J. GOLDENLANE
A Szélhámos és a Varázsló

(Tartalom)

 

 

Első könyv
AZ UTOLSÓ MÁGUS

 

Kopp, kopp, kopp, platty.
Argos egykedvűen hallgatta a könnyű nyári záport. A virgonc kis esőcseppek a feje feletti levelekre érkeztek, majd egyesülve zuhantak alá hősünk hátára, doboltak bőrzekéjén, átfésülték haját, meglelték a legkisebb nyílást is ruháján, bejutottak, és vígan hancúroztak tovább a gerincén, tarkójától a derekáig. Majd, ha ez még nem lett volna elég, mikor végre elérték a földet, elindultak visszafelé, nyúlós sár csurgott be a csizmájába, ölelte térdét, combját, maszatolódott ujjai között.
De persze az ilyesmihez már volt alkalma hozzá szokni. Nem is a prózaian egyszerű körülmények zavarták, sem a csizmájában lassan, de biztosan gyűlő tócsa. Nem, inkább az unalom kezdett az idegeire menni. Már jó negyed órája volt kénytelen hasalni a sárban, egy nagyranőtt salátaféle vendégszerető ágai alatt, és ez határozottan több volt az ilyen körülmények között még normális kedéllyel átvészelhető időnél.
Lehet, hogy nem hagytam elég egyértelmű nyomokat, merengett fásultan. Végül is, az üldözőit nyilván Rat vezeti, aki ugyan a maga idejében híres nyomkövető volt, de már évek óta az erdei útonállás a fő profilja. Lehet, hogy eltévedt a marha, töprengett hősünk szkeptikusan. Akkor pedig még hosszan leszek kénytelen itt ázni, vonta le az egyhangú jövővel kecsegtető konklúziót.
Aztán végre-valahára csörtetést hallott a fogadó felől, nyolc-tíz ló patájának kopogását, és két lámpás fénye is fel-fel villant. Kisvártatva már látni lehetett a zajforrást, Gondal báró elit testőrei jöttek, amint az várható is volt, élükön Rattal, a botcsinálta nyomkeresővel. A vén gazember lassan, de elég biztosan követte Argos nyomait a megázott talajon.
Hogy virul a feje, hogy a véletlen most a törvény jobbik oldalára állította, csodálkozott rá hősünk. Meg persze nyilván hajtja a személyes bosszú is, pedig neki aztán szinte semmi oka sincs rám haragudni, tette még hozzá magában, messze túlbecsülve az éltes rablógyilkos toleranciáját.
Közben a kis csapat tagjai a nyomot követve elhaladtak Argos előtt, majd átkeltek a megáradt patakon. A víz hideg lehetett, mivel szaporán káromkodtak, főleg egy „ebfattya szemfényvesztő”-t emlegetve, aki miatt most itt áznak az esőben, holott a meleg fogadóban vedelhetnék a bort. Argos, félig az avar alá temetve, azonnal jobban érezte magát. Hiába no, nagy dolog a káröröm!
Aztán, mivel vezetőjük megállt, a zsoldosok összetömörültek a túlparton.
– No, menjetek má' odébb! Eltapossátok a nyomot! A nyavalya törje ki! A holló vájja ki a szemét! Hát ez eltűnt! – szitkozódott a nyomkereső.
Jaj, még egy kicsit erőltesd meg magad, fiam, ha már eddig képes voltál követni, fohászkodott Argos hangtalanul.
– Nézd meg odébb is, osztán ha nincs, menjünk vissza! – rendelkezett a kapitány.
Hősünk, a bozót jótékony rejtekében, két kézzel fogta a fejét. Gondolkozz, gondolkozz, te ostoba, szuggerálta a nyomolvasót.
– Hé, és ha a patakban ment tovább? – következtetett zseniálisan Rat.
Igen, ez az, ujjongott magában az üldözött, tudtam, hogy okos gyerek vagy!
– No, de merre? – kötözködött tovább a kapitány, aki erősen visszavágyott a boroskupája mellé.
– Nem 'tom – vakarta meg fejét a tanácstalannak tűnő nyomtudor.
Argos magába fojtott egy lemondó sóhajt. Hát ha a korlátoltságot kerítésben mérnék akkor ennek a vadbaromnak bevehetetlen erőd lenne a fejében! Bár tényleg nem valószínű, hogy sok értelmes gondolat eljutna hozzá, merengett lekicsinylően, ám tisztában volt vele, hogy pusztán szellemi fölényével semmire sem megy ebben a szituációban, így inkább megpróbált elsüllyedni a trutyiban.
– De kapitány, a báró nagyon dühös lesz, ha a gazember nélkül térünk vissza! Talán váljunk ketté, és fésüljük át a patakpartot mindkét irányba! – javasolta az egyik veterán katona.
Öltözetéből ítélve Gondal régi embere lehetett, még a fővárosból kísérhette urát ide, a Délvidékre, és elég mogorván szemlélte a helyiek nemtörődömségét meg abszolút nulla alá süllyedt morálját, mellyel ilyen könnyedén lemondtak a bárót oly csúfan megszégyenítő idegen üldözéséről.
Argos félszemmel felnézett rá, és újra feléledt szívében a remény. Hiába, az égiek óvjanak meg az amatőröktől, de ez a fickó profi, lehet rá számítani!
Nem is csalatkozott, a kapitány végül hajlott az öreg katona szavára, a testőrök szétváltak, és miután megegyeztek benne, hogy ki merre menjen, elindultak. Amikor elhalt a lovaik csörtetése, Argos előmászott a flórából. Leverte magáról a sár nagy részét, és vigyorogva búcsút intett a zsoldosoknak.
Ostobák! Így megszívni egy ilyen ócska trükköt, rázta meg a fejét hitetlenkedve, majd, mint aki jól végezte a dolgát, elindult visszafelé.

* * *

Vagy jó fél órán át csörtetett a szemerkélő esőben, méla unalommal kerülgetve a bokrokat, míg feltűntek a fogadó barátságos fényei. Argos óvatoskodás nélkül nyitott be, bízván abban, hogy nem vár rá odabent keményebb ellenfél a kocsmáros nejénél, hisz az épkézláb emberek most éppen őt keresik az erdőben. Mielőtt átlépte a küszöböt, gondosan leverte a sarat a csizmájáról, no, hát ezt még nagyon régen nevelték bele, sőt, valami köszönésfélét is eldünnyögött, aztán szétnézett az egyszerű berendezésű ivóban.
A kocsmárosné éppen a tűzhely közelében sürgött-forgott, ám a váratlan vendég belépésére megdermedt, és még az égieket káromló szavak is a torkára forrtak döbbenetében.
– Csomagolj nekem száraz ruhát, élelmet, bort, és nyergeld fel a legjobb lovat az istállóban! – adta ki parancsait Argos, egyáltalán nem törődve az asszony meghökkenésével, majd elindult a fogadó egyetlen szobájának ajtaja felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor visszaszólt.
– Sőt, ne kicsinyeskedj, a báró lovát nyergeld! – utasította határozottan a meghökkent asszonyságot, majd belépett a szobába.
Odabent a várt kép fogadta, a báró még eszméletlenül feküdt, homlokát nedves kendő hűsítette. Sebeit is bekötözték, de a vérveszteség nyilván nagyon elgyöngíthette. Felesége a szobácska egyetlen asztalánál ült, szemben az ajtóval. Komornája segítségével éppen a sírás nyomait tüntette el arcáról, bő kézzel alkalmazva a púdert, és más drága kenceficéket.
Argos belépésére az asszony aprót sikkantott, majd felpattant, elészaladt, és a nyakába borult.
– Ó, kedvesem, hát visszajöttél!
– Nem bírtam elmenni anélkül, hogy még egy utolsó csókot váltanánk, Elza, szívem egyetlen szerelme! – búgta Argos, oly sok év rutinjával.
– Ne hagyj el, vigyél magaddal, nem bírok nélküled élni!
– Nem tehetem. Az én életem veszéllyel teli, nem vihetlek magammal! – magyarázkodott széles gesztusokkal. – De egy utolsó emléket szeretnék adni neked. Nem értékes, hisz szinte semmim sincsen, de szeretném, ha megőriznéd! – ezzel letépte legfelső inggombját, megcsókolta, és átadta a bárónénak. Az oly áhítattal vette át, mintha drágakövekkel kirakott ékszer lenne, majd elrejtette dekoltázsának feneketlen mélységében.
– Köszönöm, kedvesem, megőrzöm, amíg élek. Ó, bár én is adhatnék neked valamit!
Jaj, még egy ilyen buta libát, nyögött fel magában Argos.
– Nincs véletlenül egy képed magadról, Elza kedves! – súgta, és az asszony nyakában lógó medalion felé intett tétován, remélve, hogy rávezetheti a megoldásra.
– Ó, persze! A medalionom! Még apám készíttette rólam, ez az egyetlen emlékem tőle.
– Ilyen értékes holmit nem fogadhatok el! – válaszolta Argos, miközben lecsatolta a láncot a nő nyakából.
– De, legyen a tied, így soha sem felejthetsz el!
– Amúgy sem felejthetlek, hisz te voltál életem legnagyobb szerelme! – mondta Argos, miközben zsebre vágta a medált, láncostul. – Most már mennem kell!
Még néhány viharos csókot váltottak, majd kibontakoztak egymás öleléséből.
– Az égiek legyenek veled, kedvesem! – sírt a báróné.
– Veled is!
– Szeretlek, és örökre szeretni foglak!
– Én is!
– Ne hagyj el!
Na, ne kezdjük elölről, döntött Argos, és egy utolsó búcsúcsókot hintve a hölgy felé, kilépett az ajtó. Odakint majdnem elkezdett fütyörészni, olyan jó kedve volt. Naná, a medál – aranylánccal! – legalább húsz dukátot ér, talán többet is, igazán busás kereset egyetlen éjszakára! És tulajdonképpen ez az Elza egészen szép volt, bár kissé korlátolt elmével áldották meg az égiek, gondolta, majd továbblépett tennivalóinak hosszú listájában.
Letudva a búcsúzás kellemetlen procedúráját kisietett az istállóba, és átvette a kocsmárosné által készített úticsomagot. Gálánsan megköszönt mindent, fizetett, hisz most már ezt a luxust is megengedhette magának, és kivezette a báró lovát az udvarra. Odakint egy vékony kis árny surrant mellé.
– Búcsúzni jöttem.
Argos magához ölelte a báróné komornáját, és ismételten megengedett magának egy félperces csókot.
– Szervusz, szépségem! Százszor annyit érsz, mint az úrnőd, sajnálom, hogy el kell hagyjalak!
– Hagyd a bolond szócséplést, Argos! Én Raan Masanban nőttem fel, nem vagyok olyan ostoba, mint a báróné. Bizonyos vagyok benne, hogy semmivel sem jelentek neked többet, mint bármelyik nő, és hogy soha többé nem találkozunk, de nem bánom, hogy így alakult. Az égiek legyenek veled! Ja, és itt van Gondal erszénye, nem tudom mennyi lehet benne, tedd el! – mosolygott rá a komorna.
Ez egy talpraesett lány, gondolta Argos elégedetten, hisz mindig is nagyra értékelte, ha valaki képes kihasználni az égiek adta lehetőségeket, és eltette a pénzt.
– Remélem, nem fogsz ezért bajba kerülni – jegyezte meg, félig magának, inkább csak a lelkiismerete megnyugtatása végett.
– Ne aggódj miattam, ebben a felfordulásban bárki elemelhette volna, és úgyis téged fognak gyanúsítani! – bíztatta a lány, még mindig mosolyogva.
Köszönöm kislány, pont ez hiányzott még nekem, gondolta fásultan hősünk, ám nem húzta tovább az időt.
– No, az égiek legyenek veled! – intett búcsút, és kivágtatott az éjszakába.

* * *

Khazai Argost meglehetősen megnyerő külsővel áldották meg az égiek. Fekete haja, mélysötét tekintete, markáns arca és arányos termete után igen gyakorta fordultak meg mindenféle asszonyszemélyek, kedves és örökkön őszintének tűnő mosolya pedig szinte mindenkiben bizalmat ébresztett. A helyzetet még tovább súlyosbította, hogy hősünk ezzel tökéletesen tisztában volt, és szinte folyamatosan visszaélt adottságaival. Aminek köszönhetően gyakorta volt kénytelen menekülni megcsalt szeretők, becsapott ismerősök, rászedett idegenek vagy más okból bosszúszomjas egyének elől. Nagy rutinra tett már szert az eltelt évek alatt ebben! Gondal báró ostoba emberei nem vehették fel vele a versenyt!
Alig három napnyi bújócskázás után jutott el Khaza várába. Mivel ismerte a vár környékén lévő összes titkos ösvényt, vadcsapást és rejtett szurdokot, nem jelentett neki nagy nehézséget átejteni a rá vadászó csapatokat. Inkább élvezte a játékot, minthogy aggódott volna, és egy pillanatra sem fogta el a kétely, hogy esetleg elkaphatják.
Azért mégis örült, amikor megpillantotta a fekete kövekből rakott bástyákat, és a mogorva falak védte palota égbetörő tornyainak kecses sziluettjét. Hiába, a régiek tudtak építkezni! Illetve az első khazai nagyhercegnek, a jóemlékű Csonttörő Morvinnak még nem okozott sem anyagi, sem erkölcsi problémát néhány tízezer aranydukát, vagy akár párszáz szolga élete, ha arról volt szó, hogy biztosan legyen védve a családi fészek.
Argos elkerülte a büszke vár alatt megbúvó kis falut, hisz kémek mindenütt vannak, és csak a hegycsúcs közelében tért rá a kapuhoz vivő útra. Még jó tucat méterre volt a vasalt ajtószárnyaktól, amikor azok kitárultak.
– Szervusz, kölyök! – köszöntötte barátságosan a tízegynehány év körüli fiút, aki egyedül küzdött a nehéz ajtószárnyakkal.
– Legyen üdvözölve, Argos úr! Két napja járt itt Gondal báró követe, a távozása után a nagyherceg úr igen haragos lett, és parancsot adott, hogy figyeljünk, mert nemsokára megjön Argos úr is. Az öcsém már elrohant értesíteni a nagyherceg urat, hogy megérkezett Argos uram! – hadarta egyszuszra a gyerek.
Ajaj, kapok megint a fejemre, gondolta Argos morózusan. Azért egy rézpénzt adott a fiúnak, mert hisz kedvelte, és morc gondolatait leplezendő, mosolyogva barackot nyomott a fejére.
– Ügyes gyerek vagy, Tan! – köszönt el tőle, és elindult a palota felé.
Megállás nélkül lovagolt át a külső vár néptelen utcáin. Lova patáinak dobogása kísérteties visszhangot vetett a pergő vakolatú, lakatlan házak megszürkült falain. Senki nem élt már itt, hosszú esztendők óta!
A belső várba vezető nyitott kaput két jókora kőoroszlán őrizte, a Khazaiak büszke címerállatai. Argos már csak megszokásból is megfricskázta az egyik cicus orrát, majd belépett. Itt már volt valami kis mozgás, néhány ember végezte napi megszokott munkáját. Hősünk ráfordult a palota felé vivő útra.
Felfelé menet néhányan üdvözölték, ezeknek barátságosan visszaintegetett, és a többiek sem köptek utána, ami szintén tiszta jó érzés volt. Kellemes újra itthon lenni, merengett, aztán gondolatai elkalandoztak a dicső múltba. Hát igen, régebben itt még szolgák és katonák százai nyüzsögtek, ám mára már hova tűnt a valaha volt gazdagság és pompa!
De rögtön elmúlt keserű szájíze, amikor belépett a palota előcsarnokába, ahol már várt rá Annabel nagyhercegnő. A gyönyörű fiatalasszony ragyogása elnyomta a falakból áradó öregség savanyú leheletét, aranybarna szeme töretlen gyönyörűséggel tündökölt, ahogy átölelte Argost.
– Csakhogy megjöttél Argos! Amióta itt járt Gondal követe, nagyon aggódtunk miattad! Mindjárt jön Sharen is.
És mintegy végszóra, belépett a terembe a ház ura, Khaza nagyhercege, a nemesvérű Győzhetetlen Sharen. Sötétkék háziköntösét viselte, és jól láthatóan most ébredt fel délutáni szunyókálásából, ősz haja ezer irányban, szerteszét állt. És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki nagyon aggódik bárkiért is. Alig-alig támaszkodva botjára, végigbicegett a termen, és maga is üdvözölte Argost. Aztán persze rögtön nekilátott parancsokat osztogatni:
– Asszony, intézkedj a vacsoráról, te pedig, fiam, gyere fel a dolgozószobámba. Beszédem van veled! – tért azonnal a lényegre, minimálisra szorítva az illem diktálta tiszteletköröket.
Mindig is rámenős volt az öreg, gondolta Argos rosszkedvűen, előre unva a fejmosást, amit kapni fog, miközben felfelé haladtak a számolatlanul hosszú lépcsőkön. Sharen láthatóan nehezen bírta tartani a saját maga diktálta tempót, de Argos tudta, hogy ha ezt szóba hozná, abból nagy balhé kerekedne. És minek frusztrálni egy amúgy is ideges, bár kissé már fogatlan oroszlánt?
A dolgozószoba a középső torony legfelső emeletén volt berendezve, ablakaiból, melyek a négy égtáj felé nyíltak remekül szemmel lehetett tartani a várat és környékét. Régebben ezek az ablakok üvegtáblákkal voltak fedve, mára már egyszerű fa zsalugáterek óvták a szobát a zord szelektől. Nyáridő lévén most nyitva álltak, megteremtvén a kellően viharos alaphangulatot a beszélgetéshez.
Sharen nagyot sóhajtva leült kedves karosszékébe, maga mellé támasztotta botját, majd metsző pillantást vetett a szoba közepén ácsorgó, és némileg unott képet vágó Argos felé.
– Fiam! – kezdett neki a hosszúnak ígérkező szónoklatnak. – Immáron régen felnőtt férfinak számítasz, már harmincadik életévedet is betöltötted, ám úgy érzem, nekem talán még mindig jogom van ítéletet mondani feletted, amint egy engedetlen gyermek felett ítélkezik a jóakaratú, ám szigorú atya!
Argos merengve kinézett a seszín fellegekre. Ó, ti égiek, hát hányszor hallgatta már végig ezt a szöveget! A nagyherceg zavartalanul folytatta.
– Hisz már apádat is én neveltem. Büszke voltam rá, nem volt nála derekabb lovag, igazszívűbb férfi! Igen, büszke voltam rá, és amikor elesett a harcmezőn, úgy éreztem, ez az én hibám is. Ha többet intettem volna türelemre, megfontoltságra, ha szélesebb körű nevelést kapott volna, akkor talán nem halt volna meg fiatalon, csatában. Megesküdtem neki, hogy felnevellek, és magamnak, hogy nem követem el még egyszer ugyanazt a hibát.
Hm, gondolta Argos, vajon elmondja megint a rongybabás anekdotát?
– Téged megpróbáltalak más eszmék szerint nevelni, például emlékszel, mikor gyermekkorodban Nanny unokanővéred itt töltött egy nyarat?
Argos rezignáltan sóhajtott, elmondja!
– Volt egy rongybabája, akinek te egyszer páncélt és fakardot fabrikáltál. És amikor megmutattad nekem, büszkén mondtad, ím hőst faragtál a babából. Én akkor megmagyaráztam, hogy a hadi dicsőség semmivel sem több mint amit más mesterségek tudói is elérhetnek, ha szorgalmasan végzik munkájukat.
„Ám úgy látszik, ismét hibáztam!” skandálta magában Argos az ismerős szöveget.
– Ám úgy látszik, ismét hibáztam! – emelte fel hangját a nagyherceg. – Te úgy élsz, mint egy közönséges csavargó, kísérted végzeted, és hála az égieknek, hogy még nem késeltek meg egy mocskos sikátorban! Muszáj neked mindenkit becsapnod, mindenki asszonyát elbolondítanod, mindenki pénzét elcsalnod? Miért hiszed, hogy én majd újból és újból elsimítom a gaztetteidet?!
Itt kénytelen volt levegőt venni, és Argos gyorsan kihasználta a pillanatnyi csend nyújtotta lehetőséget.
– Ugyan, Sharen papa – vetette közbe békítőleg –, hidd el, nem tehetek róla, én nem keresem a bajt. És igyekszem a Khazaiak nagy nevéhez méltón viselkedni! – folytatta kissé kenetteljesebb hangon, de nem merte nagyon eltúlozni, mert Sharen mindig is könnyen kiszúrta, ha nem gondolt valamit igazán komolyan. – Csak most utoljára kérem, hogy segíts!
– És higgyem el, hogy utána megváltozol! – emelte fel hangját az aggastyán.
– Jó, ha neked nem megy, majd elintézem magam a bárót! – blöffölt fapofával hősünk.
– Mi az, hogy nekem nem megy! Mit képzelsz te rólam! – harsogta Sharen. Néhány galamb ijedten elrebben a torony tetejéről. – Lehet, hogy kegyvesztett lettem, hogy elvették a földjeimet, hogy nincs egy árva vasam se, hogy öregszem, és már a kardot sem úgy forgatom mint régen, de egy olyan kis nyikhajjal, mint a drágalátos Gondal bárócska, még fél kézzel elbánok! Te csak menekülj a női szoknyák mögé, mint gyermekkorodban, a férfimunkát pedig bízd ide!
Argos ismét az ablak felé fordult, mert nem tudta visszafogni vigyorát a skarlátfejű aggastyán láttán.
– Tehát elintézed? – kérdezte, és biztos volt a válaszban. Lényegében csak azért ugrott haza, hogy erre rávegye az öreget.
– Persze – válaszolta a nagyherceg, immár sokkal megtörtebb hangon. – Nézd fiam, én öregszem, bármikor meghalhatok. Ki fog akkor rád vigyázni? Hidd el, az aggodalom beszél belőlem, amikor tanácsokkal látlak el. Lehet, hogy helyes, hogy nem fogadod meg őket, és éled az életed, de... Nézd, nem mondhatod, hogy túl erőskezű apád lettem volna.
Argos összehúzta a szemöldökét, és visszafordult az ablakból. Jé, most valami új következik?
– Mindig hagytam, hogy a saját fejed után menj, és te mindig vissza is éltél ezzel. Jó, én sem vagyok tökéletes, lehet, hogy hiba volt vénségemre asszonyt hozni a házhoz, bár mentségemre, nem tehettem mást, amikor egyetlen vér szerinti gyermekem meghalt, hisz a családfőnek kötelessége gondoskodni az örökösről. De szóltam én egy szót is, amikor legidősebb fiam pont kilenc hónappal azután született, hogy én betegen feküdtem egy nyavalyás bokaficam miatt? Említettem én neked bármikor is, hogy milyen furcsa, hogy leányom haja hollófekete, míg én és Annabel barnának születtünk? Vagy hogy legkisebb fiam éppen olyan alakú anyajegyet visel a vállán, mint szegény apád? Tettem erre akár egyetlen megjegyzést is? Nem, soha. Hisz te mégis szegről-végről rokon vagy, és nehogy már az a mocskos trónbitorló Aelan tegye rá kezét Khaza várára a halálom után, aki most királynak hiszi magát, mert sikeresen megmérgezte a nagybátyját! – emelte fel a hangját ingerülten, és ökölbe szorított kézzel megfenyegette a kék eget. Aztán ismét csendesebben folytatta:
– Ám nem hiszem, hogy ezt rajtam kívül bárkivel is megtehetted volna büntetlenül. Cserébe annyit kérnék, hogy telepedj le végre. Most. Maradj itthon, vedd át a birtok irányítását. Megöregedtem, kell a segítséged. Megtennéd ezt értem, és saját érdekedben is? – fejezte be lehajtott fejjel a nagyherceg.
Kínos csend nehezedett a szobára. Argos, hogy zavarát elrejtse, kikönyökölt az ablakon. Roppant kényelmetlenül érezte magát, mint mindig, ha régebbi, utólag talán kissé meggondolatlannak tűnő tetteivel szembesült. Bár régóta sejtette, hogy Sharen azért még nem olyan szenilis, mint amilyennek néha látszik. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy az öregnek igaza van, hogy itt maradhatna, hogy milyen szép, békés életet élhetne. Egy pillanatra úgy érezte, hogy így lesz helyes. Ám a következő pillanatban lenézett, és a várfal mellet futó patakban megpillantott két ruhát mosó cselédlányt.
Az egyik nem számított, régről ismerte, de a másikat még soha sem látta. Az új lány mélyen a vízben állt, és hogy szoknyája ne legyen vizes, feltűrte azt, megvillantva gyönyörű lábszárát. És az iménti pillanat, az a nagyszerű és nemes érzésekkel teli elszállt. Argos, sorsfordító problémáit azonnal ejtve belefeledkezett a lány bámulásába. Sharen, rosszat sejtve feltápászkodott karosszékéből, és mellé bicegett. Kinézett az ablakon, majd nagyot sóhajtva megszólalt.
– Két napja érkezett, a favágók találtak rá. Nincs semmije, és ráadásul néma is. Bár persze mikor is számítottak neked az ilyen apróságok...! – mondta, majd rövid szünet után folytatta – A báró miatt meg ne aggódj, a kémei már úgyis jelentették neki, hogy itt vagy, fogadom, hogy holnap estére megérkezik. Majd elbeszélgetek vele. És most menj, még lekésed a vacsorát. Én még elmélkednék egy sort.
Argos felrezzent, elszakadt az ablak kínálta látványtól, valami bocsánatkérésfélét is elmormolt, majd leviharzott a lépcsőn. Egy megtört, fáradt és szomorú öregember nézett utána.

* * *

Persze nem vacsorázni ment, dehogy! Elméjét teljesen lefoglalta az a kis cselédlány. Kisietett a palota udvaráról, le a patak menti kiskapuhoz. Itt lelassította lépteit, és mint enyhén unatkozó, szórakozott nemesifjú folytatta útját, immár a fal külső oldalán. Hamarosan feltűnt a nő, magányosan ücsörgött a patakparton, tekintete a semmibe révedt. Argos örömmel konstatálta, hogy a fentről látott másik már nincs mellette, tehát annak a lerázásával már nem kell szöszölnie.
A kislány is kihasználta, hogy felügyelet nélkül maradt, láthatóan eszébe sem volt dolgozni, csak bámulta a patak hullámait. Argos félszemmel figyelte, mikor veszi észre, hogy nincs egyedül, aztán hamar belátta, hogy erre hiába vár, hát megköszörülte a torkát.
A lány úgy perdült meg, mint akit kígyó mart, fél kezét védekezőn emelte maga elé.
– Bocs, nem akartalak megijeszteni! – szabadkozott gyorsan Argos, felöltve legmegnyerőbb, egyes rosszmájú ismerősei által „asszonygyilkos”-nak nevezett mosolyát.
A lány megkönnyebbülten kifújta az eddig bent tartott levegőt, aztán kérdőn nézett Argosra. Sötéten megcsillanó tekintete szinte már-már titokzatosnak tűnt, hősünk el is határozta magában, hogy neki pedig ez a nő kell. Mindenáron. Azaz épp úgy, mint az összes eddigi.
– Apám említette, hogy egy új lány érkezett, nyilván te vagy az – kezdett hát bele a játékba. – Bár az öreg nem mondta, hogy ilyen szép az új jövevény! – fűzte hozzá.
A kis szöszi értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Megtudhatnám becses nevedet? – kérdezte Argos, majd egy lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva folytatta: – Jaj, de ostoba is vagyok, hisz apám mondta, hogy néma vagy. Bocsáss meg.
Kissé félrefordította a fejét, és felvette a bűnbánó-és-ijedt-kisfiú arckifejezést. Nem sok sikerrel, hódításának tárgya oda sem figyelve legyintett, láthatólag már ismét máshol jártak a gondolatai. Argos leült mellé, egyelőre nem túl közel, hogy ne riassza el. A lány ránézett, aztán felkapta a szappant, és néhány kusza vonalat rajzolt a vele a patak medrének egyik fekete kövére. Látván Argos értetlen tekintetét, vállat vont, és tovább fixírozta a semmit. Eltartott még egy fél pillanatig, míg Argosnak leesett a tantusz, és az ábra betűkre bomlott a szemei előtt. „Esmael”.
– Honnan tudsz te írni? – csodálkozott.
A lány megint csak a vállait vonogatta, aztán letette a szappant, mire az rögtön belecsusszant a vízbe. Argos egy szórakozott mozdulattal elkapta, mielőtt túl messze vitte volna az ár, és biztonságos távolba helyezte Esmaeltől, de ekkor már kész terve volt.
– Engem Argosnak hívnak, Khazai Argosnak – mutatkozott be, aztán várt egy kicsit, de mivel neve semmi reakciót nem váltott ki a lányból, arra következtetett, hogy az még nem hallott róla. Megnyugodva folytatta: – Sharen nagyherceg fia vagyok. – Bár csak fogadott, pontosított magában, de ez a hangzatos cím sem keltette fel Esmael érdeklődését, így rátért a lényegre.
– Szerintem nagy pocséklás, ha egy ilyen művelt, írástudó lánnyal cselédmunkát végeztetnek. Nem értem, hogy anyám miért ilyen munkára osztott be – jelentette ki nagy hangon, aztán egy kicsit megtorpant.
Most, hogy így felvetette, rájött, hogy tényleg nem érti. No, de nyilván ez a buta kis libácska nem adta Annabel tudtára, hogy tud írni, magyarázta meg gyorsan magában a furcsaságot.
– Azt hiszem, te ennél jóval többre vagy képes, és ha megtudnánk, hogy eddig mivel is foglalkoztál, akkor könnyen találhatnánk inkább neked való munkát – folytatta. Kicsit várt, de Esmael egy kurta fejmozdulattal sem adta tudtára, hogy megértette volna a hallottakat.
Némileg nehéz felfogásúnak tűnik, de sebaj, gondolta Argos. Végül is az alakja jó, vigasztalódott, és nekiállt elmagyarázni még egyszer.
– Szerintem, ha az anyám megtudná, hogy hol, milyen munkát végezve éltél eddig, akkor most is olyan feladatot adna neked, amihez értesz. És meggyőződésem, hogy úgy sokkal könnyebb életed is lenne. Hiszen lehet, hogy akár komorna is lehetnél, vagy titkári feladatokat is elláthatnál a házban, ha már egyszer írástudó vagy – ismételte el gondosan tagolva mondókáját.
Ekkor végre lány tétován bólintott, így Argos megkönnyebbülten abbahagyta, mivel nem szeretett a kelleténél sokkal többet hazudni.
– Szóval Esmaelnek hívnak?
Bólintás.
– Akkor Esmael, mi lenne, ha elkísérnél a palotába, a könyvtárszobában van papír, meg tinta, és leírhatnád, hogy ki vagy, mit csináltál eddig, hogyan kerültél ide. És én majd közbenjárok a házban, hogy most is olyan feladatot bízzanak rád, amihez értesz – ajánlotta fel nagylelkűen.
– Gyere! – állt aztán talpra, és felsegítette Esmaelt is.
Ám mielőtt elindulhattak volna, a kapu felé vezető úton megjelent egy termetes asszonyság. Hogy nem tudott ez fél perccel később jönni, háborodott fel magában hősünk, de gyorsan alkalmazkodott a megváltozott helyzethez.
– Bár, most, hogy belegondolok, még sok dolgom van, amit el kéne intéznem! Jobb lenne, ha később találkoznánk – fordult vissza a lány felé. – Mondjuk napnyugtakor, az öreg kút mellett?
Esmael erre is bólintott, aztán intett még egyet búcsúzóul, Argos pedig gyorsan elhúzta a csíkot, mivel a matróna már igen közel járt. De így is elkésett, nem kerülhette el teljesen.
– Legyen üdvözölve, Argos úrfi! – köszöntötte a nő, szélesen mosolyogva.
Hiába adod az ártatlant, vén boszorkány, azért tudom, hogy mihelyst eltűnök a színről, fel fogod világosítani a kislányt, hogy ki vagyok, és miért nem szabad velem szóba állni, morgott magában, de erőt vett magán, és illedelmesen köszönt ő is.
Ám szerencsére nem kellett tovább udvariaskodnia, mert az asszony sietett.
– Bocsásson meg Argos úrfi, de nem szabad hosszan magára hagyni ezt a habókos lányt, még kárt tesz valamiben! – magyarázkodott, és folytatta útját.
Argos fejcsóválva nézett utána, majd vigyorogva tovább ment. Legalább az este sem fog unatkozni, gondolta elégedetten. Bár lehet, hogy a kis szöszi nem jön el. De mindegy, ezen kár előre rágódni, majd ha aktuális lesz a probléma, majd kitalál valamit, zárta le magában a témát, és visszasietett a palotába, remélve, hogy nem nagyon kési le a vacsorát.

* * *

Persze nagyon lekéste, a teljes család ott várt már rá az ebédlő melletti kis szalonban.
Amikor végre befutott, Sharen egy pillantást sem vesztegetett rá, hanem karon fogta feleségét, a gyönyörű, fiatal Annabelt, és emelt fővel átvonult az ebédlőbe, három gyermekük pedig illemtudóan és szintén némán követték őket. Nagyon megbántottnak néz ki az öreg, állapította meg Argos, és némi bűntudatot is érzett, miközben helyet foglaltak a hatalmas tölgyfaasztal mellett, ami most csak hat személyre volt terítve.
A fagyos hangulat később sem oldódott fel, bár Annabel megpróbált beszélgetést kezdeményezni, felvetve, hogy a legfrissebb hírek szerint a Szent Lovagok Amani és Raddani Rendháza már megint összerúgta a port, holmi értéktelen, a Monshen csúcsai között fekvő birtokon, és még az is lehet, hogy kivonulnak egymás ellen, de láthatóan senkit sem érdekelt a téma, így hát nem erőltette. A gyerekek is megérezték a feszültséget, és meglepően csöndesen étkeztek, Argos pedig azért hallgatott, mert azon törte a fejét, hogy beszéljen-e Annabellel Esmaelről, vagy sem. Végül úgy döntött, hogy tartozik ennyivel a kis szöszinek, bár ideje nem nagyon lesz rá. De azért mégis jó lenne, ha Annabel utána érdeklődne az új lánynak, mert ha valami nemesember elveszett csemetéje, akkor még baj is lehet abból, ha lépcsőt sikáltatnak vele.
Ám ez mindössze másodrangú probléma volt a szemében, hát gyorsan elnapolta, és amikor a vacsora véget ért, udvariasan, ám sietve kimentette magát, és lelépett. Már nem volt sok ideje naplementéig, és a fontos dolgokat nem szerette lekésni. És hát mi lehetne fontosabb, mint egy karcsú kis leányzó?
Az öreg kút a vár legelhagyatottabb terecskéjén volt. Ezt az udvart mogorva, csupasz kőből emelt falak határolták az egyik oldalt, ami alatt már az alsó vár erődítményei álltak. A másik oldalon valaha szép, de mára már leromlott melléképületek választották el a vár többi részétől. Argos remélhette, hogy itt nem fogja senki megzavarni a várakozását. Úgy is lett, aztán percre pontosan, amikor a vöröslő napkorong lebukott a várfal mögött, megjelent Esmael.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tetszeni szeretne bárkinek is, a cselédek közönséges ruháját viselte, szőkés tincseit durva, sötét színű kendő fedte.
Tehát még mindig nem jött rá, hogy mit akarok tőle, vonta le a konklúziót Argos, de nem csüggedt, így érdekesebb volt az egész! Közben Esmael észrevette, kimérten biccentett, majd határozottan elindult a palota hátsó kapuja felé.
– Várj! – sietett utána Argos, és elkapta a karját. – Nem arra megyünk!
A lány megfordult, és csodálkozó tekintettel meredt a férfira.
– Tudod, nálunk estére bezárják a könyvtárszobát, és habár nekem van kulcsom, azért nagyon feltűnő lenne, ha ilyen késői órán fény szűrődne ki az ablakokon. Azért nem kell kétségbe esni, hisz a szobámban van kalamárist, meg papír, és ott is lekörmölheted azt az irományt – fejezte be nagylelkűen helyben improvizált tervének előadását, és ezzel kézen fogta a lányt és elkezdte vezetni, majd elégedetten megállapította, hogy mégsem lehetett ez annyira gyenge mese, mint hitte, mivel a kislány vonakodás nélkül követte.
Argos szobája a keleti szárnyban volt, távol mindenki lakosztályától. Mikor odaértek, Esmael határozottan megállt az ajtóban. Odabent halott sötét fogadta őket, mindössze az ablaktáblák résein óvakodott be némi szürkületi fény. Argos kedvelte az ilyen romantikus megvilágítást, de mivel Esmael nem mozdult az ajtóból, sóhajtva meggyújtotta az asztalon lévő gyertyatartó egyik ágát. Erre a lány végre belépett, de nem azért, hogy szépen letelepedjen, mondjuk az ágyra, ahogy azt Argos eredetileg képzelte, hanem hogy az asztalhoz lépve elkezdjen írószerszámot keresni a fiókokban.
Gyorsan lelt is egy teljesen beszáradt tintatartót, ezt egy határozott mozdulattal Argos kezébe nyomta, majd látva értetlen arckifejezését néhány kézjellel utasította, hogy öntsön rá vizet, vagy szerezzen egy újat. Ezután visszafordult, hogy papírt is előbányásszon, az amúgy főleg port tartalmazó fiókokból. Reggeli tétovaságának nyoma sem volt, mozdulatai nyugodt, biztos határozottságot sugalltak. Mint egy igazi, nagyvilági dáma.
Lehet, hogy érdekes lesz ez az éjszaka, merengett Argos, majd engedelmesen távozott, hogy teljesítse a hölgy óhaját. Közben forrón remélte, hogy a levélpapírokat már régen megették az egerek. Hisz mikor írt ő utoljára ebben a szobában?
Nem volt szerencséje, mire visszatért az életre lehelt tintatartóval, Esmael már egy köteg megsárgult papír előtt ült, kezében minden tollak öregapjával. Átvette tőle a tintát, majd elkezdett írni. Argos a válla felett olvasta.
„Most, hogy egyre több emlékem tér vissza, átlátom, hogy minő szerencsétlenség is esett meg velem, és hogy igen sürgősen hathatós segítségre van szükségem. Ez okból írom e feljegyzést, remélve, hogy az Égiek megsegítenek, és megértő fülekre lel kérésem.”
Argos csüggedten rogyott le az ágyra. Na ne! Ez a nő komolyan veszi, hogy most elmeséli élete regényét! Ami pedig nem lehet annyira kalandos, hogy akár egyetlen forró csókkal is felérjen!
Kurtán felsóhajtott, majd elmerengett, hogy megkísérelje-e rábeszélni a nőt az írás felfüggesztésére, vagy inkább várja meg míg végez? Mindig is gyűlölte, ha megváratják, ám fáradt is volt, hisz az elmúlt három nap alatt összesen sem sikerült nyolc órát aludnia, hát végül letett a lány meggyőzéséről. Majd csak abbahagyja magától is! Egy kurta pillanatra még az eszébe jutott, hogy talán kihasználhatná nyilvánvaló fizikai fölényét, de szinte azonnal elvetette az ötletet. Egy nemes az nemes, és nem strici!
Aztán, jobb elfoglaltság híján, megbámulta a lány lábait, először lentről felfelé, majd fentről lefelé is. A toll egyenletes percegése nyugalommal töltötte el, Esmael gyorsan és megállás nélkül irt. Hm, lehet, hogy tényleg úrnő, vagy talán az égiek szolgálólányának készült, mielőtt ide vetette volna a kifürkészhetetlen sors. Érdekes, gondolta, elnyomva egy ásítást. Csak el ne aludjon, mielőtt rátérnének a lényegre!
Arra ébredt, hogy a felkelő nap vigyorog az arcába. Szitkozódva feltápászkodott, kitörölte a szeméből az álmot. A nő persze sehol. Hogy valaha is itt járt, azt csak egy sűrűn teleírt papírlap jelezte, az íróasztal tetején.
Hát ezt alaposan elszúrtam, összegezte a helyzetet. Ám pillanatnyi hezitálás nélkül túllépett csalódásán. Majd találkoznak még! Ám most már sietnie kellett, ha nem akart összefutni a báróval.
Gyorsan összepakolt, kevéske holmija különösebb rendezgetés nélkül is gond nélkül elfért kisméretű hátizsákjában. Már az ajtóból lépett vissza, győzött a kíváncsisága, összehajtotta, és zekéjének belső zsebébe süllyesztette a nő macskakaparását. Majd valahol, nyugodtabb körülmények között elolvassa a kicsi lány életének nagy regényét!
Az udvaron már nagyobb volt a nyüzsgés, így a hátsó kapu felé tartott, amerre kevesebben jártak. Megpróbált úgy lelépni, hogy minél kevesebb ember vegye észre távozását, no nem mintha erre bármi különösebb oka lett volna a megszokottakon kívül, de már csak rutinból is igyekezett észrevétlen maradni.
Már majdnem kint volt, mikor elhagyta a szerencséje. Egy sovány, középkorú asszony fordult rá az útra, közvetlenül vele szemben, akiben Tan édesanyját vélte felismerni. őt az elmúlt években számtalan okokból és nagyon sikeresen kerülte, így most megdöbbent, hogy mennyire megöregedett.
– Szervusz Léra! Izé... Tegnap láttam Tant, nagyon eleven kölyök, igaz? – nyögte ki zavarában.
– Igen, nagyon eleven és nyughatatlan. Épp olyan nagy gazember lesz, mint az apja! – sziszegte dühösen az asszony, majd választ sem várva felszegte a fejét, és tovább ment.
Argos vett egy mély levegőt, ezt megúszta! A továbbiakban sikeresebben kerülve a feltűnést, elhagyta a Khaza büszke várát.

* * *

Egész nap lovagolt, csak rövid pihenőket tartva, az estét a szabad ég alatt töltötte. Másnap délre ért Namradba. Kedvelte ezt az apró városkát, melynek ugyan kevés számú kocsmája volt, de azokban mindig pezsgett az élet, az erre vezető, Raan Masant a déli kikötőkkel összekötő kövezett útnak köszönhetően.
A kapuőrök már messziről észrevették, és jól látszott rajtuk, hogy nem igazán számíthat a jóindulatukra. Sajnálatos módon mindegyik ismerős volt! Azért nem lassított, és igyekezett olyan arccal elhaladni mellettük, mintha komolyan gondolná, hogy őt itt most be fogják engedni. Persze, hogy nem engedték.
– Megállni! – intette le a parancsnokuk, mögötte álló fegyveresi adtak nyomatékot a szavának.
Argos nagyot sóhajtva megállt, és végigmérte őket. Nem szerette ilyen lényegtelen apróságokkal vesztegetni az idejét, mint holmi senki katonák győzködése.
– Ugyan miért? Ha jól tudom, most éppen nem vagyok kitiltva Namradból – válaszolta unott hangon. – És egyébként is, igyatok meg egy pohár bort a pénzemen, az megnyugtatja az idegeket – nyomott a fickó markába pár ezüstöt.
A hangulat rögtön megenyhült, és a parancsnok is elmosolyodott.
– Azt pletykálják, hogy Sedrakban valaki már megint megmogorvult rád, és állítólag nagyon hozzád akarja adni a lányát. Futsz előle, mi? – kérdezte cinkosan kacsintva.
Megesik az ilyesmi, gondolta Argos, bár fogalma sem volt róla, hogy most éppen melyik lány milyen apjáról van szó.
– Miért, szerinted mi mást lehet csinálni egy esküvővel, mint futni előle? – kérdezte hanyagul. A katonák körberöhögték, aztán rövid, barátságos búcsúzkodás után beengedték.
Argos ennek ellenére nem táplált hamis illúziókat azzal kapcsolatban, hogy most talán egy ideig nyugalma lesz. Biztos volt benne, hogy valaki már elrohant értesíteni a városparancsnokot, akivel hagyományosan rossz viszonyban volt (rossz viszonyt ápolt). De most úgy sincs semmi, amibe beleköthetne az a felfuvalkodott hólyag, gondolta végül, és elvegyült a város forgatagában.
Az első sarkon letért a főutcáról, és porszagú, kihalt sikátorok útvesztőjén keresztül közelítette meg kedvenc fogadóját, az előkelő Sánta Vitézt. Jó oka volt elővigyázatosságának, hisz gyakran megfordult a városban, így sokan voltak, akikkel nem szívesen futott volna össze. A fogadó legjobb szobáját vette ki, persze előre kérték az árát, hisz nem először járt itt sem. De most volt pénze, hát fizetett. Fürdőt is rendelt, majd felment az emeletre. Végigsétált a szűk, ablaktalan folyosón, melyről vagy féltucat ajtó nyílt, aztán kinyitotta az utolsót, és belépett szobájába.
Meglehetősen fáradt volt, hát nem vacakolt sokat, ruhástól végignyúlt az ágyon, lehunyta szemét, aztán csak élvezte a civilizáció nyújtotta kényelmet. Kerek két és fél percig. Ekkor valaki igen durván zörgetett, majd választ sem várva berúgta az amúgy kiváló minőségű keményfa ajtót.
Argos reflexből levetődött az ágyról, végiggurult a padlón, megspékelve magát egy tucatnyi szálkával, majd a szoba másik sarkába érve felpattant, hogy szembenézzen váratlan látogatójával. A szobába hat, a város egyenruháját viselő katona rontott be, utánuk pedig méltóságteljes lassúsággal belépett a nemesvérű Vingritz, a városparancsnok.
– Ah, hát ismét találkoztunk, Khazai Argos... – mondta, majd kis szünet után, arcán gúnyos mosollyal még hozzátette – ...uram. Talán csak nem zavartuk meg valamiben? – folytatta, Argos keze felé intve.
Hősünk, követve a városparancsnok kézmozdulatát, megdöbbenve meredt a kezében tartott éjjeli edényre. Fogalma sem volt, hogy röppályájának melyik szakaszán ragadta magához. Valószínűleg az életösztöne döntött úgy, direktben, hogy ez is megteszi fegyver helyett. Ám úri neveltetésére sem lehetett panasza, zavartalan mosollyal válaszolt.
– Dehogy, Vingritz uram! – legyintett, majd letette a porceláncsészét a földre, és egy elegáns rúgással az ágy alá továbbította. – Szívem repes az örömtől, hogy újra láthatom önt. Minek köszönhetem, hogy drága idejét rám pazarolja?
– Tudja, mindig csodáltam önt. Ön a szerencse kegyeltje. Ha csak egy fél órával hamarabb jön, letartóztathattam volna. Ám sajnos az elmúlt félórában érkezett egy parancs, amelyben Gondal báró visszavonja az ön ellen tett panaszát. Szerfelett furcsa, nemdebár?
Furcsa a te lökött kalapod, tökfej, gondolta mogorván Argos, mivel kellemetlenül emlékezett vissza arra a három órára, amelyet egy fán gubbasztva töltött reggel, a küldönc érkezésére várva.
– Tényleg szerencse, hogy így történt, és elkerültünk egy bosszantó félreértést. Ám ha más oka nincs szívélyes látogatásának, nem bánnám, ha magamra hagyna. Fárasztó utazás áll mögöttem, pihennék. Természetesen, ha még bármit tehetek önért, ajtóm nyitva áll ön előtt! – válaszolta, majd végigmérve az ajtó roncsait még hozzáfűzte. – Bár amint látom, önt ennek az ellenkezője sem hozza zavarba.
Persze maga sem hitte, hogy megúszta ennyivel. Vingritzet nem csak az a mintegy ötven dukátnyi fejpénz hajtotta, amit innen-onnan begyűjthetne, ha őt valami véletlen, ám nagyon halálos baleset érné a városi fogdában, ellenszenvét személyes indokok is szították. Hiába, kicsinyes lelke nem bírta megemészteni, hogy Argos oly csúful szégyenbe hozta a múlt nyáron, pedig a teljes igazságot nem is tudta!
– Úgy hallottam, hogy ön párbajban legyőzte Gondal bárót – folytatta a városparancsnok. – Ám mint tudja, kis városunkat a bölcs király, legyen áldott a neve, felruházta azzal a kiváltsággal, hogy megtilthassuk az átutazóknak a fegyverviselést. Lenne oly kedves átadni a kardját?
– Nincs kardom. Már jó ideje. Gondalt a saját fegyverével győztem le – válaszolta Argos, majd egy kicsit töprengett, hogy vajon hozzá tegye-e még azt is, hogy becsületes párbajban, de végül letett erről. Az etikett legliberálisabb értelmezése szerint sem nevezhető becsületesnek az, amikor egy fegyvertelen emberre tízen rontanak rá.
– Azért ha nem haragszik... – mondta Vingritz, majd katonái felé fordult, és felhagyva a mézes-mázos hanggal, durván rájuk förmedt – Megmotozni!
Ketten azonnal ugrottak. Argos rezzenéstelen arccal tűrte, végül is semmit sem találhatnak nála. Azon gondolkodott, hogy mi lesz a következő húzása a kapitánynak. Talán előhozza azt a régi esetet, amikor leégett a Büszke Sólyom? Gyenge próbálkozás lenne, hisz mindenki tudja, hogy az a vándormuzsikus gyújtotta fel. Tiszta véletlen, hogy ő is ott volt. Az pláne véletlen, hogy a tűzeset éjszakáján kártyáztak. Végül is, honnan tudhatta volna, hogy a fickó allergiás arra, ha veszít? Ha csak sejtette volna is, hogy ilyen balhé lesz belőle, bizonyosan nem oszt magának négy királyt az utolsó körben!
– Uram, nézze, papiros! – rezzentette fel töprengéséből az egyik katona.
Arcán félelemmel vegyes undorral adta át az Argos bőrzekéjének belső zsebében talált lapot a kapitánynak. Vingritz átvette, és összevont szemöldökkel olvasni kezdte. Látható nehézséget okozott neki a szavak kibogarászása, de azért haladt vele tisztességgel.
Ó, ti kifürkészhetetlen szándékú égiek, erről megfeledkeztem, gondolta Argos, amikor beugrott neki, hogy hogyan került hozzá a lap. Hőn remélte, hogy semmi rá terhelőt nem írt az a lökött tyúk. Már rég elolvashatta volna, és megszabadulhatott volna tőle! Kizárt, hogy a kapitány ne találna benne valamit, amibe beleköthet. Meg egyébként is, mi köze ennek a felfuvalkodott hólyagnak ahhoz, hogy mit írt az a kis szöszi?
A kapitány ekkor érhetett a második sor közepére, elsápadt, elvörösödött, majd néhány krákogó hangot adott ki. Argos gyorsan ellenőrizte, hogy nála van-e az erszénye, és egy fél lépést tett az ablak felé, miközben rátámaszkodott az asztalra.
Végre Vingritz úrrá lett megdöbbenésén:
– Khazai Argos, a király által rám ruházott joggal élve...
Nem fejezhette be, az asztal maga alá temette. Argos még gyorsan hozzávágta a keze ügyébe eső széket is. Mindössze két katona maradt betakaratlan, az egyik elkövette azt a hibát, hogy nem rántott kardot, puszta kézzel ugrott az immár szintén fegyvertelen Argosnak.
Kapott is a képére rendesen, már az első pofon a földre vitte. A másik elszöszölt a fegyverrántással majd fél szívdobbanásnyit, ezt Argos nem várta végig, fejest ugrott az ablakba. Hamarosan megtapasztalta, hogy milyen kemény a kövezet, pláne az emelet magasságából nézve, plusz milliónyi kis szilánk karmolta végig arcát, kezét.
Hát kellett neki ilyen puccos helyen megszállnia, ahol üvegtáblák vannak az ablakban, a régi, jól bevált, és főként nem szilánkosan törő marhahólyag helyett? Ám sírni igazán nem volt ideje.
Feltápászkodott, és már futás közben örömködött el azon, hogy nem tört el semmije. A következő sarkon fordult, elrohant egy meghökkent, cifra kendős asszonyság mellett, aztán átlendült egy útjába kerülő, szamár vontatta szekéren, megcsúszott az utca közepén folydogáló szennylén, pár követhetetlen mozdulattal visszanyerte az egyensúlyát, és a következő sarkon megint fordult.
Egyelőre még nem hallotta maga mögött az üldözők lármáját, de ez nem ringatta csalóka illúziókba, saját tapasztalatából tudta, hogy Namrad utcáin minden fogócska kétesélyes. Egyrészt, egy magányos üldözőt könnyen le lehet rázni, a szűk sikátorok, gyakori átjárók, és kusza kereszteződések jóvoltából, ám oly kicsi ez a porfészek, hogy mindössze két tucat katona már át tudja fésülni. Ahhoz pedig kétség sem fér, hogy az ő elfogása érdekében négyszer ennyi fegyverest is örömmel mozgósít a bosszúszomjas városparancsnok, hogy a lepra rendezze át az arcát!
Egyetlen esélye a túlélésre az volt, hogy elrejtőzik valahol, így a gazdagabb polgárok házai felé tartott, remélve, ott majd talál biztos búvóhelyet. Határozottan bízott benne, hogy az előkelőbb emberek otthonát talán mégsem meri feldúlni a kapitány. Pár perc alatt eljutott egy csendesebb sikátorba, melynek egyik oldalát végig embermagas kerítés határolta. Körbenézett, hogy látja-e valaki, majd felhúzódzkodott a fal tetejére, és átvetette magát a kerítésen.
Szűk, kövezett udvarra jutott, a fal mellett egy ponyvával letakart szekér állt. Argos, mielőtt még bárki észrevette volna, bemászott a ponyva alá. Akármit is szállítottak legutóbb a szekéren, az elég régen volt ahhoz, hogy a platón még most is fellelhető maradványai nyúlós, felismerhetetlen és átható szagú nyálkává rohadjanak. Ezt összevetve a szekér kerekei elé állított ékek látványával, hősünk jó esélyt látott arra, hogy azt a közeljövőben sem fogják használni, és így zavartalanul eldekkolhat rajta estig, amikor majd csak talál alkalmat, hogy elhagyja a várost!
Nagyon mogorvává tette a tudat, hogy már megint menekülnie kell. Nem igaz, hogy a városparancsnoknak nincs más dolga, mint hogy ártatlan és törvénytisztelő emberekkel szórakozik, gondolta rosszkedvűen, miközben a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett a kemény deszkán. Na, és hol akad olyan rablógyilkos, akinek a szemében én még ártatlan, és pláne törvénytisztelő vagyok, fűzte még hozzá, majd az öreg csavargók rutinjával elnyomta az álom.

* * *

Késő este volt, mire felébredt. Óvatosan átmozgatta elgémberedett tagjait, majd előmászott a ponyva alól, és szétnézett az udvaron. Módos polgár házába kerülhetett, jókora, kétemeletes épület ablakai néztek vele farkasszemet. Az első emeleti balkonra nyíló fehérre meszelt zsalugáterek ismerősnek tűntek, vajon mikor járhatott itt? Rövid ideig eltöprengett ezen, majd rájött, hogy kié a ház, és ettől kissé rosszul lett. A fehér zsalugáteres ablakok a nemesvérű Vingritz egyszem, és féltve őrzött leányának szobájába nyíltak. Hogy mennyit strapálta magát, míg bejutott ide tavaly nyáron! És milyen gyorsan kellett távoznia!
De nem engedhette meg magának, hogy a kellemes, régi emlékek magával ragadják, most talán még több vaj van a fején, mint anno. Optimista szemlélete gyorsan leküzdötte a sokk okozta megrázkódtatást, és már több előnyét is látta annak, hogy ide vetette a sors. Részben igazán itt fogják utoljára keresni. Másrészt ezt a házat ismeri. Harmadrészt, itt talán visszaszerezheti annak a hülye libának a levelét, ami két okból is előnyös, egyrészt így egy bizonyítékkal kevesebb van ellene (már ha ez az egy ide vagy oda még számít), másrészt megtudhatja végre, hogy mivel is vádolják, már a szokottakon kívül.
Tehát, első pont, megszerezni az írást, második pont, lelépni a házból, harmadik pont, elhúzni a városból. Miután emígyen rendszerezte a rá váró feladatokat, nekilátott megvalósításuknak.
Először is, lemosta az arcát, és úgy-ahogy megtisztogatta a ruháját a lóitató vályúban, mert szerette, ha a lehetőségekhez képest rendezetten néz ki. Utána felkapaszkodott a balkonra, és odaosont a fehérre festett ablakokhoz. Jana, igen így hívták a lányt, jutott eszébe, míg megpróbálta hang nélkül kinyitni a zsalugátert. Szerencsére itt járta óta nem változtattak az ablakszárnyakat záró reteszek elhelyezkedésén, így gond nélkül bejutott.
Egy kis ideig szoktatta a szemét a sötéthez, de a szoba berendezése lényegében változatlan volt. A szemközti fal mellett álló jókora ágyon pedig Jana kisasszony aludt, épp úgy, mint legutóbb. Lágy hullámokat vető, barna hajtincsei kusza ábrákat rajzoltak habfehér vállára, pisze orrocskáját még álmában is felhúzta. Argos elmerengve bámulta, és felidézte réges-régi randevújuk intimebb részleteit, de aztán elfordította a fejét a lánytól. Végül is nem nosztalgiázni jött! Meglehetősen sürgős, és a túléléshez szervesen kapcsolódó elintéznivalója volt!
Hát gyorsan átcsoportosította a figyelmét a padlóra. Tavaly nyáron az egyik alattomos deszkának köszönhette vesztét, amelyik úgy állt bosszút megtaposásán, hogy irgalmatlan nagy reccsenéssel felébresztette a szomszéd szobában macskás könnyedséggel alvó Siliant, Vingritz feleségét. Lett is nagy balhé!
No de melyik is volt az az áruló palló? Argos kétségbeesetten törte a fejét, vajon az a kis vékonyka nyikkant a múltkor, vagy az a nagyobb göcsörtös? Végül feladta, és bízván szerencséjében, nekiindult az ajtó felé. Persze, hogy nem úszta meg.
A néma csendet durván törte meg az álnok padló nyekkenése. Jana kisasszony, aki amúgy is elég sokban hasonlított anyjára, azonnal felriadt, és felült az ágyában.
– Argos? – suttogta elkerekedő szemekkel, ám mielőtt teljesen felébredt volna, hősünk, nem törődve a padlóval, két lépéssel mellette termett, és befogta a száját, belefojtva a kitörő sikoltást.
Na, ezt jól megcsináltam, villant át az agyán, míg tűhegyes fogak martak a tenyerébe, és két formás láb próbálta meg leverni a veséjét.
– Jana, kedvesem, nyugodj meg! – suttogta. – Nem akarlak bántani, az égiek hetvenhét szent nevére mondom!
Erre a lány felhagyott a szabadulási kísérletekkel, és minden erejét arra fordította, hogy átrágja magát Argos tenyerén.
– Ha megígéred, hogy nem sikoltasz, akkor elengedlek – könyörgött az tovább.
Egy kis idő múltával a kisasszony bólintott.
Hogy mennyivel egyszerűbb lenne leütni, ábrándozott Argos, a leprába kívánva elveit, mely szerint nőt verni szégyen, míg óvatosan levette a kezét Jana szájáról.
– Te hitvány, utolsó csaló gazember, hogy nem sül ki a szemed visszajönni! – köszöntötte sziszegve a hölgy.
– Kedvesem, kérlek bocsáss meg, tudom hogy mennyi szenvedést okoztam neked, de a körülmények a hibásak, nem én, hogy kénytelen voltalak elhagyni! – kezdett bele Argos a szokott szövegbe, miközben alig-alig ügyelt rá, hogy ne érződjön át az unalom a hangján.
Ám a hölgyet egyáltalán nem hatotta meg a mentegetődzés, dühtől táguló orrcimpákkal folytatta.
– Elloptad a nyakláncomat, amit anyustól kaptam születésnapomra!
– Máig legféltettebb kincsem! – fogadkozott fapofával, és előhúzta a zekéje belső zsebében őrzött aranyláncot.
Jana döbbenten meredt rá, hősünk pedig gyorsan eltette az ékszert, mielőtt kiderül róla, hogy a rajta lévő medál Gondal bárónét ábrázolja.
– Ez nem lehet igaz!
– Te azt hitted, hogy elfelejtettelek? – tette fel a szónoki kérdést Argos.
– Igen – válaszolta egyszerűen a lány.
– Ó, most már látom, hogy nem szerettél! Ne bánd, túlteszem magam a csalódáson! Ne is gondolj rám többet! Kívánom, hogy légy boldog! Az égiek áldása kísérjen! – búcsúzott Argos, és megkönnyebbülten elindult az ajtó felé.
– Várj! – szólt utána a kisasszony.
Ezt eltúloztam, sóhajtott magában a szólított, de visszafordult.
– Igen? Tehetek még érted valamit? – kérdezte szolgálatkészen.
– Nem gondoltam komolyan, amit mondtam, de hát oly sok lányról pletykálják, hogy elcsábítottad, hogy nem hittem, hogy jelentek számodra bármit is. Bocsáss meg!
– Megbocsátok! – válaszolta, és ismét tette egy kísérletet a távozásra.
– Argos!
– Igen? – fordult vissza rezignáltan.
– Igaz, hogy tiltott mágiával foglalkozol?
– Micsoda?! – nyögte hősünk, kiesve a szerepéből, hangjában igaz döbbenttel. – Ki mondta neked ezt a baromságot?
– Apám.
– És mit mondott még? – kérdezte, és gyorsan visszaült az ágy szélére.
– Hát, ez titok, azt hiszem... – felelte Jana töprengő hangon.
– Előttem is? – kérdezte Argos, miközben átkarolta a lány vállát, és mélyen a szemébe nézett. – Az imént még esküdöztél, hogy szeretsz! – tette még hozzá, meglehetősen szabadon értelmezve a hölgy eddigi kijelentéseit.
Ám Jana kisasszony nem kötött bele ezen apró részletbe.
– Hááát... véletlenül hallottam, amit apám beszélt a nemesvérű Hensen úrral – kezdett magyarázkodni. – Hogy valami papírt találtak nálad, hogy égtagadó vagy. Nem szólt még a katonáknak, mert azok amúgy is félnek tőled, de üzenetet küldött a Szent Lovagok Amani Rendházába, hogy segítsenek téged elfogni. De, ugye, nem igaz, hogy megtagadtad az égieket?
– Nem – nyögte Argos.
Az Amani Rendház ide félnapi járóföld, tehát reggelre itt lesz egy csapat lovag, és rá fognak vadászni! Remek!
– És tényleg szeretsz?
– Aha – válaszolta oda sem figyelve.
Pedig hogy ügyelt mindig is az égiek szolgálóleányaival folytatott viszonyaira, hogy nehogy véletlenül magára vonja az egyház haragját! És most tessék! Hogy fogja ezt megúszni?
– Én is szeretlek! – búgta a leányzó, és berántotta az ágyba a döbbenettől még mindig magatehetetlen férfit.

* * *

Egy fél óra múlva Argos igen zilált külsővel, ám csöndesen lopakodott a ház urának dolgozószobája felé. Lelke még ruházatánál is alaposabban fel volt dúlva.
Még hogy ő égtagadó! Nem mintha olyan buzgó hívő lenne, de ez egészen más tészta! Akire a Szent Lovagok elkezdenek vadászni, annak egyenes az útja a máglyáig. Ha az öreg Sharen ereje és befolyása teljében lenne, akkor sem tehetne érte sokat az egyházzal szemben, szögezte le magában kis túlzással. És mindez amiatt a lökött ribanc miatt! De hülye volt ő is, hogy leállt vele levelezgetni!
Szinte kétségbe esett, a dolgozószoba zárjának feltörése is csak másodjára sikerült neki, pedig egyszerű szerkezet volt. Magára csukta az ajtót, és mécsest gyújtott. Tudta, hogy sietnie kell, hisz az ablaktáblák résein kiszivárgó fényt bárki megláthatja.
Elkezdte feltúrni a fiókokat. Nem ügyelt, hogy ne maradjon nyoma a látogatásának, egy egyszerű betörés immár nem sokat súlyosbított a helyzetén. Még hogy égtagadó! ő! Röhej. Azért persze megégetik, ha elkapják.
Elég gyorsan meglelte, amit keresett:
„Most, hogy egyre több emlékem tér vissza, átlátom, hogy minő szerencsétlenség is esett meg velem...”
Felmarta a zsákmányt, és eloltotta a mécsest. Aztán menekült.

* * *

Az udvaron keresztül lépett le, ahogyan érkezett. Szerencséje volt, az utcákon ugyan több őrjárattal is találkozott, de mindet időben észrevette, és sikeresen kikerült az útjukból. Egy régi, megbízható ismerőséhez tartott, akinek jókora háza közvetlenül a városfal mellett állt.
– Szóval itt vagy, te gazember! – fogadta Skuth, a kétes erkölcsű kereskedő a dolgozószobájában, miután Argos lekopogta a jelszót a kapun, és bebocsáttatást nyert a szigorú őrségen át az igen gyanakvó természetű házigazdához. – Már vártalak. Megint kiborítottad a bilit, mi? Mivel húztad fel a jó öreg Vingritzet, te nőcsábász?
– Hagyjuk a szócséplést, sietek – morogta Argos, de titkon örült a kérdésnek, ezek szerint a városparancsnok tényleg nem kürtölte világgá, hogy mivel gyanúsítja.
– Meghiszem azt! Délután téged kergetett az egész városőrség.
Ha eddig nem tanulták meg, hogy reménytelen rám vadászniuk, gondolta hősünk, és egy vállvonást sem pazarolt rájuk.
– Tessék, itt az öt dukát, engedj át.
– Nem, fiú, te elég nagy bajban lehetsz, fizess csak még egy ötöst! – vigyorgott a fogatlan vénség.
Vajon miért használják ki oly lelkesen az emberek, ha felebarátjuk szorult helyzetbe kerül, sóhajtott magában Argos.
– Legfeljebb annyit vagyok hajlandó még felajánlani a szokásos áron felül, hogy nem verem szét a pofádat!
– Ne hősködj. Úgysem mered bántani az öreg Skuthot, hisz kihez viszed majd azokat a kis csecse-becséket, amikkel a hölgyek megajándékoznak?
Hogy a patkányok bújócskázzanak a koponyádban, gondolta Argos, és magában felmérte anyagi helyzetét. Nem volt túl rózsás, különösen annak a fényében, hogy még ki tudja meddig kell menekülnie!
– Van egy aranymedálom, adsz tíz dukátot, átengedsz, és a tiéd! – döntött végül, elővéve Gondal báróné ősi, családi ékszerét.
– Mutasd! – vette át a láncot a kereskedő. – Elég vacak a kidolgozása. És könnyű is. Nyilván csak aranyozott. Ez a kép meg... borzalmas! Na jó, átengedlek érte, de ne kívánd, hogy még plusz fizessek is.
Argos fásultan vette tudomásul, hogy Skuth semmit se változott, épp oly zsugori, mint mindig is volt. De most néhány nyomorú dukát miatt kezdjen el alkudozni vele, mint egy piaci kofa?
– Először is, ne nézz hülyének! Értek hozzá, színarany, ez tiszta sor. A kidolgozása a múlt század stílusát követi, nem is tehet mást, mivel akkor készítették. Igazi remekmű. A kép pedig Gondal bárónét ábrázolja, tehát csúfnak semmiképp sem nevezhető. Másodszor, itt van, nesze, ha annyira sajnálod érte azt a pár garast! – nyomta ingerülten Skuth kezébe a medált.
A kereskedő arca felderült, amint zsebre vágta az ékszert, ebből Argos lemérhette, hogy az nem húsz, hanem legalább huszonöt dukátot ér, de nem bánta, hogy elkótyavetyélte az ékszert. Már tudta, hogyan fogja kivasalni a medál árát a vén orgazdából.
– No, gyere! – vezette át a szomszéd szobába Skuth, aki viszont azt hitte, ezzel túl vannak az üzleten. Hősünk egyelőre némán követte.
Ez a helyiség inkább bútorraktárnak nézett ki, köszönhetően a benne összezsúfolt masszív komódoknak, faragott lábú karosszékeknek, a falakat borító, cirádásan hímzett kárpitoknak. De Argos már sokszor megcsodálta azok képeit, hát most szétnézés nélkül átsietett a kis szobán, majd segített a házigazdának félrehajtani a nehéz szőnyeget. Aztán otthonosan felnyitotta a szoba padlóján nyíló csapóajtót, miközben Skuth meggyújtott egy fáklyát. Szűk akna vezetett le a dohszagú mélybe, falában rozsdalepte létrafokok kacérkodtak a teljes elmúlás gondolatával. Argos minden finnyáskodás nélkül megkezdte a leereszkedést. Amikor derékig jutott, Skuth átnyújtotta neki a fáklyát.
– Köszönöm. Ja, most jut eszembe, te ugye hitelezel az Amani Rendháznak is? – szólt vissza könnyedén.
– Igen. Miért?
– Hát, én a helyedben gyorsan behajtanám a tartozásukat! – javasolta sokat sejtetően.
– Arra gondolsz, hogy esetleg összekapnak a raddaniakkal? Ne reménykedj, már megegyeztek – intette le fölényesen Skuth.
– Nem arra gondolok – felelte Argos.
– Hát? – kérdezte a kereskedő türelmetlenül.
Argos nem szólt semmit, csak elmosolyodott. A másik értette a célzást, előkotorta az erszényét, és elővett két aranyat. Na ne nézz ennyire senkinek, gondolta felháborodottan hősünk, és rendületlenül vigyorgott tovább.
– Rosszabb vagy, mint a mi bölcs királyunk adószedői – morogta Skuth, de azért kiegészítette a pénzt tíz dukátra.
Argos elégedetten zsebrevágta az aranyakat.
– Az amaniak hamarosan felvonulnak a Monshenbe, egy égtagadóval kergetőzni. – Hacsak nem tudom őket gyorsan leszerelni valamivel, tette még hozzá magában.
– Az illető állítólag tiltott mágiával foglalkozik – magyarázta, és gratulált magának, hogy még a saját halálhírét is el tudja adni.
– Az égiek hetvenhét szent nevére, az egy vagyonba fog kerülni! – tört ki bosszúsan Skuth. – Remélem, gyorsan elkapják azt az égtagadó kutyát!
Azt aztán lesheted, gondolta Argos, biztosra véve, hogy a legrosszabb esetben is legalább a tavaszig kihúzza odafenn.
– Ó, ez már nem rám tartozik! – válaszolta könnyedén, és folytatta a leereszkedést. – Az égiek legyenek veled! – köszönt még el, aztán eltűnt a csatornában. Felette koppanva csapódott be az ajtó.
Óvatos lépésekkel indult el a térdig érő szennyvízben, a fény macskányi patkányokat riasztott el az útjából. Miért nincs legalább ilyenkor nálam kard, morogta magában. Ha ember akar megnyuvasztani, még csak kidumálom magamat, de mit kezdhetnék ezekkel a helyes kis dögevőkkel, törte a fejét, nem mintha a probléma aktuális lett volna; egyszerűen olyan elmével áldották meg az égiek, amit nem lehetett csak úgy kikapcsolni.
Negyedóra kúszás-mászás után ért ki a szabadba, a város melletti erdőcske szélén. Körbekémlelt, majd miután látta, hogy tiszta a levegő, nekivágott a sötétnek.

* * *

„Most, hogy egyre több emlékem tér vissza, átlátom, hogy minő szerencsétlenség is esett meg velem, és hogy igen sürgősen hathatós segítségre van szükségem. Ez okból írom e feljegyzést, remélve, hogy az Égiek megsegítenek, és megértő fülekre lel kérésem.
Mindeneknek előre kell bocsátanom, hogy a Somani Rend felavatott tagja vagyok, még ha külsőm és jelenlegi helyzetem nem is ezt látszik megerősíteni.
Nem feltételezem, hogy ne ismerné a régmúlt történéseket, csak a félreértések eloszlatása végett idézem fel, a mi rendünk volt az, melyet immáron több mint százötven esztendővel ezelőtt kiátkoztak az Égiek Földi Helytartói. Akkori Nagymesterünk úgy ítélte meg, hogy kutatásainkkal még nem léptük át az Égiek titkos tudásának a határát, és ezért a máglyahalál helyett a száműzetést választotta, elrendelvén híveinek, hogy költözzenek titkos rendházakba, és folytassák munkájukat az Egyház tiltása ellenére is.
Jelenleg is büszkén állíthatom, hogy rendünk oly messzire jutott a mágia ösvényein, mint más emberek még soha, és hiszem, hogy utunkat maguk az Égiek segítették, és nem volt akaratuk ellenére való tudásszomjunk. Ám ezen hitünket nem osztják azok, akik az Égiek nevében, ám a Tanításokat igen korlátolt elmével értelmezve, magukat az egyetlen igaz út követőinek tartják. Az Egyház rendünket a zsákmányt űző kutya szívósságával hajszolta, pusztulásba döntve azon köreinket, amelyek hollétéről csak tudomást szerezhetett.
Én az utolsó rendházunk legifjabb tagja voltam, az idei nyárközép ünnepén nyertem beavatást. Ám mindez már a múlté, hisz eme utolsó rendház ezen esztendő nyarának hatvankettedik napján elpusztult. A Szent Lovagok egy csoportja ütött rajtunk. Máig sem sejtem ki volt árulónk, mert azt nehezen hiszem, hogy maguk erejéből lelték volna meg az Incen jég borította csúcsai között megbúvó rejtekhelyünket.
Annak a napnak az iszonyatára nem szívesen emlékezem. Azon a napon ragadtam először fegyvert a kezembe, és nem tudom megmagyarázni, hogyan éltem túl a kardot oly jól értő lovagok csapásait. Talán mágiát használtam, tudatomon kívül, vagy az Égiek figyelték lépteimet. Nem tudhatom! A folyosók, ahol visszavonultunk, vértől voltak iszamosak, testvéreim vérétől, és végül a belső szentélybe szorítottak be minket a támadók.
A Nagymester úgy döntött, hogy ajtót nyit a semmibe, amelyen keresztül talán megmenekülhetünk. Ily nagyerejű varázslattal még senki sem próbálkozott az ottlévők közül, ezért sorrendet jelölt ki közöttünk, melyben átléphettük a kaput, előre véve azokat, akik átjutását fontosnak tartotta, ha netalán túl rövid ideig lenne képes nyitva tartani az átjárót ahhoz, hogy mind átléphessünk rajta. Engem parancsolt az első helyre, mondván, az én fiatal testem talán túléli a kapun való átkelést. És úgy lett.
Nem tudom, hogy utánam még hányan jutottak át.
Miután átléptem a kaput, pár óra, vagy pár nap is eltelhetett, mire eszméletemre tértem, egyszerű emberek között. A világ furcsa volt, és én, emlékek nélkül, úgy viselkedhettem, hogy joggal tartottak eszementnek. Nem igazán emlékszem azokra a napokra, nem tudom, hogy kerültem Khaza várába. Bár most már úgy érzem, a tudatom megtisztult, de nem lehetek biztos benne, hogy emlékeim maradéktalanul visszatértek, és hogyan is ellenőrizhetném saját elmém épségét? Azt sem sejthetem, képes vagyok-e még a mágia gyakorlására, vagy hogy hangom vissza fog-e térni.
Segítségre van szükségem. Nem, nem ahhoz, hogy bosszút álljak, eszemben sincs újabb pusztítással tetézni azt a bajt, ami már eddig is megesett. Az én feladatom a tudás átmentése, a tudásé, amiért a Rend élt, és testvéreim meghaltak. Tudom, ez nehéz lesz, de szívem és akaratom erős. Nem fogom feladni.
És hogy mindezt miért merem leírni? És miért pont Önnek? Nem tudom. A megérzéseim vezérlik ezen cselekedetimet, és nem mondhatom, hogy még soha sem csalatkoztam bennük. Én bízom benne, hogy Ön segíteni fog. Az Égiek legyenek kegyesek hozzám, ha tévednék.
Papírra vetettem Khaza várában, a Teremtés háromezer-hétszázhuszonegyedik esztendejének nyarában, Somani Esmael”

* * *

Argos lóhalálában vágtatott hazafelé. A lovat egy útba eső fogadóból, az Utilapuból lopta, de ez már igazán nem számított! Ott úgysem kedvelték, amióta egy nagydarab állat pont ott akarta agyonverni, és kénytelen volt összetörni az ostoba fején a berendezést, mire megértette vele, hogy nem ő szöktette meg a nőjét. Speciel, akkor éppen tényleg ártatlan volt, de hát a hírnév...
Amúgy majdnem szívinfarktust kapott, amikor elolvasta Esmael levelét. Egy mágus! Egy somani! Persze nem a vallási dogmák zavarták, azokat már gyermekkorában is marhaságnak tartotta.
Jó, a mágia az égiek tudománya, a tiszta hatalom, és ők döntik el, hogy kivel osztják meg. Az is rendben van, hogy felavatott szolgálóik beavatást nyerhetnek ebbe a tudásba. De az talán egy kicsit túlzás, hogy ha valaki az egyház felügyelete nélkül tanulmányozza a mágiát, az már helyből az égiek hatalmára tör, és mint ilyen, megégetendő. Élükön is a somanikkal, akik valaha az egyházhoz tartoztak ugyan, de később mindenféle hatalmi csatározások folyamán kitúrták őket a Helytartók kegyéből, és égtagadókká nyilvánították rendjüket.
Argos úgy volt vele, hogy ha az égieket zavarja valami, nem kell őket félteni, majd elintézik maguk, akár a sok túlbuzgó egyházfi megkerülésével is, őt momentán az ejtette kétségbe, hogy egy mindenható mágus él most Khazaban! És hiába a nagyhangú rizsa, hogy csak a tudást menti, azért lazán felégetheti a várat, épp csak akarnia kell!
És amitől még jobban félt, az az volt, hogy a Szent Lovagok – a pestis ritkítsa meg soraikat! – megtudják, hogy Khazai Sharen egy égtagadót rejteget, és rajtaütnek a váron. Persze, jó, elméletileg Khaza bevehetetlen erőd, de nem ha tizenöten védik, legalábbis a múltkor már csak ennyi zsoldost tudtak fizetni. Argosnak elég élénk fantáziája volt, remekül el tudta képzelni, ahogy a tetőtől talpig fémbe burkolt vallási fanatikusok lemészárolják a családját.
Beleborzongott, és megsarkantyúzta frissen lopott lovát. Szegény pára pofája habzott, mintha szappant nyelt volna, de még bírta az iramot.
No meg aztán, elmélkedett tovább, itt van a saját sorsa. Nem mintha eddig olyan hej, de unalmas biztonságban tengette volna napjait, de hogy még ki is átkozzák, hogy bárki megölhesse büntetlenül, ha úgy hozza a kedve! Sejtette, lennének jelentkezők.
De csak érjen haza, elkapja a kis ribanc torkát, és kiver belőle egy vallomást, hogy ő, Khazai Argos, soha sem foglalkozott tiltott mágiával. Bár volt egy olyan gyanúja, hogy ez kevés lesz, de jobbat így hirtelenjében nem tudott kitalálni. Minden esetre feladja a mágust, az legalább mentő körülmény. És újraveszi a gyermekkorában tanult imádságokat.
Ilyen, és efféle gondolatok közepette érte el Khaza várát. Északról közelítette meg a hegyormot, az utolsó, meredek rész előtt lepányvázta a lovát, és gyalog indult tovább. Ezen az oldalon a hegy szinte függőlegesen futott a magasba, de egy gyakorlott hegymászónak nem okozott gondot, hogy a sok kiszögellés és repedés segítségével feljusson a várfalig. Persze nem akkor, ha fentről forró ólommal locsolják, de erről most szó sem volt. A kutya sem vette észre Argost, aki magányosan kapaszkodott felfelé. Nem először tette meg ezt az utat, mindig erre jött, ha azt akarta, hogy látogatása titokban maradjon.
Odafenn süket csend fogadta, kihalt volt a vár, a palota ezer ablakának egyikében sem égtek fények. Cselédek sem jártak már, így továbbra is minden nehézség nélkül észrevétlen tudott maradni. A belső fal tövében megbújó apró házak felé vette az irányt, itt laktak a szolgák, családjukkal és jószágaikkal. Amikor bemászott az ismerős ablakon, szinte elfogta a nosztalgia, egész régen járt erre utoljára. És akkortájt egészen más célok vezérelték.
Most Tant, a fiatal jobbágygyereket kereste, nem hiába. A kölyök békésen szuszogva aludt az anyja és testvére mellett. Argos óvatosan felébresztette az alvó fiút, és mielőtt az megszólalhatott volna befogta a száját. Intett neki, hogy továbbra is maradjon csendben, és kihívta. A régi kúthoz mentek, hisz ez volt a legelhagyatottabb része a várnak.
Egészen eddig Tan hősiesen hallgatott, de amikor biztonságos távolba kerültek a lakott épületektől, nem bírta tovább.
– Legyen üdvözölve Argos uram! Mit segíthetek?
– Figyelj, azt a néma cselédlányt keresem, aki pár napja lakik itt. Hol a szállása?
– Már nincs itt – válaszolta rövid töprengés után a gyerek, Argos nem is tudta, hogy most megkönnyebbüljön, vagy ne? Nem kellett sokáig törnie a fejét.
– Gondal báró vitte el – folytatta Tan.
Argos káromkodott egy cifrát, és nem könnyebbült meg.
– Meséld el, pontosan hogyan történt?
– Hát, nem sokkal azután, hogy amikor elment Argos uram, Annabel nagyhercegasszony magához hívatta, és maga mellé vette a házba, konyhai munkára. Sokan dühösek is lettek, hogy miért pont azt a habókos lányt, de senki sem ellenkezett, persze. Estére megérkezett Gondal báró, hintóval jött, és betegesnek látszott nagyon, meg dühösnek is, és Sharen nagyherceg úr behívta vacsorázni. Nem tudom, hogy bent mit beszéltek, de késő este távozott csak a báró, pedig Sharen nagyherceg úr marasztalta éjszakára, de elment, azzal sem törődött, hogy este könnyen rajtaüthetnek rablók vagy más haramiák. Biztosan nagyon sürgős dolga lehetett. A lányt magával vitte, egyenesen a hintóján, azt mondta, hogy az ő szökött jobbágya. De furcsa volt, nagyon, hogy a hintóban vitte, meg amikor beszálltak, akkor is fogta a kezét.
– És a lány örömmel ment, vagy ellenkezett?
– Hát, nem látszott az arcán semmi, úgy mint máskor is, csak csinálta, amit mondtak neki.
– Jól van, Tan, sokat segítettél. Most menj be az istállóba, és nyergelj fel egy lovat, én is nem sokára megyek.
– És ha valaki észrevesz, mit mondjak neki?
– Találj ki valami okosat, de ne említsd, hogy én itthon vagyok. Ez fontos!
– Úgy lesz, Argos uram! – vigyorgott a kölyök, és elrohant.
Argos kissé aggódva nézett utána, remélte, nem keveredik bajba, de nem volt sok vesztegetni való ideje, és még egy igen nehéz találkozó várt rá.

* * *

Negyed óra múlva már Annabel nagyhercegnő lakosztályának ajtajában állt, enyhén összeszorult torokkal, és halkan kopogott. Már éppen benyitott volna, gondolván, hogy ilyen későn már biztosan alszik a nagyhercegnő, amikor egy halk, ismerős hang kiszólt.
– Gyere be, Argos!
Gyorsan belépett. A fogadószobában most csak egyetlen halovány mécses fénye világított, aprócska lángja igazából csak arra volt jó, hogy titokzatos árnyékokat fessen a megkopott kárpitokkal fedett falakra.
– Előtted nincs titok, Annabel, az éj leple alatt érkeztem, hitem szerint senki sem tud ittlétemről, és te a zárt ajtón keresztül is tudod, hogy én kopogtatok. Hogyan csinálod? – mosolygott az asszonyra, aztán átölelte, és megcsókolta az arcát.
Annabel finoman eltolta magától a férfit, hátralépett, és szorosabbra fogta vállán selyem köntösét, majd kurta mozdulattal hátrasimította leengedett haját. Láthatóan már aludt, de az is biztos volt, hogy immár nagyon is ébren van.
– Mondhatnám azt is, hogy semmiség, de tulajdonképpen kemény munka eredménye. Ülj le! – intett aztán az egyik asztalka melletti székre, majd maga is helyet foglalt, Argosszal szemben.
Gyönyörű nő volt Annabel nagyhercegnő, alig pár évvel idősebb Argosnál, de könnyűszerrel letagadhatta volna a korkülönbséget. A nemes Shil ház leánya volt, és amikor, már lassan húsz esztendeje, feleségül adták Khazai Sharenhez, az ország egyik leggazdagabb házának asszonya lett.
Akkor még Sharen birtokai legendásan nagyok voltak, övé volt a Délvidék legnagyobb része, a Monshen sziklabércekkel ékes hegyeitől lefelé, egészen a tengerig. Vagy nyolc város neki fizette az adót, sok vára, kastélya és számottevő hadserege volt. Csak az esküvőre hét tucat marhát vágatott le. Senki sem hitte volna, hogy a kamaszkorú kis csitri megállja majd a helyét egy ekkora háztartás élén. De nagyot csalatkoztak, akik azt hitték, hogy most már szabad a vásár! Annabel gyorsan beletanult új feladatába, kemény kézzel irányította a szolgahadakat, és irgalmatlanul megjárták azok, akik kukoricázni próbáltak vele.
Aztán egy szerencsétlen napon meghalt a jóemlékű Anatos király, és hogy a helyzet még rosszabb legyen, egy igen gyanús ételmérgezés következtében, mire is kitört a trónviszály, amibe persze Sharen is nyakig belekeveredett. Kegyvesztett is lett, amikor Anatos unokaöccsét, az ellenfelei által csak „Hülyécske” melléknévvel illetett Aelant megkoronázták. Hajszálon múlt, hogy kivégzik, de valami oknál fogva végül csak a birtokait kobozták el, és visszaszáműzték Khazaba.
Most is voltak, akik azt hitték, hogy a pompához és könnyű élethez szokott nagyhercegnő belepusztul a változásba, de ezeknek sem lett igazuk. Állítólag amikor Annabel megtudta, hogy a férjét nem végzik ki, ám immáron alig maradt nekik több, mint amit az ősi, khazai vár falai körülvesznek, teljesen nyugodt hangon utasított a főszakácsot, hogy ne terítsék meg végig a lakomaterem asztalát, és ne a szokásos módon, hetvenhét főre készítsenek ebédet, hanem pontosan annyi személyre, ahány nemes úr és hölgy éppen a várban tartózkodik. És még aznap elküldött száztizenkét cselédet.
Argos azelőtt nemigen volt otthon, nagylábon élt, a fővárosban, és két kézzel szórta a pénzt. Azokban a szép időkben Sharen még gond nélkül ki tudta fizetni fogadott fia tartozásait. Amikor először elmaradt a megszokott apanázsa, hazajött, és ekkor vette észre, hogy Annabel közben valamikor felnőtt. Addig, így utólag bevallva, csak egy vetélytárs volt, akivel osztozni kellett Sharen figyelmén. Ám visszatértekor egy felnőtt és nagyon szép hölgy fogadta, akinek persze nem tudott, és nem is akart ellenállni.
Bár akkortájt komoly gondjai volt neki is, Sharen kerek perec kijelentette, hogy tőle ugyan azt tesz, amit akar, de pénzt nem kap hozzá, csak ha itthon marad. Argos különösebb lelki tusa nélkül a csavargást választotta, és a dolgok szépen elrendeződtek. Később Annabelnek fia született, és ez végre visszahozta az élők világába az addig igencsak összetört lelkű nagyherceget.
Köztük pedig kialakult ez az Argos számára néha kissé kellemetlen viszony. Gyakorta érezte úgy, hogy Annabel teljesen úgy viselkedik vele, mint anya enyhén gyenge felfogású gyermekével, és ez módfelett feszélyezte.
– Miért jöttél vissza? – zavarta meg gondolatait a nagyhercegnő hangja.
– Hát, tudod, csak úgy. Illetve akadt egy kis gondom. De nem komoly, megoldom! – próbálta meg összeszedni a gondolatait Argos, aztán belevágott.- Na, szóval, volt itt egy néma cselédlány...
– Igen, volt. Miért fontos ez neked? – kérdezte Annabel színtelen hangon.
– Hosszú. Szeretném tudni, mi lett vele. Például miért helyezted át a házba?
– Ez a távozásod után történt, honnan tudsz róla? – kérdezett tovább a komoly helyzetekre tartogatott, legérzelemmentesebb hangján a nagyhercegnő.
Ezt elszúrtam, gondolta Argos, de zavartalanul és fölényesen folytatta.
– Nekem is vannak kémeim mindenfelé. Szóval?
– Hát kérdezd a kémeidet – húzta el a száját a nemes asszony, de mielőtt Argos kétségbe esett volna, folytatta. – Miután elmentél, magamhoz hívattam. Gondoltam, miután... khm... megismerkedett veled, talán szüksége van némi lelki támaszra. De egyáltalán nem tűnt összetörtnek. Ha már ott volt, megpróbáltam kifaggatni, hogy honnan jött, kicsoda, ám nem jutottam vele semmire. Közben észrevettem, hogy egészen finom keze van, nem olyan durva, mint a parasztlányoknak, ezért úgy döntöttem, hogy inkább végezzen valami könnyebb munkát, a többiek úgyis panaszkodtak már az ügyetlenségére. Ennyi.
Azaz szinte semmi, összegezte Argos.
– És aztán? – kérdezett tovább.
– Este megérkezett Gondal báró. Hintóval és sok katonával. Sharen fogadta, és elkezdődött a szokásos huzavona. Rólad. Hogy megértél-e már a kötélre. Élvezet volt hallgatni, de hát ismered Sharent, ahogy ő tárgyalni tud... – mondta Annabel, és ábrándosan belebámult a semmibe, majd visszatért a jelenbe, és folytatta:
– A bárócska esetlenül érvelt, de igen elszántnak tűnt, nagyon kötötte az ebet a karóhoz. Már ott tartottak, hogy felháborodottan elrohan, így kénytelen voltam vacsorához invitálni őket. És ez a néma lány szolgált fel. Nos, amikor a... khm... tisztelt vendégünk meglátta, torkán akadt a hang, pedig addig igen ékes nyelven szapult téged. Sharen rögtön látta, hogy nyert ügye van, és a lányra terelte a szót, hogy milyen ügyes, új cselédünk van. A bárócska pedig azonnal ráharapott, mondván, hogy az ő szökött jobbágya. Utána gyorsan, és mit mondjak, nagyon közönségesen megegyeztek. Nyílt üzlet volt, minden politikusi finomságot és eleganciát nélkülözött. És ráadásul ott, a lány füle hallatára! Bár amilyen kifejezéstelen arccal tűrte, még az is elképzelhető, hogy nem csak néma, de süket, vagy akár gyengeelméjű is szerencsétlen. Utána a bárónak nagyon sietős lett, meg sem várta a következő fogást. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban. Még egy ilyen faragatlan fickót! Szinte pánikszerűen távozott, és végig kézen fogva vezette a lányt. Ezek a tények.
– És a véleményed? – kérdezte Argos.
– Nem értem, mire fel ez a nagy kíváncsiság. Felejtsd el azt a lányt! Gondal bárócska elhalászta előled. Én a helyedben lemondanék róla! – tanácsolta Annabel, de kissé félrefordított feje és kérdő tekintete inkább kíváncsiságot fejezett ki. Argos sejtette, hogy valamivel most már meg kell indokolnia, hogy miért is viseli a szívén ennyire a lány sorsát.
– Nos, nem szívesen mondom el, mert félek, hogy bajba sodorlak. A lány egy somani mágus – dobta be nagy merészen.
– Ó, persze – biggyesztette el a szája szélét a nagyhercegnő. – Te meg az ő szentéletű adeptusa vagy. Ennél jobb mesét is kitalálhattál volna, ha szégyenled bevallani, hogy végre-valahára valaki nemet mondott neked!
Argos igyekezett elpirulni, és zavartan félrefordította a fejét. Hála az égieknek, ez bejött, gondolta elégedetten. Sikerült elkerülnie a hosszas magyarázkodást, aminek a végén úgyis a fejéhez vágták volna, hogy ostoba volt, ám ha valaki egyházfi megjelenne a közeljövőben a várban, és a lány után szimatolna, akkor a Annabel rá fog jönni, hogy mégis ez az igazság.
– Gondolj, amit akarsz! – mondta tettetett ingerültséggel, és felállt. – Azért segíthetnél. Miért csapott le a báró arra a lányra? Tudod, hogy sokat adok az intuícióidra – tette még hozzá jóval csendesebben.
– Nos, magam is gondolkodtam rajta, és nem jutottam sokra. Lehet, hogy a lány valami rá nézve veszélyes titok tudója. Ezt támasztaná alá, hogy a bárócska elég idegesen távozott. De a lányon nem látszott, hogy félne, pedig ha a báró elől szökött volna, akkor lett volna rá oka. És nem tudom, mi lehet olyan fontos, hogy Gondal lemond érte arról is, hogy bosszút álljon rajtad! – csóválta meg fejét lassan Annabel.
Argos lázasan törte a fejét, de a dolgok nem akartak stimmelni. Jó, Gondal valahonnan tudja, hogy a lány mágus. Tegyük fel. És mit csinál? Nem rohan a Szent Lovagokhoz a jó hírrel, hogy Khazai Sharen égtagadó lett, lám, a házában rejtegeti az utolsó somani mágust, nem! Holott ezzel több legyet is üthetne egy csapással, ezer aranydukát jutalmat kapna, és biztos lehetne benne, hogy Argost is kivégzik, vagy legalább is kiközösíti az egyház, ami egyre megy.
Ám mit tesz a kis báró? Lemond a – jegyezzük meg – teljesen jogos bosszúról, fogja a tömény életveszélyt, és saját hintójában szállítja el. Pedig nem olyan kemény legény, hogy szemrebbenés nélkül utazzon együtt valakivel, aki pusztán az akaratával tud ölni!
Egy lehetséges magyarázat, hogy maga is somani. Bár akkor nem lett volna olyan egyszerű átejteni abban a kis fogadóban. Nem, inkább a somanik szövetségese. És megdöbbenve veszi észre, hogy az elpusztultnak hitt rend egy tagja Khazaban felszolgálólány. Így érthető az is, a lány miért hagyta szó nélkül, hogy elvigyék, tudta, hogy barátok közé kerül.
És ha ez igaz, akkor mi marad még? Egy kötél Khazai Argosnak, aki elég hülye volt a mágus levelét lebegtetni a nemesvérű Vingritz orra előtt, és akiről most már mindenki tudja, hogy tiltott mágiával foglalkozik. A somani meg a báró haverjával teljes biztonságban érezheti magát, és jót röhögnek az ostoba fickó halálán.
– Ne haragudj, ha tudom, hogy ez ennyire fontos neked, akkor megpróbáltam volna tenni valamit azért a szerencsétlenért – zavarta fel Annabel hangja.
Argos összerezzent, és kinyitotta az öklét, körmei így is véres félholdakat martak a tenyerébe. Azért megpróbált őszinte nemtörődömséggel válaszolni.
– Nem gond, ne is törődj vele tovább! Most már mindegy – hamukázott.
– Engem akarsz becsapni? – sóhajtotta Annabel, majd vállat vont. – Te tudod, mit csinálsz. Illetve remélem, hogy legalább te tudod. Várom a napot, amikor végre benő a fejed lágya.
– Talán egyszer – mosolyodott el Argos megkönnyebbülten, hogy túl van a nehezén. – És tudod, bár szívesen maradnék még...
– Persze, tudok mindent – felelte rezignáltan Annabel. – Menj, ha hajt az a nyughatatlan véred, előbb vagy utóbb csak utoléred a végzeted, akárhogy is menekül előled! – rázta meg lassan a fejét, és szorosabbra húzta magán köpenyét.
Argos előkelő meghajlással búcsúzott, Annabel megnyugtatására még egy könnyed mosolyt is megpróbált felvillantani. Tartott tőle, hogy ez nem sikerült tökéletesen.
– Az égiek kísérjenek utadon! – köszönt el a nemesvérű asszony, és ahogy az ajtó becsukódott hősünk mögött, még csendesen hozzátette. – És ha nem is hamarosan, de legalább épen térj vissza! – suttogta bele a néma éjszakába.

* * *

Argos Annabel lakosztályából egyenesen az istállóba sietett, bár kacérkodott a gondolattal, hogy előbb benéz a fegyverterembe is, de aztán meggondolta magát. Pont most kössön kardot az oldalára? Az aztán igazán mindegy, hogy mivel megy neki egy mindenható mágusnak! Kár lenne azért a fegyverért!
Az istállóban Tan, és az általa felnyergelt ló várt rá.
– Minden simán ment, kisöreg?
– Csak a lovásztól kellett megszabadulnom – válaszolta hetykén a gyerek.
Argos öntudatlanul is körbenézett, a holttestet keresve, de gyorsan észbe kapott, hogy csak egy tizenéves kölyökkel beszél.
– Mit tettél vele?
– Azt mondtam neki, hogy láttam egy alakot bemászni a házuk ablakán. Erre elrohant. Nemrég házasodott – tette még hozzá mindentudó vigyorral az arcán a gyerek.
– Ügyes vagy! – könnyebbült meg Argos. – Köszönöm, hogy segítettél.
– Argos uram!
– Igen? – szólt vissza a nyeregből.
– Hát... ööö... nem mehetnék Argos urammal?
A szólított se köpni, se nyelni nem tudott a megrökönyödéstől, így nem válaszolt azonnal. Tan ezt bíztatásnak vette.
– Mert mindenki az Argos uram tetteit meséli a téli estéken. Meg sokan ismerik, és híres csaló gazember. Ezt az anyám szokta mondani. Meg mások is. És én szeretnék olyan lenni, mint Argos uram – lelkesült tovább a kölyök.
– Azért ez nem mindig jó dolog – nyögött végre ki egy értelmes mondatot hősünk. A gyerek értetlen szemeket meresztett rá.
– Mármint néha nagyon nem szeretnék olyan lenni, mint amilyen vagyok – magyarázta Argos, de süket füleknek.
– Tehát nem visz magával – szontyolodott el Tan, levonva a számára egyedül fontos konklúziót hősünk szavaiból.
– Tényleg nem. De talán segíthetnél – folytatta gyorsan Argos, látván a gyerek elkeseredését. – Mondjuk... igen! Van lent a szurdokban egy ló, kipányvázva. Azt el kéne vinni az Utilapuba. A fogadósnak meg add át üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy köszönöm a lovat, és küldöm a kialkudott négy ezüstpénzt. Tessék – számolta le a fiú markába az érméket. – Azért légy óvatos, amikor beszélsz vele, egy kicsit ingerlékeny a természete. Aztán ha visszajössz, senkinek ne áruld el, hogy hol jártál. Meg tudtad jegyezni?
– Igen! – ragyogott fel a gyerek szeme, újsütetű fontosságának teljes tudatában. – Mindent úgy fogok csinálni, ahogy Argos uram mondta!
– Köszönöm, Tan. Bízom benned!
Távozása után Argos igen elégedett volt magával, végül is ügyesen elintézte ezt a számára oly szokatlan, gyermeknevelés jellegű problémát. A kölyök lelkében nem okozott törést, és ráadásul a lovat is visszaküldte, így legalább lótolvajnak nem nevezheti senki, ami tiszta előny. Persze, a megmaradt hetvenhét vádpont alapján azért még felkötik, ha elkapják, de annak kell örülni, ami van. És ha még ezt a csúf, tiltott mágiát megúszhatná valahogy, akkor a maradék baj már nem is lenne olyan nagy!

* * *

A következő éjszaka már Aldurban, a Hensenek ősi kastélya közelében köszöntött rá. Kedvelte ezt a régi stílusú, cirádás díszítésű, ám nehezen védhető palotát. Mindig is az égiek külön figyelmének tudta be, hogy nem rombolták már vagy egy tucatszor földig az országon néha átvonuló, ilyen-olyan magasztos célok által vezérelt rablóhordák.
Most a hátsó oldalon közelítette meg, a kilátótorony felől. Amikor elért a fal tövébe, vett egy nagy lélegzetet, és elkezdett felfelé mászni. Na, itt sem először járt.
Még réges-régen, a múltba veszett csikóévei alatt nagyon sokszor megfordult a Hensenek otthonában. Akkortájt a nemesvérű Hene Hensent még Köcsögfejnek, illetve Lapátfognak szólították, legalább is azok, akik nem féltek tőle, és idegesíteni akarták. Argos ezek közé tartozott. Több ruhaszaggató, orrvérzésig tartó verekedéssel vezette rá az ősi, nemesvérű család kisebbik és nyamvadtabb fiát, hogy nem érdemes tiltakoznia eme titulusok ellen.
Tulajdonképpen már ezen a falon is volt szerencséje végigmászni, bár amennyire emlékezett, akkor nehezebben ment. De hát akkor lefelé tartott, és sokkal kisebb gyakorlattal rendelkezett e téren. Persze akkor is menekült.
Köcsögfej Henével, meg néhány hasonszőrű cimborájukkal mulatoztak aznap, és talán kicsit többet is ittak az ildomosnál. No, de hát akkor még nagyon kölykök voltak! Argos a második pohár mézszín bor után fogadott kedvenc lovában, hogy megszökteti a szomszédos Guilford lányát, akihez akkortájt igen gyengéd szálak fűzték. Frissiben el is intézték a lányrablást, még aznap éjjel átlovagoltak, és elhozták a nem sokat tiltakozó Agnit.
Mikor visszaértek, áldomást ittak a sikerre, rá negyed órával megérkezett a feldúlt atya, negyven állig felfegyverzett emberrel. A kis Lapátfog állítólag élete legjobb alakítását adta a lépcsőfeljáróban; kezében a nyirkosodó markolatú karddal, az otthon szentségéről prédikálva tartotta fel a nemesvérű Guilfordot, míg Argos a ház hátsó oldalán lemászott Agnival. Jó mulatság volt.
A folytatására már nem szívesen emlékezett. A Monshen vonulatai felé menekültek, amerre Argos már akkor is ismert egy-két jó búvóhelyet, de a kisasszonyka nagyon nyafka volt, nem bírta a gyűrődést, így utolérték őket. Argos megvívta élete első párbaját, majd amikor, mintegy két hónap múlva, ismét lábra tudott állni, megfogadta, hogy elmélyed a bajvívás tudományában.
Azután nem sokkal Hene öregedő apja megelégelte kisebbik fia léha életmódját, és elküldte a fővárosba, a Királyi Gárdába szolgálni. Köcsögfej első, jellegzetes kriksz-kraksz betűkkel rótt levelei szomorúságot tükröztek, ám később átcsaptak elragadtatásba, a vidéki fiút lenyűgözte a pompás nagyváros.
Ettől kedvet kapva Argos is elkezdte rágni Sharen fülét, hogy engedje el Raan Masanba, hogy megismerhesse végre a nagyvilágot. Az öreg nagyherceg eleinte hallani sem akart erről. Úgy vélekedett, hogy a csalóka fényekkel ékes fővárosban Argos csak még inkább elzüllene. Később, miután hősünk nagy nehezen csak rávette, hogy engedje el, be is bizonyosodott, hogy igaza volt.
Amikor Argos végre eljutott a fővárosba, hamarosan a leghírhedtebb botrányhőssé küzdötte fel magát. Egy ideig még összejárt a régi cimborájával is, de nemsokára lett saját társasága, Lapátfogat pedig lekötötte a katonáskodás.
De hol vannak már azok az előkelő palotákban, züllött cimborákkal végigmulatott esztendők, legyintett magában, miközben felért a tetőre, és bemászott a legközelebbi ablakon.
Üres padlásszobába jutott. Bent is jól ismerte a járást, tudta, hogy hol található az előző családfő lakosztálya, és remélte, hogy most is ott lakik a ház ura. Amikor az öreg meghalt, Köcsögfej hazajött, és a namradi városőrség másodtisztje lett a lökött Vingritz mellett. Aztán váratlanul, egy lovasbaleset miatt, bátyja is örök álomra hunyta a szemét, és ekkor Hene, mint a család feje, visszaköltözött Aldurba, látszatra feladván katonai karrierjét. De továbbra is Vingritz bizalmasa maradt.
A hálószoba zárja elég elmés szerkezet volt, de Argos fél perc alatt végzett vele. Odabent félhomály gomolygott, csak az éj örök lámpásai, az ezüstfényű csillagok szűkmarkúan szórt sugarai adtak némi világosságot. Argos megkönnyebbülten ismerte fel az ágyban alvó fazonban a nemesvérű Hene Hensent, a Lapátfogat. Egy könnyed pofonnal felébresztette.
– Ki az? – horkantotta még félálomban régi barátja.
Argos belépett az ablak fénykörébe, és bíztatóan rámosolygott. Hene azonnal felismerte, és torkán akadt a levegő.
– Khazai Argos! – hörögte furcsa hangon.
– Szervusz, öregfiú! Örülök, hogy nem felejtettél el!
Fém súrlódott fémen. Megáll az ész, gondolta Argos, aki mindig is megvettette azokat, akik nő helyett kardot ölelve alusszák igaz álmukat.
– Ha megmozdulsz, megöllek! – válaszolta nem túl eredetien az immáron teljesen éber Hene, fegyverének pengéjét szorosan Argos torkához simítva.
– Nyugi, öregfiú, csak nem akarod kibelezni régi cimborádat? – kérdezte hősünk, még mindig kedélyes hangon.
– Nem, Argos, tényleg nem szeretnélek megölni, úgyhogy ne mozdulj, mert különben mégis kénytelen leszek átvágni azt a mocskos torkodat.
– Gondolod, ide jöttem volna, ha nem tudnék megmagyarázni mindent?
– Pont ettől félek!
– Hja, te mindig is gyáva voltál!
– Lehet, hogy neked már semmit sem jelent az, hogy becsület, de ha még egyszer gyávának nevezel, kihívlak párbajra! – sziszegte ingerülten Hene.
– Ha ragaszkodsz hozzá, szívesen összekaszabolom az arcodat, Lapátfog! – válaszolta hősünk, és kihívóan csípőre tette a kezét.
A nemesvérű Hensen összerezdült régi gúnyneve hallatán. Argos várt néhány pillanatig, hogy úrrá lesz-e dühén. Nem szerette volna mondókájának fontosabbik részét félbe szakítani, ha még oly rövid időre is, míg megveri régi barátját.
– Rendben, Argos, meséld el szépen, hogy mit akarsz, de légy rövid, és nagyon, de nagyon meggyőző, mert két perc múlva hívom a testőreimet!
– Mi ez a fene nagy bizalmatlanság? Csak nem hiszed el, amit az a szenilis Vingritz terjeszt rólam? Ismersz, tudod, hogy nem vagyok somani mágus!
– Ismerlek, és épp ezért még ez sem lepne meg. De nem is érdekel, örömmel vennék részt az akasztásodon, bármiféle okkal lógatnak is fel. Még van másfél perced.
– Annyi idő alatt pont el tudom mondani, hogy hogyan tehetnél szert ezer aranydukátra.
Itt Argos kis hatásszünetet tartott, egy pillanatra sem véve le tekintetét Hene arcáról. De az meg se rezdült, hát hősünk folytatta meggyőzését.
– Mert tényleg van egy túlélő somani. Csak Vingritz mellényúlt. És ha te kapnád el helyette a mágust, tied lehetne a fejére kitűzött vérdíj, a dicsőségről nem is beszélve. Én segítenék, véletlenül tudom, hogy hol rejtőzködik.
– Honnan tudsz te a somanik viselt dolgairól? – kérdezett közbe Hene, hangjában tömény gyanakvással.
– Azt a levelet, amiről Vingritz beszélt, egy somani írta. Itt van nálam, elolvashatod, félreértés nélkül kiderül belőle minden. Tessék! – nyújtotta át Esmael levelét egy óvatos mozdulattal.
– Szóval te törtél be a városparancsnok házába!
– Igen. És? – kérdezte Argos értetlenkedve, ez igazán hetedrangú probléma volt a szemében. De valószínűleg Hene is így láthatta, mert nem forszírozta tovább a témát. – Gyújtsd meg az asztali mécsest!
Argos néhány mozdulattal fényt csiholt, aztán majdnem elröhögte magát. Lapátfog rém hülyén nézett ki hálósipkában, jobbjában kivont karddal, baljában a levéllel. De nagy nehezen sikerült erőt vennie magán, és némán várta végig, míg a másik elolvasta a levelet.
– Jó, lehet, hogy ezt tényleg egy mágus írta – engedte lejjebb kardját Hene. – És most Khazában van?
– Két napja még ott volt. Aztán Gondal báró elvitette, mint szökött jobbágyát. Nála megtalálhatod.
– Szóval, ha jól értem, arra akarsz rávenni, hogy törjek rá a báróra, dúljam fel az otthonát, és mindezt csak azért, hogy ha esetleg találok ott egy somani mágust, akkor te bebizonyíthasd az ártatlanságodat?
Argos némán bólintott, hisz ez volt az igazság. Hene értetlenkedve emelte fel szabad bal kezét.
– Tisztába vagy te vele, hogy ki is az a Gondal báró? A király kegyeltje! Csak az elmúlt esztendőben kétszer annyi birtokot adományozott neki a mi bölcs urunk, mint ami nekem összesen van! A te szavad édeskevés ahhoz, hogy meg merjem zavarni a nyugalmát! – nevetett fel gúnyosan.
– Mondtam, hogy gyáva vagy! – vont vállat Argos lemondóan.
– Ha még egyszer meg mersz sérteni, nem fogok törődni vele, hogy fegyvertelen vagy, és átszúrom azt a hazug szívedet!
– Ez nem változtat a tényen. Gyáva vagy! – vigyorgott rendületlenül hősünk. Még be sem fejezhette a mondatot, amikor Hene meglendítette a fegyvert.
Argos erre számított, egy gyors mozdulattal kitért a penge elől, elkapta ellenfele csuklóját, hátracsavarta karját, elkaszálta a lábait, majd végezetül fél lábbal rátérdepelt a hátára. Az egész akció nem tartott tovább egy szempillantásnál. A Hene fehérülő ujjai közül kimállott a kardmarkolat.
– Na, és most nagy hősnek érzed magad, hogy meg mertél támadni egy védtelen embert? – lihegte Argos, miközben térdével megpróbálta teljesen a földre szorítani vergődő ellenfelét, míg a karját még mindig hátracsavarva tartotta, bal kezével pedig a hálósipkás fejét verte a padlóhoz.
Hene hamarosan beszüntette az ellenállást. Pár percig mindketten csak a levegővétellel foglalkoztak.
– Miért, te talán bátrabb vagy nálam? – nyögte végül a legyőzött, Argos pedig úgy döntött, hogy belemegy az utcájába.
– Hát nálad nem nehéz bátrabbnak lenni!
– Akkor menj el te a báróhoz, és hozd el tőle te a mágust!
– Jó – válaszolta hősünk. Már idejövet sejtette, ezt nem úszhatja meg.
Lassan feltápászkodtak, néhány jelképes mozdulattal leverték magukról a port.
– Jó – ismételte. – Elmegyek a báróhoz, és elkapom neked a somanit. Egy héten belül itt leszek vele. De te addig szerezzél egy gyönyörszép, hétpecsétes iratot, lehetőleg valami egyházi főmuftitól, hogy Khazai Argos sohasem foglalkozott tiltott mágiával, és ő az égiek legártatlanabb földi híve!
– Azt nem mondanád meg, honnan szerezzek egy ilyen papírt?
– Nem, és azt is titokban tartom, hogy hogyan fogok mágust lopni neked. És amilyen jó vagyok hozzád, még a jutalom rám eső részéről is lemondok!
Rövid csend nehezedett rájuk, amit végül Hene fáradt hangja tört meg.
– Argos, ideje lenne felnőnöd! Fogd már fel végre, hogy nem vagyunk már a porban játszadozó gyerekek! A te családod már nem a környék ura, kegyvesztettek lettetek! Egy nap valaki megelégeli gaztetteidet, és melletted már nem áll senki befolyásos személy, aki szólhatna az érdekedben. Én a helyedben óvatosabb lennék! Sok minden megváltozott az elmúlt években.
– Nem változott semmi. Most is én vertem szét az orrod a padlón, és most is én fogok belógni a templomkertbe, körtét lopni. És most is ronggyá verlek, ha megpróbálsz átejteni az osztozkodásnál – vigyorgott Argos fölényesen. – Áll az alku?
– Igen. Megszerzem neked azt a rohadt írást – egyezett bele Hene megtörten.
– Rendben, egy héten belül tied a mágus feje. És most ha nem haragszol...
Ezzel Argos könnyedén meghajolt, és távozott. Már csak kívül vette észre, hogy otthagyta Esmael levelét. Vállat vont, jó helyen lesz az Henénél, hisz akárhogy is tépi a száját, hogy szívesen látná szerény személyét holtan, még mindig nem felejtette el, hogy régen milyen jó barátok voltak. Biztos, hogy nem fogja elárulni! Bár mintha kissé megöregedett volna, gondolta elkeseredetten. Régen maga ment volna Gondalhoz, mágusnézőbe!
Hát igen, mégis megváltozott néhány apróság az elmúlt években.

* * *

Kromdall felé tartva azért visszatért hősünk jókedve. Az út kellemes volt, a legmagasabban futó hegyi ösvényeket követte, háborítatlan magányban. A késő nyári napfény bearanyozta gondolatait. Végül is, a veszélyt megszokhatná már, és ez legalább újfajta. Megküzdeni egy mágussal! Tiszta jól hangzik. Bár normális ember azért nem élvezné.
Másnap délután tűntek fel előtte Kromdall masszív bástyái. A vár egy gyors sodrású hegyi patak völgye fölötti bércen épült. Bevehetetlennek tartott falai alatt kis falu húzódott meg, mely hosszan elnyúlt, végig a völgyön.
Hát igen, régebben ez is az ő birtokuk volt, Gondal nemrég kapta meg, a környező földekkel együtt! A bárócska most látogatta meg először az új uradalmát.
És milyen pechesen kezdődött ez a látogatás! Eltört a hintójuk kocsitengelye, így kénytelenek voltak a saját kastélyuktól alig félnapi járóföldre betérni egy ócska kis fogadóba. És ráadásul még aznap találkoztak hősünkkel is.
Szerencsére, már aki szerencséjére, arcról nem ismerték, csak hírből, így Argos kiadhatta magát ismar utazónak. Számára remekül telt a délután, először a báróné komornájával ismerkedett össze az istálló mögött, és igen kellemesen elszórakoztatták egymást, utána leült kártyázni Gondallal, és miközben kisebb összeget nyert, elbűvölte a bárónét is. Így amikor a hölgy elvonult aludni, Argos gyorsan elvesztett egy marék ezüstpénzt, majd bort rendelt, és fejfájásra panaszkodva kiment sétálni. A báró mosolyogva jobbulást kívánt, majd belefeledkezett az italba.
Minden remekül ment, amikor megérkezett az a vadbarom Rat. Rögtön felismerte Argos vigyázatlanul elől hagyott hátizsákját, kést rántott, és bömbölve elkezdte keresni a tulajdonost. De hát ki hitte volna, hogy vacak nyolc rézpénzért egy hétig követni fogja!
Amint a báró megértette az erdőjáró jórészt artikulálatlan ordítását, és tudatosult benne, hogy kártyapartnere azonos Khazai Argosszal, azonnal rohant a feleségéhez. Argos szerencséjére a báró, Rat, és tizenkét zsoldos egyszerre akart benyomulni a szoba egyszemélyes ajtaján, így nyert egy kis időt, amíg felhúzta a nadrágját. Utána gyorsan szétcsapott a rárontó zsoldosok között, lefegyverezte és összekaszabolta a bárót, leütötte az útonállásból rég kiöregedett Ratot, aztán természetesen futott. És persze későn vette észre, hogy már megint elhagyta a frissen zsákmányolt kardot. De így is jó mulatság volt!
És szerencsés módon még túl is élte, hát kívánhat ennél többet? Csúfondárosan elmosolyodott, ahogy felidézte magában az intimebb részleteket. Aztán eszébe jutott, hogy mit is keres itt, és már búcsút is mondott jókedvének.
A vár alatti faluban szerencsére nagy volt a nyüzsgés, szekerek jöttek, mentek, kocsisok káromkodtak, parasztgazdák beszélgettek kis csoportokban, megfontolt, lassú szavakkal. Argos elvegyült. Nem szúrt szemet senkinek, amint végiglovagolt a falu egyetlen, és jelenleg emberekkel, marhákkal, lovakkal és egyéb állatfajtákkal zsúfolt utcáján. Az új uraság megérkezése teljesen felbolygatta az amúgy csöndes kis települést, egy újabb idegen arc már fel sem tűnt a helyieknek!
Argos a falu kocsmája előtt kipányvázta a lovát, aztán látszólag minden cél nélkül, lassan nézelődve végigsétált a piacon. De azért ügyelt rá, hogy a nyitott várkapu felé sodorja a tömeg.
A kapuszárnyak mellett, ám igen messze hivatásuk csúcsától, két őr állt. Bár fegyverük csillogott-villogott, ők igen kopottnak és elhasználtnak tűntek remek páncéljuk alatt. Csak néha-néha intettek le egy-egy befelé igyekvőt, de Argosnak gyorsan szemet szúrt, hogy a szép számmal áthajtó társzekerekre, és kocsisaikra rá sem bagóznak.
Hát kicsit távolabb ment, és amint a következő kocsi a kapu felé fordult, hozzá csatlakozott. Szép, komótosan lépdelt a zsákokkal megrakott szekér nyomában. Ó, ti égiek, hát miért nem viselek köpenyt, nagy csuklyájút, arcbahúzhatót, gondolta, de mivel ezen már nem tudott változtatni, emelt fővel haladt a katonák felé.
Észre sem vették. Csont nélkül jutott át a kapun.
Ha a többi is ilyen simán menne, ábrándozott, immáron bizakodóbban. Bár azért Gondal sem lehet annyira ostoba, hogy ilyen nemtörődöm emberekből legyen válogatva a teljes testőrsége! Na de ha azokat vesszük alapul, akik a fogadóban voltak mellette...
Ám nem törte tovább a fejét eddigi szerencséjén, nekilátott tervének végrehajtásához. Már ha tervnek lehet nevezni azt, hogy ő most ide besétál, megkeresi a mágust, leüti, hóna alá csapja, és kisétál. No, de minek is ennél részletesebb elképzelések, majd adódik valami lehetőség, zárta le rövid töprengését életfilozófiájának alaptételével, és a konyha felé vette az irányt.
Ez volt a legalkalmasabb útja a házba jutásnak, hisz egy palota hatalmas konyhájában mindig mozgalmas élet folyik, nem is számítva az ott lézengő léhűtők koncra éhes hadát. Argos határozott léptekkel vágott át a szűk várudvaron, végigment a palota magasba törő épülete mellett, és az egyik cselédbejárón át belépett a konyhába. Továbbra is felvetett fejjel, és kényelmes tempóban vágott át a sülő húsok illatától terhes levegőjű, boltíves termen.
Csak egyszer szólították meg. Egy nagyhangú szakács ordítva utasította, hogy „nézz már utána, szolga, megjött-e már a Bódog”.
Argos kissé felvonta a szemöldökét, és odalépett a véres kötényt viselő, mocskos arcú cselédhez. Minden sietség nélkül végigmérte, ahogy a medve is megvizsgálja az elé vetett koncot. A fickó lelke nem bírta a terhelést, elvörösödött.
– Khm, izé, azt mondtad szolga. Ez igen érdekes. Módfelett, khm, érdekes – törte meg végül a csendet Argos, azon a jellegzetesen affektáló, Raan Masanban használt orrhangon, amit errefelé, a Délvidéken, csak a fővárosból idevetődött urak beszéltek. A szakácsnak ennyi elég is volt, ijedten emelte maga elé kezeit.
– Bocsásson meg, nagyméltóságú uram, én csak egy egyszerű ember vagyok, megtévesztett a nagyuram öltözete, és...
– Mi a gond, khm, az öltözetemmel?! – vágott a szavába Argos kíméletlenül, még közelebb lépve.
– Semmi, nagyuram, semmi, én csak...
– Te csak egy ostoba fajankó vagy, khm, akit el kéne csapni. Igen, izé, mi is a neved? – kérdezte talán egy kicsit túlafektálva, de nagyon zordan. Nem figyelt oda a szerencsétlen flótás által elmakogott névre, az általa előadott mentegetőzésre még kevésbé. Főúri mozdulattal leintette, és továbbment. A többi szolga már széles ösvényt nyitott neki.
Amint kilépett a konyhából, felhagyott az előkelően lassú sétával, és gyorsabbra fogta lépteit. Szerencsére csak kevés emberrel találkozott a sötét folyosókon, azok is inasok, meg egyéb szolganépek voltak, akiknek maguknak is feltehetőleg sürgős dolguk lehetett, mert szintén siettek.
A báróné feltételezett lakosztálya felé tartott. Amennyire vissza tudott emlékezni a palotára, csak két olyan szoba volt, ami alkalmas lehetett egy előkelő hölgy hálószobájának a szerepét betölteni. Ezek közül a nagyobbikat vette célba.
Amikor elért a kérdéses ajtó elé, megállt hallgatózni. Odabentről dudorászás hallatszott, hát kis hezitálás után benyitott.
A szoba valóban a bárónőé lehetett, erről adott tanúbizonyságot a fésülködő asztalon lévő kismillió tégely és üvegcse. Az asztal előtt viszont a báróné komornája ült. Az ajtónyitódás zajára ijedten megfordult, szemei elkerekedtek a csodálkozástól.
– Argos? Te mit keresel itt?
A kérdezett magában gratulált a lánynak, hogy nem kezdett el sikoltozni, hisz ezzel sok macerától megkímélte magát.
– Szervusz, gyönyörűségem! Elhinnéd, ha azt mondanám, látni akartalak? – puhatolódzott.
– Nem. Már otthon, Raan Masanban is sok mindent hallottam pletykálni rólad, és itt még hozzátettek egy és mást. Nem hinnék el neked ilyesmit – rázta meg a fejét a lány.
– Nem is akartam neked hazudni, szépségem! – hazudta szemrebbenés nélkül Argos. – Megmondom az igazat. Egy lány keresek, akit a báró pár nappal ezelőtt hozott a palotába Khaza várából. Valószínűleg azt mondta, hogy szökött jobbágya...
A komorna egy pillanatig elgondolkodott. Vajon mi lehet a neve, törte közben a fejét Argos, de azért arra is jutott ideje, hogy megállapítsa, így, kifestett arccal és úrnője csupa csipke köntösében egyszerűen gyönyörű.
– Valóban volt vele valaki, amikor visszatért Khazaból, de nagyon titokzatosan kezelte az illetőt, nem is láttam a megérkezése óta. Valami egyházi személy lehet, mert a templomban kapott szállást.
A templomban? Pofátlan dolog holmi égtagadót rejtegetni egy szent helyen, és veszélyes is, képedt el Argos. Bár pont ezért, ki számítana rá? És az is lehet, hogy a helyi egyházfik is be vannak avatva, ami egyszerűen azt jelenti, hogy itt is van egy somani rendház, ráadásul templomnak álcázva. Erre a gondolatra megborzadt. Akkor már inkább a raan masani orgyilkoscéhhel húzna ujjat, mint ezekkel. De mivel nem volt abban a helyzetben, hogy megválogathassa ellenfeleit, folytatta a játékot.
– Találkoznom kell ezzel az illetővel. Titokban. Segítenél? – kérdezte, és gyengéden megfogta a lány kezét. Közben lázasan törte a fejét, hogy hogyan is hívhatják ezt a nőt?
– Talán – vont vállat a lány. – Ha szépen megkérsz.
– Szépen kérlek! – mondta Argos, és igyekezett minden csáberejét belesűríteni ebbe az egy mondatba. Maga is meg volt elégedve az eredménnyel.
– Jó, majd meglátom, mit tehetek érted – válaszolta a nő, és visszafordult a tükör felé. – Este talán be lehet jutni hozzá, bár nagyon őrzik. De ha ragaszkodsz hozzá...
– Ragaszkodom – lépett mögé Argos, és könnyedén végigsimította ujjaival a lány vállát. – De estig még sok időnk van. Hogyan is tölthetnénk el?
– Hát, sajnos a bárónővel nem találkozhatsz, csak holnap jön vissza. De majd kitalálunk valamit.

* * *

Argos pár órával később a báróné széles és kényelmes, baldachinos ágya alatt hevert, és inhalálta a port. Idő közben a komorna neve is eszébe jutott, Imritnek hívták. Már vagy fél órája, alkonyatkor távozott, hogy megszervezze a találkát. Előtte ragaszkodott hozzá, hogy Argos másszon be az ágy alá.
– Nem szeretném, ha meg kéne ölnöd valakit, csak azért, mert véletlenül benyitott, és meglátott téged – indokolta kérését.
Argos hiába bizonygatta, hogy senkit sem fog bántani, hisz kardja sincs, nem volt hajlandó addig távozni, míg hősünk el nem merült az ágy alatti porban. Történt mindez fél órája. Argosnak pont huszonkilenc és fél perccel ezelőtt lett elege a mellette heverésző porcicákból. Ekkor nekilátott, unaloműzés-képpen, ábécésorrendbe szedni eddigi szeretőit. Már a g betűnél tartott, amikor végre valahára kinyílt az ajtó.
Ám a várva várt, karcsú, női bokák helyett egy vasalt csizma jelent meg a látóterében. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjön, baj van. Imrit elszúrta, vagy esetleg feladott, amilyen talpraesett nőszemély, gondolta rezignáltan, miközben kigurult az ágy alól. Két sziszegő nyílvessző állt be a feje mellett a padlóba, így habozás nélkül tovább gördült, és egy asztalka fedezékében felállt.
Már a nyakán is volt két karddal felfegyverzett katona. Gyorsan elvegyült közöttük, remélve, hogy az egyelőre még láthatatlan íjász nem meri megkockáztatni, hogy társait találja el. Egy vágás elől kitért, majd visszaütött. A csont reccsenését elnyomta a katona ordítása, a fickó elejtette a kardot törött kezéből, és hátrálni kezdett. A másik pengére már nem tudott igazán odafigyelni, és az lelkesen tépte fel fedezetlen vállán a ruhát. A karjába nyilalló éles fájdalom figyelmeztette, hogy komolyabb problémát is okozott az a kis butus fém, de nem volt ideje számbavenni a kárt, újabb katonák jelentek meg a színen.
Argos az ablak felé tört ki közülük, ép jobbjával véglegesen átszabva néhány arcot, és már félig fent volt a párkányon, mikor feltűnt neki, hogy rohadt magasan vannak. Azért gondolkodás nélkül kiugrott volna, de szerencsére az egyik zsoldos megmentette az életét, és fejbe vágta valami igen súlyos tárggyal.
Sötét lett minden.

* * *

Arra ébredt, hogy valaki ütemesen pofozza, és a feje is épp úgy fájt, mintha az imént leütötték volna. Egy kósza önvédelmi reflexnek engedelmeskedve, megpróbálta kivédeni a következő ütést, de valami lehúzta a kezét. Úgy döntött, hogy szembe néz a tényekkel, és kinyitotta a szemét.
A feltáruló amorf kép némi erőlködés után összeállt Gondal báró széles, zsírtól fénylő arcává. A háttérben súlyos kőkockákból rakott fal takarta a látóhatárt, a további részletek, hála a világításról gondoskodó nyamvadt kis fáklyának, homályba vesztek.
– Most a kezemben van az életed, Khazai Argos! – mondta diadalmasan a báró, amint észrevette, hogy Argos magához tért.
– Négyszázhuszonkettő – préselte ki a száján a szólított, némi alvadt vérrel együtt.
– Micsoda? – esett ki a szerepéből a másik fél.
– Négyszázhuszonkettő. Ennyiszer hallottam már a fenti kijelentést – ismételte Argos, aki kezdett magára találni.
– Pimaszkodsz velem?! – kiáltotta kissé elborultan a báró, és újból ütött.
– Önnel? Sose mernék – válaszolta hősünk mély meggyőződéssel hangjában, kiköpött némi friss vért, majd végigfuttatta nyelvét a fogsorán. Hála az égieknek, megvolt mind, hiánytalanul! Ettől mindjárt jobb kedve lett, utálta volna, ha többet nem mosolyoghat.
– Mit gondolsz, mit fogok veled most csinálni, te mocsok?
– Felköttet, kerékbe töret, lefejeztet. Tetszőleges sorrendben – legyintett Argos, már amennyire bilincsbe vert kézzel legyinteni lehet. Egyszerűen nem tudta magáévá tenni a problémát.
– Az túl egyszerű lenne. Te ennél jóval többet érdemelsz!
– Köszönöm az elismerést.
Erre megint kapott két pofont, pedig már kezdtek eltűnni a szeme elől a csillagocskák. Azt azért meg tudta állapítani, hogy jelenlegi környezetének a hangulatát főleg zord vasrácsok és penészes kőfalak határozzák meg. De akkor lett volna meglepve, ha ez nem így van.
– Éveket tölthetnél a kínzókamrámban, könyörögve a megváltó halálért, akkor sem fizetnéd meg a töredékét sem azon gaztetteknek, amit elkövettél! – mondta a báró, majd egy kis hatásszünetet tartott. Argos elnyomott egy ásítást.
Micsoda pojáca! őt most csak két dolog érdekelte, Imrit és Esmael. Azt sajnálta volna, ha a kis komornát valami baj érte volna miatta, a somaniról pedig jó lett volna tudni, hogy hogyan illik be a képbe. Végül is ez utóbbin múlt a sorsa, függetlenül attól, hogy most Gondal játszotta előtte az eszét.
Aztán, mivel a báró látta, hogy Argos nem igazán tűnik megfélemlítettnek, feladta.
– De már megint szerencséd van. A Szent Lovagok, ki tudja mi okból, vérdíjat tűztek ki a fejedre. Kerek ezer aranydukátot. És ennyi pénznek nem tudok ellenállni. Már elküldtem egy követet az Amani Rendházba, ha minden jól megy holnapra itt lesznek érted. Addig barátkozz a máglyahalál gondolatával – kecsegtette kegyetlen mosollyal.
Argos fellélegzett, ezek jó hírek voltak. A vén Vingritz feltehetőleg megmentette az életét, amikor befeketítette őt a Szent Lovagok előtt, mert hogy az agyonfrusztrált és bosszúvággyal eltelt Gondal most megölte volna, ha nincs ez az ezer arany vérdíj, az biztos. Így legalább némi haladékot nyert.
De ami még jobb, az az, hogy hiába gyanúsította őt a namradi városparancsnok tiltott mágiával, a Szent Lovagok nem merték vállalni, hogy bizonyítékok hiányában égtagadók hírébe hozzák a nagynevű Khazaiakat. A maguk módján oldották meg a problémát, kitűztek a fejére ugyanannyi pénzt, amennyi egy somaniért jár. Ha majd elfognak, gondolta Argos, úgyis kiszednek belőlem egy vallomást, hogy mágus vagyok, ehhez kétség sem fér.
Közben a báró felállt, és katonáival elhagyta a cellát. Már az ajtóból szólt vissza.
– Szökésről ne is álmodj! Az egyik legjobb emberemet hagyom itt, hogy vigyázzon rád – ezzel hátba veregette és előrelökte az egyik katonát. – És hidd el, őt nem tudod megvesztegetni! A neve Zaen. Talán ismerősen cseng számodra. A nővére miattad lett öngyilkos. Zaen nagyon örül, hogy végre téged is utolért a végzet. Igaz, Zaen?
A kérdezett komoran bólintott, a báró pedig elégedetten távozott a többi katonával.
Argost kilelte a hideg. Beugrott neki a régmúltból Zaen, a szerencsétlen Anima öccse. Akaratos és ostoba fiatal fickó volt, amikor utoljára találkoztak, és ugyan mitől változott volna meg, gondolta idegesen.
Már igazán csak az hiányzik itt neki, hogy most, amikor éppen rendeződni látszanak a dolgok, ez az elvakult őrült bosszúból átvágja a torkát! És hogy ez nem történik meg, arra egy halvány kis biztosíték volt; az, hogy Gondal jól ismeri az emberét, és tudja, hogy nem szegi meg a parancsot, mely szerint a fogolyra élve van szükség. Nem egy életbiztosítás!
Ami meg Animát illeti... hát nem szívesen gondolt rá. Az mindenesetre teljesen kizárt, hogy a lány miatta ölte volna meg magát. Hisz tucatszám lézengtek akörül a kis liba körül mindenféle fickók, miért pont neki kéne elvinnie a balhét, hogy öngyilkos lett az a labilis lelkű nőszemély, mentegette magát, majd felhagyott a sehova sem vezető tépődéssel.
Aztán, mivel Zaen nem tett semmi fenyegetőt, lassan megnyugodott, és felmérte helyzetét.
Első, nem túl szenzációs felfedezése az volt, hogy ronggyá van verve. Ez nem lett volna nagy baj, ehhez már volt alkalma hozzászokni, az igazi problémát a bal felkarján ejtett vágás okozta. Mivel kedves zekéjétől megszabadították, lehetősége nyílt megszemlélni a sebet, és a látvány nem tette boldoggá. A penge a vállától a könyökéig hasította végig a karját, ki tudja, milyen mélyen.
Kötés persze nem volt rajta, ha leszámítjuk valaha fehér ingének ujját, amit a megalvadó vér beleragasztott a sebbe. Még nem fájt olyan nagyon, de sejtette, hogy lesz még rosszabb. Csizmáját is elvették, de kapott helyette két szép láncot, egyet a bokájára, egyet a csuklójára.
Kétszer két méteres cellájának három fala terméskőből volt rakva, a negyedik fal helyén vasrács állt, közepén szűk ajtóval, amelyet jókora lakat zárt. Argos első ránézésre fél percet adott neki. Már ha lenne nála egy álkulcs. De egy egyszerű kis kés is kinyitná, ha kicsit tovább tartana is.
A rácson túl a cellához hasonló helység volt látható, amiben Zaen és egy fáklya kapott helyet. A túlsó falon egy vasalt ajtó nyílt, valahova a külvilágba.
Meg kellett állapítania, hogy nem túl jók az esélyei, kezén lábán bilincs, még ha a látható akadályokon, úgymint rács, őr, ajtó, át is jut, ki tudja mi vár rá odakint? Úgy döntött, hogy elnapolja a problémát, és elaludt.

* * *

Álmában csak az volt a jó, hogy véget ért, de az ébredésben sem volt sok köszönet. Óvatosan átmozgatta elgémberedett tagjait, ám ezzel csak azt érte el, hogy ismét mindene fájni kezdett, tetőtől talpig. Különösen a bal karja tiltakozott a macerálás ellen. Nehézkesen feltápászkodott.
A rács másik oldalán még mindig gyűlölködő arccal, és változatlan éberséggel őrködött Zaen. Argos kicsit még mélázgatott, hogy mit csináljon, aztán úgy döntött, hogy kommunikációt kezdeményez.
– Khm, tulajdonképpen sajnálom, ami a nővéreddel történt. Bocs – kezdte kis torokköszörülés után.
Zaen némi mélyről jövő morgást hallatott, és rákulcsolta kezét kardja markolatára.
– őszintén mondom! – folytatta Argos kedélyes hangnemben. – Kedves lány volt, jobb sorsot érdemelt volna.
– Ostoba fickó, azt hiszed, hogy álnok szavaiddal ráveszel arra, hogy segítsek rajtad? Csalatkozni fogsz, tiszta szívemből kívánom a halálodat!
– Kár, hogy nem nézheted végig! – nevetett fel csúfondárosan hősünk. – Vagy azt hiszed, hogy a Szent Lovagok majd hajlandók lesznek beengedni téged a rendházukba, hogy láthasd, hogyan ér véget életem?
Zaen egy pillanatra meghökkent, de utána, ahogy hite szerint átlátta Argos tervét, torz vigyor terült szét az arcán.
– Ne hidd, hogy ármánnyal feldühíthetsz annyira, hogy egyetlen szúrással tegyek pontot életed végére, megszabadítván a máglyahalál kínszenvedéseitől! Én hű harcosa vagyok uramnak, soha sem tennék akarata ellenére! Nem foglak megölni!
– Ennek módfelett örülök – mondta hangjában igaz őszinteséggel Argos. – Valóban szerencsétlen dolog lenne, ha leszúrnál. Hisz az utazás során majdnem biztos, hogy leléphetek! Akkor már nem leszel mellettem, és van néhány ismerősöm a Lovagok között – folytatta fölényesen, ám szinte teljesen elszakadva a rideg valóságtól. Közben még közelebb lépett a rácshoz, és kihívóan csípőre tette a kezét, már amennyire bilincsei engedték. Zaen arca kissé eltorzult, kézfeje kifehéredett, ahogy a fegyvert szorította.
Nincs mese, tiszta idegbeteg a fickó, állapította meg Argos. Épp úgy, mint régen.
– A nővéredet pedig őszintén sajnálom. Nem értem, miért kellett komolyan vennie, hogy el akarom venni feleségül – vont vállat.
– Mert tisztességes lány volt! Mit tudsz te róla, kutya! Mit tudod te, milyen féltő gonddal nevelte anyánk!
– Nem hinném, hogy nevelés kérdése lenne... – mélázott el Argos. – A húgod például fel se vette, amikor elhagytam.
– Ne gyalázd az én feddhetetlen erkölcsű húgomat, te senki! – őrjöngött Zaen, és kardja előszökkent a hüvelyéből.
– Azt hiszed, hazudok? – folytatta Argos változatlanul hűvös és pimasz hangon. – El is mondhatom, hogy mi történt azon a régi éjszakán. Amikor kijöttem a nővéred szobájából, eltévedtem kissé a házatokban, és véletlenül a húgodhoz, Lansenhez, nyitottam be – kezdett mesélni, és közben hálát adott az égieknek, hogy beugrott a lány neve.
– Kuncogva kérdezte, hogy mit keresek nála, nem volt más választásom, hazudtam egy gálánsat, hogy őt. Ekkor kopogtak a szoba ajtaján, ő kiszólt, hogy egy pillanat, és intett, hogy rejtőzzem el az ágy alatt. Te léptél be, és közölted, hogy legyen óvatos, a kutyák nagyon csaholnak, lehet, hogy idegen jár erre. Lansen erre azt válaszolta, hogy ő nem látott senkit, de azért vigyázni fog – folytatta a régmúlt est felidézését Argos. – Te elmentél, én pedig megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet – mondta, és mivel látta, hogy már nem hiányzik sok Zaennek, így megadta a kegyelemdöfést.
– Szűz volt.
Zaen kiáltva lendült előre, fegyverével a fogoly szívét vette célba. Argos valami ilyesmire várt már régóta, kifordult a kard elől, elkapta pengéjét, és egy erőset rántott rajta. Zaen, aki viszont nem erre számított, nagyot koppant a rácson. Argos átfogott a csuklójára, átkozva vas karperece okozta lassúságát, és kicsavarta kezéből a fegyvert. A kard zörögve hullott a földre. Közben Zaen, felhagyva a reménytelen szabadulási kísérletekkel, másik kezét is benyújtotta a rácson, megragadta Argos torkát, és elkezdte fojtogatni.
Argos, lévén kiszolgáltatott helyzetben, kénytelen volt követni az ellenfele lépéseit, kicsit hátra dobta magát, hogy ismét a rács közelébe rántsa Zaent, elkapta a nyakát, és ő is elkezdte szorítani. A rohadt bilincs miatt ehhez el kellett engednie ellenfele másik karját, így az is két kézzel folytathatta hősünk fojtogatását.
Argos egy ideig még látta ellenfele szemében az őrület lángjait, utána már semmit sem látott, csak színes karikákat. Nagyon sokára, egy örökkévalóság múltával kezdett el gyengülni Zaen szorítása. Argos hörögve üdvözölte a tüdejébe tóduló friss levegőt. Elengedte ellenfelét, majd maga is lerogyott a rács mellé, és egy ideig zavartalanul élvezte, hogy szabadon lélegezhet. Felemelő volt. Aztán lassan visszatalált egyéb gondjaihoz.
Kezei vérmaszatosak voltak, hiába, már gyermekkorában is gyakran figyelmeztették, hogy nem bölcs dolog egy csupasz pengét markolászni, de amikor végigpróbálta az ujjait, és mind mozgott, megnyugodott. Az, hogy egy-két ponttal több helyen fáj, kit érdekel? Ezzel túllépve a problémán átkutatta Zaen ruházatát, de persze nem talált nála kulcsokat.
A következő fél órát aktív lakatosmunkával töltötte, Zaen kardjával, övcsatjával, késével, illetve saját tíz körmével leszedte bilincseit, és a rácsot fogó lakatot.
Aztán kilépett, és megállt Zaen teste felett. Kicsit összeszorította a torkát a lelkiismerete, de nem hagyott túl nagy teret neki. Végül is, a fickó maga kereste a bajt. És egyáltalán nem mondható, hogy esélytelenebb helyzetben lett volna a harc alatt, mint ő. Meg egyébként is, miért hagyta magát frusztrálni? Pedig az igazán szaftos részleteket még el sem mondta! Hisz mi volt az a két lány az anyjukhoz képest, merengett, miközben felvette a halott köpenyét.
Persze az sem volt csuklyás, de legalább futólag úgy nézett ki benne, mintha a várőrséghez tartozna. A fickó csizmáival is kacérkodott egy kicsit, de mivel láthatóan nem voltak jók a lábára, hát nem vesződött velük. Raboljon hullát a hullarabló! ő nemes, és mint ilyen, úr. Azért a saját vérétől mocskos kardot magához vette.
Mivel számított rá, hogy Gondal nem csak egy emberrel őrizteti, hisz annyira azért csak nem ostoba, óvatosan nyitotta ki a külső ajtót. A kinti teremben valóban négy katona várt rá, hangosan hortyogva. Argos gratulált magának a szerencséjéhez, és lábujjhegyen kiosont.
Egy penészes és rossz szagú folyosóra jutott, ami felfelé vezetett. Már azt is tudta, mely részén van a kazamatáknak. Egyszer már játszott itt bújócskát a haverjaival. Lett is nagy pánik, amikor az egyik fiú eltűnt! Bár az eset nem tegnap történt, még mindig jól emlékezett a folyosók tervrajzaira, a félnapos keresés során többször az orra alá dugták őket, hogy tippeljen, merre lehet az elveszett kölyök. Az is egy stresszes nap volt, és mint ilyen, eléggé emlékezetes.
Akkor ugyan szidta, de most hálát adott annak a feltehetőleg enyhén paranoiás ősének, aki a várat építtette, és vagy egy tucat titkos átjárót készíttetett, biztos ami biztos alapon. A következő sarkon jobbra fordult, majd kitapogatta a falon a rejtekajtót nyitó kallantyút. Ott volt szépen a helyén. Meghúzta, a fal egy része kicsit megbillent. Átcsúszott a hasadékon, és bezárta maga mögött a nyílást.
Alig tíz perc csúszás-mászás után elérte a titkos folyosó másik végét. Ez a kijárat, szintén álcázva, a várfal belső tövében nyílt, gond nélkül sikerült rajta kijutnia. Leült, hátát nekitámasztotta a falnak. Rávigyorgott a csillagokra, és hálát adott az égieknek, hogy eddig megúszta. Úgy tippelt, hogy van még három órája virradatig.

* * *

A templom a vár mértani közepén helyezkedett el, tiszteletet parancsoló, kupolás épület volt. Közvetlenül mellette, kis belső udvart körülfogva álltak a szertartásmesterek földszintes, lapos tetős házai. Argosnak még sérült kézzel sem okozott problémát, hogy feltornázza magát az egyik tetejére. A hideg köveken heverve alaposan szemügyre vette a templomkertet.
Az egyik ajtó előtt két őr állt, nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy kitalálja, kit őriznek. Amiből persze nem derült ki, hogy Esmael most a báró foglya, vagy csak a testi épségét félti annyira, hogy külön testőrök vigyáznak rá.
És mi van ha fogoly? Argos ennek nagyon örült volna, mert ekkor legalább a lány nem tiltakozott volna elszöktetése ellen. Na de mi oka lehet a bárónak, hogy ezer veszéllyel dacolva, fogva tartson egy somanit? Persze, azért rengeteg előnye lehet, ha valakinek saját házi mágusa van, de nagy a vele járó kockázat is. És ha teszem azt, Esmael nem akar együttműködni fogvatartójával, hogyan lehet bármire is rákényszeríteni egy mindenható somanit? Bár már az is érdekes kérdés, hogy hogyan lehet megakadályozni a szökését. Ez pedig azt támasztja alá, hogy a lány nem fogoly, vagy ha az, akkor még mindig nem képes csodát tenni. Akkor viszont mi haszna lehet?
Ilyen, és hasonló gondolatok merültek fel benne, miközben visszamászott. Kívülről megkerülte az udvart, addig a házig, ahol az őröket látta.
Fene az égiek földi szolgáinak gyanakvó természetébe, dühöngött magában, ez a templom kész erőd, hogy nem tudtak kívülre rakni egy ablakot! Akkor milyen egyszerű dolga lenne! De mivel kifelé még egy lőrés sem nyílt, Argos ismét rákényszerült a tető megmászására. A másik oldalon óvatosan lekukucskált.
Valóban ott állt alatta a két katona, és eszükbe sem jutott aludni. Na, essünk túl rajta, gondolta hősünk rezignáltan, és átvetette magát a tetőt szegélyező alacsony peremen.
Az egyik katona nyakában landolt, a fickó letaglózva bukott a földre, de félig maga alá temette Argost is. A másik azonnal felocsúdott, nagyot kiáltva riasztotta ki tudja hol lévő társait, és lecsapott a könnyű prédának tűnő, földre szögezett támadójára. Argosnak hirtelen rengeteg dolga támadt; míg megpróbálta kiszabadítani a lábát a leütött katona súlyos páncélja alól, félig fekvő helyzetből hárította a másik fegyveres csapását, majd megragadta a lábát, és megrántotta.
A fickó elvesztette az egyensúlyát, és rádőlt Argosra. Rögtön heveny pankrációba kezdtek, de ebben a katona nem vehette fel a versenyt a számtalan kocsmai csetepatéban edződött Argosszal, hamar kapott egy ütést az állcsúcsára, és elájult. Hősünk lelökte magáról az elernyedt testet, és feltápászkodott. Úgy sejttette, a küzdelem zaja már bizonyosan felzavarta az őrséget, hát nem szöszölt a zárral, szétrúgta az ajtót. A fájdalom figyelmeztette, hogy mezítláb van, de bejutott.
A házacska egyetlen kis szobából állt, a falakat a Tanításokból vett jelenetek arany és kék színű képei díszítették. A teljes berendezésről ordított, hogy egyházi személy otthona lehetett valamikor, de az ágyban a Somani Esmael feküdt. Még mindig zavartalanul aludt, holott a kint dúló harc csak annyira volt csendes, mint egy lopakodó bivalycsorda.
Argos fölé hajolt, hogy felébressze, de szinte orrba vágta az ágy körül terjengő, jellegzetes édes-keserű szag. A francba, gondolta, és az ép vállára vetette a még mindig mozdulatlan testet. Elindult kifelé, bár nem hitte, hogy hátán a bekómázott lánnyal, van esélye a kijutásra. Pedig ha valóban feketesás-teát itattak vele, akkor rossz esetben akár napokig is eszméletlen lehet!
Az udvaron lábdobogást hallott, az ellenkező irányba indult. Elrohant néhány csukott ajtó mellett, majd egy nyitott kapu következett, amin habozás nélkül befordult. Pár lépés után vette észre, hogy a templomba jutott. Fenyegetően borult fölé a sötét kupola, a falakat díszítő freskókról kifejezéstelen tekintettel néztek le rá az égiek dicsőségét hirdető, valaha volt hősök. De már nem fordulhatott vissza, üldözői túl közel voltak.
És vajon hogyan fogom kinyitni azt az átkozott vasalt kaput, ami a várudvarra visz, gondolta, de a probléma megoldódott, a külső kapu kinyílt, és néhány újabb harcos jelent meg a színen. Még vagy két tucat lépésre volt tőlük, de az egyik kezében lévő íj látványa meggyőzte arról, hogy nincs esélye áttörni közöttük. Szitává lőnék, amíg odaér.
Így jobb híján balra fordult, és egy lendületes ugrással bevágódott az egyik mellékoltár mögé. A feje felett, a falon koppant néhány nyílvessző. Letámasztotta a lányt, majd megpróbált kilesni, de néhány újabb nyílvessző elvette ettől is a kedvét.
Ó, ti égiek, nem mondhatjátok, hogy eddig nem boldogultam jól a magam erejéből, de most már akár segíthetnétek is, fohászkodott.
Ám könyörgésének látszólag nem lett foganatja, a katonák lépései rendületlenül közeledtek. Argos megfeszítette izmait, hogy rávetődhessen az elsőre, aki a látóterébe ér, de ekkor iszonyatos csattanás rázta meg a levegőt, majd utána néhány fültépő ordítás hangzott fel. Hősünk egy pillanatra megdermedt, de tudnia kellett, hogy mi történik, így félszemmel kikukucskált fedezéke mögül. Elképesztő látvány tárult a szeme elé.
A templom közepén tűz égett, hatalmas lánggal. Gyorsan terjedt, gyorsabban, mint ahogy a katonák futottak előle, pillanatok alatt beborította a berendezést, végigtáncolt az oltárok előtt leterített szőnyegeken, elkapta, és mohón felzabálta az embereket. És nem csitult, úgy nézett ki, hogy maguk a kövek is égnek. A termet halálkiáltások és égett hússzag töltötte meg.
Argos úrrá lett megrökönyödésén, és a somani felé fordult. Esmael ugyanabban a pózban feküdt, mozdulatlanul, ahogy lehajította a válláról, csak a szeme volt félig nyitva. Tekintetében sárga lángok villogtak.
– Jól van, kislány – nyögte ki Argos –, de most tűnjünk el gyorsan!
Ezzel megragadta a karját, illetve megragadta volna, de Esmael teste tűzforró volt. Még időben visszarántotta a kezét, hogy ne szerezzen be néhány égési sérülést is felszabdalt tenyerére.
– Gyerünk már, talpra, mindjárt itt lesznek a többiek! – sürgette a lányt, de az továbbra is mozdulatlanul maradt.
Magában elfojtva néhány cifra káromkodást lekapta az oltárterítőt, belecsavarta a még mindig szobormerev somanit, és a vállára vetette. Aztán felmérte a terembeli helyzetet.
A lángok nem csitultak, narancs ragyogásuk kísérteties fénybe vonta a freskók amúgy is komor alakjait. A kövezetet izzó parázs borította, valaha volt emberek maradványai.
Hujjé, és mindez mezítláb, gondolta Argos elkeseredve. Rekord időt futott a templomajtóig, és kivágódott az udvarra. Teljes káosz tárult a szeme elé, álmukból épp hogy felébredt emberek futkostak rendezetlenül fel s alá mindenütt. A templom kívülről is égett.
Az égiek hetvenhét szent nevére, ez órák alatt sem terjedhetett volna így el, döbbent meg Argos. Kezdte kényelmetlenül érezni magát, vállán a mágussal. Egyenesen a kapu felé vette az irányt, és az egyre növekvő zűrzavarban el is érte, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá. A kapuőrök is elég későn vették észre, lekötötte őket a tűz látványa.
– Gyorsan, menjetek oltani! A szertartásmesterek mind bent vannak a templomban, minden segítségre szükség van! – lihegte futtában.
A katonák hitték is, meg nem is. Az egyik végül elindult, és nagy nehezen a másik is követte példáját, de ekkor Argosnak eszébe jutott valami.
– Te, várj csak! – szólt utána, miközben megbizonyosodott róla, hogy a fürgébb őr már messze jár.
– Mi van?
Argos közelebb lépett, és további magyarázkodás nélkül lecsapta a meglepett őrszemet. Gyorsan lehúzta a csizmáját, és felvette a saját lábára.
Na, ezzel is megvolnánk, gondolta elégedetten, és mint aki jól végezte a dolgát, távozott.

