot megszegi, azt irgalmatlanul meg kell korbácsoltatni. Belizár szemrehányást tett a miniszternek a parancsa miatt, mert ez olyan fenyegetést tartalmazott, amelyet nem lehet beváltani. Ha valaki elfogadja a kihívást és legyőzi ellenfelét, általános felzúdulást váltana ki megbüntetése; ha pedig legyőzik, a perzsa ellenfél ragadja el a holttestet a római korbácsok elől. Nemsokára elkövetkezett a második kihívás. Ezt az újabb perzsát igen bosszantotta, hogy az első bajvívó a lovagi szertartás szabályai ellenére lovagolt ki. A perzsa hadseregben ugyanis szigorú szabályok írják elő, hogy a kihívónak mindig a csatában részt vevő legelőkelőbb család tagjának kell lennie. A második kihívó így nem annyira vérszomjból, mint inkább azért lovagolt ki, hogy megvédje családi büszkeségét. Javakorabeli férfi volt, lovát és fegyverét tapasztalt határozottsággal kezelte. Nem is kiáltozott izgatottan, mint az az ifjú, akit András megölt, csak megpattogtatta ostorát, egy-egy „hó” kiáltással fékezte lovát, és lassan közeledett a római vonalak felé. Egy helyütt megállította lovát, és valamit kiáltott perzsául, amit ugyan senki sem értett meg, mégis úgy magyarázták, hogy magát Belizárt hívja ki viadalra. Mikor ezt jelentették Belizárnak, és kérték, fogadja el a kihívást, mert győzelme igen buzdítóan hatna a seregére, megvetően felelte:
– Ha meg akar halni, miért nem akasztja fel magát egyedül, ahelyett, hogy engem is belevonjon az ügybe?
Így hát sokáig senki sem jelentkezett a második kihívásra. A perzsa már visszatérőben volt, talán örülve, hogy minden komolyabb következmény nélkül teljesítette nemesi kötelességét családjával szemben, amikor hirtelen zaj támadt, újra egy lovas vágtatott át a hídon, de ezúttal fehér szalagos lándzsával és fehérbóbitás acélsisakban. A perzsa visszafordult, jól megmarkolta lándzsáját, s megsarkantyúzta lovát, úgyhogy teljes vágtában csaptak össze. Mindkettő lándzsája lecsúszott a másik mellvértjéről, de a lovak ahelyett, hogy elrohantak volna egymás mellett – amint a lándzsás lovagi tornákon általában történni szokott –, valami fatális véletlen folytán egymásnak ütődtek, úgyhogy lovasai kirepültek a nyeregből, a levegőben összeütköztek és bukfencezve lezuhantak a földre. A pillanat izgalmában a nézők még a lélegzetüket is visszafojtották.
A római tért előbb magához; amikor a perzsa feltérdelt, öklével arcába vágott, majd elkapva a lábát, a jól ismert birkózóiskolái fogással átröpítette a vállán, s tőrének egyetlen sújtásával a másvilágra küldte. Újabb, még hangosabb örömüvöltés szállt fel a római sorokból és a falakról, mert látták, hogy újra András volt a győztes, Belizár háziezredének őrmesteri egyenruhájában; ismét ő vállalkozott arra, hogy megvédi a római név becsületét. A perzsák visszavonultak táborhelyükre, a rossz előjelek után már semmit nem kezdeményeztek azon a napon. A rómaiak győzelmi dalt énekelve vonultak be Daras falad mögé. De András lemondott a háziezredben kapott őrmesteri rangjárói. Nagy haditényt vitt véghez aznap hetvenezer ember szeme láttára, és győzelmének megismétlésével bebizonyította, hogy azt nem a véletlennek, hanem képességeinek köszönheti. Ha mégoly sokáig él is, ezen a kettős dicsőségen sohasem fog tudni túltenni; ez a tette mindig emlékezetes marad a tábortüzek mellett, a kocsmákban és a hadtörténeti könyvekben, így hát visszatért a törülközőihez, spongyáihoz, kályhájához, megint egyszerű fürdőszolga lett belőle. Nem is látták többé páncélban, kivéve egyetlen igen nehéz helyzetei, amelyről majd annak idején be fogok számolni.
Másnap kora reggel megérkezett a nisibisi helyőrség, s az ötvenezer főre növekedett perzsa haderő immár kétszer akkora volt, mint Belizáré. Amikor hírt kapott erről, Belizár megint csak megjegyezte:
– Ritka az olyan tábornok, aki csatában negyvenezer embert kézben tud tartani, még ritkább, aki ötvenezret tud irányítani.
Föltevése, hogy Firuzt kissé zavarba hozta saját haderejének nagy terjedelme, valónak bizonyult, mert hamarosan át is szervezte haderejét, két egyenlő csatasorba állítva úgy, hogy egymást támogathassák. Belizár megjegyezte:
– Kiképző altiszt fantáziájára valló megoldás. Az első vonalat felhasználhatta volna arra, hogy Darast sakkban tartsa, a maradékkal pedig elvághatta volna összekötő vonalaimat.
Időközben a jelenlevő meghatalmazott miniszterrel közösen levélben felszólította Firuzt, hogy vonja vissza a perzsa sereget Nisibisbe, ne erőszakoljon ki kétségbeesett és szükségtelen csatát. A levél szövegének legnagyobb részét Belizár írta, és a következő szavak megmaradtak belőle: „Senki, akinek egy csöppnyi józan esze van, nem örül a háborúnak, még akkor sem, ha arra szükség van. Az a tábornok, aki az ellenségeskedéseket megkezdi, súlyosan felelős nemcsak saját katonái, hanem egész nemzete előtt, is, mert a nyomorúság és a borzalmak elválaszthatatlanok a háborútól.” A miniszter is hozzáírt egy bekezdést, mely szerint Justinianus folytatni kívánja a megszakadt béketárgyalásokat, követe máris útban van Antiochiából, de ha most Darasnál összeütközésre kerül sor, ez véget vetne a békés megoldás minden reményének.
Firuz válaszolt a levélre. Perzsiát – úgymond – annyiszor becsapták már a római békenyilatkozatokkal, hogy türelme kimerült: ma már csak a háború lehet az egyetlen megoldás. A békeszerződéseket immár nem lehet komolyan venni különösen akkor nem, ha római esküvel erősítik meg.
Belizár és a miniszter újabb közös levelükben ki jelentették, ők mindent megtettek, amit a tisztesség és a becsület parancsolt a levélváltást – saját leveleik hű másolatát és a perzsa választ – másnap a császári zászlórúdra tűzik, tanúbizonyságul a keresztények istene előtt, hogy a rómaiak mindent elkövettek a szükségtelen csata elkerülésére.
Firuz kurtára szabott válasza így hangzott: „A perzsáknak is van istenük, sokkal ősibb és sokkal hatalmasabb, mint a tiétek, ő majd biztonságosan bevezet bennünket holnap Darasba.” Belizár most beszédet intézett a középső árok mögött felsorakoztatott csapataihoz. Emelt hangon, lassan és gondosan tagolva formálta meg szavait úgy, hogy minden katona oly tisztán hallotta, mintha csak szobában társalogna velük. Közvetlen bajtársi hangon beszélt, először tábori latin nyelven, aztán görögül, hogy mindenki megértse. Megmagyarázta nekik, hogy seregeinket a múltban azért verték meg ismételten a perzsák noha azok fegyverzetben, testalkatban és bátorságban alattuk álltak mert a rómaiak fegyelmezetlenek voltak. És ezen igazán könnyű segíteni. Ha minden katona engedelmeskedik tisztjeinek, mind az előrevonulás, mind a visszavonulás alatt, a vereség elképzelhetetlen. Úgy vívja végig a csatát a közkatona, mintha a gyakorlótéren gyakorlatozna: és fegyelmezetten engedelmeskedni igazán könnyebb, mint megbontani a sorokat és egyéni akciókat kezdeni. A csata taktikai ellenőrzésének a parancsnokló, a felelős tábornok kezében kell maradnia. Ő, Belizár, alárendelt tisztjeinek igen világos és érthető, különböző alkalmakra szolgáló parancsokat adott, hogy miképpen viselkedjenek a csata ilyen vagy olyan fordulata alkalmával. A közkatona törődjék tulajdon fegyvereivel, a harci rend megőrzésével, s ne töprengjen szükségtelenül a csata általános kimenetelén. Bízzanak tisztjeik kipróbált értelmében, tehetségében és becsületességében. Nevetve utalt az ellenséges gyalogságra, amelynek legfeljebb csak a fele kiképzett katona.
– Ti, római újoncok, rövid idő alatt egyvalamit jól megtanultatok: erősen és pontosan lőni. Az ő újoncaik is megtanultak egy katonai művészetet: hogyan kell jól megbújni roppant pajzsaik mögött. Ezek tulajdonképpen derék szántóvetők, akiket hatásvadászat kedvéért hoztak ide, mint afféle színpadi hadsereget, és főparancsnokuknak éppen elég bajt fognak okozni még mielőtt a nap leszáll. Igaz, hogy dárda van a kezükben de ez éppúgy nem csinál belőlük dárdásokat, mintha flótát adnának a kezükbe és rájuk fognák, hogy kígyóbűvölők.
A toronyból ekkor leadták a riasztó jelet, hogy a perzsák soraikat rendezik, így hát a szemle véget ért, s a katonák hangos rivalgással éltetve Belizárt, elvonultak. A nehéz lovasság elfoglalta kétoldalt kijelölt helyét, a könnyű lovasság a központi, nyílt tér oldalán helyezkedett el, az íjászok újra felsorakoztak az árkok közelében, a falankszba tömörült dárdások elhelyezkedtek a hidaknál, mögöttük és oldaluknál pedig a lándzsavetők foglalták el kijelölt helyüket. Ekkor Pharas, a heruliánus hunok alacsony, görbelábú vezére odavágtatott Belizárhoz, és zagyva, alig érthető kalmár-görög nyelven így szólt:
– Én itt nem ártani perzsa, nem nagyon, itt, sok magas fal alatt. Te küldeni én domb mögé, ott balra. Rejtőzni én domb mögé. Perzsák jönni, és mögé sietni, támadni, lőni, lőni.
Belizár erősen Pharas szemébe nézett, de a hun zavartan lesütötte tekintetét. Belizár tüstént tisztában volt azzal, hogy Pharas kételkedik a csata kimenetelében, és semleges pozíciót akar elfoglalni. Végső támadását persze majd a vesztesnek látszó fél ellen intézné. Belizár észrevette, hogy Pharas ujja kisebb karcolástól vérzik. Ezért gyorsan elkapta – ugyanis oly szorosan álltak egymás mellett, hogy térdük érintkezett –, szájába vette, és szívni kezdte belőle a vért.
– Megettem a véredet, Pharas – szólt aztán hozzá –, te leszel az andám, az én vértestvérem. Menj most, drága Pharas, én andám, és tégy, mint ahogy ajánlottad. Rejtőzz el a domb mögött és támadj a perzsákra, de ne túl későn, és ne túl korán.
Pharas nyöszörögve panaszkodott:
– Te enni meg én vér, te most adni nekem te vér, anda.
Mert ezzel az egyoldalú cselekedettel a hun babonák szerint Pharas Belizár mágikus hatalmába került. De Belizár így felelt:
– A támadás után akár jóllakhatsz a véremmel. Pillanatnyilag azonban minden cseppjére szükségem van, anda.
Ily módon biztosította Pharas hűségét. A perzsák nem mozdultak ki állásaikból egész délelőtt, míg csak meg nem hallották az erőd faláról azt a trombitajelet, mely az élelmezési katonáknak szólt, hogy vigyék ki az ebédet az árkokhoz. Amint Firuz számítása szerint az élelmiszerosztás megkezdődhetett, elrendelte a támadást. A perzsa katonák megszokták, hogy késő délután esznek, így aztán nem is éhesek egészen naplementéig. A római étvágy azonban akkor ébred fel, amikor deltáiban felharsan a trombita vagy a kürt. Belizár előre sejtette, hogy délben lesz a támadás, ezért még a reggelinél azt tanácsolta katonáinak, töltsék meg jól a gyomrukat. A perzsa lovasság nyíllövésnyire megközelítette a római lovasságot a szárnyakon, és lövöldözni kezdett. Középen a gyalogos íjászok is előbbre jöttek, és valóságos nyílzáport zúdítottak a római gyalogságra meg a könnyű lovasságra. Párhuzamos libasorokban lépkedtek előre, melyeket egy-egy lépésnyi távolság választott el egymástól; amikor a sorok elején álló katonák kilőtték nyilukat, félreálltak, helyet engedve a mögöttük állóknak és így tovább. Mire újból rájuk került a sor, ismét lövésre készen álltak. Ezzel a harcmodorral sikerült szakadatlanná tenniük nyíláradatukat. Számbelileg nagy fölényben voltak a mi íjászainkkal szemben, de három nagy hátránnyal kellett megküzdeniük. Először: Belizár újoncai feszesebb íjat használtak, melynek hordtávolsága nagyobb volt az övékénél; másodszor, a szél nyugat felől fújt, így nyílvesszőik a kelleténél hamarabb vesztettek sebességükből, és jóval a cél előtt leestek; végül pedig szemben és két oldalról zúdultak rájuk a rómaiak nyilai, s mivel soraik meglehetősen tömöttek voltak, még a vaktában közéjük lőtt nyílvessző is célba talált. A hátul bevetett újabb csapatok nyomása előrébb tolta őket, mint szerették volna, s bár így csökkent a lőtávolság, veszteségük is nagyobb lett. Dárdásaik lanyha támadással megpróbálták elfoglalni két hidunkat, de mindkét próbálkozásuk egyszerre hiúsult meg; lándzsásaink elkergették őket. Egy-két órával később, amikor már mindkét fél ellövöldözte nyílvesszeit, kétségbeesett tusakodás kezdődött a hidaknál, lándzsával és dárdával. A perzsák megkísérelték pallókkal áthidalni az árkokat. Belizár az egyik ilyen veszedelmes támadást oly módon hárította el, hogy a lóról leszállított masszagéta hunok jobboldalt felállított századát az árok innenső oldalára irányította.
A támadók végül némi előnyt csikartak ki a balszárnyon, Boutzes thrákjaival szemben. Sikerült átkelniük az egyik hídon, s az innenső parton megvetették a lábukat. Az ellenséges csapatok vad szaracénokból álltak, akik jól megülték a lovat. Boutzes hevesen küzdött, de a kimenetel bizonytalan volt mindaddig, amíg csak a baloldalt elhelyezett masszagéta hun könnyű lovasság vágtában segítségükre nem érkezett. A hunokat éppen most látták el perzsa nyilakkal, amelyeket a városi fiúcskák szedegettek össze mindenfelé és negyvenes kötegekben adtak át nekik. A szaracénokat visszaűzték az árok túlsó oldalára, rengeteget lemészároltak belőlük, s a megmaradtaknak sem volt idejük felfejlődni, mert Pharas fél századnyi heruliánus hunjával váratlanul hátba támadta őket a domboldalról. Azt mondják, Pharas emberei számukhoz képest aránylag több veszteséget okoztak az ellenségnek, mint bármelyik más csapat aznap a csatatéren. Széles kardjukat használták, és Boutzes thrákjaival meg a masszagéta hunokkal együtt azon a szárnyon háromezer perzsa lovast vágtak le. Az élvemaradottak átvágták magukat a főcsapathoz. Boutzes nem kapott parancsot az üldözésre, ezért kötelességszerűen visszatért az árokba.
Belizár tüstént visszahívta a masszagéta hunokat és Pharas embereit. Átölelte Pharast, és megpecsételte a vértestvérséget: megengedte Pharasnak, hogy a keze fején levő nyílkarcolást kiszívja. Ezekre a kiváló harcosokra most nagy szükség volt a másik oldalon, mert Firuz épp akikor vezényelte oda a „Halhatatlanokat”, a perzsa királyi vérteseket, tízezer remek lovast, hogy mindenáron törjék meg az ellenállást. A Halhatatlanoknak sikerült két hídon áttörniük. Ott elhelyezett lovasaink – többnyire örmények – lassan visszavonultak, de híven az utasításokhoz, nem egyenesen hátra, hanem átlós irányban jobbfelé, így szabad teret engedtek a középről indított erős római ellentámadásnak. A jobboldalon harcoló masszagéta század, mely újra lóra szállt és a frissen aratott győzelemtől diadalittasan egyesült honfitársaival, továbbá Pharas heruliánus hunjai és Belizár saját háziezrede most teljes vágtában a Halhatatlanok ellen fordultak. Ennek a támadásnak oly nagy volt az átütő ereje, hogy az oldalba kapott tízezer főnyi perzsa csapatot teljesen átvágta, és két egyenlőtlen részre osztotta.
Ezen a szárnyon Kobad király unokaöccse, a félszemű Baresmanas tábornok parancsnokolt. Vezérkarával kényelmesen lovagolt ennek a nagy seregnek a végén, amelyről azt hitte, hogy éppen diadalmasan üldözi az összeroppantott római jobbszárnyat, amikor oldaliról hirtelen vad csataordítás hallatszott: a vad masszagéta hunok rontottak rájuk széles kardjukat forgatva és rövid, erős lándzsájukat előreszegezve. A hunok kimondhatatlanul gyűlölték Baresmanast, meri ez a perzsa tábornok űzte el őket távol-keleti legelőikről. Sok száz mérföldes vándorlás után azért állottak Belizár szolgálatába, hogy bosszút állhassanak. Vezérük, Sunicas, a néhány lépéssel Baresmanas előtt lovagoló főzászlóvivőt támadta meg, s lándzsája annak felemelt jobb karját, pontosabban a hónalját találta el, úgyhogy a királyi oroszlán és nap képével hímzett karmazsinpiros zászló hirtelen megdőlt, majd lebukott. Az elöl harcoló Halhatatlanok megálltaik a hátvéd felől hangzó aggodalmas dühkiáltásokra, s amikor láttáik, hogy a parancsnoki zászló lebukott, visszarohantak a megmentésére. De már későn érkeztek. Sunicas, részegen a diadaltól, magát Baresmanast kereste meg, és egyetlen lándzsadöféssel megölte, minek láttára a hátvédjét képező perzsák hanyatt-homlok elmenekültek. A Halhatatlanok főcsapata ezzel be volt kerítve, mert időközben az örmények is összeszedték magukat, és újra vadul küzdöttek. Estére a Halhatatlanok közül ötezren estek el.
A védtelen perzsa közép most már hamarosan összeroppant, és visszaözönlött Nisibis felé. A perzsa gyalogos újoncok rászolgáltak Belizár rossz véleményére, mert alig indult meg feléjük a rómaiak fő hadereje, eszeveszett félelmükben egymás után hajigálták el nagy pajzsukat és dárdájukat. A római újoncok, akiket éppen csak a vaktában való nyilazásra képeztek ki, felkapdosták az elhajított dárdákat, és próbálgatták, hogyan is kell ezzel a fegyverrel bánni. A perzsák között azonban akkora volt a fejetlenség, hogy még ez az ügyetlen hadonászás is megzavarta őket, és a visszavonulásból megfutamodás lett.
De Belizár az üldözést csak körülbelül egy mérföldnyire engedte meg, mert mindig hű maradt ahhoz az elvéhez, hogy a megvert ellenséget nem üldözi egészen a kétségbeesésig. Ezt az elvet vallotta egyébként Július Caesar is. Így aztán megőrizte a győzelem tisztaságát. Több mint száz év óta először fordult elő, hogy a rómaiak döntő csatában megverték a perzsa sereget, noha az számbelileg jóval nagyobb volt náluk. Baresmanas véres parancsnoki zászlóját, amelyet a csatatérről felszedtek, Belizár elküldte Justinianusnak, babérlevéllel díszített győzelmi jelentésével együtt.
A perzsa hadsereg hosszú ideig nem tért magához meglepetéséből és szégyenéből. Az év végéig csak kisebb összecsapások történtek ezen a határvidéken, minthogy Belizár nem kockáztathatta meg a Nisibis elleni támadást, sőt még azt sem, hogy újraépítse Mygdon várát. Ami pedig Firuzt illeti, Kobad gyávasággal vádolta meg és megfosztotta az Arany Homlokcsillagtól, vagyis attól az arany szalagtól, amelyet magas rangja jelképéül a hajában viselt.
*
Kissé bővebben kell szólnom a hunokról. Többféle hun nemzet van, melyek Európában és Ázsiában, a római és perzsa birodalmaktól északra az egész vad vidéket elfoglalják a kárpáti hegyektől egészen Kínáig. Ismerünk fehér hunokat, masszagéta hunokat, heruliánus hunokat, bulgáriai hunokat, tatárokat és még sok mást. Mindannyiuknak közös szokásaik vannak, kivéve a heruliánusokat, akik nemrégiben felvették a keresztséget. A hunok búzaszínűek, ferde, melyen ülő szemük mindig vörös a széltől és a portól, orruk kicsi, nem feltűnő, arcra kövérek; sima, fekete hajukat elöl levágják, a fülüknél befonva hordják, hátul pedig hosszan lelógatják. Lábuk kicsi, befelé hajló, karjuk igen erős. Fekete szekerekből álló hosszú karavánjukkal úgy hajóznak a sivatagon, mint matrózok a tengeren. Lovaik húsz mérföldet tudnak megállás nélkül vágtatni, egy nap alatt száz mérföldet is maguk mögött hagynak. Némelyik szekerükre fekete nemezzel borított nagy kosárfedőt erősítenek; ezeken a szekereiken hordozzák magukkal háztartási felszerelésüket. Másokra viszont ugyanolyan szerkezetű, harang alakú sátrakat szerelnek: ez az egyedüli otthonuk. Az évszakok változása szerint vonulnak legeidről legelőre, egy év alatt körülbelül akkora utat tesznek meg, mint Konstantinápolytól Babylonig és vissza. Minden törzsnek és minden törzs minden nemzetségének megvan a maga örökölt legelője. Legtöbb háborút a legelők miatt vívják. Nyáron észak felé vonulnak, a jégmadarat követve, télen pedig visszatérnek délre. A földet nem művelik, gabonájukat vagy csereképpen, vagy sarcként kapják letelepedett szomszédaiktól. Fő frissítőjük a kancatej, amit kumisznak neveznek, ezt frissen vagy írónak savanyítva isszák, vagy pedig megerjesztik, és akkor a részegítő ital neve kvasz. A tiszta víztől irtóznak. Mindenféle húst megesznek, de csak vaddal és lóhússal táplálkoznak, mert a disznó vagy a szarvasmarha elpusztulna a kegyetlen sztyeppi szélben. A húst só nélkül szárítják a napon és a szélben. A civilizált emberek szemében undorítóak, mert lóhúst esznek.
A hunok rókabőr sapkát és télen két nagy bundát viselnek, az egyiknek a szőre kifelé van, a másiknak pedig befelé. A férfi rangját bundája minősége mutatja. A köznép kutya- vagy farkasbőrt visel, a nemesek cobolyprémet. Lovaglónadrágjukat kecskebőrből készítik, öklükön sólymot visznek, és solymászat alkalmával nagy sereg vadlibát és más vadmadarat ejtenek el. Másik fő sportjuk a lóhátról való birkózás. Veszekedő természetűek, de amikor két férfi összeakaszkodik, nincs harmadik, aki közbe merne avatkozni, még a küzdőfelek fivére vagy apja sem. A gyilkosságot halállal büntetik, kivéve, ha a gyilkos tette elkövetésekor részeg volt; ugyanígy büntetik a fajtalankodást, házasságtörést, lopást és a tábortűzre való vizelést, sőt még a kisebb kihágásokat is, hacsak ezeket a tetteket nem a nemzetségen, törzsön vagy törzsszövetségen kívül követték el. Ebben az esetben ugyanis minden megengedhető. Személyi szokásaik igen mocskosak, nem mosakodnak, arcukat lótrágyával kenik. A kék eget imádják, mágusaik vannak, és minthogy félnek a gonosz szellemektől, a betegeket csak tulajdon szolgáik ápolhatják. Halálra rémülnek a villámlástól és a mennydörgéstől, vihar idején sátrukba bújnak. Házasságot leányszöktetés vagy annak színlelése útján kötnek, a fiú örökli és feleségül veszi elhalt apja valamennyi feleségét, kivéve tulajdon édesanyját. Fegyvereik, mint már mondtam, a könnyű íj, az erős lándzsa és a görbe, széles kard. Csatában a nemesek páncéllal kirakott bőrkabátot viselnek; páncél csak a mellükön van, mert hátul páncélt viselni gyávaságnak számít. Teljesen érthetetlen nyelven beszélnek, úgy csipognak, mint a madarak.
Egymással meglehetős egyenetlenségben élnek; háborúskodik törzs a törzzsel, nemzetség a nemzetséggel, de előfordul, hogy egyetlen nemes annyira kiemelkedik a többi közül, oly sok nemzetség felett uralkodik már, hogy fejedelem lesz, és megkapja a kán nevet. Egy-egy kán feltűnése idején a két birodalomnak óvakodnia kell a határvidéken túli portyázásoktól.
Ennyit a hunokról.
A SZÜKSÉGTELEN CSATA
Ennek a győzelemnek alkalmából utazott úrnőm, Antonina, Darasba. Theodora császárné küldte őt Belizárhoz személyes üdvözlő levelével és ajándékaival. Justinianus császár természetesen szintén küldött levelet és ajándékot, de nem tudta, hogy Theodora ugyanazt teszi, mert a császárné nem közölte vele szándékát. A két küldöttség egymástól függetlenül indult el. Justinianus nehéz aranyfonállal és gyöngyökkel kivarrott, gyönyörű brokát díszruhát, egy faragott elefántcsontfedelű, magyarázatokkal ellátott misekönyvet, végül egy értékes ereklyét küldött: annak a Szent Bartimeusnak a koldustányérkáját, akit Márk evangéliuma szerint a Megváltó gyógyított ki vakságából. Az olajfából faragott tányérkát, melynek színét ezüstszürkére festették az évszázadok, Justinianus egy erkölcstelensége miatt feloszlatott kolostor kincseskamrájából kapta. Más ereklyéktől eltérően ezt nem vonták be arannyal, nem ékesítették drágakövekkel; egyszerű koldustányérka maradt, amilyet ma is látni a templomok küszöbén és a tereken kéregető koldusok kezében. A szélére valamikor a következő görög szavakat vésitek: „Szegénység és türelem.” Justinianus sajátkezűleg írt levelében nagyon dicsérte Belizár harci ügyességét, a birodalom iránti hűségét, és buzdította, hogy ismételje meg istenáldotta dicső cselekedeteit, ha a pogány perzsák újra határsértést merészelnek elkövetni. Ugyanakkor kérte Belizárt, hogy amennyire csak lehetséges, takarékoskodjék a harcosaival, mert amíg ilyen szűkösen állnak katonákban, addig a szent ereklyére vésett türelmet kell gyakorolni.
Justinianus erre az alkalomra Narsest, udvari kamarását választotta ki követnek. Hajója Lesbos után utolérte a mienket, s ő udvariasan felajánlotta úrnőmnek, hogy utazzanak együtt. A törpeszerű, visszataszítóin csúnya Narses Perzsa-Örményországban született, s Konstantinápoly legokosabb emberének tartották. Természetesen eunuch volt. Játékos úrnőm, hogy elűzze az utazás unalmát – hiszen három hétig utaztunk –, incselkedni kezdett Narsesszel, s „neme árulójának” csúfolta. Egyszer hallottam, amint öltöztetőnőjének, Macedóniának odasúgta:
– Hiányzik belőle az eunuchok minden jellemző vonása, a fényűzésimádat, az érzelgősség, a félénkség és a vallási viták szeretete. A legkisebb hajlandóságot sem árulja el, hogy szívesen fésülné gesztenyebarna hajamat, vagy dédelgetve simogatná formás lábaimat. Úgy látszik, még szép külsőmet sem irigyli, pedig ez a legkülönösebb jellemvonás egy eunuchban.
(Elfeledtem említeni, hogy nemcsak a fodrász, a lábápoló, a kézápoló és a többiek nagy költséggel járó szépítészeti munkájának eredményeként, hanem saját, természetes szépségénél fogva is, úrnőmet most már Konstantinápoly három legszebb asszonya közé sorolták. Az első hely természetesen elérhetetlen volt, mert azt fenntartották a császárnénak.) Narses igen gyakorlatiasan beszélt a határvédelem kérdéséről, az újoncozásról és a hadbiztosság problémáiról; és amikor a kíséretünkben levő testőrségnek adott utasítást, hangja világosan és határozottan csengett, teljesen úgy, mint a parancsnokló tiszt hangja, s ez úrnőmet szelíd mosolyra késztette. A mosoly sértette Narsest, és ezt őszintén meg is mondta.
Nos, mi eunuchok a kelet-római civilizációnak jellegzetességei vagyunk, és igen hasznos szerepet töltünk be benne. Az én történetem kivételes, de általában az eunuchok fiatalkorukban a fekete-tengeri partvidékről, Colchis környékéről kerülnek a császári palotába. Ott különleges iskolában kiképezik őket közigazgatási és általában polgári szolgálatra, amelyet majdnem kizárólag eunuchok vezetnek – és végeznek. Császáraink a perzsa udvartól vették át azt az elvet, hogy az eunuchok – mivel nem lehetnek uralkodók és nem alapíthatnak veszedelmesen hatalmas családokat – nyugodtan felruházhatók a királyi bizalommal; ők aztán szilárd védőbástyák lehetnek a hatalmas nemesek összeesküvései és trónbitorlási kísérletei ellen. Az eunuchok általában szelídebb, hűségesebb, szorgalmasabb tisztviselők, mint a férfiak, kicsinyességük a hivatali dolgokban – ezt a kicsinyességet nem tagadom – igen erős konzervatív tényező.
Éppen emiatt a gazdag családok körében, ahol elég sok fiúgyermek van ahhoz, hogy a családfát tovább terebélyesítse, már régen szokásos a fiatalabbak egyikének kasztráltatása, hogy az igen jövedelmező birodalmi szolgálatba kerülhessen. A császárok fattyait éppúgy, mint fiaik vagy lányaik törvénytelen fiait rendszerint kasztrálják, hogy hasznos polgárokká váljanak és ne áhítozhassanak a trónra. Az eunuchokat még a papi rendtől sem tiltják el, mint valamikor régen, a pogány időkben, amikor csak Cybele istennő papjai lehettek eunuchok. Még maga a konstantinápolyi pátriárka is gyakran a mi soraink közül kerül ki.
Így hát eunuchnak lenni bizonyos tekintetben inkább előny, mint hátrány, ami már abból is kiderül, ha összehasonlítjuk a rabszolgapiaci árakat. Egy eunuch házirabszolga az egyszerű férfirabszolga háromszorosába kerül, és csak kevéssel olcsóbb, mint egy jól képzett háziorvos vagy ügyes iparos. De az eunuch ritkán boldog ember, mert a műtétet majdnem mindig felserdülése előtt hajtják végre rajta, és szíve legmélyebb rejtekén azt képzeli, hogy teljes férfinak lenni valami ragyogó dolog. Ha másért nem, hat azért, mert a teljes férfiak gyakran gúnyolják az eunuchokat, és esküdöznek, hogy inkább lennének vakok, némák vagy süketek, vagy akár mindhárom együttvéve, mintsem hogy meg legyenek fosztva a szerelem édes, egészséges cselekedetétől. Természetesen az eunuchnak megvan a kész válasza az ilyen dicsekvésre: „A nemiség őrület, és sohasem hozott szerencsét senkire.” De titokban – én magam be is vallom – gyakran irigyli azokat a férfiakat, akik az ágyukba vitt asszonnyal többet is tudnak tenni, mint nővérként átölelni és szemérmesen megcsókolni a szemét.
Úrnőm, Antonina egyszer így szólt hozzám:
– Ami engem illet, drága Eugeniusom, ha nem lennék nő, inkább lennék eunuch, mint férfi. Mert a férfiaknak igen nehéz középutat találni a nemiségben a kéjelgés és az aszketizmus között. Azt a tényt, hogy minket asszonyokat az egyház olyan gyanakodással figyel, és hogy a szószékekből oly sértően prédikálnak ellenünk mint csábítók és pusztítók ellen, mindig közvetett beismerésnek vettem, hogy a férfiak irigylik a nők higgadtságát, és ezt a higgadtságot az eunuchok is élvezik bizonyos fokig. Talán még jobban élveznék, ha a férfiak nem gúnyolnák őket. Ezzel kapcsolatban, Eugenius, gondolj Aesopus meséjére a rókáról, aki csapdában elvesztette a farkát és arról próbálta meggyőzni a többieket, hogy milyen kellemes ez a faroknélküliség. Persze kinevették, hiszen tudták, hogy csak azért vallja ezt a felfogást, mert őt magát megcsonkították. Aesopus állítólag ugyanolyan házi eunuch volt, mint te. Ennek a mesének a tanulsága tehát nem az, amit általában tanulságául elfogadnak, hogy tudniillik a nyomorúság szereti a társaságot, mint például azok a szerzetesek is, akik szigorú szerzetesi fogadalmuk miatt elvesztették szabadságukat, s megpróbálják ugyanerre rábeszélni régi barátaikat. Nem, a tanulság inkább az, hogy lehetetlen logikusan dönteni a kérdésben, mikor boldogabbak a férfiak: nemiségük teljes birtokában vagy anélkül? A magam részéről boldog vagyok, hogy asszony lehetek és személyesen nincs közöm a vitához.
Úrnőm körülbelül ugyanezt mondta Narsesnak. Az igen józanul válaszolt, s elmondta élettörténetét, ami megmagyarázta, miért nincs megelégedve szexuális állapotával. Csatában fogtak el tizenegy éves korában, amikor már embert is ölt kis kardjával, mert igen ismert örmény katonai családból származott. Megvetette a hivatali munkát, és remélte, egy napon rá tudja venni a császárt, hogy katonai parancsnokká nevezze ki. Egész életében behatóan tanulmányozta a stratégiát és a taktikát, s ha csak egyszer adnának alkalmat képességei kifejtésére – mondotta –, ő is kapna olyan vagy még szebb királyi ajándékokat elismerésképp, mint amilyeneket most Belizárnak visz.
Jól tudjuk; hogy az emberek általában elégedetlenek hivatásukkal vagy mesterségükkel. A szántóvető császár szeretne lenni, a császár viszont szívesen ültetne káposztát; a kereskedelmi hajó sovány kapitánya irigyli a pocakos kocsmárost, aki viszont őt irigyli, mert nem bírja már az állandó otthonülő életet. Okosan tesszük azonban, ha nem nevetjük ki az ilyen embereket, amikor bizalmasan kiöntik szívüket; úrnőm még bordélyházi napjaiban megtanulta a tapintatos viselkedésnek ezt a fő szabályát, így tehát úgy tett, mintha csak most jönne rá, milyen hibát követett el, amikor Narsest közönséges, a katonáskodástól, háborútól irtózó colchisi eunuchnak ítélte meg. Hangsúlyozta, mennyire rokonszenvezik elégedetlenségével. Kijelentette, ő örülne a legjobban, ha közhasznú állami szolgálatáért magas katonai kinevezéssel jutalmaznák. Az út hátralevő részét békességben tették meg, és Narses jó barátja lett úrnőmnek, összeveszés, utána bocsánatkérés és kibékülés a barátságnak éppoly jó bevezetője lehet, mint akármi más. De elképzelhetik, hogy úrnőm nem vette valami komolyan Narses katonai becsvágyát, még akkor sem, amikor a két testőrkapitánnyal való társalgásban Narses bebizonyította, mennyivel többet tud elméletileg a katonáskodásról, mint ők ketten. Igaz ugyan, hogy ő már tizenegy éves korában embert ölt, de annak már negyvenkilenc esztendeje, és azóta alig tette ki lábát a palotából, ahol hosszú ideig, amíg iskoláit be nem fejezte, asszonyokkal együtt dolgozott a szövőszéken.
Háromevezős hadihajón tettük meg utunk első részét. Kellemesen, eseménytelenül telt el az út az ismerős zöld dombok és fehér városok mellett. Amikor végre Seleuciában partra szállva, szárazföldi úton Antiochiába érkeztünk, örömmel tapasztaltam, mily gyorsan helyrehozták a földrengés pusztításainak nyomait; újra a mi drága, nyüzsgő életű, fényűző régi Antiochiánkat láttuk viszont. Narsest és úrnőmet a helyi szenátus és a Kék párt képviselői látták vendégül; az utóbbiak különösen udvariasan viselkedtek úrnőmmel szemben – ő is velük szemben. Ezután elindultunk a köves úton a hajóhídjáról híres Zeugma felé. Zeugmáig százhúsz mérföldet tett ki az út, s onnan újabb kétszáz mérföldet kellett megtennünk, az Eufrates négy legfontosabb mellékfolyója által öntözött termékeny vidéken keresztül Darasig, illetve a határig. Postakocsiban utaztunk, a hőség a ponyvatető ellenére is elcsigázott, pedig kis lovaink fürgén szedték a lábukat. Edessában két napig maradtunk, onnan lovas futárokat küldtünk előre, hogy jelezzék közeledésünket.
Megérkeztünk Darasba, de az etikett úgy kívánta, hogy a leveleket ne közvetlenül, hanem csak a személyzet révén adják át Belizárnak és a meghatalmazott miniszternek, akit a császár szintén levéllel tüntetett ki. Úrnőm ezt igen sajnálta, mert ismerte Theodora levelének tartalmát, hiszen a jelenlétében íródott. Sokat adott volna érte, ha figyelheti Belizár arcát, amint olvassa. A levél a következőképpen szólt:
„Theodora Augusta, hitvese Justinianusnak, Isten viceregensének, a rómaiak császárának – üdvözletét küldi a kitűnő Belizár patríciusnak, a győzedelmes keleti seregek vezérének.
Császári férjem és én hírt kaptunk a Te jól megérdemelt sikeredről, a perzsák fölött aratott győzelmedről. Neved ezzel belekerült a múlt idők hőseinek dicső névsorába. Dicsérünk, és minden jót kívánunk neked, mert nagy jót tettél velünk. A császár ajándékai közül kettő, a misekönyv és a koldustányérka, vallásos természetednek kíván örömet szerezni, a harmadik, a díszruha, udvari méltóságod ígéretének számít, ízelítő abból, hogy milyen megbecsülésben lesz részed az udvarnál, ha győzelmeid után visszatérsz kötelességeidtől. Úgy illik, hogy én – híven az előíráshoz, mely szerint az úrhölgy ajándékának ki kell egészítenie a férjéét – megbízható udvarhölgyem révén szintén három ajándékot küldjék neked, olyanokat, melyekből egészen másfajta örömöd származhat. Az elsőt azért választottam ki részedre, mert a te házi jeledet viseli és a maga nemében a legkitűnőbb egész birodalmunkban; a másikat azért küldöm, mert a sok zsákmány miatt szükséged lesz rá; ami pedig a harmadik ajándékot illeti, az többet ér minden rubinnál, és nagyon megharagszom rád, ha visszautasítod. Mert Theodorára jellemző, hogy ha valakinek hálás, annak mindig, mindenéből a legjobbat adja. Üdvözlégy.”
Belizár visszaüzente, hogy szívesen látja őfelségéik megbízottait, s nemsokára fogadta is Narsest és úrnőmet egy boltíves csarnokban, ahol a fegyelmi büntetéseket szokta kiosztani és ahol naponta fogadta kihallgatáson alárendeltjeit és szövetségeseit. Elsőnek Narsest bocsátották be, mert a császár követe volt. Belizár barátságosan üdvözölte, érdeklődött elsősorban királyi ura és úrnője, azután a fő szenátorok egészsége felől, s mindezek után megkérdezte, mi újság a városban és a birodalomban. Az emelvényen ülve kiittak egy kupa bort, s Narses különböző kérdéseket tett fel a csata részleteire vonatkozóan. Belizár válaszolt, de nem fölényesen, ahogyan más tette volna ilyen egyszerű palotai eunuchhal szemben, hanem figyelmesen és részletesen, minden szót mérlegelve. Narses arra is kíváncsi volt, miért szállította le lovukról a hunokat, amikor a központi árkot kellett védelmezni. Belizár így felelt:
– Mert a támadás igen veszélyes volt, és mert semmi sem bátorítja jobban a bajbajutott gyalogosokat (a „pocsolyakerülőket”, ahogy néha megvetően nevezik ezeket a szegény embereket), mint az, ha lovas bajtársaik nemesen lemondanak menekvési alkalmukról, lovászok felügyelete alatt hátraküldik lovaikat, és kivételesen tulajdon lábukon harcolnak.
Ezután került sor a császár ajándékainak átadására. Miután Belizár mindent kellően megcsodált és megköszönt, Narses meghajolt és visszavonult. Időközben úrnőm a boltíves csarnok végéből nyíló előszobában várakozott, és Rufinus, aki azóta Belizár zászlóhordozója lett, igen figyelmesen igyekezett őt szórakoztatni. De úrnőm Rufinus udvarias kérdéseire zavartan válaszolgatott, mert életében először nem érezte magát biztosnak a dolgában. Pedig minden oly egyszerűnek és biztosnak látszott, amikor Theodorával a palotában megbeszélték a dolgot, de most, amikor felemelkedett, hogy a bentről érkező hívásnak eleget tegyen, térdei remegtek, nyelve kiszáradt.
Feleúton megállt a nagy előcsarnokban, és jelt adott testőreinek, hogy vezessék előre Theodora három ajándéka közül az elsőt, egy hatalmas, tüzes, hároméves fekete csődört, fehér csillaggal a homlokán és fehér szőrzettel patái fölött. Ezekre a fehér jelekre célzott Theodora, amikor azt írta, hogy első ajándéka Belizár házijeleit viseli. A háziezred lovasai, akik kezükben lándzsával sorfalat álltak az előcsarnok két oldalán, elismerően felzúgtak, s ugyanezt tettek az emelvény körül álldogáló lovastisztek is. Úrnőm hallotta Rufinust, amint maga elé mormogja:
– A császárnénak ez az egy ajándéka többet ér, mint a császár három ajándéka együttvéve.
Csakugyan felséges állat volt, abból a híres thrák fajtából, amelyet Vergilius is megemlít az Aeneis ötödik énekében.
A csődört elvezették az istállójába, és úrnőm, Antonina intett a második ajándékért. Szinte az utolsó percig attól tartott, hogy ez az ajándék esetleg nem érkezik meg idejében, noha Antiochiából kiszállásunk után azonnal előre küldtük, és Edesszában már egy nappal meg is előzött minket; de félelme alaptalannak bizonyult: a drinápolyi fegyvergyárból való ötszáz teljes lovaspáncel-felszerelés rendben és idejekorán megérkezett. Theodora tudta, hogy Belizár nagyszámú perzsa lovat is zsákmányolt, és igen helyesen arra következtetett, hogy háromezer fogolyból a legizmosabbakat besorozza páncélos lovasai közé. De a perzsa lovassági páncélokat, melyeket egyidejűleg zsákmányolt, nem találta megfelelőknek, részben vékonysága, részben darabjainak bonyolult összeállítása miatt, így hát ez az ötszáz páncélzat ajándéknak a legjobbkor jött. Újra elismerő morajlás zúgott fel a teremben, amikor látták, hogy minden sisakon fehér toll lobog. A császárné nyilván értett az ajándékozás művészetéhez.
Antonina aztán erőt vett magán, s megszólalt:
– A harmadik ajándékot, kitűnő Belizár, őfelsége, az én császári úrnőm parancsára négyszemközt kell átadnom.
Belizár nem ismerte fel őt, úrnőm ezt kiérezte hűvösen udvarias hangjából:
– Ahogy jótevőnőm kívánja. De ti, uraim, kérlek, maradjatok még! A kitűnő császári kamaráshölgy talán lesz oly kegyes visszavonulni az előszobába, ahonnan ide belépett, és ott megvárni engem, hogy a harmadik ajándékot dicső úrnője kívánságához híven négyszemközt adhassa át nekem.
Antonina meghajolt, és visszavonult az előszobába, ahova Belizár is rögtön követte és becsukta maga után az ajtót. Egy darabig szótlanul álltak egymással szemben, míg végre úrnőm halkan megszólalt:
– Én vagyok Antonina. Nem emlékszel rám? A táncosnőre, Modestus nagybátyád lakomáján, Drinápolyban? Belizár vagy sohase felejtette el, vagy egy pillanat alatt visszaemlékezett mindenre, mert azonnal válaszolt:
– És én még mindig ugyanaz a Belizár vagyok. – Megragadta a kezét, és a harmadik ajándékot is elfogadta. Aztán folytatta: – Közöld úrnőddel, hogy soha még a történelem folyamán császárné nem szerzett alattvalójának ekkora örömet. Csodálatos, mennyire tudja, hogy mire vágytam, mire volt szükségem. De, édes Aratómmá, közöld vele, hogy a harmadik ajándékot, a három közül összehasonlíthatatlanul a legjobbat, egyelőre nem tudom birtokba venni, azt el kell halasztanunk akkorra, amikor visszahívnak a háborúból. Fogadalom köt, melyet nem szeghetek meg semmiképpen.
– Milyen fogadalom az, drága Belizár? – kérdezte úrnőm.
– Tisztjeim, katonáim és jómagam megesküdtünk a Szentírásra, hogy nem borotváljuk állunkait, nem esünk a részegség bűnébe, nem nősülünk és nem tartunk ágyast addig, amíg tényleges szolgálatban vagyunk itt a perzsák ellen.
– Nem kérhetnéd meg a pátriárkát, hogy oldozzon fel a fogadalom alól?
– Megtehetném, de nem teszem a többiek miatt. Szerelmetes Antoninám, kinek a képét e tizenöt év alatt mindig a szívemben hordoztam, légy türelmes és várj! Annak a tudata, hogy amikor visszatérek a városba, a világ legnagyobb jutalma vár ott rám, bizonyára siettetni fogja azt a győzedelmes visszatérést, amelyet a császár kíván tőlem.
Úrnőm persze nem erőszakoskodhatott tovább egy olyan ügyben, mely Belizár becsületébe vágott, mégsem tudta elrejteni csalódását. Meg is kérdezte:
– Ó, Belizár, biztos vagy abban, hogy nemcsak időnyerés céljából keresel kifogásokat?
De ez persze csak afféle szónoki kérdés volt, hiszen Belizár arca csak úgy sugárzott a boldogságtól.
Belizár és úrnőm ezután visszatértek a boltíves csarnokba, mindketten igyekeztek megőrizni hivatalos arckifejezésüket és hangjukat. Belizár visszahívta Narsest, és aznap estére lakomára hívta meg őt, úrnőmet és kíséretük tisztjeit. A lakomán saját vezérkara is részt vett. Úrnőmnek nem volt több alkalma négyszemközt beszélni Belizárral. Mindketten kínos gonddal vigyáztak arra, hogy egyetlen szóval vagy tekintettel se árulják el nagy szerelmüket. A lakoma józan hangulatban folyt le, hiszen majdnem minden jelenlevő bornemissza fogadalmat tett, ami pedig az ételeket illeti, Darasban nemigen lehetett ínyenc falatokhoz jutni. Másnap reggel Narses és úrnőm átvették a császárnak, illetve a császárnénak irt köszönő leveleket, aztán útra keltek, hogy visszatérjenek a fővárosba. De Narses megsejtette úrnőm titkát, mert a kis postakocsiban odasúgta neki:
– Adja Isten, hogy ő éppoly szerencsés legyen a szerelmeddel, hölgyek legdicsőbbike, mint te az övével.
Úrnőm szintén jókívánsággal viszonozta Narses jóleső szavait:
– És bárha te, kitűnő kamarás, oly sikeres lennél, amikor majd tábornoki bíborköpeny fedi válladat, mint amilyen voltál e sok év alatt palotai rangod piros selymében.
Konstantinápolyba érve, úrnőmet már várta Belizár két levele. Olyan egyszerű, nemes, nyelven íródott ez a két levél és olyan becsületes szenvedélyre vallott, hogy úrnőm szakított addigi életében vallott elvévei, és tulajdon érzelmeit is írásba foglalta. Ezt annál is könnyebben megtehette, hiszen ezt a szerelmét nemcsak szentesítették, hanem a legmagasabb helyről egyenesen utasításba adták. Sok-sok hosszú levelet váltottak az alatt a tizennyolc hónap alatt, míg távol voltak egymástól.
A háború legközelebbi fordulatát a perzsák Római-Örményországba való betörése jelentette, melynek azonban Sittas, Belizár egykori bajtársa, Theodora sógora erélyesen gátat vetett. Minthogy a római név most nagyobb tiszteletben állott, mint régebben, sok keresztény örmény elhagyta a perzsa sereget, s átszökött a császáriakhoz. Kobad a pharangiumi aranybányákból eredő bevételeit is elvesztette. Ez a város a két Örményország határán húzódó termékeny, de szinte megközelíthetetlen folyóvölgyben fekszik, és a bányák vezető főmérnöke beengedte, a római haderőt. Kobad az öregkor konokságával nem volt hajlandó visszavonni csapatait Daras környékéről, noha Justinianus követséget küldött hozzá a béketárgyalások újrakezdésére. Mindkét fél a másikra próbálta hárítani a konfliktusért való erkölcsi felelősséget. Kobad közölte a római követtel, hogy a perzsákat jó szándék vezérelte akkor, amikor birtokukba vették és helyőrséggel látták el a Kaspi-kaput, melyet Anastasius császár nem volt hajlandó még névleges áron sem megvenni tulajdonosától. A perzsák ezzel a cselekedetükkel mind a római, mind a perzsa birodalmat megvédik a barbárok betöréseitől. A helyőrség fenntartása igen költséges, és Justinianus méltányosságból vagy fizesse a fele költségeket, vagy pedig küldjön oda egy római osztagot, hogy a perzsa helyőrség fele elvonulhasson onnan.
A király és a követ hosszan vitatkoztak a határvidéki erődökre vonatkozó ősi egyezmény megsértéséről. A római erőd Darasban – hangsúlyozta Kohfed – stratégiailag szükségessé tette, hogy a perzsák Nisibisben erős határőrséget tartsanak. Ez szintén igazságtalan megterhelése a perzsa birodalomnak, és a perzsák amúgy is sokallják már az igazságtalanságokat. Most három alternatíva elé állította Justinianust: vagy járuljon hozzá a Kaspi-kapu védelmi költségéhez, vagy bontsa le a darasi erődöt, vagy pedig kezdjen újra háborút. A követ megértette a királyt. Pénzzel tehát el lehetne intézni az ellentéteket, a fizetendő sarcot pedig a barbár invázió elleni közös védelem költségeinek lehetne feltüntetni a közvélemény előtt.
Justinianus nem tudta azonnal eldönteni, felajánlja-e a pénzbeli sarcot vagy sem. Mialatt ezen gondolkozott, Kobadot meglátogatta szövetségese, a szaracénok királya, s előterjesztette tervét, hogyan mérhetnének komoly csapást a rómaiakra. A magas, sovány, élénk öregember a sivatagi Chirában tartotta fenn királyi udvarát, s ötven év óta be-becsapott római területre az egyiptomi és mezopotámiai határok között. Időnként hirtelen előbukkant a sivatag vadonjából néhány száz lovasával, rabolt, égetett, vérfürdőt rendezett, foglyokat ejtett, néha ezerszámra, aztán éppoly hirtelen, mint ahogy előbukkant, eltűnt. Több büntető hadjáratot vezettek már ellene, de mindegyik sikertelen maradt, mert a sivatagi hadviselést csak a sivatag fiai értik. Eddig már két erős római csapatot bekerített, és tisztjeiket csak váltságdíj ellenében bocsátotta szabadon.
Az öreg király tehát azt ajánlotta most Kobadnak, hogy ne az Eufrates és a Tigris között viseljen hadat, ahogy megszokták, mert ott a rómaiaknak több, fallal körülvett városa van, ahova megtámad tatás esetén visszavonulhatnak; válassza a déli útvonalat, amelyet perzsa hadsereg még sohasem választott, s kövesse az Eufrates vonalát. Annál a pontnál, ahol a folyam nyugati irányból egyszerre északra fordul, hirtelen vonuljon át a szíriai sivatagon. Mert itt, a sivatagon túl a rómaiak bíznak a víz nélküli homok és szikla természetes védőfalában, s ezért csak néhány erődöt építettek, azokat is gyengén látták el helyőrséggel. Ha a perzsák hirtelen rajtaütnek Antiochián, minden harc nélkül a kezükbe kerül, mert (s ebben igaza volt) Antiochia az egész Kelet legkönnyelműbb városa, s lakóit csak négy dolog érdekli: a bor, a szerelem, a hippodrom-politika meg a vallási viták. (A kereskedelem nem érdekli őket, azzal csak kényelmetlen szükségszerűségből foglalkoznak, hogy megteremtsék maguknak az anyagi alapot e négy izgató időtöltésükhöz.) Mily remek város, s szinte tálcán kínálja fel magát! És a zsákmányolok biztonságban hazaérhetnek prédájukkal, mielőtt még segítség érkezhetne a római Mezopotámiából.
Kobadot érdekelte a dolog, de kételkedett a sikerben. Ha eddig egyetlen perzsa hadsereg sem merészkedett erre az útra, hogyan változtak meg a körülmények, hogy most erre vállalkozni lehet? Hogyan lehet ellátni egy éhezéshez és szomjazáshoz nem szokott sereget a kiégett és legelőtlen sivatagban?
A szaracénok királya az első kérdésre azzal felelt, hogy a Nagy Király eddig sohasem kért tanácsot tapasztalt szaracéntól. Ami pedig a második kérdést illeti: az egész perzsa haderő csak könnyű lovasságból állhat – gyalogság és nehéz lovasság szóba se jöhet –, ezenfelül az expedíciót tavasszal kell elindítani, amikor még a legkopárabb sivatagban is van bőséges legelő azok számára, akik tudják, hol kell azt keresni. Különben is a szaracénok már mélyen bent római területen, a folyó egyik pontjánál várni fogják a perzsákat annyi élelemmel és vízzel, amennyi elég lesz az út utolsó és legnehezebb szakaszára.
Kobad engedett a rábeszélésnek, noha a szaracén közismerten megbízhatatlan fajta. Ez esetben azonban nyilvánvaló volt, hogy a szaracénok perzsa segítség nélkül képtelenek lebonyolítani a busás haszonnal kecsegtető vállalkozást. Kobadnak csak a hazavezető úton elkövethető árulástól kellett tartania, ezért azt követelte, hogy a szaracénok királya két fiát és két unokáját a susai perzsa udvarban hagyja túszul a hadjárat végéig. A szaracén beleegyezett, s így a darasi csatát követő év márciusában megtették az előkészületeket. Az asszíriai Ctésiphonban gyülekezett tizenötezer főnyi haderő egy Azareth nevű tehetséges perzsa katona parancsnoksága alatt állott.
Babylon városa fölött átkeltek az Eufratesen, és a lakatlan déli parton meneteltek, míg el nem értek Circesium római határállomáshoz, ahol csak néhány vámőrt találtak. Innen gyors ütemben haladtak tovább a római hadiúton, amely száz mérföldnyire a folyamot követi, azután délre fordul Palmyra és Damaszkusz felé. Itt nagy szaracén sereg csatlakozott hozzájuk a király vezérlete alatt. Az öreg király közölte Azarethtal, hogy útvonaluk a sivatagon át egyenesen Chalcis felé vezet. Voltaképpen egészen Antiochiáig ez a fallal körülvett város az egyetlen akadály, de nem sokat számít, mert helyőrsége csupán kétszáz emberből áll. Azareth nem bízott teljesen a szaracénokban, jóllehet azok elhozták a megállapodásban kikötött élelmiszermennyiséget. Megvárta tehát, amíg a szaracén kísérettel kiküldött saját felderítői azzal a jelentéssel tértek vissza, hogy a sivatagban megfelelő legelőket láttak, és azt is megállapították, hogy nem kell kelepcétől tartaniuk.
Csakhogy Azareth ezzel a késlekedéssel nagy hibát követett el. Belizár ugyanis nem sokkal azelőtt összefüggő őrszemhálózatot állított fel, amely füstjelekkel tudott híreket továbbítani; így biztosította magát a határ felől érhető meglepetések ellen. Egy órával a perzsák Circesiumba való érkezése után Belizár a tőlük kétszáz mérföldnyire, a déli sivatag másik oldalán fekvő Darasban már megtudta, hány főből áll és milyen összetételű a perzsa sereg, és rögtön döntött is. Darasban és a többi határvárosban kevés helyőrséget hátrahagyva, gyorsan összegyűjtött csapatai élén erőltetett meneteléssel Antiochia felmentésére sietett. Ilyen rövid idő alatt nyolcezer embernél többet nem tudott összeszedni, de útközben erősítéseket vett fel, úgyhogy serege újabb nyolcezer emberrel gyarapodott. A déli utat választotta Carrhaén keresztül (itt verték meg a perzsák egy híres csatában Crassust, Julius Caesar kollégáját), és lovascsapatainak fő erejével hét nap alatt sikerült elérnie a háromszáz mérföldnyire fekvő Chalcist, épp idejében ahhoz, hogy katonákkal lássa el az erődöt. Igen gyors versenyfutás volt ez, mert addigra Azareth már átjutott a sivatagon, és csak félnapi Járóföldre volt Chalcistől – azok között a sziklák között, ahol Szent Jeromos és őrült aszkétatársai mérges skorpiók módjára éltek egykor Istent imádva ugyan, de hálátlanul elvetve Isten minden kellemes és szép alkotását. Ugyanaznap reggel az észak-szíriai sivatagból ötezer arab lovas csatlakozott Belizárhoz. Harith ibn Gabala transzjordániai király alattvalói voltak, s épp arrafelé legeltették lovaikat. Királyuk megállapított évi fizetést kapott Justinianustól azzal a feltétellel, hogy megvédi Szíriát a szaracén támadások ellen, Jóllehet ezek az arabok nem voltak megbízható katonák, és Belizár élt a gyanúperrel, hogy királyuk egy húron pendül a szaracénokkal, mert ahányszor a szaracénok betörtek, az arabok mindig két-három napi késéssel érkeztek meg – Belizár mégis örült nekik, mert saját gyalogsága még nem érkezett meg. Az arabokkal együtt így mégis tizenkétezer embere volt.
Azareth ugyancsak kínosan meglepődött, amikor Chaleis felé igyekvő előőrsét váratlan római lovassági támadás visszavetette a derékhadhoz. Elszalasztottá az alkalmat, és most már nem érheti el Antiochiát anélkül, hogy csatába ne bocsátkozzék ugyanazzal a római tábornokkal, aki annyi bajt okozott a perzsáknak Darasnál. Ha a határtól ily messzire megverik, és méghozzá a szíriai sivatag rosszabbik oldalán, nem valószínű, hogy egyetlen perzsa is élve tó jut innen, mert – ezt jól tudta – a szaracénok, tulajdon bőrüket féltve kámforként fognak eltűnni az általuk oly jól ismert sivatagban. De ha győzne is, valószínűleg akkor sem tudná megakadályozni, hogy Belizár csapatai maradványával vissza ne vonuljon Chalcis falai mögé. A támadást pedig igen veszélyes volna folytatni Antiochia ellen, a be nem vett Chalcisszal a háta mögött, amikor már közelednek a római felmentő csapatok. Ennélfogva igen bölcsen visszavonulásra határozta el magát, mert így minden nyereség nélkül ugyan, de veszteség nélkül is hazaérhet, míg elesége tart és az időjárás kedvező. Azzal nyugtatta meg önmagát, hogy még ha el is éri Chalcist Belizár előtt és tovább vonulva Antiochiába, ki is fosztja a várost, csapatait – de különösen a szaracénokat – a győzelem teljesen dezorganizálná, Belizár pedig visszatérőben rátámadva újra abba az előnyös helyzetbe jutott, hogy ő választja meg a csata helyét és védelemre rendezkedhet be, mint Darasnál. A szaracénok királya egyetértett vele abban, hogy most már csak a visszavonulás marad hátra. Nem merte csapatait kis osztagokra felosztani, hogy azok délre lovagoljanak és raboljanak, mert Azareth ezt dezertálásnak venné, s akkor Kobad király bizonyára kivégeztetné túszul nála hagyott fiait és unokáit. Így hát a perzsák és a szaracénok megfordultak, hogy hazafelé meneteljenek. Belizár szorosan a nyomukban haladt, hogy esetleg más úton vissza ne tértének Szíriába. Egyik sereg sem sietett, és egyik sem próbálta megtámadni a másikat. Belizár egynapi járóföldnyire maradt Azareth mögött, és minden éjjel azon a helyen vert tábort, amelyet reggel Azareth elhagyott. Erős őrséget állított fel kétoldalt és hátul is arra az esetre, ha a szaracénok hirtelen meg akarnák lepni.
Elérkezett április 17-e, nagypéntek, Krisztus keresztre feszítésének évfordulója. Két nap volt hátra húsvétig, addig a vasárnapig, amelyen állítólag feltámadt halottaiból. A perzsák most már elérték az Eufratest, és ötven mérföldet a part mentén tettek meg, míg el nem értek addig a pontig, ahol a damaszkuszi és palmyrai út a folyam felé kanyarodik. Nyilvánvalóan nem volt más tervük, csak az, hogy folytassák útjukat hazafelé a folyam mentén. Mármost Chalcisban az történt, hogy Belizár szigorúan megfedte előőrsparancsnokát, mert utasítás nélkül megtámadta az ellenséget, s ezzel tönkretette azt a taktikai tervet, amellyel az egész perzsa sereget csapdába lehetett volna csalni. És fel is mentette volna fontos beosztása alól, ha a miniszter nem veti közbe magát. Minthogy Belizár látszólag lehűtötte emberei harci lelkesedését, és meg sem kísérelte a visszavonuló ellenség megtámadását, egyes hangoskodók gyávasággal kezdték vádolni, egyelőre még csak a háta mögött.
Ám ekkor erőt vett katonáin a húsvéti fanatizmus. (A keresztények negyven napi mértékletes életmód és több teljes böjt után nagy lakomával szokták megülni ezt az ünnepüket.) Követelni kezdték, hogy vezessék őket a perzsák ellen, mert emlékezetes győzelemmel akarják megünnepelni húsvét vasárnapját, az év legszerencsésebb napját. Belizár aznap este egy kis városba, Surába érkezett; a perzsák, akik nem akarták, hogy visszavonulásuk menekülésnek tűnjék, oly lassan meneteltek, hogy Belizár gyalogságának egy része utolérte a lovasságot. Ezek a gyalogos zászlóaljak ugyanis nem meneteltek egészen Chalcisig, hanem átvágva a sivatagon, a rövidebb utat választották. Megérkezésük újabb harci izgalmakat váltott ki, s ilyen beszédeket lehetett hallani: Belizárnak most már húszezer embere van, ennélfogva igenis kötelessége megtámadni az elcsüggedt és halálra fáradt ellenséget.
Másnap reggel több tiszt kereste fel Belizárt, és közölte vele, hogy a katonák kételkednek vezérük bátorságában és hazafiságában, és csatát követelnek. Vissza sem lehet őket tartani, mert ha ezt megpróbálnák, valószínűleg fellázadnának.
Belizár elképedt. Megmagyarázta, hogy Justinianus szigorú utasításának megfelelően kerülnie kell minden emberpocsékolást. A miniszter is támogatta Belizárt, de egyikük érve sem használt.
Belizár ekkor gyülekezőt fúvatott és a következő szavakkal fordult csapataihoz:
– Császári és szövetséges seregek katonái! Milyen veszett kutya harapott meg benneteket, hogy tisztjeiteket olyan őrült követeléssel küldtétek hozzám? Magatok sem tudjátok, milyen előnyös helyzetben vagytok. Itt vannak a perzsák, akik nem kisebb céllal jöttek területünkre, mint hogy kirabolják azt a szép, nagy várost, Anüochiát. Most gyors beavatkozásunk következtében üres kézzel és megszégyenítve kénytelenek visszatérni Perzsiába. „Ne sarkantyúzd a lovad, amikor amúgy is vágtatni akar”, ez a közmondás mindig bevált, amint ti, lovasok tudjátok is, és itt különösen találó, ha összekapcsoljuk a másik közmondással: „Ne akard javítani a jót!” Ennyit a világi bölcsességből. De hadd emlékeztesselek benneteket keresztényi lelkesültségetekben arra, hogy a Szentírás szigorúan megparancsolta: „Ne ölj!” Ez a tilalom természetesen csak az indokolatlan mészárlásra vonatkozik, erről én is biztosítlak benneteket, mert különben tilos volna egyáltalán katonai szolgálatot teljesíteni, még saját hazánk védelmében is. De döntsétek el magatok, hogy éppen az a csata, amelyet most meg akartok vívni, nem volna-e indokolatlan mészárlás? Mert én magam nem látom semmilyen okát. A legteljesebb és legboldogabb győzelem az, amikor az ember keresztezi az ellensége terveit anélkül, hogy ő maga anyagi vagy erkölcsi tekintetben veszteséget szenvedne. És ez a győzelem máris a miénk. Ha küzdelmet erőszakolunk a perzsákra, egy nappal sem siettetjük távozásukat, még győzelem esettében sem. Míg ha ők győznének le minket… Itt kérlek, emlékezzetek arra, hogy a Gondviselés kegyelmesebb azokhoz, akik nem önszántukból kerülnek veszélybe, de nem olyan elnéző azokkal szemben, akik valósággal keresik a veszélyt. Ne feledjétek el, mi nem engedhetjük meg magunknak a vereséget! És még egy utolsó szó: tudjátok, hogy még egy patkány is vadul harcol, ha sarokba szorítják, ezeket a perzsákat pedig semmiképp sem lehet patkányokhoz hasonlítani és őket megvetni. Mindezeken felül: ma húsvét szombatja van, és az arabok kivételével, akik démonokat imádnak, meg a hunok kivételével, akik a kék eget imádják, ti mindannyian tegnap délután óta böjtöltök és még huszonnégy órát folytatnotok kell a böjtöt. A böjtölő férfiak nem küzdenek jól, főleg ha gyalogosok. Nem akarlak emlékeztetni benneteket, gyalogosok, arra, hogy húsz nap alatt háromszáz mérföldet tettetek meg – ragyogó, de fárasztó teljesítmény ez – és hogy a lassúbb zászlóaljak még ide sem érkeztek.
A tömeg azonban nem akarta tovább hallgatni, és kiáltozni kezdett: „Gyáva!” meg „Áruló!” – és e kiáltozásba néhány tisztje is belekapcsolódott.
Belizár erre más hangon folytatta, örül – úgymond – önbizalmuknak és bátorságuknak, és ha talán valamilyen jó angyal tüzeli őket, akkor istentelen dolog volna megakadályozni a csatát. Mindenesetre számíthatnak arra, hogy energikusan fogja vezetni őket ősi ellenségeik ellen.
Erőltetett menetben indult el Burából, és délben utolérte a perzsákat. Hátvédjüket állandó nyilazással zavarta, s ezzel Azarethet visszafordulásra és küzdelemre kényszerítette. A folyó a rómaiaktól balra esett, s a másik parton, folyamirányban kissé lefelé feküdt Callinicum római kereskedőváros. A leapadt folyó és az erősen lejtős partok külső szélei között öt-hatszáz lépésnyi hely volt. Itt vívták meg a csatát.
A csata a szokásos nyílpárbajjal kezdődött, s igen véres kimenetelűvé vált. Belizár gyalogságát baloldalt állította fel, hogy a folyó legyen az oldalvédje, Harith király arabjait meg a jobbszélen, a folyópart emelkedő részére, ő maga a lovasságával középen helyezkedett el. Azareth az arabokkal a szaracénokat állította szembe, akik velük rokon nemzetségből származnak, középen és jobbszárnyon a perzsák helyezkedtek el. A perzsák minden római nyílra kettővel válaszoltak, de minthogy a római íjak sokkal keményebbek és sokkal erősebben vannak megfeszítve, a perzsa páncélzat meg inkább csak fitogtatásra mint védelemre készült, kétszer annyi perzsa esett el ebben a nyilazásban, mint római.
Közeledett már a délután, és egyik fél sem jutott előnyhöz, amikor Azareth két legjobb lovasszázadával a parton felfelé vágtatva megrohamozta Harith királyt. Az arabok megfordultak és elvágtattak; a sivatagi harcosok rendszerint ehhez a taktikához folyamodnak, amikor megtámadják őket, de most ezáltal védtelenül hagyták a római középet. Azareth pedig nem az arabokat vette üldözőbe, hanem megfordult, és hátba támadta a római középet. Át is tört rajta. Néhány lovasszázad, nevezetesen a masszagéta hunok százada és Belizár háziezredének vértesei kitartottak állásaikban, és nagy veszteséget okoztak az ellenségnek. De a többi belevetette magát a folyóba, és a part közelében levő homokszigetekre úszott; itt már biztonságban érezhették magukat az üldözők elől. Az arabok meg sem kísérelték, hogy megfordítsák a csata kimenetelét, hanem vad vágtában száguldtak vissza a sivatagba, ahol sátraikat hagyták.
A római gyalogság részben azokból a Kisázsia déli részéből verbuvált újoncokból állott, akiket Belizár csak a nyilazásra képezett M, részben pedig megbízható dárdásokból. Az előbbieket lemészárolták anélkül, hogy azok legalább megkísérelték volna használni oldalukon lógó kardjukat. Ezek még úszni sem tudtak. Megjegyzendő, éppen ők voltak Surában a leghangosabbak, amikor a legénység a csatát követelte. A dárdásokat azonban Belizár összeszedte, háttal a folyónak félkörben felállította őket, tulajdon századának megmaradt embereit leszállítatta lovukról, és egészen besötétedésig feltartóztatta a perzsa támadásokat. Háromezer, éhségtől elgyengült harcos állt szemben az egész perzsa hadsereggel. De az első sor katonái féltérdre ereszkedve, pajzsaikkal merev, áttörhetetlen falat alkottak, amely mögül bajtársaik dárdával és lándzsával küzdöttek. A perzsa lovasság újra és újra nekitámadt, de Belizár utasítására az emberek pajzsaikat nagy csattanással egymáshoz verdestek, és hirtelen egyszerre felüvöltöttek, úgyhogy a lovak megbokrosodtak és igen nagy zavart okoztak.
Éjszakára a perzsák visszavonultak táborukba. Belizárt és bajtársait egy callinicumi teherhajó csoportonként átvitte a szigetekre, ott töltötték az éjszakát. Másnap már több hajó jelent meg, és a római hadsereg maradványait átszállították Callinicumba. A lovakat is átúsztatták. A húsvéti ünnepet itt ülték meg, de nem sok vidámsággal. A tudatlanabb és butább keresztények azzal magyarázták vereségüket, hogy Isten minden keresztrefeszítési napon meghal és a rákövetkező napon is halott marad, amíg húsvétkor el nem következik feltámadása. Ezért a csatát egy nappal el kellett volna halasztani, mert az Isten, halott lévén, nem tudta őket támogatni. Ezt Belizár megírta úrnőmnek, s levelében jól kifigurázta a műkedvelő teológusokat.
A perzsák meztelenre vetkőzhették a római halottakat, de saját halottaikat is, kiknek száma nem volt kisebb, mint a rómaiaké. A mi oldalunkon a legnagyobb veszteség a masszagéta hunokat érte, ezerkétszáz főből álló seregükből csak négyszáz maradt meg. Ezeknek is nagy része megsebesült. Belizár elvesztette háromezer emberből álló háziezredének felét. Megvárta, míg gyalogsága többi része megérkezik, aztán visszatért velük Darasba. Összesen mintegy hatezer embert vesztett.
Azareth visszatért Perzsiába, követelve a győztesnek kijáró ünneplést. Kobad azonban utasította, hogy mielőtt megdicsérné, harcosai előbb „vegyék vissza nyilaikat”. Perzsa szokás, hogy amikor egy katonai expedíció elindul, minden katona letesz egy nyílvesszőt. Ezeket a nyilakat kötegekbe rakják, és lepecsételve a kincstárban őrzik. Amikor a hadjárat véget ér, a túlélők „visszaveszik nyilaikat”, és a megmaradt nyilak száma megmutatja, hány ember veszett el. Hétezer nyíl maradt gazdátlanul, mire Kobad Azarethet csúfosan letette a parancsnokságról. A szaracénok királyát is összeszidta ostoba tanácsáért, és megvonta tőle az évi támogatást.
Belizár megírta jelentését Justinianusnak, mentegetve magát veszteségeiért, de a meghatalmazott miniszter egyidejű igazoló jelentésében pontosan megmagyarázta a történteket, és dicsérte Belizár bátorságát. Justinianus bizalma tehát nem rendült meg benne. De úrnőm szerette volna, ha ez az értelmetlen háború már véget ér, hiszen oly könnyen el lehetett volna intézni az egészet néhány ezer arannyal és néhány udvarias szólammal az ellenséges birodalmak uralkodói részéről. Valószínűleg nyíltabban kimutatta aggodalmát Belizár miatt, mint talán maga is akarta, mert Theodora most már maga is rábeszélte Justinianust Belizár visszahívására. Indokul azt hozta fel, hogy a városban szükség van egy tehetséges katonára, aki meg tudja fékezni a Kék és a Zöld párt elvadult tömegeit. Belizár helyettesévé Sittast nevezték ki.
Belizár tehát visszatért, magával hozva házilovasságát, és Keresztelő Szent János ünnepén örök hűséget esküdött úrnőmnek a Szent János-templomban. Az oltárnál maga Justinianus helyettesítette – férfi rokonok hiányában – úrnőm apját, az esküvő után pedig pompázatos és vidám ünnepséget rendeztek. Theodora nagy terjedelmű és hatalmas jövedelmű városi ingatlanokat adományozott úrnőmnek, mert azt tartotta, hogy az olyan asszonynak, aki minden rézgarasért az urára szorul, alig jobb a helyzete a rabszolgáénál. Úrnőm előre figyelmeztette Belizárt, hogy a jövőben minden hadjáratára el fogja kísérni, ahogy hajdanában az idősebb Antónia elkísérte a híres Germanicust Rajnán túli hadjáratain, mindkettőjük nyugalmára és Róma nagy hasznára. Tétlenül Konstantinápolyban maradni, s nem tudni, mi történik közben férjével valamelyik távoli határon; szorongva hallgatni vereségéről vagy haláláról szóló vad híreszteléseket – nem, ennek a kínszenvedésnek többé nem akarja kitenni magát.
Az új pár nagy lakosztályt kapott a palotában, ahol mindenki számára van hely.
A NIKA-LÁZADAS
Tíz évbe tellett, amíg Belizár visszatért a perzsa határra. Hogy távollétében mi történt Keleten, s milyen további szerencsétlenségek érték a mi drága Antiochiánkat, megígérem, pontosan elmondom, amikor történetemben odáig jutok. Addig néhány szó elég lesz a keleti helyzetről. Kobad király röviddel Belizár visszahívása után, nyolcvanhárom éves korában meghalt, de halála előtt még újabb hadjáratot rendelt el ellenünk. Serege oly erős volt, hogy Római-Örményországban katonáink kénytelenek voltak visszavonulni a fallal körülvett városokba, mialatt a perzsák pusztítgatták a vidéket. Kobad trónját hárman követelték maguknak: Khaous, a törvényes örökös; az egyszemű Jamaspes, korban a második fiú, aki a régensségre pályázott kiskorú fia mellett, mert ő maga hiányzó félszeme miatt nem jöhetett számításba; és Khosrou, a legfiatalabb fiú, akit Kobad végrendeletében utódjául nevezett ki. Khosrout a nagytanács királlyá kiáltotta ki, és meg is koronázta. Az új uralkodó hamarosan kiirtotta ellene lázadó fivéreit és minden férfileszármazottukat. Minthogy azonban még ezután a mészárlás után sem érezte magát biztonságban a trónon, elhatározta, hogy békét köt Justinianusszal.
A világnak e két szeme tehát békeszerződést írt alá s a békét „örökös”-nek nevezték. A szerződés értelmében minden területet, amelyet egyik fél az elmúlt háborúk folyamán elfoglalt a másiktól, vissza kell szolgáltatni eredeti tulajdonosának; Justinianus nagyobb összeget – mintegy nyolcszázezer aranyat – fizet Khosrounak a Kaspi-kapunál fenntartott perzsa helyőrség költségeinek térítéseképpen; továbbá anélkül, hogy lerombolná Daras erődéit, visszavonja főhadiszállását Konstantinápolyba, amely már nincs oly veszélyesen közel a határhoz. Még egy furcsa pontot tartalmazott a szerződés: azok a pogány filozófusok, akik Athénból a perzsa udvarba menekültek, amikor négy évvel azelőtt Justinianus bezáratta az athéni egyetemet – a szegény Symmachus is közéjük tartozott –, ideiglenesen visszatérhetnek a római birodalomba az üldöztetés veszélye nélkül, hogy ügyeiket rendbehozzák, és a perzsa király épülésére összegyűjthessék a pogány klasszikusok műveit. Justinianus nem bánta, hiszen már nemcsak Athénban, hanem egész birodalmában is halálos csapást mért a régi istenekre, amikor templomaikat mindenütt keresztény templomokká változtatta, kincseiket pedig elkobozta.
Ennyit Perzsiáról. De Theodorának igaza lett, amikor sejtette, hogy majd bajok származnak a pártok belvillongásából, és Justinianus is helyesen cselekedett, amikor belegyezett Belizár visszahívásába. Belizár nélkül, amint látni fogjuk, minden bizonnyal elvesztette volna a trónját és csaknem oly biztosan az életét is.
Ismételjem-e, amit már elmondtam a Zöldek és a Kékek között dúló vad gyűlölet pusztító hatásáról? Egyre ingerültebb, egyre szenvedélyesebb vitákat folytattak a Fiú lényegéről, s ezzel éppen a Szentírás egyik próféciáját váltották valóra. Mert Máté evangélista szerint Jézus megmondta tizenkét apostolának, amikor először küldte ki őket a kereszténységet prédikálni: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; és hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.” Így történt ez a főváros sok keresztény házában. A fiú vagy a lány esetleg a Kékek színeit viselte és az ortodox kétlényegűséget vallotta, míg az apa, az anya és a meny Zöld volt s az egylényegűséghez ragaszkodott. Forró vízzel telt edényeket vagdostak egymáshoz étkezés közben, vagy megmérgezték egymás borát. És igen leleményesen káromolták az Istent. Ha például a Zöldek szobrot emeltek valamelyik győzelmes kocsiversenyzőjüknek, és a szobor talapzatára ráírták: „X Y, az alapítványi díj nyertesének dicsőségére és az egylényegű Krisztus nagyobb dicsőségére” –, a Kékek éjszaka olvashatatlanná tették a feliratot, lefejezték vagy kékre mázolták a szobrot. A Zöldek erre megtorlásképpen felgyújtották egyik-másik kocsmát, amelyben a Kékek szoktak találkozni. Besötétedés után nem volt tanácsos az utcán mutatkozni senkinek: sem a betegeikhez siető orvosoknak, sem az utolsó kenetet vivő papoknak, sem az éjféli házasságtörőknek, de még a legnyomorúságosabb csavargóknak sem. Fiatal uracsok és suhancok bandái járták az utcákat, s gyilkoltak, raboltak válogatás nélkül. A rendőrséget vagy megvesztegették, vagy megfélemlítették, tény, hogy meg se moccant. Még a halottak ellen is hadat viseltek. Az elhalt párthívek sírjába lyukat fúrtak, és azon keresztül kis ólomtáblákat dobtak le, melyekbe ezt a szöveget karcolták: „Ne nyughass békén, te gonosz Kék (vagy Zöld) ítéletnapjáig, álmodj Zöld (Kék) győzelmekről, és ébredj örök kárhozatra!”
Anastasius idején a Zöldek voltak az erősebbek, ők élvezték a királyi kegyeket, és ők foglalták el a Hippodrom legjobb helyeit. Theodora azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Justinianus változtasson a viszonyokon. Most a Kékek kaptáit a legjobb helyeket, nekik kedveztek minden elképzelhető módon: politikai és udvari kinevezésekkel, pénzjutalmakkal és főleg jogi védelemmel, s így végre megtörték a Zöldek egyeduralmát az alsóbb törvényszékeken. Képzelhető, hogy a Zöldek nem engedték át a teret a Kékeknek küzdelem nélkül, és a küzdelem igen elfajult. Uralmuk alatt minden lehető módon megalázták a Kékeket; most pedig a Kékek megbosszulták magukat, és – elismerem – sokkal erőszakosabban és önkényesebben viselkedtek, mint a Zöldek valaha is tették. Most már fényes nappal is napirenden voltak a véres zavargások. Ha történetesen egy Zöldet öltek meg és a gyilkos Kéket elfogta a rendőrség, elég volt, ha egy Kék tisztviselő megesküdött a törvényszék előtt, hogy a Zöld volt a támadó fél – a vádlottat puszta megdorgálás után szabadlábra helyezték. A polgárok a törvény értelmében nem viselhettek fegyvert, de ez a rendelet már elavult. Divattá vált, hogy a rövid kardokat nappal derekukra szíjazva, a tunika alá rejtve viselték, éjjel azonban mindenki nyíltan viselte fegyverét. Az utcai zavargások egyik következménye a hamis ékszerek divatja lett, mert a tehetős polgárok nem viseltek többé ékkővel kirakott arany övet és értékes gyűrűket, csakis rezet és üveget.
Justinianus a Zöldek üldözését csak átmeneti akciónak szánta. Úgy gondolta, előbb hadd bűnhődjenek, aztán majd megengedi, hogy egyenrangúak legyenek a Kékekkel, és megpróbálja majd kiegyensúlyozni az erőviszonyokat a két szín között. De addig is igen kellemetlen dolog volt Zöldnek lenni. A Zöld pártból tömegesen szökdöstek az emberek a Kékekhez, és erősen támogatták a Kékeket a bűnözők is, akik bíztak abban, hogy a Kék szín viselése mentességet nyújt nekik. Megdöbbentő jeleneteket lehetett látni. Fiatal nők csatlakoztok a pártok gyilkoló bandáihoz, a férfiakkal együtt öldököltek, és a férfiakkal együtt ölték meg őket. (Meg kell jegyeznem, hogy a nőknek csak közvetett érdekük lehetett a pártküzdelem, hiszen a pogány időik óta nem látogathatták a Hippodromban folyó kocsiversenyeket, hacsak történetesen nem tartoztak a színészek vagy a versenyzők családjához, mint Theodora vagy úrnőm, Antonina.)
Sokszor előfordult, hogy szükségbe jutott vagy kapzsi fiúk valósággal megzsarolták tehetős apjukat.
– Ha nem adsz száz aranyat, ma éjjel eljövök a bandámmal, és fölgyújtom a raktáradat.
A világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogyha valaki megharagudott a szomszédjára, akiről nem tudták, hogy Kék, bevádolta azzal, hogy Zöld. Most már nemcsak a sötétség beálltával, hanem kora délután is gyilkoltak a fiatal gazfickók, akik roppant büszkék voltak, ha a gyanútlan járókelőt egyetlen kardcsapásfiai tudták megölni, mint a hivatásos hóhérok. Az év különösképpen rossz volt a pénzkölcsönzők számára. A bandák a pártjukhoz tartozó adósok nevében felkeresték és fegyverrel kényszerítették őket, hogy adják vissza az adósleveleket. Nőket és fiúkat, még magasabb osztálybelieket is, arra kényszerítettek, hogy tegyenek eleget a bandavezérek szerelmi vágyainak, sőt nyilvános megerőszakolások is előfordultak az utcákon, akárcsak valami elfoglalt barbár városban. Mindennek megkoronázásaképpen Justinianus eretneküldözést rendelt el a Zöldek ellen; erre a papok és szerzetesek a Kékek színeit kezdték viselni, és így ők is belesodródtak a pártharcokba. Az eretneküldözés jó ürügyül szolgált gazdag kolostorok feloszlatására és kincseik elkobzására.
Rengeteg előkelő Zöld elmenekült a városból a birodalom távoli részeire, hogy elkerüljön Justinianus közvetlen közeléből, sőt olyanok is akadtak, akik a határon át Perzsiába vagy más barbár területre szöktek. Én nem éreztem irántuk sajnálatot, mert hiszen előbbi gazdám, Damocles nyomorúságos halálát a Zöldek keményszívűsége okozta. És rokonszenveztem a császárnéval is, amiért megbosszulja azt az igazságtalanságot, amelyet a Zöldek követtek el családjával szemben abban az időben, amikor ő még csak a kis Theodora volt, a medvemester leánya. Viszont az eretneküldözésben most Kappadóciai János vitte a főszerepet, aki már rég elpártolt a Zöldektől, és a Kékek közt vezető állásra tett szert. Bár a katonáskodáshoz nem is konyított, ő lett a testőrség parancsnoka. A kolostorok kirablásából megtöltötte a kincstárt, de közben ő is roppant vagyonra tett szert, mert a zsákmány egy részét megtartotta magának. Legnagyobb élvezetét abban találta, ha szerencsétlen eretnekek kínvallatásában gyönyörködhetett. János mindent elkövetett, hogy kimutassa Theodora iránti tiszteletét, de ő udvarias megvetéssel bánt vele, s persze úrnőmet, Antoninát nem kellett bátorítani ahhoz, hogy kövesse példáját. Theodora természetesen, tudta, hogy Kappadóciai János rágalmazni szokta őt Justinianus előtt.
– Türelmesen várok húsz évig is, ha kell – közölte bizalmasan úrnőmmel –, mint Severus elefántja.
Severus elefántját egy szobor örökíti meg a császári palota előcsarnokának közelében, majdnem szemben a Hippodrom főbejáratával. Ez az elefánt húsz évig várt arra, hogy elcsípjen egy pénzváltót, aki miatt gazdája az adósok börtönébe került, s ott meg is halt. Végre egy felvonuló tömegben felismerte a pénzváltót, ormányával megragadta, és halálra taposta. A nyomozás kiderítette, hogy a pénzváltó tolvaj volt és hamisan esküdött, így az elefántot szoborral tisztelték meg, amely gazdájával a nyakán ábrázolja. A szobor mottója ez: „Nem marad el a megtorlás!” Sokan, akik magán- vagy politikai életükben igazságtalanságot szenvednek, az elefánt mottójával vigasztalják magukat.
Az olvasó valószínűleg többet szeretne hallani arról, hogy Justinianus miképpen viselkedett császár korában. Ez a férfi az ellentmondások tömegét egyesítette magában, amelyek legtöbbje abból fakadt, hogy olthatatlan becsvágya örökös küzdelemben állt gyávaságával és aljasságával. Justinianus, úgy látszik, azt szerette volna elérni, hogy az utókor „Nagy Justinianus” néven emlékezzék rá vissza. Képességei valóban méltóvá tették volna erre, ha lelkileg nem lett volna olyan vadállat: mert hihetetlenül tájékozott, szorgalmas, gyors észjárású ember volt, meg tudta becsülni a jó tanácsot, nem ivott, és nem adta át magát a kéjelgésnek. Másrészt viszont még sohasem találkoztam nála határozatlanabb férfival, és babonásabb volt a templomjáró öreg özvegyasszonyoknál is. Az ember valami szavakkal ki nem fejezhetőt érzett a közelében, úgyhogy a háta is borsózott tőle, hogy mi lehetett az, nem tudom, semmi esetre sem a nagysága, inkább valami démoniság. A történelemkönyvek tanulmányozása után rájött, hogy az uralkodót a következő négy fő okból nevezik „Nagy”-nak: ha megvédi, sőt kiterjeszti birodalma határait; ha jogi és vallási egységbe kovácsolja alattvalóit; ha nagy közműveket létesít; végül ha szigorú erkölcsi reformok bevezetése mellett maga is kegyes életet él.
Justinianus a jogi tevékenységgel kezdte: újra kodifikál tattá a törvényeket, amire – készséggel elismerem – nagy szükség volt. Az egymással ellentétes, elavult és homályos törvények tömkelegében, ha csak kicsikét is bonyolult volt az ügy, a bíró legjobb akarata ellenére sem tudott igazságos ítéletet hozni. Justinianus hangyaszorgalmú jogi tisztviselői végül a törvényeknek ezt a hatalmas és zavaros tömkelegét egyetlen, meglehetősen érthető és nem teljesen ellentétes rendszerré építették. Nem kevesebb, mint hárommillió leírt sorba került ez a roppant munka; vajha Justinianus bírái, ügyvédei és az egész társadalom erkölcsileg méltók lettek volna hozzá! A vallásos egységet úgy próbálta elérni, hogy mindenütt eretnekséget gyanított, de ebben sem volt következetes, mert Theodorától félve főleg a zsidókat, a szamaritánusokat, a pogányokat és a manicheusokhoz meg a szabelliánusokhoz hasonló kis szektákat üldözte, viszont teret engedett a monofizitáknak és nesztoriánusoknak, amikor nem volt bizonyíték arra, hogy az illetők kapcsolatban álltak a Zöld párttal; s így nemcsak a tartományokban növekedett számuk, hanem még azt is tűrte, hogy tanaik térítés útján Ethiópiában és Arábiában is elterjedjenek.
Ami nagy építmények létesítését illeti, Justinianus ilyen irányú tevékenysége főleg kolostorok és templomok építéséből vagy tatarozásából állott. Ezek természetesen semmi hasznot nem hajtottak a birodalomnak (hacsak nem valami halvány lelki vonatkozásban), és nem lehet összehasonlítani a vízvezetékek, kutak, kikötők, magtárak építésével és helyreállításával, amivel korántsem törődött annyit. Külföldi hódításokra vonatkozó terveiről, amelyekben Belizár lett a fő eszköze, később részletesebben beszámolok.
Erkölcsi reformjaira nagyrészt Theodora vette rá, és ezek hihetetlenül szigorúak voltak. Régen fordult elő utoljára, hogy olyan igazán tehetséges asszony jutott hatalomra, mint Theodora. Keleten a nő alig több játékszernél, rabszolgánál vagy igavonó baromnál, és mivel az egyház keleti eredetű, hajlott arra, hogy az asszonyokat kizárja a közéletből és a műveltségből. A pogány időkben a császár hitvese gyakorta az állam második uralkodójának szerepét töltötte be, és féken tartotta a császári szeszélyeket. Ez persze csak ott lehetséges, ahol a nő szabad és művelt légkörben nő fel, s nem zárják be szigorúan az asszonyok lakosztályába, ahonnan csak azért hívják elő, hogy férjhez menjen egy férfihoz, akit sohasem látott – ahogy ez mostanában a felsőbb osztályhoz tartozó nőkkel történik. Theodora nem volt a papok bolondja. Látta a világot, értett a férfiakhoz és a politikához, a világihoz és az egyházihoz egyaránt. Úgy uralkodott Justinianuson, ahogyan a nagy Lívia uralkodott valamikor Augustus, az első római császár fölött. Theodora eltökélte, hogy fokozatosan visszaállítja a feleségek elvesztett hatalmi pozícióját. Ez magyarázza meg, hogy Justinianus igazságszolgáltatási gépezete, amelyet Theodora támogatott, miért üldözte annyira a prostituáltakat és a szodomitákat. Amíg a férjek szabadjára szórakozhattak a – nyilvános bordélyokban vagy a hímringyókkal, addig a feleségek nem tudták őket fékentartani. – A kerítők szövetségét, amely régebben császári védelem alatt állott, most feloszlatták, és a kerítést bűnténnyé nyilvánították. A szodomiát kiheréléssel büntették, és nagy razziákon fogdosták össze a bájaikat fillérekért árusító közönséges prostituáltakat, akiket a köznép „bakák”-nak nevez. Theodora ezeket a szerencsétleneket „az asszonyi méltóság állandó megsértőinek” nevezte. Három hónapot adott nekik, hogy férjhezmenetel útján tisztességessé váljanak; ha pedig csökönyösen ragaszkodtak szabad életükhöz, újra elfogtak és bezárták őket a Bosporus ázsiai partján épült, úgynevezett Megbánás Várába. (A várba zárt ötszáz nő tekintélyes része aggodalmában és életuntságában leugrott a vár fokáról és halálra zúzta magát.) De azoknak, akik a házasságot választották, Theodora hozományt adott, és sokan az ő jótékonyságának köszönhették boldogabb életüket. A „lovasságot”, vagyis a műveltebb prostituáltakat, akik önállóan dolgoztak, értékes ékszerekkel rendelkeztek és céhbe tömörültek, nem bántotta. Titkos ügynökeinek szerződtette őket, és jó orvosokat küldött hozzájuk, ha megbetegedtek.
A férjekre rossz idők jártak. Theodora nyilvánvalóvá tette, hogy a feleségeknek nem kell erényesebben élniük, mint a férjeknek. Ha a férj prostituáltakkal adta össze magát – előbb vagy utóbb minden férj megtette –, a feleségnek is szabadságában állt szeretőkkel szórakoznia. Ha a férj ezért megharagudott rá, az asszony közvetlenül Theodorához fellebbezhetett férje ellen. Megvádolhatta, hogy kegyetlen, nem gondoskodik megfelelően a családjáról stb. Theodora minden alkalommal vádat emeltetett a férj ellen, fenntartás nélkül elfogadva a feleség állítását. Előfordult, hogy a féltékeny férjet felesége hozományának kétszeresére büntették, s az összeget – csekély költségtérítés levonása után – a feleségnek ott a bíróság előtt át is adták. Amennyire tudom, a férjet ráadásul még meg is korbácsolták, és rendszerint néhány napra be is zárták. Nem sok idő telt el, és a férjek nagyon kezdtek vigyázni viselkedésükre, és vajmi kevéssé törődtek azzal, mit csinál a feleségük. A korbács ötágú bőrkorbács volt, minden ág végén vasfüggelékkel, és a közszolgálatban levő rabszolgák igen keményen bántak vele.
Hogy Theodora miképpen bánt a férjekkel, annak illusztrálására hadd meséljem el az egyik miniszter fiának esetét. A fiú egy másodunokahúgát szerette volna feleségül venni, de Theodora, aki Chrysomallo úrhölgy leányát akarta hozzáadni, kijelentette, hogy erről szó sem lehet, ő helyteleníti az unokatestvérek közötti házasságot. A fiú persze kénytelen-kelletlen engedett, mert Theodorának éppen úgy nem lehetett ellentmondani, mint a vidéki udvarházak öreg „nagyasszonyainak”. Még elég szerencsésnek mondhatta magát, hogy Chrysomallo úrhölgy fiatal, csinos és értelmes leányát kellett elvennie feleségül. Az esküvő után mégis elpanaszolta egyik barátjának, hogy ezzel a lánnyal már „valami baj” történt. Valójában úgy állt a helyzet, hogy Chrysomallo úrhölgy, noha névlegesen kereszténynek vallotta magát, ragaszkodott családja szokásaihoz. Családja pedig szoros kapcsolatban állt a Hippodrommal, s természetesen pogány szokásoknak áldozott, így a leány ahelyett, hogy érintetlenségével férjét ajándékozta volna meg, átesett a defloreálás hagyományos pogány szertartásán, vagyis egy Priapus szobor kőfalloszának meglovaglásán, hogy ezzel termékenységét elősegítse. Az ifjú férj panaszai Theodora fülébe jutottak.
– Milyen beképzeltek ezek az ifjú urak! Hogy nagyképűsködnek! – fakadt ki a császárné mérgesen. – Talán bizony ő sohasem okozott ilyen „bajt”? Valóban történt „valami babrálás”. Nos, hát aztán?
És megparancsolta szolgáinak, hogy kapják el az elégedetlen ifjú férjet, és egy pokrócról dobálják fel a levegőbe, ahogy a beképzelt és ellenszenves iskolásfiúkkal szoktak elbánni iskolatársaik. Utána még jól el is verték.
Severus elefántjáról jut eszembe, hogy Theodora sohasem mulasztotta el az alkalmat, ha megbosszulhatott valamilyen régi sérelmet. Hecebolus patrícius az elsők között fizetett meg Theodorával szemben tanúsított korábbi kegyetlenségéért. Szodomiával vádoltan visszahozták Pentapolisból, Theodora személyesen bíráskodott az ügyben, vétkesnek mondta ki (mégpedig jogosan), és kiherélésre ítélte. A patrícius a műtét után vérmérgezést kapott, s bele is halt.
A fejlemények miatt itt kell elmondanom Hippobates komikus históriáját. Ez az öreg szenátor egy reggel kihallgatáson jelent meg Theodora előtt, kérve, hogy szolgáltasson neki igazságot Chrysomallo férje – Theodora szolgálattevő kamarása – ellen, aki neki valamilyen összeggel adósa.
Ez a Hippobates egyszer – még a régi időkben – a Kékek demarchosával elment úrnőm nyilvános házába, hogy egy estét ott töltsön. Azt várták tőle, hogy ő is kiválaszt magának egy hölgyet, míg a demarchos a másukkal visszavonul, de hogy, hogy nem, Hippobates aznap nem vágyott, női társaságra. Ám ahelyett, hogy egyenesen bevallotta volna, amint az minden tisztességes férfitól elvárható, hogy ő keresztény, vagy impotens, vagy hogy jobban szereti a férfiakat, vagy ami baja már volt: kifogásokat kezdett keresni a neki felkínált testi bájakban. Indaro túlságosan magas és szögletes vállú – mondta. Theodora túlságosan sovány és csontos, a szája meg olyan, mint egy kapu, úrnőmnek vörös a haja, amit ki nem állhat, és az arca is olyan széles, mint egy lapát. Már nem tudom, Chrysomallón mi kivetnivalót talált, talán a görbe orra nem tetszett neki. Minthogy undorító öreg szatír volt, a hölgyek mindnyájan megkönnyebbültek, hogy nem kell szórakoztatniuk. Arra azonban mégsem volt joga, hogy ily sértő módon bírálgassa őket, és megjegyzéseit nagyon zokon vették. Szerencsétlenségükre a demarchos vezette őt be hozzájuk, akivel jó viszonyban kellett lenniük; különben már ott helyben megbosszulták volna magukat.
Theodora előre tudta, hogy Hippobates megjelenik a folyamodványával követelése ügyében, így hát mindent gondosan előkészített a fogadására. A szenátor boldogtalan képet vágva lépett a terembe, porig alázkodva megcsókolta Theodora köntöse szegélyét, sőt még sírást is miméit. Azt hiszem, nem tudta, hogy a császárné azonos azzal a Theodorával, akit ő egyszer a bordélyházban megsértett. A császárné kedvesen megkérdezte tőle, mi a baja. Hippobates rangjához méltatlan koldussirámokkal kezdte:
– Ó, felséges asszonyom, oly szörnyű dolog egy patrícius számára, ha egy fillérje sincs. Hitelezőim minden lépésemet nyomon követik, a fizetési felszólítások egymást érik, alig van egy falat kenyér a házamban. Könyörgöm neked, legkegyesebb és leggyönyörűbb felséges asszonyom, beszéld rá szolgádat, hogy fizesse meg nekem a pénzt, amivel tartozik.
Theodora elkezdte:
– Ó, kitűnő Hippobabes…
Ebben a pillanatban a függöny mögött elrejtett két eunuchkórus titokzatos, halk, zsolozsmaszerű énekbe kezdett:
Első kórus:
Kitűnő Hippobates,
Kopasz vagy!
Második kórus:
Kitűnő Hippobates,
Büdös a szájad!
Mindkettő együtt:
Nagy a pocakod,
Kitűnő Hippobates!
Kopasz a kobakod,
Büdös a szájad,
És nagy a pocakod!
A császárné úrnőmhöz fordult:
– Drága Antonina úrhölgy, nem hallottál valami furcsa zajt?
– Semmit, felséges asszonyom.
– És te, Chrysomallo úrhölgy?
– Semmit a világon, felséges asszonyom.
– Úgy látszik, a fülem csengett. Mintha valami dalt hallottam volna. No de folytasd, Hippobates.
Hippobates, aki nem inert említést tenni arról, amit valóban hallott, idegesen folytatta:
– Ha egy magamfajta patrícius kifogy a pénzéből, meg ha önhibáján Kívül is történt, szégyelli megmondani hitelezőinek. Előszörre el se hinnék. És amikor végre rájönnek, hogy valóban koldussá vált, akkor társadalmi megaláztatás és csőd az osztályrésze. És a társadalmi megaláztatás, mint felséged jól tudja…
Theodora újra kezdte:
– Ó, kitűnő Hippobates…
A rejtett kórusok újra kezdték, de most már kissé hangosabban:
Első kórus:
Kitűnő Hippobates,
Púp van a hátadon!
Második kórus:
Kitűnő Hippobates,
Sérved is van!
Mindkettő együtt:
Aranyered is kínoz,
Kitűnő Hippobates!
Sérv, púp,
És még hozzá aranyér! Ej, ej!
– Chrysomallo úrhölgy, most se hallottál semmit?
– Nem, felséges asszonyom.
– És te, Antonina úrhölgy?
– Pisszenést sem, felséges asszonyom.
– Meg mertem volna esküdni, hogy valami dalt hallok. De hát csak folytasd, Hippobates.
Hippobates még mindig kénytelen volt úgy tenni, mintha semmit sem hallott volna. De valahányszor csak nekifohászkodott, a kórus tüstént belevágott, és a szöveg egyre trágárabb, egyre sértőbb lett. Végre feladta a hiábavaló kísérletezést, s teljesen megfélemlítve és megzavarodva, az előírt ünnepélyes hajlongások közepette távozott.
A történetnek folytatása is lett. És főleg ezért volt érdemes elmondani. Hitelezői, akik eredetileg hajtogatták, hogy Theodorához forduljon, egyre erőszakosabbak lettek, amíg végül kénytelen volt régi barátjához, a Kékek demarchosához fordulni védelemért. A demarchos ki is küldött pár embert Hippobates házának védelmére. Ebből zavargás keletkezett, amelynek során két hitelezőt – mindketten Zöldek voltak – megöltek, és több Kéket megsebesítettek. A zavargások híre eljutott a palotába, és Kappadóciai János tudva, hogy Theodora nem szereti Hippobatest, de nem tudva, hogy a zavargásban részt vett férfiak egy részét a Kékek katonai főhadiszállásáról küldték oda, úgy hitte, kedvére tesz Justinianusnak, ha a közrend védelmében beleavatkozik. Erős testőrcsapatot küldött ki, amely minden válogatás nélkül letartóztatott egy sereg Kéket és Zöldet. Sebtében tárgyalást is tartottak, négy elfogottat fejvesztésre ítéltek, azon az alapon, hogy engedély nélkül fegyvert viseltek, hármat pedig akasztófára, mert gyilkosságra esküdtek össze. Valamennyit kivitték a vesztőhelyre.
Az akasztófa kötele történetesen nem volt elég erős, és kétszer is elszakadt, egyszer egy Kék, egyszer egy Zöld súlya alatt. A szerencsétlen emberek lezuhantak, és ottmaradtak fekve. Otthagyták őket, mert biztosra vették, hogy a nyakcsigolyájuk eltörött. Aznap este azonban néhány szerzetes felkereste a vesztőhelyet, s mindkettőt életben találta. Elszállították őket a Szent Lőrinc kórházba, ahol magukhoz tértek. Noha a kórház a menedékhely kiváltságait élvezte, Kappadóciai János erőszakosan behatolt oda, s a két embert az állami börtönbe hurcoltatta. A börtön a rendőrlaktanyával együtt a Rézháznak azt a szárnyát foglalta el, amely a Hippodromhoz legközelebb esett.
A Kékek demarchosa ekkor figyelemre méltó elhatározásra jutott. Fehér zászlóval a Zöldek főhadiszállására ment, és azt javasolta a Zöldek demarchosának, hogy közösen járjanak el a rendőrség ellen, amely bele mert avatkozni a két párt hagyományos „családi” viszályába. A Zöldek demarchosa kapva kapott az ideiglenes fegyverszüneten. Közeledett január tizenharmadika, az újévi versenyek napja. Elhatározták, hogy amint Justinianus belép a Hippodromba, a szokásos hűség-üdvözlés után a Kékek és Zöldek egyaránt kérni fogják a foglyok szabadon bocsátását, akiknek életét Isteni csoda által mentette meg. Kérni fogják továbbá Kappadóciai János elcsapatását (őt mindkét párt gyűlölte részint köpönyegforgatása és nagy vagyona, részint erőszakossága miatt.) Így is történt, és azt hiszem, a cselszövésben Theodorának is volt valami része. Justinianus azonban igen hűvösen fogadta az ügyet, és nem válaszolt a szabadon bocsátási kérelemre, melyet a nap folyamán a huszonkét verseny mindegyike után megismételtek.
A két demarchos ekkor erőteljesebb cselekedetre határozta el magát. Közös jelszóban állapodtak meg – „Nika” vagyis „Győzelem” volt ez a jelszó –, és este a versenyek után Körülvették az állami börtönt, követelve a menedékhelyről oda hurcolt két férfi szabadon bocsátását. Minthogy nem kaptak választ, fáklyáikkal felgyújtották az előcsarnokot. A mohon elharapódzó lángok elpusztították az egész épületszárnyat, a rendőrlaktanyával együtt. A legtöbb foglyot megmentették, de néhány börtönőr és rendőr bennégett. A testőrök, akik rokonszenveztek a zavargókkal, nem avatkoztak közbe. Az ő laktanyájukat, amely a Rézház középső részében volt, nem támadták meg, és a tüzet is lokalizálták.
Másnap reggel Justinianus elhatározta, hogy az elkövetett kilengéseket nem veszi tudomásul, s a versenyeket folytatni fogja De a két párt emberei körülvették a palotát, s követelték Justinianustól, hogy csapja el Kappadóciai Jánost, Tribonianus főbírót és a város kormányzóját. Erre a követelésükre sem kaptak választ, mivel azonban sem a testőrség, sem a rendőrség nem mutatkozott, a Zöldek és Kékek tudták, hogy kényük-kedvük szerint zavaroghatnak. Először is a Hippodromból kicipelt fapadokat különböző középületek mellé halomba raktak, majd meggyújtották. Aztán a füst és a zavar leple alatt nagy kéjjel hozzáláttak a gyilkoláshoz, rabláshoz, fosztogatáshoz és nők megerőszakolásához. A meggyőződéses Kékek szívesebben pusztították a Zöldek vagyonát és a meggyőződéses Zöldek a Kékeket, de a legtöbb zavargó nem nagyon válogatta meg áldozatait, hiszen a Színek fegyverszünetet kötöttek. A jelszó mint mondtam, „Győzelem!” volt, és a színek együttese csakugyan nagy győzelmet aratott a Város felett. A központi negyed nemsokára több helyen lángba borult. A tűzoltóság meg sem kísérelte az oltást, annál kevésbé, mert a legtöbb tűzoltó maga is a zavarosban halászott. A lángtenger terjedésének senki sem vétett gátat. Meg szerencse, hogy szélcsendes nap volt, különben az egész varos leéghetett volna. Az emberek a kikötőkbe özönlöttek, s roppant összegeket ígértek a hajósoknak, ha átszállítják őket a biztonságos ázsiai partra.
Én, mint rendesen, palotabeli lakosztályunkban tartózkodtam, hogy úrnőm szolgálatára állhassak, és bevallom, az egész háztartás megrémült, hiába viselkedett Belizár oly nyugodtan, hogy ne mondjam fitymálóan. Császári parancsot kaptunk, hogy semmilyen ürüggyel egyikünk sem hagyhatja el a palota területét. Már régen cselekedni kellett volna, mégpedig nagyon erélyesen és határozottan, de Theodora nem tehetett semmit Justinianus nélkül, aki magánkápolnájába zárkózva imádkozott. Kappadóciai János eltűnt, és a Rézház épen maradt részében tartózkodó testőrség természetesen nem kapott semmiféle parancsot. A tömeg különben amúgy is lemészárolta volna őket, ha beavatkozást kísérelnek meg. Belizár névlegesen még mindig a keleti hadseregek főparancsnoka volt, a város azonban nem tartozott a hatáskörébe. Úrnőm kérlelte, hogy ajánlja fel a maga és háziezredének szolgálatait, hiszen a legénység szállása ott van a közelben, Belizár azonban erre nem volt hajlandó. Ő a császár szolgája – mondotta – s nem beszélhet kérdezés nélkül, meg kell várnia a parancsokat. De parancs nem érkezett. Justinianus olyan csökönyös volt, akár egy öszvér. Lázasam imádkozott, és biztosította Theodorát, hogy az egek maid gondoskodnak róluk.
Végül január 15-én Justinianus hozzálátott, hogy véget vessen a felfordulásnak. Kigondolta, hogy alattvalói keresztény érzületére apellál. Püspökök és papok küldöttségét menesztette a néphez, zászlókkal és szent ereklyékkel: az Igazi Kereszt egy darabjával. Ábrahám pátriárka kürtjével, amely ítéletnapján meg fog szólalni; Mózes kígyó alakú botjával, amellyel egykoron Egyiptomban és a Sinai-hegyen csodákat vitt véghez: továbbá Zoénak, a szűz mártírnak s más, kevésbé fontos mártíroknak a csontjaival. De semmi csoda nem történt, és a papság a tömeg kő- és téglazápora elől kénytelen volt visszavonulni a Daphne-palotába. Justinianus az erkélyről figyelte a papokat, és elkiáltotta magát:
– Ó, védjetek meg őket gyorsan! Menjen valaki, és védje meg őket!
Belizár azonnal felpattant, örült, hogy alkalma nyílik a cselekvésre. Negyven thrák-gót katonával, akik állandóan szolgálatot téliesítettek a Daphne-palotában, visszaszorította a zavargókat, többeket megölt közülük, úgyhogy a papság sértetlenül térhetett vissza az ereklyékkel.
Belizárnak ez a tette felháborította a pártokat, s most már teljesen megvadultak. Másnap Justinianus hírnököt küldött az Augustus térre, hogy bejelentse: Kappadóciai János lemondott a parancsnokságról, és a városi kormányzó meg Tribonianus főbíró is leköszönt tisztségéről. (Tribonianus annyira el volt foglalva a törvények újrafogalmazásával, hogy nem jutott ideje az igazságszolgáltatás ellenőrzésére.) De ez az engedékenység már nem volt elégséges a béke helyreállításához, főleg azért nem, mert a pártok fegyverszünetét megtörte a zsákmányon való marakodás, és különben is a Zöldek váratlan mértékben erőre kaptak. Január 17-én kirabolták és felgyújtották a Hagia Sophiát, a Szent Irenaeus-templomot, továbbá a Királyi Csarnoknak nevezett híres könyvtárat, amelyben egyéb nevezetességek között Homeros összes műveit is őrizték egy százhúsz láb hosszú kígyóbélre írva; ugyancsak kirabolták és felégették a Rézház és a Hippodrom között fekvő Zeuxippus-fürdőket, az ezüstművesek árkádjait és a Fő utcát egészen a Constantinus térig. Roppant értékek pusztultak így el. Mi, szolgaszemélyzet, az ablakokból figyeltük a tüzet, s este nem mertünk lefeküdni attól való félelmünkben, hogy ránk gyújtják a házat, s mi benn égünk.
A zavargások ötödik napján végre Theodora rá tudta beszélni Justinianust, hogy menjen el a Hippodromba, és nyilvánosan kérjen békét. Ez tizennyolcadikán történt. A Hippodrom párhuzamosan fekszik a palotával a Márvány-tenger felé vezető lejtőn. Északi végén két torony áll, ott vannak továbbá az istállók, a kocsiszínek, a színészek és zenészek hivatalai, és magasan az egyik oldalon, ahonnan legjobban lehet látni a versenykocsik rajtját, áll a császári páholy, körülvéve chiosi márványból faragott aranyozott lovakkal. A Daphne-palotából külön oszlopfolyosó vezetett közvetlenül a páholyba, a Szent István-templom megkerülésével, úgyhogy Justinianusnak nem kellett megkockáztatnia az utcákon való áthajtást. Kezében a Szentírás egyik példányával megjelent a császári páholyban, és a zsúfolt Hippodrom előtt belekezdett szokásos atyai intelmeibe, békességre és egyetértésre buzdítván a népet. Beszédébe mindenféle bizonytalan ígéreteket szőtt bele, amelyek rendszerint hatni is szoktak zavargások után, amikor a tömeg vére lehűlőfélben van, és a komolyabbak már fontolgatták az okozott károk nagyságát. Ez alkalommal azonban szónoklata teljesen hatástalan maradt, mert szavai mögött nem volt erő. Néhány lagymatag éljenzés elhangzott ugyan a Kékek padsoraiból, de azokat lepisszegték, a Zöldek viszont dühösen ordítoztak, és most az ő hatalmuk emelkedőben volt, minthogy sok szökevény visszatért soraikba. Követ, téglát, miegyebet dobáltak a császári páholy felé, mint régen egyszer még Anastasius idején; Justinianus jobbnak látta sürgősen visszavonulni, a tömeg pedig kiözönlött a Hippodromból, s a nyomába eredt. Erre a thrák-gót testőrök elvonultak a palota elől, és csatlakoztak a Rézházban levő bajtársaikhoz. A tömeg kirabolta és felégette a távolabb fekvő palotai épületek egész sorát a Szent István-templom közelében. Ezekben az épületekben laktak az állami kormányzat eunuch tisztviselői.
