William Gibson - Bruce Sterling
A GÉPEZET

(Tartalom)

 

 

ELSŐ ISMÉTLÉS

Goliad Angyala

 

Nagy felbontású kép, az optikai kódolást a Csatorna felett közlekedő Lord Brunel léghajó kísérőgépe készítette: légifelvétel Cherbourg külvárosáról, 1905. október 14.
Villa. Kert. Erkély.
Töröljük az erkély kovácsoltvas kacskaringóit! Tolószék, benne egy beteg. A küllők nikkelezett lapjain megcsillannak a lemenő nap sugarai.
A székben pihenő alak, a villa tulajdonosa egy Jacquard-féle szőttesen nyugtatja köszvényes kezét.
Inak, szövetek, meggyötört csontok alkotják ezt a kezet. Az idő és az információ csendes áramlatai nővé szőtték az emberi sejtek fonaldarabkáit.
A nőt Sybil Gerardnak hívják.
Odalent, az elhanyagolt díszkertben levelüket vesztett indák kacskaringóznak a hámló vakolatú fal farácsozatán. A beteg szobájának nyitott ablakából áradó meleg huzat felborzolja kibomlott, ősz haját, szénfüst, jázmin és ópium illatával telíti a levegőt.
Minden idegszálával az eget kémleli, azt az ellenállhatatlan, hatalmas erővel csábító sziluettet odafent – a fémet, ami még az ő életében megtanult repülni. Ezt a csodát apró, távirányítású repülők nyüzsgik körül, sivító táncot járnak az égővörös égbolton.
Mint a seregélyek, tűnődik Sybil.
A léghajó fényei, az aranyszín ablakok emberek jelenlétéről árulkodnak. Azzal a páratlan könnyedséggel, ami a szerves funkciók sajátja, távoli zeneszót képzel oda, London muzsikáját: látja a korzót, ahol az utasok iszogatnak, flörtölnek, talán még táncolnak is.
Gondolatok érkeznek hívatlanul, elméje felvázolja a múltat, érzelmeket és emlékeket kapcsol össze értelmes jelentéssé.
Felidézi londoni életét. Felidézi réges-régi önmagát, a sétát a Stranden, a tülekedést a Temple Bar előtt tolongó tömegben. Folytatja útját, és teste köré csavarodik az Emlékezet városa – egészen addig, míg Newgate falainál le nem száll apja akasztásának estéje...
Aztán megpördül az Emlékezet, hirtelen megtörik, akár a fény, és egy mellékutcába téved – abba, ahol mindig az éjszaka az úr...

 

1855. január 15.
A Grand's Hotel egyik szobája a Piccadillyn.
Az egyik széket az ajtóig tolták, és kitámasztották vele a csiszolt üveg kilincsgombot. A másikat ruhák borították: csipkés szegélyű női köpeny, sárral mocskolt, nehéz gyapjúszoknya, pepita férfinadrág és zsakett.
Két alak feküdt a jávorfalemezekből ácsolt baldachinos ágy takarói alatt. Odakint, a tél fagyos szorításában vergődő Big Ben rekedten sípoló hangja, London széntüzelésű lélegzetvétele éppen bejelentette az este tízet.
Sybil a jéghideg lepedőkön keresztül megpróbálta kitapogatni lábával a gyapjúba csavart kerámiapalack melegét. Lábujjaival végigsimította a férfi lábszárát, akit az érintés valamiféle mély merengésből riasztott fel. Ez a piperkőc Mick Radley örökké csak álmodozik.
Sybil Laurent Tánciskolájában találkozott vele először, lent, a Windmill Streeten. Most, hogy már alaposan megismerte, úgy vélte jobban illene a Leicester Square környékére, Kellnerékhez, vagy éppen a Portland Rooms ügyfelei közé. Örökösen csak gondolkodott, tervezgetett, mindig járt valamin az agya. Okos volt, nagyon okos. Ez kissé idegesítette Sybilt. Mrs. Winterhalter sem helyeselte volna kapcsolatukat, mivel az „úriemberekkel” való bánásmód diszkréciót és tapintatot igényelt, csupa olyan dolgot, aminek Mrs. Winterhalter saját bevallása szerint igencsak bővében volt, és amit a lányokban egyáltalán nem bírt felfedezni.
– Nem kell többé lefeküdnöd mással, Sybil – szólalt meg Mick. Ez egy tipikus Radley-féle kijelentés volt. Tehát valamit már megint kifőzött azzal az okos fejével.
Sybil rámosolygott a férfira, arcát félig elfedte a takaró meleg pereme. Tudta, hogy Mick kedveli ezt a mosolyt. A rosszlánymosolyt. Ezt biztosan nem gondolja komolyan, tűnődött. Fogd fel inkább tréfának, mondta magában.
– Ha nem volnék erkölcstelen leányzó, hogyan kerültem volna az ágyadba?
– Nem keveredsz többet a csőcselék közé.
– Jól tudod, hogy csak úriemberekkel kezdek. Micket láthatóan mulattatta a dolog.
– Ezek szerint engem úriembernek tartasz?
– Egy igazi, dörzsölt uraságnak – hízelgett Sybil. – Különleges alaknak. Tudod, hogy nem érdekelnek a lordok, Mick. Köpök rájuk.
Megborzongott, de egyáltalán nem a rosszkedvtől, hiszen most valóban megfogta az isten lábát. Marhahús és krumpli vacsorára, utána pedig forró csokoládé az ágy tiszta lepedőibe burkolózva, egy divatos szállodában. Központi gőzfűtéssel ellátott, teljesen új, szinte ragyogó szállodában, habár a csigavonalakkal díszített, aranyszínű radiátor pillanatra sem szünetelő gurgulázását és robajlását szívesen elcserélte volna egy jól megrakott kandalló barátságos ragyogására.
Ezenkívül el kellett ismernie, hogy ez a Mick Radley csinos egy fickó, feltűnően öltözködik, bővében van a pénznek, nem fukarkodik vele, és még semmilyen különleges vagy undorító dologra sem akarta rávenni. Sybil tudta, hogy kapcsolatuk nem tarthat örökké, hiszen Mick utazgató manchesteri úriember volt, és elég hamar továbbáll újra. Viszont ki lehetett használni. Talán még jobb lenne, ha Mick valóban elhagyná, és sikerülne szánalmat, ezzel pedig némi adakozó kedvet ébreszteni maga iránt.
Mick a jól megtömött tollpárnára hajtotta a fejét, manikűrözött körmeivel bodorított hajába túrt. Csipkével gazdagon díszített selyem hálóruhát viselt – neki mindenből a legjobb járt. Most láthatóan beszélgetni akart egy kicsit. A férfiak egy idő után mind ezzel jöttek – és leggyakrabban a feleségükről meséltek.
De Piperkőc Micket csak a politika érdekelte.
– Szóval gyűlölöd a lordokat, Sybil?
– Miért ne gyűlölném? – kérdezte a lány. – Megvan rá az okom.
– Azt meghiszem – mondta Mick lassan, és Sybil beleremegett fagyos felsőbbrendűségtől terhes tekintetébe.
– Mit akarsz ezzel mondani, Mick?
– Tudom, miért utálod őket. Megszereztem a számodat. Sybil először csak meglepődött, aztán lassan megdermesztette a félelem hidege. Felült az ágyban. Szájában hideg vas ízét érezte.
– A kézitáskádban tartod a kártyádat – közölte a férfi. – Megmutattam a számát valamelyik ismerősömnek, egy készséges tisztviselőnek. Ő átfuttatta a kormányzati számítógépezeten, aztán pillanatok alatt kinyomtatta a Bow Streeten tárolt aktáidat. Ra-ta-tata. – Önelégülten mosolygott. – Mindent tudok rólad, kicsim. Tudom, ki vagy... Sybil megpróbált magabiztosan mosolyogni.
– És ki lennék valójában, Mick Radley?
– Nem Sybil Jones, kedveském. Hanem a luddita agitátor, Walter Gerard lánya... Sybil Gerard.
Feltúrták rejtett múltját.
Történelemmel kufárkodó gépek zúgnak valahol.
Mick, láthatóan elégedetten, az arcát fürkészte, és Sybil felismerte ezt az arckifejezést. Már látta egyszer, a Laurent Tánciskolában, amikor Mick először kiszúrta magának a zsúfolt parketten. Kiéhezett tekintet.
Megremegett a hangja.
– Mióta tudsz rólam?
– A második éjszaka óta. Tudod, hogy a tábornok kíséretébe tartozom. Mint minden fontos embernek, neki is akadnak ellenségei. Titkáraként és közügyekkel foglalkozó bizalmasaként nem bízhatok meg egyetlen idegenben sem. – Mick fürge, kecses, kegyetlen keze végigsimított a lány vállán. – Ügynök is lehettél volna. Puszta formalitásnak indult az egész.
Sybil hátrahőkölt.
– Szóval védtelen lányok után szaglászol! – szólalt meg végül. – Te rohadék!
Mick fel sem vette a sértést. Bíróra vagy arisztokratára emlékeztetett most: fagyos volt és kemény.
– Lehet, hogy kémkedek, kedvesem, de mégis a kormány gépeit használom saját kis céljaim elérésére. Én nem spicli vagyok, aki lenézi a Walter Gerardhoz hasonló forradalmárokat... vagy bárhogy is hívják a radikálisok manapság. Apád hős volt.
Megigazgatta a párnát.
– Az én hősöm... mert ez nekem Walter Gerard! Manchesterben egyszer végighallgattam a munkások jogairól tartott beszédét. Csodálatos ember volt... mind véresre üvöltöttük a torkunkat! A jó öreg Pokoli Fenevadak... – Mick bársonyos hangja élesebbé, keményebbé vált, egy pillanatra kiütközött manchesteri akcentusa. – Hallottál róluk, Sybil? A régi szép időkben?
– Utcai banda – mondta a lány. – Manchesteri keményfiúk. Mick elfintorodott.
– Testvériség, Sybil! Fiatalok baráti egyesülete! Apád jól ismert minket. Úgy is mondhatnám, patrónusunk volt.
– Szívesebben venném, ha nem beszélnénk apámról, Mr. Radley.
Mick türelmetlenül megrázta a fejét.
– Amikor meghallottam, hogy elítélték és felakasztották... – a szavak jégszilánkokként fúródtak Sybil szívébe – fogtam a cimborákat, fáklyát és feszítővasat ragadtunk, vadak voltunk és tüzesek... Az aztán Nedd Luddhoz méltó munka volt, kislány! Régen történt... – Kényes mozdulattal simított végig hálóruháján.
– Nem sok embernek beszéltem eddig erről. A kormány számítógépezeteinek túl jó az emlékezőtehetsége.
Sybil most már mindent értett – Mick bőkezűségét, kedves szavait, a titkos tervekre, jobb jövőre, megjelölt kártyákra és ruhaujjba rejtett ászokra tett furcsa célzásait. Bábuként játszott vele. Egy Mickhez hasonló férfi számára Walter Gerard lánya igazi főnyeremény.
Kombinéban, alsóruhában kikászálódott az ágyból. Végigszaladt a jéghideg padlódeszkákon.
Gyors mozdulatokkal, csendben feltúrta a ruhakupacot. Csipkés köpeny, kabátka, abroncsszoknyájának megereszkedett váza. Fűzője, a csilingelő, hófehér páncél.
– Eredj vissza az ágyba! – szólt Mick lustán. – Ne kapd fel a vizet! Nyavalyás hideg van odakint. – Megcsóválta a fejét.
– Teljesen félreérted az egészet, Sybil.
A lány még csak rá sem pillantott. A fűzőjével bajlódott az ablaknál, a fagymarta üvegen szétkenődött az utca gázlámpáinak elmosódott fénye. Gyors, gyakorlott csuklómozdulattal összekapcsolta hátul a fűzőt.
– Vagy ha mégsem – Mick elmélázva bámulta a lányt –, akkor is csak részben van igazad.
Az utca túlsó oldalán felleghajtós, cilinderes urak sorjáztak ki az operaház épületéből. Lópokróccal leterített konflislovak dobogtak és remegtek a fekete makadámúton. Néhány lord gőzkocsijának csillogó karosszériáján még nyomokban megmaradt a tiszta, külvárosi hó. Utcalányok furakodtak keresztül a tömegen. Szegény, szerencsétlen nyomorultak! Olyan nehéz kedves arcra lelni egy ilyen dermesztő éjszakán, a fodros szoknyák és a gyémánt fülbevalók tengerében! Sybil megfordult, és zavarodottan, dühösen, de leginkább félve meredt Mickre.
– Még kinek beszéltél rólam?
– Egy teremtett léleknek sem – válaszolta Mick –, még a barátomnak, a tábornoknak sem. Nem foglak beköpni. Senki se mondja, hogy Mick Radley tapintatlan ember! Gyerünk, nyomás vissza az ágyba!
– Nem – mondta Sybil. Kihúzta magát, meztelen talpát a padló hidege dermesztette.
– Sybil Jones még visszabújna az ágyadba... Walter Gerard lányát viszont más fából faragták!
Mick meglepetten hunyorgott. Ezen láthatóan elgondolkodott. Megdörzsölte keskeny állat, aztán bólintott.
– Ez bizony fájdalmas veszteség számomra, Gerard kisasszony. – Felült az ágyban, és drámai kézmozdulattal az ajtóra mutatott. – Kapd hát fel a szoknyádat, húzd fel rézsarkú cipellőidet, aztán tűnj el a méltóságoddal együtt! Mégis felettébb oktalan dolog lenne így távozni. Egy okos lány mindig a hasznomra lehet.
– Meghiszem azt, te mocskos gazember! – kiáltotta Sybil. Mégis habozott egy pillanatig. Mick tartogatott még valamit a tarsolyában – ez tisztán látszott az arcán.
A férfi vigyorogva, összehúzott szemmel méregette.
– Jártál már Párizsban, Sybil?
– Párizsban? – A lány lélegzete felhőként gomolygott a levegőben.
– Igen – mondta Mick. – A színpompás, ragyogó Párizsban... a tábornok körutazásának következő állomásán. – Csipkés kézelőjét igazgatta. – Hogy mi mindenben segíthetsz nekem, azt még nem árulhatom el. A tábornok viszont fortélyos egy fickó. És a francia kormánynak néhány olyan nehézséggel kell megküzdenie, amihez szakértők segítségére lesz szüksége... – Diadalmasan kacsintott. – De mintha untatnálak, nemde?
Sybil egyik lábáról a másikra állt.
– Tehát elvinnél Párizsba, Mick – mondta lassan –, és ez most nem valami hétmérföldes árverés, hanem a színtiszta igazság.
– Úgy görbüljek meg! Ha nem hiszel a szavamban, a kabátomban megtalálod a doveri kompra szóló jegyet.
Sybil a sarokban álló brokáthuzatú karosszékhez lépett, és előráncigálta Mick nagykabátját. Egész testében remegett. Belebújt a kabátba. Finom, sötét gyapjú: a vagyon meleg ölelése.
– Nézd meg a jobb elülső zsebben! – utasította Mick. – A névjegytartóban. – Önbizalmába némi ámulat vegyült, mintha mulatságosnak találná, hogy a másik nem bízik benne. Sybil a zsebbe mélyesztette fázós kezét. Plüssel bélelt bő zsebek...
Bal kezével kemény fémrögre tapintott. Előhúzta: apró, csúnya, nagy kaliberű pisztoly volt. Elefántcsont markolatból, acél kakasból és réztöltényekből összeállított csillogó kuszaság, kicsike, mint Sybil keze, viszont jó nehéz.
– Csúnya kislány! – Mick rosszalló arckifejezéssel méregette. – Rakd vissza szépen!
Sybil félretette a pisztolyt, gyengéden, gyors mozdulattal, mintha élő bogarat tartana a kezében. A másik zsebben megtalálta a vörös szattyánbőrbe kötött névjegytartót, benne cégkártyák, egy csomó carte-de-visite Mick gépezet-nyomtatta arcképével és egy londoni vasúti menetrend.
És a Doverből induló Newcomen első osztályára szóló gravírozott, kemény, krémszín pergamendarabka.
– Ha tényleg engem is el akarsz vinni – mondta Sybil habozva –, még egy jegyet kell venned.
Mick jóváhagyólag bólintott.
– És egy másikat a cherbourg-i vonatra. Mi sem egyszerűbb. Lentről, a recepcióról is kábelezhetek érte.
Sybil fázott, és még jobban összehúzta magán a kabátot. Mick felnevetett.
– Ne vágj már ilyen savanyú képet! Még mindig úgy gondolkodsz, akár egy szajha. Ideje leszoknod róla. Gondolkozz kissé nagystílűbben, különben nem tudok veled mit kezdeni. Mick nője vagy... nagy dolgokra hivatott.
– Még nem voltam olyan férfival, aki tudta, ki vagyok valójában – mondta Sybil lassan, vonakodva. Ez persze hazugság. Ott volt például Egremont, aki a tönk szélére juttatta. Charles Egremont jól tudta, kicsoda Sybil Gerard. Ő viszont nem számított többé: immáron egy másik világba tartozott, ünnepélyesen komor arcú, tiszteletre méltó feleségével, tiszteletre méltó gyerekeivel és tiszteletre méltó képviselői állásával együtt.
És Sybil egyébként sem kurválkodott Egremonttal. Vagyis nem egészen. Attól függ...
Mick láthatóan elégedett volt a hazugsággal. Hízelgett a hiúságának.
Felpattintotta csillogó szivartárcáját, előhalászott egy manilaszivart, és az öngyufa olajosan nyúlós lángjánál rágyújtott. A szobát lassan megtöltötte a cseresznyeillatú, cukros füst.
– Szóval zavarba jöttél egy kicsit, mi? – szólalt meg végül. – Végtére is ez nem baj. Így még inkább a markomban vagy, nem igaz? Jobb ez, mint a dohány.
Összehúzta a szemét.
– Hiszen az számít, amit tudunk, nem? Sokkal inkább, mint a föld meg a pénz vagy a származás. Információ. Jó, mi?
Sybil egy pillanatra meggyűlölte könnyedségét és magabiztosságát. Színtiszta, borotvaéles, lelke legmélyéből felfakadó harag volt ez, de visszafojtotta. A gyűlölet lángja ellobbant, kifakult belőle az erő, és szégyenérzetté mosódott át. Gyűlölte Micket – de csak azért, mert ő valóban ismerte Sybil Gerardot: tudta, mennyire mélyre zuhant, tudta, hogy valaha bájjal és kellemmel felruházott, tanult leány volt, igazi kisasszony.
Sybil emlékezett a Mick Radleyhez hasonló alakokra apja dicsőségének idejéből, saját gyermekkorából. Szinte látta, milyen lehetett kölyökként. Mint a rongyos, dühös, gyárakban robotoló gyerekek, tizenkettő egy tucat, akik apja minden fáklyafényes szónoklatán összeverődtek, és bármit megtettek, amit csak parancsolt. Feltépték a sínek talpfáit, darabokra törték a szövőszékeket hajtó kazánok kivezetőcsöveit, és belekötöttek a rendőrökbe. Sybil városról városra menekült az apjával, leggyakrabban az éjszaka leple alatt, pincékben, padlásokon, névtelen bérszobákban húzták meg magukat a radikálisok spiclijei és a többi összeesküvő kései elől rejtőzve. És néhanapján, amikor vad szónoklatai a diadal perzselő érzetével töltötték el, az apja átölelte és ünnepélyesen a világ összes kincsét ígérte neki. Nemesekként élnek majd a zöldellő, csendes Angliában, miután végre megdöntötték Gőz Őfelsége hatalmát. Amikor végleg elsöpörték Byront és az Ipari Radikálisokat...
Kenderkötél forrasztotta apja torkára a szót. A hatalom továbbra is a radikálisok kezében van, győzelmet győzelemre halmoznak, kártyacsomagként keverik a világ eseményeit. És most Mick Radley van felül, Sybil Gerard pedig alul.
Csendben ácsorgott, Mick kabarjába burkolózva. Párizs. Az ígéret maga volt a kísértés, és amikor félresöpörte kétségeit, villámcsapásként cikázott rajta végig a borzongás. Megpróbált belegondolni, milyen lenne hátrahagyni londoni életét. Rossz, szegényes, mocskos élet volt ez, nagyon jól tudta, de nem minden remény nélküli. Még mindig akadt vesztenivalója. Bérelt szobája a Whitechapelben, és a drága Toby, a macskája. Aztán Mrs. Winterhalter, aki találkozókat szervezett a készséges lányok és egyes politikusok számára. Kerítőnő volt, abból az úrhölgyre emlékeztető, állhatatos fajtából, ami ritka, mint a fehér holló. És elveszítené azt a két megbízható úriembert, Mr. Chadwicket és Mr. Kingsleyt, akik havonta kétszer tiszteletüket tették nála. Állandó bevételt biztosítottak, ezért nem került az utcára. Chadwicknek azonban volt egy féltékeny felesége Fulhamben, Sybil pedig pillanatnyi őrültségében ellopta Kingsley legértékesebb mandzsettagombjait. Tudta, hogy a férfi gyanakszik.
Nem is beszélve arról, hogy egyikük sem szórta úgy a pénzt, mint Mick.
Erőt vett magán, és felvillantotta legbájosabb mosolyát.
– Veszedelmes fickó vagy, Mick Radley. Jól tudod, hogy a hatalmadban tartasz. Először talán haragudtam rád egy kicsit, de annyira nem vagyok ostoba, hogy ne ismerjek fel egy igazi nagymenőt.
Mick füstfelhőt eregetett.
– Tényleg okos lány vagy – mondta tisztelettel. – Olyan mézesmázosan beszélsz, akár egy angyal. Engem viszont nem tudsz átejteni, szükségtelen áltatnod magadat. Mégis te kellesz nekem. Mássz vissza az ágyba!
Sybil engedelmeskedett.
– Jézusom – szisszent fel Mick –, olyan hideg az átkozott lábad, mint egy jégtömb. Miért nem hordasz papucsot, he? – Határozott mozdulatokkal lecibálta Sybilről a fűzőt. – Papucsot meg fekete selyemharisnyát – tette hozzá. – A fekete selyemharisnyás lányok rettentően jól mutatnak az ágyban.

 

Az Aaron és Fiai elegáns fekete kabátban és csillogó csizmákban rátartiskodó alkalmazottja hideg pillantással mérte végig Sybilt az üveggel fedett pult távoli végéről. A lány érezte, hogy valami nincsen rendjén – a fickó biztosan észrevette. Sybil alig várta, hogy Mick végre fizessen, két kezét mesterkélten összekulcsolta az ölében, közben viszont megpróbált kilesni főkötője szegélye alól. Szoknyája alatt, a krinolin merevítői közé betömködve egy vállkendő lapult. Akkor csórta, amikor Mick a cilindereket próbálgatta.
Sybil önerőből tanulta ki a lopás fortélyait. Nem kellett hozzá más, csak erős idegek. Kurázsi. Ne nézz se jobbra, se balra – ragadd meg, lebbentsd fel a szoknyádat, gyűrd alá, és tünés! Aztán álldogálj egyenes derékkal, mint egy zsoltáréneklésre készülő finom kisasszony!
Az alkalmazott elvesztette érdeklődését, inkább a moaré nadrágtartók között turkáló dagadt férfira koncentrált. Sybil gyorsan megvizsgálta a szoknyáját. Nem dudorodott ki alóla semmi.
Egy fiatal, tintafoltos kezű, pattanásos kereskedősegéd beütötte Mick számát a pulton álló hitelgépbe. Zipp, klikk, megrántotta az ébenfa fogantyút, és kész. Átnyújtotta a kinyomtatott blokkot, és gondosan átkötötte a ropogós zöld papírba tekert csomagot.
Az Aaaron és Fiai nem fogja hiányolni azt a kasmír vállkendőt. A könyvelőgépeiknek feltűnik majd leltárkor a hiány, de meg sem érzik a veszteséget – olyan hatalmas és gazdag ez a bevásárlópalota. Görög oszlopok, ír kristálykandeláberek, milliónyi tükör – aranyozott tapétájú szobák labirintusa, mindegyik tömve gumírozott lovaglócsizmákkal, francia habzószappanokkal, sétapálcákkal, esernyőkkel, evőeszközökkel, üvegtárolókkal, mindegyikben halomszámra állnak az elefántcsont brossok, az ezüstnemű és a felnyitható zenedobozok. És mindez csak egyetlen szem a tucatnyi üzletet számoló láncban. És ami azt illeti, az Aaron nem is számított divatos, úri helynek.
De mi az, amit nem kaphatsz meg pénzért, ha okos vagy? Egy szép napon Mr. Aaronból, a whitechapeli öreg, pofaszakállas zsidó kereskedőből lord válik, és címeres karosszériájú gőzkocsi várja majd az utcán. A radikális parlamentet egy pillanatra sem érdekli, hogy Mr. Aaron nem keresztény. Ők még Charles Darwinnak is lordságot adományoztak, pedig ő azt állította, hogy Ádám meg Éva majom volt.
A francia stílusú egyenruhába bújt liftesfiú félrehúzta Sybil előtt a csikorgó rézrácsot. Mick követte őt, hóna alatt a csomaggal, aztán megindultak lefelé.
Az Aaron csendjéből egyenesen a Whitechapel nyüzsgésébe csöppentek. Míg Mick a zsebéből előhalászott térképet vizsgálgatta, Sybil az áruház homlokzatára szerelt, egymást váltogató betűket bámulta. Ólomüveg lapok mögé rejtett mechanikus fríz, az Aaaron és Fiai hirdetéseinek szánt lassú kinotróp, apró, festett fadarabkákból összerakott, kattogva cserélődő felirat: RÉGI PIANÍNÓJÁT – ajánlották a mozgó betűk – CSERÉLJE KASTNER GÉPZONGORÁRA!
Nyugatra nyirkosságtól védő, vörös ólomfestékkel mázolt mozdulatlan fémcsontvázak, építődaruk sziluettje cakkozta az eget. Több házat állványzat takart; úgy tűnt, azt is átépítik, amit nem bontanak le csak azért, hogy helyet adjon az újnak. A távolban exkavátorok ziháltak, és az útburkolat meg-megremegett a mélyben metróalagutat ásó hatalmas gépezetektől.
Mick hirtelen szó nélkül sarkon fordult, és elindult. Kalapját félrecsapta, nagykabátja hosszú szárnyai alól kivillant tarka nadrágja. Sybilnek sietnie kellett, hogy utolérje. Egy számozott bádogjelvényt viselő, rongyos kölyök a szennyes havat söprögette a kereszteződésben: anélkül, hogy egy pillanatra is lelassított volna, Mick odahajított neki egy pennyt, aztán befordult a Mészáros köznek nevezett utcába.
Sybil végre utolérte, és megragadta a karját. Mellettük fehér és vörös tetemek lógtak a vaskampókon, marha meg birka meg borjú, és dagadt, mocskos kötényt viselő emberek kínálgatták portékáikat. Fonott kosarakat szorongató londoni háziasszonyok nyüzsögtek mindenfelé. Cselédek, szakácsok, tisztességes férjes asszonyok. Vörös arcú, kancsal, kezében kékes húsdarabokat lóbáló hentes ugrott Sybil elé.
– Hahó, csinos kislány, ebből a gyönyörű veséből süssön az uraságnak pitét! – Sybil leszegte a fejét, és kikerülte a férfit.
Félreállított taligák sorakoztak a padkán, ahol a rézgombokkal meg gyöngyökkel díszített bársonykabátokba burkolózott mozgóárusok próbálták túlüvölteni egymást. Mindegyikük viselte a számozott jelvényt, bár Mick szerint a kitűzők fele legalább olyan hamis volt, mint az árusok súlyai és mérőszalagjai. A krétavonalakkal gondosan felosztott járdára pokrócokat és kosarakat halmoztak, és Mick elmesélte Sybilnek, hogyan varázsolnak a lottyadt gyümölcsből érettnek tűnő árut, vagy a régóta döglött angolnából friss halat. Sybil csak mosolygott a lelkesedésén, míg körülöttük az árusok seprűt, szappant, gyertyát kínáigattak, és sötét ábrázatú verklis forgatta két kézzel zenegépe kallantyúját, csengők, zongorahúrok meg acél lüktető, csikorgó zenebonájával árasztva el az utcát.
Mick egy kecskelábú asztalhoz lépett, ahol sanda tekintetű, főkötős, vékony ajkai között agyagpipát szorongató özvegyasszony ücsörgött. Előtte szép sorban különböző méretű, nyúlós folyadékkal töltött üvegcsék sorakoztak, amelyeket a fiolákra ragasztott, rézbőrű vadembert ábrázoló kék címkék miatt Sybil elsőre valamilyen csodaszernek vélt.
– Mik lennének ezek, jóasszony? – érdeklődött Mick, és kesztyűs ujjával megkocogtatta az egyik vörös viaszdugót.
– Kőolaj, miszter – az asszony kivette a szájából a pipacsutorát –, amit kőszénkátránynak is neveznek. – Fület bántóan, vontatottan beszélt, Sybil mégis szánalmat érzett iránta. Milyen messzire kerülhetett ez az asszony attól az isten háta mögötti zugtól, amit otthonának nevezhetett valaha!
– Valóban? – kérdezte Mick. – Csak nem Texasból?
– Gyógyító balzsam – kántálta az özvegy –, egyenesen a természet titkos forrásaiból, egészséget és életet bont az ember testében. A vad szeneka indiánok fölözték le a hatalmas pennsylvaniai Olajtó felszínéről! Egy fiola három penny, és garantáltan minden nyavalyát meggyógyít. – Az asszony különös arckifejezéssel méregette Micket, sápadt szeme szinte eltűnt ráncai pókhálója között, mintha csak megpróbálná felidézni ennek az idegennek az arcát. Sybil fázott.
– Legyen hát jó napod, öreganyám! – mosolygott Mick, és most arra az apró, vörös hajú, züllött detektívre emlékeztette Sybilt, aki a Leicester Square és a Soho környékén dolgozott; a lányok csak Borznak hívták.
– Mi volt ez? – karolt bele a férfiba, amikor az megfordult.
– Mit árult az a nő?
– Kőolajat – mondta Mick, és Sybil észrevette, hogy éles pillantást vet a háta mögé, vissza a görnyedt, feketébe öltözött alakra. – A tábornok szerint Texasban bugyborékolva tör elő a földből...
– Valóban mindent meggyógyít? – kíváncsiskodott Sybil.
– Mit érdekel az téged? – mondta a férfi. – Elég a csevegésből!
– Élénken kémlelte az utcát. – Már látok is egyet... tudod, mi a dolgod.
Sybil bólintott, majd utat tört magának a tömegben a férfi irányába, akit Mick mutatott neki. Sovány, beesett arcú balladaárus volt, kifényesedett babos kendőbe csavart kalapja alól hosszú, zsíros hajfonatok lógtak. Mindkét kezét behajlította, ujjait összekulcsolta, mintha imádkozna, gyűrött kabátja ujját lehúzta a beletömködött több ívnyi reklámének.
– „Vasút a Mennyországba”, hölgyeim és uraim! – kántálta a gyakorlottan halandzsázó balladaárus. – „Mert mennyei igazságból vagyon a sín, mit Jézus Krisztus testére fektettek; a szeretet láncai kapcsolják őket együvé, szilárdan, mint Isten trónja odafent!” Fülbemászó dallamok, potom két pennyért, kisasszony.
– Megvan a „San Jacinto hollói”? – kérdezte Sybil.
– Megszerezhetem, meg bizony – bólintott az árus. – Egyébként mi lenne az?
– A texasi nagy csatáról és a bátor tábornokról szól.
A balladaárus összeráncolta szemöldökét. Kék szeme őrült fényben izzott az éhségtől, az áhítattól, esetleg a gintől.
– Akkor talán valamelyik krími generális lenne ez a francia Mr. Jacinto?
– Nem, dehogy – mondta Sybil sajnálkozó mosollyal. – Houston tábornokról van szó, a texasi Sam Houstonról. Mindenképpen kell nekem az a dal.
– Ma délután szerzem be a friss kiadásokat, és biztosan nem felejtek el utánanézni, kisasszony.
– Legalább öt másolatra lenne szükségem, mert a barátaimnak is kell – mondta Sybil.
– Hat darabot tudok adni tíz pennyért.
– Legyen akkor hat darab, délután, ugyanitt.
– Ahogy mondja, hölgyem. – Az árus megpöccintette a kalapja karimáját.
Sybil elvegyült a tömegben. Megcsinálta. Nem is volt olyan szörnyű. Úgy érezte, meg tudná szokni. Annak az éneknek talán még a dallama is jó, olyasmi, ami tetszeni fog az embereknek, amikor a balladaárus rákényszerül, hogy megszabaduljon tőle. Hirtelen Mick ragadta meg a könyökét.
– Nem is rossz – ismerte el a férfi, aztán hirtelen mozdulattal, mintha bűvésztrükk lenne, zsíros papírba csomagolt, cukorral meghintett, még forró almás lepényt halászott elő nagykabátja zsebéből.
– Köszönöm – mondta Sybil meglepetten, és kicsit megkönnyebbült, mert éppen meg akart állni, hogy egy eldugott zugban elővehesse a lopott kendőt, de Mick egy pillanatra sem veszítette szem elől. Ő nem látta ugyan, de a férfi szemmel tartotta; ez jellemző rá. Erről nem fog többé megfeledkezni.
Egymásba karolva, néha szétválva sétáltak végig egész Somerseten, át a Petticoat Lane hatalmas piacán, ahol az éjszaka közeledtével kigyúltak a fények, felragyogtak a gázégők, fehéren világítottak a karbidlámpák, és mocskosan világló zsiradéklámpák meg faggyúgyertyák lángja imbolygott a standokra kitett áruk között. Itt fülsiketítő hangzavar uralkodott, viszont sikerült bepaliznia még három balladaárust, Mick legnagyobb örömére.
Egy hatalmas, fényesen kivilágított whitechapeli ginpalotában, ahol halfarok alakú gázégők fénye csillant az aranytapétán, Sybil végre kimentette magát, és megkereste a mellékhelyiséget. Az egyik bűzölgő fülke rejtekében előhalászta a kendőt. Micsoda puha anyag! Az új, szén alapú textilfestékeknek köszönhetően gyönyörű, lila színben pompázott. Gondosan összehajtogatta a szerzeményét, majd biztonságosabb helyre, a fűzőjébe gyömöszölte vissza. Aztán visszatért az asztalnál ücsörgő éber őréhez, aki szerzett nekik egy kancsó mézes gint. Sybil leült.
– Jó munkát végeztél, kislány. – Mick odalökte az apró poharat. A mulatót megtöltötték a szabadságolt krími katonák, és a gintől rekedtes hangon, vöröslő orral ordítozó írek. Pincérnő nem volt, akadt helyette viszont bulldogképű, díjbirkózó külsejű csapos fehér köténnyel és furkósbottal felszerelve.
– Gint csak a kurvák isznak, Mick.
– A gint mindenki szereti – jelentette ki a férfi. – És te amúgy sem vagy kurva, Sybil.
– Akkor szajha meg cica. – Sybil szúrós tekintettel méregette.
– Mér', minek hívnál még?
– Mostantól Piperkőc Mick társa vagy – mondta a másik. Hátratolta a székét, ujjait mellénye kivágásába akasztotta. – Egy igazi kalandornő.
– Kalandornő?
– Így van. – A férfi kihúzta magát. – Egészségedre! – Felhörpintette a kevert gint, savanyú arccal ízlelgette, aztán lenyelte.
– Hagyd a fenébe, kicsim! Kutya legyek, ha ezt nem terpentinnel dúsították. – Felállt.
Kiléptek az ajtón. Sybil a férfiba karolt, megpróbálta lassítani a tempót.
– Akkor te meg igazi kalandor lennél, hmm, Mick Radley?
– Az vagyok, Sybil – mondta a férfi lágyan –, és tanítványommá fogadlak. Alázatosan engedelmeskedsz majd az utasításaimnak. Megtanulod a szakma fortélyait. Aztán egy szép napon belépsz a társaságba. A céhbe.
– Mint az apám, igaz? Szórakozol velem, Mick? Legyek olyan, mint valaha ő?
– Nem – mondta a férfi határozottan. – Ő régimódi volt. Már régen elfeledték.
– És vajon a huncut kislányokat is beengedik abba a híres-nevezetes céhbe? – somolygott Sybil.
– Ez egy tudományos céh – szólt Mick komolyan. – A fejesek, az igazi nagyágyúk mindent elvehetnek tőlünk a nyomorult törvényeik, gyáraik, bíróságaik meg bankjaik segítségével... Kényük-kedvük szerint alakítják a világot, bármikor elorozzák tőled az otthonodat, a családodat vagy akár a munkádat... – Mick dühösen vállat vont, vékony alakján megrebbent a súlyos nagykabát. – És engedtessék meg nekem: nyugodtan megfoszthatják a hősök lányát az őket megillető tisztelettől.
Keményen belemarkolt a kabátujjba.
– Azt viszont nem vehetik el, amit tudsz, nem igaz, Sybil? Soha, soha, soha.

 

Sybil hallotta Hetty lépteit odakint a hallban, aztán kulcs fordult a zárban. Hagyta, hogy átható hanggal elhaljon a szerenett zúgása.
Hetty végre lecibálta a fejéről hóval borított gyapjúfőkötőjét, és nagy nehezen tengerészkék kabátjától is sikerült megszabadulnia. Ez a devoni származású, nehéz csontozatú, rekedtes hangú barna lány szintén Mrs. Winterhalter istápoltjai közé tartozott. Kicsit sokat ivott, viszont a maga módján kedves teremtés volt, és kedvelte Tobyt.
Sybil félrehajtotta a porcelánmarkolatú kart, és lecsukta az olcsó kis készülék összekarcolt fedelét.
– Gyakoroltam. Mrs. Winterhalter szeretné, ha következő csütörtökön énekelnék valamit.
– A pokolba azzal a vén ringyóval! – fortyant fel Hetty. – Úgy hittem, a mai estét C. úrral töltőd. Vagy éppen K. úrral? – Topogva próbálta felmelegíteni átfagyott lábát az aprócska kandalló előtt. Hirtelen felfedezte az Aaron és Fiai üzletlánc szerteszét szórt cipős- és kalapdobozait.
– Szavamra! – kiáltotta. Mosolygott, bár széles ajkait egy pillanatra az irigység fintora torzította. – Új gavallér, mi? Sybil Jones, milyen szerencsés lány is vagy te!
– Meglehet. – Sybil forró, citromos gyógyitalt szopogatott, és hátrahajtott fejjel pihentette a torkát.
– Winterhalter meg mit sem sejt, igaz? – kacsintott Hetty.
Sybil mosolyogva a fejét csóválta. Hettyben teljesen megbízhat.
– Hallottál már Texasról?
– Egy ország Amerikában – válaszolta Hetty könnyedén. – A franciáké, nem?
– Az Mexikó. Nincs kedved eljönni egy kinotróp előadásra? Texas előző elnöke tart beszédet. Kaptam szabadjegyeket.
– Mikor lesz?
– Szombaton.
– Szombaton táncolni fogok – mondta Hetty. – De Mandy biztosan elkísér. – Az ujjait lehelgette. – Ugye nem gond, ha éjjel beugrik a barátom?
– Dehogy – válaszolta Sybil. Mrs. Winterhalter szigorúan ellenezte, hogy bármelyik lány férfiakat fogadjon a szobájában. Hetty gyakran figyelmen kívül hagyta ezt a szabályt, pedig a háziúr könnyedén lebuktathatta volna. Mivel Mr. Cairns, a háziúr egyenesen Mrs. Winterhaltertől kapta a bérleti díjat, Sybil ritkán elegyedett vele szóba, habár többször, mint a feleségével, a vastag bokájú, búsképű asszonysággal, aki különös vonzalmat táplált a rettenetes kalapok iránt. Sybil számára teljesen érthetetlen módon Cairnsék mégsem árulták be Hettyt, pedig közvetlenül mellette laktak, és a lány éktelen lármát bírt csapni a hazacipelt férfiakkal – ezek nagyobbrészt furcsa akcentussal beszélő külföldi diplomaták voltak, és a hangok alapján felettébb állatias szokásokkal rendelkeztek.
– Énekelj csak tovább nyugodtan! – mondta Hetty, és letérdelt a hamvába holt tűzrakás elé. – Szép hangod van, kár lenne elfecsérelned.
Még mindig a hidegtől reszketve széndarabokat hajigált egyesével a kandallóba. Úgy tűnt, valamelyik beszögezett ablak keretének repedésein keresztül fagyos, iszonyatos légfuvallat kúszik be a szobába, és egy pillanatra fojtogatóan sűrű lett a levegő. Mintha figyelné valaki, mintha valamely másvilági birodalomból merednének rá ismeretlen szemek, gondolta Sybil. Halott édesapja jutott eszébe. Tanulj meg bánni a hangoddal, Sybil! Tanulj meg beszélni! Ez az egyetlen fegyverünk ellenük! – mondta egykor Walter Gerard. Ez a letartóztatása előtti napokban történt, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ismét a radikálisok győztek – ezzel rajta kívül talán mindenki más tisztában volt. Sybil szívszakasztóan tisztán látta apja vereségének minden következményét. Walter Gerard eszményei végérvényesen elvesztek – nem csupán időlegesen merültek feledésbe, hanem örökre kilúgozták őket a történelem szövetéből, újra meg újra darabokra szaggatták, mint korcs dögöt a gyorsvonat kattogó kerekei. Tanulj meg beszélni, Sybil! Ez mindenünk...
– Felolvasnál valamit? – kérdezte Hetty. – Közben elkészítem a teát.
– Rendben van. – Szennyes, rendszertelen életükben a felolvasás lassan a mindennapi tennivalók szerves részévé vált. Felvette az Illustrated London News aznapi számát a bridzs-asztalról, letelepedett a nyikorgó, dohos szagú karosszékbe, elrendezgette szoknyáját és átfutotta a vezércikket. A dinoszauruszokkal foglakozott.
A radikálisok bolondultak ezekért a dinoszauruszokért. Az egyik metszet egy hét fős társaságot ábrázolt, Lord Darwinnal az élen. Mindannyian a türingiai szénmedencébe ágyazódott, meghatározhatatlan alakú valamit bámulták. Sybil hangosan felolvasta a képaláírást, és megmutatta Hettynek a képet. Csont. Az a szénnel borított izé nem más, mint egy szörnyűséges méretű csont, legalább akkora, mint egy ember. Megborzongott. A következő oldalról maga a lény meredt rá – valaki lerajzolta, hogyan nézhetett ki, amikor még élt: iszonytató szörnyeteg, görnyedt hátán dupla sornyi fűrészes taréjjal. A teste legalább akkora lehetett, mint egy elefánt, míg gonosz, aprócska feje alig nőtt nagyobbra, mint egy kutyáé.
Hetty kitöltötte a teát.
– „Hüllők uralták akkor a Föld egészét”, mi? – idézte, és cérnát fűzött a tűbe. – Egy rohadt szót sem hiszek az egészből.
– Miért nem?
– Ez mind azoknak az állati nagy óriásoknak a maradványa, tudod, mint a Genezisben. Hát nem ezt magyarázzák a papok is?
Sybil nem szólt. Egyik feltételezés sem nyűgözte le igazán. Inkább a következő cikkre fordította a figyelmét, ami Őfelsége Krím félszigeten harcoló tüzérezredét dicsőítette. Az egyik metszeten két főhadnagy elragadtatással bámult egy éppen üzemelő messzehordó ágyút. A csöve legalább olyan vaskos volt, mint egy öntöde kéménye, és valószínűleg Lord Darwin dinoszauruszainak sem lett volna sok esélye ellene. Sybil figyelmét mégis inkább az ágyúművet működtető számítógépezet belsejéről készült kép ragadta meg. A kioldószerkezet vezetékeinek kusza egyvelegében volt egyfajta bizarr báj, ami a barokkosan megkomponált tapéták sajátja.
– Van stoppolnivalód? – kérdezte Hetty.
– Nincsen, köszönöm.
– Akkor olvass fel néhány hirdetést! – ajánlotta Hetty. – A falra mászom ettől a háborús zagyvaságtól.
Az egyik hirdetés Haviland Porcelán Étkészletet ajánlott Limoges városából; a másik meg Vin Marianit, francia tonikot, Alexandre Dumas és a Hírességek Portréinak és Autogramjainak Ismertető Könyvecskéje ajánlásával. Galvanizált szilikon bútorfényesítő, sohasem karcol, sohasem kopik, semmi máshoz nem hasonlitható; az „Új irányzat” kerékpárcsengő, sohasem hallott hangon csilingel; a Bayley-féle lítiumos oldat, garantáltan kikúrálja a Bright-kórt és a köszvényt; a Gurney-féle „Regent” kisméretű gőzgép, amit egyenesen a háztartási varrógépek számára fejlesztettek ki. Ez utóbbi felkeltette Sybil érdeklődését, bár egyáltalán nem a hangzatos reklámszöveg, miszerint a gép a régebbi modelleknél kétszerte gyorsabb, és mindössze fél pennybe kerül óránként.
Ez utóbbinál akadt egy metszet, ami egy gázzal vagy paraffinnal fűthető, ízlésesen díszített, aprócska bojlert ábrázolt. Charles Egremont pont ugyanilyet vásárolt a feleségének. A szerkezetet egy gumicsővel is ellátták, ami elméletileg eltávolítja a felesleges gőzt az ablakon keresztül, bár Sybil jót mulatott, mikor hírét vette, hogy Madame Egremont szalonja rögtön gőzfürdővé változott.
Mikor végzett az újsággal, elment lefeküdni. Éjfél körül Hetty ágyrugóinak fülsértő csikorgására riadt fel.

 

A Garrick Színház elnyűtt széksorai között, a páholyokban és a zenekari árokban még a poros, hideg félhomály volt az úr, de a színpad alatti helyiségben, ahol Mick Radley állt, koromsötét volt. Dohos mész szaga áradt odalentről.
Mick hangja Sybil talpa alól dübörgött elő.
– Láttál már kinotrópot belülről?
– Egyszer, a kulisszák mögött – válaszolta Sybil. – Valamelyik mulatóban a Bethnal Green környékén. Ismertem azt a fickót, aki kezelte.
– A kedvesed volt? – kérdezte Mick. Felvisszhangzó hangjának éle volt.
– Dehogyis – vágta rá Sybil gyorsan. – Énekelgettem egy ideig... de nem fizetett valami jól.
Háromszor kattant odalent az öngyufa. Végre láng lobbant, és Mick meggyújtott egy gyertyacsonkot.
– Gyere le! – parancsolta. – Csak állsz ott, mint a faszent, meg mutogatod a csupasz bokádat.
Sybil megemelte szoknyája alját, és bizonytalan léptekkel megindult a nyirkos lépcsőkön lefelé.
Mick lábujjhegyre állt, és az egyik kerekes állványra helyezett kelléktükör – olajmocskos fogaskerekekkel és repedezett faforgattyúkkal ellátott hatalmas, csillogó ezüstlap – mögé kotort. Előhalászott egy vízálló kanavászból készült olcsó útitáskát, és óvatosan a földre tette. Leguggolt, felpattintotta az ócska fémkapcsokat, és elővett egy vörös papírszalaggal átkötött perforált kártyacsomagot. Sybil látta, hogy a táskában akad még pár hasonló paksaméta, és mintha fényesre csiszolt fán is megcsillant volna a fény.
Mick gyengéden végigsimított a kártyalapokon.
– Itt olyan biztonságban van, mint Ábrahám kebelén – szólalt meg. – Álcázni kell, látod? Csak a csomagolásra kell hülyeségeket írnod, „Előadás a mértékletesség erényéről, első, második, harmadik rész”, ilyesmiket. Csórikáimnak eszébe sem jutna lenyúlni, vagy akár kibontani, esetleg megnézni. – A kezében tartott csomag súlyát méregette. Hüvelykujjával végigpörgette a lapokat. Éles, ropogós hangja volt, mint az új kártyapakliknak.
– Sokat feccöltem ebbe – mondta. – Manchester legjobb szakemberei hetekig bíbelődtek vele. Úgy érzem, érdemes megemlítenem, hogy kizárólag az én terveim alapján dolgoztak. Jó kis cucc. A maga módján még szinte művészi alkotásnak is mondható. Hamarosan saját szemeddel láthatod majd.
Lecsukta a táskát, és felegyenesedett. A kártyacsomagot óvatosan kabátzsebébe csúsztatta, aztán egy ládához lépett, és előtúrt belőle egy vastag üvegcsövet. Lefújta róla a port, és az egyik végét valamilyen különös harapófogóba szorította. A légmentesen lezárt üveg halk pukkanással engedett – a belsejében friss mészdarabka lapult. Mick hümmögve kirázta a csőből. Gyengéden belegyömöszölte a nagy tányérra emlékeztető, koromszín vasból és csillogó bádogból készült reflektor foglalatába. Ezután megnyitotta az egyik csapot, a levegőbe szimatolt, bólintott, a másodikat is elfordította, és odatartotta elé a gyertyát.
Sybil felsikoltott. A dühösen lobbanó láng teljesen elvakította. Mick a sziszegő tűzfüggöny mögül vigyorgott rá, arca előtt kékes fényben lobogott a láng.
– Így sokkal jobb – mondta végül. A ragyogó reflektort óvatosan a tükör felé irányította, majd nekilátott beállítani a forgattyúkarokat.
Sybil pislogva ismerkedett a környezettel. A Garrick színpada alatti szűk, vizenyős helyiség igazi patkányfészek volt, kóbor kutyáknak és koldusoknak való. Lába alatt szakadozott és megsárgult falragaszok hirdették a „Csibész Jack”-et, a „Londoni csirkefogók”-at meg a hasonlóan alpári bohózatokat. Az egyik sarokban női alsónemű árválkodott. Rövid és boldogtalan énekesnői karrierjéről őrzött emlékei alapján sejtette, mi történhetett itt.
Pillantása végigvándorolt a gőzkivezető csöveken és a feszesre húzott vezetékeken, majd megakadt a csillogó Babbage-féle számítógépezeten. Ez egy kisebb, Sybillel egy magasságú kinotróp-modell volt. A Garrick leromlott állapotával ellentétben a négy mahagónitömbre állított gépet jó karban tartották. A padlót és a mennyezetet gondosan lemosták és lemeszelték. A gőzzel működő számítógépezetek érzékeny és szeszélyes szerkezetek hírében álltak; ha nem gondoskodsz róla, inkább ne is vegyél ilyet. A reflektor szerteszét szóródó fénye bütykös, fényezett falapok foglalataiban álló rézoszlopokon csillant, és fogantyúk, zárópeckek ragyogtak ezernyi aprólékosan megmunkált, fényes acélalkatrész gyűrűjében. Az egész gép lenolajkencétől szaglott.
Olyan közelről, olyan sokáig bámulta... Sybil furcsán érezte magát. Mintha éhség mardosná belülről, különös mohóság lobbant benne, mintha egy... mondjuk... gyönyörű, kedves paripáról lenne szó. Kellett neki ez a gép – nem birtokolni akarta, csak szerette volna, ha valahogy hozzá tartozik.
Hirtelen Mick ragadta meg a könyökét hátulról. Sybil összerezzent.
– Gyönyörű darab, mi?
– Igen... gyönyörű.
Mick még mindig a karját fogta. Másik kezével lassan benyúlt a lány főkötője alá, és végigsimított az arcán, aztán hüvelykujjával megemelte Sybil állat, és a szemébe nézett.
– Hatással van rád, igaz? – Érzelmektől fűtött hangja ijesztőnek tűnt. Szemében gázláng fénye ragyogott.
– Igen, Mick – vágta rá Sybil engedelmesen. – Kicsit... tényleg... hatással van rám.
A férfi kioldotta Sybil főkötőjét, és hátracsúsztatta.
– De nem ijedtél meg, igaz? Egy cseppet sem félsz, hiszen Piperkőc Mick fogja a kezedet. Mindaz, amit érzel, csupán apró, különleges frisson, semmi több. Idővel hozzászoksz. Ha majd klakkert varázsolunk belőled.
– Lehetséges ez? Nőknek is?
– Hát még sohasem hallottál Lady Ada Byronról? – nevetett Mick. – A miniszterelnök lányáról, a Gépezetek Királynőjéről? – Elengedte a lányt, és egy ripacs mozdulatával szélesre tárta karját. Meglebbentek kabátja szárnyai. – Ada Byron, igaz barátja és tanítványa Lord Charles Babbage-nek, ki nem más, mint a Differenciálgép atyja, modern korunk Newtonja!
Sybil tátott szájjal meredt rá.
– Hiszen Ada Byron úrihölgy!
– Meglepődnél, ha tudnád, milyen emberekkel ismerkedik a mi Adánk – jelentette ki Mick. Előhúzott egy kátyacsomagot a zsebéből, és letépte róla a csomagolópapírt. – Persze nem hívja meg őket teázni a felcicomázott ingyenélőktől nyüzsgő estélyeire, de Ada a maga matematikai módszereivel még igaz barátnak is nevezhető...
Egy pillanatra elhallgatott.
– Tudod, ez nem azt jelenti, hogy ő a legtökéletesebb. A Gőz Értelmiségeinek Társaságában ismerek olyan klakkert, aki akár még Lady Adát is lekörözhetné. Ada viszont géniusz. Tudod, mit jelent ez? Géniusszá lenni?
– Mit? – kérdezte Sybil, és gyűlölte a férfi hangjából kicsendülő szédületes magabiztosságot.
– Tudod, hogyan született meg az analitikus geometria? Egy Descartes nevű fazon a legyeket bámulta a plafonon. Előtte is akadtak milliónyian, akik a mennyezeten mászkáló legyeket bámulták, mégis egy René Descartes kellett ahhoz, hogy ebből önálló tudomány legyen. A mostani mérnökök naponta használják a felfedezéseit, ha viszont ő nincsen, még mindig ugyanolyan vakok lennének, mint azelőtt.
– Mi van ezekkel a legyekkel? – értetlenkedett Sybil.
– Ada egyszer ráérzett valamire, ami Descartes felfedezésével vetekszik. Eddig viszont mit sem tudtak vele kezdeni. Ezt hívják tiszta matematikának. – Mick felnevetett. – Tiszta. Tudod, mire mondják ezt? Ez azt jelenti, hogy nem képesek felhasználni. – Vigyorogva a kezét dörzsölgette. – Senki sem képes felhasználni...
Mick jókedve kezdett az idegeire menni.
– Úgy tudtam, gyűlölöd a lordokat!
– A lordok tisztességtelen módon szerzett privilégiumait utálom – vágott vissza Mick. – Lady Ada viszont nem a kék vérre, hanem a szürkeállományra esküszik.
A kártyákat a gép oldalára szerelt ezüsttálcára dobta, aztán megpördült, és megragadta a lány csuklóját.
– Az apád halott, kislány! Nem akarok fájdalmat okozni, de lásd be, hogy a ludditáknak írmagjuk sem maradt! Ó, amikor még felvonultunk, és fellengzős szónoklatokat tartottunk a munkások jogairól meg ilyesmikről... Cikornyás locsogás! Lord Charles Babbage viszont röpiratok helyett tervrajzokat készített. A tervrajzai alapján pedig megépítették ezt a világot.
Mick megcsóválta a fejét.
– Britannia most Byron talpnyalói, Babbage cimborái, az ipari radikálisok kezére került. A markukban vagyunk, kislány... lábuk előtt hever az egész földgolyó, Európa, Amerika, bármi. A Felsőházat megtöltötték a radikálisok. Viktória királynő még a kisujját sem mozdítja a tudósok és a tőkések engedélye nélkül.
– Mutatóujját a lányra szegezte. – Nincs értelme többé szembeszállni ezzel a hatalommal, és tudod, miért? Mert a radikálisok tisztességesen játszanak, vagy legalábbis eléggé becsületesek ahhoz, hogy elboldoguljanak valahogy. Az okosabb embereket nem uszíthatod olyan rendszer ellen, ami túlságosan értelmesen működik.
Mick magára bökött.
– Ez viszont még nem jelenti azt, hogy magunkra maradtunk a dermesztő külvilágban. Gyorsabban kell gondolkodnunk, nyitott szemmel, nyitott füllel járkálnunk az emberek között...
– Mick egy ökölvívó pózában tetszelgett: behajlított könyök, összeszorított kéz, ökle az arca előtt. Aztán hátrasöpörte a haját, és elvigyorodott.
– Rendben, ez nagyon jól megfelel neked – tiltakozott Sybil –. mert azt teszel, amit csak akarsz. Apám tisztelői közé tartoztál... no persze akadtak páran, és néhányuk már képviselő a parlamentben. De nem érted, hogy az elesett asszonyok csak elbukhatnak? Elbuknak, és soha többé nem állnak talpra. Mick kihúzta magát, és elfintorodott.
– Hát nem erről beszélek egyfolytában? Hiába keveredtél előkelő emberek közé, még mindig egyszerű kis Szajhaként gondolkodsz. Párizsban a kutya sem ismer téged. Igen, itt a zsaruk és a fejesek ismerik a számodat, ezt aláírom. A számok viszont tényleg csak számok, a dossziéd pedig nem más, mint egy rakás kártyalap. Ettől eltekintve még rengeteg módja akad, hogy megváltoztassuk a számodat. – A lány döbbent arckifejezése láttán elvigyorodott. – Azt garantálhatom, hogy Londonban ez tényleg nem gyerekjáték. Louis Napoleon Párizsában viszont másképpen intézik a dolgokat. A tündöklő Pári utcáin gyorsan, sőt szabadon zajlik az élet, különösen egy szép bokával megáldott kalandornő számára, akinek kellőképpen felvágták a nyelvét.
Sybil a körmét rágta. Égett a szeme – a reflektor füstjétől és a félelemtől egyaránt. A kormány számítógépezeteinek agyába csempészett új szám teljesen új életet jelentene. Nem lenne többé múltja. Az efféle teljesen váratlan jövő gondolata már magában megrémítette. Nem beszélve arról, mit kérhet Mick mindezért cserébe.
– Valóban meg tudnád változtatni a számomat?
– Párizsban vehetnék neked egy újat. Franciának vagy amerikai menekültnek adnád ki magad. – Mick elegáns mozdulattal karba fonta a kezét. – De ne feledd, semmit sem ígérek biztosra. Meg kell dolgoznod érte.
– Ugye nem csapsz be, Mick? – kérdezte a lány lassan. – Mert... mert én nagyon... különlegesen kedves lennék ahhoz, aki ekkora szolgálatot tesz nekem.
Mick zsebre vágott kézzel, lassan hintázott a sarkán. Sybilt méregette.
– Szóval most már menne – mondta lágyan. A lány a szemén látta, hogy remegő hangon eldadogott szavai valamilyen rejtett érzést szítottak fel benne, valamilyen mohó, buja szenvedélyt, amiről Sybil is tudta, hogy ott lapul a mélyben, a vágyat... hogy még mélyebbre akassza áldozatában a horgot.
– Igen, ha becsületesen, a tanítványodként bánsz velem, és nem úgy, mint valami... kurvával, akit becsaphatsz és félredobhatsz. – Sybil majdnem sírva fakadt. Pislogott, aztán merészen felpillantott, és mégis hagyta, hadd csorogjanak végig arcán a könnyek. Talán számítanak valamit. – Nem űznél aljas játékokat a reményeimmel, igaz? Ez annyira hitványság lenne... annyira kegyetlen! Ha ezt tennéd velem, én... én bizisten levetném magam a Tower hídról! A férfi a szemébe nézett.
– Hagyd már ezt a szipogást, kislány, és jól figyelj rám! Fogd fel végre, hogy nem csak Mick romlott leánykája vagy... persze a hancúrozást ugyanúgy kedvelem, mint bármelyik férfi, azonban bárhol megszerezhetném magamnak. Nem csak ezért van rád szükségem. Nem, nekem azok a mézesmázos szavak kellenek, és az a kurázsi, amit Walter Gerardban láttam valaha! A tanítványom leszel, Sybil, te elfogadsz mesterednek, és mostantól legyen ez a dolgok állása kettőnk között! Hűséges leszel, engedelmes, megbízható, semmi átverés és pimaszkodás, érted? Cserébe tanítani foglak és gondoskodom rólad. Hamarosan rájössz, én pontosan annyira vagyok kedves és jóságos, mint amennyire te hűséges és megbízható. Elég világosan beszéltem?
– Igen, Mick.
– Akkor megegyeztünk, igaz?
– Igen, Mick. – Sybil a férfira mosolygott.
– Helyes – mondta Mick. – Térdelj le! Tedd össze a kezedet, így. – két kezét imára kulcsolta –, és mondd utánam az eskü szövegét, miszerint: te, Sybil Gerard, megesküszöl a mindenható szentekre és az összes angyalokra, égi hatalmakra, a mennyei trónus szentségére, szeráfok és kerubok nevére a mindent látó szem előtt, hogy engedelmeskedni fogsz Michael Radley parancsainak, és hűségesen fogod szolgálni, Isten téged úgy segéljen! Megesküszöl?
Sybil ijedt tekintettel meredt rá.
– Szükséges ez?
– Igen.
– De nem bűnös dolog efféle esküt tenni egy olyan férfinak, aki... úgy értem... Nem vagyunk a házasság szent kötelékében...
– Az a házassági esküvés – csattant fel a férfi türelmetlenül –, ez pedig tanonceskü!
Sybilnek nem volt választása. Hátratűrte szoknyáját, és letérdelt a férfi elé a kövecses padlóra.
– Esküszöl?
– Igen. Isten engem úgy segéljen!
– Ne legyél már ilyen morcos! – A férfi felsegítette a földről. – Néhány más lehetőséghez képest ez egy gyengéd, kedves eskü volt. Vigasztaljon ez, ha esetleg kétségeid vagy hűtlen gondolataid támadnának. Most pedig fogd meg ezt – a kezébe nyomta a csöpögő gyertyát –, és hajtsd fel nekem azt a részeges igazgatót! Közöld vele, hogy ideje begyújtani a kazánba!
Aznap este az egyik haymarketi lokálban, az Argyll Rooms-ban vacsoráztak, nem messze Laurent Tánciskolájától. Az Argyll külön szalonokkal is rendelkezett, ahol a diszkrét ügyfelek az egész éjszakát zavartalanul eltölthették.
Sybilt zavarta ez a titokzatoskodás. Micket eddig nem feszélyezte, ha nyilvánosan együtt mutatkoztak. A báránysült felénél azonban a pincér bevezetett egy tömzsi, apró, pomádézott hajú úriembert, aki arany óraláncot hordott elegáns, violaszín mellényén.
– Hello, Corny! – Mick még a kést meg a villát sem tette le.
– Jó estét, Mick – mondta a férfi. Akcentusa furcsamód semmit sem árult el, mintha színész lenne, esetleg már jó ideje városi tisztviselő. – Úgy hallottam, szükséged van rám.
– Jól hallottad, Corny. – Sybil kezdte kényelmetlenül érezni magát. Mick nem mutatta be őket egymásnak, és hellyel sem kínálta az emberkét. – Rövid a szerep, szóval nem lesz nehéz betanulnod ezt a pár sort. – Mick címzetlen borítékot húzott elő a kabátzsebéből, és átnyújtotta a férfinak. – Itt a szöveg, a végszó és a többi szereplő. Szombat este a Garrickban.
Az emberke átvette a borítékot. Szomorúan elmosolyodott.
– Jó régen játszottam a Garrickban, Mick. – Sybilre kacsintott, és mindenféle egyéb formaság nélkül kilépett az ajtón.
– Ki volt ez? – kérdezte a lány. Mick újra a báránysülttel foglalatoskodott, és éppen mentamártást kanalazott egy ón tálalóedényből.
– Epizódszínész – válaszolta aztán. – Ő lesz a partnered szombaton.
Sybil zavartan pislogott.
– A partnerem?
– Ne feledd, hogy kalandornőnek készülsz! Előreláthatólag többféle szerepet kell majd játszanod életed során. A politikai szónoklatnak csak használhat egy csipetnyi nyáladzás.
– Nyáladzás?
– Nem fontos. – Láthatóan elege lett a báránysültből, félretolta a tányért. – Holnap rengeteg időnk lesz próbálni. Most pedig mutatni akarok neked valamit.
Felállt az asztaltól, az ajtóhoz lépett, és bezárta. Visszafelé felkapta a szőnyegről a széke mellé lerakott kanavász útitáskát, és Sybil elé tette, a tiszta, bár sokat foltozott terítőre.
A lány nagyon kíváncsi volt, mi lehet a táskában. Nem azért, mert Mick állandóan magánál hordta, a Garrick alagsorától kezdve a nyomdászokig, ahol megnézte, minden rendben van-e a tábornok előadását hirdető röplapokkal, aztán ide, az Argyllba, hanem mert ez nagyon olcsó bóvli volt, ellentétben azokkal a holmijaival, amikkel állandóan büszkélkedett. Miért hord Piperkőc Mick egy ilyen táskát magánál, amikor az Aaron's legmutatósabb, selyemből szőtt, nikkelkapcsos darabjait is megengedhetné magának? Ráadásul már a kino-kártyák sem lapultak a csomagban, hiszen azokat még a színházban óvatosan begöngyölte a The Times lapjaiba, és elrejtette a tükör mögött.
Mick felpattintotta a nyomorúságos kapcsokat, kinyitotta a táskát, és elővett egy hosszú, keskeny, fényezett rózsafa dobozt. A sarkait fényes rézszegély borította. Sybil arra gondolt, hogy távcső van benne, mert efféle dobozokat egy műszergyártó cég kirakatában látott az Oxford Streeten. Mick szinte már komikus elővigyázatossággal bánt vele, mint egy hithü katolikus, aki éppen valamelyik halott pápa csontjairól fújja le a port. Sybilen hirtelen egyfajta gyerekes várakozás lett úrrá, s egy pillanatra megfeledkezett a Corny nevű emberkéről, és Mick szombattal kapcsolatos nyugtalanító szavairól. Amikor a férfi a térítőre helyezte a csillogó dobozt, leginkább egy bűvészre emlékeztetett. Sybil meg sem lepődött volna, ha egyszer csak feltüri a kézelőjét, és hirtelen, hipp-hopp, sehol a doboz.
Mick apró rézkapcsokat pattintott ki a miniatűr kulcslyukakból. Hatásvadász módon várt egy pillanatot.
Sybilnek feltűnt, hogy önkéntelenül is visszafojtotta a lélegzetét. Talán ajándékot kap? Valamit, ami kapcsolatban van új foglalkozásával? Amitől valóban kezdő kalandornőnek számíthat?
Mick éles rézsarkainál fogva felnyitotta a rózsafa tetőt.
A dobozt teljesen megtöltötték a játékkártyák – legalább húsz paklit zsúfolhattak bele. Sybilnek elfacsarodott a szíve.
– Ilyet még az életben nem láttál – mondta a férfi. – Erre mérget vehetsz.
Mick kihúzta a jobb kezére eső legközelebbi kártyalapot, és megmutatta a lánynak. Nem, mégsem játékkártya volt, bár nagyjából ugyanakkora méretben készült, valami furcsa, tejszínű, nagyon vékony és csillogó anyagból, ami se papír, se üveg nem volt. Mick lazán hüvelykje és mutatóujja közé szorította. Könnyedén hajlott, de azonnal kiegyenesedett, amint elengedte.
A lapot legalább három tucat, apró lyukak alkotta perforált sor díszítette. A lyukak akkorák lehettek, mint egy gombostű feje. A kártya három sarkát lekerekítették, a negyediket viszont rézsútosan levágták. A leollózott sarok közelébe valaki halvány, mályvaszín tintával egy egyest rajzolt.
– Kámforral telített cellulóz – magyarázta Mick –, ha lángot kap, maga az olthatatlan pokol, viszont kiválóan ellátja a Napóleon finomabb funkcióit.
Napóleon? Sybil semmit sem értett.
– Ez valami kino-kártya, Mick?
A férfi elégedetten rávigyorgott. Úgy tűnt, sikerült a megfelelő dolgot mondania.
– Hallottál már a Nagy Napóleon ordinaleurről, a Francia Akadémia legnagyobb számítógépezetéről? A londoni rendőrség gépei vacak kis játékszerek csupán mellette.
Sybil úgy tett, mintha a doboz tartalmát tanulmányozná. Tudta, hogy ez tetszik Micknek. De az akkor is csak egy egyszerű, egészen szépen megcsinált fadoboz volt, zöld filccel borítva, mint ami a biliárdasztalokat is takarja. Rengeteg, talán több mint száz fényes, tejszínű kártyával tömték tele.
– Áruld el, Mick, mi ez az egész!
A férfi felnevetett. Egészen jókedvűnek tűnt. Hirtelen előrehajolt, és szájon csókolta Sybilt.
– Majd eljön annak is az ideje. – Felegyenesedett, visszatette a kártyalapot a helyére, lecsukta a tetőt, és helyükre kattintottá a rézkampókat. – Minden szövetségnek megvannak a maga titkai. De Piperkőc Micknek van egy tuti tippje: senki sem tudja igazán, mi történik, ha lefuttatják ezt a nagy csomag kártyát. Valószínűleg valamilyen problémát szemléltetne, bizonyos matematikai hipotézisek egymásba kapcsolódó sorozatát... Tiltott dolgokat. És hogy szavamat ne feledjem, segíthet abban, hogy Mick Radley neve dicsőséges glóriaként ragyogjon a klakkerek testvériségének egén. – Kacsintott. – Tudod, a francia klakkereknek is megvan a maguk szövetsége. Les Fils de Vaucanson. Ez a nevük. A Jacquard Társaság. Azt hiszem, mutatunk valamit a hagymaevőknek, amitől eláll a szavuk.
Mick részegnek tűnt, pedig Sybil tudta, hogy mindössze két üveg sört ivott. Nem, a férfit a dobozban lapuló kártyák gondolata részegítette meg... bármik is legyenek azok.
– Tudod, Sybil, ez a doboz, és mindaz, ami benne van, különlegesen értékes. – Mick ismét leült, és az olcsó, fekete táskában kotorászott. Kétrét hajtott, vastag barna papír, egyszerű papírvágó olló és egy guriga erős, zöld spárga került elő. A férfi szétterítette a papírt, és elkezdte becsomagolni a dobozt. Közben folytatta a mondókáját. – Nagyon-nagyon értékes. A tábornok társaságában utazva az ember óhatatlanul a legkülönfélébb veszélyeknek teszi ki magát. Az előadás után rögtön útnak indulunk Párizsba, te viszont még holnap reggel elviszed ezt a csomagot a Great Portland Streetre, az ottani postahivatalba.
– Befejezte a csomagolást, és spárgával tekerte körbe a dobozt.
– Vágd ezt el! – Sybil engedelmeskedett. – Feladod a párizsi postafiókunk címére. Poste restante. Tudod, mi az?
– A csomagot megőrzik a címzettnek.
Mick bólintott. Egyik nadrágzsebéből skarlátvörös pecsétviaszt vett elő, a másikból az öngyufát. A szerkezet első kattintásra meggyulladt.
– Pontosan. A csomag a lehető legtökéletesebb biztonságban vár majd ránk Párizsban. – Az olajos lángnyelv végignyalta a viaszt, és az megsötétedett, megnyúlt. A barna papírt és a zöld csomót skarlátveres cseppek pettyezték. Mick visszalökte a táskába az ollót és a spárgagombolyagot, zsebre vágta a viaszt és a gyújtót, előhúzta töltőtollal, és elkezdte megcímezni a csomagot.
– De mégis, Mick, mi ez? Honnan tudhatnád, mennyit ér ez a valami, ha fogalmad sincsen, mire való?
– Ha nem csalódom, semmi ilyesmit nem mondtam. Vannak elképzeléseim, rendben? Piperkőc Mick sosem fogy ki az ötletekből. Volt annyi sütnivalóm, hogy magammal vittem az eredeti kátyákat Manchesterbe, amikor a tábornok ügyeit intéztem. Még a legagyafúrtabb klakkerekből is ki tudtam szipolyozni a legfrissebb kompressziós eljárásaik titkát, a tábornok pénzéből pedig Napóleon-szabványú cellulózra vitettem fel az eredményt.
Mintha kínaiul beszélt volna.
Kopogtak. A rövid hajú, álnok tekintetű szolga szipogva betolt egy tálalókocsit, és leszedte az asztalt. Trehányul végezte a dolgát, sokáig piszmogott a borravaló reményében, Mick viszont tudomást sem vett róla, hidegen a levegőbe bámult. Néha macskamódra, kéjesen elvigyorodott.
A pincér gúnyos mosollyal távozott. Nem sokkal utána valaki megkocogtatta sétapálcájával az ajtót. Mick második barátja is megérkezett.
Nagydarab, bámulatosan csúnya, dülledt szemű, kékes arcbőrű férfi lépett be. Csapott homlokára fésült, olajos tincsei a miniszterelnök elegáns hajfodrait próbálták utánozni. Az idegen vadonatúj, jól szabott szmokingot és felöltőt viselt, fején cilinder, kezében sétapálca. Nyakkendőjén gyönyörű gyöngy díszelgett, ujján a szabadkőművesek címerével ékesített aranygyűrű csillogott. Arcát és nyakát alaposan lebarnította a nap.
Mick azonnal felpattant a székből, megrázta a gyűrűvel díszített kezet, és hellyel kínálta a vendéget.
– Késői időpontot választ a csevegésre, Mr. Radley – kezdte az idegen.
– Mindent megteszünk, hogy kielégíthessük különleges igényeit, Rudwick professzor.
A ronda arcú férfi leült. A szék nyikorogva tiltakozott. Dülledt szeme töprengő tekintettel mérte végig Sybilt, és a lány egy szívdermesztő pillanatig a legrosszabbtól tartott. Talán ez az egész csak egy hatalmas átverés, és pillanatokon belül valamilyen rettenetes tranzakció alanyává válik a két férfi között.
Rudwick azonban elfordította tekintetét, és Mickre pillantott.
– Nem titkolhatom, uram, hogy mohón szeretném folytatni texasi kutatásaimat. – Lebiggyesztette az ajkát. Vágott sebhelyre emlékeztető szájában apró, szürkés kavicsokként sorakoztak a fogai. – Istenverte unalmas dolog a bárgyú oroszlánt játszani Londonban.
– Houston elnök holnap kettőkor fogadja Önt, ha megfelelő az időpont.
– Tökéletesen – mordult fel Rudwick. Mick bólintott.
– Texasi felfedezésének híre napról napra csak nagyobb lesz.
Ha értesüléseim pontosak, még maga Lord Babbage is kifejezte érdeklődését.
– Valaha együtt dolgoztunk a Cambridge-i Tudományos Intézetben – ismerte el Rudwick, és képtelen volt leplezni elégedett somolygását. – A pneumo-dinamika elmélete...
– Történetesen – vágott szavába Mick – úgy alakult, hogy olyan ritka kártyasor birtokába jutottam, amely bízvást kivívná még Őlordsága csodálatát is.
Rudwickot felbosszantotta a közbevágás.
– Azt mondta, Őlordsága csodálatát? Lord Babbage a világ egyik... legindulatosabb embere.
– Lady Ada volt oly kedves, és pártfogásába vett kutatásaim kezdetén...
– A pártfogásába? – Rudwick gonoszul felröhögött. – Szóval ez valami szerencsejáték, igaz? Más nem is lehet, ha mégis sikerült magára vonnia a hölgy figyelmét.
– Szó sincs róla – mondta Mick kurtán.
– A ladynek különös barátai vannak – jelentette ki Rudwick. Komor tekintettel méregette Micket. – Nem ismer egy Collins nevű embert? Úgynevezett bukméker.
– Még nem volt szerencsénk – mondta Mick.
– A fickó úgy tapad a hölgyre, mint a tetü a kurvákra. – Rudwick napbarnította arca elvörösödött. – Az az alak a legmegdöbbentőbb ajánlattal fordult hozzám, amit...
– És? – kérdezte Mick finoman. Rudwick összehúzta a szemöldökét.
– Felmerült bennem, hogy esetleg ismerik egymást. Feltételezem, ön efféle körökben mozog.
– Nem, uram. Rudwick előrehajolt.
– És mi a helyzet egy bizonyos másik, gólyalábú, hideg tekintetű úriemberrel, Mr. Radley, aki az utóbbi időben mintha minden lépésemet követné? Talán ő is Houston elnök valamelyik ügynöke? Számomra texasinak tűnt.
– Az elnök igen szerencsés kézzel választott minőségi ügynököket. Rudwick sötét arccal tápászkodott fel.
– Bizonyára lesz oly szíves felszólítani azt a gazfickót, hogy hagyjon fel a szaglászással.
Mick szintén felállt. Kedvesen mosolygott.
– Természetesen tolmácsolom észrevételeit megbízómnak, professzor. Attól tartok azonban, hogy feltartom éjjeli teendőiben... – Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, majd jól bevágta Rudwick szmokingba bújtatott, széles háta mögött. Megfordult, és Sybilre kacsintott.
– Innen pedig egyenesen valamelyik kutyaviadalra siet... Meg kell adni, a nagy tudású Rudwick professzor felettébb alacsonyrendű sportokért rajong. Viszont ami a szívén, az a száján. – Szünetet tartott. – A tábornok kedvelni fogja.
Órákkal később Sybil Mick gyújtójának kattanására és szivarjának édeskés füstjére ébredt a Grand's Hotel ágyában. A férfi kétszer tette magáévá a privát szalon magányában, az Argyll Rooms asztala mögötti sezlonon, utána pedig még egyszer a szállóban. Sybil eddig még sohasem látta ennyire tüzesnek. Mindenképpen reménykeltő fordulat volt, bár a harmadik után valami megsajdult benne, ott mélyen.
A függönyök mögül beszűrődő gázfényt leszámítva teljes sötétség uralkodott a szobában.
Sybil közelebb húzódott a férfihoz.
– Hova szeretnél utazni Franciaország után, Sybil? A lány még sohasem töprengett ezen.
– Mindegy, csak veled lehessek, Mick...
A férfi kuncogott, és a takaró alá csúsztatta a kezét. Ujjai végigsimítottak a lány lágyékán.
– Hova menjünk, Mick?
– Tarts velem, és megismerheted Mexikót. Aztán északra utazunk, és a Houston tábornok vezette francia-mexikói hadsereg segítségével felszabadítjuk Texast.
– De... Texas rettentően fura hely, nem?
– Még mindig úgy gondolkodsz, mint egy primitív kurva. A Piccadillyről nézve az egész világ fura. Sam Houstonnak valaha palotája volt Texasban. Mielőtt a texasiak száműzték volna, ő számított Nagy-Britannia leghatalmasabb szövetségesének Amerika nyugati részén. Miért ne élhetnénk mi ketten mágnások módjára Texasban? Valamelyik folyó partján építenénk egy kúriát...
– És ezt megengednék nekünk, Mick?
– Őfelsége, a királynő kormányára gondolsz? A szószegő Albionra? – vihogott Mick. – Nos, ez nagymértékben függ attól, miként viszonyul az angol közvélemény Houston tábornokhoz. Mindent megteszünk, hogy javítsunk valamennyit a reputációján. Pontosan ezért tart előadókörutat, nem igaz?
– Értem – mondta Sybil. – Nagyon okos vagy, Mick.
– Ezek komoly dolgok, Sybil. Erőegyensúly. Anglia ötszáz évig remekül alkalmazta Európában, és Amerikában még ennél is tökéletesebben működhetne. Az Unió, a Konföderáció, a Texasi és a Kaliforniai Köztársaság – mindegyiket a britek húzták ki a csávából, aztán egy kicsit túl büszkék meg túl függetlenek akartak lenni. Hát most leszállnak végre a magas lóról! Oszd meg és uralkodj, édesem! – A szivarcsutka parazsa felfénylett a sötétben. – Ha nem létezne angol diplomácia és brit hatalom, Amerika egyetlen hatalmas nemzetet alkothatna!
– Mi a helyzet a barátoddal, a tábornokkal? Tényleg segít nekünk?
– Ez a legszebb az egészben – magyarázta Mick. – A diplomaták szerint Sam Houston egy kissé csökönyös alak, éppen ezért jó pár célkitűzésével és intézkedésével nem törődtek. Nem segítették annyira, mint tehették volna. Azonban az őt felváltó texasi junta sokkal rosszabb nála. Nyíltan ellenszegülnek a brit érdekekkel! Napjaik meg vannak számlálva. A tábornok sok időt fecsérelt el angliai száműzetésében, de most már készül vissza Texasba, hogy visszaszerezze jogos tulajdonát. – Vállat vont. – Már évekkel ezelőtt ezt kellett volna tennie. Az a legnagyobb bajunk, hogy Őfelsége kormánya azt sem tudja, mit akar. Frakciókra szakadt. Vannak, akik nem bíznak Houstonban... Mindegy, mert a franciák mindenképpen segítségünkre sietnek. Mexikói védenceik ugyanis határháborút folytatnak Texasszal. Szükségük van a tábornokra.
– Akkor háborúzni fogsz, Mick? – Nehezen tudta elképzelni a férfit, amint éppen lovasrohamot vezényel.
– Ez sokkal inkább egy coup d'état lesz – nyugtatta meg Mick. – Nem sok vért fogunk látni. Tudod, hogy Houston politikai tanácsadója vagyok, és az is maradok, hiszen én szerveztem a londoni körutat, csakúgy, mint a franciát, és az én közeledési kísérleteimnek köszönhető, hogy audiencián fogadja a francia császár...
Tényleg igaz lenne mindez?
– Én vagyok az, aki a manchesteri műhelyek legújabb és legjobb anyagát futtatom a kinotrópon, puhítom a sajtót és a közvéleményt, felbérelem a plakátragasztókat... – Nagyot szippantott a szivarból, ujjai mélyen belevájtak Sybil szemérmébe –, majd elégedetten cseresznyeillatú, hömpölygő felhőt fújt a plafon felé.
Viszont mégsem akarta negyedszer, mert Sybil hamarosan álomba merült, és Texasról álmodott, Texasról, ahol elégedett bárányok legelésznek, és szürke udvarházak ablakain csillan a késő délutáni napfény.
Sybil a Garrickban ült, hátulról a harmadik sorban, és kedvetlenül szemlélte, mily kevés ember kíváncsi Sam Houstonra, Texas egykori tábornokára. A terembe szállingózó embereket az öt fős zenekar vinnyogó, cincogó és tülkölő zenebonája köszöntötte. Az előtte levő sort éppen egy család készült elfoglalni: először a vékonyka, vizenyős szemű, zsebkendőjébe szipogó nevelőnő felügyeletére bízott gyerekek, az áthajtós gallérral díszített, kék ünneplő ruhába bújtatott két fiú és a sálba burkolózott, kötött gyerekruhába öltözött kislány. Aztán beoldalgott a gúnyosan mosolygó legidősebb fiú. Megérkezett a felöltős, sétapálcás, pofaszakállas családfő is, oldalán kövér, hosszú loknikat, nagy csúnya kalapot és párnás ujjain három aranygyűrűt viselő feleségével. A kabátokkal és a sálakkal vívott küzdelem után végre sikerült leülniük, és míg kandírozott narancshéjat majszoltak, szemmel láthatóan ügyeltek a jómodorra és várták, hogy történjen valami. Tisztára mosdatott, szappanillatú, puha gép-szőtte ruháikba burkolózó, jómódú emberek.
A Sybil melletti széket egy szemüveges, hivatalnokforma alak foglalta el, fejbőrén egyhüvelyknyi kékes csík mutatta a helyet, ahol leborotválta a haját, hogy intelligensebbnek tűnjön. A programfüzetet tanulmányozta, amit Mick állított össze, és citromos savanyúcukrot szopogatott. Mellette három szabadságolt krími tiszt foglalt helyet. Eljöttek meghallgatni az ósdi módszerekkel vívott ósdi texasi háborúról szóló előadást, és szemmel láthatóan rettentően meg voltak elégedve saját magukkal. A tömegben még feltűnt néhány vörös egyenruhás katona a tisztességesebb fajtából, akik nem nőkre meg piára költik a fizetségüket, hanem inkább lőtani aritmetikát tanulnak, a vasútnál és a hajógyárakban vallanak munkát és szépen gyarapodnak.
A színházat pontosan efféle alakok töltötték meg: boltosok, kereskedősegédek, patikusok csinos feleségeikkel és porontyaikkal. Amikor apja még élt, ezek az emberek, ezek a whitechapeli emberek még dühösek voltak, soványak és rongyosak, kezükben botot szorongattak, az övükbe pedig bicskát tűztek. A radikálisok uralma alatt azonban változtak az idők, és mostanra már Whitechapelben is felbukkantak a fűzőbe szorított, kikenceficézett asszonyok és óráikra pislogó, ostoba férjuraik, akik a Hasznos tudás szótárát, a Morális fejlődés folyóiratát meg ehhez hasonló kiadványokat olvastak, és abban reménykedtek, hogy viszik valamire az életben.
Aztán meglobbantak a rézgyűrűkbe börtönzött gázlángok, és a zenekar vérszegény módon belekezdett a „Come to the Bower” című dalba. Hirtelen fortyanó zajjal felizzott a reflektor, és elhúzódott a kinotrópot fedő függöny. A hangos zene elnyomta a helyükre illeszkedő képdarabkák kattogó zaját. A képernyő szélein fekete zúzmaraként repedezett foltok kezdtek felhólyagzani, majd hatalmas, fekete, élesen metszett gépgót betűkké álltak össze a fehér alapon:

AZ EDITIONS PANOPTIQUE BEMUTATJA

A kinotróp alatt pedig maga Houston lépett be balról. A kövér, bizonytalan körvonalú alak a színpad közepére helyezett pódium felé kacsázott. Egy pillanatra magába olvasztotta Mick reflektorának nyers, fókuszált fénye.
Sybil alaposan végigmérte. Kíváncsi volt és egyben bizalmatlan – első találkozása Mick munkaadójával. Éppen elég amerikai menekültet látott Londonban ahhoz, hogy legyen valamilyen homályos elképzelése róla. Az unionisták, ha pénzük engedte, úgy öltöztek, mint az átlagos angolok, míg a konföderalisták inkább a hivalkodó, csiricsáré ruhákat kedvelték, bár volt bennük valami sajátságos, valami egyedi; Houston öltözéke alapján a texasiak még náluk is furcsább és bogarasabb szerzetek lehettek. A kivörösödött, húsos arcú tábornok nagydarab férfi volt, nehéz csizmáiban legalább hat láb magas. Széles vállára hosszú, durva anyagból szőtt takarót terített, ami leginkább egy durván csíkozott köpenyre emlékeztetett. A vörös és a fekete árnyalataiban pompázó ruhadarab egy tragikus főhős tógájaként söpörte végig a Garrick színpadát. Jobbjában vaskos mahagóni botot szorongatott: éppen könnyedén megsuhintotta, mintha igazából nem lenne rá szüksége, de Sybil látta, hogy remeg a lába, és a nadrágja csicsás szegélyére varrott rojtok is.
Houston fellépett az elsötétített pódiumra, megtörölte az orrát, és kortyolt egy üvegből, amit nyilvánvalóan nem vízzel töltöttek fel. A feje fölött a kinotróp átváltott egy színes képre: Nagy-Britannia oroszlánja és valamilyen hosszú szarvú bika barátkozott egymással. Az állatok felett apró, keresztbe fektetett zászlók feszültek. Az egyik a Union Jack volt, a másik Texas egycsillagos lobogója, mindegyik élénk vörös, fehér és kék színekben pompázott. Houston a pódium mögött matatott valamivel; valószínűleg egy kisebb tükörrel, amivel állandóan nyomon követheti, mit ábrázol éppen a kinotróp, nehogy elvesszen mondanivalójában.
A kép ismét fekete-fehérre változott. Az ernyőt alkotó fadarabkák dominószerűen, sorról sorra elfordultak. Árnyékolt, csipkés vonalak alkotta portré jelent meg: magas, kopaszodó homlok, dús szemöldök, a füleket is eltakaró pofaszakállal keretezett vastag ajkak. Határozott vonalú száj, felszegett, gödrös áll. A kép alatt betűk formálódtak:

SAM HOUSTON TÁBORNOK.