* * *

A hegyek felé vette az irányt, az ő kedves hegyei felé. Mire felkelt a nap, már magasan jártak. Olyan utat választott, amely lóval teljesen járhatatlan volt, gyalog pedig látott némi esélyt arra, hogy lerázza üldözőiket. Jobban ismerte ő a Monshen ember nem járta felső vidékét, mint a legtöbb erdőjáró vadász! Az ösvény meredeken futott felfelé, hősünk egyre lassuló léptekkel követte.
Csak délben állt meg pihenni egy puha füvű, meredek lejtésű tisztáson. Letette Esmaelt, és maga is leheveredett. Csábító volt a gondolat, hogy többet ebben az életben már ne is kísérletezzen a felkeléssel.
No, de hogy veszem rá a báró embereit, hogy ebben partnerek legyenek, tette fel magában a nagy kérdést. És mivel nem tudott rá válaszolni, hát pár perc agonizálás után összeszedte magát, és feltérdelt.
A somani még mindig olyan állapotban volt, mint induláskor, félig nyitott szemekkel, mozdulatlanul hevert, ahogy Argos letette, de a teste már nem volt forró. A tekintete is tompa volt, mint a fekete márvány.
Vajon meghalt-e, gondolta Argos, akit nem igazán ejtett kétségbe ez az eshetőség sem, kétségkívül ez lett volna a legegyszerűbb megoldás. Nagyon idegesítette amit a templomban csinált ez a törékeny, karcsú kis nő. Mert hogy ő csinálta, az biztos, Argos racionális gondolkodása elvetette az égiek beavatkozásának a lehetőségét. Bár eddig a gyermekriogató mesék kategóriájába sorolta a mindenható mágusokról szóló történeteket is.
De ha nem is mindenható, csak mindössze tudja olvasni az emberek gondolatait, már akkor sincs semmi esélye átejteni! Erőszakkal pedig nem viheti Lapátfog Henéhez. Sőt, nézzünk szembe a tényekkel, sehova sem viheti, egyszerűen túl nehéz. A frász kerülgette a gondolattól is, hogy visszavegye a hátára. Tehát életre kell pofozni, lesz, ami lesz.
Az elhatározást tett követte, finoman meglegyintette a lány arcát. Semmi. Lehet, hogy mégis meghalt? De nem sokáig reménykedhetett ebben, Esmael szempillái megrezdültek.
– Ébresztő, bogaram, mindjárt itt vannak a rossz fiúk – bíztatta.
Esmael lassan körbenézett, arcán semmi érzelem sem látszott, majd felült, legalább is megpróbálkozott vele. Argos gyorsan elkapta, mielőtt visszaesett volna a földre.
– Nem hiába bíztál bennem, megszöktettelek a bárótól! – húzta ki magát hanyag büszkeséggel. – Hálálkodni ráérsz később. Most sok-sok beszűkült agyú katona keres minket, úgyhogy siessünk – folytatta aztán némileg gyakorlatiasabban.
Esmael bólintott, és rövid pihenés után lábra állt. Ez még ugyan nem volt az igazi, lényegében Argos tartotta talpon, de ez is sokkal több volt a semminél.
– Ügyes kislány! Most szépen tedd előre a bal lábadat, most a jobbat, látod megy ez! – folytatta hősünk, már-már teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy egy bölcs és nagyműveltségű somani mágussal beszél.
Az első tétova lépések után Esmael kezdett magához térni, egy kicsit gyorsítottak a tempón, de Argos ezzel is nagyon elégedetlen volt. Nincs az a két lábra sántító katona, aki ne érné be őket könnyűszerrel! De legalább haladtak.
Fél órás botorkálás után változott a terep, persze nem javult, sőt! Az eddigi meredek, erdős hegyoldalt még meredekebb, sziklás hegyoldal váltotta fel. Megálltak pihenni.
– Eddig remek, ez egy kicsit nehezebb lesz, aranyom. Vigyelek? – ajánlotta fel Argos rövid hezitálás után.
– Nem kell, bírom még – válaszolta Esmael. Hideg volt a hangja, és mély, mint a titokzatos hegyi tavak.
Hallatán Argos úgy érezte, mintha pofon vágták volna, egy pillanatra szúrós lángok csaptak fel a tarkója mögött, és végigfutott a hideg a hátán, ahogy a mágus szavai természetellenes lassúsággal elhaltak a semmiben. Egy pillanatra nagyon rossz előérzete támadt, hirtelen magát látta, fényes páncélú lovagok között, sötét börtönökben, sikátorokban menekülve, vér és halál kísérte utakon, seregek élén és aranydíszes termekben, ahol melegbarna női szemek mosolyogtak rá, és kegyetlen arcú gyilkosok emelték felé fegyvereiket.
De a látomás ahogy jött, tovatűnt, és ahogy véget ért, Argos már nem is értette, hogy mi is fogta meg a hirtelen felvillanó képekben, miért is érződtek azok olyannyira fontosnak. Egyébként is, túl fáradt volt végiggondolni jelentésüket, vagy akár csak megdöbbenni azon, hogy a lány mégsem néma. Ha beszél, beszél, ez sem lehet rosszabb, mint amikor varázsol, gondolt vissza a kromdalli templomra. Hisz az ottani tűzvész azt bizonyítja, hogy égiektől származó ereje visszatért. Miért ne jöhetett volna vissza a hangja is?
– Akkor gyerünk.
Így némán folytatták a felfelé kapaszkodást. A lány egyre inkább belelendült, pedig mezítláb volt, de nem sokára már elég jó tempóban haladtak. Argos szinte elégedett volt a mágussal, legalábbis nem várt volna tőle ennyit.
Este lett, mire elérték a Monshen első csúcsát, innen egy ideig lefelé vezetett az út. Argos ismerte a terepet, egy sziklás falú vízmosásban ereszkedtek alá, és hamarosan elértek egy kis vidám hangú csermelyt.
– Itt éjszakázunk – adta ki az ukázt szűkszavúan. Egy ideig eltöprengett rajta, hogy lovagias legyen-e vagy sem, de végül úgy döntött, Esmael inkább somani, mint nő.
Ezt megbeszélve magával, saját problémái felé fordult, ivott, és úgy ahogy kitisztította a sebeit. A válla egészen bíztatóan nézett ki, lehet, hogy mégsem fog lerohadni a karom, töprengett veleszületett optimizmusával. Az ujjain lévő vágások sem tűntek vészesnek, bár a felfelé kapaszkodás során többször felszakadtak. Akár ki is táblázhattam volna, hogy merre jövünk, nincs az a vak nyomolvasó, akinek nem tűnnének fel a sziklákon hagyott vérnyomok, bosszankodott saját nemtörődömségén.
Amikor végzett, körülnézett a lányt keresve. Hamarosan meglelte, egy lapos sziklán ült, törökülésben, csukott szemmel. Helyes, picim, ne is mozdulj innen reggelig, gondolta, majd lefeküdt egy közeli bokorban, és elnyomta az álom.

* * *

Hajnalban ébredt, arra, hogy fáj. Tetőtől talpig. Na, ez is jó nap lesz, gondolta morózusan, majd felült, és ellenőrizte, hogy megvan-e még a mágus. Megvolt. Ugyanabban a pózban ücsörgött, mint este.
Vajon meg lehet ilyenkor zavarni, vagy nem, töprengett el mosakodás közben. Lehet, vagy nem, indulnunk kell, döntött végül, majd odament hozzá, és egy határozott mozdulattal meglökte.
Esmael orra bukott, de rögtön felébredt.
– Szedd össze magad, és induljunk.
A nő csak ránézett, hideg, fénytelen szemével, majd bólintott. Argos szívében egy pillanat felébredt a remény, hogy újból megnémult, de nem sokáig ringathatta magát kellemes illúziókban.
– Fordulj el, amíg megfürdök! – parancsolta határozottan a lány. – Szükségem lenne valami lábbelire. És éhes vagyok. Van valami elemózsiánk?
Hangja most is határozottan csengett, de már közel sem volt annyira misztikus, mint tegnap. Legalábbis már nem tűnt természetfelettien mélyen csengőnek, és látomásokat sem ébresztett hősünkben, aki ezen felbátorodva rögtön lazábbra vette a figurát.
– Én is éhes vagyok, és nincs kajánk – válaszolta könnyedén, miközben kötelességtudóan elfordult. – A csizmámat pedig nem adom, mert ha a te talpad megy tönkre, akkor én tudlak vinni, míg fordítva ez nem megy.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Esmael, hátborzongatóan színtelen hangon, és Argost ismét kilelte a hideg.
Vajon olvas a gondolataimban, vagy nem?
– Siess! – zárta le a vitát.
Esmael pedig gyorsan elkészült, és folytatták útjukat.
Hamarosan megint felfelé kellett menniük, és ez lelassította őket. Meredek hegyoldalon vitt az ösvény, ahol ritkásan álltak a fák, és gyér, sárgás színű volt a fű. A tűző napon egyre nehezebbnek érezték lépteiket.
Mi lesz itt, ha elérjük a fenyveseket, gondolta Argos. Nem örült volna, ha könnyelmű reggeli kijelentése miatt megint cipelnie kell a lányt. Bár nem biztos, hogy olyan messzire jutnak, hisz már folyik ellenük a hajtóvadászat.
Ó, ti égiek, csak most ne hagyjatok cserben, nézett fel a Monshen kérlelhetetlenül szigorú vonulatára. De a hegyek nem válaszoltak kimondatlan kérdéseire, így némán haladtak tovább.
Déltájban törték meg először a rájuk telepedett csendet, egy baljóslatúan kihalt, meredek szurdokban.
– Zavar valami – mondta az eddig összeszorított fogakkal lépkedő Esmael.
Argos, aki tudta, hogy nagyjából most léphettek be Tizano területére, idegesen nézett rá. Honnan a fenéből érezte meg? De hangosan nem szólt, csak mormogott valamit a fogai között mindenféle hegyi ragadozókról.
Alig két perc múlva egy kiáltás állította meg őket.
– Vándorok! Álljatok meg, és dobjátok el a fegyvereiteket! Sokan lesünk rátok! A rekedtes férfihang gazdáját nem lehetett látni, feltehetőleg valahol az ösvény menti sziklák között lapult az illető.
– Ugye, megmondtam – nézett szemében enyhe diadallal Esmael Argosra.
– Jó, megmondtad – ismerte el hősünk, majd a sziklák felé fordulva, emelt hangon folytatta. – Tizanot keresem, békével jöttem!
– Azért csak dobd el a fegyveredet!
Argos eltöprengett, hogy hol is hagyhatta el a Zaentől zsákmányolt pengét, de nem jutott az eszébe. Amikor elkezdték a kapaszkodást, már biztosan nem volt nála a nehéz fémkard. Egyébként pedig ez teljesen mindegy is volt!
– Nincs fegyverem! – kiáltotta kissé ingerülten.
Gúnyos röhögés hangzott fel a sziklák között.
– Kinek képzeled magad, kisapám, Khazai Argosnak?
– Na ide figyelj, te fafej, dugd ki a mocskos képedet a sziklák közül, és nyisd ki egy kicsit azt a csipás szemedet! – vesztette el Argos a türelmét.
Fentről valami motozás hallatszott, majd kurta szitkok, végül pedig két szakadt alak mászott elő az ösvény mellől.
– Szervusz, Argos, bocs, hogy nem ismertünk fel messziről – mentegetődzött az egyik.
– Összetörtnek nézel ki nagyon, ki üldöz, a zsuga bátyja vagy férje? – kérdezte a másik, majd mindketten elkezdték bámulni Esmaelt.
Ami azt illeti volt is rajta mit nézni, az az egy szál zsákszerű hálóruha, amiben Kromdall óta jött, eredetileg sem ért a térde alá, és mostanra tömérdek feslés és szakadás tette még szellősebbé.
– Semmi közötök hozzá, az én nőm! – mordult rájuk Argos, és a nyomaték kedvéért átkarolta Esmael vállát, csak magában fohászkodva az égiekhez, hogy a mágus ne gyilkolja meg valami csúf csodával, felháborodván a bizalmas gesztuson.
– Vezessetek Tizanohoz! – folytatta aztán magabiztosan, hogy a nő nem tett semmi fenyegetőt.
– Nyugi, Argos, ne kapd fel a vizet! Tizano úgyis vár rád, hisz még mindig tartozol neki egy rakás pénzzel – visszakozott az idősebb hegyi haramia.
Hopsz, erről elfeledkeztem, hökkent meg magában Argos, de szó nélkül követte a két hegyi rablót. Felkapaszkodtak a szurdok oldalán, majd rátértek egy jól kitaposott ösvényre.
– Su már reggel észrevette, hogy valaki felfelé jön Kromdall felől, elég sokáig rostokoltunk itt miattad – pletykálkodott Buns, az öregebb csirkefogó. – Teljesen potyára!
– Mindjárt sírok! – morogta Argos. – Mit csinál a banda mostanában?
– Az északi utakat tartjuk inkább szemmel, Raan Masanból néha érkezik valami zsákmány.
– És Tizano? Hogy van a vén róka?
– Tartja magát elég rendesen. Alig egy hete ölte meg a kis Ferren gyereket, aki vezér akart lenni – vonogatta a vállát az öreg hegyi haramia, mire Argos nagyon megnyugodott.
Ha a rablóvezér belviszályokkal van elfoglalva, akkor talán még nem hallott az ezer aranypénz vérdíjról! Ha mégis, akkor az több, mint pech.
– Amúgy meg minden a régi. Hopp, óvatosan kisasszonyka! – kapott Buns Esmael után, aki megcsúszott a meredélyen. De bámulatosan gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és egy kígyómozdulattal kitért a segítő kezek elől.
– Ha hozzám érsz, megöllek – mondta ugyanazon a személytelen hangon, amit eddig is használt.
– Jó, no, csak törje nyakát, ha úgy kívánja! – zsörtölődött a vén gyilkos megbántottan. – Argos, te is valami puccos dámát szedtél fel már megint, de hogy mit kedvelsz a fajtáján!
Tényleg, mit is, gondolta megtörten Argos, és szívesen megfojtotta volna a lányt egy kanál vízben.
Onnantól kezdve némán haladtak tovább, és alig egy óra múlva elérték a völgyet, amiben a rablóbanda tábora állt. Néhány, a sziklák közé rejtett sátor képviselte a luxust a világ ezen zugában, továbbá egy patakocska és némi gyep emelte a komfortfokozatot mindenki számára elviselhetővé. A táborban néhány fegyveres lézengett, mind elősereglettek a megérkezésük örömére. Emberei köréből egy fejjel kimagaslott a szikár, kegyetlen arcú Tizano, aki élet és halál ura volt errefelé. Már messziről köszöntötte őket.
– Argos, te kutya, végre idedugtad a képedet! Hol a tizenegy ezüstöm? Elevenen megnyúzatlak, ha most sem adod meg a tartozásodat!
Ez is jól kezdődik, gondolta Argos, de szótlanul gyalogolt be a táborba, megállt két lépéssel a vezér előtt, és csípőre tette a kezét. A többiek körbe állták őket, Esmael pedig közvetlenül Argos mellé lépett, és összefont karral, kifejezéstelen tekintettel várta a fejleményeket.
– Majd pont tőled ijedek meg, Tizano – törte meg a csendet a kötelező farkasszem nézés után Argos.
– Ijedsz, nem ijedsz, nem érdekel. Hol a pénzem?
– Meg fogom adni, időben. Becsaptalak már valaha is?
– Számtalanszor!
– Ez csak szemlélet kérdése! Néha valóban úgy hozták a körülmények, hogy nem tudtam teljesíteni, amit ígértem, de mindig kárpótoltalak miatta.
– Igen, pont ezt a kárpótlást várom most! Két emberem, és három jó lovam döglött bele abba, amikor a múltkor távoztál! Ha fizetsz, szent a béke, ha nem, nem éled meg a holnapot!
– Most éppen menekülök, nincs nálam pénz... – védekezett Argos, de Tizano belefojtotta a mondanivalóját. Szó szerint.
Egyszerűen csak megragadta a torkát, és megrázta. Argos tapasztalatból tudta már, hogy Tizano erősebb nála, és pláne sérült karral, semmi esélye sincs ellene. És ezzel a rablóvezér is tökéletesen tisztában volt, hát nyugodt hangon folytatta.
– Ide figyelj, te kutyafattya! Ha nincs nálad pénz, hát adj, amid van! És ha semmid nincs, elvesszük tőled a nődet! És lásd milyen jó vagyok, hozzád, még az életedet is meghagyjuk! – jelentette ki végül.
Argos viszont még mindig nem érzett magában elég elszántságot, hogy megverekedjen a nagytermetű rablóvezérrel, inkább megpróbált megmaradni a diplomáciai síkon.
– Figyelj! – hörögte, levegőkészletének nagy részét felhasználva. – Ez a nő előkelő családból származik, ha épen visszaszolgáltatjátok, busás fejpénz üti a markotokat!
– Nem hiszek neked – válaszolta Tizano. – Biztos az, ami a kezeim között van! Megtartjuk a nőt!
A rablók lelkes éljenzésbe kezdtek, és ez elnyomta Argos ellenkezését. Na, jó verekedjünk, gondolta teljes elkeseredésében, és félig megfojtva hősünk, de ekkor megérezte Esmael kezét a felkarján. A lány erősen megmarkolta Argost, aki ebben a pillanatban úgy érezte, hogy Tizano szorítása enyhül a torkán. Hát habozás nélkül kitépte magát a rablóvezér kezei közül, és már ütni készült, amikor Tizano a nyakához kapott, és hörögve a földre rogyott. A körülöttük állók nem értették, mi történik, csak azt látták, hogy vezérük fuldokolva hánykolódik a földön.
– Hé, ne álljatok itt ilyen bénán, mozgás, nem látjátok, hogy szívrohamot kapott. Gyorsan, segítsetek! – rögtönzött Argos, és megpróbálta kiszabadítani a karját Esmael szorításából. A lány, épp úgy, mint a kromdalli várban, félig lehunyt szemekkel, mozdulatlanul állt, de hihetetlen erővel kapaszkodott.
– Engedj el! – sziszegte Argos, miközben a rablók figyelmét teljesen lekötötte főnökük haláltusája. – Engedj már el!
Hiába volt minden, Esmael keze vasnál erősebben tartotta. A rablók segítségére sem számíthatott, a hegyi haramiák foglyaikról elfeledkezve, mozdulatlanul figyelték, ahogy vezérükből kiszorul az élet.
– A fenébe, rohadt kurva, nehogy megöld! – feledkezett el úri neveltetéséről Argos, és teljes erejéből pofon vágta Esmaelt. – Az egyik legjobb barátom!
Mivel a lány semmit sem reagált, megütötte még néhányszor. Erre végre kiszabadult a karja, hát ellökte maga mellől a somanit, és Tizano mellé térdelt. A rablóvezér lihegve kapkodott levegő után, arca lassan kezdet visszanyerni eredeti színét.
– Na, semmi baj öregem! – legyezgette meg egyik tenyerével Argos, míg a másik kezével megtámasztotta a fejét. – Látod, nem kéne annyit idegeskedned! Egy ilyen roham halálos is lehet! Ti meg mit bámultok, gazemberek, gyorsan, Su, Kia, emeljétek fel Tizanot, és vigyétek a sátrába! Te meg, Nobb, hozz vizet! – adta ki utasításait ellentmondást nem tűrő hangon Argos.
A haramiák, látva, hogy vezérük nem halt meg, csalódottan elszéledtek, a kijelöltek pedig buzgón nekiláttak elvégezni a rájuk bízott feladatokat. Argosszal a kutya sem törődött, így nyugodtan felnyalábolta Esmael hideg testét, és bevitte Tizano sátrába. Bent ketten szorgoskodtak a még mindig kába vezér mellett.
– Elmehettek! – bocsátotta el őket főúri hangon Argos, majd mikor azok kiléptek a sátorból, legördítette Tizano testét az ágy céljait szolgáló szalmazsákról, és Esmaelt fektette a helyére.
Remélhetőleg most is legalább fél napig kómázik, mint a múltkor, reménykedett Argos, de hiába. Esmael szinte rögtön visszanyerte az eszméletét. Kis sóhajtással kinyitotta a szemét, és körbenézett. Szembogara természetellenesen fekete volt, és vöröses fények játszottak benne, de hősünket ilyen apróságok már nem tudták meglepni.
– Ide figyelj, te... te somani! Legközelebb ne avatkozz a dolgomba! Magam is el tudtam volna simítani a problémát! – sziszegte dühösen a lány arcába.
Az meg se rezdült.
– Nem a te dolgodba avatkoztam bele – válaszolta nagy sokára. – A saját sorsomról volt szó, amikor közbeléptem. Nyugodt lehetsz, amíg nem kéred a segítségemet, hagyni foglak meghalni. Most pedig aludnék – fejezte be, és lehunyta a szemét. Argos se köpni, se nyelni nem tudott felháborodásában.
Csak nem hiszi azt ez a kis liba, hogy csak úgy packázhat Khazai Argosszal! Ezt nem fogja hagyni, döntötte el mérgesen.
Aztán, magában még mindig dühöngve, megvizsgálta Tizanot. A rablóvezér lassacskán éledezett.
– Argos, mit tettél, te...
– Ne fáraszd magad, pihenj! Majd én kézbe veszem a dolgokat. Az embereid egy kicsit berágtak, hogy ilyen nyamvadt a főnökük, de majd én kordában tartom őket, amíg meggyógyulsz! – bíztatta mosolyogva.
– Nincs semmi bajom! – hörögte még mindig rekedtesen Tizano. – Miért fekszem a földön?
– A jelenlegi állapotodban...
– A jelenlegi állapotom nagyon remek! – dühöngött tovább Tizano, felállt, és észrevette az alvó Esmaelt. – Aha, értem! Figyelj Argos, nem tudom, mi történt, de...
– Az történt, hogy majdnem megütött a guta! Láttam már ilyet! Tiszta szerencse, hogy túlélted! – emelte fel a hangját Argos. – És ne kiabálj, mert a hölgy alszik! – fejezte be dühösen ordítva. Az ilyesmi mindig jól levezette a feszültségét.
Tizano majdnem megütötte, de a mozdulat felénél meggondolta magát, legyintett egyet, és anyanyelvén káromkodva kirohant a sátorból. Odakintről még sokáig hallatszott, ahogy emelt hangon ecsetelte emberei előtt egy gyámoltalan kecskegida és saját személye közötti nyilvánvaló különbségeket.

* * *

Amíg Esmael aludt, Argos igen kellemesen töltötte az idejét. Evett, majd felbontott egy flaska bort Tizano privát készletéből. Félálomban szenderegve élvezte a csendet és biztonságot. Odakint beesteledett, de senki sem zavarta meg nyugalmát. Éjféltájt Esmael felébredt, ám mielőtt kinyithatta volna a száját, Argos a kezébe nyomott egy darab sajtot és kenyeret, így a csend egy kicsit tovább tartott.
– Bocsásd meg, ha egy kicsit elhamarkodottan cselekedtem ma délután – szólalt meg végül a lány, miután befejezte vacsoráját, és a jóllakottság kissé engedékenyebb hangulatba ringatta. – Az volt az érzésem, hogy komoly életveszélyben vagyunk. Nem tűnt olybá a helyzet, hogy ennek az útonálló csürhének a vezére a barátod.
– Szabad vadászok. Nem útonálló csürhe. Legalább is saját szóhasználatukban. A helyedben alkalmazkodnék a szokásaikhoz, amíg itt vagyunk.
– Ne félj, menni fog. Khazaban is alkalmazkodtam.
Mennyivel szebb is volt akkor, gondolta Argos, visszakívánva azt a pofonegyszerű helyzetet, amikor még csak egy kis cselédlánynak csapta a szelet.
– Hova tartunk most? – zavarta meg elmélkedésében a lány, feltéve azt a kérdést, amitől Argos már előre fázott.
Na, rajta most mutasd meg, mit tudsz, fiú, ejts át egy mágust, ha olyan nagy legény vagy, bíztatta magát, és belekezdett.
– Nos, az egyik barátomhoz, a nemesvérű Hene Hensenhez. Régi haverom, biztosan segít.
– Miért lenne szükségünk a segítségére? Itt fenn, a hegyekben az idők végezetéig el lehet rejtőzködni, nincs az a király vagy helytartó, aki át tudja kutatni a teljes Monshent. A rendházunk is ezen a vidéken volt, az Incen csúcsai között, és háborítatlanul átvészelt egy évszázadot!
Argos sóhajtott egy kicsit.
– Lehet, hogy neked megfelelő élet lenne, hogy örökre bujkálsz, de nekem nem! Belepusztulnék a tudatba, hogy többet nem verhetek szét egy kocsmát sem! Gondolod, nem lett volna okom nekem is már ezerszer lelépni? De én mindig visszamentem, és elértem, hogy ne kössenek fel!
– Te lehet, hogy visszamehetsz, nekem nincs hova. Az én helyzetem messze más, egy somanit senki sem támogat, és bármely beavatott egyházfi könnyen leleplezheti. Én nem költözhetek be egy városba, marad a száműzetés. Ha nem tartasz velem, úgy is jó. Köszönöm a segítségedet.
– Azért egy szál ruhában, pláne ilyen ledérben, nem mehetsz neki a hegyeknek. Felszerelés kell, teherhordó állatok, meg minden. Hisz valamiből fent is meg kell élni. Fogadnod kell szolgákat, és Hene ebben segíthet.
– Nem bízom benned, be akarsz csapni.
– Eszembe se jutott! – tiltakozott Argos.
– De eszedbe jutott – vetette közbe halkan Esmael.
Argos egy pillanatra megdermedt. Hát mégis gondolatolvasó! Fanyarul elmosolyodott, és feladta. Veszíteni is tudni kell.
– Miért nem mondtad, hogy olvasol a fejemben? Akkor nem strapáltam volna magamat. Ha mindent tudsz, akkor ne is zavarjon, hogy itt vagyok. Tedd azt, amit akarsz – mondta csendesen, és visszaheveredett a szalmazsák mellé.
– Nem tudok mindent – rázta meg lassan a fejét a somani. – Néha meghallok egy-egy érzelmet, ötletet a mások fejében, de nagyon ritkán. Én nem vagyok a gyerekmesék nagyerejű mágusa, aki képes mindenre. Ilyen mágusok nincsenek is, csak az emberek alakítottak ilyenné minket a képzeletükben, az ismeretlentől való félelmük miatt.
– Azért amit a várban csináltál, az elég meggyőző volt – morogta Argos, eszébe idézve a megperzselt kövek látványát, az égő embereket.
– Ne hidd, hogy még egyszer képes lennék rá. Esetleg, véletlenül megtörténhet, de én nem bízom benne.
– Miért, a mágusok nem uraik a saját képességeiknek? – kérdezte csodálkozva Argos. Örült, hogy ilyen irányba terelheti a beszélgetést, hisz biztosan van a somaniknak is gyenge pontja, csak meg kell találni.
– Nem egészen. Illetve, ahhoz, hogy létrejöjjön egy varázslat, nem elég egyszerűen akarni a sikert. Vágyni kell rá, nagyon, nagyon erősen kívánni. És ha tényleg a szíved mélyéből akarod, akkor meg fog történni a csoda – világosította fel Esmael, kissé fennkölt hangon, teljesen elfeledkezve helyzetükről. Kedvelhette a témát.
Akkor csak beszéljen róla, gondolta Argos, és fecsegve folytatta.
– Én már sokszor kívántam teljes szívemből, hogy kijöjjön a hármas sor kockán, de pusztán a vágyaim nyomán ez ritkán teljesült. Általában rá kellett segítenem.
– Az, hogy szeretnél valamit, az csak az erőt adja hozzá – magyarázta türelmesen Esmael. – A várban erőt adott nekem a feneketlen gyűlölet. Remélem, soha nem fogok hasonló erővel vágyni a pusztításra. De az erőt formába kell önteni, és ez az, amit a mágusok akár egy életen át is tanulnak. Hogy ne forgácsolódjon szét az akaratuk, hogy egy dologra tudjanak összpontosítani.
– És minden varázslat után elveszted az eszméletedet? – tette fel nyíltan a lényeges kérdést Argos.
– Minden varázslat megviseli a szervezetemet, még ha teljesen kipihent és egészséges állapotban is csinálom. Most pedig messze nem vagyok sem kipihent, sem egészséges. Igen – folytatta Argos ki nem mondott kérdésére is válaszolva –, ilyenkor nyugodtan át lehet vágni a torkomat. Nem tudok védekezni – húzta szomorkás mosolyra a száját, aztán legyintett.
– Bocsánat, most jó napom van. Megpróbálok majd minél kevesebbet meghallani abból, amit nem nekem szánsz – mentegetődzött.
Argos meg tisztára elkedvtelenedett. Most mit is csinálhat? Semmit, és a tehetetlenség mindig az idegeire ment. Hogy szép tervéről lemondhat, az biztos. Agyő világ, a végén még tényleg eláshatja magát valahol a Monshen felsőbb régióiban.
– Hogy miért is hagyják az égiek, hogy az emberek belekontárkodjanak a dolgaikba! – morogta, félig magának, de a lány nem hagyta szó nélkül.
– Hidd el, megfizettem az árát. Csodát tenni nem egyszerű. Még az égiek földi szolgálói sem képesek rá. Nem tudják, bonyolult szertartásaiknak melyik az a része, ami létrehozza a varázslatot, s dogmáik nem is engedik nekik, hogy ezt kutassák – lendült bele. – Ha pedig valamelyikük mégis elkezdene ezzel foglalkozni, azt megégetik, mint égtagadó mágust. És így sajnos igen lassan haladnak a mágia ösvényein.
– Kész szerencse! Én nem élvezném a tudatot, hogy néhány közel végtelen hatalmú mágusnak van kiszolgáltatva a világ! – mondta Argos, jelenlegi helyzetében teljesen átérezve a lehetőség borzalmait.
– Azért ne hidd azt, hogy ehhez holmi különös tehetség kell! Elméletileg nagyon sokan megtanulhatnák a művészetét. Akkor sokkal egyszerűbb lenne az élet, nem lenne szárazság, sem pusztító viharok, biztos lenne minden évben a bő termés. A mágia segítségével az emberek boldogan és könnyen élhetnének.
– És fölös energiájukból klassz kis mágikus háborúkat vívhatnának! – vettette közbe Argos, nem mintha innentől érdekelte volna a téma, csak nem akarta, hogy a lányé legyen az utolsó szó.
– Persze, ennek megvan a veszélye, mindenki arra használja fel a tudást, amire akarja. De ezért nem a mágiát kell hibáztatni, hanem az azt használó embereket – vetette fel a fejét a somani, mint aki valami begyakorolt szöveget mond.
Világosan látszott, hogy ez fájó pontja, de mi mást is lehetne várni egy üldözött rend utolsó túlélőjétől, gondolta Argos, miközben elrendezte a fekhelyét. Egyszerűen elege volt az egészből. Milyen szép lenne minden, ha Esmael nem lenne somani! Hisz az égiek hetvenhét szent nevére, itt van, kettesben egy lánnyal, és min töri a fejét, na min? Azon, hogy hogyan ölhetné meg, holott mennyivel értelmesebb céljai is lehetnének!
Kész, már sokan jövendölték neki, hogy mélyebbre nem süllyedhet, de eddig mindig rácáfolt ezekre a jóslatokra. Most maga is úgy érezte, elérte a lejtő alját. És ahelyett, hogy ezt belátva szépen és elegánsan feladná, itt filozofálgat, falból, és még mindig reméli, hogy megszívathat egy mágust. Erről ennyit. Dühösen magára húzta a takarót.
– Ez mind nagyon érdekes, Esmael, de holnap még nagy út vár ránk. Ha nem haragszol, aludnék. Te meg gondold végig, hogy mit is akarsz csinálni a közeljövőben – morogta, és a másik oldalára fordult.
Majd, reggel, akkor majd kitalál valamit. Bár elég reménytelennek tűnt helyzete. Ami meg Esmaelt illeti, kár volt ennyit is segíteni rajta, láthatóan nem szorul további gyámolításra! És nem is jó a lába, gondolta még, majd hamarosan elnyomta az álom.

* * *

Hajnalban arra ébredt, hogy valaki belép a sátorba. Azonnal felpattant, de az utolsó pillanatban kinyitotta a szemét, és felismerte Tizanot, mielőtt leütötte volna. A szabad vadászok vezére egy kézmozdulattal kihívta.
– Baj van.
– Hát ez nekem nem újdonság – morogta Argos, miközben megpróbálta a szemeiből kidörzsölni az álmot. Amint ezzel végzett, feltűnt neki, hogy a táborban nagy a nyüzsgés, bontják a sátrakat.
– Gyere, a pataknál átkötöm a sebedet, már tegnap láttam, hogy furcsán tartod a karod, csak nem volt időm veled foglalkozni.
– Köszönöm, megállok a saját lábamon, nincs szükségem dajkára! – mondta Argos, hangjában mély meggyőződéssel.
– Ne dumálj, gyere! Közben elmondok mindent, amit tudok.
Nekivágtak a szelíd lejtőnek, a hűs, reggeli szellő elfújta hősünk álmosságának utolsó morzsáit is. Pár perc alatt kiértek a táborból, leültek a patakparton, és Tizano nekilátott kimosni Argos sebét.
– Az embereim rossz híreket hoztak – mondta közben a rablóvezér. – Csapatok jönnek Kromdall felől.
– A báró emberei. Tartozom egy vallomással: távozásom előtt felgyújtottam a várat. Szándéktalanul, de valószínűleg megnehezteltek – mentegetődzött Argos.
– Nem Gondal emberei. Ismerlek már, azokra én is számítottam az érkezésed után. De ezek Szent Lovagok. Sokan, nagyon sokan. Nem csak a ti nyomotokban jönnek, az összes ösvényen ott vannak a csatlósaik. Nagy hajtóvadászat ez, nagyobb mindnél, amire emlékszem. Az embereimmel feljebb vonulok, a Medvetorokig. Te mit akarsz csinálni?
Argos kétségbeesetten törte a fejét, miközben Tizano gyakorlott kézzel gyolcsot tekert a karjára. Vajon Hene árulta el? Nem valószínű, a Kromdallból való távozásuk elég látványos volt, a Szent Lovagok maguktól is rájöhettek, hogy ott egy mágus ügyködött. És a báró is értesítette őket, hogy elfogta Khazai Argost, innen már azoknak a korlátolt agyú vasdobozoknak sem lehetett nehéz összerakni a helyzetet.
De nem is az a lényeges, hogy hogyan kerültek ide, komolyabb probléma, hogy hogyan lehetne elkerülni őket. Esmaellel ők is mehetnének felfelé a hegyi rablókkal, de az nagyon kétesélyes. Az üldözők is erre számítanak, és ha ez egy nagyobb, összehangolt akció, akkor lehet, hogy a Lovagok északi rendházai is kivonultak. Akkor pedig könnyen egérfogóba kerülhetnek. ő maga biztosan át tudna csúszni a vonalaikon, de egy lánnyal? Még akkor is, ha az somani...
És egyébként is, neki még mindig az az egyetlen esélye a túlélésre, ha Lapátfog Henével elcseréli Esmaelt az ártatlanságát bizonyító papírra!
– Nem megyünk veletek – döntött.
A sok harcot látott Tizano megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála az égieknek!
– De szükségem van a segítségedre.
– Ne kímélj!
– Kell kötszer, elvinni. Élelem, négy napra, két embernek. Vizestömlő. A nőnek csizma, rendes ruha. Takarók. Ló?
Tizano elhúzta a szája szélét.
– Nekünk is kevés van. Na, jó, egy. Az is több, mint a semmi.
– Köszönöm, örökre az adósod maradok.
– Kár, hogy ezt a te esetedben szó szerint kell érteni. Na, kész vagyok, szerencséd van, hogy nem volt mély vágás, különben már rég az égieket boldogítanád. De figyelj, ha a lány miatt van ez a felhajtás, mármint ha valami egyházi nőszemély, hagyd itt! Nélküle amúgy is könnyebben megúszhatod!
Bár tehetném, gondolta Argos.
– Nem a lány miatt van – jelentette ki határozottan.
– Te tudod – felelte Tizano vállat vonva, és visszahúzta Argos ingének ujját a kész kötésre. – Az égiek legyenek veled!
– Veled is.

* * *

Mire Esmael egy fél óra múlva felébredt, már egyedül voltak. Argos a kistermetű hegyi ló málháját igazgatta, hátra sem nézett, amikor a lány kilépett a sátorból.
– Felvetted a ruhát, amit odakészítettem? – kérdezte.
– Igen.
– Remélem jó méret, nem tudjuk kicserélni.
– Pont jó, a csizma sem szorít.
– Örülök. Nehéz volt a lábadra találni valamit, de szerencsére Runan nemrég gyilkolt le egy, a fővárosba igyekvő családot, akiknek volt egy suhanc fiuk. De gondosan kimosta belőle a vért, meg az agyvelőcafatokat – árulta el Argos, merő rosszindulatból. Ám a lánynak a szeme sem rebbent.
– Így legalább senkinek sem hiányzik. Zavart volna a tudat, hogy valaki most miattam mezítláb kénytelen járni a hegyeket – felelte hideg hangon.
– Hová mentek a hegyi vadászok? – kérdezte aztán, enyhe gúnnyal megnyomva az utolsó két szót.
– Á, csak küzdenek a túlélésért! Mert valami félszáz Szent Lovag, meg kevéske csatlósuk özönlötte el a Monshen déli lábait. Legkésőbb holnapra felérnek ide is – magyarázta unottan legyintve Argos, de várakozása ellenére Esmael ettől sem esett kétségbe.
– Erre számítani lehetett – vont vállat a lány.
– Ó, persze – folytatta kedélyes hangnemben Argos, miközben feltöltötte a tömlőket vízzel. – Szerencsére Tizano adott felszerelést, így talán ellóghatunk előlük.
– Aha – mondta Esmael alig figyelve. A ló mellett állt, és kritikus szemmel méregette az egykedvű állatot. – Argos, én nem tudok lovagolni.
– Nem baj, én nem vagyok maximalista, nem bánom, ha egy nő nem tökéletes, feltéve, ha ezt maga is belátja – válaszolta hősünk, és felkötözte a vizestömlőket a nyereg mögé, majd rutinosan fellendült a lóra.
– Na, gyere! – mondta, és felsegítette Esmaelt maga elé. – Nem olyan vészesen nehéz dolog a lovaglás, és úgysem fogunk lépésnél gyorsabban menni. Az a legegyszerűbb, ha szorosan hozzám simulsz, akkor biztosan nem esel le! – bíztatta mosolyogva a somanit, majd fél kézzel átkarolta a derekát.
És elindultak.

* * *

Argos egy sziklapadon feküdt, és a látóhatárt kémlelte. Az előtte fekvő völgyben, messze lent terült el a festői Messana tó, a völgy túlsó végén pedig, ahol a hegyek szorításában a tó vize gyors, őrült temperamentumú folyóvá változik, állt Ikerion fehér falú erődje. Argos háta mögött, a sziklaplató alatt nem sokkal, egy ló és egy somani feküdt, az előbbi meglehetősen holtan, az utóbbi úgy-ahogy élve.
Az elmúlt két napban megállás nélkül jöttek, Esmaelnek köszönhetően, egészen addig, míg a ló fel nem dobta mind a négy patáját, végkimerülésben. Most ott feküdt, kiálló bordákkal, habos pofával.
Ocsmány dolog a mágia, szögezte le magában Argos sokadjára, majd visszafordult a remek panorámában gyönyörködni. No igen, még ebből a távolságból is látszott a vár körüli nyüzsgés a hevenyészve felállított sátortáborban. Egész hadsereg, hogy a fenébe lehetne kikerülni őket, törte a fejét.
Arra ébredt, hogy Esmael mellékúszik. Estére járt már az idő. A lány szemei alatt karikák feketéllettek, arca beesett volt.
– Ezek hogyan kerülhettek elénk? – csodálkozott, teljesen joggal, hisz az elmúlt öt nap alatt jókora távolságot tettek meg. Argos először ugyan Aldur felé vette az irányt, de mivel arról is csapatokba ütköztek, meggondolta a dolgot.
Bocs Lapátfog, mentegette magát, nem rajtam múlt, hogy cserben hagytalak. De mivel Hene kastélya felé nem törhettek át, így elhatározta, hogy átkelnek a Monshenen, és majd aztán valahogy megpróbálnak visszatérni Aldurba. Tervét ugyan nem osztotta meg a somanival, de úgy volt vele, hogy az majd szól, ha valami nem tetszik neki. Ám egyelőre a lány teljesen ráhagyta az irányítást, tehát északnak indultak. És mágia-hajszolta lovuknál gyorsabban nem jöhettek üldözőik!
– Nem kerültek elénk, ezek északról valók, ha jól látom a zászlók színeit, a Raddani Rendházból – válaszolta Esmael kérdésére.
– Ekkor hajtóvadászatot rendeznek egyszem somaninak? Rengeteg ráérő idejük lehet! – hitetlenkedett a lány. – Át tudunk csúszni közöttük?
– Talán. Sok ösvény vezet át az Ikerion melletti csúcsok között, de ha csak a vár körül ennyien vannak, akkor juthatott emberük mindegyikre.
– Nélkülem átjutnál – szögezte le hangjában a legmélyebb bizonyossággal Esmael.
– Verd ki a fejedből – válaszolta Argos.
És még azt ígérte, hogy nem mászkál a gondolataim között, zsörtölődött magában. Majd mivel titkolódzásnak nem látta értelmét, felfedte indítékait is.
– Ne hidd azt, hogy miattad csinálom. Tiszta önérdekből vagyok itt. Mert nem egyetlen somanit kergetnek, hanem kettőt. A te lüke levelednek köszönhetően.
– Voltál ostoba mutogatni? – csodálkozott rá elkerekedő szemekkel Esmael, és Argost megnyugtatta, hogy még tud újdonságot mondani a mágusnak, de nem válaszolt.
– Mit tervezel tenni? Visszafordulunk? – törte meg ismét a csendet Esmael.
– Hova? – nézett az ellenkező irányba Argos. A hosszú emelkedő mögött fekete sziklafal zárta el a kilátást, azon csak leereszkedni is egy fél napba telt. – Nincs annyi időnk, ha a Lovagok ott a völgyben megindulnak, akkor nagyon gyorsan utolérnének minket. Nekik pihent lovaik vannak, nekünk meg... – intett lemondóan a tetem felé, még mindig a sziklafalat bámulva.
A szeme csalt, vagy tényleg megvillant ott valami?
Hamarosan újra látta, olyan volt, mintha fémen csillant volna meg a lemenő nap fénye. De még nem lehetnek ennyire közel az üldözőik! Aki tartotta ezt az iramot, az nagyon gyűlölheti őt. Bár ez nem szűkítette le igazán a kört, de ennyi nem is volt elég ahhoz, hogy valaki a nyomukban maradjon.
Valaki, aki gyűlöli őt, vasakaratú, makacs, kitartó, jó lovas, ismeri a hegyeket, a rejtekösvényeket. Hm. Valaki, akiből egyszer régen Raan Masanban nyilvánosan bohócot csinált, és aki ezt azóta sem tudta megemészteni, aki már többször kihívta viadalra, de Argos bolond lett volna belemenni egy kopjás, lovagi stílusú összecsapásba.
Persze, végül is a nemesvérű Tasson lovag már évek óta az Amani Rendházban él, valami menő címe is van, talán ő a Fegyverek Mestere, vagy valami hasonló. Biztosan részt vesz a hajszában, és ő képes is lehet arra, hogy most itt legyen. Igen, lehet, hogy ő ereszkedik most alá a hegyoldalban. Bár ez mindegy, bárki is az, itt lesz éjfélre. És ki tudja, hány csatlós bírta tartani vele a lépést? Arról nem is beszélve, hogy esetleg több páncél is csilloghat ott.
– Mit vettél észre? – zavarta meg Esmael.
– Valaki lefele ereszkedik, ott ni! – mutatta az irányt Argos. – Csillog a páncélja, tehát valószínűleg lovag.
– Nem látom – meresztgette rövidlátó szemeit a mágus.
– Attól még ott van, és ami az igazán baj, hogy éjfélre itt lesz – mondta Argos, és elfordult. Aztán, mivel a völgybeli látvány is lehangolta, átgördült a hátára, és belefeledkezett az égbe.
Lehet, hogy fel kellett volna menniük a Medvetorokba? Ha bevetik magukat abba a barlangrendszerbe, nincs az a sereg, ami kifüstölheti őket. De előbb-utóbb éhen halnak. És ha még feljebb mentek volna, az Incen csúcsai felé, gondolkodott tovább, bár ezt a lehetőséget már napokkal ezelőtt megvitatták, és elvetették. Az Incen már nem játék, oda felszerelés, téli ruha, élelem nélkül felmenni öngyilkosság. Még egy mágusnak is, mutatott rá Esmael, amikor Argos elkezdte forszírozni a témát.
– Mégis jobb lesz neked, ha itt hagysz – vetette fel újra Esmael. – Nekem nincs esélyem kijutni, nem vagyok elég ügyes, hogy átosonjak a soraik között. És fáradt is vagyok, nagyon.
– Jó, akkor elmondom még egyszer, bár eddig gyors felfogásúnak mutatkoztál – sóhajtott nagyot Argos. – Ha túl is élem ezt a hajtóvadászatot, emberek közé többet nem mehetek, ha rajtam marad a tiltott mágia vádja. És nincs kedvem egy életen át az Incen havában vadászni a hegyi kecskékre. Rajtam csak az segítene, ha találkozhatnék valakivel odalenn, aki nem gyűlöl annyira, hogy megöljön, mielőtt megszólalok, és elég befolyásos ahhoz, hogy tisztára mosson a világ előtt, ha feladlak neki. Világos? – mondta Argos kissé ingerülten.
– Igen, világos. Keressünk egy ilyen személyt.
Argosnak eltartott egy ideig, míg utolérte.
– Feladnád magad?
– Igen.
– Miért? – kérdezte meghökkenve hősünk, aki nem volt hozzászokva, hogy csak úgy, minden ármány nélkül feláldozza magát érte valaki.
– Egy fél napon belül elkapnak minket, ha nem teszünk valamit. Ami alatt valami csodát értek. De ehhez fáradt vagyok, meg éhes, és általában kimerült. Persze próbálkozhatok, de abba belehalnék. Tehát nekem így is, úgy is végem. Legalább téged ne vigyelek magammal – fejezte be egyszerűen a lány. Sötét, titokzatos tekintetében nem tükröződtek érzelmek.
Argos eltöprengett. Nem volt mit tagadni, módfelett tetszett neki az ötlet. Nagyon egyszerű megoldás lett volna, és ha elvonatkoztatott attól, hogy a saját sorsukról volt szó, akkor logikusnak is tűnt.
Aztán megrázta a fejét, mit töpreng még? Kapott egy előnyös és önkéntes ajánlatot, ostoba lenne, ha nem fogadná el. Hisz többször már sokat kockáztatva vett rá embereket, nem is a legbecsületesebb módszerekkel, hogy ennél többet áldozzanak fel érte! Csak éppen nem volt könnyű beismerni, hogy elvesztett egy játékot... És nem is egy mágus ellen, mindössze a Szent Lovagok győzték le!
– Várj, mi lenne, ha megpróbálnánk leúszni a folyón!
– Nem tudok úszni.
Argos összeszorította a száját. Így reménytelen.
– És... igen, van keletnek egy szakadék, nem messze, ha ott leereszkedhetnénk... Teljesen járhatatlan kötél nélkül, de mágiával...
– Holnap reggel. Addig nem.
Az késő. Az égiek hetvenhét szent nevére! Miért nincs egy épkézláb ötlete! A nap elérte a látóhatár szélét, vörös fénye groteszkre festette a világot.
– Na jó – adta fel megtörten Argos. – Ha van lent valaki alkalmas személy, akivel megegyezhetek, akkor feladlak neki. Ha meg nincs... akkor meg együtt látogatunk fel az égiekhez! Na, menjünk.
– Menjünk – visszhangozta halkan Esmael.
Leereszkedtek a platóról, és elindultak a völgybe. Szótlanul haladtak, Argos a lelkiismeretével küzdött, és továbbra is nyerésre állt. Néha lopva Esmael arcát kémlelte, vajon látszik-e rajta, hogy esetleg megbánta nagylelkűségét, de semmit sem tudott leolvasni róla. Kártyában nagy lenne a kislány, gondolta, ez megint szánalmat ébresztett benne, és kezdte elölről a tépődést.
Éjfél tájra elérték a tavat. Ittak a Messana hideg vizéből, majd a parton haladva tovább mentek a tábor felé. Az éjszakát megtöltötte a víz hullámzásának monoton zaja, a hűs szél titokzatos illatokat hozott a túlparti vadonból. Már egészen közel voltak a tábortüzek barátságos fényeihez, amikor Argos megállást vezényelt.
– Innen egyedül megyek tovább. Megnézem, kik vezetik a sereget, hátha van ismerős köztük. Várj, és semmiképpen se mozdulj el innen, itt biztonságban vagy.
– És ha megindulnak a Lovagok?
– Nem indulnak el éjszaka, minden akciójukat hajnalban kezdik. Van is rá valami idézetük a Tanításokból, hogy miért, de tulajdonképpen az az igazi okuk, hogy nem tudják kihasználni a sötétség előnyeit. Minden süket jól hallja, ahogy csörömpöl a páncéljuk. A tábor őrei meg nem jönnek ki idáig. Szóval nem mozdulj innen – hagyta abba a fecsegést Argos, aztán eltűnt a sötétben.

* * *

Egy ideig maradt a parton, de amikor már túl közel került a táborhoz, belemerült a vízbe. A fagyhalállal kombinált tüdőgyulladás kockázatát ellensúlyozta a tudat, hogy itt nem jártak őrjáratok. A víz alatt úszott, levegőt a parti sások fedezékében vett. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne citerázzanak a fogai. Egyszer közvetlenül egy őr mellett bukkant fel, de csak annyi baj lett belőle, hogy kicsit frászt kapott.
Majdnem a várig sodortatta magát a vízzel, ott már nem volt parti őrség, egy szikla fedezékében kimászhatott. Rövid ideig várt, hogy múljék vacogása, de mivel ez csak nem akart megtörténni, hidegrázással küzdve feljebb kúszott a parton. Innen már beláthatta a tábort.
A tüzek fényében alig-alig voltak kivehetők a címerek, melyek ott virítottak minden sátor előtt. Argos utálta a lovagi nagyképűség eme szimbólumait, de most hasznosak bizonyultak. Jó pár ismerős ház jelvényét sikerült azonosítania, és meghökkenve vette észre, hogy habár a lovagok nagyrésze valóban a Raddanból való, azért vannak köztük a Canseli Rendházból is. Amennyire vissza tudott emlékezni, a nyár elején keringtek pletykák, hogy ez a rendház felvonult az Incenbe, égtagadókra vadászni, de aztán nem igazán terjedtek hírek az eredményeikről.
Pedig Esmaeléket nekik kellett elpusztítaniuk, furcsa, hogy nem kürtölték szét diadalukat. És most más rendházakkal együtt vadásznak néhány kósza szökevényre, pedig a Szent Lovagok berkeiben is mindennaposak a belviszályok, amiket a rendek közötti féltékenykedések robbantanak ki általában.
Argos, továbbra is reszketve, megpróbálta összefésülni a tényeket, de semmi korszakalkotó nagy ötletet nem sikerült kicsiholnia belőlük. Hamarosan visszatért jövetelének céljához, és némi töprengés után kiválasztotta a vörös alapon repülő sólymot ábrázoló pajzsot. Részben mert a hozzá tartozó sátor közel volt, részben mert a bent lakó Aquai Raomer apja jóbarátja volt. Állítólag. Olyan harmincöt éve.
De az igaz barátság soha sem múlhat el! Biztosan tett valamit az öreg, amiért Raomer még mindig hálás lehet. Legalább is ez belefért abba a képbe, amit Sharen meséi alapján épített fel az apjáról.
Elhatározását tett követte, felállt, leverte magáról a sarat, és eltökélt léptekkel elindult a kiszemelt sátor felé. Ezen késői időpontban kihalt volt minden, senkinek sem tűnt fel, hogy a hajsza alanya a tábor közepén sétálgat. A sátor ajtaja előtt alvó fegyveresnek nem adott időt a felébredésre, lecsapta, mint a legyet.
Aquai Raomer tábori lakhelye fényesebben volt berendezve, mint a legtöbb zug, ahol Argos álomra hajtotta a fejét az elmúlt években. Belsejét vaskos, felfüggesztett szőnyegek osztották szét, a külső részben, ahova Argos belépett, egy sokszemélyes asztal állt. Az asztalon mécses pislákolt, megvilágítva a bejárattal szemközt ülő, középkorú férfit. Minden nehézség nélkül felismerte benne Raomert, Raan Masanban többször is találkoztak már, bár mindig csak egy-egy futó pillanatra. Argos már akkor sem kedvelte a Szent Lovagok társaságát.
Raomer felnézett a belépő Argosra, majd sietség nélkül felállt, és a meghökkenés legkisebb jelét sem adva, előhúzta széles pengéjű kardját.
Ez nagyon olajozott mozdulat volt, látta be hősünk, és buzgón remélte, hogy nem lesz alkalma harc közben megcsodálni a párjait. Mert egy dolog, ha valaki könnyű fegyverrel, páncél nélkül végigtáncol ezer párbajt, és megint más nekirontani egy csupafém gyilkológépnek, puszta kézzel.
– Sajnálom, hogy pont elém vetett a sors, Khazai Argos, lemondtam volna boldogan a dicsőségről társaim javára – mondta a lovag, minden köszönésfélét mellőzve. Ez szabad fordításban valami olyasmit jelenthetett, hogy kár, hogy neki kell megölnie, de lovagi becsületből nem kegyelmezhet, úgyhogy Argos fusson, ha kedves az élete. Ezt támasztotta alá az a lassúság is, amivel elkezdte megkerülni az asztalt.
– Nem vagyok égtagadó – kezdte Argos, de a férfi nem állt meg, változatlan tempóban közeledett.
– Tőrbecsaltam, és legyőztem a somanit, szeretném az egyház kezére adni – folytatta Argos, de kissé kilelte a hideg. Nagyon fenyegető volt, ahogy a páncélba öltözött lovag méltóságteljes lassúsággal közeledett.
– Apám nevére esküszöm, hogy így van – fejezte be, és örült, hogy nem remeg a hangja.
És ekkor a lovag megállt, eltette fegyverét, majd váratlanul elmosolyodott.
– Üdvözöllek fiam! – köszöntötte Argost.
Ekkora egy marhát, gondolta a szólított döbbenten, de azért gyorsan alkalmazkodott, és szintén mosolyogva meghajolt.
– Legyen üdvözölve, Raomer uram – válaszolta szertartásosan, de kezdeti tisztelete elszállt.
Bár megértette az öreget, végül is, ahogy a szólás tartja, minden lovag csak egyszer adhatja hamisan a szavát. De ezek szerint, egyszer adhatja. Azért furcsa volt, hogy valaki csak úgy hisz neki.
– Bíztam benne, hogy apád nemes vére nem fajzott el annyira, hagy megtagadd az égieket. Hol van a somani mágus?
– Feljebb, a Messana partján hagytam.
– Akkor ne vesztegessük az időt! – döntött a lovag.
Néhány kiáltással maga mellé rendelte csatlósait és apródjait. Azok pár pillanat múlva már ott voltak, pedig legtöbbjükön látszott, hogy igaz álmukból ébresztette fel őket uruk. Kurta parancsok hangzottak el, és néhány percen belül menetkész volt a csapat.
Argos is kapott egy lovat, annak a nyergéből csodálhatta meg Raomer embereinek összeszokottságát. A katonás fegyelem és rend most is undorral töltötte el, de be kellett látnia, hogy megvannak a maga előnyei ennek is. Ám ettől még nem lett szimpatikusabb az egész.
Hamarosan elindultak, átlovagoltak a táboron. Akik ébren voltak felfigyeltek rájuk, néhányan még Argost is felismerték, de senki sem merte megállítani őket. Hősünk megnyugodva vette tudomásul, hogy jól választott, Aquai Raomer valóban elég nagykutya lehetett.
Amikor közel értek ahhoz a helyhez, ahol Esmaelt hagyta, megszólította a lovagot.
– Uram, innen szeretnék egyedül tovább menni.
Raomer nem kérdezősködött, bólintott, visszafogta a lovát, és megálljt parancsolt embereinek is. Argos leugrott a nyeregből, és gyalog indult tovább, immár egyedül. Közben azon töprengett, hogy ezt a naiv, gyerekes eszmékre támaszkodó bandát lazán meg lehetne szívatni. Csak az a probléma, hogy ha egy is túléli, akkor az a világ végéig követi bosszújával. Így ejtette az ötletet.
Hamarosan eltűnt a szemük elől. Óvatosan, zajt nem csapva lépkedett, mindig a bokrok takarásában. Amikor odaért, ahol elváltak, egy pillanatra megijedt, hogy a somani eltűnt, de aztán észrevette a lányt. Egy fának vetett háttal ült, és látszólag aludt. Argos hangtalanul a háta mögé osont, és mielőtt meggondolhatta volna magát, leütötte. Aztán féltérdre ereszkedett mellette.
Bocsánat, kicsi lány, simította végig Esmael arcát egy gyöngéd mozdulattal, az égiek a tanúim, hogy nem szívesen teszem, gondolta, majd futólag megcsókolta a lányt. A partmenti fák közömbösen bólogattak a könnyű szélben. Argos megrázta a fejét, majd felnyalábolta a somanit, és visszavitte a rá váró csapathoz.
– Ő az? – kérdezte némi gyanakvással a hangjában a lovag, amikor meglátta a törékeny nőalakot.
Argos megértette a hitetlenkedését, neki is nehéz volt összeegyeztetnie a lány kinézetét és hatalmát.
– Ő – válaszolta kurtán. Rohadt rossz kedve volt.
Nem is szólalt meg a visszaút során, némán vágtatott a lovag nyomában. Amikor átvágtak a táboron, már nagy nyüzsgés fogadta őket. Úgy látszik, közben elterjedt a híre, hogy látták Khazai Argost Raomer úr társaságában, és láthatóan mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. Emberek csoportosultak a tüzek körül, széles gesztusokkal beszélgettek, és mohón hallgatták a számtalan lábra kapó rémhírt. Amikor Argosék áthaladtak a sátrak között, néhányan kósza éljenzésbe kezdtek a velük lévő eszméletlen nő láttán. De nem szerezhettek bizonyosságot, hogy valóban az átkozott somanit hozza-e a lovag, mert az nem foglalkozott a csőcselékkel, egyenesen Ikerion várának vasalt kapuja felé tartott.
A kapuőr, amikor felismerte, hogy ki közelít, azonnal felhúzatta a rácsot, fütyülve minden ezt tiltó szabályra. Aquai Raomerrel nem lehetett ellenkezni, ezt mindenki tudta, bár kevesen voltak, akik saját kárukon tanulták meg, és utána még el tudták mesélni.
Belovagoltak a vár komor udvarára, a lovak patáinak dobogását elnyomta az ismét leereszkedő vasrács csikorgó zaja. Az őrök fáklyái sötét árnyakat vetettek a fehér kövekből emelt, magasba nyúló falakra. Raomer leszállt a lóról, és karjaiban tartva a somanit, elindult a templom felé. Csak a fejével biccentett Argosnak, hogy kövesse.
Amikor a templomkapu őre észrevette őket, egy szempillantást sem vesztegetve Argosra, mély meghajlással üdvözölte a nagyurat.
– Miben lehetek szolgálatára, Raomer úr? – kérdezte, még mindig L-alakban.
– Romaneros szentéletűvel kell beszélnem.
– Romaneros szentéletű, az égiek földi szolgálója, alszik...
– Akkor ébreszd fel. Most – vágott a szavába Raomer.
– Igenis – rezzent össze a kapuőr, és beengedte őket.
A büszke lovag nem vesztegette idejét várakozással, félrelökve a túlbuzgó katonát, megindult az égiek szolgálóinak szobái felé. Ismerhette már a járást, tétovázás nélkül vágott át az épületen, Argos alig bírta tartani vele a lépést. Ezerszínű falikárpitok, aranyozott gyertyatartók díszítette folyosón haladtak, cirádás kilincsű, festett ajtók maradtak mögöttük. Enyhén, de még éppen érezhetően füstölőfák illata fűszerezte a levegőt. Végül az egyik ajtó előtt megálltak, és Raomer kopogtatott. Érdekes módon megvárta a választ, és csak utána nyitott be.
Apró, de pazarul berendezett szobába léptek. A bútorzatot lényegében egy jókora asztal alkotta, mely mellett alig maradt hely egy szépen faragott támlájú ágynak és egy ezüstveretes ruhásládának. Az asztalon könyvek, iratok, térképek és az írástudás más látványos kellékei hevertek, precíz rendben.
Romaneros szentéletű az előrejelzéssel ellentétben nem aludt, hanem fel s alá sétált az asztal előtti két lépés hosszú szabad területen. A kopogásra megállt, és dühös arckifejezéssel meredt a belépő lovagra. Az nem zavartatta magát, benyomult, és még Argosnak is sikerült bepréselnie magát a szűk helyre. Az ajtó bezárult mögöttük.
– Megvan! – jelentette ki diadalmasan Raomer, nem pazarolván az időt udvariaskodásra, vagy bő szavú magyarázatokra. A szeme diadalmasan csillogott. Argos szívesen leköpte volna.
– Mármint mi? – vonta fel szemöldökét a szentéletű. Öreg ember volt, reszelős hangú, görnyedt hátú, de Argos már hallott róla történeteket, melyek szerint nem olyan elesett, mint amilyennek tűnik.
– A somani kutya! – válaszolt a lovag, és letette Esmaelt az ágyra.
– Hogy sikerült tőrbe csalnod? – kérdezte Romaneros, kissé hitetlenkedve.
– Jórészt Khazai Argosé a dicsőség – tolta előrébb Argost a lovag –, aki együtt utazott a somanival, kivárva az alkalmas pillanatot, amikor lecsaphat rá.
– Maradjatok egy ideig csendben! – parancsolta a szentéletű, és az ágy mellé lépett. Halkan belekezdett egy ima mormolásába, a kezével pedig tett néhány furcsa mozdulatot. Raomer arcán mély áhítattal figyelte a hókusz-pókuszolását.
Esmael ezt sokkal elegánsabban csinálta, gondolta Argos, csakazértis.
– Valóban, ő a keresett somani! – fejezte be a cirkuszolást a szentéletű. – Adjunk hálát az égieknek a győzelemért!

* * *

Argos a következő órát a falhoz támaszkodva töltötte. Senki sem foglalkozott vele, pedig sokan megfordultak a kis szobában ez idő alatt. Az égiek különböző rendű és rangú szolgái jöttek először, és elvitték Esmael még mindig eszméletlen testét.
Odakinn fegyveresek nyüzsögtek, senki sem akarta elszalasztani a nagy pillanatot, és mindenki szeretett volna legalább egy pillantást vetni a legyőzött ellenfélre. Romaneros szentéletű uralta a helyzetet, mindenkivel váltott néhány szót, imák és szertartások neveit emlegette. Argos a felét sem értette a kiadott utasításainak. Aztán szép lassan elcsendesült minden. Romaneros fáradtan roskadt bele karosszékébe.
Raomer meglökte Argos könyökét, és intett neki, hogy most már menjenek, de ő megrázta a fejét.
– Romaneros szentéletű! Szeretnék önnel beszélni! – szólalt meg, nem törődve támogatója rosszalló pillantásával.
– Igen? – kérdezte a szólított, és félig kinyitotta a szemét.
Argos nem folytatta, várt. A csend nyúlt, de nem sietett rávezetni az öreget az okára. Ha nem jön rá magától, akkor nem is érdemes rá vesztegetni az időt, írta le magában az aggastyánt.
– Raomer lovag, kérlek várd meg Khazai Argost, mindjárt követni fog téged – távolította el udvariasan a lovagot a szentéletű, és Argos beletörődött, hogy ez nehezebb beszélgetés lesz, mint gondolta.
– Tehát te lennél a hírhedt Argos, a Khazaiak szégyene! – kezdte az öreg, amikor négyszemközt maradtak. – Nem élek nagyvilági életet, de rólad még én is sokat hallottam. Miről kívánsz szólni?
– A nevem becsületéről – kezdett bele Argos. – Mert eddigi tetteim csak aprócseprő bűnök voltak...
– Cöcö – sziszegte az aggastyán a fejét rázva, de Argos nem zavartatta magát.
– ...apró-cseprő bűnök voltak ahhoz képest, amivel most vádoltak meg igaztalanul! Mert nem vagyok égtagadó.
– Ó. És hogyan lehetne kiköszörülni e csorbát szerinted? – kérdezte látszólag naivan az öregember.
– Úgy, hogy egy nagy tekintélyű, bölcs egyházfi nyilvánosan kijelenteni, hogy nem tagadtam meg az égieket, nem foglalkoztam tiltott mágiával, és nem vagyok a somanik szövetségese. Ez lemosná a szégyent – mondta Argos komoly hangon.
Romaneros ajkain halovány mosoly jelent meg.
– És rám gondoltál.
– Igen. Az ön szavát mindenki elfogadná, hisz ismert éleselméjűsége és tisztánlátása az égtagadók megítélésében – nyálazott egy kicsit hősünk.
– Megtisztelő vélemény. Azért adtad fel a somanit, hogy tisztára mosd a neved?
Csak óvatosan, fiú, gondolta Argos, és minden idegszálát megfeszítette a stressz.
– Azért adtam fel a somanit, mert égtagadó – válaszolta nyugodt hangon, egyenesen az öreg szemébe nézve.
– Nehéz neked hinni. Nem mintha nem tűnne igaznak amit mondasz, csak a te eddigi életeddel... nehéz összeegyeztetni. Én azt hittem volna, hogyha már az égiek szeszélye, vagy saját meggondolatlanságod miatt, belekerültél ebbe az ostoba helyzetbe, akkor megpróbálod mindenáron kimenteni a somanit a hajtóvadászatból. Csak hogy megmutasd, hogy képes vagy rá. Még akkor is, ha a végén megölöd, mert hisz lelkedben igaz híve vagy az égieknek.
Mellétrafáltál, öreg, gondolta Argos mogorván, nem öltem volna meg a végén. De nem erről kellett meggyőznie a szentéletűt.
– Valóban, megfordult ilyesmi a fejemben, de hamar elvetettem. A somani veszélyes volt, nagyhatalmú. Nem akartam kockáztatni.
– Vagy nem mertél?
– Nem akartam – hangsúlyozta Argos, és igyekezett megszikráztatni a szemét.
Rövid csend telepedett a szobára.
– Nos, jó, nem látom, miért ne emelhetném ki a holnap reggeli hálaadó szertartáson érdemeidet – jelentette ki az öreg, és hősünk gratulált magának a sikerhez. – De jobb lesz, ha velünk maradsz addig, amíg megégetik a somanit.
Fogalmazni aztán tud a kisöreg, az égiek hetvenhét szent nevére, látta be Argos, de mivel a nehezén már túl volt, úgy döntött, hogy kockáztat, és nem siklik el a megjegyzés felett.
– Tehát tekintsem magamat fogolynak? – kérdezte élesen.
– Ó, dehogy. Inkább fogd fel úgy, hogy egy tapasztalt lovag gondjaira bízlak, nehogy valami baj érjen. Hiszen neked köszönheti a vesztét a somani, nehogy megpróbáljon utolsó erejével bosszút állni rajtad – mosolygott rá kedvesen a vén szentéletű.
– Attól fél, hogy megszöktetem? – kérdezett rá nyíltan Argos. – Ostobaság lenne megpróbálni is!
– Igen, ostobaság – válaszolta töprengő hangon az aggastyán. – Csak, mint tudjuk, az égiek megvetik az ostobákat, ám kegyesen mosolyognak le az igazszívű őrültekre – jegyezte meg halkan, aztán újból csend nehezedett rájuk.
Hol is hallottam én már ezt, töprengett el Argos egy pillanatra, de ez a rövid kihagyás is elég volt ahhoz, hogy kicsússzon a keze közül a társalgás irányítása.
– Ám ne vesztegessük tovább az időnket, mindjárt virrad – vágta el a beszélgetés fonalát az öreg. – Raomer!
– Igen, szentéletű! – lépett be a szólított oly gyorsan, hogy Argosnak az a kényszerképzete támadt, hogy hallgatódzott.
Pfuj, egy Szent Lovag, ajtóhoz tapadt füllel!
– Raomer lovag, mostantól addig a pillanatig, amíg a somani hamvait szét nem szórjuk a szélben, maradj Khazai Argos mellett. Mindenhová kísérd el, és ha bármi veszély fenyegetné, védd meg. Nem adhatjuk meg a bosszú lehetőségét sem az átkozott mágusnak. Megtennéd?
– Örömmel veszem, hogy méltónak bizonyultam egy ily fontos feladatra.
– Köszönöm, Raomer lovag. Tudtam, hogy számíthatok rád.
Argos majd elaludt, de ásítozás nélkül kibírta, amíg befejezték az udvariaskodást. Ám egyszer mindennek vége szakad, így nagy sokára csak sikerült elbúcsúzniuk, és távozhattak.
Mire kiértek a várudvarra már felkelt a nap. Három, számolta magában Argos az átvirrasztott éjszakákat. De csalódnia kellett, ha azt hitte, hogy most majd jól kipihenheti magát. Frászt. A várkapu előtt, egy hevenyészett emelvény körül már gyülekezett a nép a hajnali hálaadáshoz.

* * *

Argos az egész szertartást az első sorban volt kénytelen végighallgatni, mivel a büszke természetű Raomer közvetlenül az emelvény mellé állt, ő meg nem szakadhatott el tőle. Így nem volt lehetősége aludni egy kicsit sem, folyamatosan figyelő szemek szegződtek rá. Különösen miután Romaneros szentéltű, ígéretéhez híven, felhívta a figyelmet Argos nagyszerű szerepére.
– És ne feledkezzetek meg, jó lovagok, arról a személyről, kinek diadalunk egy részét köszönhetjük! – szónokolta a szertartás végén. – Arról a hősről, aki életét és lelkét kockáztatva az átkozott somani társaságában járt, eltűrte, hogy tiszta nevét sárral dobálják meg, becsületét befeketítsék, és mindezt azért, hogy végül beteljesíthesse az égiek akaratát, és legyőzze közös ellenségünket. Dicsőség a Khazainak, akit Argosnak neveznek!
Az említett alig bírta visszafogni a nevetését, olyan furcsa volt hallani, hogy őt magasztalják. Az égiekre, van aki elhiszi ez a maszlagot? De láthatóan voltak ilyenek, némelyek, akik eddig gyanakodva méregették, most rámosolyogtak, és szinte úgy tekintettek rá, mint egy közülük valóra.
Az összes többi tömény unalom volt. Argos, aki már évek óta nem járt templomban, nem is figyelt, csak gépiesen követte a szertartást.
Amikor befejeződött a hálaadás, a lovagok szétszéledtek, néhányan kisebb csoportokba verődve tárgyalták a már megtörtént eseményeket, és találgatták az eljövendőket. A nap már fölé emelkedett a hegyek bérceinek, a hűs, hajnali levegő érezhetően kezdett melegedni.
– Raomer uram! – szólalt meg Argos. – A Tanítások mely részéből való az a tétel, hogy az égiek megvetik az ostobákat, ám kegyesen mosolyognak le az igazszívű őrültekre?
– Földi Háborúk Könyve, hetvenkettedik passzus – válaszolta gondolkodás nélkül a lovag, majd egy pillanat múlva még hozzátette. – Valóban hozzád illő részlet.
Ha te is úgy látod, gondolta Argos, és döntött. Rögtön jó kedve kerekedett, hisz ezen a kérdésen rágódott amióta Esmael felvetette, hogy feladja magát.
Ám ekkor egy erős kéz markolta meg a vállát, és visszarántotta a való világba. Ahogy megfordult, megdöbbenve ismerte fel támadójában Tassont, a nemesvérű amani lovagot.
Hujjé, erről elfeledkeztem, sóhajtott fel magában. Ahogy gyorsan utánaszámolt, Tasson pont erre a reggelre érhetett ide, ha megállás nélkül jött azóta, hogy észrevette a páncéljának a csillogását a hegyoldalban. De elgyötörtnek is látszott a fickó, szemei alatt sötét karikák gubbasztottak, haja csatakos volt az izzadtságtól, és bűzlött, mint a marhapásztor csizmája, trágyahordás után.
– Hallottam, hogy minő dicshimnuszokat zengtek rólad, te patkány, de engem nem versz át a sima modoroddal!
Argos a szeme sarkából látta, hogy Raomer keze kardjának markolatán pihen, ez úgy-ahogy megnyugtatta.
– Szóval szerinted Romaneros szentéletű tévedett, vagy hazudott, amikor azt állította, hogy nem vagyok égtagadó? – vágott vissza habozás nélkül.
A körülöttük állók, akik eddig némán várták a fejleményeket, felszisszentek. Egy null, állapította meg Argos.
A lovag nem tudott kapásból válaszolni, csak lilult a feje. Argos lusta mozdulattal felemelte a karját, és megpróbálta ellenfelének kezét lefeszíteni a válláról. Azonnal látta, hogy esélye sincs, Tasson jóval erősebb nála, de nem esett kétségbe, alattomosan átfogott a csuklójára oly módon, ahogy Laol, a namradi kocsmák réme tanította neki, évekkel ezelőtt. A lovag kiáltva kapta vissza a kezét, egy lépést hátrált, majd felfogva szégyenét, kardot rántott.
– Megtámadnál egy fegyvertelen embert? – kérdezte Argos továbbra is hulla nyugodtan, hisz látta, hogy Raomer kardja is kijjebb csúszott hüvelyéből.
Kettő null, számolta tovább a pontokat, a közönség reakcióját értékelve. Egyértelműen ő volt a helyzet ura.
– Már többször bajra hívtalak, de mindig kitértél előle! Most is elszaladsz, te gyáva! – őrjöngött a nemesvérű lovag.
Agyára ment a kialvatlanság, szögezte le magában Argos.
– Kérlek, legalább annyi tapintat legyen benned, hogy nem állsz szélirányba! – nyögte, és kényesen befogta az orrát.
Néhányan elröhögték magukat.
– Gyere vissza, ha megmosakodtál! – fejezte be Argos a társalgást, és hátat fordított ellenfelének.
Szándékosan lassú lépésekkel távolodott. Rajta, üss meg, szurkolt magában, de a nemesvérű Tasson nem volt hajlandó felkoncoltatni magát a körülöttük álló lovagokkal. Nem támadta hátba, csak utána ordított.
– Gyáva patkány vagy, ha nem állsz ki velem!
Argos nem reagált, mindig tisztelte, ha valaki ragaszkodott az életéhez, és maga is a túlélésre játszott. Hamarosan felzárkózott mellé Raomer is.
– Helytelen volt megfutamodnod! – vonta felelősségre Argost.
– Évek óta nem küzdöttem páncélban, lovagi karddal, ő meg csak azt gyakorolta. Álltam volna ki vele bajt vívni?
– Igen. A becsületedért – válaszolta Raomer.
Ó, égiek, mindenkinek megvannak a korlátai, sóhajtotta lemondóan Argos.
– Nincs se fegyverzetem, se lovam – mentegetődzött, tudván mily illetlen dolog lovagi körökben a piszkos anyagiakat emlegetni. Remélte ezzel lekoptathatja a témáról az öreget, de csalódnia kellett.
– Szerzek. Páncélt, kardot, paripát. Mindent, ami kell.
– Jó, ha Raomer uram szerez felszerelést, kiállok vele a sértéseit megtorolandó. Megvédem a becsületemet, de ígérje meg, hogy gondoskodik a temetésemről – mondta Argos, csipetnyi gúnnyal a hangjában.
– Gondoskodom a temetésedről – válaszolta komoly képpel a lovag, nem érzékelvén az iróniát Argos szavaiban.
Tiszta jó, lelkesedett az érintett, és felfüggesztette a további társalgást, szótlanul haladtak tovább. Egyenesen Raomer sátrához mentek. Argos nem törődve semmivel, megkereste a legközelebbi ágyat, hozzávetőleges pontossággal rádőlt, és még a levegőben elnyomta az álom.

* * *

Átaludta az egész napot, s a rákövetkező éjszaka nagy részét. Csúf zajokra ébredt, fém csattant fémen, és valakik nehéz tárgyakat csapkodtak a földhöz, egészen a közelben.
Jaj, ki az aki ilyen hajnali órában képes dolgozni, fordult a másik oldalára, de nem lett csend. No jó, tápászkodott fel beletörődve a megmásíthatatlanba.
Nekibotorkált a sátorlapnak, egy pillanatra kinyitotta a szemét, betájolta magát, majd átaludt a szoba ajtaján. Egy figyelmetlen alak nekirohant a sötétben, és ismét felkeltette. Megragadta az ismeretlen ruháját, kilesett a szemhéja mögül, és örömmel állapította meg, hogy csak egy suhanc áll előtte.
– Hozz nekem reggelit!
– Én Raomer uram parancsára...
– Arra tanítottak, hogy feleselj? Semmi engedelmesség, meg kötelező tisztelet az idősebbek iránt? – kiáltott rá a szegény ifjúra, és saját hangjától végre teljesen felébredt. Elengedte a kölyköt, kiment a külső terembe, és leült az asztal mellé, majd halántékát dörzsölgetve eltöprengett az előző nap eseményein.
Még jó, hogy reggel lefeküdt, hisz csak annyi idő alatt, míg ébren volt, sikerült két garantáltan halálos balhét összehoznia magának. Mert ha megvív Tassonnal, és valami ilyesmit ígért Raomernek, akkor neki vége. Másrészt, ha megpróbálja kilopni Esmaelt az égiek szolgálóinak kezei közül, az is gyors és csúf halállal kecsegtet. Ostobaság volt csak rágondolni is! Hm, ostobaság vagy őrültség?
Gondolatait a visszatérő suhanc zavarta meg, aki egy jókora ezüsttálcát egyensúlyozva lépett be a terembe, majd letette azt Argos elé. A tálcán kenyér és sonka volt, meg egy kancsó bor.
– Óhajt még valamit, Argos uram? – kérdezte a siheder dacosan, felvetett fejjel.
– Nem, köszönöm, elmehetsz – válaszolta Argos, majd még utána szólt – És bocsáss meg, ha megbántottalak volna, de mostanában kissé ingerlékenyebb vagyok a szokottnál!
A gyerek szemei elkerekedtek a csodálkozástól, ám Argos nem vesztegelt rá több időt, nekilátott reggelijének. Mire befejezte az étkezést, lebontották a feje fölül a sátrat.
A pirkadat első fényeiben láthatta, hogy lassan az egész tábor útra kész, megrakott szekerek álltak mindenfelé. A hajtóvadászat véget ért, a Szent Lovagok hazafelé vették az irányt.
Pár óra múlva Argos is egy ló nyergében lötyögött, a sereg hosszúra nyúlt kígyójának közepe táján. Mellette Raomer lovagolt. Északnak tartottak, le a Monshen lábáig, ahol majd rátérnek a kövezett útra, Raddan felé. Egy héten belül megérkezhetnek, még ha esősre is fordul az idő, ami ebben az évszakban nem lenne szokatlan, és a rendházban megtartják a pert, a Tanításokban leírt szabályok szerint.
Délben hosszú pihenőt tartottak. Argos türelmesen megvárta, amíg Raomert elnyomta az álom, és lelépett. Egyenesen az égiek szolgálóinak szekerei felé ment, amelyek a sor elején helyezkedtek el. Gyorsan kiszúrta azt a ponyvás kocsit, melyen Esmaelt őrizték, csak úgy nyüzsögtek körülötte a páncélos lovagok, meg a sok egyházfi.
Nem is próbálta megközelíteni, tisztában volt vele, hogy úgysem engedik oda, és minek élesztgetné fölöslegesen Romaneros szentéletű amúgy is igen heveny gyanúját? Inkább egy ispotályos szekeret keresett, lehetőleg olyat, amelyen az égiek szolgálólányai utaztak. Ilyet is lelt hamar. Futólag megvizsgálta a vállsebét, sajnos szépen gyógyult, de jobb híján kénytelen volt megelégedni vele.
Hát odament a szekérhez, és türelmesen várt, amíg a két ispotályos nő felfigyelt rá. Mosolyogva köszöntötte őket.
– Khazai Argos vagyok – folytatta. – Lenne egy kisebb sérülésem, egyáltalán nem komoly, de gondoltam, jobb ha egy hozzáértő is vet rá néhány pillantást. Kérem, ha nincs egyéb feladatuk, szánnának rám egy kis időt? – kérdezte túlzott udvariassággal.
– Ez a feladatunk – válaszolta hidegen az idősebbik, szigorú arcú, negyvenes nő. – Mutassa!
Argos levette az ingét, megfeszítve mellkasának kidolgozott izmait. A fiatalabbra koncentrált, aki kedves mosolyú, szép arcú teremtés volt, és ezen felül megfelelően tapasztalatlan lánykának nézett ki. Határozottan ő volt az egyszerűbb eset, és most kivételesen a siker számított, nem a kihívás.
– Tényleg nem veszélyes. De átköthetjük – vont vállat az idősebbik.
– Köszönöm – válaszolta Argos a kisebbik szemébe nézve. Nem kerülte el a figyelmét az másik nő szája szélén megjelenő megvető mosoly, de ez számított a legkevesebbet!
Aztán hagyta hogy leültessék, és átmossák a sebet.
– Ez nem is volt veszélyes helyzet, alig hárman voltak, bár lesből támadtak rám. De amikor ezt szereztem – mutatott a nyaka mentén húzódó forradásra –, akkor sokkal nagyobb volt a baj. Fenn a Monshenen történt... – kezdett bele, és folyamatosan, alig figyelve mesélt, amíg kész nem lett a karján a kötés. Utána megmozgatta a vállát, és örömmel tapasztalta, hogy már egyáltalán nem fáj.
Felállt, lassú mozdulatokkal felöltötte ingét, majd rövid köszönetnyilvánítás után áttért jövetelének igazi céljára.
– Nem lehet kellemes itt utazni a somani közvetlen közelében! – kezdte könnyed, társalgó hangnemben.
– Maga mondja, hisz napokon át kettesben volt vele! – kérdezett vissza a fiatalabb. Az idősebb ekkorra, hála az égieknek, megunta a szitut, és más teendők után nézett. Argos kettesben maradt kiszemelt áldozatával.
– Rólam valamiért elhitte, hogy nem akarom bántani – mosolygott kedvesen a leányzóra, felvillantva harminckét hófehér fogát.
– Tényleg hallottam, hogy Khazai Argos sokakat becsapott már, de nem hittem volna, hogy egy átkozott somani eszén is túljárhat valaki.
– Nem volt nehéz – szerénykedett Argos. – De itt most más a helyzet, hisz itt tudja, hogy ellenségek között van.
– Nem tehet semmit, folyamatosan imádkoznak a teste felett! – tért rá végre a lényegre a lány.
– És gondolom, mindenféle altató főzetet is itatnak vele... – hagyta befejezetlenül a mondatot hősünk.
– Dehogy, az semmit sem használ egy mágus ellen!
– Tényleg? – csodálkozott Argos nagyra nyílt szemekkel.
– Igen. Tudniillik nincs olyan szer, ami teljesen béklyóba verné az elmét – fitogtatta tudását a kislány. – Sőt, a legtöbb kábító hatású tea hallucinációkat idéz elő. Ez azt jelenti, hogy az áldozat képeket lát, hangokat hall, ha esetleg tompábban is, mint egy közönséges álomban. És cselekedni is akar ebben a képzelt környezetben. Ha pedig igazán akar valamit, akkor van lehetősége használni bűnös tudását. Ilyenkor még veszélyesebb is lehet, mint ébren, mert még a tudata sem felügyeli az égiektől lopott hatalmat.
– Ki hitte volna! – álmélkodott Argos, és egy templom égő kövei jelentek meg a lelki szemei előtt. – Akkor hogy lehet őket ártalmatlanná tenni?
– Csak az égiek támogatását kérve. Más nem foghat vissza egy mágust, mint az igaz hit.
Ez nem is hangzik olyan rosszul, gondolta Argos. Most, hogy lélekben már Esmael mellett állt, határozottan örült neki, hogy az mégiscsak egy lényegében megfékezhetetlen erejű mágus. És mivel már mindent tudott, amit ebből a kislányból kiszedhetett, úgy döntött, hogy lassan akár távozhatna is.
– Megkérdezhetném a becses nevedet?
– Saoménak hívnak.
– Köszönöm, Saome, amit értem tettél. Most sajnos mennem kell. Esetleg később még találkozhatunk – hajolt meg mélyen a lány előtt.
– Az égiek legyenek veled!
– Veled is – intett kurtán, és utána gyorsan elhúzott, mert már pár pillanatja észrevette Raomer magas alakját, ahogy fejét forgatva közeledett az úton.
– Raomer uram! Engem keres? – szólította meg, amikor biztonságos távol jutott az ispotályos szekértől.
– Igen! – rezzent össze a lovag. – Miért hagytál ott?
– Csak a karomon lévő vágást kötöztettem be, nem hittem volna, hogy ehhez engedélyt kell kérnem! – sértődött meg Argos.
– Többet el ne mozdulj mellőlem! Egy pillanatra se! Romaneros szentéletű rám bízta az életedet, nem szeretnék neki csalódást okozni azzal, hogy neked bajod esik!
– Én sem – mondta Argos őszintén, és némán bandukolt vissza a lovag mellett a cókmókjaikhoz.

* * *

Napnyugtára érték be az előőrsöt, az új tábor már állt. Ez nem volt annyira fényes, mint az előző, hisz csak éjszakára volt hivatott otthont nyújtani a fáradt seregnek.
Argosék gyorsan meglelték a számukra felállított sátrakat, és lepihentek. Raomer rövid ideig négyszemközt tárgyalt az egyik csatlósával, aztán magához intette hősünket.
– Fiam, megvan a felszerelés, amit kértél. Holnap megvívhatsz a nemesvérű Tassonnal. Ne köszönj semmit, szívesen segítettem.
Argos picit megszédült.
– Jó, igazán remek. Akkor holnap beszélek vele.
– Még ma. Jobb ezt minél hamarabb letudni.
– Persze – törődött bele Argos.
– Elkísérlek, hogy később bizonyságot tehessek, hogy becsületes párbaj volt – bíztatta Raomer.
– Köszönöm – nyögte ki Argos.
Együtt vágtak át a táboron, az amani lovag sátra magányosan, távol a többiekétől állt. Argos azt is észrevette, hogy a Canseli Rendházból való lovagok is különhúzódtak a többséget képező Raddaniaktól.
Amikor közel értek, Tasson felállt, és eléjük ment pár lépést. A kardját sem felejtette el magával hozni.
– Mit akarsz itt, te Khazai kutya?
– Elégtételt venni jöttem. Gyávának neveztél, ezért kihívlak lovagi párbajra! – válaszolta Argos, jó hangosan, hogy a szomszédos sátrak lakói is hallják.
Ha már balhé, legyen nagy. Meg ki tudja, mire lehet jó még a nyilvánosság? Tasson arcán széles mosoly terült el.
– Végre! Holnap napfelkeltekor megfelel?
– Nem – mondta Argos, és érezte, hogy Raomer meglöki hátulról, de csakazért sem vett róla tudomást. – Nem. Szeretném megvárni, míg a somanit megégetik, hogy biztos lehessek benne, kipusztul mocskos fajtája a föld színéről!
Bocs, Esmael, nem jutott jobb az eszembe, kért elnézést magában a mágustól.
– Eh, ez üres kifogás! Megint el akarod kenni, mi, hogy kiállj velem férfi módra!
Még szép, hogy igen, gondolta Argos.
– Dehogy! – szegte fel a fejét sértődötten. – Azon a napon, amikor a somani hamvait a szélbe szórják, megvívhatunk. Esküszöm a nevemre!
– Mit számít az nálad! – tajtékzott Tasson, de ezt már Raomer is megelégelte.
– Még nem szegett meg lovagnak tett esküt Khazai Argos, így ajánlom, hogy higgy neki, különben magam is személyes sértésnek veszem bizalmatlanságodat!
Ez hatott, Tasson nem akart a tapasztalt Raomerrel is párbajozni.
– Jó – dörmögte. – De hallottátok mind – emelte fel ismét a hangját –, aznap, amikor a somanit megégetik, Khazai Argos ki fog állni ellenem! Esküt tett rá!
Ezzel nem törődve többet velük, visszament sátrához, és belefeledkezett vacsorájába. ők is elindultak visszafelé.
– Nem értem – kezdte Raomer kicsit távolabb –, miért húzod az időt. A somani sorsa már nem tartozik rád!
– Ha jól tudom, minden párbajozó joga, hogy elrendezze dolgait, mielőtt esetleg meghal. Nekem nincs családom, akikről gondoskodnom kéne, de attól még szeretnék azzal a tudattal kiállni, hogy nem hagyok magam mögött befejezetlen ügyeket.
– Ismerem én is a párbajozók jogait, jobban, mint te, és azt is tudom, hogy nem illik vele visszaélni!
– Ez nem visszaélés. Tassonnak legyen mindegy, hogy várnia kell még egy hetet, hisz évek óta vár már erre az alkalomra – mondta Argos, és közben azon töprengett, hogy Romaneros szentéletű vajon azt is rábízta Raomerre, hogy szerény személyét kinyuvassza, vagy önszorgalomból ilyen lelkes az öreg lovag.

* * *

Az éjszaka hamar eljött, a tábor elcsendesedett, és a pislákoló tüzek égi tükreként felragyogtak a hideg fényű csillagok. A sátrak között langyos szél járt, halkan fésülgetve a napközbeni melegtől kókadt fák lombjait.
Argos most is, mint délután, jófiúsan kivárta, hogy Raomer elaludjon, aztán kimászott a sátorból, de mielőtt nekivághatott volna a bársonyfekete éjszakának szembetalálkozott egy kard pengéjével. Az a suhanc tartotta, akivel előző reggel már sikerült megismerkednie, ha futólag is.
– Ha még egy lépést tesz, meg kell önt ölnöm, Argos uram – mondta nagyon komoly képpel az ifjonc.
Argos visszafogta a nevetését, mert nem akarta megbántani szegény gyereket, és teljes komolysággal válaszolt maga is.
– Először is, ha valakinek át akarod vágni a torkát, akkor a fegyvered hegyét vidd egészen közel a nyakához, így – lépett közelebb, és ráfektette állát a kard hegyére.
– Mert ha ilyen távolról kalamolsz az arca előtt – lépett vissza az előbbi helyzetbe –, akkor, ha az illető gyors... úgy értem tényleg gyors, megtörténhet, hogy mire te megteszed azt a hiányzó araszt, addig ő kitér előled, és kitöri a nyakadat. Így – prezentálta ezt is Argos egy villámgyors mozdulattal.
A suhanc elejtette a kardot, és ijedten pislogott, torkával Argos kezei között. Az várt egy kicsit, aztán elengedte.
– Persze lehet – folytatta, miközben a másik levegő után kapkodott –, hogy sikerül megkarcolnod véletlenül, de hidd el, semmit sem érsz vele, ha az illető két hét múlva elpatkol seblázban. Na, szedd fel szépen a kardodat, és térjünk vissza az előbbi kijelentésedre – fejezte be a karitatív népművelői tevékenységet hősünk. – Miért is szeretnél megölni?
– Raomer úr parancsolta, hogy ne tévesszem önt szem elől az éjszaka folyamán – nyögte ki az ifjú.
– Hm, ennek egy kissé drasztikus értelmezése az, hogy megölsz, bár kétségkívül hatásos. De szerintem Raomer inkább arra gondolt, amikor azt mondta, hogy ne tévessz szem elől, hogy ne tévessz szem elől. Azaz légy a nyomomban, figyeld minden lépésemet, ne hagyj magamra egy pillanatra sem. Na, gyere – indult neki az éjszakának.
A suhanc rövid tétovázás után követte. Messze kerülve a még égő tábortüzeket, és a körülöttük vigadozó katonákat, határozottan haladtak keresztül a táboron.
– Hogy hívnak? – kérdezte Argos egy kicsit később, szégyellve már, hogy olyan csúnyán visszaélt az imént a gyerek gyakorlatlanságával.
– Carisnek. A Vjana házból való vagyok.
– Akkor mi ismerjük már egymást. Jártam egyszer a raan masani palotátokban, bár elég régen. Nem hiszem, hogy emlékszel rám.
– De emlékszem. Egy este nagy kiabálásra ébredtem, és ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy az apám a szemközti balkonon egy idegennel vív. Aztán berohant a dajkám, és becibált az ablakból, hogy ez nem gyereknek való látvány. A konyhai cselédektől tudtam meg másnap, hogy maga volt az az ismeretlen. Apám azóta is szidja önt, ha szóba kerül az eset.
Argos elmosolyodott, de óvatosan, nehogy az ifjonc észrevegye. Régi, raan masani szép idők!
– És most elégtételt kívánsz venni? – kérdezte, felvéve a helyiek életritmusát, de cseppet sem idegeskedve.
– Ha majd úgy tudom forgatni a kardot, mint Argos uram, akkor talán – válaszolta az ifjonc kimérten.
Van jövője a gyereknek, gondolta hősünk kellemesen csalódva, de nem mondta ki hangosan, mert nem akarta megbántani. Közben elérték a canseliek sátrait. Itt is lobogott még egy tűz, néhány fiatalabb lovag és csatlós ülte körül, kártyáztak és ittak. Argos odalépett közéjük.
– Beszállhatok? – kérdezte.
Ugyan már évek óta nem járt a Monshen északi oldalán, így haragosai nem nagyon voltak közöttük, de hírét ismerték mind. Egy pillanatra megfagyott a levegő, majd az egyik, kicsit már mámoros lovag elnevette magát.
– Khazai Argosról azt mesélik, ügyesebben csal a kártyában, mint ahogy a macska egeret fog!
– Ugyan! – legyintett hősünk, majd leült közéjük, elvette a paklit, és megkeverte. – Ha valaki esetleg úgy látná, hogy csalok, akkor szóljon, egy aranydukátot adok neki! Mert én becsületesen játszom, bizony! – kedélyeskedett tovább, leosztva négy lapot annak a lovagnak, aki az imént szólt, majd magának is.
Az óvatosan megnézte, és széles vigyor terült szét az arcán.
– Ne örülj korán! – figyelmeztette Argos. – Jobb lapom van, mint a te négy vacak helytartód! – ezzel felfordította a lapjait, négy királyt.
Az emberek felszisszentek, aztán hitetlenkedve összenevettek.
– Na, ezek után várhatod – mondta a lovag –, hogy valaki leálljon veled játszani!
– Úgy sincs egy rezem se, amit feltehetnék!
– Akkor miből ajánlottad azt az egy dukátot az imént?
– Önbizalomból – felelte Argos egyszerűen, és meghúzta a hozzá legközelebbi borosflaskát. Megint körberöhögték, kezdte magát jó érezni.
– Akkor miért jöttél ide, ha nem játszani? – kérdezte valaki.
– Mert untam a raddaniak nagy pofáját hallgatni egész este – válaszolta.
– Tán csak egy normális van közöttük, az én Caris haverom. Na, ne állj már ott olyan szerencsétlenül! – szólította meg a még mindig tanácstalanul, a tűz fénykörének szélén tébláboló ifjút. – Ülj le közénk nyugodtan, megmondtam, hogy nem fognak bántani!
Többen nevetve helyeseltek, és biztosították, hogy bár rühellik a raddani kutyákat, de vele kivételt tesznek. Caris bátortalanul leült Argos mellé, aki a kezébe nyomta a félig kiürült palackot, hogy ellegyen valamivel.
– Meg sajnállak is titeket – folytatta a nép puhítását.
– Aztán minek? – kapta fel a vizet egy erősen alkoholos befolyás alatt álló csatlós. – Kemény legények vagyunk mi, nem kell minket sajnálni!
– Persze, kemény legények vagytok, végigharcoltátok az Incenen a nyarat, feldúltátok a somanik utolsó rendházát. És? Az emberek nem erre fognak emlékezni, hisz ez titkos hadművelet volt, hanem arra, hogy Raddanban égették meg az utolsó somani mágust – mutatott rá Argos, levadászva egy újabb teli palackot.
Többen bólogattak.
A franc bele! Raddan közelebb van, így övék a dicsőség – morogta valaki hátul.
– Á, ne dőlj be a raddaniak dumájának – mondta valaki más –, a somaninak esélye sincs megszökni, nyugodtan elvihetnénk Canselig.
Argos némán bólogatott, és letette maga mellé az üres üveget. Tapasztalatai alapján tudta, hogy a dolog egy idő után már magától működik, és csendben, néha-néha közbeszólva, hallgatta végig, ahogy a társaság jól felheccelte magát. Kedves témájuk lehetett a szomszéd rendház ócsárlása.
Már ott tartottak, hogy mennek, és majd jól megmutatják a raddani mocskoknak, hogy kivel szórakozzanak, de aztán végül győzött a bor, és elszántságuk alább adott. A társaság kisebb csoportokra bomlott, néhányan csak ittak, mások énekelni próbáltak, megint mások Argos anekdotáit hallgatták. Aztán ki-ki a saját tempójában kidőlt, és lassan elcsendesedtek. Hősünk elégedetten, bár kissé imbolyogva tápászkodott fel.
– Gyere, Caris! – emelte talpra a hortyogó suhancot, majd néhány nehezen követhető egyensúlyozó manőver után a sátruk felé vette az irányt. Hajnal felé járt már az idő.

* * *

Másnap nehezen ébredt, enyhe fejfájással, de a táborlakók többségénél hamarabb, és erre igazán büszke lehetett. Igyekezett gyorsan összeszedni magát, kimászott a sátrából, és vett egy mély levegőt. A lábainál Caris aludt, pont abban a pozícióban, ahogy este letette.
– Ébresztő! – pofozgatta meg az arcát.
– Jaaj! – nyögte a suhanc. – A fejem!
– Nem kellett volna tegnap annyit vedelni!
– Fele annyit sem ittam mint te... illetve Argos uram – morogta az ifjonc, és közben megpróbált feltápászkodni a földről.
Argos kicsit sóhajtott, majd csak felsegítette.
– Először is, ahhoz hogy velem versenybe szállhass, még sokat kell gyakorolnod. Másrészt jól emlékszel, tényleg ittunk pertut, többet is, de azért jobb lenne, ha Raomer előtt tartanánk a formaságokat.
– Az égiekre, hogy fogom ezt megmagyarázni neki! – támasztotta meg a halántékát Caris.
– Úgy, hogy azt mondod, hogy egész éjjel le sem hunytad a szemedet, végig engem őriztél. Meg fog dicsérni – bíztatta Argos.
– Ha elhiszi.
– Elhiszi, ha jó alaposan megmosakszol, elrágcsálsz egy keserűdiót, és megpróbálsz mosolyogni! – osztotta meg tapasztalatait a kezdővel.
– Rá sem bírok gondolni! – nyöszörögte Caris.
– Azért csak rajta! – állította pályára az ifjoncot Argos, majd maga is rendbeszedte külsejét.
Szerencséjük volt, Raomer elhitte a mesét. Legalább is Argos így tippelt, bár ő csak messziről figyelhette azt a beszélgetést, amelyben Caris előadta az éjszaka enyhén módosított történetét.
Aztán elindult a menet, és Argos egykedvűen unatkozhatott egész nap a lovag mellett. Ráadásul frissnek is kellett mutatkoznia, míg a mázlista Caris nyugodtan alhatott hátul, a kutya sem figyelte. Élt is a lehetőséggel, és néha vészesen ferde szögben ülte meg a lovat, de csak egyszer esett le, és akkor sem lett semmi komoly baja.
A déli pihenő kezdetén Argos megkérte Raomert, hogy mutassa meg neki a kölcsönpáncélt. Az öreg bólintott, és odavezette Argost az egyik szekerükhöz. A rakomány tetejére szíjazva, vízhatlan ponyvába burkolt ládában volt a cucc.
Lopta, kérte, esetleg talán vette, tűnődött Argos némán. Mindenesetre szép ötvösmunka volt, fénylő felületét gondos kezek véste virágmotívumok díszítették.
– Felpróbálhatom? – kérdezte Argos.
– Persze. Van itt hozzá minden. Kell segítség?
– Köszönöm nem – válaszolta Argos, ám utána majdnem egy teljes órába telt, míg felöltötte a páncélt. De nem sajnálta rá az időt, hogy felidézze a kapcsok, pántok, illeszkedések bonyolult rendjét, tudta, hogy ezen lényegében az élete múlik.
Amikor kész lett, körbesétálta a szekeret, próbálgatta a különböző mozdulatokat. Elővette a nehéz, két kézre kovácsolt pallost is, és végigcsinálta a főbb hárításokat és támadásokat, ahogy annak idején, Khazaban tanította neki Sharen. Beleizzadt. Néhány idősebb lovag mosolyogva figyelte ügyetlenkedését.
Könnyű nektek, ti már pelenkából is páncélozottat viseltetek, morgott magában Argos, és tovább küzdött öltözete ellen. Legalább elviszitek a hírt Tassonnak, hogy béna vagyok! És ez igazán semmit sem árthat!
Majd mikor úgy érezte, hogy elegendő közfeltűnést keltett, visszavette megszokott ruháját.
– Nos, elégedett vagy vele? – kérdezte Raomer délután, amikor ismét egymás mellett lovagoltak.
– Igen. Pont az én méretem. Honnan szerezte Raomer uram?
– Kapcsolatok kérdése – nagyzolt a lovag. – Kívánsz még valamit?
– Aha. Ne figyeltessen azzal a kölykökkel. Utálom, ha valaki lesi az álmomat!
– Miért, mit árthat? – mosolyodott el Raomer. – Úgy gondoltam, hogy jó gyakorlat lesz neki a te figyelésed. Hidd el, semmi jelentősége sincs a dolognak!
Argos meg volt bántva, hogy ennyire semmibe veszik. Majd pont ő fog bedőlni egy ilyen ócska mesének!
– Ha tényleg ez a helyzet, hát jó, nem bánom – mondta végül. – Maradhat, de ha túlzottan az idegeimre megy, le fogom csapni.
– Óvva intenélek. A Vjana ház fia, és azok már így sem kedvelnek téged, ha jól tudom. Ha megint szégyent hozol rájuk azzal, hogy megvered Carist, akkor lehet, hogy bosszút állnak – intette a lovag jóakaratúlag.
Szeretnéd, mi, gondolta Argos és morgott még valamit a foga között, de nem válaszolt.
A por egykedvűen szálldosott körülöttük, igazi nyár végi forróság telepedett a tájra. A csapat lassabban haladt a tervezettnél, késő este volt, mire elérték a következő táborhelyet. Ott a menet feloszlott, mindenki a sátra felé vette az irányt, amit a gondos elővédek már régen felállítottak.
Argos megvárta, míg elül a nyüzsgés, és kisétált a szabadba. Félszemmel figyelte, hogy egy vékony árny követi. Felfelé haladt, biccentett az őrnek, aki miután felismerte utat adott neki. Kicsit meggyorsította lépteit, a sziklás hegyoldalban növő, csenevész fák suttogva borultak fölé, elfedve a csillagok fényét. Amikor már elég messze ért az őrtüzek fénypöttyeivel ékes tábortól, letelepedett egy még mindig meleg sziklára.
Caris hamarosan utolérte, és mellé mászott.
– Ugye, hogy elhitte. Ügyes gyerek vagy te – kezdte Argos.
– Elhitte. Azt is mondta, hogy most már nem kell figyeljelek. Aztán az este megint odajött, mondta ő is, hogy ügyes vagyok, és adott három ezüstpénzt, hogy mégis maradjak a nyomodban továbbra is.
– Mutasd csak a pénzt! – kérte Argos.
Caris előszedte az érméket, az amúgy üres erszényéből. Argos magyarázat nélkül eltette az egyiket.
– Hé, ezt miért vetted el! – méltatlankodott Caris.
– Mert én kerestem neked mindhármat. Délután rávettem Raomert, hogy továbbra is veled figyeltessen.
– Miért? Hogyan? És add vissza!
– Azért, mert téged már ismerlek, ügyesen, és nem adom. Továbbá, mivel a te családod gazdag, az enyém meg nem, és most különösen le vagyok égve, nekem nagyobb szükségem van a pénzre, mint neked – ezzel elvett még egy érmét.
Caris gyorsan tanult, eltette a megmaradt egyszem ezüstöt.
– És ma este mit csináluk? Megint inni kell?
– Kell? – visszhangozta Argos. – Ebben az életben semmit sem kell! Vannak olyan dolgok, amiket hasznos, hasznosabb és még hasznosabb megcsinálni, de semmit sem kell – filozofálgatott, majd felállt a szikláról, és elindult lefelé a domboldalon. Caris kis habozás után követte. Egy ideig csend telepedett közéjük, majd Argos megint megszólalt.
– Nyugi, ma nem inni megyünk. Hölgytársaságban fogjuk tölteni az estét.
– Mi? Úgy érted, hogy... izé, na... – esett kétségbe Caris.
– Miért, hogy másként lehetne ezt érteni? – kérdezett vissza Argos tágra nyílt, értetlenkedő szemekkel. A suhanc erre csak elvörösödött, de nem válaszolt.
Nagy ívben megkerülték a tábort, végig a hegyoldalban maradva. Alattuk csak a tábortüzek pislogtak, sehol sem látszott semmi más mozgás. Hamarosan az egyházi szekerek felett jártak, tisztán ki lehetett venni a sátrat, ahol Esmaelt őrizték, szoros, dupla gyűrűben fáklyás őrök állt körülötte. Ezen kívül viszont itt is minden kihaltnak tetszett, és leszámítva a néhány őrszemet, biztonságos volt a terep. Argos csak ritkán állt meg egy-egy pillanatra fülelni, és rutinosan kerülte ki a posztoló katonákat.
– Csak nem az égiek egyik szolgálólányát keressük fel? – döbbent meg Caris.
– Miért, vannak más nők is velünk? – fordult vissza egy pillanatra értetlenkedve hősünk. – Ha jól ismerem a ti álszent szabályaitokat, tilos asszonyt vinni a hadbavonuló sereggel. Így nem csoda, ha esténként nagy a nyüzsgés az ájtatos lelkű leányok körül.
– Ez nagyon illetlenül hangzott.
– Lehet, de attól még igaz – vont vállat Argos, aztán ment tovább.
Zajtalanul haladtak, majd egy bozótosabb rész szélén, ahonnan jó rálátás nyílt a táborra, hősünk lehasalt, majd kicsit előrébb mászott. Caris buzgón követte a példáját. Rövid szemlélődés után Argos felfedezte azt az ispotályos szekeret, ahol ellátták a sebét.
– Figyelj – suttogta –, abban a kocsiban két nő utazik. A fiatalabb lehet a tied, Saoménak hívják, egész jó bőr. Én megelégszem az öregebbel is.
– De... – vetette volna közbe Caris, ám Argos folytatta.
– Egyszerűen odamégy, bekopogsz, bemutatkozol. Megelőlegezel magadnak egy lovagi címet. Megmondod, hogy egy elbitangolt öszvért kerestetek, de társad kificamította a bokáját, és sürgős segítség kellene, mert mozdulni sem tud. Ragaszkodsz hozzá, hogy csak az egyik menjen. Mert... mert mondjuk senki sem tud az elveszett állatról, és nem akarsz nagy felhajtást, hisz holnapra úgyis megleled. Ha peched van, az öregebb akar majd túrázni, de valószínűbb, hogy nem lelkesedik az esti hegymászásért, és akkor Saome fog veled menni. Aztán kézen fogod a kiscsajt, és felviszed egy elhagyatottabb helyre. Ennyi.
– Te azt akarod, hogy én... – bicsaklott el Caris hangja.
– Én nem akarok semmit. Ha már fenn vagytok, azt csinálsz, illetve nem csinálsz, amit akarsz. De ha a lány egy órán belül visszajön, és elrontja az én szórakozásomat, akkor kitekerem a nyakadat! Na, mozgás, légy férfi! – lökte előre Carist. Az esetlenül feltápászkodott, majd odament a mutatott szekérhez, kétségbeesetten visszanézett, végül nagy levegőt vett, és kopogott a kocsi oldalán.
Bent világosság gyúlt, és hamarosan megjelent egy kócos női fej. Argos jót mulatott, ahogy a zavart ifjú megpróbálta beadni a mesét. Nagyon átlátszó volt, mert amennyire ki lehetett venni a gyertya halovány fényében, állandóan elpirult, de végül Saome elment vele. Ennyit az égiek szolgálóleányainak erkölcseiről, gondolta Argos, és maga is nekivágott.
Mint előbb Caris, ő is kopogott a szekér oldalán, de nem várt a válaszra, hanem azonnal belépett a ponyva mögé.
– Az égiek... – szólalt meg egy méltatlankodó hang, de Argos befogta a nő száját.
– Ó, könyörgök, ne vesd a szememre, hogy itt vagyok, amióta csak találkoztunk, nincs olyan perc, melyben nem rólad álmodoznék! – suttogta, majd óvatosan elengedte az asszonyt.
– Mit képzel, hogy merészelt idejönni! – válaszolta az, de koránt sem olyan határozott hangon, mint ami elvárható lett volna az égiek egy szolgálólányától, akire éjnek évadján rátör egy férfi.
– Bocsáss meg, hogy felkerestelek, de nem tudtam felejteni csillagként fénylő tekinteted, rózsásan mosolygó ajkad, hangod dallamát! Találkozásunk minden kis részlete elevenen ég a szívemben – suttogta Argos, végtelenül őszintén csillogó szemekkel, majd rövid mérlegelés után még féltérdre is ereszkedett, bár félt, hogy ez esetleg egy kicsit már túl színpadiasan fog hatni.
Ám a nő láthatóan nem tartotta nevetségesnek, vagy legalábbis nem tette ezt szóvá.
– Nekem úgy tűnt, inkább a kis Saome kötötte le a figyelmedet! – mosolyodott el megvetően.
– Ugyan, ki figyelne egy kislányra, ha megcsodálhat egy érett asszonyt! – tiltakozott Argos széttárt kezekkel, és úgy érezte, innen már könnyen fognak menni a dolgok.
Lényegében nem tévedett, nemsokára megkapta azt, amire vágyott.

* * *

Egy bő óra múlva, arcán elégedett vigyorral hagyta el a terepet, hóna alatt egy kisebb csomag lapult. Visszament a fák közé, ahol elvált Caristól, de még sok idő telt el, míg megjelent a suhanc.
Kézen fogva jött lefele Saoméval, és Argosnak még hosszú búcsúzkodásukat is ki kellett várnia. Amikor végre egyedül maradtak, megköszörülte a torkát. Caris ijedtében nagyot ugrott, de megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor felismerte Argost. Elindultak visszafelé.
– Nem sietted el – jegyezte meg rosszmájúan, már menet közben Argos.
– Hát, elég messze mentünk, hogy biztosan ne zavarjanak meg – mentegetődzött Caris.
– Örömmel hallom, hogy nem vagy olyan hebehurgya, mint a legtöbb korodbeli ifjú, aki már az első bokorban leteperte volna szegény lányt.
Carisnek a torkán akadt valami, így nem válaszolhatott, csak krákogott egy sort.
– Mi van abban a csomagban? – terelte másra szót, amikor végre megszólalt.
– Néhány apróság. A másik nőtől kaptam.
– Tshaman. Tshamannak hívják. Saome mondta.
– Aha, köszönöm. Jó tudni – válaszolta hősünk kifejezéstelen hangon.
Nem sokára a sátrukhoz értek. Kettő, számolta az átvirrasztott éjszakákat Argos.

* * *

A másnap reggel is fülledt melegséggel köszöntött rájuk, az állatok nyugtalankodtak, és az emberek is ingerlékenyebbek voltak a szokottnál. De az indulás után nem sokkal a nyakukba szakadt az égiek áldása.
Az ég elborult, hatalmas villámok cikáztak, és csak úgy dőlt víz a sötét fellegekből. Az út pillanatok alatt felázott, a szekerek néhol tengelyig süllyedtek a friss sárban. Valahol elöl egy ló megriadt, és árokba borította a kocsit, ami elé be volt fogva, ezzel szinte teljesen megakasztva a menetet. Az emberek káromkodva küzdöttek a szél által életre keltett ponyvákkal, hogy ne ázzon el minden.
Kapucni, ka-puc-ni, memorizálgatta Argos, miközben megpróbálta olyan magasra hajtani a gallérját, amilyen magasra csak lehetett. Nem igaz, hogy ilyen egyszerű dologra nem tud odafigyelni! Hogy nem képes soha egy csuklyás köpenyt kifogni! Ó, ti égiek, miért pont ezt tagadjátok meg tőlem! Gátlástalanul szitkozódott egy kicsit, az ítéletidőt leszámítva is elég elgyötörtnek érezte magát.
Az előtte haladó kocsi véglegesen megakadt.
– Gyerünk, emberek, toljuk meg! – vezényelt valaki.
Még csak az kéne, borzadt el Argos, így is csupa víz vagyok, ne kívánja senki, hogy össze is sározzam magamat!
Aztán a nagy kavarodásban sikeresen elvesztette Raomer csapatát. Ennek nagyon megörült, és amikor kicsit később megenyhült a vihar, akkor még fütyörészni is kedve támadt. Tetőtől talpig át volt ázva, de kit zavarnak ilyen apróságok? Tovább fürdette az arcát a még mindig szemerkélő esőben. Légy üdvözölve rég látott északi ősz!
Mivel az utat a lezúduló víz hömpölygő folyóvá változtatta, mindenki megpróbálta szekerét partosabb részekre vontatni. Argos is az út mentén haladt, óvatosan, lassú lépésben, nehogy megcsússzon a lova. Mellette az egyik kocsit éppen felfele húzták, de nagyon úgy nézett ki, hogy hiába, magával viszi az áradat. Argos alig ismerte fel az egyik lent küzdő, csupasár figurában Jasmelt, azt a canseli lovagot, akinek négy helytartót osztott poénból. Az is észrevette őt.
– Gyere Argos, segíts!
A szólított nagyot sóhajtva leszállt a lováról, majd belegázolt a sáros, mocskos áradatba. Együttesen feszültek neki a szekér hátuljának, térdig vízben állva. Elöl egy tajtékos lovat próbált a kocsis rávenni az együttműködésre. Nagy nehezen kimozdították a szekeret a holtpontról, majd az nem sokára megugrott, és kikerült a veszélyes zónából. A két férfi pofára esett a sárban.
– Az égiek hetvenhét szent nevére! – káromkodott Argos, rothadt avart és sarat köpködve.
– Hogy te hogyan nézel ki! – nevette el magát Jasmel megkönnyebbülten.
– Te beszélsz! – morogta az érintett, és feltápászkodtak.
De amikor végignézett társán, Argosból is kitört a jókedv. A fiatal lovagot tetőtől talpig vastagon borította a mocsok.
– Köszönöm, Argos, jó cimbora vagy! – nevetett azért, sáros arcából messze villantak fehér fogai.
– Á, semmi az egész – legyintett hősünk.
Egy kicsit pihegtek, aztán Argos szólalt meg megint.
– Figyelj, nem tudnál kölcsönözni nekem egy kardot?
– Miért, Raomer úr megszerezte neked szegény megboldogult Tamin teljes felszerelését, a kardját is!
Aha, tehát valami Tamin nevű gyerek páncélját kaptam meg, gondolta Argos, bár ez igazából lényegtelen volt.
– Csak az kétkezes, szélespengéjű. És én ahhoz nem igazán értek, jobb kedvelnék valami könnyebb fegyvert.
– Városi ficsúr! – vetette oda megvetően Jasmel, de azért vigyorgott rendületlenül. – Azzal nem győzhetsz lovagi viadalban, különösen nem Tasson ellen.
– Tudom, ellene majd azzal a vacak pallossal megyek, de egyéb esetekben inkább egy rendes kardnak örülnék.
– Milyen egyéb esetekben? Kivel akarsz te itt harcolni? – meresztett rá nagy szemeket a fiatal lovag.
– Á, csak tudod megtetszett egy lány, akinek a szeretője rossz szemmel nézi, hogy meg is fogom szerezni – hamukázott hősünk.
– Lány? Miféle?
Argos csak a szemével intett előre, az egyházi kocsik irányába. Jasmel elmosolyodott.
– Aha, értem. És mivel közülünk senki sem kószál arra felé, felszarvazott szerető csak raddani lehet – mondta, és Argos őszintén örült, hogy nem kellett rávezetnie erre a felfedezésre. – Szívesen kölcsönzök neked fegyvert. Este elég lesz? De kibontom a csomagokat most is, ha sürgős, csak nem igazán szeretném, ha elázna a holmim, ha nem muszáj.
– Ráér – legyintett Argos elégedetten, aztán még váltottak pár szót, mielőtt hősünk elsodródott volna a canseli lovag mellől.
Az eső tovább szemerkélt, de kisütött a nap is, és hamarosan jóval melegebb lett. Az áradat is lefolyt, a menet lassan visszarendeződött. Argos tovább kószált, de nem sokára meglelte Raomer, így kénytelen volt újból csatlakozni hozzá. És leszállt az utazás harmadik éjszakája.
Argos amint lehetett, visszavonult a sátrába. Alaposan megtörölközött, és háborítatlanul élvezte a száraz ruha és takaró nyújtotta kényelmet. Nem sokáig, hamarosan Caris mászott be hozzá, aki még mindig csurom víz volt.
– Ma este mit csinálunk? – lelkesedett.
– Alszunk – válaszolta Argos megfáradt hangon. – És tarts tőlem tisztes távolságot, amíg nem száradsz meg!
– Alszunk? – sóhajtott csalódottan a suhanc.
– Könnyen beszélsz, te ma is pihentél, amikor épp nem figyelt rád az öreg. Na, nagyon akarsz valamit csinálni?
– Igen!
– Jó, akkor menj el Jasmelhez, és hozd el tőle a kardomat. De ne vegye észre senki, hogy mit hurcolászol, igazán nem hiányzik nekem a feltűnés. Legjobb lesz, ha nem is hozzám hozod, hanem a saját cuccaid közé rejted. Ha észreveszik is, nem lesz gyanús, hogy van egy tartalék pengéd. Van nálad egy Tanítások?
– Nincs – hökkent meg Caris.
– Akkor szerezz egyet.
– Hogyan?
– Hogyan, hogyan! Keress egy megvesztegethető szolgát, adj neki egy ezüstöt, és kölcsönözd el tőle az ura könyvét. Az égiek hetvenhét szent nevére is megesküdhetsz, hogy pár napon belül visszaviszed.
– Nincs pénzem.
– Tegnap még volt.
– De... de azt odaadtam Saoménak.
– Még egy ilyen amatőrt! Nesze – vette elő saját erszényét Argos –, itt van egy ezüst a Tanításokra, még egy, amiből vegyél egy üveg jó bort Jasmelnek, és még egy apróban, előre nem látható kiadásokra – ezzel leszámolt a megdöbbent ifjú kezébe két ezüst- és tizenkét rézpénzt.
– Tegnap még panaszkodtál, hogy le vagy égve!
– Az tegnap volt. Most pedig hagyj aludni, holnap is nehéz napunk lesz! – intette mogorván a suhancot, de mielőtt az kiléphetett volna a sátorból, még összevont szemöldökkel utána szólt:
– Caris!
– Igen?
– És jól jegyezd meg, hogy nőnek nem szabad pénzt adni! Soha! Halmozd el ajándékokkal, hívd meg pazar ebédekre, fizesd ki titkon a tartozásait, de soha, soha ne adj neki pénzt, mert azzal véglegesen sárba tiprod a tisztességét! Érted?
– Értem. És nőtől pénzt elfogadni szabad? – kérdezett vissza megvetéssel a hangjában az ifjú.
– Az csak a te tisztességeden múlik. Jóéjt – rázta le Argos, majd lehunyta a szemét, és szinte azonnal elaludt.

* * *

Másnap elérték a kövezett utat, mely Namradból vezetett észak felé, át a Monshen legkönnyebben járható hágóján. Innentől sokkal gyorsabban haladtak, és az idő is szép volt, így már kora délután megérkeztek a hegyek lábánál elterülő Sonon városába. A falak mellett vertek tábort, és szigorú őrséget állítottak, mely elzavarta a kíváncsiskodó népeket.
Megérkezésük után nem sokkal küldönc jött Raomerért, és a lovagok vezetőinek a tanácsába szólította. Miután Argos így ismét felügyelet nélkül maradt, szabadon kószálhatott a táborban, Carisszal beszélgetve. A suhanc élvezte nagyon, hogy a hátuk mögött összesúgva mutogatnak utánuk az emberek, felhívva egymás figyelmét Argos hírhedt személyére.
Amikor leszállt az est, nagy mulatság vette kezdetét, mert a városka lakói, – némi ösztökélésre – felajánlottak néhány marhát és pár hordó bort a győztesen visszatérő seregnek. Hamarosan mindenki a tüzek körül tolongott, hogy néhány darab potya húst kapjon, és a bor is rendesen fogyott.
Argos a kavalkád közepe táján ült, egy jókora szelet sülttel a kezében, és pikáns történetekkel szórakoztatta úgy negyven fős hallgatóságát. Néha lopva a vezéri sátor felé pillantott, ahol még most sem fejeződött be a tanácskozás. Úgy számolta, ma még nem lesz emberhalál, de nem akarta, hogy esetleg készületlenül érjék az események, ha mégis történne valami lényeges.
Jóval éjfél után látta, hogy a Canseli Rendházba tartozó lovagok vezetője kiviharzik a főnöki sátorból, de senki sem követte, és a mulatozók sem figyeltek fel az apró intermezzóra.
Argos elégedetten bólintott. Haladnak szépen a dolgok, csak túléljem őket, gondolta, és mivel nagyon unszolták, elmesélte az annak idején nagy port felvert esetét Iona hercegnővel.

* * *

Másnap kiderült, hogy nem mennek tovább, mert valamin összekaptak a sereg vezérei. A canseliek, akik tegnap még együtt mulatoztak a raddaniakkal, most gyanakvással szemlélték őket, és tapintható volt a közöttük szikrázó rosszindulat.
Hova tűntek a régi erkölcsök, és a bizalom, merengett Argos reggeli közben. Intrikához szokott korunkban mily könnyen egymás ellen fordulnak az emberek!
Mikor befejezte az étkezést, Raomer még mindig nem volt sehol, és Carist sem látta a közelben. Már éppen elindult volna, hogy megtudja, hol vannak, amikor igen viharos tempóban feltűnt a szekerek között a nemesvérű Tasson.
– Te kutya, ez a te műved, valld be! De hiába lassítod a menetet, előbb utóbb a somanit megégetik, és akkor ki kell állnod ellenem! – fenyegette meg mutatóujjával.
– Semmi közöm sincs hozzá, hogy azok a nagyképű canseliek maguknak követelik a mágus fejét! – hazudta szemrebbenés nélkül, mert bár tényleg nem sokat tett a viszály szítása érdekében, azért a semminél jóval többet. – És ne légy ideges, nem fogok megszökni előled! Egyébként is, a helyedben én örülnék, így legalább beérnek minket az amani társaid!
– Eh, mit érnék én azzal! Egyébként is, visszafordultak, amikor megkapták Romaneros szentéletű üzenetét, hogy a menekülő somanit elfogták.
Kár, gondolta Argos, aki úgy vélte, hogy három veszekedő rendház több, mint kettő.
– Miért nem veszik ki részüket a diadalból?
– Mert amíg itt ezek a pojácák a koncon vitáznak, addig az amaniak még mindig harcban állnak! – fecsegte Tasson, pillanatra előtérbe helyezve a lovagtársai iránti gyűlöletét Argos utálatának.
– Azt hittem, nincs már több somani rendház.
– Nincs is. Az égtagadó Gondal várát vívják.
No lám, gondolta Argos meglepetten, tehát a taplócska báró égtagadó hírébe keveredett! És bizony meglehet, hogy nem is ok nélkül, végül is, amilyen ostoba, még az is lehetséges, hogy tényleg ki akarta tanulni a mágusok mesterségét! A bolond! Mintha nem kínálna az élet ezer lehetőséget amúgy is! Bár ez megmagyarázná, hogy miért raboltatta el Esmaelt; akart egy somanit magának, hogy ellesse titkait! No, ebben az esetben nem kár az ostoba fejéért!
– Ha így áll a helyzet, akkor én gyorsan keresnék magamnak egy nagyerejű szövetségest! – vetette oda Tassonnak.
– Minek? Erős vagyok én magam is! Inkább te reszkess, több okod van rá!
– No, csak arra gondoltam, hogy ha itt, az égiek óvjanak tőle, elszabadulnának az indulatok, akkor lehet, hogy valakinek a nagy kavarodásban eszébe juthat, hogy könnyen végezhet most veled. És tudod hogy mennyire féltékenyek ezek a nyúlszívű északiak az Amani Rendházra! – bólogatott mindent tudóan Argos, majd abbahagyta a fecsegést, mert látta, hogy Tasson eltöpreng a szavain, és nem akarta megzavarni a gondolkodásban a nemesvérű lovagot. Az így is elég nehezen tudta követni hősünk egyszerű okfejtését.
– Bármelyiknél jobb vagyok!
– Tisztességes viadalban bizonyosan. De egy csata hevében annyi minden megtörténhet! – ábrándozott Argos, és szemei előtt megjelent egy kellemes kép; öt-hat lovag amint éppen Tassont agyalja.
– No, de nekem most már dolgom van, az égiek legyenek veled! – köszönt el gyorsan a lovagtól, majd határozott léptekkel nekivágott a tábornak.
Csak addig haladt ebben a gyors tempóban, amíg eltűnt Tasson szeme elől, utána kényelmes sétába váltott át. Egész délelőtt céltalanul őgyelgett fel és alá. Sokakkal beszélgetésbe elegyedett, Carist kereste. Néhányszor majdnem össze is futottak, de szerencsére mindig idejében észrevette, és kitért előle. Egyszer közvetlenül előtte viharzott el az ifjú, teljesen feldúlt arckifejezéssel. Argos majdnem megszánta, de még sok dolga volt, amiről jobb, ha a kölyök nem szerez tudomást, hát elkerülte a vele való találkozást. Délben visszatért a sátrukhoz ebédelni, addigra már szinte mindenkivel beszélt, akivel tegnap együtt mulatozott.
Még javában evett, amikor befutott Caris.
– Argos, hol jártál, egész délelőtt kerestelek!
– Én is téged. Nyilván elkerültük egymást – mondta közömbösen.
– Te, tudod, hogy nagy baj van ám?
– Vajon mi? – kérdezte, minimális érdeklődéssel a hangjában.
– Tegnap a canseliek vezetője nagyon összerúgta a port a többiekkel a tanácsban, azt követelte, hogy a somanit vigyék Canselbe, és ott égessék meg, mivel a canseliek pusztították ki a rendjüket, és nekik van joguk az utolsó mágus kivégzésére. Állítólag még kiabáltak is, olyan idegesek voltak.
– Nem hiszem, ez csak pletyka! – rázta meg a fejét hitetlenkedve hősünk.
– Nem pletyka, Raomer mesélte tegnap.
– És? Majd megegyeznek, csak idő kérdése!
– Talán. De mindenki azt beszéli, hogy a canseliek csak időhúzásból tárgyalnak, és már megindult egy kétszáz fős seregük ide, hogy elvegyék a mágust tőlünk! – magyarázta széles gesztusokkal a suhanc.
Így terjednek a rémhírek, gondolta Argos. Ő csak ötven fős sereget emlegetett beszélgetőpartnereinek.
– Ez akkor sem tartozik rám. Én ki fogok maradni az egészből! – jelentette ki hangosan, hogy később minél több tanúja legyen.

* * *

Délután a canseliek felszedték a sátraikat, és vagy egy nyíllövésnyivel távolabb állították fel új táborukat, melyet természetesen saját őreik vigyáztak. Kicsit később Jasmel még egyszer felkereste Argost, és félrevonta egy beszélgetés erejéig.
– Figyelj, Argos, a többiek nevében is beszélek, mi kedvelünk téged, csatlakozz hozzánk!
– Nem tehetem! Raomer apám barátja volt, áruljam el?
– Ha nem akarsz az igaz ügy mellé állni...! – komorodott el a lovag.
– Nem erről van szó! Csak nekem is vannak elveim! – mondta Argos olyan hangon, mintha komolyan gondolná. – Nem tehetem meg, hogy veletek vállvetve küzdjek, de megígérem, hogy ellenetek nem harcolok. Ha összecsapásra kerül a sor, nem fogok kardot ragadni. Ám ennél többet ne kérj tőlem!
– Köszönöm – egyezett bele nehéz sóhajtással Jasmel, és visszatért az övéihez.
Később megjelent Raomer, és nagyon mogorvának tűnt. Szó nélkül étkezett, majd elvonult, és belefeledkezett fegyvereinek ápolásába.
A tábor korán nyugovóra tért, az éjszaka fenyegetően csendes volt, a tüzek mellett nem mulatoztak katonák. Argos éjfélig aludt. Amikor felébredt, bepakolta hátizsákjába a Tshamantól kapott holmikat, és kilépett a sátra elé.
Kurta pillantással felmérte a környéket, de csak a szél járt a mezőn, melyen annyi élet sem moccant, mint holmi évszázadok óta elhagyott temetőben. Ám nem merengett sokat a látványon, neki sietős dolga volt! Aztán, még mielőtt nekiindult volna, mégiscsak megtorpant egy pillanatra, és felnézett a csillagokra.
Ó, ti égiek, fohászkodott némán, most állítsatok meg, ha kedvetek ellen való, amit tenni készülök! Bár ha minden igaz, ti formáltatok ilyenre, így végül is nincs sok alapotok csodálkozni az eredményen! Vagyok, akivé lettem, teszem amit szeszélyeim diktálnak, de ha ezért bárkit is felelősségre lehet vonni, akkor azok ti vagytok, ti szent nevűek! Hát ne engem büntessetek tetteimért, és ne is nekem bocsássatok meg! Hisz ti kevertétek meg a paklit, így végül is ti tehettek róla, hogy most egy égtagadó mágus megszöktetésére indulok!
És ha mégsem úgy van, ahogy az a sok ájtatosképű a mágiát megítéli, és ti, ott fenn, valóban vagytok olyan nagyvonalúak és megértőek, mint amilyennek én képzellek titeket itt lent, akkor annyit kérnék csak tőletek, hogy ha nem is segítetek, legalább ne játsszatok ellenem!
Aztán még várt pár pillanatot valami jelre, de az csak nem akart feltűnni, bár a csillagok bíztatóan hunyorogtak. Hát vállat vont, és elindult megkeresni Carist. Könnyű szellő járt a feje felett, ahogy végigsietett a kihalt táboron.
Kicsit megszaporázta a lépteit, és gyorsan elérte a suhanc sátrát. Zaj nélkül beosont, és óvatosan megrázta az alvó ifjú vállát. Caris hökkenten kelt fel.
– Mi van?
– Hozd a kardomat, meg a Tanításokat! – parancsolta Argos halkan. – Kint majd mindent megmagyarázok!
A suhanc szó nélkül engedelmeskedett, és hamarosan menetkész volt. Kiosontak ahhoz a szekérhez, melyen Tamin lovag egykori felszerelését tartotta Raomer. Csendesen leszedték a páncélt és a pallost. Megrakodva hagyták el a tábort. Az őrök sokkal éberebbek voltak, mint az előző napokban bármikor, Argos minden ügyességét bevetette, hogy elkerüljék őket. Amikor biztonságos távolba értek, lepakoltak.
– Figyelj Caris, holnap nagy balhé lesz, jobb ha felkészülünk.
Az ifjú lelkesen bólogatott, és nekilátott felsegíteni Argosra a páncélt.
– Nem így gondoltam! – tiltakozott. – Azt szeretném, ha te vennéd fel a vértet.
Carisnak leesett az álla.
– Azért – magyarázta Argos –, mert én megígértem Jasmelnek, hogy velük fogok küzdeni, de ha ez kiderül, Raomer holnap este felkoncol. Arra kérnélek, hogy tégy úgy, mintha én lennék e páncélban. A sisakrostély eltakarja az arcodat, a többi fém meg befed, ha nem elegyedsz szóba senkivel, nem bukhatsz le! Csak arra kérlek, hogy ne keveredj harcba, mert ha esetleg megölnek, az sok más hátrányán túl az én vesztemet is okozná.
Caris elkerekedett szemmel bámulta.
– Azt akarod, hogy maradjak ki életem első csatájából, hagyjam cserben az uramat, és segítsek neked, hogy te is el tudd árulni? – hüledezett.
Argos kicsit sóhajtott. Sejtette, hogy nem lesz ez egyszerű!
– Mond Caris, hány éves is vagy te?
– Húsz.
– Érdekes, én tizennyolcnál nem hittelek idősebbnek – jegyezte meg hősünk, és szúrós pillantást vetett a piruló ifjoncra. – No jó, tegyük fel, hogy húsz. Akkor is fiatal vagy. Rengeteg csatában részt vehetsz még. Mire olyan idős leszel mint én, eleged is lesz belőle. Úgyhogy nyugodtan kihagyhatod a holnapit, ezer alkalmad lesz bepótolni. Ami meg az urad elárulását illeti, két ember ide vagy oda nem számít, a raddaniak ötször többen vannak, mint a canseliek, nem tudnak veszíteni.
– Akkor miért állsz a canseliek pártjára?
– Mert semmi izgalom sincs abban, hogy valaki a biztos nyerőre fogad.
– Szóval vegyem fel a vértezetedet, húzzam le a sisakrostélyt, és mászkáljak a csatatéren, kerülve mindenkit?
Argos lelkesen bólogatott.
– Na jó – törődött bele a Caris savanyú képpel, és nekilátott felöltözni. Hősünk buzgón segített neki.
– Volt már rajtad ilyesmi? – kérdezte közben.
– Többször is! Lovagnak készülök, vagy mi!
– Remek.
Nehezen lettek készen, de végül ott állt a suhanc, teljesen fémbe bugyolálva. Argos elégedetten vizsgálgatta. Tüzetes szemlélőt ugyan nem téveszthetett meg az álca, de harc hevében, egy futó pillantás erejéig, mindenki könnyen összekeverhette Carist Argosszal, ebben az öltözetben. Hiszen mindenki ismerte Tamin régi páncélját, és az is elterjedt már, hogy azt Raomer megszerezte Argosnak.
– Ne felejtsd el, nincs más dolgod, mint megmutatni magad a harctéren! Semmi felelőtlen verekedés! Világos? Utána itt találkozunk.
– Azért ha nagyon sarokba szorítanak...
– Akkor elfutsz.
– De akkor gyávának fognak tartani!
– Engem, és nem téged. Majd kibírom valahogy. Most már mennem kell, te várd meg itt, amíg megszólal a riadó – adta ki utolsó utasítását hősünk, majd lelépett.

* * *

Már délután kiszúrt egy jó kis erdős dombocskát, ahonnan remekül rá lehetett látni az egyháziak táborára, most ide mászott fel. Hátizsákjából, melyet az elmúlt napokban mindenféle szerzett – értsd: kapott vagy lopott – holmikkal zsúfolt tele, elővett egy öltözet új ruhát, és átvedlett, majd meggyújtott egy darabka füstölőfát. Amikor leégett, hamuját összekeverte pár csepp olajjal, és az így kapott fekete kencével bemázolta az arcát. Persze messze nem volt ez tökéletes álca, de a semminél többet ért.
Egyébként is, régen rossz, ha maradnak utánam szemtanúk, gondolta nagyképűen. Hátizsákját elrejtette egy bokor alatt, ellenőrizte, hogy kardja helyén van-e, majd mint aki jól végezte dolgát, leheveredett, és nekilátott kivárni a napfelkeltét. Az idő lassan telt, megpróbálta lekötni magát, és felsorolni szeretőit fordított ábécésorrendben, de hamar belezavarodott.
A francba, fiú, mit idegeskedsz, a neheze már el van intézve, a mai napon már csak az múlik, hogy te túléled-e, nyugtatgatta magát. Aztán eljött a hajnal.
Amikor még csak éppen elkezdett világosodni, mozgásra lett figyelmes. Canseli lovagok egy csoportja közeledett, szigorú hadi rendben. Céltudatosan haladtak, láthatóan tudták, mit akarnak. Amikor beértek az egyházi sátrak közé, néhány cansel-párti szertartásmester csatlakozott hozzájuk. A kis csapat megkezdte a visszavonulást, de ekkor néhány újabb ájtatosképű került elő, és megpróbálták visszatartani társaikat.
Argos megnyugodott, ez volt tervének legkockázatosabb része, mivel arra nem lehetett befolyással, hogy a canseliek vezérei mikor látják elérkezettnek az időt a hozzájuk hű szertartásmesterek begyűjtésére. De azért ezzel sem vállalt túl nagy rizikót, hisz mint ahogy a Tanításokban áll, ha nincs elég katonád, legalább valaki imádkozzon érted (Földi Háborúk Könyve, akárhányadik passzus). És a Szent Lovagok mindig komolyan vették az égiek tanácsait.
Odalent közben elmérgesedett a helyzet, indulatos kiabálás hallatszott fel, majd elcsattant az első ütés. Innen már minden gyorsan ment, a harchoz nem értők pillanatok alatt eltűntek a színről, ellenben megjelent valahonnan néhány raddani lovag, és elkezdődött a csata. Argos sem vesztegethette az idejét tovább, felpattant, és leszaladt a sátrak közé. Fedezéktől fedezékig futott, egyelőre nem vették észre.
Az Esmaelt őrző lovagok között fele-fele arányban voltak a két rend képviselői, mire Argos odaért, már harcban álltak egymással. A nehézkes vértek és pallosok ellenére gyorsan peregtek az események, a földet friss vér locsolta.
Rajta, rugaszkodott neki hősünk az utolsó kéttucat méternek. Itt nem volt semmi, ami elrejthette volna, a nyílt terepen csak gyorsaságában bízhatott. De hát a tempó sose volt rossz oldala, pár pillanat alatt odaért. Felhasította a ponyvát, és belépett.
A sátor díszesen volt berendezve, füstölőfa illata terjengett a levegőben, és mindenféle szent ereklyék, gyertyák, aranyozott szertartási kellékek zsúfolódtak a középen felállított, festett lepedővel letakart asztal mellett. Két szertartásmester imádkozott körülötte, bár amennyire Argos meg tudta állapítani, inkább a kinti csatazajt figyelték. Habozás nélkül szúrta hátba a hozzá közelebb esőt.
A másik, észrevéve a veszélyt, ordítva felpattant, és kirohant a sátorból. Argos nem követte, nem ölni jött. Lerántotta a takarót Esmaelről, majd levette az eszméletlen, fehér gyolcsruhába öltöztetett testet az emelvényről, és letámasztotta a földre. Nem tudta, milyen szertartást folytatott a két ájtatosképű, de abban bizonyos volt, hogy minél hamarabb múlik el a hatása, annál jobb. Ezt előmozdítandó felrúgta a gyertyákat, és végigsöpörte a kardjával az ezernyi kis szent ez meg azt, ami a központi asztal mellett volt.
Higgyétek el, ó, ti égiek, hogy nem veletek van bajom, mormogta magában, miközben összetört egy, a Tanításokból vett jeleneteket ábrázoló kis paravánt. A felboruló mécsesekből kiloccsanó olajon végigtáncolt a láng, és belekapott a fába.
A földön a leszúrt szertartásmester vért köhögött fel, és kilehelte a lelkét. Esmael felnyitotta seszín szemeit.
– Örülök, hogy ismét találkoztunk, Argos! – köszöntötte halk, de tiszta hangon, és elmosolyodott.
A szólított válasz nélkül talpra rántotta, és kézenfogva kiléptek a felhasított sátorlapon.
A csata fő vonala közben arrébb húzódott, jajgató sebesülteket és néma halottakat hagyva hátra. Végigbukdácsoltak a földön fetrengő testek között, majd sikeresen átjutván a nyílt terepen, belevegyültek az egyházi szekerek és sátrak kusza egyvelegébe. Gyakran irányt változtattak, de azért a lehetőségekhez képest felfelé futottak.
Az egyik szekér mellett elhaladva, Argos megtorpant, a lendület majdnem orra buktatta, de gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, és Esmaelt is magával rántva visszahátrált a fedezékbe. Innen kilesve megállapította, hogy valóban Romaneros szentéletűt látta közeledni. A vén ájtatosképű teljes szertartásmesteri díszben, lassú léptekkel közeledett, egyik kezében füstölőt lóbált, a másikban a Tanításokat tartotta. Imádkozott.
Esmael, bár nem láthatta meg a szentéletűt, hirtelen összerezzent, majd lassan lecsúszott a szekér mellett a sárba. Keze görcsösen belemarkolt a földbe.
– Úgyis én vagyok a jobb! – sziszegte szorosan csukott szemmel a semmibe.
Argos idegesen kilesett megint, a szentéletű léptei elbizonytalanodtak, egy ideig feléjük haladt, majd tétován elfordult, aztán megint visszatért a helyes irányba. Hősünk ugyan nem értette a helyzetet, de nem is törte a fejét magyarázaton.
Ó, ti égiek, ha nagyon kell nektek a fickó, vezéreljétek el innen, mert ha észrevesz, akkor meg kell ölnöm, fohászkodott. És azt már nem fogom megúszni, tette még hozzá magában. Nagyon nem örült volna, ha a ez után a nap után pont egy egyszerű gyilkosságért kötik fel!
De Romaneros szentéletűnek szerencséje volt aznap, mert végül nem talált rájuk. Pár perc céltalannak tűnő kószálás után beállt egy irányba, és egyre gyorsuló léptekkel eltűnt a szemük elől.
Argos megnyugodva visszafordult Esmael felé. Arra számított, hogy a lány, mint minden eddigi varázslata után, most is eszméletlenül fekszik, de tévedett. A somani ugyan egy kissé kábán, de arcán diadalmas mosollyal tápászkodott fel.
– Mondtam, hogy én vagyok a jobb! – ismételte rekedten, majd elmázolta arcán az orrából csöpögő vért.
– Én speciel egy pillanatig sem kételkedtem ebben! De most gyerünk, nem szeretném, ha visszajönne! – válaszolta Argos, és kézen fogva Esmaelt nekiindult. A somani botladozva követte.
Mással már nem találkoztak, míg felértek a dombtetőre, ahol Argos a hátizsákját hagyta. A bokrok eltakarták a szemük elől a küzdő feleket. Egy utolsó pillantással hősünk még megállapította, hogy nincs sok idejük, a canselieket hamarosan lemészárolják, aztán összezárultak körülöttük a lombok.
– Figyelj, sietnünk kell, engem hamarosan keresni fognak, tehát légy olyan kedves nem kérdezősködni, és csinálni amit mondok! Először is itt van egy szertartásmesteri gönc, öltözz át gyorsan! – vette elő Argos Tshaman ünneplő ruháját.
– Hol szerezted? – kérdezte Esmael, miközben megpróbálta átlátni a csupadísz holmi bonyolult szabását.
– Mindegy. Mondjuk ajándékba kaptam. Meg itt egy Tanítások is, enélkül nem lenne teljes az álca – válaszolt Argos, aztán belefeledkezett az öltöző lány látványába.
Sajnos, mire igazán érdekes részletek következtek volna, Esmaelnek feltűnt a csend, és gyorsan kapcsolva intett, hogy forgás! Argos nagyot sóhajtva hátat fordított, aztán folytatta.
– Menj Sononba, de kerüld messzire a tábort. A kapuőrök biztosan be fognak engedni, szerintem most az egész ájtatosképű banda oda menekült. Ha bent vagy, bérelj kocsit, és minél gyorsabban húzz el! Ha rám hallgatsz, Raan Masanba mégy, sehol sem lehet olyan jól elrejtőzni, mint a tömegben.
– Nem jutok ki Sononból sem! Felismernek.
– Ha jó alaposan kifested magad, akkor nem – válaszolta Argos, és azzal az ürüggyel, hogy előveszi a hátizsákjából Tshaman sminkkészletét, visszafordult.
Sajnos már későn, Esmael a ruha utolsó csatjaival bajlódott. Beletörődve a kudarcba, előkotorta a kis csontberakásos ládikót és egy ezüst tükröt, majd odaadta Esmaelnek. Az összeráncolta a szemöldökét.
– Sajnálom, de nem igazán értek hozzá. Az Incen havában nem használtunk. ilyen világi hívságokat.
– Olyan nincs, hogy nem értesz hozzá, minden nő ki tudja festeni magát. Biztosan pofonegyszerű!
– Akkor segíts!
– Kettőnk közül nem én vagyok a nő! – tiltakozott felháborodottan Argos.
Esmael nagyot sóhajtott, egy pillanatra belemeredt a semmibe, majd határozott mozdulatokkal nekilátott egy kék festékrúddal kihúzni a szemhéját.
– Tessék, itt van pénz az utazásra, ennyi elég kell hogy legyen a fővárosig – adta oda Argos az erszényét.
– Nem hiszem, hogy eljutok odáig – aggodalmaskodott Esmael, immáron a rúzzsal küzdve. – Az első szembejövő rá fog jönni, hogy nem vagyok az égiek szolgálólánya!
– Ugyan, az ájtatosképűt adni a legkönnyebb! – intette le Argos. – Ha valami közemberrel beszélsz, légy szűkszavú és lenéző. Ha valami olyat kérdez, amire nem tudsz válaszolni, gőgösen vesd fel a fejed, és burkolózz hallgatásba. És minél pofátlanabbul szolgáltatod ki magad a környezeteddel, annál jobb. Ha az égiek szolgálóival vagy együtt, akkor nem kell annyira adni a bankot, de legyél velük is távolságtartó. És minden második mondatod legyen egy, a Tanításokból vett, odavágó és frappáns idézet.
– Jól ismerem a Tanításokat, de nem hiszem, hogy tudnám idézgetni! – nézett rá kétségbeesetten a lány.
– Akkor mondjál bármit, ami a futólag témához kapcsolódik, régiesen hangzik és kétértelmű. Nyugodt lehetsz, nem fognak rákérdezni, hogy melyik Könyvből való, mert azzal belátnák, hogy nem tudják az egészet fejből – legyintett Argos.
– Jó, megpróbálom.
– Nyugi, menni fog, én egyszer vagy kéttucat napig éltem a zansani kolostorban, és senkinek sem tűnt fel, hogy nem vagyok közülük való.
Esmael közben elkészült, felegyenesedett, és az arcába húzta a ruha csuklyáját. Hideg szemmel nézett Argosra, értékítéletét várva.
Lehet, hogy tényleg nem fogják felismerni, gondolta hősünk rövid vizsgálódás után. Kár, hogy nincs gyakorlata mások átejtésében, így lehet, hogy elszúrja valahol.
– Szívesen elkísérnélek, de nekem még be kell adnom Romanerosnak, hogy meghaltál – jegyezte meg végül.
Esmael megértően bólintott, sötét szeme mintha egy árnyalatnyival barátságosabb színbe fordult volna. Aztán egy pillanatig csak nézték egymást.
– No, menjél! – szólalt meg végül Argos, átkozva azt a rohadt fekete kencét az arcán, ami miatt nem csókolhatja meg a lányt.
Na de hogyan vegyülhetne el szegényke a tömegben, szurokfekete ajkakkal?
– Köszönöm, hogy segítettél. Az égiek óvják a lépteidet!
– Neked is – válaszolta Argos, aztán csak állt, amíg Esmael eltűnt a fák között. Amint magára maradt, megrázkódott, és gyorsan összekapta a holmiját. Úgy ahogy lemosakodott, ez is több mint tíz percet vett igénybe, visszavette szokott ruháját, aztán futva indult a Carissel megbeszélt találka helyére. A távolban már lassan elhalt a csatazaj.

* * *

Mire megérkezett, Caris már várt rá. Egy fának döntött háttal ült, és félig már le is vette a lábvérteket.
– Szervusz, Caris, remélem nem várattalak meg nagyon? – kérdezte már messziről.
– Nem – válaszolta a szólított, igen halk hangon.
Argos közelebb ért, és észrevett a páncél vállrészén egy horpadást.
– Te verekedtél – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Caris sápadt arccal bólintott.
– Hogy a... – szisszent fel Argos, és letérdelt mellé. A föld sáros volt a vértől.
– Ne haragudj, nekem jött – hajtotta le a fejét az ifjonc szégyenkezve.
– Á, nincs semmi baj, legalább ő is kapott? – kérdezte Argos erőltetett kedélyességgel, miközben gyors kézzel megpróbált hozzáférni a sebhez. Amennyire meg tudta állapítani, a gyerek mellkasa sérült, jobboldalt.
– Megöltem – válaszolta színtelen hangon Caris.
– Ne fájjon érte a szíved! – mondta Argos könnyedén.
Az az átok mellvért nem akart lejönni, nem vacakolt tovább a szíjakkal, átvágta őket, és végre szabaddá tette a sebet. Kiverte a verejték. Carist a vállán találhatta el egy vékony penge, becsúszott az illesztés mentén, és hosszú, mély sebet ejtett. Nagyon mélyet.
– Raddani volt – folytatta Caris. – Nem számítottam rá, hogy megtámad. Egyszer csak ütött. Félrehajoltam. Az oldalamon csattant. Megszédültem. Aztán ütöttem. Kitért, elléptünk egymás mellett. Egy másik fegyvere is volt. Megszúrt. Aztán megint ütöttem. Elesett. Meghalt.
– Ne törődj ezzel! Vesztettél némi vért, ezért lehet, hogy kissé gyengébbnek érzed magadat, de ha begyógyul ez a kis karcolás, akkor mindjárt nem fogod ennyire sötéten látni a helyzetet! – mondta Argos, ezer hazugságon edzett hangján, miközben kötést rögtönzött a sebre a hátizsákjából előszedett gyolcsból.
– Nem értem. Miért támadott meg?
Mert Raomer, vagy egyenesen Romaneros felbérelte, gondolta Argos kétségbeesetten, de ezt nem mondhatta ki hangosan.
– Talán engem akart megölni. Sokan nem kedvelnek.
– De ennyire? Belehalt! – nyögte Caris.
A kötés már majdnem kész volt.
– Ne rágódj ezen. Vannak emberek, akikben nagyon sok gyűlölet elfér. Szerencsére az égiek olyanra alkották meg a világot, hogy az ilyenek könnyen haljanak. Ne zavarjon, hogy most te voltál az eszközük. Így, most ne mozdulj! – állt fel Argos, a kész kötés mellől. – Mindjárt jövök, és hozok segítséget!

* * *

Teljes erejéből futott, de így is több, mint négy percbe telt, míg leért a táborba. A harc már régen véget ért, a terepet az ispotályosok uralták. A legközelebbi asszonyhoz rohant, aki nem látszott olyan nagyon elfoglaltnak – gyolcsot készített kötéshez.
– Gyorsan, jöjjön, van egy súlyos sebesült fenn...
– Itt lent is van elég sérült! Várjon a sorára! – vágott közbe hideg hangon a nő.
Argos egy pillanatig habozott, de csak időpocséklás lett volna tovább győzködni. Szó nélkül otthagyta.
Újabb örökkévalóságnyi két perc szaladt el, míg meglelte Saomét. A lány egy idősödő lovag karján kötözött egy, Argos szemében kósza kis karcolásnak tűnő vágást.
– Saome, gyere gyorsan, Caris odafenn haldoklik!
A lány azonnal felpattant, de a lovag elkapta a karját, és visszarántotta maga mellé.
– Keress mást, te Khazai kutya, ő velem foglalkozik! – jelentette ki fennhéjázva.
Argosban a feszültség elérte a kritikus pontot. Levezette. A nagyképű lovag eszméletlenül terült el a földön.
– Gyerünk! – ragadta kézen Saomét, majd futva mutatta az utat.