Anastasius mihaszna unokaöccsei közül talán Hypatius volt a legpipogyább. Justinus trónra lépése előtt ő is a császári bíborról álmodozott. Később Belizár alatt szolgált Darasban, meglehetősen dicstelenül, mert az ő százada volt az, amelyik a jobbszárnyon visszavonult a perzsa „Halhatatlanok” támadása elől. De legalább el lehetett mondani róla, hogy becsvágya nem szárnyalta túl képességeit. Amint a zavargások kitörtek, fivére, Pompeius társaságában szerényen felkereste Justinianust, és közölte, hogy a Zöldek megkörnyékezték és felajánlották neki a trónt. Ő persze – úgymond – méltatlankodva visszautasította, hogy akár passzivitásával is támogassa ezt a mozgalmat, s most, hogy kimutassa hűségét, Justinianus rendelkezésére áll. Justinianus dicsérte és mindent megköszönt neki, noha nem tudta megérteni, miért kellett olyan nyíltan bevallania, hogy felajánlották neki a trónt. Ezzel legfeljebb az lehet a célja – töprengett a császár –, hogy elaltassa gyanakvását, s aztán az első adandó alkalommal kezébe kerítse a legfőbb hatalmat.
A palota elleni támadás után azonban Justinianus megüzente neki, hogy fivérével együtt hagyja el tüstént a palotát, mert különben árulóként kivégezteti őket. Sötétedéskor, nagyon nem szívesen, ki is lopóztak a palotából, és sikerült észrevétlenül hazajutniuk. Sajnos azonban, a Zöldek valahogy mégis megtudlak, hogy Hypatius már nincs a palotában. Körülvették a házat, betörték a kaput, és Hypatiust diadalmenetben kicipelték a Constantinus térre. Ott az összezsúfolódott, üvöltöző tömeg közepette, annak rendje és módja szerint császárrá kiáltották ki, és korona hiányában egy arany nyaklánccal koronázták meg. A császári hatalom többi jelvénye kéznél volt, azokat sikerült elrabolniuk a palotából. Hypatius őszintén vonakodott elfogadni a trónt, és felesége. Mária, egy jámbor keresztény asszony, kezeit tördelve jajveszékelt, hogy a férjét elragadják tőle, s a biztos halálba akarlak dönteni. De a Zöldekkel nem lehetett ellenkezni.
A Zöldek kiküldöttjei ezután felkeresték a szenátust és követelték, hogy esküdjön hűséget Hypatiusnak. A szenátorok (ahogy az ilyesfajta esetekben mindig történni szokott), nem akarták lekötni magukat. Pártszempontból meglehetősen megoszlottak, s noha a nyilvánosság előtt legtöbben Kékek voltak, titokban sokan Zöldek maradtak, sajnálták az „anastasiusi régi jó időket”, és megvetették a felkapaszkodott Justinianust. Hosszú szónoklatokban kerestek menedéket anélkül, hogy döntésre jutottak volna. A palotában is összegyülekezett néhány szenátor, valamennyien Kékek, valamennyien halálra rémültek. Justinianus maga is remegett félelmében, és akivel csak találkozott – férfi, nő, eunuch, patrícius, közember vagy rabszolga, mindegy volt – mindenkitől tanácsot kért, mit tegyen. Nagy sietve össze is hívták a tanácsot. E nyomorult gyávák legtöbbje sürgős menekülést ajánlott, arra hivatkozva, hogy a palotaőrségre nem számíthatnak, és a Zöldek máris kezükbe kerítették a várost. Egyedül Belizár és Mundus tartottak ki erélyesen amellett, hogy a lázadókat le kell verni. Mundus az illyricumi haderők parancsnoka volt; két napja tartózkodott a fővárosban, hogy serege lóállományát kiegészítse.
Egyszer csak belépett a tanácsterembe Theodora, mégpedig hívatlanul. Haragjában és felháborodásában oly villámló tekintettel mérte végig a tanácskozókat, hogy nemcsak maga Justinianus, hanem minden jelenlevő inkább százszor meghalt volna, mintsem hogy ezzel a lángoló szemű asszonnyal ellenkezzék. Theodora még egyszer végignézett rajtuk, aztán megszólalt:
– Ez mind csak beszéd, beszéd, és én mint értelmes asszony tiltakozom ellene. Követelem, hogy azonnal cselekedjünk, mégpedig erélyesen. Hatodik napja folynak a zavargások, és mindennap újra meg újra azzal nyugtatgatnak, hogy „a dolog jó kezekben van”, „Isten majd gondoskodik rólunk”, meg hogy „minden lehetőt elkövetünk”. És így tovább, és így tovább. Történni azonban semmi sem történik, csak a szájukat jártatják! Püspököket küldenek ki nevetséges ereklyékkel, Szentírásokat lobogtatnak meg egy nagy tömeg istentelen disznó előtt. És amikor erre ők csak röfögnek és sivítanak, elszaladnak előlük. Nagy Justinianus úgy látom, te már majdnem elhatároztad magad a szökésre. Rendben van, de akkor menj is! Mégpedig tüstént, amíg van magánkikötőd, hajód, tengerészcsapatod és pénzed. Ha azonban elmégy, emlékezz arra, soha többé nem térhetsz vissza ebbe a palotába, üldözni fognak, míg végül elérnek, és nyomorúságos, de megérdemelt halál lesz az osztályrészed. Nincs biztonságos hely, ahová menekülhetnél. Még a perzsa udvarhoz sem szökhetsz, mert egyszer – emlékszel, nagyon is tanácsom ellenére – halálosan megsértetted Khosrout, a mostani királyt, amikor nem voltál hajlandó fiaddá fogadni. De menj, mondom, menj! Próbálj szerencsét Hispániában, Britanniában vagy Ethiópiában, megvetésem követni fog! Ami engem illet, én nem vagyok hajlandó sem megválni ettől a bíbortól, sem túlélni azt a napot, amikor alattvalóim többé nem szólítanak az engem megillető teljes címemen. Helyeslem azt a régi mondást: „A királyi méltóság szép szemfedő.” Nos, mire vársz? Égi csodára? Nem, övezd fel ruhádat és fuss, mert az egek gyűlölnek téged. Én itt maradok, és szembenézek a végzettel, amelyet rangom folytán a sors rám kiszabott.
Ekkor Mundus és Belizár Theodora rendelkezése alá vetették magukat, mert látták, hogy senki más nem hajlandó intézkedni. Justinianus barátcsuhát öltött, mintha nagy alázatosságában tenne, de valójában álöltözet volt ez arra az esetre, ha a palotát újra megtámadnák. Visszavonult kápolnájába, s vastag, barna Kámzsáját arcába húzva, buzgón nekilátott az imádkozásnak, így állt a helyzet, amikor váratlan üzenet érkezett Hypatiustól Theodorához:
– Asszonyok legnemesebbike! Mivel a császár gyanakszik rám és semmit sem hajlandó érdekemben tenni, téged kérlek, bízzál hűsegemben, és küldj katonákat, hogy kiszabadítsanak nehéz helyzetemből.
Theodora erre utasította Belizárt, hogy vegye át a testőrség vezetését, szabadítsa ki Hypatiust, és hozza vissza a palotába. Belizár összeszedte háziezredének tagjait, akik a palota területén voltak elszállásolva, Mundus pedig felsorakoztatta a kíséretében levő heruliánus hunokat. A két haderő együttesen sem tett ki többet négyszáz embernél, mert Belizár katonáinak nagy részét kölcsön adta a császári hadaknak, amelyek Örmény János parancsnoksága alatt Thráciában támogatták az adószedés munkáját. Belizár arra kérte Mundust, hogy a kanyargós „Csiga”-sikátoron át vigye hunjait a Hippodrom délkeleti végén levő Halálkapuhoz, amelyen át régebben a gladiátorok holttestét kivitték, s ott várja be a további parancsokat. Belizár maga embereivel átlovagolt a palotaépületek területén a Fő utca végére, a szenátusi palotához, s ott balra fordult a Rézház kapuja felé. Minthogy kint nem állt őrszem, a kapu pedig csukva volt, kardmarkolatának gombjával megkopogtatta a kaput s bekiáltott:
– Belizár vagyok, a keleti hadseregek parancsnoka! Ő Szent Felsége, Justinianus császár nevében nyissátok ki!
De válasz nem érkezett. Nyilván a katonák is a kivárás álláspontjára helyezkedtek, akárcsak a szenátorok; majd csak történik valami – gondolták. A tömör rézkaput nehéz lett volna betörni, így hát Belizár egy újabb eredménytelen felszólítás után visszament a palotába, s jelentette Theodorának, hogy a testőrség elérhetetlen helyen tartózkodik. A császárné erre megparancsolta, hogy a rendelkezésére álló kevés emberrel tegyen meg minden lehetőt.
Belizár elhatározta, hogy a már szintén lángokban álló Szent István-templom mellett egyenesen a császári páholyig hatol kis csapatával. Hogy ezt megtehesse, át kellett haladnia az eunuchszállások még mindig füstölgő romjain. Lépten-nyomon beomlott egy-egy fal, vagy hirtelen fellángolt a lappangó tűz. Minthogy a füsttől rémüldöző lovak minduntalan visszahőköltek, Belizár leszállította embereit a nyeregből, a lovakat pedig visszaküldte. Ezután a katonák, benedvesített köpenyüket fejükre borítva, kettesével-hármasával átrohantak a füstön, és elérték a lapis lazulival kirakott kék árkádot, amely lassan emelkedve a Hippodrom császári páholyáig vezetett. Az árkád végén azonban zárva találták az ajtót, s előtte őrség állott Veszélyes lett volna itt megkísérelni az áttörést; sötétben, szűk lépcsőn kellett volna harcolniuk, s valamilyen Zöld csapat könnyen hátba támadhatta volna őket. Belizár visszafordította embereit, s ezúttal a Hippodrom főkapuja felé vezette őket, az északi oldalon, a tornyok között.
Nem tudom, hogy ezalatt a Zöldek mit csináltak a Hippodromban, csak annyit tudok, hogy a Zöldek demarchosa és demokratosa dicsekvő beszédeket vágott ki, a jelenlevő Kékek meg mogorván, csendben ültek. Ekkor már nyílt titok volt, hogy a Zöldek saját pártjukbeli császárt emeltek hatalomra, és a Kékek demarchosa keserűen megbánta, hogy fegyverszünetet kötött velük. Egyszer csak kiáltozás hallatszott, és megpillantották Belizárt, amint kivont karddal, páncélos katonái élén bevonul a Hippodromba. Belizár megállt, majd felkiáltott a császári páholyban ülő Hypatiusnak:
– Kitűnő Hypatius, a császár székében ülsz, pedig arra nincs jogod! A császár parancsolja, hogy tüstént térj vissza a palotába és állj a rendelkezésére!
Hypatius, általános meglepetésre (mert csak a vezető pártemberek tudták, mennyire nincs kedve a császársághoz) engedelmesen felemelkedett, és a páholy ajtaja felé indult, de a Zöldek demarchosa, aki mellette ült, durván visszakényszerítette a székbe. A Zöldek fenyegetni kezdték Belizár embereit, akik erre, vezérük parancsára a padsorok között megtámadták őket. A megtámadott Zöldek nagy ordítozással, egymás hegyen-hátán tódultak hátrafelé. Léhűtő csőcselékből állt ez a csoport, fegyvereik csak gyilkolásra voltak jók, nem pedig küzdelemre, s hozzá még védőpáncélt sem viseltek. Így Belizár kétszáz páncélos katonája meg tudott birkózni az ő ezreikkel. Közben Mundus, aki a Halálkapu előtt várt további parancsra, meghallotta a Hippodromból kihallatszó nagy üvöltözést, és helyesen arra következtetett, hogy Belizár emberei munkába léptek. Most ő is támadást parancsolt; hunjaival a korlátokon át az arénába ugrott, és tömegével mészárolta a Zöldeket. Némelyik Zöld a középső korlát mentén sorakozó szobrok talapzatán keresett menedéket – itt állt Theodosius császár szobra, a versenyzők indítására szolgáló fehér kendővel a kezében, aztán a Delphiből idehozott három egymásba fonódott kígyó szobra, mely valamikor a Pythia tripusát tartotta, továbbá a híres kocsiversenyzők szobrai, köztük régi gazdámé, Damoclesé, melyet Theodora nemrég állíttatott fel –, de a menekvőket nyomban leráncigálták és megölték. Ekkor már a Kékek is, akik szokás szerint mind együtt ültek, beleavatkoztak a küzdelembe. Justinianus két unokaöccsének vezetésével megtámadták a császári páholyt, kemény küzdelem után megölték a Zöldek demarchosát embereivel együtt, s biztonságba helyezték Hypatiust és Pompeiust, akiket átadtak Belizár alvezérének, Rutinosnak. Rufinus a Kékek árkádjaihoz vezető szűk lépcsőn visszavitte őket a palotába.
A Zöldek időközben magukhoz tértek első meglepetésükből, és kétségbeesetten küzdöttek. Belizár és Mundus kénytelen volt továbbra is módszeresen öldökölni, amíg ezek a selyemruhás, pomádés fürtű ostobák pánikszerűen vissza nem vonultak. Végül Belizár békében vissza tudta vonni néhány emberét az északi kapuhoz, a többieket pedig elküldhette őrségnek a többi kapuhoz. Mundus is visszahívta hunjait. De a Kékeket most már nem lehetett visszatartani, ők már csak a Zöldek teljes kiirtásával elégedtek volna meg. Belizár és Mundus legbölcsebbnek találták, ha nem avatkoznak a dologba, így hát ott álltak és komoran figyelték a testvérgyilkolást, a mészárlást, mintha csak két, tőlük távol álló vad törzs harcát szemlélnék.
Amikor nyilvánvaló volt, hogy a Kékek szép győzelmet arattak (a kétlényegű Fiú és vicerégense, a kétkulacsos császár nevében), Belizár Mundusszal együtt visszatért a palotába további parancsokért. Úrnőm átölelhette drága férjét, azonmód vérrel fröcskölten, ahogy a palotába érkezett. Ugyanakkor azonban a külvárosokból, ahol a Kékek nagyon erősek voltak, a legkülönbözőbb fegyverekkel egész horda rohant a Hippodromba, hogy segítsen a mészárlásban. Az arzenálban Narses felfegyverezte a hordát – egyébként ő vesztegette meg a Kékek demokratosát is, hogy kérjen önkénteseket a trónbitorló Hypatius ellen. Most már előálltak a Rézház testőrcsapatai is, és a Zöldek buzgó öldöklésével akartak bizonyságot tenni Justinianus iránti hűségükről.
Mielőtt a nap leszállt, harmincötezer Zöldet és néhány száz Kéket öltek meg, a súlyosan sebesültek száma még több volt. A tömeg a Zöldek istállóit is megtámadta, legyilkolta az istállófiúkat, átvágta a lovak ínszalagjait, és felégette a kocsikat. Azután vad hajsza kezdődött a megmaradt, konok Zöldek után, s másnap reggel nem volt egyetlen férfi vagy nő az egész városban, aki a gyűlölt színt viselni merte volna.
Amikor Hypatiust és Pompeiust Belizár Justinianus elé vezette, a császár így szólt hozzá:
– Remek! Csak – hamarabb kellett volna elfognod ezt a két árulót, mielőtt még a fél város leégett volna.
Azután halálra ítélte őket, ami igen gaz cselekedet volt tőle. Theodora ezt a szemébe is mondta. De ő nem bántódott meg, elütötte a dolgot. Már akkor is kimutatta a foga fehérét.
Így végződtek az úgynevezett „Nika”-zavargások, s ezzel – legalábbis egy időre – befejeződött a háborúskodás is a Zöldek és a Kékek között. A Zöldeket teljesen szétverték, és Justinianus azáltal tette maradandóvá ezt a boldog állapotot, hogy a városban minden kocsiversenyzést rendeletileg betiltott. Néhány év múlva azonban a versenyek divatja újra feltámadt, és persze a Zöld pártnak is fel kellett támadnia, mert elvégre is a Kékek nem versenyezhettek egymás ellen. A véres lecke nem használt, az új életre kelt Zöldek éppoly vadak lettek, mint valaha voltak. Színűk védőszárnyai alatt összegyűjtötték a város minden olyan elemét, amely ellenségesen állt szemben a császárral és az ortodox vallással. És szürkületkor bandáik újra elindultak gyilkoló útjukra.
Belizár mindig semleges maradt – Fehér, mint iskoláskorában. De úrnőm. Antonina Kék volt az apja ellen elkövetett aljasságért, a nyilvános házukért és Theodoráért, aki mindvégig hűséges barátnője maradt.
A KARTHAGÓI HADJÁRAT
Justinianus most nagy hadjáratot tervezett a vandálok, e folyton vándorló nép ellen, amelynek fővárosa az Észak-Afrikában fekvő Karthago volt. Theodora határozott kívánságára Justinianus a parancsnokságot teljes egészében Belizárra ruházta.
Hadd mondjam el röviden, kik azok a vandálok, hogyan kerültek Afrikába, és mit csináltak ott. Germán fajtájúak, és értesüléseink szerint abban az időben, mikor Jézus még a zsidók között a földön járt, a Balti-tenger fagyos partjain éltek. Rövidebb-hosszabb pihenőkkel egyre inkább dél felé vonultak, a kárpáti hegyek által körülvett gazdag lapályokra, ahol számban igen megnövekedtek, mert szövetséget kötöttek és összeházasodtak a hun törzsekkel, melyek már megvetették a lábukat azon a területen. Abban az időben, amikor Constantinus császár a kereszténységet államvallássá tette, szűk lett nekik új királyságuk; minthogy kevés volt az élelem, asszonyaik pedig igen termékenyeknek bizonyultak, kényszerűségből tömegesen vándoroltak át a római birodalomba, a Felső-Duna innenső oldalára, ahol földet kaptak, szövetségesek lettek, és megtanulták a római harcmodort. Két emberöltő múltán újra átkeltek a Dunán, és a germán földeket pusztították, aztán északra vonultak Fontolgatták, ne rohanják-e meg Britannia szigetét, amely éppen abban az időben maradt római helyőrség nélkül. A gall kikötőkben elég hajó állt volna rendelkezésükre, de a vandálok nem voltak tapasztalt tengerészek, és a tengeri út igen viharosnak ígérkezett, így a szász kalózok kényére-kedvére hagyva Britanniát, Szilveszter éjjelén átkeltek a befagyott Rajna folyamon, és elözönlötték Galliát. Két évig portyáztak és fosztogattak az országban, aztán levonultak Hispániába, ott letelepedtek a legdélibb részen, s királyságukat Andalúziának nevezték. Néhány év múlva azonban Bonifacius, Észak-Afrika római kormányzója Karthagóba hívta őket. Bonifaciust igazságtalanul császára elleni összeesküvéssel vádolták, és most szövetségeseket keresett, hogy a szégyenteljes haláltól megmeneküljön. A Karthago körül elterülő termékeny földek egyharmad részét ígérte a vandáloknak, ha kisegítik.
A vandálok hispaniai éveik alatt megtanulták a tengerészmesterséget, noha a római törvény halállal büntetett mindenkit, aki a germán barbárokat megtanítja a hajóépítés és a hajózás művészetére. Így átkeltek a tengeren Herkules egyik sziklaoszlopától a másikig, vagyis a hispaniai Gibraltártól a marokkói Ceutáig, aztán a part mentén kelet felé meneteltek, összesen kétszázezren voltak, de csak ötvenezer harcos férfi, a többi asszony, gyermek és élteskorú, mert egész népük felkerekedett, és csak kevesen maradtak vissza. Ezek a vandálok keresztények voltak, de a legtöbb germán törzshöz hasonlóan az ariánus eretnekségnek hódoltak. Ó, ó, megint egy újabb elmélet a Fiú lényegéről, mely kifejtésre vár.
Abban az időben, amikor a germánokat kereszténységre térítette Ulfilas, Constantinus császár kortársa, aki gót nyelvre lefordította a Szentírást – kivéve a Királyok Könyvét, mert félt, hogy az feltüzeli katonai szenvedélyeiket –, ez az ariánus eretnekség igen elterjedt, és kis híján az egyház ortodox álláspontja lett. A germánok szívesen vették, mert egyszerű, barbár hitnek látszott, lényegében tulajdon istenfogalmukat igazolta. Az ariánusok szerint az Atya mérhetetlenül magasabb rendű az embernél, és nincs igazi közvetítő az Atya és az emberek között, még a Fiú sem volt az, hiszen ő sem ismerhette meg soha teljesen az Atyát, és mialatt itt élt a földön, ő is végigélte az ember minden lelkiállapotát, érzett haragot, szomorúságot, kétségbeesést, megaláztatást, mint ahogy azt az evangélisták valóban le is írták. A Fiú tehát az ariánusok szerint nem isten, de azért valami félistenfajta, valami középlény, aki azonban lényegében más, mint az Atya, semmiben sem hasonlít rá, hiszen az Atya már a világ előtt létezett, ő volt a semmiből teremtett minden. Minthogy a germánok hittek egy mérhetetlen hatalmú és szeszélyes természetű Odin nevű istenben és hittek még faji ősükben, egy „Mann” nevű félistenben (Mann germánul embert jelent), aki úgyszólván semmiből keletkezett – tulajdonképpen nem hitet cseréltek, mint inkább csak az elnevezéseket változtatták meg. Az emberáldozatokról lemondtak, mert ezt (új hitük szerint) Isten megtiltotta Ábrahám pátriárka ideje óta, de továbbra is sok véres háborút vívtak, és sok öldöklésben vettek részt. Mert noha a jó Ulfilas kihagyta a Királyok Könyvét a fordításból, de bevette Jósua könyvét, amely elmondja, milyen kegyetlenül mészárolták le a zsidók az ígéret Földjén talált pogány törzseket.
A vandálok számára a romai Afrika is ígéret Földje volt, és a régi Kánaánra emlékeztetett szőleivel, búzatábláival, fügefaligeteivel és falakkal körülvett városaival. De amikor a hatalmas tömeg már egészen Karthagóhoz ért, Bonifacius hűvösen közölte velük, hogy tévedett: a császár (vagyis inkább a régenscsászárnő) már újra bízik benne, tehát nincs szükség vandál szövetségesekre – legyenek szívesek, forduljanak vissza Andalúziába, a fáradságukért megfizeti őket. A vandálok mélyen megbántódtak, s nem fordultak vissza. A szövetségesből ellenséggé vedlett vandálok csatában megverték Bonifaciust, s utána nemcsak a Karthago körüli földek egyharmadát foglalták el, hanem az egész római Észak-Afrikát, rabszolgáikká téve a lakosságot.
Maga Karthago, amely Róma után a nyugati birodalom legnagyobb városa volt, néhány évig kitartott. Azért tudott kitartani, mert a tenger ellátta élelemmel, s szilárd erődítményeit a várostromban tapasztalatlan vandálok nem tudták lerombolni; semmi esetre sem azért, mintha védői különösen hősiesen küzdöttek volna. Az afrikai rómaiak elvesztették harci kedvüket, elpuhultak az évszázados béke, a dúsan termő talaj és az ernyesztő klíma következtében. Azonkívül a donatista skizma elterjedése miatt két pártra szakadtak. Ez a civódás kivételesen nem a Fiú lényegének magyarázata, hanem az egyházi fegyelem kérdése miatt tört ki. A donatisták szerint az áldás nem ér semmit, ha az embert olyan pap áldja meg, aki gonosz életet él vagy istentelen cselekedetet követ el, például elégettet egy vallási könyvet a polgári hatóságok rendeletére; továbbá semmiféle papi ténykedés nem érvényes, ha ilyen ember hajtja végre. Az ortodox elmélet szerint viszont az élet vize egy döglött kutya száján is kifolyhat (ez szó szerinti kifejezésük), és mégis meggyógyítja a lelket. A donatisták külön gyülekezetet alapítottak, elkülönítve magukat az ortodoxoktól, hogy meg ne fertőződjenek tőlük. A vandálok ideiglenesen jónak látták, hogy szövetséget kössenek a donatistákkal, hiszen – mint mondták – voltaképpen maguk is donatisták, csak saját ariánus módjukon.
A sánta Geiserich, a vandálok királya, aki valahogyan ortodox kereszténynek született, most ariánus lett, és hamarosan üldözni kezdte Afrika minden nem ariánus lakóját, akár donatista, akár ortodox, akár bármilyen másfajta eretnek volt az illető, és üldözte őket a megtért ember minden fanatizmusával. Végül az egész afrikai diocézis a hatalmában volt, és hogy lázadás ellen védekezzék, minden város erődítményét leromboltatta, kivéve Hippo Regiust és Karthagót; ezeket a városokat erős helyőrséggel is ellátta. Aztán megnövelte flottáját, a szigeteket kezdte elfoglalni, köztük Szardíniát és a Baleári-szigeteket, majd portyázó hadjáratokat indított Hispánia, Itália, sőt Görögország partjai ellen is. Legfőbb haditette Róma kirablása volt, innen kéthetes tartózkodás után roppant zsákmányt – magán- és közvagyont – vitt el, többek között az évszázadokkal korábban Titus által Rómába szállított, Salamon templomából való arany kincseket és a kapitóliumi Jupiter-templom tetejének a felét, amely arannyal bevont finom bronzlemezekből készült. Mint említettem, Belizár anyai nagyapja Geiserich fosztogató hadjárata elől menekült Rómából Konstatinápolyba.
A nyugat-római császár – mert abban az időben a konstantinápolyi keleti császároknak még mindig voltak kollégáik Rómában – képtelen volt megakadályozni ezt a kalózkodást, Konstantinápoly azonban kiküldött egy büntető expedíciót Karthagóba. Az expedíció százezer emberből állott, és félelmetesen erős hajóhad szállította a Földközi-tengeren át, úgyhogy minden nehézség nélkül legyőzhették volna a vandálokat. Geiserich látszólag a legmélyebb tisztelettel hajbókolt a parancsnok előtt, és ötnapi türelmi időt kapott arra, hogy a „várost előkészítse az átadásra”. Ez idő alatt azonban titokban összegyűjtötte haderejét, és a negyedik éjszakán égő hajókat eresztett a császári flotta soraiba, az égő hajókat meg felfegyverzett gályák követték. A lobogó lángok és a kegyetlen vandálok a meglepett rómaiakat csaknem teljesen megsemmisítették. Csupán néhány rozzant hajó és pár száz katona tért vissza Konstantinápolyba. Ez a katasztrófa két emberöltővel Justinianus uralkodása előtt történt.
Azóta többen követték már Geiserichet a trónon. A nagy király elrendelte, hogy a királyi hatalom teljes egészében mindig a legöregebb, életben levő férfi leszármazottra szálljon. Ezzel akarta megakadályozni a királyság darabokra szakadását, a központi hatalomnak ezzel járó meggyengülését és azokat a zavarokat, melyek oly gyakran előfordulnak, amikor gyermekkirály nevében régens uralkodik, így a király legidősebb fia nem örökli a trónt apja halála után, ha még él a nagybátyja vagy dédnagybátyja. Geiserich valószínűleg nem gondolta eléggé át, hogy ez az utódlási törvény inkább a hosszú életű, mint az okos hercegeknek kedvez. Justinianus trónralépése idején Hilderich, a vandálok királya védelmi szövetséget kötött Itália urával, a gótok királyával. (Ebben az időben ugyanis a birodalom teljes nyugati része felett – noha az névlegesen a Konstantinápolyban székelő kelet-római császár fennhatósága alatt állott, mivel Rómában már üresen állt a császári trón – különböző germán szövetségesek uralkodtak, akik a helyőrség szerepét töltötték be. A legtermékenyebb vidékeken telepedtek le, és valamennyien eretnek ariánusok voltak.) Hilderich a kelet-római császárral is jó viszonyt tartott fenn, és továbbra is fizette Konstantinápolynak az évi hűbéri adót, amelyet még Geiserich vállalt magára a hódításait elismerő egyezményben. Az elaggott Hilderich nemigen értett már a közügyek viteléhez, és majdnem olyan gyanakvó természetű volt, mint maga Justinianus. Elődjének özvegye – a híres Theoderich gót király nővére – annak idején hatezer gót lovastestőrt vitt magával hozományként a házasságba, s korlátlan ura volt a karthagói partoktól mindössze száz mérföldre eső Lilybaeum szicíliai hegyfoknak. Valaki elhitette Hilderichhel, hogy az exkirályné meg akarja őt gyilkoltatni és el akarja foglalni Karthagót a gótok számára. Hilderich börtönbe vetette az özvegyet, később megfojtatta, a hatezer gótot pedig lemészároltatta. Ez vérig sértette Theoderichot; azonnal megszakította szövetségét a vandálokkal, de nem kockáztatott meg ellenük katonai expedíciót.
Justinianus személyes barátságban állt Hilderichhel, gyakran váltottak egymással leveleket, s állandóan ajándékokat küldözgettek egymásnak. Hilderich Rómában barátkozott össze Justinianusszal, amikor jelentéktelen túszként élt Theoderich udvarában. Justinianus azért is becsülte Hilderichet, mert elnézően bánt az ortodox katolikusokkal, akiket a megelőző vandál királyok kegyetlenül üldöztök. Egyszer csak híre jött Konstantinápolyba, hogy Hilderichet unokaöccse, Geilimer megfosztotta trónjától és börtönbe vetette. Justinianust ez rendkívül bántotta. Úgy érezte, hogy Geilimert meg kell leckéztetni. Ő maga is volt a Geilimeréhez hasonló helyzetben, amikor nagybátyja, Justinus teljesen elaggott, és élete utolsó két évében már csak névlegesen uralkodott. Úgy érezte, hogy akkor ő az erényes utat választotta: megelégedett a régensi címmel, és nem törekedett arra, hogy idő előtt magához ragadja az uralmat. Ennélfogva úgy vélte, hogy joga van tiltakozni Geilimer eljárása ellen. A diplomáciai szokásoknak megfelelően mérsékelt hangú levelet küldött neki, s megírta, hogy ha Geilimer visszaadja az öreg király szabadságát és trónját, Isten bizonyára kegyes lesz hozzá, és Justinianus is a barátja lesz.
Geilimier azzal az ürüggyel vetette börtönbe Hilderichet, hogy az titokban ortodox lett és trónját Justinianusra akarja hagyni, így hát, amikor Justinianus követei átadták neki a levelet, érdemleges választ nem is adott rá, csak illetlenül cuppantott a szájával, Hilderichet pedig még sötétebb és zordonabb börtönbe záratta.
Justinianus újra írt, most már határozottabban; megállapította, hogy Geilimer erőszakkal szerezte meg a királyi hatalmat és előkészülhet az isteni büntetésre, melyet a trónbitorlás mindig kihív. Követelte, hogy legalább küldjék Konstantinápolyba Hilderichet, hogy kényelemben és békében élhesse le hátralevő napjait, és háborúval fenyegette meg a vandálokat, ha ez nem történik meg.
Geilimer válaszában közölte, hogy Justinianusnak nincs joga beavatkozni az afrikai királyság belpolitikájába. Hilderich áruló volt, ezért kellett megfosztani trónjától, és a trónfosztást a karthagói vandál királyi tanács is helybenhagyta. Mielőtt pedig Justinianus háborút kezdene, gondoljon annak a keleti flottának a sorsára, mely legutóbb Karthago ellen indult.
Justinianus nem engedélyezett volna Khosrou királynak oly nagy előnyöket a római-perzsa egyezményben, ha nem vette volna máris számításba azt az eshetőséget, hogy hadereje egy részét visszavonja a perzsa határról, s a vandálok ellen Küldi. De amikor tervét megemlítette főminisztereinek, azok mind rendkívüli veszélyes vállalkozásnak találták, és igyekeztek lebeszélni róla. Álláspontjukat Kappadóciai János foglalta össze, aki ekkor már a testőrség főparancsnoka és a birodalmi haderők főszállásmestere volt. Elég nyomós érveket sorakoztatott fel a hadjárat terve ellen. Karthago szárazföldi úton legalább száznegyven napi járóföldnyire van Konstantinápolytól – mondotta többek között –, a sereg tengeri szállításához pedig roppant tömegű hajót kellene rekvirálni, ami viszont a birodalom kereskedelmét bénítaná meg. Épp elég nehézséget okoz az északi és a keleti határok védelme, miért kell még szükségtelen háborúkat viselni a világ másik végén? Még ha lehetséges volna is a vandálok legyőzése, stratégiailag helytelen megszállni Észak-Afrikát Szicília és Itália elfoglalása nélkül; ezt pedig Justinianus Igazán nem remélheti. Ezenkívül egy ilyen vállalkozás milliókba kerülne.
Kappadóciai János attól is félt, hogy Justinianus a szükséges pénz előteremtése érdekében gondosan meg fogja vizsgálni a hadügyminiszteri és a főszállásmesteri hivatal elszámolásait, és rájön a nagyarányú sikkasztásokra. Erről persze nem beszélt.
Érvei azonban elegendőknek bizonyulták ahhoz, hogy Justinianus a terv ellen döntsön. Mindenki megkönnyebbült, különösen a kincstári hivatalnokok, mert nekik kellett volna a roppant összegeket új adók útján előteremteniük. A tábornokok is megkönnyebbülten sóhajtottak fel: mindegyikük félt, hogy érdemei alapján őt szemelik ki a vandálok elleni hadjárat főparancsnokává.
Ekkor azonban egy püspök érkezett Egyiptomból, egyenesen a palotába ment, s kihallgatást kért, mert – mint mondotta – nagy jelentőségű álmot látott. Justinianus szokásos előzékenységével fogadta, a püspök meg elmesélte álmát: maga Isten jelent meg előtte, megparancsolván neki, hogy menjen el a császárhoz, és feddje meg őt határozatlansága miatt. „Mert ha vállalkozni fog erre a háborúra Fiam becsülete védelmében, akiről ezek az eretnek ariánusok tagadják, hogy Velem egyenrangú, Én fogok menetelni csapatai előtt a csatában, és Afrika urává teszem őt.” Ez az üzenet persze nem annyira az istenségtől származhatott, mint inkább az afrikai ortodox papoktól, Hilderich barátaitól, akik Geilimer trónralépése után elmenekültek Karthagóból. De Justinianus vakon hitt benne, és biztosította a püspököt, hogy azonnal engedelmeskedni fog az isteni parancsnak. Magához hívatta hát Belizárt, aki a Nika-lázadás idején oly ragyogóan bizonyította be hűségét és bátorságát, Theodora jelenlétében így szólt hozzá:
– Szerencsés patrícius, te vagy az, akire rábízzuk Karthago elfoglalását.
Belizár, akit úrnőm előre kioktatott Justinianus valódi szándékairól, megkérdezte:
– Rám egyedül gondol felséged, vagy egy tucat más parancsnokra is, akik velem egyenrangúak? Mert, ha az előbbire gondol, biztosíthatom hűséges hálámról, de ha az utóbbira, akkor csak hűséges engedelmességemről.
Justinianus már csűrni-csavarni akarta a dolgot, amikor Theodora közbevágott:
– Ne zaklasd a császárt szükségtelen kérdésekkel. Persze, hogy egyedüli parancsnoknak választott ki. Ugye így van, drága Justinianusom? Te pedig, Narses, gondoskodj róla, hogy a kinevezést nyomban írásba foglalják, és hozzák a császár elé aláírás végett. Belizár őkitűnősége a császár alkirályaként szerepeljen benne. A Karthago és Városunk közti nagy távolság, sajnos, lehetetlenné fogja tenni a császárnak, hogy tanácsot adhasson sürgős ügyekben, vagy hogy magas politikai kinevezéseket és fontos szerződéseket futár útján hagyjon helyben. Írd tehát, jó Narses: „A Kitűnő Belizárnak, keleti seregeink parancsnokának minden rendelete ez alatt a hadjárat alatt a Mi rendeletünk lesz.”
Justinianus sűrűn pislogott, és nagyokat nyelt, amikor Theodora az ügyet az ő nevében ily módon elrendezte, de már nem mert visszatérni eredeti tervéhez, vagyis a sok parancsnokhoz. Politikailag azt tartotta helyesnek, ha egyetlen tábornoka sem remélheti, hogy egyedül arasson le minden dicsőséget, és így nem válhat a császár esetleges vetélytársává. Ez az elv azonban katonai szempontból katasztrofális következményekkel járhatott, mint ahogy már bebizonyult Perzsiában, Anastasius idejében. Végül is szó nélkül aláírta Belizár kinevezését.
Ez a mi Urunk 532. esztendejének őszén történt, néhány hónappal a zavargások után, és a tél az előkészületek jegyében telt el. Úrnőm örült, hogy az expedíció csak tavasszal indul, mert körülbelül újévre várta gyermekét Belizártól. Szilárdan eltökélte magát, hogy nem marad otthon, ha ura háborúba indul. Szoptatós dajkát keresett a gyermeknek, s úgy gondolta, hogy nevelését rábízza Theodorára. Így is történt. Lánya született, Joanninának keresztelték; a császár és a császárné tartották keresztvíz alá. Úrnőm ezt az egyetlen gyermeket szülte Belizárnak, és ez az egyetlen is nagy csalódást okozott később.
A Várost rossz előérzetek töltötték el, mikor a vállalkozás részletei nyilvánosságra kerültek. A fáma szerint a város kormányzója egy este így szólt Kappadóciai Jánoshoz:
– Félek, hogy olyan nagy katasztrófa vár ránk, mint amilyen nagyapáinkat érte Geiserich kezétől.
Kappadóciai János azonban vidáman felelte:
– Ez lehetetlen, mert abban a hadjáratban százezer ember pusztult el, míg most rábeszéltem a császárt, hogy csak tizenötezer embert küldjön, és ezeknek is legnagyobb része gyalogos.
– És mennyire becsülöd a vandálok haderejét? – kérdezte a kormányzó.
– Több mint százezerre, ha a mór szövetségeseket is beleszámítom.
– De, kiváló és tiszteletre méltó barátom – csodálkozott el a kormányzó –, milyen esélye lehet ebben az esetben Belizárnak a sikerre?
Kappadóciai János vállat vont, s csak ennyit mondott:
– Egy püspöknek joga van álmodni.
Megjegyzése később közmondásos lett.
A gyalogság jó minőségű volt, s legnagyobbrészt isauriai hegyilakókból állott. Belizár ugyanúgy edzette őket a menetelésben és fedezékásásban, mint a fegyverforgatásban. A lovasság csupán ötezer főből állott, mert lovakat igen nehéz ezerötszáz mérföldnyire szállítani. De köztük voltak a masszagéta hunok, akik oly derekasan küzdöttek Darasnál és az Eufratesnél, hogy mindössze hatszázán maradtak meg belőlük (a súlyosan sebesültek közül még azért sokan felépültek azóta), köztük volt Pharas négyszáz heruliánusa és Belizár jól kiképzett háziezredének ezerötszáz vértese. A többi thrák volt Boutzes seregéből, de Boutzes maga a perzsa határon maradt. Belizár a thrák csapatok parancsnokául Rufinust és egy Aiganus nevű masszagéta hunt, Sunicas fiát nevezte ki. Sunicas a csatatéren haldokolva maga ajánlotta fiát Belizár jóindulatú pártfogásába. Belizár vezérkari főnöke egy Salamon nevű örmény eunuch volt; nem kasztrálás folytán vesztette el férfiasságát, hanem csecsemőkorában történt véletlen szerencsétlenség következtében lett eunuchá. Egyébiránt egész életét katonák között töltötte.
A hadsereg Karthagóba szállításához ötszáz hajóra volt szükség. Talán még soha nem látott a világ ilyen vegyes hajótömkeleget; harminc tonnástól ötszáz tonnásig a legkülönfélébb vízijárműveket meg lehetett ott találni. A flotta legénysége harmincezer egyiptomiból és kisázsiai görögből állott, egy alexandriai tengernagy parancsnokolt felettük. E szállítóhajókon kívül a hajóhadhoz tartozott kilencvenkét egysorevezős gyors járatú gálya, valamennyi fedett, hogy tengeri csata esetén az evezősök védve legyenek. Az egy-egy gályára beosztott húsz konstantinápolyi evezős az úgynevezett „tengerészekből” rekrutálódott, akik felemelt zsoldot kaptak, mert végszükség esetén gyalogharcosoknak is fel lehetett őket használni. Kappadóciai Jánosra hárult a flotta élelmezése. Két tisztet megbízták azzal, hogy szedjenek össze a thráciai királyi legelőkön háromezer lovat; ezeket Heracleába, a Márvány-tenger északi partjára kellett szállítaniuk, hogy majd ott a hajóhad felvehesse őket.
A tavaszi napéjegyenlőség idején végre elindultunk. Justinianus és Theodora meghatottan kívántak szerencsés utat Belizárnak és úrnőmnek, s a konstantinápolyi pátriárka megáldotta őket. A császári kikötőben, a palota közelében szálltunk hajóra, annál a pontnál, ahol a Márvány-tenger a Bosporusszá szűkül. Széles, fehér márványlépcsők vezetnek a tengerhez, amelyen aranyozott állami bárkák ringatóznak; itt vannak elültetve a Keletről hozott díszfák, itt épült fel az a szép kis kápolna is, ahol Jézus pólyáját és egy felnőttkori arcképét mutogatják, amelyet a hagyomány szerint Lukács evangélista festett. A kikötő felett szoborcsoport áll: egy bika vív élethalál-küzdelmet egy oroszlánnal. Babonás érdeklődéssel néztük, mert a bika a római sereget szimbóluma, az oroszlán az észak-afrikaiaké. Úrnőm, Antonina mosolyogva mondta a mellette álló kormányzónak:
– Ötezret teszek kétezer ellen, hogy a bika kerül ki győztesen a viadalból. Az oroszlán gyenge izomzatú, de a bika, noha kicsi, küzdelemre tenyésztett állat.
Szerencsehozó szimbólumként Justinianus a mi hajónkra, a flotta zászlóhajójára egy fiatal thrákot küldött, akit éppen most kereszteltek meg ortodox kereszténynek. Ez a fiatalember egy tűnőfélben levő szektához, az eunomiánusokhoz tartozott, akik tagadják a Fiú isteniségét és örökkévalóságát, azon az alapon, hogy anyaméhben fogamzott, márpedig az örökös fogamzás szerintük badarság; mert az, ami fogantatott, nem lehet egy és ugyanazon lényegű a nem fogantatottal és ellenkezőleg. A nem fogamzott örökké nem fogamzott marad, míg a fogantatott nem tagadhatja le a fogantatás tényét. Tehát… no de hagyjuk. Elég az hozzá, ezt a fiatalembert megtérítették eretnek hitéből, Belizár és Antonina lettek a keresztszülői, és felvette a Theodosius nevet.
Theodosius a legszebb férfi volt, akit valaha is láttam, pedig igazán sok férfit láttam már életemben. Nem volt olyan sudár termetű és olyan remek izomzatú, mint Belizár, de erős és kecses felépítésű teste s különösen rendkívül kifejező arca piával ragadott. (Egyetlen hibát fedeztem fel rajta, a tarkója kissé keskeny volt, s mély bevágás osztotta ketté.) Ő volt az egyetlen férfi, aki úrnőm kedve szerint tudott könnyed-felületesen csevegni apró semmiségekről, Belizár szellemes volt, ékesszóló és gyengéd, nem hiányzott belőle egyetlen olyan tulajdonság sem, amelyet megcsodálnak a férfiban, és nem ismertem nőt, aki oly boldog lehetett férjével, mint úrnőm. Belizár a naphoz hasonlított, amely körben jár az égen, meleget árasztva teremtményeire és a természetre, de a naphoz hasonlóan a kör, melyet bejár, nem volt teljes, észak felől nem tudott világítani. Ez a hiánya hűségével függött össze: az emberekben való hite és bizonyos dolgok semmibevevése töltötte ki pályájának ezt a negyedét. De Theodosius északról is sugárzott, nevető fényekkel, oly módon, amit nagyon nehezen tudok kifejezni. Csak azt mondhatom, hogy ami Belizárból hiányzott, azt, úgy látszik, Theodosius pótolta úrnőmnek. Belizárral összehasonlítva, ez igen kevés volt, de talán éppen csekély volta miatt úrnőm igen drágának és fontosnak érezte.
Azt hiszem, majdnem lehetetlen, hogy egy férfi egyidejűleg két nőbe legyen szerelmes, hacsak nincs meg tenne az az elhallgatott gondolat, hogy „ezt többre értékelem”. De egy nő könnyen kerülhet olyan helyzetbe – mint ahogy erre úrnőm nemsokára rájött –, hogy egyszerre a lehető legboldogabbnak és legszerencsétlenebbnek érzi magát. Szívében össze tudja békíteni a kettőt, de azok a vele való viszonyban nem vesznek tudomást a másik iránt való szerelméről. Kettőjük közül a jobbik (és úrnőm soha, egy pillanatra sem habozott volna elismerni, hogy az Belizár) hajlamos arra, hogy emiatt ridegen bánjon vele – hiszen nem tudja megérteni az északról sugárzó ragyogás jelenségét, és mindenképpen teljes szerelmi körpályát szeretne leírni körülötte. A másik viszont annyira mentes minden féltékenységtől vagy erős érzésektől, hogy a nőnek a másik iránti szerelmét éppoly kevéssé veszi komolyan, mint a saját maga irántit. Kiegyensúlyozott kedélye képtelenségnek tüntet fel mindenfajta erős érzelmet.
Theodosius komoly könnyedsége, ellentétben Belizár mély erkölcsös komolyságával, késztette először úrnőmet arra, hogy ezt a két férfit gondolatában összehasonlítsa. Itt volt például a masszagéta hunok esete Abydosban. Aztán a vizeskorsók ügye, amikor Szicília felé közeledtünk. Mindkettőről részletesen be kell számolnom.
Miután a thrák lovakat felvettük Perinthusban, tovább vitorláztunk lefelé a Márvány-tengeren, amíg a Hellespontushoz nem értünk. Egy este Abydosban vetettünk horgonyt azzal az elhatározással, hogy másnap korán reggel folytatjuk utunkat. Az áramlatok itt igen akadályozzák a hajózást, és jó északkeleti szélre van szükség, hogy segítsen a kormányosnak a navigációban. Másnap reggel azonban teljes szélcsend állt be, és négy napig kellett ott rostokolnunk, míg egy kis szellő kerekedett. A katonáknak megengedték a partraszállást, de alig tudtak mit kezdeni idejükkel. Azon a vidéken nincs sok tenni- vagy néznivaló, hacsak az embert a régi dolgok nem érdeklik, ez esetben ugyanis a tengerpart mentén ellovagolhat Trója helyére és lováról leszállva, a jó szerencse érdekében körülszaladhatja Achilles sírját.
A masszagéta hunok állandóan magukkal vittek egy „méhnek” nevezett élesztőfajtát, amellyel megerjesztik a kancatejet, miután egy fakanállal kiverték belőle a zsírtartalmat. Perinthusban beszereztek jó sok kancatejet, és ezzel az eljárással igen erős italt készítettek, melynek kvasz vagy kumisz a neve. Aiganus iránti udvariasságból egyszer meg is kóstoltam, de túlságosan csípősnek találtam ahhoz, hogy megszeressem, noha az utóíze kissé emlékeztetett a mandulatejre. Persze, volt valami undorító abban, hogy kancából fejték. De hát ilyen az ízlésük, ízlésről pedig nincs értelme vitatkozni.
Belizár nem tudott erről a „méhről”, és azt hitte, minden elővigyázati intézkedést megtett annak érdekében, hogy a katonák a napi adag savanyú borukon kívül ne juthassanak részegítő italhoz A savanyú bort is kötelesek a vizükbe keverni, hogy ezzel megtisztítsák. Nos, elég az hozzá, a hunok nagy dáridót csaptak a parton, s mulatozás közben egyikük gúnyolni kezdte két cimboráját, mert azok balladaéneklés közben eltévesztettek a sorokat. A két hun megsértődött, s hirtelen fellobbanó haragjában megölte a gúnyolódót. Belizár haditörvényszék elé állította a gyilkosokat: azok úgy látszik egyáltalán nem tartottak súlyosnak bűnüket, részegségükkel mentegetőztek, és kijelentettek, hogy készségesen megfizetik a halott rokonainak a szokásos vérdíjat. Belizár véleménye szerint azonban egy katonabajtárs megölése a leggyalázatosabb gonosztett, főleg akkor, amikor háborúba indulnak. Megkérdezte Aiganust, melyik a legbecstelenebb halálnem, amelyet ki lehet róni egy hunra, és Aiganus azt felelte: karóba húzás.
A két hunt annak rendje-módja szerint karóba húzták az abydosi dombon. Bajtársaik felháborodtak ezen és hangoztattak hogy ők csak szövetségesei Rómának, nem pedig rómaiak; az ő törvényeik szerint az ittas állapotban elkövetett emberölést nem lehet halállal büntetni. Belizár összehívatta őket, de nem azért hogy mentegesse magát, hanem hogy közölje: legfőbb ideje, hogy barbár törvényüket eltöröljék. A részegség az ő szemében csak súlyosbító, nem pedig mentő körülmény, és amíg alatta szolgálnak, kötelesek az ő törvényeinek engedelmeskedni. Figyelmeztette őket, hogy semmi egyéni erőszaktételt nem fog megbocsátani, akár bajtársak, akár foglyok, akár polgárok ellen követték el. Egyedül csak a jogos önvédelem szolgálhat mentségül.
– Azt akarom, hogy ez a hadsereg tiszta kézzel induljon csatába.
Azután elkobozta a „méhet”, s mindaddig magánál tartotta, míg a hunokat biztonságban el nem szállásolta az elfoglalt Karthagóban. Aznap este vacsora közben asztaltársai hallgatagon ültek. Belizár jól tudta, mire gondolnak, s a domb felé mutatva, egyenként megkérdezte őket:
– És mi a ti őszinte véleményetek? A tied, meg a tied?
Örmény János így válaszolt:
– Megérdemelték.
Rufinus ugyanígy nyilatkozott, Uliaris is felmordult:
– férfi ne vegyen kezébe fegyvert, ha részeg.
Végül, amikor Theodosius véleményét kérdezték, ő könnyedén odavetette:
– Hol maradt a harmadik?
Úrnőm volt az egyetlen a jelenlevők között, aki megértette a gúnyos célzást. Belizár komolyan felelt:
– Nem volt harmadik, a bizonyítékok szerint a többiek a tábortűz körül nem keveredtek bele a dologba.
De úrnőm Theodosiusra nézett, és így szólt:
– És ha lett volna egy harmadik, a keresztapád nem jutalmazta volna meg őt egy korty itallal.
Mire Theodosius hálásan rámosolygott. Több szó nem is esett köztük, de nagy és erős kapocs fűz egymáshoz két embert, ha bizalmasan tréfálkozni tudnak egymással, s még a legmeghittebb barátok sem gyaníthatják, hogy szavaik többet mondanak látszólagos jelentésüknél. Mert Theodosius körülbelül arra gondolt, hogy a dombról a Golgotha jut az eszébe, a keresztre feszítés színhelye, de ebből a mély benyomást keltő kivégzésből hiányzott a harmadik áldozat, aki még tündöklőbben ártatlanabb, mint a másik kettő. Úrnőm megjegyzése viszont a savanyú borra vonatkozott, amellyel a könyörületes római katona megitatta Jézust, borba mártott spongyát dugva lándzsája hegyére.
Theodosius nem volt vallásos beállítottságú. Az ortodox hitre való térése kényelemből történt, mint ahogy úrnőmé is, és sohasem vesztette el a dolgoknak azt a gyakorlatias, kissé ironikus szemléletét, amely a thrákokra jellemző. A legcsodálatraméltóbb jellemekben is fel tudta fedezni a következetlenséget vagy a hatásvadászó elbizakodottságot, noha ő maga sohasem akarta feltüntetni magát tökéletes erkölcsű embernek. Érzelmei és gondolatai legalábbis önállóak voltak és nem kölcsönkértek. Külsőleg alkalmazkodott az általános szokásokhoz, de bensőleg nem ismert el tekintélyt, csakis a tulajdon józan eszére támaszkodva döntötte el magában, mikor mi a legmegfelelőbb.
Ami pedig a vizeskorsók esetét illeti, az néhány héttel később történt, amikor már Szicília felé vitorláztunk. Az utazás jóval tovább tartott, mint ahogy számítottuk. Noha Abydostól erős hátszelet kaptunk, amely egészen Lesbosig kivitt bennünket az Égei-tengeren, de ott majdnem teljesen elült, és három hétig tartott, amíg körülutaztuk Görögország déli partjait. És ami még súlyosbította a helyzetet: az egész flottának a leglassúbb hajóhoz kellett igazodnia, mert Belizár nem akarta, hogy valamelyik hajó gyorsabban érjen el Karthagóba, mint a többi, s ezáltal elejét vegye a meglepetésnek. A három vezérhajó főárboc-vitorláját széles vörös csíkokkal festette be, hogy irányító legyen napközben, éjjelre pedig jelzőlámpákat állíttatott a tatjukra. Egyetlen hajó sem távolodhatott kötélhossznyinál messzebb a szomszédjától. Időnként alaposan egymásnak ütközött két hajó; ilyenkor átkozódtak a matrózok, volt dolga a csáklyának, de egyetlen hajó sem vesztette el a kapcsolatot a többivel vagy sérült meg komolyabban.
Végül teljes szélcsend állott be, és Belizár általános partraszállást rendelt el Methone város kikötőjében, Görögország délnyugati kiszögellésén. A partraszállás hadgyakorlatszerűen, teljes fegyverzetben történt, úgyhogy a megriadt lakosság eleinte nem tudta mire vélni a dolgot. A katonák és a lovak is meglehetősen elernyeditek már a tétlenségtől, így most nagy meneteléseket és harci gyakorlatokat tartottak, míg újra fel nem támadt a szél. Methonéban rendkívüli hőség uralkodott. A katonák kétszersültje, amelyet zsákokban hoztak Konstantinápolyból, megpenészedett és büdössé vált. Belizár tüstént felhasználta császári felhatalmazását, hogy friss kenyeret rekviráljon a környéken, de mire azt megkapta, ötszáz emberét elvitte a kólika.
Kinyomozta a kétszersültek ügyét, és jelentést tett Justinianusnak. Megállapította, hogy a kétszersültet Kappadóciai János, a haderő főszállásmestere szállította, és megállapította azt is, hogy a főszállásmester szerződés szerint megkapta az egynegyed rész súlyveszteség értékét – amikor ugyanis a friss kenyérből kétszersültet sütnek, veszít a súlyából –, és ezenkívül megkapta még a második sütés szokásos költségeit is. Kappadóciai János azonban csak gyengén sütötte át a kenyeret, így nem csökkentette a súlyát a szükséges egynegyed résznyivel, pedig a rendes kétszersült árát számította fel érte. Ezenkívül a második sütés költségeit is megkapta, noha azt ingyen végeztette el a közfürdők vizét melegítő kemencék személyzetével. Justinianus később megdicsérte Belizárt ezért a jelentésért, de Kappadóciai Jánost ugyanakkor felmentette az előre megfontolt csalás bűntette alól, minthogy az talált egy bűnbakot alárendeltjei között.
Azért viszont senkit, még Kappadóciai Jánost sem lehetett hibáztatni, hogy a nagy hőségben megromlott a hordókban tárolt ivóvíz. Legutoljára Zante szigetén, a legelső útba eső kikötőben vettünk fel vizet. Utunk Zantétól az Adrián át Szicíliáig a váratlan szélcsendek miatt tizenhat napra elhúzódott. Szerencsétlen tizenhat nap volt ez, mert már június közepén jártunk, és kegyetlenül szenvedtünk a hőségtől. Úrnőm, igen elővigyázatosan, már Methonéban elküldött engem a piacra, hogy vegyek egy csomó üvegkorsót, amilyenekben az olajbogyót szokták eltenni, töltsük meg az üvegeket friss vízzel, és helyezzük el a hajófenékben, nyakig homokba süllyesztve. A homokot nekem kellett tengervízzel nedvesen tartani. Ennek köszönhettük, hogy a mi hajónkon, de egyedül a mi hajónkon volt friss ivóvíz. Belizárnak azonban nagyon ellenére volt, hogy most friss vizet igyék, hiszen mindig büszkélkedett vele, hogy ő ugyanazt az ételt és italt fogyasztja, mint katonái. A helyzetet még nehezítette, hogy a savanyúborkészlet is kimerült a váratlanul hosszúra nyúlt út miatt.
Belizár kifejtette a helyzetet háziezrede tisztjeinek, és tanácsot kért tőlük. Hangsúlyozta: nincs annyi tiszta vizünk, hogy érdemes volna a flotta többi századával megosztani, viszont ha csak két-három hajóval osztja meg, abból csak civódás származnék. Tehát a legnemesebb mód volna követni a nagy Cato példáját, aki egyszer megdorgált egy katonát, mert sisakjában vizet hozott neki, mikor az afrikai hőségben menetelő serege elepedt a szomjúságtól – és a friss vizet kiöntötte a homokba. Dávid zsidó király hasonlóképpen cselekedett a betlehemi forrásból hozott vízzel. Mármost Belizár alvezérei mind tetőtől talpig hősök és az én véleményem szerint talán túlságosan is tisztességes férfiak voltak. Mindnyájuknak szent meggyőződése volt, hogy nem szabad hasznot húzniuk úrnőm előrelátásából, a vizet a tengerbe kell önteni! Úrnőm természetesen igen dühös lett. Eleinte senki sem állt mellé, amikor hangot adott annak a véleményének, hogy nemcsak ostobaság, hanem egyben ellene elkövetett sértés is lenne, ha poshadt vizet innánk, amikor ő frissről gondoskodott, amit különben minden józan eszű ember szintén megtehetett volna. Ekkor Theodosius mosolyogva előlépett:
– Keresztanyám, Antonina! Ha senki sem kíván elsőnek az üres tisztességgel ellentétbe jutni azáltal, hogy a te kitűnő vizedet issza, én szíves-örömest vállalkozom erre az áldozatra. Itt a kupám, szabad megtörténem? Nem merem nyíltan császára elleni hűtlenséggel vádolni keresztapámat, amikor megkockáztatja a vérhasban való megbetegedést, holott az expedíció sikere jórészt az ő jó egészségétől függ. De legalább hadd emlékeztessem a társaságot az evangéliumi példázatra, az öt okos szűz történetére, akiket nem dicsértek volna meg, ha annak hallatára, hogy az öt balga szűz elfelejtette megtölteni a lámpáját, ők maguk is kiöntötték volna olajukat, és ezáltal nem tudtak volna szolgálni az éjszakai vőlegénynek.
A halotti csendben megtöltötte kupáját, és fejét hátraszegve bőségesen ivott, aztán újra töltött, és a teli kupát odakínálta Belizárnak. Belizár a kupát kezében tartva pár pillanatig töprengett, majd így szólt:
– Igazad van, Theodosius. Előbb a kötelesség és csak aztán a becsület.
Ivott, aztán átadta a kupát Örmény Jánosnak és Aiganusnak, akik szintén ittak, így hát újabb kapocs keletkezett úrnőm és Theodosius között, aki saját becsülete kockáztatásával megvédte az úrnőm tekintélyét.
Elhagyott helyen vetettünk horgonyt, az Aetna tűzhányó közelében. Itt friss vizet, jó legelőt találtunk, és a Methonéban beszerzett kétszersültes zsákokból még tellett néhány hétre. De Belizárnak friss készlet kellett, különösen borból, olajból és zöldségből. Titkárát, a caesareai Procopiust, gyors gályán Syracusába, a fővárosba küldte, hogy ott szerezze be a szükséges élelmiszereket és szállíttassa Catania kikötőjébe, ahol veszélytelenebb volt a horgonyzás. Belizár tudta, hogy Justinianus nemrégiben olyan értelmű szerződést kötött Itália gót régensével, Amalasontha királynővel (Theoderich leányával, aki kiskorú fia, Athalrich király helyett kormányzott), hogy a római seregek Szicíliában mindent beszerezhetnek, ha arra vezet az útjuk. Amalasontha boldogan írta alá ezt a szerződést, minthogy politikai helyzete igen bizonytalan volt, és Justinianus barátsága sokat számított.
Syracusa kormányzója hajószámra juttatta el hozzánk a szükséges élelmiszereket, sőt még néhány hajórakomány lovat is küldött az útközben elhullottak pótlására. Hogy nem vesztettünk több lovat, ez csak Belizár ötletességének köszönhető, aki kitalálta, hogyan lehet őket a hajón is gyakorlatoztatni. Az istállóban első lábuk alá kötelet köttetett, és oly magasra felhúzatta őket, hogy végül csupán hátsó lábukon álltak. Ebben a helyzetben dühösen rúgkapálóztak első lábaikkal, hogy visszakerüljenek természetes helyzetükbe, és közben minden rossz nyavalyát kiizzadtak magukból. Procopius igen jó hírekkel tért vissza Syracusából. Egy ifjúkori barátja – mondotta –, aki jelenleg palesztinai kereskedő, épp most kapott egy hajórakomány árut Karthagóból. A kereskedő ügynökének jelentése szerint a vandálok annyira nem sejtik a római flotta közeledését, hogy haderejük legjavát nemrég Zazónak, Geilimer király öccsének parancsnoksága alatt a vandál fennhatóság alatt levő Szardíniába küldték, az ottani lázadás letörésére. Azt is jelentette az ügynök, hogy Tripolisz bennszülöttei sikeresen fellázadtak a vandálok ellen. Tripolisz part menti vidék Karthago és Egyiptom között, és a vandálok ide is hajóhadat küldtek.
Belizár úgy döntött, hogy most már minden késedelem nélkül cselekedni kell. Elindultunk Cataniából, érintvén a kis Gozzo és Málta szigeteket; az utóbbinál szenvedett hajótörést Pál apostol annak idején. Erős keleti szelet kaptunk, és másnap reggel már megpillantottuk az afrikai partok legközelebbi pontját, egy Capoudia nevű sivatagi kiszögellést, amely százötven mérföldnyire van keletre Karthagótól. Amint sekély vízbe értünk, behúztuk vitorláinkat, és horgonyt vetettünk. Belizár általános tanácskozásra hívta össze a tisztikart a zászlóhajóra. Felvetette a kérdést: szálljunk-e itt partra és a flotta védelme alatt meneteljünk-e a part mentén, vagy pedig folytassuk utunkat és valahol másutt szálljunk partra, közelebb Karthagóhoz?
Az egyiptomi tengernagy szólalt fel először, mert ő már sok tapasztalatot szerzett ezen a partvidéken. Rámutatott arra, hogy Karthagót innen kilenc napi meneteléssel lehet elérni; alkalmas kikötőhely azonban sehol sincs az egész partvonulat mentén. Ha a flotta alkalmazkodik a hadsereg menetelési tempóihoz, s szorosan a part mellett halad, mi történik, ha hirtelen vihar támad? Két egyformán veszélyes lehetőséggel kell szembenézni. A vihar vagy partra veti a hajókat, és akkor zátonyra futnak, vagy pedig kisodorja a nyílt tengerre, és akkor az egész flotta elveszti kapcsolatát a sereggel. A partvidéken vizet nemigen lehet találni, a csapatoknak nemcsak a teljes felszerelést, hanem az élelmiszert is cipelniük kellene a tűző napon, s ez kimerítené őket. Azt ajánlotta tehát, hogy vitorlázzunk tovább, egészen Karthago közelébe, a tuniszi tóig, amely tökéletes kikötőhely lenne a hajóhadnak.
Rufinus is támogatta a tengernagyot, s a következőkre figyelmeztette Belizárt: a vandálok könnyűszerrel össze tudnak gyűjteni a miénknél ötszörte nagyobb sereget, mi pedig éjszakánként nem tudnánk városok védő falai között táborozni, mert a vandálok Karthago és Hippo Regius kivételével már régen leromboltak minden erődítményt.
A tanácskozáson általában az a vélemény alakult ki, hogy a tengernagy terve józan elgondoláson alapszik, s a part menti lassú meneteléssel valóban elveszíthetnők a meglepetés előnyét. Belizár még nem nyilatkozott, előbb sorban végigkérdezte tisztjeit: igaz-e, hogy csapataik nem akarnak tengeri ütközetet vívni a vandálok ellen?
A tisztek elismerték, hogy van ilyen hangulat a katonák között. Az élelmiszerhajó syracusai matrózai ugyanis ijesztő és hihetetlen történeteket meséltek a vandál flottáról, mely állítólag 1500 tonnás, öt evezősoros gyorsgályákból áll, s úgy át tudja vágni a mi flottánkat, mint a kés a puha sajtot. De a tisztek esküdöztek, hogy ők maguk nem félnek, és majd csak ráveszik embereiket, hogy éppoly bátran küzdjenek a tengeren, mint a szárazföldön.
Belizár ekkor beszélni kezdett:
– Bajtársaim! Bízom abban, hogy amit most mondani fogok, nem parancsképpen fogjátok fel, és azt sem hiszitek, hogy azért halasztottam mostanáig a beszédemet, mintha most le akarnám törni a vitát és ki akarnám kényszeríteni a beleegyezésteket. Mindannyian megismerkedtünk a probléma fő tényezőivel, és ha megengeditek, én most összefoglalom őket, mint ahogy a bíró teszi, és meghozom ítéletemet. De ez nem szükségképpen végleges ítélet. Ha érvelésemben hiba van, mutassatok rá, és készségesen változtatok rajta.
– Először: úgy látom, a csapatok tisztességesen figyelmeztettek bennünket arra, hogy nem hajlandók a vandál flotta ellen küzdeni, ha az megtámad, de hajlandók minden szárazföldi csatára, bármilyenek legyenek is az esélyek. Éppoly jól tudjátok, mint én, hogy az embereket nem lehet akaratuk ellenére küzdelemre kényszeríteni; viszont ha bátran hajlandók küzdeni a szárazon, ennél többet nem is lehet elvárni szárazföldi emberektől. Továbbá: nem értek egyet abban, hogy szükségképpen elveszítjük a meglepetés előnyét azzal, ha seregeinket itt kihajózzuk. Ha néhány gyors gályát egyiptomi kalózhajónak álcázva előre küldünk, hogy útközben fogjanak el minden hajót, mellyel találkoznak, flottánkat megóvhatjuk a felfedeztetés veszélyétől. Hasonlóképpen áll a dolog a szárazföldön is: lovas felderítőink jócskán előre lovagolhatnak, és megakadályozhatják, hogy közeledésünk híre eljuthasson Karthagóba. Azt az érvet hogy a vihar szétszórhatja, vagy zátonyra futtathatja hajóinkat, figyelembe kell vennünk. De ha vihar jön, vajon nem biztonságosabb-e a csapatokat és a lovakat szerencsésen szárazföldön tudni? Katonai szempontból a viharnál még rosszabb volni egy szélcsend, mert az időt adna a vandáloknak az előkészületre. Viszont ahhoz, hogy a tuniszi tavat elérjük, a térkép szerinti körül kellene hajóznunk a veszélyes sziklazátonyokkal övezett Bon-fokot, és északkeleti irányunkat hirtelen délnyugatira kellene változtatnunk. Ha rendelkezésünkre állanának Odysseus széllel teli híres zsákjai, hogy előbb az egyik szelet, aztán a másikat engedjük ki, vagy ha valamennyi hajónk gálya volna, akkor másképpen állna az ügy. De azt hiszem, nem kockáztathatjuk meg, hogy feltartóztasson bennünket akár egy szélcsend, akár az ellenkezője ennél a fordulópontnál.
– Az én tanácsom tehát az: szálljunk itt partra, flottánk pedig kísérjen lassan, egészen a hegyfokig. Onnan szárazföldön már csak ötven mérföldnyire van Karthago, de tengeren százötven mérföldnyire. Aztán a dombokon át és a tó mentén egyenesen Karthagóba menetelünk és elfoglaljuk. A flotta pedig megkerüli a hegyfokot oly gyorsan, ahogy csak tudja, és csatlakozik hozzánk azonnal, mihelyt jelt adunk, hogy szükségünk van rá. Ami pedig a fallal körülvett városokat illeti: a gyalogságot kiképeztem körülsáncolt táborok készítésére, amelyek bizonyos vonatkozásban többet érnek a városoknál, mert nem merülhetnek fel bennük zavart okozó polgári problémák. Végül, katonáinknak és lovainknak vissza kell nyerniük biztonságukat a szárazföldön, mielőtt harcra kerül a sor. Éppen ezért nagyon jót fog tenni a kilencnapos menetelés. Minden tervnek megvannak a maga hátrányai és veszélyei, de a vandálok nagy számbeli fölénye megköveteli, hogy olyan meglepetéssel dolgozzunk, amilyent az én tervem lehetővé tesz. Ne felejtsétek el azt sem, hogy az afrikai rómaiak ortodoxok, és Geilimer vandáljait ariánus elnyomóknak tartják. Ha merészen, de ugyanakkor józan körültekintéssel járunk el, az egész polgári lakosság a mi pártunkra kel, és nem lesz hiányunk sem vízben, sem élelemben.
Belizár érveit nem lehetett megcáfolni. Mindnyájan partra szálltunk hát, kivéve azt az öt-öt főből álló íjászőrséget, amely minden hajón visszamaradt a hajó és a matrózok védelmére, Úrnőmet, Antoninát nem lehetett rábeszélni, hogy maradjon a zászlóshajón, minthogy rendkívül bátor asszony volt.
A VANDÁLOK VERESÉGE
A manapság kiadott legtöbb történelemkönyvben az egyik csata leírása éppen olyan benyomást kelt, mint akármelyik másiké. Történelmi érzékemnek próbája lesz tehát, ha – Belizár csatáiról beszámolva meg tudom mutatni lényegbeli különbségeiket anélkül, hogy kifárasztanám olvasóimat a sok hősi katonai részlettel; mint ahogy a házigazda pompás, öreg borokat kóstoltathat vendégével anélkül, hogy lerészegítené. Meg kell mutatnom például, hogy a tizedik mérföldkőnél lezajlott csata a rendkívüli körülmények és a hadszíntér sajátosságai folytán erősen különbözött a darasi és az eufratesi ütközetektől.
A háromhónapos tengeri utazás után Keresztelő Szent János napján, vagyis június 24-én szálltunk partra Capoudiában. Röviddel partraszállásunk után remek előjel köszöntött bennünket. Miközben a tábori sáncokat ásták, néhány katona váratlanul bővizű forrásra akadt. Ezt a vizet csatornákba vezettük, és megitathattuk valamennyi lovunkat anélkül, hogy a vizeshordókat partra kellett volna szállítani. Belizár háziezredének egy szakaszát előre küldte Sullecthumba, a legközelebbi városba. A szakasz szürkületkor elrejtőzködött a kapu közelében egy barlangban, és ott maradt egész éjszaka. Kora hajnalban hosszú sor zöldséges szekér és sok lovas paraszt vonult vidékről a város felé, mert vásár napja volt. Katonáink szép nyugodtan kettesével-hármasával elvegyültek a tömegbe, és anélkül hogy a legcsekélyebb ellenállással találkoztak volna, elfoglalták a várost, amelyet nem vettek körül falak. Amikor a tiszta római leszármazású lakosság felébredt, örömmel fogadta a hírt, hogy eljött Belizár, és felszabadítja őket a vandál elnyomatás alól. A pap, a polgármester és a többi előkelőség valóban szívesen állt mindenben rendelkezésünkre, átadták a város kulcsait, gondoskodtak postalovakról stb. Másnap már Sullecthumban voltunk elszállásolva. A város négyszögletes, fehérre meszelt, lapos tetejű kőházakból állt, melyeket ápolt kertek öveztek. Minthogy Belizár megértette csapataival, milyen fontos, hogy barátságosan és tisztességesen viselkedjenek (megkorbácsoltatott néhány gyümölcstolvaj katonát), a lakosság szívélyes vendégszeretetet tanúsított irántunk.
Sikerült elfogni a van dal király egyik futárát, és Belizár – aki mindig alkalmat adott ellenfeleinek a megadásra, mielőtt megtámadta volna őket –, üzenettel küldte őt tovább Karthago vandál elöljáróihoz. Biztosította őket, nem azért jött, hogy velük háborúskodjon, hanem azért, hogy letegye a trónbitorló Geilimert, és visszahelyezze jogaiba törvényes királyukat, Hilderichet. Justinianus nevében felkérte okét, hogy legyenek ebben segítségére. Egyesek talán oktalannak fogják tartani Belizár üzenetét, hiszen a futár, ha gyorsan lovagol, hat nappal előbb érkezhet oda, és fellármázhatja a várost. De hát Belizár kárhoztatta a szükséges csatákat, s az ő erkölcsi felfogását nem egykönnyen lehetett megcáfolni. Ettől eltekintve, szándékainak nyílt bejelentése azt a benyomást kelthette a vandálokban, hogy igen erős haderőt hozott magárai, s ez a hiedelmük esetleg engedékenységre késztethette őket.
Geilimer király azonban csapatainak legnagyobb részével Karthagótól távol, a néhánynapi járóföldre fekvő Bullában tartózkodott. Fivére, Ammatas, akinek a futár a levelet átadta, azonnal továbbította azt a királynak. Minthogy a vandál királyságban kiválóan megszervezett posta működik. Ammatas már másnap megkapta Geilimer válaszát. Úgy rendelkezett, hogy Hilderichet azonnal végezzék ki, Ammatas pedig készüljön fel annak az útnak a megvédésére, amelyen Belizár hadai közelednek: e célból június harmadikára foglalja el hadállásait a Karthagótól számított tizedik mérföldkőnél, ahol az út meredek dombok közé ékelődik, ő maga, Geilimer, lovasságával ugyanaznap odaérkezik, és hátba támad bennünket, hacsak a helyzet közben meg nem változik. Belizár persze nem tudott erről a haditervről.
Folytattuk menetelésünket. Áthaladtunk Leptiminuson meg a nagy gabonakikötőn, Hadrumetumon, s naponta tizenkét mérföldet haladtunk. A lakosság mindenütt a legnagyobb lelkesedéssel fogadott bennünket, és bőségesen ellátott gyümölccsel meg friss kenyérrel. Éjszakára jól elsáncoltuk magunkat. Minden katona egy hosszú, hegyes dorongot vitt magával; a földhányásba szúrt dorongok alkották a védőpalánkot. Tőlünk jobbra haladt a flotta, mintegy lépést tartva a sereggel; a szél továbbra is kedvező maradt, Örmény János a háziezred háromszáz lovasával alkotta az elővédet, a masszagéta hunok a baloldalt biztosították, Belizár pedig a hátvédet vezette. Végre elértünk a hegyfok kiszögellő részéhez, s el kellett válnunk a flottától. De sajnálatunkat enyhítette annak a helynek a szépsége, amelyre ott ráakadtunk: a grassei paradicsom volt az. A királyi palotát nevezik így, melyet Geiserich épített és gyönyörű parkkal vett körül. Nagy ligetek, a legkülönbözőbb fajtájú fákkal, amelyek ezen az éghajlaton csak megélnek, halastavak, szökőkutak, pázsitok, árnyékos lugasok, virágágyak díszítik a parkot. Egyik része roppant gyümölcsös, tele ötösével ültetett fákkal, az ötös csoportokban minden fa más-más fajtájú. Az afrikai éghajlat melegebb a miénknél, így nyár közepén már élvezhetők voltak olyan gyümölcsök, amelyek nálunk csak augusztus elején érnek be: másodtermésű füge, őszibarack, szőlő stb. Katonáink e fák alatt vertek tábort, s annyi gyümölcsöt ehettek, amennyi beléjük fért, de semmit sem volt szabad magukkal vinniük. Valósággal zabáltuk a fügét, szilvát, faepret s más, nálunk ismeretlen gyümölcsöket, és mégis, amikor elmentünk, a fák éppúgy roskadoztak dús termésük súlya alatt, mint azelőtt.
Ezen a napon értesültünk Hilderich kivégzéséről, és Geilimer király előőrsei szintén aznap pillantották meg először hátvédünket De Belizárt ez nem késleltette előrehaladásában, s nem is ösztökélte gyorsabb tempóra. A hatodik napon, vagyis július 4-én átkeltünk a félszigeten, s a tuniszi tó megkerülésével közeledtünk a tizedik mérföldkőhöz. Egy kis falu volt ott, postaállomással. Mi a falutól öt mérföldnyire álltunk meg. Belizár jól védhető táborhelyet szemelt ki, s ott szokás szerint jól elsáncoltuk magunkat.
Közben a vandál haderő igyekezett bekeríteni bennünket. Ammatas vezette a karthagói helyőrséget; Geilimer unokaöccse, Zazo fia oldalról közeledett felénk, maga Geilimer pedig hátvédünket fenyegette. A vandálok a gótokhoz hasonlóan remek lovasok, ügyesen bánnak a lándzsával és a széles karddal, de íjat csak a gyalogságuk használ. Az utóbbi időben nem szereztek tapasztalatokat a hozzánk hasonló lovas-íjászokkal való harcban, mert csak egyetlen ellenségük volt azon a vidéken; a sivatag vad mór lovasai, azok pedig csak dárdával harcoltak Ez a körülmény nagy előnyt jelentett a mieinknek. Ami a vandálok küzdőképességét illeti, ezek a fehér bőrű, világoshajú északiak, most, a harmadik emberöltőben, már teljesen akklimatizálódtak Afrikához. Összeházasodtak a bennszülöttekkel, megváltoztatták étrendjüket, és behódoltak az afrikai napnak (amely inkább ingerlékennyé teszi az embereket, mint kitartóvá). Átengedték magukat különféle fényűzéseknek; selyemruhákat viseltek, túlságosan gyakran fürödtek, fűszeres ételeket ettek, zenekari muzsikában gyönyörködtek, és testgyakorlás helyett masszíroztatták magukat. Ez az ernyesztő élet erősen kidomborította valamennyi germán törzs közös vonását, mégpedig azt, hogy nem tudnak uralkodni érzelmeiken. Mindennek ellenére haderejük Geiserich ideje óta ötvenezerről nyolcvanezerre gyarapodott, nagyszámú mór szövetségeseiket nem is számítva.
Örmény János az előcsapattal tovább haladt, és július 3-án délidő táján, amint befordult az úton a tizedik mérföldkő közelében, szemben találta magát száz főnyi vandál lovassal, akik elővigyázatlanul a postaállomáson kívül álltak. János emberei zárt csapatban lovagoltak, a szűk szoroshoz hasonló úton fel sem fejlődhettek, nyilaikat sem használhatták, így hát tüstént lándzsájukkal támadtak. A vandálok gyorsan hadirendbe álltak, és keményen védekeztek. A küzdelemben tizenkét emberünk elesett, viszont Örmény János buzogánya homlokon találta vezérüket, egy aranyozott páncélt viselő szép ifjút. Ez holtan bukott le lováról, mire a vandálok kétségbeesett kiáltozások közepette elmenekültek, embereink meg utánuk eredtek. Szemben az úton kényelmesen ügetve más vandál lovasok közeledtek húszas-harmincas csoportokban. A menekülők őket is magukkal ragadták, ahogyan a hegyoldalon legördülő hólabdához folyton újabb és újabb hó tapadt, míg végül roppant lavinává válik. A mieink lándzsával, buzogánnyal és nyíllal üldözték őket, módszeresen öldökölve, nem adva alkalmat az ellenségnek a felfejlődésre, eszeveszett menekülésre késztetve őket.
A túloldali sík területen vérteseink már fel tudtak fejlődni, és a mészárlás itt még csak fokozódott, Örmény János egészen Karthago faláig verte vissza a vandálokat, és a síkságnak ezen a tíz mérföldjén szerteszét heverő holttestek láttán az ember húszezer főnyi üldöző sereget képzelhetett el, pedig hát mindössze egy fél század okozta a nagy felfordulást.
Időközben Geilimer király hadereje összetalálkozott unokaöccse hadseregével a tizedik mérföldkőnél. Egy sík területen, amelyet valamikor sós mocsár foglalt el, az unokaöcs – balszerencséjére – váratlanul a masszagéta hunokkal akadt össze. Háromezer emberével túlerőben volt az ő hatszázukkal szemben, de a félelmetes, idegen külsejű, mélyenülő szemű, hosszú hajú fickók (akik, ne feledjék el, egy év járóföldnyi távolságban laktak Karthagótól, és még sohasem mutatkoztak Afrika földjén) megrémítettek a babonás vandálokat, különösen, amikor váratlanul szörnyű nyílzápor zúdult rájuk. Meg sem kísérelték felvenni ellenük a harcot, futásban kerestek menedéket, de majdnem egy szálig lemészárolták őket. Geilimer még nem értesült unokaöccse sorsáról, Belizár hátvédjét pedig a dombos terepen szem elől vesztette. Belizár most már tudta, hogy Örmény János megtisztította a szorost az ellenségtől, de mivel nem kapott róla újabb hírt, attól félt, hogy csapdába ejtettek és segítségre van szüksége. Gyalogságát a táborban hagyva, egy század thráciai góttal előreküldte a heruliánusokat vértestvére, Pharas vezetése alatt, hogy tudják meg, mi történt. Ő maga lassúbb iramban haladt tovább a lovasság derékhadával.
Geilimer király most már harmincezer lovasával a tizedik mérföldkőhöz ért. A táborban úrnőm vette át a parancsnokságot, és igen tehetségesen szervezte meg a védelmet. Ezeket a kérdéseket Belizárral együtt tanulmányozta, és bátorsága, vidám beszédmodora mindenkiben bizalmat keltett. Katonai képességeit azonban nem tették komolyan próbára; Geilimer elhaladt táborunk mellett anélkül, hogy észrevett volna bennünket, mert egy domb volt köztünk. Belizárt is elkerülte, mert az más úton haladt.
Amikor Pharas és a thráciai gótok elértek a postaállomáshoz, az ütközet helyére, a legnagyobb izgalomban találták bajtársaikat, mert az aranyos páncélú halott vandál nem volt más, mint maga Ammatas, Geilimer fivére.
Pharas és heruliánusai tovább haladtak Örmény János keresésére. Alig indultak el, amikor délről porfelhő támadt, és egy járőr nagy vandál lovascsapatot jelzett – Geilimer király embereit. A thráciai gótok nyomban a domb felé vágtattak, hogy azt hatalmukba kerítsék, mert a domb uralta a szoros bejáratát; a vandálok azonban puszta számbeli fölényükkel tüstént visszavetették őket, mire visszavágtattak a fősereghez, így Geilimer király ötször akkora sereggel, mint a mienk, a nagyon könnyen védhető szoros birtokában maradt, Örmény János és Pharas az egyik oldalra került. Belizár visszamaradt a másikon, a flotta a messzi távolban volt valahol. A csata már elveszettnek számított.
De jusson eszünkbe, hogy Konstantinápolyban van egy tér, amelyet a Fivéri Szeretet terének neveznek. Magas talapzaton szép szoborcsoportozat örökíti meg Constantinus császár fiainak testvéri szeretetét (mellesleg megjegyezve: később kegyetlenül elpusztították egymást). A görögök és más földközi-tengeri népek között az igazi testvéri szeretet fehér holló; az örökösödési törvények miatt még az egyszerűbb születésű emberek között is ritka, nemhogy a bíborban születettek között, s ha valahol mégis előfordul, érdemes szoborcsoportozatban megörökíteni. Hiszen a legrégibb görög nyelvű költemény, Hesiodus „Munkák és napok” című híres műve is testvéri viszályból keletkezett. De a germán törzseknél a testvéri szeretet nem ritkaság, és a vandálok lelkéből az afrikai fényűző életmód sem tudta kiirtani ezt a szép tulajdonságot. Amikor Geilimer király délután odaérkezett a mérföldkőnél levő postaállomáshoz, s megtudta, hogy fivére, Ammatas elesett a harcban, ez olyan rettenetes hír volt számára, hogy teljesen átengedte magát a barbár fájdalomnak. Képtelen volt áttekinteni taktikai helyzetét, egyébre gondolni sem tudott, csak síremlékekre és halotti énekekre.
Belizár összeszedte a szétszóródott thráciai gótokat, és velük együtt előrenyomult a mérföldkőhöz, ahol a vandál haderő most a legnagyobb rendetlenségben zsúfolódott össze. Lovasságuk a fontos dombról levágtatott a többiekhez, hogy megtudja, mi történt, és természetesen tüstént belekapcsolódott az általános siránkozásba. Geilimer vigasztalhatatlan fájdalmában hangosan zokogott, s egyszerűen képtelen volt hadvezérhez illő módon gondolkodni vagy cselekedni.
Belizár meglepődött a dolgon, de tüstént ki is aknázta a kínálkozó alkalmat. Katonáit két csoportba osztva felküldte a dombokra, a szoros két oldalára. Amikor már odafenn voltak, jelt adott az egyidejű támadásra az alattuk és közöttük levő tömeg ellen. Nyílzáporunk szörnyűvé, a domb lejtője pedig ellenállhatatlanná tette a támadást. Már az első rohamra százával hullott az ellenség. Századaink akkor újra tömörültek, fellovagoltak a dombra, és újabb nyílzápor után megint támadtak. Ezt újra meg újra megismételték. Félórán belül a megmaradt vandálok két-három század kivételével, amelyet teljesen bekerítettek a szorosban, hanyatt-homlok menekültek a kiszáradt mocsár felé, de ott meg a masszagéta hunok öldösték őket halomira. Ami pedig Örmény Jánost illeti, az ő emberei a halottak kirablása közben annyira szétszóródtak a Karthago előtti lapályon, hogy nem tudta őket összeszedni. Pharas megérkezése sem segített a dolgon, mert akadt elég zsákmány az ő heruliánusainak is, és jó időbe tellett, míg összeszedtek hétszáz embert, és visszatértek Belizár segítségére. Közvetlenül a csata befejezése előtt érkeztek, és elszánt támadással betetőzték a szorosban aratott győzelmet. Erről a csatáról Belizár így nyilatkozóit:
– Örülök neki, de szégyellem is magam, mint ahogy egy szorongatott helyzetbe került sakkjátékos szégyelli magát, ha temperamentumos ellenfele legjobb figurái feláldozásával eldobja magától a játékot. Nem tudom, nem lett volna-e helyesebb megfogadni a tengernagy tanácsát, s a tengeren egyenesen Karthago ellen vonulni, mert a szoros a mérföldkőnél áthághatatlan akadály lett volna, ha komolyan védik.
Másnap reggel úrnőm csatlakozott hozzánk a gyalogsággal, és valamennyien Karthago ellen vonultunk. Késő délután érkeztünk meg, s a város kapuit tárva-nyitva találtuk. Belizár azonban megtiltotta, hogy bárki is belépjen a városba. Nem annyira azért, mintha csapdától tartott volna, mint inkább azért, mert attól tartott, hogy katonái nem tudnának ellenállni rablási ösztönüknek. Karthago voltaképpen visszaszerzett római város, nem pedig elfoglalt vandál birtok – mondotta –, ezért nem engedhetett meg ott semmiféle erőszakot. Az ujjongó polgárok majdnem minden ablakba égő gyertyát vagy lámpát tettek, s úgy kivilágították a várost, mintha ünnepség lenne. Gyönyörű látványt nyújtott onnan, ahol mi álltunk, minthogy a város fokozatosan emelkedő talajra épült. Izgatott polgárok rohantak ki, hogy meglátogassák táborunkat, virágot, olajágat, ajándékot hoztak a katonáknak.
– Milyen kár – sopánkodtak –, hogy ti nem vehettek reszt a túláradó lelkesedésnek ezen a csodálatos ünnepén.
A vandálok közül azok, akik nem tudtak elmenekülni, a varon templomaiban kerestek menedéket. A város utcáin egymást érték a püspökök vezette tömegfelvonulások, s az ortodox keresztények zsolozsmákat énekelve ünnepelték felszabadulásukat.
Aznap este a flotta is megérkezett, mert a szél éppen akkor változtatta irányát, amikor hajóink a Bon-fokhoz értek. A tuniszi tóban vetettek horgonyt, és csak egy kis hadihajó-osztag futott be engedély nélkül Karthago külső kikötőjébe, s legénysége a raktárakat kezdte fosztogatni. Amikor Belizár megtudta, hogy a flotta megérkezett, így szólt:
– Most már látom, hogy mégis rosszul tettem volna, ha megfogadom a tengernagy tanácsát, megkockáztatva a kedvezőtlen szeleket és a tengeri csatát. Őrültség lett volna Karthagót a tenger felől megostromolni. A kitűnő helyőrséggel ellátott magas védőgátakat nem tudtuk volna áttörni. És a flottánk sem tudott volna behatolni, ha Geilimer vereségének híre nem keltett volna pánikot, aminek hatására a vandál helyőrség megszüntette az erős torkolatzárt a tuniszi tó bejáratánál és a külső kikötőnél, hogy minden rendelkezésre álló hajóval el tudjon menekülni. Nem, ezt a feladatot bizony nem tudtuk volna megoldani. Sohasem lett volna szabad megkockáztatni ezt az expedíciót ilyen kis haderővel. De viszont az is kérdéses, hogy nagyobb haderővel el tudtunk volna-e érni ilyen nagy sikert?
Másnap reggel partra szállította a tengerészeket, s miután szigorú parancsot adott arra, hogy a lakossággal szívélyes viszonyban kell maradni, egész seregével bevonult Karthagóba. Minthogy az elszállásolás előkészítő munkáját már előző este elvégezték, nagy rendben, mintha csak Drinápolyban, Antiochiában vagy Konstantinápolyban lennénk, minden csapattest elvonult a részére kijelölt utcába a szállására. Úrnőm, Antonina Belizárral a királyi palotába költözött. A nagy díszteremben azt a lakomát ettük végig, amelyet Ammabas rendelt Geilimer király számára, és az ő cselédsége szolgált ki bennünket. Ezután Belizár Geilimer trónjára ült, és a császár nevében igazságot osztott. A város elfoglalása olyan nyugodt körülmények között történt, hogy a kereskedelmet az esemény meg sem zavarta. Eltekintve egyes raktárak kirablásától, amivel kapcsolatban Belizár szigorú nyomozást indított, egyetlen bűneset sem fordult elő, és jelentéktelen panasz is alig akadt.
Aznap ünnepelték Szent Cyprianusnak, Karthago védszentjének ünnepét, noha ez csak két hónap múlva lett volna esedékes; de hát Szent Cyprianus vihara, az a vad északkeleti szél, amelyet mindig szeptember közepén várnak, szintén megelőzte a dátumot, és flottánkat biztonságosan a kikötőbe fújta. Szent Cyprianus katedrálisa, amelyet néhány évvel korábban ariánus templommá tettek, újra az ortodoxok kezébe került, s így az ünnepet nagy egyházi körmenettel és hozsannával ülték meg.
Karthago nagy város, tele üzleteikkel és szobrokkal, helyi sárga márványból készült oszlopcsarnokokkal, fürdőkkel, piacokkal, és a dombon még óriási hippodromja is van; minden tekintetben olyan, amilyennek egy nagyvárosnak lennie kell, csak éppen a terek nem olyan szélesek, mint Konstantinápolyban, no meg az utcák is sokkal szűkebbek. A szabadság öröme heteken át szinte sugárzott a lakosok arcáról, és mindennap ünnepnek tűnt. Az a rendkívüli könnyedség, amellyel a vandálokat megvertük, szinte kizárólagos témája volt a társalgásnak, és magyarázatképpen mindenki felelevenítette ezzel kapcsolatos álmait vagy az eseményt megjósló előjeleket.
Profetikus tartalmat találtak még az iskolás gyermekek közismert rigmusában is:
Gamma elűzi majd Bétát,
De örömét nem leli,
Mégis Béta lesz a győztes,
S mindkét szemét kiveri.
Ez a rigmus a helyi kolostori iskolákban használt görög ábécéskönyvből származott: az első betű, az „alfa” úgy rögződött meg a gyerekek emlékezetében, hogy az a virágot jelentő „anthos” szó első betűje, a „béta” jelezte a „balearicos”-t, a baleári harcost, a „gamma” pedig a „gallos”-t, vagy a gall dárdást és így tovább. Ezeket az alakokat a barátok berajzolták az ábécéskönyvbe, hogy a betűk a gyermekek emlékezetében maradjanak. A gyermekek azonban úgy képzelték, hogy a baleári és a gall, mivel az ábécéskönyvben egymással szemben állnak, a valóságban is ellenségek, így, amikor „gallt és baleárit” játszottak, egyik gyerek, a gall, bottal a kezében üldözte a másikat, a baleárit, de amint elérte, a gall elszaladt, mire a baleári üldözőbe vette, és kavicsokat hajigált utána. A rigmus erre a játékra vonatkozott, de a mostani népszerű magyarázat szerint jóslatot tartalmazott, mely íme, be is teljesedett: Geiserich király elüldözte Bonifacius római tábornokot, aki Andalúziából odahívta őt, és most Belizár verte meg Geilimer királyt, megölve fivérét és unokaöccsét. Mert nevük kezdőbetűi megegyeztek a rigmusban szereplő betűkkel.
Maga Belizár nem vesztegette az idejét azzal, hogy sütkérezzen a dicsőségben és boncolgassa a jóslatokat. Nyomban munkába állított nagyszámú vandál foglyot, minden kéznél levő napszámost s különösen kőművest, igen sok tengerészt és a helyőrségi szolgálatban nélkülözhető gyalogos katonát, hogy a városfalak omladozó szárazföldi részét újra felépítsék, és kihegyezett végű cölöpökkel teletűzdelt mély árkot ássanak a falak körül. Nagy vállalkozás volt ez. Noha a kiemelkedő hegyfokon épült várost a tenger három oldalról védi, erődítményei mégis igen nagy terjedelműek. A kis félsziget nyakánál három vonalban egymás mögött hét mérföld hosszúságban állnak a negyven láb magas falak, hellyel-közzel erős tornyokkal, ezenkívül egy tizenöt mérföldes, hasonlóképpen igen erős belső fal, végül a parti erődítmény. A városnak két megerősített kikötőié van: a külső a kereskedelmi hajók, a belső a hadiflotta számára. A belső kikötőben egyszerre kétszáz hadihajó horgonyozhat. Amikor mi megérkeztünk, a belső kikötő üresen állt, mert a vandál hadiflotta nagyobb részét Zazo Szardíniába vitte, más hajókat Tripoliszba küldtek, a megmaradtakon pedig a karthagói helyőrség menekült el.
Néhány nap múlva történt, hogy egy vandál hadihajó érkezését jelezték. A hajót bántatlanul beeresztették a kikötőbe, mert nyilvánvaló volt, hogy legénységének fogalma sincs arról, hogy a város a mi kezünkben van. Amikor a kapitányt partralépése pillanatában letartóztatták, meglepetésében majdnem kővé meredt. Levelet hozott Geilimer királynak, Zazótól, aki bejelentette, hogy teljes diadalt aratott Szardíniában és reméli, hogy a római császári hajóhad, amelynek közeledéséről hírt kapott, már azóta megérdemelten vereséget szenvedett.
Geilimer király a Karthagótól kelet felé négy napi járóföldnyire fekvő Bullában, a numidiai királyok ősi fővárosában újraszervezte szétszórt csapatait. Egyik gályájával már levelet küldött Zazónak, kérve, hogy sürgősen térjen vissza.
Két hét múltán Zazo teljes haderejével visszaérkezett Afrikába – Szardínia csak százötven mérföldnyire fekszik északra –, és a bullái síkságon karjaiba zárta fivérét, Geilimert. Mint a testvéri szeretet szobra álltak ott, hangtalanul zokogva egymás karjaiban, s bármely szobrász vagyont szerzett volna, ha megmintázhatja őket. Példájukat követve Zazo minden egyes embere is kiválasztott egyet Geilimer katonáiból, összeölelkezett vele, aztán kezeiket tördelve, valamennyien zokogni kezdtek. Fantasztikus látvány lehetett!
Ezután az egyesült vandál seregek újra Karthago ellen vonultak. Geilimer elképedt, amikor megpillantotta a külső erődítmények körül újonnan ásott védőárkokat, és látta, hogy a hármas falgyűrű legkülső gyűrűje gyenge pontjainak legnagyobb részét újjáépítették. Nem is merte megtámadni a falat, amelyet mesterlövész íjászok védtek, és megelégedett azzal, hogy csapatai egy helyen rést ütöttek az ötven mérföld hosszú vízvezetékbe, amely Karthagót ellátta vízzel. De Belizár számított erre, s még a vandálok megérkezése előtt úgy intézkedett, hogy a fürdők meg a dísztavak vizét vezessék át a mély, föld alatti ivóvíztartályokba. A vandálok a város gyümölccsel és élelmiszerrel való ellátását is megakadályozták a szárazföld belseje felől, de ez sem keltett nagy hatást, mert a tengeren keresztül és tulajdon kertjeiből Karthago élelmezni tudna magát. Vandálnak lenni Afrikában a teljes adómentességet és a feudális előjogok élvezését jelentette. Ennélfogva Karthago vandál negyede, amely a tenger felől jövet az óvárostól jobbra terül el, ragyogó villákból állott, s mindegyiket gyönyörű gyümölcsösök, konyhakertek és parkok övezték. Ezeket a birtokokat Belizár igénybe a csapatok elszállásolására, és minthogy éppen az őszi gyümölcsérés ideje járta, senkinek sem lehetett oka panaszra. A városi magtárakat is színültig telve találtuk.
Ekkor Geilimer király titokban néhány csapatunkat lázadásra akarta rábírni: a thráciai gótokat, ariánus hittestvéreiket, továbbá a masszagéta hunokat. Az utóbbiak úgy érezték, hogy nagy sérelem esett rajtuk. Amikor ugyanis a perzsákkal megkötöttük a békét, a császár nem küldte őket vissza a perzsa birodalom túlsó oldalán elterülő hazai sztyeppjeikre, ahogyan megígérte, hanem behajózta őket Afrika felé. Ami a megkörnyékezett gótokat illeti, csak nevettek azon, hogy őket hűtlenségre képeseknek tartották, és nyomban jelentést tettek Geilimer próbálkozásairól. A hunokkal már nehezebben boldogult Belizár. Igen előzékenyen bánt velük, gyakran lakomára is meghívta őket, de még így is jó időbe tellett, mire – teljesen megnyerte bizalmukat, s bevallották neki, hogy bizony komolyan foglalkoztak a vandál ajánlattal. Erről különben Belizár már értesült alvezérétől, Aiganustól. A hunok kijelentették, hogy nem akarnak helyőrségként Afrikában maradni, nem akarnak ilyen távol hazájuktól élni és meghalni. Semmiféle csáberő, legyen az selyem öltözék, kristálykupa a kvaszuk számára, teli has vagy telt idomú, szerelmes természetű asszonyok serege – semmi, de semmi nem tudja elnyomni a szélfútta tágas sztyeppék és honfitársaik szekerei után vágyódó szívük epekedését. Belizár ekkor becsületére megesküdött, hogy nyomban hazamehetnek, mihelyt a vandálokat végleg legyőzte. Erre ők is ünnepélyesen megújították hűségesküjüket.
December elejére a falakat már teljesen kijavították, úgyhogy teljes hétmérföldes hosszúságban újra kitűnően védhetőek lettek még az árok nélkül is. Belizár ekkor elhatározta, hogy kitör a városból, és megtámadja a vandálokat. Úgy gondolta, ha meg is vernék, most már biztos helyre vonulhat vissza. A gyalogságot, haderejének legfontosabb részét ő maga vezette. A teljes lovasságból felállított előőrs, melyből csak az az ötszáz háziezredbeli vértese hiányzott, akiket saját magánál tartalékban tartott, az ellenséggel húsz mérföldnyire a várostól, Tricamaronnál találkozott, és a parancsnak megfelelően tüstént megtámadta. A csata jellege szokatlan volt. A vandálok, noha ismét roppant számbeli túlerőben voltak velünk szemben, ostoba módón csak védekeztek, mintha csak holmi gyalogos újoncok lettek volna, Örmény János a háziezred megmaradt ezer vértese élén kisebb támadásokkal megpróbálta kicsalni őket állásaikból. Amikor végül is rájött, hogy azok bizony egy tapodtat sem hajlandók mozdulni s minden bátorságukat elvesztették, kibontotta a császári lobogót, és komoly támadást indított ellenük. Geilimer valamilyen babonás okból megparancsolta embereinek, hogy dobják el lándzsáikat és dárdáikat, harcoljanak pusztán a kardjukkal. Ez természetesen igen nagy hátrányt jelentett nekik.
Uliaris mindjárt a támadás elején olyan szerencsés helyzetbe került, hogy egyetlen lándzsadöféssel megölhette Zazót. Halálának híre hamarosan elterjedt a vandálok között, és középhaduk fejvesztetten menekült a táboruk felé. A két szárny azonnal követte példájukat, amint a támadás általános lett, anélkül, hogy egyetlen kardcsapást tettek volna. Ahhoz képest, hogy ez a csata egy egész királyság sorsát döntötte el, hihetetlenül egyoldalú és verteién volt, és talán még egy teljes óráig sem tartott. Mi ötven embert vesztettünk, ők nyolcszázat. Gyalogságunk újra kimaradt ebből a csatából, mert félnapi járóföldnyire haladt a lovasság mögött. Késő délután érkeztek meg, és mindjárt készülődni kezdtek a vandál tábor megtámadására, amely tulajdonképpen nem volt más, mint gyenge sánckerítéssel védett fedeles szekerek széles gyűrűje.
Amikor Geilimer király látta, hogy főhaderőnk közeledik, felkapta kedvenc unokaöccsét, Ammatas hatéves kisfiát, maga elé ültette a nyeregbe, mondván, hogy jól fogódzkodjék meg, aztán elvágtatott vele, mire sógoraiból, unokatestvéreiből és egyéb rokonságából álló kísérete is utána vágtatott. S mindez anélkül történt, hogy akár egyetlenegy szót szólt volna, vagy mentegette volna magát tábornokai előtt. Minthogy a tábornokok uralkodójuktól ilyen parancsszerű példát kaptak a gyávaságból, meg sem kísérelték, hogy megszervezzék a tábor védelmét. Seregük hamarosan felbomlott, és szerteszéledt, egy szégyenletes jelenet szégyenletes előjátékaként.
Egyetlen kardcsapás nélkül elfoglaltuk a tábort, és a miénk lett mindaz, ami benne volt. A katonák megbontották a sorfegyelmet, és pillanatok alatt megkezdődött a zsákmányolás. Soha még ekkora prédához nem jutott katonaság, de kétségkívül meg is érdemelte. Nemcsak egyházi és személyi tulajdont képező aranyat és ékszert, nemcsak remekbe készült elefántcsont kincseket, selymeket rabolhattak a szekereken őrzött ládákból, de emberzsákmányt is ejthettek: a vandál asszonyokat és gyermekeket, akiket a férfiak aljas módon sorsukra hagytak. Mi volt most a helyzet? Belizár épp eléggé fejébe verte katonáinak, hogy régi katonai szokás szerint a győztesek kirabolhatják ugyan az ellenség táborát: de aki nőkön erőszakot követ el, azt felakasztatja vagy karóba huzatja, mert az ilyen istentelenséget nem fogja tűrni. Belizár, mint tudják, végre is hajtotta parancsait, és egy parancsot csak egyszer kellett kiadnia, nem úgy, mint gazdájának, Justinianusnak, aki kénytelen volt egy-egy törvényét újra meg újra kihirdettetni, mert azokat nem hajtották végre megfelelő szigorral, és így nem is nagyon engedelmeskedtek neki.
Erőszak nem is történt olyan értelemben, hogy a nőket akaratuk ellenére kényszerítették volna szeretkezésre. De a nők, akiknek nagy része szokatlanul szép volt és majdnem valamennyi igen ápolt, komoly szenvedéllyel szeretkeztek. Semmi okuk sem volt ugyanis arra, hogy hűségesek maradjanak olyan férjekhez, akik gyáva módon cserbenhagyták őket. S ezenkívül igen okosan belátták, hogy rabszolgasors fenyegeti őket, sohasem lesz módjuk folytatni régi, kellemes életüket, amelyet ez az utálatos hadiárat félbeszakított. Felismerték, hogy egyetlen módon szabadulhatnak csak meg válságos helyzetükből: ha feleségül mennek a római katonákhoz, akik különben is többet érnek, mint volt férjeik. Soknak tekintettel kellett lennie a gyermekeire. Legtöbb katonánkhoz hasonlóan ők is úgy gondolkoztak, hogy a háború befejezése után a győzelmes sereg lesz Afrika katonai arisztokráciája, ők foglalják majd el a vandálok helyét és minden tulajdonát. Katonáinkat megerősítette ebben a hitükben Karthago püspökének prédikációja, melyet a katedrálisban tartott. A textust Lukács evangélistától vette. „Mikor az erős fegyveres őrzi az ő palotáját, amije van, békességben van. De mikor a nálánál erősebb reá jővén, legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott, és amit tőle zsákmányol, elosztja.” Az a lehetőség, hogy egy ilyen gazdag és kellemes országban nemes emberek lehetnek, valamennyiüket boldog várakozással töltötte el, kivéve a masszagéta hunokat, akik mindenáron haza akartak menni.
Én azonban nehezen tudtam eldönteni, vajon komikus vagy tragikus látvány-e, amint ezek az asszonyok, nagy sietve megfelelő férjet keresnek, felkínálják magukat, ígérgetve mindenfélét, és ékes szavakkal ecsetelik gazdag hozományukat: ragyogóan berendezett karthagói, házukat, földjüket és sok jószágukat. A férfiak persze – a thráciai gótok kivételével – egyetlen szót sem értettek meg a vandál beszédből. Ha valamelyik asszony nem volt különlegesen vonzó vagy nem ajánlotta fel magát, mutogatva keblén csillogó ékszereit és aranyait, a katona lerázta magáról, és tovább kutatott jobb üzlet után. Számszerűleg hadseregünk minden tagjára legalább egy vandál nő jutott. Az erélyesebb nők közül többen engem vettek körül, minthogy eunuch vagyok, s remélték, ha hozzám jönnek feleségül, megőrzik erényes voltukat és szabadságukat is. Úrnőmnek is igen sokan ajánlkoztak, hogy vegye magához őket szobalánynak vagy komornának. Mellesleg szólva, úrnőm az elsők között lépett a táborba, és szolgái segítségével jókora kincset szedett össze a szekerekről.
Az eszeveszett harácsolás és az önként felkínált szeretkezések habzsolása teljesen felbomlasztotta a hadsereget. Ha két órával később egyetlen vandál század megpróbálta volna visszafoglalni a tábort, könnyen győzött volna. Katonáink sisakjukat a szekereken levő hordókból édesborral töltötték meg, és most ittasan lézengtek a táborban, civakodva, fosztogatva, gajdolva. Olyan tárgyakat, amelyek egy és más oknál fogva nem nyerték meg különösen a tetszésüket, olcsó áron készpénzért eladogatták egymásnak. Elfogadták a felajánlkozó asszonyokat, végül kimentek a táborból, újabb zsákmányt keresve, melyet talán a szomszédos barlangokban vagy kövek alatt dugtak el a menekülők. Ilyen féktelen módon telt el az egész éjszaka. Belizár hat hűséges emberével járta a tábort, s az erőszakot mindenütt megtorolta ahol nyomára jutott. A katonák szinte beleszédültek nagy szerencséjükbe, hiszen legtöbbjük egy csapásra gazdag ember lett, és meg volt győződve arról, hogy most már egész további életében megélhet a pénzéből, nem szorul többé katonai szolgálatra.
Kora hajnalban Belizár a tábor közepén felhágott egy kis dombra – úrnőm is vele tartott –, és hangos szóval figyelmeztette embereit, hogy viselkedjenek fegyelmezetten, mert ellentámadástól lehet tartani. Eleinte senki sem hallgatott rá. Ekkor saját maga fújt gyülekezőt, „a fehérek gyülekezőjét”, mire háziezredének vértesei lassanként emlékezni kezdtek arra, hogy a gyülekezőről való távolmaradásért korbácsolás jár. Így aztán kényszeredetten mégiscsak összegyülekeztek, roskadozva zsákmányuk alatt, amelyet új családjuk is segített cipelni. Úrnőm tanácsára Belizár a zsákmányolt holmikat csomagokba kötözve felrakatta a vandál szekerekre, s a szekérkaravánt útnak indította Karthago leié; minden félszakaszra jutott egy szekér. A szekerek mellett mentek a foglyok, s minden félszakasznál a rangidős katona felelt a zsákmányért meg a foglyokért.
Belizár ezután Örmény Jánost kétszáz emberrel Geilimer király üldözésére küldte, azzal a paranccsal, hogy élve vagy halva, de hozza vissza. Uliaris, aki méltán volt büszke arra, hogy Zazót megölte, önként vele tartott. Belizár most általános szemlét rendelt el, és megfenyegette a részeg katonákat, hogy lándzsanyéllel fogja őket jobb belátásra bírni; így aztán lassan helyreállt a rend. Ezután lovasosztagokat küldött ki azzal a paranccsal, hogy kutassák át a környéket, nem rejtőznek-e valahol vandálok. S valóban, ezrével fogdosták össze őket; legtöbbjük templomokban keresett menedéket. Életüket megkímélték, de fegyvereiket elszedték tőlük, és gyalogsági fedezettel Karthagóba kísérték őket. Örmény János és Uliaris öt nap, öt éjszaka üldözte Geilimert, aki a Karthagótól kétszáz mérföldre nyugatra fekvő gazdag kikötőváros, Hippo Regius felé menekült. A hatodik napon utol is érték volna, ha nem jön közbe egy szerencsétlen véletlen. Hajnalban Uliaris erősen átfázott, s hogy felmelegedjék, igen sok bort ivott. Minthogy azonban a gyomra üres volt, berúgott és vidáman bolondozva összevissza fecsegett. Egy öreg őrmester szemrehányást tett neki:
– Ha urad, Belizár, most látna téged, nemes Uliaris, a karóbahúzatás veszélyébe kerülnél.
– Ugyan menj már! Hogy lehet valakire ráfogni, hogy részeg, aki így tud célba lőni!
Ezzel fogta az íját, és megcélozta a szemébe ötlő legelső célpontot: egy foltos tollazatú búbosbankát, mely a közeli dombon ült egy galagonyabokron. A nyílvessző elsuhant, és Uliaris felkiáltott:
– Hát tud így lőni, aki részeg? Magam is megmondtam gazdámnak Abydosban, hogy részeg embernek sohasem szabadna fegyvert fognia.
Valamennyien nevettek, mert igen messze lőtt a céltól. Nevetésük azonban hamarosan torkukra forrott, mert a dombocska másik oldaláról jajkiáltás hallatszott. Örmény János kiáltott fel fájdalmában, mert a nyílvessző az ő nyakába fúródott.
Geilimer üldözése természetesen félbeszakadt, Örmény János néhány pillanat múlva meghalt Uliaris karjaiban. Uliaris meg kétségbeesésében és rémületében a közeli falusi kápolnában keresett menedéket. A katonák így parancsnok nélkül maradtak. János halála volt az első nagy fájdalom, amely Belizárt érte, de némán viselte fájdalmát, nem siránkozott hangosan vandál módra. Amikor a katonák jelentették Uliaris kétségbeesését és Örmény János utolsó üzenetét: „Irántam való szeretetedre kérlek, legdrágább gazdám, ne állj bosszút régi bajtársunkon”, Belizár megbocsátott Uliarisnak. Örmény Jánost azon a helyen temették el, és Belizár a síremlék ápolására állandó jövedelmet biztosító alapítványt tett. Uliaris ettől kezdve egész életében tartózkodott a bortól. Évekkel később, végleges leszerelése után, szerzetes lett, s az Aranyszarv-öböl melletti Blachernae-ben, a Szent Bartimeus kolostorban szolgálta Istent.