Felragyogott a második reflektor is, és teljes valójában megmutatta a közönségnek a a pódiumon álló férfit. Sybil hangosan tapsolt. Ő fejezte be utoljára.
– Nagyon szépen köszönöm, hölgyeim és uraim, londoni polgárok – szólalt meg Houston. Gyakorlott szónokra valló, mély, meszehangzó hangon beszélt, amit némileg lerontott külhoni akcentusa. – Nagy megtiszteltetés ez egy idegennek. – A tábornok végigpillantott a Garrick széksorain. – Látom, hogy a hallgatóság között szép számmal képviseltetik magukat az Őfelsége szolgálatában álló katonák. – Megigazította köpönyegét. A reflektorok fénye megcsillant a ruhájára erősített érdemrendeken. – Jóleső dolog látni a hivatásos szakemberek érdeklődését, uraim.
A Sybil előtt ülő gyerekek egymást nyaggatták. Az egyik fiú oldalba bökte a húgát. A kislány fájdalmas hangon felsikított.
– És amint látom, egy leendő angol harcost is üdvözölhetünk sorainkban. – Meglepett nevetés futott végig a közönségen. Houston gyorsan a tükörbe pillantott, aztán a pódiumra támaszkodott. Dús szemöldökét nagypapás módon összehúzta. – Hogy hívnak, fiam?
A komisz kölyök úgy ült, mint aki nyársat nyelt.
– Billy, uram – nyögte. – Billy... William Greenacre, uram. Houston komor arccal bólintott.
– Áruld el nekem, Greenacre ifiúr, szeretnél-e elszökni otthonról, hogy rézbőrű indiánok között élhess?
– Ó, igen, uram! – tört ki a fiúból. Aztán azonnal észbe kapott. – Ó, dehogy, uram! – Ismét felcsapott a nevetés.
– Amikor annyi idős lehettem, mint te, William úrfi, ugyanilyen bátor legényke voltam. És bizony akkor szántam rá magam arra, ami megváltoztatta az életemet.
A kinotróp kattogva képet váltott mögötte. Színes térkép jelent meg, ami a különös alakú, furcsa nevű amerikai tartományok körvonalait ábrázolta. Houston a tükörbe pillantott, és hadarva folytatta.
– Amerika Tennessee nevű államában születtem. Szüleim skót kisnemesek voltak, és kemény idők jártak apró, határmenti farmunkra. Bár amerikainak születtem, nem igazán éreztem magamat a távoli Washingtonban fészkelő Jenki Kormány alattvalójának.
A kép most egy amerikai vadembert mutatott, tollakkal díszített, őrült tekintetű teremtményt. Arcára a kinotróp fadarabkái csíkoztak harci festést.
– A folyón túl – mondta Houston – élt az egyszerű, de természetüknél fogva nemes cseroki indiánok hatalmas nemzete. Egy nap ráébredtem, hogy sokkal inkább hozzájuk tartozom, mint amerikai szomszédaim közé. De ó, borzalom, lelkűket a pénzsóvárság rontotta meg!
Megcsóválta a fejét, mintha bántaná, hogy a brit hallgatóság előtt fel kellett fednie az egyik amerikai nép gyarlóságát. Sikerült felkeltenie az együttérzésüket, gondolta Sybil.
– A cseroki indiánok meghódították a szívemet – folytatta Houston –, és én elszöktem otthonról, üres zsebbel, hölgyeim és uraim, egyedüli tulajdonom a szarvasbőr kabát volt a hátamon és Homérosz nemes története, az Iliász a zsebemben. – A kinotróp egész képernyője váltott, és egy görög urnáról másolt, taréjos sisakot viselő, lándzsáját emelő harcos képe jelent meg. Pajzsát széttárt szárnyú holló díszítette. Houston szerény biccentéssel fogadta a szórványosan felcsapó lelkes tapsot, mintha őt illetné az elismerés.
– Az amerikai határvidék szülötteként – mondta – nem büszkélkedhetek jelentősebb iskolázottsággal, habár életem későbbi részében tisztségeket vállaltam és egy egész nemzet vezetője lettem. Fiatal koromban azonban ennél sokkalta ősibb iskolában szereztem meg a tudást. A vak dalnok könyvének minden sorát az elmémbe véstem. – Bal kezével meglebbentette kabátjának kitüntetésekkel telerakott hajtókáját.
– Sebhelyes keblem mélyén dobogó szívem – kiáltotta, és öklével mellkasára csapott – még mindig megdobban e legnemesebb történet, az isteneket is ámulatra késztető hősi krónika, a makulátlan harctéri becsület felidézésekor... mely utóbbi egészen a sírig tart!
Szünetet tartott, mintha tapsra várna, ami végül felcsattant, bár a vártnál lanyhább lelkesedéssel.
– Nem találok ellentmondást Homérosz hősei és szeretett cseroki indiánjaim élete között – folytatta Houston töretlen lelkesedéssel. Mögötte a görög harcos dárdáján indián lándzsa lobogó tolldíszei sarjadtak, és harci festék mázolódott az arcára.
Houston a jegyzeteibe pislantott.
– Együtt vadásztunk medvére, szarvasra és vadkanra, kristálytiszta patakokban halásztunk és arányló kukoricát neveltünk. A nyílt ég alatt lobogó tábortüzek mellett kuporogva megosztottam vad testvéreimmel azt az erkölcsi tanulságot, amit ifjonti szívem Homérosz szavaiból bogarászott össze. Ezért az ő nyelvükön elneveztek Hollónak, mivel az indiánok a hollót tartják a legbölcsebb madárnak.
A görög harcos képe pompázatos hollóvá alakult át. Szárnyai kevélyen feszültek a keretek között, mellkasán csíkozott címer díszelgett. Sybil felismerte. A szétszakadt Unió jelképe eredetileg az amerikai sas volt, de a fehér bóbitás jenki madarat most Houston fekete hollója helyettesítette. Okos ötlet, gondolta Sybil, de talán túl nagy felhajtás az eredményhez képest: a bal felső sarokban két fadarabka megszorult a tengelyén, és kék pöttyök maradványaival szennyezte a kinotrópot – aprócska hiba, de a szembe került porszemhez hasonlóan zavaró módon megtörte az összképet. Mick minőségi munkája alaposan meghajtotta a Garrick számítógépezetét.
Elkalandozott gondolatai miatt elvesztette Houston beszédének fonalát.
– ...a rézharsonák sikolya a Tennessee-ből érkezett önkéntesek táborában. – Újabb kino-portré jelent meg: ez a férfi eléggé hasonlított Houstonra, bár neki hosszú, bozontos haja és beesett arca volt; alatta felirat:

ANDREW JACKSON TÁBORNOK.

Imitt-amott felszisszentek a nézők, talán éppen a katonák, és a tömegen nyugtalanság futott végig. Az angolok még különösebb elfogultság nélkül emlékeztek „Szívós” Jacksonra. Houston elbeszélése szerint Jackson bátran harcolt az indiánok ellen, és egy ideig még amerikai elnök is volt. Mindez azonban itt keveset számított. Houston mentoraként és pártfogójaként magasztalta a tábornokot, aki „a nép hű katonája volt, s a talmi vagyonnál és hivalkodásnál többre becsülte a belső értékeket”, de érzelgős vallomása leginkább csak szórványos tapsot eredményezett.
Újabb színhely jelent meg a képernyőn, ez alkalommal valamilyen otromba határvidéki erőd. Houston egy ostrom történetét mesélte el még katonai pályafutásának kezdeteiből, amikor Jackson parancsnoksága alatt harcolt a krík indiánok ellen. Láthatóan azonban pont azok nem figyeltek, akikre számított. A Sybil előtt ülő három dühös krími veterán is Jacksonról mormogott a bajsza alatt.
– Az átkozott háború New Orleans határainál fejeződött be... A reflektorfény hirtelen vérvörösre színeződött. Mick nem unatkozott a színpad alatt: színezett üveget tett fel szűrőnek, üstdob váratlan dübörgése imitálta a képen eldördülő apró ágyúkat, fehér füst szállt az erőd körül, és képpontnyi, vörösen izzó lövedékek zúgtak át az ernyőn.
– Minden áldott éjszaka a fanatikus indiánok üvöltését, a szörnyűséges halotti éneket hallgattuk! – kiáltotta a vakító fényoszlopban tornyosuló tábornok. – A helyzet azonnali szuronyrohamot követelt! A kapu megrohanása biztos halálnak ígérkezett... de én nemhiába tartoztam a Tennessee-i Önkéntesek közé!
A kino-darabkák megvonaglottak, és a néhány fekete kocka alkotta apró alak az erőd felé rontott. Az egész színpadon kialudtak a fények. A váratlan sötétségben meglepett taps hallatszott. Az erkélyen ülő inasfiúk fülsiketítően fütyültek. Aztán Houstont ismét körülölelte a reflektor fénye. Eldicsekedett a sebeivel: két golyót kapott a karjába, késszúrást a lábába, nyílvesszőt a hasába – nem mondta ki az illetlen szót, csak lassú mozdulattal megdörzsölte azt a testtájékot, mintha az emésztésével lenne probléma. Elbeszélése szerint egész éjjel a csatamezőn hevert, aztán napokig vérző sebekkel, mocsárláztól betegen, lázálomban zötykölődött egy utánpótlást szállító szekéren a vadonban...
A Sybil mellett ülő hivatalnokszerű fickó újabb cukorkát halászott elő, és zsebórájára sandított. Miközben Houston lázálomszerű megmeneküléséről beszélt, ötágú csillag kezdett lassan kiformálódni a képernyő szuroksötétjéből. Az egyik megszorult kino-darabka ismét kilazult, helyette viszont beragadt egy másik a jobb alsó sarokban.
Sybil elnyomott egy ásítást.
A csillag egyre fényesebben ragyogott, amikor Houston arról mesélt, miként tört be az amerikai politikába: elmondása szerint leginkább kedves pártfogoltjainak, az üldözött cseroki indiánoknak akart segíteni. Hát ez tényleg elég különleges, gondolta Sybil, de valójában a ravasz, szemfényvesztő politikusok mindig is efféle szólamokat használtak. A közönség kezdett türelmetlen lenni. Több harcot szerettek volna, esetleg részletesebb költői beszámolót az indiánokkal töltött évekről. Houston ehelyett arról ömlengett, hogyan is választották be a durván az angol parlamenthez hasonlító testületbe, beszámolt a tartományi kormányban betöltött pár huszadrangú tisztségéről, és eközben a csillag egyre nagyobb lett, szélein gondosan kidolgozott hajtások jelentek meg, míg végül Tennessee állam címerévé nem változott.
Sybil meg-megrebbenő szempillái egyre súlyosabbak lettek, és a tábornok tovább szónokolt.
Houston teljesen váratlanul sóvárgó, érzelmes hangot ütött meg, mézédes dallamot csempészett idegenes akcentusába. Egy asszonyról beszélt.
Sybil kicsit kihúzta magát, és jobban odafigyelt.
Houstont ezek szerint megválasztották kormányzónak, így némi pénzhez jutott, és ettől sokkal derűsebb lett az élete. Aztán talált magának valakit, egy Tennessee-ben élő úrhölgyet, és elvette feleségül.
A kinotróp szélein azonban kígyókra emlékeztető sötétségujjak tapogatóztak. A címert fenyegették.
Alig telepedett le a kormányzó és Mrs. Houston, amikor az asszony szembefordult férjével, és visszaköltözött a családjához. A hitves csak egy levelet hagyott emlékül, mondta Houston, egy levelet, ami rettenetes titkot tartalmazott. A tábornok sohasem említette senkinek, és megesküdött, hogy a titok egészen a sírig elkíséri majd.
– Magántermészetű dologról volt szó, amiről egy becsületes úriember nem beszél és nem beszélhet soha... Rettenetes csapás sújtott...
A sajtó – ezek szerint Tennessee-ben léteztek újságok – kereszttűzbe fogta a tábornokot.
– Locsogó, rágalmazó firkálmányaik méregfogakként martak belém – siránkozott Houston. Mögötte megjelent a hollós pajzsú görög, és fekete kino-foltok masszája – valószínűleg sár – fröcskölte be.
Houston vallomása egyre megdöbbentőbbé vált. Sikerült végigjárnia kálváriáját. Elvált feleségétől, és ezzel megszabadult a kellemetlen, szörnyűséges eseményektől. Természetesen elveszítette állását; a felbőszült társadalom elmarta hivatalából, és Sybil kíváncsi volt, hogyan merte Houston megemlíteni ezt az undorító botrányt. Mintha csak azt várta volna londoni hallgatóságától, hogy erkölcsileg helyeselni fogja válását. Igaz, a hölgyek kíváncsiságát, sőt talán még az együttérzésüket is sikerült felkeltenie. A kövér asszonyság is szaporán legyezgette dupla tokáját.
Bár Houston tábornok elsősorban idegen volt, saját bevallása szerint félig vadember, feleségéről azonban gyengéd szavakkal emlékezett meg, mintha az igaz szerelemről, a kegyetlen, rejtélyes igazság megsemmisítette kapcsolatról beszélne. Bömbölő hangját megtörték a nem szégyellt érzelmek; leopárdbőr kabátja zsebéből előhúzott díszes zsebkendőjével megtörölgette homlokát.
Tényleg nem volt csúnya fickó. Hatvan fölött járt, de az a típus, aki még mindig kedves tudna lenni egy lányhoz. Vallomása férfias és büszke volt; ő maga hozakodott elő az üggyel, a válási botránnyal és Mrs. Houston titkos levelével. Bár többet árult el a kelleténél, nem osztotta meg a titkot a közönséggel. Ezzel felpiszkálta az érdeklődést – még maga Sybil is majd meghalt a kíváncsiságtól.
Megfeddte magát túlzott érzelgősségért. Az egész nagy eséllyel teljesen egyszerű, buta kis affér, feleannyira bonyolult és rejtélyes, mint azt Houston szerette volna velük elhitetni. Az úrikisasszony valószínűleg nem volt annyira angyali teremtés, mint elsőre tűnt. Talán még jóval Holló Houston színre lépése előtt megfosztotta ártatlanságától egy helybéli szoknyabolond. A férfiaknak magukkal szemben soha, feleségeikkel szemben mindig hatalmas elvárásaik vannak.
Lehet, hogy Houston hibája az egész. Vademberekkel élte le az életét – ki tudja, milyen állatias elképzelései voltak a házaséletről? Esetleg durván bántalmazta feleségét – részegen igazi verekedős fráter lehet.
A kinotrópon hárpiák jelentek meg. A Houstont megrágalmazó személyeket szimbolizálták, azokat, akik drága becsületét a szennyújságok tintájával mocskolták be. A pokol vörös-fekete színeiben pompázó undorító, púpos teremtmények betöltötték a képernyőt. A kinotróp kattogva erőlködött, és a szörnyetegek görcsösen imbolyogtak hasadt patáikon. Sybil még soha nem látott ehhez fogható rémséget, ami valószínűleg valamelyik manchesteri lyukkártya-művész alkohollal mérgezett agyából pattant elő... Houston éppen a becsületről és a kihívásokról fecsegett. A párbajokra gondolt, lévén az amerikaiak a földkerekség leghíresebb párbajhősei, akik minden adandó alkalommal pisztolyt rántanak egymásra. Ha nem lett volna kormányzó, akinek kötelességei vannak, biztosan végez pár semmirekellő riporterrel, bizonygatta Houston hangosan. Ehelyett inkább feladta pozícióját, és visszatért kedves cseroki indiánjaihoz... Félelmetes volt látni, mennyire felhergelte magát – most már valódi indulat fűtötte. A közönséget szórakoztatta a jelenet, a texasi kidülledő szeme és a nyakán dagadó erek feledtették velük eddigi tartózkodásukat, habár ez éppen határos volt a felháborodással.
Talán tényleg valami rettentesen szörnyűt művelt a nővel, gondolta Sybil, és nyúlszőrme muffba bújtatott kezét dörzsölgette. Talán megkapta tőle a Lázat. Vagy valami nemi betegséget. Akadt néhány valóban rettenetes kór, ami könnyen megvakíthatta, megőrjíthette vagy nyomorékká tehette áldozatát. Talán ez a titok. Talán Mick tudja. Igen, Mick nagy valószínűséggel tudja.
Houston éppen arról magyarázott, hogy miután undorodva elhagyta az Egyesült Államokat, Texasba ment, és ennél a szónál megjelent a kontinens közepén terpeszkedő államot ábrázoló térkép. Houston állítása szerint a szegény, nélkülöző cseroki indiánoknak keresett földet, bár ez már egy kicsit zavarosnak tűnt.
Sybil megkérdezte a mellette ülő hivatalnokszerű fickót, mennyi az idő. Még csak egy óra telt el. A beszéd egyharmadánál tartottak. Közeledett a pillanat.
– Képzeljenek el egy országuknál háromszor nagyobb földet – mondta Houston –, ahol az indiánok ösvényei a legfejlettebb utak. Ahol abban az időben még egy mérföldnyi vasutat sem építettek, nem létezett távíró, sőt még az angolok sem támogatták a területet! A texasi nemzeti erők főparancsnokaként utasításaim továbbítására a leggyorsabb és legmegbízhatóbb módszernek a lovas futár számított, akit a komancsok, karankawák, mexikói rablóbandák támadásain kívül a vadon ezernyi veszélye fenyegetett. Nem csoda, hogy Travis ezredes későn kapta kézhez utasításaimat, és bizalmát tragikus módon a Fannin ezredes vezette segédcsapatokba fektette. Az ötvenszer nagyobb ellenséges haddal körülvett Travis közhírré tette elhatározását: győzelem vagy halál – habár tudatában volt, hogy a sors ez utóbbi végzetet jelölte ki számára. Az Alamo védői mind egy szálig elhullottak. A nemes Travis, a rettenthetetlen Bowie ezredes, a telepesek közt élő legendának számító David Crockett... – Travis, Bowie és Crockett urak jelentek meg a három részre osztott képernyőn, az ábrázolás torz arányai miatt furcsán szögletesnek tűnt az arcuk – ...azonban értékes időt nyertek halogatásra épülő stratégiám számára.
Még több katonai szakkifejezés következett. Azután Houston hátralépett a pódiumtól, és súlyos, fényezett pálcájával a képernyőre mutatott.
– Lopez de Santa Anna csapatai az ábrán látható módon sorakoztak fel: a balszárnyon az erdő, mögötte a San Jacinto mocsara. Mint az a képen látható, hadmérnökei segítségével beásták magukat a poggyászvonat köré, és kihegyezett farönkökkel erősítették meg állásaikat. Hatszáz emberből álló seregem azonban erőltetett menetben átkelt a Burnham-gázlón, és az ellenség felderítői elől rejtve elfoglalták a Buffallo-delta erdős partjait. A támadást a texasi parancsnokság kezdte, pergőtűzzel... Kövessük a texasi könnyűlovasság mozgását!... A szuronyroham megzavarja az ellenséget, és teljes fejetlenség lesz úrrá a tüzérségen. – Az erdők és a mocsarak zöld meg fehér foltjain a kinotróp kék négyzetei és rombuszai lassan hátraszorították a pirosakat. Sybil izgett-mozgott a széken, megpróbálta csillapítani az abroncsszoknyája okozta viszketést. Houston vérszomjas hencegése lassan a végéhez közeledett.
– Az elesettek között két texasi halott akadt, a megszállók pedig hatszázharminc embert veszítettek. Alamo és Goliad vérfürdőjéért Santa Anna emberei fizettek! Két mexikói hadosztály teljesen megsemmisült, tizennégy tiszt esett fogságba és húsz ágyút zsákmányoltunk.
Tizennégy tiszt, húsz ágyú – igen, ezek az ő végszavai. Eljött a pillanat.
– Állj értünk bosszút, Houston tábornok! – sikoltotta Sybil. Aztán felugrott, és karját a magasba emelve megismételte: – Értünk állj bosszút, Houston tábornok!
Houston döbbenten hallgatott.
– Állj bosszút becsületünkért! Anglia becsületéért! – sivította Sybil metsző hangon.
Nyugtalanság moraja csapott fel – érezte, hogy a színházat megtöltő emberek mind őt bámulják, olyan megbotránkozott pillantással, mintha egy eszelőssel lenne dolguk.
– A bátyámért! – kiáltotta, de félelem csapott át rajta. Rosszak az idegei. Nem hitte, hogy ennyire ijesztő lesz. Rosszabb volt, mint közönség előtt énekelni, sokkal rosszabb.
Houston felemelte a karját. A csíkozott lepedő köpönyegként omlott a hátára. A parancsoló mozdulat valahogy lecsillapította a tömeget. A feje felett lassulni kezdett a kinotróp, megálltak a pörgő dominódarabkák, győzelem előtt kevéssel állóképpé dermedt a San Jacinto csatája. Houston Sybilt méregette, tekintetében ridegség keveredett beletörődéssel.
– Mi az, kedves fiatal hölgyem? Mi bántja? Nekem elmondhatja.
Sybil az előtte levő székre támaszkodott, lehunyta szemét, és a világba kiabálta mondandóját.
– A bátyám texasi börtönben senyved, uram! Tömlőcbe vetették a texasiak, uram, pedig angolok vagyunk! Elkobozták a farmját és a jószágait! Csakúgy, mint a vasútvonalat, ahol dolgozott, a Texas számára épített brit vasutat... – Minden erőfeszítése ellenére elcsuklott a hangja. Ez biztosan nem tetszene Micknek, és alaposan lehordaná az alakításáért. A gondolatból új erőt merített. Felpillantott. – A rezsim, az a tolvaj texasi rezsim... ellopták az angol vasutat! Kifosztották a munkásokat, az itteni részvényeseket, és egy fityinget sem fizettek nekünk!
A kinotróp színpompás képorgiája nélkül megváltozott a teremben a hangulat. Hirtelen minden más lett, meghitt és különös. Mintha egy képre, ezüstözött dagerrotípiára börtönözték volna a tábornokkal együtt. A főkötőt és elegáns vállkendőt viselő londoni fiatalasszony látható aggodalommal az arcán az idős, külföldi hősnek könyörög: társszínészekké válnak a néma közönség tekintetének kereszttüzében.
– A junta? Ők okozták szenvedéseit? – kérdezte Houston.
– Igen, uram! – kiáltotta Sybil, és gyakorlottan némi remegést kevert hangjába. Ne ijeszd meg őket, okította Mick, sokkal jobb, ha sajnálnak. – A junta tette. Ocsmány börtönükbe vetették bátyámat, akinek az egyetlen bűne ezen a világon, hogy Houston követője! Önre szavazott, amikor önt Texas elnökévé választották! És ma is csak önre adná a voksát, de attól tartok, ki fogják végezni!
– Hogyan hívják a bátyját, kedves hölgyem? – kérdezte Houston.
– Jones, uram – zokogta Sybil. – Edwin Jones Nacogdochesből, aki a Hedgecoxe Vasúttársaságnak dolgozott!
– Hitemre, én ismerem Edward urat! – jelentette ki Houston, hangjában leplezetlen döbbenettel. Dühösen megmarkolta sétapálcáját, és összeráncolta szemöldökét.
– Hallgass rá, Sam! – kiáltotta hirtelen egy mély hang. Sybil riadtan hátrafordult. Az a férfi volt, akivel az Argyll szalonjában találkozott: a kövér, vörös hajú színész fényesre kefélt bársonymellényében. – A junta patkányai eltulajdonították a Hedgecoxe Vasutat! Szép dolog is ez egy állítólagos brit szövetségestől, mondhatom! Hát ez a hála az Anglia biztosította útmutatásért és védelemért? – Visszaült székére.
– Egyszerű csalók és gazemberek! – vágta rá Sybil. Az emlékeiben kutatott, hogy fel tudja venni a beszéd fonalát. – Houston tábornok! Én csak egy védtelen nő vagyok, de ön nagy ember, akinek fontos szerepet szánt a sors! Hát ki szolgáltat igazságot Texasnak, uram? Jóvá lehet tenni ezeket a gyalázatos tetteket? Szegény bátyámnak nyomorultul kelljen elpusztulnia, míg zsarnokok és szélhámosok brit javakkal töltik meg a zsebüket?
Mick szépen kidolgozott beszédét azonban elnyelte a hangzavar: a meglepett és helyeslő mormogás alapzaját imitt-amott felcsapó kiáltások zavarták meg. Az olcsóbb zsöllyék felől a kölykök hangos füttyögése hallatszott.
Mindent összevetve jó kis londoni móka. Néhányan talán elhitték a történetet, gondolta Sybil, és éreznek némi sajnálatot iránta. A legtöbben a váratlan eseménytől felpezsdülve egyszerűen csak üvöltöztek meg viccelődtek egy kicsit.
– Sam Houston mindig Anglia igaz barátja volt! – sikoltotta Sybil a tömeg felfelé bámuló arcába. A szavak félig elvesztek, haszontalanná váltak, és kezét izzadt homlokához emelte. Mick nem adott több sort, így hát hagyta, hadd szivárogjon el az erő a lábából, majd pislogva hátrarogyott, félig belesüppedt a székébe.
– Levegőt Miss Jonesnak! – csattant fel Houston izgatott parancsa. – A hölgy elájult!
Sybil félig leeresztett szemhéján keresztül figyelte a lassan köré gyűlő homályos alakokat. Sötét szmokingok, krinolin suhog, gardéniaillatú parfüm, férfias dohányszag – egy férfi megfogta csuklóját, és szorító ujjaival lemérte a pulzusát. Egy magában motyogó nő Sybil arcát legyezgette. Ó, egek, gondolta Sybil, ez az előtte ülő kövér családanya, minden porcikájában a morális kötelességet megtestesítő, elviselhetetlen, kenetteljes jóasszony. Pillanatra a szégyen és az undor hulláma csapott át rajta. Most valóban gyengének érezte magát, pillekönnyen süppedt bele törődésük meleg biztonságába, féltucatnyi fontoskodó, a hozzáértés látszatát keltő ember motyogott körülötte, míg Houston felháborodástól rekedt hangon mennydörgőit felettük.
Sybil hagyta, hogy felsegítsék. A tábornok abbahagyta a szónoklatot, és gyenge, gáláns taps hangzott fel szétszórtan. Sybil sápadtnak és hitványnak érezte magát; halványan elmosolyodott, megrázta a fejét, és azt kívánta, bárcsak láthatatlanná válhatna. Homlokát a pulzusát kitapintó férfi válltömésén nyugtatta.
– Induljunk, kérem! – suttogta.
Megmentője, egy okos tekintetű, kék szemű, alacsony alak óvatoskodva bólintott. Hosszú, őszülő haját középen elválasztva hordta.
– Hazakísérem a hölgyet – fuvolázta a többiek felé. Magára rántotta elegáns köpönyegét, fejébe csapta csúcsos, hódprémes sapkáját, majd karját nyújtotta a lánynak. Végigsétáltak a széksorok között. Sybil teljes testsúlyával a férfira támaszkodott, és gondosan kerülte az emberek pillantását. A tömeg mostanra teljesen felbolydult. Talán először tekintettek Houstonra emberként, nem pedig valamiféle furcsa amerikai kiállítási tárgyként.
Apró termetű lovagja félrehúzta előtte a kopottas függönyt, és kiléptek a Garrick fagyos előcsarnokába, a lepattogzott aranyszín angyalok és nedvességtől foltos műmárvány falak közé.
– Nagyon kedves öntől, uram, hogy a segítségemre sietett – mentegetőzött Sybil, és végigmérte a férfit. Úgy vélte, kísérője vagyonosabb ember lehet. – Talán orvos?
– Valamikor annak tanultam – válaszolta amaz egy vállrándítással. Arcán két folt vöröslött.
– Az bizonyos fellépést ad egy férfinak – mondta Sybil különösebb ok nélkül, inkább csak azért, hogy elkerülje a hallgatást. – Mármint az effajta iskoláztatás.
– Aligha, madam. Minden időmet a versfaragásnak szenteltem. Szerintem ön most már sokkal jobb színben van. Felettébb sajnálatos, ami szerencsétlen bátyjával történt.
– Köszönöm, uram. – Sybil gyors oldalpillantást vetett rá. – Attól tartok, meglehetősen tolakodóan viselkedtem, de egyszerűen elragadott Houston tábornok ékesszólása.
A férfi kifürkészhetetlen tekintettel mérte végig, mintha valami átejtésre gyanakodna.
– Ha lehetek őszinte – mondta –, nem osztom teljes mértékben a lelkesedését. – Hirtelen kirobbanó köhögését vattázott zsebkendőjével fogta fel, majd megtörölte a száját. – Ez a londoni levegő lesz a halálom.
– Mindamellett hálásan köszönök mindent, uram, habár legnagyobb sajnálatomra még nem mutattak be minket egymásnak...
– Keats – mondta a férfi. – Mr. Keats. – Mellénye zsebéből előhúzott egy többféle számlappal felszerelt, kisebbfajta krumpli nagyságú ketyegő ezüst kronométert, és alaposan tanulmányozta. – Nem vagyok ismerős a környéken – mondta kimérten. – Úgy gondoltam, leintek egy kétkerekűt, viszont ebben az órában...
– Ó, nem, Mr. Keats, köszönöm szépen, de majd elmegyek a földalattival.
A férfi fénylő szeme kikerekedett a meglepetéstől. Tisztességes nők nem utaztak kíséret nélkül a földalattin.
– Viszont még nem árulta el a foglakozását – szólalt meg Sybil, hátha ezzel elterelheti a gondolatait.
– Kinotrópia – válaszolta Keats. – Az itt alkalmazott technikák némelyike különleges fontossággal bír. Bár a képernyő felbontása meglehetősen szegényes és a frissítési ráta is eléggé lassú, sikerült figyelemre méltó hatást elérniük, nagy valószínűséggel algoritmikus kompresszió segítségével... viszont attól tartok, ez egy csöppet már szakmai terület. – Eltette a kronométert. – Minden kétséget kizáróan biztos abban, hogy nem szükséges leintenem egy konflist? Jól ismeri Londont, Miss Jones? Elkísérhetem az omnibusz helyi megállójához. Tudja, az egy sínpályát nem igénylő jármű...
– Nem, uram, köszönöm. Ön rendkívül kedves.
– Örülök, hogy megismerhettem. – A férfi láthatóan megkönnyebbült. Kinyitotta és nyitva tartotta az utcára nyíló üvegajtó egyik szárnyát. Ebben a pillanatban csontos kölyök bukkant fel a hátuk mögött, szélsebesen elszáguldott mellettük, és szó nélkül kirobogott a színházból. Mocskos hosszúkabátba burkolózott, amit a halászok is hordanak. Különös viselet ez egy előadásra, gondolta Sybil, habár látott ennél furcsább ruhákat is a szegényeken; a kabát ujjai üresen csapkodtak, mintha a fiú saját magát ölelné, a hideg ellen talán? Különös módon, görnyedten futott, akárha részeg lenne vagy beteg.
– Kérem! Fiatalember! – Mr. Keats pénzdarabot halászott elő a zsebéből. Hívatni akar egy kocsit, jött rá Sybil, de a kölyök nedvedző szeme riadtan tekintett rájuk, a sápadt arcra árkokat mélyített a gázlámpák fénye. Hirtelen futásnak eredt; valami sötét tárgy esett ki kabátja alól, és belegurult a csatornába. A fiú megtorpant, és óvatosan visszanézett.
Egy kalapot ejtett el. Egy cilindert.
A fiú sietve visszaoldalgott, a szemét egy pillanatra sem vette le róluk, felkapta a cilindert, kabátja alá csapta, aztán megint elnyelték az árnyak, bár ez alkalommal távolról sem olyan gyorsan.
– Hitemre! – mondta Mr. Keats undorodva. – Az a fickó tolvaj! Az esőkabátja alatt a nézők kalapjait rejtegette!
Sybil erre nem tudott mit mondani.
– Úgy vélem, az a csirkefogó kegyetlenül kihasználta a kegyed okozta felfordulást – pillantott rá Keats, és hangjába némi gyanú keveredett. – Szégyenletes! Az ember manapság azt sem tudhatja, kiben bízhat.
– Uram, nem a számítógépezet vesz fel gőzt a kinotróphoz...? És ennyi bőven elég volt a férfinak.

 

A Daily Telegraph szerint az elszívó ventilátorok üzembe állítása érzékelhető fejlődést eredményezett a metró atmoszférájában, habár Lord Babbage úgy vélte, hogy az igazán modern földalatti vasút az égéstermékeket kiküszöbölve kizárólag pneumatikus elvek alapján működhet, az égési folyamatok teljes mellőzésével, akárcsak a párizsi levelezést intéző csőposta.
A másodosztályú fülkében üldögélő, óvatosan lélegző Sybil mindezt humbugnak tartotta, ha mást nem is, a fejlődést biztosan, habár ki tudhatja, milyen csodákkal nem rukkolnak elő a radikálisok? Vagy nem a radikálisok újságjaiban jelent meg a vasúttársaságnál alkalmazott orvosok tanúságtétele, akik szerint a kéngőzök gyógyítják az asztmát? És ezek a gőzök nemcsak a gépekből szivárogtak elő, hanem a csatornarendszerből és az összeilleszthető kaucsukzsákok réseiből is, amelyek életre lehelték a kocsik dróthálós üvegburáiba rejtett gázégőket.
Különös dolog volt ez a földalatti, már ha valaki egy kicsit elgondolkodott azon, mekkora sebességgel zúdul át a London alatt terjengő sötétségen, ahol a kubikosok a rómaiak ólomból készült vízvezetékcsöveire, érmékre, mozaikokra és árkádsorokra, ezeréves elefántagyarakra bukkantak...
És folytatták az ásást, aznap éjszaka, minden éjszaka, hiszen hallotta a gépek fújtatását, amikor Mick mellett ácsorgott a whitechapeli járdán; ezek az exkavátorok megállás nélkül dolgoztak, újabb, még mélyebb alagutakat ástak a csatornák útvesztője, a gázvezetékek és a körülfalazott folyók alatt. Az új vonalakat acéllal erősítették meg, és hamarosan Lord Babbage füstmentes, zajtalan szerelvényei siklanak majd bennük angolnaként, bár ezt a gondolatot Sybil valahogy tisztátalannak érezte.
A gáz áramlását hirtelen különösen heves rázkódás zavarta meg, és egyszerre kezdtek hunyorogni a lámpák, az utasok arca lefolyni látszott a csontokról: a sikeres adóbehajtóra emlékeztető, betegesen sárga úr, a kerek képű, idős kvéker pap, a szétnyitott kabátban üldögélő részeg dandy, akinek kanárisárga mellényét vörösbor pettyezte...
Ő volt az egyedüli nő a kocsiban.
Elképzelte, amint zokogva búcsúzik, Isten önökkel, uraim, Isten veled, London, immáron egy kalandor felesküdött és igaz tanítványa, akire Párizs vár, még ha az utazás első métereit egy kétpennys, Whitechapelig szóló jegy is jelenti...
De a pap felfigyelt rá, és szándékai eléggé egyértelműnek tűntek.
Valóban szokatlanul kegyetlen hideg borzongatta az állomástól a Flower-and-Dean Street sarkán álló házig; már bánta hiúságát, ami a kabát helyett a finom vállkendőt választatta vele. Vacogott a foga. Az utca új makadámborításán keményre fagyott zúzmara ragyogott a gázlámpák fénytócsáiban.
London macskaköveiből hónapról hónapra egyre kevesebb maradt, mindent elborított a hatalmas tartálykocsik gyomrából gőzölögve kicsorranó fekete massza, amit a kubikosok gereblyékkel terelgettek és simítgattak a gőzhenger előtt.
Az új, sima felület előnyét kihasználó merész alak suhant el mellette. Majdnem a hátán hevert a négykerekű velocipéd csikorgó vázán, lábbelijét különböző forgattyúkhoz szíjazta, lélegzete felhőként gomolygott a hidegben. A fedetlen fejű, szemüveges biciklis vastag, csíkos kabátba burkolózott, hosszú, kötött sálja zászlóként lobogott mögötte, amint elrobogott.
Londonban nyüzsögtek a feltalálók, a szegényebbek és az őrültebbek nyilvános helyeken gyülekeztek, hogy bemutassák tervrajzaikat, mintadarabjaikat, és a járókelőknek szónokoljanak. Csak a múlt hét során is sikerült elektromos hajgöndörítővel, Beethovent zenélő mechanikus gyermekjátékkal és a halottak galvanizálására szolgáló eljárással szembesülnie.
Amikor a főúrról letérve a Renton Passage idejétmúlt macskaköveire kanyarodott, már látta a Hart cégérét és hallotta a gépzongora csörömpölését. A Hart felett megbúvó lakást Mrs. Winterhalter szerezte. A kocsma szolid hely volt, ahova nők nem léphettek be. Leginkább fiatal tisztviselők és kereskedősegédek igényeit próbálta kielégíteni, és legvadabb szórakozási lehetőségként a pénzzel működő nyerőgépek ráncigálását kínálta.
A fenti szobákhoz sötét, meredek lépcsősoron lehetett eljutni, ami a kormos tetőablak alatti benyílóig vezetett, ahonnan két egyforma ajtó nyílott. A bal oldali a háziúr, Mr. Cairns lakásába vezetett.
Sybil felment a lépcsőn, nagy nehezen előszedte a filléres gyufásdobozt, és meggyújtott egy szál gyufát. A lépcsőházra néző vaskorláthoz Cairns egy biciklit láncolt; a fényes rézlakat megcsillant a fényben. Sybil elfújta a gyufát, és erősen remélte, hogy Hetty nem zárta kettőre az ajtót. Szerencsére nem, kulcsa simán elfordult a zárban.
Toby azonnal üdvözlésére sietetett, nesztelen léptei alig csaptak zajt a csupasz padlón; a bokájához dörgölőzött és teljes erőbedobással dorombolt.
Hetty egy lecsavart olajlámpást hagyott az előszobai asztalkán; a szivárgó füst alapján ideje lett volna vágni a kanócból. Ostobaság itthagyni az égő lámpást, amit Toby könnyedén lelökhetne, Sybil mégis hálás volt, amiért nem teljes sötétségben kellett bebotorkálnia. Karjába vette Tobyt. A macska heringszagot árasztott.
– Kaptál ennivalót Hettytől, drágám? – A macska lágyan nyávogott, és belekapott a főkötő szalagjába.
Sybil felemelte a lámpát, és táncra perdültek a tapéta ábrái. Mióta a Hart megépült, az előszoba nem látott napfényt, és a virágminta porszín árnyalatúvá fakult.
Sybil szobájának két ablaka is volt, habár mindkettő a közeli piszkossárga, kopár téglafalra nézett. Ha valaki nem szögeli be az ablakokat, akár meg is érinthette volna. Szép időben, amikor pont a ház felett ragyogott a nap, azért beszivárgott némi fény. Lehet, hogy a másik szoba nagyobb volt, de onnan is csak egy ablak nyílt. Ha Hetty itthon van, biztosan alszik – bezárt ajtaja repedésein nem szűrődött ki lámpafény.
Bármennyire szerények a lehetőségei, mégis jó dolog saját szobában élni, ahova nyugodtan félrevonulhat. Sybil letette a tiltakozó Tobyt, aztán lámpával a kézben saját, résnyire nyitott ajtajához sétált. Odabent semmi sem változott, bár észrevette, hogy Hetty a párnán hagyta az Illustrated London News legfrissebb számát. A címlap a krími háborúról tudósított; a metszet egy lángoló várost ábrázolt. A lámpát az éjjeliszekrény töredezett márványlapjára tette, és azon gondolkodott, mitévő legyen. Toby esetleges újabb heringadományok reményében megint a lábához dörgölőzött.
Milyen megnyugtatónak tűnt most a hasas bádogóra ketyegése, amit máskor annyira nehezen viselt; legalább működött, és valószínűleg a pontos időt mutatta: negyed tizenkettőt. Szórakozottan csavart néhányat a felhúzószerkezeten. Mick éjfélkor érkezik, és neki addig döntenie kell pár dologban. A férfi szerint tanácsosabb a lehető legkisebb csomaggal utazni.
Elővett egy gyertyakoppantót a szekrény fiókjából, felemelte a lámpaburát, és lecsippentette a kanóc megfeketedett részét. Némileg erősödött a fény. Felvette a kabátját, mert kezdett fázni, felnyitott egy lakkozott pléhládát, és elkezdte számba venni jobb holmijait. Miután már két váltásnyi alsóneműt félretett, eszébe ötlött, hogy minél kevesebbet visz magával, annál több mindent vásárol majd Piperkőc Mick Párizsban. Ha nem így gondolkodik egy kezdő kalandornő, akkor sehogy.
Akadt azonban néhány különösen kedves dolog, amely az alsóneművel együtt a varrásra váró, szakadt brokát útitáskába vándorolt. Egy üveg pompás portlandi rózsavíz, félig tele, zöld drágakőutánzat bross Mr. Kingsleytől, hamis elefántcsont fésülködőkészlet, apró virágprés a kensingtoni palota látképével és különleges német hajsütő vas, amit egy fodrásztól lopott. Mindehhez még hozzátett egy csontnyelű fogkefét meg egy doboz kámforos fogápolót.
Mindezek után elővette apró, ezüst töltőceruzáját, és letelepedett az ágy szélére, hogy megírja a Hettynek szóló levelet. A ceruzát Mr. Chadwicktől kapta ajándékba; oldalára a Városi Vasúttársaság feliratot gravírozták. Az ezüstfesték kezdett lekopni, és kilátszott alóla a rézborítás. Papírként egy instant csokoládét reklámozó cédula hátoldala szolgált.
Drága Harriet, kezdte. Elutazom Párizsba... Megállt, levette a ceruza kupakját, és a radírgumival eltüntette az utolsó szót, inkább mást írt helyette: egy kedves Úriemberrel. Kérlek, ne Félj. Minden rendben. Ha kívánod, Bármelyik ruhámat Hordhatod, és Kérlek, gondoskodj a drága Tobyról és adj neki Heringet. Tisztelettel: Sybil.
Furcsa érzés kerítette hatalmába. Lenézett Tobyra, és elszomorodott. Gonosznak érezte magát, amiért magára hagyja szegényt.
Erről eszébe jutott Radley. Hirtelen teljes valóságában világosodott meg előtte Mick kétszínűsége.
– El fog jönni – suttogta hevesen. A lámpát és az összehajtott levelet letette a keskeny kandallópárkányra.
A párkányon lapos bádogdoboz hevert, a fedelére a Strand egyik trafikosának a nevét litografálták. Sybil tudta, hogy a doboz török cigarettákkal van megtöltve. Hetty egyik hódolója, a fiatal medikus, megpróbálta rászoktatni a dohányzásra. Sybil általában elkerülte a medikusokat. Csak az egyetemen megtanult disznóságokkal tudtak kérkedni. Most azonban, a hirtelen idegesség szorításában kinyitotta a dobozt, kivette az egyik ropogós papírhengert, és mélyen beszívta kellemetlen illatát.
Mr. Stanley, az úri társaságba bejáratos ügyvéd szünet nélkül cigarettázott. Kapcsolatuk során a lánynak gyakran volt alkalma megfigyelni, hogy a cigaretta megacélozza a szerencsejátékosok idegeit.
Sybil tűzszerszámot kotort elő, szájába illesztette a cigarettát, ahogy Stanleytől látta, meggyújtotta a gyufát, és még idejében eszébe jutott, hogy meg kell várnia, míg a kén jelentős része leég. Aztán habozva beleszívott az égő cigarettába, és tüdeje elszorult a bűzös füst keserű nyeletétől. Könnybe lábadt a szeme, és majdnem elhajította az egész vacakot.
A kályharostély előtt állt, és kényszerítette magát, hogy ne hagyja abba, szabályos időközönként beleszívott a cigarettába, és sápadt arccal, Stanleytől eltanult mozdulattal finom hamut pöccintett a széndarabok közé. Ez szinte kibírhatatlan, gondolta, egyébként is, hol marad a kívánt hatás? Hirtelen rosszullét söpört rajta végig, émelyítően kavargott a gyomra jéghideggé dermedt a keze. Fuldokolva köhögött, majd a kandallóba hajította a cigarettát, ahol az rögtön lángra lobbant és gyorsan elhamvadt.
Fájdalmasan tudatosult benne az óra ketyegése.
A Big Ben éjfélt ütött.
Hol van Mick?

 

Sötétben ébredt, és megnevezhetetlen félelem szorongatta. Aztán hirtelen eszébe jutott Mick. A lámpa kialudt. A parázs kihűlt. Feltápászkodott, felmarkolta a gyufásdobozt, aztán a szobájába tapogatózott, ahol az óra ketyegését követve megtalálta az éjjeliszekrényt.
Gyufát lobbantott, és az óra számlapját egy pillanatra kénes ragyogás mosta végig.
Fél kettő volt.
Pont akkor érkezett volna, amikor Sybil aludt, és miután hiába kopogott, elment nélküle? Nem, Mick nem ilyen. Ha valóban szüksége lenne rá, biztosan bejut a lakásba. Rászedte volna? Így jár az a buta liba, aki megbízik Mick ígéreteiben?
Különös nyugalom söpört végig rajta. Kíméletlen tisztasággal látott mindent. Emlékezett a gőzösre szóló jegyen látott időpontra. Holnap késő délutánig Mick biztosan nem hajózik el Doverből, és az sem tűnt valószínűnek, hogy Houston tábornok ilyen fontos előadás után az éjszaka közepén utazzon el Londonból. Akkor hát elmegy a Grand's Hotelba, megkeresi Micket, szembenéz vele, és könyörög, zsarolással, leleplezéssel fenyegetőzik majd, bármivel, ami hasznos lehet.
Az összes pénze itt volt nála. Ismert egy fiákerállomást a minoriták mellett, a Goodman-udvarnál. Most szépen odamegy, és felver egy kocsist, hogy vigye a Piccadillyre.
Amikor becsukta maga mögött az ajtót, hallotta Toby szívszaggató nyávogását. A sötétben Cairns leláncolt kerékpárja fájdalmasan végighorzsolta a sípcsontját.
Félúton járt, amikor eszébe jutott az útitáskája, de akkor már nem fordulhatott vissza.

 

A Grand's Hotel éjszakai ajtónállója megtermett, pofaszakállas, konok férfi volt, aki valószínűleg nem engedte volna be a szállodába Sybilt, még akkor sem, ha megtehette volna. A lány alaposan szemügyre vette, amikor a szomszédos sarkon kikászálódott a fiákerből – a szőke, termetes szörnyeteg fel-alá járkált a hotel márvány lépcsőin a delfinek ölelte hatalmas lámpák alatt. Jól ismerte az ajtónállókat; jelentős szerepet játszottak az életében.
A Grand's Hotelba nappal, Mick karján könnyű besétálni. Az éjszakai utcáról, kíséret nélkül belépni azonban teljesen más dolog, így csak a kurvák viselkedtek, akiket viszont az ajtónálló nem enged be. Egy jól hangzó történettel talán át lehetne verni, feltéve, hogy valami nagyon hihető hazugság jut az eszébe, és ha a fickó is elég buta, gondatlan vagy fáradt. Esetleg megpróbálhatja megvesztegetni, bár a kocsizás után nem maradt sok pénze. Egyébként is rendes ruhákat viselt, nem a szajhák hivalkodó öltözetét. Szükség esetén elterelheti valamivel a figyelmét. Felszed egy macskakövet, belevágja egy kirakatba, aztán elrohan az ajtónálló mellett, amikor az elindul megnézni, mi történt. A krinolinban nehéz futni, de a férfi ügyetlen és lassú. Esetleg megkér egy utcakölyköt, hogy dobja ő a követ...
Sybil egy építkezés deszkapalánkja mellett ácsorgóit a sötétben. Széles, lepedőknél is nagyobb plakátok tornyosultak a feje fölött, rajtuk hatalmas, düledező, harsány betűk: DAILY NEWS: világszerte kapható; LLOYD'S NEWS , csak egy penny; DÉLKELETI VASÚT Ramsgate & Margate 7/6. Sybil előhúzta a kezét, és dühösen török dohánytól szagló ujjába harapott. Tompa meglepetéssel konstatálta, hogy remegő kezét kékesfehérre csípte a hideg.
A szerencse vagy valamelyik együtt érző angyal azonban láthatóan a segítségére sietett. Nagyokat pöfögő, ragyogó gőzkocsi fékezett a szálloda előtt. A kék kabátos fűtő már ugrott is, hogy leeressze a lépcsőt. A kocsiból egy csapatnyi lármás, részeg francia kászálódott elő. Mindannyian skarlátcsíkos sapkát, brokát felöltőt viseltek, kezükben fogantyús sétapálcát fogtak, és két nő is volt a társaságukban.
Sybil azonnal megragadta a szoknyáját, és fejét lehajtva a csapat felé sétált. Amikor átsietett az utcán, az ajtónálló elől éppen elrejette a kocsi csillogó karosszériája. Aztán egyszerűen megkerülte a járművet, elsétált a jókora faküllős, gumiabroncsos kerekek mellett, és bátran csatlakozott a társasághoz. A franciák éppen bajuszukat simogatva, vigyorogva magyaráztak egymásnak, láthatóan észre sem vették vagy nem törődtek vele. Sybil jámborán mosolygott a világba, és nagyon közel húzódott egy magas franciához, aki a legrészegebbnek tűnt. Feltámolyogtak a lépcsőn, a magas férfi a pénz igazi értékét nem ismerő emberek könnyedségével egy egyfontost simított az ajtónálló kezébe. A fickó a pénzre pillantott, aztán megbökte paszományos kalapját.
És Sybil biztonságosan bejutott. A fényes márványerdőben egészen a pultig kísérte a locsogó franciákat, akik begyűjtötték kulcsaikat az éjszakai portástól, aztán ásítozva és vigyorogva felbotorkáltak a csigalépcsőn. Sybil egyedül maradt a pultnál.
A franciául is beszélő portás egy elcsípett megjegyzésen kuncogott. Végigsietett a pult mellett, és Sybilre mosolygott.
– Miben lehetek szolgálatára, asszonyom?
A szavak keményen, majdhogynem dadogva törtek elő belőle:
– Meg tudná mondani, kérem, hogy bizonyos Michael... Vagy inkább... Houston tábornok még mindig itt lakik?
– Igen, asszonyom. Láttam is a tábornokot az este folyamán. Jelenleg azonban a dohányzóban tartózkodik... Óhajt esetleg üzenetet hagyni?
– A dohányzóban?
– Igen, ott hátul, az akantuszfa mögött. – A portás a csarnok sarkában álló masszív ajtó felé biccentett. – A dohányzóba természetesen nem léphetnek be hölgyek... Bocsásson meg, asszonyom, de kicsit zaklatottnak tűnik. Ha az ügy fontos természetű, talán beküldhetek egy üzenetet.
– Igen – mondta Sybil. – Az csodálatos lenne. – Az éjszakai portás előzékenyen csontszín, bordázott levélpapírt tolt elé, és felajánlotta mellé aranyhegyű töltőtollal.
Sybil kapkodva írt, összehajtotta a papírt, a hátoldalára a Mr. Michael Radley szavakat kaparta. A portás határozott mozdulattal megrázott egy csengőt, bólintással nyugtázta Sybil köszönő szavait, és visszatért teendőihez.
Hamarosan megjelent egy ásítozó, kelletlen kifutófiú. Az üzenetet egy parafa borítású ezüsttálcára tette.
A dohányzó felé cammogott; Sybil szorongva követte.
– A tábornok személyi titkárának lesz – szólt utána.
– Nyugalom, hölgyem, ismerem. – A fiú egy kézzel belökte az ajtót. Amikor belépett, Sybil bekukucskált. Az ajtó lassan csukódott, így hosszan végigmérhette a metszett üveg likőrösállvány mellett hajadonfőtt üldögélő, csillogó arcú, verítékező, részeg Houstont, aki egyik csizmás lábát az asztalon nyugtatta. Kezében furcsa kinézetű bicskát szorongatott, nagyokat pöfékelt, és szurkált valamit – vagyis inkább faragott, mivel a padlót bőr karosszéke körül faforgács borította.
Egy magas, szakállas angol Houston fülébe suttogott valamit. Az idegen bal karja fehér selyemkendővel volt felkötve, és egyszerre tűnt szomorúnak, tiszteletet parancsolónak és fontosnak. Mick mellette állt, éppen meghajolt, hogy meggyújthassa a férfi szivarját. A lány még látta, hogy egy himbálózó, gumírozott gázcső végére erősített szikragyújtóval babrál, aztán becsukódott az ajtó.
Sybil leült a visszhangos márványcsarnok sezlonjára. Melegség szivárgott be nyirkos, mocskos lábbelijébe; sajogni kezdtek a lábujjai. Aztán megjelent az inas, Mickkel a sarkában, aki viccesen tisztelegve még visszamosolygott a dohányzóba. Sybil felállt a fotelból. Amikor Mick meglátta, keskeny arca elkomorodott.
Odasietett hozzá, és megragadta a könyökét.
– A rohadt életbe – morogta –, miféle ostoba üzenet volt ez? Nem bírsz értelmesen fogalmazni, te lány?
– Mi van? – kérdezett vissza Sybil. – Miért nem jöttél el értem?
– Attól tartok, aprócska akadályok merültek fel. Mint amikor a róka a saját seggébe harap. Még vicces is lehetne, ha nem volna olyan rohadtul bonyolult. De az, hogy itt vagy, még megváltoztathatja a dolgokat...
– Valami nem stimmel? Ki az a felkötött karú pasi?
– Rohadék angol diplomata, akit fikarcnyit sem érdekel a tábornok elképzelése a Mexikóban felállítandó seregről. Ne is törődj vele! Holnap lelépünk Franciaországba, ő meg marad Londonban és valaki mást idegesít... Legalábbis remélem, hogy így lesz... A tábornok ugyan összekavarta egy kicsit a dolgokat. Részeg, mint az ökör, és éppen kijátszotta az egyik mókás kis trükkjét. Az igazat megvallva undorító disznó, amikor iszik. Hajlamos megfeledkezni a barátairól.
– Szóval átvert – értette meg Sybil. – Meg akar szabadulni tőled, igaz?
– Lenyúlta a kino-kártyákat – tette hozzá Mick.
– De hiszen azokat elküldtem Párizsba, poste restante – mondta Sybil. – Pontosan úgy, ahogy mondtad.
– Nem azokat, te buta liba... az előadás kártyáit!
– A színháziakat? Ellopta?
– Tudta, hogy össze kell csomagolnom a kártyákat, magammal kell cipelnem mindet, érted? Szóval valahogy rajtam tartotta a szemét, most meg kilopta mindet a bőröndömből. Azt mondja, amíg megvannak az adatok, tulajdonképpen nincs is rám szükség Franciaországban. Majd felbérel valami hagymazabáló franciát, aki olcsón lefuttatja őket. Legalábbis ezt mondja.
– Hiszen ez lopás!
– Szerinte csak „kölcsönzés”. Azt mondja, amint lemásolta a kártyákat, mindet visszakapom. Hiszen így semmit sem veszítek, látod?
Sybil szédült. Most Mick csak ugratja?
– De ez miért nem lopás?
– Próbáld megmagyarázni annak a rohadék Sámuel Houstonnak! Ő egyszer már ellopott egy egész országot, amit mindenből kiforgatott és tisztára pucolt!
– Hiszen te neki dolgozol! Nem engedheted, hogy lopjon tőled!
Mick a szavába vágott.
– Ha már erről van szó, nyugodtan megkérdezheted, miből csináltattam azt a gyönyörű francia programot. Akár úgy is fogalmazhatnál, hogy kölcsönkértem a tábornok pénzét. – Fogait kivillantva mosolygott. – Egyikünk sem először próbálkozik efféle trükkökkel. Kicsit olyan, mint valami próba, érted? Aki Houston tábornokkal utazik, igazi hétpróbás gazembernek kell lennie...
– Ó, szent ég! – nyögött fel Sybil, és krinolinjára sem ügyelve a sezlonra rogyott. – Mick, ha tudnád, mi minden eszembe nem jutott...
– Akkor szedd össze magad! – Mick felrántotta a sezlonról. – Szükségem van a kártyákra, azok viszont a szobájában vannak. Megkeresed nekem őket, és visszalopod. Én visszamegyek, és angyali nyugalommal üldögélek tovább. – Felnevetett. – A vén seggfej soha nem próbálkozott volna ilyesmivel, ha nincs az a trükk az előadáson. Te meg Corny Simms teljesen elhitettétek vele, mennyire fortélyos és igazságos, hogy ő mozgatja a szálakat! De azt hiszem, mi ketten majd palira vesszük...
– Félek, Mick – mondta Sybil. – Fogalmam sincsen, hogyan kell lopni.
– Dehogynem, te buta liba! – válaszolta Mick.
– Szóval segítesz nekem?
– Természetesen nem! Hiszen akkor mindenre rájönne, nem? Azt mondtam, hogy egy újságíró barátommal találkozom. Ha túl sokáig fecsegünk, még kiszimatol valamit. – Mereven bámulta a lányt.
– Rendben – mondta Sybil megsemmisülten. – Add oda a kulcsot!
– A kulcsot? – mordult fel Mick. – Nincsen nálam az a nyomorult kulcs.
A megkönnyebbülés hulláma söpört rajta végig.
– Hát... tudod, hogy nem vagyok betörő!
– Halkabban, különben mindjárt mindenki tudni fogja... – Szemében harag villant. Részeg, gondolta Sybil. Még soha nem látta Micket berúgva, erre teljesen váratlanul itt áll elázva. Beszédén vagy járásán ugyan nem látszott, de bolond és pofátlan. – Szerzek neked kulcsot. Menj oda a portáshoz, és környékezd meg valahogy. Foglald le! És ne nézz rám! – Gyengéden megtaszította. – Gyerünk!
Sybil rémülten visszament a pulthoz. A Grand's Hotel távírókészüléke, a ketyegő rézmasina a sárga levelekkel cicomázott alacsony márványemelvényen, a legtávolabbi sarokban állt. Egy üvegbura-féleség alatt aranyozott tű lendült jobbra meg balra, és rábökött a kör alakú ábécés tárcsán elrendezett betűkre. A tű minden rándulásakor valami menetrendszerűen megcsendült a márványtalapzatban, és újabb negyedhüvelyknyi, szépen perforált sárga papír csúszott elő. Az éjszakai portás, aki éppen lyukakat ütött egy összefűzésre váró, legyezőszerűen összehajtott papírcsomagba, félbehagyta munkáját, orrára biggyesztette cvikkerét, és a lány felé lépett.
– Igen, asszonyom?
– Táviratoznom kell valakinek. Meglehetősen sürgős ügyben. A portás gyakorlott mozdulatokkal doboznyi lyukkártyát, lehajtható réz perforálógépet és szépen megvonalazott formanyomtatványt pakolt ki. Elővette a töltőtollal, amit Sybil is használt korábban.
– Igen, asszonyom? Nyilvántartási száma?
– Ó... az övé vagy az enyém?
– Ez attól függ, asszonyom. Esetleg állami hitelt kíván igénybe venni?
– Számlázhatnánk inkább a szobámba? – bújt ki Sybil a válasz elől.
– Természetesen. Szabad a szobaszámot? Sybil addig habozott, amíg csak mert.
– Azt hiszem, mégis inkább készpénzben fizetnék.
– Rendben van. Kérném a címzett számát.
– Attól tartok, nem igazán tudnám megmondani. – Félig lehunyt szempillákkal pislogott a portásra, és a szájába vette az egyik ujját.
A férfi nagyon türelmes volt.
– De a nevét és a címét csak tudja?
– Ó, igen – vágta rá Sybil. – Mr Charles Egremont, képviselő. The Breeches, Belgravia, London.
A portás mindent feljegyzett.
– Jóval költségesebb csak címmel ellátott táviratot küldeni. Sokkal eredményesebb, ha átirányítják a Központi Statisztikai Hivatalon. – Sybil nem nézett Mickre. Nem mert. A szeme sarkából látta, ahogy egy sötét alak végigsurran a csarnokon. Mick kétrét görnyedve lopakodott, cipőjét levette és a fűzőknél fogva a nyakába akasztotta. Fejét leszegve a csípőmagasságú mahagóni pulthoz rohant, két kézzel megragadta a szélét, egy pillanat alatt átlendült fölötte, és eltűnt.
Nem csapott zajt.
– Mert a számítógépezetek így kezelik az üzeneteket – magyarázta a portás.
– Valóban – mondta Sybil. – Viszont nem ismerem a számát. Akkor viszont többet kell fizetnem, ugye? Nagyon fontos ügyről van szó.
– Igen, asszonyom. Kérem, folytassa, én pedig lejegyzem, amit diktál.
– Gondolom, nem szükséges a címemmel meg a dátummal kezdeni. Vagyis a távirat igazából nem levél, ugye?
– Nem, asszonyom.
– És az ő címe sem szükséges...
– A távirat lényege a tömörség, asszonyom.
Mick éppen a szobakulcsoktól roskadozó mahagóni táblánál járhat. Sybil nem látta ugyan, de elképzelte, hogy hallja a lépteit, szinte az illatát is érezte, és a portásnak csak jobbra kellett volna pillantania, hogy szembe találja magát egy őrült tekintetű, majomként kuporgó besurranó tolvajjal.
– Akkor írja, kérem! – nyögte Sybil. – Kedves Charles... – A portás jegyzetelni kezdett. – Egy nő sem tűrné el azt, ahogyan ön kilenc évvel ezelőtt megbecstelenített engem.
A portás rémülten meredt a papírra. Gallérja felett fokozatosan terjedt a vörösség.
– Azt ígérte, Charles, segít megmenteni szegény apámat. Ehelyett megrontotta testemet és lelkemet. Ma befolyásos barátaim társaságában elhagyom Londont. Előttük nem ismeretlen, hogyan árulta el Walter Gerardot és engem. Ne próbálkozzon felkutatásommal, Charles! Teljességgel értelmetlen lenne. Szívből remélem, hogy önnek és Mrs. Egremontnak kellemes éjszakája lesz. – Sybil megborzongott. – Az aláírás Sybil Gerard legyen, kérem!
– Igen, asszonyom – motyogta a lesütött szemű portás, aki nem is vehette észre, mikor a mezítlábas Mick hangtalanul átlendült a pult felett. Lekuporodott a mahagóni bútordarab rejtekében, aztán combjára támaszkodva, szörnyeteg kacsaként totyogva gyorsan elosont a márványpadlón. A következő pillanatban már el is tűnt két kárpitozott szék mögött.
– Mennyivel tartozom? – kérdezte Sybil udvariasan.
– Két shilling és hat penny lesz – hebegte a férfi, aki még mindig nem volt képes a szemébe nézni.
Sybil kiszámolta az összeget kapcsos pénztárcájából, aztán magára hagyta a vörös arcú, távírókártyákat lyukasztó portást. Mick úriasan sétálva vonult végig a hallban. Egy pillanatra megállt az újságospult mellett, és a szépen összehajtott folyóiratokra pillantott. Lehajolt, nyugodtan bekötötte a cipőjét, kiegyenesedett, és Sybil akkor vette észre, hogy valami fémes dolog csillan a kezében. Mick felé sem pillantott, egyszerűen a sezlon egyik lila párnája mögé rejtette a kulcsot. Kihúzta magát, megigazította nyakkendőjét, leporolta zakója ujját, aztán benyitott a dohányzóba.
Sybil üldögélt egy kicsit a sezlonon, és úgy tett, mintha az arany gerincű havilapot, a Természettudományos Társaság Magazinját olvasná. Eközben jobb kezével a kulcsot próbálta óvatosan kihalászni. Meg is volt: az ovális rézlapba a 24-es számot gravírozták. Ásított, ahogy szerinte egy úrinőnek tennie kell, aztán elindult a lépcső felé, mintha az emeleten lenne szobája.
Fájt a lába.
Amikor a csendes, gázlámpákkal megvilágított csarnokban Houston lakosztálya felé vánszorgott, eszébe jutott hirtelen kirohanása Charles Egremont ellen. A portást csak valami drámai üzenettel lehetett lekötni, belőle pedig előtört a harag és a mocskolódás. Szinte akaratlanul, forrongva zúdult elő ez az egész. Nem igazán értette a dolgot, sőt kicsit meg is ijedt: úgy hitte, sikerült majdnem teljesen elfelejtenie a férfit.
Szinte látta a rémületet Egremont arcán, amikor elolvassa a táviratot. Még jól emlékezett sikeres életéről árulkodó, a jóindulat maszkját viselő buta arcára. Örökösen bocsánatért esedezett vagy prédikált, és nyöszörgött, könyörgött, bőgött és vétkezett. Bolond.
Most azonban hagyta, hogy Mick Radley belerángassa egy lopásba. Ha lenne sütnivalója, kisétálna a Grand's Hotelből, elnyelné London feneketlen mélye, és soha többé nem találkozna a férfival. Nem törődne a tanoncesküvel. Az esküszegés rettenetes dolog, de vannak ennél komolyabb bűnök is. Mégis itt van, ahol van: Mick megint az ujja köré csavarta.
Megállt az ajtó előtt, végigpillantott az elhagyatott folyosón, és a lopott kulccsal babrált. Miért teszi mindezt? Mert Mick erős, ő pedig gyenge? Mert Mick olyan titkokat tud, amelyeket ő nem? Felötlött benne, életében először, hogy akár szerelmes is lehet a férfiba. Talán valamilyen különös módon mégis beleszeretett, és ha ez igaz, az bizonyos dolgokat majdnem megnyugtatóan megmagyaráz. Ha szerelmes joga van a fellegekben járni, megérzései alapján cselekedni és minden hidat felégetni a háta mögött. És ha szerelmes Radleybe, végre ő is tud valamit, amit a másik nem. Ez az ő saját titka.
Gyors, ideges mozdulatokkal kinyitotta az ajtót. Besurrant a résen, gyorsan becsukta az ajtót, és nekivetette a hátát. Körülölelte a sötétség.
A szobában volt valahol egy lámpa. Érezte a megpörkölődött kanóc illatát. A szemközti falon felsejlett az utcára nyíló ablak négyszöge, a függönyök között beszűrődött a késpenge vékonyságú, sápadt gázfény. Tétován, kinyújtott karral tett pár lépést előre, míg bele nem ütközött a szekreter tömör, fényezett tömbjébe. Már ki tudta venni a lámpabura homályos körvonalait. Megemelte a lámpát és megrázta. Volt benne olaj. Már csak gyufára lesz szüksége.
Kitapogatta az íróasztal fiókjait. Valamilyen ismeretlen oknál fogva az összes tárva-nyitva állt. Mindegyikbe belekotort. Levélpapír. Ezzel nem sokra megy, különben is valaki tintát borított az egyik fiókba – érezte a szagát.
Ujjai gyufásdobozt érintettek, amit inkább az ismerős zörgés, mint a tapintás alapján sikerült felismernie. Tényleg nem tud megfelelően bánni a kezével. Az első gyufaszál ellobbant és sisteregve kialudt. A szobát kellemetlen kénszag töltötte be. A második gyufa fényében meglátta a lámpát. Remegő kézzel felemelte a tetőt, és lángra lobbantotta a kanócot.
A forgatható állótükörből lámpafényben sütkérező, riadt szemű hasonmása, a ruhásszekrény dupla ajtajára akasztott ferde tükrökből másik két ikertestvére nézett vele farkasszemet. Most vette észre, hogy az ágyon és a padlón ruhadarabok hevernek szerteszét...
A férfi a szék karfáján kuporgott; hatalmas, árnyból szőtt varjúra emlékeztetett és egy óriási kést szorongatott a kezében.
Aztán lassan felállt. Bőr nyikordult. Mint egy nagydarab fabábu, ami évekig a porban hevert. Formátlan, szürke hosszúkabátba burkolózott. Orrát és száját fekete kendő takarta.
– Pisszenést se, kisasszonykám! – Megvillantotta a súlyos pengét: sötét, húsvágó bárdra emlékeztető acéldarab. – Sam merre van?
Sybil visszanyerte a hangját.
– Ne öljön meg, kérem!
– Hát még mindig kurvázik a vén kecske? – Vontatott texasi beszéde úgy csordogált, mint a szirup. Sybil szinte egy szavát sem értette. – Te lennél a babája?
– Nem! – kiáltotta Sybil, de elcsuklott a hangja. – Nem, esküszöm, hogy nem! Én... csak el akartam valamit lopni... ez az igazság!
Hátborzongató csend támadt.
– Kukkants körbe!
Sybil remegve engedelmeskedett. A szobát teljesen feltúrták.
– Nincs innen mit elvinni – mondta a férfi. – Hol van a fickó?
– Lent – vágta rá Sybil. – Teljesen részeg! De esküszöm, hogy nem ismerem! A szeretőm küldött, ennyi az egész! Én nem akartam! Ő vett rá!
– Csend legyen már! – mondta az idegen. – Sose emelnék kezet egy fehér asszonyra, ha nem muszáj. Oltsd el a lámpát.
– Engedjen el! – esedezett a lány. – Azonnal elmegyek innen! Nem akarok semmi rosszat!
– Rosszat? – Koporsószögként koppant a szó. – Itt csak Houston járhat rosszul, és ezt mifelénk ítéletnek hívják.
– Nem én loptam el a kártyákat! Hozzájuk sem értem!
– Kártyákat? – A férfi reszelős torokhangon felnevetett.
– Azok nem Houston kártyái! Lopta mindet!
– Houston sok mindent lopott – mondta a férfi, de láthatóan zavarba jött. A lány felbukkanásán tűnődött, és láthatóan nem volt ínyére a dolog. – Hogy hívnak?
– Sybil Jones. – A lány mély levegőt vett. – Brit alattvaló!
– Szavamra – mondta a férfi. Csettintett a nyelvével. Elkendőzött arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Homloka felső részén, a sápadt, sima bőrön izzadság csillogott. Sybil most jött rá, hogy ott hordta a kalapját, ami megvédte a texasi napsütéstől. A férfi előrelépett, elvette tőle a lámpát és lecsavarta a kanócot. Ujjai végigsimították Sybil kezét: bőre száraz, kéregszerű volt.
A sötétben nem létezett más, csak riadtan dobogó szíve és a texasi rettenetes kisugárzása.
– Biztosan szörnyű magányos itt Londonban – tört ki Sybilből. Elkeseredetten próbálta elkerülni a csendet.
– Houston talán magányos. Nekem tisztább annál a lelkiismeretem – mondta a texasi élesen. – Tőle kérdezted már, hogy magányos-e?
– Nem is ismerem! – erősködött Sybil.
– Mégis itt vagy. Egy magányos nő Houston szobájában.
– A kino-kártyákért jöttem. Kilyuggatott papírkártyák! Esküszöm, ez minden! – Semmi válasz. – Tudja, mi az a kinotróp?
– Egy újabb átkozott gép – mondta a texasi fáradtan. Megint hallgattak.
– Nekem te ne hazudj! – szólalt meg végül a férfi. – Kurva vagy és kész. Nem te vagy az első, akivel dolgom akad.
Beleköhögött a zsebkendőjébe, aztán harákolt.
– Azért csinos fehérszemély vagy – mondta. – Texasban lehetne családod. Elölről kezdhetnél mindent.
– Az biztosan csodálatos lenne – válaszolta Sybil.
– Soha nincsen elég fehér asszony az országban. Rendes férjet is találhatnál magadnak, nem valami stricit. – Feltűrte a kendőt, és a földre köpött.
– Gyűlölöm a striciket – tette hozzá színtelen hangon. – Legalább annyira, mint a rézbőrűeket. Vagy a mexikóiakat. A mexikói rézbőrűeket... A Francia-Mexikóból jött, felfegyverzett indiánok háromszáz, négyszáz fős seregeit. Ha felszállnak a lóra, megragadják a puskákat... mint a pokolból jött ördögök.
– De a texasiak hősök – mondta Sybil, és kétségbeesetten próbált felidézni valamit Houston beszédéből. – Hallottam... az Alamóról.
– Goliad. – A férfi hangja recsegő suttogássá torzult. – Én Goliadnál voltam.
– Arról is hallottam – vágta rá Sybil gyorsan. – Dicsőséges csata lehetett.
A texasi krákogott és köpött.
– Két napig verekedtünk. Elfogyott a vizünk. Fannin ezredes megadta magát. Fogságba estünk. Olyan kellemesek és udvariasak voltak, hogy csak na. Másnap kivezettek minket a városból. Hidegvérrel lelőttek mindenkit. Először felsorakoztunk. Aztán lemészároltak minket.
Sybil nem szólt egy szót sem.
– Feldúlták az Alamót. Elégették a hullákat... Leöldösték a Meir-expedíciót is. Babra játszottak. Ott egy kicsi agyagedény, kihúzol belőle egy fekete babszemet és agyonlőnek. Ilyenek a mexikóiak.
– A mexikóiak – ismételte Sybil.
– A komancsok sokkal rosszabbak.
Valahol az éjszakában nagy satufék sikoltott, amit tompa, távoli dübörgés követett.
Fekete bab. Goliad. Méhkasként zúgott a feje. Bab és mészárlás és ez a férfi, akit mintha páclében cserzettek volna. Lótól és izzadságtól szaglott, akár egy kubikos. A Neal Streeten egyszer két pennyt fizetett egy diorámára, ami a hatalmas amerikai pusztaságról, a torz, rémálomszerű kőbirodalomról szólt. A texasi pontosan úgy nézett ki, mint aki ilyen helyen született, és Sybil most fogta fel, hogy a Houston beszédében említett vad, furcsa, valószínűtlen nevű helyek valóban léteznek és ehhez a férfihoz hasonló teremtmények élnek ott. Mick azt mondta, hogy Houston egyszer ellopott egy egész országot, és ez a férfi eredt a nyomába, ő lett a nép bosszúálló angyala. Legszívesebben tébolyultan felkacagott volna, de legyűrte a késztetést.
Aztán eszébe jutott a kőolajat kínálgató öregasszony a Whitechapelben, és az a furcsa tekintet, amivel a kérdezősködő Micket méregette. Talán mások is segítik Goliad angyalát? Hogyan kerülhetett be egy ilyen különös ember a Grand's Hotelba, hogyan juthatott be a bezárt szobába? Hol tudott elrejtőzni, még itt, Londonban, a rongyos amerikai menekültek tengerében is?
– Szóval be van rúgva? – kérdezte a texasi. Sybil rémülten összerezzent.
– Mi?
– Houston.
– Ó. Igen. A dohányzóban. Nagyon részeg.
– Tán utoljára. Egyedül van?
– Egy... – Mick. – Egy magas férfival. Nem ismerem.
– Szakállas? Törött karral?
– Én... Igen.
A férfi a fogát szívta, aztán vállat vont, és megreccsent a bőr.
Sybil balján megcsördült valami. Az elfüggönyzött ablakon beszűrődő fényben meglátta, hogy elfordul a metszett üveg kilincsgomb. A texasi felpattant a székből.
Egyik kezét szorosan Sybil szájára tapasztotta, a másikkal pedig arca elé tartotta a hegyes csúcsban végződő, rettenetes bárdra emlékeztető hatalmas tőrt. A késen rézcsík futott végig, és most, néhány centiméterre a szemétől tisztán látta a pengét éktelenítő csorbát és karcolásokat. Aztán felpattant az ajtó, és Mick rontott be, feje és válla élesen kirajzolódott a folyosóról beáradó fényben.
Biztosan bevághatta a fejét a falba, amikor a texasi félretaszította, de aztán csak térdelt a szoknyáján, és a férfi a falhoz szorította Micket, torkára nyomta hatalmas mancsát, Mick cipőjének sarka tébolyult mintát rajzolt a faborításra – aztán lesújtott a hosszú penge, megcsavarodott, lesújtott újra, és a szoba megtelt a Mészáros köz forró vérszagával.
Ami ezután a szobában történt, álomnak, színdarabnak tűnt Sybil számára, esetleg valamiféle kinotróp előadásnak, ahol annyira sok, kicsi és finoman kidolgozott balsafa darabkából áll össze a kép, hogy szüntelenül vibrál a valóság. A texasi csendesen leengedte Mick testét, becsukta és bezárta az ajtót: mozdulatai nyugodtak és módszeresek voltak.
Sybil a földön térdelve kókadozott, majd aléltan a falnak támaszkodott az íróasztal mögött. A férfi Mick hóna alá nyúlt, és a szekrény mellett tanyázó még feketébb sötétségbe vonszolta. Aztán fölé hajolt – szakadó ruha hangja hallatszott, felcsapódott a névjegytartó fedele, aprópénz csörrent és egy érme zuhant, gurult, csendült a keményfa padlón...
Az ajtó felől kaparászás hallatszott, fém csúszott fémen – mint amikor egy részeg ember megpróbál beletalálni a kulcslyukba.
Houston kivágta az ajtót és nehéz sétapálcájára támaszkodva betámolygott a szobába. Mennydörögve böfögött és régi sebhelyét dörzsölgette.
– Faszfejek – morogta italtól reszelős hangon. Erősen dülöngélt, pálcája minden lépésénél élesen koppant a padlón.
– Radley? Bújj elő, te léhűtő! – Már az íróasztal közelében járt; Sybil csendesen elhúzta a kezét, nehogy rátaposson nehéz csizmáival.
A texasi becsukta az ajtót.
– Radley?
– Jó estét, Sam.
A mészárszék szagában, a sötétben kuporogva, ahol óriások mozdultak körülötte, olyan messzinek tűnt csendes lakása, messzinek, akár gyermekkori emlékei. A támolygó Houston pálcája hirtelen beleakadt a függönybe, lerántotta. Gázlámpák fénye csúszott végig az ablaküvegre fagyott jégvirágokon, és megvilágította a texasi elkendőzött arcát, a kíméletlen szempárt – tekintete távoli és könyörtelen volt, mint a téli csillagok. Houston döbbenten megtorpant, csíkos lepedője lecsúszott a válláról. Megrezzentek, megcsillantak kitüntetései.
– A rangerek küldtek, Sam. – Mick apró pisztolya játékszernek tűnt a texasi kezében. A bordázott torkolat hunyorogni látszott, amikor célzásra emelte a fegyvert.
– Ki vagy, fiam? – kérdezte Houston. Egy szempillantás alatt eltűnt a hangjából a részegség összes nyoma. – Wallace lennél? Vedd le azt a kendőt! Nézz szembe velem, mint férfi a férfival...
– Nem parancsolsz többé, tábornok. Régebben sem kellett volna engedelmeskednünk neked. Kiraboltál minket, Sam. Hova tetted? Hol van a kincstár pénze?
– Katona – mondta Houston, hangja szinte tocsogott a megértéstől és az őszinteségtől. – Félrevezettek. Tudom, ki küldött, ismerem rólam terjesztett hazugságaikat és rágalmaikat. De esküszöm neked, hogy nem vagyok tolvaj – az a pénz az enyém, Texas száműzött kormányzójára bízott szent és sérthetetlen letét!
– Eladtad Texast angol aranyért – mondta a katona. – Nekünk viszont kell az a pénz, fegyverre és ennivalóra. Éhezünk és lassan legyilkolnak minket. – Elhallgatott. – Te meg segíteni akarsz nekik ebben.
– A Texasi Köztársaság nem szállhat szembe a világ nagyhatalmaival, katona. Tudom, hogy rossz idők járnak Texasra, de addig nem lehet béke, míg nem engem választanak vezetőnek.
– Nincs több pénzed, igaz? – kérdezte a férfi. – Jól körülnéztem, és itt nincs. Eladtad a csinos vidéki kastélyodat... aztán elszórtad az egészet, Sam, kurvákra meg italra meg csicsás színházi előadásokra. És erre még vissza akarsz jönni... a mexikói sereg élén. Tolvaj vagy. Részeges disznó. Áruló.
– Verjen meg az Isten! – hördült fel Houston, és felszakította a mellén a kabátot. – Gyáva orgyilkos vagy csupán, te mocskos szájú seggfej! Ha van bátorságod megölni országod atyját, akkor lőj hát a szívembe! – Megdöngette mellkasát.
– Texasért! – A pisztoly kékes fénnyel szegélyezett narancsszín lángot köpött, és Houston a falnak vágódott, majd a padlóra zuhant. Bosszúálló angyala már rá is vetette magát, lekuporodott, és az apró fegyver csövét a csiricsáré leopárdmintás kabáthoz préselte. A tábornok mellén véres golyónyom nyílt, aztán még egy újabb, és a gyenge ravasz kettéroppant a texasi kezében.
A férfi elhajította Mick fegyverét. Houston mozdulatlanul hevert a földön. Vörös szikrák rágták magukat a leopárdszőr kabátba.
A szomszédos szobából álomittas segélykiáltás hallatszott. A texasi megmarkolta a tábornok pálcáját, és nekilátott darabokra zúzni az ablakot – üveg hasadt és hullott csilingelve a lenti kövezetre, végül az ablaktáblák is megadták magukat. A férfi már a párkányon mászott. Egy pillanatra megdermedt, jeges szél kapott hosszúkabátjába, és a révületben bámuló Sybilnek ismét az első pillanat jutott az eszébe: hatalmas, fekete varjú, lendületet vesz a repüléshez.
Houston gyilkosa, Goliad angyala ugrott és eltűnt, maga mögött csendet és növekvő rettegést hagyott, mintha távozása valami ismeretlen bűbájt tört volna meg. Sybil céltalanul, szoknyájába gabalyodva kúszni kezdett, bár úgy tűnt, mintha végtagjai saját akaratuk szerint mozdulnának. A nehéz sétapálca a padlón hevert, de gombja, az aranyozott rézből készült holló letörött a nyélről.
Houston nyögött.
– Hallgasson, kérem! – mondta neki Sybil. – Haldoklik.
– Maga kicsoda? – köhögött fel a férfi.
A padlót szennyező éles üvegszilánkok a tenyerébe martak. Nem szilánkok. Fényesek. Akár a kavicsok. Most látta csak, hogy a pálca üreges, viszont kiesett a rejtekéből a fojtásnak használt gyapjúdarab, és alatta még több kavics szikrázott. Fényes, fényes gyémántok. Összesöprögette mindet, belezsúfolta a gyapjúfoszlányba és az egészet a dekoltázsába, keblei közé rejtette.
Ezután Houstonhoz fordult. A tábornok még mindig a hátán hevert, és Sybil lenyűgözve bámulta a bordái közül kicsorduló vérpatakot.
– Segítsen! – mormogta Houston. – Nem kapok levegőt! – Belemarkolt a gombokba és feltépte a kabátot. Fekete selyemből szabott, csinos belső zsebek, mindegyik degeszre tömve papírokkal: ragasztott, barna papírba burkolt vaskos lyukkártyákkal, a bonyolult perforálást biztosan teljesen tönkretették a becsapódó lövedékek... meg a vér, hiszen legalább egy golyó biztosan eltalálta.
Sybil felállt és szédülten az ajtóhoz támolygott. Lába megcsúszott a szekrény mellett kuporgó nedves, vörösre mosott árnyéktócsában. Lenézett, és egy piros szattyánbőrbe kötött nyitott kártyatartót pillantott meg, benne pedig két nikkel kapoccsal összefogott jegyet. Lehajolt és felvette.
– Segítsetek fel! – követelőzött Houston, hangja most már jóval erősebb, bosszús és unszoló árnyalattal fűszerezve. – Hol a pálcám? Hol van Radley?
Sybil lába alatt megbillent a padló, akár hajó a tengeren, de eljutott az ajtóig, kinyitotta, kilépett a folyosóra, becsukta, aztán folytatta útját a Grand's Hotel gázfénnyel megvilágított, teljes mértékben tiszteletre méltó folyosóin, mint bármelyik egyszerű kisasszony.
A Délkeleti Vasúttársaság London Bridge megállója vasból és kormosra mart üvegből emelt széljárta csarnok volt. A széksorok között kvékerek ballagtak és röpiratokat nyomtak az üldögélő utasok kezébe. Az elhaladó vörös kabátos, gintől másnapos ír katonák barátságtalanul méregették a simára borotvált misszionáriusokat. A londoni dokkokból szerzett ananásszal és más édes, egzotikus ajándékokkal felpakolt franciák hazafelé tartottak. A Sybillel szemben ülő kövérkés, apró színésznő is bevásárolt: a lábánál heverő kosárból kitüremkedtek a gyümölcs zöld tüskéi.
A vonat elszáguldott Bermondsey házai mellett. Új téglákból, piros cserepekből emelt sikátorok között zakatolt. Szemétdombok, veteményeskertek, üres telkek. Alagút.
A sötétség égett lőportól bűzlött.
Sybil lehunyta a szemét.
Mikor újra kinyitotta, terméketlen legelők felett köröző varjakat látott, és az elektromos távíró vezetékei mind éltek, zümmögtek, vadul rángatóztak két oszlop közé feszítve és táncoltak a szélben, ami Sybilt Franciaország felé repítette.

 

Ez a dagerrotípia, amit a Sureté Genérale közerkölcsvédelmi osztályának egyik nyomozója készített titokban, 1855. január 30-án, egy fiatal nőt ábrázol a Boulevard Malesherbes utcáján található Café Madeleine teraszán. A magányosan üldögélő nő előtt egy kínai teáskanna és egy csésze van. A kép analizálása további részleteket árul el a hölgy ruházkodásáról: szalagok, fodrok, kasmír vállkendő, kesztyű, fülbevaló, ízléses szoknya. Ruhái francia gyártmányúak, újak és kitűnő minőségűek. Arckifejezése némileg homályosan látszik a fényképezőgép hosszú exponálási ideje miatt, de töprengenek tűnik; láthatóan elmerült gondolataiban.
A háttér részleteinek analizálása újabb részleteket tár fel: Boulevard Malesherbes, hármas számú ház, a Compagnie Sud Atlantique Transports Maritimes irodái. A kirakatban hatalmas, háromkéményes gőzhajó, a gyarmati kereskedelemre kifejlesztett francia tengerjáró modellje. Egy arctalan, idősebb úr – nyilvánvalóan véletlenül került a képbe – elmélyülten bámulja a hajót; magányos alakja éppen ezért kiemelkedik a nyüzsgő párizsi tömeg homályos kavargásából. A kopasz, csapott vállú figura nehézkesen támaszkodik olcsó nádpálcájára. Ugyanúgy nincs tudatában a fiatal hölgy jelenlétének, mint az az övének.
A hölgy Sybil Gerard.
A férfi Sámuel Houston.
Örökre elváltak útjaik.

 

 

MÁSODIK ISMÉTLÉS

Versenyszellem

 

Lépés közben dermedt szoborrá, amikor rézsút átvágni igyekezett a szabadnapját töltő tömegen. A lencse megörökítette arcának egy részét: a magas pofacsontokat, a rövid, tömött szakállat, jobb fülét és a kordbársony kabátgallér meg a csíkos sapka között kivillanó hajfürtöt. A szegecses cipő feletti szűk, gombos kamásliba szorított sötét nadrág hajtókáját Surrey mésztartalmú sara pettyezi, egészen a sípcsontig. Elnyűtt, vízhatlan kabátjának bal váll-lapját erősen rágombolta a katonai távcsőtartó szíjára: a hőség miatt felnyitotta a hajtókát, és vaskos rézpeckek csillannak a fényben. Kezét a kabát mély zsebébe süllyeszti.
A neve Edward Mallory.