* * *

Estefelé Argos magányosan ücsörgött a tábor szélén, bámulta a csillagokat, és elmélkedett. Nagyon fáradtnak érezte magát.
Hm, Esmael már bent lehet Sononban. Biztosan nem kapták el, annak híre szállt volna azonnal, ha pedig a városban van, akkor majd csak feltalálja magát! De nagy ár lenne még az ő szabadságáért is Caris élete.
Nem szívesen gondolt vissza arra a fél órára, amit végigtéblábolt Saome mellett, míg az az égiekkel küzdött, hogy visszahozza Carist a földiek közé. Aztán, amikor a suhancot levitték a táborba, Argos is összeszedte a holmiját, és visszament Raomer sátrába. Nem sokáig maradt, csak ledobálta a páncél darabjait, aztán kisétált a szabad ég alá. Elege volt a dicsőségre éhes Szent Lovagokból, az ostoba ájtatosképűekből, és úgy általában mindenkiből.
De sejtette, hogy még nincs túl a nehezén. Napnyugtakor egy csatlós érkezett, és Raomerhez szólította. A lovag komor arccal fogadta.
– Gyere, tanácskozás lesz, és Romaneros szentéletű ragaszkodik hozzá, hogy ott légy. Neked köszönhetjük, hogy elfogtuk a somanit, és most róla lesz szó.
Hát némán követte Raomert a központi sátorig. Az ajtónálló kérdés nélkül átengedte őket, már többen várakoztak a benti, füstös félhomályban, mind raddaniak.
Vajon hány canseli lehet még életben, gondolta Argos, és úgy tippelt, hogy nem sok. A Szent Lovagok komoly szabályokat voltak kötelesek betartani nemesvérű foglyaikkal szemben, melyek néhol kifejezetten kellemetlenekké válhattak, így általában nem ügyeltek arra, hogy életben hagyják legyőzött ellenfeleiket.
Jövetelükre elcsendesedtek a beszélgetők, és körbeülték a nagy, sokszemélyes asztalt. Romaneros került az asztalfőre, Argos valahol az alvégen kapott helyet.
– Szomorú nap volt a mai, testvérviszállyal terhes – kezdte a szentéletű. – Ám súlyosabb gonddal kell most szembenéznünk, mint lovagtársaink halála. A küzdelem hevében elfeledkeztünk átkozott foglyunkról, és eme mulasztásunk lehet, hogy végzetes hibát szült. Ha megszökött az égtagadó, úgy könnyen lehet, hogy nagyszerű hadjáratunk, mely mocskos fajtáját volt hivatva kipusztítani a világból, kudarcot vallott.
Ekkor rövid szünetet tartott, majd lényegesen kevésbé ájtatos hangnemben folytatta.
– Nemesvérű Silen, te és embereid vizsgálták át a leégett sátor hamvait, ahol a somanit tartottuk. Bennégett?
– Nem tudom. Az a tűz gyorsan terjedt, és bár találtunk bent emberi maradványokat is, nem tudom, hogy egy, vagy két holttest égett szénné. És Homter nagytiszteletű is eltűnt, nem csak a mágus.
– Értem, tehát lehet, hogy csak a nagytiszteletű égett bent, és a somani megszökött – összegezte a szentéletű.
Hm, ezt nem cifrázták túl, gondolta Argos. Lehet, hogy már megbeszélték maguk között a tényeket, végül is az övék volt az egész délután. Akkor viszont megvan a végső döntés is, és ezen a beszélgetésen már nem múlik semmi. Azért feszülten figyelt tovább, végül is, neki rendezték a színjátékot.
– Nemesvérű Tavem! Te ott küzdöttél a sátor mellett, láttad, amikor Tiomen nagytiszteletű kirohant?
– Igen. Egy kiáltást hallottam, aztán mire odakaptam a fejemet, már köztünk volt. Elég kétségbeesettnek tűnt, és semmire sem figyelt. Egy mocskos canseli szinte azonnal levágta. Utána nem törődhettem vele tovább a csata hevében. Visszaszorítottuk a canselieket, és csak egy fél óra múlva volt lehetőségem megnézni, hogy mi is történt a sátorban, de az akkor már majdnem teljesen leégett – fejezte be a lovag.
Hja, igen, az a sok poros szent cucc, olajmécses, gyertya, miegymás, gondolta Argos. Unatkozott, ezekben a felszólalásokban annyi élet sem volt, ami egy katicabogarat megmozgathatna.
– Szentéletű! – emelkedett szólásra Raomer. – Szerintem világos, hogy mi történt! Bent tűz ütött ki, és Tiomen nagytiszteletű kisietett segítségért. Szerencsétlen módon, nem figyelmeztethetett senkit, mert megölték. Homter nagytiszteletű bent maradt oltani, és mivel kintről nem kapott segítséget, bennégett. Nem látom, hogy hogyan szökhetett volna meg a somani kutya!
Ezek szerint te kaptad a jó fiú szerepét, gondolta Argos. Gyengék vagytok!
– Lehet. De nem vethetjük el annak a lehetőségét sem, hogy a somani támadt rájuk és gyújtotta fel a sátrat. Ezzel csak az a hiba, hogy valakinek meg kellett zavarnia a szertartást, különben a mágus nem térhetett magához. Látott valaki ismeretleneket ólálkodni a sátor körül? – kérdezte Romaneros.
Argos érdeklődve nézett körül. Na, látott valaki?
– Én láttam egy fekete képű alakot, de távolabb a sátortól – szólalt meg félénken egy fiatalabb lovag.
Argos figyelmét nem kerülte el, hogy Raomer helytelenítő pillantást vet rá a szeme sarkából. Ezek szerint, még sincs mindenki beavatva az átejtésembe, lelkesült. Hát akkor kavarjuk meg, döntött, és azonnal szólásra emelte a kezét.
– Romaneros szentéletű, és ti mind, dicső lovagok! Magam is láttam azt a feketeképű alakot, de valamivel később, fenn az egyházi szekerek feletti domb mögött. Pontosabban azt láttam, hogy egy ifjú, akit köztetek ismertem meg az elmúlt napokban, a Vjana házbéli Caris, egy idegennel küzd. Mire odaértem, az ismeretlen leszúrta Carist, elmenekült, és nem üldözhettem, mert az ifjú sebe súlyos volt. De amint láttam, kezét hasára szorítva távozott, nyilván maga is sérült volt.
Ennyi egyelőre elég, gondolta, és leült. Csak ne felejtse el elmondani Carisnak, hogy hogyan sebesült meg!
– Tehát az ismeretlen megszöktethette az átkozott somanit! – kiáltott valaki. A lovagok felbolydultak, de Raomer leintette őket.
– Ugyan, Khazai Argos a sátor leégése után látta őt, és egyedül volt! Ha pedig addig nem volt vele a mágus, akkor utána már nem menthette ki a lángokból!
– Lehet, hogy a somani külön menekült! – szólt valaki más.
Argos nem figyelt rájuk, Romaneros arcát fürkészte. Vajon tudja-e, hogy én voltam?
– Én megtaláltam az idegen kardját! Legalább is találtam ott egy idegen kardot! – szólt közbe a nemesvérű Silen.
Argos úgy tippelt, hogy most már ő is rögtönöz.
– És tudom, hogy kinek az oldalán láttam már! – fokozta a feszültséget a lovag. – A canseli Jasmel lovag fegyverével sebezték meg az ifjú Carist!
Ismét mindenki egyszerre kezdett beszélni, megint teljes lett a hangzavar.
Ó, ti kifürkészhetetlen akaratú égiek, hát ott hagytam el Jasmel fegyverét, Caris mellett, nyugodott meg Argos, aki már a délután végigidegeskedett egy órácskát, hogy hol fog megkerülni az a nyomorú fegyver. Akkor nem ugrott be, hogy hol vesztette el, így utólag emlékezett. Akkor tette le, amikor letérdelt bekötni a gyerek sebét.
Bocs Jasmel, remélem odafenn megbocsátod, hogy bemocskoltam a neved emlékét, fohászkodott magában, kevés meggyőződéssel.
– Akkor könnyen lehet, hogy a canseliek próbálták meg elragadni tőlünk a somani kutyát, de ezt a kíséretemhez tartozó Caris nyilvánvalóan meghiúsította – szólt Raomer. – És ez is azt támasztja alá, hogy az átkozott mágus meghalt.
Ez nem is volt olyan rossz az öregtől, gondolta Argos, hisz így övé a dicsőség, és ráadásul tartja az eddigi „jó fiús” vonalat, amit nyilván Romaneros jelölt ki a számára. Tehát minden azon múlik, hogy a vén ájtatosképű mire jutott magában.
Ekkor a szentéletű felemelkedett székéből. Pár pillanat alatt csend lett. Szigorú szemmel végignézett az asztalt körülülő lovagok között.
És Argos, a régi kártyások rutinjával, akik a semmibe meredve is megérzik néha, hogy az ellenfélnek jobb lapja van, rájött, hogy a szentéletű mindent tud. De az igazán nagyvonalú játékos mosolyogva veszít, így emelt fejjel viszonozta Romaneros tekintetét, és gúnyosan rávigyorgott.
És, mi van ha rájöttél, hogy átejtettelek, az egész lovagcsürhével együtt? Mit tehetsz most már? A somani messze jár, nem teheted rá azt a mocskos mancsodat, legyőzött téged, és ha majd újra szembe kerültök egymással, megint győzni fog, mert az ő hideg céltudatossága mögött nem hatalomvágy, hanem elvek állanak, és igazabb a hite, mint neked, aki megfáradtál a rangért és vagyonért vívott ezer csatában, és tanítványai lesznek, és feléleszti a rendjét, és újra meg újra kibabrál majd veletek, és ezen már nem segíthetsz! És ezt részben nekem köszönheti, mert én nyertem meg neki az utolsó menetet, és az már csak a játék szépségét rontja el, hogy belehalok, de akkor is legyőztelek!
Romaneros kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá.
– Lovagok! – kezdte nagy sokára. – Ha a Vjana házbeli Caris felépül, kikérdezhetjük, hogy látott-e valakit a feketearcúval együtt. Az idegen nyomait kereshetjük a környéken, de szerintem is valószínű, hogy közülünk való, talán a nemesvérű Jasmel csatlósa. És ha ez igaz, akkor nyilván a canseliek próbálták meg elragadni a mágust, ám nem sikerült nekik, hála az éberségeteknek, és a Vjana ház ifjú tagjának, aki megfutamította az égtagadó elrablására küldött csatlóst! Így adjunk hálát az égieknek, hogy az utolsó somani meghalt, az ő akaratuk szerint! Én mondom ezt, Romaneros, az égiek szentéletű szolgálója! – emelte fel a hangáját, mely ünnepélyesen, csendet parancsolva zengett végig a helyiségen.
A lovagok elhallgattak. A szentéletű szavai azt jelentették, hogy a somani hahalott, ha nem, akkor is a felelőség Romanerost terheli, és általában, a vitának vége, elmehetnek. Néhányan megeresztettek egy-egy halovány éljen kiáltást, a többség elmormolt egy hálaadó imát, majd elindultak kifelé. Az előadás véget ért.
Argos gyomra összeszorult. Nem tudta elhinni, hogy megúszta.
Ha Romaneros most nem leplezte le, akkor valami hátsó szándék vezérelte! Mit forgatsz a fejedben, te kígyólelkű aggastyán, morogta magában, és elindult többiekkel együtt. Közben Raomer mellé lépett, és kifelé kísérte, de Argos gondolataiba mélyedve ezt szinte észre sem vette.
Jó, az egy lehetőség, hogy a szentéletű félti a tekintélyét, mivel egyszer már kijelentette, hogy Argos nem égtagadó. De bármi oka is van annak, hogy most futni hagyja, biztos, hogy valami csapdát állított neki. De mit? Utálta, ha nem látott bele a másik lapjaiba, hisz ilyenkor nem tudta, hogy honnan és mikor számíthat a támadásra.
Raomer udvariasan előreengedte a sátor ajtajában. Argos, még mindig mélyen elmélázva, kilépett a szabadba, és rászakadt a világ.
– Khazai Argos!
Amint felpillantott a nemesvérű Tasson ismerős képe vigyorgott rá. Na, csak ez hiányzott!
– Megesküdtél a nevedre, hogy a somani megégetésének napján kiállsz velem párbajra! – mennydörögte ellentmondást nem tűrő hangon.
Argos szólni sem tudott. Hát miért nem ölte meg ezt a vadbarmot valaki?! Annyian meghaltak ma, pont neki kellett megmaradnia?
– Igen, Argos, ne feledd a szavadat – mosolygott rá jóindulatúan Raomer. – Hisz a szentéletű az imént jelentette ki, hogy a somani bent égett a sátorban!
Argos még látta Romaneros hátát eltűnni a sátrak között, és bár az aggastyán vissza se nézett rájuk, tudta, hogy ő intézte így. Szó se róla, elegáns megoldás, hogy a hollók játsszanak a két szemével!
– Vagy megszeged a szavadat? – kérdezte vágyakozva Tasson. Argos szétnézett, vagy egy tucat lovag vette őket körül.
Ezek felkoncolnak, ha nem tartom be az eskümet!
– Nem szegem meg a szavamat! Természetesen szívesen kiállok veled bajvívásra, ha nem zavar a késői óra – válaszolta Tassonnak hulla nyugodt hangon.
– Nem zavar!
Mindjárt gondoltam, sóhajtott magában Argos.
– Jó, akkor felöltöm páncélomat, és megvívhatunk. Mondjuk fél óra múlva, itt?
Tasson bólintott, a szeme telve volt lelkesedéssel.
– Gyere Argos, segítek öltözni! – karolt bele hősünkbe Raomer, és elvezette a színről.
Viszlát világ, búcsúzott Argos, amikor jóakarója belökte a sátruk ajtaján.

* * *

Raomer tényleg komolyan gondolta, hogy segít Argosnak felölteni a páncél ezernyi darabját, de hősünk határozottan kivágta az öreget. Hisz jóformán, annyi ideje van még az életéből, amíg öltözködik. Naná, hogy nem sieti el! De Raomer nem ment messzire, a sátorponyván át is hallatszott a lélegzése.
Már megint hallgatódzik, morgott Argos, miközben a gyenge mécsvilágnál a mellvérttel bajlódott. A reggeli horpadás még mindig változatlanul megvolt rajta, de az elvágott szíjakat gondos kezek pótolták. Hát ez mindenre gondolt, adózott elismeréssel hősünk az öreg lovagnak.
Nem sokáig szöszölhetett, mert kintről beszélgetés hallatszott be. Azonnal felismerte Saome hangját, így kilépett, hogy felmérje a helyzetet. Raomer ingerült mozdulatok kíséretében tárgyalt a lánnyal, de amint észrevette hősünket, elhallgatott.
– Raomer uram, szeretnék beszélni Saomével!
– A te érdekedben nem akartam beengedni – mentegetőzött a lovag –, neked most lélekben is fel kell készülnöd a párbajra!
– Tudom, és ebben sokat segíthet az égiek egy szolgálólánya – zárta le Argos határozottan a vitát, és betessékelte Saomét a sátorba. Az szó nélkül belépett. Nagyon fáradtnak látszott, még a félhomály sem bírta eltüntetni szeme alól a karikákat.
– Hogy van Caris? – kérdezte Argos, amint a sátorponyva elválasztotta tőlük Raomert.
– Jobban. Túl fogja élni – válaszolta Saome.
Hát, igen, ez a nő eldöntötte, hogy így lesz, és a világ, beleértve az égieket és földieket egyaránt, nem tehet mást, mint beletörődik, gondolta Argos, a lány hanghordozásából ítélve. De legalább Caris jó kezekben van.
– Amikor hallottam a párbajról, rögtön idejöttem. Segíthetek valamit? – folytatta Saome.
– Nem hiszem, elboldogulok magam is! – fölényeskedett Argos.
– Igen, Caris is így vélekedne, de a táborban mást beszélnek. Hogy Tasson a legjobb bajvívók egyike.
– Majd kitalálok valamit. Ha meg mégsem, akkor nyugtasd meg Carist, hogy nem felejtem el, figyelni fogom fentről, és türelmesen várok rá.
– Köszönöm a nevében is, átadom. Majd imádkozom érted. Az égiek legyenek veled!
– Veletek is! – mosolyodott el Argos, és búcsúzóul még megcsókolta Saome homlokát. Tisztán baráti alapon, ez ellen Carisnak a legprűdebb felfogás alapján sem lehetne kifogása, nyugtatta meg magát, aztán a lány elment, és hősünk visszatért a lábvért csatjainak kusza világába.
De nem sokáig küzdhetett, ismét megzavarták, Raomer lépett be.
– Itt van még egy – morogta zordan –, gondolom, igényt tartasz a további lelki vigaszra is?
Argos bólintott, és a sátorba belépett Tshaman. Raomer kihátrált.
– Üdvözöllek Argos, hallottam a párbajról, és azért jöttem, hogy megkérdezzem, tehetek-e érted valamit.
– Nem, de köszönöm kedvességedet, és azt is, amit eddig tettél értem – válaszolta mosolyogva Argos. És komolyan is gondolta.
– Van már aki intézi a temetésedet? Szívesem elrendezek mindent, ha kéred.
– Köszönöm, még élek – jegyezte meg kissé fagyosabban az érintett, aztán csak erőt vett cinizmusán. – De igazad van, jobb mindenre előre gondolni.
– Jobb – válaszolta Tshaman, de látszott rajta, hogy megsértődött. – Mikor adod vissza, amit kölcsön kértél?
Ha én azt tudnám, gondolta Argos.
– Ne haragudj, de most talán nem ezzel kéne foglalkoznom! – sértődött meg ő is.
– Jó, értem. Csak a tükröt sajnálom, kedves emlékem volt, de megleszek nélküle! Akkor az égiek legyenek veled! – köszönt el, és választ se várva távozott.
Ezt is megúsztam, gondolta Argos. Amint Tshaman kilépett, Raomer jelent meg az ajtónyílásban.
– És még azt hittem az elmúlt napokban, hogy szemmel tartalak – morogta. – Jönnek még?
Nyilván ideges az öreg, gondolta Argos, ha én lelépnék a párbaj elől, őt nyuvasztaná meg Romaneros szentéletű.
– Nem, többen már nem jönnek – válaszolt, hogy megnyugtassa.
– Remélem is! – mondta Raomer, és kilépett a szabadba, illetve kilépett volna, de egy nő elállta előtte az utat.
Az alkony fényei csak a sziluettjét rajzolták ki, de Argos felismerte a szertartásmesteri díszbe öltözött, köpenyes, csuklyás alakot. Torkán akadt a levegő.
– Khazai Argosszal van beszédem. Hagyj minket magunkra! – utasította Esmael a meghökkent lovagot, aki szó nélkül engedelmeskedett.
Argos kézjelekkel próbálta figyelmeztetni Esmaelt, hogy Raomer hallgatózni fog, de a lány nyugodt hangon intette le.
– Beszélhetsz, most semmi sem hallatszik innen ki.
– Mi a fenének jöttél vissza! – tört ki Argosból. – Már régen heted hét határon túl kéne lenned!
– Argos, te megmentetted az életemet. Lényegében önzetlenül. Hát komolyan azt hitted, hogy ezek után én hagylak meghalni? – kérdezte halk hangon a somani, és máskor oly tompa fényű szemei most szinte világítottak a sátor félhomályában.
– Délután jártam Sononban, és többek között utánaérdeklődtem a nevednek is. Ismerték. Nagyon is! De nem számít, hogy mit beszélnek rólad. Te nem hagytál cserben, amikor én voltam bajban.
– De én most nem vagyok bajban! – tiltakozott Argos felháborodottan, és dühösen folytatta a vértezet felöltését, látszólag nem figyelve a nőre. Csend nehezedett közéjük, amit csak a páncél fémrészeinek a súrlódása tört meg néha.
– Ismered a lovagi bajvívás fortélyait? – kérdezte aztán Esmael rövid hallgatás után.
– Persze, remekül, végül is az apám is Szent Lovag volt!
– De tőle nem sokat tanultál... – jegyezte meg tétován a somani, semmibe révedő tekintettel.
– Valóban, de ne törd tovább a fejemet, inkább elmondom – mordult fel Argos. – Tényleg nem sokat tanultam tőle, mert mielőtt betöltöttem volna életem első esztendejét, meghalt, valami ostoba belviszályban. De Sharen szerint kiköpött olyan vagyok, mint ő volt! És egyébként is, évekig én voltam Raan Masan leghírhedtebb párbajhőse!
– De ez más. Te is így gondolod! Tudom. És nekem semmiből sem áll segíteni. Ha akarod, megígérem, hogy többet nem találkozunk, de ennyivel tartozom neked. Ma a nemesvérű Tasson lovag veszíteni fog – jelentette ki.
Végül is, ez nem hangzik rosszul, gondolta Argos, aki tisztában volt azzal, hogy csak akkor élheti túl ezt a párbajt, ha valami csoda történik. Egyébként is, annyi mindent csinált már életében szégyenkezés nélkül, most miért pont az frusztrálná, hogy egy nő menti meg az életét? És ráadásul nem is ez lenne az első eset.
– Rendben, nem mintha megakadályozhatnám, ha valamit elhatározol. Azért légy óvatos! – törődött bele a helyzetbe.
– Az leszek. Tudom, hogy ma sokan meghaltak a szabadságomért, nem fogom elpocsékolni ezeket az életeket – mondta Esmael komoly arccal, aztán elmosolyodott. – Az égiek áldása kísérjen utadon, Khazai Argos!
– Téged is, Somani Esmael! – búcsúzott hősünk, és mellé lépett, hogy átölelje. Nagyon úgy érezte, hogy ennyi viszontagság után ha többet nem is, de legalább egy futó csókot megérdemel. Ám Esmael hátralépett, és kicsit megrázta a fejét.
– Én mágus vagyok. Jobb neked, ha elfelejtesz – suttogta, majd gyorsan sarkon fordult, és sietve távozott. Felvetett fejjel, Raomert gőgösen végigmérve lépett ki a sátorból, hogy az alig tudott kitérni előle. Argos merengve nézett utána, aztán megvonta a vállát.
Sokat hiszel magadról, kicsi lány! Én több nőt elfelejtettem már, mint amennyit te valaha is ismertél! Attól, hogy valaki mágus, vagy akár az egyetlen mágus a földiek között, attól még nem körülötte forog a világ! Én el foglak felejteni, ha úgy hozza a sors, de vajon te meddig fogsz rám emlékezni?
És Argos elégszer búcsúzott már el mindenféle asszonyszemélyektől, hogy sejtse, a somani még sokáig fog rá visszagondolni, ez pedig elégedettséggel töltötte el. Aztán nyughatatlan elméje tovább lépett, és azon kezdett el gondolkodni, hogy milyen remekül belejött az ájtatosképű szerepébe a kislány. Az meg határozottan jó érzéssel töltötte el, hogy ezek szerint mégsem ma fog meghalni.
Remek, ki hitte volna, hogy a hála még nem veszett ki a világból, gondolta, aztán megfagyott az ereiben a vér. Romaneros, te kígyó! Hát erre játszott a vén ájtatosképű! Hogy ha Argos elég nagy veszélybe kerül, akkor majd a somani visszatér, hogy segítsen rajta! Hogy vernék hetvenhét átokkal az égiek azt a nyomorú ájtatosképűt!
Idegesen beletúrt a hajába, aztán nekilátott végiggondolni a helyzetet. Ha nem sokan tudnak Romaneros tervéről, akkor talán még van remény. Kiket avathatott be? Raomert biztosan, legalábbis részben. Meg mondjuk még néhány lovagot. Más, elég magas rangú ájtatosképű nincs a táborban, a városiakban meg miért bízna meg? Remélhetőleg maga akarja a dicsőséget learatni, és lényegében egyedül szándékozik elkapni Esmaelt.
Még szerencse, hogy ilyen nagy felvonulást rendeztek az égiek szolgálólányai az imént a sátorban, talán nem tudta mindet lekapcsolni, amikor távoztak. Persze, csak ha tényleg nincs más beavatva, de ezt Argos jobb híján feltételezte, egyszerűen azért, mert különben esélye sem volt. Rendben, tehát Esmael lehet, hogy még szabad, és ez esetben csak akkor fog lebukni, amikor szénné égeti, békává változtatja, vagy villámmal porrá sújtja Tassont. A megoldás triviális, Argosnak önerejéből, és nagyon, de nagyon gyorsan agyon kell vernie a lovagot, különben Romaneros kiszúrja, hogy ki varázsol a tömegben. Hujjé, az élet szép, de nem egyszerű!
Mennyivel kényelmesebb lenne, ha Romaneros feldobná a talpát, sóhajtott fel vágyakozva. Az ötlet határozottan megtetszett neki, azonnal el is határozta, hogy meg fogja ölni a szentéletűt, de épp csak elkezdett elmélyedni a részletekben, amikor Raomer belépett.
– Gyerünk, Argos, most már ne húzd az időt!
– Jó, kész vagyok – törődött bele hősünk a megmásíthatatlanba, és hóna alá csapta a sisakot.
Kiléptek a sátor elé, és Raomer vezetésével elindultak a párbaj helyszíne felé. A nap már lement, de fáklyás szolgák kísérték őket, így nem volt igazán sötét. A sárga lángok baljóslatú árnyakat vetettek, és halovány fényt vontak a bámészkodó arcokra. Sokan figyelték kivonulásukat, és a bajvívás színhelyén is nagy tömeg volt.
Na ja, hogy nem hagynák ki a halálomat, gondolta Argos, de örült a sok szájtátinak, legalább Esmaelnek lesz kik között elvegyülnie. Hamarosan észre is vette a somanit, az égiek szolgálóleányainak utazóruhájában ácsorgott a harmadik sorban, nyaka előtt finom selyemkendő volt átkötve, ami ha egy kicsit lehajtotta a fejét, teljesen eltakarta az arcát. Romanerost is könnyen észrevette, Esmaeltől nem messze, a második sorban lapult a kígyó.
– Romaneros szentéletű! – szólította meg hangosan Argos. – Áldjon meg a küzdelem előtt!
Az aggastyánt kényelmetlenül érintette, hogy rá irányult a figyelem, de előrelépett, és felemelt kézzel rövid imát motyogott Argos felé. Mögötte összezárult a tömeg, senki sem akart a szentéletű elé tolakodni, így kénytelen volt az első sorban maradni.
Remek, pont jó helyre került az öreg, gondolta Argos, és felcsatolta a sisakját. A leengedett sisakrostély csíkossá szabdalta a világot, valaki a kezébe nyomta a kardját. A küzdő felek felálltak egymással szemben, és a tömeg kijjebb húzódott, hogy helyet adjon a halálnak. Raomer nagy hangon elsorolta, hogy miért kerül sor a párbajra, és ismertette a szabályokat. Argos kissé összerezdült a „valamely párbajozó fél haláláig” kitételtől.
Ó, ti égiek, ha eddig nem nehezteltetek meg rám, akkor most már igazán segíthettek is akár, gondolta magában.
Aztán elhangzott a küzdelem kezdetét jelző taps. Argos, aki ezerszer volt már hasonló szituációban, tudta, hogy a szokások és a józan ész egyaránt azt diktálja, hogy egy ideig csak körözgessen a másik körül, hisz így egy kissé kiismerhető az ellenfél mozgása, illetve gyengébb idegrendszerű párbajozók a frász szélére sodorhatók. De erre most nem volt ideje, amint Raomer kilépett közülük, támadott.
Tasson egyáltalán nem számított erre, alig sikerült védenie, így Argos újabb két csapással tovább nyomult hátráló ellenfele után.
Nem lesz ez így jó, gondolta, de nem sokáig kellett aggódnia, a lovag rutinos kardforgató lévén, hamarosan úrrá lett a helyzeten, és visszavágott. Most Argos kényszerült visszakozni. A nehéz páncélban idegőrlően lassan tudott csak mozogni, de pár csapást megúszott. Közben a sisak résein keresztül még a közönséget is szemmel kellett tartania, aztán néhány oldallépéssel irányba állt, amikor végre sikerült neki betájolnia magát. Egy ütés elcsúszott a kardján és a combján csattant, bár jelentősen gyengébben, mint ha semmit sem védett volna belőle, de így is megtántorodott.
Még egy pillanatot adjatok, ti égiek, fohászkodott, Tasson ütött, és Argos hátralépett. Ellenfele követte, így olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott tovább hátrált, aztán érezte, hogy nekifutott a közönség első sorának, akik nem tudtak kitérni előle, mert a hátsók lassan reagáltak a közeledő harcosokra. A lovag védhetetlen csapásra emelte fegyverét, és Argosnak nem volt hova tovább hátrálnia, de nem is állt szándékában. Elgáncsolta magát. A pallos a feje felett zúgott el, és egy halálsikoly állította csak meg. Argos nem láthatta, hogy kiben állt meg a penge, és Tasson agya is túlzottan el volt borulva ahhoz, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzon, újabb ütésre emelte a kardját.
Ha a földre kerülsz, meghaltál, ugrottak be Argosnak Sharen szavai, a régvolt időkből. És ebből a helyzetből még azt sem láthatta, hogy kit talált el Tasson előző ütése. Ha minden jól jött össze, akkor Romaneros szentéletűt, de most még ez is mindegy volt, Argos, aki eddig annak szurkolt, hogy Esmael ne csináljon semmit, most tudta, hogy csak a csoda mentheti meg. Azért persze megpróbált elgurulni Tasson csapása elől, bár úgy érezte, erre már nem lesz ideje.
Ám a lovag fegyvere egy pillanatot késett, amit a megbolydult nézőközönség észre sem vett, de Argosnak pont ennyi kellett, hogy nekigurulva ellenfele lábainak, feldöntse őt. Tasson a földre zuhant, összegabalyodtak, és mindketten elvesztették a fegyverüket. Argos megpróbált minél gyorsabban talpra állni, majd felkapta pallosát, és várta a lovag következő rohamát. De az nem jött. Ellenfele immár mozdulatlanul feküdt a földön.
Argos a szeme sarkából látta, hogy Esmael kihátrál a tömegből. Az emberek nem foglalkoztak vele, hanem Romaneros szentéletű körül csoportosultak. A törékeny testű aggastyánt szinte kettévágta Tasson ütése. Argos levette sisakját, és megtörölte az arcát. Élek, ujjongott fel magában, aztán közelebb lépett ellenfeléhez, és felhúzta sisakrostélyát.
Halott volt.

* * *

Argos másnap kora reggel összecsomagolt, és lelépett. Senki sem akadályozta meg ebben, mindenki Romaneros szentéletű temetésére készült. A legtöbben megegyeztek abban, hogy szörnyűséges, ám véletlen baleset áldozata lett. És ha valakik kételkedtek volna, azokat is kielégítette a tudat, hogy lám, gyilkosa is csak egy szívdobbanásnyi idővel élte túl, aztán megütötte a guta. Az égiek rendelték így, legyen meg az ő akaratuk!
Az eseményekben szintén résztvevő Argosra a kutya sem figyelt, és ezt hősünk egy pillanatra sem bánta. ő biztos volt benne, hogy Tassont a somani ölte meg, úgy ahogy az a legendákban áll, puszta akarattal, de ez igazán nem volt publikus. Szerény személyét pedig úgyis oly sok mindennel vádolják, igazán nem lenne jó, ha még Romaneros halálát is a nyakába varrnák! Hát feltűnésmentesen távozott.
Csak Caristól búcsúzott el. Saome rövid időt engedélyezett neki, és a szavát vette, hogy nem idegesíti fel a még alig lábadozó beteget.
– Szervusz Caris, jobban vagy? – köszöntötte Argos, amikor a lány kiment.
– Aha. Szégyen, hogy egy ilyen kis karcolás miatt ágyba kényszerítenek, de Saome nagyon aggódik értem. Aranyos lány, igaz?
– Az – hagyta rá Argos.
– Hallom, legyőzted a nemesvérű Tassont.
– Semmiség volt! – vont vállat lazán.
– Magam is úgy hiszem, hogy ez neked nem okozhatott nehézséget!
Argos kicsit elmosolyodott, tetszett neki, hogy valaki felnéz rá! Szokatlan volt...
– Nem volt vele probléma! – legyintett fölényesen, aztán komolyabb téma felé terelte a társalgást.
– De te is nagyot cselekedtél, amikor megsebesítetted azt a fekete képű canseli csatlóst, aki feltehetőleg a somanit akarta elrabolni tőletek! – közölte a végleges és mindenki által elfogadott verziót az ifjú szerepéről. – Kár, hogy sikerült elmenekülnie, de azért a szándékát meghiúsítottad.
Caris egy rövid ideig elgondolkodott.
– És végül mi lett a somanival?
– Benn éget a sátorban, ahol fogva tartották.
– Meglelték a hamvait? – kérdezősködött tovább a suhanc.
– Nem – válaszolta halkan Argos.
Jaj, Caris, ne akarj meghalni, fohászkodott közben magában, utálnám, ha meg kellene ölnöm téged, azok után amit értem tettél!
– Jó – szólalt meg nagysokára a suhanc. – Én azt hiszem, ha felgyógyulok, haza megyek Raan Masanba. – váltott hirtelen témát. – Nem leszek Szent Lovag, elment tőle a kedvem. Apám dühös lesz, de majd belenyugszik. Nem tudom, mihez fogok kezdeni, de a fővárosban csak adódik valami, amivel eltölthetem az életemet. Meg Saome is ott teljesít szolgálatot, a Hattornyú Templomban.
– Sok sikert! – lélegzett fel Argos. – És az égiek legyenek veletek! Ha arra járok, majd benézek hozzátok!
– Jó, csak apám meg ne tudja! – mosolyodott el Caris.
Argos búcsút intett, és távozott.

* * *

Az est már Sononban érte, egy mérsékelten előkelő kocsmában. Jó órát ücsörgött a sarokban, egy pohár bor mellett, és figyelte a népek ki-be vándorlását. Élvezte, hogy kifejezéstelenül átnéznek rajta. A Monshen déli oldalán nem volt olyan kocsma, ahol ennyi időt eltölthetett volna anélkül, hogy valaki bele ne kötött volna, holmi régi sérelmek megtorlása ürügyén.
Hm, lehet, hogy túl sok időt töltöttem egy helyen? Jobb a változatosság, gondolta, miközben a nőket fixírozta, és balekokat keresett, akik majd megtöltik soványka pénztárcáját.
Már éjfél körül járhatott az idő, amikor egy nő lépett be a kocsmába. Finom anyagból készült utazóruhát viselt, arcának szépségét kihangsúlyozta az alig észrevehető festés. Gőgösen nézett szét, majd magához intette a csapost, és kiadta utasításait. Az hajlongva hallgatta, és miután néhány pénzérmét a kezébe nyomott az előkelő hölgy, betessékelte a kocsma hátsó oldalán lévő ajtón, ami egy csöndes kis szobába vezetett, ahol a fontosabb tárgyalásaikat bonyolíthatták le azok, akik nem vágytak fültanúkra.
Argos élvezettel bámulta végig a jelenetet. Határozottan fejlődik a kicsi lány, gondolta, majd felhörpintette maradék italát, és lassú léptekkel Esmael után indult. Bár nem számított rá, hogy a somani még akar vele találkozni, de egy pillanatig sem bánta, hogy így alakult. És egy pillanatig sem volt számára kétséges, hogy ki fogja használni az alkalmat!
A belső szoba ajtajánál ülő kidobófazonú fickónak nagyvonalúan odavetette egyik utolsó rézgarasát.
– Senkit se engedj be utánam!
– Úgy lesz, uram! – vigyorodott el a laposhomlokú.
Argos biccentve belépett. Odabent Esmael már várta, felemelt fejjel, karbafont kézzel állt a szoba közepén, de tekintete szinte barátságos volt.
– Légy üdvözölve, Khazai Argos! Gondoltam, elbúcsúzom, mielőtt még elutaznék. Kint már vár a hintóm, amint kinyitják a városkapukat, indulok. Raan Masanba megyek, tanácsod szerint.
– Az tényleg remek hely! – vigyorgott Argos, és közelebb lépett. – Amúgy köszönöm, hogy segítettél a párbajban. Klasszul kicsináltad azt a nagypofájú Tassont.
– Ennyivel tartoztam neked, te sokkal többet tettél értem. Sajnálom, hogy most nem áll módomban illő mértékben megjutalmazni téged, de biztos vagyok benne, hogy egyszer, amikor a somanik nevét már nem megvetéssel fogják emlegetni az emberek, a te hőstettedről dalnokok fognak megemlékezni.
Argos elnevette magát.
– Az biztos, hogy sokáig fognak emlegetni a halálom után is, talán meg is éneklik tetteimet, de azok inkább frivol kis dalok lesznek, nem hősi eposzok! – rázta meg a fejét.
Ezen Esmael is elmosolyodott, Argos pedig úgy ítélte meg, hogy felesleges tovább húzni az időt mindenféle hiábavalóságokkal. Odalépett a somanihoz, átkarolta, és megcsókolta. Félig leeresztett szemhéján keresztül is látta, hogy a mágus tompa tekintetében fellángolnak a hideg fények.
Egyetlen hosszú pillanatig tarthatta karjaiban Esmael törékeny testét, aztán érezte, hogy megfeszülnek a lány izmai, és a somani ellökte magától. Bár a mozdulatban alig volt erő, Argos mégis nekitántorodott a falnak. Szinte azonnal visszanyerte az egyensúlyát, de nem volt bolond közelebb lépni Esmaelhez. A mágus immár megint kiismerhetetlenül szürke tekintettel nézett rá.
– Mennem kell! Az égiek kísérjenek! – mondta végül csendesen, és vissza sem nézve elhagyta a szobát. Az ajtó nagyot csattanva csukódott be mögötte.
– És az véletlenül maradt ki, hogy felejtselek el? – morogta utána hősünk, majd elégedetten elmosolyodott. Mérhetetlenül jó kedvre hangolta a találkozás!
Hiába futsz, kicsi lány, már késő, láttam a könnycseppet a szemed sarkában! Lehet, hogy még találkozunk, az is lehet hogy az égiek megtagadják ezt tőlünk, de az biztos, hogy te nem fogsz elfelejteni engem, gondolta jókedvűen. Aztán, csak a korrektség kedvéért leszögezte, hogy ő is emlékezni fog még egy ideig a lányra, de ez sebaj. Elvégre mégis csak egy mágus! Bár jobb lett volna, ha egy kicsit továbbjutnak, ám így is jó, hisz van még ezer más nő ezen a világon!
Fütyörészve kilépett a söntésbe. Nem zavarta az ajtónálló gúnyos mosolya, hiába virul a fafejed, haver, a látszat csal, most értem el életem egyik legnagyobb sikerét! Elcsavarni egy mindenható somani mágus fejét, nem semmi! Egyébként is, a jobbak a győzelemre játszanak, nem a jutalomért!
Leült a pult mellé, és rendelt még egy pohár bort. Gondolatai még Esmael körül kószáltak, amikor idegen akcentusú beszéd ütötte meg a fülét. Odafordult, egy ismar divat szerint öltözött férfi rendelt mellette éppen négy korsó sört. Társai egy távolabbi asztal mellett ültek, akkor érkezhettek, amikor Argos bent volt a belső szobában.
Nyilván kereskedők, bár nem lehetnek túlzottan vagyonosok, ha ide tértek be. Azért próbáljuk meg, gondolta, majd ujjongó hangon megszólította a fickót.
– Nem tévedek, tényleg szülőföldemről érkeztél, utazó? – kérdezte, persze ismarul. – Ó, mily régen nem jártam már Haner napsütötte dombjain! Ó, azok a gyönyörű ligetek, de fáj utánatok a szívem! – könnyesedett el a szeme. Végül is, tényleg látta már Haner dombjait, mivel gyermekkorában egy, az Ismar Birodalom fővárosát ábrázoló festmény függött az ágya felett.
– Csapos! – folytatta Argos anyanyelvén. – Hozz egy kancsó bort, de a legjobbat! És a sörre is vendégeim ezek a derék hazámfiai!
Aztán az asztalához kísérte a kissé megdöbbent kereskedőt. Gyors bemutatkozás után a királynő egészségi állapotára terelte a szót, hisz ez volt az ismarok legfontosabb nemzeti beszédtémája, és figyelmesen meghallgatta az alig negyedórás beszámolót, ami úgy ért véget, hogy szerencsére az uralkodó asszony igen jól érzi magát. Miután ezen túl estek, már mint régi jó barátok tekinthettek egymásra, és Argos rendelt még egy üveg bort.
– Lenne kedved játszani egy kicsit? – tette fel végre a lényeges kérdést az egyikük, és elővett egy pakli kártyát.
– Ó, de régen játszottam már a jó kis hazai harminckétlapossal! – áradozott Argos. – Nincs is sok pénzem, de a mulatság megéri! – ezzel elvette a lapokat a másik kezéből, és ügyetlenül megkeverte őket. – Ki oszt először?

* * *

... és történtek az következők az Teremtés háromezer és hétszázhuszonegyedik esztendejében, az Nyárforduló Ünnepének utána, mikoron is az Égiek hamisajkú szolgái felmenének az Incen havára, feldúlni az utolsó Rendházát az áldott Somaniknak, és vérét vevék az Mágusoknak, és az ő összes csatlósaiknak, és örömük lelvén az pusztításban, felégeték az csarnokokat, és leronták az kőből rakott falakat. Ám az Szentnevű Égiek megszánván leghívebb szolgájukat, kinek neve vala Esmael, segítő kezüket nyújtották néki, elküldvén az ő megmentésére az Khazaiak legdicsőbbjét, az nemesvérű Győzhetetlen Argost, aki bajra hívván az hamisajkú lovagok vezérét, őt legyőzte becsületes viadalban, megváltván az Mágus életét...

Részlet a Kiegészített Tanításokból, Mágusok Könyve, 23. passzus

 

 

Második könyv
MÉG EGY MÁGUS

 

Raan Masan, a főváros.
Raan Masan, a királyi székhely, a karavánutak végállomása, a soha ki nem hunyó fények városa, a tengerek legszebb igazgyöngye, az élet és a halál színes köveiből rakott, örökkön kavargó-csillogó mozaik. Raan Masan, a világ közepe.
Az északi tenger partján fekvő város első falait állítólag az Égiek építették, még a teremtés első ezer esztendejében. Mikor túlnőtt rajtuk, a legendás Első Ház királyainak idejében, új védműveket emelt a város népe, s amikor az új falak határolta terület is szűk lett, Rettenetes Pagin, a Liir dinasztia alapítója ismét új falakat építtetett.
A három fal egyre nagyobbodó, az öböl két partjára támaszkodó C betűként ölelte körül a várost, az általuk elválasztott sávokat nevezte a köznép egyszerűen Belső-, Közép-, és Külsővárosnak. A harmadik falon kívüli részt már a lenéző „vidék” kifejezéssel illették, és elnéztek az ott lakók feje felett.
A három nagy negyed szigorú hierarchiában állt, a Belsőváros széles, őrségjárta utcái tiszták voltak, házai inkább palotáknak nevezhetők, míg kifelé haladva az épületek állagának hanyatlásával együtt romlott a közbiztonság, és az ott élők vagyoni, illetve társadalmi helyzete. A város lakóinak többsége a Külsőváros girbegurba, mocsokszagú sikátorai között élt és halt, a világ a legnépesebbnek tartott nyomornegyedeiben, végtelen távolságra a központ palotáitól. A felosztás még a tengert sem kímélte, a belső kikötőben büszke hadi gályák, a középső részen viharvert kereskedőhajók, a Külsővárosban pedig ócska halászvitorlások horgonyoztak.
Félig a Belsővárosban, de átnyúlva a falon, félig a Középvárosban állt a világ egyik legnagyobb zarándokhelye, a Hattornyú Templom. Valójában nem egy épület volt, inkább sokezernyi kis szentély, terecske és lakóház fehér márványból álmodott, mesés együttese. Ez volt a Raan Masani Helytartó rezidenciája is, akiről még az Ismar Birodalomban is úgy tartották, hogy az égiek kegyében az első helyen álló ember, de földi hatalma is vetekedett a királyéval. Parancsainak engedelmeskedtek az égiek összes földi szolgái, a Délvidéktől az északi tengerekig mindenütt, és gyakorlatilag szabadon rendelkezett az egyház összes kincsével.
És Raan Masanban a pénz volt a legfőbb úr, a díszes kereskedőházak sok helyütt a lovagi paloták fölé emelkedtek, és minden megvásárolható volt, ha valaki ki tudta fizetni az árát. A város lüktető szíve, a messze földön híres piac a Középvárosban kapott helyet, itt soha, egy pillanatra sem állt meg az élet, és még a leglehetetlenebb időpontokban is megvásárolható volt a délvidéki boroktól kezdve a nyugati drágaköveken át az ismar szőrméig minden, amit a civilizált világ nyújtani tudott.
Ez, és ennél sokkal több volt Raan Masan, a főváros.

* * *

Argos nem gondolt bele a város nagyszerű történelmébe, amikor utolsó ezüstjének leszurkolása után beléphetett a kapun, és elvegyülhetett a a tömegben. Egyszerűen jó volt a kedve, örült, hogy újra végiglovagolhat a kanyargós utcákon, a dohszagú, sokemeletes bérházak között, hogy arcán érezheti a tenger sós leheletét, és lökdösődhet az emberek véget nem érő masszájában. Az égiek is lemosolyogtak a földre, a könnyű tavaszi szél feloszlatta a város felett lógó, pocsolyaszín fellegeket, és napfény aranyozta be a sáros utcákat.
Először is tett egy kis kitérőt a kikötő felé. Csak úgy, egyszerűen kedve támadt ellézengeni egy kicsit a városban, és igazán nem volt semmi halaszthatatlan dolga. Átvágott a halpiacon, és lefordult a tenger felé. Nosztalgiája csak nőtt, amikor egy gyors kezű tolvaj megszabadította amúgy teljesen üres erszényétől.
Hány, de hány aranyát lopták el már ebben a városban annak idején, amikor egy-egy görbe éjszaka után, elképesztően másnaposan hazafelé tartott! És az égiek hetvenhét szent nevére, akkor miért mindig csak utólag vette észre, hogy már megint meglopták? Persze nem mintha az a pár dukát számított volna akkortájt...
Amikor elérte a kikötőt, a parton haladt tovább, a Belsőváros felé. Lova patájának kopogása beleveszett a zsivajba, körülötte matrózok és kereskedők tülekedtek, a dokkok és a hajók között rakodómunkások lassan vánszorgó kígyói hordták az árukkal megrakott zsákokat. Gyakorta kényszerült megállni, és utat adni a mindenfele nyüzsgő szekereknek, meg a málhás állataikat vezető hajcsároknak. De nem bánta, hogy zajlik körülötte az élet. Kicsit távolabbról kiabálás hallatszott, hát odaléptetett, majd türelmesen megvárta, amíg a városőrség katonái feloszlattak előtte egy, a közeli kiskocsmából kigomolygó tömegverekedést.
Hiába, ez a matróznép, gondolta megvetően, és rácsodálkozott, hogy milyen gyorsan feléledt lelkében a raan masaniak általános előítélete, mely szerint mindenki, aki a harmadik falon kívülről jön civilizálatlan barbár.
Miután kigyönyörködte magát az árbocok végeláthatatlan erdejében, visszatért a Déli Tartományokba Vezető Főutcára, majd újabb kósza felindulástól vezérelve átvágott a jószágpiac felé, és eladta a lovát. Jóval áron alul kótyavetyélte el a nagyszerű paripát, mely nem olyan rég még a quadvini őrgróf büszkesége volt, de nem állt le alkudozni a kereskedővel, azt méltatlannak érezte volna ősei nemes nevéhez.
Amikor legutóbb a fővárosban járt, akkor még az ország egyik leggazdagabb családjának a tagja volt, és elhatározta, hogy most is úgy fog élni, mint akkor. Nem mintha ezen elhatározását bármire is alapozhatta volna, de a részletek egyelőre nem izgatták túlságosan. Lesz, ami lesz felkiáltással átsétált a Belsővárosba a Győzelmek Kapuján keresztül, és emelt fővel bevonult az előkelő Arany Táltos fogadóba. Sok vihart és kocsmai verekedést látott ruhájának köszönhetően egyszerűen átnéztek rajta.
Nos, az egy dolog, hogy nem vagyok gazdag, de hogy még csak nem is látszódom annak, gondolta mogorván, és eldöntötte, hogy ezen a lehető leggyorsabban segít. Aztán csak sikerült egy aránylag olcsó, hatodik emeleti kis szobácskát bérelnie, bár ez felemésztette teljes vagyonát. Fütyörészve felcaplatott a végeláthatatlan lépcsőkön, és megkereste a hatszázhuszonegyest. Durván kétszer négy lépéses helység volt, a berendezést egy ágy, egy asztalka és némi por alkotta.
És ez egy jó helynek számít, méltatlankodott magában. Ám amikor kinyitotta az ablak fatábláit azonnal elszállt mogorvasága. A fogadó a Raasheen hegy oldalában épült, és innen, a legfelső emeletéről belátható volt a fél város.
Argos megbámulta a naplementét, végignézte, ahogy sorra kigyúltak a fáklyák az utcasarkokon, meg a színes lampionok a kocsmák és egyéb műintézmények előtt. Innen, fentről nem látszott az utcák mocska, nem hallatszott fel a monoton ricsaj. A fényekkel ékes város leginkább egy drágakövekkel kirakott ékszeresdobozhoz volt hasonlatos.
Ami alig várja, hogy valaki belemarkoljon kincseibe!
Hm, ostobaság volt annyi évet a Délvidéken tölteni, merengett hősünk, majd becsukta az ablakot. Aztán leküldte a ruháját a mosodába, és végignyúlt a kényelmetlen ágyon.
Reszkess Raan Masan, visszajöttem, gondolta, majd elnyomta az álom.

* * *

Másnap nagyon korán ébredt, még alig virradt. Gyorsan konstatálta, hogy a ruháját még nem hozták fel a mosodából. Ennek őszintén megörült, majd derekára csavarta a lepedőt, és leslattyogott a kihalt lépcsőházba.
Egyenesen a mosóudvarba ment. Bevetette magát a száradni felaggatott holmik dzsungelébe, és keresett egy cselédet. Nem volt nehéz találnia, többen is teregettek az udvaron. Egy fiatalabbat szólított meg.
– Khm, izé, no, a ruhám még nem száradt meg? – kérdezte, kissé talán túlafektálva, de a királyi udvarban használatos kiejtés szerint.
– Elnézést nagyuram, de még nem sütött ki a nap – magyarázta ijedten a fiatal, kékszemű lány.
– Khm, megjegyzem, tegnap nyomatékosan figyelmeztettem a személyzetet, hogy hajnalra kell a ruhám – méltatlankodott egy szál lepedőben. – No, nem gond, izé, végeredményben a nap felkeléséről nem tehetsz. No, szedd össze a holmimat, sietnem kell, legfeljebb, khm, egy kicsit nedves lesz! – parancsolta ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
– Melyik az ön ruhája, nagyuram? – készségeskedett a lány, és látszott rajta, örül, hogy ennyivel megúszta.
– No, majd megmutatom – legyintett nagylelkűen Argos, és elindult a szárítókötelek között, nyomában a lánnyal.
Egy finom selyeminget választott, remek csipke kézelőkkel, sötétkék posztónadrágot, a hozzá illő, könnyű, nyári kabáttal, és mivel senki sem zavarta meg, összeszedett még néhány egyéb apróságot is, úgymint fehérnemű, zsebkendők és harisnya. Mindezen földi jókkal felpakolva átvonult az udvar hátsó részén lévő fürdő épületébe.
A hajnali időpontra való tekintettel nem volt nagy a nyüzsgés, ezért egy kicsit várnia kellett, amíg kiszúrt magának egy megfelelő áldozatot egy leterhelt apródféle személyében. A gyerek egy jókora fürdőlepedőt és egy kisebb táskát cipelve érkezett, majd megállt a fürdő előcsarnokában, és várakozni kezdett, feltehetőleg az urára. Argos odalépett hozzá.
– Khm, fiam, fenn hagytam a csizmámat, elugranál érte? – kérte természetes könnyedséggel.
– Elnézést uram, de én a nemesvérű Hiamen úr szolgálatában állok, és ő úgy rendelkezett, hogy legyek itt a fürdőben a holmijával, napfelkeltekor – válaszolta elég határozottan az apród.
– Hiamen úr? – vonta fel a szemöldökét Argos. Kicsit töprengett, de most miért pont az északnyugati tartományok hírhedt grófjával ne rúgná össze a port? Egyébként is, amikor legutóbb találkoztak, olyan nyolc-tíz éve, a fickó több, mint mogorva volt, és nagyon illetlen módon forszírozgatott valami lényegtelen kérdést az unokahúgával kapcsolatban!
– Ó, te a jó öreg Hiamen apródja vagy? – mosolyodott hát el, és kivette a gyerek kezéből a táskát meg a fürdőlepedőt. – Remek, ne félj, majd kimentelek urad előtt. Amúgy is oly régen találkoztunk, lesz miről beszélnünk. No, a csizmám ott van a szobám előtt, tisztíttatni raktam ki, mostanra már nyilván visszahozták. A száznégyesben lakom – kockáztatott még egy kicsit, remélve, hogy Hiamen úr nem ott szállt meg.
Az apród nagy szemeket meresztett, de végül bólintott.
– Értem, uram, mindjárt jövök – ezzel elsietett.
Argos vigyorogva nézett utána, hiába, a világ már csak így működik. Pofátlanabbnak kell lenni annál, mint amit kinéznek belőled, és hinni fognak neked. Ezután előkelő lassúsággal bevonult a párapamacsokkal terhes levegőjű fürdőbe.
A nemesvérű Hiamen tisztálkodó felszerelése tényleg elsőrangú volt, Argos megmosakodott és borotválkozott. Némi töprengés után copfba fogta hátsó tincseit. Ha a Délvidéken valaki így járna, körberöhögnék, gondolkodott el, bár valószínűleg itt sem divatos már. Mindegy, most éppen erre szottyant kedve, és így talán könnyebben felismerik régi ismerősei is. Persze, kérdés, hogy ez mennyire előnyös?
Aztán felöltötte frissen szerzett ruháját. Nedves volt, sőt, majdhogynem vizes, de sokat látott hősünk bízott benne, hogy nem ettől fog tüdőgyulladást kapni, ha már annyi más dolgot túlélt. Azt meg mégsem várhatja a világtól, hogy minden apró részletben tökéletes legyen!
Így zokszó nélkül felöltözött. Már éppen távozni készült, amikor megzavarták, az apród lépett mellé, kezében egy pár fekete csizmával.
– Uram, parancsoljon! – nyújtotta át a lábbelit.
Argos egy kissé meglepődött, de habozás nélkül átvette.
– Köszönöm, fiam.
Aztán felhúzta a csizmákat, hálát adott az égieknek, hogy azok mérete körülbelül jó, és emelt fővel távozott, hátrahagyva a meghökkent gyereket a teljes fürdőfelszereléssel együtt. Mindössze a nemesvérű Hiamen nagyúr borotváját vitte magával. Kifejezetten csak önvédelmi okokból, nyugtatgatta magát, és nem azért, mert aranyból van a nyele. Elvégre, ő nem holmi piti tolvaj, vagy egyéb gazember! ő a délvidéki nagyherceg fogadott fia, továbbá órákon át sorolhatná nemesebbnél nemesebb őseit!
Mindezek tisztázása után a hátsó ajtón át osont ki a fogadóból, ügyelve, hogy senkinek se tűnjön fel távozása.

* * *

Mivel még mindig nem volt semmi dolga, hát először is átballagott az Égiek Mosolyának Terére, keresett egy napos oszloptalapzatot a teret ölelő árkádok alatt, és megszárítkozott. Közben élvezettel nézte, hogy hogyan ébred fel a város.
Ez a tér volt a Belsőváros központja. Egyik oldalról a Hattornyú Templom fehér fala határolta, amit szinte lépésenként szakítottak meg a szentélyecskék és mindenféle szent szobrok, amik előtt mindig friss virágcsokrok pompáztak. A másik három oldalról kettős oszlopsor tartotta árkádok nyújtottak védelmet a téren sétálgatóknak nyáron a napfény, télen az eső ellen. Ezen túl nemesi házak tornyai törtek a magasba, és kicsit távolabbról ide látszottak a királyi palota falának fekete bástyái.
De nem csak fizikailag, társadalmilag is ez volt a város közepe. Az idő előrehaladtával egyre több, elegáns öltözetű, előkelő ember jelent meg, kényelmesen sétáltak a tér közepén lévő szökőkút körül, és eldiskurálgattak mindenféle jelentős és kevésbé jelentős témákról. A kellemesen meleg, tavaszi napfény megcsillogtatta arany ékszereiket, és játékosan megtört az őket kísérő katonák fegyverein, páncélján.
Hősünk, frissen lopott ruhájának köszönhetően nem rítt ki közülük, ahogy lusta nemtörődömséggel szemlélődött az oszlopnak dőlve. Ám senki ismerőst nem látott, hát délre megunta a semmittevést, és nekivágott a városnak. Végigsétálva a Hattornyú Templom épületkomplexumának magasba nyúló, fehér márványfala mellett azon törte a fejét, hogy mivel is üthetné agyon temérdek szabad idejét estig. A rokonlátogatás gondolatát helyből elvetette, kölcsön kérni ráér később is, ha már minden más lehetőséget kimerített.
Talán felkereshetné egyik régi cimboráját? Vajon van-e még olyan közülük, aki jó szívvel gondol rá, és elég vagyonos ahhoz, hogy legalább egy ebéd erejéig vendégül lássa? Mivel lassan már másfél napja nem evett, ez utóbbi szempont, mármint az étkezés kérdése, messze átlagos jelentőségén felül foglalkoztatta. Végül úgy döntött, hogy a Naem családból származó Perint keresi fel.
Habozás nélkül látott az ötlet megvalósításához, gyors léptekkel átvágott a széles utcákon, és elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy ennyi év után is könnyen megtalálta a legrövidebb utat a Naem palotához. Menekülésnél még jól jöhet a helyismeret!
Amint befordult az utcába, rögtön meg kellett állapítania, hogy a palota nem sokat változott, komor falai most is erőt sugároztak, kocsibejárójának kapuján a Naem ház büszke címere ékeskedett. De nem torpant meg bámészkodni, egyenesen a épület főbejáratához tartott. Felsietett a hét megkopott márvány lépcsőfokon, és határozott kézzel bezörgetett az ajtón, mely hamarosan kitárult előtte.
A kaput nyitó szolga mély meghajlással üdvözölte. És még merje azt mondani valaki, hogy nem a ruha teszi az embert!
– Miben lehetek a szolgálatára, uram?
– Perinhez jöttem – vetette oda hanyagul Argos.
– Be van jelentve Naem nagyúrhoz?
– Persze! – bólintott, szinte oda sem figyelve.
– Akkor méltóztasson követni!
– Köszönöm, ismerem a járást! – lépett el a szolga mellett, és nekivágott az emeletre vivő lépcsőnek.
– Naem nagyúr a dolgozószobájában tartózkodik! – kiáltott még utána a meghökkent, de kötelességtudó cseléd, aztán elmaradt Argos mögött.
Hősünk már nem törődött vele. Alig figyelve a falakat díszítő, aranykeretes festményekre és a lépcsőház egyéb cicomáira, felsietett az emeletre, és habozás nélkül vágott neki az egyik brokát szőnyeges folyosónak. Kopogás mellőzésével tárta szélesre a dolgozószoba sötétre pácolt tölgyajtaját, és beviharzott.
– Szervusz, Perin! – köszönt harsányan, és körbenézett a teremben.
A faborítású falak mellett könyvespolcok álltak, szemközt, az udvarra nyíló csúcsíves ablak előtt széles asztal terpeszkedett. Oldalt, a kényelmes karosszékek mellett ember magas, sokágú gyertyatartók várták az estét, hogy fénybe vonhassák a termet. Az ablak előtt köpcös figura állt, aki most megfordult, és megrökönyödve tekintett a belépőre.
– Argos? Khazai Argos? – nyögte végül a férfi, kerekded arcát a félelem és a megdöbbenés fagyasztotta torz fintorba. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki örül a viszontlátásnak.
Mégse ide kellett volna jönnöm, vonta le azonnal a következtetést Argos.
– Eltaláltad, öregfiú, én vagyok az! – vágott át azért zavartalanul mosolyogva a szobán, majd vállon ragadta, és megrázta a még mindig meghökkent házigazdát.
– Azt hittem, te valahol a Délvidéken élsz! – motyogta Perin hitetlenkedve.
Izomból vissza is küldenél, mi, gondolta Argos mélységesen csalódottan, és gondolatban lefokozta Perint barátból balekká.
– Valóban, most csak átutazóban vagyok itt – folytatta azért továbbra is szélesen mosolyogva –, de nem lehet olyan kevés időm, hogy ne szakítanék belőle a legjobb barátom meglátogatására.
– Igazán köszönöm – válaszolta Perin, kissé élettelibben, de azért nem tűnt túl elragadtatottnak a megtiszteltetéstől. Áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, és megpróbált visszamosolyogni látogatójára. A végeredmény szánalmasra sikeredett.
Fél tőlem? De vajon miért, tűnődött el Argos.
– Na, gyere, meghívlak egy pohár borra! Itt lakom a közeli Büszke Oroszlánban, ott feleleveníthetnénk a régi, szép időket!
– Sajnos nem mehetek, tudod, nemsokára terítenek ebédhez, ugye, pedig milyen szívesen... – ragadta meg az alkalmat Argos kivágására Perin, és megpróbálta az ajtó felé terelni vendégét. Nem sok sikerrel. Hősünk ellépett mellőle, és belehuppant az egyik, fal melletti karosszékbe.
– Sebaj, öregfiú, ebéd mellett is elbeszélgethetünk! Ne zavartasd magad miattam, megvárom, amíg elkészülsz! – bíztatta Perint, és belemerült a díszesen festett plafon tanulmányozásába. A házigazda egy ideig még eltéblábolt, aztán jobb híján, lázas tevékenységet színlelve leült íróasztalához, és belemerült valami irat olvasásába.
Hiába teszel úgy, Perinkém, mintha dolgoznál, engem nem ejtesz át, azon töröd a fejedet, hogyan szabadulhatnál meg tőlem, merengett Argos. Kár a gőzért, úgyis maradok, amíg kedvem tartja. Pláne, mivel te felszedtél a plusz kilókkal együtt némi elemi udvariasságot is. Pedig régebben ez nem volt rád jellemző! Egyszer még az öregedő, és mindenki által mélységesen tisztelt Sausen herceget is hogy lehülyézted!
Argos lelkivilágát szinte azonnal helyre billentette, ahogy felidézte magában a régi esetet. Valami bálon történt, de arra már nem emlékezett, hogy ki és milyen alkalomból tartotta a mulatságot. Az biztos, hogy az öreg és szenilis nagyúr jelen volt, és hadi élményeit mesélte azoknak a boldogtalanoknak, akiket mellé sodort a véletlen. Természetesen végzetesen belekavarodott a történetbe, de hallgatósága azért feszült figyelemmel követte az érthetetlen, kusza sztorit, senki sem merte megbántani az öreget azzal, hogy otthagyja.
Ekkor keveredett oda az enyhén spicces Perin, aki éppen Argost próbálta kitámogatni a szabad levegőre. Nem volt könnyű dolga, mivel hősünk, tekintettel az est előrehaladott voltára, akkor nemhogy járni, de talpon maradni sem volt képes.
A herceg addigra olyannyira belelendült a történetébe, hogy botjával hadonászva szemléltette, hogyan győzött a cirka negyven évvel ezelőtti párbajban, és pechére jól fejbe vágta Perint. Aki erre felháborodottan és tömören adott hangot nemtetszésének. A levegő megfagyott. A továbbiakra Argos nem emlékezett, mert a hirtelen csendet kihasználva belealudt a cselekménybe.
Arra tért magához, hogy pár vödör vizet öntöttek a nyakába. De akkor már a Fehértorony alatti kis téren voltak. Perin kétségbeesetten próbált meg életet lehelni hősünkbe, de csak nagy nehezen értette meg vele, hogy mi történt az este. A herceg kihívta Perint párbajra, ám mivel a kardforgató korból már kissé kiöregedett, ezért egyik unokája akart kiállni helyette. Perin ebbe beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy ez esetben ő is kiállíthat maga helyett egy bajnokot. És Argosra gondolt. Hősünk ezt alig negyedórás magyarázat után felfogta, majd megeskette Perint, hogy lemond Linee kisasszony kegyeinek elnyeréséről, aztán összekaszabolta a herceg unokáját.
A teljes történethez még hozzá tartozik, hogy három nap múlva, ugyanott, legyőzte Linee kisasszony éppen soros udvarlóját is. Azok voltak a szép idők!
Ehhez képest Perin eléggé megváltozott. Az utolsó hír, amit hallott felőle, az az volt, hogy megörökölte a birtokot, most már ő a Naem palota ura. És ebbe, úgy látszik, belehülyült, szögezte le magában csalódottan Argos, miközben türelmesen várakozott tovább.
Végül a házigazda nagyot sóhajtva felállt.
– No, kész lennék, menjünk ebédelni!
A hosszas szöszölés alatt láthatóan összeszedte magát, és szinte őszintének tűnt mosolya, ahogy vendégét végigkísérte az ebédlőig. Ez a terem is méltó volt a palota többi részéhez, a falakon alig maradt szabad hely a sok aranydísz között, középen huszonsok személyes asztal állt, természetesen végig megterítve. Előkelő házaknál ez így volt szokás, ez a gesztus jelképezte, hogy ha nem várt idegen érkezik, számíthat a vendéglátásra, jutni fog neki hely az asztalnál.
No, itt a lehetőség, hogy a háziak gyakorolják ezt a régi, szép hagyományt, gondolta magában Argos, de mivel Perin nem ült le, hősünk is némán ácsorogva várta a további fejleményeket, Nem sok idő múlva kinyílt a szemközti ajtó, és belépett a ház asszonya. Argos elkerekedő szemekkel ismerte fel Meliét.
– Kedvesem – lépett a meglepett asszonyhoz Perin –, jó hírem van! Régi barátunk, Khazai Argos meglátogatott minket!
– Üdvözöllek, Argos! Ürülök, hogy újra láthatlak! – mosolygott rá Melié, és ez volt az első őszinte gesztus, amivel a házban megajándékozták.
– Nahát, Perin, nem is tudtam, hogy megházasodtál, és ráadásul a város legszebb virágszálát vetted el! Szervusz, Melié! – lépett az asszonyhoz, és nem törődve a férj felháborodott pillantásával, jobbról-balról megcsókolta az arcát.
Jó hangulatú ebéd elé nézünk, gondolta később, miközben leültek az asztalhoz, a szolgálók pedig felhordták az első fogást. De legalább már tudta, hogy miért fél tőle Perin. Hja, a férjek szoktak tőle félni!
Ám ennek ellenére egy pillanatra sem vette le a szemét Meliéről. Bár az asszony szeme sarkában már látszott pár vékonyka szarkaláb, de még így is gyönyörű volt gondosan sminkelt arca, pazar ékszerekkel díszes, kecses nyaka! Titokzatos mosolya szép emlékeket ébresztett hősünkben.
Argos életében Melié volt az a nő, aki miatt a legtöbb párbajt végigverekedte, számszerint kilencet, mivel a szépséges leánynak kardforgató apja, három bátyja és további öt udvarlója volt azok alatt az évek alatt, amikor hősünk néha-néha feltűnt a környezetében. És lám, mintha valami átkot hordozna magával a gyönyörű nő, most is viharos fellegek gyülekeztek a házigazda amúgy is gondterhelt homlokán. Perin egyre dühödtebben szemlélte, ahogy hősünk gátlástalanul bámulta feleségét.
– Még mindig nincstelen vagy, Argos? – törte meg végül a csendet, némi éllel a hangjában.
– Á, dehogy! – válaszolta, és végre levette a szemét Meliéről, majd hozzálátott az ebédnek. – Tudod, az ősszel némi részem volt az utolsó somani mágus elfogásában. A hálás Szent Lovagok természetesen kifizették az ezer aranydukátnyi fejpénzt. Azt befektettem, megsokszoroztam, és most éppen azért utazom északnak, hogy birtokot vásároljak magamnak – mesélte közben.
És ami a legjobb, tette hozzá gondolatban, hogy ez tényleg megtörténhetett volna.
– Megértem, hogy eljössz délről, ahol olyan sok csúf pletyka kering rólad! – próbált meg tovább kellemetlenkedni Perin.
Gyenge vagy, fiacskám, gondolta Argos lekicsinylően.
– Nem is az a baj, hogy csúf, hanem az, hogy igaz! – tett rá még egy lapáttal. – De hát az ember tesz bolondságokat, amíg fiatal, ugye? – kérdezett vissza, és ettől Perinnek elment a kedve a további kellemetlenkedéstől.
Nyilván nem dicsekedett el feleségének a régi balhékkal, gondolta Argos elégedetten, majd visszafordult Melié felé, és tovább bámulta a nő szépségét. Ettől a hangulat végképp megfagyott, és az ebéd befejezéséig már nem esett szó semmiről.
Aztán Argos felállt, megköszönte a szívélyes vendéglátást, és távozott. Még udvariasságból sem marasztalták.

* * *

Nem ment messzire, a következő sarkon megállt, és az épület takarásába húzódva figyelni kezdte a Naem palota kocsibejáróját. Nem sokat kellett várnia, hamarosan kigördült egy címeres hintó. Bármibe fogadott volna, hogy Perin ül benne.
Nagyon sietős neked, fiacskám, régebben nem voltál ennyire pletykás, gondolta, aztán nem foglalkozva tovább a régi cimborájával, hátrament a cselédbejáróhoz. Az ormótlan zár feltörése fél pillanatig sem tartott neki. Körbenézett, de a gyér forgalmú utcácskán senkinek sem tűnt fel, hogy nem kulcsot használt, hát belépett, és betette maga mögött az ajtót.
Végigsietett a szűk, ablaktalan folyosón, aztán egy ajtón keresztül kiért az előtérbe. Ott egy cseléd éppen port törölgetett, erre kedvesen rámosolygott.
– Perin már elment? – kérdezte tőle lazán, közben meg sem állva.
– Igen, Naem nagyúr az imént távozott – bólintott zavartan a szolga.
– Remek! – mosolyodott el Argos, majd sietség nélkül felsétált a lépcsőn. A hökkent cseléd rövid ideig utána bámult, de aztán vállat vont, és folytatta munkáját. Elvégre, mi köze van neki a nagyurak dolgához?
Így Argos gond nélkül felért az emeletre, ott pedig már nem jelentett neki kihívást megtalálnia Melié lakosztályát. Halkan kopogott, majd türelmesen várt.
– Ki az? – szólt ki hamarosan az ismerős hang.
– Argos vagyok.
Rövid csend következett. Hősünk pár pillanatnyi habozás után belépett.
– Szervusz Melié! Ne haragudj, hogy csak így rád török, de úgy éreztem, muszáj veled beszélnem – kezdte, majd pusztán rutinból, oda sem nézve ráfordította maga mögött az ajtó zárjában lévő kulcsot.
Melié ezt látszólag észre sem vette. A szalon másik ajtajában állt, selyem ruhája aggódva szisszent fel, ahogy összekulcsolta kezét zavarában.
– A férjem megöl, ha itt talál! – szólalt meg végül.
– Ugyan! – vigyorodott el magabiztosan Argos. – Már régen is én vívtam meg helyette a párbajait, most sem fog legyőzni! – lépett a nőhöz, jobbját a vállára fektette, s közben mélyen a szemébe nézett.
– Akkor megölet. Vannak furcsa ismerősei! – aggodalmaskodott tovább Melié.
Hoppá, vajon hová siethetett annyira az öregfiú, villant fel egy pillanatra hősünkben, de rövid töprengés után elvetette, hogy ennél a témánál maradjanak. Úgyis hamarosan kiderül, hogy kihez szaladt árulkodni a házigazda. Meliével sokkal kellemesebben is eltöltheti az időt, minthogy kifaggassa férje viselt dolgairól.
– Nem baj! Egyszerűen nem tudtam anélkül elmenni, hogy még egy pillantást ne vessek rád! Gyönyörű vagy, épp úgy, mint amikor megismertelek, Seinem nagyasszony bálján! Emlékszel? – suttogta elérzékenyülve, és baljával átfogta az asszony derekát. – A szökőkút megtáncoltatta a holdfényt, virágzott az orgona, szólt a zene! Te kacagtál, ahogy én, mint ostoba kisfiú, megpróbáltam elmondani neked mindazt, amit éreztem, s amit azóta is érzek, és azóta sem tudok elmondani! Te akkor kinevettél, s én meg akartam halni szégyenemben! De te hozzám léptél, megcsókoltál... Még most is érzem ujjaid könnyű érintését, ajkad édes ízét! Ahogy összekarolva sétáltunk a kertben! Emlékszel, kedvesem?
– Igen – mosolyodott el ábrándosan Melié, elmerülve fiatalsága szép emlékeiben, majd hirtelen visszatért a múltból, és hátra lépett. – Utána jó sokáig nagyon haragudtam rád! – szögezte le, ellentmondást nem tűrő hangon.
– Bocsánat – lépett utána Argos, arcán a teljes bűnbánat kifejezésével. – Az ember tesz felelőtlen dolgokat, amíg fiatal.
– De most már, ugye, sokkal meggondoltabb vagy – jegyezte meg gúnyosan Melié.
– Persze – felelt Argos szemrebbenés nélkül, aztán megcsókolta a nőt, és finoman ledöntötte a szerencsés módon puha szőnyegekkel fedett padlóra.

* * *

Késő délután távozott.
Mégsem volt olyan hülye ötlet beugrani Perinhez, gondolta magában, aztán lesétált a Középvárosba, és felkereste az Ékszerészek utcáját. Ez a környék semmit sem változott az eltelt évek alatt, házai most is tisztán, frissen meszelve sorakoztak a szűk utcácskák mentén, rikító színekre mázolt zsalugátereiken, élénkpiros cseréptetejükön ragyogott a napfény. Földszintjükön, az apró műhelyekben megállás nélkül csilingelt az ötvöskalapács.
Argos tudta, hogy a város mesteremberei közül az aranyművesek a messze leggazdagabbak, és hogy errefelé akár pár száz aranyas kölcsönt is szerezhet az, aki tudja, hogy melyik ajtón kell kopogtatnia. Meg aki megfelelő biztosítékot tud adni, hogy a kiszabott határidőre megfizeti tartozását. Ám mivel ilyesmije neki nem volt, hát egyszerűen csak elzálogosította az egyik műhelyben hat aranydukátért a nemesvérű Hiamen úr reggel lopott, aranynyelű borotváját.
Azon nem sokáig töprengett, hogy mit kezdjen a csengő aranyakkal. Raan Masan hetvenhét módját kínálta a pénz elverésének, még a legfantáziátlanabbaknak sem jelenthetett gondot, hogy akár egyetlen éjszaka alatt megszabaduljanak teljes vagyonuktól. És Argos soha sem szűkölködött ötletekben! Hát átsétált az Aranyérmére.
A raan masani anyák példabeszédeiben az Aranyérme volt az a hely, amit „jobb elkerülni”. A városi mértékkel széles utca számtalan kanyart vetve tekergett végig a mulatónegyeden, neves kocsmáknak, nyilvánosházaknak és szerencsejáték-barlangoknak adva helyet. Errefelé csak éjszaka élénkült meg az élet, de akkor aztán nagyon; messze hangzó nevetés és könnyű muzsikaszó verte fel a csendet, és feledtette az erre járókkal gondjaikat.
Így, alkonyattájt még nem volt nagy a nyüzsgés, bár már lassan sűrűsödött a tömeg. A lampionokat már meggyújtották, színes fényükben különféle rendű és rangú emberek sétáltak, alkudoztak az ablakokban ülő, lengén öltözött lányokkal, vagy ittak és ettek a vendéglők teraszain. A langyos melegben sültszag keveredett a bordélyokból kiáradó egzotikus illatszerek aromájával.
Argos elvegyült a forgatagban, határozott céllal haladt végig a az utcán. Ahol kellett, jobbjával utat tört magának, de balját egy pillanatra sem vette le erszényéről. Okkal volt óvatos, díszes öltözete nyilván több zsebmetsző figyelmét is felkeltette, bár csak egy volt elég botor próbálkozni.
A fickó váratlanul lépett mellé, és egy gyors mozdulattal megkísérelte lemetszeni Argos erszényét. Hősünknek ideje sem volt végig gondolni, hogy mit cselekszik, már fordult is, és megragadta az alacsony kis fickó gallérját, majd még ugyenebből a mozdulatból felrántotta a térdét, és ágyékon rúgta a tolvajt. Az nyekkenés nélkül, természetellenes lassúsággal kezdett eldőlni, de Argos nem várta meg, míg földet ér.
Pár gyors lépéssel már el is tűnt a tett színhelyéről, belevegyülve egy épp arra sodródó, nagyobb társaságba. Hallott még maga mögött néhány meghökkent kiáltást, ahogy a járókelőknek feltűnt, hogy „Valaki rosszul lett!”, de ez már nem az ő problémája volt.
Hamarosan elérte célját, a Szerencsecsillagot, egy szűk sikátor mélyére elrejtett, exkluzív mulatót. Az ajtónállónak a kezébe nyomott egy aranyat, mire az meghajolt, és félrelépett előle. Argos gyorsan felsietett a hét, téglából rakott lépcsőfokon, és belépett a mulatóba.
A Szerencsecsillag épülete kívülről leginkább egy, az összedőlés határán álló bérházhoz hasonlított, de odabent a legkényesebb igényeket is kielégítő eleganciával volt berendezve. A belépő egyből a földszint legnagyobb részét elfoglaló nagyterembe jutott, ahol kellemes zene szólt, és számtalan pincér járt a csipkés abroszokkal terített asztalok között. A terem hátsó részéből kisebb szobák nyíltak, ahol kockázni lehetett, oldalt széles lépcső vezetett fel az emeletre. Az felső szint apró, gyertyafüstös helységeinek labirintusában általában nagytétes kártyapartik zajlottak, még feljebb a házhoz tartozó, lenge erkölcsű hölgyek szobái kaptak helyet.
Argos egy kicsit megállt az ajtóban, és unott arccal körbenézett. Tekintettel a korai órára az asztaloknál még kevesen ültek, és a falak melletti kereveteken is több, szépen ékszerezett hölgy várta a forgalom fellendülését. Hősünk végigsétált a termen, és átment az egyik hátsó ajtón.
Ebben a szobában már volt némi élet, a középen álló, posztóbevonatú asztal mellett néhányan kockáztak. Argos beállt közéjük, de egyelőre csak nézte a játékot. Nem sokáig kellet várnia a jó alkalomra, amikor elérkezettnek látta az időt, hanyagul odavetette megmaradt öt aranyát az asztalra, és kézbe vette a kockákat. Azonnal érezte a súlyeloszlásukon, hogy nem ólmozottak, de ez persze nem sokat számított, hát inkább a játékra koncentrált.
Mivel hármas szisztéma szerint játszottak, és az előző két körben nem nyert senki, így tizenkétszeres volt a tét. Ebben a körben már ketten dobtak előtte, az egyik fickó négyet, ötöt és hetet, a másik két nyolcast és egy kilencest. Argos szemrebbenés nélkül gurított ötöt, hatot és hetet. Aztán, ahogy a kockák megálltak, barátságosan körbenézett.
– Nem ismerem igazán a szabályokat, de ugye most nyertem? – kérdezte ártatlan tekintettel.
Mély csend nehezedett az asztal körül állókra. A bank szerepét betöltő alkalmazott egy pillanatra nem kapott levegőt, aztán úrrá lett megdöbbenésén, és válaszolt.
– Igen uram, ön nyert. Még egy játékot? – kérdezte udvariasan, miközben gyors mozdulatokkal kiszámolta Argos elé a nyereményét képező hatvan aranydukátot.
– Köszönöm, nem – válaszolt hősünk unott hangon. – Inkább átmegyek kártyázni, az izgalmasabb!
Ezzel felmarkolta a pénzt, és kisétált a szobácskából. Amikor kiért a nagyterembe, azonnal feltűnt neki, hogy az ajtónál posztoló fegyveres szúrós pillantásokkal méregeti.
Remek a ház belső hírszolgálata, ismerte el magában, ez a fickó már tudja, hogy nem hagyhat simán távozni. De mivel ilyesmi az eszébe sem jutott, nem foglalkozott vele többet, és felsétált az emeletre, hogy keressen magának egy kártyapartit, ahova beszállhat.
Régebben sokszor megfordult itt, és bár néha nyert, de általában hatalmasakat bukott. Akkor is sejtette már, hogy csalnak ellene, de nem izgatta nagyon, a pénz nem számított, csak a mulatság. Mindig is bízott benne, hogy egyszer észreveszi, hogy hogyan csinálják, de persze akkor még esélye sem volt erre. Most messze más célok vezérelték, most győzni jött.
No, nagyfiúk, vagytok-e olyan jó játékosok, mint én, zörgette meg zsebében csekélyke vagyonát. Két órával később, mintegy ötszáz dukáttal az erszényében fütyörészve slattyogott le a lépcsőn.
Ezek meg fognak ölni, gondolta jókedvűen, amint végigmérte a kidobólegényeket. Nem tudta volna elképzelni, hogy egy ismeretlen, pártfogók nélküli fickót csak úgy elengedjenek, miután az pofátlanul könnyen elnyert egy kisebb vagyont. Ha meg felismerik, az még rosszabb. Ám nem idegeskedett, tudta, hogy amíg nem távozik, addig biztonságban van, nem engedné meg a ház jó híre, hogy bent molesztálják.
Hát nyugodtan leült az egyik asztalhoz, és rendelt egy üveg bort a szinte azonnal megjelenő pincértől. Aztán egy lusta pillantással végigmérte a legközelebb ülő, magányos hölgyet. Az rámosolygott, majd felállt, ringó csípővel odasétált hozzá, és letelepedett az Argos melletti székre.
– Szervusz, engem Liznek hívnak. Meghívsz egy italra? – kérdezte csábosan búgó hangon.
– Persze, szépségem! – vigyorgott rá Argos, aki minden téren tudta értékelni a profizmust. És ez a nő koránt sem tűnt kezdőnek! – Mit szólnál hozzá, ha egyenesen a szobádban innánk meg?
– Rendben! – válaszolta a hölgy.
Argos egyik kézzel átkarolta Liz derekát, a másikkal megragadta a borosflaskát, és felvonultak az emeletre. A hölgy szobája a harmadikon volt, egy magányos gyertya fénye világította meg a jókora, selyempaplanos ágyat. Néhány vad csók után Liz kibújt Argos ölelő karjaiból.
– Egy pillanat, csak, magamra kapok valami könnyedebbet! – mosolyodott el sejtelmesen, és eltűnt a belső szoba ajtajában.
– Várlak! – válaszolta Argos, és jót húzott a borból. Utána letette az üveget a fal melletti asztalkára, és nagyot sóhajtva kimászott az ablakon.
Sajnálom, kislány, hogy így alakult, de nagyon szeretek élni, gondolta, miközben nekilátott leereszkedni az alant sötétlő sikátorba. Egyébként is, egy hivatásost nem kunszt megszerezni!
Az épület fala sima volt, alig kínált kapaszkodót, de Argosnak nagy gyakorlata volt már az ilyesmiben, aránylag gyorsan leért. Aztán futott. Néhány kereszteződés után kiért az Aranyérmére, és a tömeg összezárult körülötte.
Hát, ezt is megcsináltam, gondolta elégedetten.

* * *

Kis kalandja után már csak megszokásból is visszatért az Égiek terére. Régen mindig innen indultak neki az éjszakának.
Ahogy a mindenfelé égő fáklyák fényében megszemlélhette, a jelen lévők többsége most is az aranyifjak közül került ki. Az árkádok alatt pár nagyhangú ficsúr tréfálkozott, kicsit távolabb kellemes hangú, fiatal nő fecsegett egy középkorú férfival, lustán legyezve magát csontlegyezőjével, még odébb egy suhanc dicsekedett társainak tegnapi élményeivel, s azon túl is tucat más társaság hangoskodott a téren.
Argos nem habozott sokat, egyszerűen odasétált az egyik, a többitől semmiben sem különböző csoporthoz, és megszólított egy ifjút.
– Barátom, elnézést kérek tolakodásomért, de lenne oly kedves útba igazítani, hogy milyen jelesebb mulatságok esnek ma este a fénylő, raan masani éjszakában?
A fiatal, hófehér selyeminget és laza szabású bársonykabátot viselő fickó csípőre tette a kezét, és fölényesen végigmérte hősünket.
– Mi okból érdekli ez önt, jó uram?
– Egy barátomat keresem, kit akár korhelynek is nevezhetnék, ha nem lenne a barátom. Bizonyos vagyok benne, hogy ott lelem, ahol leghangosabb a muzsika, és patakokban folyik a bor – hazudta Argos gondolkodás nélkül.
– Akkor talán a nemesvérű Karren úr palotájába menjen, ott most ünnepli a család az örökös tizenhetedik születésnapját. Hajnalig fog tartani a tánc!
– Köszönöm, uram! – hajolt meg, és már távozott volna, mikor a ficsúr utána szólt:
– Amúgy... Amúgy kit tisztelhetek önben, jó uram?
Hősünk megfordult, és szomorúan végig mérte. Felismert? Tettem ellene valamit, merült fel benne azonnal, de nem találta ismerősnek az ifjút.
– Khazai Argos vagyok – vallotta hát meg az igazat, végtelen optimizmusával azt remélve, ebből még nem lesz baj.
– Khazai Argos? – biggyesztette le ajkát gúnyosan a ficsúr, láthatóan meg sem fontolva, hogy ez igaz lehet. – Ön lenne a hírhedt Khazai Argos, minden hálószobák legnagyobb ismerője a Monshenen innen és túl?
– Nos... – tárta szét bocsánatkérőn a karját Argos. – Az vagyok – hagyta rá a suhancra, de akkor már készen állt minden rosszra.
– Ó, én meg Olosen öröktiszteletű lennék, az égiek legszerényebb földi helytartója! – bólogatott buzgón az aranyifjú, társai pedig felnevettek, és közelebb léptek, látván, új mókára nyílt kilátás.
Nem voltak sokan, de ahhoz bőven elegen, hogy egy magányos emberből bántatlanul gúnyt űzhessenek. Argos jól tudta, hogy megy ez, annak idején neki is kedves elfoglaltsága volt belekötni mindenféle idegenekbe, és tréfálkozni egy kicsit a kárukra, ivócimborái nagy gyönyörűségére. Az efféle szópárbajok csak még híresebbé-hírhedtebbé tették a nevét, és persze gyakran torkolltak párbajba. Akkor nagyon élvezte az ilyesmit.
Az viszont egyáltalán nem tetszett neki, most rajta akar mulatni ez a pár aranyifjú.
– Hát akkor menjen haza, helytartó uram, mert Raan Masan éjszakája errefelé nem az égnek szálló imádságoktól hangos! – csattant fel.
– Hanem?
– Hanem pimasz kölykök vinnyogásától.
– Pimasznak nevez? – háborodott fel az ifjú, mire Argos szélesen elmosolyodott, hátralépett, meghajolt.
– Eszembe nem jutott önre gondolni – tiltakozott csendes megértéssel, majd elmélázva még hozzátette:
– Bár ahogy így mondja, hát meggondolandó...
Többen felkacagtak a társaságból, ami határozottan felidegesítette a suhancot.
– Ez a sértés vért kíván! Párbajra hívom, jó uram! Már ha kardforgató egyáltalán – biggyesztette le ajkait, végigmérve Argost.
Na igen, nincs kardom, jutott hősünk eszébe. Itt az ideje rövidre zárni ezt a kérdést, döntött.
– Nézze, fiam, legelőbb is törölje le a taknyot az orráról, és aztán majd beszélhetünk, vagy akár, ha már ez a szíve kívánsága, szét is szabdalom az arcát, hisz jól látszik, többembernyi ábrázat kitelne belőle! Most viszont, bocsásson meg, de nem tudom szavait komolyan venni, és mókásnak sem találom őket, hát nevetni sincs önön kedvem, inkább megyek!
Ezzel sarkon fordult, és távozott. Hisz igazán, ezer jobb okot találhat magának, ha már minden áron kötekedni akar! Most mit vesztegesse az idejét erre a suhancra?
Ám hiába fordult el, jól hallotta, hogy súgnak mögötte össze az emberek. És persze azt is hallotta, nem lévén süket, hogy az ifjú utána lép.
– Uram! – csattant a gyerek hangja.
Megállt, elnézett a távolba.
– Uram, szavai...
Megfordult, ütött. Nem nagyot, gyomorra. A másik összegörnyedt, a szavak beleszorultak, egy hangot sem sikerült kinyögnie.
– Nos, fiatal barátom, azt javaslom, felejtsük el, hogy eddig mi történt közöttünk, kezdjük újra! Tehát, nevem Khazai Argos. És sietek, így bár nagyon sajnálom, de most mennem kell. Remélem, még találkozunk! – hajolt meg könnyedén, majd sarkon fordult, és elment.
Senki sem szólt utána, de amit pár lépést eltávolodott, megindult a suttogó párbeszéd, útjára kélt a pletyka, Raan Masan életének lüktető, sosem lassuló vérárama. Hősük enyhén aggódva gondolt bele, mi lesz ennek a következménye.
Holnapra mindenki tudni fogja, hogy Khazai Argos a városban van! Vajon mit szólnak a régi ismerősei? Vagy már elfelejtették? Ám túlzottan ismerte az embereket ahhoz, hogy ebben bízzon. Biztos volt benne, hogy sokan emlékeznek még rá!
No, de hát majd szerez valahonnan egy kardot, és elintézi a függőben maradt ügyeit, zárta le magában a kérdést, és befordult a Vitézek utcájába, elhagyva az Égiek Mosolyának terét.

* * *

A Karren palotát a bál alkalmából temérdek lampion világította meg. A belső kertben szökőkút csobogott, az épületben pedig szólt a zene, csillogtak a fények. Kint hetvenhét virágot bontottak a kert fái és bokrai. Argost kellemes nosztalgiával töltötte el a látvány ahogy besétált az udvarba, melynek kovácsoltvas kapuja ez alkalommal nyitva állt.
Bent, az épület ajtajánál két libériás inas posztolt, hogy ellenőrizze a belépőket. Mivel lassan már éjfélre járt az idő, nem volt nagy a forgalom. Argos egy pillantást sem vesztegetett a szolgákra, és már majdnem átslisszolt közöttük, amikor az egyik megszólította.
– Elnézést uram, megmutatná a meghívóját?
Argos egy pillanatra megtorpant, aztán lassan megfordult, és odalépett az ajtónállóhoz. Fiatal gyerek volt nagyon.
– Szóval nem ismersz meg? – kérdezte könnyed hanghordozással.
– Elnézést uram, de nem – válaszolt az inas, és nem tűnt megfélemlítettnek.
– Mondd, mióta vagy Karren úr szolgálatában?
– Másfél esztendeje, uram.
– Akkor megsúgok neked egy titkot – intette közelebb a fickót, majd ahogy az önkéntelenül is odahajolt, elkapta a nyakánál, elkaszálta a lábait, és legurította a lépcsőn.
– Már nem sokáig leszel alkalmazásban! – fejezte be, aztán elfordult, és besétált az ajtón.
– Legyen üdvözölve, Argos uram, örülök, hogy visszatért! – hajolt meg mosolyogva a másik inas, aki jóval öregebb és tapasztaltabb volt társánál. Argos megtorpant, majd odavetett neki egy aranyat, mielőtt tovább ment volna. Aztán belépett a palotába.
Senki sem állt az útjába.
Már az előcsarnok is tele volt emberekkel, selyemruhás dámák, elegáns urak beszélgettek, inasok hordták körül a frissítőket a táncban megfáradt előkelőségeknek. Ezer gyertyát tartó kristálycsillár fénye szikrázott a drága ékszereken, a fal aranyozott freskóin.
Argos lassan, de határozottan vágott át az előkelő hanghordozással társalgó urak és hölgyek csoportjai között. Az emeletre igyekezett, ahonnan lehallatszott a zeneszó. És voltak, akik felismerték, meghökkent arcok fordultak utána, összesúgtak mögötte az emberek. A lelke mélyén nagyon élvezte, hogy még mindig emlékeznek rá, emelt fővel haladt, és ha valaki túl sokáig bámult rá, annak odabiccentett. A legtöbben ekkor elkapták a pillantásukat, de voltak, akik visszaköszöntek.
Amikor felért az emeletre, leintett egy inast.
– Hol van most Karren úrnő? – kérdezte, és leemelt a szolga tálcájáról egy szépen metszett, rubinszín borral teli kristálypoharat.
– A kék szalonban – válaszolt az inas.
Argos biccentett, aztán egy hajtásra megitta a bort, visszarakta az üres poharat a tálcára, és átsétált a kék szalonba.
Azonnal felismerte Karren úrnőt, a vén matróna szinte semmit sem változott az elmúlt évek alatt, legfeljebb sminkjének rétegei sokasodtak meg az idő elteltével. Éppen néhány jól öltözött, középkorú úrral beszélt, és elég idegesnek tűnt.
Tehát a buzgó talpnyalók már meghozták az örömhírt, hogy megérkeztem, gondolta elégedetten Argos. Az éltes hölgy ekkor vette őt észre, elhallgatott, és egy gyors mozdulattal csendre intette beszélgetőpartnereit is, majd elfordult. Persze, bízik benne, hogy így nem kell rólam tudomást vennie, gondolta Argos felháborodottan. Nem úszod meg ilyen könnyen, vén boszorka, tette még hozzá magában, és egyenesen odament a hölgyhöz.
– Üdvözlöm, Karren úrnő, nagy öröm számomra, hogy újra az ön csodálatos társaságában lehetek! – hajolt meg mosolyogva.
– Ó, Khazai Argos! – válaszolta a dáma, és sokkal rutinosabban, de nem őszintébben húzta mosolyra a száját, mint Perin a délután folyamán.
– Nos, ha jól emlékszem, önnek nem küldtem meghívót – folytatta a nemes arcú asszony kicsit élesebben.
– Gyönyörű hölgyem, ne mentegetőzzön! Eszembe sincs neheztelni ezért önre, hisz csak a mai nap folyamán érkeztem a városba, így nem tudhatott ittlétemről! – hárította Argos a kidobási kísérletet. – De nem szeretném a ház asszonyát fenntartani, hölgyem... uraim! – hajolt meg kissé a ledöbbent társaság felé, aztán könnyedén tovasodortatta magát a tömeggel.
Ezzel letudta a meghívó hiányából eredeztethető problémákat, most már nincs az az inas, aki kivághatja, hisz beszélt a ház asszonyával, és ha az nem dobatta ki, akkor más már ezt nem bírálhatja felül. Elméletileg. És ezek után már semmi más dolga nem volt, mint jól érezni magát, hát átment a nagyterembe. Közben még levadászott néhány poharat a mindenütt ott lévő inasoktól, így egészen jó hangulatban érkezett meg a díszes csarnokba.
A nagyterem közepét a táncparkett foglalta el, falai mellett pedig kényelmes kerevetek álltak a beszélgetni vagy pihenni vágyó vendégek rendelkezésére. Argos odalépett az egyik ablak mellé, nekitámaszkodott a falnak, majd felmérte a jelenlévőket.
Egészen elmerült a szemlélődésben, hát majdnem összerezzent, mikor egy mély bársonyos női hang megszólította.
– Khazai Argos?
Megfordult, hogy szemébe nézzen az idegennek, de nem ismerte meg a dámát, aki mellette állt. Nem látszott a hölgyből más, mint pávatollas legyezője, feltornyozott frizurája, s metsző tekintetű, festett szeme.
– Nos, gyönyörű hölgyem, valóban én vagyok – vallotta meg hősünk, nem tudván, most számon akarnak tőle kémi valamit, vagy csak egy régi kedvese áll vele szemben.
De hiába igyekezett belesni a legyező mögé, egyelőre nem koronázta siker próbálkozását.
– Uram, de jó önt újra látni! Már épp hazaindultam volna, mikor meghallottam, hogy a lépcsőházban az ön nevét emlegetik, és hála az égieknek, hogy megleltem önt! – lelkendezett az idegen nő.
– Nekem is öröm – szögezte le gyorsan Argos, és megpróbálta legalább a hangot felismerni, ám sikertelenül.
Ki a fene lehet ez a hölgy?
– Ugye, ön sem felejtett el engem?
– Dehogy, gyönyörű hölgyem, utolsó találkozásunk édes fájdalommal ég a szívemben! Hogy felejthetném én azt! – bizonygatta azért, egyelőre minden meggyőződés nélkül.
– Ez csodás! Ez esetben újból találkozhatnánk?
– Hát lehetséges lenne? – lépett közelebb, és egyben egy kicsit oldalt is, minek következtében végre megpillanthatta a nő arcát.
Nem fiatal, bár jól karban tartott dáma volt, az ajka körül már elkendőzhetetlenül gyűlő ráncokkal, inas nyakkal.
Hoppá, itt jó lesz vigyázni, hőkölt meg.
– Lehetséges! Még mindig a Testőrkapitányok utcájában lakom, s ha nem feledted el otthonom két karcsú tornyát, melyeknek párja nincs más, közeli épületen, akkor könnyen odatalálsz!
– Sietni fogok, gyönyörű hölgyem! – ígérte Argos, mivel ezt várták tőle.
– Én pedig várni! Jöjj el, kedvesem! – suttogta a nő, majd kacéran végigsimította Argos arcát legyezőjével, és könnyű léptekkel ellibegett.
Csak a nagyterem ajtajában fordult vissza egy pillanatra, hogy lássa, hősünk figyeli-e még, de Argos számított valami ilyesmire, és készen állt rá, hogy a megfelelő pillanatban egy elegáns gesztussal intsen viszontlátást. Aztán csak megrázta a fejét, ahogy a nő elfordult, és eltűnt.
Vajon ki lehetett, merengett. A viselkedéséből ítélve valami régi szeretőjére tippelt, de pontosítani nem tudott. No, de hát sokan voltak, senkitől sem lehet elvárni, hogy ennyi nevet és arcot észben tartson, mentegette magát, majd vállat vont, és tovább szemlélődött.
Az eszébe sem jutott, hogy most felkeresse a hölgyet. Majd, este, ha addig nem talál valami jobb nőt, akkor talán elmegy! De nem tartotta a valószínűnek, hogy így lesz. Hisz a bálon ennél a matrónánál hetvenhét szebb és fiatalabb lányt találhat!
Például azt a kis copfosat, tűnt fel neki szinte azonnal egy kellemes mosolyú fiatal teremtés, és már éppen odalépett volna a társaságához, amikor valaki elkapta a karját.
– Szervusz Argos! Az imént elterjedt, hogy itt vagy, de nem akartam elhinni. Hogy vagy öreg cimbora! – rázta meg a kezét egy barna hajú, díszegyenruhát viselő fickó.
Argosnak majdnem fél másodpercébe került, míg felismerte a katonás tartású, éles arcvonású férfiban régi barátját.
– Szervusz Jesper! Hát te még élsz? Azt hallottam rólad, hogy valahol az ismarokat boldogítod! Mikor jöttél vissza? – veregette meg nevetve a fickó vállát.
– Már majd egy éve itthon vagyok, a Királyi Gárdában szolgálok. Gyere, keressünk egy nyugodtabb helyet, ahol elbeszélgethetünk! – javasolta, és már mutatta is az utat. Argos örömmel követte.
Jesperrel nagyon jó barátok voltak annak idején, de a fiú csak második gyermeke volt apjának, így amikor az meghalt, nem örökölt semmit. Hogy megélhessen, kénytelen volt katonának menni, és hamarosan el kellett hagynia a fővárost, amikor a néhai Anatos király úgy döntött, hogy csapatokkal is megsegíti a szövetséges ismar uralkodót. Már lassan egy évtizede nem találkoztak.
Most egy félreeső terem galériájára mentek fel, ahol szinte senki sem volt rajtuk kívül. Nem zavartatták magukat a lent kavargó tömegtől, egymás szavába vágva elevenítették fel a régi élményeket. Hajdan volt cimborák nevei hangzottak el, Jesper szinte mindenkiről tudta, hogy most éppen hol van, mit csinál, továbbá jól kiigazodott az aktuális pletykák között is. Argos az elhangzott információ felét sem volt képes megjegyezni. Ebben nagy szerepet játszott a közben elfogyasztott tetemes mennyiségű bor is. Erre ugyan inasból is kevesebb tévedt, ám mivel mindketten nagy rutinnal szúrták ki azon szolgákat, akik elérhető közelségbe kerültek, így italban nem volt hiány. Csak egyszer zavarták meg őket.
– Khazai Argos! – tört rájuk egy jó ötvenes, feldúltnak tetsző fickó. – Felismersz-e még, te utolsó?
Argos nem tudta komolyan venni az őszes hajú, szikár férfit, de azért nem röhögte ki. Kotort egy kicsit az emlékei között.
– Azrem uram, örülök, hogy újra láthatom. Hogy van a kedves leánya, Tiame?
– Még pimaszkodsz? A becsületembe gázoltál, ezért...
Argos nem várta végig, oda sem figyelve sorolta a párbaj kritériumait.
– Napfelkeltekor, a Fehértorony alatt, karddal, és Jesper, ugye leszel a segédem? – fordult barátja felé.
Az unottan bólintott, és nagyot kortyolt poharából. A beálló csendben Azrem egy hosszú pillanatig küzdött a szívinfarktussal.
– Ott leszek, te kutya! Imádkozz az életedért! – sziszegte végül, aztán elrohant.
Argosékból kitört a jókedv.
– Te, azért ne bízd el magad! – intette Jesper barátját, amint szóhoz jutott a röhögéstől. – Nem biztos, hogy könnyű győzelem lesz, minden nap gyakorol egy órácskát. Állítólag a veled való párbajra készül.
– És? – vont vállat Argos. – Én sem az erdei remeték elmélkedéssel kitöltött életét éltem az elmúlt évek alatt!
– Jártak pletykák – kacsintott Jesper. – ősszel nagy port vert fel, hogy állítólag égtagadó lettél. Persze, senki sem hitte, aki ismer, de... – hagyta befejezetlenül a mondatot.
Argos elkomorult, erről nem szívesen beszélt.
– Baromság! Bekeveredtem a Szent Lovagok közé, és mit mondjak, örülök, hogy élve megúsztam.
– Azt is mesélik, hogy te intéztetted el Gondal bárót.
– Az égiek hetvenhét szent nevére, ki az a marha, aki ilyesmit elhisz? Gondal tiltott mágiával játszott, és pofára esett. Ennyi. Nem sok közöm volt hozzá, hogy a Szent Lovagok feldúlták a várát, és arról sem én tehetek, hanem az egyházi bíróság, hogy a végén megégették, mint égtagadót! – válaszolta kedvetlenül.
Nem volt kellemes, hogy hazudnia kell régi cimborájának, így feszélyezte a téma. Szerencséjére észrevette lent, a teremben azt a lányt, akit éppen megszólítani készült, amikor Jesper lecsapott rá, hát rátámaszkodott a korlátra, és diszkréten rámutatott a nőre.
– Ki az a kis fekete hajú szépség Eliza nagyasszony mellett? – kérdezett rá. Barátja egy pillanatra nem tudta követni a gyors témaváltást, de aztán fejcsóválva elnevette magát.
– Argos, te mindig is azonnal kiszúrtad, hogy kivel veszélyes kezdeni! Erran úr lánya, azt hiszem Evlinnek hívják. Alig pár napja tartózkodik Raan Masanban, eddig vidéken élt, most is csak azért hozatták fel, hogy férjet fogjanak neki. Képzelheted, hogy hogyan vigyáznak rá! Még a fúvó széltől is óvják!
Argos elégedetten bólintott. Az Erran palotát ismerte, oda nem nagy ügy belógni, és kifelé is több menekülésre alkalmas út van.
– Hát, ha nem haragszol, én most itt hagynálak. Majd reggel találkozunk.
– Rendben Argos! – sóhajtott nagyot Jesper. – És ha valaki még jelentkezne párbajra, sorold csak be szépen Azrem után. Vállalom a segéd szerepét.
– Köszönöm – vigyorgott rá Argos, és lesietett a lépcsőn.
Habozás nélkül ahhoz a társasághoz tartott, melyben Evlin állt.
– Szervusz Veien! – köszönt rá az egyik ismerős figurára. – Bemutatnál ennek a gyönyörű hölgynek? – tért a lényegre, mielőtt a társaság tagjai reagálhattak volna megérkezésére.
Veien, egy alacsony, szeplős fickó megbicsakló hangon celebrálta a bemutatást. A lány kissé felvonta a szemöldökét Argos neve hallatán.
Tehát hallott már rólam, gondolta hősünk elégedetten. Így nem lesz nehéz, ha egy kicsit is kalandvágyó a hölgy, tette még hozzá magában, aztán felkérte táncolni. Gyorsabban sodorta magával, mint hogy tiltakozhatott volna. A találkozás tizenhetedik másodpercében már a nagyteremben táncoltak, Evlin társaságának hüledező tekintete által követve.
Sajnos Argosnak figyelni kellett a lépésekre is, mivel ismeretlen volt számára az éppen szóló zene, de mindig is jó érzéke volt az ilyesmihez, így közben fesztelenül tudott fecsegni mindenféle érdekes, délvidéki pletykákról. Evlin csengő hangon kacagott a poénokon. Nem lesz itt baj, gondolta hősünk, amikor a tánc végén visszakísérte a lányt ismerősei körébe.
– Evlin, most már későre jár! – fogadta őket egy zord tekintetű matróna. – Ideje hazatérnünk!
– Persze, mama! – válaszolta illemtudóan a lány.
– Kisasszony, öröm volt önnel táncolni, remélem még találkozhatunk! – mosolygott rá Argos csillogó szemekkel.
– Ha az égiek is úgy akarják, bizonyosan! – felelte Evlin, aztán a pánikhangulatban leledző rokonsága elcipelte a színről. Argos addig nézett utánuk, amíg el nem tűntek a kijáratnál. Aztán ő is sietve nekivágott, hajnali három fele járt, és az Erran palota aránylag messze volt.
Miért nincs kocsim, vagy legalább egy lovam, töprengett, miközben kisétált a palotából.
Odakint szinte fejbe vágta a hűs, éjszakai levegő, hát megállt egy kicsit a bejárat előtti lépcső aljában, és pár pillanatot a józanodásnak szentelt. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve megszólította azt az ajtónállót, aki idejövet megismerte. A másik, érdekes módon, már nem volt a helyén.
– Mi a neved, fiam?
– Lasenor, uram – válaszolta az Argosnál mintegy tíz évvel idősebb férfi.
– Remek, Lasenor, bérelj nekem egy hintót, legalább egy hétre, kocsissal, lovakkal, mindenestül! – parancsolta határozottan, és a fickó a markába nyomott egy csomó aranyat. – A visszajárót megtarthatod, holnap jövök a kocsiért.
Nem fűzött hozzá olyan marhaságokat, hogy reszkessen, ha megpróbálja ellopni a pénzt. Ez az inas ismeri, tehát tisztában lehet azzal, hogy mire számíthat, ha megpróbálja becsapni a messze földön hírhedt Khazai Argost!
– Igenis, uram! – hajolt meg Lasenor.
Argos még biccentett felé, aztán távozott.

* * *

Az Erran palotába való bejutás valóban nem okozott neki gondot. Hátul mászott be, a kert mögött, valahol, a melléképületek körül.
Odabent néma csend fogadta, de kis keresés után meglelte az istállót, ahol még égett egy magányos fáklya. Közelebb lopakodott, de nem kellett csalatkoznia. Öregedő lovász csutakolta a hintóból kifogott lovakat, magában csendesen fütyörészve.
Argos egy kicsit méregette a fickó arcélét, majd előlépett, és megköszörülte a torkát. A szolga összerezzent, és azonnal felé fordult, majd alaposan végigmérte.
– Jó estét, fiam! – biccentett felé barátságosan hősünk, majd megoldotta erszényét, és megcsillantott egy aranypénzt. – Jó, hogy itt talállak, az hiszem, tudnál nekem segíteni!
A férfi tekintetét megszelídítette a fénylő dukát.
– Bizonyosan, uram – eresztette le a kezében tartott kefét.
Argos nem is váratta tovább, odadobta neki az érmét, amit a cseléd kurta mozdulattal kapott el.
– Nos, mindössze némi útbaigazításra lenne szükségem – veregette meg hősünk az erszényét, de még nem húzta össze annak száját. – A kisasszony szobáját keresem. Melyik az ő ablaka?
A szolga zavartan nyelt egyet, mire Argos hanyag mozdulattal elővett még pár aranyérmét. Majd még néhányat. Egész kis vagyon volt már a kezében. Ám a szolga még mindig nem felelt, mindössze megigézve bámulta a pénzt.
– Nos, ha nem tudod, akkor nem tudod. Kár – vont vállat hirtelen Argos, visszalökte az érméket, hogy nagyot csendült az erszény, és sarkon fordult.
Ám alig fél lépést tehetett, mikor a lovász utána szólt.
– Uram!
– Igen? – fordult vissza, amolyan minden mindegy arckifejezéssel.
– A balkon mellett, a kapu felől. Az első emeleten.
– Remek! – mosolyodott el hősünk, majd belemarkolt az aranypénzekbe, és vagy fél tucatot belenyomott a szolga várakozón előre nyújtott tenyerébe.
– Tehetek még az úrért valamit? – hajbókolt az, immár szolgálatkész hangon.
– Nem – legyintett Argos. – Csutakold csak azokat a lovakat, ne legyen benne hiba! Megeshet, hogy holnap harapós kedvében lesz a gazdád – tette még hozzá félhangosan, és elsietett a ház felé.
Hisz várt rá egy ifjú hölgy!
Az épület feketén gubbasztott, de könnyen meglelte a szolga által említett erkélyt, majd azt az ablakot is, mely feltehetőleg az édes mosolyú kis Evlin szobájába vezetett. Ha pedig átvert a fickó, megölöm, döntötte el könnyedén, majd felkapott egy kavicsot az ösvényt szegélyező virágágyás földjéről, és feldobta az ablakra.
A zsalugáter nagyot koppant, ám még kétszer kellett megzörgetnie, hogy kinyíljon.
– Ki jár odakint? – kérdezte egy bátortalan kis hang.
– Csak én vagyok az hölgyem, az ön csodálója! Elválásunk óta szüntelen az ön arca jár eszemben, hát bocsássa meg nekem, hogy nem leltem nyugtot, és idejöttem, hogy még egy pillanatra láthassam az ön égszínkék szemét! – válaszolta Argos egyszuszra, majd közelebb lépett, remélve a nő felismeri.
– Ah, ön az, Khazai Argos! – kiáltott a hölgy, majd ijedten az arca elé szorította két kezét.
– Én vagyok az, gyönyörű hölgyem, de nem féljen tőlem! Csak egy pillanatot kérek, csak még egy kurta szívdobbanásig ne küldjön el! – könyörgött Argos, hisz jól tudta, elegendő mindig csak az elérni, hogy a következő pár percben ne vágják ki. Ennyi bővel elég, teljesen fölösleges ennél többre törekedni!
– Tudja, hogy az életével játszik? – suttogta óvatosan Evlin, mélyen kihajolva az ablakból. – Apám hevesen esküdözött a hazaút alatt, hogy megöli önt, ha még egyszer szóba áll velem!
– Mit számít a veszély, ha önt láthatom, ha mosolyával ajándékoz meg! Egész életemben arra vágytam, hogy ön észrevegyen engem!
– Egész életében? De csak ma este ismert meg! – csodálkozott el Evlin.
Tényleg, ismerte el Argos, de csak magában.
– Úgy érzem, életem abban a pillanatban kezdődött, mikor megláttam önt! – helyesbített gyorsan, majd azonnal tovább is lépett. – Ó, bár csak érinthetném bársonyos karjait, bár ismét érezhetném hajának édes illatát, mint ott, a táncteremben!
Ám a lány csak felkuncogott.
– Ugyan minek tölti itt az idejét, Khazai Argos? Azt mesélik, hetvenhét más szeretője volt már eddig, miért kellenék még én is? Miben vagyok én más, mint bárki földi lány? – kérdezte incselkedve.
Argos pedig megakadás és hiba nélkül elmondta mindazt, amit a hölgy válaszként hallani akart, minek jutalmaképpen hamarosan be is jutott a hálószobájába.

* * *

Már hajnal felé járt az idő, amikor kimászott az Erran palota hátsó falánál.
Hú, sietni kéne, ha nem akarom lekésni a párbajt azzal a féleszű Azremmel, gondolta, és fütyörészve nekivágott az utcáknak. Jó kedve volt, az Evlinnel töltött órácska járt a fejében. Kissé szédült is, de ezért inkább azt a pár üveg bort okolhatta, amit megivott az est folyamán.
Majd hirtelen egy apró reccsenést hallott az egyik sötét mellékutcából.
Mintegy negyed másodperce volt felébredni, kijózanodni, és elvetődni a tőr útjából. Nem is teljesen sikerült, a penge felsértette a vállát. Amint földet fogott, gurult tovább, így a következő tőr mellette koppant a kövezeten. Talpra ugrott, de ezzel is elkésett, fekete ruhás támadója már a nyakán volt. Lebukott a fickó kezében meglendülő, széles pengéjű kés elől, majd derékon kapta ellenfelét, és megpróbálta fellökni.
Együtt borultak, Argos került felül, ütött, talált. Kapott egy elcsúszott ütést az állára, közben ráfogott támadója kést tartó kezére, és megpróbálta kicsavarni belőle a fegyvert. Egy kis ideig tusakodtak, aztán Argos felrántotta a térdét. Ellenfele összerándult, de nem kiáltott, ám legalább a kés kicsúszott a markából. Argos utánanyúlt a fegyvernek, begyűjtött egy ütést a gyomrára, aztán szúrt. A fekete ruhás ismeretlen száján vér buggyant ki, aztán teste lassan elernyedt.
Argos lihegve tápászkodott fel. A nyomorult orgyilkos! Ki a fene küldhette, villant át a fején, de nem kezdett el töprengeni a válaszon, volt komolyabb problémája. A vállán szakított seb iszonyúan lüktetett, tisztán érezte, hogy izzó fájdalom-folyamok indultak ki belőle, át a mellkasán, hátán és a karjában is. Megtántorodott. Mérgezett volt az a nyomorú penge, hogy sorvadt volna le a kéz, ami felkente a fegyverre, gondolta, miközben a kíntól elkönnyesedtek a szemei. Tántorogva nekiindult az utcának.
No de miért pont ma halna meg?
Ó, ti égiek, ugye tisztában vagytok vele, hogy ott, fent is ugyanúgy fogok viselkedni, mint itt, lent! Biztos olyan sürgős nektek, hogy felköltözzek hozzátok? Nem lenne jobb mindannyiunknak, ha még kapnék egy kis haladékot, fohászkodott, miközben megállás nélkül, ám meglehetősen instabil léptekkel igyekezett eltűnni a környékről.
De egyre nehezebben haladt előre, ahogy vére lassan magával ragadta a halálos mérget. Azért ez méltó befejezése a mai napnak! És akár az életemnek is, tette még hozzá gúnyosan.
Pár méter után neki kellett dőlnie a falnak. Aztán lecsúszott a kövezetre, és elsötétült előtte a világ.

* * *

Arra eszmélt, hogy fáj a feje. Tehát még nem az égiek között vagyok, nyugtatta meg magát. Elvégre azt mesélik, hogy odafent nem léteznek olyan földi gondok, mint például a fájdalom! Ezt leszögezve lassan kinyitotta a szemét.
Puha ágyon feküdt, egy terméskövekből emelt fal mellett, amit csak egészen magasan szakított meg egy rácsos ablak. Hajaj, gondolta rosszat sejtve, és elfordította a fejét. Az ágy mellett, egy széken a ruhája hevert, szép rendesen összehajtva. És egyébként is, selyempaplan simult testére. Tehát nem börtön, vonta le a következtetést. Azaz, csak jó hely lehet. Miután ezt így elintézte magában, elnyomta az álom.
Arra ébredt, hogy a nevén szólítják, ráadásul szinte barátságos hangnemben. Kinyitotta a szemét. Nem csodálkozott el nagyon, hogy Esmaelt látja. Azt, hogy túlélte ezt az egészet, ott a sikátorban, azt egyértelműen csodának érezte. És csak egy mágus ismerőse volt.
Hát különösebb meghökkenés nélkül rámosolygott a lányra, aki egyszerű, szertartásmesteri ruhában ült az ágy szélén. Haját szigorú kontyba fogva viselte, tompa tekintetében nem tükröződtek érzelmek.
– Szervusz Esmael! Jó újra látni téged! Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! – köszöntötte hősünk, és felült az ágyban, hogy pusztán csak hálája kifejezéseképpen megcsókolja a somanit. Illetve felült volna, de már a mozdulat kezdetén iszonyú fájdalom nyilallt a fejébe. Szisszenve visszahanyatlott.
– Jobb, ha nem mozogsz egy ideig, még nem vagy teljesen rendben. De pár nap alatt biztosan alábbhagy majd a fejfájásod! – bíztatta Esmael. Hideg, színtelen hangja kellemetlen emlékeket idézett fel Argosban. És valahogy most nem volt kedve visszaemlékezni a múlt ősz eseményeire.
– Aha. Jó. Tulajdonképpen mi történt, hányadika van, és hol vagyunk? – tért hát rá a második legfontosabb témakörre.
– Az történt, hogy amikor hírét vettem, hogy megérkeztél a városba, utánad küldtem Terient, hogy szemmel tartson téged. Az Erran palota előtt csatlakozott hozzád, egy órát várakozott odakint, aztán még olyan öt percig követett, majd végignézte, ahogy megkéselnek. Szerencsédre úgy döntött, hogy elhoz hozzám. Elképesztően rövid időn múlt az életed. Történt mindez tegnap hajnalban, azaz ma a tavasz nyolcvanegyedik napja van, méghozzá kora reggel. És kérlek ne kérdezd, hogy hol vagyunk, hidd el, biztonságban – adott kimerítő választ Esmael.
– Ki az a Terien? – kérdezett rá rögtön az őt leginkább érdeklő részletre Argos.
– A segédem. Nevezd szolgának, ha úgy jobb.
– Aha. Tehát nincs más dolgom, mint lábadozni, aztán bekötöd a szememet, és kiraksz valahol egy utcasarkon – összegezte Argos a hallottakat.
– Nem egészen. Abban igazad van, hogy itt megvárhatod, míg felépülsz, és hogy távozásod után sem tudhatod meg, hogy hol is van ez hely, de nem egy utcasarkon foglak... khm... „kirakni”. Számomra legalábbis nyilvánvaló, hogy ezek után el kell hagynod a fővárost.
– Miért kéne? – döbbent meg Argos. – Csak mert a szurtos képűek elkezdtek rám vadászni?
– Megjegyzem, hogy a Sötét Halál az ismert világ legjobban működő orgyilkos szervezete – ellenkezett a somani.
– Engem ebben a témában ne oktass! – mordult rá Argos. Természetesen tisztában volt vele, hogy a raan masani orgyilkoscéh egyike a legjobbaknak. A fekete ruhájuk, és sötétre festett arcuk miatt a köznép által csak „szurtosképű” néven emlegetett tagjai a fanatikusságig elszánt, elképesztően jól képzett harcosok voltak.
– Ha elkapom a megbízójukat, akkor leszállnak rólam! – tette még hozzá magabiztosan, miközben kényelmesen elhelyezkedett az ágyon, és a feje alatt összekulcsolta a kezét.
– Értem – válaszolta továbbra is nyugodt hangon Esmael. – És szerinted ki haragszik rád annyira, hogy kifizesse a sok száz arany fejpénzt?
Argos erre nagyot sóhajtott, majd mégis csak elővette a kezét, és az ujjain számolva nekikezdett a felsorolásnak.
– Perin, a Naem család feje, esetleg. Aztán a Szerencsecsillagban is megneheztelhettek rám.
– Ez utóbbi, ugye, lényegében a fél alvilágot jelenti – szúrta közbe Esmael. Argos rábólintott, és már nagyon bánta, hogy belement ellenfeleinek összeszámlálásába. Tulajdonképpen órákon át sorolhatná őket!
– Meg bárki, aki Karren estélyén megtudta, hogy a városban vagyok – zárta hát rövidre a témát, unottan legyintve.
– Különösképpen a nemesvérű Erran úr – kellemetlenkedett egy picit Esmael.
– Vagy akárki más, akit még régen vágtam át, csaltam meg ésatöbbi...
– Tehát szinte a fél várost sikerült magadra haragítanod tegnapelőtt, és a másik felét meg még a múltkori ittjártadkor. Ezek közül már gyerekjáték kiválasztani azt, aki felbérelte az orgyilkost – mosolyodott el kedélyesen Esmael, de szeme hideg maradt, majd levonta a konklúziót is. – Felelőtlenül viselkedsz!
– Én csak élek! – védekezett Argos mogorván.
– Persze – bólintott a somani. – Végül is mindenki abba hal bele, hogy él.
Rövid csend nehezedett rájuk.
– Meg, nem kell ismerni a megbízót. Ha kifizeted a céhnek a vérdíj dupláját, akkor visszafordulnak a fejéért – szólalt meg végül Argos.
– És van annyi pénzed, hogy megfordítsd őket?
– Van nálam valamennyi, ha tegnap nem lopták el. Meg vannak ismerőseim, akiktől tudok kölcsön kérni... – hagyta nyitva a mondatot Argos. De Esmael nem bólintott rá.
Tehát nem adna pénzt, vonta le a következtetést hősünk. Itt valami nem stimmel, gondolkodott el egy pillanatra, aztán úgy döntött, hogy nyíltan beszél.
– Jól van Esmael, értem, azt akarod, hogy kopjak el innen a fenébe. De kettőnk közül te vagy a gondolatolvasó, én kénytelen vagyok a kimondott szavakból élni. Szóval mondd meg, hogy miért?
– Hosszú – komorodott el Esmael. – Inkább te mondd meg, hogy miért akarsz itt maradni!
– Hogy hogy miért? – kerekedett el Argos szeme. – Mert sehol sincs még egy ilyen nyüzsgő életű nagyváros, ahol például azt a tegnapelőtti napot végig lehetett volna csinálni! Egyszerűen szeretem Raan Masant, maradni akarok, és majd akkor távozom, ha a kedvem úgy hozza, de nem hamarabb!
– Egyszer már itt hagytad a fővárost – emlékeztette a lány.
– Akkor még kölyök voltam – vonta össze a szemöldökét Argos. – Ha itt maradtam volna azután, hogy a családom kegyvesztett lett, egy héten belül utcai koldusként végeztem volna. De sok mindent tanultam az elmúlt esztendőkben, és biztos vagyok benne, hogy most már megállnám itt is a helyemet. És tudok magamra vigyázni! – jelentette ki megfellebbezhetetlen magabiztossággal.
– Nem ezt támasztja alá a tegnapelőtti eset.
– De, pont ezt támasztja alá. Mert még élek. És ezt nem sokan mondhatják el azután, hogy rájuk támadt egy szurtosképű. Az megint más, hogy ezt neked köszönhetem.
– Arra számítasz, hogy én majd mindig megmentlek? – biggyesztette el a szája szélét megvetően a somani.
– Nem, nem számítok rá. Legfeljebb magamra számítok, meg esetleg az égiek jószándékára. És ha belehalok, hát ez van – vont vállat. – Az élet így is, úgy is rövid, miért ne tölteném kedvem szerint?
A somani erre egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán továbbra is semleges hangon, tompa tekintettel folytatta.
– Rendben, a saját életeddel azt kezdesz, amit akarsz, de az enyémmel? Az én biztonságom kedvéért sem lennél hajlandó elutazni? – kérdezte halkan.
Ajaj, itt nagy baj van, gondolta Argos. Fél, és ha egy mindenható somani mágus fél, akkor mit csináljon egy közönséges halandó?
– Ha amiatt aggódsz, hogy valakinek beköplek, felejtsd el! – mondta, bár tudta, hogy nem erről van szó. – Nem foglak sem a király embereinek, sem az ájtatosképűeknek elárulni!
– Tudom. Nem hiszem, hogy az égiek szolgái akár erővel, akár csellel rávehetnének arra, hogy feladj. Ezt már bizonyítottad – mosolygott rá kedvesen Esmael. Aztán elkomolyodott, és valahol, a szeme legmélyén rőt vörösség izzott fel egy pillanatra. – De egy másik mágus? Ellent tudsz állni egy gondolatolvasónak is, ha úgy hozza a sors?
Szépen alakulnak a dolgok, gondolta Argos kissé kétségbeesetten. A mágus szemének titokzatos felcsillanása, és saját csavargórutinja is azt súgta, hogy még most kéne visszakoznia, amíg lehet. Nem hallgatott egyikre sem.
– Úgy tudtam, te vagy az utolsó a rendedből – kérdezett vissza továbbra is hulla nyugodtan.
– Én is. De itt találkoztam egy másikkal.
– És egymásnak estetek? Miért?
– Mert ő árult el minket, ő adta fel a rendházunkat. Vadászik rám, mert azt hiszi, hogy az első adandó alkalommal megpróbálom majd megölni.
– És nem?
– De – válaszolta a lány és szemében ismét kialudtak a fények, ahogy szégyenkezve lehajtotta a fejét. Rövid csend telepedett a szobára.
Tehát itt ülök két vérszomjas mágus között, akik arra játszanak, hogy hogyan irtsák ki egymást. Remek alkalom a halálra, gondolta Argos, aztán feladta a töprengést. Majd lesz valami!
Megfogta Esmael kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Egy mindenható mágus sem tud megijeszteni. De ha félsz, akkor a te kedvedért elhagyom a várost – búgta lágyan.
– Most például hazudsz – szögezte le a lány még mindig teljesen kifejezéstelen hangon.
– Ha te mondod! – mosolyodott el Argos, és mivel felülni nem tudott, közelebb húzta magához, remélve, valamit csak elérhet nála! Kopogásra rebbentek szét.
Hogy a medvék táncoljanak a bordáidon, átkozta Argos a belépő férfit. Nagydarab, jellegtelen arcú, jólöltözött fickó volt. Nem szólt semmit, csak meghajolt Esmael felé.
– Argos, ő Terien. Neki köszönheted az életedet – mutatta be a férfit a mágus.
– Köszönöm – biccentett oda Argos kurtán, aztán tüntetően belemerült a terméskövekből rakott, és mellesleg meglehetősen unalmas küllemű plafon vizsgálatába.
Hogy nem tudtál egy fél órával később jönni, te melák!
– És ha nem haragszol, most mennem kell – folytatta Esmael, majd felállt az ágy széléről. – Holnap majd eldöntjük, hogy mi is legyen veled.
Aztán választ sem várva távozott, termetes szolgájával együtt.
Még csak az kéne, kicsi lány, morgott magában Argos. Az, hogy mi legyen velem, az kizárólag rám tartozik! Minek hiszed magad, hogy rólam akarsz dönteni?
Továbbra is zord lelkiállapotban felült. Negyedjére sikerült is neki. Nekitámaszkodott a falnak, megvárta, míg lelassul a körülötte forgó világ. Aztán felöltözött. Tényleg megvolt a pénze, meg mindene. Remek, viszlát kis mágus, gondolta. Szorosan a fal mellett haladva aránylag könnyen eljutott az ajtóig. Nyitva volt.
Kilépett, egy hűvös folyosóra jutott. Végigment rajta, aztán talált egy rácsozatlan ablakot. Kimászott. Szűk, dögszagú sikátorba került, sokemeletes, kopott bérházak magasodtak fölé, fogták el a fényt. Úgy tippelt, hogy a valahol Külsővárosban lehet.
Ha Esmael akar tőlem valamit, úgyis megtalál, gondolta búcsúzóul, és nekivágott a városnak.

* * *

Félórás vánszorgás után kezdett a tagjaiba visszatérni az élet, így végül alig két óra alatt elérte a Hat Fehér Vitorlás kaput, amin keresztül visszatért a Belsővárosba. Közben volt ideje végiggondolni a helyzetet.
Nyilván remek mulatság, ha két mágus egymásnak megy. Nyilván. De ha csak az egyik is fel akarja őt használni a játékban, akkor régen rossz. Mert ha belekeveredik, akkor nem sok esélye van megúszni, még ha a győztes oldalra sodorja a vak véletlen, akkor se.
Hősünknek régtől fogva mély meggyőződése volt, hogy nem bölcs, és pláne nem egészséges dolog belekontárkodni ez embernél erősebbek viszályaiba.
Esmael jó nő, de nem ennyire, boldoguljon magától! Egyébként is, ha meg akarok halni, van rá esélyem önerőből is, zárta le magában a témát, és innentől azon törte a fejét, hogy hogy élhetné túl a Sötét Halál következő akcióját. De fáradt volt kitalálni valami hosszú távú tervet, meg rongyul is érezte magát, így csak odáig jutott, hogy jó lenne mihamarabb felszedni a hintót, amit attól a Lasenor nevű inastól rendelt. Hát nekilátott elintézni az ügyet.
Míg a külsőbb negyedekben járt, nem keltett különösebb feltűnést, de a Belsővárosban már megbámulták szakadozott ruháját, így a legrövidebb úton vágott át a Karren palota felé. A hátsó ajtón kopogtatott, és a falnak dőlve, félig lehunyt szemekkel várta meg, míg ajtót nyitottak neki.
Aztán nagy sóhajjal szembe nézett a kilépő cselédasszonnyal. Az egy pillanatra nem tudta hova besorolni, csak hökkenten végigmérte.
– Maga mit akar? – kérdezte végül értetlenkedve.
– Lasenort keresem – morogta hősünk, és a nyomaték kedvéért az erszénye után nyúlt, hogy egy aranydukáttal megszelídítse az asszonyt.
De mozdulata félúton megtört, és kénytelen volt konstatálni, hogy pénze szőrén-szálán eltűnt. Nos, igazából nem lepődött meg nagyon, amilyen iszonyatosan fájt a feje, nem volt rajta semmi csodálkozni való, hogy nem vette észre, amikor meglopták. Hisz több, mint egy órán át bolyongott a Külsővárosban, átvágott vagy négy piacon, meg több kapun, amik alatt mindig összetömörül a nép. Már az is kész csoda, hogy nem próbálták meg megkéselni, valami sötétebb utcácskában! Az biztos, hogy nem tudott volna védekezni, nagyon elhasználtnak érezte magát. Tulajdonképpen még ahhoz is fáradt volt, hogy nyomorú pár száz arany elvesztése miatt kétségbe essen.
– No, szóval Lasenort keresem, bizalmas ügyben – futott neki még egyszer a bejutás immár nehézkesebbnek tűnő feladatának.
– És ki maga? – kérdezte a nő gyanakodva, miközben lassan a csípőjére tette a kezét.
Argos eltöprengett egy kicsit, valahogy ennek az amúgy egyszerű kérdésnek a megválaszolásával általában problémái voltak. Aztán döntött. Lassan elmosolyodott, baljával hanyagul nekitámaszkodott az ajtófélfának, míg másik kezének egy lusta mozdulatával kisöpörte homlokából elszabadult tincseit.
– Ugyan, fontos ez, szép hölgyem? – kérdezte, és félig leeresztett szemhéjai mögül szemérmetlenül végigmustrálta az asszonyt. – Kérem, engedjen be!
A cseléd azonnal zavarba jött, kezeit idegesen összekulcsolta maga előtt, de még nem adta fel.
– Aztán minek? – kérdezte, ám ez már nem csengett annyira magabiztosan.
– Mert szépen kérem! – válaszolta Argos kicsit elmélyített, bizalmasan halk hangon, és ez még igaz is volt. Aztán cinkosan előrehajolva folytatta:
– Beszélnem kell az öregfiúval, ennyi az egész, igazán semmi baja nem lesz, ha beenged! Nem fogok kárt okozni az urak holmijaiban, hisz nem vagyok én valami útszéli csavargó! Vagy tán úgy nézek ki? – húzta ki magát, és közben megengedett magának egy fölényes kis mosolyt.
A nő még egyszer végigmérte, és feltehetőleg úgy látta, hogy hősünk tényleg nem lehet holmi közönséges gazember. Tulajdonképpen ebben nem is tévedett.
– No, jöjjön! – mordult fel végül, aztán betessékelte Argost a palotába.
– El is vezetne hozzá? – kérdezte hősünk, amint belépett, a nő pedig némi morgolódás után ezt is elvállalta.
Félhomályos, kőpadlójú cselédfolyosón haladtak végig, ahonnan mindkét oldalra nyíltak ajtók, de a nő egyiken sem nyitott be, gyors léptekkel sietett végig a helyiségen. Argos az első sarokig délceg mozgással követte, aztán, mivel a cseléd nem fordult hátra, hagyta, hogy közben ismét feltámadt fejfájása torz grimaszba húzza az arcát. Elképesztően rosszul érezte magát, szíve szerint lefeküdt volna valami nyugodt sarokba, és végigaludta volna a napot.
De hát az élet nem adott időt pihenni!
Nem sokat haladtak a házban, hamarosan kiértek valami udvar-félére, amit aprócska, cseréptetős épületek határoltak. Feltehetőleg itt voltak a szolgák szállásai. A nő megállt az udvar szegélyén, és bevárta Argost.
– Ott lakik Lasenor! – mutatott az egyik házra, aztán még zavartan ácsorgott egy kicsit, de mivel hősünk már rá sem nézett, gyorsan visszafordult, és hamarosan eltűnt az épületben. Argos pedig bezörgetett a mutatott ajtón.
Kis idő múlva bentről valami motozás hallatszott, majd kilépett az inas. Nem libériáját viselte, egyszerű fehér ingben és posztónadrágban volt, de épp oly felsőbbrendű gőggel szemlélte a világot, mintha most is ura előtt állna. A meglepődés legkisebb jele nélkül ismerte fel látogatóját, és illedelmes meghajlással köszöntötte.
– Üdvözlöm, Argos uram! Mit tehetek önért? – kérdezte nyugodt, szolgálatkész hangon.
– Megvan a hintóm? – kérdezte Argos, egyből a lényegre térve.
– Természetesen, uram. Méltóztassék követni! – ezzel már vezette is az udvar végén álló kocsiszínhez. Beléptek az épület alacsony szemöldökfájú mellékajtaján, odabent olaj- és füstszag fogadta őket. A hosszú teremben vagy féltucat kocsi állt, a kétszemélyes kis homokfutótól kezdve a soklovas utazóhintóig mindenfélék. Lasenor könnyed meghajlás kíséretében rámutatott az egyikre.
– Remélem megfelel, uram, de ha óhajtja, szerzek másikat.
Argos egy pillantással végigmérte a kicsit otromba, de láthatóan jól karban tartott, fedett, kétlovas kocsit, aztán legyintett.
– Tökéletes!
– Örülök, uram, hogy meg van vele elégedve! Ha lenne olyan kedves várni pár pillanatot, azonnal előkerítem a kocsisát is! – hajolt meg ismételten Lasenor, majd Argos beleegyező bólintása után elhagyta az épületet.
Hősünk fáradtan nekidőlt a falnak, de csak pár pillanatot alhatott, amikor már jött is vissza az inas. Mögötte egy fiatal, hetyke arckifejezésű fickó lépkedett. Egyszerű öltözete fölé menet közben kanyarította fel a kocsisi köpenyt.
Amikor Argos mellé értek, Lasenor bemutatta a gyereket.
– Orem igen jó hajtó, remélem meg lesz vele elégedve, uram!
– Én is remélem – válaszolta hősünk, és immár nem törődve tovább velük, felkapaszkodott a kocsiba. – Orem, a Királyi Gárda központi barakkjához! – szólt még ki, majd hátradőlt, és lehunyta a szemét. Kényelmesen elhelyezkedett a bordó bársonnyal bevont ülésen, és innentől nem érdekelte a világ.
Azt még érzékelte, hogy a kocsis a lovak közé csapott, és kigördültek az udvarra, de az utazás további részét félálomban töltötte. Érzése szerint egy fél pillanat sem telt el, amikor nagy döccenéssel megálltak. Mogorván megdörzsölte a szemét, aztán kilesett az ablak csipkefüggönyei mögül. Sóhajtva ismerte fel a Királyi Gárda barakkjainak fantáziátlanul szürke, masszív falú épületét.
Na, rajta, határozta el aztán magát, majd erőt merített a semmiből, és frissen kihuppant a megkopott kövezetű utcára.
– Várj meg itt, hamarosan jövök! – intett nagyvonalúan Orem felé, aztán gyors lépésekkel a kapu felé vette az irányt. Még messze volt, amikor harsány hangon odakiáltott az egyik őrségen álló katonának:
– Te! Szólíts egy szolgát, de azonnal! Sürgős dolgom van!
Az őr hökkenten kapta felé a fejét, de mielőtt tiltakozhatott volna, Argos már mellé is ért, és csípőre tett kézzel folytatta.
– Nem hallottad? A nemesvérű Feja úr megbízásában járok, Jesper kapitányt keresem! Vagy megvárakoztatnál? Ki is a parancsnokod, katona?
– Tirel kapitány a parancsnokom... – nyögte zavartan az őrszem, aki hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon.
– Aha! Panaszt teszek nála, ha sokat kell késlekednem miattad! – fenyegette meg Argos, de ekkor már nyert ügye volt. Hisz a katona már azzal volt elfoglalva, hogy mihamarabb teljesítse kérését, és így az az eszébe sem jutott, hogy egyáltalán engedelmeskednie kell-e az idegen úrnak.
Tehát a szerencsétlen őrszem sietve szólított egy szolgát, aki aztán gyors léptekkel, és nagyon alázatosan elvezette a dühösnek látszó nemes urat Jesper kapitány szobájáig. Megállás nélkül haladtak végig a rideg célszerűséggel tervezett, dísztelen terméskövekből rakott folyosókon, amik falát rendszeres távolságra lőrések szakították meg, míg néhol egyforma faajtók nyíltak rajta.
– Megvárjam itt, uram? – kérdezte a szolga mélyen meghajolva, amikor megérkeztek egy, a többihez teljesen hasonlatos ajtó elé.
– Nem kell! – legyintett Argos, majd megvárta, míg a másik eltűnik a fordulóban, és kopogott. Bár ez csak formaság volt, mert utána választ sem várva belépett.
Ez a szoba is épp olyan kocka-forma volt, mint minden a barakkokban, és természetesen elvágólagos rend uralkodott benne. Balkézről egy ágy meg egy ruhás láda, jobbra asztal két székkel, sehol semmi díszítés. Szemközt téglalap alakú, apró ablakon át a kék ég keskeny szeletkéje látszott, ami az egyetlen színfoltot képviselte a kapitány szobájában.
Argos mindezt futólag konstatálta, és még azt is észrevette, hogy barátja az asztalnál ül, a bejárattal szemközti széken, aztán betette maga mögött az ajtót.
– Szervusz Jesper! – köszönt, és lerogyott a másik székre.
A kapitány most hétköznapi uniformisát viselte, ami sokkal egyszerűbb volt, mint amit a bálon hordott, előtte egy nyitott könyv hevert az asztalon. Hökkenten kapta fel a fejét, szemei elkerekedtek, ahogy felismerte a belépőt.
– Argos, te szemét alak, hol voltál tegnap! – csapta be a könyvet, és fenyegetően az asztalra támaszkodva felemelkedett. – Égtem, mint a templomtornyok szent tüzei, amikor hiába vártunk rád a Fehértorony alatt! Azrem azóta már elterjesztette, hogy gyáva nyúl vagy!
Ja, persze, hisz hivatalos voltam egy párbajra, villant fel Argosban egy pillanatra.
– Azt beszél rólam az a pojáca, amit akar, ha ettől boldogabb lesz! – legyintett aztán, voltak egyéb problémái is.
Jespernek ekkor tűnt fel barátja sápadtsága.
– Na meséld el, mi a baj – mondta békülékenyebb hangon, és visszaült az asztal mellé.
– Nem tudtam elmenni, mert nekem jött egy szurtosképű, és majdnem megölt – válaszolta hősünk őszintén.
Jesper felszisszent.
– A Sötét Halál van a nyomodban? Az égiek hetvenhét szent nevére, mit csináltál, te őrült!
– Elég sok mindent. Nem tudom, miért és kinek vagyok az útjában – vont vállat Argos.
– És mit akarsz tenni?
– Kifizetem őket – felelte magától értetődő hangon.
Jesper hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Van annyi pénzed, hogy megfordítsd a céhet? Ahogy ismerlek, elég nagy gazember vagy ahhoz, hogy meglehetősen vagyonos ellenségeid legyenek! Könnyen lehet, hogy sok száz aranyat is szánt valaki a halálodra! – figyelmeztette barátját, aki erre csak flegmán elhúzta a szája szélét.
– A pénz nem számít. Majd szerzek. Ezzel ne törődj, nem kölcsön kérni jöttem! – nyugtatgatta a kapitányt, aki persze ettől még csak idegesebb lett.
– Akkor mit akarsz? – kérdezte gyanakvóan.
– Te biztosan ismersz valakit, aki felvehetné velük a kapcsolatot...
– Minek nézel, én királyi katona vagyok, nem holmi gazember! – háborodott fel Jesper, és dühösen az asztalra csapott.
– Persze – bólintott Argos fáradtan, és jóval csendesebben. – De épp ezért biztosan vannak besúgóid, meg ilyesmik. Nem szégyen az, hisz csak úgy lehet rendet tartani egy ekkora nagyvárosban, ha az embernek vannak alvilági kapcsolatai is. Amikre nekem most szükségem lenne. Segítenél?
Rövid csend nehezedett közéjük.
– Rendben – válaszolta végül beletörődötten Jesper. Argos ezt még felfogta, aztán majdnem lecsúszott a székről.
Barátja káromkodva felugrott, mellé lépett és megtámasztotta, majd eltámogatta az ágyig, ahol lesegítette a csizmáit.
– Rendben Argos, keresek valami kapcsolatot a Sötét Halállal. Addig itt maradhatsz, majd állítok egy megbízható embert az ajtó elé. Pihenj nyugodtan – mondta, de már csak a falnak, mert közben Argos elaludt.

* * *

Már esteledett, amikor felébredt. Reggeli rosszullétét mintha elfújták volna, majdhogynem jókedvűen tápászkodott fel az ágyból. Pár pillanat alatt az is beugrott neki, hogy hol van, és hogy került ide. Kitörölte szeméből az álmot, és szétnézett Jesper szobájában.
A tulajdonos az asztal mellett ült, és valami fegyverrel szöszölt.
– Köszönöm, öregfiú, hogy nem dobtál ki – hálálkodott Argos, csak hogy magára vonja a másik figyelmét.
– Szóra sem érdemes – válaszolt az, de nem nézett fel munkájából. – Elintéztem neked egy találkát a Sötét Halállal. Éjfélkor, a Tamain téren.
Argos elgondolkodott. Az egy kicsi tér, valahol a Belsőváros nyugati szegélyén, tulajdonképpen csak egy utca vezet át rajta. Az egyik végén van egy szép kis boltíves, zárt hidacska, ami a két oldalt lévő épületeket köti össze. Egyszer állítólag erre kötötte fel magát egy Tamain nevű leányzó, valami szerelmi bánatból kifolyólag, a tér onnan kapta a nevét. És azóta is az öngyilkosjelöltek egyik kedvenc helye.
– Remélem nem te ajánlottad, hogy pont ott találkozzunk – morogta hősünk.
– Nem, Argos, sem a helyet, sem az időpontot nem én javasoltam. De azt üzenik, hogy ez az egyetlen lehetőséged, többet nem fognak veled tárgyalni, ha most elszalasztod ezt az alkalmat.
– Aha.
Ez csapda, gondolta Argos. Azt a teret mintha rajtaütésre tervezték volna.
– Ugye nem akarsz elmenni? – kérdezte rosszat sejtve Jesper, és végre felnézett beszélgetőpartnerére.
– Akarok, nem akarok, muszáj – vont vállat hősünk, és nekilátott felhúzni a csizmáit.
– Jó. Azt is mondták, hogy légy fegyvertelen.
Argos felnevetett, őszinte jókedvvel.
– Most mi a bajod? – nézett rá megütközve Jesper.
– Semmi. Csak amióta megérkeztem, még nem volt időm szerezni egy kardot. A fegyvertelenség, az menni fog.
– Az égiek hetvenhét szent nevére, neked elment a józan eszed! – morogta Jesper. – Nesze, itt a kardom! – dobta oda a kezében lévő fegyvert Argosnak. – Nekem van másik. Nem örülnék neki, ha úgy halnál meg, hogy lehetőséged sem volt a védekezésre. Azért vigyázz rá, ismar penge – tette még hozzá csendesebben.
– Köszönöm. Majd megpróbálom épen visszahozni – mondta Argos szórakozottan, majd felállt, és oda sem figyelve oldalára kötötte a fegyvert. Aztán tett pár lépést az ajtó felé, csak hogy megmozgassa kissé elgémberedett tagjait.
Jesper szúrós tekintettel figyelte, majd nagyot sóhajtott.
– Sajnálom, hogy meg akarsz halni, ám tőlem azt teszel, amit akarsz. Ha gondolod, hozatok vacsorát, éjfélig még van időnk!
Argos kicsit nyújtózkodott, majd szembe fordult vele, és megrázta a fejét.
– Nem maradok, még szeretnék néhány dolgot elintézni a találkozóig.
A kapitány szomorkás tekintetet vetett rá, aztán vállat vont.
– Te tudod. Ha megéled a holnapot, gyere vissza ide, nálam lakhatsz is, amíg nem találsz jobb helyet. Ja, és ha valami baj lenne, keresd fel a Hattornyúban Deanor szertartásmestert. Remek felcser, és ért a mérgekhez is. Ha rám hivatkozol, ő is segít. Ennél többet azt hiszem nem tehetek érted – mondta fáradt hangon. – És vigyázz magadra!
– Ne aggódj, vigyázni fogok! – mosolygott rá Argos őszintén, aztán elköszönt, és távozott.
Kicsit bolyongott a folyosókon, de végül csak kiért a szabad ég alá. Átvágott a poros, szürke kockaházakkal körbevett, kövezett udvaron, a kapuőrség pedig szó nélkül kiengedte. Az ajtó mellett ott állt a hintója, bár a kocsis mintha kissé aludt volna.
Persze, hiszen valami olyasmit mondtam neki reggel, hogy mindjárt jövök, gondolta, és felpillantott a már sötét égre. No, de hát a pontosság sosem tartozott az erényeim közé, tette még hozzá, aztán meglökte a fickó lábát, mire az felébredt.
– Gyerünk, a Vereskapu felé, a legrövidebb úton – adta ki az utasítást, és beszállt a hintóba.
A pontos címet csak később közölte, mert nem szerette volna, ha utólag valami minden lében kanál katona elhíreszteli, hogy hova tartott.

* * *

A Szerencsecsillagtól pár utcányira álltak meg, Argos itt hátra hagyta a hintót, és gyalog vágott át a sikátoron. A mulató kopott épülete előtt, természetesen, most is állt őr.
– Azonnal jelentsd a tulajdonosnak, hogy Khazai Argos óhajt vele beszélni! – parancsolta neki hősünk határozottan.
Nevének, mint mindig, most is megvolt a hatása, a fickó döbbenten engedelmeskedett, és bement az épületbe. Argos lassan utánasétált, és leállt bámészkodni a nagyteremben. Nem ment beljebb, hisz nem akarta a kelleténél sokkal tovább feszíteni a húrt. Körötte emberek kacagtak, szólt a zene, nagy volt a mulatság, ám ez most hidegen hagyta.
Hamarosan megjelent egy sunyi képű alkalmazott, aki alázatos kézmozdulatokkal beljebb tessékelte.
– Kövessen, uram! – suttogta rekedtes hangon, Argos pedig könnyű léptekkel a nyomába eredt. Az emeletre mentek, aztán még feljebb, egy keskeny, feltehetőleg nem a nagyközönségnek szánt csigalépcsőn. A lépcsőfokok nyikorogtak a lábuk alatt, az áporodott levegőben porszag terjengett. Már nagyjából a negyedik emelet magasságában járhattak, amikor véget ért a lépcső, és kiértek egy szűk folyosóra. A szolga alázatosan maga elé engedte Argost.
– Az az ajtó, uram! – mutatott előre.
Hősünk minden rosszra készen nyomta le a kilincset, de kellemesen kellett csalódnia. Az ajtó mögött nem gyilkos haramiák fogadták, sem nem valami halálos jellegű medvecsapda, nem, mindössze egy süppedős szőnyegekkel és festett falikárpitokkal ékes kis szobácskába érkezett.
– Üdvözlöm önt, Khazai Argos! – köszöntötte egy mély férfihang, amint belépett.
Az ajtóval szemközti fal mellett két kényelmes karosszék állt, egyikben öregedő, ravasz szemű fickó ült. Feje felett, a falon hatágú gyertyatartó szórta a fényt. Argos hanyagul biccentett, majd bár nem kínálták hellyel, leült a másik székre, és lazán keresztbe tette a lábait.
– Maga kicsoda? – kérdezte, hanyagolva a köszönést.
A másik kissé zordan fogadta a modortalanságot.
– Quaden vagyok, a Geoner családból. Én lennék ennek a kis szórakozóhelynek a tulajdonosa. Akivel beszélni kívánt – mosolyodott el végül, Argos szerint csak azért, hogy megmutassa jólfejlett szemfogait. – Tudja, uram, szerintem módfelett udvariatlan öntől, hogy meglátogat minket azután, hogy tegnap, khm, oly végtelen szerencsével nyert nálunk.
Elég simaképű alaknak tűnik, de hát milyen is lenne egy játékbarlang tulajdonosa, gondolta Argos. Sebaj, ha valaki nálad jobban ért a cselszövéshez, hát akkor légy vele őszinte és nyílt.
– Ne kertelj, mindketten tudjuk, hogy csaltam. Méghozzá elég jól ahhoz, hogy ne tudjon leleplezni az embered, az a kis pocakos kereskedőkinézetű figura. Roennek mutatkozott be, de azt hiszem, ennek nincs sok jelentősége. Elég nevetséges volt, ahogy megpróbálta cserélgetni a lapokat. Nem volt nagy kunszt követni a kezét – vigyorodott el, és sajnálkozva végigmérte Quadent.
Az látszólag könnyedén vette a dolgot, elmosolyodott, és lenéző pillantást vetett Argosra.
– És? Mire alapozod, fiacskám, hogy ezt túl fogod élni? – váltott ő is hangnemet.
Hősünk elnevette magát.
– Eszembe sem jutott lelépni a pénzzel. Még csak az kéne nekem, hogy rám vadásszon a teljes Sötét Halál! – folytatta fesztelenül, de nagyon figyelte a fickó minden arcrezdülését. Teljesen fölöslegesen, semmit sem tudott róla leolvasni. Azért megakadás nélkül mesélt tovább:
– És miért lennék szegény hulla, amikor lehetnék gazdag, és ami a lényeges, eleven ember is? Hisz nektek szükségetek van jó játékosokra. Igazán jókra, nem olyan pancserekre, mint ez a Roen. Ő remek, ha csak részeges aranyifjak rászedéséről van szó, de rá lehetne bízni egy komoly játszmát is? Profi játékosokkal, ezres nagyságú tétekkel? Tudom, hogy a mulató ilyen partikat is szervez – hagyta abba a fickó főzését.
Rövid csend nehezedett közéjük.
– Tehát játszanál a Szerencsecsillag nevében? – kérdezte végül eltöprengő hangon a tulaj, és megsimogatta csupasz állát.
– Nyernék a Szerencsecsillag nevében – mosolygott vissza Argos, és remélte, hogy szemében töretlenül csillog a magabiztosság.
– Á, túl ismert személy vagy errefelé – rázta meg a fejét Quaden, de hősünk úgy sejtette, ez már csak a nagy üzletek előtti szokásos vonakodás, és a fickó lényegében meg van győzve.
– Ugyan, rég jártam Raan Masanban. Egy jó álöltözet, némi színjátszás, és nem ismernek fel. Pláne ismar kereskedők, meg északról a fővárosba látogató nagyurak. Semmibe sem kerülne kifosztani őket – bíztatta vigyorogva a tulajdonost. Közben szívesen leköpte volna magát, utálta, hogy ilyen ocsmány gazember színben kénytelen feltüntetni személyét. Az más kérdés, hogy tényleg az, de ezt sose szerette reklámozni.
– Te Fonren mestertől tanultál, igaz? – kérdezte hirtelen Quaden.
– Mester? – biggyesztette le megvetően a száj a szélét Argos. Most nem színészkedett, tényleg lenézte Fonrent, aki bár remek hamiskártyás volt, de azon túl csak egy faragatlan, tetű gazember. – Igen, tőle is tanultam.
Erre nem szívesen emlékezett. Ő eleinte nem látott többet a szerencsejátékban, mint jó mulatságot, azután a szükség ráébresztette, hogy ezzel tulajdonképpen pénzt is lehet keresni. Erre a korszakalkotó felfedezésre már a Délvidéken jutott, nem sokkal azután, hogy Hülyécske Aelan a trónra lépett, és a Khazaiak kegyvesztettek lettek.
Így egy ideig abból élt, hogy kártyázott. Aztán egy szép napon összeakadt a vén Fonrennel, aki teljesen kifosztotta. Argos pedig ráragadt, és kikönyörögte, hogy tanulhasson tőle. Az öreg hamiskártyás ebbe belement, de messzemenőkig kihasználta Argos kiszolgáltatott helyzetét, ami nem volt nehéz, mivel hősünket akkortájt a legtöbb délvidéki városban körözték.
Ebből adódóan, meg más, kisebb nézeteltérések miatt is meglehetősen feszült volt közöttük a viszony. Így hát Argos hamarosan úgy döntött, most már eleget tud, és pár szépen csengő aranyért feladta a gazembert. Rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy elhurcolták Fonrent, aki közben teli pofával szidta, holmi betyárbecsületet emlegetve. Argost ez rohadtul nem érdekelte, és az sem, hogy ezek után már legelszántabb gazemberek sem voltak hajlandók vele társulni, legalábbis önként nem. De nem is volt szüksége mindenféle börtöntöltelékek segítségére, akkortájt már remekül tudott boldogulni önerőből is.
– Nos, Fonren nem szívesen beszélt rólad, amikor találkoztam vele, de azt neki is el kellett ismernie, hogy jó vagy a szakmában – zavarta meg gondolatait Quaden hangja.
– Ó, kiszabadult az öreg? – nézett nagyot Argos.
Még egy potenciális orgyilkos.
– Igen, de nem sokáig élvezhette a szabadságot. A karjaimban halt meg szegény. Megpróbált becsapni – suttogta sokat sejtetően a tulajdonos.
Értem a célzást, gondolta mogorván Argos.
– Nem kár érte. Az ostobák pusztuljanak.
– Így igaz – bólintott Quaden, majd hideg, üzleti hangon folytatta. – Mennyit kérsz?
– Tizenöt százalék a tiszta haszonból.
– Tíz.
– Tizenkettő.
– Jó, de az első játszmából nem kapsz semmit. Hogy megtérüljön az a kár, amit eddig okoztál. Meg vedd próbajátszmának.
– Jó, de akkor tizenhárom.
– Rendben, az első után a tizenhárom százaléka a haszonnak a tied.
Tehát nem lesz második játszma, gondolta Argos, megölnek az első után. De addig is nyert némi haladékot.
– Hova üzenjek érted, ha kellesz? – kérdezte még Quaden.
– Most pillanatnyilag kissé zűrösek a körülményeim, de holnap este benézek – válaszolta lazán Argos, és felállt a karosszékből. Nem mert távolabbi találkát adni, félt, hogy akkor nem veszik komolyan.
– Rendben. De ha eltűnsz, akkor nincs kegyelem – bólintott rá a tulajdonos.
– Én nem szoktam nálamnál hatalmasabbakat átrázni – vigyorodott el hősünk, látszólag teljesen őszintén.
Aztán elköszönt, és lement a földszinti nagyterembe. Útközben senki sem szólította le, és már majdnem kilépett a mulatóból, amikor megakadt a szeme Lizen. A lány, aki tegnap önkéntelenül is segítette a szökésben, most egy idősödő úriember társaságában ült egy félreeső asztalkánál, és nagyokat nevetve, csillogó tekintettel követte partnere elbeszélését.
Hősünk gondolkodás nélkül pályát módosított, és odament az asztalukhoz.
– Uram – hajolt a fickó füléhez –, ha jót akar, távozzon.
– Tessék? – nézett az rá megrökönyödve.
– Csendesebben! – szólt rá, még mindig suttogva. – Látja azt az embert, szemben a kijárattal? – mutatott diszkréten az egyik önfeledten kacagó vendégre. – A felesége fizeti, hogy megtudja, mivel tölti az estéit! Ismétlem, az ön helyében távoznék!
Az úriember megdöbbent, és hagyta, hogy Argos talpra állítsa. Aztán tétován fizetett, és eltűnt a színről. Hősünk vigyorogva utánanézett, majd még mindig mosolyogva leült Liz mellé. Az dühösen és felháborodottan nézett rá vissza.
– Ez nem volt szép tőled! – méltatlankodott.
– Ugyan, hagyd el. Tudod, mostantól én is a ház alkalmazásában állok, és nagy súlyt fektetek rá, hogy megismerjem a munkatársaimat! – kezdett neki a nő szédítésének.
– Mondd, te ugye az az Argos vagy? – kérdezte a lány.
– Hát, tudtommal belőlem nincs másik – válaszolt könnyedén, de kissé meghökkentette, hogy itt sem felejtették el.
Ezek szerint már tegnap is tudták, hogy Khazai Argos játszik odafenn, és így könnyű volt utána küldeni az orgyilkosokat. Már ha ők küldték őket, de a dolgok jelenlegi állása mellett ezt forrón remélte.
– Tudod, ha már őszintén beszélünk megjegyezném – folytatta a lány –, hogy van egy olyan gyanúm, hogy te nem fizetnél, és ezt nálunk nem kedvelik.
Íme, egy munkájának elkötelezett nő, sóhajtott magában Argos. Aztán felállt és meghajolt.
– Hölgyem, elnézést, hogy zavartam. Remélem, még találkozunk – köszönt el, aztán lelépett.
Így már nem volt kedve az egészhez, hisz mi élvezet van abban, ha valaki megveszi egy hölgy kegyeit? És egyébként is, nem volt ideje mindenféle léhaságokra, hisz közeledett az éjfél. Ha pedig nem a Szerencsecsillag bérelte fel ellene a szurtosképűeket, akkor még mindig belehalhat abba az átok találkába!