Belizár most maga üldözte tovább Geilimer királyt, akinek kincsekkel megrakott hajóján majdnem sikerült megszöknie Afrikából. Szövetségeséhez, a vízigótok királyához szeretett volna hajózni Hispániába, de az ellenszél visszavetette Hippo Regiusba, mire egy baráti mór törzsnél keresett menedéket, a tengerparton emelkedő Pappua nevű meredek hegyen, nem messze Hippótól. A kincses hajó Belizár kezébe jutott, arra azonban már nem volt ideje, hogy a királyi koronát és Geilimer személyét is hatalmába kerítse. Másutt volt rá szükség, így, miután Hippóban a helyi hatóságok megadták magukat, körülnézett katonái között, ki volna a legmegbízhatóbb, akire rábízhatná Pappua ostromát. Választása vértestvéréré, Pharasra esett, aki vállalkozott is az ostromra. Mialatt Pharas és heruliánusai a hegy lábánál táboroztak és megakadályozták Geilimer szökését, Belizár végezte a maga dolgát, sorra elfogta és lefegyverezte a menekülésben levő vandálokat. Foglyait Karthagóban gyűjtötte össze, és az erődítmények építésénél használta fel őket.
Expedíciókat küldött a vandál birodalom különálló tartományaiba, hogy az ott lakókat újra beszervezze állampolgároknak; haderejét római afrikaiak besorozásával növelte. Korzikába és Szardíniába küldött csapatai magukkal vitték Zazo fejét, bizonyítékképpen, hogy Belizár nem hazudik, amikor azt állítja, hogy meghódította Karthagót. Egy másik haderő Marokkóba ment, Ammatas fejével, előzőleg ugyanis ő volt a tartomány kormányzója. A harmadik expedíciónak Tripolisz volt a célja, a negyedik pedig a termékeny Baleári-szigetekre hajózott, amelyek oly gazdagok olajban, mandulában és fügében Mindezek a szigetek és tartományok nyomban alávetették magukat Belizárnak.
Sikertelenség csak Szicíliában érte, ahol Justinianus nevében igényt tartott Lilybaeumra, mint a vandál birodalom egyik részére. Indokul azt hozta fel, hogy Lilybaeumot Theoderich király hozományul adta nővérével, amikor az Hilderichhez ment feleségül. A szicíliai gótok megtagadták a helység átadását, pedig a sziklákon kívül alig volt valami más ezen a sivár helyen, és támogatták a kis vandál helyőrséget, hogy Belizár embereit elűzzék. Belizár ekkor szigorú levelet írt Szicília kormányzójának, újra kijelentve, hogy Justinianusnak elidegeníthetetlen joga van a helységre, és ellenkezés esetén háborúval fenyegetőzött. Jól tudta ugyanis, hogy egy talpalatnyi hely Szicíliában biztonságot jelent a gótok mindennemű afrikai inváziója ellen. Azért említem ezt a lilybaeumi ügyet, mert később igen nagy politikai fontossága lett.
Most pedig hadd mondjam el Geilimer király történetének végét. Ott tartózkodott tehát unokatestvéreivel és sógoraival Pappua hegyen, együtt élt a vad mórokkal, kétségbeesetten várta a szabadulást, melyre azonban semmi reménye nem volt. Ebben az időben nem lehetett nála nyomorultabb senki Afrikában. Mert míg a vandálokat a világ legfényűzőbb nemzetének ismertek, szomszédaik, a mórok a legnyomorúságosabb viszonyok között éltek. Télen-nyáron földbe vájt kunyhókban laktak, amelyekben az évszakhoz mérten vagy fullasztó meleg, vagy nyirkos hideg volt a levegő. A padlón aludtak egyetlen báránybőrön, és minden évszakban ugyanazt a durva inget meg csuklyás burnuszt viselték. Fegyverük és általában magántulajdonuk alig volt. Étrendjükből hiányzott a kenyér, bor és az olaj, vizet ittak, növényeket és kovásztalan zabkenyeret ettek, amelyet nem őrölt lisztből készítettek, hanem mozsárban durván összetört zabszemekből parázson sütöttek.
Nehéz lenne eltúlozni Geilimer és családja szenvedéseit. Hálára kényszerültek mór barátaik iránt azért a nyomorult vendéglátásért, amelyben részük volt, de mivel Pharas szigorú vesztegzár alatt tartotta őket, friss élelmiszer nem juthatott el hozzájuk. A zabkészlet nemsokára veszedelmesen leapadt. Semmi szórakozásban nem volt részük, nem fürödhettek, nem lovagolhattak ki, nem élvezhették a zenét, hiányoztak a bájos nők. Messzi alattuk láthatták Hippo Regius fehér falait és tornyait, az ovális hippodromot, a kikötő hajóforgalmát és a gyümölcsösök sötétzöld erdejében ezüstösen csillogó halastavakat.
Pharas unta az ostromot, s támadással próbálta bevenni a sasfészket, de a felülről sziklákat görgető mór helyőrség sok veszteséget okozva visszavetette heruliánusait. Ekkor elhatározta hogy megpuhítja Geilimert. Egy nap a következő levelet intézte hozza:
„Felséges Király, üdvözlégy.
Egyszerű barbár vagyok, teljességgel műveletlen, ezt is egy íródeáknak mondom tollba, aki remélem, pontosan le fogja írni, amit mondok. (Ha nem, jól megkorbácsoltatom.) Mi jutott eszetekbe, drága Geilimer, hogy te és rokonaid felültetek arra a sivár kőszirtre, és most ott éltek egy sereg meztelen, tetves mór társaságában? Azért talán, hogy elkerüljétek a rabszolgaságot? Hát ma az a rabszolgaság? Ostoba szó, semmi más. Hol van élő ember, aki nem rabszolga? Sehol. Az én embereim például az én rabszolgáim, ha névlegesen nem is azok. Én magam rabszolgája vagyok andámnak, Belizárnak, ő meg Justinianus császár rabszolgája, Justinianusról pedig azt mondják, hogy ő feleségének, a gyönyörű Theodorának rabszolgája, Theodora pedig szintén valaki másé, nem tudom kié, talán az Istené, vagy valamilyen püspöké. Gyere le, Pappua hegyének uralkodója, és légy rabszolgatársa a nagy Belizárnak, az én uramnak és andámnak, legyetek együtt Justinianus császár rabszolgái, aki maga is egy rabszolga rabszolgája. Tudom, hogy Belizár megkíméli életedet és visszaküld Kesarordába (Konstantinápolyba), ahol patríciusnak neveznek ki, nagy birtokot kapsz, és életed hátralevő részét nagy kényelemben fogod eltölteni, lovak, gyümölcsfák és teltkeblű asszonyok között, akiknek bájosan kis orruk van. Biztos vagyok benne, hogy Belizár szavát adja erre neked, és amint ezt megkaptad tőle, mindened megvan.
Aláírva: X
Pharasnak, a heruliánusnak,
a Te jóakaródnak kézjegye.”
Geilimer zokogott, amikor ezt a levelet elolvasta. Felhasználva azt a tintát és pergament, amelyet a figyelmes Pharas küldött neki hírnökével, röviden azt válaszolta, hogy a becsülete tiltja a megadást, mert a háború igazságtalan volt. Imádkozik Istenéhez, hogy büntesse meg egy nap Belizárt azért a nyomorúságért, amelybe az ártatlan vandálokat döntötte. Levelét így fejezte be:
„Ami engem illet, már nem tudok többet írni. A balszerencse megfosztott az eszemtől. Isten veled tehát, jószívű Pharas, és nagy kegyességedben küldj nekem egy hárfát, egy spongyát meg egyetlen cipó fehér kenyeret.”
Pharas újra meg újra elolvastatta az utolsó mondatot, de sehogy sem tudta megérteni. A küldönc akkor megmagyarázta. Geilimer még egyszer szeretné érezni a jó kenyér ízét és szagát, hiszen oly régóta nem evett ilyet. A spongya arra kellene, hogy gyulladásos szemét gyógyítsa, mert a mórok ragadós szembetegségben szenvednek; a hárfa pedig ahhoz, hogy zenével kísérje azt a gyászdalt, amelyet nyomorúságairól ő maga szerzett. Pharas jószívű ember volt, és elküldte az ajándékokat, de az őrködést nem hagyta abba.
Egy napon, amikor az ostromzár már három hónapja tartott, Geilimer király a kunyhóban ülve nézte vendéglátó mór háziasszonyát, amint egy igen kicsi zabkenyerecskét sütött. Mozsárban megtörte a zabot, vízzel keverte, kicsit meggyúrta, azután behelyezte a zsarátnok közé. Két kis gyermek, a saját unokaöccse és a háziasszony fia, ott kuporgott a tűz mellett, mindketten igen éhesen. Türelmetlenül várták, hogy a kenyerecske megsüljön. A vandál kisfiú nagyon szenvedett a bélgilisztától, amelyet a mór gyerekektől kapott el. A giliszta felfalja a gyomor tartalmát, s így a természetes étvágyat erősen fokozza. A kenyér még csak félig sült meg, de a kisfiú már nem tudott tovább várni, kikapta a hamuból, és anélkül hogy letörölte volna, vagy megvárta volna, míg kihűl, a szájába dugta és falni kezdte. A másik erre elkapta a hajánál fogva, öklével a halántékát verte, a vállát ütötte, úgyhogy a kenyér kiesett a szájából: a mór gyerek felkapta, és maga ette meg.
Ez már túlságosan sok volt Geilimer érzékeny lelkének. Fogott egy kihegyezett pálcát, elővett egy leszakadt báránybőrdarabot, faszénhamuból és kecsketejből tintát készített, és újra levelet írt Pharasnak. Megírta: hajlandó az ajánlott feltételek mellett megadni magát, de előbb írásban akarja látni Belizár ígéretét.
Az ostrom így véget ért, mert Belizár elküldte a kívánt írást, és kíséretet is rendelt Geilimer elszállítására. Geilimer egész családjával együtt lejött a hegyről, és néhány nappal később Karthagóban találkozott Belizárral, aki a külvárosig elébe ment; akkor látták egymást először.
Úrnőm kíséretében én is jelen voltam érméi a találkozásnál, és tanúja voltam Geilimer király szánalomra méltó és furcsa viselkedésének. Mert ahogy Belizár felé közeledett, először mosolygott, mosolya azonban hisztérikus nevetéssé változott, a nevetésből pedig zokogás lett. Belizár szemében is könny csillogott, amint kézen fogta az egykori uralkodót, és az egyik szomszédos házba vezette, hogy igyék egy kis vizet. Ott lefektette az ágyra, és úgy vigasztalta, ahogyan az anya vigasztalja beteg gyermekét.
BELIZÁR KONZULSÁGA
Noha a vandálokat kétségbevonhatatlant teljesen eltiportuk, az ország belső részén élő mórok továbbra is állandó fenyegetést jelentettek embereinknek és a diocézis nyolcmillió békés római-afrikainak. A mórok, akik talán kétmilliónyian lehettek, állandóan háborúskodtak a vandálokkal, és amilyen mértékben azok elkorcsosultak, olyan mértékben egyre nagyobb területet foglaltak el birodalmukból. Amikor Belizár először szállt partra, néhány mór törzs kivételével, mint amilyen például a Pappua-hegyen lakó törzs volt, valamennyien szövetségesei lettek, megígérték, hogy segítik a vandálok ellen és túszképpen elküldik hozzá gyermekeiket. Ezek a mórok főleg Marokkóban élnek. Hispániával szemben, de az ország belső részén is letelepedtek végig a part mentén, Tripolisztól az Atlanti-óceánig. Azt állítják, hogy ők azoknak a kánaániaknak a leszármazottai, akiket Jósua, Nun fia kiűzött Palesztinából. Azóta, hogy Claudius császár röviddel a Keresztre feszítés után meghódította és a birodalomhoz csatolta Marokkót, a legfőbb törzsfőnököket vazallusaik mindaddig nem ismerték el, míg törzsfőnöki méltóságukban maga a császár meg nem erősítette őket. A törzsfőnöki jelvények a következők: arannyal futtatott ezüstbot, ezüstszövetből varrt, ezüstszalagokkal díszített, korona alakú sapka, fehér thesszáliai köpeny, amelyet egy császári emlékéremből kiképzett arany melltű fog össze a jobb vállon, arannyal hímzett tunika, végül egy pár aranyozott saru. Az elmúlt száz év alatt a törzsfőnökök kénytelen-kelletlen elfogadták ezeket a tárgyakat a vandál királyoktól, akik Afrika urai lettek, de elégedetlenkedő vazallusaik gyakran a szemükre vetették, hogy ezek nem az igazi jelvények, különösen a melltűk nem azok. Belizár azzal nyerte el a törzsfőnökök támogatását, hogy egyenesen Konstantinápolyból hozatott botokkal, sapkákkal, köpenyekkel, melltűkkel, tunikákkal és sarukkal látta el őket, noha nem küzdöttek vele abban a két csatában, amelyben a vandálokat tönkreverte, de ellene sem harcoltak.
Ha Belizár békésen uralkodhatott volna Justinianus nevében, minden bizonnyal csodákat vitt volna véghez, és Afrikát a birodalom állandó támaszává, erősségévé, kiapadhatatlan tárházává tette volna. Megtartotta volna a mórok barátságát, és javított volna az életmódjukon. Soraikból állandó lovas véderőt állított volna fel, s kiképezte volna őket a legmodernebb harcmodorra, hűségüket pedig föld- és pénzadományokkal tartotta volna meg. A római-afrikaiak sorából került volna ki a helyőrség gyalogsága, ezeknek sorozását már meg is kezdte. De ezek a tervek nem válhattak valóra, mert alantasainak féltékenysége és Justinianus gyanakvása megakadályozta Belizárt abban, hogy feladatát teljesen bevégezze.
Két tisztje – mindkettő Kappadóciai János titkos ügynöke – bizalmas jelentést küldött Jusumanusnak, hogy Belizár nyíltan Geilimer trónjára ült, és úgy látszik, azt meg is akarja tartani maga és utódai számára: hogy a vandál tábor elfoglalása után a legbrutálisabb és legönkényesebb módon, nyilvánosan becsmérelte tisztjeit és embereit; hogy titkos szerződést kötött a vad mórokkal, és rábeszélte őket önkényuralma támogatására; s végül, hogy gyanús engedékenységet tanúsít vandál foglyai iránt. Ezek a tisztek azt remélték, hogy a hiszékeny Justinianus azonnal parancsot küld Belizár elfogalására és kivégzésére, őket pedig buzgóságukért méltóképp meg fogja jutalmazni, talán Karthago és Hippo Regius kormányzóságával. Az egyik tiszt János volt, Vitalianus unokaöccse, akit általában Véres János néven ismertek, a másik pedig Constantinus. Hogy mindenképpen biztosítsák a jelentés beérkezését, két példányban készítették el, és különböző postahajókkal továbbították Justinianusnak. Az egyik példány valóban célhoz is ért. A másikat azonban úrnőm, aki gyanakodott erre a két tisztre, elfogta röviddel azelőtt, hogy a hajó kifutott volna a kikötőből.
A levél igen felizgatta Belizárt. Nem tagadhatta, hogy a mórokkal szerződést kötött, mely szerint azok szállítják neki a lovassági utánpótlást, vagy hogy az idősebb vandálok közül sokat szabadon eresztett, vagy hogy Geilimer király trónjáról osztott igazságot, s végül, hogy a fegyelem érdekében leszidta tisztjeit és embereit, amikor azon a bizonyos hajnalon a tricamaroni tábor dombjáról igyekezett rendet teremteni. Ez mind igaz volt, csak a következtetés volt hamis, amelyet mindebből levontak. Arra az elhatározásra jutott, hogy semmit sem tesz Véres János vagy Constantinus ellen, sőt még azt sem árulja el nekik, hogy olvasta a levelüket.
Néhány hónap múlva Justinianustól nagyon kedves hangú levél érkezett, amelyben a rágalmakról említést sem tett, sőt tetszésére bízta, hogy cselekedjék úgy, amint jónak látja – térjen vissza Konstantinápolyija a zsákmánnyal és a vandál foglyokkal, vagy küldje őket vissza egyik alárendeltjével, s ő maga maradjon Karthagóban. Úrnőm, Antonina, ragaszkodott ahhoz, hogy térjünk tüstént vissza, mert csak így tisztázhatja magát minden gyanú alól. Különösen attól félt, hogy barátnője, Theodora, hűtlennek vagy hálátlanak fogja tartami. Justinianus a levéllel együtt utánpótlást is küldött, négyezer lovast, jó tisztek vezetése alatt: köztük volt Hildiger is, aki már jegyben járt úrnőm leányával. Mártával. Belizár úgy érezte tehát, hogy nyugodtan visszavonhatja innen háziezredének nagyobb részét és a masszagéta hunokat, hogy a vandál foglyokat Konstantinápolyba kísérjék.
A maga helyébe kormányzóul Salamon eunuchot tette meg, akiben igen megbízott, s tavasszal, miután átadta Salamonnak a Justinianus által küldött részletes kormányzási utasításokat, úrnőmmel, Antoninával együtt hajóra szállt.
Mi, akik visszatértünk Konstantinápolyba, nem irigyeltük Salamontól karthagói feladatát, mert Justinianus utasításaiból kiderült, hogy az újonnan meghódított királyság kormányzója nem számíthat Konstantinápolyra újabb haderők tekintetében. Seregeit helyi toborzások útján kell kiegészítenie, a helyőrséggel meg olyan módon takarékoskodjon, hogy javíttassa ki mindenütt az erődöket, és emeltessen kis erődöket a határokon. Nyolcvanezer vandál lovas nem tudta megakadályozni a mórok betöréseit, s most az ő feladatukat tizedannyi ember vegye át és oldja meg sikeresen, sőt szerezze vissza a mórok által elragadott földeket! Afrikára egyébként újra adót kell kivetni – rendelte el az utasítás –, és az ariánus eretnekséget a donatizmussal együtt meg kell szüntetni. Belizár azért nem vitte magával valamennyi vértesét, mert az utolsó pillanatban arról kaptunk hírt, hogy az ország belsejében kisebb mór lázadás tört ki. Belizár Salamon kérésére hátrahagyta Rufinust és Aiganust, ötszáz válogatott lovassal, büntető haderőként. Ennyi elegendőnek látszott.
Tripoliszon és Krétán keresztül vitorláztunk hazafelé – az út eseménytelen volt –, és az Úr 534. esztendejében nyár közepén újra befutottunk a Bosporusba. Nagyszerű ünneplés fogadott a kikötőben, s valóban császári fogadtatás várta a győztes hadvezért a palotában. Úrnőm és Theodora császárnő könnyezve ölelték át egymást, Justinianus pedig annyira megmámorosodott a hajóinkról kirakott kincsek szokatlan nagy értekétől, s oly mély hatást tett rá tizenötezer magas és izmos foglyunk, hogy elfelejtve gyanakvását, „a mi hűséges jótevőnknek” nevezte és kézen fogta Belizárt. De mint a seregek főparancsnoka, hivatalosan a császár volt a vandálok fölött aratott győzelem hadvezére, és a tricamaroni csata napján kiadott új rövid törvénykönyve előszavában már „A vandálok és afrikaiak meghódítójának”, Kegyesnek, Diadalmasnak, Boldognak és Dicsőnek nevezte magát. Anélkül, hogy bárki mást is említett volna a győzelemmel kapcsolatban, utalt „a háború fáradalmaira, az éjszakai virrasztásokra és böjtökre”, amelyek által a győzelmet biztosította. A megünneplendő diadal nem Belizáré volt, hanem, a császáré, mert a birodalom alapítása óta alattvaló nem kaphatott teljes diadalmenetet, nehogy felfuvalkodjék dicsőségében és a trónról álmodozzék. Mint mondtam, a császár – még ha haditényei csupán arra szorítkoznak is, hogy áldásával küldi el a kikötőből a haderőt és ha az egy-két év múlva szerencsésen visszatér, ugyanott üdvözli – ismétlem, mindig a császár, egyedül a császár a győzelmes fővezér.
Mindennek ellenére Theodora ragaszkodott ahhoz, hogy Justinianus ugyanolyan szemlélő fél maradjon a diadalmenetben, mint volt a győzelem kivívásában, és bízza a felvonulás vezetését Belizárra. Justinianus beleegyezett. Karthago elfoglalásának évfordulóján Belizár kilépett az Aranykapu közelében, a Theodosius falánál levő kastélyából, és a felvonulás élén végiglépkedett a két mérföld hosszú főútvonalon. Előtte haladtak a püspökök és papok, ünnepélyes Te Deumot énekelve és füstölőket lóbálva; nem pedig úgy, ahogy régen szokták: elöl kürtösök, utánuk harci kocsijában a győzedelmes hadvezér. Az utcákat virágokkal, színes selymekkel, koszorúkkal, üdvözlő feliratokkal díszítették, és kétoldalt szorongott az örömujjongó tömeg. A nagy terek mindegyikén, amelyeken keresztül haladtunk, Arcadius terén, a Marhapiacon, Amastrianus terén, a Testvéri Szeretet terén és a Bika téren (ahol az egyetemi tanárok és diákok gyűltek össze) és végül Constantinus terén, ahol a városi katonaság sorakozott díszszemlére – a kerületi főnökök ajándékokkal és szónoklatokkal köszöntötték, és mindenütt felhangzott a diadalmas kürtszó. Belizárt Kappadóciai János és más kiváló tábornokok kísérték, mögötte lovagoltak vértesei, tengerészei és a masszagéta hunok (akik másnap indultak haza a Fekete-tengeren át), ezek mögött a megláncolt vandál foglyok lépkedtek, élükön Geilimer, aki azonban bíborköpenyt viselt, őt kísérték unokatestvérei, sógorai és más rokonai. A menet után roskadásig megrakott szekerek vitték az Afrikában szerzett roppant zsákmányt.
Soha, sehol a világon ilyen gazdag zsákmányt még nem hordozhattak végig diadalmenetben. Mert noha a katonák Tricamaronban kirabolták a tábort, az a kincs semmiség volt ahhoz képest, amit Karthagóból, Hippóból, Bullából és a többi város kincstáraiból, a királyi palotákból meg nemesi kastélyokból összegyűjtöttek. A zsákmány magában foglalta a tengerentúli és afrikai kereskedelemből meggazdagodott vandálok felhalmozott hasznát – száz év fölöslegét – és Geiserich kiterjedt kalózkodásának minden eredményét. A vandálok kis, elnyomó arisztokráciát képeztek a gazdag és termékeny országban, és amit lusták voltaik elkölteni közművekre, azt mind felhalmozták. A diadalmenetben felvonuló szekereken nagy halmokban hevertek több millió font súlyú ezüstrudak, ezüst- és aranypénzzel teli zsákok, újabb szekereken aranyrudak, másokon arany kupák és tányérok, drágakövekkel díszített sótartók, arany trónusok, királyi aranyhintók, aranyszobrok, a Szentírás aranyba kötött, gyöngyökkel díszített példányai, aranyláncok, aranyövek, arannyal berakott kardok, röviden: minden gyönyörű és fényűző tárgy, amit csak el lehet képzelni, köztük azok a felbecsülhetetlen régiségek, amelyeiket Geiserich király rabolt a római császári palotából és a kapitóliumi dombon épült Jupiter-templomból. Sok szent ereklye is akadt a zsákmányban: mártírok csontjai, csodatevő képek, az apostolok ruhadarabjai, és azok a szögek, amelyekkel Szent Pétert fejjel lefelé keresztre szegezték.
De a legcsodálatosabb és legdicsőbb zsákmány mind között az a sok szent eszköz volt, amelyeket Mózes készített a pusztaságban Isten kifejezett parancsára a zsidó vallásos szertartások céljaira, s amelyek később a jeruzsálemi templomba kerültek. Ezeket az Exodus könyvének 25. fejezete írja le: a szent kenyerek asztala a hordozására szolgáló karikákkal; áldozati edények; hétágú gyertyatartó a hozzátartozó koppantókkal és tálakkal; a kegyelem táblája a két kitárt szárnyú kerubbal – mindez tiszta aranyból. Ezeket a tárgyakat Geiserich Rómából rabolta el, mert Titus császár Jeruzsálem elfoglalása, után oda vitette a templom kincseit. Maga a frigyláda eltűnt. Egyesek szerint valahol Galliában van, a jeruzsálemi templomból származó egyéb zsákmánnyal együtt, a frank királyok birtokában, mások az ethiópiai Axumban keresik, megint mások azt mondják, hogy Rómánál a Tiberisbe süllyesztették, és végül vannak olyanok, akik szerint a frigyláda már rég felvitetett a mennyekbe, hogy szentségtelen kerek ne érinthessék többé.
A szenátus az Amastrianus téren csatlakozott a felvonuláshoz, ugyancsak ott álltak be a menetbe a szerzetesek és más papi személyek is. A szerzetesek igen hangosan adtak kifejezést örömüknek, szemükkel szinte elnyelték a zsákmányt, különösen a szent ereklyéket, melyeket Justinianus templomaiknak ígért.
A római köztársaság napjaiban a diadalmas tábornok keresztüllovagolt a város utcáin, maga előtt terelve megláncolt foglyait, és arra az egy napra övé volt minden hatalom. A fogságba került ellenséges királyt vagy törzsfőnököt a szertartások végén feláldozták az isteneknek. Mennyire megváltoztak a szokások ama hősi idők óta! Figyeljék meg, Geilimer bilincsek nélkül vesz részt a felvonulásban, s amikor végre a menet elér a Hippodromhoz, ahol Justinianus a császári páholyban ülve várja a diadalmenetet, ő is belép a többiekkel együtt. Bíborköpenyét levetve a trónushoz lép, s mélyen meghajol Justinianus előtt, aki kedvesen felemeli és megkegyelmez neki. Császári adománylevéllel roppant birtokokat kap maga és családja részére Galatiában, s amennyiben hajlandó elhagyni ariánus hitét, még patríciusi rangra is emelik. És figyeljék meg Belizárt is, a győztest, amint közeledik a trónhoz, leveszi bíborköpenyét és meghajol a császár lábánál, ő nem kap birtokot, sem elismerő szavakat, császára csak éppen tudtára adja, hogy jól teljesítette a kapott parancsokat.
Kíváncsiak esetleg, hogy Geilimer miképp viselkedett a fontos esemény alkalmával? Nem nevetett, de nem is sírt, csak szomorúan és tűnődve rázta a fejét, s mint valami varázsigét, újra meg újra maga elé mormolta a próféta szavait: „Hiúságok hiúsága, minden hiúság.” Röviddel ezután családjával együtt visszavonult Galatiába, és ott kényelemben élt kései öregkoráig, hű maradva ariánus hitéhez. Ami pedig a többi vandál foglyot illeti, a legharciasabbakból lovasszázadokat formáltak, s elküldték őket a perzsa határ védelmére, de előzőleg Belizár kiválogatta a legderekabbakat háziezrede számára. A többit templomi építkezéseknél foglalkoztatták, vagy besorozták a császári gályák evezősei közé.
Theodora utólag közölte Justinianussal, hogy ha a „Nagy” címet el akarja nyerni, nagylelkűnek kell mutatkoznia. A kegyének látható jeleivel kell kitüntetnie Belizárt. Justinianus ezért a következő évre konzullá nevezte ki a hadvezért. Emlékérmet is veretett, melynek egyik oldalán saját képmása, másik oldalán a lovon ülő Belizár fegyveres-páncélos alakja látszott, alatta ezzel a felírással: „A rómaiak dicsősége”. Ez igazán egyedülálló megtiszteltetés volt. Belizárt Újév napján iktatták be konzuli méltóságába. Elefántcsont székén ülve, amelyet vandál hadifoglyok vittek, elefántcsont bottal a kezében, újra rövid felvonulást tartott a Városban, palotabeli lakosztályától a szenátusig. Útközben tulajdon hadizsákmányából bőkezű adományokat osztogatott a tömegnek, arany- és ezüstpénzeket, kupákat, melltűket, díszöveket, körülbelül százezer arany értékben. De úrnőm, Antonina, akinek józan előrelátására már a vizeskorsókkal kapcsolatban utaltam, gondosan vigyázott, hogy koldussá ne tegye magát. Amikor a tömeg még többet követelt, lehordta és szemérmetlen teremtéseknek nevezte őket, akik nemcsak attól fosztanák meg Belizárt, amit Afrikában szerzett, hanem még attól is, amit szüleitől örökölt vagy a császári ajándékokból megtakarított. Úrnőm takarékos előrelátásának jellemzésére még el kell mondanom, hogy amikor még Karthagóban voltunk, Belizár tudta nélkül Geilimer kincseskamrájából nagy mennyiségű aranypénzt szállítatott a lakásunkra, kiválogatva a nemrég vert császári pénzeket, hogy ne gyaníthassák az eredetüket. Ezt a kincset azután félretette a nehéz időkre. Belizár háztartása ugyanis roppan összeget emésztett fel, azonkívül senki sem bánt oly bőkezűen a szűkölködőkkel és szerencsétlenekkel, mint ő.
A szent ereklyéket szétosztották a templomok között. Minden fontosabb templomnak jutott valami. De egy kicsi és ismeretlen, igen szegény szerzetesi közösség, amely koldulásból élt és egy omladozó házban lakott Blachernae külvárosban, nem részesült ezekből az adományokból. Főnökük Belizárhoz fordult és Krisztus nevében kérte őt, adjon neki is valami ereklyét a sajátjából, hiszen mialatt Afrikában volt, éjjel-nappal imádkoztak sikeréért. Belizár így felelt:
– Tisztelendő Atyám, a te gyülekezeted a szegény kolduló barátoké, akik nem nagyon becsülik az ezüstöt és az aranyat, ezért a ti házatoknak nem is adok olyan tárgyat, amely elterelhetné a barátok figyelmét a vallásos elmélkedésről. De kölcsön adok neked egy híres ereklyét, Szent Bartimeus koldustányérkáját, amelyet maga a császár adott nekem a darasi csata után; ezt őrizzétek meg a házatokban és tartsátok meg emlékezetül fogadalmatokra, melyet a szegénységre, türelemre és erényre, tettetek. És emlékezzetek, hogy csak kölcsön adom nektek, minthogy nem lehetek háládatlan Ő Szent felségével szemben. Valamikor talán újra szükségem lesz rá.
Ettől kezdve ez a ház sohasem maradt étel és ital nélkül, mert zarándokjáró hely lett, és rövidesen mindenki csak Szent Bartimeus kolostorának nevezte.
Ami a kegyelem tábláját, a hétágú gyertyatartót, a szent kenyerek asztalát és a többi zsidó aranykincset illeti, Jeruzsálem püspöke rábeszélte Justinianust, hogy küldje vissza azokat hozzájuk a Szentföldre. A püspök azzal érvelt, hogy ezek a szent ereklyék nem hoztak szerencsét a rómaiakra, akiknek birtokai barbár kezekbe jutottak, sem a vandálokra, akiket maga Justinianus vert meg. Nyilvánvalóan átkot hordoznak magukban. Justinianus vissza is küldte a zsidó kincseket Jeruzsálembe, ugyanabba az épületbe, ahol azokat valaha ezer évig őrizték, vagyis Salamon-templomába, amely most keresztény templom lett Micsoda roppant bevételi forrást jelentenek a papságnak! A zsidók panaszkodtak, hogy még mindig meg vannak fosztva vallási szertartásuk szent eszközeitől, s megjósolták, hogy a keresztényeket nemsokára ki fogják űzni Jeruzsálemből; de ez a jóslat az én időmben nem vált valóra.
Amikor Belizár afrikai hódításainak híre eljutott a perzsa udvarhoz, Khosrou király meglepődött és aggódni kezdett. Üdvözlő küldöttséget menesztett Justinianushoz és félig komolyan, felig tréfából részt követelt a karthagói zsákmányból. Ha Justinianus a perzsákkal nem lett volna békességben – üzente –, nem tudott volna csapatokat küldeni Karthagóba. Justinianus jó arcot vágott a tréfához, és értékes arany étkészletet küldött a királynak, így az „örök béke” továbbra is hatályban maradt.
Nem szükséges részletesen beszámolnom arról, hogy Karthagóból való visszatérésünk után miképpen folytak úrnőm napjai a fővárosban. Újra Theodora udvarhölgye lett, szabad idejét lakomákkal, kisebb kiutazásokkal és színházlátogatással töltette. Theodosius állandóan vele volt, és az udvarnál sok mindent fecsegtek barátságukról, de Belizár méltóságán alulinak tartotta, hogy meg is hallgassa a pletykákat, sőt bizalmának minden jelével kitüntette Theodosiust – hiszen a keresztfia volt.
Belizárt igen elszomorította egy legújabban érkezett hír: a Rufinus és Aiganus vezetése alatt álló ötszáz válogatott vertest, akiket Salamonnál visszahagyott, utolsó szálig felkoncoltak a mórok. Salamon Afrika belsőbb részeibe küldte őket, a Királyi Forrás nevű városba, a gabonatermő vidék közepére, száz mérföldnyire Hadrumetumtól. Feladatuk az volt, hogy kiszabadítsanak egy nagy csoport római-afrikai parasztot, akiket a mórok elraboltak. A vértesek sikeresen véghezvitték feladatukat, és éppen hazatérőben voltak a parasztokkal együtt, amikor egy szűk hegyszorosban csapdába kerültek. Kétségbeesett elszántsággal küzdöttek, de a több ezer főből álló mór sereg az utolsó szálig lemészárolta őket. A mórok most már a diocézis nyugati részeibe is be-betörtek, és Salamon hadereje korántsem volt elegendő a római-afrikaiak megvédéséhez. Salamon tiltakozó levelet küldött a mór törzsfőnökhöz, emlékeztetve őket arra, hogy ők most Justinianus szövetségesei, gyermekeik túszként élnek Karthagóban és különben is okuljanak a vandálok sorsán. A mórok csak nevettek a levélen. Válaszukban hangsúlyozták, hogy Justinianusszal kötött szövetségük a legkevésbé sem javított sorsukon. Soknejűek lévén, nem sokat törődtek gyermekeikkel – hiszen oly könnyű őket pótolni – és családi érzelmeiket tekintve sem voltak olyan lágyszívűek, mint Geilimer, aki éppen emiatt vesztette el két csatáját és királyságát. Kijelentették, hogy a vandálok leverése inkább a római-afrikaiak számára szolgálhat szomorú előjelként, s folytatták betöréseiket.
Salamon minden rendelkezésre álló haderejével ellenük vonult. A mórok most elkövették azt a hibát, hogy egyetlen nagy hadseregbe tömörültek ahelyett, hogy portyázó csoportokba oszolva egyszer itt, egyszer ott csaptak volna le. A mórok nem viselnek páncélzatot, csak könnyű pajzsot és csak némelyikük visel kardot, mert általában a fegyverzetük csupán egy csomó dárda; amellett meglehetősen fegyelmezetlenek is. Az efféle csapatok olyan mértékben veszítenek harci értékükből, amilyen mértékben nagyobb egységekbe tömörülnek. Furcsa védekező harcmodoruk egyszer igen meglepte a vandálokat Tripolisznál. Ez alkalommal is hagyományos taktikájukat követték: kör alakú sánckerítést emeltek egy domb lábánál, asszonyaikat és az egyéb, nem harcoló elemeket e mögött helyezték el. A kerítést körülvették tizenkét sor tevével – egyiknek a fejét hozzákötözték a másik farkához – oldalvást az ellenség felé. Amikor Salamon hadereje megjelent, a mórok egy része teveháton állva készülődött a dárdavetésre, míg a többi a tevék hasa alatt rejtőzködve várta a kirohanásra és támadásra alkalmas pillanatot. Lovasaik a dombtetőn hadirendben állva várakoztak; az ő feladatuk az volt, hogy hátba támadják az ellenséget, mihelyt az rohamot indít a tábor ellen. Ezek is dárdával és karddal voltak felfegyverkezve.
Salamon rohamra indult. De a rómaiak lovai nem szokták meg a tevék szagát, megbokrosodtak, s a mórok bizony meglehetősen nagy pusztítást végeztek dárdáikkal. Ekkor Salamon a thráciai gót századot leszállítatta a lóról, és ezeket az erős, magas, páncélinges férfiakat magasra emelt pajzzsal és kivont karddal maga vezette a tevék gyűrűje ellen. Pillanatok alatt lemészároltak kétszáz tevét, és megtörték a gyűrűit. A mór gyalogság fejvesztetten menekült. Lovasságuk szóhoz sem jutott. Asszonyok, tevék – mind a rómaiak kezére kerülték, s a menekülő mór harcosok közül tízezret levágtak Salamon katonái.
A mórok néhány hét múlva kiheverték a csapást, akkora sereget gyűjtöttek, mint még soha, s elözönlőitek a gabonatermő vidéket. Hadseregük azonban éppen nagysága miatt nemcsak hasznavehetetlen volt, de szinte öngyilkosságot jelentett a móroknak. Salamon egy hajnalban meglepte őket hegyi táborukban, és nagy pánikot keltve köztük, egy szakadékba szorította egész ármádiájukat. Menekülés közben ezek a vadak egymást tiporták le, s még csak nem is gondoltak arra, hogy védjék magukat. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, naplementéig ötvenezren pusztultak el, s egyetlen római még csak karcolást sem kapott. Oly sok asszony és gyermek került fogságba, hogy egy egészséges mór fiúért, akinek az ára a konstantinápolyi piacon legalább tíz arany, legfeljebb két ezüstöt adtak, vagyis nem többet, mint egy kövér juh árát. Rufinust és Aiganust így hát megbosszulták.
Az életben maradt mórok családostul az Aures nevű nagy hegyre menekültek, mely Karthagótól tizenhárom napi járóföldnyire, Marokkó határán emelkedik. A hatvan mérföld kerületű hegy igen könnyen védhető, felsőbb lankái termékenyek, és számos forrás fakad rajta. Harmincezer harcos ütötte fel most itt a főhadiszállását, hogy innen induljon el kalandozásaira.
Ami Római-Afrika többi részét illeti: a bennszülöttek tiszta szívükből visszakívánták a vandálokat, nemcsak a mór betörés miatt, hanem Justinianus adószedői miatt is, akik kiéhezett bögölyök módjára vetették magukat az országra. A vandálok is bögölyök voltak, de jóllakott bögölyök. Ők a földművestől terményeinek csak tíz százalékát követelték, és az adószedést meglehetősen elhanyagolták. Justinianus ezzel szemben egyharmadot követelt, és gondja volt rá, hogy azt késedelem nélkül be is hajtsák rajtuk. Aztán a római seregben is elégedetlenség támadt, melyet főleg a vandál katonafeleségek szítottak. Kétségkívül igazságosnak látszott, hogy a győztes katonák jutalmul megkapják a legyőzöttek termékeny földjeit és szép házait. De Justinianus parancsára ezeket a birtokokat elkobozták, és a császári kincstár javára eladták. A katonák semmit sem kaptak abból, amit vártak, hanem elküldték őket távoli erődök építésére, s azt kívánlak tőlük, hogy megműveljék a környék szegény és víztelen földjeit. A vandál asszonyok tiltakoztak a leghangosabban az igazságtalan eljárás ellen, s arra tüzelték új férjeiket, hogy követeljenek igazságos jogorvoslatot. Salamon azonban nem volt feljogosítva arra, hogy kielégítse őket.
Másik oka is volt még a hadseregnek panaszra – véleményem szerint igen jogos ok –, amelyet Justinianus idézett elő ama ostoba igyekezetében, hogy feltámassza az ortodox hitet. Salamon hadereje, mint tudjuk, ötszáz thráciai gótból, Pharas háromszáz heruliánusából és körülbelül kétszáz más dunántúli barbárból állott. Ezek mind ariánusok voltak. Justinianus azonban parancsot adott az ariánus eretnekség kipusztítására és papjaik üldözésére. Eltiltotta az ariánusokat a szentségektől, melyekben csak akkor lehetett részük, ha megtagadták hitüket, vagy gyermekeiket megkereszteltették. Ez a tilalom nemcsak a megmaradt vandálokra vonatkozott – öregasszonyokra, aggastyánokra, katonafeleségekre és előző házasságukból származott gyermekeikre – és a római-afrikaiakra, hanem magukra a bátor katonákra is, akiket soha azelőtt így nem sértettek meg.
Salamonnak az afrikai helyzetről írt jelentése igen nyugtalanító volt, ezért maga Belizár próbált Justinianustól engedélyt kérni arra, hogy a katonáknak saját papjaik továbbra is kiszolgáltathassak a szentségeket. De Justinianus kijelentette, hogy ez nem volna kegyes cselekedet, azonkívül saját tulajdon üdvözülését veszélyeztetné. Belizár nem erőszakolhatta tovább a dolgot. A következő alkalommal azt kérte Justinianustól, küldjön erősítést Salamonnak (aki kénytelen volt expedíciót indítani a szardíniai banditák ellen), hogy azt helyőrségként használhassa fel az erődökben; az eredeti csapatok katonáit pedig Karthagóban szállásoltatnák el, ahol – ha nem is palotákat és parkokat –, de legalább tisztességes házakat és földeket kaphatnának, s ily módon kielégíthetnék őket. Justinianus ebbe látszólag beleegyezett, össze is gyűjtött húszezer embert Thráciából meg a perzsa határról, és helyükbe új vandál csapatokat küldött. Azután nyilvános kihallgatáson közölte Belizárral: ezzel a húszezer katonával nemsokára vissza kell térnie Karthagóba, hogy átvegye a kormányzóságot Salamontól. Ez azonban csak megtévesztés volt. Justinianus már másik háborúra gondolt, s ezeket a csapatokat nem Afrikába szándékozott küldeni, hanem Szicília meghódítására akarta felhasználni.
Említettem volt, hogy Belizár Justinianusnak követelte Lilybaeumot. Követelését Szicília gót kormányzója, Amalasontha királynő elé terjesztette, aki fia, Athalrich gyámjaként Itália, Szicília, Dalmácia és a délkeleti Gallia régense volt. Vele kötötte Justinianus azt a szerződést, amely lehetővé tette Belizárnak, hogy Syracusában élelmet kapjon Karthago elfoglalására induló csapatai számára. A királynő hivatalosain azt az álláspontot foglalta el, hogy a vandál királyság megszűnésével Lilybaeum ismét az ő családi birtoka lett. Mindamellett nem akart összeveszni Justinianusszal, mert mint a gótok királynőjének, helyzete amúgy is felette ingatag volt. A gótok ugyanis mindig méltóságukon alulinak tartották, hogy asszony parancsoljon nekik.
Apja, a nagy Theoderich király, valóságos csoda volt a barbárok között. Az osztrogótok nemzetéhez tartozott, amely a nagy drinápolyi győzelmet aratta, amint azt az egyik előző fejezetben elbeszéltem, és később a kelet-római császár szövetségese és határainak védője lett. Pár évvel ezután a kelet-római császár tanácsára Thráciából csaknem egész nemzetével szekereken Itáliába vonult, hogy ott hadat viseljen egy barbár tábornok ellen, aki elkergette trónjáról a nyugat-római császárt. Thráciában alig néhány ezren maradtak vissza. Theoderich király legyőzte és megölte a trónbitorlót, Itáliát pedig elfoglalta a maga és népe számára. Hosszan, igazságosan és bölcsen uralkodva, visszaállította egész Itália jólétét. És míg névlegesen a konstantinápolyi császár vazallusa volt, valójában megőrizte teljes cselekvési szabadságát. Noha maga nem volt tudós, barátja volt a műveltségnek. Gótjai azonban – akik, mint általában a germánok, jobban szeretik a barbár, mint a civilizált erényeket – puhasággal sem vádolhatták. Birodalmának legjobb lovasa és íjásza volt, és a fényűzést kerülte, mint a pestist. Legnemesebb tulajdoságai közé tartozott vallási türelmessége; ariánus létére egész birodalmában teljes vallási szabadságot biztosított az ortodox keresztényeknek és minden más tisztességes szektának.
Amalasontha örökölte apja bátorságát, képességeit, s amellett gyönyörű nő volt. A gót nemesség körében azonban alig akadt barátja; amikor Theoderich halálával a korona tízéves fiára. Athalrichra szállt, ő maga pedig régens lett, a nemesség beavatkozott minden intézkedésébe; még Athalrich neveltetésébe is beleszóltak. Theoderich művelt embert szeretett volna faragni a fiából, aki egyenrangú félként társaloghat majd a császárral, a pápával vagy a római szenátorokkal, s éppen ezért komoly nevelőkre bízta. A barbár nemesség azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú hadd tombolja ki magát, a vele egykorú fiúk társaságában, tanuljon meg inni, ülje meg a vadul ágaskodó lovat, és dölyfösen járkáljon kardjával az oldalán, mint ahogy ők tették fiatalkorukban.
Az eredmény az lett, hogy Athalrich faragatlan, durva ifjúvá serdült, megvetette édesanyját, és barátaitól tüzelve nyíltan azzal fenyegetőzött, hogy elragadja anyjától az ország irányítását. Az asszony enyhe lenézéssel kezelte fiát, de titokban Itália elhagyására készült. Egy hajórakomány kinccsel – negyedmillió arannyal – Konstantinápolyban, Justinianusnál akart menedéket keresni. Szándékát levélben közölte is vele. Justinianus melegen válaszolt, biztosította, hogy szíves fogadtatásban lesz része. Az asszonynak azonban időközben sikerült eltennie láb alól azt a három fiatal nemest, aki neki a legtöbb bajt okozta, s így szükségtelennek látta elhagyni országát. De Ravennától, Amalasontha udvarától hosszú az út Konstantinápolyig, Justinianus még türelmetlenül várta a további híreket. Követet küldött hát a királynőhöz, látszólag azért, hogy Lilybaeumról tárgyaljon vele, de valójában azt akarta megtudni, miért maradt el ez útja. Két püspököt is küldött, látszólag azért, hogy a pápával egy bonyolult teológiai kérdésről tanácskozzanak, de valójában az volt a feladatuk, hogy titokban tárgyaljanak egy bizonyos Theudahaddal, Theoderich unokaöccsével, aki nagy birtokokat örökölt Tusciában, a Rómától északra fekvő partmenti tartományban. Mármost Amalasontha éppen ebben az időben idézte maga elé Theudahadot Ravennába, és megfeddte, amiért jogtalanul birtokba vette szomszédainak római polgároknak a földjét, sőt olyan földeket is, amelyek a koronához tartoztak. Kényszerítette őt, hogy bocsánatot kérjen és visszaadja a földeket.
A követ és a püspökök azzal az örvendetes hírrel tértek vissza Justinianushoz, hogy az Amalasonthát gyűlölő Theudahad bizonyos meghatározott jövedelem és valamilyen konstantinápolyi birtok ellenében hajlandó elárulni Tusciát Justinianus katonáinak bármikor, ha megszálló hadseregét odaküldi. Ugyanakkor Amalasontha hasonló feltételek mellett titokban vállalkozott arra, hogy átadja Itália régensségét Justinianusnak, annál is inkább, mert sokáig már úgysem tudja féken tartani a fiát. Hivatalos válasza azonban az volt, hogy Justinianusnak semmi joga sincs Lilybaeumhoz.
Ekkor egy váratlan esemény az egész helyzetet megváltoztatta. A fiatal Atharlich, akinek egészségét a féktelen kicsapongások teljesen felőrölték, tüdővészt kapott és meghalt. Amalasontha, aki kizárólag azon az alapon uralkodott, hogy fiának anyja, ilyenformán a gót törvények szerint egyszerű magánemberré süllyedt. Elhatározta, hogy nyomban férjhez megy egy gót nemeshez, aki mellett királynő maradhat. Véleménye szerint nem volt megfelelőbb férj a számára, mint ugyanaz a Theudahad (akinek Justinianusszal kezdett intrikáiról éppúgy nem tudott, mint ahogyan az sem sejtette az övéit). Ez az idősebb, elpuhult férfi egyedül azzal tűnt ki a gótok közül, hogy némi filozófiai érdeklődést tanúsított, s latin hexametereket írogatott. Amalasontha úgy vélte, hogy Theudahad kétségkívül megtiszteltetésnek fogja érezni a vele kötendő házasságot, és minden beavatkozás nélkül tűrni fogja, hogy ő uralkodjék a nevében. Házassági ajánlatot tett hát neki, hangsúlyozva, mennyi előny származik ebből, hiszen ezáltal védve lesz egyrészt a gót nemesektől, akik megvetették műveltsége miatt, másrészt az itáliai polgároktól, akik gyűlölték kapzsisága miatt. Senki sem tarthat igényt több joggal a trónra, mint ő, Theudahad – fejtegette a királynő –, de őnélküle nem remélheti, hogy trónra jut és hogy azt megtarthatja. Theudahad látszólag igen nagy örömmel fogadta a tervet, s annak rendje és módja szerint királlyá is koronázták; a gótok elismerték, mert nem volt más, királyi vérből származó trónkövetelő. De Amalasontha elszámította magát. Mihelyt Theudahad fején érezte a koronát, azonnal megszegte feleségének tett szent esküjét, hogy tudniillik nem avatkozik be a közügyekbe. Kitiltotta a tanácsteremből, sőt még tovább ment, elfogatta és elhurcoltatta a tusciai tó egy kis szigetére, s ott fogolyként őriztette.
Theudahad magatartásának híre nagyon megörvendeztette Justinianust, jobban, mint ahogy mutatta. Újabb követet küldött Itáliába Amalasonthához, azzal az üzenettel, hogy minden támogatást megkap ellenségei ellen, amire csak szüksége van. A követ utasítást kapott, hogy ezt az utasítást ne titkolja sem Theudahad, sem a gót nemesség előtt. Azt remélte, hogy ezáltal az egész királyság nyugalmát megbolygatja. De mire a követ Itáliába érkezett, Amalasontha halott volt. Annak a három fiatal nemesnek a rokonai, akiket a királynő megöletett, rábeszélték Theudahadot, hogy bosszulja meg halálukat. Egy nyári délután meglepték Amalasonthát, amint asszonyaival fürdött a tóban, fejét a víz alá nyomták, amíg megfulladt.
Meg kell mondanom, hogy a királynő halálhírére Theodora is megkönnyebbült, mert – jóllehet Justinianus állandóan hangoztatta iránta való nagy szerelmét – a császárné mégis vetélytársnak tekintette Amalasonthát. Tagadhatatlan, hogy Amalasontha, akit Justinianus gyermekkora óta Ismert, előkelőbb születésű, valamivel fiatalabb és sokkal szebb volt Theodoránál. Kappadóciai János legott azt a hírt kezdte terjeszteni, hogy a királynő meggyilkolását maga Theodora készítette elő.
Justinianusnak most már megvolt az ürügye a háborúra: meggyilkoltak egy ártatlan asszonyt, a szövetségesét. Sikert remélt abból a tényből, hogy Theudahad népszerűtlen, semmi sem sikerül neki versei is csapnivalóan rosszak, és filozófiai képességei nem érnek semmit. Theudahadnak fülébe jutott az a mendemonda, melynek alapját Theodorának Amalasonthával szemben érzett féltékenysége képezte, és nagyon is hihetőnek tartotta, hogy az álnok Justinianus csakugyan be akart törni hadseregével Itáliába, és feleségül akarta venni Amalasonthát – előzőleg persze elvált volna Theodorától; továbbá, hogy a gótokat eretnek voltuk miatt üldözni akarta. Ezt a történetet el is mondta udvarának, s kijelentette, hogy ezért kellett feleségét megöletnie. Az udvar helyeselte cselekedetét, mert most már annyi mindenesetre bizonyos volt, hogy Amalasontha hazaáruló módon levélváltásban állott Justinianusszal. Hivatalosan azonban Theudahad azt bizonygatta Justinianus követe előtt, hogy a gyilkosságot tudta nélkül és akarata ellenéré követték el.
Azt hiszem, ezek után mindenki előtt világos, miért kapott parancsot Belizár, hogy seregével támadja meg Szicíliát, Theudahad király domíniumának legdélibb részét, amelynek lakossága különben is nagyon elégedetlenkedett. Szicíliában, Róma magtárában, már néhány év óta sorozatosan rossz volt a termés, részben a katasztrofális időjárás, részben a talaj kimerülése miatt. A földmíveseknek most már igen nehezükre esett megfizetni a gótok által rájuk kivetett adókat.
Konzuli évének őszén Belizár elindult a szigetre. Antonina elkísérte (én pedig Antoninát), de velünk jött fia, Photius, továbbá Theodosius is. Belizár hadereje azonban csak tizenkétezer főnyire rúgott, nem pedig húszezerre. Justinianus ugyanis az utolsó percben elvett az embereiből nyolcezret és átadta őket Mundusnak (az illyricumi seregek parancsnokának, aki Belizárnak segített annak idején a Nika-lázadás elfojtásában) azzal a paranccsal, hogy ezt a nyolcezer embert vezesse színlelt támadásra a gótok ellen Dalmáciában. Dalmácia, az Adriai-tenger teljes északkeleti partvidékével, ebben az időben gót uralom alatt állott. Justinianus egyidejűleg más oldalról is meg akarta sebezni a gótokat. Levelet írt a frankoknak, akik Chlodvig király megkeresztelkedése óta ortodox keresztények voltak, hogy itt az alkalom betörni gót területre az Alpesek és a Rhone között, s megindítani az ariánus eretnekek ellen a szent háborút, melyet szellemi atyjuknak, a pápának áldása kísér.
A kedvező időjárás kellemessé tette a tengeri utat. Cataniában kötöttünk ki december elején. A lakosok még emlékeztek rá, milyen tisztességesen bántunk velük legutóbbi látogatásunk alkalmával, s így szívesen fogadtak bennünket. Erősen panaszkodtak a gótokra, és kérdezgették, nem maradhatnánk-e ott hosszabb ideig. Belizár kivételével ugyanis senki sem tudta, hogy – ellentétben a hivatalos jelentéssel – nem folytatjuk utunkat Karthagóba. Végül Belizár nyíltan bejelentette céljait, kihirdette, hogy a védelmezőjük lesz, s küldöncöket menesztett a főbb városokba, hogy adják meg magukat. Néhány napon belül egész Szicília kardcsapás nélkül megadta magát, az egyetlen Palermo kivételével. Itt összpontosultak ugyanis a gót haderők, menedéket keresve a kitűnő erődítmény mögött. De Palermo is váratlan gyorsasággal behódolt, miután Belizár behatolt a város védtelen kikötőjébe, és észrevette, hogy legtöbb hajójának árbocai jóval magasabbra nyúlnak, mint a közeli erődítmény falai. Mi sem volt könnyebb, mint a főárboc meg az előárboc közé emelőcsigával csónakokat felhúzni, és azokban gyakorlott íjászokat elhelyezni. (Más tábornoknak egy ilyen egyszerű elgondolás eszébe sem jutott volna.) A magasban elhelyezett íjászok nyilaikkal végigpásztázhatták a város utcáit, és megakadályozhatták a lakosokat abban, hogy akárcsak a fejüket is kidugják a kapun, hacsak nem a mellékutcákban. Belizár megfenyegette a lakosságot, hogy tüzes nyilakkal fel fogja égetni házaikat, ha meg nem adják magukat. A fenyegetés hatott: a városi polgárság megadásra kényszeritette a gótokat.
Egyik-másik olvasómban talán felmerül a kérdés: vajon a megelőző, valóban rövid bekezdésben becsületesen beszámoltam-e mindenről, ami lehetővé tette, hogy a császári csapatok ezt a ragyogó városokkal teli, hetvenezer négyzetmérföld terjedelmű termékeny szigetet visszafoglalják a barbároktól. De bárhogy töröm is a fejemet, nem jut eszembe egyetlen fontosabb körülmény sem, amelyet kihagytam volna, és amely ezt az egyetlen bekezdést kettőre szaporítaná. Belizárnak inkább a neve, mint a hadserege foglalta el Szicíliát – és ebben támogatta őt az ortodox keresztények rövidlátó lelkesedése: ők ugyanis azt remélték, hogy hittestvérük, Justinianus alatt jobb soruk lesz, mint az ariánus király alatt. Konzuli évének utolsó napján Belizár ellenállás nélkül bevonult a fővárosba, Syracusába, s ott jelképesen letette konzuli jelvényeit, a bárdot meg a vesszőköteget. Bevonulása közben bőkezűen osztogatta a polgárok között az aranyat és az ezüstöt személyes zsákmányából, amelyet a Palermónál ellenállást tanúsító gótoktól szerzett. Syracusában felszabadítóként üdvözölitek.
Justinianus követe Itáliában maradt, s megfigyelte, mennyire nyugtalanította Theudahad királyt Belizár cataniai partraszállásának híre és az ugyanakkor érkezett jelentés, hogy Mundus megostromolta Spalatót. Theudahad attól félt, hogy ugyanolyan sorsra jut, mint rokona, Geilimer vandál király – azért mondom rokonának, mert neki és Geilimernek közös nagynénjük volt. Anélkül, hogy tanácsával megbeszélte volna a dolgot, titokban a következő ajánlatot tette a követnek: átengedi Justinianusnak Szicíliát, s évente háromszáz font súlyú aranyat is küld neki hűbéri adó gyanánt; Justinianus rendelkezésére bocsát háromezer gót lovast, akiket a császár tetszése szerint felhasználhat Észak-Afrikában vagy a perzsa határon, és ezt a létszámot évente tartott sorozással mindig tartani fogja; továbbá lemond arról a jogáról, hogy itáliai papokat és patríciusokat halálra ítélhet, vagy bárkinek patríciusi rangot adhat Justinianus vagy utóda beleegyezése nélkül. Még abba is beleegyezett, hogy amikor a római Hippodromban elnöki helyét elfoglalja, rokonszenvük kifejezéseképp a pártok őt üdvözölve, lojálisan Justinianus nevét is megemlítsék az övével együtt, és hogy minden szobra mellé jobboldalt, a tisztelethelyen Justinianus szobrát is felállítsák. Mindezzel elismerné Kelet fennhatóságát Nyugat felett. Theudahad írásba is adta mindezt. Nagy rémületben élt, s ily módon akarta elemi, hogy Konstantinápolyban szívesen fogadják, ha valamikor kénytelen lenne elmenekülni Itáliából.
Amikor beérkeztek a további hírek Palermo elestéről és Szicília verteién elfoglalásáról, Theudahadnak végképp inába szállt a bátorsága. Azon töprengett, vajon Justinianusnak tett ajánlata elégséges lesz-e Itália megtámadásának megakadályozására. Justinianus esetleg arcátlanságnak fogja tekinteni, hogy ő, Theudahad neki ígéri Szicíliát, amikor azt már el is foglalta, és különben is mit ér a háromezer katona és a mindössze húszezer aranyra rúgó évi hűbéri adó, vagy a lemondás arról, hogy patríciusokat nevezhet ki és büntethet meg? Visszahívta hát a követet, aki már útban volt hazafelé, és beavatta egy igen nagy titokba, de előzőleg szörnyű eskükkel titoktartásra kötelezte. A titok az volt, hogy amennyiben Justinianus ezt az ajánlatot visszautasítana, Theudahad hajlandó többre is. Lemondana királyi rangjáról, és teljesen Justinianus kezébe helyezné Itália kormányzását. Viszonzásképpen csak kényelmes életet kér, lehetőleg valamilyen kisázsiai tudományos központ közelében, egy szabad birtokon, amelynek jövedelme legalább évi nyolcvanezer arany legyen. A követet útjában elkísérte Theudahad saját futárja, aki ezt az ajánlatot írásban vitte magával arra az esetre, ha Justinianus nem fogadná el a másikat.
Követeknek általában olyan embereket szoktak kiszemelni az uralkodók, akiknek hűségében és önfeláldozásában megbízhatnak Justinianus követe sem habozott tulajdon lelkét veszélybe dönteni azáltal, hogy megszegi Theudahadnak tett esküjét. Azt tanácsolta Justinianusnak, utasítsa vissza az első ajánlatot, mert Theudahad követe annál jobbat tart készenlétben. Erre előkerült a második ajánlat, amelyet Justinianus sürgősen el is fogadott. Igaz a birtok évi jövedelmére vonatkozólag alkudozni szeretett volna, de Theodora kinevette, hogy néhány zsák pénz kedvéért képes volna megkockáztatni egész Itália elvesztését.
Mind ez ideig minden olyan jól ment, hogy Justinianust alig lehetett hibáztatni, ha Isten különös kegyeltjének tartotta magát. Ebben a hitében különben udvaroncai csak megerősítettek. De mielőtt még a követ visszatérhetett volna Itáliába, hogy a megállapodást véglegesíthesse Theudahaddal, az egész politikai helyzet váratlanul újra megváltozott. Két hír meggyőzte Theudahadot arról, hogy végül is mégiscsak ostobaság volt, amit tett, és hogy túlbecsülte Justinianus erejét.
Az első hír Mundusra vonatkozott. Miután elfoglalta Spalatót, nagy gót hadsereggel került szembe, és elkeseredett csatában, amelyben mind a két fél rengeteget veszített, le is győzte. Ő maga azonban a legyőzött ellenség üldözése közben életét vesztette. Theudahadnak jelentették, hogy a császári haderő e szerencsétlen győzelem következtében számban és harci szellemben annyira legyöngült, hogy azonnal visszatért Illyricumba, Spalatóban még csak helyőrséget sem hagyott hátra. A másik hír szerint Észak-Afrikában komoly lázadás tört ki, és Belizár készülődik elvonni haderejét Szicíliából, hogy ott rendet teremtsen. Hogy mi volt az igazság ebben az Afrikáról szóló hírben, arról majd beszámolok a következő fejezetben. Theudahad mindenesetre annyira hatása alá került e két hírnek, hogy a legsértőbb módon beszélt Justinianus követével, amikor az megérkezett, sőt meg azzal is megfenyegette, hogy megöleti. Minden alap nélkül ugyanis házasságtöréssel vádolta meg a követet s egyik udvarhölgyét. Nagyon megbánta, hogy olyan levelet írt Justinianusnak, s kijelentette: a követ hazudik, és mind a két levél hamisítvány.
A gót tanácsurak hittek a királynak. El sem tudták volna képzelni, hogy megválasztott királyuk oly gyáva és aljas hazaáruló legyen, mint ahogy Justinianus üzenetéből kiderült. A császár ugyanis megüzente, hogy hajlandó uralmát kiterjeszteni Itáliára és megadni Theudahadnak a kért birtokot. Arra a következtetésre jutottak, hogy a követküldés csupán ügyes fogás Justinianus részéről; ilyen üzenetekkel akar ellentétet szítani a nemesség és a király között. A követet és kíséretét börtönbe vetették, Theudahad pedig egy közönséges kereskedővel kihívó üzenetet küldött Justinianusnak kétszínűséggel és árulással vádolva meg őt – Theudahad tudta, hogy a gótok megölnék, ha nem védené meg azonnal tisztességét a legerőteljesebb módon. Sereget küldött Spalato visszafoglalására, minthogy a rómaiak onnan újból visszavonultak, és egész Itáliában fenyegetően lépett fel az ortodox papokkal szemben, sőt a pápát is halállal vagy elcsapatással fenyegette, ha titokban érintkezésben marad Konstantinápollyal.
A gótok mégsem nagyon bíztak Theudahadban, mert latin verseket fabrikált, görög szónokokkal szeretett vitatkozni, és büszke volt széles körű tanultságára. Számukra néhány vad germán harci ballada, a Miatyánk és az ariánus Hiszekegy tudása untig elegendő műveltség volt. A civilizáció fényűző időszaka alatt ők nem korcsosultak el, minit a vandálok, de hasznot sem húztak hatvanéves itáliai tartózkodásukból olyan értelemben, hogy irodalmi oktatással fejlesztették volna értelmüket. Theudahadot sem azért nézték le, mert tudása meddő és üres, hanem egyszerűen csak azért, mert tanult ember. Ez a magatartás jellemezte okét; elmulasztották, hogy barbár harci képességeiket megerősítsék azzal a tudással, amely csak könyvekből szerezhető meg. Kivált az erődépítés és az ostromlás elméletében voltak igen tudatlanok.
NEHÉZSÉGEK AFRIKÁBAN ÉS SZICÍLIÁBAN
Mérlegeljük a helyzetet a gótok szempontjából Mi félnivalójuk lehet mindössze tizenkétezer embertől, kiknek legnagyobb része méghozzá gyalogos? Itália az övék, lakosságával két emberöltő óta a legjobb barátságban élnek. Bőséges élelmiszerkészletük van, jó a flottájuk, sok a pénzük és katonai felszerelésük. Könnyűszerrel harcba tudnak állítani százezer lovast és százezer gyalogos íjászt. Számos megerősített városuk van. Vegyük még hozzá, hogy a Szicíliába érkezett császári katonák, noha bevallottan az ortodox hit védelmezői, többségükben csak névlegesen keresztények, meg sem tudják magukat értetni a bennszülött itáliaiakkal, mert azok latinul beszélnek, nem pedig görögül. Ezek után megérthetik, hogy amikor a gótok az afrikai lázadásról és Mundus haláláról értesültek, úgy vélekedtek, Belizár neve nem jelentős tényezője többé a helyzetnek.
Az afrikai lázadás a mi Urunk 536. esztendejében húsvétkor tört ki. Pár napra rá Salamon néhány halálosan kimerült társával kis hajón Syracusába érkezett, s a kikötőből nagy nehezen felbotorkált a kormányzósági palotába, Belizár főhadiszállására. Történetesen azon a délután úrnőmmel, Belizárral és Theodosiusszal egy kis szobában tartózkodtunk, ahova még ebéd után vonultunk vissza, és meglehetősen éles szóváltás folyt. Theodosius túlságosan csípős tréfát engedett meg magának valamilyen ortodox dogmával kapcsolatban, s úrnőmet ez nagyon mulattatta.
Belizár nem nevetett, csak nyugtalankodva megkérdezte Theodosiust, nem esett-e vissza régebbi hitébe?
– Nem – felelte Theodosius –, én valójában sohasem vettem komolyan azt a hitet.
– Rendben van. De ha már megtértél az igaz hitre, nem értem, miért tréfálkozol így?
Antonina megvédte Theodosiust. Nevetni azokon a dolgokon – mondta –, amelyeket az ember nagy becsben tart, még nem jelent irántuk való hűtlenséget. S amikor Belizár ezzel nem értet egyet, a védelemből támadásba ment át, és megkérdezte tőle: ha az ortodoxiát oly sokra becsüli, miért fogadja be háziezredébe a legkülönbözőbb eretnekeket? Belizár így felelt:
– Ez teljesen más kérdés. Minden embernek joga van arra, hogy azt a hitet vallja, amely legjobban megfelel meggyőződésének, és önmaga iránti kötelessége, hogy ne hagyja magát attól erőszakkal eltántorítani. De nincs joga felebarátja érzékenységét megsérteni azzal, hogy saját meggyőződését támadó éllel hangoztatja. Én magam az ortodox hitben születtem, és korán fogadalmat is tettem rá. Engem bánt, ha tanait oktalanul káromolják, mint ahogy én sem káromolnám oktalanul senki becsületes ember hitét.
– És ha ariánusnak születtél volna?
– Akkor kétségkívül ariánus maradtam volna.
– Tehát akkor minden vallásos meggyőződés helyes, ha őszintén hisznek benne? – erőltette úrnőm a dolgot.
– Ezt nem fogadom el, csak azt mondom: jó hű maradni hitünkhöz, és jó, ha az ember tiszteletben tartja mások érzéseit.
Theodosius nem mentegette magát a tréfáért, amellyel megbántotta keresztapját. Csupán ezt mondta:
– Nem akarok érvelni egyetlen eretnek szekta mellett sem. Elismerem, hogy az ortodox tanokat logikusan meg lehet védeni minden eretnekség ellen, különösen, ha az ember bizonyos misztikus premisszákból indul ki, mint például abból, hogy a római pápa tartja a kezében a mennyország kulcsait, mert ő Szent Péter utódja.
– Nem látom be, mi köze van a logikának az igaz valláshoz – felelte Belizár mereven.
– Ez a megjegyzés igazán kételkedő lelkiállapotra vall, keresztapám – nevetett Theodosius.
Belizár továbbra is higgadtan, nyugodtan magyarázta:
– A vallás hit, – nem pedig filozófia. Az ión görögök kitalálták a filozófiát a vallás helyébe, és ez a filozófia kétszínű, gyáva fajtává változtatta őket.
Úrnőm, Antonina ekkor megkérdezte:
– De vajon nincs-e szükség filozófiára, hogy az embert felfegyverezze esetleges sérelmek ellen? Jó-e egy hiten maradni azokkal, akik részéről sérelem érheti az embert?
– Jó dolog megtartani a hitet és megbocsátani a sérelmeket. A hitszegés önmagunkkal szemben elkövetett sérelem.
– De minél gyengébb az ember hite, annál kisebbnek érzi a sérelmet, ha cserbenhagyja a hitét – jegyezte meg Theodosius. Belizár kedvesen felelt:
– Ezzel ne törődjünk, keresztfiam, itt valamennyien becsületes emberek vagyunk.
Itt elfogtam egy gyors pillantást úrnőm és Theodosius között, amely mintha azt akarta volna mondaná: „Ó, drága Belizár, hízelegsz nekünk. Lehet, hogy a mi becsületérzésünk nem olyan fanatikus, mint a tiéd.”
Soha el nem felejtem ezt a beszélgetést és azt a pillantást, különösen, ha visszagondolok úrnőm későbbi viszonyára Theodosiusszal. Annyi mindenesetre igaz, hogy Theodosius csak fényesebb jövője kedvéért keresztelkedett meg, s nem volt jobb keresztény, mint én vagy az úrnőm. Egyszer be is vallotta úrnőmnek:
– Az egyedüli író, akinek a kereszténységről írt műve kielégített, Celsus.
Ez a Celsus pedig anatéma alatt állott. A pogány időkben élt, és szellemes egyszerűséggel írt a korai keresztényekről. Még Palesztinába is elment, hogy kutasson Jézus származása után, és ezt állította, hogy megtalálta a róla szóló feljegyzéseket bizonyos katonai okmányok között, ahol úgy szerepelt, mint Pantherusnak, egy szamáriai görög katonának a fia.
– És figyelemre méltó – mondta Theodosius –, hogy János evangélista szerint Jézus nem tagadta szamaritánus származását, amikor a papok ezzel megvádolták.
„Mindenkinek joga van tulajdon hitére vagy véleményére”, ahogyan Belizár állította. De Theodosius mindenki előtt eltitkolta gondolatait, úrnőmet kivéve, ha ugyan valóban felfedte előtte őket. Noha én nem hittem a buta szolgák fecsegésében – állítólag látták, amint úrnőm Theodosiusszal egy függöny mögött csókolózott, más alkalommal pedig együtt jöttek ki egy sötét pincéből – mégis valami balsejtelem fogott el, hogy egy napon a szenvedély úrrá lesz úrnőmön meg az ifjún, s ez balszerencsét fog hozni Belizárra, de rájuk is. Mert hitetlen vagy legalábbis kételkedő létére, milyen erkölcsi meggondolások tarthatják vissza Theodosiust?
Ami pedig úrnőmet illeti, ő valamikor igen szabados életet élt, első férjéhez, a kereskedőhöz sem volt hű; testét magántulajdonának tekintette, amellyel kedve szerint rendelkezik. Tagadhatatlan, hogy Belizárt őszintén szerette. De vajon szerelme visszatartja-e majd attól, hogy elmerüljön Theodosius iránt érzett szenvedélyében?
Amikor Belizár így szólt: „Itt valamennyien becsületes emberek vagyunk”, elszomorodtam. Szerettem ezt a nemes hőst, és iránta érzett hűségem alig volt kisebb úrnőm iránt érzettnél; az utóbbira hálám kötelezett, hiszen Antonina mindig oly jól bánt velem.
Ebben a pillanatban jelentették be Salamont. Zihálva lépett be a szobába, alig tudott megszólalni. Úrnőm egy kupa bort hozatott velem, hogy magához térítsük. A bort egy hajtásra kiitta. Minthogy titoktartásom minden kétségen felül állt, a szobában maradhattam és hallhattam beszámolóját.
A bajt a vandál asszonyok okozták, kezdte Salamon. Elhitették új férjeikkel, hogy a császár elsikkasztotta tőlük jogos hozományukat, a házakat és a földeket. Ugyanők szították a lakosság felháborodását Justinianus szigorú vallási rendeletei ellen, melyek minden ariánust a legszigorúbban eltiltottak a szentségektől. Még azt a kevés szenteltvizet sem engedélyezték nekik, amely szükséges lett volna, hogy gyermekeiket megkeresztelhessék. Egész sereg újonnan született ariánus gyermek mindörökre elkárhozna, ha keresztelés nélkül halna meg; s ez igen aggasztotta az apákat, a thráciai gótokat és heruliánus hunokat. A lázadást húsvét vasárnapjára beszélték meg, amely ebben az évben március 23-ra esett. Az összeesküvők úgy tervezték, hogy a Szent Cyprianus katedrálisban gyilkolják meg Salamont, a Krisztus feltámadásának ünneplésére rendezett szertartáson. Salamon a legkevésbé sem gyanította, hogy veszély fenyegeti, mert az összeesküvők igen jól megőrizték titkukat. Pedig saját testőrségéből is a katonák fele részt vett az összeesküvésben; azok, akik vandál nőt vettek feleségül, és most részt akartak kapni a kiosztandó földekből és házakból.
A merénylet elkövetésére az úrfelmutatás ünnepélyes pillanatát választották, mert akkor az egész gyülekezet áhítatosan térdre borul, és könnyen le lehet sújtani a gyilkos tőrrel. De amikor az ariánus katonák tőrüket szorongatva beléptek a katedrálisba, biccentéssel és oldalbabökdöséssel biztatva egymást, hirtelen nagy megilletődés lett úrrá rajtuk. A katedrális roppant méretei, gazdagsága, a kórus ünnepélyes éneke, a gyertyák és a tömjén, a zászlók és a tavaszi virágokból font füzérek, a tiszteletre méltó papok hímzett papi ruháikban és az ünnepi ruhába öltözött, fegyvertelen, imádkozó gyülekezet: mindez mély hatást tett rájuk. Gyilkosságra képesek lettek volna, de szentségtörésre nem. Ahogy határozatlanul megálltak, az egyházfiak nesztelenül odacsúsztak hozzájuk, s követelőzve rángatták ruhaujjukat, hogy ők is boruljanak térdre, minit a többi. Egymás után engedelmeskedtek, és a szertartás hátralevő részében maguk is részt vettek, mintha ők maguk is ortodox hitűek lettek volna. Amikor aztán kijöttek, egyik a másikat vádolta gyávasággal, és mindegyik esküdözött, hogy ő igazán meg merte volna tenni, ha odabent csak egyetlen ember is melléje állt volna.
Ez a veszekedés a piactéren, nagy nyilvánosság előtt zajlott le, és Salamon hamarosan hírt kapott a dologról. Amikor azonban parancsot adott letartóztatásukra, testőrsége nem nagy hajlandóságot mutatott az engedelmességre, az összeesküvők pedig, akikhez még számos elégedetlen katona csatlakozott, kivonultak Karthagóból, és a külvárosokban fosztogatni kezdtek.
Salamon tehetetlen volt az elégedetlenkedőikkel szemben. Csapatai nem voltak hajlandók ellenük vonulni. Az ötödik napon általános gyülekezőt hirdetett a hippodromba, s ott szónoklatot intézett az összegyűlt katonákhoz, tengerészekhez és rendőrtisztekhez, megkísérelve, hogy újabb hűségesküt vegyen ki belőlük. De lehurrogták, kővel dobálták meg, majd saját tisztjeik ellen fordultak. Salamon vezérkari főnökének elvágták a torkát, majd Pharas került sorra, a heruliánus, aki eltökélten kijelentette, hogy hű marad vértestvéréhez, Belizárhoz. Saját emberei halálra sebezték nyilaikkal. Ezek a heruliánusok egyébiránt újra főztek maguknak kvaszt, mert közben visszakapták a „méh” nevű erjesztő anyagot, melyet Belizár annak idején elvett tőlük. A lázadás rövidesen általános lett, az egész sereg rabolni kezdett Karthago középpontjában, a kereskedőnegyedben és a kikötő raktáraiban. Mindez a konstantinápolyi Nika-lázadásra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy Karthagóban nem gyújtogattak, nem viseltek zöld vagy kék színt – és nem volt ott Belizár, hogy a rendet helyreállítsa. Salamon ideiglenesen a Geilimer-palota Mária-kápolnájában keresett menedéket, de mihelyt szerét ejthette, elmenekült, a kikötőben rekvirált egy kis hajót, és tíznapi hajózás után végre megérkezett.
Belizár csak néhány kérdést intézett Salamonhoz, majd Antoninához fordult:
– Azonnal indulok Karthagóba. Tudom, a császár is ezt kívánná tőlem. Hajlandó vagy ittmaradni helyettesemként?
– Milyen csapatokat viszel magaddal?
– Száz vértest.
– Meggyilkolnak, te őrült!
– A hónap végére visszaérkezem.
– Veled megyek, Belizár!
– Az itteni ügyek vitelét csak rád bízhatom.
– De én nem tudok magamban bízni. Engedd, hogy veled menjek! Tudod, hogy nekem nem lehet nemet mondani.
– Antonina, ebben engedelmeskedned kell. A császár nevében parancsolom! Így történt, hogy úrnőm akarata ellenére Syracusában maradt Theodosiusszal, és nem hitte, hogy Belizárt még egyszer látja életében. Ha igaz, hogy valaha is megszegte Belizárnak tett házassági esküjét, akkor ez alkalommal történt. De mindig tagadta, hogy megtette volna, és senki sem tudta megcáfolni, mert mindig nagyon elővigyázatos volt. Mint történésznek az a kötelességem, hogy az igazat írjam meg, viszont mint hűséges szolgának az a kötelességem, hogy ne feketítsem be úrnőmet. Szerencsémre e két kötelességem nem ütközik: semmit sem tudok biztosan, erre meg is esküdhetem.
Miután a lázadók kedvük szerint kirabolták a várost és birtokukba vették azokat a házakat meg földeket, amelyekre vágyódtak, kivonultak Karthagóból, hogy egy másik lázadó csoporttal egyesüljenek, azokkal, akikre Salamon Aures-hegyének fárasztó ostromát bízta. Az egyesült csapat nemsokára hétezer főre rúgott, és velük tartott még vagy ezer vandál. Ezek közül négyszáz szökött fogoly volt. Nemrég indultak útra Konstantinápolyból az perzsa határra, de alig hagyták el Lesbos-szigetét, rajtaütöttek a hajó legénységén, lefegyverezték őket, és Antiochia helyett visszahajóztak Észak-Afrikába; a Pappua-hegy közelében egy elhagyott helyen partra szálltak, és az Aures felé vonultak. Eredetileg a lázadó mórokhoz akartak csatlakozni, de ehelyett a császári lázadókhoz álltak, akik melegen fogadták őket. A fennmaradó hatszáz vandál Karthago elfoglalása óta a vidéken rejtőzött, és most végre elő mert jönni. Lovakat a postaállomásokon szereztek számukra.
A lázadók egy Stotzas nevű tetterős, tehetséges thrák közlegényt választottak meg parancsnoknak, aztán visszaindultak Karthagóba, és az egész diocézist katonaköztársaságnak nyilvánították. A polgárok részéről nem számítottak ellenállásra. Április 7-én, szürkületkor érkeztek a falak elé, ott tábort vertek, úgy tervezve, hogy másnap reggel hatkor bevonulnak a városba. De ugyanaznap este már Belizár is megérkezett a tenger felől száz válogatott vértesével, és azonnal bejárta a kirabolt Karthagót, hogy összeszedje hűséges embereit. Hajnalra már kétezerre rúgott a számuk: köztük volt hatszáz római-afrikai újonc a lovas rend őrségből, továbbá ötszáz idősebb vandál, akiket Belizár zavartalanul meghagyott otthonuk birtokában, s hálából most önként vállalkoztak a támogatására. Számos baráti érzelmű mór is jelentkezett. A lázadásban részt nem vett katonák száma nem múlta felül az ötszáz főt. De az a mondás járta, hogy Belizár neve felér ötvenezer katonával. Amikor a lázadók értesültek hirtelen érkezéséről, úgy érezték, hogy ötvenkétezer ember áll szemben az ő nyolcezrükkel, s rögtön elhagyták a tábort, elmenekültek az ország belsejébe. Aures-hegye felé tartottak, ahol a mórokkal akartak szövetkezni. Belizár üldözésükre kelt, s ötven mérföldnyire a várostól, Membresánál, ennél a nyílt, erődítések nélküli helységnél, a Bagrades folyó mellett, utolérte őket. Itt újfajta csatát kellett megvívnia: csatát, tulajdon katonái ellen.
A győzelmet most általában Szent Cyprianusnak tulajdonítják, aki a legenda szerint azon a húsvét reggelen személyesen jelent meg katedrálisában, sekrestyésnek álcázva, de látható glóriával a feje körül, hogy lefegyverezze és térdre kényszerítse a merénylőket. S valóban épp abban a pillanatban, amikor Membresában a két csapat már-már összeütközött, hirtelen erős szél kerekedett – Szent Cyprianus szele támadt fel, de újra nem a megszokott évszakban –, s egyenesen szembe fújt a lázadókkal, viharosan csapkodva arcukat. Stotzas azonnal látta, hogy a szél erősen akadályozza a nyilazást, ezért lovassága felét szélvédett helyre a jobbszárnyra küldte, hogy onnan nyilazzanak. Ezt a harcmozdulatot lassan hajtották végre, és bizonyos rendetlenség keletkezett. Belizár, lovassága élén, nyomban támadást indított a legrendetlenebb csoport, vagyis a vandál század ellen. A vandálok ugyanis nem íjász harcosok, s most bizonytalanságban voltak afelől, maradjanak-e helyükön, vagy ők is foglaljanak el más állást? A hirtelen támadás megtörte soraikat, a lázadók hadserege két részre szakadt, s amikor Belizár serege kettéválva megfordult, hogy teljes vágtában hátba támadja a két seregrészt, mind a két rész meghátrált.
Így történt, hogy sok vandál asszony most már másodszor változtatott férjet. Amikor a lázadók asszonyaikat cserbenhagyva, csak saját magúikkal törődve, szétszóródtak a sivatagban, a táborban maradt asszonyok Belizár embereinek jutottak, az ott talált zsákmánnyal együtt. Legtöbben a vandálok közül estek el, mert amint Belizár biztosítottnak látta a győzelmet, parancsot adott embereinek, hogy kíméljék a lázadókat, hiszen talán újra az ő emberei lesznek. És valóban, vagy ezer menekülő boldogan megadta magát, és kegyelmet is kapott.
Belizár folytatta volna az üldözést és felszólította volna Hippo még mindig hűséges helyőrségét meg a Marokkóban állomásozó csapatokat, hogy segítsenek a lázadás teljes leverésében. De minthogy csupán egyetlen teste volt, és az sem isteni, nem lehetett egy és ugyanabban az időben Szicíliában és Afrikában. Úrnőmtől ugyanis épp akkor érkezett üzenet, hogy Syracusában lázadás tört ki. Nem marad más hátra, mint hogy Hildigert, jövendőbeli vejét kinevezze az afrikai seregek ideiglenes parancsnokává, ő maga meg száz emberével visszatérjen Karthagóba s onnan tengeren átkeljen Syracusába.
Szicíliában azonban, mint kiderült, semmiféle katonai lázadásról szó sem volt. Mindössze annyi történt, hogy egy Constantinus nevű gyalogsági tábornok nem volt hajlandó úrnőmtől, Antoninától parancsokat elfogadni, és nem ismerte el őt Belizár helyettesének. Kijelentette, nem tartozik kötelességei közé, hogy bármilyen asszonynak engedelmeskedjék, kivéve a császárnét, de annak is csak olyan polgári ügyekben, amelyeknek intézését a császár rábízta. Különben is ősrégi római szokás szerint asszonyok nem nevezhetők ki katonai parancsnoknak. Úrnőm szigorú őrizetbe vette Constantinust, mire a vele rokonszenvező tábornoktársai napi jelentéseiket többé nem úrnőmnek, hanem legidősebb tiszttársuknak, Véres Jánosnak tették meg. Visszatérése után Belizár szabadon bocsátotta Constantinust, de igen szigorúan megfeddte őt és tábornoktársait, s közölte velük, hogy viselkedésüket tudatlanságnak és személye elleni sértésnek tartja. Már rég bebizonyult, hogy egy józan felfogású és bátor asszony nemcsak határozottsággal tud parancsnokolni a csapatok felett (mint ahogy felesége, a kitűnő Antonina úrhölgy tette a karthagói hadjáratban), hanem győzelemre is vezetheti őket. Vajon a palmyrai Zenobia, páncélosan lovagolva csapatai élén, nem mentette-e meg a keleti birodalmat a perzsa Sapor betörése ellen? De ezenfelül Antonina úrhölgy az ő kinevezett helyettese és pecsétjének őrzője. Engedetlenségük miatt most kénytelen volt visszatérni Afrikából, és így nem tudta teljesen leverni a lázadást. Stotzas még mindig szabadon van, és valószínűleg sok bajt fog még okozni.
A tábornokok erre nemigen tudtak mit válaszolni, csak Constantinus célozgatott homályosan arra, hogy Belizár nem ismeri a helyzetet minden oldaláról. Távol áll tőle – mondotta –, hogy megsértse Belizárt, inkább meg akarta tisztelni, amikor megtagadta az engedelmességet egy olyan asszonynak, aki nem törődik férje valódi érdekeivel. Többet nem volt hajlandó mondani, és otthagyta a felzaklatott Belizárt.
De ugyanaznap este egyik szolgálónk, egy Macedónia nevű lány, titokban felkereste Belizárt. Figyelmeztette, hogy Antonina Theodosius szeretője, s a botrányról már mindenki tud. Szerinte nem kétséges, hogy Constantinus meg a többi tábornok ezért nem akart engedelmeskedni úrnőmnek. Macedónia bosszúból közölte mindezt Belizárral, mert úrnőm két nappal azelőtt illetlen viselkedése miatt az ágy lábához köttette és megkorbácsoltatta. Macedónia ugyanis alávaló módon szerelmi viszonyt kezdett a tizenhét éves Photiusszal, aki velünk jött Szicíliába. Macedónia igazságtalannak tartotta, hogy úrnőm férjes asszony létére nyugodtan elkövethet házasságtörést, őt meg könyörtelenül megkorbácsoltatja egyszerű szeretkezésért. Bizonyítéka azonban nem volt úrnőm bűnösségére, s így koholnia kellett a vádat. Két kis apródot, két mór királyi túszt rábeszélt, hogy támasszák alá a történetet. Azok is bosszút akartak állni úrnőmön, mert elvárták, hogy hercegekként bánjainak velük, de amikor szüleik fellázadtak, úrnőm alantas munkára fogta őket, és bizony korbácsot is kaptak, amikor elcsentek valamit vagy rosszul viselkedtek. Oly ügyes hazudozók voltak, vagy talán Macedónia tanította ki őket oly jól, hogy Belizárnak el kellett hinnie meséjüket. Részletesen és körülményesen számoltak be a „történtekről”, és Belizár úgy érezte magát, mintha olyan hajón lenne, melynek horgonykötele épp a legnagyobb viharban szakadt el. Macedónia megeskette Belizárt, hogy nem árulja el úrnőmnek, ki vádolta be őt, és hogy sem őt, sem az apródokat nem fogja tanukul felhasználni, ha házasságtörésért vádat emel felesége ellen. Belizár keze így meg volt kötve. Nekem fogalmam sem volt róla, mi történt, csak azt láttam, hogy Belizár nagyon szerencsétlennek érzi magát, s rettenetesen haragszik valamiért. Érzelmeit azonban el tudta leplezni felesége előtt; nyomott kedélyállapotát azzal indokolta, hogy rossz a gyomra, meg hogy a karthagói ügyek és az engedetlen tábornokok sok gondot okoznak néki.
Hogy mi ment végbe az agyában, mi nem, pontosan elmondani nem tudom, de körülbelül sejtem. Első gondolata alighanem az lehetett, hogy megöli a hálátlan és álnok Theodosiust – a természetes féltékenység nem volt idegen a szívétől. Azután arra gondolt, hogy úrnőmet, Antoninát öli meg hűtlensége miatt, annyira bízott benne, és ő maga oly erényes életet élt. Szégyenében valószínűleg az öngyilkosság gondolata is felötlött benne, hiszen Theodosius az ő fogadott fia, s a bűn így vérfertőzésnek számított. Másrészt viszont keresztényi kötelessége, hogy megbocsásson ellenségeinek. Úrnőm ez ideig igen jó felesége volt, és ő még mindig szenvedélyesen szerette. Visszaemlékezett, mennyire kérte legutóbb, hogy elkísérhesse Karthagóba, nem törődött vele, hogy esetleg a halálba megy. Sőt mi több, nyíltan megmondta neki, hogy nem bízik önmagában, ha egyedül marad Sycarusában. Belizár tehát arra a következtetésre jutott, hogy Theodosisus valamilyen gonosz mágiával akarata ellenére elcsábította úrnőmet.
Nem akarok igazságtalan lenni Belizárral szemben, s nem állítom azt, hogy még egy másik meggondolás is erősen befolyásolhatta, noha az ő helyzetében bármely más férfinál csakis ez számított volna. Arra gondolok, hogy úrnőmet Theodora császárné bizonyára védelmébe vette volna, és egy pillanatig sem habozott volna, hogy Belizárt a maga módján megbüntesse „nagyképűségéért”, ha feleségén megtorolná a házasságtörést. Pokrócról a levegőbe dobáltatná – legalább ilyen büntetés nem maradt volna el. Mindazonáltal a Theodorától való félelem nem térítette volna le az általa erkölcsösnek tartott útról, inkább az a valószínű, hogy még ilyen lelki gyötrődések közepette is hű maradt Justinianushoz, akitől parancsot kapott a gótok elleni háború folytatására. Ha valamilyen elhamarkodott vagy erőszakos cselekedetre ragadtatná most magát, fejére vonná Theodora haragját, s bizonyára visszahívnák Konstantinápolyba; márpedig ebben az esetben a birodalom hamarosan újra elvesztené Észak-Afrikát és Szicíliát. Alárendeltjei között sok bátor férfi is akadt, de tudta, hogy egyikük sem ért a stratégiához, és nem képes ellátni a fővezéri teendőket.
Ugyanaznap este értem küldött, egyedül fogadott:
– Eugenius – szólt –, te több vagy itt, mint egyszerű szolga, úrnőd mindig jó barátnak tekintett, ugyanúgy én is. Megbízhatnálak egy titkos küldetéssel? Ha valaki titoktartó ember ezt gyorsan el nem intézi nekem, azt hiszem, megőrülök.
– Szívesen vállalom, uram – feleltem –, ha ezzel a te vagy az úrnőm érdekét szolgálom.
Szörnyű fenyegetések kíséretében, hogy egy léleknek el ne áruljam, rögtön meg is mondta, miről van szó. Meojek Theodosiushoz, és mondjam neki a következőket: „Itt egy barátcsuha és itt egy olló, mellyel a hajadat szerzetes módra levághatod. Itt egy erszény pénz, a kikötőben pedig horgonyoz egy hajó, amely holnap hajnalban Epheusba indul. A kapitányt így és így hívják. Ha nem szállsz azonnal hajóra, meghalsz. Ephesusban kolostorba kell vonulnod, és fogadalmat tenned, hogy önmegtartóztató életet fogsz élni.” Belizár nevét azonban semmi esetre sem szabad megemlítenem.
Megijedtem. A mindig higgadt Belizárt még soha életemben nem láttam ilyen izgatottnak, még azon a kora reggelen sem, az elfoglalt tricamaroni táborban. De úrnőmtől is féltem. Ha Theodosius elmondja neki, ki adta át a figyelmeztető üzenetet, meggyanúsítana, hogy ellene szövetkeztem, és talán meg is öletne. Veszélyes volt ilyen üzenetet átadni Theodosiusnak anélkül, hogy előbb ne értesítsem úrnőmet, de a küldetést sem tagadhattam meg. Különben is úgy gondoltam, hogy úrnőmre nézve csak előnyös lehet, ha Theodosiust eltávolítják, mielőtt még botrányok keletkeznének. Remegve kerestem fel Theodosiust, átadtam neki az üzenetet, és közöltem vele, mennyire akaratom ellenére teszem ezt. Ismerve jellememet, Theodosius hitt nekem, és azzal is tisztában volt, hogy a figyelmeztetés igen komoly. Megsejtette, kitől származik, és így szólt:
– Közöld keresztapámmal, hogy igazán nem tudom, miért haragszik rám, hacsak, igazságtalanul be nem vádoltak. A lelkiismeretem tiszta, de sok az ellenségem.
Amikor megkértem, ne árulja el úrnőmnek, ki adta át neki az üzenetet, megesküdött, hogy nem mondja meg, és el kell ismernem, hogy esküjét becsületesen megtartotta. Átvette tőlem a csuhát, az ollót meg a pénzt, s egyenesen a kikötőbe indult anélkül, hogy úrnőmnek bármilyen üzenetet küldött volna. Én pedig visszatértem, és jelentettem Belizárnak Theodosius szavait.
Elképzelhetik, mennyire aggódott, mennyire kétségbeesett úrnőm, mikor drága Theodosiusa eltűnt anélkül, hogy neki egy szót is üzent volna. Természetesen attól tartott, hogy meggyilkolták; erősen gyanakodott Constantinusra. Nem lehetett megvigasztalni. Belizárra nem is gondolt, sőt őt kérte fel, hogy sürgősen nyomoztasson Theodosius után. Belizár vállalkozott is erre. Én kaptam a megbízást, tudjam meg, mikor és hol láttak utoljára. Nem volt nehéz feladat számomra úrnőmet megnyugtatni, hiszen tudtam, hova menjek. Hamarosan találtam is néhány katonát a kikötőben, akik megesküdtek, hogy látták Theodosiust. Úgy látszik, a barátcsuhát csak a fedélzeten vette fel. Ebből úrnőm kissé megnyugodva arra következtetett, hogy Theodosius önszántából távozott. De elhatározta, hogy végére jár a dolognak. Photius viselkedésében feltűnt neki valami új vonás; mintha bizonyos diadalérzetet igyekezne leplezni. Tudta, hogy fia féltékeny Theodosiusra, s ez most felkeltette gyanúját. Könnyű volt arra következtetni, hogy Macedóniának valami köze volt Theodosius eltűnéséhez. Végül a két apródot fogta elő, s azok a szörnyű fenyegetések hatása alatt őszintén bevallottak mindent.
Időközben Photius igen balga módon elárulta a titkot Constantinusnak, aki még mindig haragudott úrnőmre bezáratása miatt. Constantinus örült, hogy mégiscsak ő kerekedett felül Antoninán és Belizáron. A Theodosius eltűnését követő második reggelen, amikor Belizárral találkozott a főtéren, tisztelgett előtte, és vigyorogva így szólt:
– Igazad volt, nagy Menelaus, amikor elüldözted azt a thrák Párisit, de tulajdonképpen Heléna királyné volt a bűnös.
Belizár nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy hidegvérűen válaszolni tudjon, ezért egyszerűen hátat fordított Constantinusnak. Ezt sok katona látta, minthogy azonban nem hallották az eredeti megjegyzést, a dolog igen rossz benyomást keltett.
Úrnőm, Antonina most nyíltan beszélt Belizárral. Hogy mi történt közöttük, mi nem, azt nem tudom. De valószínűleg meggyőzte arról, hogy Macedónia hazudott, mert Belizár szemmel láthatóan igen megkönnyebbült, de ugyanakkor igen szégyellte is magát. Gyors hajót küldött Theodosiusért, Macedoniát pedig megkorbácsoltatta, bélyeget süttetett rá, és életfogytiglan kolostorba záratta. Az apródokat is megkorbácsolták, megbélyegezték, majd az ezüstbányákba küldték dolgozni. Procopius titkárának az az állítása, hogy úrnőm az én segítségemmel kitépte Macedonia nyelvét, őt magát pedig darabokra aprítva a tengerbe dobta, hazugság, ezt csak ő találta ki évek múltán, hogy ezzel is ártson úrnőmnek. Azt persze nem állítom, hogy Macedónia nem szolgált volna rá erre a büntetésre, vagy hogy úrnőm haragjában nem fenyegette meg ezzel.
Nemsokára újra minden a legnagyobb rendben volt úrnőm és férje között. De Theodosius még nem tért vissza hozzánk, mert az utána küldött hajó nem érte utol az övét. Belizár erre levelet írt neki Ephesusba, sürgetve visszatérését, és Macedónia ügyének tárgyalási napján nyilvánosan bevallotta hibáját. A beszédes nyelvek most félelmükben mind elhallgattak.
Belizár most Justinianus parancsát várta Itália megtámadására, de ez sokáig váratott magára, mert Justinianust nyugtalanította Mundus halálhíre. Belizár utasítást kapott, hogy egyelőre semmit se tegyen, csak maradjon készenlétben mindaddig, amíg hírt nem kap Spalato visszafoglalásáról. Akkor aztán vonuljon Róma ellen.
A megerősített illyricumi hadsereg szeptemberben visszafoglalta Spalatót. Az erről szóló hírt Belizár októberben megkapta, most már megindulhatott. Terveiben úrnőm erősen támogatta. Amíg ugyanis Belizár Afrikában tartózkodott, Antonina titokban tárgyalásokat folytatott Theudahad vejével, a dél-itáliai gót haderő parancsnokával Antonina módot talált arra, hogy személyes ismeretséget kössön ezzel a fickóval, és rávette, hogy aznap, amikor a római csapatok az ő területére érkeznek, cserbenhagyja a hadseregét.
Így történt, hogy amikor Belizár helyőrséget hagyva hátra Palermóban és Syracusában, mely városoknak a védelmét jól kiépítette, átkelt a messinai szoroson és Reggio városa ellen vonult (ahol az aranybányák vannak), ez a gyáva gót néhány társával átszökött hozzánk, s embereit vezető nélkül hagyta. Konstantinápolyba ment, ahol megtagadva ariánus hitét, patríciusi méltóságot és nagy birtokokat kapott. Theudahad király igen megirigyelte, amikor erről értesült.
Dél-Itália elfoglalása így nem folyamatos csaták sorozata volt, csupán egyszerű menetelés, mert a gótok szétszéledtek. A legkisebb ellenállással sem találkoztunk, amint flottánktól kísérve a part mentén egészen Nápolyig vonultunk, ahová november elején értünk. Ezt a csodálatos várost erős erődítmények vették körül, és oly nagy gót helyőrség védte, amelynek létszáma hír szerint megegyezett a mi seregünkével.
Mit tegyen a hadvezér, ha egy – híre szerint – bevehetetlen erődítménnyel áll szemben? Négy lehetősége van. Az első: elvonulni alóla és valahol másutt egy gyengébb pontján megtámadni az ellenséget. A második: kiéheztetni a védősereget. A harmadik: megadásra kényszeríteni megvesztegetéssel, fenyegetéssel vagy megtévesztéssel. A negyedik: meglepetésszerűen elfoglalni, miután sikerült felfedezni, hogy mégis van néhány gyengébb pontja, amelyet az ellenség nagy önbizalmában nem vett észre.
Ami az első lehetőséget illeti: Belizár nem vonulhatott el Nápoly alól, mert akkor száz mérföldnyi körzetből mind Nápolyba gyűlnének a szétszóródott gót csapatok. A biztos falak mögül csapatokat küldhetnének ki Dél-Itália visszafoglalására, s könnyen lerohanhatnák a fontosabb városokban hátrahagyott kis helyőrségeket. A második lehetőség sem jöhet számításba: Nápolyt nem lehet kiéheztetni, mert gabonával bőségesen el van látva, ugyanis az afrikai gabonakereskedelem alapját képező legfontosabb magtárak a város falain belül vannak; ezenkívül, ha Belizár soká időzne Nápoly alatt, a gótoknak idejük lenne északon nagy sereget gyűjteni ellene. Ami a harmaduk eshetőséget illeti: nem lehetetlen, hogy a várost nagy hatású fenyegetésekkel rá lehet venni a megadásra.
Belizár flottájával horgonyt vetett a kikötőben, a falakon felállított csatagépek hatósugarán kívül, azután letáborozott a külvárosokban. Hajnalban támadást indított, és ostromlétrák segítségével könnyen elfoglalta az erődítmények egyik külső bástyáját. Azután levelet küldött a nápolyi városatyákhoz, s röviden közölte, hogy minden további halogatás nélkül elvárja tőlük a város átadását.
A nápolyi polgármester fehér zászló alatt kijött hozzá, de két gót is vele tartott tanúnak. Egyáltalán nem udvariaskodott, s jóformán szemébe vágta Belizárnak, hogy hiába próbálja a nagy katonai túlerő benyomását kelteni gyatra seregével.
– Igen barátságtalan cselekedetnek tartom – mondta a polgármester –, hogy minket bennszülött itáliaiakat állítottatok az elé a súlyos helyzet elé, hogy az üzenetet megválaszoljuk. A helyőrség katonái gótok, és mi nem fordulhatunk ellenük, hiszen fegyvertelenek vagyunk. Náluk viszont sem megvesztegetésekkel, sem fenyegetésekkel nem értek célt, mert Theudahad király csak a minap küldte őket ide azzal a paranccsal, hogy az utolsó emberig tartsanak ki. Feleségeiket és gyermekeiket túszként magához vette azzal, hogy kivégezteti őket, ha a város elesik. Azt tanácsolom tehát, ne vesztegessétek itt az időtöket, hanem máris vonuljatok Róma ellen. Mert ha Róma elesik, Nápoly is bizonyára megadja magát, ha pedig Rómát nem tudjátok bevenni, akkor Nápollyal nem sokra mentek.
Belizár röviden felelt:
– Nem kértem tőletek stratégiai leckéket. De hallgassátok meg, amit mondok. Sok éve katonáskodom már, és sok kegyetlen látványban volt részem, amikor győztes katonáim kiraboltak egy-egy várost, amely a felhívásra nem adta meg magát. Szívből kívánom, hogy ilyen tapasztalatban ne legyen részem Nápolynál. Ha ráveszitek a gót helyőrséget, hogy adja meg magát, minden ősi előjogotok megmarad, sőt gyarapodni is fog, a helyőrség pedig tetszése szerint vagy csatlakozik a császári haderőhöz, vagy menedéklevelet kap, és bántódás nélkül kivonulhat a városból. De (itt a gót tanúk felé fordult), figyelmeztetlek benneteket, gótokat, ha a harcot választjátok, ugyanaz lesz a sorsotok, mint Geilimer királynak és vandáljainak. Az egyik gót felelt:
– Tagadod-e, hogy Karthagót, amely boldogan élt a vandálok alatt és bennetek bízva megadta magát seregednek, nemrégen a császár katonái kirabolták?
– Nem a császár katonái rabolták ki, hanem az ördögéi – felelte Belizár.
– Ez nekünk teljesen mindegy – hangzott a gót válasz.
Ezzel a tárgyalás véget ért, de a polgármester titokban biztosította Belizárt: mindent el fog követni, hogy rábeszélje polgártársait a kapuk kinyitására, még ha ujjat kell is húzniuk a gótokkal. Egyben közölte Belizárral, hogy a gótok száma mindössze ezerötszáz főre rúg. Csakhogy nem ezerötszáz, hanem háromszáz jó katona is elégséges az ilyen erős város védelmére akár harmincezer emberrel szemben is. Belizárnak pedig csupán tízezer katonája volt, mert kétezer főt helyőrségi szolgálatra hátra kellett hagynia Szicíliában és Dél-Itáliában.
Annyi bizonyosnak látszott, hogy Nápoly sohasem fog behódolni élelem- vagy vízhiány miatt. A zsidó kereskedők, akik kezükben tartották a gabonakereskedelmet, magtáraikat a város rendelkezésére bocsátották, ezenkívül felajánlottak az alkalmaztatásukban levő, jól képzett zsidó tengerészek és őrök szolgálatát is. Ha Belizár elvágja a városi vízvezetéket – amit nemsokára valóban meg is tett –, a városban magában is épp elég kút van ahhoz, hogy a háztartásokat ellássa. A városatyák üzenetet küldtek Theudahadnak, biztosították hűségükről, de kérték, hogy küldjön sereget felmentésükre. Így hát Belizár most már csak a negyedik lehetőségben bizakodhatott: meglepetésszerűen elfoglalni a várost. De hol találja meg az erődítmények legsebezhetőbb pontját?
NÁPOLY OSTROMA
Belizár alaposan szemügyre vette Nápoly erődítményeit, minden sarkát jól megvizsgálta, de egyetlen gyenge pontot sem tudott felfedezni az egész nagy körben, ahol érdemes lett volna faltörőkossal próbálkozni. Egy éjjel megkísérelte, hogy a kikötő felől meglepetésszerű támadással vegye be a falakat. Isauriai katonáit, ezeket a kiváló hegymászókat választotta ki arra a célra, hogy felkússzanak a falakra, ahol a málladozó vakolat ezt lehetővé teszi. Egyikük fel is ért az oromzatra, s ledobott egy hosszú kötelet, melynek felső végét két lőrés közt a várfalra erősítette. Társai egymásután kúsztak felfelé a kötélen. Mindez néma csendben ment végbe. Egy zsidó őrszem azonban felfedezte őket, s fellármázta hitsorsosait, akik a közeli őrházban tartózkodtak. Alig négy vagy öt isauriai ért fel, amikor a zsidók máris elvágták a kötelet, a fennlevőket pedig lehajították az oromzatról. Valamennyien halálra zúzták magukat. Ugyanilyen balszerencsével járt a szárazföld felőli kísérlet. Az esti szürkületben sikerült Belizárnak egy hosszú, vastag kötelet áthúzatnia az egyik kiugró tornyocskán. Kilőtt egy nyilat, keresztül a kiszögellésen. A nyílvesszőhöz selyemfonal, a fonalhoz hosszú zsinór, a zsinórhoz pedig kötélvég volt erősítve. A nyílvessző átrepült a kiugró tornyocska felett, vitte magával a selyemfonalat, zsinórt és kötelet; amikor lehullt, a kötelet teljesen áthúzták, s két végét egymáshoz kötözték. A katonák kettesével, egymást egyensúlyozva kezdtek kúszni a kötélen. Az őrök azonban ez alkalommal is éberek voltak, elvágták a kötelet, és katonáink halálra zúzták magukat. Belizár megpróbálta az egyik kaput felgyújtani oly módon, hogy gyantával és olajjal telt hordókat hordott össze előtte, de a kapu két oldalán erős torony állott, ahonnan az őrség kövekkel és dárdákkal elkergette katonáinkat; sok halottunk maradt ott a kapuk előtt. Amikor az ostrom már tizennyolc napja tartott, háziezredének egyik volt isauriai közlegénye, aki most az isauriai gyalogságnál tiszti rangban szolgált, egy katona kíséretében Belizárhoz jött, és megkérdezte tőle:
– Uram, mennyit ér meg neked Nápoly?
Belizár mosolyogva felelte:
– Ha most az ölembe hullna, úgyhogy még a tél beállttá előtt Róma ellen vonulhatnék, egymillió aranyat is megérne. Ha azonban tavaszig kellene vámom, akikor nem sokra mennék vele.
– Nos, adjál száz aranyat századom minden közlegényének, ötszázat minden tisztemnek, ezret nekem és kétezret ennek a közkatonának, aki megtalálta azt a gyenge pontot, amelyet keresel.
– Megduplázom az összeget – kiáltotta Belizár –, de csak akkor, fizetek, ha a város kulcsai a kezemben vannak.
– Rendben van – szólt az isauriai tiszt, s magához intette a közkatonát, hogy beszéljen.
A közkatona, durva, torzonborz fickó, elmesélte Belizárnak a történetét. Eszébe jutott – mondotta –, hogy bebújjon a kiszáradt vízvezetéki csatornába, azon a helyen, ahol a várostól körülbelül egy mérföldnyire elvágták. A város felé akart benne kúszni, hogy megtudja, van-e rács vagy valamilyen más akadály a város felőli végén. Könnyen haladt előre, csaknem teljesen kiegyenesedve lépegethetett. Útközben gyakran látott szellőzőnyílásokat, melyek a téglaboltozatba vannak vágva. Végre elért egy helyre, ahol az alagút lyukká szűkül egy sziklában; ott legfeljebb egy fiúcska mászhat át, de nem egy teljes fegyverzetet viselő katona. A szikla azonban nem gránitszikla, hanem valami puha, vulkanikus kőzet, amelyet egyszerű csákánnyal könnyen ki lehetne vájni. A lyukon keresztül – néhány lábnyira, de már a másik oldalon – felülről világosság szűrődött be, mintha a vízvezeték azon a ponton nem volna befedve. Észrevett néhány lehullott olajfalevelet, egy rongyos zsebkendőt és néhány használhatatlan, ócska edényt. Visszafordult, s másnap a vízvezeték mellett haladva figyelte, nem lát-e valahol a városon kívül olyan olajfát, melynek lombja a vízvezeték fölé hajlik, de ilyet sehol sem fedezett fel. Ebből arra következhetett, hogy a szikla valahol a városon belül van.
Belizár a közkatona századából húsz isauriait beavatott a titokba, de senki mást. Csákányokat, kalapácsokat, vésőket és kosarakat adott nekik, hogy hozzálássanak a nyílás kitágításához. Először persze maga is megnézte a helyet, s figyelmeztette őket, hogy a lehető legnagyobb csendben dolgozzanak. Délben jelentették, hogy a nyílást kibővítették; most már egy teljes páncélzatú katona is át tud bújni, és azon túl a vízvezetéki csatorna fala három embermagasságnyi. Ugyanazon a helyen a téglaboltozat egy része leomlott: egy olajfa gyökerei áttörték a téglázatot, úgyhogy normális időben a vízvezeték vizéből táplálkoztak. A fa maga a vízvezetéken kívül áll, s egyik ága éppen eltakarja a boltozatban támadt nyílást. A katonák magukkal hozták a rongyos zsebkendőt, és néhány olajbogyót is felszedtek. Belizár megvizsgálta a leleteket, s így szólt:
– A zsebkendőt nemrég mosták ki, és a szél a szárítókötélről fújta le. Az olajbogyók nem vad olajfáról valók. Ez a fa minden bizonnyal valami öregasszony udvarában áll.
S ekkor újabb figyelmeztetési: küldött a nápolyi véneknek:
– Ha nem adjátok át városotokat ma éjjel, holnapra elvesztitek, mert be tudom venni. A becsületemre esküszöm, hogy így van, s a becsületszavamat nem adom haszontalanul akármire. Személyes sértésnek veszem, ha nem hisztek nekem. Viszont ha rohammal vesszük be az erődítményeket, nem ígérhetem, hogy nem lesz semmi erőszak.
De nem hitték neki.
Aznap éjszaka hatszáz páncélost küldött a vízvezetéki csatornába. Az emberek nagyon vonakodva tettek eleget a parancsnak, mondván, hogy ők katonák, nem pedig csatornapatkányok. Úrnőm fia, Photius magának kérte a megtiszteltetést, hogy vezethesse őket, de Belizár nem volt hajlandó ilyen felelős vállalkozást egy fiúra bízni. Azt azonban megengedte neki, hogy mögöttük haladjon, és ő feleljen a jelentések megtételéért. Belizárnak eszébe jutott, hogy hatszáz páncélos meglehetősen nagy zajt csap, bármilyen elővigyázatosan botorkál is a sötét csatornában, így hát gondoskodott róla, hogy ügyesen megrendezett színjátékkal másfelé terelje a védők figyelmét.
Vele volt régi ismerőse, Bessas, a thráciai gót, aki annak idején részt vett Modestus lakomáján. Az immáron ötvenéves veterán még mindig megőrizte erejét és bátorságát. Belizár néhány gót bajtársával együtt a vízvezetéki csatorna közelében a falak alá küldte, hogy saját anyanyelvükön beszélve kösse le az ellenséges őrszemek figyelmét. Tegyen úgy, mintha meg akarná őket vesztegetni, hogy adják fel a várost. Emberei pedig csapjanak nagy zajt, botladozzanak, csoszogjanak a kövek között a sötétben, s egyáltalában viselkedjenek olyan hangosan, mintha be volnának rúgva.