 

Átvágott a fényesen ragyogó kocsik között, ahol szemellenzős lovak legeltek zajosan a gyepen, és körülvette a gyermekkor szagfelhője – lószerszám, izzadság és fűszagú trágya kipárolgása. Keze leltárt készített számos zsebe tartalmáról. Kulcsok, szivardoboz, levéltárca, névjegytartó. A többpengéjű Sheffield kés vastag szarvasagancs nyele. A terepen használt jegyzetfüzet, legértékesebb tulajdona. Zsebkendő, ceruzacsonk, néhány csilingelő shilling. Gyakorlati ember lévén dr. Mallory tisztában volt azzal, hogy minden sporteseményre összegyűlt tömegben nyüzsögnek a tolvajok, akiket ruházatuk alapján sem lehet észrevenni. Itt bárki zsebtolvaj lehet. Ez tény – ez a rizikó.
Hirtelen egy asszony ütközött Mallorynek, és a férfi szöges cipőjével beletaposott a szoknya fodraiba. A nő megfordult. Reccsenő hang kíséretében kiszabadította magát, majd haragos pillantással végigmérte a kalapját megbiccentő, gyorsan továbbsiető Malloryt. Bizonyára jóravaló farmerfeleség, vörös arcú, széles, durva vonásokkal megáldva. Civilizált és angol, mint egy szép fejőstehén. Mallory vadabb fajtához szokott, az apró, barna bőrű, csejen farkasasszonyokhoz, akik zsírosan csillogó hajfonatokat és gyöngyökkel kivarrott lábvédőt hordtak. A tömegben látható abroncsszoknyák mintha az evolúció újabb, elkorcsosult fejlődési szintjére jutottak volna – Albion lányai most már kivétel nélkül csupa vas és bálnacsont merevítőt viseltek alattuk.
Ez az: bölények. Az abroncsszoknyák sziluettje az amerikai bölények púpos alakjára emlékeztetett, miután a nagy puskák lövedékei a földre terítették őket. A szőrös húshegyek olyan furcsán estek össze, amikor hirtelen kifutott alóluk a magas fűvel borított talaj. A hatalmas wyomingi csordák meg csak álltak, moccanatlanul várták a halált és csupán zavarodottan rebbenő füleik válaszoltak a puskák távoli ropogására.
Mallory utat tört az embercsorda egyedei között. Teljesen lenyűgözte, mily messzire ragadta a divatot titokzatos lendülete. A teljesen átlagos külsejű, hölgyeikkel csevegő férfiak szinte külön fajnak tűntek. Fényesen ragyogó cilindereik egzotikusnak látszhattak ugyan, de Mallory nem igazán kedvelte a kalapokat. Túl sokat tudott a fejfedőkről és előállításuk teljesen szokványos titkairól. Egy pillantással fel tudta mérni, hogy itt a legtöbb kalap filléres, gépsoron készült, gyárban előreszabott áru, bár távolról tényleg kalaposmesterek műremekeinek tűntek és fele annyiba vagy még kevesebbe kerülnek, mint azok. Gyermekkorában még segédkezett apja rőfösüzletében Lewesban, szőtt, varrt, formázott. A higanyfürdővel foglalatoskodó apja mintha észre sem vette volna a bűzt...
Mallory nem kezdett el érzelegni, amiért apja kereskedése elkerülhetetlenül megbukott. Meg is feledkezett az egészről, amikor felfedezte az italmérésre szolgáló csíkos vitorlavászon sátrat, ahol bajuszukról sörhabot törölgető emberek tolongtak a pultnál. Már a látványtól megszomjazott. Kikerült három úriembert, akik ostoraikat hónuk alá szorítva a esélyekről meg tétekről fecserésztek, odafurakodott a pulthoz és megkocogtatta egy egyshillingessel.
– Mivel szolgálhatok, uram? – kérdezte a csapos erős tájszólással.
– Egy huckle-buff koktélt kérek.
– Sussexi?
– Az vagyok. Miért?
– Nem tudok igazi huckle-buffot keverni, uram. A sört megmelegíthetem ugyan, de nincs hozzá se tojás, se brandy – magyarázta a férfi. Szomorúnak tűnt. – Sussexet leszámítva nem sokan kedvelik.
– Talán már két éve is megvan, hogy nem kóstoltam ilyesmit – mondta Mallory.
– Készítek helyette egy remek bumbót, uram. Olyan, mint a másik. Nem? Akkor hát egy jó szivart. Két penny csupán! Finom virginiai dohányból. – A csapos egy fadobozból görbe szivarokat varázsolt elő. Mallory megrázta a fejét.
– Ha valamit megkívánok, nagyon makacs tudok lenni. Vagy huckle-buff, vagy semmi.
A csapos mosolygott.
– Sussexi ember, az biztos! Jómagam is a földije lennék. Hát akkor fogadja el ezt a remek szivart, szívesen adom!
– Igazán kedves magától – mondta Mallory meglepetten. Folytatta sétáját, közben szivartárcájából előhalászta a gyufát. Meggyújtotta cipője talpán, szipákolva életre keltette a szivart és fesztelen mozdulattal mellénye kivágásába akasztotta hüvelykujját.
A szivar azonnal kifordult a szájából: íze nyirkos lőporra emlékeztetett. Az összecsavart, büdös, zöldesfekete levelekre olcsó papírgyűrüt húztak, amin csillagokkal, sávokkal meg „A győzelem íze” mottóval díszített apró külföldi zászló díszelgett. Jenki háborús vacak – el is hajította rögtön. A szivar szikrákat fröcskölve vágódott egy cigány utazókocsi oldalának. Valamelyik sötét bőrű, rongyos kölyök azonnal fel is kapta.
Mallory balján csodaszép, vadonatúj gőzkocsi tört utat pöfögve a tömegben. A sofőr mereven állt a kormánynál. Amikor megrántotta a fékkart, bronz harang kondult a kocsi vöröses színű orrában, és az emberek mogorván utat nyitottak. Felettük a jármű utasai henyéltek bársonyfoteljaikban. A szikráktól védő, lehajtható ernyőt most felnyitották, hogy nyugodtan napfürdőzhessenek. Egy gálakesztyűt viselő, vigyorgó öreg fickó pezsgőt kortyolgatott két fiatal hölgy – vagy a lányai, vagy a szeretői – társaságában. A kocsi ajtaján címer csillogott: azúrkék fogaskerék egymást keresztező ezüst kalapácsokkal. Mallorynek, aki az összes tudós lord jelvényét ismerte, nem mondott semmit. Igaz, a kapitalisták világa soha nem volt erős oldala.
A gép kelet felé, a derbi garázsai felé tartott: gyorsan a nyomába szegődött, hiszen helyette is törte az utat. Nem okozott gondot lépést tartani vele, és mosolyogva nézte, hogyan küzdenek a kocsisok megbokrosodott lovaikkal. Míg a gőzhintó vastag keréknyomaiban botladozott, előhúzta zsebéből jegyzetfüzetét, és gyorsan végigpörgette a társadalmi útmutatót. A tavalyi kiadású füzetben nem találta ezt a címert. Sajnálatos, de valójában nem meglepő, hiszen hetente újabb meg újabb emberek kapnak nemesi rangot. A lordok pedig rettentően kedvelték a gőzautókat.
A jármű az epsomi oszlopos lelátó mögül gomolygó szürkés füstpamacsok felé tartott. Nagyot huppanva felkapaszkodott a kövezett bekötőút járdaszegélyére. Most már Mallory is látta a garázsokat, a modern stílusban épült, kuszán egymásra dobált, csontvázszerű vasgerendákra emelt, ónozott bádoglapokkal fedett hosszú épületeket. A komor sziluetteket helyenként színes zászlók és bádogsipkás szellőzőnyílások törték meg.
Egészen addig követte a fújtató járművet, míg az be nem kanyarodott valamelyik garázsba. Gőz tört elő a kinyitott szelepekből. Alig hagyták el az utasok a leeresztett pallót, az inasok már munkához is láttak a különböző kenőanyagokkal. A lord és a két nő a lelátó felé menet elhaladt Mallory mellett. Anglia önerőből felkapaszkodott elitjének új tagja pillanatig sem kételkedett abban, hogy az idegen szemmel tartja őket és rangjuknak kijáró tiszteletet tanúsít. Mallory megpöccintette a sofőr fejfedőjéhez hasonló csíkos sapkáját és kacsintott, de a férfi nem reagált.
Végigsétált a garázsok mentén és útmutatója segítségével beazonosította a gőzt pöfékelő masinákat. Minden új felfedezést némi elégedettséggel fogadott, és feljegyzéseket készített a ceruzacsonkkal. Itt volt Faraday, a Királyi Tudományos Akadémia legendás tudós-fizikusa, ott Colgate, a szappanmágnás, amott pedig – ez valóban szép zsákmány – Brunei, az álmodozó építész. Kevés gépen díszelgett régi címer: azoké a birtokosoké, kiknek atyáik hercegek és earlök voltak, már amikor még léteztek efféle rangok. A régi, elbukott nemesség egy része nem engedhette meg magának a gőz luxusát. Másokban több kezdeményező erő lappangott, és mindent megtettek, hogy lépést tartsanak a többiekkel.
Amikor elérte a déli szárnyat, látta, hogy tiszta, új, szuroktól szagló fűrészbakokból állított barikád torlaszolja el az utat. Ezt a versenyben induló gőzkocsiknak fenntartott helyet egyenruhás gyalogrendőrök őrizték. Egyikük egy rugós Cutts-Maudslayt szorongatott. Mallory ismerte ezt a modellt, hiszen a wyomingi expedíciót is ellátták hat ilyen fegyverrel. Habár a csejen indiánok félelemmel vegyes tisztelettel bámulták a Birminghamben készült, tömpe gépkarabélyokat, tudta, hogy szeszélyességük már-már a megbízhatatlansággal határos. Ezenkívül majdnem használhatatlanul pontatlanok, hacsak nem üríted bele mind a harminc lövedéket üldözőid csoportjába – valami ilyesmit tett egyszer ő is az expedíció gőzerődjének hátsó őrtornyából.
Kételkedett benne, hogy a pirospozsgás arcú fiatal zsaru sejti-e, mire képes a Cutts-Maudslay, ha az angol tömegbe lőnek vele. Némi erőfeszítéssel elhessegette a komor gondolatot.
A barikád túloldalán mindegyik istállót zászlórudak közé feszített ponyvák takarták el elővigyázatosan a kémek és a bukmékerek elől. Mallory utat tört magának a szájtátók és a gőz-rajongók türelmetlen tömegében. Két zsaru durván megállította a kapunál. Megmutatta személyi kártyáját és Gőzgépészek Testvériségétől kapott metszett meghívóját. A rendőr gondosan feljegyezte Mallory nyilvántartási számát és még egyszer leellenőrizte papírokkal tömött vastag könyvecskéjében. Végül megmutatták, hol találja vendéglátóit, és figyelmeztették, ne csavarogjon semerre.
További óvintézkedésképpen a Testvériség is saját őrt állított. A férfi egy összecsukható széken kuporgott a ponyva előtt, hosszú feszítővasat szorongatott és sanda pillantással fürkészte a környéket. Bedugta a fejét az egyik keskeny résen, aztán bekiabált:
– Itt a bátyád, Tom! – Betessékelte Malloryt.
A zsírszag, a fémforgács és a szénpor elnyelte a napfényt. Négy, csíkos sapkát és bőrkötényt viselő Gőzgépész éppen egy tervrajzot tanulmányozott a karbidlámpa éles fényénél. Mögöttük fényezett bádogból készült, különös alakú valami hajlatairól verődött vissza a ragyogás.
Első megdöbbenésében csónaknak vélte azt a valamit. A skarlátszín csónaktestet abszurd módon két nagy kerék díszítette. Hajtókerekek, állapította meg közelebb lépve. A fényezett dugattyúk az anyagtalannak tűnő hajótesten vagy kagylón sorakozó, makulátlanul ragyogó nyílásokba futottak. Nem csónak – inkább könnycseppre vagy ebihalra emlékeztetett. A harmadik, meglehetősen apró és kicsit komikus forgatható kereket a hosszú, kiszélesedő farokrészre függesztették.
Sikerült kibetűznie a feketével és arannyal festett nevet a púpos hajóorron, a hajlított, finoman megmunkált ólomüveg alatt: Zefir.
– Gyere, Ned, tarts velünk! – kiáltotta oda a testvére. – Ne szégyenlősködj! – A többiek felkuncogtak szemtelensége hallatán.
Mallory megindult. Cipője szegecsei megcsikordultak a padlón. Tom, tizenkilenc éves kisöccse, végre bajuszt növesztett – egy macska is könnyedén lenyalhatta volna. Kezet szorított barátjával, Tom mesterével.
– Mr. Michael Goldwin, ha nem csalódom!
– Dr. Mallory, ha nem csalódom! – válaszolta Godwin, a szőke, negyvenéves mérnök. Himlőhelyes arcának nagy részét pofaszakáll takarta. Az éles pillantása, kis termetű, zömök Godwin belekezdett egy meghajlásba, aztán jobbat gondolt, gyengéden hátba veregette Malloryt, és bemutatta társait. Egyiküket Elijah Douglasnek hívták és iparossegéd volt, a másik, Henry Chesterton, kettes fokozatú mester.
– Megtisztelnek, uraim – jelentette ki Mallory. – Számítottam meglepetésekre, de ez valóságos csoda.
– Mi a véleménye, dr. Mallory?
– Meg kell hagyni, össze sem hasonlítható gőzerődjeinkkel!
– Ezt nem wyomingi terepre tervezték – mondta Godwin –, ezzel magyarázható a fegyverek és a páncélzat hiánya. Mint ahogy azt ön szokta emlegetni, a forma a funkció egyenes következménye.
– Nem túl kicsi versenyautónak? – kockáztatta meg Mallory némileg tanácstalanul. – Különös alakja van.
– Meghatározott irányelvek alapján épült, uram, mondhatni a legújabbak alapján. Felfedezéséhez érdekes történet kötődik, mégpedig egyik kollégájával kapcsolatban. Talán emlékszik a néhai Rudwick professzorra...
– Ó, igen, Rudwick – mormogta Mallory habozva. – Nem kimondottan az új elméletek embere...
Douglas és Chesterton leplezetlen kíváncsisággal pillantottak rá.
– Mindketten paleontológusok voltunk – Mallory kezdte kényelmetlenül érezni magát –, de a fickó kissé túl sokra tartotta magát. Önelégülten viselkedett, elavult elméletekre fecsérelte az idejét. Véleményem szerint kicsit zavaros volt a gondolkodása.
A két szerelő kétkedve nézett rá.
– Halottakról jót vagy semmit – próbálta lezárni a témát Mallory. – Rudwicknak is voltak barátai, nekem is akad néhány, ennyi bőven elég.
Godwin viszont nem tágított.
– Emlékszik Rudwick professzor nagy szárnyas hüllőjére?
– A Quetzalcoatlusra? – kérdezte Mallory. – Nagy meglepetésnek bizonyult, az tagadhatatlan.
– Cambridge-ben tanulmányozták a maradványait – mondta Godwin. – A Gépezetanalitikai Intézetben.
– Jómagam is terveztem némi kutatómunkát ugyanott... a brontoszauruszon. – A társalgás új irányt vett, és ez Malloryt meglehetősen elkedvetlenítette.
– Míg mi Wyoming mocsaraiban dideregtünk – folytatta Godwin –, Britannia legokosabb matematikusai szépen leültek karosszékeikbe, és munkára fogták szürke agysejtjeiket. Aztán kilyuggatták a kártyáikat, amik elárulták, hogyan lehetett képes egy ekkora teremtmény repülni.
– Hallottam a dologról – mondta Mallory. – Rudwick írt néhány tanulmányt a témáról. A „pneumo-dinamika” viszont nem a szakterületem. Őszintén szólva nem tudom, tudományosan megalapozott-e egyáltalán. Egy kicsit... nos... komolytalannak tűnik, már ha értik, mire gondolok. – Elmosolyodott.
– Valószínűleg hatalmas gyakorlati lehetőségek rejlenek benne – válaszolta Godwin. – Maga Lord Babbage is részt vett a munkában.
Ez elgondolkodtatta Malloryt.
– Ha a pneumatika még a nagy Babbage figyelmét is felkeltette, el kell ismerem, lehet valami a dologban. Talán a léghajózás tudományát kívánják tökéletesíteni? Léghajókkal vívott csaták... de ez már katonai téma. A háborús kutatásokat mindig hatalmas összegekkel támogatják.
– Nem, uram. Én a géptervezésben rejlő lehetőségekre gondoltam.
– Úgy érti, repülő gépek? – Mallory egy pillanatra elhallgatott. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy ez a szerkezet repülni is tud?
A szerelők udvariasan nevettek.
– Nem – válaszolta Godwin –, és az egész komolytalankodás a számítógépezetekkel szerintem sem vezethet egyértelmű eredményekre. A kutatások alapján azonban bizonyos dolgok tisztázódtak a mozgó levegő viselkedésével és atmoszferikus ellenállással kapcsolatban. Ezek még teljesen új, kevéssé ismert elméletek.
– Mi, szerelők azonban – szólt közbe Chesterton büszkén – a Zefir megtervezésekor az elméletet átültettük a gyakorlatba.
– Áramvonalasitásnak hívjuk – mondta Tom.
– Szóval áramvonalasították a formáját? Ezért hasonlít annyira egy... ööö...
– Halhoz – segítette Tom.
– Pontosan! – bólintott Godwin. – Egy hal! Tudja, az egész a cseppfolyós és a gáznemű anyagok viselkedésével függ össze. Víz. Levegő. Káosz és turbulencia! Mindezt belekalkuláltuk számításainkba.
– Figyelemre méltó – mondta Mallory. – Tehát a turbulencia alapelvei...
Szavait a szomszédos istállóban feldübörgő éktelen hangzavar szakította félbe. A falak megremegtek és finom pernye szitált a mennyezetről.
– Ezek az olaszok! – kiabálta Godwin. – Idén igazi szörnyeteggel érkeztek!
– Elviselhetetlenül büdös! – panaszkodott Tom. Godwin oldalra hajtotta a fejét.
– Halljátok, hogyan kattognak azok a hajtókarok lefelé menetben? Rossz a súlyelosztás. Hanyag külföldi munka! – Levette sapkáját és leporolta a térdéről a mészport.
Mallorynek csengett a füle.
– Meghívnám egy italra! – üvöltötte.
Godwin értetlen arccal tölcsért formált a kezéből.
– Mi?
Mallory eljátszotta: szájához emelte a kezét, és ivást imitált. Godwin elvigyorodott. A tervrajzok fölé hajolt és pár szót üvöltött Chestertonnak. Aztán Malloryvel együtt kibújtak a ponyva alól a napfényre.
– Pocsék... – szólt oda önelégült arccal az őr. Godwin bólintott, és a férfi kezébe nyomta lecsatolt bőr kötényét. Helyette dísztelen fekete kabátot vett fel, sapkáját széles karimájú puhakalapra cserélte.
Kiléptek az elkerített területről.
– Csak pár percet engedélyezhetek magamnak – szabadkozott Godwin. – Mint a mondás is tartja, a mester jelenlétében gyorsabban olvad a vas.
Füstüveg szemüveget biggyesztett a szemére.
– Néhány gőzrajongó elég jól ismer, és nem szeretném, ha követnének minket... Ne is törődjön vele! Jó, hogy újra látom, Ned. Isten hozta Angliában!
– Nem tartom fel sokáig – mondta Mallory. – Csak pár szót akartam váltani önnel négyszemközt. A fiúról meg ilyesmikről.
– Ó, Tom remek fickó – válaszolta Godwin. – Tanul. Buzog benne a lelkesedés.
– Remélem, sokra viszi.
– Mi mindent megteszünk – mondta erre Godwin. – Sajnálattal hallottam, amit Tom az édesapjukról mesélt. Az a súlyos betegség, meg minden.
– „Öreg Mallory nem költözik át a túlvilágra, míg ki nem házasította az utolsó menyasszonyt is” – idézte Mallory legvaskosabb sussexi táj szólásával. – Apa örökösen ezt hajtogatja. Az összes lányát férjnél akarja látni. Kemény fából faragták, az már biztos.
– Vigasztalhatja, hogy olyan fia van, mint ön – mondta Godwin. – És hogy tetszik London? A különvonattal jött?
– Londonban még nem is jártam. Meglátogattam a családot Lewesban. A reggeli vonattal elutaztam Leatherheadig, aztán talpaltam egy jót.
– Gyalog jött Leatherheadtől Derbyig? Hiszen az tíz mérföld, ha nem több!
– A wyomingi sivatagban tanúja lehetett, amikor húsz mérföldet is gyalogoltam a terepen fosszíliákra vadászva – mosolygott Mallory. – Kedvem támadt újra szemrevételezni a jó öreg angol vidéket. Maga már hónapok óta töltekezhet az itthoni levegővel, én viszont csak az imént érkeztem haza Torontóból csontokkal megrakott dobozainkkal! – Széles mozdulattal körbemutatott.
Godwin bólintott.
– És mit gondol erről a helyről... most, hogy ismét itthon van?
– Ez a Londoni Medence. Antiklinális... – mondta Mallory.
– Harmadkori és eocén mészágy, némi kovatartalmú újabbkori agyag.
– Mindannyian kovatartalmú, modern agyag vagyunk... – nevetett Godwin. – Itt is volnánk. Ezek tisztességes sört csapolnak.
Lesétáltak a lankán a söröshordókkal megrakott stráfkocsihoz. A tulaj sem tudott huckle-buff koktéllal szolgálni. Mallory vett két korsó sört.
– Örülök, hogy elfogadta a meghívást – mondta Godwin. – Tudom, mennyire lefoglalják azok a híres geológiai polémiák és az ehhez hasonló dolgok.
– Nem vagyok elfoglaltabb magánál – tiltakozott Mallory. – Komoly mérnöki munkát végez. Feladata szigorúan gyakorlatias és hasznos. Komolyan irigylem érte.
– Ugyan, ugyan – mondta Godwin. – Az öccse viszont igen nagyra tartja magát. Mint mi mindannyian! Maga a jövő embere, Ned. Emelkedőfélben a csillaga!
– Az biztos, hogy Wyomingban kivételes szerencsénk volt – bólintott Mallory. – Hatalmas felfedezést tettünk. De a gőzerőd és az ön segítsége nélkül a rézbőrüek hamar végeztek volna velünk.
– Amikor felengedtek és belenyaltak a pálinkába, már nem is voltak olyan elviselhetetlenek.
– A vademberei inkább a brit acélt respektálták – mondta Mallory. – Az öreg csontokról alkotott elméletek nem tettek rájuk nagy benyomást.
– No igen – vélte Godwin. – Jómagam a párt hű tagja vagyok, és egyetértek Lord Babbage véleményével, miszerint „Az elmélet és a gyakorlat úgy kapcsolódik egymáshoz, mint csonthoz az inak”.
– Ez az értékes gondolat újabb korsó sört érdemel – bókolt Mallory. Most Godwin akart fizetni.
– Ne szabódjon, kérem! – tiltakozott Mallory. – Van még az expedícióért kapott jutalomból.
A korsót szorongató Godwin a vendégek hallótávolságán kívülre vezette társát. Gondosan körbepislogott, levette szemüvegét, és Mallory szemébe nézett.
– Bízik a jószerencséjében, Ned?
– Folytassa! – Mallory a szakállát simogatta. – Az emberek tíz az egyhez tesznek a Zefir ellen.
– Nem vagyok szerencsejátékos, Mr. Godwin! – kuncogott Mallory. – Adjon nekem szilárd tényeket és bizonyítékokat, akkor hajlandó vagyok véleményt nyilvánítani. Viszont nem álmodozom oktalanul az érdemtelenül szerzett gazdagságról.
– Wyomingban igazi kincseket tárt fel. Az életét kockáztatta értük.
– A siker viszont saját képességeimnek és a többieknek köszönhető.
– Pontosan! – kiáltotta Godwin. – Hajszálpontosan ugyanebben a helyzetben vagyok magam is. Hallgasson ide egy pillanatra. Hadd meséljek a Gőzgépészek Testvériségéről!
Lehalkította a hangját.
– A szakszervezetünk vezetője, Lord Scowcroft... A régi rossz időkben még csak Jim Scowcroftnak hívták, és népszerű agitátor volt, aztán különbékét kötött a radikálisokkal. Mostanság vagyonos ember, képviselő a parlamentben meg ilyenek. Nagyon okos ember. Amikor a Zefír tervrajzaival a kezemben felkerestem Lord Scowcroftot, ugyanazt mondta, mint ön: tényekről és bizonyítékokról beszélt. Godwin mester, így kezdte, nem támogathatom Testvéreink kemény munkával megkeresett tagdíjaiból, ha nem mutatja be feketén-fehéren, hogyan profitálhatnánk mindebből. Így hát közöltem vele: Lordságod tudja, hogy a gőzkocsik gyártása az ország luxusiparának egyik legfényűzőbb ágazata. Ha indulunk Epsomban és ez a masina megalázó vereséget mér ellenfeleire, csak úgy tolonganak majd a gazdagok, hogy beszerezzék a híres Testvériség modelljét. És ez így is lesz, Ned.
– Ha megnyeri a versenyt – mondta Mallory. Godwin komoran bólintott.
– Nem teszek felelőtlen ígéreteket. Mérnök vagyok; tökéletesen tudom, hogyan hajlik, törik, rozsdásodik és repedezik a vas. Ezt biztosan ön is tudja, Ned, hisz látott eleget vacakolni azzal az átkozott gőzerőddel... a végén már azt hittem, megtébolyodom. De ismerem a szakma csínját-bínját. Tudom, mi a nyomáskülönbség, a motorteljesítmény, a főtengely forgatónyomatéka vagy a kerékátmérő. Ha sikerül elkerülnünk a baleseteket, a mi kis Zefirünk úgy elsöpör riválisai mellett, hogy azok moccanni sem tudnak majd.
– Csodálatosan hangzik és örömmel hallom. – Mallory belekortyolt a sörbe. – De mi történik, ha közbejön valami?
Godwin elmosolyodott.
– Akkor veszítek és koldusbotra jutok. Lord Scowcroft a maga módján nagylelkű volt hozzám, de egy ilyen munkánál mindig számolni kell extra költségekkel. Ebbe a gépbe beleöltem mindenemet: a Természettudományos Akadémiától kapott jutalmat és az örökséget, amit vénkisasszony nagynéném hagyott rám, Isten nyugosztalja.
– Mindent? – kérdezte Mallory döbbenten.
– A tudásomat persze nem vehetik el tőlem, nem igaz? – kuncogott szárazon Godwin. – A képességeimet nem veszíthetem el... talán jelentkezem egy másik akadémiai expedícióra. Elég jól fizetnek. De kockáztatom mindazt, ami ehhez az országhoz köt. Dicsőség vagy dicstelenség, Ned, köztük pedig semmi. Mallory a szakállát simogatta.
– Meglep, Mr. Godwin. Mindig olyan józan embernek tartottam.
– Dr. Mallory, a mai közönség Britannia krémje. Itt van a miniszterelnök. A királynő férje megtisztelt minket jelenlétével. Eljött Lady Ada Byron, és ha a pletykáknak hinni lehet, bőkezűen fogad. Mikor kaphatok még egy ilyen esélyt?
– Értem a gondolatmenetét – jelentette ki Mallory –, bár nem mondhatnám, hogy helyeslem. Igaz, társadalmi helyzete megenged ennyi kockázatot. Nem házasember, igaz?
– Mint ahogy ön sem. – Godwin kortyolt a sörből.
– Így van, nekem viszont nyolc testvérem van, idős apám halálos beteg, anyámat csúz gyötri. Nem kockáztathatom a családom boldogulását.
– Az esély tíz az egyhez, Ned. Ostobák! Öt a háromhoz lenne az igazi... a Zefir javára.
Mallory nem szólt semmit. Godwin felsóhajtott.
– Igazán kár. Szívesen láttam volna, ha egy jó barátom nagy összegre tesz szert. Különlegesen nagy pénzre. Én pedig nem tudok fogadni, érti? Az utolsó filléremet is beleöltem a Zefirbe.
– Talán egy szerény összeget... – mondta Mallory habozva. – Barátságunk kedvéért.
– Tegyen fel tíz fontot a nevemben! – szólalt meg Godwin hirtelen. – Tíz fontot, kölcsönbe. Ha veszítek, valahogy majd csak visszafizetem. Ha nyer, még ma éjjel elfelezzük azt a száz fontot. Mi a véleménye? Megtenné a kedvemért?
– Tíz font! Nem kis összeg...
– Sikerülni fog.
– Bízom benne. – Ez alól nehéz lesz kibújni. Ez az ember helyet biztosított Tomnak, és Mallory a lekötelezettjének érezte magát. – Rendben van, Mr. Godwin. Az ön kedvéért.
– Nem fogja megbánni – mondta a mérnök. Bánatosan végigsimított kikopott császárkabátján. – Ötven font. Azzal már kezdhetek valamit. A győzedelmes, megtollasodott feltaláló nem öltözködhet olyan siváran, mint egy lelkész.
– Nem hittem volna, hogy efféle hívságokra költené a pénzét.
– Nem hiúság, ha valaki helyzetének megfelelően ruházkodik.
– Godwin szúrós tekintettel végigmérte. – Ugye, ez még a régi, wyomingi kabátja?
– Praktikus öltözék – mondta Mallory.
– De nem Londonban, ahol elegáns előadásokat tart majd a sikkes természetrajz iránt érdeklődő finom hölgyeknek.
– Nem szégyellem, ki vagyok – vágta rá Mallory keményen.
– Az egyszerű Ned Mallory – bólintott Godwin –, aki a gépészek sipkáját hordja Epsomban, nehogy bárki zavarba jöjjön, ha találkozik a híres tudóssal. Tudom, miért teszi, Ned, és becsülöm érte. De jegyezze meg a szavaimat: egy szép napon Lord Mallory lesz önből, és ez olyan biztos, mint ahogy itt iszogatunk. Finom selyemkabátot hord majd, kendőt tűr a zsebébe és tudós egyetemek kitüntetései meg érmei csillognak majd a kabátján. Hiszen ön ásta ki a hatalmas Leviatánt, és csodálatosan kikövetkeztette, hogyan nézhetett ki valaha az a csonthalom. Ez ön, Ned, és nem ártana szembenéznie e ténnyel.
– Ez nem olyan egyszerű, mint gondolja – tiltakozott Mallory.
– Nem ismeri a Királyi Természettudományos Akadémia politikai játszadozásait. Jómagam a katasztrófaelméletet támogatom. A rangok és méltóságok elosztásáról pedig az egységpárt hívei döntenek. Az olyanok, mint Lyell meg Rudwick, az az átkozott bolond.
– Charles Darwin megkapta a lordságot. Akárcsak Gideon Mantell, pedig az ön brontoszauruszához képest az ő iguanodonja apró kis tökmag.
– Ne sértegesse Gideon Mantellt! Ő a legnemesebb az összes sussexi tudós között, és nagyon rendes volt hozzám.
Godwin üres korsóját méregette.
– Bocsásson meg, kérem – szólalt meg végül. – Belátom, kissé túl nyíltan beszéltem. Messze van Wyoming vadonja, ahol egyszerű angol testvérekként gubbasztottunk a tábortűz mellett, és segítettünk egymásnak, ha kellett.
Feltette füstüveg szemüvegét.
– Nem felejtettem el előadásait, amikor elmagyarázta, mi célt szolgáltak azok a csontok: A forma a funkció egyenes következménye. A legéletrevalóbbak fennmaradnak. Az új formáké a jövő. Első pillantásra különösnek tűnhetnek, de a természet becsületesen kipróbálja ezeket a régiek ellenében, és ha működőképeseknek bizonyulnak, övék a világ. – Godwin felpillantott. – Ha nem fogja fel, hogy az elmélete a csont, amire találmányom ínként feszül, akkor nagyon rosszul ítéltein meg eddig. Mallory levette sapkáját.
– Én kérem bocsánatát, uram. Nézze el ostoba viselkedésemet! Érdemrendek ide vagy oda, remélem, hogy mindig ilyen őszinte szavakkal fordul majd hozzám. Soha nem lehetek annyira tudománytalan, hogy szemet hunyjak a nyilvánvaló igazság előtt.
Kezet nyújtott, és Godwin elfogadta.
A versenypálya felett fanfarok hangját sodorta a szél, amire a tömeg mormogása és lármája felelt. Körülöttük megindultak az emberek, bárgyú kérődzők módjára araszolgattak a lelátó felé.
– Akkor megteszem a fogadást – mondta Mallory.
– Vissza kell térnem a legényeimhez. Velünk tartana a futam végén? Feloszthatjuk a nyereményt.
– Természetesen – bólintott Mallory.
– Adja nekem az üres korsót! – ajánlotta Godwin. Mallory a kezébe nyomta és elsétált.
Alighogy otthagyta barátját, Mallory máris megbánta ígéretét. Tíz font valóban borsos összeg – diákkorában kicsit kevesebből élt egy szemeszterben.
És mégis, gondolta, amikor a bukmékerek sátrai felé tartott, Godwin az egyik legalaposabb technikus és talpig becsületes ember. Nem volt oka kételkedni a mérnök becsléseiben, és aki bőkezűen fogad a Zefirre, több éves jövedelmével gazdagabban távozhat Epsomból. Ha pedig harminc vagy negyven fontot kockáztatna...
A City egyik bankjában körülbelül ötven fontnyi bankbetétje pihent, az expedícióért járó jutalom nagyobbik része. Kabátja alá felcsatolt koszos pénztartó övében még tizenkét font lapult.
Tébolytól elgyötört, higanygőz mérgezte apjára gondolt, aki motyogva, rángatózva gubbaszt Surreyben a kandalló melletti karosszékben. Pénzének egy részét már félretette a tüzelőre, ami azt a kandallót táplálja majd.
És mégis... akár négyszáz fonttal gazdagabban is távozhatna. De nem, inkább hallgat a józan észre, és ígéretének megfelelően csak tízet tesz fel. Ez az összeg sem kis veszteség, de kibírható. Kabátja alá nyúlt, és kitapogatta a begombolt övet.
Úgy döntött, a tiszteletre méltó, kicsit talán jobb hírű Tattersall's helyett a Dwyer és Tsa. nevű, modern cégnél köt fogadást. Gyakran elsétált a St. Martin's Lane-en található, fényesen kivilágított irodájuk előtt, ahonnan kiszűrődött a három számítógépezet harsogó zúgása. Eszébe sem jutott, hogy ekkora tétet a tucatnyi, magas székeken gubbasztó független bukméker valamelyikére bízzon. Igaz, ők is voltak annyira megbízhatóak, mint a nagyobb cégek. A fogadók gondoskodtak erről – saját szemével látta Chesterben, mire képes a feldühödött tömeg egy szószegő bukmékerrel szemben. A félelmetes kiáltás („Csaló! Csaló!”) futótűzként terjedt a tömegben, és eljutott a korláttal körülvett térségig. Mallory a mai napig nem feledte a fekete sapkás férfit, akit a földre tepertek és vadul összerugdostak. A jólelkű látogatók szívében ősi kegyetlenség bujkál. Még Lord Darwinnal is megvitatta a történteket, aki a varjúcsapatok viselkedéséhez hasonlította az esetet.
Míg a pénztárablak előtt kígyózó sorban várakozott, gondolatai Darwin felé fordultak. Mallory a férfi régi, lelkes támogatója volt, kora egyik legnagyobb elméjének tartotta, azonban kezdte gyanítani, hogy a visszavonult lord nagyra értékelte ugyan támogatását, mégis tapintatlan alaknak találta. Ha a szakmai előmenetelről van szó, Lord Darwinnak nem sok hasznát látja. Erre sokkal alkalmasabb Thomas Henry Huxley, a nagy társadalomfilozófus, tudós, kiváló szónok.
A sorban, Mallory mellett jobbra elegáns férfi ácsorgott diszkrét mintájú öltönyében, hóna alatt az aznapi Sportélettel. A férfi az ablakhoz lépett, és száz fontot tett az Alexandra Dicsősége nevű lóra.
– Tíz fontot a Zefirre! – mondta Mallory a tisztviselőnek, és egy ötfontos bankót meg öt érmét tett a pultra. Míg a férfi szisztematikusan kilyukasztotta a szelvényt, a csillogó műmárvány és papírmasé pult felett elhelyezett kinotrópon megjelenő esélyeket tanulmányozta. A francia Compagnie Generálé de Traction Vulkán nevű kocsiját (sofőr: Monsieur Raynal) sokan esélyesnek tartották. Észrevette, hogy az olaszok csak kevéssel vezettek a Zefir előtt. Híre ment volna a konstrukciós hibáknak?
A tisztviselő átnyújtotta a kilyukasztott kártya vékonyka, kék színű másodpéldányát.
– Rendben van, uram, nagyon köszönöm. – Szemével a következő ügyfelet kereste.
– Elfogadja a Cityben kiállított csekket? – kérdezte Mallory hirtelen.
– Természetesen, uram – válaszolta a férfi. Kérdőn felhúzta szemöldökét, mintha most venné észre először ügyfele kabátját és sapkáját. – Ha rá van nyomtatva uraságod polgári száma.
– Ebben az esetben – mondta Mallory saját megrökönyödésére – felteszek még negyven fontot a Zefírre.
– Győzelemre?
– Győzelemre.
Mallory mindig is sokkal jobb megfigyelőnek tartotta magát embertársainál. Gideon Mantell annak idején személyesen biztosította arról, hogy rendelkezik a természettudományhoz szükséges fürkész tekintettel. A tudományos hierarchiában betöltött jelenlegi helyét valóban éles szemének köszönhette. Azoknak az óráknak, amikor a sziklákkal teliszórt, unalmas wyomingi folyóparton bóklászott, és meghatározott alakzatokat keresett a káoszban.
Most azonban annyira megdöbbentette saját fogadása – belegondolt, micsoda szörnyű helyzetbe kerül, ha veszít –, hogy nem talált vigaszt a versenyre összegyűlt tömeg változatosságában. A falkába verődött, testet öltött szenvedélyes kapzsiság harsogó moraja most több volt annál, mint amit el tudott viselni.
Mallory szinte elmenekült a pénztártól. Azt remélte, a séta talán levezeti idegességét. A pálya korlátjánál rengeteg jármű gyűlt össze, meg a porfelhőből előviharzó lovakat üvöltve biztató emberek. A szegényebbek, akik sokallták a lelátóra szóló egy shillingbe kerülő jegyet, mutatványosokkal és emberi ragadozókkal keveredtek: szélhámosokkal, cigányokkal, zsebmetszőkkel. Mallory utat tört magának az emberek között. A tömeg széle felé igyekezett, ahol talán még levegőt is kap.
Villámcsapásként vágott belé a gondolat: nem vesztette el fogadószelvényeit? Majdnem lebénult a rémülettől. Megtorpant és a zsebeibe túrt.
Nem – a kék papírdarabkák, a szerencsétlenségbe taszító jegyek megvoltak.
A következő pillanatban majdnem elgázolta két ló. A megriadt és feldühödött Mallory a szíjakba kapaszkodott, és valami figyelmeztetést kiáltott a vezető felé.
Ostor csattant a feje fölött. A nyitott kocsi bakján álló férfi megpróbált kitörni a fojtogató tömegből. Ügetőkön látható tipikus ficsúr volt, hihetetlenül kék öltönyben, selyem nyakravalóján rikító műrubin szikrázott. Kócos haja kiemelte izzadságtól fényes, sápadt homlokát, barátságtalan pillantása ide-oda cikázott, mintha mindent egyszerre próbálna szemmel tartani – leszámítva a pályát, ami pedig kettejük kivételével az egész tömeget megbabonázta. A ficsúr különös alaknak látszott, egy furcsa trió férfitagjának – a kocsiban ugyanis két nő ült.
Egyikük fátylat és sötét, férfias szabású ruhát viselt. Amikor a kocsi megállt, bizonytalanul felállt és a kilincs felé nyúlt. Részegen imbolyogva megpróbált kilépni a bricskából. Hosszúkás, hangszertokra emlékeztető fadobozt ölelt magához. A másik nő azonban erőszakosan megragadta lefátyolozott társát és visszalökte az ülésre.
A még mindig a szíjakat szorongató Mallory döbbenten bámulta a jelenetet. A másik, vörös hajú nő mulatóba vagy annál is közönségesebb helyre illő csicsás ruháiban utcalányra emlékeztetett. Kifestett, csinos arcvonásain komor elszántság ült.
A vörös hajú ringyó megütötte lefátyolozott társát. Kiszámított ütés volt: ökölbe szorított kézzel és gyakorlott mozdulattal a nő bordáiba öklözött. A lefátyolozott asszony összegörnyedt az ülésen.
Mallory azonnal akcióba lépett. A kocsi oldalához ugrott és feltépte a lakkozott ajtót.
– Mit jelentsen ez? – kiáltotta.
– Tűnjön el! – vetette oda a ringyó.
– Megütötte a hölgyet. Hogy merészeli?
A bricska hirtelen mozgásba lendült, majdnem ledöntve Malloryt a lábáról. Hamar visszanyerte egyensúlyát, előreugrott, és megragadta a nő karját.
– Megállni!
A hölgy ismét talpra állt. A fekete fátyol alól átsejlettek kerekded, finom arcának bágyadt, álmodozó vonásai. Láthatóan észre sem vette, hogy mozog a kocsi. Megint megpróbált kilépni az ajtón, és elvesztette egyensúlyát. Teljesen természetes, nőies mozdulattal Mallory kezébe nyomta a fadobozt.
Mallory megbotlott, majd ügyetlenül megragadta a dobozt. A gazember gondatlan manőverein felbőszült, nyüzsgő tömegből kiáltások harsantak. A bricska egy rándulással ismét megállt. A lovak felhorkantak, kezdtek türelmetlenek lenni.
A dühtől remegő ficsúr félredobta az ostort és leugrott a bakról. A körülötte állókat félretaszítva Mallory felé csörtetett. Hirtelen mozdulattal szögletes, rózsaszín szemüveget rántott elő, amit pomádézott fürtjeit összezilálva fel is vett. Megtorpant Mallory előtt, kiegyenesítette görnyedt vállát, majd ellentmondást nem tűrően kinyújtotta kanárisárga kesztyűbe bújtatott kezét.
– Azonnal adja vissza azt a dobozt! – parancsolta.
– Mi ez az egész? – riposztozott Mallory.
– Vagy megkapom, vagy nagyon pórul jár.
A merész fenyegetés hallatán elámult Mallory lenézett az alacsony férfira. Majdnem hangosan felnevetett, azonban a szemüveg mögött felvillanó szempárban acsargó őrület, a laudanum mámora visszatartotta.
Megfontoltan sáros csizmái közé szorította a dobozt.
– Asszonyom – mondta. – Sétáljon el, ha úgy tetszik! Ezek az alakok nem kényszeríthetik...
A ficsúr gyors mozdulattal rikító kabátja alá nyúlt, és felhúzott rugóként pattant előre. Mallory széles karmozdulattal védte magát. Szúró fájdalom hasított a bal lábába.
Az egyensúlyát vesztett támadó felegyenesedett, és egy mordulással ismét előreugrott. Kezében vékony penge csillant.
Mallory gyakorló követője volt Mr. Shillingford tudományos bokszelméletének. Londonban hetente egyszer lejárt öklözni az Akadémia edzőtermébe, az Észak-Amerika vadonjában eltöltött hónapok pedig ízelítőt adtak neki a küzdelem legdurvább fajtáiból.
Támadója kést tartó kezét bal karjával hárította, jobbjával pedig behúzott neki egy derekasat.
Egy pillantást vetett a feltúrt sárba zuhant stilettóra: félelmetes, kétélű, vékony penge volt, markolatát vörös guttaperka védte. Aztán vérző szájú támadója már rá is rontott. Ennek kivédésére nem volt adott módszer. Felvette a Shillingford-féle Első Beállást, aztán alkalmazta is – a ficsúr fején.
A tömeg, amit visszariasztott a kezdeti szóváltás és az acél csillanása, mostanra teljesen körbevette őket. A belső gyűrű munkásokból és a rajtuk élősködő haramiákból állt. Faragatlan, füttyögő semmiháziak, akik rendkívül élvezték ezt a váratlan kis vérontást. Amikor Mallory elhelyezte ellenfele arcán egyik legszebb ütését, boldogan üvöltöttek, és a közéjük zuhant fickót visszalökték a körbe – egyenesen a következő ütésbe. A ficsúr a földre zuhant, lazacszín kendőjét vér mocskolta.
– Kinyírlak! – nyögte odalent. Egyik foga – valószínűleg a szemfoga – véres szilánkokká roncsolódott.
– Vigyázz! – üvöltötte valaki. Mallory megpördült. A vörös hajú nő állt mögötte. Szemében démoni düh fészkelt, kezében valami csillogó tárgyat tartott – bármilyen furcsa, de üvegfiolának tűnt. A ringyó a földet fürkészte, Mallory azonban megfontoltan közé és a fadoboz közé lépett. Ezt feszült mozdulatlanság követte, míg a nő láthatóan lehetőségeit mérlegelte – majd a megsebzett ficsúrhoz rohant.
– Kinyírlak, te szemét! – ismételte a férfi a véres habon keresztül. A nő felsegítette. A tömeg kifütyülte lovagját: gyáva, üresfejű hencegőnek titulálták.
– Próbáld csak meg! – javasolta Mallory, és megrázta az öklét.
Amikor a ficsúr nehézkesen a nőre támaszkodott, a doktor elkapta hüllőszerű, dühös pillantását; aztán mindketten botladozva eltűntek a tömegben. Győzedelmes mosollyal felkapta a dobozt, megfordult és utat tört magának a kacagó emberek között. Valaki szívélyesen hátba veregette. Az elhagyott bricska felé tartott.
Felkapaszkodott a hágcsón az elnyűtt bársony és bőr puhaságába. A tömeg ricsaja elhalkult – a futamnak vége, valaki nyert.
A hölgy a kopott ülésbe süppedt, lélegzete meg-megrebbentette a fátylat. Mallory esetleges újabb támadókat keresve körbepillantott, de csak az összeverődött embereket látta. Őket is furcsa szűrőn keresztül, mintha megfagytak és dagerrotípiára kerültek volna valamiféle különleges eljárással, ami a spektrum legapróbb színárnyalatait is rögzíteni tudja.
– Hol a kísérőm? – kérdezte a nő halk, zavart hangon.
– Ki lenne az, asszonyom? – nézett rá Mallory zavartan. – Nem hinném, hogy a barátai egy úrhölgy kíséretébe illenek...
Bal combján még mindig vérzett a seb – kezdte átitatni a nadrágja szárát. Nehézkesen lehuppant az elnyűtt plüssre, tenyerét a vágásra szorította, és belesett a fátyol alá. Szépen megmunkált fülbevaló, sápadt, ősz csíkokkal átszőtt haj. Arca egy tehetséges komorna állandó gondoskodásáról árulkodott. Az arca azonban furcsán ismerősnek tűnt.
– Találkoztunk már, asszonyom? – kérdezte Mallory. Semmi válasz.
– Elkísérhetem? – ajánlotta. – Vannak itt egyáltalán barátai? Van, aki gondoskodik önről?
– Az Udvari Páholy – mormogta a nő.
– Az Udvari Páholyba akar menni? – Nem lelkesítette fel a gondolat, hogy egy kábult őrült társaságában megzavarja a királyi család nyugalmát. Aztán eszébe jutott, hogy ott igazán nem nehéz rendőröket találni – az ügy pedig kétségtelenül a rendőrségre tartozik.
A legegyszerűbb, ha megpróbál a boldogtalan teremtés kedvében járni.
– Rendben van, asszonyom – mondta. Hóna alá kapta a fadobozt, a másik karját pedig felkínálta a hölgynek. – Először elsétálunk az Udvari Páholyhoz. Ha szíveskedne velem fáradni.
A nyüzsgésen keresztülsántikálva a lelátók felé vezette a hölgyet. Társnője a séta közben mintha kezdett volna magához térni. Pihekönnyű, kesztyűs kezét Mallory karján nyugtatta.
Mallory megkereste, hol juthatnak át az embertömegen. A lelátó fehér tartópillérei mellett talált egy megfelelő helyet.
– Ha megengedi, asszonyom, bemutatkoznék: nevem Edward Mallory. A Királyi Természettudományos Társaság tagja vagyok, paleontológus.
– Természettudományos Társaság... – suttogta a nő szórakozottan, lefátyolozott feje virágként bólogatott. Mintha még mormolt volna valamit.
– Elnézést, hogy mondta?
– A Társaság! Kiszipolyozzuk a természet titkaiból az éltető vért...
Mallory értetlenül bámult.
– A harmónia tudományának alapvető összefüggéseivel... – folytatta a nő. Hanghordozása előkelő származásról, mélységes fáradtságról és hatalmas higgadtságról árulkodott – ...kifejezhetőek a mechanika alapelvei, amelyekkel megvalósíthatóak a tetszőleges mértékben és bonyolultságban kidolgozott, tudományos zenei művek.
– Hát persze – csillapította Mallory.
– Úgy vélem, uraim – suttogta a nő –, ha szemrevételezik néhány alkotásomat, nem mondanak le rólam. Felsorakoztatott regimentjeim hathatósan szolgálják majd a világ urait. És vajon mikből álljanak csapataim... ha nem puszta számokból... Lázas erővel szorította Mallory karját.
– Zenére fogunk masírozni, legyőzhetetlen hatalommal felruházva... – Lefátyolozott arcával különösen komolyan pillantott végig a férfin. – Hát nem szörnyen titokzatos? Az én csapataimnak számokból kell állniuk, különben nem is létezhetnének. Akkor viszont micsodák azok a számok? Ez a rejtély...
– Ez az öné, asszonyom? – kérdezte Mallory. Megmutatta a dobozt, hátha felszikrázik némi értelem a nőben.
Pártfogoltja a felismerés legkisebb jele nélkül pillantott a dobozra. Polírozott rózsafából készült, rézsarkakkal ellátott, hasznos kis holmi volt; ha nem ennyire dísztelen, női kalapdoboz is lehetett volna. A hosszúkás fedelet két apró rézhorgocskával zárták le. A nő előrenyúlt és kesztyűs ujjával végigsimított rajta, mintha a tárgy fizikai létezéséről kívánna megbizonyosodni. Az érintés láthatóan ráébresztette saját nyomorúságos állapotára.
– Lenne olyan szíves magánál tartani, uram? – kérdezte végül. Csendes hangjából különös, szánandó könyörgés csendült.
– Magánál tartaná, a biztonság kedvéért?
– Természetesen! – vágta rá Mallory, akit akarata ellenére megindított a kérés. – Természetesen vigyázok rá... amíg csak kívánja, asszonyom.
Lassan felkapaszkodtak a lelátón, és megérkeztek az Udvari Páholyba vezető, szőnyeggel borított lépcsősorhoz. Mallory lába élesen hasogatott, nadrágszára ragadt a vértől. Sokkal jobban szédült, mint ahogy egy ilyen apró sebtől elvárhatná az ember – talán a nő különös szavai és furcsa viselkedése bódította el. Mi van akkor, ötlött fel benne a baljós gondolat, ha a ficsúr méreggel kente be stilettóját? Már sajnálta, hogy nem hozta magával a fegyvert, hogy később megvizsgálja. Talán ez az őrült nő is kábítószer hatása alatt áll – esetleg egy aljas emberrablást sikerült megakadályoznia?
Lent, a mélyben a közelgő gőzkocsiversenyre készülve kiürítették a pályát. Öt masszív jármű – és az apró, játékszernek tűnő Zefir – gördült a helyére. Mallory megállt egy pillanatra, és szemügyre vette ezt a törékeny szerkezetet, amitől abszurd módon a boldogulása függött. A nő ezt a pillanatot használta ki, hogy elengedje a karját és az Udvari Páholy fehérre meszelt palánkja felé siessen.
A meglepett Mallory sántikálva igyekezett utána. A nő megtorpant az ajtó mellett posztoló különösen magas és izmos, civil ruhás detektívek előtt. Megszokott, gyors mozdulattal felhajtotta a fátylat, és Mallory most először megpillantotta az arcát.
Ada Byron volt, a miniszterelnök lánya. Lady Ada Byron, a Gépezetek Királynője.
A következő pillanatban már bent is volt, az őrökön túl. Még csak hátra sem pillantott, egy szóval sem köszönt meg semmit. A rózsafa dobozt szorongató Mallory azonnal megindult utána.
– Lady! – kiáltotta. – Várjon!
– Egy pillanat, uram! – szólt oda udvariasan az egyik detektív. Tiltóan felemelte húsos tenyerét, és végigmérte Malloryt. Pillantása megpihent a fadobozon és az átvérzett nadrágszáron. Bajusza alatt megfeszült a szája. – Talán az Udvari Páholy vendége lenne, uram?
– Nem – válaszolta Mallory. – De biztosan látta Lady Adat az előbb. Valami egészen rettenetes történt vele. Attól tartok, veszélyben van. A segítségére siettem...
– Szabadna a nevét, uram? – vakkantotta a második detektív. Az utolsó pillanatban valami védelmező, hirtelen gyanakvás söpört végig rajta.
– Edward... Miller – vágta rá azonnal.
– Láthatnám a személyi kártyáját, Mr. Miller? – kérdezte az első rendőr. – Mi van abban a dobozban? Nem zavarja, ha belenézek?
Mallory visszarántotta a dobozt, és hátralépett. A detektív a megvetés és gyanakvás keverékével méregette.
Ebben a pillanatban fülsiketítő robbanás hallatszott a pályáról. Sípoló gőz gomolygott elő az olasz kocsin nyílt repedésekből, és végighömpölygött a lelátón. A nézők között apróbb tumultus keletkezett. Mallory megragadta az alkalmat, és elszelelt. A rendőrök valószínűleg aggódtak a rájuk bízott terület biztonságáért, és nem próbálták feltartóztatni.
Sietve végigsántikált a lépcsőn, majd a lehető leghamarabb elvegyült a tömegben. Önfenntartó ösztöneire hallgatva lekapta fejéről csíkos sapkáját, és kabátzsebébe gyűrte.
Az Udvari Páholytól kellő távolságra végül sikerült megpihennie. A térde közé szorította a rézsarkú dobozt. Nadrágszárán csak jelentéktelen hasadás éktelenkedett, alatta viszont még mindig szivárgott a seb. Mallory leült, és zavartan fintorogva a nyilalló sebre szorította tenyerét.
– A francba! – szólalt meg mögötte egy italtól és magabiztosságtól vaskos hangú férfi. – Ez a rossz start lehúzza a gőznyomást. A fajhő miatt. Vagyis biztosan a legnagyobb kazán nyeri a versenyt.
– És az melyik? – kérdezte társa, valószínűleg a fia. A férfi átfutotta a tippfüzetet.
– A Góliát. Lord Hansell versenyzője. Testvérkocsija nyerte a tavalyi versenyt.
Mallory a patáktól feltúrt pályát szemlélte. A szűk pilótafülkéből némi nehézséggel kiszabadított olasz sofőrt éppen elszállították egy hordágyon. A jármű kazánjából még mindig mocskos gőzoszlop emelkedett az ég felé. A munkások éppen lovakat fogtak be a mozdulatlan roncs elé.
A többi versenyautó kéményéből dúsan gomolygott a fehér gőz. A Góliát kéményét koronázó ragyogó rézcsipke különösen lenyűgöző látványt nyújtott. Mellette eltörpült a Godwin Zefir-jén díszelgő karcsú, kecses, pányvákkal megerősített kémény, amelynek keresztmetszete szintén egy könnycseppre emlékeztetett.
– Micsoda rettenetes baleset! – jegyezte meg a fiatalabb férfi. – Szerintem a robbanás egyszerűen lekapta szegény külföldi fejét.
– Ugyan már! – mondta az idősebb. – A fickónak volt egy francos sisakja.
– De hiszen nem mozog, uram!
– Ha az olaszok a technika terén nem állják a versenyt, nincs itt semmi keresnivalójuk – mondta az idősebb férfi zordan.
Elismerő moraj hangzott fel a tömegből, amikor az igáslovak elvontatták a megnyomorodott gőzkocsit.
– Jöhet az igazi sport! – nyugtázta az idősebb.
A feszülten várakozó Mallory hirtelen azon kapta magát, hogy önkéntelenül felnyitotta a rózsafa dobozt. Mintha önálló életre kelt volna a rézkapcsokkal babráló hüvelykujja. A doboz zöld filccel borított belsejében tejfehér kártyák sorakoztak. Kihúzott egyet középről. Számítógépezetekhez való, francia szabvány szerint perforált lyukkártyák voltak, valami elképesztően sima, mesterséges anyagból. Az egyik sarokba valaki mályvaszín tintával a 154-es számot írta.
Mallory óvatosan visszarakta a lapot a helyére, majd lecsukta a tetőt.
Meglendült a zászló és megindultak a kocsik. A Góliát és a francia Vulkán azonnal az élre törtek. A rendkívüli késedelem – a végzetes késedelem, gondolta a meghasadt szívű Mallory – ideje alatt lehűlt a Zefír aprócska kazánja, amellyel kétségtelenül elvesztette hajtóerejét. A kocsi a nagyobb járművek mögött haladt, komikusan bukdácsolva a mély keréknyomokban. Láthatóan nem tudta megszerezni a kellő lendületet.
Mallory nem lepődött meg különösebben. Komor beletörődés uralkodott el rajta.
Az első fordulóban a Vulkán és a Góliát között folyt a harc az első helyért. A másik három kocsi felsorakozott mögöttük. A Zefír meglehetősen abszurd módon a lehető legnagyobb átmérőjű körpályát választotta, amikor a mezőny legszélére húzódott. Az apró jármű kormányánál ülő Harry Chestertonnak nyilvánvalóan elment az esze. Mallory a tönk szélére jutottak zsibbadt nyugalmával figyelte.
A Zefír hihetetlen hajrába kezdett. Elképzelhetetlen, síkos könnyedséggel húzott el a többi versenyző mellett, mint a hüvelykujj és a mutatóujj közül kilőtt tökmag. Lenyűgöző mértékben gyorsult, és a félmérföldes kanyarban két kerékre ágaskodott – az utolsó fordulóban pedig láthatóan a levegőbe emelkedett. A nagy hajtókerekek porfelhőt kavarva, fémes sikoltással elszakadtak a talajtól. Mallory csak ebben a pillanatban figyelt a lelátót megtöltő tömeg halotti némaságára.
Meg sem nyikkantak, amikor a Zefír átsüvített a célvonalon. Aztán kicsit csúszkálva, versenytársai keréknyomaiban zötyögve megállt.
Teljes négy másodperc telt el, míg a döbbent pályaőr lecsapta a zászlót. A többi jármű még egy távoli kanyarban járt, jó százméternyire innen.
A tömeg elképedt üvöltésben tört ki – ez nem igazán örömkiáltás volt, inkább a hitetlenkedés és némi bizarr harag lármája.
Henry Chesterton kimászott a Zefirből. Hátradobta sálját, könnyedén nekitámaszkodott járműve ragyogó burkolatának, és hűvös pökhendiséggel figyelte a többi, fájdalmasan célba vánszorgó versenyzőt. Évszázadokat öregedtek, mire megérkeztek. Ezek már, döbbent rá Mallory, ereklyék.
A zsebébe nyúlt. A fogadószelvény kék csíkjai teljes biztonságban voltak. Anyaguk a legcsekélyebb mértékben sem változott, mégis egyértelműen négyszáz fontnyi nyereményt jelentettek. Nem is... ötszáz fontot, amiből ötven a tagadhatatlanul győztes Michael Godwint illeti.
A tömeg növekvő zűrzavarában hang ütötte meg a fülét.
– Gazdag vagyok – jelentette ki nyugodtan ez a hang. A sajátja volt.
Igen, gazdag.

 

A kép azon hivatalos dagerrotípiák közé tartozik, amelyeket a brit arisztokrácia tagjai osztogattak szűk baráti és ismeretségi körben. A fotográfus talán maga Albert, a királynő férje, aki sokat tárgyalt tudományos érdeklődése miatt igazi zseninek számított és szoros szálakkal kötődött a radikális elithez. A szoba méretei, valamint a háttérfüggöny díszes anyaga arra utal, hogy a helyszín a Windsor-palotában fenntartott fotográfus-műterem.
A képen szereplő hölgyek: Lady Ada Byron, és társnője, állítólagos komornája, Lady Mary Sommerville. A Fizikai tudományok kapcsolatáról könyv szerzőjének, Laplace Égi mechanika című műve fordítójának arcán rezignált kifejezés látható, mint aki már megszokta fiatalabb társa szeszélyeit. Mindketten aranyozott szandált és a görög tógákhoz hasonlatos, fehér klepetust viselnek, amelyen viszont jól látható a francia neoklasszicizmus hatása. Az öltözék valójában a Fény Testvériségében, a Ipari Radikális Párt titkos belső testületében és nemzetközi propagandaszervezetében tevékenykedő női adeptusok viselete. Az idősebb Sommerville asszony homlokát csillagászati szimbólumokkal díszített bronzpánt ékesíti, ami burkoltan azt az előkelő pozíciót jelképezi, amit ez a femme savante az európai tudományos körökben elfoglal.
Lady Ada karja mezítelen, jobb kezén pecsétgyűrűt visel. Éppen babérkoszorúval díszíti Isaac Newton homlokát. Az elővigyázatos kamerabeállítás ellenére jól látható, hogy ez az öltözék cseppet sem áll jól neki. Arca feszült. 1855 júniusában, a kép készítésekor töltötte be negyvenegyedik életévét. Múltkoriban nagy összeget veszített az epsomi derbin. Igaz, játékveszteségei, melyek nem ismeretlenek barátai előtt, mintha csak fedeznék ennél is nagyobb kiadásait, amiket valószínűleg zsarolással szedtek ki belőle.
Ő a Gépek Királynője, a Számok Boszorkánya. Lord Babbage úgy hívta: „Kicsi Da”. Nincsen hivatalos posztja a kormányban, matematikai zsenijének felvirágzása rég a múlté. Azonban ő talán a legfőbb kapocs apja, az Ipari Radikális Párt Nagy Szónoka és Charles Babbage, a párt szürke eminenciása, legfőbb társadalmi teoretikusa között.
Ada az anya.
Bebörtönözte gondolatait.

 

 

HARMADIK ISMÉTLÉS

Tolvajlámpás fényében

 

Képzeljük el a Paleontológia Palotájának lenyűgöző, központi lépcsősorán felfelé kapaszkodó Edward Malloryt. A tömör ébenfa korlátot fekete zománccal borított, őskori páfrányokat, cikászfákat, bogarakat ábrázoló vasalás díszíti.
Mondjuk azt, hogy egy kivörösödött arcú szolga kíséri, tucatnyi csillogó csomaggal megrakodva – egy hosszú délután gondos, módszeres bevásárlásának eredményével. Felfelé menet megpillantja a nyűgös tekintetű Lord Owent, aki tekintélyes testtömegét vonszolja lefelé a lépcsőn. A kitűnő hüllőboncnok szeme belezésre előkészített, páncéljából kihámozott osztrigára emlékeztet. Mallory megemeli kalapját. Owen mormol valamit. Akár köszönés is lehet.
Az első széles fordulónál csapatnyi hallgatót pillant meg a nyitott ablakoknál. Csendesen vitatkoznak, míg a Palota sziklakertjében a szürkület a kuporgó gipszmonstrumok fejére telepszik.
Szellő borzolja a hosszú, lenvászon függönyöket.
Mallory jobbra-balra forgott a szekrényajtóra szerelt tükör előtt. Kigombolta a kabátját és zsebre vágta a kezét, hogy jobban szemügyre vehesse az apró kék és fehér kockák szédítő mozaikjából font mellényt. Ezt a mintát Ada-kockásnak hívták, mivel maga a Lady kísérletezte ki: beprogramozott egy Jacquard-szövöszéket, amely aztán színtiszta algebrát szőtt. A mellénnyel megütötte a főnyereményt, gondolta, habár még mindig hiányzott valami... talán egy sétapálca. Felpattintotta szivartárcáját, és a legfinomabbb havannával kínálta a tükörben páváskodó úriembert. Elegáns gesztus, az igaz, mégsem cipelhet magával egy ezüst szivartárcát, mint valami kézitáskát – ez azért már túlzás lenne.
Az ajtó mellé erősített beszélőcsőből éles, fémes kopogtatás hallatszott. Átvágott a szobán, és felnyitotta a gumiszegélyes rézfedelet.
– Itt Mallory! – üvöltötte kétrét görnyedve. A mélyből válaszként a fogadóportás távoli, mélyen zengő kísértethangja érkezett.
– Látogatója jött, dr. Mallory! Felküldhetem a névjegyét?
– Legyen szíves! – Nem boldogult az aranyozott rézfedő lezárásával – még nem volt nagy gyakorlata a csőposta kezelésében. Fekete guttaperka henger vágódott ki a csőből egy kilőtt pisztolygolyó sebességével, és keményen koppant a szemközti falon. Csak most vette észre, amikor gyorsan felkapta a földről, hogy a tapétázott gipszfalat számtalan horpadás pettyezi. Lecsavarta a henger tetejét, és kiszedte a küldeményt. Mr. Laurence Oliphant, közölték az igényes, csontszín kártyára nyomott betűk, író, újságíró. Piccadilly cím, sürgönyszám. Kártyája alapján beképzelt firkász lehet. A neve halványan ismerős. Nem olvasott valamit a Blackwood'sban egy bizonyos Oliphanttól? Megfordította a kártyát, és szemügyre vette a gépezet-nyomtatta arcképet – sápadtszőke, homlokán kopaszodó férfi. Nagy, barna kutyaszemek, csúfondáros mosoly, állán pamacsnyi szakáll. A szakáll és a kopaszodó homlok miatt Mr. Oliphant leginkább egy iguanodonra emlékeztetett.
Mallory a noteszébe csúsztatta a kártyát, majd körbepillantott a szobában. Ágyán a vásárlásból megmaradt kacatok hevertek: számlák, kesztyűsdobozok, sámfák.
– Közölje, kérem Mr. Oliphanttal, hogy felkeresem a hallban!
Gyorsan megtöltötte új nadrágja zsebeit, kilépett a folyosóra, bezárta az ajtót, aztán lesietett a lépcsőn. Fekete márványhasábokkal tagolt, himlőhelyes és felhólyagzott fehér mészkőfal mellett haladt el, és minden lépésnél megnyikordult vadonatúj cipője.
Elképzeléseivel ellentétben Mr. Oliphant rendkívül nyurga és pazarul, de ízlésesen öltözködő férfi volt. A hosszú pultnak támaszkodott, a portásnak háttal. A hanyag póz – könyökét a márvánnyal borított pulton pihentette, lábát összekulcsolta – egy úriember nemtörődömségéről árulkodott. Mallory, aki már a kelleténél több borissza firkásszal találkozott, akik szenzációhajhász cikkeket dobtak össze a nagy Leviatánról, némi szorongással pillantott végig rajta – ezt a fickót a különlegesen tehetséges emberek hűvös nyugalma vette körül.
Mallory bemutatkozott. Az újságíró hosszú ujjú kezében inas erő lapult.
– A Földrajzi Társaság megbízatásában járok – jelentette ki Oliphant olyan hangosan, hogy a közelben lebzselő inasok is tisztán hallhatták. – Felfedezésügyi Bizottság, tudja. Remélem, tud szánni rám néhány percet.
– Természetesen – válaszolta Mallory. A Királyi Földrajzi Társaságot bőkezűen pénzelték – a nagy hatalmú Felfedezésügyi Bizottság pedig azt döntötte el, kik részesülhetnek a Társaság juttatásaiból.
– Ha szabadna indítványoznom... szívesebben beszélnék önnel négyszemközt.
– Egyértelmű – bólintott Mallory, és követte az újságírót a Palota szalonjába, ahol Oliphant kiválasztott egy lakkozott kínai paraván árnyékolta csendes sarkot. Mallory megemelte frakkja két szárnyát, és helyet foglalt. Oliphant a vörös selyemkárpitú kanapé távolabbi végébe telepedett, háttal a falnak. Fürkész tekintete végigsöpört a szalonon. Hallgatózókat keres, gondolta Mallory.
– Látom, ismerős a Palotában – kockáztatta meg. – Gyakran megfordul itt... a munkája miatt?
– Nem túl gyakran. Habár egyszer itt találkoztam egyik kollégájával, bizonyos Francis Rudwick professzorral.
– Á, Rudwick.. szegény ördög. – Malloryt egy kicsit bosszantotta, bár nem lepte meg, hogy Rudwick egyik hivatalos kapcsolatával hozta össze a sors. A professzor ritkán szalasztotta el a lehetőséget, hogy bármely felbukkanó forrásból támogatást kaparjon össze.
Oliphant komoran bólintott.
– Jómagam nem vagyok tudós, dr. Mallory. Tulajdonképpen útirajzokat írok. Apró-cseprő dolgok, valóban, habár némelyikük jelentős közönségsikert aratott.
– Értem. – Mallory most már el tudta helyezni a fickót: tehetős semmittevő. Dilettáns. Valószínűleg remek összeköttetésekkel. Az efféle lelkes kontárok legtöbbje a Tudomány szempontjából teljesen haszontalan.
– A Földrajzi Társaságon belül – kezdte Oliphant – jelenleg heves vita dúl egy bizonyos ügyben. Megkockáztathatom, hogy ön is kellően tájékozott a kérdésben?
– Külföldön jártam – válaszolta Mallory –, és rengeteg újdonságot elszalasztottam.
– Kétségtelenül teljesen lefoglalta saját szakterületének problémája – bólintott Oliphant megnyerő mosollyal. – Katasztrófaelmélet az egységesség ellen. Rudwick gyakran említette a témát. Be kell vallanom, meglehetősen felindultan.
– Bonyolult kérdés... – mormolta Mallory. – Elég nehezen érthető...
– Jómagam gyengének találtam Rudwick érvelését – közölte Oliphant fesztelenül Mallory legnagyobb meglepetésére. Az újságíró hízelgő érdeklődéssel előrehajolt. – Engedje meg, dr. Mallory, hogy részletesebben is kifejtsem látogatásom célját! A Társaságon belül akadnak páran, akik úgy gondolják, hogy bölcsebbek lehetnénk annál, mint hogy bevegyük magunkat Afrikába, hátha megtaláljuk a Nílus forrását. Ésszerűbb lenne, ha saját társadalmunk forrásaival foglalkoznánk. Miért korlátoznánk a felfedezéseket a világi földrajzra, amikor annyi politikai, sőt, morális földrajzi probléma vár megoldásra?
– Érdekes. – Mallory kezdett elveszni látogatója mondandójában.
– Prominens felfedezőként – mondta Oliphant – mit szólna a következő indítványhoz? – A férfi pillantása most furcsamód távoli pontra meredt. – Tételezzük fel, uram, hogy nem Wyoming pusztaságait, hanem London egyik meghatározott szegletét kell felderíteni...
Mallory semmitmondó bólintással nyugtázta a kijelentést, és eltűnődött azon, hogy Oliphant vajon teljesen bolond-e.
– Alkalmunk nyílna... – folytatta a férfi, és enyhén megborzongott az elfojtott elragadtatástól – ...teljesen objektív és statisztikai vizsgálatok lefolytatására. Teljesen újszerű pontossággal és intenzitással tanulmányozhatnánk a társadalmat! Ezáltal pedig új elméleteket állíthatunk fel, uram – a populáción belül kialakult miriádnyi csoportosulás, a pénz vándorútja vagy a forgalom örvénylő folyamai alapján... Olyan fogalmak ezek, amelyek ma még a rendőrség, az egészségügy vagy a közszolgálat hatáskörébe tartoznak – mi viszont, uram, mindent felkutató, mindent látó, tudományos szemmel vizsgálódnánk!
Oliphant szeme túlzottan lelkes tűzben égett. Hirtelen, lobogó elragadtatása láttán nyilvánvalóvá vált, hogy tunyasága nem több egyszerű álcánál.
Mallory megpróbálta kikerülni a választ.
– Elméletben ígéretes távlatokat nyithat előttünk. Ha a gyakorlati részét nézzük, kételkedem benne, hogy a tudományos társaságok a rendelkezésére bocsátanának egy ilyen széles körű és nagyra törő terv kivitelezéséhez szükséges gépparkot. Nekem még a kiásott csontok egyszerű terhelés-analíziséért is meg kellett küzdenem. A számítógépezetek keresett eszközökké váltak. Egyébként is, miért bonyolódna ilyesmibe a Társaság? Miért vonnának el támogatást fontos külföldi felfedezőutaktól? Szerintem egy közvetlen parlamenti vizsgálat...
– A kormány tagjai azonban híján vannak a szükséges képzelőerőnek, az objektivitásnak, és nem érzik az intellektuális kaland varázsát. Tételezzük fel azonban, hogy nem a Cambridge Intézet, hanem a rendőrség gépeiről beszélünk. Akkor mit szólna?
– A rendőrség gépei? – tűnődött Mallory. Micsoda rendkívüli ötlet! – Miért mennének bele egy efféle kölcsönbe?
– A gépek éjjelente üresjáratban dolgoznak – mondta Oliphant.
– Csakugyan? – csodálkozott Mallory. – Szavamra, ez valóban érdekes... Ha azonban ezeket a gépezeteket mégis a Tudomány szolgálatába állítják, feltehetőleg ennél sokkalta fontosabb kutatások emésztenék fel a szabad üzemidőt. Az ön felvetéséhez nagy hatalmú támogatás szükséges, különben soha nem kerül a sor elejére.
– De elméletben azért egyetért? – makacskodott Oliphant. – Ha rendelkezésre állnának a szükséges források, érdemben is foglalkozna vele?
– Mielőtt hathatós támogatásomat adnám egy ilyen kutatáshoz, először részletesen át kellene tanulmányoznom, de őszintén szólva nem hiszem, hogy szavaim nagy súllyal esnének latba a Földrajzi Társaságon belül. Nem vagyok tag, tudja.
– Alábecsüli növekvő hírnevét! – tiltakozott Oliphant. – Edward Mallorynek, a Leviatán felfedezőjének tagsági kérelmét könnyedén elfogadnák.
Mallory meg sem tudott szólalni.
– Rudwick is tagja lett a Társaságnak – mondta Oliphant nyájasan. – A pterodactylus felfedezése után.
Mallory megköszörülte a torkát.
– Biztos vagyok benne, hogy megérné...
– Megtiszteltetésnek erezném, ha magam vehetnem kézbe az ügyet – vágott közbe Oliphant. – Bátran ígérhetem, hogy nem lesznek nehézségek.
Az Oliphant szavaiból kicsendülő magabiztosság elsöpörte a maradék kétségeit is. Fail accompli. Szépen besétált a csapdába. Ezt a szívességet nem lehetett udvariasan visszautasítani, ezenkívül a hatalmas és gazdag Társaság tagjának lenni szintén nem megvetendő dolog. Óriási szakmai előnyt jelentene. Lelki szemei előtt már látta a neve mellé csatolt címeket: Mallory, a Királyi Természettudományos Akadémia és a Királyi Földrajzi Társaság tagja.
– Megtisztel, uram – szólalt meg végül –, habár félek, túl sok gondot vesz ezzel a nyakába.
– Felettébb érdekel az őslénytan, uram.
– Kissé meglepőnek találom, hogy egy útikönyveket író szerző effélék iránt érdeklődjön.
Oliphant összeérintette ujjait, és borotvált, hosszúkás felsőajkához emelte.
– Tapasztalatom szerint, dr. Mallory, az újságíró egy szerencsésen megfoghatatlan terminus, ami nem korlátoz semmilyen egyéb érdeklődésemben. Természetemnél fogva széles, ámbár szánalmasan sekélyes kíváncsisággal rendelkezem. – Széttárta a kezét. – Megteszem, amivel az igazi tudósok hasznára válhatok, de kételkedem benne, hogy igazán kiérdemeltem jelenlegi, kéretlenül felkínált pozíciómat a tekintélyes Társaságon belül. Tudja, a tiszavirág-életű hírnévnek vannak bizonyos következményei.
– Be kell vallanom, nem ismerem a könyveit – mondta Mallory. – Az óceán túlsó partján kutattam, és olvasottságom sok kívánnivalót hagy maga után. Feltételezem, művei eltalálták a közönség ízlését, és hatalmas sikert arattak.
– Nem a könyvekről van szó. – Oliphantot meglepte, ugyanakkor mulattatta a dolog. – Belekeveredtem a tokiói nagykövetség afférjába. Múlt év végén.
– Az a merénylet japán követségünk ellen, ha nem tévedek... Egy diplomata meg is sérült, igaz? Éppen Amerikában...
Oliphant tépelődni látszott, aztán behajlította karját, és makulátlan kézelőjével mit sem törődve feltűrte kabátujját. Bal csuklóján behegesedett, vörös forradás éktelenkedett. Késszúrás. Nem, annál sokkal komolyabb: ezeket az inakat kardcsapás roncsolta szét. Mallory csak most vette észre, hogy Oliphant bal kezének két ujja gyógyíthatatlanul béna.
– Hát ön az! Laurence Oliphant, a tokiói nagykövetség hőse! Most már emlékszem. – A szakállába túrt. – Ezt kellett volna a kártyájához csatolnia, azonnal felismertem volna!
Oliphant visszatűrte kabátja ujját. Enyhén zavartnak tűnt.
– Egy japán kardvágás olyan különös névjegy...
– Érdeklődési köre valóban szélesnek mondható, uram.
– Néha nem térhetünk ki bizonyos kötelezettségek elől, dr. Mallory. Nemzetünk érdekében, természetesen. Gondolom, jól ismeri az ilyesfajta szituációkat.
– Attól tartok, nem tudom követni...
– Rudwick professzor, a néhai Rudwick professzor bizonyára ismerte az efféle kötelezettségeket.
Mallory most jött rá, mire céloz a másik. Durván felcsattant.
– Névjegye szerint ön újságíró, uram. Ez nem olyan téma, amit szívesen megvitatnék egy újságíróval.
– Fájdalom, de titka távolról sem ismeretlen – mondta Oliphant udvarias lenézéssel. – A wyomingi expedíció összes tagja tudta az igazságot. Tizenöt ember, néhányuk kevésbé diszkrét, mint ahogy azt elvárhatnánk tőlük. Rudwick kísérői is tudtak a titkos megbízatásról. Azok, akik az ügyletet szervezték, és önt is felkérték, szintén mindenről tudnak.
– És ön, uram, honnan szerzi értesüléseit?
– Én nyomoztam Rudwick meggyilkolása ügyében.
– Úgy gondolja, Rudwick halála összefügg... amerikai tevékenységével?
– Tudomásom szerint ez a helyzet.
– Mielőtt még továbbmennénk, szeretném tisztázni, hányadán állunk, Mr. Oliphant. Ha azt mondja, tevékenység, pontosan mit ért ez alatt? Beszéljen nyíltan! Definiálja a fogalmakat!
– Rendben van – mondta Oliphant fájdalmas arccal. – Arra a hivatalos testületre gondolok, amely felbérelte önt, hogy ismétlőfegyvereket csempésszen az amerikai vadembereknek.
– A testület neve?
– A Szabad Kereskedelem Tanácsa a Királyi Természettudományos Akadémián belül – válaszolta Oliphant türelmesen. – A feladatuk... hivatalosan... a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatok tanulmányozása. Tarifák, befektetések satöbbi. Attól tartok, becsvágyuk túllépett jogkörükön.
– A Szabad Kereskedelem Tanácsa a kormány legitim szervezete.
– A diplomácia birodalmában, dr. Mallory, tevékenysége könnyedén értelmezhető úgy is, mint az Angliával hivatalosan hadban nem álló nemzetek ellen irányuló fegyverkezés támogatása.
– Arra kell következtessek – kezdte Mallory dühösen –, hogy nem sok fantáziát lát a...
– A fegyvercsempészetben. Tévedés ne essék, annak is megvan a maga helye a világban. – Oliphant ismét esetleges hallgatózókat keresett. – De soha nem szabadna olyan önjelölt fanatikusok kezébe kerülnie, akik túlbecsülik a külpolitikában játszott szerepüket.
– Vagyis nem kedveli az amatőröket a pályán?
Oliphant pillantása találkozott Mallory tekintetével, de nem szólt semmit.
– Inkább a hivatásosok, Mr. Oliphant? Mint ön? Oliphant könyökével a térdére nehezedett, és előrehajolt.
– Egy hivatásos ügynökség – kezdte szabatosan – nem hagyná, hogy idegen ügynökök végezzenek az emberével London szívében, dr. Mallory. Tájékoztatnom kell arról, hogy ön is könnyedén ilyen helyzetben találhatja magát mostanság. Bármilyen alaposan is végezte feladatát, a Szabad Kereskedelem Tanácsa nem segít többet. Még az életét fenyegető veszélyről sem tájékoztatták. Vagy tévedek?
– Francis Rudwickot dulakodás közben ölték meg egy kutyaviadalon. És mindez hónapokkal ezelőtt történt.
– Januárban történt... mindössze öt hónapja. Rudwick hazatért Texasból, ahol titokban a komancs törzset szerelte fel a Tanács által biztosított fegyverekkel. Rudwick halálának éjszakáján valaki megpróbált végezni Texas korábbi elnökével. Houston tábornok hajszál híján menekült meg. Titkárát, egy brit alattvalót, brutálisan megkéselték. Gyilkosát még nem sikerült elfogni.
– Tehát ön szerint a texasiak végeztek Rudwickkal?
– Majdnem biztos. Lehet, hogy Rudwick tevékenysége nem túl ismert Londonban, annál inkább egyértelmű szerencsétlen texasiak számára, akik rendszeresen brit golyókat szednek ki elesett bajtársaik holttestéből.
– Egyáltalán nem tetszik a hozzáállása. – Malloryben kezdett felpislákolni a harag. – Ha nem adtunk volna nekik fegyvereket, nem segítenek nekünk. Évekig áshattunk volna, ha nincs a csejenek segítsége...
– Kétlem, hogy ez megfelelő érv lenne egy texasi rangernek – mondta Oliphant. – Ha már itt tartunk, a bulvársajtó reakciója is elég kétséges...
– Nem áll szándékomban megvitatni a dolgot a sajtóval. Már bánom, hogy szóba álltam magával. Nyilvánvalóan nem barátja a Tanácsnak.
– Már így is többet tudok a Tanácsról, mint ami valaha is érdekelt. Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Nem információkat akarok kihúzni önből, dr. Mallory. Én vagyok az, aki túl nyíltan beszélt – a körülmények kényszerítettek rá, mivel a Tanács hebehurgyasága veszélybe sodorta az életét.
Az érvelésnek volt értelme.
– Jó szempont – ismerte el Mallory. – Figyelmeztetett, és én hálás vagyok önnek ezért. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Viszont mi a helyzet a Földrajzi Társasággal, Mr. Oliphant? Mi keresnivalójuk ebben az egészben?
– A figyelmes, éber utazó tudományos kötelezettségei elhanyagolása nélkül is jó szolgálatára lehet a nemzetnek – mondta Oliphant. – A Földrajzi Társaság már hosszú ideje hasznos hírszerző forrás. Térképrajzolás, tengeri utak...
– Szóval őket nem hívja amatőröknek, Mr. Oliphant? – csapott le Mallory. – Még ha túl sokat is lábatlankodnak tolvaj lámpásaikkal ott, ahol nem szabadna?
Csend lett.
– Ők a mi amatőreink – mondta Oliphant szárazon.
– És mi lenne a pontos különbség?
– A pontos különbség, dr. Mallory? A Tanács amatőrjeit meggyilkolják.
Mallory felmordult. Hátradőlt a fotelban. Talán tényleg van valami Oliphant komor elméletében. Riválisa, rettegett ellenfele, Rudwick halála tényleg túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. – Miként fest hát az a texasi orgyilkos?
– A személyleírás szerint magas, sötét hajú, izmos testalkatú. Széles karimájú kalapot és hosszú, világos kabátot visel.
– Szóval semmiképpen sem egy patkányszerű ficsúr, púppal a fején – Mallory megérintette a homlokát –, stilettóval a kezében?
Oliphant szeme elkerekedett.
– Te jó ég! – mondta lágyan.
Mallory hirtelen rájött, hogy élvezi a helyzetet. Mély elégedettséggel töltötte el, hogy zavarba hozhatta ezt a behízelgő modorú kémet.
– Össze akart szabdalni a fickó – tette hozzá legdarabosabb sussexi kiejtésével. – A derbi napján, a versenyen. Furcsa, ellenszenves kis gazember...
– Mi történt?
– Leütöttem a nyomorultat – mondta Mallory.
Oliphant mereven bámult rá egy pillanatig, aztán felkacagott.
– Dr. Mallory, ön a meglepetések embere.
– Ez önről is elmondható, uram. – Pillanatra elhallgatott. – Azonban úgy vélem, nem utánam szaglásztak. Volt vele egy lány, valami olcsó szajha. Gorombáskodtak egy hölggyel.
– Folytassa, kérem! – biztatta Oliphant. – Ez rendkívül érdekes.
– Attól tartok, nem mondhatok többet – csóválta a fejét a doktor. – A kérdéses hölgy... magas rangú személyiség.
– A diszkréciójából ítélve – hízelgett a másik – ön igazi úriember. A késelés azonban komoly bűntett. Tájékoztatta a rendőrséget?
– Nem. – Mallorynek jólesett a férfi leplezett izgalma. – Tudja, a hölgy. Nem akartam kompromittálni.
– Nem lehetetlen – tűnődött Oliphant –, hogy mindez kitervelt színjáték volt csupán, hogy belekeverjék valamilyen verekedésbe. Rudwickkal is hasonlóan bántak el – aki, ha még emlékszik, kutyaviadalon halt meg.
– Uram – mondta Mallory. – A hölgy nem más, mint Ada Byron.
Oliphant megmerevedett ültében.
– A miniszterelnök lánya?
– Nem tudok más Ada Byronról.
– Kétségtelen. – Oliphant hangja egyszeriben fesztelenné vált. – Eszembe jutott azonban, hogy elég sok hölgy hasonlít Lady Adára, hiszen ő nem csupán a Gépezetek, hanem a divat királynője is egyben. Hölgyek ezrei utánozzák a stílusát.
– Még soha nem beszéltem vele személyesen, de láttam az Akadémia ülésein. Meghallgattam a számítógépezetek matematikájáról tartott előadását. Nem tévedek.
Oliphant bőrkötéses noteszt vett elő zakójából, megtámasztotta a térdén, és lecsavarta töltőtolla kupakját.
– Meséljen az esetről!
– Számíthatok legnagyobb diszkréciójára?
– Szavamat adom rá.
Mallory többé-kevésbé részletesen előadta a történteket.
Legjobb képességei szerint leírta Ada pribékjeinek külsejét és a körülményeket, viszont nem tett említést a francia lyukkártyákkal telitömött fadobozról. Ez a lady és az ő magánügye – a hölgy rábízta ennek a különös holminak az őrzését, ő pedig ezt szent küldetésnek tekintette. A tüzetesebb vizsgálatra váró doboz egyelőre kőzetminták tárolására szolgáló fehér vászonba csomagolva hevert Mallory egyik szekrényében, az Alkalmazott Geológia Múzeumában.
Oliphant becsukta jegyzetfüzetét, elrakta tollat és intett a pincérnek. Az felismerte Malloryt, és hozta is a huckle-buff koktélt. Az újságíró mélyvörös gin-koktélt rendelt.
– Szeretném bemutatni néhány barátomnak – mondta Oliphant. – A Központi Statisztikai Hivatal részletes aktákat vezet a bűnözőkről – antropometriai méréseredmények, nyomtatott arcképek, miegymás. Megpróbálhatná beazonosítani támadóját és hölgykísérőjét.
– Rendben van – bólintott Mallory.
– Ezenkívül rendőri őrizetet kellene kérnie.
– Őrizetet?
– Természetesen nem egyszerű rendőrökre gondoltam. A Különleges Ügyosztályról valakire. Nagyon diszkrétek.
– Nem mászkálhat örökké zsaru a sarkamban – tiltakozott Mallory. – Mit szólnának az emberek?
– Jobban aggaszt, hogy mit szólnának, ha önt találnák kibelezve egy sikátorban. Két hírneves őslénykutató titokzatos halála? Erre azonnal ráharapna a sajtó.
– Nincs szükségem őrökre. Nem félek attól a kis stricitől.
– Lehet, hogy tényleg jelentéktelen figura. Ha képes beazonosítani, legalább ezt biztosan tudhatjuk. – Oliphant aprót sóhajtott.
– A Birodalom méreteit tekintve ez kétségtelenül jelentéktelen ügy. Úgy vélem azonban, itt fontos szerepe van a pénznek, ennek a gyanús angolnak, aki a külföldiek körül sündörögve próbálja megcsinálni a szerencséjét, és nem utolsósorban a háborúk szaggatta kontinensről idemenekült amerikaiaknak.
– Gondolja, hogy Lady Ada belekeveredett ebbe a borzasztó ügybe?
– Nem, uram, még véletlenül sem. Megnyugodhat, mert ez természetesen szóba sem jöhet. A hölgy, akit látott, nem lehetett Ada Byron.
– Akkor részemről lezártnak tekinthetjük az ügyet – mondta Mallory. – Ha őszintén közli velem, hogy Lady Ada életét veszély fenyegeti, szívvel-lélekkel egyetértettem volna. Ahogy azonban a dolgok állnak, magamnak kell kockáztatnom.
– A döntés joga természetesen az öné – mondta Oliphant hűvösen. – A játszma ily kezdeti szakaszában talán mégsem tanácsos ennyire komoly intézkedésekhez folyamodnia. Eltette a névjegyemet? Értesítsen, miként alakulnak a dolgok!
– Rendben. Oliphant felállt.
– Ha bárki kérdezné, ne feledje, hogy mi csupán a Földrajzi Társaságot érintő ügyekről csevegtünk.
– Még tartozik nekem megbízói nevével, Mr. Oliphant. Az igazi megbízókéval.
Oliphant komoran megcsóválta a fejét.
– Az efféle tudás sohasem hasznos. Az ilyen kérdések csak bajt okoznak. Ha bölcs ember, dr. Mallory, többet nem járkál tolvaj lámpások fényében. Némi szerencsével az egész affér eseménytelenül ér véget, és a rémálmokhoz hasonlatosan nyomtalanul felszívódik. Mint megígértem, ajánlani fogom a nevét a Társaság ülésén, és remélem, komolyan eltöpreng a Bow Street számítógépezeteinek kihasználására tett javaslatomon.
Imigyen szólva ez a különleges személyiség felállt, megfordult és végiglépdelt a Palota káprázatos szőnyegein. Lába akár az olló két szára.