* * *

A Naem palota hátsó oldalához vitette magát, és meghagyta a kocsisnak, hogy várjon rá. Aztán felkapaszkodott egy nyitott ablakig, és bemászott. Sóhajtva osont el Melié ajtaja előtt, majd rövid bóklászás után meglelte Perin szobáját is.
Belépett, szétnézett. Pazarul berendezett hálója volt a ház urának, pénzben nem lehet itt hiány, gondolta elismerően, ahogy hangtalan léptekkel odasétált a baldachinos ágyhoz. Aztán befogta Perin száját, torkára fektette a kardját, és beletérdelt a gyomrába.
– Nyugi, öregfiú – bíztatta a hirtelen felriadó ex-cimboráját. – Még nem biztos, hogy megöllek. Szóval ne kiabálj, és válaszolj értelmesen a kérdéseimre! – suttogta, és enyhített egy kicsit a szorításon, hogy a ház urának legyen elég levegője válaszolni.
– Mit akarsz? – nyögte Perin ijedten.
– Nem volt okos dolog amit műveltél – kezdett bele Argos sokat sejtetően.
– Miről beszélsz?
Bár tudnám, gondolta hősünk, de zavartalanul folytatta.
– Nem kellett volna olyan gyorsan elrohannod árulkodni rólam.
– Én nem árulkodtam! – tiltakozott Perin, de gyorsan meggondolta magát, amint a kard pengéje vékony, vörös vonalat húzott a torkára. – Az csak nem baj, hogy megemlítettem néhány ismerősömnek, hogy itt vagy? Hisz este, a nemesvérű Karren úr bálján mindenki látott.
– Ó, szerinted tehát nem baj, hogy régi jóbarátod nyomába eredt a Sötét Halál?
– Micsoda? Hidd el, nem én küldtem őket! – esett kétségbe Perin. Elég őszintén.
Tehát lehet, hogy tényleg ártatlan. De a cimborái is? Azoknak volt pár óra előnyük a bálozókhoz képest, és azért nem olyan triviális kapcsolatba lépni a szurtosképűekkel.
– Jó, tegyük fel, hogy hiszek neked. Kikkel beszéltél tegnapelőtt délután?
– Csak Shaddel, a Veazel családból.
– Csak? – csattant fel Argos határozottan.
– Az égiek hetvenhét szent nevére esküszöm, hogy igen!
– Aha – húzta össze a szemöldökét hősünk. – És miért siettél oly nagyon szólni neki?
– Miután hóhérkézre juttattad Gondal bárót, aggódott, hogy nem éred be ennyivel, és rajta is bosszút állsz! Ezért figyelmeztettem, hogy a városban vagy! – magyarázta a ház ura.
Argos hirtelen nagyon nem értette a helyzetet.
– És komolyan azt hitted, hogy ennek nem lesz következménye rám nézve? – blöffölt azért tovább teljesen nyugodt hangon.
– Úgyis megtudta volna mástól! – védekezett Perin.
Szemét alak vagy, öregfiú, gondolta szomorúan Argos. Nyilván tovább kéne faggatnia, de nincs rá idő, hisz újabb esélyes pályázó lépett fel orgyilkosügyben, akit még el kell intézni. No, de legfeljebb visszajövök ide, gondolta hanyagul, majd kurta mozdulattal leütötte áldozatát.
Kifele menet belebotlott Meliébe, az asszony hálóköntösben, rémült szemekkel állt a folyosón. Valószínűleg valami zajra riadt fel.
– Argos? Mit keresel te itt?
– Magam sem tudom – válaszolta őszintén, kicsit maga alatt volt.
Micsoda elképesztő feltételezés, hogy ő hóhérkézre juttatta Gondal bárót! Hogy ezt honnan vehette ez a bolond Perin! Bár már Jesper is emlegetett valami hasonlót a bálon, merengett. Aztán látva Melié kétségbeesését, felvillantott egy halovány mosolyt.
– Ne aggódj, Melié, nincs semmi baj. Ja, a férjed egy kicsit rosszul van, a helyedben egy ideig nem zavarnám. És majd valamikor beugrom, most nincs időm – mondta, aztán futólag megcsókolta a nőt, és lelépett.

* * *

Lemászott az utcára, és odasétált a hintójához.
– A Veazel palotához – adta ki az utasítást Oremnek.
– Elnézést, uram, de a megállapodás szerint maga teljes ellátással fogadott fel engem – szólt vissza a kocsis. – És ma még nem ettem, pedig már lassan éjfélre jár az idő.
Argos, akinek keze már a kocsi ajtaján volt, meghökkenve visszalépett, és felnézett a bakon ülő gyerekre. Ezt a pimaszságot! Na mindegy, úgyis elég penge lett volna megjárni a Veazel palotát éjfélig.
– Aha, értem – tette csípőre a kezét. – Na, ülj arrébb!
– Tessék?
– Azt mondtam, engedj fel! – ismételte Argos, és felkapaszkodott a bakra. Aztán felvette a gyeplőt, és aránylag óvatosan a lovak közé csapott.
Nem volt kezdő ebben sem, se szeri, se száma nem volt az általa összetört kocsiknak. Ifjabb éveiben, legkedvesebb cimboráival gyakran hajtottak versenyt a Monshen kanyargós hegyi útjain, és legtöbbször gyalog voltak kénytelen haza térni. Akkor nem volt probléma, hogy megcsináltassák a hintóját.
– Tehát Oremnek hívnak – kezdett párbeszédet, de nem igazán figyelt a másikra. Azon gondolkodott, hogy végül is a kocsihajtást nem lehet elfelejteni. Akkor meg mit óvatoskodik? Egyébként is, ez csak egy vacak, kétlovas kis fogat! És nem is az övé!
– Igen uram – válaszolt a kocsis és fehérre sápadt, ahogy Argos a lovak közé csapott.
A hintó meglódult, majd megrázkódott, ahogy hősünk kikerült néhány kiszámíthatatlan pályán közlekedő gyalogost. A város ezen részén a késői óra ellenére is volt forgalom, meg a kocsi számára meglehetősen szűk, gyakorta kanyarodó utcák sem kedveztek az ámokfutásnak. Hősünk ezt teljesen figyelmen kívül hagyva ismét a lovak közé csapott, hogy azok megugrottak.
Orem szorosan belekapaszkodott a kocsisülés szegélyébe, és elmormolt egy rövid imát az égiekhez. Argos nem törődhetett vele, volt saját problémája is, temérdek. A kocsis csak pár sarokkal később kezdett megnyugodni, mert akkorra hősünk végre úrrá lett a hintón. Kezdett belejönni, és ennek kapcsán visszatért szokott magabiztossága is, minek következtében hanyag eleganciával és ékes nyelvi tüneményekkel küldte el a búsba azokat, akik a környezetükben közlekedni próbáltak. Végül ez volt az, ami teljesen megnyugtatta Oremet, ezt egy hivatásos hajtó sem csinálta volna hősünknél jobban.
– Na szóval, most nincs időnk megállni vacsorázni, de van egy jobb ajánlatom számodra – folytatta Argos kicsit később a beszélgetést. – Ma este találkozóm van valakivel, és nem szeretnék személyesen megjelenni. Fizetnék valamennyit, ha elmennél helyettem.
– Ne haragudjon uram, de ha egy vacsorára sincs pénze, akkor mit tudna ajánlani ezért a szolgálatért? – vetette fel a kocsis.
Nem is ostoba a gyerek, gondolta Argos. Csak szakítani kellett volna rá időt, hogy szerezzek pár aranydukátot! De ha így alakult, így alakult. Újra nem volt más lehetősége, mint hogy bevesse országszerte remeknek tartott meggyőzőképességét.
– No figyelj, úgy érzem, nem véletlenül téged ajánlott a kocsisomnak Lasenor. Azt is gondolom, hogy nem dísznek hordod azt a kést a ruhaujjadban – kezdett neki a fickó megpuhításának.
Orem idegesen kapta odébb a kezét, és igyekezett úgy tartani, hogy ne látszódjon a kés markolata. Raan Masanban a fegyverviselésért akár féléves kényszermunkát is lehetett kapni, ha a delikvens nem tudta bizonyítani, hogy nemesi származású.
– Nyugi, nem akarlak én feladni téged ilyen piti dologgal! – nyugtatgatta Argos. – Sőt, amíg nekem rendesen dolgozol, egyáltalán nem érdekel, hogy ti Lasenorral együtt, teszem azt, csempészkedtek.
A gyerek meghökkent arckifejezéséből úgy találta, hogy beletrafált. De ezt nem volt nagy kunszt kitalálni, hisz fél Raan Masan a csempészetből élt, és a vén inas elég nagy gazembernek tűnt, hogy benne legyen valami buliban.
– Lasenor figyelmeztetett, hogy maga veszélyes gazember, de nem hittem volna, hogy ennyire – morogta a fickó idegesen.
– Tanulság, hallgass az idősebbekre. És ha még egyszer legazemberezel, kitöröm a nyakadat – válaszolta Argos, teljes komolysággal, mire Orem csak engedelmesen bólintott.
– Tehát, elhiheted, ha ajánlok, mondjuk tíz aranyat, akkor meg tudom szerezni – folytatta. – És nem foglak titeket átvágni, hisz terveim vannak, amihez szükségem van Lasenor segítségére. – fejezte be elégedetten. Végül is, ez elég hihetően hangzott, gondolta merengve, és kérdőn nézett a kocsisra.
– Száz dukátot kérek – válaszolta az, rövid töprengés után. – Gondolom, ha tízet ajánl fel, akkor legalább száz aranyat megér magának az ügy.
Tényleg okos gyerek, hökkent meg Argos. Aztán rövid és éles alkudozás következett, nem mintha számított volna, hogy mennyit ad a fickónak, egyszerűen az gyanút fogott volna, ha csak simán megígéri a százast. Végül negyven dukátban egyeztek meg.
És eme előkészületek után már semmi akadálya nem volt, hogy hősünk szembe nézzen a Sötét Halállal.

* * *

Hamarosan elértek a Tamain tér közelébe. Argos a hidacskával átellenes oldalról közelítette meg a találkahelyet, és biztos távolban megállította a hintót. Az éjszaka fenyegetően csendes volt körülöttük, csak a szél zúgott a fehér falú, sötét zsalugáteres házak között, amikre furcsa árnyékokat festettek az utcasarkokon égő fáklyák. A Tamain tér, és környéke meglehetősen elhagyott része volt a városnak.
– Szóval odamégy, jó esetben a kezedbe nyomnak egy csomagot, rossz esetben megpróbálnak megölni. Ennyi – suttogta Argos. Nem mintha tényleg erre számított volna, de valamit mondania kellett a gyereknek.
– Mekkora az esélye a rossz esetnek? – kérdezte Orem.
– Nekem megér negyven aranyat – válaszolta hősünk.
A kocsis nagyot nyelt.
– Félsz? – kérdezte Argos gúnyosan, és megvetően elmosolyodott, mire persze Orem leugrott a bakról, és határozott lépésekkel elindult a tér felé.
Ó, ti égiek, adjátok, hogy túlélje, fohászkodott Argos, utálta volna, ha miatta meghal a gyerek. Arról nem is beszélve, hogy ez egyben saját halálát is jelentette volna. Mert abban bizonyos volt, hogyha nem tudja leszerelni a céhet, akkor neki vége. A következő orgyilkos nem fogja elhibázni...
Közben a fiú kiért a térre, megállt, és körülnézett. Egy pillanatra végtelenné mélyült a csend, aztán hirtelen, a távolban megélénkültek az árnyak. Argos nem hallotta az íj pendülését, de ki tudta találni, hogy mi történhetett, amikor Orem kiáltva összeesett.
Magában cifrán káromkodva a lovak közé csapott. A hintó megindult, zaja elnyomta a kocsis szitkozódását. A gyerek néhány suta mozdulattal kitért a közeledő kocsi elől. Argos, anélkül, hogy a lovakat visszafogta volna, teljes erejéből ránehezedett a fékre. Valami nagyot reccsent a kocsiban, egy pillanatra lelassultak, aztán a megvadult lovak tovarántották a hintót. Ez a pillanat éppen csak elég volt Argosnak, hogy félig lehajolva a bakról megragadja Orem karját, és megpróbálja felrántani a kocsira. A fiú rövid ideig lógott a semmiben, aztán beesett a bak lábtartójára.
– A fenébe! – nyögte a gyerek, combjából tollas nyílvessző ágaskodott ki. Társai végigkopogtak a hintó hátoldalán, bár elég tessék-lássék módra.
Nyilván nem akarnak megölni, gondolta Argos, akkor nem a gyerek lábára lőttek volna. De ennek ellenére változatlan intenzitással folytatta a menekülést. A fejük felett elzúgó nyílzápor közepén nem volt az a kedves mosolyú hölgy, akinek a kedvéért megállt volna, akár egy pillanatra is!
Orem rémülten felkiáltott, amint észrevette, hogy a hidacska felé tartanak.
– Állj! Nem férünk át alatta!
Tudom, gondolta Argos nyugodtan, de eszébe sem jutott megfordulni. Nem volt rá idő. Újból a lovak közé csapott, aztán lehúzódott a kocsis mellé. Berobogtak a bolthajtás alá, csattanva szakadt le a hintó teteje, pozdorja hullott a fejükre. A lovak végképp megvadultak.
– Megőrültél? Ez a kocsi egy vagyont ér! Ki fognak rúgni, hogy összetörtem! – hisztizett Orem, még sebe fájlalásáról is elfeledkezve.
Argos nem felelt, azzal volt elfoglalva, hogy legalább minden második utcasarkon koccanás nélkül forduljanak. Aztán, egy örökkévalóságig tartó rohanás után sikerült megfékeznie a lovakat, és lassan megálltak.
Mintha más világba érkeztek volna, a hetvenhét arcú város ezen pontja nyugodt volt, köröttük paloták tornyai törtek az égbe, amiket színes lampionok világítottak meg, s a házakat övező kertekben virágba borult fák ágai nyújtózkodtak, fel, a csillagteli ég felé. Mintha csak rémálom lett volna az egész menekülés, a Sötét Halál támadása. Ám a kocsi oldalában ott álltak a nyílvesszők, és Argos előtt, a bak lábtartóján ott feküdt Orem eszméletlen teste.
Ennél rosszabb vége is lehetett volna, mérlegelte az est eddigi eseményeit hősünk, majd gondosan leporolta a vállára hullott faforgácsot. Miután ezzel végzett, megvizsgálta a kocsist is. Először is a nyílvesszőre kötözött levelecskét elsüllyesztette kabátzsebében, aztán néhány könnyed ütéssel eszméletre pofozta a fickót.
– Ébresztő, fiú, ismersz olyan felcsert, akihez most odamehetnénk? – kérdezte.
– Az Északviharban lakik egy – nyögte a fiú.
Argos megnyugodott, nem örült volna, ha a Hattornyúba kellett volna vinnie Oremet, a Jesper által ajánlott szertartásmesterhez. Hisz egy templomban semmit sem lehet titokban tartani, és legalább fél napot orgyilkosmentes környezetben szeretett volna tölteni.
– Rendben, felkeressük! – válaszolta a gyereknek, aztán ismét a lovak közé csapott.

* * *

Nem merte nagyon meghajtani a fék nélküli, leszakadt tetejű hintót, így elég hosszan tartott, míg elérték a Külsővárost. A kikötőbe mentek, aminek felső részén volt az Északvihar nevű, rosszhírű kis kocsma. Argos hálát adott az égieknek, hogy egyáltalán tudott a létezéséről.
Nagy feltűnést keltett, amikor egyedi küllemű hintójukkal megálltak a műintézmény előtt. A kocsma előtti, fáklyákkal megvilágított asztaloknál ülő matrózok meg rakodómunkások leesett állal bámulták meg őket, még a sokat látott, kötényes kocsmáros is megállt egy pillanatra, kezében az éppen kihordott boroskancsókkal, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Gyorsan, segítsen valaki, sebesültet hoztam! – kiáltott rájuk Argos, miközben lelendült a bakról.
És a rutinos, sok mocskos üzelmet látott kikötői csőcselék, mintegy varázsütésre, már el is fordult felőlük. Hiszen errefelé az volt a hosszú élet titka, hogy „ne keveredj bele”, a megtépett hintó, és a sebesült látványa pedig egyértelműen jelezte, hogy Argosék nagy bajban lehetnek. Hősünk sejtette, hogy immáron nem nagyon lesznek, akik meg merik reszkírozni a kocsi, illetve a lovak ellopását, az emberek félelme az ismeretlen veszélytől jobban őrizte holmijukat, mintha hetvenhét fegyveres őrrel vigyáztatta volna.
Ennek a megoldásnak csak annyi hátránya volt, hogy így kénytelen volt maga bevinni Oremet a kocsmába, de ezt méltányos árnak érezte. Hát karjába kapta a közben ismét elájult gyereket, és megindult befelé. A kocsmáros kétségbeesetten szaladt ki eléjük.
– Sajnos, már tele vagyunk, talán jöjjenek később! – magyarázkodott, és közben idegesen törölgette a kezét mocskos kötényébe. A háttérben, nyomatékot adva a kocsmáros szavának, megmozdult pár nagydarab árny is.
– Nyugalom, ismerőst hoztam! – intette le Argos, és úgy fordult, hogy a fickó láthassa Orem arcát.
– Az égiek hetvenhét szent nevére! – káromkodott a fogadós, de innen kezdve már gyorsan haladtak a dolgok.
Az egyik kidobólegény rögtön átvette a kocsis testét Argostól, és valaki elszaladt a felcserért is. Hősünk pedig, a jól végzett munka örömével bement a füstös kis helyiségbe, leült egy sarokasztalhoz, és vacsorát rendelt, meg bort.
A fogadós fenyegetőzése ellenére nem volt bent teltház, sőt, szinte egyedül ült az alacsony mennyezetű, szűk kis ivóban. Hiába, az épeszűbb vendégek előnyben részesítették a levegős teraszt a fülledt helyiséggel szemben, így nyugodtan foglalkozhatott kevéssé publikus ügyeivel is. Legelőször is elolvasta a Sötét Halál üzenetét, aztán türelmesen végignézte, ahogy hamuvá ég a gyertyalángban.
„Adományozz kétezer aranydukátot Joserinus síremlékének felépítésére.”
Nem semmi. Mondhatni, inkább sok. Honnan a fenéből szed össze ennyi pénzt? És bár határidő nem volt a levélben, de úgy tippelt, hogy legfeljebb egy, talán két napja van, utána folytatódik a hajsza.
Mozgalmas ez az élet, gondolta szomorkásan, majd nekilátott vacsorájának. Miután jóllakott, nehézkesen feltápászkodott, és nekivágott a vérdíj felhajtásának. Nem jutott messzire, már a kijárat felé félúton megállította a semmiből előtermő kocsmáros.
– Fizetni ki fog?
Argos kedvetlenül sóhajtott egy nagyot.
– Írja csak Orem számlájához! – legyintett végül nagyvonalúan.
– A kölyöknek nincs hitele nálam! És a felcser sem talált nála pénzt, szóval még őt is ki kell fizetnie valakinek! – ellenkezett a kocsmáros.
Hullarabló banda, morogta magában Argos. Egy nyomorult rézgaras sem csörgött a zsebében, és ráadásul meg volt győződve róla, hogy hiába fizet ki mindent, azt még egyszer be fogják hajtani Oremtől is. Ennek tudatában szívesen szétverte volna a kocsmát, de nem tehette, hisz akkor hol ápolnák szegény kocsist?
– Jó, mennyit hiteleznél erre a kardra? Remek, ismar penge, nem lehetsz olyan zsugori, hogy ne adj érte tizenöt aranydukátot! – vette elő Jesper kedvenc kardját, melyet még a délután kapott tőle, hogy legyen mivel megvédenie magát.
A tulaj elsápadt a hatalmas összeg említésére, de végül persze megegyeztek. Argos otthagyta a fegyvert, cserébe a gyerek kezeléséért, a vacsoráért, és azért, hogy a hintó roncsait a lovakkal együtt valami biztos helyre vigyék, és őrizzék meg pár napig. Aztán távozott. Gyalogosan.

* * *

Hajnalodott, mire visszaért a Belsővárosba, de nem sietett, átballagott az Égiek Mosolyának Terére, és pihent még pár órát az árkádok alatt. Sokan megbámulták, amin nem volt mit csodálkozni, hisz pár napja még új ruhája mostanra erősen viseltessé vált, tele volt feslésekkel, a vállán egy hosszú szakadás jelölte az orgyilkos késének nyomát, és dúsan borították a hintó szilánkjai.
Hm, ideje lenne szerezni valami civilizáltabb kinézetű göncöt, mélázott el. Ezt elhatározva aztán nekivágott a városnak. A Shil palota felé tartott, úgy érezte, eljött az ideje a rokonlátogatásnak. Mostohaanyjának családja remélhetőleg szívesen fogja fogadni! Ha nem, az több mint kínos.
Hamar elérte a palotát, a nemes Shil ház otthona igen közel állt a város központjához. A fehérre festett falú, csúcsíves ablakokkal díszes épület kellemes emlékeket ébresztett benne. Amikor még régen Raan Masanban élt, gyakran megfordult itt, és mindig szívesen fogadták. Elfeledett idők, visszatértek-e még?
Gondolataiba merülve érte el a kétszárnyú bronzkapuval zárt kocsikijárót, ami mellett két őr állt. A Shil ház sárga-fehér egyenruháját viselő katonák elég gyanakvó pillantásokkal méregették. Hősünk pimaszul visszabámult.
– Mit nézel, fafej, talán nem tetszik valami? – kérdezte amikor odaért, és kihívóan csípőre tette a kezét.
– Kopj le! – mordult rá az őr, aki meglehetősen nyugodt lélek lehetett.
– Tudod kinek az anyját szidd! – háborodott fel Argos, és felhagyva a diplomáciával egyszerűen pofán csapta.
Az őr elrepült, de ott volt a másik. Néhány gyors ütésváltás után Argos térden rúgta. Ekkorra végre kinyitották a kaput, és kijött néhány újabb vállalkozó szellemű katona. Argos áttört közöttük, és befelé hátrált a boltíves tetejű kocsibejáróban, majd hamarosan kiért az épület belső udvarára. Nagy súlyt fektetett rá, hogy olyan helyen verjék agyon, amire jó rálátás nyílik az udvart körülölelő ház balkonjairól. Ez remekül össze is jött, és már éppen a földre került, mire a zaj feltűnt a háziaknak.
– Állj! – parancsolta valaki, akinek tekintélye lehetett, mert a katonák tényleg leálltak.
Argos kiköpte a szájában összegyűlt vért, felnézett a balkonra, és örömmel ismerte fel az ott álló, idősödő szakállas férfiban a család fejét.
– Üdvözlöm, Xaver uram – köszöntötte nagy hangon.
– Az égiekre, Khazai Argos! – nyögött a másik. – Azonnal segítsétek fel, ostobák! – kiáltott a katonáira, aztán lerohant a lépcsőn.
Mire leért, Argost már talpra állították. Xaver aggodalmas képpel állt meg előtte, és lassan végigmérte. Hősünk nem jött zavarba, színpadias mozdulattal letörölte az orrából szivárgó vért, és látványosan elkezdte magát leporolni.
– Xaver uram, szeretném megjegyezni, hogy katonáinak modora némi kivetni valót hagy maga után! – méltatlankodott közben.
– Bocsáss meg Argos, nyilván nem ismertek fel!
– Rendben – legyintett hősünk nagylelkűen –, talán én is indulatosabb voltam a kelleténél – jegyezte meg, és ez még igaz is volt. Közben pedig feszülten leste Xaver arcrezdüléseit, de az idős és meglehetősen jól nevelt férfi a várt módon reagált az elé állított problémára.
– Kerülj beljebb, fiam. Sajnálom ezt a kis félreértést, remélem kifejezed azzal megbocsátásodat, hogy maradsz ebédre. Felajánlhatom, hogy előtte fürödj meg házunkban? – készségeskedett, és látszott rajta, hogy szégyenli az incidenst.
– Ó, köszönöm. Igazából nem szándékoztam sokáig zavarni, de ilyen szívélyes meghívásnak nem tudok ellenállni! – mosolyodott el Argos, és követte a ház urát.

* * *

Fél óra múlva már egy nagy dézsa forró vízben ücsörgött, a palota boltíves, márványpadlójú fürdőjében, és regenerálódott. A ház mögötti kertre nyíló ablakokon virágillatot sodort be a szél, ami néha elnyomta a vízbe öntött fürdőolajak kellemes aromáját.
Így szép az élet, gondolta elégedetten, és jót húzott a dézsa mellé odakészített boroskancsóból, figyelmen kívül hagyva a szintén kéznél lévő kristálypoharat.
Nem lehetett panasza Annabel apjára, Xaver nagyon kedvesen viselkedett vele. Bár ez végül is nem volt olyan nagy csoda, hisz amikor a Khazaiak kegyvesztettek lettek, a Shil család nem lépett fel ellenük, sőt, könnyen lehet, hogy titkon még szóltak is az érdekükben. Még az is elképzelhető, hogy ha Argos mostohaanyja kérte volna a segítségüket, akkor talán nyíltan is kiálltak volna mellettük.
De persze Annabel ennél sokkal büszkébb volt, így elhalt a két család közötti kapcsolat. Ám ennek már sok éve, azóta Hülyécske Aelan megszilárdította helyét a trónon, és ugyan ki kötne abba bele, hogy a nemesvérű Xaver, a Shil család feje kit lát vendégül ebédre, merengett Argos, miközben kiszállt a vízből, és belecsavarta magát a kikészített fürdőlepedőbe.
Miután megszárítkozott, felöltötte a Xaver által küldött tiszta ruhát. Elégedetten szemlélte meg magát a fürdő előterében álló, egész alakos tükörben, ismét tökéletesnek és divatosnak érezve öltözékét. Úgy ítélte, legalább annyiba kerülhetett ez is, mint előzőleg lopott ruhája, hisz nem lett volna illendő a házigazdától, hogy olcsóbbat adjon, mint amit a katonái a „szerencsétlen félreértés következtében” szétszaggattak.
Öltözködés után még egy kicsit rendbe szedte magát, és végül kilépett a folyosóra. Odakint egy libériás inas strázsált.
– Kérem uram, kövessen! – hajolt meg mélyen, majd átvezette hősünket az ebédlőbe, ahol már vártak rá a háziak.
Először, sajnos, túl kellett esnie az ilyenkor szokásos kérdések áradatán, de megbirkózott ezzel a feladattal is. Hamarosan már fesztelenül élvezte, hogy a társaság figyelmének a központjában van, és könnyed hangon mesélgette azokat a történetecskéket, amik épp az eszébe jutottak. A hangulat sokkal jobb volt, mint ami a Naem házban fogadta, itt őszintén nevettek anekdotáin, és valódi érdeklődéssel kérdezték Annabelről. Igyekezett olyan válaszokat adni, amik nem voltak rá nézve nagyon kompromittálóak.
Ebéd után átvonultak a nagyszalonba, meginni egy pohár bort. Letelepedtek a kényelmes karosszékekbe, a kertből befúvó, könnyű szél elsodorta fejük fölül a világ hétköznapi gondjait. De Argos tisztában volt vele, hogy a neheze most következik, mert most már meg kell magyaráznia, hogy mi a fészkes fenét keres itt. Erre utalt az is, hogy Xaver felesége a többi nőrokonnal együtt távozott, nem lett volna illendő, hogy a ház ura a jelenlétükben faggassa ki vendégét.
És valóban, amint becsukódott mögöttük az ajtó, Xaver minden kertelés nélkül a lényegre tért.
– Tulajdonképpen miért jöttél a fővárosba, Argos? – kérdezte. – Sok pletykát hallani, hogy birtokot akarsz venni északon, meg hogy megelégelted a Veazel ház ármánykodását, és ellenük készülsz. Mások azt mesélik, hogy ősz óta botrányt botrányra halmozol a Monshentől északi városokban, és csak azért jöttél Raan Masanba, hogy itt folytasd kicsapongásaidat. Mi az igazság?
Argos elgondolkodott, hogy melyiket is válassza a felkínált lehetőségek közül. A birtokvásárlásos megoldás lett volna a legtisztább, de nagyon furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy mi a fene lehet ez a Veazel házas balhé, ami valami homályos módon összefügg Gondal báró halálával is, és amiről úgy látszik, rajta kívül mindenki tud a fővárosban.
– Nos, azok után, hogy hóhérkézre adtam Gondalt, szerintem nyilvánvalóak a további szándékaim – dobta be merészen, és remélte, hogy Xaver is így látja.
És valóban, a házigazda nem tűnt meghökkentnek, sőt, elégedetten bólintott.
– Jó ezt hallani. Örülök, hogy mégsem hozol szégyent nagynevű őseidre. Hisz már pusztán Gondal és Veazel Shad arcátlan tervei is megtorlásért kiáltanak – válaszolta komoly hangon.
Megtorlás? Végül is, már Perin is valami bosszút emlegetett. De az nem az én műfajom, komorodott el Argos.
– Valóban – mondta csendesen.
– És hogyan szándékszol hozzáfogni? Sok támogatója van a Veazel családba való Shadnek, nehéz lesz elveszejtened! Remélem, ezzel tisztában vagy.
– Nos, nem untatnám a részletekkel – válaszolta Argos, mivel még arról sem volt fogalma, hogy mit kéne csinálnia, nemhogy hogyan. – De szükségem lenne a segítségére, uram – tért a lényegre.
– Igen?
– Ha adna néhány ajánlólevelet a nagyobb családok fejeihez, megköszönném. Szeretnék kieszközölni egy audienciát őfelségénél, de azt hiszem, ez nem lesz könnyű – magyarázta kissé talán túlzottan széles gesztusokkal.
Ám Xaver látszólag bevette a mesét.
– Valóban nehéz lesz. De ajánlóleveleket szívesen adok. Úgyis régen ideje lenne, hogy a magasabb körökben forogj, és lehetőleg kevésbé botrányosan, mint fiatalabb éveidben. Gyere!
Ezzel felállt, és kényelmes léptekkel elindult. Argos készségesen követte. A nagyszalonból kilépve végigmentek a galérián, majd beléptek az egyik rézkilincses ajtón. Kis szobába érkeztek, amiben csak egy méltóságot sugalló, széles íróasztal, és pár kényelmetlen szék foglalta a helyet. Ez volt a ház urának a dolgozószobája.
Xaver azonnal leült az asztal mögötti székre, majd maga elé húzta a gondosan előkészített, hófehér lapokat, meg a tintatartót, és nekilátott megírni az Argos által kért ajánlóleveleket. Hősünk szerényen, az ajtó mellett ácsorogva várta végig, míg végzett, és közben F betűs szeretőit sorolgatta fel és alá. De Xaver hamarosan elkészült. Hátradőlt, még egyszer átolvasta az iratokat, majd lepecsételte őket a Shil ház címeres gyűrűjével. Argos gondosan megfigyelte, hogy melyik fiókban lapul az a kazetta, amely az arany pecsétgyűrűt rejti.
Aztán ékes szavakkal megköszönte a számára abszolút értéktelen ajánlásokat. Xaver még ellátta néhány jótanáccsal, aztán elnézést kért, és visszavonult szobájába. Argos udvarias szavakkal búcsúzott tőle, majd hagyta, hogy a semmiből előtermett inas az egyik vendégszobába vezesse. A délutáni szieszta idejében jártak, amikor a meleg könnyű álomra fogja le az emberek szemét. A ház zajai elhaltak, ahogy a lakók és cselédeik lepihentek.
Hősünk is fáradtnak érezte magát, de persze már megint nem tehette azt, amit a szíve vágyott. Ahelyett, hogy mondjuk felkereste volna egyik unokahúgát, már megint kénytelen volt holmi prózaian egyszerű okok miatt a túléléséért küzdeni.
Hát feltűnés nélkül visszaosont Xaver dolgozószobájába, hogy hamisítson magának egy kedves kis, kétezer aranyról szóló adományozó levelet.
Nem tellett neki sokba feltörni a szoba zárját, majd kioperálnia a pecsétgyűrűt annak tűz- és betörőbiztos kazettájából. Aztán tollat és papírt vett elő. Az irathamisítás ugyan soha sem volt erős oldala, de azért ebben sem volt teljesen kezdő. Már amikor legutóbb a fővárosban járt, akkor is rákényszerült néha, hogy e módon rendezze átmenetileg az adósságait. Persze, ebből soha sem lett baja, mert még ha kiderült is a csalás, Sharen akkor is szó nélkül elsimította az ügyet, és kifizette a károsultakat.
Most ilyesmiről nem is álmodhatott, így nagy gondossággal írta meg az adományozó levelet, külön figyelmet szentelve a hiteles aláírásnak. Aztán lepecsételte az iratot.
Mikor kész lett szigorú szemmel vizsgálta végig a papírt, de nem talált benne hibát. Elégedetten összehajtotta, és belső zsebébe süllyesztette, a már ott lapuló, teljesen hiteles, ám abszolút hasznavehetetlen ajánlások mellé.
Mindezek után a cselédbejárón át távozott a házból.

* * *

Egyenesen a Hattornyú Templomba ment, méghozzá a Negyedik Torony alatti hivatalokhoz. Az őrök kérdés nélkül beengedték, a templom ezen traktusa nyitott volt a világi személyek előtt is. A torony földszintjét elfoglaló, hűs levegőjű, boltíves előcsarnokban elcsípett egy szertartásmestert, és megkérdezte, hogy hol adakozhatna a nagyemlékű Joserinus síremlékére. Az ájtatosképű mosolyogva útbaigazította, így Argos hamarosan egy apró, a karzatról nyíló szobácskába találta magát, egy zord és nyilvánvalóan feladata magaslatán álló hivatalszolga előtt. Az mogorván vette át tőle az iratot, aztán leesett az álla.
– Ha jól látom, ez kétezer aranyról szól! – nyögte kétségbeesetten.
– Ha baj van a látásával, miért végez ilyen felelősségteljes munkát? – mordult rá Argos.
Mindig is utálta a ezeket a senki kis tintaférgeket. Semmi nagyvonalúság sem szorult beléjük, problémáik pedig több, mint földhözragadtnak tűntek hősünk oly sok kalandot látott szemében.
– Elnézést uram, de igen ritka az ilyen nagy adomány. Megkérdezhetném, minek köszönhetjük nagylelkűségét?
– Ehhez senkinek semmi köze! – vetette oda Argos hűvösen.
A hivatalszolga közben buzgón tanulmányozta az iratot, és mivel valószínűleg nem ismerte a Shil ház fejének aláírását, főleg a pecsétet vizsgálta meg. Az meg ugye, teljes mértékben valódi volt. Így végül elfogadta a papír hitelességét, majd tollat és vörös színű tintát vett elő, és cirkalmas betűkkel felírta az adományozók névsorára Khazai Argost.
Kár, hogy a Sötét Halál nem úgy hagyta meg, hogy valami álnéven tehetném ezt az adományt, merengett hősünk, míg maga is odakaparintotta az aláírását. Pedig milyen jó lett volna egy ideig még köszönőviszonyban maradni Annabel családjával! Ám ezen már nem lehetett segíteni.
A formaságok letudása után emelt fővel távozott, a szolga hajbókolva kísérte ki. De feszültsége csak később, az utcán oldódott fel. Hát ezt megcsináltam, ujjongott magában. A Sötét Halál kipipálva. És talán a Shil ház bérgyilkosai sem fognak a nyakába szakadni, hisz Xaver elég komolyan veszi a rokoni összetartást. És ha mégsem? Hát majd elintézi őket is, de ez a holnap problémája!
És mivel ismételten nem volt semmi dolga, hát fütyörészve és céltalanul nekivágott a Belsőváros széles, palotákkal szegett utcáinak. Felhőtlen jókedve mintegy öt percig tartott, amikor is rádöbbent, hogy követik.
Teljesen véletlenül vette észre a mögötte haladó jellegtelen fickót, egyáltalán nem számított rá, hogy pont most kíséretet kaphat. Nohát, nohát, gondolta meglepetten, aztán lehajolt, hogy lesöpörjön makulátlan csizmájáról egy képzeletbeli porszemet, és közben feltűnésmentesen megszemlélte a fickót.
Amatőr lehetett, nagyon ügyetlenül csinálta, legalábbis hősünk így ítélte meg, az alapján, amit egy kurta pillantás alatt látott belőle. Ezen tudatból erőt merítve felegyenesedett, és átsétált az Északi Dicsőség Kapuján a Középvárosba. Árnyéka nem tágított mellőle.
Na jó, te akartad, sóhajtott magában, és befordult egy csöndes kis sikátorba. Aztán eltűnt egy kapualjban. Az ismeretlen nem teljesen gyanútlanul fordult utána, idegesen kémlelt bele a sötét utcácska szemétszagú levegőjébe.
Talán mégsem annyira kezdő, vacillált egy kicsit Argos, de végül persze nem vacakolt sokat, és az alkalmas pillanatban nekilendült. Ballal fejre ütött, ezt kivédte a fickó, de nem sokáig örülhetett neki, egy árnyalatnyival később Argos jobbja becsapódott a gyomrába. Megtántorodott, hősünk ezt kihasználva elgáncsolta, a hátára térdelt, és elkapta a nyakát.
– Na halljuk, ki küldött! – sziszegte legyőzött ellenfele fülébe.
Az nem válaszolt, de nem is próbált szabadulni. Látszólag mindenbe beletörődve hagyta, hogy arcát a mocskos kőhöz szorítsa hősünk.
– Beszélj, mert kinyomom a szemed! – fenyegette meg, olyan hangon, mintha teljesen komolyan gondolná. De semmi hatása nem volt szavainak.
Kis hezitálás után úgy döntött, hogy azért mégsem vakítja meg a fickót, így inkább csak belevájta ujjait a pasas nyaka körülötti izmokba. Saját tapasztalatból tudta, hogy ez több, mint kellemetlen. De az ismeretlen nem kiáltott.
Argos fejében pedig felködlött egy gondolat, és amilyen észjárása volt, rögtön tovább is fűzte. Mondjuk néma. Így érthető, hogy nem kiált. Hol is találkozott utoljára egy meglepően szótlan fickóval? „A segédem. Nevezd szolgának, ha úgy jobb” mondta nem is oly rég Esmael Terienről. Aki egy szót sem szólt, amikor elhívta úrnőjét Argos mellől. Ez persze nem jelenti, hogy ő is néma lenne, hisz Esmael gondolatolvasó, úgyhogy szavak nélkül is megért mindent. De akkor egyáltalán minek tudjon beszélni a szolgája? Hogy részegen elfecsegje, hogy egy somani mágusnak dolgozik? Vagy hogy elárulhassa mestere titkait, ha elfogják? Nem, egy mágusnak kifejezetten jobb egy néma szolga, mint egy normális, fejezte be a gondolatmenetet.
És úgy érezte, mintha valaki egy zsák jeget öntött volna a hátára.
– A mágus embere vagy? – kérdezte, és a másik somanira gondolt.
A fickó izmai szinte görcsbe rándultak a kérdés feltételének pillanatában. Ezt akár igennek is fordíthatjuk, gondolta Argos, és gyorsan felülbírálta a holnapi nap megélésének esélyeit. Már megint úgy tűnt, hogy nem is lesz annyira triviális ez a bizonyos életben maradás, amivel pedig már hosszú évtizedek óta egészen jól boldogult.
Ám siránkozni igazán nem volt ideje, hát gyorsan döntött, és leütötte a pasast. Átkutatta a zsebeit, de csak egy erszényt talált nála, amiben néhány aranydukát árválkodott. Remek, gondolta, aztán felnyalábolta a fickót, és eltámogatta a legközelebbi fürdőházig.

* * *

Alig három utcányira állt az Ezüst Forrás régi, kissé már romos, de elég jónevű épülete. Ide cipelte el a leütött fickót Argos, remélve, hogy az egyedül volt. Csak a fürdőolajok illatával terhes levegőjű, ódivatú szobrokkal díszes előcsarnokban oldódott egy kicsit a feszültsége. Ismerős volt a fürdő épületében, vagy féltucat menekülési útvonalról tudott, itt már csak nem tudják meglepni, bíztatta magát.
Pár szolga rögtön elé sietett, és segítőkészen átvállalták a fickó támogatását. Argos szégyenkezve szabadkozott barátja állapota miatt, de hát az sosem bírta az italt, magyarázta szomorkásan. A szolgák megértően bólogattak, elvégre ez volt a dolguk. Így tehát gond nélkül sikerült kibérelnie egy hátsó helységet, és még vacsorát is rendelt.
Amikor magára hagyták egy párás levegőjű, hófehérre csempézett falú szobában, lefektette a még mindig megnyugtatóan eszméletlen fickót a padlóra, maga pedig végignyúlt a fürdőkereveten, maga elé vette az ezüst tálcán felszolgált finomságokat, és nekilátott megvacsorázni. Közben kihasználva az átmeneti nyugalmat, gondolkodott.
Jó, nézzük először az alaphelyzetet. Adott két mágus, Esmael, a másikat meg nevezzük Ismeretlennek, szóval két somani, akik körülbelül fél éve fogócskáznak Raan Masanban. Ebből, úgy néz ki, már nem tud kimaradni. Tulajdonképpen már akkor visszavonhatatlanul belekeveredett, amikor az ősszel Khaza várában járt, és úgy döntött, hogy azzal a kis habókos cselédlánnyal tölti az estét. Hát, úgy látszik, igazuk lesz azoknak, akik úgy tartották, hogy valami nőügybe fog belehalni, tette még hozzá, és tovább lépett.
Aztán ott van a Szerencsecsillag kedves tulaja, Quaden, akinek a nevében hamarosan játszania kell, pontosabban csalnia. Nyilván nem ő bérelte fel a Sötét Halált, mert a szurtosképűek a Quadennel való megállapodása után kérték a kétezer pénzt. És nincs megbízhatóbb céh Raan Masanban az orgyilkosoknál, ha visszahívták volna őket, akkor nem kezdenek el alkudozni, hanem visszavonulnak. Quaden pedig elég pénzéhes fickó lehet ahhoz, hogy ne ölessen meg valakit, aki még egy kisebb vagyont kereshet neki, tehát ő visszahívta volna a Sötét Halált az Argosszal való megegyezés után.
Ezekből simán következik, hogy eleve nem ő bérelte fel az orgyilkosokat. De így sem volt elhamarkodott dolog megállapodni Quadennel, hisz biztosan azért a csekélyke félezerért is megorrolt már, amit Argos a mulatóban nyert. Ám ez a megegyezés csak átmeneti megoldás, mert a játék után biztos, hogy megkéselik.
Aztán ott van Veazel Shad, aki feltehetőleg teljes erőbedobással küzd, hogy elkerülje Argos bosszúját. Jó lenne ugyan tudni, hogy miért is kéne neki bosszút állnia, de lassan ez nem is lesz lényeges, egyszerűen önvédelemből kénytelen lesz elintézi a fickót, hisz valószínűleg ő küldte a szurtosképűt is. Kizárásos alapon. Meg neki volt a legtöbb ideje kapcsolatba lépni a céhvel.
Továbbá egyéb apróságok, mint a megveszett Perin, aki ahelyett, hogy régi havernak tartaná, féltékeny a feleségére – de vajon mi a fenéért? –, meg a Shil ház, akiktől elsikkasztott kétezer aranyat. Körülbelül ennyi, fejezte be legégetőbb problémáinak vázolását, majd elmélázva felnézett a plafonra.
Ó, ti égiek, szerintetek ez lenne a nyüzsgő nagyvárosi élet? Biztosak vagytok benne, hogy ez után vágyakoztam, miközben mocskos, falusi kocsmákban próbáltak agyonverni, amíg vidéki nemesek egyszem leányának az ágya alatt lapulva hallgattam az apák által a jövőmre tett, cifra hangvételű jóslatokat, vagy a Monshen sziklái között bújócskáztam anyagyilkos hegyi rablókkal? Ti így értettétek? Mert én nem egészen ezt kértem!
Ám fohászára, mint általában, most sem kapott semmi bíztató jelet. Hát nagyot sóhajtva letette maga mellé a vacsora romjait tartalmazó ezüsttálcát, és folytatta a fejtörést.
Na, mindegy, ez van, ezt kell szeretni. Végül is, ha már belekeveredett valamibe, akkor nem megoldás kihátrálni. Sodródni kell az árral, és nagyokat lélegezni, amikor épp van rá lehetőség. Tehát, szedjük össze a tennivalókat!
Először is, tök mindegy, ki bízta meg a szurtosképűeket, azok úgyis hamarosan elhozzák az illető fejét. Ami, jó esetben Veazel Shadé lesz. Ha nem, majd kitalál valamit.
Aztán Perinnel foglalkozni is fölösleges, ő nem fog közvetlenül belefolyni a dolgokba. Eddig sem tett mást, mint keresett valakit, aki eléggé gyűlöli Argost ahhoz, hogy megölesse. Mindig szerette mással végeztetni a piszkos munkát! És messze nem eléggé elszánt gyerek ahhoz, hogy folytassa kisded játékait azután, hogy úgy ráijesztettem, lépett tovább hősünk.
Aztán, Xaverrel addig nem lesz gond, amíg az ájtatosképűek nem jelentkeznek a pénzért. És ez akár napokba is beletelhet, ismerve az égiek földi szolgáinak tempóját!
Jó, az igaz, hogy a Szerencsecsillagba még ma este el kell mennie, különben nehéz fiúk jönnek érte, ami nem kellemes élmény. Tehát még ma beszél Quadennel, aztán majd annak a függvényében eldönti, hogy mit tegyen.
Azaz csak egy probléma igazán aktuális, nézett a földön heverő fickóra. Mert mit is tehet ő egy mágussal szemben?
Hm, jó lenne találkozni Esmaellel, gondolta aztán, ő nyilván sokat tud az Ismeretlenről. Meg úgy általában, jó lenne találkozni Esmaellel, mélázott el, de gyorsan elhessentette léha gondolatait.
Pár pillanatig még törte a fejét, aztán persze elhatározásra jutott. Papírt és tollat rendelt, majd fogalmazott egy tömör üzenetet az Ismeretlennek.
„Engem könnyebb megvenni, mint megölni. K.A. „
Rosszkedvűen nézegette művét. Eddig legalább bérgyilkosságot nem vállalt, de ez most nagyon úgy festett, mintha ilyesmire adná a fejét. És pont Esmael megbérgyilkolására! Aztán kurta mozdulattal vállat vont, és betette a még mindig eszméletlen fickó zsebébe a levelet. Ezt elintéztem, gondolta kissé nyugodtabban.
Mindezek után fizetett és távozott. Bár már több, mint huszonnégy órája talpon volt, alvásra nem is gondolhatott, hisz vártak rá a Szerencsecsillagban.

* * *

Már besötétedett, mire átért az Aranyérmére. A Szerencsecsillag előtt álló őr habozás nélkül beengedte, Argos mogorván vette tudomásul, hogy Quaden készült a mai találkára.
Bement, és felcaplatott a negyedikre, a tulaj szobájába. Kopogás nélkül lépett be. Quaden hökkenten nézett fel az addig olvasott iratból.
– Nem szeretem, ha az alkalmazottaim minimális tiszteletet sem tanúsítanak irányomban – kezdte, köszönés helyett. – Legközelebb kopogj, és várd meg, míg behívlak.
Anyádat, gondolta Argos, de nem válaszolt. Játssza csak a fejét a figura, ezen már semmi sem múlik! Rövid csend nehezedett közéjük, aztán megint Quaden szólalt meg.
– Holnap szállj meg a Fekete Sólyom fogadóban. A neved Lorian Verana, ismar nemes vagy. Légy minél pazarlóbb, gondolom, ez nem fog a nehezedre esni. Majd este értesítlek a további részletekről.
Argos bólintott.
– Mennyi pénzt kapok?
– Semmit. Pár napja ötszáz dukátot nyertél.
Hol van már a tavalyi hó, meresztett nagy szemeket Argos.
– Az pár napja volt.
– Ne merd azt mondani, hogy ennyi idő alatt elvertél annyi pénzt, amiből egy kisebb falu évekig élhetne! – mordult fel Quaden hitetlenkedve.
– Jó, nem mondom – törődött bele Argos. – Valami más?
– Egyelőre nincs más utasításom. Távozhatsz.
Hősünk köszönés nélkül hagyta el a szobát. A fenébe ezzel a zsugori fickóval! De túl fáradt volt, hogy most elkezdjen tervezgetni a holnapról. Majd lesz valahogy, és az Ismeretlen szolgájának az erszényéből még futja egy olcsóbb szobára, valahol a Középvárosban. Holnap reggel meg majd szerez pénzt!
Leért a nagyterembe, és érdeklődés nélkül körbenézett. Azonnal feltűnt neki Liz. A nő az egyik kereveten ült, egy pohár borral a kezében, és unatkozott. Nem volt nagy a forgalom. Argos letelepedett egy közeli asztalhoz, és elkezdte fixírozni a lányt.
Ó, ti égiek, ne szórakozzatok velem, fáradt vagyok én most az ilyesmihez, fohászkodott magában, de azért nem gondolta túl komolyan. Közben Liz észrevette, elmosolyodott, és kacéran rákacsintott. Na jó, adta be a derekát Argos, és visszavigyorgott. Lássuk csak, mennyi idő alatt lehet rávenni a hölgyet, hogy fizetés nélkül is velem töltse az éjszakát! És legalább lesz hol aludnom, gondolta, miközben lassan odasétált a nőhöz.

* * *

Másnap elég későn ébredt, egy selyemmel vetett, és módfelett kényelmes ágyban. Az élet szép, gondolta, amikor észrevette az éjjeli szekrényre odakészített reggelit. Liz ugyan sehol sem volt, de egyáltalán nem hiányolta a nőt. Evett, aztán felöltözött.
Nem a főbejáraton hagyta el az épületet, az ilyenkor nyilván zárva van, hanem megkereste a cselédbejárót. Később még jól jöhet a helyismeret! Tiszta jó kedve volt, a nap aranyszínre festette a várost, és szinte biztos volt benne, hogy ma senki sem fog az életére törni. Nem lenne logikus, hiszen most éppen azoknak dolgozik, akik a halálát kívánhatják. Szinte mindnek. Egyszerre. Szóval, az élet szép!
De sajnos nem volt sok ideje élvezni a létezést, mivel este már mint gazdag ismar nemes kellett fellépnie. Hát nekilátott pénzt szerezni. A Belsőváros azon negyedébe tartott, ahol a legnagyobb kereskedő- és bankházak álltak.
Hányszor megfordult már itt, merengett, és milyen furcsa most visszagondolni, hogy akkor bárki szó nélkül és örömmel kölcsönzött neki tetszőleges összeget! Most messze más volt a helyzet, így gondos mérlegelés után a Tameron bankházat választotta, ahol ritkán fordult meg annak idején, és várható volt, hogy ennyi év elteltével nem ismerik meg. Meg ide volt ajánlólevele a Shil ház fejétől.
Úri ruhája láttán az ajtónálló kekeckedés nélkül beengedte, egy szolga pedig felkísérte a bankár fogadószobájának előcsarnokába. Már két ember várakozott a szolid díszítésű, egyszerűen berendezett helyiségben. Láthatóan idegességgel mérték végig a belépő Argost, és ezen felül is gyakorta vetettek türelmetlen pillantásokat Tameron úr szobájának ajtajára. Az egyik elég fiatalnak látszott, és hősünk akármiben lefogadta volna, hogy tegnap este eléggé felöntött a garatra.
Remek, gondolta, aztán méltatlankodva odafordult a szolgához, aki eddig kísérte őt.
– Tameron úr nem fogad azonnal?
– Elnézést, nagyuram, de az úr most fontos tárgyaláson vesz részt, méltóztassék egy kicsit türelemmel lenni – válaszolta a szolga készségesen.
Tehát most ebédel, fordított magában Argos.
– No, khm, jó, majd meglátjuk – törődött bele a helyzetbe, és egy mozdulattal elküldte a fickót. Aztán, mintha most vette volna észre, mosolyogva odalépett a másnapos ifjonchoz.
– Ó, kedves ifjú barátom, ön itt? Legyen üdvözölve! – rázta meg a meghökkent fickó kezét, aztán leült mellé, és lelkendezve folytatta. – Hogy van a kedves családja? Nagyon sajnálom, hogy oly régóta nélkülözni vagyok kénytelen az önök remek társaságát, de mostanában igen elfoglaltak napjaim! No meséljen! – bíztatta, és barátilag megveregette a vállát, hogy az majd orra bukott.
– Hát köszönöm, megvagyunk – nyögte ki végül, amint szóhoz jutott. Erős északi akcentusa arra engedett következtetni, hogy nem régóta él a fővárosban.
– És ön... ööö... uram? – folytatta zavartan az gyerek.
– Szólíts csak közvetlenül Argosnak, mint régen – könnyített az ifjú zavarán hősünk. Persze, sokkal jobb lett volna valami álnevet bedobni, de hát Xaver ajánlólevele visszavonhatatlanul Khazai Argosnak szólt.
– Oh, igen, kedves Argos, szóval jól vagyunk, Reddi néni is meggyógyult, meg... minden... – nyögte a gyerek, és nem látszott rajta, hogy ismerné ezt a nevet.
Ha ennyire tájékozatlan, hogy még rólam sem hallott, hát nem kár érte, döntött Argos.
– Ezek igen jó hírek, örömmel hallom. És mit keres most itt, kedves barátom?
– Nos, apám az apanázsomat ide szokta küldeni – válaszolta az ifjú, de kissé zavartnak tűnt.
Tehát kölcsönkérni jöttél, összegezte magában Argos. Te vagy az én emberem!
– Ó, értem! Valóban, nagyon költséges az élet, különösen ha az ember egy jóvágású ifjú... – hagyta befejezetlenül a mondatot, és cinkosan rákacsintott a gyerekre, aztán sokkal természetesebb hangon hozzátette – Először jársz itt, igaz?
– Igen – ismerte be az ifjú.
– Akkor nagy szerencséd, hogy éppen itt van dolgom, majd beszélek a nevedben, régi ismerőse vagyok a bankárnak! No, szerintem ne pazaroljuk tovább az égiek által megszabott csekélyke időnket várakozásra! – ragadta meg az ifjonc karját, és mielőtt még az felfoghatta volna, hogy miről is van szó, betessékelte a dolgozószobába.
Fél szemmel észrevette, hogy a másik várakozó méltatlankodva felnéz, de nem törődött vele, behúzta maguk mögött az ajtót. Tameron úr szobája rideg célszerűséggel volt berendezve, de a házigazda most nem tartózkodott bent. Az életet csak egy titkárféle képviselte a helységben, buzgón körmölgetett valami írást egy fal melletti asztalocskán. Beléptükre felpattant, és eléjük sietett.
– Elnézést uraim, de Tameron úr most...
– Köszönöm, ismerem a járást! – tolta félre Argos a megrökönyödött alkalmazottat egy határozott mozdulattal, majd mit sem vesztve lendületéből, átvágott a szobán, és maga után húzva az ifjoncot belépett a szemközti falon nyíló ajtón. Nem tévedett, az étkezőbe jutottak, ahol egy idősebb férfi és egy fiatalasszony éppen ebédelt.
Apám, micsoda nő, csodálta meg magában az asszonyt Argos, de sajnos momentán nem foglalkozhatott ilyen léhaságokkal, így a nő mellett ülő, zavartan pislogó fickó felé fordult.
– Üdvözlöm, Tameron uram, jó önt újra látni! Hogy szolgál a kedves egészsége? – mosolygott teljes őszinteséggel a férfira, remélve, hogy tényleg a házigazdával beszél.
Az meghökkenésében szólni sem tudott, csak bámulta a helységbe váratlanul betorlódó tömeget. A helyzetet a fiatalasszony mentette meg.
– Üdvözlöm önöket uraim, de meg kell jegyeznem, kissé alkalmatlan időpontban tiszteltek meg minket a látogatásukkal! – köszöntötte őket.
Ügyes kislány, gondolta Argos, egy ilyen bevezető után épp úgy megeshet, hogy meghívnak minket ebédelni, mint hogy kivágnak bennünket a francba.
– Hölgyem, ön gyönyörűbb, mint valaha! – bókolt azért rutinból, aztán rátért a fontosabb dolgokra. – Nyugodjon meg, csak rövid ideig szándékszunk megzavarni az önök meghitt családi ebédjét. Ifjú barátomnak egy kisebb problémája támadt, és mikor tőlem kért tanácsot, rögtön láttam, hogy Tameron uramhoz kell fordulnia. De mivel még igen tapasztalatlan a pénzügyekben, jobbnak láttam, ha magam is elkísérem – engedte szabadon teremtő fantáziáját.
– Tehát üzletről van szó? – kapaszkodott meg egy végre értelmesnek ható momentumban a kereskedő.
– Valóban! No, de már eddig is lábbal tapodtuk az illemet, és bár nem hiszem, hogy a köztünk lévő bizalmas viszony ezt igényelné, de adjunk kicsit a formaságokra is! Fiam, mutatkozz be szépen! – folytatta Argos magabiztosan, és előre lökte az ifjút.
– Zao vagyok, a Semna családból – nyögte a megszeppent gyerek.
Ez klassz, gondolta Argos, mivel a Semna család jó hírnévnek örvendett, bár nem voltak komoly pártfogóik a királyi udvarban.
– Nos, tehát – foglalt helyet Argos az asztalnál –, Zao egy kisebb ház megvásárlását tervezi – kezdett neki, és mielőtt az érintett tiltakozhatott volna, megragadta a karját, és lerántotta egy székre. – Tehát, mint említettem, egy ház vásárlását tervezi.
– Elnézést, uraim, de én sajnos nem foglalkozom ingatlannal – vonta össze a szemöldökét a házigazda.
Még jó, különben egy ilyen bevezető után kénytelen lennék még meg is venni valami vackot, amit ránk akarsz sózni, gondolta Argos mogorván.
– Barátom már kinézte a megfelelő házat, és meg is állapodott a tulajdonossal. A kifizetendő összeget szeretné a maga bankházán keresztül átutalni. Nagyobb tranzakcióról lenne szó – folytatta a kereskedő beetetését, miközben bokán rúgta a már megint szólni akaró Zaot.
– Ebben az esetben szívesen állok a rendelkezésükre! – mosolyodott el Tameron úr. – Talán fáradjunk át a dolgozószobámba, ott tisztázhatjuk a részleteket!
– Jó – mondta Argos, és felállt az asztaltól, majd udvarias meghajlással elköszönt a háziasszonytól.
Csinos, határozottan csinos, gondolta, míg átmentek a szomszéd helyiségbe.
A tárgyalás részletei nem igazán izgatták, mosolyogva bólogatott, miközben a kereskedő felsorolta a lehetőségeket, csak arra ügyelt, hogy Zao ne jusson szóhoz. Ez néhány határozott hátbavágással és sípcsontrúgással el is érte, a gyerek hamarosan letett arról, hogy megértse, mi is történik körülötte.
Aztán, csak hogy Tameron ne fogjon gyanút, feltett néhány kérdést az egyik változattal kapcsolatban, és belekötött néhány lényegtelen részletbe. Végül megegyeztek, hogy milyen módon fog a vételárat képező ezerötszáz arany eljutni a Semna ház kincstárából Zaohoz, és megállapodtak, hogy az ifjú holnap átjön aláírni a papírokat, amiket addig Tameron úr elkészíttet.
– Jaj, majd elfeledkeztem róla! – csapott a homlokára már a búcsúzkodás közben Argos. – A ház tulajdonosa ragaszkodik százötven dukátnyi foglalóhoz, amit még ma ki kell fizetnünk. Megelőlegezne ennyi pénzt? – kérdezte, gondosan kerülve a „kölcsön” szót.
– Nos – gondolkodott el a kereskedő –, ha valaki megbízható ember kezességet vállal rá, nincs akadálya.
– Én szívesen kezességet vállalok! – mosolyodott el Argos.
Miért pont azt ne?
– Elnézést, de...
– Ó, természetesen vannak ajánlóleveleim! – vágott közbe Argos, mielőtt a bankár megkérdezhette volna a nevét. – Xaver úrtól, a Shil házból. Így, gondolom, nem lesz probléma?
– Nos, így természetesen szívesen a rendelkezésükre bocsátom az összeget! – mosolyodott el a kereskedő Xaver neve hallatán, aztán átvette az ajánlólevelet.
Csak futólag nézte át, majd hirtelen mintha elfújták volna a jókedvét, döbbenten felnézett.
– Maga Khazai Argos? – kérdezte síri hangon.
– Igen – felelte magától értetődően biccentve hősünk.
– Ez esetben... – kezdte habozva a kereskedő, de Argos félbeszakította.
– Az imént azt mondta, hogy nincs akadálya az üzletnek. Ha most a nevem hallatán meggondolná magát, azt személyes sértésnek tekinteném – jegyezte meg fagyosan, majd tartott egy kis hatásszünetet, és sajnálta, hogy már megint nincs kardja, aminek a markolatára tehetné a kezét. Aztán elmosolyodott.
– De, gondolom erre nem fog sor kerülni, hisz még ha személyem nem is lenne elég biztosíték, a Shil ház neve feltétlen garancia kell hogy legyen!
A kereskedő habozva bólintott, majd ismét átnézte az ajánlást, immár sokkal alaposabban.
– Nos, rendben van – bólintott nagy sokára. – De feltételezem, ez az irat nálam maradhat, hogy igazolja, ön a Shil ház nevében vette fel a pénzt.
– Természetesen – mondta Argos.
Ha tegnap lenyúltam tőlük kétezret, ma már ez a százötven semmiség!
És innentől kezdve már gyorsan haladtak a dolgok, a titkár megírta az adóslevelet, az érintettek pedig aláírták. Argos lendületes betűkkel vette a lap aljára, hogy „Khazai Argos, a Shil ház nevében”. Remélhetőleg Xaver majd kifizeti a pénzt, gondolta, de egyébként is, innen már neki kell elvinni a balhét, vont vállat, aztán átvette, és zsebrevágta a százötven aranydukátot tartalmazó erszénykét.
Gyors és nem túl szívélyes búcsúzkodás után távoztak a házból. Argos a piac felé vette az irányt, Zao idegeskedve követte.
Lám, még Raan Masanban is milyen lassan történnek a dolgok, gondolta hősünk, pedig itt gyorsabban járnak a hírek, mint a hegyek között fúvó szél. De az égiek hetvenhét szent nevére, hogy fél napos eltéréssel kétszer lehessen ugyanazt a poént elsütni, rázta meg a fejét hitetlenkedve. Nyilván a templomban akadtak meg a dolgok, ha az ájtatosképűek még nem próbálták meg beváltani a kétezer aranyas papírt, akkor végül is nem meglepő, hogy Tameron még elhitte ezt a Shil házas mesét, vont vállat. De többet, sajnos, már nem kockáztathatja meg ezt a trükköt.
– Látod fiam, így kell kölcsönkérni – összegezte végül az eseményeket hangosan, amikor már messzebb jártak.
– De én nem akarok házat venni, nincs is annyi pénzem! – nyavalygott Zao.
– Hát akkor holnap ne menj el aláírni a papírokat! – csodálkozott el Argos a gyerek tehetetlenségén. – Na, igyunk meg egy sört! – lökte be Zaot egy éppen útba eső kocsmaajtón. Rendeltek, aztán Argos bocsánatot kért, és felkereste az udvaron található mellékhelységet.
Sokat kell még tanulnia ennek a Zao gyereknek, gondolta, miközben kimászott a kerítésen. Zsebében a százötven arannyal, fütyörészve vegyült el a piaci tömegben. Öt perc múlva már nehezebb lett volna megtalálni, mint tűt a szénakazalban.

* * *

Miután imigyen pénzt szerzett, kiment a Külsővárosba, és felkereste Oremet az Északviharban. A fickó a kocsma mögött épületkáosz másfeledik emeletén leledzett, egy félszer kettes, és meglehetősen levegős helyiségben. Argos némi aggodalommal követte a nyikorgó és szűk lépcsőn a cselédlányt, aki felvezette a kocsis szobájába, de amint beléptek, meg kellett állapítania, hogy Orem, a prózai körülmények ellenére egészen jó színben van.
– Ha kilábadoztad magad, akkor mehetünk – köszöntötte hát unott hangon, miután megnyugodott, hogy a gyerek még nincs a halálán. – Ma még sok dolgunk van.
– Elnézést uram, de nem hiszem, hogy tudnék járni – ült fel a pokrócokkal letakart szalmaágyon a kocsis, és módfelett szenvedő arckifejezést vágott.
– Ezt nem kérdeztem – kerekedett el Argos szeme. – Én fizetlek, tehát jobban teszed, ha összeszeded magadat.
– Erről jut eszembe, uram, de még negyven dukáttal tartozik – jegyezte meg csípősen Orem.
– Tessék – adta át Argos a pénzt egy hanyag mozdulattal. – És ebből akarod megcsináltatni a hintót is? Szerintem kevés lesz rá. Nyilván kirúgnak, és még az is megtörténhet, hogy az adósok börtönében végzed, vagy kényszermunkára küldenek, ki tudja? Ó, te szegény! – fejezte be, de nem olyan hangsúllyal, mintha komolyan sajnálná.
Orem azonnal kapcsolt.
– Kifizetné a hintó javíttatását? – nézett rá reménykedve.
– Ha most jössz, igen.
A kocsis különösebb hezitálás nélkül talpra pattant, és magára rángatta ruháit.
– Azt hiszem, mehetünk! – jegyezte meg szolgálatkészen, és udvariasan előreengedte Argost a szoba ajtajában.
Együtt ballagtak át a szomszéd udvarba, ahova a hintójuk roncsait vontatta az Északvihar kocsmárosa. Orem kissé bicegve követte Argost, de alig okozott neki nehézséget, hogy tartsa a gyors tempót. Abban ugyan nem segédkezett, amíg befogták a lovakat, de azonnal megélénkült, amikor hősünk felmászott a bakra.
– Elnézést uram, biztos maga akar hajtani? – vonta össze aggódva a szemöldökét.
– Kénytelen vagyok, hisz te beteg vagy – vigyorgott rá Argos gúnyosan.
– Azt hiszem, elbírnék vele – felelte Orem óvatosan.
– Na jó – egyezett bele hősünk nagylelkűen, és elégedetten átadta a gyeplőt a kocsisnak.
Első útjuk egy műhelybe vezetett, ahol Orem ismerős volt, és leadták a kocsit. A koros mesterember fejcsóválva vizsgálta meg a hintó maradékát, és pimaszul magas árat kért a megjavításáért. Argos alku nélkül beleegyezett, és ráadásképpen még szép előleget is adott, így amikor távozásuk előtt felvetette, hogy sürgősen kéne neki egy másik hintó, a mester habozás nélkül felajánlotta, hogy kölcsönöz egy nyitott, kétlovas kis kocsit nekik.
Ezek után felkeresték a Középváros ismar-lakta részét. A piac közelében volt található a negyedük, ahol pár épülettömb erejéig minden az Ismar Birodalmat idézte. A házak tarkára festve magasodtak a szűk sikátorok fölé, a boltokból furcsa illatú füstölők szaga áramlott ki, és folyamatos alapzajként zsongott a jellegzetes, éneklő dallamú ismar beszéd.
Argos gyalog járta végig a házak földszintjén megbúvó üzleteket, nyomában Orem bicegett, mint botcsinálta teherhordó. Először egy méretes utazóládát vettek, majd megtöltötték olyan holmikkal, amiket egy ismar nemes birtokolni szokott. Argos elemében volt, széles gesztusokkal, nagy hangon alkudozott a kereskedőkkel, természetesen ismar nyelven. És természetesen az ismar szokásokat követve.
Orem megütközve bámulta, még sosem látott nemest ilyen elszántan küzdeni akár pár rézgarasnyi engedményért. De hősünk módszere bevált, és az eleinte igen borsos árak gyorsan töredékükre olvadtak fürgén pergő szavai nyomán. Ám még így is, mire befejezték a vásárlást, Argos erszényében már csak pár ezüstpénz árválkodott.
Már lassan sötétedett, amikor friss szerzeményeikkel visszaértek a kocsihoz, és felpakolták rá a megtömött utazóládát.
– Az Ismar Birodalomba utazik Argos uram? – kockáztatta meg a kérdést Orem, mikor készen lettek.
– Nem, most érkeztem onnan – tájékoztatta a helyzetről Argos a kocsist, aztán gyorsan tovább lépett. – Mondd, te értesz az inasi teendőkhöz is?
– Sokmindent csináltam már – tért ki gyanakodva a válasz elől Orem.
– Szóval lennél pár napig az ismar Lorian Verana inasa?
– Mennyiért?
– A hintód megcsináltatásáért! – háborodott fel Argos, és beült a kocsiba.
– Jó. De nem tudok túl jól ismarul.
– Nem baj, elég, ha érted a nyelvet. Legfeljebb hallgatag leszel – legyintett hősünk, majd teljesen természetes hangon még hozzátette. – Na, add ide a pénzed.
– Mit? Miért? – hökkent meg a kocsis.
– Mert szükségem van rá – magyarázkodott értetlenkedve Argos. – Ne vacakolj, vissza fogom adni! Ma este találkozóm van valakivel a Fekete Sólyomban, és ehhez ott ki kell vennem egy szobát. De ha beszélek az illetővel, akkor az meg fogja adni a tartozását is, én meg visszaadom neked ezt a nyomorú negyven aranyat! – győzködte a kocsist, természetesen légből kapott érvekkel, de sikeresen. Orem rövid huzakodás után odaadta neki a délben kapott pénzt.
Aztán elmentek egy fürdőbe, ahol Argos rendbeszedte magát, és felöltözött a délután vett ruhákba, majd mint ismar nemes és inasa, megérkeztek a Fekete Sólyomba.

* * *

Úri bevonulást rendeztek, Argosnak nem lehetett panasza Orem viselkedésére. Maga volt a megtestesült figyelem és alázat. Kivettek egy első emeleti, méregdrága szobát, egyelőre csak egy napra.
– Ha megtetszik a hely, akkor talán tovább is maradok. – affektált Argos, enyhe ismar akcentussal, majd beköltözött.
Ezzel nem is törődött, kurta szavakkal utasította Oremet, hogy hozza fel az utazóládát, és hogy utána menjen a saját szállására, ott pedig várjon, amíg valami más parancsot nem kap. Majd mint aki jól végezte a dolgát, levonult a nagyterembe, vacsorázni.
Eltökélt szándéka volt, hogy egész este kellemesen fogja magát érezni, ha a fene fenét eszik, akkor is! Elege volt már, hogy állandóan mindenféle hiábavalóságokkal zaklatják, arról nem is beszélve, hogy ugyan miért is védelmezné körmeszakadtáig nyomorú életét, ha még arra sem tud időt szakítani, hogy egy kicsit élvezze annak örömeit? Szilárdan elhatározta, hogy ma lazítani fog!
Ezen filozófia jegyében először is kinézett magának egy nőt. Rövid bámészkodás után egy vörös hajú, karcsú teremtést választott, aki egyedül ült, tőle alig két asztalnyira. Nem azért őt szúrta ki, mert valami világszép nő lett volna, egyszerűen csak könnyen felszedhetőnek nézett ki.
Egy ideig csak kutató pillantásokat vetet rá, majd, mikor a kacéran öltözött hölgy ezt észrevette, megemelte felé kristálypoharát. A nő ugyan nem viszonozta a gesztust, de egy kicsit elmosolyodott. Menni fog ez, nyugodott meg hősünk, majd magához intett egy szolgát, és hetvenhét szál vörös rózsát küldetett a hölgy asztalához, egy szolid hangvételű, ám meglehetősen romantikus tartalmú kis levélke kíséretében.
A nő láthatóan meghökkenve vette át a virágokat, és elismerő pillantást vetett Argos felé, a levelet pedig elolvasás után látványosan elégette az asztalán álló gyertya lángjában. Majd tüntető lassúsággal befejezte az étkezést, és távozott. Argos habozás nélkül ment utána. Jó pár lépéssel lemaradva követte az emeletre, és a hosszú, bársonyszőnyeggel borított folyosón sem érte utol. Egyszerűen csak megjegyezte, hogy melyik ajtón lépett be.
Sajnos, kissé messze van a szobája, gondolta, de azért jókedvűen sétált el a saját ajtajáig. Kicsit később, ha elül a nyüzsgés a fogadóban, majd felkeresem, határozta el, és belépett a lakosztályába.
Könnyű huzat kerekedett, elfújta a gyertyát, és becsapta az ajtót a háta mögött.
Nem gondolta végig, hogy mit csinál, túlélésre szakosodott ösztöne vezette, megfordult, és ütésre emelte öklét. De a mozdulat megakadt, valami hideg és kellemetlen megdermesztette. Egy pillanatra megfeszítette az izmait, ám hiába, meg sem bírt mozdulni. Rövid erőlködés után feladta.
Ó, égiek, csak most segítsetek, fohászkodott.
Nem hallott lépéseket, egyszer csak ott volt valaki a háta mögött. Érezte az idegen lélegzetét a tarkóján.
– Szóval téged egyszerűbb megvenni, mint megölni, mi? – suttogta egy reszelős hang a fülébe, miközben egy hideg, hosszú körmű kéz simult a torkára. – Sok gazemberrel találkoztam már életem során, de azt hiszem, te vagy mind között a legpimaszabb.
Argos hallgatott, hisz fogalma sem volt róla, mit vár tőle a másik. Pedig ezt is csak akkor úszhatom meg, ha átejtem, gondolta elkeseredetten.
– Azt hiszed, becsaphatsz egy mindenható mágust?
A rohadt gondolatolvasó, szisszent fel magában, és elkezdte felsorolni eddigi szeretőit, ábécésorrendben.
– Ügyes, nagyon ügyes. Szóval, ha jól értettem leveledet, felajánlanád nekem szolgálataidat – suttogta az Ismeretlen, és egy kis szünetet tartott.
... Aerana, Aesal, Agni...
– Tudod, mit kívánnék tőled. Ó, igen, egy közönséges halandó semmiképp sem győzhet le egy mágust, de a Somani rendbéli Esmael már egyszer hibázott miattad. Ha nem mered vállalni, nem bánom, futni hagylak. Holnap reggelig. Utána úgy veszem, hogy nekem dolgozol. És nem szeretem, ha valaki, akinek megbízást adok, nem próbálja meg a legjobb tudása szerint elvégezni azt.
A csontos kéz megszorította a nyakát. Sokat sejtetően halálos volt az érintése.
... Ailon, Ajnara, Akill...
A mágus színtelen hangon folytatta.
– Lehet, hogy meg tudod ölni. Az is lehet, hogy túléled. Ez esetben nem marad el jutalmad. Mindent meg tudok adni neked, amit kérsz. Pénzt, hatalmat, dicsőséget. Mik a vágyaid?
... Ametist, Anima, Annabel. Annabel?
– Nahát! – kacagott fel mögötte az Ismeretlen, rosszféle, hidegrázós kacagással. – Ki hitte volna, hogy a legnagyobb gazember Khazai Argosnak a fejében ilyen gondolatok is megfordulnak! Elég sokat akarsz, de rendben. Nekem ez sem lehetetlen. Ha megölöd Somani Esmaelt, akkor őfelsége, Aelan király vissza fogja adni a Khazai nagyhercegség régi birtokait.
Argos idegesen összerezzent.
Aztán egyszer csak megszűnt ott lenni a idegen. Hősünk izmai felengedtek, tett néhány tétova lépést. Megfordult, persze nem volt ott senki.
Ó, ti égiek, sok ez nekem, nyögte, és letörölte homlokáról az izzadtságot, majd belerogyott a legközelebbi karosszékbe. A stressz, az fog megölni, gondolta.
Ekkor valaki kopogás nélkül kinyitotta a szoba ajtaját, és besurrant. A kinti fény egy pillanatra felvillantotta az alakját, ami egyáltalán nem volt bíztató.
Argos gondolkodás nélkül lendült előre, vitte az életösztön, meg a frász. Elsodorta a gyanútlanul settenkedő alakot, térden rúgta, gyomorszájon vágta és lelökte a földre, aztán hátrafeszítette a fejét, és elkapta a torkát. Egy pillanatot habozott, hogy most érdeklődjön a fickó kiléte felől, vagy csak úgy ölje meg, de közben megoldódott a dilemma.
– Quaden küldött – nyögte az éjszakai látogató.
Argos elengedte. Vett egy nagy lélegzetet, és hátrasöpörte elszabadult tincseit.
– Miért nem ezzel kezdted? – mordult rá a fickóra.
– Nem hagyott rá sok időt, hogy bármit is elkezdjek! – méltatlankodott az inasruhába öltözött ismeretlen, és feltápászkodott. – Quaden azt üzeni, jöjjön velem.
– Hova?
– Játszani. A többiek már várják.
Na, csak ez kellett, gondolta Argos. Szívesen végiggondolta volna az Ismeretlen előbbi látogatásának a részleteit, de úgy nézett ki, erre nem hagynak neki időt. Persze, meg tudta érteni, hogy Quaden siet. Ő sem bolond, hogy időt adjon ellenfeleinek a felkészülésre!
De hát az idegen mágus azt mondta, hogy reggelig haladékot ad, tehát most még nyugodtan elmehetek kártyázni, aztán meg majd lesz valami, zárta le töprengését.
– Na, rajta, akkor ne húzzuk az időt! – intett a fickónak. – Gyerünk!
Ezzel kilépett az ajtón, a nagy semmibe.

* * *

Laza mozgással követte a küldöncöt a folyosón.
Értesíteni kéne Oremet, hogy elkezdődött a balhé, merengett közben. Magányosan elég kevés esélyt látott arra, hogy megéli a hajnalt. Hát megállt az egyik falra függesztett gyertyatartó előtt, és annak tükrében ellenőrizte a kinézetét. A küldönc morogván torpant meg.
– Sietnünk kell! – figyelmeztette Argost.
Ó, hogyne, meg nem akarsz időt hagyni, hogy riasszam az emberemet.
– Szerintem a játékosok egy ismar nemest várnak, nem egy útszéli csavargót! – intette le a fickót, és néhány jelképes mozdulattal lesimította a haját.
Ekkor végre, az égiek megszánták, és egy kis cselédlány lépett ki az egyik szobából. Argos felvillantotta legszebb mosolyát, és megállította a lányt.
– Szépségem, bocsáss meg, de megtennél nekem valamit?
A küldönc közbeszólt volna, de Argos egy hanyag mozdulattal leintette, így kénytelen volt elhallgatni. Úgy kell neked, minek öltöztél szolgának, gondolta hősünk kárörvendően.
– Igen, uram? – kérdezte a szobalány.
– Menj fel a cselédszállásokhoz, és mondd meg Lorian Verana inasának, hogy ura várja az első emeleti különteremben.
Legalább is remélem, hogy oda megyünk, tette még hozzá magában. Persze, hova máshova? A fogadóban messze az a legalkalmasabb hely egy zártkörű kártyapartihoz. Hiba csak ott lehet, ha nem ebben az épületben lesz a játszma, látta be, de akkor majd útközben kitalál valamit.
– Értem, uram! – válaszolta készségesen a kislány, és kurta meghajlással távozott. Argos mosolyogva utána nézett a ringó csípőjű tüneménynek, ám a küldönc oldalba lökte, és ez visszahozta a való világba.
– Jó, megyek már! – morogta ingerülten.
Hamarosan megnyugodhatott, valóban a különterembe mentek. Az előtérben néhány marcona kinézetű fickó várakozott, Argos bármibe lefogadta volna, hogy a Szerencsecsillag emberei.
Nehéz lesz itt kijönni, gondolta rosszkedvűen. Legalábbis élve nagyon. És persze, miért pont most lenne kardja? Vissza kellett volna vásárolni Jesper fegyverét az Északvihar tulajdonosától, sóhajtott, de ez már nagyon késő bánat volt.
Bent négyen vártak rá. Az egyiket rögtön letudta magában, a fickó inasruhát viselt, előtte az asztalon aranyérmékből emelt oszlopocskák díszlettek.
– Megérkezett az általam küldött pénz? – kérdezte tőle hanyagul.
– Igen, uram – felelt a bank, és kiosztotta a zsetonokat.
Mindenkinek egy kerek ezrest. Argos rögtön jobb kedvre derült. Jó mulatság lesz ez! Aztán megszemlélte játékostársait.
Az első, egy hórihorgas fazon, teljesen mértékben idegen volt számára, az öltözete alapján valahonnan északról érkezhetett. A másik, kis köpcös fickó, már ismerősnek tűnt, vacsora közben látta, egy egészen jó nővel ült az egyik fal melletti asztalnál. Most halkan beszélgetett a harmadik játékossal, egy seküllemű pasassal, aki a legújabb fővárosi divat szerint volt öltözve, és Edgaernek mutatkozott be.
A kölcsönös udvariassági formulák után leültek az asztalhoz, és elkezdődött a játék. Már néhány kör lement, amikor dulakodás hallatszott kívülről.
– Elnézést, egy pillanatra! – mosolygott Argos a partnereire, aztán kiment.
A várt kép fogadta, Orem éppen a négy nagydarab fickóval verekedett. Argos kiléptére leálltak.
– Fiam, hozz bort! – utasította Argos a kocsist, majd a katonák felé fordult.
– Engedjék be, ha visszajön, hozzám tartozik! – utasította őket, aztán visszament az asztalhoz, és leült.
Remélte, lesz foganatja a szavainak. Ha nem, akkor Orem kintrekedt, és vége a dalnak, gondolta, de tudta, ha még egyszer felállna az asztaltól, nem vennék többet komolyan. A fenébe ezzel a kártyás etikettel, még azt a bort rendelni is mekkora illetlenség volt!
Újabb körök mentek le. A köpcös nyert, de az arcán egyre szélesedő mosoly azt mutatta, nem lehet nagyon profi. A többiek nagyjából azonos mértékben buktak.
Aztán megjött Orem, kezében ezüst tálcán hozta a bort, és egy kristálypoharat. Megállt Argos mögött, lerakta a poharat az asztalra, töltött, majd mozdulatlanul ácsorgott tovább. Argos nagyon örült, hogy ilyen értelmes a gyerek, és pont úgy viselkedik, ahogy kell, pedig nem is beszéltek meg semmi tervet előre. A soros osztó, a hórihorgas, egy ideig zavartan várt, aztán megszólalt.
– Uram, bent van az inasa – jegyezte meg csendben.
– Valóban – válaszolta Argos, és belekortyolt a borba.
Közben angyali ártatlansággal mosolygott.
A másik habozott egy kicsit, hogy elmagyarázza-e ennek a modortalan ismarnak, hogy mennyire szokatlan az idegenek jelenléte egy-egy nagytétes játszmánál, aztán mégsem tette. Hisz csak egy inas! Vállat vont, és osztott.
Megint eltelt vagy fél óra. Argos most már zavartalanul a játékra koncentrált, és tagadhatatlanul belefeledkezett. Nem számított, hogy odakinn verőlegények strázsáltak, hogy holnapra halott ember, ha győz, és még halottabb, ha veszít, a világ ilyesfajta, apróbb kaliberű problémái megszűntek létezni, csak a játék volt, a kártya, és a partnerek. Akiket ki fog fosztani. Csakazértis!
Tovább veszített, a köpcössel együtt, aki egyre halványulva figyelte, hogy fogynak zsetonjai.
– Nyugi, Admar, ez csak játék! – biztatgatta Edgaer, láthatóan jó ismerősök voltak. És láthatóan nem számítottak semmit.
Végül Admar szinte mindent elbukott, aztán egy merész húzással egyszerre feltette a maradékot. Vesztett. Sápadtan hátradőlt, és némán szemlélte tovább a játékot. Argos ekkor látta idejét, hogy elkezdjen feljönni. Míg a hórihorgas és Edgaer körülbelül egyformán álltak, és főleg egymás ellen játszottak, addig szép, feltűnésmentesen elkezdett nyerni.
A hórihorgas volt a jobb, de látszatra nem sokkal. Már lassan éjfélre járt az idő, mire Edgaer elvesztette mindenét. Rajta nem látszott a csalódás, érdeklődve figyelte a bent maradtakat.
Ekkor Argos már nem állt rosszabbul, mint a hórihorgas Kissen. Váltva osztottak, egyre gyorsabb tempóban haladt a kör, észveszejtően nagy tétekkel. Argos épp hogy csak rutinból nem vigyorgott, a kártyázás alapszabálya, hogy vágj fapofát, de a szeme csillogott. Messze maradt mögötte az élet, a kiesett játékosok, a bank, a mellette ácsorgó Orem, csak a játék maradt, ellenfele arcrezdüléseit figyelte, és boszorkányos gyorsasággal osztott.
Elég hamar eljött az a pillanat, amikor Kissen egy dühödt mozdulattal az asztal közepére lökte az utolsó zsetonjait. És elbukta a játszmát.
Argos könnyedén biccentett, és felállt.
– Köszönöm a játékot!
– Várj! – sziszegte a másik. – Itt van, nesze! – dobta az asztalra ékköves gyűrűjét. – Játsszunk le még egy kört! Mindent, vagy semmit alapon! Jó?
Argos felmérte a helyzetet, Kissen nagyon elszántnak tűnt.
– Elnézést, uraim – szólt közbe a bank –, de a játék előtti megállapodásban arról volt szó, hogy csak készpénzes téteket fogadhatok el.
Persze fiam, gondolta Argos, te a Szerencsecsillag embere vagy, nem csoda, ha nem akarod kockáztatni a főnököd pénzét. De én?
– Ugyan, hagyjuk a szabályokat! Én szívesen játszom még egy partit! – legyintett nagyvonalúan, és visszaült az asztalhoz. Könnyű kézzel keverte meg a paklit, a közönség szótlanul figyelte.
Hm, ez a gyűrű, még ha nem is hamis a köve, akkor sem éri felét sem annak, amit feltettem ellene, gondolta, de ez persze mindegy volt. Osztott.
Épp csak egy pillantással ellenőrizte a lapjait, rendben voltak. Három király, két hölgy, egy lovag. A lovagot tette le cserére. A hórihorgas vagy a negyedik királyt küldi, vagy ha kockáztat, akkor a piros hölgyet. Ez utóbbi esetben lesz egy rövid sora, ami két ponttal kevesebbet ér, mint a három király-hölgy pár. Ha bármi mást csinál, semmije sem lesz, elmélkedett Argos, amíg Kissen a lapjai felett töprengett, majd rövid hezitálás után lerakta a cserelapot. Hősünk idegeskedés nélkül vette fel. A piros hölgy. Így is jó.
Bemutatták a lapjaikat, a bank felírta a pontokat. A hórihorgas átvette a paklit, és kevert. A néma csendben hangosnak tűnt a lapok súrlódása, a mindenki feszülten figyelt. Látszólag még semmi sem dőlt el, hisz két pont hátrányt könnyű behozni! Argos kicsit előredőlt, karjait lazán az asztalra fektette. A másik osztott.
És hősünk mint a villám lendült előre, odacsapta a hórihorgas kezét az asztalra, a kártyacsomóval együtt. Az nagyot kiáltott, ahogy ujjai eltörtek, és megpróbálta elrántani a kezét, de Argos leszorította a karját. A többiek felugráltak, egy pillanatra teljes lett a káosz.
– Nyugalom! – kiáltott Argos, majd jóval csendesebben, szinte atyai hangot megütve Kissen felé fordult. – Barátom, én fölöttébb nem kedvelem, ha csalnak velem szemben!
Erre elcsendesedett a zaj, mindenki rámeredt az osztó asztalhoz szögezett kezére. Jól látszott, hogy éppen az alsó lapot akarta kiemelni. Argos lassan elengedte Kissent, és felállt. A másik arca elsötétült, egy pillanatot habozott, aztán felugrott. Ép bal keze eltűnt a kabátja belső zsebében.
Ó, ti égiek, adjátok, hogy legalább ne mérgezett tőr legyen, fohászkodott Argos elképesztően alacsonyra redukálódott igényekkel, miközben elvetődött oldalra. Simán érkezett, átfordult a vállán, és felpattant. Megfeszülő izmokkal várta a következő támadást. Fölöslegesen.
Csörömpölés hallatszott, mint amikor egy félig üres borosüveg törik szét. A hórihorgas fickó egy ideig értetlenül meredt a mellkasába állított késre, aztán lassan az asztalra bukott. Orem idegesen nézett körbe, a másik kezében lévő pengének keresett potenciális célpontot.
A szoba ajtaja pedig kivágódott, és vagy féltucat fegyveres nyomult be.
– Állj! – kiáltotta Argos határozottan, és előrelépett.
Nem örült volna, ha a Szerencsecsillag túlbuzgó katonái felkoncolják a kocsist.
– Orem! – intett kurtán a gyereknek, az ismét beálló csendben.
A kocsis gyorsan odalépett Argos mögé, és eltette a kést.
– Uraim, távozhatnak, minden a legnagyobb rendben van – nézett hősünk a fegyveresekre.
Azok persze nem mozdultak, de legalább nem is támadtak. A többiek is értetlenül szemlélték a hirtelen felgyorsult eseményeket. De Argos tudta, hogy már túl vannak a nehezén, hát különösebb sietség nélkül odalépett az asztalhoz, és leborította Kissen holttestét a zsetonokról. A hulla nagy zajt csapva gördült le a földre. Argos nem törődött vele, beletúrt az asztalon lévő véres pénzkupacba, előhalászta a gyűrűt, és a szobában lévők néma tekintete által követve zsebre vágta. Futólag még azt is megállapította, hogy feltehetőleg valódi, aztán úgy döntött, most már foglalkozni kéne a többiekkel.
– Nos, ez igazán kellemes este volt! – fordult életben maradt játékostársai felé. – Kár, hogy volt közöttünk egy hamiskártyás. Így, sajnos, nem lenne korrektnek tekinthető, ha érvényesnek tartanánk az eredményt. Oszd vissza mindenkinek a kezdőpénzt! – fordult a bankhoz.
Az tiltakozott volna, de a két játékos eddigi megrökönyödése felengedett, és hangos szóval adtak igazat Argosnak. A bank kiosztotta a pénzt, hősünk szótlanul elrakta a saját részét.
– Ki viszi el Kissen úr pénzét? – kérdezte végül a szolga.
A másik két játékos szótlanul Argosra nézett, tőle várták a megoldást.
– Hát fizessék ki belőle a... a formaságokat – intett nagyvonalúan a hulla felé –, aztán a maradékot küldjék el az örököseinek! Ja, és természetesen felelősséget vállalok az inasom tettéért, ha megjönnek a városőrség katonái, vezessék őket hozzám! – fejezte be Argos, aztán a játékostársai felé fordult. – Uraim, még nincs késő, meginnának egy pohár bort a társaságomban?
– Ó, igen, miért ne! – válaszolta Edgaer, ő volt kettőjük között a határozottabb és hidegvérűbb.
– Nos, akkor mondjuk pár perc múlva találkozhatunk lent, megfelel? – válaszolta Argos, miközben kisétáltak a katonák némán és leesett állal várakozó sorfala mellett.
Úgy saccolta, hogy körülbelül addig van biztonságban az élete, amíg ennek a két baleknak a társaságában marad, de sietni kellett, mert hogy a Szerencsecsillag emberei hamarosan körbeveszik a fogadót, az biztos. Ennek ellenére kedvesen és udvariasan elbúcsúzott partnereitől a lépcsőfordulóban, majd háta mögött Oremmel nekivágott a szobájához vezető folyosónak.
Amint befordultak az első sarkon, sietősebbre fogta a lépteit.
– Köszönöm, Argos uram, hogy megvéd a városőrségtől! – mondta Orem menet közben.
– Én köszönöm, hogy elintézted helyettem azt a fickót. Amúgy a városőrség legyen a legkisebb gondod, ez a parti a Szerencsecsillag szervezése volt. És én voltam a beépített játékosuk – bíztatta Argos.
Orem megtorpant és elsápadt.
– Akkor én most távoznék... – jegyezte meg halkan.
– Mit gondolsz, én mire játszom? – kérdezett vissza Argos. Aztán kilesett a következő sarkon. Még látta, ahogy becsukódik a szobája ajtaja.
Tehát már várnak rám, gondolta rosszkedvűen, de ezen nem volt mit csodálkozni.
– Gyere! – intett Oremnek, és visszafordult. Csak pár lépésre voltak annak a nőnek a szobájától, akit Argos a vacsora közben kiszúrt magának.
Nyilván korábbra várt, de mindegy, gondolta, és kopogott. Elég sokáig kellett várni a válaszra, Orem idegesen mutatta, hogy nyisson be, de Argos leintette. Nehogy már ez a gyerek adjon tanácsot abban, hogy hogyan kell bánni a nőkkel! Türelmesen megvárta, amíg a hölgy kiszólt, hogy ki az.
– Az ön csodálója – válaszolta, mivel a Lorian Verana nevet túl semmitmondónak tartotta, a Khazai Argost meg túl ismertnek. – Én küldtem önnek a rózsát, hát már elfeledte? Hát ennyire semmit sem jelent önnek, ha összetör egy önért dobogó szívet? Kérem, engedjen be, csak egy pillanatra! – folytatta.
A dolognak ezt a részét utálta mindig is a legjobban, nem nekem való ez az ajtón keresztüli könyörgés, gondolta rosszkedvűen, és ráadásul most még Orem is ott szerencsétlenkedett mellette. Szegény kocsis végtelenül ideges képpel nézelődött, és szinte már várta, hogy mikor szakad a nyakukba néhány bérgyilkos.
– Egy pillanat, mindjárt nyitom! – válaszolta a nő.
Aztán persze egy örökkévalóság telt el, amíg kitárult az ajtó. Argos belépett, mielőtt a hölgy észrevehette volna Oremet, és félig behúzta maga mögött az ajtót. Volt egy olyan gyanúja, hogy a kocsis nem sokáig lesz képes odakinn várakozni, így sietnie kellett. Megfogta a nő kezét.
– Bocsásson meg, hogy csak így magára török, de nem bírtam ellenállni a szépségének! – suttogta, aztán mivel hallotta, hogy megnyikordul mögötte az ajtó, egy határozott mozdulattal átkarolta a hölgyet, és megcsókolta.
Közben igyekezett úgy fordulni, hogy a nő legyen háttal a bejáratnak. Ez lényegében sikerült is, Orem észrevétlenül osont be, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Aztán csak állt, és kérdőn nézett Argosra, hogy hogyan tovább? Hősünk a hölgy háta mögött megpróbálta elmutogatni a kocsisnak, hogy tűnjön el valamerre, de gyorsan. Az bólintott, aztán bemászott az ágy alá.
Ez se rossz, bár nem így gondoltam, sóhajtott magában Argos, aztán végre a nővel foglalkozhatott, és két csók között elsuttogott néhány kedveskedő szót, csak a kontaktus fenntartása végett.
Nem szeretett úgy ölelkezni, hogy közben nem figyelt oda! Arról nem is beszélve, hogy az asszony teste meglepően jó volt, a mozgása pedig határozottan tapasztalt szeretőre vallott, állapította meg magában, miközben a hölgy pár lépéssel közelebb húzta az ágyhoz. Kár, hogy nincs rá ideje! De hát pillanatokon belül megérkezhetnek a Szerencsecsillag emberei, arról nem is beszélve, hogy nincsenek egyedül. Szegény Orem elég ideges már így is, minek további időveszteséggel frusztrálni?
Közben a nő elkezdte kikapcsolni az övét.
Bár mire a bérgyilkosoknak eszébe jut itt keresni... Végül is, nem olyan egyszerű dolog átkutatni egy ilyen nagy fogadót! Nem igaz, hogy ne lenne öt perc előnye! Vagy legalább három! Meg majd lesz valami, határozott végül, és elkerülendő a további fölös időveszteséget, egyetlen mozdulattal szakította le a nőről a finom anyagú ruhát.

* * *

Pontosan hét és fél perc múlva kopogtak az ajtón, és ennyi idő bőven több volt a kelleténél. Argos rutinosan kipattant az ágyból, és viharos tempóban öltözködni kezdett.
– Szólj ki, hogy mindjárt nyitod! – suttogta a nőnek.
– Igen, kedvesem – válaszolta a hölgy, aztán felemelte a hangját. – Egy pillanat!
Argos még megengedett magának egy röpke csókot, aztán bevágódott az ágy alá. Vajon mi lehet a nő neve, gondolta, miközben kicsit oldalba rúgta Oremet, hogy húzódjon beljebb.
A kocsis arrébb araszolt, de közben leírhatatlan arckifejezéssel bámult rá. Az erkölcsről alkotott, immár meglehetősen naívnak ható elképzelései alapjaiban rendültek meg az imént, és bár eddig azt hitte, hogy nagyvilági életet él, de a történtek fényében ezen nézetét is felülvizsgálni volt kénytelen. Csendes fejrázással nyitotta szóra a száját, de Argos hang nélkül ráfogott a fickó torkára, és jelképesen megszorította. Orem értette a célzást, és nem szólt, de ennek ellenére nem igazán bírt uralkodni az arcizmain.
Odakint a kopogás megismétlődött, kissé erélyesebben.
– Megyek már! – szólt ki ingerülten a nevesincs hölgy, aztán tényleg kinyitotta az ajtót. – Mi ez a modor? Késő este van! Ha valami problémájuk van, jöjjenek vissza reggel! – kezdte harciasan, és amennyire az ágy alól látszott, tényleg megpróbálta becsukni az ajtót.
Micsoda egy hárpia lehet, csóválta meg a fejét Argos az ágy alatt. De a hívatlan látogatót nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
– Elnézést, hölgyem – jelent meg az ajtónyílásban egy vasalt csizma –, az ön érdekében zavarjuk. Egy szörnyűséges gyilkosság történt a fogadóban, és a tettes itt bujkál valahol. Átkutathatnánk a szobáját?
– Szó sem lehet róla! Itt egészen bizonyos, hogy senki idegen sincs! – folytatta a nő, ugyanabban az agresszív stílusban, amit eddig használt.
Nem tűnik megfélemlítettnek, gondolta Argos elégedetten, aztán szép nyugodtan kivette Orem kezéből a kést, mielőtt az valami meggondolatlanságot csinált volna. Semmi ok sincs az idegeskedésre, tisztára kizárt, hogy ez a fickó bejusson, gondolta magában.
Persze igaza lett. Habár a katona belökte az ajtót, de a nő rögtön olyan hangos ribilliót csapott, hogy garantáltan felébredt rá az egész ház. Szinte azonnal megjelentek a szolgái, aztán még néhány alak, és kitört a balhé. A Szerencsecsillag emberei nagyon be akartak jönni, a nő tiltakozott, és nem sokon múlott, hogy nem kerültek elő a fegyverek.
Argos eléggé unta a műsort, elnyomott egy ásítást, és azon törte a fejét, hogy hogyan tovább. Arra ébredt fel, hogy Orem oldalba lökte. Éppen akkor csukódott be az ajtó. Gyorsan összeszámlálta a látóterében lévő lábakat, és elégedetten megállapította, hogy a nő egyedül van.
Strapás ez az élet, sóhajtott magában, aztán fürgén előmászott az ágy alól, és felvillantotta ellenállhatatlan mosolyát.
– Köszönöm, szépségem! Azt hiszem, megmentetted az életemet! – búgta hálásan, és szertartásosan meghajolt a hölgy felé.
– Miért keresnek? – kérdezte a nő.
– Hosszú! – legyintett Argos. – Megnéznéd, hogy őrzi-e valaki a lépcsőházat?
– Jó, kedvesem! – mosolygott vissza nő, és kilépett az ajtón.
Orem kérés nélkül előmászott.
– Most mi lesz? – kérdezte immár némileg nyugodtabban, de még mindig kissé zavartan.
Argos válasz helyett kinyitotta az ablakot, és körbe kémlelt. Az udvar csendes volt, és látszólag néptelen is.
– Ott, azon a sarkon várj meg, én is mindjárt megyek – mutatott egy sötétebb részre.
– Igen, kedvesem! – nyafogta a kocsis nőiesre torzított, magas hangon, közben pedig pimaszul elvigyorodott.
Argos helyből pofán csapta.
– Nem illik meghallani azt, amit egy hölgy nem neked szán!
– Értem, uram – törölte le a kocsis a szája sarkán kiserkent vért. – De mit akar még itt csinálni?
– Elbúcsúzom! – felelte magától értetődő hangon Argos.
Orem pedig nem akadékoskodott tovább, kimászott, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem érti a másikat. Ám további okoskodás nélkül eltűnt a sötétben. Épp időben, nyílt az ajtó, a nő visszajött.
– Három fegyverest láttam a lépcsőnél, és hangokat hallottam a szomszéd szobákból is – számolt be a helyzetről.
Várható volt, hogy nagy balhét csapnak miattam, gondolta Argos, aztán sóhajtott egy kicsit.
– Köszönöm. Akkor jobb lesz, ha erre távozom – lépett ki az ablakpárkányra.
– Szervusz! – köszönt el tőle a nő, aztán még váltottak egy rövid csókot.
– Megtudhatnám, hogy kinek tartozom hálával? – kérdezte Argos.
– Karlae a nevem. És a tied?
– Argos. Khazai Argos – kacsintott a hölgyre hősünk, aztán lemászott az udvarra.

* * *

Miután leért a földre, gyorsan igyekezett fedezékbe húzódni, és árnyékból árnyékba haladva sietett a megadott találkahely felé. Mire odaért, Orem már két fickóval verekedett. A harmadik, torkában késsel, immár csendesen hevert a sárban. Ahogy Argos futtában felmérte a helyzetet, a kocsisnak sem sok kellett, hogy mellé kerüljön, hát felkapta a hulla kardját, és gyorsan pontot tett a küzdelem végére.
– Át a falon! – adta ki a következő utasítást, utána segített Oremnek átmászni. A kocsis elég darabosan mozgott, és nagyon húzta sérült lábát.
Az utca kihalt volt, de már lehetett hallani a lábdobogást, ahogy újabb üldözők sereglettek elő az előbbi harc zajára. Egy utcasaroknyit szaladhattak, aztán nyilvánvalóvá vált, hogy utol fogják őket érni, a kocsis nem bírta tartani a tempót.
A francba, gondolta Argos, majd hirtelen elhatározással féltérdre lökte Oremet, épp akkor, amikor néhány fegyveres befordult az utcába.
– Arra mentek a mocskok! – kiáltotta nagy hangon egy tetszőleges irányba mutatva, miközben úgy tett, mintha megpróbálná talpra segíteni a kocsist.
Az előző ütése következtében a gyerek félig eszméletlenül, és meglehetősen szédülve tápászkodott fel. A fegyveresek eszetlenül elrohantak mellettük. Csak az utolsó torpant meg.
– Segítsek? – kérdezte.
– Köszönöm, nem súlyos a seb, elboldogulok vele! – nyugtatta meg Argos. Aztán, ahogy a fickó elhúzott, örömében még búcsúcsókot is küldött utánuk, majd talpra segítette Oremet.
– Azért nem vagyok olyan veszett jól! – morogta a kocsis, és rátámaszkodott hősünk vállára.
– Aki panaszkodni tud, az nem lehet annyira nagyon rosszul sem – intette le Argos. Majd elindultak az ellenkező irányba. Jó negyed órát sántikáltak, de senki sem zavarta meg őket.
Na, most még az is lehet, hogy biztonságban vagyunk, gondolta hősünk töretlen optimizmussal, és megállást intett. Orem nekitámaszkodott a falnak. Elég sápadt volt, de láthatóan jókedvű. Argos is megengedett magának egy félmosolyt, bár tippelni sem tudott volna, hogy hogyan tovább, és ráadásul elég fárad is volt.
– Jobb lenne, ha elválnánk. Van hova menned? – törte meg végül a csendet.
– Igen – bólintott a kocsis. – Csak némi pénz kéne.
Argos alig odafigyelve legyintett.
– Tartsd a markod!
Ezzel elővette erszényét, amelyben jelenleg kerek ezer aranydukát lapult, és az érmék felét beleöntötte a kocsis tenyerébe. A nagyobbik felét. Az kissé hitetlenkedve, de elégedetten tömte zsebébe a vagyont érő aranykupacot. Néhány dukát a földre hullott, de egyikük sem hajolt le érte.
– Köszönöm, Argos uram! Azt hiszem, egy időre lelépek a városból. Ha Argos uramnak bármire szüksége lenne, vagy nekem akar üzenni, keresse Lasenort. Én is őt fogom értesíteni, ha történik valami.
– Jó – bólintott Argos. – Az égiek legyenek veled!
Orem egy pillanatig még zavartan ácsorgott.
– Argos urammal is. És köszönöm.
Aztán biccentett, és elsántikált. Argos rosszkedvűen nézett utána.
Most mit köszönsz, te hülye? Azt, hogy holnap már egy, az Ismar Birodalomba tartó hajón leszel, és soha többet nem térhetsz vissza? Azt, hogy szerencsés esetben a matrózok nem tudják meg, mennyi pénzed van, és meg is érkezel valahova, ahol nem lesznek ismerőseid, és ha találsz is egy intrikáló nemest, aki némi pénzért a pártfogód lesz, az is kihasználja a kiszolgáltatottságodat, a legocsmányabb és legveszélyesebb munkákat fogja veled végeztetni? És ha túl is élsz néhány esztendőt, utána ő ölet meg, hogy ne fecseghesd el piti titkait? Ezt köszönöd? Szegény fiú!
Aztán vállat vont. Most mit szánja, hisz elég talpraesett gyerek, és ráadásul most éppen gazdag is! Csak feltalálja magát! Lasenor nyilván majd segít neki, hisz eddig is támogatta, és az öreg inasnak csak vannak megfelelő ismerősei! Lehet, hogy leküldi Oremet valamelyik déli kikötőbe, ahol az társul egy kis vagyonú, ám jó kapcsolatokkal rendelkező kereskedővel, és pár év múlva már mehetek is hozzá kölcsön kérni! Ó, ti égiek, hát miért ne rendezhetnétek így?
És miért pont az ő baján sírnék, van elég problémám nekem is, zárta le végül az értelmetlen tépődést, aztán maga is nekiindult az éjszakának.

* * *

Raan Masant nem véletlenül nevezték a fények városának. Már eleve királyi rendelet szabta meg, hogy minden utcasarkon égnie kell legalább egy fáklyának, de természetesen a gazdagabb emberek maguk gondoskodtak palotáik kivilágításáról. Sőt, még a szegényebbek is, akik bérházak sokadik emeletén laktak, presztizskérdésnek érezték, hogy legalább egy halovány kis mécses világítson az ablakukban. Ehhez jöttek még a kocsmák, vendéglők, fogadók, fürdők, bordélyok és más közhelyek előtt felfüggesztett színes lampionok, a templomok tornyaiban égő szent tüzek, és a piacterek árusainak lámpásai. Szóval, Raan Masanban, különösen a belsőbb városrészekben, nehéz volt olyan igazán sötét, rejtőzködésre alkalmas sikátort találni.
Argos ezt szomorúan vette tudomásul, ahogy hullafáradtan, és abszolút nulla életkedvvel kifelé ballagott. Már a Középvárosban járt, de még mindig nem talált olyan helyet, ahol nyugodtan alhatott volna pár órácskát. Arra, hogy valami fogadóban szálljon meg, nem is gondolhatott, holnap reggelre már az egész városban köztudott lesz, hogy a Szerencsecsillag vérdíjat tűzött ki Khazai Argos fejére.
Vajon mennyire fognak taksálni, töprengett. Lehet, hogy súlyos százasokat is meg fogok érni nekik, akkor pedig az összes bérgyilkos az én nyomomban fog csörtetni. Ettől a gondolattól sem lett jobb kedvű.
Ráfordult egy keskeny, hosszú sikátorra, és már a felén is túl volt, amikor a másik oldalon megállt egy hintó. Némi fenntartással, de változatlan tempóban haladt tovább. A kocsiból egy köpenybe burkolózott nő szállt ki, intett, és a hintó elment. Argos felismerte a karcsú lányt, nagyot sóhajtott, aztán odasétált hozzá, és kurta biccentéssel üdvözölte.
– Üdvözöllek Khazai Argos – köszöntötte Esmael kimért hangon. – Hallottam, eladtad magad a másik mágusnak. Nos, itt vagyok. Ha meg akarsz gyilkolni, rajta. Gyorsabb vagy nálam, csak egy mozdulatodba kerülne kitörni a nyakamat! – folytatta, majd kicsit meglazította a köpenyét, hogy láthatóvá vált hófehér nyaka.
Argos rosszkedvűen végigmérte. Abba bele sem gondolt, hogy Esmael honnan tud a másik somanival való találkozásáról.
– Hagyd ezt a fenébe! Mindketten tudjuk, hogy fél nappal sem élném túl a halálodat. És rendben, hogy remekül érzed magad, ügyesen belerángattál a mókába, de most ne szórakozz velem, fáradt vagyok!
– „Belerángattalak?” – vonta fel a szemöldökét Esmael. – Ha jól emlékszem, felajánlottam, hogy távozz a városból. Te döntöttél úgy, hogy itt maradsz!
– Aha, felajánlottad. És mennyi esélyt láttál arra, hogy tényleg elhúzok a leprába?
– Semmit – válaszolta egyszerűen a somani, tompa fényű tekintete nem tükrözött semmiféle érzelmet.
Argos bólintott, aztán elindult, csak úgy, neki az utcáknak. Esmael mellé szegődött.
– Nem lehet panaszod, fejedelmi jutalmat ajánlottak fel neked a meggyilkolásomért! – folyatta, hangjában enyhe gúnnyal.
– Valóban, hihetetlenül sokat. És ezt most szó szerint értem. De ezen se rágódjunk. Gondolom, most valami olyasmit akarsz kihúzni belőlem, hogy ennek ellenére, vagy épp ezért, töretlenül melletted állok, és segítek neked elintézni azt a másikat.
– Miért, van valami más lehetőséged az életben maradásra? – kérdezte Esmael tárgyilagosan.
– Reggelig még mindig leléphetek – jegyezte meg nem túl sok meggyőződéssel a hangjában Argos.
– Nem fogsz – mosolyodott el Esmael. – Te csak közvetlenül a legutolsó pillanat után szoktál megpróbálkozni a meneküléssel.
Argos megint bólintott, ahhoz még csak gondolatolvasónak sem kellett lenni, hogy erre valaki rájöjjön.
– Jó, tényleg maradok. De legalább kecsegtess valamivel! Csak a forma kedvéért, nem lenne kedved felajánlani valamit, ha melléd állok?! Fele királyságot, vagyont, hosszú életet? Legalább könnyű halált ígérhetnél! – tört ki talán kissé ingerültebben a kelleténél.
– Mit kérsz? Nekem szinte semmim sincsen, nem rendelkezem olyan jó kapcsolatokkal, hogy visszaszerezzem a földjeiteket. Nem mondom, ha nagyon akarom, elérhetném, de sokáig tartana, és nagy vele a kockázat is. Amúgy meg mit adhatnék, amit ne tudnál magad is megszerezni?
– Hát, azért el tudok képzelni némi kompenzációt... – mondta Argos, miközben, csak úgy féloldalról végigmérte a nőt, aztán szabadjára engedte a fantáziáját. És Esmael már megint a gondolatai között mászkálhatott, vagy egyszerűen csak rendelkezett némi alapszintű emberismerettel, mert jókedvűen felnevetett.
– Ostoba vagy, ha nem tudsz mást kérni egy mágustól. Hisz annyi nőt kaphatsz meg, amennyit akarsz!
– Nem a mennyiség számít! – háborodott fel egy pillanatra Argos, de Esmael nem válaszolt.
Na, jó, majd talán máskor, gondolta hősünk fáradtan. Mérhetetlen bizonyossággal tudta, hogy egyszer megszerzi magának a somait, ahogy minden más nőt is megszerzett, akit csak megkívánt, de azzal is tisztában volt, Esmael nem lesz egyszerű eset. És a jelenlegi helyzetet még nem látta át annyira, hogy megzsarolhassa a lányt, más, használhatóbb ötlet meg nem jutott az eszébe. Majd, napolta el a problémát, aztán másfele kezdtek el kószálni a gondolatai.
– Hm, hogy lehettél biztos abban, hogy nem vagyok, izé, megbűbájolva? Úgy értem, hogy nem lehetséges-e az, hogy nem is tudok róla, aztán az egyik pillanatról a másikra megtámadlak?
– Nagyon nehéz dolog hosszú távon befolyásolni egy elmét. És észrevétlenül szinte lehetetlen. Ha ilyen, ahogy te nevezted, „bűbáj” lenne rajtad, az beavatott szemlélő számára oly jól látható lenne, mint a templomtornyok szent tüzei a sötét éjszakában. Ha megfosztottak volna az akaratodtól, azt én több utca távolságában észrevettem volna, és már halott lennél.
– És mi a helyzet egy közönséges, felbérelhető orgyilkossal?
– Ugyanez. Messzire lerí róluk a rossz szándék, az ölni vágyás. Amikor Raan Masanba megérkeztem, és Rao tudomást szerzett a létezésemről, több bérgyilkost is küldött ellenem. Aztán felhagyott ezzel, mert drágák voltak, és gyorsan haltak.
Tehát Raonak hívják az Ismeretlent, raktározta el Argos az újabb információt, aztán tovább törte a fejét.
– Tulajdonképpen nem értem, egyáltalán mi szükség van ilyesmire. Te távolról is megtalálsz engem, ha akarsz. Gondolom, tudsz távolról ölni is. Miért nem estek egymásnak, csak úgy a semmin keresztül?
– Legelőször is szeretném leszögezni, hogy az égiek szemszögéből nem pontosan úgy kell értelmezni a távolságot, mint ahogy a földiek ezt tapasztalják a mindennapok során, ám természetesen bizonyos szempontból mondhatjuk azt, hogy valami messze van, valami meg közel. A távolból is lehet keresni valakit, és meg is lehet támadni. De a keresés elől el lehet rejtőzni, és a támadás ellen lehet védekezni is. És ilyenkor mindig a kezdeményező van hátrányban, mert neki kell legyőznie a kettejük közötti távolságot. Hisz ő a távolban cselekszik, míg a másik helyben védekezik. És habár Rao messzebb jutott nálam a mágia ég felé vivő ösvényein, de nem ennyivel. Távolból nem hogy megölni, de megtalálni sem tud. És persze, én sem őt.
– Világos. És mi lenne ha találkoznátok?
– Mondom, hogy erősebb nálam. Lehet, hogy akár tíz, tizenkét másodperccel is túlélném a találkozás pillanatát, de többel nem – felelte Esmael kifejezéstelen hangon, majd megengedett magának egy kurta félmosolyt. – Ám ő sem lehet benne biztos, hogy sértetlenül távozhat.
Argos lassan megdörzsölte az állát. Kezdte már érteni, hogy miért van itt rá szükség.
– Tehát, ha jól látom, de kérlek javíts ki, ha tévednék, arról van szó, hogy itt van két mindenható mágus, és teljesen tehetetlenek egymással szemben.
– Pontosan így van – bólintott Esmael.
– Jó, ezek szerint csak valami bonyolult módon irthatjátok ki egymást. És egy ilyen összetettebb játékban akár olyan, egyébként nem nagy súlyú elemek is jelentős szerepet kaphatnak, mint egy kegyvesztett vidéki nemes fogadott fia – jellemezte magát a lehető legszerényebben hősünk.
Esmael erre is csak bólintott.
Világos, gondolta Argos, arra megy ki a játék, hogy ki tudja a másikat csőbe húzni. Mivel mágusok játszanak, ez elég nehezen követhető cselszövést igényel. Nyilván valami ilyesmi része az is, hogy ez a Rao egyáltalán életben hagyott. És nyilván Esmael sem tétlen, bizonyosan tervez valamit! De jó lenne belelátni a fejébe! Vagy legalább sejteni a játék főbb vonalait! Illetve, de jó lenne megélni a holnapot, realizálta vágyait, aztán visszatért a valóságba.
– Ha ennyire nem bírsz vele, lépj le! Nagy a világ, elfértek ketten is.
– Soha! – izzott fel a lány szeme rőtvörös fénnyel. – Meg akarom ölni! Ő is engem. És egyébként is, elrejtőzni lehet, de nekem nem ez a célom. Pont te magyaráztad első találkozásunk alkalmával, hogy nem akarsz elbujdokolni az Incen csúcsai közé, mert az nem élet számodra. Velem is ez a helyzet. Nekem feladatom van, iskolát kell alapítanom, tovább kell adnom a tudásomat. És ezt nem lehet titokban, erre felfigyelne, megkeresne, és megölne. Nem megoldás elfutni.
Argos fáradtan felsóhajtott, reménytelen ez a nő! És nyilván meggyőzhetetlen. De hát, mindig azokból a lapokból kell játszani, amik le vannak osztva!
– Mesélj nekem erről a Rao gyerekről!
– Nos, ez a... „gyerek” olyan százhúsz esztendős lehet. Tapasztalt mágus, több mint nyolcvan esztendeje avatták fel. ő volt a mi raan masani emberünk. Lehet, hogy nem ez a jó szó, arra gondolok, hogy ő volt az, aki itt lakott a fővárosban, és értesített minket a friss hírekről. A Hattornyú Templomban élt, és Raosen néven a szentéletű rangig vitte. Nem sokkal a rendház elpusztulása előtt kaptuk a hírt, hogy meghalt. De azt hiszem, hogy még mindig a templomban rejtőzködik.
– Még azt sem tudtad róla kideríteni, hogy hol él? – kerekedett el Argos szeme. – Mégis, az égiek hetvenhét szent nevére, mivel töltöd az idődet?
– Leginkább azzal, hogy életben maradjak. Amúgy próbálkoztam, de az embereimnek csak annyit sikerült kiderítenie, hogy ha él, akkor elvonult meditálni. Örökre. Valahova, a templom kazamatáinak egyik cellájába. Ezt is sokba került megtudnom, sokan belehaltak. Egy közönséges embernek nem könnyű egy mágus után kémkednie, én meg nem mertem túl közel menni hozzá. Semmilyen szempontból sem mertem közel menni hozzá – magyarázkodott Esmael, miközben némán sétáltak tovább a kihalt utcákon.
Argost teljesen lekötötték gondolatai. Érdekes játék kezdett kibontakozni előtte, élvezettel számolgatta annak lehetséges kimeneteleit. Nem zavarta, hogy olyan lehetőségeken töri a fejét, amit a somani már valószínűleg réges-régen megrágott magában, mindig jobban szeretett maga rájönni a dolgok nyitjára, mint készen kapni a megoldást. Mert hogy van valami megoldás, az biztos!
Olyannyira elmerült a lehetőségek elemezgetésében, hogy egy kicsit későn riadt fel, amikor egy nagyhangú társaság fordult be velük szemben az utcába. Reflexből ellenőrizte a kardját, persze nem volt. Talán már akkor eldobta, amikor kimászott a Fekete Sólyom udvarának a falán.
Hogyan lehetek ennyire hülye és felelőtlen, szidta magát, de szerencséje volt. A szembejövők valószínűleg nem a Szerencsecsillag emberei voltak, vagy ha igen, akkor remekül játszották a részeget, dülöngélve, néha nagyokat kacagva közeledtek.
Argos megragadta a somani kezét, és behúzta egy kapualjba. A lány egy pillanatra értetlenkedve felvonta a szemöldökét, majd vállat vont, és visszafordult az utca felé. Kifejezéstelen tekintettel nézte végig, ahogy a társaság nagy hangon énekelve elhaladt előttük. Már úgy nézett ki, hogy nem veszik észre őket, amikor az egyik pasas megállt a kapualj előtt, és végigmérte őket.
Argos csak a szemébe pillantott, és máris látta, hogy ez a fickó verekedni akar. Nyilván valami ismar nemesnek néz a ruhám miatt, Esmaelt meg esetleg a nőmnek, gondolta fásultan, és feltehetőleg még igaza is volt.
– Hé, te lány, többet fizetek, mint ez az ismar kutya, gyere a karjaim közé! – kiáltotta a szakadt ruhájú, mocskos fickó, majd megindult feléjük.
Argos gyorsan Esmael elé lépett.
– Kopj le haver, vagy beverem a pofádat!
Közben idegesen szemlélte a többieket. Hát hogyne, hisz ha Esmael elveszti a fejét, és begorombul, ezekből egy kiskanálnyi sem marad!
A fickó viszont csak annyit látott, hogy egy magányos pasas áll az útjában, és maga mögött tudhatta cimboráit is. Nem állt meg. Argos másfél ütéssel eldózerolta, aztán várta a többieket. Ám azoknak szerencsés napjuk volt, nem igazán vették észre, hogy egy társuk lemaradt. Nevetgélve, énekelve haladtak tovább.
Argos megnyugodva fordult vissza Esmaelhez. A lány még mindig kifejezéstelen arccal állt a kapualjban.
– Hol is tartottunk? – kérdezte Argos.
– Az imént szidtál meg, hogy nem tudtam pontos adatokat kideríteni Raoról – válaszolta a nő habozás nélkül, aztán átlépett az imént még oly kötekedő kedvű fickó eszméletlen testén.
– Ja, igen – kapcsolt Argos.
Tovább sétáltak.
– No de mégis, csak van neki is sebezhető pontja! – morogta hangosan, miközben felvette az imént megszakított gondolatmenetének a fonalát. – Valaki ellenség, vagy valami más dolog!
– Persze, ellensége van – mondta Esmael magától értetődő hangon.
Argos egy pillanatig bután bámult maga elé. Hogy a legegyszerűbb megoldás nem jutott az eszébe!
– Nekem erős kételyeim vannak ennek az ötletnek a kivitelezhetőségével kapcsolatban – reagált a somani a ki sem mondott gondolatra. – Évtizedek óta a templomban él. Nyilván remekül tudja álcázni magát, és szerintem elég nehéz lenne az egyház kezére adni.
Argos ezt elengedte a füle mellett, és elmosolyodott.
– Most már végre tudom, mit vársz tőlem! Ne is tagadd, hogy régóta az jár a fejedben, hogy valami ügyes módon ráuszítsd az ájtatosképűeket! Fogadok, hogy ezért kavartál bele az egészbe.
– Jó, nem tagadom, tényleg elég régóta foglalkoztat egy ilyen megoldás, és valóban megfordult a fejemben, hogy te ebben segíthetnél – hajtotta le egy kicsit a fejét Esmael. – De valld be, te vagy erre a legalkalmasabb ember. Közel s távol nincs még egy olyan tehetséges szélhámos mint te! Ugye, megpróbálod?
Argos magában egy pillanatra felháborodott, méghogy szélhámos! Aztán igazat adott a nőnek. Tényleg, annyi mindenkit becsapott, miért pont egy somanit ne lenne képes kijátszani? Elmosolyodott, szembe fordult Esmaellel, s a vállára tette kezeit.
– Nem megpróbálom, hanem megcsinálom! Garantálom neked, hogy egy héten belül ezt a Raot megégetik mint égtagadót! Nem, ne ess kétségbe, nem azért nem látod a fejemben, hogy hogyan, mert el tudnám leplezni, egyszerűen még én sem tudom. De mi ez nekem! Csak egy dolgot ajánlok a figyelmedbe – folytatta kicsit elmélyített hangon. – Aki át tud ejteni egy mágust, az át tud ejteni egy másikat is. Ha elintéztem Raot, be fogom gyűjteni a jutalmat is. Erre mérget vehetsz. Szóval, mondjuk egy hét múlva, ugyanekkor találkozunk az Égiek Mosolyának a terén, és megünnepeljük a győzelmünket! Légy pontos! – ezzel előrehajolt, jó alaposan megcsókolta, aztán könnyedén biccentett, és hátra sem nézve nekivágott az éjszakának.
Sejtette, hogy Esmael mosolyogva néz utána. Nyilván boldog a kislány, hisz sikerült bepaliznia, gondolta, de most ez sem zavarta túlzottan. Nem először esett meg vele, hogy rávették valamire, amit nem igazán akart. No, jó, olyan másodszor. Ráadásul, ez valami rohadtul halálos ügy már megint.
Aztán vállat vont. Hogy is intézik el magukban az ilyesmit azok, akiknek nincs bátorságuk vállalni a döntéseiket? Az égiek rendezték így, legyen meg az ő akaratuk!

* * *

Már hajnalodott, mire visszaért a Belsővárosba, a Királyi Gárda barakkjaihoz. Korábbi fáradtsága elmúlt, teljesen feldobta a rá váró új mulatság. Messze nem volt szokásos! Feladni egy égtagadó somanit az egyháznak! Ilyesmivel még sosem próbálkozott! Meg egyébként is, ez csak egy átvirrasztott éjszaka volt!
A kapuőrök most is némi fenntartással fogadták, már megint elég szakadtan nézett ki, de pár kurta mondattal lemosta őket, és bejutott. Egyenesen Jesper szobájába ment. Majdnem eltévedt a végtelenül egyforma, félhomályos folyosókon, de végül meglelte barátja szobáját. Kopogott, majd választ sem várva belépett.
Jesper ott volt, az asztalánál ült, és éppen reggelizett. Az előtte lévő ezüsttálcán kenyér, sajt és hús állt, meg persze egy kancsó bor. A meglepődés legkisebb jele nélkül nézett fel a belépő Argosra.
– Tehát elvesztetted! – sóhajtotta köszönés helyett.
Ja, persze, a kardja, ugrott be hősünknek.
– Bocsáss meg, elég kemény helyzet volt, négyen jöttek rám, lefegyvereztek, ha nincs ott egy jó cimborám, akkor bele is haltam volna! – mentegetődzött kapásból. – Aztán meg menekülni kellett, nem tudtam visszamenni a fegyverért, pedig akartam!
– Ó, persze! – bólintott Jesper, de nem tűnt úgy, mintha elhitte volna a mesét. – És ezek szerint túlélted az orgyilkosokat – tette még hozzá, inkább beletörődötten, mintsem örömmel.
– Aha, visszafordultak. Amúgy Veazel Shad küldte őket – válaszolta Argos, teljesen magabiztosan.
Végül is, tényleg jó eséllyel Shad bérelte fel a szurtosképűeket, és egyébként is, lényegében azért jött ide, hogy végre megtudja, miért is haragszik rá ez a figura? A jólértesült Jesper csak sejti, gondolta, aztán leült, és bár nem kínálták, nekilátott szelni magának egy szelet kenyeret.
– Legalább ezer aranyat szánt rá a fazon, hogy eltegyen az útból! – folytatta azért zavartalanul a társalgást. – Nem találod furcsának?
– Nem – válaszolta tömören Jesper, és kivette hősünk kezéből a kését, hogy vágjon magának egy darab húst. Argos türelmesen megvárta, míg végez, aztán maga is belemerült az evésbe. Amikor jóllakott, még meghúzta a boros kancsót is, majd megtörölte a száját, és elégedetten hátradőlt a széken. Immár elég lelkierőt érzett magában, hogy folytassa a társalgást.
– Nézd Jesper – kezdett bele –, én elég hosszan vidéken éltem. Kissé le vagyok maradva. Fogalmam sincs, hogy miért haragszik rám Veazel Shad – jelentette ki, teljesen nyíltan és őszintén.
Jesper kissé meghökkenten nézett rá.
– Fél, hogy bosszút állsz rajta. Úgy, mint Gondal bárón is.
Argos idegesen csapott az asztalra.
– Baromság! Én nem szoktam bosszút állni. Ami megtörtént, megtörtént, ha túlélte, megérdemli! Kész. És mint már mondtam, Gondal megégetéséhez semmi közöm sincsen. Egyáltalán, mi a fenét csináltak ezek ketten, amiért nekem haragudnom kéne rájuk? – tört ki kissé indulatosan, és kirúgta maga alól a széket.
– Hát, furcsa, hogy erről vidéken nem jártak pletykák. Itt elég köztudott volt, hogy Veazel Shad meg akarta magának szerezni a Khazai nagyhercegi címet – válaszolt Jesper nyugodtan.
– Micsoda? – döbbent meg Argos, és leesett állal rátámaszkodott az asztalra. Lényegében már megint nem értett semmit.
– Miért, mi ezen a furcsa? Hisz Khaza nagyhercege a Délvidék ura. Nem csak formálisan, hanem gyakorlatilag is. Már évszázadok óta így van, a helyi nemesek ehhez eléggé hozzászoktak. De ezt pont neked magyarázzam? Te is tudod, sokat jelent megörökölni ezt a címet, még ha most épp nem is jár vele birtok. A Veazel család meg a rokonotok, ha nem is közeli. De összeszűrték a levet Gondal báróval, aki őfelsége legmagasabb kegyében állt, és aki elintézte volna, hogy Khazai Sharen halála után Veazel Shad kapja meg a nagyhercegi rangot.
– Na de álljon meg a menet! – értetlenkedett Argos, és beletúrt a hajába. – Sharennek van fia, vér szerinti, törvényes fia. Kettő is! Senki, még a király sem rendelkezhet úgy, hogy más kapja meg a címet! – jelentette ki határozottan.
Persze Khazaban jártak pletykák, hogy ki is Annabel gyerekeinek az apja, ám Argos bízott benne, hogy a fővárosba ezek a híresztelések még nem jutott el. Erre egyébként legjobb bizonyíték az volt, hogy Annabel apja, a nemesvérű Xaver pár napja még nagyon barátságosan fogadta.
Bár végül is, majdnem mindegy volt, kitől valók a gyerekek, hisz Sharen feleségétől születtek, és a nagyherceg nyilvánosan elfogadta őket; a törvény szerint ez elég volt, hogy azok örökölhessék a címet.
– Ó, ezt is elintézték volna! Veazel Shad azért küldte Gondalt délre, hogy az meggyilkoltassa Khazai Sharen gyermekeit – mondta barátja magától értetődő hangon. Argos körül megfordult a szoba. Kezei ökölbe szorultak, szeme résnyire szűkült. – Megölöm azt a patkányt! – sziszegte olyan erős déli dialektusban, hogy Jesper egy pillanatig nem is értette.
– Na, ugye, most már nem csodálkozol, hogy fél tőled – jegyezte meg végül, aztán folyatta:
– Az volt a terv, legalábbis így beszélik, hogy Gondal elutazik délre, és felbérel néhány orgyilkost. Ehhez előbb szerzett egy kisebb birtokot a környéken, valami Kromdall nevűt. A birtok meglátogatása volt az ürügy, hogy feltűnés nélkül leutazhasson. Aztán visszajött volna, és már csak ki kellett volna várniuk, hogy a nagyherceg meghal. Ami, mindenki szerint, legfeljebb egy esztendőt jelent. Utána övék lett volna minden. De közbejöttél nekik te. Veled nem számoltak, hisz te csak fogadott fiú vagy, aki nem örökölheti a címet, és egyébként is, itt az a hír járta, hogy teljesen elzüllöttél. Ehhez képest, Gondal még meg sem érkezett, amikor egy fogadóban elkaptad, és megfenyegetted, hogy megölöd, ha nem tesznek le aljas tervük végrehajtásáról – magyarázta, majd Argos arckifejezését látva gyorsan helyesbített.
– Jó, jó, legalábbis errefelé azt beszélik, hogy így történt. És hogy utána felgyújtottad a várát, majd égtagadó hírébe hoztad, és feladtad a Szent Lovagoknak. Ezek után gondolhatod, hogy pánikba esett Veazel Shad, amikor megérkeztél Raan Masanba! – fejezte be Jesper.
Argos megértően bólintott, nekidőlt a falnak, és összefonta karját a mellkasán.
– Megölöm – jelentette ki, most már nem indulatból.
Megfontolta. Annabel és a gyerekei nem élhetik le állandó félelemben az életüket. És bár Argos mindig is igen lazán kezelte a felelősség fogalmát, most mégis úgy érezte, hogy neki kell megoldania a kérdést. Sharen már öreg, hogy megvédje a családját, tekintélye is kezd lassan elveszni a múlt ködében, és ugyan ki más segítségére is számíthat szegény Annabel? Igen, Veazel Shad halála jó példa lesz minden további önjelölt örökösnek...
– Hát, ha tényleg visszafordítottad az orgyilkoscéhet, akkor ezzel már nem lesz gondod – vette fel Jesper csendesen.
Argos vállat vont. Lehet, hogy a szurtosképűek elintézik neki, de mi van ha nem?
– Lehet, hogy még egyszer kifizeti őket. Meg egyébként is, szeretem magam intézni a dolgaimat – válaszolta nagyképűen. – Nem tudod, hol található meg?
– Most gondolom a palotája legelrejtettebb zugában vacogtatja a fogait. És nem is fog előmozdulni, amíg el nem intézi az ügyét a Sötét Halállal – felelte barátja kelletlenül.
– Jó, de utána. Gondolom, tudnál értesíteni, ha megjelenne valami nyilvánosabb helyen?
Jesper lassan megrázta a fejét.
– Vigyázz, Argos, ez nem ilyen egyszerű! Nem a Délvidéken vagyunk, ahol neked mindent szabad! Okosan csináld, különben felkötnek gyilkosságért! – figyelmeztette hősünket.
– Persze, óvatos leszek – legyintett Argos, oda sem figyelve, hogy mit mond.
Jesper mély sóhajtással jelezte, hogy tökéletesen tudja, mennyit ér ez az ígéret, aztán szomorúan lehajtotta a fejélt.
– No, de nem is terhelnélek tovább, még sok dolgom van – hajolt meg Argos könnyedén, és ez ráadásul még igaz is volt.
– Kérlek – válaszolta Jesper. – Ha bármit tehetek érted, szólj nyugodtan. Bár, téged soha sem kellett bátorítani – tette még hozzá enyhe éllel.
– Bocsáss meg, öregfiú, tudom, hogy elég piszok módon viselkedem veled, de mostanában kezdenek egy kicsit összecsapni a hullámok a fejem felett – mentegetődzött Argos. Még mindig szinte őszintén.
– Rendben, értlek. És te sem hagytál cserben, amikor én bajban voltam, hát ne félj, segítek mindenben, amiben tudok. Ha tudomásomra jut, hogy Veazel Shad megegyezett az Sötét Halállal, majd megpróbállak értesíteni.
– Köszönöm!
Jesper kurtán biccentett.
– Az égiek legyenek veled, öregfiú!
– Veled is! – búcsúzott megkönnyebbülten Argos, aztán gyorsan lelépett. Kifele menet azon járt az esze, hogy milyen furcsán is terjednek a hírek. Hogy most is miket tudott meg a múltjáról! És nem is egy borral átitatott éjszaka történéseiről van szó! Mindegy, ha ez itt így terjedt el, hát mi mást tehet, mint beletörődik. Legalább a konzervatívabb rokonoknak is van miért tisztelniük most már. Meg ki tudja, milyen előnyei lesznek még belőle, gondolta optimistán, felejtve a jól látható hátrányokat.
Amikor elérte kaput leszólította az egyik őrt.
– Fiam, hogy jutok el innen a legegyszerűbben a Királyi Palotába? – kérdezte, aztán figyelmesen végig hallgatta a hosszú magyarázatot, és még azt is megállta, hogy ne javítsa ki a katona által adott útleírást.
No, most már elég feltűnést keltettem, hogy a legügyetlenebb bérgyilkosok is könnyen a nyomomban maradjanak, gondolta elégedetten, és nekivágott a városnak. A Hattornyú Templomba tartott.

* * *

A Harmadik Torony főkapujához ment, ez vezetett az ispotályba. A kora reggeli óra ellenére nyitva volt a kétszárnyú, rézveretes ajtó, a Hattornyú felcserei – a Tanításokban leírt szabályok szerint – éjjel-nappal szolgálatban álltak.
Argos belépett, és körbenézett a hatalmas, márványboltozatos teremben. A zsúfolásig megtelt csarnokban kellemetlen szagok terjengtek, hiába küzdött ellenük több, a mennyezetre aggatott füstölő is. Hősünk szenvtelen arccal vágott át a tömegen, a hideg kőpadlóra terített pokrócokon ülő betegek között, és habozás nélkül lépett keresztül a földön heverő sebesült, lázas, vagy akár eszméletlen embereken. Valami szolgafélét keresett, és hamar talált is egyet.
– Igen sürgősen beszélnem kell Deanor szertartásmesterrel! – szólította meg egy szürke csuhás alakot, aki éppen vizet hordott körül.
– Elnézést, uram, de Deanor szertartásmester most fejezte be a szolgálatot, és nem fogad senkit – válaszolta a szolga sunyi mosollyal, és kitöltötte a nála lévő kancsóból az utolsó csepp vizet is az egyik várakozó tenyerébe.
– Bizonyos vagyok benne, hogy engem szívesen látna – válaszolta Argos, és diszkréten a fickó kezébe nyomott egy aranydukátot.
Az mélyen meghajolt.
– Erre parancsoljon, nagyuram!
Elébb a fal melletti márványvízköpős kúthoz mentek, ahol a fickó letette a kancsót, és pár halk szót váltott egy másik szolgával. Aztán visszafordult Argoshoz, és kivezette a teremből. Egy oldalajtón mentek be, majd rövid ideig kanyarogtak a hűvös és kísértetiesen kihalt folyosókon. Idebent még félhomály uralkodott, bár a mennyezet alatt vágott, lőrésszerű ablakok némelyikén már beóvakodott a napfény, arany glóriát fonva a falak mentén álló szobrok köré. Az ájtatos csöndet csak lépteik kopogása törte meg.
Nyilván valami előkelőbb részen járunk a templomnak, mélázott el Argos, miközben megpróbálta felmérni, hogy merre is haladhatnak. De hamarosan elérték úti céljukat, a szolga udvariasan előreengedte egy ajtónál, és nem lépett utána. Hősünk feszülten nyitott be a kis termecskébe, minden rosszra készen, de odabent nem várt rá más, csak egy fiatal, és szemmel láthatólag holtfáradt ájtatosképű. Épp a vért mosta le kezeiről a helyiség közepét elfoglaló dézsában.
– Uram, bocsásson meg, hogy zavarom, igen fontos ügyben járok – kezdte Argos, miután betette maga mögött az ajtót, és körbenézett az apró, sivár berendezésű szobácskában.
A szertartásmester, kissé már őszülő, kerek arcú, méltóságteljes férfi hökkenten felkapta a fejét, majd megtámaszkodott a dézsa peremén.
– Igen? Hogy kerültél ide? – kérdezte éles hangon.
Na még csak az kéne, hogy ebben a hangnemben folytassuk, gondolta Argos morózusan, és elillant szívéből az a cseppnyi békesség, ami az imént, a templom folyosóin végigsétálva telepedett meg a lelkében.
– Visszautasítom ezt a hangnemet! – háborodott fel jó agresszíven. – Jesper kapitány nemesvérű barátja vagyok, és Deanor szertartásmestert keresem.
– Én vagyok Deanor – válaszolta a másik, kissé kisebb hangon.
– Igen? – mérte végig Argos, olyan arckifejezéssel, mintha egy tizenkét éves igavonó lovat próbálna valaki rásózni háromesztendős harci paripaként. – Nos, jó. Jesper azt mondta, hogy ön remek felcser. Szükségem lenne a segítségére.
A másik nagyot sóhajtott.
– Nem tudott volna alkalmatlanabb pillanatban jönni! Egész éjjel dolgoztam, de jó, nem bánom, Jesper kedvéért... Hol a beteg?
– Én vagyok az – vigyorodott el szokott magabiztosságával hősünk.
Deanor gyanakodva végigmérte.
– Ha érdekli a véleményem, magának egy kiadós alvás kéne, aztán kutya baja.
Érti a mesterségét a fickó, ismerte el Argos, mivel maga is leginkább egy puha ágyat hiányolt az életéből. Lesz hova jönni, ha az égiek kifürkészhetetlen akaratából valaki mégis megkéselne, nyugodott meg.
– Pedig igen beteg vagyok – folytatta azért zavartalanul. – Súlyos beteg. Könnyen lehet, hogy napokig, sőt, talán hetekig is jobb, ha itt maradok, szakértő ispotályosok kezei között.
Miközben beszélt, nem hagyta abba a vigyorgást, és oda sem figyelve elővette az erszényét. A másik gyorsan megértette, kerek arcán szívélyes mosoly terült szét.
– Nos, valóban, lehet, hogy egy kis nyugalom magára férne. Vannak üres szobáink, ahol a súlyosabb betegek szoktak lábadozni, jobb lenne, ha beköltözne az egyikbe. Csak, sajnos, a kezelés igen drága is lehet...
– Ez nem probléma! – legyintett Argos. Egy marék aranypénz gazdát cserélt, a kártyapartiból elsikkasztott ezer dukátból még futotta.
– Várjon egy pillanatot, amíg elkészülök, utána megmutatom a szobáját – mondta Deanor, immár lényegesen szolgálatkészebben.
Argos bólintott, és némán várta ki, amíg a szertartásmester alaposan megmosta, majd gyorsan megtörölte kezeit. Utána már nem húzta az időt, intett Argosnak, és elindultak.
Megint folyosók jöttek, aztán faragott oszlopú árkádokkal körbezárt, apró terecskék, melyeket szépen kovácsolt vasrácsos kapuk választottak el. Nemes kövekből rakott épületek vetettek árnyékot a kertekre, és ezer, színes üveggel zárt ablak nézett le a mindenfelé csobogó szökőkutakra, meg a mellettük nyíló virágokra. Argos gátlástalanul bámészkodva követte az ájtatosképűt, mindig is szerette a Hattornyú csendes pompáját, a mindenütt visszatükröződő gazdagság aranyszín ragyogását.
Deanor viszont leszegett fejjel, gyors léptekkel haladt előtte. Az egyik terecskét szegélyező épület egy ajtaja előtt álltak meg.
– Fáradjon be! – engedte előre Argost a szertartásmester.
Az ajtó egy apró és elég prózaian berendezett szobára nyílt. Hősünk belépett, és kritikus szemmel megvizsgálta az egyszerű ágyat, a mellé készített mosdótálat, a falakat díszítő kék-fehér festést. Majd kurtán vállat vont, és leheveredett az ágyra. Deanor nem lépett el az ajtóból.
– Délben visszajövök, és hozok ebédet.
– Jó – biccentett Argos, és összefűzte kezét a feje alatt.
– Esetleg... óhajt még valamit?
– Á, hagyjuk! Ha valamire szükségem lesz, majd előkerítem! – válaszolt hanyagul hősünk.
– Nem örülnék neki, ha elhagyná ezt a szobát – vonta össze a szemöldökét a szertartásmester. – Maga most valami igen súlyos fertőző betegséggel fekszik itt, ezért nem fogják zavarni, de épp ezért nem is mehet ki. Feltűnő lenne.
Vajon milyen nyavalyája volt annak, aki előttem feküdt ebben az ágyban, villant át Argos agyán a gondolat, de nem töprengett el rajta, csak fáradtan sóhajtott egy nagyot.
– Jó, itt fogok maradni! – ígérte, ez végül is semmibe sem került neki.
– Helyes! – bólintott a szertartásmester, és kilépett a szobából, majd még eszébe jutott valami, hát visszafordult. – Elnézést, uram, de... mi a neve?
Argos felnézett a plafonra.
– Gisse. Igen, ez jól hangzik. Gisse, a Rarissen családból. – válaszolta végül rövid habozás után.
Deanor szemrebbenés nélkül nyugtázta a tényt, majd távozott. Argos kicsit még elmélázott, aztán gyorsan elhadarta magában X betűs szeretőit. Ebből volt a legkevesebb. Mikor ezzel végzett, feltápászkodott, és kilesett az ajtón. A kertecskében minden kihalt volt.
Valószínűleg még tart a hajnali hálaadás, gondolta elégedetten, majd megmosta az arcát a mosdótálban, és úgy rendezte a takarót, mintha valaki feküdne az ágyban. Elégedetten szemlélte művét, ha valaki csak futólag néz be, feltehetőleg bedől neki. Az orgyilkosjelöltek meg pofára esnek, és kész, gondolta még, aztán kilépett a folyosóra.
Találomra vágott neki az útvesztőnek is beillő, hidacskákkal, fedett átjárókkal összekötött és kertekkel, meg márványkövezetű terekkel szétszabdalt épülethalmaznak, ami a Hattornyú területének a legnagyobb részét kitette. Egyedül a tetők között itt-ott néha feltűnő Harmadik és Második torony nyújtott némi támpontot a navigáláshoz. Szerencséjére alig találkozott valakivel a hűs, árkádos folyosókon, és azok sem foglalkoztak vele, napközben nem volt annyira feltűnő egy idegen jelenléte a templom belső területein sem.
Végül talált egy nagyobb, kupolás szentélyt. Kihallatszott belőle az énekszó. Már a szertartás végén tarthatnak, gondolta, és belépett a bejárat mellett nyíló imafülkék egyikébe, majd magára zárta az ajtaját.
A fülke olyan egylépésszer kétlépéses lehetett, az apró kőoltár mellett épp csak hogy elfért benne egy térdeplő ember. A helyiséget a plafon alatt vágott tenyérnyi ablakocska világította meg. Argos csöndesen lepakolta az oltárról a gyertyatartókat és egyéb szent cuccokat, aztán leült, magára csavarta az oltárterítőt, lehajtotta a fejét a hideg kőre, és a lehetőségekhez képest kényelmesen elhelyezkedett.
Még fél ébren elmormolt valami imádságfélét, melyben biztosította az égieket, hogy azért tiszteli őket, ha ez nem is mindig látszik kristálytisztán, aztán elnyomta az álom.