A csel sikerült. Sértegetések, kiáltozások, durva tréfálkozások hangzottak el az őrök felé és viszont; Bessas emberei gót balladákat gajdoltak, ő maga pedig harsány hangon adott kifejezést Justinianus császár iránti hűségének, mire a gót örök azt ordítozták vissza, hogy ők hívek maradnak Theudahad királyhoz. Közben a hatszáz ember áthaladt a csatornán anélkül, hogy meghallották volna őket. Lámpákat is vittek magukkal, hogy a sötétben bátrabban viselkedjenek.
Vezetőjük az az isauriai közkatona volt, aki eredetileg felfedezte az utat; nem viselt páncélt, sem fegyvert, csak egy tort vitt a kezében. Amikor elért arra a helyre, ahol a boltozat omladozott, egyik bajtársa vállára állva felmászott a csatorna falára. Megkapaszkodott egy kiálló téglában, feljebb mászott, és némi erőfeszítés után elérte a tetőt. Hosszú kötelet dobtak utána, azt az olajfa ágára erősítette, aztán egyik lábat átvetette a falon és körülnézett. Ahogyan Belizár előre megmondta egy ház udvara volt altatta. Sehol egy lélek. Leintett a csatornába mire négy páncélos, köztük egy tiszt, csatlakozott hozza s mindnyájan leereszkedtek az udvarba. Az isauriai azután belopózott a házba, amely rozzant volta ellenére is lakottnak látszott. Éjfél már elmúlt.
Ahogy bemászott az ablakon, orrát megcsapta a szegénység savanyú szaga. A konyhában találta magát; a holdfénynél egyetlen kupát és egyetlen tányért látott a nyomorúságos asztalon, nyilván a ház lakója hagyta ott vacsorája után. Kicsit várt, s akkor a szomszéd szobából erőtlen köhécselést és valami mormogást hallott, ahogyan az öregasszonyok szoktak imádkozni. Belépett, s felemelt tőrével megfenyegette a rémült vénasszonyt, mielőtt sikoltozni kezdhetett volna, de a következő pillanatban elővette kebléből a rongyos zsebkendőt, amelyet Belizárnak is megmutatott, és barátságos mosollyal visszaadta neki. Ugyancsak átnyújtott egy nagy darab sajtot; az öregasszony megszagolta, és mohón nekiesett. Most már a tiszt is bejött. Latinul megkérdezte, hol fekszik ez a ház, és kik a szomszédok. Az öregasszony megmagyarázta, ahogy tudta, és kijelentette, hogy szomszédai ugyanolyan szegény emberek, mint ő, nincs mit felni tőlük. A hatszáz ember jelt kapott, hogy másszon fel. Egyenként másztak fel, s a jókora udvarban gyülekeztek. Photius visszatért jelenteni Belizárnak, hogy ez ideig minden simán ment.
Belizár a csatorna közelében, egy kis citromfaerdőben előkészületben tartott egy osztagot ostromlétrákkal. Amint meghallotta a megbeszélt két kürtjelet, s a lámpák lóbálásából megállapította, hogy a körfal északi részének melyik pontján vannak az isauriaiak, odavitette a létrákat, és elrendelte a falak megostromlását. Constantinus, akire a létrák előkészítését bízták, alábecsülte a fal magasságát, s így a létrák körülbelül húsz lábbal rövidebbre sikerültek. Kettesével gyorsan összeszíjaztatta őket, így csak kis időt veszítettek. Az isauriaiak közben két tornyot s közöttük jókora darab falrészt elfoglaltak, így nem sok időbe tellett, míg kétezer ember megmászta a falat és csatlakozott hozzájuk. Nápolyt bevettnek lehetett tekinteni.
A zsidók voltak az egyedüliek, akik a védők közül igaz bátorsággal küzdöttek. Jól tudták, vajmi kevés reményük lehet a szabadságra, ha fogságba kerülnek, mert Justinianus gyűlölte a zsidó vallást, a zsidóságot pedig egészében felelőssé tette őseik bűnéért, hogy részük volt Jézus Krisztus megfeszítésében. De végül az ő ellenállásukat is megtörték. Néhány polgár kinyitotta a kaput, mire a sereg többi része is bezúdult.
Nápoly az éjszaka hátralevő részére a hadsereg szabad prédája volt. Sok vad erőszakosság is történt, de hát ezeket Belizár sem tudta megakadályozná. Különösen vadul viselkedett az a kétszáz pogány masszagéta hun, akik amellett döntöttek, hogy nem térnek vissza hazájukba, szívesebben szolgálnak tovább Belizár alatt. Ezek betörtek a templomokba, kirabolták a templomi kincstárakat, és az oltár előtt leöldösték a papokat – ez a szentségtörés nagyon bántotta Belizárt, különösein, mert a templomok ortodox hitűek voltak.
Reggel amnesztiát jelentett be, és véget vetett a fosztogatásnak. A katonáknak meg kellett elégedniük a pénzből, ékszerekből és ezüst étkészletekből álló zsákmányukkal, mert az elragadott nápolyi nőket és gyermekeket, akiket rabszolgáinak akartok megtartani, visszaadatta családjuknak. Azután ítéletet tartott, mint ahogy Karthago elfoglalása után is tette. Közölte a nyolcszáz gót hadifogollyal, hogy Konstantinápolyba küldi őket, ahol majd választhatnak: fizetés nélküli munkások akarnak-e lenni, vagy pedig a császár zsoldos katonái a perzsa határokon. A gótok biztosították, hogy a katonai szolgálatot fogják választani, mire Belizár megdicsérte őket.
Mialatt törvényt ült, egy itáliai futár érkezett meg, halálravált, fehér arccal, kimerülten, sárosan, s Belizár elé vezettette magát. Levelet vitt Theudahad királytól Honoriushoz, Róma város kormányzójához. A pecsétet nem törte fel, de biztosra vette, hogy rendkívül fontos és titkos ügynek kell lennie, mert jóval éjfél után álmából költötték fel és hat óra hosszat várakoztatták, míg a levél megíródott. Hűséges római létére gyűlölte az eretnek gótokat, élete veszélyeztetésével álöltözetben haladt végig a Via Appián, s most – úgymond – átadja a levelet a hódító Belizárnak, aki Ő Szent Felsége, Justinianus császár vicerégense, a császár pedig magának Istennek a vicerégense. Miközben Terracina városán haladt át hajnali szürkületkor, egy gót tiszt megállította és kikérdezte. A futár, attól tartva, hogy elfogják vagy feltartóztatják, hasba szúrta a gótot, és otthagyta meghalni az út közepén.
Belizár feltörte a pecsétet – s egyszerre harsogva elkezdett kacagni, de annyira, hogy azt hittük, megőrült. Végül visszanyerte komolyságát, és ünnepélyes hangon felolvasta a következő okiratot:
„Theudahad király a kitűnő Honoriusnak, az örök Város, Róma kormányzójának. Üdvözletem!
Sajnálattal vesszük tudomásul jelentésedből, hogy a Szent Úton álló rézelefántok (ezt az utat a régmúlt idők babonái miatt nevezték így) romladoznak.
Igazán sajnálatos, hogy míg ezek az elefántok – ha húsból és vérből valók – több mint ezer évig élnek, rézképmásuk pedig ily hamar elpusztul. Láss tehát hozzá, hogy rogyadozó lábaikat vaskampókkal megerősítsék, és megsüppedt hasukat tömör kőművesmunkával aládúcolják.
Ha az élő elefánt elterül a földön, ami gyakran megtörténik, amikor embereknek segédkezik a fák kidöntésében, segítség nélkül nem tud feltápászkodni. Ez azért van, mert az elefántnak nincsenek bokái; aminthogy a forró vidékeken is, ahol ezek az állatok élnek, gyakran tömegével látni őket halotti mozdulatlanságban feküdni, és addig feküsznek így, amíg emberek nem közelednek hozzájuk s fel nem segítik őket. Így ez a méreteit tekintve félelmetes teremtmény valójában a természettől meg annyit sem kapott, mint az aprócska hangya.
Hogy azonban az elefánt minden más állatot felülmúl értelem dolgában, bizonyítja az az imádat, amelyet Az iránt tanúsít, Akiről tudja, hogy a mindenség Hatalmas Ura. Ezenkívül a jó hercegeknek megadja a tiszteletet, de a tirannusoktól megtagadja.
Ez a vadállat az ormányát, vagyis az orral ellátott kezét használja, amelyet igen rövid nyaltáért kárpótlásképpen kapott a természettői, hogy hasznára lehessen urának. Elfogadja azokat az ajándékokat, amelyekből nagy előnye származik. Mindig elővigyázatosan lépked, emlékezve szerencsétlen zuhanására a vadász vermébe, aminek következtében fogságba került. Ura parancsára erősen kilehel, s lehelete állítólag gyógyítja az emberi fejfájást, különösen ha az állat rá is tüsszent.
Ha az elefánt vízhez érkezik, ormányával igen nagy mennyiséget felszív belőle, s parancsszóra zuhogva lövelli ki magából. Ha valaki megvetően bánik vele, a piszkos víznek olyan zuhatagával árasztja el, hogy azt hinné az ember, valami folyó öntött ki. Mert ez a vadállat csodálatosan jó emlékezőtehetségű, emlékezik az igazságtalanságra és a jó bánásmódra egyaránt. Szeme kicsi, de ünnepélyesen mozog. Megjelenésében van valami királyi méltóság, s míg minden tiszteletre méltó dolgot örömmel elismer, szemmel láthatóan megveti a durván sértő tréfákat. Bőrét mély csatornák szántják keresztül-kasul, mint amilyenek az elefantiázisnak nevezett külföldi betegségnek az áldozatain láthatók. A perzsa királyok az elefántokat sebezhetetlen bőrük miatt használják a háborúban.
Igen kívánatos megőrizni ezeknek a teremtményeknek a képmását, hogy polgáraink hozzászokjanak a külföldi országok állatainak a látványához. Tehát ne engedd elpusztulni őket, minthogy Róma dicsőségéhez hozzájárul az is, hogy összegyűjtse mindazokat a műtárgyakat, amelyekkel ügyes kézműveseink megörökítették a gazdag természetnek a világ távoli részeiből származó alkotásait is.
Üdvözlégy!”
A küldönc valósággal elképedt dühében és szégyenében, hogy ilyen ostoba levelet hozott, de Belizár megnyugtatta, dicsérte bátorságát és hűségét. Öt font, vagyis háromszázhatvan darab arannyal megjutalmazta, és felvette saját vezérkarába futárnak. Belizár kijelentette, hogy a levél sokkal értékesebb, mint első olvasásra tűnik. Világos bizonyítékát adta ugyanis annak, hogy Theudahad király tudományos apróságokkal törődik ahelyett, hogy királysága megvédésére ügyelne.
– Most már aggodalom nélkül vonulhatok Róma ellen – jegyezte meg.
Ha ez a király marad a gót seregek parancsnoka, Belizár feladata igazán könnyű lett volna. Mert semmiféle hadi előkészületeket nem tett, csak nyugtatgatta nemeseit, hogy minden a legnagyobb rendben van: ha egy korcs kuvasz megugat egy farkasfalkát, akkor hamarosan felfalják. Theudahad szükségtelennek tartotta, hogy felmentő sereget küldjön Nápoly alá, mert – mint mondta – ez a város kétannyi ideig is kibírja az ostromot, mint Trója bírta a régi görögökkel szemben. Semmiféle ellenvetést nem vett figyelembe. „Először csak törje bele a fogát Belizár Nápolyba, azután majd megtölthetjük a száját sárral.”
De amikor megjött a hír Nápoly elestéről, nemeseinek türelme is betelt. Kijelentették, hogy Theudahad nyilván eladta a várost a császárnak; alattvalóinak elárulásával akart vagyont szerezni, hogy valahol kényelmesen élhessen a tudományoknak. Terracinától nem messze, Regillus tava mellett gyűlést tartottak; a királyt meg sem hívták, hanem pajzsukra emeltek egy Wittich nevű bátor tábornokot, és királlyá kiáltották ki. Ez az alacsony sorból származott vezérük néhány évvel azelőtt a Száva partjain nagy győzelmet aratott Theoderich számára a vad gepidák fölött. Annyira távol állt a tudománytői, hogy még a nevét is alig tudta leírni.
Theudahad király, aki éppen úton volt Tivoliból Rómába, hogy a közkönyvtárban utánanézzen valaminek, a történtek hallatára pillanatnyi időt sem vesztegetett, hanem lóhalálában vágtatott ravennai palotájába. Ravenna egész Itáliában a legbiztonságosabb menedékhelynek számított. Részben mocsarak vették körül – ezeken két jól védhető töltésűt vezetett át –, részben pedig a tenger, mely itt oly sekély, hogy a hajók meg sem közelíthetik az erődítményeket. Wittich azonban üldözésére küldött valakit, akit a bosszú gyorsabban hajtott, mint Theudahadot a félelem. Ez a férfi ugyanis jegyben járt egy gyönyörű és gazdag lánnyal, és Theudahad rendelkezésére éppen nemrégiben bontották fel a jegyességet. Az ex-vőlegény most éjjel-nappal vágtatott, és végre kétszáz mérföldnyi lovaglás után közvetlen Ravenna előtt utolérte Theudahadot. Megragadta gallérjánál fogra, lerántotta a lováról, s úgy elvágta a torkát, mintha valami hízó vagy ürü lett volna.
Wittich király Belizárt megelőzve ért Rómába. Itt bejelentette királlyá választását, és összehívta a gótok nagytanácsát. A nagytanácson kiderült, hogy a gótok szénája rosszul áll. Véderejük nagy része szétszóródott egész Itáliában, állandó hadseregük legnagyobb része pedig északnyugat felé átkelt az Alpokon, hogy megvédje a Rhone-on inneni gót birtokokat a frankok ellen, akiket Justinianus felbérelt a megtámadásukra. Egy másik hadseregük Dalmáciában állt, Spalato előtt. Amikor Wittich összeszámolta haderejét, kiderült, hogy mindössze húszezer kiképzett katona állhat azonnal rendelkezésére. Az a tény, hogy csak kétszer annyi embere van, mint Belizárnak, bizony sem töltötte el nagy győzelmi reményekkel.
Úgy döntött tehát, hogy helyőrséget hagy Rómában, mely elég erős lesz ahhoz, hogy az ostrom ellen védekezzék, ő maga pedig békét köt a frankokkal, haderejét Ravennánál rendbe szedi, és néhány hét múlva óriási túlerővel a tengerbe kergeti seregeinket. A római szenátus hűséget fogadott Wittich királynak, amit ő azzal is biztosított, hogy előkelő római túszokat szedett. Silverius pápa, akit Theudahad Konstantinápollyal való titkos levelezéssel gyanúsított, szintén ünnepélyes esküvel kötelezte magát le Wittich mellett. Wittich ezután Ravennába vonult, ott feleségül vette Matasonthát, Amalasontha egyetlen lányát (bár az nagyon nem szívesen ment hozzá), és így bekerült Theoderich családjába. Ravennából barátságos üzenetet küldött Justinianusnak, kérve, hogy vonja vissza seregeit, hiszen Amalasontha halálát már megbosszulták Theudahad halálával.
Justinianus ügyet sem vetett az üzenetre, bízva benne, hogy rövidesen egész Itália a kezébe kerül. Ami a frankokat illeti, Wittich békét kötött velük, százötvenezer aranyat fizetett érte – egyébként ugyanezt az összeget már Theudahad is megígérte –, s átengedte nekik az Alpesek és a Rhone közötti gót területeket azzal a feltétellel, hogy csapatokat küldenek segítségére Belizár ellen. A frankok azonban látszatra tovább is jó viszonyban akartak maradni velünk, ezért kijelentették Wittichnek, hogy frank csapatokra ne számítson. Ellenben megígérték, hogy kellő időben elküldik hozzá azoknak a szövetségeseiknek a hadait, akik elismerték a frank fennhatóságot.
Ezután a Capuán keresztül vezető Latin Úton Rómába vonultunk. Az út a tengerparttal párhuzamosan, attól harminc mérföldnyire fut. A rövidebb Via Appia ugyanis Terracinánál és több más helyen igen könnyen védhető, Belizár pedig nem engedhette meg magának sem a késedelmet, sem azt, hogy további veszteséget szenvedjen emberekben. A bennszülött lakosság mindenütt örömmel üdvözölte jöttünket, különösen a papok. A katonák szigorú parancsot kaptak, hogy ha élelmiszerre van szükségük, fizessék meg a lakosságnak, és viselkedjenek udvariasan. Számunkra, szolgák számára az ősi és az új Itália látványa igen érdekes volt. Úrnőnket azonban semmi sem érdekelte, és rossz kedve bennünket is lehangolt. Végre levél érkezett Theodosiustól, aki csakugyan szerzetes lett Ephesusban, pontosan úgy, ahogyan Belizár meghagyta neki. A levélben szeretetét és háláját hangoztatta Belizár iránt, de kimentette magát azért, hogy még nem jöhet. „Nem jöhetek, drága jó keresztszüleim, amíg fiatok, Photius veletek van. Hiszen közöltétek velem, hogy Macedóniát megbüntettétek, és én félek szeretője bosszújától. Nem vádolom azzal, hogy ő bírta rá Macedóniát az én megrágalmazásomra, de jól tudjátok, hogy már azelőtt is gyűlölt engem. Mert Te, drága keresztanyám, Antonina, sok ajándékot adtál, és ezeket fiad úgy tekintette, mint az örökségéből ellopott holmikat.”
Belizár ki akarta ragadni úrnőmet búskomorságából, és ugyanakkor nagylelkűen jóvá akarta tenni, hogy gyanakodott Theodosiusra. Ezért Photiust visszaküldte Konstantinápolyba. Azt a megbízást adta neki, hogy vigye el Justinianusnak a meghódított Nápoly kulcsait, a gót hadifoglyokat és azt a levelet, amelyben azonnali utánpótlást kér. Mindezek után Belizár megírta Theodosiusnak, hogy most már nyugodtan visszatérhet.
A római gót helyőrséget meglepte váratlan megérkezésünk. A Via Appián felállított előőrsök még mindig Nápolyban hittek bennünket. Belizár neve újra bebizonyította értékét. Róma népe meg volt győződve, hogy a város el fog esni, és mindenképpen el akarta kerülni a nápolyiak sorsát. Silverius pápa megszegte Wittichnek tett esküjét azzal a kifogással, hogy kényszer alatt történt és különben is eretneknek esküdött. Levelet írt Belizárnak, kérve, hogy minden aggodalom nélkül vonuljon csak be, mert ő nagyon hamar rá fogja beszélni a gót helyőrséget Róma elhagyására. Ahogy az Albanus-hegy hosszú peremén végigvonultunk és a Porta Asinarián beléptünk a városba, a gót helyőrség a Porta Flaminián kivonult észak felé. Egyedül a parancsnokuk nem volt hajlandó elhagyni őrhelyét. Belizár elfogta és elküldte Konstantinápolyba Róma kulcsaival együtt.
Bevallom, Róma látványa csalódást okozott nekem. Valóban tiszteletre méltó és roppant nagy város, sok figyelemre méltó épülettel, amelyek közül a legnagyobbak valóban túlszárnyalnak mindent, amit Konstantinápoly e téren fel tud mutatni. De véleményem szerint három szempontból még Karthagónak is alatta marad: hanyatlóban van gazdagsága és csökkenőben népessége; nem fekszik a tengerparton; éghajlata egészségtelen.
A római szenátus és a papság melegen üdvözölt bennünket és sürgetett, hogy vonuljunk Ravenna ellen, s pusztítsuk el a trónbitorló Wittichet, mielőtt még ideje lenne seregeit összeszedni. De nagyon lehangolódtak, amikor Belizár kijelentette, hogy szívesebben marad egy ideig a városban és élvezi a vendégszeretetét. S különösen akkor estek kétségbe, amikor Belizár hozzáfogott a város védőműveinek a kijavításához, amelyek valóban siralmas állapotban voltak. Silverius pápa titokban felkereste úrnőmet, s jelenlétemben így szólt hozzá:
– Legerényesebb és legkitűnőbb leányom, talán te rá tudod beszélni férjedet, a győzelmes Belizárt, hogy hagyjon fel oktalan tervével. Úgy látom, itt akar maradni és kiállni egy ostromot a mi szent Rómánkban, amely (noha bőségesen bírja Isten áldását) a világ legkevésbé védhető városa, és történelmének ezerkétszáz esztendeje alatt sohasem állt ellen sikeresen egy hosszú ostromnak. Falai, mint láthatjátok, tizenkét mérföld hosszúságban nyúlnak el, és lapályos területen emelkednek ki. Nincs elég eleiem a város sok százezer lakosa számára, a tenger felől nehezen lehet élelmezni – nem úgy, mint például Nápolyt. Haderőtök is csekély számú, miért nem tértek hát vissza Nápolyba és hagynátok bennünket, rómaiakat, békében élni?
– Krisztus választottja, legszentebb és legkitűnőbb Silverius – felelte úrnőm, Antonina –, helyesen tennéd, ha gondolataidat inkább az égi városra irányítanád, ennek a földi városnak a dolgát bízd csak férjemre meg énrám. És engedje meg Szentséged, hogy figyelmeztessem: saját, jól felfogott érdekében ne avatkozzék a mi dolgainkba.
Silverius pápa sértődötten elment, még szokásos áldását sem ajánlotta fel úrnőmnek, ami, mint elképzelhetik, nem valami nagyon bántotta őt. Ellenségeskedés kezdődött közöttük, s a pápa nagyon bánta, hogy szívesen fogadta kis seregünket. Biztosra vette, hogy le fognak bennünket győzni, őt pedig esküszegése miatt Wittich leteszi a pápaságról.
Miután Belizár Constantinust és Bessast kisebb haderővel kiküldte, hogy Tusciát a maga oldalára hódítsa, maradék csapataival rögtön megkezdte az ősi Róma sáncainak megerősítését, megtisztította és kimélyítette az eltömődött sáncárkokat, s nagyjából kijavította a kapukat. Theoderich uralmának eleje óta senki sem törődött a védősáncokkal. A bástyák a szokásos széles földteraszból állottak, mindenütt két, lőrésekkel ellátott fal között, amelyen bizonyos távolságokban őrtornyok álltak. Belizár most úgy javította ki az erődítményt, hogy mindenhova egy-egy védőszárnyat épített a baloldalon, úgy, hogy ha a madarak vagy az angyalok az égből lenéztek, ezt látták: ΓΓΓΓΓ, vagyis a nagy gamma betűt sokszor egymás után leírva. A város minden rendelkezésére álló kőművesét és napszámosát befogta ebbe a munkába, mint ahogy Karthagóban is tette. A római magtárakat megtöltötte a Szicíliából hozott gabonával, és száz mérföldnyi körzetben minden gabonát kisajátított, de megfizette érte a rendes árat.
December 10-én vonultunk be Rómába, és három hónapba tellett, míg Wittich király a seregével megindult ellenünk. Ekkorra azonban már igen erős lett a hadserege, melyet Itália minden részéről és az Alpesek túlsó oldaláról szedett össze. A sereg túlnyomó többségét nehéz lovasság alkotta. Tuscia annak idején a mi oldalunkra állt, de Belizár most visszahívta onnan valamennyi helyőrségét, mindössze ezer embert hagyott hátra Perugia, Narni és Spoleto védelmére. A flottáról átvezényelt tengerészekkel együtt tízezer embere volt argótok százötvenezer főnyi seregével szemben. Ilyen körülmények között kezdődött meg Róma ostroma.
Wittich dél felé lovagolt seregével, amely a Via Flaminián száz mérföldnyi hosszúságban vonult mögötte, pedig az egyes hadosztályok között alig volt valami térköz. Nem messze Rómától találkozott egy pappal, aki a városból gyaloghintón utazott északi püspöksége elfoglalására. Wittich megkérdezte:
– Mi újság, atyám? Belizár még mindig Rómában van? Mit gondolsz, elcsíphetjük őt, mielőtt visszavonul Nápolyba?
A pap éles elméjű ember volt, s így válaszolt:
– Nem kell sietned, Wittich király. Antonina úrhölgy, Belizár felesége most üvegezteti újra az ablakokat a palotában ahol lakni akar, új pántokat rakat az ajtókra, bútort és képeket vásárol, rózsafákat ültet a kertbe, és az északi oldalon új verandát építtet. Belizár körülbelül ugyanezt teszi a városi erődítménnyel. Ha majd odaérsz a Tiberishez, újfajta „északi verandát” találsz amelyet már ő épített a Mulvius-hídnál.
A Tiberis sok hídja közül a mulviusi az egyetlen, amely nem része a város erődítményének, minthogy két mérföldnyire fekszik északra. Belizár itt két erős kőtornyot emeltetett, százötven lovast rendelt ki helyőrségül, s ellátta az őrséget hajítógépekkel, meg úgynevezett skorpiókkal, hogy elsüllyesszenek minden hajót, amellyel át akarnának kelni a folyón, hogy őket hátulról megtámadhassák. A híd megerősítését arra szánta, hogy késleltesse Wittich előrehaladását, arra kényszerítve őt, hogy vagy hosszú kerülőutat tegyen, vagy pedig tízes-húszas csoportokban küldje át katonáit hevenyészett kompokon; a nagyobb bárkákat és csónakokat ugyanis Belizár elszállította onnan. Bármelyik megoldást választja is Wittich, hadserege oly nagy, hogy Belizár körülbelül húsz napot nyer a város megerősítésének befejezésére, és a húsz nap alatt a Konstantinápolyból várt utánpótlás is megérkezhet. Talán arra is képes lesz, hogy az ellenség átkelését egy másik pontnál is késleltesse.
A Mulvius-híd helyőrsége azonban gyávának bizonyult. Ami kor közeledni látták a pompás lovakon ügető gótok százait, ezreit, tízezreit, s a tavaszi napfény csillogott sisakjukon, pajzsukon, lándzsáikon, homlokkötőjükön és páncéljukon, így szóltak egymáshoz: „Miért maradjunk itt és ölessük meg magunkat? Azért, hogy Belizárnak kedvében járjunk? Még ő maga sem szállna szembe ezzel az ezerszeres túlerővel.” A helyőrség thráciai gótjai most hirtelen ráeszméltek arra, hogy ez a jelentős sereg rokonaikból és hittestvéreikből áll, akikkel nekik az égvilágon semmi bajuk. Szürkületkor a helyőrség dezertált. A thráciai gótok átálltak Wittichhez, a többiek pedig szétszéledtek Campania felé, minthogy szégyelltek vagy féltek visszatérni Rómába.
Másnap reggel Belizár háziezredének ezer emberével kilovagolt a hídhoz, hogy hírt kapjon a gótokról, mert a híd helyőrségének parancsnok-tisztjétől nem kapta meg az aznapi hajnali jelentést. Balan nevű fehérfoltos harci ménén lovagolt, amelyet Theodora ajándékozott neki a darasi csata után. Körülbelül egy mérföldnyire lehetett a hídtól, s amikor vezérkarával egy kis erdőből előbukkant, váratlan és kellemetlen látvány tárult eléje: négy-öt gót század a folyónak már az innenső partján, egy széles, füves mezőn ügetett feléje egy tömegben. Pillanatnyi habozás nélkül rögtön rájuk támadt, visszakiáltva előcsapatának, hogy kövesse. Amikor a csapat utána zúdulva s vágtatás közben nyeregből nyilazva beérte őt, Belizár és vezérkara már javában aprította az ellenséget, ami tulajdonképpen a közönséges lovaskatonák kötelessége. Belizár még akkor sem vonult vissza, inkább még mélyebben benyomult az ellenség közé.
Az ellenség soraiban néhány szökevény thráciai gót is harcolt, akik felismerték Belizárt, és odakiáltották bajtársaiknak:
– Célozzátok meg a fehérfoltos lovat, és egy csapással véget vethettek a háborúnak!
„A fehérfoltos lovat!” – ez lett a gótok harci kiáltása. S ekkor olyan ádáz harc kezdődött, mely vadságban még a perzsák ellen vívott eufratesi csatát is felülmúlta. Belizár ezer embere óriási túlerő ellen küzdött, ráadásul pedig a gótok mindegyike maradandó hírnevet szeretett volna szerezni magának azzal, hogy megöli „a fehérfoltos ló görög gazdáját”. Azt hiszem, a világ kezdete óta nem láttak még ilyen elkeseredett küzdelmet. Belizár vezérkara elszántan harcolt mellette, sikeresen elhárította a lándzsadöféseket és a dárdavetéseket. Maga Belizár kardcsapásokat osztogatva, vagdalkozva és kivédve az ellenség csapásait, egyre mélyebben és mélyebben nyomult a gótok soraiba. Lova, Balan, is vele harcolt; úgy idomították, hogy a csatában felés patáival üsse-verje, fogaival harapja az ellenséget. A gót nyelvű harci kiáltás még mindig harsogott: „A fehérfoltos lovat!” „Öld meg a fehérfoltos ló görög gazdáját!” Belizár új kardért kiáltott, mert a kezében levő már teljesen kicsorbult. Egy Maxentius nevű haldokló lovász odaadta az övét. Belizár hamarosan ezt a kardot is eltörte a markolatánál, mire gyorsan egy harmadikat szereztek neki; egy halott gót nemes kezéből ragadták ki. Ez a kard aztán jól bírta a vagdalkozást, és még sok más ütközetben is szolgálta Belizárt. Három órai harc után s gótok megelégelték a dolgot, s elmenekültek, ezer halottat hagyva maguk mögött a mezőn (a támadást négyezren indították meg). Azt mondják, hogy Belizár jobbja legalább hatvan ellenséget terített le. A levágott karokból és nyakakból ráfröccsenő vér teljesen elborította a testét, de csodálatosképpen ő maga egyetlen karcolást sem szenvedett. Belizár harc közben nem mosolygott és nem tréfálkozott, mint legtöbb embere. Igen komoly dolognak tartotta az emberi élet kioltását, különösen ha keresztény hittestvére vérét kellett kiontania. Harci hőstetteivel soha nem is dicsekedett.
A sebesültek kisebb csoportokban visszalovagoltak Rómába. Az utolsó, aki megérkezett, Belizár halálhírét hozta. Ugyanis amikor Maxentius meghalt, a lovászt összetévesztették urával. Mi, a városban levők, valamennyien elveszettnek tartottuk magunkat, úrnőm, Antonina kivételével, aki nem akart hinni a hírnek, és igen nagy lelkierőről tett tanúbizonyságot. Ellenőrizte a falakon felállított őrszemeket, felülvizsgálta a kapuknál elhelyezett vár őrséget, hogy lelket öntsön az emberekbe és elejét vegye az árulásnak, aztán a Porta Flaminánál helyezkedett el.
Úrnőm népszerű volt a katonák körében – a bátorságot mindenütt megbecsülik. És ha köztük volt, nem finnyáskodott, maga is részt vett durva tréfálkozásukban, bőkezűen bánt a pénzével, jól megülte a lovat, és még a nyilazáshoz is értett.
Időközben Belizár üldözőbe vette a híd felé menekülő ellenséget, remélve, hogy át tudja őket űzni a folyó túlsó oldalára. Ily módon akarta felszabadítani azt a különítményt, amelyről azt hitte, hogy még mindig elszántan kitart a híd védelmére emelt tornyokban. De ekkor már egy nagy sereg gót gyalogos is átkelt a hídon. Egy pillanatra megnyitották soraikat, hogy a menekülő lovasságot beengedjék, aztán újra összezárultak, egy helyben megálltak, s csapatunkat nyílzáporral fogadták. Belizár megfordult csapatával, amely már erősen megfogyatkozott, s elfoglalt egy közeli dombot, ahonnan jól láthatta, hogy lobog-e még a császári lobogó a tornyokon. De az eltűnt onnan. Dübörögve vágtatott ekkor ellene tízezer gót lovas, és kivetette őt állásából. Embereinek még megvolt teljes nyílvessző-készletük, mivel eddig kézitusa folyt; azzal, hogy most lelövöldözték az ellenséges sereg élén lovaglókat, kedvező kimenetelű hátvédharcokat tudtak vívni, és biztosították visszavonulásukat egészen Rómáig.
Belizár szürkületkor érkezett a Porta Salinariához, s mögötte nyíllövés-távolságon valamivel túl az üldöző ellenség tömegei nyomakodtak utána.
Mint mondtam, úrnőm, Antonina a Porta Flaminiánál helyezkedett el, teljes mérföldnyire nyugatra a Porta Salinariától, ahol tengerészek álltak őrt. A tengerészek már hallottak Belizár halálhíréről, és nem tudták elhinni, hogy valóban ő követel bebocsátást. Cselt gyanítottak. Belizár átlovagolt az árkot átszelő hídon, és a kapuhoz érve bekiáltott:
– Nem ismeritek Belizárt? Nyissátok ki azonnal a kaput, vagy körüljövök a Flaminián és minden második embert megkorbácsoltatok.
Arca felismerhetetlenné vált a sok vértől és portól. De egyik-másik embere ismerte a hangját, és erősködött, hogy eresszék be. Mások viszont féltek, hogy akkor a gótok is beözönlenek. A kapu így zárva maradt, Belizár és testőrsége pedig a két torony közti részben szorult. A gótok csapatai zavartan megálltak a híd túlsó oldalán, és egymást biztatgatták, hogy csapjanak le rájuk. Ekkor Belizár, aki sohasem vesztette el a fejét, belevágta sarkantyúját Balan vékonyába, elkurjantotta harci kiáltását, és fáradt embereivel tüzes rohamot indított a hídon át. A növekvő sötétségben a gótok azt hitték, hogy friss ellenséges haderő özönlik ki a kapun, és a szélrózsa minden irányában szétfutottak.
A tengerészek ekkor végre kinyitották a kaput Belizár előtt, s alázatosan bocsánatot kértek tőle. Belizár meg is bocsátott nekik, és nemsokára karjaiban tartotta Antonináját, akitől tüstént a nap eseményei után érdeklődött.
Antonina beszámolt intézkedéseiről, amelyeket saját kezdeményezéséből tett a város védelmére. Amikor vaklárma keletkezett Belizár elestéről, megerősítette a falak őrségét, csákányokat osztott ki a közönséges római munkásoknak, és szolgálatba küldte őket kettesével-hármasával mindegyik őrtoronyba. Megadta az utasítást:
– A feladat egyszerű. Tartsátok nyitva a szemeteket. Ha láttok egy gótot felfelé mászni a falon, kiáltsátok el: „őrség, fegyverbe!”, és ugyanabban a pillanatban sújtsatok le rá csákányotokkal.
A még eddig nem foglalkoztatott iparosok közül is besoroztatta a kőműveseket, azután a kovácsokat a pörölyükkel, az ácsokat és a mészárosokat a bárdjaikkal, és a csónakosokat a kampós csáklyájukkal.
– Benneteket nem kell kitanítanom arra, miképpen használjátok fegyvereiteket – jegyezte meg. De valamennyien sisakot kaptak, hogy emlékeztessék őket katonavoltukra. Belizár helyeselte mindezeket az intézkedéseit.
Miután meghallgatta Antoninát, fáradtan és üres gyomorral, hiszen reggel óta egy harapást sem evett, körüljárta az erődítményeket, hogy meggyőződjék róla, minden rendben van-e, és minden ember a helyén áll-e? Rómának tizennégy főkapuja van és több mellékkapuja – éjfél volt, mire befejezte körútját. Jobb kéz felé, a nap járásának irányában indult el, de amikor a város keleti szélén a Porta Tiburtinához ért, utolérte Bessas egyik futára, aki a Porta Praenestinától futott utána, amelyet Belizár épp akkor hagyott el. Ijesztő hírt hozott. Bessas azt hallotta, hogy a gótok a város másik oldalán, a Janiculus-dombnál betörtek, és már a Capitolium felé közelednek.
A hír pánikot idézett elő a Porta Tiburtinát őrző isauriaiak között. De amikor Belizár részletesen kikérdezte a futárt, hamarosan kételkedni kezdett a történetben, különösen azért, mert Bessas egyetlen informátora a Szent Péter-székesegyház egyik papja volt. Azonnal felderítőket küldött ki, akik rövid időn belül visszatértek a jelentéssel, hogy gótokat sehol sem láttak. Belizár ekkor körrendeletben felszólította tisztjeit, hogy ne üljenek fel a híreszteléseknek, amelyeket a városon belül tartózkodó ellenséges elemek terjesztenek azért, hogy őket őrhelyükről elijesszék. Ha veszély lesz, majd ő maga fogja értesíteni őket, de addig álljanak keményen őrt, mindegyik bízzon abban, hogy bátor bajtársai az erődítmény más részein ugyanezt teszik. Megparancsolta, hogy végig a falak mentén tüzeket gyújtsanak, amiből a gótok láthatják, hogy Rómát jól őrzik, a polgárság pedig nyugodtan alhat.
Amikor körútja során a Salaria-kapuhoz ért, látta, hogy katonák és római polgárok csoportosulnak egy gót nemes körül, és figyelik beszédét. A gót jó latin nyelven beszélt a polgárokhoz (ezt a tengerészek nem értették), szemrehányást téve nekik hűtlenségükért, hogy beeresztettek a városukba egy konstantinápolyi görög hordát.
– Görögök! – kiáltotta megvetően. – Milyen megváltást vártok egy görög hordától? Hiszen ismeritek a görögöket, eleget láttátok azokat a páváskodó színészeket, a fajtalan pantomim-táncosokat meg azokat a tolvaj, gyáva tengerészeket.
Belizár mosolyogva fordult a tengerészekhez:
– Szeretném, ha értenétek latinul.
– Mit mond? – kérdezték a tengerészek.
– Gyalázkodik, különösen benneteket, tengerészeket sérteget, de némelyik vádja igaz.
Úrnőm nagy nehezen belediktált egy kis kenyeret és húst meg egy kupa bort. Miközben evett, öt vezető szenátor remegve hozzálépett:
– Holnap megadod magad, tábornok? – kérdezték. Belizár csak nevetett.
– Bánjatok megvetően a gótokkal, kitűnő barátaim, mert máris legyőztük őket.
A szenátorok csodálkozó pillantásokat váltottak egymással, Belizár meg folytatta:
– Nem tréfálok és nem is hetvenkedem, mert ma megtudtam, hogy ha a szokásos módon okosan viselkedünk, a győzelem a miénk.
– De kitűnő Belizár, hiszen a gyalogságuk nyilai elkergettek téged a Mulvius-hídtól, lovasságuk pedig hirtelen erővel üldözött egészen Rómáig.
Belizár asztalkendővel megtörölte száját, majd így szólít:
– Kitűnő patrícius társaim! Pontosan elmondtátok, mi történt, és éppen ezért állítom, hogy a gótokat máris legyőztük.
A szenátorok méltatlankodva morogtak egymásnak, hogy biztosan megőrült, pedig mindenki, aki csak egy kis józan ésszel rendelkezik, rögtön megérthette, hogy mire gondolt. A gót gyalogság megmutatta, hogy csak a védekezésben erős, lovasságuk pedig nem tudta utolérni és legázolni Belizárt és kíséretét, noha óriási számbeli fölényben voltak és pihent lovakon üldözték őket. Vajon miért? Mert a lovasok nem értenek a nyilazáshoz, s így kénytelenek voltak bizonyos távolságot betartani. Eszünkbe jutott Belizárnak egy másik, még Darasnál tett megjegyzése. „Ritka az olyan tábornok, aki kézben tud tartani negyvenezer embert, még ritkább az olyan, aki nyolcvanezerrel tud bánni.” Mi lesz hát akkor Wittichhel, aki majdnem kétszerannyi emberrel jött ellenünk?
Róma védelmének első éjszakája elmúlt, és hajnalban sem történt semmiféle támadás.
RÓMA VÉDELME
A gótoknak a város ellen irányuló első ténykedése hat megerősített tábor építése volt. Tökéletes táborokat építettek, árkokkal földsánccal és sánckerítéssel körülvéve. A hat tábor az egész északi falkörrel párhuzamosan épült, s egy-egy tábor távolsága a falaktól háromszáz lépés és egy mérföld között váltakozott. Ezután elvágták mind a tizennégy vízvezetékcsatornát, amely az elmúlt századok folyamán nagy távolból bőségesen ellátta a várost tiszta vízzel. Minthogy azonban a varosban több esővízmedence volt, és a nyugati fal a Tiberis folyó egy kis szakaszát is a védett területhez csatolta, nem maradtunk víz nélkül; csak a gazdagabb polgárok vették igen zokon, hogy kénytelenek esővizet inni és a folyóban fürödni, mert saját kényelmes fürdőiknek nem jutott külön víz. Belizár elővigyázatosan elrendelte, hogy a vízvezetéki csatornákat kőműveseik megfelelő helyeken zárják el. Ezenkívül félkör alakú védőfalakat épített, melyek belülről kerítették el a város kapuit, és mindegyiken csak egy kis, jól őrzött ajtót hagyott, hogy megakadályozza a polgárokat egy váratlan áruló megrohanásban és az ellenség beengedésében. A Porta Flaminiát az egyik gót tábor oly közelről fenyegette, hogy Belizár kénytelen volt az egész kaput teljesen befalaztatni. Az erődítmények egész hosszát igen gondosan átvizsgálta kívül és belül, hogy megtalálja esetleges gyenge pontjait. És különösen gondosan ellenőrizte, hova torkoljanak a varos szennyvízcsatornái, de kiderült, hogy valamennyi a víz alatt torkollik a Tiberisbe, s így senki sem hatolhat be rajtuk.
A legnagyobb kellemetlenséget, amelyet az első időben el kellett szenvednünk, a janiculusi domb gabonaőrlő malmainak leállása okozta. Ezeket a malmokat a Trajanus császár építette csatorna vize tartotta működésben. Minthogy a városban nem akadt fölösleges ló vagy szarvasmarha a malomkerekek forgatására, egyelőre kénytelenek voltunk rabszolgákkal végeztetni ezt a munkát. De Belizár hamarosan kieszelte, hogy újra vízi erő hajtsa a malmokat. Aurelianus hídja alatt két vastag kötelet húzatott át a folyón, megerősítette őket, hogy két nagy bárkát egy helyben tartsanak – szemben a folyó sodrával, egymástól két lábnyi távolságra. Mindegyik bárkán egy-egy gabonaőrlőt állított fel, s hozzákapcsolta őket a bárkák között felfüggesztett malomkerékhez, melyet a híd bolthajtása alól erősen tóduló víz sodra megfelelő sebességgel forgatott. Amikor látta, hogy ez a módszer sikeres, megerősítette a köteleket, és még negyven bárkát köttetett az eredeti párhoz, kettesével, köztük malomkerekekkel, hosszú sorban, a folyás irányában.
Ettől kezdve nem voltak őrlési nehézségeink, kivéve, amikor néhány nappal később a gótok szökevényeinktől értesültek a malmokról, és nagy fatörzseket úsztattak le a folyón: néhány fatörzs ugyanis beleütközve összetörte a malomkerekeket. Belizár ekkor vashálót akasztatott a hídra, ez felfogta a fatörzseket, a csónakosok partra húzták őket, és tüzelőnek felvágták a községi sütödék részére.
Róma polgárai számára mind ez ideig teljesen ismeretlenek voltak a háború veszélyei és megpróbáltatásai, de Belizár hamarosan tudtukra adta: ne gondolják, hogy tétlen nézők maradhatnak, mint valami színház közönsége. Ha nélkülözésekre kerül a sor, együtt kell szenvedniük a katonákkal. Hogy megfelelő tartaléka legyen harcoló katonákból, akiket azonnal be tud vetni az erődítmény bármely fenyegetett pontjára, további, még fel nem használt munkásokat sorozott be az őrszemek közé. Némelyiküket naponta gyakorlatoztatta a nyilazásban a Mars-mezőn, másokat meg lándzsásoknak képezett ki. De a besorozottak nem szívesen teljesítettek katonai szolgálatot; és bármennyire igyekeztek is tisztjeik meg őrmestereik, hogy jó katonát faragjanak belőlük, továbbra is csak rendetlen népség maradtak.
Bárhova ment Belizár a városban, mindkét nembeli és minden társadalmi osztálybeli római csak sötét tekintetet vetett rá. Haragudtak, hogy szembe mer szállni a gótokkal, mielőtt elegendő csapatokat kapott volna a császártól, és így kitette őket egy ostromnak, amely esetleg éhhalállal és mészárlással végződhet. Wittich királlyal közölték a szökevények, hogy a szenátus különösen felháborodott Belizár ellen, mire a király követeket küldött a városba, hogy kihasználja ezt az egyenetlenséget.
A gót követeket bekötött szemmel a szenátus épületébe vezették, és megengedték nekik, hogy Belizár és vezérkara jelenlétében szóljanak a szenátushoz. A követek megfeledkeztek az ilyen alkalmakkor szokásos udvariasságról, és durván beszéltek a fényűző patríciusokkal. Nyers szavakkal szemükre vetették, hogy hűtlenek lettek a gótok nemzeti véderejéhez, és „görög betolakodókat” engedtek be a városba, hogy az erődítményeket elfoglalják. Wittich megbízásából általános kegyelmet ajánlottak fel arra az esetre, ha Belizár azonnal elhagyja a várost. Még tíznapi előnyt is adnak neki, és csak aztán veszik üldözőbe. Hangsúlyozták, hogy ez igen nagylelkű ajánlat részükről, mert Belizár hadereje egyáltalán nem elégséges az ilyen roppant kiterjedésű falak megvédésére.
Belizár válaszában röviden kijelentette, hogy a római patríciusok nem voltak árulók, egyszerűen csak beengedték a városba patríciustársaikat, és azokat a császári erőket, amelyeknek ezek a nemesek törvényes parancsnokai.
– Gót uraim, jogomban áll e hűséges szenátus nevében válaszolnom, minthogy én is magas rangot viselek benne, de egyben felséges gazdám nevében is szólok. Azt felelem, hogy nem a gótok vagy más germánok építették eredetileg ezt a várost vagy ezeket a falakat – hiszen ti még megfelelően karban sem tartottátok! Ti vagytok tehát a betolakodók, és semmi jogcímetek nincs e város birtoklásához. Wittichet, a királyotokat őfelsége a császár még vazallusának sem ismerte el. Azt tanácsolom hát nektek, kitűnő gótok, távozzatok gyorsan, és használjátok fel ékesszólásotokat arra, hogy honfitársaitokat meggyőzzétek dőreségükről. Mert különben eljön az idő, figyelmeztetlek benneteket, amikor ők is, ti is boldogok lesztek, ha fejeteket akár a tüskebokorba vagy a bogáncs közé dughatjátok, hogy elkerüljétek lándzsáinkat. De addig is vegyétek tudomásul, hogy Rómát tőlünk csak az ostromlás mesterségbeli tudásával és kemény harccal lehet elvenni. Az ostromlás művészetében szerencsénkre a gótok nem otthonosak. Épp ezért haderőnk, bár pillanatnyilag kicsiny, mégis több mint elégséges azoknak a falaknak megvédésére, melyeket a mi őseink építettek, s amelyeket ti, gótok, minden küzdelem nélkül elhagytatok.
Wittich király kíváncsian kérdezte visszatérő követeitől, milyen fajta ember az a Belizár.
– Szakállas, oroszlánszerű férfi – mondták –, félelmet nem ismer, nem használ szükségtelen szavakat. Vonásaiban, bőrének színében és testalkatában hasonlít miránk (csak a haja fekete, a szeme pedig, amely éppolyan kék, mint a miénk, mélyen ül a fejében). Tekintete gyors, átható és barátságos, szívélyes viselkedése környezetének minden egyes tagjában őszinte és mélységes tiszteletet ébreszt. Láttuk Antoninát is, a feleségét, ugyanebből a fajtából való nőstényoroszlán, a haja vöröses. Wittich király, készülj fel, mert erős harc áll előttünk.
Két hétbe tellett, mire Wittich befejezte előkészületeit a támadásra. Amikor egy hajnalban Belizár a falakról látta, hogy milyen előkészületeket tesznek, nevetni kezdett. A polgárok persze ezen nagyon megbotránkoztak. Méltatlankodva kérdezgették egymást:
– Azon nevet, hogy meg fognak enni bennünket ezek az ariánus vadállatok?
Be kell vallanom, én sem nagyon értettem, min lehet itt nevetni, mert ahogy arrafelé néztem, körülbelül negyedmérföldnyire több félelmetes külsejű, kerekeken járó alkotmányt láttam, amelyeket ökrök húztak felénk, s a gót lándzsások tömegei kísértek. Toronyszerű építmények voltak, mindegyikben egy belső lépcső, amely az erkélyszerű tetőre vezetett. A torony látszólag egy magasságban volt a falainkkal. A gyalogság ezenkívül rengeteg hosszú ostromlétrát cipelt, mögöttük rőzsenyalábokkal és deszkákkal megrakott szekerek jöttek. Szándékuk nyilvánvaló volt: sáncárkaink egy részét rőzsével akarják kitölteni, a rőzsére deszkát rakni, a deszkákon áttolni a tornyokat, hogy aztán a falakat ostromlétrával elfoglalják. Láttam még négy kisebb, kereken járó alkalmatosságot, lóbőrrel bevonva, mindegyikből egy-egy vashegyű gerenda nyúlt ki. Ezekről felismertem, hogy faltörők. A köteleken lógó gerendát hátrahúzzák, az nagy lendülettel és nagy erővel nekiütődik a falnak, és ha ezt sokáig ismétlik, azt hiszem, nincs az a fal, amely ellen tudna állni.
A gótok a Porta Salaria ellen intézték az összpontosított támadást, mire Belizár tüstént a környező tornyokba vitte a „skorpiókat”, amelyek összesodort és megfeszített kenderkötelek hirtelen kioldásával hajítják a köveket, továbbá a „vadszamarakat”, melyek nagyobbfajta skorpiók; végül a nyilazó masinákat, melyek ugyanazon elv alapján működnek, mint az előbb említettek, s ujjnyi vastag nyílvesszőket lőnek ki sokkal nagyobb távolságra, mint bármilyen közönséges íj. Volt néhány „farkasunk” is; ezek a furcsa gépezetek kampójukkal elkapják a falat döngető faltörő kosokat, s oldalra húzzák őket, de akkora erővel, hogy az egész torony eldől.
Belizár csendesen odaszólt fegyverhordozójának, a masszahun Chorsomantisnak: – Hozd ide a vadászíjamat és két szarvasölő nyilat.
Ezekkel ugyanis jól tudott célba lőni. Egy gót nemes – mint később idekerült, Wittich király unokaöccse – ellenőrizte az ostromgépek felállítását. Aranyos páncélzatot és nagy vörös sisaktollat viselt. Azt hitte, hogy még nyíllövéstávolon kívül van, de a halál máris utolérte: a gondosan célzó Belizár szarvasölő nyila a torkába fúródott, úgyhogy holtan fordult le a lováról. A lőtávolság legalább kétszáz lépés volt, ha nem több. Minthogy a gótok nem ismerték Belizár kiváló céllövő tehetségét, megrémültek ettől a rossz előjeltől. Kötekedő, gúnyos éljenzés hangzott a falakról.
A gótok most kis szünetet tartottak, amíg a halottat elvitték. Egy másik nemes, az előbbi fivére vette át ekkor a parancsnokságot, de amikor intett a csapatnak, hogy folytassa a munkát. Belizár újra célzott, és mindenkinek bebizonyította, aki ebben kételkedett volna, hogy első találata nem volt puszta szerencse. A gót éppen kiáltott valamit, s Belizár nyila egyenesen a nyitott szájába repült, de oly erővel, hogy a horgas vége hátul jött ki a nyakán. Persze ez a gót is szörnyethalt, örömömben táncolni kezdtem, és ezt kiáltoztam Belizárnak:
– Remekül csináltad, uram, remekül! Most már engedd meg, hogy mi is lőhessünk!
Ugyanis nekem is, szolgatársaimnak is volt íjunk. Belizár így szólt:
– Várjátok, amíg a kürt meg nem adja a jelet. Aztán itt mindenki körülöttem az ökrökre célozzon.
A kürt felharsant, valamennyien felajzottuk íjunkat, és a nyílvesszők elröppentek. Több mint ezer gót rogyott össze és valamennyi ökör – szegény barmok. Félelmetes üvöltözés kezdődött. Ekkor, emlékszem, egy magas gyalogosra céloztam, aki éppen egy nyaláb rőzsével rohant előre. De eltévesztettem a célt, és nyilam egy ló farába fúródott. A ló felágaskodott, és levetette lovasát. Érre az eszméletlenül heverő gótot vettem célba. Harmadik lövésemmel eltaláltam, de nyilam lepattant a válláról. Minthogy továbbra is úgy feküdt ott, mintha halott lenne, újabb célpontot kerestem, de nem találtam, mert a gótok megdöbbenten visszavonultak, és lőtávolon kívül helyezkedtek el.
Most egy nagy gót sereg eltávolodott látókörünkből. Parancsot kaptak – erről akkor még nem tudtunk –, hogy támadják meg a vadállatok elhelyezésére szolgáló épületeket a Porta Praenestinánál, két mérföldnyire jobbra tőlünk. De minthogy negyvenezer ember továbbra is fenyegette a Porta Saladát, Belizár nem küldhetett innen máshova megerősítéseket.
Közben a folyón túli Aelius-kapu nagy veszélyben forgott. Itt Constantinus parancsnokolt. A falaktól egy kőhajításnyira, az Aelius-híd másik oldalán, amely a Szent Péter katedrálishoz vezet, áll Hadrianus császár márvány mauzóleuma. Nagy, négyszögletes épület, a teteje henger alakú dobhoz hasonlóan van kiképezve, s az egészet árkád veszi körül; a dobot legömbölyített kupola borítja. Ennek a csodálatos épületnek megalkotásakor nem használtak maltert, pusztán csak összeillesztették a nagy márványköveket. Az árkádok mentén hellyel-közzel lovasszobrok állnak, szintén fehér márványból. Azt hiszem, ezek Hadrianus tábornokainak a lovasszobrai. A mauzóleumot az erődítmény külső bástyájaként használták fel, mivel a híd a városi fal meghosszabbításában épült. Constantinus háromszáz embere őrködött itt hajító gépekkel, íjászokkal és egy kis osztag kalapácsos kováccsal.
Ezen a helyen a gótok parancsnoka tehetséges katonának bizonyult. Minthogy rájött, hogy a főfal egy részét, amelyet az Aelius-híd mindkét oldalán a folyó véd, csak gyenge erők tartják, félmérföldnyire felfelé, kedvező helyzetben támadásra készenlétben tartott számos csónakot. Ezt a lapos, homokos részt a falak tövében elég szilárdnak látta ahhoz, hogy az ostromlétrákat itt felállíthassak. Azt tervezte, hogy amint megkezdődött a mauzóleum megostromlása, csónakokon átküld egy létrás osztagot.
Ezt az ostromot tehetségesen intézte. Emberei, az ostromlétrákkal felszerelt nehéz gyalogság, az ő vezetésével a Szent Péter katedrálistól csaknem a mauzóleumig húzódó fedett, oszlopos folyosón nyomultak előre. Constantinus emberei hiába vigyázták őket éberen a szobrok árkádjában, nem tehettek semmit, amíg a gótok elő nem bukkantak a folyosókból. Ekkor erősen védekeztek, de kizárólag csak nyíllal és dárdával, mert a hajítógépekkel nem lehetett ilyen éles szögben lefelé tüzelni. Ezután nagy csapat gót íjász hatalmas pajzsok védelme mögött felállt a mauzóleum négy sarkánál, és igen kellemetlen kereszttüzet zúdított az árkádokra, nagy veszteséget okozva a védőknek. A helyzet veszélyessé vált. Constantinus jelzést kapott, hogy a folyó felől támadás várható, kénytelen volt tehát húsz emberével odasietni. Nem maradt tehetséges tiszt, aki átvehette volna tőle a parancsnokságot. Az ostromlétrákat valóban röviddel ezután nekitámasztották a mauzóleum falának, és a teljes páncélzattal ellátott gótok egymás nyomában hágtak fölfelé. A védők nyilai és dárdái nem sok kárt okoztak bennük. Róma most elveszett volna, ha a kovács-kalapácsosok egyik derék őrmesterének mentő ötlete nem támad. Kalapácsával letörte a mellette álló szobor egyik lábát. Szomszédja megragadta a hatalmas márvány darabot, és a létrára dobta. A legfelül kapaszkodó gót a roppant ütéstől elkábulva lezuhant, s magával rántotta az alatta mászók hosszú sorát. Ugyanez az őrmester letörte a szobor másik lábát is, az összedőlt műalkotás részeit eszeveszett gyorsasággal megfelelő darabokra törte, melyeket bajtársa szétosztott a katonáknak. Az antik hősök és paripák márványcsonkjai egymás után sodorták halálba a létrákon felfelé kapaszkodó gótokat. Üvöltve rohantak el a falak mellől, nyílzápor üldözte őket, a nyílt téren aztán hamarosan a katapultok hatósugarába kerültek. A hatalmas nyílvesszők vijjogó süvítése még csak gyorsabb menekvésre késztette őket, hiszen ezek a nyilak képesek voltak egy embert vagy egy fatörzset is teljesen átfúrni. Constantinus könnyen kivédte a folyó felőli támadást, így a gótok reményei nyugaton is romba dőltek éppúgy, mint kelet felé a Porta Tiburtinánál és északon a Porta Fiaminiánál. A falak mindkét helyen meredek lejtőn épültek, ami igen hátrányos a támadó félnek.
A Porta Salarianál a gótok fő hadereje még nem adta fel a támadást. De most már lőtávolon kívül maradtak, mert okultak egyik parancsnokuk sorsából. Ez a parancsnok egy fenyőfa ágára telepedett le közvetlenül a törzs mellett, s onnan nyilazott ránk. Az egyik hajítógépet úrnőm, Antonina kezelte, mert már megtanulta, miképpen kell célozni ezekkel a gépekkel. Két ember csavarta a forgattyút, amíg a parancsnok azt nem mondta, hogy „elég”. A parancsnok ezalatt célzott, segéde pedig elhelyezte a nyílvesszőt a szarv alakú tartó vájatában, és készenlétben állt, hogy adott jelre elröpítse a nyilat. Én voltam úrnőm segédje, míg a forgattyúnál két római kézműves állott. Úrnőm gondosan megcélozta a fáról lövöldöző gótot, és máris intett: „Rajta!” Lenyomtam a kioldó szerkezet karját, s a súlyos, hosszú nyílvessző kirepült. Szörnyű látványban volt részünk. A nyíl átütötte a gót mell- és hátvértjét, és testét odaszegezte a fatörzshöz, mint ahogy egy-egy varjút szokás odaszegezni a magtárajtóra a többi varjú elijesztésére.
Ezen a helyen úrnőm volt Belizár helyettes parancsnoka. Belizár ugyanis elsietett, hogy segítsen Bessasnak és embereinek a vadállatok istállójánál, a Porta Praenesina közvetlen közelében, ahol a gótok erősen támadtak. Az istálló-ketrecek egy nagy háromszögben helyezkedtek el, melyet egymáshoz derékszögben álló, a főfalhoz épített két gyenge külső fal alkotott. Régebben az oroszlánokat tartották itt, amelyeket a Colosseumban szerepeltettek a játékok alkalmával. A külső falakat nem védhettük, mert csekély magasságuk és elégtelen vastagságuk miatt nem lehetett rájuk mellvédet építeni. Wittich azt is tudta, hogy a két külső fallal bezárt főfal omladozik, és hamar engednie kell a faltörőkos súlyos ütéseinek. Gót gyalogosok átmásztak az árkon, hogy csákánnyal aláássák a külső falakat, amelyek közben valamennyire meg is védhetik őket a falak felől várható nyílzápor ellen. Ha a vadállatok istállóját elfoglalják, már remélhetik a győzelmet. Rőzsenyalábok, széles pallók, ostromtornyok és létrák készen állottak itt is, miként a Porta Salarianál. A közelben nagy sereg gót lándzsás várakozott.
A gótok az árkon túl szorgalmasan lendítgették csákányukat, és egy idő múlva a külső fal egy része nagy robajjal beomlott. A gótok beözönlőitek a vadállatok istállójába. Belizár parancsára két erős osztag isauriai tüstént leereszkedett létrán a külső falakra, innen ráugrottak a szűk helyen összetömörült gótokra, elzárták a vadállatistálló bejáratát, és aztán valóságos mészáros munkát végeztek. Az isauriaiak ugyanis rövid tengerészkardot viseltek, amely szűk helyen, közelharcnál, kitűnően használható, a gótok azonban csak két kézzel kezelhető széles kardjaikkal meg sem tudtak mozdulni; a széles, hosszú pallosnak tér kell, hogy hatásosan használhassák. Újabb sereg gót gyalogság rohant előre bajtársaik segítségére, de ekkor hirtelen kitárult a közeli Porta Praenestina, és kiözönlött rajta egy csoport vértes Belizár háziezredéből és néhány thráciai gót. Megtámadták a rendetlen összevisszaságban álldogáló barbár lándzsásokat, és sok veszteséget okozva visszakergették őket félmérföldnyire fekvő táborukba. Ekkor a vértesek megfordultak, felgyújtották az ostromtornyokat, létrákat és a többi ostromgépeket – magasra csapkodtak a lángok –, ők pedig biztonságban visszalovagoltak. Úrnőm parancsára ugyancsak váratlan és nem kevésbé sikeres kirohanás lepte meg a gótokat a Porta Salarianál is. A gótok itt is elmenekültek, s a mieink itt is felégették az ostromgépeket. Ezután embereink kisiettek, hogy levetkőztessék a halottakat. Úrnőm engedélyével én is kimentem velük, és megtaláltam azt a harcost, akit megöltem: a nyakát törte. Elvettem arany nyakláncát és arany markolatú tőrét, így játszott hőst egy eunuch házirabszolga.
Késő délutánra a támadás mindenütt kudarcba fulladt, A gótok tömött sorai oly könnyű céltáblául kínálkoztak, hogy a világ legrosszabb íjászai is nagy pusztást vittek volna véghez. Nekünk pedig sok kitűnő íjászunk volt, s nyílvesszőkben sem szenvedtünk hiányt. Becslésünk szerint az ellenség ezen a napon több mint húszezer embert veszített halottakban és súlyos sebesültekben. A gótok komoran vonultak vissza táboraikba, és egész éjjel hallhattuk zsoltáréneklésüket és siránkozásukat, miközben halottaikat temették. Másnap reggel újra felkészülten vártuk támadásukat, de sem aznap, sem a rákövetkező napokon egyetlen ponton sem támadtak.
Belizár újra írt Justinianusnak: kifejtette, hogy harmincezer főnyi utánpótlásra van szüksége, és sürgette a császárt, hogy legalább tízezer embert azonnal indítson útnak. Mielőtt a levél Konstantinápolyba ért volna, hírt kaptunk, hogy az utánpótlás már útban van. De mint kiderült, az utánpótlás mindössze kétezer főből állt: és a rossz idő ezeket is arra kényszerítette, hogy Görögországban átteleljenek, mert nem tudtak átkelni az Adrián. Semmi jel nem mutatott arra, hogy ez a kétezer ember csupán előőrse lenne egy megfelelő számú seregnek. Belizár ezek után tisztában volt azzal, hogy még legalább három-négy hónapig itt kell rostokolnia Róma ostromlott falai között. Eleséget még mindig hoztak éjjelenként a városba a déli kapukon, de nem olyan mennyiségben, hogy hatszázezer embert hosszabb ideig tudtak volna élelmezni. Ezért Belizár elrendelte a város gyors kiürítését. Asszonyoknak, gyermekeknek, éltesebb korúaknak és általában a polgári személyeknek útnak kellett indulniuk Nápoly felé, kivéve a papokat és a szenátorokat.
Szürkület és hajnal között a gótok megerősített táboraikban tartózkodtak: ez volt a mórok harci ideje. A mórokat Belizár felmentette a rendes szolgálat alól, de éjszakánként portyázásra küldte őket. Hármasával-négyesével lovagoltak ki a városból földszínű öltözékükben, valamilyen ligetben vagy berekben kipányvázták lovaikat, aztán elrejtőztek az útmenti árkokban vagy bokrok mögött. Innen ugrottak rá az egyes ellenséges katonákra, elvágták torkukat, kirabolták őket, majd lóra kaptak és elvágtattak. Néha, amikor több csoport együtt dolgozott, meglehetősen nagy gót osztagokat is megsemmisítettek. Különösen kedvelt leshelyük volt a gótok tábori latrináinak környéke. A tábori latrinákat az árkokon túl ásták, s így itt könnyen el tudták fogni a katonákat, kikre éjjel rájött a szükség. Ugyancsak gyakran látogatták a mórok a gót lóistállók környékét és a legeltetési helyeket is. Mint említettem, a gótok a móroktól való félelmükben egész éjszaka nem merték elhagyni táboraikat, így a kiürített polgári lakosság hosszú sorokban éjszakáról éjszakára bántatlanul vonulhatott ki a városból. Az út mentén, amerre vonultak, sehol nem ütköztek gót táborba.
Az első csoportot Róma kikötőjébe küldték, ahol flottánk tartózkodott. Itt hajóra szálltak, mely Nápolyba vitte őket. A többieknek azonban az egész utat gyalog kellett megtenniük, nagy batyukat cipelve, vagy háztartási cikkekkel megrakott kézikocsikat tolva, ötvenezer, sőt több főnyi csoportok hagyták el éjszakánként a várost, végigbotladozva a Via Appián. Siralmas látvány volt távozásukat figyelni, amint ez a szegény népség könnyező szemmel áthaladt a Porta Appián. Sírtak a visszamaradottak is. De a menekülők legalább jó úton mehettek. A lávából épült Via Appia olyan kemény és töretlen volt mint új korában, pedig évszázadokkal azelőtt, még a köztársasági időkben építették. Belizár ezenkívül mindegyik csoport mellé lovasságot adott kísérőül az utazás első szakaszára, és mindenkit ellátott annyi élelemmel, hogy kitartson Nápolyig.
Miután az első csoport elvitorlázott Róma kikötőjéből, amely tizennyolc mérföldnyire van a várostól, Wittich király elfoglalta a kikötői erődítményeket. Annyi emberünk nem volt, hogy oda is őrség állíthattunk volna, a matrózok még nem harcosok. Ettől kezdve az élelmiszerszállítmányok bárkákon jutottak a városba, a bárkákat ökrök vontatták fel a folyón, így hát el voltunk vágva a tengertől, és flottánk visszavonult Nápolyba. Ez áprilisban történt. Májusban valamennyien fél adag gabonát kaptunk. Júniusban egy Márton nevű tábornok vezetése alatt megérkezett Görögországból az utánpótlás: ezerhatszáz pogány szláv és bulgáriai hun.
Ezek a szlávok, akiknek igen meglepően európai külsejük van ahhoz képest, hogy milyen vad fajtából valók, nemrég jelentek meg roppant haderővel a Duna partjain, és kiverték a gepidákat. Lovas íjászok és remek harcosok, ha jól táplálják, jól fizetik őket, és ha tehetséges a vezérük. Szavatartó férfiak, de nagyon piszkosak. Justinianus sisakkal és páncélzattal látta el őket. Különben csak bőrzekét és hosszú nadrágot viselnek. A császár ezenkívül nagy összeget fizetett törzsük papjainak. A szlávok ugyanis mindent közösen birtokolnak, s papjaik, akiknek vezetése alatt imádják a „Villámló Istent”, egyben a kincstárosaik is. Amikor ezek a szlávok megtudták, hogy Belizár az ő fajtájukból való, sőt egy kicsit tud is a nyelvükön, igen megszerették. A hunok is (akikről már írtam előzőleg) egyszerre igen nagy rokonszenvet éreztek Belizár iránt, amikor megtudták, hogy a vezér háziezredében néhány hun harcos igen nagy becsben áll.
Belizár most elhatározta, hogy támadást intéz a gótok ellen, noha ezerhatszáz ember nem tízezer. Nem akarta, hogy az újonnan érkezettek raboknak érezzék magukat a város falai mögött. Amint elhelyezte és kioktatta őket, valóságos szemléltető bemutatót rendezett nekik. Fényes nappal a Porta Salarian kiküldte háziezrede kétszáz vértesét egy Trajanus nevű illír csapatparancsnok alatt, akit csodálatosan hidegvérű és nyugodt fickónak ismertek. Az emberek a kapott utasításokhoz híven, a falakról jól látható egyik kis dombra lovagoltak, és ott kör alakú formációban felállottak. A legközelebbi táborból persze tüstént előrohantak a gótok, s fegyvereiket felkapkodva, gyorsan lóra pattantak, alig várva, hogy máris támadhassanak. Trajanus emberei erre előkapták íjaikat; annyi idő alatt, amíg egy keresztény lassan elmondja a Miatyánkot, négyezer nyilat lőttek ki a gótok rendezetlen soraira, és megöltek vagy megsebesítettek nyolcszáz lovast. Amikor aztán a gót gyalogság is közeledett feléjük, Trajanus emberei elvágtattak, de közben a nyeregből hátra-hátra fordulva tovább nyilaztak. Újabb kétszáz góttal végeztek, mielőtt visszavonultak volna a kapuk védelmébe, ahová a katapulták miatt a gótok már nem mertek utánuk nyomulni. Egyetlen ember veszteségük nem volt. Mi volt a siker titka? Az, hogy a gót lovasok csak lándzsát és kardot viseltek, íjász gyalogságuk meg nem hordott testi páncélzatot, s egy lépést sem tett a páncélos lándzsások védelme nélkül, ezek pedig csak igen lassan tudtak gyalogolni. Igazán nem csoda, hogy Trajanus emberei oly könnyen elbántak velük. Pár nappal később újabb kétszáz vértes rohant ki, de most már száz szláv is velük tartott, hogy tanuljon. Ez a csapat is elfoglalt egy kis dombot, százával lőtte le a gótokat, aztán visszatért. Megint pár nappal később újabb vértes csapat és az ahhoz beosztott bulgáriai csapat intézett hasonló kirohanást. Ezekben a csetepatékban a gótok négyezer embert veszítettek. Wittich mégsem látta meg a kézenfekvő tanulságot, azt tudniillik, hogy csapatainak felszerelése rossz. Úgy vélte, hogy embereink kizárólag merészségüknek köszönhetik sikerüket. Elrendelte, hogy királyi lándzsásaiból ötszázan hasonló támadást vigyenek véghez a Porta Asinaria közelében fekvő dombon. Belizár ezer thrák lovast küldött ki ellenük Bessas vezetése alatt. A gótokat megsemmisítették, alig százan tudtak visszamenekülni táborukba. Wittich lehordta és gyávának nevezte a megmaradottakat, s másnap újabb ötszáz lándzsást küldött ki. Belizár a szlávokat és a bulgáriai hunokat eresztette rájuk; ez alkalommal valamennyi gótot megölték vagy foglyul ejtették.
Lassan telt-múlt a nyár. Egy éjszaka Terracinából szállítmány érkezett, mely zsákokban hozta a katonák zsoldját; a szállítmánnyal együtt egy másfajta kincs is érkezett úrnőm udvartartása számára: Theodosius. Fel kell jegyeznem, hogy noha úrnőm igen kedvesen fogadta, annyira el volt foglalva a katonai ügyek intézésével, hogy az ifjú nem jelentette többé a fél életét. Most vajmi kevés ideje akadt Theodosius ravasz szellemeskedéseire és bókjaira. Büszkébb volt mint valaha arra, hogy Belizár felesége. A legénység és csaknem valamennyi tiszt szüntelen dicsérte, és nevét nagy tisztelettel kapcsolták Belizáréhoz; Theodosius pedig végeredményben jelentéktelen ember volt. Még különösen jó íjásznak sem volt mondható, legfeljebb a lovaglásban mutatott némi ügyességet – és úrnőm az embereket most főleg harci erényeik szerint ítélte meg, mert kötelességét igen komolyan vette. De mégis fel tudta használni Theodosiust férje jogi titkáraként. Nemsokára fülembe jutott, hogy Constantinus felélesztette a régi botrányos mendemondáikat tiszttársai között, és a katolikus papság titokban arra használta fel a pletykát, hogy háznépünket rossz színben tüntesse fel a polgári lakosság előtt. De én nem szóltam a dologról, hiszen éppen elég bajunk volt anélkül is.
Ugyanezzel a szállítmánnyal néhány szekérrakomány gabona is érkezett. Többet aztán nem is kaptunk, mert a gótok most már szigorúan elzárták az utat. Hét mérföldnyire délnyugatra a várostól két nagy vízvezeték keresztezte egymást; hatalmas tégla-boltíveik meglehetősen nagy területet zártak be. A gótok agyaggal és kövekkel kitöltötték a – nyílt térközöket, s komoly erődöt építettek azon a helyen, még a külső bástyák sem hiányoztak. Hétezer főnyi helyőrséget vezényeltek az új erődbe, és ily módon teljes ellenőrzés alatt tarthatták a Latin Utat és a Via Appiát. Még messze volt a tél, s a lakosság máris sokat szenvedett az élelmiszerhiány miatt. Az ott maradt polgárok, noha Belizár gyakori sikerei nagy hatást tettek rájuk, nem voltak hajlandók tényleges szolgálatra jelentkezni. Elégedetlenebbek lettek, mint valaha, különösen egy kisebb balsikerünk után, amelyről nemsokára beszámolok.
Silverius pápa árulását úrnőm ébersége leplezte le. Belizár úrnőmre bízta a polgári lakosok távozási engedélyének kiállítását. Úrnőm éles szemmel minden csalást leleplezett. Mielőtt ugyanis ő intézte volna ezt a dolgot, sok római hagyta el a várost, különböző ürügyek alatt, pedig óriási szükség lett volna rájuk a véderők építésénél. Égy napon sima szavú, behízelgő beszédű pap jött eléje, és engedélyt kért, hogy két-három napra távol maradhasson: egy könyvet hagyott a Mulvius-híd közelében levő plébániatemplom sekrestyéjének faliszekrényében, abban szeretne most valaminek utánanézni. Úrnőm megkérdezte, melyik az a könyv. A pap közölte, hogy Szent Jeromos leveleiről van szó. Úrnőm tudta, hogy nincs épelméjű pap, aki megkockáztatná a gótok vonalain való áthaladást pusztán azért, hogy elhozza ezeket az idejét múlta, komor hangú leveleket, amelyeknek másolatait egyébként bizonyára megtalálhatja bármelyik római templom könyvtárában. De nem szólt gyanújáról, és engedélyt adott a távozásra. Amikor azonban a pap aznap este a Pincianus-mellékkapun át el akarta hagyni a várost, letartóztatták. Reverendájába varrva Wittich királyhoz címzett levelet találtak, melyen a fontosabb szenátoroknak és magának a pápának az aláírása is szerepelt. A levélben felajánlották, hogy hajlandók kinyitni a Porta Asinariát a gót sereg előtt; Wittich közölje velük, melyik éjszaka lenne a legmegfelelőbb.
El kell mondanom, hogy Belizár lehetőleg mentesíteni akarta magát azoktól a törvénykezési ügyektől, melyek hátráltatták volna katonai kötelességeinek teljesítésében, ezért a polgári viták intézését és a polgári bűnözők megbüntetését Antoninára bízta. Katonai természetű ügyekben azonban továbbra is maga ítélkezett. Úrnőm naponta törvényt ült otthonában, a Pincianus-palotában. Amikor úrnőm közölte az árulók nevét és megmutatta a levelet, Belizár haragra gerjedt, de nem lepődött meg; tudta, hogy Wittich kivégzéssel fenyegette a Ravennában tartott római túszokat, ha Itália továbbra is ellenáll. Belizár azonban nem tartotta igazságosnak, hogy pusztán azért, mert ezek az árulók ilyen előkelő emberek, ne úrnőm ítélkezzen felettük, hanem ő maga. Sőt valójában örült, hogy az ügy Antoninára tartozik; hithű keresztény lévén, szégyenletes dolognak tartotta, hogy az egyház szellemi feje fölött ítélkezzék. Úrnőmnek nem voltak ilyen aggodalmai, szíve mélyén még mindig pogány volt. – Mi a különbség tiarát vagy sisakot viselő áruló között? – kérdezte megvető hangon.
A tárgyaláson Belizár is jelen volt; nem akarta, hogy úgy lássék, mintha ki akarna bújni a felelősség alól. Úrnőm nem érezte jól magát aznap, bírói szék helyett kereveten hátradűlve ült, Belizár pedig koadjuktorként a lábánál foglalt helyet.
Silverius teljes főpapi ornátusban, minden pápai jelvényével felékesítve, aranyban, bíborban és fehér selyemben jelent meg, mintha ezzel is le akarná nyűgözni úrnőmet. Ujján volt a halászgyűrű, kezében pásztorbotja, fején a nagy ékszeres tiara. Mögötte a pompás öltözékű püspökökből és diakónusokból álló kísérete. Úrnőm azonban utasította a kíséret tagjait, hogy várjanak rangjuk szerint az első vagy a második előszobában.
Silverius pápa pásztorbotjával megkopogtatta a padlót, és méltatlankodva kérdezte:
– Miért történt, kitűnő Antonina, nővérem a Krisztusban, hogy ide hívtál bennünket, követelődző idézéseddel durván megszakítva lelki elmélyülésünket? Beteg vagy talán, hogy nem tudsz palotánkba jönni, ahogy ezt az udvariasság megkívánná?
Úrnőm Theodora modorában felhúzta szemöldökét, és a pápa kérdését válaszra sem méltatva, egyenesen megkérdezte tőle:
– Silverius pápa! Mit tettünk ellened, hogy elárulsz bennünket a gótoknak?
A pápa felháborodást színlelt.
– Ilyen alávaló bűnnel mered vádolni Szent Péter apostol felkent utódját!
Mire úrnőm:
– Azt hiszed, mert a hagyomány rád bízta a mennyország kulcsait, jogod van a Porta Asinaria kulcsaival is rendelkezni?
– Ki vádol bennünket ezzel az árulással?
– Tulajdon aláírásod és pecséted! – Úrnőm megmutatta neki az elfogott levelet.
– Házasságtörő asszony, ez hamisítvány! – ordított rá.
– Viselkedj tisztelettudóan a törvényszék előtt, te pap, különben megkorbácsol tatlak! – fenyegette meg úrnőm, aztán szembesítette a levelet vivő pappal, aki minden kínzás nélkül teli és beismerő vallomást tett.
Silverius pápa reszketett szégyenében, de továbbra is tagadta bűnösségét. Most a kilenc szenátor, aki szintén aláírta a levelet, tanúskodott egymás után ellene. A szenátorok már zokogva úrnőm kegyelmébe ajánlották magukat, és szemtől szembe megvádolták a pápát azzal, hogy ő vette rá őket az árulásra. Úrnőm röviden tanácskozott Belizárral, majd meghozta az ítéletet:
– Noha a törvény előírja, hogy ha az ostromlóit városban áruló akad, azt legelőször megcsonkítással kell büntetni, majd végig kell vezetni az utcákon, kitéve a tömeg bántalmazásának, hogy azután szégyenletes módon máglyán égessék el, mi mégis több tekintettel vagyunk az egyház jó hírére, nevére, semminthogy a törvény betűihez ragaszkodnánk. Mindazonáltal, egy pásztor, aki nyáját eladja az ariánus farkasnak, nem tarthatja meg pásztorbotját. Eugenius, vetkőztesd le ezt a papot, és add rá azt a barátcsuhát, amely ott lóg azon a fogason, Silverius, ezennel leteszünk téged Róma püspökségéről, és ma éjszaka elhagyod a várost.
Noha a pápa kíséretében levő papi személyeket megdöbbentette a szentségtörés, amikor az ítéletet közölték velük, mégsem tudták elvitatni annak emberi igazságosságát. A pápához léptem, elvettem tőle pásztor bot ját, gyűrűjét, tiaráját, és az asztalra tettem. Ezután egy szobába vezettem, ahol már várt a kerületi szubdiakónus. Ez levette Silveriusról minden papi öltözékét, míg végül egy ingben állt ott előttünk – de nem ciliciumban, szó sincs róla – finom, virágokkal telehímzett selyemingben, amilyet a nők hordanak. Azután szó nélkül ráadtuk a barátcsuhát, áthúzva a fején, és még a kötelet is megkötöttük a derekán.
Amikor újra a törvényszék elé vezettük, úrnőm így szólt hozzá:
– Töltsd hátralevő napjaidat bűnbánattal, Silverius testvér, mint kitűnő elődöd tette, Róma első püspöke, miután hasonlóan elárulta Mesterét. Ő végül kiköszörülte a csorbát, amikor Caligula hippodromjában mártírhalált halt – de ilyen sok szentséget mi nem várunk el tőled.
Belizár egész idő alatt szót sem szólt, de látszott rajta, hogy rosszul érzi magát.
Silveriust két masszagéta hun kivezette a palotából, és a Porta Pinciana őrházában helyezte el. Éjjel elhagyta a várost, hogy Nápolyba, onnan pedig Keletre utazzék.
Alárendeltjei összegyűltek, hogy új pápát válasszanak. Vigilius diakónus volt a sikeres jelölt, miután az elektorokat tizenötezer arannyal megvesztegette. Ezek a kapzsi papok többre értékelték az aranyat, mint valaha. A polgári lakosság csak igen kis gabonafejadagot kapott, amelyet káposztával és mindenféle zöld növénnyel – csalánnal, pitypanggal és ehhez hasonlókkal egészített ki. Bőséges és jó eleséget csak csengő aranyon lehetett vásárolni. A nyár folyamán a katonák éjszakánként a gót vonalak mögött portyáztak, a búzaföldeken marékra fogták a búzakalászokat, sarlóval levágták, és a nyereg mögé kötött zsákba dugták. Egy zsák gabonáért megkapták a békebeli ár százszorosát. A tél közeledtével ezek a lehetőségek megszűntek. A sovány gabonafejadagot még a degeszre tömött erszényű ember is csak öszvérhúsból készített kolbásszal tudta kiegészíteni. Ez egyébként még az ízletes falatok közé tartozott, mert a lakosság általában csak macskát, patkányt és egeret evett. Csak borban nem volt nagy hiány, mert Belizár minden készletet elkobzott a magánpincékből, és a lakosság közös tulajdonává tette. A város igen közel járt az éhínséghez, de bármily furcsa is, sohasem láttam akár egyetlen rosszul táplált papot sem.
– Ó – jegyezte meg úrnőm, amikor erről beszéltem neki –, úgy látszik, a hollók táplálják őket, mint Éliás prófétát.
Ami a kilenc szenátort illeti, akik az elfogott levelet aláírták, ők már csak méltányossági okokból sem kaphattak szigorúbb büntetést, mint a pápa. Antonina elkobozta vagyonukat, és Silverius testvér társaságában eltávolította őket a városból. Belizár még most sem volt nyugodt, félt, hogy más rómaiak is benne vannak az összeesküvésben. Ezért lakatosokat alkalmazott, hogy valamennyi kapuzárat kéthetenként cseréljék ki, illetve változtassák meg, így az árulók nehezebben juthattak megfelelő kulcshoz. A kapuk fölött parancsnokló tisztek névsorát maga állította össze, és szeszélyes módszer szerint változtatta a szolgálatot; így lehetetlenné vált bármelyiket is előre megvesztegetni, hogy egy meghatározott éjszakán kinyissa a kaput az ellenségnek. Hogy az őrködés unalmát csökkentse, úrnőm a színházi emberekből zenekarokat alakított, melyek gyakorta hangversenyeztek a kapuknál. Belizár viszont ez alkalmakkor főleg mórokból álló előőrsöket küldött az árkun túlra, s minden előőrs-osztag idomított házőrző kutyát vitt magával, amely a közeledő léptek okozta legkisebb neszre is morogni kezd.
Hadd álljak itt meg, hogy elmondhassam, mily ügyesen bánt úrnőm, Antonina ezekkel a zenészekkel. Ha valamelyik zenész rosszul játszott, úrnőm kikapta a kezéből a hangszerét, és maga játszotta el a helyes melódiát.
– Ez a helyes dallam – mondta aztán, és gúnyolta a zenészeket -: Ó, ti nyomorúságos rómaiak, nem tudtok harcolni és nem tudtok hegedülni. Mihez értetek tulajdonképpen? Egy alkalommal az egyik zenész méregbe gurult, s trágár módon akarta zavarba hozni úrnőmet:
– Nagyon értünk – jegyezte meg szemtelenül – a gyerekcsináláshoz.
– Hát akkor legalább ebben túltesztek atyáitokon – felelte hidegen úrnőm. Az esetet szájról szájra adták, és idővel egyike lett úrnőm sok híres mondásának.
Az a balszerencse, amelynek elmondását ígértem, abból származott, hogy csapataink igen fellelkesedtek a lovassági kirohanások sikerén. Nem tetszett nekik Belizárnak az a taktikája, hogy fokozatosan őrli fel az ellenséges haderő energiáit, s általános támadást követeltek. Belizár régtől fogva azt tartotta, hogy sohasem szabad lehűteni a katonák harci szellemét, de most úgy gondolta, az idő még nem érett meg a komoly csatára. A seregek közti számbeli különbség még mindig roppant nagy volt, és a gótok, bár kissé kedvük szegetten, még mindig bátran küzdöttek. Belizár azzal akarta lekötni embereit, hogy még gyakrabban rendelt el kirohanásokat. De két-három alkalommal a gótokat már készenlétben találta, mert áruló szökevények előre figyelmeztették őket. Most már a római lakosság is csatát követelt, vagy legalábbis az ostrom gyors befejezését, akár így, akár úgy. Minthogy így állt a dolog, Belizár nem tehetett további ellenvetéseket; nem volt szabad elveszítenie a respektust emberei előtt, s nem engedhette meg, hogy a polgári lakosság zabolátlanná váljék.
A legnagyobb gót tábor egy mérföldnyire Hadrianus mauzóleumától, az úgynevezett Nero-mezején feküdt. Belizár arra törekedett, hogy a Porta Pincia és a Porta Salaria előtti táborok elleni fő támadását erről az oldalról az ellenség ne zavarhassa meg erősítések bedobásával. Ezért utasította a mór lovasságot, hogy amint ő harcba kezd, intézzen ott színlelt támadást a gótok ellen. Egy Valentinus nevű tiszt vezetése alatt az Aelius-kapun lovagoljanak ki; egy városiakból álló gyalogos csapat fogja őket követni, mely majd a kapun kívül, de nem túlságosan messze tőle védekező állást foglal el. Ez utóbbiaknak lelkére kötötte, hogy amennyire csak tőlük telik, igyekezzenek katonás benyomást kelteni; komoly küzdelmet persze nem várt tőlük. A fő támadást egyedül a lovassággal fogja intézni. Lovas haderejét ezer fővel szaporította. A közelmúlt csatározásaiban igen sok lovat sikerült zsákmányolni, és az isauriai gyalogság egy részét kitűnően használható lovassággá szervezte. A többi isauriai is könyörgött, hogy részt vehessen a csatában. Nem tagadhatta meg kérésüket, de kikötötte, hogy néhányan maradjanak erősítésül a falakon meg a kapuknál, és kezeljék a hajítógépeket, skorpiókat, vadszamarakat.
Egy kora őszi reggelen a Porta Pincián és a Porta Salarian Belizár kivonult lovasságával. Az isauriai gyalogság követte. Wittich már várta őket, hiszen mint rendesen, most is előre figyelmeztették. Négy északi táborából összevont minden felhasználható embert, a gyalogságot a középen sorakoztatta fel, lovasságát pedig a számvakra állította. Fél mérföldnyire a várostól állt fel, hogy több helye legyen az üldözésre, ha már legyőzött bennünket.
Kilenc órakor kezdődött el a csata, amelyet Belizár eleinte kedve szerint irányíthatott, mert a gótok védekezésre rendezkedtek be. Lovasságát két csoportra osztotta, mindegyik szárnyra jutott egy csoport, és aztán megindult a nyílzápor a gótok tömött soraira. De hogy a gyalogság is szórakozzék, isauriai lándzsásaink közül néhány kis osztag középen előre lépett, és hasonló számú gót osztagot párviadalra hívott ki. Minden ilyen viadalban győztek.
Egy idő után az ellenséges lovasság megkezdte a visszavonulást, s a gyalogság lépést tartott velük. Délben embereink visszaszorították őket legtávolabbi táboraikba. Ekkor azonban íjászaik is működésbe kezdtek, s roppant pajzsaik mögül az erődök tetejéről lövöldözni kezdtek lovainkra. Rövid idő múlva lovasságunkból oly sokan sebesültek meg vagy vesztették el a lovukat, hogy végül alig négy teljes század maradt meg, hogy szembeszálljon az ő ötven századukkal. Ha azonban a harcot ennél a pontnál abbahagyjuk, akkor a gyalogságot kiszolgáltattuk volna nekik. Végre a gót jobbszárny összeszedte a bátorságát, és támadásra indult. Bessas, a mi balszárnyunkon a lovasság parancsnoka, visszavonult a gyalogsághoz. A gyalogság nem tudott kitartani, és az egész vonal megkezdte a visszavonulást. Lovasságunknak nem esett nehezére a visszavonulást fedezni, de a lassabban mozgó gyalogság mégis nagy veszteséget szenvedett, összesen körülbelül ezer embert vesztettünk. Az emberveszteséget mindaddig nem tudtuk elkerülni, míg falainkról az ostromgépek lövedékei fel nem tartóztatták az ellenség rohamát. Visszatérő embereink előtt néhány római katona bezárta a Pincia-kaput, de úrnőm és én ott voltunk néhány megbízható lándzsással. Ellenszegültünk, több római katonát megöltünk, és a kaput újra kinyitottuk.
Időközben Nero-mezején a két másik sereg hosszú idő óta farkasszemet nézett egymással. A városi újoncok félelmetesnek látszó, több ezer főből álló vonalba tömörültek, előttük a mór lovasság fala állott. A gótok már babonásan féltek a fekete arcú móroktól. A mórok tudták ezt, s gyors támadásokkal állandóan nyugtalanították őket, rájuk hajították dárdáikat, hogy aztán harsogó kacagással visszaforduljanak. Délben a mórok váratlan tömegtámadást intéztek ellenük. A gótok, akik harmincszoros túlerőben voltak velük szemben, megfordultak, és a Vatikándomb felé menekültek, őrizetlenül hagyva táborukat. Valentinus az egész sereggel előrevonult, keresztül a mezőn, hogy elfoglalja a gót tábort; úgy tervezte, hogy az elfoglalt tábort majd a római gyalogsággal őrizteti, míg ő a mórokkal északra vonul, és elpusztítja a Mulvius-hidat. Ha ez a terv sikerül, Wittich kénytelen lett volna elhagyni északi táborait, minthogy ezeket a hídon keresztül a Via Flaminián át élelmezték. De amikor a római gyalogság hordái rabolni kezdtek a táborban, a mórok nem voltak hajlandók kimaradni a zsákmányolásból, ők is csatlakoztak ehhez a kellemes foglalkozáshoz. Nagyban folyt a fosztogatás, emikor néhány ellenséges őrszem lemerészkedett a Vatikándombról, és meglátta, mi történik. Ezek aztán rábeszélték társaikat, hogy kíséreljék meg a tábor visszafoglalását. A gótok rövidesen ellentámadásba mentek át sok ezer emberrel, s Valentinus nem tudta kellő időben helyreállítani saját katonái fegyelmét. Kiűzték a táborból, s nagy veszteségekkel visszavetették a falakhoz.
Ez volt az utolsó szabályos ütközet, amelyet Belizár engedélyezett Róma hosszú ideig tartó védelme alatt.
Konstantinápolyból még most sem érkezett erősítés. Mi csak jóval későbben szereztünk róla tudomást, hogy Kappadóciai János akadályozta meg az utánpótlás elindítását. Nyilván erősködött Justinianus előtt, hogy egyetlen embert sem tudnak nélkülözni. Úrnőm Theodorának akart írni, de Belizár nem tartotta helyénvalónak, hogy a felesége katonai ügyben forduljon a császárnéhoz, mert az végeredményben egyikükre sem tartozik közvetlenül. Úrnőm titokban mégis írt, november végén, Silverius száműzetésének napján; kéjesét a tárgyalás élénk beszámolójához csatolta utóiratként. Úrnőm tudta, hogy Theodora örömmel fog hallani Silverius megaláztatásáról, mert legutóbb megharagudott rá, amikor nem teljesítette egy kérését, amelyet különben Justinianus sem támogatott. Azt kívánta ugyanis, hogy a pápa helyezzen vissza méltóságába egy pátriárkát, akit, bár igen energikus és értékes férfiú volt, monofizita érzelmei miatt megfosztottak püspökségétől. „Az új pápa engedelmesebbnek ígérkezik”, írta Antonina Theodorának.
Belizár most már csak nagy nehezen tudta a lelket tartani a polgári lakosságban, amely már csaknem kizárólag fűféléken élt. Pestis tört ki, és tizenkétezren elpusztultak. A katonák azonban meg most is megkapták napi kenyéradagjukat, borukat és azt a kevés sózott húst, ami még jutott nekik, úgyhogy közülük kevesen haltak meg. Kirohanásaikat minden két-három napban megismételték, mert kiderült, hogy a gótok harcikedve már nem a régi, s nem szívesen mérik össze erejüket lovas-íjászainkkal. Senkinek sem okoz különös élvezetet, ha lőnek rá, ő meg nem tudja viszonozni. Wittichnek mégsem jutott eszébe, hogy neki is lovas íjászokat kellene kiképeztetni.
Az ostrom kisebb eseményeiről vég nélkül írhatnék, de nem sok értelme lenne. Mégsem hagyhatok elmondatlanul néhány, sebesülésekkel kapcsolatos történetet.
Aznap, amikor Theodosius a zsoldot hozó karavánnal Rómába érkezett, Belizár gyors kirohanásokkal terelte el az ellenség figyelmét. Házi ezrede súlyos ütközetet vívott, s amikor este visszatért, két vértes igen szokatlan látványt nyújtott. Az egyikük, Arzes, aki valamikor a perzsa halhatatlanokhoz tartozott, egy nyílvesszővel az arcában jött vissza; a nyílvessző közvetlenül az orra mellett hatolt be. Egy Cutilas nevű thrák fejébe pedig egy kis dárda fúródott, s úgy ingott ide-oda, mint valami tolldísz. Egyikük sem törődött a sebével, harcolt tovább fáradhatatlanul, a gótok nagy rémületére és ijedelmére, akik ennek láttán kiáltozni kezdtek „Ezek nem emberek, hanem démonok.”
A dárdát másnap egy sebész kihúzta Cutilas fejéből, de a seb elmérgesedett, és Cutilas két napra rá meghalt. Ugyanez a seborvos vizsgálta meg Arzest is. Megnyomogatta hátul a nyakán, megtalálta a nyíl hegyét, csipesszel megfogta, és miután a nyílvessző szakállas végét az orr tövénél levágta, egy rántással áthúzta a fején az egész nyilat a horgas végével együtt. Arzes persze menten elájult, minthogy azonban a vére egészséges volt, sebe hamarosan szépen behegedt, A legközelebbi kitörést már ő vezette, és szerencsésen átvészelte a háborút.
Egy más alkalommal Trajanus, az a csapatparancsnok, kinek hőstettéről már megemlékeztem, sebesült meg a jobb szeme fölött, az orrtő közelében. Egy nyílvessző hosszú, horgas vége fúródott be a homlokába. A nyílvessző rosszul volt hozzáerősítve a nyílvéghez, és a nekiütődés pillanatában leesett. Trajanus tovább harcolt. Bajtársai ezután napokig, sőt hónapokig minden pillanatban várták, hogy holtan esik össze. De Trajanus életben maradt, sőt még csak fájdalmai sem voltak, noha a horgas nyílhegy a fejében maradt, öt év múlva a nyílhegy lassan kifelé nyomakodott, és újabb tizenkét év múltán Trajanus egyszerűen kiszedte a bőréből, mint valami tüskét.
Igen furcsa történetet kell elmondanom Chorsomantisról, Belizár fegyverhordozójáról. Az ő sebesülése nem volt mély vagy különösen figyelemre méltó, pusztán egy dárdahegy sértette meg a sípcsontját, de több napon át feküdnie kellett, s az orvos pépes borogatásokkal kezelte. Emiatt aztán nem vehetett részt a csatában, amelyben több bajtársa kitüntette magát. Amikor újra felépült, megesküdött, hogy megbosszulja magát a gótokon „sípcsontja megsértéséért”. Minthogy fehér kancája nemrég ellett, lótejből kumiszt vagy kvaszt erjesztett magának. Egy nap ebéd után jól teleszívta magát ezzel az itallal, azután felfegyverezte magát, felült a kancájára és a Porta Pinciához lovagolt. Közölte a szolgálatban levő őrrel, hogy Belizár küldi megbízatással az ellenséges táborba. Minthogy Chorsomantisról tudták, hogy Belizár legteljesebb bizalmát bírja, az őr nem kételkedett szavában; a kapu kinyílt előtte.
Az őr figyelte Chorsomantist, amint kényelmesen átlovagolt a puszta térségen, amíg egy húsztagú gót előőrs észre nem vette. Áruló szökevénynek tartották, s mohón előreugrattak; mindegyikük magának szerette volna megszerezni a remek kancát. Chorsomantis előkapta íját. Peng! peng! peng! Három gót lebukott, a többiek pedig gyorsan visszafordultak. Még három másikat is lelőtt menekvés közben, aztán lassan poroszkálva visszafordult a város felé, csitítgatva tüzes lovát. Hatvan gót űzőbe vette, mire Chorsomantis megfordult, és félkörben körülvágtatta őket. Megölt két gótot, kettőt megsebesített, és a kört négy újabb gót megölésével fejezte be. Én véletlenül a falról láttam a dolgot, s úrnőmhöz rohantam, aki a közeli őrházban beszélgetett a tisztekkel. Kértem, siessen a falakra, el ne mulassza a szokatlan látványt.
– Az az ember megőrült! – kiáltottam.
Úrnőm azonban felismerte a kancát.
– Nem, senki sem őrült meg, jó Eugenius. A mi Chorsomantisunk az. Most bosszulja meg sípcsontja megsértését.
Chorsomantis most két ellenséges csapat közé került, de átvágta magát a legközelebbin; ezúttal lándzsáját és kardját használta. Hangosan éljeneztünk, mert úgy láttuk, hogy a végén biztonságba juthat, ha ő is úgy akarja. Úrnőm elrendelte, hogy az ostromgépek erős zárótűzzel segítsék visszavonulását, de éljenzésünk hatására Chorsomantis folytatta a küzdelmet. Újra visszafordult és eltűnt szemünk elől, üldözve néhány ellenséget, miközben őt magát is üldözték. Jóval később távoli kiáltozást, ordítozást hallottunk, ahogy a harc színhelye eltolódott a gót tábor felé.
Végül a gót sánckerítés mellől felhangzó diadalüvöltés tudtunkra adta, hogy Chorsomantis nincs többé. Sokan keresztet vetettek és imádságot mormoltak a lelkiüdvéért, úrnőm azonban pogány módra elkáromkodta magát.
– Bacchus testére és Herkules dorongjára mondom, ez aztán dühös ember volt!
A GÓTOK VISSZAVONULÁSA
Ezen a tavaszon lehangoló hírek érkeztek Afrikából. Salamon nemrég a Numidiában állomásozó császári sereget küldte Stotzas ellen, de Stotzas – noha Belizár legutóbb megverte – rá tudta venni a katonákat, hogy csatlakozzanak a zendülőkhöz. Justinianus most már Karthago, Hippo Regius és Hadrumetum kivételével az egész diocézist elvesztette. De más dolog egy sikeres zendülést vezetni és megint más egy diocézást kormányozni. Stotzas rájött, hogy nincs tekintélye emberei előtt. Minduntalan szemére vetették, hogy nem látja el őket megfelelő élelemmel és zsolddal, nem gondoskodik kényelmükről, és így sorsuk alig jobb, mint régen volt. A nyár végén hallottuk, hogy Justinianus elküldte Afrikába umokaöccsét, Germanust, aki az ő nevében közkegyelmet ígért a megtérő lázadóknak.
A zendülők az ajánlatot igen tisztességesnek tartották, mert a császár még azt is vállalta, hogy kifizeti nekik a hátralékos zsoldot az egész zendülés tartamára. Stotzas hadereje így lassanként erősen megcsappant. Végül hallottuk, hogy Germanus csatában megverte Stotzast és mór szövetségeseit, mire Stotzas néhány vandállal Marokkó belsejébe menekült. Helyreállt tehát a nyugalom, de a háborúskodás következtében igen elszegényedett az egész diocézis. Belizár levélben kérte Germanust, hogy irányítsa hozzá a zendülésben részt vett heruliánusokat és thráciai gótokat; Itáliában nincs olyan törvény, mely az ariánusokat eltiltaná a szentségektől, és ő igen jól fel tudná használni ezeket a bátor férfiakat.
Rómában most már dühöngött az éhínség. A kétségbeesett polgárok újból Belizár elé járultak és könyörögtek neki, hogy vívjon újabb csatát, s akár így, akár úgy, de vessen már véget az ostromállapot sanyarúságainak. S hozzáfűzték:
– Nyomorúságunk olyan mélységessé vált, hogy valósággal bátorságot öntött belénk; készek vagyunk, ha akarod, fegyvert fogni és veled a gótok ellen vonulni. Inkább halunk meg egy kardcsapástól, mint az éhség lassú és kibírhatatlan kínjaitól.
Belizár szégyellte magát, hogy ilyen lealázó beismerést kell hallania azoktól a férfiaktól, akik még mindig a büszke római nevet viselik. Megmondta nekik, ha egy évvel hamarabb jelentkeztek volna, hogy megtanulják a harcolás mesterségét, most már jól fel tudná őket használni. Így azonban nem tud velük mit kezdeni. Belizár tudta, hogy a gótok is igen nehéz helyzetben vannak, egészségtelen körülmények között élnek, a járvány átterjedt az ő táboraikra is, és sok ezren belepusztultak. Az árvizek és a rossz szervezés miatt észak felől megszűnt az élelmiszerellátásuk. Tulajdon helyzete azonban még rosszabb volt, és ha a felmentő sereg, amelyről az hírlett, hogy úton van, hamarosan meg nem érkezik, minden elveszett.
Most arra a merész lépésre szánta el magát, hogy két, egyenként ötszáz jó katonából és ezer római újoncból álló sereget titokban elküld Tivoli, illetve Terracina rajtaütésszerű elfoglalására. Ha mind a két akció sikerül, enyhíteni lehet a fejadagrendszer szigorúságát, s az ostromlottból ostromló lesz: Tivoli és Terracina uralja azokat az utakat, amelyeken át az élelmiszer-szállítmányok eljutnak a gót táborokba. Kérte úrnőmet, Antoninát, hogy a Terracina ellen küldött sereg oltalma alatt ő is hagyja el Rómát, Terracinából siessen Nápolyba, és ott bevárva a felmentő sereget, siettesse őket Róma felé. Valójában aggódott egészsége miatt, úrnőmet ugyanis a nagy erőfeszítés meg a rossz táplálkozás igen legyengítette, s gyakran voltak ájulási rohamai. Ezenkívül nem valami jó sors egyetlen nőnek lenni egy ostromlott városban. Némi habozás után úrnőm beleegyezett Belizár kérésébe, eltökélve magát, hogy egy hónapon belül bármilyen módon is, de újra élelemhez juttatja a várost.
November utolsó napján a Porta Appián ezerötszázán kilopóztunk a városból. Én magam úgy örültem az útnak, hogy örömömben belefogtam „A kocsik repülnek” kezdetű Hippodrom-indulóba – teljesen megfeledkezve a parancsról, hogy csöndben maradjunk. Egy tiszt kardlapjával durván a vállamra csapott, úgyhogy a szó közepén abbahagytam az éneklést. Minden baj nélkül vonultunk el a vízvezetéki csatornák kereszteződésénél épült erődítmény mellett, mert azt a gótok a járvány miatt kiürítették. Néhány nap múlva, minden harc nélkül elfoglaltuk Terracinát, mert a kis gót helyőrség zászlónk láttára elmenekült. Itt megtöltöttük a gyomrunkat, hosszú hónapok után először ettünk újra sajtot, vajat és friss tengeri halat. Úrnőm, én és Procopius, a titkár, aki szintén velünk tartott, húsz katona kíséretében elinduljunk Terracinából, de mire Nápolyba értünk, már ötszáznál is többen voltunk. Utunk azoknak a lovasoknak a táborhelye mellett vezetett el, akik annak idején dezertáltak a Mulvius-híd őrtornyaiból. Azóta más szökevények is csatlakoztak hozzájuk. Amikor úrnőm általános kegyelmet ajánlott fel nekik, mind felsorakozott mögötte. Baiaeben számos sebesültünket találtuk meg, akiket ebbe a híres gyógyfürdőbe küldtünk meggyógyulni. Most már annyira erőre kaptak, hogy újra beállhattak a harcolók sorába. Nápolyban pedig – ahol a Vezúv fenyegetően morgott és hamuesőt hullatott, amely oly termékennyé teszi a szőlőket – boldogító hír várt bennünket: egy Keletről érkezett flotta horgonyzott a kikötőben, háromezer isauriai gyalogost hozott. Ezenfelül megtudtuk, hogy Véres János vezérlete alatt kétezer lovas kötött ki Otrantóban, s erőltetett iramban közeledik Nápoly felé. Hamarosan meg is jöttek.
Ötezerötszáz főből álló seregünk hamarosan készen állt, hogy Róma felmentésére siessen. Nagy mennyiségű gabonát, olajat, kolbászt és bort gyűjtöttünk össze, hogy magunkkal vigyük. Véres János rengeteg parasztszekeret hozott magával – az ökrökkel együtt Calabriában rekvirálta –, ezekre raktuk a gabonát. János vállalta magára azt a feladatot, hogy a szállítmányt a Via Appián Rómába kíséri. Ha a gótok megtámadnák, a szekerekből barbár módszer szerint barikádot emelhet. Az isauriai flotta parancsnokságát úrnőm maga vette át, s minden egyéb Összehalmozott élelmet behordatott a hajókba. Jó idő lévén, azonnal útnak indultunk Ostiába: Jánossal megbeszéltük, hogy négy nappal karácsony előtt ott fogunk találkozni.
A Tiberis torkolatánál egy két mérföld hosszú és ugyanolyan széles sziget terül el. Északi oldalán épült az igen megerősített római kikötő. Amelyet jó út köt össze a várossal. Békeidőkben ökrök vontatják fel a bárkákat a folyam sodra ellenében. A déli oldalon fekszik Ostia, mely valamikor igen jelentős, még a rómainál is fontosabb kikötő volt, de azóta kereskedelmi forgalma teljesen lecsökkent, és a helység védtelen faluvá korcsosult. Ez azért történt, mert az út onnan Rómába nem alkalmas hajóvontatásra, márpedig kevesebbe kerül az árut uszályokkal közvetlenül felvontatni, mint az úton végig szekerekkel elszállítani. S különben is az ostiai kikötő vize túlságosan sekély lett, a folyó rengeteg hordalékot rakott ott le, amelyet a kikötő szájába épített mesterséges sziget mind lekötött. Minthogy azonban Róma kikötőjét a gótok tartották birtokukban, s Ostián kívül nem volt más kikötő a környéken, Ostiába mentünk, és örömmel láttuk, hogy senki sem védi.
Időközben Belizár értesült a szállítmány közeledéséről, s elhatározta, hogy erős támadást intéz a gótok ellen északon, hogy figyelmüket elterelje a folyó mellett történő műveletekről. Ezért egy kora reggelen ezer könnyű lovast Trajanus vezetése alatt kiküldött a Porta Pincián a legközelebbi gót tábor ellen; utasította őket, nyilazzanak a sánckerítésen át, és csábítsák összetűzésre a gótokat. A gót lovasság hamarosan összegyülekezett a többi táborból és megtámadta Trajanust, aki erre a kapott parancshoz híven vissza vonult; a gótok egészen a város faláig üldözték. A csatának ez csak a kezdete volt. A gótok nem tudták, hogy embereink egész éjszaka dolgoztak, és lebontották a régóta beépített Porta Flaminia elzáró falát. Erről a váratlan helyről tört ki maga Belizár háziezrede élén, és keresztül verekedve magát az előretolt gót előőrsön, oldalba támadta megzavarodott derékhadukat. Ugyanakkor Trajanus emberei is megfordultak, s így a gótok két tűz közé kerültek. Igen kevesen menekültek meg közülük.
Wittich királyt igen leverte ennek a csatának a kimenetele, s ráadásul olyan híreket kapott a városban tartózkodó kémeitől, hogy teljesen elcsüggedt. Úrnőm ugyanis röviddel távozása előtt egész kémtársaságot fogott el, és Theodosius, aki távollétében átvette a kémelhárítás munkáját, a kémeket kínzással fenyegetve rávette, hogy félrevezető híreket tartalmazó leveleket küldjenek ki a gót királynak. E levelek szerint hatalmas sereg – legalább hatvanezer ember – előcsapata közeledik Nápoly felől. Wittich hadereje a csaták és a járvány következtében ötvenezer főre apadt. Két nagy gabonaszállítmányát, melyre pedig igen nagy szüksége lett volna, Tivoli helyőrsége fogta el. Gyakoriakká váltak a dezertálások. Elhatározta, hogy békét kér.
Elküldött tehát három követet Rómába. Belizár – mint előzőleg is tette – bekötött szemmel vezettette őket maga elé a szenátus épületébe. Szóvivőjük, egy gótbarát római, tehetségesen és hosszan tolmácsolta Wittich király üzenetét.
Az egyedüli kérdés most az – mondta –, hogy joguk van-e a gótoknak Itáliához vagy sem. Ha joguk van hozzá, amit be tud bizonyítani, akkor Justinianus igazságtalan irántuk, amikor sereget küld ellenük, noha ők semmit sem vétettek ellene. A tények a következők: Egykori királyuk, Theoderich, aki patríciusi rangot viselt Rómában, megbízást kapott az akkori kelet-római császártól, hogy vonuljon be Itáliába, és ragadja ki a hatalmat bizonyos barbár tábornokok kezéből, akik megfosztották trónjától kollégáját, a nyugat-római császárt. Ezt a feladatot Theoderich sikeresen elvégezte, és kormányzásának hosszú évei alatt a maga teljességében megőrizte Itália alkotmányát. Nem hozott új törvényeket, nem szüntette meg a régiteket, a polgári kormányzást teljesen az itáliaiak kezében hagyta; ő csupán főparancsnoka volt annak a hadseregnek, amely megvédte az országot a frankok, gepidák, burgundok és más barbárok ellen. Sőt mi több, Theoderich és utódai ariánus létükre nemes türelemmel viseltettek az ortodox keresztények iránt, és tiszteletben tartották szent helyeiket. Ennélfogva igazán nevetséges volna azt állítani, hogy a jelenlegi, semmivel sem menthető háború a vallásszabadságért folyik.
Belizár így felelt:
– Theoderichet azért küldték. Itáliába, hogy az országot foglalja vissza a kelet-római császár számára, nem pedig azért, hogy önmagának szerezze meg. Mi előnye származhatott volna az akkori császárnak abból, ha az egyik barbár trónbitorló helyett a másik kormányozza Itáliát?
– Hagyjuk ezt – mondta a követ –, okos emberek nem vitatkoznak homályos történelmi eseményeken. Küldetésem célja, hogy közöljem veled a következőket: Ha hajlandó vagy visszavonni seregeidet Itáliából, királyi uram önszántából átengedi császárodnak a termékeny, háromszögletű Szicília szigetét.
Belizár felnevetett és gúnyosan válaszolt:
– Szó se róla, tisztességes ajánlat. Mi pedig viszonzásképpen önszántunkból átengedjük nektek a termékeny, háromszögletű Britannia szigetét, amely sokkal nagyobb Szicíliánál és sok kincset adott nekünk – mielőtt elvesztettük.