 

Mallory egyik kezével új kézitáskáját, másikkal a kapaszkodót szorongatta. Keresztülfúrta magát az omnibusz tömött padsorai között a lármás peron felé. Amikor a sofőr egy szurtos aszfaltozógép miatt lassítani kényszerült, leugrott a járdára.
Minden erőfeszítése ellenére sikerült rossz buszra szállnia. De az is lehet, hogy jó járművel utazott, csak régen elhagyta úti célját, annyira elmerült a Westminster Review legutóbbi számában. Azért vette meg, mert közölte Oliphant egyik cikkét, a krimi háború hadvezetésének szarkasztikus boncolgatását. Kiderült, hogy az újságíró valamiképpen szakértője a krími régiónak, hiszen ő írta a Fekete-tenger orosz partvidéke című könyvet egy évvel a gyűlölködés kirobbanása előtt. A mű egy pihentető, ámbár alapos krími vakáció leírása. Mallory mostanság felnyílt szemével olvasva Oliphant legutóbbi cikke rejtett utalásoktól hemzsegett.
Egy seprűvel felszerelkezett utcagyerek a járdát tisztogatta éppen előtte.
– Tessék, főnök? – A fiú zavartan pillantott rá. Mallory összerezzent. Most tudatosult benne, hogy magában beszél és szórakozottan ácsorogva motyog valamit Oliphant csavaros észjárásáról. A fiú észrevette, hogy az idegen felfigyelt rá, és csinált egy hátraszaltót. Mallory egy kétpennyst hajított felé, megfordult, majd elindult egy véletlenszerűen kiválasztott irányba. Hamarosan a kavicsos ösvényekkel és franciakertekkel tagolt Leicester Square közepén találta magát. Rablók és haramiák ideális vadászterülete. Különösen éjjel, mivel itt hagyományos, pantomim- és mozgóképszínházak zsúfolódtak egymás mellé.
Miután átvágott a Whitcomb Streeten, aztán az Oxenden Streeten, a Haymarketen találta magát. Milyen különösen fest világos nappal, amikor nincsenek itt a faragatlan ringyók! A kíváncsiság kedvéért azért végigsétált az utcán. A megkopott házak szégyenkezve ácsorogtak a napfényben. Végül megszólította egy strici, aki egy csomag óvszert kínálgatott – biztos védelem a Láz ellen.
Mallory megvette a csomagot, és táskájába hajította.
Amikor jobbra fordult, egyenesen a Pall Mall őrjöngő zsivaja szakadt a nyakába. A széles, fekete makadámutat zárt körű klubok fekete vaskerítései szegélyezték. A márványoszlopos bejárat beljebb volt, távol az utca lármájától. A Pall Mall mögött, a Waterloo Place túlsó végén állt York hercegének emlékműve. York kiváló, öreg hercege (Ki Ezer Embernek Parancsolt) mostanra elfeledett, korom szennyezte szoborrá dermedt, kevély tartópillére eltörpült a Királyi Természettudományos Társaság acéltüskés főépületei mellett.
Mallory itt már kiismerte magát. Végigsietett a gyalogosoknak fenntartott felüljárón a Pall Mall felett. Odalent izzadt, fejkendős kubikosok tépték fel egy acélkarú exkavátorral az útkereszteződés burkolatát. Új emlékmű alapozását készítették elő, amit kétségtelenül a krími győzelem tiszteletére fognak felállítani. A Regent Streeten elsétált a Circusig, ahol a földalatti kormos márványkijáratain keresztül megállás nélkül bugyogott fel a tömeg. Hagyta, hadd sodorja el a gyors áradat.
Átható bűz áradt odalentről, latrinák kipárolgásához, égetett ecethez hasonló, és egy pillanatra az a képzete támadt, hogy magából a tömegből, a meglebbenő kabátok és lábbelik repedéseiből szivárog a szag. Dohos volt, a forró salak és a fertőzött talajvíz elviselhetetlen, mélyre temetett katlanából tört elő, és Mallory most jött rá, hogy a város fülledt bélrendszerében száguldó vonatok által felkavart és kipumpált légáramlat az, amit érez. Aztán magával sodorta a tömeg a Jermyn Streetre, és a következő pillanatban Paxton és Whitfield sajtáruházának fullasztó illata csapott az orrába. Sietve átvágott a Duke Streeten, és maga mögött hagyta a szagot. A Cavendish Hotel kovácsoltvas lámpaoszlopai előtt még megállt, megvizsgálta a kapcsokat a táskáján, aztán megindult úti célja, az Alkalmazott Geológia Múzeuma felé.
Az épület impozáns és robusztus volt, egy erődítményre emlékeztetett – akárcsak igazgatója maga, gondolta Mallory. Felsietett a lépcsőn, a hívogató hűvösbe. Miután morogva aláírta a bőrkötéses vendégkönyvet, folytatta útját a díszes, beüvegezett mahagóni tárlókkal szegélyezett gigászi központi csarnok felé. A magasban, a hatalmas acél és üveg kupolán átszivárgó fényben magányos takarító himbálózott bőrhevederében, és az egyik ablaktáblát tisztogatta. Mallory úgy becsülte, ezzel a világ végezetéig elszöszmötölhet.
A múzeum földszintjén a gerinceseket állították ki a rétegtani geológia csodáit bemutató illusztrációkkal együtt. A gerincteleneket tartalmazó kisebb tárlók odafent, az oszlopos, vaskorlátos galérián voltak. Ezen a napon rengeteg látogató érkezett, köztük meglepően sok nő és gyermek, valamint egy ápolatlan munkásgyerekekből álló egyenruhás osztály valamelyik állami iskolából. A vörös kabátos teremszolgák vezette látogatók komor elszántsággal tanulmányozták a tárlók tartalmát.
Mallory benyitott egy magas, jelöletlen ajtón, és bezárt raktárakkal szegélyezett csarnokba jutott. A helyiség végén, az igazgató szobájának csukott ajtaján keresztül ellentmondást nem tűrő hang szűrődött keresztül. Kopogott, aztán behallgatózott. Elmosolyodott a bentről kihallatszó dagályos, szónoki körmondat hallatán.
– Lépjen be! – kiáltotta az igazgató.
Mallory benyitott. Thomas Henry Huxley üdvözlésre nyújtott kézzel pattant fel. Kezet szorítottak. Huxley éppen a titkárának, egy szemüveges, lelkes végzősre emlékeztető fiatalembernek diktált.
– Mára ennyi, Harris – fordult felé Huxley. – Legyen szíves, küldje be Mr. Reekset, a brontoszauruszról készült vázlatokkal együtt!
A titkár bőrmappába rakta jegyzeteit, majd Mallory felé biccentve kilépett a szobából.
– Hogy vagy, Ned? – Huxley résnyire összehúzott, irgalmatlanul figyelmes tekintetével – melynek az emberi hajhagymák alatt meghúzódó „Huxley-réteg” felfedezése köszönhető – tetőtől talpig végigmérte látogatóját. – Határozottan jól nézel ki. Még azt is mondhatnám, pompásan.
– Rám mosolygott a szerencse – válaszolta Mallory nyersen. Legnagyobb meglepetésére a zsúfolt íróasztal mögül szépen felöltöztetett, széles gallérú inget és térdnadrágot viselő szőke fiúcska bújt elő.
– És ő kicsoda? – kérdezte.
– A jövendő – szellemeskedett Huxley. Lehajolt, és felemelte a gyermeket. – Noel fiam ma eljött segíteni az édesapjának. Köszönj szépen dr. Mallorynek, fiam!
– Jó napot, Mr. Mellowy – selypegte a gyerek.
– Doktor Mallory – javította ki gyengéden az apja. Noel szeme elkerekedett.
– Kórházi orvosnak tetszik lenni, Mr. Mellowy? – A gondolat láthatóan megrémisztetté.
– Nahát, Noel ifiúr, amikor utoljára találkoztunk, szinte még járni sem tudtál! – harsogta Mallory szívélyesen. – Mostanra pedig igazi kis úriember lett belőled. – Tudta, hogy Huxley bálványozza a fiát. – És hogy van aprócska öcséd?
– Már húga is van – jelentette be Huxley büszkén. Letette a gyereket. – Mióta elmentél Wyomingba.
– Akkor biztosan nagyon boldog vagy, ifiúr!
A kisfiú halvány, óvatosan udvarias mosolyt erőltetett az arcára. Felugrott apja karosszékébe. Mallory letette a táskáját a könyvespolc tetejére. A könyvek között Cuvier műveinek szattyánbőrbe kötött első kiadásai díszelegtek.
– Van nálam valami, ami biztosan érdekelni fog, Thomas. – Kinyitotta a táskáját. – Ajándék a csejenektöl. – Még időben eszébe jutott, hogy a Westminster Review alá rejtse az óvszert, aztán spárgával szorosan körbekötött csomagot halászott elő, és odaadta barátjának.
– Remélem, nem valami néprajzi ritkaság – mosolygott Huxley, miközben egy papírvágó késsel finoman szétvágta a spárgát. – Ki nem állhatom azokat az átkozott gyöngyöket meg a több hasonló kacatot.
A csomagban hat félkoronás méretű, fonnyadt, barna ostya hevert.
– Egy csejen orvosságos ember hasznos ajándéka, Thomas.
– Olyanok, mint a mi püspökeink, igaz? – vigyorodott el Huxley. A fény felé tartotta az egyik bőrszerű valamit. – Szárított növényi anyag. Kaktusz?
– Szerintem igen.
– Joseph Hooker meg tudná mondani.
– Ez a varázsló-doktor egész jól felfogta expedíciónk lényegét. Szerinte újra akartuk éleszteni a halott szörnyeteget Angliában. Azt mondta, az ostya segítségével messzire utazhatsz, hogy utolérd és visszahozd a lény lelkét.
– És mit tegyek velük, Ned? Fűzzem fel őket rózsafüzérnek? – Nem, Thomas. Meg kell enned. Lenyeled, kántálsz, dobokat püfölsz és dervisként táncolsz, egészen addig, amíg össze nem esel. Feltételezem, ez a bevett módszer – kuncogott Mallory.
– Bizonyos növényi mérgek látomásokat okozhatnak – jegyezte meg Huxley. Óvatos mozdulattal íróasztala egyik fiókjába rakta az ostyákat. – Köszönöm, Ned. Magam nézek utána, hogy rendesen katalogizálták-e. Attól tartok, az ügy fontossága egy kissé megkavarta szegény Mr. Reekset. Általában sokkal fürgébb szokott lenni.
– Szép kis tömeg gyűlt itt össze ma – kezdte Mallory, hogy megtörje a csendet. Huxley fia tejkaramellát húzott elő a zsebéből, és sebészi precizitással elkezdte kibontani a csomagolópapírból.
– Így van – bólintott Huxley. – Anglia múzeumai az értelem erődítményei, mint ahogy azt miniszterelnökünk szokott ékesszólásával kinyilatkoztatta. Mégsem tagadhatjuk le, hogy a nevelés, a tömegek tanítása a lehető legfontosabb feladatunk. Bár vannak napok, amikor bármit megadnék, hogy ismét a terepen dolgozhassak, akárcsak te.
– Rád itt van szükség, Thomas.
– Mindenki ezt hajtogatja – mondta Huxley. – Évente egyszer azért megpróbálok elszabadulni. Leginkább walesi vidékekre... sétálok a hegyekben. Helyrepofozza a lelket. – Szünetet tartott. – Tudtad, hogy megkapom a lordi címet?
– Nem lehet igaz! – kiáltotta Mallory elégedetten. – Tom Huxley, a lord! A kutyafáját! Micsoda pompás hír! Huxley váratlanul elkomorodott.
– Meglátogattam Lord Forbest a Természettudományos Akadémián. Csak ennyit mondott: Örömmel közölhetem Önnel, hogy minden tekintetben megfelel a Lordok Háza támasztotta kritériumoknak. A választás péntek este történt, és ön egyike a szerencséseknek. – Huxley látható erőfeszítés nélkül utánozta Forbes mozdulatait, szófordulatait, még a hanghordozását is. Felpillantott a másikra. – A listát ugyan nem láttam, viszont Forbes van annyira fontos személyiség, hogy ne kételkedjem a szavában.
– Ne is! – ujjongott Mallory. – Ez a Forbes egy remek ember!
– Addig persze nem lehetek teljesen biztos, míg kézhez nem kapom a hivatalos megerősítést – mondta Huxley. – Bevallom, Ned, aggódom egy kicsit, főleg hogy a miniszterelnök egészsége olyan, amilyen.
– Valóban sajnálatos a betegsége – bólintott Mallory. – De miképpen érinthetne ez téged? Az eredményeid magukért beszélnek.
Huxley a fejét csóválta.
– Nem véletlen az időzítés. Gyanítom, ez Babbage és előkelő cimborái legújabb húzása, hogy még Byron kormányzása alatt tudósokkal töltsék fel a Lordok Házát.
– Ez sötét gyanú – mondta Mallory. – Te voltál az evolúcióelmélet leghevesebb védelmezője! Miért kételkednél jószerencsédben? Szerintem megérdemled a rangot.
Huxley mindkét kezével kabáthajtókájába markolt – ez a legmélyebb őszinteség jele volt nála.
– Akár lord leszek, akár nem, egy dolgot biztosan állíthatok: az ügy közbenjárásom nélkül került ide. Soha senkitől sem kértem különleges szívességeket. Ha megkapom a rangot, azt nem holmi cselszövésnek köszönhetem.
– Cselszövés? Micsoda képtelenség! – kiáltotta Mallory.
– Dehogy az! – csattant fel Huxley. – De ezt soha nem vallanám be nyilvánosan. – Lehalkította a hangját. – Viszont mi ketten már évek óta ismerjük egymást. Szövetségesemnek és az igazság barátjának tartalak, Ned.
Fel-alá járkált az íróasztala előtti török szőnyegen.
– Egy ennyire fontos ügyben nincs értelme az álszerénységnek. Különböző fontos kötelezettségeink vannak – magunkkal, a külvilággal és a Tudománnyal szemben. Zsebre vágjuk a dicséretet, ami nem túl nagy öröm, és számtalan nehézségen küzdjük át magunkat, ami tagadhatatlanul rengeteg fájdalommal, sőt, veszéllyel jár együtt.
Mallory zavarba jött. Meghökkentette a váratlanul rázúduló hír és barátja hirtelen komolysága. Viszont Huxley mindig is ilyen volt – már diákkorában is állandóan energiától buzgott és megdöbbentette környezetét. Kanadai útja óta először ismét megszokott közegében érezte magát, ebben a barátja intellektusa által beragyogott tisztább, magasabb rendű világban.
– Miféle veszéllyel? – kérdezte egy kicsit elkésve.
– Morális fenyegetéssel. Nem beszélve a valós veszélyekről. Mindig kockázatos belekeveredni a világi hatalomért folytatott küzdelembe. A lordi cím politikai poszt. Párt és kormány, Ned. Pénz és törvény. Kísértés, esetenként becstelen kompromisszum... A nemzet forrásai végesek – a vetélkedés pedig kegyetlen. A Tudomány és az Oktatás lőállásait védeni, mi több, kiterjeszteni kell! – Huxley komoran mosolygott. – Nem szabad visszariadnunk a nehézségektől. A másik megoldás leheveredni a földre, és végignézni, miként rohan a vesztébe az eljövendő kor. Én pedig inkább darabokra tépetem magam, de nem hagyom, hogy a tudománnyal kufárkodjanak!
A barátja őszinteségén megdöbbent Mallory a fényes cipőivel széklábakat rugdosó, karamellát majszoló kisfiúra pillantott.
– Te vagy a megfelelő ember a feladatra, Thomas – szólalt meg. – Ha segítségre van szükséged, tudod, hogy rám mindig számíthatsz.
– Ezt örömmel hallom, Ned. Bízom a szívedben rejlő erőben és makacs határozottságodban. A két év kemény munka a wyomingi vadonban bebizonyította, hogy erős vagy, mint az acél. Persze hetente találkozom olyan emberekkel, akik állításuk szerint mindent megtennének a tudományért, pedig valójában csak kitüntetésekről és professzori süvegről álmodoznak.
Gyorsabb léptekkel rótta köreit.
– Förtelmes képmutatás, csalás és önzés vesz minket körül a mai Angliában! – Megtorpant. – Ezzel csak azt akarom mondani, néha még én is romlottnak érzem magamat, pedig ettől a morbid lehetőségtől rettegek a legjobban.
– Elképzelhetetlen! – nyugtatta Mallory.
– Örvendetes, hogy végre visszatértél közénk. – Ismét sétálni kezdett. – Ráadásul híresen! Ezt az előnyt ki kell használnunk, írnod kellene egy útikönyvet, részletes beszámolót hőstetteitekről!
– Különös, hogy pont ezt mondod – kapott a szón Mallory. – Éppen ilyesféle könyv van a táskámban. Bevetés Kínában és Japánban, Laurence Oliphanttól. Felettébb okos fickónak tűnik.
– Oliphant a Földrajziaktól? Reménytelen eset – egyrészt túl okos, másrészt pedig úgy hazudozik, mint egy politikus. Nem, én népszerűbb tolmácsolásra gondoltam, olyasmire, amit egy szerelő is megért, tudod, az a típus, aki régi asztalokkal meg pásztorfiúcskákat ábrázoló nippekkel rendezi be a nappaliját. Hidd el, Ned, ez hozzátartozik a nagy műhöz. Meg jó sok pénz van benne.
– Ha elkap a hév, elég jó szónok vagyok – mondta Mallory meglepetten –, de előre eltervezett szándékkal megírni egy könyvet...
– Majd szerzünk egy bértollnokot a Grub Streetről, aki majd elegyengeti a durvább részeket – nyugtatta meg Huxley. – Hidd el, meglehetősen gyakori eljárás. Ott van például az a Disraeli nevű alak, akinek az apja a Disraeli's Quarterly nevű újságot alapította. Kissé makrancos. Érzelmes regényeket ír. Szemetet. Ha viszont józan, elég megbízható.
– Benjamin Disraeli? Agatha húgom imádja a romantikus regényeit.
Valami Huxley biccentésében azt sugallta, hogy az ő családja egyetlen nőtagját sem kapnák ponyvaregények olvasásán.
– Szót kell váltanunk a szimpóziumodról, Ned, a brontoszaurusszal foglalkozó közelgő előadásról. Nem lebecsülendő esemény, ráadásul hasznos megmérettetés. Van leközölhető, jó minőségű arcképed?
– Hát, nincsen – mondta Mallory.
– Akkor Maull és Polyblank cégéhez fordulj! Ők a híres emberek fotográfusai.
– Ezt feljegyzem.
Huxley az íróasztal mögött függő mahagónikeretes táblához lépett, és felemelt egy ezüst krétatartót. Maull & Polyblank, rajzolta fel gyors, kecses folyóírással.
Megfordult.
– Kinotropistára is szükséged lesz, és én azt is tudom, ki az embered. Sok akadémiai megbízatást végez. Hajlamos a szélsőségesen csicsás munkára, szóval van rá esély, hogy a háttérbe szorít... A lényeg a részletekben rejlik, szokta mondani. Viszont okos kis fickó. John Keats, írta a táblára.
– De hiszen ez megfizethetetlenül drága, Thomas! Huxley szünetet tartott.
– Van még valami, Ned. Nem is tudom, megemlítsem-e.
– Mi lenne az?
– Nem szeretnék belegázolni az érzéseidbe. Mallory mosolyt erőltetett az arcára.
– Tudom, hogy nem vagyok kiváló szónok. De valahogy mindig helytálltam.
Huxley hirtelen felemelte a kezét.
– Ez mi?
Mallory megpróbált Huxley kedvében járni.
– Szerintem kréta.
– Kréjta?
– Kréta! – ismételte Mallory.
– Tennünk kell valamit ezekkel a széles sussexi magánhangzókkal, Ned. Ismerek egy fickót. A szónoklattan tanára. Nagyon diszkrét. Tulajdonképpen francia, de a valaha hallott legszebb angolt beszéli. Néhány lecke csodákat tenne.
– Remélem, ezzel nem arra célzol, hogy csodákra lenne szükségem? – kérdezte Mallory mogorván.
– Dehogyis! Egyszerű csiszolgatás az egész. Meglepődnél, ha tudnád, ez az úriember mennyi felkapott szónokot patronált. – Jules D'Alembert, írta fel közben a táblára. – Kicsit drágák az órái, de...
Mallory feljegyezte a nevet.
Kopogtattak az ajtón. Huxley egy ébenfa nyelű, poros szivaccsal letörölte a táblát.
– Jöjjön be!
Gipszfoltos köpenyt viselő, köpcös férfi lépett be.
– Bizonyára emlékszik még Mr. Trenham Reeksre, múzeumunk igazgatóhelyettesére.
Reeks a hóna alá csapta széles mappáját, és kezet szorított a doktorral. Mióta Mallory utoljára látta, megkopaszodott és felszedett néhány kilót.
– Elnézést a késésért – mondta. – Nincs egy szabad percünk sem a műhelyben. Éppen a csigolyákról készítünk lenyomatot. Lenyűgöző struktúra. A méretarány rettenetes problémákat vet fel.
Huxley szabaddá tette az íróasztalát. Noel megrángatta ingujját, és a fülébe súgott valamit.
– Ó, rendben van – mondta Huxley. – Bocsássanak meg, uraim! – Kivezette a fiát az irodából.
– Gratulálok a kinevezéséhez, Mr. Reeks – kezdte Mallory.
– Köszönöm, uram – mondta Reeks. Kinyitotta a mappát, és csíptetőt biggyesztett az orrára. – És hálásak vagyunk ezért a hatalmas felfedezésért. Azt kell hogy mondjam, kihívás ez egész intézetünknek! – Rábökött egyik kockás papírlapra. – Mint ahogy azt ön is láthatja.
Mallory a múzeum központi csarnokának alaprajzát és a rákopírozott dinoszauruszcsontvázat ábrázoló vázlatot tanulmányozta.
– Hol a koponyája? – kérdezte.
– A nyak teljes egészében átnyúlik az előcsarnokba – mondta Reeks büszkén. – Néhány tárlót át kell helyeznünk...
– Oldalnézeti kép is van?
Reeks előhúzta a papírkötegből. Mallory mogorva arccal tanulmányozta.
– Kellő szakmai ismerettel rendelkezik ahhoz, hogy így rendezze el?
– Eleddig kevés tanulmányt közöltek a teremtményről – mondta Reeks sértődötten. – A leghosszabb, legalaposabb dr. Foulke tollából a Transactions múlt havi számában jelent meg. – Előhúzta az újságot a mappából.
Mallory félresöpörte a magazint.
– Foulke teljesen félreértelmezte a példány valódi természetét.
– Dr. Foulke hírneve... – pislogott Reeks.
– Foulke egységpárti! Rudwick beosztottja volt, egyik leghűségesebb szövetségese. Dolgozata abszurditások szövevénye. Azt állítja, hogy ez a bestia a hidegvérűek közé tartozott és félig a vízben élt! Lágy vízinövényeket evett és lomhán mozgott!
– De a lenyűgöző méretek, Dr, Mallory! A hatalmas súly! A vízi életmód megoldást jelenthet a súly...
– Értem. – Mallory elhallgatott. Megpróbálta visszanyerni hidegvérét. Nincs értelme szegény Reeksszel vitatkozni. Ez az ember egyszerű funkcionárius, aki ennyire képes és csak jót akar. – Ez megmagyarázza, miért lóg így a nyaka... majdnem leér a padlóra... és most már értem, miért ilyen gyíkszerű... illetve kétéltűre emlékeztető... a lábízületek összeillesztése.
– Igen, uram – bólintott Reeks. – Néhányan úgy képzelik, hogy ezzel a hosszú nyakkal könnyedén elérte a vízinövényeket, érti, így ritkán kellett túl messzire mennie vagy túl gyorsan mozdulnia hatalmas testével. Kivéve, ha esetleg ragadozók elől menekült, már ha akadt olyan éhes állat, amelyik megtámadott egy ilyen szörnyeteget.
– Mr. Reeks, ez a teremtmény nem valami nagy, lágytestű szalamandra volt. Ön rettenetes félreértés áldozata. Ez a szörny leginkább a mai elefántra emlékeztet, még inkább a zsiráfra, de sokkal nagyobb volt náluk. Arra fejlődött ki, hogy letépje és elfogyassza a fák lombkoronáját.
Mallory felvett egy ceruzát az asztalról, és gyors, szakértő mozdulatokkal rajzolni kezdett.
– Sok időt töltött hátsó lábaira egyenesedve. Ilyenkor a farkára támaszkodott, feje messze a talajszint fölé emelkedett. Nézze csak a megvastagodott farokcsigolyákat. Rettenetes nyomás nehezedhetett rájuk, ami biztos jele a kétlábú pozitúrának. – Megkocogtatta a vázlatot, aztán folytatta. – Egy ilyen horda rövid időn belül elpusztított egy egész erdőt. Hatalmas távolságokat tettek meg, Mr. Reeks, akárcsak az elefántok, ráadásul elég gyorsan. Pusztító étvágyuk megváltoztatta az egész tájat. A brontoszaurusz kiegyenesedve járt, mellkasa szűk, és az elefánt merev térdkalácsú lábához képest lába hosszúkás és meglehetősen oszlopszerű volt. Ez az óriásbéka-elmélet ostobaság.
– Ezt az álló pozíciót egy krokodiluson modelleztem – tiltakozott Reeks.
– A Cambridge-i Analitikus Intézet elvégezte a nyomáselemzést – folytatta Mallory. Táskájához lépett, előhúzott egy köteg fűzött papírlapot, és lecsapta az asztalra. – Ilyen abszurd lábtartással a teremtmény egy pillanatig sem bírt volna talpon maradni a szárazföldön.
– Igen, uram – mondta Reeks csendesen. – De ez a vízi élettér hipotézise mellett szól.
– Nézze meg a lábujját! – mutatta a doktor. – Vaskos, mint egy alapkő. Ez nem a vízi teremtmények úszóhártyás lábfeje! Vessen egy pillantást a gerinccsigolyák peremére! A szörnyeteg a csípőcsontnál emelte meg magát, hogy nagy magasságokat is elérhessen. Mint egy építődaru.
Reeks levette csíptetőjét. A nadrágzsebéből előhúzott zsebkendővel tisztogatni kezdte a lencséket.
– Ez kétségkívül nem fog tetszeni Foulke doktornak. Sem a kollégáinak.
– Fikarcnyit sem érdekel az a társaság.
A fia kezét szorongató Huxley belépett irodájába. Mindkettejüket végigmérte.
– Jóságos ég! – szólalt meg. – Látom, nem vesztegették az időt.
– Foulke ostobaságáról van szó – mondta Mallory. – Úgy tűnik, elhatározta, hogy bebizonyítja, a dinoszauruszok alkalmatlanok voltak az életre! Hínárt majszolgató vízicsigának ábrázolta a Leviatánomat.
– El kell ismernie, nem volt túl nagy agyuk – mosolygott Huxley.
– De abból még nem következik, Thomas, hogy egy lusta dögről van szó. Mindenki elismeri, hogy Rudwick dinoszaurusza tudott repülni. Ezek meg fürge, aktív életet éltek.
– Tulajdonképpen most, hogy Rudwick már nincsen köztünk, kezdik újragondolni a dolgot – mondta Huxley. – Van, aki azt állítja, a repülő hüllő valójában csak siklani tudott a levegőben.
A gyermek jelenlétére való tekintettel Mallory elfojtott egy szitkot.
– No igen, csak visszakanyarodunk az alapvető elméletekhez – mondta. – Az egységpárti frakció azt szeretné, ha ezeket a lényeket butának és lomhának ábrázolnánk! Akkor beleillenének a napjainkig tartó lassú, fokozatos és egységes fejlődésről alkotott elméletükbe. Ha viszont a katasztrófaelmélet híveire hallgatunk, el kell ismernünk, hogy ezek a csodálatos teremtmények igencsak életrevalóak voltak, ami persze fájdalmasan érinti a mai aprócska emlősök haszontalanságát feldicsérő Foulke doktort és cimboráit.
Huxley leült. Pofaszakállas arcával kézfejére támaszkodott.
– Nem ért egyet a példány elhelyezésével?
– Dr. Mallory álló pozícióban képzelte el – mondta Reeks. – Mintha egy fa tetejéről ebédelne.
– Fel tudjuk így állítani, Mr. Reeks?
Reeks döbbenten pislogott. Csíptetőjét köténye alá, a zsebébe süllyesztette. Aztán megvakarta a fejét.
– Talán kivitelezhető, uram. Ha a tetőablak alá állítjuk és a mennyezetgerendákhoz erősítjük. Kicsit meghajlíthatnánk a nyakát... A látogatók felé fordíthatnánk a fejét! Meglehetősen drámai hatást keltene.
– Koncot vetünk a köznép cerberusának – sóhajtott fel Huxley. – Habár személy szerint kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz mindez az őslénykutatás megtépázott idegeire. Be kell vallanom, nem győzött meg teljesen az érvelésed. Még nem olvastam Foulke cikkét, te pedig még nem publikáltál a témában. Ezenkívül nincs kedvem tovább szítani a katasztrófaelmélet pártolóinak indulatait. „Natura non facit saltum”.
– A természet igenis ugrik – vágott vissza Mallory. – A számítógépezet szimulációja bizonyítja. A bonyolult szervezet hirtelen átalakulásokra képes.
– Ne törődj az elmélettel! Mihez tudsz kezdeni a rendelkezésedre álló bizonyítékokkal?
– Ügyesen elő tudom adni a gondolataimat. A nyilvános előadáson meg is teszem. Nem tökéletes, mégis jobb, mint ellenfeleimé.
– Feltennéd rá kutatói hírnevedet? Minden kérdést, ellenvetést számításba vettél?
– Lehet, hogy tévedek – mondta Mallory. – De közel sem annyira, mint ők.
Huxley az asztalt kocogtatta töltőtollával.
– Mi van, ha megkérdezem, mint alapvető problémát, miként ehetett ez a teremtmény falevelet? Feje alig nagyobb egy lóénál, fogazata pedig feltűnően szegényes.
– Nem a fogaival rágott – magyarázta Mallory. – Őrlőkövekkel ellátott zúzával rendelkezett. A bordák méreteiből ítélve ez a szerve egy méter hosszú volt, és legalább ötven kilót nyomott. Egy ekkora zúza több izomerőt tud kifejteni, mint négy elefántbika állkapcsa együttvéve.
– Miért fogyasztana egy hüllő ennyi táplálékot?
– Nem volt ugyan melegvérű, viszont fejlett anyagcserét folytatott. A felszín és a térfogat arányának esete. Egy ekkora méretű és tömegű élőlény még hideg időben is megőrzi testhőjét – mosolygott Mallory. – Az egyenlet egyszerűen megoldható, még az Akadémia egyszerűbb számítógépezeteinek sem kell hozzá egy óránál több.
– Ebből még óriási botrány lesz – mormolta Huxley.
– Talán hagyjuk, hogy a politika az igazság útjába álljon?
– Touché. Megfogott minket, Mr. Reeks... Attól tartok, meg kell változtatnia precíz terveit.
– A fiúk imádják a kihívásokat – mondta Reeks megértően. – És ha szabad így mondanom, dr. Huxley, az ellentmondások csodálatosan fellendítik látogatottságunkat.
– Még egy apróság – szólt közbe Mallory sietve. – A koponya állapota. Sajnálatos módon csak töredékekben maradt fenn, ezért rekonstruálása alapos tanulmányozást és fejlett képzelőerőt igényel. Ebben szeretnék én is csatlakozni önökhöz a műhelyben, Mr. Reeks.
– Természetesen. Látom, járatos a dologban.
– Lord Gideon Mantell tanított meg mindarra, amit a gipszöntvényekről tudok – jelentette ki Mallory némi nosztalgiával a hangjában. – Rég volt alkalmam közelebbi kapcsolatba kerülni ezzel a nemes szakmával. Nagy örömömre szolgál, ha ilyen különleges helyen szemrevételezhetem a legfrissebb újításokat.
Huxley mosolyában némi kétkedés is rejlett.
– Nagyon remélem, hogy sikerül majd a kedvedre tennünk, Ned.
Mallory kedvetlenül szemlélte a Központi Statisztikai Hivatal főhadiszállását. Zsebkendőjével izzadt tarkóját törölgette.
Az ősi egyiptomi kultúra már huszonöt évszázada eltűnt a föld színéről, Mallory mégis éppen eleget tudott róla ahhoz, hogy torkig legyen vele. A Szuezi-csatorna francia kiásása hősies tettnek bizonyult, a párizsi divat ezért rögtön le is csapott az egyiptomi stílusra.
A hóbort árapálya Britanniára is rázúdult, üledékként pedig szkakarabeuszforma nyakkendőtűket, sólyomszárnyú teáskancsókat, ledőlt obeliszkekről készült sárgás sztereográf-felvételeket és az orrától megfosztott szfinxet imitáló műmárvány szobrocskákat hagyott maga után. A takácsok gépezetei állatfejű pogány istenek hordáit szőtték a függönyökbe, a szőnyegekbe és a lópokrócokba, ez pedig nem igazán egyezett Mallory ízlésével. A piramisokról folytatott fecsegés különösen taszította, ezek a romok ugyanis pontosan olyan zavaros fejtegetések alapjául szolgáltak, amelyek szöges ellentétben álltak racionális gondolkodásával.
Az ásatás mérnöki hőstetteire természetesen illő csodálattal tekintett. A szénhiánnyal küszködő franciák bitumennel átitatott, hasábfaként felhalmozott és tonnaszámra árusított múmiákkal fűtötték óriási exkavátoraikat. Ettől függetlenül sokallta a földrajzi folyóiratok egyiptológiára szánt oldalait.
A Központi Statisztikai Hivatal formájában enyhén piramisszerű, díszítésében viszont már sokkal inkább egyiptomi stílusú épülettömbje Westminster kormányzati negyede közepén gubbasztott. A felső szintek mészkőcsúcsba torkollottak, a kihasználható tér növelése érdekében viszont kibővítették az alsóbb régiókat, amitől az egész egy hatalmas kőrépára emlékeztetett. Az óriási kéményekkel tűzdelt falakat surrogó, idegesítő módon sólyomszárnyakra hasonlító ventilátorok pettyezték. Az egész gigászi tömböt tetejétől az aljáig fekete távíróvezetékek fonták be keresztül-kasul, mintha a Birodalom összes adata külön csermelyekre fakadva csörgött volna ki a tömör falakon keresztül. A kábelcsatornákból és a tartókarokról vezetékek kusza szövevénye tapogatózott a zsúfolt kikötő árbocrengetegére emlékeztető távírópóznák felé.
Óvatosan haladt át a Horseferry Road nyúlós kátránytengerén, nehogy belelépjen a fenti kábelpókhálóban fészkelő galambok ürülékébe.
A Hivatal lótuszmintás oszlopfőkkel és anglicizált bronz szfinxekkel díszített várkapuja legalább hat méter magas lehetett. A sarkokba mindennapi használatra alkalmas, kisebb ajtókat vágtak. Mogorva arccal belépett a hűvös félhomályba, és azonnal orrába csapott a lúg és a lenolaj halvány, mégis átható szaga. Kis időre kiszabadult London lassan fortyogó katlanából, ezen az átkozott helyen viszont nem voltak ablakok. Egyiptomi stílusú gázégők világították be a sötétséget. A fényezett bádogból készült reflektorokba börtönzött lángok lágyan hajladoztak.
A portánál bemutatta személyi kártyáját. A hivatalnok – aki újmódi, furcsán militáns külsejű egyenruhája alapján akár rendőr is lehetett – pontosan feljegyezte Mallory úti célját. A pult alól elővette az épület gépezet-nyomtatta alaprajzát, és piros tintával bejelölte rajta a kanyargós útvonalat.
Mallory, aki még mindig morózus volt a Földrajzi Társaság Jelölteket Elbíráló Választmányának gyűlése miatt, kicsit túl nyersen köszönt a férfinak. Nem tudta, milyen titokzatos szálakat rángattak meg a háttérben, de a lényeg ettől még egyértelmű maradt – Foulke valahogy bemanőverezte magát a Választmányba. Foulke, akinek a vízi szörnyetegről felállított teóriáját Huxley múzeuma durván visszautasította, személyes támadásnak vette Mallory lombevő-hipotézisét, melynek eredményeképpen a kellemesnek induló formalitás a radikális katasztrófaelmélet újabb nyilvános megmérettetésévé változott. Oliphant túl jól előkészítette a talajt ahhoz, hogy Foulke váratlan támadása sikert arathasson, így Mallory végül elnyerte a tagságot, az ügy mégis fájó sebet hagyott benne. Úgy érezte, csorba esett hírnevén. Dr. Edward Mallory – vagy ahogy a bulvárlapok hívták: Leviatán Mallory – fanatikusnak, sőt kicsinyesnek tűnhetett. És mindez elsőrendű geográfusok, mint például Mekkai Burton és Kongói Edwards színe előtt történt.
Magában motyogva követte a térkép instrukcióit. Thomas Huxleyval ellentétben a tudományos hadviselés sohasem volt erős oldala. Barátját csatározásai a szónoklat mágusává tették, ő pedig egy gázlámpákkal megvilágított mauzóleumban vánszorog, hátha képes lesz beazonosítani egy hitvány stricit.
Az első kanyarban kedvenc bibliai történetét, a Mózes könyvéből vett békajárványt ábrázoló márvány domborművel találta magát szemben. Ámultán megtorpant, és majdnem feldöntötte egy pereméig lyukkártyákkal telerakott acél targonca.
– Utat! – kiáltotta a rézgombos zsávolyruhát és a küldöncfiúk simlis sapkáját viselő hordár. Mallory ámultan pillantott kerekekkel ellátott csizmájára – a fűzős lábbelire tengelyeket és hangtalanul guruló gumigyűrűket erősítettek. A fickó megállás nélkül továbbsüvített mesteri módon irányított targoncájával, aztán eltűnt az egyik sarok mögött.
Átvágott egy félig csíkos fűrészbakokkal telizsúfolt csarnokon, ahol két láthatóan elmebeteg alak kúszott négykézláb a gázlámpákkal megvilágított terem padlóján. Kövérkés, középkorú asszonyok voltak, tetőtől talpig makulátlan fehér ruhában, elasztikus turbán alá szorított hajjal. Öltözékük messziről hátborzongatóan emlékeztetett egy halotti lepelre. Egyikük hirtelen felkászálódott, és óvatosan tisztogatni kezdte a mennyezetet teleszkópos botra erősített szivacsával.
Takarítónők voltak.
A térképet követve eljutott egy liftig. Az egyenruhás alkalmazott bekísérte a fülkébe, és felvitte egy másik szintre. Itt száraznak és nyomottnak tűnt a levegő, a folyosókon nagyobb volt a forgalom. Több furcsa egyenruhájú rendőr ácsorgott a folyosón, köztük pedig komoly, láthatóan gazdag úriemberek jártak – ügyvédek, ügyészek vagy a nagy kapitalisták törvényhozásban dolgozó ügynökei, olyan férfiak, akik a közvélemény hatalmának és hangulatának pontos adataival házalnak. Röviden fogalmazva: politikusok. A felfoghatatlannal foglalkozó urak. Bár valószínűnek tűnt, hogy nekik is van feleségük, gyermekük, jómódú villájuk, mégis halványan kísértetiesnek, valahogy nem e világinak tűntek.
Néhány méterrel később hirtelen újabb targonca elöl kellett félreugrania. Egy díszes kovácsoltvas oszlop mellé lapult. A fém megégette a kezét. A lótuszvirágot ábrázoló, pompázatos díszítőelemek ellenére ez egy kémény volt. Hallotta a mélyéből felszűrődő tompa dübörgést és a rosszul beszabályozott tűzcső mormogását.
A térkép újabb áttanulmányozása után bekanyarodott egy mindkét oldalról irodákkal szegélyezett folyosóra. Fehér köpönyeges hivatalnokok húzódtak félre a kártyákkal megpakolt talicskákkal száguldozó küldöncök elől. Itt fényesebben világítottak a lámpák, lángjuk azonban pislákolt az állandó huzatban. Mallory hátrapillantott. A folyosó végén óriási, acélkeretes ventillátor állt. A halkan csikorgó szerkezetet a piramis bélrendszerében pörgő láthatatlan motor forgatta, olajozott láncáttéttel.
Mallory szédült. Talán súlyos hibát követett el? Biztosan akad jobb módja is a derbin történtek megfejtésének, minthogy Oliphant bürokrata cimborájával karöltve vadásszon gazfickókra. Az egész hely hangulata nyomasztólag hatott a kedélyére, égett szag keveredik a szappan illatával, élettelen az egész és csillogva, kifényezve ragyognak a falak. Még sohasem járt olyan helyen, ami ennyire pormentes lett volna... A falak emlékeztették valamire... egy másik tébolyult utazásra a labirintusban...
Lord Darwinra.
Mallory és a nagy tudós Kent lombárnyékos lankáin sétáltak. Darwin sétapálcája minden lépésénél a nedves, fekete földbe szúrt. Véget nem érő, módszeres, lesújtóan aprólékos stílusában megállás nélkül a földigilisztákról beszélt. A földigiliszták az emberek elől rejtve, megállás nélkül szorgoskodnak a föld alatt, mondta, és tevékenységük hatására a hatalmas kőmonstrumok is lassan belesüppednek a sárga agyagba. Stonehenge oszlopainál észlelte a jelenséget, amikor meg akarta határozni az ősi emlék keletkezésének idejét.
Mallory a szakállába túrt. Katasztrofális tébolyban kavargó földigilisztákat látott, és a föld boszorkányok üstjéhez hasonlóan fortyogott és bugyborgott körülöttük. Éveken, vagy éppen hónapokon belül az újabb korok monumentumai mind az őstalaj rétegéig süllyednek majd...
– Uram? Segíthetek valamiben?
Hirtelen magához tért. Fehér köpenyes hivatalnok állt előtte, a szemüveg mögül pislogó tekintetében enyhe gyanakvás csillant. Mallory zavartan meredt rá vissza. Az előbbi szent pillanatban megérintette a megvilágosodás határát, erre olyan nyomorúságosan szállt el az egész, mint egy sikertelen tüsszentés.
Ami még rosszabb, rá kellett jönnie, hogy ismét magában motyogott. Feltehetően földigilisztákról. Mogorván meglobogtatta a térképet.
– Az ötös szintet keresem. A 2K-50-es szobát.
– Az a Kvantitatív Kriminológia, uram. Ez pedig az Elrettentéstechnikai Kutatórészleg. – A hivatalnok a közeli irodaajtó fölé erősített táblára mutatott. Mallory zsibbadtan bólintott.
– A 2K rögtön a Nem-Lineáris Analitika után következik, a sarok után jobbra – mondta a férfi. Mallory elindult. Szinte égette a hátát a hivatalnok gyanakvó tekintete.
A 2K hatalmas lépesmézre emlékeztetett. A folyosón vállmagasságban azbeszttel bélelt apró kamrák nyíltak. Kesztyűs, kötényes hivatalnokok kuporogtak a ferde asztaloknál, és lyukkártyákat vizsgálgattak vagy kezeltek különböző speciális klakkerszerszámokkal: kártyakeverőkkel, tárgylemezekkel, csillámüveg színképelemzőkkel, ékszerészlupéval, olajozott fátyolszövettel és finoman megmunkált, gumírozott csipeszekkel. Mallory megújult önbizalommal figyelte az ismerős munkát.
A 2K-50-es szobát a Hivatal Kvantitatív Kriminológia Részlegének másodtitkára foglalta el, akit Oliphant információja szerint Wakefieldnek hívtak.
Mr. Wakefield szobáját nem látták el külön asztallal, inkább maga a szoba volt az íróasztal, és a férfi azon dolgozott. Szellemes rugórendszerrel felfüggesztett írótáblák ugrottak elő a falba vágott nyílásokból, aztán megint eltűntek a speciális szekrénysor misztikus labirintusában. Voltak itt újságtartó állványok, levélkupacok, hatalmas, rögzített irattartók, katalógus-szekrények, kódfejtő füzetek, klakkerkézikönyvek, egy bonyolult, több számlappal ellátott óra, három távíró – aranyozott tűik kattogva betűzték az ábécét –, és szalagot okádó szorgos nyomtatók.
Maga Wakefield sápadt, kopaszodó, vörös hajú skót volt. Tekintete megdöbbentő fürgeséggel cikázott ide-oda a szobában – mintha látogatója pillantását kerülné. Csálé felső fogsora zavaró módon alsó ajkára lógott.
Megdöbbentően fiatalnak tűnt pozíciójához képest – talán negyven éves, ha lehetett. Kétségtelenül a gyakorlott klakkerek legtöbbjéhez hasonlóan ő is a számítógépezetekkel együtt nőtt fel. Babbage legelső gépezete – ma már megbecsült ereklye – alig múlt harminc éves, a számítógépezetek tudományának gyors fejlődése viszont egy hatalmas eszmei lokomotívhoz hasonlóan egy egész nemzedéket elsöpört.
Mallory bemutatkozott.
– Nézze el késésemet! – szabadkozott. – Kissé elvesztem ebben a labirintusban.
Ez láthatóan nem volt újdonság Wakefieldnek.
– Parancsol egy teát? Remek piskótával szolgálhatok. Mallory megrázta a fejét, és hirtelen mozdulattal felnyitotta szivartárcáját.
– Rágyújt? Wakefield elsápadt.
– Nem! Köszönöm, nem. Tűzveszélyes, szigorúan ellentétes a szabályzattal.
Mallory csalódottan zsebre vágta a tárcát.
– Értem... De egy finom szivar nem ártott még senkinek, nem igaz?
– Hamu! – jelentette ki Wakefield határozottan. – Elkeveredik a levegőben, bemocskolja a kenőolajat, pusztítja a hajtószerkezeteket! A Hivatal számítógépezeteinek tisztítása pedig... nos, talán szükségtelen mondanom, mennyire sziszifuszi munka, dr. Mallory.
– Bizonyára – motyogta Mallory. Megpróbált témát váltani. – Mint az bizonyára tudja, őslénykutató vagyok, de van némi tapasztalatom a klakker-szakmában. Hány méternyi kerékfelülettel rendelkeznek?
– Méter? Dr. Mallory, mi mérföldekben mérünk.
– Tyűha! Ennyi energia?
– És még több gond – csettintett Wakefield fehér kesztyűs kezével. – A forgó tengelyek okozta súrlódás hőt termel, ettől kitágulnak a rézszerelvények, ami csorbítja a fogaskerekeket. Nyirkos időben megdermed a kenőolaj – ha száraz a levegő, a működő gépezetek kisebbfajta elektromosságot fejlesztenek, és mindenféle piszkot magukhoz vonzanak! Az alkatrészek bemocskolódnak és besülnek, a lyukkártyák összeragadnak a fiókokban... – Sóhajtott. – Úgy találtuk, kifizetődőbb betartani a tisztasággal, hőmérséklettel és páratartalommal kapcsolatos előírásokat. Még a teasüteményünket is a Hivatal igényeinek megfelelően sütik, hogy ezzel csökkentsék a morzsálódás rizikóját.
A „morzsálódás rizikója” kifejezést Mallory egy kicsit komikusnak találta, de Wakefield komoly tekintete teljesen kizárta a tréfa lehetőségét.
– Próbálták már Colgate Ecetes Tisztítófolyadékát? – kérdezte. – Cambridge-ben esküsznek rá.
– Ó, persze – mondta Wakefield vontatottan. – A jó öreg Gépezetanalitikai Intézet. Bárcsak mi is az akadémikusok kényelmes lépteivel haladhatnánk! Ők nyugodtan babusgathatják számológépeiket, a közszolgálatban viszont újra meg újra le kell futtatnunk a legfárasztóbb rutinokat, míg ketté nem törnek a tizedeskarok.
Mivel Mallory nemrégiben járt az Intézetben, ezért naprakésznek mondhatta magát, és úgy döntött, ezt nem is rejti véka alá.
– Hallott már az új cambridge-i fordítóprogramokról? Sokkal egyenletesebben osztják el a gépekre jutó terhelést...
Wakefield rá se hederített.
– A parlament és a rendőrség számára a Hivatal nem több egyszerű adatforrásnál. Örökké követelőznek, ennek ellenére mégis szűk pórázon tartanak minket. Tudja, a takarékosság. Képtelenek megérteni az igényeinket! A régi nóta, gondolom, ön is jól ismeri. Lévén szintúgy a tudomány embere. Nem akarok tiszteletlennek látszani, de az alsóház képviselői képtelenek lennének megkülönböztetni az igazi klakker-munkát egy felhúzható játékbabától.
Mallory a szakállába túrt.
– Micsoda ostobaság! Mérföldnyi kerékfelület! Ha elképzelem, mi mindent lehetne ezzel végrehajtani, már a lehetőségektől is eláll a lélegzetem.
– Biztos vagyok benne, hogy perceken belül tényleg eláll a lélegzete a látottaktól, dr. Mallory – mondta Wakefield. – Ebben a szakmában a követelmények mindig akkorára dagadnak, hogy messze felülmúlják a kapacitást. Mintha ez lenne a természet törvénye!
– Talán az is – vetette fel Mallory. – A természet valamelyik, általunk még ismeretlen birodalmában.
A hivatalnok udvariasan mosolygott, és az órájára pillantott.
– Micsoda szégyen, hogy az ember emelkedettebb gondolatait háttérbe szorítják a mindennapi apróságok. Nincs túl sok alkalmam gépezetfilozófiáról vitatkozni. Leszámítva természetesen soidisant kollégámat, Mr. Oliphantot. Talán önnek is említette látnoki tervét?
– Csak röviden – mondta Mallory. – Nekem úgy tűnt, hogy... ööö... a szociális tanulmányokra vonatkozó tervei nagyobb gépkapacitást követelnek, mint amennyivel Nagy-Britannia rendelkezik. A Piccadilly összes tranzakciójának nyomon követése meg ilyesmik. Őszintén szólva meglehetősen utópisztikusnak találtam.
– Elméletben, uram – vágta rá Wakefield –, teljesen kivitelezhető. Általában mi is rápislantunk a távíróforgalomra, a hitelfeljegyzésekre, miegymásra. Egyedül az emberi tényező akadályoz minket, mivel csak gyakorlott elemzők képesek a nyers adatokat feldolgozható tudássá alakítani. És ha ezen ambiciózus vállalkozás arányait összehasonlítjuk a Hivatal személyzetre fordítható büdzséjének jelenlegi szerényebb méreteivel...
– A világért sem szeretném fokozni amúgy is nyomasztó kötelességeinek terhét – szakította félbe Mallory –, de Mr. Oliphant említette, hogy önök talán segítségemre lehetnének egy szabadon mászkáló bűnöző és társnője azonosításában. Miután három példányban kitöltöttem a kétféle kérdőívet, elküldtem egy különleges futárral, és...
– Igen, a múlt a héten – bólintott Wakefield. – Mindig örömünkre szolgál, ha olyan különleges úriembereknek, mint Mr. Oliphant vagy ön, szívességet tehetünk. Egy híres tudós elleni támadás és a halálos fenyegetés természetesen fontos ügy. – Tűhegyes ceruzát és négyzethálós irattömböt húzott elő. – Habár ahhoz talán túl közönséges, hogy felkeltse Mr. Oliphant figyelmét, nemdebár?
Mallory nem szólt semmit.
Wakefield szigorú arcot vágott.
– Ne riadjon vissza az őszinte szavaktól. Nem ez az első alkalom, hogy Mr. Oliphant vagy valamelyik feljebbvalója igénybe veszi szolgáltatásainkat. A Korona felesküdött alattvalójaként természetesen én is legnagyobb diszkréciómról biztosíthatom. Ebből a szobából egy szó sem szivároghat ki. – Előrehajolt. – Tehát mit tehetek önért?
Mallory fürgén és keményen töprengett. Bármilyen baklövést is követett el Lady Ada – akármilyen elkeseredett tett vagy nemtörődömség taszította a ficsúr és szajhája karjaiba –, nem hitte, hogy bármit is segíthetne, ha az „Ada Byron” név felkerül arra a kockás papírlapra.
Így hát szabadkozó, nem túl őszinte vallomásba kezdett.
– Érzékeny pontot érintett, Mr. Wakefield, mert jómagam sem hiszem, hogy az ügy túlzott jelentőséggel bírna – semmi olyasmi nem történt, ami igazából kiérdemelné az ön kitüntető figyelmét. Mint az feljegyzésemben is említettem, a derbin összetalálkoztam egy részeg szerencsejátékossal, aki megpróbált elrettenteni a késével. Kevés fontosságot tanúsítottam az esetnek – Mr. Oliphant szerint viszont elképzelhető, hogy valóban veszély fenyegeti életemet. Emlékeztetett a tényre, miszerint a közelmúltban egyik kollégámat különös körülmények között meggyilkolták. Az ügy még mindig megoldásra vár.
– Fenwick professzorról van szó? A dinoszaurusz-kutatóról?
– Rudwick – javította ki Mallory. – Ismeri az esetet?
– Leszúrták egy kutyaviadalon. – Wakefield a fogát kocogtatta a ceruza radírjával. – Tele voltak vele az újságok, és meglehetősen rossz fényt vetett a tudóstársadalomra. Úgy vélem, Rudwick eléggé kiábrándító magatartást tanúsított.
– Pontosan így gondolom én is – bólintott Mallory. – De Mr. Oliphant valószínűleg összefüggést gyanít a két ügy között.
– Szerencsejáték és tudósok elleni merényletek? – csóválta a fejét Wakefield. – Őszintén szólva nem látom az indítékot. Hacsak nem – már bocsásson meg a feltevésért – játékadósságokról van szó. Rudwick a barátja volt? Talán fogadócimborája?
– Egyáltalán nem. Alig ismertem. És biztosíthatom, nincsenek efféle tartozásaim.
– Mr. Oliphant nem hisz a balesetben – mondta Wakefield. Mallory kibúvói meggyőzhették, mert láthatóan elveszítette érdeklődését. – Ön csak azonosítani kívánja a gazembert. Ha ez az egyetlen, amiben szolgálatára lehetünk, biztosíthatom, képesek leszünk segíteni. Szólok egy munkatársamnak, ő majd elvezeti a könyvtárba és a számítógépezetekhez. Mihelyst megtaláljuk a támadót, rögtön biztosabban mozoghatunk.
Kipiszkálta a gumidugaszt az egyik beszélőcsöből, és beleüvöltött. Azonnal megjelent egy kesztyűs, köpenyes fiatalember.
– Ő Mr. Tobias – biccentett felé Wakefield. – Mindenben a rendelkezésére áll.
A meghallgatás véget ért – Wakefield tekintete már újabb problémák lázában égett. Gépiesen bólintott:
– Örülök -hogy -találkoztunk -uram. Kérem -tudassa -miben -állhatunk -még -szolgálatára.
– Igazán kedves – búcsúzott Mallory.
A hivatalnok pár centimétert kiborotváltatott a hajából, amely divatosan intellektuális külsőt kölcsönzött neki, mivel azonban a legutolsó borotválás óta eltelt némi idő, homloka felett pár centis, tüskés sörte sarjadt. A kamrák útvesztőjén átvágva egy csarnokba jutottak. Mallorynek feltűnt a fiú különös, imbolygójárása. A hivatalnok cipőjéről már annyira lekopott a sarok, hogy kilátszottak a szögek, bokáján pedig lazán lógott olcsó gyapjúzoknija.
– Hova megyünk, Mr. Tobias?
– A gépekhez, uram. Lefelé.
Megálltak a liftajtónál. A leleményes kijelző szerint a fülke másik emeleten tartózkodott. Mallory belenyúlt a nadrágzsebébe, és a zsebkés meg a kulcsok között kotorászott. Végül egy aranykoronást húzott elő.
– Tegye el!
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Tobias, de elfogadta.
– Mi borravalónak hívjuk, fiam – mondta Mallory erőltetett kedélyességgel. – Tudja, ezzel biztosítjuk a szolgálatkészségét.
A fiú úgy meredt a pénzre, mintha még sohasem látta volna Albert herceg arcképét. Szemüvege mögül éles, sértődött pillantást vetett a doktorra.
Kinyílt a lift ajtaja. Tobias a kötényébe rejtette a pénzt. Utat törtek a kisebbfajta tömegben, és a liftes megindította a ketrecet a Hivatal pincelabirintusa felé.
Kiléptek a liftből, elhaladtak pár pneumatikus csőpostanyílás mellett és beléptek egy lengőajtón, amelynek vastag filccel borították a szegélyét. Ismét egyedül voltak. Tobias megtorpant.
– Okosabb lehetne annál, hogy borravalót kínáljon egy közhivatalnoknak.
– Úgy néz ki, mint aki jó hasznát venné – mondta Mallory.
– Tíz napi fizetésemnek? Tételezzük fel! Már ha minden okés az ajánlatával.
– Nem akarok rosszat – mondta Mallory lágyan. – Ez a hely különös birodalom. Ilyen körülmények között bölcsebb felfogadni egy helybélit kalauznak.
– Szóval mi nem stimmel a főnökkel?
– Azt reméltem, erre magától kapok választ, Mr. Tobias.
Ez a megjegyzés talán nagyobb hatással volt a fiúra, mint a pénz. Vállat vont.
– Wakey nem is olyan rossz. Ha én lennék a helyében, én sem lennék különb. De tudja, főnök, ma az ön számát futtatta le a gépezeten, és legalább tíz centi vastag papírköteget kapott válaszul. Beszédes barátai lehetnek, Mr. Mallory.
– Tényleg ezt tette? – Mosolyt erőltetett az arcára. – Az az akta érdekes olvasmány lehet. Szívesen belekukkantanék.
– No igen, az információ néha illetéktelen kezekbe is kerülhet – értett egyet vele a fiú. – Wakey természetesen alaposan megütné a bokáját, ha rajtakapnák.
– Szereti a munkáját, Mr. Tobias?
– Nem fizet túl jól. A gázfény rontja a szemet. De megvannak az előnyei. – Megint vállat vont, és belökött egy lengőajtót. Zajos előszobába jutottak. Három falat polcok és irattartók szegélyeztek, a negyedik ráccsal védett üvegből készült.
Az ablakon túl toronymagas gépezetekkel zsúfolt gigászi csarnok komorlott – olyan sok gép sorakozott itt, hogy Mallory először azt gondolta, a falakat tükrök borítják, akár egy díszes bálteremben. Vásári trükknek tűnt az egész: hatalmas, egyforma számítógépezetek, bonyolultan összekapcsolódó rézalkatrészek óraműszerű konstrukciója, mindegyik akkora, mint egy függőlegesen felállított vasúti kocsi saját különálló, szegecselt márványtömbjén. A kilenc méter magasságban húzódó meszelt mennyezeten hajtószíjak vonaglottak. A kisebb szerkezetek leföldelt vasoszlopokra szerelt iszonyatos küllős lendkerekekből szívták magukba az energiát. A hatalmas gépek mellett törpének tűnő, fehér köpönyeges klakkerek sétáltak a makulátlan gépsorok között. Fejükre gyűrött, fehér barettet húztak, szájukat és orrukat fehér géz takarta.
Tobias teljes közönnyel pillantott végig ezen a fenséges panorámán.
– Egész nap csak azokat az pici lukakat bámulják. Itt nem lehet hibázni! Elég egy rossz lyukasztás, máris összekeveredett egy lelkész meg egy gyújtogató. Sok ártatlan nyomorult ment így tönkre...
Az irtóztató szerkezetek kattogása és surrogása azonban elnyomta a hangját.
A könyvtárban még két elegáns, csendes férfi tartózkodott, akik teljesen elmerültek munkájukban. Mindketten egy színes ábrákkal zsúfolt, nagy, szögletes könyv fölé görnyedtek.
– Foglaljon helyet! – mondta Tobias.
Mallory letelepedett az egyik asztal mellé a gumikerekekkel felszerelt juharfa forgószékbe, Tobias pedig kihúzott egy fiókot. Leült Malloryvel szemben, és átlapozta a kártyákat. Néha megállt, és kesztyűs ujját belemártotta egy méhviaszt tartalmazó üvegcsébe. Végül előhúzott két lapot.
– Ezek az ön kérvényei?
– Én kérdőíveket töltöttem ki. De azt már feldolgozták, ha jól látom...
– A 2K tehát megkapta a kérvényeket – kacsintott rá Tobias. – Viszont át is irányították a Kriminológiai Antropometriához. Ezt a kártyát láthatóan használták – jó pár besoroláson átesett eddig. – Hirtelen felpattant, és kapcsos jegyzettömböt rántott elő a zsebéből – egy klakkerkézikönyvet. Zavart utálkozással összehasonlította Mallory kártyáját a könyvben közölt ideális formulával.
– Teljesen kitöltötte a kérdőívet, uram?
– Úgy hiszem – bizonytalankodott Mallory.
– A gyanúsított magassága... – mormogta a fiú. – Karhossz... Bal fülének hossza és szélessége, bal láb, bal kar, bal mutatóujj...
– Ezeket a legjobb tudásom szerint becsültem fel – szabadkozott Mallory. – Megkérdezhetem, miért csak a bal oldal érdekes?
– Kevésbé hat rá a fizikai munka – mondta Tobias szórakozottan. – Életkor, bőr, haj, szem színe. Sebhely, anyajegy... á, végre. Testi torzulások.
– A fickó homlokán volt egy kidudorodás.
– Frontális plagiokefália. – A fiú a könyvét tanulmányozta.
– Ritka, pont ezért keltette fel az érdeklődésemet. Ez még hasznunkra lehet. A Kriminológia Antropometrián egyszerűen imádják a koponyákat. – A kártyákat bedobta egy nyílásba, és megrántotta a csengőzsinórt. Mindkettőt azonnal elvitte a pillanatokon belül megjelent klakker.
– És most? – kérdezte Mallory.
– Várunk – válaszolta a fiú.
– Mennyit?
– Mindig kétszer annyi ideig tart, mint gondolná. – A fiú visszaült székébe. – Még akkor is, ha megduplázta első becslését. Mintha ez lenne a természet törvénye.
Mallory bólintott. Ez ellen mit sem tehet, és a késedelem még kapóra jöhet.
– Régóta dolgozik itt, Mr. Tobias?
– Még nem elég régóta ahhoz, hogy begolyózzak. Mallory kuncogott.
– Azt hiszi, tréfálkozom – mondta Tobias komoran.
– Miért dolgozik itt, ha ennyire gyűlöli?
– Akiben van egy szikrányi értelem, gyűlöli – mondta a fiú.
– Persze nem rossz munka, ha a felsőbb szinteken dolgozik és egyike a nagyágyúknak. – Kesztyűs hüvelykujjával óvatosan a mennyezet felé intett. – Ami rólam nem mondható el. Ehhez a munkához egyszerű emberekre van szükség. Csapatokban, tucatszámra, százszámra dolgoztatnak minket. Munkások jönnek és mennek. Két év, talán három, bőven rámegy a szemre meg az idegekre. Aki egész nap az apró lyukakat bámulja, hamar bekattan. Olyan lökött lesz, mint egy táncoló fehér egér. – Köpenye zsebébe süllyesztette a kezét. – Lefogadom, azt hiszi, a fejünk odabent ugyanolyan makulátlan, mint kívül a ruhánk! Ez viszont egyáltalán nem igaz. Tudja, Angliában nincs sok ember, aki olyan rendesen írna, olvasna, betűzne és összeadna, mint ahogy itt azt elvárják. Azok, akik képesek erre, sokkal jobb melót találnak – már ha van elég eszük körülnézni. A Hivatal tehát... nos... a képzetlenebbeket foglalkoztatja. – Halványan elmosolyodott.
– Megesett, hogy még nőket is felvettek. Varrónőket, akik a gépek miatt az utcára kerültek. A kormány ad nekik munkát. Kártyákat olvasnak meg lyukasztanak. A szövőnők aztán értenek az aprólékos munkához.
– Különös eljárás.
– A körülmények hatása. Ez az üzlet. Dolgozott már Őfelsége kormányának?
– Ha úgy vesszük, igen – mondta Mallory. Hiszen dolgozott a Szabad Kereskedelem Tanácsának. Bedőlt hazafias szónoklataiknak, elhitte, hogy a háttérből majd támogatni fogják – majd szépen magára hagyták, amikor elvégezte kötelességét. A Tanács feje, Lord Gallon, audiencián fogadta, melegen megszorította a kezét, „mély sajnálatát” fejezte ki, amiért „gáláns tettét nyíltan nem köszönhetjük meg önnek”. Semmi több. Még egy aláfirkantott cetlit sem kapott.
– Miféle munka volt ez?
– Látta már az úgynevezett Leviatánt?
– A múzeumban – bólintott Tobias. – Brontoszaurusznak is hívják. Hüllőszerű elefánt. Hátul voltak a fogai, és fákat evett.
– Maga eszes fiú, Tobias.
– Hiszen ön Leviatán Mallory! – kiáltott fel Tobias. – A híres tudós! – Elpirult.
Megszólalt a csengő. A fiú felugrott, és a falra erősített tálcáról felvette a harmonikaszerűen összehajtott papírcsomót.
– Szerencséje van, uram. Megvan a férfi. Mondtam, hogy ez a koponya-dolog segíteni fog.
Szétterítette a lapokat az asztalon.
Szemcsés, kinyomtatott arcképek gyűjteménye hevert előttük. Sunyi tekintetű, sötét hajú angol férfiak néztek vissza rájuk. Az apró képkockák éppen elég nagyok voltak ahhoz, hogy kicsit eltorzítsák a portrékat, így az összes férfinak fekete hab verte ki a száját és sötét piszokfolt mocskolta szemük sarkát. Testvéreknek tűntek, az emberi faj deviáns és kiábrándult alosztályába tartozó egyedeknek. Nem volt nevük – a képek alá csak a számukat nyomtatták.
– Nem hittem, hogy ennyien lesznek – sóhajtott Mallory.
– Jobb antropometrikus paraméterekkel szűkíthettük volna a keresést – mondta Tobias. – Csak nyugodtan, uram. Vizsgálja meg őket közelebbről! Ha nyilvántartásba vettük, itt kell lennie.
Mallory végigpillantott a halomba gyűjtött, mogorva, megszámozott semmirekellőkön. Legtöbbjüknek nyugtalanítóan torz fejformája volt. Kifejezetten tisztán emlékezett a ficsúr arcára. Nem felejtette el az eszelős dühöt, a törött fogsorból szivárgó véres nyálat. Ábrázata örökre az emlékezetébe égett, legalább olyan élénken, mint a wyomingi agyagpalából kiálló lábszárcsont látványa a brontoszaurusz felfedezésének pillanatában. Abban a hosszúra nyúlt, megvilágosodott pillanatban átlátta a töredezett kősziklák rengetegét, és megízlelte dicsőségének és eljövendő hírnevének az ízét. Valahogy így pillantott a ficsúr arcába, és így legyintette meg a kihívás, ami egész életét megváltoztathatja.
Azonban egyik homályos és morcos arckép sem egyezett az emlékei közt tárolt portréval.
– Lehet bármi oka annak, hogy nem szerepel az iratok között?
– Talán nincsen priusza – mondta Tobias. – Újrafuttathatjuk a keresését, ez alkalommal az egész populáción. Ez azonban hetekig eltarthat, és különleges engedélyt kell kérnie valamelyik fejestől.
– Mi tarthat ennyi ideig, könyörgök?
– Dr. Mallory, irattárunkban Anglia összes polgárának irata megtalálható. Bárki, aki valaha megpályázott egy állást, befizette az adót vagy le lett tartóztatva – mondta Tobias bocsánatkérő mosollyal, szinte idegesítő tenniakarással. – Nem lehet, hogy külföldi?
– Biztosan angol, ráadásul közönséges gazember! Fegyvere van és veszélyes. Viszont egyszerűen nem találom ezek között.
– Talán nem hasonlít a kép. Ezek a csirkefogók hajlamosak felpuffasztani az arcukat, ha fényképezni viszik őket. Vattát tömnek az orrukba, nem is beszélve más trükkökről. Köztük kell lennie, uram.
– Nem hiszem. Van más lehetőség? Tobias reményvesztetten a székbe roskadt.
– Ez minden, uram. Hacsak nem kíván új személyleírást adni.
– Nem lehet, hogy valaki eltávolította az arcképet? Tobias döbbenten pillantott rá.
– Az már okirathamisítás, uram. Kényszermunka jár érte. Biztos vagyok benne, hogy egyik hivatalnok sem tenne ilyet.
Súlyos csend lett egy pillanatra.
– Viszont? – kérdezte Mallory.
– Nos, az akták szentek és sérthetetlenek. Pontosan ezért vagyunk itt mindannyian. Bizonyos magas rangú tisztviselők megtehetik. Ők nem a Hivatal munkatársai – a birodalom titkainak biztonságát felügyelik. Már ha tudja, kikre gondolok.
– Attól tartok, nem tudom.
– Nagyon kevesen vannak. Rettentően bizalmas, hatalmas diszkréciót igénylő pozíciókat töltenek be. – Tobias a másik két látogatóra pillantott, és lehalkította a hangját. – Talán hallott már az úgynevezett „Különleges Kabinetről”... Vagy a Bow Street Különleges Ügyosztályáról?
– Van még valaki?
– És természetesen a királyi család. Mindenekelőtt a Korona alattvalói vagyunk, nem igaz? Ha maga Albert herceg vezetné a Statisztikai Minisztériumot...
– Mi a helyzet a miniszterelnökkel, Lord Byronnal? Tobias nem válaszolt. Savanyú arccal pillantott a doktorra.
– Ostoba kérdés volt. Felejtse is el, hogy föltettem! Tudja, ilyenek a tudósok – ha valami érdekel, már-már a pedantéria határát súrolva a legapróbb részletet is szeretnénk feltárni. Ez azonban most teljesen lényegtelen. – Úgy tett, mintha feszült figyelemmel tanulmányozná a képeket. – Egyértelműen az én hibám – a világítás hagy némi kívánnivalót maga után.
– Hadd csavarjam fel a gázt! – kezdett felállni a fiú.
– Hagyja csak! Inkább a nőre tartalékolom az erőmet. Vele talán nagyobb szerencsénk lesz.
Tobias visszaült a székébe. Míg a másik keresés eredményeire vártak, Mallory mérsékelten közönyös arckifejezést erőltetett magára.
– Jó lassú munka, igaz, Mr. Tobias? Az olyan intelligens fiú, mint maga, biztosan nagyobb kihívásokra vágyik.
– Imádom a számítógépezeteket. Nem ezeket a mafla szörnyetegeket, hanem az okosabb, tetszetősebb modelleket. Klakker-nek akartam tanulni.
– Akkor miért nem jár iskolába?
– Nem engedhetem meg magamnak, uram. A családom sem helyeselné.
– Próbálkozott a Nemzeti Szintfelmérő Vizsgával?
– Nem kaptam meg az ösztöndíjat... megbuktam integrálszámításból. – Mogorván pillantott a másikra. – Egyébként sem vagyok tudós. Engem a művészet éltet. A kinotróp!
– Szóval a színházi munka? Azt mondják, arra születni kell.
– Minden félretett filléremet pörgetésre költőm. Van egy klub a magamfajta megszállottaknak. A Palládium üzemidőn kívül kiadja nekünk a kinotrópját. Az amatőrködés mellett néha kifejezetten csodálatos dolgok is felbukkannak.
– Lenyűgöző – mondta Mallory. – Azt hallottam, hogy... ööö... – Megpróbálta felidézni a nevet. – ...John Keats egész jó.
– Öreg már – mondta a fiú szívtelen vállvonással. – Látnia kellene Sandys munkáit. Vagy Hughes képeit. Esetleg Ettyt! Aztán ott van még az a manchesteri klakker, aki remek munkákat csinál... Michael Radley. Múlt télen láttam az egyik műsorát. Egy amerikai fickó előadását készítette.
– A kinotróp-előadások pallérozzák az elmét.
– Ó, az előadó valami kétszínű jenki politikus volt. Ha rajtam áll, kihajítom a teremből, és némaképeket vetítek egész este.
Mallory hagyta leülni a társalgást. Tobias szívesen folytatta volna a beszélgetést, de nem igazán mert belekezdeni, ezért nyugtalanul fészkelődött a székén. Aztán felberregett a csengő. A fiú rugóként pattant fel, megtántorodott, mert ócska cipői megcsúsztak a padlón, és már vissza is tért egy újabb összehajtott papírcsomóval.
– Seggfejek – mondta, és szégyenlősen elmosolyodott. Mallory felmordult. Feszült figyelemmel tanulmányozta a női portrékat. Lecsúszott és tönkrement asszonyok néztek rá vissza, felpüffedt arcukon letörölhetetlen nyomot hagyott a bukás és a romlás, apró képkockákból álló nőiességüket eltorzította sanyarú sorsuk. A férfiakkal ellentétben a női arcok valahogy megelevenedtek. Itt egy kerek arcú cockney teremtés, elvadult tekintetét egy csejen squaw is megirigyelhetné. Ott meg egy kedves pillantású ír leány, akinek biztosan egész életét megkeserítette előreugró állkapcsa. Amott egy utcalány: haja, mint a szénaboglya, tekintete pálinkától fátyolos. Másutt egy kihívó pillantás – utána összeszorított ajkú arcátlanság. Aztán egy fagyosan csábító angol nő következik, kinek nyakát túl szorosan fogták be a felvevőkészülék nyakmerevítőjébe.
A szándékosan tekintetébe vegyített megbántott ártatlanság a felismerés döbbenetével hatott rá. Felpillantott, és rácsapott a lapra.
– Megvan!
Tobias összerezzent.
– Kitűnő! – mondta. – Hadd lássam a számát! – Aztán fogott egy üres lyukkártyát, és apró, mahagóni lyukasztójával belelyuggatta a nő nyilvántartási számát, a kártyát pedig visszadobta a fali tálcára. A kilyukasztott papír után maradt hulladékot óvatosan egy lecsukható szemetesbe söpörte.
– Ez majd mindent elárul róla, igaz? – kérdezte Mallory. Zakójába nyúlt, hogy elővegye noteszét.
– Majdnem mindent, uram. Egy kinyomtatott összegzést fog kapni.
– Magammal vihetem további tanulmányozás céljából?
– Igazából nem, uram, mivel ön nem törvényszolga... – Lehalkította a hangját. – Az igazat megvallva, bárki lefizethet egy elöljárót vagy a segédjét, hogy suttyomban szerezzék meg a kívánt információt. Ha tudja valakinek a számát, a többi már megy, mint a karikacsapás. Megszokott klakker-trükknek számít belekukkantani valamelyik bűnöző nálunk tárolt aktáiba – ezt „távirányításnak” vagy „táncoltatásnak” hívják.
Ez felkeltette Mallory érdeklődését.
– Tegyük fel, hogy szeretnék belenézni saját aktáimba...
– Uram, ön úriember, nem pedig bűnöző. Ezért nem szerepel a közönséges rendőrségi feljegyzésekben. Az ön elöljáróinak, egyes törvényszéki hivatalnokoknak és hasonló beosztású tisztviselőknek nyomtatványokat kellene kitölteniük és megalapozott indokokat kellene felmutatniuk. Amelyeket belőlünk elég nehéz kihúzni.
– A jogi procedúra miatt, igaz?
– Nem, uram, nem a törvény akadályoz minket ebben, hanem a baj, ami ezzel jár. Egy effajta keresés gépidőt és pénzt rabló procedúra, és mi mindkettővel túllépjük a költségvetést. Ha azonban egy képviselő vagy egy lord kívánsága lenne...
– Tételezzük fel, hogy van egy kedves barátom a Hivatalban – mondta Mallory. – Aki nagy csodálója bőkezű természetemnek.
– Ez nem ilyen egyszerű, uram – kezdte Tobias vonakodva és egy kicsit félénken. – Minden átpörgetést nyilvántartanak és minden kérelemhez kell egy jótálló. Amit ma csináltunk, azért Mr. Wakefield neve kezeskedik, így hát nem is okozhat gondot. A barátjának azonban hamisítania kellene a jótálló aláírását, és vállalnia a szélhámosság rizikóit. Ez viszont már csalás, uram. A számítógépezetek kárára elkövetett csalás ugyanaz, mint például a hitelrontás, és ugyanaz a büntetés jár érte, ha kitudódik.
– Igazán örvendetes – mondta Mallory. – Mindig gyümölcsöző szakmájukhoz értő szakemberekkel társalogni. Fogadja el a névjegyemet, kérem.
Zsebkönyvéből elővett egy Maull & Polyblank-féle carte-de-visite-et. Egy összehajtott ötfontost hozzáfogva a fiú kezébe nyomta. Szép summa volt. Előrelátó befektetés.
Tobias a köténye alá nyúlt, előhúzott egy pecsétes tárcát, beletömte Mallory kártyáját és a pénzt, majd előcibált egy szamárfüles, csillogó kartonlapocskát, rajta a J. J. Tobias Úr, Kinotrópia és Színházi Műsorok felirat groteszkül bonyolult gépgót betűtípussal szedve. Alatta egy whitechapeli cím.
– A sürgönyszámmal ne törődjön! – tette hozzá a fiú. – Le kellett mondanom az előfizetést.
– Érdekli a francia kinotrópia, Mr. Tobias?
– Ó, persze, uram. Montmartre manapság remek ötletek forrása.
– Ha jól tudom, a francia ordinateurök különleges szabványt használnak.
– A Napóleon-szabványt – mondta Tobias készségesen. – Kisebb, szintetikus anyagból készült kártyákat, amelyek nagyon gyorsan futnak a fordítógépekben. Ez a sebesség igen hasznos a kinotrópiában.
– Nem tudja véletlenül, Londonban hol lehet efféle fordítógépet bérelni?
– Francia kártyákról akar adatot fordítani?
– Igen. – Mallory ismét szokványos érdeklődést színlelt. – A közeljövőben adatokat várok egyik francia kollégámtól, amelyek egy tudományos vita anyagát is tartalmazzák – meglehetősen obskúrus, de attól még bizalmas, tudományos szöveg. Szeretném privát, nekem tetsző körülmények között megvizsgálni.
– Igen, uram – bólintott Tobias. – Azaz ismerek egy fickót, akinek van francia fordítógépe, és ha jól kifizeti, azt tehet a szerkentyűvel, amit csak akar. A londoni klakkerek között tavaly még nagy divat volt francia szabvány szerint programozni. Ez a felfogás a Nagy Napóleon zűrjei óta meglehetősen megváltozott.
– Valóban?
Tobias bólintott. Láthatóan örült, hogy hozzáértését fitogtathatja.
– Azt hiszem, most már mindenki belátja, hogy a franciák hatalmas Napóleon-tervezetével elszaladt a ló, és sikerült elkövetniük valamilyen technikai balfogást. Mallory a szakállába túrt.
– Remélem, nem a hazafias szakmai irigység beszél önből.
– Egyáltalán nem, uram! Köztudort, hogy a Nagy Napóleont rettenetes baleset érte az év elején – bizonygatta Tobias –, és az a hatalmas gép azóta sem működik rendesen. – Lehalkította a hangját. – Páran szabotázsról suttognak! Tudja, mit jelent ez a francia kifejezés? A sabot szóból származik... a francia munkások facipőjét hívják így. Azzal aztán fél tömbnyi gépezeteket szét lehet rúgni! – Tobias elvigyorodott. Az arcán elömlő jókedv meglehetősen nyugtalanító volt. – Látja, uram, a franciáknak is megvannak a maguk luddita problémái, akárcsak nekünk egy évvel ezelőtt.
A gőzsíp két éles füttyszava visszaverődött a meszelt plafonról. A két szorgosan munkálkodó úriember, akikhez időközben egy harmadik is csatlakozott, becsukta az albumokat, és elhagyta a helyiséget.
Ismét felberregett a csengő. Tobias a tálcára pillantott. Lassan felállt, megigazított egy széket, végigsétált az asztal mellett, leporolta az albumokról a nem létező port, majd visszarakta őket a polcra.
– Szerintem megérkezett a válasz – mondta Mallory. A még mindig háttal álló Tobias kurtán biccentett.
– Valószínűleg, uram, de letelt a munkaidőm, tudja. A két kürtszó...
Mallory türelmetlenül felpattant, és a tálcához lépett.
– Ne, ne! – sikoltotta Tobias. – Kesztyű nélkül tilos! Majd én megcsinálom!
– Nahát, kesztyűk?! Ki tudná meg?
– A Kriminológiai Antropometria, ki más! Ez az ő szobájuk, és semmit nem gyűlölnek jobban, mint a mocskos ujjlenyomatokat! – Egy köteg papírral a kezében megfordult. – Nos, uram, a gyanúsítottunk egy bizonyos Florence Bartlett, született Russell, régebben liverpooli lakos...
– Köszönöm, Tobias – mondta Mallory, és összehajtotta a papírcsomót, hogy könnyebben beleférjen Ada-kockás mellénye zsebébe. – Igazán nagyra értékelem a segítségét.

 

Az egyik jeges wyomingi reggelen, amikor a préri letaposott, barnás füvét vékony fagyréteg borította, Mallory az expedíció gőzerődjének langyos kazánja mellé kucorodott, belepiszkált a bölénytrágyából rakott soványka tűzbe, és megpróbálta felolvasztani az acélkeményre fagyott szárított húsdarabot, ami az emberek reggelijéül, ebédjéül és vacsorájául szolgált. Lehelete a szakállára fagyott, ásótól felhólyagzott tenyere a fagy csípésétől sajgott, és abban a nyomorúságos pillanatban ünnepélyesen megfogadta, hogy soha többé nem szidja a nyári kánikulát.
De sohasem hitte volna, hogy Londont egyszer ilyen rettenetes hőség fojtogatja majd.
Az éjszaka szellő sem rezdült, ágya pedig bűzös gőzfürdőnek tűnt. Kitakarózva aludt, csupán egy benedvesített török törülköző fedte mezítelenségét, és óránként egyszer felkelt, hogy újra bevizezze alkalmi takaróját. Mostanra az egész matracot átitatta az izzadság, a szoba pedig olyan forró és fülledt volt, akár egy üvegház. Emellett még áporodott szivarfüsttől is bűzlött, mivel Mallory fél tucat finom havannát elpöfékelt Florence Russell Bartlett ügyiratai felett, amelyek elsősorban férje, a tehetős liverpooli gyapjúkereskedő 1853 tavaszán történt meggyilkolásával foglalkoztak.
A modus operandi arzénmérgezés volt, melyet Bartlett asszony légypapírból nyert ki és heteken keresztül férje gyógyszerébe, a dr. Gove-féle Szabadalmazott Vízgyógyászati Erősítőszerbe kevert. Mallory a Haymarketen eltöltött éjszakák óta tudta, hogy a szer egyben szabadalmazott afrodiziákum is, habár erről az akta nem tett említést. Az iratokban szó esett Bartlett édesanyjának 1852-ben, testvérének pedig 1851-ben bekövetkezett haláláról, melyek oka a halotti bizonyítványok tanúsága szerint perforálódott fekély, a másik esetben pedig kolera volt. Ezen súlyos betegségek szimptómái részben megegyeznek az arzénmérgezés tüneteivel. Bartlett asszony, akit ebben a két ügyben hivatalosan soha nem állítottak bíróság elé, egy becsempészett pisztollyal sakkban tartotta őreit, és megszökött a börtönből.
Mallory feltételezései szerint a Központi Statisztikai Hivatalnál valaki úgy gondolta, a nő Franciaországba menekülhetett, mert az iratokhoz csatolták egy 1854-ben keltezett, a párizsi esküdtbíróság egy crime passionel tárgyalásával foglalkozó rendőrségi jelentés másolatát. Bizonyos „Florence Murphy” nevű angyalcsinálót, állítólagos amerikai menekültet vitriolage, megcsúfítás és megnyomorítás szándékával elkövetett kénsavas támadás vádjával letartóztattak és bíróság elé állítottak. Az áldozat, Marie Lemoine, egy tehetős lyoni selyemkereskedő felesége egyértelműen a támadó riválisa volt.
A tárgyalás első hetében azonban a vitrioleuse „Mrs. Murphy” nyomtalanul eltűnt a börtönből és minden későbbi rendőri feljegyzésből.
A vitriolon tűnődő Mallory csapvizet fröcskölt az arcába és szivaccsal törölte végig a nyakát meg a hónalját.
Amikor már a cipőjét kötötte, ismét könnyebben lélegzett. Szobájából kilépve rá kellett döbbennie, hogy a várost fojtogató különös nyár már a Palota folyosóira is betört. Komor nyirkosság remegett a márványpadlók felett, akár egy láthatatlan mocsár kipárolgása. A lépcső lábánál álló pálmák őskori hangulatot kölcsönöztek a helynek. Bevánszorgott az ebédlőbe, ahol úgy találta, négy kemény tojás, némi jegeskávé, füstölt hering, egy kevés sült paradicsom, sonka és jégbe hűtött dinnye valamennyire visszaadta az erejét. Az ennivaló kifejezetten finom volt, bár a heringnek mintha szaga lett volna – ekkora hőségben nem is csoda. Aláírta a számlát, aztán elindult felvenni a postát.
Igazságtalan volt a heringhez. Az ebédlőn kívül az egész Palota romlott haltól vagy valami hasonlótól bűzlött. Az előcsarnokban érződött még valami a reggeli felmosás szappanillatából, de a levegőt valami rettenetes, nyilvánvalóan régóta bomló dolog halvány, nyirkos kipárolgása szennyezte. Régebben már érezte ezt a szagot – szúrós, mint a savas gőz, a mészárszékek zsíros bűzével keveredve –, de nem tudta felidézni, mikor és hol. A következő pillanatban már el is tűnt. A pulthoz lépett a postájáért. A kókadozó hivatalnok szívélyes udvariassággal köszöntötte – Mallory bőkezű borravalóival elnyerte a személyzet rokonszenvét.
– Nem jött semmi? – kérdezte Mallory meglepetten.
– Túl kicsi a fiók, doktor úr. – A férfi lehajolt, és egy nagy drótkosarat emelt fel a földről, amit peremig megtöltötték a levelek, magazinok és csomagok.
– A kutyafáját! Ez napról napra rosszabb lesz. A hivatalnok mindentudó arccal bólintott.
– A hírnév ára, uram.
– Attól tartok, mindet el kell olvasnom... – mondta Mallory megsemmisülten.
– Ha bátorkodhatom megjegyezni, uram, igazán felfogadhatna egy titkárt.
Mallory felmordult. Gyűlölte a titkárokat, inasokat, komornyikokat, cselédlányokat, bárkit, aki mások kiszolgálásával kereste nyomorúságos kenyerét. Saját édesanyja is elszegődött egyszer egy tehetős sussexi családhoz, és ez még mindig fájó seb volt a lelkében.
A nehéz kosárral a kezében a könyvtár egyik csendes sarkába húzódott, és nekikezdett a válogatásnak. Először a magazinok: az aranygerincű Természettudományos Társaság Magazinja, a Dinamikus Rendszerezéstan Folyóirata, a Világ Csúszómászói és az Annales Scientifiques de l'Ecole de Ordinateurs, mely utóbbi érdekes cikket ígért a Nagy Napóleon műszaki megpróbáltatásairól... Ez a sok előfizetés kicsit már túlzásnak tűnt, bár úgy gondolta, a szerkesztők örülnek az előfizetésnek, egy boldog szerkesztő pedig már majdnem egy publikált cikk.
Aztán a levelek következtek. Gyors mozdulatokkal kupacokba tornyozta a borítékokat. Először a rimánkodó leveleket vette sorra. Kezdetben elkövette azt a hibát, hogy válaszolt néhány különösen szomorúnak és hitelesnek tűnő irományra, erre ezek az áskálódó semmirekellők úgy rászálltak, mint a piócák.
A második kupacba az üzleti levelek kerültek. Meghívások, felkérések interjúra, számlák kereskedőktől, a katasztrófaelmélet ostobái és szakértői tudós újságokba hívták társszerzőnek.
Aztán meg a női kézírással írt irományok. A természettudomány kotlóstyúkjai – Huxley csak „kávénénikéknek” hívta őket. Tucatszámra érkeztek efféle levelek – a legtöbben autogramot kértek meg aláírt carte-de-visite-et, ha nincs ellenére. Mások közönséges gyíkokról készült félénk vázlatokat küldtek, és hüllő-rendszertani szakvéleményekben kérték tanácsát. Voltak, akik tapintatosan csodálatukat fejezték ki, esetenként verseket mellékeltek és meghívták teára, ha éppen Sheffieldben, Nottinghamben vagy Brightonban jár. És akadt pár tüskés kézírással írt, háromszoros aláhúzással!!! tűzdelt meg felpántlikázott hajfürttel ellátott levél, amelyekből meleg, nőies csodálat áradt és már-már zavaróan határozott hangnemben íródtak. Ez efféle levelek meglepően nagy számban érkeztek, mióta az Angol Nők Családi Lapjában megjelent csinos arcképe.
Mallory hirtelen megtorpant. Majdnem elsiklott húga, Ruth levele felett. Kedves kicsi Ruthie – bár a család apró babája természetesen már legalább tizenhét éves. Azonnal feltépte a borítékot.