* * *

Estefelé ébredt fel, a szentélyből most is kihallatszott, hogy odabent valamelyik nagyobb, közös imádság zajlik.
Hm, talán már az esti hálaadás, gondolta, de ez szinte mindegy volt. Nyugodtan visszaült az oltárra, hisz amíg el nem csendesedik a környék, jobb ha nem mozdul. És mi legyen utána?
Először is szereznie kéne egy csuhát, elvégre elég feltűnő világi ruhája a templom területén. Meg szerezni kéne valami élelmet és fegyvert, folytatta a kívánságlistát. És persze jól jönne valami hosszabb távú koncepció is, elvégre nem kószálhat élete végéig a Hattornyúban!
Bár, ha csak a raan masani alvilág üldözné, ez nem lenne lehetetlen, de hát egy mindenható mágus is van valahol ebben az átok játékban, gondolta. Ám most valahogy nem tudta túl tragikusan felfogni a problémát. Szinte kedélyesen gondolta végig helyzetét, szedte össze legsürgősebb tennivalóit.
Először is lehet, hogy a mágus folyamatosan figyeli a gondolataimat. Ez technikailag nem kizárható, de tiszta paranoia feltételezni. Egy mágus is szokott aludni, meg nyilván belefárad a sok hókusz-pókuszolásba, meg van neki más baja is. Remélhetőleg. Tehát, induljunk ki abból, hogy egyedül vagyok a fejemben, határozta el. A másik axiómának azt vette, hogy Esmael nem hazudott neki. Legalábbis nem sokat. Ezekből kiindulva vajon mit lehet kikövetkeztetni?
Nos, az kizárt, hogy ez a Rao mágus komolyan azt hitte volna, hogy én majd megpróbálom neki meggyilkolni Esmaelt. Ennyire nem lehet hülye az öreg, akárhogy is szenilisedik! De akkor mi a lepra célja lehet velem, törte a fejét tovább, ám sehova sem jutott.
Na jó, nézzük a másik oldalt. Mire játszhat ez a Rao? Persze, Esmael elpusztítására, de mi módon? Neki megoldás lenne, ha találkoznának, abba a jó alakú somani leányzó feltehetőleg belehalna. De ha Rao csak csalinak használt engem, akkor miért nem jelent meg akkor, amikor tegnap este találkoztam Esmaellel? Tehát, ha egy találkozó is a célja, azt rafináltabban képzeli el ennél. Nyilván, hiszen Esmael azt is említette, hogy Rao sem úszná meg teljesen épen a találkát!
És Esmaelnek milyen lehetőségei vannak a győzelemre? Nos, mivel Rao százhúsz, Esmael pedig legfeljebb harminc esztendős, a legegyszerűbb az lenne, ha szépen megvárná, míg a másik végelgyengülésben meghal. De hát ki tudja, hogy a mágusok mennyire urai az időnek? Hisz Rao már így is másfélszer annyit élt, mint egy tisztességes ember! Lehet, hogy még élete felében sem jár! És miért pont Esmael lenne elég türelmes kivárni a másik halálát? Ebben a mai, rohanó világban!
És ha ezt a megoldást elvetjük, akkor az egyetlen fennmaradó lehetőség a kicsi lány győzelemére az, hogy Raot megégetik. És, hoppá, ne feledjük, hogy Esmael feladása meg Rao számára jelent megoldást! Bizony, mindkettejüknek célja lehet, hogy a másikat az egyház kezére juttassa. És ez esetben mindkettejüknek csak az a kockázat áll fenn, hogy maguk is lebuknak.
Tehát eddig megvan! És most a leglényegesebb kérdés; mindezeknek a fényében én mi a fészkes fekete fenét keresek ebben a játékban? Nyilván mindkét fél szépen eltervezte, hogy mit fogok csinálni, és ezt ők hogyan használják ki. Hm, jó lenne valami olyat lépni, amire nem számítottak, akkor még akár túl is élhetném. De erre nincs sok remény, valószínűleg minden lehetőséget végiggondoltak, hisz más dolguk sincs, mint tervezgetni, tehát a meglepetés ereje nem állhat az oldalamon.
De akkor mi marad, amit fel tudok mutatni egy mindenható mágussal szemben? Nos, talán csak az, hogy lassan már nem tudom egy kezemen megszámolni a halálos és nagyhatalmú ellenségeimet.
És ezt a legteljesebb komolysággal gondolta. Hogyne, ha van egy erős ellenfeled, elvesztél, ha van kettő, akkor lehet, hogy egymásnak tudod fordítani őket, de ha sok van, akkor elképesztő ostobaságra vall, ha nem vagy képes kijátszani őket egymás ellen. Tehát, nincs más dolga, mint azt végiggondolni, hogy kivel kit intéztet el. Nem is olyan bonyolult ez az élet, derült fel, majd mivel odakinn lassan elhaltak a zajok, nekivágott, hogy valami álruhát szerezzen.
Kinyitotta az imafülke ajtaját, és kilesett. Csendes volt a terep, csak a már meggyújtott fáklyák lángja imbolygott a könnyű szélben. Átvágott a szentély előcsarnokán, vissza, a lakórészek felé. Sajnos még nem voltak teljesen kihaltak a folyosók, néha összetalálkozott egy-egy ájtatosképűvel, ezek furcsálkodva mérték végig, világi ruhája csak annyira volt ideillő, mint szerelmespár a temetőbe.
Remélhetőleg még nem jutottam ki az ispotályos részből, gondolta, aztán egy csendes kis folyosón leszólított két elég fáradtnak tűnő, ám fiatal és csinos nőt. Az égiek szolgálólányainak ruháját viselték, feltehetőleg egész nap szolgálatban voltak.
– Elnézést, nagytiszteletű asszonyok – köszöntötte őket szerényen mosolyogva segítenének? Sajnos eltévedtem. Egy Saome nevű lányt keresek. Itt szolgál a templomban, az ispotályosok között.
Remélhetőleg ismerik, gondolta közben, és bízott benne, hogy a kislány, akivel még ősszel, a Szent Lovagok között ismerkedett meg, jó szívvel gondol vissza rá. Hisz ő ellene igazán nem tett semmit! Valahogy nem volt rá alkalom. És mennyire egyszerű lenne tőle álruhát meg vacsorát szerezni!
– Saome? – biggyesztette el a szája szélét az egyik nő. – Nem is tudom, ismerősen hangzik...
– Igen – bólintott a másik –, én egy ideig együtt tanultam vele. De már nincs közöttünk. Télközép ünnepén búcsúztattuk, megházasodott. A Vjana családba.
Argos egy pillanatig meghökkenten nézett ki a fejéből. Szegény Caris! És tulajdonképpen nekem köszönheted ezt a szomorú végzetet, gondolta őszinte részvéttel. Remélem megbocsátod. Az égiek hetvenhét szent nevére mondom, hogy nem így akartam! Ám nem volt ideje sokáig barátja sorsán töprengeni, hisz közben saját élete is tempósan zajlott. A két nő gyanakodva mérte végig.
– De hogy lehet, hogy maga mégis őt keresi, a kapuban nem világosították fel, hogy fölöslegesen? – kérdezte az egyik.
– És miért nincs kísérője, hisz az esti kapuzárás után, egyházi ember vezetése nélkül nem lenne szabad világi személyeknek járnia a Templom ezen részén! – folytatta a másik.
Na jó, ha így alakult, hát így alakult, törődött bele Argos, aztán végigmérte őket, és úgy döntött, a baloldalit szedi fel. Annak volt jobb alakja.
– Nos – kezdett bele bocsánatkérő arckifejezéssel –, tulajdonképpen nem az ajtón át jöttem – mondta, miközben közéjük lépett, és lazán a kiszemelt lány vállára tette a kezét.
– És nagy csalódás számomra, hogy Saome megházasodott. Nem ezt vártam tőle. Nem olyan lány volt, de hát, az égiek útjai kifürkészhetetlenek. Ahogy a Tanításokban is áll, ne szidd a sorsodat, bármily nehéz is, hisz lehet, hogy a boldogság felé vivő legrövidebb utat járod! – fejezte be, kissé elmélázva, és merengőn belenézett a semmibe.
A szeme sarkából látta, hogy a két lány összenéz felette. Klasszul megy ez, gratulált magának, és már éppen a lényegre tért volna, amikor lépéseket hallott a háta mögül. Gyorsan elvette a kezét a nő válláról, és várakozó álláspontra helyezkedett.
A két asszony meghökkenten nézett rá, és egyelőre nem válaszoltak semmit, de nem tartott sokáig a kínos csend. Hamarosan egy idegen kéz nehezedett Argos vállára.
Jó, módosítsunk, törődött bele a helyzet ismételt megváltozásába, és mosolyogva megfordult, hogy az új jövevény szemébe nézzen. Kicsit frászt kapott. Egy idegen ájtatosképű állt mellette, a csuháját díszítő, arany hímzésű szimbólumok szerint egyenesen tisztahitű, és a belső őrség tagja.
Hát itt én nagyon ki leszek dobva, gondolta, de azért nem adta fel.
– Ó, ön lenni itt ismerős, bizonyosan! – kezdett bele, valami elképesztő ismar akcentusban törve anyanyelvét. Mivel még mindig a kártyapartira beszerzett ismar nemesi ruhát viselte, így jó esélye volt, hogy a másik bedől az egyszerű trükknek. Így is lett, az ájtatosképű ismarul válaszolt.
– Segíthetek valamiben?
Elég zordnak tűnt, bozontos szemöldöke alatt minden rosszat ígérő szempár villogott.
– Ó, ön beszéli az anyanyelvemet, mily nagyszerű! – lelkendezett Argos ismarul, tovább adva a hülye külföldit, és annak szurkolt, hogy a lányok ne szóljanak közbe. – Tudja, eltévedtem! Az esti hálaadás után valószínűleg rossz ajtón hagytam el a szentélyt. De hát ez a templom oly hatalmas! Nálunk otthon nincsenek hasonlóan gyönyörű és nagy épületek! Lenne oly kedves megmutatni a kifele vivő utat? – fejezte be, és bárgyún mosolygott a tisztahitűre.
Az rövid habozás után bólintott.
– Kövessen!
Az ájtatosképű nekiindult, Argos fél lépéssel lemaradva követte. A fordulónál még visszanézett a lányokra, elmosolyodott, picit még megvonta a vállát is, jelezve, sajnálja, hogy így alakult, végül eltűnt csodálkozó szemük elől.
Majd némán és rosszkedvűen haladt a tisztahitű mögött. Remélte, hogy egyszerűen kivezetik, de hamarosan meg kellett állapítania, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Az Ötödik Torony felé tartottak, ahol a világi szolgák és az őrség szállásai voltak.
No, azért mindennek van határa, gondolta elégedetlenkedve, és egy alkalmasan kihalt sarkon lemaradt. Egyszerűen a másik irányba fordult. Aztán futott. Átmászott egy balkézre nyíló kovácsoltvas kapun, és meglapult az árnyékban. Hamarosan látta, hogy az ideges tisztahitű elrohan rejtekhelye előtt. Viszlát, intett utána jókedvűen.
Miután ily egyszerűen lerázta az ájtatosképűt, szétnézett. Egy, a többihez teljesen hasonló udvarocskába jutott. Ez itt nyilván lakott rész, különben minek zárnák az ajtaját, gondolta, majd rövid szöszöléssel kinyitott egy szobaajtót. Valóban egy idősebb férfi lakta a cellát, békésen szuszogott az ágyban. Argos hangtalanul leemelte a szék támlájára hajtogatott csuhát, majd még mindig észrevétlen maradva lelépett.
Az udvaron aztán felvette a saját ruhája fölé a szertertásmesteri göncöt, és eltöprengett, hogy most hogyan tovább. Végül úgy döntött, hogy ha már úgyis itt van, a hivatali részek közelében, akkor hagyja a vacsorát, meg egyéb világi gondokat, és inkább elintézi azon apróságokat, amiért végül is benézett a Templomba.
Hát visszamászott a folyosóra, majd nekivágott, ugyanabba az irányba, amerre az imént az ájtatosképű vezette. A csuklyát mélyen az arcába húzta, karjait összefonta a mellkasa előtt, és lassú, méltóságteljes léptekkel haladt. Egy-egy ajtó előtt nem töltött több időt, mint egy szórakozottabb ájtatosképű, aki teméntelen kulcsa közül választja ki a megfelelőt. Még arra is volt ideje, hogy bezárja maga mögött az ajtókat.
A templom ezen részén már világi emberek is megfordulhattak, így néhány őrrel is találkozott, de ezek nem foglalkoztak vele, hisz határozott léptekkel haladt, és láthatóan tudta, hogy mit akar. Hála az égieknek, itt már egy ájtatosképűvel sem futott össze, de ez nem volt olyan nagy csoda, elég későre járt már. Végül talált egy kisebb, üres szobát, ami az ajtón lévő felirat szerint a templom sóügyi hivatalának az egyik irodája volt. De ez izgatta a legkevésbé, belépett, és bezárta maga mögött az ajtót.
A íróasztal fiókjaiban hamarosan lelt papírt, tollat, tintát, és nem sokkal nehezebben előkerült a szokásos kis fémkazetta, amiben a pecséteket őrizték. Leült az asztalhoz, maga elé vett egy papírt, és szabadjára engedte a fantáziáját.
„Tisztel Xaver úr, én fogadott anyai nagyapám!” kezdett neki a levélnek. Ez elég tiszteletteljesen hangzott, de sejtette, hogy a Shil ház büszke fejének megduplázódik tőle a vérnyomása. Xaver nem szerette, ha szembesülnie kellett a korával.
Amúgy is, mostanra nyilván kiderült, hogy mennyire visszaéltem a bizalmával, könnyen lehet, hogy már kerestet is. De ha nem, akkor ennek a levélnek a kézhez kapása után kerestetni fog, gondolta egykedvűen, és folyatta az írást.
„Igen sajnálom mindazon bajokat és gondokat, melyeket okoztam. Mindezeknek okán, és más tetteim miatt is megcsömörlöttem a nagyvilági élettől, és úgy döntöttem, hogy visszavonulok a Hattornyú Templomba, hogy csendes elmélkedéssel töltsem további napjaimat.”
Itt megint megállt egy kicsikét gondolkodni. Jó, jó, de ez még egyáltalán nem hihető.
„Pénzemet felajánlottam az Egyháznak, azon kétezer dukátot is, melyet Xaver uramtól csaltam el. Így megnyugodhat, az Égieknek tetsző módon lesz az felhasználva, minden más vagyonommal együtt. Kivételt ez alól csak eme gyűrű képez. Régi, kedves emlékem ez nekem, és szeretném arra kérni Xaver uramat, hogy juttassa vissza fogadott anyámhoz. Tisztelettel köszönöm segítségét.”
Így, talán ez már jobb. A kétezret tényleg az egyház fogja rajta követelni, és az, hogy megválok egy olyan értékes kacattól, mint ez a gyűrű, még valószínűbbé teszi, hogy tényleg visszavonultam, ha csak átmenetileg is, gondolta elégedetten, aztán kis töprengés után aláírta, hogy „Névnélküli Argos”. Majd választott egy megfelelőnek tűnő, cirkalmas pecsétet, és lepecsételte.
Míg a tinta száradt elővette a kártyán nyert ékköves gyűrűt, és még egyszer megvizsgálta. Valódi. Nem túl merész becslés szerint is legalább ötszáz aranyat ér. Talán többet is. Keresett egy kis kazettát, kiborította a tartalmát, és beletette a gyűrűt, meg a levelet. Ezt is lepecsételte.
Így rohadtul hitelesnek nézett ki, arra legalábbis elég lesz, hogy Xaver itt, a Hattornyúban kezdjen el utánam érdeklődni. Persze, Xaver nyomában meg fognak jelenni a Szerencsecsillag bérgyilkosai is, akik biztos ami biztos alapon elkezdik majd kutatni, hogy kik élnek a templom kazamatáiban, a világtól visszavonultan?
Persze, ez komoly titok, és az egyházfik féltékenyen őrzik, de Quadennek is megvannak a maga kapcsolatai és módszerei. Rossz esetben megtudhatom, hogy hogyan működik Rao védelmi rendszere. Jó esetben a Szerencsecsillag emberei tökéletesen bedőlnek ennek az egyszerű trükknek, és úgy fogják érezni, hogy valaki csak rejtőzködik a templomban, minek következtében komolyabban nekimennek az ügynek. És a mágus majd jól beveri a képüket, fejezte be elégedetten a gondolatmenetet.
Aztán új lapot vett elő, és írt egy régimódi, nehézkes mondatokkal megfogalmazott meghívólevelet a zansani kolostorban élő Kadmel nagytiszteletűnek. Erre is került pecsét. Kis gondolkodás után a tavasz hetedik napjára dátumozta vissza. Ezzel a levéllel akármikor nyugodtan, és teljesen legálisan visszajöhet. Már indulni készült, amikor eszébe jutott egy apróság, hát gyorsan visszaült, és írt még egy meghívólevelet a szintén Zansanba való Lacean nagytiszteletű asszonynak is. Ki tudja, lehet, hogy Esmaelt is be kell csempésznie még ide!
Miután mindezt befejezte, zsebre vágta az írásokat, és a kazettát, majd eltüntette ittjártának nyomait. Utána sietve távozott, hisz még keresnie kellett egy küldöncöt, aki elviszi a szeretetcsomagot a Shil házbéli Xavernek.
Elhagyta a szobát, és és ismét nekivágott a folyosóknak. Hamarosan beleütközött egy kovácsoltvas ajtóba, amit őrök vigyáztak.
– Fiam! – szólította meg az egyiket.
Az megfordult, majd amint felismerte az Argos csuhájára hímzett szimbólumokat, tisztelgett fegyverével.
– Igen, nagytiszteletű?
– Itt van egy csomag – nyújtotta át Argos a Xavernek szánt ládikót. – Amint véget ért a szolgálatod, vidd el a Shil palotába. Csak a család fejének adhatod át!
– Értem, nagytiszteletű!
– Nem szeretnék benned csalatkozni! – fenyegette még meg, majd köszönés nélkül sarkon fordult, és rém határozott léptekkel távozott.
No, ez is el van boronálva, gondolta elégedetten. Úgy érezte, ezzel már messze többet tett az ügy érdekében, mint ami feltétlenül szükséges lett volna, és egyébként is éhes volt, így elhatározta, hogy most már végre saját magával fog foglalkozni, és szerez valami ehetőt. Lassan már éjfél fele járt az idő, és utoljára reggel evett, Jespernél.
Ehhez először is ki kellett jutnia a hivatali részből. Mivel nem ismerte a terepet, ezért kénytelen volt találomra végigbóklászni folyosók és termek végeláthatatlan sorát. Amikor kiért a szabadba, örömmel konstatálta, hogy egészen közel jutott a központi toronyhoz. Klassz, ott vannak a nagykutyák szállásai, ott csak talál valami ehetőt, gondolta.
Hogy ez a rész jobban is volt őrizve, az nem igazán zavarta. Határozott léptekkel haladt, és elég sokáig jutott, amikor egy fehérmárvány falon nyíló bronzveretes kapu előtt egy őrszem végül feltartóztatta.
– Elnézést, nagytiszteletű, de nem engedhetem be.
Argos gyorsan körbekémlelt, sehol senki, két fegyveressel meg csak el tud bánni!
– Nos, azt hiszem... – kezdett neki, és mondat közben gyomorszájon vágta az akadékoskodó katonát, hogy összeesett. A másik őr csak hitetlenkedve rábámult, nyilván nem ilyen reakciót várt egy ájtatosképűtől, ezt lazán leütötte, aztán visszafordult az elsőhöz, és azt is tarkón csapta.
-...igen, azt hiszem, hogy mégis be fogok menni! – fejezte be a mondatot, majd átlépett a két eszméletlen test felett, és átmászott a falon.
Zöld füvű kertbe jutott, amiben néhány szép fűzfa fogott körbe egy apró kis mesterséges tavat. A fal mellé ültetett bokrok árnyékában osont végig, a kert túloldalán álló, karcsú ablakú, földszintes épületig. Közelébe sem ment annak rézveretes ajtajához, inkább beleselkedett az egyik, selyemfüggönnyel takart ablakon.
Nem akárki lakhat itt, gondolta elégedetten, ahogy felmérte a szoba közepén álló aranyozott oltárt, meg a csicsás faliszőnyegeket. Bemászott, majd csendesen a helyiség szemközti ajtajához lopakodott. Kicsit hallgatódzott, de mivel megnyugtató csend vette körül, kilesett a függöny mögül. Az előzőhöz hasonlatos szoba tárult a szeme elé, a leglényegesebb különbség talán az volt, hogy itt egy asztal állt középen, amin egy ezüst tálcán tálalt, komplett vacsora várakozott.
Elmosolyodott, majd nyugodt léptekkel besétált, és felmérte a választékot. Szép az élet, bár minden így menne, gondolta közben elégedetten, majd gyorsan visszavonta meggondolatlan kívánságát. A szemközti ajtó zárjában kulcs fordult.
Mivel az az ablak, ahol bemászott túl messze volt, ezért menekülésre már nem volt ideje, így felragadott egy kisebb ezüsttányért, amin egy fél sültcsirke árválkodott, és bevágódott az ágy alá. Hiába, ez már csak együtt jár az életstílusommal, gondolta, miközben otthonosan elvackolódott a porban, aztán érdeklődve kinézett az ágyterítő rojtjain át a külvilágba.
Egy pár bőrsaruba bújtatott, eres láb került a látóterébe, majd hamarosan egy másik ember is belépett a szobába.
– Köszönöm, Ulrin, most elmehetsz. Napfelkelte előtt fél órával ébressz fel – mondta egy reszelős hang.
Nyilván a visszeres lábhoz tartozik, biztos, hogy öregember, de hát fiatalok nem is szoktak magas egyházi rangban lenni, gondolta Argos, és amilyen halkan csak tudott, nekilátott a csirkének.
– Igenis, öröktiszteletű! – válaszolta a szolga alázatos hangon.
Ollé, a helytartó, villant át Argos agyán, aztán minden erejét arra kellett fordítania, hogy ne köhögje fel a meglepetésében félrenyelt falatot. Közben könnybe lábadt szemmel láthatta, hogy a szolga elment, a helytartó pedig leült vacsorázni.
Hát ez remek, hogy fogom én ezt megúszni, gondolta kétségbeesetten. Ó, ti égiek, muszáj nektek állandóan packázni velem, igazán vezérelhettetek volna máshová is, fohászkodott, aztán valami szöget ütött a fejében. Hm, a Szertartások Könyvében leírt szabályok szerint a helytartó lakosztálya körül mindig hetvenhét ájtatosképűnek kell imádkoznia. Hogy biztonságban legyen az egyház raan masani feje. Nem is beszélve a hat őrzőről, akiknek más dolga sincs, mint testőrködni a helytartó körül. Itt valami nem stimmel, ha én ide gond nélkül bejuthattam!
Lehet, hogy Esmael segített be, gondolta reménykedve, bár nem hitte komolyan, hogy a somani lánynak lenne erre elég ereje. Valószínűleg inkább Rao intézhette el, hogy itt legyek, vagy esetleg az égiek szeszélye folytán juthattam be...
Hm, és mi van, ha maga Rao a helytartó, ködlött fel benne egy kellemetlen ötlet. Na, azért ez csak nem valószínű, Olosen helytartót még akkor avatták fel, amikor még ő is a fővárosban tartózkodott. Tisztán emlékezett, nagyon berúgtak a jeles esemény tiszteletére. Rao csak nem tudta kicserélni magát vele! De ettől még a mágus befolyása alá kerülhetett! Bár azért egy magasrangú egyházfi is sokat tudhat, pláne, ha az égiek kegyében áll, tehát nyilván nem lehet olyan könnyen tiltott mágiával manipulálni, merengett.
Aztán idegesen megrázta a fejét, mit szöszöl még itt? Ha Rao a helytartó, ami elég valószínűtlen, akkor nyilván tudja, hogy itt vagyok, nyugodtan előmászhatok, ha nem ő az, akkor szép esély van rá, hogy nem áll a mágus befolyása alatt. És egyébként is, kockázat nélkül semmi sem megy! Ha az égiek adtak egy alkalmat, azzal élni kell, döntött végül, és előmászott az ágy alól.
Az idős a helytartó torkán akadt a falat, de Argos nem zavartatta magát, illedelmesen meghajolt.
– Öröktiszteletű! Remélem nem zavartam meg túlságosan, de sajnos nem volt más módom az ön fényes színe elé járulni. Igen fontos dologban kérném figyelmét!
Olosen elég gyorsan legyőzte zavarát, és az égieknek hála, nem kezdett el azonnal az őrség után kiabálni, hanem belement a társalgásba. Argos megnyugodott, innentől már jó esélye volt a túlélésre.
– Nos, testvérem, igen furcsa módját választottad audiencia kérésének, és meg kell jegyeznem, bármily fontos is lesz mondandód, a büntetést nem kerülheted el – mondta a helytartó, elég zordan, és letette a kezében tartott ezüstnyelű kést tányérja mellé.
– Öröktiszteletű, öltözetem ellenére én nem vagyok az égiek szolgája. Nevem Khazai Argos – felelte hősünk, és itt egy kis szünetet tartott, hogy a másiknak legyen ideje megemészteni a tényeket. – Az ősszel elfogott somani ügyében járnék.
A helytartó arcán egy pillanatra átvonult valami meghökkenés féle, de gyorsan úrrá lett rajta. Érdeklődve hátradőlt székében, és lassan elmosolyodott.
– Érdekes. Hát te lennél a Khazai nagyherceg elfajzott fia, aki ellen oly sokat beszélt Aquai Raomer, a Szent Lovagok Raddani Rendházának második mestere – mérte végig érdeklődve hősünket. – Kevésen múlt, hogy az ősszel nem végeztettelek ki, tiltott mágia vádjával. Sokan kérték, hogy idézzelek egyházi bíróság elé, és magam sem tudom, miféle előérzetek miatt nem cselekedtem így.
– Bizonyos vagyok benne, hogy meg fogom szolgálni a megelőlegezett bizalmat – hajolt meg Argos, amolyan igazi talpnyaló módon.
– Nos, a somaniról akartál beszélni. Hallgatom szavad – tért a tárgyra a helytartó.
– Valóban. Gondolom, nem árulok el újdonságot azzal, hogy még él – kezdte Argos.
Olosen bólintott, szeme résnyire szűkült.
– Ebben majdnem biztos voltam.
– Él, és itt van Raan Masanban. Engem követségbe küldött. Szeretne megegyezni önnel. Felajánlaná szolgálatait, ha megbocsátást nyernének eddigi bűnei – mondta Argos olyan lazán, ahogy csak tudta. Közben bízott benne, hogy a helytartó nem tud olvasni a gondolataiban.
– Ez elég ostobán hangzik, fiam – komorult el Olosen. – Az egyház szemében nincs bocsánat a tiltott mágiára!
– Nem is az egyháztól remél felmentést, hanem öntől. És nem is az egyházat szolgálná, hanem önt, ami azért nagyon más.
A helytartó elnevette magát.
– Korai halált jelentene nekem, ha elfogadnék egy ilyen szolgát!
– Ugyan, ha az ön halálát kívánná, én olyan fél órával később másztam volna elő az ágy alól, és minden tiszteletem mellett megöltem volna önt. Somani mesterem juttatott be ide, és ha ez hatalmában áll, akkor ugye, bármikor küldhet egy bérgyilkost – blöffölt Argos kedélyesen.
Közben azon gondolkodott, hogy mi a fenének küzd ilyen lelkesen a máglyahalálért, amikor simán és gond nélkül agyonverethetné magát az utcán. De egyelőre még nem volt olyan vészes a helyzet, a helytartó láthatóan elgondolkodott a felhozott érveken, így folytatta a játékot.
– Azon kívül, ha idekerülne a templomba, akkor ön a legkisebb gyanús jelre bármikor leleplezhetné kilétét.
– Lehet, de mi hasznom lenne nekem, és az egyháznak ebből? – kérdezte a helytartó.
– Sok. Az ő varázslatai által megtámogatott imádságok nagyon erősek lennének. És a nagyobb csodák még több hívő lelket vonzanának. Az egyházon belül is nőne a tekintélye, ez elhallgattatná azokat az ostobákat, akik az ön öregségét kihasználva szeretnének magasabbra jutni az égiek kegyeiben. És teljesen megbízható embere lenne, hisz ki lenne szolgáltatva önnek az élete.
– Az enyém meg neki! Nem, nem tetszik ez az ötlet – rázta meg a fejét Olosen.
De Argos nem adta fel, hisz ez is csak alku volt, ha nagy volt a tét, akkor is.
– Nos, nem kell elfogadnia. De ez esetben mesterem elvonul a hegyekbe, és iskolát alapít – fenyegette meg hullanyugodt hangon a raan masani egyház fejét. – És kezdődhet elölről a Somani Rend megsemmisítéséért vívott hadjárat. Azzal a különbséggel, hogy a rend most már jóval nagyobb tudással és hatalommal rendelkezik. És ez a háborúság már eddig is sok ártatlan életet követelt. Bár lehet, hogy az égiek akarata a további vérontás... – tette még hozzá, de csak óvatosan, hisz az égiek szándékainak megítélésében a helytartó jóval kompetensebb volt nála.
Olosen kézfejére hajtotta az állát, és elgondolkodva nézett hősünkre. Argosnak olyan érzése volt, mintha hangyák tucatjai masíroznának a gerincén. Ó, tudom, ti égiek, hogy messze nem én vagyok kettőnk között a favorit a ti szemetekben, de legalább annyit adjatok, hogy élve kijussak innen!
– Megfontolandó, amit mondtál. Ki lenne oly ostoba, hogy kívánná a Somani Rend feltámadását, és vajh nem kell-e megragadnunk minden lehetőséget, hogy ezt elkerüljük? Hajlandó lenne a, khm, mestered találkozni velem, hogy megpróbáljunk megegyezni? – mondta végül a helytartó.
– Igen. Holnap éjfélkor, Rettenetes Pagin halotti termében – válaszolta Argos habozás nélkül.
Az mégis a Hattornyú területében volt, így a helytartónak otthoni terep, de ennek ellenére nagyon könnyű oda belógni, és persze elmenekülni sem lesz nehéz.
– Jó – bólintott Olosen. – Magammal fogom vinni két megbízható emberemet.
Argos bólintott.
– Rendben. De mivel ezzel mesterem elég sok engedményt tett, szeretnék kérni is valamit, ami bizonyítja, hogy ön is komolyan gondol a megegyezésre.
– Az égiek hetvenhét szent nevére esküszöm, hogy a találkozón nem fogok mestered ellen tenni, míg ő sem tesz ellenem – emelte fel hangját a helytartó.
– És kaphatnék egy helytartói, pecsétes menlevelet, mellyel mesterem holnap éjfélig szabadon közlekedhet Raan Masanban? – kérdezte Argos.
Persze, ez nagyon sok volt, írásban kérni a helytartótól, hogy ha csak egy időre is, de megkegyelmezzen egy somani mágusnak! De Argos tudta, hogyha ennél kevesebbel beéri, akkor Olosen nem fogja elhinni a mesét.
– Jó – egyezett bele végül a helytartó, és felállt az asztaltól.
Na igen, gondolta Argos, végül is ez csak egy papír, és mint ilyen, hamisítható, ha nehezen is. Bármikor letagadhatja, hogy hiteles, mindenki hinne neki. Közben átmentek egy szomszédos szobába, ahol Olosen leült íróasztalához, majd csengetett.
Egy fiatal szertartásmester jött be, és nagyon meglepettnek tűnt, amint észrevette Argost. Hősünk közömbösen nézett át rajta.
– Ulrin, hozd elő a helytartói pecsétet! – rendelkezett Olosen. Aztán megírta és lepecsételte a menlevelet, és átnyújtotta a türelmesen várakozó Argosnak.
– Köszönöm, öröktiszteletű!
– Ulrin, kísértesd ki a nagytiszteletűt, egészen a külső kapuig! Utána gyere vissza – adta ki következő utasítását Olosen.
Ulrin meghajolt, majd intett Argosnak, hogy indulás.
A hűvös folyosókon haladva hősünk kusza gondolatatit próbálta rendezni. Nem lehet ennyire egyszerű az élet! De vajon hol a hiba? Tulajdonképpen ki kit ejt át? Mi a fenére játszik a helytartó? Ki lehet Rao? Mit fog szólni ezekhez a fejleményekhez Esmael? Ki juttatott be a helytartóhoz? És miért? Vajon ezt várta tőlem, vagy valami mást? És hol fogok reggelizni, fejezte be az értelmetlen fejtörést.
A Hattornyú kapuja becsapódott mögötte, így nekivágott az utcáknak. Lassacskán hajnalodott.

* * *

Mindenek előtt kiment a Középvárosba, leült egy vendéglő teraszán, és alaposan megreggelizett. Ettől mindjárt jobb kedvre derült, csak az zavarta, hogy mivel csuhája miatt az égiek szolgájának nézték, ezért kenetteljes hangon és udvariasan kellett beszélnie. Meg úgy általában, rühellte az ájtatosképű szerepét.
Így reggeli után rögtön átment a piacra, és vett egy öltözet előkelő és teljesen normális ruhát. A csuhát, ismar gönceivel együtt kivágta egy szemétdombra. Aztán rövid habozás után úgy döntött, elsétál a Veazel palota felé.
Végül is, mi mást tehetne? Ugyan megbeszélt egy randit Esmaelnek éjfélre, de fogalma sem volt, hol keresse a lányt. És erre nem is volt szükség, a somani eddig is mindig megtalálta őt, ha meg estig nem jelentkezik, hát legfeljebb nem mennek el a helytartóhoz. Tehát nyugodtan élheti az életét, amíg Esmael feltűnik!
Veazel Shad a Belsőváros szélén lakott, egy nem túl nagy palotában. Régebben Argos már megfordult itt, bár nem sokszor. A Veazelek nagyon távoli rokonok voltak, és nem is túl vagyonosak, de legalábbis nem tartottak nagy bálokat, így igazából Argosnak semmi oka sem volt, hogy gyakran felkeresse őket.
Most az utca sarkán lévő, fekete márványból faragott falikút oldalának dőlve szemlélte a házat. Azóta teljesen befutotta a repkény. Más változás nem tűnt a szemébe.
Mivel elég korán volt még, csak néhány cseléd járt az utcán. Később többen jöttek vizet venni a kúthoz, Argos félfüllel belehallgatott a társalgásba. Érdekes híreket csípett el, de nem látta értelmét szóba elegyedni mindenféle szolgálólányokkal, ő a Veazel palota vízhordójára várt.
Nem sokáig, hamarosan kinyílt a megfigyelt ház ajtaja, és kilépett egy középkorú nő, vállán két cserépkorsóval. Argos megvárta, míg az asszony beállította az egyik korsót a kút vízköpőjéhez, aztán megszólította.
– Jó reggelt!
A nő ijedten nézett fel rá, régen kiöregedett már abból a korból, amikor őt még elegáns öltözetű nagyurak szólították le az utcán.
– Jó reggelt, uram – felelte zavartan.
– Úgy láttam, a Veazel palotában szolgálsz.
– Igen, uram – mondta a nő, és szorosabbra húzta magán kendőjét.
– No, ne félj, nem akarok én semmi rosszat! – mosolyodott el Argos, olyan barátságosan, ahogy csak tudott. – Shad úr vidéki rokona lennék, tegnap este érkeztem a városba. Gondoltam, meglátogatom, csak azt szeretném megérdeklődni előtte, hogy milyen hangulatban van mostanában – mondta, majd egy kicsit halkabbra fogta a hangját, és még cinkosan hozzáfűzte:
– Szeretnék kölcsön kérni az öregtől, szerinted hajlana rá?
És meséjét megerősítendő, még három rézgarast is lerakott a kút kávájára. A nő arca felderült, hisz friss pletykákkal térhet vissza a házba, és a pénzt is gyorsan elrakta. Kicsit közelebb hajolt, és maga is halk hangon felelt.
– Hát, uram, magam sem örülök neki, de azt kell mondanom, ne ma próbálkozzék!
Argos ennek nagyon megörült, ezek szerint szenved az a szemét alak, de azért aggódó arccal visszakérdezett.
– Miért, rossz hangulatban van?
– Ajaj, rosszban, de nagyon! – replikázott a nő. – Már napok óta ki sem mozdul a szobájából, még az ebédet is oda kéreti, de nem viheti ám be neki akárki, csak a testőre. És minden étket először a kutyájával kóstoltat meg, és maga csak sokkal utána eszik. A feleségét sem látogatja, bizony!
Argos ezt is örömmel hallgatta, lám, másoknak is megvannak a maguk problémái! Azért hitetlenkedve tovább kérdezett.
– De mi oka van ennek, fél tán valamitől?
– Fél bizony, nagyon is! Magától az átkozott Sötét Haláltól! – mondta a nő, és széttárt ujjú kezét maga elé emelte, sőt, még köpött is egyet oldalra, hogy elhárítsa a rontást, amit ezzel a szentségtelen névvel magára idézhet.
– Úgy van, orgyilkosok járnak a ház körül – folytatta. – Este is, nagy volt a mozgás, fel is riadtam valami csattanásra. Mondtam is magamnak, Rina, te, nyughass, ez az urak dolga, ha nem állsz az útjukba, téged nem bántanak, de azért magam is féltem. Aztán, reggel meg, amikor a halat hozta a gyerek, látom ám, hogy valami lepelbe csavart holmit visznek kifelé. Én mondom, ahogy a kutyák csaholtak, az bizony egy holttest volt. No, persze nem láttam, dehogy akarok én bajt hozni a házra, hogy emberhalált emlegetek, csak bizony meglehet, hogy holttest volt. És mielőtt most eljöttem, hallottam, hogy kiabál az úr. Szóval, uram, ne akarjon most találkozni Shad úrral. Talán majd a jövő héten. Remélem, addigra elmúlik ez a lidércnyomás!
Argos buzgó bólogatással hallgatta a bőbeszédű nőt. Szóval, tényleg ide küldte a szurtosképűeket! És, ezek szerint, próbálkoznak is a fiúk rendesen. Hm, vajon Shad még egyszer kifizeti őket? Persze, nincs más választása, így jár az, aki felelőtlenül a Sötét Halálhoz fordul! No, lelke rajta, gondolta még, aztán megköszönte a nőnek a felvilágosítást, és elhúzott. Eszébe jutott egy jó ötlet, és mint mindig, most sem habozott végrehajtani.
Átsétált a Naem palota elé, és a változatosság kedvéért, most itt kezdett el várakozni. Úgy látszik, ez a nap már csak ilyen lesz, gondolta, de nem volt nagyon elégedetlen ezzel az állapottal. A falhoz támaszkodva figyelte a komor épületet. Közben feltűnt neki egy kis cselédlány, aki a szemközti ház előtt úrnőjére várt, ezzel szemezett egy ideig, és már éppen úgy döntött, hogy átmegy hozzá, amikor kinyílt a Naem palota kocsikijárója, és kigördült az utcára Perin hintója.
Sajnálkozva ejtette a lányt, és ellökte magát a faltól. Néhány gyors lépéssel a hintó közelébe került, majd ahogy az elhúzott mellette, felkapaszkodott rá, és benyitott.
Szerencsére Perin egyedül ült benn, Argos lehuppant a vele szemközti oldalra.
– Szervusz, öregfiú, gondolom, nem számítottál rám? – kérdezte kedélyesen.
Perin csak hang nélkül hápogott, így zavartalanul folytathatta.
– Hova tartasz? Ha megfogadsz egy tanácsot, Veazel Shadhez. Vagy most is éppen hozzá indultál? – kérdezte, még mindig nagyon barátságosan.
– Argos, én... – kezdte volna Perin, de hősünk belefojtotta a szót.
– Szóval éppen Shadhez tartasz, ez remek! Gondolom, elég jó viszonyban vagytok. Nyilván hinni fog neked, ha átadsz neki egy üzenetet. Ó, nem tőlem! – intette le valaha volt cimboráját, aki már megint szólni próbált. – A Sötét Halál üzenetét kéne tolmácsolnod. Hogy ma este, a nemesvérű Feron úr bálján tárgyalnának vele. Ugye, megteszed ezt a kis szívességet, Perinkém? – kérdezte még, és hogy nagyobb nyomatékod adjon szavának, előrenyúlt, kihúzta a másik kardját, és csak úgy lazán, jelzésértékűen a torkához tartotta. Persze, nem túl közel, hisz nem akarta, hogy egy döccenőnél véletlenül megvágja a másikat.
– Argos, te a Sötét Halál embere vagy? – kérdezte Perin kétségbeesetten.
– Ugyan, dehogy! Én a másik oldalhoz tartozom – nevetett fel Argos, és szabad kezével elővette a helytartó menlevelét.
Épp csak addig lobogtatta Perin orra előtt, míg az azonosíthatta a pecsétet, majd eltette, nehogy az írást is elolvassa.
– A helytartó megbízásából dolgozom. Mit gondolsz, különben hogyan égettethettem volna meg Gondalt? – folytatta nagyvonalúan. – Jól tudjuk, hogy Shad égtagadó, és tiltott mágiával foglalkozik, de nincsenek bizonyítékaink. Így marad a cselvetés. Te pedig szépen segítesz nekem. Hisz azonosak az érdekeink, te nem akarsz meghalni, én meg nem akarlak megölni. Egyelőre.
– Persze, hogyne – dadogta Perin. – Szívesen segítek, hisz magam mindig is igyekeztem az égieknek tetsző életet élni.
– Remek. Pont ezt vártam tőled. Tehát ne feledd, Veazel Shad ma este kilenckor legyen a nemesvérű Feron palotájában. Így szól a Sötét Halál üzenete. Rólam meg feledkezz meg. Viszlát! – intett még, aztán kilépett a kocsiból.
Perin kardját persze otthagyta, nem volt kedve fegyverrel a kézben kiugrani a mozgó hintóból. Elég simán ért földet, gyorsan feltápászkodott, és leporolta magát.
Haladnak a dolgok szépen, gondolta elégedetten, és fütyörészve visszasétált a Naem palota elé, remélve, még ott lesz az a kis cseléd. Hisz valamivel csak el kell ütnie az időt este kilencig!

* * *

A cselédlány még ott volt, sőt, úrnője is éppen akkor lépett ki a házból, amikor Argos odaért, Hősünk gyorsan megismerkedett a csinos, fiatal hölggyel, aztán hazakísérte. Csak estefelé távozott a házból, szokása szerint az ablakon keresztül, és körülbelül három másodperccel az előtt, hogy a férj belökte a hálószoba ajtaját. De ekkor már sietett, hisz sok dolga volt.
Az alkony sötétre festette az eget, mire elért a nemesvérű Feron palotájába. A lampionokkal feldíszített épületből zeneszó hallatszott ki, amit gyakorta elnyomott az éppen befutó hintók zörgése. Az estély épp csak elkezdődött, még javában érkeztek a vendégek, a nagy tömegben nem okozott gondot hősünknek, hogy bejusson. Odabent gyorsan elvegyült, majd megivott néhány pohár bort, és emígy felkészülve a találkozásra, várta Shadet.
Tulajdonképpen nem bánta volna, ha a fickó nem jön el. Bár ez persze nem oldotta volna meg a problémát, tisztában volt vele, hogy neki előbb vagy utóbb de meg kell ölnie ezt a fazont. Csak éppen nagyon utálta, hogy ezt kötelessége, és nem pedig szeszélye diktálja. Sosem szeretett azért megtenni valamit, mert azt meg kell tennie. Most például kedve szerint felszedett volna egy szép nőt, vagy esetleg megivott volna még pár pohár bort, de hiányzott belőle a lelkesedés a bosszúszomjas fiú nagyképű szerepének eljátszásához.
Ilyen, és hasonló gondolatok jártak a fejében, amikor egy ismerős alak tűnt fel a táncosok között. Először szinte nem is akarta elhinni, hogy Esmaelt látja. A somani világi, sőt, egyenesen kacér ruhát viselt, vagyont érő ékszerek csillogtak nyakán és aranyszín hajában. Elképesztően jól nézett ki. Egy, a legfrissebb divat szerint öltözött, ám ezen kívül teljesen jellegtelen fickóval táncolt.
No lám, szóval másokkal szemben koránt sem annyira prűd a kicsi lány, gondolta Argos felháborodottan, majd határozott léptekkel odament hozzájuk, és egy szórakozott mozdulattal rálépett a ficsúr lábára. Az erre azonnal felhagyott a somani fűzésével, és hökkenten nézett Argosra, de hősünk figyelemre sem méltatta.
– Hölgyem, örülök, hogy újra láthatom! – hajolt meg Esmael felé. – Felkérhetem egy táncra? – kérdezte szünetet sem hagyva, és karját nyújtotta a somaninak. Mire a fickó felocsúdott, már messze jártak.
– Én is örülök a találkozásnak, Argos. Érdekel, hogy mit végeztél eddig. Továbbá örülnék, ha tájékoztatnál további terveidről – kezdett társalgást mosolyogva a somani.
Nem csak jól nézett ki, de jól is táncolt. Továbbá enyhe parfümillat lengte körül. Egyáltalán nem tett olyan benyomást, mint aki egy világvégi kolostorban nőtt fel, szemében arany visszfényt vetett a csillárok ezer gyertyájának lángja.
– Ma este egyszerűen gyönyörű vagy! – mosolygott rá Argos, figyelmen kívül hagyva, hogy a lány kérdezett valamit.
– Ha ezt tervezed mára, akkor ez azt jelenti, hogy Rao már halott? Ha jól emlékszem, valami ilyesmi egyezséget kötöttünk a múltkor! – figyelmeztette Esmael, hát hősünk lelkében nem csekély szomorúsággal, ám látszólag szemrebbenés nélkül váltott témát.
– Nos, ennyire azért még nem állunk jól, de rengeteg mindent végeztem! Ma este ugyan még van egy kis dolgom, ám az szigorúan magánügy. Utána a tiéd vagyok – válaszolta könnyedén.
– Szóval neked szigorúan magánügy, hogy ma meggyilkolod Veazel Shadet.
Argos nagyot sóhajtott. Akármilyen külső mögé rejti is, ez a nő csak egy rohadt gondolatolvasó mágus!
– Ugyan, ne fogd fel ilyen szélsőségesen. Ez egy apró, családi probléma. Szinte szóra sem érdemes – mentegetőzött.
– Ha tehetek egy bátortalan javaslatot, halaszd el ennek az apró, családi problémának a megoldását! – felelte Esmael vérlázítóan kedves hangon, Argos pedig látszólag feladta.
– Nehéz a te szépségednek ellenállni! De kérlek, legalább egy értelmes indokot mondj, hogy miért! – nézett megadóan Esmaelre.
– Mert Shad Rao pártfogását élvezi – indokolta kérését a somani, aztán látva hősünk csodálkozó tekintetét, megmagyarázta. – Mit gondolsz, Gondal honnan ismerte az arcomat? Khazaban rögtön felismert. És azt magad sem hiheted, hogy rólam olyan sok portré készült volna. Személyesen még nem találkozhattunk, hisz ő akkor érkezett Raan Masanból, én meg addig az Incen csúcsai között éltem. Nyilvánvaló, hogy valaki megmutatott neki, legvalószínűbben Rao. Mágiával nem nehéz felidézni egy arcot – magyarázta a nő.
– Ez nekem eszembe sem jutott – válaszolta Argos, elnézve a semmibe.
Persze, meglehet, gondolta magában, hogy Rao elég befolyással bírt Gondal felett ahhoz, hogy vele is vadásztasson a túlélő rendtársaira. Cserébe nyilván támogatta a Khazai nagyhercegség megszerzésére irányuló tervét. És mivel Shad meg Gondal egy buliban voltak, Rao feltehetőleg mindkettőjükkel kapcsolatban volt, futott végig gyorsan Esmael következtetésén.
– Jó, értem, ez rendben van. De miért lenne ez indok amellett, hogy hagyjam életben? Raonak már így is van elég oka neheztelni rám, nem hiszem, hogy Shad megölése olyan sokat nyomna a latba – mondta rövid hallgatás után.
– Nem ezért kéne életben hagyni, hanem mert sokkal többet érsz vele, ha a magad pártjára állítod. Beszélj vele, és győzd meg, hogy nem akarsz ellene tenni semmit – bíztatta a somani.
– Te tényleg azt akarod, hogy barátkozzak össze ezzel a patkánnyal? Aki hidegvérrel megölette volna Annabel gyermekeit? – háborodott fel Argos.
– Így lenne ésszerű. Tőle talán megtudhatunk valamit Raoról. Azonkívül mindenki arra számít, hogy megölöd. Már csak ezért is érdemes lenne átmenetileg életben hagyni – válaszolta egyszerűen Esmael.
Argos mogorván gondolta végig a nő érveit. Persze, erre számítanak, és én épp ezért mást akarok tenni, de mi van, ha valaki pont erre készül, hogy én majd valami mást teszek, és én ezért mégis az eredeti mellett döntök, és így tovább, a végtelenségig. Nem, ebbe nem szabad belemenni, maradni kell az ésszerű megoldások mellett. Ami mi is lenne?
Közben körbetáncolták a termet, magukra vonzva a bámészkodók kíváncsi pillantásait. Már Argos hírhedt személye után is megfordultak az emberek, és most külön érdekesség volt ismeretlen és könnyű léptű partnere.
– Jó, Esmael, majd meglátom, mit teszek. Inkább beszéljünk másról. Szerveztem neked egy találkozót a helytartóval. Ma éjfélre.
– Ó, köszönöm. Beavatsz a részletekbe is? – kérdezte a somani hökkenten.
Hm, tehát nem ő juttatott be az öröktiszteletűhöz, vonta le Argos a következtetést a nő arckifejezéséből. Akkor viszont Rao csinálta, vagy esetleg maga a helytartó, de vajon miért? Ám nem volt ideje ezen töprengeni, Esmael válaszra várt.
– Nos, valószínűleg hajlandó lenne veled megegyezni. Ha nem támasztod fel a rended, akkor bűnbocsánatot nyerhetsz. És ha ügyes vagy, még valami zsíros egyházi címet is kizsarolhatsz tőle. Persze, jó esély van rá, hogy ez csak csapda, ez esetben megpróbál ma meggyilkoltatni. De nem kell félned, elkísérlek, és meg foglak védeni, ha úgy hozza a sor! – bíztatta mosolyogva a somanit.
– Felejtsd el – rázta meg a fejét a lány, szemében megremegett a gyertyalángok visszfénye. – Nem adom fel a terveimet. Iskolát kell alapítanom!
Argos felnézett egy pillanatra a plafonra.
– Ki kérte tőled, hogy valóban megegyezz vele? Én csak azt mondtam, hogy menj el erre a találkozóra, ott mondj igent, lehetőleg egy őszintének tűnő igent, és ezért cserébe kérheted Rao fejét. Vagy bármit, amit a helytartó adni tud – válaszolta, aztán még nagy adag gúnnyal a hangjában hozzáfűzte:
– Így lenne ésszerű!
Esmael elbambult egy kissé, még néhány lépést is elvétett. Szeme egy pillanatra tompa szürkére váltott, de hamarosan visszatért belé az élet. Kicsit összerázkódott, majd lassan, elmélázva bólintott.
– Valóban, merész, ám sok sikerrel kecsegtető terv.
– Jó, akkor ezt is megbeszéltük – mondta Argos gyorsan.
Aztán, mivel túl voltak a fontosabb témákon, úgy döntött, hogy most már foglalkozhatnak kellemesebb dolgokkal is, és közelebb húzta partnerét, majd finoman megcsókolta a vállát. Ám alig pár lépés után érezte, hogy egy súlyos kéz nehezedik a vállára.
Beletörődötten fordult hátra, és nem lepődött meg, hogy Terien áll mögötte. A fickó előkelő ruhába volt öltözve, alig rítt ki a bálozók közül. Esmael elszakadt Argostól, és szolgája mellé lépett.
– Nos, köszönöm a segítséged, Argos. Mindjárt kilenc, Veazel Shad hamarosan megérkezik, foglalkozz egy kicsit vele. Utána keress meg, a Rózsa szalonban leszek – biccentett barátságosan, majd kezét nyújtotta Teriennek, aki elvezette. Argos mogorván bámult utánuk.
Ez az otromba szolga mindig a legrosszabbkor jelenik meg, szitkozódott magában, aztán vállat vont. Tényleg hamarosan kilenc, és neki még azt is el kell döntenie, hogy megöli Shadet, vagy nem annyira? Bár ez nem volt annyira nyitott kérdés, hisz Esmael közölte a témához kapcsolódó elképzeléseit, és egy gavallér mi mást tehetne, mint amit szíve hölgye óhajt? Pláne, ha a szóban forgó hölgy egy csaknem mindenható somani mágus...
Gyorsan lesietett az előtérbe, és behúzódott a régi szárnyba vezető lépcső egy oszlopa mögé, és várt, míg megérkezett Shad. Argos nem biztos, hogy csupán arcról felismerte volna, de az őt kísérő négy marcona testőr nem hagyott kétséget kiléte felől. Egyenesen a nagyterem felé ment, felfelé a főlépcsőn. Hősünk a melléklépcsőn szaladt fel az emeletre, és a termek kusza rendszerén keresztül vágva elé került.
A nagyteremben várta be, akár mi is fog történni, a nyilvánosság sose árthat! Amikor Shad belépett, mosolyogva indult felé, még intett is, mire a másik falfehérre sápadt.
– Szervusz, Shad, régen nem találkoztunk! – köszönt Argos vigyorogva és nagy hangon.
– Szervusz! – motyogta a másik, és idegesen körbekémlelt. Testőrei lehetőség szerint körbevették, de Argos lazán belépett gyűrűjükbe.
– Hogy vagy mostanában? Remélem kellemesen telnek napjaid! – folytatta a társalgást. Közben a szeme sarkából figyelte a katonákat, de azok egyelőre semmi fenyegetőt nem tettek, feszélyezte őket a sok szemtanú. Leplezetten bár, de sokan figyelték az eseményeket, senki sem akart lemaradni egy jó kis véres leszámolásról.
No, ejtsük őket pofára, lépett életbe Argos legkedvesebb aranyszabálya, és most már komolyabb képpel, de változatlanul kedélyesen folytatta a társalgást.
– Azt hiszem, hogy meggondolatlan cselekedetre készülsz éppen.
– Úgy gondolod? – vonta össze a szemöldökét Shad. – Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá. Azt teszek, amit a saját érdekeim diktálnak.
Elég magabiztosnak tűnt, de Argos nem zavartatta magát.
– Ugyan, minek fizetnél ki egy vagyont a, hm, céhnek? Hogy utána én is fizessek, és visszaálljon az eredeti helyzet? Nem nyernél semmit. És miért gazdagodjon meg egy kívülálló a két család viszályán? – érvelt, megnyomva a „két” szót, csak hogy hangsúlyozza, Shadnek semmi köze sincs a Khazai nagyhercegekhez.
– Érdekes, hogy így látod – válaszolt rövid szünet után a fickó. – És mit javasolnál?
– Borítsunk fátylat a múltra! Beszélek a mesterekkel, és visszavonom a kiadott munkát – mosolyodott el Argos.
– És mit kérnél cserébe? – kérdezte gyanakvóan, de azért elég mohón Shad.
– Semmit, igazán semmit. De mondjuk holnap találkozhatnánk. Csak a régi barátság felelevenítése végett – vigyorgott Argos.
Előre semmit sem mert kérni, majd akkor, ha tényleg visszaparancsolja a szurtosképűeket, majd akkor benyújtja a számlát. És egyébként is, azt még egyeztetni kell Esmaellel, hogy pontosan mit is akar ettől a simaképű patkánytól!
– Ó, örülnék, ha holnap vendégül láthatnálak! Remélem, nem utasítod el a meghívásomat? – fogadta el az alkut Shad, fülig eresztve mosolyát. Argosnak majd felfordult a gyomra a tömény képmutatástól.
– Számomra öröm, hogy meghívsz. Holnap déltájban feltétlenül benézek! – válaszolta, a lehető legmézesmázosabban. – De ha nem haragszol, most sajnos, dolgom van, ha megbocsátasz... – fejezte be, aztán a búcsúformulák kölcsönös elhadarása után lelépett. Amennyire látta, a kíváncsiskodók csalódottan széledtek szét.
Na igen, ma elmarad a vérfürdő, gondolta, de őszintén bízott benne, hogy nem végleg. Most már lett volna kedve legyilkolni ezt az erkölcstelen, álnok, képmutató patkányt! Ilyesmikről ábrándozva sétált át a Rózsa szalonba.
Ez a terem a palota hátsó tarktusában kapott helyet, és diszkrét eleganciával volt berendezve. Falát rózsamintás selyemtapéta díszítette, oldalt kétszárnyú üvegajtó nyílt egy erkélyre. Hősünk azonnal észrevette Esmaelt, aki egy fal menti kanapén ült, és mosolyogva hallgatta a mellette ülő fickó fecsegését. Ugyanaz a ficsúr volt, akivel az előbb táncolt.
Argos nekitámaszkodott az ajtófélfának, összefonta karjait a mellkasa előtt, és mogorván szemlélte a jelenetet. A fickónak hamarosan feltűnt, hogy valaki kitartóan nézi őket, kissé összezavarodott, és néhány lapos oldalpillantást vetett Argos felé. Hősünk kivárta, amíg teljesen zavarba nem hozta a ficsúrt, aztán odasétált hozzájuk.
– No, micsoda véletlen, hogy már megint összefutottunk! – kezdte, és a legcsekélyebb figyelmet sem fordított rá, hogy barátságosnak tűnjön a hangja.
– Akár be is mutatkozhatnánk. Khazai Argos vagyok – vettet oda a nevét olyan hangsúllyal, mintha az komoly fenyegetés lenne, és szúrós pillantást vetett a ficsúrra.
Az kissé meghökkent, nyilván tisztában volt hősünk kilétével. Talán el is sápadt egy kicsit, de gyorsan úrrá lett idegességén.
– Valen vagyok, a Hinese családból – válaszolta büszkén.
Tehát a városparancsnok pereputtya, gondolta Argos. Jó nagy balhé lesz belőle, ha betöröm az orrát, tette még hozzá magában, de nem volt kedve visszafogni haragját. Már a Shaddal való megegyezés is alaposan felidegesítette, így bármilyen feszültséglevezető verekedésbe kész volt belemenni.
– Ó, ismerem a családját. Az édesanyja kifejezetten gyönyörű asszony. És a húga is kedves kislány, bár amikor legutóbb láttam, még nagyon fiatal volt. De mostanra már nyilván felnőtt nő. Igen lehet, hogy a közeljövőben felkeresem önöket – mondta pimaszul, sőt, egyenesen megvetően mosolyogva.
A ficsúr elsápadt, és láthatóan vacillált, hogy most maradjon szégyenben a hölgy előtt, vagy szabdaltassa szét magát egy párbajban a köztudottan jó kardforgató hírében álló Argosszal. Ám mielőtt döntött volna, Esmael közbeszólt.
– Ugye, kedves Val, látja milyen tréfás fiú ez az Argos! – nevette el magát, mire Valen kényszeredetten elmosolyodott.
Argos viszont nem leplezte dühét, elképesztően sajnálta, hogy nem verheti laposra ezt a pökhendi kölyköt, ám biztos volt benne, hogy Esmael akaratával szemben nem tud kiprovokálni egy párbajt. Így egyszerűen kézenfogta a somanit.
– Azt hiszem ideje mennünk, kedvesem.
– Persze, Argos, azonnal – biccentett Esmael, de azért még hosszasan búcsúzkodott a fickótól, aztán hagyta, hogy Argos elvezesse. Később, kifele menet szólalt meg legközelebb.
– Igazán lehetnél türelmesebb. Hasznos dolog jóban lenni a városparancsnok fiával – intette Argost.
– Jaj, Esmael, nem lehet mindent feladni a hosszútávú célokért! Mi értelme van sok-sok év múlva diadalt aratni, ha közben tönkremennek az idegeid az állandó levezetetlen stressztől? – kérdezte fáradtan.
– Ezek szerint Shad már halott? – szúrt vissza Esmael.
– Nem. De megbeszéltem vele holnapra egy találkozót, és ha sokáig frusztrálsz, akkor ott majd megölöm. Bár, azt még meg is kell élni – tette még hozzá, és nem kis kárörömmel látta, hogy kijelentésével sikerült ráncokat vonnia a somani homlokára. Aztán maga is elkomorodott, hisz tisztában volt azzal, hogy a lehető legoptimistább becslés szerint is legfeljebb tíz másodperccel élheti túl Esmael halálát.
Hiába, ez az éjszaka is strapásnak ígérkezik, gondolta, míg kisétáltak a palotából.

* * *

Az utcán már várta őket egy kis fekete, címer nélküli hintó. Terien ült a bakon, a változatosság kedvéért kocsisnak öltözve. Beszálltak, aztán a szolga a lovak közé csapott.
Bent a somani minden magyarázkodás nélkül hősünk kezébe nyomott egy csuhát. Argos emlékezete szerint biztosan nem említette, hogy ájtatosképűnek öltözve szeretne bejutni a templomba, így kissé csodálkozva, és módfelett elégedetten húzta fel a holmit.
Nem is olyan rossz dolog egy gondolatolvasóval együtt dolgozni! Kedélyét tovább emelte, hogy a kocsi másik sarkában Esmael öltözött. Hiába, egy széles szoknya fölé nem lehet szertartásmesteri csuhát húzni, és bár a hintóban sötét volt, azért egy és mást lehetett látni.
– A Negyedik toronyhoz menjünk – javasolta kicsit később, bár nem csodálkozott volna, ha kiderül, eredetileg is oda tartottak.
Esmael bólintott, de semmi utasítást nem adott Teriennek. Legalábbis szóban nem, ám hamarosan megérkeztek a Negyedik Torony magasba törő árnya alá. Kiszálltak, és Terien leszedett egy nagy utazóládát a kocsi hátuljáról, majd azzal felszerelkezve utánuk indult. Tényleg úgy néztek ki, mint két, messzeföldről érkezett ájtatosképű, szolgájukkal együtt.
A kapuőrség sem sokat akadékoskodott, amikor Argos megmutatta nekik a meghívólevelét.
– A hölgy Lacean nagytiszteletű asszony. És én lennék Kadmel nagytiszteletű. Elég hosszú út áll mögöttünk, remélem nem nagy kérés, hogy szeretnénk minél hamarabb beköltözni szobáinkba, és lepihenni – magyarázta Argos halk hangon és rezzenéstelenül mosolyogva. A kapuban szolgálatot teljesítő fiatal szertartásmester szintén mosolyogva bólogatott.
– Ez természetes kérés, testvérem. A formaságokat majd elintézzük holnap. Kövessetek – ezzel elindult befelé.
Argosék pedig szép rendben követték. Fejük felett hamarosan elhalt a kapu boltozatának visszhangja, egy széles térre értek, ahonnan számtalan út vezetett tovább. Az őket vezető szertartásmester habozás nélkül választotta az egyik, szűk utcácskát, aztán egy átjárón lefordultak, majd végigmentek egy apró kerten átvezető sétányon, majd újabb átjáró következett, és egy újabb udvar. Nem sokára teljességgel belevesztek a Hattornyú átláthatatlan labirintusába.
Argos hosszan, és végtelen türelemmel sétált az ájtatosképű mögött, aztán egy megfelelően elhagyatottnak tűnő terecske árkádjai alatt megszólította vezetőjüket.
– Testvérem!
Az gyanútlanul megállt, de még mielőtt megfordulhatott volna, hősünk tarkón csapta, hogy hang nélkül összeesett. Argos mogorván dörzsölte meg a kézfejét, kemény koponyája volt a fickónak!
A somani és szolgája a meghökkenés legkisebb jele nélkül követték a fejleményeket. Terien megállt, és kinyitotta az utazóládát. Csak egy kard volt benne, ezt odanyújtotta Argosnak, aztán szépen belehajtogatta az eszméletlen szertartásmestert az üres ládába. Majd bezárta, és az egészet beállította a fal mellé. Hősünk gyorsan elrejtette a fegyvert csuhája ráncai között, majd ismét gratulált magában Esmael körültekintéséhez és mindenre kiterjedő figyelméhez.
– Sokan keresnek itt minket – sziszegte közben a somani, és elég gondterhelten bámulta a semmit, szemében hidegen lángolt a sötétség.
Argos bólintott, aztán a tornyok tetején égő szent tüzek fénye alapján betájolta magát.
– Erre! – intett egy irányba, és elindult.
Kézen fogva vezette Esmaelt, aki félig lehunyt szemekkel követte. Mögöttük Terien rendíthetetlen, nyugodt árnya haladt. Argos sem sietett, bizonyos volt benne, hogy nem tudnak a helytartó előtt odaérni Pagin halotti csarnokába.
Az biztos, hogy tegnap hajnal óta ájtatosképűek hada lesi mindazokat a szerencsétleneket, akik a környékre tévednek. És ha már nem lehet hamarabb érkezni náluk, akkor miért ne késnénk, hisz a hosszú várakozás fásulttá teszi a lesben állókat! Remélhetőleg, tette még hozzá magában.
Végül ebből a szempontból remekül teljesítettek, már vagy fél órával is elmúlt éjfél, mire elértek a sírkert falát. Argos körbekémlelt, majd mivel semmi gyanúsat nem látott, felkapaszkodott a fal tetejére. A hideg márványon hasalva vette szemügyre a mauzóleumok, kripták, halotti termek kusza összességét.
Nem lesz nehéz átjutni ezen a kaotikus kőhalmazon, hetvenhét jobbnál jobb búvóhelyet kínál a sok sírkő, gondolta, aztán visszanézett, és intett Teriennek. A fickó felsegítette Esmaelt, aztán maga is átmászott a falon. Argos közben leereszkedett a sírkertbe, és előre osont. Egy nevesincs, de feltehetőleg felejthetetlenül hős király kriptája mögül kilesve kiszúrt két őrszemet.
Vajon hányan vannak még, gondolta idegesen. Közben Terien mellé ért, és kérdőn nézett hősünkre. Argos reménykedve hátrapillantott, pár lépéssel mögöttük Esmael félig csukott szemmel támaszkodott a falhoz. Nem úgy nézett ki, mint aki magánál van.
Jó, akkor intézzük el a két őrt kézi módszerrel, gondolta Argos, és már éppen közölte volna döntését Teriennel, amikor a szolga bólintott, és elosont.
Tisztára kisebbségi érzésem lesz, ha itt mindenki gondolatolvasó, háborodott fel magában, aztán további habozás nélkül elindult. Nevetségesen egyszerű volt az őrök mögé kerülniük, Teriennel egyszerre mozdultak, és egyszerre csapták le a rájuk jutó katonát.
Tökéletesen biztos, hogy ezek csak dísznek voltak itt, gondolta mogorván Argos. Terien közben visszament, de hamarosan feltűnt, Esmaelt vezette. Remek lesz ezzel a bekómázott lánnyal végiglibegni a tetőn, villant még át hősünk fején a gondolat, de nem igazán látta más módját a bejutásnak.
További akadályok nélkül elérték a temető legrégebbi részét. Itt emelkedett a legendás Első Dinasztia régi stílusú, sok részből összetoldott kriptája. Az egyik alacsonyabb épület tetejére kapaszkodtak fel, így is elég nehéz dolguk volt, Esmael teljesen kilépett a való világból. Részben Terien vitte a karjaiban, részben Argos tartotta, ahogy felhúzódzkodtak az ereszre. Innen fentről jól belátható volt a terep, hősünk szinte azonnal észrevett még két őrszemet, aztán feltűnt neki egy törökülésben meditáló ájtatosképű is.
Nyilván egy csomó szertartásmester imádkozik most a környéken, hogy észrevegyék, mikor érkezünk, gondolta, de ez nem az ő problémája volt. És Esmael nyilván jobb, mint ezek a pancserek, tette még hozzá bizakodva.
Aztán tovább haladtak a tetőn, mindenféle márványszobrok és egyéb építészeti díszek között meg-meglapulva. Gyorsan elérték az épület közepén emelkedő jókora kupolát, és kis keresés után találtak egy ablakot, mely közvetlenül az eresz alatt nyílt, és a karzatra vezetett.
Odabent sötét volt, fenyegető, hideg sötét. Argos hallotta, ahogy Terien elindul az egyik irányba, és Esmael léptei követik. A somani közvetlenül a szolgája után haladt, és inkább tűnt megelevenedett kőszobornak, mint hús-vér embernek.
Nyilván tudják, hogy mit akarnak, gondolta Argos, ahogy a két alak beleveszett a homályba. Sőt, nyilván tudják azt is, hogy én mit akarok, tette még hozzá, aztán leosont a karzatról.
A teremnek több ajtaja is volt, innen nyílt a rég elfeledett királyok csontjait rejtő kazamaták nagy része. Bár minden kihaltnak tűnt, Argos nem ringatta magát illúziókban, bizonyos volt benne, hogy a helytartó elhelyezett néhány katonát a környéken. És hol férne el jobban egy szakasznyi elit testőr, mint az imádságos teremben, gondolta, aztán meglapult a fent említett helyiség ajtajának a közelében, egy oszlop mögött.
Aztán csak várt. Esmaelék lépéseit már nem hallotta, nyilván ők is elbújtak valahol. Pusztán megszokásból elkezdte felsorolni eddigi szeretőit, de még sehol sem tartott, amikor kinyílt az egyik kripta ajtaja, és három alak sorjázott elő.
A baloldali mécsest tartott a kezében, az apró láng óriás árnyékokat táncoltatott a falon. A halovány fényben Argos felismerte a helytartót, mellette két őrző lépkedett, legalábbis ruhájuk szerint ebben a rangban állhattak. Kísértetiesen komor arckifejezésük csupa rosszat ígért, nyilván nem tett jót a lelkiállapotuknak, hogy majd egy órán át hiába várták a somanit.
No igen, már megint belemásztam valami nagy marhaságba, összegezte a helyzetet Argos, bár kicsit talán megkésve. Végül is, lehet, hogy Esmael nem mer kockáztatni, és akkor ezek szépen kivonulnak, reménykedett, de maga sem gondolta igazán komolyan, hogy ekkora mázlija lesz. És persze nem is lett.
A trió már a terem közepén tartott, amikor a somani felállt a karzaton.
– Üdvözlöm, Olosen öröktiszteletű! – köszönt rá a helytartóra, hangját hetvenhétszer verték vissza a falak, hogy az idegennek tűnt, és nagyon emberfelettinek.
Ez elég színpadias póz, nincs az a félkezű íjász, aki elhibázná, gondolta Argos mogorván, és reménykedett, hogy tényleg nincsenek fegyveresek a teremben.
A helytartó felkapta a fejét, de ráncos arcán nem tükröződtek érzelmek. Hideg tekintettel mérte végig a mágust, mintha egy lenne a fal mellett álló, ősi királyokat ábrázoló szobrokkal.
– Üdvözöllek, Esmael, az utolsó somani – köszönt végül vissza, szintén elég magasztos hangon, aztán hosszan kivárt, de a mágus nem válaszolt, hát folytatta:
– Örülök, hogy szeretnél visszatérni az égieknek tetsző élethez, és elém járulsz bűnbocsánatért. Engem a megegyezés vágya hozott el erre a találkozóra.
A sima nyelvű politikus anyukáját, gondolta Argos, és hangtalanul ráfogott kardja markolatára.
– Én is kívánom a megegyezést – válaszolta Esmael kimérten, aztán egy kis szünetet tartott. – Ám sokat adok fel a megbékélés érdekében. Fáj, hogy velem együtt fog pusztulni mind az a tudás, amiért a rendem élt.
– Azt a tudást az égiektől raboltátok, és úgy helyes, hogy visszaszálljon az égiekre! – válaszolta a helytartó határozottan, majd egy kicsit visszakozott. – De meggyőződésem, hogy te még nem vagy elveszve, és nem látom lehetetlennek, hogy elkerüld a máglyahalált, amit pedig rended minden tagja érdemelne!
– Ha csak pusztán az életem mentése lenne a célom, most nem lennék itt, magam is képes vagyok megvédeni magamat – felelte Esmael megvetően. – De nem mindegy, hogy űzött kutyaként, vagy békességben, tudása szerint megbecsült emberként élhetem le hátralévő esztendeimet.
Hát, a kicsi lányt sem kell félteni, tud beszélni, állapította meg Argos, és egy kicsit megnyugodott. Lehet, hogy tényleg meg fognak egyezni?
– Halljam, mit kívánsz? – kérdezte a helytartó.
– Őrzői rangot – válaszolta Esmael kurtán, mire végtelenné mélyült a csend a teremben.
Őrzőből összesen hat volt, eredetileg ők képezték a helytartó legbelső testőrségét. De hol voltak már azok az idők, amikor az őrzők esküjében szereplő formula („...és akár az életem árán is...”), még reális lehetőséget takart? Manapság ez is csak egy cím volt, amihez nagy hatalom és kevés felelősség tartozott. Egy cím, amiért komoly harcok folytak az egyház berkein belül...
Argos számára nagyon soknak tűnt, hogy Esmael ily magasra veti a szemét, de most már teljes nyugalommal várta a fejleményeket. Biztos volt benne, hogy a helytartó jó előre elhatározta, hogy mennyit hajlandó adni, és ez a hallgatás most csak hatásszünet.
Végül Olosen megszólalt.
– Hajlandó lennék felavatni téged őrzőnek. De cserében az égiek által megerősített esküt kell tenned, hogy soha, senkinek nem adod át a tudásodat, azt le nem írod soha, és teljes erődből támogatod az égiek igaz szolgáit.
Argos felderült. Ezek meg fognak egyezni! De jó dolog is életben maradni!
– Rendben. Ám ha én ezt az esküt megteszem, akkor mindenki, aki még él a rendemből, bosszút fog ellenem fogadni – felelte Esmael.
Argos lelke pedig ismételten összetört. Fenébe azzal a bolond optimizmusommal, hát minek hittem, akár egy percig is, hogy vége a játéknak, nyögött magában, de rezzenéstelenül figyelte tovább a párbeszédet, mint maguk a terem falnál álló szobrok.
– Azt hittem, te vagy rended utolsó tagja – vonta fel a szemöldökét a helytartó.
– Lehet, sőt, valószínű – válaszolt a tisztán csengő hangon a somani, és Argos a köztük feszülő távolságon át is észrevette, hogy szemében felizzanak a rőtvörös lángok. – De nem biztos. Ezért arra kérnélek, és ezt tekintsd az alku részének, hogy gyűjtsd össze leghívebb és leghatalmasabb embereidet, egy közös imára, melyen én is részt vennék, és mely felfedné, vajon tényleg én vagyok-e az utolsó a rendből.
Argos azonnal átlátta, miért kérte ezt a somani. Persze, ha kéttucat ájtatosképű imádkozik együtt, akkor az komoly erőt képvisel. Az ő támogatásukkal Esmael feltehetőleg megtalálja Raot, és ha egyszer megtalálta...
Idáig juthatott gondolataiban, amikor hirtelen az egyik őrző felemelte a kezét, és tett néhány furcsa mozdulatot. Argos nem tétovázott, rögtön kardot rántott, de valaki megelőzte, a fickó összeesett. És a következő pillanatban elszabadult a káosz.
Az imaterem ajtaja kivágódott, és fegyveresek rohantak be. Argos könnyen elgáncsolta az elsőt, a második visszahőkölt, ennek a mozdulatát megtoldotta egy rúgással, hogy az hanyatt esett, a harmadikat pedig, akit felkészületlenül ért, hogy máris az élre került, leszúrta. Aztán már futni készült, de ekkor észrevette, hogy az egyik következő íjjal van felfegyverezve.
Ha itt lövöldözés lesz, akkor Esmaelnek annyi, gondolta kétségbeesetten, aztán előre lendült, a közben kisereglett katonák közé. Persze, azok sem voltak kezdők, igyekeztek védeni az íjászt. Néhány gyors vágással nyitott utat magának, előrébb lépett, és elérte emberét, még mielőtt az útjára ereszthette volna az első vesszőt. Szúrt egyet feléje, érezte, hogy talált, de nem foglalkozhatott tovább vele. Eddigre már legalább ketten voltak a hátában, fordult, de elkésett, hideg vas járta át az oldalát.
Ezerszín csillagok szikráztak fel a szeme előtt a fájdalomtól, vakon ütött, és nyilván talált, mert a penge kifordult testéből. Tovább lépett, inkább a lendület vitte, és elérte a hideg márványfalat. Egy újabb ütést hárított, de nem tudta időben visszahozni fegyverét, így a következő csapást kénytelen volt szabad karjával védeni. Hallotta, ahogy a fém megcsikordul a csontján.
Felpillantott, és még éppen látta, ahogy Terien kilép az ablakon, Esmaellel a karjaiban. A terem közepén, a hideg kövön, az ájtatosképűek feküdtek, talán holtan, köröttük már gyűrűben álltak a katonák, és a sírkertbe vivő ajtó is kitárult. Magasrangú ájtatosképűek sereglettek be, és jól látható szervezettséggel láttak munkához, de ez már nem tudta lekötni Argost. Túlzottan fájtak a sebei!
Ahogy lehanyatlott, tekintete még végig siklott a fal mellett álló szobrokon, de a legendák királyainak kőszemében nem tükröződött sem részvét, sem fájdalom. Ha nektek is mindegy, hogy mi történik utódaitok birodalmában, amit ti emeltetek, hetvenhét háború között, vérrel és halállal, akkor én mi a fenének strapálom itt magamat, gondolta még dühösen, de további töprengésre már nem jutott ideje, a fájdalom magával ragadta az eszméletét.

* * *

Hideg, fehér falú szobában tért magához, iszonyú fejfájással.
Mégsem fogom megúszni a máglyát, ez volt az első gondolata. Aztán körbenézett, de környezete sem kecsegtetett semmi jóval. Az ágya mellett égő füstölő megerősítette gyanúját, hogy még az ájtatosképűek kezei között van.
Megpróbált felülni, de ez egyelőre nem sikerült, az oldalában tombolt a fájdalom. Bal alkarján is kötés díszlett, de tudta mozgatni, így azzal nem foglalkozott tovább. Volt elég baja anélkül is!
Vajon mi a fene történhetett a templomban, gondolta. Jó, az egyik őrző megtámadta Esmaelt, aki visszaütött, és feltehetőleg megölte. Utána meg kitört a pánik. De miért támadott az őrző? Az ég világon semmi oka sem volt rá, hisz éppen a legjobb úton haladt a beszélgetés a megegyezés felé! Vagy talán éppen ezért lépett közbe? És vajon kinek a megbízásából? A helytartó vagy Rao embere lehetett? De hiába törte a fejét, nem jutott tovább.
Egyáltalán, jó lenne tudni, hogy kik élték túl az egészet. Ha tényleg meghalt a helytartó, akkor nagy baj van, ha nem, akkor lehet, hogy még meg lehetne próbálni kiszemtelenkedni magam innen is, gondolta optimistán, de ekkor megzavarták.
Egy fiatal szertartásmester lépett be, és hozott egy pohárnyi gyanús löttyöt. Argos zokszó nélkül megitta, és bár felfordult tőle a gyomra, de hamarosan kezdte jobban érezni magát. Aztán megint magára hagyták. Egy ideig még megpróbálkozott kusza gondolatainak összefésülésével, de hamarosan feladta. Már éppen úgy döntött, hogy alszik egy kicsit, amikor újból nyílt az ajtó, és ettől elszállt az álom a szeméből.
Tehát nem halt meg, derült fel őszinte örömmel, ahogy az öreg helytartó belépett. Így rögtön jobbak voltak neki is a túlélési esélyei! Ó, ti égiek, ha már eddig vigyáztatok rám, akkor most még egy kicsit igazán lendíthetnétek a dolgokon, fohászkodott, majd illedelmesen köszönt az öröktiszteletűnek.
– Az égiek ragyogjanak léptei felett, helytartó uram! – hajtott fejet, mire Olosen kurta bólintással felelt.
– Neked is üdvözlet, fiam! Csodálkozva vettem a hírt, hogy magadhoz tértél! Bár a legjobb ispotályosok viselték gondodat az elmúlt napokban, de ők sem sok esélyt láttak arra, hogy életben maradsz. Igen nagyon az égiek kegyében állhatsz, hogy mégis meghallgatást leltek imáik! – kezdte az öreg, és Argosnak ehhez nem volt semmi hozzáfűzni valója. Maga is így sejtette már régóta.
– Az is elég csodálatos dolog – folytatta Olosen –, hogy híven kitartottál a somani mellett. Nem hittem volna, hogy valakiért az életedet is hajlandó vagy kockáztatni.
Én sem, gondolta Argos, de ezt persze nem mondta ki.
– Talán valamiféle bűbáj alatt álltam – magyarázkodott halovány hangon, és megpróbált rosszabbul kinézni, mint ahogy érezte magát. Nem ment könnyen.
– Nem álltál bűbáj alatt. Ezt gondosan megvizsgáltuk – válaszolta a helytartó, és Argos beletörődött, hogy nem kenheti az egészet Esmaelre.
– Akkor nyilván nem gondoltam végig tetteim következményét – mentegetődzött tovább.
– Az lehet. Mindenesetre kíváncsi lennék rá, vajon mit kéne felajánlanom, hogy nekem legyél hasonlóan odaadó hívem – tette fel a kérdést Olosen.
Argos mindössze egy fél pillanatot töprengett, aztán döntött. Egy okot sem látott, hogy miért ne fogadná el ezt az ajánlatot! Hát miért pont a helytartónak ne ígérhetne fűt és fát?
– Nem olyan nagy az életem ára – bíztatta hát az öreget, de az csak nevetett.
– Téged aztán nem igazán feszélyeznek az erkölcsi normák! De nem akarlak megvenni, nem hiszem, hogy sikerülne – rázta meg a fejét. – Ám ha tovább folytatod ezt az esztelen ámokfutást a somani mellett, hamarosan egyházi bíróság elé fogsz kerülni. Akkor még egyszer meg fogom neked tenni ezt az ajánlatot. Egyetlen egyszer. Addig gondolkozz, hogy elfogadod-e – tette még hozzá halk, komoly hangon.
Argos pedig végtelenül megnyugodott. Ezek szerint innen ki fogják engedni! Remek, bár fogalma sem volt miért. Ám nem volt ideje törni a fejét a problémán, az magától is megoldódott.
– Szeretném, ha átadnál egy üzenetet a somaninak – folytatta a helytartó. – Nem én tehetek arról, ami Rettenetes Pagin halotti termében történt. Siosen őrző elvesztette a fejét, és önállóan döntött úgy, hogy megtámadja az úrnőd. De elszenvedte az égiek büntetését is, halott volt, mire az ispotályosok keze közé került. Emiatt az igen sajnálatos félreértés miatt tört ki a harc. Ennek ellenére elfogadom mestered ajánlatát. Megkapja Siosen megüresedett helyét az őrzők között, és a közös imádságot is megtarthatjuk, ha kívánja. Nyárköszöntő ünnepének éjszakáján, éjfélkor a megmaradt öt őrzővel várom őt a Nagyszentély belső oltáránál. Remélem eljön. És továbbra is bízom a békés megegyezésben – fejezte be a helytartó, és elhallgatott, Argos pedig alaposan megfontolta a hallottakat.
– Értem, uram, és átadom az üzenetet – mondta végül, aztán áttért a lényegre. – Mikor távozhatok?
– Akár most rögtön.
– Akkor én már megyek is – morogta Argos, és felült.
Olosen bólintva vette tudomásul a tényt.
– Jól van. Menj! – bocsátotta el, aztán jóval halkabban még hozzátette:
– Az égiek áldása kísérjen utadon! – emelte felé a kezét, és szemében apró, ezüstszín szikra izzott fel.
Argos szívében végtelen megdöbbenéssel nézett fel rá. Olyannyira megzavarta, hogy a raan masani egyház feje megáldotta, hogy még megköszönni sem jutott eszébe. Olosen pedig szó nélkül kilépett, és átadta a helyet annak a fiatal szertartásmesternek, aki az italt hozta be az előbb. Most egy öltözet tiszta ruhával a karján állított be. Argos lassan megrázta a fejét.
Hogy ezt is megéltem! Én, a híres-hírhedt Khazai Argos! Ó, ti égiek, hát csak nem stimmel valami ezzel a világgal, ha ez az Olosen személyesen ajánl engem a ti kegyeitekbe, csodálkozott magában, aztán vállat vont. No, végül is, látott ő már ennél kacifántosabb dolgokat is, legyintett, és visszatért a való világba.
Gyorsan összébb szedte magát, aztán megvizsgálta az oldalán lévő, ujjnyi vastag, vöröses színben játszó sebhelyet. A penge a veséje környékén hatolt be, elöl kijött, és utána oldalt kiszakadt. Hát, tényleg csoda, hogy én ezt túléltem, rázta meg a fejét hitetlenkedve.
Aztán felöltözött, és nagyjából a saját lábán távozott. A szertartásmester kikísérte, egészen a Hattornyú kijáratáig.

* * *

Odakint meleg, aranyszín napfény fogadta, a város zavartalanul élte életét.
– Elnézést, hányadika van ma? – kérdezte meg az egyik kapuőrt, mikor a széles, bronzveretes ajtó bezárult mögötte.
– Tavasz kilencvenkettedik napja – válaszolta készségesen a katona.
Tehát négy napig kómáztam az ájtatosképűek között, gondolta Argos. Hát, a Shaddel való találkát nagyon lekéstem. És ráadásul holnap Nyárköszöntő! A helytartó nem hagyott sok időt felkészülni Esmaelnek, merengett, majd nekivágott a városnak. Egy picit pihent az Égiek Mosolyának terén, aztán amikor jobban lett, tovább sétált, csak úgy találomra választva útirányát. Hamarosan legalább három figurát kiszúrt, akik őt követték.
Nyilván a helytartó küldte őket, egy mágusnak nem jelentene nehézséget megtudni, hogy éppen hol vagyok. Vagy a Szerencsecsillag bérgyilkosai, vagy esetleg Shad emberei, egészítette ki a listát. Nem zavartatta magát, volt elég baja. A helytartó ajánlatán járt az esze, vajon miért akar az öreg megegyezni egy égtagadó somanival?
Lehet, hogy ez az egész közös ima csak csapda, és ha Esmael elmegy, akkor a helytartó megöleti. De ez esetben, miért nem gyilkoltatta meg már Pagin halotti termében? Az elég valószínűtlen volt, hogy ez a Siosen őrző Olosen parancsára támadta volna meg a somanit, hisz ha Esmael meggyilkolása lett volna a cél, akkor a három ájtatosképű összehangoltan cselekedett volna. És koránt sem biztos, hogy egyesített erejükkel is elbírt volna a somani. Tehát könnyen lehet, hogy a helytartó tényleg meg akart egyezni, és az az őrző tényleg a saját szakállára támadott. De kinek a megbízásából?
Azt elvetette, hogy Siosen azonos Raoval. Akkor nem halt volna meg, bár ez az információ is a helytartótól származott, így nem lehetett benne biztos, hogy igaz. De ha Rao ott volt, akkor Esmael már halott, és ez esetben Olosen nem keresi vele a kapcsolatot. És már én is rég az égieket boldogítanám, tette még hozzá.
Tehát Siosen őrző nyilván Rao embere volt. Vagy legalábbis Rao rávette, hogy akadályozza meg a megegyezést. És azt sem nagy kunszt kitalálni, hogy miért, hisz ez az egyezség azt jelentette volna, hogy Rao két legnagyobb ellensége összefogott.
Sőt, könnyen lehet, hogy Raonak tulajdonképpen az a célja, hogy egymásnak ugrassa Esmaelt és a helytartót. Neki nagyon szép lenne, ha elintéznék egymást. Igen, lehet, hogy a háttérből ő szervezte ezt a találkozót, és ő intézte úgy, hogy bejussak a helytartóhoz. Bár nem semmi emberismeretre vall, ha arra mert játszani, hogy én majd összehozom Olosent és Esmaelt! Aztán elintézte, hogy a találkán Siosen rátámadjon a somanira, és joggal reménykedhetett, hogy a kitörő harcban meghal Esmael. Meg esetleg a helytartó is.
Aztán támadt egy új ötlete. Igen, végül is Olosen sem hülye. Talán sejti, hogy van még egy mágus. És ez esetben világos, hogy miért akar megegyezni Esmaellel, fel akarja őt használni Rao ellen. Így az is lehet, hogy mégis ő rendezte el, hogy bejussak hozzá, hogy rajtam keresztül felvehesse a kapcsolatot a somanival, bár így utólag ez szinte mindegy. A lényeg az, hogy ő meg Esmael és Rao összeugrasztására játszik. Igen, ez így szinte stimmel!
Majdnem felnevetett, annyira megörült, hogy végre-valahára, úgy-ahogy átlátja a helyzetet. Igen, ez így szép kerek egész, adva van két mágus, meg a helytartó, és mindhárman szeretnék, ha a másik kettő elintézné egymást. Nem is olyan bonyolult az élet! De vajon mit kéne csinálni, hogy én túléljem, töprengett.
Ám semmi okos nem jutott az eszébe, hát egyelőre úgy döntött, hogy felkeresi Meliét, mivel nagyon vágyott már egy kis asszonyi törődésre, és miért ne adna alkalmat Perin feleségének, hogy kiélhesse anyai hajlamait? Így, továbbra sem zavartatva magát az őt követő fickóktól, egyenesen a Naem palotába ment.

* * *

Határozott kézzel zörgetett a palota kapuján, egy öregedő szolga nyitott ajtót.
– Elnézést uram, de Naem nagyúr nincs itthon...
– Végre egy jó hír! – lelkendezett Argos, és félretolta a cselédet az útból.
– De uram... – esett kétségbe a szolga, ám ezzel a leghalványabb eredményt sem érte el, hősünk egyszerűen elsietett mellette.
– Ha Perin megjönne, nyugodtan mondd meg neki, hogy ne zavarja a feleségét, mert éppen Khazai Argos tesz nála látogatást – vetette még oda kurtán, aztán felszaladt a lépcsőn.
A nyomoronc kis Perin csak nem mer reklamálni, ha meg igen, hát kitöröm a nyakát! Sokkal súlyosabb problémáim vannak, mint hogy az ő nevetséges féltékenysége miatt még a látszatra is figyeljek, dohogott, miközben végigsietett a galéria folyosóján.
Melié a szobája ajtajában fogadta, és kezét összekulcsolva, végtelen megdöbbenéssel ismerte fel látogatóját.
– Mi történt, Argos? – kérdezte aggódó hangon, de hősünk csak szó nélkül belépett, és lerogyott egy kényelmes fotelba.
– Sok minden. Bocsáss meg, én szívem egyetlen királynője, hogy pár napig nem tudtalak felkeresni, de néhány bérgyilkos járt a nyomomban – magyarázkodott gyorsan, kissé talán eltúlzott idegességgel a hangjában.
– Megsebesültél? – kérdezte aggódva Melié, mire Argos megpróbálta néhány ügyetlen mozdulattal eltakarni a kezén lévő kötést, de persze teljesen eredménytelenül.
– Ó, csak egy karcolás! – mentegetőzött közben zavartan, és igyekezett minél esetlenebbnek tűnni. Ennek, mint mindig, meg is lett a hatása.
– Szükséged van valamire? Szívesen segítek! – ajánlotta fel azonnal Melié.
– Hát, talán egy pohárka bor jót tenne... – javasolta bátortalanul, és megtörten nézett fel a nőre, megadván ezzel a kegyelemdöfést Melié érző szívének.
– Ó, Argos, nem tudom, mi történt veled, de ne félj, itt biztonságban vagy! Azonnal hozatok ebédet, meg bort is, te csak pihenj nyugodtan! – ígérte, aztán kiviharzott, és felhallatszott a földszintről, ahogy nagy hangon rendbeszedte a cselédeket, és bort, kenyeret meg húst hozatott vendégének.
Helyes, szeretem, ha a dolgok a megszokott kerékvágásban haladnak, gondolta Argos, majd felállt, és odalépett az ablakhoz. Kikémlelt a függöny mögül, de csak az egyik kísérőjét látta. Ám biztos volt benne, hogy a többiek is valahol a közelben vannak!
Hát, kár is lett volna valami rendes ember nyakára hozni őket, de Perint nem féltette látogatásának esetleges kellemetlen következményeitől. Aztán meghallotta Melié lépteit a lépcsőn, így gyorsan visszaült a fotelbe, és enyhén szenvedő arckifejezéssel hátrahajtotta a fejét.
Melié szinte azonnal beviharzott az ajtón, mögötte egy cseléd sietett, karján ezüst tálcát egyensúlyozva. Hősünk hálatelt pillantással nézett a nőre, majd a felhozott étel felé fordult, és sietség nélkül megebédelt, tovább megivott pár pohárral a finom, délvidéki borból.
– Most éppen ki akar megöletni, te világcsavargó? – kérdezte közben az asszony.
Argos egy kicsit törte a fejét, de úgy döntött, megmondhatja az igazat.
– A Szerencsecsillag nevű mulató emberei. Azzal vádolnak, hogy csaltam kártyában.
Melié szeme elkerekedett.
– De hát a Szerencsecsillag leégett!
Argos meghökkent.
– Mikor? Hogyan?
– Nem emlékszem pontosan, talán a tegnapra virradó éjszakán, vagy egy nappal előtte. Az Aranyérme felső része, egészen a kardművesek soráig a lángok martaléka lett. És letartóztatták a Szerencsecsillag tulajdonosát, állítólag ő gyújtotta fel szándékosan, valami biztosítási ügy miatt.
Na ja, én meg ártatlan szűzleányka vagyok, gondolta Argos, de nagyon megörült a hírnek. Ezek szerint Quaden tényleg megbolygatott valamit Rao körül, a mágus meg hazavágta a fiút. Úgy kell neki! Bár lehet, hogy jó lenne vele beszélni, talán kiderített valami érdekeset, mielőtt lecsukták volna.
– És ne haragudj, hogy szóba hozom, de Veazel Shad él még? – tette fel a másik őt érdeklő kérdést, immáron határozottan reménykedve. De csalatkoznia kellett.
– Hát persze! – mondta Melié furcsálkodva. – Nagyon is él, pont tegnap járt nálunk. Kölcsönkérni jött! – fűzte még hozzá megvetően. – Szerinted miért halt volna meg?
Sorolhatnám, gondolta Argos szkeptikusan, de persze nem tette.
– Á, csak úgy eszembe jutott – legyintett könnyedén. – Mit gondolsz, hol lehetne vele találkozni?
– Holnap biztosan elmegy a nemesvérű Erran ünnepi estélyére, évek óta ott tölti a Nyárköszöntőt – vont vállat Melié.
Ha addig nem futok össze Esmaellel, akkor ott megölöm, döntött Argos, aztán gondolataiba merülve befejezte az étkezést. Utána gyengéden megfogta Melié kezét.
– Köszönöm, hogy mellettem állsz! Tudod, olyan sok haragosom van, oly jó valaki olyannal találkozni, aki kedvel! – mosolygott a nőre. Ám mielőtt rátérhetett volna a lényegre, kocsizörgés hallatszott fel az udvarból.
– A férjem lesz az! – kiáltott fel kétségbeesetten a nő.
Argos számát sem tudta, hányszor hallotta már ezt a mondatot, hasonló hangsúllyal, így már nem volt képes igazán átérezni a tragédiát. Szívében enyhe csalódottsággal adta fel Melié fűzését. Zavartalanul visszaült, és töltött magának még egy pohárral.
– Nem gond, úgyis van vele egy kis megbeszélnivalóm! – vont vállat, aztán felhajtotta italát. Melié még gyors mozdulatokkal megigazította a ruháját, aztán hamarosan hallatszott, hogy valaki gyors tempóban felrohan a lépcsőn, majd kivágódott az ajtó, és beesett Perin.
– Jó hogy jössz, barátom, már éppen kezdtem unni a várakozást! – köszöntötte Argos, mielőtt a másik akár egy hangot is kinyöghetett volna. Ez után a bevezető után már nem is tudott szólni, hápogva vette a levegőt, és elkezdett vörösödni, pedig már eddig is elég céklaszínű volt a feje.
– Jaj, Perinkém – folytatta Argos kissé nyűgös és nagyon unott hangon –, ne fárassz még ezzel a gyerekes féltékenységgel is! Barátok vagyunk, vagy mi, eszembe sem jutna, hogy akárcsak megpróbáljak kikezdeni a feleségeddel! Emlékszel, régen sem ütöttük le egymás kezéről a nőket! – hazudta fapofával, és remélte, hogy Perin már megfeledkezett Rena esetéről. A kis Tianének Argosszal folytatott viszonyáról meg biztosan nem tudott. A többiek neve így hirtelen nem jutott az eszébe.
– Mi a fenét akarsz tőlem, te égiek átka! – nyögte ki végül Perin.
Argos sietség nélkül letette poharát az asztalra, aztán felállt, és elindult kifelé. Futólag odaintett még Meliének, aztán karon fogta Perint, és levezette a lépcsőn.
– Gondolom, sokat adnál azért, hogy többet ne kerüljek a szemed elé – kezdte diplomatikusan.
– A fél karomat örömmel levágnám! – fogadkozott a házigazda, miközben ellenállás nélkül hagyta, hogy levezessék.
– No, azt azért nem kérem! De olyan kétszáz aranyat elfogadnék! – javasolta mosolyogva Argos.
– Ó, hát a helytartó nem fizeti meg az embereit? – kérdezte gúnyosan Perin.
– Az más kérdés! – legyintett Argos. – De ha Shadnek tudtál adni pénzt, hogy visszaküldje a nyakamra az orgyilkosokat, akkor tőlem se sajnáld azt a pár dukátot! – mondta Argos, felhasználva a Meliétől az imént hallott tényt, mely szerint Shad nemrég járt itt kölcsön kérni. És ugyan mi másra kéne neki a pénz, ha nem az orgyilkoscéhre?
Perin arca elkomorult.
– Várj meg! – szólt oda Argosnak, aztán elrohant, de hamarosan visszatért, kezében apró erszénnyel.
– Remélem soha sem látlak többé, te Khazai fattyú! – morogta, miközben Argos kezébe nyomta a pénzt.
– Hát, az égiek útjai kifürkészhetetlenek! – vigyorgott rá Argos, aztán köszönt, és elhúzta a csíkot.

* * *

Egyenesen Jesperhez ment, a Királyi Gárda központi barakkjaihoz. Kísérete szorgosan követte.
Lehet, hogy le kéne rázni őket, mélázott, de egyelőre nem volt sürgős. Majd, ha valami nagyon törvénytelent teszek, akkor az előtt, talán, gondolta, aztán beadott egy egyszerű mesét a barakkok őrségének, minek következtében hamarosan eljutott barátja szobájáig. Jesper jól látható ingerültséggel fogadta.
Kezdek már a fiú agyára menni, lehet, hogy kímélni kéne, törte a fejét, de nem volt rá más módja, hogy beszéljen Quadennel.
– Szervusz Jesper! Remélem nem zavarlak – köszöntötte látszólag felhőtlen jókedvvel.
– Szervusz. Sajnos nem zavarsz. Gondolom, már megint tehetek érted valamit – válaszolta barátja, jól ráérezve a tényekre.
Argos könnyedén bólintott.
– Kíméletesebben akartalak rávezetni, de hát, úgy látszik, te ismersz – vont vállat. – Beszélnem kéne egy rabbal, aki a királyi börtönben van.
– Ha csak beszélni akarsz valakivel, az nem gond, de arra ne számíts, hogy segítek neked megszöktetni valami kocsmatöltelék cimborádat – mondta Jesper.
– El tudsz képzelni olyan helyzetet, hogy én segíteni akarok valakinek? – nézett rá őszintén Argos.
– Nehezen. Na, kiről van szó?
– A Geoner családbéli Quadenről – mosolyodott el ártatlanul Argos.
Jesper visszafogottan káromkodott egy sort.
– Mi közöd van neked az aktuális legfőbb közellenséghez? Nem elégednél meg egyszer valami átlagosabbal?
Argos már majdnem kinyögte, hogy ő nem átlagos, de aztán hagyta, és vállat vont.
– Az életem múlik rajta, hogy beszélhessek vele! – mondta, és remélte, hogy ez erős túlzás volt.
– Jó. Gyere! – intett Jesper kis habozás után, hősünk pedig megnyugodott, hogy nem kell tovább hazudoznia legjobb – sőt, lényegében egyetlen – barátjának.
Szótlanul ballagtak át a börtön épületébe. Komor folyosókon, szűk, lefelé vivő lépcsőkön haladtak végig. Több őrszem mellett is elmentek, ezek egyszer sem kérdeztek semmit, és mereven tisztelegtek Jesper előtt. Végül egy hideg terembe értek, magányos fáklya kísérletezett a sötét zugok megvilágításával. Néhány őr múlatta itt az időt, jövetelükre feszes vigyázzba vágták magukat. Jesper megállt, és zordan körbe nézett.
– Az úr Quadennel akar beszélni, Engedd be hozzá! – parancsolta az őrök vezetőjének. Az habozott egy pillanatra.
– Csak a városparancsnok engedélyével...
– Összetörlek, ha nem engedelmeskedsz a parancsnak! – kiáltott rá Jesper a fickóra.
Argos csendes meghökkenéssel állapította meg, hogy lám, barátja felvett néhány visszataszító katonás vonást az elmúlt években. De tagadhatatlan volt a módszer hatásossága, az őr tisztelgett, majd kinyitott egy ajtót.
Argos nagy levegőt vett, aztán belépett, mögötte nyikorogva csukódott be a cellaajtó.
Biztos ide akartam én kerülni?, tette fel magának a költői kérdést, de ez végül is már késő bánat volt. A sarokban megmozdult valami, és emberformát öltött. Argos végigmérte Quadent; a Szerencsecsillag valaha büszke tulajdonosa sok változáson ment keresztül.
– Argos vagyok, Khazai Argos.
– Felismertelek – morogta Quaden, és köpött.
– Fölöslegesen gyűlölsz, nem én juttattalak ide.
– Számít ez bármit is? Engem mindenképpen felkötnek! – mordult fel a másik.
– Nem biztos! – mosolyodott el Argos, bár sejtette, hogy a sötétben az apróbb gesztusok kárba vesznek. Ennek ellenére kimerítő részletességgel adta a fölényes nagyurat, hozzászokott már, hogy tökéletesen kell játszania soros szerepeit.
– Gondolhatod, komoly támogatóim vannak, különben hogy értem volna el, hogy meglátogathassalak – folytatta a fickó puhítását.
– És? Minek segítenél te rajtam? – kérdezte Quaden gyanakodva.
– Mint említettem, nem én intéztettelek el, hanem az égiek egy magasrangú szolgája. Pártfogóm örülne neki, ha ez az illető rács mögé kerülne. Ebben kéne neked segíteni.
– Szóval azt akarod, hogy tanúskodjam egy ájtatosképű ellen. Ez nem sokkal jobb, mint a biztos halál! – válaszolta Quaden.
– Nem mondom, hogy biztosan túléled, de nem olyan egyértelmű, mint ha gyújtogatóként végzed, kötélen – bíztatta Argos.
– Talán. Mit kéne tennem? – kérdezte Quaden.
Hiába adta a vagányt, Argos érezte rajta, hogy fél. Most már határozottan bízott benne, hogy a fickó mindent meg fog tenni szabadulása érdekében.
– Mennyi az, amit igazmondás terhe mellett is állíthatsz?
Quaden összehúzta a szemöldökét, aztán mégis nekikezdett mesélni.
– Egy emberem figyelte a Shil házat, és jelentette, hogy Xaver a Hattornyúban kerestet téged. Erre odaküldtem néhány katonámat. Eltűntek. Gondoltam, jó nyomon járok, és felkerestem egy régi ismerősömet, aki belelát az égiek szolgáinak az ügyeibe. Megígérte, hogy utána néz. Másnap felkeresett egy ájtatosképűnek öltözött alak. Magányosan jött, egyetlen néma testőr kísérte. Biztos, hogy nem volt az égiek szolgája, láttam a mozgásán, hogy hiányolja a kardot az oldaláról. Aztán leégett a mulatóm – fejezte be.
Argos elgondolkodott. Az ájtatosképűek közül csak az őrzők viselnek fegyvert, hisz ők végül is testőrök. És akkor Siosen már halott volt, tehát a megmaradt öt őrző egyike Rao. Talán. Esetleg. Bár ez így nagyon egyszerű lenne.
– Köszönöm. Majd meglátom, mire megyek ezzel – válaszolta kimérten.
– Figyelj, juttass ki innen! Sok ismerősöm van, akik segíthetnek. És én felismerem azt az embert, aki nálam járt! – kérte mohón Quaden, és ökölbe szorította a kezeit.
Argos csak pár pillanatig habozott. Nem lenne lehetetlen, de vajon megéri-e? Nem, ezt már nem úszná meg Jesper. És egyébként is, fölösleges csak azért kihozni a fickót, hogy az bosszút álljon. Inkább a somaninak kéne idejönnie, hogy megnézze a Quaden fejében élő képet. Már ha képes ilyesmire...
– Majd meglátom – ismételte, de Quaden sem volt ostoba, jól tudta, hogy ez azt jelenti, nem. Hát felizzott benne a harag, és nekiugrott Argosnak.
Hősünk számított valami ilyesmire, könnyen kivédte a legyengült ember támadását, és gyorsan visszaütött, hogy a fickó elterült. Kicsit még habozva megállt az eszméletlen test felett, de végül nem terhelte a lelkiismeretét fölös terhekkel.
Te is meg akartál öletni engem! Most, hogy nem jött össze, minek fájlalnám, hogy felkötnek, gondolta mogorván, és kopogott a cellaajtón. Egy pillanatig felmerült benne, lehet, hogy nem engedik ki, de hamarosan meghallotta a kulcs csikordulását a zárban.
Megkönnyebbülten lépett ki. Kifele menet szótlanul haladt Jesper mellett, amikor felértek az udvarra, barátja megszólalt.
– Remélem, megtudtad, amit akartál.
– Meg – bólintott Argos. – Köszönöm.
Jesper szomorúan nézett rá.
– Emlékszel, amikor azt a nagy balhét csináltuk? – kérdezte fanyarul mosolyogva.
– Melyiket?
– Anatos uralkodásának utolsó előtti évében, Nyárköszöntő ünnepén.
Argos elvigyorodott.
– Azt nem lehet elfelejteni! – suttogta ábrándosan, és Jesper is megrázta a fejét, ahogy az emlékek felelevenedtek lelkében. Aztán tovább lépett.
– Holnap hol leszel?
– A nemesvérű Erran estélyén.
– Lehet, hogy benézek én is. És ha éppen nem orgyilkosok elől menekülsz, nem valami széplányt hajtasz, és úgy általában, tudsz egy kis időt szentelni régi barátaidnak, mulathatnánk egy kicsit együtt – javasolta végül, hangjában enyhe gúnnyal.
– Jó, majd meglátjuk – válaszolta Argos, aztán elbúcsúzott.
Ó, ti égiek, de jó is lenne, ha tényleg úgy jönne össze a holnap, ahogy Jesper tervezi, gondolta vágyakozva, de azért erre nem sok esélyt látott.

* * *

Az éjszakát a Középvárosban töltötte, egy kocsma teraszán üldögélve. Megpróbált minél többet aludni, de gyakran fel-felriadt, és idegesen kémlelt körbe. Megszokott kísérőit újak váltották le, de ezen kívül nem vett észre semmi furcsát.
Hm, vajon miért kell ennyi ember a figyelésemhez? Ha csak egy ember járna a nyomomban, azt nehezebben szúrnám ki, gondolta, de nem volt épkézláb ötlete, így egyelőre ejtette a problémát.
Másnap első útja Lasenorhoz vezetett, a Karren palotába. Most sem okozott neki komolyabb problémát a bejutás, és könnyen megtalálta az öreg inast is.
– Hogy van Orem? – kérdezte köszönés helyett, nem mintha érdekelte volna a kocsis sorsa, csak emlékeztetni akarta Lasenort, hogy már volt egy közös üzletük, amin azért szépen keresett.
– Délvidéki rokonainál nyaral – válaszolta az inas diplomatikusan.
– Remek. Azt hiszem, megint szükségem lenne a segítségedre.
– Egy újabb hintót parancsol? – kérdezte Lasenor előzékenyen.
– Nem. Inkább hajót, valami kis vitorlást – válaszolta Argos.
– Hosszabb útra?
– Ó, dehogy. Csak egy kis rövid kirándulásra. Épp csak kiruccannék a városból – magyarázta Argos, kedvesen mosolyogva.
Lasenornak a szeme sem rebbent.
– Egyedül utazna, uram?
– Nem, egy hölggyel, és esetleg a hölgy szolgája is jönne – válaszolta Argos. Hisz lehet, hogy Esmael ragaszkodni fog Terienhez.
– És mikor indulnának?
– Éjfél után, pontosabban nem tudom.
Az inas elgondolkodott.
– Azt hiszem, megoldható. Éjféltől várni fogja önt egy vitorlás az Északvihar előtti mólón. A halászmester vörös kendőt fog viselni a nyakában, onnan felismeri.
– Köszönöm. Gondolom, számíthatok a legteljesebb diszkrécióra?
– Természetesen, uram. És ha szabadna javasolnom, ne nagyon halogassa az indulást, a pirkadat első fényeinél már elég nehéz kikerülni az őrhajókat – figyelmeztette az inas.
– Majd igyekezni fogok – válaszolta Argos. – Mennyivel tartozom?
– Önnek, uram, ez mindössze száz arany.
Argos habozás nélkül kifizette az arcpirítóan magas összeget, aztán elégedetten távozott.
Persze, lehet, hogy Esmaelnek saját terve lesz a meneküléshez, és akkor ez ablakon kidobott pénz. De az is lehet, hogy a somani megint elájul, mint ősszel a nagyobb varázslatai után, és akkor nem árt, ha vár rájuk egy csempészhajó. Hisz mégiscsak ez a Raan Masanból való gyors és észrevétlen távozás legbiztosabb módja!

* * *

Dél felé járt már az idő, amikor elköszönt Lasenortól, és akkor már kissé aggódott, hogy Esmael még mindig nem jelentkezett. Lehet, hogy baj érte a kislányt? De tippje sem volt, hogy hol kereshetné, így hagyta a problémát.
Inkább lesétált az Aranyérmére, és megszemlélte a Szerencsecsillagot. Illetve, ami megmaradt belőle. De már alig látta nyomát a tűznek, a romokat mind elhordták, és mesteremberek tucatjai szorgoskodtak a környéken, újjáépítve mindazt, ami leégett. És egyébként is, a hétköznapjait is zajosan élő város most az átlagosnál is kaotikusabb arcát mutatta. A tereken már ácsolták az emelvényeket a zenészeknek, a kocsmák udvarán nekikezdtek az ökörsütésnek, s szobáik sötétjében új ruháikat öltötték fel a fiatal lányok; mindenki az esti mulatságra készült.
Argos volt talán az egyetlen, akit hidegen hagyott a nagy készülődés. ő egyszerűen csak elvegyült a tömegben, és lassú tempóban végigjárta a fegyverkovácsok utcáját. A kardokat nézte. Aztán, mivel ideje bőven volt, még elsétált a jobb kereskedők boltjaihoz is, és ott is végigvizsgálta a fegyvereket. Végül visszament az általa legjobbnak ítélt pengéhez.
Félórás, késhegyig menő vitában lealkudta annyira az árát, hogy meg tudja venni. De nem lett jobb kedvű, hogy oldalára köthette a remek, északon kovácsolt fegyvert. Már eleve ott volt a hiba, hogy neki ilyesmire egyáltalán szüksége lehet.
És aztán eljött az este, Nyárköszöntő éjszakája. Kigyúltak a színes lampionok, az utcákon megsűrűsödött a tömeg. Zeneszó hallatszott mindenhonnan, a kocsmák teraszai megteltek emberekkel, nevetés és sülő hús szaga szállt az ég felé. Mindenki boldogan üdvözölte a hamarosan beköszöntő, meleg és gazdag évszakot.
Argos fájó nosztalgiával gondolt vissza azokra a nem is oly régi ünnepekre, amikor maga is csak része volt az utcán tolongó sokadalomnak. Akkor még pár rézért is képes volt ringbe szállni, a mindennapi megélhetésért hazudott, csalt, és nem terhelték olyan marhaságok a vállát, mint egy somani mágus sorsa.
Aztán megvonta a vállát, most mit töri a fejét ilyen hülyeségeken? Hisz ő volt az, aki elvágyott délről, akit visszahívott a nagyvárosi nyüzsgés! És egyáltalán nem lenne méltó nagynevű Khazai őseihez, hogy piti csavargóként tengesse életét. Bezzeg, ha felkötik, mint nagymenő szélhámost, aki kikezdett a raan masani helytartóval, az mennyire más!
Közben elérte az Erran palotát, és hála a nagy tömegnek, könnyen bejutott. A hatalmas épület tömve volt vendégekkel, villogtak a drága selyemruhák, különböző parfümök illata terhelte a levegőt, és persze szólt a zene.
Argos óvatosan járta végig a termeket, semmi kedve sem volt összefutni a háziakkal. Különösen a kis Evlinnel, akinek, már amennyire vissza tudott emlékezni, mindenféle felelőtlen ígéreteket tett legutóbbi találkozásukkor.
Shadet kereste. Aztán majd földbegyökerezett a lába, amikor megtalálta. A fickó éppen Esmael társaságában állt, a nő kedvesen társalgott vele, ő meg lükén vigyorgott hozzá. Na, tessék, gondolta Argos felháborodottan, én itt halálra aggódom magam a kislányért, az meg ezzel a patkánnyal flörtöl! Ennyit a nőkről!
Dühösen behúzódott az egyik ablakmélyedésbe, és onnan szemlélte tovább a jelenetet. Nem is tudta, melyikükkel akar inkább beszélni, de abban biztos volt, hogy nagyon mogorva lesz.
Végül Esmael elköszönt Shadtől, aki hosszas hajlongás után távozott. Argos előlépett. A somani észrevette, odabiccentett neki, és kisétált a teremből nyíló balkonra. Argos határozott léptekkel utánament.
Kint kellemes meleg volt, Esmael a korlátnak támaszkodva várta. Argos mellélépett, és ő is kikönyökölt. Innen, fentről pazar kilátás nyílt a fellampionozott díszkertre.
– Szervusz – köszönt Argos.
– Szervusz.
Ezzel egy ideig kifújt a társalgás.
– A helytartó vár ma este. A közös imára, hogy megkeressétek a túlélő rendtársaidat. A megmaradt öt őrző lesz vele, akik közül feltehetőleg az egyik Rao – közölte Argos tömören a tényeket.
– Meglehet, hogy tényleg őrző – bólintott Esmael. – Ez összevág azzal, amit Shad fejében láttam.
Ismét rövid csend nehezedett rájuk.
– Fel kéne keresned Quadent, ő találkozott a mágussal – javasolta Argos, bár sejtette, hogy ez már megfordult Esmael fejében is.
– Késő. Meghalt – közölte a somani hidegen.
Argos bólintott, nem várt mást. Az is kész csoda, hogy egyáltalán ő bejuthatott a fickóhoz!
– Mik a terveid? – kérdezte végül.
– Elmegyek az imára. A helytartó messze jutott a mágia ösvényein, erős, majdnem mintha közülünk való lenne – vonta össze a szemöldökét Esmael. – Együtt meg fogjuk tudni, hogy kicsoda Rao.
– Gondolod, hogy Olosen segít?
– Neki is érdeke. Ha leleplezi, hogy ki a mágus, akkor könnyen kivégeztetheti.
– Biztos vagy benne, hogy tényleg nem tudja?
– Igen, hisz Pagin halotti csarnoka óta folyamatosan szertartásmesterek imádkoznak körülötted, hogyha Rao megtámadna, a helytartó azonnal felfedhesse kilétét. Nem csinálna ekkora felhajtást, ha tudná, ki is a mágus az emberei közül. Mellesleg ennek köszönheted, hogy még élsz.
Aha, tehát ezért követtek, gondolta Argos, de nem igazán lepődött meg. Mi újat tud még neki mutatni az élet?
– Gondolom, Rao mindent megtesz, hogy ne jöjjön össze a találka.
– Most már késő, ha most ellenkezik, azzal már fel is fedte magát. Szerintem hagyni fogja, hogy végigcsináljuk a szertartást, azzal is gyengülünk.
– És aztán?
– Aztán megtámadom. Remélem, a helytartó őt fogja veszélyesebbnek látni, és mellém áll. Remélem legyőzzük. Remélem, hogy túlélem.
Remek kilátások, gondolta morózusan Argos.
– Utána lehet – folytatta Esmael –, hogy akik megmaradtak, ellenem fordulnak. Jó lenne, ha ekkor valaki megölné a helytartót – nézett Argosra.
– Felejtsd el! Nem vagyok bérgyilkos! – háborodott fel az ajánlaton hősünk.
– Te tudod – vont vállat a somani. – Én minden esetre nem akarok megegyezni vele, iskolát kell alapítanom. De majd megoldom valahogy. Azért jó lenne ha elkísérnél, testőrként.
– És Terien? – kérdezte Argos gyanakodva.
– Meghalt.
Argos bólintott, aki ebbe a históriába keveredik, annak vége, gondolta, és ha lehet, még mélyebbre zuhant a hangulata.
– Szerintem eddig is többet tettem érted a kelleténél – szögezte le határozottan.
– Tehát félsz – állapította meg a somani, de Argosnak nem volt kedve belemenni egy ilyen piti huzavonába.
– Igen – zárta rövidre a témát minden meggyőződés nélkül.
– Emlékszel, amikor otthagytál a Messana partján? – kérdezte a nő.
Argos bólintott.
– Aha, múlt ősszel, amikor beosontam a lovagok táborába, hogy feladjalak.
– Nos, akkor megfordult a fejemben, hogy esetleg még megpróbálhatok elmenekülni. Ám eszembe jutott egy kép, amint éppen Tassonnal párbajozol, miattam, és ami fontosabb; értem.
– Az kicsit később volt – jegyezte meg halkan Argos. Bár, egy gondolatolvasó somani miért is ne emlékezhetne előre, tette még hozzá magában, Esmael pedig zavartalanul folytatta:
– Akkor döntöttem úgy először, hogy rád bízom az életemet. Ez lenne a második alkalom. De nem habozok megtenni, mint ahogy akkor sem haboztam. Meggyőződésem, az égiek kiválasztottja vagy, hogy vigyázz rám.
– Ezt azért nagyon könnyű mondani – morogta Argos. Kezdett benne megerősödni a gyanú, hogy ebbe e mókába is be fogja ugratni a somani, és ez szolid aggodalommal töltötte el.
– Ha így látod – válaszolta csendesen Esmael. – Azért gondold meg. Én megyek, felkészülök a találkozásra. Ha velem akarsz tartani, egy óra múlva légy készen. Ja, és Veazel Shad a kék szalonban van – fejezte be, aztán visszasétált a házba.
Argos hosszan bámult utána, aztán kérdőn felnézett a csillagokra. Megér ennyit ez a nő? Az apró kis fények bíztatóan hunyorogtak. Argos megrázta a fejét, méghogy kiválasztott! Aztán maga is visszament a házba. Sietnie kellett, ha egy órán belül meg akarta ölni azt a patkányt.

* * *

Mire elérte a kék szalont sikerült teljesen belelovalnia magát a hangulatba, hogy neki itt most meg kell gyilkolnia egy embert. Persze, nem ártatlan embert, de ez akkor is csak egy hidegvérrel elkövetett, előre eltervezett gyilkosság lesz.
Ó, ti égiek, ti vagytok a tanúim, hogy ez azért nagyon messze áll tőlem, gondolta. Azzal bíztatta magát, hogy Annabelért teszi.
Komor arckifejezéssel lépett be a szalonba. Rögtön feltűnt neki Shad, egy kisebb társaságban beszélgetett. Határozott léptekkel elindult felé. Az hamarosan észrevette, egy pillanatnyi zavar futott át arcán, aztán fölényesen elmosolyodott.
– Mit akarsz, te Khazai kutya? – kérdezte gúnyosan.
Most csak két testőr volt vele, nem lesz nehéz velük elbánni, gondolta Argos.
– Elégtételt venni jöttem.
– Megígérted, hogy visszahívod az orgyilkosokat, akiket utánam küldtél, és megszegted a szavad. Nem párbajozom szószegővel – felelte nagy hangon Shad.
– Ki beszélt itt párbajról? – vonta fel a szemöldökét Argos, és elővette a kardját.
A testőrök előrébb léptek.
– Fel fognak kötni gyilkosságért! – fenyegette idegesen Shad, és valószínűleg már sejtette, hogy nagy bajban van.
– Lehet – morogta Argos, és elindult Shad felé.
A jobboldali testőr egy árnyalattal hamarabb mozdult, ennek kénytelen volt a combjába szúrni, hogy megállítsa, a másikat csak lefegyverezte, aztán gyomorszájon vágta. Két szívdobbanást is alig vett igénybe az akció.
– Vedd elő a kardodat! Csak hogy férfimódra halj meg! – biztatta halk hangon Shadet, és tovább közeledett felé.
Az ijedten nézett szét. Nem volt hova futnia, vérre kíváncsi emberek gyűrűje zárta őket körbe.
– Nagyon naiv vagy, ha azt hiszed, hogy nem merek megütni egy fegyvertelen embert! – folytatta Argos. Aztán tényleg szúrásra emelte kardját.
Shad az utolsó pillanatban rántotta elő fegyverét. Három pengeváltásig tartott a harc. Shad védett, aztán gyorsan visszatámadott, ezt Argos hárította, majd cselből vágott, és amikor ellenfele elmozdult, szíven szúrta.
Veazel Shad kimeredt szemmel, végtelen lassúsággal esett össze, kezéből csörömpölve hullott ki a fegyver.
Hát, ezen is túl vagyunk, sóhajtott magában Argos, de nem lett jobb kedvű. Letörölte kardjáról a vért, és eltette a fegyvert. Nem törődött a bámészkodók ijedt pillantásaival, egy megdermedt inas kezéből kivette a borospoharakkal teli tálcát, és megcélzott egy ablakmélyedést. Sietős léptei elől ijedten rebbent szét a nemes csőcselék, de velük aztán igazán nem volt kedve törődni.
Aztán nekilátott meginni a tálcán lévő poharak tartalmát. Az első négy pohár után már oda tudott figyelni, hogy milyen nők felszedése jöhet szóba, a következő három pohár után már nem tartotta magát aljas, gerinc nélküli gyilkosnak, és mire letette az üres poharakkal teli tálcát, már szinte mosolyogni is tudott. Körbenézett, hogy hogyan tovább, de nem került másik inas a látóterébe. Ellenben észrevette Jespert.
Barátja egyenesen felé tartott.
– Szervusz, Argos! Elég nagy ostobaságot csináltál! – köszöntötte halk, mogorva hangon, amikor odaért.
– Ja – bólintott a kérdezett. Bonyolultabb mondatok megszerkesztéséhez egyelőre nem érzett magában elég erőt.
– Beszéltem a városőrökkel, és meggyőztem a parancsnokukat, hogy ne csináljon még nagyobb botrányt. Így egyelőre eltekint a letartóztatásodtól. De holnap reggel jelentkezned kell a városőrségnél.
– Jó – bólintott Argos.
– Ne légy ostoba! – förmedt rá barátja. – Biztosan felkötnek! Tűnj el!
– Gondolom... – szedte össze magát Argos –, ...szóval, gondolom, hogy felelősséget vállaltál értem – mondta akadozva forgó nyelvvel.
– Ez nem szokott téged zavarni. De ne aggódj, nem lesz belőle nagy bajom. Menekülj el nyugodtan – legyintett Jesper, komor arcán nem tükröződtek érzelmek.
– Köszönöm, igazi jó barát vagy! Ha megélem... a reggelt..., ami azért nem biztos, akkor... elmegyek a városőrségre. Esküszöm! – vigyorodott el Argos, aztán meglátott egy újabb, borospoharakkal teli tálcát cipelő inast, így intett Jespernek, és otthagyta.
Az este további részeiről csak homályos emlékképei maradtak. Seperc alatt sikerült iszonyúan berúgnia, minek következtében kikapcsolt a tudata, és rutinból felszedett valami kis nőcskét. Felmentek a harmadik emeletre, és kerestek egy üres hálószobát, ahova bezárkóztak, de Argosnak akkor már fogalma sem volt róla, hogy mit csinál, és hamarosan el is aludt.
Arra ébredt, hogy valaki durván megrázza a vállát.
– Mégegyszer nem! – nyögte határozottan, és megpróbált a másik oldalára fordulni. Iszonyúan fájt a feje. De az égiek nem hagyták, az ismeretlen valaki tovább költögette. Résnyire kinyitotta a szemét, és némi töprengés után felismerte Esmaelt.
– Jó, megyek már! – morogta beletörődötten, aztán újra elaludt.
A külvilág következő inzultusa, ami elért hozzá, az az volt, hogy a mellette fekvő nő sikítozik. Micsoda hisztis kis liba, gondolta dühösen, és befogta a hölgyecske száját. Ez persze nem ment olyan egyszerűen, meglehetősen fel kellett hozzá ébrednie. És ha már kinyitotta a szemét, szét is nézett.
Észrevette Esmaelt, aki az ágy végében állt. Arannyal hímzett, hófehér csuhát viselt, vállán könnyű, fekete köpeny volt átvetve. Csípőre tett kézzel szemlélte a fejleményeket.
Közben a kis nő kiszabadította magát, felpattant, összekapdosta ruhájának szétszórt darabjait, és futva távozott.
– Mivel akasztottad így ki? – kérdezte Argos, miközben megdörzsölte a halántékát. – Legalább a nevét megkérdezhettem volna!
– Lellinek hívják – válaszolta a somani. – Nyugodtan beszúrhatod a névsorodba. De most kérlek, siess, már így is elkéstünk!
– Persze, sietek – visszhangozta Argos, aztán tényleg elkezdett készülődni. Állapotához képest elég gyorsan felöltözött, aztán elindult kifelé.
– Várj! – szólt utána Esmael.
Argos kérdőn fordult meg. A somani odament az ágyhoz, lehajolt, és kihúzta alóla hősünk oly nagy gonddal választott fegyverét.
– Erről már megint elfeledkeztél – nyújtotta oda Argosnak a kardot. – Hát anyád sosem szidott meg, ha szertehagytad a holmidat?
Argos elvette a fegyvert, és belekotort emlékeibe, de már nem tudta felidézni annak a régen holt fiatalasszonynak a képét.
– Nem hiszem, hogy valaha megszidott volna. Nagyon csendes nő volt – morogta, aztán az oldalára kötötte a kardot, és kiment a szobából.

* * *

Gyalog mentek át a Hattornyúba, mivel az nem volt túl messze a nemesvérű Erran palotájától. Ennek ellenére elég sokáig tartott, míg átértek, mert Argos minden útba eső kútnál alaposan megmosta az arcát, nyakát. Tisztában volt vele, hogy nagyon össze kell szednie magát, ha végre akarja hajtani egyetlen hosszútávú tervét; az életbenmaradást.
A kapu előtt Esmael összébb húzta magán a fekete köpenyt, hogy eltakarja a ruhája vállára hímzett arany szimbólumot, a csőrével saját, kitárt szárnyába tépő sast. A somanik jegyét. Az őr így is furcsálkodva nézett rájuk, egy csuromvizes hajú, szemmel láthatóan másnapos nemesúr, meg egy vékony kis nő, kíséret nélkül!
– A helytartó vár minket – mondta Esmael, és elővett egy pecsétes iratot. Argos nem láthatta, hogy mi van rajta, de a papír megtette a hatását, az őr vigyázzba vágta magát, és tisztelegve engedte át őket.
Feketén borult föléjük a Második Torony kőboltozata, majd hátramaradt, átadva a helyét a csillagteli égboltnak. Esmael láthatóan kiismerte magát az épületlabirintusban, gyors léptekkel sietett, habozás nélkül fordulva a sarkokon. Argos kicsit lemaradva követte. Pár őrszem is az utukba esett, de mindet könnyen meggyőzte a somani papírja, sehol sem akadékoskodtak velük.
Hamarosan felmagasodott előttük a Nagyszentély kupolája. A napközben imádságtól hangos épület most néma volt, mint a sír, és fenyegető, mint maga a halál. Körülötte katonák strázsáltak, köpenyük vállán cifra címer hirdette, ők a Hattornyú Templom legelitebb katonái, a belső őrség fegyveresei. Az elé a mellékajtó elé is jutott pár belőlük, ahol végül beléptek az épületbe, de őket is megszelídítette a somani által mutatott irat, némán, akadékoskodás nélkül léptek félre.
Odabent körülölelte őket a tömjénszagú homály. Távolabb, az oltáron ugyan égett egy magányos gyertya, de annak fénye csak arra volt jó, hogy libegő árnyakkal népesítse be a hatalmas, kupolás szentélyt, a végtelennek tűnő oszlopsorokat, a fal mellett álló szobrok merev arcát.
Esmael egy pillanatra megállt, csukott szemmel kémlelt körbe, Argos enyhén unatkozva forgatta a fejét. Micsoda balhé lesz itt, és milyen hamar, sóhajtott magában, és elmélázott, milyen jó lenne valahol nagyon máshol lenni. Amint a somani befejezte szemlélődését, intett, hogy mehetnek.
A fal melletti, köríves oszlopsor mögött maradva indultak el az oltár felé. A tökéletes csendben idegőrlő zajnak rémlett lépteik kopogása. Esmael egyenesen az oltár mögötti falon nyíló, apró ajtóhoz tartott. Kicsit megállt előtte, majd kinyitotta. Odabentről gyertyafény csapódott ki, és füstölők bódító illata. És persze ott várta már őket a helytartó, az öt, megmaradt őrzővel együtt.
Az öregember most teljesen kortalannak, és végtelenül méltóságteljesnek tűnt. Teljes helytartói díszben állt, karjait úgy fűzte össze maga előtt, ahogy már a régi idők helytartói is karba fonták kezüket, a régi kódexek képeinek tanulsága szerint, s mögötte épp úgy álltak az őrzők, mint ahogy mindig is körbevették és őrizték az égik kegyében első helyen álló földi embert.
Mozdulatlanságuk láttán Argosnak önkéntelenül is holmi templomfali ábrázolások jutottak az eszébe.
– Üdvözöllek, somani mágus! Lépj közénk! – hangzott fel végül Olosen köszöntése.
– Üdvözlet nektek, földi szolgái a szentnevű égieknek! – válaszolta kimértem Esmael, és belépett.
Argos pedig, bár őt ugyan senki sem hívta, követte.
– Beavatatlanoknak nincs helye ily szent szertartáson! – csattant fel azonnal Olosen helytartó.
Esmael csak egy pillanatot habozott, majd kegyesen intett.
– Hű emberem majd odakint várakozik, az ajtó előtt! – jelentette ki.
– A külső ajtó előtt! – pontosított Olosen. – A Nagyszentély körül most a belső őrség legmegbízhatóbb katonái őrködnek, mindenkinek megtiltottam a belépést! – magyarázta, majd mindketten Argosra néztek.
– Ó, persze! – rezzent fel hősünk. – Már megyek is! – készségeskedett, majd sarkon fordult, és határozott léptekkel elindult kifelé.
Mivel a hátán érezte mind Esmael, mint Olosen tekintetét, hát nem fordult vissza, még csak nem is lassított. Ám nem a főbejárathoz tartott. A szentély közepetáján lefordult, az egyik mellékajtó felé. Az oszlopok tartotta árkád fölé borult, sötétség ölelte körül. A magányos gyertya fénye ide már nem jutott el, bizonyos volt benne, hogy az oltár mellől már nem látható, csak csizmájának visszhangos kopogása jelzi, merre tart.
Hát továbbra is egyenletes léptekkel odasétált az ajtóhoz, majd kinyitotta, és hosszú két másodpercig a szemébe nézett a kint strázsáló őrnek. A szája elé szorított mutatóujjal intette hallgatásra, majd becsapta az ajtót. Természetesen anélkül, hogy előtte kilépett volna rajta.
Bízott benne, hogy a kinti őr nem mer benyitni, és megkérdezni, mi volt a kis színjáték. Elvégre, ha tényleg megbízható katona, akkor betartja a parancsot, mely szerint nem léphet be, meg meg is szokhatta már, hogy nem az ő feladata megérteni a dolgokat, neki csak az utasításokat kell végre hajtania! Egyébként is, láthatta mögöttem a helytartót, tehát nyilván azt hiszi, az ő tudtával cselekszem, nyugtatgatta magát, miközben nesztelenül meglapult két, a fal mellett álló szobor között.
Pár pillanatig semmi sem történt, majd felcsendült Olosen hangja.
– Jöjj, utolsó somani, kezdjük el a szertartás!
– Legyen! – felelte Esmael, majd beléptek a belső szentélybe.
Mögöttük becsukódott az ajtó, Argos egyedül maradt a kísértetiesen kihalt szentélyben.
Nagyot sóhajtott, majd kényelmes léptekkel visszasétált. Hát most mi legyen? Legelőbb is leült az oltár lépcsőjére, és kinyújtóztatta megfáradt lábait. Aztán kényelmesen hátradőlt, neki a puha és érinthetetlen szentségű oltárterítőnek, majd lehunyta szemeit. Fáradt volt.
Tulajdonképpen egy kicsit bántotta, hogy lényegében kimarad az egészből. Szívesen jelen lett volna, egyszerűen csak azért, mert innen, kívülről, semmi beleszólása sem maradt a dolgok alakulásába, és ha valamit utált, hát a tehetetlenséget nagyon. Bár itt még mindig közelebb van, mintha kizárták volna a Nagyszentélyből is. Meg az is jó kérdés, hogy mit tehetne a belső szentélyben, ahol a szertartás zajlik? Feltehetőleg nem sokat, ő nem ért a tiltott mágiához. Odabent pedig három nagyhatalmú mágus készül összecsapni, vélekedett, habozás nélkül Esmaellel és azzal az átkozott Raoval egy lapon emlegetve a helytartót is. No igen, lehet, hogy mégis jobb, ha ettől az ember távol marad!
Itt tarthatott, amikor kinyílt a Nagyszentély egyik külső mellékajtaja, és belépett egy csuhás. Az oszlopok árnyai között inkább csak árnyéknak látszott maga is, de határozott léptekkel közeledett, és hamarosan beért az oltáron égő gyertya fénykörébe. Argos akkor már talpon volt, és méla unalommal az arcán fordult az idegen felé.
Azonnal felismerte, Ulrin volt az, a fiatal szertartásmester, akit Olosennél való első látogatásakor látott, és aki nyilván a helytartó bizalmi embere lehetett, ha már egyszer a kint őrködő katonák beengedték. ő is felismerte hősünket, megtorpant, és körbenézett.
– A helytartót keresném... – kezdte bizonytalanul, és tétován megemelte a kezében tartott, pecsétes tekercset.
– Ő most nincs itt, de nyugodtan mondd el, mi járatban vagy! – bíztatta Argos barátian, és közelebb sétált hozzá.
– Királyi üzenet érkezett, fontos és sürgős! Egyenesen az öröktiszteletű kezébe kell adnom, és még a szertartás megkezdése előtt, ezt külön a lelkemre kötötte a futár!
Nohát, szóval őfelsége, Hülyécske Aelan is benne van a mókában! Vagy legalább is valamely talpnyalója megneszelte, hogy zsíros zsákmány tűnt fel a láthatáron. Bizony, nagy tekintélyt szerez, aki elmondhatja, hogy részt vett az utolsó somani meggyilkolásában! Jó lenne tudni, mi van abban a levélben...
– Nos, fiam, elkéstél, a szertartás már megkezdődött! De nincs semmi baj, majd én intézkedem! – mosolyodott el, és előre nyújtotta a kezét, a tekercsért.
Ám Ulrin visszahúzta a levelet.
– Mint említettem, csak Olosen helytartó saját kezébe adhatom! – jelentette ki határozottan.
– Nézd fiam, ez természetes, de ahogy mondtam, a szertartás már megkezdődött! És nem ajánlom, hogy megzavard urunk, amikor éppen két mindenre elszánt, tiltott mágiát értő somanival készül megküzdeni! És ezen küzdelemhez minden segítségre szükség van! Tehát tudnunk kell, mit üzennek az udvarból, hisz meglehet, hasznunkra fordíthatjuk! Minden apróság sorsdöntő lehet! – szónokolta komoly, felelősségteljes hangon.
– Nem kétlem – visszakozott óvatosan a fiatal szertartásmester. – De még ha oda is adnám valaki másnak ezt az üzenetet, az bizonyosan nem ön lenne! Az öröktiszteletű külön felhívta a figyelmemet, miután találkoztam önnel, hogy egyetlen szavát se higgyem!
Hát, az öreg elég előrelátó és nem is ostoba, szögezte le magában Argos, de egy pillanatra sem merült fel benne, hogy feladja.
– Természetes, hogy ezt mondta! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gondosan felépített álcám egy elszólás miatt omoljon össze! – mosolyodott el lassan, és Ulrin szemébe nézett. – Hidd el, ha valaki átveheti ezt az üzenetet a helytartó helyett, az én vagyok!
– Nem hiszem! – rázta meg a fejét a szertartásmester.
– Ugyan, fiam! Te még járni sem tudtál, amikor én már ennek az átkozott somaninak a nyomában loholtam! Öreg katonája vagyok ennek a háborúnak! Vagy szerinted véletlen, hogy épp ott voltam, mikor a tiltott mágiával foglalkozó Gondal báró kétes üzelmeiről lerántottuk a leplet? Szerinted véletlen, hogy én voltam, aki az ősszel a szent lovagok kezébe adta a somanit, majd mikor rendházaik féktelen becsvágyukban odáig jutottak, hogy inkább hagyták megszökni, mint másnak hagyni a dicsőséget, akkor ismét én eredtem a nyomába, és ismét én hoztam el erre a találkozóra? Vagy hogy most itt állok őrt, egyenesen a legbelső szentély kapuja előtt, holott ide senki be nem léphet, még a belső őrség sokat próbált tagjai sem? Még ez sem üt szöget a fejedben, még ezek után is kételkedsz?
– Hát... – kezdte volna Ulrin, de Argos közbevágott.
– Rendben, bizalmatlanságod nem sért, erény az! – bólintott atyaian mosolyogva. – Látom, hű szolgája vagy földi uradnak épp úgy, mint a szentnevű égieknek, és ez így jó! Hogy gyanakvásod végleg eloszlassam, itt, előtted fogom felolvasni a levelet, hogy aztán együtt cselekedhessünk, ha a helyzet úgy kívánja!
Ezzel egyszerűen kivette a szertartásmester kezéből a tekercset, és mielőtt az tiltakozhatott volna, feltörte a pecsétet. Aztán kitekerte a levelet, és a fény felé tartotta. Tekintete gyorsan siklott végig a sorokon. „Mi, uralkodó fenségünk...” és a többi, „az öröktiszeletű Olosennek” meg más frázisok, rendben, aztán meg... Hűha!
Ám csak annyi ideje volt, míg vet egy mély lélegzetet, aztán bele kellett vágnia a felolvasásba.
– Mi, uralkodó fenségünk, a szentnevű égiek kegyelméből királyi koronát viselő Aelan, megértéssel fogadtuk kérését az égiek leghűbb földi szolgájának, az öröktiszteletű Olosennek, ki Raan Masanban földi helytartója a szentnevű égiek földi birodalmának, és személyesen tettük meg a kért intézkedéseket – olvasta Argos, de tekintete már előtte járt szavainak.
„Személyi testőreinket küldtük feltörni a palota azon lezárt szobáit, melyet öröktiszteletű Olosen megjelölt, a csillagok állását, és más égi jeleket követve, ahol embereink valóban leltek furcsa, ismeretlen holmikat és könyveket, melyek gerincén idegen ábécé betűi sorakoznak” olvasta magában.
– Személyi testőreinket külön utasítással láttuk el eme vészterhes éjszakára, követve öröktiszteletű Olosen tanácsait, és átvizsgáltattuk palotánk termeit is, különös tekintettel a lezárt traktusokra, melyek sok idegen dolgot rejthetnek, és éppen ezért veszedelmesek lehetnek – folytatta Argos megakadás nélkül.
„Jónak látnánk, ha az égiek földi helytartója egy misztériumokban jártas emberét küldené ezen holmik átvizsgálására és megsemmisítésére, továbbá megbízható szertartásmestereket rendelne oda még mielőtt elkezdődik a szertartás, melyben az áruló somani tudásával méri össze az égiek által adott hatalmát öröktiszteletű Olosen, azon oknál fogva, hogyha az átkozott el tudna menekülni a templomból, ne futhasson a palotában jó előre elkészített búvóhelye menedékébe.”
– Jónak látnánk, ha a szertartás után, melyben az áruló somani tudásával méri össze az égiek által adott hatalmát öröktiszteletű Olosen, küldene néhány misztériumokban jártas embert, akik szintén átvizsgálnák ezen termeket, külön figyelemmel viseltetve az átkozott mágus által esetlegesen otthagyott, szentségtelen jegyekre, azon oknál fogva, hogy ezen jegyek esetlegesen elkerülik a beavatatlanok figyelmét – fejezte be Argos, majd összetekerte és zekéjének belső zsebébe csúsztatta a papírt. – Aláírás, pecsét. Ennyi.
A szertartásmester gyanakodva vonta össze a szemöldökét.
– Ez elég semmitmondó ahhoz képest, hogy milyen feltétlenül a szertartás megkezdése előtt át kellett adnom a levelet, és hogy a küldönc nyomatékosan figyelmeztetett, hogy azonnali választ vár.
– Ugyan! – legyintett Argos. – Én nem vártam mást őfelsége Hülyécske Aelantól, mint hogy ok nélkül fontoskodik, ezzel látszatra a beavatottak közé emelve magát! – magyarázta, és persze cseppet sem idegeskedett azon, hogy kissé félreolvasta a levelet ez előtt az Ulrin előtt! Ha a helytartó túléli a mai estét, hát majd kimagyarázza magát valahogy, ha meg meghal... Nos, akkor jól jöhet még ez a levél. Csak azt kéne még megtudni, hogy mennyire avatta be a részletekbe a palota lakóit az agyafúrt eszejárású Olosen.
– Tudod, fiam, elégszer szembesültem én már az udvari emberek ostobaságával azon hosszú évek alatt, míg együttműködtünk Aelannal a somani rend felszámolása végett – dobta hát be merészen, remélve, Ulrin reakciójából megtudhat valamit.
– De hát csak napokkal ezelőtt avattuk be őfelsége embereit terveinkbe! – értetlenkedett a fiatal szertartásmester, de Argos fölényesen leintette.
– Ugyan, régóta együttműködünk már velük, hisz régóta nyilvánvaló, hogy az átkozott árulónak vannak kapcsolatai a palotában is! Én csak tudom! – érvelt, a levélből ellesett módon átkozott árulónak nevezve Raot.
– Persze, tudunk ezen kapcsolatról, de épp ezért kerültük a királyi embereket, nem tudván, kiben bízhatunk meg! És általában, nehezen hiszem, hogy ön a mi ügyünkben járt volna valaha is, Khazai Argos! Részletesen be fogok számolni ezen beszélgetésről az öröktiszteletűnek, és kérem vissza a levelet! – csattant fel, és előre lökte kezét.
Argos kissé elmélázott, miközben alaposan megszemlélte Ulrin felé nyújtott tenyerét. Le kéne ütni, merengett. Épp csak fáradtnak érezte magát a testgyakorláshoz. És hát miért ne tudna meggyőzni egy ostoba ájtatosképűt arról, hogy szerény személye egyenesen az égiek leghűbb szolgája? Vagy ha erről nem is, de hát valami mást csak bemesélhet neki! Azt mindenesetre eldöntötte, hogy a levelet nem adja, mert arra még szükség lehet.
Ezen elképzelések jegyében már épp szóra nyitotta a száját, amikor éles csattanás törte össze köröttük a lusta csendet. Az oltár feletti, színes üvegmozaikkal fedett ablakok robbantak be, elébb csak a középső, majd még egy, aztán szinte egyszerre a többi. Üvegszilánkok terítették be a padlót.
– A szertartás! – kiáltotta Ulrin, és pillanatnyi habozás nélkül futva indult a belső szentély ajtaja felé.
– A fenébe! – szitkozódott Argos, s megpróbálta kirázni hajából az üvegcserepeket.
De akkor már kapu nyílt a valóságban, melyen az égiek lemosolyogtak a földre.
A fal melletti szobrok drágakőberakásos szemében derengő fények gyúltak, melyeket megsokszorozva vertek vissza, törtek meg az arany díszítések. Ezzel egyidejűleg hideg szél siklott végig a padló mentén, jeges leheletével épp csak megérintve Argos lábát, majd az oltárterítő aranysújtásos rojtjai lassan megemelkedtek, felemelve a szépen hímzett anyagot. Az ott álló, magányos gyertyatartó elébb csak meggörbült, majd csomóba csavarodott, lángja kialudt.
Tehát így néz ki, ha egyes földiek az égiektől lopott erővel kezdenek játszani, vélekedett kiszáradt torokkal Argos, azon töprengve, hogy a torkát karmolászó, furcsa, ismeretlen érzés vajon az a bizonyos, mások által gyakran emlegetett félelem, vagy egyszerűen csak a mágia keltette feszültség következménye.
A belső szentély ajtaja felizzott, majd egyszerűen megszűnt. A helyén maradt nyílásban sárga lángok csaptak fel.
– A helytartó! Veszélyben az öröktiszteletű! Hozz segítséget! – ordította Ulrin, és bevetette magát a lángok közé.
Argos visszafogottabb léptekkel követte, majd megtorpant az ajtó előtt. Odabent égett minden, a berendezés, a falak, a padló. Épp mint a kromdalli templomban, Gondal birtokán... Alig fél éve látott először ilyen pusztítást, és a feltámadó emlékek egy pillanatra megdermesztették. A lángok között pillanatokra fel-feltűnt egy-egy emberszerű alak, de egyiket sem ismerte fel.
Remélem Esmaelnek volt annyi esze, hogy az ajtó közelében maradjon, sóhajtott végül magában, és döntött. Felkapta az akkor már derékmagasan lebegő oltárterítőt, lazán belecsavarta magát, aztán vett egy mély lélegzetet, és belépett a lángoló belső szentélybe. Arcon csapta a tűz.
Leszegett fejjel, a vaskos anyag védelmében tört előre. Lába alatt megrepedt a márvány, feje felett kőport szitált a mennyezet. Egy alak felé mozdult, kitért előle, de nem vesztegette az idejét azzal, hogy utána forduljon, leüsse. Távolabb Ulrin körvonalai sejlettek fel egy pillanatra, ahogy legörnyed egy fekvő test mellé, de mielőtt maga is odaléphetett volna, észrevette Esmaelt.
A somani szoborként állt, nem is messze az ajtótól. Köpenye szegélye már égett, de ennek ellenére mozdulatlanul várt, ki tudja mire. Argos habozás nélkül ragadta derékon, és már vitte is. Alig léptek ki a belső szentély ajtaján, mögöttük fényes robbanás rázta meg a levegőt. Hősünk elvesztette az egyensúlyát, elterült a padlón, Esmaellel együtt.
Ó, ti égiek, kezdett volna kurta fohászba, amikor közvetlen mellettük csattanva a földre dőlt az egyik, márványból való, életnagyságnál kicsit nagyobb szent szobor. Szilánkjai beterítették őket, mire Argos úgy ítélte meg, hogy talán nem most kéne zaklatnia az égieket, mindenféle, az ő túlélésére vonatkozó kívánságokkal. Hisz láthatón dühösek anélkül is, hát minek tovább idegesíteni őket? Így a hasztalan könyörgés helyett inkább talpra lökte magát, megragadta Esmaelt, és elkezdte húzni.
– Hova... – sziszegte a nő, hangja mély volt, nem evilági.
– Ha tudnám! – morogta Argos, és az egyik oszlop talapzatában támasztotta a somanit.
– Rao...
– Mellékes! – vágott közbe. – Innen most gyorsan kell menekülni, hát hagyd abba ezt az ostoba kómázást, és figyelj rám!
– A szertartás... – motyogta Esmael, láthatóan nem észrevéve, hogy valaki beszél hozzá. Szája sarkán vér szivárgott, szeme versenyt ragyogott a szobrok drágakőszemeinek fényével.
– Nem tudom, mit csináltatok, de úgy tűnik, kicsit túllőttetek a célon! Szerintem akik odabent voltak, mind meghaltak, de mi még élünk. Tudom, átmeneti állapot, ám részemről nem sajnálnék némi erőfeszítést tenni ezen átmeneti állapot megnyújtására! – morogta, miközben ütemesen pofozta a nőt, hátha eszméletre tér.
Ám nem, Esmael továbbra is visszhangos, mély hangon beszélt.
– A sólyom a szárnyába mar, az oroszlán pedig felszökell az égbe...
– Ez mind nagyon szép, és költői, de ébredj már fel! – rázta meg Argos, mire a nő szemében megremegett az addigi töretlen ragyogás.
– Hova... – suttogta, még mindig meglehetősen távol a való világ realitásától.
Fejükre kőtörmelék szitált, és mindenféle kósza, innen onnan felcsapó szélrohamok kavarták meg a lehulló port. Argos kezdte elveszteni a türelmét.
– A királyi palotába! A királyi palotába mégy, hallod! őfelsége épp az imént kért egy misztikumhoz és tiltott mágiához értő embert, nálad jobbat keresve sem találhat!
– Palota?
– Igen! Itt van Hülyécske Aelan levele, ezzel igazolhatod magadat a küldönc előtt, aki kint vár! Szedd össze magad, úgy kell fellépned előtte, mintha normális lennél!
– Meghalt?
– Mindenki! Mármint rajtunk kívül. Szóval, én elterelem az őrök figyelmét, te kisurransz, megkeresed a küldöncöt, megmutatod neki a levelet, és azt mondod, hogy Olosen küldött, hogy az átkozott áruló palotabeli rejtekhelyét megvizsgáld!
– Meghalt az áruló?
– Meg! – vetette oda Argos minden meggyőződés nélkül, és könnyedén folytatta menekülési tervük előadását, mintha észre sem vette volna, hogy itt-ott elkezdett égni a padló márványa. – Erre elvisznek a palotába. Ha alkalmad nyílik rá, megszöksz közben, és kimégy az Északszél nevű, külsővárosi kiskocsma mólójához, ahol vár ránk egy csempészhajó, és kivisz a városból. Ha nem tudsz megszökni, akkor a királyi udvar legélesebb szemű emberei előtt kell eljátszanod az ájtatosképűt, de cserébe az öledbe öntenek egy csomó kacatot, amit egy somani mágus készített össze magának, meneküléshez. Feltételezem, tudsz majd vele mit kezdeni. Világos? – rázta meg végül a nőt.
Esmael lassan lehunyta a szemét, és amikor ismét kinyitotta, az már megint tompa, fekete volt, mint az éjszaka.
– A palotába megyek, a helytartó nevében, és megtisztítom azt, saját magamtól? – kérdezte, Argos pedig megkönnyebbült.
Csak jó dolog, ha az ember körül gyors felfogású tettestársak állnak! Egy pillanatra még azt is megbocsátotta a somaninak, hogy somani.
– Igen, a palotába mégy! Most! Talpra! – dirigált, és felrángatta a nőt. Aztán odatámasztotta az oszlopnak, és a kezébe nyomta a királyi levelet. – Ezzel igazolhatod magad a küldönc előtt, de csak addig, míg ki nem derül, hogy idebent mi történt! Szóval próbáld meg megelőzni a szétszálló pletykákat! Én most elterelem az őrök figyelmét. Ha kiléptem innen, siess utánam, mert bár odakint áldottan földhözragadt és engedelmességre szoktatott katonák posztolnak, de ha bedől a fél szentély, akkor bizonyosan gyanút fognak, és benéznek, hogy mi történik. Világos? – kérdezett még rá.
Esmael lassan bólintott, szemei tompa sötétséggel meredtek előre.
– Menj! – suttogta, hideglelősen komor hangon, majd még az égnek emelte fejét, és egy pillanatra ismét felizzott tekintete. – És az égiek áldása kísérjen!
Szavai nyomán megrepedt az egyik oszlop.
– Téged is! – vetette még oda Argos félvállról, és futva indult kifelé.
Ahhoz az ajtóhoz tartott, ahol Ulrin bejött, feltételezve, a királyi küldönc valahol arrafelé várakozhat. Habozás nélkül lépett ki, és azonnal vagy féltucat katona aggodalomtól csillogó tekintetének kereszttüzébe került. Habozva, értetlenül állták körbe, kezeik tétován mozdultak a fegyvermarkolatok felé.
Nyilván felkészítették őket, hogy odabent furcsa dolgok fognak esni, de Argos feltételezte, immár türelmük határán járnak. Bizonyosan nem kell sok, hogy elveszítsék a fejüket vélekedett, majd teljes erejéből arcon csapta a legközelebbit, hogy az társai közé ájult.
– Halál a helytartóra! – kiáltotta, és futásnak eredt. Az őrök meg utána.
Hát kell nekem mindig megcsinálnom az első ostobaságot, ami az eszembe jut, korholta magát, már vagy két sarokkal később, mikor realizálta, hogy nem csak az ajtó előtt posztoló néhány katona lohol a nyomában, de vagy kéttucat, ki tudja, honnan előkerült fegyveres is.
Újabb két elágazás után, melyeken ötletszerűen fordult, először balra, majd jobbra, ismét helyzete felülvizsgálására kényszerült. A hangokból ítélve akkor már a Hattornyú összes őre őt kergette. Futott.
Át termeken, folyosókon, míg egyszer csak kiért a szabad ég alá. Átvágott egy virágoskerten, pár kőfalon, felrúgott két katonát, akik valahonnan elépottyantak, majd rutinosan kikerült még kettőt, akik el akarták zárni az útját. Közben kürtök zendültek fel, és bár Argos nem ismerte a felhangzó jeleket, de azért ki tudta találni, mit hirdetnek az éjszakában. Ha lehet, még sietősebbre fogta.
És bár egyre jobban felbolydult körülötte az éjszaka, egyre több helyről hangzott fel csizmás lábak dobogása, egyre több fáklya gyúlt, mégis sikerült ismét és ismét elkerülnie, hogy elkapják. Hiába, gyakorta megesett vele, hogy menekülni kényszerült, rendelkezett némi gyakorlattal ezen a téren.
Aztán a sorosan következő fal megmászása után kihuppant az utcára. Maga lepődött meg ezen a leginkább. Gyorsan körbenézett, felmérte, hol van, majd már futott is tovább. Mögötte akkor kezdett el felmászni egy falra az őt követő, mintegy nyolcvan katona.
Sietve vágott neki az utcáknak, ám akkor már mindenütt fegyveresek nyüzsögtek. A következő sarkon meghökkenve torpant meg, az elé táruló utcákban katonák falanxa közeledett, teljes szélességében elállva az utat.
Itt baj lesz, merült fel benne a sanda gyanú, és sarkon fordult. Mögötte is jöttek. Már épp kétségbe esett volna, mikor eljutott a tudatáig, hogy ő most a Fehér Fecske utcájában áll. Ami párhuzamos a Testőrkapitányok utcájával, ahol az a nő lakik! Aki randevúra hívta, mikor is? Nos, igen régen, de majd csak kimagyarázza a késést!
Igen, az az ismeretlen nő, aki a Karren palotában megszólította, és randevút ajánlott neki. Hogy is hívhatják, merengett, miközben átmászott a falon. Kicsit párhuzamosan futott az utcával, majd egy alkalmas helyen átvágott a Testőrkapitányok sorára. Apró, rendezett kertbe érkezett, itt már az üldözők lármája sem hallatszott oly élesen. Gyorsan meglelte a fölémagasodó házak sziluettjei között azt, mely két karcsú toronnyal nyúlt az ég felé.
Erről beszélt a nő, nyugodott meg, és hamarosan már a megfelelő épület udvarában volt. Kicsit kacérkodott az ötlettel, hogy csak átmászik az utca felőli kerítésen, hisz mégis csak a legjobb lenne mihamarabb eltűnni a közelből, de a hirtelen felharsanó lárma nyomán inkább letett erről. Odakint lábak dobogtak, fém csörgött, és valaki egyre közelegve, nagy hangon kántálta, hogy „ötszáz arany a gyújtogató fejéért”.
Hogy felfújják, pedig szinte semmi sem történt! Kicsit leégett a Nagyszentély, meghalt néhány ájtatosképű. Na és? Ezért már fel kell verni az egész várost?
Dühösen összeszorította a fogát, és felnézett a házra. Csak egy ablak zsalugáterei mögül szivárgott fény, pedig a kinti ricsaj bizonyosan felébresztett mindenkit. No, de hát említette, hogy egyedül él. És vajon mi lehet a neve, töprengett, miközben felkapott egy kavicsot a sétányról, mely a teraszt kötötte össze az apró szökőkút melletti paddal, és feldobta az ablakra. Még kétszer kellett megismételnie, míg kitárultak a zsalugáterek.
– Ki jár kint? – kérdezte a fénykörben feltűnő árnyék, és Argos megnyugodva ismerte fel a nő hangját, akivel a Karren palotában adott bálban futott össze, Raan Masanba érkezésének másnapján.
– Csak én merészeltem háborgatni éjszakai magányát, gyönyörű hölgyem, bocsássa meg ezt nekem! – lépett közelebb, és felnézett.
A dáma pár pillanatig csak bámulta a sötétséget.
– Khazai Argos?
– Az ön leghívebb szolgája! – hajolt meg gyorsan.
– Mit keres ön itt, ilyenkor? – csodálkozott a nő.
– Már elfelejtett hölgyem? Hisz ön hívott!
– Sok nappal ezelőtt!
– Sok akadály gördült azóta utamba, de sosem szűntem meg remélni, hogy legyőzöm őket! Az ön szemének csillagragyogása vezetett, mint viharban hánykódó hajót a láthatár szegélyén izzó fénye az otthoni rév világítótornyának! S most, hogy itt vagyok, hogy szívem végre kitárhatom, megvallván azon érzelmeket, melyek csak az üres sötétségnek suttoghattam el magányos éjszakáimon, most ön elküld? Az mondja „nem”, mikor ezen egyetlen szóval meggyilkolhat, biztosabban, mint ahogy a szívbe szaladó penge elvágja az élet fonalát? – szónokolta, és közben még közelebb lépett.
Már teljesen a fal tövében állt, és azt méregette, mibe kapaszkodjon, amikor majd felmászik. Odakint mintha ismét elkocogott volna egy őrjárat, de a nő látszólag észre sem vette.
– Tán mondjak igent, és pont önnek? Ki hosszú napokat váratott? – emelte fel a fejét kacéran, és Argos tudta, hogy nyert ügye van.
– Ne mondjon semmit, csak engedje meg, hogy megcsodáljam királynői tartását, arcának kecses vonalait, szemének ragyogását! – válaszolta hát, és közben csak nekilendült.
Két fogással már fent volt az első emelet magasságában, alig egy karnyújtásnyira a hölgy ablakától.
– Várjon! – intette a nő, miközben kissé meghőkölt, majd gyorsan visszalépett a szobába.
Argos habozás nélkül követte. Puhán huppant be a szoba padlójára, és gyorsan körbenézett. Női hálószoba volt, olyan, mint amit már teméntelen sokszor volt alkalma megcsodálni. Baldachinos ágy, selyemtapéta, két kecses faragású szék a sarokban, közöttük apró asztalka, rajta virágos váza. A nő az ágy mellett állt, és épp akkor bújt bele köntösébe.
– Kedvesem... – lépett felé Argos, de a hölgy kinyújtotta fel a kezét.
– Állj! – suttogta, oly szuggesztíven, hogy hősünk tényleg megtorpant. – Várj még pár percet, ha már eddig várattál engem! – mondta, majd cinkosan kacsintott, sarkon fordult, és eltűnt az egyik ajtóban, mely kivezetett a szobából.
Argos megnyugodva fújta ki a levegőt. Eddig meglenne. Visszalépett az ablakhoz, és alaposan szétnézett. Odakint, az utcán, fegyveresek vonultak el, és minden háznál megálltak, bezörgettek, kicsit távolabb őr posztolt, már amennyire a kert magasra növő fáinak a lombja látni engedte.
Hősünk, rövid szemlélődés után behajtotta a zsalugátereket. Nem vágyott oda ki! És miért is ne töltené itt az éjszakát? Nyilván kapna reggelit is, esetleg holnap is maradhatna, ha kedve úgy hozza, utána meg... utána meg majd lesz valami! Hisz életében egyszer sem tervezett még másfél napnál tovább, miért pont most kezdené?
Ajtónyitás zavarta meg elmélkedését, a folyosóról egy idős cselédasszony lépett be, kezében tálca, a tálcán egy kristálypalack bor, és poharak. Letette az asztalkára, majd hang nélkül távozott.
Jó hely ez, nyugodott meg Argos lelke. Határozottan vannak előnyei, hogy a hölgy maga ura, aki felett nem őrködik éber szemű atya, vagy féltékeny férj! És végül is nem olyan csúnya, mint elsőre tűnt! Öreg, öreg, de jól tartja magát! Határozottan jól tartja magát!
Ezzel töltött a két pohárba, majd a magáét fel is hajtotta, és újra töltötte. Kicsit sétált, fel és alá, megnyomogatta az ágyat, és megfelelően ruganyosnak találta. Visszament a kisasztalka mellé, leült, ivott, és újra töltött. Majd elnyomott egy ásítást. Minden porcikájában érezte a kimerítő nap viszontagságait. Jöhetne már a nő, vélekedett, és szinte azonnal kitárult az ajtó, ahol a hölgy távozott.
– Már itt is vagyok, kedvesem! – mosolygott, Argos pedig határozottan csábítóbbnak látta, mint érkezésekor.
Talán a bor tehetett erről, vagy egyszerűen csak az a pár rafinált, női trükk, amivel a hölgy rendbe szedte külsejét.
– Minden másodperc végtelen évszázadnak tűnt, míg távol voltál! – bókolt Argos, majd felállt, és a két pohárral a kezében a nő felé lépett.
A hölgy elvette poharát, de nem ivott bele, leült a kis asztalkához.
– Nagy odakint a mozgás, nem tudod, mi történt? – kérdezte kedvesen.
– Keresnek valami akasztófavirágot, aki gyújtogatott, vagy valami hasonlót tett! Nem figyeltem a pletykákra, hisz hozzád tartottam, ábrándos gondolatok jártak a fejemben! – válaszolta hősünk, és gyorsan maga is leült, hogy mélyen előre hajolva megcsókolhassa a nő kezét. Meg egyébként is, nem érezte a lábát elég biztosnak.
Tán mégsem kellett volna ennyit innom, merengett, majd azon kezdett el gondolkodni, hogy hogy is hívhatják ezt a nőt! Pedig biztos volt benne, hogy ismeri!
– Igen, keresnek valakit! – bólintott a hölgy. – Az imént még ide is bezörgetett pár katona, és megkérdezték, hogy láttam-e idegent a környéken.
– Háborgatni mertek! Minő faragatlanság! – háborodott fel Argos, majd még gyorsan rákérdezett:
– Mit válaszoltál?
– Az igazat! – nevetett fel a hölgy. – Hogy csak én vagyok itthon, és egy régi ismerősöm!
Argos együtt kacagott vele a tréfán. Tehát egy gonddal kevesebb!
De zavarta, hogy nem jut eszébe a nő neve. Még egyetlen egyszer sem felejtkezett meg egyik szeretőjéről sem! Lehet, hogy öregszik és hülyül? Vagy még nem voltak együtt? De akkor honnan ismeri, ha nem egy gáláns kalandból? Ám nem volt ideje töprengeni, a helyzet cselekvést követelt tőle, nem értelmetlen tépődést!
– Nos, ha elmentek, akkor immár egyedül vagyunk... te, meg én, kedvesem... – suttogta, és előre hajolt volna, hogy megcsókolja a nőt, amikor hirtelen megszédült, hogy rá kellett támaszkodnia az asztalra.
Zavartan nézett fel, de csak pár pislantás után tisztult ki előtte a kép annyira, hogy lássa, a nő mosolyog. És még mindig nem iszik, csak tartja a kezében a poharat!
Mi van, ha valami régi haragos, villant át a fején, ám azonnal választ is talált. Mi lenne, majd megengeszteli, ha másként nem, hát majd az ágyban, zárta rövidre a témát. De zavarta, hogy még mindig nem jutott eszébe a nő neve!
– Jól vagy? – kérdezte a dáma, miközben ajkán halovány félmosollyal fürkészte hősünk arcát.
– Persze! – felelt azonnal, de akkor már határozottan szédült. A szoba falai szétcsúsztak majd összemaszatolódtak, hogy meg kellett dörzsölnie a szemét. A hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát. Az utolsó pillanatban kapott az asztal után, alig tudott benne megkapaszkodni. A kristálykancsó csörömpölve tört szét a padlón, tartalma rubin vértócsaként terült szét.
Argos megbabonázva meredt a foltra, majd mikor meghallotta a nő hangját, erővel fordult felé.
– Tudja, jó uram, attól tarok, tartozom önnek egy bemutatkozással. A nevem Arcel Aliana. Gondolom, elfelejtett, a lányommal együtt.
– Dehogy! – rázta meg a fejét Argos, és akkor már tényleg emlékezett. – Emlékszem önre is... és a lányára... Semine... szőke kisasszony, rózsával... rózsával a kezében – sóhajtotta, és hátradőlt.
A szék támlája megtámasztotta, hát végre el merte engedni az asztalt, hogy megmasszírozza a halántékát, ami mögött éktelen nyomás lüktetett.
– A Délvidéken találkoztunk – tette még hozzá, ahogy egy pillanatra ismét jobban lett.
– Igen, a Délvidéken találkoztak, három nappal a lányom esküvője előtt. Mely esküvőből nem lett semmi! Semine ma is hajadon, és nem is fogja senki elvenni, mert már nem lehet több gyereke. Maga miatt! Ön tönkre tette a lányom életét! – mondta nyugodt, halk hangon a nő, de arca megfeszült az indulattól.
Argos előtt akkor már túl sok kis színes karika táncolt, hogy bármit is tegyen, hát letett arról, hogy talpra álljon. Tehetetlenül ült a széken, de még akkor is megkísérelt elegánsan elmosolyodni.
– Nem haragból... sem nem rosszindulatból... tettem... – mentegetődzött, és lecsúszott a padlóra.
– Elhiszem. De ez kevés, hogy megbocsássak – sziszegte a nő, majd kettőt tapsolt.
Az ajtó kinyílt, és katonák nyomultak be az elegáns hálószobába.
– Vigyétek! – intett Argos felé a nő. – A jutalmat pedig osszátok el egymás között. Nem pénzért tettem! – mosolyodott el kesernyésen, majd rezzenéstelen tekintettel nézte végig, ahogy két fegyveres a karjánál fogva kihúzta hősünket a lépcsőházba.