– És ha uram nevében felajánlanám, hogy tartsd meg Nápolyt és egész Campaniát?
– Parancsom az, hogy foglaljam vissza Itáliát jogos tulajdonosa számára, és én a parancsot végre fogom hajtani. Nincs felhatalmazásom semmilyen megegyezésre, amely csorbítaná a császárnak az egész félszigetre és minden hozzátartozó birtokára való jogát.
– Beleegyeznél egy háromhónapos fegyverszünetbe, amíg Wittich elküldi békeszerződési ajánlatát Konstantinápolynak?
– Sohasem állok az ellenség útjába, ha őszintén békét akar kötni Ő Szent Felségével, az én Urammal.
Megállapodtak tehát a fegyverszünetben és a túszok kicserélésében. De mielőtt a megállapodást megerősítették volna, Belizár értesült róla, hogy megérkeztünk Ostiába. Nem tudta türtőztetni magát, és még aznap alkonyatkor száz emberével kilovagolt, hogy Antonináját üdvözölje. Minden baj nélkül átjutott a gót vonalakon, s velünk vacsorázott megerősített és körülárkolt táborunkban. Megbeszéltük, hagy másnap szekérkaravánunkkal elindulunk Rómába. Belizár megígérte, hogy szükség esetén kiróhat! támogatásunkra. Éjfélkor aztán visszalovagolt, s mint előzőleg, most is elkerülte az ellenséges előőrsöket.
Mondanom sem kell, mennyire örültünk, hogy láthatjuk őt, és lélegzetünket is visszafojtva hallgattuk beszámolóját a Porta Flaminia előtt lezajlott küzdelemről. Nagy örömünkben elfelejtettük megmondani neki, hogy komoly szállítási nehézségeink vannak. Másnap reggel jelen voltam úrnőmmel a haditanácson, amikor ezeket a nehézségeket megbeszélték. Az ostiai út elhanyagolt, sáros, s inkább csak kocsiszélességnyi ösvénynek, mint útnak mondható. A szekereinket vontató ökrök annyira kimerültek a Calabriától tartó hosszú és erőltetett meneteléstől, hogy még mindig szinte félholtan hevertek ugyanazon a helyen, ahol előző este megállították őket; még arra is képtelenek voltak, hogy megegyék a levágott füvet, amelyet hajcsárok eléjük tettek, ösztökéléssel, korbáccsal, semmivel sem lehetett őket rávenni aznap, hogy a szekereket húzzák.
Úrnőm, Antonina indítványozta, hogy a gabonát kisebb evezősgályákra rakjuk át, a gályákat fedjük be az ellenséges nyilak vagy dárdák ellen, és szereljük fel igen széles vitorlákkal. A szél állandóan nyugat felől fúj – mondotta –, és a fordulókban az evezőkkel is segítve nem volna lehetetlen ár ellenében egészen a városig jutni. A lovasság a parton követhetné a gályákat, s vontathatná a köteleket olyan helyeken, ahol sem a vitorlák, sem az evezők nőm tudnak megküzdeni az árral.
A terv sikerült. Egész napos utazás után a hajók szürkületkor Rómába érkeztek. A gótok nem gördítettek akadályokat utunkba, mert ezzel esetleg meghiúsították volna a fegyverszünet aláírását. A szél másnap is kedvező maradt, és a hajók visszatértek Ostiába újabb rakományért, úgyhogy néhány nap alatt az egész szállítmány Rómába érkezett. Az éhínség véget ért. A flotta visszatért Nápolyba, hogy ott kiteleljen. A fegyverszüneti szerződést, mely a feleket arra kötelezte, hogy „mindenféle erőszakos cselekedettől vagy fenyegetéstől” tartózkodjanak, mindkét fél aláírásával és pecsétjével megerősítette. Wittich ekkor útnak indította követeit Konstantinápolyija, de ugyanakkor Belizár megírta Justinianusnak, hogy ne fogadjon el semmiféle más feltételt, csak a teljes megadást.
Hildiger, úrnőm veje, újév napján megérkezett Karthagóból a heruliánusok és a thráciai gótok maradékával, hatszáz erős, szégyenkező férfival. Belizár üdvözölte őket anélkül, hogy a legkisebb gúnyos megjegyzést tette volna a zendülésben való részvételükre. Ugyanaznap a gót helyőrség elhagyta Róma kikötőjét, mivel Wittich nem tudta ellátni katonáit élelemmel. Helyüket az Ostiában elhelyezett isauriai csapatok foglalták el. Civita Vecchia tusciai várost is hasonló okból hagyta el gót helyőrsége; ezt a várost is ugyanúgy megszálltuk, Wittich tiltakozott, kijelentette, hogy ez a fegyverszünet megsértése, de Belizár nem vette tudomásul a tiltakozást, mivel ez akciói során sem fegyvert nem használt, sem fenyegetést nem alkalmazott. Ezután Véres János vezérlete alatt nagy lovascsapatot küldött el a Fucinus-tóhoz, Rómától hetven mérföldnyire keletre, hogy ott kiteleljenek. János azt az utasítást kapta, hogy újabb parancsig maradjon ott, gyakorlatoztassa csapatait a nyíllövésben és gyors hadmozdulatokban. Ha a gótok megszegnék a fegyverszünetet, ottani előnyös helyzetéből rengeteg kárt okozhat nekik.
Wittich, akinek serege továbbra is megtartotta eredeti táborait, áruló módon háromszor is megpróbálta rajtaütésszerűen elfoglalni Róma városát. Először azzal a módszerrel próbálkozott, amellyel Belizár elfoglalta Nápolyt; a vízvezeték-csatornán kísérelte meg a behatolást. Egy gót osztag egy kiszáradt vízvezeték-csatornán keresztül mélyen behatolt a városba egészen az Agrippa-fürdő közelében épített faltorlaszig, s ott kezdtek utat törni maguknak felfelé. De ez a csatorna a Pincius-dombnál közel van a föld felszínéhez, és az egyik őr véletlenül meglátta, amint a gótok fáklyáinak fénye egy-egy pillanatra átszűrődött a téglaboltozat hasadékain. Trajanus ellenőrző körútja alkalmával megkérdezte tőle:
– Van valami szokatlan jelenteni valód?
– Igen, uram – felelte az őr. – Vörösen csillogó farkasszemet láttam odaát túl a sötétben.
Trajanus nem tudta megérteni, miképpen juthat be farkas Rómába a szigorúan őrzött kapukon keresztül. Az is eszébe jutott, hogy a farkasszem csak akkor csillog fel vörösen a sötétben, ha fény tükröződik benne, ez az őr pedig igen sötét helyen állt. Az őr azonban erősködött, hogy valamilyen csillogást látott a csatorna mellől, márpedig az nem lehetett más, csak farkasszem. Trajanus ezt a kis esetet véletlenül megemlítette másnap, amikor velünk reggelizett a főparancsnokságon. Úrnőm, Antonina ekkor így szólt Belizárhoz:
– Ha farkas lett volna, a vadászkutyák ugatni kezdtek volna az óljukban, hiszen egy mérföldnyiről is megérzik a farkas szagát. Trajanus, járj utána a dolognak.
Trajanus ekkor az őrrel megmutattatta magának azt a helyet, ahol a téglahasadékokon át az állítólagos farkasszemet látta, itt felfedezett két lyukat, mely kampós szögektől származhatott. Azonnal rést vágatott a falba, és a csatornában megtalálták a gótok fáklyáinak nyomát, s látták, hogy az ellenség a faltorlaszt már kezdte lebontani. A kőművesek rögtön visszarakták a téglákat, és amikor másnap éjjel a gótok megérkeztek munkájuk folytatására, a téglafalon ezt a nagybetűs felírást olvashatták: „Tilos út, Belizár parancsa.” Hamar visszasiettek, félve, hogy csapdába jutnak.
Wittich következő kísérlete egy meglepetésszerű lovassági támadás volt a Porta Pincia ellen. A támadást délben indították meg. Emberei ostromlétrákat meg gyúlékony anyaggal megtöltött palackokat cipeltek magukkal, az utóbbiakkal a fából ácsolt kaput akarták felgyújtani. Egyik toronyőrünk azonban jelezte, hogy szokatlan mozgási észlel az ellenséges táborban. Hildiger, aki éppen útban volt a palota felé, hogy velünk ebédeljen, meglátta az őrszem jelzését. Azonnal fellármázta a háziezred egyik századát, a gótokra rontott, és visszaverte őket, mielőtt a voltaképpeni támadás megindulhatott volna.
Wittich harmadik és utolsó kísérlete a falaiknak a Tiberis által határolt része ellen irányult, ahol nem álltak védőtornyok; a mauzóleum körüli harcok alatt ezen a helyen verte vissza Constantinus a támadást. Wittich nagy erőkkel végrehajtott éjszakai támadásra készült. Megvesztegette a Szent Péter-katedrális két római sekrestyését, hogy készítsék elő az utat számára. Barátkozzanak a falnak ezen az elhagyatott részén szolgálatot teljesítő őrökkel. – Így hangzott Wittich utasítása –, aztán egy megbeszélt éjszakán látogassák meg őket, vigyenek magukkal egy tömlő bort. Itassák le őket, s keverjenek a borba altatót, melyről majd ő gondoskodik. Aztán fáklyával jelezzék, hogy szabad az út, akkor a gótok könnyű csónakokon átkelnek a folyón, felállítják ostromlétráikat, és gyorsan megszállták a várost, mielőtt a védősereg észbekaphatna. Ez a terv sikerülhetett volna, ha az egyik sekrestyés el nem árulta a másikat, aki szintén beismerő vallomást tett, amikor az altatószeres üvegcsét megtalálták a lakásában. Belizár hagyományos módon büntette az árulót: levágatta orrát és fülét, és hátrafelé felültette egy szamárra, de ahelyett, hogy ezután – mint szokásban volt – az utca népének szolgáltatta volna ki, elindította Wittich tábora fele.
A fegyverszünet e botrányos megszegései után Belizár levelet írt Véres Jánosnak: „Vonulj be a picenumi gót földekre. Vigyél el onnan minden értéket, amit csak találsz. Fogd el a gót asszonyokat és gyermekeket, de erőszakot ne alkalmazz ellenük. Ezt a zsákmányt az egész hadsereg körében fogjuk szétosztani. Ezért ne nyúljatok hozzá. Semmiképp se haragítsátok magatokra a bennszülött itáliaiakat. Lehetőleg foglalj el minden erődöt, és vagy hagyj benne helyőrséget, vagy pedig rombold le a falakat, de ha előre haladsz, egyetlen ellenség által tartott erőd se maradjon mögötted.”
Véres János könnyűnek találta ez a feladatot, mivel majdnem minden fegyverforgató gót távol volt Róma ostrománál, és a megerősített városokban csak kis helyőrségek maradtak. Roppant nagy zsákmányt ejtett. De nem elégedett meg Picenum lerohanásával, tovább nyomult felfelé a keleti partvidéken vagy kétszáz mérföldnyire. Közben figyelmen kívül hagyta Belizár utasítását, mert maga mögött hagyott két megerősített várost, Urbinót és Osimót. De az alárendelt tisztnek jogában áll megszegni a parancsokat, ha teljesen megérti őket és olyan körülményekről értesül, amelyek a parancsokat időszerűtlenné teszik. Mert amikor Rimini gót helyőrsége meghallotta, hogy Véres János közeledik feléjük, az egynapi járóföldre fekvő Ravennába menekült. A rimini városatyák felkérték Jánost, hogy vonuljon be városukba. Véres János úgy ítélte meg a dolgot, hogy Wittich, mihelyt értesül Rimini elfoglalásáról, abbahagyja Róma ostromát és visszavonul, félve, hogy Ravennát is el fogja veszteni. És jól ítélte meg a helyzetet. Még Wittich felesége is, a Ravennában élő Matasontha, aki még mindig szerencsétlennek érezte magát a rákényszerített házasság miatt, titokban levélváltást kezdeményezett Véres Jánossal, minden lehető támogatást felajánlva neki, amivel csak hozzájárulhat férje vereségéhez és halálához, így hát János jól tette, hogy előretört Rimini felé. Amint Wittich elismeri kudarcát azzal, hogy visszavonul Rómától, uralkodásának napjai meg vannak számlálva.
Mármost Constantinus igen neheztelt Belizárra amiatt, hogy Véres János kapta meg ennek a portyázó expedíciónak a parancsnokságát, nem pedig ő. Constantinus elég bátran és erélyesen küzdött az ostrom alatt, de állandóan növekvő féltékenységet táplált Belizár ellen, s fővezére győzelmeit kizárólag szerencsés véletleneknek minősítette. Három évvel korábban, talán még emlékezik rá az olvasó, ő volt egyik aláírója annak a titkos levélnek, amelyben Belizárt képtelen módon bevádolták Justinianus előtt, hogy Észak-Afrika korlátlan uralkodója akar lenni. Belizár sohasem közölte Constantinusszal hogy a levelet elfogták, de úrnőm, Antonina az utóbbi időben néhány célzást tett arra, hogy tudomása szerint a levélnek egy másolata eljutott a császárhoz. Constantinus úgy képzelte, hogy Belizár – bosszúból ezért a levélért – Szicíliába érkezésük óta állandóan a legnehezebb, a legdicstelenebb és a leghaszontalanabb feladatokat bízza rá. Ezért újra írt Justinianusnak, bevádolva Belizárt, hogy ő hamisította azokat a bizonyítékokat, melyeknek alapján Silverius pápát letették pápai trónjáról. Sőt – ami még nagyobb képtelenség – azzal is megvádolta, hogy Wittich király megvesztegette, ezért kötött jobb feltételek mellett fegyverszünetet, mint amilyet a gótok egyáltalán elvárhattak.
Ezután Constantinus engedélyt kért Belizártól, hogy vadászni mehessen Róma kikötője közelében, és ne kelljen visszatérnie szolgálati helyére másnap reggelig. Justinianusnak szánt levelét a kikötőben átadta egy postahajó kapitányának, akinek aznap kellett indulnia Konstantinápolyba, s úgy informálta őt, hogy a levél Belizár magánlevele a császárhoz. Másnap azonban, alighogy visszatért a városba, idézést kapott, hogy jelenjék meg Belizár haditörvényszéke előtt a Pincia-palotában. Constantinus természetesen arra következtetett, hogy valamilyen kém nyomon követte, és levele máris Belizár kezébe jutott. Mégis büszkén lépkedve, dacos elszántsággal ment fel a palotába, készen arra, hogy szükség esetén igazolja tettének jogosságát. Titkos megbízólevele volt ugyanis magától Justinianustól, hogy azonnal jelentse Belizár minden olyan ténykedését, mely akár a legkisebb jelét mutatja hűtlenségének. Ez a megbízás, melyet két évvel azelőtt kapott Karthagóban, válaszul első jelentésére, még mindig érvényben volt.
Történetesen az ügy, amely miatt, beidézték, csupán két, ametiszttel kirakott markolatú tőrre és annak kettős, arannyal bevont hüvelyére vonatkozott, amely egy Praesidius nevű ravennai emberé volt. Praesidius, aki az ellenségeskedések kitörésekor Rómába menekült, családi ereklyeként nagy becsben tartotta ezt a két tőrt, de Constantinus egyik szolgája elrabolta tőle. Constantinus most nyíltan viselte a tőröket. Az ostrom folyamán Praesidius többször is visszakérte tőle, de válaszul csak sértésekét kapott. Polgári hatóság előtt nem emelt vádat Constantinus ellen, hiszen nem is remélhette, hogy ilyen időkben egy egyszerű menekült polgár elégtételt kapjon egy előkelő lovassági parancsnokkal szemben. De amikor a fegyverszünetet aláírták, engedélyt kért a palotában, hogy feljelentést tehessen Constantinus ellen tolvajlás címén. Theodosius, aki mint Belizár jogi titkára azt a megbízást kapta, hogy lehetőleg minél több ügyet intézzen el a törvényszéken kívül, lebeszélte szándékáról, de ugyanakkor üzent Constantinusnak Belizár nevében, hogy szolgáltassa vissza a tőröket, ha azok csakugyan lopott jószágok. Constantinus figyelmen kívül hagyta az üzenetet, bízva abban, hogy úgysem emelnek ellene vádat. Másodszorra úrnőmtől kapott felszólítást, amelynek hangja már szigorúbb volt; erre pár sorban válaszolt ugyan, de egyszerűen letagadta, hogy bármit is tudna a dologról. Praesidius, akinek Theodosius megmutatta Constantinus levelét, igen dühös lett. Éppen Szent Antal napja volt, s Constantinus aznap járt Róma kikötőjében. Praesidius kiment a piactérre, s ott várakozott Belizárra, akinek arra kellett lovagolnia, hogy részt vegyen a Szent Antal-templomban tartott ünnepi istentiszteleten. Amikor Belizár megjelent, Praesidius élőugrott a tömegből, megragadta Balan zabláját, és így kiáltott:
– Vajon megengedik-e ő Szent Felségének, Justinianusnak a törvényei, hogy görög katonák elrabolják egy itáliai menekülttől családi ereklyéjét?
Belizár csatlósai ráripakodtak, hogy hordja el magát, de ő addig kiáltozott és addig fogta a ló zabláját, amíg Belizár meg nem ígérte neki, hogy már másnap személyesen megvizsgálja az ügyet. Constantinus semmit sem tudva az egészről, megérkezett a palotába, övében éppen a szóban forgó két tőrrel, amelyekről azt állította, hogy nem tud róluk semmit.
Felolvasták a vádat. Belizár előbb megvizsgálta az ügyre vonatkozó okmányokat, köztük Constantinus tagadó levelét. Aztán kihallgatta Praesidiust, majd annak barátai tanúskodtak. A következő dolgok derültek ki: a tőröket Constantinus szolgája, Maxentiolus erőszakkal vette el Praesidiustól; Constantinus állandóan viselte, s nem volt hajlandó visszaadni őket, azt állítva, hogy ő pénzért vette meg a tőröket Maxentiolustól, aki viszont egy gót holttesten találta azokat.
– Igaz, hogy ezt az állítást tetted, nemes Constantinus?
– Igen, uram, Belizár, és ki is tartok mellette. Praesidius, ez a szemtelen fickó téved, amikor a sajátjának gondolja tőreimet.
– Praesidius, látsz valakit a tárgyalóteremben, aki most a te tőreidet viseli?
– Tündöklő Belizár, mint mindig, most is azokat viseli a tábornok.
– Be tudod bizonyítani, hogy a tőrök a tieid?
– Hogyne! Atyám neve, Marcus Praesidius, mindegyik tőr pengéjén arany betűkkel van bevésve.
– Nemes Constantinus, látható ez a név az általad viselt tőrökön? – kérdezte Belizár.
Constantinus egészen kikelt magából.
– És ha igen? A tőröket én pénzért vásároltam. Inkább a Tiberisbe dobom őket, semhogy visszaadjam egy embernek, aki nyilvánosan tolvajlással vádolt meg.
– Parancsolom, hogy add ide a tőröket megvizsgálás végett.
– Megtagadom.
Belizár tapsolt, mire testőrségének tíz lovaskatonája belépett a terembe, s felsorakozott az ajtó mellett. Constantinus rangja iránti tiszteletből eddig a két tanún kívül csak Hildiger, Bessas és három, vele egyenrangú tábornok lehetett jelen a tárgyaláson.
Constantinus felkiáltott:
– Úgy látom, meg akarsz gyilkoltatni! – Lelkiismerete bántotta a Justinianusnak írt levél miatt.
– Szó sincs róla. De azt akarom, hogy szolgád, Maxentiolus visszaadja ennek az itáliai úriembernek a tőle lopott tőröket, ha valóban az ő tőrei.
Constantinus döfésre emelte az egyik tőrt, és hatalmas üvöltéssel Belizárra rohant, aki nem viselt páncélt. Fel is hasította volna a gyomrát, ha Belizár, mint valami ökölvívó, ügyesen félre nem ugrik, és gyors oldalmozdulattal Bessas mögé nem lép, aki páncélt viselt. Constantinus őrjöngve félrelökte Bessast, és másodszorra is Belizárra támadt. Ezúttal Hildiger és Valerianus tábornok hátulról elkapta és lefegyverezte. Constantinust azonnal elvezették, és börtönbe vetették.
Később ugyanez a Maxentiolus kihallgatása során úrnőmnek elmondotta, hogy megelőző nap látta, amint Constantinus átadott egy levelet a postahajó kapitányának, és hallotta, amikor azt állította, hogy azt Belizár küldi. Minthogy az időjárás alkalmatlan volt a vitorlák felvonására, a hajó még mindig a kikötőben vesztegelt, így hát a levél hamarosan úrnőm kezébe került. Elolvasta, és megállapította: Constantinus túlságosan veszélyes ellenség ahhoz, hogy életben maradhasson. Egyik szolgatársamat elküldte, hogy ölje meg Constantinust börtönében; Belizárnak nem is szólt róla. Úrnőm azt szerette volna, ha öngyilkosságnak tüntetik fel a dolgot, de Belizár, aki aggódott is, de meg is könnyebbült, amikor Constantinus halálhírét vette, nem volt kapható ilyen hazugságra. Ha megtörtént, vállalta érte a teljes felelősséget, és Justinianusnak tett jelentésében meg is indokolta, hegy Constantinus kivégzése katonailag szükségesnek mutatkozott. A jelentést Bessas, Hildiger és Valerianus is aláírta, tanúbizonyságot téve Constantinus zendülő kijelentéseiről és gyilkos merényletéről. Hildiger úrnőm ajánlatára még hozzáfűzte (ami igaz is volt), hogy Constantinus az utóbbi időben olyan nézeteket hangoztatott a Fiú lényegéről, melyek nemcsak erősen eretnekízűek, de nem tulajdoníthatók egyetlen, ismertebb szekta tanításának sem – túlságosan esztelenek ahhoz, hogy máshonnan származtak légyen, mint Constantinus saját megzavarodott agyából. Különben is – úgymond -. Constantinust az Afrikában elszenvedett napszúrása óta tébolyodottnak tartották, így Justinianus utólagosan jóváhagyta a kivégzést. De Belizár saját magára nézve igen nagy szégyennek tartotta, hogy Justinianus kételkedett hűségében és ügynökökkel kémleltetett utána. Ezt a halott Constantinusnál talált titkos megbízólevélből tudta meg. Egyetértett Antoninával abban, hogy noha Constantinus bátor harcos volt, halála csak a közjót szolgálta.
Március 21-én lejárt a fegyverszünet. Ugyanaznap hajnalán Wittich király – miután Justinianustól csupán rövid választ kapott: „Megkaptam leveledet, és meggondolás tárgyává teszem, milyen határozatot hozzak” – abbahagyta az ostromot, és hadserege maradványaival a Mulvius-hídon át visszavonult. Szándékát azzal fedte fel Belizár előtt, hogy felgyújtatta az összes sátrakat, ostromgépeket és a tábor minden faalkotmányát. Belizárnak régi elve volt, hogy nem sújtja túlságosan a visszavonuló ellenséget, de ezeket a máglyatüzeket kihívásból gyújtották, és a gót hadosztályok még mindig jó katonai fegyelmet tartottak. Nem lett volna helyes hagyni, hogy csak úgy elmeneküljenek: még egy utolsó csapást kellett rájuk mérni. De Belizár hadereje annyira lecsökkent a helyőrségi kihelyezések és az Itália különböző részeiben portyázó csapatok kiküldetése révén, hogy egyenlő feltételek mellett nem kockáztathatta meg a csatát így hát maradék seregéből a legjobb csapatokat készenlétbe helyezte a Porta Pinciánál, s mihelyt a faliőrök jelentették, hogy Wittich hadseregének fele átkelt a hídon, gyorsan kivezette őket, és megrohamozta a híd közelében összegyűlt gótokat, akik sorukra vártak. Mindkét fél nagy veszteséget szenvedett, mert kézitusa fejlődött ki, míg a háziezred támadása végre meg nem törte a gót vonalat. Erre az egész elbátortalanodott tömeg a híd felé özönlött, mindenki csak arra gondolt, hogy minél hamarabb átjusson rajta. Nehezen tudnám vázolni a gótok fejvesztettségét és a soraikban végzett mészárlást, oly borzalmas volt. Lovasságuk letaposta a gyalogságot; ha valamelyik katona elcsúszott és a földre zuhant, biztosan halálra gázolták. Ezenkívül íjászaink nyílzáporral árasztották el a hidat, amelyen nemsokára halomban hevertek a holttestek. Rengeteg sebesült páncélos zuhant a folyóba; sokat a mieink dobtak a korláton keresztül a vízbe, ahol páncéluk súlya miatt nem tudták fenntartani magukat, és megfúltak. Tízezer gót lelte halálát a Mulvius-hídnál.
Így végződött Róma védelme, amelyet Belizár két évvel azelőtt, december havában kezdett meg. Az egész történelemben nem fordult még elő, hogy egy ekkora város ily hosszú ideig kitartott volna a túlerőben levő ostromló sereggel szemben.
Wittich király letörten vonult vissza Ravenna felé, útközben helyőrségeket rendelve Osimo, Urbino és más kisebb erődök védelmére. Belizárnak szüksége lett Véres Jánosra és kétezer lovasára, így hát más úton elküldte Hildigert, hogy siessen Riminibe a visszavonulási paranccsal. Előnyösebbnek tartotta Riminit azzal a gyalogos csapattal védeni, amely most érkezett Dalmáciából a közeli Anconába. (Dalmácia újra a miénk lett, amióta Wittich visszavonta Itáliába a Spalatót ostromló sereget, úgyhogy ott nem kellett csapatokat tartanunk.) De Véres János nem volt hajlandó visszatérni.
Ez alkalommal nem volt igaza, amikor nem engedelmeskedett a parancsnak. Rengeteg gót kincset halmozott fel Riminiben, de mindezt magának akarta megtartani, s esze ágában sem volt, hogy a sereg többi részének is juttasson belőle. Hildiger kénytelen volt hátrahagyni Riminiben az Anconából magával hozott gyalogságot, de rávette a háziezred nyolcszáz emberét, akiket Belizár kölcsön adott Véres Jánosnak, hogy menjenek vissza vele. Wittich király eltökélte magát, hogy itt kierőszakolja azt a sikert, amely Rómánál kicsúszott a kezéből, s hozzákezdett az ostromhoz. Véres János nagyon hamar megbánta, hogy nem engedelmeskedett a parancsnak, mert Riminiben nagy volt az élelmiszerhiány, és Wittich vad eltökéltséggel támadott.
Nos, nem az a célom, hogy történelmet írjak háborúkról, hanem az, hogy elmeséljem Belizár történetét. Ezért nem számolok be részletesen Rimini ostromáról, csak azt akarom még elmondani, hogy Wittich nem ökrök által vont ostromgépeket, hanem belülről kézzel hajtható ostromtornyokat használt. Véres János gyorsan árkokat ásatott, s így megakadályozta a tornyok előrehaladását, mire Wittich elhatározta magát, hogy kiéhezteti a védősereget.
Riminiben a helyzet rövidesen súlyosabbra fordult, mint ahogy Belizár elképzelte. Seregének nagy részét a flottával Észak-Itáliába küldte Pavia és Milánó elfoglalására; ezenkívül Todi és Chiusi várait, amelyek a Rimini felé vezető úton fekszenek, szintén megadásra kellett kényszerítenie. Mindennek ellenére annyira aggasztotta Wittich akciója, hogy csupán római újoncokat hagyva Rómában, elindult észak felé Rimini felmentésére. Todi és Chiusi – Belizár nevétől való félelmében – azonnal megadta magát. A gót helyőrséget őrcsapattal Nápolyba és Szicíliába küldte, ő maga tovább vonult. Teljes haderőnk azonban még háromezer főre sem rúgott, míg Wittich király a Dalmáciából érkezett új seregekkel haderejét százezer főre növelte. Szerencsére kiderült, hogy úrnőm mégsem írt hiába Theodorának. Nagy örömünkre hírt kaptunk, hogy a keleti partokon. Picenum területén, újabb hétezer főnyi megerősítés szállt partra Fermóban. Mit gondolnak, ki volt e seregek legfőbb parancsnoka? Narses, a kamarás, az eunuch!
– Ó! – mondta úrnőm, Antonina nevetve Belizárnak – örülök, hogy nem csúfoltam ki Narses katonai becsvágyait, amikor együtt utaztunk Darasba. Azt hiszem, magas kora ellenére tehetséges tiszt válik belőle, ha egy kis alázatosságot tanul. De megszokta, hogy csak a császártól és a császárnétól fogadjon el parancsokat; igen tapintatosan kell majd vele bánnunk.
Hildiger Chiusinál csatlakozott hozzánk, s együtt vonultunk Italian keresztül, míg csak az Adriai-tengerhez nem értünk. Fermónál, amely egy napi járóföldre van Osimótól, egyesültünk Narses seregeivel. Belizár és úrnőm a lehető legbarátságosabban fogadták az eunuchot. De a házi népség igen mulatott Narses megjelenésén. Törpe termete, nagy feneke, bandzsi pillantása és furcsán elferdült szája nem is tűnt fel olyan nevetségesnek, amikor végigsurrant a konstantinápolyi palota folyosóin, kezében a szokásos nagy okmánycsomóval, bíbor és fehér selyemruháját és méltóságának aranyláncát viselve. De látni Narsest, aki már rég túlhaladt legszebb férfikorán, amint a legújabb divatú, halakkal, keresztekkel és más keresztény szimbólumokkal berakott páncélzatában, magas strucctollas sisakjában és arannyal kivarrt bíborköpenyében feszít, maga után vonszolva egy normális méretű kardot, amelyben minduntalan megbotlott – biztosíthatom olvasóimat, olyan látvány ez, hogy még a haldokló ember is elmosolyogta volna magát. Úrnőm, aki maga is alig tudóit komoly arcot vágni, figyelmeztetett bennünket, hogy semmiképp meg ne sértsük Narses érzékenységét. Narses a császár bizalmasa, és tetszése szerint segítheti vagy veszélyeztetheti Belizár ügyét, márpedig Belizár ügye a mi ügyünk. Narsesszal érkezett Justinus is, Germanus fia, a császár dédunokaöccse.
Wittich király huszonötezer embert küldött Osimo megerősítésére, és ez a sereg elállta a Rimini felé vezető utat. Nyomban összeült a haditanács, amelyen Belizár felkérte a tábornokokat, hogy rangjuk szerinti sorrendben fejtsék ki véleményüket. Valerianus és Hildiger voltak az első felszólalók. Mindketten hangsúlyozták, hogy Véres János kétszer szegte meg a parancsokat: először akkor, amikor elvonult Osimo mellett anélkül, hogy elfoglalta volna, másodszor pedig akkor, amikor nem vonult vissza Riminiből. Éppen ezért sorsára kell bízni, vágja ki magát úgy, ahogy tudja. Felszabadítására sietni, elvonulni Osimo mellett – ez azt jelentené, hogy kétezer ember miatt az egész hadsereg sorsa kockán forogna, hiszen az Osimóban levő gótok és a Riminin kívül táborozó Wittich király serege között két tűz közé kerülnénk. Bessas egyetértett ezzel, és kegyesen hozzátette, hogy Véres János kapzsisága minden büntetést megérdemel, amelyet Isten jónak lát rá kimérni. De Narses közbeszólt, s úgy beszélt, mintha Belizár már hajlandó lett volna tanácsukat követni. Kifejtette, hogy Véres János engedetlensége miatt nem szabad a parancsnoksága alatt szolgáló bátor katonákat lemészárlásra vagy rabszolgaságra ítélni.
– Ezt megtenni annyi, mint ártani saját ügyünknek és a császárénak. Kinevethetnek, hogy a hadviselésnek csupán teoretikusa vagyok, de mégsem adom hozzájárulásomat semmilyen haditervhez, amely magánbosszúból feláldozza Riminit.
Belizár összevonta szemöldökét e kitörés hallatára.
– Kitűnő kamarás, nem kegyesebb-e tartózkodni egy sérelem elítélésétől legalább addig, amíg a sérelmet elkövették?
Már éppen ki akarta fejteni saját véleményét, milyen intézkedéseket szándékozik tenni, amikor a gyűlést félbeszakította Véres János üzenete, amelyet egy bátor isauriai katona csempészett át a gót vonalakon. Véres János azt üzente, hogy Riminit hét napnál tovább nem tudja tartani, ez idő letelte után meg kell adnia magát, nem bírják tovább az éhezést.
Belizár ekkor kifejtette véleményét. Osimót kis erőkkel, legfeljebb ezer emberrel sakkban kell tartani. Ez a csapat a helységtől húsz mérföldnyire üssön tábort, a sereg többi része pedig siessen előre Veres János felmentésére. Egyetlen lehetőség van arra, hogy Wittichet az ostrom abbahagyására kényszerítjük: az, ha megtévesztjük seregünk nagysága felől. Éppen ezért seregünket három részre kell osztanunk, és a lehető leggyorsabban haladva Rimininél kell majd összetalálkoznunk. Az egyik sereg vonuljon előre a part mentén az újonnan érkezett Márton tábornok parancsnoksága alatt, a flotta Hildiger vezetésével haladjon együtt vele, Narses és ő maga pedig a lovasság legjobb részével messze az ország belsejében, az Appennineken átvezető úton nyomul majd Rimini felé.
Ezzel a tervvel mindenki egyetértett, és még aznap reggel el is indultunk. Úrnőm Belizárral és Narsesszal ment, én pedig öszvérháton haladtam úrnőm lova mögött. Kemény, kényelmetlen utazás volt, a hőség igen eltikkasztott, hiszen már júliusban jártunk, a fenyőfák és sziklák között a levegő meg sem mozdult. A hegyi falvakat, amelyeken keresztülhaladtunk, az éhhalál szélén álló, nyomorult vademberek lakták, akik nemcsak hogy keresztények nem voltak, de még arra sem tanították meg őket soha, hogy az olympusi istenekben higgyenek; még mindig az ősrégi, alsóbbrendű istenségeket imádták. De a völgyek dúskáltak vadban, felderítőink bőséges vadászzsákmányt ejtettek. Egyikük még medvét is lőtt, pedig erről az állatról azt hittük, hogy Augustus császár kora óta kipusztult Itáliából. Az ötödik napon, miután körülbelül kétszáz mérföldet hagytunk magunk mögött, elértük Sarsinát, amely már csak egynapi járóföldre fekszik Osimótól. Előőrseink itt hirtelen portyázó, fosztogató gót csapattal találkoztak, rárontottak és elkergették. Belizár könnyen elfoghatta volna az egész csapatot, de inkább hagyta elmenekülni, hogy elterjessze közeledésünk ijesztő hírét.
Wittich király, aki a menekültektől erősen túlzott beszámolót kapott seregünk létszámáról, azt várta, hogy a Rubicon völgyén érünk le, és északnyugatról támadjuk meg. De másnap este nyugatról látta meg tábortüzeink távoli fényét, és elszörnyülködött azok sokaságán. Hát hogy is ne! Hiszen minden katonánk utasítást kapott, hogy gyújtson tábortüzet, és táplálja egész éjszaka. Ugyanakkor délkeleten is hatalmas tábortüzek jelezték, hogy arra meg egy másik hadsereg táborozik – ez Márton brigádja volt. És amikor a nap kisütött, a tengert szinte zsúfolásig megtöltötték a hajók, s a fegyveres gályák fenyegetően közeledtek a kikötő felé. A gót sereg pánikszerűen menekült el táborából. Senki sem engedelmeskedett a parancsnoknak, mindenki csak azon igyekezett, hogy a Via Aemilián keresztül elsőnek jusson el Ravennába. Ha Véres János most képes lett volna kirohanni, döntő csapást mérhetett volna az ellenségre; emberei azonban túlságosan elgyengültek az éhezéstől, alig tudtak felkapaszkodni lovaikra, amelyek szintén csonttá-bőrré fogytak, hiszen Riminiben még legelő sem akadt.
Hildiger egy tengerészzászlóaljjal partra szállt, elfoglalta az ellenséges tábort, amelyben rengeteg kincset és ötszáz súlyosan sebesült gótot talált. Belizár csak déltájban érkezett meg. A fecsegő természetű Uliaris, aki Hildigert elkísérte, elhíresztelte Véres Jánosnak, hogy Belizár nagyon megharagudott rá a parancs megtagadása miatt, meg hogy igen durván lehordta Narsest, amiért az Rimini azonnali felszabadítását sürgette. Uliaris ezt tréfának szánta, de Véres János komolyan vette, minthogy Belizár legrégibb barátja szájából hallotta. Szerfelett mérges lett.
Belizár kissé tartózkodóan üdvözölte, de látva, milyen sápadt lett és mennyire lefogyott, egyetlen dorgáló megjegyzést sem tett, csak annyit mondott:
– Igazán nagyon hálás lehetsz Hildigernek, kitűnő Jánosom.
Véres János mogorván felelte:
– Neki nem, inkább Narsesnak. – Tisztelgett, és szó nélkül sarkon fordult.
Ami a Véres János által Riminiben felhalmozott kincset illeti, Belizár ezt igazságosan elosztotta mindazon katonái között, akik Narses megérkezése előtt alatta szolgáltak. Ez még jobban feldühösítette Véres Jánost. Felkereste Narsest, akivel több éves ismeretségben állott (egy ideig ugyanis a palotaszolgák parancsnoka volt), és panaszkodott neki, hogy Belizár aljasul elbánt vele. Narses együttérzésének adott kifejezést, igen összebarátkoztak, és valósággal szövetkeztek Belizár ellen. Narses megalázónak érezte, hogy öreg és tapasztalt államférfiú létére, akit a császár beavatott minden titkába, parancsokat fogadjon el egy fele olyan idős férfitól, egy közönséges tábornoktól. Úgy vélte, hogy nagy áldozata jutalmául – hiszen feláldozta palotai biztonságát és kényelmes állását – legalább annyit meg kell kapnia, hogy megoszthatja a hadjárat dicsőségét Belizárral. Más szóval: úgy gondolta, hogy Belizárnak meg kell osztania vele a főparancsnokságot. Véres János rámutatott arra, hogy Belizár tulajdon csapatainak legnagyobb része Itália és Szicília különböző városaiban teljesít szolgálatot – itt kétszáz, amott ötszáz, másutt megint ezer ember –, és így menetelő seregének létszáma kétezer kardra mérséklődött. Ezzel szemben Narses és János ötször annyi ember fölött rendelkezik.
Most, hogy Rimini felszabadult, Belizár időszerűnek látta Osimo ellen vonulni. De Narses ellenvéleményt fejtett ki, mint ahogy általában minden tervet ellenzett, amelyet Belizár előterjesztett; ily módon próbálta kierőszakolni a parancsnokság megosztását vagy átadását. Ezzel értékes – időt vesztegettek el, noha Itália más részéről nyugtalanító hírek érkeztek, és azonnali cselekvésre lett volna szükség. Végre úrnőm indítványára Belizár összehívta a tábornokokat, és őszintén beszélt hozzájuk:
– Uraim, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a háború megfelelő vezetésére vonatkozóan véleményeink eltérnek egymástól. Úgy vélem, legtöbben úgy látjátok a helyzetet, hogy a gótokat már teljesen legyőztük. Korántsem így áll a dolog. Wittich király hatvanezer góttal tartja Ravennát. További harmincezer embere áll Osimo falai mögött. Rimini és Róma között több más, jól megerősített várost szilárdan tartanak. Wittich unokaöccse, Uriás vezetése alatt, most sereget küldött milánói kis helyőrségünk ellen, és Liguria újra az övé lett. Ami még rosszabb: a frankoknak, vagy legalábbis a burgundiaknak, akik a frankok szövetségesei, egy nagy serege nemrégen átkelt a liguriai Alpokon, és a jelentések szerint csatlakozott Uriás haderejéhez. Ismételten közöltem veletek azt a jól átgondolt haditervemet, hogy minden további késedelem nélkül vonuljunk Osimo ellen, közben kisebb erőkkel tartsuk sakkban Ravennát, de nyomban küldjünk nagyobb felmentő csapatot Milánóba. Ti azonban makacsul elleneztétek elgondolásaimat. Most élek hatalmammal, és mindezt határozott parancsként adom ki.
Jó ideig senki sem válaszolt, végül Narses törte még a csendet:
– Ez nem vihető keresztül, uram, hogy így megosszuk haderőnket. A legokosabb stratégia az volna, ha északra elhaladva Ravenna mellett, elfoglalnánk az egész velencei tengerpartot, s így elvágnánk Uriást Milánótól. Ugyanakkor tengeren és szárazföldön egyaránt ostromzárat létesítenénk Ravenna körül. Osimót megtámadni erőpazarlás, mert ha Ravenna elesik. Osimo is az ölünkbe hull. De te csak vidd el saját seregedet Milánóba vagy akár a holdba, ahová akarod. Saját embereimet, akiket én hoztam magammal, úgy fogom felhasználni, ahogyan kifejtettem.
– És a milánói helyőrségünk? – kérdezte Belizár. – Azzal mi lesz, kitűnő kamarás?
– Szabadítsák ki magukat, ahogy tudják – felelte Narses. – Éppúgy, ahogy Véres János lett volna kénytelen Rimininél tenni, na én nem erősködöm, hogy szabadítsuk ki.
Belizár erőt vett növekvő felháborodásán.
– Uram, Narses – mondta nyájasan –, elfeledkezel magadról – és az igazságról. – S akkor titkára, Procopius felé fordult. – Hol az az okmány, amelyet a minap kaptam a császártól?
Procopius előkereste az okmányt. Ezt Justinianus Narses tudta nélkül írta alá, Theodora kényszeritette rá, hogy így cselekedjek. Belizár mely, egyenletes hangján felolvasta:
„A mai napon néhány ezredünkkel útnak indítottunk kamarásunkat, a kitűnő Narsest, Picenumba. De itáliai seregeink felett neki csak annyiban lesz parancsnoklási joga, amennyiben őt a mi kiváló Belizárunk parancsnoknak kifejezetten kijelöli. A legfőbb parancsnok továbbra is Belizár marad. A Nyugati Birodalomban szolgáló császári tisztek kötelessége, hogy mindenben engedelmeskedjenek Belizárnak birodalmunk javába.”
Narses csúnya arca még csúnyábbra torzult, ahogy ezt hallgatta. Amikor Belizár végzett a felolvasással, kitépte kezéből a levelet és újra elolvasta, remélve, hogy bele tud majd valamit magyarázni. Eszét a sok-sok év apró intrikái jól kiélesítették, így hát nem volt nehéz rést találnia az okmány szövegezésében.
– Íme – kiáltotta diadalmasan, rámutatva az utolsó szavakra – mindenben engedelmeskedjünk neked, de csak Ő Szent Felsége birodalmának javára. Tündöklő Belizár! A te haditerved rossz, és semmiképpen sem szolgálja a birodalom javát. Én a magam részéről úgy érzem, hogy ebben az esetben az okmány nem kötelez engedelmességre. És te, kitűnő János?
Véres János így felelt:
– Én is veszélyesnek tartom, hogy sereget küldjünk Milánóba és csökkent erőinkkel megtámadjuk Osimót, különösen, amikor Wittich király Ravennában van.
Hildigerből kitört a méltatlankodás:
– Amíg mi uralkodunk a tengeren, Wittich királyt bezárt fogolynak tekinthetjük Ravennában. Csak a mocsarakon át vezető töltésutakon lehet kijutni onnan, azokat pedig ezer ember könnyen elzárhatja. Én Belizár urammal tartok.
De Narses pártja győzött.
Ekkor úrnőm, Antonina dühösen így szólt Narseshoz:
– Ő Felsége, Theodora császárné meg fog korbácsoltatni mai munkád miatt, eunuch, amikor visszatérsz – ha egyáltalán oly szerencsés leszel, hogy visszatérhetsz.
A VISSZAUTASÍTOTT KORONA
Belizár levelet írt a császárnak, szárazon ismertette Narses „lojális kételyeit”, amelyek nem engedték, hogy meghajoljon az ő, Belizár katonai ítélőképessége előtt. Új okiratot kért, amely megerősíti őt az itáliai hadseregek legfőbb parancsnoki minőségében. Úrnőm, Antonina ugyanakkor Theodorának írt, de ő kevésbé diplomatikus kifejezést használt Narses szégyenteljes – viselkedésére. Justinianus válasza igen sokáig késett.
Közben Belizár türtőztette magát, sőt meg rá is beszélte Narsest, hogy csatlakozzon hozzá, s együtt ostromolják meg Urbinót. Ez a varos meredek dombra épült, és lapályos területen csak északról közelíthető meg, ott viszont a falakat emelték magasabbra. A gót helyőrség bízva a falak erősségében és a téli magtárakban, visszautasította a megadásra szóló felhívást, így hát vagy rohammal, vagy hadicsellel kellett bevenni a várost. A falakon kívül nem vezetett csatorna, melynek nyílását fel lehetett volna használni; bent a városban volt egy bővizű forrás, s az ellátta az egész lakosságot. Meg kellett tehát kísérelni a falak áttörését. E célból Belizár építtetett egy „klastromot”, s maga ügyelt fel a munkára. A klastrom nem más, mint kerekeken járó, egymáshoz csatlakozó védőtetők sorozata. A védőtető tulajdonképpen vastag szálfákból álló gerendázat, melyet fűzfavessző-fonatok borítanak, azokat pedig nyers bőrök takarják; birkapásztorok építenek ilyen formájú aklokat állataiknak. A klastromot Belizár az erődítmények északi vonalához akarta tolatni, hogy védelme alatt a katonák ásóval, kapával, baltával, csákánnyal megkezdjék a fal lerombolását. A klastrom tartógerendái rendesen nyolc láb magasak, de Belizár még három lábbal megtoldotta, hogy egy másik biztonsági tetőt is építsen az első tető fölé. A klastrom tetejét meredek szögben építik, úgyhogy a kövek ártalmatlanul lepattannak róla, a bőröket pedig állandóan nedvesen tartják, hogy megakadályozzák a felgyújtását. Belizár a klastromba féltucat faltörő kost épített be.
Urbino falai igen kemények, a talaj pedig nagyon sziklás, ezért építői nem is árkolták körül a várost. Narses és Véres János elvesztették türelmüket; Véres János esküdözött, hogy a fal bevehetetlen, hiszen Rimini felé vonultában ő maga is hasztalan próbálta megostromolni, pedig akkor csak néhány ember védte, így az ostrom tizedik napján seregeikkel elvonultak anélkül, hogy közölték volna Belizárral, hová mennek. Narses visszament Rimini védelmére, Véres János pedig a Ravennán túli partvidéken portyázott – legjobb eszköz a meggazdagodásra, mert az Aemiliától és Velencétől északkeletre fekvő területen nem voltak erős várak, ahová a gótok biztonságban visszavonulhattak volna kincseikkel.
Belizár ott maradt Urbino ostromlására ezernyolcszáz emberével. A kétezer gót odabent a történtek tudatában kinevette, kigúnyolta. De a klastrom nemsokára ott állt a fal mellett, mialatt legjobb íjászaink egy magas állvány védő deszkái alá mögül egymásután szedték le a falakról az őröket.
Noha a falrombolók erősen dolgoztak, még a harmadik napon sem bírtak leásni a fal fundamentumáig, és a faltörő kosok sem értek el jelentős eredményt. Ekkor a gótoknak sikerült egy egész falszakaszt lezúdítaniuk a klastrom tetejére. Áttörte a tetőt, de senkit sem ölt meg, mert az íjászok az állványzatról még idejében figyelmeztették ott-tartózkodó bajtársaikat. Belizár úgy számította, hogy legalább két hónapba telik, amíg a fal összedől, és ezt nem is titkolta megmaradt tisztjei előtt. Képzeljék tehát meglepetését, de a mienket is, amikor a negyedik napon, miután a két megelőző nap furcsamód csendben maradtak, a helyőrség gótjai megjelentek a falakon és feltartott kézzel jelezték, hogy megadják magukat! Belizár és a várparancsnok délre megegyeztek a feltételekben, és Urbino a miénk lett.
Ami történt, azt igazán csak a jó szerencse számlájára lehet írni. De kritikus helyzetében Belizár igazán megérdemelte, hogy a jó szerencse segítségére legyen. Narsesnak persze nem ez volt a véleménye. Amikor Riminiben hírt kapott Urbino kapitulációjáról, a féltékenység annyira erőt vett rajta, hogy napokig nem vett részt a közös tiszti étkezéseken, nehogy elárulja igazi érzelmeit, s azokat a császár iránti hűtlenségnek lehessen magyarázni. Narses – hadd mondjam el itt, ha már eszembe jutott – mindig magával hordozott egy aranyozott ereklyetartót, benne a Szűzanya kis üveg képmásával, s mindig ezzel tanácskozott, mielőtt bármely fontos lépést tett volna. Gyakran szokta volt mondani tisztjeinek: „Miasszonyunk figyelmeztetett, hogy ne fogadjam el az indítványozott tervet.” Vagy: „Miasszonyunk egyetért velem abban, hogy az általam készített terv jó.” Ez alkalommal a Szűz nem szólt semmit. Pedig igazán megmondhatta volna neki előre, hogy Urbino állandó vízellátása hirtelen felmondja a szolgálatot, és a helyőrség a szomjanveszéstől való félelmében meg fogja magát adni – s akkor nem juttatta volna önmagát ilyen ostoba helyzetbe.
Mert hát úgy állt a dolog, hogy amikor Narses megásatta a szokásos árkot a tábor körül – mármint Urbino előtt –, emberei véletlenül egy forrásra bukkantak. Véres János tanácsára a lovak táborozási helyén vályúkba vezették a vizét, hogy kényelmesebben itathassák a lovakat – úgy, ahogy egyszer Belizár tette Capoudiában. Senki sem sejtette, hogy a forrás elterelése azzal a következménnyel fog járni, hogy a város egy csapásra víz nélkül marad. Az eset komikuma abban rejlik, hogy valójában Narsesnak volt köszönhető Urbino eleste, de ő ezt sohasem tudta meg. A vizet azután visszatereltük régebbi medrébe – s Urbino nem szomjazott többé. A titokba senkit sem avattak be rajtam és két szolgatársamon kívül – mindketten kőművesek voltam –, akik eljöttek velem az elhagyott táborba, és irányításom alatt elvégezték a szükséges munkát. Parancsot kaptunk, hogy a forrást rejtsük sziklák alá, hiszen előfordulhat, hogy Belizár kénytelen lesz Urbinót védeni, ha ellenséges támadás érné.
„Türelem a szegénységben” – ismét eszembe jutott a Szent Bartimeus kolduló tányérkáján olvasható jelmondat. Bizonyára emlékszik még az olvasó, hogy ezt az ereklyét Justinianus ajándékozta Belizárnak, ő pedig kölcsönadta egy kolduló szerzetesrendnek. Seregünk létszáma még erősebben megfogyatkozott, mert kénytelenek voltunk Mártont ezer emberrel Milánó felmentésére küldeni. Belizár (úrnőm, Antonina hűségesen kitartott mellette) mindössze nyolcszáz kiképzett emberével és néhány itáliai újonccal vállalkozott Orvieto ostromára. Meg kellett, tennie, mert Orvieto túlságosan közel feküdt Rómához, s nem lehetett gót kezekben hagyni.
Márton nem tartozott éppen az oroszlánszívű hősök közé. Megérkezett kis seregével a Po jobb partjára, de nem mert átkelni a folyón, mert a vele szemben álló Uriás gótokból és burgundokból álló serege nem kevesebb, mint hetvenezer főből állt. Uliaris, aki Márton seregében a háziezred egyik részét vezényelte, egyetértett vele abban, hogy a kockázat túlságosan nagy. Közben Milánó kormányzója futárt küldött Mártonhoz – a futár álöltözetben jutott át a gót vonalakon és átúszta a folyót – könyörögve, hogy nyomban küldjenek sereget a felmentésére. Milánó, amely Róma után egész Itália legszebb és leggazdagabb városa, háromszázezer lakosával már az éhínséggel nézett farkasszemet. „Már kutyát, patkányt, egeret, pockokat eszünk, s több jelentést kaptam emberevési esetekről” – üzente a kétségbeesett kormányzó.
Márton különféle kifogásokkal hozakodott elő, s főleg azzal érvelt, hogy nincsenek csónakjai, amelyekkel átszállíthatná seregét a folyón. De megígérte, hogy három héten belül véget vet az ostromnak, ha annyi ideig ki tudnak tartani. Futárt küldött Belizárhoz Orvietóba, megparancsolva a futárnak, hogy éjjelnappal lovagoljon. Könyörgött Belizárnak, hogy küldje fel Véres Jánost Aemilából a Po folyó völgyén. „János segítségével – Írta Márton – talán megmenthetjük Milánót.”
Belizár gyorsfutárt küldött Véres Jánoshoz, ismertette előtte a milánóiak szörnyű helyzetét, s utasította, hogy csatlakozzék Mártonhoz és együttesen szabadítsák fel a várost.
Véres János egyszerűen visszautasította a parancsot; ő parancsokat egyedül Narsestól fogad el. És kegyetlenül hozzáfűzte: „Tehát pockokat esznek a milánóiak? Olvastam a híres Plinius Természetrajzában, hogy a régi rómaiak Cato cenzor idején el voltak tiltva e kis állatok fogyasztásától, mert Cato túlságosan fényűző nyalánkságnak tartotta azokat.”
Erre Belizár Riminibe írt, Narsesnak:
„A sereg hadosztálya. – Írta levelében – hasonlítanak az ember végtagjaihoz, s mint az embernél a fejnek, itt is egyetlen parancsnoknak kell ellenőrizni és irányítani. Felhagynék Orvieto ostromával és Milánóba sietnék nyolcszáz vértesemmel, de sajnos, Róma szomszédságában kell maradnom, nem bízhatom a város teljes védelmét római újoncokra. Ezenfelül az erőltetett, háromszáz mérföldes lovaglás Tuscián keresztül a mostani rossz időben lovaim pusztulását jelentené. Könyörgöm neked Isten nevében, küldd el barátodat, Jánost és Justinust, császári urunk dédunokaöccsét minden rendelkezésre álló sereggel Márton támogatására. Vagy menj magad és szerezz annyi dicsőséget magadnak a hadjáratból, amennyire csak vágysz.”
Miután ilyen könyörögve fordultak hozzá, Narses megadta Véres Jánosnak a kívánt engedélyt, de akkor már késő volt. Gondoljuk csak el: Márton futárjának háromszáz mérföldet kellett megtennie a Pótól Orvietóig; Belizár futárja háromszáz mérföldes lovaglás után érte el Véres Jánost Paduában; János futárja hasonlóképpen háromszáz mérföld után érte el Belizárt, és bizony nem hajszolta agyon magát az úton; végül Belizár futárja kétszáz mérföld után adta át a levelet Narsesnak Riminiben. További késedelmet okozott Véres János váratlan maláriája. Mire felépült, és nekicihelődött, hogy négyezer lovasával és az átkeléshez szükséges, ökrösszekerekre rakott csónakokkal elinduljon Milánó felé, Milánó elesett. Ez már a mi Urunk ötszázharminckilencedik esztendejének elején történt, az Üstökös évében.
A Milánóba bevonuló gótok és burgundok életben hagyták Belizár ezer katonáját. De Uriás parancsára a kisgyerekeken kívül a csaknem százezer főnyi férfilakosságot lemészárolták, és azokat is legyilkolták, akik a templomokban kerestek menedéket. A katonák szabad kezet kaptak a nőket illetően, akik közül a használhatókat magukkal vitték rabszolgának. Szolgálataik elismeréseképpen a burgundok választhattak először. Az öregeket, a csúnyákat és betegeket hátrahagyták: haljanak éhen. A gótok magukkal vitték az összes gyerekeket. Milánó erődítményeit lerombolták, a templomokat szintén; a katolikus templomokat az ariánus gótok, az ariánus templomokat pedig a katolikus burgundok pusztították el. Nagy tüzek keletkeztek és terjedtek akadálytalanul; a fél város porig égett.
Márton és Uliaris visszatért Orvietóba. Amikor Belizár hírt kapott Milánó sorsáról, annyira megrendült, hogy nem engedte őket maga elé, és a hadjárat végéig a szükséges parancsok kivételével egyetlen szót sem szólt Uliarishoz. Uliaris – mondta – legalább egy kicsiséget megtehetett volna a háziezred hírneve érdekében: megzavarhatta volna a gótok összekötő szolgálatát.
Végre üzenet érkezett Justinianus császártól: visszahívta Narsest azzal az indokkal, hogy nem tudja tovább nélkülözni udvartartásának kamarását. Belizárt megerősítette az itáliai hadseregek főparancsnoki tisztében. De Narsest nem fedte meg még akkor sem, amikor tudomást szerzett a milánói mészárlásról, pedig azt Narses megakadályozhatta volna; továbbra is igen nyájasan bánt vele. Narses elvitt Itáliából ezer embert azok közül, akiket már beosztott ottani szolgálatra. Ezenfelül távozása zendülésre szolgáltatott ürügyet kétezer heruliánus lovasnak, akik az ő közvetlen parancsnoksága alá tartoztak. Ezek kijelentették, hogy nem hajlandók parancsokat elfogadni Belizártól, s bevonultak Liguriába, rabolva és pusztítva a vidéket, amerre mentek. Itt aztán békeszerződést kötöttek Uriással, eladták nekik valamennyi rabszolgájukat, minden megtakarított vagyonukat, s cserébe termékeny földeket kaptak Como környékén. De hirtelen megváltozott a hangulatuk; az ilyen gyors hangulatváltozásra a barbárok nem kevésbé hajlamosak, mint a városi csőcselék. Mindent megbántak, s Macedónián keresztül nekiindultak a hosszú útnak, Konstantinápolyba, remélve, hogy Narses közbenjárására a császár megbocsát nekik. (És nem is csalatkoztak Narsesban.)
Így aztán Belizár megmaradt legfőbb parancsnoknak, de hadserege – még elképzelni is furcsa – alig rúgott többre hatezer kiképzett embernél. De segített magán: visszahívta a Szicíliában és Dél-Itáliában hagyott helyőrségeket, helyükbe római újoncokat küldött, ezenkívül itáliai parasztokból is képezett ki katonákat: így hadjáratai céljára huszonötezer emberrel számolhatott, ötezret Justinus vezetésével Fiesole ostromlására küldött. Háromezret Véres János vezérlete alatt, további háromezret egy másik Jánossal, akit Élvhajhásznak neveztek, együttesen a Po völgyébe vezényelt, hogy akadályozzák meg Uriás minden kísérletét, ha csatlakozni akarna Wittich ravennai seregéhez. Maga Belizár tizenegyezer emberével hozzákezdett Picenum fővárosának, Osimónak az ostromlásához.
Ennél a pontnál történetem határai újra kiterjednek. Nyugatra átmennek a Rhone folyó túlsó oldalára, Galliába, Kelet felé átkelnek az Eufratesen, északra a Dunán, délre Afrika sivatagjain. Wittich király még mindig nem mozdult Ravennából. Osimo várőrsége segítséget kért tőle, de Wittich csak azzal az üres biztatással felelt, hogy Isten a gótok oldalán van. Nem merte csapatait kivinni a városból, mert gyalogsági előőrseink erős barikádok mögül őrizték a mocsarakon átvezető utakat. Rimini is a kezünkben volt; lovasságunk készen állt arra, hogy a legrövidebb időn belül ott teremjen, ha Wittich gótjai megtámadnák a barikádokat. Uriás nem tudott visszatérni Milánóból, mert ebben megakadályozták Véres János és Élvhajhász János seregei, a burgundiai szövetségesek pedig már visszatértek hazájukba. Wittich csapdában érezte magát.
Ekkor egy öreg kereskedő, a Ravennában letelepedett nagy szíriai kolónia egyik tagja, felkereste a királyt, és így szólt:
– Miképpen lehetséges, hogy Justinianus császár nélkülözni tudta azt a nagy haderőt, melyet Afrika, majd a te birtokaid meghódítására küldött? Csak úgy, hogy előbb békét vásárolt a perzsáktól, ennek következtében nélkülözni tudta Belizárt, keleti seregeinek parancsnokát, s ide küldhette Nyugatra. Ha rá tudnád beszélni a perzsa nagykirályt, hogy erős seregekkel keljen át az Eufratesen, akkor Justinianus Belizárt hamarosan visszahívná Keletre. Mert a császárnak csak ez az egy lángeszű tábornoka van, neki kell ide-oda futkosnia a birodalom egyik sarkából a másikba, mint ahogyan a vetélő futkos ide-oda a fonalak közt a szövőszéken. Wittich király! Küldj követséget a nagykirályhoz és ugyanakkor egy másikat Theudeberthez, a frankok királyához. Követeid mindegyik uralkodónak mondják azt, hogy a másik már ígéretet tett a római birodalom megtámadására.
– De hogyan juthat át biztonságban egy gót követség az egész keleti birodalmon? – aggodalmaskodott a király. – A császár emberei minden bizonnyal letartóztatnák embereimet. Ezenfelül senki nem ért közülünk perzsául.
– Küldj papokat – erősködött a szíriai –, rájuk nem fognak gyanakodni. Utazzanak szíriaiak társaságában, azok mindenfelé járnak, minden nyelven beszélnek, és mindenütt vannak barátaik.
Wittichnek tetszett az ötlet. Készséges papokat és szíriai vezetőket hamarosan talált. A Perzsiába készülő papok a nagyobb biztonság okából ideiglenesen püspöki címet vettek fel. A két követség egyszerre szállt hajóra, de mindegyik másra. A két kis hajó felhasználva a dagályt, a legközelebbi holdtalan éjszaka kisurrant a kikötőből, és kikerülte flotillánkat. Ravennánál a dagály ugyanolyan megszokott jelenség, mint az Óceán partjain mindenütt, de a Földközi-tenger partjain sehol sem látni másutt. (Nemrég megfigyelték, hogy a dagályok a holdtól függenek.) A sekély vizeken csak bizonyos órában tudnak a hajók a kikötőbe vezető kis csatornán átkelni, és ez védi meg olyan jól Ravennát a tenger felől.
Eltelt egy hónap, és ezalatt Wittich újra átgondolta a dolgot. Két további követséget indított útnak hasonló összetételben, egyiket az afrikai mórokhoz, a másikat a lombardokhoz, ehhez a germán fajtához, amely nemrég érkezett a felső Duna partjaihoz. Üzenetében indítványozta, hogy a perzsákkal és a frankokkal egyidejűleg ők is csapjanak le. Mind a négy követségszerencsésen célhoz ért, és a lombardok kivételével mindegyiktől kedvező választ kapott: „Helyes, támadni fogunk, mégpedig hamarosan.” A lombardok óvatos választ adtak: „Nem teszünk semmit addig, amíg hírt nem kapunk, hogy a többiek megindultak; mert jelenleg a császár szövetségesei vagyunk, és ő megbízik bennünk.” Egyikünk sem sejtette, hogy Wittich király annyira érti a világpolitikát, hogy birodalmunk távoli határain zavart tud keltem. Soha még germán ilyesmire nem gondolt azelőtt. De most oly nehéz helyzet elé került, hogy még a szíriaiaktól is hajlandó volt tanácsot lefogadni, pedig általában megvetette, hazudozó keleti istentagadóknak tartotta őket.
Teltek-múltak a hónapok. Most már öt év telt el azóta, hogy először szálltunk partra Szicíliában. Fiesole és Osimo nem adta meg magát. Mindkét helyen erős gót helyőrség tartotta a szilárd erődítményeket. Egyetlen reményünk a kiéheztetésben rejlett. Belizár nem engedte, hogy serege minőségben romoljon vagy létszámban csökkenjen az ostrom alatt, mint ahogy Wittichnél előfordult Róma ostrománál. Éppen ellenkezőleg, ezeket a hónapokat felhasználta arra, hogy kiképezze itáliai újoncait; állandóan gyakorlatoztatta őket. Zsoldjukat fegyverforgatási készségük vagy általában katonai ügyességük alapján szabta meg. Több új zászlóaljat is állított fel, s az új tiszteket háziezrede közkatonái közül válogatta ki. „Kétszersült-evői” sorába sok thrák és illyricumi került, akik a latin nyelv egyik válfaját beszélték. De ezek az újoncok sem voltak sokkal jobbak a római városi csapatoknál. Az itáliai talaj, amely valamikor oly nagy számban termetté a hősöket, az évszázadok folyamán kimerült: az itáliainak ma már nincs mersze a harchoz, bármennyire hetvenkedő módon járatja is a száját. Belizár sajnálta, hogy nem használhatta fel gót hadifoglyait, ezeket a könnyen tanítható, erős és merész férfiakat. De hát azokat Keletre és Afrikába kellett küldeni, hogy ott harcoljanak a császári csapatokban.
Osimo ostromából kevés említésre méltó esemény jut eszembe, öreg katonák mesélték, hogy tapasztalatuk megegyezik az enyémmel: a hadjárat kezdetének eseményei élesen megmaradnak az emlékezetben, de ahogy húzódik a háború, az ember az évek folyamán egyre kevesebbet és kevesebbet vesz észre belőle, elfásul, úgyhogy figyelmét már csak a szokatlan események keltik fel.
Az Osimo falai és a mi táborunk között emelkedő domb lejtőjén gyakori összecsapások történtek azon a nyáron. A gótok alkonyattájt szoktak előlopózni, hogy takarmányt vágjanak lovaiknak, s a mi őrségeink ilyenkor rendszerint megtámadták őket. Holdvilágos éjszakákon különösen éles harc fejlődött ki. Valamelyik reggel egy gyalogos zászlóaljunk raj vonalban haladt a dombon felfelé, amikor a gótok hirtelen nagyszámú kocsikereket gördítettek le a lejtőn. A kerekek küllőit hosszú késekkel meg sarlókkal tűzdelték tele. Szerencsénkre egyetlen emberünk sem sérült meg, a gótok ugyanis rosszul számították ki a lejtő irányát, a kerekek elkanyarodtak a közeli erdőbe, ahonnan aztán később kihoztuk őket. Ezen a lejtőn történt az is, hogy amikor egy reggel úrnőmmel kilovagoltam, felejthetetlen látvány tanúja lettem. Egy gót csapat tisztje vezetése alatt füvet vágott a domboldalon. Egy mór szakasz ekkor lováról leszállva gyalogosan elindult, hogy meglepje őket. A mórok egy füves szakadékban lopóztak előre. A takarmányvágó csapat azonban csupán csalétek volt. Amint a mórok harsány ordítással előrohantak a szakadékból, nyomban rájuk támadt egy nagyobb, addig elrejtőzött gót csapat; ádáz kézitusa kezdődött, amelyben mindkét oldalon sokan elhullottak. A takarmánygyűjtő csapat tisztjét, aki sisak nélkül, aranyozott páncélban küzdött, megölték: egy mór dárda elölről behatolt a lágyékába. Az a mór, aki dárdával leszúrta, sárga hajánál fogva diadalordítással megragadta a holttestet, és kezdte vonszolni maga után. Ekkor kirepült egy gót lándzsa, és mintha kiszámítva történt volna, átfúrta a mór lábikráit, pár hüvelykkel a sarkai fölött, mint ahogy a vadász szokta faággal kipeckelni és nyársra húzni a nyúl hátsó lábait, hogy könnyebben vihesse haza. A mór azonban nem engedte el zsákmányát. Lassan tovább mászott lefelé a dombon, araszoló mozgással, mint valami hernyó s maga mögött vonszolta a holttestet. Úrnőm és én bámulva néztük a jelenetet egy fa mögül. Kürtösünk ekkor riadót fújt, mire egy csapat bolgár hun elvágtatott mellettünk felfelé a dombon, hogy segítséget vigyen. A hunok vezetője felkapta a mórt, és hátradobta a lovára, a nyereg mögé. De az még akkor sem engedte el a holttestet, amely ott ütődött, verődött a földön, ahogy a ló visszafelé nyargalt.
Másik emlékezetes eset a ciszternánál vívott küzdelem volt. Ezt a ciszternát Osimótól északra a falak közelében igen meredek helyen építették. Ez volt a városnak ha nem is egyedüli, de legfontosabb vízellátója, tiszta vizű forrás táplálta, és boltozat védte, hogy a víz hideg maradjon. A gótok itt töltötték meg edényeiket éjszakánként, előbb természetesen erős őrséggel vették magukat körül, öt isauriai jelentkezett, hogy elpusztítja a ciszternát, ha kapnak megfelelő vésőket, erős kalapácsokat és feszítővasakat. Munka közben természetesen katonai védelmet kértek. Másnap reggel Belizár felsorakoztatta és bizonyos térközökben a fal körül felállította egész seregét. Az egyes részlegek hosszú létrákat tartottak készenlétben, mintha a falakat akarnák megostromolni. A terv az volt, hogy mihelyt elhangzik az „Előre!” jel, és ezzel a gótok figyelme a vélt támadásra összpontosul, az öt isauriai feltűnés nélkül besurran a ciszternába, és megkezdi pusztító munkáját.
Az ellenség nyugodtan várta a támadást, nem akart lőni addig, míg katonáink jó célpontot nem nyújtanak. A kürtök harsogtak, embereink ordítoztak és lövöldöztek, de a létrákat csak egyetlen pontnál vitték előre, háromszáz lépésnyire a ciszternától. A gótok erre ide csoportosultak, hogy visszaverjék a támadást. Az isauriaiakat azonban a színlelt támadás ellenére is észrevették, ahogy felmásztak a sziklákon, és belopóztak a ciszternába. A gótok rájöttek, hogy becsapták őket, és heves kitörést intéztek az egyik közeli mellékkapun át, hogy elfogják öt emberünket. Belizár nyomban ellentámadással felelt, és visszaszorította őket. Keserves munka volt a gótok túlerejével szemben, és hozzá, még a meredek domb is az ő előnyükre szolgált. De Belizár csapata biztoslábú isauriaiakból és örmény hegyilakókból állott, akik éppenséggel kedvelték az ilyenfajta harcot. Belizár hozzájuk hasonlóan gyalog harcolt, egyszerű bivaly bőrujjasban, s fegyverzete mindössze két dárdából meg egy rövid kardból állott. Újabb és újabb erőfeszítésekre késztette embereit, noha veszteségei egyre nőttek. Minél tovább dolgozhat az öt isauriai zavartalanul a ciszternában, gondolta, annál rövidebb lesz az ostrom.
A gótok déltájban visszavonultak. Ahogy Belizár előre rohant üldözésükre, biztos célpontot nyújtott a legközelebbi torony őrének. Az őr elhajította dárdáját, s az nyílegyenesen röpült lefelé. Belizár nem látta meg, mert a nap a szemébe sütött délről, éppen a fal pereme felől. A Belizár mellett álló lándzsás, Unigatus mentette meg az életét. Minthogy sokkal alacsonyabb volt gazdájánál, rá már árnyékot vetett a fal, s így észrevehette a feléjük repülő dárdát. Előre és oldalvást ugrott, és sikerült is elkapnia. Sajnos, a dárda hosszú hegye átfúródott tenyerén, elvágta az összes inakat ujjaiban, úgyhogy az a keze élete végéig nyomorék maradt. De kijelentette: „Szívesen odatartottam volna a mellemet is, hogy megmentsem uramat, Belizárt.”
Belizár maga ereszkedett le a ciszternába. Noha az isauriaiak teljes erejükkel püfölték és döngették a hatalmas kőtömböket, még egy kavics nagyságú darabot sem sikerült kimozdítaniuk a helyéről. A régiek nem egy évre és nem is egy emberöltőre építettek, hanem az örökkévalóságnak. A köveket oly szorosan illesztették össze, és a hézagokat oly vaskemény cementtel töltötték ki, hogy az építmény oly erős volt, mintha egyetlen sziklából állna. Nem maradt más hátra, azt kellett tenni, amire Belizár nem szívesen szánta rá magát: lovak hulláival, oltatlan mésszel és mérges növényekkel kellett beszennyezni a tiszta vizet. A gótok, akik már fűevésre fanyalodtak, most már csak a városon belül levő egyetlen forrásra számíthattak, no meg az esővízre, amelyet a háztetőkről dézsáikban fogtak fel. De az az év aszályos volt, semmi eső nem esett.
Fiesole nem bírta tovább az éhezést, augusztusban megadta magát. Belizár megmutatta az elfogott vezéreket az osimói helyőrségnek, remélve, hogy ezzel megadásra bírja őket. És végül meg is adták magukat, mert Belizár nagylelkű feltételeket szabott nekik. Szavát adta, hogy nem teszi rabszolgává őket, de meg kell tagadniuk Wittich királyt, Justinianus császárnak kell hűséget esküdniük, és fele vagyonukat át kell adniuk katonáinknak zsákmánymegváltás címén. A vár védői ekkor már haragudtak Wittichre, amiért sorsukra hagyta őket, holott serege még mindig sokkal nagyobb volt Belizárénál, akiben szívük szerint való katonát ismertek meg. Valamennyien önként vállalkoztak a háziezredében való szolgálatra. Válogatott emberek voltak, és Belizár örömmel sorozta be őket. Így a Ravennától délre eső utolsó erőd is birtokunkba jutott.
Időközben Wittich király unokaöccse, Uriás Paviánál vert tábort, a felső Po mentén, minthogy a két János megakadályozta abban, hogy nagybátyja segítségére vonuljon Ravennába. Egy júniusi napon jó hírt hallott: a Theudebert királyhoz menesztett követség sikerrel járt, százezer frank átkelt az Alpokon, és Ligurián keresztül siet a segítségére. Ezek a frankok csak névleg katolikusok, valójában megtartották a sok régi, vérszomjas germán szokásukat. Ezenfelül nincs faj Európában, amely olyan gálád hitszegő hírében állna, mint ők. Nem lovasemberek, mint távoli rokonaik, a gótok és a vandálok, kivéve a hercegek kíséretéhez tartozó néhány lovas lándzsást és kivéve a gauleitereket, akik méltóságuknak megfelelően lovon ülnek. Gyalogosok, igen bátrak és igen fegyelmezetlenek, fegyverzetük: széles kard, pajzs és a rettegett „francisca”. A francisca rövid nyelű, kétélű balta, vagyis hajító szekerce, támadáskor egyszerre hajítják el. Az így elhajított szekerce minden közönséges pajzson áthatol, és megöli a mögötte levő katonát.
Theudebert király seregei nemsokára elérték a Po hídfőjét Paviában, amelyet Uriás tartott megszállva. A gótok szívélyesen üdvözölték őket. De abban a pillanatban, amikor a frankok első zászlóaljai zavartalanul átkeltek a hídon, szörnyű meglepetés várt Uriásra. A frankok kitörtek a sorokból, futkostak összevissza, kergették a gót asszonyokat és gyermekeket, s aki a kezük ügyébe került, azt mind, mint a háború első gyümölcseit, áldozatképpen fejjel előre behajították a folyóba! Ez a régi szokásuk a kereszténységük előtti időkből maradi rájuk, s most kereszténységükben ortodox alapon védelmezték meg: így kell elbánni – jelentették ki – az ariánus eretnekekkel, akik tagadják, hogy Jézus Krisztus egyenrangú Mindenható Atyjával! Ez a látvány oly döbbenetes hatással volt Uriás gótjaira, hogy vad rohanással menekültek vissza táboraik felé. A hajítószekercék záporától kísérve, táboruknál meg sem álltak, hogy azt megvédelmezzék, hanem eszeveszetten menekültek tovább Ravenna felé. Tízezerszámra törték át magukat Véres János előőrsein, ezek pedig százával lődözték le őket, ahogy elözönlőitek a tábor mellett.
Véres János ekkor összeszedte testőrségét, és a gót tábor felé vágtatott, abban a hiedelemben, hogy Belizár meglepetésszerűen átvonult Tuscián, s ő késztette menekvésre a gótokat. Mire megtudta, hogy tévedett, már a frankok rajzottak feléje az úton. Keményen küzdött, de leverték. Elhagyva táborát s benne két év minden zsákmányát, visszavonult Tusciába. Theudebert király egyetlen csapással elfoglalta Liguria egész nyugati részét.
Mint említettem, ez az év aszályos volt, amellett a háborús állapotok miatt egész Észak-Itáliában abbahagyták a földművelő munkát. Az a kis gabona, amit mégis elvetettek, elszáradt, mielőtt kalászba szökkenhetett volna, a magtárakat és hombárokat pedig részben Wittich király ürítette ki már régen hadserege számára, részben az ellene fellázadt milánóiak rabolták ki, vagy a heruliánusok fosztották ki portyázásaik alatt, így tehát amikor a frankok elfogyasztották a két elfoglalt táborban talált kész élelmiszereket, rászorultak az ökörhúsra. Minthogy más vizük nem volt, a Póból merített vízben főzték meg a húst. A Po ebben az évben igen alacsony volt, és vizét megfertőzték a hullák. A teljesen gyalogságból álló hadseregnek sokkal kisebb területről kell magát élelmeznie, mint a lovasságnak, a frankok pedig híresek nagy étvágyukról, így aztán sokat kellett nélkülözniük. Augusztusban vérhasjárvány tört ki közöttük, elvitt legalább harmincötezer embert.
Belizár szemrehányó levelet írt Theudebert királynak, s kifejezte azt a meggyőződését, hogy a járványt Isten küldte a frankokra azért, mert királyuk megszegte Justinianusszal kötött szövetségét, s emberei ártatlan gót gyermekeket meg asszonyokat mészároltak le. Theudebert nem vitatkozott vele, fogta magát, és visszatért hazájába. De Nyugat-Liguria sivataggá változott, és azon a nyáron éhenhalt itáliai parasztok számát ötvenezerre becsülik.
Ugyanabban az évben az afrikai mórok is vereséget szenvedtek Salamontól, így aztán a lombardok jobbnak látták, ha ott maradnak, ahol vannak, hacsak a perzsák nem szánják rá magukat az ígért támadásra, mert akikor Justinianus kénytelen lesz minden nyugati seregét visszavonni, hogy Szíriát és Kisázsiát megvédje az elözönlés ellen. Ekkor kéretlenül hatalmas nemzet csapott rá a birodalomra egy másik oldalról: a bulgáriai hunok, akik harminc év után most először egyesültek egy hatalmas kán alatt. Könnyen utat tudtak törni maguknak az alsó Dunán keresztül. Justinianus az elmúlt évek folyamán fokozatosan csökkentette északi határerődéinek védőőrségét, s tétlenül tűrte az erődfalak málladozását; dicsőbb foglalatosságnak tartotta új templomok építését, mint régi erődök tatarozását.
Itt félbe kell szakítanom a nagy hun betörésről szóló beszámolómat, hogy leírjam azt a Paradicsomot, amelyet Justinianus roppant költséggel épített önmagának és Theodorának a Márványtenger ázsiai partján, Konstantinápoly közelében, Héra-templomának helyén. Ennek a Paradicsomnak nyári palotáját, melyet fák, szőlőkertek és virágágyak vettek körül, a világ legszebb magánépületének tartotta mindenki, amint a Hagia Sophiát a világ legszebb templomának ismerte el a közvélemény. Márványt és nemesfémeket tékozlóan pazaroltak erre a palotára, s fürdői, oszlopcsarnokai fényűzőbbek voltak, mint Korinthuséi a nagy földrengés előtt. A szoros veszélyes áramlatai miatt Justinianus két hosszú mólót építtetett, s számtalan láda cementet kellett a mély vízbe süllyeszteni, míg magánkikötője elkészült. Ezt a nagy vállalkozást nemcsak azért említem, mert a kincstár újabb kiszipolyozását jelentette, hanem azért is, mert déli mérföldköve volt a hun pusztításnak.
A bulgáriai hunok akkor egészen a korinthusi földszorosig lerohanták a Balkánt, nem kevesebb, mint harminckét várat foglalva el útközben; hatalmukba kerítették az egész thráciai diocézist Konstantinápolyig; áttörtek Anastasius hosszú falán, és csak a Theodosius császár építette belső falnál erélyesen védekező Narses bírta őket feltartóztatni. Néhány csoportjuk pedig átkelt a Hellespontuson, Sestosból Abydosba, hogy Kisázsiában is pusztítson, s csak nagy nehezen lehetett őket elűzni Justinianus új Paradicsomának kapui elől. Kétszázezer hadifogoly, ötszázezer halott, roppant mennyiségű kincs, ötven virágzó város pusztulása: ennyibe került Justinianusnak az, hogy olyan oktalan módon takarékoskodott a határvédelem költségeivel. A hun hordák pedig, minekutána véghezvitték mindezt a szörnyű pusztítást, háborítatlanul visszatértek hazájukba.
Belizár egész haderejét összegyűjtötte, hogy teljes erővel folytathassa Ravenna ostromát, sőt még egy másik kis császári sereg is áthajózott Dalmáciából, hogy támogassa. Csakhogy Ravenna – földrajzi helyzete miatt – a világ legnehezebben elfoglalható városa. A nagy Theodosius három éven át ostromolta sikertelenül; a szárazföld felé mocsarak tartóztatták fel, a tenger felől pedig a sekélyes víz és az erődök miatt nem tudott boldogulni. Hogy végül mégis győzött, az inkább diplomáciai, mint katonai sikernek tudható be. Valószínűnek látszott, hogy Belizár is kénytelen lesz három évig várni. Wittich királynak hatalmas gabona-, olaj- és borkészletei voltak a városban, és kérésére Uriás újabb készleteket úsztatott le hozzá Mantuából a Po folyón.
De mindezek ellenére Wittich néhány hét múlva igen nehéz helyzetbe került. Először is a szárazság annyira leapasztotta a folyót, hogy Uriás gabonásbárkái a folyó torkolatánál zátonyra futottak, és nem tudták átvágni magukat dél felé az egymáshoz csatlakozó lagúnák sorozatán, pedig Ravennába csak ez a víziút vezet. Hildiger az egész szállítmányt elfogta; őrszemei és őrjáratai igen éberek és igen tevékenyek voltak ezen a vidéken. Ezután újabb csapás zúdult a gót királyra magában Ravennában, s ezt a csapást tulajdon felesége, Matasontha mérte rá. Az asszony ugyanis egy nagy vihar idején módot talált rá, hogy titokban felgyújtsa a város két legnagyobb magtárát. A tűzvészt villámcsapásnak tulajdonították. Wittich úgy érezte, hogy Isten gyűlöli, és keservében a porba temette arcát.
Ezután történt, hogy Theudebert, a frankok királya követeket küldött Wittichhez Ravennába. Minthogy a frankok feltételezhetően még mindig Justinianus szövetségesei voltak, Belizár keresztülengedte őket, de kikötötte: az ő követei is velük mennek, hogy hallhassák, mi mondanivalójuk van Wittichnek, és ők is felszólalhassanak a császárság érdekében. Belizár Theodosiust bízta meg a császári követség vezetésével, s keresztfia igen jól végezte el a rábízott feladatot.
A frank követek véd- és dacszövetséget ajánlottak fel a gótoknak, azzal kérkedve, hogy félmillió embert tudnak átküldeni az Alpokon, és a görögöket hajítószekercéik tömkelege alá temetik. Kijelentették, hogy ellenszolgáltatásképpen hajlandók megelégedni Itália felével.
Theodosius ekkor rámutatott arra, hogy a frankok teljesen megbízhatatlan szövetségesek, hiszen mindkét féltől elfogadtak anyagi támogatást, és mindkét fél ellen hadat viseltek. Gyalogos tömegeiknek nincs győzelmi esélyük a fegyelmezett lovascsapatokkal szemben. Továbbá, ha bármelyik franknak félcipó kenyeret ígérnek, az mindjárt az egész cipót követeli, a kenyérszeletelő késsel és tálcával együtt; míg ha Wittich király békét köt a császárral, legalább valamit megmenthet reményei romjaiból. A gót követek – fejtegette tovább Theodosius –, akiket a fegyverszünet alatt, Róma ostromának vége előtt, Konstantinápolyba küldtek, olyan követelésekkel álltak elő, amelyeket sem az igazság, sem a katonai helyzet nem tett elfogadhatóvá. Wittich jól tenné, ha a császár kegyére bízná magát; Justinianus Geilimer király és sok kisebb vezér esetében bizonyságot tett már arról, hogy nagylelkűen bánik a bukott ellenféllel.
Wittich király figyelmesen végighallgatta Theodosiust, elbocsátotta a frankokat, és új követeket menesztett Konstantinápolyba. Mialatt visszatérésükre várt, a gótok alpesi helyőrségei megadták magukat Belizárnak. Uriás pedig, amint lefelé vonult Mantua felé, a dezertálások következtében oly sok emberét elvesztette, hogy nem gondolhatott többé nagybátyja támogatására, s kénytelen volt visszafordulni Comóba.
Mi Ravenna alatt táboroztunk, és már közeledett a tél. Nem harcoltunk, de őreink és őrjárataink munkája lelkiismeretesebb volt, mint valaha. Egyetlen zsák gabona sem kerülhetett Ravennába, és egyetlen hajó sem törhette át a blokádot. Ez időszak alatt úrnőm felelevenítette bizalmas viszonyát Theodosiusszal, hogy kissé változatosabbá tegye unalmas életét. Theodosius jól énekelt, és kiderült, hogy zeneszerzésre is van tehetsége. Kettősöket énekeltek igen ügyesen, saját maguk lant- és hegedűkísérete mellett. Theodosius egyik dala arról szólt, hogy miért kell megszeretniük az itáliaiaknak a görögöket. „Ez a felszabadító háború igazán boldog és vidám időket jelentett, és szép ajándékokat hozott: mészárlást, erőszakot, – gyújtogatást, rabszolgaságot, éhínséget, járványt, emberevést.” De a verselés maga oly bájos volt, hogy senki sem foghatta fel hűtlenségnek a bennük kifejezésre juttatott érzéseket. Theodosius és úrnőm az egész idő alatt példás tartózkodással viselkedtek egymás társaságában.
Még a nyáron történt, hogy Theodora sógora, Sittas, Belizár keleti parancsnok-utóda egy jelentéktelen összecsapás során az örmény határ közelében elesett. Ő volt az egyetlen neves tábornok a birodalom keleti határvidéken, és halálának a perzsák nagyon örültek. Khosrou király elhatározta, hogy a következő tavasszal megtöri az „örök békét”. Wittich papi követei biztosították szíriai tolmácsuk útján, hogy a frankok és a mórok támogatni fogják a gótokat nyugati hadjáratukban. Khosrou első válasza így hangzott:
– Ha keletről támadunk, királyi unokatestvérünk, Justinianus fel fog hagyni nyugati hódításaival, és Belizárt minden seregével ellenünk küldi. Mert Róma távol esik a fővárostól, de Antiochia közel van. Ez csak nektek, gótoknak fog használni, nem pedig nekünk.
A papoknak nem jutott eszükbe meggyőző válasz. De a tolmács a helyzet magaslatára emelkedett. Most el kell árulnom valamit, amiről én magam is csak a szíriai terv megérése után értesültem; de már most elmondom, mert valószínűleg fokozni fogja érdeklődésüket aziránt, amit még ezután fogok elmesélni: a tolmács nem volt más, mint egykori gazdám, Barak! A nagykirály előtti magánkihallgatáson Barak erősködött, hogy Belizártól mákszemnyit sem kell félni. Nyílt titok – úgymond –, hogy Belizár Itáliában akar maradni, a következő évben meg fogja szegni Justinianusnak tett hűségesküjét, s kikiáltja magát a nyugati világ császárává. Persze szövetkezik a gótokkal és a frankokkal. Észak-Afrika is a birodalmához fog tartozni.
– Amint hírt kapunk, hogy Belizár császárnak kiáltatta ki magát, nyomban bevonulunk Szíriába – jelentette ki Khosrou. De Barak tovább erősködött:
– Királyok Királya! Minden bizonnyal jobban illenék méltóságodhoz, ha azonnal támadnál, és nem várnád meg, míg Belizár akcióba lép. Akkor úgy fog feltűnni, mintha a te szíriai támadásod bátorította volna fel a korona feltevésére, nem pedig ellenkezőleg.
Khosroura szemmel láthatóan mély benyomást tett ez az érvelés. Vissza is hívta Wittich követeit, s megígérte nekik, hogy teljesíteni fogja kérésüket.
A követség pap-tagjai visszatértek Ravennába, azt a látszatot keltve, hogy csak a szent helyeket keresték fel zarándokútjukon, és közölték Wittichhel reményt keltő értesüléseiket. De Barak Paviába ment, és ott tréfaképpen közölte Uriással, milyen ügyes hazugságot talált ki Khosrou kedvéért.
Justinianusnak mindenütt voltak kémei, még a perzsa udvarban is, és a történetet sokkal előbb tudta meg, mint Uriás. Elhitte, hogy Belizár csakugyan el akarja árulni, és aggódni kezdett. Azonnal tanácskozásra hívta Narsest, Kappadóciai Jánost és Theodorát. Theodora így szólt:
– Ez csupán szíriai mese, amelynek semmi alapja sincs. Hazudozókkal, gazfickókkal és csalókkal veszed magad körül az udvarnál, és most magad is képtelen vagy elhinni, hogy az a becsületnek nevezett valami még előfordulhat seregeid tisztikarában.
De Narses így szólt:
– Ugyanazt gyanítottam én is, Felség, ezért nem engedelmeskedtem Belizárnak.
És Kappadóciai János:
– Ó, ezt már hosszú évek óta tervezi. Vajon miért hárította a felelősséget Felségedre, hogy visszautasítsa Wittich békeajánlatát Róma ostroma alatt? Világos: részint azért, hogy erősítést kapjon zászlai alá, részint meg azért, hogy rossz színben tüntesse fel Felségedet. Hogy amikor majd császárrá kiáltatja ki magát, az ő szelídséget szembeállítsa felséged szigorúságával.
Narses:
– Itáliai újoncozása is erre a szándékra vall.
Kappadóciai János:
– Ezt a lázadást tervezte hat évvel ezelőtt Karthagóban, amint azt Constantinus és tiszt-társai megírták Felségednek. Akkor stratégiai okokból elhalasztotta a dolgot, azt fontolgatva, hogy amíg Szicília és Itália gót kezekben van, Afrikát nem tudja biztosan tartani. De most, hogy a gótok oly közel állnak a legyőzetéshez, már magasabbra törekszik?
– Mit tegyünk, barátaim? – kérdezte Justinianus. – Adjatok tanácsot. Nagyon aggódunk.
Narses így felelt:
– Habozás nélkül ajánlj fel Wittich királynak olyan könnyű feltételeket, hogy azokat szívesen elfogadja. Akkor Belizár nem meri kikiáltatni magát császárrá, mert a gótok iránti nagylelkűségében nem tud túltenni Felségeden. Ami pedig itáliai tisztjeinket illeti, azok már úgyis unják a háborút. Nekik igazán mindegy, milyen békeszerződést kötsz Wittich királlyal.
Kappadóciai János egyetértett vele:
– Engedd meg Wittich királynak, hogy megtarthassa fele kincseit és minden itáliai birtokát, a Pótol északra. De Theodora is megszólalt:
– Őszintén szólva meglep, hogy Belizár nem teszi meg azt, amivel igazságtalanul vádolják. Hiszen oly sok hamis barátja és nyílt ellensége van itt Keleten. Emlékezhetsz: Bonifaciust is árulásba kergették Afrikában hasonló rágalmakkal, melyeket a császári udvarnál hangoztattak ellene. Így vesztettük el Afrikát.
Justinianus nyájasan felelt:
– Drágám, ne avatkozz ebbe az ügybe, kérlek. Már döntöttünk. Így történt, hogy Justinianus követei rendkívül kedvező békefeltételeket vittek Ravennába. Belizár Ravenna kapujához vezette a követeket, s megkérdezte tőlük a feltételek részleteit. Ám a követek kijelentették, hogy utasításaik szerint most még nem mondhatnak el semmit. Amikor visszatértek, megmutatták neki a Wittich által aláírt szerződést, amelyről már csak az ő jóváhagyó aláírása hiányzott. Belizár elképedt. Nem tudott másra gondolni, mint hogy a császárt félrevezették, nem közölték vele, hogy katonai szempontból milyen reménytelen a gótok helyzete. Nem is volt hajlandó aláírását adni, amíg írásbeli, kellő pecsétekkel ellátott megerősítés nem érkezik Konstantinápolyból.
Ekkor Véres János, Márton, Élvhajhász János, Valerianus, sőt még Bessas is bírálgatni kezdték a háta mögött, hogy szükségtelenül elnyújtja a háborút. Amikor Belizárnak ez a fülébe jutott, tanácskozásra hívta valamennyiüket, és felszólította őket, hogy beszéljenek őszintén: valóban helyénvalónak, megfelelőnek tartják-e a feltételeket? Valamennyien azt hangoztatták, hogy helyeslik:
– Igen, ez a mi véleményünk. Ravennát nem tudjuk elfoglalni, és túlságosan sokat kívánunk embereinktől, ha megköveteljük tőlük, hogy továbbra is itt táborozzanak a mocsarak mellett, ki tudja még hány évig. De bármiképpen áll is a dolog, a császár nyilván elhatározta, hogy olyan hamar véget vet a háborúnak, amilyen hamar csak lehet.
– Akkor hát nem akarlak titeket is belekeverni ebbe a látszólag hűtlen cselekedetbe, amikor nem adom aláírásomat erre a szerződésre – felelte Belizár. – Mint tudjátok, a törvény szerint a parancs megszegését háború idején főbenjáró bűnnek tekintik, és őfelsége a császár az én legfőbb parancsnokom. Kérlek benneteket, foglaljátok írásba most kifejtett véleményeteket.
De ezzel arra is gondolt, hogy ha Wittichet ránk nézve előnyösebb szerződésre tudja kényszeríteni, akkor ez az általuk aláirt okmány bizonyítani fogja Justinianus előtt, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie tulajdon vezérkarában. Mert még mindig azt hitte, hogy Justinianus megbízik benne, s ő a legjobb belátása szerint cselekedhet.
A vezérkar tagjai hajlandók voltak az okmány aláírására.
Ám ezután igen furcsa és különös dolog történt. Uriás sokat gondolkozott azon az ügyes hazugságon, amelyet Barak Khosrou királynak feltálalt, s úgy vélte, nem is lenne rossz megoldás, ha Belizár valóban császárrá kiáltatná ki magát! Hiszen nincs nála nemesebb vagy tehetségesebb férfi, és Itália szempontjából szörnyű volna, ha nem Rómából vagy Ravennából, hanem a távoli Konstantinápolyból kormányoznák. Afrika már most is kegyetlenül érzi a független kormánya elvesztéséből származó hátrányt. Belizár császársága alatt a gótok természetesen megtartanák uralkodó katonai hatalmukat, hiszen az itáliaiak csupán polgári szolgálatra alkalmasak. Mily sokat tanulnának Belizártól! Elsajátítanák tőle a csatanyerés művészetét! Így gondolkozott Uriás, és üzenetet csempészett Ravennába Matasonthához, akiről tudta, hogy nem szereti Wittichet. Közölte vele: ha a város gót nemesei meghívnák Belizárt uralkodójukul, ő kezeskedik róla, hogy a többi gót is elfogadja. Matasontha titkos tanácsot tartott, amelyen Uriás indítványát nagy többséggel megszavazták. A gót nemesek megvetették Wittichet, csodálták Belizárt, és Ravenna különben sem tarthatott volna ki sokáig a magtárak pusztulása miatt.
Így történt, hogy Belizár a gót tanácstól titkos felszólítást kapott, hogy fogadja el a nyugati császárságot. Megbízottukat nemsokára másik megbízott követte, ez alkalommal Wittichtől, aki hallott a tanács határozatáról. Wittich kijelentette: készséggel hajlandó akár lemondani királyságáról, akár hűségesküt tenni Belizárnak mint császárnak.
Belizár senkivel sem közölte ezt az ajánlatot, csak úrnőmmel, Antoninával. Méltatlankodva kiáltotta:
– Hogyan ítélhetnek meg engem ilyen tévesen, hogy képesnek tartanak császárom elárulására? Mikor tettem olyat, amivel erre a sértésre rászolgáltam?
Antonina csak nevetett:
– De hiszen maga a császár is egy véleményen van velük.
– Hogy érted ezt?
– Íme, olvasd! – A levél, amelyet átadott neki, épp akkor érkezett Theodorától. Keserű beszámolót tartalmazott Justinianus, Narses, Kappadóciai János és az ő tanácskozásáról. Theodora igen feldühödött, hogy Justinianus két tanácsosa jelenlétében oly modortalanul rendreutasította őt, és levelét nyilván azért írta, hogy valamiképpen bosszút álljon rajta. A levél befejezése így hangzott:
„Legdrágább Antoninám, ha végül mégis igaz volna, amiben különben én nagyon kételkedem, hogy férjed mérlegeli azt a merész lépést, kérlek, ne beszéld le róla csupán azért, mert hűséges akarsz maradni hozzám. Ha meg sohasem gondolt erre, beszéld rá. Mert ő az egyetlen ember, aki vissza tudná állítani a jogrendet, nyugalmat és jólétet Itáliában és Afrikában, és így megvédene bennünket Nyugat felől. Csupán azt az egyet tegye meg, hogy küldje vissza nekünk keleti csapatainkat, ha nélkülözni tudja őket, és maradjon velünk békében. Légy királyi unokanővérem Rómában, és gondolj szeretettel rám, küldj gyakran hírt magad felől, és a régi idők kedvéért pártold a Kékeket a ti hippodromotokban. Én mindig szeretni foglak. Hogy röviden megmagyarázzam a dolgokat: Szent Férjem féltékeny a Te Tündöklő Férjed diadalaira. Nem ígérhetem, hogy férjem nem követ el ellene egy napon valami hallatlan sérelmet. Ha Belizár most megszegné hűségét vele szemben, az igen bölcs és megindokolható cselekedet volna tőle, és csak a világ javára szolgálna.”
Belizár szeme szikrázott. Theodora levelét a tűzbe dobta, és csak akkor szólalt meg újra, amikor a levél teljesen elhamvadt.
– Belizárnak többet ér a becsülete, mint ötven Itália és száz Afrika!
Aztán összehívta tisztjeit.
– Holnap békés módon bevonulunk Ravennába – mondta. – Figyelmeztessétek embereiteket.
Valamennyien elképedten bámultak rá. Justinianus követei is jelen voltak.
– Mi az, nem tetszik ez nektek?
– Ó, uram! De a gótok? Megadják magukat?
– Másképpen hogyan vonulhatnánk be?
Belizár titokban biztosította a gót követeket, hogy Ravenna egyetlen polgárának még a hajaszála sem görbül meg, nem rabolják ki, nem teszik rabszolgává őket, és megesküdött a Szentírásra, hogy ígéretét betartja. De hozzátette:
– Ami a császári címet illeti, engedjétek meg, hogy ne kiáltassam ki magam, amíg be nem jutottam a városba. Amikor Wittich király leteszi előttem a hűbéri esküt, az lesz a jel, hogy a kürtösök elfújják a császári üdvözlést. Másnap töltésúton bevonultunk a városba. Amikor embereink fegyelmezett sorokban átvonultak az utcákon, az ajtókban figyelő gót nők szembe köpték férjeiket:
– Milyen kevesen vannak és milyen nyomorult kis emberek! És mégis minden alkalommal megvertek benneteket.
A férjek így szóltak:
– Ó nem, nem ők voltak. Az a szép, magas tábornok, aki előttük ellovagolt, azon a fehérfoltos lovon. Ő vitt véghez mindent. Ő lesz az új uralkodónk. Ő a legbölcsebb, legnemesebb, legbátrabb férfi, aki valaha élt. Ő, Belizár!
Belizár elfogadta a megadást, de nem a hűbéri esküt Wittichtől és noha a gótok minden pillanatban várták, hogy császárrá kiáltatja ki magát, nem adott erre jelt. De szívesen vártak, minthogy betartotta esküjét, nem tette rabszolgává és nem rabolta ki Ravenna népét, csupán a királyi kincseket kobozta el a császár nevében. És magával hozott néhány hajórakomány élelmiszert. Ezenkívül megengedte, hogy mindazok a gótok, akiknek birtokai a Pótol délre vannak, elhagyhassak a varost, és visszatérhessenek földjeik megművelésére. Ez okos lépés volt, mert a Dél minden megerősített városát a kezében tartotta.
Az első néhány napon Belizár meghagyta a gótokat abban a hitükben, hogy előbb-utóbb elfogadja a koronát. Úrnőm, Antonina reménykedve kérdezte:
– Így hát elhatároztad magad a bölcs lépésre?
Mire Belizár a következőképpen válaszolt:
– Igen. Elhatároztam, hogy kitartok tábornoki hűségesküm mellett. Bolondság lett volna nem élni az alkalommal, hogy emberáldozat nélkül elfoglalhattam az ellenség fővárosát.
Úrnőm, Antonina nagyon megharagudott rá, hogy tiszteletben tart egy régen tett esküt, amelyet egy gazfickónak tett. Haragjában még beszélni sem akart vele. Theodosius is dühösnek látszott, talán azért, mert úrnőm neki ígérte Róma kormányzóságát arra az esetre, ha Belizár császár lesz. Négyszemközt mondta Antoninának:
– Hogy Belizár megtarthassa becsülete szüzességet, Itáliának pusztulnia kell!
– Hogyhogy pusztulnia kell?
– Belizárt vissza fogják hívni – felelte –, és akkor, tudod-e mi lesz Itáliában? Jönnek a mohó adószedők, az igazságtalan törvények, a buta tábornokok, konok alantas tisztek, lázadások, zendülések és külső támadások. Majd meglátod.
HIDEG FOGADTATÁS
Ravenna a látszólagos ellentmondások városa. Lagúnákra épült. „A ravennai békák számban erősen felülmúlják a polgárokat – járja a mondás –, de a szúnyogok még a mennybéli angyalok számát is túlszárnyalják.” A tenger azonban fokozatosan visszavonul a parttól, úgyhogy az Augustus császár építette kikötő jelenleg már gyümölcstermő szárazföld. „A ravennai kikötőben alma terem az árbocokon” – hangzik a másik mondás, öt-hat lábnyira a föld felszíne alatt mindenütt vízre bukkannak, ami kellemetlen dolog az építkezés és a temetkezés szempontjából. A víz azonban kissé sós ízű, és a lakosság csak esővizet használhat ivás és főzés céljára. Újabb mondás: „Itt a halottak úsznak és az élők szomjaznak, a vizek állnak és a falak leomlanak.”
Ravennában telepedett le a visszavonult szíriai kalmárok egy csoportja, mind igen jámbor emberek, míg a helybeli papság kalmárszellemű, kapzsi és hajlamos a kánonok megsértésére. „Itt a szíriaiak imádkoznak – hangzik a szállóige –, a papok meg uzsoráskodnak.” A vidéken sehol nem lehet vadászni, egyetlen testgyakorlási lehetőség a kézilabdázás a fürdőkben, pedig a nedves klíma miatt ugyancsak szükség volna egészséges testedzésre. Emiatt aztán sok jómódú polgár belépett a helybeli milíciába és részt vesz a katonai gyakorlatokon, edzi magát a gyakorlótéren vagy a bajvívó porondon, míg a helyőrség tisztjei nagy unalmukban irodalmi egyesületekbe járnak, hogy műveltségüket fejlesszék. „Itt az irodalmárok katonásdit játszanak, a katonák pedig irodalmárosdit.” Ez is ravennai közmondás. E sok látszólagos ellentmondáshoz most újabb járult: a férfi, aki uralkodó lehetett volna, de nem akart, és a másik férfi, aki uralkodó szeretett volna maradni, de nem tudott.
Paradox volt az a felfedezés is, hogy egykori gazdám, Barak, noha oly jó információkkal rendelkezett mindenféle ereklyéről, kegyes áhítattal borult le a helybeli templomban Szent Vitális ereklyéje előtt, amelyről pedig bármely történelmi szakember megmondhatta volna, hogy hamis: fogadalmi ajándékot találtam a templomban annak emlékére, hogy Barak csodálatosképpen meggyógyult epekövéből az ereklye által. Ami egyébiránt Barakot illeti, az ő lényéből és tevékenységéből fakadó paradoxonoknak egész tömegét sorolhatnám fel. Eljött Ravennába, s Belizártól nagy jutalmat követelt, amiért azt indítványozta a gótoknak, hogy hívják meg nyugati császárnak. De Belizárnak esze ágában sem volt, hogy őt megjutalmazza, sőt az én közbelépésemre letartóztatta és őrizet alatt Konstantinápolyba küldte, hogy ott bíróság előtt feleljen harminchárom évvel ezelőtt elkövetett hamisításaiért. Jelentésében azonban Belizár nem tért ki Barak szerepére abban a cselszövésben, amely őt császárrá kívánta emelni. Az egész üggyel szemben olyan ellenszenvet érzett, hogy örült, ha nem kell rá hivatkoznia. Konstantinápolyban Barak megvesztegetés árán elérte, hogy tisztességben felmentették, és noha már hetvenedik évét taposta, folytatta munkáját a szentföldi ereklyék legfőbb felügyelőiéként. Élvezettel frissítette fel a vérnyomokat a korbácsolás oszlopán, új golgothai spongyát szerzett, miután az előbbit a zarándokok kegyessége már teljesen elrongyolta, és Joppában, egy eltemetett régi ládában meglepő mennyiségű és rendkívül értékes korai keresztény ereklyét talált, csodálatosan jó állapotban. A ládát állítólag Néró császár üldöztetése idején ásták el.
Szerencsére még a szúnyogok évadjának kezdete előtt elhagytuk Ravennát. Véres János azonnal figyelmeztető levelet írt Justinianusnak, mihelyt tudomására jutott, hogy a gótok felajánlották a koronát Belizárnak. Justinianus nyomban visszahívta Belizárt, levelében melegen megdicsérte nagyszerű szolgálataiért, és néhány célzást tett arra, hogy nemsokára még nagyobb hatáskörrel fogja felruházni. Belizár előbb el szerette volna intézni dolgát Uriás seregével, amely már csak ezer emberből állott, de nem akarta kitenni magát Justinianus haragjának újabb látszólagos engedetlenség miatt. Ezért parancsot adott háza népének, hogy csomagoljon mindent össze, készülődjön az utazásra. Amikor Uriás erről Paviában értesült, nagyon meglepődött és nagyon csalódottnak érezte magát, mert ő még mindig hitt benne, hogy Belizár ki akarja kiáltatni magát császárnak. Úgy gondolta, hogy ez eddig azért nem történt meg, mert Belizár összemérte a vele ellenséges császári csapatok erejét a gót seregek erejével, és a lépést túlságosan kockázatosnak tartotta. Ezért rábeszélte nemestársait, hogy válasszák meg gót királynak Hildifoaldot, Hispánia vizigót királyának unokaöccsét; az itáliai gótok és a hispániai gótok katonai szövetségének kilátása Belizár mérlegelését talán a császári korona elfogadásának javára billentené. Hildibald vállalkozott arra, hogy Ravennába siet és nyomban leteszi Belizár kezébe a hűbéri esküt.
De Belizár megvetően visszautasította a megújított ajánlatot, így aztán a mi Urunk ötszáznegyvenedik esztendejének tavaszán hajóra ültünk s elindultunk Konstantinápoly felé anélkül, hogy elfoglaltuk volna Paviát. Justinianus közben tizenegy egyenrangú tábornokot – köztük Véres Jánost is – kinevezett az itáliai seregek együttes vezetésére. Ezeket a tábornokokat pusztán Belizárral szembeni féltékenységük, pénzimádatuk és hatalmi vágyuk egyesítette. Belizár távozása után kiderült, hogy képtelenek összehangolt cselekvésre, és még komoly kísérletet sem tettek Pavia bevételére. Véres János valahogy elintézte, hogy az új király, Hildibald, meggyilkoltatta Uriást, de Uriás halálát hamar megbosszulták magán Hildibaldon. Ezután Erarichot választatták királlyá, de rövid időn belül őt is eltették láb alól. A veszedelmes korona végül Hildibald fiatal unokaöccsének, Teudelnek a fejére került. Ilyenformán hét év alatt hét király uralkodott a gótok fölött.
Justinianus Itália polgári kormányzójává Sándort, az „Ollót” nevezte ki. Ez az egykori pénzváltó első ízben mint rendkívül ügyes aranypénzmetélő hívta fel magára a hatóságok figyelmét. Minden ötven aranyból, ami a kezén keresztülment, öt arany értékű aranyat vágott le anélkül, hogy az aranypénzek kisebbnek tűntek volna. Kappadóciai János korántsem büntette meg, sőt szolgálatába fogadta, hogy ilyen és más tisztességtelen módokon növelje a katonai kincstár aranykészletének névértékét. Az Olló hamarosan oly nagy tehetséget árult el az adóbehajtás új útjainak felfedezésében, hogy rövidesen a legmagasabb méltóságokra is alkalmasnak találták. Legutóbb Salamon alatt Afrika fő adószedőjeként működött. Justinianus túlméretezett kiadásait egyre nehezebben lehetett fedezni, különösen a hunok betörése után, mely a birodalom lakosságának tekintélyes részét földönfutóvá tette. Az Olló szokásos adóprésével dolgozott Itáliában, és mindazt a kincset, amit a háború meghagyott, meg tudta szerezni királyi gazdája számára, aki öt százalék jutalékot engedélyezett neki. Pártoskodással viszont senki sem vádolhatta az Ollót: a gótok és az itáliaiak vagyonát éppúgy elnyisszantotta, mint a császári csapatok zsoldját és élelmiszeradagjait is. Theodosiusnak Itália jövőjéről mondott komor jóslata minden részletében beteljesedett. De erről később bővebben.
Khosrou perzsa király éppen az indulásunk előtti napokban kezdte meg fenyegető bevonulását Szíriába. Hadjárata nem volt teljesen indokolatlan, mert Justinianus titokban szerződést kötött a Kaspi-tengeren túl élő fehér hunokkal, és nagy pénzekkel megpróbálta őket rávenni, hogy támadják meg Perzsiát északról. Ugyancsak titokban tárgyalt a szaracénok öreg királyával, hogy eltántorítsa szövetségesétől. Minthogy sem a hunokat, sem a szaracénokat nem elégítették ki az ajánlott feltételek, a kompromittáló leveleket Khosrou kezébe juttatták.
Khosrou újra a déli útvonallal kísérletezett, a babyloni lapályoktól végigvonult az Eufrates jobbpartján, és kardcsapás nélkül kelt át a határon. Minthogy serege kizárólag lovasságból állott, hátnapi lovaglás után Surához ért, és a megadási feltételek megbeszélésére kiszabott fegyverszünet alatt fortélyosan elfoglalta a várost. Amikor ugyanis a császári megbízottal, a város püspökével a tárgyalást befejezte, nagy tisztelettel visszakísérte a város főkapujáig, de ugyanakkor hirtelen előreküldte néhány katonáját, hogy egy nagy gerendával akadályozzák meg a kapuk bezárását. Mielőtt Sura népe el tudta volna távolítani a gerendát, egy század perzsa lovas behatolt és végigvágtatott a főutcán. A várost kirabolták, aztán porrá égették. Lakóit rabszolgaként Perzsiába hurcolták.
Szíriai parancsnokunk ugyanaz a Boutzes volt, aki annak idején Darasban, a balszárnyon küzdött. Főhadiszállását Hierapolisban ütötte fel, további hatnapi járóföldnyire a folyó mentén fölfelé. Amikor értesült Khosrou közeledéséről, lelkes beszédekkel buzdította a polgárokat és katonákat, hogy erélyesen védjék a várost – ő maga meg összeszedte könnyű lovasságát, s hanyatt-homlok elmenekült. Khosrou Hieropolis ellen vonult. Úgy találta, hogy a véderőművek igen erősek, így százezer arany váltságdíj ellenében hajlandónak mutatkozott elállni az ostromtól. A polgárság annyira megrémült Sura sorsától, hogy megfizette az összeget. Khosrou ezután nyugat felé fordult és Beroea elé ért; itt az erődök sebezhetőbbnek látszottak, mint Hierapolisban, ezért a váltságdíjat kétszázezer aranyban szabta meg. A polgárság itt is engedett, de amikor össze akarták szedni a pénzt, rájöttek, hogy csak a felét tudják előteremteni; a császári adószedők – különösen úrnőm fia, Photius, aki Justinianus egyik legszívtelenebb, de legeredményesebben működő ügynöke lett – nemrégiben igen tevékenyen működtek ezen a vidéken. A vezető polgárok és a helyőrség katonái féltek Khosrou dühétől, azért elhagyták az erődítményeket, és a biztonságot nyújtó citadellába vonultak. Khosrou megrohamozta az elhagyott falakat, és azon való dühében, hogy „packáznak” vele (így mondta), a fél várost felégette. Amikor azonban megtudta, hogy a pénzt egyszerűen azért nem fizették ki, mert nem volt miből, elengedte nekik, és tovább vonult Antiochia ellen.