 

Kedves Ned!

Ezt Anya diktálja nekem mert ma eléggé fáj a keze. Apa nagyon köszöni a csudálatos plédet Londonból. A francia kenyőcs nagyon jót tett a kezemnek (Anyának) de inkáb a térdemnek mint a kezemnek. Nagyon hiányzol itt Lewesban de tudjuk mennyire elfoglalnak a Természettudományi Társaság nagy gondjai. Hangosan felolvastuk az amerikai kalandjaidat ahogy Disraeli Úr leírta a Családi Arcképtárban. Agatha azt mondja légy oly nagyon nagyon szíves és kérd el Disraeli Úr autogramját mert a kedvenc regénye a „Tankréd”. De a legnagyobb hírünk az hogy a kedves Brian visszajött Bombayből biztonságban június 17-én! És magával hozta a mi kedves leendő sógorunkat Jerry Rowlings hadnagyot, szintén a Sussexi Tüzérektől, aki megkérdezte a mi Madeline-ünket, hogy várni fog-e rá, és persze hogy fog. Most összefognak házasodni, és Anya különösen szeretné ha tudnád, hogy NEM Templomban lesz hanem polgári szertartást tartanak J. P. Witherspoon segédletével a lewesi városházán. Gyere el június 29-én amikor Apa kiházasítja majdnem utolsó menyasszonyát – ezt nem akartam leírni, de Anya így akarta.

Sok szeretettel:
Ruth Mallory (kisasszony)

 

Nahát! Kicsi Madeline megtalálta hát a párját. Szegény teremtés: négy év hosszú idő egy jegyespárnak, és még aggasztóbb, ha a férjjelölt egy India nevű trópusi pestisfészekben katona. Tizennyolcadik évben húzta fel ujjára a gyűrűt, most pedig betölti a huszonkettőt. Kegyetlen dolog ilyen hosszú jegyességre kényszeríteni egy fiatal, életrevaló lányt, és utolsó látogatásakor látta, mennyire kiélezte ez a megpróbáltatás Madeline nyelvét és temperamentumát, ami eléggé próbára tette a család türelmét. Hamarosan a kis Ruthie lesz az egyetlen, aki gondját viseli az öregeknek. Ha pedig ő is férjhez megy... nos, ezzel ráér kellő időben foglalkozni. Megdörgölte izzadó szakállát. Madeline-nek sokkal nehezebb élet jutott oztályrészül, mint Ernestina, Agatha vagy Dorothy számára. Igazán megérdemelne valami szépet, határozta el Mallory. Olyan esküvői ajándékot, ami a boldogtalan idők végét jelképezi.
Felvitte a szobájába a leveleskosarat, a postát telizsúfolt íróasztala mellé halmozta a padlóra, és a Palotából kifelé menet a portáspultra tette a kosarat.
Az épület előtt csapatnyi kvéker – férfiak és nők vegyesen – ácsorgott a járdán. Egyik elviselhetetlen, prédikáló dalocskájukat zümmögték a „Mennyországba vezető vasútról”. A dalnak nem sok köze volt az evolúcióhoz, istengyalázáshoz vagy fosszíliákhoz, de talán mezítlábas tiltakozásuk tiszta monotóniája már őket is kifárasztotta. Gyors léptekkel elsietett mellettük, ügyet sem vetve a feléje nyújtott röpiratokra. Meleg volt, szokatlanul meleg, bestiális meleg. Halálos csend uralta a várost, és egy napsugár sem hatolt át a komor, ólomszin felhőkön, mintha esőt próbálna kipréselni az ég, de elfelejtette a fortélyát.
Végigsétált a Gloucester Roadon a Cromwell Road sarkáig. A kereszteződésben Oliver Cromwell csodálatos új lovasszobra állt – Cromwell a radikálisok nagy kedvence volt. Buszok is jártak erre, óránként hat, de mindet peremig megtöltötték az utasok. Senki sem akart gyalogolni ebben az időben.
Megpróbált lejutni az Ashburn Mews sarkán található földalattiba. Amint elindult lefelé a lépcsőn, gyér tömeg menekült fel sietős léptekkel. Olyan heveny bűzhullám tódult utánuk, ami azonnal megállásra késztette.
A londoniak hozzászoktak a földalattiban érezhető különös szagokhoz, de ez nyilvánvalóan teljesen más. Az utcák rettenetes hőségéhez képest itt hűvös volt a levegő, de halálos kipárolgás szennyezte, mint amikor valami bomlani kezd egy lezárt üvegben. Mallory a jegykiadóhoz sétált, de a bezárt fülke ajtaján a következő tábla lógott: Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért. A probléma aktuális természetéről szó sem esett.
Visszafordult. A Bailey's Hotelnál, a Courtfield Road túloldalán konflisok várakoztak. Már éppen át akart vágni az utcán, amikor a várakozó, láthatóan szabad kocsit pillantott meg a közelében a járdaszegélynél. Intett a kocsisnak és az ajtóhoz lépett. A fülkében már ült egy utas. Türelmesen várta, hogy kiszálljon. A Mallory tekintetét feltűnően kerülő idegen ehelyett arcára szorította zsebkendőjét, és félig az ülésbe süppedve lehúzódott az ablak pereme alá. Köhögni kezdett. Talán beteg, esetleg éppen az előbb jött fel a metróból, és még mindig nem kap levegőt.
Idegesen átvágott az úttesten, és beszállt egy konflisba a Bailey's mellett.
– A Piccadillyhez! – parancsolta.
A kocsis csettintett az izzadó gebének, és végiggördültek a Cromwell Roadon. Útközben gyenge szellő csapott be az ablakon, és máris kevésbé tűnt nyomasztónak a hőség. Mallory kedve kezdett felderülni. Cromwell Road, Thurloe Place, Brompton Road – a gigantikus átépítési tervek ellenére a kormány megkímélte Kensington és Brompton ezen részét, és ide telepítette a múzeumokat meg a Természettudományos Társaság palotáit. Egymás után hagyták el kupolákkal, oszlopsorokkal díszített, józan magasztosságot árasztó épületeket: Fizika, Közgazdaságtan, Kémia... A radikálisok fejlesztéseit érheti ugyan kritika, tűnődött Mallory, viszont értelmetlen lenne tagadni az emberiség legnemesebb feladatának elkötelezett tudósoknak emelt főhadiszállások létjogosultságát. A tudománynak nyújtott segítséggel a paloták már vagy tucatszor behozták az építésükre költött pazarlóan nagy összeget.
Knightsbridge következett. A Hyde Park Cornernél elhaladtak a Napóleon Diadalív mellett, amit Louis Napoleon ajándékozott az országnak az Angol-Francia Szerződés emlékére. A hatalmas vas boltíven hatalmas tömegben nyüzsögtek a szárnyas angyalkák és a fáklyát szorongató drapériás hölgyek. Csinos emlékmű, gondolta Mallory, ráadásul a legutolsó divat szerint épült. Elegánsan tömör tömbje mintha még a lehetőséget is tagadta volna, hogy Nagy-Britannia és leghűségesebb szövetsége, a Francia Birodalom között valaha viszály dúlt. Talán a napóleoni háborúk „félreértéseit” is a zsarnok Wellington nyakába lehet varrni, gondolta Mallory savanyúan.
Habár Londonban nem emeltek emlékművet Wellington hercegének, néha úgy tűnt, hogy kimondatlan emléke nyughatatlan szellemként még mindig a város házai közt kísért. A Waterlooi csata nagy győztesét ugyanitt a brit nemzet megmentőjeként magasztalták egykor – nemessé választották, és az ország legmagasabb hivatalát mondhatta magáénak. A mai Angliában azonban fölényes vadállatnak, második János királynak, saját népe mészárosának kiáltották ki. A radikálisok nem feledték első, rettentő ellenfelük iránt érzett gyűlöletüket. Wellington halála óta egész generáció nőtt fel, de Byron miniszterelnök iszonyatos ékesszólását felhasználva még mindig gyakorta fröcskölte maró sárral a herceg emlékét.
Mallory ugyan hűséges párttag volt, mégsem győzte meg a tisztán szónokias megbecstelenítés. Megvolt a saját külön véleménye a régóta halott zsarnokról. Amikor hatévesen először Londonba utazott, látta Wellington hercegét – aranyozott hintójában hajtott végig az utcán kopogó, fegyvercsörgető kíséretével a nyomában. A gyermek Malloryre mindez hatalmas benyomást tett – nemcsak a magas gallérok közé szorított, kampós orrú, híres pofaszakállas arc látványa, ápolt, komoly és csendes megjelenése, hanem saját apja félelemmel és elégedettséggel vegyes ámulata, amit a herceg elvonulása láttán érzett.
Akárhányszor Londonban járt, halványan még mindig felrémlett az a gyermekkori londoni látogatás – ez 1831-ben, a Zavaros Idők első, a régi rezsim uralkodásának utolsó évében történt. Pár hónappal később apja vidáman kurjongatott otthon, amikor hírét vette, hogy a herceg egy bombamerényletben életét vesztette. Mallory azonban titokban sírt, mert valami ismeretlen oknál fogva keserű bánat kavarodott fel benne.
Évek tapasztalatával gazdagabban Wellington hercegét inkább számára felfoghatatlan események divatjamúlt, tudatlan áldozatának tekintette – inkább I. Károly, mint János király. Ostobán a dekadens, pusztulásra ítélt tory kékvérűek védelmezőjévé szegődött, akiket éppen elsöpörni készült a felemelkedő középosztály és a hatalomra éhes tudóstársadalom. Wellington ereiben azonban nem csordogált kék vér – a szegény ír családból származó férfi valaha a közönséges Arthur Wellesley névre hallgatott.
Mallory szerint a katona Wellington a későbbiekben mestersége beható ismeretéről tett tanúbizonyságot. Legnagyobb hibáját már civil politikusként és reakciós miniszterelnökként követte el, amikor alaposan lebecsülte az ipar és a tudomány eljövendő korszakának forradalmi célkitűzéseit. Szüklátókörűségéért becsületével, hatalmával és életével fizetett.
És abban az Angliában, amit Wellington jól ismert és rosszul irányított, abban az Angliában, ahol Mallory gyermekkorát töltötte, a sztrájkok, kiáltványok, tüntetések után lázongás, statárium, nyílt háborúskodás és majdnem totális anarchia következett. Egyedül az új társadalmi rend merészen racionális vízióját dédelgető Ipari Radikális Párt ránthatta vissza Angliát a pokoli szakadékból.
Akkor is, gondolta Mallory. Akkor is lehetne valahol egy emlékmű...
A konflis elhagyta a Down Streetet, a White Horse Streetet, a Half Moon Streetet, és befutott a Piccadillyhez. Mallory áttúrta címregiszterét, míg rá nem bukkant Laurence Oliphant carte-de-visite-jére. Oliphant a Half Moon Streeten lakott. Eljátszadozott a gondolattal, hogy megállítja a kocsit, és megnézi, otthon van-e az újságíró. Ha a piperkőc udvaroncokkal ellentétben Oliphant felkelt tíz előtt, talán akad a házában egy vödörnyi jég meg pár csepp abból a valamiből, ami kellemesen kitágítja a pórusokat. Mallorynek tetszett az ötlet – merészen megzavarja az újságíró napját, sőt, esetleg titkos cselszövésen is rajtakaphatja.
Mindent a maga idejében. Oliphantot feladata végeztével is meglátogathatja.
A Burlington-árkádoknál állította meg a kocsit. Az utca túloldalán a Fortnum & Mason vaspillérekkel megtámogatott gigantikus zikkuratja próbált megbújni az ékszerészek és exkluzív üzletek tömegében. A kocsis alaposan átvágta, ezt azonban nagylelkű hangulatában észre sem vette. Láthatóan nem ő volt az egyetlen áldozat. Nem túl messze, a Piccadillynél, másik utas ugrott ki a konflisból és alpári hangnemben vitatkozott kocsisával.
Nem talált olyan üzletet, ahol kielégítően demonstrálhatná újkeletű gazdagságát. Igaz, hogy vagyonát félőrült virtuskodással nyerte, ez azonban az ő kis titka marad. A hitelgépek ugyanolyan készségesen kattogva számolták ki a homályos eredetű nyereményeket, mint az özvegyek nyomorúságos fillérjeit.
Mit vegyen? Azt az óriási, nyolcszögletű vázát? A bordázott talapzatra erősített áttört védőernyők különös kecsességet és eleganciát kölcsönöztek a tárgynak. Esetleg azt a faragott tetővel ellátott faállványt? Ideális tartó lenne velencei üvegből hőmérők számára. Vagy az oszlopokkal és aprólékosan kidolgozott faborítással ellátott mahagóni sószórót, amihez lóhere-motívumokkal, tölgylevelekkel és csavarodó hajtásokkal, kívánság szerint monogrammal díszített ezüst sokánál is jár?
A híres Árkádok ablakfülkéi között bukkant rá J. Walker és Tsa. kicsi, viszont csodálatos ízléssel berendezett üzletére. Itt talált rá a legmegfelelőbb ajándékra. Ezt az órát hetente csak egyszer kellett felhúzni, és gyönyörű templomi harangszóval jelezte a negyedeket és az egészeket. Az időjelző, ami megmutatja a dátumot, az aktuális nap nevét és a holdfázisokat, a brit finommechanika kiemelkedő terméke volt, bár a hozzá nem értők figyelmét inkább az elegáns óraállvány fogja felkelteni. A türkizkék üvegberakásos papírmasé állványt aranyozott figurák csoportja koronázta. Ott volt köztük a fiatal és határozottan vonzó, lengén öltözött Britannia, aki éppen csodálattal szemléli, milyen nagy hatással van az Idő és a Tudomány az angol civilizációra és az angol emberek boldogságára. Ez a dicséretes témát hét metszet illusztrálta, amelyeket az alapzatba rejtett óramű hetente végigforgatott.
Az ára legkevesebb tizennégy guinea. Egy ilyen művészi ritkaság értékét láthatóan nem lehet egyszerű pénznemben megadni. Hirtelen zavaró gondolat fészkelte be magát a fejébe – nem járna jobban a fiatal pár a csilingelő pénzérmékkel? A pénz viszont hamar elúszna, mint ahogy az fiatal korban gyakran megtörténik. Egy ilyen gyönyörű óra azonban generációkon át ékesítheti a családi fészket.
Készpénzzel fizetett az óráért, nem élt a felkínált egy évre szóló hitellehetőséggel. Az eladó, egy idősebb, dölyfös férfi, akinek keményített, századeleji gallérját izzadság itatta át, megmutatta a parafa támasztékokat, amelyek az utazás viszontagságaitól védik majd a szerkezetet. Az órát csappantyúkkal és fogantyúval ellátott, burgundivörös bársonnyal borított, alakra simuló parafával bélelt dobozba helyezték.
Tudta, hogy ezzel soha nem lenne képes felfurakodni a tömött gőzbuszra. Le kellene intenie egy másik kocsit, a ládát pedig a tetőre szíjazhatnák. Nem túl kellemes megoldás, hiszen Londonban nyüzsögnek a „csáklyások” névre hallgató ifjú tolvajok, akik fűrészfogas tőreikkel kezükben az elhaladó kocsik tetejére ugranak, és pillanatok alatt levagdossák a csomagot rögzítő bőrszíjakat. Mire a konflis megáll, ők már régen valamelyik nyomornegyedben lapulnak, a zsákmányt pedig kézről kézre adják, míg az áldozat táskájának tartalma meg nem pihen valamelyik zsibárus boltja mélyén.
Szerzeményét elcipelte a Burlington-árkádok távoli kapujáig, ahol vidám szalutálással köszöntötte a posztoló rendőr. Kint, a Burlington Parkban egy horpadt kalapot és kopott, zsíros kabátot viselő fiatalember ugrott fel hirtelen a beton virágtartó pereméről, ahol eddig üldögélt.
A rongyos fiatalember Mallory felé sántikált. Szinte eltúlzottan görnyedezett. Megpöccintette kalapja peremét, megpróbálkozott egy nyomorúságos mosollyal, és egy szuszra hadarni kezdte a mondókáját.
– Szörnyen sajnálom uram de ha nem haragszik meg amiért a nyílt utcán megszólítja valaki aki majdhogynem rongyokban jár habár ez nem mindig volt így és nem is az én hibám hanem családom beteges egészsége meg számos érdemtelenül elszenvedett sorscsapás és igazán lekötelezne uram ha megmondaná mennyi az idő.
Az idő? Talán tudja ez a fickó, hogy éppen egy hatalmas órát vásárolt? A rongyos férfi azonban rá sem hederített Mallory hirtelen zavarodottságára, mivel buzgón folytatta a szóáradatot, ugyanabban a behízelgő stílusban.
– Uram én nem koldulni akarok hiszen engem a legjobb édesanya nevelt fel és semmi közöm a koldusokhoz azt sem tudom hogyan kellene csinálni ha efféle szégyentelenségre kellene vetemednem inkább előbb pusztulnék el a nélkülözéstől de esdve kérem a könyörületesség nevében legyen oly kegyes és fogadjon fel hadd cipeljem azt a vállára nehezedő dobozt és emberségére bízom mennyit fizet érte...
Hirtelen elakadt a szava. Tágra nyílt szemmel elnézett Mallory válla felett, száját hirtelen összeszorította, mint a cérnát elharapó varrónő. Óvatosan három lépést hátrált, lassan, vigyázva, hogy Mallory végig közte és a megpillantott valami között legyen. Aztán megpördült lifegö, újságpapírral kitömött cipősarkán, és gyors léptekkel, mindenféle bicegés nélkül bevetette magát a Cork Street nyüzsgő tömegébe.
Mallory azonnal megfordult. Magas, gólyalábú, karcsú férfi állt mögötte, gombszerű orral és hosszú pofaszakállal. Rövid Albert-kabátot és világos nadrágot viselt. Pontosan abban a pillanatban, amikor Mallory rápillantott, a férfi zsebkendőt emelt az arca elé. Úriasan a kendőbe köhögött, aztán megdörzsölte a szemét. Aztán hirtelen mintha eszébe jutott volna valami. Elfordult, és elindult vissza, a Burlington-árkádok felé. Egyszer sem nézett Mallory arcába.
A doktor hirtelen úgy tett, mintha teljesen lekötnék a doboz csatjai. Letette a csomagot, föléhajolt, és megvizsgálta a ragyogó rézkapcsokat, közben pedig vadul száguldoztak a gondolatok az agyában és hidegség kúszott végig a gerincén. A gazember elárulta magát ezzel a kendős trükkel. Most már felismerte benne a kensingtoni földalattinál látott férfit: ő az a köhögő úriember, aki nem akarta átengedni a kocsit. Sőt, mi több, söpört rajta végig a felismerés, ő volt az az agresszív utas is, aki a fizetségről vitatkozott a kocsissal a Piccadillynél. Szóval Kensington óta végig a nyomában van. Követi.
Heves mozdulattal felkapta az óra dobozát, és nyugodt léptekkel elindult a Burlington Parkban. Az Old Bond Streetnél jobbra fordult. Idegei legalább olyan feszültek voltak, mint a cserkésző vadászoké. Ostobaság volt elsőre megpördülni és az idegenre bámulni. Lehet, hogy ezzel elárulta magát. Nem fordult többet hátra, hanem úgy tett, mintha csak ráérősen bandukolna az utcán. Megállt egy ékszerüzlet előtt, ahol pár kámea és estélyi tiara kellette magát a hölgyeknek, és a vasráccsal fedett, ragyogó kirakatba pillantva megnézte, követi-e valaki.
A Köhögő Uraság szinte azonnal megjelent. Pillanatnyilag hátramaradt, elővigyázatosan több embert hagyott közte és célpontja között. Talán harmincöt éves lehetett, pofaszakálla helyenként már őszült, sötét, gépezet-szőtte Albert-kabátján semmi feltűnő nem volt. Arca mint bármelyik londoni átlagpolgáré, egy kicsit talán kövérkés, a szeme esetleg hidegebb, gombszerű orra alatt pedig mintha kíméletlenebb lenne a szája.
Mallory befordult balra, a Bruton Streetre. Az óra doboza kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Az itteni üzleteket nem látták el a megfelelő irányba néző kirakatüvegekkel. Megemelte a kalapját egy csinos nő felé, majd úgy tett, mintha utánapillantva végigmérné a bokáját. A Köhögő Uraság még mindig a nyomában volt.
Lehet, hogy a ficsúr meg a szajha társaságához tartozik. Felbérelt bandita – gyilkos, aki pisztolyt hord Albert-kabátja zsebében. Esetleg egy fiolányi vitriolt. Felállt a szőr a tarkóján, mintha máris erezné a váratlanul koponyájába csapódó lövedéket, a rozsdás fémgolyó nedvesen égető fröccsenését.
Megszaporázta lépteit. A doboz minden lépésnél fájdalmasan nekiütődött a lábszárának. Befordult a Berkeley Square-re, ahol kisebbfajta gőzdaru pöfögött két szilánkokra morzsolt platánfa között, és kovácsoltvas bontógolyóját egy omladozó Györgykori homlokzatba vágta. Csapatnyi bámészkodó gyönyörködött a látványban. Csatlakozott hozzájuk a fűrészbakból emelt úttorlasz mögött, az ősrégi vakolat kesernyés szagfelhőjében, és pillanatra biztonságban érezte magát. Egy oldalpillantással kiszúrta a Köhögő Uraságot. Most, hogy egy kis időre szem elől vesztette célpontját, a fickó meglehetősen komornak és idegesnek látszott. Viszont sem haragtól félőrültnek, sem elég bátornak nem tűnt a gyilkoláshoz. A bámészkodók lábai közt az óra doboza után kutatott tekintetével.
Most végre lerázhatja a nyomorultat. Fürgén megindult az utcán, és kihasználta a fák nyújtotta fedezéket. Az utca végén befordult a mindkét oldalról hatalmas tizennyolcadik századi házakkal szegélyezett Charles Streetre. Arisztokraták otthonai voltak – a díszes vasszerkezeteket modern címerek díszítették. Mallory mögött pazar gőzautó gördült ki a kocsiszínből, ami alkalmat nyújtott neki arra, hogy megforduljon és végigpillantson az utcán.
Ez nem jött be. A Köhögő Uraság csak méterekkel volt mögötte. Kicsit talán kifulladt és kivörösödött a rettenetes hőségben, de nem dőlt be a trükknek. Arra várt, hogy Mallory meginduljon, de vigyázott, nehogy rápillantson. Ehelyett szemmel látható vágyódással méregette az Én Lennék az Egyetlen Loholó Gyalogos nevű italmérés bejáratát. Mallory azon tűnődött, meg kellene próbálnia visszakanyarodni és bemenni a kocsmába, ahol a tömegben lerázhatná üldözőjét. Vagy az utolsó pillanatban felugrik egy elhaladó omnibuszra – már ha fel tudja gyömöszölni értékes csomagját.
Ezek a félmegoldások azonban nem sok sikerrel kecsegtettek. A fickó helyismerete és alvilági trükkjei miatt határozottan előnyben volt vele szemben. Mallory úgy érezte magát, akár egy esetlen wyomingi bölény. Kezébe szorította a nehéz dobozt, és megindult előre. Sajgott a keze – kezdett fáradni...
A Queens Way elején egy vonóvedres kotrógép és két exkavátor pusztított a Birkapiac romjai között. A területet védőpalánk vette körül, a léceket darabokra törték és átfúrták a lelkes bámészkodók. A megszokott helyükről kiüldözött kendős asszonyok és bagót rágó mozgóárusok a kerítés túloldalán nagy küzdelmek árán felállították a maguk bolhapiacát. Végigsietett a büdös osztrigák és a fonnyadt zöldségek sorfala között. A palánk vége felé valami véletlen folytán megmaradt egy keskeny átjáró: egyik oldalon mocskos deszkakerítés, a másikon omladozó téglafal. A vizelettől síkos ősrégi macskakövek között csomókban hajtott ki a gaz. Pont akkor pillantott be, amikor egy főkötős vénasszony felegyenesedett és elrendezgette a szoknyáját. Az asszony szó nélkül elsétált mellette. Mallory megérintette a kalapját.
Feje fölé emelte a dobozt, és gyengéden a mohos téglafal tetejére helyezte. Óvatosan kitámasztotta egy töredezett maltertömbbel, aztán odatette a kalapját is.
A deszkapalánknak támaszkodott.
Felbukkant a Köhögő Uraság. Mallory azonnal nekiugrott, és minden erejét összeszedve gyomorszájon vágta. A férfi köpködve, zihálva összegörnyedt, a doktor pedig egy rövidebb balhoroggal állkapcson kapta. Áldozata térdre rogyott, kalapja pedig messzire repült.
Mallory megragadta a gazember grabancát, és keményen a téglafalhoz vágta a fickót. Az visszapattant, fejjel előre végigzuhant a földön, és zihálva ott is maradt. Pofaszakállas arca teljesen bemocskolódott. Mallory megragadta a torkánál és a hajtókájánál, aztán felrántotta a földről.
– Ki vagy?!
– Segítség! – krákogta a férfi erőtlenül. – Gyilkos! Mallory három méterrel odébb vonszolta.
– Ne szórakozz velem, te gazember! Miért követtél? Ki bérelt fel? Mi a neved?
A férfi kétségbeesetten megragadta Mallory csuklóját.
– Engedjen el... – Szétnyílt a kabátja, és láthatóvá vált a vállára erősített barna pisztolytáska. A doktor azonnal a fegyverért nyúlt.
Nem pisztoly volt. Hosszú, olajosan csillogó kígyóként hevert a tenyerén. Egy gumibot – fonott markolattal és vastag, fekete kaucsuknyéllel. Gumós vége pedig ellaposodott, mint egy cipő orra. Rugalmasan hajlott, akár egy acélrugó – mintha csak acéltekercs lenne a közepében.
Megsuhogtatta az ocsmány fegyvert. Ezzel bárki csontját könnyedén össze lehetne törni. A Köhögő Uraság összehúzta magát.
– Válaszolj a kérdéseimre!
Hirtelen nedves villámcsapás vágott bele a tarkójába. Majdnem elveszítette az eszméletét – érezte, hogy zuhan, de sikerült megkapaszkodnia a mocskos macskakövekben, pedig karját legalább olyan bénának és nehéznek érezte, mint egy darab hideg húst. Lesújtott a második csapás, de ez alkalommal oldalról, és a vállát találta el. Hátragördült és felvinnyogott, rekedt, ugató hangon, amilyet még soha az életben nem adott ki a torka.
Lábával előrerúgott, és valahogy eltalálta a sípcsontját. A fickó átkozódva elugrott.
Elejtette a gumibotot. Nehézkesen imbolyogva guggoló helyzetbe tornázta fel magát. A második férfi alacsony volt és pocakos. Szemébe húzott, kerek keménykalapot viselt. Kikerülte a Köhögő Uraságot, és egy kolbászvastagságú ólmosbottal fenyegetően Mallory felé suhintott.
Vér csörgött a nyakába. Émelyítő rosszullét szorongatta a torkát. Érezte, hogy bármelyik pillanatban elájulhat, és primitív ösztönei azt súgták, ha így tesz, biztosan halálra rugdossák.
Megfordult, és imbolygó léptekkel kimenekült a sikátorból. Zúgott a feje, csengett a füle, koponyája úgy sajgott, mintha szét akarna repedni a varratoknál. Olajszerű, vörös köd örvénylett a szeme előtt.
Végigtámolygott az utcán, aztán befordult egy sarkon. Lekuporodott a fal mellé, átölelte a térdét. Módos pár haladt el mellette, és enyhe undorral a tekintetükben mérték végig. Bár orrából ömlött a vér és hányinger fojtogatta, megpróbált kihívóan visszanézni rájuk. Érezte, ha azok a nyomorultak megérzik a vér szagát, biztosan nem kímélik az életét.
Telt-múlt az idő. Újabb járókelők haladtak el mellette, szemükben érdektelenség, kíváncsiság, enyhe nemtetszés – nyilvánvalóan azt hitték, részeg vagy beteg. Könnyein keresztül a saroképületre erősített zománcozott vastáblára meredt.
Half Moon Street. Half Moon Street, ahol Oliphant lakik.
Kitapogatta a zsebében a jegyzetfüzetét. Nem vesztette el... olyan megnyugtatónak tűnt most a kemény bőrkötés ismerős tapintása. Remegő ujjakkal előhalászta Oliphant névjegyét.
Mire elérte az utca túlsó felén található címet, már nem is imbolygott. A kellemetlen szédülés fájdalmas lüktetéssé változott.
Oliphant egy lakásokra osztott Görgy-korabeli házban lakott. A földszinten, a bonyolult mintájú vaskorláton túl elfüggönyzött ablakfülke, remek kilátással a nyugalmas Green Parkra. Kellemesen polgári helynek tűnt, ahova egyáltalán nem illenek a megsebzett, fejbe vágott, vértől csöpögő idegenek. Erőszakosan rácsapott az ajtóra az elefántfejű kopogtatóval.
Egy inas nyitott ajtót. Alaposan végigmérte a látogatót.
– Miben állhatok... Ó, te jó ég! – Megfordult, és bekiabált a házba. – Mr. Oliphant!
Mallory betámolygott az elegáns csempével és fényes faborítással ellátott előszobába. Oliphant szinte azonnal megjelent. A napszak ellenére elegáns öltözéket viselt, aprócska nyakkendővel és krizantémmal a gomblyukában. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.
– Bligh! Menjen azonnal a konyhába, és kérjen konyakot a szakácstól! Hozzon egy lavór vizet! És néhány tiszta törülközőt.
Bligh, az inas, eltűnt. Oliphant a nyitott ajtóhoz lépett, óvatosan végignézett az utcán, aztán becsukta és bezárta az ajtót. Kézen fogva a szalonba vezette vendégét, ahol Mallory kimerültén egy zongoraszékre rogyott.
– Szóval megtámadták – mondta Oliphant. – Hátulról. A látszat szerint meglehetősen gyáva fickókkal volt dolga.
– Mennyire súlyos a seb? Nem bírom megnézni.
– Tompa fegyverrel vágták fejbe. Felrepedt a bőr és figyelemre méltó horzsolást szerzett. Erősen vérzett, de már kezd alvadni.
– Komoly?
– Láttam már rosszabbat is. – Oliphant hangsúlyában gúnyos derű bujkált. – Viszont attól tartok, csinos zakóját eléggé megviselte az eset.
– Végighajszoltak a Piccadillyn – mondta Mallory. – Csak akkor figyeltem fel a másodikra, amikor már késő volt. – Hirtelen felpattant. – A fenébe! Az órám! Esküvői ajándék! A Birkapiac mellett hagytam, egy sikátorban. Azok a gazemberek biztosan ellopják!
Bligh ismét megjelent, a kezében törülközőkkel és egy lavórral. Alacsonyabb és idősebb volt gazdájánál, simára borotvált és vastag nyakú férfi, kidülledő barna szemmel. Szőrös öklét egy matróz is megirigyelhette volna. Úgy tűnt, fesztelen, de tiszteletteljes viszony fűzi Oliphanthoz, mint egy megbecsült családi alkalmazottat. Oliphant vízbe áztatta a törülközőt, és Mallory mögé lépett.
– Csak csendben, ha megkérhetném...
– Az órám – hajtogatta Mallory. Oliphant felsóhajtott.
– Bligh, utánanézne az úr elveszett csomagjának? Természetesen nem teljesen veszélytelen feladat.
– Igenis – bólintott az inas egykedvűen. – És a vendégek, uram?
A Mallory tarkóját tisztogató Oliphant elgondolkozott.
– Miért nem viszi őket magával, Bligh? Biztosra veszem, hogy élvezetesnek találják ezt a kis kiruccanást. Használják a hátsó ajtót! Próbáljanak meg minél kevesebb feltűnést kelteni!
– Mit mondjak nekik, uram?
– Természetesen az igazságot! Mondja el nekik, hogy egyik barátomat idegen ügynökök támadták meg. De tegye hozzá, nem szükséges senkit sem megölniük. Ha pedig nem találják dr. Mallory óráját, egy pillanatra se tulajdonítsák ezt képességeik fogyatékosságának! Ha kell, fogja tréfára a dolgot, de semmiképp se érezzék presztízsveszteségnek.
– Értettem, uram – biccentett Bligh, és eltűnt.
– Sajnálom, hogy visszaélek a jóságával – motyogta Mallory.
– Ostobaság. Ezért vagyunk itt. – Oliphant kétujjnyi finom konyakot töltött egy öblös üvegpohárba.
A konyak kezdte kiűzni belőle a sokk torokszorító utóhatását. A fájdalom maradt, de már sokkal kevésbé zsibbasztó és gyötrő formában.
– Igaza volt, és én tévedtem – jelentette ki. – Becserkésztek, akár egy állatot! Nem hétköznapi banditákkal akadtam össze... ezek tényleg bántani akartak, ebben biztos vagyok.
– Texasiak?
– Londoniak. Egy magas, pofaszakállas fickó meg egy kicsi, kövér, keménykalapban.
– Bérencek. – Oliphant újabb törülközőt mártott a lavórba. – Nem ártana pár öltés a fejbőrére. Hívjak orvost? Vagy eléggé megbízik bennem? A vadonban végeztem néhány sebészi beavatkozást.
– Akárcsak én. Ha szükségesnek találja, lásson hozzá.
Míg Oliphant tűt meg cérnát szedett elő, újabb korty konyakkal erősítette magát. Aztán levette a kabátját, összeszorította a fogát, és a kék színű, virágos tapétát bámulta, miközben az újságíró gyakorlott mozdulatokkal átszúrta a sérült bőrt és összevarrta a sebet.
– Nem vészes – mondta Oliphant elégedetten. – Tartsa magát távol az egészségtelen kipárolgásoktól, és akkor nagy eséllyel láz nélkül megússza.
– Egész London egy párolgó katlan. Ez a rettenetes időjárás... Én nem bízom az orvosokban. Maga hogy van ezzel? Azt sem tudják, miről beszélnek.
– Ellentétben a diplomatákkal meg a katasztrófaelmélet híveivel? – Oliphant elragadó mosolyát látva ezt egyszerűen nem lehetett sértésnek venni. Mallory felvette zakóját a zongoraszékről. A gallért vérfoltok pettyezték.
– És most mitévő legyek? Keressem fel a rendőrséget?
– Erre természetesen minden alapja megvan – mondta Oliphant. – Habár bízom annyira hazafiúi diszkréciójában, hogy bizonyos eseményekről inkább nem tesz említést.
– Lady Ada Byron ügyéről, példának okáért? Oliphant elfintorodott.
– Attól tartok, a miniszterelnök lányát vad spekulációknak kitenni igencsak nagyfokú indiszkréció lenne.
– Értem. És mi a helyzet a fegyvercsempészéssel? Az az alaptalan feltevésem, hogy a Szabad Kereskedelem Tanácsának viselt dolgainak semmi köze Lady Adához.
– Na persze – bólintott Oliphant. – Azonban bármennyire megelégedésemre szolgálna, ha a nyilvánosságra kerülnének a Tanács baklövései, élek a gyanúperrel, hogy az egész ügynek sub rosa kell maradnia – így kívánja az egész brit nemzet érdeke.
– Értem. Akkor hát mi is az, amit elmondhatok? Oliphant halványan elmosolyodott.
– Két névtelen bandita ismeretlen okból fejbe kólintotta az utcán.
– Hisz ez nevetséges! – csattant fel Mallory. – Hát akkor mire jók maguk, kormányzati mandarinok? Tudja meg, hogy ez nem valamiféle szalonbéli társasjáték! Sikerült azonosítanom azt a szörnyeteg nőszemélyt, aki segített Lady Ada fogva tartásában! A neve...
– Florence Bartlett – mondta Oliphant. – És ha megkérhetném, ne kiabáljon!
– Honnan tudta... – Mallory elhallgatott. – A barátja, Mr. Wakefield, igaz? Feltételezem, végig figyelemmel kísérte minden lépésemet a Hivatalban, aztán rohant önhöz beszámolóra!
– Bármilyen unalmas is, Wakefield dolga szent számítógépezeteinek felügyelete – mondta Oliphant hűvösen. – Ha már itt tartunk, abban bíztam, ön közli velem mindezt... különösen most, hogy tudja, egy igazi femme fatale került az útjába. Viszont láthatóan nem sietett átadni ezen információkat.
Mallory felmordult.
– Ez az ügy nem a közönséges rendőrökre tartozik – folytatta Oliphant. – Korábban már felvetettem a különleges védőőrizet lehetőségét. Attól tartok, mostantól ragaszkodnom kell hozzá.
– A rohadt életbe! – mormogta Mallory.
– Megvan a megfelelő emberem a feladatra. Ebenezer Fraser felügyelő, a Bow Street Különleges Ügyosztályáról. A nagyon Különleges Ügyosztályról, szóval nem tanácsos hangosan emlegetnie, azonban hamar rá fog jönni, hogy Fraser felügyelő – avagy Mr. Fraser, mivelhogy jobban szereti, ha a nyilvánosság előtt így szólítják – a legalkalmasabb erre a feladatra... megértő és igen diszkrét. Az ő felügyelete alatt biztonságban lesz. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés ez nekem.
A ház hátsó fertályában ajtó csapódott. Lépések hallatszottak, csikorgás, csörgés, különös hangok. Aztán megjelent Bligh. – Az órám! – kiáltott fel Mallory. – Hála az égnek!
– Egy fal tetején bukkantunk rá. Egész jól elrejtették, és alátámasztották egy téglával. – Bligh letette a dobozt. – Egy karcolás sincsen rajta, uram. Feltételezem, arra számítottak, hogy később visszamennek érte.
Oliphant bólintott, és felhúzott szemöldökkel a doktorra pillantott.
– Remek munka, Bligh.
– Aztán itt van még ez is. – Az inas gyűrött kürtőkalapot húzott elő.
– Ez azé a gazemberé! – jelentette ki Mallory. A Köhögő Uraság összetaposott fejfedője alaposan megszívta magát egy pocsolyányi lóhúgyban, bár egyikük sem érezte szükségesnek szóvá tenni ezt az illetlen tényállást.
– Rettenetesen sajnálom, de nem találtam az ön kalapját – mentegetőzött Bligh. – Valószínűleg valamelyik utcakölyök vitte el.
Oliphant arca megrezzent az önkéntelen viszolygástól, de azért megvizsgálta a kürtőkalapot. Körbeforgatta és kifordította.
– Nincsen benne a gyártó címkéje. Mallory is vetett rá egy pillantást.
– Géppel készítették. Szerintem a Moses & Fia. Körülbelül két éves lehet.
– Remek – hunyorgott Oliphant. – Feltételezem, ez a bizonyíték kizárja a külföldieket. Bizonyosan egy londoni veteránnal van dolgunk. Olcsó hajolajat használ ugyan, de a koponyamérete alapján okos ember lehet. Dobja a szemétbe, Bligh!
– Igen, uram. – Az inas eltűnt.
Mallory elégedetten megpaskolta a dobozt.
– Az inasa, Bligh, hatalmas szolgálatot tett nekem. Gondolja, hogy ellenére lenne némi jutalom?
– Kétségkívül – mondta Oliphant.
Mallory érezte, hogy tapintatlan volt. Összeszorította a fogát.
– És mi a helyzet a vendégeivel? – kérdezte aztán. – Nekik kifejezhetem hálámat?
Oliphant hanyagul elmosolyodott.
– Miért ne?
Az ebédlőbe vezette látogatóját. Az ebédlőasztal mahagóni lábait eltávolították, a hatalmas, polírozott lap most a csicsás, faragott sarokszéleken nyugodott, centikre a padlótól. Idegen méltóságot sugárzó öt ázsiai férfi ült körülötte törökülésben – öt komoly férfi zokniban és jól szabott, drága öltönyben. Mindannyian magas selyemcilindert viseltek, amit mélyen a homlokukba húztak. Alaposan lenyírt, sötét hajuk volt.
Egy nő is volt közöttük, aki az asztal végénél térdelt. Arcán szoborszerű nyugalom, dús haja selymesen omlott vállára. Fecskékkel és juharfalevelekkel díszített bő, fényes, keleties öltözéket viselt.
– Doktor Edward Mallory szan o gosokai simaszu – mondta Oliphant. A férfiak meghökkentő kecsességgel álltak fel – meghintáztatták magukat, egyik lábukat maguk alá csúsztatták, aztán hirtelen, ruganyosan felpattantak, mintha csak baletttáncosok lennének.
– Az urak Ő Császári Felsége, Japán Mikádója szolgálatában állnak – mutatott rájuk Oliphant. – Ez itt Mr. Macuki Koan, Mr. Mori Arinori, Mr. Fuszukava Jukicsi, Mr. Kanaje Nagaszava, Mr. Szamesima Hiszanobu. – A férfiak derekukat meghajtva sorban meghajoltak.
Oliphant meg sem próbálta bemutatni a nőt, aki kifejezéstelen, merev arccal kuporgott a földön, mintha titokban rossz néven venné, hogy egy angol férfi pillantott rá. Mallory bölcsebbnek találta ha nem hozza szóba a dolgot és nem figyel a nőre. Ehelyett inkább Oliphanthoz fordult.
– Japánok, ugye? Beszéli a nyelvüket, igaz?
– Egy diplomata felületes nyelvtudásával.
– Akkor megköszönné nekik, hogy olyan gáláns módon segítettek megkeresni az órámat?
– Mi értjük önt, dr. Maron – szólalt meg az egyik japán.
Mallory azonnal elfelejtette lehetetlen neveiket, de ez lehetett Jukicsi. – Megtiszteltetés számunkra segíteni Mr. Laurence Oliphant barátját, ki lekötelezettje mi uralkodónknak. – Ismét meghajolt. Mallory teljesen megdöbbent.
– Köszönöm udvarias szavait, uram. Azt kell mondanom, ön igen szépen fűzi a szavakat. Jómagam nem vagyok diplomata, de komolyan hálás vagyok segítségükért. Nagyon rendes mindannyiójuktól...
A japánok váltottak pár szót egymás közt.
– Reméljük, nem sérült meg súlyosan idegenek brit alattvalóra mért barbár támadása közben – fordult felé Mr. Jukicsi.
– Nem.
– Nem láttuk ellenségét, sem más durva vagy kegyetlen személyt. – Mr. Jukicsi hangja lágy volt, de felvillanó tekintete nem sok kétséget hagyott a doktorban, mi történt volna, ha egy efféle haramiával akadnak össze. Így, csoportban a japánok kifinomult, művelt emberek benyomását keltették – ketten keret nélküli szemüveget viseltek, egyikük pedig monoklit és piperkőc sárga kesztyűt hordott. Viszont mindannyian fiatalok, fürgék és izmosak voltak, cilinderüket pedig viking sisakokként nyomták a fejükbe.
A mögötte ácsorgó Oliphant hirtelen összehajtogatta hosszú lábát, és mosolyogva lekuporodott az asztalhoz. Mallory követte példáját, bár térdkalácsa reccsenve tiltakozott a megpróbáltatás ellen. A japánok is hasonlóképpen cselekedtek, de gyorsabban felvették ezt a kényelmetlen pozitúrát. A nő meg sem moccant.
– Jelen körülmények között – tűnődött Oliphant –, mialatt ezt a szörnyen forró napot és az ország ellenségeinek hajszolását értem, pár korty éppen helyénvalónak tűnik. – Egy rézcsengőt emelt fel az asztalról, és megrázta. – Tehát evezzünk barátságosabb vizekre, rendben? Nani o onomi ni marimaszu ka?
A japánok elkerekedett szemekkel, boldog biccentésekkel és helyeslő mordulásokkal tarkított pár szót váltottak.
– Uiszuki...
– Whiskey... kitűnő választás – bólintott Oliphant.
Ebben a pillanatban egy italosüvegekkel teli kézikocsi mögött megjelent Bligh.
– Fogyóban a jég, uram.
– Mit jelentsen ez, Bligh?
– A jegesember csak keveset tudott adni a szakácsnak. Az ár háromszorosára emelkedett múlt hét óta!
– Nos, a jégkocka úgysem fér bele a játék csészébe – mondta Oliphant, mintha ennek bármi értelme lett volna. – Dr. Mallory, most jól nyissa ki a szemét! Mr. Macuki Koan, aki történetesen Szacuma igen fejlett tartományából érkezett, éppen a japán kézművesség egyik csodáját kívánta bemutatni nekünk – ki is az alkotó?
– Hoszokava család fiai készítették – mondta Mr. Macuki, és ültében meghajolt. – Urunk – Szacuma daimjo – támogató.
– Úgy vélem, Mr. Macuki majd ellátja a házigazda teendőit – szólt oda Oliphant az inasnak. Bligh whiskeysüveget nyújtott a japánnak, aki elkezdte áttölteni a japán nő jobbján található díszes kerámiakancsóba. A nő meg se moccant. Mallory már arra gondolt, hogy biztosan beteg vagy béna. Aztán Mr. Macuki a nő jobb kezébe nyomta a kancsót. Hangos kattanás hallatszott. Felállt, és felvett egy aranyozott kurblit. A szerszámot a nő hátába nyomta, és kifejezéstelen arccal elkezdte tekerni. A nő belsejéből átható csévélés hangja szűrődött ki.
– Egy bábu! – hördült fel Mallory.
– Hívjuk inkább marionettnek! – javította ki Oliphant. – Ha nem csalódom, a megfelelő név az „automata”.
Mallory levegőért kapkodott.
– Értem már! Mint azok a Jacquot-Droz játékszerek vagy Vaucanson híres kacsája, igaz? – Felnevetett. Most már egyértelmű volt, hogy az elegáns, fekete hajjal félig eltakart maszkszerű arc valójában faragott és festett fából készült.
– Az ütéstől biztosan megzápult az agyam. Milyen csodálatos alkotás!
– Minden hajszálat kézzel illesztettek a parókájába – magyarázta Oliphant. – Őfelsége Anglia királynőjének készült ajándék. Bár úgy hiszem, hogy uralkodónk férje, és különösen az ifjú Alfréd, szintén nagy örömét leli majd benne.
Az automata elkezdte kitölteni az italokat. Az egyik forgópántot köpennyel takart könyökébe, a másodikat a csuklójába építették – mozdulatait kábelek síkos csusszanása és fa alkatrészek tompa kattogása kísérte.
– Majdnem úgy mozog, mint a gépezet-vezérelt Maudsley-eszterga – jegyezte meg Mallory. – Talán arról másolták a terveket?
– Nem, ez teljesen japán konstrukció – mondta Oliphant. Mr. Macuki itallal töltött apró kerámiacsészéket nyújtott át az asztal mellett ülőknek. – Egy darabka fém sincsen benne, az egész bambuszból, fonott lószőrből és bálnacsont rugókból készült. A japánok már hosszú évek óta ismerik az efféle bábuk elkészítésének titkát – karakurinak. hívják.
Mallory belekortyolt a whiskeybe. Egyszeri érlelésű skót párlat. Egy kicsit már becsiccsentett Oliphant konyakjától, a bábu látványától pedig az az érzése támadt, hogy egy karácsonyi pantomimelőadásra tévedt.
– Járni is tud? – kérdezte. – Talán játszik valamilyen hangszeren? Vagy bármi hasonlót?
– Nem, egyszerűen csak töltöget – válaszolta Oliphant. – Igaz, azt mindkét kézzel meg tudja csinálni.
Mallory érezte a rászegeződő pillantásokat. A japánoknak egyértelműen nem volt újdonság az automata. Azt szerették volna tudni, hogy ő, a brit, mit gondol róla. Kíváncsiak voltak, mekkora hatást tett rá.
– Egyszerűen csodálatos! – csúszott ki a száján. – Különösen akkor, ha figyelembe vesszük a primitív ázsiai körülményeket!
– Japán Ázsia Angliája – javította ki Oliphant.
– Tudjuk, nem nagy alkotás – mondta Mr. Jukicsi felvillanó szemmel.
– Ugyan, hisz ez valóságos csoda – erősködött Mallory. – Akár szabadalmaztatni is lehetne.
– Tudjuk, nem nagy alkotás összehasonlítva önök nagy gépeivel. Ahogy Mr. Oliphant mondja, mi vagyunk önök kisöccsei.
– Tanulni fogunk – szólalt meg első alkalommal valamelyik társa. Valószínűleg őt hívták Arinorinak. – Anglia lekötelezettjei vagyunk! Anglia acélflottája megnyitotta kikötőinket. Felnyílt szemünk, rengeteget tanultunk önöktől. Megöltük sógunt és megállítottuk múltba vezető bakufut. Mostantól mikádónk vezet minket fejlődés új korszakába.
– Szövetségesek leszünk – mondta Mr. Jukicsi nagylelkűen. – Ázsia Angliája civilizációt és felvilágosodást hoz majd minden ázsiai embernek.
– Ez igen dicséretes terv – bólintott Mallory. – Nevelés... birodalom építése... kemény munka. Tudják, beletelhet pár száz évbe is.
– Mindent megtanulunk önöktől – mondta Mr. Arinori. Arca elvörösödött: a meleg és a ital szemmel láthatóan feltüzelte. – Nagy iskolákat és hajóhadat építünk, mint önök. Csosuban már van egy számítógépezetünk! Többet is vásárolunk majd. Megépítjük saját számítógépezeteinket!
Mallory felkuncogott. Ezek a furcsa, apró termetű külföldiek olyan fiatalnak és idealistának látszottak – no meg intelligensnek, és mindenekelőtt őszintének. Egészen megsajnálta őket.
– Nos, uram, ez csodálatos álom – becsületére válik! Mindez azonban nem olyan egyszerű. Tudja, Angliában hatalmas erőfeszítéseket áldoztak ezekre a gépezetekre – akár úgy is fogalmazhatunk, hogy népünk legfontosabb célkitűzésévé váltak. Tudósaink már évtizedek óta dolgoznak rajtuk. Önök pedig néhány év alatt szeretnék elérni mindazt...
– Minden szükséges áldozatot meghozunk – mondta Mr. Jukicsi hűvösen.
– Vannak más módjai is szülőhazájuk felvirágoztatásának – magyarázta Mallory. – Ezek az elképzelések azonban egyszerűen kivitelezhetetlenek!
– Minden szükséges áldozatot meghozunk.
Mallory az arcára fagyott mosollyal kuporgó Oliphantra pillantott, aki a felhúzható, italt töltögető lányt figyelte. A fagyossá vált hangulatot talán csak Mallory képzelte. Mégis úgy érezte, baklövést követett el.
A csendet csak az automata kattogása törte meg. Mallory feltápászkodott. Zúgott a feje.
– Lekötelezett kedvességével, Mr. Oliphant. És természetesen nagyra értékelem vendégei segítségét is. De tudja, nem maradhatok tovább. Nagyon kellemes a társaság, de a sürgető elintéznivalók...
– Egészen biztos ebben? – kérdezte Oliphant szívélyesen.
– Igen.
Oliphant felemelte a hangját.
– Bligh! Szalajtsa el a szakács gyerekét! Hívjanak egy konflist a doktor úrnak!

 

Mallory éjszakája átizzadt gyötrelemben telt. Zavaros álmából, amelyben a katasztrófaelméletről vitázott a Köhögő Urasággal, kitartó kopogás ébresztette.
– Egy pillanat! – Mezítláb kikászálódott az ágyból, kábán ásított egyet, és gyengéd mozdulattal megtapogatta tarkóját. A rózsaszínes folt a párnán arról árulkodott, hogy sebe vérzett egy kicsit az éjszaka, de a duzzanat lelohadt, és elmúlt a láza. Valószínűleg Oliphant kitűnő italának köszönhetően.
Verítékes, meztelen testére felkapott egy hálóinget, belebújt köntösébe, és kinyitotta az ajtót. A Palota házfelügyelője, egy Kelly nevű ír állt a folyosón két barátságtalan tekintetű takarítónő kíséretében. Felmosórongyokat, ónozott vödröket, fekete gumitölcséreket szorongattak, mögöttük pedig egy bedugaszolt palackokkal telirakott kézikocsi állt.
– Mennyi az idő, Kelly?
– Kilenc óra, uram. – A házfelügyelő sárga fogát szívogatta. Belépett a szobába. A nők betolták utána a kocsit. Mindegyik kerámiapalackon csiricsáré cédula hirdette, hogy az üveg tartalma „Condy-féle, egy bír. gallon szabadalmazott oxidáló szagtalanítószer”.
– Mi ez az egész?
– Szódamanganát, uram. Ez majd ellátja a Palota csőrendszerét. Minden vécét kiöblítünk. Egészen a főcsatornáig kipucoljuk a vezetékeket.
Mallory megigazította a köntösét. Kissé zavarta, hogy mezítelen talppal és kivillanó bokával kell mutatkoznia a takarítónők előtt.
– Kelly, itt még az sem számítana, ha egészen a pokolig kipucolná a csöveket. Ez London, és szörnyűségesen forró nyarat fogtunk ki. Még a Temze is bűzlik.
– Valamit tennünk kell, uram – mondta Kelly. – Vendégeink igen hevesen tiltakoznak. Nem mondhatom, hogy hibáztatom őket ezért.
A takarítónők egy tölcsérrel Mallory toalettjébe zúdították a lila főzetet. A szagtalanítónak átható, ammóniaszerű bűze volt, ráadásul sokkal erősebb, mint a szobában terjengő szag. Fáradt mozdulatokkal súrolták a porcelánt, míg Kelly parancsoló mozdulattal meg nem rántotta a lehúzót.
Aztán elmentek, Mallory pedig felöltözött. Belepillantott jegyzetfüzetébe. Délutánja teljesen be volt táblázva, de délelőttre csak egyetlen megbeszélés jutott. Már régebben rájött, hogy Disraelire lassúsága miatt egy fél napot is rá kell szánnia. Ha szerencséje van, még lesz ideje elvinni a kabátját a vegytisztítóba vagy beugorhat egy borbélyhoz, hogy eltüntesse az összeragadt hajtincseket a fejéről.
Mire leért ez étkezőbe, már csak két, hozzá hasonlóan későn kelő vendég csevegett a tea felett. Egyiküket Belshaw-nak hívták, és a kormánynak dolgozott, a másikuk a múzeum tisztviselője volt, valami Sydenham. Mallory nem igazán emlékezett a nevére.
Belshaw felpillantott, amikor a doktor belépett az ajtón. Mallory udvariasan biccentett. Belshaw alig leplezett döbbenettel bámult rá vissza. Elhaladt mellettük, és elfoglalta szokásos helyét az aranyozott gáz kandeláber alatt. Belshaw és Sydenham halk, pergő társalgásba kezdtek.
Mallory zavarban volt. Hivatalosan még nem mutatkoztak be egymásnak, de ettől még miért tagadna meg tőle Belshaw egy egyszerű biccentést? A pufók Sydenham egészen elsápadt, és óvatos oldalpillantásokat vetett a doktorra. Talán nyitva a slicce? Nem. A két ember viszont láthatóan őszinte riadalommal figyelte. Felszakadt a sebe, és a hajáról vér csöpög a nyakába? Nem valószínű...
Megrendelte a reggelit. A pincér olyan kifejezéstelen arccal mérte végig, mintha a választott hering és a tojás rettenetes bűnnek számítana errefelé.
Egyre zavarodottabbá vált. Éppen arra gondolt, hogy megkérdezi Belshaw-t. Alig kezdett bele mondókájába, amikor a két férfi hirtelen felpattant, otthagyta teáját, és kiviharzott az ebédlőből. Reggelijét komor nyugalommal fogyasztotta el. Elhatározta, hogy nem hagyja magát felbosszantani.
A pultnál felvette postáját. Nem a megszokott portás volt szolgálatban – ledöntötte a lábáról a tüdőhurut, mondta a váltótárs. A kosárral a könyvtárba vonult, megszokott kuckójába. A teremben még öt kollégája tartózkodott, akik gondterhelten társalogtak az egyik sarokban. Amikor Mallory felpillantott, úgy látta, mintha mindannyian őt bámulnák – de biztosan tévedett.
Kapkodva nézte át a leveleket. Kicsit fájt a feje és csapongtak a gondolatai. Az elengedhetetlen szakmai küldemények unalmas áradata mellett akadt bőven a szokásos fárasztó csodáló és kolduló levelekből is. Talán tényleg elkerülhetetlen, hogy egy személyi titkárt alkalmazzon.
Különös ötlettől megszállva elgondolkodott azon, hogy a Központi Statisztikai Hivatalban dolgozó ifjú Tobias vajon megfelelő ember lenne-e a feladatra. A munkalehetőség felajánlásával pedig több bátorságot csepegtethetne belé, mivel akadt a hivatalban pár ügyirat, amit szívesen áttanulmányozott volna. Lady Ada aktáit például, már ha létezik egyáltalán ez a csodálatos kincs. Vagy a simulékony, készséges mosolyú és megfoghatatlan biztosítékokkal szolgáló Oliphantról készített iratokat. Esetleg Lord Charles Lyell, az egységpárti frakció kitüntetésektől roskadozó tudósfejedelmének dossziéját.
Ez a három kiválóság nagy eséllyel elérhetetlen számára, gondolta Mallory. De Péter Foulke-ról, erről az aljas gazemberről, akinek egyre nyilvánvalóbbá válnak alattomos mesterkedései, azért előkaparhat valamit.
Valahogy majd megoldódik a dolog – ezt már most, a levelek szétválogatása közben is érezte. Lassan majd kibontakozik ez az egész titokzatos dolog, mint ahogy a csontok is előbújnak agyagágyazatukból. Bepillantást nyerhetett a radikálisok féltve őrzött titkaiba. Kellő idővel és munkával kipiszkálja majd héjából a megkövesedett rejtélyt.
Figyelmét hirtelen egy rendkívül szokatlan csomag keltette fel. Szabálytalan méretű küldemény volt, meglehetősen zömök, szögletes, és színes francia expresszbélyegek sora tarkította. A csontszín, meglepően merev, olajosan síkos boríték halenyvre emlékeztető, nagyon különös, vízálló anyagból készült. Előhúzta zsebkését, kiválasztotta a legkisebb pengét, és felhasította a csomagot.
Belül egyszerű, Napóleon-szabvány szerinti francia lyukkártyát talált. Növekvő aggodalommal csúsztatta ki az asztalra. Ez nem ment olyan egyszerűen, mivel a boríték csúszós belseje szokatlanul nedves volt. Valami kémiai vegyülethez hasonlító harmat borította, amely különösen átható szagot árasztott, amikor levegő érte.
A lyukasztatlan blankettán takaros rendben apró, fekete, nyomtatott betűk sorakoztak:

EDWARD MALLORY KEZÉBE, PALEONTOLÓGIA PALOTÁJA, LONDON: ÖN JOGTALAN BIRTOKOSA AZ EPSOMBAN ELTULAJDONÍTOTT VAGYONTÁRGYNAK, AMIT A LONDON DAILY EXPRESS HIRDETÉSI ROVATÁBAN MEGJELENT UTASÍTÁSOKAT KÖVETVE SÉRTETLENÜL ÉS EGÉSZBEN VISSZASZOLGÁLTAT NEKÜNK. AMÍG NINCSEN A KEZÜNKBEN, SZÁMOS JÓL KIGONDOLT MÓDON BÜNTETJÜK MEG MINDEZÉRT, HA SZÜKSÉGES, NEM RIADUNK VISSZA TELJES ELPUSZTÍTÁSÁTÓL SEM. EDWARD MALLORY: ISMERJÜK A SZÁMÁT, SZEMÉLYAZONOSSÁGÁT, ÉLETTÖRTÉNETÉT ÉS AMBÍCIÓIT: MINDEN GYENGE PONTJÁRÓL TUDOMÁSSAL BÍRUNK. AZ ELLENÁLLÁS ÉRTELMETLEN; EGYEDÜLI REMÉNYE, HA GYORSAN ÉS FELTÉTEL NÉLKÜL ENGEDELMESKEDIK NEKÜNK. SWING KAPITÁNY

Mallory döbbenten ült székén. Hirtelen áradatként söpörtek végig rajta az emlékek. Már megint Wyoming jutott az eszébe, az a reggel, amikor a tábori ágyból kikászálódva testmelegében szunnyadó csörgőkígyóra bukkant. Az alvás ködén keresztül megérezte ugyan a hátán végigtekergőző hüllőt, de álomtól kába agya nem törődött vele. Aztán megpillantotta a pikkelyes, élő bizonyítékot.
Felkapta a kártyát, és aprólékosan megvizsgálta. Kámforral telített és nedves, átható szagú anyaggal átitatott cellulóz – és az apró, fekete betűk már elkezdtek fakulni. A hajlékony kártya hirtelen felforrósodott a kezében. Meglepett kiáltással kiejtette a kezéből. A küldemény vonaglott egy darabig az asztalon, szélei elkezdtek megbámulni, aztán hagymahéjnál is vékonyabb rétegekre bomlott. Sárgás füstcsík szivárgott belőle, és Mallory rájött, hogy a kártya pillanatokon belül lángba borul.
Gyorsan beletúrt a kosárba, és kezébe akadt a Földrajzi Társaság Negyedéves Újságja. Megragadta a vaskos, szürke kiadványt, és fürgén rácsapott a kártyára. Két ütés után a küldemény vékony, tekergőző szálakra szakadt, a hamvak pedig elkeveredtek a felhólyagzott asztalborítás maradványaival.
Felnyitott egy könyörgő levelet, olvasatlanul kiszórt belőle mindent, és a földrajzi magazinnal belesöpörte a hamut a borítékba. Az asztal talán nem sérült meg annyira...
– Dr. Mallory?
Bűntudatos arckifejezéssel kapta fel a fejét. Vadidegen férfi nézett rá vissza. A borotvált arcú, magas és nagyon egyszerűen öltözött, barátságtalan és mosolytalan londoni az asztal túloldalán állt, kezében papírlapokkal és egy jegyzetfüzettel.
– Silány vacak – próbálkozott egy hirtelen trükkel. – Kámforban áztatták! Micsoda szörnyűséges technológia! – Gyorsan összehajtotta a borítékot, és a zsebébe csúsztatta.
Az idegen szótlanul a kezébe nyomott egy carte-de-visite-et.
Ebenezer Fraser névjegyén csak a neve, sürgönyszáma és egy dombornyomásos birodalmi pecsét szerepelt. Semmi más. A másik oldalon egy szemcsés portréról ugyanez a kőmerev, józan arc nézett vissza, ami valószínűleg a férfi általános arckifejezése volt.
Mallory felállt, hogy kezet nyújtson, de észrevette, hogy ujjait sav borítja. Inkább meghajolt, gyorsan leült és lopva a nadrágjába törölte a kezét. Hüvelyk- és mutatóujja teljesen kiszáradt, mintha formaldehidbe nyúlt volna.
– Remélem, jó egészségben találom – mormolta Fraser, és leült az asztal túlfelén. – Kiheverte már a tegnapi támadást?
Mallory végignézett a könyvtáron. Kollégái még mindig a terem túlsó sarkában sutyorogtak, és láthatóan nagyon kíváncsivá tette őket különös viselkedése és Fraser hirtelen felbukkanása.
– Csekélység – kerülte ki a választ Mallory. – Londonban bárkivel megtörténhet.
Fraser hajszálnyira felvonta szemöldökét.
– Sajnálom, hogy ez a baleset ennyi kellemetlenséget okoz önnek.
– Szó sincs róla, uram. – Kinyitotta bőrkötéses jegyzetfüzetét, és egyszerű, kvékerhez illő zakója zsebéből előhúzott egy töltőtollal. – Feltehetek pár kérdést?
– Az az igazság, hogy jelen pillanatban meglehetősen sürget az idő...
Fraser érzelemmentes pillantása elhallgattatta.
– Már órák óta az első adandó alkalomra várok, uram. Mallory dadogó bocsánatkérésbe kezdett. Fraser rá sem hederített.
– Igazán különös dologra lettem figyelmes reggel hat órakor. Egy újságosfiú éppen azt kiabálta odakint, hogy Leviatán Malloryt gyilkosságért letartóztatták.
– Engem? Edward Malloryt? Fraser bólintott.
– Ez érthetetlen. Miért kiabálna egy újságárus egy ekkora bödületes hazugságot?
– Jó sok példányt eladott – mondta Fraser szárazon. – Jómagam is vettem egyet.
– És mi az ördögöt írnak rólam abban az újságban?
– Semmilyen Malloryről nincsen benne szó – mondta Fraser.
– Nézze meg nyugodtan! – Összehajtott újságot hajított az asztalra – egy London Daily Expresst.
Mallory óvatosan a kosár tetejére tette.
– Ez valami aljas csínytevés lehet – jegyezte meg kiszáradt torokkal. – Ezek a csavargók bármire képesek...
– Mire visszatértem, a kis gazember már kereket oldott – folytatta Fraser. – De több kollégája is hallotta, mit kiabált. Egész reggel erről beszéltek.
– Értem – mondta Mallory. – Ez megmagyaráz bizonyos... igen. – Megköszörülte a torkát.
Fraser szenvtelen tekintettel figyelte.
– Szerintem jobb, ha ezt is látja. – Összehajtott papírlapot húzott elő jegyzetfüzetéből, széthajtogatta, és átcsúsztatta a fényezett mahagóni asztalon.
Gépezet-nyomtatta dagerrotípia. Kőtáblán kinyújtóztatott férfi, ágyékát pár vászondarab fedi. A kép egy hullaházban készült. A férfit egy iszonytató vágás a köldökétől egészen a szegycsontjáig felnyitotta. A mellkas, a láb és a domborodó has márványfehér színe hátborzongató kontrasztban állt a napégette kézzel és a pirospozsgás arccal.
Francis Rudwick.
A kép alján felirat: TUDOMÁNYOS BONCOLÁS, harsogták a betűk, A „batrachiánus” alany felnyitása és beleinek eltávolítása szigorúan katasztrófaelméleti alapokon. Folytatása következik.
– Jóságos ég! – kiáltott fel Mallory.
– Hivatalos rendőrségi halottkémi jelentés – mondta Fraser.
– Úgy tűnik, mókamester kezébe került.
Mallory iszonnyal vegyes döbbenettel pillantott rá.
– Mit jelenthet ez az egész? Fraser lecsavarta a toll kupakját.
– Mi az a „batrachiánus”, uram?
– Görög eredetű kifejezés – vágta rá Mallory önkéntelenül.
– A batrachos, azaz „kétéltű” szóból származik. Nagyobbrészt a békákra és a varangyosbékákra alkalmazzák. – Zavartan kereste a szavakat. – Egyszer... évekkel ezelőtt, a vita hevében... azt mondtam, hogy az elméletei... mármint Rudwick földrajzi elméletei...
– Reggel már hallottam a történetet. Meglehetősen jól ismert a kollégái között. – Fraser belelapozott a jegyzetfüzetébe. – Azt mondta Rudwick professzornak, hogy „Batrachiánus, tunya intellektusa képtelen lépést tartani az evolúció menetével”. – Felpillantott. – A fickó egy kicsit békaszerűen nézett ki, nem?
– Cambridge-ben történt, egy nyilvános vitán – mondta Mallory lassan. – Kissé fejünkbe szállt a vér...
– Rudwick szerint ön Április Bolondja – tűnődött Fraser. – Úgy tűnik, ezt eléggé a szívére vette.
Mallory elvörösödött.
– Nemesi neveltetésével ezt igazán illetlenség volt mondania.
– Ellenségek voltak.
– Igen, de... – Mallory megtörölte a homlokát. – Nem hiszem, hogy bármi közöm lenne ehhez az egészhez!
– Ahogy gondolja, nincs is, ebben biztos vagyok – mondta Fraser. – Ha nem csalódom, sussexi, igaz? Egy Lewes nevű városból származik?
– Igen?
– A jelentések szerint a lewesi postahivatalból tucatszámra küldözgették ezeket a képeket.
– Tucatjával? – kérdezte Mallory döbbenten.
– A szélrózsa minden irányába. Az összes kollégájának, uram. Névtelenül.
– Krisztus az égben! – mormogta Mallory. – Ezek tönkre akarnak tenni.
Fraser nem szólt semmit.
Mallory a képet bámulta. Hirtelen természetes, emberi szánalom zúdult rá rettenetes erővel.
– Szegény, szerencsétlen Rudwick! Nézze, mit tettek vele! Fraser türelmesen figyelte.
– Közénk tartozott! – fakadt ki a doktorból dühös őszinteséggel. – Nem volt ugyan az elméletek embere, de átkozottul tehetségesen kaparta elő azokat a csontokat! Istenem, gondoljon csak szerencsétlen családjára!
Fraser feljegyzett valamit.
– Család... ennek utána kell járni. Nagyon valószínű, hogy nekik azt mondták, maga ölte meg.
– Hiszen én Wyomingban voltam, amikor végeztek vele! Ezt mindenki tudja!
– Egy tehetős ember bárkit felbérelhet.
– Nem vagyok tehetős ember.
Fraser nem szólt semmit.
– Vagyis... – helyesbített Mallory – ...akkor még nem voltam az.
Fraser megfontoltan lapozgatott a noteszében.
– Szerencsejátékkal szereztem a pénzt. Fraser enyhe érdeklődéssel pillantott rá.
– A kollégáimnak feltűnt a költekezésem – találgatta Mallory, és megborzongott. – Elkezdtek töprengeni, honnan származik a pénz. Meg pletykáinak a hátam mögött, mi?
– Az irigység megoldja a nyelveket, uram.
Egy pillanatra megszédült az ijedségtől. A rosszakarat fullánkos darázsrajként zúgott a levegőben. Fraser tapintatosan hallgatott, és ez segített, hogy összeszedje magát. Lassan megcsóválta a fejét és összeszorította a fogát. Nem kényszeríthetik semmire, nem hajszolhatják az őrületbe. Még dolga van. Már a kezében a bizonyíték. Komor arccal előrehajolt, és mogorván szemügyre vette a képet.
– „Folytatása következik”. Ez fenyegetés, Mr. Fraser. Arra utal, hogy lesznek még hasonló gyilkosságok. „Katasztrófaelméleti alapokon”. Ez a tudományos vitánkra utal – mintha emiatt kellett volna meghalnia!
– A tudósok nagyon komolyan veszik vitáikat – mondta Fraser.
– Szóval ön szerint a kollégáim elhiszik, hogy én küldtem ezt? Hogy Machiavelliként orgyilkosokat fogadok fel... hogy életveszélyes örült vagyok, aki vetélytársai meggyilkolásával kérkedik?
Fraser nem szólt semmit.
– Istenem – sóhajtott Mallory. – Mi tegyek?
– Feljebbvalóim nekem adták az ügyet – mondta Fraser szertartásosan. – Szeretném, ha bízna a diszkréciómban, dr. Mallory.
– De mit tehetek a hírnevemnek okozott károkkal? Talán keressek fel mindenkit, kérjek tőlük bocsánatot, és mondjam nekik azt... azt, hogy nem vagyok pokolbéli szörnyeteg?
– A kormány nem hagyhatja, hogy prominens tudósokat ilyen eszközökkel zaklassanak – csitította Fraser halkan. – A holnapi nap folyamán a rendőrfőnök nyilatkozatot juttat el a Királyi Tudományos Akadémiához, melyben kijelenti, hogy ön rosszindulatú rágalmazás áldozata, és a Rudwick-üggyel kapcsolatban minden gyanú felett áll. Mallory a szakállába túrt.
– Ön szerint ez segít?
– Ha szükséges, a napilapokban is közzétesszük.
– Ekkora nyilvánosság nem kelthet még nagyobb gyanakvást?
Fraser pozíciót változtatott ültében.
– Nézze, dr. Mallory. A Hivatal célja a konspirációk elpusztítása. Nem vagyunk tapasztalatlanok. Megvannak a forrásaink. Nem riadunk vissza holmi sötétben vájkáló, becstelen gazemberektől. Szándékunkban áll lefülelni ezeket az összeesküvőket, gyökerében elfojtani szervezkedésüket, és ha őszinte velem, ha mindent elmond, amit tud, sokkal hamarabb végzünk.
Mallory hátradőlt a fotelban.
– Őszinte természetű ember vagyok, Mr. Fraser. Ez azonban egy sötét és botrányos történet.
– Nem kell félnie, nem vagyok érzékeny alkat.
Mallory körbepillantott a mahagóni polcokon, a bekötött újságokon, a bőrkötéses szövegeken és a túlméretezett atlaszokon. Égett szagként terjengett a gyanú a levegőben. A tegnapi támadás után a Palota hívogató erődítménynek tűnt, de most inkább egy borz odújára emlékeztette.
– Ez nem a megfelelő hely – motyogta.
– Ez igaz, uram – bólintott egyetértően Fraser. – Viszont folytassa csak a tudományos munkáját, ahogy szokta. Büszkén nézzen szembe a dolgokkal, és ellenségei azt hihetik, csődöt mondtak haditerveik.
A tanács logikusan hangzott. Legalább tehet valamit. Azonnal felállt.
– Folytassam mindennapi dolgaimat, mi? Igen, ez jó ötlet. Helyes.
Fraser is felállt.
– Ha megengedi, uram, elkísérném. Bízom benne, hogy hamar véget vethetünk ennek az egésznek.
– Ha ismerné az egész átkozott ügyet, nem így gondolná – dörmögte Mallory.
– Mr. Oliphant tájékoztatott a helyzetről.
– Kétlem – mordult fel Mallory. – A legrosszabb részeknél becsukta a szemét.
– Én viszont nem egy nyomorult politikus vagyok – jegyezte meg Fraser szokásos, lágy hangsúlyával. – Indulhatunk, uram?
A londoni ég sárgás ködfátyolból szőtt szemfedőre hasonlított.
Komor fenséggel csüngött a város fölött, mint egy viharok formázta, kocsonyás testű csatahajó. Csápjai, a kéményekből zubogó füstoszlopok gyertyafüstként libegtek és ringatóztak a szinte tapintható szélcsendben, aztán szétkenődtek a haragvó felhők hasán. A láthatatlan napkorong vizenyős, elfulladt fényt árasztott.
Mallory az utcát tanulmányozta. A megszokott, londoni nyári reggelt teljesen megváltoztatta a kormos, borostyánszín fény borzongató áradata.
– Mr. Fraser, feltételezem, ön Londonban nevelkedett.
– Igen, uram.
– Látott már valaha is effélét?
Fraser elgondolkodva felsandított az égre.
– Nem, uram. Még gyermek voltam, amikor Londont az a rettenetes füstköd borította. A radikálisok viszont magasabb kéményeket építtettek. A füstöt mostanában már a vidék felé fújja a szél. – Szünetet tartott. – A nagyobb részét.
Mallory lenyűgözve méregette a hasas felhőket. Bárcsak több időt töltött volna a pneumo-dinamika alapelveinek tanulmányozásával! Ez a mozdulatlan fellegekből alkotott lábosfedő egészségtelen módon nélkülözött mindenfajta természetes turbulenciát, mintha az atmoszféra dinamikája valahol, egy adott ponton leállt volna. Először a bűzölgő földalatti, aztán a kiszáradt, csatornalével feldúsított Temze, most meg ez.
– Nincs olyan forróság, mint tegnap – mormolta.
– A homály miatt, uram.
Az utcán akkora tömeg nyüzsgött, amilyet csak Londonban láthat az ember. Minden omnibusz és egyfogatú tömve volt, minden útkereszteződésben rozoga tragacsok és kétlovas kocsik torlódtak össze, vezetőik átkozódtak, a fekete orrlyukú lovak pedig levegőért kapkodtak. Tohonya gőzkocsik pöfögtek közöttük, a legtöbbjükhöz gumikerekű, élelmiszerrel megrakott utánfutót csatlakoztattak. A nemesek nyári kivándorlása fejetlen meneküléssé változott. Mallory meg tudta érteni őket.
A Fleet Street, ahova találkozót beszélt meg Disraelivel, még nagyon messze volt innen. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy a bűzzel dacolva megpróbálkoznak a földalattival.
A Gloucester Roadon azonban az Utászok és Bányászok Testvériségének sztrájkoló tagjai torlaszolták el a lejáratot. Cölöpöket és zászlókat állítottak fel a járdán, és egy megszálló seregre emlékeztetve éppen homokzsákokat raktak halomba. Jelentős tömeg figyelte őket fegyelmezett rendben: láthatóan nem bosszantotta őket a sztrájkolok arcátlansága, inkább kíváncsinak vagy megfélemlítettnek tűntek. Talán tetszett nekik a lezárt földalatti látványa – vagy egyszerűen csak jobban féltek a bányászoktól. A sisakos munkások izmos koboldokként sorjáztak elő földalatti munkahelyükről.
– Nem tetszik ez nekem, Mr. Fraser.
– Nekem sem, uram.
– Váltsunk velük pár szót! – Mallory átvágott az utcán. Megszólította azt a köpcös, véreres orrú munkást, aki a tömeg felé fordulva üvöltözött valamit és szórólapokat nyomott az emberek kezébe. – Mi a gond, bányász testvér?
A elefántcsont fogpiszkálót szopogató férfi tetőtől talpig végigmérte, aztán elvigyorodott, Fülében hatalmas aranyozott karikát viselt – az is lehet, hogy igazi aranyból készült, hiszen a Testvériség néhány leleményes szabadalom révén szép vagyonra tett szert.
– Elmondom én magának töviről hegyire, miszter, mi a pálya, mer' olyan úriasan kérdezte. Azokról az istenverte, hígvelejű pneumatikus vonatokról van itt szó. Küldtünk petíciót Lord Babbage-nek, hogy ezek a nyomorult csatornák sohasem fognak rendesen szellőzni. Erre valami seggfej tudós leadta nekünk a kurvára zavaros dumát, most meg olyan lent az ájer, mint amikor bepállik a húgy.
– Ez tényleg komoly dolog, uram.
– Hát abban kurvára biztos lehet, főnök.
– Tudja, hogy hívták a meghívott tudóst?
A bányász néhány sisakos társával megtanácskozta a dolgot.
– Valami Jefferies nevű lord.
– Hiszen őt ismerem! – kiáltott fel Mallory meglepetten. – Azt bizonygatta, hogy Rudwick pterodactylusa nem tudott repülni. Állítólag bebizonyította, hogy olyan „renyhe, siklórepülő hüllőről” lehetett szó, amelyik nem tudta meglebbenteni a szárnyát. Az a gazember egy kontár! Bíróság elé kellene állítani hazudozásért!
– Szóval maga is tudósféle, miszter?
– Másfajta – mondta Mallory.
– És mi a helyzet a cimborájával, ezzel a nyomorult zsaruval? – A bányász izgatottan a fülbevalójába markolt. – Remélem, nem írja le mindezt abba az átkozott noteszába, igaz?
– Egyáltalán nem – válaszolt Mallory méltóságteljesen. – Egyszerűen csak tudni akartam, mi a teljes igazság.
– Ha tényleg kurvára tudni akarja, mi is az igazság, tudós uram, másszon már le, aztán kaparjon össze egy vödörnyit abból a téglákra ragadt penészes szutyokból! Húsz éve melózó csatornamunkások okádják ki a belüket a bűztől.
A bányász elfordult tőlük, hogy feltartson egy foltos krinolint viselő hölgyet.
– Nem mehet le, drágaságom. Egy árva vonat nem jár most Londonban...
Mallory nem hagyta abba.
– Még nem mondtam ki az utolsó szót! – mormogta nagyjából Fraser irányába. – Ha egy tudós ipari témájú konzultációra vállalkozik, stabil tényekre kell támaszkodnia!
– Az időjárás miatt van az egész.
– Korántsem! Itt a tudósok etikájáról van szó! Engem is kértek már fel hasonlóra... egy yorkshire-i alak a brontoszaurusz bordái és gerince mintájára akarja felépíteni melegházát. Az alapozás jó és megfelelő, mondtam neki, de az üvegtáblák tömítései biztosan szivárogni fognak. Ez nem munka, nem kértem érte konzultációs díjat, mégis sikerült fenntartom tudósi hírnevemet. – Beleharákolt az olajos levegőbe, megköszörülte a torkát és beleköpött a csatornába. – Nem tudom elhinni, hogy az a sültbolond Jefferies ilyen ostoba tanácsot adott Lord Babbage-nek.
– Még soha nem találkoztam olyan tudóssal, aki szóba elegyedett egy munkással...
– Akkor nem ismeri Ned Malloryt! Minden tisztességes embert megbecsülök, aki igazán tudja, mi a dolga.
Ez elgondolkoztatta Frasert. Amennyire ezt rezzenéstelen arckifejezéséből meg lehetett ítélni, mintha még lettek volna kétségei.
– A maga bányászai veszélyes, lázadó munkások.
– Remek radikális szervezet. Bátran kiálltak a párt mellett a kezdeti időszakban. Mint ahogy most is.
– A Zavaros Időkben sok rendőrt megöltek.
– De az még Wellington rendőrsége volt – mondta erre Mallory.
Fraser mogorván bólintott.
Nem tehettek mást, el kellett sétálniuk Disraelihez. Fraser, aki hosszú lépéseivel könnyen lépést tartott a doktorral, nem bánta. Elindultak visszafelé, a Hyde Parkon keresztül, ahol Mallory néhány korty friss levegőben reménykedett. A nyári lombozatot azonban félig elfonnyasztotta az olajos csend, és az ágak alatt meghúzódó zöldes félhomály különösen lehangoló rosszindulatot árasztott.
Az égbolt fortyogó és vastagodó füstkatlanná változott. A borzasztó látvány szemmel láthatóan pánikba kergette a londoni seregélyeket, és az apró madarak hatalmas rajokban emelkedtek a fák fölé. Mallory ámultan figyelte őket. A rajképződés tanulmányozása a mozgás fizikájának elegánsabb vetületét képezte. Milyen rendkívüli, amikor a rengeteg apró madár szisztematikus kölcsönhatása hatalmas és kecses ábrákat rajzol az égre: trapézt, aztán lenyesett csúcsú piramist, ami ellaposodott sarlóvá alakul, hogy végül a középpontban hullámként felpúposodjon. Biztosan akad egy jó dolgozat e témában.
Elbotlott egy fagyökérben. Fraser megfogta a karját.
– Uram...
– Igen, Mr. Fraser?
– Ha szíveskedne nyitott szemmel járni... Lehet, hogy követnek.
Mallory körbepillantott. Nem sokra ment vele: a park tömve volt emberekkel és nyomát sem látta a Köhögő Uraságnak vagy keménykalapos bérencének.
A Rotten Row-n lovas amazonok kisebb csoportja gyűlt össze – az újságokban csak „csinos idomárokként” emlegetett társaság tulajdonképpen a tehetős kurtizánokat jelentette – egyik társnőjük mellett, akit ledobott a hátáról gesztenyebarna heréltje. Csak amikor közelebb értek, akkor vették észre a kocsiút mellett, a nedves fűben összecsuklott, tajtékos pofával lihegő hátast. A lovas ruhája bepiszkolódott ugyan, de más baja nem esett. Éppen Londont és a mocskos levegőt átkozta, a nőket, akik vágtára biztatták, és a férfit, akitől a lovat vette.
Fraser udvariasan említésre sem méltatta az illetlen közjátékot.
– Uram, foglalkozásom során megtanultam megbecsülni a nyílt tereket. Itt nincsenek kulcslyukak vagy résnyire nyitott ajtók. Mi lenne, ha tájékoztatna gondjairól? Egyszerű szavakkal, úgy, ahogy megélte.
Mallory pár percig szótlanul lépkedett, és a lehetőségeket mérlegelte. Kísértésbe esett, hogy mindent elmondjon Frasernek – a törvény összes számításba vehető szolgája közül egyedül ez a határozott rendőr tűnt képesnek arra, hogy bátran, a gyökereknél ragadja meg a problémát. Mégis rengeteget kockáztat, ha megbízik benne, és mást is bajba keverhet.
– Mr. Fraser, az ügyben egy nagyon előkelő hölgy tisztessége forog kockán. Mielőtt bármit is mondanék, úri becsületszavát kell adnia, hogy nem használja fel mindezt ellene.
Fraser elgondolkodó arckifejezéssel, hátul összekulcsolt kézzel sétált.
– Ada Byron? – kérdezte végül.
– Nos, igen! Tehát Oliphant mindent elmondott. Fraser lassan megcsóválta a fejét.
– Mr. Oliphant rendkívül diszkrét ember. A Bow Street munkatársainak azonban gyakran kell elsimítaniuk a Byron család ügyes-bajos dolgait. Akár azt is mondhatnánk, hogy specialistákká váltunk.
– De hiszen rögtön tudta, miről van szó! Ez hogy lehet?
– Van néhány szomorú tapasztalatom, uram. Ismerem ezeket a szavakat. Ismerem azt a bizonyos hanglejtést... „egy előkelő hölgy tisztessége”. – Fraser a félhomályban fuldokló parkot figyelte, tekintete végigvándorolt a tíkfából és vasból készített cirádás padokon, amelyeket nyitott gallérú férfiak és arcukat legyezgető nők tömege népesített be. Kornyadozó, vörös szemű és nyűgös gyermekek üldögéltek a bűzös forróságban.
– A grófnék és hercegnék díszes palotái porrá égtek a Zavaros Időkben. A radikálisok asszonyai is szívesen megjátsszak magukat, de egyikükre sem használná senki azt az ódivatú kifejezést, hogy „nagyon előkelő”, hacsak nem magára a királynőre vagy az úgynevezett Gépezetek Királynőjére gondol.
Óvatosan átlépte a kavicsos ösvényen heverő apró, széttárt szárnnyal és karmaival a levegőbe markoló tollas csalogány tetemét. Néhány méterrel arrébb már le kellett lassítaniuk, hogy kikerülgessék a tucatszámra lehullott kis testeket.
– A legjobb, ha a legelején kezdi. Mondjuk a néhai Mr. Rudwickkal és ügyleteivel.
– Rendben. – Mallory letörölte a verítéket az arcáról. Amikor el akarta tenni zsebkendőjét, észrevette, hogy azt pernyefoltok pettyezik. – A paleontológia doktora vagyok. Ebből következik, hogy a párt odaadó hívének tartom magam. Családom nem túl tehetős, viszont a radikálisoknak köszönhetően becsülettel megszereztem a doktori címet. Hűségesen támogatom a kormányt.
– Folytassa! – mondta Fraser.
– Két évet töltöttem Dél-Afrikában, ahol csontokat ástunk Lord Loudonnal, de még nem tartottam magamat vezető tudósnak. Amikor lehetőséget kaptam arra, hogy bőkezű támogatással saját expedíciót vezethessek, elfogadtam az ajánlatot. Mint azt később megtudtam, hasonló okokból szegény Francis Rudwick is így tett.
– Mindketten a Királyi Természettudományos Társaság Szabad Kereskedelmi Tanácsától kapták a pénzt.
– Nemcsak azt, hanem a parancsokat is, Mr. Fraser. Tizenöt emberrel elindultam az amerikai határra. Természetesen ástunk is, és hatalmas felfedezést tettünk. Ezenkívül fegyvereket csempésztünk a rézbőrűeknek, hogy harcolhassanak a jenkik ellen. Feltérképeztük az utakat a kanadai határtól és részletesen felmértük a domborzatot. Ha valaha Anglia és Amerika háborúba keveredik... – Szünetet tartott. – Bár Amerikában éppen rettenetes háború dúl, nem igaz? Mindenben a déli Konföderációt támogatjuk... persze titokban.
– Nem is sejtette, hogy Rudwickot esetleg veszélybe sodorják titkos ügyletei?
– Veszélybe? A veszélyre természetesen számítottunk. De nem itthon, Angliában... amikor megölték Rudwickot, Wyomingban voltam. Semmit sem tudtam a dologról, amíg Kanadában nem olvastam róla. Rudwickkal keserves háborút vívtunk az elméleteink miatt, és hallottam, hogy Mexikóba ment ásni, azt viszont nem is sejtettem, hogy ugyanaz a titok nyomja a lelkünket. Fogalmam sem volt arról, hogy a Tanács ügynöke, mindössze annyit tudtam, hogy kiváló szaktekintély. – Belesóhajtott a bűzölgő levegőbe. Meglepték saját szavai: mindezt eddig még magának sem merte bevallani. – Azt hiszem, inkább irigyeltem. Ő volt a rangidős, ráadásul Buckland tanította.
– Buckland?
– Egyike volt szakmánk legnagyobbjainak. Már ő is eltávozott közülünk. De az igazsághoz tartozik, hogy nem ismertem igazán Rudwickot. Kellemetlen, dölyfös és hűvös figurának tartottam. A legjobb esetben éppen a tengerentúlon ásott, jó messzire az elegáns társaságtól. – Végigtörölte a tarkóját. – Amikor olvastam, hogy egy kutyaviadalon ölték meg, nem igazán leptek meg a körülmények.
– Ön szerint ismerte Ada Byront?
– Nem – mondta Mallory meglepetten. – Nem tudom. Egyikünk sem jutott túl magasra a tudományos körökben, Lady Ada szintjéig semmiképpen sem! Talán egyszer bemutatták őket egymásnak, de szerintem tudtam volna róla, ha jóban vannak.
– Azt mondta, briliáns tudós volt.
– De cseppet sem előkelő. Fraser témát váltott.
– Oliphant véleménye szerint Rudwickkal a texasiak végeztek.
– Semmilyen texasiról nem tudok – mondta Mallory dühösen. – Ki ismeri Texast? Tengerek és kontinensek választanak el minket attól az átkozott vadontól! Ha ők tették el láb alól Rudwickot, a Királyi Haditengerészetnek kötelessége lezárni kikötőiket vagy valami hasonlót tenni. – Megcsóválta a fejét. Ez a régebben olyan merésznek és okosnak tűnő utálatos vállalkozást most már olyan dicstelennek és hitványnak találta, alig elfogadhatóbbnak a piti szélhámosságnál. – Mindketten ostobák voltunk, hogy belekeveredtünk a Tanács üzelmeibe. Gazdag lordok, akik zárt ajtók mögött a jenkik elvesztésén ármánykodnak. A jenki köztársaságok a rabszolgatartás, a tartományi jogok vagy más átkozott ostobaságok miatt amúgy is egymás torkának estek! Ők okozták Rudwick halálát, pedig még most is élhetne és csodálatos dolgokat tárhatna fel. Egyszerűen szégyellem magam!
– Azt is mondhatnánk, hogy hazafias kötelességüket teljesítették. Hogy Anglia érdekeit szolgálták.
– Lehet. – Mallory a fejét csóválta. – Mindenesetre nagy megkönnyebbülés ennyi hallgatás után végre beszélni róla.
Fraserre láthatóan nem tett nagy benyomást elbeszélése. A Különleges Ügyosztály felügyelőjének ez talán nem több egy régi és fárasztó történetnél, vagy egy sokkal nagyobb és sötétebb cselszövés mozaikdarabkájánál. Nem is időzött tovább a politikánál – inkább a bűntett tényeire koncentrált.
– Meséljen nekem az első támadásról!
– A versenyen történt. Figyelmes lettem egy bérelt kocsiban ülő lefátyolozott hölgyre, akivel felháborítóan viselkedett két kísérője – egy férfi és egy nő, szerintem bűnözők. Feltételezem, tudomása van róla, hogy a nőt Florence Bartlettnek hívják.
– Igen. Nagy erőkkel kutatunk utána.
– Férfi kísérőjét nem tudtam azonosítani. De lehet, hogy véletlenül az ő nevét csíptem el... valami Swing. Vagy Swing kapitány.
Fraser enyhén meglepettnek tűnt.
– Ezt említette Mr. Oliphantnak is?
– Nem. – Mallory érezte, hogy ingoványos talajra tévedt, és nem is mondott többet.
– Talán nem is olyan nagy baj – szólalt meg Fraser elgondolkodó hallgatás után. – Mr. Oliphant néha meglehetősen hóbortosan viselkedik. „Swing kapitány” elég nagy hírnévnek örvend alvilági körökben – „Ned Luddhoz” vagy „Ludd tábornokhoz” hasonló legendás személy. Évekkel ezelőtt a Swing-csapatok voltak a vidéki ludditák. Nagyobbrészt gyújtogatók... szénakazlak rémei. A Zavaros Időkben azonban megvadultak, és rengeteg letelepedett nemest megöltek, csinos palotáikat pedig porig égették.
– Aha – bólintott Mallory. – Szóval ön szerint a fickó luddita?
– A ludditák kipusztultak – mondta Fraser hűvösen. – Halottak, akár az ön őslényei. Inkább egy rosszakaratú régiségbúvárra gyanakszom. Megvan a leírása, ismerjük a módszerét. Ha elkapjuk, majd kifaggatjuk, mi mondanivalója van a hamis személyazonosságról.
– A fickó biztosan nem vidéki munkás... inkább francia divatot majmoló ficsúr. Amikor a hölgy védelmére keltem, stilettóval rontott nekem! Lábon is szúrt. Gondolom, áldhatom a szerencsémet, hogy a penge nem volt megmérgezve.
– Az nem olyan biztos – mondta Fraser. – A legtöbb méreg kevésbé hatékony, mint ahogy azt az emberek hiszik...
– Nos, leütöttem a férfit, majd elzavartam őket. A gazember kétszer is megesküdött, hogy megöl. „Kinyírlak” – ezt a szót használta... Aztán gyanút fogtam, mert a hölgy csakis Ada Byron lehetett. Nagyon különösen beszélt – mintha kábítószer hatása alatt állna, vagy érzéketlenné vált volna a rémülettől. Könyörögve kért, kísérjem el az Udvari Páholyba, de alig értünk oda, ravaszul megszökött mellőlem – egy árva szóval sem köszönte meg fáradozásaimat.
Mallory kis szünetet tartott, és végigtapogatta zsebei tartalmát.
– Azt hiszem, ez a történet veleje, uram. Nem sokkal később szép summát nyertem, mert szerencsémre egyik barátom gőzkocsijára fogadtam. Felettébb hasznos információkat kaptam tőle, és a szerény tudósból pillanatok leforgása alatt tehetős ember vált. – Beletúrt a szakállába. – Bármennyire is nagy változás ez, abban a pillanatban sokkal kisebb szenzációnak tűnt.
– Értem. – Fraser egy darabig szótlanul lépkedett mellette. Átvágtak Knightsbridge nyüzsgő és zajos embertömegén.
Mallory arra várt, hogy Fraser megszólaljon, de a rendőr nem mondott semmit. A Green Park magas vaskapuinál Fraser megfordult, és hosszan méregette az utcát.
– Átvághatunk a Whitehallon keresztül – szólalt meg végül. – Ismerek egy hátsó utat.
Mallory bólintott. Követte a detektívet.
A Buckingham-palotánál éppen őrségváltás volt. A királyi család, szokásához híven, Skóciában nyaralt, de az elit testőrök a királynő távollétében is végrehajtották napi rituáléjukat. A királyi csapatok büszkén masíroztak legújabb divatú, leghatékonyabb brit egyenruhájukban, sötétbarna, a krími háborúban bevezetett öltözékben, amelyre tudományos elvek alapján tervezték az ellenség szemét megtévesztő foltokat. Minden beszámoló megerősítette, hogy a ravasz ruha teljesen megzavarta az oroszokat. A menetelők mögött csapatnyi tüzérló vontatott egy nagy katonai sípládát. A vidám dallamok különösen kétségbeesetten és hátborzongató gyorsasággal fulladtak el a csendes, bűzölgő levegőben.
Mallory várta, hogy Fraser elhatározásra jusson. Aztán elfogyott a türelme.
– Mr. Fraser, ön elhiszi, hogy Ada Byronnal találkoztam? A felügyelő megköszörülte a torkát, és diszkréten kiköpött.
– Igen, uram, elhiszem. Nem igazán tetszik a dolog, de nem túl szokatlan az ügy.
– Nem?
– Nem, uram. Véleményem szerint elég nyilvánvaló. Szerencsejáték. Lady Ada felfedezte a Modust.
– Az meg micsoda?
– A szerencsejátékosok között terjesztett legenda, dr. Mallory. A Modus egy fogadási rendszer, a matematikai gépezettan titkos trükkje, a bukmékerek ellensége. Minden tolvaj klakker a Modusra áhítozik, uram. Ez számukra a Bölcsek Köve, amivel az üres levegőből aranyat varázsolhatnak elő!
– Képesek erre? Lehetséges egy efféle analízis?
– Ha lehetséges, talán Lady Ada Byron meg tudja oldani.
– Babbage barátja – tűnődött Mallory. – Igen... el tudom képzelni. Nagyon is!
– Nos, esetleg tényleg rábukkant a Modusra, vagy csak azt hiszi – mondta a felügyelő. – Nem vagyok matematikus, de annyit tudok, hogy még nem találtak ki olyan fogadási szisztémát, ami fikarcnyit is ért volna. Bármi is legyen az igazság, már megint valami csúnya dologba keveredett. – Fraser undorodva felhorkantott. – Már évek óta kergeti a klakkerek délibábját, és közben felettébb mocskos gazemberek társaságába jár... hamiskártyások, uzsorások, piti klakkerek és még ennél is rosszabbak közé. Akkora adósságot halmozott fel, hogy nyilvános botrány lett a dologból!
Mallory szórakozottan pénzes övébe akasztotta ujjait.
– Ha viszont Ada valóban felfedezte a Modust, nem lennének adósságai!
Fraser sajnálkozó pillantással jutalmazta ezt a naivitást.
– Az Igaz Modus romba döntené a lóversenyzés intézményét! Az összes úriember egzisztenciáját derékba törné... Látta már, miként ront neki a tömeg a bukmékereknek? A Modus is efféle kavarodást okozna. A maga Adája lehet ugyan igazi kékharisnya, de nincsen több józan esze, mint egy közönséges házilégynek.
– Lady Ada hatalmas tudós, Mr. Fraser! Nagyszerű géniusz. Olvastam a dolgozatait, és a felsőfokú matematika...
– Lady Ada Byron, a Gépezetek Királynője – mormolta Fraser nyúzottan, és hangjában több volt a fáradtság, mint a megvetés. – Erős akaratú nő! Hasonlít az anyjára, nem? Zöld szemüveget visel és tudós könyveket ír... Fel akarja bosszantani a világegyetemet és labdázni akar a földgolyóval. A nők sosem tudják, mikor kell abbahagyni...
– Házasember, Mr. Fraser? – kérdezte Mallory mosolyogva.
– Én ugyan nem – válaszolta Fraser.
– Még én sem. És Lady Ada sem ment férjhez soha. A Tudomány menyasszonya.
– Minden nőnek szüksége van egy férfira, aki tartja a gyeplőt – mondta Fraser. – Isten így tervezte a férfi és a nő kapcsolatát.
Mallory összehúzta a szemöldökét. Fraser észrevette az arckifejezést, és újra átgondolta a dolgot.
– Így működik az evolúció az emberi fajon belül – helyesbített.
Mallory lassan bólintott.