* * *

Hideg kövön fekve tért magához.
Na, de ez már biztosan börtön, gondolta, és kinyitotta a szemét. Ablaktalan, sötét kis cella hideg kőpadlóján feküdt, csak a masszív, vasalt ajtóba vágott apró, rácsozott nyíláson szűrődött be némi fáklyafény. Összeszedte magát, és felült.
Mi a fene is történt vele? Igen, az a szuka megmérgezte, és feladta, eddig biztos. És aztán? Nos, bezártak, összegezte az eredményt. De nem tudott haragudni a nőre.
Azt tudta, hogy a kis Semine teherbe esett, erről hallott, még az is lejutott hozzá, hogy az a gyerek holtan született meg, de többről nem tudott. Nem hitte volna, hogy a lány is megsérült, de hát... No, ezen nincs mit sírni, ezen már nem tud segíteni, legfeljebb az anyjának adhat némi elégtételt azzal, hogy felfordul a börtönben.
Bár azért ennyire nem gyötörte a lelkiismeret. A hölgynek legyen elég, hogy becsapott és bezáratott, ezt sem sokan mondhatják el magukról! Ennyi sem sikerült volna neki, ha nem torlódik össze annyi kedvezőtlen körülmény, mint például a Nagyszentélyben kitört tűz, annak a pár ájtatosképűnek a halála, no meg azon apróság, hogy valakinek ki kellett mentenie az utolsó somani mágust a balhéból.
Tehát, a hölgy legyen elégedett, és ne várja, hogy itt meghalok neki, döntött, majd körbenézett, hogy hogyan szökhetne meg. Első látásra ugyan semmi esélyt sem adott volna magának, de hát reménykedni mindig szabad! Ám a terméskő falak, a masszív tölgyajtó sem kecsegtetett sok lehetőséggel. Továbbá csizmáját, övét elvették, szakértő kezek még a gombokat is levagdosták a ruhájáról.
Ez aztán a profizmus, gondolta mogorván. Vajon ez most a királyi börtön, vagy az egyházi, töprengett el, aztán egy vállvonással feladta. Nem mindegy, hogy kötél vagy máglya?
Felállt, odament az ajtóhoz, és kilesett a kukucskálón. Odakinn hosszú, kihalt folyosó nézett vele farkasszemet, de úgy sejtette, hogy látóterén kívül, a sarkon túl van néhány őr is. Mivel még mindig szédült egy kicsit, összébb kotorta a padlón rothadó szalmát, és leheveredett. Valamivel később, az ajtó alján kinyílt egy kis csapóajtó, és benyújtottak neki egy kancsó vizet, meg egy tálnyi akármit.
Azonnal felpattant, és megdöngette az ajtót.
– Követelem, hogy beszélhessek az egyik királyi bírával! Ehhez, mint a Khazai nagyhercegi család tagjának, jogom van! – kiabált ki agresszíven, de nem kapott választ, hát vállat vont, és abbahagyta. Végül is, potyára minek csináljon magából hülyét? Attól, hogy ordít, nem lesz jobb!
És majd csak lesz valami, döntött, majd megvizsgálta az ajtót. Zár nem volt rajta, feltehetőleg retesz tartotta a másik oldalról, és sajnos egy kicsi hézagot sem talált a szélén, hogy valahogy kipiszkálja a nyelvét.
Innen tényleg csak akkor lehet kijutni, ha valaki kienged, összegezte végül szomorúan a látványt. Aztán megszemlélte a benyújtott tálkát, és rövid hezitálás után úgy döntött, hogy nyilván ehető a tartalma, bár ez így konkrétan nem látszott rajta. De éhes volt, hát legyűrte. Majd felállt, és elkezdett sétálni.
Cellájában a leghosszabb egyenes táv négy lépést tett ki, ezt járta végig oda és vissza, saroktól sarokig. Közben pedig számolt, nyolc lépés egy teljes kör, nyolcszáz kör egy őrségváltás, ezen felül hat őrségváltásonként kapott enni. A második alkalommal már nem próbálkozott azzal, hogy beszéljen az őrrel, aki az ételt hozta. Nem volt kedve feleslegesen strapálni magát.
Hát csak sétált, fel és alá. Ha már nagyon nem bírta tovább, leheveredett aludni. Aztán tovább sétált.
És persze megállás nélkül törte a fejét. Vajon Esmael túlélte-e? És a helytartó? És Rao? És ha Esmael él, vajon van-e lehetősége segíteni? És kedve? És ha a helytartó él? ő nyilván nem felejtett el, nyilván kihoz! Hisz milyen barátságos volt vele az öreg egyházfő, amikor legutóbb találkoztak! És ha az sem volt semmi több, mint egyszerű alakoskodás? Ha az is csak egy átkozott, számára átláthatatlan játszma része volt? És ki nyerte azt a játszmát? Rao? Akkor hogy lehet, hogy még élek? És hogy passzol a képbe őfelsége, hülyécske Aelan? Mi volt az a levél, közvetlenül a szertartás előtt, ami a királyi palotából jött? És mi van Esmaellel? Vajon túlélte...?
Hetvenhét választ adott a feltett kérdésekre, mérlegelt és számolgatott, melyik lehet valószínűbb, melyik kevésbé. És ha végre összerakott egy változatot, melyen nem talált rést, hát szétszedte, és összerakott egy másikat, ami homlokegyenest ellenkezője volt az előzőnek, és szintén hibátlannak tűnt. Agytornának remek volt, de azt már az első nap végére tudta, hogy nem áll elég adat a rendelkezésére, hogy kitalálja, mi történt, és ami fontosabb, hogy mi fog történni.
Ám mivel úgysem volt más dolga, mint várni a kedvező alkalomra, hogy elszökhessen, hát jártatta az elméjét. Amikor pedig beleunt, kellemes emlékeinek felidézésével múlatta az időt, mely minden igyekezete ellenére is alig-alig vánszorgott előre.
Nagyon hamar elkezdett az agyára menni a tehetetlenség.

* * *

Hat nap telt el, mikor először kinyitották a cellaajtót. Érdeklődve állt meg a helyiség közepén, aztán hökkenten ismerte fel látogatóját. A Vjana családbéli Caris volt az. A suhanc nem sokat változott, mióta ősszel elköszönt tőle a lovagok táborában, most is ugyan olyan zavartan nézett hősünkre, mint akkor, nyáron, amikor Argos hetvenhétféle mulatságba rángatta bele.
Félszegen lépett be, aztán megköszörülte a torkát.
– Szervusz, Argos – köszönt bátortalanul, miközben a háta mögött becsapódott az ajtó.
– Szervusz, Caris! – vigyorgott rá hősünk. – Hallottam, megházasodtál! Fogadd őszinte gratulációmat! – kezdte könnyedén, mintha csak az Égiek Mosolyának a terén futottak volna össze, egy kellemes, tavaszi délutánon.
– Köszönöm – mosolyodott el tétován a gyerek. – De, szóval... Tulajdonképpen azért jöttem, hogy segíthetek-e neked valamiben...
Argost őszintén meglepte, hogy vannak olyanok, akinek ilyesmi az eszébe jut.
– Segíteni? Persze, hogy tudsz! – vágta rá habozás nélkül.
Hisz teméntelen kérdése volt, amire választ szeretett volna kapni!
– Milyen börtönben vagyok, az egyháziban, vagy a királyiban? – kezdte a leglényegesebbel.
– Királyiban.
Remek, gondolta Argos. A szökésnek lőttek, idézte fel magában a történeteket, amiket a királyi vár alá ásott börtönről hallott. Bár a királyi hivatalnokok könnyebben megvesztegethetők, mint az égiek ájtatosképű szolgái! Csak azt nem értette, miért vitték el a Hattornyúból. Mi lehet Esmaellel, kijutott, esetleg még mindig a királyi udvarban lapul? Talán nem is lapul?
– Lehet már tudni, hogy mivel vádolnak? – kérdezett azért tovább.
– Nos, először is Olosen öröktiszteletű meggyilkolásával – kezdte Caris összeszámolni az ujjain. – Aztán az öt őrző, meg a Geonar házbéli Quaden, és Veazel Shad megölésével. Továbbá tiltott mágiával, a somani rend támogatásával, és Gondal báróval való cinkossággal, no meg a Nagyszentély felgyújtásával. Ja, és a Shil ház vádol, hogy elcsaltál tőlük kétezer-százötven aranydukátot. Körülbelül ennyi – sorolta engedelmesen.
– Egész szépen összeszedték! – vonta fel a szemöldökét Argos. Maga már a felére sem emlékezett a Raan Masanban elkövetett apróbb-cseprőbb botlásaira.
– Azt hiszem, fel fognak kötni – jegyezte meg Caris elég zavartan.
– Ha lesz tárgyalás, akkor bizonyosan.
– Gondolod, képesek lennének ítélet nélkül kivégezni? Téged? A Khazai nagyherceg fiát? – kérdezte hökkenten a suhanc.
– Azt talán nem – legyintett. – De az könnyen lehet, hogy egyáltalán nem foglalkoznak velem. Nagy balhé lenne azért az én tárgyalásom, így megtörténhet, hogy egyszerűen elfeledkeznek rólam. Aztán pár börtönben töltött év után valahogy, az égiek különös szeszélye folytán meghalok, és egy sötét éjszakán elkaparnak valami árokparton – vázolta Argos tömören a királyi jogról és törvénykezésről alkotott véleményét.
– És én mit tehetnék érted? – kérdezte Caris.
– Vesztegess meg néhány hivatalnokot, hogy engedjenek ki. Ha jól számolom, ez az egyetlen módja, hogy innen kijussak – válaszolta Argos egyszerűen.
– Nem fog menni, nincs annyi pénzem – rázta meg a fejét a suhanc szomorúan. – Tudod, apám már akkor megdühödött, amikor otthagytam a Szent Lovagokat, amikor pedig elvettem Saomét, egy család és vagyon nélküli nőt, akkor ki is tagadott. Úgyhogy nincs szinte semmim, pedig hidd el, szívesen adnék.
– Á, hagyd el – legyintett Argos. – Nem gondoltam komolyan, hogy lenne, aki pár ezer aranyat elkótyavetyélne értem – vigyorodott el, rosszkedvét leplezendő. Annyira nem szeretett volna meghalni! Vajon Esmael él-e még?
– Nem lehetne esetleg... – mondta Caris, és egy tétova mozdulatot tett a kezével.
– Jaj, hát hány őrségen kellett átjönnöd, míg leértél? – kérdezte Argos atyaian okító hangon.
A suhanc eltöprengett.
– Nyolcon – válaszolta végül.
– Na, látod! – felelte hősünk. – Nem lehetne. Esetleg később, de ne törd rajta a fejed. Ez az én gondom – tette még hozzá nagyképűen.
– Azért ha mégis... – kezdett neki Caris, de nem fejezhette be. Kintről lépések hallatszottak, aztán az őr kinyitotta az ajtót.
– Lejárt az ideje, uram!
– Értem! – hajtotta le a fejét a suhanc. – Viszlát, Argos, az égiek legyenek veled, mindörökké!
– Téged is kísérjen az ő áldásuk! – felelte Argos, és Caris kilépett. Már az ajtóban volt, mikor megtorpant, és visszafordult.
– Ja, majdnem elfelejtettem! Amikor a hivatalokat házaltam végig, hogy bejussak hozzád, találkoztam egy katonával. Valami Jespernek hívták. ő is hozzád akart bejutni, de neki nem sikerült, így velem üzent. Hogy ne aggódj érte, nincs baj, de sajnos nem tud segíteni neked, mert áthelyezték vidékre. Azért üdvözöl, és nem haragszik.
Aztán becsukódott a cellaajtó, és Argos ismét egyedül maradt.
Tehát Jespert kivágták valami világvégi kis erődbe, azért, mert kezességet vállalt értem, én meg arra használtam az általa kialkudott haladékot, hogy meggyilkoljam a helytartót. Szegény fiú! Ezt is nekem köszönheti, mélázott el, aztán dühösen a levegőbe csapott.
Mit szegény fiú, szegény én! Én fogok elrohadni ebben az átokverte cellában, nem ő, rázta meg a fejét. Utána sétált tovább.
És innentől nem számolta a napokat.

* * *

Elég sok idő eltelhetett, egyhangúan vánszorogtak a napok, hetek. Talán hónapok. Igyekezett nem törődni a végtelenbe nyúló, mindig egy irányba siető percekkel, és inkább a múltban keresett vigasztalást. Semmije sem volt, egyedül csak emlékekben nem szűkölködött!
Lám, csak érdemes volt ilyen életet élni! Most min törném a fejem, ha születésemtől fogva nyugton maradok Khazában? És vajon ide jutottam volna-e, ha valóban így cselekszem, elmélkedett, de aztán hagyta a fejtörést. Ám nem volt mit tennie helyette, hát csak sétált, fel és alá. Maga sem hitte volna, hogy ilyen sokáig képes nyugton maradni.
Aztán egyszer csak érte jöttek. Meghökkenve bámulta a belépő katonákat, és ugyan felködlött benne a gondolat, hogy szét kéne közöttük csapni, de aztán letett erről. Túl fáradt volt hozzá, kiszívta erejét a semmittevés, meg a penészes falak, az örökkön egymást követő, egyhangú lépések. Hát hagyta, hogy elvigyék. Minden magyarázat nélkül vezették végig a sötét folyosókon, aztán kilökték egy ajtón, ami nagyot csattanva becsukódott mögötte.
Hát, ezt nem cifrázták túl, állapította meg, aztán megdörzsölte a szemét. A napfény teljesen elvakította, így arrébb botorkált, megkereste a legközelebbi falat, és nekitámaszkodott. Most kiengedtek? És vajon ki járt értem közbe, gondolkodott, de csak fél gőzzel, egyelőre lekötötte, hogy ne essen össze.
– Argos uram? – kérdezte hirtelen mellette egy bátortalan kis hang.
– Igen, azt hiszem, én vagyok az – válaszolta tétován.
Valami okból az ugrott be neki, hogy most akárki nyugodtan agyonverhetné, nem igazán tudna védekezni. Aztán elhessegette a gondolatot, az úgy volt hülyeség ahogy az eszébe jutott, hiszen ki hozatná ki a börtönből csak azért, hogy meggyilkolja? És úgy általában, vajon ki hozatta ki bármi okból is?
– Én vagyok az, Argos uram, Tan – folytatta a hangocska.
– Felismertelek – hazudta csuklóból Argos, és majdnem felnevetett. Annyira lehetetlennek érezte helyzetet! Annyi nagy kaland és a hosszú raboskodás után, amikor valami titokzatos oknál fogva elengedik, akkor pont egy khazai kis jobbágyfiú várja a börtön ajtajában! És az a jobbágyfiú pont Tan?
– Annabel nagyasszony küldött, hogy elvezessem Argos uramat hozzá – magyarázkodott a gyerek, nem észrevéve hősünk zavarát. – Itt lakunk, nem messze egy fogadóban.
Rövid csend ereszkedett közéjük, ahogy Argos megpróbálta feldolgozni a kapott információt. De nem ment, hát feladta.
– Aha. Most hol vagyunk? – kérdezte inkább.
– A királyi börtön mögött, az Akasztottak terén – válaszolta a gyerek.
– Ha jól emlékszem, van itt egy falikút. Odavezetnél?
– Igen, Argos uram! – lelkesedett a gyerek, és ez megnyugtatóan felidézte a régi, Khazaban töltött időket.
Aztán Argos megmosta az arcát. Alig tíz perc alatt összeszedte magát annyira, hogy végig tudjon nézni a téren. Olyan volt, mint amilyenre emlékezett, poros kövezet, fehérre meszelt, a napfényben vakító ragyogású falak, dolguk után siető mesteremberek. Odébb egy szamár bőgőt, az egyik mellékutca árnyas hűvösében két kofaasszony pletykált, könnyű szél játszott a kontyba fogott hajukat tartó szalagokkal.
Raan Masan él, ahogy midig is élt. Miért változott volna? Ez a város örök, húzta gúnyos mosolyra az ajkát, aztán lenézett Tanra. A gyerek is épp úgy téblábolt mellette, mint amikor utoljára látta.
– Szóval Annabel vár – lépett tovább.
– Igen.
– Hányadika van?
– Nyár hatvanharmadik napja.
Nem is töltöttem túl sok időt bent, gondolta, de ettől azért még nem lett jobban.
– Mióta vagytok itt?
– Már több, mint négy hete. Annabel nagyasszony nyár elején kapott egy levelet, hogy Argos uram börtönbe került. Akkor úgy döntött, hogy felutazik ide. Kikönyörögtem, hogy én is jöhessek vele, mert látni akartam Argos uramat, ő pedig volt kegyes elhozni! – vigyorgott a gyerek kedvesen.
– Remek. Na, menjünk! – tápászkodott fel a kút kávájáról.
Gyalog indultak neki a városnak. Közben Argost mogorva gondolatok gyötörték. Nagyon sok volt az, amit Annabel vállalt érte. Túl sok!
Ide utazott, néhány szolgával, aztán valószínűleg eladta a megmaradt ékszereit, esetleg Sharen féltve őrzött fegyvergyűjteményéből is elhozott néhány darabot. Utána nyilván felkereste az apját, Shil Xavert, és kifizette Argos tartozását, majd kihasználva a Shil család befolyását végigjárta a királyi hivatalokat. Mindenféle fennhéjázó, ostoba hivatalnok előtt alázkodott meg, és bő kézzel vesztegetett abból a pénzből, amiből egyébként még évekig fenn tudta volna tartani a szerény khazai háztartást. És mindezt azért, hogy Argost ne most kössék fel, hanem valamivel később.
Mert annyira azért biztosan ismer, hogy tudja, én változatlanul fogom tovább élni az életemet, és előbb vagy utóbb, de szomorú véget fogok érni, gondolta keserűen. Ezeknek a fényében nem volt sok kedve Annabel szeme elé kerülni.

* * *

A Középvárosba mentek, egy szolid, olcsó kis fogadóba. Tan felvezette Argost egy emeleti szobába, aztán eltűnt. Hamarosan visszaérkezett, és közölte, hogy Annabel nagyasszony vacsorára várja, addig szedje rendbe magát.
Kedves tőle, gondolta Argos, hogy nem akar így látni, aztán leheveredett az ágyba, és ruhástól elaludt.
Estefelé ébredt fel, mikor is már várta egy dézsa forró víz. Megmosakodott, és megszabadult a börtönben terebélyesre nőtt szakállától is, aztán felvette az odakészített tiszta ruhát. Továbbra is nyomott kedve volt.
Hiszen Annabelt is becsapta. Még az ősszel, Sononból írt neki levelet, hogy köszöni, jól van, nem égették meg, mint égtagadót, és hamarosan hazautazik, délre. Aztán valahogy úgy hozta a sors, hogy menekülnie kellett a városkából, és átutazott Rianembe. Csak pár hetet szándékozott ott tölteni, tényleg komolyan gondolta, hogy hazamegy, mielőtt beállnak a téli esők, és járhatatlanná áznak a Monshen útjai, de nem így alakultak a dolgok, mert egy szerencsétlen félreértés folytán Rianemből is menekülnie kellett, majd városról városra vándorolt, és általában éjszaka távozott mindenhonnan, hisz mindenütt éltek széplányok, akiken megakadt a szeme, és egyébként is, gyakorta kényszerült mindenféle apróbb trükkökre, hogy pénzt szerezzen, ami szintén sokszor torkollt menekülésbe.
Gyorsan szalad el a feje felett az idő, aztán eljött a tél, beállt az esőzés, és utána már azzal vigasztalta magát, hogy majd tavasszal hazamegy. De ennek ellenére egyre északnak tartott, aztán egy nap azon vette magát észre, hogy alig másfél napi lovaglásra van a fénylő éjszakájú Raan Masantól. Ebben tagadhatatlanul az égiek kezét látta, és úgy döntött, hogy csak a régi idők emlékére eltölt néhány napot a csillogó fővárosban, aztán tényleg hazamegy. De nem így alakult. És szegény Annabel hiába várt!
Feltehetőleg haragszik rám, gondolta mogorván. Tulajdonképpen joggal. Azaz itt nagy fejmosás várható...
Félve jelent meg a vacsorán, szinte zavart volt. De persze a Shil ház büszke és jólnevelt leánya nem holmi parasztasszonyhoz méltó dühkitöréssel fogadta, hanem kedvesen mosolyogva nyitott ajtót, és szertartásos komolysággal csókolta arcon.
– Üdvözöllek, Argos! Régen találkoztunk! – tessékelte az asztalhoz. Magasra tornyozott hajkoronája, régi divatú, de selyemből való ruhája az égiek csarnokaiban álló szobrokhoz tette hasonlatossá, épp csak a szeme környékén összegyűlt ráncok mutatták, földi asszony ő is.
– Üdvözöllek – morogta leszegett fejjel hősünk, és leült. Csak lopva merte megszemlélni Annabelt, félt, hogy észreveszi szemében a haragot, vagy még inkább a megvetést és gyűlöletet. De a nemes asszony arcán nem tükröződtek érzelmek, még a legapróbb jel sem utalt arra, hogy esetleg neheztelne.
Ennek ellenére Argos továbbra is rosszkedvű maradt, és valószínűleg nem is tudta olyan jól palástolni az érzéseit, mint az asszony, aki fesztelenül kezdett társalgásba.
– Örülök, hogy újra látlak, Argos! – mosolygott rá.
– Én is – válaszolta csendesen.
Utána hosszabb csend következett. Annabel nem hozta szóba a közelmúltban történteket, és Argos ezért nagyon hálás volt neki.
– Hogyan töltötted a telet? – kérdezte végül a nagyasszony.
– Jól – válaszolta Argos tömören.
Ismét csend nehezedett rájuk. Argos ímmel-ámmal evett, egyszerűen nem volt éhes, pedig a börtönben nagyon szűkre szabottak voltak az adagok.
– Nem vagy valami bőbeszédű – próbálkozott még egyszer Annabel.
– Valóban – felelte Argos, és nem tréfának szánta.
A nagyasszony szomorúan ránézett, majd leeresztette az evőeszközöket, és sóhajtott egy nagyot.
– Figyelj Argos, beszéljünk nyíltan! Szeretnék kérni tőled valamit. Tudom, nem szép tőlem, hogy pont most, és kérlek ne érezd úgy, hogy ezt viszonzásként várom el tőled. Nem vagy az adósom, úgy döntesz, ahogy akarsz. De Sharen beteg. Nagyon. És hamarosan jön a tél, az esők... Tudod, hogy mindig nehezebben viseli a nedves évszakot – kalandozott el egy pillanatra a nagyasszony tekintete, de kurta szünet után Argos szemébe nézett, és folytatta:
– Arra kérnélek, hogy gyere haza. Nem végleg! – tette hozzá gyorsan. – Csak egy időre, talán tavaszig! Szükségünk lenne rád! Kérlek!
Újabb, mély csend nehezedett közéjük.
– Hát, majd... majd meggondolom – nyögte ki Argos, és azonnal rájött, hogy nem ez volt a helyes válasz.
Annabel hátradőlt, és attól kezdve már nem szólalt meg. Argos pedig felnézni sem mert, nemhogy beszélni. A kínos csend az étkezés végéig tartott, mikor is hősünk gyorsan és kurtán elbúcsúzott, majd visszament a szobájába.
Nehezen aludt el, és kellemetlen álmai voltak.

* * *

Elég későn ébredt. A csukott ablaktáblák résein halovány napfény szivárgott be, szivárványszín ragyogással ruházva fel a szoba levegőjében táncoló szürke porszemeket. Mogorván felült. Nagyon úgy érezte, hogy ez is elég borús nap lesz.
– Jó reggelt, Argos uram! – köszöntötte Tan.
Eddig észre sem vette, hogy a gyerek a szobában van. Az ajtó melletti széken ücsörgött, és lógázta a lábát.
– Neked lehet, hogy jó. Nekem legfeljebb reggel – válaszolta kedvetlenül, lényegében oda sem figyelve.
– Argos uram, szeretnék kérni valamit – kezdte a gyerek idegesen.
Erre már felkapta a fejét, majd gyanakodva mérte végig a kölyköt. Rossz előérzete volt. Tegnap is kértek tőle valamit. És mi lett belőle! Bele sem mert gondolni, hogy hogyan fogja megengesztelni Annabelt!
– Na, bökd ki! – mordult rá a gyerekre.
– Szeretnék Argos urammal maradni. Szívesen lennék az apródja! – aztán látva Argos arckifejezését rögtön helyesbített. – Illetve a szolgája. Vagy akármi...
– Egy frászt! Takarodsz szépen haza Annabellel, gyereknek otthon a helye! – torkollta le Argos.
– Annabel nagyasszony hajnalban hazautazott – válaszolta félénken Tan.
Argos visszahanyatlott a párnájára. Kész.
Annabel elment. Egyedül, hogy végigéhezze a telet, mert eltékozolta azt a kis maradék pénzét is egy olyan gazemberre, mint én. Vége. És kik maradtak? Esmael nyilván meghalt, és ha túl is élte, akkor sem számít, hisz jó láthatóan lelépett, lazán cserben hagyva azt, akinek úgy mellesleg az életét köszönheti. De mindegy, ilyesmi szokott történni ebben a világban. Jesper is valahol nagyon messze van, szintén az ő hibájából, a többi, valaha volt barátjáról meg még ennyit sem tud.
Köszönöm, ti égiek, azt hiszem, értem a célzást. Igazatok van, nyilván megérdemlem a helyzetet.
Kedve lett volna meghalni.
– Kinyithatom az ablakot? – kérdezte nagyon halk és szolgálatkész hangon Tan.
– Nem – morogta kis habozás után Argos, de elkésett, a gyerek már szélesre tárta a zsalugátereket.
Odakint arany ragyogással uralkodott a nyár. Napfény özönlött be a szobába. Finom, meleg, nyári napfény...
Eh, végül is mit nyavalyog itt? Hisz már az is az égiek külön kegye, hogy még egyáltalán él! És hogy nem a legjobban alakultak a dolgok? Hát, van így, de nem megoldás sírni! Egy kicsit tényleg kiütötte az élet, de annak van a legkevesebb ideje kétségbe esni, aki a földre került!
Jó, Esmaelt leírhatja. Kár érte, hisz kedves lány volt, de be kell látnia, hogy csak bajt hozott rá. Azért jó lett volna beilleszteni a névsorba, de ha így alakult, hát így alakult! És igaz, hogy Annabel most nagy bajban van, de miért is ne segíthetne neki? Nem igaz, hogy ne tudna összecsalni neki párszáz aranyat! Igen, szerez neki pénzt, vagy inkább valami birtokot. És akkor legalább Sharen papa is elégedett lehetne vele, talán először ebben az életben.
Az ötlet teljesen felvillanyozta. Ismét felült az ágyban, azzal a szent elhatározással, hogy fel is fog kelni, és reszkessen a világ.
– Mit is mondtál? Velem szeretnél maradni? – kérdezte Tant, de nem igazán figyelt rá, messzire mutató terveken törte a fejét.
– Igen, ha lehetne... – suttogta a gyerek.
– Na jó, ha annyira akarod, tőlem lehetsz az apródom! – döntött, mire Tan hitetlenkedve felkapta a fejét, aztán körbetáncolta a szobát.
– Hé, nyugi! Ennek nem feltétlenül kell örülni, sok munka jár vele, hidd el! – intette Argos. A hosszas kényszerpihenő után feszítette a tettvágy. – Először is, menj le a konyhába, és hozz valami reggelit! Aztán szedd össze a ruhámat, és pucold ki a csizmám! Jó lenne megtudni, hogy meddig van kifizetve ez a szoba, ezt kérdezd meg a fogadóstól! Aztán menj le az istállóba, és tudd meg, hogy van-e kocsink, vagy legalábbis lovunk! Persze, nyilván nincs, de próbálkozni lehet. Ha tényleg nincs, keresd meg az istállómestert, és bérelj egy kocsit, de a legjobbat!
– Elnézést, Argos uram, de nincs pénzem... – vetette közbe félénken a gyerek.
– Nekem sincs – válaszolta magától értetődőn Argos. – De őszintén, kit érdekel ez? Nem azt mondtam, hogy fizess, csak béreld ki, és lehetőleg közben legyen nagy az arcod. Egyes számú szabály, amit meg kell tanulnod, hogy mindig viselkedj úgy, mintha vagyonos lennél. Aztán ha később kérik a pénzt, hát majd valahogy elintézzük.
– És ha meglesz a kocsi, utána mit csinálunk? – kérdezte a gyerek.
– Utána? – vonta fel a szemöldökét Argos.
Ezt még így, konkrétan nem gondolta végig. Visszadőlt az ágyba, és a feje alatt összekulcsolta a kezét.
– Hát, még a délelőtt szerzünk neked valami rendes ruhát. Az én apródom nem nézhet ki úgy, mint egy otthonról elkódorgott cseléd! Szóval szerzünk ruhát, és lehet, hogy utána ebédelünk is valahol. Aztán, valamikor a koradélutáni órákban megváltjuk a világot. És ha ez sikerül, akkor az este iszonyúan be fogunk rúgni! – rázta meg a fejét, és belevigyorgott a napba.

* * *

... És ezeknek utána egy esztendővel Győzhetetlen Argos felméne Raan Masanba, az székes fő városba, az király elébe, aki akkoron vala Bölcs Aelan. És mondá „Király, az te szolgáid vérét vevék mind az Somani Mágusoknak, és az ő összes csatlósaiknak, és felégeték az csarnokokat, és leronták az kőből rakott falakat az áldott Somanik utolsó Rendházában. Az ő bűnük az te fejedre száll!” És előlépe az hamisajkú Helytartója az Szentnevű Égieknek, és mondá „Király, ne figyelmezz reájuk, mert ők megtagadták az Szentnevű Égieket, és nincs igazság az ő szavaikban! Házad nagy lesz, és erős, mert az Égiek áldása kíséri lépteidet.” És előlépe Esmael, az Utolsó Somani, és mondá „Tegyünk bizonyságot!” És bizonyságot tevének, és mindketten fejüket az ég felé fordíták, hogy kérjék az ítéletét az Szentnevű Égieknek, és egymásnak engedék tudásukat, és az hamis Helytartó az földre hullván, Esmael, az Utosó Somani maradt vala állva...

Részlet a Kiegészített Tanításokból, Mágusok Könyve, 23. passzus, folytatás.

 

 

Harmadik könyv
MÉG EGY MÁGUSREND

 

Naplemente.Ócska, vizes, őszi naplemente.
Argos mogorván szemlélte, ahogy a lebukó nap vörösre festette a pocsolyaszín fellegeket, miközben fáradtan kaptatott felfelé a kövesúton. Elképesztően elege volt az évszakból. Az eső ezt teljesen figyelmen kívül hagyva, monoton módon esett. Hősünk mögött nem sokkal lemaradva Tan caplatott. Néha megállt, és csuromvíz ruhaujjával megtörölte az arcát. Nem mintha komolyan azt hitte volna, ez bármit is segít, mindössze csak az illúzió kedvéért, hogy így talán szárazabb lesz. De nem lett.
Az időjárás már napok óta tüntetően nedves volt, az út kövein megvadult kis patakok rohantak lefelé, az ég pedig úgy szürkéllett, mint a döglött egér. Argosék reggel óta úton voltak, ennyi idő bőven elég volt, hogy ronggyá ázzanak.
– Esik – jegyezte meg Tan, megtörve a hosszú csendet.
Amúgy teljesen feleslegesen, hisz ez abszolút nyilvánvaló volt.
– Látom – felelte Argos, ami szintén nem volt valami sokatmondó kijelentés.
– Átázott a cipőm – folytatta Tan, kis szünet után.
– Nekem is – válaszolt Argos.
De a gyerek nem hagyta ennyiben.
– Hol fogjuk tölteni az éjszakát?
Argosnak kedve lett volna azt felelni, hogy majd meglátjuk, de nem akarta kiábrándítani Tant.
– Van valami elképzelésed? – kérdezett vissza.
– Hát, a kastélyban beszéltek valami kis erdészházról. Már nem lehet messzire a leágazás – javasolta a gyerek bátortalanul.
– Nem tartom jó ötletnek, lehet, hogy már elért oda a hírünk. És egyébként is, ha jól kilépünk, reggelre elérhetünk Anrekbe, az csak egy nagyobb falu! – zárta le Argos.
– Én már most is teljesen el vagyok ázva, félek, hogy meg fogok fázni. Nem lenne mégis jobb megpróbálni az erdészházat? – kérdezte Tan reménykedve.
– Nem – válaszolta hősünk.
A kastélyban maga is utána érdeklődött a lehetőségeknek, és azt hallotta, hogy az erdész magányosan élő, mogorva ember. Tehát nincs se hajadon leánya, se fiatal felesége, se pénze. Azaz semmi értelme felkeresni, gondolta Argos, miközben változatlan tempóban haladtak tovább. Aztán hamarosan visszafogott köhécselést hallott maga mögül.
Hm, vonta fel a szemöldökét, majd megállt, és visszafordult.
– Nem rossz, de én azért egy kicsit többet vártam volna, hogy ne legyen annyira nyilvánvaló az összefüggés az előbbi kijelentéseddel – jegyezte meg.
– Hát, meg kellett próbálni... – vont vállat szégyenkező vigyorral a gyerek.
– Na, jó, benézünk abba az erdészházba. De kérlek, igyekezz kissé szerencsétlenebbül kinézni, így nem fognak befogadni éjszakára! – intette Tant, aki fülig eresztette vigyorát Argos döntése hallatán.
Némán haladtak tovább, egy hosszabb kaptató után megálltak pihenni. Argos visszanézett. Messze, délkeletnek, mintha egy kicsit világosabb lett volna az éjszaka. Aztán megrázta a fejét, már régen nem látszhatnak ide Raan Masan fényei, nyilván csak a képzelete játszik vele. Majd, nyugtatgatta magát, majd, később, ha egy kicsit elfeledkeznek rólam, majd még visszatérek. És addig is, ugyan ki vágyna vissza abba túlzsúfolt nagyvárosba, zárta le magában a témát, aztán indulást intett.

* * *

A másnap reggel ismét úton érte őket. És általában, a helyzet lényegében változatlan maradt, az ég szürkéllett, az eső esett, Argos pedig szinte fizikailag érezte a hátán Tan szemrehányó tekintetét. Déltájban elment mellettük egy hintó, és hősünk ugyan tett egy kísérletet a leintésére, de persze nem vették fel őket.
– Kár – kommentálta az esetet Tan, miközben Argos megpróbálta a kocsi által felcsapott sarat leverni a ruhájáról.
– Nyugalom, a következőt bizonyosan megállítom – biztosította a gyereket, aki erre csak hitetlenkedve megvonta a vállát.
– Ígérem – tette még hozzá.
A következő hintó több, mint két óra múlva tűnt fel. De legalább jó irányba halad, gondolta Argos, annak örülve, aminek éppen lehetett, aztán kiállt az útra. Tan szó nélkül félrehúzódott, és érdeklődve szemlélte az eseményeket.
Persze, a kocsi nem lassított, hisz ki lenne olyan bolond, hogy megáll két szakadt csavargó kedvéért? Azért Argos rendületlenül várta az út közepén állva, még a kezét is meglengette, csak a formaságok kedvéért. Az utolsó pillanatban lépett félre a tajtékos pofájú lovak elől, és egy gyors mozdulattal megkapaszkodott a gyeplőszárban. A ló magával ragadta, aztán még néhány másodperce volt, hogy felkapaszkodjon rá, amíg a kocsis felfogta, hogy baj van, és váratlan potyautasa felé sújtott az ostorral. Argos feltartott kézzel védte az ütést, az ostorszíj felcsavarodott az alkarjára, majd megfeszült, és lerántotta a kocsist a bakról. Argos is elvesztette az egyensúlyát, lefordult a lóról, és közvetlen közelről megszemlélhette, ahogy alatta elrobogott a kövezet, aztán megkapaszkodott valamiben, ami feltehetőleg egyenesen az égiek segítő keze lehetett, és visszatornázta magát a paripa hátára.
Ezek után már gyerekjáték volt megállítani a kocsit.
Amikor megálltak, Argos leeresztette a gyeplőt, leugrott a lóról, és hátrament, hogy megnézze, miféle embereket vetett elé az égiek szeszélye. Egy középkorú férfi könyökölt ki a kocsi ablakán.
– Jó napot, uram! – köszöntötte őt udvariasan Argos, de a másik nem adott a formaságokra.
– Ki maga? Hol a kocsis? És miért álltunk meg? – kérdezte ingerülten.
– Nos, uram – válaszolt Argos továbbra is kedélyes hangon –, önöknek igen nagy szerencséje van, hogy véletlenül erre jártam. Nem tudom, hol lehet a kocsisuk, valószínűleg rosszul lett valahol, és leesett a bakról. A lovak meg csak mentek, felügyelet nélkül, örülhet, hogy nem fordultak árokba! De most már nincs gond, sikerült megállítanom őket, és majd innentől kézbe veszem a dolgokat! – bíztatta a fickót, és egy kicsit kihúzta magát, hogy kedvező benyomást tegyen a férfi háta mögül kileselkedő fiatal hölgyre.
– És ezt higgyem el? – kérdezte közben gyanakodva a fickó.
– Ezt nem kértem, mint ahogy azt sem várom el, hogy hálás legyen! Arra hajlandó vagyok, hogy elhajtsam a lovakat Anrekig, ott fogadhat embereket, akik visszajönnek, és megkeresik a kocsisát, de többet ne kérjen tőlem! – válaszolta Argos sértődötten.
Közben Tan beérte őket, és a másik oldalon felmászott a bakra, így hősünknek nem volt több oka húzni az időt, hát ő is felkapaszkodott a kocsira, ügyet sem vetve a fickóra, aki a maga részéről még talán folytatta volna a társalgást.
– Minden rendben? – kérdezte Tant.
– Aha. A kocsis eszméletlenül feküdt az úton, de azért biztos ami biztos, jól fejbe vágtam, aztán belöktem az árokba, hogy nehezebben találják meg, és itt az ostor is – válaszolta a gyerek, miközben megpróbálta magát minél inkább bebugyolálni a bakon lévő úgy-ahogy száraz pokrócokba.
– Remek! – mosolyodott el Argos. – Ügyes vagy! És adj valami takarót nekem is, még hosszú az út Anrekig! – mondta, majd a lovak közé csapott.
– Argos uram! – kérdezte később a gyerek. – Mi most loptunk egy hintót?
– Nem – válaszolta Argos határozottan, majd kis töprengés után folytatta. – Nem, csak megleckéztettünk egy nagyképű kocsist, és most segítünk ezeknek a hölgyeknek és uraknak eljutni Anrekbe, akik nélkülünk kénytelenek lennének kivárni, míg valaki erre jár, és felveszi őket – magyarázta a történteket enyhe eufemizmussal.
Tan megértően bólogatott, aztán összébb húzta magán a pokrócokat, és elaludt.

* * *

Késő délután érkeztek meg Anrekbe. A falu nem volt több apró sárfészeknél, de két fogadója is volt. A nagyobb a Fáradt Vándor névre hallgatott, és nyilvánvalóan ez szolgált az átutazók szállásaként. A másik, név nélküli kis kocsmát feltehetőleg csak a helyiek látogatták.
Argos a Fáradt Vándor előtt állította meg a kocsit, aztán lekecmergett a bakról. Az utasok, két fiatalabb fickó, a már látott hölgy, és a középkorú férfi, szintén kiszálltak.
– Nos, köszönöm, amit értünk tettél, fiam – hálálkodott visszafogottan az idős férfi. – Nesze, a fáradozásodért – kotort elő egy ezüstöt az erszényéből, és odadobta Argosnak.
Hősünk nem mozdult, hogy elkapja, csak megjegyezte, hogy hova esett az érme.
– Nem pénzért csináltam – sértődött meg látványosan, aztán karbafont kézzel nézte végig, ahogy a díszes kompánia besorjázott a fogadóba.
– Felvetted? – kérdezte Tant, amikor az utolsó utas is belépett az ajtón.
– Persze – válaszolt a gyerek, és megvillantotta kezében a sármaszatos ezüstöt.
– Akkor ma is fogunk vacsorázni! – mosolyodott el Argos, majd maga is belépett a Fáradt Vándor ajtaján.
Bent füst fogadta, és meleg; ez utóbbi messze kárpótolta az előbbiért. Habozás nélkül indult el a szemközti falnál lévő tűzhely felé, közben, már csak megszokásból is felmérte a vendégeket.
A terepet egy hangos, olyan tíz-tizenkét fős társaság uralta, középen összetolt asztalok mellett ültek, már túl voltak a vacsorán, és bort ittak. Valószínűleg katonafélék lehettek, legalábbis mindnek az oldalán virított valami fegyver. Az Argosékkal együtt érkezett csoport épp akkor foglalt helyet az egyik sarokasztalnál, más vendég nem volt a helyiségben.
Letelepedtek a tűzhely melletti padkára, és nekiláttak megszárítkozni. Kicsit később a fogadós is szakított rájuk időt, persze csak a hintó jól láthatóan előkelő utasainak a kiszolgálása után. Argos vacsorát rendelt és bort, majd hanyagul odavetette a teljes vagyonukat képező ezüstöt, azzal a kósza megjegyzéssel, hogy majd ad többet is, ha elégedettek lesznek. A fogadóst megszelídítette a pénzzel megtámogatott ígéret, és hamarosan egész tűrhető vacsorát szolgált fel.
Közben az idősödő férfi magához intette a katonák vezetőjét, majd rövid alku után a zsoldosok távoztak, nemsokára hallatszott, ahogy ellovagoltak. Hm, nyilván a kocsisa után küldte őket, gondolta Argos, aztán gyors fejszámolás után úgy döntött, hogy még legalább öt órája van, míg visszaérnek. És ennyi idő még arra is bőven elég, hogy kialudja magát, tehát idegeskedésre nincs semmi ok!
Aztán lassan elcsendesedett minden, Tan az asztalra borulva elaludt, a hintón jött társaság tagjai is elfoglalták a szobáikat, végül a fogadós is eltűnt a lépcső mögött nyíló kisebb helyiségben.
Argos nyugodtan végigvárta, ahogy elhalt a nyüzsgés, aztán megtette a szükséges óvintézkedéseket. Először is megvizsgálta a tűzhelyhez legközelebbi ablaktáblát, hogy könnyen nyílik-e, majd csöndesen feltörte a fogadós szobájának primitív zárját. Mindezek után a jól végzett munka tudatával leheveredett az egyik padra, és nyugodt álomba merült.
Hajnaltájban ébredt, lódobogásra. Határozottan megrázta Tan vállát.
– Menekülünk? – kérdezte a gyerek, szemeit dörzsölgetve, inkább háromnegyed, mint félálomban.
– Azon az ablakon át! – adta ki az utasítást Argos, a még este megvizsgált ablaktáblára mutatva, majd felkapott egy széket, és az első belépő katona pofájába vágta.
Tan nekiindult, de Argos már nem figyelhetett rá, megszaporodtak a saját problémái is. Újabb néhány katona sereglett be, ezek között szétcsapott, de csak addig, míg szerzett egy kardot, aztán elkezdett visszavonulni a fogadós szobája felé. A megmarad, mintegy féltucat fegyveres követte. Amikor már majdnem elérte az ajtót, eléjük borított egy asztalt, és a lélegzetvételnyi szünetet kihasználva belépett a szobába, ahonnan a fogadósék hitvesi ágyán keresztülgázolva az ablakon át távozott.
Futva megkerülte az épületet, a fogadó előtt a várt látvány fogadta; Tan épp akkor kapaszkodott fel egy ló hátára, és kötőféken tartott egy másikat is. A zsoldosok többi hátasa, a hangokból ítélve, éppen akkor távozott a szélrózsa minden irányába.
Mire a katonák előkeveredtek az épületből, Argosék már messze jártak.

* * *

Másnap délre érték el a haironi elágazást, ott szép rendben kipányvázták a lovakat, és gyalog indultak neki az emelkedőnek.
– Lovon jobb volt. Muszáj itthagyni őket? – morogta Tan.
– Igen – válaszolta Argos tömören.
– Miért? – tette fel a gyerek azt a kérdést, amivel néha még fel is tudta idegesíteni hősünket.
– Mert nemes vagyok, és úr, tehát nem lótolvaj! – felelte Argos kis töprengés után. Tan fejcsóválva fogadta a magyarázatot, miközben felfelé kaptattak a zuhogó esőben.
Erre nagyobb volt a forgalom, több hintó elhaladt mellettük, s egy tucat fegyveres is elvágtatott először a vár irányába, majd vissza. Ezek elől behúzódtak a bozótba.
Alig két órás menet után feltűnt maga a vár is. Hairon majdnem olyan ősi kastély volt, mint Khaza, és hasonlóan dicsőséges történelmet tudhatott maga mögött, de a régi, küzdelmekkel teli időket itt már elfeledték. A vár alatt hatalmas, mesterséges tó feküdt, ami mellett abszolút védhetetlen, ám igen mutatós paloták sorakoztak. Népszerű nyári üdülőhely volt a nagyobb északi családok körében, és ilyenkor, őszközép táján is felélénkült errefelé az élet, mivel őfelsége itt tartotta az őszi törvénynapot.
És egy ilyen nagy emberekkel teli, politikai intrikákkal terhes környezetnél nincs jobb terep egy szélhámos számára, gondolta Argos reménykedve. Elég határozott elképzelései voltak. No, nem konkrét tervek, csak a céllal volt tisztában, már hogy ő itt egy nagyobb birtokot fog szerezni. Bármibe is kerül. És bárki is fizeti meg az árát. Ezt még a nyáron elhatározta, bár akkor még nem sietett nagyratörő vágyainak megvalósításával.
De aztán igen sok, és igen kellemetlen élmény érte, miután Annabel otthagyta Raan Masanban. A Veazel család vérdíjat tűzött ki a fejére, a Shil házbéli Xaver nyíltan megfenyegette, hogy megöleti, ha még egyszer a szeme elé kerül, és sisere sáskahadként támadták le régebbi haragosai is, a kártérítés kényes témakörét forszírozva. Pedig ez utóbbiaknak esélyük sem volt, Argos még a házasság említésére is helyből ütött. És aztán általában futott.
Ha pedig ez még nem lett volna elég, egy szép, késő nyári napon kézhez kapta őfelsége cirkalmas levelét, melyben felkérték, hogy térjen haza Khazaba, és egy darabig ne hagyja el a Délvidéket, azon kívül meghatározatlan ideig be ne merje dugni a pofáját Raan Masanba, mert úgy felkötik, mint a pinty.
Ez volt a végső csepp a pohárban. Az egy dolog, hogy egyesek az életére törnek, megjegyzendő, hogy teljesen jogosan, de hogy még annyi szabadsága se legyen, hogy olyan helyen töltse az idejét, ahol folyamatos életveszélyben van, hát ez sok volt neki! Határozottan felháborította a száműzetés ténye.
Az egy pillanatig sem volt számára kétséges, hogy nem megy vissza Khazaba, és mivel a fővárosban sem maradhatott, úgy döntött, hogy elutazik Haironba, és a királyi törvénynap káoszát kihasználva lop valami kis délvidéki birtokot. Ez akkor, nyáron, Raan Masanban, jó ötletnek tűnt. Itt a cél előtt már voltak kétségei. De nem volt kedve visszafordulni.
Nem tudta elképzelni, hogyan másként bizonyíthatná Annabel előtt, hogy nem volt elfecsérelt idő és pénz kihozni őt a börtönből.

* * *

Az Anrekből vezető út a tó partján haladt, egyik oldalon a víz, a másikon magas kőkerítések szegélyezték. Argos töprengve sétált a vár felé. Soha sem járt még itt, nem tudta melyik palota kié, de a színes lobogók és cirádás címerpajzsok között kiigazodott. Elég sokáig mentek, míg talált egy neki megfelelő családot, közel ahhoz a ponthoz, ahol az út elszakad a tóparttól, és a vár felé veszi az irányt.
– Itt fogunk megszállni – jelentette ki határozottan. Nem zavartatta magát olyasmivel, mint a háziak véleménye.
– Miért, ki lakik itt? – kérdezte Tan.
– A nemesvérű Emsort.
– Az ki?
– Hát az átkozott, mocskos, áruló Emsort – magyarázta Argos.
– Ja, az az úr, akit Sharen nagyherceg úr szokott emlegetni! – derült fel Tan arca. – Az hát – mondta Argos, és örült, hogy a gyerek legalább az alapvető tényekkel tisztában van.
– Bizonyos, hogy jó szívvel fog minket látni? – kérdezett tovább Tan, hangjában enyhe kétkedéssel.
– Ez nem igazán érdekel. Az a lényeg, hogy adjon szállást, meg vacsorát. És azt adni fog, erre mérget vehetsz – válaszolta Argos magabiztosan, és megdöngette a kaput az oroszlánfejes kopogtatóval.
– Azért – fűzte még hozzá rövid töprengés után –, ha engem bezárnak vagy meggyilkolnak, akkor söpörj haza, és feledkezz meg rólam. Annabelnek pedig egy szót se szólj a történtekről! Rendben?
– Persze – felelte Tan értelmes arcot vágva.
– És megmondtam már hetvenhétszer, hogy legalább nekem ne hazudj! – mordult rá a gyerekre.
– Persze, nem fogok hazudni többet Argos uramnak – válaszolta Tan ugyanazon a hangon, de Argosnak nem fordíthatott több időt a további gyermeknevelésre, mert kinyílt a kukucskáló.
Egy meglehetősen gőgös képű alak mérte őket végig.
– A cselédkapu a másik oldalon van – mondta minden felvezető érdeklődés nélkül, majd már csukta is be az ablakocskát.
Argos persze gyorsabb volt nála, benyúlt a nyíláson, és elkapta a nyakát. Elég rossz kedve volt, nagyon unta már az egyhangú esőt, és amúgy is, mindig idegesítette, ha nem vették komolyan.
– Fiam, először is köszönj a rangomhoz méltóan, különben kitekerem a nyakadat. Aztán, megmaradva az anyád által tanított udvarias hangnemnél, érdeklődd meg, hogy mit óhajtok, mielőtt elhagy legendás türelmem, és szétverem a fejedet az ajtón. Rajta! – bíztatta, és egy kicsit enyhített a szorításon, hogy a fickónak legyen elég levegője az elé állított feladathoz.
– Jó napot, uram – hörögte az liluló fejjel. – Miben lehetek a szolgálatára?
– Így mindjárt jobb, látod, tudsz te viselkedni! No, akkor jelentsd uradnak, hogy Khazai Argos akar vele beszélni – engedte el elégedetten a fickót, aki immáron fehéredő arccal kitámolygott a képből.
– Tudod – magyarázta Tannak hősünk, miután becsukódott a kukucskáló –, ha nem nézel ki úrnak, akkor nehezen hiszik el, hogy tényleg nagyhatalmú ember vagy, de némi agresszivitással általában korrigálható az összkép. Például, ez a fickó akkor sem hitte volna el, hogy én vagyok Khazai Argos, ha fél órán át esküdözöm neki, így simán ment. Bármiben lefogadom, hogy tíz percen belül Emsort előtt leszünk!
És persze meg is nyerte volna a fogadást, hamarosan kinyílt az ajtó, és egy inas – nem az előbb látott –, beengedte őket a házba. Tan a szokásoknak megfelelően hátramarad az előcsarnokban, míg Argost bevezették a ház urának fogadószobájába.
A nemesvérű Emsort sokat öregedett azóta, hogy utoljára találkoztak, de a szeme még mindig élénken csillogott, ahogy felmérte vendégét. Argos nem hagyta magát megfélemlíteni, szélesen mosolyogva köszönt.
– Üdvözöllek, fiam. Minek köszönhetem váratlan látogatásodat? – válaszolta a házigazda.
– Ó, csak erre jártam, gondoltam, benézek – hamukázott Argos kedélyesen.
Még ő is túlzásnak érezte volna azzal kezdeni, hogy szállás, étel, és ruha kéne. Amúgy is, régről ismerte a nemesvérű Emsortot, és biztos volt benne, hogy azért ez nem fog annyira egyszerűen menni.
– Hm, nehéz ezt elhinni. Gondolom, nevelőapád még mindig neheztel rám, és ennek a tükrében igen furcsa, hogy pont nálam szándékozol baráti látogatást tenni.
– Ugyan, kit érdekel Sharen véleménye! – válaszolta Argos könnyedén. – Fél lábbal már a sírban van az öreg, és a család nem áll abban a helyzetben, hogy mindenféle szentimentális okok miatt háborúságot tartson fenn egy olyan nagynevű és hatalmas családdal, mint az öné.
A ház ura felvonta a szemöldökét.
– Ha nem tőled hallanám ezt, aki az erkölcstelenségéről hírhedt, hát nem hinném, vagy rosszabb esetben magam rántanék kardot arra, aki így beszél saját, gondokban megöregedett apjáról. Ülj le, kérlek, ezek után már nagyon érdekelne, mi a jöveteled célja.
Argos elégedetten huppant le az egyik kényelmes fotelbe. Nagyon örült, hogy legalább az első menetet megnyerte. Persze, ettől még lehet, hogy kivágják...
– Nos, valóban, tudom, fiatalabb éveimben elkövetett botlásaim miatt nem a legjobb hírnévnek örvendhetek, és nem is áll szándékomban pusztán üres szavakkal meggyőzni bárkit is arról, hogy megváltoztam. De mostanság erősen érdekel a családom sorsa, fájna, ha a dicső múltú Khazai nagyhercegség semmivé foszlana – kezdte, kissé komor és kenetteljes hangon.
– És mit tehetek én ennek érdekében? – dobta fel a labdát a Lord.
Tehát most tartunk ott, hogy azt hiszi, kölcsön kérni jöttem, gondolta Argos. Na, ilyen egyszerűen nem húzol csőbe, öregfiú!
– Szeretném, ha megbékélne egymással a két család – jelentette ki határozottan. – Mi hajlandóak vagyunk megbocsátani, amit ön tett. Cserébe nem kérünk többet, mint barátságot.
– Csak ennyit? – kérdezte a házigazda hitetlenkedve.
– Hát van ennél több? – kérdezett vissza Argos mély ártatlansággal.
Emsort egy picit elgondolkodott, de mielőtt Argos fellélegezhetett volna, félrehajtotta a fejét, és gyanakodva nézett hősünkre.
– Te nem beszélhetsz a Khazai család nevében. Nem te vagy a nagyherceg, sőt, még csak az örökös sem. Miért számítana egy egyszerű, fogadott fiú szava?
Ja, persze, gondolta Argos, meg plusz még száműzve is vagyok, tehát itt sem szabadna lennem, fűzte tovább magában a házigazda gondolatmenetét.
– Valóban, de Sharen haldoklik – válaszolta, és igyekezett nem belegondolni, hogy talán ez az első igaz félmondata a társalgás során –, a fiai meg még kiskorúak. És mivel én vagyok az egyetlen felnőtt férfi a családban, én leszek a gyámjuk, tehát a semminél sokkal többet ér a szavam. Persze, tudom, mostanság éppen száműzve vagyok, de többek között azért jöttem el a törvénynapra, hogy őfelsége megbocsátását kérjem.
Emsort elmosolyodott, amolyan mindent értő, és nagyon fölényes mosollyal. Tehát elhitte, gondolta hősünk elégedetten. A marha!
– Gondolom, fiam, a barátság fogalmába neked beletartozik, hogy támogatom ezen kérésedet.
– Igen – válaszolta kurtán Argos, és igyekezett enyhén zavartnak tűnni. Az önmagukat sokra tartó emberekkel szemben általában bejött ez a stratégia.
– Nos, meggondolandó – mondta a házigazda lassan, alaposan kiélvezve látható fölényét.
– Megköszönném. Én még azt sem tudom, megérkezett-e már őfelsége – adta a hülyét tovább Argos.
– Még nem jött meg, de talán holnap, vagy holnapután ideér – válaszolta Emsort a beavatottak magabiztosságával.
– Olyan soká? És még csak szállásom sincs! – sóhajtotta Argos szomorkásan. – Azt hittem, hogy majd itt megszállok valami fogadóban, de Anrekben volt az utolsó, amit láttam – magyarázkodott még, és remélte, hogy ez az ötlet annyira ostobának fog tűnni a házigazdának, hogy nem is gondol bele, vajon igaz-e.
– Itt nincsenek fogadók a pórnépnek, ez előkelő hely! – húzta fel az orrát Emsort, tényleg elég megütközötten, ám aztán nagylelkűen folytatta:
– De arra a pár napra légy a vendégem! Barátok között ez semmiség – istápolta tovább enyhe lenézéssel.
Argos még hálálkodott egy sort olvatagon, aztán hagyta magát lerázni. Nagyon elégedett volt, amikor egy szolga elvezette a szobájába, még az sem zavarta, hogy az csak egy nagyobbacska lyuk a padláson. Tan már sokkal aggodalmasabban nézett szét.
– Tulajdonképpen miért fogadott be minket? – kérdezte Argost.
– Mert azt hiszi, hogy csak azt kérem tőle, hogy támogassa a száműzetésem visszavonását. Ez neki semmiség, és cserébe csicskáztathat egy Khazait. Gondolom, ezzel el fog dicsekedni fűnek-fának, és lehet, hogy emeli valamivel az ázsióját az udvarban, de mindenképpen befoghatja vele azoknak a száját, akik az ellenünk elkövetett régebbi tetteit akarnák a fejére olvasni – magyarázta.
Legalábbis én erre akartam rávezetni, remélhetőleg nincs más, hátsó szándéka annak a kígyónak, tette még hozzá magában.
– De nem fog minket becsapni? Mondjuk, ma este orvul megölet, amilyen gonosz ember.
Argos dühösen kapta fel a fejét.
– Mi az, hogy gonosz ember? Kétlem, hogy az égieken kívül ezt bárkinek módjában állna eldönteni!
– De hát elárulta Sharen nagyherceg urat!
– Gondolod? – kérdezte vádlón. – Nem kell mindent elhinni, amit Sharen papa mesél róla! Igen, tényleg fogta a seregeit, és lazán átállt Aelan oldalára. De azt hiszed, egy polgárháború jobb lett volna? Már pedig két, közel azonos hatalmú trónkövetelő az hosszantartó, véres polgárháborút jelent, aminek a végén esetleg megjelenik az ismar uralkodó, és elviszi a koronát a két küzdő fél elől. Ezt a nemesvérű Emsort átlátta, hát átállt Sharen oldaláról Aelanhoz, eldöntve ezzel a küzdelmet, még az öldöklés megkezdése előtt. Az országnak ez sokkal jobb volt. Bölcsen cselekedett, megkímélt egy csomó életet. Mellesleg a Khazaiakat tönkretette. De szerinted, ezért ő gonosz? – magyarázta a hajdani, rég elfelejtett történelem tanítója lelkesedésével Argos.
– Tehát rendes, felelősségteljes ember? – foglalta össze Tan kétkedve a hallottakat.
– Egy frászt! Mocskos, hazug áruló, és ha rajtam áll, nagyon meg fogja bánni, hogy most befogadott minket! De csak azért vélekedem így, mert magam is Khazai vagyok. És jobb ha te is el tudod választani az objektív tényeket a saját véleményedtől. Most pedig szerezz valami vacsorát! – rázta le a kölyköt gyorsan, mivel annak a szemén látszott, hogy még nagyon sok kérdés szorult bele.
– Megyek – mondta azért lelkesen, és kitrappolt a szobából.
Argos azzal a szent elhatározással dőlt le az ágyba, hogy alvással fogja tölteni azt a rövid nyugalmat, amíg a gyerek távol van, ha közben összedől a ház, hát akkor is.

* * *

Határozott kopogásra ébredt.
– Egy pillanat – szólt ki félálomban, aztán kinyitotta a szemét. Az eresz alá nyíló kis, zsalugáter nélküli ablakocskán kitekintve konstatálta, hogy már este van.
Hol lehet Tan, nézett körbe, de a gyerek nem volt a szobában. A kopogás megismétlődött, hát gyorsan felkapkodta a száradni kiterített ruháit, aztán ajtót nyitott. Körülbelül mindenre el volt készülve, így nem igazán lepte meg, hogy két katona áll az ajtóban.
– Mi kell? – kérdezte fásultan.
Az, hogy hogyan nézhet ki, félig nedves gönceiben, álmosan, kócos hajjal, azt láthatta tükröződni a fegyveresek arcán.
– A nemesvérű Emsort küldött minket – szólalt meg végül az egyik.
– Ki hitte volna? – morogta Argos. Az egyetlen érdekes kérdés az volt a számára, hogy elviszik, vagy nem.
– A nagyúr azt a parancsot adta, hogy álljunk őrt az ajtaja előtt, mivel aggódik az ön testi épségéért.
Tehát nem visznek el, gondolta Argos megnyugodva.
– Értem, és ezért keltettetek fel? – kérdezte szigorú, felelősségre vonó hangon.
A katona hirtelen nem tudott mit válaszolni, csak értetlen tekintettel meredt előre, és hősünk azonnal kihasználta a fegyveres pillanatnyi zavarát.
– No, jó, nem bánom – legyintett lemondóan. – Az apródom remélhetőleg nem sokára visszajön, őt engedjétek be, mindenki másnak alszom. És kellemetlen következményei lesznek rátok nézve, ha még valaki felkelt reggelig! – fenyegette még meg őket fölényesen, majd becsukta az ajtót.
Leheveredett az ágyra, de nem jött álom a szemére. Tulajdonképpen semmi oka nem volt elhagyni a szobát, de mivel ezt Emsort láthatóan megtiltotta neki – hisz mi másért küldött volna katonákat? – így egészen kedve szottyant egy kis sétát tenni. És egyébként is, hol lehet Tan, nézegette morfondírozva a szoba szűk ablakát. A szoba nagyon szűk ablakát. No, de lehet, hogy a gyerek valami bajba keveredett, döntött végül, és mivel ezt elegendő indoknak érezte egy kis esti bóklászáshoz, kimászott az esőbe.
Egy ideig lógott a semmiben, aztán talált a lábának valami támasztékot, és elkezdett leereszkedni. Már közvetlen a tető alatt nyílt egy ablak, melynek sikerült benyomnia gondatlanul bezárt zsalugátertét. Valami cselédszobába juthatott, a szegényes berendezés legalábbis erre utalt. Az ágyon egy fickó aludt, szerencséjére elég mélyen, így nem kellett még arra is pazarolnia az idejét, hogy leüsse. Lábujjhegyen távozott, természetesen hóna alatt a szolga inasi libériájával, melyet az ágy melletti szék háttámlájáról akasztott le.
Aztán a folyosón átöltözött. Enyhe utálkozással öltötte magára a szolgaruhát, mindig is gyűlölte, ha cselédnek nézték, de azzal vigasztalta magát, hogy eredeti ruhája is inkább tűnt holmi paraszt szakadt göncének, mint Raan Masan legelőkelőbb szabója által varrt műremeknek. Pedig eredendően a királyi szabóságból lopta, de hát megviselte az utazás, a kisebb csete-paték, meg a mozgalmas menekülések mindenféle maradi erkölcsű férjek elől. És egyébként is, majd csak szerez magának valami más, úri ruhát, hisz hosszú még ez az éjszaka! Ebben reménykedve vágott neki az épületnek. Gyorsan megtalálta az egyik melléklépcsőt, és lement a másodikra.
Valahol itt kell lenniük a hálószobáknak, gondolta, miközben elindult a sötét folyosón, mikor hirtelen ajtó nyikorgását hallotta, majd közvetlen utána settenkedő lépteket. Ám fény nem szivárgott sehonnan, amiből arra kellett következtetnie, hogy az illető, aki közeledik, nyilván titokban óhajtja tartani ittlétét. Ám nem volt ideje végiggondolni ennek következményeit, mert a folyosó egyik oldalágából hirtelen kilépett egy idősebb úriember.
Nappali ruhát viselt, kabátot és csizmát, továbbá hóna alá egy bőrtáskát szorított, és végtelenül megdöbbent, mikor hősünk mellé lépett a homályban.
– Jó estét, uram – szólította meg Argos, diszkrét udvariassággal, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy itt és most találkoznak.
A férfi meghőkölt, majd megköszörülte a torkát, ám hősünk figyelmét nem kerülte el azon kurta, olajozott mozdulata, mellyel hátra nyúlt, a kabátja alá.
Tehát van fegyvere. Talán használná is, ha okot adnék rá, vélekedett, és azonnal átértékelte a helyzetet. Elvégre nem muszáj az első szembejövőt megvágnia, megvárhatja a másodikat is, döntött, fáradtnak érezve magát mindenféle felesleges testgyakorlással múlatni az időt.
A csend hosszú pillanatokig feszült közöttük.
– Izé, fiam, merre is van a konyha? – kérdezte végül az idegen férfi, zavarát leplezendő.
– Egyenesen, aztán le a lépcsőn, és kétszer balra – válaszolta Argos csuklóból, szintén zavarát leplezendő, csak rajta ez nem látszott annyira. Egy pillanatra sem aggódott, hogy rögtönzött hazugságát bárki számon kérheti rajta másnap. Bizonyos volt benne, hogy a fickó nem a konyhát keresi. De akkor mit?
– Köszönöm, fiam! – mondta az idegen, majd peckes léptekkel távozott.
Argos fejcsóválva nézett utána.
Látott már randevúra osonó úriembereket, de ez volt mind között a legfurcsább. Túl határozottan nyúlt a fegyvere felé! És egyébként is, ha csak a házban lett volna dolga, minek húz csizmát? És vajon hova cipeli azt a táskát? A dolog nem stimmelt, azaz bizonyosan valami bonyolultabb ügy lehet a háttérben, mint holmi hölgy, vélekedett. Jó esetben valami hosszadalmasabb huzavona, amiből nem fog túl hamar visszajönni. Akkor pedig szabad préda a ruhatára! Csak azt kéne tudni, melyik az ő szobája, tette még hozzá, aztán befordult arra a mellékfolyosóra, ahonnan a fickó feltűnt.
Innen három ajtó nyílt, Argos sorra próbálta őket, de mind zárva volt. No, törjünk be, döntött másfél másodperces hezitálás után, aztán felnyitotta az egyik ajtó zárját.
Lakatlan, kétszobás lakosztályba jutott. Az enyhén orrcsiklandozó porszag, a vastag védőhuzatokkal letakart bútorok egyaránt arra engedtek következtetni, hogy ezen helységeket hosszabb ideje nem használják. Épp csak benézett a belső szobába, majd visszament a folyosóra, és kinyitotta a következő ajtót.
Második próbálkozásra egy jó ízléssel berendezett szalonba jutott. Lustán körbenézett az ablakokon beszüremlő, halovány fényben, miközben betette maga után az ajtót, és pár lépéssel beljebb sétált. Azonnal látta, hogy ez nem a fickó lakosztálya. Az egyik asztalkán odavetett csipkelegyező hevert, mellett a legfrissebb raan masani divat szerint hímzett, színes selyemsál. Vajon hol lehet a hozzá tartozó hölgy, tette fel magának a költői kérdést, miközben odalépett az egyik szekrényhez, kinyitotta üvegezett ajtaját, és kiválasztott a bent álló, metszett palackok közül egy szimpatikus tartalmút. Jót húzott belőle, majd visszatette. Emígyen felvértezve lelkét, belépett a szemközti ajtón.
Jól sejtette, a hálószobába jutott, ám hiába húzta félre óvatosan az ágy földig érő csipke baldachinját, nem lelte meg az itt lakó hölgyet. Hol járhat ily késői órán egy úrinő, elmélkedett, és arra következtetésre kellett jutnia, hogy sehol. Tehát nem úrinő, azaz érdemes megvárni. Hisz mit veszíthet?
Ezzel leült az öltözködő asztalka előtti kényelmes, párnázott székre, és lehunyta a szemét. Ám épp csak a K betűs szeretőiig jutott el a névsorban, mikor nyílt a kinti ajtó. A huzat meglebbentette a baldachint, odakint ruhák súrlódása hallatszott, és gyors, zaklatott lélegzetvételek.
– Óvatosabban, kedvesem! Észrevehetnek! – suttogta egy lágy, női hang.
– Ugyan, kicsoda? – értetlenkedett a férfi, aztán még félvállról odavetette. – Gyönyörű vagy, mint maga a hajnal!
– Vigyázz, a szomszéd szoba Pashaté! Az öreg éberebben alszik, mint egy macska!
– Te pedig kecses vagy, mint egy macska! – bókolt a férfi.
Argos merengve bámult bele az öltözőasztalka üvegtükrébe. Kézenfekvő hasonlat, bár ő inkább a „titokzatos” jelzőt használta volna. Aztán legyintett, ez most nem az ő problémája.
– Könyörgöm, menj el! Pashat meghallhat minket, és akkor Emsort megölet, szerelmem! – szólalt meg kicsit később a hölgy.
– Ne aggódj, nincs a szobájában! Láttam, hogy elment! – válaszolt a férfi, Argos pedig felállt, hogy ha úgy hozza a sors, egy pillanat alatt eltűnhessen az ágy alatt.
– Merre ment? – kérdezte kint a hölgy, tán csak felesleges óvatosságból.
Vagy valami más okból? Mégsem titokzatos, inkább álnok, értékelte át a nőt Argos kapásból. Valami általa is homályos okból úgy érezte, a kinti macska-egér játékot nem a férfi irányítja!
– Nem fogod elhinni, de a kriptába ment. Már épp utána indultam volna, hogy megkérdezzem, mi keresnivalója van ott, mikor bekopogtál, kedvesem! – suttogta odakint a férfi.
Pancser, vélekedett Argos. Végtelen megvetést érzett a kint szerencsétlenkedő fickó iránt. Nem elég, hogy nem veszi észre, hogy a hölgy épp az ujjai köré csavarja, de még csak nem is maga intézi randevúit, hanem megvárja, míg a nő felkeresi! Micsoda amatőr! Ez ugyan nem fog ide bejutni, merengett, és visszaült az asztalka elé.
– Tényleg nem hiszem, te bolond, mért hazudsz nekem? – kacagott a hölgy.
– Nem hazudok, Gilanaem, te ragyogó drágakő, églakó a földiek között!
– Szóval tényleg szeretsz? – kacérkodott a hölgy.
– Amióta megláttalak! – vágta rá kapásból a férfi.
– Szavak! Bizonyítsd be!
– Mindent megteszek érted, amit csak kérsz!
Argos némán sóhajtva csóválta meg a fejét. Ez a legócskább sablon arra, hogy lerázzon, te szerencsétlen! Ha már belemégy, legalább gyorsan ajánl fel valamit, ami könnyen meg tudsz szerezni, mert ha ő áll elő a követeléseivel, lesheted, míg bejutsz a takarója alá!
Ám odakint a férfi nem vette észre a csapdát.
– Mindent megtennél értem? – kérdezte a nő. – Mily költői, mily romantikus! Mily hazug!
– Nem, szép hölgyem, dehogy! Komolyan beszélek!
– Igen? – suttogta a nő, és jegesre váltott a hangja. – Mondjuk... Mondjuk küzdenél értem harcban, fegyverrel, nem szavakkal, halálig?
– Bárkivel! – vágta rá gondolkodás nélkül a fickó.
– Szájhős! Fogadjunk, találok embert, akivel nem mernéd összemérni a pengédet!
– Mondd, ki legyen, és holnap megküzdök vele! – bizonygatta tovább a férfi.
– Hm, ha jól hallottam pletykálni, új vendég érkezett a házba, valaki, aki hírhedten jó kardforgató! Khazai Argosnak hívják...
– Mi? – hökkent meg a férfi.
Hogyan?! – kapta fel a fejét Argos.
– A délután találkoztam vele a folyosón, és pimasz volt velem! – magyarázkodott a nő kényeskedve. – Olyan célzásokat tett, mintha holmi parázna nőszemély lennék! Ocsmány tolakodása nagyon megsértett! Ugye elégtételt veszel rajta? – búgta még, majd csókok cuppanása hallatszott, meg ruhazizegés.
– Érted mindent! – sóhajtotta odaát az idegen férfi. – Holnap kihívom a pimasz frátert, és szétszabdalom az arcát!
Na, azért ehhez nekem is lesz pár szavam, háborodott fel Argos. Annál is inkább dühös volt, mivel eddigre már végiggondolta, hogy mit csinált az érkezésük óta, és bizonyos volt benne, hogy semmiféle hölggyel nem beszélt. Azaz a kisasszony hazudik! Na de miféle eszement okból kell neki pont az én bőröm?
– Csodás vagy hősöm! Holnap, holnap naplemente után egy órával várlak!
– De most...
– Most nem! Csak ha bizonyítottad hűséged!
– De... De miért kerestél fel, ha...
– Hisz mondtam! – kacagott rá a dáma. – Úgy hallottam, idegen jár a folyosón! Ám, láthatod, elment! Menj te is, holnap nehéz napod lesz!
– Nehéz! Az a szoknyabolond nem ellenfél nekem! – hencegett a férfi.
– Akkor könnyen legyőzheted! Ne feledd, holnap este, itt. Várni foglak! – susogta a nő, majd hamarosan nyílt és csukódott egy ajtó.
Hülye vagy, fiam, hogy hagytad magad ilyen egyszerűen kivágni, vélekedett rezignáltan Argos, és fáradtan megtámasztotta könyökét az asztalka szegélyén.
Hamarosan kinyílt a hálószoba ajtaja, és belépett a nő. Nem vette észre a sarokban mozdulatlanul ülő Argost, egyenesen az ágy melletti kisasztalhoz sietett. Gyors mozdulatokkal tüzet csiholt, és meggyújtotta az ott álló ezüst gyertyatartó egyik ágát. Hősünk pislogott párat, míg szeme hozzászokott a fellobbanó fényhez, majd megszemlélte a nőt, bár ebből a szögből nem látszott belőle más, mint egy selyem hálóköntös, és loboncos, vérvörös haj.
Most mi a fenét kezdjek vele, sóhajtott magában, de mielőtt döntött volna, a nő megfordult, és észrevette. Elkerekedett szemmel bámult rá, de nem sikoltott. Nem, csak hátra lépett, lerogyott az ágyra, és keze már el is tűnt a párna alatt. A ma éjszaka, úgy látszik, a fegyveres gazembereké, vélekedett Argos, és könnyedén talpra állt, majd meghajolt.
– Üdvözlöm, szép hölgyem! Végtelen öröm és megtiszteltetés számomra, hogy találkoztunk! – kezdte, mintha csak séta közben futott volna össze egy régi ismerősével. Pár pillanat eltelt, mire a nő szóhoz jutott.
– Hogy kerülsz ide... szolga? – kérdezte, kicsit habozva a megszólítás előtt.
De Argos nem javította ki. Majd észreveszi, hogy nem holmi cseléddel beszél.
– Nos, gyönyörű hölgyem, hosszú és érdektelen története van annak, hogy hogyan kerültem ide, melynek elmesélésével nem rabolnám drága idejét, ám engedje meg, hogy biztosítsam, szándékaim tiszták! Hamarabb vágnám le a saját karom, minthogy ön ellen tegyek bármit is! – hajolt meg ismét, majd kissé elmosolyodott, mielőtt folytatta volna. – Ám ha nem érzi biztonságban magát, kérem, vegye elő nyugodtan azt a kést! Láthatja, magam fegyvertelen vagyok, nem kell tőlem félnie! – tárta szét karját.
A nő szeme résnyire szűkült, majd előhúzta a párna alá csúsztatott kezét. Természetesen üresen.
– Nos, nem hiszem, hogy szükségem lenne arra, hogy fegyverrel fenyegessem. Hisz, ha jól látom, épp távozni készül! – intett az ajtó felé, miközben keresztbe tette lábait, és gondosan elrendezte hálóköntösét.
– Magam is pont így gondoltam, hölgyem! – hajolt meg ismételten Argos, és nem mozdult. – Ám ha már a sors kegyes volt, és ide sodort, szeretnék még pár kérdést feltenni!
– Szemtelensége nem ismer határokat! Betör a hálószobámban, és ahelyett, hogy örülne, amiért nem kiáltok az őrségnek, még feltételeket is szab... – sziszegte, majd hirtelen fehérre sápadt. – Ön tehát Khazai Argos – suttogta kis szünet után.
– Hölgyem, az ön elméje élesebb, mint a legjobb mívű kard! – bókolt hősünk, és ezt még komolyan is gondolta.
Jó lesz vigyázni, hisz ez a szende tekintetű kisasszonyka még nem is látott, mikor már rávette ostoba lovagját, hogy belém kössön. Mi lesz itt, ha majd jobban megismer?
– És feltételezem, elég régóta tartózkodik a hálószobámban – folytatta a dáma.
– Valóban, sajnálatos módon mindent hallottam, amit azzal a gáláns úriemberrel beszélt. Tudom, nincs mentségem, mégis, könyörögve kérem, bocsássa meg nekem, hogy hallgatóztam! Nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy haragszik rám! – mosolyodott el Argos, őszintén és bíztatóan.
A hölgy egy pillanatot habozott, majd megvonta a vállát.
– Nos, azt hiszem, inkább én tartozom bocsánat kéréssel. Csacsi egy história! – kuncogott fel kislányosan. – De hát hallotta, milyen ostobán romantikus lelkű az én kedvesem! Nem akartam beengedni, hát keresnem kellett valami kifogást! És hogy pont önt említettem, aki épp itt tartózkodott! Minő végzetes véletlen!
– Az – szögezte le komoran Argos, és nem vágta pofon.
Még hogy „valami kifogást” keresett ez az piszok kis boszorkány! Frászt!
– Nem hittem volna, hogy hajlandó megküzdeni értem! – csacsogta tovább a hölgy. – Kérem, legyen olyan jó hozzám, és holnap ne sebezze meg nagyon! Egy kis karcolás is elég lesz neki, hogy megértse, hol a helye, hogy egyelőre nem óhajtom a szobámban fogadni!
Argos értetlenkedve félrefordította a fejét.
– És ha nyer? Ha legyőz? – hívta fel a dáma figyelmét a másik lehetőségre.
– Önt? Soha! Ismerem őt, nem bajnoka a pengének! Ön bizonyosan legyőzi! – mosolyodott el a hölgy, és kicsit megigazgatta a gallérját.
Argos belefeledkezett a pillanatra elé táruló látványba. Érezte, ahogy egész napos fáradtsága tovalibben, hogy felizzik a vére, és józan esze messze száll, mint mindig, ha hasonló helyzetbe került. Most már leheletnyi pontossággal tudta, mit akar.
– Gyönyörű hölgyem, ne becsülje le a szerelem erejét! Az ön lovagja önért fog küzdeni, az ön rózsás ajkaiért, drágakőként ragyogó szeméért, forró csókjaiért! – suttogta, majd odalépett a nőhöz, gyorsan letérdelt elé, és megragadta a kezét. – De miért küzdjek én? Miért akarnék én győzni, mi lenne az a csodás cél, amiért még érdemes élnem és harcolnom? Az én lelkem sivár, én már belefásultam az állandó csalódásba! Asszonytól asszonyig sodort a sors, de egyik sem bizonyult igaznak, és bár sok ostoba irigyel engem, mégis, szegényebb vagyok én mindenkinél! Kinek a képét idézzem magam elé, ha fegyvert kell húznom, ki adja vissza az én megrendült hitem?
– Eh, uram, ön túloz... – visszakozott óvatosan a dáma, és kihúzta volna a kezét Argos tenyeréből, de hősünk nem hagyta.
– Mily igazságtalan velem, szép hölgyem! – sóhajtott, és puhán megcsókolta a nő kézfejét, majd a tenyerét is. – Lovagjának fejedelmi díjat ajánlott, többet, mit amit bármi földi király adhat, sőt, többet annál, mit amit bárki földi férfi kérhet egy hölgytől! S közben én a semmiért küzdjek? Ennyivel alávalóbbnak tart nála? Hát még annyit sem érek, hogy legalább némi reménnyel megajándékozzon?
– Reménykedni mindig lehet, jó uram! – mosolyodott el a dáma, és csak visszahúzta a kezét, majd még ugyanabból a lendületből arcon legyintette Argost. – Ki tudja, mit hoz a holnap... és a holnap éjszaka! – tette még hozzá bíztatóan, de hősünk azonnal tovább lépett.
– A remény csaló, a holnap pedig sosem jön el! Mindig a mában élünk! – suttogta, remélve, egy ilyen szolid közhelyt még elbír a helyzet.
– Mit akar még, ha kevésnek tartja a reményt, és távolinak a holnapot? – csodálkozott látványosan a nő.
– Csak egyetlen csókot, gyönyörű hölgyem! Egyetlen, kurta csókot! Szánja meg a sivatagban bolyongó, szomjas vándort egyetlen csók édes nektárjával! Oly sok ez, oly végtelenül sok? – súgta, és tenyerét rásimítva nő combjára, óvatosan féltérdre emelkedett. Talán ha egy arasz választotta még el az ajkaikat.
Csak most nem elsietni, szépen, lassan, nyugodtan fiú, bíztatta magát, óvatosan közelebb hajolva a nőhöz. Végtelen másodpercek múlva ért össze a szájuk.
De onnan már gyorsan haladtak a dolgok. Csókolódzás közben félig feltérdelt az ágyra, majd lesegítette a hölgyről elébb csak a köntösét, majd a hálóingét is. Közben még eszébe jutott valami, hát miután eldőltek az ágyon, félkézzel benyúlt a párna alá, és kihalászta az ott lapuló kést. Fel sem nézve dobta el a szoba legtávolabbi sarkába.
Innentől már akár túl is élhetem, vélekedett optimistán, aztán hagyta a fenébe az aggódást, és belefeledkezett az élet épp adódó örömeibe.

* * *

Jó fél óra múlva lépett ki ismét a folyosóra.
– És ne feledd, holnap vigyázz az udvarlómra! – suttogta búcsúzóul a hölgy.
– Úgy lesz, ahogy óhajtod! – fogadkozott kötelességtudóan, majd váltottak még pár csókot, aztán a nő becsukta az ajtót.
Argos nagyjából két lépést tett még, aztán elgyötörten nekitámaszkodott a falnak, és lehunyta a szemét. Gilanaem, a fickó Gilanaemnek szólította a nőt, jó lenne megjegyezni. És hogy is keveredtem én ebbe a szobába?
Rövid fejtörés után rájött, hogy épp ruhát keresett magának, és azért itt, mert látta, hogy az erre a folyosóra nyíló három szobából az egyiknek a tulajdonosa távozik. Akit Pashatnak hívnak, és Gilanaem udvarlója látta, amint a kiment a kriptába. Egyszerű ez az élet, csak figyelni kell!
Tehát még ruha kéne, tért vissza a kiindulási pontra, meg előkeríteni Tant. Ez utóbbival kapcsolatban legalább voltak tippjei, hogy merre induljon, így előre vette teendőinek sorában.
Ellökte magát a faltól, megigazgatta zilált ruháját, (inasi libéria, tulajdonosa a harmadikon, hajnalig vissza kell vinni, tett újabb címkét a „sürgős tennivalók” közé), és elindult. Lement, aztán megkereste a konyhát. Lábujjhegyen óvakodott el a szobaasszonyok kamrája előtt, majd szétnézett a hatalmas, füstös teremben. De Tan nem volt ott.
Lehet, hogy véletlen bezárták a kamrába, vagy a pincébe, merengett hősünk, ám végül elvetette a lehetőséget. A kölyök ennél jóval szemfülesebb, nem hagyja magát bezárni! De akkor hol lehet?
Elmélázva sétált vissza az előcsarnokba, majd onnan át az egyik szalonba. Csípőre tett kézzel állt meg a teraszra nyíló, üvegezett ajtó előtt, és hosszan szemlélte a kint zuhogó esőt. Mi van, ha a gyerek összefutott azzal a Pashattal? Öklei önkéntelenül is összezáródtak, ha az a gazember bántani merte a kölyköt, hát nagy baj lesz!
Aztán mintha valami fény pislákolását vette volna észre, ahogy egy erőteljesebb szélroham belekócolt a terasz elé ültetett bokrokba. Kis hezitálás után kinyitotta az ajtót, és kilépett az esőbe. Átvágott a teraszon, majd a széles kőkorlátnak támaszkodva belebámult az éjszakába. Valahol, az udvar vége felé fény égett.
Cselédszállás, amatőr rabló, esetleg bolygó kísértet, vette számba a lehetőségeket, majd átlendült a korláton, és gyors léptekkel a fénypont felé vette az irányt. A felcsapó sár azonnal eláztatta amúgy is alig száraz csizmáját, az eső pedig az inasi libériát vette ostrom alá. Mire elérte a kert mögötti udvarban álló épületet, melynek alacsony teteje alól szivárgott a fény, már nyilvánvalóvá vált, a ruha nem tarthat ki sokáig.
Jó lenne sietni, vélekedett, és óvatosan belesett a kis nyíláson.
Az épület régebben nyilván kocsiszín lehetett, de mára már láthatólag csak raktárnak használták, falai mellett magasra tornyozódtak a különféle ócskaságok. Mely ócskaságok körében zajlott az élet! A fényt egy apró, a helyiség közepén a padlóra állított mécses szolgáltatta, négy gyanús küllemű siheder kuporgott mellette. Figyelmüket teljesen lekötötte a porba felrajzolt hanel-tábla, az azon álló babszem-bábuk, no meg a tétek, melyeket a markukban szorongatott szalmaszálak képviseltek. Argos meg sem döbbent, hogy egyikükben felismerte Tant.
Nohát, nohát, hogy mik történnek, gondolta fejcsóválva, és megszemlélte az állást. A játék már a vége felé járt, Tan elég rosszul állt, aztán hamarosan el is bukott két szalmaszálat. Argos hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. A hanel a Délvidéken közkedvelt játék volt, de itt, északon nem ismerték. Azaz szinte kizárt, hogy ezek a taknyosok meg tudnák verni benne Tant. Érdeklődve szemlélődött tovább, az ereszről a nyakába zuhogó esővel nem is törődve.
Tan még két játékot bukott, aztán megadóan, „mindent vagy semmit” alapon feltette a megmaradt szalmaszálait. És gyönyörűen megnyerte a játszmát. Argos szinte büszkén figyelte, de a tétek behajtását már nem várta meg. Elszakadt az ablaktól, aztán futva kerülte meg az épületet. Amikor belépett a várt látvány fogadta, Tan verekedett a három fiatal fickóval.
Argos gyorsan elszámolt magában háromig, csak hogy emlékezetes maradjon az eset a gyereknek, majd nekilátott rendet tenni. A legfölül lévő sihedert egyszerűen felkapta, és bevágta a sarokba, majd egy laza rúgással utána küldte a következőt is. A harmadiknak ekkora már feltűnt, hogy valami közbejöhetett, és megpróbált feltápászkodni, aztán két gyors pofon után letett erről.
A kupac alján feltűnő Tan nehézkesen felállt, de mielőtt megszólalhatott volna, Argos ráförmedt.
– Hát te meg ki vagy, és mi folyik itt? – kérdezte szigorúan, csípőre tett kézzel. Ebben a helyzetben még inasi ruhája is biztosította a megfelelő fölényt, iménti pofonjairól nem is beszélve.
– Argos... Argos úr apródja vagyok – válaszolta a gyerek kicsit zavartan, miközben letörölte a vér nagy részét az arcáról.
Argos köpött egyet a neve hallatán.
– Tehát ahhoz a semmirekellő, csaló gazemberhez tartozol. És miért kötöttél bele ezekbe a tisztességes, jólnevelt fiúkba? – kérdezte zordan, de közben meglehetősen élvezte a játékot.
– Nem akarták megadni az adósságukat! – védekezett Tan kétségbeesetten.
– Szerencsejátékkal csalta el tőlünk! – szólt közbe az egyik fickó, miközben megpróbált feltápászkodni.
Rád nézve siralmas, ha neked a hanel szerencsejáték, gondolta Argos lenézően, de barátságosan fordult a fickó felé.
– Igen? No, hol az a pénz! – lépett oda hozzá, majd felsegítette.
A suhanc tényleg elég ostoba volt megmutatni az érméket, két ezüst csillant meg néhány réz között.
– Értem – bólintott Argos, aztán Tan felé fordult. – Mocskos kis csaló! Kotródj, amíg jó kedvem van! – mordult rá, míg félkézzel zsebre vágta a pénzt.
Tan gyorsan eliszkolt a színről. Argos még várt egy kicsit, hogy a gyereknek legyen elég ideje eltűnni az éjszakában, aztán ismét a suhancok felé fordult.
– Ti meg leálltatok vele játszani? Késő este, amikor aludnotok kéne! Egyáltalán, a saját pénzetekből?
Azok megszeppenve néztek össze.
– No, tünés, nem árullak el titeket, de ezért legyetek hálásak! – nagylelkűsködött.
A suhancok gyorsan távoztak.
Argos egy kicsit még várt, majd nemtörődöm módon széttaposta a porba felrajzolt táblát. Mire végzett, Tan vékony árnya már megjelent az ajtóban.
– Na, gyere! – intett neki, majd felvette az ottfelejtett mécsest, és kilépett az esőbe.
Elnézett bal felé, a ház néma árnyára, majd meggondolta magát, és nekivágott a kert hátsó részébe vezető, sötétbe vesző kavicssétánynak. Tan kérdés nélkül csatlakozott hozzá, egy ideig némán haladtak.
– Alapvetően haragszom rád – kezdte végül Argos, de nehezen tudta visszatartani a vigyorát. Micsoda gazember lesz ebből a gyerekből, ha felnő!
– Elnézést, Argos uram – mentegetődzött a kölyök –, bocsánatot kérek, hogy elfeledkeztem a vacsorájáról, de a konyhában találkoztam velük, és úgy adódott az alkalom...
– Nem azért haragszom, mert elfeledkeztél a vacsorámról – szögezte le hősünk, amint elhalt a gyerek hangja. – Nem is azért, mert kihasználtál egy jó alkalmat. Hanem azért, mert voltál hülye ezüstre megvágni néhány lovászfiút. Tanuld meg, hogy mindenkit csak annyira szabad becsapni, hogy még egy vállrándítással letudhassa magában a veszteséget, mert különben esetleg elborul az agya, és akkor hiába volt a szép cselszövés, megpróbál majd megverni. Ha például a nemesvérű Emsortot átejted egy ezüstre valami ügyes trükkel, és rájön, akkor legfeljebb jót nevet, és ad még egyet, de láttam már olyan embert is, aki fele ennyiért ölt. És most őszintén, egy ilyen embertől szerinted el lehet csalni egy ezüstpénzt?
– Nem hiszem, hogy bölcs ötlet – válaszolta csendesen Tan.
– Nem is! Te pedig pont ezt tetted!
– Többet nem fogom! – fogadkozott a gyerek.
Az ösvény elkanyarodott, átvezetett egy rózsalugason, hogy aztán kettéváljon.
– Egyébként – tette hozzá Argos –, tulajdonképpen... egész ügyesen csináltad.
– Valóban? – ragyogott fel a gyerek arca.
– Aha – felelte oda sem figyelve, a kétfelé váló ösvényt fürkészve. A tenyere árnyékában tartott kis mécses csekély fénye nem volt elég, hogy döntsön, merre tovább.
– Amúgy, hova megyünk? – kérdezte pár másodperces hallgatás után Tan.
– A családi kriptába – felelte Argos.
– Arra! – mutatta a gyerek, a meghökkenés legkisebb jele nélkül.
Argos elégedetten elmosolyodott, miközben elindult a mutatott irányba.
– Örülök, hogy már ilyen remekül kiismered magad! – dicsérte a gyereket.
– Argos uram mondta a múltkor, abban a fekete kastélyban, hogy a terep ismerete nagyban megkönnyíti a menekülést, úgyhogy még délután szétnéztem egy kicsit – húzta ki magát büszkén a kölyök.
– Jól tetted – hagyta rá Argos, miközben megállás nélkül ment tovább.
Sűrű bokrok tornyosodtak köréjük, fejükre nagy, lomha cseppekben hullott a fák levelein összegyűlt esővíz. Csak akkor vette észre, hogy megérkeztek, mikor már csak egy karnyújtásnyira állt a kripta vasalt ajtaja előtt.
– Tartsd úgy a fényt, hogy odabentről ne látszódjon! – utasította csendesen Tant, és hátraadta neki a mécsest, majd odasimult a terméskövekből rakott falhoz, közvetlen a bejárat mellett.
Óvatosan, félkézzel nyúlt az ajtó felé, de az minden erőfeszítés nélkül engedett neki. Szépen, olajozottan nyílt, olyan araszra, ahol aztán Argos megállította. Hosszan hallgatódzott, de semmi gyanús neszt sem sikerült elkülönítenie az eső monoton kopogásától. Hát végül hátranyúlt a mécsesért, és bevilágított a kriptába.
Mészfehér falak, és mellettük katonás rendben sorakozó szarkofágok vigyorogtak rá vissza. De a benti levegő korántsem volt annyira fülledt és poshadt, mint ahogy azt az ember elvárhatta volna a holtak nyughelyétől.
Nem is lehet ez túl nyugodt hely, merengett Argos, és belépett, majd megállt a derékmagas kőkoporsók között.
– Nos, Tan, ha te itt el akarnál rejteni valamit, hova tennéd?
– Be az egyik hulla mellé! Azt biztos nem meri háborgatni senki sem! – vélekedett a gyerek, de Argos megrázta a fejét.
– Nem, nem, tegyük fel, te egy öregember vagy. Korodhoz képest fiatalos, ruganyos léptű, de amúgy öreg, gyenge. Akkor nem tudsz megmozdítani egy ilyen vastag kőlapot. Ha ezek a kőlapok valóban olyan vastagok – igazította magát azonnal helyre, és nekilátott megvizsgálni a koporsók tetejét.
De egyik sem moccant, hiába erőlködött. Masszív márványlapok voltak mind, egytől egyig. Hát akkor hova rejthette Pashat azt a táskát? Vagy nem elrejteni hozta ide? De akkor minek, tette fel magában a kérdést, amikor Tan megzavarta.
– Ez a kő össze van karistolva! – mutatott a fal egyik részére.
Argos gyorsan odasietett, majd mellétérdelt a kérdéses kőkockának. A mécses fényében jól látszott, hogy a szegélyét több karmolás-szerű nyom is kíséri. Mondjuk, ha lenne egy pengém, azt becsúsztathatnám a résbe, és megpróbálhatnám kiszedni ezt a követ, vélekedett hősünk, majd letette a mécsest, és jobb híján megpróbált benyúlni a kő mellé az ujjaival.
Nehezen sikerült megragadnia, és lehorzsolta a bőrt az ujjbegyeiről, mire kiszedte a helyéről. Miért is nincs nálam kard, vagy legalább egy kés! Most napokig nem ülhetek kártyaasztal mellé, mérgelődött, de ahogy a kő kicsusszant, felhagyott az értelmetlen zsörtölődéssel.
Mögötte üreg nyílt, és ahogy benyúlt, már a kezébe is akadt valami. Egy bőrtáska volt, gyanúsan hasonlatos ahhoz, amit Pashat hóna alatt látott.
– Kincs? – hajolt mellé Tan, szemében csillogott a lelkesedés, ám mielőtt Argos válaszolhatott volna, kintről zaj hallatszott.
Épp csak arra volt ideje, hogy eloltsa a mécsest, és már nyílt is a kriptaajtó. A kinti félhomályból magányos alak lépett be, majd hallatszott, ahogy szikrát csihol. Mire fellobbant a gyertyafény, hősünk már mozdulatlanul lapult az egyik szarkofág mögött. A táskát természetesen magánál tartotta, és ahogy szétnézett, látta, hogy tőle alig pár lépésnyire Tan lapul, egy másik koporsó takarásában.
Szája elé emelt mutatóujjával intette, hogy hallgasson, és közben buzgón fülelt. A kockaköveken jól hallhatóan kopogtak az idegen lépései, ahogy óvatosan, ám határozottan a búvóhelyük felé tartott. Vagy a táska rejtekhelyéhez, tette még gyorsan hozzá, egy pillantást vetve a mellette sötétlő lyukra.
A gyertyaláng pedig egyre közeledett, Argos meg megfeszítette az izmait, hogy az illető nyakába ugorjon, ha az túl közel ér. Ám ekkor Tan felpattant.
– Húúúúú! – kiáltotta hangosan, és még a kezét is meglengette, hogy magára vonja az idegen figyelmét.
Hősünk nem habozott, ugrott. Egyenesen a fény felé, és pontosan a gyertyát tartó alak hátára érkezett, aki épp kimeredt szemmel figyelte Tan előadását. Elterültek a mocskos padlón, ám mire földet értek a fickó már elájult. Argos elégedetten tápászkodott fel róla, majd Tan felé fordult. A gyerek épp akkor emelte fel a gyertyát.
– Nem mondtam, hogy élő célpontot játssz előtte!
– Én csak arra gondoltam, hogy elterelem a figyelmét... – mentegetődzött a kölyök, ám hősünk már nem figyelt rá.
Letérdelt az idegen férfi mellé, és a hátára fordította. Majd hökkenten vette tudomásul, hogy az illető az ő levetett ruháit hordja! Hol is hagyta azokat? Igen, az szolga szobája mellett tette le, ahol átöltözött az inasi libériába. És ezzel egyidejűleg fel is ismerte az idegent, az a cseléd volt az, akit aludni látott a szobájában.
A mocskos ruhatolvaj! És vajon mit keresett itt? Nyilván a táskát, vélekedett Argos, és már nyúlt is érte. Kinyitotta, és beletúrt, de csak papírlapokat talált. Kivett egyet, ám nem tudta elolvasni, idegen, rejtjeles ábécével írták.
Vajon Pashat ennek a szolgának szánta? Nem, akkor nem hozta volna ki ide, hanem felvitte volna a cselédek szállására. Ám nem ezt tette, hanem kijött vele, és elrejtette a kriptában. Aminél mondjuk ezerszer biztosabb rejtekhelyek tucatjai hemzsegnek a házban, de hát mindenki úgy intrikál, ahogy ízlése és neveltetése diktálja.
– Most mit csinálunk? – zavarta meg Tan.
– Először is visszaveszem a kabátomat! – mordult fel Argos, és megtette. A többi ruháját hagyta, nem volt hozzá gusztusa, hogy egy idegen után viselje azokat!
Aztán kivett egy lapot, a zsebébe gyűrte, a táskát meg Tan kezébe nyomta.
– Ezt vidd be a fogadó csarnok melletti ruhatárba, hova a cseléd a mi holminkat is betette, amíg Emsorttal tárgyaltam. Szépen rejtsd el a többi kacat közé, ne túl szem elé, inkább hátrább. Aztán ugorj be a konyhába, és hozz valamit ennem. És készülj fel rá, hogy a szobám előtt két katona posztol. Ne hagyd, hogy kekeckedjenek veled! – intette még a gyereket, majd felállt, és elfújta a gyertyát.
– Értem – suttogta Tan, és eltűnt a semmiben.
Argos kicsit lassabban követte, az éjszaka eseményein töprengett. Az biztos, hogy sokaknak van ebben a házban rejtegetni valója. De vajon hogyan fog ő ebből leakasztani egy csinos kis délvidéki birtokot?
Kilépett a kertbe, és elindult a sétányon visszafelé, ám alig tett két lépést, mikor vele szemközt megcsillant valami a bozótban. Rutinosan hasalt be a növények közé, mire a gyertyás alak közel ért, már egy volt a buzgón zöldellő gazokkal. Kecses, könnyűléptű árny suhant el előtte, szorosan köpenyébe burkolódzva. De akárhogy is takarta kilétét az idegen, csuklyája alól kilibbent egy vörös tincs.
Gilanaem, nézett az eltűnő árny után Argos. Világos, a kedvese mondta neki, hogy a kripta irányába látta eltűnni Pashatot, hát megy kincset keresni. Vajon mit fog szólni a leütött cseléhez, meg a táska eltűnéséhez?
Ám ez már igazán nem az ő problémája volt, hát gyorsan talpra pattant, és visszasietett a házba.
A már bejáratott úton tért vissza a padlásszobába, az ablakon keresztül. Épp csak szusszant egyet, amikor meghallotta Tan lépteit, ahogy feljött a lépcsőn, majd a hangját is, amint szóba elegyedett a szoba előtt posztoló katonákkal. Hála a silány minőségű ajtónak, tisztán értett mindent.
– Hát te ki vagy? – kérdezte elmésen az egyik fegyveres.
– Argos úr apródja – válaszolta Tan, aztán nyilván megpróbált bejönni.
– Állj csak meg! Hol jártál ilyen késő este, és mit viszel? – akadékoskodott a katona.
Egy, kettő, három, mire is hasonlít ez az egész, lépett ki az ajtón Argos.
– Azt mondtam, az apródomat engedd be! – mondta halk, sőt, egyenesen kedves hangon.
A két katona meghökkenten nézett rá, majd szó nélkül félreálltak Tan útjából, aki önérzetesen, felvetett fejjel bemasírozott, kezében egy élelemmel megrakott tálcával.
Legalább lesz tanú, hogy a szobámban voltam, gondolta Argos előrelátóan, hisz ki tudja, mit hoz a jövő. Aztán megvacsoráztak, majd lefeküdtek aludni.

* * *

Másnap hajnalban kelt.
Ez még őt is meglepte, de aztán gyorsan összeszedte magát. Öltözködés közben elhatározta, hogy most már igazán kerít valami úri göncöt. Szakadt kabátja a leghaloványabban sem passzolt az inasi libéria nadrágjával! Hogy állhat meg így bármiféle nő előtt?
Aztán úgy döntött, hogy legelőbb is felmegy a királyi várba, és szétnéz ott. Nem csak ruhaügyben, de úgy általában. Soha sem elvesztegetett idő balekokat keresni, mert ugyan bizonyos, hogy ebben a házban is van annyi homály, aminek takarásában magánál felejthet egy kisebb birtokot, de mi van, ha odakint negyed ennyi erőfeszítéssel megteheti ugyanezt, igaz?
Elhatározását pedig tett követte, felrázta a küszöbön alvó Tant.
– Figyelj, délelőtt járj körbe a házban! Itt van egy Gilanaem nevű nő, mindent szeretnék róla tudni, leginkább azt, hogy a szeretője mennyire mestere a kardnak. Aztán érdekel még egy Pashat nevű, idősebb fickó, meg általában mindenki, aki itt lopja a napot. Ebéd előtt megkereslek, addigra tudj meg mindent, világos?
– Persze – morogta Tan, majd a másik oldalára fordult, és tovább aludt.
Argos átlépett rajta, ki a folyosóra. A két katona még ott volt, álmos szemekkel posztoltak, de ügyet sem vetett rájuk. A hátsó kapun át elhagyta a házat, és felgyalogolt a várba.
A zuhogó eső ellenére nagy volt ott a nyüzsgés. Már a két torony őrizte kapu előtt összetorlódott a tömeg, leginkább mindenféle úri családok holmiját szállító társzekerek várakoztak a bejutásra. A kocsisok legtöbbje fáradt-fásult tekintettel gubbasztott a bakon, az egész éjszakás utazás kimerülté és ingerlékennyé tette őket. Több helyről hangzott fel parázs veszekedés, mindenki szeretett volna már belül lenni, hát nemesi családjaik nevét emlegették, remélve, uraik tekintélye elég lesz az előre furakodáshoz. És mindezek fölött természetesen katonák igyekeztek rendet tartani, csepűrágók és jövőmondók vegyültek a tömegbe, a korai óra ellenére is üzletet sejtve a várakozó emberek között, valahol egy árus nagy hangon kínálta borát, odébb pedig pár suhanc összeverekedett, ki tudja min?
Argos elvegyült a csőcselékben, majd az egyik társzekér fedezékében besurrant a kapun. Az őrök nem figyeltek fel rá, kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint valami magányos, és láthatóan szolga-forma alak. A törvénynapra több tucat család kapott meghívót a királyi várba, ezen felül a teljes udvartartást is idevárták, semmit nem számított még egy idegen arc.
Az udvaron is tejes volt a káosz, a szekerek lepakolása sem ment zökkenőmentesebben, mint a bejutás. Csomagokat cipelő szolgák, ordibáló lovászok és persze az elmaradhatatlan, mindig lába alatt lévő gyerekek serege keveredett a rendre esélytelenül felvigyázni vágyó katonákkal.
Hősünk egy ideig hagyta magát sodortatni a tömeggel, ide-oda hányódott az udvaron, és érdeklődve szemlélődött. Később sokakkal beszédbe elegyedett, egy-egy megjegyzés erejéig, leginkább az után érdeklődve, hogy mely nagyobb családok lesznek jelen a törvénynapon. Valahol még segített is, és persze mindenütt megértően hallgatta meg a kocsisok végeláthatatlan panaszkodását. Az egyik szekér mellett hosszan trécselt pár szolgával, közben mintegy mellékesen meg is reggelizett velük, hogy aztán tovább sodródjon.
És persze csontig elázott a folyamatosan zuhogó esőben, ám jó másfél óra múlva már mindent tudott, amit itt megtudhatott. Be kéne jutni a palotába, merengett az árkádok alá húzódva, amikor legnagyobb megdöbbenésére észrevett egy ismerős figurát kint az udvaron.
Azt már tudta, hogy a Vjana család is eljött, de hogyan kerül ide Caris, töprengett meghökkenten, az egyik odakint intézkedő nemesben felismerve régi barátját. Hisz a fiút kitagadták rangon aluli házassága, meg egyéb apróságok miatt, legalábbis nyáron, Raan Masanban még ezt mesélte, amikor meglátogatta a börtönben. Vajon mit kereshet itt?
De mivel Caris látható határozottsággal egzecíroztatta a Vjana ház holmiját szállító szekerek hajtóit, hát Argos vállat vont és kisétált hozzá az esőre.
– Szervusz Caris! – köszönt oda neki barátságosan.
Az meghökkenten fordult hátra, és már majdnem elmosolyodott, amikor felismerte hősünket, és ennek kapcsán fehérre sápadt.
– Szervusz... – nyögte ki zavartan, miközben idegesen körbenézett, azt lesve, hogy ki figyel rájuk.
– Az árkádok alatt, pár perc múlva – válaszolt Argos, és megállás nélkül, komótos léptekkel tovasétált, az udvar másik oldalára, ahol aztán behúzódott a gyilokjáró oszlopai közé.
Nem csoda, ha nem akarja, hogy meglássák egy ilyen kétes alak társaságában, mint én, mentegette magában a fiút, és mellesleg leszögezte, ha a suhanc az elmúlt hónapokban holmi felfuvalkodott, szemellenzős erkölcscsősszé vált, akkor ő megvágja egy nagyobb összeg erejéig, már csak a régi idők emlékéért is.
Hosszú percek teltek el, mire odakint Caris kiadta a szükséges utasításokat, majd aggodalmas képpel belesodródott a tömegbe, és elindult az árkádok felé. Minden lépésnél ijedten tekintgetett körbe, nem figyeli-e valaki, és mikor elérte hősünket, gyorsan behúzódott az egyik oszlop mögé.
– Ne haragudj, tudom, most úgy tűnik, hogy szégyenlem a társaságodat, de nem erről van szó – magyarázkodott, hátralökve köpenye csuklyáját, lecsapva köpenyéről a vizet.
– Ha így lenne, az sem zavarna – hazudta nagyvonalúan Argos. – Sőt, örülök neki, hogy láthatóan rendeződött a sorod. Csak jobb, ha az ember maga mögött tudhatja a családját! Biztosabb a jövő, és kényelmesebb a jelen, ha kitaposott ösvényen jársz – bólogatott buzgón.
Caris elkerekedett szemmel bámult rá.
– Rosszul vagy? Pont úgy beszélsz, mint az anyám. Biztos nincs semmi bajod?
Argos elégedetten vigyorodott el a suhanc őszinte reakciója láttán.
– Én jól vagyok, csak azt akartam tudni, hogy te mennyire hülyültél meg. De látom, veled is minden rendben. Na, mesélj, hogy vetted rá az apádat, hogy visszafogadjon?
– Nos, megígértem neki, hogy visszatérek a Szent Lovagokhoz. Nagy bűnbánatot tartottam, hogy mennyire sajnálom, hogy nem hallgattam rá, meg hogy szánom és bánom, és szívesen folytatnám ott, ahol a múlt nyáron abbahagytam. ő meg elhitte. Visszafogadott, és a Szent Lovagokkal is elintézte a dolgot. Aquai Raomer itt lesz, az öregem már megegyezett vele levélben, hogy ismét lehetek az apródja – magyarázta büszkén az ifjonc.
Ez nem stimmel, gondolta Argos, Aquai Raomer nem bocsát meg csak úgy tessék-lássék, Caris bizonyosan többet tett, mint hogy csak üres szavakkal dobálódzott.
– És mi van Saomével?
– Hát... Szóval... Nos... Elhagytam – nyögte ki az ifjonc, leszegett fejjel.
Argos csodálkozva vonta fel a szemöldökét. Megvolt ugyan a maga megingathatatlan és igen lesújtó véleménye a házasság intézményéről, de még a saját, meglehetősen laza erkölcsei szerint is úgy vélte, ha már egyszer egy fickó hagyta magát befűzni, akkor utólag visszatáncolni nem teljesen korrekt dolog.
– Te voltál olyan gazember, hogy miután tönkretetted az egyházi előmenetelét, azután a sorsára hagyd? Ez még szerintem is több annál, mint amit bármi férfi megtehet, és ha ezt én mondom, akkor az így is van! – csattant fel meglehetősen zordan, ám közben azt is leszögezte magában, hogyha ez a hülye kölyök tényleg otthagyta Saomét, akkor ő, Khazai Argos, talpig úriember, kész a kislány megvigasztalására! Hisz milyen remek lába volt!
Caris nagy levegőt vett, majd zavartan körbenézett, mielőtt megszólalt volna.
– Figyelj Argos, ezt csak neked mondom, mert te jó barátom vagy, meg elég vaj van a te fejeden is, szóval én bízom benne, hogy nem árulsz el. Látványosan elhagytam Saomét, hogy apám meg a Lovagok visszafogadjanak, de eszemben sincs itt maradni! Egyszerűen csak pénzre van szükségem, és csak így tudom megszerezni. De ha elég vagyon lesz a kezemben – sziszegte indulatosan, és összeszorultak az öklei –, akkor én fogom magam, veszek egy eldugott kis birtokot a világ végén, Saoméval együtt odaköltözöm, és hagyom a fenébe ezt az elátkozott zsibvásárt! – intett hátra. Az udvaron tolongó tömegre, vagy még tovább, a másik oldalon álló palotára?
Argos mindenesetre elégedetten biccentett.
– Ha Saome tényleg megvár...
– Meg! – vágott közbe határozottan Caris. – Most is itt van, a tó másik partján, a Könnyű Szél kolostorban. Megvár, én pedig el fogok érte menni, amint lehetőségem lesz rá!
Argos elmélázva bólogatott, de már az járt a fejében, hogy használhatná ki barátját, akit oly váratlanul elévetett az égiek szeszélye.
– És te mit keresel itt? – zavarta meg a suhanc hangja. – Csak mert mintha száműzve lennél...
– Igen, igen. Khazaban kéne lennem – bólintott rá fapofával. – De hát tudod, hogy alakulnak a dolgok! Én hazafelé indultam, de hát az égiek szeszélye, meg a sok-sok véletlen – hamukázott, szinte oda sem figyelve.
– Aha – mondta Caris megértően.
– De ne rólam beszéljünk, én elvagyok, ahogy eddig is elvoltam! Te hogy állsz, van-e már kilátásod valami nagyobb összegre, vagy csak vakon tapogatódzol?
– Hát, igazából nincs semmi konkrét elképzelésem. Tudod, én nem értek hozzá, hogyan kell pénzt szerezni...
Argos ezen nem csodálkozott. Hol tanulta volna ilyesmit a kölyök? Hisz szerencsétlen a Szent Lovagok között nevelkedett!
– No, ne aggódj, ebben én elég gyakorlott vagyok, és azt hiszem, tudok rá időt szakítani, hogy segítsek neked. Végül is, te is megpróbáltál kikaparni a börtönből, tartozom neked annyival, hogy egy kicsit egyengetem az utad – veregette meg az ifjonc vállát.
– Köszönöm – vigyorodott el Caris, aztán elkomorult az arca. – Csak –, szóval nem mintha feltételezném, hogy eszedbe jutna, de lenne egy feltételem. Hagyjuk ki az egészből Saomét!
Vajon ez miért jutott az eszébe, döbbent meg egy kicsit Argos. Aztán elmélázott. Saome? Hm, egészen jó ötlet, gondolta végül, és egyelőre még elég amorf, de használhatónak tűnő tervfoszlányok kusza sora jutott az eszébe.
– Ne félj, nem vagyok bolond bajba sodorni szegény, védtelen leányt! – mondta azért habozás nélkül, és már azon járt a feje, milyen remekül ki lehetne használni, hogy Saome, mint az égiek szolgálólánya, érinthetetlen a földiek által.
– Jó. Akkor tényleg köszönöm – bólintott lassan Caris. – Tehát, mik a szándékaid, hogy kezdünk neki?
– Hát a részletekről még fogalmam sincs! – meredt megütközve az ifjoncra. Honnan a fenéből tudná így kapásból, hogy honnan lop nekik pénzt?
Aztán egy kicsit töprengett, félrefordított fejjel.
– Mikor érkezik őfelsége? – kérdezte hirtelen a suhan felé fordulva.
Csak holnap, nagyon eláztak az utak, lassan haladnak az udvartartás hintói – válaszolta Caris, kissé hökkenten a hirtelen váltás miatt – Csak nem őt akarod... ööö... pont őt megkárosítani? – kérdezte aztán, és szemében fellángolt a megbotránkozás.
– Dehogy, csak jó tudni, mikor futnak be a királyi elit testőrség katonái – visszakozott Argos, mindenre gondolva. – No, de mindegy is, holnapra kitalálok valamit, addig maradj nyugton! – rázta meg a fejét végül, de gondolatai már ismét előtte jártak.
„Megkárosítani” ő királyi felsége Hülyécske Aelant? Ezer jobbnál jobb ötlet viharzott át a fején, ám hiába látott fantáziát mindben, valahogy túlzásnak érezte, hogy pont a birodalom első emberét lopja meg. Akit, ugye, a birodalom első testőrei vigyáznak...
– Addig is, tehetek érted valamit? – rezzentette össze Caris hangja.
– Igen, kéne valami előkelő ruha, így mégsem járkálhatok feltűnésmentesen az udvarban – tért vissza nagyratörő álmaiból a rideg valóságba.
– Ó, apám holmija között csak találunk valami rád illőt! – vigyorodott el kis szünet után Caris.
Ebben maradtak.

* * *

Alig két óra múlva tért vissza az ifjonc, kezében egy ócska rongyokba bugyolált csomaggal, amibe apjának egy fiatalabbkori ruháját rejtette. Argos kurtán megköszönte, aztán még biztosította, hogy holnap reggelig még találkoznak, és hogy természetesen addigra mindent kitalál és előkészít, majd távozott.
Határozott léptekkel ment be a várbeli palota cselédbejáróján. Megkereste az egyik mosókonyhát, ahol négy-öt szolga is dolgozott, aztán szétcsapott közöttük.
– Itt lopjátok a napot, amikor a nemesvérű Liser bármelyik percben befuthat, és még sehol sincs az általa rendelt fürdő? Az égiek hetvenhét szent nevére, aztán megint én kapok a fejemre a ti lustaságotokért! Ti ketten azonnal menjetek, és fűtsétek fel az egyik fürdőt, te hozz vizet, te meg intézkedj, hogy kapjon ebédet! Mozgás, vagy azt akarjátok, hogy a nagyúr emberei pofozzanak titeket munkára? – intézkedett emelt hangon, és elég agresszíven ahhoz, hogy senki se merje megkérdőjelezni kompetenciáját.
A szolgák elszéledtek, hogy teljesítsék parancsait, maga részéről azt a kettőt követte, aki a fürdőbe ment. Ímmel-ámmal segített nekik, aztán visszazavarta őket az előbb megszakított munkájukhoz.
Majd, mint aki jól végezte a dolgát, magára zárta az ajtót, és belemerült a meleg vízbe. Az élet szép!
Egy jó óra múlva már mint kifogástalan eleganciájú nemesúr lépett ki az ajtón. Kimért léptekkel távozott a palotából, természetesen a főbejáraton. Aztán megállt a kocsifelhajtó eresze alatt, és mogorván megszemlélte az esőt, mely hajnal óta megállás nélkül zuhogott. Caris nem tudott köpenyt szerezni, mert abból csak címereset talált, és Argosnak nem volt kedve a Vjana ház feketesávos címerpajzsát magára ölteni.
No, de ha nincs köpeny, jó lesz egy hintó is, döntött, aztán magához intette a legközelebbit.
– Fiam, vigyél el az Emsort palotáig! – veregette meg az erszényét. A felhangzó csilingelés ugyan főleg csak a lovászfiúktól Tan által kicsalt rézpénzekhez tartozott, de a kocsis ezt nem tudhatta, így örömmel állt az ismeretlen úr szolgálatára.
Az Emsort palota kapujában Argos nagyvonalúan odavetett neki egy ezüstőt, számszerint az utolsó előttit, amit a kocsis vigyorogva elkapott, majd távozott. Argos pedig gyorsan besietett a házba, semmi kedve nem volt megint elázni. És egyébként is, rengeteg fontos dolga volt, kezdve az ebéddel, folytatva egy feltehetőleg kikerülhetetlen párbajjal, és befejezve valami nő ágyában. Legalábbis egy ilyen programmal hajlandó lett volna megbékélni.

* * *

Először is a konyha felé vette az irányt, mivel még ebéd előtt szeretett volna Tannal beszélni. Nem csalatkozott, a gyerek tényleg a tűzhely mellett ücsörögve lopta a napot. Épp a szakácsnővel beszélgetett, és természetesen valami süteményfélét majszolt, amit a jólelkű asszony adott, miután elpanaszolta neki szomorú gyermekkorát, árvaságát, és azon ezer viszontagságot, amit ki kellett állnia nemtörődöm, léha és szoknyabolond ura mellett.
Argos mindezt első pillantásra felmérte, majd egy intéssel kihívta a kölyköt.
– Igen, Argos uram, mit parancsol? – érdeklődött szolgálatkészen a gyerek, miután becsukódott mögöttük a konyhaajtó.
– Legelébb is vezess az ebédlőbe, közben pedig meséld el, mit tudtál meg a háziakról. Mint jól emlékszel, reggel feltettem pár kérdést, remélem, azóta megtudtad rá a válaszokat.
– Kérdések? – harapta be a szája szélét Tan, és a homlokán látszott, hogy nagyon igyekszik visszaemlékezni.
– Igen, kérdések. Egy Gilanaem nevű nőről kérdeztem, egy Pashat nevű fickóról, meg mindenki másról, aki itt lakik.
– Ja, hogy az ittlakók! – derült fel a gyerek, majd lassú lépésekkel elindult a cselédfolyosón az ebédlő felé, miközben az ujjain számba vette a palota lakosait.
– Tehát van ez a Gilanaem, akit reggel sikerült meglesnem, és tényleg szép meg fiatal. Jó származású, és ő a társalkodónője Emsort unokahúgának, vagy valami hasonló. A konyhában azt pletykálják róla, hogy az öreg Emsort szeretője.
– Emsortnak? – hökkent meg Argos.
Márpedig tegnap este nem a ház ura tette neki a szépet, az biztos!
– Igen, Emsortnak – erősítette meg Tan. – De a szobalánya azt mondja róla, hogy csak mindenféle ajándékokért van vele, és hogy nagy ribanc.
– Vigyázz a nyelvedre, kölyök! – sóhajtott nagyot Argos. – Úrinőről ilyet nem mondunk, legfeljebb azt, hogy egészséges könnyedséggel kezeli az erkölcsi problémákat.
– Aha. Na, szóval ő... izé... egészséges könnyedséggel fekszik össze mindenkivel, mostanában például Emsort testőrkapitánya fűzi.
Tehát testőrkapitány, képedt el hősünk, és kezdte magát rosszul érezni a bőrében. Mit is mondott tegnap este az a szuka, hogy az udvarlója „nem mestere a pengének.” No persze, de amúgy hivatásos katona, és a nemesenszületett Emsort rá meri bízni az életét!
Mogorvává tette a tudat, hogy egy testőrrel kell párbajoznia. És az sem derítette fel, hogy egy ilyen álnok nőszemély a vérére vágyik. Vajon mit vétettem neki, merengett, majd intett Tannak, hogy folytassa.
– Több nő nem lakik itt – vont vállat a gyerek.
– És az a bizonyos unokahúg?
– Emsort egész családja elutazott, a hinassi kastélyukba. A családfő is csak azért maradt, mert jelen kell lennie a törvénynapon. Azt mondják, szereti a politikát, meg mindenféle sötét dolgokat művel. Szóval, én nem hiszem, hogy tisztességes ember! – legyintett a gyerek, de Argos erről nem akart még egyszer vitát nyitni.
– És a többiek? Kik vannak még?
– Egy öreg fickó, aki a törvénynapra jött, és Emsort úr egy ismerősétől hozott ajánlólevelet, hogy itt lakhasson addig is. Pashatnak hívják, nem zavar sok vizet, bár a mosónő egyszer vérfoltokat talált a ruháján. Furcsa alak. Rajta kívül még itt lakik a ház testőrkapitánya, kit már említettem, a neve Cael Hiss. Meg persze még a ház ura, de rajtuk kívül senki, csak a cselédek, szolgák, inasok, lovászok, miegymás. Nagy a személyzet, nyáron sokan szoktak itt vendégeskedni! – fejezte be Tan, majd megállt egy ajtó előtt. – Ez nyílik az ebédlő melletti szalonba – jegyezte még meg.
– Ügyes vagy – bólintott elégedetten Argos. – Most menj vissza, és szólj az inasoknak, hogy Emsort azt üzeni, hogy eggyel több ember vesz részt az ebéden. És ne kódorogj el a délután, lehet, hogy párbajoznom kell, és ahhoz szükségem lesz egy segédre.
A gyerek szeme felragyogott, de Argos azonnal kiábrándította.
– Nem rád, hanem valaki kardforgatóra. Akiért a várba kell üzennem.
– De azért jelen lehetek, amikor Argos uram szétszabdalja az ellenfelét, ugye? – sóhajtotta ábrándosan a kölyök.
– Jelen, de most már tűnés, dolgom van – vont vállat Argos, aztán intett a gyereknek, hogy mozgás.
Szóval, én majd csak úgy „szétszabdalok” egy testőrkapitányt! Nem tetszett neki az ötlet, nem is annyira a pengeváltás ténye miatt, hanem inkább azért, mert az egészbe egy nő kényszerítette bele. Méghozzá egy céltudatos, álnok nő, akinek ráadásképpen az indítékait sem ismerte.
Nem fogok megverekedni miatta, határozta el, majd megigazgatta csipke kézelőit, és felvetett fejjel belépett a szalonba.

* * *

Odabent már ketten várakoztak, öregedő, ám fiatalos tekintetű Pashat és egy idegen, kardot viselő, magas, vállas férfi.
– Üdvözlöm önöket, uraim! Bár magam is a ház vendége vagyok, ám attól tartok, még nem találkoztunk. Khazai Argos, szolgálatukra! – lépett közéjük, majd mosolyogva meghajolt.
Nem kerülte el figyelmét a fiatalabb, gőgös arckifejezésű férfi tekintetében megvillanó indulat, sem az idősebb csodálkozástól tágra nyíló szeme.
– Nomradból való Pashat – mutatkozott be az. – Minő meglepetés, hogy megismerkedhetek önnel! Sokat hallottam már... ööö... kalandos életéről.
– A pletykák mindig túloznak – szerénykedett Argos, és a fiatalabb felé fordul.
– Cael Hiss – vetette oda neki a férfi, – Én lennék e ház testőrkapitánya, és ha nem haragszik, én nem köszöntöm önt oly kitörő örömmel, mint idősebb barátom.
– Nos, ezt majd valahogy elviselem – vágott vissza Argos habozás nélkül.
Bár alig fél perce határozta el, hogy nem fog megküzdeni ezzel a fickóval, máris elhamarkodottnak ítélte döntését. Most miért bánjon kesztyűs kézzel egy ilyen agresszív alakkal?
– És mi szél sodorta erre, minek köszönhetjük látogatását? – szúrta közbe gyorsan Pashat.
Vagy vak, és nem veszi észre, hogy ez a pasas a véremre vágyik, vagy bölcs ember, aki igyekszik megőrizni a békességet, vélekedett Argos, ám nem számított az idős úr indítéka. Mosolyogva fogadta a lehetőséget, hogy másról beszélhet.
– Mint köztudott, családom igen nehéz helyzetben van. Magam már évek óta komoly erőfeszítéseket teszek, hogy könnyítsek a Sharen nagyherceg vállát húzó gondokon. Most is ez ügyben járok, az ő kérésére. őfelségével van tárgyalnivalóm, amire a törvénynap keretein belül bizonyosan lesz lehetőségem – felelte hát, mély átérzéssel játszva a felelősségteljes fiú szerepét.
– Ez igen szép – bólogatott Pashat megértően.
Cael tekintetében viszont tisztán látszott, hogy mit hisz az egészből, ám mielőtt megszólalhatott volna, nyílt az ajtó, és belépett a ház ura, karján Gilanaemmel. Amint meglátta Argost, úri ruhában, Pashat és Cael társaságában beszélgetve, megállt, és elborult az arca.
Nyilván most döbbent rá, hogy tegnap nem egy senkifia éhenkórászt fogadott be, hanem egy nagyvilági urat. Egy esetlegesen veszedelmes embert, vélekedett Argos, és jókedvvel töltötte el, ahogy megtorpanni látta a ház urát, a nemesenszületett Emsortot. Úgy kell neki, miért becsült le! Hisz ezer pletykát hallhatott rólam, tudhatta volna, hogy mire számíthat!
Ám Emsort gyorsan túllépett megrökönyödésén.
– Üdvözlöm önöket uraim. Hölgyem, találkozott már Khazai Argosszal? – fordult Gilanaem felé, majd rutinosan celebrálta a bemutatást.
– Végtelen öröm számomra, hogy találkozhatok önnek – mosolygott a vöröshajú, karcsú nő, akin a napvilágnál látszott, hogy nem csak jóalakú, de széparcú is.
– Ön szebb, mint a felkelő nap ragyogása! – bókolt Argos, és hosszan megcsókolta a dáma kezét.
– Nos, azt hiszem, ideje átvonulnunk az ebédhez! – szakította félbe a társalgást a ház ura, majd még Argoshoz furdult. – Sajnos önre nem számítottunk... – kezdett volna bele hősünk lerázásába, de Argos gyorsan közbe vágott.
– Ne mentegetődzön a vendéglátás egyszerűsége miatt, nekem elég megtiszteltetés, hogy önnel egy asztalnál ülhetek! – mosolygott őszintén, majd szolgálatkészen kinyitotta az ebédlő ajtaját, és félreállt.
Ez után pedig már Emsort nem tehetett semmit, hogy eltávolítsa, hát büszkén felvetett fejjel bevonult, maga mellett vezetve Gilnaemet. A hölgy épp csak egy kurta pillantást vetett hősünkre, de Caelt sem tüntette ki figyelmével, látszólag közömbös volt mindkettejük iránt.
Elhelyezkedtek a szokások szerint végig megterített asztalnál, majd a szolgák felhordták az első fogást. Senki sem szólt egy szót sem, ám mikor a csend már kezdett kínossá válni, Pashat csak megtörte a hallgatást.
– Uram, járt már ön az Ismar Birodalomban? – kezdte társalgási hangnemben.
– Nem, még nem volt alkalmam... – felelt Argos, ám mielőtt befejezhette volna a mondatot, Cael közbevágott.
– Nyilván nem volt rá lehetősége, hisz a legendák szerint hétszer hetvenhét úri hölgyet bolondított el eddig, ami azért tetemes időt vehetett idénybe!
Argos majdnem hogy meghökkent a pimasz hangon, amit a testőrkapitány használt. Azért ez a tempó talán túlzás, akármennyire is vágyik megküzdeni velem, elvégre csak a ház vendége vagyok! Tekintete gyorsan körbe járt, hogy megszemlélje, a többiek is így értékelik-e? Ám azt kellett látnia, hogy senki arcára sem ült ki megbotránkozás. Pashat tányérjába temetkezett, Gilanaem ugyan őt nézte, de szeme se rebbent, és még Emsot is elégedettnek tűnt inkább, mint felháborodottnak.
Pedig neki meg kéne intenie az emberét, ha az megsérti a vendéget. Ám, ezek szerint, nincs ellenére, ha ez a pimasz testőr nekem jön. S ha mindenki benne van, úgy jobb gyorsan túlesni az egészen, döntött, és vetett egy leereszkedő mosolyt Caelre.
– Ugyan, barátom, bár többen voltak, mint hétszer hetvenheten, de nem telt oly sok időbe kegyeik elnyerése! Ne saját magából induljon ki!
Alig fejezte be, a testőrkapitány már talpra is ugrott.
– Ezen sértése vért kíván!
Argos unottan nézett fel rá.
– Persze – hagyta rá, ám mielőtt a kapitány kardot rántott volna, csak megszólalt Emsort.
– Uraim, kérem, legyenek tekintettel a társaságunkban lévő hölgyre! Problémáikat ebéd után is elintézhetik! Szívesen a rendelkezésükre bocsátom házam fegyvertermét!
Meghiszem azt, hogy szívesen, gondolta Argos, míg Cael cifra hangon megköszönte a családfő kegyességét. Aztán már nem esett sok szó. Pashat sem mert megszólalni, Gilanaem sem erőltette a társalgást. Argos pedig örült, hogy végre az evésre koncentrálhat, én nem kell mindenféle ostoba esélyeket mérlegelve azon töprengenie, hogy mit is csináljon.
A dolgok meglehetősen előre elrendezettnek tűntek, ő pedig kész volt együtt sodródni a árral mindaddig, míg lehetősége nem nyílik saját szája íze szerint elterelni annak folyását.

* * *

Mikor véget ért az étkezés, Argos szeretett volna még egy kicsit pihenni, esetleg borozgatni vagy más, kellemes szórakozással elütni az időt, de Cael Hiss nem hagyta.
– Ha lenne oly kedves, és elkísérne a fegyverterembe, megoldhatnánk a közöttünk feszülő nézeteltérést! – ajánlotta udvariasan, de a tekintetében látszott, nem fogad el kibúvót.
– Ó, igen – legyintett hősünk, majd fáradt léptekkel követte a daliás testőrkapitányt, ki a szalonból, a ház hátsó traktusában elhelyezkedő gyakorlóteremig.
Gilanaem és Emsort is jelen volt, mikor távoztak, és mindkettő elégedetten nézett utánuk. Mit vétettem vajon nekik, merengett hősünk, de ezen kérdés megválaszolását egyelőre hagyta, volt sürgősebb problémája is. Például egy párbaj egy testőrkapitánnyal. És bár igazából nem félt, ám magához méltóbbnak érezte volna, ha inkább kihasználja, esetleg ki is fosztja az agresszív fickót, mint hogy csak úgy összeszabdalja. El is döntötte, hogy így lesz.
A fegyverterem világos, magas mennyezetű helyiség volt, kőpadlója néhol fényesre kopott, falai mellett széles állványokon gyakorló és élezett pengék sorakoztak. Cael habozás nélkül a terem közepére sétált, majd hanyagul végigmérte Argost.
– Ha nincs itt megfelelő ismerőse, szívesen hívathatok egy úriembert, aki az ön segédje lesz! – ajánlotta fel azonnal.
– Nem kell azt így elsietni! – mosolygott vissza hősünk, majd odalépett az ajtóhoz legközelebbi fegyverállványhoz.
– No de hát párbajban az feltétlenül szükséges! – értetlenkedett a másik. – Nem óhajtom, hogy később azzal vádolhasson, nem volt korrekt önnel szemben!
– Ilyesmi fel sem merült benne, és természetesen örömmel veszem, ha segít, és felkér a nevemben valakit, aki segédem lesz. De nem kell elsietni, minek váratnánk meg az illetőt?
– Megváratni?
– Bocsásson meg, de mint látja, nincs kardom – hívta fel a figyelmet eme egyszerű tényre Argos, és ezzel egyidejűleg leemelt egy pengét az állványról.
Kicsit méregette súlyeloszlását, markolatának fogását, majd elégedetlenül visszatette, és egy másik kard után nyúlt.
– Emsort úr a rendelkezésünkre bocsátotta a termet, amibe feltétlenül beleértette, hogy válasszon magának pengét, ha nincs sajátja – jegyezte meg Cael Hiss.
– Ezt meg is fogom tenni – jelentette ki hősünk magától értetődően, és tett pár alapmozdulatot a másik fegyverrel is. – Ám örömmel venném, ha a párbaj előtt kipróbálhatnám a pengét.
– Segédje nyilván ebben is az ön rendelkezésére áll! – mordult fel a testőrkapitány.
– Nem óhajtom egy idegen úriember türelmét ennyire próbára tenni! Meggyőződésem, hogy ön is szívesen partnerem lesz pár pengeváltás erejéig! – mosolygott rá végtelen barátsággal hősünk, majd elégedetlenül visszatette a második fegyvert is.
– No de hogy képzeli! Párbaj előtt? – háborodott fel Cael, szeme tágra nyílt az őszinte megrökönyödéstől.
Argos kicsit sóhajtott, majd hanyagul nekidőlt a fegyverállványnak, és karba fonta a kezét.
– Ugyan, barátom, ne viselkedj velem úgy, mintha holmi esküdt ellenséged lennék – rázta meg csendes beletörődéssel a fejét, majd megengedett magának egy fanyar félmosolyt is. – Megértem, hogy meg kell verekednünk, az a ragyogó szempár, az a vérvörös hajzuhatag ennél hetvenhétszer többet megér, de miért ne tehetnénk ezt úriemberhez méltó módon, nem feledve, hogy tulajdonképpen nekünk egymással semmi bajunk sincs!
A másik egy pillanatra nem jutott levegőhöz.
– Ez a gyanúsítás...
– Ez nem gyanúsítás, ez tény. Te eldöntötted hogy megdöntöd Gilanaemet, és ehhez engem kell előbb felkockáznod. Megértem én ezt, bár tagadhatatlan, hogy nem örülök neki.
– Megöllek! – sziszegte a testőrkapitány, kardot rántott, és már lépett is előre, amikor Argos felcsattant.
– Leszúrnál egy fegyvertelen embert?
És működésbe léptek a nemesvérű Cael Hissbe belesulykolt erkölcsök, megtorpant, és nem támadott, bár keze remegett.
Hogy lehet valaki ilyen korlátolt és földhözragadt, sajnálkozott magában Argos, aki egy pillanatra sem érezte magát fegyvertelennek. Mögötte, az állványon, vagy tucatnyi jobbnál jobb penge várta, hogy értük nyúljon, lett volna rá ideje, ha a testőrkapitány nem áll meg. Ám nem lepődött meg, hogy erre nem került sor, maga is úgy számította, ez a régi, jól bevált közhely elég lesz ahhoz, hogy megvédje magát.
De nem merte tovább feszíteni a húrt.
– Bocsánat, nem akartam pálcát törni ön felett, uram! – hajolt meg hirtelen végtelen udvariassággal. – Azt hiszem, nekem igazán nincs erkölcsi alapom, hogy vádoljak, és nem is teszem! Sőt, tisztelem agyafúrtságát és hidegvérét, hogy képes volt ilyen csapdát állítani a némbernek, de hát ez már tényleg nem tartozik rám! – mosolyodott el alázatosan, és megfordult. – Mondom, hagyjuk is ezt a kérdést! – vetette még oda, majd leemelt még egy kardot.
Aztán egy kicsit vizsgálgatta a pengéjét, élét, tüntetően háttal állva a testőrkapitánynak, időt hagyva neki, hogy megeméssze a hallottakat. Majd, mikor úgy érezte, a másik már kellőképpen ideges, hirtelen megfordult. Immár fegyverrel a kezében.
– Tehát? – kérdezte bíztatóan, de Cael nem válaszolt.
– Hogy érti azt, hogy „csapdát állítani a némbernek”? – kérdezte csendes, gyanakvó hangon.
– Bocsásson meg, hogy említettem, higgye el, nem fogom keresztül húzni terveit, uram! – mentegetődzött őszinte riadalommal. – Részemről nem szeretnék belekeveredni, át is adom mindazon bizonyítékokat, amik véletlen módon a kezembe kerültek! – buzgólkodott, majd elővette a zsebéből azt a papírt, amit a kriptában talált táskából vett ki, s amin mindössze érthetetlen jelek sorjáztak.
Cael zavartan vette át, hosszan bámulta, majd értetlenül felnézett.
– Mire bizonyíték ez?
– Ó, semmire, hagyjuk! – rázta a fejét Argos végtelen zavarral.
– Azt kérdeztem, mire bizonyíték ez? Nekem, aki a ház biztonságán őrködik, tudnom kell, miről van szó! – emelte fel a hangját a testőr, és immár töretlen elszántság villogott a szemében.
Tehát nem csak tisztességes, de még kötelességtudata is van. Szerencsétlen párosítás, ha nem társul megfelelő mennyiségű józan ésszel, és egészséges rugalmassággal, vélekedett Argos, ám nem bánta, hogy a testőrkapitány olyan, amilyen. Neki mindössze az számított, hogy immár világosan látta, azt ad be neki, amit csak akar.
– Kérem, vegye úgy, hogy meg sem szólaltam! Igazán én vagyok az utolsó, aki azt merné állítani, hogy Gilanaem kisasszony Emsort úr után kémkedik! – mentegetődzött hát tovább.
– Kémkedik? – csodálkozott el Cael.
Argos értetlenül széttárta a karját.
– Ha nem, akkor ugyan miért tart egy táskát az ágya alatt, tele ilyen lapokkal?
– Miféle lapokkal? Egyáltalán, mi van erre ráírva?
– Emsort úr teljes magánlevelezéséről van szó, amit valaki szépen lemásolt, valamiféle rejtjeles ábécét használva. És ezen iratok most mind Gilanaem kisasszony szobájában találhatók – fejezte be Argos, majd szemében őszinte jókedvvel várta a másik reakcióját.
Ami természetesen pontosan az volt, amire számított.
– Nem hiszek neked, te Khazai kutya! – csattant fel Cael, szeme résnyire szűkült, orrcimpája pedig megremegett a visszafogott dühtől.
Argos szomorúan leszegte a fejét egy pillanatra.
– Tudtam, hogy ez lesz belőle, ó, ti szentnevű égiek! – sóhajtotta, és felnézett a mennyezetre, majd visszafordult a testőrkapitány felé. – Legelőször is leszögezném, hogy nem jó kérdés, az én indítékaimat keresni. Nem is óhajtok magyarázattal szolgálni, hogy miért kerestem én e táskát. De tudom, magyarázat nélkül nem hisz nekem, sőt, ha magyarázkodni kezdenék, akkor sem hinne, így azt ajánlom, győződjön meg minderről a saját szemével!
Ezzel előre lépett, majd gyors mozdulattal végigrántotta kézfejét a másik kardjának élén. Kiserkent a vére, még egy pillanatra el is fintorodott a fájdalom miatt.
– Mi van? – értetlenkedett Cael Hiss.
– Íme a bizonyíték, hogy ön legyőzött engem párbajban – emelte sebzett kézfejét a másik felé Argos. – Jutalmaképpen az éjszaka bejut Gilanaem hálószobájába. Érezze jól magát! És közben próbáljon meg időt szakítani arra, hogy belessen az ágy alá. Ott lesz a táska. A következtetések levonását önre bízom! Holnap pedig készséggel válaszolok az önben felmerült kérdésekre. S most, ha nem haragszik, távoznék! – hajolt meg, majd sarkon fordult, és könnyű léptekkel elhagyta a termet.
Vissza sem nézett; nem tudta elnyomni őszinte, jókedvű vigyorát.

* * *

Amikor kilépett a fegyverteremből, még éppen látta, ahogy egy alak befordul a folyosón, és eltűnik a sarkon. Hezitálás nélkül ugrott utána, és el is érte. És egy pillanatra sem csodálkozott, hogy az öregedő Pashatot sikerült elcsípnie.
Hogy nem szégyelli magát, deresedő halántékkal ajtókhoz lapulva hallgatódzni, háborodott fel hősünk.
– Bocsásson meg uram, tán megzavartam valamiben? – érdeklődött vérfagylaló udvariassággal.
– Nem... – hebegte az öreg, de Argos nem kímélte.
– Akkor megmondaná, mit keresett itt?
– Önt! – vágta ki Pashat, majd lényegesen nyugodtabban folytatta. – Önt kerestem, mivel azt hallottam, ön mestere a kártyának! Arra gondoltam, játszhatnánk egyet, ha... ha már megbeszélte a testőrkapitánnyal az asztalnál felmerült problémát.
Argos felvonta a szemöldökét. Tagadhatatlanul tetszett neki az ügyes magyarázat. Ti vagytok a tanúim, ó ti égiek, hogy én nem akartam kifosztani, gondolta, majd kedélyesen megveregette az öreg vállát.
– Önnek szerencséje van, uram! Magam is épp azon gondolkodtam, hogy mivel üssem el a délutánt! Boldog lennék, ha játszana velem pár partit!
Ezzel már indult is, a fehér szalonba, ahol – emlékei szerint – állt egy kártyaasztal. Nem is csalódott, az asztal ott volt. Pashat szemrebbenés nélkül ült le, majd azt is fenntartások nélkül elhitte, hogy Argosnak mintegy hatvan aranya van odafönt, a szobájában, és nem kérte, hogy hősünk menjen fel érte, vonakodás nélkül kiosztotta neki a megfelelő mennyiségű zsetont.
Argos már majdnem elkedvtelenedett, túl könnyűnek tűnt az egész, amikor az eszébe jutott, hogy a tegnap este folyamán lehorzsolta az ujjbegyeit. Holmi kriptában való kincskeresés közben. És az is ennek a Pashatnak a hibája, miért nem valami tisztességes helyre rejtette a holmiját, dühöngött magában, aztán kézbe vette a paklit, és felmérte, mire képes sebesült kézzel.
Nos, a vártnál jobban sikerült követnie a lapokat, ám vagy hetvenhétszer esetlenebbnek érezte magát a megszokott formájánál. Ám ennek ellenére könnyen és gyorsan nyert, Pashat feltűnően ügyetlenül játszott. Gyanúsan ügyetlenül. Alig fél óra múlva teljes kezdőtőkéjét elvesztette.
– Köszönöm a játékot – állt fel mosolyogva az asztaltól. – Ön tényleg remek mestere a kártyának!
Argos megrázta a fejét, aztán hirtelen ötlettől vezérelve áttolta a nyereményét képező mintegy hatvan aranyat az öreg elé.
– Köszönöm az elismerését, de nem érdemlem meg, egyszerűen csak csaltam – vallotta meg vigyorogva, és feszülten leste a másik reakcióját. Ám Pashatnak a szeme sem rebbent.
– Ó, nem, tartsa meg a nyereményét! – legyintett, és visszatolta a pénzt. – Hisz ismerem a hírét, hallottam már önről rebesgetni, hogy nem feltétlenül tisztességesen játszik, így a parti korrektnek tekinthető.
– Szó sem lehet róla! – válaszolt Argos, és ismét visszatolta az öreg elé az aranykupacot. – Nem vagyok rászorulva. Ám megkérném egy szívességre. Sajnos idefele jövet tönkre ment a hintóm, és még ma délután fontos dolgom lenne Anrekben. Kölcsön adná a kocsiját?
Az öreg csak egy pillanatot gondolkodott.
– Természetesen örülök, ha tehetek önért valamit. Azonnal szólok a kocsisomnak, hogy álljon az ön rendelkezésére! De a pénzt tartsa meg! – tette még hozzá.
Argos megköszönte a szívességet, nagyot sóhajtva besöpörte a csengő aranyakat, aztán távozott.

* * *

A parti után a konyhába sietett, majd mivel nem találta ott Tant, ment a szobájába. A gyerek valóban ott volt, az ágyon ült, és angyali ártatlansággal mosolygott. Argos gyanakodva összevonta a szemöldökét.
– Hát te meg miféle gazemberséggel ütötted el a szabad idődet? – kérdezte rosszat sejtve.
– Semmifélével! – rázta meg a fejét Tan.
Argos mellélépett, és gyanakodva felhajtotta a takarót. Senki nem volt alatta, ez tagadhatatlanul nagyon megnyugtatta hősünket. De akkor mi lehet a baj? Kósza intuícióira hallgatva leguggolt, és benézett az ágy alá, aztán nagyot sóhajtva kiemelt alóla egy szép markolatú kardot.
– Halljam, kitől loptad? – tette fel a logikus kérdést, elég mogorván.
– Senkitől. A fegyverterem faláról emeltem le – vonogatta a vállait a kölyök. – És Argos uram is mindig azt mondta, hogy az nem bűn, ha az ember olyasvalamit vesz el, amire szüksége van – védekezett.
– És neked mi szükséged lehet egy kardra? – kérdezte Argos, még mindig elég felelősségre vonó hangon, de közben már elmerült a fegyver vizsgálatában. Jó pengéje volt, láthatóan északi mesterek kovácsolták.
– Hát ha megtámadnának, akkor tudjak védekezni.
Argos megrázta a fejét.
– Azt csak az ostobák hiszik, hogy fegyverekkel teleaggatva biztonságban vannak. De jobb ha tőlem tudod, ez számít a legkevesebbet. A te életedet egyedül te védheted meg, és ez nem holmi vasdarabokon múlik.
– Akkor most visszalopjam? – kérdezte Tan szomorkásan. – És ha pont akkor vesznek észre? És egyébként is, Emsort úrnak teméntelen sok kardja van, ugyan miért ezt hiányolná? Miért ne tarthatnám meg?
– Mert nem tudsz vele bánni, tehát semmi értelme magaddal cipelni! – ismételte meg Argos a lényeget.
– És ezen nem lehetne segíteni? – kérdezte Tan és közben nagy, szomorú szemekkel nézett Argosra.
Jó lesz vigyázni, gondolta hősünk, ez a gyerek napról napra jobban hasonlít hozzám, a végén még a nőket is megpróbálja lecsapni a kezemről, rázta meg a fejét. Csak az volt a helyes stratégia, hogy eddig minden asszonyt sokkal hamarabb otthagyott, mielőtt akárcsak megszülethetett volna az esetleges gyerek! Ám ezen sírni késő volt, Tan ott állt, vele szemben, és reménykedett.
– Na, jó, ígérem, megtanítom neked az alapmozdulatokat, de nem most! Most egy fontos dolgot szeretnék rád bízni!
– Mennyire fontosat? – puhatolódzott a gyerek óvatosan.
– Olyan fontosat, hogyha elszúrod, akkor engem bizonyosan felkötnek, és feltehetőleg téged is. Világos?
– Világos! – vigyorodott el Tan őszinte örömmel, szemében lángolt a lelkesedés.
Ó, ti égiek, hát semmi megfontoltság sem szorult ebbe a gyerekbe, sóhajtott fel magában Argos. Bár, honnan is örökölhette volna, szögezte le komoly önkritikával, és tovább lépett.
– Tehát, elmégy a táskáért, amit tegnap találtunk, és amit elrejtettél a fogadóterem mellett, emlékszel, igaz? – kérdezte, majd Tan bólogatását látva folytatta. – Fogod, és elviszed Gilanaem szobájába, és berakod az ágy alá. Közben természetesen vigyázol, hogy senki se vegyen észre. Ha lebuksz, én cserben hagylak, erre előre készülj fel!
– Értem, Argos uram, és ígérem, nem fognak észre venni!
– Remélem is! És ne feledd, a táskának ma estére már ott kell lennie, hogy amikor az az ökör Cael Hiss felkeresi szíve hölgyét, már ott találja! – szögezte még le, majd megnyugodva távozott.
Biztos volt benne, hogy Tan tényleg nem fog semmit elrontani, és a lökött hősszerelmes valóban meg fogja lelni a táskát.