Amint Justinianus hírt kapott a perzsák bevonulásáról, tüstént kiküldte unokaöccsét, Germanust – aki az afrikai zendülés leverésében tevékeny szerepet vitt –, hogy vizsgálja felül Antiochia védelmi berendezkedéseit Germanus a falakat tűrhető állapotban találta, csak egy megtámadható pontot fedezett fel: az Orocasias nevű nagy és széles sziklát, amely pontosan szemben állott a körfal legmagasabb pontjával. Mint ahogy Hadrianus mauzóleuma állandó veszedelmet jelentett Róma falai számára mindaddig, míg külső bástyaként be nem építették az erődláncolatba, ugyanolyan veszedelmet jelentett ez a szikla Antiochiának. Germanus úgy döntött, hogy megerősítteti ezt a pontot. Az egyedüli lehetőség az lett volna, ha a tövében mély és széles árkot ásnak, s elválasztják a sziklát a faiaktól; minthogy a szikla csak tizenöt lábnyira volt a fal oromzatának szintje alatt, persze a fal magasságát is növelni kellett volna. Antiochia polgári hatóságai azonban nem voltak hajlandók bármit is tenni az ügyben. Azt mondták, már nincs idő arra, hogy építkezni kezdjenek, vagy árkot húzzanak még Khosrou megérkezése előtt; ha pedig félbe kell hagyni egy ilyen munkát, az ellenség éppen ebből a körülményből fogja kitalálni az erőd egyetlen gyenge pontját. Ha nem tudják megvédeni a várost, megkísérlik majd pénzzel megvásárolni Khosrout. S valóban, Ephraim pátriárka titokban írt Khosrounak, és felajánlotta, hogy ésszerű és méltányos váltságdíj gyanánt hajlandó összegyűjteni a polgároktól százezer aranyat. De közben Justinianus körlevelet küldött szét valamennyi városi kormányzónak, és halálbüntetés terhe alatt megtiltotta váltságdíjak kifizetését. A pátriárka nem mert üres kézzel találkozni Khosrouval, inkább elmenekült északra, Ciliciába, ahogy igen okosan sok más gazdag polgár is tette. Kisvártatva Libanonból hatezer lovasból álló segélycsapat érkezett Antiochiába. Parancsnokuk bezáratta a kapukat, így lehetetlenné vált a további menekülés.
Khosrou király élcsapata nemsokára feltűnt Antiochia előtt a láthatáron. A perzsa megbízott hamarosan a falak alá érkezett, és tolmácsolta királya követelését, amely pontosan megegyezett a pátriárka ajánlatával. Ha százezer aranyat lefizetnek. Khosrou megkíméli a várost, és seregével tovább vonul.
Antiochia lakossága igen rendetlen és komolytalan nép. A követet egyáltalán nem respektálták, mocsokkal dobálták meg, és nyilakkal lövöldöztek rá. Úgy gondolták ugyanis, ha Belizár mindössze ötezer kiképzett katonával az övékénél sokkal nagyobb várost egy teljes évig meg tudott védeni százötvenezer gót ellen, hogyne tudnák ők kilencezer emberrel megvédeni Antiochiát Khosrou ötvenezer perzsája ellen? Ezenfelül Belizár vajmi kevés segítséget kapott a harciatlan római polgároktól, míg Antiochiában a Zöldek és a Kékek valamiféle helyi milíciát alkottak, pártharcaikat is nyíltabban és bátrabban vívták meg, mint a konstantinápolyiak, tehát a katonai szellem sem hiányzott belőlük, így történt végül, hogy tízezer önkéntes jelentkező növelte a tényleges katonák számát, s a jelentkezőknek legalább a fele páncélt és fegyvert viselt. Sajnos, Orocasias szikláját senki sem védte. Véleményem szerint, ha háromszáz jó harcos kimászott volna az erődből s elhelyezkedett volna a szikla legmeredekebb része fölött, bármely támadást visszaverhettek volna. De más tervet fogadtak el. Kötelekkel faállványokat függesztettek a tornyok közé ezen a veszélyeztetett falszakaszon, úgyhogy a védők két sorban harcolhattak – nyíllal és dárdával az állványokról, lejjebb pedig karddal és lándzsával a falakról.
A békefeltételek visszautasítását követő reggelen Khosrou király csapatokat küldött le az Orontes völgyébe, hogy a város falait különböző pontokon megtámadlak, ő maga pedig válogatott erőkkel a dombon hatolt fölfelé a szikla ellen. És most éppen azok a faállványok okozták Antiochia vesztét. Ahogy az íjászok meg a dárdadobók elhelyezkedtek rajtuk, és energikusan igyekeztek távoltartani a perzsákat – közben a tornyokból állandóan újabb meg újabb erősítés érkezett hozzájuk –, a tartókötelek hirtelen elszakadtak és pallók, gerendák, emberek szörnyű – robajjal zuhantak az alattuk levő, katonákkal zsúfolt mellvédre. Százával haltak szörnyet vagy sebesültek meg igen súlyosan. Kétségbeesett üvöltözés töltötte meg a levegőt, a perzsák meg diadalordításban törtek ki.
A szomszéd tornyokban a katonák nem tudták, mi történt, de mást el sem tudtak képzelni, mint azt, hogy maga a fal omlott össze, s a perzsák már vonulnak is befelé. Elhagyták őrhelyüket, és lerohantak a városba. Amikor a Daphne külvárosába vezető kapuhoz értek, azt ordítozták, hogy Boutzest látták a távolból közeledni felmentésükre, az ő seregéhez akarnak most sietve csatlakozni. Persze senki sem hitte el ezt a mesét, s a polgárok megrohanták a kapukat, hogy elhagyják Antiochiát, míg nem késő. A Daphne-kapu volt az egyetlen, amely ellen a perzsák még nem indítottak támadást. Ekkor az egész lovasság otthagyta az erődítményeket, és vágtába lovagolva egyszerre futott össze ennél az egyetlen kapunál; legázolta a polgárokat, s halottakon meg haldoklókon átgázolva tört magának utat. Rövidesen nem maradt katonai csapat Antiochiában, kivéve talán valami gyalogságot és a városi milíciát. A milícia tagjai, akik túlélték az állványok lezuhanását, azonnal elhagyták az Orocasias körüli falat, mihelyt észrevették, hogy két oldalról már nem védik őket a tényleges csapatok. A domb alján gyűltek össze, elszántan arra, hogy megvédik az utcákat. A perzsák létrákon megmásztak a falakat, és minden nehézség nélkül bejutottak a városba.
A milícia ekkor szemléltetően bemutatta a perzsáknak az utcai harc bevált, hippodromi tradícióit, hogyan kell harcolni utcakővel, vívótőrrel és bunkósbottal. A Kékek „Le a Zöldekkel!”, a Zöldek viszont „Le a Kékekkel!” harci kiáltással rohanták meg a perzsákat. És a perzsák bizony meghátráltak. De Khosrou király az egyik elfoglalt toronyból észrevette, hogy ez csak afféle gyülevész sereg, és egy század „Halhatatlant” küldött oda. A milícia ellenállása egykettőre megtört, s szörnyű mészárlás kezdődött, melynek folyamán rengeteg férfi, nő, gyermek vesztette életét. A győztes perzsa sereg kirabolta Antiochiát, Khosrou oly rengeteg arany- és ezüstkincset talált a katedrálisban, hogy az kétszeresen fedezte a háború minden költségét. Az utcai harcok miatt büntetésképpen felgyújtatta az egész várost, csak a katedrális épületét kímélte meg, mert – mint mondta – a pátriárkára nem haragszik. Még a külvárosokat is elpusztították a perzsák, sokkal alaposabban, mint a tizenhárom év előtti földrengés tette. Félmillió ember lett földönfutóvá, kitéve az éhhalálnak. A király összegyűjtött százezer fiatal, munkabíró antiochiait, és a következő ígérettel örvendeztette meg őket:
– Elviszlek benneteket az én országomba, és új várost építek nektek az Eufrates partján. Az Eufrates szebb folyó, mint a ti Orontesetek. Lesznek fürdőitek, piacaitok, kaptok közkönyvtárat és hippodromot, mindent, amire vágytok.
Ezután Seleuciába, Antiochia kikötőjébe vonult és megfürdött a tengerben, ezzel teljesítve a Napistennek tett fogadalmát, majd visszafordult Apameába, az Orontes völgyébe, ahol újabb templomi kincsekkel gazdagította kincstárát. Mivel Apamea önként kitárta előtte kapuit, nem égette fel a várost, sőt kegyesen megengedte a lakosságnak, hogy megtarthassa felbecsülhetetlen értékű kincsét – egy másfél láb hosszúságú fadarabot, amelyet Krisztus keresztfájából fűrészeltek le. Az idő és a rothadás ezt az ereklyét foszforeszkálóvá tette, úgyhogy a sötétben világított, s ezért csodatevőnek tartották. A papok ékszerekkel kirakott aranyládikóban őrizték, Khosrou csak a ládát vitte el.
Apameában történt, hogy saját tiszteletére kocsiversenyt rendeztetett.
– De aztán vigyázzatok – Mondta –, hogy a Zöld szín győzzön, mert mint minisztereim közlik velem, Justinianus császár és a császárné már túlságosan régen igazságtalan előnyben részesíti a Kékeket.
Perzsiában csak díszfelvonulásokon és ünnepélyes körmeneteken használnak kocsikat, s a királynak fogalma sem volt arról, milyen is egy igazi kocsiverseny. Nos, amikor a négy kocsi nekiiramodott a versenypályán, a hajtők kiáltozással és ostorcsapkodással igyekeztek megszerezni a vezetést. Az egyik Kék hamarosan megszerezte a belső kört: ötven lépésnyire száguldott a második Kék előtt, míg a két Zöld messze hátramaradt. Khosrout elöntötte a méreg, és amikor a Kék kocsiban még a császári emblémát is meglátta, dühösen felkiáltott:
– Megállítani! Megállítani Caesart! Hogy merészelte ilyen szemtelen módon elrabolni a vezetést az én két kocsim elől?
A perzsa katonák az arénába rohantak, és lándzsájukkal elálltak a Kék kocsik útját. A Kék versenyzők kénytelenek voltak visszatartani lovaikat, hogy bele ne rohanjanak a lándzsahegyekbe: így aztán a Zöldek kerültek az élre, és könnyen győzhettek. Ez volt a legszabálytalanabb verseny, melyet hippodromban valaha is láttak (pedig jó magam is jó néhány csalásról tudnék beszámolni). A közönség harsogva kacagott, Khosrou pedig jóindulatúan mosolygott reájuk; nem tudta, hogy rajta nevetnek. „Megállítani Caesart” világszerte divatos jelszóvá vált futtatási körökben. Khosrou természeténél fogva ingerlékeny és ironikus ember volt. Kigúnyolta például azoknak a polgároknak a nyomorúságát, akiknek városát elpusztította, miközben úgy tett, mintha sírna, és ilyenedet mondott:
– Ó, ó, ti szegény, félrevezetett keresztények! Látjátok, milyen gyászos következménye lett annak, hogy hívek akartatok maradni a mi ostoba és kapzsi konstantinápolyi unokatestvérünkhöz!
De azért mégsem állíthatom, hogy Khosrou megrögzött gonosz ember lett volna.
Apameából visszafordult, de nem azon az úton, amelyen jött, hanem Edessán, Carrhaen, Constantinán és Darason át. Edessát megkímélte, mindössze ötezer arany sarcot követelt. Először meg akarta ostromolni, de a mágusok óva intették minden hasonló próbálkozástól. Élcsapata ugyanis kétszer eltévesztette az utat Edessa felé és amikor végre megtalálta, a király alsó állkapcsában egy fog alatti tályogja szörnyen sajogni kezdett – s ezt mind rossz előjelnek vették. Edessa lakói meg sem lepődtek, hogy ily könnyen szabadultak a veszélyből. Azt állítják, hogy egyszer maga Jézus Krisztus írt levelet egy edessai polgárnak, aki meghívta őt, hogy jöjjön megbecsült vendégként Edessába tanítani, s hagyja sorsukra az ostoba galileaiakat. Jézus állítólag ezt válaszolta:
„Nem jöhetek, mert az írás másképp jósolja, de egész életedben el fog kísérni a jószerencse, és én örökre meg fogom védeni városodat a perzsák támadásai ellen.”
A levelet egyáltalán nem tartom hitelesnek, hiszen Jézus korában szó sem volt még semminemű perzsa veszélyről. Az edessaiak mégis aranybetűkkel vésték be az állítólagos levél szavait a város kapuja fölé, és mint védelmi csodaszer csak egyszer nem vált be.
Mialatt Khosrou király még mindig Edessa közelében táborozott, követ érkezett Justinianustól, hozta a császár beleegyezését, hogy elfogadja az ajánlott feltételeket, ha visszaállítják az „örök békét”. Nevezetesen: hajlandó évi négyszázezer aranyat fizetni, és meghagyja Khosrou birtokában a hadjárat alatt zsákmányolt kincseset. A király jelét akarta adni jóindulatának, és felajánlotta, hogy az Antiochiában ejtett foglyokat alkalmi áron átengedi Edessa népének, amely híres jószívűségéről. Edessa lakosai az ötezer arany váltságdíjon kívül még teljes ötvenezer aranynak megfelelő summát gyűjtöttek össze kisebb-nagyobb ezüstpénzekből meg aprópénzből, és aki nem tudott készpénzt adni, az tehénnel, borjúval, birkával járult hozzá a közadakozáshoz. Még a prostituáltak is elhatározták, hogy a céhükhöz tartozó minden tag átadja ékszereit. Szerencsétlenségükre épp ekkor érkezett meg Boutzes és kihirdette, hogy Edessa engedetlen volt a császárral szemben, amikor kifizette Khosrounak az ötezer aranyat. Megtiltotta, hogy újabb összeget fizessenek, Khosrouval meg közölte: Edessa népe meggondolta a dolgot, és eláll az üzlettől. Haragudott Khosroura, mert tizenhárom évvel azelőtt fivéréért, Coutzesért teljesíthetetlenül magas váltságdíjat követelt, s így Coutzes fogságban halt meg. Magán-igazságszolgáltatásként Boutzes megtartotta magának az edessaiak pénzét, Khosrou pedig magával vitte foglyait.
Ez július elején történt. Khosrou ekkor hírt kapott, hogy Belizár visszatért Konstantinápolyba. Sietve elindult tehát hazafelé, megelégedve azzal, hogy kisebb összegeket préselt ki Constantinából és a többi városból, amelyen áthaladt. Carrhaetől nem követelt semmit, mert ez a város nem vált kereszténnyé, hanem hű maradt régi isteneihez. Daras előtt is parádéztatta csapatait, azután újabb ötezer arannyal gazdagodva, igen elégedetten visszatért Perzsiába. Ami a magával vitt százezer antiochiai foglyot illeti, valóban felépítette nekik Új-Antiochiát az Eufrates mellett. Nem is voltak vele elégedetlenek; igen sokan megtagadták kereszténységüket, és újból a régi isteneket imádták az új templomokban, amelyeket a király épített nekik. Symmachus, az athéni filozófus is itt telepedett le, és akadémiát nyitott az úgynevezett neoplatonizmus elméletének tanulmányozására – ez a kereszténység bizonyos válfaja, melyet nem komplikál sem Jézus Krisztus története, sem a lényegére vonatkozó sok vita. Az új-antiochiai hippodromban a Zöld szín Khosrou király különös kegyét élvezte, és a Zöld hajtok a legjobb lovakat kapták.
Mihelyt azonban Justinianus biztos jelentést kapott arról, hogy Khosrou visszatért Perzsiába, széttépte az új szerződést.
Ez volt hát az a szégyenletes történet, amely júliusban fogadott bennünket, amikor Ravennából visszaérkeztünk Konstantinápolyba: három hónap alatt Khosrou jó néhány milliójába került Justinianusnak, azonkívül kiderült, hogy a véderőművek gyengék, a csapatok harci bátorsága pedig siralmas. Ami Belizárt és úrnőmet illeti, őket csupán néhány magasabb rangú tiszt kísérte haza. Belizár csak a háziezredét hozta magával, amely a besorozott gótok, mórok és vandálok folytán már hétezer főre gyarapodott. Valamennyi merész, kemény fickó volt, mert ha Belizárnak tudomására jutott, hogy valamelyik harcos – lett légyen az akár az ellenség, akár a szövetséges csapatok katonája – valamilyen kimagasló tettet vitt véghez, gyorsan megszerezte háziezrede számára, és elsőrangú katonát nevelt belőle. Roma védelménél a háziezred oly gyakran állta meg a sarat, és oly gyakran verte vissza a gótok támadását, hogy a romaiak csodálkozva mondogatták:
„Theoderich birodalmát egyetlen ember házanépe ássa alá.”
A foglyok hosszú sora kísért bennünket, élükön Wittich király, Matasontha királyné, valamint Hildibald király árvái. Magunkkal hoztuk ezenkívül Ravenna minden közkincsét, mely a következő tételekből állott: körülbelül tízmillió értékű arany- és ezüstrúd meg vert pénz; a nyugat-római birodalom császári jelvényei; nagy mennyiségű arany és ezüst étkészlet; Theoderich Galhában szerzett hadizsákmánya; végül a Justinianus által feloszlatott ariánus templomok kincsei. Elhoztuk továbbá a római sasokat, amelyeket nagyon régen a drinápolyi csatában vesztettünk el, valamint azt a koronát is, amelyet Valens császár viselt azon a tragikus napon.
Amint közeledtünk hazafelé, Belizár megjegyezte a sasokra és a Koronára vonatkozóan:
– Végre megbosszultuk drinápolyi vereségünket. Ó, ha nagybátyám, Modestus meg élne, és látná, hogy ezeket most hazahozom, micsoda klasszikus lakomát készítene, milyen nagy dínom-dánomot csapna a tiszteletünkre!
– Igen, és hány klasszikusnál klasszikusabb dikciót kellene végighallgatnunk – tette hozzá nevetve úrnőm.
Belizár, azt hiszem, képzeletben összehasonlította azt az istenhozottat, amelyben nagybátyja részesítette volna, azzal a fogadtatással, amelyet még az udvar rágalmazó és gyanakvó légkörének hatása alatt álló Justinianustól is elvárhat. Nem mintha Belizár kitüntetésekre és címekre vágyott volna. Őt kielégítette a jól végzett munka érzése. De természettől melegszívű lévén, könnyen lehűtötte mások igazságtalansága. Kétségkívül inkább Justinianus, mint a saját érdekében azt remélte, hogy visszatérése minden gyanút eloszlat, és rágalmazói elhallgatnak.
Ha helyesen következtetek gondolataira, akkor nagy csalódás van rá. Azt hiszem, amióta világ a világ, soha hűséges és győzelmes hadvezér nem részesült ilyen hideg fogadtatásban császára részéről. A tömegek azt sem tudták, mivel adjanak kifejezést Belizár iránti csodálatuknak és szeretetüknek, úgy üdvözölték őt, mint az egyedüli embert, aki biztosan meg tudja védeni az országot a perzsák ellen. De Justinianus annyira féltékeny volt, hogy nem engedélyezte a megérdemelt diadalmenetet. Még a gót zsákmányt sem tette közszemlére. A sok kincs titokban érkezett a császári kikötőbe, ott rakták ki, a Porfirius-palotában halmoztak fel; és megtekintésére a szenátus tagjain kívül senki sem kapott engedélyt. Justinianus a zsákmányból egyetlen aranyat sem akart juttatni Belizárnak; azt hiszem, attól félt, hogy bőkezűen szétszórja a tömeg között, és ezzel meg növeli népszerűségét. De Theodora ragaszkodott ahhoz, hogy legalább félmilliót kapjon kiadásaira, hiszen háziezredének tagjai csak háborús időkben kaptak közköltségen zsoldot és élelmezést. Hadjáratai folyamán Belizár saját zsebéből nemcsak külön zsoldot és külön fejadagot adott háziezredének, de fegyverben és felszerelésben való veszteségen is mindig kipótolta. És ami egyáltalán nem volt szokásos: minden kiemelkedő katonai teljesítményt gyűrűvel és „vitézségi lánccal” jutalmazott, a harcképtelenné vált betegeknek és sebesülteim és pedig nyugdíjat adott. Sőt mi több, ha bármilyen katona odajárult elébe, és mondjuk így szólt: „elvesztettem fél karomat első perzsa hadjáratod alatt, és most koldus vagyok”, pénzt adott neki, pedig a katona nem is tartozott közvetlen parancsnoksága alá. Ez a nagylelkűség természetesen csak növelte Justinianus gyanúját, aki a nyomorgó veteránok felsegélyezésében és támogatásában meglehetősen szűkkeblűnek mutatkozott. A polgárok pedig így vélekedtek Belizárról:
– Nem is ember, vagy ha igen, akkor egészen abnormális valaki. Soha senki még nem látta részegen. Oly egyszerűen öltözik, amennyire csak méltósága engedi. Az érzékiség távol áll tőle; meg senki sem látta, hogy akár egyetlen vágyakozó pillantást is vetett volna valamelyik fogságba került nőre, pedig a vandál és gót hölgyeknél szebbeket nem találni a világon. És nem is fanatikusan vallásos.
Belizár úrnőmmel s nagy vértes csapat kíséretében gyalog szokta volt naponta elhagyni a Fő úton levő házát, hogy elsétáljon Augustus terére és elintézze a hadügyminisztériumban a dolgait, onnan pedig tisztelgésre járuljon az uralkodó elé. A tömeg sohasem tudott betelni látásával; megcsodálta magas alakját, őszinte, becsületes, komoly arcát és a mögötte menetelő katonákat: a sötét bőrű, finom vonású perzsákat, a sárga hajú, fehér bőrű vandálokat, a nagy combú, gesztenyebarna hajú gótokat, a görbe lábú, ferde szemű hunokat és a duzzadt ajkú, kampós orrú, göndör hajú mórokat. Úrnőmet is meg szokta bámulni a tömeg, és az emberek odasúgták egymásnak:
– Ő se olyan, mint más nő. Rengeteg gótot elpusztított a sajátkezűleg irányított ostromgépekkel, és ő mentette fel Rómát.
Egyszer hallottam, amint egy pap megjegyezte róla:
– Jól jósolta meg Salamon a Példabeszédek Könyvében erről a rimáról: „Mert sok sebesültet ejtett, és sokan vannak, akik attól megölettek. Sírba vivő út az ő háza, amely levisz a halálnak hajlékába.”
De ugyanakkor, noha csak betegesen torz képzelőtehetség láthatta erőltetettnek Belizár természetes szerénységét, Narses és Kappadóciai János így beszéltek Justinianushoz:
– Egészen biztos, hogy lázadást tervez. Nézd, hogyan udvarol a tömegnek, keresi a kegyét, minden legkisebb sétája az utcán ünnepi felvonulássá változik, s elhomályosítja Dicső Szent Felséged tündöklését a nagyközönség szemében. Belizár azt hiszi most, hogy a két birodalom már az övé, csak ki kell nyújtania utána a kezét. Most eljött ide, Konstantinápolyba, hogy parádézzon a foglyaival, és majd nemsokára megpróbálja elragadni a koronát Szent Felséged felkent homlokáról. Te légy az első, Felséges urunk, aki cselekszik.
Justinianus gyáván elütötte a dolgot azzal, hogy még nincs bizonyítéka. Félt Theodorától, aki oly nagy barátságot tartott úrnőmmel, Antoninával, de arra is gondolt, hogy ha Khosrou a következő évben újra betör az országba, Belizáron kívül senki meg nem tudja állítani.
Ami Wittich királyt illeti, ő hódolattal adózott Justinianusnak, sőt még ariánus hitét is megtagadta, így aztán patríciusi rangra emelték, s nagy birtokot kapott, Galatiában, Geilimer király birtokainak szomszédságában. Matasonthával kötött házasságát közös kívánságukra felbontották. Jutalmul a felgyújtott magtárakért, Matasontha engedélyt kapott, hogy feleségül menjen Justinianus unokaöccséhez, Germanushoz, aki annak idején segített leverni Stotzas zendülését. A többi gót hadifoglyot lovassági egységekbe osztották be, és elküldték a dunai határok őrzésére. Ennyit a gótokról.
Konstantinápolyban most láttuk először teljesen befejezett állapotban a Hagia Sophia-templomot, melyet a Trallesból való Anthemius épített fel, Justinianus így szólt hozzá:
– Költséget ne kímélj. Ez legyen a világ legszebb és legmaradandóbb épülete, Isten és az én nevem dicsőségére.
Anthemius megfelelt feladatának. Az ő neve érdemli a legtöbb dicsőséget, mert Justinianus csak helybenhagyta az ő terveit. Ha mást is ki kell még emelni, az csak Anthemius segéde, a milethosi Isidorus lehet, és Belizár, kinek vandál győzelmei szolgáltatták a székesegyház felépítéséhez szükséges kincseket, pénzt és rabszolgamunkát.
A katedrális kimagaslik a környező épületek közül, bár azok között is akadnak jócskán magasak. Hogy a nagyobbat hasonlítsam a kisebbhez, olyan, mint valami hatalmas, lehorgonyzott kereskedelmi hajó az Aranyszarv, komphajói között. Arányait azonban oly remekül számították ki, hogy nagysága nem kelt komor vagy bármilyen tekintetben visszatetsző benyomást. Éppen ellenkezőleg, kecses, de komoly nemességet fejez ki, amit csak úgy tudok érzékeltetni, ha azt mondom: ha Belizár olyan kitűnő építész volna, mint amilyen kitűnő katona, akkor ilyen templomot épített volna.
A Hagia Sophia több mint kétszáz láb széles és háromszáz láb hosszú, magassága pedig százötven láb. Roppant kupola tetőzi be, és ha az ember bentről felfelé tekint a mennyezetre, amelyet mindenütt színarany fed, úgy tűnik, mintha az egész építmény bármely pillanatban összeomolhatna, mert nincsenek benne keresztgerendák, sem pedig központi tartóoszlopok, minden egyes rész befelé és felfelé ível a kupola középpontja felé. A polgárok ezt szokták mondani a vidéki látogatóknak: „A császár parancsára egy démon aranyláncon eresztette le a kupolát az égből, azután emelték fel hozzá a falakat, míg összetalálkoztak.” Sok látogató ezt a tréfálkozást valóságnak veszi.
Két oszlopcsarnoka van, mindegyik arannyal berakott kupolás tetővel, egy a férfi és egy a női hívők számára. Ki tudná méltóképpen leírni a vésett oszlopok és a mozaikok szépséget, amelyekkel az épületet díszítették? Olyan az egész hely, mint a szikrázó arany napsütésben pompázó tavaszi mező. S mint a mezőn a fák, úgy magaslanak felfelé a kereszthajóban a nagy terméskő-oszlopon. Sokszínű márványt építettek bele a falakba és a padlózatba, vöröset és zöldet, bíborpettyeset és szalmaszínűt, vaj sárgát és makulátlan fehéret, itt-ott kiragyog a lápiszlazulí. Aprólékos művészettel mintázott domborművek, vésett díszek tesznek minden részletet élvezetessé; a falakba és a kupolába vágott ablakok fényözönnel árasztják el a kereszthajót. Gyönyörködni ebben az épületben és imádni benne azt a bölcsességet, amelynek szentelték, még nem teszi szükségessé, hogy az ember ortodox keresztény legyen. A Hagia Sophia minden időben nyitva áll a szegény hivők előtt is, ameddig nem vétenek a törvény ellen és rendesen viselkednek. A koldus is beléphet és császárnak képzelheti magát ilyen szikrázó gyönyörűségek és fényűző szépségek közepette, s csupán néhány épületrészbe tilos számára a belépés, például a szentélybe, amelyet negyvenezer font súlyú csillogó ezüsttel raktak ki, és még néhány magánkápolnába. Ami a szentek és mártírok ereklyéit illeti, azok is pazar bőségben vannak itt felhalmozva; a belső ajtók egy része (állítólag) olyan fából készült, amely valamikor Noé bárkájának része volt.
Azt hiszem, a Hagia Sophiában tett látogatása alkalmával történt, hogy Theodosius egyszerre csak céltalannak érezte egész addigi életét, s az a meggyőződés lett rajta úrrá, hogy csak elhagyott kolostorában lelné meg újra lelki békéjét. Nem mintha most hívőbb keresztény lett volna, mint azelőtt, de Ephesusban az életét szigorú szabályok fogták keretbe, és nem kellett arra gondolnia, mitévő legyen a következő órában vagy a következő napon. Theodosius nem volt gonosz, romlott ember, sőt valójában, amikor magáévá tette a szerzetesi önmegtartóztató életet, olyasmit vállalt magára és viselt el, amit a legtöbb férfi kibírhatatlannak tartott volna. Tudatában volt annak is, hogy személye állandóan mendemondák tárgya úrnőmmel kapcsolatban, s a rossz nyelvek Antonina kitartott szeretőjének tartják. Emiatt úrnőm, hogy elfojtsa a sok szóbeszédet, a nyilvánosság előtt mindig megalázó keménységgel szólt hozzá, noha négyszemközt nagy szeretettel beszélt vele. Theodosius a sok háborúskodásba is beleunt már; semmi kedve sem volt egy újabb hadjárathoz – különösen Keleten, ahová Belizárt valószínűleg nemsokára el fogják küldeni. A nagy forróságot igen nehezen bírta elviselni. Ezért aztán egy éjszaka titokban összecsomagolta néhány holmiját, és egy gyors kereskedőhajón Ephesusba utazott, mindössze rövid bocsánatot kérő és istenhozzádot mondó üzenetet hagyott hátra.
Eltűnése annyira elszomorította úrnőmet, hogy még az evéstől is elment a kedve, az égvilágon semmi sem érdekelte, és nemsokára ágynak esett. Negyvenéves volt akkor, és az itáliai hadjárat aggodalmaitól állandóvá vált aggódó, hervadt arckifejezése, amelyet semmilyen pipereszer vagy masszírozás nem tudott eltüntetni. Azonkívül a nagy változás is most érte utol, így aztán ideges és ingerlékeny állapotba került. Melankóliába esett, és Belizár minden szeretetével és türelmével sem tudta felvidítani. Úgy látszik, Theodosius távozását úgy vette, mint szépsége elmúlásának jelét. Theodosius udvaronc módjára maga szerzette dalokkal szokta volt ünnepelni úrnőm szépségét. Távozása tehát annak a jele, hogy szépsége, bájossága, széles körben elismert szellemessége – mindez letűnt, elmúlt örökre. Véleményem szerint Belizár igazi nagylelkűséget tanúsított ez alkalommal. Amikor Antonina bevallotta, hogy életkedvét csak Theodosius jelenléte tudná visszaadni, egyenesen Justinianushoz ment, és alázatosan kérte Theodosius visszahívását.
Justinianus hajlandó volt az ephesusi rendfőnöknek írni, s kérte, mentse fel Theodosiust fogadalma alól és küldje vissza. De Theodosius ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy szerzetes maradhasson, márpedig ez olyan jog, amelyet semmi emberi hatalom, még a császár parancsa sem vehetett el tőle.
Amikor Khosrou király tavasszal újra hadműveletekbe fogott és Belizárt sietve a határra küldték ellene, úrnőm a városban maradt. Ilyen rossz hangulatban – mondta – csak nyűg volna Belizár nyakán.
A CARCHEMISI DIADAL
Történetem most ahhoz a fordulatához érkezik, amelyről nem szívesen számolok be, minthogy nagy boldogtalanságot jelentett úrnőmnek, Antoninának és még nagyobb boldogtalanságot férjének, Belizárnak. És mindezt a perzsák fölött aratott nevezetes győzelme ellenére. De hát a rosszról éppúgy meg kell emlékezni, mint a jóról.
Úrnőm, mint mondtam, Konstantinápolyban maradt, míg Belizár a mi Urunk ötszáznegyvenegyedik esztendejének késő tavaszán hadba vonult Khosrou király ellen. Belizár, amennyire csak udvari kötelességei engedték, idejét háziezrede gót újoncainak kiképzésével töltötte, megtanította őket a nyilazásra és saját, jól kipróbált lovassági taktikájának rendszerére. De Keleten már teljesen más harci anyag várt rá. Darasba érkezésekor – a helyet, mint írta, szeretetté tette szemében úrnőm ottani látogatásának emléke – a császári csapatokat sajnálatosan fegyelmezetlen és kiképzetten állapotban találta. Ami pedig bátorságukat illeti, a „perzsa” szó hallatára már remegni kezdtek. Ha komoly harcra kerül a sor, itt bizony semmi másban nem bizakodhat, csak a tulajdon hétezer emberében. Sok tényleges ezredből több száz ember hiányzott, noha ezek az alakulatok a hadügyminisztériumi nyilvántartásban teljes létszámúaknak voltak feltüntetve, teljes zsoldot vételeztek, és megkapták a teljes élelmiszer-adagokat. Az úgynevezett kiképzett katonák fele fegyvertelen munkásból állt; ezeket Daras és a többi erőd javításánál használták fel, ama terv szerint, amelyet maga Belizár készített tizenkét évvel korábban, s amelynek szükségességét most végre felfedezték.
Khosrou király erősen különbözött az olyan katonai becsvággyal telített keleti uralkodóktól, akik mindig kiválasztják maguknak a könnyű célpontokat, a kockázattal járókat pedig rábízzák alvezéreikre. Khosrou mindig a legnehezebb feladatot választotta magának. A bennszülött colchisiak meghívására bevonult Colchisba, mégpedig a kaukázusi előhegyeken át olyan útvonalon, amelyen még perzsa sereg sohasem járt, s amelyen addig lehetetlennek tartották az átvonulást. Colchis csupán római „protektorátus” volt, nem tényleges római birtok, Justinianus adószedői mégis szemérmetlenül kiszipolyozták. Khosrou nagyobb csapatot küldött előre, hogy utat vágjon az őserdőn keresztül, és áthidalja a szakadékokat. Meghagyta, hogy az út megfelelően széles és kemény legyen, úgyhogy elefántok is áthaladhassanak rajta. Szándékát senki sem sejtette, mert nyilvánosságra csak az jutott, hogy egy hun törzs ellen vonul, amely állandóan be-becsap a perzsa Ibériába. Hogy rövid legyek: eljutott Colchis partvidékére, elfoglalta Petrát, a legfontosabb római erődöt, megölte a római kormányzót, s miután a colchisiak szabadítójukat üdvözölték benne, birtokába vette az országot.
Belizár a mezopotámiai határon túl tartózkodó kémeitől értesült az expedícióról, de annak eredményeiről még semmiféle hír nem érkezett, úgy látta a helyzetet, hogy Colchis megmentésének egyetlen reménye az, ha ellentámadással gyors visszatérésre lehetne kényszeríteni Khosrout. A különböző helyőrségi városokból magához rendelte a rendelkezésre álló haderőket, és igen keményen megfedte a tábornokokat, hogy annyira nem törődtek a parancsnokságuk alá tartozó csapatokkal. Megfenyegette őket, hogy ha két hónapon belül nem lesz meg a csapatok teljes fegyverzete és teljes felszerelése, és nem töltik fel a létszámot, mindannyiukat lefokoztatja. Hangsúlyozta, hogy mint legfőbb parancsnok, habozás nélküli engedelmességet követel.
– Minthogy azonban tíz évet töltöttem a nyugati birodalomban – folytatta –, nem ismerhetem a jelenlegi stratégiai helyzet minden részletét. Szívesen venném, ha mindegyikőtök kifejtené őszinte véleményét, hasznosnak tartanátok-e egy azonnali lovassági támadást a perzsák ellen. A király messze távol van. Határerődítményeit kétségkívül jól őrizteti, de talán mégis kitűnő alkalom nyílna most Antiochia kirablásának megbosszulására és embereink támadóképességének helyreállítására. A császár azzal a kifejezett céllal küldött ide, hogy megerősítsem a római hadsereg hírnevét és becsületét.
Boutzes, aki nagyon szerette volna visszanyerni Belizár jó véleményét, egyetértett vele, hogy a rajtaütés kitűnő megoldás. Ugyanúgy és ugyanebből az okból egyetértett vele Péter. Daras kormányzója is. De a libanoni thráciai csapatok együttes két parancsnoka – ugyanaz a kettő, aki Antiochiát elárulta, amikor minden emberével kimenekült a Daphne-kapun – nehézségeket támasztott. Ha elkísérik Belizárt, mondták, akkor távollétükben a szaracénok királya minden bizonnyal be fog törni Palesztinába és Szíriába. Belizár így felelt:
– Mint említettem, tíz évet töltöttem távol Kelettől, de azért annyit nem felejtettem, mint képzelitek. Ezek a szaracénok rövidesen megkezdik Ramadán nevű böjtjüket, amikor is napistenük iránti tiszteletből két teljes hónapig nem esznek semmit a nappali órákban, és tartózkodnak mindenféle harctól.
Ez az érv elhallgattatta őket. Néhány nappal később Belizár tizenötezer emberből álló seregével átlépte a perzsa határt, és Nisibistől mintegy nyolc mérföldnyire tábort vert. Elkísérte még ötezer arab, ugyanannak a Harith ibn Gabala bostrai királynak a vezetésével, aki tíz évvel korábban a szükségtelen csatában cserbenhagyta, de akinek álnokságát azóta Justinianus megbocsátotta. A perzsák már annyira lenézték seregeinket, hogy valószínűnek látszott: kivonulnak erős falaik védelme mögül, és Belizárra támadnak. Belizár remélte, hogy így megveri őket, és elállva fő visszavonulási útjukat, csak egy-két századot hagy visszamenekülni Nisibisbe. A menekülők közé elkeverednek majd perzsa páncélzatba öltözött saját csapatai, amelyek maid nyitva tartják számára a kaput, s így elfoglalhatja a várost. Péter azonban ellenezte ezt a tervet, úgy vélte, hogy ha a perzsákat jobban meg akarják felemlíteni, akkor jobban meg kell őket közelíteni. Ragaszkodott ahhoz, hogy a várostól körülbelül másfél mérföldnyire üssenek tábort.
Belizár írásos üzenetet küldött Péternek, megdicsérte bátorságáért, de figyelmeztette a következőkre: ha táborhelye közelében száll harcba a perzsákkal, és meg is veri őket, akkor a perzsáknak csak rövid útvonalon kell visszavonulniuk, hogy biztonságban legyenek; de ettől eltekintve, Péter egyenesen megszegné a parancsot, ha ott állítaná fel csatarendjét. Péter így válaszolt: „Néhány évvel ezelőtt alattad szolgáltam az Eufratesnél, s bár a perzsák akkor több száz mérföldnyire voltak az erődítménytől, te mégis féltél megtámadni őket. Büszkén vallom, hogy én nem félek a perzsáktól. Ami pedig az engedelmességet illeti, hallottam, hogy nemrég Ravennában te sem teljesítetted a császár parancsait, mégsem lett semmi bajod.”
Belizár válasza így hangzott: „A körülmények megváltoztatják a dolgokat, mindazonáltal nem akarok vitatkozni veled. Ha parancsom ellenére mégis ragaszkodsz szándékodhoz, legalább arra vigyázz, hogy ne érjen váratlan támadás, kiváltképpen a déli érákban.”
Az idő déltájban igen melegre fordult, így Péter emberei levetették páncéljukat, lándzsáikat gúlákba rakták, majd kettesével-hármasával elbolyongtak, hogy dinnyét lopjanak a konyhakertekből, néhány száz lépésnyire Nisibis falaitól. A perzsa lovasság három kapun kirohanva váratlanul rájuk rontott, és visszaűzte a dinnyetolvajokat sánckerítéssel körülvett táborukig. A tábori őrök nagy sietve felkapták fegyvereiket és bajtársaik segítségére siettek, de őket is visszaverték, nagy fejetlenséget okozva köztük. Péter kénytelen volt sürgősen elhagyni táborhelyét, és ötven emberén kívül még ezredzászlóját is elvesztette.
Szerencsére Belizár előőrsei porfelhőt vettek észre Nisibis irányából, és azonnal jelentést tettek róla. Belizár állandó érvényű rendelkezést adott ki táborában, hogy az ebédet csak váltásonként szabad kiosztani, és az emberek kétharmad része mindig szolgálatban legyen, így a kürtös riadójelére a háziezred vértesei egy percen belül már Nisibis felé vágtattak Péter megmentésére. Belizár vezette őket, mögötte a gót újoncok lovagoltak nagy, nehéz lovaikon. Akkor lepték meg a perzsákat, amikor azok a tábor gyors kirablása után éppen újra sorakoztak. Belizár vértesei két oldalról rontottak rá az ellenségre, nyeregből nyilazva és erősen döfködve hosszú lándzsáikkal. Az ellenséges nyilak nem tartották fel őket, mert – mint már említettem – a perzsa íjak túlságosan könnyűek ahhoz, hogy hatásosan használhassák őket nehéz lovassággal szemben. A gótok első támadásra áttörték a perzsák vonalát, és fejvesztett rendetlenségben kergették őket vissza Nisibisig. Péter ezrede megmenekült – de csak Belizár terveinek megsemmisülése árán, mert a perzsák, akik százötven emberüket elvesztettek a csetepatéban, rájöttek, hogy Belizár újra itt van a határvidéken és semmit sem vesztett korábbi erélyéből. Most már nem merészkedtek a falakon túlra, csak Péter ezredzászlóját mutogatták az egyik toronyból, gúnyból fekete kolbászokat aggatva rája.
Belizár tehát már nem remélhette Nisibis meglepetésszerű elfoglalását, s ezért elhatározta, hogy elvonul mellette, hiszen a szokásos ostrommal egy évig is eltartana, míg be tudná venni. A következő vár, kelet felé harmincöt mérföldnyire, Sisauranum volt, helyőrsége a milíciával együtt négyezer emberből állott. Belizár megengedhette magának, hogy Nisibist hatezer főnyi hely őrsegével maga mögött hagyja, de Sisauranum és Nisibis együtt mar túlságosan nagy kockázatot jelentett volna. Úgy döntött tehát, hogy fő erejével megostromolja Sisauranumot, kisebb haderőt hagy Nisibis alatt, Harith királyt pedig arabjaival a Tigrisen túlra, Asszíriába küldi portyázni.
Asszíriának ezt a részét évszázadok óta nem érte római támadás. Lakói tökéletes biztonságban érezték magukat, és élvezték nagy gazdagságukat. Minthogy Khosrou király akkor a távoli Colchisban tartózkodott, a perzsa határőrcsapatok pedig Nisibisben és Sisauranumban voltak lekötve, Harith király embereinek olyan könnyű fosztogatásban volt részük, amilyenről soha életükben még álmodni sem mertek volna. Harith királynak eszébe jutott, hogy ezt a sok kincset igazán kár volna megosztani a római sereggel (így szólt a megállapodásuk), ezért elhatározta, hogy visszatér bostrai udvarába, de más úton. Vele volt a háziezred két százada, az egyik Trajanus, a másik Élvhajhász János parancsnoksága alatt, hogy erősítsék az arab sereget, ha komoly ellenállással találkoznának. De Harith félrevezette Trajanust és Jánost; felderítőivel azt a hamis jelentést tétette, hogy északról nagy perzsa sereg ékelődött be mögéjük, és már lesben áll, várva visszatérésüket a Tigris hídjánál, ahol átkeltek. Kijelentette, hogy ezt a nagy kockázatot nem vállalhatja, s nyomban hazatér. Élvhajhász János, aki nagy zsákmányát még cipelni is alig bírta, semmi hajlandóságot nem érzett arra, hogy egyedül osztozkodjék egy egész sereggel, s így elhatározta, hogy követi Harith példáját, Trajanus, minthogy János volt a rangidős, kénytelen volt vele tartani. Az egész sereg délfelé vonult tehát a Tigris mellett, míg csak a ninivei hídhoz nem értek, azon át is keltek. Élvhajhász János és Trajanus ekkor visszatért római területre a sivatagon át, áthaladva Singarán s az Aborrhas folyó alsó szakaszán. Harith király még hosszabb út után zsákmányával biztonságban eljutott Bostrába. (Justinianus újra megbocsátott ennek az álnok arabnak, sőt néhány év múltán, amikor Harith legyőzte a szaracénok királyának egyik seregét, patríciussá nevezte ki, és nagy tiszteletadással fogadta Konstantinápolyban.)
Időközben Belizár hírt várt Harith királytól, vagy ha tőle nem, hát Trajanustól, hogy mit végeztek és „hogy milyen perzsa seregek állomásoznak Asszíriában. Minthogy a jelentés elmaradt, aggodalmaskodni kezdőit. Közben sikerült elfoglalnia Sisauranumot; a város zsúfolva volt menekült parasztokkal, és hatheti ostrom után a nagy ínség miatt megadta magát. Ellentétben olyan határvárosokkal, mint Daras és Nisibis, Sisauranumnak nem volt állandó élelmiszerraktára ostrom esetére, és Belizár hirtelen megjelenésével megakadályozta, hogy a környező vidéken élelmiszert gyűjtsenek. Belizár nagylelkű feltételeket szabott. Megkegyelmezett minden polgárnak – a lakosság ugyanis tisztán római származású keresztényekből állott; emlékezzünk csak vissza: százötven évvel azelőtt a rómaiak Jovianus szégyenletes szerződése alapján engedték át ezt a várost Perzsiának –, a helyőrség nyolcszáz perzsa lovasa pedig választhatott a rabszolgasors vagy aközött, hogy belép Justinianus császár seregébe. A perzsák inkább a katonai szolgálatot választották. Később áthelyezték őket Itáliába, hogy a gótok ellen küzdjenek, mint ahogy a háziezredbe beosztott gótokat Mezopotámiába vitték a perzsák ellen. Sisaurarium várfalait földig lerombolták.
Még mindig nem érkezett hír Harith királytól, és Belizár már attól telt, hogy talán az egész sereget csapdába csalták és lemészároltak. Haditanácsot tartott, és azt indítványozta, hogy keljenek át a Tigrisen, hiszen lehetséges, hogy Harith király valamelyik elfoglalt városban húzódott meg, és most várja a felmentést. De egyik tábornoka sem támogatta a tervet. A libanoniak erősködtek, hogy ők visszafordulnak csapataikkal, annál is inkább, mert a szaracénok Ramadán böjtje már véget ért; a többiek meg hangsúlyoztak, hogy csapataik szörnyűmód szenvednek a hőségtől, és az emberek teljes egyharmad része képtelen a küzdelemre. Rendetlenül kiáltozni kezdtek: „Vigyél vissza bennünket!” „Nem kelünk át a Tigrisen!” „Nem vagyunk hajlandók tovább menni!” „Vigyél vissza bennünket!” Így Péter oktalan hősködése, Harith király árulása, Elvhajhász János hiszékenysége és ezeknek a tábornokoknak a gyávasága Belizárt talán élete legnagyszerűbb győzelmétől fosztotta meg. A Colchisban tartózkodó Khosrou király ugyanis, mihelyt értesült az Asszíria elleni arab támadásról, és arról, hogy Belizár elfoglalta Sisauranumot, visszasietett azon az úton, amely a Van-tótól nyugatra a Tigris keleti partjain vezet. A kolerajárvány már előzőleg elpusztította seregeinek csaknem a felét. Most pedig a maradéknak a felét is elvesztette, mert élelmiszerellátása felmondta a szolgálatot. A kolerajárvány hírére ugyanis egész ellátó-oszlopa visszafordult Ibériába. Ezenkívül egy földcsuszamlás is feltartotta, mert éppen a legnehezebb útszakaszon elölről kellett kezdenie az útépítést. Ha Belizár most átkelhetett volna a Tigrisen, feltartóztathatta volna Khosrout, és bizonyára egy harmadik elfogott királyt is besorolhatott volna a Justinianusnak adott ajándékok közé, hiszen a perzsák a sok betegségtől és éhezéstől szánalomra méltó állapotban voltak.
Ez a győzelem azonban nem adatott meg Belizárnak, mert nem tudta rávenni tábornokait a továbbhaladásra, így hát szekerekre rakta betegeit, és Nisibis mellett elhaladva visszavonult Darasba.
Konstantinápolyban ezalatt különös dolgok történtek. Hogy mindjárt ezzel kezdjem, a városban feltűnt Theodora törvénytelen fia, aki Egyiptomban született abban az egyetlen szerencsétlen évben, amikor Theodora barátnőit elhagyva Pentapolisba ment. Az apa jelentéktelen ember volt, valami arab kereskedő, s a fiút, akit Jánosnak kereszteltek, teljesen ő nevelte. Mármost Theodora annak idején úgy mondta Justinianusnak, hogy sohasem volt gyermeke. És amikor Justinianus őt patríciusi rangra emelte, Theodora aláirt egy okmányt, amelyben ezt az állítását ünnepélyesen megerősítette. Kappadóciai János azzal kerekedett Theodora fölé, hogy tudott ennek a fiúnak a Létezéséről. Egyiptomi ügynökei közölték vele a történetet, de részletes bizonyítékokat nem bírtak szerezni. Theodora viszont nem tudhatta, nincsenek-e Kappadóciai János kezében döntő bizonyítékok, amelyeket bármikor bemutathat Justinianusnak. Ő maga sohasem tudta felfedezni fia hollétét. Amikor aztán hosszú évek múltán a fiatal Fattyú Jánosnak haldokló apja elárulta születése titkát, a fiú a Vörös-tenger melletti Adenből, eddigi lakóhelyéről Konstantinápolyba utazott. Először úrnőmnél jelentkezett, mert tudta, hogy Antonina első férje üzleti összeköttetésben állt apjával. De ha azt várta, hogy majd anyai könnyekkel és csókokkal fogadják és előkelő állást kap az udvarnál, súlyosan tévedett. Theodora pillanatig sem habozott, kijelentette, hogy a fiú őrült, és bezáratta a bolondokházába, ahol hamarosan meg is halt. Nem szerette az apját, miért szeretné a fiát? Ezenkívül a fiú kapzsi, hiú, tudatlan fickó volt. Theodora nagy megkönnyebbüléssel mondta úrnőmnek:
– Nos, drágám, most végre leszámolhatunk Kappadóciai Jánossal. Megszűnt az ok, amiért eddig féltem tőle.
De Theodora tudta, hogy amíg Theodosius vissza nem tér Ephesusból, úrnőm nem lesz olyan lelkiállapotban, hogy részt vehessen a Kappadóciai János elleni összeesküvésben. Úrnőm szentül hitte, hogy Theodosiust semmiképpen sem lehet rávenni csöndes klastromi magánya elhagyására. Theodora azonban utasította Ephesus monofizita püspökét, aki neki köszönhette a püspöki süveget, hogy valamilyen úton-módon intézze el ezt a dolgot. A püspök erre utasította a rendfőnököt: szabjon olyan szigorú vezeklést és korlátozásokat Theodosiusra, hogy az megelégelje a szerzetesi életet, s önként kérje a feloldást fogadalma alól.
Úrnőm reménye ettől a hírtől éledezni kezdett, és már gondolkozott is azon, milyen módon lehetne csapdába ejteni és tönkretenni Kappadóciai Jánost. Első lépése az volt, hogy szoros barátságba igyekezett kerülni János egyetlen lányával, az okos Euphemiával, akit az apja nagyon szeretett. Theodora olyan férjet szemelt ki a lány számára, akihez semmi áron nem akart hozzámenni. Úrnőm felhasználva Euphemia elkeseredettségét, lassanként megnyerte rokonszenvét. Euphemia egy este így fordult hozzá:
– Kitűnő Antonina úrhölgy, legdrágább barátnőm, miért vagy olyan szomorú mostanában, hogy soha még csak nem is mosolyogsz? Nagyon aggódsz talán a harctéren levő bátor férjedért?
Úrnőm természetesen nem szándékozott bizalmába avatni Euphemiát, hogy mennyire hiányzik neki Theodosius, ezért így válaszolt.
– Attól nem félek, hogy a férjemnek valami baja esik a háborúban. – De hirtelen ötlet hatására így folytatta: – Kétségbeejt azonban, hogy a császár annyira kételkedik férjem hűségében. Jobban aggódom férjemért, ha idehaza van Konstantinápolyban, mint amikor a harctéren tartózkodik.
– Kételkedni Belizár hűségében?! – kiáltott fel Euphemia. – Hiszen nincs még egy ember a birodalomban, aki olyan hűséges lenne a császárhoz, mint éppen ő. Nem igaz?
Úrnőm ekkor felállt, gondosan becsukta az ajtókat, aztán suttogva mondta:
– Már régen ki akartam önteni a szívem valaki előtt, drága gyermekem, mert végtelenül elkeserít és felháborít az a méltatlan és hálátlan bánásmód, amelyben a császár az én nemes Belizáromat részesítette. Férjem óriási területekkel gyarapította a császár birodalmát, sok-sok tízmillió arannyal a kincstárát, fogolyként hozott neki két hatalmas királyt – nem is említve a Nika-lázadás elfojtását, amikor a császár majdnem elveszítette a trónját. De ez a nyomorult Justinianus féltékeny, és úgy bánik vele, mint egy kutyával vagy bűnözővel. Belizár mondta is nekem, amikor elment: „Inkább legyen bárki más a császár, csak ne ő. Hűségesküm alól felmentve érzem magam igazságtalan bánásmódja miatt.”
– Ezért csak önmagátokat hibáztathatjátok, drága barátnőm, mert noha kezetekben a hatalom, nem éltek vele.
– De gyermekem, nem kezdhetünk katonai forradalomba addig, amíg nem támogatnak bennünket hatalmas miniszterek az udvarnál. A te kitűnő apád például egyáltalán nem osztja a mi felfogásunkat. Hiszen ha ő a mi oldalunkon lenne… Erről jut eszembe, éppen ő volna a legmegfelelőbb ember Justinianus helyébe. Férjemnek nincsen ilyen becsvágya, ezt jól tudod, őt csak a katonáskodás érdekli.
Euphemiának leghőbb vágya volt, hogy megszabaduljon a rákényszerített, gyűlölt házasságtól, s ezért különösen ékesszólóan adta elő az ügyet édesapjának, Feladata különben is könnyű volt, mert Kappadóciai János titokban régóta ápolgatta magában azt a reményt, hogy a császári korona egykor az ő fejét fogja díszíteni, egy öreg hippodromi asztrológus, talán ugyanaz, aki olyan igazat jósolt Theodorának és úrnőmnek, sok évvel azelőtt megjövendölte neki:
– Fiam, egy napon Augustus palástját rád fogják adni a palotai katonák, és aznap az egész udvarnál nagy lesz az öröm.
Érthető tehát, hogy Jánost rendkívül megörvendeztette Euphemia beszámolója. Kérte Euphemiát, biztosítsa úrnőmet, Antoninát, hogy feltétlenül számíthat rá mindenben, ami hozzájárul Justinianus bukásához. Úrnőm átölelte Euphemiát, és megesküdött a Szentlélekre, hogy édesapja szintén mindenben számíthat Belizárra és őrá.
Mielőtt a dolgok tovább fejlődtek volna, Theodosius, úrnőm kimondhatatlan örömére, visszatért Ephesusból, mert már nem bírta tovább a penitenciákat, amelyedet a rendfőnök kiszabott rá. Már nem volt többé szerzetes, és hamarosan visszazökkent a régi kerékvágásba – fényűző ruhákat viselt, illatszereket hasznait, énekelt és gitározott, mókázott, bolondozott vagy gúnyolódott, ahogy a kedve kívánta. Ki tudná megmagyarázni ezt a hirtelen hangulatváltozást, mely éppoly kiszámíthatatlanul következett be, mint amikor mindenki meglepetésére fejest ugrott a vallásos életbe? Vannak ilyenfajta jellemek, különösen a thráciaiak között, kiknek ellentmondásos természetéről igen sokat lehetne beszélni. A rejtély megoldása talán az, hogy szeretik, ha róluk beszélnek, így hát ne szóljunk többet Theodosius hangulatváltozásának indító okairól, elégedjünk meg szavainak és tetteinek feljegyzésével.
Úrnőm fia, Photius történetesen nem tartózkodott akkor a városban, bár egyébként Belizár távozása óta állandóan velünk lakott. Még Antiochia elpusztítása előtt különböző üzleti spekulációkba fogott ott, melyekre csúnyán ráfizetett, azonkívül nagy tétekben fogadott a futtatásokon meg a medve-viadalokon, úgyhogy most nyakig merült az adósságba. Jól tudta, hogy ha nem rendezi hamarosan kötelezettségeit, csődbe jut, akkor pedig törlik a patríciusi rendből. De bízott abban, hogy anyja a családi botrány elkerülése érdekében segítségére fog sietni. Antonina talán meg is tette volna, ha Theodosius nem mond el neki valamit, ami végtelenül felizgatta úrnőmet. Azt mondta, azért menekült el Ephesusba, mert Photius megfenyegette, hogy mindkettőjüket megöli, ha nyomban el nem hagyja a várost. Emiatt szabódott annyit, mielőtt visszatért volna.
Erre aztán kitört a botrány. Úrnőm természetesen megtagadta Photius adósságainak rendezését, és az egész históriát megírta Belizárnak. Az utóbbira azért szánta rá magát, mert rendőri védelmet kért Theodosius és önmaga számára, és így az egész úgy amúgy is nyilvánosságra került. Photiust ezenkívül megfenyegette, hogy Theodora által szigorúan megbüntetteti.
Photius erre sürgősen átkelt a Bosporuson, és postakocsival a perzsa határra utazott, hogy Belizárnál keressen oltalmat. Nem tudom pontosan, mit mondott Belizárnak, mit nem, mondanivalójának lényege mindenesetre ez lehetett: Theodosius másodszor csak azért ment Ephesusba, hogy nyomban visszatérjen Konstantinápolyba, mihelyt Belizár nincs többé az útjában; vissza is tért, és most nyilvános gyalázatban élnek együtt. Photius elpanaszolta továbbá, hogy úrnőm nagy összegű pénzt lopott el tőle és kedvesére költötte: ráadásul őt a csőd szélére juttatta, minden lehető és lehetetlen módon üldözi, mert túlságosan sokat tud róla.
Belizár ugyanaznap hallotta ezt a szörnyű történetet Photiustól, amikor Sisauranumban haditanácsot tartott. Szinte kézenfekvő volna az a gondolat, hogy ez befolyásolta elhatározásában, amikor a perzsa területről való visszavonulás mellett döntött. De ne feledjük el, hányszor adta már bizonyságát annak, hogy katonai kötelességeit mindenkor személyi szempontjai elé helyezi. Katonatársai mindenesetre ismerhették erről az oldaláról. Mégis ez a verzió terjedt el, és legjobban azok a tábornokok terjesztették, akik a legjobban féltek a Tigrisen való átkeléstől.
A haditanács után Photius újból beszélt Belizárral. Photius megesküdött a Szentlélekre, hogy a színtiszta igazságot mondja (ez a legszörnyűbb eskü, amelyet keresztény csak tehet, olyan eskü, amelyet ha megszeg valaki, lelke örökös gyötrelemre a pokolba kerül). Vádjai bizonyítására magával vitte két szolgatársamat meg egy szenátort, aki történetesen legfőbb hitelezője volt és maga is a csőd szélén állt. Ezek a tanúk Photiusszal együtt meg tudták győzni Belizárt.
Lehetséges, hogy a hadjáratban való csalódása és rossz egészségi állapota – egy hónapig szenvedett vérhasban – megzavarta világos ítélőképességét. Ezenkívül fel kell hozni védelmére, hogy úrnőmnek Theodosiusszal való viszonya csakugyan rejtélyes benyomást keltett. Hiszen, ahogy már bevallottam ebben a munkában, még én magam sem tudtam eldönteni, milyen is volt ez a viszony. Belizáron féltékenység! dühroham vett erőt; minden tisztje megdöbbent, mennyire megváltozott. Ez egyszer életében elfeledkezett róla, hogy türelmesen és megértően bánjék embereivel, úgy viselkedett, mint bármely más tábornok, kivéve, hogy dühöngései közben nem káromolta Istent. Állapotán úrnőmnek az a levele sem javított, amelyben megírta, hogy Photius elszökött Konstantinápolyból, szája bizonyára teli van rágalommal, és ő sietve követi, hogy a rágalmazó szájat sárral betapassza. Közölte továbbá, hogy Theodosius, félve Photius barátainak merényletétől, ideiglenesen visszatért Ephesusba, s ott marad mindaddig, míg ő, Antonina távol van a fővárostól.
Úrnőmnek azonban még indulása előtt el kellett intéznie a Kappadóciai Jánossal kapcsolatos ügyet, mert különben az egész cselszövény ellene fordulhat, így hát elküldött engem Jánoshoz a következő üzenettel: ő most nyomban Darasba utazik, mert meg akarja győzni Belizárt, hogy a körülmények most alkalmasak volnának Justinianus letaszítására. Megbeszéltük, hogy Kappadóciai János másnap éjfélkor titokban találkozni fog úrnőmmel Konstantinápoly egyik Bosporuson túli külvárosában, Rufinianaeban, Belizár egyik birtokának gyümölcsösében. Ez lesz úrnőm első megállóhelye, miután elhagyta a várost. Úrnőm biztosra vette, hogy János beleesik a csapdába, hiszen Euphemiát a Szentlélekre tett esküjével biztosította Belizár és az ő szándékainak komolyságáról.
Úrnőm jelentette Theodorának, hogy sikerült nyélbeütnöm a találkozót. Theodora beavatta a titokba Narsest (az eunuch pillanatnyilag rossz viszonyban volt Jánossal) és Marcellust, a császári testőrség parancsnokát. Narses és Marcellus álöltözetben kiutazott Rufinianaeba egy csapat katonával, s a megbeszélt időben már elfoglalták helyüket a gyümölcsöskertben – néhányan egy ciszterna mögött rejtőztek el, míg a többiek az almafák ágai között bújtak meg. Úgy mesélik, Justinianus is megneszelt valamit, sőt jelentést is kapott volna, hogy komoly összeesküvés készül a trón ellen; mire ő állítólag üzenetet küldött Kappadóciai Jánosnak: „Mindent tudunk. Állj el a dologtól, vagy meghalsz. Szövetségesed, Antonina kiesett kegyeinkből.” De ha igaz, hogy Kappadóciai János megkapta ezt az üzenetet, bizonyara veszélyesebbnek tartotta a választ, mint az összeesküvés folytatását, és az úrnőmre való utalásban éppen úrnőm őszinteségét kellett látnia. De bárhogyan volt is a dolog, tény az, hogy amikor Kappadóciai János megállapodásunk értelmében néhány fegyveresével éjszaka kilopózott a városból, akkor már elhatározta magát, hogy elkíséri úrnőmet Darasba.
A gyümölcsösben koromsötét volt, a fogam csak úgy vacogott izgalmamban, amint ott álltam úrnőm, Antonina mellett, és arra gondoltam, milyen sok forog most kockán. Úrnőmhöz hasonlóan én is páncélinget viseltem köpenyem alatt. Éjfélkor kesztyű repült át a kertkapu fölött. Én visszadobtam. Ez volt a megbeszélt jel. Jánost beengedtük tizenkét kappadóciai testőrével.
Úrnőm és János vérbeli összeesküvőkhöz illően keményen kezet szorítottak, és János azonnal szidni kezdte Justinianust, szörnyetegnek, tirannusnak, gyáva fickónak nevezte. Úrnőmnek nem kellett magát kompromittálnia, hogy őt tüzelje. De amint János valóságos extázisba lovalta magát, úrnőmnek furcsa módon hirtelen az ötlött az eszébe, hogy az a rejtélyes rendőrfelügyelő, akivel valamikor régen oly izgalmas kalandja volt a palotából hazafelé menet, nem lehetett más, mint János álöltözetben. Mert most véletlenül egy szokatlan görög szót ugyanolyan hibásan ejtett ki, mint az a férfi.
Úrnőm nem tudott uralkodni magán, s felnevetett erre a gondolatra. Kappadóciai János elhallgatott, rögtön gyanút fogott, és körülnézett. Ekkor Narses és Marcellus hangos ordítással élőugrott rejtekhelyéről, és vad küzdelem kezdődött. Úrnőm tovább komédiázott, kiáltozni kezdett:
– Ó, ó, elárultak bennünket! – és úgy tett, mintha Narsesszal kezdene dulakodni. Én a nyakamba szedtem a lábamat. Marcellust leütötték és súlyosan megsebesítették a nyakán, mielőtt a tizenkét kappadóciait ártalmatlanná tették. Az ezt követő zavarban gazdájuk átmászott a falon és elmenekült.
Ha az ostoba fickó egyenesen visszalovagol a palotához és jelenti Justinianusnak, hogy éppen a császár érdekében ment Rufinianaeba, mert le akarta leplezni Antonina árulását – talán ellene fordíthatta volna az ügyet. Ehelyett fejvesztetten elmenekült, és a Szent Irenaeus-templomban keresett menedéket, így aztán, amikor hajnalban Theodora és Narses bevádolták őt Justinianus előtt, bűnössége nyilvánvalónak látszott.
Ez a Szent Irenaeus-templom a Nika-lázadás idején leégett, de Justinianus pazar pompával újjáépítette, és olyan menedékhelynek tekintette, amelynek menedékjogát senki sem merészelheti megsérteni, így Kappadóciai Jánosnak nem kellett életével lakolnia; a császár megelégedett azzal, hogy elkoboztatta minden vagyonát és – fura dolog – pappá szenteltette!
Gondolhatják, hogy Kappadóciai János nem éppen a legnagyobb örömmel lépett be a papi rendbe, hiszen a törvény értelmében ezentúl semmiféle polgári méltóságot nem tölthetett be. De a régi jóslat beteljesedett. A palotaőrség ráadta Augustus palástját, pontosabban egy nemrég elhalt főesperes papi ruháját, akit történetesen Augustusnak hívtak, és a palotában, ahol Jánost igen gyűlölték, nagy volt az öröm mindenfelé.
A Szent Irenaeus-templomból János Cyzicusba, a Márvány-tenger ázsiai partján fekvő kereskedővárosba került. Justinianus persze igen mérgelődött, de nem annyira Kappadóciai János árulása bosszantotta, mint inkább az, hogy megint Theodorának lett igaza; Justinianus ugyanis mindig letorkolta Theodorát, valahányszor az Jánost árulónak nevezte. Csak azért, hogy dacoljon vele, a keresztény jótékonyság nevében később visszaadta Jánosnak legtöbb birtokát, és János békességben élt még vagy két-három évig Cyzicusban. De azért Theodora mindent elkövetett, hogy tovább is gyötörje ellenségét. A cyzicusi püspököt utasította, hogy a fennhatósága alá került új papot fogja szigorú pórázra. Jánost így szigorúan papi kötelességei betartására szorították s ez igen kellemetlenül érintette őt.
Utunkat Daras felé szárazföldön folytattuk. Amikor a várba értünk, úrnőmet Trajanus fogadta, aki seregével minden baj nélkül érkezett vissza az asszíriai portyázásból. Trajanus egy szobába vezette, ahol Belizár várt rá. Úrnőm szeretetteljes üdvözlésével mit sem törődve, nyomban megmutatta neki Photius eskü alatt tett vallomását házasságtörésére vonatkozólag, s ugyancsak eléje tárta a szenátor meg a két szolga írásbeli tanúvallomását.
– Ez a vég, Antonina! – kiáltotta keserű haraggal. – Ha feleségem lettél, úgy kellett volna viselkedned, hogy lehetetlen legyen számomra valaha is szemrehányást tenni a múltad miatt. De most halld meg tőlem a szégyenedet: viselkedésed eszembe juttatja, hegy mi voltál, amikor először találkoztunk.
Úrnőm férje ridegségét hasonlóképpen viszonozta. Kikapva a vallomást a kezéből, közönyösen elolvasta, majd széttépte és a földre dobta. Kijelentette: nem alacsonyítja le önmagát e vádak tagadásával, durva szemrehányására meg csak annyit mondhat, hogy ez nem okozott neki fájdalmat és nem érzi magát boldogtalannak, pedig Belizár nyilvánvalóan ezt akarta elérni; és vegye tudomásul, hogy ezentúl csak úgy fog rágondolni, mint valami fajankóra, aki nem méltó ahhoz, hogy olyan asszony férje legyen, amilyen ő.
Úrnőm nem úgy viselkedett, mint aki bűnösnek érzi magát, tökéletesen bízott magában, hogy meggyőzi Belizárt: ez alkalommal is félrevezették. De noha Belizár lángoló dühe ellenére még mindig igen szerette, mégsem tudott könnyedén napirendre térni a dolgok felett és újra megbízni benne, mint ahogy egyszer tette Syracusában. Továbbra is szorongatta:
– Azt akarod mondani nekem, asszony, hogy Photius fiad megesküdött volna a Szentlélekre, ha nem volna sziklaszilárdan meggyőződve igazságáról?
Úrnőm megvetően felelte:
– Azt hiszed, mindenki olyan komolyan veszi az esküt, mint te – különösen az olyan homályos fogalomra tett esküt, amilyen a Szentlélek? Nem tette-e ugyanezt az esküt Justinianus urunk Vitalianusnak, aztán sürgős állami ügyek miatt vidáman megszegte azon a szofista alapon, hogy Vitalianus eretnek? Sőt tovább megyek: egy nappal Konstantinápolyból való elutazásom előtt én magam is megesküdtem a Szentlélekre, olyan ügyben, amelyet szintén sürgős állami érdeknek lehet minősíteni – és mégsem tudom magam különösképpen erkölcstelen asszonynak tekinteni.
Ezután elmesélte a Kappadóciai János elleni összeesküvés egész történetét. Amikor Belizár meghallotta, hogy az ő felesége, Antonina, akiben annyira bízott, az ő becsületét belekeverte egy ilyen fantasztikusan bosszúálló cselszövénybe, szinte beleszédült, úgyhogy kénytelen volt leülni. Amikor feje kissé kitisztult, megkérdezte:
– Mondd, Antonina, oly megbízhatatlanul szolgáltam én a császáromat, hogy bárkivel el lehet hitetni, hogy képes vagyok árulásra? Miféle bájitallal vagy mágiával sikerült elérned, hogy Kappadóciai János elhitte ezt a képtelenséget? Mit gondolsz, milyen jogaid vannak én fölöttem, hogy nevemet így be merészeled dobni gazfickók közé? És mit reméltél elérni e gonoszságoddal? A császárné kegyét akartad talán megvásárolni ezzel, hogy ne legyen bántódásod a keresztfiúnkkal folytatott vérfertőző viszonyod miatt?
Úrnőm nem védekezett, hanem tüstént megtámadta Belizár lelkének két legérzékenyebb pontját: vallásosságát és férfiasságát.
– Úgy látszik, rajtam kívül mindenkinek csak haszna van a te hírhedt keresztényi béketűrésedből. De ki tudja megmondani, vajon kegyesség vagy gyávaság okozta-e, hogy tűröd azt a megvető és megalázó bánásmódot, amelyben Justinianus részesít! Megkorbácsolt és megrúgott, akár egy kutyát, és mint a kutya, te is csúszva-mászva kúszol vissza a lábai élé. Amikor szinte csak tréfaképpen olyan érzéseket tulajdonítottam neked, mintha képes lennél lázadásra, hogy elvesztett önbecsülésedet helyreállítsad, olyan megtiszteltetésben részesítettelek, amelyet nem érdemelsz meg.
Belizár már nem bírta tovább. Beszólította Trajanust az előszobából:
– Kísérd Antonina úrhölgyet lakosztályába, és állíts őrt az ajtaja elé. További intézkedésig szigorú őrizetben marad.
Úrnőm úgy érezte, hogy ezt a Belizárt nem ismeri, ezzel még sohasem találkozott. Megrémült, hogy hirtelen milyen mély szakadék támadt köztük, és nagy aggodalommal gondolt vissza azokra a szörnyűségekre, melyeket az imént mondott neki. De mozgási szabadságának korlátozása mélységesen felháborította; ez sokkal érzékenyebben érintette, mint az, hogy Belizár kételkedik erényességében. Merev arccal követte Trajanust.
Én megosztottam vele fogságát. Hosszú ideig csak ezt ismételgette:
– Rossz napja lesz az az én Belizár uramnak, amikor a császárné engem kiszabadít.
Sikerült értesítenem a császárnét a történtekről. Egy hónapon belül, szeptember végén Belizár parancsot kapott, hogy bocsássa úrnőmet szabadon, és nyomban térjen vissza Konstantinápolyba. Fogságunk nem volt túlságosan unalmas, és úrnőmnek semmiféle megaláztatást nem kellett eltűrnie. Belizár nem volt bosszúálló természet.
Photius időközben Ephesusba ment, hogy elfogja és Darasba vigye Theodosiust, ahol majd elnyeri méltó büntetését. Belizár persze nem adott neki ilyen megbízást, sőt nem is tudott e szándékáról. Photius megtévesztette az ephesusi püspököt, azt a hiedelmet keltve magáról, hogy ő Theodora ügynöke; és sikerült is Theodosiust kiragadnia Szent János evangélista templomából, ahol az menedéket keresett. Photius egy ciliciai hegyi üdülőhelyre vitte Theodosiust, ahol a háziezred beteg katonái lábadoztak, s ott – mintha Belizár parancsára tenné – egy kunyhóba zárta. Meg kell említenem, hogy úrnőm letéteket helyezett el különböző ázsiai városokba. – Ínséges időkre, mint mondani szokta. Theodosiusra is rábízott egy nagy zsák aranyat, hogy helyezze letétbe Ephesusban. Ezt a zsák aranyat Theodosius magával vitte a Szent János-templomba – és ezt most Photius elrabolta tőle.
Konstantinápolyba érkezve Belizár merészen a császárné elé lépett és beszámolva a történtekről, igazságot kért Antoninával szemben. De Theodora olyan vad dühvel támadt rá, mint valami anyatigris, és megparancsolta neki, hogy azonnal béküljön ki a feleségével. Ő így felelt:
– Addig, amíg keresztfiam, Theodosius életben van, szó sem lehet a kibékülésről, mert Antonina úrhölgyet teljesen megbabonázta, és velem szemben is büntetendő módon járt el.
Teodóra megpróbálta letörni önhittségét:
– És te soha életedben, egyetlenegyszer sem voltál hűtlen Antoninához?
– Antonina semmi esetre sem vádolhat meg ezzel.
Theodora a maga módján igazságos asszony volt, és semmi közvetlen lépést nem tett Belizár ellen. De annyira már nem tudta tartóztatni magát, hogy meg ne sebezze őt valamilyen módon. Belizár bizalmas barátait megvádolta valóságos, de rég elfelejtett bűnökkel, amelyeket nem toroltak meg, csak feljegyeztek, hogy adandó alkalommal a fejükre olvashassák. Egyeseket száműztek, másokat bebörtönöztek. Photiusra még rosszabb sors várt. Theodora utána küldött Ciliciába, letartóztatta sikkasztás, hamis eskü és lopás miatt; patríciusi rangja ellenére levetkőztették, megkorbácsolták és addig kínozták, amíg be nem vallotta, hogy hazudott Belizárnak, és el nem árulta, hol őrzi Theodosiust.
Ami Photius társát, a szenátort illeti, Theodora megfosztotta őt minden vagyonától és bezáratta egy sötét, föld alatti istállóba, ahol különösen kegyetlen bánásmódban részesítették. Rövid kötőféken jászolhoz kötötték, kezét a hátán megbilincselték. A szegény nyomorult úgy állott, mint egy szamár, nem tudott megmozdulni, sem lefeküdni, hanem ott egy helyben állva evett, aludt és végezte el minden szükségletét. Ezt a szörnyű kínzást nemcsak úrnőm, Antonina miatt szabta ki rá Theodora; régóta haragudott a szenátorra, mert az egyszer, még a bordélyházban kétlábon járó szamárnak nevezte őt. A szenátor néhány hónapi istállói élet után megőrült, és szamár módjára iázva ordított. Theodora ekkor szabadon bocsáttatta, de a szenátor csaknem ugyanabban a pillanatban meghalt. Photiust is ennek az istállónak egyik sarkába zárták, de kötőfék és jászol nélkül. Története további részét is mindjárt elmondhatom. Justinianus titkos segítségével, aki jól használható ügynökének tartotta, Photius kétszer is elmenekült a börtönből, és a városi templomban keresett menedéket; Theodora minden esetben megsértette a szent hely menedékjogát, és visszavitette az istállóba. A harmadik esetben szerencsésen eljutott Jeruzsálemig, ott belépett egy szerzetesrendbe, és így megmenekült a további bosszútól.
Theodora ügynökei november végén visszahozták Theodosiust Cilíciából. Megérkezését Theodora nem közölte rögtön úrnőmmel, csak a legközelebbi kihallgatása végén szólt hozzá vidáman:
– Legdrágább Antoninám, igen figyelemre méltó gyöngy jutott éppen most a birtokomba, és szeretném, ha megmondanád róla a véleményed. Gyere velem, és nézd meg szakértői szemmel.
A szobában pedig, ahová Theodora vezette, ott találta Theodosiust, akin kalandjai nem hagytak mélyebb nyomot; vidáman játszadozott a kereveten az egyik palotai macskával. Szegény úrnőm szinte elnémult meglepetésében, mert sohasem tudta elhinni Photiusnak azt az állítását, hogy Theodosiusnak nem esett bántódása Ciliciában.
Theodora most egyedül hagyta őket, miután megígérte, hogy szenvedései és a rászórt rágalmak kárpótlásául Theodosiust kinevezteti tábornoknak. Meghívta, hogy biztonság okából a palotának ugyanabban a szárnyában lakjon, ahol ő. Így végződött ez a rossz év. Belizár és úrnőm még mindig haragban voltak. A következő évben, a mi Urunk ötszáznegyvenkettedik esztendejének kora tavaszán Khosrou király újra átkelt a határon. Ezúttal olyan nagy hadsereget hozott magával, mint még soha eddig, csaknem kétszázezer embert. Seregeiben több hadosztály fehér hun is szolgált, akiket Justinianus sikertelenül próbált megvesztegetni, hogy Khosrou ellen hadakozzanak. A hunok értesülve az előző évi sikeres szíriai betörésről, a zsákmány reményében önként vállalkoztak arra, hogy csatlakoznak Khosrouhoz. Khosrou újra a déli útvonalat választotta, az Eufrates jobb partján. Mivel Szíriát már megfosztotta minden aranyától és ezüstjétől, elhatározta, hogy ott nem vesztegeti az időt, hanem egyenesen tovább vonul Palesztinába. Most, hogy Antiochia elpusztult, kétségkívül Jeruzsálem volt Kelet leggazdagabb városa. A szent helyek csak úgy csillogtak a sok kincstől, és a nagy zarándokforgalom mesésen gazdaggá tette mind a zsidó, mind a keresztény lakosságot.
Belizár visszahívása után Boutzes lett a keleti csapatok főparancsnoka. De Boutzes kis seregével bezárkózott Hierapolis varába, és még felderítőket sem mert kiküldeni, hogy legalább értesüljön Khosrou előrehaladásáról. Justinianustól legalább ötvenezer főnyi megerősítést kért, noha tudta, hogy egy ilyen sereg felállításához Justinianus kénytelen lenne a hazai tartományokat teljesen megfosztani helyőrségüktől. Nemrégen ugyanis nagy expedíciós sereget kellett küldenie Itáliába, s a tényleges csapatoknak már minden rendelkezésre álló tartalékát felhasználta. Justinianus maga elé hívatta Belizárt, és így szólt hozzá:
– Leghűségesebb és legkitűnőbb tábornok! Megbocsátjuk neked mindazt a rosszat, amit ellenünk tettél a múltban, és csak jó szolgálataidra emlékezünk. Szedd össze hát embereidet és siess tüstént Szíriába, hogy megvedd szent városunkat, Jeruzsálemet e pogány király ellen, aki – műit tábornokunk, Boutzes közli velünk – már előre kérkedik, hogy a város még a húsvéti ünnepek előtt az övé lesz. Ha megteszed, amire kérünk, örökké fogunk szeretni.
Belizár túlságosan tisztességtudó alattvaló volt ahhoz, hogy vitatkozzék császárával és hangoztassa, hogy ő soha semmi rosszat nem tett ellene. A szemrehányást tehát lenyelte. Az volt a véleménye, hogy amíg valaki becsületes és lelkiismeretes, az efféle sértések ártalmatlanul lepattannak róla. Egy keresztény mondás szerint, ha valaki megbocsátó és a rossz tettet jóval viszonozza, „eleven szenet gyűjt ellensége fejére”. Eszerint Justinianus hajának állandóan meg kellett volna perzselődnie Belizár példátlan szolgálatainak hevétől. Furcsa paradoxon: ha Belizár valami kis forradalmi hajlandósága, sértett büszkesége vagy elszenvedett katonai veresége folytán hasonló lett volna Justinianus többi tábornokához, szóval ha neki is lett volna mit megbocsátani, akkor minden rendben lett volna. De az ilyen Justinianus-féle embert semmi sem bosszantja annyira, mint az, hogy hírneve fenntartása és trónjának biztonsága érdekében olyan férfira kell támaszkodnia, aki minden tekintetben nemcsak összehasonlíthatatlanul királyibb nála, hanem még ráadásul hibákat sem követ el. Belizár újra meg újra véghezvitte a látszólag lehetetlent, és Justinianus egyre megalázottabbnak érezte magát, hogy ily súlyosan le van neki kötelezve. Erről még többször kell írnom történetem befejezése előtt.
Belizár húsz emberrel indult el Hierapolisba. Váltott lovakkal nyolcvan mérföldet tett meg naponta. Háziezrede maradványát utasította, hogy kövesse, amilyen gyorsan csak tudja. Ciliciában pedig áthaladtában összegyűjtött ezerötszáz katonát, akik már teljesen felgyógyultak betegségükből. Előreküldött futárja, aki minden postaállomáson a leggyorsabb lovat kapta, három nappal előbb érkezett meg Hierapolisba, jelezve közeledését. Amint Belizár átkelt, Cilicia és Szíria határán, a futár már várta Boutzes levelével, amelyben a tábornok kérte, hogy keressen menedéket ő is Hierapolisban, és segítsen neki a vár megvédésében. „A leglényegesebb, hogy biztonságban légy, és ne kockáztasd elfogatásodat, mert a perzsák ezt nagyobb diadalnak tartanák egy egész tartomány elfoglalásánál.” Belizár jellemző választ adott:
„Nem tudod talán, hogy Khosrou király Jeruzsálem elfoglalásával fenyegetőzik? Abban biztos lehetsz, hogy én sohasem bocsátkozom csatába, ha elkerülhetem, de biztonságot keresni Hierapolisban, mialatt a perzsák Jeruzsálem felé vonulnak olyan vidéken, amelyen alig van katonaság: ezt árulásnak tartanám. Csatlakozz hozzám Carchemisban minden embereddel. Jobb nyílt helyen szembekerülni Khosrou királlyal. Ötszáz ember elég lesz Hierapolis védelmére.”
Belizár tábort vert Carchemisnál. A folyó alsó szakaszáról füstjellel már értesítették, hogy Khosrou király seregében több gyaloghadosztály van. Ebből úgy gondolta, hogy Khosrou ezúttal nem akar átcsapni a sivatagon Chalcisba, hanem a folyó mentén Zeugmáig akar haladni, ahonnan kényelmes, erődökkel nem védett út vezet Antiochiáig. De mielőtt Zeugmába érkezne, Khosrou kénytelen elhaladni Hierapolis és Carchemis mellett Carchemis egynapi járóföldnyire van Zeugmától, a folyó mentén lefelé haladva, míg Hierapolis három napnyira és tőle kissé nyugatra fekszik. Belizár úgy gondolkozott, hogy Khosrout nagyon meg fogja zavarni, ha ellenállással találkozik majd Carchemisben, ebben a nyílt városban, hiszen tudomása szerint megérkezett Carchemisba a háziezred maradék ötezer embere, Boutzes is eljött Hierapolisból ötezer főből álló seregével, Zeugmából és Carrhaeből pedig kétezer ember csatlakozott hozzá, így összesen tizenháromezren voltak.
Khosrou király, aki kétszázezer emberével igen lassan haladt előre, ekkorra Barbalissusba ért, ahol az Eufrates derékszögben elfordul. Nem tudta magát elhatározni, hogy mitévő legyen. Arra számított, hogy közeledésének puszta hírére mindenütt eltakarodnak az útjából, de felderítő őrsei jelentették, hogy nagy római sereg táborozik Carchemisnál Belizár parancsnoksága alatt. Most már nem csaphatott be Palesztinába egyedül a lovasságával, hátrahagyva a gyalogságát, amely városfalak és lovasság védelme nélkül könnyű prédájául esne az ellenségnek. Igaz, előnyomulhatna felfelé a folyó mentén, és megütközhetne ezzel a hadsereggel Carchemisnál, de nem volna-e helyesebb előbb elfoglalni Hierapolist, amely az oldalát fenyegeti? De előfordult-e valaha, hogy Belizár csatát vesztett védekező állásban? Ha legalább tudná, milyen seregek fölött rendelkezik Belizár, akkor eldöntené, hogy megkockáztassa-e a csatát vagy sem. Így hát követet küldött Belizárhoz színleg béketárgyalások végett, de valójában azzal az utasítással, hogy jól nézzen körül, és tegyen jelentést a császári sereg állapotáról.
Amikor Belizárt figyelmeztették, hogy követ indult hozzá, rögtön megsejtette a perzsa király igazi szándékát. Háziezredével kivonult Carchemisból néhány mérföldnyire, egy dombon letáborozott, s nagy gonddal felkészült a követ fogadására. Parancsára egyetlen katonája sem viselt páncélt, sisakot vagy pajzsot, mindegyik csak valamilyen könnyű fegyvert hordott magánál – baltát, íjat, lándzsát, már aszerint, hogy ki melyik nációhoz tartozott –, s valamennyien tiszta fehér vászontunikát és nadrágot öltöttek magukra.
Amint a követ, egy mágus, a folyóparti úton lovagolva, aznap délután odaérkezett, arra lett figyelmes, hogy pompás paripákon nyargaló, sötétbőrű, horgas orrú férfiak kergetnek egy nyulat. Vezetőjük dárdát hajított a fürgén iramló tapsifülesre, és nagyszerűen el is találta. A követre ügyet sem vetettek, amíg az nem köszöntötte őket. A perzsa szavakra tábori latin nyelven válaszoltak, de a mágus megértette. Megtudta, hogy ezek a sötétbőrű emberek mórok – nem asszírok, mint gondolta –, s hogy a Herkules oszlopain túlról jöttek.
– Miképpen történt, hogy ily messze elkerültetek hazátoktól? – kérdezte a követ meglepődötten.
– Ó – felelték –, Belizár megadásra kényszerítette királyunkat, mi meg örömmel álltunk a szolgálatába. Gazdaggá és híressé tett ő bennünket. De ki vagy te?
– Én a perzsák nagykirályának követe vagyok.
– Ó, igen, értjük – válaszolták illedelmesen. – Annak a királynak a követe vagy, akinek seregeit a mi Belizár urunk megverte Darasnál és Sisauranumnál. Urunkkal akarsz talán beszélni? Igen vendégszerető ember. Ha kívánod, szívesen elkísérünk a sátráig.
Előrementek, és nemsokára egy lapályos részre értek, ahol két lovascsoport tompa fegyverekkel lándzsaharcot vívott egymás ellen. Az egyik csoport szőke, vörösre cserzett arcú, a másik pedig gesztenyebarna hajú, finom vonású férfiakból állt. De valamennyien magas, erős férfiak voltak, nagy, erős lovakon ültek. A követ megkérdezte:
– Kicsodák ezek?
– Ezek? Osztrogótok ás a vandálok. A vandálok Észak-Afrika partjairól valók, Karthago környékéről, amelyet a mi urunk, Belizár visszaszerzett a birodalomnak. A gótok viszont Itáliából származnak, mert mint bizonyára tudod, Itáliát is meghódítottuk. Akarod őket közelebbről megnézni? Új jövevények a világ e táján.
A mór két ujját szájába dugva füttyentett, mire a vandálok és a gótok egy része odalovagolt. A követ hozzájuk fordult:
– Ti ugye foglyok vagytok, s kényszerítettek benneteket, hogy a rómaiak császárjának szolgáljatok?
Az egyik gót válaszolt:
– Senki sem kényszerített, hogy szolgáljunk. Saját akaratunkból szolgáljuk Belizár urunkat, mert ő megtanít bennünket a tökéletes hadviselés művészetére. Ha majd hazatérünk, nagy lesz a becsületünk.
Ezután a ferde szemű, rövid lábú hunok egy csoportja vágtatott el vad kiáltozással a követ mellett. Megtudta, hogy azok heruliánusok, a Fekete-tenger túlsó partjairól, ők is nagy tisztelettel dicsérték Belizárt. Amerre csak nézett a mágus, mindenfelé a háziezred csapatait látta gyakorlatozni a lapályon lándzsával döfködtek, célba lőttek, lóhátról birkóztak, sőt némelyek lóhátról bőrlabdát kergettek kampós botokkal.
Ekkor hirtelen riadót fújtak. Minden játék és gyakorlat egy pillanat alatt abbamaradt, valamennyi csapat gyorsan felsorakozott zászlója alatt, és máris vágtatott századához. Újabb kürtjelre a századok gyorsan és szabályosan kettős rendekben, két hosszú vonalban felállva sorfalat képeztek a fogadtatáshoz. A követ ellovagolt köztük, és azt hiszem, nem érezte magát valami kitűnően. Hatezer ember állt kétoldalt, és talán még sohasem összpontosítottak egyetlen seregbe ennyi válogatott embert. Látszott rajtuk, hogy sokkal kevésbé kíváncsiak a követre, mint a követ órájuk, s hogy mohón várják a pillanatot, amikor visszatérhetnek játékaikhoz. A domb tetején állt Belizár egyszerű vászonsátra. Belizár a sátor előtt ült egy fatönkön, még tábornoki köpenye sem volt rajta, fehér vászontunikát viselt ő is, mint emberei, és úgy látszott, mintha a világon semmi gondja sem volna. Miután üdvözölte a követet, a kürtössel „Oszolj!”-t fúvatott. A hatezer ember üdvrivalgással tért vissza a mezőre.
A követ csodálkozott.
– Csakugyan te vagy Belizár? Azt hittem, hogy aranyos páncélzatú férfit fogok látni, körülvéve piros selyembe öltöztetett szolgák seregével.
– Ha királyi gazdád értesített volna közeledésedről – felelte Belizár –, szertartásosabb fogadtatásban részesítettünk volna, nem ilyen dísztelen öltözékben. De katonák vagyunk, nem udvaroncok, nem viselünk bíbort és aranyat.
A követ átadta az üzenetet: a nagy király, noha seregeinek száma temérdek, szeretne békéről tárgyalni. Belizár csöndesen elnevette magát.
– Sok országban küzdöttem, sok furcsa szokást figyeltem meg, de ilyen esettel még nem volt dolgom. Egy király, aki nagy erőfeszítéssel kétszázezer embert hoz magával, csak azért, hogy békefeltételekről beszéljen! Közöld királyi gazdáddal, hogy bármilyen vendégszerető is országunk, nem tud vendégül látni ilyen roppant méretű kíséretet. Ha majd hazaküldte őket, baráti módon fogok vele a békéről beszélgetni. Hajlandó vagyok ötnapi fegyverszünetet adni neki, hogy seregeit hazaküldhesse az Eufratesen át. Köszönöm, kegyelmes uram, hogy meglátogattál bennünket.
A követ visszatért, és nyomban jelentette Khosrounak:
– Uram, királyom, az a tanácsom, hogy fordulj tüstént vissza. Ha főseregük csak a legkisebb mértékben is hasonlít az élcsapatra, akkor elvesztél. Ilyen fegyelmet, ilyen férfiasságot, ilyen ügyességet a fegyverforgatásban soha életemben nem láttam. Azonkívül nyilvánvaló, hogy igen sokan vannak, különben nem merészelnének olyan védtelen városra támaszkodni, amilyen Carchemis, s nem viselkednének akkora nemtörődömséggel a tábori előőrsi szolgálatban. Ami pedig tábornokukat, Belizárt illeti, én mágus vagyok, olvasni tudok az emberek lelkében. Látom, hogy benne összpontosulnak mindazok a katonai és erkölcsi erényeit, amelyeket a mi őseink annyira tisztellek. Nem kockáztathatod meg a csatát egy ilyen emberrel. Elég a legkisebb hibát elkövetned, hogy egyetlen katonád se lássa meg újra Babylont.
Khosrou hitt a követnek, mert az minden hízelgés nélkül beszélt. Elhatározta, hogy visszafordul, noha még ez is veszedelmesnek látszott, amikor Belizár serege fenyegeti a visszavonulását. A legközelebbi út hazafele az Eufratesen át és Mezopotámián keresztül vezetett, de a folyó partján távolabb tíz-húsz kisebb római lovascsapatot látott, amelyekről – minthogy állandóan füstjeleket adtak hátrafelé a lapályon Edessa irányában – valószínűnek tartotta, hogy egy másik sereg előőrsei. Nem merészelte megkockáztatni az átkelést, félt, hogy éppen átkelés közben támadják majd meg, pedig ez a „másik sereg” nem is létezett. Khosrou csupán Belizár carrhaei seregének ezer emberét látta, akik kapott parancsukhoz híven a lehető legfeltűnőbben viselkedtek. De a mágus hangsúlyozta, hogy Belizár még sohasem szegte meg a szavát, és ha Khosrou király a felajánlott öt napon belül átkel, semmi baja sem fog történni.
Khosrou zavartalanul, de nagy sietve átkelt a folyón. A perzsa seregek mindig visznek magukkal hídanyagot, egymáshoz kapcsolható rövid gerendákat, így a legszélesebb és leggyorsabb sodrú folyó sem jelent számukra akadályt.
Amint biztonságban átjutottak a másik partra, Khosrou üzenetet küldött Belizárnak, kérve, hogy küldjön követet a békefeltételek megbeszélésére, ahogyan megígérte.
Belizár ekkor maga is minden seregével átkelt, az Eufratesen Zeugmánál. Követével megüzente Khosrou királynak, hogy amennyiben a visszavonuló perzsa hadsereg nem okoz károkat római területen, Justinianus hajlandó lesz elfogadni azokat a békefeltételekét, amelyekről a múlt évben beszéltek.
Khosrou beleegyezett, és másnap megindult hazafelé. A képzelt seregtől való félelmében azonban nem mert Mezopotámián át vonulni, hanem az Eufrates bal partján haladt visszafelé, de a hosszú útra való tekintettel csökkentenie kellett emberei élelmiszer-adagjait. Belizár mindig egy napi járóföldre mögötte maradva követte, mint ahogy sok évvel azelőtt tette Azareth perzsa tábornokkal. De amikor éppen a Barbalissusszal átellenben levő ponthoz érkezett, kénytelen volt visszafordulni; a császár őt magát és majdnem mindegyik tábornokát ellentmondást nem tűrő rendelettel visszaparancsolta Konstantinápolyba.
Az üldözést nem bízhatta rá semelyik hátramaradó tisztjére. Amikor Khosrou király észrevette, hogy többé nem követik, Callinicum felé vette útját, és a várost minden nehézség nélkül elfoglalta. A város szerencsétlenségére Justinianus nemrég rendelte el a falak kijavítását, és a kőművesek éppen lebontották az egyik fal felét, hogy erősebbre építsék. A helyőrség nem tudta elzárni a rést, s így elmenekült. Khosrou, hogy mégse térjen haza üres kézzel, megszegve ígéretét, Callinicum egész lakosságát fogságba hurcolta, a várost teljesen lerombolta, így a fehér hunok mégis megkapták a zsákmányt, amelyre számítottak.
Palesztina mindenesetre megmenekült.
Belizár később beismerte, hogy Carchemisnál negyvenezer embernél kevesebbel nem tudott volna a siker reményében szembeszállni a perzsákkal, neki pedig akkor alig tizenkétezer embere volt. Carchemisnál aratta legkedvesebb győzelmét, ezt sokszor mondogatta. Fegyvertelen háziezredével visszafordított kétszázezer perzsát, és közben egyetlen embert sem vesztett. S hozzátette:
– A perzsák tengernyi sokan voltak, de megijesztettük őket fegyverzörgésünkkel és kürtjeink harsogásával.
KEGYVESZTETTSÉG
Senki se higgye, hogy Belizárt azért hívták vissza Keletről, mintha vértelen és dicsőséges carchemisi győzelméért a császár fényesen meg akarta volna jutalmazni. A körülmények, amelyek visszahívásához vezettek, korántsem voltak kellemesek. Minden késlekedés nélkül beszámolok róluk.
Abban az évben tört ki a bubo-pestis járvány. Azóta, hogy ezer évvel ezelőtt Thucydides történetíró beszámolt erről az Athénban fellépő járványról, ilyen alapos pusztítást még nem okozott. A háború és a járvány között szoros a kapcsolat. Nemcsak a háborúval járó közvetlen fertőzési okokra gondolok – a temetetlen holttestekre, a lerombolt vízvezetékekre, az elhanyagolt közegészségügyre –, hanem arra is, hogy a háború izgalmai meggyengítik a szellemet, és így a test tehetetlen prédája lesz mindenféle rossz fizikai behatásnak. Az orvosok teljességgel tehetetlenek, a járvány válogatás nélkül elérhet mindenkit, és tünetei borzalmasak.
A bubo-pestist eredetileg Kínából hurcolták be az előző év vége felé egy szőnyegrakományban, amelyet egy egyiptomi kereskedőnek küldtek Pelusiumba. A kereskedő megbetegedett, de a kór természetét nem ismerték fel, mert első tünetei enyhék, és nem kíséri őket láz. Az illető megfertőzte családját és kereskedőtársait, még mielőtt testén megjelentek azok a jellegzetes daganatok, amelyekről a betegséget elnevezték. Pelusiumban nemsokára ezrével fordultak elő a megbetegedések. Innen a ragály nyugatra, Alexandria felé terjedt, északon pedig behatolt Palesztinába. Tavasszal a gabonaszállító hajók Konstantinápolyba vitték a fertőzést; mi úrnőmmel együtt ott tartózkodtunk akkor. A gabonaszállító hajók mindig tele vannak patkánnyal, a patkányok pedig könnyen megfertőződnek, és a gyilkos csírákat a szőrzetükben viszik tova. A hajópatkányok átvitték a fertőzést az Aranyszarv-kikötő párkányaira, amelyeknek se szeri, se száma, ezek pedig a csatornapatkányokra, s így a járvány elterjedt az egész városban. Eleinte nem fordult elő több mint napi tíz eset, de csakhamar százra, aztán ezerre és végül a nyár derekán tíz-húszezerre emelkedett a számuk naponta.
A daganatok rendszerint a lágyékon keletkeztek, de ugyanúgy a hónaljban is és egyes esetekben a fül mögött. A betegség későbbi stádiumában a szimptómák rendkívüli változatosságot mutattak fel. Némely beteg mély kómába, fél-önkívületi állapotba esett. Evett vagy ivott, sőt egyéb megszokott tevékenységét is elvégezte, ha arra valaki felszólította – persze ehhez arra volt szükség, hogy legyenek barátai vagy hűséges rabszolgái, akik őt ápolják – de egyébként úgy viselkedett, mint az alvajáró, senkit fel nem ismert, semmit észre nem vett, ernyedten lézengett, és még az idő múlásának sem volt tudatában. Másokon Viszont vad delírium vett erőt. Ezeket az ágyaikhoz kellett szíjazni, mert különben az utcákon rohangáltak visítozva, üvöltözve, hogy az ördög van a házukban vagy talán a hunok törtek be a lakásukba – sokan közülük a kikötőbe rohantak és a tengerbe ölték magukat. Sok esetben előfordult, hogy sem kóma, sem delírium nem lépett fel, a betegek megtartották szellemi frissességüket, amíg a daganat el nem üszkösödött; akkor aztán beálltak a szörnyű kínok, melyektől csak a halál szabadította meg őket. Megint más esetekben fájdalom sem mutatkozott, és a halál oly békésen következett be, mint az öregkorban. Sokszor az egész test tele lett fekete, borsónagyságú kiütésekkel, máskor viszont vért hánytak; persze, amint e tünetek közül bármelyik fellépett, a halál mindig bekövetkezett.
Sokan tökéletesen immunisok maradtak a betegséggel szemben még az orvosok és a temetkezési emberek között is akadtak ilyenek, pedig azok ezerszámra kezelték a betegeket, illetve vitték el a halottakat; míg mások, akik az első vészjelre Thrácia dombjaira menekültek és ott éltek a tiszta levegőn, emberektől távol, meghaltak. A betegségre való hajlam, az ellenállóképesség és a tüneti jellegzetességek: mind kikutathatatlanok voltak, nem lehetett őket kapcsolatba hozni nemmel, életkorral, társadalmi osztállyal, hivatással, hittel vagy fajjal.
Mielőtt a járvány erőre kapott volna, a halottakat a szokásos szertartással temették el, mindegyik család maga gondoskodott saját halottairól. De hamar lehetetlenné vált az ilyen kegyeletes szertartás: éjszakánként régi sírokat törtek fel, hogy oda dobálják az új halottakat. Végül ezrével akadtak házak – és ez alól a leggazdagabb polgárok háza sem volt kivétel –, ahol mindenki vagy meghalt vagy elmenekült, a holttestek meg ott rohadtak temetetlenül. Justinianus külön állami hivatalt állított fel a halottak eltakarítására. Gödröket ástak, azokban égették el az elhagyott holttesteket. Nemsokára azonban már nem akadt elég munkás e feladat elvégzésére. Akkor az Aranyszarv-öböl másik oldalán fekvő Sycae erődítmény tornyait használták fel sírkamrának; a halottakat egyszerűen bedobálták a tetőn vágott nyílásokon keresztül, míg csak a torony teljesen meg nem telt. A nyílásokat ugyan újra elzárták, mégis irtózatos bűz terjengett a városban, különösen amikor észak felől fújt a szél.
A járvány tetőpontján naponta több mint húszezer ember halt meg. A kereskedelem és az ipar teljesen megbénult a városban, társadalmi összejövetelekről vagy hasonlókról természetesen szó sem lehetett. Istentiszteleteket azonban továbbra is tartottak, s a zsúfolt templomok a fertőzésnek valóságos gócaivá váltak. A város élelmiszerellátása felmondta a szolgálatot, mert egyetlen gabonaszállító hajó kapitánya sem mert horgonyt vetni a kikötőben; a járvány különben a mezőgazdasági vidékekre is átterjedt. Ezren és ezren voltak olyanok, akik a járványtól megmenekültek ugyan, de most az éhhalálnak estek áldozatul. A vészes előjelek és látomások korszaka volt ez: az utcákon fényes nappal kísértetek jártak, és ami a legnagyobb csoda, először uralkodott béke a Kék és a Zöld párt között. A vezeklő gonosztevők nemesebbnek, erkölcsösebbnek és szeretetre méltóbbaknak mutatkoztak, mint bármikor azelőtt vagy azóta. Thedosius ezzel kapcsolatban megjegyezte úrnőmnek:
– Látod, keresztanyám, Miasszonyunknak, a Járványnak sokkal meggyőzőbb a hangja, mint Megváltónknak, az Úr Jézusnak.
Theodosius mindig megvető hangon beszélt a bennünket körülvevő borzalmakról, és úgy tüntette fel a dolgot, mintha az ő állandó jó egészsége inkább jó ízlés, mint jó szerencse dolga volna. Úrnőm és én is az immunitás áldásában részesedtünk. Hogy ez az egész házat átható gyakori kénégetésnek volt-e az eredménye vagy sem, nem tudom, de cselédtársaim közül is csak igen kevesen betegedtek meg. Más, hasonlóan szerencsés házak immunitásukat valamilyen keresztény ereklye vagy pogány csodaszer hatásának tulajdonították, de sokan hittek abban, hogy valamilyen különleges szer – például túró, citromos víz vagy ecetes lében pácolt szilva – fogyasztása tartotta tőlük távol a járványt.
Körülbelül abban az időben, amikor a halálozás lassan csökkenni kezdett, súgás-bugás kelt szárnyra a palotában. „Ő Szent Felsége, a császár is beteg. Eddig egyszerű hűlésnek tartották, de ma daganat jelent meg a lágyékán. Mély öntudatlanságban fekszik, még evésre sem lehet rávenni. Az orvosok már lemondtak az életéről.”
Egyszer csak szárnyra kelt a hír, mely gyorsan bejárta az egész birodalmat: „A császár halott.” Az emberek még ezekben a szörnyű időkben is – mert hiszen a járvány már majdnem minden diocézisra átterjedt – őszintén hálálkodtak Istennek, hogy a gonoszokat éppúgy sújtja, mint a jókat. És imádkoztak, hogy a következő császár legyen jobb az alattvalóihoz és hűségesebb a szavához. Belizárt a hír Carchemisben érte el – éppen az ötnapos fegyverszünet megkötése előtt. Tisztjei testületileg felkeresték, és megkérdezték:
– Kinek a parancsait fogod most követni?
Ő tüstént válaszolt, nehogy habozással vádolhassák:
– A választás a szenátus joga. De az én szavazatom Justinusé. Ő az elhunyt császár unokaöccse és egyben legközelebbi rokona, tehát az egész császári család legmagasabb rangú tagja.
Ez a Justinus nem Germanusnak, hanem Justinianus nővérének, Vigilantiának volt a fia. A tisztek azonban így folytatták:
– De uram, a hűségeskü, amelyet valamennyi tisztnek le kellett tennie, éppúgy vonatkozik Justinianus császárra, mint féleségére, Thedorára.
– Az meglehet, de én még a régi szöveg szerint, kizárólag Justinianusra esküdtem fel. Alkotmányellenes, hogy nő uralkodjék a maga jogán. Noha a császárné őfelségét igen tehetséges és energikus ügyintézőnek tartom, nem helyeslem, hogy kedvéért ezeréves szokással szakítsunk. Éspedig egyetlen okból: a gótok, az örmények, a mórok és a birodalom egyéb nációi sohasem tűrnék, hogy asszony uralkodjék rajtuk, és amíg csak Theodora élne, állandóan lázadoznának ellene.
Boutzes egyetértett ezzel, és hozzátette:
– A magam részéről, még ha nem is így állna a dolog, akkor sem volnék hajlandó engedelmeskedni Theodorának, aki (most már felségsértés nélkül beszélhetek, hiszen a császár halott) nem kisebb szörnyeteg, mint ő maga volt, sőt még vadabb és ravaszabb nála.
A többiek ugyanezen a nézeten voltak, de nem beszéltek ilyen nyíltan. Ekkor érkezett az újabb hír, hogy Justinianus mégsem halott. Noha hatvanadik évében járt (ezt tartják a legveszedelmesebb életkornak), annyira magához tért öntudatlanságából, hogy már megismerte Theodorát és Narsest. Ezenkívül a lágyékán támadt daganat, amely már igen nagyra nőtt, gennyesedésnek indult, ami jelétté, hogy megkezdődött a gyógyulás folyamata. A daganat aztán felfakadt, és a császár nemsokára talpra állt, csak beszédét zavarta nyelvének részleges megbénulása.
Míg ő maga öntudatlanságban feküdt, többek állítása szerint élő „fantazma-képe”, zöldeslila fényt árasztva magából, ide-oda suhant a palota folyosóin, könnyűszerrel áthatolt a bezárt ajtókon és falakon, néha hátborzongató módon lábbal előre kirepült a csukott ablakokon, majd lebegve visszatért, úgyhogy a testőrök meg a szolgák majd eszüket vesztették rémületükben. Két-három alkalommal még beszélni is hallották – állítólag mindig ezt ismételgette:
– Ó, édes Belzebub, uralkodók megváltója! Ne vigyél még el, Belzebub – hiszen akkor az angyal a magasba száll!
Némelyek erre, mások amarra magyarázták ezeket a szavakat, de néhányan megértették, hogy az angyal Belizár, akinek szárnyait Justinianus oly féltékenyen megnyeste.
De Belizárnak most már egy második császári ellensége is támadt. Mert azt, amit Carchemisnél mondott tábornokainak, titkos ellenségei, Élvhajhász János és Péter, kiforgatva és eltorzítva azonnal jelentették Theodorának; ezzel akartaik ellensúlyozni azt az esetleges vádat, hogy ők sem valami melegen támogatták a császárné trónutódlását. Ez volt tehát az ok, amiért Barbalissusból valamennyi tábornokot Konstantinápolyba idézték. Konstantinápolyban a járvány ereje kissé alábbhagyott már, és a városba visszatért a pártokra szakadozott vidám élet. Élénk érdeklődéssel várták a közelgő törvényszéki tárgyalást. Amint Belizár és a többi tábornok megérkezett, azonnal közölték velük, hogy parancs van letartóztatásukra. A vád: felségsértés. Belizárt ideiglenesen felmentették a keleti csapatok főparancsnoksága alól, ezt a tisztet most Márton látta el.
Belizár elképedt. Kijelentette, hogy bátran szembe mer nézni vádlóival, lelkiismerete nyugodt, mert nem mondott semmi olyasmit, amiből a hűtlenség vagy hazugság vádját lehetne ellene kovácsolni. Háziezrede tisztjeinek és katonáinak, akik elkísérték, a következő üzenetet küldte: – Úgy látszik, igazságtalanul megrágalmaztak őfelsége a császár előtt, de bízom benne, hogy rövidesen újra szabad ember leszek. Irántam való szeretetekre kérlek benneteket, tartózkodjatok mindenféle forradalmi vagy törvénysértő cselekedettől, mert az csak késleltetné szabadonbocsátásomat. Engedelmeskedjetek mindenben a császár tisztjeinek, és legyetek türelmesek.
A tárgyalást zárt ajtók mögött a palotában tartották; a bírósági határozatokból semmi sem került nyilvánosságra. A bírói székben Theodora ült. Belizár maga látta el a védelmét, és keresztkérdéseivel Élvhajhász Jánost és Pétert külön-külön addig faggatta, amíg azok egymásra nem cáfoltak. Megpróbálta arról is meggyőzni a bíróságot, hogy ez a két tábornok használhatatlan, mert veszekedésre hajlamosak, szeszélyesek, engedetlenek és hozzá még háládatlanok is. Elismerte, hogy nem tartotta tanácsosnak Theodora megválasztását egyedüli uralkodónak. De be tudta szolgáltatni a gyűlés jegyzőkönyvét, amelyet titkára vett fel, és amely bizonyította megjegyzéseinek ártatlan voltát. Hangoztatta, hogy ő csupán a római alkotmányhoz ragaszkodott. Theodora kénytelen volt belátni magában, hogy nem ítélheti el Belizárt felségsértés miatt. Mégis eltökélte magát, hogy amennyire csak lehet, ártani fog neki, amiért alárendeltjeinek nem őt javasolta Justinianus utódjául.
Élvhajhász János és Péter a trón iránt tanúsított hűségükért dicséretet, pénzjutalmat és új címeket kaptak.
Két-három tábornok, köztük Boutzes is, határozatlan időre börtönbe került, az ítélet szerint addig, „amíg őfelségéiknek tetszik”. Boutzest egy sötét verembe dobták, ahol senkivel sem tudta megosztani nyomorúságát, még börtönőreivel sem beszélhetett. Húsdarabokat és kenyeret dobtak be neki egyszer napjában, mint valami ketrecben tartott vadállatnak. Csak két év és négy hónap múlván eresztették szabadon. Ekkor a betegség már teljesen megtörte, járni nem tudott, csak négykézláb kúszott-mászott, tenyerei és térdei teljesen megkérgesedtek, haja kihullott, majdnem minden fogát elvesztette. Azonkívül a napvilágra való hirtelen visszatérés annyira megártott a szemének, hogy soha többé nem tudott olvasni, még a tárgyakat sem bírta tisztán megkülönböztetni. Szörnyen megbűnhődött hát Antiochia elhurcolt lakossága miatt, amelynek váltságdíját annak idején ellopta a jószívű edessaiaktól.