 

Frasernek szemmel láthatóan nem volt kedve Benjámin Disraelivel találkozni. Pár szóval kimentette magát, hogy inkább az utcán őrködik a kémek miatt, de Mallory szerint inkább csak ismerte Disraeli hírnevét, és nem bízott az újságíró diszkréciójában. Nem is csoda.
Sok társasági embert ismert, de „Dizzy” Disraeli még a londoniaknál is londonibb volt. Nem becsülte túlzottan sokra, viszont remek társaságnak tartotta. Disraeli mindent tudott, vagy csak úgy tett, az alsóház, a könyvkiadók és a tudós társaságok titkos intrikáiról, esetleg Lady Ezmegaz estélyeiről vagy felolvasóestjeiről. Általában csúfondáros hangsúllyal dobta be a társalgásba a szinte hihetetlen titkokat.
Mallory véletlenül tudta, hogy valójában három vagy négy klubból is kigolyózták, mert meggyőződéses és elfogadható szabadgondolkodó volt ugyan, de zsidó származású. A férfi viselkedése és stílusa mégis azt sugallta, hogy az a londoni, aki nem ismeri a nevét, vagy gyengeelméjű, vagy már a halálán van. Mintha misztikus aura vagy miazmás kipárolgás vette volna körül, és néha még Mallory sem tehetett mást, mint hogy elhitte, amit hallott.
A főkötős, kötényes szobalány bekísérte. Disraeli már ébren volt, és éppen erős feketekávéból meg átható szagú, ginben sütött makrélából álló reggelijét fogyasztotta. Papucsot, török kaftánt és bojtos fezt viselt.
– Jó reggelt, Mallory. Rettenetes ez a reggel. Szörnyűséges.
– Valóban az.
Disraeli bekapta az utolsó falat makrélát, és elkezdte megtömni napi első pipáját.
– Tulajdonképpen most pont ön az, akire szükségem van. Konyít a klakkerkedéshez, igaz? A technikához?
– Hogyan?
– Átkozott vacak. Még csak múlt szerdán vettem. A kereskedő esküdött rá, hogy könnyebbé teszi az életem. – Disraeli az irodájába vezette látogatóját, ami némileg hasonlított Mr. Wakefield szobájára a Központi Statisztikai Intézetben, bár kissé szerényebb méretekben, és pipahamuval borított, szenzációhajhász magazinok és félig elfogyasztott szendvicsek hevertek mindenfelé. A padlót faragott parafatömbök és faforgács borították.
Disraeli vásárolt magának egy Colt & Maxwell gyártmányú Író Gépezetet, valahogy kiemelte a ládából és felállította görbe vaslábaira. Most éppen a foltos tölgyasztalon kuporgott, az újszerű irodai szék előtt.
– Ránézésre rendben van – mondta Mallory. – Mi a probléma?
– Nos, a pedált tudom taposni, a fogantyúkat egész jól kezelem – kezdte Disraeli –, a kis tűvel is rá tudok mutatni a leírandó betűre. Aztán nem történik semmi.
Mallory felnyitotta a burkolatot, gyakorlott mozdulatokkal átfűzte a perforált szalagot az orsókon, aztán megnézte, van-e leporellópapír az adagolónyílásban. Disraeli rosszul állította be a szalagot továbbító hengereket. Leült a székre, a pedálokkal kellő sebességre gyorsította a gépet, aztán megragadta szabályozókarokat.
– Mit írjak? Diktáljon valamit!
– „A tudás hatalom” – mondta Disreali készségesen.
Mallory a ábécé betűivel ellátott üvegtárcsán mozgatta a tűt. Perforált papírcsík kúszott elő, szépen felcsévélődött a rugós orsóra, a körben forgó nyomtatótekercs pedig megnyugtató, fegyverropogás-szerű lármával dolgozni kezdett. Mallory hagyta leállni a lendkereket, aztán kitépte az első papírlapot a nyílásból. A TUDÁS HATALOMM, sorakoztak a betűk.
– Ügyes kézre van szükség hozzá – mondta, és átnyújtotta a lapot az újságírónak. – De majd hozzászokik.
– Kézzel gyorsabban írok! – panaszkodott Disraeli. – Ráadásul vitathatatlanul helyesebben.
– Igaz – mondta Mallory türelmesen –, de ezt a szalagot bármikor előveheti: egy kis ragasztóval meg egy ollóval hurokba kötheti, és akárhányszor meghúzza a kart, a gép újabb másolatot fog kiköpni. Annyi példányban, amennyiben ön szeretné.
– Bájos – jegyezte meg Disraeli.
– Természetesen át is írhatja, ami nem tetszik. Csak a szalagból kell kivágni az adott részt, és kicserélni egy másikkal.
– A hivatásos írók sohasem javítanak – mondta Disraeli savanyúan. – Tegyük fel, hogy valami elegánsat és terjengősét akarok írni. Olyasmit, mint például... – Széles mozdulatot tett füstölgő pipájával. – Midőn az elme a természet hatalmas viharaihoz hasonlóan háborog, látszólag mindenen az anarchia és az erőre kapott káosz lesz úrrá: a roppant zavarodottság pillanatában, akárcsak a létért való küzdelem során, olykor mégis eszünkbe ötlik a rend új alapelve vagy az az összeszedettség, amely mindent irányít és szabályoz, majd olyan harmóniát, szenvedélyt és alapvető hangulatot teremt, amely bízvást ellensége a kétségbeesésnek és a káosznak.
– Ez egész jó – mondta Mallory.
– Tetszik? Története új fejezetéből idéztem. De hogyan is koncentrálhatnék a stílre, miközben karokat nyomkodok meg húzkodok, akár egy mosónő?
– Ha viszont elrontott valamit, a kazettából bármikor kinyomtatható a friss oldal.
– Azt állították, ezzel a masinával papírt spórolhatok!
– Fogadjon fel egy tapasztalt titkárt, aztán lediktálja neki a szöveget.
– Még azt is mondták, hogy pénzt is megtakaríthatok! – Disraeli füstfelhőket eregetett hosszú szárú, borostyánkő szopókájú pipájából. – Az a gyanúm, mégsem tehetek ellene semmit. A kiadók ránk erőltetik a találmányokat. Az Evening Standardot már teljes egészében gépezetek szedik. Elég nagy hajcihő is van belőle a kormányban. Tudja, a szedők testvérisége miatt... De elég a pletykálkodásból. Lássunk munkához, rendben? Attól tartok, kissé sietősebbre kell fognunk. Ma legalább két fejezet vázlatát le akarom írni.
– Miért?
– Néhány barátommal átruccanunk a kontinensre. Terveink szerint Svájcba. Valamelyik apró kis kantonba, magasan az Alpok hegyei közé, ahol friss levegőt szippanthatnak a víg írnokok.
– Meglehetősen kellemetlen odakint – mondta Mallory. – Vészjósló egy időjárás.
– Minden szalonban erről beszélnek. – Disraeli leült az asztalhoz, és jegyzetpapír után kotorászott a rekeszekben. – London minden nyáron undorító, de ezt már csak „Rettenetes Bűznek” hívják. A gazdagabbak vagy az utazásukat tervezgetik, vagy már régen továbbálltak! Alig marad egy divatos lélek a városban. Állítólag még az országgyűlés is elmenekül, a folyón felfelé, Hampton Courtba, a törvényszékek pedig Oxfordba.
– Nocsak, tényleg?
– Ó, igen. Ijesztő intézkedések ideje közeleg. Természetesen mindegyik sub rosa kitervelve, nehogy tömeghisztéria törjön ki.
– Disraeli hátrafordult, és kacsintott. – De nem ússzuk meg őket, arra mérget vehet!
– Miféle intézkedések, Dizzy?
– Vízfogyasztás korlátozása, a gázlámpák és a gyárkémények üzemen kívül helyezése, miegymás – sorolta Disraeli fesztelenül.
– Mindenki azt mond a teljesítményen alapuló arisztokráciáról, amit csak akar. De legalább nem ostoba fajankók irányítják az országot.
Szétterítette az asztalon a jegyzeteit.
– Tudja, a kormány tudományosan igencsak megalapozott válságtervekkel rendelkezik. Inváziók, tűzvész, aszály és pestis esetére... – Megnyalta hüvelykujját, és belelapozott a jegyzeteibe. – Van, aki imád katasztrófahelyzetekkel foglalkozni.
Mallory nem találta túl hihetőnek a történetet.
– És mik lennének ezekben a „válságtervekben”?
– Sok minden. Tervezetek az evakuálásra, gondolom.
– Azt akarja mondani, hogy a kormány evakuálni szeretné London lakosságát?
Disraeli gonoszul elmosolyodott.
– Ha már egyszer is beleszagolt a Temzébe a Parlament mellett, nem csodálkozhat rajta, ha Szolónjainknak menekülni támadt kedvük.
– Ennyire rossz lenne a helyzet?
– A Temze dögletes, betegségek fertőzte kloáka! – jelentette ki Disraeli. – Eldugult a sörfőzdék, gázgyárak, vegyi üzemek meg bányaművek mocskától! A Westminster-hídról ocsmány hínárként lengedezik a büzölgő hordalék, és az elhaladó gőzösök olyan büdös örvényt kavarnak fel, hogy a legénységük majdnem elalél!
– Mintha olvastam volna erről egy vezércikkét... – mosolygott Mallory.
– Igen, a Morning Clarionban. – Disraeli vállat vont. – Elismerem, hogy helyenként hajlamos vagyok a túlzásokra. Azt viszont senki sem tagadhatja, milyen átkozottul különös nyarunk van. Egy jó kiadós eső, az kellene ide, pár nap alatt kimosná a Temzét és kipucolná ezeket a furcsa, fullasztó felhőket, nem lenne semmi gondunk. Ha azonban ez a szeszélyes időjárás így folytatódik, az öregek meg a gyenge tüdejüek alaposan megsínylik.
– Tényleg így gondolja? Disraeli lehalkította a hangját.
– Állítólag Limehouse környékén ismét felütötte a fejét a kolera. Mallory szívét rettenetes hideg markolta össze.
– Ki mondta?
– Csiripelték a madarak. De ki kételkedne benne jelen körülmények között? Egy ilyen ocsmány nyár a legalkalmasabb időpont arra, hogy a különböző kipárolgások halálos fertőzéseket szabadítsanak el. – Kiverte a hamut a pipából, és elkezdte újratölteni a fekete török dohánnyal teli gumipecsétes szivardobozból. – Szívem minden rezdülésével imádom ezt a várost, de vannak idők, amikor a józan ész erősebb az odaadásnál. Magának családja van Sussexben, ha nem tévedek. A helyében azonnal elhagynám a várost, és hozzájuk költöznék.
– De nekem beszédet kell tartanom! Két nap múlva! A brontoszauruszról... ráadásul kinotróppal megtámogatva!
– Mondja le! – vetette oda az öngyújtóval babráló Disraeli. – Tegye át egy másik időpontra!
– Nem tehetem. Ez rendkívüli alkalom, a szakmát és az embereket is érdekli!
– Mallory, a kutya sem menne el megnézni. Legalábbis azok nem, akik számítanak. Csak az idejét pocsékolná.
– Akkor majd eljönnek a munkások. – mondta Mallory makacsul. – Az alacsonyabb rétegek nem engedhetik meg maguknak, hogy elhagyják Londont.
– Nahát – biccentett a pöfékelö Disraeli. – Az csodálatos lesz. Ezek pontosan azok az emberek, akik olcsó ponyvákat olvasnak. Ne felejtsen el dicsérő szavakkal szólni rólam!
Mallory makacsul összeszorította a száját. Disraeli felsóhajtott.
– Lássunk munkához! Rengeteg tennivalónk van. – A polcról levette a Family Museum legutolsó számát. – Mi a véleménye a múlt heti epizódról?
– Tetszett. Az eddigi legjobb.
– Átkozottul sok benne a tudományos elmélet – mondta Disraeli. – Több érzelgősség kell bele.
– Mi a baj az elmélettel, ha az jó?
– Mallory, a szakértőkön kívül senki sem kíváncsi a hüllők állkapcsában található záróizom nyomására. Az igazat megvallva az emberek csak egyetlen dolgot akarnak tudni a dinoszauruszokról... hogy miért haltak ki azok az átkozott dögök.
– Azt hittem, ezt a végére tartogatjuk.
– Ó, persze. Remek befejezés lesz, ahogy hatalmas üstökös a földbe csapódik, az irdatlan, fekete porvihar elsöpri a hüllőket és így tovább, és így tovább. Igen drámai, felettébb katasztrofális... Az emberek ezt kedvelik a katasztrófaelméletben, Mallory. Sokkal jobban hangzik, mint az egységpártiak locsogása az ezermillió éves Földről. Az unalmas és fárasztó... már első látásra is.
– Sem ők, sem mi nem próbálunk az útszéli ösztönökre hatni! – csattant fel Mallory hevesen. – A bizonyítékok engem igazolnak! Nézzen csak fel a Holdra... nyilvánvalóan üstököskráterek borítják!
– Persze – mondta Disraeli szórakozottan. – Minél pedánsabb a tudomány, annál jobb.
– Arra sincsen magyarázat, miért ég a Nap már legalább tízmillió éve! Nincs oxidáció, ami ilyen sokáig tartana – a fizika elementáris alapelveivel ellenkezik!
– Ezt hagyjuk egy pillanatra! Teljesen egyetértek Huxley barátjával abban, hogy tennünk kell valamit a köznép érdektelensége ellen, de néha azért nem árt koncot dobni nekik. Olvasóink többet akarnak tudni Leviatán Malloryről... az emberről.
Mallory felmordult.
– Ezért kell visszatérnünk arra az indián lányra. Mallory megrázta a fejét. Pontosan ettől tartott.
– Nem „lány”. Egy bennszülött asszony...
– Azt már tisztáztuk az elején, hogy ön sohasem házasodott meg – folytatta Disraeli türelmesen. – Nem is fogadna el egy angol kisasszonyt. Itt az idő, hogy előrukkoljunk ezzel az indián szűzzel. Semmi erkölcstelenség vagy nyers őszinteség. Bőven elég néhány kedves szó, egy vagy két gáláns tett és pár elejtett célzás. A nők imádják az ilyesmit. És sokkal többet olvasnak, mint a férfiak. – Disraeli felvette a tollat. – Még a nevét sem árulta el nekem. Mallory leült a fotelba.
– A csejen indiánok nem olyan neveket adnak, mint mi. A nőknek különösen nem.
– Valahogy azért csak hívták.
– Nos, néha a Vörös Takaró Özvegyének, máskor a Pettyes Kígyó Anyjának vagy a Sánta Ló Anyjának. Igazából egyikre sem mernék megesküdni. A tolmácsunk egy részeges, félvér francia volt, és úgy hazudott, mint a vízfolyás.
Disraeli csalódottnak tűnt.
– Szóval soha nem beszélt vele közvetlenül?
– Nem is tudom. Egészen jó boldogultam a kézjelekkel. Vagy Vak-szi-ni-ha-va, vagy Vak-ni-szi-va-ha vagy valami ilyesmi volt a neve.
– Mi lenne, ha a „Préri Hajadonának” hívnánk?
– Dizzy, egy özvegyasszonyról van szó. Két felnőtt gyerekkel. Hiányzott pár foga és olyan girhes volt, mint egy farkas.
– Mallory, ön nem akar együttműködni – sóhajtott Disraeli.
– Rendben. – Beletúrt a szakállába. – Azt is mondhatnánk, hogy jó varrónő volt. Az... ööö... barátságát azzal nyertük el, hogy tűket adtunk neki. Acél tűket a bölénycsont szilánkok helyett. Meg üveggyöngyöket, persze. Ezek mind üveggyöngyöket akarnak.
– A kezdetben szégyenlős lányt, Préri Virágszálát... – kezdte Disraeli.
Mallory fájdalmas arccal összegörnyedt a széken, és hagyta, hogy az újságíró kötekedjen még egy kicsit.

 

A valóság teljesen más volt. Az nem kerülhetne bele civilizált újságokba. Egyszer más sikerült az egész nyomorúságos esetet kivernie a fejéből. Pedig valójában soha nem felejtette el. Míg a szirupos érzelgősségeit körmölő Disraelit figyelte, az igazság vadállatias erővel tört rá ismét.
A kúp alakú sátrak felett szakadt a hó, és az indiánok megint berúgtak. Odakint hujjogás és üvöltözés mosódott össze pokoli ricsajjá, mert ezeknek a nyomorultaknak fogalmuk sem volt arról, mi is az a szesz: számukra egyszerre tűnt méregnek és testükbe szálló gonosz szellemnek. Tébolyultak módjára szökdécseltek és tántorogtak, a kihalt amerikai mennyország felé durrogtattak puskáikkal, aztán a vízióktól fennakadt szemmel a fagyos földre rogytak. Ha egyszer elkezdték, órákig nem hagyták abba.
Mallory nem akarta felkeresni az özvegyet. Már napok óta küzdött a kísértés ellen, de most elérkezett abba a stádiumba, amikor úgy vélte, kevesebb kárt okoz a lelkének, ha egyszerűen lerendezi a dolgot. Két hüvelyknyit kortyolt az egyik üvegből, a fegyverekkel együtt érkezett igazi, olcsó skót bundapálinkából. Belépett a sátorba, ahol az özvegy takarókba és bőrökbe burkolózva a trágyából rakott tűz mellett gubbasztott. A két fiú kiment, kerek, barna arcukat eltorzította a harapós szél.
Mallory megmutatta az új tűt, aztán néhány szemérmetlen kézmozdulattal elmagyarázta szándékát. Az özvegy bólintott, bizonytalanul, eltúlozva, mintha a bólintás egy számára idegen nyelv kifejezése lenne, aztán visszakúszott bőrökből rakott fészkébe, a hátára feküdt, széttárta a lábát és kinyújtotta a kezét. Mallory a teste fölé tornázta magát, bebújt mellé a bőrök alá, előhúzta mereven sajgó nemi szervét a nadrágjából, és a nőbe erőltette. Azt hitte, gyorsan és talán különösebb szégyenérzet nélkül túl lesz az egészen, de a helyzet túlzottan is különös és bosszantó volt számára. Hosszú ideig üzekedtek, és a nő egy idő után furcsa félénkséggel pillantott rá, majd kíváncsian beletúrt a férfi szakállába. Végül a meleg, a kellemes mozgolódás és a nő buja, állatias illata felolvasztott benne valamit, és sokáig, keményen élvezett, pedig nem is ezt akarta. A másik három alkalommal előbb visszahúzódott, mert nem akarta szegény teremtést egy gyermekkel megajándékozni. Azt az egy alkalmat is sajnálta. Bár az is igaz, ha viselősen hagyta ott, akkor nagy eséllyel más férfi gyermekét hordta a szíve alatt.
Disraeli aztán témát változtatott, és sokkal felszabadultabbá vált a hangulat. Mallory mégis keserű zavarodottság érzésével lépett ki a szobából. Nem az újságíró túlburjánzó prózája ébresztette fel a lelkében szunnyadó ördögöt, hanem saját emlékei állatias ereje. Az életerős animus bosszúra éhesen visszatért. Keménynek tűnt, szenvedélyes nyugtalanság fűtötte, és átvette a parancsnokságot. Kanada óta nem volt dolga nővel, az a francia lány Torontóban pedig egyébként sem tűnt tisztának. Iszonyatosan vágyott egy nőre. Angol nőre, egy vidéki lányra, akinek húsos, fehér lába meg kövér, szeplős karja van...
Visszatalpalt a Fleet Streetre. A szabad levegő azonnal csípni kezdte a szemét. A nyüzsgő tömegben nyomát sem látta Frasernek. Ez a nappali félhomály tényleg rendkívül szokatlannak tűnt. Még éppen hogy délutánra járt, de a Szent Pál Székesegyház már mocskos ködfelhőbe burkolózott. Az olajos köd fenségesen gördülő dagálya elnyelte a tornyokat és a Ludgate Hill hatalmas reklámlobogóit. Az ostorcsattogástól, harákoló gőztől és üvöltözéstől hangos Fleet Street maga volt a felbolydult, lármás káosz. A járdán közlekedő nők pernyemocskos napernyőik alá bújtak, és meggörnyedve siettek a dolgukra. A férfiak és a nők egyaránt zsebkendőt szorítottak a szemükre meg az orrukra. Apák és fiúk családi útitáskákat, gumimarkolatú utazóbőröndöket vonszoltak magukkal, vidám szalmakalapjaikat szennyes foltok csúfították. Tömött kirándulóvonat pöfögött át a Chatham & Dover Vasúttársaság pókszerű lábakon álló magasvasútján, a kiokádott füst mocskos zászlóként úszott utána a baljós levegőben.
Mallory az eget tanulmányozta. A medúzaszerű füstcsíkok már eltűntek, mindet elnyelte a látóhatáron tornyosuló, átláthatatlan ködfelhő. Imitt-amott hópehelyszerű valami szállingózott finoman az utcára. Megvizsgálta a kabátujján landolt, különös, kikristályosodott homokszemre emlékeztető, salakszerű pelyhet. Érintésre legfinomabb hamuvá omlott.
Az utca túlsó oldaláról Fraser kiabált felé egy lámpaoszlop mögül.
– Dr. Mallory! – A detektív feltűnően lendületes mozdulata nyilvánvalóan neki szólt. Csak későn jutott eszébe, hogy Fraser valószínűleg már jó ideje kiabál neki.
Átküzdötte magát az utca áradatán: kikerülte a kocsikat, a kordékat és egy botladozó, bégető, ziháló birkanyájat. A megerőltetéstől lihegve ért át.
A lámpaoszlopnál két idegen állt Fraser mellett, mindkettőjük arcát szorosra kötött zsebkendő takarta. A magasabbik már hosszabb ideje csak a kendőn keresztül lélegezhetett, mert az orra alatti rész piszkos sárgásbarna színben virított.
– Vegyék csak le, fiúk! – parancsolta Fraser. A két idegen mogorván az álláig húzta a rongyokat.
– A Köhögő Uraság! – kiáltotta Mallory döbbenten.
– Ha megengedi – szólt közbe Fraser savanyúan – ő itt Mr. J. C. Tate, az meg a társa, Mr. George Velasco. Titkosügynököknek vagy valami hasonlónak adják ki magukat. – Fraser szája pengevékonyra szűkült. Majdhogynem mosolygott. – Azt hiszem, uraim, találkoztak már Dr. Edward Malloryvel.
– Igen, ismerjük – mondta Tate. Állkapcsán duzzadt, lilás horzsolás éktelenkedett. Eddig eltakarta a kendő. – Egy megveszekedett tébolyult, az! Erőszakos, kegyetlen őrült, a diliházban lenne a helye!
– Mr. Tate a városi rendőrségünk detektívje volt. – Fraser átható pillantással méregette a férfit. – Amíg ki nem rúgták.
– Kiléptem! – jelentette ki Tate. – Elvi alapon, mivel a londoni közszolgálat képtelen ellátni az igazságszolgáltatás munkáját, mint ahogy azt maga is jól tudja, Ebenezer Fraser!
– Mr. Velasco pedig egyike a szépreményű ügynökpalántáknak – folytatta Fraser lágyan. – Az apja még spanyol királyi menekültként érkezett Londonba, de George úrfitól már bármi kitelik... hamis útleveleket készít, kulcslyukakon leselkedik, híres tudósokat támad meg az utcán...
– Született angol alattvaló vagyok! – mondta a füstös képű, kistermetű félvér, és csúnya pillantást vetett Malloryre.
– Ne nagyképűsködjön, Fraser! – mondta Tate. – Ugyanabban a cipőben járt, mint én, és ha manapság felvitte is az Isten a dolgát, cserébe a kormány piszkos botrányait kell eltussolnia. Rakja ránk a karperecet, Fraser! Ültessen csak le! Cselekedjen legrosszabb belátása szerint! Nekem is vannak barátaim, ha nem tudná.
– Ne aggódjon, Tate! Nem engedem, hogy Dr. Mallory bántalmazza. De árulja el nekünk, miért követi!
– Hivatásom diszkréciót követel – tiltakozott Tate. – Nem köphetem be a megbízómat.
– Ne beszéljen ostobaságokat! – mondta Fraser.
– A védence egy nyomorult gyilkos! Kibelezte a riválisát, mint egy halat!
– Semmi ilyesmit nem tettem – vetette közbe Mallory. – A Természettudományos Társaság tudósa vagyok, nem pedig holmi alvilági konspirátor!
Tate és Velasco pillantásában hökkent hitetlenség bujkált. Velasco ügyefogyottan felvihogott.
– Mi olyan meglepő? – kérdezte Mallory.
– Valamelyik kollégája bérencei – mondta Fraser. – A Természettudományos Társaság intrikája, nem igaz, Mr. Tate?
– Mondtam már, hogy nem köpök – válaszolta a férfi.
– A Szabad Kereskedelem Tanácsa netán? – követelőzött Mallory. Semmi válasz. – Charles Lyell?
Tate füsttől kimart szemét forgatta, és Velasco bordáiba könyökölt.
– Ez a dr. Mallory ártatlan, mint a ma született bárány, pontosan ahogy mondta, Fraser. – Megtörölte az arcát a piszkos zsebkendővel. – Szépen állnak a dolgok, hogy verje meg az ég, London bűzlik, mint a pokol és az országot túl gazdag, kőszívű és tébolyult tudósok irányítják!
Mallory erős vágyat érzett arra, hogy még egyszer megismertesse az öklét a pökhendi fráterrel, de gyorsan legyűrte a haszontalan késztetést. Professzorosan végigsimított a szakállán, és hideg elhatározottsággal a férfira mosolygott.
– Bárki is legyen a megbízója – mondta –, nem lesz túl boldog, hogy Mr. Fraserrel együtt magukra találtunk.
Tate összehúzott szemmel pillantott rá, de nem szólt semmit. Velasco zsebre vágta a kezét, láthatóan készen arra, hogy kereket oldjon.
– Hamarabb is ütésváltásba kerülhettünk volna – folytatta Mallory –, de jómagam büszkén vallom, hogy felül tudok emelkedni a bosszúvágyamon, és objektíven szemlélem a helyzetet. Most, hogy sikerült leleplezni az álcát, amelynek rejtekében követtek, megbízójuk nem sok hasznukat látja. Nem igaz?
– Mi van, ha nem? – kérdezte Taté.
– Egy bizonyos Ned Mallory még mindkettőjüknek hasznát láthatja. Mennyit fizet ez a tehetős megbízó?
– Vigyázzon, Mallory! – figyelmeztette Fraser.
– Ha olyan behatóan szemmel tartottak, tudják, hogy nagylelkű ember vagyok – erősködött a doktor.
– Öt shilling naponta – mormolta Taté.
– Fejenként – szólt közbe Velasco. – Plusz a költségek.
– Hazudnak – mondta Fraser.
– A hét végén öt arany guinea várja magukat a Paleontológia Palotájában – ígérte Mallory. – Az összegért cserébe azt kérem, tegyék azt korábbi munkaadójukkal, amit velem – egyszerű költői igazságszolgáltatás. Hiszen ezért bérelték fel magukat, nem igaz?
– Többé-kevésbé – ismerte el Tate. – Ha előlegként leszurkolja ezt a summát, fontolóra vesszük a dolgot, méltóságos uram.
– Egy részét kifizethetem most is – mondta Mallory engedékenyen. – Cserébe viszont információt követelek.
Velasco és Tate hidegen összenézett.
– Ha megengedi, egy percre félrevonulnánk, hogy megbeszéljük. – A két magándetektív átverekedte magát a járókelők nyüzsgésén, és behúzódott egy vaskerítéssel körülvett obeliszk árnyékába.
– Ezek évi öt guineát sem érnek meg – mondta Fraser.
– Szerintem is elvetemült gazemberek – bólintott Mallory –, viszont most nem az számít, mifélék. Engem az érdekel, mit tudnak.
Végre megjelent Tate, aki visszakötötte a kendőt az arca elé.
– A fickó neve Peter Foulke – kezdte tompa hangon.
– Ezt soha nem árultam volna el... még szilaj vadlovakkal sem szedhették volna ki belőlem... de az ipse úgy nagyképüsködik meg parancsolgat, mintha egy nyomorult lord. Nem bízik a becsületünkben. Nem hiszi el, hogy az ő érdekében dolgozunk. Nem képes felfogni, hogy értjük a dolgunkat.
– A pokolba vele! – szólalt meg Velasco. A kendő és a kalap karimája között apró szárnyakként meredeztek pomádézott tincsei. – Velasco meg Tate nem húz ujjat a Különlegesekkel egy senki kis Péter Foulke kedvéért.
Mallory ropogós egyfontos bankót vett ki a tárcájából, és Tate kezébe nyomta. A férfi megvizsgálta, majd egy hamiskártyás ügyességével összehajtotta és eltüntette. – Esetleg egy ugyanilyet a barátomnak... hogy megpecsételjük az alkut?
– Végig sejtettem, hogy Foulke az – mondta Mallory.
– Akkor van itt valami, amiről nem tud, méltóságos uram – pillantott rá Tate. – Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik szemmel tartják. Amíg összevissza kóválygott meg magában beszélt, egy ficsúr meg a nője követték, az elmúlt öt napban három alkalommal.
– De ma nem, mi? – csattant fel Fraser élesen. Tate felkuncogott a kendő alatt.
– Gondolom, kiszúrták magát és szagot fogtak. Meglátták a savanyú arckifejezését, aztán elpucoltak. Síkosak, mint az angolna.
– Tudják, hogy észrevette őket?
– Ezek nem hülyék, Fraser. Nagymenők. Itt görbüljek meg, ha a fickót nem a versenypályáról szalajtották, a nő meg igazi profi. A csaj megpróbálta megdumálni Velascót, meg akarta tudni, ki bérelt fel minket. – Elhallgatott. – Nem árultuk el.
– Kiderült, kik ők? – kérdezte Fraser élesen.
– A nő azt mondta, Francis Rudwick húga – mondta Velasco.
– Meg hogy a bátyja ügyében nyomoz. Azonnal kibökte, még kérdeznem sem kellett.
– Persze nem vettük be ezt a gázos dumát – folytatta Tate.
– Még csak nem is hasonlított Rudwickra. Amúgy helyre kis fehérnép. Csinos pofika, vörös haj, én inkább Rudwick szeretőjének néztem.
– Az a nő egy gyilkos! – kiáltotta Mallory.
– Milyen fura, méltóságos uram. Ő is pont ezt mondta magáról.
– Tudják, hol lehetnek? – kérdezte Fraser. Tate nemet intett.
– Utánanézhetünk – ajánlotta Velasco.
– Megcsinálhatnák, amíg Foulke nyomában vannak – jelentette ki Mallory hirtelen ötlettől vezérelve. – Az az érzésem, ezek egy csapatban játszanak.
– Foulke lelépett Brightonba – közölte Tate. – Nem bírta a Bűzt... micsoda puhány. Ha pedig útra kelünk Brightonba, szükségünk lesz némi útiköltségre... a különkiadások, tudja.
– Majd nyújtsa be a számlákat! – mondta Mallory. Átadott egy egyfontost Velascónak.
– Dr. Mallory részletes számlára gondolt – szólt közbe Fraser.
– A pontos kiadások feltüntetésével.
– Világos, mint a nap, méltóságos uram. – Tate rendőrmozdulattal megbiccentette kalapja karimáját. – Örülök, hogy nemzetem szolgálatára lehetek.
– És beszéljen tisztességesen, Tate!
Az, mintha meg sem hallotta volna, a doktorra kacsintott.
– Még hallani fog rólunk, méltóságos uram. Fraser és Mallory figyelte, míg eltűnnek.
– Szerintem éppen most dobott ki két fontot az ablakon – mondta Fraser. – Soha nem látja őket.
– Talán egész olcsón megszabadultam tőlük.
– Nem hinném. Vannak ennél is olcsóbb módszerek.
– Legalább nem koslatnak a nyomomban.
– Ez igaz, uram. Ők nem.
Egy utcai árus üvegablakos kocsijánál csontszáraz pulykás meg szalonnás szendvicseket vettek. Ismételten sikertelenül próbáltak leinteni egy egyfogatút. Se közel, se távol nem láttak egyet sem. A földalatti-lejáratokat a bányászok csapatai zárták le, akik otrombaságokat üvöltöztek a járókelők felé.
A Jermyn Streetre megbeszélt második találkozó nagy csalódásnak bizonyult. Mallory az előadásáról szeretett volna egyeztetni a múzeumban, de a Természettudományi Társaság kinotropistája, Mr. Keats csak egy táviratot küldött maga helyett, miszerint súlyos beteg, Huxleyt pedig elrángatták a tudós lordok vészhelyzet esetére összehívott ülésére. Mallory még az előadást sem tudta elhalasztatni, ahogy Disraeli tanácsolta, mivel Mr. Trenham Reeks saját bevallása szerint főnöke engedélye nélkül nem hozhat ilyen ügyben döntést, Huxley pedig se címet, se sürgönyszámot nem hagyott.
Hangulatát még nyomorúságosabbá tette, hogy az Alkalmazott Geológia Múzeuma szinte kongott az ürességtől, a vidám iskolások és a természettudomány barátainak vidám tömege helyett csak néhány nyomorult ténfergett a tárlók között, aki nyilvánvalóan a tisztább levegő és a hűs árnyék miatt menekültek be ide. Úgy lebzseltek meg csoszogtak a Leviatán roppant csontváza körül, mintha a csontokat szétroppantva ki akarnák szívni belőlük a velőt.
Egy tennivalója maradt hátra: visszatérni a Palotába, és felkészülni a Szabadgondolkodó Ifjak Egyesületével esedékes vacsorájára. Az egyesületet tudálékos diákok alkották, Mallory az est fő attrakciójaként pár szót szól majd a vacsora után. Nagy kedvvel várta az eseményt, hiszen a fontoskodó név ellenére valójában mókás emberek voltak, és a csak férfiakból álló társaságban nyugodtan elsüthet pár szaftosabb tréfát a fiatal növendékek okulására. Hallott már néhány olyat is Disraelitől, amelyeket egész jónak tartott. Most azonban el kellett azon töprengenie, vendéglátói közül vajon hányan maradtak Londonban, hogyan gyűlnek össze azok, akik komolyan el szeretnének jönni, és egyáltalán miként zajlik majd a vacsora a Black Friar fogadó felső emeletén – az épület ugyanis a Blackfriars híd mellett állt, a Temzével ellenszélben.
Az utcák rohamos gyorsasággal néptelenedtek el. Egyre több bolt kirakatában jelent meg a Zárva tábla. Mallory abban reménykedett, hogy talál egy borbélyt, aki majd lenyírja a haját meg a szakállát, de nem volt szerencséje. London polgárai vagy elmenekültek, vagy bebújtak vackaikba szorosan beszegezett ablakaik mögött. A füst egészen talajszintig ereszkedett, és elkeveredett a bűzös köddel, sárgás borsólevesként áztatott el mindent, és az utca végéig sem lehetett ellátni tőle. A járókelők elegáns kísértetként bukkantak elő a félhomályból. Fraser mutatta az utat, zokszó nélkül, csalhatatlan bizonyossággal. Mallory gyanította, hogy a veterán rendőrbekötött szemmel is ugyanilyen könnyedén végigkalauzolná a londoni utcákon. Most már mindketten kendőt raktak arcuk elé. Malloryt meglehetősen zavarta, hogy útitársa már nemcsak szűkszavú, hanem egyenesen néma is.
– A kinotróp a sarkalatos pont – jelentette ki, amikor befordultak a Brompton Roadra. A tudós paloták tornyai homályos árnyak voltak a gomolygó miazmában. – Mielőtt elmentem Angliából, minden másképpen volt. Ezek az átkozott masinák két évvel ezelőtt közel sem örvendtek ekkora népszerűségnek. Most meg nem tarthatok előadást nélkülük. – Felköhögött. – Teljesen megdöbbentem, amikor megláttam az Evening Telegraph szerkesztősége előtt felállított állványt a Fleet Sreeten... ott kattog az emberek feje felett! A bányászok sztrájkja miatt lezárták a földalattit! – mint egy szalagcím! Meg A kormány aggódik a Temze állapotáért!
– Mi ebben a rossz? – kérdezte Fraser.
– Az, hogy nem mond semmit – válaszolta Mallory. – A kormányban kik? A Temze melyik állapota miatt, ha szabad kérdeznem? Mit határozott a kormány? Okos dolgokat vagy ostobaságot?
Fraser felmordult.
– Mindenkit megfelelően kell tájékoztatni... üres halandzsa! Valójában ez sohasem valósulhat meg. Haszontalan jelszó, üres litánia. Nem halljuk az érveket, nem mérlegelhetjük a tényeket. Ezek még véletlenül sem hírek, csak a léhűtőket szórakoztatják!
– Néhány ember szerint jobb az, ha a léhűtők mégis sejtenek valamit, mintha semmit se tudnának.
– Akkor azok a valakik sültbolondok, Fraser. Ez az egész olyan, mintha aranyfedezet nélkül nyomtatnánk bankókat, vagy bankszámla nélkül írnánk csekkeket. Ha így képzelik az ésszerű párbeszédet a köznéppel, hát háromszoros hurrá a Lordok Házának.
Tűzoltókocsi vánszorgott el mellettük, a pallókon fáradt tűzoltók pihentek, arcukat kormosra szennyezte munkájuk, a londoni levegő vagy éppen a saját járművük kéményéből kiáradó bűzölgő pernye. Mallory ironikusnak találta, hogy egy tűzoltóautót is az izzó szénkupac termelte energia mozgat. Habár nem is volt olyan nagy ostobaság, hiszen ebben az időben a lovak egy háztömbnyi vágta után összeroskadnának.
Mallory már mohón várta, hogy kiszáradt torkát végre kedvenc italával öblíthesse le, de úgy tűnt, hogy a Paleontológia Palotája füstösebb, mint odakint a város. Égett fehérnemű bűzéhez hasonló szúrós szag terjengett.
Talán Kelly szódamanganátja tényleg átrágta magát a csöveken. Bármi is legyen az oka, a szag végleg győzedelmeskedhetett a Palota vendégei felett – alig lézengett valaki az előcsarnokban, és pisszenés sem hallatszott az ebédlőből.
Mallory éppen a pincért kereste a szalonban a lakkozott paravánok és vörös selyemkárpitok között, amikor maga Kelly bukkant fel, szigorú, eltökélt arccal.
– Dr. Mallory?
– Igen, Kelly?
– Rossz hírem van, uram. Sajnálatos esemény történt. Tűzeset, uram.
Mallory a felügyelőre pillantott.
– Igen, uram – mondta a házfelügyelő. – Nem lehet, uram, hogy amikor reggel elhagyta a szobáját, a gázégő mellett hagyta valamelyik ruháját? Esetleg egy parázsló szivarvéget?
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy tűz ütött ki a szobámban?!
– Sajnos, uram, azt.
– Komoly tűz?
– A vendégek szerint igen, uram. A tűzoltók szerint is. – Kelly nem említette a személyzet véleményét, de arckifejezése magáért beszélt.
– Mindig lecsavarom a gázt! – tört ki Mallory. – Pontosan nem tudnék visszaemlékezni... de mindig lecsavarom.
– Az ajtó zárva volt, uram. A tűzoltóknak kellett betörniük.
– Ha megnézhetnénk – indítványozta Fraser lágyan. Mallory szobájának ajtaját baltacsapásokkal zúzták be, a padlót homok és víz borította. Az újságok és a levélhalmok remek tüzelőként szolgálhattak, a lángok elemésztették az íróasztal és a megpörkölődött szőnyeg nagy részét. Az asztal mögött hatalmas, megfeketedett lyuk éktelenkedett a falon és plafonon, látni engedve a csupasz csapszegeket meg az elhamvadt gerendákat, és a londoni cicomával telitömött ruhásszekrényből sem maradt több elszenesedett rongyok és szilánkokra tört tükörcserepek halmánál. Mallory magán kívül volt a dühtől és a mindent elsöprő, baljós szégyen érzésétől.
– Bezárta az ajtót, uram? – kérdezte Fraser.
– Mindig bezárom. Mindig!
– Láthatnám a kulcsát?
Mallory átnyújtotta a kulcskarikát. Fraser szótlanul leguggolt a szilánkosra tört ajtókeret mellé. Alaposan szemügyre vette a kulcslyukat, aztán felállt.
– Nem láttak gyanús személyeket az előcsarnokban? – kérdezte Kellyt.
– Megtudhatnám, ki ön, hogy kérdéseket tesz fel nekem? – nézett vissza a házfelügyelő sértődötten.
– Fraser felügyelő. Bow Street.
– Nos, felügyelő, nem. – Kelly a fogát szívta. – Semmilyen gyanús alakot. Legalábbis tudásom szerint.
– Mindez bizalmas ügyként kezelendő, Mr. Kelly. Feltételezem, hogy a Természettudományos Társaság többi létesítményéhez hasonlóan önök is csak ismert tudósokat fogadnak.
– Ez az egyik legszigorúbb alapelvünk, uram!
– A vendégek azonban fogadhatnak látogatókat?
– Férfiakat, uram. Vagy kísérettel érkező hölgyeket... Ne gondoljon semmi botrányosra, uram!
– Elegáns szállodai tolvajjal van dolgunk – summázta Fraser. – Aki mellesleg gyújtogató is. Nem olyan jó gyújtogató, mint betörő, mert meglehetősen bután tornyozta fel a papírokat az asztal alatt meg a szekrényben. A rugós zárat álkulccsal nyitotta ki. Egy kissé felkarcolta közben a fát, de nem hiszem, hogy öt percnél tovább vacakolt volna vele.
– Ez egyszerűen hihetetlen – mondta Mallory. Kelly majdnem elbőgte magát.
– Felgyújtják egy tudós vendégünk szobáját! Szóhoz sem jutok! A ludditák óta nem találkoztam ilyen gonoszsággal! Micsoda szégyen, dr. Mallory... borzalmas szégyen!
Mallory megcsóválta a fejét.
– Figyelmeztetnem kellett volna, Kelly. Veszedelmes ellenségeim vannak.
Kelly nagyot nyelt.
– Tudjuk, uram. A személyzet sokat beszél erről, uram. Fraser az íróasztal maradványait vizsgálta. Az elgörbült akasztórúddal piszkálgatta a maradványokat.
– Faggyú – szólalt meg végül.
– Van biztosításunk, dr. Mallory – mondta Kelly reménykedve.
– Nem tudom, hogy az efféle esetekre is kiterjed-e, de remélem, kárpótolhatjuk veszteségeiért! Kérem, fogadja legőszintébb bocsánatkérésemet.
– Alaposan megkárosítottak. – Mallory végigpillantott a romhalmazon. – De nem akkora érvágás ez, mint remélték! Majdnem minden fontos iratomat a Palota páncélszekrényében tartom. És természetesen soha nem hagyok itthon pénzt. – A házfelügyelőre pillantott. – Feltételezem, a páncélszekrényt nem feszítették fel, Mr. Kelly.
– Nem, uram – mondta a házfelügyelő. – Vagyis... inkább azonnal utánanézek, uram. – Sietős léptekkel, hajlongva távozott.
– A barátja járt itt, a stilettós férfi – mondta Fraser. – Ma nem merte követni, viszont mihelyst elindultunk, fellopózott, kinyitotta az ajtót, és gyertyát gyújtott a felhalmozott papírok között. Már régen biztonságban volt, mire felharsant a riadó.
– Jól ismeri a napirendemet – morogta Mallory. – Megkockáztatom, hogy engem is. Megszerezte a számomat. Játszik velem.
– Így is mondhatjuk. – Fraser félredobta a réz akasztórudat.
– Alkalom szülte amatőr. A tapasztalt gyújtogató folyékony paraffint használ, ami mindent elemészt, amihez hozzáér.
– Így nem vehetek részt a Szabadgondolkodók vacsoráján, Fraser. Nincsen semmim, amit felvehetnék!
Fraser mozdulatlanul méregette.
– Úgy látom, rendkívül bátran viseli a sorscsapásokat – mint az egy tudóshoz és úriemberhez méltó, dr. Mallory.
– Köszönöm – mondta Mallory. Egy pillanatig csend volt. – Fraser, szükségem van egy italra.
A felügyelő lassan bólintott.
– Az Isten szerelmére, Fraser, menjünk valahova, ahol úgy istenigazából, aljasul, nyomorultul be tudunk rúgni, és nem csillog minden a hamis cicomától! Tűnjünk el ebből a divatos Palotából valahová, ahol még azt is beengedik, akinek az összes vagyona a kabátzsebében van! – És belerúgott a ruhásszekrény maradványaiba.
– Én tudom, mi kell most magának – csitította Fraser. – Valami vidám hely, ahol kiengedheti a gőzt. Ahol ihat, táncolhat meg kedves hölgyekkel ismerkedhet.
Mallory most találta meg wyomingi terepkabátja megfeketedett rézkapcsait. A látvány a szívébe hasított.
– Ugye nem dajkálgatni akar, Fraser? Feltételezem, Oliphant pontosan ezt javasolta. Szerintem meg nagy hiba lenne. Nem vagyok tréfás hangulatomban.
– Semmi ilyesmire nem gondoltam. Kellemetlen egy nap volt ez. És a Cremorne-kertet még mindig látnia kell.
– Az egyetlen dolog, amit látni szeretnék, az a stilettós férfi feje egy vadászpuska célkeresztjében!
– Tökéletesen megértem az érzéseit, uram.
Mallory kinyitotta ezüst szivartárcáját – ez legalább megmaradt –, és rágyújtott utolsó eredeti havannaszivarjára. Keményen pöfékelt, míg a finom dohány le nem csitította háborgó kedélyét.
– Másrészt viszont... – szólalt meg végül – végső esetben a Cremorne-kert is megteszi.

 

Fraser mutatta az utat. Lementek egészen a Cromwell Lane végéig, a Tüdővészesek Kórházának roppant, sápadt téglákból rakott épületén túl: Mallory nem is tudott másra gondolni, mint hogy mennyire rémálomba illő ez a környék estefelé.
Ismét erőt vett rajta a kóresetbe illő ádáz hangulat, ezért inkább megálltak a következő kocsmánál, ahol négy vagy öt pohárral is felhajtott a meglepően tisztességes whiskyből. A helyiség tömve volt New Brompton őslakosaival, akik a maguk otthonos módján egész jókedvűnek tűntek, bár egyfolytában kétpennysekkel tömték a csilingelő gépzongorát, ami Mallory gyűlölt dalocskáját, a „Come to the Bower”-t játszotta. Nem volt itt maradása. Egyébként is, ez nem a Cremorne-kert.
Az igazán nagy bajok első jelével a New Brompton Roadon, néhány házzal távolabb szembesültek, a Bennett & Harper Szabadalmaztatott Szőnyegmanufaktúra épületénél. Egyenruhás emberek nyugtalan tömege tülekedett a szélesen terpeszkedő gyárépület előtt. Valami üzemi zavargás lehetett.
Némi időbe telt, míg mindkettőjüknek feltűnt, hogy a tömeg valójában teljes egészében rendőrökből áll. A Bennett & Harper vidám színű vízálló anyagokat gyártott vitorlavászonból, a konyhát és fürdőt tapétázó, díszítő középosztálybéli polgárok nagy megelégedésére. Emellett tucatnyi kéményével nagy mennyiségű füstöt produkált, amit jelenleg a város szívesen nélkülözött volna. A helyszínen megjelent első rendőrtisztek – vagy legalábbis azok, akik maguknak tulajdonították ezt a kiváltságot – a Királyi Szabadalmi Hivatal felügyelői voltak, akiket a kormány válságtervei alapján különleges ipari szolgálatra osztottak be. Bennett és Harper urak azonban nem szívesen hagyták volna veszendőbe menni a napi produktumot, ezért kétségbe vonták a rendőrök jogosultságát az üzem leállítására. Hamarosan azonban újabb két felügyelő érkezett a Természettudományi Társaság ipari egyesületétől, de ők már kötelező erejű bírói végzéssel jöttek. A felfordulás idecsalta a körzeti rendőrt is, akit hamarosan a Bow Street városi egysége követett egy rekvirált gőzbuszon. A vasúti sztrájkokra vonatkozó válságtervek értelmében a kormány a lovaskocsikkal egyetemben a legtöbb buszt lefoglalta.
A kormány jószándékát demonstrálandó a rendőrség azonnal leállíttatta a kéményeket, a gyári munkások azonban még mindig a helyszínen tartózkodtak, tétlenül és nyugtalanul, hiszen fizetett szabadságról senki sem beszélt, habár ők úgy érezték, jelen körülmények között igazán megérdemelnék. Arra sem derült fény, kinek kötelessége őrizni Bennett & Harper urak tulajdonát, és kicsoda adhat ki a hivatalos parancsot a gépek újraindítására.
A helyzetet súlyosbította, hogy komoly gondok mutatkoztak a rendőrök távírószolgálatával – amelynek valószínűleg a Központi Statisztikai Hivatal westminsteri piramisa volt az idegközpontja. Ott is biztosan a Bűzzel küzdenek, gondolta Mallory.
– Mr. Fraser, ön a Különleges Ügyosztály embere – fordult a felügyelőhöz. – Miért nem szedi ráncba ezeket a tökfilkókat?
– Nagyon szellemes – mondta Fraser.
– Azon csodálkoztam, miért nem láttunk sehol járőröző rendőröket. Biztosan mindannyian a londoni gyárak elé sereglettek.
– Látom, rettenetesen élvezi a helyzetet – mondta Fraser.
– Bürokraták! – csipkelődött Mallory vidáman. – Ha figyelmesen tanulmányozták volna a katasztrófaelméletet, tudhatták volna, hogy ez fog történni. A szinergikus kölcsönhatások összekapcsolódása: az egész rendszer kétszeres hullámgörbe útján száguld a káosz felé!
– Könyörgök, mondja el emberi nyelven is!
– Lényegében – Mallory elmosolyodott kendője mögött –, már ha köznapian akarom kifejezni magam, azt jelenti, hogy minden kétszer olyan gyorsan lesz kétszer olyan rossz, míg aztán darabokra nem hullik az egész!
– Ez csak afféle tudós fontoskodás. Ugye nem azt akarja mondani, hogy mindennek bármi köze lehet a londoni eseményekhez, igaz?
– Igen érdekes kérdés! – bólintott Mallory. – Mély metafizikai gyökerei vannak. Ha helyesen ábrázolok egy jelenséget, ez azt jelenti, hogy megértettem? Vagy egyszerű véletlenről, a módszer szülte végtermékről van szó? A szimulációs eljárások lelkes híveként természetesen nagy bizodalmam van a számítógépezetekkel készített modellekben. A doktrína azonban kétségtelenül vitatható. Ez már mély víz, Fraser! Olyasmi, mint amiből valaha az öreg Hume meg Berkeley püspök meggazdagodott!
– Ugye nem részeg, uram?
– Csupán hangyányit fennkölt – mondta Mallory. – Úgy is mondhatnánk, becsípett.
Folytatták útjukat, és bölcsen nem avatkoztak bele a rendőrség civakodásába.
Mallorynek hirtelen rettenetesen hiányzott jó öreg wyomingi ruházata. Kulacsa, távcsöve, a vállára vetett puska meghitt keménysége után vágyódott. Bárcsak ne Londonban lenne, hanem újra valami expedíción! Pályázatot nyújthatna be a Természettudományi Társasághoz, vagy ami még jobb, a Földrajziakhoz. Elhagyná Angliát!
– Szerintem ne tegye, uram! – mondta Fraser. – Igazából csak rontana a helyzeten.
– Hangosan beszéltem?
– Egy kicsit, uram. Igen.
– Mondja, Fraser, hol lehet itt első osztályú puskát venni? Már a Chelsea-park mögött jártak, a Camera Square nevű helyen, ahol a boltok csicsás optikai szerkentyűket árultak: Talbot-féle másológépet, laterna magicát, fenakisztoszkópokat, látcsöveket amatőr csillagászoknak. Mikroszkópokat a család fiatalkorú tudóspalántájának, mert a fiúkat mindig is érdekelte a pocsolyák nyüzsgő élővilága. Az aprócska teremtményeknek semmilyen gyakorlati haszna nem volt, viszont tanulmányozásuk könnyen az igazi tudomány felé irányíthatta a fiatal zsenik figyelmét. A doktort megrohanták az emlékek, és megállt az egyik mikroszkópokkal telirakott kirakat előtt. A kedves, öreg Lord Mantell jutott róluk az eszébe, aki megbízta élete első munkájával, a lewesi múzeum kitakarításával. Ezután a csontok és a madártojások katalogizálása következett, majd a cambridge-i ösztöndíj. Most visszaemlékezve úgy tűnt, hogy az öreg talán túl lelkesen bánt a nyírfapálcával, de biztosan csak annyira, mint amennyire Mallory megérdemelte.
A járda túlfeléről különös, sivító hang hallatszott. Mallory odapillantott, és furcsa, félig kuporgó figurát pillantott meg a ködben, kabátja szárnyai lobogtak a száguldástól, hóna alatt két sétapálcát szorongatott.
Az utolsó pillanatban ugrott félre a fülsiketítően hujjogató fiú elől. Talán tizenhárom éves lehetett, és gumikerekekkel ellátott csizmát viselt. Fürgén megfordult, kifarolt az egyik szaküzlet előtt, és a botok segítségével elkezdte visszalökdösni magát. A következő pillanatban ördögi jókedvében vonyító és ugrándozó fiúcsapat vette körül a két felnőttet. A többiek nem hordtak kerekes cipőt, de majdnem mindegyikük a klakkerek apró arckendőjét viselte.
– Mondjátok csak, fickók! – csattant fel Fraser. – Honnan szereztétek azokat a maszkokat?
Rá sem hederítettek.
– Ez aztán nem volt semmi! – üvöltötte az egyik. – Csináld még egyszer, Bill! – Egy másik fiú különös, ünnepélyes mozdulatokkal háromszor felrántotta a lábát, aztán felugrott a levegőbe.
– Király! – kukorékolta.
– Azonnal hagyjátok abba! – parancsolta Fraser.
– Savanyú pofa! – gúnyolódott az egyik rosszindulatú kölyök.
– Senkiházi! – Az egész csapat rekedt röhögésben tört ki.
– Hol vannak a szüléitek? – követelte Fraser. – Ilyen időben otthon lenne a helyetek.
– A nagy francokat! – A kerekes cipőjű fiú gúnyosan mosolygott. – Előre, cimborák! Párduc Bill parancsára!
– Megtaszajtotta magát a botokkal, a többiek pedig üvöltve és hujjogatva követték.
– Sokkal jobban öltözöttek annál, hogy utcakölykök lehessenek – jegyezte meg Mallory.
A fiúk nem túl messze megálltak, és úgy tűnt, mintha „adsz-e, király, katonát” játékra készülnének. Mindegyikük gyors mozdulatokkal megragadta szomszédja vállát, és összekapaszkodva emberi láncot formáltak. A kerekes cipőjü fiú jutott a sor végére.
– Nem tetszik ez nekem – mormogta Mallory.
Az összekapaszkodott fiúk lendületet gyűjtve meglódultak, és a vezetőjük hirtelen csúzliból kilőtt kavics módjára vágódott előre. Ördögien vidám üvöltéssel csapódott neki a járdaszegély egyik repedésének, és fejjel előre belezuhant az egyik kirakatba.
Az üvegtábla szilánkokra robbant, és borotvaéles cserepek záporoztak mindenfelé.
Párduc Bill első pillantásra bénultan vagy holtan hevert a járdán. Egy szörnyűséges pillanatra döbbent csend támadt.
– Kincs! – üvöltött fel az egyik fiú. A csapat tébolyult sikoltással megrohanta a törött kirakatot, és rávetették magukat a kiállított tárgyakra – a távcsövekre, állványokra, vegyészeti üvegholmikra...
– Állj! – kiáltotta Fraser. – Rendőrség! – Kabátzsebébe nyúlt, letépte az arcáról a kendőt, és háromszor belefújt az éles hangú, nikkelezett sípba.
A fiúk azonnal futásnak eredtek. Páran elhajították zsákmányukat, de a legtöbben jól megmarkolták a holmit, és úgy rohantak, mint az orangutánok. Fraser utánuk iramodott, sarkában a doktorral. Odaértek a kirakathoz, ahol Párduc Bill még mindig a földön hevert. Lassan a könyökére támaszkodott, és megrázta vérző fejét.
– Fiam, te megsebesültél – mondta Mallory.
– Kutya bajom! – válaszolta Párduc Bill akadozva. Fejbőre a csontig felhasadt, és mindkét füle mögött patakzott a vér. – El a kezekkel, álarcos gazemberek!
Mallory, kicsit elkésve, előhúzta a zsebkendőjét, és megpróbált rámosolyogni a fiúra. – Megsérültél, fiam. Segítségre van szükséged. – Fraserrel együtt a kölyök fölé hajoltak.
– Segítség! – visította a fiú. – Segítsetek, cimborák! Mallory felpillantott. Talán az egyik kölyköt segítségért szalajthatnák.
Csillogó, háromszög alakú üvegdarab vágódott ki a ködből, és egyenesen Fraser hátába fúródott. A rendőr elkerekedett szemmel, állatias döbbenettel rándult össze.
Párduc Bill négykézlábra kecmergett, aztán felugrott. A közeli kirakatok felől újabb csattanás, üvegcserepek csilingelő csörömpölése és elégedett üvöltözés hallatszott.
A Fraser hátába fúródott üvegszilánk szörnyűséges látványt nyújtott. Jó mélyre hatolt.
– Ezek megölnek minket! – kiáltotta Mallory, és karjánál fogva megragadta a rendőrt. Mögöttük bombákként robbantak az üvegdarabok, némelyik összezúzódott a falon, de volt, ami a kirakatok széléről visszapattant cserépzuhatagként záporozott az utcára.
– Mennydörgős pokol... – suttogta Fraser.
Párduc Bill kiáltása visszhangzott végig a ködfelhőben.
– Kincsek, barátaim! Kincsek!
– Szorítsa össze a fogait! – mondta Mallory. Zsebkendőbe csavart kezével kitépte a szilánkot a felügyelő hátából. Legnagyobb megkönnyebbülésére egy darabban kijött. Fraser megborzongott.
Mallory gyengéden lesegítette róla a kabátot. Az inget deréktájig alvadt vér szennyezte, de távolról sem volt olyan súlyos a helyzet, mint lehetett volna. Az üvegdarab átszúrta a Fraser tömzsi kis pisztolyát tartó zergebőr tok szalagját.
– A pisztolytáska felfogta a sebzés nagy részét – mondta Mallory. – A szilánk megvágta, de nem túl mélyen, és nem szúrta át a bordákat. A vérzést viszont el kell állítanunk...
– Rendőrőrs... – bólintott Fraser. – King's Road... – Rettenetesen elsápadt.
Újabb szilánkeső visszhangzott mögülük elhalóan. Gyorsan továbbálltak. Fraser minden lépésnél összerezzent.
– Jobb, ha velem marad – mondta. – A rendőrőrsön tölthetné az éjszakát. Ez egyre rosszabb lesz.
– Biztosan – bólintott Mallory. – Ne izgassa fel magát!
– Komolyan mondtam.
– Elhiszem.
Mallory két órával később már a Cremorne-kertben volt.

 

A vizsgált dokumentum egy kézzel írt levél. A fejlécet letépték, és a papírt hevenyészve hajtogatták össze. A dátum nem látszik, de a grafológiai elemzés megerősíti, hogy ez Edward Mallory eredeti, kapkodó kézírása. Valószínűleg izomkoordinációs problémák hatása alatt állt.
A közepes minőségű, az időtől alaposan megsárgult papír olyasmi, mint amit az 1850-es években használtak a hivatalokban. Feltételezett származási helye a King's Road-i rendőrőrs.
A hosszú használattól elkopott tollheggyel rótt, megfakult sorok a következőképpen szólnak:

 

Hölgyem!

Senkinek sem beszéltem róla, de valakinek el kellett mondanom. Arra számítok, hogy önt bizalmas barátnőmnek tekinthetem, hiszen másvalakinek meg sem említhetem az ügyet.
Amikor elvállaltam tulajdona megőrzését, szabad akaratomból tettem. Kívánságát megtiszteltetésnek vettem, mintha az a királyi családtól származna, és kegyed ellenségei természetesen az enyémek is. Eletem legnagyobb kiváltsága kegyed lovagjaként tündökölni.
Kérem, ne aggódjon a biztonságomért! Könyörgök, ne tegyen semmilyen lépést érdekemben, ami veszélybe sodorhatná! A csata minden kockáztat magamra vállalom, de az mégiscsak kockázat. Ha bekövetkezik a legrosszabb, ami csak törtéhet, kívánatosabbnak tartanám, hogy kegyed tulajdona örökre elvesszen az emberi tekintetek elöl.
Megvizsgáltam a kérdéses kártyalapokat. Úgy hiszem, van némi fogalmam arról, mi célt szolgálhatnak, bár jelentősen túlmutatnak szerény gépezettani ismereteimen. Ha ez tiszteletlenség volt részemről, bocsánatát kérem.
A kártyákat elővigyázatosan tiszta vászonba csomagoltam, és saját kezűleg zártam rájuk a légmentesen záródó gipsztartály fedelét. A tartályt az Alkalmazott Geológia Múzeumában kiállított brontoszaurusz koponyájában rejtettem el. Tulajdona tökéletes biztonságnak örvend körülbelül kilenc méterrel a talaj szint felett. Erről egy áldott lélek sem tud, leszámítva kegyedet

és az Ön leghűségesebb szolgáját, engem
Edward Mallory
a Királyi Természettudományi Társaság
és a Királyi Földrajzi Társaság tagja

 

 

NEGYEDIK ISMÉTLÉS

A hét csapás

 

A kérdéses tárgy olyasféle csontfehér porcelánból készült, hazafias temetési emléklap, mint amilyeneket arisztokraták és államfők elhunytára emlékezve csináltatnak egyesek. Az eredetileg színtelen, az idő vasfogától mégis sárgára és repedezettre mart festékkel bevont üveglap alatt kivehetőek Lord Byron arcvonásai.
Angliában ebből az emléktárgyból több tízezret adtak el a miniszterelnök halálát követő hónapokban. Maga az emléklap teljesen átlagos darab, amelyből a kellően híres személyiségek halálhírére készülve mindig akad raktáron. Byron koszorúkkal, tekergő szalagokkal és az Ipari Radikális Forradalom korai éveinek jellegzetes alakjaival körülvett arcképét gépezettel nyomtatták az átlátszó anyagra, amit aztán ráhúztak az emléklapra, s végül átkenték és ráolvasztották.
Byrontól balra, a pontozótechnikával megrajzolt tekercsek között a hátsó lábaira ágaskodó koronás brit oroszlán az elmosódottan csavarodó, legyőzött kígyó fölé tornyosul, ami valószínűleg a ludditákat hivatott megszemélyesíteni.
Mind Byron felfelé ívelő karrierje közben, mind hatalomra kerülése után alkalmanként felemlegették, hogy a Lordok Házában tartott szűzbeszédében kegyelmet kért a ludditák számára. A széles körben elterjedt legenda szerint maga Byron így válaszolt az egyik kérdésre: „Ludditák mindig is voltak, uram, aztán ludditákká lettek.” Bár elképzelhető, hogy ezen megjegyzés hitelessége megkérdőjelezhető, tökéletes összhangban van a miniszterelnök személyiségének ismert oldalaival, és bizonyítékul szolgál rá az a rendkívüli elszántság, amellyel később elfojtotta és eltiporta a manchesteri székhelyű, Walter Gerard vezette népszerű, iparellenes mozgalmat. Hiszen ez a luddita lázadás nem a régi rendet támadta, hanem azt, amelyet maguk a radikálisok alkottak meg.
A kérdéses tárgy valaha a Bow Street Különleges Ügyosztályán dolgozó Ebenezer Fraser felügyelőé volt.
Mallory egészen addig maradt Fraserrel és addig kísérte figyelemmel, hogyan dolgozik a rendőrorvos a mocskos szivaccsal és a kötszerrel, míg biztos nem volt benne, hogy a felügyelő egyáltalán nem figyel rá. Hogy tovább csitítsa a férfi nyilvánvaló gyanakvását, kért egy rendőrségi bélyeggel ellátott levélpapírt, és nekifogott a levélírásnak.
Mindeközben a King's Road-i rendőrőrs lassan kezdett megtelni ordibáló, részeges gazfickókkal és különböző csoportokba verődő sztrájkolókkal. Társadalmi jelenségnek igen érdekes volt, de Mallorynek nem fűlt a foga ahhoz, hogy az éjszakát egy barátságtalan cella kemény priccsén töltse. A lehető legmakacsabb módon valami egészen más után vágyakozott.
Udvariasan útbaigazítást kért egy zaklatott és kimerült őrmestertől, amit gondosan feljegyzett a noteszébe, aztán kilopódzott az őrsről. Nem okozott gondot megtalálni a Cremorne-kertet.
Az ottani állapotok alapján következtetni lehetett a város kríziskezelő képességére. Meglehetősen nyugodt volt a hangulat. Látszólag senki sem vett tudomást a kerten túli eseményekről, az elszórtan jelentkező bomlás sokkhulláma még nem szivárgott be a szervezetbe.
És itt nem is volt annyira büdös. A kert Chelsea Reachen volt, jóval feljebb, mint a Temze legborzasztóbb szakasza. A folyó felől enyhe, kissé halszagú, de összességében véve nem kellemetlen éjszakai szellő fújdogált, a ködöt pedig felszaggatták a Cremorne ősöreg szilfáinak ágai. A nap lenyugodott, és ezernyi halovány gázlámpa pislákolt a látogatók gyönyörűségére.
Mallory el tudta képzelni, milyen idilli lehet a hely boldogabb időszakokban. A kertet ragyogó muskátliágyak, szépen nyírt pázsitszigetek, kúszónövényekkel benőtt kellemes pavilonok és különös gipszépítmények ékesítették, és természetesen a híres Kristálykör. No meg a „rettenetes pódium”, a hatalmas, fedett, falak nélküli bálterem, ahol egyszerre akár több ezren is foroghattak a polka vagy a keringő dallamára a cipőkoptatta padlón. Odabent, a pultoknál ételt meg italt lehetett kapni, és egy recsegő dallamgép is állt ott, amely népszerű operákból játszott egyveleget.
Aznap éjjel azonban nem tolongtak ezren. Talán háromszáz apatikus ember keringett körbe-körbe, és közülük is csak száz lehetett tisztességes polgár. Mallory feltevése szerint ők is megunták a kirekesztettséget, vagy olyan párocskák, akik minden kellemetlenséggel hajlandóak szembenézni. A maradék két harmada elkeseredett férfiakból, egy harmada pedig pimasz utcalányokból állt.
Mallory még két whiskyt megivott a pódium büféjében. Az ital olcsó volt és különösen szaglott: vagy a Bűz fertőzte meg, vagy ammónium-karbonáttal, kálium-karbonáttal, kvassziával pancsolták fel. Esetleg levantei halkábítóval, mert a lőre színe a rossz sörére emlékeztetett. A két adag ital két forró széndarabként perzselte a gyomrát.
Csak kevesen táncoltak, néhány zavarban levő pár keringővel próbálkozott. Mallory legjobb formájában sem volt különösebben tehetséges táncos. A nőket figyelte. Egy magas, szép alakú lány egy idősebb, szakállas úrral táncolt. A fickó testes, térdben köszvényes alak volt, de a lány sudáran magasodott fölé, és olyan kecsesen forgott a parketten, mint egy hivatásos táncos, csizmája rézsarka meg-megcsillant a fényben. Alsószoknyája lebbenése feltárt valamit az eredetileg szemérmesen elrejtett hátsó fertály alakjából és méretéből. Se tömést, se fűzőt nem hordott. Vörös harisnyába bújtatott bokája szépen formált volt, és szoknyája öt centivel magasabban volt annál, mint amit az illendőség megengedett.
Mallory nem látta az arcát.
A dallamgép újabb dalba kezdett, de a testes férfi nem bírta szusszal. A párocska megállt és csatlakozott barátaik csoportjához: egy főkötős, idősebb asszonysághoz, két könynyűvérű lánykának látszó fiatalabb teremtéshez és egy másik, idősebb úriemberhez, aki barátságtalan arccal nézett körül és külföldinek tűnt, talán hollandnak vagy az egyik Németország polgárának. A táncoló lány a többiekkel csevegett, és olyan fejmozdulatot tett, mintha nevetne. Szép barna haj volt, főkötöje szalagját a nyakán kötötte meg, és hagyta, hogy fejfedője a hátára lógjon. Kellemes, húsos, nőies hát, karcsú derék.
Mallory lassan megindult feléjük. A lány láthatóan igen komolyan társalgott a külföldi úriemberrel, de a férfi arca kelletlenségről és egyértelmű lenézésről árulkodott. A lány kipréselt magából valami kényszeredett bókot, aztán elfordult.
Mallory most pillantotta meg először az arcát. Szokatlan, hosszúkás állkapcsa volt, vastag szemöldöke, szája széles, örökmozgó nyílás, ajkait rúzzsal kente körbe. Igazából nem tűnt visszataszítónak, de határozottan jelentéktelennek látszott.
Azokban a szürke szemekben mégis éles, könyörtelen pillantás bujkált, meg valamiféle különösen érzéki kifejezés, ami megbabonázta a doktort. Ráadásul gyönyörű alakja volt. Ez látszott, amikor elsétált – gördült, majdhogynem siklott – a bár felé. Már megint az a csodálatos csípő meg hátának vonala. Áthajolt a pulton, hogy a csapossal évődjön, és szoknyája majdnem a vörös harisnyába burkolt lábikráig felcsúszott. Izmos lábának látványa buja, lázas erővel borzongatta meg Malloryt. Mintha a lány egyszerűen megrúgta volna.
Mallory elsétált a pulthoz. A lány már nem évődött, hanem veszekedett a csapossal, nőkre jellemző, félig szenvedő, zsémbeskedő stílusban. Szomjas volt, de pénztelen, és azt magyarázta, hogy a barátai majd fizetnek helyette. A csapos nem hitt neki, de ezt nem merte egyenesen a szemébe mondani.
Mallory egy pénzdarabbal megkocogtatta a pultot.
– Csapos, szolgálja ki a hölgyet!
A lány bosszús meglepetéssel pillantott rá. Aztán összeszedte magát, elmosolyodott, és félig leeresztett szempilláin keresztül végigmérte.
– Tudod, mit szeretek legjobban – szólt oda a csaposnak.
A férfi egy karcsú pohárban pezsgőt hozott, majd megszabadította Malloryt a pénzétől.
– Imádom a pezsgőt – mondta a lány Mallorynek. – Ha pezsgőt iszom, úgy táncolok, mint egy tollpihe. Tud táncolni?
– Förtelmesen – válaszolta a férfi. – Hazakísérhetem?
A lány tetőtől talpig végigmérte, szája sarkában savanykás, mégis buja somolygással.
– Mindjárt megmondom – szólt, és ismét visszatért a barátaihoz.
Mallory nem várt, mert nem akarta, hogy rászedjék. Lassan végigsétált a rettenetes pódiumon, és végignézte a többi nőt, de akkor megpillantotta a felé integető magas, jelentéktelen arcú lányt. Odament hozzá.
– Azt hiszem, elmehetek magával, de nem fog tetszeni – mondta.
– Miért nem? – kérdezte Mallory. – Maga tetszik. A lány felnevetett.
– Nem úgy értem. Nem itt Bromptonban élek, hanem a Whitechapelben.
– Az messze van innen.
– A vonatok nem járnak. Teljesen lehetetlen kocsit fogni. Attól féltem, a parkban kell aludnom.
– És a barátai?
A lány hátravetette a fejét, mintha csak azt mondaná, nem törődik velük. Kilátszott kecses nyaka, a kivágásban kivillant a géppel készített csipke szegélye.
– Vissza akarok menni Whitechapelbe! Elvinne? Nincsen pénzem, még egy fillérem se.
– Rendben – mondta Mallory. Felkínálta a karját. – Ötmérföldes séta ugyan... de a maga lába csodálatos.
A lány belekarolt, és rámosolygott.
– A Cremorne-mólónál elcsíphetjük a gőzöst.
– Ó – mondta Mallory. – Le a Temzén, mi?
– Nem túl drága. – Lesétáltak a rettenetes pódium lépcsőin a gázfényektől csillogó sötétségbe. – Nem londoni, ugye? Utazó úriember?
Mallory megrázta a fejét.
– Ad egy aranyat, ha lefekszem magával?
A közvetlenségtől megdöbbent férfi meg sem tudott szólalni.
– Maradhat egész éjjel – mondta a lány. – Nagyon kellemes szoba.
– Igen, én is ezt akarom.
Kicsit botladozott a kavicsos ösvényen. A lány egy darabig nézte, aztán merészen a szemébe nézett.
– Kicsit részeg, igaz? De jó embernek látszik. Hogy hívják?
– Edward. Leginkább Ned.
– Nekem is ez a nevem! – kiáltotta a lány. – Harriet Edwardes, „e”-vel a végén. Ez a művésznevem. De a barátaim Hettynek szólítanak.
– Olyan az alakja, akár egy istennőé, Hetty. Nem lep meg, hogy színpadon játszik.
A lány megint merészen a szemébe nézett.
– Kedveli a pajkos lányokat, Ned? Remélem, igen, mert ma éjjel kedvet érzek egy kis huncutkodáshoz.
– Igencsak kedvelem őket – mondta Mallory. Megragadta karcsú csuklóját, egyik kezével megmarkolta duzzadó keblét, és szájon csókolta a lányt. Hetty apró, meglepett sikkantást hallatott, aztán átkarolta a férfi nyakát. Sokáig csókolóztak egy tölgyfa sötét árnya mellett. Hetty nyelve végigsiklott a fogán.
A lány visszahúzódott egy kicsit.
– Haza kell mennünk, Ned. Rendben?
– Rendben – mondta Mallory zihálva. – De mutassa meg a lábát most! Kérem!
Hetty mindkét irányban végignézett az ösvényen, aztán térdéig felhúzta alsószoknyáját, és egy pillanat múlva visszaejtette.
– Maga a tökély – szólalt meg a férfi. – Modellt ülhetne festőknek.
– Már csináltam ilyet – válaszolta a lány –, de nem fizet jól. A Cremorne-mólónál gőzös sípolt. Futva indultak felé, és az utolsó pillanatban ugrottak a fedélzetre. Az erőfeszítéstől Mallory fejébe tolult a szesz. Egy shillinget adott a lánynak a négypennys jegyre, aztán a hajóorrban felfedezte a vitorlavászon fekvőszéket. A kis komp gőzt gyűjtött, az oldalsó csavarok fekete vizet fröcsköltek.
– Menjünk a szalonba! – mondta a lány. – Ott lehet inni.
– Szeretném látni Londont.
– Nem hinném, hogy tetszene, amit innen lát.
– Ha velem marad, biztosan tetszeni fog.
– Hogy maga miket mond, Ned! – mondta a lány nevetve. – Vicces, először azt hittem, maga zsaru, olyan komornak meg ünnepélyesnek látszott. De a zsaruk nem beszélnek így, se józanul, se részegen.
– Nem kedveli a bókokat?
– De igen, olyan édesek. Viszont a pezsgőt is szeretem.
– Egy pillanat! – szólalt meg Mallory. Részegebb volt, mint szeretett lenni. Megállt, aztán a hajóorr korlátjához sétált, keményen megmarkolta, kipréselte ujjaiból az érzéketlenséget.
– Átkozottul sötét van a városban – jegyezte meg.
– Hát igen – mondta a mellette álló lány. Sós izzadság, tearózsa és punci illata áradt belőle. Mallory arra gondolt, vajon szőrös-e neki, és ha igen, milyen színű. Majd meghalt, hogy láthassa.
– Ez miért van, Ned?
– Micsoda?
– Miért van ilyen sötét? A köd miatt?
– Gázlámpák – mondta a férfi. – A kormány adott sémát követve kikapcsolja a lámpákat, mert nagyon füstölnek.
– Milyen okosak.
– Az emberek így sötét utcákon botorkálnak, és mindent darabokra zúznak, ami az útjukba kerül.
– Honnan tudja? – Mallory vállat vont.
– Nem zsaru, igaz?
– Nem, Hetty.
– Nem kedvelem a zsarukat. Mindig úgy beszélnek, mintha csupa olyan dolgot tudnának, amit te nem. És nem árulják el, honnan tudják ezeket.
– Én elmondhatnám magának – szólalt meg Mallory. – Szeretném elmondani. De nem értené meg.
– Dehogynem érteném, Ned – mondta Hetty, hangja olyan élénk volt, mint a lepergő festéké. – Szeretem hallgatni az okos férfiakat.
– London egy egyensúlyát vesztett komplex rendszer. Olyan... olyan, mint a részeg, aki annyira berúgott, hogy nem is lát, és egy whiskysüvegekkel teli szobában van. Az italt elrejtették – tehát állandóan körbe-körbe jár, mert meg akarja találni.
– Aztán elfogy a pia, és vennie kell még – mondta Hetty.
– Nem. Sohasem fogy el. Van ott egy démon, aki szüntelenül újratölti az üvegeket. Ezért hívják nyitott dinamikus rendszernek. Körbe-körbe bolyong a szobában, örökre, és nem tudja, mi lesz a következő lépése. Mindvégig vakon és tudatlanul rója a köröket, a nyolcasokat, mint egy korcsolyázó, de soha nem hagyja el a szobát. Aztán egy napon kialszanak a fények, ő meg azonnal, fejvesztve kirohan, ki a kinti sötétségbe. És akkor bármi megtörténhet, bármi a világon, mert a külvilág maga a Káosz. Az a Káosz, Hetty.
– És ez tetszik magának, mi?
– Hogyan?
– Nem tudom, mit jelent az, amit elmondott... de annyit tudok, hogy magának tetszik. Szeret rágondolni. – Gyengéd, természetes mozdulattal a férfi nadrágjának elülső részére tette a kezét. – Hű, de kemény! – Elrántotta a kezét és diadalmasan mosolygott.
Mallory gyorsan körbepillantott a fedélzeten. Mások is voltak idefent, legalább egy tucatnyian. Láthatóan egyikük sem figyelt errefelé, de ezt a ködös sötétségben nehéz lett volna eldönteni.
– Maga tréfálkozik velem – mondta.
– Húzza csak elő, majd meglátja, hogyan is tréfálkozom én.
– Inkább kivárnám a megfelelő helyet és időt.
– Szeretem, ha egy férfi ezt mondja – nevetett Hetty.
Az egyenletes ritmusban csapkodó lapátkerekek hirtelen tempót váltottak. A fekete Temze átható bűzfelhőt pöfögött fel és hangos bugyborgás hallatszott.
– Jaj, ez iszonyatos! – kiáltotta Hetty, és kezét a szája elé kapta. – Ned, kérem, menjünk le a bárba!
A különös esemény a földhöz szegezte a férfit.
– Lesz ez rosszabb is? A folyón lejjebb?
– Sokkal rosszabb – mondta Hetty szájára szorított kezén keresztül. – Láttam már embereket helyben elájulni.
– Akkor miért járnak a komphajók?
– Azok mindig járnak – válaszolta a lány félig elfordulva. – Postahajók.
– Aha – mondta Mallory. – Kaphatok itt bélyeget?
– Odabent – válaszolta Hetty –, és ott nekem is vehet valamit.