* * *

A szobájából a kocsiszínbe ment. A hintó már készen állt, Pashat kocsisával együtt, aki udvarias hangon tudakolta, miben lehet Argos szolgálatára. Hősünk könnyedén elküldte a cselédet, semmi szüksége nem volt tanúkra. Maga ült a bakra, és elhajtott. A palotasor végén lefordult az anreki útról, és a tóparton haladt tovább, a Könnyű Szél kolostor felé.
A hintó régimódi, kényelmes alkotmány volt, kicsit ütött, kicsit kopott, de láthatóan jól karbantartott jószág. Pont olyan, amilyet az ember elképzel egy nem túl vagyonos, öregedő vidéki nemesnek, akinek annyira nincsenek jó kapcsolatai, hogy amikor feljön a törvénynapra, akkor kénytelen egy ismerősének a támogatójánál szállást kérni, merengett Argos.
Igen, csak éppen az ilyen vidéki nemesnek hatvan dukát az egy kisebb vagyon, amit nem jó elveszteni kockán. És ha már elveszti, hát nem hezitál, ha partnere visszaadja, pláne nem gyárt hülye magyarázatokat arra, hogy miért nem fogadhatja el, mélázott el Argos. Bizony, ebben a házban sokminden nem stimmel, vélekedett, és most volt ideje végiggondolni mindent.
Először is, itt van Gilanaem. Remek nő, Emsort szeretője, és nyilván bizalmasa. Hisz mily végtelen egyetértéssel szemlélték, amit Cael párbajra provokált, majd elcipelt a fegyverterembe, hogy felszabdalja az arcomat! Emsort láthatóan tudta, mi történik, sőt, nem kizárt, ő kérte meg az angyali kis Gilanaemet, hogy ugyan intézze már el, hogy Khazai Argos ne nagyon ronthassa a levegőt a házban. Igen, ez logikusnak tűnik, befogadott, hogy élvezze ennek minden előnyét, ám a hátrányokból már nem kér, hát megtette a megfelelő lépéseket, hogy ne hagyhassam el pár napig az ágyat, vélekedett Argos.
Ha ez igaz, akkor Gilanaem nem több, mint engedelmes eszköz a családfő kezében, aki ugyan semmiképpen sem kémkedne utána, legfeljebb neki. Persze a hülye Caelt meg lehet győzni ennek az ellenkezőjéről, és érdemes is, hisz minél több nézeteltérés és ellentét feszül a háziak között, annál egyszerűbb lesz elcsenni egy kisebb birtokot. Meg persze pénzt, Carisnak és Saomének, akiket nem akart becsapni. Legalábbis amíg nem muszáj, addig semmiképpen sem, szögezte le magában, és ez megnyugtatta.
Ezek után mindössze egyetlen zavaró momentum maradt, méghozzá Pashat. Mert ha valaki kémkedik ebben a házban, akkor az öreg igen! A titkosírással telerótt lapok, titokzatos kis esti kirándulása, mind-mind azt látszott alátámasztani, hogy Pashat igenis gazember a maga módján. És ahogy elvesztette azt a pénzt!
Argos meg mert volna esküdni, hogy az bizony szabályos megvesztegetés volt, csak azt nem értette, mire akarták megvenni. Világos, Pashat hallgatódzott a fegyverteremben, de vajon mennyit hallott? A táskát keresi rajtam? Talán nem, akkor nem pénzt adna, hanem a torkomnak szegezne egy kést, hogy adjam elő, ami az övé. Akkor lehet, hogy csak a hallgatásomat akarta megvenni? Arra meg nagyon kevés hatvan arany! Vagy egyszerűen csak a jóindulatomért játszott velem?
Nos, arra szüksége lehet, hisz ha kiderül, hogy tényleg kém, akkor nagyon megütheti a bokáját! De vajon kinek a kéme? Persze ez utóbbi nem volt túl fogós kérdés.
Köztudott volt, hogy Emsort mellett két nagy család áll a korona legmagasabb kegyében, a Hianemek és a Readelek. Ez a három család versengett immár évek óta, céljuk a hatalom. Mindhárman igyekeztek a maguk javára befolyásolni őfelsége Hülyécske Aelant, önnön ötleteiket plántálva annak fejébe. Ami tulajdonképpen nem is árt, elvégre saját gondolatai nemigen vannak annak a nyámnyila gyereknek, vallotta Argos mély meggyőződéssel, ám ez nem vezette közelebb jelenlegi problémájának megoldásában.
Azt biztosnak tartotta, hogy Pashat a konkurens két család közül az egyiknek dolgozik, de itt megakadt. Mert hogy melyiknek? Ki tudhatná!
Tehát ezek a tények. És nekem mit is kéne tennem, hogy ellophassam azt a birtokocskát, tette fel a záró kérdést, és az út hátra lévő részén ezen törte a fejét. Hintója hamarosan elérte a Könnyű Szél kolostorát.

* * *

A kolostor régi, erődszerű épület volt, két embernyi magas falakkal és vasalt kapuval. Argos bezörgetett, aztán várt. Nagy sokára nyílt csak ki a kukucskáló.
– Nagytiszteletű asszonyom, Tameshin vagyok, a Ginelem családból, és Saomével szeretnék beszélni – hazudta egy szuszra, majd őszintén rámosolygott a kinéző női arcra.
– Egy pillanat – válaszolta a nő kimérten, aztán persze még több, mint negyed órát várakozhatott.
De nem panaszkodott, amikor végre bejutott, sőt, igyekezett kedvesen mosolyogni mindenre, ami szembejött. Végül otthagyták az egyik teremben, azzal, hogy nemsokára jön Saome. Hát leült a fal menti hideg kőpadra, és elkezdte felsorolni a szeretőit, fordított ábécé sorrendben. Elég sokáig jutott, mire végre belépett a lány.
– Saome, örülök, hogy láthatlak, szeretnék veled négyszemközt beszélni! – fojtotta belé a szót, mielőtt szegény egyáltalán kinyithatta volna a száját.
– Jó – bólintott Saome, amint úrrá lett megdöbbenésén. – Gyere!
Egy kis udvarocskára vezette ki, melynek közepén apró díszkút állt. Most nem működött, csak a lassan szemerkélő eső rajzolt gyorsan szétfoszló karikákat a medence vizére.
– Mit keresel itt, Argos? Egyáltalán, honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte Saome, amint bezárult mögöttük az épület ajtaja.
Egyszerű, és világi ruhát viselt, ám festetlen arca, szertartásosan nyugodt hangja éreztette, az égiek szolgálólányának nevelték.
– Hát Carisszal beszéltem – válaszolt magától értetődő hangon Argos. – Jól van, sokat gondol rád, és üdvözöl – vágott elé a lány kérdéseinek. – Beavatott a tervetekbe is, mely szerint ismét össze szeretnétek házasodni, amint elegendő pénzetek lesz, és én pedig megígértem neki, hogy segítek.
– Köszönöm! Mindig sejtettem, hogy rendesebb vagy, mint amilyennek tartanak! – mosolyodott el Saome.
Argos fél másodpercet hallgatott, ennyi időre volt szüksége, hogy elnyomja feltörni készülő lelkiismeretét, aztán folytatta.
– Van egy tervem is, de kellene a te segítséged is hozzá.
– Szívesen megteszek mindent, amit tudok, bár ez nem hiszem, hogy túl sok lenne.
– Nem is kérek túl sokat. Most az Emsort palotában lakom, neked is oda kéne költöznöd – kezdte Argos, a lehető legártatlanabb oldalról közelítve meg a lány feladatát.
– Gondolod, hogy megengedik, hogy megszálljak náluk? – kételkedett Saome.
– Persze. Hisz mindig is az égieknek tetsző életet igyekeztek élni, nyilván megtiszteltetésnek tekintik, ha egy szertartásmester náluk keres szállást, és örömmel adnak neki szobát! Ez így illik!
– De Argos, én már nem vagyok az égiek szolgálólánya! Nem kérhetek szállást a Tanításokra hivatkozva! – rázta meg a fejét határozottan a lány. – Sajnálom, így nem mehetek.
Argos kicsit elmélázott, majd kicsit körülményeskedőbb hangon folytatta.
– Nézd, ne tekints erre tervre úgy, mintha mi Carisszal holmi sétalovaglást terveznénk! Gondolod, veszélytelen dolog gyorsan sok pénzt szerezni, különösen úgy, ha az ember kénytelen beérni a becsületes megoldásokkal? Mert hogy én semmiképpen sem szeretnék jogtalan dolgokat művelni! – szögezte le komoran, de gyorsan folytatta is, látva, Saome már éppen szóra nyitná a száját.
– Tehát, veszély vár ránk, harc és vér. Neked magyarázzam, mit jelent ez? Szükségünk lenne egy szakértő ispotályosra. Szükségünk van rád, hogy beköltözz az Emsot palotába, hogy mellettünk legyél, hogy segíts! – dobta be a legkézenfekvőbb, és mellesleg a legcsekélyebb súlyú érvet Argos.
– Ha csak a tudásom kell, azt szívesen adom, de nem ölthetem fel az égiek szolgálólányainak a ruháját, mert nem tartozom közéjük – felelte Saome határozottan.
Ó azok a rohadt elvek, gondolta Argos, és nekigyürkőzött a második menetnek.
– Ugyan, semmiből sem áll az egész, mindössze néhány napról lenne szó, biztos vagyok benne, hogy nem jönne rá senki e kegyes kis csalásra, és hogy senkit sem sértenél meg vele.
– Nem a földi vonatkozása zavar a dolognak, hanem az, hogy ez nyilván az égieknek nem tetsző cselekedet lenne! – magyarázta Saome.
Argosban egy pillanatra felmerült, hogy tényleg vissza kéne szenteltetni ezt a lányt. Hisz lelkében tökéletesen ájtatosképű! De aztán elvetette ezt a lehetőséget. Sok hetes procedúra lenne az, és idejük, hát az nincs!
– Figyelj, Saome. Te már tettél egy fogadalmat, hogy szolgálni fogod az égieket, minden tudásoddal, és akaratoddal. Az egyház ezt a fogadalmat semmissé tette, de szerinted az égiek is megfeledkeztek róla? Persze, ha szertartásmesternek adod ki magad, akkor az egyházi bíróság elítélhet, hisz tucatnyi dogmát sértesz meg, egyenesen a Tanításokból fogják magyarázni a bűneid súlyosságát, de hát mit nem lehet megmagyarázni a Tanításokból? Ám szerinted az égiek is ilyen kicsinyesen állnak hozzá a dolgokhoz? Én bizonyos vagyok abban, hogy amíg a lelked mélyén nem tagadod meg őket, addig ők sem tagadnak meg téged. Hiába bocsátott el az egyház, te még mindig az ő felszentelt szolgájuk vagy, ezt pár szóval nem lehet megváltoztatni. Hisz ahogy a Tanításokban áll – váltott át kenetteljesebb hangra Argos –, a kimondott szó oly messze áll a lélek mélységében élő akarattól, hogy már alig-alig hasonlatos hozzá. Szertartásmesterek Könyve, nyolcvanegyedik vagy nyolcvankettedik passzus – fejezte be nagyvonalúan.
Saome szomorúan nézett rá.
– Khazai Argos, én ismerem a Tanításokat. Azok a részek a jótékonykodással, és más kegyes cselekedetekkel foglalkoznak – mondta halkan.
– Most ilyen apróságok zavarnak, amikor komoly dolgokról beszélek? – válaszolta Argos emelt hangon, mit sem veszítve lendületéből. – Carisnak szüksége van rád, ő kéri, hogy segíts neki, és te holmi elvek miatt cserben hagyod? Gondolj bele, ha ezt megcsináljuk, akkor utána megint együtt lehettek!
Nagy csend lett, Saome elgondolkodott.
– Hát jó, de nem szívesen teszem – válaszolta nehezen, szinte csak suttogva a szavakat.
Na végre, gondolta Argos, aztán hogy az elvi problémák ily szépen megoldódtak, áttért a gyakorlatiakra.
– No, gondolom nem lesz nehéz ruhát, meg egyéb apróságokat szerezned, elvégre ez egy kolostor. Tessék, itt van pár arany, amit itt hagyhatsz, ellentételezésképpen – nyomott a kezébe egy marék érmét gyorsan, mert látta hogy a lány megint ellenkezni készül. – Reggel itt foglak várni egy kocsival, és elviszlek, de nem érkezhetünk együtt, az túl feltűnő lenne. Majd még a palotától elegendően távol leteszlek. Aztán egyszerűen csak odasétálsz, bekéredzkedsz, és az égiek nevében szállást kérsz arra a pár napra, míg földi feladataid Haironba szólítanak. A részletekről pedig majd később beszélünk, addig nincs más dolgod, mint várni. Menni fog?
– Igen – bólintott Saome lassan.
Argos a lány vállára ejtette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Bízom benned!

* * *

Miután elbúcsúzott Saométól, ismét megjelent az a zord ájtatosképű, aki már befele is vezette, és kikísérte.
Miközben kongó lépteit hallgatta a komor folyosón, Argos már holnapi tennivalóit rendezgette. Még reggel vissza kell jönnie, ezt megígérte Saoménak. Már előre utálta, hogy korán kell kelnie! Bár, merült fel benne, minek kéne visszajönnie? Hát nem egyszerűbb, ha egyenesen el sem megy? Mi dolga lenne Emsort házában? Persze, itt mivel töltheti az idejét?
Végigmérte az előtte lépkedő nőt, de második látásra sem találta szimpatikusnak. Ám vannak itt más, feltehetőleg ifjabb leányok is, akik az égiek szolgálatának szentelték életüket!
– Nagytiszteletű asszonyom, lehetne egy kérésem? – szólította hát meg tisztelettudóan a nőt.
– Igen? – fordult az meg zordan. Tekintete láttán még a templomok szent szobrai is megremegtek volna, ám Argos szemrebbenés nélkül folytatta.
– Megköszönném, ha lehetőség lenne rá, hogy imádkozzam a kolostor templomában. Semmiképp sem szeretnék úgy távozni, hogy nem köszönöm meg az égieknek végtelen jóságukat, mellyel életem rögös ösvényét egyengetik!
És ez még igaz is, tette hozzá magában. Néha, ha belegondolt, még azon is csodálkozott, hogy hogyan élhet még, hát még azon, hogy ép és szabad!
– Részt vehet az esti hálaadáson, ezt nem tiltják kolostorunk törvényei! – hagyta rá a nő.
– Hosszú még addig az idő, tölthetném a templomban, imáimba mélyedve?
– Természetesen – bólintott az ájtatosképű, majd tovább vezette, immár a templomba.
Argos pedig látványosan imádkozott, majd részt vett az esti hálaadáson, ahol feltűnésmentesen szemezni kezdett egy megfelelőnek tűnő leánnyal. A szertartás után távozott. Nagy hangon ugratta vágtába kocsija lovait, majd az első útkanyarulat után beállította a hintót az útmenti bozót egy beugrójába.
Gyalog, és végtelen óvatossággal tért vissza a kolostorba.

* * *

Másnap kicsit szétszórtan tért magához, legnagyobb meghökkenésére egy kényelmetlen ágyon. Testét mindössze durva pokróc fedte, ruhája szanaszét hevert az ablaktalan festett falú szobácskában. Egyedül volt, de rémlett neki, hogy valami nő vezette ide. De mikor? És miért?
Az utóbbi kérdésre gyorsan meglelte a választ, az elsőt pedig némi töprengés után lényegtelennek nyilvánította. Nehézkesen feltápászkodott, majd öltözni kezdett. Hova is tűnt az a kislány? Jó elment, de mikor? Ám erre nem tudott felelni.
Mindent összevetve, különösképpen a halántéka mögött lüktető, enyhe nyomást, arra a konklúzióra jutott, hogy tegnap este igen csak berúghatott. De mitől? Csak ördöngős fickónak kell lennie, ha még egy kolostorban is talált magának italt! És vajon hogyan?
Közben meglelte és felöltötte a gatyáját, az egyik harisnyáját, és ingét. Többi ruháját nem lelte, hát sóhajtva ereszkedett négykézlábra, és belesett az ágy alá. A nadrág megvolt, de a kabát és a másik harisnya sehol. Töprengve hasalt el a kövezeten, megtámasztotta az állát, és azon kezdett el gondolkodni, hogy hol vehette le őket? Ám tapasztalatból tudta, erre másnap rájönni szinte lehetetlen. Vagy megleli a holmikat véletlenül, vagy sehogy. Hát benyúlt az ágy alá a nadrágért.
Aztán lépteket hallott a folyosóról.
– Természetesen, nővérem, úgy lesz, ahogy óhajtod! – mondta egy komoly, ám feltehetőleg ifjú leányhoz tartozó hang, és a léptek megálltak. Pont az ajtó előtt.
Argos rutinosan gördült be az ágy alá.
– Köszönöm segítséged, Liana! – hangzott fel egy másik hang.
Igen, így hívták, Liana, derült fel hősünk az ágy alatt, majd megszemlélte az épp nyíló ajtóban feltűnő két pár sarus lábat.
– Akkor ebédnél találkozunk! – mondta Liana.
Argos elnyomott egy mély ásítást. Odakint a két nő már feltehetőleg megbeszélt mindent, majd váltottak még pár udvarias frázist, és elköszöntek.
Liana belépett, behúzta maga mögött az ajtót. Hősünk kis sóhajjal gördült elő az ágy alól, majd gyorsan talpra pattant.
– Jó reggelt, gyönyörű hölgyem! – mosolygott a lányra, és meg is hajolt, bár a mozdulat esetlenre sikeredett, mivel közben fél kézzel a nadrágját húzta fel.
Az ájtatosképű leányzó majdnem felsikoltott. Az utolsó pillanatban kapta a szája elé két kezét, de tágra meredő szeme így is tökéletesen kifejezte riadalmát.
Lehet, hogy mégsem vele töltöttem az éjszakát, merült fel Argosban, de visszakozni már késő volt.
– Bocsásson meg, ha megijesztettem! Higgye el, semmit sem lennék képes ön ellen tenni! – bizonygatta gyorsan.
– De ön... Ön azt mondta, távozik! – nyögte ki a lány, hosszú, néma szünet után.
– Ezt mondtam? Mikor? – vonta össze töprengve a szemöldökét hősünk.
– Hajnalban! Amikor nekem el kellett mennem a hajlani hálaadásra!
– Ja, persze, hajnalban! Igen, azt mondtam, elmegyek, de sajnos valaki megzavart! Mozgást hallottam a folyosóról, meg beszédet, nem léphettem ki, hát vártam! – magyarázkodott lendületesen, és mellesleg teljesen légből kapott érvekkel. – Ám most már, ha minden lecsendesedett, megyek! – tette még hozzá, majd észrevette hiányzó harisnyáját, félig beszorulva az ágy mögé. Örömmel nyúlt érte, húzta fel.
– De nem csendesedett le semmi, sőt! A kolostor felébredt, alkonyatig bizonyosan nem lesz lehetősége távozni!
– Mit csináljak itt alkonyatig? – nézett nagyot hősünk. Amúgy is, rémlett neki, hogy valamit ígért ma reggelre valakinek!
– Nem tudok mást tanácsolni, mint hogy várjon! Mondjuk az ágy alatt! És ne féljen, én majd vigyázok önre. Még valami ennivalót is becsempészhetek! – mosolyodott el a lány.
Ám Argosnak nem tetszett a felkínált alternatíva.
– Nem, gyönyörű hölgyem, nekem mennem kell, számtalan tennivaló vár rám!
– Nappal nem hagyhatja el észrevétlen a kolostort! – érvelt Liana, ám hősünk alig figyelt rá.
Inkább benézett a fal mellett álló ruhásláda és az imádságos állvány közötti sarokba, és várakozásának megfelelően meglelte kabátját. A csizmája az ajtó és a fal szegletében feküdt, felvette őket, majd elégedetten felegyenesedett, és szemébe nézett az ájtatosképűnek.
– Gyönyörű hölgyem, mennem kell, tehát menni fogok! Emberi életek múlnak azon, hogy helyemen legyek, hogy megcselekedjem, amit meg kell cselekednem! – szónokolta halk, ám meggyőző hangon. – Úgyhogy, lenne oly kedves kölcsön adni nekem egy csuhát? Abban kijutok, bízza csak rám! És ne féljen, én önt elárulni, soha, semmi oknál fogva sem fogom!
Liana leesett állal hallgatta. Aztán már nem volt probléma. Hősünk kapott egy földet seprő, csuklyás köpenyt, melyet magára öltött. Hosszan és érzelmesen elbúcsúztak, majd a lány kilesett, és miután megállapította, hogy éppen senki sincs a folyosón, Argos kisurrant.
Aztán csak ment, mélyen lehorgasztott fejjel, méltóságteljesen lassú léptekkel. Vagy két ájtatosképűvel is összefutott, de azok nem szólították le, feltehetőleg volt saját dolguk. Ám sejtette, nem lehet örökké szerencséje. Jó lenne mihamarabb eltűnni innen, vélekedett, de fogalma sem volt róla, merre jár.
Aztán kijutott az egyik belső kis kertecskébe, ahonnan már látta a templomtornyot. Nagyjából megsaccolta, hol lehet, és már éppen indult, amikor nem sokkal mellette nyílt és csukódott egy ajtó. Gyorsan leszegte a fejét, és már majdnem elsietett, mikor felismerte a kilépő alakban Saomét.
Az ájtatos képű lány világi ruhát, földig érő köpenyt viselt, mellette nehéz, vasveretes utazóláda állt. Nagyot sóhajtott, ahogy betette maga mögött az ajtót, majd felvetett fejjel körülnézett. De semmi bíztatót nem láthatott, a idő lehangolóan szürke volt, az eső szemerkélt. Kis vállvonással törődött bele a megváltoztathatatlanba, majd lehajolt a ládáért.
De akkor Argos már ott volt mellette.
– Nővérem! – szólította meg suttogva. – Segíthetek? – nyúlt a láda másik vasfoggantyúja után.
Saome megdermedt, majd végtelen döbbenettel nézett rá. A csuklya rejtekében Argos könnyedén, bíztatóan elmosolyodott.
– Ar... Ar...
– Arra gondol, hogy kikísérhetem, igaz? – segítette ki zavarából a lányt, aki csak tétován bólintott.
– Helyes! Akkor menjünk! És talán felesleges hangsúlyoznom, milyen kellemetlen lenne, ha valakinek feltűnne ittlétem! – tette még hozzá, majd megfogta a láda vasfogantyúját.
Saome is összeszedte magát annyira, hogy a másik oldalt megemelje az utazóládát, aztán kettesben indultak a kapu felé. További bonyodalmak nélkül hagyták el a kolostort.
Miután kiléptek a komor kapun, még hosszan haladtak szótlanul a csepergő esőben, egymás mellett, az utazóládát cipelve, de amikor már nem láthatták őket a kolostorból, Argos a vállára vetette a köpenyét, és a hátára vette a csomagot.
Előre sietett, és végtelen megkönnyebbülésére meglelte a hintót, épen, egészben, lovastól. Hát felrakta Saome holmiját, majd intett neki, szálljon be. A lány már fellépett a kocsi lépcsőjére, mikor szembefordult hősünkkel.
– Figyelj rám, Argos! Nem tudom, mit kerestél odabent, nem tudom mit tervezel...
– Kérlek, ne most! – vágott közbe a szólított, majd széles gesztusokkal kísérve azonnal elkezdett kitérni a várható fejmosás elől. – Adj egy kis időt, hogy megmagyarázzam, mit miért teszek! Most csak higgy nekem! Hisz tettem én ellened bármit is?
– Nem, soha. Ám hallottam, hogy mások ellen...
– Szóbeszéd! Ha kéred, akár az égiek hetvenhét szent nevére megesküszöm, hogy nem tervezek semmi tisztességtelent, egyszerűen csak segíteni szeretnék neked és Carisnak! Cserébe kérlek, most ne kérdezz, és megígérem, mindent meg fogok magyarázni, ha eljön az ideje! – győzködte a lányt, és közben végtelenül elege lett az egészből.
Most minek hazudozik itt össze-vissza? És miért ilyen ócska közhelyeket?
Ám szemében, őszintén kérlelő arcán nem látszottak kételyei. Rezzenéstelenül állta, ahogy Saome kutatva végigmérte. Nem is talált semmi csalárdságra utaló nyomot az égiek valaha volt szolgálólánya.
– Hát rendben! Menjünk! – sóhajtott végül, és beszállt a kocsiba.
Argos gyorsan rácsukta az ajtót, majd kivezette a lovakat az útra. Megnézte, hogy minden rendben van-e, aztán felszállt a bakra. Nagyot nyújtózott, ásított is egy mélyet, végül a lovak közé csapott.
Eseménytelenül telt az útjuk Haironig.

* * *

Emsort palotájától biztos távolban tette ki Saomét. Még utoljára türelemre kérte, még egyszer megígérte neki, hogy mindent meg fog magyarázni, méghozzá hamarabb, mint ahogy a lány képzelné, majd otthagyta, és felhajtott a várba.
Tagadhatatlanul nagyon jó kedve volt. Saomét sikerült meggyőznie, és ez volt a nehezebb, Carist innentől már gyerekjáték lesz bármibe belerángatni! És még az is könnyen lehet, hogy tényleg sikerrel járnak, akkor pedig pár napon belül lesz egy kedves földbirtoka a családnak, vélekedett elégedetten.
Egyenesen a királyi palota mellé hajtott, leállította a kocsit egy elhagyatottabb helyen, bár ilyesmit nehéz volt találni az élettől nyüzsgő várudvaron, aztán megkereste Carist. Végül az egyik raktár előterében lelte meg a suhancot, aki éppen pár szolgával veszekedett, ki tudja, mi miatt.
Argos épp csak addig állt az épület ajtajában, míg az ifjú észrevette, akkor hívón intett, és kisétált az udvarra, az árkádok alá. Caris hamarosan követte.
– Szervusz Argos, van már valami ötleted? – köszöntötte már messziről, aztán maga is bekocogott a gyilokjáró alá.
Odakint megint megélénkült az eső, kurta szélrohamok terelték-zavarták az esőcseppeket.
– Persze, remek tervem van – válaszolta Argos fölényesen, és félrelépett, hogy helyet adjon a suhancnak.
– Akkor halljuk!
– Nos, a következőről lenne szó, de ne szakíts félbe, kérlek – kezdett bele hősünk, miután vett egy mély lélegzetet. – Tehát, a nemesvérű Emsortot fogjuk megvágni, méghozzá egy csinos kis földecske erejéig. Mondtam, hogy ne szakíts félbe! – csattant fel, majd csendesebben folytatta:
– Ismétlem, a nemesvérű Emsorttól fogunk kérni egy földbirtokot. Azért épp birtokot, mert sok készpénzt felhajtani napokba telhet, míg az ingatlant egy papír megírásával át lehet ruházni. Aztán még aznap este elcseréljük egy másik, délvidéki birtokra, valaki más balekkal, és már utazhatunk is haza – fejezte be mosolyogva.
Caris átmenetileg nem kapott levegőt.
– Miért fog nekünk Emsort bármit is adni? – nyögte ki végül.
– A hallgatásunkért cserébe. ő fizet, mi pedig nem vádoljuk meg tiltott mágiával! – vágta ki Argos büszkén.
Caris megütközve nézett rá.
– Ez zsarolás! – jelentette ki, és undorodva elhúzta a száját.
– Peresze, hogy zsarolás, és mint ilyen, biztos üzlet! Caris, nehogy már ilyen semmi kis apróságokba is beleköss, az erkölcs és a törvény nevében, mert leveszem rólad a kezem! – fenyegette meg hősünk, ügyesen adva a felháborodottat.
A suhanc csüggedten rázta meg a fejét, majd csak legyintett egyet.
– Rendben, zsaroljuk! Mi az nekem! De ha Emsort tiltott mágiával foglalkozik, akkor talán nem kéne belekötni. Az égiektől lopott erővel könnyen elintézhet minket!
– De hát nem foglalkozik tiltott mágiával! – értetlenkedett Argos.
Caris egy pillanatra meghőkölt.
– De akkor mi alapján vádoljuk meg ilyesmivel? Tudni fogja, hogy nincs igazunk, tehát egyszerűen kinevet minket, és akkor még optimista voltam.
– Nem őt vádoljuk közvetlenül tiltott mágiával, hanem az egyik belső emberét.
– Kit?
„A testőrkapitányát, vagy a szeretőjét” akarta válaszolni Argos, aztán mégsem tette. Minek újabb kétségeket ébreszteni a fiúban? Láthatón már ennyi is megviselte a lelkét, minek tűnnék előtte a legkisebb mértékben határozatlannak?
És mivel még nem döntötte el, hogy a nagyképű Cael Hisst, avagy az álnok Gilanaemet fogja vádolni, hát nyitva hagyta a kérdést.
– Legyen elég annyi, hogy egy nagyon közeli emberét, akiért felelősséget kell vállalnia!
– Aha – hagyta rá a suhanc, majd hosszan elmélkedett. – Szerintem ez úgy baromság, ahogy kitaláltad, majdnem biztos, hogy nem fog nekünk hinni. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen legyilkoltat mindkettőnket! – rázta meg a fejét végül.
– Hinni fog nekünk, ha egy megfelelően szavahihető személy is támogat minket – mosolyodott el könnyedén Argos. Tisztában volt vele, hogy a beszélgetés neheze még csak most következik.
– Szerinted kinek hinne el egy ilyen vádat?
– Hát, mondjuk az égiek egy szolgálólányának bizonyosan... – vetette fel Argos, de nem fejezhette be a mondatot.
Caris arca elborult, keze a kardja markolatára kulcsolódott.
– Felejtsd el! Megmondtam, hogy Saomét kihagyjuk az ügyből!
– Már beköltözött Emsort palotájába – válaszolta Argos, és ez még igaz is volt. Ám alig fejezte be, amikor már Caris kardja szorosan nekisimult a torkának.
– Azt mondtam, nem!
– Na jó, ha nem, hát nem – engedett az erőszaknak hősünk, és megadóan felemelte a kezét.
Caris hitetlenkedve, lassú mozdulattal tette el a fegyvert.
– És általában, ez az egész terv marhaság, nem megyek bele! – jelentette ki.
– Jó – mosolygott rá békésen Argos, s töprengő hangon folytatta. – Tudod, roppant kíváncsi vagyok ám, hogy mit meséltél Saoménak az első találkozásotokról...
Caris elképedve nézett rá.
– Ezt nem teheted! – nyögte ki hitetlenkedve.
– Dehogyisnem! Miért, lehet, hogy nem is lesz dühös, ha elmondom az igazat. Bár mesélhetek is neki valami érdekesebbet – vigyorodott el aljasul Argos.
– Ha megteszed, megöllek! – fenyegette Caris.
– Az rajtad már nem sokat segít – mutatott rá hősünk, és továbbra is vérlázító kedvességgel mosolygott.
Caris beharapta a szája szélét, aztán dühösen a levegőbe csapott, de végül lehorgasztotta a fejét.
– Ostoba voltam, hogy a te segítségedet kértem! – mondta csöndesen, és lesújtottan nézett fel.
– Sose bánd! – legyintett Argos. – Nézd, nekem szükségem van egy délvidéki birtokra, így is, úgy is megszerzem, hát miért ne jutna belőle neked is?
– Az égiek a tanúim, hogy soha nem akartam birtokot! Mindig megelégedtem volna vele, hogyha tűrhetően tudtunk volna élni – siránkozott tovább az ifjonc.
– Aki megelégszik azzal, hogy tűrhetően él, az soha sem fog jól élni! – magyarázta Argos, és megpróbált úgy tenni, mintha ő lenne az optimizmus élő képmása. – Amúgy nem olyan vészes ez az egész. Ha megcsináljuk, utána elköltöztök a délvidékre ti is, ott már nem olyan nagy a befolyása az Emsort családnak. Ráadásul ti a Khazaiak védelme alatt fogtok állni!
– Sokra megyünk vele!
– Jelenleg ez valóban nem jelent sokat, de pár év múlva... Ez a birtok csak az első lépés, hidd el, családom csillaga hamarosan feljebb emelkedik – bíztatta Argos sokatmondó titokzatossággal.
– Hát, a mostani helyzetéhez képest már nem sokat süllyedhet – jegyezte meg szkeptikusan Caris.
– Ezt most nem azért mondom, hogy megnyugtassalak, ez halálosan komoly! Elhatároztam, hogy visszaszerzem a régi dicsőségünket. Emlékszel, amikor a múlt nyáron párviadalban legyőztem Tassont? Te voltál körülbelül az egyetlen ember, aki bízott benne, hogy sikerülhet. – Engem is beleszámítva, tette még hozzá magában, de óvakodott attól, hogy ezt ki is mondja. – Akkor miért pont erről az ötletemről gondolnád azt, hogy nem tudom véghez vinni? Arról nem is beszélve, hogy már tettem hasonlót. Gondolom, hallottad, hogy végezte tavaly nyáron Gondal báró? – kérdezte fölényesen.
– Persze, egész Raan Masanban pletykálták, hogy az egyház kezére adtad, mert a családod ellen tört – bólintott lassan Caris, aztán haloványan elmosolyodott. – Hát legyen ahogy mondtad, csináljuk meg! De azért vannak fenntartásaim. És ha Saomenak bármi baja esik, megöllek – fejezte be szomorú hangon.
Argos megkönnyebbülten veregette meg az ifjonc vállát.
– Nyugalom, nem lesz semmi baj! Este majd felkereslek, és még ma éjszaka túlesünk az egészen! És mosolyogj, az élet szép! – búcsúzott el.
Azért rossz kedve volt, amikor visszatért a hintójához. Azon mélázott, hogy milyen jó lenne, ha úgy állna a helyzet, ahogy Carisnak ecsetelte, és a családja tényleg ismét a nagyok közé emelkedhetne. De erre semmi esélyt sem látott, tisztában volt vele, hogy ezt nem tudja elérni. Ahhoz legalábbis valami csoda kéne.
Erről pedig egy szöszi kislány jutott az eszébe, és hát ez a gondolat sem emelte meg kedélyét. A lovak közé csapott, és visszatért az Emsort palotába. Az őszi eső meg csak esett és esett.

* * *

Még lehetett pár óra ebédig, amikor visszaért az Emsort palotába. Azaz van még pár órám aludni, vélekedett, és óvatosan, a cselédbejárón át osont be a házba, miután az istállóban leadta Pashat kocsiját. Nem volt kedve összefutni senki házbélivel, mivel szinte mindegyikük feltehetett volna neki kínos kérdéseket. Hát igyekezett minél feltűnésmentesebben eljutni a szobájáig, ám ez egyszer nem volt szerencséje.
Az első és második emelet között félúton összefutott Cael Hisszel. Majdhogy nem szószerint, mivel a testőrkapitány oly hirtelen lépett mellé, hogy alig bírt megállni.
– Nos, Khazai Argos, ha jól emlékszem, tartozik nekem egy magyarázattal!
– Persze! Ne féljen, nem maradok az adósa! – helyeselt azonnal. – Gondolom, meglelte a táskát!
– Meg, de az nem jelent semmit! Bárki odavihette! Tegnap óta gondolkodtam a dolgon, és úgy érzem, ön egyszerűen viszályt akar szítani a családban! De ehhez többet kell tennie, minthogy becsempész egy táskát az egyik szobába!
Tudom, és azon vagyok, hogy tényleg többet tegyek, gondolta Argos, miközben tekintete elborult, és arcára kiült az őszinte megbotránkozás.
– Vádjai sértenek, jó uram, különösképpen, ha arra gondolok, mennyit tettem már én önzetlenül ön és ura érdekében! – sziszegte, de aztán azonnal hangnemet váltott, elmosolyodott, és kurtán meghajtotta magát. – Ám megértem, hogy keveselli a bizonyítékokat, és kész vagyok továbbiakat szolgáltatni! Ma éjfélkor, pontban éjfélkor menjen ki a kriptába! A táskát vigye, de senkinek ne szóljon, hova készül! Magam is ott leszek, és olyan dolgok szemtanúja lehet, melyek egyértelműen bebizonyítják, hogy a kisasszony valóban sötét utakon jár. És vigye magával a kardját, szüksége lehet rá! – fejezte be titokzatosan, és amíg a másik szavai értelmén töprengett, gyorsan eliszkolt.
Egy pillanatig sem kételkedett, hogy a testőrkapitány ott lesz, és még azt is valószínűnek érezte, hogy tényleg egyedül. Kiviszi a kötelességtudat! Hisz az a feladata, hogy árulókra vadásszon, ura biztonságán őrködjön, tehát utána kell járnia minden gyanús apróságnak, még akkor is, ha azokra egy olyan kétes hírű úriember hívja fel a figyelmét, mint Khazai Argos. Sőt, megeshet, pont azért jön majd ki, mert sejti, hogy én készülök valamire az ura ellen, és engem akar leleplezni.
Ám a fickó indokai nem számítottak, csak az, hogy el fog menni a találkozóra. És ha már egyszer ott van! Nincs olyan disznóság, amit ne lehetne elhitetetni egy olyan emberről, aki éjfélkor a kriptában várakozik, mondjuk egy megbolygatott koporsó mellett, álmodozott hősünk, és önkéntelenül is elmosolyodott. Egyszerű ez az élet, és ráadásképpen néha milyen kellemes!
Fütyörészve sétált végig a második emelet folyosóin, a padlásra vivő lépcsőig, és olyannyira elmerült, hogy alig vette észre az egyik kanyarulatból hirtelen előlépő Gilanaemet.
Ezek vadásznak rám, csodálkozott el, de persze rutinosan elmosolyodott, és már épp szóra nyitotta a száját, hogy kedvesen köszöntse a nőt, amikor kapott egy lendületes pofont, hogy felszikráztak a szeme előtt a csillagok.
– Maga gazember! Mocskos fráter, hazug disznó! – magyarázta a hölgy tettét.
Argos elnyomott egy sóhajt. Nem ez volt az első női pofont, amit különféle okokból elszenvedni volt kénytelen, és erősen sejtette, hogy nem is az utolsó. Ám épp ezért, nem esett kétsége, tudta, mi a célravezető stratégia hasonló helyzetben. Elkomorodott, és kihúzta magát.
– Hölgyem, megtudhatom, ezt miért kaptam? – kérdezte faarccal, komoly-mély hangon.
– Szemtelensége nem ismer határokat, Khazai Argos! Tudom, hogy tegnap szánt szándékkal veszített Cael ellen! Csak hogy bejuttassa a hálómba! Azt hiszi, én holmi riherongy nőszemély lennék? – háborgott a hölgy, szemében szikrázott az indulat.
– A testőrkapitány úr talán nem viselkedett úriemberhez méltón? – kérdezett vissza hősünk higgadtan.
– Hogy úriemberként viselkedett-e? Maga hogy ítélné meg, ha valaki erőszakkal betört a hálószobájába, figyelmen kívül hagyva határozott tiltakozását!
– Ez valóban igen furcsa, hölgyem, ám még mindig nem értem, Cael Hiss úr viselkedése miatt miért engem pofoz fel? – vágott közbe Argos.
– Ön beszélt vele hosszan a fegyverteremben!
– És ez már ok, hogy engem vádoljon az ő erkölcstelenségéért, és azért, mert, hm, önnel erőszakoskodott?
– Cael nem „erőszakoskodott” velem, ezt a feltételezést kikérem magamnak! Amint bejutott, nem tett mást, mint benézett az ágy alá! Onnan kivett egy táskát, amiről mellesleg fogalmam sincs, hogyan került oda, majd faggatni kezdett, hogy mi van benne, és mikor elutasító választ adtam, akkor szó nélkül elsietett!
Argos majdnem elnevette magát az ostoba történet hallatán. Ez a fickó mindent alulmúl, vélekedett, ám nem esett ki szerepéből. Tettetett riadalommal kapta fel a fejét.
– Táskát mondott?
– Táskát – hagyta rá Gilanaem, és értetlenül személte, ahogy hősünk idegesen ökölbe szorította a kezeit.
– Gyönyörű hölgyem, ez nagyon fontos! Hajlandó lenne Emsort úrnak is elismételni mindazt, amit nekem mondott?
– Nem hiszem...
– Hölgyem, ez élet és halál kérdése! – lépett előre hősünk, és megragadta Gilanaem vállát. – És nem csak az én életem és halálom! Sok múlik ezen az apróságon, nagyon sok! Könyörgöm, tegyen meg értem annyit, hogy mindezt elmondja ma délután Emsort úrnak! – fejezte be, mélyen a nő szemébe nézve.
Gilanaem láthatóan elbizonytalanodott.
– Ha ez önnek oly végtelenül fontos...
– Végtelenül fontos, gyönyörű hölgyem! Kérem, könyörgöm, segítsem!
– Nos, talán felkereshetem ma Emsort urat, de nem hiszem, hogy örömöm lelném eme história elmesélésében – jelentette ki habozva a nő.
– Ne értsen félre, nem azt kívánom öntől, hogy jó hírét bemocskolja! Hagyja el az előzményeket, csak azt panaszolja el, ahogy a testőrkapitány tegnap berontott önhöz, elvitt az ágy alól egy táskát, miről ön azt sem tudta, hogyan került oda, és elrohant. Csak ennyit mondjon, és ez elég lesz! Megteszi értem?
Gilanaem megcsóválta a fejét, majd nagyot sóhajtott.
– Megteszem. Megteszem, Khazai Argos, de magam sem tudom, miért.
Mert én kérem, és mert te nő vagy, felelt magában Argos, de hangosan mindössze köszönetet rebegett, és ha már ott volt, hálásan megcsókolta a hölgyet, majd jókedvűen távozott.
Határozott, egyenes lépésekkel ment fel a szobájába. Senki mással nem találkozott, mindössze az ajtaja előtt posztoló fegyveresekkel, akiket viszont nem méltatott figyelemre.
Odabent már éppen leheveredett volna az ágyába, amikor feltűnt neki, hogy abban Tan alszik. Mélyen, álmában mosolyogva. Hát ő meg mit keres itt, háborodott fel egy pillanatra hősünk, aztán letett róla, hogy kivágja a gyereket az ágyból. Beletörődve a sors kegyetlenségébe, ledőlt a padlóra, a küszöb elé, és szinte azonnal el is aludt.

* * *

Arra ébredt, hogy valaki rá akar lépni. Nem sokat hezitált, elkapta a már-már ránehezedő lábat, és nagyot rántott rajta. Jókora puffanást hallott, de őt is vitte tovább a lendület, no meg az ösztön, feltérdelt, majd beletaposott hívatlan látogatójának hátába.
– Mit akarsz, te kis piszok! – kérdezte, miközben kezdtek összeállni a szeme előtt ellenfele kabátjának mintái.
– Argos urat keresem – nyögte az inas.
– Hát téged nem tanítottak meg, hogy kopogni illik, mielőtt belépsz valahova? – vonta felelőségre a cselédet Argos, igen zord hangon.
– Kopogtam! – mentegetődzött az inas.
– Tényleg kopogott – szólt közbe Tan, kikukucskálva az ágyból. – Legalább öt percen át verte az ajtót, nem tudtam tőle aludni. Megérdemli, hogy beverjék a képét – fejezte be, aztán visszavackolódott a takaró alá.
Argos megsemmisítő pillantást vetett a kölyökre.
– Az kizárólag énrám tartozik, hogy kinek verem be a képét, és kinek nem, továbbá hidd el, hogy neked lesz jobb, ha nem pofázol közbe, világos? – mondta ingerülten, aztán feltápászkodott az inas hátáról.
Lassan az is összeszedte magát.
– Emsort úr kéreti önt a dolgozószobájába – adta át ura üzenetét.
– Jó, mondd meg neki, hogy megyek – felelte Argos, aztán rezzenéstelen képpel nézte végig, hogy a cseléd elkotródott.
– Figyelj, Tan! – fordult utána a kölyökhöz. – Nem kedvelem, ha pimaszkodnak velem. És ha Emsort az ellopott kard ügyében hívat, hát ne számíts rá, hogy majd kimentlek előtte. Úgyhogy, szerintem jobban teszed, ha máris elkezded törni a fejedet valami pofás kis magyarázaton – intette, majd összekapta magát, és távozott.
Bele se mert gondolni, hogy hogyan nézhet ki! Bízott benne, hogy senkivel sem fog összefutni a házban, továbbá nagyon örült volna, ha tényleg csak a Tan által elcsent fegyver miatt hívatták volna. Tekintve az elmúlt napok mozgalmasságát, ennek az esélye körülbelül nullával volt egyenlő.
Jelzésértékűen kopogott, majd benyitott a ház urának dolgozószobájába. Emsort az egyik karosszékben ült, és valami könyvet olvasott, a zajra felnézett, majd jóságosan elmosolyodott.
– Jó reggelt, fiam! – köszönt, válaszként Argos is elmormolt valami udvariasat.
– Csak azért kérettelek, mert ma délután, de legkésőbb este megérkezik őfelsége. Remélem, már kész vagy a száműzetésed visszavonását kérő papírral – folytatta a házigazda.
– Lényegében már igen, bár még nem foglaltam írásba, azt hiszem lenne még mit csiszolni rajta – válaszolta Argos habozás nélkül.
– Mit szólnál, ha megíratnám a titkárommal, ő mégis jobban ért a jogi dolgokhoz, mint te, igaz? – javasolta Emsort.
– Nagyon kedves lenne öntől! – hajolt meg Argos, majd kipróbálta, hogy képes-e mosolyogni. Úgy-ahogy, de ment.
– Nos, csak ennyit szerettem volna veled beszélni. Velünk tartasz ebédre? – kérdezte a házigazda.
Ezért képes voltál felkelteni hajnali tizenegykor, háborodott fel magában Argos, és helyből elvetette, hogy egy asztalnál ebédeljen Cael Hisszel és Gilanaemmel. Egyszerre!
– Ó, köszönöm, inkább sétálnék egyet. Remek az idő – intett az ablak felé, amin alig lehetett kilátni a zuhogó eső miatt.
– Te tudod – mosolyodott el gúnyosan Emsort. – Ma már nem érek rá, hivatalos vagyok a király fogadására rendezett kis ünnepélyre, és az sokáig fog tartani. Holnap gyere vissza, addigra kész lesz az irat, és elintézhetjük a formaságokat. És kellemes sétát – búcsúzott, és Argos örömmel hagyta magát kivágni.
Épp csak odakint mélázott el rajta, hogy vajon Gilanaem beszélt-e már a családfővel Cael Hiss furcsa viselkedéséről? De nem tudta eldönteni, hogy igen vagy nem, hát hagyta a fenébe a tépelődést.
Mindenek előtte benézett a fürdőbe, és összeszedte magát. Ez alig fél óra alatt sikerült is neki. Déltájban már frissen és kiegyensúlyozottan tudta végiggondolni teendőit. Úgy döntött, legelébb is Saomével beszél. Mivel nem akarta kérdezősködéssel felhívni a fagyelemet arra, hogy találkoztak, hát egyszerűen megtippelte, melyik szobába szállásolhatták el a betérő ájtatosképűt, majd odament és bekopogott.
– Ki az? – szólt ki egy kellemes hang, amiben elégedetten Saomére ismert.
Gratulált magának, és belépett.
– Szervusz, Saome! Csak az iránt érdeklődnék, hogy rendben megérkeztél-e? – köszönt, és körbenézett. Szolid, kellemes kis szobát kapott a kislány, vélekedett, ahogy végigfuttatta tekintetét a templomokat idéző kék-fehérrel festett falakon, a sarokban felállított kis oltáron.
– Rendben megérkeztem – nézett rá a lány, és felállt az oltár mellől, ahol eddig térdepelt. Lesimította szertartásmesteri csuháját, és kérdőn nézett a belépőre.
– Ez remek. Figyelj, lenne egy kérdésem – tért a tárgyra hősünk. – Ugye, te tudod mit kell tenni, ha olyan valakivel találkozol, aki tiltott mágiával foglalkozik?
Saome a meglepetés legkisebb jele nélkül bólintott.
– Persze. Szólni kell a legközelebbi templom szertartásmestereinek.
– Nem így értettem! Azt szeretném tudni, hogy te, mint az égiek felavatott szolgálólánya tudnál-e tenni bármit is egy égtagadó ellen, aki tiltott mágiával foglalkozik?
A lány töprengve a tenyerébe temette állát.
– Elméletileg igen. Ám csekély az én erőm, amit szembe állíthatok bárkivel, aki az égiektől lopta hatalmát!
– Remek! – mosolyodott el Argos. – És elképzelhetőnek tartod azt, hogy egy ilyen égtagadó éjfélkor a kriptában meggyaláz egy sírt, valami fekete praktika elvégzése közben?
– Mindent elképzelhetőnek tartok, ha égtagadókról van szó – felelte óvatosan a lány, aztán felemelte a hangját. – Miért, tudomásodra jutott, hogy valaki ilyesmire készül?
– Igen, és azt szeretném, ha te jelen lennél, amikor leleplezzük! – vágta ki Argos, és már előre unta, hogy mennyit kell még magyarázkodnia, míg az ájtatosképű ezt elfogadja és megteszi.
– Ha így van, azonnal szólnunk kell egy hozzáértő, és az égiek kegyében magasan álló embernek! – lépett előre tettre készen a lány.
– Várj, nem így van! – intette le Argos. – Valójában senki sem készül semmire, de jó lenne, ha este, a kriptában jelen lennél, és bizonyítanád, hogy Cael Hiss, a ház testőrkapitánya épp valami tiltott praktikára készül – dobta be mindenre készen.
Aztán várta a lány reakcióját. Ám Saome nem háborodott fel, nem nevezte csalónak, csak mélyet sóhajtott, és lerogyott az ágyra. Fejét előre hajtotta, és lassan megrázta.
– Azt mondtad, tisztességes úton szerzünk pénzt! – mondta vádlón, fel sem nézve.
– Mondtam – ismerte el hősünk.
– És szerinted, pont szerinted, tisztességes valakit alaptalanul megvádolni tiltott mágiával? – csattant fel.
– Nem akarom megégettetni, ne aggódj! – visszakozott gyorsan. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy pár órára el kéne hitetni Emsorttal, hogy az embere égtagadó! Némely embere körül valami valóban kissé nem stimmel, ha belegondolunk, hogy tényleg ott lesz éjfélkor, egy feldúlt sír mellett a kriptában, és ráadásképpen magával fog vinni egy kazalnyi, idegen ábécével írt papírt is, amit ki tudja, hogyan akar ott felhasználni! Vagy szerinted ez normális viselkedés?
– Nem, nem normális. És nem tudom elképzelni, hogy hogyan vetted rá! De nem óhajtok ilyen sötét ügyletekben a cinkosod lenni. Akkor sem, ha ez az ára a boldogságunknak Carisszal! – szögezte le, és határozott tekintettel hősünk szemébe nézett.
Ez így nem fog menni, próbálkozzunk valami mással, döntött Argos, majd odalépett a lányhoz, letérdelt elé, és maga elé emelte ökölbe szorított kezeit.
– Saome, tudod, ki ez az Emsort? – kérdezte dühtől eltorzult hangon, és mielőtt a másik válaszolhatott volna, folytatta. – Ez az ember tönkre tette a családomat! Elvett mindent a Khazaiktól! Persze, mondhatod, politika! Vállat vonhatsz, mit jelent neked, nem te voltál ott! Nem te láttad, hogy betegszik bele a csapásba a nevelőapád, akinek annyi mindent, ha nem mindent köszönhettél! Nem te voltál ott, amikor fogadott testvéreim értetlenkedve kérdezték, miért nem ég a tűz az összes kandallóban, miért van hideg a közös termekben? Mit gondolsz, mit válaszolt nekik az anyjuk, akinek az egyik napról a másikra kellett elküldenie az összes ház körüli embert! És mit gondolsz, hova mentek azok az emberek? Khaza környékén ma parlagon hevernek a földek, és csak gaz meg gyom sarjad a valaha oly bőven termő talajból! Ezt mind az átkozott, áruló Emsort tette velünk!
– De... – szólt volna közbe Saome, aki ijedten hőkölt meg a heves dühkitöréstől, ám Argos nem hagyta szóhoz jutni.
Ha már ilyen remekül elkezdte, be akarta fejezni!
– Igen, megvallom, csalni és hazudni akarok, becsapni és megleckéztetni ezt az végtelenül szívtelen és gonosz embert! – csapott nagyot a mellkasára, és büszkén felvetette a fejét. – Vissza akarom tőle venni legalább egy morzsáját annak, amit miatta vesztettünk el! Más nem érdekel, holnapra úgyis tisztázódik minden, az a Cael nevű pojáca is könnyen bizonyíthatja ártatlanságát, a többieknek sem lesz semmi bajuk, épp csak Emsort veszíti el vagyona egy lényegtelenül apró töredékét! Ennyi az egész, nem több! Hát olyan megbocsáthatatlan ez? – tette fel az utolsó kérdést, és remélte, arcán hűen tükröződik a lelkében dúló, féktelen vihar, ami feltétlen velejárója az ilyen nagy, érzelmes kitöréseknek.
Aztán csak várt. Saome némán nézett rá, és csak nagyon sokára pislantott párat, jelezve, visszatért a való világba.
– Argos, miért van az, hogy én minden szavad mögött hazugságot gyanítok? – suttogta, és hősünk meg mert volna rá esküdni, hogy valami kis fehér szikra felcsillan a szemében.
Na jó, ti szentnevű égiek, ebből elegem van! Már az az egy gondolatolvasó is több volt a kelleténél, ne sodorjatok össze még eggyel, háborodott fel, bár igazából nem tudta, hogy az égiek egy egyszerű földi szolgája képes-e ilyesmire?
– Nem kívánom, hogy higgy nekem – állt fel komoran, majd elindult az ajtó felé.
Félúton megállt, kicsit várt, majd szertartásos merevséggel visszafordult.
– Nem érezd úgy, hogy kényszeríteni akarlak, bármire is. Ha cserben hagysz... – és nyitva hagyta a mondatot.
Ismét hosszú csend nehezedett közéjük. Végül Saome hirtelen megrázta a fejét, és a térdére csapott.
– Nem hagylak cserben! Nem hagylak cserben, és imádkozom érted! És magamért is... – tette még hozzá csüggedten, majd talpra pattant, és visszalépett az oltárhoz.
– Akkor este felkereslek, a részletekkel – suttogta még Argos, aztán gyorsan kilépett a szobából.
Ez megvolt, sóhajtott elégedetten, és az istálló felé vette az irányt, hogy felkeresse és meggyőzze Carist is.

* * *

Az istállóban megkereste az egyik suhancot, aki Tannal hanelt játszott az előző éjszaka.
– Kölyök, állíts elő nekem egy hintót – adta ki az utasítást.
– De önnek nincs bent kocsija, és Emsort úr sem adott parancsot, hogy...
– Nem kell a magyarázat, csak a kocsi. Most. Vagy azt akarod, hogy elmondjam a főkomornyiknak, hogy ti esténként szerencsejátékkal szórakoztok, az apródómmal együtt? – fenyegette meg, aztán pedig türelmetlenül végigvárta az az öt percet, amíg a kölyök előkészített egy homokfutót.
A várba ment, leállította a kocsit az udvar egy félreesőbb szegletén, és besétált a palotába. Felszaladt az előcsarnok karzatára, és keresett egy nyugodt helyet, ahonnan beláthatta, hogy ki érkezik, de ahol őt nehezen vehették észre.
Aztán csak szemlélődött. Sokan jártak fel és alá, neki pedig még szüksége volt egy balekra, akivel elcserélheti az Emsorttól kizsarolt földet egy délvidéki birtokra. Jó félóra múlva észrevette Carist is, diszkréten intett neki, mire a suhanc odajött hozzá.
– Mi van? – kérdezte.
– Eddig minden rendben, Saome épen megérkezett, légy nyugodt!
A suhanc felmorrant.
– Méghogy nyugodt! – fújt dühösen. – Azt mondtad reggel, ma megcsináljuk.
– Igen, megcsináljuk. Jó lenne, ha egy jó órával éjfél előtt átmennél az Emsort palotába. A kert hátsó kapujában foglak várni – magyarázta Argos, és egy kicsit megtorpant, azon gondolkodva, hogyan is vezesse elő tervét.
A suhanc nem bírta türelemmel.
– És? – sürgette.
– És együtt bemegyünk a kriptába, ahol leemeljük pár szarkofág tetejét.
Caris értetlenül nézett fel.
– Mit csinálunk? – kérdezett rá, csendesen és visszafogottan.
– Figyelj, Emsort testőrkapitánya éjfélre érkezik a kriptába, és szeretném, ha addigra egy kicsit megbolygatnánk pár sírt – magyarázkodott hősünk.
– Tehát zsarolás előtt még sírokat is háborgatunk! – szögezte le a gyerek.
– Jaj, próbáld már meg egy kicsikét rugalmasabban szemlélni ezt a világot!
– Próbálom! – csattant fel Caris. – Ám meg kell jegyeznem, a hullagyalázás már igen messze van a neveltetésemtől!
– Nézd más szemszögből! Nem hullát gyalázunk, hanem azt a látszatot keltjük, hogy valaki hullát gyalázott!
– Ja, így mindjárt más! – emelte ég felé a két kezét a suhanc, aztán megtörten legyintett. – Jó, tegyük fel, megcsináljuk. Mi ez nekem! De mi lesz utána? Odamegy ez a pasas, látja, hogy valaki megzavarta holtak nyugalmát, erre elrohan, értesíti a háziakat.
– Nem hagyunk rá időt! Akkor már én is ott leszek Emsorttal, és rátörünk a fickóra, mondván, nyilván valami tiltott praktikára készül.
– A pasas néma? Mert ha nem, akkor megmagyarázza, mit keres ott!
– Erre sem hagyunk időt! Ne feledd, ott leszek, nem tud olyat mondani, amit ne tudnék ellene fordítani! – mutatott rá Argos.
Caris értőn bólintott egyet.
– Ezt habozás nélkül elhiszem! – nyögte. – Ám még ez is kevés, ha Emsort bízik az emberében!
– Ott lesz Saome is, és egy ájtatosképű szava sokat nyom a latba – bíztatta hősünk, majd gyorsan folytatta, látva, Caris épp közbevágni készül. – Meg azt tervezem, hogy minél hamarabb leütöm azt a fickót, hogy ne tudjon beszélni.
A suhanc megtámasztotta két halántékát a kezével, megrázta a fejét, aztán beletörődve legyintett.
– Jó, és mi lesz, ha Emsort, holmi pillanatnyi elmezavar miatt elhiszi, hogy az embere tiltott mágiával foglalkozik? – fogadta el az eddig elhangzottakat.
– Pénzt kérünk tőle – jelentette ki Argos magától értetődő hangon.
Caris bután nézett maga elé, míg végre meg tudott szólalni.
– Csak így?
– Így.
– Ott a kriptában, a megbolygatott ősei mellett, miután leütötted a testőrkapitányát, odafordulsz hozzá, és azt mondod, „apropó, nem adna nekem egy kisebb birtokot?”
– Akár – vont vállat könnyedén hősünk. – De hivatkozhatok zsarolásra, vagy emlegethetek egyházi költségeket, amik az ügy eltussolásához kellenek, vagy bármi!
– Ezt még nem döntötted el? – kérdezte hitetlenkedve Caris.
– Minek? Majd kialakul! A helyzet nyilván fel fog kínálni egy megvalósítható alternatívát!
– És ha nem?
Ó, ti égiek, micsoda kishitűség és földhözragadtság, sóhajtott magában Argos, miközben magabiztosan folytatta az ifjonc meggyőzését.
– Olyan nincs! Minden felmerülő problémával együtt azonnal felmerül egy csomó lehetséges megoldás is, amik között kedvére válogathat az ember fia. De ne kívánd, hogy én ezen megoldásokat előre lássam! Majd, ha ott leszünk, majd döntök, és ráveszem, hogy fizessen. Ne feledd, meg lesz zavarodva, olyan helyzetben lesz, amire nem készülhetett!
– De te sem készülsz, mi előnyöd lesz vele szemben? – okvetetlenkedett Caris emelt hangon.
Argos vállat vont.
– Jó évtizednyi rutin. Mert hogy én már régóta így élek. És hogy a módszer működik, arra bizonyság, hogy még tudok beszélni róla! – mutatott rá, majd kedvesen elmosolyodott.
Caris fáradtan a hajába túrt, majd még hosszan hallgatott, mire meg bírt szólalni, immár csendes, megtört hangon.
– őrült vagy! De nagyon meggyőzően csinálod. Legyen, ott leszek, gyalázok veled sírokat, zsarolok és csalok, a végén pedig fedezem a hátad. És megöllek, ha Saomenak a haja szála is meggörbül.
– Ezt már mondtad, és én elsőre elhittem! – hagyta rá Argos, és ezt tényleg így gondolta.
– őrült vagy – rázta meg a fejét ismételten Caris. – Éjfél előtt egy órával ott leszek az Emsort palota kertjének hátsó kapujánál.
Ezzel a suhanc köszönés nélkül otthagyta Argost. Hősünk jókedvűen nézett utána, majd behúzódott egy oszlop mögé, és tovább bámulta az egyre nyüzsgőbb előcsarnokot.

* * *

Alig egy óra múlva harsantak fel odakint a fanfárok, őfelsége jövetelét jelezve. Eddigre már nagy tömeg gyűlt össze az előcsarnokban, Argos észrevette Emsortot is, az első sorban ácsorgott, több, ismerős nagyúr társaságában, hogy fogadja a civilizált világ legnagyobb birodalmának teljhatalmú urát. Aranyozott páncélzatú, kékszalagos testőrök szorították vissza a kíváncsiakat, majd megérkezett az első, csupapompa hintó, és elkezdődött a hatalmasságok bevonulása.
A nemes tömeg éljenzett, és örült, hogy jelen lehet e neves eseménynél. Argos, az oszlop mögé húzódva kissé másként élte át a helyzetet. Méghogy teljhatalom! Ugyan, ki látja át az udvar bonyolult hatalmi viszonyait, a nehéz, aranyozott díszítés mögé rejtett belső viszályt! Bár így van ez jól, ezt hívják politikának, és hogy ő ezt most csak kívülről szemlélheti, nos annak mindössze egy rossz döntés az oka, amit Sharen papa hozott meg, lassan már több, mint tíz éve. És ezért fölösleges mogorvának lennie, hisz a királyi udvaron kívül is hány, de hány módja van érdekes, nagytétű játékokat játszania!
Azért kedvetlenül nézte, ahogy beért a látóterébe Hülyécske Aelan, gyönyörű, ismar feleségével az oldalán. Sokat öregedett a fiú, ezt még drágakövekkel díszes ruhája sem tudja elrejteni, gondolta hősünk, majd csak rutinból végigmérte a királynét is. Jó nő.
Aztán megakadt a lélegzete. De mit keres mögötte Esmael?!?
Visszatántorodott az oszlop mögé. Tehát él a kislány, ez volt az első gondolata. Aztán jött a többi. Jó, és akkor mi van? Attól még cserben hagyott, kész, közöttünk nincs semmi. Ha ő somanisága most a nagypolitikába kontárkodik bele, lelke rajta, Khazai Argos, a mindig, mindenkitől, de leginkább nőktől független, messze földön híres-hírhedt csavargó ugyan nem szól bele! Keressen magának mást, ha azt akarja, hogy valaki megint ugráljon a szavára!
Azzal a szigorú elhatározással fordult vissza, hogy nem érdekli a nő. Közben a királyi pár már belépett a nagyszalonba, és így kiértek Argos látóteréből, aki immár az őket követő urak közül keresett valakit, akivel elcserélheti az este megszerzendő birtokot.
Majd dühösen rávágott az oszlop hideg márványára. Az égiek hetvenhét szent nevére, hát miért nem hozott ki a börtönből!?!
Aztán rövid időt szentelt nyugalma visszaszerzésére. Na jó, törődött bele végül a helyzet megváltozásába, majd körbenézett, és magához intett egy megfelelőnek ítélt bámészkodót.
– Igen, Argos uram, mit óhajt? – kérdezte a sima mosolyú udvaronc, és Argos gratulált magának, hogy jól választott.
Ha ez a fickó engem is ismer, akkor igen jól tájékozott lehet, gondolta elégedetten. – Ki az a nő ott, a nagyszalon bejáratánál? A szőke fonatú, fehér ruhás – mutatott Esmaelre.
– A királyné egyik ismar udvarhölgye. Új ember az udvarban, nem lehet róla sokat tudni – mosolygott tovább a ficsúr.
Argos elővett az erszényéből egy marék aranyat, és nem fárasztotta magát azzal, hogy megszámolja.
– Tudni akarok róla mindent! De légy azért diszkrét! Még ma este, éjfél után egy órával keress meg engem, itt, a palotában. Nem leszek hálátlan! – mondta, és az udvaronc markába nyomta a súlyos dukátokat.
Az még mindig mosolyogva meghajolt, és eltűnt a tömegben. Argos mogorván nézett utána. Vajon mit akarhat itt a kicsi lány, gondolta, aztán mivel semmi kedve sem volt tovább bámulni a gazdag és előkelő pojácákból álló tömeget, hát otthagyta az egészet.

* * *

Későre járt az idő, amikorra visszaért az Emsort palotába. Tant kereste, tehát konyhába ment. A gyerek tényleg ott volt, Argos intésére felpattant, és követte, fel a padlásig.
– A Gilanaem nevű nő kereste Argos uramat – kezdte, amint beléptek a szobájukba.
– És mit mondtál neki?
– Hát, ööö... – kereste a megfelelő kifejezést a gyerek, – ...kitérő választ adtam.
– Helyes, ha megint érdeklődne, akkor is habozás nélkül tagadj le – hagyta rá Argos, egyelőre átlépve azon, hogy mit is akarhatott tőle Gilanaem. – A mai este egy kicsit mozgalmas lesz. Egy kis időnk még van, addig azt teszel, amit akarsz, de éjfélkor menj ki az istállóba, és készíts vagy készíttess elő egy hintót, majd várj meg engem. Egy ifjúval, és a ma érkezett ájtatosképű nővel fogok érkezni, nem sokkal éjfél után. Addigra legyen minden rendben.
– Lelépünk? – kérdezte Tan.
– Mint a huzat – bólintott Argos.
– Értem. Megyek – válaszolta katonásan Tan, és elsietett.
Tehát ez is megvan, gondolta Argos, majd leheveredet az ágyba. Kicsit töprengett, hogy mit is csináljon éjfélig. Már nem volt sok ideje, így azt elvetette, hogy még aludjon egyet, bár fáradt volt. Aztán gyorsan az eszébe jutott, hogy hiszen felkereshetné Gilanaemet. Pusztán csak hogy megtudja, miért kereste, meg hogy megérdeklődje, tényleg megemlítette-e Emsortnak, hogy Cael furcsán viselkedett vele előző este.
Ezt jó lett volna tudni, hisz ha a családfő már előzőleg hall olyan dolgokat, melyek megkérdőjelezik testőre ép elméjét, akkor könnyebben el fogja hinni a kriptabeli kis jelenetet is! Igen, már csak ezt megtudni érdemes lenne, döntött, és feltápászkodott. Kis habozással benyúlt az ágy alá, ahova délelőtt lökte be a Tan által lopott kardot.
Megvolt. Az oldalára kötötte, majd kilépett a szobájából.
– Elnézést, uram, megtudhatnánk, hova megy? – kérdezte az ajtaja előtt posztoló két katona egyike.
Hopp, ezekről el is feledkeztem!
– Vacsorázni! – válaszolta könnyedén, és tovább lépett volna, de a katona utána nyúlt.
– Urunk parancsa szerint ön éjszaka nem hagyhatja el a szobáját – ragadta karon.
– Persze, csak az én biztonságom érdekében – fintorodott el Argos.
– Természetesen! – bólintott a katona komoly képpel.
Most mit is csináljak, mélázott el. No de minek küzdjek én itt, holmi finom megoldást keresve, hisz holnapra már messze járok. Ha meg nem, hát úgyis mindegy!
– Értem én ezt! – bólogatott hát maga is megértően, majd álcsúcson vágta az őrt.
A katona lehanyatlott, aztán már csak a másikat kellett elintéznie, de ez sem tellett nagy fáradtságába. Aztán behúzta az eszméletlen testeket a szobába, megkőtőzte őket az övükkel, betömte a szájukat, és begurította őket az ágy alá.
Majd emelt fővel távozott, Gilanaem szobája felé.

* * *

A második emeleten nagy csalódás érte. Gilanaem szobája zárva volt, és hiába kopogott, senki sem szólt ki. Kis habozás után betört, de csak az üres levegővel nézhetett farkasszemet, a nő nem volt sehol.
Talán ő is a király fogadásán van? Akkor hamarosan visszatér, ott ma este nem fog sokáig tartani a mulatság, az udvartartás emberei nyilván fáradtak a hosszú utazás után. De ha ott van, akkor Emsorttal együtt van ott, és csak vele tér vissza. Akkor pedig már késő lesz beszélni vele, látta be, és szomorkásan távozott.
Öreg volt már az éjszaka, úgy sejtette, ideje mennie a kriptába. Szarkofágtetőket borogatni! Ó, ti égiek, higgyétek el, nem ellenetek teszem, csak magamért, mentegette magát, miközben lassú léptekkel végigsétált az első emelet szalonjain, a kijárat felé. A néma csendben messze hangzott csizmájának kopogása, a kihalt, sötét termek kísérteties hangossággal verték vissza, sokszorozták meg a zaj.
A kék szalonban megállt, megmozgatta egy kicsit a vállát, karját. Fáradt volt, és rosszkedvű, gondolatai önkéntelenül is állandóan visszatértek Esmael köré. Mi a fenét csinálhat itt a kicsi mágus?
Odalépett az ablakhoz, kinézett az égre, de nem látszottak a csillagok. Az éjszaka sötét volt, és persze esett az eső, a szél hetvenhétfele szórta szép hideg cseppjeit, és azok, mint megfáradt könnycseppek, tompán megültek az eresz alatt.
Argos sosem kedvelte az effajta, borongós időt.
Visszaengedte a széles ablak csipkefüggönyét, és már éppen tovább lépett volna, amikor észrevett egy árnyat a másik ablak előtt. Egy karcsú, mozdulatlan árnyat. És azonnal, tökéletes biztonsággal tudta, hogy kivel áll szemben.
– Hát te hogy a fenébe kerülsz ide? – suttogta értetlenül.
– Kicsit kedvesebb fogadtatásra számítottam, ily hosszú távolét után, de te tudod – vont vállat a Esmael, és hátralökte köpenye csuklyáját. Csak sejteni lehetett mozdulatait, titokzatosan mély volt a sötétség, de szemének szénfekete izzása messze látszott.
– A délután valaki zavaróan elkezdett érdeklődni utánam – folytatta. – Találkozni szerettem volna azzal, aki ennyire sokat akar tudni rólam.
Tehát azt az udvaroncot leírhatom, vonta le a következtetést Argos. Még jó, hogy nem valami rendes embert küldtem el kémkedni egy mágus után.
– Most már találkoztál. Számomra volt megtiszteltetés. De most mennem kell, sok dolgom van – mondta, ám nem indult, csak közelebb lépett a mágushoz, majd megállt vele szemben.
– Nem értem, miért haragszol rám ennyire – csóválta meg a fejét Esmael.
– Kotorj bele a fejembe, aztán ha megtudtad, nyugodtan eltűnhetsz – válaszolta igen mogorván Argos, és karba fonta kezeit.
– Ha, hm, „belekotrok” a fejedbe, főleg kérdéseket látok, így ha megengeded, válaszolnék rájuk. Először is, Rao meghalt, ott a szentélyben. ő arra tett fel mindent, hogy összeugrasszon engem a helytartóval, és amikor ezen terve kudarcot vallott, hála a te hősies viselkedésednek Pagin halotti csarnokában, és én tényleg megegyeztem Olosen helytartóval, nos akkortól Rao már vesztett. Tőle immár félnem nem kell, nem élte túl!
– Remek – hagyta rá Argos. – És te? Egyáltalán, mi történt ott, a Nagyszentélyben?
– Megharcoltunk, a magunk módján. Rao, a helytartó, az öt őrző és én. Ők pedig mind meghaltak, mert a helytartó ajtót nyitott az égiek hatalmának, és az elszabadulván lerombolta a szentélyt. Ez volt Olosen terve. Mivel látta, hogy győzni nem tud, hát úgy döntött, mindannyiunkat megöl. Jól számolt, egyikünk sem tudott időben visszatérni a való világba, beleértve önmagát és leghűbb szolgáit is. Mind ottmaradtak, tehetetlenül, és nekem is ez lett volna a sorsom, ha nem mentesz ki. Köszönöm!
– Semmiség! – legyintett Argos, és fél kézzel könnyedén nekitámaszkodott az ablakpárkánynak. A másik kezét csípőre tette, és immár határozott érdeklődéssel hallgatta a somanit.
– Én a királyi levél segítségével eljutottam a palotába, ahol sikerült elrejtőznöm, majd megmutattam az arcom, már mint a királyné nemrég érkezett udvarhölgye, Isider.
– Gondolom, e név eredeti tulajdonosa már halott – szúrta közbe hősünk.
– Valóban. Meg kellett tennem, a biztonságomért. De nem halt meg hiába, immár szilárd a helyzetem az udvarban, immár nem a meneküléssel kell foglalkoznom, immár messze mutató terveken töröm a fejem.
– Ez csodásan hangzik, máris megnyugodtam – mosolygott rá Argos őszintén, majd elkomorult, mintha letörölték volna arcáról a jókedvet. – Ha ilyen remekül sikerült gondoskodnod a saját biztonságodról, miért nem segítettél rajtam?
– Jól hallom? – csodálkozott el látványosan Esmael. – Khazai Argos, maga a nagy csaló, szoknyabolond és hazug Khazai Argos felelősségre von valakit, amiért az cserben hagyta őt? Te hányszor cselekedtél hasonlatosan, vagy még ocsmányabbul másokkal szemben?
– Álljon meg a menet! – csattant fel Argos. – Ha én becsapok valakit, akkor utána békén hagyom. Te viszont itt vagy, és ahogy abba az átkozottul fénylő szemedbe nézek, bizonyos vagyok benne, hogy már megint akarsz tőlem valamit! Hát magyarázd meg, miért hagytál hónapokon át a börtönben rohadni, mert amíg meg nem teszed, nem állok veled szóba!
– Kérlek – vont vállat Esmael. – Nos, nem hagytalak cserben. Írtam egy levelet nevelőanyádnak, Khazaba, hogy téged ki akarnak végezni, és jöjjön, segítsen rajtad.
– Te hívtad a fővárosba Annabelt? – képedt el Argos, és hirtelen teljesen kibillent amúgy meglehetősen stabil lelki nyugalmából.
– Igen. Idehívtam, egy fővárosi ismerőse nevében, majd mögötte álltam, mikor elkezdte megvesztegetni a királyi bírákat. A pénz kevés lett volna, hogy elengedjenek azok után, amit tettél, amivel vádoltak. Ám én ott voltam az árnyékban, és olyan gondolatokat ébresztettem bennük, melyek arra bíztatták őket, engedjenek el.
– Ezt most vagy elhiszem, vagy nem – szögezte le Argos.
– Persze. De őszintén, mit vártál tőlem? Hogy felgyújtom a királyi börtönt, erővel vonulok be, majd az égiek hatalmával széttöröm cellád ajtaját, és aztán repülve elmenekülünk? – mosolyodott el gúnyosan a nő, szemében táncot jártak a vérvörös szikrák. – Ne feledd, bár erős vagyok és immár szabad, ám még mindig óvatosnak kell lennem. Az egyház kebelén sok, az égiek kegyében álló ember él, kik ráadásképpen nem szűntek meg gyanakodni, hogy esetleg még mindig lapul valahol egy somani mágus!
– Pedig dehogy lapul! – sóhajtott hősünk, majd felemelte a hangját. – Rendben, elfogadom hogy az elmúlt esztendőben nem szűntél meg rám gondolni, és nap nap után számtalan barázdát vésett a homlokodra az irántam való aggódás. Nehezen hihető, de legyen! Most már csak egy dolog érdekelne, nevezetesen pedig, hogy mit akarsz te tőlem?
– Ugyan, miért keresel hátsó indokokat ittlétem mögött? Nehéz hinned, hogy csupán érdeklődöm felőled?
– Nem nehéz, egyenesen lehetetlen – felelte Argos, majd óvatosan előre nyújtotta jobb kezét, és mutató ujjával könnyedén végigsimította Esmael állát.
A somani meg se rezdült, talán épp csak egy kicsit elmosolyodott, bár ezt nehéz lett volna megítélni a sötétben. Argos megtörten húzta vissza a kezét.
Ha ezt is hagyja, akkor nagyon akar valamit, szögezte le magában, de nem szólt. Te gondolatolvasó vagy, kicsi lány, én nem, de azért ne becsülj le ennyire!
Soha nem becsülnélek le, érkezett azonnal a válasz, de mire egyáltalán belegondolhatott volna, hogy tényleg hallotta-e, megszólalt Esmael.
– Szeretnék egy rendházat alapítani.
Hangja messze csengett a sötétben.
– Na ez az, amiben én nem tudok segíteni! – emelte gyorsan maga elé a kezét Argos, és majdnem hátra lépett, annyira vészterhesen hangzott ez az egyszerű kijelentés.
– Szeretnék egy rendházat alapítani – ismételte a somani, ügyet sem vetve Argos közbeszólására. – Alapítanom kell egy rendházat. Ám nem követhetem el ugyanazt a hibát, amit a régiek elkövettek, nem a világ végén, a civilizációtól távol akarom felépíteni az iskolámat. Elrejtőzni legjobban az emberek között lehet. Ezt éppen te mondtad nekem, de ennek ellenére igaz. Ám egy nagyváros nyüzsgő élete nem alkalmas az elmélyedésre, meditációra. Így az arany középutat választottam, szeretnék egy nyugodt, kis vidéki kastélyt, vagy egy elhagyott kolostort szerezni, jó távol a fővárostól.
– Mondjuk a Délvidéken – szúrta közbe Argos, és már sejtette, mire megy ki a játék.
– Mondjuk a Délvidéken – bólintott rá Esmael. – Így most egy olyan embert keresek, akinek van alkalmas birtoka, és aki hajlandó lenne engem odaengedni. Külön nehezíti a dolgomat, hogy azt nem árulhatom el, hogy mire is kéne az épület, és az is világos, hogy nem lenne jó, ha gyakran látogatná – fejezte be és Argosra mosolygott.
– A Khazaiaknak nincsenek földjeik – szögezte le hősünk.
– Most éppen nincsenek – jelentette ki Esmael, és elmélyült a csend.
Argos fejében egymást kergették a gondolatok, de aránylag gyorsan legyűrte a szívében feltámadt reményt.
– Nem, Esmael, erről szó nem lehet! – csapott hirtelen öklével a párkányra, hogy az megreccsent. – Én megdolgoztam azért, hogy lopjak Emsorttól egy kis földet, te meg csak jössz, és beleülnél a készbe! Nem! Ne akard azt, amit én már megszereztem magamnak!
– Megszerezted? – kérdezte vérlázító kedvességgel a mágus, majd gyorsan folytatta. – De tegyük fel, megszerzed. Ám mit? Egy fél falut, talán még többet is? Hány felé kell osztanod? Csak kettőbe? Vagy még többe?
– Ne kerülgesd a lényeget, nyugodtan mondd meg, mire akarsz kilyukadni! – csattant fel Argos ingerülten.
– Régebben nem voltál ennyire visszafogott, ennyire kisstílű! Miért nincs most kedved nagyobban játszani? Becsapni a birodalom egyik első emberét? Jó csínytevés. De becsapni a birodalom első emberét? – hagyta félbe a gondolatmenetet Esmael.
Argos egy pillanatra meghökkent.
– Arra gondolsz, hogy kérjem meg őfelségét, ugyan adja már vissza a régi birtokainkat? Valami ilyesmit Rao is suttogott a fülembe, amikor rá akart venni a te meggyilkolásodra – nézett szúrós tekintettel a lányra. – Neked erről akkor az volt a véleményed, hogy lehetetlen.
– Nem, én csak azt mondtam, hogy nehéz, veszélyes és sokáig tart. Ám most van időm, van lehetőségem, és legfőképpen van okom segíteni. Miért utasítanál vissza?
Tényleg, miért is, vélekedett Argos.
– Tehát már megint fel akarsz használni valamire – szögezte le a lényeget.
– Inkább társnak hívlak egy nagy játékhoz – világított rá Esmael a tények egy másik oldalára.
Visszaszerezni az Khazaiak földjeit! Tagadhatatlanul megdobogtatta Argos szívét a nagy lehetőség, és természetesen az ezzel járó nagy kockázat is. Visszaszerezni a vagyont! És ebben Esmael segítene, mert neki is kell egy birtok, ahol rendházat alapíthat.
Vajon érdemes-e ebbe belevágni, merengett, aztán megrázta a fejét. Esmael most akar tőled valamit, fiú, hülye vagy, ha nem használod ki a helyzetet, döntött, aztán átkarolta és magához húzta az egyáltalán nem tiltakozó lányt.
A mágus ajka hideg volt, mintha egy lett volna a templomok falai mellett álló kőszobrokkal, és teste is inkább holtat idézett, mint élőt.
Argos erővel idézte az eszébe, hogy a somani is földi nő, épp csak igen magasan áll az égiek kegyében. De még így is a hideg borsódzott a hátán a nő érintésétől, hát hátra lépett, elengedte.
– Rendben Esmael, hajlandó vagyok együtt dolgozni veled, de se szeri, se száma a feltételeimnek – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Először is, a földekből te kapsz egy kis birtokot, ahol felépítheted a rendházadat, de semmi közöd sem lesz se Khazahoz, se a nagyherceghez. Másodszor, én vagyok a főnök. Harmadszor is én vagyok a főnök. Továbbá, ha kedvem úgy tartja, hát kiszállok – fejezte be, aztán mogorván megrázta fejét.
Ha már feltételeket szabok, akkor régen rossz, az azt jelenti, hogy elfogadtam a lényeget, ami végül is az, hogy valahol Khaza környékén lesz egy somani rendház, gondolta szomorúan. Ó, ti égiek, és hogyan fogom ellenőrizni, hogy tényleg betartja, amit megígér, rázta meg a fejét.
– Tudod mit – mosolygott rá Esmael –, meg sem ígérem.
– Már látom, hogy remekül ki fogunk jönni egymással! – mordult fel epésen Argos. – Egyébként, ha már az ígéreteknél tartunk! Ha jól emlékszem, volt közöttünk már egy megállapodás!
– Mely szerint?
– Mely szerint, ha Rao meghal, akkor engem bizonyos jutalom illet – jelentette ki, majd jelentőségteljes szünetet tartott.
Ám Esmael mindössze rábólintott.
– Valóban.
– És Rao meghalt!
– Így igaz! – hagyta rá a somani.
– Tehát tartozol nekem! Mely tartozás megadása nélkül nem tudom elképzelni, hogy együttműködjek veled! – vágta ki végül, merészen kockáztatva mindent.
Igen valószínűnek tartotta, hogy a mágus enyhén szólva is tiltakozni fog. Ám legnagyobb megrökönyödésére Esmael elmosolyodott.
– Igen, tartozom, és kész vagyok megadni, amit kérsz. Ha óhajtod, most rögtön!
Ezzel könnyedén Argos vállára kulcsolta a kezét. És forró volt az érintése, természetfelettien forró. Szemében megfakult, majd aranyba fordult a fekete ragyogás.
Hősünk pedig nem töprengett az okon, azonnal kihasználta a felkínálkozó lehetőséget. Váltottak pár hosszú csókot, és már épp elkezdte volna vetkőztetni az egyáltalán nem tiltakozó nőt, amikor eszébe jutott, hogy hova indult, mikor belebotlott a somaniba.
A kripta! Ahol Caris vár rá, hogy sírt gyalázzanak! Mennyi lehet az idő?
– Onnan elkéstél. Cael már elindult a kripta felé – szólalt meg hirtelen Esmael.
Argos azonnal ellökte magától a nőt.
– Hogy pusztulna el az összes mindenható mágus ezen a poros földi világon! – csattant fel, ahogy felfogta Esmael szavainak értelmét, meg az is, ami mögötte van. – Direkt nem figyelmeztettél, hogy el fogok késni! Miért?
Esmael könnyű mozdulattal megrázta a fejét.
– Argos, nem tűnt fel, hogy egyre paranoiásabb vagy velem szemben? – érdeklődött kedvesen.
Hősünk nem méltatta válaszra. Szavát se hitte, hát kénytelen volt maga meglelni a választ. Esmael nem szólt, mert azt akarta, ne sikerüljön a mai próbálkozás. Persze, hisz ha megszereztem volna a földet, lehet, hogy itthagyom, nagyratörő vágyaival együtt.
Be kellett ismernie maga előtt, hogy legalábbis meggondolta volna a lehetőséget. Ám immár nincs min gondolkodni, ez eldőlt, maradnia kell!
– Rendben, már megint sikerült meggyőznöd. Ez a lehetőség ugrott. És most hogyan tovább?
– Az imént többször is hangsúlyoztad, hogy te óhajtasz a vezető lenni kettőnk közül! – emelte fel tiltakozón kezeit a nő.
Argos már éppen válaszolt volna valami epéset, amikor leesett neki, hogy ez így nagyon jó, annak ellenére is, hogy a somani maga szervezte meg, hogy így alakuljon, tehát nyilván semmit sem jelent, ha most átadja neki a döntés jogát. De nem bánta, örült, hogy legalább látszatra a saját feje után mehet. Gyorsan belegondolt a helyzetbe, és nem talált benne semmi veszedelmeset.
Caris nyilván most is a kripta mellett lapul, és idegeskedik. De sem lelkileg, sem fizikailag nem az az alkat, aki bemegy egyedül egy kriptába, és ledöntögetni a mázsás szarkofágtetőket. Tehát most is ott van, látja, hogy Cael jön, látja, hogy én nem megyek, minek következtében már nyilván igen aggódhat. Ha ez az érzés teljesen elhatalmasodik rajta, majd idejön a házhoz, és igyekszik meglesni, hol lehetek. Tehát, amint kilépek az udvarra, megszólít. Azaz az ő sorsán töprengeni felesleges.
Tan is nyilván rendben van, már feltehetőleg előkészítette a kocsit, és remélhetőleg türelmesen vár. Már amennyire ő képes bármit is türelmesen csinálni.
Tehát nincs más dolguk, mint elmenni Saoméért, aki a szobájában várja, hogy érte menjek, és eltűnni innen.
– Jól van, Esmael. Most elmegyünk innen. Az estét a királyi palotában töltjük, remélem el tudsz minket rejteni holnapig. Addigra kitalálok valami – határozta el végül Argos.
– Úgy legyen – hagyta jóvá szertartásos komolysággal a tervet a somani, aztán engedelmesen követte távozó hősünket.

* * *

Kísérteties némaság kísérte őket, ahogy végigsiettek a szalonok és termek hosszú láncán. A lépcsőház is szokatlanul csendesnek tűnt, és szerencsére a második emeleten sem találkoztak össze senkivel. Gond nélkül eljutottak Saome szobájáig, ahol Argos határozott kézzel bekopogott.
De nem kapott választ.
– Nincs bent senki – mondta halkan és csukott szemmel Esmael. Körmei sötéten izzottak, ahogy szorosabbra fogta magán köpenyét.
Hova mehetett az a lüke ájtatosképű, döbbent meg Argos, majd hirtelen elhatározással feltörte a zárat. A szoba tényleg üres volt. Esmael álmatagon lassú léptekkel indult el az oltár felé, ahol letérdelt, és hangtalan imába mélyedt.
Argos egy ideig tétlenül figyelte, aztán nekilátott átnézni Saome utazóládáját, próba szerencse alapon. Gyorsan belátta, hogy fölösleges fáradnia, azt valaki már alaposan feldúlta.
Világos, valaki kikutatta ezt a szobát. De minek, mit kereshettek itt? És hol van Saome?
– Itt fáklya gyúlt, gyenge fényű, fiatal fáklya – suttogta idegen hangon Esmael.
Az oltár faragott szobrait arany glória fonta körbe, mely együtt lüktetett szavaival. Argos felhagyott a keresgéléssel, és csípőre tett kézzel várta a fejleményeket. – Egy kardot tartó kéz emelte fel a fáklyát, és vitte magával – suttogta tovább Esmael, majd megremegett. – Nem, nem kard! Egy tőr, egy ismar fajta, görbe, könnyű tőr. Gyilkoláshoz szokott, edzett, régi penge!
Argos értetlenül meredt maga elé.
– Esmael, nem tudnál értelmesen beszélni, hogy én is megértsem?
Ám a somani nem válaszolt, csak lassan összecsuklott.
Már megint kezdi, dühöngött Argos, míg odalépett mellé, és megfogta. Aztán óvatosan leültette a földre, és nekitámasztotta a falnak. A mágus orrából ömlött a vér, szemében halott feketeség ragyogott.
Tehát kénytelen vagyok ismét a saját fejem után menni, vélekedett hősünk, de nem bánta. Ha a fáklya Saome lenne, valami érthetetlen oknál fogva, akkor ugye arról beszélt a somani, hogy a lányt elrabolták. Elvitte egy „tőrt tartó kéz”. Ki is hord itt tőrt?
Rögtön az jutott az eszébe, hogy Gilanaem párnája alatt volt egy. De az nem görbe, ismar fegyver volt, hanem egy közönséges kis kés. Cael meg karddal jár, ez is fix. Tehát ha a házbeliek közül járt itt valaki, az Pashat volt. „Edzett, régi penge.” Stimmel. Arról nem is beszélve, hogy ezt a szobát átkutatták, és az öregnek van mit keresnie. Az övé volt az a táska, ami most ki tudja, hol hányódik, a benne lapuló, bizonyosan rém fontos, ám teljesen olvashatatlan papírokkal együtt.
Tehát valószínű, hogy Saomét elrabolta Pashat, remek, hogy fogom ezt megmagyarázni Carisnak, jutott el a végkövetkeztetésig.
Aztán megpaskolgatta Esmael arcát, aki lassan visszatért a való világba.
– Ha jól sejtem, ezt nem láttad előre, igaz? – szegezte neki a kérdést Argos, mire a somani csak halványan bólintott.
És ezt elhitte neki hősünk.
Remek, tehát itt olyan dolgok estek, ami felett nem tudott rendelkezni egy mindenható mágus, gondolta Argos, és az is az eszébe jutott, hogy ez akár aggodalomra is adhatna okot. Más oldalról viszont, vigasztalta magát, ez azt jelenti, hogy immár nem tervet hajtunk végre, hanem rögtönzünk! Tehát számára unalomig ismert terepen járnak, derült fel, annak örülve, amit éppen adott az élet.
– Átmegyünk Pashathoz – döntött azonnal, pusztán megérzéseire hagyatkozva Aztán felsegítette a lányt.
– Jó – bólintott Esmael, miközben Argosra támaszkodva felegyenesedett. Láthatóan nehezen tudta megőrizni az egyensúlyát, de néhány mély lélegzetvétel után összébb szedte magát, és intett, hogy mehetnek. Végigmentek a folyosókon, és Argos bezörgetett Pashat szobájának az ajtaján. Semmi.
Ránézett Esmaelre, az csak megvonta a vállát, jelezve, hogy most nem óhajtja arra pazarolni az erejét, hogy megnézze, van-e bent valaki. Fél percen belül így is kiderült, hogy nincs.
Az lett volna a csoda, ha nem valami titkos úton járna már megint az öreg, gondolta Argos rosszkedvűen, az üres szoba közepén állva. Az világos volt, hogy itt most nem sokat tehetnek. Azért alaposan körülnézett, majd kirámolta Pashat utazóládáját is.
Nem lelt benne semmi érdemlegeset, és már épp hagyta volna, amikor kitapintott a bélésben valami egyenetlenséget. Habozás nélkül szakította fel a gyenge vásznak, és nem csodálkozott, hogy egy kis kés került elő alóla. Egy kurta, görbe, ismar penge.
Veszedelmes ez a nő, vetett egy lapos pillantást Esmaelre, aki az egyik karosszékben gubbasztva várta ki, míg Argos végzett a szoba feldúlásával. Veszedelmes, de nem mindenható, szögezte le, majd visszaejtette a kést a ládába.
– Szerintem ennek a szobának a lakója, Pashat, rabolta el Saomét. Ha megvárnánk meg tudnál-e bizonyosodni róla, hogy így van-e, illetve ha igen, akkor hova vitte? Meg egyáltalán, hogy kinek dolgozik? – kérdezte végül Esmaelt.
– Most nem. Fáradt vagyok – mondta a nő.
– Akkor menjünk – döntött hősünk.
Kiléptek a folyosóra, Argos lassan támogatta Esmaelt. Már a lépcsőházban jártak, mikor hirtelen a fordulóban fények villantak meg, de mielőtt fedezékbe húzódhattak volna, fel is tűnt a nemesvérű Emsort, testőrkapitányával és két katonával.
Hát ezek meg mit keresnek itt, döbbent meg Argos, aztán meglelte a magyarázatot. Cael kint járt a kriptában, engem nem talált ott, hát szólt urának, hogy baj van. Most vajon kihez készülhettek, gondolta még, ám erre már nem tudott válaszolni. Csak az látszott bizonyosan, hogy igencsak feldúlt a ház ura. Emsort szemében szikrázott a düh.
Hát hősünk elmosolyodott, és kurtán meghajtotta magát.
– Üdvözlöm, uram – köszönt előre, közben pedig elkezdte törni a fejét, hogy milyen mesét adjon elő.
– Khazai Argos, beszédem van veled, méghozzá igen komoly! Cael súlyos vádakat olvasott a fejedre!
– Kész vagyok mindre megfelelni! – mondta habozás nélkül hősünk. – Ám előtte, ha nem haragszanak, szeretném kitámogatni a szabad levegőre Saome szertartásmester asszonyt! – lökte egy kicsit előrébb Esmaelt, remélve, hogy Emsort ebben a félhomályban nem tudja megkülönböztetni az egyik köpenyes, csuklyás nőalakot a másiktól.
– Mi történt az égiek szolgálólányával? – kérdezte hökkenten a házigazda.
– Nos, egy kicsit rosszul lett, és megkért, hogy kísérjem ki a friss levegőre – válaszolta Argos azt, ami épp az eszébe jutott.
– És te éppen ott voltál, amikor rosszul lett – jegyezte meg gyanakodva a házigazda.
– Valóban, én éppen ott voltam, amikor rosszul lett – vállalta fel hősünk nyíltan a szentséggyalázást. Végül is, nem mindegy, hogy miért kötik fel?
Emsort hosszan gondolkodott, homlokán láthatóan gyűltek a ráncok. Fegyveresei kifejezéstelen arccal méregették Argost, egyedül Cael szemében látszott némi harag, és jókora elégedettség.
– Nos, ez igen szép, ám honnan ismered te Saome szertartásmester asszonyt? – jegyezte meg végül Emsort.
– Itt, a házban találkoztunk. Ma délután – vágta ki magát Argos, és egyre jobban megerősödött benne az érzés, hogy jó lenne valahol máshol lenni.
Cael láthatóan a fejébe vette, hogy elintézi, és ugyan miért hagynám neki, hogy így legyen?
– Legyen! Cael, kísérd ki Saome szertartásmester asszonyt, aztán csatlakozz hozzánk! A dolgozó szobámban leszünk! – döntött Emsort. Argos pedig tudta, hogy ebbe nem mehet bele. Ha Cael felismeri, hogy Esmael nem Saome, már kész is a baj! És egyébként is, Caris meg Tan odakint idegeskednek, Saomét elrabolta Pashat, van neki más dolga is, mint hogy itt szerencsétlenkedik! Arról nem is beszélve, hogy bizonyos volt benne, a házigazda dolgozószobája legjobban őrzött helyiség a házban. Onnan nehezebb lesz kitörni, mint innen, vélekedett, tehát jobb lenne mihamarabb rövidre zárni a kérdést.
– Nos, nem hiszem, hogy óhajtok önnel tárgyalni, azok után amit Saome mondott nekem, illetve amit magam tapasztaltam ebben a házban! – váltott hát át támadásra, egyben beletörődve, hogy innen már csak fegyverrel verekszik ki magukat.
Ám előtte még hagy egy kis gondolkodni valót a ház urának, döntött, és fölényesen elmosolyodott.
– Mit beszélt veled ez az ájtatosképű? – kérdezte Emsort értetlenül.
– Sok minden érdekes dolgot. Szerintem hasznos lenne Emsort uramnak elbeszélgetni velem. Hisz Cael nyilván már említette, nem csak egyszerű vendégként érkeztem ide! Sok dolgot tudok, és nagyurak nevében beszélek – blöffölt rutinosan, és egy kicsit előrébb lépett, majd kardja markolatára kulcsolta a kezét, hogy fenyegetőbbnek hasson mondandója.
Elkésve döbbent rá, hogy ezt talán nem kellett volna, hisz a fegyvert a pont Emsorttól lopta Tan. A házigazda fel is ismerte a kardot, és láthatóan sok akaraterejébe került, hogy visszafogja felháborodását.
– Én befogadtalak a házamba, és őszintén szerettem volna neked segíteni. Érdekes módon hálálod meg. Hát nincs a te pofátlanságodnak határa? – sziszegte végül.
Ugyan miért lenne, gondolta Argos végtelen megrökönyödéssel, ám megakadás nélkül folytatta a társalgást.
– Én ezt nem nevezném pofátlanságnak, egyszerűen kénytelen vagyok kihasználni az adódó lehetőségeket. Nem rajtam múlt, hogy ilyen helyzetbe került a családom – szúrt vissza. – De nem is akarok én senkinek semmi rosszat. Velem meg lehet egyezni – javasolta, még mindig vigyorogva.
– Hát gyere, te átkozott, hozd azt az ájtatosképűt is, és beszéljük meg, mit akarsz, de ha zsarolni, előre mondom, meg fogod bánni! – fogadkozott Emsort, majd hátat fordított, és elindult.
Argos rövid habozás után követte. Nem tetszett neki a helyzet, kizárt, hogy egy ilyen öreg róka ennyire könnyen feladja, gondolta, és megfeszültek az idegei.
Elhaladt a ház urának két katonája előtt, míg a testőrkapitány mellé lépett, és segített neki támogatni Esmaelt. Még a fordulóig sem értek el, amikor a mágus halkan megszólalt.
– Most – suttogta, aztán Argos érezte, hogy a lány összecsuklik.
De már nem törődhetett vele, a földre lökte, fordulás közben kardot rántott, és lebukva a mögötte álló katona csapása elől hasba szúrta a fickót. A másik katona is ütött, ezt még alulról védte, aztán két gyors pengeváltás után felvágta ellenfele mellkasát.
– Dobd el a fegyvert! – kiáltott rá Cael.
A földön guggolt, és kést szorított Esmael torkára. A somani reménytelenül eszméletlen volt.
– Csak nem hiszed, hogy bármit is számít nekem egy nő élete? – vont vállat Argos könnyedén. – Már kiszedtem belőle mindent, amit tudott – lépett közelebb.
Épp csak annyi időt hagyott Caelnek, hogy az még felfoghassa iménti kijelentésének az értelmét, de ne legyen ideje dönteni, hogy akkor hogyan tovább. Gyorsan közelebb lépett, támadott, és láthatóan jól számolt, a testőrkapitány egy pillanatot habozott, ami több volt annál, mint amit megengedhetett magának.
Argos visszarántotta a fegyverét, aztán szétnézett, új ellenfelet keresve. A nemesvérű Emsort falfehéren nézte őt, a lépcsőforduló biztos távolából. Úgysem érném utol, gondolta beletörődve Argos, így nem is próbálkozott. Jobb lenne inkább gyorsan távozni, mielőtt hívja a többi emberét, tette még hozzá, de azért adott a látszatra is.
– Ez nem volt jó ötlet – jegyezte meg, miközben felnyalábolta Esmaelt. – Jegyezd meg, sokat tudok rólad, és tönkre tehetlek, ha kedvem úgy tartja. De még adok egy esélyt, hogy megegyezzünk – fejezte be a blöfföt szokásos nagylelkűségével, aztán vállára vette a somanit, és visszaindult Pashat szobája felé.
– Riadó! – hallotta maga mögött Emsort ordítását.
Anyádat, gondolta tömören, és kitörte az egyik ablakot. Aztán rémálomba illő pár perc következett, lefele mászni egy majdnem sima falon, zuhogó esőben, vállán egy mágusnyi holtsúllyal...
Megizzadt, és persze megázott, mire leért az udvarba. A ház közben ébredezett, Emsort katonái kezdtek feltünedezni a stratégiailag lényeges pontokon, bár az istálló előtt még csak két alak mozgott. Egy kisebb, és egy nagyobb, bár az is nyurga, fiatal férfihoz tartozó.
Tehát Carisnek volt annyi esze, hogy az istállóhoz menjen, ha baj van, derült fel Argos, aztán észre vette mit csinál a két árny, és ez elfújta jókedvét. Tan és az ifjonc épp a lovakat fogták be egy nyitott kis kocsiba.
Tan, te gazemberpalánta, arról volt szó, hogy éjfélre előkészítesz valamit, amivel menekülni lehet, dühöngött a gyerek felelőtlenségén, és elhatározta, hogy ezért még kapni fog a lusta kölyök. Közben persze futott feléjük.
– Jövök már! – kiáltott még, aztán beesett közéjük.
Esmaelt feldobta a kocsiba, maga a bakra kapaszkodott, és előhalászta a szárat.
– Még nincs kész! – tiltakozott Tan, de belefojtotta a szót.
– Nincs több időnk, felszállni! Caris, te nyisd ki a kaput! – utasította még az ifjoncot, aki bólintott, és elrohant.
A ház felől lábak dobogása hallatszott, másutt fegyver csörrent, kiáltások harsantak. Tan még megpróbált meghúzni néhány szíjat a hámon de mivel Argos a lovak közé csapott, erre már nem volt ideje, így maga is felugrott a kocsira.
Lépésben jutottak el a kapuig, amit Caris éppen akkor tárt szélesre. Argos azt még megvárta, hogy az ifjonc felszálljon, aztán már semmi okát sem látta, hogy megfékezze a kocsi ámokfutását. A lovak közé csapott, és végigszáguldottak a palotasoron, Anrek felé.
Mögöttük égtelen lárma maradt, egy kürt riadót fújt, lovak horkantak, ahogy sebtiben felnyergelték őket.
– Hol van Saome? – vonta felelőségre Argost Caris, miután egy pillantást vetett a magukkal hozott nőalakra.
– Hozzánk képest biztonságban – próbálta megnyugtatni az ifjoncot Argos.
Semmi szüksége sem volt arra, hogy még ő is elkezdjen problémázni, a nyomukban felhangzó lárma untig elég gonddal kecsegtetett. Ha beérnek minket, és beérnek, ez biztos, mérte fel kocsijuk állapotát, akkor nagy baj lesz.
– Figyeljetek, a kanyar után lassítok, leugráltok, és meglapultok. Viszitek a nőt is. Remélem rajtam ragadnak, én meg le tudom őket rázni gond nélkül. Ti tűnjetek el, holnap majd megkereslek titeket a palotában – döntött.
Két utasa egyszerre kezdett tiltakozni.
– Nincs időnk vitára, azt mondtam, hogy így lesz, tehát így lesz! – vágott a szavukba Argos, miközben lázasan keresett valami hihető észérvet. – Ha megszabadul a kocsi a ti súlyotoktól, akkor sokkal jobbak az esélyeim – nyögte ki végül, aztán fékezés nélkül belehajtotta a hintót a kanyarba.
– Most! – adta ki az utasítást, majd kilökte Tant.
Carist már nem kellett bíztatni, megragadta Esmaelt, és magától ugrott.
Remélem, túlélték, gondolta Argos kurtán. És remélem én is túl fogom, tette még hozzá, amikor feltűnt mögötte közel tucatnyi, jól láthatóan rossz szándékú lovas.
Úgy érezte, nincs sok esélye, és ez az érzése csak erősödött, amikor az egyik ló kitépte magát a Tan által elég tempósan, és épp ezért több, mint hanyagul felrakott hámból. Azért lelkesen próbálkozott a megmaradt lovak megvadításával, nem is teljesen sikertelenül. De a hajsza a végéhez közeledett, az első lovas lassan már beérte.
Argos ugyan felé sújtott az ostorral, és az ütéstől megbokrosodó ló le is dobta lovasát, de a másik oldalon már jött a következő. Ezt nem találta el, és ráadásul egy huppanó megrántotta a kocsit, és elszabadult egy másik ló is a hintó elől.
Nem lesz ez így jó, gondolta hősünk, és úgy döntött, hogy átszáll. De a mellette lovagló katonában is felmerült ez a lehetőség, így nem érte váratlanul, amikor Argos átlendült mögé a nyeregbe. Egy ideig tusakodtak, végül hősünknek sikerült lelöknie ellenfelét a lóról, ám nem sokáig örülhetett a sikernek, ketten jöttek mellette, és fegyverük is volt.
Különösebb hezitálás nélkül megrántotta a kantárt, és befordította a lovat az út menti bozótba. Elsuhant mellette néhány lelógó ág, ám üldözői nem maradtak el.
Valaki felé vágott, érezte, hogy a penge felsérti a vállát, a másik oldalon pedig már szinte hozzá préselődött az ott rohanó katona lovához. Megpróbálta ezt a fickót is kilökni a nyeregből, de az stabilan ült, és ütött. A fájdalmat még érzékelte, aztán elsötétült a kép.

* * *

Hideg kövön fekve tért magához, minden valószínűség szerint egy börtöncellában. Ezen jócskán elcsodálkozott. No, nem a cellán, hanem a magához térésen. Lám, lám, már megint életben maradtam, konstatálta a csodát, és felült, hogy körülnézzen.
Ezt nem kellett volna tennie, a mozdulat eszébe juttatta, hogy fáj, szinte mindenütt, így szépen visszaheveredett. Legalább nyugodt körülmények között végig gondolhatom, hogy mi történt, közelítette meg optimistán a helyzetet. És hát gondolkodnivalóval bőségesen szolgáltak az elmúlt napok.
Kezdjük talán azzal, hogy hogyan fogok innen kijutni, indult neki. Egyszerűen, Esmael pár nap alatt magához tér, belenéz a semmibe, megtudja, hogy hol vagyok, és kihozat. Felbérelt zsoldosokkal, vagy vesztegetéssel, vagy egyszerűen csak az égiek segítségével. Bizonyosan képes rá, hogy megszöktessen, hisz saját állítása szerint a királyi börtönből is kijuttatott, tehát innen is ki tud juttatni. Egy gond lehet csak, hogy esetleg nem akar, de ez más kérdés. Ez esetben körülbelül semmi esélyem, így ezen rágódni kár, zárta le a témát.
A második érdekes kérdés az volt, hogy minek rabolta el Pashat Saomét? Ha ő rabolta el, de ez elég valószínűnek tűnt. Emsort helyből elhitte, amikor a folyosón találkoztunk, hogy Esmael Saome, tehát biztos nem ő vitte el a lányt, más meg nem volt abban a házban, aki az ő parancsa nélkül cselekedni mert volna, csak Pashat. És erre utalnak Esmael ködös megjegyzései is, a tőrt tartó kézről, és más marhaságokról.
Tehát Pashat elvitte az ájtatosképűt, mert... mert mondjuk tőle remélte megtudni, hol azaz átokverte táska. Hogy honnan jutott erre a következtetésre? Talán látta, amikor a délután felkerestem a lányt? Meglehet. Engem meg amúgy is fontosnak tartott valamiért, hisz elvesztett nekem vagy hatvan jó aranyat. Azaz Saome annál a családnál van, akiknek Pashat dolgozik, akik vagy a Hiamenek, vagy a Readelek. Ennyi. Ha kiszabadulok, kiszabadítom, szögezte még le, és tovább lépett.
A harmadik témakör az volt, hogy vajon mit akar Emsort kezdeni szerény személyével. Láthatóan bedőlt a blöffömnek, így tényleg azt hiszi, hogy tudok valami rá nézve terhelőt. És az ő szemszögéből nézve Saome a másik tanú, aki megszökött. Erre pedig hogyan reagálhat a nemesvérű Emsort? Nyilván meghúzza magát, de az is biztos, hogy megpróbálja belőlem kiszedni, hogy mivel is akartam megzsarolni. És nem fog válogatni az eszközökben.
Ez a gondolat erőt adott neki, hogy felüljön. Eddig, kalandos élete ellenére, úgy-ahogy sikerült elkerülnie a kínpadot, és nem is vágyott igazán az élményre. Világos, húznia kell az időt.
Tehát kell egy jó mese, amiből nem következik, hogy meg kell halnom, és amiről legalább fél napig nem derül ki, hogy egy szó sem igaz belőle, összegezte a feladatát. Semmiség!
De mielőtt bármi az eszébe juthatott volna, a folyosóról beszűrődő zajok megzavarták. Léptek hallatszottak, majd valaki megállt a cellája előtt, Kulcs fordult a zárban. Nyilván figyelték, mikor térek magamhoz, gondolta hősünk mogorván, majd kényelmesen elhelyezkedett a falhoz támaszkodva. Akkor sem állt fel, amikor belépett a nemesvérű Emsort, és néhány embere, csak némán, arcán némi érdeklődést mutatva várta a fejleményeket.
– Van öt perced elmesélni, hogy mivel akartál megzsarolni. Akkor lehet, hogy nem öllek meg – kezdte Emsort, teljesen hanyagolva az illem és a minimális jómodor által megkövetelt üdvözlést.
– Mit számít az én életem? A nő szabad, és nála vannak a bizonyítékok is. Ha meghalok, akkor is felhasználhatja ellened, amit tud. Sőt, akkor fogja csak igazán felhasználni! – vonogatta a vállait Argos.
– A nő már halott, elkaptuk az embereiddel együtt. Azóta már halak játszadoznak a koponyáikban – vigyorodott el Emsort.
Ez esetben viszont esélyem sincs, gondolta Argos, és úgy döntött, hogy ezt inkább nem hiszi el.
– Gyenge blöff – legyintett hát hanyagul. – Ha már elkaptad, gondolom kiszedted belőle, hogy mit tudott, és rám már egyáltalán nincs szükséged – folytatta fapofával.
– Mocskos kis khazai fattyú! Fölöslegesen pimaszkodsz, elbánok veled, épp úgy, mint a drágalátos apáddal is elbántam! – fenyegette meg Emsort.
Argos felpattant, és megpróbálta megütni, de a családfő emberei lefogták.
– Azt te csak hiszed, erősebb pártfogóim vannak, mint hinnéd! – mondta ingerülten, miközben megpróbálta kitépni magát a katonák kezei közül.
És remélte, hogy nem játssza túl a bukott apa sértett fiának amúgy elég sablonos szerepét. De Emsort arckifejezéséből azt olvasta ki, hogy az valami ilyesmire számított.
– Miért, ki állna meg ellenem? – kérdezte az, tovább provokálva Argost.
– Azt hiszed, hogy csak neked van annyi eszed, hogy átállj a király oldalára, ha baj van? Maga Aelan küldött ide, és Saome már elvitte tetteid hírét neki! Bukott ember vagy, bármi is lesz velem! – őrjöngött szolidan, és őszintén sajnálta, hogy nem habzik a szája. Mennyivel élethűbb lenne akkor a kép!
De Emsort láthatóan így is elhitte az előadást, és gúnyosan felkacagott.
– Majd pont Hülyécske Aelantól ijedek meg! És egyébként is, senki sem szólhat ellene, ha kivégeztetek egy ismar orgyilkost – vette elő az övéből a tőrt, amit hősünk Pashat ládájában talált.
Argos egy pillanatig nem értette a helyzetet.
– Soha sem tudod bizonyítani! – válaszolta azért minden habozás nélkül.
– De tudom! Pashat adta nekem ezt a fegyvert, mondván, a holmijában találta, és nem tudja hogy került hozzá. Én pedig megfizettem az égiek egy tisztahitű szolgáját, és átadtam neki a fegyvert, ő pedig imával fordult az égiekhez, akik megmutatták neki, hogy ezt a kést te és Pashat érintették csak az elmúlt esztendőkben! És ez egy tradicionális ismar orgyilkos kés! Tagadod, hogy a tiéd?
Argos egy pillanatig visszahőkölt, és feldolgozta az új információkat. Ha ez igaz, akkor Pashat ismar orgyilkos, és innen kezdve már semmi sem meglepő vele kapcsolatban. A fegyverét meg voltam ostoba megfogni, ezért én fogom elvinni a balhét. Érthető ez az élet, csak figyelni kell!
– És azt hiszed, hogy itt ismar orgyilkosok járhatnak őfelsége engedélye nélkül? Az elit királyi őrség orra előtt? – tett fel egy elterelő kérdést, egyben magára vállalva mindent.
– És azt hiszed, hogy ezért félek tőled? – kérdezett vissza Emsort kissé előrehajolva.
Argos úgy ítélte meg, hogy az észérvek már elhangzottak, itt az ideje elszabadítani az indulatokat is. Hát kitépte magát az őt tartó katonák fogásából, és nekiment Emsortnak. Persze eredménytelenül, hisz azonnal vagy hárman ugrottak elé, így pillanatok alatt kedves kis verekedés bontakozott ki.
A ház ura kihátrált, és bejött még néhány embere. Argos csak annyira védekezett, hogy ne legyen feltűnő, és igyekezett minél hamarabb földre kerülni, lehetőleg komolyabb sérülések nélkül. Ez nagyjából össze is jött, aztán már csak annyi volt hátra, hogy látványosan elájuljon. Ez sem volt nehéz, a katonák utolsó rúgásai után már elképesztő élethűséggel is elő tudta volna adni, de nagy nehezen sikerült eszméleténél maradnia.
Aztán magára hagyták, és ő tovább feküdt a földön. Eszébe sem jutott összeszedni magát. Biztosan figyelik kintről, és neki még annyi van az életből, amíg eszméletlennek hiszik. Utána jönnek majd mogorva kérdésekkel, és azt már nem fogja túlélni. No, de miért is tart az ember házi mágust, ha nem azért, hogy ilyen helyzetekben segítsen, tett fel magában a költői kérdést, miközben igyekezett elfeledkezni az oldalában motoszkáló fájdalomról.
De nem, az leállíthatatlanul próbálta a tudtára adni, hogy feltehetőleg elrepedt az egyik bordája. Juszt sem érdekel, gondolta mogorván, és csak elájult.

* * *

Kongó lépésekre tért magához, ki tudja, mennyi idő múltán. A zaj kintről hallatszott, majd az illető megállt, és pont Argos cellája előtt.
– Uram, ide tilos a belépés! – szólalt meg egy hang, utána egy nyekkenés hallatszott, majd egy másik, aztán meg olyan zajok, mint amikor két páncélba öltözött katona eldől a kövezeten. Majd rövid kulcscsikorgás után kinyílt az ajtó. Argos nem lepődött meg, hogy Pashatot látja.
Vajon hol tarthat az öreg? A fegyverét odaadta Emsortnak, hogy engem végleg bemártson, és a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetbe hozzon, ám láthatóan van neki másik, és tudja használni. Ha a papírjait keresi, minden rendben, majd hazudok valamit. Ha már meglelte, akkor viszont csak ölni jött, azaz baj van. És hát persze nem szabad megfeledkezni róla, hogy ő vitte el Saomet, merengett, míg az öreg belépett a cellába.
– Üdvözlöm, Khazai Argos! Nincs túl jó színben barátom! – köszönt kedélyesen az öreg, és megállt, hősünktől alig pár lépésnyire.
Argos kis hezitálás után összeszedett annyi erőt, hogy hanyatt forduljon.
– Hagyjuk a tiszteletköröket, barátom! Tudom, hogy kicsoda, hogy az egyik nagy családnak dolgozik, és hogy mindenre elszánt. Ezt tudom, ezt felesleges taglalnia – felelte ismarul, és nem kerülte el a figyelmét, ahogy Pashat szája szegletében megjelent egy halovány kis mosoly. – Inkább térjünk az üzletre! – fejezte be a szokásos ismar fordulattal.
– Inkább térjünk az üzletre, ami mindkettőnknek gyümölcsöző lesz. Kellenek az irataim.
– Ez az üzlet valóban mindkettőnknek gyümölcsöző lesz. Kell az égiek szolgálólányának az élete – felelte habozás nélkül Argos, és majdnem elnevette magát.
Itt alkudozik, a legősibb ismar tradíciókat követve, miközben levegőt is alig bír venni. A másiknál meg kés van, és ért is hozzá!
Ám Pashat láthatóan semmi kivetnivalót nem talált a helyzetben.
– Már elnézést, de a saját élete miért nem fontos annyira, hogy alku tárgyát képezze?
– A nő fontosabb – tért vissza anyanyelvére, amin azért sokkal olajozottabban tudott hazudni, blöffölni és csalni. – Ám valóban nem bánnám, ha én is túlélhetném. És ez önnek is érdeke, mivel én tudom, hol a táska, az iratokkal. Ha kint leszünk, el is mondom.
Pashat kurtán bólintott, majd ismarul felelt.
– Akkor ezt az üzletet megkötöttük!
– Megkötöttük! – hagyta rá, és megpróbált felállni.
De nem ment, Pashatnak kellett talpra segítenie. Aztán az öreg eltámogatta a két átvágott torkú őr mellett, majd felmentek egy lépcsőn. Odakinn hideg éjszaka volt, zárt hintó várakozott rájuk a zuhogó esőben. Beszálltak. Argos mellé egy-egy fegyveres került, szembe vele Pashat ült le.
Most még kellek neki, merengett Argos, ahogy a kocsi nekiindult. De ha megmondom, amit tudok, megölnek. És utána Saomét is. De ha én eltűnök, akkor feltehetőleg a lányt sem bántják, abban bízva, hogy zsarolhatnak vele, vélekedett.
Kinyitotta a szemét, és elnyomott egy ásítást. Repedt bordája figyelmeztette, hogy ezt többet ne tegye. De közben felmérte a helyzetet, és megállapíthatta, hogy minden rendben, Pashat változatlan helyen ül, és a katonák is megvannak. Visszacsukta a szemét. A kocsi ráfordult a palotasorra.
Alig pár méternyire van most a víz, gondolta hősünk. Módfelett hideg lehet. Nem baj, az legalább jó a zúzott sebekre, döntött végül, és rúgott, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
Pashat ordítása jelezte, hogy talált, de közben már ment a két könyöke, aminek következtében a mellette ülő két katona is összegörnyedt. A keletkező másodpercnyi szünetet arra használta fel, hogy kiugorjon.
Egy kicsit gurult a barátságtalanul kemény kövezeten, aztán belecsobbant a vízbe. Tényleg hideg, ez volt az első reflexgondolata, amikor elmerült.
Aztán egy ideig csak azzal foglalkozott, hogy fel is tudjon jönni. Ez is összejött, de a füle mellett becsapódó nyílvessző nyilvánvalóvá tette, hogy mégsem ez a túlélésre vezető helyes stratégia. Hát visszamerült, tempózott, aztán amikor muszáj volt, megint feljött levegőért, aztán megint le, és így tovább, érzése szerint vég nélkül.
Végül kiért a tó nyílt és nyugodt vizére. Amennyire a zajokból meg tudta ítélni, nem követték. Persze, ki az a bolond, aki belemászik ebbe a fagyos vízbe, gondolta reszketve. Lassan kezdte nem érezni a végtagjait, ezt próbálta úgy beállítani, hogy legalább nem fájnak, miközben gépiesen tempózott az egyelőre még mitikus ködbe vesző túlsó part felé.
Körülbelül egy örökkévalóságig tartott, míg elérte. Remek, gondolta a hideg sárban heverve, most már csak egy ló kéne, meg egy öltözet rendesebb ruha, hogy belóghassak a palotába, gondolta szkeptikusan.
De arra sem volt ereje, hogy feltápászkodjon, így inkább elájult.

* * *

Arra ébredt, hogy melege van. Ezt egy ideig csukott szemmel élvezte, nem akarta, hogy a rideg tények visszarángassák a valóságba, mely szerint még mindig a tóparton fekszik, átázva, félig agyonverve, magasba szökött lázzal. Vagy esetleg hogy hamarosan az égiek előtt kell kimagyaráznia számolatlanul sok elhamarkodott tettét.
De mivel a meleg nem múlt el, úgy döntött, hogy ez akár a valóság is lehet, és akkor érdemes lenne megismerkednie a helyzettel, így hát csak körülnézett. Sötét, ablaktalan szobában feküdt, a padlón összehordott takarókba bugyolálva. A meleget és némi fényt egy háromlábú vas parázstartó szolgáltatta, ami mellett Tan kuporgott.
– Argon uram? – derült fel a gyerek arca, amint észrevette, hogy hősünk magához tért.
– Igen, azt hiszem – válaszolta Argos, elég határozatlanul.
– Izé..., tehetek valamit Argos uramért? – kérdezte a gyerek enyhén zavartan.
– Persze – bólintott Argos, és megpróbálta összeszedni magát. – Például..., igen, elmesélhetnéd, mi történt, amióta elváltunk – kérte rövid habozás után, és kényelembe helyezte magát a hosszúnak ígérkező mese előtt.
– Hát... – kezdte Tan. – Ugye, leugrottunk a hintóról. Utána meg futottunk, Caris vezetett, meg vitte a nőt. Hallottunk, hogy emberek járnak a környéken, de csak egyszer botlottunk bele egy katonába, és mit cifrázzam, az sem fog többet ártatlan menekülőket abajgatni! Aztán elértük a várat, és Caris becsempészett minket a palotába, ebbe a raktárszobába. A nő eszméletlen volt akkor még. Utána Caris elment, mert dolga volt, én meg azt hiszem, egy kicsit elszundítottam. Mire felkeltem, már megint este volt. A nő meg sehol. Jött Caris, kérdezte, hova tűnt az asszony, én meg vonogattam a vállamat. Aztán a fiú nagyon felidegesítette magát, valami Saomét emlegetett, aki most bajban van. Erre én is elkezdtem kiabálni, hogy Argos uramért is aggódhatna, ahelyett, hogy..., hm, holmi könnyű erkölcsű nőért sír.
– Gondolom, nem egészen ezt a kifejezést használtad – szúrta közbe Argos, aki kezdett remekül szórakozni a gyerek széles gesztusokkal előadott történetén.
– Hát, valóban, lehet, hogy kissé túl egyszerűen fogalmaztam, minden esetre Caris kardot rántott. Én persze habozás nélkül kiálltam volna a becsületemért, de aztán szerencsére erre nem volt szükség, mert belépett az előző este megmentett nő. Elég nyomorultul nézett ki, pedig nagyon szép ruhában volt. Azt mondta, hogy nem tartja okos ötletnek, hogy ölre menjünk. Meg azt is mondta, hogy Argos uram most a tó másik oldalán van, és el kéne hozni, de ő nem ér rá. Mi meg elcsendesedtünk, aztán loptunk, izé, kölcsön vettünk egy hintót, és elmentünk Argos uramért.
Jó dolog a mágia, gondolta Argos. És ezek szerint Esmael amint összeszedte magát, rögtön elkezdett keresni, ami szintén szép eredmény, tette még hozzá elégedetten.
– Hát, Argos uram is elég nyomorultul nézett ki – folytatta a gyerek. – Caris azt mondta, hogy ő megy, mert az apja már így is keresi, én meg szóljak a nőnek, hogy meghoztuk Argos uramat. Meg azt is mondta, hogy ez nehéz lesz, mert a nő a királyné udvarhölgye. De én be tudtam lógni hozzá, és elhoztam ide. Ő meg mindenféléket csinált. Velem például valami gyógyteát főzetett, miközben imádkozott, legalábbis valami hasonlót tett, bár közben eleredt az orra vére, de Argos uram jobban lett. Aztán a nő lelépett. Ez reggel történt. Most már délután lehet – fejezte be Tan.
Igen, határozottan jó dolog a mágia, szögezte le magában Argos még egyszer. A leghalványabb fájdalmat sem érezte, pedig hát eléggé agyon lehetett verve. De emlékezett rá, hogy Esmael egyszer már Raan Masanban is visszarángatta a földiek közé, pedig akkor, hála a Sötét Halál méregkeverőinek, elég közel járt már az égiekhez.
– Most mi lesz? – zavarta meg a gondolatait a gyerek. – Lelépünk? Ideje lenne, szerintem már nagyon sokan haragszanak ránk.
– Lehet, de most éppen nem vagyunk közvetlen veszélyben – vont vállat Argos. – Inkább szerezz valami ehetőt, gondolom a kamrába vezető utakkal már tökéletesen tisztában vagy.
– Persze – válaszolta magától értetődő hangon a gyerek, majd távozott.
Argos nyugodtan összeszedte magát. Örömmel konstatálta, hogy egy öltözet rendes ruhát is odakészített valaki, ezt felvette. A ruhához kard is volt mellékelve, ez a figyelmesség Esmaelre vallott. Leszel te még a kedvesem, szépszemű leányzó, gondolta hősünk könnyedén és magabiztosan, eléggé jó kedve kerekedett, majd mivel szék nem volt a helységben, törökülésben letelepedett a padlóra, és várt, jó negyed órán át.
Amikor is felvágódott az ajtó, és beviharzott Caris.
– Beszéltem Tannal, mondta, hogy felébredtél. Mit tudsz Saoméról? – kérdezte egy szuszra. Elég feldúltan nézett ki, és a hangja is remegett az idegességtől.
– Nyugalom! – intette Argos csöndesen.
Közben belépett Tan is. Mivel a kezében egy jókora tálcát egyensúlyozott, így az ajtót lábbal csukta be, aztán letette a tálcát Argos elé a földre.
– Megjöttem – közölte még, teljesen feleslegesen.
– Egyáltalán, mikor láttad utoljára? – folytatta Caris zavartalanul.
Argos nem felelt, hanem megvizsgálta a tálcán lévő borosüveg pecsétjét.
– Remek – mosolyodott el. – Megint sikerült jól választanod – nézett elismerően Tanra.
– Ha azt titkolgatod, hogy meghalt, akkor jobb, ha inkább öngyilkos leszel! – fenyegetődzött közben Caris.
Argos végre felé fordult.
– Hinnéd azt, hogy ez a gyerek a nyárelőn még egy délvidéki vörös jegyét sem tudta megkülönböztetni holmi ismar lőrének a pecsétjétől? És ma már profin kiigazodik az évjáratok között is. Bonthatod – nyújtotta át az üveget a megdicsőülten mosolygó Tannak.
– Kit érdekel? – kiabált Caris. – Lennél kedves ugatni Saoméról is pár szót?
Argos rosszallóan nézett rá.
– Saoméval minden rendben. Remekül beépült az ellenség sorai köze – válaszolta, elég egyedi szemszögből nézve az eseményeket. – És most lennél szíves hagyni, hogy megvacsorázzam? Napok óta nem ettem – tolta félre a torka előtt remegő kardpengét.
– Hogyhogy beépült? Egyáltalán, mi történt, hogy nem csináltuk végig a tervet? – kérdezte Caris immár sokkal nyugodtabb hangon, és a fegyverét is visszább húzta.
– Nos, rájöttem, hogy fölösleges apróságokkal zsarolni valakit, ha lehet valami komolyabbal is – kezdett magyarázkodni Argos, miközben szelt egy szelet kenyeret.
– Szerinted a tiltott mágia apróság? Ha igen, akkor módfelett érdekelne, mi az ami számít! Mivel akarod te zsarolni a nemesvérű Emsort urat?
– Mit tudom én, majd csak akad valami, bár ez nem is olyan fontos. Jelenleg az a helyzet, hogy azt mondtam neki, hogy van mivel zsarolnunk, és ő meg elhitte. Innentől kezdve már az ő baja, nekem ennyi is bőven elég – magyarázta türelmesen Argos.
– De pusztán csak becsületszóra nem fogja ezt elhinni a világ végezetéig! – hápogott Caris megdöbbenten. – Hamarosan többet kell produkálnunk, mint hogy homályos utalásokkal fenyegetjük!
– Persze. És itt lép be segítőnk, egy nagynevű család, amelyik ellenséges viszonyban van az Emsortokkal – folytatta Argos, immár egy kész sonkás szendvics megnyugtató társaságában.
– Melyik az a család?
– Ezt speciel nem tudom – vonta meg a vállát hősünk. – De hidd el, ez sem lényeges.
– Hogyhogy nem lényeges? Egyáltalán mit tudsz róluk? – értetlenkedett Caris.
– Azt, hogy van egy bérgyilkosuk, aki régebben feltehetőleg valamelyik ismar céhnek dolgozott, és ez már önmagában elég, hogy befeketítsük őket a király előtt, ha éppen ez a szándékunk – válaszolta Argos.
– De nem azt mondtad, hogy segítenek nekünk? Akkor minek befeketíteni őket? – kérdezte Caris zavartan.
– Lehet, hogy azt mondtam, hogy segítenek, de persze arra gondoltam, hogy kihasználjuk őket, és ez esetben nem árt, ha tudunk róluk valami terhelőt, amivel kényszeríthetjük őket, ha másként nem megy – legyintett Argos, aztán, mivel Caris a döbbenettől nem jutott szóhoz, folytatta. – De hidd el, ez nem áll a szándékomban, és most nincs is rá szükség. Mivel hogy ők is elhitték, hogy Saome tud valamit Emsortról, így ők is elkezdtek szervezkedni, hogy megszerezzék ezt a tudást. Az ő szervezkedésükre fel fog figyelni Emsort, és ezzel megalapozottabbnak tűnik majd az én zsarolási kísérletem, tehát elkezd ellenlépéseket tenni. Ez meg az ellenséges család szemében lesz bizonyíték, ők is jobban beindulnak, és így tovább. Ez a folyamat, ha itt-ott kicsit rásegítünk, elég hosszan tarthat, és még az is lehet, hogy tényleg kiderül valami csúf dolog. Ha meg nem, hát akkor is meglesz a látszata, és ez elég – magyarázta Argos türelmesen az egyre kerekebb szemű Carisnek.
– Aha. És most hol tartunk? – kérdezte végül a suhanc abszolút ledöbbenten.
– Az elején. Az ismeretlen család épp tegnap előtt rabolta el a potenciális tanút. Azaz Saomét.
Caris vett egy mély lélegzetet.
– Remélem, ki akarod szabadítani – sziszegte vészjósló hangon.
– Persze, különben kiszedik belőle, hogy nem tud semmit, és vége a játéknak – válaszolt Argos lazán.
Caris eltette a fegyverét, aztán megtörölte az arcát, és leült Argosszal szemben.
– Lehet, hogy jobb lenne, ha nem kérdeznék többet – motyogta megviselten.
– Ugyan már, nem kell ilyen tragikusan felfogni! Saome ájtatosképű, az ilyet nem merik bántani. És még ma este megszöktetjük – veregette meg a suhanc vállát Argos.
– Hogyan? És egyáltalán, honnan? – kérdezte Caris.
– Nos, ezt még nem tudom. Az biztos, hogy most felkeresem Esmaelt – szögezte le hősünk.
– Azt a lányt, akit elhoztunk az Emsort palotából? – kérdezte gyanakodva Caris.
– Igen, Esmaelnek hívják – válaszolta Argos könnyedén.
– Figyelj, én..., én azt hiszem, hogy ismerem azt a nőt – nyögte ki Caris nehézkesen, láthatóan nehezen találva a megfelelő szavakat sötét gyanújának kifejezésére.
– Igen, ismerheted – válaszolta Argos nyíltan a suhanc szemébe nézve, nem véve figyelembe a fel sem tett kérdés élét.
– Múlt őszről, a táborból – pontosított Caris.
– Igen – bólintott rá Argos.
– Akkor ő... nos... szóval...
– Igen. De ezt nem kell hirdetni, szűk körben sem – mondta Argos, lefegyverző mosoly kíséretében.
Tan erre csak egy undok grimaszt vágott, aztán látszólag ismét belefeledkezett az evésbe. Caris megrázta a fejét.
– És te ezzel a nővel... akarsz... – kezdte akadozva.
– A válaszom a leghatározottabban igen – vágott a szavába Argos. – És a fantáziádra bízom, hogy milyen igével fejezed be a kérdést – tette még hozzá nagylelkűen.
Caris felvette a borosüveget, és nagyot húzott belőle, de hősünk finoman kicsavarta a kezéből.
– Próbálj meg józan maradni, van egy olyan gyanúm, hogy ma este még sok dolgod lesz – intette, és megitta a bor maradékát.
– Úgymint? – kérdezte Caris.
– Egyelőre várj itt, én igyekszem hamar végezni Esmaelnél, utána meg még nem tudom, mi lesz – fejezte be az étkezést, aztán Tanhoz fordult. – Mit is említettél, hogyan lehet bejutni a királyné udvarhölgyeihez? – váltott témát.
– Itt a folyosó végén indul egy cselédlépcső, azon fel a harmadikra, ott balra, el kell menni két ajtó előtt, a harmadikat őrök vigyázzák, de ha előtte lefordul Argos uram jobbra, akkor át lehet mászni az ablakon, elég könnyen, mivel az ott egy belső udvar sarkára nyílik. Elég csak átlépni, és máris bent van az ember a királynéhoz vezető folyosón. Persze, a királyné lakosztálya előtt még vannak őrök, azokat nem tudom, hogy lehetne kikerülni, de az udvarhölgyek szobái még az előtt vannak. Esmaelé a negyedik, a vörös szalon után – adott kimerítő magyarázatot a gyerek.
– Hát, akkor elnézést! – köszönt el udvariasan Argos, aztán az ajtóból még visszafordult. – Ja, majd el felejtettem! Miféle hírek jártak ami, hm, zajos távozásunkról? – kérdezte.
– Semmiféle. Emsort úr szerint rablótámadás volt. Ez ugyan elég gyenge magyarázat, de ki merne az ő szavában kételkedni? És egyikünk nevét sem említették – válaszolta Caris.
– Remek. Látod, hogy fél tőlünk, különben nem habozna nyilvánosan megvádolni engem! – mosolyodott el Argos, aztán fütyörészve távozott.

* * *

Minden nehézség nélkül végigjárta a Tan által felvázolt utat, átmászott a szűk belső udvar felett, aztán pedig megkereste a vörös szalont, ahonnan leszámolta a negyedik szobát. Útközben senkivel sem találkozott.
A célba érve kopogott, de nem várta meg a választ, hanem belépett. Apró, jellegtelen szobába jutott, ám nem a berendezés megcsodálásáért jött, így ezzel nem igen foglalkozott. Az ajtóval szemközti fotelben pedig Esmael ült, félig leeresztett szempillái alól nézte a világot.
– Szervusz, Argos. Látom jobban vagy – köszönt halkan.
– Hála neked! – mosolygott rá hősünk, aztán felmarkolt egy széket, odahúzta Esmael fotelje mellé, és leült. – Ismét neked köszönhetem az életemet, nem hiszem, hogy ezt meghálálhatnám – mondta, miközben rátámaszkodott a fotel karfájára és odahajolt a lányhoz.
– Ne fárassz, kérlek, van elég bajom – intette le Esmael, és határozottan visszatolta.
– Pedig még el sem kezdtem – vigyorgott Argos. – De ha akarod, persze megmaradhatunk annál, hogy megbeszéljük a teendőinket, ám hidd el, ennél jóval kellemesebben is eltölthetnénk az időnket – javasolta.
– Argos, te nem vagy tisztában azzal, hogy mennyire meggyőzően haldokoltál még hajnalban. A pulzusod gyakorlatilag tapinthatatlan volt, négy-öt bordád törött, a lázad pedig minden eddig általam embernél tapasztalt értéket messze felülmúlt. Ehhez képest túlzásnak tartom, hogy máris nőkön jár az eszed.
– Nem tudom mennyire tűnt fel, de nem nőkön, hanem most speciel rajtad, és ez nem mindegy – szögezte le komoly képpel Argos, hosszan a lány szemébe nézve. De jól látta, hogy most sem fog semmit elérni, a somani tekintetében mélységes fáradtság tükröződött. Lemondóan sóhajtott.
Ó, ti égiek, tudom, hogy ez a nő a tiétek, világos, hogy a szolgálólányotoknak tekintitek, különben miért osztottátok volna meg vele a tudásotokat? De hát a hetvehét szent nevetekre, miért nem vagytok képesek legalább egy éjszakára lemondani róla?!? Bármire megesküszöm, hogy nem kérnék többet, fogadkozott sziklaszilárd meggyőződéssel.
Aztán tovább lépett. Van elég dolgunk amúgy is, vigasztalta magát. Például ha reggelig nem tudom előrángatni valahonnan Saomét, akkor Caris elveszti azt a maradék kis eszét is, amit a szerelem még nem vett el, gondolta, és témát váltott.
– Azért ha minden áron komoly dolgokról akarsz velem beszélni, nem bánom.
– Nos, szeretném tudni mit tervezel, hosszú és rövid távon egyaránt – kérdezte Esmael.
– Azt én is szeretném tudni, hogy mit tervezek hosszú távon – felelte őszintén. – Ma esti programnak pedig azt képzeltem el, hogy kiszabadítjuk Saomét. Ebben számítok a te segítségedre is. Először is meg kéne tudni, hogy ki rabolta el. Gondolom, te tudod, hogy kinek az embere lehet Pashat.
Esmael csodálkozva nézett rá.
– Honnan tudnám?
– Itt élsz az udvarban, csak járnak pletykák, hogy ki mit intrikál éppen?
– Persze, de én nem szoktam leállni pletykálni – válaszolta egyszerűen a somani.
– Nem is úgy gondoltam, hanem hogy esetleg belehallgattál valakinek a fejébe, és onnan tudhatod – magyarázkodott Argos.
– Nem lehet csak úgy véletlenül belehallgatni valakinek a fejébe! A gondolatolvasás fárasztó munka, nem tudom folyamatosan csinálni! – háborodott fel egy kicsit Esmael.
– Érdekes, ahányszor csak velem beszélsz, mindig sejted, mi jár a fejemben! – méltatlankodott Argos halkan.
– Persze, a te gondolataidat érdemes olvasni, rengeteg érdekes újdonságot meg lehet belőlük tudni a szavaidhoz képest. De a legtöbb ember nem ér annyit, hogy figyeljem. Arról nem is beszélve, hogy itt sokan vannak az égiek szolgái, kezdve azokon, akik a király biztonságáért imádkoznak. És ők véletlenül észrevehetik, hogyha használom tudásomat, tehát még arra is ügyelnem kell, hogy ne leplezzem le magamat előlük. Fárasztó, hidd el – sóhajtott nagyot a somani.
– És ha már annyira figyelsz a látszatra, hogyan fogod megmagyarázni ami Emsort házában történt? – szúrta közbe Argos.
– Ott nem történt semmi különleges. Épp csak Khazai Argos szökött meg, hátrahagyva pár holtteste, és összetört női szívet – vont vállat a somani.
– Tehát még pár gyilkossággal vádolnak – szűrte le a konklúziót Argos.
– Mit számít ez még neked? – kérdezte Esmael, és tágra nyílt szemekkel vetett egy kurta pillantást hősünkre.
– Tényleg, nekem igazán semmit – rázta meg a fejét Argos, de már máson járt az esze. – Ha viszont nem tudod, hogy kinél lehet Saome, akkor nincs mese, meg kell tudnunk, minél hamarabb. Én mondjuk jó ötletnek tartanám, hogy szépen sorban beszélek a szóba jöhető családok embereivel, te meg megnézed, hogy mi jut az eszükbe a lány neve hallatán – javasolta.
– Megtehetjük. Szerinted mely családok jöhetnek számításba?
– Leginkább a Hianem, meg a Readel család. Melyikkel kezdjük? – kérdezte Argos.
A somani egy kicsit becsukta a szemét, és elmélázott.
– Talán a Readelekkel. De ez csak megérzés – válaszolta lassan.
Remek, ők legalább itt laknak a palotában, gondolta elégedetten Argos.
– Legyen. Gyerünk! – állt fel, és talpra segítette a mágust.
– Erre – javasolta Esmael.
Átmentek a szomszéd szobába. A somani egyenesen a szemközti falat díszítő faliszőnyeghez lépett, és félrehúzta. Mögötte apró kis ajtó vált láthatóvá.
– Ez a palota igen régen épült, tele van mindenféle titkos, és féltitkos folyosókkal, meg átjárókkal – magyarázta Argos kérdő tekintete láttán. – Ezek nagy részéről ma már senki sem tud. Amikor beköltöztem alaposan szétnéztem, és észrevettem néhányat. Ez a lépcső például a nagyterem melletti szalonba vezet – indult előre, Argos fejcsóválva követte.
Lehet, hogy nem mindenható, de azért elég széles a lehetőségeinek tárháza, gondolta. És vajon tényleg az a legértelmesebb felhasználása ezeknek a képességeknek, hogy mások gondolatait olvasva próbálunk meg előrébb jutni, tette fel magának a kérdést. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a lehető legjobban használja ki a somani hatalmát, amivel az égiek szeszélye folytán most részben rendelkezhetett. De mivel Esmael láthatóan ráhagyta az irányítást, hát vállat vont.
Jó ez a terv, és ha kiderül, hogy mégsem, hát majd módosítja!

* * *

A lépcső alján hasonló ajtó várta őket, mint amin bejutottak. Esmael egy kicsit várt, aztán benyitott. Szintén egy faliszőnyeg mögül léptek be egy hangulatos kis szobába, ahol jelenleg senki sem tartózkodott. A szomszéd teremből zeneszó hallatszott át.
Argos mosolyogva a karját nyújtotta Esmaelnek, és átvezette a nagyterembe. Nem volt nagy tömeg itt sem, a legtöbben nyilván még mindig a tanácsteremben vitatkoznak őfelségével együtt valami huszadrangú adóügyben, gondolta Argos, ahogy felmérte a terepet.
– Nem lenne jó, ha sokat látnának minket együtt – jegyezte meg a somani. – Talán az lesz a leghelyesebb, ha én leülök valahova, te meg sorban beszélhetsz azokkal, akiket gyanúsnak tartasz. Közben figyelj rám, és én majd jelzek, ha megtudtam, hogy hol van a lány. Most pedig keressük meg a nemesvérű Readelt.
– Nem olyan sürgős! – intette le Argos, miközben a terem végében felállított kettős trónust figyelte. Illetve az azon ülő nőt.
Hát igen, Aelannak gyönyörű felesége van, gondolkodott el. Aztán elmosolyodott. Végül is most mit töri ezen a fejét, mi oka lenne ellenállni egy ilyen végtelen kísértésnek, zárta le a problémát, és döntött.
– Ugye nem haragszol, ha egy kicsit magadra hagylak? – kérdezte Esmaelt bocsánatkérően vigyorogva.
A somani felvonta a szemöldökét.
– Gondolom, tisztában vagy vele, hogy erre nincs időnk – jegyezte meg.
– Igen, persze – válaszolta Argos, oda sem figyelve, és elindult a királyné felé. Esmael csak megrázta a fejét, és elsétált a közelből, de hősünk már nem figyelt rá, egyenesen a királynő felé tartott.
A trónus körül nyüzsgő léhűtők és udvarhölgyek érdeklődve fordultak meg utána. Egy felcicomázott dáma, aki közvetlenül a királyné széke mellett állt, odahajolt a felséges asszonyhoz, és legyezője rejteke mögül belesuttogott valamit a fülébe. Argos pedig egyenesen a trónhoz ment, felrúgva ezzel minden létező illemszabályt.
A felséges asszony mellett álló őr persze megpróbált elé lépni, de gyorsan kitért az útjából, és ismar szokás szerint féltérdre ereszkedett a trónus előtt.
– Felséges asszony, engedje meg, hogy hódolatomat fejezzem ki önnek! – kezdte ismarul, és mivel a királyné leintette a rámozduló testőröket, zavartalanul folytathatta is. – Bocsásson meg méltatlan személyemnek, hogy ily magasra emelem tekintetemet, de felséged csodálatos ragyogása elvakítja az elmémet – kezdte magasztos hangon, miközben le nem vette a szemét a nőről. Rövid, ám néma csend követte szavait.
– Megbocsátjuk, hogy megzavart minket, és megengedjük, hogy megmondja a nevét – válaszolta végül kegyesen a királyné legyezője biztos fedezékéből, de Argos így is észrevette, hogy mosolyog.
– Khazai Argos vagyok, rendelkezzen velem, felséges asszonyom – válaszolta, az etikett szerint diktált formulákkal. És közben persze nem kerülte el a figyelmét, hogy habár látszólag minden zavartalanul folytatódott a teremben, de azért szinte mindenki őket nézi titkon. Hm, lehet, hogy nagy botrány lesz, gondolta és biztos volt benne, hogy valaki már elrohant pletykálkodni őfelségének.
De a királyné is érezte a helyzet tarthatatlan voltát.
– Ha úgy érezzük, hogy szolgálatot tehet nekünk, hívatni fogjuk. Most megengedjük, hogy távozzon – fejezte be a társalgást, így Argosnak nem volt más lehetősége, mint elhátrálni a trónus közeléből. Legalább féltucat katona leste árgus szemekkel, hogy mikor csinál valami olyat, amiért széttéphetik, de nem tette meg nekik ezt a szívességet.
Amikor távolabb került, szétnézett, ám nem látta Esmaelt. Hol lehet a kislány, gondolta idegesen, és visszatért a valóságba. Rengeteg dolga van még, igazán sietnie kell, ha a királyné meglátogatását is be akarja illeszteni a programjába! És be akarta.
Végigjárta a szomszéd termeket, és hamarosan megtalálta a somanit, egy fal melletti asztalkánál ült, és érdeklődő arccal hallgatta két porosodó matróna fecsegését. A terem másik oldalán a nemesvérű Readel beszélgetett egy Argos számára ismeretlen fickóval. ő is észrevette hősünket, és szúrós tekintettel mérte végig.
Na jó, intézzük el ezt az ipsét, döntött Argos, és odalépett a társalgó párhoz.
– Üdvözlöm uram! Milyen érdekes véletlen, hogy összefutottunk! Épp tegnap beszélt önről egy idősebb ismar barátom! – lelkendezett, és úgy fordult, hogy félszemmel láthassa Esmael is.
– Valóban érdekes – válaszolta érzelemmentes hangon a nemesvérű Readel. – De én inkább azzal tölteném az időmet az ön helyében, hogy minél gyorsabban megszervezzek egy szép, hosszú utazást, valahova igen messzire. őfelsége nem fog örülni, hogy ön ilyen nyíltan semmibe veszi a száműzetését!
– Az a legkisebb problémám! – legyintett Argos nagyvonalúan. – Sokkal komolyabb gondom, hogy eltűnt az égiek azon szolgálólánya, aki a lelki tanácsadóm volt! A nemesvérű Emsortnál szálltunk meg, és egyszer csak hiába kerestem! – fecsegett, mint egy piaci kofa.
– És? – kérdezte furcsálkodva a másik. Semleges arckifejezése láttán Argosban feltámadt a gyanú, hogy rossz emberrel kezdett, de ekkor a férfi válla felett meglátta, hogy Esmael lassan bólint egyet.
Fellélegzett, ezek szerint csak nem csinált magából nyilvánosan hülyét! És mivel itt több tennivalója már nem volt, úgy döntött, hogy elegánsan lezárja a társalgást.
– Nem véletlenül önnek mesélem ezt. Szeretném holnap felkeresni. Mondjuk, délben a lakosztályában? Szerintem megegyezhetünk, nekem sokat ér, ha a lányt épen visszakapom – mosolyodott el pimaszul, aztán búcsút intett és oda sem figyelve a nemesvérű Readel további szavaira, lelépett.
Keresett egy elhagyott ablakmélyedést, és megvárta Esmaelt. A somani hamarosan feltűnt.
– Megvan? – kérdezte a lányt.
– Igen. ő raboltatta el, és itt őrzi a palotában – válaszolta a somani.
– Remek! Akkor, lényegében megvagyunk! – mosolygott Argos kedvesen.
Esmael összehúzta a szemöldökét.
– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte.
– Ó, semmire! De innen már egyszerű, te gondolom könnyen tudnál fedezni valakit, aki beoson a lányért. Mondjuk elaltathatod az őröket, vagy meg is ölheted őket, ha neked úgy könnyebb! Mivel Readel azt hiszi, hogy holnap akarok tárgyalni a lányról, ezért feltehetőleg nem igazán készül arra, hogy most azonnal megpróbáljuk megszöktetni! Tehát nem ígérkezik nehéznek a feladat. Ebben már akárki a segítségedre lehet! – veregette meg a somani vállát.
– Tehát vigyem Carist, te meg addig felkoncoltatod magadat a királyné testőreivel – foglalta össze Esmael Argos ki nem mondott javaslatát.
– Én nem egészen így tervezem, de lényegében erről van szó! – bólogatott hősünk.
– Ragaszkodsz hozzá, hogy őfelsége felköttessen? Ha egy kicsit meghúznád magadat, nem hinném, hogy felelőségre vonna, hogy nem tartod magad a száműzetéshez, végül is, maga sem hitte, hogy te majd egy parancsra elvonulsz a Délvidékre. De ha nagyon provokálod, akkor betelik neki a pohár, és akkor neked véged! – intette Esmael.
– Ugyan, éppen csak a tiszteletemet teszem a királynénál, aztán nyom nélkül eltűnök! Semmi baj sem lehet belőle, van gyakorlatom a dologban! – nyugtatgatta a mágust.
– Nehéz lesz, a királyné körül az égiek hét szolgálója őrködik! – figyelmeztette a somani.
– Nem, hanem az égiek hét szolgálólánya és az ugye, egész más! – vigyorodott el bocsánatkérően, aztán felkapta a fejét. A teremben kisebb kavarodás támadt, a király testőrség elit katonái siettek be, és láthatóan kerestek valakit.
– Nos, Esmael, én bízom benne, hogy megmented azt a szegény ájtatosképű leánykát! Nekem most sajnos mennem kell, majd reggel találkozunk. És ne nézz így, kérlek, mert még a végén arra kell gondolnom, hogy valamiért megnehezteltél rám! – fűzte még hozzá széles mosollyal, aztán kinyitotta az ablakot, és kilépett a párkányra.
Remélte, hogy nem vették észre, vagy ha mégis, hát Esmael majd kitalál valamit! Végül is csak pár perc előnyre volt szüksége. Végigegyensúlyozgatott a nedves párkányon, aztán elért egy balkont, amin végigfutott, utána tovább araszolt a folytatódó párkányon, míg biztonságos távolban nem érezte magát a rá vadászó kékszalagosok elől.
Aztán felfeszített egy ablakot, és szép, nyugodtan visszamászott. Nos, lássuk, hogy hogyan őrzik a birodalom első emberének a feleségét, indult neki a sötét folyosónak.

* * *

Maga részéről a legszívesebben lecsapott volna egy inast, és annak a ruhájában, feltűnés nélkül besétálhatott volna akárhova, de sajnos kénytelen volt elvetni ezt az ötletet. Hisz a királyné meghódításához feltehetőleg valami romantikusabbat kell alakítania, valami olyat, ami a nők szemében hősies, meg férfias, meg ilyesmik, gondolta unottan.
Ebből a szempontból talán az lenne a legjobb, ha fehér paripán bevágtatna, lemészárolná az őrséget, és elszöktetné. De hát frászt, ő nem egy mesebeli hős, ezt kikéri magának, és pláne nem hülye, hogy holmi nőszemélyért felszabdaltassa magát a hírhedt királyi testőrökkel!
Tehát marad az arany középút.
Végiggondolta, hogy vajon melyik részén lehet a palotának, aztán elindult a királyné lakosztálya felé. Nem az udvarhölgyek szobái felől akarta megközelíteni, hisz arról az útról Tan azt mondta, hogy nem tudja, hogyan lehetne kikerülni a királyné ajtaja előtt álló őröket, és ilyen dolgokban teljes mértékben megbízott a gyerek ítélőképességében. Tan garantáltan észrevette volna, ha ott be lehetne jutni!
De a másik oldal sem volt egyszerűbb, többször majdnem eltévedt a folyosók labirintusában, lezárt szobákon és bezárt ajtókon haladt keresztül, és még így sem úszta meg, hogy ne kelljen kétszer is kimásznia a zuhogó esőbe, hogy az épületen kívül kerüljön ki egy-egy őrposztot. Több, mint egy óra telt el, mire megérkezett egy szobába, mely alatt, ha jól sejtette, a királyné hálójának az ablaka kellett hogy legyen.
Vajon mivel nem számoltam, gondolta félrehagyva szokásos optimizmusát, miközben leereszkedett. Túl könnyű ez így, tette még hozzá, amikor belökte az ablakot. De például csapdának ideális, fűzte tovább, miközben odalépett az ágyhoz, és könnyedén végigsimította az ott fekvő alak vállát.
– Felség? – suttogta kedvesen, és örült, hogy van kardja. A takaró alól kuncogás hallatszott.
– Nem az vagyok, akinek hiszel! – suttogta egy aprócska hang, ismarul.
– Nem hiszlek másnak, csak szépnek! – bókolt rutinból Argos a paplan alól előbújó leányzónak. De nagyon örült, ezek szerint lehet, hogy elmarad a vérfürdő.
– Gondolom, a királynét keresed – kérdezte a nő, aztán választ sem várva folytatta. – De hiába. Amikor őfelsége megtudta, hogy beszéltél vele, éktelen haragra gerjedt, és megparancsolta a legmegbízhatóbb embereinek, hogy vigyék el egy biztos helyre. De annyi ideje még volt, hogy írjon neked egy üzenetet – nyújtott át egy összehajtott lapot, és egy gyűrűt.
Argos zsebrevágta az ékszert, majd később megvizsgálja, hogy mennyit ér, aztán a kintről haloványan beszűrődő fényben kibogarászta az írást. Semmi lényeges nem volt benne, csak a szokásos szöveg, amely látszólag semmiről sem szólt, de a sorok között olvasva világosan randevúra hívták.
– Nem tudod, hogy hova vitték? – kérdezte a lányt.
– Senki sem tudja. Neki sem mondták meg. De biztos, hogy valahol itt van, az épületben – válaszolta az titokzatoskodva.
Argos mogorván vette tudomásul a tényt. Eszébe sem volt ebben a baromira nagy palotában vakon elindulni, hogy megkeresse a nőt. Kizárt, hogy megtalálja, és ez még a jobbik eset, hisz nyilván éberen őrzik.
– Mondd meg úrnődnek, hogy hamarosan felkeresem – mondta végül, hisz illett valamit válaszolnia a levélre.
– Megmondom – kuncogott halkan a lány.
Remek, gondolta Argos, tisztára feleslegesen pazaroltam az időmet a bejutásra. Feleslegesen?
– És te mit keresel itt? – kérdezte hirtelen elhatározással a lányt, majd kedvesen mosolyodott, és leült az ágy szélére.
– Őfelsége parancsára vagyok itt. Az lenne a feladatom, hogyha maga megjelenne itt, akkor riasszam a szomszéd szobában lévő őröket. Jó sokan várnak önre, őfelsége biztos volt, hogy ön bele fog sétálni a csapdába.
Lehet, hogy Aelan mégsem olyan hülye, mint amilyen hülye volt hajdanán, gondolta hősünk elhűlve, aztán túltette magát ezen is. Hisz nem először volt hasonló szituációban. Legfeljebb ügyel rá, hogy csendesek legyenek!
– Nagyon bátor lány vagy, hogy el mertél vállalni egy veszélyes feladatot – dicsérte meg a nőt, miközben megsimogatta a nyakát.
– Sokat hallottam már önről, és kíváncsi voltam, hogy mennyi igaz abból, amit mesélnek – kuncogott a lány.
– Minden – vállalta el lazán, a selyem hálóing szabását vizsgálgatva, de közben arra gondolt, hogy néha azért jól jön a hírnév, vannak olyan helyzetek, amiket alaposan meg tud könnyíteni.
– Ugye tudod, hogy komoly életveszélyben vagy? Csak egy ajtó választ el minket egy tucat veszélyes harcostól! – figyelmeztette a lány csillogó szemekkel.
Eszméletlen, hogy egyes nők mire buknak, gondolta Argos rezignáltan.
– Nem számít, megszoktam már! – válaszolta, hőshöz méltó nemtörődömséggel. Aztán végre megtalálta a nő hálóingének a gyenge pontját, és ez után egy időre elfeledkezett a problémáiról.