Belizárt a felségsértés vádja alól felmentették, de bűnösnek találták abban, hogy „elhitte és terjesztette a káros álhíreket” (Justinianus haláláról); hogy nem büntette meg Boutzest felségsértő szavaiért; és végül, mert engedte, hogy Callinicumot elfoglalják! Elcsapatását megerősítették, és minden vagyonát – földjét, élő és holt felszerelését, pénzét – elkobozták a kincstár javára.
Belizár méltóságteljesen hallgatta végig az ítéletet, nem is fellebbezett. Egyetlen megjegyzése az volt, hogy a vagyon nélkül nem tudja továbbra is felszereléssel ellátni, fizetni és élelmezni a háziezredet, amely oly sok háborúban hűségesen szolgálta a császárt.
Theodora így válaszolt:
– Ők háztartásod rabszolgáinak számítanak, tehát nem kell sorsúik miatt aggódnod. Elkobzott vagyonodba ők is beleértődnek.
Belizár egyetlen szóval sem válaszolt erre, de többen észrevették, hogy keze ökölbe szorult, s görcsösen behajlított ujjain, a bütykök egészen elfehéredtek. Szerette háziezrede embereit, s nehezen tudta elviselni azt a gondolatot, hogy most elveszik őket tőle, hogy durva lelkületű tábornokok majd rosszul bánnak velük. Theodora behívatta Narsest:
– A keleti seregek volt főparancsnokának, ennek a Belizárnak a rabszolgáit fel kell osztani a palota tábornokai és ezredesei között. Elsőnek te választhatsz. Ha marad néhány, akit a palotai tisztek közül senki sem vállal, a miniszterek kisorsolhatják maguk között.
Így Belizárnak igen nagy fájdalmára végig kellett néznie, hogyan válnak derék harcosai, akiket ő tökéletesített a hadviselés művészetében, ajtónállókká és piperkőc eunuchok cselédjeivé. Belizár nemcsak azt a félszázadát vesztette el, amely elkísérte őt Konstantinápolyba, hanem az egész háziezredét, mert az ottmaradtakat is visszavezényelték. Titokban nekik is üzent:
– Türelem, bajtársak, könyörgöm nektek! Minden jóra fordul nemsokára. Élvezzétek városi szabadságotokat, gyakorlatozzatok állandóan, ahogyan tanítottalak, ne mutassatok sajnálatot irántam, és ne vegyétek fel, ha sértegetnek. Türelem!
Engedelmeskedtek neki, bár csak kelletlenül. A városi csőcselek, amely közismert arról, hogy bármit is képtelen józanul megítélni, mint ahogy valamilyen cél mellett sem tud következetesen kitartani, eleinte titkos örömmel tárgyalta Belizár elítélését. A kocsmákban így okoskodtak: „Annyi biztos, hogy a császár és a császárné ezzel a háládatlanságukkal tönkretették önmagukat. A mi Belizárunk nem fog tűrni ilyen igazságtalanságot. Túlságosan merész és büszke férfiú ehhez. Csak várjatok: rövidesen hallunk majd róla, hogy a háziezred hirtelen fellázadt, és akkor a palota szent lakosztályai véres öldökléseknek színhelyei lesznek.”
Növekvő türelmetlenséggel vártak, de semmi a világon nem történt. És akkor utálkozással kezdték suttogni egymásnak, hogy egykori ideáljuk, dicső hősük, Belizár oly érthetetlen birkatürelemmel tűri felséges gazdáinak rosszakaratát és hálátlanságát, mint valami vezeklő csuhás. (Ezek varangyos béka módjára ott kucorognak cellájukban, a heti soros korbácsoló meg szöges korbácsával körbenjárva addig veri a hátukat, amíg régi sebeik ki nem újulnak.) A polgárok eleinte sajnálkozva vették körül az utcán Belizárt, s hangosan kifejezést adtak méltatlankodásuknak, de ő mérgesen leintette őket:
– Uraim, hallgassatok. Ez az ügy csak a császárra és énrám tartozik. Kérlek, engedjetek, és menjetek a dolgotokra.
Csekély számú kísérete mindössze négy-öt fiatal tisztből állott, akik hűségesen kitartottak mellette, noha Narses figyelmeztette őket, hogy ezzel magukra vonják a császár gyanakvását, s elvesztik minden előlépési esélyüket. Minden más régi bajtársa gondosan elkerülte, hogy köszönjön neki, pedig ha élére állt volna egy felkelésnek, valamennyien azonnal csatlakoztak volna hozzá. A Bika tér közelében bérelt magának egy silány lakást, a Vigadó tőszomszédságában. Ez a Vigadó tulajdonképpen a központi kút köré épített csarnokok sorozata, s e csarnokokat egyes alkalmakra bérlik ki olyan családok, melyeknek lakása túlságosan szűk esküvőre, halotti torra és más ünnepségekre. Még itt is ugyanazoknak a fiatal tiszteknek a támogatására szorult. Ha ők nincsenek, kénytelen lett volna azért a bizonyos falapocskába vésett igazolványért folyamodni, melynek tulajdonosai munkanélküli segélyben részesülnek. Theodora nemcsak városi vagyonától fosztotta meg, hanem azokat a pénzeket is elkoboztatta tőle, melyeket Belizár Edessában helyezett letétbe hadi célokra.
Mindennap elment a palotába, hogy tisztelegjen a császár előtt úgy, ahogy mindig szokta. Justinianus gunyoros és sértő megjegyzésekkel mindenképpen ki akarta hozni a sodrából, szerette volna, ha fellázad ellene, mert már nem bírta Belizár hallatlan türelmét. Egy reggel nem volt hajlandó fogadni Belizárt, nagyfokú hivatalos elfoglaltságára hivatkozott, és utasította, hogy várjon estig a palota kapuja előtt. Belizár engedelmeskedett, egész nap a kapu előtt állt anélkül, hogy egy falatot evett volna, kitéve a közönség tolakodó kíváncsiságának. Ekkor a csőcselék, amely találkozva nyomorult szolgai megalázkodásnak tartotta viselkedését, megdobálta rothadt gyümölccsel és mocsokkal, úgyhogy patríciusi öltönye szégyenletesen bemocskolódott. Egyetlen szót sem szólt, és még csali le sem hajolt, hogy kikerülje a rádobált tárgyakat. De alaposan elbánt egy szemtelen fickóval, aki mögéje lopódzott a fal mellett, hogy megráncigálja a szakállát. Belizár megragadta a nadrágjánál fogva, és nagy távolságra elhajította. Azt mondják, hogy a fickó még hosszú évek múlva sem heverte ki sérüléseit.
Alkonyatkor végre beengedték a palotába. Belizár engedélyt kért, hogy kérvényt nyújthasson be a császárnak. Justinianus hozzájárult: foglalkozni fog a kérvénnyel, mondta. Remélte, hogy végre sikerült nyílt méltatlankodásra bírnia Belizárt. De csalódott. Belizár csak egy új öltönyt kért, hogy rendesen jelenhessen meg a legközelebbi kihallgatáson. Justinianus csípősen válaszolt:
– Hol van nekünk arra pénzünk, nemes Belizár, hogy téged ruházzunk? Ha nem engedheted meg magadnak, hogy tisztességesen öltözködj, akkor legjobb lesz, ha nevedet kihúzzuk a patríciusok sorából: így fel leszel mentve minden szertartási kötelezettség alól.
Belizár mélyen meghajolt:
– Bármilyen rangban vagy minőségben szolgálhatom Felségedet, számíthat arra, hogy kötelességemet hűségesen teljesítem.
Nevét törölték a patríciusok sorából, és Belizár hosszú hónapokon át nem tért vissza a palotába.
Úrnőm ez idő alatt természetesen továbbra is élvezte Theodora barátságát. Az ő vagyonát nem kobozták el, sőt még gazdagabb lett, mert Belizár birtokaiból sokat neki adományoztak, köztük a rufinianaei nagy latifundiumot. Sokkal nagyobb közönyt színlelt férje nyomorúságával szemben, mint amilyet valósággal érzett – ezt tudom. A magam részéről sohasem tettem neki említést Belizár ügyeiről, ha elkerülhettem. És amikor ő maga célzott rájuk, gondosan vigyáztam arra, hogy ne kompromittáljam magam valamilyen állásfoglalással. De a vérem forrt, amikor láttam, hogy Theodosiust mennyire felmagasztalják Belizár rovására. Theodosius nagy legény volt akkor a palotában. Ha kivonult valahova, a háziezred négyszáz thrákjából álló uszálya kísérte; ezzel Theodora ajándékozta meg őt. Állandóan bizalmas megbeszélésre vonult vissza Theodorával, mert ő lett a palotai szórakozások fő szertartásmestere.
S most történt valami, aminek titkáról sokféle változat van forgalomban. Némelyik hihető, másik nevetséges, de egyik sem hiteles. Bármiképp történt is, a lényeg az, hogy Theodosius Szent István napján, vagyis a karácsony utáni napon vérhasban hirtelen meghalt. Hogy véletlenség volt-e, vagy talán megmérgezték a karácsonyi lakomán, és ha igen, ki tette – sohasem derült ki. Az a kevés ember, aki látta a holttestét, hajlott arra a meggyőződésre, hogy megmérgezték.
Annyit mindenesetre nyugodtan állíthatok: halálát nem lehet Belizár számlájára írni, és Photius egyik barátja sem felelős érte. Nincs a hihetőség határán kívül, hogy valamelyik szolgálatkész cseléd úrnőmnek ilyen irányú kívánságát vélte ezzel teljesíteni. Ezt a verziót nem tudom fejtegetni. Mondanom sem kell, hogy éppen rám, Eugeniusra, persze soha senki sem gyanakodott.
– Úrnőm érzelmei Theodosius halálával kapcsolatban igen vegyesek voltak. Az utóbbi időben megváltozott irányában, mégpedig elég furcsa hirtelenséggel. Okkal vagy ok nélkül, de úrrá lett benne az a meggyőződés, hogy kedvence ugyanúgy, mint annak idején őnála, most Theodoránál alkalmazta udvaronci művészetét, és az ő szeretője lett. Tény, hogy az utóbbi időben igen közömbösnek mutatkozott úrnőmmel szemben, és ez nagyon bosszanthatta. Úrnőm persze vigyázott arra, hogy fájdalmát mindenki elől elrejtse.
Theodora könnyen túltette magát a haláleseten. Még az oka iránt sem érdeklődött. Együttérzése azonban őszintének tűnt, osztozott úrnőm fájdalmában, és színlelte, mintha fogalma sem volna arról, hogy Antonina olyan keserű féltékenységet táplált vele szemben. Egyesek azt mondják, azért vette látszólag oly könnyedén a dolgot, mert nem akarta megadni Justinianusnak azt az elégtételt, hogy gyászolni lássa. Mások szerint maga a császár gyilkoltatta meg Theodosiust féltékenységből, és azt állították, hogy Theodorát igenis mélyen megrendítette Theodosius halála. De hát ez mind csak badar beszéd.
Úrnőm mély melankóliába esett, az álmatlanság és étvágytalanság annyira lesoványította, hogy tíz évvel idősebbnek látszott a koránál; ekkor töltötte be negyvenkettedik életévét.
Egy nap, amikor beléptem az öltözőjébe, sírástól vörösre duzzadt szemmel nézett rám. Gyakran láttam őt komornak, aggodalmaskodónak, dühösnek vagy kétségbeesettnek, de sírni kislánykora óta nem láttam. Gyengéden szóltam hozzá:
– Úrnőm, én voltam az első rabszolgád, és egész életemben megőriztem irántad való hűségemet. Mindennél jobban szeretlek a világon, és szívesen meghalnék érted, ezt magad is tudod. Engedd, hogy osztozzam bánatodban! Mondd meg az okát. Ó, Antonina úrhölgy, szívem összeszorul, amikor sírni látlak.
Könnyei újra kibuggyantak, de nem válaszolt. Ekkor megkérdeztem:
– Úrnőm, legdrágább úrnőm! Theodosiust gyászolod?
Erre már hangosan felsírt.
– Nem, Eugenius, hű barátom, nem! Hérára és Aphroditére mondom, hogy nem. Nem Theodosiusra gondolok, hanem férjemre, Belizárra. Ki kell öntenem a szívem előtted, mint a régirégi időikben, mert különben belepusztulok ebbe a hallgatásba. Ó, drága Eugenius! Mindenemet a világon odaadnám, ha az a hamis Theodosius soha nem került volna az utamba. Belizár volt mindig az én igaz szerelmem, és most én tettem őt tönkre, őrült módra teljesen tönkretettem. És őrültségemet már nem is lehet helyrehozni.
Vele sírtam.
– Azonnal ki kell békülnötök! – kiáltottam.
– Lehetetlen, Eugenius, ezt nem engedi sem az ő büszkesége, sem az enyém. De különben is, Theodora nem bocsátott meg Belizárnak, a császár pedig mindenkinél jobban gyűlöli őt.
Kis gondolkozás után így szóltam:
– Azt hiszem, értem az egész ügyet, és meg tudnám, találni a kivezető utat.
– Nincs kivezető út, Eugenius.
De én rá sem hederítettem az ellenvetésre, és merészen folytattam:
– Úrnőm! Úgy képzelem, ha elmennék Belizárhoz és közölném vele azt, amit, azt hiszem, sohasem mondtak meg neki, hogy tudniillik Photius kínzás közben bevallotta, miszerint csak rágalmazott téged; és ha megesküdnék előtte, hogy Theodosius sohasem volt a szeretőd; és ha megmondanám neki még azt is, hogy Kappadóciai Jánosnak csak a császárné parancsára esküdtél meg – hiszen így volt, ugyebár -; és hogy már bocsánatot is kértél Istentől ezért és más istenkáromlásaidért – nem tennéd meg rögtön, legdrágább úrnőm, hogy Belizárt megnyugtasd? -; és hogy ő téged sokkal erősebben megsértett, mint te őt…
– Ó, bölcs Eugenius, áldásom kísérjen utadon. Igen. Bocsánatot fogok kérni Istentől. Botorság volna hagyni, hogy ilyen apróság az utamba álljon. Mondd el neki mindazt, amit itt elmondtál. És aztán ha elfeledkezik büszkeségéről és haragjáról, biztosíthatod, hogy én sohasem szerettem mást, csak őt, és nem fogok addig nyugodni, amíg szabadságát és becsületét vissza nem kapja, és akkor soha többé el nem válunk egymástól.
– A császárnéhoz akarsz fordulni?
– Igen. Emlékeztetni fogom azokra a szolgálatokra, amelyeket nemrég tettem neki Kappadóciai János ügyében, felidézem régi barátságunkat, és azt a barátságot, amely az ő apja, a medvemester és az enyém, a kocsiversenyző között fennállott…
De én így szóltam:
– Legdrágább úrnőm, volna egy újabb indítványom. Azt hiszem, olyan helyzetben vagyok, hogy magam el tudnám intézni Kappadóciai János teljes tönkretételét. Ha ez megtörténik, és te majd azt mondod, hogy ez a te műved, a császárné bizonyára minden kérésedet teljesíteni fogja.
– Hogyan? – kérdezte mohón. – Hogyan tudod ezt elintézni?
– Ma délután egy kocsmában beszédbe elegyedtem egy szegény cyzicusi fiatalemberrel; sorvadásos betegségben szenved, már nincs sok hátra az életéből? Őt és egész családját – öreg nagyszüleit, feleségét és három kisgyermekét – a cyzicusi püspök parancsára kilakoltatták otthonából. Elgyalogolt Konstantinápolyba, s ma igazságért és segélyért folyamodott a palotában. De a tisztviselők elkergették, mert a püspöknek jó összeköttetései vannak az udvarnál. Nekem valahogy rokonszenvesnek tűnt a fiatalember, megajándékoztam egy ezüsttel, és megbeszéltük, hogy holnap délben találkozunk Severus elefántjának szobránál. Nem árultam el sem a magam nevét, sem a gazdámét, és abban a kocsmában nem ismernek.
– Nos?
– Adj nekem ötszáz aranyat, úrnőm, és az elég lesz Kappadóciai János elpusztítására.
– Nem értem.
– Add ide a pénzt, és bízzál meg az ügy elintézésével.
– Ha sikerül, Eugenius, ötvenezer aranyat adok neked, és szabad emberré teszlek.
– Mi más a pénz, mint testi kényelem, amiben amúgy is részem van? Mi más a „szabadság”, mint a nyugodt és rendes élet, amiben szintén részem van? Nem, úrnőm, éppen elég jutalom nekem, ha te és Belizár uram meg a császárné megszabadultok régi ellenségetektől; hogy beteljesedett a bosszú atyád, Damocles, egykori gazdám halálának okozóján, és végül, hogy én szolgálhattam eszközül a császárné és Belizár kibéküléséhez.
Még aznap este felkerestem Belizárt nyomorúságos lakásán. Noha meg gyenge volt a maláriától, amely most újra elővette, felkelt a heverőről, hogy üdvözöljön. Mosolyogva, hogy elrejtse, mennyire érinti látogatásom, megkérdezte:
– Nem félsz meglátogatni engem, Eugenius, régi barátom?
– Nem, Kitűnő Uram. Még egy égő házon vagy akár a bulgáriai hunok táborán is átmennék, hogy hozzád juthassak, és beszélhessek veled.
Kissé türelmetlen lett.
– Ne szólíts régi címemen, megfosztottak már tőle. Mondd el inkább, mi szél hozott ide.
Elmondtam neki mindazt, amiben úrnőmmel megállapodtunk. Mohón figyelt, s megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megtudta, hogy felesége Isten bocsánatát kérte. Aztán megmutattam neki Photius beismerő vallomásának hivatalos jegyzőkönyvét. Megvesztegettem ugyanis egy állami segéd-tisztviselőt, hogy egy napra adja kölcsön nekem ezt a fontos okmányt. Belizár először csak futólag nézte át, de azután nagyon gondosan újra elolvasta, és végül meaculpázva verni kezdte a mellét:
– Féltékeny őrületemért és hiszékenységemért mindent megérdemlek, amit elszenvedtem. De sajnos, Eugenius, most már túlságosan késő. Úrnőd sohasem fog megbocsátani nekem azért, amit ellene tettem Darasnál.
Biztattam, hogy ne csüggedjen, még minden jóra fordulhat. Aztán közöltem vele úrnőm üzenetét, melyet először nem is akart elhinni. Végül így szólt:
– Ha úrnőd, Antonina valóban hajlandó még meghallgatni szavaimat, mondd meg neki, hogy a hibát kizárólag én követtem el, és csak iránta való túlságosan nagy szerelmem tudott ilyen őrületbe sodorni.
Aznap éjjel Belizár és úrnőm titokban találkoztak Belizár lakásán. Rajtam kívül senki sem tudott erről. Mindketten átöleltek, megcsókoltak, és azt mondották, hogy nekem köszönhetik életüket.
Másnap találkoztam a cyzicusi fiatalemberrel az Elefánt szobra alatt. Félrevonultunk egy olyan helyre, ahol nem hallgathattak ki, és így szóltam hozzá:
– Ötszáz arany van ebben a zacskóban. Ennyi pénzből családod minden tagja tisztességesen megélhet élete végéig. De hogy megszolgáld, nagy dolgot kell végrehajtanod. – És mi az a nagy dolog, jóakaróm?
– Meg kell ölnöd Cyzicus püspökét. Halálos ellensége ő a gazdámnak, akitől ezt az aranyat kaptam.
– Szavaid megfélemlítenek! – kiáltotta.
– Hogyan lehet ez, amikor már amúgy is csak néhány hónapod van hátra az életedből? És gondold meg, hogy ezzel a tetteddel egyszerre bosszút is állsz, és családodat is kirántod a nyomorúságból.
– Ki a gazdád?
– Ezt is elárulhatom neked. A gazdám Kappadóciai János, jelenleg a cyzicusi katedrális papja.
Meggyőztem róla, hogy komolyan gondolom a dolgot az ötszáz arannyal; amikor előlegképpen átadtam neki tíz aranyat, vállalkozott a gyilkosság elkövetésére, és vidáman elment.
Nemsokára megérkezett a várva-várt hír Cyzicusból. A fiatalember teljesítette, amire vállalkozott. A katedrális előtt lesben állt, s amikor mise után a püspök kijött, hosszú tőrével leszúrta. Letartóztatták, és kínzókamrával fenyegették, ha nem árulja el szentségtörő tettének okát. Mint vártam, mellőzte tulajdon sérelmeinek felsorolását, és csak azt mondta el a tiszteknek, hogy tíz arannyal megvesztegették Kappadóciai János megbízásából. Köztudomású volt, hogy János ellensége a püspöknek. Jánost letartóztatták, a helybeli bíróság gyilkosságra való felbujtásban bűnösnek találta, és halálra ítélte. Úrnőm közbelépésére Theodora megkegyelmezett a fiatalembernek, én pedig később elküldtem neki az ötszáz arany hátralevő részét. Hogy mennyi ideig élt még ezután, nem tudom.
Justinianus Kappadóciai Jánosnak is megkegyelmezett azzal az ürüggyel, hogy bűnösségét nem bizonyították eléggé. Papi ruhájától azonban megfosztották, megkorbácsolták, és kényszerítették, hogy vallja be múltja összes bűnét. Bár a gyilkosságra való felbujtást nem ismerte be, vallomásának többi része eléggé szégyenletes volt ahhoz, hogy tízszer is akasztófára – juttassa. Minden vagyonát elkobozták a korona javára, őt magát pedig meztelenül égy Egyiptomba induló kereskedelmi hajóra tették. (Valami jótét lélek kölcsönzött neki egy durva pokrócot.) Mindenütt, ahol a hajó kikötött, kényszerítették, hogy partra szálljon, és a rakparton kolduljon. A bosszú így végre teljes lett. Mert úrnőm és Theodora arra tettek esküt, hogy Jánost koldussá és meztelenné teszik, nem pedig arra, hogy erőszakos halállal vetnek véget életének. Damocles kocsiversenyzőnek, az én egykori gazdámnak a lelke végre megnyugodhatott a Styx partjain.
Úrnőm most már Theodora elé léphetett és könyöröghetett neki, hogy vegye vissza kegyeibe Belizárt; ő kezdeményezte – mondta –, hogy béküljenek ki, és szeretne újra vele élni. Theodora iránti húségét, ő, Antonina most újra bebizonyította, és Belizár sem fog soha többé olyat tenni, amivel a császárnét magára haragíthatná – efelől biztosíthatja. Theodora nem utasította el a kérést, császári futárt küldött Belizárhoz a következő levéllel:
„Te magad tudod legjobban, férfiak legkitűnőbbike, mennyire vétkeztél uralkodóid ellen. De minthogy nagyon lekötelezettje vagyok feleségednek azokért a szolgálatokért, amelyeket nekem tett, az ő kérésére töröltem a hivatalos jegyzőkönyvekből minden ellened emelt vádat és kegyes bocsánatomban részesítlek. A jövőben tehát nem kell aggódnod sem biztonságodért, sem vagyonodért. De viselkedésedet ezentúl nemcsak az irántunk tanúsított cselekedeteidből fogjuk megítélni, hanem abból is, miképpen élsz feleségeddel.”
Belizár így újra visszakerült a császári pár kegyeibe, mert még maga Justinianus is úgy érezte, hogy büszkeségét már eléggé megalázta. Minden földjét és házát visszakapta. Kincseinek felét azonban, mely negyedmillió aranyra rúgott, Justinianus visszatartotta, mivel – úgymond – nem illik, hogy egy alattvalónak olyan rengeteg pénze legyen, amikor a császári kincstár pang az ürességtől.
Theodora azzal kívánta szorosabbra fűzni saját családja és úrnőm családja között a kapcsolatot, hogy Joanninát, úrnőm és Belizár leányát legközelebbi férfirokonához, a „Hosszúlábú” Anastasiushoz akarta feleségül adni; ez a fiatalember Theodora nővérének, Anastasiának és Sittas tábornoknak volt a fia. Theodora úgy tervezte, hogy Justinianus és az ő halála után Anastasius örökölje a császári trónt, és úgy gondolta, hogy a tervbe vett házasság igen megerősíti majd unokaöccse helyzetét a városban. Hamarosan meg is történt az eljegyzés.
Furcsának tűnhet, hogy mindeddig egyetlenegyszer sem emlékeztem meg Joannináról, aki közvetlenül Belizár karthagói expedíciója előtt született. A kislány sem anyjával, sem apjával nem került bizalmas viszonyba. Úrnőm, Antonina ugyanis nem vitte magával a háborúkba, hanem Theodora gondjaira bízta, aki lassanként tulajdon lányának tekintette. Joannina akkor is Theodoránál maradt a palota szent lakosztályaiban, amikor szülei történetesen a városban tartózkodtak. Úrnőmet kielégítette ez a megoldás; anyai érzelmeinek javát Mártára, Hildiger feleségére pazarolta. Márta sajnos, a járvány áldozata lett. De Belizárt el szomorította, hogy egyetlen gyermeke elidegenedik tőle. Gyakran küldött neki leveleket és ajándékokat a tengerentúlról, szeretetteljesen emlékeztetve őt arra, hogy apja is van. De valahányszor csak találkoztak, két háború közötti alkalmi pihenőkön, a találkozás mindig a trón árnyékában történt, és Joanninát zavarba hozta apja szeretetteljes közeledése. Antoninával szemben a gyermek kevésbé feszélyezte magát, úgy viselkedett vele, mint egy jóindulatú és előkelő nagynénivel.
Joaninna eljegyzésének híre nyilvánosan megpecsételte Theodorának és úrnőmnek kibékülését Belizárral. Theodora még a császárt is rá tudta beszélni arra, hogy Belizár lakásán tanúként szerepeljen a szertartásos ajándékcserénél. A császár jelenléte jó előjelnek tűnt Belizár családi ügyeinek jövőjére vonatkozólag. Belizár és úrnőin kíséretét ettől fogva a háziezred maradéka, az a négyszáz thráciai alkotta, akik Theodosius halála után úrnőmhöz kerültek, most pedig újra egykori gazdájukat szolgálták. De hat és félezer bajtársukat Belizár még most sem kapta vissza.
Belizár visszahívatása katasztrofálissá tette a keleti helyzetet. Justinianus elrendelte Perzsa-Örményország megtámadását, s e célból határvidéki seregeit csaknem harmincezer főre gyarapította, de a parancsnokságot nem kevesebb, mint tizenöt tábornok között osztotta meg. Mindegyik tábornok ragaszkodott a saját haditervéhez, azt követte. Nem csodálható tehát, ha Dubisnál, az Araxes folyó partján a széthúzó római haderőket egy mindössze négyezer emberből álló perzsa sereg úgy megverte, hogy egész seregünk fejvesztetten menekült hazafelé, otthagyva zsákmányát, zászlóit és fegyvereit. A tábornokok közül többen megállás nélkül addig futottak, míg lovuk össze nem roskadt alattuk, pedig akkor már harminc mérföldnyire mögöttük nem volt ellenség.
Ekkor Miasszonyunk, a Járvány váratlan szövetségesként közbelépett, hirtelen betört az eddig megkímélt perzsa területre, és a nagykirály hatalmas birodalmában minden három ember közül egyet megölt. Ha ez be nem következik, rossz sors várt volna a római birodalomra. Mert a harmincezerből a perzsák tízezret megöltek Dubisnál, tízezret pedig elfogtak az összes szekerekkel, lovakkal, ökrökkel és minden katonai felszereléssel meg zsákmánnyal együtt.
Amikor Belizár felajánlotta, hogy Keletre megy és új seregei szervez az életben maradt katonákból, Justinianus fennhéjázóan visszautasította. Persze nem mondta meg valódi indokát –, azt, hogy nem kívánja Belizár sikerét olyan ügyben, amelyben mások megbuktak, mert akkor Belizárt pótolhatatlannak fogják tartani. Utálatosan mosolyogva mindössze annyit mondott, hogy ezentúl Antonina úrhölgynek el kell kísérnie férjét hadjárataira hűséges magaviselete kezeseként, és hogy Antonina úrhölgy „kétségkívül nem szívesen utazna a perzsa határra, tekintettel az előző látogatása alkalmával szerzett igen kellemetlen tapasztalataira”.
Beszédét azután úgy folytatta, hogy ha Belizár annyira vágyódik a csatatérre, ám menjen Itáliába, és fejezze be azt, amit annak idején elmulasztott.
– Nem cselekedtél bölcsen és nem is egészen lojálisan, Belizár uram, hogy visszatértél hozzánk Konstantinápolyba, mielőtt teljesen el nem fojtottad a gót zendülés utolsó szikráját, amely azóta is parázslik, sőt legutóbb veszélyesen fellángolt.
Mint mindig, Belizár most is türelmesen válaszolt:
– Add vissza háziezredem maradványát, Felség, és én minden tőlem telhetőt el fogok követni. Justinianus gunyorosan vigyorgott:
– Újabb árulás céljaira, ugyebár? Nem, nem, tábornok, túlságosan öreg és tapasztalt róka vagyok ahhoz, hogy lépre menjek ilyesminek. De különben is, volt katonáidat néhány kivétellel elvették palotatisztjeimtől, és mint tudod, a perzsa határra vezényelték, onnan pedig nem tudom őket kivonni. De miért is vitatkozol velünk te, aki még nemrég koldus voltál? Megadjuk neked az engedélyt, hogy birodalmunkban mindenütt, ahol csak tetszik, csapatokat verbuválj magadnak, de minthogy a háború kiújulása Itáliában kézenfekvően a te egykori hibád következménye, felszólítunk, hogy a háború költségeit tulajdon kincstáradból fedezd. Nekünk nincs pénzünk, de te még mindig nagy vagyon ura vagy. Ha elfogadod ezt a megbízatást, nagy kitüntetésben részesítünk. Kinevezünk a királyi istállók grófjává. Holnapra várom elhatározásodat.
A kihallgatás ezzel véget ért, Belizárt elfogadta a feltételeket, mert méltóságán alulinak tartotta, hogy alkudozzék. Azonnal útrakelt Itáliába úrnőmmel, Antoninával, akit én is elkísértem, és a négyszáz thráciaival.
Úrnőmet igen mulattatta férje új rangja. Ilyeneket mondott: – Szegény férjem! Augias istállójának grófja lettél, de nem szabad kitisztítanod az istállót. (Herkules ötödik feladata volt hogy Augias istállóját egyetlen nap alatt kitakarítsa Ezt úgy tudta megoldani, hogy az Alpheus és a Peneus folyókat keresztülvezette az istállón.)
Ebben az időben történt, hogy Salamon a portyázó mórokkal vívott csatában életét vesztette. Igen tehetséges kormányzó volt, pedig csapatainak elégtelensége sokban akadályozta a munkáját A római-afrikaiak már régóta visszasírták a vandál uralom boldog napjait, amikor a mórok még nem mertek kitörni dombon épült erődjeikből, és a konstantinápolyi adószedők sem kezdtek meg földjeik felfalását. Salamon halála után a mórok a megtorlástól való félelem nélkül mészároltak, gyújtogattak és pusztítottak. Minél szegényebb lett a diocézis, annál jobban sújtottak az adók a megmaradt vagyont, mert az adókivetést Belizár konzuli éve óta nem változtatták meg. Ezután jött a járvány. Az általános katasztrófák ez éveiben ötmillió ember pusztult el. Minthogy pedig a földek oly nagyszámban maradtaik megműveletlenül és öntözetlenül, a sivatag egyre nagyobb területeket hódított el tőlük. Azt hiszem, ez a termékeny föld sohasem fog magához térni ebből a katasztrófából, vagy legalábbis addig nem, amíg a birodalom része marad.
ITÁLIAI SZÁMŰZETÉS
Ami most következik, az öt évnek a beszámolója a legháládatlanabb hadjáratról, amelybe nevesebb tábornok valaha is belefogott. A csalódás kimeríti az embert, nemcsak akkor, amikor átéli, hanem akkor is, amikor csak mesél róla. Ezért rövidre fogom beszámolómat, és csak annyit írok le Belizár utolsó nyugati hadjáratából, amennyi elegendő ahhoz, hogy bebizonyítsam: bátorságát, leleményességét, életerejét semmivel sem csökkentette harminc évnyi majdnem szakadatlan hadviselése, és nemcsak azt tette meg, amit elvárhattak tőle, hanem sokkal többet.
Emlékezni fognak talán arra, hogy a gót korona egy Teudel nevű fiatal herceg fejére került, aki eleinte alig ezer lándzsással rendelkezhetett, s komolyabb véderővel ellátott vára is csak egy volt: Pavia. De ő volt az első tehetséges gót király Theoderich óta. A vele szemben álló, egymással állandóan civakodó tizenegy császári tábornok tehetetlensége lehetővé tette számára, hogy haderejét ötezer főre gyarapítsa, és jól felszerelt sereggé tegye. Ugyanabban az évben, amikor Belizár Darasban összeveszett úrnőmmel, Véres János, Bessas és a többiek utasítást kaptak Justinianustól, hogy „pusztítsák el a gótok utolsó maradványait”. De arra már nem volt hajlandó a császár, hogy a főparancsnoksággal egyetlen embert bízzon meg. A tábornokok hadba is vonultak tizenkétezer emberrel, köztük a Belizár által elfoglalt Sisauranum helyőrségével, mely épp akkor érkezett meg Keletről. De mert már eleve összevesztek a várható zsákmány igazságos elosztásán, Faenzánál dicstelen vereséget szenvedtek Teudeltől. Sok ezer emberük elesett vagy fogságba került, és ami egyedülálló szégyen: minden ezredzászlót elhagytak, noha valamennyi tábornok megmenekült. Egyedül a perzsa század küzdött bátran, ezért sokkal több embert is vesztett, mint a hadsereg többi része. Ezután mind a tizenegy tábornok megmaradt saját legénységét különböző várak biztonságos falai közé vezette, úgyhogy most már egész Itália nyitva állott Teudel serege előtt.
Véres János erősítést kapott Ravennából és újra hadba vonult. Noha a rómaiak még mindig túlerőben voltak, Teudel Firenze közelében szétszórta Véres János hadseregét, halottakban és sebesültekben súlyos veszteséget okozott neki, sőt emberei nagy részét rábeszélte, hogy álljanak át hozzá. „Olló” Sándor az itáliai seregeket siralmas állapotba züllesztette azzal, hogy zsoldjukat és élelmiszeradagjaikat ellopta. Nincs katona, aki sokáig hajlandó harcolni zsold és megfelelő ellátás nélkül, kivéve, ha tulajdon otthonát védi, vagy bátor parancsnok vezeti. S ezenfelül, ha a tisztek egymásközt marakodnak, mint ez esetben történt, a legénység hamar tudomást szerez civakodásukról, és megszűnik a bizalom. Azok, akik átszöktek Teudelhez, olyan királyra bízták magukat, aki állta a szavát, amellett merész, cselekvőképes, nagylelkű vezér volt, s a parancsnokságot nem kellett vetélytársakkal megosztania.
Következő tavasszal, ugyanakkor, amikor Belizárt Khosrou király ellen küldték Szíriába, Teudel hagyta, hogy a császári tábornokok megbújjanak Itália északkeleti váraiban, és levonult a majdnem teljesen védtelen Délre. Ez a hadjárata valósággal sétaút volt: elfoglalta Benevento várát, erődítményeit lerombolta, utána bevette Cumaet, ahol nagy mennyiségű kincset zsákmányolt, majd egy-kettőre Nápoly alatt termett.
A Ravennába bezárkózott Véres János valamennyi tábornok nevében erősítést kért Justinianustól. A császár váratlan gyorsasággal elküldte Maximinus szenátort roppant nagy flottával és mindazokkal a csapatokkal, amelyeket össze tudott szedni a kiképző táborokból meg a keleti helyőrségekből. Maximinus lett az itáliai seregek főparancsnoka. Az új főparancsnok gyávaságán kívül legfeljebb teljes katonai tapasztalatlanságával tűnt ki. Ideje legnagyobb részét imádkozással és böjtöléssel töltötte. Justinianus még a gondolatát is gyűlölte annak, hogy nagy seregeket tapasztalt tábornokokra bízzon, akik esetleg fellázadhatnak. Úgy látszott, mintha az lenne a meggyőződése, hogy a diadalokat térden állva aratják, nem pedig nyeregben ülve.
A vállalkozás katasztrofálisan végződött, amint azt várni is lehetett. Maximinus először hónapokig töltötte az időt Görögországban, előre küldve egyik tábornokát néhány élelmiszerhajóval, de oly kevés csapattal, hogy ez nem lehetett elégséges Nápoly felmentésére. Amikor a hajók legénysége Salernónál elővigyázatlanul partra szállt, hogy vizet vegyen fel és kicsit sétálgasson a városban, Teudel lovassága váratlan rajtaütéssel majdnem az egész flottát elfogta. Ezután Maximinus a szicíliai Syracusába hajózott, ahonnan most már flottája maradékával elküldte hadserege többi részét Nápoly további támogatására. Ez már novemberben történt, amikor a hajózás már meglehetősen kockázatos. A flottát Nápoly előtt heves északnyugati szél kapta el, s parthoz lapította a hajókat, mégpedig pontosan azon a helyen, ahol Teudel király táborozott a gótjaival. A katonák közül, akik valahogyan megmenekültek a hullámok dühétől, a gótok sok százat könyörtelenül visszadobtak a tengerbe, mert nem szívesen vettek külön nyűgöt a nyakukba, s lehetőleg nem ejtettek hadifoglyokat. A parancsnokló római tábornokot nem ölték meg ugyan, de arra kényszerítették, hogy kötőfékkel a nyakában járja körül a falakat, és megadásra szólítsa fel a nápolyiakat. Azok most már tisztában voltak azzal, hogy újabb felmentő sereget nem remélhetnek, és az éhezést sem bírják már soká. Teudel megígérte, hogy megkíméli életüket.
Nápoly megadta magát. Amikor Teudel látta a polgárság teljesen elgyötört állapotát, olyan megértést és emberséget tanúsított, ami figyelemre méltó egy barbártól. Még arra is ügyelt, hogy üres gyomrukat ne hirtelen töltsék meg, amitől csak megbetegedhetnének, hanem fokozatosan gyarapítóit élelmiszeradagokkal adta vissza életerejüket. Bosszút sem állt rajtuk, a helyőrségnek pedig megengedte, hogy összes hadijelvényeivel vonuljon ki a városból, és még málhás állatokat is bocsátott rendelkezésére. Ezenkívül, hogy példát statuáljon embereinek és bátorságot öntsön a bennszülött lakosságba, kivégeztetett egy gót katonát, aki erőszakot követett el egy itáliai lányon, s hozományként a lánynak adta a katona minden vagyonát. De Nápoly erődítményeit a föld színével tette egyenlővé, hogy hadműveleti bázisként soha többé ne lehessen felhasználni a gótok ellen.
Teudel király ezután Róma bevételére indult volna, mert annak lakossága rokonszenvezett a gótokkal, és már készülődött is a fogadtatására. A római helyőrség parancsnoka Véres János volt. De a járvány ekkorra már Itáliát is elérte, és a római utcákon szanaszét hevertek a temetetlen holttestek. Teudel így feladta szándékát, sőt igyekezett minél távolabbra kerülni a ragálytól. Serege egy részét Otranto ostromlására küldte, míg a maradékkal ő maga ostromolta meg Osimót és Tivolit. Tivoli árulás útján a birtokába jutott, ezzel elvágta az összeköttetést Róma és Tuscia között, úgyhogy a rómaiak nem kaphattak többé élelmiszert ezen az úton. S amilyen mértékben fejlődött Teudel hadereje, olyan mértékben züllöttek egyre mélyebbre a császári seregek. Zsoldjukat, amelyet az itáliai adóbevételekből fedeztek, nem lehetett többé előteremteni, mert a gótok most már majdnem az egész vidéket a kezükben tartották.
Ilyen állapotok uralkodtak Itáliában, amikor Belizár ide hozott bennünket Konstantinápolyból. Először toborzó körutat tett Thráciában négyszáz vértesével. Hosszú-hosszú évek óta először látogatott el Csermenbe, szülőhelyére és Drinápolyba, ahol katonai pályáját kezdte. Honfitársai pompás fogadtatásban részesítették. Minden városban polgári fogadóbizottság várt rá, és utazása szinte királyi kőrúttá változott. Négyszáz embere, valamennyien thrákok, a gót, vandál és perzsa hadjáratok hősei, páncéljukban és fehértollas sisakjukban oly harciasan festettek, oly remekül ülték meg pejlovaikat, olyan csodálattal és szeretettel beszéltek Belizárról, hogy nem kevesebb, mint négyezer újonc állt be zászlaja alá, egyedül Drinápolyban ezerötszáz. „Szerencsefia Belizárnak” nevezték Thráciában, nemcsak azért, mert ő maga sohasem sebesült meg, de annyi dicsőséget aratott háziezredéből is csak nagyon kevesen estek el – legalábbis az alatt az idő alatt, amikor közvetlen parancsnoksága alatt állottak –, és igen sok katonája megalapozta a szerencséjét. Belizár azt remélte, hogy újoncai számára itt fegyvert és páncélzatot szerezhet, hiszen Drinápolyban volt a császári fegyvergyár, de visszautasították, aranyért sem kapott egy darabot sem. A bulgáriai hunok pedig legutóbbi betörésük alkalmával elrabolták Thráciából a lovakat, csak a császári ménes maradt meg, amelyet sikerült még idejében Szaloniki falai mögé hajtani, így aztán lovat sem tudott adni újoncai alá. Fegyver, páncél és ló nélkül kell tehát a tapasztalatlan újoncból jó vértest kiképezni… Ez még akkor is két-három évbe telik, ha a lóval már tud bánni.
Thráciából Görögország partjait körülhajózva Spalatóba vitorláztunk, ahol újra elláttuk magunkat élelmiszerrel. Itt páncélt ugyan még nem, de fegyvert már tudtunk szerezni újoncainknak. Spalatóból Belizár Otranto felmentésére kiküldte Valentinust kétezer, többségükben kiképzetten emberrel; egy évre elegendő gabonát adott velük. Valentinus, aki annak idején Róma védelmében Nero-mezején a római milícia parancsnoki tisztjét látta el, igazán a legutolsó pillanatban érkezett, hogy felmentse a várost. Az otrantói helyőrség ugyanis már elhatározta, hogy négy nap múlva megadja magát a gótoknak; nem bírták volna tovább az éhezést. Belizár nem kísérletezhetett a kikötéssel Róma közelében, mert az ellenség az elfogott hadihajók révén az egész nyugati partvidéket kezében tartotta. Polán keresztül vitt bennünket Ravennába.
Ravennában igyekezett rávenni az ott lakó gótokat, hogy beszéljék rá Teudel király alatt harcoló vértestvéreiket, legyenek újra a császár szövetségesei. De még Belizár neve sem tudott egyetlen embert sem elcsábítani. Akkor háziezredéből száz embert, továbbá a legnagyobb reményekre jogosító újoncok közül, akik számára Ravennában lovat és páncélt tudott szerezni, kétszázat, valamint kétezer illyricumi gyalogost elküldött Aemiliába, hogy legalább ezt a kerületet biztosítsa magának. Bologna, a főváros megadta magát, de élelmiszer ott sem igen volt. A bajt még tetézte, hogy az illyricumiak már tizennyolc hónapja nem kapták meg a zsoldjukat, és az is nagyon elkeserítette őket, hogy távollétük alatt a szülőföldjükre betört bulgáriai hunok fogságba hurcolták asszonyaikat és gyermekeiket. Egyszer csak bejelentették, hogy ők hazamennek; így is tettek, s a háziezred négyszáz emberét sorsukra hagyták. (Justinianus először megharagudott rájuk, de később megbocsátott nekik.) Így aztán a piacenzai erőd kivételével egész Aemilia behódolt az ellenségnek. Az expedíció egyetlen szerencsés körülménye az volt, hogy a háziezred emberei egy Thurimuth nevű thrák parancsnoksága alatt át tudták vágni magukat Ravennáig, és magukkal hoztak kétszáz lovat meg háromszáz teljes páncélzatot, amelyeket a lesből megtámadott és megölt gótoktól szedtek el.
Belizár ezután Thurimuthot ezer emberrel a Teudel király által ostromlóit Osimóba küldte. Több katonát nem tudott nélkülözni. Thurimuthnak veszteség nélkül sikerült bejutnia a városba a gótok vonalán át, de első merész kirohanása után hamarosan rájött, hogy az ő ezer embere nem mérkőzhet meg a harmincezer főnyi gót sereggel. Ennyire gyarapodott ugyanis Teudel serege a császári katonaszökevényekkel. A helyőrség maradványától sem várhatott semmi katonai támogatást. Tanácskozott parancsnokukkal, aki egyetértett vele, hogy a felmentő sereg jelenléte inkább tehertétel, mint segítség, hiszen csak több megtöltendő gyomrot jelent, így Thurimuth még aznap éjjel elhagyta a várost a maga embereivel. A gótokat előzőleg egy katonaszökevény értesítette szándékáról, és négy mérföldnyire a várostól lesből megtámadták. Thurimuth kétszáz embert veszített, és valamennyi málhás állatát elvették tőle; megmaradt embereivel Riminibe menekült.
Teudel minden elfoglalt város védőfalát ledöntötte. Belizár Ravennát nem tartotta megfelelő kiindulópontnak, s így elhatározta, hogy újra megerősíti Pesarót, ezt a Rimini és Osimo között fekvő umbriai kikötőt, ahol a folyóvölgyben jó legelő várt a lovakra. Pesaro falait a gótok félig lerombolták, a kapukat eltávolították, de Belizár szokott leleményességével kiküldött néhány szakembert, hogy állapítsák meg a méreteket, aztán Ravennában megfelelő magasságú és szélességű, vasveretekkel megerősített tölgyfakapukat ácsoltatott. Ezeket hajón Pesaróba szállíttatta, és beállíttatta a helyükre, a városi lakosságot pedig gyorsan munkára fogta, hogy segítsen a falak felépítésénél.
Háromezer főből állt a serege, majdnem valamennyi thráciai újonc. Mire Teudel Osimo alá érkezett, a falak már védhetően magasak voltak. Belizár már jó ideje naponta gyakorlatoztatta újoncait a nyilazásban, úgyhogy most jól letették a vizsgát. Teudelt ez zavarba ejtette, és visszafordult.
Belizár ekkor a következő levelet írta Justinianusnak:
„Leghatalmasabb Császár!
Lovak és fegyverzet nélkül érkeztem Itáliába – sem ezt, sem azt nem tudtam szerezni Thráciában –, és saját pénzem is csak éppen arra elégséges, hogy kifizethessem a Thráciában nemrég toborzott csekély számú újoncaim zsoldját. Újoncaim még nincsenek kiképezve, fegyverzetük is hiányos, és még lóra sem tudom őket ültetni. Felséged itteni tényleges csapatait és a milíciát az ellenség számban is, bátorságban is felülmúlja. Teudel király kezében tartja egész Itáliát, néhány, még ostrom alatt álló város kivételével, melyeket azonban a rendelkezésemre álló erőkkel nem tudok felmenteni – aminek következtében a birodalmi adókat nem lehet beszedni. A tény az, hogy még a ravennai csapatoknak is oly sok hátralékos zsolddal tartozik Felséged, hogy nem tudom őket rábeszélni a harcra. A csapatok nagyabbik fele máris átszökött az ellenséghez.
Ha puszta jelenlétem elégséges volna ahhoz, hogy az itáliai háborút diadalmas befejezéshez juttassam, minden rendben lenne. Érkezésem hírét ugyanis minden rendelkezésemre álló eszközzel elterjesztettem. De gondolja meg Felséged, hogy egy tábornok csapat nélkül olyan, mint a fej test nélkül. Tiszteletteljesen indítványozom, hogy háziezredem katonáit, akiket a perzsa határra küldtél, azonnal hívd vissza, és küld hozzám. S küldj velük egy nagy csapat heruliánust vagy más hunt; megfelelő összeggel meg tudod vásárolni szolgálataikat. Ha kérésem nem talál meghallgatásra, nagyon keveset vagy semmit sem tud véghezvinni Felséged leghűségesebb és legengedelmesebb szolgája.
Belizár
a királyi istállók grófja,
az itáliai császári csapatok
jelenlegi parancsnoka.”
Véres János, aki átadta Róma parancsnokságát Bessasnak, vállalkozott arra, hogy Belizár levelét elviszi Justinianusnak, és ráveszi, hogy segítsen kétségbeesett helyzetünkön. János röviddel az év vége előtt, vagyis a mi Urunk ötszáznegyvenötödik évének végén elindult. Belizár közben Ravennában maradt, újoncait képezte ki; a rendelkezésére álló néhány lovat felváltva használta katonai gyakorlatokra. A katonák jártasságot szereztek nyilazásban, lándzsás harcban, dárdavetésben, kardvívásban, gyalog és lóháton egyaránt. Ha ló nem állt rendelkezésre, falovakra ültette őket, mint a gyermekeket.
Osimóban elfogyott az élelmiszer, a város megadta magát Teudelnek. Példáját követte Fermo és Ascoli, szintén Picenumban; majd Tusciában Spoleto és Assisi. Egyedül Perugia tartott ki, pedig Ciprianust, a helyőrség parancsnokát Teudel orvul meggyilkoltatta.
Véres János a levelet nem adta át a császárnak, s általában igen homályosan beszélt az egész ügyről. Véres János belefáradt az itáliai háborúba, s nem akarta, hogy máris visszaküldjék. Hagyja ott a kényelmes életet, Konstantinápolyi, ahol oly szívesen fogadták, s megint nyakába vegye a hadviselés sok kényelmetlenségét és ezer baját? Inkább azon igyekezett, hogy minél hamarabb valami előkelő házasságot kössön, és valóban nemsokára a férje lett Germanus lányának, a fiatal Justinus húgának, vagyis a császár dédunokahúgának. (Ezzel a lépésével ellenségévé tette Theodorát, aki ezt a cselekedetét túlságosan nagyravágyónak ítélte, mert ezzel szinte bejelentette, hogy Justinianus halála után ő szeretne trónra jutni.)
Minthogy Belizár nem kapott választ, újra írt, pontosan megismételve előbbi levelét, de kiegészítésképpen bejelentette Teudel legutóbbi sikereit. Közölte, hogy Rómát, amelyet Bessas háromezer emberrel tart, éhínség fenyegeti. Teudel a Lipari-szigetekre tette át flottabázisát, s most sorra elfogja a Szicíliából érkező gabonaszállító hajókat. Róma tehát egy-két hónapnál tovább már nem tart ki. Piacenza, az utolsó északi erőd, mely hű maradt a rómaiakhoz, már megadta magát az éhínség miatt. Úrnőm tanácsára még hozzáfűzte: úgy látszik, Ő Kegyes Felségét nem aggasztja az itáliai helyzet, amelyről a Véres Jánossal küldött levelében részletesen beszámolt; vagy ha igen, akkor sem tud rajta segíteni. Ennélfogva ő, Belizár jogosnak tartja, hogy feleségével és testőrségével együtt visszavonuljon Durazzóba, az Adria másik partjára. Ott az éghajlat nem olyan ernyesztő, mint Ravennában, és az összeköttetés is sokkal kényelmesebb Konstantinápollyal, ha a császár mégis további utasításokat kegyeskedne neki küldeni. A császár dédunokaöccse, Justinus Ravennában marad, neki adta át a parancsnokságot.
A levél tökéletesen tiszteletteljes és formailag is megfelelő volt, Justinianus mégis szemrehányást érzett ki belőle, s ez arra késztette, hogy ne tegyen semmit az ügyben; annál is inkább, mert Véres János semmiféle Levélről nem akart tudni. Belizár második levelével egyidejűleg azonban úrnőm is küldött levelet Theodorának. Nyíltan megírta, hogy Justinianusnak most már döntenie kell: vagy meg akarja tartani Itáliát – akkor fizesse ottani seregeit, és küldjön utánpótlást –, vagy lemond itáliai igényeiről. Theodora végül is rávette Justinianust, hogy vonja vissza csapatai egy részét a perzsa határról, ahol a járvány következtében egyelőre megszűnt a támadás veszélye, Narses pedig béreljen fel a Krímben nagyobb heruliánus-hun zsoldos haderőt, amely majd Itáliába kíséri az expedíciós sereget. De késő ősz lett már, mire ez a megerősítés Véres Jánossal az élén megérkezett Durazzóba; Rómában meg ezalatt egyre rosszabbra és nyomorúságosabbra fordult a helyzet. A legtöbb, amit Belizár megtehetett, az volt, hogy ezer embert, akinek a fele háziezrede kötelékébe tartozott, átküldött Itáliába, hogy támogassák Róma kikötőjének gyenge helyőrségét. A kikötő birtoklása lényeges feltétel, ha Rómát a császári flotta fel akarja menteni. Valentinus, e csapatok parancsnoka, utasítást kapott, hogy kerüljön minden csatát, amely komoly veszteséggel járhat. Valentinus el is kerülte a gótokat, és sértetlenül érkezett csapataival Róma kikötőjébe.
Vigilius pápa, a trónjától megfosztott Silverius utódja, nemrég utasítást kapott, hogy utazzék Rómából Szicíliába, és ott várja be Konstantinápolyba való idézését. Justinianus (aki a „Nagy” melléknevet – egyéb kiváló tulajdonságai és hőstettei mellett – teológiai képességeivel is ki akarta érdemeim) egy dogmatikai tanulmányon dolgozott, amelyre a pápa jóváhagyását is meg akarta szerezni. Érdekes szempontot talált a Szentháromság Első és Második Személyének egymásközti viszonyára vonatkozó elméletben, és úgy látta, jobb lesz, ha a pápával megbeszéli a dolgot, mielőtt tovább merészkedik. Tanulmányával kompromisszumot szeretett volna létrehozni a Fiú egyetlen természetének és kettős természetének hirdetői között. Úgy vélte, ha a kompromisszum létrejön, nagyon sok eretnek visszatérne az ortodox egyház kebelébe. Érvelése részleteiről meg akarom kímélni az olvasót. Vigilius pápa nem tudta komolyan venni zavaros és egymásnak ellentmondó teológiai fejtegetéseit, viszont megsérteni sem akarta a császárt. Sokkal jobban aggasztotta az a Rómából befutott ijesztő jelentés, amely az ottani helyzetet vázolta: egy véka gabona öt aranyba kerül, egy ökör pedig ötvenbe, a szegények már gyökereket és csalánt esznek, mint a legutóbbi ostrom idején. Vigilius, noha vesztegetéssel szerezte meg a pápai tiarát, nagylelkű férfiú volt, s eszébe jutott Jézus parancsa, melyet háromszor is megismételt Péter apostolnak: „Legeltesd juhaimat”. Saját költségére kibérelt hát egy kisebb flottát, hogy gabonát és más élelmiszereket küldjön Róma kikötőjébe.
A flotta vezetését egy püspökre bízta, aki nagy ívben elkerülve a Lipari-szigeteken állomásozó gót blokád-osztagokat, hajóit biztonságban a kikötőbe juttatta. Megérkezésekor igen megkönnyebbült, amikor látta, hogy a toronyban még mindig a császári zászló leng, s hogy a falakról a helyőrség katonái köpenyegeiket lobogtatják felé. Sajnos, félreértette az integetést, mert az figyelmeztető jelzés volt. Alighogy hajói a rakparti munkások segítségével kikötöttek, hirtelen barbár üvöltözés harsant fel, és egy raktárépület mögül két század gót rohant elő. A hajókat hatalmukba kerítették, és fedélzetükön mindenkit legyilkoltak a püspök kivételével, akit Teudel elé cipeltek. Valentinus ugyanis Belizár utasítása ellenére néhány nappal azelőtt ezer emberével kirohant a gótok ellen, de rajtavesztett, öt magát és csaknem minden emberét lemészárolták. Az ostromlók ekkor egy dombról megpillantották a püspök flottáját; a helyőrség maradványa pedig túlságosan gyenge lévén, tehetetlenül nézte, amint a gótok lesállást foglaltak el a kikötőben. Az elfogott püspököt, akinek neve véletlenül szintén Valentinus volt, Teudel király részletesen kifaggatta, remélve, hogy fontos katonai értesülések birtokába jut. De a püspök átsiklott Teudel kérdésein, hiszen jó római volt, és még a kínzókamrával való fenyegetésnek sem engedett. Teudel erre elvesztette türelmét, és levágatta a püspök mindkét kezét. Nagyon sajnáltuk ezt a jó embert.
Rómában az éhínség miatt öngyilkossági járvány tört ki. A veterán Bessas, akit végleg elkeserített, hogy Justinianus annyira elhanyagolja az itáliai helyzetet, főleg arra törekedett, hogy a polgárok számlájára meggazdagodjék. Parancsot adott ki, mely szerint egyetlen polgár sem hagyhatja el a várost, hacsak ötezer aranyat le nem fizet. Patríciusnak ugyanezért százezer aranyat kellett fizetnie. A legtöbb patrícius igazságtalanul magasnak tartotta ezt az árat, és ha még oly rossz körülmények között is, de inkább ott maradt. Ami kevés gabona még volt, az mind a katonai magtárakban hevert. Bessas időnként egyre növekvő áron el-eladott belőle valamit, de ezt is – a lovak élelmezésének rovására – korpával keverte. Amikor az aranypénz már kifogyott, fizetésül elfogadott régi ezüsttálakat és kancsókat, családi ereklyéket, de csak az ezüstsúlyukat értékelte, semmibe véve régiség-értéküket. Azt hiszem, az volt a szándéka, hogy előbb-utóbb megadja magát, de kiköti, hogy ő és katonái – kik szintén meggazdagodtak, mert nagy pénzekért eladták fejadagjaik egy-egy részét – minden fegyverüket és magánvagyonukat megtartva, bántódás nélkül kivonulhassanak a városból.
Egy reggel a városi tömeg nagy ordítozás közepette felvonult a Bessas főhadiszállásául szolgáló Pincia-palota kapui elé. Szörnyű látványt nyújthattak lesoványodott, fakó arcukkal, szelektől megduzzadt hasukkal, mert mostanra már felfaltak minden kutyát, öszvért, szamarat, macskát, patkányt, egeret, csalánon kívül más ennivaló már nem volt a városban – ha csak titokban a lótrágyát vagy a meggyilkolt gyermekek húsát meg nem ették. A testőrök megpróbálták elkergetni a nyomorult teremtéseket, de ha megütötték őket, gyengeségükben összeestek, és nem tudtak többé felkelni. Ott maradtak fekve a földön, legfeljebb csúsztak-másztak, mint a szárnyuk perzselte legyek vagy darazsak, és könyörögtek Bessasnak: „Isten szerelmére, tégy valamit a három megoldás közül. Adj ennünk, vagy engedj el fizetés nélkül a városból, vagy öless meg és ezzel vess véget nyomorúságos életünknek.” Bessas így felelt:
– Ennivalót nem adhatok, mert a gabona éppen csak a katonáimnak elég. Nem ölhetlek meg benneteket, mert ez gyilkosság volna. És el sem ereszthetlek benneteket a városból, mert ez esetben a gótok felhasználhatnák a kapuk kinyitását arra, hogy benyomuljanak a városba. Bátorság! Belizár nemsokára itt lesz, hoz magával annyi élelmet, hogy mindannyiunknak bőségesen jut.
Annyit mégis megtett, hogy fokozatosan csökkentette a városból való eltávozás árát mindenki számára, a patríciusok kivételével, míg végül a legszerényebb erszényből is futotta a távozási engedély megvásárlása. A város nemsokára majdnem teljesen kiürült. A menekülők nagy része azonban útközben elhullott a gyöngeségtől, a gótok is sokat legyilkoltak közülük, A gótok hadereje ekkorára már hatvanezer főre gyarapodott. A rómaiak közül néhányan elmenekültek dél felé. De a város még mindig kitartott, ugyanígy a római kikötő helyőrsége is, és Belizár már elindult felmentésükre a dalmáciai Durazzóból; időközben ugyanis megérkezett a várva-várt erősítés.
Véres János azt akarta, hogy az egész sereg, amely most már húszezer főre rúgott, Brindisinél keljen át a keskeny tengerrészen, és onnan szárazföldi úton vonuljon Italian végig egészen Rómáig. De Belizár rámutatott arra, hogy még ha semmi komoly ellenállással sem találkoznának, negyven napon át kellene menetelni, hogy elérjék Rómát, míg tengeren kedvező szél járás esetén csupán öt napba telne az út. A Rómát fenyegető éhínség miatt pedig minden nap drága. Új háziezrede már igen használható katonákból állott, sőt emberei felének már páncélt és lovat is sikerült vennie Durazzóban. Behajózta őket a leggyorsabb gályákba, Véres Jánosnak pedig utasítást adott, hogy amilyen gyorsan csak tudja, kövesse őket a többi gályán.
Úrnőm egész idő alatt a legnagyobb gyengédséget és tapintatott tanúsította Belizár iránt, és egymáshoz való bizalmuk sok nehéz napon segítette át őket. Ettől fogva úrnőm magánéletével sohasem foglalkozott a botránykrónika. Velem mindketten igen jól bántak, és sok fontos titkot bíztak rám.
Belizár és úrnőm – velem együtt – a parancsnoki hajón utazott. Rossz előérzettel tekintettünk az új hadjárat elé, de amikor már hajóra szálltunk, türelmetlenül vártuk, hogy újra Itáliában legyünk. Egy erős délkeleti szél Otranto kikötőjébe kergetett. A gót katonák, akik még mindig ostromolták a várost, nem sejtették, hogy véletlenségből kerültünk oda, és ijedten elvonultak Brindisibe két napi járóföldre észak felé. Másnap a szélirány megváltozott, és újra dél felé vitorláztunk, átkelve a messinai szoroson. A gótok nyilván gratuláltak önmaguknak, hogy a veszély szerencsésen elmúlt a fejük fölül. Hat nap múlva Róma kikötőjébe érkeztünk; Róma még mindig tartotta magát. De nem tehettünk semmit addig, míg Véres János meg nem érkezik, oly kicsi volt a seregünk. Napokig várakoztunk, de semmi hírt nem kaptunk róla. Már-már arra kellett gondolnunk, hogy flottája vagy elsüllyedt, vagy ugyanaz a vihar, amely bennünket Otrantóba kergetett, az ő hajóit is szétszórta. Végre egy kereskedelmi hajó hozott hírt Véres Jánostól; azt üzente, hogy eredeti tervét Valósítja meg, vagyis gyalogmenetben vonul át Italian. Máris volt némi sikere: anélkül, hogy a gótok észrevették volna, kompon átjuttatta csapatait Otrantóba, elfogott egy nagy ménest, aztán meglepte az ellenséget Brindisinél, elfoglalta táborukat, és sok gótot megölt. Most már északnyugatra, Róma felé tart. Belizár felkiáltott:
– Hát nincs tábornokom, aki engedelmeskedne nekem? Attól tartok, hogy mire János megérkezik, Róma már elesett!
De azért üzenetet csempészett Bessashoz, kérve, hogy még kis ideig tartsa magát.
Teudel király nem becsülte le Belizár bátorságát és tehetségét. Tudta, hogy Belizár csónakokkal élelmiszert igyekszik majd Rómába juttatni a Tiberisen, ezért elhatározta, hogy elzárja a víziutat. Rómától körülbelül három mérföldnyire lefelé a folyam összeszűkül, ennél a pontnál mindkét partra építtetett egy-egy erős fatornyot, seregei legjobb embereit vezényelte oda, s a két tornyot hatalmas gerendákkal kapcsoltatta össze. Wittichnek sohasem jutott volna eszébe ilyen ügyes megoldás.
Belizárt nem csüggesztette el Teudel két tornya és a folyót elzáró gerendatorlasz. Két legmegbízhatóbb testőrét a helyszínre küldte azzal a paranccsal, – hogy tegyenek úgy, mintha katonaszökevények lennének, s közben igyekezzenek szemmértékkel pontosan megállapítani a tornyok magasságát. A testőrök beszédbe elegyedtek a jobb parti torony őreivel, majd újra visszajöttek; úgy tettek, mintha a gótok ajánlatát nem tartották volna elég előnyösnek. Most, hogy Belizár megtudta a méreteket, két egymáshoz erősített cementes uszályra a Teudelénél húsz lábbal magasabb tornyot ácsoltatott, melynek tetején két kiugró csónakdarun hosszú csónak függött. Aztán kétszáz kisebb gályán hat láb magas deszkakerítéssel vette körül a fedélzetet, megfelelő lőréseket hagyva az íjászok számára. A gályákat megrakta gabonával, kolbásszal, szárított hússal, olajjal, sajttal, fügével, mindenféle más élelmiszerekkel, és legénységének legjavát válogatta ki a hajók védelmére.
Egy parasztnak öltözött pap ekkor újabb üzenetet hozott Véres Jánostól. János először körülményesen kifejtette, hogy a bennszülött lakosság mindenütt lelkesen üdvözölte, amióta Brindisiből előrehalad, de sajnos, Teudel megerősítette Capuát, s így elállta útját Róma felé. Capua bevehetetlen, és az ember sohase haladjon el egy erős vár mellett – amint ezt Belizár maga oly gyakran hangsúlyozta, így tehát visszafordult, és most Lucaniában üldözi a szétszórt gót csapatokat.
Belizár megtudta a paptól, hogy Capua helyőrsége csupán félszázad lándzsásból áll. Ráébredt, hogy Véres János fikarcnyit sem törődik Róma sorsával, sőt még az is elképzelhető, hogy meg akarja magát bosszulni Bessason, aki nem törődött vele, amikor néhány évvel ezelőtt őt ostromolták Riminiben. János nyilván a katonailag meg nem szállt terület kirablásának könnyebb feladatát választja. Ha Rómát fel akarják menteni, ezt Belizárnak a maga erejéből egyedül kell elvégeznie, bármily csekélyek az esélyei.
Róma kikötőjének parancsnokává egy Izsák nevű örményt nevezett ki, de úrnőm is ott maradt, hogy tanácsaival támogassa. A folyó két partján egy-egy félszázad lovasságot állított fel megfelelő gyalogsággal és szigorúan megparancsolta, hogy utolsó emberig tartsanak ki, ha a kikötőt megtámadnák. A gályákból álló flotta parancsnokságát maga vette át.
Üzenetet küldött Bessasnak: „Készülj fel, holnap kora délután érkezem a folyón. Megvannak az eszközeim hozzá, hogy a folyózárat leromboljam. De szükség van a te segítségedre is. Röviddel ebéd után meglepetésszerű támadást kell indítanod a gót tábor ellen, hogy eltereld a figyelmüket. Bőségesen hozok magammal élelmiszert részetekre.”
Másnap, december hatodikán, Miklós püspöknek, a gyermekek védőszentjének napján volt az indulás. Szent Miklóssal Justinianus igen nagy barátságot tartott, templomot is épített a tiszteletére Konstantinápolyban. Szent Miklósról képtelenebb csodákat beszélnek, mint a naptár bármelyik más szentjéről: alighogy megszületett, felállt és selypítve bár, de hálát adott a Mindenhatónak az élet ajándékáért, és már csecsemőkorában szigorúan betartotta a szerdai meg a pénteki kánoni böjtöket; ezeken a napokon ugyanis nem szopta anyja emlőjét – anyjának nagy kényelmetlenségére, de még nagyobb csodálatára. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Szent Miklós lett az örököse Poseidonnak, a tengeristennek, akinek templomait most szinte kivétel nélkül neki szentelik; mint ahogy Venus istenasszony örököse Szűz Mária, a Cerberus kutyáé Péter apostol. (Maga Jézus pedig Orpheusé, aki vadállatokat szelídített meg csodálatos melódiáival.) Minden szent, akit az egyház elismert, valamilyen különleges jelleggel és erénnyel tűnik ki. Miklós a gyermeki egyszerűség jelképe lett. Ezt a napot a thráciai katonák, valamennyien ortodox hitűek lévén, különösen jó előjelnek tartották, hiszen a hagyomány szerint Miklóst a híres niceai zsinaton annyira elragadta vallásos érzelmeinek hevessége, hogy paptársára, Ariusra, az ariánus eretnekség alapítójára (a gótok ariánusok) rettenetes pofont mért.
Nos, Szent Miklós napján kora reggel Belizár készen állt, hogy megkezdje utazását felfelé a folyón, evezőkkel és vitorlákkal. Háziezredének kétezer embere, akik számára nem volt lova, a folyam két oldalán tartottak vele lépést, míg lovasszázadának megmaradt része fedezetként szerepelt. Úrnőm átölelte férjét, szerencsés utat, győzelmet kívánt neki, és Belizár elindult. Mi, hátramaradottak aggodalmaskodva vártunk a falakon.
Déltájban lovasküldönc érkezett, kitűnő híreket hozott. Belizár flottája először egy vashálóba ütközött, amelyet nem messze a fatorlasztól a folyón keresztül húztak. (Ugyanezzel a vashálóval védte meg ő annak idején az ostromlott Rómában a vízi malmokat.) Belizár gyalogosai nyílzáporral és támadással szétszórták a kétoldalt elhelyezett őrséget; a hálót kikapcsolták, és a flotta folytathatta útját. A magas úszótornyot, amelynek a tetejére volt függesztve a hosszú csónak, a folyóparton haladó málhás állatok vontatták. Ekkor, mialatt a gályák íjászcsapata és a parton levő gyalogság a parti két ikertorony gót őrséget harcba vonta, az úszótornyot az úton épített parti torony ellen vontatták. S most kiderült, mit tervezett Belizár. A hosszú csónakot zuhanásszerűen ráejtették a toronyban hemzsegő gótokra, s ugyanabban a pillanatban tucatjával dobtak utána égő fáklyákat. A csónak szurokkal, olajjal, gyantával és más gyúlékony anyaggal volt megtöltve, s így az egész gót torony pillanatokon belül lángban állt. Egy század gót támadó szándékkal jött lefelé az úton, de az égő torony láttára és a lángok között elevenen elégő emberek halálordításának hallatára megtorpant. Gyalogságunk kihasználta zavarodottságát, és visszavetette. Belizár most már a folyamelzáró gerendázatot kezdte szétrombolni, és készen állt, hogy Bessas kitörése után azonnal előrenyomuljon. A toronyban kétszáz gót égett el elevenen. A másik torony őrsége elmenekült.
Amint az örmény Izsák meghallotta ezt a hírt, üvöltözött örömében – de ugyanezt tettük mi is a kikötőben. Izsák mindenáron ki akarta venni a maga részét a dicsőségből; elhatározta, hogy megtámadja az Ostiát őrző gótokat, akik tőlünk mintegy félmérföldnyire táboroztak. Száz lovast összegyűjtve kirohant az erődből a folyó deltájába, de még visszakiáltott úrnőmnek, Antoninának:
– Az erőd biztonságban van a te vezetésed alatt, nemes hölgy! Nemsokára ajándékokkal térek vissza!
Izsák sohasem tért vissza. Egyetlen nagy lendülettel elfoglalta a tábort, szétszórta a helyőrséget, halálosan megsebesítette parancsnokukat, de a gótok hamar rájöttek, hogy nem valamilyen nagy sereg élcsapata tört rájuk, csupán egy őrült, aki mögött felsorakozott száz kalandor. Visszavágtattak hát, és meglepték Izsák embereit, akik teljesen elmerültek a sátrak fosztogatásában. Izsákot leütötték, és száz embere közül még tízen sem jutottak vissza az erődbe. Egyikük, mivel a visszavonulás útját elvágták, felvágtatott a delta felső végéig, s ott a folyón átkiáltott az előőrsnek, amelyet Belizár állított fel:
– Ó, bajtársak, Izsákot megölték, én maradtam meg egyedül a csapatából. És én is megsebesültem az oldalamon. Könyörgök, vigyetek át engem!
Ezzel elájult. Mialatt őt és a lovát átvitték a folyón, az őrs egyik tagja elvágtatott, hogy megvigye a rossz hírt a torlasz helyén veszteglő Belizárnak.
– Ó, jaj, tábornok! Minden elveszett Róma kikötőjében. Izsákot és az egész helyőrséget legyilkolták a gótok, egyetlen testőröd, Sisifried kivételével, aki bár sebesülten, de megmenekült. A deltafőtől mi hoztuk át a mi oldalunkra.
Belizár Sisifriedet bátor, hűséges, tehetséges katonának ismerte, és a hírnökről is tudta, hogy megbízható férfi, így hitelt kellett adni az üzenetnek. Összeszorult torkából alig jött ki hang, amikor megkérdezte:
– És a feleségem, Antonina úrhölgy?
– Nem tudom, uram. Sisifried csak ennyit mondott: „Én maradtam meg egyedül Izsák csapatából.”
Belizár érezte, hogy térdei meginognak; szemébe könny szökött, és egy ideig némán állt, majd keresztet vetett, és valami imát mormolt. De kis idő múlva erőt vett érzelmein: talán eszébe jutott, hogy Geilimer, a vandál király azért vesztett csatát, mert gyászolásra alkalmatlan időben siratta meg egyik szerettét. Délután háromra járt már az idő, és Bessas még mindig késlekedett a támadással, pedig a lángoló torony láttán tudnia kellett, hogy a folyamzár megtört. Belizár töprengett: egyedül szálljon szembe az egész gót sereggel? Ez az őrültséggel határos merészség volna. De mégis megtette volna, ha segítséget remélhetett volna Bessastól, amint a gályák a városhoz közelednek. Minthogy azonban a kikötőt elfoglalták, el volt vágva a tengertől, mert Ostiát is az ellenség tartotta megszállva, s így egy esetleges vereség most katasztrofális lett volna. Egyetlen lehetősége maradt csak: nyomban visszatér és újra elfoglalja a kikötőt. Elrendelte, hogy azonnal fordítsák meg a gályák kormányrúdját, az egész gyalogságot felvette a fedélzetre, kürtszóval visszarendelte a lovasságot, és a lehető leggyorsabb iramban igyekezett visszafelé. Talán még visszafoglalhatja az erődöt, és megbosszulhatja halottját.
Amikor a kikötőből megpillantottuk Belizár visszatérő hajóit, elképedtünk. Ő azonban még jobban elképedt, amikor megpillantotta őreinket az erőd kapujánál. Megkönnyebbülés és elkeseredés küzdött a lelkében. Megkönnyebbülés, hogy a jelentés tévedésen alapult, és elkeseredés, hogy hiszékenységében félbeszakított egy jól kezdődő akciót. Keserűen megjegyezte:
– Szent Miklós napja van ma, amikor a gyermekek cukrot találnak a cipőikben, és az öreg katonák együgyű fajankókká válnak.
Aznap éjjel újra erőt vett rajta a malária. Nyugtalan és boldogtalan lelkiállapota még csak fokozta a lázroham hevességét. Delíriumba esett, és félrebeszélt. Állandóan úrnőmet hívta, aki pedig ott ült az ágya mellett, de ő nem ismerte fel. Úrnőm szívébe hasított, amikor férje lázálmában végigélte azt a gyötrelmet, amely Antonina halálhírére elfogta. „Mi marad most hátra számomra?” kiáltozta szüntelen, „Antonina halott”.
Láza tetőpontján, mi, akik őt ápoltuk, kénytelenek voltunk a nyolc legerősebb testőrt behívni, hogy megakadályozzuk valamilyen őrült cselekedetben. Hol azt képzelte, hogy a gótokkal küzd Róma falai előtt, hol pedig azt, hogy a perzsák ellen harcol Darasnál. Egyszer szörnyű hangon felordított, csatakiáltását hallatta, két testőrt karjaiba kapott, és majdnem halálra szorította őket. De hirtelen hátra hanyatlott, s levegő után kapkodott.
VISSZAHÍVÁS ÉS MEGBOCSÁTÁS
Belizár tíz napig nyomta az ágyat. A tizenegyedik napon Teudel király bevette Rómát. Négy áruló isauriai katona egy éjjel egész hadseregével beengedte őt a Porta Asinarián. Bessas elmulasztotta, hogy a kapuőrség ügyeleti rendjét állandóan változtassa, mint ahogy Belizár tette, és a kapuzárakat sem cseréltette. Az áruló isauriaiak így napokkal előbb meg tudtak állapodni Teudellel az időpontban. Árulásukban a harag és a bosszú vezérelte őket; nagyon megnehezteltek egyik parancsnokukra, aki gabonaadagjuk egy részét visszatartotta és eladta a patríciusoknak.
Teudel király gótjai nyomban fosztogatni kezdték a patríciusok palotáit, de Bessast és helyőrségét hagyták elmenekülni. Teudel megelégedett azzal a zsákmánnyal, melyet a Pincia-palotában talált – Bessas gonosz úton összehordott értéktárgyai felértek egy királyi kincstárral, vagy egy kalózvezér összeharácsolt zsákmányával. Egész Rómában, abban a városban, amelyben nemrég még félmillió ember élt, a gótok csak ötszáz közembert és négyszáz patríciusivadékot találtak, az is majdnem mind asszony és gyermek, minthogy maguk a patríciusok elmenekültek a helyőrséggel. Teudel hozzálátott az erődök lerombolásához, és megesküdött, hogy megbünteti a hálátlan várost, amiért ellenségeskedéssel viszonozta Theoderich és utódjai jóakaratú gót kormányzását. A város nem érdemel jobb sorsot, mint hogy felégessék, és helyén juhok legeljenek.
Belizár értesült erről a fenyegetésről, és üzenetet menesztett hozzá Róma kikötőjéből.
„Teudel király – hangzott üzenete –, ha fenyegetésedet beváltod Rómával, a birodalom szülőhelyével szemben, nem gondolod, hogy neved bűzleni fog az utódok orrában? Biztos lehetsz benne, hogy így fognak rólad beszélni és írni: »Amit a rómaiak ötven nemzedéke verejtékes munkával felépített, összegyűjtve a legnemesebb anyagokat, a világ legnagyszerűbb építészeit és iparosait, azt egy germán hercegecske, meggyalázva a nagy halottakat, egy napon dacból felégette, mégpedig olyan időben, amikor a város a járvány és az éhínség miatt lakatlanná vált.«„
Teudel meghányta-vetette a dolgot, és elállt a tervétől. Belizár helyesen feltételezte, hogy egy gót király szemében többet számít az utókor esetleges ítélete, mint tulajdon hajlamainak szava vagy legbölcsebb tanácsadóinak legjobb tanácsa. A falakat azonban három mérföld hosszúságban mégis leromboltatta, és eltávolíttatta az összes kapukat. Róma így nyílt város lett. Ezután a Róma kikötőjében állomásozó erőink lekötése céljából nagyobb sereget visszahagyva a környéken, elindult Véres János ellen, Tarantóba.
Véres János nem mert szembefordulni Teudellel. Sietve visszavonult Otrantóba, miáltal Dél-Itália, amelyet a látszat szerint biztosan tartott a kezében, újra gót uralom alá jutott. Teudel úgy vélte, hogy Otranto elfoglalása addig nem fontos, amíg Véres Jánost ott sakkban tarthatja. Ezért elhatározta, hogy az Adria partján felfelé tartva Ravennába vonul, amelynek lakossága nyilván ellenszenvezik a császáriakkal, s valószínűleg megnyitja előtte kapuit; Ravenna birtokában elvitathatatlanul Itália ura lesz.
Teudel király már megindult felfelé a part mentén, amikor visszatérítette útjáról egy jelentés, amely elképesztette, de egyben fel is háborította. Belizár, híven hírnevéhez, hogy a látszólag lehetetlent is megkísérli, újra bevonult Rómába!
Méltán kérdezhetné valaki: „Miképpen vállalkozhatott még akár Belizár is arra, hogy nyomorúságosan kicsiny haderejével nyolcvanezer főnyi hadsereg ellen megvédjen egy nyílt várost?” Belizár tulajdon felelete így hangzott volna:
– Merészelni kell, meg kell kísérelnünk kijavítani előzőleg elkövetett hibáinkat.
Amint Belizár annyira jobban lett, hogy lóra ülhetett, egy éjjel ezer lovasával elhagyta a kikötőt, hogy kikémlelje a helyzetet. A várost teljesen elhagyatottnak találta – azt hiszem, ez először fordult elő Róma történelmében –, sőt a Mars-mezőn farkasok kószáltak. A katonák ezt – jó előjelnek vették, nem lőttek a farkasokra, mert az ősi rómaiak e fenevadakat szentnek tartották; Romulust, Róma alapítóját egy nőstény farkas táplálta. Belizár gondosan felülvizsgálta a falakat, és végül kijelentette:
– Minden a legnagyobb rendben van, barátaim.
Kísérői azt hitték, hogy Belizár még mindig a láztól zavarodott, de ő megmagyarázta szavait:
– Teudel király gótjai barbár szokás szerint igen felületesen végezték el a falak lerombolását. Megelégedtek azzal, hogy a felső kősorokat kimozdították a helyükből, és a falazat alsóbb részét az árokba döntötték. Ha jól nekilátunk, rövid idő alatt helyreállíthatjuk a falakat.
A gót sereg megtudta, hogy Belizár felderítő útjáról visszatérőben van a kikötőbe, és négy különböző helyen lesállásba vonult, hogy majd rácsapjon. Belizár mindig három részre osztotta seregét: egy fél század alkotta a védelmet, míg a másik két rész két oldalon előre nyomult, megtámadta az ellenséget, addig nyilazva, amíg el nem hagyta állását. Ezen a hazafelé vezető úton Belizár több embert ölt meg és fogott el, mint ahány embere neki volt. Ő csak valami harminc embert veszített, mert a gót századok csupán lándzsásokból álltak, s Belizár emberei nem eresztették őket közel magukhoz, nem adtak nekik alkalmat közelharcra, nyílzáporral árasztották el őket. Noha a gót sereg tizenötezer főből állott, nem merészkedett újból elő a táborából, és Belizár mindössze ötszáz embert hagyva a kikötő védelmére, minden erejét Rómába vihette. Vele volt most saját négyezer thrákja (közülük háromszázan már elpusztultak), Bessas kétezer embere, aki Róma elfoglalásakor hozzá menekült, továbbá ötszáz tényleges katona a császári seregből; az utóbbiak még Spoletónál átszöktek Teudelhez, de később visszatértek Belizárhoz. A falvakból és a környékről néhány száz izmos munkást is összegyűjtött, többnyire városi menekülteket, akik szívesen vállalták a munkát, ha fizetésül gabonát, húst és egy kis bort kaphatnak.
Belizár Háromkirályok ünnepén vonult be Rómába; Teudel király pedig csak február elsején tért vissza (a Mi Urunk ötszáznegyvenhetedik esztendejében). E huszonöt nap alatt a mi embereink csodát műveltek. Az egész árkot megtisztították a kőtörmeléktől és földtől, s teletűzdelték hegyes karókkal, melyeket a lerombolt háztetők szarufáiból hasogattak. A főfalak kifaragott köveit összeszedték és helyükre állították, egyelőre malterozás nélkül. A falak újra farkasszemet néztek az ellenséggel, régi magasságukból csak néhány lábnyi hiányzott az újjáépített részeken. Csak a kapukkal volt baj, mert gyakorlott kovácsok meg ácsok nélkül ezt a munkát nem lehetett elvégezni. Belizár kénytelen volt az ősi spártaiak taktikájához folyamodni: legjobb lándzsásait falankszba állította, s ily módon a kapunyílásokat élő kapuval zárta el. Valamennyien nyolcórás turnusokban dolgoztunk, katonák, cselédek, polgárok, beleértve az asszonyokat és a gyerekeket is. Senki sem kerülhette el ezt a robotmunkát. Én, az elkényeztetett eunuch összehasogattam ápolt körmeimet a durva köveken, és kövér vállaim megfájdultak a földdel megrakott kosarak hordozásától. Belizár mindenütt jelen volt; valósággal cikázott ide-oda, mint villám a viharban.
Engem az első nap elküldött a városi mészégetőbe, nézzek utána, nem találok-e malterkészítésre felhasználható meszet, hogy legalább a falak sarkait megszilárdíthatná. Sajnos, csak néhány zsákkal találtam. A mészégető irodájának falára szögezve azonban megpillantottam egy pergamenokmányt; minthogy már régen aktualitását vesztette, elvittem magammal, és megőriztem az ostrom emlékéül. Érdekessége miatt itt közreadom. Az okmány – Theoderich saját kezeírása – jó néhány évvel azelőttről kelt, s a mészégető igazgatójának kinevezését tartalmazza. Szövege a következő:
„Theoderich király üdvözli a kitűnő Faustulust, a városi mészégető igazgatóját.
Dicső munka Róma városát szolgálni! Ki kételkednék abban, hogy a hófehér mész, mely nem súlyosabb, mint az afrikai szivacs, felbecsülhetetlen szolgálatot tesz a legnagyszerűbb épületek emelésénél? Amilyen arányban veszít a mész a maga erejéből, és darabokra töredezik a tűz forró leheletére, olyan arányban ad erőt a tömör falazatnak. Feloldható kőzet, megkövesedett fövény, homokos kavics, amely csodálatosképpen akkor ég legjobban, amikor bőven vizezik, csodálatos mész, mely nélkül a kövek nem állnak meg a helyükön, s a homokszemek nem tapadnak össze.
Ezért elrendeljük, szorgalmas Faustulus urunk, hogy vezesd a mészégetést, és ügyelj a mész tisztességes elosztására, hogy mindig bőségesen legyen belőle az állami és a magánépítkezések szükségleteire. Róma lakóit így rá lehet nevelni arra, hogy szívesen buzgólkodjanak szeretett városunk építésében és újjáépítésében. Végezd jól munkádat, s akkor még fontosabb hivatalok vezetését fogjuk rád bízni!”
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, amikor ezt a finom fogalmazású szöveget olvastam, annyira nem illett a város jelenlegi nyomorult állapotához és csaknem kizárólagos lakosságának, a katonáknak barbár konyha-latinjához. Filozófiai gondolatok támadtak bennem a háború természetének alapvető gonoszságáról, bárha azt igaz okból folytatják is. De ezeket a csuhás keresztényhez illő gondolatokat tüstént elfojtottam magamban, mert éppen annyira nem illettek a helyzethez, mint maga az okmány. De erről elég ennyi.
Amint Teudel király a városhoz ért, nyomban támadást indított ellenünk északkeletről; tömegével küldte katonáit a Nomentana, Tiburtina és Praenestina kapuk ellen. Azt hiszem, azt várta, hogy az újjáépített falak harci kürtjeinek puszta hangjára összedőlnek, mint a monda szerint Jerikó falai a zsidó Józsua kürtjeinek rivalgására. Végignéztem a lovassági támadást a Porta Tiburtina ellen, ahol ugyanazt a feladatot kaptam, mint tíz évvel azelőtt – adogattam úrnőmnek a nyílvesszőket a hajítógéphez, míg ő maga a célzó berendezést állította be. Tízezer gót lándzsás sorakozott fel lőtávolon kívül, és század század után, előretartott lándzsával támadt a kaput őrző hídra. A jelenet olybá tűnt, mint amikor valaki bort akar tölteni olyan üvegbe, amelynek szájába dugódarabka szorult.
Nagyon kevés gót ért el a kapuhoz a halottak és haldoklók növekvő halmán keresztül, hogy felnyársaltassák magukat a falanksz lándzsáinak hegyén, mint az indiai medve a sündisznó tüskéin. Félelmetes veszteségeiket nemcsak pontos célzással kilőtt nyilaink okozták, melyeket záporként zúdítottak rájuk a falaknál a lövészek íjai, a hajítógépek, a skorpiók és a vadszamarak, hanem azok a vassulymok is, amelyek őrizték a hozzánk vezető utat. Ezt a készüléket még sohasem alkalmaztuk a gótok ellen. Említettem már, hogy nem tudtunk felhajtani elég iparost a városkapuk elkészítésére, de a sereg fegyvermesterei éjt-napot egybetéve dolgoztak, minden szakképzett, sőt szakképzettséggel alig bíró mesterembert is felhasználva, hogy ezeket a vassulymokat előállítsák. Egy ilyen súlyom négy erős, egy láb hosszú, hegyes cövekből áll, melyeket oly szögben illesztenek egy vasgolyóba, hogy a hegyük egyenlő távolságba kerül egymástól, így bármilyen módon dobják is le, a sulyom mindig biztosan megáll három cövek-lábán, míg a negyedik cövek fenyegetően felfelé mered. Némelyek az „ördög háromlábának” nevezik. A súlyom Belizár családi jelei közt szerepel, s úrnőm szolgálónői arannyal hímezték ki a háziezred fehér lobogóján. A mottó így hangzott: „Quocunque jeceris, stabit” – „bárhová dobod is, talpraáll”. Lovasság nem tud áthaladni az ilyen, sulymokkal erősen beszórt területen, hacsak le nem szállnak a lóról és egyenként félre nem dobják az útból; a lovak belelépnek a cövekekbe, és lesántulnak.
Öt század, egyik a másik után támadta ezt a félelmetes sorompót, A halottak halma egyre magasabbra és magasabbra nőtt, míg végül minden felfelé álló karó felnyársalt egy katonát vagy egy lovat, így – amint a szónokok mondanák – a híd éppen járhatatlanságánál fogva végül is járható lett. A kapu előtt erős küzdelem fejlődött ki, amelybe már a gót gyalogság is beleszólt, de kétoldalt a tornyokból forró víz- és kőzuhatag hullott rájuk. Isauriai lándzsásaink felváltva küzdöttek. Minthogy azonban minden csoport csak ötven emberből állt, a gótok viszont százával és százával nyomultak előre, embereink nagyon kifáradtak. Csak úrnőm buzdító jelenléte és az az ígérete tartotta őket a helyükön, hogy nagy jutalmat ad minden katonának, aki az estét megéri. Délre elfogyott a hajítógépek nyílkészlete, a vadszamarak pedig annyit rugdalóztak, hogy szétestek darabjaikra. Felkaptam egy íjat, és rájöttem, hogy még nem felejtettem el a nyilazást, noha a karom igen legyengült.
Nem tartottunk ebédszünetet, harc közben kaptunk be egy kis kenyeret és sajtot, a rabszolgák pedig savanyú bort hordoztak körül. Délután nagy zápor keletkezett, íjainkon meglazult a húr, használhatatlanná váltak. Még azok a katonák is, akik rendszerint becsületesen élvezték a küzdelmet, káromkodni és nyögni kezdtek nehéz helyzetükben. De a gótok többet szenvedtek, mint mi. A kapuhoz vezető út csuszamlóssá vált, és lándzsásaink, akiknek úrnőm rongyokat adott, hogy a lábukra csavarják, nagy fölényben voltak az átázott bőrtalpukon botladozó, meg-megcsúszó ellenséggel szemben.
A csata alkonyattal véget ért. A gótokat valamennyi kapunál feltartóztattuk. Az ellenség éjszakára visszavonult, mi pedig munkáscsapatokat küldtünk ki, hogy fáklyafénynél szedjek össze a nyílvesszőket és nyílhegyeket, ötvenes csomagonként fizettünk értük. Ezalatt mi magunk megtisztítottuk a hidakat, megszabadítottuk a véres sulymokat a felnyársalt hulláktól, és igen sok aranygyűrűt, aranyláncot, páncélinget zsákmányoltunk.
Teudel király röviddel hajnal után újra támadásra indult. Újra elkövetkezett a mészárlás borzalmas drámája, és újra megtartottunk minden hidat. Második nyíllövésemmel magam is megöltem egy gótot, az arcán találtam el. Délben visszavonultak, két század háziezredbeli vértes a Porta Praenestinától üldözőbe vette őket. A kaputól egy mérföldnyire a gótok újból csatarendbe álltak. Erre egész lovasságunk kivágtatott a két század támogatására. Megint csak bebizonyosodott, hogy az íj és a nyíl hatékonyabb fegyver a lándzsánál. E két nap alatt tizenötezer gót esett el, de még sokkal többet vittek hátra súlyosan sebesülten. Húszezer ló holtteste hevert szerteszéjjel a csatatéren. Mi magunk négyszázötven embert vesztettünk, kétszáz közülük a lovassági csatában esett el.
Néhány napra rá a gótok visszatértek, hogy harmadszor is támadjanak. De oly nyilvánvaló vonakodással fogtak neki, hogy Belizár – aki azt hiszem, minden valaha is élt tábornoknál jobban tudta, mikor kell átmenni védekezésből támadásba – maga rohant ki ellenük egész lovasságával. Azt mondják, Belizár negyedmérföldnyi távolból legerősebb íjával célba vette a gótok zászlóvivőjét, aki vonaluk előtt lovagolt. Hátszél támadt, különben nem lehetett volna ilyen messzire lőni. A nyíl nagy erővel a zászlótartó lágyékába fúródott és a nyergéhez szögezte, de még a nyergen is áthatolt, úgyhogy a ló fájdalmában felágaskodott és levetette lovasát. Egyesek, akik talán féltékenyek Belizár haditényeire, azt állítják, hogy azt a nyilat nem is ő lőtte ki, hanem Sisifried, az a testőr, aki túlélte Izsák vereségét. De ha így volt, Sisifried igen szokatlan és képességeit messzi meghaladó teljesítményt vitt véghez. Sokkal valószínűbb, hogy Belizár nyila talált, bár lehet, hogy Sisifried is lőtt a zászlótartóra.
Teudel király zászlója ledőlt a földre. Ez a legrosszabb előjel. Vezető századunk nyomban előrevágtatott, hogy elragadja a zászlót, vágtatás közben nyeregből nyilaztak. Elkeseredett harc fejlődött ki a zászló birtokáért. Két gót lándzsás cibálta-ráncigálta az egyik végét, két vértes a másikat. Egy gót tiszt kardjával kettévágta a zászló rudat, így embereinknek meg kellett elégedniük a zászlórúd vastagabb végével. Ugyanez a tiszt levágta a zászlótartó bal alkarját, mert nem akarta, hogy a csuklójára csatolt, rubinnal és – smaragddal kirakott arany karperece a birtokunkba jusson. A gótok ezután visszavonultak, mi üldöztük őket, és további háromezer emberüket megöltük. Amikor Belizár aznap éjjel visszatért, annyi lova volt, hogy összes thrákjait lóra tudta ültetni, a zsákmányolt páncélokkal pedig valamennyi katonáját fel tudta szerelni. És közben csak kilenc embert veszített.
Teudel másnap felhagyott az ostrommal, és visszavonult Tivoliba, de előbb még elpusztította Rómától felfelé a Tiberis összes hídjait a Mulvius-híd kivételével, melyet Belizár már elfoglalt. Teudelnek el kellett tűrnie életben maradt nemesei dühös szemrehányását, amiért léprement Belizár levelének és nem pusztította el Rómát. Ha ragaszkodott volna eredeti fenyegetéséhez, mondták, és a város helyén ma birkalegelő lenne, akkor a háború másképpen végződött volna. De Tivoliba érkezve, Teudel megkérdezte őket:
– És ha Tivolit is földig leromboltuk volna? Gondoljátok meg, urak, a Rómában elkövetett hiba – ha hiba volt – a ti hibátok, mert mindegyikteket megbíztam a római falak egy részének lerombolásával, de ti lusták voltatok, és túlságosan sokat hagytatok épen. Szerencsére ugyanezt tettétek itt is, úgyhogy az érdem Tivoli falainak gyors felépítéséért a tietek lesz, aminthogy a Rómában elkövetett hiba a ti bűnötök. Munkára hát, urak, és az utókor majd nem tagadja meg tőlünk az elismerést.
Belizár most már talált iparosokat, úgyhogy az új városkapuk nemsokára a helyükön álltak. Február vége előtt a kulcsok egy-egy példányát már elküldhette Justinianusnak Konstantinápolyba. Viszonzásképpen erősítést és pénzt kért, hogy befejezhesse Itália visszahódítását, és fizethesse a parancsnoksága alatt álló csapatokat.
„Kétszer ad, aki gyorsan a. – Írta Belizár –, és én remélem, hogy gyorsan visszafizethetek mindent egy újabb elfogott király személyével és kincseivel.”
Nem egyszer írt, hanem háromszor, és úrnőm is küldött levelet Theodorának. De sem válasz, sem erősítés nem érkezett. Pedig amikor Belizár Ostiát és Civita Vecchiát ellátta a szükséges helyőrséggel, nagyobb szüksége volt működő hadseregre, mint bármikor azelőtt, és most már nemcsak háziezredének, hanem a tényleges csapatoknak a zsoldját is saját pénztárából fizette. Noha megpróbálta, lehetetlenség volt az elszegényedett itáliaiakat akár a legkisebb mértékben is megadóztatni; sem pénzük, sem pénzre átváltható értékük nem volt.
Végre megjött Justinianustól a válasz. Valerianus vezérsége alatt nagy sereget indított el Itáliába – írta. Megparancsolta Belizárnak és Véres Jánosnak (akik már három éve nem találkoztak egymással), hogy béküljenek ki, s egyesítsék seregeiket Tarantónál, ahova akkorra már a másik seregnek is meg kell érkeznie.
De Valerianus hónapokig az Adria másik partján vesztegelt, csak háromszáz embert küldött át Itáliába. Nem az ő hibájából történt ez így; Illyricumba újra betörtek a barbárok – ezúttal nem a hunok, hanem szlávok, méghozzá roppant nagy fegyelmezetlen tömegben –, és Valerianus parancsot kapott, hogy addig el ne hagyja Durazzót, amíg a veszély el nem múlt. Az illyricumi császári csapatok parancsnoka nem mert csatába szállni a szláv hordákkal, csak kerületről kerületre tehetetlenül követte őket. Csapatainak zendülésre hajlamos hangulata miatt kellett ilyen óvatosnak lennie. A csapatok hónapok óta nem kapták meg zsoldjukat, és hogy pénzhez jussanak, fosztogatták a már kirabolt vidéket. Az egész diocézis elérte azt az állapotot, amelyet Jóéi zsidó próféta így vázolt: „Amit a pálmakukac meghagyott, azt megette a sáska, amit a sáska meghagyott, megette a rákféreg, amit a rákféreg meghagyott, megette a hernyó.”
Mi nem tudtunk sem a szláv betörésről, sem Valerianus késedelmeskedéséről, és vidáman vitorláztunk Taranto felé. Magunkkal vittünk minden katonát, akit csak a helyőrségi szolgálatban nélkülözni lehetett – de így is mindössze hétszáz lovasból és kétszáz gyalogosból állt egész seregünk. Ami engem illet, én nem sajnáltam otthagyni Rómát. Amint elhagytuk Róma kikötőjét, június elején, és kedvező szél a messinai szoros felé hajtotta hajóinkat, valamennyien reméltük, hogy hamarosan és diadalmasan visszatérhetünk Konstantinápolyba. A szoroson szerencsésen áthaladtunk, de akkor a „csizmatalp” felől áramló ellenszéllel kerültünk szembe, úgyhogy vitorlás hajóinkat az evezős gályáknak kellett vontatniuk. Taranto felé hajóztunk, amely a sarok és a talp között fekszik – hogy az Itália térképéről vett hasonlatnál maradjunk –, amikor északkeletről roppant vihar támadt ránk, úgyhogy kénytelenek voltunk Cotronába menekülni. Másutt mérföldekre nem volt biztos kikötőhely. Eleinte igen veszélyesnek látszott a helyzet: kicsi a sereg, védtelen a város, közel vannak a gótok, kevés a gabona, a szél meg továbbra is erősen északkeleti maradt. Belizár rábeszélte a város valamennyi jó erőben levő lakosát, férfiakat és nőket, hogy sánckerítés felállításával és árokásással segítsenek a gyalogságnak a város megerősítésében. Hétszáz lovasát előre küldte, hogy a hegyláncolatnak a „csizmafejnél” húzódó két szűk átjáróját őrizze, amelyek bezárják és védelmezik a cotronai körzetet. De minél tovább vizsgálgatta a környéket, annál jobban megtetszett neki, mert a vidék bővelkedett legelőkben, és gazdag állatállománnyal rendelkezett. Tisztjeinek elmagyarázta, hogy a hegyek természetes erőddé teszik a helyet, és sokkal megfelelőbb volna itt megszervezni haderejét, mint Tarantóban.
– Szerencsés szél fújt ide bennünket – mondta. – Ez lesz seregeink gyülekező helye.
De ekkor, mialatt ő a védelmi művek és tornyok építését ellenőrizte, s még mindig a szél irányának megváltozására várt, katasztrófa történt. Hétszáz lovasa éppen kiért a hegyszorosokba, amelyeket parancs szerint meg kellett szállniuk, amikor észrevették, hogy nagy sereg vonul el a közelben: Teudel király lándzsásai. A gótok Rossanónak, egy környékbeli, part menti városnak a megostromlására indultak Cotrona és Taranto között. Véres János Rossanóban halmozta fel az utolsó három évben szerzett zsákmányát, és sok itáliai nemes is ide menekült. A mi hétszáz lovasunk lesből megtámadta, majd megfutamította a gótokat, s kétszázat megölt belőlük. De a diadal hamis biztonsági érzettel töltötte el a mieinket, s minthogy nem volt velük Belizár, aki vigyázzon rájuk, elhanyagolták kötelességüket, a szorosok bejáratánál nem állítottak fel őrszemeket, és semmibe vették az ellenséget. Kis csoportokban fosztogató portyákra indultak; ezenkívül vadászattal, játékokkal töltötték az időt. Teudel király egy hajnalban háromezer testőre élén rajtuk ütött, s teljesen készületlenül találta őket. Bátran, de hiába küzdöttek. Teudel gótjai valamennyiüket levágták, ötven ember kivételével, akik csak néhány perccel hamarabb érkeztek meg a hírrel Cotronába, mint a sarkukban vágtató Teudel.
A város véderőművei még nem készültek el, mert azokat Belizár igen nagyarányúnak tervezte; így nem tehetett mást, mint hogy kétszáz gyalogosával és ötven megmaradt lovasával nyomban hajóra szálljon. Cotrona tehát Teudel kezében maradt. A vihar, amely megakadályozta utunkat Tarantóba, még mindig tombolt, és egyetlen nap alatt száz mérföldnyire, a szicíliai Messinába sodort.
Már nincs sok beszámolni valóm Belizár utolsó itáliai hadjáratáról. A szicíliai helyőrségekből elvont kétezer embert, hajóra rakta őket és minden további baj nélkül elértünk Otrantóba. A „nagy hadsereg”, amelyet Justinianus ígért, nemsokára megérkezett Spalatóból Valerianus vezetésével, egy másik „nagy hadsereg” pedig egyenesen Konstantinápolyból, úgy gondolom, abból a célból, hogy végleg eldöntse a háborút. A két hadsereg egyesült ereje azonban alig rúgott háromezer főre, ezeknek legnagyobb része is zöldfülű újoncokból állott. Belizár így szólt úrnőmhöz:
– Drágám, ez a hadsereg olyan, mint három csepp víz egy szomjúságtól haldokló ember szájában. Bevallom neked, erőforrásaim teljesen kimerültek. Egész magánvagyonomat felemésztették a háború költségei, mindössze néhány ezer aranyam maradt. Konstantinápolyi birtokaim felét elzálogosítottam, csermeni és drinápolyi birtokaimat pedig végleg eladtam. Készpénz-kinnlevőségem ugyan sok van, de nem tudom őket behajtani. Itt van például ez a Herodianus tábornok, aki két éve Spoleto parancsnoka volt. Eddig szégyelltem neked említést tenni az ügyről. Kölcsönkért tőlem ötvenezer aranyat három hónapra – kamatról persze szó sem volt – azzal, hogy egyik nagybátyja nagy örökséget hagyott rá, de pillanatnyilag pénz nélkül áll, nem tudja csapatait fizetni és élelmezni. Nem is hazudott, valóban így állt a helyzet. Hat hónap múlva megtudtam, hogy az öröksége már megérkezett Ravennába, s így megkértem, fizesse vissza a pénzt. Erre ő szemtelenül azzal fenyegetőzött, hogy ha ilyen barbár módra sürgetem, eladja Spoletót a gótoknak, és ebből kamatostul kifizeti a tartozását. Szemére hánytam; hogy ilyen választ ad nekem, mire ő valóban eladta Spoletót, és Teudelnek jó cimborája lett. Most nála van a pénzen, zsebében van az öröksége és az a júdáspénz, melyet Spoleto elárulásáért kapott. Nekem pedig nincs semmim. A császár ugyan roppant összeggel tartozik, mert a tényleges csapatok zsoldját a magaméból előlegeztem, de emiatt nem panaszkodom. Életemet a császár szolgálatának szentelem és megtiszteltetésnek tartom, hogy hitelezője lehetek. De katonák és pénz nélkül nem lehet hadat viselni.
Úrnőm így felelt:
– Engedd, hogy magam menjek el Konstantinápolyba, drága férjem. Közbenjárásomra Theodora meg fogja győzni a császárt, miszerint csak két lehetősége van: vagy valóban nagy hadsereget és elegendő pénzt küld Itália visszahódítására, vagy bele kell törődnie, hogy Itália végleg gót uralom alá kerül. Bízhatsz bennem, szerelmem, hogy gyorsan elintézem az ügyet. Így hát hajóra szállt; engem is magával vitt. Július közepén indultunk, s utunkat a sok ellenszél igen unalmassá tette. Amikor Görögország partjai körül hajóztunk és éppen elhaladtunk Salamis szigete mellett, egy szaloniki hajó surrant el jobb oldalunkon, szélirányban. Én a parancsnoki hídon állottam, és latinul odakiáltottam:
– Milyen jó hírt tudtok, matrózok? – Mert a babona nem engedi, hogy a tengeren más iránt érdeklődjünk, mint jó hír iránt. A vitorláshajó kormányosa visszaordította:
– Nagyszerű hírünk van! Megdöglött a Fenevad!
– Milyen Fenevad, derék férfiú?
Válaszképpen összevissza kiáltoztak. A hajó már majdnem halló távolon kívül volt, amikor újra üvöltöttem:
– Melyik Fenevad?
Egy matróz szócsövet formálva két tenyeréből, visszaordította a szélben:
– Perierunt ambo (vagyis hogy mind a kettő felfordult).
Aztán nagy röhögés hallatszott, de semmi más.
A két Fenevad közül az egyiknek a nevét eltaláltuk – Porphyrius, a bálna. De igen sokat törtük a fejünket, ki lehet a másik. Tehát Porphyrius végre megdöglött. Az a beszámoló, melyet a következő kikötőben hallottunk, kissé képtelennek tűnt. Valamennyien tudtuk, hogy Porphyrius nyelőcsövének alakja miatt csak halivadékkal táplálkozott, de itt azt állították róla, hogy most nagy csoport delfint üldözött, egészen a Sangarius folyó sekély vizű torkolatáig. (A folyó a Bosporustól száz mérföldnyire keletre a Fekete-tengerbe ömlik.) Lenyelt egy tucat delfint és éppen a csontjaikat ropogtatta, amikor a part közelében egy iszapos homokzátonyon rábukkantak. Azt hiszem, valójában az történt, hogy a bálna is, a delfinek is az apró halak igen nagy tömegét üldözték, és a bálnát a delfinek csábították a sekély vízbe. De bármiképpen történt, a környék halászai csónakokon megközelítették, és fejszével, csáklyával rátámadtak. A bálna oly mélyen belesüppedt az iszapba, hogy nem tudta kiemelni a farkát, mellyel pedig agyonsújthatta volna őket. A halászok azonban nem sok kárt tudtak benne okozni fegyvereikkel, így aztán erős kötelekkel körülkötözték, és egy nagy fához erősített csiga segítségével a partra húzták. Ekkor a szomszédos őrhelyről katonákat hívtak, akik aztán hosszú lándzsáikkal másvilágra küldték a szörnyeteget.
Porphyrius negyvenöt láb hosszú és legszélesebb részén tizenöt láb széles volt. Hosszú hónapokig ellátta élelemmel a környéket, mert ami húst frissen nem tudtak elfogyasztani, azt megfüstölték, vagy sós lében pácolták. A nőstény bálna – mert kiderült, hogy az volt! – fejének húsába beágyazva hosszú, fehértollas nyílvesszőt találtak, kétségkívül ugyanazt, amelyet Belizár lőtt rá; de sehol sem tudták felfedezni torkában a kékvégű dárdát.
A másik Fenevad, amelyről a matróz említést tett, úrnőm számára igazán nem volt az. A vele kapcsolatos hírnél rosszabbat már nem is kaphattunk a városból: Theodora meghalt. Mellrákot kapott, és a kór nagy hirtelenséggel szétterjedt egész testében, úgyhogy néhány heti betegség és sok kínlódás után meghalt. A halállal bátran nézett szembe.
Gyászunkba némi ámulat is vegyült. Eszünké jutott ugyanis, hogy a bálna ugyanaznap tűnt fel először a Bosporusban, amikor Theodora apjával, Acaciusszal a városba érkezett – mint ahogy haláluk is ugyanabban az órában következett be; továbbá aznap, amikor Belizár a Kék milíciával Porphyrius ellen indult és megsebesítette a bálnát, Theodora szörnyű fejfájást kapott, amely bizonyos kihagyásokkal egész életén át kínozta. Lehetséges volna, hogy Porphyrius volt az ő házi szelleme?
Úrnőm, Antonina nyomban gyászt öltött Theodoráért, és később pogány imák kíséretében egy fekete kost áldozott a szellemének, így szólt: – A keresztény Istent sok misével már kiengesztelték, de Theodora titokban a régi isteneket is tisztelte.
Utunkat azért tovább folytattuk, mert úrnőm úgy érezte, ha már ideáig jött, akkor legalább meg kell kísérelnie, hogy Justinianust az itáliai helyzet józan megítélésére bírja.
A császár egyáltalán nem gyászolta Theodorát, mint úrnőm megállapította, sőt igen jókedvűnek mutatkozott. Vidám volt, mint egy kisfiú, akinek dajkája vagy anyja váratlanul megbetegedett és most szabadjára van engedve, hogy minden csintalanságot elkövessen, amire csak kedve van. Megfosztotta püspökségüktől és lelkipásztori állásuktól az összes monofizita érzelmű papokat, akiket Theodora pártolt. S noha már hatvanötödik évében járt, belevetette magát a legkülönbözőbb szerelmi élvezetekbe, hogy így pótolja ki a Theodora mellett önmegtartóztasában eltöltött éveket. Férfiassága valóban még további tizenöt évig megmaradt. Ügynökei állandóan kutattak a rabszolgapiacokon szép lányok után. De emellett sorra elcsábította Theodora udvarhölgyeinek lányait. Chrysomallo úrhölgy unokájához, aki elhúzódott közeledése elől, kedvesen így szólt:
– Akárcsak nagyanyádat látnám, ő is így húzódozott. De mégis megtette, amit kívántam tőle, mert ez volt a foglalkozása.
Kinevezte magát Theodora egyedüli örökösévé; minden más örökösödési rendelkezést érvénytelennek jelentett ki, pedig a császárné nagy vagyont hagyott úrnőmre, és végrendeletében nagy kegyesen rólam is megemlékezett: ötezer aranyat hagyott rám.
Úrnőmet megérkezése után azonnal fogadta a császár. A kihallgatáson Antonina nyíltan és pontosan tájékoztatta őt az itáliai helyzetről. Justinianus látszólagos aggodalommal figyelt. De amikor megtudta, hogy Belizárnak csak százötven testőre van Otrantóban – mivel száz testőre Rossanót védi, a többi pedig vagy meghalt, vagy Róma környékén maradt – és hogy újra teljesen elszegényedett, a gonosz császár nem tudta titkolni megelégedését, így szólt úrnőmhöz:
– Úgy, a győzelmes Belizár tehát végre elismerte kudarcát? S most mi fizessük vissza neki azt a pénzt, amit bolondul elköltött erre a nevetséges hadjáratra? Nem, ezt semmiképpen nem tehetjük meg. Mert hát milyen gyáva módja a hadviselésnek – egyik kikötőből a másikba hajózni, megbújni várak falai mögött és elkerülni a csatát! Mit szólsz hozzá, Narses? Nincs igazam? Belizárnak tanulnia kellett volna bátor Jánosunktól, aki semmitől sem fél. Semmi esetre sem küldhetünk neki sem pénzt, sem katonát. Egy gróf Belizár állandóan a Salamon király által említett nadály-lányok hangján kiabál: „Adjál! Adjál!” Salamon, mint emlékezni fogsz rá, azt tartotta, hogy négy dolgot sohasem lehet kielégíteni: a sírt, a meddő asszonyok kéj vágyát, a homokos talajt és a tüzet. Ha a bölcs Salamon most is élne, kétségkívül hozzátenné Belizár nevét is, mint az ötödik kielégíthetetlent.