 

Hetty meggyújtotta az olajlámpát a Flower-and-Dean Streeten található lakása szűk kis előszobájában. Mallory, aki rettenetesen megkönnyebbült, hogy végre kiszabadult a Whitechapel ködben fuldokló, hátborzongató mellékutcáiból, belépett a nappaliba. Egy négyszögletes, deszkaborítású asztalon képes bulvárlapok tornyosultak rendetlen halomban. Ezek szerint még a Bűz ellenére is kihordták ezeket. A félhomályban ki tudta venni a vastagon szedett főcímeket – mind a miniszterelnök nyomorúságos egészségi állapotáról nyöszörgött. Az öreg Byron mindig valami betegséget színlelt, hol nyomorék lábára, hol tüdőhurutra, hol máj sorvadásra panaszkodott.
Hetty a meggyújtott lámpával a kezében belépett a nappaliba, és a koszos tapéta kifakult rózsái azonnal virágba borultak. Mallory egy aranyat hajított az asztalra. Gyűlölte az efféle félreértéseket, és mindig előre fizetett. A nő felfigyelt a pénz csendülésére és elmosolyodott. Aztán lerúgta az utca sarával bemocskolt csizmáit, csípőjét ringatva egy ajtóhoz lépett, és belökte. Szürke macska rohant elő nyávogva. Hetty nagy felhajtást rendezett körülötte, dédelgette és Tobynak nevezte. Kiengedte az utcára. Mallory csak nézte, és kedvetlen türelmetlenséggel az arcán felállt.
– Hát akkor jöjjön velem! – mondta a nő befont barna haját hátrasimítva.
A hálószoba meglehetősen kicsi volt, kopott, préselt tölgyfából készült dupla ággyal a fal mellett, meg egy magas, homályos állótükörrel, ami valaha biztosan érhetett is valamit. Hetty a rosszul összeillesztett furnérlemezekkel borított komód tetejére tette a lámpát, és elkezdte kigombolni a blúzát. Kibújt a ruhadarabból, és úgy hajította félre, mintha nem lenne több egyszerű nyűgnél. Gyakorlott mozdulattal kilépett szoknyájából, és elkezdett megszabadulni a fűzőtől meg a gyűrött alsószoknyától.
– Nem visel krinolint – jegyezte meg Mallory rekedten.
– Nem kedvelem. – A nő kipattintotta a szoknya övcsatját és félretette. Ügyesen kikapcsolta a fűző drótkapcsait, kilazította a szalagokat, aztán az egészet feltörte csípője fölé, és megkönnyebbülten állt ott csipkebugyogójában.
Mallory levetette zakóját és cipőjét. Pénisze a sliccgomboknak feszült. Alig várta, hogy kibújhasson nadrágjából, de nem kívánta lámpafénynél mutogatni erekcióját.
Hetty úgy, ahogy volt, bugyogóban rávetette magát az ágyra. A meggyötört rugók panaszosan felsírtak. Mallory leült az ágy szélére, ami Hetty izzadságától és olcsó narancsvíz átható illatától szaglott, majd lehúzta nadrágját és alsóneműjét, míg egy szál ingben nem maradt.
Lehajolt, kigombolta pénzes öve egyik rekeszét, és elővett egy óvszert.
– Használnék egy ilyet, drágám – mormogta. – Nem baj? Hetty élénk mozdulattal felkönyökölt.
– Akkor hadd nézzem! – Mallory megmutatta neki az összegöngyölt juhbél-hártyát. – Ez nem az a furcsa fajta – jegyezte meg látható megkönnyebbüléssel. – Tégy, amit akarsz, kedvesem!
Mallory óvatosan ráhúzta a holmit merev péniszére. Így azért jobb, gondolta boldogan, hálásan az elővigyázatosságáért. Ezzel úgy tűnt, mintha tudná, mi keresnivalója van itt, hogy az egész biztonságosabb lesz és egyáltalán, azt kapja, amiért fizetett. Bemászott a koszos takaró alá.
Hetty erős karjával átölelte és forró csókot adott nagy, ferde szájával, mintha csak össze akarna tapadni vele. A döbbent férfi érezte, hogy nyelve síkos meleg angolnaként csusszan végig a fogain. A különös érzés erőteljesen megnövelte férfiasságát. A nő teste fölé küzdötte magát, csodás érzés volt tömör húsát érezni az obszcénul vékony csipkebugyogó alatt, és addig küzdött a ruhadarabbal, míg egészen a nő csípőjéig nem törte. Hetty élveteg nyöszörgést hallatott, míg Mallory a két lába között, az átnedvesedett anyagban tapogatózott. Végül, láthatóan türelmetlenül, minden ceremónia nélkül lenyúlt, és magába nyomta a férfi péniszét.
Amikor szeretkezni kezdtek, már nem tapadt Mallory szájára. Hamarosan gőzgépekként ziháltak, az ágy úgy recsegett és zötyögött alattuk, akár egy rosszul beállított gépzongora.
– Ó, Ned, drágám! – kiáltotta a nő hirtelen, és nyolc hegyes körömmel vájt a férfi hátába. – Milyen csodás! El fogok élvezni! – És úgy remegett alatta, mint aki mindjárt görcsöt kap. A férfit szerfölött megdöbbentette az a furcsaság, hogy a nő megszólalt közösülés közben, és minden átmenet nélkül elélvezett, mintha magját akarata ellenére facsarta volna ki belőle Hetty lágyékának sikamlós szorítása.
A csendes, ziháló perc múltával Hetty egy vágytól elragadtatott asszony félig szégyenlős, szempilla-rezegtető tekintetével pillantott végig rajta, és keményen a szakállába csókolt.
– Ez tényleg remek volt, Ned. Te aztán tényleg tudod, hogy kell ezt csinálni. Mi lenne, ha ennénk valamit? Rohadtul éhes vagyok.
– Jó – mondta Mallory, és kibontakozott csípője izzadt bölcsőjéből. Hálás volt neki, mint minden asszonynak, aki örömet szerzett neki, és kicsit szégyenkezett saját maga meg őmiatta is. Viszont szintén nagyon éhes volt. Több órája nem evett semmit.
– Lentről, Hartéktól finom szupét szerezhetünk. Mrs. Cairns majd felhozza nekünk. Ő a házinéni. A szomszédban lakik.
– Remek – mondta Mallory.
– Viszont fizetned kell érte... és ne feledkezz meg a borravalóról sem! – Hetty kigurult az ágyból. Bugyogója még mindig össze volt gyűrödve. Meglazította, és a férfit jóleső megelégedettséggel töltötte el gyönyörű hátsójának látványa. Öklével gyors staccattót kopogott a hálószoba falán. Egy lusta pillanatot követően másik kopogás érkezett válaszul.
– A barátnőd ilyen sokáig fennmarad? – kérdezte Mallory.
– Hozzászokott már az efféléhez – magyarázta Hetty, miközben a rugók nyöszörgőkórusától kísérve visszamászott az ágyba.
– Ne törődj vele! Nagyjából minden szerdán elgyepálja szerencsétlen férjét és fellármázza vele az egész házat.
Mallory óvatosan lehúzta az óvszert, ami kinyúlt ugyan, de nem szakadt el, és az éjjeliedénybe hajította.
– Nem nyithatnánk ki az ablakot? Átkozottul melegem van...
– Ne! Nehogy beengedjük a Bűzt, drágaságom! – Hetty rávigyorgott a lámpafényben, és a takaró alatt vakarózott. – Az ablakokat egyébként sem lehet kinyitni.
– Miért nem?
– Az ablakkeretet szorosan beszögelték. Az a lány, aki régebben itt lakott... múlt télen... Különös kis teremtés volt, búsképű, finom és előkelő, de szörnyen rettegett az ellenségeitől. Szerintem az összes ablakot ő szögelte be. Végül így is elkapták szegénykét.
– Hogy történt? – kérdezte Mallory.
– Ó, soha nem hozott fel ide senkit, már akit én láttam volna, de végül megjöttek érte a zsaruk. A különlegesek, már ha tudod, kikről beszélek. Még engem is megizzasztottak, a rohadékok, mintha tudnám, hogy mit csinált vagy kik voltak a barátai. Még az igazi nevét sem ismertem. Sybil valami. Sybil Jones.
Mallory a szakállába túrt.
– És mit követett el ez a Sybil Jones?
– Fiatal korában szült egy gyereket egy képviselőnek – mondta Hetty. – A fickó nevét, nos, azt hiszem, nem akarod tudni. Egy politikus ringyója volt, és valaha énekelgetett egy kicsit. Én, nos, én olyan ringyó vagyok, aki modellt áll. Connaissez-vous les poses plastiques?
– Nem. – Mallory meglepetés nélkül fedezte fel, hogy egy bolha ugrott mezítelen térdkalácsára. Elkapta, és vért fröcskölve összeroppantotta hüvelykujjaival.
– Feszülős balett-trikót veszünk fel, ami pontosan olyan színű, mint a bőrünk, aztán sétafikálunk körbe-körbe, és hagyjuk, hogy megbámuljanak minket az urak. Mrs. Winterhalter... őt láttad ma a parkban, ő utasítgatott minket... a főnökasszony, ahogy mondják. Ma éjjel szörnyen soványka volt a tömeg, és azok a svéd diplomaták, akikkel voltunk, olyan csórók lehettek, mint a templom egere. Tehát elég nagy szerencsémnek tartom, hogy felbukkantál.
Valaki megzörgette az előszoba ajtaját. Hetty felállt.
– Donnez-moi négy shillinget! – mondta. Mallory a kezébe nyomott néhány pénzérmét, ami gyorsan eltűnt, és a nő kisietett a szobából. Horpadt, csorba, lakkozott tálcával tért vissza, amelyen alaktalan kenyérszelet, darab sonka, mustár, négy sült kolbász és kicsi, mocskos üvegben meleg pezsgő kellette magát.
Hetty megtöltött két piszkos pezsgőspoharat, és nagy nyugalommal, szó nélkül nekilátott a vacsorájának. Mallory keze és válla mozgását nézte, a vékony ing alól kidagadó, remegő fekete mellbimbóit, és kissé elcsodálkozott arca egyszerűségén. Ő maga egy pohárral ivott a savas, rossz pezsgőből, és kiéhezett harapásokkal falta a zöldes sonkát.
Hetty végzett a kolbásszal is. Aztán féloldalas mosollyal kicsusszant az ágyból, leguggolt, és csípőjéig felhúzta az inget.
– A pezsgő egyszerűen átrohan az emberen, nem? – mondta.
– Pisilnem kell. Ha nem akarod, ne nézd! – Mallory udvariasan félrenézett, és hallgatta a csobogást.
– Mosdjunk le! – mondta a lány. – Hozok egy lavórt. – Bűzölgő londoni vízzel megtöltött, zománcozott edénnyel tért vissza, és egy tökbélböl készült szivaccsal végigdörgölte magát.
– Csodálatos alakod van – mondta Mallory. A nő keze és lába kicsi volt, de lábikrája és combja oszlopszerű kereksége az emlősök anatómiájának csodája lehetett volna. Hatalmas, tömör feneke hibátlan volt. Különös módon ismerősnek tűnt, azokra a fehér női hátsókra emlékeztette, amelyeket a történelmi témájú festmények tucatjain látott. Még az is eszébe jutott, hogy azokat akár erről a hátsóról is mintázhatták. A formás szeméremajkakat gesztenyebarna szőr borította.
Hetty elmosolyodott pillantása láttán.
– Szeretnél meztelenül látni?
– Nagyon.
– Egy shillingért is?
– Rendben.
A lány látható megkönnyebbüléssel szabadult meg ingétől. Egész testét izzadság borította. Gyengéden végigdörgölte gyöngyöző hónalját.
– Teljes öt percig tudok mozdulatlanul állni egy pózban – mondta kissé hadarva. Már majdnem az összes pezsgőt megitta. – Van órád? Tíz shillingért megcsinálom! Fogadjunk, hogy képes vagyok rá?
– Elhiszem, hogy meg tudod csinálni – mondta Mallory. Hetty kecsesen lehajolt, megfogta a bal bokáját és a feje fölé emelte. Lábát teljesen kinyújtva tartotta. Lassan, lábujjhegyen forogni kezdett.
– Tetszik?
– Csodálatos – mondta Mallory döbbenten.
– Nézd, mindkét tenyeremmel a földre bírok támaszkodni – magyarázta a lány csípőből meghajolva. – A legtöbb londoni lány olyan rohadtul vékony csontú, hogy azonnal kettétörne, ha megpróbálkozna vele. – Azzal lement spárgába a padlón.
– Nem is éltem igazán, míg Londonba nem jöttem – mondta Mallory.
– Akkor vedd le az inged, aztán dugjunk egy nagyot! – A nő hosszú arca elvörösödött, szürke szeme kidülledt. Mallory levette az ingét. Hetty odalépett hozzá a zománcozott edénnyel a kezében. – Ilyen állatias melegben remek meztelenül dugni. Mindig imádtam meztelenül dugni. Hé, jó kemény a húsod, és szeretem, ha egy férfin akad egy kis szőr. Hadd lássam a farkadat!
– Habozás nélkül megragadta a férfi nemi szervét, hátrahúzta a bőrt és megvizsgálta, aztán belemártotta a vízbe. – Nem vagy beteg, drágaságom... semmi gond veled, kifejezetten szép darab. Miért nem dugsz undorító hurkabél nélkül? Megtakaríthatnál kilenc pennyt.
– Kilenc penny nem sok – mondta Mallory. Felhúzott egy új óvszert, aztán rámászott a lányra. Meztelenül közösült és úgy izzadt, mint egy kovácslegény. Mindkettőjükről patakokban folyt a víz, és szaglottak a rossz pezsgőtől, de a lány nagy, ragadós melle mégis hűvösen préselődött mezítelen mellkasához. Hetty a teste alatt vonaglott, szemét lehunyta, nyelve kicsusszant ferde szájából, sarkát keményen Mallory hátába vájta. A férfi végül elélvezett, összeszorított szájjal mordult fel, amikor az égető fájdalom végigmarta péniszét. Zúgott a füle.
– Szemérmetlen ördög vagy te, Ned, az már biztos. – A lány nyakán és vállán vörös foltok égtek a melegtől.
– Akárcsak te – mondta Mallory.
– Az vagyok, drágám, és szeretem olyan férfival csinálni, aki tudja, hogyan kell egy nővel bánni. Szerintem szerezzünk pár üveg sört. Frissítőbb, mint a pezsgő.
– Rendben. Jó ötlet.
– És mellé néhány papirosát. Szereted?
– Mi az tulajdonképpen?
– Török szivarkák Krímeából. Ez a legújabb divat a háború óta.
– Dohányzol? – kérdezte Mallory meglepetten.
– Gabrielle szoktatott rá. – A nő kimászott az ágyból. – Gabrielle, aki Sybil után lakott itt. Francia kislány volt, Marseille-ből. De múlt hónapban elhajózott Mexikóba az egyik katonával a nagykövetségükről. Feleségül ment hozzá, a szerencsés kis liba. – Hetty sárga selyem hálóinget kapott magára. A lámpafényben finom ruhadarabnak tűnt, még kirojtosodott szegélye ellenére is. – Édes lány volt ez a Gabrielle. Donnez-moi négy shillinget, drágám! Nem, ötöt.
– Fel tudsz váltani egyfontost? – kérdezte Mallory. Hetty savanyú tekintettel visszaadott neki tizenöt shillinget, aztán eltűnt a nappaliban.
Sokáig maradt távol – biztosan Főbérlő Asszonysággal csevegett. Mallory kényelmesen elheveredett az ágyon, és a távoli metropolisz különös zajait hallgatta: csengők zörögtek, átható sikoltások harsantak a messzeségben, csattanások hallatszottak, talán puskalövések. Minden jel szerint részeg volt, akár az ágyú, és ez az állapot most annyira kellemesnek tűnt. A súly úgyis hamarosan megint húzni kezdi szívét – újdonsült bűnei miatt kétségtelenül megkettőzött erővel –, de a hús gyönyörei pillanatnyilag felszabadították a lelkét, és kifejezetten szabadnak és pihekönnyűnek érezte magát.
Hetty egyik kezében üvegekkel megrakott drótkosarat szorongatott, másikban meggyújtott szivarkát tartott.
– Sokáig tartott – mondta a férfi.
– Kisebb zűr volt odalent. Pár gazfickó. – Letette a kosarat, kivett belőle egy üveget és Mallory felé hajította. – Fogd meg, milyen hűvös... ezeket pincében tartják. Jó, mi?
Mallory kinyitotta a porcelánból, parafából és drótokból összerakott dugót, és szomjasan ivott. NEWCASTLE SÖR, hirdették az üvegből kidomborodó betűk. Modern sörfőzdében készült, majdhogynem csatahajó méretű gigantikus acéltartályokban. Finom, géppel készített sör, amelybe egyetlen csaló sem kevert jalapgyökeret vagy levantei halkábítót.
Hetty köntösbe burkolózva ült vissza az ágyba, kiitta az üveget és kinyitott egy másikat.
– Vedd le a ruhát! – mondta Mallory.
– Nem adtad oda a pénzemet.
– Tessék, itt van.
A lány a matrac alá dugta a pénzt, és elmosolyodott.
– Nagy csirkefogó vagy te, Neddie. Kedvellek. – Levette köntösét, az ajtó hátoldalára erősített acélfogasra hajította, de elvétette. – Ritka hangulatban vagyok ma. Próbáljuk meg még egyszer!
– Várjunk egy kicsit! – mondta Mallory, és ásított. Hirtelen nehéznek érezte ajkait, mintha porréteg borítaná őket. Tarkója sajgott, ahol Velasco fejbe vágta – mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. És mintha egy örökkévalóság óta semmi mást nem csinálna, csak inna meg kefélne.
Hetty megragadta lankadt péniszét és simogatni kezdte.
– Mikor voltál utoljára nővel, Ned?
– Ó... Azt hiszem, két hónapja. Három.
– És ki volt ő?
– Egy... – Egy kanadai szajha, akarta mondani Mallory, de hirtelen elhallgatott. – Miért kérdezed?
– Mondd el! Szeretem hallani. Imádom tudni, hogyan élnek az urak.
– Fogalmam sincs. És gondolom, neked se.
Hetty elengedte péniszét, és karba fonta a kezét. Az ágytámlának támaszkodott, majd rágyújtott még egy szivarkára, a gyufát egy durva gipszkupacon lobbantotta lángra. Furcsa formájú orrán keresztül fújta ki a füstöt – a látvány elképesztette a férfit.
– Azt hiszed, semmit se tudok – mondta. – Olyan dolgokat hallottam én már, hogy lefogadom, el sem tudnád képzelni.
– Kétségtelenül – mondta Mallory udvariasan.
– Tudtad, hogy az öreg Lady Byron meztelenül korbácsolja meg az urát? Addig nem áll fel az öreg farka, amíg a nő végig nem vág a seggén a német lovaglókorbáccsal, és ezt egy zsarutól hallottam, aki kedves volt hozzám, ő pedig a ház egyik fontos inasától tudta meg.
– Valóban?
– Az egész Byron-család a velejéig romlott és parázna. Lord Byron már elég öreg, de fiatalabb korában még egy bokrot is megdugott volna, már ha azt hiszi, odabent egy bárány bújik, úgy bizony. A felesége sem különb. Ő nem kefél más férfiakkal, viszont a korbácsolós nők testvériségének tagja.
– Figyelemre méltó – mondta Mallory. – És mi a helyzet a lányukkal?
Hetty egy kis ideig nem szólt semmit. A férfit meglepte arckifejezésének hirtelen komolysága.
– Ada pokolian dörzsölt nő, az bizony. Ő a legnagyobb kurva egész Londonban.
– Miért mondod ezt?
– Mert azzal kefél, akivel csak kedve tartja, és egy lélek sem meri kilesni, mit csinál. Már megvolt neki a fél Lordok Háza, és úgy koslatnak a szoknyája mögött, mint a kisgyerekek. És Ada kedvenceinek meg kóbor lovagjainak nevezik magukat. Ha bárki megszegné becsületszavát, és egy árva szót is ki merne nyögni ellene, akkor a többiek gondoskodnának róla, hogy az illető nagyon csúnya véget érjen. Körülveszik, védelmezik, úgy imádják, mint a pápisták a Szűzanyát.
Mallory felmordult. Ez egy szajha beszéde volt, nem illik ilyesmiket mondani. Tudta, hogy Lady Adát udvarlók veszik körül, de a puszta gondolat, hogy ezek a férfiak megkapták öt, és szeretkeztek és élveztek, hogy pénisz és vagina egyesült a Gépezetek Királynőjének matematikai ágyában... A legjobb, ha nem is gondol ilyesmikre. Hirtelen megszédült a feje.
– Lenyűgöző a szakvéleményed, Hetty – motyogta. – Nagy szakértelemmel felügyeled foglalkozásod beáramló adatait...
Hetty, aki éppen újabb üveg sört vedelt, horkantva felkacagott. Sörhab csörgött végig a mellén.
– Ó, Krisztusom! – mondta köhögve, mellét dörgölve. – Istenem, Neddy, hogy beszélsz? Nézd, mit tettél velem!
– Bocsánat – mondta Mallory.
A lány futó mosolyt villantott felé, és felvette a komódról füstölgő szivarkáját.
– Fogj egy rongyot, és jól mossál végig! – ajánlotta. – Asszem, ez tetszeni fog.
Mallory szótlanul hozzálátott. Megkereste a lavórt, aztán beáztatta a törülközőt, és a nedves frottíranyaggal óvatosan végigdörgölte a lány mellét és húsos, kigömbölyödő fehér hasát meg köldökét. Hetty lopva figyelte és szivarozott meg a földre szórta a hamut, mintha valaki más testéről lenne szó. Egy idő után szó nélkül megragadta a férfi péniszét, és bátorítólag húzogatni kezdte, miközben Mallory a lába közét törölgette.
Mallory ügyetlen mozdulatokkal felhúzott egy újabb óvszert, de eközben majdnem lelohadt az erekciója. Megkönnyebbülésére sikerült behatolnia a nőbe, ahol a kívánatos hús ölelésében visszanyerte merevségét, és fáradtan meg részegen közösült vele, de sajgott a karja, a csuklója és a háta, ráadásul különös, fájdalmas szúrás kínozta pénisze tövében. Makkja kifejezetten érzékeny volt juhbél védőöltözetében, és az ejakuláció majdnem olyan keménynek és kényesnek tűnt, mintha rozsdás szöget nyűglődne kifelé. Az ágy recsegett, akár egy fémtücskökkel zsúfolt rét. Mallory úgy érezte, mintha fél mérföldet szaladt volna egyhuzamban, és Hetty, akinek elhamvadt szivarkája lyukat égetett a komódba, teljesen elvarázsoltnak látszott, de lehet, hogy egyszerűen csak elalélt vagy részeg volt. Egy pillanatra eltűnődött azon, miért nem hagyja abba az egészet most, és magyarázza meg a lánynak, hogy nem megy, de még csak eszébe sem jutottak a szavak, amelyek kielégítően megindokolták volna a helyzetet, hát fújtatott tovább. Gondolatai egy másik nőre, egyik kuzinjára, egy vörös hajú lányra vándoroltak, akit saját szemével látott kefélni a sussexi sövény mögött, amikor fiatal korában kakukkfészket keresve felmászott a fára. A vörös hajú kuzin hozzáment a férfihoz és most negyvenéves volt, felnőtt gyerekekkel – kerekded, illedelmes asszonyka, kerekded, illedelmes kalapokban –, de Mallory soha nem bírt úgy találkozni vele, hogy ne jusson eszébe azon a szeplős arcon feltűnő elkínzott gyönyör. Úgy kapaszkodott ebbe a titkos emlékképbe, mint gályarab az evezőjébe, és makacsul küzdötte magát tovább a csúcspont felé. Lágyékában végül felsajdult az a forró, tajtékzó érzés, és tudta, hogy mégis el fog élvezni, semmi sem tarthatja vissza, és új keletű elkeseredettséggel döfködte tovább a lányt. Nagyon keményen zihált, és az élvezet agonizáló fájdalma rakétaként süvített végig fájó gerincén, megdöbbentő kéj hulláma lobbant fel a karjában és a lábában, még a mezítelen talpában is, és felkiáltott, hangos, elragadtatott, bestiális nyögéssel, amellyel még saját magát is meglepte.
– Jóságos ég... – jegyezte meg Hetty.
Mallory összecsuklott, és úgy hevert rajta, mint egy partra vetett bálna a bűzös levegőben. Izmai, akár a gumiszalagok. Pusztán a testi erőfeszítéssel kiizzadta magából a szesz felét. Határozottan úgy érezte, hogy meg akar halni. Ha megjelenne a ficsúr, és itt helyben a fejébe durrantana, elfogadta volna a lehetőséget, azt, hogy soha nem kell visszatérnie az érzékenység fennsíkjáról, azt, hogy soha többé nem lesz Edward Mallory, csupán egy vaginába és tearózsába fúlt, apró teremtmény.
De az érzés egy pillanat alatt elillant, és ismét Mallory lett. Túl kába volt a bűntudat vagy megbánás apró árnyalataihoz, mindazonáltal úgy érezte, el kell mennie innen. Valami kimondhatatlan krízist élt át, és a közjáték most véget ért. Egyszerűen ahhoz is túl fáradt volt, hogy megmozduljon, de tudta, mindjárt sikerülni fog. A szajha hálószobája nem volt többé menedék. A falak valótlannak tűntek, puszta matematikai fogalmaknak, korlátoknak, melyek most már képtelenek visszatartani lendületét.
– Aludjunk egy kicsit! – mondta Hetty italtól és kimerültségtől kásás hangon.
– Rendben. – Előrelátóan elérhető közelségbe készített egy doboz gyufát, lecsavarta a lámpát, és úgy hevert a forró londoni sötétségben, mint egy mozdulatlan, platói lélek. Nyitott szemmel pihent, bokáján egy bolha táplálkozott komótos könnyedséggel. Tulajdonképpen nem aludt, hanem bizonytalan ideig feküdt egy helyben. Amikor elméje belekezdett szokásos köreibe, meggyújtott egyet Hetty szivarkáiból és elszívta, megnyugtató rituáléként, aminek ugyan a dohánytermékek megszokott felhasználásához semmi köze nem volt. Később kiszállt az ágyból, és megérzésre az éjjeliedénybe vizelt. A padlón sör folyt végig, vagy valami más. Szívesen megtörölte volna a lábát, de nem volt sok értelme.
Várt valami hajnalhoz hasonlatos jelenséget, hogy bevilágítson Hetty kopár és szurtos lakásába, ami komoran pislogott kifelé a közeli szomszéd falra. Végül felderengett valami halovány ragyogás, de nem igazán hasonlított a megszokott napfényre. Mostanra már kijózanodott, és tikkadtan hevert az ágyon, fejébe mintha lőgyapotot tömtek volna. Amíg nem tett hirtelen mozdulatokat, nem volt annyira szörnyű, de baljós, figyelmeztető lüktetés lapult benne valahol.
Meggyújtotta az ágy melletti gyertyát, megtalálta az ingét. Hetty nyögve felriadt, és izzadt, csatakos haja alól bámult rá, kidülledő szemében olyan pillantás fészkelt, ami majdnem megrémisztetté a férfit – ördöngös, mondták volna erre Sussexben: túlvilági.
– Csak nem mész? – kérdezte.
– De igen.
– Miért? Még sötét van.
– Szeretek korán kelni. Régi tábori szokás – tette hozzá. Hetty felhorkant.
– Gyere vissza az ágyba, bátor katonám, ne légy ostoba! Maradj egy kicsit! Lefürdünk és reggelizünk. Ez menni fog, nem? Egy finom, kiadós reggeli?
– Inkább nem. Késő van, mennem kell, dolgom van.
– Mikor? – ásított a lány. – Még hajnal sincs.
– Késő van. Biztos vagyok benne.
– Mit mond a Big Ben?
– Nem hallottam egész éjjel – mondta Mallory, maga is meglepődve a felfedezéstől. – Feltételezem, a kormány leállíttatta.
Hettyt mindez fikarcnyit sem érdekelte.
– Legyen akkor francia reggeli – ajánlotta –, felküldetjük lentről. Sütemény, forró kávé, olcsón.
A férfi megrázta a fejét.
Hetty elhallgatott, és összehúzta a szemét. A visszautasítás láthatóan meghökkentette. Felült, felsikoltott az ágy, kócos hajába túrt.
– Ne menj el, rettenetes idő van odakint. Ha nem tudsz aludni, drágám, akkor dugjunk!
– Nem hinném, hogy menne.
– Tudom, hogy kedvelsz, Neddie. – Fellebbentette az izzadsággal átitatott takarót. – Gyere, bújj mellém, attól majd állni fog a zászló. – Várakozó tekintettel hevert ott, kezében a felemelt takaróval.
Mallory nem akart csalódást okozni neki, ezért leült mellé, megpaskolta kívánatos tomporát és magyarázott valamit keblének buja simaságáról. Jó érzés volt megfogni a húsát, de pénisze, bár megrezzent ugyan, nem állt fel.
– Tényleg mennem kell – mondta.
– Fel fog állni, ha vársz egy kicsit.
– Nem maradhatok tovább.
– Ha nem lennél olyan kedves ember, biztosan nem tenném meg – mondta Hetty lassan –, de csak szólj, és én azonnal felállítom. Connaissez vous la belle gamauche?
– Ez meg mit jelent?
– Nos – mondta a nő –, ha nem velem, hanem Gabrielle barátnőmmel lettél volna, már tudnád. Mindig csinálta a pasijaival, és szerinte majd megőrültek érte. Ez az, amit francia gyönyörnek hívnak.
– Azt hiszem, nem értem.
– Pöcs-szopás.
– Ó. Értem. – Már hallotta a kifejezést, bár mindössze legalpáribb trágárságként, és megdöbbentette, hogy olyan helyzetbe került, ahol ez valósággá is válhat. Beletúrt a szakállába. – Ööö... Mennyibe kerülne?
– Vannak, akiknek semmi pénzért nem tenném meg, – biztosította Hetty – de én tényleg kedvellek, Ned, és csak neked megteszem.
– Mennyi?
A nő hunyorított.
– Tíz shilling? Az fél font.
– Nem hiszem – mondta Mallory.
– Jó, rendben van, öt shilling, ha nem hagyod abba ennyivel. De ezt meg kell ígérned, mert komolyan mondom.
Már csak a halovány gondolattól hevesen kavarogni kezdett a gyomra.
– Nem, nem érdekel. – Nekilátott felöltözni.
– Akkor eljössz megint? Mikor látogatsz meg újra?
– Hamarosan.
A nő sóhajtott, mert tudta, hogy hazudik.
– Menj hát, ha muszáj. De hallgass rám, Neddie, tudom, hogy kedvelsz. És nem emlékszem pontosan a teljes nevedre, de tudom, hogy már láttam az arcképedet az újságokban. Híres tudós vagy, és van lóvéd bőven. Igazam van, ugye?
Mallory nem szólt semmit. A lány sietve folytatta.
– Egy hozzád hasonló fickó könnyen nagy zűrbe keveredhet, ha rossz lányt talál magának. De Hetty Edwardes mellett biztonságban vagy, mint Ábrahám kebelén, mivel én csak úriemberekkel kezdek és nagyon diszkrét vagyok.
– Azt meghiszem – mondta a kapkodva öltözködő Mallory.
– Keddenként és csütörtökönként a Pantascopic Színházban táncolok, lent, a Haymarketben. Eljössz megnézni?
– Ha Londonban járok, igen.
Aztán otthagyta a lányt és megkereste a kijáratot. Miközben lerohant a lépcsőn, véresre horzsolta a lábát egy leláncolt kerékpár pedálján.
Mallory még sohasem látta olyannak az eget, mint amilyen a Hart fölött volt, mégis azonnal felismerte. Lelki szemeivel látott már ilyen égboltot, terjengő mocsokkal szegélyezett, mindent elborító porral átmosott, alacsony kupolát – az égboltot, amely a Katasztrófa előhírnöke volt.
A nap már magasabban járt, és homályos körvonalai a szürkületet idézték, pedig csak nyolc óra felé járhatott az idő. A hajnal megérkezett, de nem hozta magával a nappalt. A leviatánok látták ilyennek az eget, a Nagy Üstökös egész bolygót megrázó becsapódása után. A burjánzó őserdőkben vonuló, örökösen forrongó gyomruktól hajtott pikkelyes hordák számára ez lehetett az Armageddon. A krétakori Földet kataklizmák viharai tépázták meg, gigantikus tűzvészek lobogtak és az üstökös pora elkeveredett az atmoszférában, hogy megsemmisítse a satnya növénytakarót. Egészen addig, amíg az új világhoz alkalmazkodni nem tudó, hatalmas Dinoszauruszország a darabjaira nem hullott, el nem nyelte a tömeges kipusztulás, és az Evolúció ugrándozó gépezetei elkavarodtak a Káoszban, hogy a felsebzett tájat különös, új élőlények népesíthessék be újra.
Lenyűgözve, köhögéstől fuldokolva csoszogott végig a Flower-and-Dean Streeten. Alig látott tíz méternél messzebbre, mert a sikátorban alacsonyan szálló, sárga köd hömpölygőit és marta a szemét.
Inkább szerencséjének, mint ügyességének köszönhetően kijutott a Commercial Streetre, a rendes esetben forgalomtól nyüzsgö whitechapeli sugarúira. Most teljesen üres volt, a sima makadámutat törött kirakatüveg szőnyege borította.
Sétált egy háztömbnyit, aztán még egyet. Alig maradt ép ablak. A mellékutcákról feltépett macskakövek úgy záporozhattak mindenfelé, mint a meteoreső. A közeli fűszeresnél forgószél tombolhatott, mert az utcát bokáig liszt és cukor hókupacai borították. Mallory megtaposott káposztafejek, szétlapított ringlók, széttört barackszörpös kancsók és focilabdaként szétrugdosott füstölt sonkadarabok között lépkedett. A nedves lisztnyomokban jól ki lehetett venni a tülekedő férfibakancsok, apró, mezítelen gyermeklábak, kecses női cipők nyomait, már ahol a földig érő szoknyák szegélye nem söpörte el őket.
Négy ködbe burkolózott alak – három férfi és egy nő, mindannyian tisztességes ruhákat viseltek, arcuk elé elővigyázatosan vastag kendőt kötöttek – csoszogott elő valahonnan. Amikor észrevették, habozás nélkül átmentek a túlsó oldalra. Lassan, sietség nélkül mozogtak és suttogva beszélgettek.
Mallory folytatta útját, cipősarka alatt törött üveg csikorgott. A Meyer-féle Úrias Bútorzat, Peterson Rövidáru-kereskedése és LaGrange Párizsi Pneumatikus Gőzmosodája mind szétdúlt kirakattal és zsanérjaikról leszakított ajtókkal fogadta. Az utcára néző homlokzatot kövekkel, téglákkal és nyers tojásokkal bombázták végig.
Aztán felbukkant egy sokkal egységesebb csapat. Férfiak és fiatal fiúk, némelyikük jól megrakott taligát tolt, pedig biztosan nem mozgóárus volt. A maszkos ábrázatok fáradtnak, kábának és komornak tűntek, mintha temetésre igyekeznének. Céltalan lődörgésük megtorpant egy kirabolt cipészüzlet előtt, és a dögevők lanyha lelkesedésével válogatni kezdtek a szétszóródott lábbelik között.
Malloryben tudatosult, mennyire ostoba is volt. Míg ő agyatlan élvezetekben dagonyázott, Londonból az anarchia fészke lett. Mostanra már otthon kellene lennie a békés Sussexben, a családja mellett. A tiszta vidéki levegőben a kicsike Madeline esküvőjére készülne, húgai és öccsei társaságában, rendes házikoszttal és szerény innivalóval ellátva. Hirtelen végigsajdult rajta a honvágy agóniája, és eltűnődött azon, vajon a vágy, az ambíció és a körülmények micsoda kaotikus keveredése vehette rá arra, hogy legyökerezzen ebben a rettenetes, gonosz városban. Vajon mit csinálhat éppen most a családja? Pontosan menynyi is az idő?
Hirtelen eszébe jutott Madeline órája. Húga nászajándéka jelenleg egy rézkapcsos utazóládában pihen a Paleontológia Palotájában. Az a csodálatos, drága óra – egyenesen az aranyos kis Madeline számára – most groteszk módon elérhetetlenné vált. A Palota hét mérföldre volt a Whitechapeltől. Hétmérföldnyi forrongó káosz.
Biztosan akad valami út arrafelé, valami mód, hogy eljusson odáig. Mallory azon tűnődött, vajon jár-e bármelyik városi vonat vagy omnibusz. Talán konflissal menjen? Ebben a bűzhödt ködben megfulladnának a gebék. Akkor marad az apostolok lova. Az ötlet, hogy átvágjon egész Londonon, igen ostoba tervnek tűnt, és a legbölcsebb biztos az lett volna, ha meglapul egy csendes pincében, mint egy patkány, és úgy várja ki, míg elhúzódik a feje felöl a Katasztrófa fellege. És mégis azon vette magát, hogy válla kiegyenesedik és lába saját akaratának engedelmeskedve lépked tovább előre. Amint sikerült egyetlen célra koncentrálnia, még a kiszikkadt fejében lüktető fájdalom is alábbhagyott. Vissza a Palotába. Vissza az életbe.
– Hahó! Maga ott! Uram! – A hang úgy visszhangzott a fejében, mintha rossz lelkiismerete zajongana. Meglepetten felpillantott.
A Jackson Testvérek, Szőrme és Kalap harmadik emeleti ablakából fekete puskacső bukkant elő. Mögötte kopaszodó, szemüveges bolti eladó feje látszott, aki a párkányra támaszkodott és ezzel közszemlére tette csíkos ingét és skarlátszín nadrágtartóját.
– Miben lehetek a szolgálatára? – kiabálta fel Mallory. A kérdés megszokásból szaladt ki belőle.
– Köszönöm, uram! – kiáltotta recsegő hangon az eladó. – Uram, ha lenne oly szíves, és megnézné azt az ajtót... ott oldalt, a lépcsők alatt! Azt hiszem... valaki sérülten hever ott!
Mallory válaszképpen meglengette a kezét, és a bolt bejáratához lépett. A kétszárnyú ajtó épségben maradt, bár nagyon rossz állapotban volt, és szétkent tojás mocskolta be végig. Egy csíkos tengerészinget és trapéznadrágot viselő férfi hevert a földön arccal lefelé, mellette kovácsoltvas feszítőrúd feküdt.
Mallory megragadta a tengerész durva anyagból szőtt ingét, és megfordította. A férfi nyakát golyó ütötte át. Már halott volt, és az orrát összezúzta a kövezet, ami bizarr grimaszt kölcsönzött verteién, fiatal arcának, mintha csak a tengerjáró albínók névtelen országából érkezett volna.
Mallory felegyenesedett.
– Maga agyonlőtte ezt az embert! – kiabálta felfelé.
A meghökkent férfi hangosan köhögni kezdett és nem válaszolt.
Mallory észrevette a halott tengerész bonyolultan összecsomózott selyemövébe dugott pisztoly agyát. Előhúzta. Ismeretlen gyártmányú revolver volt, a körbeforgó, masszív hengert rovátkák és hasítékok tarkították. Hosszú, nyolcszögletű, valamilyen dugattyús rendszerrel ellátott csöve fekete lőportól bűzlött. A szőrmebolt eltorlaszolt ajtajára pillantott. Nyilvánvalóan egész tömeg verődött itt össze, felfegyverzett tömeg, ami a lehető legaljasabb tettre készült.
A nyomorultak biztosan akkor menekültek el, amikor a tengerészt lepuffantották. A pisztolyt lengetve kilépett az utcára.
– A haramiának fegyvere is volt! – kiáltotta. – Jól tette, hogy...
Az eladó puskájából kivágódó lövedék sikoltva pattant le egy beton lépcsőfokról, fehér sebet ütött rajta, és alig kerülte el a férfit.
– Az Isten verje meg, maga idióta! – ordította Mallory. – Azonnal hagyja abba!
Ezt egy pillanatnyi csend követte.
– Elnézést, uram! – kiáltotta az eladó.
– A pokolba is, mit csinál?
– Mondtam, hogy sajnálom! Viszont jobb, ha eldobja azt a pisztolyt, uram!
– Francokat! – dörögte Mallory, és nadrágja övrészébe dugta a fegyvert. Éppen arra gondolt, rá kellene vennie a férfit, hogy jöjjön le és takarja le tisztességesen a holttestet, amikor zörögve felszaladt a többi redőny, és négy újabb puskacső jelent meg a Jackson Fivérek védelmében.
Mallory üres kezét feltartva hátrálni kezdett, és megpróbált mosolyogni. Amikor a köd már eléggé megvastagodott körülötte, megfordult és elrohant.
Innentől fogva óvatosabban haladt és megpróbált az utca közepén maradni. Talált egy megtaposott gyolcsinget, és bicskája fűrészes pengéjével levágta az egyik buggyos ujjat. Használható maszk lett belőle.
Megvizsgálta a tengerész pisztolyát, és kipattintotta a megfeketedett tölténytartó tokot. Még maradt benne öt golyó. Otromba fegyver volt, külföldi, foltokban kékre festve, habár a mechanizmust láthatóan egészen nagy precízióval illesztették össze. A nyolcszögletű csövön ki tudta venni a halványan odapecsételt Ballester-Molina feliratot, de más jelzést nem talált.
Mallory kibukkant az Aldgate Streetre, ahol emlékei szerint Hettyvel sétáltak, amikor a London Bridge rakpartjától jöttek, de most, ha ez egyáltalán lehetséges, sokkal iszonytatóbbnak és rettenetesebbnek tűnt, mint az éjszaka közepén. A Káoszban lakozó hóborttól szenvedő tömeg idáig még nem ért el.
Mögötte, a ködben ütemes riadójelzés kolompolt. Oldalra lépett, és egy tűzoltókocsi pöfögött el mellette, pirosra festett oldalán horpadások díszelegtek. A londoni csőcselék brutálisan elbánt a tűzoltókkal, rátámadt azokra a szakemberekre és gépekre, akik és amik képesek megvédeni a várost a tűzvésztől. Ez már a perverz ostobaság csúcspontja volt, de valahogy már meg sem lepődött rajta. A jármű felhágóin kimerült tűzoltók kapaszkodtak csillogó szemüveggel és légpalackkal ellátott bizarr gumimaszkjaikban. Mallory fél életét odaadta volna egy ilyen álarcért, mert már olyan fájdalmasan könnyezett a szeme, hogy egyfolytában kancsalított, mint egy pantomim kalózfigurája, de azért trappolt tovább.
Aldgate átolvadt a Fenchurch Streetbe, aztán a Lombard Streetbe, majd Poultry következett, és még mindig mérföldekre volt céljától, már ha a Paleontológia Palotáját annak lehetett nevezni. A rossz whisky és az annál is rosszabb levegő együttes mellékhatása kellemetlen fejfájást eredményezett, és valószínűleg a Temze felé közeledett, mert nyirkos, viszkózus párafelhő lebegett körülötte, amitől felkavarodott a gyomra.
Cheapside egyik utcáján városi omnibusz hevert az oldalára dőlve, a saját kazánjából fellobbant tűz emésztette el. Minden ablaka szilánkokra tört és már nem volt több megpörkölődött fémhüvelynél. Mallory remélte, hogy senki sem lelte halálát odabent. A füstölgő roncs túlzottan átható bűzt árasztott ahhoz, hogy közelebbről is megnézze.
A Szent Pál székesegyház udvarában embereket látott. Itt mintha tisztább lett volna a levegő, mert látszott a dóm kupolája, és nagyon sok férfi meg fiú pihent az udvar fái alatt. Megmagyarázhatatlanul lelkeseknek tűntek, és Mallory döbbenten látta, hogy nem átallnak kockázni Wren mesterművének lépcsőin.
Cheapside-ot buzgó és határozott szerencsejátékosok gyér csoportja torlaszolta el, gazemberek boszorkánygyűrűi csíráztak ki mindenfelé a kövezetből, térdeplő emberek vigyázták gyarapodó pénzkupacaikat. Buzgó és gonosz vezetőik, a kemény, rosszindulatú nehézfiúk, akik talán egyenesen a megsűrűsödött londoni bűzből léptek elő, hangosan, rekedten, kikiáltókhoz hasonlóan rikoltoztak: Kezdésnek egy shilling! Na, ki kezd? Ki kezd, legények? A csenevész embergyűrük közepéből győztes, diadalmas kiáltások hallatszottak, a dühödt morgolódást álarcok tompították el.
Minden egyes vakmerően kockázó játékosra három gyáva szemlélődő jutott. Az egész karneváli látványosságnak tűnt, bűzös, törvényellenes karneválnak, de mindenképpen igazi londoni mókának. Nyoma sem volt a rendőrségnek, a hatóságoknak vagy éppen a tisztességnek. Mallory óvatosan átnyomakodott a gyér, izgatott tömegen, de közben mindenre felkészülten a tengerész pisztolyán nyugtatta a kezét. Az egyik sikátorban két maszkos férfi rugdosott egy harmadikat, aztán elszedték tőle az óráját és a tárcáját. A minimum tucatnyi ember lanyha érdeklődéssel figyelte a műsort.
Ezek a londoniak olyanok, akár a gáz, gondolta Mallory, akár egy parányi atomok alkotta felhő. A társadalom bilincsei lepattantak róluk, ők pedig egyszerűen szétrepültek, mint a Boyle-féle Fizikai Alaptörvények ruganyos, szénsavszerű buborékjai. Öltözékük alapján a legtöbben tisztességes embereknek látszottak – most pedig teljesen nemtörődöm módon viselkedtek, a Káosz tökéletesen megfosztotta őket minden moráljuktól. Ezek az emberek még soha éltek át olyasmit, ami akár távolról hasonlított volna ehhez az egészhez, gondolta Mallory. Elvesztették megszokott irányelveiket, se ítélkezni, se összehasonlítani nem tudtak már. Alapvető ösztöneik bábjaivá váltak.
Mint a wyomingi törzs tagjai, akik táncra perdültek az ital ördögi szorításában, a civilizált londoni jóemberek is behódoltak primitív tébolyuknak. És a ragyogó arcukon feltűnő meglepett örömöt látva Mallory úgy vélte, még élvezik is. Valóban nagyon élvezték. Számukra ez volt a lelkesedés, a torz szabadság, amely minden eddiginél tökéletesebbnek és kívánatosabbnak tűnt.
A tömeg szélén frissen felragasztott csiricsáré röplapok sorakoztak a korábban szent és sérthetetlen Paternoster Row házfalain. Ez volt a legolcsóbb és mindenhová eljuttatható reklámhordozó, az a fajta, amely azonnal magára vonzotta a tekinteteket:
renbourne professzor fejfájás elleni magnetikus pirulái, beardsley-féle tökehalpép, mckesson&robbins borkősav, árnikás fogszappan... És néhány színházi plakát: MADAME SCAPIGLIONI a Saville House színpadán a Leicester Square-en, a VAUXHALL SZIMFÓNIA DALLAMGÉPRE... Olyan események, gondolta Mallory, melyekre most már biztosan soha nem kerülhet sor, és még a plakátokat is olyan gondatlan sietséggel kenték fel a falra, hogy meggyűrődtek a lapok. Alóluk fehéres patakként csordult ki a friss ragasztó, és a látvány valamilyen érthetetlen módon felkavarta Malloryt.
De az e világi plakátok közé, mintha a lehető legjobb helyen lenne ott, három lapból összerakott nyomtatványt ragasztottak, akkora lehetett, mint egy lópokróc, gépezettel nyomtatták, és a sietős ragasztás közben összegyűrődött. Valóban, a festék még nedves volt.
Tébolyult dolog.
Mallorynek földbe gyökerezett a lába, szíven ütötte a kegyetlenül bizarr látvány. A plakátot három színben nyomták – skarlátvörösben, feketében és undorító szürkésrózsaszínben, ami a kettő keveréke lehetett.
Elmosódott, skarlátszín tógát viselő, bekötött szemű, skarlát nő – az Igazság istenasszonya? – egy LUDD feliratú skarlát kardot suhogtatott két elnagyoltan megrajzolt alak – egy mellszoborként megörökített férfi meg nő – szürkésrózsaszín feje fölött... király és királynő? Netán Lord és Lady Byron? A skarlát istennő egy hatalmas, kétfejű kigyón vagy pikkelyes sárkányon taposott, a rángatózó testen az ADOMÁNYOZOTT LORDSÁG felirat díszelgett. A skarlát nő mögött vad, vörös színű lángnyelvek lobogtak a londoni horizonton, az égen pedig, a különböző őrült alakok körül püffedt, fekete felhők stilizált pamacsai úsztak. A jobb felső sarokban három ember – valószínűleg pap vagy tudós – himbálózott egy bitófán, a bal felsőben pedig rosszul megrajzolt, integető figurák zavaros csoportja lengetett zászlókat meg jakobinus lándzsákat, miközben valamilyen ismeretlen cél felé haladtak egy üstökös szakállas csóvája alatt.
És ez még a fele sem volt. Mallory megdörgölte sajgó szemét. A hatalmas, négyszögletű lapon úgy nyüzsögtek az apró képek, mint biliárdasztalon a véletlenszerűen szétgurult golyók. Itt egy törpe szélisten fújt PESTIS feliratú felhőt. Amott ágyúgolyó vagy bomba robbant szét stilizált, hegyes szilánkokra, a detonáció apró, torz manókat szórt minden irányba. Virágokkal elhalmozott koporsó, tetején hurokkal. Meztelen nő kuporgott egy szörnyeteg lábai előtt: jól öltözött uraság volt, de a feje egy hüllőé. Kicsike, imádkozó, váll-lapokat viselő férfi állt egy akasztófánál, a csuklyás, feltűrt ingujjú hóhér pedig udvariatlanul a koporsó felé intett... Még több maszatos felhő: mintha földgöröngyöket dobáltak volna a képre, mintha gyümölcstorta tésztamasszája lenne. És a lap alján szöveg is volt. Egy felirat, nagy. elkenődött gépezet-betűkkel:
„A BABILONDONI PARÁZNA HÉT CSAPÁSA!”
Babilondon. Babi... micsoda? Miféle „csapás” és miért „hét”? A plakátot mintha a számítógépezetek képgyűjteményeinek véletlenszerűen kiválogatott darabjaiból rakták volna össze. Mallory tudta, hogy a modern nyomdászok rendelkeznek olyan speciális lyukkártyákkal, amelyek segítségével szögletes pontok alkotta, jellegzetes és egyforma képeket nyomtathattak, melyek nagyon emlékeztettek a régi balladák olcsó fametszeteire. A filléres ponyvák tömegében százával bukkant fel unalomig ismert képanyag. Ez esetben viszont szörnyűségesek voltak a színek, valaki látható tébolyában mindenféle alakokat zsúfolt egymás mellé, és ami még ezen is túltett: a plakát ki akart fejezni valamit, amit – legyen bármennyire is döcögős vagy akadozó a módszer – egyszerűen és nyilvánvalóan nem lett volna szabad kimondani.
– Hozzám beszél, hé? – csattant fel valaki Mallory mellett. A férfi döbbenten hátrahőkölt.
– Semmi – motyogta.
A fickó fenyegetően Mallory válla felé hajolt. Nagyon magas, sovány alak volt, fején tornyosuló kürtőkalapja alól egyenes, koszos-sárga haj lógott. Részeg lehetett, mert szemében tébolyult, fényes láng ragyogott. Arcát alaposan elrejtette babos kendője mögé. Mocskos ruhái majdnem rongyok voltak – leszámítva a cipőt, mert azokat lopták és még csillogóan tisztának tűntek. A fickó több napos mosdatlanság verítékszagától bűzlött, a gondatlanság, a téboly szagától. Keményen a plakátra sandított, aztán vissza Malloryre.
– A maga barátai, uraság?
– Nem – válaszolta Mallory.
– Mondja el, mit jelent! – követelte a férfi. – Hallottam, hogy erről motyogott. Maga érti, igaz?
Átható hangja megremegett és amikor a plakátról ismét Malloryre pillantott, lobogó, fényes szemében állatias düh csillogott.
– Hagyjon békén! – kiáltotta Mallory.
– Gyalázta a mi Megváltó Jézus urunkat! – sivított fel a magas férfi. Hangja egyre hangosabbá vált, két bütykös keze a levegőbe tépett. – Krisztus szent vérére, ami megtisztított minket a bűntől...
Mallory felé kapott. A férfi félrecsapta a kezét.
– Nyírd ki! – ajánlotta egy arctalan hang buzgón. A kárörvendő kiáltás, mintha leydeni palack lenne, elektromossággal telítette a baljós levegőt. Mallory és ellenfele hirtelen a tömeg közepén találták magukat – már nem apró részecskék voltak, hanem az igazi zűr fókuszpontjai. A magas fickó, akit talán meg is taszítottak, Malloryre zuhant, aztán kétrét görnyedt a gyomrára mért ütéstől. Ekkor sikoltott fel valaki, magas, vidám, mégis vérfagyasztó hangon. Egy elhajított sárgöröngy alig kerülte el Mallory fejét, szétkenődött a plakáton. Mintha csak jelzés lett volna, azonnal sikolyok, egymásnak puffanó testek és kaszáló ökölcsapások zűrzavara követte.
Az átkozódó Mallory, akit majdnem fellöktek és megtaposott lábát féltve ugrált, előrántotta az övéből a pisztolyt, az ég felé emelte, és meghúzta a ravaszt.
Semmi. Egy könyök keményen a bordái közé döfött.
Hüvelykujjával felhúzta a kakast, és újra meghúzta a ravaszt. A dördülés megdöbbentő volt és fülsüketítő.
Egy töredék másodperc múlva a csetepaté szétolvadt körülötte, az emberek elzuhantak, szétspricceltek, négykézláb, fejvesztve menekültek, teljesen állatias hevülettől hajtva. Egyeseket Mallory szeme láttára tapostak el. Egy percig csak állt ott, döbbenettől leesett állat eltakarta a gyolcsmaszk, pisztolyát még mindig az ég felé tartotta.
Aztán egy villanással visszatért józan ítélőképessége. Hátrált. Futás közben megpróbálta visszadugni a fegyvert az övébe, de döbbent riadalommal vette észre, hogy a kakas már megint fel van húzva, és a pisztoly egyetlen érintésre elsülhet. Menekülés közben kartávolságra tartotta magától a veszélyes holmit.
Végül köhögve megtorpant. A háta mögül, a köd zavaros homályából elszórt pisztolylövések és állatiasan dühödt, gúnyos és vidám üvöltözés zaja hallatszott.
– Édes Krisztusom! – motyogta Mallory, és a mechanizmusra meredt. Az ördögi szerkezet automatikusan felhúzta a kakasát – a lövés erejét a cső alatt felszerelt dugattyú fogta fel, ami elfordította a rovátkolt hengert, miáltal újabb lövedék került a helyére, a kakas pedig visszaugrott. Mallory mindkét hüvelykjével megfeszítette a kakast, és addig ügyködött a ravasszal, míg le nem zárta a szerkezetet. Visszacsúsztatta a pisztolyt az övébe.
A felragasztott plakátok sora még mindig nem ért véget. Még mindig előtte kígyóztak, úgy tűnt, kifogyhatatlanul, egymás után, szabálytalan vonalban felkenve a falra. A most már látszólag üres utcán követte a nyomokat. Valahonnan távoli üvegcsörömpölés és felcsattanó kamaszröhögés hallatszott.
ÁLKULCSOKAT készítek OLCSÓN, hirdette egy felragasztott röplap. Csinos ESŐKABÁTOK INDIÁBA és a GYARMATOKRA. Tanonc PATIKÁRIUST és GYÓGYSZERÉSZT Felvennénk.
Elölről lassan kopogó paták zaját és keréktengely csikorgását hallotta. Aztán a ködből előbukkant a plakátragasztó kocsija, egy nagy, fekete batár, toronymagas oldalait harsány plakátok borították. Egy bő, szürke esőkabátot viselő maszkos alak éppen röplapot kent fel a falra. A fal előtt talán másfél méterre magas fémkerítés állt, de ez egyáltalán nem zavarta a férfit, mert egy erre a célra kialakított, hosszú seprűnyélre szerelt görgős szerkezetet használt.
Mallory közelebb lépett, hogy jobban lásson. A plakátragasztó nem pillantott fel – éppen munkája sarkalatos pontjához érkezett. A szorosan a fekete gumihenger köré csavart plakátot a falhoz szorította, majd lentről felfelé végigkente a téglákon. Ugyanebben a pillanatban gyakorlott kézzel lenyomta a nyélre szerelt pumpát, és a henger végére szerelt két kifolyócsapból zabkásaszerű ragasztómassza csordult elő. Még egyszer végighúzta a hengert a plakáton, és már kész is volt.
A batár folytatta útját. Mallory közelebb lépett, és szemügyre vette a röplapot, amely gépezet-metszetté kép formájában magasztalta és ábrázolta Lord Colgate Testtisztító Szappanának gyönyörűséges hatásait.
A plakátragasztó és kocsija folytatták útjukat. Mallory követte őket. A plakátragasztónak feltűnt az érdeklődése, és valószínűleg idegesítette, mert morgott valamit a kocsisnak, és a batár felgyorsított.
Mallory diszkréten a nyomukba eredt. A batár most a Fleet Street sarkán állt, ahol régi tradíciók szerint a városi napilapok harsány falragaszai sorakoztak a hirdetőtáblákon. Valaki viszont pimaszul egy röplapot kent a Morning Clarion reklámjára... és sorban a többire is.
Ez alkalommal sokkal teátrálisabb képek voltak. DR. BENET egyenesen PÁRIZSBÓL előadást tart az „Aquatikus Alvás Gyógyászati Értékéről”. A SUSQUEHANNA FALANSZTER TÁRSASÁG Irodalmi Előadássorozatának meghirdetett szimpóziuma „A Néhai Dr. Coleridge Társadalmi Filozófiája” címmel. És egy Tudományos Prezentáció Kinotróppal DR. EDWARD MALLORY előadásában...
Mallory megtorpant, és elvigyorodott a maszk alatt. EDWARD MALLORY! El kellett ismernie, hogy a neve nagyon jól mutatott a nyolcpontos gépgót betűtípussal szedve. Igen kár azért az előadásért, de valószínű, hogy Huxley vagy valamelyik beosztottja gyorsan kiadták a megrendelést, és elfelejtették lemondani.
Sajnálatos, gondolta a távolodó batárt most már tulajdonosi büszkeséggel méregető Mallory. EDWARD MALLORY. Szívesen megtartotta volna emlékbe ezt a röplapot. Sőt, még arra is gondolt, hogy leszakítja, de a nagy ragasztófoltok látványa visszatartotta.
Közelebb hajolt, hátha sikerül emlékezetébe vésnie a szöveget. Második pillantásra a nyomtatás már nem tűnt annyira tökéletesnek, mint lehetett volna, mert a fekete betűket helyenként elmosódott skarlát árnyalat szennyezte, mintha a nyomtató tűfejeit előtte vörös tintában áztatták volna, és nem tisztították volna meg rendesen.
„Az Alkalmazott Geológia Múzeuma (Jermyn Street) büszkén mutatja be a Londoni Közönségnek – csak két előadás erejéig – DR. EDWARD MALLORY urat, a Királyi Természettudományos Akadémia és a Királyi Földrajzi Társaság tagját, aki beszámol majd a híres LEVIATÁN izgalmas felfedezéséről a vad Wyoming vidékén: teóriák az állat életkörülményeiről, szokásairól és táplálkozásáról. Találkozások a kegyetlen csejen INDIÁNOKKAL. Mindeközben részletekkel szolgál a néhai RUDWICK professzor, legközelebbi riválisa ELSZOMORÍTÓ és SZÖRNYŰSÉGES MEGGYILKOLÁSÁVAL kapcsolatosan. A Hivatásos Szerencsejáték Titkai, különös tekintettel a KUTYAVIADALOKRA, az érdeklődők tudomást szerezhetnek a FOGADÁS MÓDOZATAIRÓL, amit a legérzékibb látványosság, a HÉT FÁTYOL TÁNCA követ, előadják a különböző Mallory asszonyok, miközben Hű Beszámolót adnak arról, miként vezették be Őket a SZERELEM MŰVÉSZETÉBE. Belépés csak uraknak. A jegy Ára 2 shilling 6 penny. Az Előadást MR. KEETS kifinomult Kinotrópiája kíséri.”
Mallorynek megcsikordult a foga. Futásnak eredt. A sétatempóban haladó batár elé vágott, és két kézzel megragadta az öszvér zabláját. Az állat felhorkantott és megbotlott. Mocskos fejét egy abrakos tarisznyából fabrikált vászonmaszk takarta.
A kocsis felvakkantott pernyefoltos sálja mögött. Leugrott a faülésről, támolyogva megállt, és meglengette hikorifa husángját.
– Halló! Takarodjék! – kiáltotta. – Felejtse el ezt a baromkodást, öregem, és húzzon el... – Hangja elhalt, mert felmérte Malloryt, és rosszindulatú tekintettel kérges tenyerét csapkodta a fütykössel.
A második plakátragasztó a batár hátsó részéről rohant elő, hogy hosszú nyelű szerkezetét vasvillaként suhogtatva barátja segítségére siessen.
– Lépjen le, miszter! – ajánlotta a kocsis. – Nem bántottuk mi magát.
– Dehogyisnem! – harsogta Mallory. – Mondják, gazemberek, honnan szerezték azokat a plakátokat? Árulják el azonnal!
A magasabb férfi kihívóan megrázta Mallory arca előtt a plakátragasztó eszközt.
– Manapság London szabad város! Ha bunyózni akar, mer' nem tetszik, hova kenjük a papírokat, hát csak tessék, állunk elibe!
A kocsi oldalán hirtelen felcsapódott a csikorgó rézzsanérokra szerelt reklámtábla. Ajtó lehetett, mert kicsi, köpcös, kopaszodó ember ugrott ki rajta a batár belsejéből. Elegáns vadászkabátot viselt, meg lakkbőr csizmájába betűrt tarka nadrágot. Nem viselt kalapot, kerek, vörös arcát nem takarta maszk és Mallory legnagyobb megdöbbenésére hatalmas, bőszen füstölgő pipából pöfékelt.
– Mi folyik itt? – kérdezte kedvesen.
– Egy haramia, uram! – jelentette ki a kocsis. – Valami kötözködő gazember, biztosan a Pulykaláb küldte!
– Mi, ezt mind? – mondta a köpcös csúfondáros szemöldökráncolással. – Itt sántít valami. – Tetőtől talpig végigmérte Malloryt.
– Tudja, fiam, ki vagyok én?
– Nem – válaszolta Mallory. – Kicsoda maga?
– Én vagyok az az ember, akit a Plakátragasztók Királyának hívnak, fiam! És ha még ennyit sem tud, hát igencsak kezdő lehet a szakmában!
– Semmi közöm a szakmájához. Én, uram, dr. Edward Mallory vagyok.
A köpcös összefonta karját, és hintázott egy kicsit a sarkán.
– Na és?
– Éppen most ragasztott ki egy plakátot, ami otrombán rágalmazott engem!
– Ó – mondta a Király. – Hát ez böki a szemét. – Látható megkönnyebbüléssel elvigyorodott. – Ehhez semmi közöm, dr. Edward Mallory. Én csak kiragasztom ezeket. Nem én nyomtatom. Nem vagyok értük felelős.
– Nos, többet ugyan fel nem rak a falra azokból az átkozott mocskolódásokból! – mondta Mallory. – Igényt tartok az összes többire, és követelem, árulja el, hol szerezte!
A király uralkodói mozdulattal nyugalomra intette felbőszült legényeit.
– Nagyon elfoglalt ember vagyok, dr. Mallory. Ha befáradna a kocsimba, hogy értelmes úriember módjára megbeszélje velem az ügyet, akkor esetleg meg is hallgatnám, de kérkedésre és fenyegetőzésre sajnos nincs időm. – Apró, kék szeme szúrósan fürkészte Malloryt.
– Nos... – fortyant fel a férfi zavartan. Habár tudta, hogy neki van igaza, a Király csendes replikája kiszívta a gőzt a felháborodása erejéből. Hirtelen inkább ostobának érezte magát, vagy mintha valahogy kikerült volna megszokott világából.
– Biztos – motyogta. – Rendben van.
– Így már jó. Tom, Jemmy, eridjetek vissza dolgozni! – A Király fürgén visszakapaszkodott a batárba.
Pillanatnyi habozás után Mallory követte, és feltornászta magát a különösen megépített kocsi belsejébe. Odabent nem voltak székek – a padlót faltól falig vastag, keleti párnák borították, mint egy török hevéről. A falakra szorosan összecsavart plakátokkal tömött ferde rekeszeket erősítettek. A mennyezeti nagy csapóajtót felnyitották, és a nyíláson beszűrődött a borongós fény. Az egész kamrában ragasztó és fekete kapadohány átható szaga terjengett.
A Király kényelembe helyezte magát, és elterült az egyik kövér, bojtos párnán. Az öszvér felnyerített a kocsis ostorának csattanására, és a batár csigalassúsággal, nyikorogva megindult.
– Egy kis gint, vízzel keverve? – ajánlotta a Király, és kinyitott egy kis szekrénykét.
– Inkább tiszta vizet, ha lehetséges – mondta Mallory.
– Ez bizony tiszta víz a javából. – A Király egy agyagkulacsból vizet töltött egy bádogbögrébe. Mallory az álla alá tűrte elrongyolódott maszkját, és csillapította sajgó szomjúságát.
A Király kitöltötte a második adagot, aztán a harmadikat is.
– Kér talán ehhez finom kis citromlevet? – kacsintott a férfi. – Szívből remélem, hogy tisztában van a korlátaival.
Mallory megköszörülte lepedékes torkát.
– Nagyon kedves magától. – A maszk nélkül furcsán mezítelennek érezte az arcát, és majdnem elkábult a benti előzékenységtől és a ragasztó bűzös kipárolgásától – ami szinte még a Temzénél is rosszabb volt.
– Sajnálom, ha, ööö, kissé barátságtalannak tűntem az imént.
– Nos, tudja, a fiúk már csak ilyenek – mondta a Király nagylelkű tapintatossággal. – A plakátolásban dolgozó legénynek mindig résen kell lennie, és az sem baj, ha nem rest használni az öklét. Éppen tegnap történt, hogy a fiaim eléggé durván összerúgták a patkót a jó öreg Pulykalábbal meg a legényeivel a Trafalgar Square plakátolóhelyei miatt. – A Király utálkozva horkantott.
– E vészhelyzet során nekem is szembesülnöm kellett saját zavaró kellemetlenségeimmel – mondta Mallory durván. – De alapvetően ésszerű ember vagyok. Igencsak racionális... nem az a fajta, aki keresi magának a bajt, nehogy ezt gondolja rólam.
A Király megfontoltan bólintott.
– Még sohasem fordult elő, hogy Pulykaláb tudóst alkalmazott volna verőlegénynek. Öltözéke és beszéde alapján ugyanis tudósnak nézem, uram.
– Éles szeme van.
– Jómagam is szeretem ezt hinni – ismerte el a Király. – Most, hogy ezt a dolgot tisztáztuk, talán lenne oly szíves tájékoztatni komoly sérelméről.
– Azok a plakátok, amelyeket kiragasztott, hamisítványok – mondta Mallory. – És rágalom mind. Bizonyos, hogy nincsenek engedélyezve.
– Mint azt már az előbb is kifejtettem, ez nem tartozik rám – válaszolta a Király. – Hadd mondjak néhány keresetlen szót az anyagiakról! Száz kétkoronás lap felragasztásáért várhatóan egy font és egy shilling üti a markomat... ami mondjuk laponként két egész hat tized penny, mondjuk kerekítve három. Ha ezen az árfolyamon hajlandó lenne megvásárolni a plakátjaimat, akkor beszélhetünk üzletről.
– Hol vannak? – kérdezte Mallory.
– Szíveskedjék megkeresni a rekeszekben a kérdéses holmikat.
Amikor az inasok megálltak, hogy kiragasszanak néhány plakátot, Mallory elkezdte átkutatni a kupacokat. A falragaszokat szorosan összecsavarva vastag, perforált lapokba tekerték, így olyan kemények lettek, mint egy husáng.
A Király a csapóajtón keresztül felnyújtott egy tekercset a kocsisnak. Azután békésen kiverte a hamut gyökérpipájából, majd újratöltötte egy kartonpapír tölcsérből, és meggyújtotta német tűzszerszámával. Az elégedettség minden látható jelével az arcán büdös füstfelhőt fújt a levegőbe.
– Itt vannak – mondta Mallory. Lehámozta a tekercsről a külső réteget, és széles mozdulattal kiterítette. – Vessen csak egy pillantást erre az undorítóságra! Első látásra igen szép darab, de a szöveg égbekiáltóan obszcén!
– Standard negyvenes tekercs. Ez éppen hat shilling.
– Olvassa csak ezt – mondta Mallory –, ahol nem átallnak gyilkossággal vádolni!
A Király udvariasan rápillantott a lapra. Kínkeservesen, hangosan olvasva küzdött a címmel.
– Ma Lóri – szólalt meg végül. – Az valami papagáj?
– Mallory! Így hívnak!
– Félíves színházi plakát, rajzok nélkül – mondta a Király.
– Kicsit elkenődött... igen, már emlékszem. – Füstöt sóhajtott.
– Tudhattam volna, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki. Ha már itt tartunk, a gazember viszont előre fizetett.
– Ki? Kicsoda?
– Lent, Limehouse felé, a Nyugat-India Dokkban – mondta a Király. – Azon a bűntanyán aztán akad megrendelés bőven, dr. Mallory. Azok a gazemberek tegnap óta minden útjukba akadó falat és oszlopot teljesen új plakátokkal kennek tele. A legényeim a túlkapás láttán úgy vélték, bele kellene avatkozniuk, míg Swing kapitány... így hívja magát a fickó... rá nem jött, hogy igénybe kellene vennie szolgáltatásainkat.
Mallory hónalja csöpögött az izzadságtól.
– Swing kapitány? Valóban?
– A fickó valami úriember lehet, már a ruhája alapján ítélve – mondta a Király vidáman. – Alacsony, vörös hajú, sanda tekintetű...van egy dudor a homlokán, pont itt, ni. Amondó vagyok, bolond, mint egy poloska. Igaz, egészen udvariasan viselkedett, és miután elmagyaráztuk neki a szakma szokásait, nem okozott több zűrt. És bővében volt a készpénznek.
– Ismerem azt a férfit! – mondta Mallory remegő hangon. – Erőszakos luddita összeesküvő! Talán ő Anglia legveszedelmesebb embere!
– Ne mondja! – mordult fel a Király.
– Szörnyű veszélyt jelent a közbiztonságra!
– Annyit azért nem néztem ki belőle – mondta a Király. – Vicces kis balek, szemüveget hordott és magában beszélt.
– Az a férfi a birodalom ellensége... a lehető leggonoszabb lelkületű spion!
– Jómagam nem igazán tartok lépést a politikával – mondta a Király, és kényelmesen hátradőlt. – Ott van a Plakátragasztást Szabályozó Törvény... hát ez a politika: egyszerű baromság! Az az átkozott cikkely megpróbálja szabályozni, hova lehet plakátokat ragasztani – hát ez is egy nagy hülyeség. Elárulhatom, dr. Mallory, hogy személyesen ismerem azt a képviselőt, aki kiverekedte azt a törvényt a parlamentben, mert engem fogadtak fel a választási kampányához. Őt nem érdekelte, hogy az ő plakátjai hova kerülnek. Addig semmi baja nem volt az egésszel, amíg az ő plakátjairól volt szó!
– Istenem! – vágott közbe Mallory. – Már csak a puszta gondolat, hogy az a gonosz ember szabadon járkálhat Londonban... pénzzel a zsebében, ami ki tudja, milyen forrásokból szerzett... miközben a válsághelyzetet felhasználva lázadást és rebelliót szít, ráadásul birtokában van egy gépezet-meghajtású nyomdagép! Rémálom! Rettenet!
– Ne bosszankodjon, Mr. Mallory! – csitította a Király gyengéden. – Drága öreg édesapám, Isten nyugosztalja, mindig azt mondta nekem: ha körülötted mindenki elveszítette a fejét, csak az jusson eszedbe, hogy egy nap még mindig huszonnégy órából áll.
– Ez rendben van – mondta Mallory. – De...
– Az én apám a Zavaros Időkben ragasztott plakátokat! A harmincas években, amikor a lovasság rohamot vezényelt a munkások ellen és az öreg, kampós orrú Wellington egyszerűen felrobbantotta magát. Valóban kemény idők jártak akkor, uram, sokkal keményebbek, mint a mai puha, modern idők ezzel jelentéktelen kis Bűzzel együttvéve! Maga válsághelyzetnek hívja? Nos, én meg Lehetőségnek, és élek is vele.
– Úgy látom, nem érzi át a helyzet fontosságát – mondta Mallory.
– A Zavaros Idők... akkor nyomtatták az első négy lapos kétkoronásokat! Apámnak a tory kormány azért fizetett... az öreg a holborni St. Andrew's egyházközösség gondnoka és plakátragasztója volt... hogy kenje át a radikálisok kiáltványait. Nappal lekente a radikálisok papírjait, este meg újra felragasztotta mindet! A forradalmi időszak rengeteg remek lehetőséget nyújt.
Mallory sóhajtott.
– Apám találta fel azt az eszközt, amit Szabadalmaztatott Csuklós Bővíthető Pemzlinek nevezünk... amit jómagam is számos technikai javítással tökéletesítettem. Remekül lehet vele a hidak aljára ragasztani – gondoljon csak a vízi kereskedelemre! Mi vagyunk a család vállalkozó ága. Nem könnyű zavarba hozni minket.
– Milyen jól is jön majd mindez, amikor London nem lesz több egy kupac hamunál! – mondta Mallory. – Miért segít ennek a gazembernek anarchista terveiben?
– Azt kell mondjam, dr. Mallory, éppen ellenkezőleg történt mindez – jegyezte meg a Király furcsa kuncogással. – Amikor legutóbb találkoztam a fickóval, ő csengette a pénzt a zsebembe, és nem fordítva. Most, hogy így előkerült a dolog, eszembe jutott, mennyi egyéb röpiratot is bízott rám megőrzés céljából – ott, a felső sorban vannak. – Felállt, leráncigálta papírokat és szétszórta a párnázott padlón. – Tudja, uram, fikarcnyit sem számít, miféle sületlenségeket habognak össze azokon a lapokon! A titkos igazság az, hogy a röplapok természetüknél fogva annyira végtelenek és szabályszerűek, akár a Temze hullámai vagy London füstje. Londont igazi gyermekei „Füstnek” hívják, tudja. Ez egy örökkévaló város, mint Jeruzsálem vagy Róma vagy a Pokol Tornáca, ahol a Sátán uralkodik! Azt hiszi, hogy a Plakátragasztók Királya aggódni kezd a füstös Londonért? Egy fikarcnyit sem!
– De az emberek elmenekültek!
– Múló bolondság. Mindannyian visszatérnek – mondta a Király fennkölt magabiztossággal. – Nincs más hely, ahova mehetnének. Ez itt a világ közepe, uram.
Mallory hallgatott.
– Tehát, uram – jelentette ki a Király –, ha hallgat a tanácsomra, kifizet hat shillinget azért a tekercsért, amit a kezében szorongat. Nos, egy kerek egész fontért még barátunk, Swing kapitány félrenyomott plakátjait is hozzácsapom. Húsz vacak kis shilling, uram, és máris elhagyhatja az utcát és békében, nyugodtan pihenhet otthon.
– Néhány plakát már az utcára került – mondta Mallory.
– Szólhatok a legényeknek, hogy kenjék át vagy fessék le mindet – töprengett a Király. – Már ha hajlandó áldozni arra, hogy ez megérje nekik, természetesen.
– És ez véget vetne az ügynek? – kérdezte Mallory, és a noteszéért nyúlt. – Kétlem.
– Jobb véget, mint ahogy azt maga a nadrágjából kikandikáló pisztollyal elérhetné – mondta a Király. – Az a holmi sem az uraknak, sem a tudósoknak nem válik dicsőségére.
Mallory nem szólt rá semmit.
– Fogadja meg a tanácsom, dr. Mallory, és szabaduljon meg attól a pisztolytól, mielőtt még valami szörnyűséget tesz. Komolyan hiszek benne, hogy képes lett volna bántani a legényeimet, ha nem veszem észre a fegyvert a kukucskálólyukon keresztül és nem kerülök elő elrendezni a dolgokat. Menjen haza, uram, és hűtse le a fejét!
– És maga miért nincs otthon, már ha komolyan gondolja a tanácsát? – kérdezte Mallory.
– Nos, az én otthonom ez itt – mondta a Király. Besöpörte Mallory pénzét vadászkabátja zsebébe. – Csendesebb napokon öreg feleségem meg én megiszunk itt egy csésze teát, és a régi szép időkről beszélgetünk... falakról, töltésekről meg hirdetőtáblákról...
– Nekem nincs londoni otthonom, egyébként pedig Kensingtonban van dolgom – mondta Mallory.
– Az szép távolság, dr. Mallory.
– Igen, ez igaz. – Mallory a szakállába túrt. – De most jut csak eszembe, hogy Kensingtonban számos múzeum és tudós palota akad, amelyeket még soha nem díszítettek röplapok.
– Valóban? – ámult a Király. – Ne mondja!
Mallory a Paleontológia Palotájától jó egy mérföldnyire vett búcsút a Királytól – képtelen volt ennél tovább elviselni a ragasztó kipárolgását, a batár himbálózásától pedig tengeribeteg lett. A rágalmazó, anarchista röpiratok nehéz kötegét ügyetlenül izzadó markába szorította, aztán imbolyogva távozott. A háta mögött Jemmy és Tom buzgó plakátragasztásba kezdett a Politikai Gazdaságtan Palotájának falánál.
Az összecsavart plakátokat egy cicomás lámpaoszlopnak támasztotta, és visszakötötte az orra meg a szája elé a maszkot. Feje rosszindulatúan kavargott. Elképzelhető, gondolta, hogy arzént kevertek a ragasztókencébe, vagy hatékony, émelyítő szénszármazék volt a tintában, mert úgy érezte, mintha megmérgezték volna és egész testében gyengének érezte magát. Amikor ismét kezébe vette a röpiratokat, a papír úgy gyűrődött izzadó tenyerében, mintha egy vízbe fúlt ember lenyúzott bőre lenne.
Látszólag sikerült semlegesítenie a Ficsúr hidraszerű gonoszságának maró kémhatását. De ez a kisebb győzelem nyomorúságosan jelentéktelennek tűnt, ha összehasonlította a gonosztevő torz találékonyságának láthatóan kimeríthetetlen forrásaival. Sötétben tapogatózik – eközben pedig láthatatlan agyarak marnak belé tetszés szerint...
Mégis sikerült fényt derítenie egy létfontosságú bizonyítékra: a Ficsúr testet öltött a Nyugat-India Dokkban! Olyan közel került ahhoz, hogy esélye legyen megbirkózni a nyomorulttal, és mégis olyan távol – ez éppen elég arra, hogy tébolyba kergessen egy férfit.
Mallory hatalmasat botlott egy csúszós kupac lótrágyában, aztán instabil kötegbe fogva a jobb vállára dobta a tekercseket. Haszontalan fantáziálás csupán a Ficsúrral történő találkozásról képzelegni – egyedül van, segítség nélkül, a férfi pedig mérföldekre innen, London káoszán túl. Mallory már majdnem megérkezett a Palotához, de közel minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ezt megtegye.
Erővel kényszerítette magát, hogy a kéznél levő problémákra koncentráljon. Azokat a nyomorult plakátokat bevágja a Palota páncélszekrényébe. Helyet cserélnek Madeline nászajándékával, és egy napon még bizonyítékként is szolgálhatnak. Magához veszi az órát, valahogy megtalálja a módját annak, hogy elmenekülhessen ebből az átkozott városból, és csatlakozik családjához, mint ahogy azt tennie kellett volna. A zöld Sussexben, a jó öreg anyaföld kebelén nyugalomra, gyengédségre és biztonságra talál. Élete fogaskerekei ismét akadás nélkül kapcsolódnak majd egymásba.
Mallory kezéből kicsúsztak a papírtekercsek, és csattanva vágódtak a kátrányos makadámúira, az egyik elszabadult plakát keményen sípcsonton vágta. Nyögve felszedte a földről mindet, és most a másik vállát tette próbára.
Lent, Knightsbridge irányában, az avas szagú ködben furcsa menet vonult az úton. Lidérces, a távolságtól és a Bűztől elmosódott körvonalú alakok mintha katonai gőzkocsik lettek volna, a krími háború zömök, recés felületű szörnyetegei. A köd elnyelte nehézkes pöfögésüket és az ízelt lánctalpak halk, ismétlődő csörömpölését. Egymás után vonultak el, Mallory pedig csak kémlelt előre, alig mozdult, és holmiját markolta. Mindegyik jármű egy csuklós lőszerkocsit vontatott maga után. Ezek mintha vitorlavászonnal letakart ágyúkat szállítottak volna, a tetejükön kanavászszínű gyapjúszövetbe bújtatott katonák gubbasztottak, mint örvösludak, a szuronyaik akár a tengeri sün sörtéje... Legalább tíz katonai jármű, de inkább egy tucat. Mallory zavarodott hitetlenséggel dörzsölgette sajgó szemét.
Brompton Concourse-nál álarcos, kalapos trió inalt el nesztelenül egy betört ajtó mellől, de őt senki sem bántotta.
A Paleontológia Palotájának kapuja előtt az egyik civil szervezet fűrészbakokat hordott össze. A barikádokon viszont nem állt senki – nem volt különösebben nehéz átsurranni közöttük, és felkaptatni a ködtől csúszós lépcsőfokokon. A Palota hatalmas kétszárnyú ajtaját a téglaboltívtől egészen a kövezetig lecsüngő nedves ponyva védte. A vastag, átnedvesedett anyag klórmész átható szagát árasztotta. A ponyva mögött résnyire nyitva állt a Palota ajtaja.
Az előcsarnok és a társalgó bútoraira éppen vékony, fehér muszlinlepedőket terítettek az inasok. Mások különösen nagy tömegbe verődve hosszú, csuklós tollseprűikkel buzgón söpörték, pamacsolták és mosták a karnisokat meg a párkányokat. Londoni asszonyok, és változatos korú gyermekek népes serege kóborolt kölcsönkért személyzeti uniformisban, láthatóan idegesen, de az izgatottságnak csak halovány nyomaival az arcukon.
Mallory végül rádöbbent, hogy ez a sok idegen minden bizonnyal a Palota személyzetének a rokonsága, akik az általuk ismert leghatalmasabb középületbe jöttek menedéket és védelmet keresni. Valaki pedig – Kelly, az udvarmester, valamelyik itt maradt tudós segítségével – nagy merészen személyzetté szervezte a menekülteket.
Mallory az előcsarnok pultja felé sétált a papírköteggel a kezében. Ezek szívós munkásemberek, gondolta. Lehet, hogy társadalmi rangjuk csekély, de akkor is minden porcikájukban britek. Nem riadtak meg – ösztönösen csoportba gyűltek, hogy megvédjék tudományos intézményeiket, a törvényt és a köz tulajdonát. Szívéről hatalmas kő esett le a felismeréstől, hogy a Káosz tomboló tébolya elérte határát. A tajtékzó örvényben megjelent a spontán rend apró atomja! Mostantól minden megváltozik – mintha kristályok bukkannának elő a leülepedő moslékból.
Gyűlöletes papírtekercseit bevágta az elhagyatott pult mögé. Az egyik sarokban görcsösen kattogott egy távíró, a friss lyukszalag a padlón kacskaringózott. Mallory szemügyre vette ezt az apró, mégis fontos csodát, aztán akkorát sóhajtott, mint az úszó, aki kibukkan a vízből.
A Palota levegőjébe fertőtlenítő szúrós szaga keveredett, de szerencsére lélegezhető volt. Mallory letépte az arcáról a mocskos maszkot, és zsebre vágta. Ebben az áldott menedékben valahol, gondolta, ennivalónak kell lennie. Talán egy mosdótál és szappan is akad, meg kénes hintőpor a reggel óta deréktájékon mászkáló bolhák ellen. Tojás. Sonka. Erőt adó bor. Levélbélyeg, mosónők, cipőpaszta – a Civilizáció csodálatosan bonyolult hálózata.
Az előcsarnok padlóján egy idegen léptei kopogtak Mallory irányába: brit katona volt, elegáns egyenruhás tüzér százados. Kétsoros kék zubbonyt viselt, fényes rendfokozati csíkokkal, rézgombokkal, aranypaszományos váll-lappal. Egyszínű nadrágját a katonák vörös csíkja díszítette. Kerek, aranycsipkés gyakorlósapkája volt, szép fehér övén begombolt pisztolytáska himbálózott. A karót nyelt, felszegett fejű, csinos fiatalember komor céltudatossággal közelített. Mallory gyorsan kihúzta magát, és kissé szégyenlősen és zavartan hasonlította össze ezt a ropogós katonai eszményképet saját mocskos, átizzadt civil ruházatával.
Aztán a meglepetés erejével ködlött fel benne a boldog felismerés.
– Brian! – kiáltotta. – Brian, öregem!
A katona meggyorsította lépteit.
– Ned... te vagy az, ugye? – kérdezte Mallory öccse, és lágy mosoly derengett fel új, krími divat szerinti szakállal ékesített arcán. Mindkét kezével megragadta Mallory kezét, és kemény szorítással szívélyesen megrázta.
Malloryben a meglepetés erejével tudatosult, hogy a katonai kiképzés és a tudományos alapon meghatározott étrend hatására a legény felszedett némi súlyt. Brian Mallory, a család hatodik gyermeke régen gyakran kissé csendes, szégyenlős fiúnak tűnt, de a kisöcsi most több mint száznyolcvan centi magas volt katonai csizmájában, és csodálkozó, kék szeme egy világlátott ember pillantásával nézett rá.
– Már nagyon vártunk, Ned – mondta Brian. Büszke hangja egy pillanatra ösztönösen átcsapott az emlékeikben élő gyermekkor hanghordozásába. Mallory számára ez panaszos visszhangként verődött fel emlékei legmélyebb bugyrából: az apróságok követelőztek így legidősebb testvérüknek. Ez az ismerős hanghordozás még véletlenül sem tűnt most fárasztónak vagy terhesnek, valahogy azonnal friss szelet kavart a gondolatai között. Ködként szaggatta szét a zavarodottságot, és erősebbnek, teherbíróbbnak érezte magát – a fiatal Brian puszta jelenléte felidézte benne régi önmagát.
– A fenébe is, de jó látni téged! – tört ki belőle.
– Jó, hogy végre visszatértél – mondta Brian. – Hallottunk a tűzesetről a szobádban... erre eltűnsz Londonban, senki sem tudja, hová! Tom meg én már tűkön ültünk!
– Hát Tom is itt van?
– Tom apró kocsijával jöttünk fel Londonba – magyarázta Brian. Elkomorodott az arca. – Rossz híreket hoztunk, Ned, és senki más nem hallhatja, csak te.
– Mi az? – kérdezte Mallory összeszedve magát. – Talán... apa?
– Nem, Ned. Apa jól van, vagyis hát olyan jól, amennyire mostanában csak lehet. Szerencsétlen Madeline-ről van szó!
– Ismét a menyasszonyjelölt! – mordult fel Mallory. – Mi történt már megint?
– Nos, inkább a pajtásomat, Jerry Rawlingsot érinti az ügy – motyogta Brian. Szégyennel kevert fájdalommal az arcán kihúzta magát. – Jerry mindig is jót akart Madeline-nek, Ned, mert örökösen csak róla beszélt és a kedvéért nagyon tisztán élt... de olyan levelet kapott kézhez itthon, Ned, olyan gonosz és szörnyűséges irományt! Majdnem megállt a szíve, amikor meglátta!
– Az Isten szerelmére, miféle levélről beszélsz?
– Nos, nem írták alá, csak annyi volt ott, hogy „Az, Aki Tudja”, de a levélíró annyi mindent tudott rólunk, mármint a családról, még a legapróbb kis dolgainkról is, és azt állította, hogy Madeline... szemérmetlen volt. De ő durvábban fogalmazott.
Mallory érezte a fejébe tóduló dühroham forróságát.
– Értem – mondta csendes, elcsukó hangon. – Folytasd!
– Szóval, ahogy azt te is kitalálhattad, az eljegyzést felbontották. Szegény Maddy azóta olyan levert, mint még soha. Mintha képes lenne kárt okozni magában, és nem csinál semmit, csak gubbaszt a konyhában és kisírja mindkét szemét.
Mallory hallgatott. Brian hírein rágódott.
– Hosszú ideig voltam távol, Indiában meg a Krím félszigeten – mondta Brian halk, akadozó hangon. – Nem tudom, hogy állnak errefelé a dolgok. Mondd meg az igazat... ugye te sem hiszed, hogy bármi igaz lehet ebből a gonosz pletykából, amit Jerrynek küldtek? Ugye nem?
– Micsoda? A mi Madeline húgunk? Istenem, Brian, hiszen ő egy Mallory-lány! – Mallory rávágott a pultra. – Nem, ez színtiszta rágalom! Aljas, előre kitervelt támadás családunk becsülete ellen!
– Hogyan... miért tenne bárki is ilyet, Ned? – kérdezte Brian, a szomorú felháborodás grimaszával az arcán.
– Tudom, miért tették... és ismerem a gazembert, aki felelős ezért.
Brian szeme elkerekedett.
– Tényleg?
– Igen. Ő az az alak, aki felgyújtotta a szobámat. És tudom, hogy hol lapul éppen most!
Brian döbbent csendben bámult rá.
– Egy csúnya államügynek köszönhetően ellenségemmé vált – mondta Mallory óvatosan megválogatva szavait. – Tudod, Brian, mostanában már rendelkezem némi befolyással, és olyan titokra bukkantam, olyan rejtett cselszövésre, aminek egy hozzád hasonló férfi, a Korona becsületes katonája hitelt sem adna!
Brian lassan megcsóválta a fejét.
– Indiában olyan pogány kegyetlenkedéssel szembesültem, amitől erős férfiak is elgyengültek – mondta. – De az, hogy mindezzel Angliában találkozzam, már több annál, amit képes vagyok elviselni! – Pofaszakállába túrt. Mallory furcsán ismerősnek találta ezt a mozdulatot. – Tudtam, hogy a leghelyesebb az, ha hozzád fordulunk, Ned. Mindig olyan határozottan átlátsz a dolgokon, ahogy senki más. Mondd hát! Mihez kezdjünk ezzel a szörnyűséges üggyel? Mit tehetünk?
– Az a pisztoly az oldaladon... működik? Brian szeme felragyogott.
– Igazság szerint szabályellenes. Háborús trófea, egy halott cári tiszttől szedtem el... – Elkezdte kigombolni pisztolytáskáját.
Mallory körülpillantott az előcsarnokban, és gyorsan megrázta a fejét.
– Ha úgy hozza a sors, ugye nem félsz majd használni a fegyveredet?
– Hogy félek-e? – kiáltotta Brian. – Ned, ha nem volnál civil, nagyon rossz néven venném ezt a kérdést!
Mallory a szemébe nézett. Brian büszkén állta pillantását.
– A családért tesszük, nem? Ezért harcoltunk a ruszkikkal is... azokért, akik itthon maradtak.
– Hol van Thomas?
– Éppen eszik a... gyere, megmutatom.
Brian a Palota szalonjába vezette testvérét. A tudósoknak fenntartott termet megtöltötték a rekedt hangon fecsegő emberek, nagyobbrészt a munkásosztály képviselői, akik úgy falták a krumplit a kínai porcelánedényekből, mintha az éhhalál küszöbén állnának. A csinosan öltözött, pepita nadrágot és kurta lenvászon kabátot viselő fiatal Tom Mallory egy másik férfi társaságában ült a sült hal és a limonádé romjai fölött.
A másik férfi Ebenezer Fraser volt.
– Ned! – kiáltott fel Tom. – Tudtam, hogy visszatérsz! – Felugrott, és odahúzott még egy széket. – Ülj le közénk, ülj csak le! Mr. Fraser annyira kedves volt, meghívott minket ebédre.
– Na és hogy érzi magát, dr. Mallory? – érdeklődött Fraser savanyúan.
– Köszönöm kérdését! Kicsit fáradtan – közölte Mallory, és nagyot szusszanva helyet foglalt –, de nincs semmi olyan bajom, amit egy harapás ennivaló és egy jó ital rendbe ne hozna. Hogy van, Fraser? Remélem, sikerült összeszednie magát. – Lehalkította a hangját. – És miféle okos sületlenségeket hordott össze szegény öcséimnek, esedezem? Fraser nem szólt semmit.
– Mr. Fraser a londoni rendőrség tagja – mondta Mallory. – A tolvajlámpással felszerelt fajtából.
– Igazán? – csattant fel Tom riadtan.
Egy pincér tört utat magának az asztalig. A megszokott személyzethez tartozott, zaklatottnak és mentegetőzőnek tűnt.
– Dr. Mallory... kissé kifogytunk a készletekből. Ha nem bánja, a legjobb az lenne, ha halat rendelne krumplival.
– Az remek lesz. És ha tudna keverni egy... nem, hagyja csak! Hozzon kávét! Erős, fekete kávét.
Fraser melankolikus türelemmel nézett a távolodó pincér után.
– Eseménydús éjszakája lehetett – jegyezte meg, amikor a pincér hallótávolságon kívül ért. Brian és Tom új keletű, félig neheztelő pillantással méregették.
– Tudomásomra jutott, hogy a Ficsúr... vagyis Swing kapitány... személyesen is megjelent a Nyugat-India Dokkban – mondta Mallory. – Azon mesterkedik, hogy általános zendülést robbantson ki!
Fraser ajka pengevékonnyá szűkült.
– Egy gépezet-hajtotta nyomdagéppel és gyülevész szövetségesekkel rendelkezik. Tucatjával, százával nyomtatja a lazító irományokat. Ma reggel elkoboztam néhányat – obszcén, rágalmazó, luddita mocsok!
– Nem fecsérelte az idejét. Mallory felhorkantott.
– Hamarosan sokkal elfoglaltabb leszek, Fraser. Szándékomban áll azonnal felhajtani a nyomorultat, aztán egyszer és mindenkorra lezárni ezt az ügyet!
Brian előrehajolt.
– Ez a „Swing kapitány” volt az, aki azt a hazug förmedvényt írta, igaz?
– Igen.
Tom kihúzta magát, és elpirult az izgalomtól.
– Nyugat-India Dokk. Az merre van?
– Lent, Limehouse Reachen, éppen London túlsó felén – mondta Fraser.
– Ez fikarcnyit sem számít – mondta Tom gyorsan. – Itt van az én Zefirem!
Mallory megdöbbent.
– Magaddal hoztad a Testvériség versenykocsiját? Tom megrázta a fejét.
– Nem azt az öreg csotrogányt, Ned, hanem a legújabb modellt! Tiszta új kis szépség, itt pihen a Palota istállójában. Pár óra alatt felhozott minket Sussexből, és még ennél is gyorsabban ment volna, ha nincs hozzácsatolva a szeneskocsi!
– Uraim, ne veszítsék el a fejüket! – figyelmeztette őket Fraser.
Akaratlanul is elcsendesedtek egy pillanatra, mert a pincér pont ekkor tette le Mallory elé az ennivalót. A sült lepényhal és a törtkrumpli láttán gyötrelmes éhség szorította össze a gyomrát.
– Szabad brit alattvalók vagyunk, és oda megyünk, ahová kedvünk tartja – jegyezte meg Mallory határozottan, aztán megmarkolta az ezüst evőeszközöket, és nekiesett az ételnek.
– Csak azt mondhatom, hogy ostobaság – mondta Fraser. – Az utcákon lázongó csőcselék tombol, az a férfi pedig veszélyes, mint egy vipera.
Mallory gúnyosan felhorkantott. Fraser nem engedett.
– Dr. Mallory, kötelességem megóvni a veszedelmektől! Nem hagyhatjuk, hogy London legszörnyűbb nyomornegyedében egyszerűen feltúrjon egy kígyófészket!
Mallory nagyot kortyolt a forró kávéból.
– Tisztában van vele, hogy az a férfi el akar engem pusztítani – mondta Fraser szemébe nézve. – Ha nem végzek vele most, míg alkalmam nyílik rá, szép lassan darabokra fog szaggatni. Az égvilágon semmi sem tehet ellene! Ez az ember nem olyan, mint ön vagy én, Fraser! A társadalom kitaszítottja! Itt életről-halálról van szó... vagy ő, vagy én! Ön is tudja, hogy ez az igazság.
Fraser, akit megzavartak Mallory érvei, döbbentnek látszott. Tom és Brian, akiket még jobban megriasztott a tudat, hogy gondjaik ennyire mélyen gyökereznek, értetlenül pillantottak egymásra, aztán dühösen Fraserre néztek.
– Ne cselekedjünk elhamarkodottan! – mondta a férfi kelletlenül. – Miután felszállt a köd, és helyére áll a törvény meg a rend...
– A Swing kapitányt rejtő köd nem száll fel soha – jegyezte meg Mallory.
Brian aranystráfos kabátujja egyetlen mozdulatával véget vetett a vitának.
– Ez értelmetlen, Mr. Fraser! Megfontoltan félrevezetett engem, Thomas öcsémmel együtt! Képtelen vagyok elfogadni a tanácsait!
– Briannek igaza van! – mondta Tom. – A megvetés és az ámulat keverékével méregette Frasert. – Ez az ember azt állította, Ned, hogy a barátod, és mindkettőnket rávett, hogy meggondolatlanul fecsegjünk rólad. Most pedig utasítgatni próbál minket! – Tom megrázta munkában edződött, csontos öklét. – Alaposan meg akarom leckéztetni ezt a Swing kapitányt! És ha ehhez magával kell kezdenem, hát ajánlom, álljon készen!
– Nyugalom, legények! – csillapította Mallory a testvéreit. A közelben ülők már őket nézték. Kimérten megtörölte a száját egy szalvétával. – A szerencse velünk van, Mr. Fraser – mondta csendesen. – Szereztem egy pisztolyt. Az ifjú Briannek szintén van fegyvere.
– Ó, te jó ég! – mondta Fraser.
– Nem félek Swingtől – közölte vele Mallory. – Ne feledje, a verseny napján már kiütöttem egyszer. Szemtől szemben csak egy semmirekellő kis korcs.
– A Dokkban rejtőzik, Mallory! – kiáltotta Fraser. – Mit gondol, talán keringőzve suhan majd át London legádázabb részein?
– A Mallory fiúk nem tánciskolai ficsúrok – közölte Mallory a rendőrrel. – Talán azt hiszi, hogy a londoni szegényekkel nehezebb szembeszállni, mint Wyoming vadembereivel?
– Tulajdonképpen igen – mondta Fraser. – Nyilvánvalóan nehezebb, ha engem kérdez.
– Ó, Fraser, az Isten szerelmére! Ne húzzuk az időt a vitatkozással! Egyszer és mindenkorra le kell csapnunk erre a tünékeny fantomra, és ennél jobb esélyünk sohasem lesz többé! A józan ész és a törvény nevében fejezze már be ezt a haszontalan, fontoskodó siránkozást!
Fraser sóhajtott.
– Tegyük fel, hogy a bátor expedíció közben önt is ravaszul csapdába ejtik és meggyilkolják, mint kollégáját, Rudwick professzort! Akkor mi lesz? Mit mondjak majd a feletteseimnek?
De most már Brian is a rendőrt méregette acélos, katonás tekintetével.
– Van önnek húga, Mr. Fraser? Végig kellett valaha néznie, miként vet véget a boldogságának egy emberi szörnyeteg? És ha az ő megtört szívével együtt egy krími hős becsületes szíve is az enyészeté lesz, aki csupán egyszerűen, férfimód feleségül akarta venni...
– Elég! – horkant fel Fraser hangosan.
Brian, kissé letörten a közbeszólástól, hátradőlt a széken. Fraser végigsimított sötét hajtókáin.
– Úgy tűnik, a sors akarata, hogy éppen most nézzünk szembe a veszéllyel – ismerte be félszeg vállvonással és halovány grimasszal. – Mióta magával találkoztam, dr. Mallory, teljesen elhagyott a szerencsém, és most már igazán itt az ideje változtatni a helyzeten. – Felvillant a szeme. – Ki mondta, hogy nem lehet elcsípni a fickót? Tartóztassuk le! Lehet bármilyen ravasz, négy bátor férfi majd átverekszi magát az őrségen, és elkapja ezt az undorító mocskot, míg ő valami jakobinus hercegként sétafikál a szerencsétlen, megsebzett Londonban! – Fraser sovány arca elborult, és megvonaglott az őszinte haragtól. Váratlan és félelmetes látvány volt.
– A szerencse a bátrak mellé áll – mondta Brian.
– Isten pedig vigyáz a bolondokra – morogta a rendőr. Lendületesen előrehajolt, és megigazította nadrágja szárát csontos térdén. – Ez nem könnyű eset, uraim! Nem amatőröknek való. Ez rettenetes munka lesz! Saját kezünkbe kell vennünk a törvényt, az életünket és becsületünket. Ha mindenképpen meg kell tennünk, hát a legszigorúbb és leghathatósabb titoktartás leple alatt kell cselekednünk.
A győzelmet szimatoló Mallory olyan leleményesen válogatta meg szavait, hogy még ő maga is meglepődött.
– Testvéreim és jómagam bízunk az ön különleges szakértelmében, Mr. Fraser! Ha hajlandó a törvényes úton vezetni minket, örömmel engedelmeskedünk az utasításainak. Sem diszkréciónkban, sem eltökéltségünkben nem kell kételkednie. Drága húgunk szent becsülete forog most kockán.
Tomot és Briant megdöbbentette ez a hirtelen változás, mert egyikük sem bízott Fraserben, de Mallory fogadalmának nem szegülhettek ellene. Követték a példáját.
– Engem ugyan nem kapnak spicliskedésen! – jelentette ki Tom. – Úgy éljek!
– Merem remélni, hogy egy brit katona esküje azért számít még valamit – mondta Brian.
– Akkor vágjunk bele! – mondta Fraser savanyúan, mint aki beletörődött a sorsába.
– Fel kell fűtenem a Zefir kazánját! – állt fel Tom a székről.
– Kihűlt ugyan, de a kis gyönyörűségnek így sem kell több fél óránál!
Miután Mallory megmosdott, megfésülködött és titokban beszórta magát bolhaporral, kilépett a Palotából és nehézkesen felkapaszkodott a Zefir fa szeneskocsijára. A pöfögő autó áramvonalas bádoghéjában még két embernek is alig akadt hely. Azokat az üléseket Tom és Fraser foglalták el. Éppen egy londoni várostérkép felé hajolva vitatkoztak.
Brian valami ülőhelyfélét taposott ki a szeneskocsi megfogyatkozott szénkupacára terített ponyván.
– Ezek a modern járgányok csak úgy falják a tüzelőt – jegyezte meg beletörődő mosollyal. Helyet foglalt testvérével szemben.
– Tom aztán belebódult a masináiba. Lewestól idáig telebeszélte a fejemet a Zefírekkel.
A jármű és a szeneskocsi mozgásba lendült, az utóbbi faküllős, gumírozott felületű kerekei ütemesen nyikorogtak. Meglepő sebességgel gördültek végig a Kensington Roadon. Brian lesöpörte vasalt kabátujjáról a lángoló kéményből kipattant szikrát.
– Szükséged lesz egy maszkra. – Mallory felajánlott egyet a Palota takarítónői készítette álarcok közül: szépen varrt, szalaggal ellátott pamutdarab volt, amit olcsó konföderációs gyapottal tömtek ki.
Brian nagyot szippantott a körülöttük kavargó levegőből.
– Nem is olyan vészes.
Mallory szépen a nyakába kötötte a saját álarcát.
– A kipárolgás hosszú távon nem tesz jót az egészségednek, fiam.
– Össze sem hasonlítható a katonai szállítóhajók bűzével – mondta Brian. Láthatóan megnyugtatta, hogy Fraser nincs a közelben. Most sokkal jobban emlékeztetett a régi sussexi legényre, és kevésbé a kemény, fiatal századosra. – Az a gépházból ki szivárgó szénfüst... – mondta merengve – ...nem is kellett több, a fiúk azonnal kiadták a fejadagokat! Meg a tengeribetegség... Átfüstöltünk azon az új francia csatornán Szueznél, egyenesen Bombayből. Hetekig laktunk azon a nyomorult szállítóhajón! Rohadt egyiptomi hőség... egyenesen a kemény krími tél után! Ha sem a kolera, sem a negyednapos láz nem döntött ágynak, akkor mit aggódjak egy kis londoni füst miatt? – fejezte be kuncogva.
– Gyakran gondoltam rád Kanadában – mondta Mallory.
– Rád meg az ötéves katonai szolgálatodra... ráadásul közben még háború is volt! De tudtam, hogy nem hozol szégyent a családra, Brian. Tudtam, hogy megteszed a kötelességed.
– Mi, Malloryk, bejártuk az egész világot – jegyezte meg Brian filozofikusan. Hangja nyers volt, de arca kipirult a dicsérettől. – Vajon hol lehet most Michael bátyám, hmm? A jó öreg Mickey?
– Azt hiszem, Hongkongban – válaszolta Mallory. – Ha a szerencse úgy hozta volna, hogy a hajója éppen Angliában horgonyoz, már biztosan itt lenne velünk. A mi Michael testvérünk sohasem riadt vissza egy kis csetepatétól.
– Mióta hazatértem, Ernestinával és Agathával is találkoztam – mondta Brian. – Meg a csöppségeikkel. – Dorothyt nem említette. A családban sohasem beszéltek Dorothyról. Brian helyet változtatott a göröngyös ponyván és bizalmatlanul méregette az egyik tudóspalota komor, csipkés párkányát.
– Nem becsülöm sokra az utcai harcot – jegyezte meg. – Volt egy hely, ahol a ruszkik valóban megszorongattak minket. Ogyessza utcáin. Lesből támadtak meg lopózkodtak, mint a banditák. Az ilyen nem civilizált háború. – Elfintorodott.
– Miért nem sorakoztak fel becsületesen és harcoltak veletek?
Brian meglepetten pillantott rá, aztán furcsa hangon felnevetett.
– Nos, Almánál és Inkermann-nál megpróbálkoztak vele. De olyan pokolian elpáholtuk őket, hogy teljesen pánikba estek. Megkockáztatom, hogy nekem is részem volt benne, Ned. A Királyi Tüzérségnek.
– Ne mondd! – jegyezte meg Mallory.
– Mi vagyunk a hadsereg legtudományosabb alakulata. Ezek a militarista radikálisok egyszerűen imádják a tüzérséget. – Brian benyálazta hüvelykujját, és szétnyomott egy újabb kövér szikrát.
– Különleges katonai tudósok! Álmodozó kis fickók pápaszemmel az orrukon és állandóan egyenletek nyüzsögnek a fejükben. Egyiket sem láttam soha kardot húzni vagy bajonettet szegezni.
Egy modern háború megnyeréséhez nincs is szükség ilyesmire. Az egész a röppályáktól meg a gyutacs időzítésétől függ.
Brian riadt gyanakvással mért végig két buggyos esőkabátot viselő férfit, akik az úton oldalogtak.
– A ruszkik megtették, amit tudtak. Iszonyatosan megerősítették a szevasztopoli erődöt. Amikor a nehéztüzérségünk megkezdte a támadást, az egész úgy hullott szét, mint egy kekszesdoboz. Akkor visszahúzódtak a lövészárkokba, de a mozsárorgona kartácsesője így is csodákat tett. – Brian tekintete a távolba meredt, emlékeket keresett. – Látnod kellett volna, Ned, a zárótüzet kezdő ágyúk felett fehér füst- és porfelhő szállt, a becsapódások pedig olyan szép, rendezett sorban követték egymást, mint csemeték a faiskolában. Amikor a gránáteső elállt, a gyalogságunk... nagyrészt francia szövetségesek, rájuk hárult a legtöbb lábmunka... áttörtek a palánkokon, és puskáikkal végeztek szerencsétlen Ivánékkal.
– Az újságok szerint az oroszok harc közben nem ismerték a katonai becsület fogalmát.
– Borzasztóan elkeseredtek, amikor rájöttek, hogy meg sem tudnak karcolni minket – mondta Brian. – Átnyergeltek a partizán harcmodorra, rajtaütésből támadtak, még a fehér zászlóra is lőttek, miegymás. Mocskos egy dolog volt. Becstelen. Bele kellett törődnünk. Megtettük a szükséges intézkedéseket.
– Legalább gyorsan véget ért az egész – mondta Mallory. – Nem kedvelem a háborút, de itt volt az ideje, hogy Miklós cár kapjon egy kis leckét. Kétlem, hogy a zsarnok valaha is belemar-e újra az oroszlán farkába.
Brian biccentett.
– Lenyűgöző, mire nem képesek azok az újféle gyújtólövedékek. Becélzod a lövészárkot, aztán hamar csend lesz odalent. – Elkomorodott a hangja. – Látnod kellett volna a lángoló Ogyesszát, Ned. Mint egy lángoló hurrikán, olyan volt az egész. Egy hatalmas hurrikán...
– Igen... olvastam róla – bólintott Mallory. – Philadelphia ostrománál is „tűzvihar” pusztított. Igen hasonló eset, és felettébb figyelemre méltó stratégia.
– A – mondta Brian –, ez a gond a jenkikkel. Nincs érzékük a katonáskodáshoz! Ha belegondolok, hogy a saját városaikkal tették mindezt! Csak a sültbolondok csinálnak ilyet!
– Hát igen, furcsa alakok a jenkik – helyeselt Mallory.
– Nos, vannak népek, akik ahhoz is túl hülyék, hogy boldoguljanak – mondta Brian. Bizalmatlanul körbenézett, amikor Tom elhúzott egy omnibusz füstölgő roncsai mellett. – Eljutottál egyáltalán a jenkikhez, míg Amerikában voltál?
– Amerikaiakat nem is láttam, csak indiánokat. – És minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb, gondolta. – Ha már itt tartunk, mi a véleményed Indiáról?
– India, hát az egy szörnyűséges hely – válaszolta Brian készségesen –, telis-tele különös csodákkal, de akkor is szörnyűséges. Ázsiában csak egyetlen értelmes nép van, a japán.
– Hallottam, hogy részt vettél az indiai hadjáratban – mondta Mallory. – De sohasem voltam tisztában azzal, kik is pontosan azok a szipojok.
– A szipojok bennszülött katonák. Ezekkel állandóan gondjaink akadtak a muszlim képtelenségeik miatt, mert a puskákhoz adott töltények disznózsírral voltak bekenve. Primitív bennszülött ostobaság, de a muszlimok nem hajlandóak megenni a disznóhúst, tudod, mind nagyon babonásak. Eléggé kockázatos volt a dolog, de India alkirálya nem szerelte fel a bennszülötteket modern tűzfegyverekkel. Egy üteg Wolseley mozsárorgona öt perc alatt a Pokol fenekére küld egy bengáli regimentet.
Brian vállat vont, és az arannyal hímzett lapokon megcsillant a fény.
– Láttam elég barbárságot a zendülés alatt Meerutban és Lucknow-ban... El sem hinnéd, milyen gonosz és állatias tettekre képesek az emberek. Különösen saját bennszülött csapataink, akiket mi képeztünk ki.
– Fanatikusok – biccentett Mallory. – Viszont az átlagos indiai polgár biztosan hálás a jól működő polgári kormányért. Vasút, távíró, vízvezeték, miegymás.
– Ó – válaszolta Brian –, ha látsz egy hindu fakírt, aki a hajába tűzött virágot leszámítva mocskosan és pucéran kuporog egy templom falfülkéjében, eltűnődsz azon, vajon mi kavaroghat abban a furcsa koponyájában. – Elhallgatott, aztán határozott mozdulattal Mallory háta mögé mutatott. – Ott... mit csinálnak azok a gazemberek?
Mallory megfordult és körülnézett. Egy csatlakozó mellékutca bejáratánál nagy és egyre gyarapodó tömeg ácsorgott a kövezeten.
– Kockáznak – magyarázta. Egy csapat rongyos, torzonborz férfi, szánalmas kis felderítők vagy előőrs őrködött egy vászonponyva alatt, és közben kézről kézre járt egy üveg gin. Egy dagadt csibész obszcén jeleket mutogatott az elpöfögő Zefir felé, meglepett társai pedig hitetlenkedve gúnyos megjegyzéseket üvöltöttek rongymaszkjaik alól.
Brian hasra vetette magát a szeneskocsin, és kikémlelt a fapalánk fölött.
– Van fegyverük? Mallory pislogott.
– Nem hiszem, hogy veszélyt jelenthetnének ránk...
– Le fognak minket rohanni – közölte Brian. Mallory meglepve pillantott testvérére, de legnagyobb megrökönyödésére azt kellett látnia, hogy Briannek igaza van. A rongyos férfiak szökdécselve a Zefir után vetették magukat, és öklüket rázva, az üveget lóbálva már majdnem átvágtak az üres utcán. Mintha dühödt, acsarkodó energia buzgott volna bennük, mint a szekér után rohanó tanyasi kutyákban. Brian az egyik térdére támaszkodott, kicsatolta a pisztolytáskát, megmarkolta a hatalmas, furcsa alakú markolatot...
Majdnem kizuhant a szeneskocsiból, amikor Thomas gőzt adott. Mallory megragadta testvére övszíját, és visszarántotta a biztonságba. A Zefir puhán végigszáguldott az utcán, a gyorsulás hatására vékony szénzuhatag kopogott végig a kövezeten. Üldözőik hitetlenkedve megtorpantak, aztán idiótán hajlongva elkezdték felkapkodni a szénrögöket, mintha smaragdok lennének.
– Honnan tudtad, hogy ezt fogják tenni? – kérdezte Mallory. Brian a zsebkendőjével leporolta a szénport a térdéről.
– Tudtam.
– De honnan?
– Valószínűleg azért, mert mi itt vagyunk, ők meg ott! Mert mi kocsival megyünk, ők meg gyalog! – Olyan vörös arccal nézett a testvérére, mintha a kérdés nagyobb gondot jelentene neki, mint egy tűzharc.
Mallory visszaült, és elfordította a tekintetét.
– Vedd fel a maszkot! – mondta halkan, és testvére felé nyújtotta a ruhadarabot. – Neked hoztam.
És Brian szégyenlősen elmosolyodott, majd nyakába kötötte az apró kis holmit.
A Piccadilly utcasarkain modern, álcafoltos ruhát és puhakalapot viselő szuronyos katonák posztoltak. Kását ettek a sajtolt bádogból készült csajkákból. Mallory vidáman integetett a rend szolgái felé, de azok olyan katonás gyanakvással pillantottak vissza a Zefirre, hogy gyorsan felhagyott ezzel. Távolabb, a Drury Lane és a Long Acre sarkán a katonák buzgón zsarnokoskodtak egy szakasz rémült rendőr felett. A zsaruk úgy kóvályogtak, mint a megszidott gyermekek és zavartan szorongatták haszontalan gumibotjaikat. Néhányuk elveszítette a sisakját, és még többen viseltek rögtönzött kötéseket a kezükön, a fejükön vagy a lábszárukon.
Tom leállította a Zefirt, hogy feltöltse szénnel a kazánt, eközben pedig Fraser Mallory társaságában kikérdezte a zsarukat. Megtudták, hogy a rendőrség a folyó déli része felett elvesztette az uralmat. Lambethben téglákkal és pisztolyokkal vívott elkeseredett harc dühöng. A fosztogató tömeg több utcát elbarikádozott. A jelentések szerint kinyitották a londoni tébolyda kapuit, és a láncaiktól megszabadult őrültek tombolva zúdultak ki az utcákra.
A rendőrök kormosak voltak, kimerültek és fulladoztak a köhögéstől. A testület minden fegyverbíró embere az utcákat járta, a hadsereget pedig a vésztanács vetette be, miután általános kijárási tilalmat rendelt el. A becsületes társadalmi osztályok önkéntes jelentkezőit gumibotokkal és puskákkal felszerelve a West Endre osztották be. A panaszos litánia legalább a saját küldetésük fontosságával kapcsolatos kételyeket is semmissé tette, gondolta Mallory. Fraser nem tett megjegyzéseket, de amikor visszatért a járműhöz, arcára komor elhatározás ült ki.
Tom beindította a járművet. A törvény és rend elrongyolódott határain kívül a helyzet rohamosan rosszabbodott. Délre járhatott az idő, a mocskos zenitről rettenetes, borostányszín fény áradt, a város keresztútjain pedig legyekként nyüzsögtek az emberek. Csapatokba verődött maszkos londoniak bóklásztak összeesküvők gyanánt, sietség nélkül – kíváncsian, éhesen, nyugtalanul vagy elkeseredetten. A vidáman sípoló Zefir előtt ösztönösen szétvált az amorf embertömeg.
Cheapside-ot két elrekvirált, kemény arcú vagányok parancsnokolta omnibusz őrizte. Az oldalpárkányokról pisztollyal hadonászó férfiak csüngtek, és mindkét gőzjármű tetejét roskadásig megrakták lopott bútorokkal. Thomas könnyedén kikerülte a lomha buszokat, a Zefir kerekei alatt üvegcserepek csikordultak.
Whitechapel házaira egy építődaru pirosra festett emelőkarja segítségével egészen a negyedik emeletig kapaszkodtak fel a majomszerű, mocskos, mezítlábas kölykök. Kémek lehetnek, vélte Brian, mert néhányan színes rongyokat lengettek és az utcán ácsorgó emberek felé kiabáltak valamit. Mallory valószínűbbnek tartotta, hogy a kölykök csak a frissebb levegő reményében kapaszkodtak fel oda.
Stepney egyik utcáján négy döglött, nagydarab igásló felpuffadt teteme hevert. Az agyonlőtt, hullamerev állatok még mindig fel voltak szerszámozva. Néhány méterrel távolabb a kerekeitől megfosztott stráfkocsit is megpillantották. Szállítmányát, a tucatnyi nagy söröshordót legurították az utcára, ahol feltörték, és ezután a mámoros fosztogatás minden egyes helyszínét kiömlött sör légypiszokszínű, orrfacsaró és ragadós tócsái jelezték. Mostanra az összes tivornyázó eltűnt, jelenlétükről csupán összetört kancsók, női ruhák rongyos foszlányai és fél pár cipők árulkodtak.
Mallorynek szemet szúrt a részeg orgia helyszínén felkent röpiratok járványos burjánzása. Egy elhajított szénröggel nagyot koppantott a Zefir tetején, és Tom leállította a járművet.
Öccse kimászott a kocsiból. Fraser követte. Megdörgölte elgémberedett tagjait, de nagyon vigyázott sebesült bordáira.
– Mi az?
– Lázadás – válaszolta Mallory.
Mind a négyen – miközben bizalmatlanul fürkészték a környéket – érdeklődve a falhoz siettek, ahhoz az ősöreg, leragasztott fa reklámoszlophoz, amelyet olyan vastagon borítottak a régi röplapok, hogy kifejezetten a sajt héjára emlékeztetett. Swing kapitány legalább kéttucatnyi plakátját nem is régen kenhették fel. Ugyanolyan csiricsáré, félrenyomott, egyoldalas példányok voltak. Hatalmas, szárnyas, lángoló hajú nőalakot ábrázoltak, a figura alatt pedig kéthasábnyi sűrűn szedett szöveg következett. Egyes szavakat láthatóan véletlenszerűen kiemeltek vörössel. Mindannyian csendben álltak, és megpróbálták megfejteni a vonagló, maszatos szöveg értelmét. Egy perc múlva a fiatal Thomas egy vállrándítás és egy horkantás kíséretében kimentette magát.
– Meg kell néznem a kocsit – mondta.
Brian akadozva elkezdte felolvasni a szöveget.
– FELHÍVÁS MINDEN EMBERHEZ! Ti mind a Föld szabad Urai vagytok, és csakis BÁTORSÁGRA van szükségetek, hogy győzedelmes HÁBORÚT vívjatok a Babilondoni Parázna és kitanult tolvajnépe ellen! Vér! Vér! Bosszú! Bosszú, bosszú! Járványok, bűzhödt járványok et cetera sújtsák mindazt, ki nem hallgat az egyetemes igazságra! FIVÉREK, NŐVÉREK! Ne térdepeljetek tovább a vérszipolyozó kapitalisták és idióta tudósaik előtt! Hadd fetrengjenek a koronás brigantik rabszolgái Newton lába előtt! NEKÜNK kell elpusztítanunk Moloch Gőzének Erejét és szétzúzni acélos testét! Akasszatok fel kétszáz zsarnokot a város lámpavasaira, és örökre biztosítva lesz boldogságotok és szabadságotok! Előre! Előre!!! Bízva bízunk az emberi Özönvízben, nem menekülünk, hanem totális háborút hirdetünk! A MEGVÁLTÁS szentségéért harcolunk, az elnyomottakért, a rebellisekért, a szegényekért, a bűnösökért, mindazokért, akiket MEGKÍNZOTT a Parázna Hét Csapása, kinek teste kénkő és aki a rémálom vasból kovácsolt paripáján lovagol...
És ez még csak a kezdet volt.
– Mi a jó nyavalyát akar mondani ez a szemét? – kérdezte Mallory zúgó fejjel.
– Még soha nem láttam ilyesmit – mormolta Fraser. – Ez egy tébolyult bűnöző lázas fecsegése!
Brian a röplap legaljára mutatott.
– Nem értem ezt az úgynevezett „Hét Csapást”. Úgy hivatkozik rá, mintha valami szörnyűséges szerencsétlenségről lenne szó, mégsem nevez meg egyet sem. Egyszer sem beszél egyértelműen...
– Mit akarhat? – kérdezte Mallory ingerülten. – Nem hiheti azt, hogy a tömeges mészárlás bármilyen választ adhat sérelmeire, bármifélék is legyenek azok...
– Ez a szörnyszülött nem ismeri az ésszerűséget – mondta Fraser komoran. – Teljesen igaza volt, dr. Mallory. Jöjjön, aminek jönnie kell... nem számít, mennyire kockázatos... meg kell szabadulnunk tőle! Nincs más megoldás!
Visszatértek a Zefírhez, ahol Tom éppen befejezte a feltöltést. Mallory testvéreire pillantott. Az álarc felett kivillanó szemekben férfias elszántság és rideg bátorság csillogott. Fraser mindegyikük nevében beszélt. Egyetértettek: nincs szükség további szócséplésre. Mióta a becstelenség legaljában gázoltak, Mallory számára ez volt az igazi fényesség első pillanata. Még a szíve is belesajdult. Mintha évek óta először érezte volna magát megszabadítottnak, tisztának, teljes mértékben céltudatosnak, minden kétségtől mentesnek.
Miközben a Zefir végiggördült Whitechapel utcáin, a lelkesedés fakulni kezdett, és kiélezett éberség, szapora szívverés vette át a helyét. Mallory megigazította álarcát, megvizsgálta a Ballester-Molina szerkezetét és váltott néhány szót Briannel. De miután kétségei elmúltak, és tudta, hogy a kocka következő dobása életet vagy halált jelenthetett, már nem tudott sok mindent mondani. Ehelyett azon kapta magát, hogy testvéréhez hasonlóan ideges óvatossággal fürkész minden elsuhanó ajtót és ablakot.
Úgy tűnt, Limehouse összes falát beszennyezte a nyomorult bandita fröcsögése. Némelyik nyilvánvalóan primitív, tébolyult szóáradat volt: még többet burkolózott azonban ravasz álcába. Mallory öt példányt látott az őt gyalázó plakátokból. Némelyik akár eredeti is lehetett, mert a szöveget nem olvasta el. Saját nevének látványa majdnem fájdalmasan szúrta kiélesedett érzékeit.
És nem is ő volt a furcsa irathamisítás egyetlen áldozata. Az egyik reklámlapon a Bank of England kérte ügyfeleit, hogy emberi húsban fizessék letétjeiket. A futó pillantásra első osztályú vasúti kirándulást hirdető plakát a gazdag utasok kifosztására szólította fel a köznépet. Ezek a gúnyolódó plakátok annyira ördögien leleményesek voltak, hogy mellettük még a kifejezetten átlagos kiáltványok is gyanúsnak tűntek. Tekintete kettős értelmet keresve futott át a röpiratokon, és minden egyes szó fenyegető zagyvasággá torzult. Még sohasem tudatosult benne, hogy a londoni reklámok mindenhol ott vannak, mennyire állhatatosan üldöznek mindenkit a komor szavak és képek.
Mialatt a Zefir akadálytalanul gördült végig a makadámmal burkolt utcákon, megmagyarázhatatlan lelki kimerültség lett úrrá rajta. Belefáradt Londonba, a város sivár fizikai állapotába, a ködtől síkos kövekből és pernyefoltos téglákból összerótt utcák, sikátorok, házsorok, teraszok és mellékutcák végeérhetetlen rémálomvilágába. A ponyvatetők felkavarták a gyomrát, az ablakszárnyak undorítóak, a kötelekkel rögzített állványok ocsmányak voltak. Iszonytatóan sok akadt kovácsoltvas utcalámpákból, gránit korlátokból, zálogházakból, kalaposokból és trafikosokból. A város úgy csavarodott köréjük, akár a földtani idő mélységes mély pokla.
Visszataszító kiabálás rezzentette ki merengéséből. Álarcos férfiak tódultak ki eléjük, rongyos, fenyegető alakok zárták el az utat. A Zefir hirtelen fékezett, hátul nagyot zökkent a szeneskocsi.
Mallory első pillantásra látta, hogy a gazemberek a legkeményebb fajtához tartoztak. Az legelöl álló, gonosz fiú, akinek az arcbőre bemocskolódott tésztára emlékeztetett, pecsétes kabátot és kordbársony nadrágot viselt. Szedett-vedett szőrmesapkát húzott homlokába, de ahhoz nem elég mélyen, hogy elrejtse börtönben vágott frizuráját. A második alak, egy harmincöt év körüli jól megtermett barom, hosszú, zsírpecsétes kalapot, pepita nadrágot és rézsarkú, fűzős bakancsot hordott. A harmadik férfi vaskos, görbe lábú alak volt bőr térdbricseszben és piszkos harisnyában, szája elé több rétegben tekerte fel a sálját.
Aztán hirtelen egy vasárus kifosztott kocsija mögül két újabb cimbora rontott elő – nagydarab, buta, görnyedt fiatalemberek buggyos, rövid ujjú ingben és túl szűk nadrágban. Kezükben rögtönzött fegyvereket szorongattak – guvrírozó vasat és méteres tűzkaparót. Mindegyik otthonos tárgy, de a banditák kezében igen kegyetlen és félelmetes látványt nyújtottak.
A rézsarkú férfi – szemmel láthatóan a vezérük – csúfondáros, sárga vigyorral letépte az arcáról a kendőt.
– Kifelé abból a bricskából! – parancsolta. – Takarodjatok kifelé!
De Fraser már mozgásba is lendült. Jámbor magabiztossággal az arcán az öt haramia előtt termett, mint a zsibongó osztályt lecsitítani készülő tanító. Hangosan és keményen kiáltott rájuk:
– Nos, ennek aztán semmi értelme, Mr. Tally Thompson! Ismerlek... és merem remélni, hogy te is ismersz engem. Le vagy tartóztatva!
– Legyen átkozott! – hördült fel a meglepetéstől holtsápadtra vált Tally Thompson.
– Hisz ez miszter Fraser! – kiáltotta a tésztaképű fiú rémülten, és két lépést tett hátrafelé.
Fraser egy pár kékacél bilincset vett elő.
– Ne! – vakkantotta Thompson. – Csak aztat ne! Nem bírom elviselni! Képtelen vagyok rá!
– Ti pedig, a többi gazember, szépen eltisztultok az útból! – jelentette ki Fraser. – Te meg, Bob Miles... mi a francot sündörögsz ott? Tedd el azt a vasrudat, mielőtt még bevinnélek!
– Az Isten szerelmére, Tally, lődd már le! – kiáltotta a sálas haramia.
Fraser fürge mozdulattal Tally csuklójára csattintotta a bilincset.
– Ó, szóval fegyverünk is van, Tally? – kérdezte, és a férfi rézzel kivert övéből előhúzott egy derringert. – Micsoda szégyen! Na, fiúk, elhúzzátok a csíkot?
– Tűnjünk el! – nyüszítette Bob Miles. – Húzzuk el a csíkot, ahogy mondja!
– Nyírjátok ki, seggfejek! – üvöltötte a sálas férfi. Egyik kezével a maszkot szorította a szájára, a másikkal pedig rövid, széles pengéjű kést kapott elő. – Idióták, ez egy kibaszott zsaru! Adjatok neki! Swing saját kezével fojt meg titeket! – Felemelte a hangját. – Zsaruk! – üvöltötte, mintha a sült gesztenyét árulna. – Hé, mindenki, ide hozzám, adjatok ezeknek a kibaszott zsaruknak...
Fraser fürgén előrevágott a derringer markolatával, egyenesen a fickó csuklójára. A nyomorult üvöltve hajította el a fegyverét.
A három másik gazember azonnal sarkon fordult. Tally Thompson is megpróbált elmenekülni, de Fraser bal keze elkapta megbilincselt csuklóit, kibillentette egyensúlyából és térdre rántotta.
A sálas fickó néhány lépést ugrott és sántikált hátrafelé, mintha valaki akarata ellenére ráncigálná. Aztán megállt, lehajolt és mahagóni fogantyújánál fogva felemelt egy súlyos vasalót. Dobásra készen meglendítette a karját.
Fraser felemelte a pisztolyt és lőtt. A sálas férfi összegörnyedt, térde megroggyant, aztán görcsösen rángatózva a földre rogyott.
– Ez kicsinált! – sikoltotta. – Gyomorlövés... ez kinyírt! Fraser neheztelően fültövön vágta Tally Thompsont.
– Hajítófát sem ér a pisztolyod, Tally. A rohadt lábára céloztam!
– Nem akarta bántani! – picsogta a férfi.
– Egy kétkilós vasalót szorongatott a kezében – Fraser visszanézett Malloryre és Brianre, akik döbbent arccal ácsorogtak a szeneskocsiban.
– Jöjjenek ide, fiúk... Mozgás! Itt kell hagynunk a kocsit.
Keresni fogják. Innen gyalog kell továbbmennünk!
Fraser megragadta a bilincset, és kíméletlenül talpra rántotta Tally Thompsont.
– Te pedig, Tally, elvezetsz minket Swing kapitányhoz!
– Én ugyan nem, Mr. Fraser!
– De igen, Tally – Fraser megtaszította a foglyát, és várakozóan Malloryre nézett.
Mind az öten kikerülték a nyüszítő, fuldokló gazembert, aki növekvő vértócsában fetrengett a kövezeten, mocskos, görbe lába görcsösen rángatózott.
– Átkozott legyek, ha bánkódnék miatta – mondta Fraser hidegen. – Ki ez, Tally?
– Sohasem hallottam a nevét.
Fraser anélkül, hogy megállt volna, egyetlen ütéssel lerepítette Tally kürtös kalapját a fejéről. A gyűrött cilindert valószínűleg eddig is csak a bőrbe ivódott mocsok és a hajolaj tartotta rajta.
– Méghogy nem tudod a nevét!
– Nincs neve – bizonygatta Tally, aki sajnálkozóan kancsalított hátrafelé elvesztett kalapja után. – Egy jenki, asszem!
– És miféle jenki? – firtatta a csapdát szimatoló Fraser. – A Konföderációból? Unionista? Texasi? Kaliforniai?
– New Yorkból gyött – mondta Tally.
– Nocsak – nézett rá Fraser hitetlenkedve. – A végén még azzal jössz, hogy a Manhattani Kommunisták küldték! – Ismét visszanézett a haldokló férfira, de hamar összeszedte magát, és megint lagymatag szkepticizmussal folytatta. – Nem úgy beszélt, mint egy New York-i jenki.
– Semmiféle kommunálisokról nem tudok. Swing cimborája volt, ennyi az egész!
Fraser a magasban húzódó rozsdás futóhidak árnyékába vezette őket, egy sikátorba, amelynek toronymagas téglafalait nyálkás nyirok borította.
– Akad még néhány ilyen tanácsadó? Még néhányan Manhattanből?
– Swingnek jó sok barátja van – mondta Tally, aki kezdte visszanyerni régi önmagát –, és majd jól ráfázik, ha packázni mer vele!
– Tom – fordult Fraser Mallory öccséhez. – Tud bánni a pisztollyal?
– Pisztollyal?
– Fogja ezt! – mondta Fraser átnyújtva Tally derringerét. – Van benne még egy golyó. Ne használja, míg az embere nincs karnyújtásnyi távolságra!
Miután ily módon megszabadult a fegyvertől, Fraser benyúlt a kabátzsebébe, előhúzott egy kisebbfajta gumibotot, és anélkül, hogy egy pillanatra is megtorpant volna, nekiállt zsibbasztó alapossággal végigverni Tally Thompson vastag karját és vállát.
A férfi összerándult és felnyögött, végül kiszakadt belőle egy üvöltés. Lapos orrából takony szivárgott.
Fraser abbahagyta a verést, és eltette a botot.
– Micsoda átkozott bolond vagy te, Tally Thompson! – szólalt meg furcsa gyengédséggel a hangjában. – Hát semmit nem tudsz a zsarukról? Én magam indultam útnak a te értékes Swing haverodért, és még ezeket a vidám fickókat is magammal hoztam, nehogy lemaradjanak valamiről! Na, hol bujkál?
– Egy nagy raktárban, a dokkban – nyöszörögte Tally. – Tele van minden cuccal... csodálatos! És azok a fegyverek... francos revolverek ládaszámra!
– És melyik raktár az?
– Nem t'om! – siránkozott Tally. – Még soha be nem tettem a lábamat azokon a rohadt kapukon! Honnan a francból tudjam azoknak a rohadt raktáraknak a nevét?
– Milyen név van az ajtón? Ki a tulajdonos?
– Tudja, hogy nem tanultam olvasni!
– Akkor hol van? – faggatta Fraser könyörtelenül. – Az Import vagy az Export Dokkban?
– Import...
– Dél? Észak?
– Délen, középtáj... – Mögöttük, az utca végéről távoli kiáltások hallatszottak, tébolyult üvegcsörömpölés, a fémlemezeket rugdosó lábak dobpergésszerű zaja. Tally elhallgatott, és félrehajtott fejjel fülelt.
– Hé, hisz ez a maguk bricskája! – szólalt meg, megfeledkezve a vinnyogó hanglejtésről. – Swing legényei sietősen visszatértek, és megtalálták a bricskájukat, Mr. Fraser!
– Mennyien vannak a raktárban?
– Hallgassa csak, hogy zúzzák darabokra! – kiáltotta Tally. Sértődött arcáról a félelem minden nyomát lemosta a gyerekes csodálat.
– Mennyi ember van ott? – vakkantotta Fraser, és Tally fülére vágott.
– Ezt bizony ripityára törik! – jelentette be Tally vidáman, és összerázkódott az ütéstől. – Ludd saját kezébe vette azt a csinos kis kocsit!
– Fogd be a pofád, te rohadék! – tört ki a fiatal Thomasból. Hangja elvékonyodott a fájdalomtól és a dühtől.
A meglepett Tally felderengő, gúnyosan elégedett arckifejezéssel pillantott rá.
– Hát mi a baj, fiatalúr?
– Mondtam, hogy pofa be! – kiáltotta Tom. Tally Thompson úgy vigyorgott, mint egy majom.
– Nem én bántom a csicsás kis kocsijukat! Nekik kiabálj, fiú! Nekik mondd, hogy fejezzék be! – Hirtelen hátraugrott, és kitépte megbilincselt kezét Fraser szorításából. A rendőr megtántorodott, majdnem ledöntötte Briant a lábáról.
Tally megfordult, és kezéből tölcsért formálva visszaüvöltött.
– Elég a mulatságból, cimborák! – Kiáltása visszhangot vert a téglákból rakott kanyonban. – Az magántulajdon!
Tom villámgyors mozdulattal, egy vad, széles ívű horoggal telibe kapta a férfit. Tally feje hátracsattant, lélegzete akadozva szakadt ki belőle. Tántorogva tett egy lépést, aztán fémmel megrakott zsákként zuhant a sikátor macskaköveire.
Ezt hirtelen csend követte.
– A francba is, Tom! – szólalt meg Brian. – Ennek jól megadtad!
Fraser az immáron leeresztett gumibottal a kezében a hátán heverő gazember fölé lépett, és hüvelykjével felhúzta az egyik szemhéját. Aztán szelíden felpillantott Tómra.
– Micsoda temperamentum, fiam...
A ziháló Tom letépte az arcáról a maszkot.
– Le is lőhettem volna! – tört ki belőle vékony hangon. Különös, zavarodott könyörgéssel a szemében pillantott Malloryre.
– Megtehettem volna! Lepuffantani, mint egy kutyát! Mallory kurtán biccentett.
– Nyugalom, kölyök...
Fraser a bilincs kinyitásával próbálkozott: a holmi síkos volt a fickó felsebzett csuklójából előszivárgó vértől.
– Hát az aztán rémesen fura volt, amit ez a haramia művelt! – ámuldozott Brian vontatott sussexi stílusában. – Ezek itt mind megzakkantak, Ned? Ezeknek a londoni népeknek mind megzápult az agyuk? Mallory komolyan bólintott. Aztán kieresztette a hangját.
– De nincs, amit egy remek jobbos meg nem kúrálna! – Tenyérrel rácsapott Tom vállára. – Tommy fiú, hisz' te bokszoló vagy! Lecsaptad, mint ökröt a vágóhídon!
Brianből horkantva kipukkant a nevetés. Tom szégyenlősen mosolygott és az öklét dörgölte.
Fraser felegyenesedett, elrakta a botot és a bilincset, és félig-meddig szapora léptekkel megindult a sikátorban. A fivérek követték.
– Nem is volt olyan nagy dolog – jegyezte meg Tom szédelgős hangon.
– Micsoda? – tiltakozott Mallory. – Egy alig tizenkilenc éves legénytől, aki így kifektette azt a rézsarkantyús öklözőt? Hisz ez tünemény!
– Nem volt tisztességes harc. Meg volt bilincselve – mondta Tom.
– Egy ütés, Tommy! – kiáltotta Brian kárörvendően. – Elfeküdt, mint a liszteszsák!
– Elég legyen ebből! – sziszegte Fraser.
Elhallgattak. A sikátor egy lebontott épület üresen álló telkén ért véget. Az alapozás repedezett maradványai között vörös tégladarabkák és kifakult szarufák szilánkjai hevertek. Fraser óvatosan megindult előre. Az ég sárgásszürkén kavargott felettük. Helyenként felszakadozott a pára, és a résekben megpenészedett aludttejhez hasonló, vastag, zöldes színű felhők látszottak.
– A teremtésit! – jegyezte meg Tom halovány vidámsággal a hangjában. – Mr. Fraser, azok bizton nem hallhatták a hangunkat! Annyira el voltak foglalva a kocsimmal!
– Nem is ez aggaszt, fiam – mondta Fraser cseppet sem barátságtalanul. – De találkozhatunk még őrjáratokkal.
– Hol vagyunk? – kérdezte Brian, aztán megtántorodott. – Szentséges Isten! Mi ez a bűz?
– A Temze – mondta Fraser.
Az üres telek túlfelén alacsony, vastag téglafal állt. Mallory felhúzódzkodott, aztán megállt, és igyekezett aprókat lélegezni. A maszk keményen szakállas ajkához ragadt. A téglafal túloldala tulajdonképpen a Temze enyhén lejtős rakpartja volt, ami három méterrel arrébb elérte a folyót. Már beállt az apály, és az összeaszott Temze mindössze renyhén mozgó, csillogó tükör volt a repedezett sárral borított partok között.
A folyón túl magasodott a Cuckold's Point tengerészeti jelzőzászlókkal díszített acél navigációs tornya. Mallory nem ismerte a jeleket. Talán karantén van? Blokád? A folyó teljesen kihaltnak tűnt.
Fraser végigpillantott a rakpart alját borító iszapos lapályon. Mallory követte a pillantását. A szürkésfekete sár, mintha cement lenne, apró csónakokat olvasztott magába. A folyó kanyarulata mentén imitt-amott feltűnő elvezetőcsatornák nyílásaiból sárgászöld nyálkapatakok csordultak elő.
A Temze felől szellőhöz hasonló fuvallat támadt – nem is szellő volt, hanem a zselatinszerű Bűz híg kipárolgása –, és átcsapott rajtuk.
– Magasságos Isten! – kiáltott fel Brian elhaló döbbenettel, és gyorsan letérdelt a fal mögé. Mallory együttérzőn háborgó gyomorral hallgatta durva öklendezését.
Kemény erőfeszítéssel legyűrte az érzést. Nem volt könnyű. A Temze nyilvánvalóan még a Királyi Tüzérség szállítóhajóinak legendás bűzét is túlszárnyalta.
Az ifjú Thomast, habár ő is eléggé elfehéredett, láthatóan keményebb anyagból gyúrták – talán hozzászokott a gőzkocsikból kipufogó füsthöz.
– Hé, nézzétek csak ezt az undorítóságot! – jelentette ki hirtelen fojtott, álmodozó hangon. – Tudtam, hogy aszály van, de ez még álmomban sem jutott volna az eszembe! – Döbbent, kivörösödött szemmel pillantott Malloryre. – Hé, Ned... a levegő, a víz... még soha nem volt ennyire rettenetes!
Fraser megbántottnak tűnt.
– London sohasem szép hely nyáron...
– Nézze csak a folyót! – kiáltotta Tom gyermeki örömmel. – És nézze, nézze, amott jön egy hajó! – Egy nagy lapátkerekes gőzös küszködött felfelé a Temzén. Valóban különös jármű volt, törzse lapos, mint egy tutaj, rajta pedig sajtdobozra emlékeztető, szegecselt vaslapokból rakott fülke, fekete páncélmellvédjén pedig az orrtól a tatig nagy, fehér lukak sorakoztak: ágyúfedelek. Az orrban két, gumikesztyűt és légzőfúvókával ellátott gumimaszkot viselő tengerész mélységet mért egy ólmozott végű mérőfonallal.
– Miféle bárka ez? – kérdezte a szemét törölgető Mallory.
Brian bizonytalanul talpra kecmergett, megtörölte a száját és köpött.
– Páncélozott zsebnaszád – jelentette be rekedt hangon. – Folyami őrhajó. – Befogta az orrát, és egész testében megremegett.
Mallory már olvasott efféle hajókról, de még soha nem látott egyet sem.
– Az amerikai Mississippi-hadjáratból. – Kezével beárnyékolta a szemét, és azt kívánta, bárcsak lenne egy távcsöve. – Talán a Konföderáció zászlója alatt hajózik? Nem tudok róla, hogy itthon akadna belőlük... nem, most látom csak, hogy brit lobogó leng rajta!
– Nézd, mit küzdenek azok a lapátkerekek! – bámult Tom. – A folyó vize legalább olyan sűrű, mint a patakenőcs!
Senki sem látta értelmét, hogy megjegyzést fűzzön ehhez az észrevételhez. Fraser lefelé mutatott, folyásirányban.
– Figyeljenek, fiúk! Néhány méterrel arrébb akad pár mélyebb csatorna. A Nyugat-India Dokk kikötőhelyéhez vezet. Amíg ilyen alacsonyan áll a folyó, ezeken keresztül némi szerencsével bárki észrevétlenül bejuthat a dokkba.
– Mármint azt akarja mondani, gázoljunk bele a sárba – mondta Mallory.
– Nem! – kiáltotta Brian. – Kell lennie más tervnek is! Fraser megcsóválta a fejét.
– Ismerem ezeket a dokkokat. Mindegyiket legalább kétméteres fal veszi körül, a tetejükön meg igen éles cheval-de-frise található. Van még egy berakodókapu meg egy átrakóállomás is, de azokat is erősen őrizni fogják. Swing jól választott. Az a hely majdhogynem egy erőd.
Brian a fejét ingatta.
– És a folyót nem fogja őriztetni?
– Dehogynem – válaszolta Fraser. – De vajon hány embert talál, aki Swing vagy bárki más kedvéért őrséget állna a bűzölgő iszap mellett?
Mallory meggyőződéssel bólintott.
– Igaza van, fiúk.
– Hiszen nyakig elnyel minket ez a bűzhödt mocsok! – tiltakozott Brian.
– Nem vagyunk cukorból – mordult fel Mallory.
– De Ned, az egyenruhám! Tudod te, mibe került nekem ez a kabát?
– Azt hiszem, elcserélném a kocsimat a csillogó-villogó sujtásaidra – mondta Tom.
Brian az öccsére meredt, és megrándult az arca.
– Hát akkor le kell vetkőznünk, fiúk – utasította őket Mallory, és kibújt a kabátjából. – Mintha csak béresek lennénk, akik szénát rakodnak egy kellemes sussexi reggelen! Rejtsétek hát el a városi cicomát, és ne sokat vacakoljatok!
Mallory derékig levetkőzött, pisztolyát feltűrt szárú nadrágja övébe dugta, és lemászott a rakpart falán. Félig lecsúszott, félig leugrott a rosszindulatú iszap felé.
A folyópart olyan száraz és kemény volt, mint egy téglafal. Mallory hangosan felkacagott. A többiek is követték, utolsónak Brian. Kivikszelt, ragyogó csizmájával belerúgott egy lapostányérnyi megszáradt sártömbbe.
– Micsoda átkozott bolond vagy! – mondta. – Kibeszéltél az egyenruhámból!
– De kár! – gúnyolódott Tom. – Sohasem mosod ki többé a fűrészport abból a csicsás sapkából!
Fraser már megszabadult a gallérjától, és fehér ingben meg nadrágtartóban ácsorgott – ez utóbbi kifejezetten ficsúros, skarlátvörös moaréselyem holmi volt. A sápadtszín, cserzett bőrtokban zömök kis pisztoly lapult. Mallory megpillantotta az ing és a szíj alól kidudorodó kötést.
– Ne zúgolódjanak, fiúk! – mondta Fraser, és megindult előre.
– Akadnak népek, akik egész életüket a Temze sarában töltik.
– Kik lennének azok? – kérdezte Tom.
– Csatornapatkányok – válaszolta az óvatosan lépegető rendőr.
– Télen-nyáron egyaránt derékig süppedve kúsznak az apály iszapjában. Szénrögökre, rozsdás szögekre vadásznak, bármiféle vízi hordalékra, ami legalább egy fillért megér.
– Tréfál velünk? – kérdezte Tom.
– Főleg fiatal gyermekek – folytatta Fraser hűvösen –, és szép számban vannak köztük gyenge, idős asszonyok is.
– Nem hiszek magának – mondta Brian. – Ha ezt Bombayben vagy Calcuttában mondja nekem, elfogadom. De nem Londonban!
– Szóval sem állítottam, hogy ezek a nyomorultak angolok – válaszolta Fraser. – A csatornapatkányok nagy része külföldi. Koldusszegény menekültek.
– Az más – mondta Tom megkönnyebbülten.
Csendben kullogtak tovább, és megpróbáltak a lehető legóvatosabban lélegezni. Mallory orra teljesen eldugult, torkát lepedék borította. Az is némi megkönnyebbülést jelentett, hogy nem érezte a bűzt.
Brian még mindig magában motyogott, a monoton hang jól illett a trappolásukhoz.
– Anglia túlzottan is vendégszerető ezekkel az átkozott külföldi menekültekkel. Ha rajtam állna, mindet átküldeném Texasba...
– Biztosan az összes hal megdöglött, mi? – kérdezte Tom, aki megállt, hogy reccsenve kitörjön egy porcelánkemény sárdarabot. Megmutatta Mallorynek a beleszáradt halszálkák kupacát. – Nézd, Ned... mintha a fosszíliáidat látnám!
Pár méterrel arrébb akadályba ütköztek. Egy kiömlőnyílás sáros árka volt: félig eltömítette a fekete üledék, amelyben úgy kacskaringóztak a gonoszul sápadt nyálkaerek, mint inak a szalonnában. Nem volt más választásuk, mint nekifutni és átugrani az árkot, és Briant az a balszerencse érte, hogy kicsúszott a lába alól a talaj. Visszataszító mocsokkal borítva kecmergett elő, trágyacsimbókokat kapart le a kezéről és közben vadul káromkodott valamilyen ismeretlen nyelven, ami Mallory szerint hindusztáni lehetett.
Az árok túloldalán a kéreg veszélyesebbé vált. Lábuk alatt meginogtak vagy morzsolódni kezdtek a szétszórt, nyúlós sárral teli gödröket és rotyogó gázbugyrokat fedő száradt lemezek. A dokkhoz vezető csatornában azonban még ennél is rosszabb állapotok fogadták őket. A csatorna falát itt szorosan egymás mellé levert, majdnem öt méterrel a vízszint fölé magasodó kátrányos cölöpök alkották, s mindegyiket zöldes penész és olajosan csillogó nyirok borította. A víz pedig, amely faltól falig kitöltötte az egészet, hűvös, szürke, feneketlennek tűnő pocsolya volt, felszínét combnyi vastag sárgászöld nyalka úszott rajta.
Zsákutca.
– No, és most mihez kezdünk? – érdeklődött Mallory mogorván. – Úszunk?
– Soha! – kiáltotta Brian vadul, kivörösödött szemmel.
– Akkor talán felmászunk a falra?
– Képtelenség! – nyögte Tom, és elkeseredetten pillantott végig a csúszós cölöpökön. – Alig kapunk levegőt!
– Még a kezemet sem mosnám meg ebben az átkozott vízben! – kiáltott fel Brian. – Pedig azt bűzhödt ürülék borítja!
– Csend legyen! – sziszegett Fraser. – így Swing emberei biztosan meghallanak. Ha ránk találnak, lepuffantanak fentről, mint a kutyákat! Csend legyen, hadd gondolkozzak!
– Istenem, ez a bűz! – kiáltotta Brian tudomást sem véve a rendőrről. Közel állt az összeomláshoz. – Ez rosszabb, mint a szállítóhajó... rosszabb, mint a ruszki lövészárkok! Jézusom, Inkermann-nál a szemem láttára temették el a ruszkik egyhetes maradványait, és még az sem volt ennyire büdös, mint ez!
– Fogja be! – suttogta Fraser. – Hallok valamit. Lépések. Közeledő csoport lábdobogása.
– Megtaláltak – mondta Fraser mély elkeseredettséggel. Felpillantott a sima falra, és pisztolyára tette a kezét. – Elvesztünk... ne adják magukat olcsón, fiúk!
De ebben a pillanatban – annyira apróra olvadt időegység alatt, amely az emberek számára általában már felfoghatatlan – Mallory agyán alpesi szélviharként söpört végig az ihlet.
– Ne! – parancsolta a többieknek a legszilárdabb meggyőződéssel rezzenéstelen hangjában. – Senki se nézzen fel! Tegyétek azt, amit én!
Ezzel hangosan, részegen, tengerészmódra rágyújtott egy nótára.