* * *

Jókedvűen, ám meglehetősen fáradtan ért vissza a bázisukat képező, pincebeli raktárba. Lassan már hajnalodott.
Vajon mit csinálhattak Esmaelék, gondolta, miközben átlépett a küszöbön alvó Tan felett. Aztán észrevette Carist is, beljebb feküdt, karján friss és roppant szakszerűnek tűnő kötés díszlett. Olyan, amit feltehetőleg egy gyakorlott ispotályos rakott fel. Tehát megvan Saome, vonta le a következtetést megnyugodva. Aztán a parázstartóba dobta a királyné levelét, hisz nem volt szüksége ennyire világos bizonyítékokra kis kirándulásával kapcsolatban.
Amikor szénné égett a levél, felkeltette Carist.
– Mi van? – kérdezte az ifjonc félálomban.
– Csendesen! – intette Argos. – Tan alszik.
Aztán megvárta, míg a fiú összeszedte magát.
– Minden rendben ment? – kérdezte végül, bár a részletek momentán nem érdekelték.
– Igen. Nagyjából. Legalábbis tanú nem maradt utánunk, és Saome szabad.
– Jó. Hol van most?
– Esmael azt javasolta, hogy kérjen menedéket a templomban. Valami rablótámadásra hivatkozva. És ez be is jött.
Persze, hogy bejött, hisz pár napja Emsort is valami rablókat gyanúsított, hogy megtámadták a palotáját. És jó dolog együtt dolgozni egy somanival, legalábbis kényelmes, hogy nem csak a magam ötleteire számíthatok, gondolta még Argos elégedetten, és örült, hogy most már a várbeli ájtatosképűek között is van embere.
– És te hol voltál? – érdeklődött az ifjú enyhe rosszallással.
– Dolgom volt – tért ki a válasz elől hősünk.
– Aha. És mit tervezel a továbbiakban? – kérdezte még Caris.
– Nem tudom – vont vállat Argos rosszat sejtve. – És te?
– Mi elmennénk – mondta lassan az ifjú. – Nem kell a pénz, elleszünk majd valahogy. Nem akarom többet kockáztatni Saome életét – indokolta döntését.
Ó, ti égiek, szegény fiú! És végül is én tehetek róla, hogy beleszeretett ebbe a lányba, gondolta Argos bűnbánóan.
– Figyelj, Saome élete most a legteljesebb biztonságban van, ha menedéket kapott a templomban, akkor onnan még a király sem hozathatja ki! Nekem meg szükségem van rád! Kell a segítséged, különben engem holnap megölnek – nézett kérőn Carisre.
A suhanc nagyot sóhajtott.
– Nem hiszek neked. De abban igazad van, hogy Saome most biztonságban van, és ha csak egy napról van szó, hát annyit még maradhatunk. Szóval, mit kéne tennem? – kérdezte, beletörődve a helyzetbe.
Argos elmosolyodott.
– Szinte semmit. Gondolom, holnap találkozol Raomerrel – kezdte.
– Igen. Elméletileg holnap már a Szent Lovagok szállásán kellene éjszakáznom. Raomer visszavett az emberei közé. De őszintén szólva, semmi kedvem sincs az egészhez.
– Egy napig kibírod – legyintett Argos nagyvonalúan. – Szóval, holnap felkeresed, és előadod neki, hogy találkoztál velem.
– Az lesz az első dolga, hogy kidob. Szigorúan megparancsolta, hogy nem állhatok veled szóba – vetette közbe Caris.
– Nem dob ki. Azt mondod, hogy én megpróbáltam a bizalmadba férkőzni, és te nem hagytad. Bizonyítékként előadod, hogy megtudtál valamit, ami rémesen terhelő rám nézve.
– Úgymint? – kérdezte érdeklődve az ifjú. – Nem hiszem, hogy még tudsz új okot adni a felköttetésedre.
– Dehogynem! – legyintett Argos, rácsodálkozva az ifjú naivitására. – Például, mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy a ma éjszakát a királynével töltöttem? – kérdezte talányosan.
– Nem hinném el! – válaszolta határozottan Caris, aztán Argos arcára nézve megingott a bizonyossága. – Az égiek hetvenhét szent nevére, ugye nem? – kérdezte elhűlten.
– De igen – mosolygott pimaszul Argos. Pedig ez egy olyan hazugság volt, ami rosszul esett neki. Eddig még akárhányszor is állította, hogy elnyerte egy nő kegyeit, az mindannyiszor igaz is volt. De jóval kevésbé volt veszedelmes Carisnak hazudni, mint hogy a gyerek próbáljon meg becsapni egy olyan tapasztalt rókát, mint az öreg lovag.
– Ha ezt megtudja Raomer, azonnal rohanni fog a királyhoz, árulkodni – jósolta az ifjú.
– Igen, ez a célom. És hogy őfelsége biztosan higgyen neki, adj neki bizonyítékot is. Ez a királyné gyűrűje – nyújtotta át az ékszert Carisnek.
– És mi hasznod lesz abból, ha rád fog vadászni az összes kékszalagos? – tette fel a logikus kérdést az ifjú, miközben óvatosan, alig leplezett áhítattal átvette a gyűrűt.
– Tudod, megbeszéltem Readellel, hogy holnap délben felkeresem, hogy tárgyaljuk Saome életéről – kezdte el magyarázni Argos.
– De erre már nincs szükség! – vágott közbe Caris.
– Ha nem megyek el, akkor az annyi, mintha beismerném neki, hogy én raboltam el.
– Pedig nem is – szúrta közbe suhanc, némi éllel a hangjában.
– Tényleg nem, ti csináltátok, és milyen ügyesen – hagyta rá Argos, kifejezéstelen hangon. – Én viszont azt a látszatot szeretném kelteni, hogy Emsort vitte el. Ehhez pedig feltétlenül szükséges, hogy holnap elmenjek Readelhez, és teljes bedobással megpróbáljam kiszedni a karmai közül Saomét. Persze, ő nyilván nem azzal fog fogadni, hogy a lány megszökött tőle, így gondolom kedélyesen elalkudozgatunk egy ideig a semmi felett, aztán ha megunja, hát hívja az embereit, és bezárat. Ezt szeretném elkerülni.
– Hogyan? – kérdezte az ifjonc.
– Úgy, hogy addigra már őfelsége fogságában leszek – vigyorodott el Argos.
– Aha – bólintott lassan Caris. – Nem azért mondom, mintha lenne okom beleszólni, de nem mindegy, hogy ki kap el?
– Nem. Ha lehet választani, hogy egy kiskirály suttyomban bezár, vagy őfelsége törvényesen és nyíltan letartóztat, akkor már inkább ez utóbbi. És ezt igazán könnyű lesz elérni, minden csak időzítés kérdése. Én délre megyek Readelhez, ha te ez előtt egy fél órával bemártasz engem Raomernél, akkor Aelan emberei még elkaphatnak, mielőtt távozom. És aztán már ők gondoskodnak a biztonságomról – fejezte be Argos.
– És ha ennek kapcsán fel is kötnek? – kérdezte az ifjú.
– Erre van némi esély, de nem sok – legyintett hősünk. – Aelan nem rossz fiú, ismerem régről, meg lehet vele egyezni. – Pláne, mivel tiszta véletlenül, de teljesen ártatlan vagyok a feleségével kapcsolatban, tette még hozzá magában.
– Jó, megteszem, amit kérsz, de ha baj lesz, hát benne hagylak! – vont vállat Caris, tettetett könnyedséggel.
– Nyugi, megúszom ezt is, mint annyi mindent már – fölényeskedett Argos. – Tehát, nincs más dolgod, mint fél tizenkettő körül beszélni Raomerrel. Szépen elárulsz, a bizonyítékot átadod, és megmondod, hogy délben elkapható vagyok, a nemesvérű Readelnél. Ennyi. Sok sikert – összegezte a fiú feladatát Argos.
– Köszönöm – motyogta Caris aggodalmasan.
– És most rajta, munkára fel, jó lenne, ha reggel már az ágyadban találnának. Mozgás! – vágta ki Argos az ifjoncot, aztán, miután a gyerek távozott, leheveredett a helyére, és magára húzta a takarót.
Pillanatok alatt elnyomta az álom.

* * *

Elég későn ébredt. Remélem nem késtem el attól a rókaképű Readeltől, gondolta félálomban, aztán felült, és szétnézett. Minden rendben volt, fekhelye mellé valaki már odakészítette a reggelit. Így szép az élet, gondolta elégedetten.
Pár lépéssel odébb Tan ücsörgött, és végtelen gondossággal olajozta a kezében lévő kard pengéjét. Argos megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a gyerek figyelmét.
– Ó, jó reggelt, Argos uram! – rezzent fel Tan, aztán azonnal folytatta is. – Nem loptam! Az égiek hetvenhét szent nevére mondom, hogy tényleg nem! Caris adta magyarázkodott kapásból.
– Tehát részt vettél a tegnap esti kis kiruccanáson – vonta le a következtetést Argos.
– Igen – vigyorgott büszkén a gyerek.
Na, csak ez kellett, komorult el hősünk.
– Hát, akkor mesélj! Mi történt? – kérdezte, és nekilátott megreggelizni.
– Nos, jött Esmael, és mondta, hogy tudja, hogy hol van Saome. Erre Caris már ugrott is, hogy menjünk, és szabadítsuk ki. Én meg nem akartam egyedül maradni, és megkértem őket, hogy vigyenek magukkal. Esmael bele is egyezett, azt mondta, hogy jó, lehetek a testőre, csak annyi lesz a feladatom, hogy mellette maradok, és megvédem. És Caris adott kardot. Mondta, hogy megtarthatom, örökre – hangsúlyozta Tan.
Tehát addig rágta a fülüket, amíg magukkal nem vitték, fordított magában Argos. De Esmael is hülye, ha képes egy gyereket belekeverni ilyen veszélyes mókába, gondolta, és elhatározta, hogy ezt még megemlíti a somaninak is.
– Szóval, átmentünk a nyugati szárnyba, ahol a Readelek laknak – folytatta a kölyök. – Nem találkoztunk senkivel, csak egy alvó őrrel, de szerencsére nem ébredt fel. Aztán egy szobában Esmael azt mondta, hogy Caris menjen előre, mert már közel a cél. Úgy is lett, mi meg maradtunk. Én várakoztam, ő meg belemeredt a semmibe. Elég furcsa volt. Már hogy a haja a levegőbe emelkedett, meg az orra is vérzett. A szomszédból meg kardcsattogás hallatszolt, de csak rövid ideig, aztán jött Caris, Saomeval együtt. És leléptünk – fejezte be.
– Aha – bólogatott Argos. – És aztán?
– Nos, aztán Saome bekötözte Caris karját, majd elment a templomba. És, hát én meg megkérdeztem Esmaelt, hogy ugye ő az a somani mágus, akit tavaly otthon annyira kerestek – mondta egyszerűen a gyerek. – Caris elég frászt kapott, de Esmael nem idegesedett fel, csak mosolygott, és mondta, hogy igen, ő az. És hogy emlékszik rám Khazaból. Én meg elszégyelltem magamat, hogy nem ismertem fel, de mondta, hogy ne bánjam, okos gyerek vagyok attól még, okosabb, mint a legtöbb hájfejű ájtatosképű. Igen, tényleg nem ezt a kifejezést használta, hanem egy bonyolultabbat, de szerintem erre gondolt – magyarázkodott gyorsan Tan, látva, hogy Argos közbe akar szólni. – Aztán mondta, hogy ezt azért tartsam titokban, mert különben nagy bajba kerül, és én megesküdtem neki, hogy senkinek sem beszélek erről. Csak Argos uramnak, persze.
– Szóval nem akarod, hogy bajba kerüljön – kérdezte összehúzott szemöldökkel Argos.
– Nem. Nagyon kedves volt velem – válaszolta Tan.
Én meg ki fogom tekerni a nyakát, gondolta Argos morózusan.
– Hát ide figyelj. Lehet, hogy kedves volt, de egy pillanatig sem kell neki hinni – intette a gyereket szigorú hangon. – Nem láttam még nála kőszívűbb nőt. Bármit megtesz, hogy elérje a célját, semmi sem szent neki, habozás nélkül átgázol mindenen, ami az útjába áll. Akár rajtad is. És megvan hozzá a hatalma, hogy elintézzen akárkit, aki ellene mer tenni. Szóval légy vele óvatos. Nagyon óvatos. Lehetőleg kerüld, és ne hidd egyetlen szavát sem! Csak rossz vége lehet, ha bármit is kezdesz vele. Világos? – fejezte be az okító célzatú beszédet. És csak magában tette hozzá, hogy ha már ilyen remekül tisztában van a helyzettel, akkor vajon miért nem fogadja meg a saját tanácsát?
– Értem – válaszolta megszeppenten a gyerek.
– Remélem is. Most pedig keresd meg Carist, és maradj vele. Vagy a családjánál találod, vagy már a Szent Lovagok között. Mondd meg neki, hogy részemről minden rendben, és várakozzatok nyugodtan. Aztán délután keress meg.
– Hol lesz akkor Argos uram? – kérdezte a kölyök.
– őfelsége fogságában – összegezte a tervét Argos.
Tan nem lepődött meg.
– Biztos nem lesz ebből baj? – kérdezte aggodalmasan.
– Biztos – válaszolta hősünk, olyan hangon, mintha komolyan hinné, amit mond.
– Akkor jó – nyugodott meg a gyerek, aztán összeszedte magát, és távozott. Elképesztő, hogy valaki így bízik a szavamban, nézett utána fejcsóválva Argos, majd maga is nekiindult.
Ugyan felmerült benne, hogy szólnia kéne Esmaelnek, de aztán elvetette az ötletet. A somani sem tájékoztatta őt soha a terveiről előre. És itt most ő a főnök, arról nem is beszélve, hogy haragudott a lányra, amiért egyáltalán szóba mert állni Tannal. Egyébként is, gondolta, majdnem biztos, hogy Esmael hamarabb tisztában van vele, hogy mit fogok csinálni, mint én magam, zárta le a töprengést.

* * *

Habár már nem volt sok ideje a megbeszélt találkozóig, mégis tett egy kitérőt a templom felé, hisz beszélnie kellett Saoméval. Szerencséje volt, illetve ügyesen osont végig a falak mentén, mert senki ismerőssel sem futott össze útközben.
Aztán hosszasan győzködte az éppen szolgálatot teljesítő szertartásmestert, hogy neki igenis beszélnie kell a tegnap este érkezett lánnyal. Az, elébb még igen élénk, ám egyre gyengülő tiltakozás után végül kötélnek állt, és bevezette Argost a templom belső udvarának az árkádjai alá. Nem sokáig kellett bámulnia a kint zuhogó esőt, hamarosan előjött Saome.
A lány szertartásmesteri díszben volt, ruhája vállán az ispotályosok jegyét viselte. Nem nézett ki különösebben megviseltnek, és ez már elég volt, hogy Argos megszabaduljon attól az enyhe kis lelkiismeret furdalástól, amit azért érzett, mert megint át fogja vágni szegény lányt. De ha ilyen jól bírja a törődést, akkor egy kicsit még segíthet!
– Szervusz, Saome! Jól vagy? – köszöntötte mosolyogva.
– Igen – bólintott a lány. – Minek köszönhetem, hogy érdeklődsz irántam?
– Tudod ma beszélnem kell a nemesvérű Readellel, és sokat jelentene, ha tudnám, hogy mi történt veled.
– Semmi különös – vont vállat a nő. – Miután elmentél tőlem, átjött a szomszéd szobában lakó öregúr, egy kicsit beszélgettünk, aztán kést szorított a torkomnak, és megkért, hogy kövessem. A helyzet nem volt olyan, hogy tiltakozhattam volna, így szépen kisétáltunk, aztán hintóba ültünk, és elhajtottunk. Kissé aggódtam, de bíztam benne, hogy hamarosan a segítségemre siettek Carisszal. Aztán bezártak egy egyszerű szobába, és közölték, hogy majd csak akkor kapok enni, ha elmondom, mivel tudom megzsarolni a nemesvérű Emsortot. Természetesen azt válaszoltam, hogy semmi körülmények között sem fogok beszélni. Itt sem igazán volt más választásom. Egy kicsit még fenyegetőztek, aztán békén hagytak. Szerintem csak azért bántak velem ennyire kesztyűs kézzel, mert az égiek szolgálólányának hittek. És aztán megjött Caris, és véget ért az egész – fejezte be bocsánatkérő mosollyal Saome. – Nem hiszem, hogy ezzel sokat segítettem, de én még azt is csak utólag tudtam meg, hogy ki tartott fogságban.
– De, segítettél – nyugtatta meg Argos. – Megtennél még értem valamit? – kérdezte aztán nyíltan.
– Nem szívesen. Gondolom, Caris már említette, hogy szeretnénk minél hamarabb elutazni – vonakodott a lány.
– Igen, ezt már megbeszéltem vele – válaszolta Argos, és ez eddig igaz is volt, de aztán megakadás nélkül folytatta –, és nincs ellenvetésem, eddig is sokat tettetek értem, amiért nagyon hálás vagyok, de még indulás előtt megkérnélek egy apróságra. Ha nem akarod, nem kell megtenned. Épp csak azt szeretném tudni, hogy ki volt az a szertartásmester, aki az elmúlt napokban tett valami szolgálatot Emsortnak. Feltehetőleg egy magasabb rangú egyházfiról van szó, de többet nem tudok róla. Utána érdeklődhetnél, végül is ez nem titok, akár nyíltan is rákérdezhetsz.
Saome egy kicsit elgondolkodott.
– Jó, ez végül is nem sok, és ha lesz rá időm, akkor megteszem.
– Köszönöm, sokat segítenél vele – válaszolta Argos. Abban biztos volt, hogyha tényleg megpróbálja a lány, akkor gond nélkül meg fogja találni az ájtatosképűt, aki megvizsgálta Pashat kését.
És ezzel lényegében túl is volt a beszélgetésen, másra már nem akarta rávenni a lányt, és a maga részéről sietve távozott volna, de a Saoménak még volt mondanivalója.
– Figyelj, Argos, egy dologról még szeretnék veled beszélni – kezdte, nagyon komoly képet vágva.
Tehát baj van, szögezte le magában Argos.
– Arról a..., arról a nőről, aki segített nekünk – folytatta Saome.
– Igen? – kérdezett vissza Argos, és lázasan törte a fejét, hogy miket hazudjon össze. De lehetett volna annyi esze, hogy számít erre a kérdésre!
– Megbeszéltem Carisszal, hogy kiféle az a nő. És aggódom. Miattad. Remélem, nem kerültél a befolyása alá. És ha mégis, szeretnélek biztosítani, hogy nyugodtan kérheted a segítségemet. Én az égiek szolgálólánya vagyok, legalábbis részben az – mosolyodott el kesernyésen. – Nekem az a feladatom, hogy szembeszálljak mindennel, ami az égiek ellen való itt a földön. És tudom, hogy bár számolatlanok a bűneid, de nem vagy égtagadó. Ezért kérlek, ha tehetek érted valamit, hát szólj nyugodtan. Melléd állok, ha szükséged van az egyház segítségére.
Sok mindenre van ugyan szükségem, de az egyházra, hát arra nem, gondolta Argos idegesen, aztán elszégyellte magát. Saome sokkal durvábban is reagálhatott volna egy somanira, kész csoda, hogy ennyire toleránsan kezeli a problémát, figyelmeztette magát.
– Köszönöm, Saome, túl jó vagy hozzám, nem érdemlem én ezt meg! – válaszolta csendesen. – Megígérem, hogy ha baj lesz, akkor szólok.
– Bízom benned! – adta meg a kegyelemdöfést a lány, és ráadásul teljesen ártatlanul mosolygott is hozzá.
Pedig nincs rá okod, gondolta Argos mogorván, aztán gyorsan elkotródott a színről, mielőtt még valami visszavonhatatlan ostobaságot csinál, merő érzelmességből.

* * *

Mire elérte a nyugati szárnyat, maga mögött hagyta lelkiismereti problémáit. Elvégre most egy olyan emberrel készült tárgyalni, aki még nála is nagyobb gazembernek tartott, és egy ilyen átejtése ugyan semmiféle erkölcsi normákkal nem ütközött hősünk könnyed életszemlélete szerint.
Egyenesen a nemesvérű Readel szobáját kereste. Több őrségen is át kellett jutnia, mire elérte célját, de a neve bemondása után sehol sem akadékoskodtak vele. Tehát várnak már rám, gondolta, de ez sem érte meglepetésként. Az utolsó, természetesen szintén őrök vigyázta ajtó után főúri pazarsággal berendezett dolgozószobába jutott, ahol már várta a Readel család feje.
– Üdvözlöm, uram! Megtiszteltetés, hogy itt lehetek! – kezdte Argos.
– Én is üdvözlöm. Tudja, tegnap meglepetésként ért kérése, hogy találkozni akar velem. Nagyon érdekelne, hogy miért kérte ezt az audienciát – válaszolt a nemesvérű Readel.
– Nos, ez egy hosszú történet – mosolyodott el Argos, akinek semmi más dolga nem volt, mint húzni az időt. – Talán ott kezdeném, hogy a sors szeszélye folytán pár nappal ezelőtt kénytelen voltam megszállni a nemesvérű Emsortnál. Mint tudja, családjaink között egy idő óta kissé feszült a viszony, de ennek ellenére barátságosan fogadott. Kért ugyan tőlem néhány apró szívességet cserébe, de ez végül is, érthető, nem? – magyarázta, és remélte, hogy ebből a másik azt a következtetést vonja le, hogy ő egy ideig Emsortnak dolgozott.
– Számomra furcsa – vetette közbe Readel –, hogy ön hajlandó volt egyáltalán szóba állni Emsort úrral, azok után, amit ő tett az ön családja ellen.
– Nos, meg kell vallanom, hogy nem minden hátsó szándék nélkül tettem. De hát bűn egy árulót elárulni? – vigyorgott Argos sokatmondóan.
– Talán nem – mosolyodott el Readel. – De minden segítség nélkül megtámadni egy olyan nagyhatalmú embert, mint Emsort úr, nos, ez egyszerűen ostobaság. Miért nem keres támogatókat? – kérdezte, szinte teljesen nyíltan felajánlva az együttműködés lehetőségét.
Ezt persze el lehetne fogadni, talán nem is csapna be nagyon, gondolta Argos, csak egy gond volt. Ha ő belemegy ebbe az alkuba, akkor le kell tennie az asztalra valamit, amivel sakkban akarta tartani Emsortot. És sajnos egyenlőre semmi ilyesmivel nem rendelkezett.
– Nem, én szeretek egyedül dolgozni! – vont vállat. – És higgye el, nem vagyok bukásra ítélve. Csak sajnos, közbe jött valami, kedves segítő társam, aki mellesleg az égiek szolgálólánya, eltűnt. Ha őt megtalálhatnám, már semmi sem állhatna az utamba. Így érthető, hogy sokat megadnék annak, aki a nyomára vezet.
Readel dühösen vonta össze a szemöldökét.
– Azt hiszem, nem érti a helyzetet. Én hajlandó vagyok segíteni, és nem lebecsülendő a hatalom, amely a kezemben van. De csak olyan tervek megvalósításában szoktam részt venni, amiket ismerek.
– Nem kérem, hogy részt vegyen bármiben is – nézett rá értetlenkedve Argos. – Nekem csak a lány kell.
– Akkor nem fogunk megegyezni. De gondolja meg kétszer, biztos benne, hogy magára akarja vonni jogos haragomat? – fenyegetődzött a rókaképű Readel. Ám ekkor kintről némi zaj hallatszott be, aztán megint csönd lett.
Ezt hívják tökéletes időzítésnek, gondolta Argos elégedetten, és már nem volt miért húznia az időt.
– Nos, akkor nem egyezünk meg. És ne higgye, hogy pont öntől fogok félni! – nevetett a másikra, aztán, mint aki jól végezte dolgát, kisétált a szobából.
Amint kilépett azonnal katonák fogták körül, a király elit testőrei. Igyekezett úgy tenni, mint aki éppen nagyon meglepődik, de elégedett volt a helyzettel.
– Khazai Argos, őfelsége, a dicső Aelan hívatja audienciára. Kérem, kövessen – mondta a katonák vezetője.
Argos mögött kilépett a szobából a nemesvérű Readel is, és ő tényleg meghökkenten szemlélte az eseményeket.
– Khazai Argos a vendégem! Tiltakozom az ellen, hogy elhurcolják! – háborodott fel, és idegesen kereste a saját embereit. De azok nem voltak sehol.
Persze, a kékszalagosok profik, nem végeznek félmunkát, gondolta Argos.
– Tiltakozik a király parancsa ellen? – kérdezte a kapitány, és látszott rajta, hogy egy esetleges igenre már fegyverrel válaszolna. Readel egy pillanatot habozott.
Nyilván nincs hozzászokva az ilyen atrocitásokhoz, gondolta Argos. És ezen nem volt sok csodálkozni való.
Anatos király halála után két ház, a Readelek és a Hianemek támogatták leginkább Aelan alig-alig megalapozott trónkövetelését, aztán amikor az Emsortok is átálltak melléjük, sikerült is megkoronáztatniuk jelöltjüket. És ez értelemszerűen azt jelentette, hogy szinte korlátlan hatalmuk volt az amúgy is gyenge akaratú Aelan felett. Argos ugyan nem látta át az udvar belső hatalmi harcait, de biztos volt benne, hogy ennek a három családnak a kezében futnak össze a szálak.
Aelan valószínűleg még soha sem szállt szembe velük, de úgy látszik, sikerült kiprovokálnom belőle, hogy most megtegye, gondolta Argos elégedetten. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy a kékszalagosok el fogják vinni. Csak az az érdekes, hogy aztán el fognak-e engedni, tette még hozzá, de ez egy később megoldandó probléma volt. Most kihasználta a nemesvérű Readel pillanatnyi hallgatását, és megszólalt.
– Nem látom okát, hogy miért tagadnám meg őfelsége parancsát! – mondta mosolyogva, aztán hagyta, hogy elvezessék.

* * *

Mielőtt bevezették volna őfelsége fogadótermébe gondosan megmotozták, és lefegyverezték. Aztán két katona közrefogta, és beléptek. A csarnok nem volt túl nagy, nyilván nem nagyobb küldöttségek fogadására szolgált. Aelan egy masszív, sokszemélyes tölgyfaasztal főhelyén ült, szemben az ajtóval, arcán gőg és talán némi méltóság tükröződött.
– Al, hetvenhét éve nem láttalak! Remek színben vagy! – köszöntötte vidoran Argos, csak hogy meglegyen a beszélgetés alaphangja.
A mellette álló két katona nem vette jó néven a felségsértést, de nem ütöttek igazán nagyot. Aelan egy mély lélegzetvétel után úgy döntött, hogy mégis megpróbál szót érteni hősünkkel, és intett a fegyvereseknek, hogy távozhatnak. Ettől Argos még biztos volt benne, nem nőttek esetleges menekülésének esélyei, de ilyesmi nem is volt egyelőre a szándékában.
– Khazai Argos, felettébb megnehezteltünk rád! – kezdte őfelsége, alacsony, jellegtelen arcú, fiatal férfi.
– Ugyan, hagyjuk a formaságokat! – legyintett Argos, és leült az asztalhoz, szemközt Aelannal. Úgy ítélte meg, hogy szükség lesz arra a tizenkét étkészletnyi távolságra, ami így elválasztotta őket egymástól.
– Azonnal hagyj fel ezzel a felségsértő magatartással, különben hívatjuk az őrséget! – fenyegette meg Aelan kicsit vörösödve.
– Nézd, Al, te jó fej voltál mindig is! Sokan mesélték, hogy ez a királyi cím elvette az eszedet, de én nem hittem nekik! Fájna, ha azt kellene tapasztalnom, hogy igazuk van. Nem próbálnál meg egy kicsit természetesebben viselkedni? Szerintem neked is jól esne egy kis lazítás, és ugyan ki előtt engedhetnéd ezt meg jobban, mint a régi cimborád előtt! – intette őfelségét, kedves, baráti hangnemben. – Szóval, nyögd ki, hogy mit akarsz, beszéljük meg, aztán ha nem haragszol, én sietnék, rengeteg dolgom van még!
Aelan hátradőlt, és lehunyta a szemét egy pillanatra.
– Jól van Argos, végül is nem számítottam tőled másra – kezdte vészjósló hangon.
Hősünk csak flegmán bólogatott.
Igazából soha sem voltak barátok, de régebben jó párszor találkoztak már. És ezen találkozásaik általában veszekedésekkel értek véget. Argos már akkor is könnyedén vette a dolgokat, Aelan pedig mindig is rendszerető, precíz gyerek volt. Nem tehettek róla, mindkettőjüket irritálta a másik hozzáállása az élethez. Csak akkor még nagyjából azonos súlycsoportba tartoztak, Aelan, Anatos király unokaöccseként nem volt semmivel sem hatalmasabb, mint Argos, az akkor még gazdag és az uralkodó kegyében álló Khazai nagyherceg fogadott fia.
És úgy nézett ki, hogy habár a helyzetük jelentősen megváltozott az eltelt évek alatt, de ők maguk nem annyira. Ez pedig semmi jóval sem kecsegtetett Argos számára.
– Egyetlen dolog miatt hívattalak, ha azt tisztázzuk, tőlem mehetsz – folyatta Aelan, és nagy levegőt vett. – Elcsábítottad a feleségem, vagy nem?
– Nem – válaszolta Argos, és felállt. – Mehetek?
– Nem mehetsz! – csapott az asztalra Aelan, és maga is felpattant. – Csak egy okot mondjál, hogy miért higgyek neked! Tudom, hogy tegnap beszéltél vele, és amilyen bolondja vagy az asszonyoknak, nem hiszem, hogy ne próbáltad volna meg! – ordította öklével az asztalra támaszkodva.
– Igen, megpróbáltam, de nem jött össze. Vedd úgy, hogy szerencséd volt – magyarázkodott Argos lazán, aztán visszaült, és unottan kibámult az ablakon. De magában nagyon élvezte a társalgást. Biztos, hogy hamarosan bezárják!
Aelan is visszaült, és ismét megpróbálkozott barátságos maradni.
– Nem mondhatod, hogy nem viseltettem türelemmel irántad! Elég sokan akarták, hogy végeztesselek ki, de mi mindig úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk figyelembe venni ezen kéréseket – folytatta, észrevétlenül visszacsúszva a királyi többeshez, amint a hivatali dolgok kerültek szóba. – És más retorziókat sem foganatosítottunk ellened. Bár ennek nem is lett volna sok értelme... Gondolom, téged teljesen hidegen hagyott volna, ha megparancsolunk neked bármit is, és minek csorbítsuk tekintélyünket azzal, hogy nyíltan hagyunk valakit a szavunk ellen cselekedni?
Argos, aki eddig azt hitte, hogy a dolgok nagyjából el vannak intézve, az utolsó mondatra felkapta a fejét. Hoppá, lehet, hogy Aelan az elmúlt években tanult is valamit?
– Ha Olosen helytartó meggyilkolásával nem hozol minket teljesen lehetetlen helyzetbe, még száműzetést sem adtunk volna ki ellened – folytatta a király. – De hajlandóak vagyunk azt visszavonni, és ráadásul garantáljuk, hogy szabadon távozhatsz, ha most az igazat mondod. Tudnom kell, hogy hű maradt a feleségem, vagy nem – fejezte be leszegett fejjel, csendes hangon, és ez végre helyrebillentette a képet.
Argos immáron nem látott benne mást, mint egy szerencsétlen, megcsalt férjet. És habár jókora gyakorlata volt a megcsalt férjek megnyugtatásában, de most nem ez volt a célja.
– Nyugi, mondom, hogy nem történt semmi! – vonogatta vállát unottan.
– De van bizonyítékom! – emelte fel a hangját Aelan, és előkapta a gyűrűt.
A kis fémkarika csilingelve gurult végig a hosszú asztalon. Argos elkapta, és megvizsgálta.
– Arany. A gyémántok is valódiak. Valószínűleg ismar munka. Meglehetősen sokat ér. És? – becsülte fel rutinosan az ékszert.
– Hogyan került hozzád? – kérdezte őfelsége.
– Úgy, hogy most ide dobtad – válaszolta Argos. – Mire lenne ez bizonyíték?
– Ez a feleségem gyűrűje, és egy megbízható emberem állítása szerint nálad találták. Hogyan került hozzád?!
– Sose láttam ezelőtt! És nagyon hülye vagy, ha ezt elfogadod bizonyítékként, akárki akármikor ellophatta az asszonyodtól! Szerintem te egyszerűen el akarod hinni, hogy felszarvaztak, és bármi áron ragaszkodsz ezen kényszerképzetedhez! – morogta tettetett rosszkedvvel Argos.
– Az égiek egy igazlátó szolgálója előtt is hajlandó lennél esküt tenni, hogy nem volt semmi közöd a királynéhoz? – vágta ki a döntő érvet Aelan.
– Igen – válaszolta könnyedén Argos, és ettől őfelsége egy kicsit visszahőkölt.
– Hatalmamban áll hívatni egyet! – fenyegetődzött.
– Hívass! – vonogatta a vállait Argos, és visszatért a panoráma vizsgálatához.
Esett.
– Ha arra gondolsz, hogy megszökhetsz közben, hát tévedsz! Amíg egy egyházfi nem igazolja az ártatlanságodat, addig a fogságomban maradsz.
Argos idegesen nézett fel.
– Mondtam, hogy sok dolgom van!
– Hát majd megvárnak!
– Jó, legyen, de szerintem egyszerűen paranoiás vagy! Csak annyit kérek, hogy beszélhessek az apródommal, ha már magam nem intézhetem az ügyeimet! – törődött bele talán egy kicsit túl könnyedén is a helyzetbe Argos.
– Ne hidd azt, hogy ez elég lesz arra, hogy megszökj. A saját testőreimmel foglak őriztetni! – nevetett rá diadalmasan Aelan.
Aztán tapsolt kettőt, és a belépő katonák elvezették Argost.

* * *

Argos egy kicsit aggódott, hogy túllőtt a célon, és most bedugják valami kis ablaktalan pincelyukba, de hamar megnyugodott. A nyugati torony egyik emeleti helységébe zárták be.
Amint magára hagyták, szétnézett a szobában. Igazán kényelmesen volt berendezve, volt benne asztal, székek, paplanos ágy és egy jókora kandalló. Ha nem lett volna berácsozva az ablak, illetve a kandalló kéménye, ahogy gyorsan felmérte a helyzetet, nos, akkor lakószobának is elment volna.
De ezen nem volt mit csodálkozni, végül is Argos nemes volt, és ráadásul még semmit sem bizonyítottak rá, így a szokások alapján kijárt neki a megkülönböztetett figyelem. Igaz, például a nyáron, Raan Masanban egyáltalán nem bántak vele kesztyűs kézzel, de hát akkor egy kicsit több terhelte a számláját.
Nem sokáig szemlélődhetett, amikor gyors kopogás után belépett egy kékszalagos tiszt.
– Üdvözlöm, uram, Delano kapitány vagyok, az őrség parancsnoka. Tehetek önért valamit? – kérdezte udvariasan.
– Nem is tudom. Ha megjönne az apródom, kérem engedje be – mondta töprengő hangon Argos.
– Erre utasításom van őfelségétől. Valami más óhaja van esetleg?
– Ha nem sérti a parancsait, akkor hozzon be valami könyvet. Vagy méginkább kártyát – kérte hősünk, és meg volt elégedve a kapitánnyal.
– Sajnos arra nincs engedélyem, hogy egyszerre egynél több látogatója legyen, így nem hiszem, hogy lenne értelme kártyát hozni, de ha ragaszkodik hozzá, akkor nincs semmi akadálya.
– Azért nyugodtan szerezzen egyet – legyintett Argos. – És köszönöm, hogy ilyen segítőkész!
Amikor a kapitány kiment, leheveredett az ágyra, és megpróbált pihenni. Napok óta először volt tényleg biztonságban, és ez igazán kellemes érzéssel töltötte el. Jól járt ezzel a Delanoval is, valami kis mitugrász nagyon megkeseríthetné azt a pár napot, amit itt szándékozom tölteni, gondolta elégedetten.
Nem sokat lazíthatott, amikor újból kopogtak.
– Szabad! – kiáltott ki, és erre Delano beengedte Tant.
A gyerek a Szent Lovagok apródjainak fehér sávos öltözetét viselte, és láthatóan fel volt dobva.
– Ezt a ruhát meg hol szerezted? – kérdezte Argos amint kettesben maradtak, és felült az ágyon.
– Carisszal együtt kölcsönöztük Raomer készleteiből, hogy feltűnésmentesebben mászkálhassak. Argos uram mondta régebben, hogy mindig be kell illeszkedni az adott környezetbe – magyarázta a gyerek lelkesen.
És odakint hallgatódzik egy kékszalagos kapitány, gondolta Argos, aztán hagyta a kérdést. Delano nyilván nem annyira földhözragadt, hogy holmi ruhalopás miatt elhurcoltassa az általa őrzött fogoly apródját!
– No, akkor a következőket kellene megtenned. Először is menj el Saoméhoz. Neki már tudnia kell a választ a délelőtti kérdésemre. Aztán keresd fel Esmaelt, és meséld el, hogy mi történt. Azt is mondd meg neki, amit Saométól hallottál, meg azt is, hogyha biztonságosnak ítéli, akár meg is látogathat, én nem bánom. És hogy rábízom, hogy mit csinál, én pár napig itt fogok pihenni, de ez ne zavarja. Aztán visszamehetsz Carishoz, és próbáld megnyugtatni, hogy bírjon még ki pár napot, már nincs sok hátra. Ennyi. És légy óvatos, amikor innen kilépsz, követni fognak, de én bízom benne, hogy lerázod őket – fejezte be Argos enyhén virágnyelvű utasításainak felsorolását. Az utolsó mondatát már határozottan a hallgatódzóknak szánta.
Tan buzgón bólogatott.
– Úgy lesz, ahogy Argos uram mondta!
– Rendben. Holnap látogass meg, és akkor majd megbeszéljük, hogy hogyan tovább.
Aztán Tan távozott, és Argos visszaheveredett. Egy kicsit el is szunyókált, aztán felkelt, és fel-alá mászkált a szobában. Zavarta a bezártság. Egy ideig kifele bámult az ablakon, de ezt is hamar megunta. Végül is mi érdekes van abban, hogy az eső buborékokat vet a tócsákon?
Már kezdett rásötétedni, amikor egy katona behozta a vacsoráját. Lassan evett, hisz azzal is telik az idő, és azon járt a feje, hogy ezek szerint Esmael ma már nem keresi fel. Mindegy, bár jó lett volna látni a lányt, vont vállat.
Amikor a katona kivitte az üres tálcát, belépett Delano.
– Itt van, uram amit kért! Ha még tehetek önért bármit, kérem szóljon! – tett le az asztalra egy könyvet és egy pakli kártyát.
– Köszönöm! – bocsátotta el a kapitányt Argos, aztán megnézte, hogy mi olvasnivalót kapott.
Majdnem felnevetett, a kékszalagosnak volt humorérzéke, egy Tanításokat hozott be a kártya mellé. Nem baj, úgyis ideje lenne megtanulni belőle néhány jobb idézetet, gondolta Argos, de aztán mégis inkább hártyatrükkökkel szórakoztatta magát, amíg magányos gyertyája le nem égett, amikor is lefeküdt aludni.

* * *

Másnap korán kelt, és mivel nagyon nem tudott mit kezdeni magával, hát találomra felütötte a Tanításokat, és elkezdett olvasni. A kötet a Földi Háborúk Könyvénél nyílt ki, Hanredel felégetésénél. Remek, ó, ti égiek, jobb óment már nem is adhattatok volna, gondolta mogorván Argos, de azért belemerült a könyvbe.
Reggeli után nem sokkal végre meglátogatta Esmael.
– Beszélhetsz nyugodtan, most nem hallanak minket – biztosította a somani, amint Delano magukra hagyta őket.
Argos összeszedte magában, hogy mi fontos tárgyalni valójuk lehet, és mivel lenne célszerű kezdeni.
– Jó. Akkor először is szeretnélek figyelmeztetni egy apróságra. Tan hozzám tartozik, és engem módfelett felháborít, ha egyes önfejű mágusok kockáztatják az életét – indított a számára leglényegesebb ponttal.
– Épp te beszélsz? Melletted nap mint nap lehetősége van a halálra! – válaszolta szemrebbenés nélkül Esmael, látszólag nem érte vártfanul a téma.
– Lehet, de én soha sem sodortam fölöslegesen veszélybe! Te pedig igen, amikor elvitted Saome kiszabadítására! – vetette ellen Argos.
– Abban semmi veszélyes nem volt! Jót tett a lelkének, hogy fontosnak érezhette magát! És ha már felhoztad, nekem az a határozott véleményem, hogy a te életformád egyszerűen nem alkalmas a gyermeknevelésre! – ment át ellentámadásba a somani. – Egyáltalán, megmondtad már neki, hogy te vagy az apja?
Argos egy pillanatra zavarba jött.
– Eddig... még nem volt rá alkalom – vonta meg a vállát. – De okos gyerek, szerintem rájött magától is – intézte el a kérdést egy legyintéssel.
– Én azért a helyedben ezt tisztáznám vele. És jól mondod, okos gyerek. Akit taníttatni kéne. Nem kétlem, hogy melletted sok érdekes dolgot tapasztalhat, de például az az eszedbe jutott már, hogy megtanítsd írni? – folytatta a somani kíméletlenül, egy kölykét védő anyatigris mentalitásával.
Argos pedig feladta. Örök érvényű szabály, hogy nővel ne vitatkozz gyerekről, mert úgysem lehet igazad a kölyökkel szemben! Akkor sem, ha a nő egy bölcsnek nevezhető somani, a gyerek pedig egy Tan kaliberű gazemberpalánta.
– Jó, rendben, meggyőztél – emelte fel megadóan a kezét. – Amint lesz egy lélegzetvételnyi szabad időm, leülök vele beszélgetni, becsületszóra foglalkozni fogok a lelkével és persze megtanítom írni meg olvasni, sőt, ha érdeklődik, beleverem a birodalom teljes történelmét, Pagintól napjainkig. De én, és nem te. És legyél olyan kedves békén hagyni, mert jelenleg talán az egész világon nincs veszélyesebb dolog, mint a te amúgy igen kellemes társaságodban lenni! Világos? – zárta le témát.
– Világos. Csak azt ne feledd el, hogy ez a gyerek a példaképének tekint, és ennél jóval kevesebb is elég lenne, hogy tönkre tegye az életét.
– Igyekszem majd észben tartani – válaszolta készségesen Argos, alig gondolva bele a somani szavainak az igazságába.
– Ha ezt ezzel megbeszéltnek tekinted a problémát, akkor lapozhatunk – mosolygott rá kedvesen a lány.
– Megbeszéltnek tekintem – egyezett bele Argos, vett egy mély levegőt, és tovább lépett. – Arra lennék még kíváncsi, hogy történt-e tegnap óta valami érdekes.
– Elég sok minden. Saome megtudta, hogy ki dolgozik Emsortnak a templomból. Ezt az illetőt igen szerencsétlen baleset érte ma hajnalban, de előtte alaposan megvizsgáltam az emlékeit. Rengeteg érdekes dologra derült fény. Ha zsarolni akarod Emsortot, féltucat remek okot tudok adni.
Ez jó hír volt, Argosnak hirtelen több módja is eszébe jutott a megszerzett információk felhasználásának, de nem siette el a döntést.
– Remélem nem hagytál mágiára utaló nyomokat. – kérdezte, bár biztos volt benne, hogy Esmael megoldotta ezt a problémát is.
– Ne aggódj, könnyen ment minden, hála Saome közreműködésének.
– Segített? Neked? – kérdezte hitetlenkedve Argos.
– Tegnap délután hosszan elbeszélgettünk. Sok mindenről. Igen kedves lány, és bár haloványan, de ragyog a lelkében az égiek hatalmának visszfénye. Sajnálom, hogy nem tanulhatott igazi mágiát, lenne hozzá tehetsége, de talán még nem késő – vélekedett Esmael.
– Persze, abba az iskolába kellenek tanítványok is – jegyezte meg csendesen Argos, és azt hitte, hogy érti a helyzetet. De a somani nem válaszolt a célzásra, így nekilátott felvázolni a közeljövőre vonatkozó elképzeléseit.
Abban biztos volt, hogy most már elég adat áll a rendelkezésére, hogy mind a Readel, mind pedig az Emsort házat megzsarolja, és alapvetően ez jó ötletnek is tűnt, eltekintve attól, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett már nem tőlük akart földet szerezni. No de miért is ne juttathatná el ezeket az adatokat olyan helyre, ahol majd megfelelő módon felhasználják őket, merengett el, előtérbe helyezve azon kedves alapelvét, hogy nem szabad olyan munkát elvégezni, amit más is megcsinálhat helyetted.
– Akkor talán az lenne most a legjobb, ha írnál egy részletes levelet Emsort magánakcióiról Readelnek. És párhuzamosan tudatni kell Emsorttal, hogy Pashat Readel ismar bérgyilkosa, és a Caelnél lévő táskában az ő általa összegyűjtött adatok vannak. Ha ezt így feldobjuk nekik, lehetőleg úgy, hogy bizonyítékokat is szerezhessenek, akkor akár ki is vonulhatunk kettőjük közül, és nyugodtan végignézhetjük, ahogy megpróbálják kiirtani egymást – összegezte elképzeléseit.
– Szerintem panaszt fognak emelni egymás ellen. Elvégre most törvénynap van – vélekedett Esmael.
– Lehet, én nem bánom ha Aelan is szembesül a problémával. Az a lényeg, hogy még legalább pár napig ne egyezzen meg egymással a két család – válaszolta Argos.
– Ez könnyen elérhető, bízd rám nyugodtan – mosolyodott el a somani. – És te mit fogsz tenni?
– Hamarosan felkeres egy igazlátó. Gondolom holnapra, de legkésőbb holnaputánra Aelan felhajt egyet. Remélem nem egy korruptabbat, de bízom benne, hogy az egyháziak, pláne most, az Emsortot támogató ájtatosképű halála után igyekeznek majd megőrizni a nemesek közötti viszályokban oly legendás pártatlanságukat. És ha tisztáztam magamat őfelsége előtt, akkor utána meg fogom győzni, hogy adja vissza a Khazaiak régi birtokait – vetette még oda Argos, mintha valami teljesen lényegtelen apróságról beszélne.
– Jó – bólintott a somani nyugodtan.
– És jó lenne, ha elintéznéd, hogy miután beszéltem az igazlátóval, utána egy estére kimehessek innen – folytatta Argos.
– Ha tisztáztad magad, akkor el fognak engedni – jegyezte meg Esmael.
– Ha hagyom! De bolond lennék feladni ezt a remek alibit! – mutatott körbe a szobában Argos.
– Én ezt börtönnek nevezném, nem alibinek, de lehet, hogy igazad van – hagyta rá a somani.
– Más fontosabb dolgunk már nincs is – merengett el Argos. – Talán még mondhatnál pár szót arról, hogy hogyan áll a helyzet a helytartóválasztással. Azt tudom, hogy még nem avattak újat, de gondolom, te azzal is tisztában vagy, ami a háttérben történik.
– Persze, hisz erősen érdekelt vagyok a kérdésben, bár inkább csak a rám vonatkozó részleteket ismerem. Ketten szeretnék elnyerni a címet, Erasen szentéletű a jobban támogatott, de Sinessen szentéletű sem áll sokkal rosszabbul. Ez utóbbi azon a állásponton van, hogy még vannak élő somanik, és folytatni kell ellenük a tavalyi hadjáratot. Így természetesen Erasen képviseli azt a nézetet, hogy a somani rend kipusztult. És valószínűleg ő lesz a helytartó, hacsak valami egészen nyilvánvalóan mágusokra utaló bizonyítékot nem tud szolgáltatni a másik fél.
Argos elgondolkodott.
– És a Szent Lovagok melyik felet támogatják?
– Rendháza válogatja. A többségük Erasen mellett áll, mivel az ígért nekik új földeket a nyugati határ mentén – mondta Esmael.
– Hódító hadjáratot szeretne szervezni? – kérdezte hitetlenkedve Argos.
– Ezt nyíltan ugyan nem mondta ki, ám valószínűleg erre gondol.
– De ez ostobaság! Azt a sok kis nyomorult királyságocska remekül el van a saját belviszályaival, és körülbelül az egyetlen mód az egységbe kovácsolásukra, ha megtámadjuk őket! – rázta meg a fejét Argos.
– Ez igaz. De Erasen mégis valami ilyesmit sugall a követőinek. Persze, nem biztos, hogy be is akarja váltani ezen ígéreteit, és az sem garantált, hogy világi támogatást tud szerezni terveihez, tehát könnyen lehet, hogy nem lesz belőle semmi. De valamivel akkor is le kell kötni azokat a katonákat, akik eddig a somanikra vadásztak! – mutatott rá a mágus.
És ez nyomós érv volt, bár Argos ennek ellenére hajlott rá, hogy Erasen csak a híveit szédíti nagyratörő terveivel. De ezek akkor is érdekes és meggondolandó hírek voltak.
– Köszönöm a segítséget. Másra már igazán nincs szükségem – búcsúzott Esmaeltől töprengve.
A somani bólintott, és felállt.
– El fogok mindent intézni. Légy nyugodt.
– Én az vagyok – mosolyodott el Argos. – Ja, még valami! – szólt a távozni készülő lány után.
– Igen? – nézett vissza Esmael.
– Van pénzed?
A somani válasz helyett odadobta az erszényét.
– Sejtettem, hogy szükséged lesz rá. Száz dukát van benne – mondta, és távozott.
Argos elgondolkozva bámulta még egy ideig a becsukott ajtót, aztán felkapta a Tanításokat, és megkereste az Uralkodók Könyvében azt a részletet, amiben Nagyhatalmú Nevadanos király a közelgő polgárháborúra utaló jegyeket sorolja fel fiának. Érdeklődve merült bele a részletekbe.

* * *

A délelőtt további része eseménytelenül telt. Ebéd után ismét felkereste Delano.
– Uram, vannak-e esetleg újabb óhajai? – kérdezte udvariasan.
– Ó, nem, köszönöm. Elégedett vagyok a kiszolgálással – nyugtatta meg a kapitányt, mintha csak egy jobb fogadó tulajdonosát biztosítaná, hogy marad még néhány napot. – De abban igaza volt, hogy egyedül nem igazán érdemes kártyázni. Nem lenne kedve, esetleg néhány tiszttársával beszállni néhány parti erejéig?
– Azt hiszem, a parancsaim nem engedik ezt meg – vonakodott Delano.
– Kötve hiszem, hogy a parancsai konkrétan tiltanák, hogy kártyázzon, és ugye, ahogy a Tanításokban áll, ami nem tilos, az szabad! – bíztatta Argos. – Nem nagy tétben gondoltam, inkább csak szórakozásként – tette még hozzá.
– Még meggondolom – tért ki a válasz elől a kapitány, aztán távozott.
Utána nem sokkal megjelent Tan.
– Üdvözlöm, Argos uram! – köszönt lelkesen.
– Szervusz. Nos, mi történt tegnap óta? – kérdezte Argos.
– Rengeteg érdekes dolog! – vigyorgott a gyerek. – Este a templomban jártam Carisszal, Saoménál, aztán meg kikocsiztam a tópartra Esmaellel. Elkísért minket még egy, hm, úriember, de ő visszafele már nem jött velünk.
A nyomorult somani, fapofával megígéri, hogy békén hagyja Tant, miközben rendszeresen magával rángatja különböző sötét útjaira, háborodott fel Argos, de nem tette szóvá. Bár szíve szerint megparancsolta volna Tannak, hogy többet szóba ne álljon a mágussal, ám tudta, hogy ezzel épp az ellenkezőjét érné el. Nem bízhatott másban, mint hogy Esmael végül csak megtartja a szavát.
– Aztán? – kérdezte mogorván.
– Aztán este, amikor éppen Carisszal beszéltem, ránk nyitott Raomer. Elég ideges voltam, és azt hiszem életem egyik legrosszabb meséjét adtam be neki, hogy miért vagyok épp ott, ahol, de végül nem fogott gyanút. Szerintem azt sem tudja, hogy hány apródja van! Pedig én mindig komoly embereknek képzeltem a Szent Lovagokat! Olyan furcsa, hogy nem buktam még le! – rázta meg a fejét megvetően a gyerek.
– A komolynak kikiáltott és nagynak nevezett emberek közelről általában kisebbnek látszanak, mint távolról – morogta Argos, és Aelannal való beszélgetésére gondolt. Vajon mennyire bábkirály, és mennyire lenne képes ténylegesen uralkodni? – Csak azért mert címe van valakinek, attól még nem veszélyes – folytatta azért zavartalanul. – Ennek ellenére Raomerral vigyázz, tavaly én is majdnem megjártam vele.
A gyerek buzgón bólogatott.
– Aztán Esmael küldi ezt – nyújtott át óvatosan két vékony reszelőt.
– Ez a nő megveszett! – háborodott fel Argos. – Nem gondolhatja komolyan, hogy én majd szépen feltöröm a zárat, és kisétálok az őrségen át! – idegeskedett, alig-alig figyelve arra, hogy kint nyilván buzgón hallgatódzik valaki.
– Esmael azt üzeni, hogy az őrséggel ne legyen gondja Argos uramnak, ő elintézi majd őket – suttogta óvatosan Tan.
Az más, nyugodott meg Argos, aztán eszébe jutott valami.
– Lehetőleg ne valami végleges megoldást találjon. Az őrség kapitány, Delano elég jó fej, kár lenne érte, ha nem muszáj.
– Megmondom Esmaelnek – bólintott Tan.
– Jó. Van még valami érdekes ezen kívül? – kérdezte Argos.
– Hát... igen – mondta nehézkesen Tan, majd idegesen megdörzsölte az orrát. – Hát, szóval szeretnék Argos urammal beszélni. Mint férfi a férfival – nyögte ki.
Ó, ti égiek, ez nőügyet jelent, gondolta megrökönyödve Argos. Hány éves is ez a gyerek, számolt utána gyorsan. Kiábrándító eredményre jutott. Sok.
– Kérlek! – vont vállat azért zavartalanul, és intett neki, hogy üljön le, aztán maga is helyet foglalt az asztalnál.
– Nos, szóval, tegnap, miután Raomer kidobott, egy kicsit mászkáltam még, és véletlenül összefutottam egy kis cselédlánnyal. Akivel már azelőtt is találkoztam, meg beszélgettünk.
– És? – kérdezte Argos komoly arccal.
– Hát, pofon vágott – összegezte tömören a történteket Tan, megkerülve a hosszú magyarázkodást.
– Megesik az ilyesmi – bólogatott Argos még mindig hulla komolyan.
– És szeretnék tanácsot kérni Argos uramtól, hogy most mit csináljak.
– Hagyd a fenébe – válaszolta habozás nélkül hősünk. – Rengeteg kis cselédlány van még rajta kívül a világon.
Tanon látszott, hogy nem ezt a választ várta.
– Nem lehetne mégis valahogy megbékíteni? Azt hittem, Argos uram tud valami tippet adni.
Tippet, vonta fel a szemöldökét Argos enyhén kétségbe esve. De nem volt mit tenni, Tan láthatóan várt még tőle valami bölcs tanácsot. Nehéz ez az élet, összegezte magában, aztán hátradőlt, és összeszedte a gondolatait.
– Hát, végül is, nincs az a nő, akit ne lehetne felszedni – kezdett neki széttárva kezét. – Épp csak némelyiket nagyon nehéz. És ha valamihez tehetség kell, hát akkor az az, hogy kiválaszd azt, akit a legkevesebb munkával le lehet venni a lábáról. Sokat mondok, ha három olyan nővel találkoztam eddig, amelyik megérte, hogy egy napnál többet foglalkozzon vele az ember. Aztán, ha eldöntötted, hogy melyiket akarod, akkor már csak határozottnak kell lenni. De általános recept nincs. Minden nő másként képzeli el a mesebeli lovagot, bár persze itt is vannak sablonok. Nézd, te beszéltél vele, te ismered, tehát neked kell rájönni, hogy mi az, ami kedves a szívének. És ha ez nem megy, akkor el kell felejteni. Ám ez sem a világ vége, mint említettem, rengeteg másik lányt találhatsz még – fejezte be.
– Argos uramtól még soha sem láttam, hogy elfelejtett volna egy lányt.
– Lehet, de nekem valamivel nagyobb gyakorlatom van, mint neked. És egyébként is, ha már elég hírhedt vagy, akkor sokkal egyszerűbbé válik a helyzet. Sok nő eleve úgy áll hozzá, hogy úgysem tud neked ellenállni, ha már a többi sem tudott, meg néhányan azt hiszik, hogy majd pont ők lesznek azok, akiknek sikerül jó útra térítenie, mások meg egyszerűen csak kíváncsiak. De ha ez megnyugtat, akkor ifjabb éveimben én is kaptam néhány pofont – nézett a gyerek szemébe.
– Tényleg? – kérdezte az hitetlenkedve.
– Tényleg – válaszolta, és igyekezett nem elnevetni magát. Teljesen lehetetlennek érezte a helyzetet, de Tan láthatóan megnyugodott.
– Értem. És köszönöm a tanácsokat – húzta ki magát. – Van még valami más parancsa? – kérdezte, miközben felállt az asztaltól.
– Nincs. Ha történik valami érdekes, holnap is felkereshetsz, de egyébként nem fontos. És vigyázz Carisra, nehogy valami ostobaságot csináljon.
– Úgy lesz – távozott a gyerek peckesen.
Argos hitetlenkedve nézett utána. Mit is mondott Esmael valami példaképpel kapcsolatban?

* * *

A nap további része unalmas eseménytelenséggel telt. Habár bízott benne, hogy Delano csak legyőzi lelkiismeretét, és talán kártyázhatnak egyet, de ez nem történt meg. A kapitány már nem látogatta meg aznap, így végül korán lefeküdt.
Nem tudott elaludni, csak forgolódott, és mindenféle ötletek, meg tervfoszlányok mászkáltak a fejében. Ám amikor megpróbálta összerakni őket, nem ment. Mindegy, ostobaság is ennyire előre gondolkodni, ha majd aktuális lesz, úgyis adódik valami lehetőség. Egy előre megtervezett akció csak gátolna, hogy kihasználjam a pillanatnyi ötleteimet, döntött végül, aztán csak sikerült elaludnia.
Arra ébredt, hogy kopognak.
– Ki az? – motyogta maga elé, félig még álmai között járva.
– Delano kapitány – hallatszott kintről.
Ajaj, egy kékszalagosnak nyilván eszébe sem jut, hogy valaki, akiről olyan pletykák járnak, mint rólam, ennyire maga alatt van reggelente, gondolta idegesen, és erre visszavonhatatlanul felébredt. Hiába, a hírnév kötelez!
– Szabad – szólt ki alig fél perc múlva, immáron teljesen szalonképesen.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, de most tudtam meg, hogy ma meg fogja látogatni Isadar tisztahitű – mondta a belépő kapitány. – Gondolta, jobb, ha tud róla előre – tette még hozzá bocsánatkérő arccal.
Tehát azt hiszi, hogy van mit titkolnom, és talán sajnál is, vonta le a következtetést Argos.
– Köszönöm, hogy szólt.
– Semmiség. Számomra megtiszteltetés, hogy őrizhetem önt – távozott a kapitány.
Nyilván a hóhér is büszke lesz rá, hogy ő segíthetett át az égiekhez, gondolta Argos, de végül hagyta, hiszen Delano rendes volt vele, amennyire a parancsai engedték. Aztán a Tanításokat olvasgatva várt, majdnem délig, amikor díszes kis csapat sorjázott be.
Az élen Aelan haladt, mellette két testőre, mögöttük pedig egy öregedő ájtatosképű lépett még be a szobába, és végül Delano zárta a menetet.
Argos felnézett a könyvből, majd köszönésképpen bólintott egyet. Aelan látszólag elsiklott a újabb felségsértés felett.
– Khazai Argos, eljött hozzád Isadar tisztahitű, aki az igazlátó imák messze földön elismert tudója. Hajlandó vagy az ő jelenlétében is állítani, hogy nem követted el a létező legsúlyosabb bűnt? – kérdezte Aelan.
– Persze – bólintott Argos.
A király Isadarra nézett, aki ekkor lassan elkezdett kántálni, és tett néhány furcsa mozdulatot a kezével. Vajon a gondolatokat is tudja olvasni, merengett el Argos, aztán felidézte magában egyik meglehetősen szabadelvű éjszakáját, az egyik hírhedt raan masani bordélyban. De a tisztahitű nem pirult bele, tehát vagy sokat tapasztalt, vagy tényleg nem lát a fejembe, nyugodott meg hősünk. Aztán az ájtatosképű abbahagyta az imát, és Argosra nézett.
– Válaszolj, úgy a kérdéseimre, mintha az égiek előtt állnál, mert ők azok, akik rajtam keresztül kérdeznek! Megbecstelenítetted-e a mi felséges asszonyunkat? – kérdezte kenetteljes hangon.
– Nem – válaszolta Argos tömören. – Megpróbáltam beosonni hozzá, de nem sikerült – magyarázta, hogy azért ne legyen túl gyanús az eset.
Aelan idegesen nézett Isadarra, de az öreg nem siette el. Színpadiasan felemelte a fejét, és a meghajolt a király felé.
– Felség, az égiek által adott erőm azt mondja, hogy Khazai Argos igazat beszél.
Több megkönnyebbült sóhaj hangzott fel, a kékszalagosok királyukkal együtt fellélegeztek, hogy nem esett meg az elképzelhető legnagyobb szörnyűség, egyedül Argos maradt változatlanul nyugodt.
– Tehát mehetek – szögezte le, aztán megindult az ajtó felé.
– Nem! – kiáltott utána a király, és ezzel szinte egy időben három kékszalagos ragadta meg, és rántotta vissza az ajtóból.
– Mi kell még? – kérdezte mogorván. – Csak nem azt akarod mondani, hogy nem hiszel az égiek egy felavatott szolgájának?
Magában viszont örült, hogy jól számolt, Aelan tényleg nem tudott olyan gyorsan dönteni, amennyi időt adott neki. A reakciója pedig várható volt. Behúzta a vészféket.
– Nem – ismételte őfelsége, de most már töprengőbben. – Nem tudhatjuk, miféle sötét praktikák járnak a fejedben.
Naná, hogy gyanús neki, hogy ennyire sietek, gondolta hősünk.
– Azt ígérted, elengedsz! – emelte fel a hangját. – Megszegnéd a szavad? – kérdezte agresszíven, remélve, hogy ezzel egy kicsit fel is idegesíti őfelségét.
– Azt sem. De nem mondtuk, hogy azonnal elengedünk. Úgy érezzük, üdvösebb lenne, ha a törvénynap végéig magányosan elmélkednél az élet dolgain. Hogy ebben senki se zavarjon, elrendeljük, hogy amíg királyi udvarunk nem távozik Haironból, addig téged változatlan módon őrizzenek itt. Utána szabad vagy – fejezte be Aelan elégedetten, aztán felvetett fejjel távozott, embereivel együtt.
Argos nem sokáig maradt egyedül, Delano hamarosan visszajött, arcáról őszinte öröm sugárzott.
– Ne haragudjon, szeretnék bocsánatot kérni, magam sem hittem igazán az ön ártatlanságában.
– Semmiség. Belátom, tényleg elég valószínűtlen volt, amit állítottam – válaszolta Argos olyan nagyképűen, ahogy csak tudta.
– Valóban. És habár ön nyilván nem örül neki, de részemről szerencsének tartom, hogy pár napig még a vendégem lesz – fogalmazta meg a helyzet lényegét a kapitány. – Nem tudom, fenn áll-e még nagybecsű meghívása egy kártyaparti erejéig? Gondolom, néhány barátom örömmel eljönne.
Argos elmosolyodott. Rendes gyerek ez a Delano, katonában ritkaság az ilyen. Az ő saját értékrendje szerint immár ártatlannak lát, tehát úgy is fog kezelni, gondolta elégedetten hősünk. És habár biztosan nem szegi meg a felettesei utasítását, de kihasználja a parancsok közötti hézagokat.
– Természetesen örömmel látom önöket!
– Akkor napnyugtakor, ha megfelel?
– Remek – bocsátotta el Argos a kapitányt. Aztán visszatemetkezett a Tanításokba.

* * *

Nem sokkal napnyugta után megérkezett Delano, két tiszttársával. Gyorsan túlestek a bemutatkozáson, az egyik idegen tiszt Delano helyettese volt, a másikat meg, aki szintén kapitányi rangban szolgált, felismerte, egyike volt azoknak, akik délután kísérték őfelségét.
Argos igyekezett nem arra gondolni, hogy ez a trió különösebb gond nélkül felkockázhatja szerény személyét, ha valami előre nem látható ok miatt megharagszanak, hisz tudvalevő, hogy a kékszalagos királyi elit testőrök a lehető legjobb kiképzést kapják. De mivel nem volt szándékában komolyabban becsapni őket, hát nem foglalkozott sokat ezzel a lehetőséggel.
Alacsony, szinte csak jelképes tétben egyeztek meg, aztán körbeülték az asztalt, és játszottak. Argos folyamatosan vesztett, és remélte, hogy az Esmael által adott pénz elég lesz arra a néhány napra, amit még itt szándékozott tölteni.
Delano szóvá is tette egy idő után hősünk pechszériáját.
– Furcsa, önről azt mesélik, hogy mestere a kártyának, de most mintha nem lenne nyerő passzban – jegyezte meg.
– Katonatisztek körében nem érezném korrektnek, hogy csaljak – hazudta kapásból Argos. – És nekem is lehet rossz szerencsém! – magyarázkodott.
– De ennyire? – rázta meg a fejét a másik kapitány.
– Mindegy! – legyintett Argos, és miután kifizette újabb bukását, összeszedte a lapokat. – Tényleg, önök mióta a testőrség tagjai? – tett fel egy elterelő kérdést.
– Már lassan tíz éve.
– Akkor még Anatos alatt kezdtek – töprengett el Argos.
– Igen.
– És hány fős most a testőrség? – kérdezett újra hősünk, a pakli keverése közben.
– Aelan nem fordít rá nagy gondot, hogy utánpótlást képezzen. Már százan sem vagyunk – válaszolta keserűen az egyik tiszt.
– És ebből hányan adták el magukat valamelyik befolyásosabb családnak? – folytatta a kérdezősködést Argos, miközben elkezdett osztani.
A levegő megfagyott.
– Mi a királynak esküdtünk fel. Ha esküszegéssel vádolja valamelyik bajtársunkat, akkor a mi becsületünket is sérti – jegyezte meg halkan Delano, és a kardja markolatára kulcsolta a kezét. A többiek is elég feszültnek látszottak.
– Ne érezzék úgy, hogy én bárkit is vádolnék! – vonult vissza Argos. – Eszemben sem volt belegázolni az önök becsületébe! Szerintem ez egyszerűen ténykérdés! De ha szégyennek érzik, én megértem – zárta le.
A tisztek összenéztek.
– Talán négyen vagy öten – válaszolta végül Delano.
– És mi lenne, ha őfelsége valamelyik nemesi család ellen vezényelné a kékszallagosokat? Ezek ellenkeznének? – evezett tovább a vészterhes vizeken Argos.
– Mi őfelségét védjük! Kizárt, hogy megtámadtatnának velünk bárkit is! – tiltakozott a másik kapitány.
– A délvidéki kocsmákban az az elterjedt nézet, hogy a legjobb védekezés a támadás – nézett rá Argos.
– Ha az egyik család ellen vezényelnének minket, akkor mennénk – rázta meg a fejét végül Delano. – Elég egyszerű szabályaink vannak a parancsmegtagadók kezelésére.
Argos megnyugodott, valami ilyesmit várt. Rámosolygott partnereire, és felvette a kiosztott lapjait.
– Azt hiszem, most nyerni fogok – jegyezte meg, és igaza lett. A tisztek is visszatértek a játékhoz, és látszólag elfeledkeztek a kínos témáról.
Aztán az est előrehaladtával a hangulat mégiscsak feloldódott, és a kékszalagosok még azt is megengedték Argosnak, hogy bort hozasson, bár ők maguk a szolgálatra hivatkozva nem ittak. Azért lelkesen hallgatták hősünk pajzán hangvételű, fele-talán-igaz anekdotáit, amik általában tisztelt és neves személyekről szóltak.
Éjfél körül hagyták csak abba a játékot, addigra Argosnak sikerült több, mint húsz dukátot buknia. Azért jókedvűen búcsúzott el tőlük. Nem is olyan vészes ez a börtönélet, gondolta, miközben a tisztek távoztak.

* * *

Miután egyedül maradt, több mint fél órát várakozott, és csak utána látott neki a zár feltörésének. Megbízott Esmaelben. A somani azt ígérte, hogy elintézi az őröket. Ha nem, akkor persze baj van.
De a mágus betartotta a szavát, odakint csak néhány alvó katonát talált. Lábujjhegyen elóvakodott az ablakig, kimászott. Tudtam, ez hiányzott a fogságban végig, gondolta szkeptikusan, miközben a szakadó eső majdnem lemosta a falról. Azért gond nélkül leért a várfalra, majd az udvarra is. A Szent Lovagok szállására tartott.
A vár azon részében, ahol a Lovagok laktak, a késői óra ellenére több ablakból is fény szűrődött ki, és valahonnan felszabadult énekszó hallatszott. Így kellene élni, merengett vágyakozva, miközben nekilátott végigjárni a még világos ablakokat.
Nem csalatkozott, hamarosan megtalálta hű követőit. Az egyik ablakon beleselkedve Tant és Carist látta. Éppen kártyáztak. És egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha olyan hej, de nagyon aggódnának az éppen fogságban sínylődő barátjukért, állapította meg Argos, aztán bekopogott az ablakon.
Caris úgy ugrott fel, mint akit kígyó mart, és felborítva az asztalt kardot rántott, Tan pedig behúzódott az ifjonc háta mögé. Aztán felismerték látogatójukat.
– Bocsánat! – magyarázkodott Caris, miközben kinyitotta az ablakot. – Mostanában egy kicsit ziláltak az idegeim.
– Majd kipihened! – intette le Argos. – Amúgy minden rendben?
– Nagyjából. Jó nagy port vert fel, hogy felmentettek. A Lovagok között azóta hetvenhét féle pletyka kering arról, hogy mi módon tévesztetted meg Isadar tisztahitűt – válaszolta Caris.
– Nekem legjobban az tetszik, amely szerint Argos uram somani szeretője álcázta magát Isadarnak, miután az igazi tisztahitűt vízbe fojtotta – vágott közbe Tan.
– A mim? – kérdezett vissza megrökönyödve Argos. – Ezek megvesztek!
Mintha olyan könnyű lenne szert tenni egy somani szeretőre, gondolta. Ezzel kapcsolatban voltak tapasztalatai. De ezek szerint sajnos az emberek sejtenek valamit, ami ugyan messze van az igazságtól, de nem eléggé, tette még hozzá magában.
– Ezen kívül az Emsort és a Readel család megvádolt őfelsége előtt. Külön, külön, gyilkosságokkal, meg egyéb apróságokkal is – folytatta Caris.
– Ez nem számít, ha egymást is bevádolták – vélekedett Argos flegmán.
– Igen, persze, egymás ellen is vádat kértek. Nagy ribillió van most körülöttük, némelyek szerint bele fognak bukni.
– Akkor jó, nem kell rájuk több szót vesztegetni.
– És mit tervezel ma estére? – kérdezte Caris.
– Attól függ. A Szent Lovagok mely rendházai képviseltetik magukat jelenleg Haironban?
– Természetesen mind, de számottevően sok emberünk csak nekünk van most itt, raddaniaknak. A Canseli Rendház múlt ősszel nagyon meggyengült, a többi meg messze van innen, azok inkább a tavaszi törvénynapot szokták látogatni.
– Remek. És a raddaniak ki mellett állnak a helytartóválasztáson? – kérdezett tovább Argos.
– Azt hiszem hivatalosan Erasent támogatjuk – bizonytalanodott el Caris.
Tehát azt, aki szerint a somanik már kihaltak. Nagyon jó, merengett el Argos.
– Gondolom, Raomer is beállt a szélirányba.
– Nem. Ő valamiért inkább Sinessen szentéletű mellett áll – rázta meg a fejét Caris.
– Tehát nem dőlt be a nyugaton ígért birtokoknak – morogta Argos. A rohadt vén róka!
– Szerintem Nagymester szeretne lenni – vette közbe Tan.
Hősünk kérdőn nézett a gyerekre.
– Azért gondolom – magyarázkodott az –, mert véletlenül, tényleg véletlenül, délben, amikor éppen a konyhából jöttem, és valamiért egy inas kergetett, szóval bemásztam egy ablakon, meglapultam, és közben kihallgattam egy beszélgetést. Raomer úr fogadott valami hírnököt, aki arról beszélt, hogy a jelenlegi Nagymester majdnem haldoklik, és Raomer úr ennek láthatóan nagyon örült.
– Végül is, lehet, hogy Sinessen megígérte neki, hogy támogatni fogja a nagymesteri kinevezését – vonta meg a vállát Caris.
Csak nem olyan egyszerű az élet, gondolta Argos.
– Na jó, beszélek az öreg róka fejével. Hol a szobája?
– A folyosó végén, balra – válaszolta Caris.
– De ha Argos uram visszamászik az ablakon, akkor is könnyen odaérhet, elég vastag a párkány – fűzte még hozzá Tan.
– Nem mászom vissza. Így is ronggyá áztam! Tudna valamelyikőtök szerezni száraz inget, meg egy kardot? – kérdezte hősünk.
Két segítőtársa összenézett.
– Te jobban ismered a terepet, végül is te vagy a lovag embere, nem én – tért ki a munka elől Tan.
– Hé, azt persze remekül tudtad, hogy hogy lehet beosonni Raomer szobájába! – háborodott fel Caris.
– Azt véletlenül tudtam! – tiltakozott felemelt kézzel Tan, majd még kicsit csendesebben hozzátette. – Oda is járok süteményt lopni.
– Aha – összegezte véleményét Caris, majd fáradtan bólintott, és végül távozott.
Tan elégedetten kezdte összeszedegetni az asztal felborulása közben szétszóródott lapokat.
– Az a gyanúm, hogy egyszer túlzásba viszed, és valaki nagyon meg fog verni – morogta maga elé Argos, a gyereket nézve.
– Most mi rosszat csináltam? – kérdezte értetlenkedve Tan, miközben összerendezte a lapokat.
– Én például több okból is a „rossz” kategóriába sorolnám, hogy kártyalapokat tartasz a ruhaujjadban – jegyezte meg hősünk.
Tan idegesen elővette az ingében tárolt fekete helytartót, és belekeverte a pakliba. – Eszemben sem volt csalni Caris ellen. Csak éppen kipróbáltam, hogy megy-e – védekezett közben.
– Szerintem ez is ostobaság. Ha csinálsz valamit, csináld rendesen – vélekedett Argos. – És ha rendesen akarsz csalni, akkor eszedbe ne jusson ilyen átlátszó trükköket alkalmazni. Egy gyakorlott játékos azonnal kiszúrja, ha akár csak egy lappal vékonyabb is a pakli, az eredetihez teljesen hasonló pótlapot pedig csak akkor tudsz szerezni, ha tied a kártya. De ez esetben hetvenhét jobb trükk is van.
– Akkor mit javasol Argos uram? – kérdezte a gyerek.
Argos felvonta a szemöldökét.
– Az egy elég egyszerű, de jó megoldás, ha keveréskor az aljára rakod a kívánt lapot, aztán amikor magadnak osztasz, akkor kiveszed. Így – vette át a paklit, és megmutatta a trükköt. – Láttad, hogyan csinálom?
– Nem – rázta meg a fejét Tan.
– Akkor megismétlem lassabban. Látod, ennyi az egész.
– Értem – bólogatott buzgón a gyerek.
– Akkor gyakorold! – mondta, és átadta a kártyát. Tan elvette, és megpróbálta utánozni Argost.
Valószínűleg erről beszélt a somani, amikor azt emlegette, hogy mellettem sok érdekeset megtanulhat, gondolta hősünk keserűen.
– És majd szólj rám ha túl leszünk ezen a mókán, hogy tanítsalak meg írni meg olvasni, jó? – jegyezte meg, inkább csak a lelkiismerete megnyugtatása végett.
– Esmael már megmutatta, hogy hogyan kell leírni a nevemet, és megígérte, hogy majd megtanít olvasni is – vetette oda Tan, de nem hagyta abba a trükk gyakorlását.
A nyomorú somani, háborodott fel magában Argos, de mielőtt reagálhatott volna a gyerek megjegyzésére, belépett Caris, a kívánt holmikkal felpakolva. Hősünk gyorsan átvette az inget, és felkötötte a kardot.
– Most meglátogatom Raomert, aztán visszamegyek a börtönbe. Utána nem tudom, mi lesz. Ti tegyetek, amit jónak láttok, és ha túl nagy lenne a baj, ne habozzatok lelépni! – adta ki végső utasítását, és távozott.
Közben azon gondolkodott, hogy mi a fenét akar Esmael Tantól, hogy ennyire sokat foglalkozik vele. Egy válasz logikusan adódott, többet találni pedig nem volt ideje, mert elérte Raomer szobáját. Még egy aktuális probléma, amire még vissza kell térni, jegyezte meg magában, aztán kopogott, és választ sem várva belépett.

* * *

Akaratlanul is az az este jutott az eszébe, amikor tavaly, nyár végén az ikerioni táborban lépett be Raomer sátrába. A helyzet most is hasonló volt. Az öreg lovag egy kényelmes karosszékben üldögél, az ablak közelében. Karnyújtásnyi távolban tőle, egy asztalkán egy üveg bor állt, mellette elmaradhatatlan kétkezes pallosa hevert.
Hősünk belépésére habozás nélkül nyúlt a fegyverért. Nem tud újat produkálni az élet, gondolta Argos lemondóan.
– Szerintem először beszélgessünk! – javasolta, miközben maga is előhúzta a kardját.
– Miről? – kérdezte az öreg, és megtámasztotta a lábánál a fegyvert. – Gondolom, nyomós okod van rá, hogy engem látogatsz meg, és nem valami finom kis hölgyet, miután becsaptad azt az ostoba ájtatosképűt – kérdezte megvetően.
– Persze – vigyorodott el Argos. – Szeretnék egy előnyös ajánlatot tenni Raomer uramnak!
– Ezzel mégis inkább valami nőszemélyhez kellett volna menned! – javasolta a lovag, és kardjára támaszkodva felállt a fotelból.
– Politikáról van szó, nem holmi gazemberségről!
– Mi különbség van a kettő között? – kérdezte Raomer nehézkesen, de a szeme résnyire húzódott.
Lehet, hogy sokat ivott, de biztos, hogy rá is játszik, gondolta gyanakodva Argos.
– Felajánlanám Raomer uramnak a Raddani Nagymesteri címet – mondta szemrebbenés nélkül.
A lovag felnevetett.
– És az égiek örök megbocsátását is, nem? – kérdezte gúnyosan.
– Lehet, hogy komolytalanul hangzik, nem is várom el, hogy most rögtön higgyen nekem. De egy napon belül bizonyítani tudom, hogy nem a levegőbe beszélek – blöffölt Argos rutinosan.
– Mivel?
– Azt gondolom tudja, hogy mind az Emsort, mind a Readel család az ellenségem – kezdte Argos.
Raomer bólintott.
– Nos, huszonnégy órán belül mindkét család feje halott lesz! – ígérte hősünk szemrebbenés nélkül.
– Hiába fenyegetsz orgyilkosokkal! – rázta meg a fejét a lovag, és megigazította kezét fegyvere markolatán.
– Nem orgyilkosok fognak velük végezni. őfelsége, Hülyécske Aelan végezteti ki őket – vágta ki az adut Argos.
– Hazardírozol? – nézett rá hitetlenkedve a lovag.
Nyilván arra gondol, hogy én arra gondolok, hogy mivel egymás ellen is vádat emeltek, Aelan mindkét nemest felkötteti, bár erre elhanyagolhatóan kevés esély volt.
– Nem hazardírozom. Elintézem! – válaszolta Argos lazán mosolyogva.
– Ha ezt el tudod intézni, meghajtom a fejemet előtted! – nevetett rá a lovag.
– Tehát holnapután hajnalban Raomer uram el fogja hinni, hogy nekem, illetve azoknak, aki mögöttem állnak, hatalmában áll felajánlani a nagymesteri címet – összegezte Argos.
– Igen, ha őfelsége elítéli a három legnagyobb nemesi családból kettőnek a fejét, akkor beszélhetünk – mondta Raomer, olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy soha.
– Köszönöm! És most, ha nem haragszik! – hajolt meg Argos, és lelépett.
Odakint letörölte az izzadságot a homlokáról. Nehéz fiúk ezek a Szent Lovagok!
De azért jó kedve volt, immár Raomer is olyan úton indult el, amit ő jelölt ki számára. Holnap nyilván utánaérdeklődik, hogy ki támogathat engem annyira, hogy még őfelsége fogságából is kihozatott. És mivel senkit sem fog találni, hát kénytelen lesz a fantáziájára hagyatkozni, ami meg fog lódulni, ha tényleg meghal a két emlegetett nemes, gondolta hősünk elégedetten, miközben a szobája felé haladt.
Már éppen ráfordult volna a nyugati toronyba vivő folyosóra, amikor eszébe jutott valami. Végül is, Esmael nem mondta, hogy meddig alszanak az őrök. Lehet, hogy van még pár óra kimenője, miért ne használná ki? Hisz már ismeri a királyné szobájába vezető biztonságos utat!
Most, hogy Aelan bezáratott, nyilván már nem őrizteti valahol másutt a feleségét! Igaz, hogy a felséges asszonyra több ájtatosképű is vigyáz, de hát azok is csak nők, és megérdemli a vesztét, ha legalább annyiról nem tud meggyőzni egy asszonyt, hogy hagyja futni szerény személyét. Jobb esetben pedig még arra is ráveheti, hogy engedje át. Vagy bármi másra. És az égiek hetvenhét szent nevére, most mit töri itt a fejét, hát csak talál majd valami nőt, vágott neki határozottan a palotába vezető folyosónak.

* * *

Másnap hajnalban elég csapzottan, de maradéktalan jókedvvel caplatott felfelé a nyugati torony csigalépcsőjén. A szobája előtti őrposzt bezárt ajtaja előtt egy kicsit megállt hallgatódzni. Nem kellett megerőltetnie magát, hogy meghallja Delano hangját. A kapitány igen hangosan beszélt, éppen egyik katonáját jellemezte, aki úgy tűnik, fél lábú, nyomorék és vak volt, ráadásul igen rossz egészségű és léha erkölcsű anyától származott.
Tehát észrevették, hogy nem vagyok bent, gondolta, de ez sem rontotta el a kedvét, és lesz ami lesz alapon benyitott.
– Jó reggelt! – köszönt vidoran a kékszalagosok pofájába.
Számtalan leesett áll és tágra nyílt szem fogadta belépőjét.
– Elnézést kérek a távol maradásomért, de hát egy hölgy üzent értem! Nem mondhattam neki nemet! – magyarázkodott széttárt karral.
Aztán nem várta meg míg magához tér a társaság, és beslisszolt a szobájába. Bentről még kinyúlt, kivette a kulcsot a zárból, magára zárta börtönét, aztán kilökte a kulcsot az ajtó alatt.
Szép az élet, gondolta, miközben ruhástól végignyúlt az ágyon, és magára húzta a takarót. Talán tíz percet alhatott, talán annyit sem, amikor kivágódott az ajtó. Érdeklődve nézett fel, és nem döbbent meg, hogy őfelsége Hülyécske Aelant látja. Számított erre a látogatásra. No, essünk túl rajta, gondolta, és felült.
őfelsége teljes királyi díszben volt, koronában, bíborszín palástja lebegett mögötte. Valószínűleg egyenesen az egyik törvénynapi audienciáról rohant ide. Több mint feldúltnak nézett ki.
– Mindent tudok! Tegnap, miután ocsmány módon elaltattad az éberségemet, meglátogattad a feleségemet! – ordította.
– Rémeket látsz – védekezett Argos több fokozattal alacsonyabb hangerővel. – Nem jártam a felséges asszonynál!
– Igazlátót hívatok! – fenyegette Aelan.
– Ha még egyszer hülyét akarsz magadból csinálni, tőlem! – hagyta rá Argos.
Őfelsége ránézett, aztán vett egy mély levegőt. Egy intéssel kiküldte embereit, és amikor maguk maradtak, lerogyott az egyik székre, Argosszal szemben.
– Tényleg nem a feleségednél voltam! – szánta meg a szerencsétlen királyt Argos. – Egy másik lányt látogattam meg – vallotta be, teljes őszintén csengő hangon. Jól felzaklatta magát szegényke, gondolta még.
– És most higgyek neked? Hisz te azt csapsz be, akit akarsz, már amennyire volt szerencsém megismerni téged! – sóhajtott őfelsége, és elég magába roskadtnak látszott. – Mindig irigyeltem, hogy ilyen rohadtul könnyedén éled az életed! Az égiek kegyeltje voltál mindig is, minden sikerült, amibe belefogtál, minden társaságban te voltál a hangadó, mindenki, mindig hitt neked, akármit is ígértél, és hogy imádtak a lányok! Még az a kis szőke is!
– Hila? – vette közbe Argos, ahogy őfelsége egy pillanatra levegőt vett. – ő téged is szívesen imádott volna – kotorta fel egy régi, de emlékezetes raan masani éjszaka emlékeit.
– De veled ment el végül – nézett hősünkre szemrehányóan Aelan.
– Ne haragudj, de nem volt türelmem végigvárni, amíg teszed neki a szépet – védekezett hősünk széttárt kézzel.
– Ha egy órát beszélgettem vele, hát sokat mondok! – háborodott fel csendesen a király.
– Az körülbelül ötvenkilenc perccel volt több a szükségesnél. De mindegy. Bocsánat – vont vállat Argos.
– Igazad van, nem számít. Azt hiszem, most már tényleg mindegy – hagyta rá Aelan.
– Hát akkor fel a fejjel! Végül is busásan kárpótolt az élet, te király vagy, én meg egy senki a sok közül, nem?
– Király? – legyintett lemondóan a szólított, aztán mivel a koronája a szemére csúszott, hát levette, és lehajította az ágyra. – Annyi hatalmam sincs, hogy hozassak magamnak egy pohár vizet! A nagy családok azt tesznek, amit akarnak. És ha legalább egyet akarnának, de nem, csak ölik egymást, nekem meg folyton az jár a fejemben, hogy mi mindent lehetne csinálni ezek helyett az ocsmány politikai harcok helyett!
– Nekik köszönhetsz mindent, nélkülük nem lennél a trónon – emlékeztette Argos.
– Néha már azt hiszem, hogy jobb lett volna, ha mégis Anatos fiát koronázzák meg.
– Kizárt. Még egy tehetetlen uralkodó is jobb, mint egy gyengeelméjű. És ha én mondom ezt, akinek a családja végül is belebukott ebbe a kérdésbe, hát elhiheted, hogy igaz. Ha pedig unod a befolyásos családokat, csapj szét köztük! – bíztatta Argos.
– Hogy a fenébe tehetném? Az én hadseregem a leggyengébb az egész országban! – siránkozott Aelan.
– Ne hidd, hogy nincs sereged, te vagy talán az egyetlen, akinek fanatikusságig hű harcosai vannak! A királyi testőrség nem lebecsülendő erő! – figyelmeztette Argos.
– Ne nevettess, ötven ember semmi!
– Majdnem száz – pontosított Argos, aztán belevágott. – És használd ki a nemes urak közötti viszályokat! Én értek az ilyesmihez, ha érdekel a véleményem, adhatok tanácsokat!
Őfelsége kérdőn nézett fel.
– Először is itt van az Emsort és a Readel család közötti... hm, nézeteltérés. Mindketten jól megalapozott, bizonyított tényeket juttattak el hozzád a másik cselszövéseiről. Ennél jobb indokra hiába várnál, ítéld halálra mindkettőjüket.
– És ők majd szépen felsétálnak az akasztófa alá! – mosolyodott el gúnyosan Aelan.
– Ez megoldható! Előbb kell őket megölni, és csak utána kihirdetni az ítéletet. Jó, jó, így nem teljesen szabályos, de legalább működik. Küldd el a testőreidet, hogy gyilkolják le a két család főbb embereit. Most itt vannak, Haironban, el lehetne őket intézni könnyedén! – tanácsolta Argos, rezzenéstelenül komoly tekintettel.
– Attól a seregeik megmaradnak! – tiltakozott mogorván őfelsége.
– A vezetők nélküli sereg olyan, mint a levágott fejű kígyó, egy ideig még csapkod, de nem tud komoly kárt tenni semmiben. Ezt a Tanításokban olvastam. Tényleg – mutatott az asztalon heverő könyvre Argos. – És egyébként is, itt a harmadik nagy család, a Hianemek. Közöld velük, hogy meguntad a másik két családot, és innentől leginkább rájuk akarsz támaszkodni. Örömmel küldik majd harcba az embereiket!
– És ellenük kit vonultatok fel? – kérdezte őfelsége.
Lehet, hogy kezdi kapisgálni, gondolta Argos elégedetten.
– Először is a Szent Lovagokat. Persze, tudom, ők az egyházhoz tartoznak, így először egy megfelelően nagyhatalmú egyházi támogatót kell keresni. Mondjuk a leendő helytartót. Támogasd meg az egyik szentéletűt, aki esélyes a címre, és cserébe ő is támogatni fog!
– De hát az egyház és az állam két külön dolog, törvény van rá, hogy nem szólhatok bele a helytartóválasztásba! – ellenkezett Aelan.
– Ez tipikusan olyan törvény, amit soha egyetlen király sem vett komolyan. De nem is kell nagyon megszegni, csak éppen írsz néhány baráti hangú levelet azon kolostorokba, amik királyi birtokon állnak, hogy melyik jelöltet kedveled jobban, ennyi az egész. És ha rám hallgatsz Erasent választod, ő az esélyesebb, őt nélküled is megválasztanák, csak idő kérdése, tehát ezzel nem is szólsz bele nagyon a dolgokba. Ráadásul a raddaniak is őt támogatják. Ez azért fontos, mert itt és most a Raddani Rendház van túlsúlyban, és nem árt, ha helyben is van néhány embered.
– Aztán?
– Aztán, ha a Hianemek eléggé belemelegedtek, harcba vezették csapataikat a te oldaladon, akkor bejelented, hogy az Emsortok és a Readelek birtokait kinek adományozod. És nem nekik.
– Hanem mondjuk a Khazaiakanak – látta át a lényeget azonnal őfelsége.
– Semelyik erősnek tartott király sem engedhette meg magának, hogy ne legyen biztos bázisa a Délvidéken! – védekezett Argos olyan hangon, ami leginkább az agg bölcsek sajátja. – És a Khazaiakat ott már megszokták – tette még hozzá óvatosan.
– Sokat von le ennek az egésznek az értékéből, hogy egy Khazaitól hallom. Arról nem is beszélve, hogy pont te vagy az a Khazai! Te, aki gyakrabban hazudsz, mint ahogy levegőt veszel!
– Persze, én csak önérdekből szeretnélek rávenni erre, de erről szól a politika, nem? Például, gondolom tudod, hogy a most itt lévő raddaniak vezetője Aquai Raomer, aki nekem esküdt ellenségem. Ha ezt végigcsinálod, belőle garantáltan Nagymester lesz. De ez nem zavar engem, és biztos vagyok benne, hogyha egybeesik az érdekünk, akkor ő is megbízható segítőm lesz. Érdekből és számításból.
– És nekem mi érdekem fűződik ahhoz, hogy belekezdjek ebbe az ocsmányságba, amiből a legjobb esetben is iszonyú vérfürdő lesz? Én miért csináljam végig, hisz ez kész kötéltánc, és ha valami nem úgy alakul, ahogy terveztem, nekem végem! – nézett megtörten Argosra Aelan.
Hősünk felállt, és értetlenkedve széttárta a karját.
– Azért csináld végig, mert te vagy a király! Te tettél esküt az égieknek, hogy az országot a legjobb tudásod szerint fogod irányítani. Azt akarod, hogy a krónikák úgy emlékezzenek meg rólad, mint Hülyécske És Különlegesen Alkalmatlan Aelan, trónra lépett és meghalt? Vagy esetleg adnál némi esélyt annak, hogy ennél egy kicsit több szót vesztegessenek rád, valamivel pozitívabb hangvételben? – szónokolta lelkesen, aztán felkapta az ágyon heverő koronát, és a király kezébe nyomta. – Gondolkozz el rajta, hogy megérdemled-e! – mondta, aztán kiviharzott a szobából.
Odakint néhány aggódó képű kékszalagos várta.
– Őfelsége úgy érzi, hogy szeretné átgondolni egy kicsit a világ dolgait, és szigorúan meghagyta, hogy senki se zavarja – vetette oda nekik.
– Megölted? – kérdezte több mint halálkomor arccal Delano.
– Dehogy, az égiek hetvenhét szent nevére, dehogy öltem meg, inkább megpróbáltam egy kis életet rázni bele! – válaszolta Argos kissé ingerülten. – És azt üzenem neki, hogy a felesége hűséges asszony, aki tényleg szeretné szeretni, csak adjon rá valami okot. Szó szerint adjátok át neki, ha kijön! – mondta még, aztán lesietett a csigalépcsőn.
Egy katona utána mozdult volna, de Delano leintette. Aztán kiosztotta az őrséget az ajtó előtt.

* * *

Úgy döntött, hogy a korai óra ellenére mára már eleget tett a világ megváltásáért, így keresett egy csendes, biztonságos zugot a palotában, és lefeküdt aludni. Késő este volt, mire felébredt.
Eléggé nem tudott mit kezdeni magával, ezért úgy döntött, hogy felkeresi Delanot, hogy megérdeklődje tőle, mit is tett végül Aelan. De a kékszalagosok szállása előtt ácsorgó őr nagyon tömören lerázta, mondván Delano kapitány szolgálatban van.
Lehet, hogy elkezdődött, gondolta Argos optimistán, aztán átment Carishoz, remélve, hogy a szemfüles Tantól megtudhatja, mi érdekes történt, amíg aludt. De ezzel sem volt szerencséje, a suhanc egyedül volt a szobájában, és mélyen aludt. Habozás nélkül felkeltette.
– Hogy Tan? – dörzsölte ki az álmot a szeméből Caris. – Délután láttam az istálló környékén, valami kislánnyal. Még azóta sem jött vissza?
Jellemző, a korona válságban, és ennek a gyerek a szórakozáson jár az esze, méltatlankodott magában Argos. Aztán arra gondolt, hogy ő is ilyen felelőtlen szokott-e lenni, és miután fél másodperc töprengés után rájött, hogy igen, hát hagyta.
– Jó, ha kegyeskedne megjelenni, szólj neki, hogy keressen meg. Te pedig holnap végig légy Raomer közelében. És pihend ki magad alaposan, azt hiszem hamarosan nagy bajban leszünk – búcsúzott.
– Miért, most hol vagyunk? – kérdezte fásultan Caris, aztán visszahanyatlott az ágyba, és szinte azonnal elnyomta az álom. Argos csendesen lelépett.
Utolsó információforrásként Esmael jöhetett még szóba, hát felment az királyné udvarhölgyeinek a szobáihoz. De miért is pont ez jött volna össze? Mivel hiába kopogtatott a somani ajtaján, hát feltörte a zárat, ám senki sem volt bent. Nyilván már megint a saját útjait járja, gondolta Argos, és ez ellen nem tehetett semmit. Esmael biztosan jól átlátja a helyzetet, és remélhetőleg most valahol azon dolgozik, hogy Aelan sikerrel járjon. Remélhetőleg.
Céltalanul vágott neki a palota folyosóinak. A középső szárny termeinek az ablakából világosság szűrődött ki, így arrafelé vette az irányt, hátha belefut valaki ismerősbe, aki hajlandó lesz szóba állni vele. De alig lépett be a nagyterembe, azonnal elkapta egy királyi apród.
– Őfelsége hívatja! Kövessen! – ragadta magával hősünket.
Argos mi mást tehetett, ment. Volt egy olyan érzése, hogy már megint kezdenek összecsapni a hullámok a feje felett.

* * *

Aelan az egyik tanácsteremben várta, néhány, remélhetőleg megbízható embere társaságában.
– Argos, már órák óta kerestetünk! – vonta felelősségre azonnal.
– Elnézést, felség! – hajolt meg hősünk, és nem kezdett el magyarázkodni.
– Napnyugtakor elküldtük az embereinket, hogy hajtsák végre azon parancsunkat, melyben a nemesvérű Emsortot és a nemesvérű Readelt az ellenünk elkövetett bűneikért halálra ítéljük. Isadar tisztahitű pedig a délután folyamán imában kérte az égieket, hogy juttassák el támogató üzenetünket Erasen szentéletűnek. Remélem hamarosan megérkezik a válasz – összegezte a történteket Aelan.
Akkor nekem itt már semmi dolgom, gondolta elégedetten Argos.
– Reggel kihirdetjük a halálos ítéleteket, aztán audienciát adunk a nemesvérű Hianemnek – folytatta Aelan. – És most megengedjük, hogy tanácsokat adj az ezen felül elvégzendő dolgokról.
Argos felvonta a szemöldökét. őfelsége nem sok tennivalót hagyott ki.
– Beszélni kell még Raomerrel, nehogy váratlanul érjék a fejlemények, és ezért véletlenül valami ostobaságot csináljon.
– Akkor holnap neki is audienciát adunk – bólintott őfelsége, aztán visszalökte a hirtelen mozdulattól a szemére csúszó koronát.
– Talán jobb lenne, ha előtte valaki beszélne vele, hogy legyen ideje végiggondolni a dolgokat, és ne nyilvánosan csináljon botrányt, ha valami nem tetszik neki – vélekedett Argos.
– Ez bölcsen hangzik – hagyta rá Aelan. – Akkor elküldjük hozzá egy megbízható emberünket.
Na még csak az kéne, hogy valami marha elszúrja, gondolta Argos.
– Felség, nem mehetnék én? – kérdezte nyíltan, remélve, hogy ő most a megbízható kategóriába esik.
Aelan eltöprengett.
– Úgy gondoljuk, hogy Khazai Argost fogjuk megbízni ezzel a feladattal, és egyben kinevezzük tanácsadónknak – válaszolta Aelan az emberei felé nézve.
– Köszönöm, felség! – hajolt meg Argos, aztán szó nélkül tűrte, hogy egy írnok megfogalmazza a kinevezését. Aelan aláírta, és átnyújtotta.
– Holnap reggelig távozhatsz. És mostantól bármikor bebocsáttatást nyerhetsz hozzánk, ha úgy látod jónak – bocsátotta el Aelan.
Argos udvariasan kihátrált. A folyosón eltöprengett, hogy milyen érdekes érzés is a király kegyében állni. Azért Aelan nem teljesen normális, hogy ebbe belement, de elég jó csinálja ahhoz képest, hogy eddig egy szalmaszálat sem tett önállóan keresztbe. Bár most is más által javasolt dolgokat csinál! De legalább most én vagyok az a más.
Aztán felvetődött benne egy másik érdekes kérdés, vajon a jelenlegi helyzetben mennyi választja el szerény személyét attól, hogy talpnyaló udvaronc váljon belőle? Végül vállat vont. Ha egy ideig meg is kell alázkodnia, hát az sem több, mint játék, és úgyis lelép innen is, ha elérte, amire vágyott. Vagy ha megunja ezt az egészet.
Gondolatait egy apród zavarta meg.
– Engedje meg Argos uram, hogy megmutassam a szobáját!
– Ó, a szobám! Hol is van az pontosan? – kérdezte Argos jól álcázott megdöbbenéssel.
– A keleti szárnyban a második emeleten a hercegi lakosztály az öné – világosította fel a gyerek.
– Köszönöm, azt hiszem oda találok – indult neki Argos. Még szeretett volna elintézni egy-két apróságot, mielőtt lefekszik aludni.
– A kulcsok! – szólt utána furcsálkodva az apród.
– Ja, persze! – fordult vissza hősünk, és elvette a gyerek kezéből a kulcskarikát. Jó lesz vigyázni, lehet, hogy néhány apróságtól elszoktam az elmúlt években? De azért bízott benne, hogy gond nélkül vissza tud majd illeszkedni az arisztokráciába, elvégre csak nem lehet elfelejteni azt, hogy hogyan kell jól élni!

* * *

Ennek ellenére nem a szobájába rendelt vacsorát, hanem lement a konyhába. Ott aztán felvert egy cselédet, és készíttetett magának valami ehetőt. Hajnal felé volt már, amikor felsétált a másodikra. Raomer hamarosan felkel, ideje lenne átmenni hozzá, merengett, de nem akarta elsietni. Jobb lenne, ha csak akkor keresné fel az öreget, amikor az már értesült az esti vérfürdőről.
A szobája ajtaja előtt megállt, és kedvetlenül megszemlélte kulcskarikáját. Most válassza ki, hogy melyik illik a zárba? Idegen volt az ötlet. És nehogy már ne csinálhassa azt, amihez kedve van, vágta zsebre a kulcsokat, aztán kinyitotta a zárat.
Amint belépett, azonnal megérezte, hogy valami nincs rendjén. Lassan behajtotta maga mögött az ajtót, aztán tettetetten könnyed lépésekkel elindult feltételezett hálószobája felé.
Hirtelen megelevenedett a függöny, és hősünknek alig volt ideje elhajolni a vágás elől. Hol is hagytam a kardomat, tette fel magában a szokásos kérdést, de nem volt ideje elgondolkodni. A másik ablakból és a nagyszekrény mögül is előlépett egy-egy támadó, és az első sem állt meg. Argos tovább hátrált, aztán felkapott egy széket, és megpróbált kitörni az egyik ablak felé, de ideiglenes fegyvere nem bírta a gyűrődés, és ripityára tört az egyik ellenfele csapása alatt. Gyorsan hátrálva tért ki a következő ütések elől, és magában elismerte, hogy úgy látszik, ezennel sajnos igen szakképzett gyilkosokat küldtek utána.
De mielőtt igazán kétségbe eshetett volna, kinyílt az ajtó, és berontott egy kékszalagos. Időben jött, ha segíteni akar, és ha nem, akkor sem késett még el, gondolta Argos, miközben térden rúgta és magára rántotta egyik ellenfelét. Párat gurultak a földön, a fickó elhagyta a kardját, késsel próbálkozott, de Argos kicsavarta a fegyvert a kezéből, aztán leütötte a fazont.
Mire feltápászkodott, Delano már végzett a másik kettővel.
– Köszönöm – jegyezte meg Argos, aztán felállt, és leverte magáról a port.
– Szerencséd, hogy véletlenül erre jártam – jegyezte meg a kapitány.
– Véletlenül? – nézett rá rosszallóan Argos. Ez azt jelentette volna, hogy előre megrendezett volt a jelenet, és arra ment ki, hogy még jobban a bizalmába fogadja Delanot.
– Miután visszajöttünk, és jelentkeztünk őfelségénél, megtudtam, hogy kinevezett tanácsnokának. Ebből arra gondoltam, hogy te talán tudod mi a fene fog történni a közeljövőben, így feljöttem ide, a szobádhoz. Csak éppen én nem nyitottam be esztelenül, hanem szétnéztem egy kicsit előbb, így feltűnt, hogy mások is várnak rád. Aztán meglapultam és megvártalak – magyarázkodott Delano, miközben gondosan letörölte a vért kardjáról.
– Nem vagyok én jós, honnan kéne tudnom, hogy mi fog történni? – méltatlankodott Argos, és nem vette magára az „esztelen” jelzőt. – Szerinted Aelan tanácsadói közül melyik a Hianemek embere? – lépett aztán tovább.
– Akármelyik! Sőt, akár mind – vonogatta a vállát a kapitány.
– Neked tudnod kéne! Elvégre te az életeddel felelsz őfelsége biztonságáért! – morogta Argos, aztán ezen sem rágódott tovább. Majd megkérdezi Esmaelt. – Amúgy hogy sikerült kis kiruccanásotok?
– Teljes sikerrel. Mindössze egyetlen embert vesztettünk. Az egyik tiszt véletlenül megcsúszott, legurult egy lépcsőn, és kitörte a nyakát. Az égiek legyenek kegyesek a lelkéhez! – válaszolta Delano színtelen hangon.
Kékszalagoshoz méltó halál, gondolta Argos, meg azt is, hogy a kapitány elég széles értelemben használja a „véletlen” szót. De hát már a múltkor megmondta, hogy a kékszallagosok elég egyszerűen intézik el a soraik közé férkőzött árulókat.
– Ne haragudj, de most mennem kell, várnak rám. Lennél olyan kedves elintézni ezt helyettem? – kérdezte Argos, a hullákra mutatva. – És tényleg köszönöm, amit tettél – mondta, aztán otthagyta a kapitányt.

* * *

A szobájából egyenesen Raomer szállására ment, és már ébren találta az öreget. Éppen emberi körében tanácskozott, de amikor hősünket bejelentették, elküldte őket.
– Látom, félig megtartottad a szavad – köszöntötte barátságosan. – Akiknek halálát ígérted, azok tényleg halottak, és valóban őfelsége végeztette ki őket. Már csak az ítélet hiányzik.
– Ma reggel ki lesz hirdetve – válaszolta Argos.
– Elhiszem. Már hallottam hírét a kinevezésednek – lépett túl nagyvonalúan a hiányosságon Raomer. – Mi lenne az egyezség, amit ajánlani akartál tegnap este?
– Nagymesteri rangot ígértem, és nem kérek érte semmi komolyat, mindössze lovagi címet és birtokot a Vjana házbéli Carisnek. Még ma – közölte a feltételeit Argos.
A lovag értetlenül nézett rá.
– Csak ennyi? Kénytelen vagyok azt hinni, hogy nem komoly az ajánlatod.
– Tényleg csak ennyi, és komoly az ajánlatom, de nem kell rögtön válaszolnia Raomer uramnak. Ráér estig gondolkodni – fejezte be, majd elindult az ajtó felé. Már a kilincsen volt a keze, amikor visszafordult.
– Ja, és még egy apró előny, bár szinte szóra sem érdemes. De ha elfogadja az én ajánlatomat, akkor már nem lesz kiszolgáltatva Sinessen szentéletűnek, nem kell őt támogatnia a helytartóválasztáson. Sőt, egyáltalán nem kell őt támogatnia – fejezte be, és rámosolygott a lovagra.
Az azonnal megértette, és visszamosolygott.
– Értem, így már értem. Meg fogom gondolni becses ajánlatodat.
Ennél többet egyelőre nem is vártam, gondolta Argos, és távozott.

* * *

Egyenesen a nagyterembe ment, ahol már gyülekezett a nép. Érdekes dolgokat láthat ma a sok szájtáti naplopó, gondolta Argos, aztán megpróbált feltűnés nélkül beállni a hátsó sorokba. Nem ment, az emberek elhúzódtak előle.
Nyilván már ők is hallották a nagy szenzációt, mely szerint Aelan végleg meghülyült, és igényt tart a tanácsaimra. De a dörzsöltebbek megérezték a szél fordulását, voltak olyanok akik alázatosan mosolyogva köszöntötték Argost, és hogyléte felől érdeklődtek.
Aztán bevonult őfelsége és kísérete. A kötelező ceremóniák után Aelan hivatalos hangon bejelentette a két ítéletet, és Khazai Argos kinevezését, aztán közölte, hogy a mai nap programja csúszik, és most magánkihallgatáson óhajtja fogadni a nemesvérű Hiament és Aquai Raomert. Argos idegesen nézelődött, de senki sem volt jelen a Hiamen családból.
Igen, egyesek határozottan megérezték a szél fordulását.
Amikor a tömeg feloszlott, Argos elmélázva sétált ki a teremből. Odakint Tan fogadta. Meglehetősen ziláltan nézett ki, de hősünk úgy döntött, hogy nem tesz rá megjegyzést. Őt is mindig idegesítette, ha felhívták a figyelmét egyes tetteinek meggondolatlanságára.
– Keresd meg Esmaelt, feltétlenül beszélnem kell vele – utasította a gyereket.
– Esmael még tegnap elutazott – válaszolta a gyerek, elnyomva egy ásítást. – Azt üzeni Argos uramnak, hogy hamarosan visszajön, és addig is sok sikert kíván.
– Köszönöm – morgott Argos.
– Mi egyebet parancsol még Argos uram? – kérdezte Tan kötelességtudóan.
– Azt, hogy aludd ki magad! – rázta le Argos, és otthagyta.
Egy kicsit idegesítette, hogy a somani se szó, se beszéd lelépett. És ez alapvetően két dolgot jelenthet, vagy abszolút esélytelennek ítéli a helyzetet, vagy pedig ő is a sikeren munkálkodik, a maga módján. Ez utóbbi esetben fene a titokzatoskodó pofájába, hogy nem tudja legalább bejelenteni, hogy mit fog csinálni!
Az első esetet pedig nem volt hajlandó végiggondolni.

* * *

Hamarosan kiderült, hogy Hiamen úr teljes kíséretével és az őt támogató kisebb családok embereivel együtt eltűnt, hiába kerestette őket őfelsége. Aztán délután megjelentek, a vár alatt felvonuló seregek élén. Raomer, aki előzőleg hosszan tárgyalt őfelségével, majd órákra visszavonult a templomba, most bezáratta a kapukat. Amíg nem lehet tudni, hogy mit akarnak, addig így biztos, jelentette ki, és senki sem mert ellenkezni.
A seregek pedig tábort vertek a vár alatt. Aztán az is kiderült, hogy mi a céljuk. Küldöttség hozta a nemesvérű Hiamen üzenetét, melyben felszólította Aelant, hogy mondjon le a jogtalanul bitorolt trónjáról.
– Nem tudom elképzelni, hogy kinek lenne több joga erre az átokverte trónra, mint nekem! – őrjöngött szolidan Aelan, amikor elolvasta az üzenetet.
– Trónkövetelőből mindig fel lehet mutatni egy csokorra valót – jegyezte meg Argos, de csak halkan, nem akarta magára vonni a figyelmet.
Az egyik belső tanácsteremben gyűltek össze, jelen volt Raomer, két kékszalagos tiszt, és még néhány kisebb család feje, akik embereikkel a várban kértek menedéket Hianem seregei elől, és feltehetőleg komolyan gondolták, hogy őfelsége mellé állnak a kitörő viharban.
– Hairon remekül védhető vár, még ilyen kevés emberrel is – vélekedett Raomer optimistán.
– Pláne, ha azok összetartanak. Mint például a Szent Lovagok rendházai – jegyezte meg Argos, szinte már-már csak magának. Elég rossz kedve volt, nagyon unta a tanácskozást. Világos, hogy a lapok már le vannak osztva, hát akkor meg minek ez az egész cirkusz?
– És mi lesz, ha valaki segítséget küld Hiamennek? Meddig bírhatjuk ki, ha ostromgépekkel jönnek? – kérdezte valaki.
– Lehet, hogy meg lehetne velük egyezni! – bizakodott valaki más.
Ez már önmagában is annyira destruktív volt, hogy hősünk nem érezte szükségesnek kommentálni. Nem tehetett róla, de rettenetesen lenézte az egybegyűlteket. Itt sírnak, hogy mi lesz, mint holmi sápogó kiskacsák, pedig a helyzet, az ő szemében legalábbis, nem tűnt veszélyesnek. Épp csak egy kis idő kell, és majd elrendeződnek a dolgok! És ha mégsem? Hát, legfeljebb hamarosan felköltöznek az égiekhez!
Optimizmusát leginkább annak, a többiek által nem ismert ténynek köszönhette, hogy remélhette, mellettük áll a teljes somani rend. Mind az egy Esmael!
– Khazai Argos mit tanácsol ebben a helyzetben? – zavarta meg elmélkedésében Aelan.
Hősünk meglepetten nézett fel.
– Ki kell hirdetni, hogy felséged saját lázadó nemesei ellen segítséget fog kérni ismar sógorától – válaszolta habozás nélkül.
A teremben lévők egy emberként hördültek fel.
– Nem! – fogalmazta meg egységes véleményüket Raomer. – Mindenképpen el kell kerülni, hogy idegen seregek vonuljanak fel az ország területén.
Többen bólogatva biztosították egyetértésükről. Argos értetlenül nézett végig rajtuk.
– Egy szóval sem mondtam, hogy tényleg be kell őket hívni! – tárta szét a karját. – Csak ki kell hirdetni, hogy őfelsége, lelkében megrendülve hűbéreseinek esküszegésén, fontolóra vette ezt a lehetőséget is. Ez garantáltan egységbe tömöríti azokat a nemesi családokat, akik eddig még nem keveredtek bele, épp úgy fognak rá reagálni, mit ahogy itt a teremben reagált mindenki. Félni fognak tőle. És ha ügyesen fogalmazzuk meg, akkor a mi oldalunkra fognak állni, hogy minél hamarabb elbukjanak a lázadók, és elmúljon a fejük felől az ismar veszély – magyarázta hallgatóságának.
Egy ideig néma csend honolt, egyesek elgondolkodtak a hallottakon, mások Aelan véleményét lesték. A király rövid habozás után döntött.
– Ha eddig hallgattunk Khazai Argos szavára, most már késő visszakozni – mondta végül. – Tynem, írd meg a szöveget, melyben az ismarok segítségét kérem, de el akarom olvasni, mielőtt Isadar tisztahitű szétküldi az országban.
– Bizonyos, hogy jó lesz így? – kérdezte valaki bátortalanul.
– Nem, de ha valakinek van jobb ötlete, akkor szívesen hallgatjuk – nézett körbe Aelan szúrós szemmel, aztán felállt. A hirtelen mozdulattól már megint a szemére csúszott koronája. Dühösen kapta le a fejéről.
– És nem igaz, hogy évek alatt senki sem volt képes ezt a vacakot a fejemre igazíttatni! Azt hiszem, jócskán itt lenne az ideje! – emelte fel a hangját, aztán kiviharzott. A tanácskozók pedig elszéledtek.
Argos nem sietett, semmi kedve sem volt szóba elegyedni a többiekkel. Türelmesen megvárta, míg a eltávoztak. Végül kettesben maradt a szintén lassan készülődő Raomerrel.
– Nem volt rossz ötlet – vélekedett az idős lovag.
– Köszönöm – bólintott Argos oda sem figyelve.
– Érdekes, az apád mindig azon a véleményen volt, hogy elég, ha valaki rendesen végzi az égiek által rábízott feladatot. Bele is halt fiatalon. Te meg teljesen az ellenkező véglet vagy, szerinted elég a látszat, és a semmire építed még a legnagyobb szabású terveidet is. Pedig ez sem vezet jóra. Néha tényleg muszáj csinálni is valamit – rázta meg a fejét, aztán kibámult az ablakon, és látszólag témát váltott. – Ha marad ez az ocsmány idő, akkor akár tavaszig is tarthatjuk magunkat. Megyek és ellenőriztetem a készleteket – fejezte be, és köszönés nélkül távozott.
Tavaszig, vonta fel a szemöldökét Argos. Meg fog ölni az unalom, gondolta, aztán maga is lelépett.

* * *

A várudvaron teljes káosz uralkodott, a palotasorról sebtiben bementett értékeket szállító kocsik tömege foglalta a helyet. Az egyik oldalon már megkezdték a lerakodást, de ez sem ment simán, mindenki szeretett volna minél hamarabb végezni. A zuhogó esőben egy fiatal lovag próbálkozott rendszert vinni a tolongásba.
– Szervusz Caris, látom elfoglalt vagy – szólította meg Argos, mire végre sikerült elérnie barátját.
– Jól látod – vetette oda kurtán az ifjonc, miközben egy félig már átnedvesedett listát tanulmányozott. – Ezen az áll, hogy a Geniem palotából két szekér jött, de én csak egyet látok, és az is bútorokkal van megrakva, holott itt világosan azt írják, hogy az egyiken ezüstnemű, a másikon meg fegyverek vannak! – méltatlankodott.
– Beszéltél reggel óta Raomerrel? – kérdezte Argos, kihagyva azt, ami nem neki volt szánva.
– Igen, lovaggá ütött. Ha egy kicsit lenyugszik a helyzet, megtartjuk a ceremóniát is – válaszolta Caris, de nem nézett fel.
– Remek! – mosolyodott el Argos, aztán mivel kezdett elázni, gyorsan elköszönt, és visszavonult az árkádok alá.
– Az olaj az hadianyagnak számít, ne ide hozzátok! – hallotta maga mögött még Caris lassan berekedő hangját.
Rendben, ha volt is adósságom vele szemben, azt ezzel letudtam, nyugodott meg.
Aztán megpróbált keresni egy csendes zugot, de a vár teljesen fel volt bolydulva, mindenütt emberek rohangáltak. Végül a könyvtárba húzódott vissza, ez volt talán az egyetlen csendes és munkamentes hely. De ez az volt, így estig maradt, még a vacsorát is felkérette.
És végül is rengeteg érdekes apróságot talált, amivel leköthette magát, például egy gyönyörű pakli kártyát. Jól láthatóan a múlt században festették, és alig-alig, de még észrevehetőek voltak azok az apró kis jelek, amit egy feltehetőleg már régen halott hamiskártyás karcolt a lapok sarkába.
Csak estefelé zavarták meg. Szórakozott bólintással üdvözölte a belépő királyt. – Egész délután kerestettelek, Argos, de úgy látszik az embereimnek nem jutott eszébe, hogy ide is benézzenek utánad – mondta Aelan furcsálkodva.
– Ugyan, felség, hol másutt lehetnék? – vont vállat Argos, és felnézett a lapokból. – Vannak itt elegen, akik nálam sokkal jobban értenek a haditudományokhoz. Miért is kontárkodnék bele a munkájukba?
– Magam is így vagyok vele – mosolyodott el a király, miközben levett egy könyvet. – Teljesen feleslegesnek érzem magam.
– Azért nem ugyanaz a helyzetünk, felséged itt a király – figyelmeztette hősünk Aelant. – Felségednek lenne mit csinálni.
– Úgymint?
– Körbejárni a falakat, megnézni a védműveket, elbeszélgetni a katonákkal – sorolta Argos.
– De mondom, hogy én sem értek hozzá! – értetlenkedett Aelan.
– Felségednek nem kell értenie hozzá! – magyarázta elkerekedett szemekkel Argos. – Csak mutassa az emberek előtt, hogy igen, jelen van, hogy optimista, hogy foglalkozik a helyzettel, és nem adta fel. Végül is, ez a király dolga, semmi más. Szerintem sokat javítana az esélyeinken, ha a katonák látnák, amint felséged felvetett fejjel, bizakodva tekint a jövőbe. És ehhez el kell vegyülni közöttük.
– Majd meggondoljuk – intette le Aelan, aztán távozott.
Argos egy ideig elgondolkodva nézett utána, aztán zsebre vágta a paklit, és nekiindult, hogy felhajtson magának valami nőt.

* * *

Hajnaltájban ért vissza a lakosztályába, azzal a szilárd elhatározással, hogy délig aludni fog. Arra ébredt, hogy Caris rázogatja a vállát.
– Fogadjunk, hogy még kora reggel van – dünnyögte mogorván, és megpróbált visszaaludni.
– Hogy hogy kora reggel? Már felkelt a nap! – biztosította a suhanc. Lovagi díszben volt, karddal, páncélban. És neki is nagyon karikásak voltak a szemei.
– A helyedben lefeküdnék aludni, ahelyett, hogy mások igaz álmát zavarnom – javasolta neki Argos csukott szemmel.
– Van is arra időm! Raomer untig ellátott feladatokkal! Most van egy lélegzetvételnyi szünetem, és azért kereslek, hogy akkor most engedelmeskedjem a lovagnak, vagy nem? – kérdezte az ifjonc.
– Persze, hogy tegyél úgy, mintha engedelmeskednél! Sőt, tényleg dolgozhatsz neki, most éppen a szövetségesünk!
– De aztán mi lesz?
– Hogyhogy mi lesz? – nyitotta ki végre hősünk a szemét, és nehézkesen felült az ágyban. – Amit akarsz! Ha véget ér ez a kis ostrom, akkor ha kedved van, vedd el Saomét, költözz ki a birtokodra, és éljetek boldogul! Ha meg inkább karriert akarsz csinálni, akkor meg légy hű Raomerhez, és fél éven belül te leszel a Raddani Nagymester egyik bizalmasa! És kombinálhatod is, csak hagyj aludni! – dőlt vissza.
– Tehát most szolgáljam őt, és segítsek megvédeni a várat? – összegezte a feladatot Caris.
– Persze, hogy segíts megvédeni a várat, vagy azt akarod, hogy a nemesvérű Hiamen akasztófáján végezzük? – motyogta Argos, aztán elaludt. Délután ébredt fel legközelebb. Megebédelt, aztán elhatározta, hogy visszamegy a könyvtárba. De az udvaron összefutott Tannal. A gyerek oldalára kard volt kötve, fején sisak lötyögött.
– Jó reggelt, Argos uram. Remélem nem haragszik, hogy nem voltam uram mellett, de beosztottak az egyik bástyára, mint Caris apródját – mentegetődzött.
– Egy várostrom nem gyerekjáték! – förmedt rá Argos. – Ha meglátom, hogy harcolni mersz, letöröm a két kezed.
– Jó, ha harc lesz, majd elbújok – válaszolta Tan őszinte tekintettel.
Mert tipikusan olyan gyerek vagy, aki kerüli a balhékat, gondolta Argos.
– Akkor itt az ideje, hogy túless életed első vívóleckéjén – ragadta karon a kölyköt.
Ha úgyis belekeveredik az ostromba, legalább értsen egy kicsit a dologhoz, gondolta közben. És legalább lesz mivel eltöltenem a délutánomat, ami szintén nem elvetendő előny, tette még hozzá.

* * *

A délután folyamán Hianem katonái kifosztották és felgyújtották azokat a tóparti palotákat, amelyeknek a gazdái hűek maradtak a koronához, és bemenekültek a várba. A folyamatosan cseperegő eső ellenére az épületek jól égtek, a magasba csapó lángok kísérteties fénnyel világították meg az éjszaka árnyait.
Argos az egyik bástyáról szemlélte a pusztítást. Azon elmélkedett, hogy egy ember mennyire tudja befolyásolni a történelmet. A helyzet mintha azt sugallta volna, hogy nagyon, de ő szerette volna az ellenkezőjét hinni. Végül is mit tett ő? Semmi különöset, éppen csak kihasznált egy jó helyzetet! Eddigi élete is erről szól, és hogy most egy kicsit nagyobb a tét, hát nem tehet róla.
Csak hát a történelmi helyzeteket kihasználó személyekből vagy hős lesz, vagy mártír. És egyik szerepre sem vágyott igazán.
Éjféltájban Aelan ismét összehívta az embereit. Argos épp csak azért ment, hogy ne lógjon ki a sorból. A helyzet számára tiszta volt, Hianemék nem tudnak betörni, ők nem tudnak kitörni, minden azon múlik, hogy ki kap hamarabb külső segítséget. És mivel az ország különböző részein lévő seregek, hála az ájtatosképűeknek, már értesültek a törvénynap eseményeiről, így nyilván elindultak. Tényleg csak az volt a kérdés, hogy kinek a segítői tudnak jobban haladni ebben az átok időben. De ez csak hetek múlva fog eldőlni, minek emiatt tanácskozni?
Így csendesen hallgatta végig, ahogy a kékszalagosok meg Raomer belemerültek mindenféle unalmas katonai részletekbe.

* * *

Reggelre kihunytak a paloták lángjai, de aztán hamarosan újabb tüzek gyúltak az ostromló sereg tábora mellett, füstös máglyákon halottakat égettek.
– Furcsa lenne, ha járvány tört volna ki közöttük az évnek ebben a szakában! – rázta a fejét hitetlenkedve Isadar tisztahitű, aki a várfalról szemlélte a kinti eseményeket. – Hisz betegségekkel inkább késő tavasszal sújtanak minket az égiek, amikor a téli esők által mocsárrá vált földek felmelegszenek!
Raomer ennek ellenére elrendelte, hogy a vár minden lakosát vizsgálják meg az ispotályosok, és ha beteget találnak, azt különítsék el. A parancs mindenkire vonatkozott, így Argos is elment a templomba, ahol persze kiderült, hogy kutya baja. De ha már ott volt, hát felkereste Saomét. A lány csak rövid időt tudott neki szakítani, hisz rengeteg dolga volt.
– Csak az érdekelne, hogy minden rendben van-e? – kérdezte Argos.
– Igen – válaszolta Saome, és fáradsága ellenére mosolygott. – Tegnap este megint megesküdtünk Carisszal.
– Ti tudjátok – vont vállat Argos. – De akkor neked nem kéne letenni ezt a szertartásmesteri ruhát? – kérdezte némi gúnnyal.
– Ó, tudom, ez így egyáltalán nem szabályos, de az égiek nyilván megbocsátják, hisz itt most nagy szükség van hozzáértő ispotályosokra! – intette le Saome könnyedén, aztán elnézést kért, és távozott. – Ja, és Esmaelnek még azt üzenem, hogy a válaszom igen! – vetette még oda hősünknek az ajtóból.
Íme egy ártatlan lélek, aki azt hiszi, hogy csupáncsak azért, mert a somani szövetségesem, az tájékoztatni is szokott a terveiről, gondolta mogorván Argos. Pedig még azzal a beszélő viszonnyal is vannak néha problémák!
Aztán eltöprengett, hogy mi is lehetett a kérdés. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Saome elvállata, hogy tanulni fog Esmaeltől. Igen, ha rendházat akar alapítani a kislány, ahhoz emberek kellenek, vélekedett, de végül hagyta, mert ez nem az ő problémája volt.

* * *

A járvány hírére persze majdnem kitört a pánik az emberek között, de délután Aelan tartott egy nagyon jó beszédet. Fehér lovon ülve, teljes királyi díszben szónokolt az udvaron, az esőcseppek megtáncoltatták a koronájára eső fényt.
– Ez a járvány az égiek jele, amit a lázadóknak küldtek, hogy megmutassák nekik, mennyire az ő akaratuk ellen való cselekedetük! Hisz a betegség csak kint szedi áldozatait, és közöttetek addig nem is fogja felütni a fejét, amíg hűek maradtok a koronához! Mert halállal lakol mindenki, aki ura ellen lázad, de a hű szolgák jutalma nem marad el! – szónokolta széles gesztusokkal.
És még más, az egyszerű emberek szédítésére alkalmas frázisokat is mondott, legalábbis Argos így foglalta össze magában a hallottakat. Természetesen, mint a király hű tanácsadója, közvetlen az első sorból unatkozta végig a nagy eseményt. Utána megpróbált csendesen eltűnni, de Aelan megszólította.
– Úgy döntöttünk, hogy végigjárjuk a falakat, és megvizsgáljuk, minden rendben van-e. Elvárjuk, hogy mint katonai ügyekben járatos tanácsadónk, Khazai Argos is kísérjen el minket – parancsolta, és habár nem érződött gúny a hangjában, de azért Argos odaértette.
Puff neki, kellett nekem beszélni, gondolta hősünk, de persze ment, és bölcsen bólogatva kísérte végig királyát, amíg az megnézte a védműveket, beszélt a katonákkal, meg egyéb populárís dolgokat művelt. Estig ronggyá áztak.
De legalább ez a nap is elmúlt, gondolta Argos, amikor végre visszavonulhatott a lakosztályába.

* * *

Másnapra odakint megszaporodtak a máglyák, de bent nem történt egyetlen megbetegedés sem. Az emberek hangulata érezhetően javult, egyesek a falakon állva gúnyolódtak a kintieken, mások az utolsó simításokat végezték a védműveken.
A vár készen állt a hosszú ostrom átvészelésére. De Raomer már mást tervezgetett.
– Ha ilyen ütemben fogynak Hiamen emberei, akkor két nap múlva kitörhetünk – jelentette be az esti tanácskozáson.
A Szent Lovagok mindig is a heves természetükről voltak híresek, gondolta Argos, egy intarziavirágot piszkálgatva a széke karfáján.
– És ha csak erre várnak? Ha valahol a közelben van még egy seregnyi katonájuk? – kérdezte a soros aggodalmaskodó.
Raomer vállat vont.
– Nem hiszem. De azért meg kell gondolni, ebben a nagy sárban veszélyes lehet egy lovasroham, gyalog meg nagyon lassan érhetjük csak el a táborukat.
– Nem baj, ha nem érjük el őket, nem kell feltétlenül törekedni az összecsapásra – nézett fel Argos egy pillanatra. – Szerintem bőven elég lenne, ha menekülésre tudnánk bírni Hianem seregeit.
– Gondolom, Khazai Argos szívesen az élére állna a kitörő seregnek – szúrta közbe valaki.
Na még csak az kéne, gondolta Argos.
– Persze, szívesen – bólintott rá, és megjegyezte, hogy ki volt a közbeszóló. Bizonyos volt benne, hogy elintézi az illetőt, ha az további jó ötletekkel is szolgál. És egyébként is, még tartozott valakinek három bérgyilkossal. Bár azok valószínűleg a nemesvérű Hianem búcsúajándékai voltak, de mit lehet tudni?

* * *

Ám a kitörésre nem került sor. A másnap felvirradó nap már csak az üres tábort világította meg a falak alatt. Hiamen serege szőrén szálán eltűnt. Raomer felderítőket küldött ki, hogy megtudja, csapdáról van-e szó, vagy pedig a nemesvérű Hiamen átlátta, hogy hamarosan elveszíti egyetlen előnyét, a túlerőt. Vagy csak egyszerűen pánikba estek a katonái?
A várban mindenki idegeskedve várta a választ. Estére visszajöttek a kiküldött katonák, és meghozták az örömhírt, az ellenség megfutott.
A felderítők visszaérkezése után negyed órával már állt a bál, az emberek egymást ölelgették, ünnepi lakoma készült, és mindenki úgy emlegette az ostrom napjait, mint valami jó kis mulatságot, továbbá oly büszkén szemlélték a helyzetet, mintha komoly harcok árán érték volna el a sikert. Aelan másnap hajnalra hálaadó imát hirdetett, és magas jutalmat ígért azoknak, akik eddig kitartottak mellette.
Argos ebbe a csoportba sorolta be magát, ennek ellenére nem várta olyan nagyon a másnapot. Jól elvolt, alaposan kivette a részét az ünneplésből, valami nőt is felszedett, és már éppen lelépett volna vele egy csendesebb helyre, amikor feltűnt Tan.
– Argos uram!
– Igen? – nézett rá rosszallóan. – Tempósan, ha nem látnád, hölggyel vagyok! – figyelmeztette a gyereket, enyhén spicces partnerét támogatva.
– Esmael várja Argos uramat a lakosztályában.
Argos habozás nélkül elengedte a vállára támaszkodó nőt, és ment. Amikor belépett a szobába, Esmael az egyik fotelban gubbasztott. Rettenetesen rongyosan nézett ki ócska, szakadozott köpenyébe burkolódzva. Otromba csizmájáról folyt a sár.
– Szervusz, Argos – mosolygott rá hősünkre haloványan.
– Szervusz Esmael! Még így fáradtan is gyönyörűen nézel ki! – bókolt az vigyorogva, ám minden meggyőződés nélkül, de a somani nem vette a lapot.
– Minden renden történt, amíg távol voltam? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Argos, miközben lesegítette az egyáltalán nem tiltakozó lány vizes köpenyét. – Ki kell ábrándítsalak, de nélküled is remekül megvoltunk – folytatta még mindig kedélyesen, és lehúzta a somani csizmáit is.
Aztán sajnálkozva kellett megállapítania, hogy Esmael további ruhái szárazak, így azok leszedésére egyelőre semmi indoka sincs. De nem is úgy nézett ki, hogy Esmael ma este bármi mulatságra kapható lenne, a somani szemmel láthatóan az ájulás szélén volt. Így Argos lovagiasan karjaiba vette, és bevitte az ágyba. Rövid habozás után nem feküdt mellé, csak betakargatta.
– El nem tudod képzelni, hogy milyen nehéz egy olyan táborban járványt szítani, ahol mindenki friss esővizet iszik! – suttogta halkan a somani, aztán szinte azonnal elnyomta az álom.
– Hát, ahogy így rád nézek, azért sejtem – jegyezte meg Argos, de már csak magának.
Kifele menet belebotlott Tanba, a gyerek eddig az ajtóból leselkedve követte az eseményeket.
– Tan, itt maradsz mellette, és kivont karddal őrzöd. Senki sem mehet be – utasította határozottan, aztán elgondolkodva még hozzátette. – És ő sem jöhet ki, bár ha erről nem tudod meggyőzni, az még nem a világ vége. Mindenesetre próbáld megvédeni. Ennyi.
– Igenis, Argos uram! – vigyorodott el a gyerek lelkesen.
Argos megnyugodva bólintott, aztán elindult kifelé. Az ajtóból fordult vissza.
– Mondd, Tan, ha netalántán Esmael arra kérne, hogy kísérd őt, és hagyj itt engem, megtennéd? – kérdezte lassan.
– Nem – válaszolta a gyerek habozás nélkül.
– És ha én kérném, hogy maradj vele? – kérdezett tovább Argos.
– Akkor igen – válaszolta Tan őszinte arccal.
Pedig nem is hazudik olyan rosszul, rázta meg a fejét Argos.
– Ne úgy értsd, hogy le szeretnélek rázni, erről szó sincs – kezdett magyarázkodni, és remélte, hogy nem lesz túl átlátszó, amit előad. – Csak tudod, Esmael feltehetőleg hamarosan elutazik. Azt hiszem, Yinnenbe. Igen, az ősi Khazai birtok, van egy szép kis kastélya, és most épp a Readeleké, azaz hamarosan a Khazaiaké lesz megint... – gondolkodott hangosan. – Tehát, mint mondtam, megeshet, hogy Esmael elutazik, és én nem kísérhetem el, nekem még sok dolgom van itt. De lehet, hogy téged elhív magával, és én örülnék neki, ha elmennél vele. Hogy vigyázz rá, amíg én nem lehetek mellette. Aztán, ha elintéztem, amit kell, akkor majd utánatok utazom én is. Legfeljebb fél esztendőről van szó, aztán megint találkozunk. Megtennéd, hogy vele maradsz? – kérdezte.
Tan áthelyezte a súlyt az egyik lábáról a másikra.
– Majd meggondolom – morogta maga elé, és elég gondterheltnek látszott.
– Örülnék, ha elmennél vele – simította meg a gyerek fejét Argos, és nagy levegőt vett. – Végül is, ki másra bízhatnám rá az életét, ha nem a saját fiamra? – tette még hozzá óvatosan.
A kölyök félszemmel felnézett rá.
– Néha már attól féltem, hogy nem is tudod – mosolyodott el megkönnyebbülten. – És természetesen minden úgy lesz, ahogy akarod, apám – bólintott, aztán felnőttesen megigazította az övét.
– Köszönöm – nézett rá Argos hálásan. Aztán gyorsan kislisszolt a szobából.
Odakint vett egy nagy lélegzetet, hála az égieknek, túl van rajta! Pedig ez igazán nem volt könnyű, gondolta, miközben visszament az ünneplők közé.
De mindenképpen így lesz jobb. Végül is Esmaelnek, átkozott rossz szokása szerint, ebben a kérdésben is igaza van. Az ő élete tényleg nem alkalmas gyereknevelésre. Ha meg valami véletlen folytán visszatérne Khazaba, hát az sem lenne jobb. Ott Tan csak egy jobbágygyerek, és persze ettől még lehetne katona, vagy valami belső szolga, de az emberek mindenképpen összesúgnának mögötte. És egyébként is, Tan tehetséges, okos kis kölyök, ennél jóval többre is viheti. De csak valahol másutt.
És kezdetnek semmiképpen sem rossz, ha Esmael mellett marad mágustanoncnak, zárta le töprengést. Aztán megkereste az előbb ejtett lányt, rászánt pár percet, hogy megbékítse, majd felkísérte egy üres szobába.

* * *

Másnap üveges szemekkel szenvedte végig a hajnali hálaadást. Aztán rövidebb szünet következett a hivatalos ünnepség előtt, ami alatt mindenki megreggelizhetett, és amibe Argos megpróbálta belesűríteni leghatásosabb másnaposság elleni kúráját. De a királyi fogadáson már mosolyogva, díszes ruhában jelent meg. Ez tagadhatatlanul az ő napja volt. Két lépésenként megállították, gratuláltak neki előre, aztán az adományok kiosztása után is, rég elfeledett emberek tűntek fel a múltból, és lelkesen beszéltek azokról a hajdan volt alkalmakról, amiken még valaha, Raan Masanban összefutottak Argosszal.
Hősünk világképe délre billent a helyére, nehéz volt visszaszokni rá, hogy talpnyalók serege követi, és hogy nem ő akar megvágni valakit, hanem őt akarják rávenni számolatlan dolgokra, amihez semmi kedve. De ebédnél már lazán kezelte a helyzetet, végül is élete első két évtizedében is ilyen környezet vette körül. Most is udvariasan és mosolyogva küldte el a fenébe azokat, akiket unt, és gond nélkül űzött tréfát mindazokból, akik nem kotródtak az útjából.
És maga is úgy érezte, hogy megérdemli az ünneplést. Aelan hatalmas földeket adott neki, pontosabban a Khazai nagyhercegségnek. Bár fele annyit sem, mint ami régen az övék volt, de ezzel is elégedett lehetett. Hirtelen kapott tucatnyi címét és rangját pedig meg sem jegyezte. Minek is azt tudni, bőven elég, ha megkapja a hozzájuk tartozó évjáradékot!
A délutánt szerette volna átaludni, de nem hagyták, aztán estefelé végre összefutott Carisszal.
– Csak búcsúzni szeretnék! – kapta el a suhanc. – Holnap megyünk Raan Masanba, és Raomer rám bízta az elővéd vezetését. Néha úgy érzem, kicsit túlértékeli a képességeimet!
Pedig csak nekem akar kedveskedni, és amíg meg nem választják Nagymesternek, ez így is marad. De ez alatt Caris tényleg bizonyíthatja, hogy tehetséges gyerek, gondolta Argos.
– Én a helyedben kihasználnám a helyzetet – tanácsolta a suhancnak.
– Majd megpróbálom. Te a királyi udvarral jössz?
– Lehet – vont vállat Argos. – Saome? – tette aztán fel a kötelező kérdést.
– Esmael megengedte, hogy vele maradjon, amíg én nem tudok elszakadni a szolgálattól. Azt hiszem, hamarosan ők is elutaznak valahova. Én meg egyelőre kísérem Raomert. Aztán meg majd lesz valami, de hát ezt pont neked magyarázzam? – kérdezte nevetve, aztán elbúcsúztak.
Őfelsége este hatalmas bált adott, amire Argos mint díszvendég volt hivatalos, így nem lóghatta el az elejét sem. Reggel óta nem járt a szobájában, és most már nagyon szeretett volna találkozni Esmaellel. Végigjárta a termeket, hogy hátha összefutnak, de nem volt szerencséje, nem találkoztak.
Ellenben többen megállították beszélgetni, vagy tanácsát kérni, és egy pillanatig sem habozott, hogy ezekkel mind megigyon egy-egy pohár bort, így éjfélre teljesen sikerült kiütnie magát. Másnap déltájban ébredt, egy ismeretlen nő mellett, iszonyú fejfájással.
Hol a fenében is lehetek, gondolkodott el, miközben gyorsan felöltözött, és elkotródott az idegen lakosztályból.

* * *

A szobája üres volt, de ezen nem csodálkozott. Esmael miután magához tért, nyilván elment. De vajon hol lehet most, gondolta, miközben ledőlt az ágyra. Ám az égiek nem hagyták, hogy nyugodt álomba merüljön, mielőtt becsukta volna a szemét észrevett egy levelet, közvetlenül maga mellett a takarón. Érdeklődés nélkül vette kézbe, aztán amikor megnézte az aláírást azonnal felült, és elolvasta a somani üzenetét.

 

„Kedves Argos!

Sajnos reggel nem találtalak meg, így kénytelen vagyok levélben búcsúzni. Yinnenbe utazom. Utólagos engedélyeddel készítettem egy iratot, amiben nekem adományozod az ott lévő kis kastélyt. Remélem nem fogsz ezért a kis apróságért megneheztelni, amennyire részeg voltál tegnap este, ennél sokkal többre is gond nélkül rá lehetett volna venni téged.
Megkértem Tant, hogy kísérjen el, és ő ebbe beleegyezett. Kérlek ne tekintsd ezt árulásnak a részéről, bizonyos vagyok benne, hogy irántad érzett tisztelete és szeretete változatlan. Saoméval együtt mindhárman reménykedünk abban, hogy amint halaszthatatlan, és az ország sorsát formáló ügyeidet elintézed, felkeresel minket Yinnenben.

Köszönök mindent, sok szeretettel, Esmael”

 

Aztán elolvasta még egyszer, de a szöveg nem változott, legfeljebb egy kicsit gúnyosabbnak hatott. Csöndesen szitkozódott magában egy sort, nagyon nem szeretett lemaradni semmiről, de volt egy olyan gyanúja, hogy tegnap végzetesen lemaradt Esmaelről.
Felállt, és elsétált az ablakig. Az évszakhoz képest szokatlanul szép idő volt, bár a felhők nem szakadoztak fel, de nem esett, és nagyon messzire lehetett látni.
Lent nagy volt a nyüzsgés. A királyi udvar hamarosan indul Raan Masanba. Argos eltöprengett, hogy vajon feltétlenül muszáj-e velük mennie? Persze, szép hely Raan Masan, gyönyörű szép, és tényleg szereti azt a várost, de ez még nem ok, hogy visszatérjen! Egyelőre elege volt a nagypolitikából is, őfelsége meg csak meglesz nélküle! Eddig is jól elvolt. És egyáltalán, mi érdekes akadhat még ott az útjába, amit még nem sikerült megszereznie?
Elmosolyodott, és döntött. A levelet elégette, aztán csöngetett az inasért.
– Azonnal kérem a hintómat! – utasította, bár konkrétan nem tudta, hogy van-e neki ilyesmije. De a szolga nem tiltakozott.
– Mit csomagoljak össze Argos uram holmijából? – kérdezte készségesen.
– Az nekem mindegy, a lényeg, hogy öt percen belül legyen kész! – vont vállat. Aztán lement a konyhába, felmarkolt egy üveg bort, és imígyen felszerelkezve a hosszú útra, kiment az udvarra. Nem volt nehéz megtalálnia a hintóját, frissen festett, hatalmas, oroszlános címer díszlett az oldalán.
Ó, ti égiek, hogy egyes talpnyalók mire nem gondolnak, csodálkozott rá.
– Hova méltóztatik menni? – hajolt meg a kocsis.
– Khazaba – adta ki az utasítást.
– Már mint... – nyögte megdöbbenten a szolga, de Argos nem adott neki túl sok időt, elkapta a nyakát.
– Ha nem indulunk el fél percen belül, az arcoddal törlöm fel a kövezetet! – fenyegette meg, anélkül, hogy felemelte volna a hangját, aztán beült a hintóba. A méltóságteljesen nagydarab kocsi pillanatokon belül kigördült az udvarról.

* * *

Argos kényelmesen elhelyezkedett, felbontotta a bort, aztán kibámult az ablakon.
Megértette a kocsis döbbenetét, világos, hogy ez a hosszú út elég veszélyes még békeidőben is, hát még egy polgárháború kellős közepén! Ráadásul mindenféle kíséret nélkül! Legalább egy kardot hozhatott volna. És a Monshen hágója is az év ezen szakában a legjárhatatlanabb.
De nehogy már ne induljon el valahová, ahol ott akar lenni! És most éppen otthon akart lenni.
Elégedetten hátra dőlt, jót húzott az üvegből. Khazaban már nyilván mindenki értesült a hírekről, ami nagyjából azt jelenti, hogy olyan fogadtatásban lesz része, mint még soha. Talán még az öreg Sharen is elégedett lesz, aminek pedig még sosem látta, Annabel pedig...
Elmosolyodott, ahogy elképzelte, hogy áll majd Annabel elé, hogy meséli el neki az elmúlt napok, hónapok kalandjait. Kiemelve persze a dicsőségesebb pillanatokat, és elegánsan átlépve a lényegtelenebb részleteket. No de minek rabolja a nemes asszony idejét holmi csacsi hölgyhistóriák felemlegetésével? Bőven elég, ha a lényegre szorítkozik. Igen, jó lesz majd társalgási hangnemben, félvállról odavetni neki a nagy emberek nevét, akikkel szemben győzött, akik pénzük és hatalmuk segítségével sem tudtak semmit sem tenni ellene, és hosszan felsorolni mindazon címeket, amikkel őfelsége elhalmozta, elismervén tetteinek nagyszerűségét itt e földön, és e mellé még megemlíteni, hogy nyilván az égieknek is kegyében áll, hisz még él, sőt, sikert sikerre halmoz.
Lelki szemeivel látta, hogy Annabel mindezt kedélyes, ám komoly arckifejezéssel hallgatja majd végig, hisz büszkesége nem engedi, hogy kimutassa örömét, épp úgy, mint ahogy a bánatot és haragot is mindig elrejti arcának rezzenéstelen kőfala mögé, ám a szeme el fogja árulni. Igen, arany szemében ragyogni fognak a fények, és a hangján is érződni fog a jókedv, meg talán a meghökkenés, hogy lám, a szoknyabolond gazembernek tartott Argos mégsem csak egy züllött csavargó. Jó lesz majd hallani, hogy kurta biccentés után, visszafogott szavakkal megköszön mindent, jó lesz látni mosolyát, érezni bőrének tiszta illatát, hajának selymes tapintását...
Könnyedén megrázta a fejét, majd gyorsan tovaűzte léha ábrándjait. Az ilyesmiről nem álmodozni kell, hanem csinálni, vélekedett, hát más mederbe terelte gondolatait. Ám nem tudott elszakadni a rá váró jövőtől.
Jó lesz hazatérni, merengett tovább, újra nyüzsgő embertömeget látni az éveken át kihalt khazai várudvaron. Újra hallani a csatlósok hűségesküjét, újra érezni az élet pezsgését, ami pedig oly hosszan elkerülte Khaza méltóságteljes falait. De most nyilván visszatérnek a régi hűbéresek, valaha volt zsoldosok, már aki még él közülük, és persze az új talpnyalók is ott lesznek, hisz immár mindenki értesült a hírről, Khaza nagyhercege ismét az uralkodó kegyében áll, és fegyvereseket toboroz, hogy harcoljon uráért, a királyért, feltétlen hűséggel, mindhalálig. Persze Sharen biztosan a csapatok élére akar majd állni, de hát már nagyon öreg ehhez, Annabel csak lebeszéli erről. Ám akkor ki fogja vezetni a Khazai nagyherceg seregét, merült fel benne hirtelen a kérdés.
Amire nem tudott választ adni. Pedig szinte minden ezen múlt! Hisz a háború még nem ért véget, sőt, csak most kezdődik. Aelan helye a trónon alig szilárdabb, mint egy átlagos úrinő erkölcse, aminek megingathatóságáról jócskán rendelkezett tapasztalatokkal! Bizony, a Hianemek még nem buktak el, seregük nagyrésze érintetlen, és a másik két családból elmenekült nemesek és csatlósok is hamarosan majd az ő szárnyaik alatt keresnek menedéket. Háború lesz, amiben a Khazaiak, sajnos, visszavonhatatlanul hitet tettek Aelan mellett. Ha őfelsége megbukik, akkor nem hogy éppen visszakapott birtokaikat vesztik el, de talán ki is végezteti őket az új uralkodó, ez tiszta ügy. Tehát, ki is lesz a vezére a Khazai nagyherceg csapatainak, mélázott el.
Gúnyosan elmosolyodott, ahogy felmerült benne a legkézenfekvőbb ötlet. Hanyagul feltette a lábait a vele szemközti ülésre, és felhajtotta a bor maradékát. Hát igen, végül is a háború sem más, mint egy izgalmas, nagytétű játék. Miért is ne állhatna ő a seregek élére, miért is ne vehetne részt igazi, döntő súlyú játékosként abban a mulatságban, amit végül is, lássuk be, ő szervezett meg! Bár még sosem volt alkalma hadvezérként fellépni, ám bizonyos volt benne, hogy jól menne az neki, épp úgy, mint minden más. Hisz valaha a hadvezetés alapvető fortélyait is beleverték türelmes és megalkuvást nem ismerő nevelői, és bár most éppen egy szó sem jutott eszébe a hajdan végtelen hosszúságúnak tűnő leckékből, mégis töretlenül hitte, hogyha szüksége lesz rá, majd visszatér elfeledett tudása. Ha meg nem, hát majd rögtönöz valamit!
Letette maga mellé az üres üveget, majd összekulcsolta a kezét a tarkója mögött, és lehunyta a szemét. Az alig fél perce felmerült ötlet immár megingathatatlan elhatározásként égett benne. Igen, a seregek élére áll, és győzni fog, méghozzá igazi hadjáratban, valódi csatatereken. Olyan eszközökkel, amilyenekkel... Hisz bizonyosan a háborúnak is megvannak a maga ügyes kis trükkjei, amiket miért is ne tanulhatna meg?
Azaz már csak egy kérdés van hátra, lépett tovább. Az a szöszi kis leányzó, az az átokverte, mindenható somani mágus, aki meglehetősen sokkal tartozik még neki. Úgymint az életével, a birtokkal, ahol a rendháza fog állni, vagy hogy csak a számára leglényegesebbet említse, egy kellemesen eltöltendő éjszakával. Amit pedig mindenképpen meg akart kapni tőle! No, de majd csak lesz ideje két csata között felkeresni! És ha a hölgy nem akarna emlékezni ígéreteire, hát majd bejut valami más módon a hálószobájába, az ilyesmi sosem okozott neki gondot. Igen, majd ha adódik rá alkalom, meglátogatja. Valamikor, majd, később!
És egyébként is, majd lesz valami!
Aztán, miután mindent ilyen szépen elrendezett magában, szabadjára engedte nyughatatlan elméjét, és hagyta, hogy elnyomja az álom. A kocsi pedig csak haladt vele, megállás nélkül, dél felé.

 

* * *

 

...És Bölcs Aelan, látván az hamis Helytartó halálát, mondá: „Teljesedjen be az szent nevű Égiek akarata!” És vérváltságot téve az mind Somani Mágusokért, és az ő összes csatlósaikért Esmaelnek, az Utolsó Somaninak adván mind az földeket ennen vára körül hétnapi járásig. És mondá: „Esmael, ne nevezzenek téged többet az Utolsó Somaninak, de nevezzenek az Első Yinneninek, és legyen az te munkád áldott!” És Győzhetetlen Argos meghajtá magát, és erős esküvéssel ajánlá fegyverét Bölcs Aelan kezébe. Ám az hamisajkú lovagok szíve telvén sötét irigységgel felmenének az Hairon vára alá az ő összes csatlósaikkal az őszközép napján, és akarnák vérét venni az ő királyuknak, akinek ők előtte hűségüket tevék. És Bölcs Aelan mondá: „Győzhetetlen Argos, teljesítsd az te esküvésedet, amit az Szentnevű Égiek előtt tettél az te királyodnak!” És Győzhetetlen Argos összegyűjtvén mindaz ő seregeit, Hairon vára alatt csatában győzvén az hamisajkú lovagok felett beteljesíté az Szentnevű Égiek akaratát.

 

* * *

 

És ezeknek utána hét esztendővel Győzhetetlen Argos felméne Yinnen várába, ahol asszonyának vevé Esmaelt, az Első Yinnenit. És rá egy esztendővel születne fiuk, kinek neve vala Tan Tanalos, és aki válna az Tűz és az Fény Mesterévé, és rá egy esztendővel születne lányuk, kinek neve vala Saome Shiaya, és aki válna az Élet és az Vér Mesterévé. És rá hét esztendővel születne fiuk, aki vala apjához mindenben igen hasonlatos, nemes tettei pediglen valának lejegyezve az huszonnegyedik passzusban.

Részlet a Kiegészített Tanításokból, Mágusok Könyve, 23. passzus, folytatás.