Amikor befejezte, úrnőm nyugodtan megkérdezte:
– De mi lesz Itáliával, Felség? Felkészültél rá, hogy elveszíted uralmadat Itália fölött?
– Nem, erről szó sincs, kitűnő Antonina úrhölgy, és éppen emiatt visszahívjuk onnan férjedet, hogy helyébe tehetségesebb tábornokot nevezzünk ki. De nem akarjuk megalázni a jó embert. Levelünkben igen gondosan hangsúlyozni fogjuk, hogy szolgálataira újra szükségünk van a perzsák ellen, akik még mindig vitatkoznak velünk Colchis birtoklása fölött.
– Ahogy Felségednek tetszik. Állíttasd ki nyomban a visszahívó rendeletet. Főkamarásod, a bátor Narses, bizonyára méltó lesz arra a feladatra, amelyei az én Belizárom nem tudott végrehajtani.
Justinianus ügyet sem vetve a gúnyra, így felelt:
– Javaslatodat jól meg fogjuk gondolni.
Justinianus ekkor tollat, tintát kért, és úgy tett, mintha ott rögtön alá akarná írni a visszahívatást, de hirtelen letette a bíborpirosra festett lúdtollat. Így szólt:
– Várjunk csak egy kicsit. Előbb neked is kell valamit tenned értünk, nemes úrhölgy.
– Mindent megteszek, ami a hatalmamban áll. A császár ravaszul mosolygott:
– Arra kérünk, írj alá egy okmányt, amely felbontja az eljegyzést Joannina lányod és Anastasius, a néhai császárné unokaöccse között.
Úrnőm, Antonina villámgyorsan gondolkozott. Nincs értelme nem teljesíteni ezt a kérést, hiszen Theodora halála után Anastasius nem jelentős személyiség többé. Lehetséges, hogy Justinianus valamelyik unokaöccsének vagy dédunokaöccsének – esetleg Germanus fiának, Justinusnak – szánja a lányt, abban a hitben, hogy nagy hozományt visz magával a házasságba.
– Férjemnek is, nekem is örömünkre szolgál, ha mindenben engedelmeskedhetünk Felségednek.
Amikor úrnőm aláírta az okmányt, amelyet sürgősen kiállítottak részére, valaki, azt hiszem a fiatal Justinus, halkan felnevetett. A nevetés ragadós, a közel állók közül előbb egyik, majd a másik kezdett röhögni. Justinianus bátorítóan nézett körül, maga is kuncogott, majd hahotázni kezdett, hogy majd lefordult a trónszékről. Ekkor már az egész kihallgatási terem egyetlen röhögés volt. Úrnőm zavarba jött, dühös lett, sehogy sem értette a dolgot. Meghajolt és visszavonult.
Úrnőmet valójában kegyetlenül becsapták. Fogalma sem volt róla ugyanis, mi minden történt közben Joanninával. A mindig vidám természetű Joannina, aki most tizenötödik évében járt, nem várta be az esküvő napját, amely csak akkor következett volna be, ha majd a szülei is részt vehetnek a szertartáson. Theodora engedélyével egészen a legutóbbi időig együtt lakott a palota egyik lakosztályában a Hosszúlábú Anastasiusszal, s olyan szerelemben élt vele, mintha csak a felesége lett volna. Theodora halála után az udvarnál újra bevezették a szokásos keresztény illemszabályokat: Joanninát felkérték, hogy térjen vissza lakosztályába. Justinianus erősen helytelenítette, hogy egy patrícius olyan lányt vegyen el feleségül, aki már kétségkívül elvesztette szüzességét, Anastasius azonban ragaszkodott a házassághoz, mert szerette a szegény Joanninát. Úrnőm aláírásával most visszavonhatatlanul felbontotta a jegyességet, és ezzel örökre megfosztotta Joanninát attól a lehetőségtől, hogy valaha is rangjabeli férfihoz mehessen feleségül.
Keserű volt ez a megszégyenítés úrnőmnek és Belizárnak is, amikor meghallotta. Joannina azt állította, hogy Theodora kényszerítette őt a bűnös együttélésre, de Belizár átlátta, hogy ez nem igaz. Justinianus nyíltan ujjongott, hogy ilyen – királyhoz egyáltalán nem méltó – diadalt aratott. Joannina felvette a bűnbánó fátylat, sohasem ment férjhez, apáca lett a szégyen miatt, amelyet önmagára és szüleire hozott.
Időközben Belizár megszervezte kis seregét, amelyhez Véres János csatlakozott a magáéval, de ez is csak ezer könnyű lovasból állott. Otrantóból Rossano felmentésére hajóztak, de flottájukat az orkán szétszórta, néhány hajót el is süllyesztett. A maradvány néhány nap múltán összegyűlt Cotronánál, és újra elindult Rossano felé, amely mellett a vihar már egyszer elsodorta őket. Ekkor azonban már Teudel király is készen állott arra, hogy megakadályozza a patraszállást. A keskeny parton testőrei zárt csatarendben felsorakoztak mögötte, íjászai is kedvező állást foglaltak el; öngyilkosság lett volna megkísérelni a partraszállást. A veszedelmes partvidéken nem volt más kikötőhely. Szomorúsággal a szívében Belizár újra visszavonult Cotronába, s Rossano helyőrségére bízta, hogy válasszon a halál és a megadás között. Száz bátor thrák katonája is volt közöttük.
Belizár haditanácsot tartott, amelyen elhatározták, hogy Véres János és Valerianus lovasságukkal Teudel összekötővonalait fogják zavarni; Belizár pedig visszatér Rómába, megerősíti az erődítményeket és lelket önt a helyőrségbe, hiszen a háborút még nem vesztették el.
Ám ekkor megérkezett Konstantinápolyból a visszahívás.
Amint Rossano lakossága értesült Belizár visszahívásáról, azonnal megadta magát. Utána Perugia követte a példát. A hír Rómában is rossz hatást keltett. A városban egy alkalommal már volt zendülés: a katonák megölték új kormányzójukat, mert az a katonai készleteket magas áron eladogatta a polgároknak; de aztán újra visszaállt a fegyelem Belizár egyik megmaradt veterán tisztje, Diogenes alatt. Diogenes úgy készült az ostromra, hogy minden rendelkezésre álló kertet, parkot és üres területet beültetett gabonával. És noha Teudel király Rossanóból visszatérve elfoglalta Róma kikötőjét és ezáltal elvágta az összeköttetést a tenger felé, a falaik ellen indított minden támadása meghiúsult. Diogenes már harmadszor vett részt Róma védelmében, és szakemberré vált ezen a téren. És mégis az ostrom most már csak egyféleképpen végződhetett, mert a katonák elvesztették a felmentésbe vetett minden reményüket, amikor megtudták, hogy Belizár elment.
Még a háziezred katonái is elégedetlenkedni kezdtek. Zúgolódva emlegették, hogy ők dicsőségesen akartak szolgálni Belizár alatt, ezért jelentkeztek önként, nem pedig azért, hogy zsold nélkül itt rothadjanak éhesen és vezető nélkül az omladozó Rómában. De mégsem ők, hanem az isauriaiak egyik csoportja áruiba el újra a várost Teudelnek; és Róma néhány éven belül immáron negyedszer cserélt gazdát. A menekülő helyőrséget a gótok elfogták, és alig száz ember ért el Civita Vecchiába, a Nyugat legutolsó császári erősségébe, ahol a sebesült Diogenes vette át a parancsnokságot. Meg kell jegyeznem, hogy a háziezred néhány veteránja továbbra is védte Hadrianus mauzóleumát, és tartotta minden támadás ellenére, míg végül több napi védekezés után ők is megadták magukat; lóhúsra kellett volna fanyalodniuk, és ezt már nem bírták. De szabad elvonulást kértek, és meg is kapták.
Teudel király ezután Szicília ellen vonult. Ottani csapataink bezárkóztak a kikötőkbe, és tűrték, hogy a gótok kipusztítsák az egész szigetet. Néhány kis vár és Ravenna kivételével egész Itália a gótok kezébe került.
A Konstantinápolyba visszatért Belizárt Justinianus előbb aljas módon összeszidta, aztán pedig – és ezt Belizár még nehezebben tudta elviselni – kijelentette, hogy elnéző jóindulattal lesz iránta. Belizár tudva tudta, hogy ő sokkal többet tett meg császárjának, mint amennyit a legszeszélyesebb és legtehetetlenebb uralkodó is elvárhat alattvalóitól, mégiscsak ennyit mondott: mindig készséggel áll a császár szolgálatára. Lojalitása és büszkesége nem engedte, hogy másképpen válaszoljon.
Visszatérése nem is volt egészen veszélytelen. A palotában ugyanis összeesküvést forraltak, egy merész és bosszúálló természetű örmény tábornok, Artaban volt vezér. Meg akarták ölni a császárt, hogy helyébe unokaöccsét, Germanust ültessék a trónra. Germanusszal a császár igen rosszul bánt. A merényletet néhány nappal elhalasztották, meg akarták várni Belizár megérkezését. Nem mintha Artaban és összeesküvő társai, köztük Marcellus testőrparancsnok, azt hitték volna, hogy Belizár majd közéjük áll. Nem. De ismerték hajthatatlan hűségét a trón iránt, s biztonságosabbnak tartották, ha őt is meggyilkolják. Belizárral a külvárosban végeztek volna, amikor azon keresztül tisztelgésre indul a palotába. Amikor azonban az összeesküvés tervét Germanus elé terjesztették, ő valósággal elrémült a becstelen elgondolástól. Látszólag vállalta velük a közösséget, de gyorsan értesítette Justinianust. Az összeesküvőket Belizár érkezése napján tartóztatták le, így Belizár baj nélkül jutott a palotába.
Justinianus a végén megkegyelmezett az összeesküvőknek.
Belizár szegény ember volt most, nem engedhette meg magának, hogy testőröket tartson. Mindenben úrnőmre, Antoninára szorult, még napi kiadásaiban is. De semmilyen álszemérem nem zavarta, hogy most úrnőm tartja el őt.
– Mi nemcsak férj és feleség vagyunk, hanem régi háborús bajtársak is, akik mindenünket megosztjuk – mondotta. Antonina összeszedte minden titkos pénztartalékát, és kiváltotta Belizár elzálogosított birtokait. Békésen éltek egy házban, közel Honorius diadalívéhez, a Bika tér nyugati oldalán. (Erre a diadalívre valaki, állítólag a tyanai Apollonius, a híres mágus néhány kártékony rovar rézképmását erősítette különböző betegségek elleni csodaszerként.)
Justinianus nem küldte el Belizárt a Colchisnál folyó háborúba; azt akarta, hadd lézengjen csak dologtalanul a városban. Visszaadta neki régi rangját, a keleti hadseregek főparancsnoka címet, sőt nemsokára megtette a császári testőrség főparancsnokává, de nem engedett neki beleszólást semmilyen katonai ügybe, és a tanácsát sem kérte soha.
Teológiai értekezéséi nem sok dicsőséget hoztak Justinianusnak. És az a zsinat, amelyre összehívta a kereszténység valamennyi püspökét – több mint száznyolcvanan jelentek meg – vajmi kevés dicsőséget hozott az egyháznak. A monofiziták kegyét keresve, Justinianus különböző fenyegetésekkel rávette a zsinatot, hogy egyházi átok alá vegyen bizonyos, a monofiziták által gyűlölt munkákat, de ezek az eretnekek semmi hálát nem mutattak, nem tértek vissza az ortodox egyház kebelébe, hanem konokul kívül maradtak. Sőt mi több, Vigilius pápa ellentétes véleményen volt főpap-társaival és magával a császárral is az anathéma alkalmazhatóságának ügyében, ámbár vigyázott arra, hogy ne kompromittálja magát. Végül már annyira aggódott életéért, hogy a konstantinápolyi Szent Péter-templomban keresett menedéket, de a végén – bár sok huzavona és köntörfalazás után – mégiscsak jóváhagyta a zsinat határozatait. Hiába no, a pápát nem mártírnak teremtette az Úristen. Itáliába való visszatérésekor majdnem egyházszakadásra került sor, mivel a nyugati egyház klérusa csaknem teljes egészében igen nagyra becsülte a kiátkozott műveket. Azok a püspökök, akiknek egyházmegyéjét Konstantinápolyból katonailag ellenőrizni tudták – főleg tehát az afrikaiak és az illyricumiak – engedelmeskedtek a konstantinápolyi zsinatnak, mert különben elcsapták és bebörtönözték volna őket. Az itáliai, szicíliai, galliai és hispaniai püspökök azonban továbbra is hajthatatlanok maradtak.
Nyugat püspökei, noha haragudtak Theodorára monofizita nézetei miatt, mégis nagyon sajnálták a halálát, így érveltek: „Ha életben marad, minden bizonnyal kicsúfolja a császár teológiai nagyképűségét, és akkor a zsinatot sohasem hívták volna össze.”
HÁROMSZÁZ VETERÁN
Most néhány mellékesebb történetet akarok befejezni, hogy aztán beszámoljak Belizár utolsó csatájáról, a történetek történetéről, „győzelmei koronájának legszebb ékszeréről” – hogy a dicshimnuszokat zengedező történetírók kifejezését használjam. De azután még mindig hátra marad egy fejezet, amely állandó nyugtalanságot okoz nekem, és ha csak rágondolok, remegni kezdek tudván, hogy még meg kell írnom.
Nos, kezdjük Kelettel, Khosrou király még most is él, a mi Urunk ötszázhetvenegyedik esztendejében, amikor ezt a könyvet írom. Amióta Belizár Carchemisnál visszafordította, soha többé nem támadta meg Római-Mezopotámiát vagy Szíriát, noha szövetségesei, a szaracénok újra meg újra zavarják határainkat. A colchisi háborút azonban váltakozó eredménnyel folytatta egészen tíz évvel ezelőttig, amikor is újabb „örök békét” kötöttek. A békeszerződésben teljesen lemondott colchisi igényeiről. Justinianus viszont kisebb összeg évenkénti fizetésére kötelezte magát. (Amikor e sorokat írom, ezt a békeszerződést is megszegték – ezúttal a rómaiak. Perzsa-Örményország bennszülött keresztényei fellázadtak, elűzték a perzsákat, és római védelem alá helyezték magukat.) Khosrounak, mint minden ősének, saját vérrokonai körében támadtak legádázabb ellenségei. A perzsák nem becsülik asszonyaikat, így azoknak nincs hatalmuk arra, hogy férjüket visszatartsák a családi gyilkosságoktól. Khosrou kedvenc fia, ki keresztény asszonytól született, s nagykorúsága után felvette a keresztséget, fellázadt ellene a hadsereg nagy részével együtt. Khosrou leverte a lázadást, a csatában fia is elesett.
Khosrou eleinte bizalmatlansággal viseltetett a görög filozófiával szemben, érett korában azonban mohó érdeklődéssel vetette rá magát, és megpróbálta összeegyeztetni a mágusok hitévei. Így a régi vallás fáklyája, amelyet Justinianus Athénban kioltott, újra meggyulladt nemcsak Új-Antiochiában, az Eufrates mellett, hanem magában Perzsiában is, azon a nagy egyetemen, melyet Khosrou alapított Gondi-Saporban, Susa közelében. Itt a görög klasszikusok legkiválóbb műveit perzsára fordították, más kitűnő latin és szanszkrit nyelvű művekkel együtt. Ezzel szemben viszont Khosrou gyűlöli és üldözi a kereszténységet, mint olyan vallást, amely „a férfiakat kötelességmulasztásra készteti ebben az életben, reményt adva a megváltásra a túlvilágiban; és lealjasítani igyekszik Perzsia királyi házát azáltal, hogy egy homályos származású és forradalmi szellemű zsidót istenít”. Ezenkívül üldözi a kommunizmus nevű tant is; ezt egy Mazdák nevű férfi hirdette először, aki doktrínáját a korai keresztények gyakorlatából merítette, de a vagyonközösségbe nemcsak a különböző javakat és a pénzt, hanem az asszonyokat is be akarta sorozni.
Khosrou jó egészségnek örvend, és erősen tartja kezében a kormányrudat. Nem tudom, a mágusok vagy pedig a görög filozófusok győzték-e meg arról, hogy az utókor csodálatát egy uralkodó nem támadó háborúkkal, hanem nagylelkűséggel, igazsággal, kultúrával, országa eltökélt megvédésével és alattvalói jólétének emelésével vívja ki; de tény, hogy Khosrou király jelenleg ezt a nézetet vallja. A járvány pusztítása óta, amelyet az egek intésének tartott, – a legmesszebbmenőkig gondoskodott népéről, persze a maga kényúri módján; újjáépítette, újra benépesítette és új készlettel látta el mindazokat a vidékeket, amelyek kárát vallották a római, arab vagy hun betöréseknek. Mellékneve már most is Nushirvan („a nagylelkű szellem”), és sokáig fogják ünnepelni a perzsa történelemben. Azt fogják mondani róla: „Pártfogolta a kereskedelmet, a mezőgazdaságot és a tudományt – azok voltak a jó idők.” Perzsia most erős, gazdag és megelégedett. Bárha ezt mondhatnám el a mi birodalmunkról Khosrou király becsvágyó kortársa, Justinianus hosszú uralkodása után!
Most pedig hadd térjek vissza Teudel királyhoz meg a nyugati eseményekhez. Belizár visszahívása után Justinianus négy éven keresztül hallgatólagosan belenyugodott abba, hogy Ravenna kivételével egész Itáliában a gótok uralkodjanak, de most egyszerre úgy érezte, hogy a háborút újra kell kezdenie. Vallási politikája szempontjából sérelmesnek találta, hogy az észak-itáliai püspökök szembehelyezkedtek Vigilius pápával, és hogy az ariánusokat még nem tudta kipusztítani. Elhatározta tehát a háború újrakezdését, de az már nem volt ínyére, hogy megfelelő haderőt is állítson fel, vagy hogy egyetlen tábornokot válasszon ki főparancsnoknak. Csupán egy pontban tökélte el magát: Belizárnak nem ad többé alkalmat arra, hogy kitüntesse magát. Úrnőm és én állandóan mulattunk azon a komédián, amely a szemünk előtt lejátszódott. Mi mindenesetre biztonságban éltünk Konstantinápolyban. Justinianus ugyanazt a szeszélyes játékot űzte, amely annyi bajt okozott nekünk Itáliában. Belizár előttünk nem tett ezekre a dolgokra megjegyzést; és én bizony azt hiszem, hogy még gondolatban is tartózkodott a császári politika bírálgatásától.
Justinianus előbb Germanust küldte Szicíliába ötezer emberrel. Ámde eszébe jutott, hogy nemrégiben Artaban, az örmény merénylő, éppen Germanust szemelte ki császárnak; meg aztán Germanus túlságosan közeli atyafiságban van a gótokkal, hiszen Matasonthát, Wittich király volt hitvesét vette feleségül, és kisfia a nagy Theodorich király egyetlen férfi leszármazottja. Hirtelen visszahívta hát Germanust, és a parancsnokságot Liberiusra, egy öreg, ártalmatlan patríciusra bízta, aki vajmi keveset értett a hadviselés művészetéhez.
Igen ám, csakhogy valamelyik udvaronc olyasféle megjegyzést ejtett el a császár előtt, hogy Liberiusnak az átlényegülésről vallott felfogása nem teljesen megbízható. Ezért Justinianus sürgősen visszahívta az öreget, és – ki gondolta volna – éppen Artabant nevezte ki; most megbocsátotta neki, hogy az életére tört, sőt még elő is léptette!
De amikor másodszor vagy harmadszor is meggondolta a dolgot, rájött, hogy Artabanban mégiscsak felkelhet a becsvágy, és maga akar majd nyugat-római császár lenni. Erre újra Germanust nevezte ki. Eszébe jutott ugyanis, hogy Germanus gondatlansága miatt esett el Antiochia, mert nem erősítette meg Orocasias szikláját – márpedig olyasvalaki, akinek ilyen sötét pont van a múltjában, úgysem számíthat arra, hogy a császár vetélytársának tekintsék!
De Germanus váratlanul meghalt útban Itália felé. Megmérgezték. Egyesek szerint felesége, Matasontha tette, A parancsnokságot akkor alvezérei vették át közösen: Véres János és Germanus idősebb fia, akit szintén Justinianusnak hívtak. A császár nem adhatta a parancsnokságot egyedül Véres János kezébe, mert ezzel megszégyenítette volna dédunokaöccsét és névrokonát, viszont azt sem akarta, hogy kívüle valamilyen más Justinianus diadalt arasson; így mindkettőjüket visszahívta.
– Mi lesz legközelebb? – kérdeztük egymástól úrnőmmel. – Mi az ötödik felvonása a „Gyanakvó Pókhas” című darabnak?
Egy nap beállított hozzám Narses egyik bizalmas szolgája.
– Eugenius barátom – kezdte –, nem hivatalosan, hanem úgy beszélek veled, mint egyik cseléd a másikkal: lehetséges volna, hogy úrnőd, a kitűnő Antonina négyszemközt néhány szót váltson az én gazdámmal, ha ő erre megkérné?
– Ha gazdád, a kitűnő Narses kellemes hírekkel akar szolgálni úrnőmnek, természetesen hajlandó lesz meghallgatni, vagy legalábbis nem fog olyan tiszteletlenül bánni gazdáddal, mint ahogyan ő bánt vele és férjével, Belizár gróffal Itáliában. Azonkívül úrnőm és a te gazdád az itáliai eset óta már egyetértésben dolgoztak együtt, amikor Kappadóciai Jánost Rufinianaeben csapdába ejtették. A találkozást minden bizonnyal meg lehet rendezni.
Ez előjáték után Narses hivatalosan is felkérte úrnőmet egy megbeszélésre; úrnőm beleegyezett. Eljött tehát az öreg Narses bocsánatot kérni úrnőmtől azért, amit ellene és Belizár ellen vétett tizenkét évvel azelőtt! Meg akarta tudakolni, vajon Belizár megbocsátana-e neki annyira, hogy fontos államügyben tanácsot adjon neki?
Úrnőm, Antonina, aki nem becsülte le Narses képességeit és befolyását – meg aztán bocsánatkérése is megpuhította –, vállalkozott a közvetítő szerepére. Meg is állapodtak egy második beszélgetésben – most már Belizárral együtt. A beszélgetés baráti szellemben folyt le. Narses újra kifejezte abbeli sajnálkozását, hogy valamikor szembeszállt Belizár parancsaival és gyanakodott hűségében. Belizár nagylelkűen felelt, kezét nyújtotta Narsesnek és átölelte őt. Narses kérdése röviden ennyi volt:
– Drága barátom, tanácsolod-e, hogy elfogadjam azt a megtiszteltetést, amelyet a császár rám akar erőszakolni – a gótok elleni új hadjárat vezetését? És ha igen, milyen feltételekkel vállaljam? Az itáliai katonai helyzetet én nem tudom kellően megítélni és a te véleményed az egyedüli, amelyet döntőnek tudok elfogadni.
Belizár nemeslelkűségét semmi sem mutatta tisztábban, mint Narsesnak adott válasza:
– Drága barátom, vállald el a megtiszteltetést. Senkit sem ismerek, akit képességei alkalmasabbá tennének erre a feladatra, mint téged, ezt a feladatot pedig a birodalom becsülete érdekében végre kell hajtani. A hadműveleteket pedig azonnal meg kell indítani, mielőtt még a gótok visszanyernék egykori erejüket. Azt hiszem, arra kérsz, számítsam ki: mi az a haderő számban és összeállításban, amely nélkül nem volna okos dolog megkísérelni Itália visszahódítását, bármilyen tehetséges tábornok vállalkozik is rá. A feleletem ennyi: a főparancsnoknak harmincezer emberre volna szüksége, ezek közül legyen legalább húszezer jól felszerelt lovas, és legyen köztük a római sereg színe-java – háziezredem szétszórt századai, melyeket én képeztem ki és próbáltam ki a gótokkal szemben. Sok pénzre is volna szüksége, nemcsak azért, hogy rendesen fizethesse seregét, hanem azért is, hogy újra megnyerhesse magának azokat az egykori római katonákat, akik átszöktek a gótokhoz, mert nem kapták meg a zsoldjukat.
Narses igen jó emberismerő volt. Tudta, hogy Belizár nem képes csalárdságra, a császár iránti hűsége pedig egyedülálló a maga nemében. Egy ideig hallgatott, aztán így szólt:
– Köszönöm, Belizár, nemcsak a tanácsodat, de azt is, hogy most nem hányod szememre régi önfejűségemet. Ma már tudom: ha akkor nem lettem volna olyan makacs, Milano sohasem veszett volna el. – Belizár így felelt: – Narses, tisztellek nagylelkűséged miatt, és imáim fognak kísérni utadon.
Narses vállalta a császártól a megbízatást, de ragaszkodott a feltételekhez, persze nem említette, hogy Belizár szabta őket. Az embereket és a pénzt Justinianus rögtön előteremtette! Narses másodszor is felkereste Belizárt, és új barátságukra való hivatkozással rokonszenves alázattal kérte, adjon tanácsot, hogyan tudná legbiztosabban legyőzni a gótokat.
Belizár így szólt:
– Kényszerítsd szabályos ütközetre Teudel királyt azonnal, amint partra szálltai, mielőtt még ideje volna csapatait összegyűjteni váraiból. Nincs gót király, aki ellen tudna állni egy szabályos ütközetben még akkor sem, ha roppant túlerőben van. Foglalj el védekező állást, mint ahogy mi tettük Darasnál, gyalogos íjászaidat mindkét szárnyon arccal befelé állítsd fel, hosszú sorfalat képezzenek jó előre. Ez a csapda. Csalétekként állítsd fel közéjük páncélos lándzsásaidat. Teudel király megveti a császári gyalogságot, és joggal, mert gyalogosaink ritkán állják meg a sarat lovastámadással szemben.
Narses ellenvetést tett:
– De ha azt teszem, amit tanácsolsz, nem lehetséges, hogy Teudel király bekapja ugyan a csalétket, de vele együtt magával viszi az egész csapdát?
– Ez a veszély fennáll, ezért éppen azt akartam ajánlani, hogy lándzsásaid legyenek lóról leszállított lovasok, akiknek bátorsága magasabbrendű.
– Helyes! És könnyű lovasságomat ugye a szárnyakra helyezzem?
– Igen, helyezd őket jó előre; ne olyan közeire, hogy magukra tereljék a támadást, de mégis olyan közeire, hogy ők maguk veszélyt jelentsenek. Háziezredemet a nehéz lovasság egy részével helyezd tartalékba.
Narses megkérdezte:
– De ha Teudel először a gyalogos íjászokat támadja meg?
– A gótok királya nem tehet ilyet. Méltóságán alulinak tartaná, hogy páncélos lovasokkal megtámadjon bőrzekés gyalogosokat.
Így a tagineai híres csatát már előre megnyerték a konstantinápolyi Rézházban; az igazi győztes Belizár volt, noha Narses sohasem ismerte el, mennyire lekötelezettje, és Belizár sem próbálta sohasem csökkenteni Narses dicsőségét. A csata, amelybe Teudel király boldogan belement, azzal kezdődött, hogy a gót lándzsások frontálisan támadtak azon a résen, amelyet Narses nyitva hagyott a részükre; és perceken belül a távolabb felállított nyolcezer íjász záporozó oldaltüzébe kerültek. A nagyszámban megsérült lovak megbokrosodtak, eszeveszetten rugdalóztak, s a díszesen felszerszámozott harci paripákon nyargaló, fényes páncélzata törzsfőnökök legnagyobb része holtan vagy súlyosan megsebesülve zuhant a földre – mindez nagy zavart okozott. A vágtában megindult támadás lelassúdott: a vágtából ügetés lett, az ügetésből lépegetés. Ha pedig a lendület elvész, a támadó lovasság nem komoly ellenfél többé a bátor páncélos lándzsásokkal szemben, és a lovak igen sebezhető célpontot nyújtanak. Teudel vezető százada nem tudott áttörni a lándzsák vonalán, a mögötte jövők pedig tehetetlenek voltak, nem segíthettek, sőt maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek az állandó nyílzáporban. Végül maga Teudel is megsebesült. A gótok meginogtak. A római lándzsások ekkor megnyitották soraikat, és a nyíláson átszáguldott a háziezred. „Belizár!” csatakiáltással visszavetették a gót lándzsásokat, akik a saját gyalogságuk sorai közé hátráltak. A gyalogság megzavarodott, a lándzsások magukkal ragadták őket menekülésükben – az egész gót hadsereg szétszóródott.
Teudel királyt utolérték, és a csatatérről néhány mérföldnyire megölték. Véres ruháit és sisakját győzelmi jelként elküldték a császárnak Konstantinápolyba.
A gótok tulajdon vesztükre rombolták le annyi város falait; Narses előrehaladásának nem állt többé semmi útjában. Rómát az első támadásra bevette egyik tábornoka. Azután átállt hozzá a gót flotta. A császári hadak két hónap múltán a Vezúv közelében, a Sarno partján megvívták az utolsó csatát, és ezzel véglegesen megnyerték a háborút. Az életben maradt gótok ellenállása megtört. Választaniuk kellett: vagy elhagyják Itáliát, vagy alávetik magukat Justinianusnak.
Nem sokkal a győzelem előtt történt, hogy hirtelen és örökre megszűnt egy tiszteletre méltó intézmény: a nyugat-római birodalom szenátusa. Teudel király ugyanis háromszáz római szenátort és szenátori családtagot túszként tartott magánál valahol a Po túlsó oldalán; ezeket a gótok Teudel halálhírére mind egy szálig lemészárolták. A többi szenátor Róma visszafoglalásának hírére Szicíliából azonnal elindult Rómába, de a Vezúv közelében a gótok elfogták és hasonló módon könyörtelenül legyilkolták őket. A szenátorok rendje azóta sem kelt életre, és azt hiszem, nem is fog soha. Az utolsó néhány száz év alatt létezésének egyedüli alapja csupán gazdagsága és hagyományos ősi kultúrája lehetett. A vagyont Justinianus örökölte; e hagyományokat azonban többé sem megszerezni, sem feltámasztani nem lehetett. Ennyit tehát a nyugat-római birodalom szenátusáról, Teudel királyról és a gótokról, kiknek neve eltűnt Itáliából, noha Hispániában még mindig vizigót királyok uralkodnak.
Bessasról el kell mondanom, hogy Róma elvesztését colchisi sikerével kárpótolta, mert Petrát, Colchis fővárosát visszafoglalta a perzsáktól. Általános tisztelettől övezve halt meg nem sokkal később Konstantinápolyban. De Petrát a perzsák újra elfoglalták. Azután egy furcsa véletlen következett be: Dagistheus, Petra római parancsnoka azzal tette jóvá városa elvesztését, hogy a Bessas által elvesztett Rómát ő foglalta vissza Narses számára.
Narses, aki Itália kormányzója maradt, egy másik nagy csatát egyes-egyedül nyert meg, úgyhogy ezúttal el kell ismerni önálló hadművészeti képességeit. A frankok roppant nagy sereggel vonultak le Dél-Itáliába. Narses a campaniai Casiliniumnál meglepte főcsapatukat, amikor (mint ahogy Belizár idejében történt) a seregben vérhas pusztított, és az emberek fele már áldozatul esett a járványnak. A frank hadsereg kizárólag gyalogosokból állott, akik kardot, dárdát és hajítószekercét viseltek. Narses pusztán saját gyalogságával szembeszállt velük, amikor pedig a frankok zárt oszlopban támadásra indultak, lovasszázadaival oldalról rájuk tört, és száz lépés távolságról, mely távolság a frankok hajítószekercéinek hatókörén kívül esett, halomra nyilaztatta őket. A frankok nem mertek előrevonulni, mert féltek az oldaltámadástól, de a rendet sem merték megtörni, hogy a lovasságot megrohamozzák. Hadászati elveik szigorú előírása szerint a zárt formációt minden körülmények között meg kellett őrizniük. Egy halomban haltak meg, a harmincezerből csupán öt ember tudott élve megmenekülni. Narses, talán azért, hogy elkerülje Justinianus féltékenységét, a győzelmet teljes egészében a Szűzanya csodatévő képmásának tulajdonította, amelyet mindig magával hordott. A Szűzanya állítólag előre figyelmezteti e őt minden fontos eseményre.
Mikor Justinianus értesült a taginaei és casilinumi csatákról, hálaadó istentiszteletet tartatott és nagyon boldognak érezte magát.
– Ó – kiáltott fel, ha ugyan hinni lehet a fámának –, miért nem küldtük kitűnő Narsesünket már sokkal régebben Itáliába? Miért hívtuk vissza a megelőző hadjáratból Belizár gróf féltékeny panaszai miatt? Sok életet megkíméltünk volna, és sok kincset megtakarítottunk volna, ha bíztunk volna Narsesban. Magunkat hibáztatjuk, hogy túlzott mértékben tekintettel voltunk Belizár, e gyáva és ostoba tiszt érzelmeire, de talán a nagylelkűségnek ez a túlzása megbocsátható egy uralkodónak.
Ezután visszatért teológiai tanulmányaihoz, és abban a szilárd meggyőződésében, hogy Itália biztonságban van, hogy Khosrou király nem tervez újabb támadást a keleti határok ellen, hogy a barbárokat északon meg lehet vesztegetni vagy be lehet ugratni az egymás elleni háborúskodásba – seregeit és várait még jobban elhanyagolta, mint azelőtt.
Belizár, mint a keleti seregek és a császári testőrség főparancsnoka, háromszor is megkísérelte, hogy a császárt rávegye, törődjön kissé a birodalmat fenyegető veszéllyel. A harmadik kísérlet után a következő szövegű császári parancsot kapta: „Ő Felsége megtiltja, hogy ezt a tárgyat még egyszer előhozzák. Isten megoltalmazza az Ő népét, s aki bízik Benne, erős kézzel megvédi.”
*
Egy őszi napon a mi Urunk ötszázötvennyolcadik esztendejében – ebben az évben halt meg Véres János egy vadászbaleset következtében, miután hűségesen szolgálta Narsest itáliai hadjárataiban, és akkor már tizedik éve laktunk egyfolytában Konstantinápolyban – Belizárnak egy fekete-tengeri kereskedelmi hajó parancsnoka piszkos pergamendarabra írt levelet adott át. Reszkető kezű öregember írta.
„Legkitűnőbb Belizár, aki több mint ötven évvel ezelőtt még kisfiú korodban megmentetted az életemet Kappadóciai Jánostól egy fogadóban, Drinápoly közelében: eljött az ideje, hogy Simon, a polgár megmutassa, hogy nem felejtette el, amit érte tettél. Én már régen a bulgáriai hunok rabszolgaságába kerültem – egy thráciai betörésük alkalmával hurcoltak el –, de jól bánnak velem, mert értek a szíj- és nyereggyártáshoz. Megtanultam barbár nyelvüket, beengednek tanácsaikba, és bevallom, sok szempontból jobban élek, mint amikor a telhetetlen adószedők rabszolgája voltam. Csak Thrácia jó borai hiányoznak és jól épített házam melege. Tudd meg hát, hogy e télen, ha a Duna újra befagy, mint ahogy az időjósok mondják, nagy hordával betörnek majd Thráciába. Azzal kérkednek, hogy magát Konstantinápolyi is megtámadják, és olyan zsákmányt visznek majd haza, amilyen még senkinek sem jutott, amióta világ a világ. A vezérük Zabergan, igen tehetséges kán. Húszezer lovast visz magával. Figyelmeztesd a császárt. Isten áldjon.”
Belizár bemutatta a levelet a császárnak, figyelmébe ajánlva a közölteket. Justinianus felháborodott:
– Miért hozol ide ilyen piszkos pergamendarabot, amely kikötőszagtól bűzlik? Illik ilyen okmányt mutatni egy császárnak?
– A piszkos koldus, Felség, aki füstöt lát gomolyogni a palota felső ablakaiból, fel van jogosítva arra, hogy berohanjon az előcsarnokba, és figyelmeztetve kiáltozzon: „Tűz van!” A lakók megköszönik, hogy idejében figyelmezteti őket, s megbocsátják rongyait és neveletlen viselkedését.
Justinianus így szólt:
– Ez, kitűnő Belizár, bizonyára egyike azoknak a katonai fortélyoknak, amelyekről méltán oly híres vagy. Hamisítással próbálsz megrémíteni bennünket, hogy növeljük seregeinket és építsük újjá a város falait, noha ennek a tárgynak még az említését is kereken megtiltottuk neked. Még egyszer azonban nem tévesztesz meg bennünket, sőt ez alkalomból is megbocsátjuk bűnödet. Kövess el mindent, jó uram, hogy minden hűtlenség eltűnjék a szívedből. A régi időkben is voltak tábornokok az udvarnál, akik valamilyen veszély fennállásának ürügyével új seregek felállítására szerették volna bírni a császárt, de a szándékuk az volt, hogy a seregeket az állam ellen használják fel. Kutasd át a szívedet, uram, és ha bűnt találsz benne, vesd ki azt onnan Krisztus segítségével, mert Ő majd erőt ad hozzá.
El kell itt mondanom, hogy Justinianus az Augustus terén, szemben a szenátus épületével felállíttatta önmaga óriási lovasszobrát. Magas, igen finom sárgarézzel beborított alapépítményen áll ez a szobor. Ókori mintájú páncélzatot visel, sisakját aránytalanul hosszú toll díszíti. Baljában kis földgolyó, rajta a kereszt. Jobb kezét olyan mozdulattal emelj fel, mintha azt akarná mondani: „Pusztuljatok, ellenségeim!” De nem visel fegyvert, még tőrt sem, mintha ez a mozdulata és szigorú tekintete elégséges volna az ellenség elriasztására. És valóban, uralma vége felé úgy bánt seregeivel, mintha egyáltalán nem volna többé rájuk szorulva. A nagyság utáni mohó vágyában úgy viselkedett, mint Jézus Krisztus példázatában az a gazda, aki házépítésbe fogott anélkül, hogy először kiszámította volna annak költségét; így aztán adósságba keveredett, és nevetségessé vált. Justinianusról azt mondták a városban, hogy a szeme többet kíván, mint amennyit a gyomra meg tud emészteni. Mindenét hiábavaló vallási fényűzésekre költötte, a katonai szükségletek kielégítését pedig teljesen elhanyagolta.
Mindenki egyetértett abban, hogy nem lett volna szabad megkísérelni Afrika és Itália meghódítását a rendelkezésére álló csekély erőkkel. Belizár majdnem csodálatos sikerei ellenére ez a kettős feladat túlságosan nagynak bizonyult a császári seregek számára. Igaz, még mindig tartották Karthagót és Ravennát, de az elhúzódó hadiáratok ezeket a gazdag és jól kormányozott országokat majdnem teljesen tönkretették. Közben az északi és keleti határokat elgyengítette a helyőrségek és tartalékok elvonása, egymást érték a határsértések, és csak hajszál híján sikerült elkerülni az általános katasztrófát, A nyugati birodalom visszahódításának ára annak úgyszólván teljes elpusztítása volt, és ugyanígy szegényedett el teljesen Szíria, Colchis, Római-Mezopotámia, Illyricum és Thrácia; e helyeken persze az adójövedelem is erősen megcsappant.
Justinianus most takarékossági politika bevezetésére kényszerült, és – igen jellegzetesen – a takarékoskodást a birodalmi hadügyminisztériumban kezdte, nem pedig az egyházi alapítványok terén. Nyilván abban reménykedett, hogy újabb kolostorok, zárdák, templomok alapításával vagy megszépítésével megvesztegeti az angyali seregeket, mint ahogy más időkben arannyal vagy katonai felszereléssel megvesztegette a frankokat, szlávokat és hunokat, hogy érte harcoljanak. Babonás bizalmát a nyilvánosság előtt Jézusnak Péter apostolhoz intézett szavaival magyarázta. Amikor Péter Apostol ellenállt a zsidó főpap őreinek, és egyiküknek levágta a fülét, Jézus így szólt: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat, mert mindazok, akik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el.” Békés hangulatába még jobban beleringatta az a tény, hogy most már nem remegett tulajdon biztonságáért: a jósok, akikkel titokban tanácskozott, biztosítottak, hogy természetes halállal fog meghalni, saját ágyában, a palota szent lakosztályában.
Karácsony napján a hunok átkeltek a befagyott Dunán. Amikor a hír az udvarhoz érkezett, a császár könyörgő istentiszteleteket rendelt el a fontosabb templomokban, és egész éjszaka vigíliát tartott a Szent Irenaeus-templomban; de ennél aktívabb cselekedetre nem ragadtatta magát. A hunok két csoportra oszlottak. Az egyik Görögországba nyomult, hogy ott pusztítson, a másik pedig Zabergan kán személyes vezetése alatt Konstantinápolyt akarta elfoglalni. Ellenállás nélkül rohanták le Thráciát. Ezek a pogányok nem tisztelték a templomokat és a kolostorokat, válogatás nélkül raboltak, erőszakoltak mindenütt, s szekérszámra küldték haza a kincseket és a foglyok tömegét a téli utakon meg a befagyott Dunán át. A foglyokat kísérő vad lovasok korbáccsal vagy kardlappal hajszolták, noszogatták őket. És halálfia volt minden fogoly, aki elesett és nem állt fel rögtön. Minden összeesett embert könyörtelenül megöltek, még azokat az asszonyokat is, akik szülési fájdalmak közben rogytak le. A hunok, noha egymásközt általában emberségesen viselkednek, természetes zsákmányuknak tartják az egész keresztény világot, és egy megkeresztelt csecsemőt éppen olyan egykedvűen szúrtak lándzsahegyre, mint mondjuk vadászaton egy fiatal őzborjat.
Zabergan gyorsan nyomult előre. Anastasius hosszú falai, amelyeket harminckét mérföldnyire a várostól a félszigeten építettek, nem tartották fel lovasait. A falak több helyen rombadőltek, a nyílásokat nem védték katonák, sem katapulták vagy más harcigépek a tornyokból. Háromkirályok ünnepén Zabergan az Athyras folyó partján táborozott, húsz mérföldnyire a várostól; és a konstantinápolyiakon hirtelen úrrá lett a rémület. A közterek megteltek szerencsétlen falusi menekülőkkel, akik szürke arccal, hónuk alatt kis cókmókkal riadtan kiáltoztak:
– Jönnek a hunok, jönnek! Pusztítanak, öldökölnek, mint megvadult bikák dühöngő csordái, ó Isten, irgalmazz nekünk!
A kiáltás végighullámzott a városon.
– Isten, irgalmazz nekünk!
A polgárok kérdezgették egymást:
– Hol van a császári gárda? Hol a városi milícia? Hát senki sem tartóztatja fel ezeket a pogány ördögöket? Hagyják, hogy megrohamozzák a belső falakat, felégessék a várost, és elpusztítsanak valamennyiünket?
Rengetegen béreltek hajót, hogy a Bosporuson át Kisázsiába meneküljenek. Egyetlen napon ötvenezer ember kelt át.
Justinianus császár napjai legnagyobb részét magánkápolnájában töltötte, ahol térden állva imádkozott. Minduntalan ezt hajtogatta:
– Az Úr erős. Megment bennünket!
Egyetlen gyakorlati lépésre volt csak kapható: elrendelte, hogy valamennyi külvárosi templom és császári épület kincseit azonnal szállítsák a császári kikötőbe és rakják bárkákra.
Végre Belizárért küldött, és felelősségre vonta:
– Miképpen történhetett, kitűnő Belizár, istállóink grófja és testőrségünk parancsnoka, hogy nem küldtél katonákat e pogány vadak ellen?
Belizár mélyen meghajolt:
– Szent Felséged elhalmozott engem kitűnő címekkel, de nem engedélyezte a velük járó hatalmat, sőt megtiltotta, hogy említést tegyek a seregek készületlen és fegyelmezetlen állapotáról. Itáliából való visszatérésem óta háromszor tettem meg ugyanazt a jelentést, mindannyiszor rámutatva arra, hogy minisztereid pénzért árulják a gárdatiszti állásokat katonai ügyekhez nem értő polgároknak, hogy a katonáid nem gyakorlatoznak, nincsenek fegyvereik és hogy istállóidból hiányoznak a harci mének. Megparancsoltad, hogy ne féltsem ennek a városnak biztonságát.
– Hazudsz! Hazudsz! – üvöltötte Justinianus. – Ha Isten kegyelméből valaha is túléljük hitünknek ezt a próbatételét, a kínok kínját fogod elszenvedni seregeink és erődeink elhanyagolása miatt, és összes diadalaid, amelyekkel annyira kérkedsz, még azok sem fognak megmenteni a kötéltől.
Belizár megkérdezte:
– És addig mik a parancsaid, Felség?
– Eredj és halj meg bátor férfi módjára, noha gyáván éltél. Gyűjts össze annyi katonát, amennyit csak tudsz, és állj ki a csatamezőre, így utánozd az én bátor Narsesemet – és ne bújj meg falak mögött, ahogy szoktad. Csak ilyen módon teheted jóvá bűneidet.
Belizár meghajolt és eltávozott a Szent Audienciáról, Justinianus meg titokban magához rendelte tengernagyát, és megkérdezte tőle:
– Flottám jól el van-e látva élelmiszerekkel? Milyen időre számíthatunk a Földközi-tengeren, ha kénytelenek leszünk hajóra szállni?
Belizár kikiáltókat küldött az utcákra, hogy mindenütt hirdessék, amint itt következik:
– Ő Szent Felsége a Császár parancsára Belizár gróf hadba vonul a hun betolakodók ellen. A városi milícia színek szerint elfoglalja helyét a Theodosius-falon, és ellátja magát olyan fegyverekkel, amilyeneket szerezni tud. A császári testőrség saját tisztjei alatt gyülekezik, akik kötelesek gondoskodni lovakról és fegyverekről. Ezután az Aranykapuhoz menetelnek, ahol megkapják a további utasításokat. A városban lakó veterán katonákat, akik valaha vértesként szolgáltaik Belizár gróf háborúiban, felszólítjuk, hogy gyűljenek össze a gyakorlótéren. Belizár az élükre áll, és ellátja őket fegyverrel meg lovakkal.
Belizár felkereste a Zöldek és Kékek táncmestereit.
– A császár nevében parancsolom, adjátok át nekem az összes páncélokat, pajzsokat és dárdákat, amelyeket a Hippodromban felvonulások vagy színjátékok alkalmával viselnek.
A pártok versenymestereihez is ellátogatott.
– A császár nevében katonai célokra lefoglalom a Hippodrom istállóinak valamennyi lovát. Íjat és nyílvesszőt elegendőt talált a palotában, a császári istállóban számos kocsiló és néhány harci mén is akadt, így szerelte fel veteránjait. A gyakorlótér történelmi nevezetességű hely. Itt tartott hadiszemlét Nagy Sándor, mielőtt elindult keleti hódító útjára. Ide gyűltek most össze a város minden részéből Belizár veteránjai, akiknek sorsa a legkülönbözőbb módon alakult az elmúlt esztendők folyamán. Némelyik jól öltözötten jelent meg, látszott rajtuk a jómód; mások sápadtak, rongyosak voltak, némelyikük sántított, mások büszkén feszítettek. De a bátorság tüze ott ragyogott az arcukon, és vidáman kiáltozták egymás felé:
– Üdvözlégy, bajtárs! Jó, amikor öreg katonák összetalálkoznak!
Az egykori bajtársak közül sokan évek óta most találkoztak először, hiszen a város olyan nagy.
– Hát te még élsz, öreg Sisifried? Azt hittem, meghaltál Diogenesszel együtt, amikor visszafelé vonultatok Rómából.
– Nahát, Unigatus bajtárs, legutoljára Osimo ostrománál láttalak, amikor egy dárda átfúródott a tenyereden!
– Hát bizony, ma is sínylem.
– Hé, bajtárs, nem ismersz meg? Együtt voltunk a grassei paradicsomban a gyümölcsfák alatt huszonnégy évvel ezelőtt, néhány nappal a Tizedik Mérföldkő csatája előtt.
Úrnőm, Antonina és én is sok jó régi ismerőssel találkoztunk. Jólesett a viszontlátás.
De olyanok is akadtak a bajtársak között, akik még régebbi hadjáratra is emlékeztek, mint én; például az a két veterán, aki Belizár alatt vonult a gepidák és később a bulgáriai hunok ellen abban az időben, amikor Belizár még pelyhedző állú fiatal tiszt volt.
Egy külvárosi birkózóiskolából éli ott a hófehér hajú András, Belizár egykori iskolatáskahordozója és fürdőszolgája, aki Darasnál végbevitt két egyéni hőstette után visszavonult a háborúktól.
– Birkózóiskolámban erős és szívós maradtam. Belizár uram, noha hatvanöt éves vagyok – mondotta. – Látod, most is viselem a fehértollas sisakot, amellyel Darasnál megjutalmaztál. Most is ragyog, mert állandóan homokkal tisztítom. Engedd, hogy zászlóvivőd legyek.
Amikor összegyűltek, valamivel többen mint háromszázan, egy barátcsuhát viselő, magas férfi tűnt fel, soványán a sok böjtöléstől. Megfogta Belizár nyergét és így szólt:
– Ó, Belizár testvér, ezért az egy napért leteszem csuhámat, vezeklőkorbácsomat, és újra magamra öltöm a páncélt. Mert bár bízom abban, hogy bocsánatot nyertem odafenn bűneimért és különösen ama vétkemért, hogy megöltem drága bajtársunkat, Örmény Jánost, nem tudok békés nyugalommal meghalni addig, amíg újra el nem nyertem a te bizalmadat és szeretetedet, amelyet hanyagságom miatt elvesztettem Milánónál.
Belizár leszállt a lováról, és átölelte a barátot:
– Uliaris, száz embernek leszel a parancsnoka. Hallottam, hogy szent és jámbor életet élsz Szent Bartimeus kolduló barátai között, és elfogadlak kölcsönképpen. Istentől.
Trajanus, aki csak nemrég szabadult meg attól a nyílhegytől, amely oly sokáig rejtőzött húsába beágyazva, másik száz ember parancsnokságát kapta. Narses mellett nagy dicsőséget szerzett Itáliában, s most kocsmája volt a kikötőben. A harmadik száz ember parancsnoka Thurimuth lett, ugyanaz, aki oly jól harcolt Belizár második itáliai hadjáratában. Rá rossz idők jártak, csak nemrég szabadult a börtönből. Nem tudom, hogy valamilyen bűncselekmény vagy eretnekség miatt került-e oda. Belizár minden egyes emberének kijelölte a helyét valamelyik csoportban, és mindenki láthatta, hogy név szerint emlékezik minden egyes emberére, aki valaha alatta szolgált. Sőt nemcsak a nevükre emlékezett, hanem katonai minősítésükre is. Azután lóra ültette őket, s felszerelt mindenkit fegyverrel és páncéllal. Nagy volt az öröm köztük, boldogan kiáltoztak:
– Belizár a mi vezérünk mindörökre! Vezess nyomban az ellenség elé!
Belizár meghatódott, de így felelt:
– Bajtársak, ha visszaemlékeztek a régi dicső csatákra, azt se feledjétek el, hogy miképpen nyertük meg azokat: nemcsak bátorsággal és fegyvereinkkel, hanem ésszel is.
Zárt rendben lovagoltak végig a város fő útvonalán, dübörögtek a lovak patái, s a nép tapsolt, éljenzett, kiáltozott:
– Isten velünk van, mert itt jön Belizár!
Úrnőm mellette lovagolt, oly büszkén tartva fejét, mint valami fiatal menyasszony. Én szorosan mögötte lovagoltam egy szamárkancán. Antonina gyönyörű vörös parókát viselt, pirossal és fehérrel kendőzött arca még mindig nagyon szépnek mutatta. Apadt mellét jól kitömte. Csak egészen közelről lehetett látni ráncos kezén, karikás szemén, beesett arcán és petyhüdt nyakán, hogy az idő bizony eljárt felette.
Deuteron külvárosán keresztül az Aranykapuhoz értünk, ott azonban a legnagyobb összevisszaság fogadott. Mindenki parancsokat ordítozott, de senki sem engedelmeskedett. A kétezer testőr közül, aki a felhívásnak eleget tett, csupán ötven kapott lovat, és egy-két tiszttől eltekintve, senkit sem láttam, aki páncélt viselt volna, vagy rendesen fel lett volna fegyverezve. Bárki lefogadhatta volna, hogy egy századnyian sincsenek köztük olyanok, akik valaha is reszt vettek katonai gyakorlatozáson. Meg a városi milícia is jobb katonai erőt képviselt; a Kékek és a Zöldek közül ugyanis sokan gyakorolták magukat nyíllövésben, ünnepnapokon célba lőttek a városi lövöldében, s nyertek egy-egy libát, szopós malacot vagy egy-egy kancsó bort. Még többen voltak persze, akik éjszakánként karddal verekedtek az utcai pártharcokban.
Belizár a milícia íjászait kis seregéhez szerette volna csatolni, de ók erre nem voltak hajlandók. Kijelentették, hogy nekik csak a falak megvédése a kötelességük, és törvényellenes cselekedet volna őket kivezetni a városból.
A kapu melletti toronyból hallottuk a Kékek demarchosát (a Zöldek a fal másik részét tartották), amint dühösen kiáltozta:
– A teremtésit neki, hát ennyi ember között nem akad egy, aki ért a hajítógépek kezeléséhez? Minden toronyban fel vannak állítva a katapulták, és hozzávaló nyílból is igen nagy a készlet.
Úrnőm, Antonina vidáman felkiabált hozzá:
– Úgy látszik, férfi nem akad, de van itt egy öregasszony, vörös parókában, Róma két ostromának veteránja! – Hozzám meg így szólt: – Gyere, Eugenius, öreg katona, tanítsuk meg ezeket az újoncokat a mesterségükre. Így hát leszálltunk a lóról, felmentünk a toronyba, ahol kicseréltük a katapulták elrothadt köteleit, megolajoztuk a hajtókarokat, aztán toronyról toronyra haladva, megtanítottuk a katapultáknál és skorpióknál dolgozó katonákat, miképpen javítsák ki és kezeljék gépeiket, és hogyan célozzanak. Ha valamelyik katona nem figyelt rendesen, vagy ügyetlennek látszott, úrnőm rákiáltott:
– Te görög eretnek fattyú! – és lovaglópálcájával végig vágott a vállán, megszégyenítve őt társai előtt.
Időközben Belizár összegyűjtötte a fegyvertelen testőröket, és besorozott közéjük még ezer, jó erőben levő thrák parasztot a menekültek közül. Aztán így szólt a tisztekhez:
– Ott túl van a császári liget, cölöpkerítés veszi körül. Vezessétek embereiteket oda, és mindenki hozzon el magával két karót a kerítésből. Ezeknek kell megtenniük a szolgálatot kard és dárda helyett. Pajzs majd akad, gyűjtsétek össze a lakóházakból a fémtálcákat, üstfedőket.
Ezután ez a nem éppen harcias külsejű tömeg kivonult a kapukon, Belizárral és háromszáz veteránjával az élen. Úrnőm és én figyeltük. Büszkeség és furcsa előérzet töltött el bennünket. Úrnőm, figyelmen kívül hagyva a polgárok seregét, akik boldogtalanul követték őket, mintha csak foglyok lennének, csendesen mondta:
– Háromszáz volt a görögök száma Thermopylaenál, ha igaz a régi dal. Egyetlen ember sem tért vissza közülük, de nevük örökké élni fog.
Mosolyogva válaszoltam, hogy felvidítsam:
– Szegény lelkek, nem volt Belizáruk, aki vezesse őket!
De ő:
– Tíz-húszezer hunnal szemben mit jelent ez a néhány elöregedett ember, aki kilovagol, hogy csatázzon velük a császár parancsára? Csodát vársz, Eugenius?
– Igen, hiszen annyit láttam már.
Chettos falvánál, két mérföldnyire Melantiastól, ahol Zabergan kán táborozott, Belizár árkot ásatott embereivel, s mögötte földsáncot emeltetett. Minden ember két karója közül az egyiket beszúrta a sáncba, s így elkészült a cölöpkerítés, míg a másikat megtartatta, hogy dárdaként használja. Belizár előre küldte veteránjait, hogy keltsék azt a látszatot, mintha egy nagy területen előrehaladó hatalmas hadsereg elszórt előőrsei lennének. Mögöttük öt mérföldnyi vonalban a gyalogság éjjel rengeteg őrtüzet gyújtott, és nappal (mert szerencsére száraz idő volt), bokrokat vonszolt az utakon, hogy hatalmas porfelhőket verjen fel.
A második éjszaka fontos üzenet érkezett, egy parasztfiú hozta. Megint az öreg Simon üzent, akit a hunok magukkal hoztak tolmácsnak és útmutatónak. Jelentette, hogy Zabergan hadereje alig több hétezer válogatott lovasnál, minthogy a sereg többi része Görögországba indult; Belizár táborát a harmadik napon támadják meg, mert az szerencsés nap a naptárukban.
– És az enyémben is – kiáltott fel Belizár –, mert akkor van a feleségem születésnapja.
A chettosi tábort még tövises bokrokkal is megerősítették. A vassulymok, „az ördög háromlábjai” helyett ekevasakat, boronákat helyeztek el mindenfelé a kapuk előtt. A veteránok tréfálkozva az egyik bejáratot Porta Pinciának, a másikat Porta Fiaminiának nevezték, egy délre fekvő kis dombot pedig Hadrianus mauzóleumának kereszteltek el.
Zabergan végre megtudta, hogy semmiféle hadsereg nem áll vele szemben, amely ezt a nevet megérdemelné, hanem csak az öreg Belizár néhány vakmerő, elszánt emberrel. Elégségesnek tartotta tehát, hogy öccsét mindössze kétezer hunnal rászabadítsa a császári táborra. Az út nagy, sűrű erdőn át vezetett, és egy helyen szűk erdei szoroson kellett keresztülhaladnia. Hírhedt rablótanya volt az a hely, ott szoktak zsákmányra lesni a banditák, elrejtőzve az ösvényt szegélyező sűrű bokrok között. Belizár az ösvény egyik oldalára Trajanus csapatát, a másikra Thurimuthét állította, és mögöttük a szoros szűk, meredek részeire helyezte „nézőközönségét”, ahogyan karóval felfegyverzett gyalogságát nevezte.
Nem akarom történetemet szükségtelenül elnyújtani. A gyanútlan hunok egyenesen belovagoltak a csapdába. Belizár rohamot fúvatott, s Uliarisszal együtt váratlanul megtámadta őket egy kis csapattal. András messze a többiek előtt vitte a zászlót. Előbb lándzsával, majd karddal hadakoztak: Belizár az első sorban küzdött, régi pontosságával vagdalkozott. A zászló egy pillanatra veszélyben forgott, de András tőrével hasba szúrta azt a hunt, aki el akarta ragadni tőle. Akkor Trajanus és Thurimuth hátulról rájuk rontottak csapataikkal, mialatt a „nézőközönség” minden tagja oly vadul üvöltözött, mintha kocsiversenyen lenne; karóikat a fedőkből előléptetett pajzsokhoz csapdosták, mintha már alig várnák a parancsot a támadásra. A hunok megrémültek. A szűk helyen nem vehették hasznát íjuknak, lovassági manőverezésben való ügyességüket sem tudták megmutatni. Bőrzekét viseltek csupán, így még kevésbé tudtak ellenállni a páncélos veteránok heves támadásának. Hirtelen meghátráltak, és vad menekülésben visszafelé özönlöttek.
Belizár üldözte őket, ügyet sem vetve a nyilakra, melyeket a menekülő hunok hátra lődöztek. A mi lovaink csaknem sebezhetetlenek voltak, mert valamennyit páncél védte. Nyilazásunk is hatásosabbnak bizonyult, mint a hunoké. A mieink négyszáz ellenséget megöltek, köztük Zabergan öccsét, akit Uliaris rögtön a támadás elején átszúrt lándzsájával. A megmaradtak visszamenekültek Melantiasba, s futás közben így ordítoztak:
– Haza, testvérek! Haza! A halottak szellemei támadtak ellenünk – tüzes szemű, lobogó fehér hajú öreg emberek! Gyászuk és szégyenük jeléül körmükkel véresre hasogatták arcukat. Zabergán kán felszedte a sátorfáját, és egész seregével visszavonult. Belizár nyomon követte. A csatát háromszáz fegyveres emberrel kezdte, és ötszázzal fejezte be. Az új jövevények thráciai parasztok voltak; az újoncok közül kiválogatta azokat, akik értettek a lóhoz és a könnyű vadászíj kezeléséhez. Ezek az újoncok kapták meg az elesett hunok lovait és fegyvereit. Belizárnak csak három halottja volt, bár sokan megsebesültek. Unigatus, aki bátran küzdött félkarjával, néhány nap múlva belehalt sebeibe.
Belizár üzenetet küldött a császárnak:
– Szent parancsodnak engedelmeskedve, legyőztük az ellenséget, s most üldözzük őket.
Az utcákon ujjongott a nép, mindenki Belizárról áradozott: „Ez a diadala túlszárnyalja minden eddigi győzelmét.” A palotában viszont csak kedvetlen fanyalgással fogadták Belizár csodálatos győzelmét.
Justinianus odaszólt a tengernagyának:
– Rakják ki a hajókat. Nem megyünk el.
Kamarása (nem Narses, mert az Itáliában tartózkodott) színlelt méltatlankodással kiáltotta:
– Megbolondultak ezek a polgárok, hogy nem dicső Felségednek adnak hálát megmenekülésükért, aki elrendelte a csatát, hanem Belizárnak, akinek hanyagságából kifolyólag Thrácia elpusztult és a várost is majdnem elveszítettük?
Justinianus futárt küldött Belizárhoz, ezzel az üzenettel:
– Most már elég. Menjenek a hunok békével, ne pocsékoljunk hiába emberéleteket hiábavaló csatákban. Szükség lehet még embereinkre más háborúkban. Ha tovább üldözöd a hunokat, kegyvesztett leszel.
Belizár engedelmeskedett. Justinianus futára pedig tovább lovagolt Zabergán táborába, s a következőket mondotta a kánnak:
„A császár üzenete! Követvén dicső Krisztus példáját, aki még testi életében utasította szolgáját Pétert, hogy tegye el kardját, miután megsebesített egy zsidó tisztet, mi hasonlóképpen visszahívtuk seregeinket. De Krisztus nevében kérünk, most már eredj el innét békében!”
Zabergán kán előbb tépelődött, mit jelenthet ez az üzenet, de végül is megértette, hogy Belizárt visszahívták. Visszanyerve bátorságát, egész nyáron tovább fosztogatott és gyújtogatott Thráciában, ősszel Justinianus pénzt kínált fel neki, hogy távozzék. Zabergan attól tartott, hogy a fegyveres hadihajók flottillája, amelyet a Fekete-tengerről felküldtek a Dunára, elvágja visszavonulása útját. Ezért aláírta a megállapodást, és visszavonult.
Justinianus most lázasan hozzákezdett Anastasius hosszú falának újjáépítéséhez, de semmit sem tett, hogy megfelelő véderőt képeztessen ki. Az udvaroncok lelkendezve mondogatták:
– Látjátok, hogy a nép atyja miképpen szégyeníti meg hanyag tisztjeit?
Amikor Belizár háromszáz katonájával visszatért, s mögöttük a testőrök meg a parasztok győzelmi himnuszt énekeltek, a lelkes polgárság pálmaágakkal, virágkoszorúkkal és csókkal üdvözölte őket.
A palotából azonban csak ez a rövid üzenet érkezett:
– Belizár gróf túllépte hatáskörét, amikor lerombolta az Arany kapunál levő ligetünk kerítését anélkül, hogy erre írásbeli engedélyt kapott volna a ligetek felügyelőjétől. A kerítést helyre kell állítani.
Az utolsó mondat közmondásossá vált a kocsmákban. Ha valaki nagy szolgálatot tett a szomszédjának és később egy apró hibáért túlzott szemrehányást kapott tőle, a felháborodott jótevő így kiáltott:
– Igen, igen, drága uram! És a kerítést is helyre kell állítani.
Ez a chettosi ütközet volt Belizár gróf utolsó csatája. Senki se kételkedjék beszámolóm hitelességében, hiszen mindez nem távoli országban, távoli határvidéken történt, hanem a közvetlen közelben, nem is egy teljes napi járóföldre a milliós várostól. Az ember délutáni szórakozásképpen kilovagolhat, hogy megszemlélje a szorost meg a két táborhelyet, a Zabergan kánét Melanthiasban és a Belizár grófét Chettosban, és még az éj leszállta előtt visszatérhet a Városba.
AZ UTOLSÓ HÁLÁDATLANSÁG
Nehezen tudom rászánni magam, hogy beszámoljak a mindent betetőző kegyetlenségről; nekem nincs olyan türelmem és olyan nemes szívem, mint annak, aki azt elszenvedte. Történetem elérte a mi Urunk ötszázhatvannegyedik esztendejét, amikor Justinianus betöltötte életének nyolcvanadik és uralkodásának harminchetedik évét. A birodalom végre békében élt, de nyugalma olyan volt, mint a lázas beteg állapota a krízis lezajlása után: vajon felépül-e vagy meghal? – még senki sem tudja.
A császár teljesen elhanyagolta külsejét, beszédében sem törekedett többé szabatosságra. És az ortodoxiának e bátor élőharcosa, az eretnekek szigorú üldözője most maga is botrányos eretnekségbe esett a Fiú lényegével kapcsolatban.
Theodora nézete szerint Jézus teste érzéketlen volt a hús szenvedélyeivel és gyengeségeivel szemben, sőt valójában megronthatatlan hús volt, tehát nem is emberi hús; mert minden közönséges hús jellemző tulajdonsága, hogy megromlik, ha csak nem csinálnak belőle múmiát egyiptomi módra, vagy véletlenség folytán be nem fagy egy vastag jégtömbbe. Az ortodox nézet szerint azonban Jézus a feltámadásig romlandó emberi húsba zárva élt, és ezt tagadni nemcsak monofizita eretnekség, hanem egyben annak a kimondhatatlanul nagy áldozatnak is tagadása, amelyet Jézus hozott az emberiségért.
Justinianus most saját új és önálló felfedezéseként hozakodott elő Theodora felfogásával, pedig a császárné életében mindig szembeszállt azzal. Theodora érvelései ugyanis élénken az emlékezetében maradtak. Egyik ediktumában az ellenkező nézet híveit „a romlandóság imádóinak” bélyegezte. Elvárta minden pátriárkától és püspöktől, hogy hajoljanak meg ez új hittétel előtt. Azok remegve kérlelték, hadd gondolkozhassanak a dolgon. De Konstantinápoly pátriárkája, aki lelkiismeretes tudós és igen egyenes férfiú volt, megtépte ruháit, hamut szórt a fejére, és így kiáltozott:
– Ez még rosszabb, mint a monofizita eretnekség. Ez már a mocskos manicheusok istenkáromlásának határán jár, akik azt állítják, hogy a Fiú két lényege egymással ellentétes. Mert, drága testvéreim, ha Jézus Krisztus, amikor itt élt a földön, valójában érzéketlen volt emberi szenvedélyekkel és gyengeségekkel szemben (mint ahogy Ő Felsége akarja, hogy higgyük), mit szóljunk Lázár híres megsiratásáról, a keresztfán ejtett szavairól, s könyörgéséről, hogy vegyék el Tőle a szenvedés kelyhét? Ha az Úr Jézus teste valóban az istenség sérthetetlen teste lett volna, akkor az ilyen cselekedetek, melyeket a szent evangélisták bizonyítanak, vagy őrültségre, vagy pedig hamis tettetésre vallanának.
A katedrális papsága beárulta a pátriárkát, mire elcsapták. Belizár nem mondott véleményt ezekről a dolgokról. Amikor Sergius szenátor ez irányban érdeklődött nála, csak ennyit mondott:
– Épp elég nehéz Krisztus parancsai szerint élni anélkül is, hogy az ember a lényegére vonatkozó filozófiai kutatásokkal kínozná magát. Éppúgy nem foglalkozom ezzel, mint ahogy nem foglalkozom a császár jellemének kritikai tanulmányozásával.
Sergius erősen a szemébe nézett, mintha onnan akarná kiolvasni, nem rejtőzik-e maró gúny a szavak mögött, s csendesen megjegyezte:
– Férfiak legjobbika, nem volna rendkívül tanulságos egy ilyen tanulmány?
Belizár mindennap tisztelgett a császárnál, s amikor a fogadás szünetelt az udvarnál, birtokaira vonult vadászni. Továbbra is puritán életet élt, jószívű volt a szegényekhez, barátai szerették, s közte meg drága úrnőm, Antonina között nem hallatszott más szó, csak a szeretet és a megértés szava. Úrnőm alkalmazkodott a keresztény viselkedés szabályaihoz. Elhagyta minden pogány szokását, kivéve, hogy még mindig bizonyos ártatlan varázslatokhoz folyamodott, ha megfájdult a feje vagy a foga, vagy ha a boszorkányok megrontása ellen akart védekezni. Oly nyugodtan és rendben folyt az életük, hogy úgy tűnt, mintha lassan sétálgatnának a sír felé együtt, kéz a kézben, s további akadály már nem kerülhet útjukba, baj már nem érheti őket. De Justinianus nem múló és nem csökkenő gyűlölettel gyűlölte Belizárt és azt a gondolatot, hogy neki meg kell halnia, a másik pedig tovább élvezheti még makulátlan hírnevét és vagyonát.
– Ellopta a dicsőségünket – kiáltotta panaszosan. – Hálátlan alattvalóim nagyobb tisztelettel viseltetnek iránta, mint császáruk szent személye iránt.
A becstelen Procopius, aki katonai titkár minőségben elkísérte Belizárt valamennyi hadjáratába, már évek óta írogatta a háborúk történetét. Mogorva és epés természetű ember lévén, nem értett a hízelgéshez; a keserű igazságot írta meg, kevéssé vagy egyáltalán nem leplezve az egyik tábornok árulását vagy a másik tehetetlenségét, és megfelelő elismerésben részesítve Belizárt az óriási túlerővel szemben kivívott sok győzelméért. Közvetlenül nem vádolta ugyan Justinianust szeszélyessége, tehetetlensége, kegyetlensége, halogató taktikája, aljassága és háládatlansága miatt, de oly kíméletlen őszinteséggel közölte a történelmi tényeket, hogy minden értelmes olvasó szükségszerűen igen kedvezőtlen véleményt alkotott magának az uralkodóról, ugyanakkor pedig a legnagyobb csodálatot kellett éreznie dicső hadvezére iránt. Amikor műve végre elkészült, Alexandriába küldte, ahol sok példányban lemásolták, és terjesztették. Justinianus azonban csak körülbelül öt évvel a chettosi csata előtt szerzett tudomást róla, amikor már igen sokan olvasták.
Amikor Procopius meghallotta, hogy a császár haragszik, és rádöbbent, hogy élete veszélyben forog, alávaló bocsánatkérő iratot szerkesztett. Könyörgött a császárnak: higgye el, hogy amennyiben könyvében helytelen dolgok vannak, azokért csak Belizárt lehet vádolni, mert ő szolgáltatta a hamis adatokat. Vállalkozott arra, hogy visszavonja könyve minden példányát, és ezenkívül ír egy történelmi munkát Justinianus nagy tetteinek dicsőítésére. Justinianus megkegyelmezett neki, évjáradékkal ajándékozta meg, és patríciussá emelte. Procopius gondot fordított rá, hogy új művében csak lebecsülően említse egykori gazdáját, akinek már az utcán sem köszönt, hogy el ne veszítse a császár kegyét. Amikor azonban Justinianus végre megkapta az őt dicsőítő művet, igen elégedetlenkedett. Az új mű nem volt más, mint beszámoló az ő mértékletességéről, tanultságáról és kegyességéről, meg hogy mennyi templomot épített és hány erődöt emelt. Pedig azt várta, hogy Procopius átírja előbbi történelmét olyképpen, hogy Afrika és Itália meghódításáért neki jár ki minden elismerés, nem pedig alattvalójának, Belizárnak. Be is szüntette Procopius évjáradékát.
Procopius ekkor mérgében rágalmazó könyvet írt nemcsak Belizárról és úrnőmről. Antonináról, hanem a császárról és a halott Theodoráról is. Néha az igazat mondta, néha eltorzította a tényeket, néha pedig hazudott, aszerint, hogy miképpen felelt meg leginkább bosszúszomjának. (Még engem, Eugeniust is belevett zagyva tákolmányába: például szerinte én segítettem úrnőmnek a Macedonia nevű szolgálólány meggyilkolásában: nyelvét, írta, apró darabokra vágtuk és a tengerbe dobtuk.)
Procopius így dicsekedett barátainak:
– Írtam egy könyvet, amely alaposan leszedi a keresztvizet bizonyos nagyurakról, akik igazságtalanul bántak velem.
De a könyvet senkinek sem mutatta, csak az utókornak szánta.
Ősszel, a chettosi csata után újabb összeesküvést szerveztek a császár meggyilkolására. A szervezkedést néhány szenátor vezette, élükön Sergiusszal és Marcellusszal (ugyanazzal, akinek a császár megbocsátotta, hogy részt vett az örmény Artaban legutóbbi összeesküvésében). Az összeesküvést véletlenül fedezték fel, és a vezetőket kényszerít ették, hogy árulják el társaik nevét. A vezetők közt volt Herodianus, az a tábornok, aki egyszer átadta Spoletót Teudel királynak, tisztán csak Belizár elleni rosszindulatból, és utána átszökött a gótokhoz. Teudel halála után átadta Cumaet Narsesnak, mire Justinianus megbocsátott neki.
Amikor Herodianus visszatért Konstantinápolyba, Belizár beperelte, és visszaszerezte tőle azt az ötvenezer aranyat, amelyről Spoleto átadásának történetében említést tettem. Herodianus azzal a hamis vallomással akarta elkerülni a biztos halálos ítéletet, hogy a Justinianus elleni összeesküvés értelmi szerzője Belizár volt. Azt tanácsolta Apionusnak, a főügyésznek, hogy rendeljen el házkutatást Procopius lakásán, ott majd találnak Belizár bűnösségét bizonyító okmányokat. Egy fiókba zárva meg is találták a bosszúból írott könyvet. Apionus elolvasta, és megfenyegette Procopiust, hogy megfojtatja felségsértései miatt, ha nem hajlandó olyan tanúvallomást tenni, amelynek alapján Belizárt árulásért elítélheti. Procopius beleegyezett, így visszakapta a könyvét. Most már megértik, miért neveztem Procopiust becstelennek.
Apionus két gyorsíró és néhány katona kíséretében egy kora reggel felkereste Belizárt a házában. Éppen kézilabdát játszott az úszómedence mellett, szokásos reggeli úszkálása előtt. Én is játszottam, én voltam a kapus. Belizár vidáman üdvözölte Apionust:
– Nem te vagy az újonnan kinevezett főügyész? Igazán korai látogatás. Ha megvársz, míg megmerítem magam, együtt reggelizhetünk.
Apionus komoran felelte:
– Ő Szent Felsége ugye nem várhat a te reggelidre vagy az enyémre, sem semmiféle hideg fürdőre. Öltözz fel nyomban, Belizár gróf, Felségsértés miatt letartóztatás! parancsom van ellened. Katonák, fogjátok el ezeket a cselédeket! Szükség lesz a vallomásukra.
Belizár így szólt hozzám:
– Eugenius, jegyezd fel a játék állását. Majd máskor befejezzük. Aztán kérd úrnődet, hogy jöjjön le, amint teheti.
Úrnőmért azonban már nem mehettem fel, mert Apionus közbelépett:
– A kitűnő Antonina cselédeit is le kell tartóztatni.
Belizár felöltözött, majd felkérte Apionust meg a katonákat, hogy menjenek be vele a házba, mert kint hideg van. Odabent aztán Apionus felolvasta az elfogatási parancsot, amely körülbelül ilyenformán hangzott:
„Kitűnő Belizár patrícius, a császári istállók grófja, a császári testőrcég és a keleti seregek főparancsnoka, üdvözlégy!
Vedd tudtul, Belizár, ez okmánnyal, hogy mi, Justinianus, a te császárod, neheztelünk rád, és utasítunk, hogy vesd alá magad békésen tisztviselőnknek, a kitűnő Apionus főügyésznek, amikor katonáival érted megy, hogy letartóztasson.
Hosszú évek folyamán bebizonyítottad, hogy hűtlen és rosszra hajlamos alattvaló vagy, többet törődsz tulajdon biztonságoddal, vagyonoddal és dicsőségeddel, mint Urad szent érdekeivel, ami az alant következőkből kiderül:
Először: uralkodásunk ötödik évében tűrted, hogy a pártokra oszolt tömeg a fél várost kirabolja és felégesse, és csak akkor léptél akcióba a főkolomposok, Hypatius és Pompeius árulók ellen.
Továbbá: amikor uralmunk hatodik évében a vandálok ellen küldtünk Afrikába, azt tervezted és szándékoltad, hogy magadhoz ragadod felségjogainkat ama diocézis felett, de bizonyos hűséges tábornokaink értesítettek bűnösségedről, és visszahívhattunk, mielőtt ezt a gonosz tettet elkövethetted volna ellenünk.
Továbbá: amikor Itáliába küldtünk a gótok ellen, uralkodásunk nyolcadik évében, szánt szándékkal figyelmen kívül hagytad írásbeli parancsainkat, és más békét kötöttél ellenségeinkkel, mint amilyenre felhatalmaztunk. Titkos levelezésbe kezdtél a gótokkal, a nyugati birodalom császárának ajánlkoztál, újból, azt tervezve és szándékolva, hogy magadhoz ragadod felségjogainkat. De ismét megakadályoztunk ebben. Visszatértél ebbe a városba anélkül, hogy legyőzted volna a gótokat, ami a továbbiakban nagy akadályt jelentett számunkra.
Továbbá: amikor elküldtünk a perzsák ellen, uralkodásunk tizenharmadik évében, te elkerülted a velük való csatát és hagytad, hogy bántatlanul hazavonuljanak és elpusztítsák nagy városunkat, Callinicumot.
Továbbá: uralkodásunk tizennegyedik évében, amikor újra a perzsák ellen küldtünk, te nem használtad fel a király távollétének előnyét, aki akkor colchisi területeinken pusztított; nem keltél át Asszíriába, hogy ott elpusztíts mindent és megmentsd az Antiochiában elfogottakat, noha ez könnyű munka lett volna. Éppúgy nem vágtad el a király visszavonulását sem az említett Colchisból.
Továbbá: ugyanabban az évben felségsértő szavakat ejtettél szeretett császári hitvesünk, Theodora ellen, aki azóta megtért Istenéhez:
Továbbá: uralkodásunk tizenhetedik évében, amikor újra a gótok ellen küldtünk Itáliába, semmi említésre méltót nem hajtottál végre, pocsékoltad kincseinket és haderőinket. Csak öt év múlva tértél vissza, s hűséges kamarásunkra, Narsesra hagytad, hogy a gótokat később legyőzze. Itáliából döntésünknek ellenszegülő és fenyegető leveleket küldte! nekünk, és visszatérésed után az örmény Artaban vezetése alatt részt vettél egy életünk ellen irányuló összeesküvésben.
Továbbá: uralkodásunk harminckettedik évében, miután elhanyagoltad erődítményeinket és a parancsnokságod alatt álló csapatokat, s ezzel támadásra serkentetted a barbárokat: magadnak tulajdonítottad a hunok visszaverésének dicsőségét, pedig az elsősorban a Mindenható Istené és másodsorban a miénk volt. Éppúgy, ahogyan régebbi időkben is bitorolni próbáltad azt a dicsőséget, amelyet mi szereztünk a perzsák, vandálok, mórok, gótok, frankok és más nemzetekkel szemben; de csak nevetségessé tetted magad a városi tömeg előtt, melynek kegyeit bőkezű pazarlásoddal próbáltad megnyerni magadnak.
Milyen türelmesek voltunk, mennyit szenvedtünk miattad, hányszor bocsátottuk meg neked arcátlan cselekedeteidet és szavaidat! Most, uralkodásunk harminchetedik évében, hírül kaptuk, hogy újabb, életünk ellen irányuló merényletbe keveredtél. Tábornokaim, Herodianus és János (akit közönségesen Elvhajhásznak neveznek), bevallják, hogy megpróbáltad őket eltéríteni az irántunk való hűségtől, és a kitűnő patrícius, Procopius úr, aki egykor katonai titkárod volt, ugyanezért a förtelmes bűnért jelentett fel téged. Beismerik mind, hogy megegyeztél velük egy meghatározott napban, amikor is karddal akartatok ránk támadni saját tanácstermünkben, mialatt mi trónusunkon ülünk és szent királyi öltönyeinket viseljük. Ők beleegyezést színleltek, de telve vannak félelemmel, és megismételték szavaidat hatósági közegeink előtt.
Tudd meg hát, áruló, hogy királyi kegyelmünket, amelyben oly sokszor részesítettünk, most immár végleg megvonjuk tőled. Mert az a bűnöző, aki állandóan bűnözött, amikor fürtjei még feketék voltak, és még mindig bűnözik, amikor fürtjei már fehérek, nem menthető meg többé az erénynek. Gyengeség volna tőlünk a Szentírás szerinti határon túlmenően hetvenhétszer megbocsátani.
Engedelmeskedj!”
– Ki készítette elő ezt az elfogatási parancsot Ő Felségének aláírása végett? – kérdezte Belizár, amikor Apionus befejezte az olvasást.
– Én magam – felelte Apionus.
– Kiejtésed után ítélve, mintha Thráciából való volnál, Drinápoly környékéről. Lehetséges, hogy felismerlek oly sok év után? Nem voltunk-e iskolatársak a tudós Malthus alatt?
Apionus elpirult, mert nem felejtette el, milyen hitvány alaknak tartották őt iskolatársai, így felelt:
– Ez nem tartozik a dologra.
Minket, cselédeket elvezettek a börtönbe, és egymás után megkínoztak, a rabszolgákat éppúgy, mint a szabadosokat, a legfiatalabb apródtól egészen Andrásig és személyemig; mindketten már közel jártunk a hetvenhez. Kínpadra feszítettek és megkorbácsoltak. Összesodort köteleket csavartak szorosan a homlokunkra, talpunkat pedig szénserpenyőben égették. Némelyikünket szigorúbban megkínoztak, mint a többit. Engem és Andrást közös zárkában őriztek bilincsekben, mielőtt a kínzókamrába hurcoltak. András jelen volt Belizár letartóztatásánál, és dühében indulatosan kikelt Apionus ellen:
– A főügyész dicső pályát futott be, mialatt iskolatársa a császár seregeit vezette. Egy írótoll, kevés tinta meg pergamen, alázatosság, megvesztegetés! Több nem is kellett neki. Húsz évig írnokoskodott, míg végre királyi gyorsíró lett. További húsz év múlva már az állami adminisztráció élén áll, mint helyettes vezető. Újabb öt év múlva főügyész, akit egész szolgahad, másolóírnokok, küldöncök, bírósági kézbesítők, börtönőrök, rendőrök serege alázatosan vesz körül. A kis másolóírnok így dicsekszik társai előtt: „A kitűnő Apionus ma kitüntetett egy mosollyal, és még a nevemre is emlékezett.” A megvesztegetést most már elfogadja, és nem felkínálja. Az alázatosságot félreteszi, ő a félelmetes kínzómester. A bilincsek, keresztfák, megtüzesített vasak és korbácsok ura, és ezeknek az íze vár most ránk. Az a kis taknyos Apionus! Még ma is magam előtt látom, amint az iskolaterem egyik sarkába bújva dühösen mered ránk, mert nem kapott fűszeres kalácsot. Nem is érdemelte meg, mert meglógott a hólabdacsata elől. Ó, az a fűszeres kalács! Az mindennek az oka. Azt hiszem, szólni kellene a szobrok felügyelőjének, hogy vegye le az elefántot emelvényéről, és tegye helyébe a kitűnő Apionust, a bosszúállót.
András belehalt a kínzásba, de hogy Apionust dühösítse, egyetlen jajkiáltást sem hallatott. Én szünet nélkül üvöltöttem és sikoltoztam. Tudom, ha így teszek, a kínzókamra tisztje vagy megelégeli a dolgot, vagy ideges lesz tőle, úgyhogy utasítja majd a rabszolgát: „Pillanatnyilag elég lesz. Lazítsd meg a kötelet.” Én jajgattam, de folyton csak ezt kiabáltam: „Hosszú életű legyen Ő Szent Felsége!” és „Én nem tudok semmit, semmit!” így megmenekültem. Testi sérüléseimről nem akarok beszámolni. Nem vagyok fontos ember.
Kínzóim egyre vallattak:
– Nem hallottad az áruló Belizárt beszélgetni Marcellus patríciussal? Nem ejtett ki hazaáruló és felségsértő szavakat? Nézd, itt le van írva, mit hallottak cselédtársaid, amikor egy este vacsora közben úrnőddel beszélt. Biztos vagy benne, hogy te nem hallottad ugyanezeket a szavakat? Valamennyien megesküsznek, hogy te is jelen voltál.
Én mindent tagadtam, és egyre csak azt erősgettem, hogy Belizár a legjobb, a legkedvesebb, a leghűségesebb ember a világon. Mások azonban mindent bevallottak a kínzás miatt, amit csak kívántak tőlük.
Nem voltam jelen a tárgyaláson, amely január hónapban zárt ajtók mögött zajlott le. Azt mondják, hogy Belizár nem védekezett, nem magyarázkodott, csak kijelentette, hogy az ellene emelt vádak alaptalanok. A hazaárulásnál még ostobább vádakat is kovácsoltak ellene. Szodomiával vádolták fogadott fiával, Theodiusszal kapcsolatban, és azt állították, hogy mostohalányával, Mártával is bűnös viszonyt folytatott. Belizár engedélyt kért, hogy kérdéseket intézhessen a vád tanúihoz, Herodianushoz, Elvhajhász Jánoshoz és Procopiushoz, de Justinianus, aki maga ítélkezett, elvetette a kérést. Azt mondják, a császár gúnyból az igazságos tárgyalást látszatát akarta kelteni, és megkérdezte:
– Nincsenek tisztességes, szavahihető tanúid, uram, akiknek kihallgatását óhajtanád ártatlanságod bizonyítására? – Belizár így felelt:
– Vannak, Felség. Négy ilyen tanúm van.
– Kik azok? Itt tartózkodnak a városban?
– Nem, Felség.
– Akkor is nevezd meg őket.
– Geilimer, a vandálok egykori királya, Wittich, a gótok egykori királya, Khosrou, a perzsák nagykirálya és Zabergan, a bulgáriai hunok kánja. Ők jól tudják, hogy nem voltam soha áruló.
*
Úrnőm, Antonina ellen az volt a vád, hogy bűntársa Belizárnak. Azt mondják, amikor a bíróság elé vitték, úrnőm olyan összevissza módon beszélt, mintha már az öregkor elvette volna az eszét; különféle kellemetlen dolgokat hánytorgatott fel Justinianus életéből, abból az időből, amikor még nem volt császár. Beszéde gúnyosan, de igen különösen hangzott. A fáma szerint ilyeneket mondott:
– Barátnőm, Theodora, a Kékek nyilvános házában egy kis ölebbel szokott játszani, igen falánk és buja kis kutyával. Egész éjszaka teológiai badarságot beszélt vele, és nyers hússal etette. Utálatos, kíváncsi természetű kis kutya volt, minden talpat megnyalt a városban, és minden sarokra odaszaglászott. Mi Cézárnak neveztük, korábbi barbár gót nevére már nem is emlékszem.
Azután meg:
– Felséges Uram, ismertem egy mosolygó, pirospozsgás kis emberkét, aki az asszonyok három nemzedékét megmászta. (Chrysomallo úrhölgyre, annak lányára és unokájára célzott.) Belzebubhoz szokott volt imádkozni, és sohasem tudott megtanulni jól görögül. De én sajnálatból udvarias voltam ehhez a mosolygó, kis pirospozsgás emberkéhez. Justinianus roppant ideges lett. Sürgősen véget akart vetni az ügynek.
– Ez a nemes hölgy elvesztette az eszét – jelentette ki. – Orvosok gondjaira kell bízni. Nem képes arra, hogy védje magát.
Úrnőm azonban egyre csak mondta a magáét:
– A Kékek nyilvános házának csinos lányai mind ugyanazt panaszolták a Nagybélű Phagonról. Azt mondták, hogy természetellenes dolgokat követel tőlük, ölelésüket zsugori ajándékokkal hálálja meg, összekeveri a szellemi extázist a testivel, imádja a romlandót és kecskeszaga van.
– Vigyétek ki! Vigyétek ki! – kiáltotta Justinianus magából kikelve.
– Kecskeszaga volt, tömjénes kecskeszaga. És mindig ágyba vizeit. Bibircsókok voltak a lágyékán.
Kihirdették az ítéletet. A büntetések eltérőek voltak. Egyeseket lefejezésre, másakat akasztásra, többeket életfogytiglani börtönre ítéltek. Herodianus és Élvhajhász János kegyelmet kaptak.
Úrnőmet a Megbánás Várába zárták, amelyet Theodora épített Hieronban, vagyonát pedig az egyház kezelésébe adták. Belizár megtarthatta életét, de megfosztották minden címétől, rangjától, vagyonától, és még arra is méltatlannak ítélték, – hogy a közönséges munkanélküli segélyből részesülhessen. De még egy másik, még rettenetesebb megtorlást is el kellett szenvednie. Jaj, jaj! hadd írjam meg gyorsan: ugyanaznap éjjel a Rézházban megtüzesített tűkkel kiszúrták mindkét szemét.
*
Úrnőm, aki kimerültén hevert a Vár betegszobájának egyik szalmazsákján, éjfélkor értem küldött.
– Eugenius – szólt – jobban félsz a császártól, mint amennyire szeretsz engem és drága férjemet?
– Mit kívánsz tőlem, úrnőm? Várom parancsod.
– Eugenius! Bérelj csónakot a Bosporuson, és állj készenlétben a Rézház közelében, de úgy, hogy senki se láthasson meg. És arra is készülj el, hogy Belizárom vezetője legyél, amikor holnap szabadon bocsátják. Nagyon korán fogják kiengedni, mielőtt még az utcák megtelnek emberekkel.
Augustus terén, a Rézház közelében vártam hosszú órákig. Hajnalban láttam, amint két részeg katona durván kilöki Belizárt a kapun. Az egyik rákiáltott:
– Eredj, no! Most próbálj szerencsét, öregúr! Szabad vagy, mint a madár.
– Ajaj, nagy a baj! – kiáltotta a másik – nincs pénzed, nincs otthonod, nincs szemed, oda a hírneved!
De egy fiatal tizedes jött elő, és összeszidta őket.
– Rosszindulatú és buta vadállatok vagytok, még sohasem emeltétek ki a fejeteket a moslékos vályúból. Parancsolom, hogy menjetek nyomban a Rézházba, és feküdjetek le a földre, a hátatokra. Nézzétek meg a mennyezet mozaikját, figyeljétek meg az ott ábrázolt csatákat. Látni fogjátok a Tizedik Mérföldkő, Tricamaron nagy diadalait, Nápoly elfoglalását, Róma védelmét és a győzelmet a Mulvius-hídnál. Kitől kapja a császár azokon a képeken a győzelmi zsákmányt, királyokat, országokat és mindazt, amit uralkodók igen sokra értékelnek? Ugyanettől a Belizártól, akit most ti durván sértegettek vakságában, megtagadva még a hírnevét is.
Belizár világtalan arcát a tizedes felé fordította, és így szólt:
– Lassan, lassan, derék férfiú! Akit a császár gyűlöl, dicsérhetik-e azt a katonák?
A tizedes így felelt:
– Apám a te háziezrededben harcolt. Ott küzdött Perzsiában meg Afrikában, s Rómában esett el, miközben Hadrianus mauzóleumát védte. Ha ezek a gazfickók megfosztanak a hírnevedtől, akkor apám emlékét becstelenítik meg. Fogadd el ezt a törött lándzsanyelet, bátor férfiú, hogy támogasson botladozó lépteidben. Én nem törődöm azzal, ki hallja meg szavaimat, hanem kimondom bátran: „A hírnevet nem lehet egy tű hegyével elnyomni.”
Az utcák üresek voltak, csak néhány utcaseprő és otthontalan koldus lézengett rajtuk. Belizár a törött lándzsanyéllel a kezében, gyakorta meg-megállva, botorkált az úttest színes márványkockáin. Én kis távolból követtem. Amikor elérte az elefánt szobrát, megállt, hogy kitapogassa az elefánt ráncos lábát. Hallottam, amint maga elé mormolja: „Nézd a Behemótot, akit veled együtt alkottam. Füvet eszik, mint az ökör. Csontjai olyan erősek, mintha rézből volnának, csontjai olyan erősek, mintha vasból volnának, ő az Isten legfőbb eszköze.”
Nemsokára újra megszólalt, most már közelebb a tárgyhoz, ugyanebből a könyvből idézve, „íme, kiabálom bajaimat, de nem hallanak, hangosan kiáltok, de nincs ítélet, ő akadályt tett az utamba, amelyen nem tudok áthaladni, és sötétséget tett az utamba. Megfosztott dicsőségemtől.”
Ekkor halkan megszólaltam a háta mögül:
– Uram, én vagyok itt, Eugenius, az eunuch. Úrnőm, Antonina küldött ide, hogy vezesselek.
Megfordult, kezét nyújtotta felém, magához vont, és átölelt. Aztán aggodalmaskodva érdeklődött úrnőm iránt, mire én átadtam fájdalmas, de szeretetteljes üzenetét. Tovább mentünk, ő közben lassan majszolgatta az úrnőmtől hozott fehér kenyeret és gyümölcsöt.
Megkért, hogy vezessem Blachernae elővárosba, a Szent Bartimeus-kolostorhoz. Oly biztos léptekkel haladt az üres tereken és utcákon, mintha ő vezetett volna engem és nem én őt. Senki sem törődött velünk. A keleti szél felénk hajtotta a pékműhelyek friss kenyérszagát, amire megjegyzést is tett. És ahogy áthaladtunk a Zeugma-negyed kikötői raktárai között, szaglászni kezdett, majd így szólt:
– Fahéj-, szantálfa- és matrózszagot érzek. A vakság jó kutyát csinál belőlem.
Végre ott álltunk a kolostor előtt. Belizár botjával megdöngette a kaput, s a kapus barátnak azt mondta, hogy a rendfőnökkel akar beszélni.
De a barát elutasította:
– A rendfőnök éppen a számadásokon dolgozik. Nem zavarhatom meg ilyen mindenféle emberek miatt.
– Mondd meg neki, kérlek, hogy a nevem Belizár.
A szerzetes felnevetett, azt hitte, tréfálnak vele. Mert Belizár egy polgár tunikáját viselte, amelyet bepiszkított a börtön mocska, szemére pedig piszkos kendőt kötöttek. A szerzetes folytatta, amit tréfának vélt:
– Az én nevem pedig Péter apostol.
A kapuból észrevettem Uliaris barátot, amint az egyik folyosón végighaladt. Utána kiáltottam:
– Uliaris testvér, segíts rajtunk!
Uliaris a kapuhoz sietett. Amikor észrevette, mi történt Belizárral, keservesen sírva fakadt, és egyre csak ezt hajtogatta:
– Ó, drága barátom! Ó, drága barátom! – más szavakat nem talált. Belizár így szólt:
– Uliaris, drága bajtársam, menj, kérlek szépen, keresd fel rendfőnöködet, és kérj vissza tőle valamit, amit egykor elődjének kölcsönöztem addig, amíg nekem szükségem nem lesz rá. Védőszenteteknek, Bartimeusnak fából faragott koldustányérjáról van szó: most elérkezett az én szükségem órája.
Uliaris felkereste a rendfőnököt, de az először hallani sem akart róla, hogy átadja a tányérkát. Hangoztatta, hogy az szent ereklye, amelyet nem szabad profán kezekbe adni, és különben is a szerzetesrend nagy jövedelmi forrását veszítené el, ha most visszaadná. Meg aztán a császár is megharagudna, ha könyörületességet tanúsítanának Belizár iránt. De Uliaris így szólt:
– Isten minden bizonnyal el fogja átkozni házunkat, ha a koldustányért nem adjuk vissza jogos tulajdonosának, akinek nagylelkűségből ez az ereklye oly bőven jövedelmezett az elmúlt harminc év folyamán.
Végül is a rendfőnök nagy kelletlenül beadta a derekát, és átadta Uliarisnak az ékszeresládikó kulcsát. Uliaris kivette a koldustányért, és odaadta Belizárnak.
Belizár kitapogatta ujjával a bevéset feliratot, és hangosan ismételte a szavakat: „szegénység” és „türelem”. Uliarisra annyira ránehezedett a szomorúság, hogy még istenhozzádot sem tudott mondani. Némán átölelte Belizárt, és visszatért a kolostor falai közé.
Belizárral most Deuteron külvárosba mentünk, s az Aranykapu közelében megálltunk Szűz Mária templomának ajtajában. Belizár leült a lépcsőkre, hogy ott kéregessen. A sekrestyés azonban nem ismerte fel, és durván elkergette. Ugyanígy bántak vele Szent Anna, Szent György, Szent Pál és Zoe vértanú temploma előtt; a sekrestyések ugyanis a templomlépcsőket hivatásos koldusok számára tartják fenn, akik ennek fejében az összekoldult pénz egy részét nekik adják. Akkor megkért, hogy vezessem a közelben levő Jób próféta-kolostorhoz, ahol végre szívélyesen fogadták. A már ott ülő koldus felismerte, nyakába borult, és sírásra fakadt: Thurimuth volt, a testőr, aki újra rossz körülmények közé jutott.
Belizár leült, hátát a kolostor falának támasztotta, lábait keresztbevetette. Az utcák ekkor már lassan megteltek. Tányérjával az ölében, tiszta, büszke hangon kiáltotta:
– Adjatok, adjatok! Adjatok Belizárnak! Adjatok egy rézpénzt Belizárnak, aki valamikor aranyat szórt ezeken az utcákon! Adjatok Belizárnak. Konstantinápoly jó népe, adjatok, adjatok!
Erre a furcsa kiáltozásra, amely inkább parancsolásnak, mint könyörgésnek tűnt, nagy tömeg gyűlt össze. És az általános kíváncsiskodást általános felháborodás váltotta fel, amikor felismerték egykori hősüket és megmentőjüket – vak koldusként az útszélen. A pénz azonnal záporozni kezdett a tányérkába, ezüst- és aranypénzek vegyültek a rézpénzek közé. Noha némelyik adakozó eltakarta arcát köpenye szélével, sok jómódú, magas rangú férfi és nő nem titkolta kilétét.
Néhány veteránja köréje gyülekezett, amikor megtudta a hírt. Mintha testőrei lennének, úgy álltak fel körülötte, nehogy a nép túlságosan közel nyomuljon hozzá, így aztán az emberek egyesével haladtak el előtte, leróva hálájukat Belizárnak, amiért a várost megmentette a hunoktól. Thurimuth zsákot kerített valahonnan, s amint a tányérka megtelt, kiürítette a zsákba, majd visszaadta Belizárnak. Mielőtt az este leszállt volna, negyvenezer ember haladt el előtte, és sok zsák megtelt. De Belizár még mindig kántált:
– Adjatok egy rézpénzt Belizárnak, Konstantinápoly jó népe! Adjatok! Adjatok!
És mindenki adott, ki mennyit tudott – ha csak filléreket is. Még a prostituáltak is leadtak egy-egy ezüstöt éjszakai keresetükből. Egy férfi nagy aranyérmet hozott, és így szólt:
– Kinek a képe díszíti ezt az érmet, és mi van felírva?
Az érem egyike volt azoknak az aranypénzeknek, amelyeket Afrika meghódítása után vertek, és Belizár képe alatt ez a felirat büszkélkedett: A RÓMAIAK DICSŐSÉGE.
Amikor Justinianus meghallotta, mi történt, rettentő dühbe gurult, de ugyanakkor meg is rémült. A nép ingerültsége egyre fokozódott, felségsértő kiáltozások hangzottak az utcákon, és a palota előtt tüntető menetek vonultak el. A középületek falaira krétával ilyen mondatokat írtak fel latinul: „Justinianus ab injustitiis” – Justinianus (igazságos), akit injuszticiája (igazságtalansága) miatt neveznek így. És görögül: „Sámson vakságában elpusztított egy királyt és annak udvarát.”
Justinianus sürgősen elhivatta kamarását, és elrendelte, hogy azonnal fogalmazzon meg egy kegyelmi okiratot. Az okiratot aláírta, visszaadva Belizárnak valamennyi címét és minden vagyonát. A vak férfit rögtön ezután hűséges veteránjai valóságos diadalmenetben kísérték vissza házába. Belizár felosztotta köztük a pénzt, amit aznap összegyűjtött: fejenként kétszáz arany jutott egyre-egyre. A koldulótányérkát visszaküldte a rendfőnöknek.
Úrnőmet, Antoninát is kieresztették a Megbánás Várából. Azt a néhány hetet, ami Belizárnak még hátra volt az életből, nyugalommal élvezte. Úrnőm, Antonina állandóan mellette volt, s mindennap három-négy veteránja is felkereste, hogy elbeszélgessen vele a régmúlt időkről; egymásközt mindig megbeszélték, hogy felváltva mikor menjenek el hozzá. Justinianus megtiltotta Belizárnak, hogy házát elhagyja, annyira félt a néptől. De oly sokan igyekeztek őt meglátogatni és oly nagy tisztelettel bántak vele, hogy háza inkább udvartartásnak tűnt, mint olyan helynek, ahol az ítélet szerint fogságát tölti.
Belizár álmában halt meg, március tizenharmadikán, a mi Urunk ötszázhatvanötödik évében. Amikor testét előkészítették a temetésre, alig hihető, de egyetlen sebhely sem látszott rajta, hogy emlékeztessen a sok véres küzdelemre, amelyet világszerte vívott. Úrnőm, Antonina, nyugodtan viselte halálát, ahogy ő is kívánta volna, és megjegyezte:
– Igen, az egyedüli sebek, amelyeket kapott, császára kezétől származtak.
Mielőtt ugyanez az év véget ért volna, november hó tizenharmadik napján, Justinianus is meghalt, valami kelése elüszkösödött. Hogy hová került egyiknek meg a másiknak a lelke, azon vitatkozzanak a keresztények. De azt mesélik, hogy Justinianus haldoklása részben undorító, részben hátborzongató volt, és amikor nagy jajveszékelések közepette végül kiadta lelkét, a Hazugságok Atyjának hangja végigzúgott a palotai termeken, az írás baljóslatú paródiájaként: „Ez az én szerelmetes fiam, akiben kedvem telik.”
Justinianus arra vágyott, hogy túlélje Belizárt, akit oly acsarkodva gyűlölt. De a négy személyiség közül, akik ebben a történetben oly szoros kapcsolatban álltak egymással – Justinianus. Theodora. Belizár és Antonina közül – az én drága úrnőm élt legtovább. Belizár halála után nagyon elcsendesedett, és nemsokára én maradtam az egyedüli ember, akihez hébe-hóba szólt néhány szót. Végül megkért, vigyem el abba a zárdába, ahol lánya, Joannina volt most a rendfőnöknő. Kibékült Joanninával, s nem sokkal később meghalt ott a kolostorban. Egész vagyonát a rendházra hagyta annak az évjáradéknak kivételével, amelyet nekem hagyományozott.
Én túléltem magát Narsest is. Hadd számoljak be még az ő haláláról, hogy aztán végezzek. Justinianus halála után Justinus lett a császár – nem Justinus nevű dédunokaöccse, Germanus fia, hanem egy idősebb unokaöccse, aki Justinianus nővérének, Vigilantiának volt a fia.
Ekkor Narsest, aki még mindig Itália kormányzója volt, egy itáliai küldöttség bevádolta Konstantinápolyban az új császárnál. Narses jól és erélyesen kormányzott, de Itália annyira elszegényedett, hogy Narses adószedése mindenképpen zsarnokinak tűnt. Justinus hajlandónak mutatkozott Narses menesztésére. Levelet írt neki, s éltes korára való hivatkozással felmentette állásából. Narses átadta hatalmát és címét egy bizonyos Longinusnak, majd elhagyta ravennai palotáját, és visszavonult nápolyi villájába. Itt sértő hangú magánlevelet kapott a császárnétól, aki nem volt más, mint Sophia, Theodora nővérének, Anastasiának az unokája. Sophia kegyetlen gúnnyal megdicsérte Narsest, hogy helyesen járt el, amikor a fegyverforgatás férfias mesterségét igazi férfiakra hagyta; egyben ráparancsolt, hogy folytassa egykori mesterségét a rokka mellett, a palota szolgálólányai között. E rosszindulatú és sértő levélnek az volt az oka, hogy Narses még kamarás korában megbántotta Sophiát, aki a sértést nem tudta elfelejteni.
Amikor Narses elolvasta a levelet, haragosan felkiáltott:
– Olyan fonalat fonok majd őfelségének, amelyet egész életében nem fog kibogozni!
És valóban hozzáfogott, hogy megszője az intrika hálóját az északi határon túli ellenséggel. (Talán el sem hiszik nekem, de Narses kilencvennégy éves korában olyan jó testi és szellemi erőben volt, mint más ötvenéves korban. Kilencvenegy éves volt, amikor nagy győzelmet aratott északon, a lázadó Vidius és az őt támogató frankok meg alemannok ellen.) Justinus tudta, hogy a vad lombardok Itália meghódítását tervezgetik, és igen szerette volna, ha visszavetésük diadala barátjának, Longinusnak, Itália új kormányzójának jut. De miután Narses eltökélte magát, hogy bosszút áll Sophia császárnén, futárt küldött Alboinhoz, a lombardok királyához ezzel az üzenettel: „A császár felmentett a parancsnokság alól, és megnyitotta Itália termékeny földjeit a Te elszánt vitézeid előtt.”
Erre a germánok a Brenner-hágón át betörtek Észak-Itáliába. Narses ekkor levelet küldött Justinusnak, és felajánlkozott, hogy kiűzi Alboint, ha visszakapja kormányzói tisztét. De Justinus rá sem hederített. Akkor a lombardok, akikkel szemben Longinus erőtlennek bizonyult, elfoglalták egész Itáliát a Pótol északra, és még a mai napig is ott élnek.
Narsest megölte a lelkifurdalás.
*
Nos, mit lehet még mondani arról, hogy Belizár oly türelmesen alávetette magát Justinianus császár minden kegyetlen elhatározásának és szeszélyének? Némelyek szerint éppen ez bizonyítja, hegy jelleme sóikkal magasabb rendű volt, mint bármely közönséges emberé. Mások szerint éppen ellenkezőleg áll a dolog: jelleme sokkal alacsonyabb rendű volt, mert puhányra vallott. E tárgyat vég nélkül lehetne vitatni. Ami engem illet, számomra minden haszontalan filozófiai érvelésnél többet nyom a latban Belizár – tulajdon véleményeinek ismerete. Mert ahogy nem értett egyet az afrikai donatistákkal, akik csak feddhetetlen életű papok kezéből voltak hajlandók elfogadni a szentségeket, éppen úgy nem értett egyet a politikai donatistákkal sem, akik folyton csak bírálgatni akarták feletteseiket, és mindent elrontottak engedetlenségükkel meg tudatlanságukkal. A magam részéről, minthogy cseléd vagyok, egy ember jellemének legfontosabb próbáját abban látom, hogy az illető miképpen bánik a cselédséggel. Az alantasokkal való bánásmód mintegy tükörképe a felettesek előtt tanúsított emberi méltóságnak. Hiszem és állítom, hogy Belizár a legkedvesebb gazda volt, aki valaha cselédnek parancsolt.
És egyet jól jegyezzünk meg: ámbár Justinianus minősíthetetlenül bánt Belizárral, sohasem utasította olyan cselekedetek végrehajtására, amelyek szembe kerülnek Isten törvényeivel. Ilyen parancsoknak – ezt jól tudta Justinianus – Belizár semmi esetre sem engedelmeskedett volna, mert azt tartotta, hogy Isten törvényei fölötte állnak minden emberi parancsnak.
És még egy: Justinianus a Belzebubbal való állítólagos összeköttetése ellenére igen buzgó keresztény volt. Vigíliákat tartott, böjtölt, kolostorokat, templomokat épített és gazdagított, üldözte a hitetlenséget, gyarapította a püspökök világi hatalmát, és komolyan követte Jézus ironikus utasítását, amikor odanyújtotta a másik orcáját annak, aki az egyikét megütötte, így például pénzt küldött Zabergan kánnak, aki elpusztította Thráciát, patríciusi rangra emelte Artabánt, a merénylőt, kitüntetett olyan hétpróbás árulókat, mint Herodianus és Élvhajhász János. Theodora halála után még a koldusbotra jutott Kappadóciai Jánost is visszahívta Alexandriából, és újra jól bánt vele. Igen, a gonoszokkal szemben a császár szokatlanul megbocsátó volt. De a becsületes emberekkel nem tudta mitévő legyen, mert a keresztény tanok főleg arra oktatnak ki: miképpen bánjunk bűnözőkkel, elnyomókkal, rágalmazókkal és árulókkal, de kevés útbaigazítást adnak afelől, mint kell megjutalmazni a természetes erkölcsöt. (Áldottabb adni, mint kapni, üdvösebb megbocsátani, mint megbocsáttatni.) Így Justinianus halállal büntette Hypatiust a Nika-lázadás alatt tanúsított derék magatartásáért, a nemes Germanusszal lenézően bánt, és gyanakodott rá, Belizárral szemben pedig maga volt az ördög. Azt hiszem, Belizár sajnálta Justinianust, amiért keresztény szeretne lenni, de nem tudja, miképpen lásson hozzá.
Az evangélisták szerint Jézus Krisztus elmondott egy parabolát az eltévedt bárányról, melyet a pásztor végre megmentett; és azt a tanulságot vonta le belőle, hogy a mennyekben jobban örülnek egy megtért bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaz embernek, akiknek nincs szükségük bűnbánatra. Jézus itt kétségkívül megint ironikusan beszélt; amikor „igaz emberek”-et mondott, akkor az önelégült farizeusokra gondolt. De Justinianus öregkorában a képtelenségig tökéletesítve a parabolát, nyilván azon a véleményen volt, hogy a pásztornak bántania és kínoznia kell azt az egyetlen bárányt, amely kötelességtudóan megmarad a karámban ahelyett, hogy elszéledt kilencvenkilenc társát követné; és úgy látszik, arra a tanulságra jutott, hogy a mennyekben nagy a felháborodás, ha bárki makulátlanul becsületes (kivéve magát az Isten Fiát). Ez a nézet nem ritka kitűnő teológusok között, akik teljesen tisztában vannak tulajdon bűnös hajlamaikkal.
– A régi istenek alatt – szokta volt mondogatni egykori gazdám, Damoclés, kissé eltúlozva a dolgot – az erényt mindig megbecsülték, és az aljasságot, a becstelenséget elítélték. A gonosztevő keresztje nem volt mindig aranyozva és ékszerekkel kirakva. Az embernek nem tellett öröme önnönmaga megalázásában.
De hát mindenki higgye azt, amit akar. És ha az olvasó történetesen az erény egyszerű híve, nem logikai játékokat űző hipokrita teológus vagy perverz aszkéta, ez a történet nem fogja megbotránkoztatni, hanem éppen ellenkezőleg, meg fogja erősíteni elveit. Mert Belizár egyszerű hittel csüngött az erényen, és sohasem tért el tőle. Ama olvasók közül, akik számára a Szentírás történelmi súllyal bír, egyesek talán azt mondhatják, hogy Belizár úgy viselkedett a tárgyaláson Justinianus előtt, mint ahogy Jézus Krisztus tette egykor Pontius Pilátus, Judea kormányzója előtt, amikor igazságtalanul ugyanazzal a bűnnel vádolták: hazaárulással a birodalom ellen. És hogy ő nem kevésbé türelmesen tűrt és szenvedett.
Ennyit tehát erről.