Mariónak híre kelt,
hogy csuda nagy legény
Nem ismer ő senkit el
a föld kerekén!
Herri-hó, herri-hó
A föld kerekén!

– Gyerünk, legények! – Részeg kézmozdulattal vidáman buzdította a többieket. A tökéletesen megdöbbent Tom és Brian megkésve és akadozva csatlakozott az énekléshez.

Herri-hó, herri-hó
A föld kerekén!

– Következő versszak! – harsogta Mallory.
– Ahoj! – csattant a fal tetején a barátságtalan kiáltás. Mallory színlelt meglepetéssel pillantott felfelé, és elmosódott alakokat pillantott meg. Féltucatnyi, vállra vetett puskával felszerelt martalóc meredt rájuk fentről. Aki kiáltott, a cölöpök tetején kuporgott, fejét és arcát megcsomózott, levélmintás selyemkendő takarta. Látható nemtörődömséggel csillogó, hosszú csövű pisztolyt fektetett a térdére. Fehér vászonnadrágja makulátlannak tűnt.
– Ahoj, föld! – kiáltotta vissza Mallory a nyakát nyújtogatva. Kedélyes köszönésképpen széttárta a karját, eközben majdnem felbukott. – Miként lehetünk szolgálatotokra, finom uraim?
– Találós kérdés következik! – jelentette be a vezér egy olyan ember finomkodó hanghordozásával, mint aki éppen gyöngyöt szór a disznók elé. – Vajon mi az a határ, amennyire négy londoni balek berúgni vagy tökéletesen lealjasodni képes? – Felemelte a hangját. – Érzitek odalent azt a rettenetes szagot?
– Hát persze! – kiáltotta Mallory. – De mi a Nyugat-India Dokkra vagyunk kíváncsiak!
– Miért? – A hang hideg volt. Mallory durván felröhögött.
– Mert tömve van olyasmivel, ami nekünk nincsen! Elég ésszerű, nem?
– Olyasmire gondolsz, mint a tiszta ruha? – kérdezte az egyik férfi. Odafent dörmögéssel és köhögéssel keveredett nevetés csapott fel.
Mallory is velük nevetett, és rácsapott mezítelen mellkasára.
– Miért ne? Hé, fiúk, tudtok nekünk segíteni? Dobjatok le egy kötelet vagy valami ilyesmit!
A vezér szeme összeszűkült a kendő ráncai között, keze pedig szorosabban simult a pisztoly markolatára.
– Nem is vagytok tengerészek! Egy igazi tengeri medve sohasem beszél így!
– Mit érdekel az téged, hogy ki vagyok! – üvöltötte Mallory, és gorombán pislogott a férfira. – Dobj már le egy kötelet! Vagy egy létrát! Vagy egy rohadt léggömböt! Vagy menj a pokolba!
– Rohadtul igaza van! – csatlakozott Tom remegő hangja. – Egyébként is, kinek van rátok szüksége!
A vezér hátat fordított, emberei pedig vele együtt eltűntek szem elöl.
– Siessetek! – kurjantotta Mallory búcsúzóul. – Ugye tudjátok, hogy nem tarthatjátok meg magatoknak az összes remek holmit!
Brian megcsóválta a fejét.
– Jézusom, Ned – suttogta. – Ez egy átkozottul szűk kutyaszorító!
– Fosztogatóknak adjuk ki magunkat – mondta Mallory csendesen. – Részeg gazemberekként viselkedünk, akik minden gonosztettre képesek. Csatlakozunk hozzájuk, és eljutunk Swinghez!
– Mi van, Ned, ha kérdezősködni kezdenek?
– Viselkedj úgy, mintha hibbant lennél.
– Hahó! – jött a kiáltás fentről.
– Mi van? – üvöltötte Mallory gorombán, és felnézett. Tizenöt év körüli, álarcot viselő cingár fiú egyensúlyozott a cölöpök tetején puskával a kezében.
– Lord Byron meghalt! – kiáltotta a fiú. Malloryt mintha villám sújtotta volna.
– Ki mondta? – süvöltötte bele a csendbe.
– Így igaz! Az öreg rohadék beadta kulcsot! Halott, mint egy darab fa! – A fiú kerge elégedettséggel felvihogott, aztán puskáját feje fölött lengetve levetette magát a cölöpökről. Egy bakugrással el is tűnt.
Mallory visszanyerte a hangját.
– Ez biztosan nem igaz.
– Nem bizony – helyeselt Fraser.
– Legalábbis nem valószínű.
– Ezek az anarchisták csak azt szeretnék – vetette fel Fraser. Ezt hosszú, üres csend követte.
– Na persze – kezdte Mallory, és a szakállába túrt –, ha a Nagy Szónok tényleg meghalt, az azt jelenti... – A zavarodottság hulláma belefojtotta a szót, de a többiek várakozóan és csendesen várták a tanácsát.
– Nos – folytatta –, Byron halála egy hatalmas korszak végét jelezné.
– Nem biztos, hogy bárminek is vége szakadna – tiltakozott Fraser határozottan kordában tartva a hangját. – A Pártnak még számos nagy tehetségű tagja van. Charles Babbage még életben van! Lord Colgate, Lord Brunel... vagy például a királynő férje. Albert herceg józan és körültekintő ember.
– Lord Byron nem halhatott meg! – tört ki Brian. – Itt állunk a bűzhödt sár közepén és bedőlünk egy bűzhödt hazugságnak!
– Csend! – parancsolta Mallory. – Addig mindenféle következtetéstől tartózkodnunk kell, amíg nincsenek a kezünkben megbízható tények!
– Nednek igaza van – biccentett Tom. – A miniszterelnök is így akarta volna. Ez a tudományos megközelítés. Lord Byron mindig ezt tanította nekünk...
A végén széles hurokkal ellátott, vastag, kátrányozott kötél csúszott lefelé a falon. Az anarchisták vezére, a kendőbe burkolózott finnyás férfi, a fal tetején pózolt – behajlított térddel, rajta a könyöke, állat az öklén nyugtatta.
– Rakd csak bele a segged, barátom – ajánlotta –, mi pedig szempillantás alatt felrántunk magunk közé!
– Hálásan köszönöm! – kiáltotta Mallory. Vidám magabiztossággal intett, aztán belelépett a hurokba.
Amikor megrántották a kötelet, sárrögöktől nehéz cipőjét a csúszós, visszataszító cölöpökhöz nyomta, fellökdöste magát a falon, majd át a palánkon.
A glaszékesztyűs vezér már vissza is lökte az üres hurkot.
– Üdvözöllek, uram, az emberiség magasztos élcsapatában. Engedd meg, hogy a körülmények ellenére bemutatkozzak. Hastings márki vagyok. – Az önjelölt márki finoman bólintott, aztán pózt váltott, és felszegte állat, egyik kesztyűs kezét pedig csípőjén nyugtatta.
Mallory ráébredt, hogy a fickó mindezt komolyan gondolja.
A márki, mint rang, a radikálisok előtti idők relikviája volt, erre itt terem valamiféle fiatal imposztor, egy élő fosszília, aki egy egész viperafészeknek parancsol! Mallory akkor sem lett volna jobban meglepve, ha a bűzölgő Temze mélyéből előbukkan egy szárnyait próbálgató fiatal plesiosaurus.
– Legények! – szólt oda a fiatal márki vontatott hangon a többieknek. – Öntsetek egy kis kölnit szagos barátunkra! Ha bármi ostobaságot csinálna, tudjátok, mi a teendő.
– Lőjük le? – tört ki valakiből idiótán.
A márki finoman elfintorodott – egy kedvetlenségét kifejező színész grimasza volt ez. Egy lopott rendőrsisakot és szétszaggatott selyeminget viselő fiú metszettüveg palackból hűs kölnit locsolt Mallory mezítelen nyakára és hátára.
Következőként Brian bukkant fel a kötél végén.
– A trágyalé alatt egy katona nadrágját látom – jegyezte meg a márki. – Engedély nélküli eltávozás, bajtárs?
Brian némán vállat vont.
– Élvezed ezt a kis londoni vakációt? Brian bólogatott, mint egy idióta.
– Adjatok ennek a mocskos alaknak egy új nadrágot! – parancsolta a márki. Végignézett hat főből álló kis csapatán, akik egy majális kötélhúzó versenyzőinek izgatottságával eresztették le megint a kötelet. – Shillibeer bajtárs! Nagyjából akkora vagy, mint ez a férfi... add oda neki a nadrágodat!
– Ó, de márki bajtárs...
– Mindenkinek szükségletei szerint, Shillibeer bajtárs! Azonnal vedd le a ruhádat!
Shillibeer ügyetlenül kikászálódott a nadrágjából, és előrenyújtotta. Nem viselt alsónadrágot, és egyik kezével idegesen gyűrögette lelógó inge szegélyét.
– Az ég szerelmére – jegyezte meg a márki csúfondárosan –, hát mindent a szátokba kell rágnom, mafla tökfilkók? – Határozottan Malloryre mutatott. – Te ott! Vedd át Shillibeer helyét, és húzd fel azt a kötelet! Te pedig, katona... aki többé nem az elnyomó alattvalója vagy, hanem egy teljesen szabad férfi... vedd fel Shillibeer nadrágját! Shillibeer bajtárs, elég ebből az ódzkodásból! Semmi szégyenkeznivalója nincs. Azonnal indulhat a közraktárba, ahol friss ruhát vételezhet.
– Köszönöm, uram!
– Bajtárs – helyesbített a márki. – Válassz valami szépet, Shillibeer! És hozz még kölnit!
Következőnek Tom érkezett fel. Mallory segített felhúzni. A banditák mozgását jelentősen akadályozták a vállukra ügyetlenül felkötött, csörömpölő flinták. Kincstári Victoria-karabélyok voltak, súlyos, egylövetű relikviák, amit már csak a gyarmatok bennszülött csapatai használtak. A lázadók ezenkívül még ennél is otrombább, de igen félelmetes konyhakésekkel és házilag összetákolt ólmosbotokkal voltak felszerelve, melyeket ötletszerűen összerabolt cicomás ruháikba tűztek. Csiricsáré kravátlikat, teleizzadt selyemgúnyákat, seregben használt töltényöveket viseltek, ezért inkább emlékeztettek török basákra, mint brit alattvalókra. Ketten közülük szinte még alig nőttek ki a gyerekkorból, két másik fickó pedig megtermett, tunya, italtól bűzlő tolvajforma gazember volt. Az utolsó alak Mallory legnagyobb meglepetésére szerény inasruhába bújt nyúlánk, csendes négernek bizonyult.
Hastings márki szemügyre vette Tomot.
– Hogy hívnak?
– Tom, uram.
A márki Malloryre mutatott.
– És őt hogy hívják?
– Ned.
– És őt?
– Brian – válaszolta Tom. – Azt hiszem...
– És könyörögve kérlek, áruld el, mi a neve annak a komor fizimiskájú fickónak odalent, aki annyira szörnyen emlékeztet egy zsarura?
Tom habozott.
– Nem tudod?
– Sohasem árulta el a rendes nevét – vágott közbe Mallory. – Mi csak Tisztelendőnek nevezzük.
A márki Malloryre bámult.
– A Tisztelendővel csak ma találkoztunk – szabadkozott Tom pergő nyelvvel. – Nem mondhatnánk, hogy kebelbarátok vagyunk.
– Mi van, ha mondjuk őt odalent felejtjük? – vetette fel a márki.
– Húzzátok fel! – ellenkezett Mallory. – Okos fickó.
– Valóban? És mi a helyzet veled, Ned bajtárs? Láthatóan feleannyira sem vagy ostoba, mint amennyire látszani szeretnél. És nem vagy túl részeg.
– Akkor adjál valamit inni! – mondta Mallory merészen. – És ha már éppen elosztjátok a zsákmányt, szívesen elfogadnék egyet azokból a karabélyokból.
A márki most vette észre Mallory pisztolyát. Félrehajtotta kendőbe bugyolált fejét, és kacsintott, mintha csak viccet mondana.
– Mindent a maga idejében, ügybuzgó barátom – mondta. Kesztyűbe bújtatott csinos kezével intett a többieknek. – Rendben van. Húzzátok fel.
Fraser felbukkant a hurokban.
– Nohát, „Tisztelendő” – mondta a márki. – Áruld el, kérlek, mi is a hitvallásod!
Fraser lerázta magáról a kötelet, és kilépett a hurokból.
– Na, mit gondol, főnök? Én bizony megátalkodott kvéker vagyok!
Rosszindulatú nevetés csapott fel. Fraser, aki úgy tett, mintha élvezetet találna a többiek otromba röhögésében, megcsóválta pamutszövetbe bugyolált fejét.
– Nem is – recsegte Fraser –, nem vagyok ám kvéker, mert valójában pantiszósz lennék.
A nevetésnek hirtelen vége szakadt.
– Pantiszósz – erősködött Fraser –, a szócséplő jenkik közül...
A márki hideg szabatossággal vágott a szavába.
– Pantiszokratát akartál mondani? Vagyis a Susquehanna Falanszter kinevezett prédikátora lennél?
Fraser bután meredt a férfira.
– Coleridge professzor és Wordsworth tiszteletes utópista doktrínáiról beszélek – erősködött a márki enyhe gúnnyal a hangjában.
– Aha – mordult fel Fraser. – Olyasféle.
– Nos, pacifista barátom, mégis egy zsaru szíját meg pisztolyát viseled.
– Hát mer' egy zsarutól szedtem el. – Várt. – Aki ráadásul bele is döglött!
Újra felcsapott a köhögéssel és röfögéssel tarkított röhögés. A Mallory mellett álló fiú könyökével az egyik idősebb bugris oldalába vágott.
– Henry, én mindjárt kidobom a taccsot ettől a bűztől! Nem húzhatnánk el innen?
– Kérdezd meg a márkit! – válaszolta Henry.
– Kérdezd meg te! – hízelgett a fiú. – Velem mindig csak gúnyolódik.
– Hallgassatok ide! – kiáltotta a márki. – Jupiter és én elkísérjük az új regrutákat a közraktárba. A többiek folytatják a parti őrjáratot.
A maradék négy ember elégedetlenül morgott.
– Ne lázadjatok! – korholta őket a márki. – Tudjátok, hogy bajtársaitokra is sor kerül majd!
A márki, Jupiterrel, a négerrel szorosan a sarkában végigvezette őket a töltésen. Mallory teljesen elképedt, hogy a fickó képes hátat fordítani négy felfegyverzett idegennek, ami vagy cégéres ostobaság, vagy felsőbbrendű, nemtörődöm bátorság volt.
Mallory jelentőségteljes pillantásokat váltott Tommal, Brian-nel és Fraserrel. Mivel az anarchisták még a lefegyverzésükkel sem foglalkoztak, csupán pillanatok műve lenne, hogy vezetőjük hátába durrantsanak, és talán még a négert is lelőjék, habár ő fegyvertelen volt. Viszont aljas egy dolog hátulról rajtaütni valakin, habár lehet, hogy a háború szükségessé teszi az ilyesmit. A többiek azonban menet közben bizonytalanul felsorakoztak mögé, és Mallorynek rá kellett jönnie, hogy azt várják, ő hajtsa végre a tettet. A vállalkozás most már az ő vállán nyugszik, még Fraser is rábízta az életét.
Mallory előresietett, és Hastings márki lépteihez igazította a tempóját.
– Mi lapul a raktáraitokban, méltóságos uram? Remélem, rengeteg kiváló hadizsákmány.
– Rengeteg, bizony, reménykedő barátom. De ne is törődj vele! Egyet árulj el, Ned bajtárs... mihez kezdenél a zsákmánynyal, ha a te kezedbe kerülne?
– Feltételezem, attól függ, mi is az pontosan – kockáztatta meg Mallory.
– Magaddal vinnéd a patkányfészkedbe – vélte a márki –, aztán garasokért átadnád egy zsidó ószeresnek, az összeget pedig italra költenéd, hogy pár nap múlva arra egy ébredj egy mocskos őrszobában, hogy egy zsaru a nyakadra lépett.
Mallory megvakarta az állat.
– Hát te mit tennél vele?
– Természetesen felhasználnám! Azok érdekében, akik értékelni tudják mindezt. Ez alatt pedig a londoni köznépet értem, a tömegeket, az elnyomottakat, a verejtékező munkásokat, azokat, akik kitermelik a város vagyonát!
– Micsoda fura egy beszéd – mondta Mallory.
– A forradalom nem fosztogat, Ned bajtárs. Mi elkobzunk, rekvirálunk, felszabadítunk! Téged meg a barátaidat néhány elrabolható limlom ígérete csábított ide. Annyit vinnél el, amennyit pár pillanat alatt fel bírsz markolni. Férfiak vagytok vagy szarkák? Miért elégednétek meg néhány koszos shillinggel? London, a modern Babilon urai lehetnétek! Tiétek lehetne a jövendő!
– A jövendő, mi? – mondta Mallory, és visszanézett Fraserre. A pamutkendő felett kivillanó szemekben engesztelhetetlen undor lángolt.
Mallory vállat vont.
– Aztán mennyi az annyi, ha erről a „Jövendőről” van szó, méltóságos uram?
– Megköszönném, ha nem szólítanál így – mondta a márki élesen. – A népfelkelés veteránjával beszélsz, az emberekért harcoló katonával, aki büszkén viseli az egyszerű „bajtárs” titulust.
– Bocsánatát kérem.
– Ned, te nem vagy buta. Nem keverhetsz össze egy radikális lorddal. Én nem vagyok burzsoá főrend! Felkelő vagyok, vérem és meggyőződésem szerint a byroni zsarnokság és egész művének halálos ellenfele!
Mallory durván köhögve megtisztította a torkát.
– Rendben – szólalt meg újszerű, éles hangon. – Mi ez az egész? Még hogy elfoglalni Londont... ezt senki sem gondolhatja komolyan! Ez Hódító Vilmos óta nem sikerült senkinek.
– Tekints végig a történelmen! – riposztozott a márki. – Wat Tyler megtette. Cromwell megtette. Maga Byron is megtette! – Felkacagott. – A népfelkelés elfoglalta New York Cityt! Miközben mi erről fecserészünk, Manhattan utcáit a munkások uralják! Igájukba hajtották az információt és a termelést. Ha az egyszerű jenkik képesek voltak rá, akkor a történelmi szempontból fejlettebb angol nép még könnyebben véghezviheti mindezt.
Mallory tisztában volt vele, hogy a férfi – vagyis inkább legény, mert a maszk és a ripacskodó ruhák alatt egy fiatalember rejtőzött – teljes odaadással hitt ebben a gonosz őrültségben.
– De a kormány! – tiltakozott. – Mozgósítják a hadsereget!
– Végezz a tisztekkel, és a közkatonák velünk együtt lázadnak majd – mondta a márki fagyosan. – Nézz csak végig Brian barátodon! Egészen elégedettnek tűnik a társaságunkkal! Nem igaz, Brian bajtárs?
Brian némán bólintott, és feléjük intett trágyalétől mocskos kezével.
– Még nem igazán derengett fel előtted a kapitány stratégiájának zsenialitása – mondta a márki. – Itt állunk Anglia fővárosának szívében, és ez az egyetlen hely az egész világon, amit a birodalom elitje gonosz hegemóniájában vonakodna elpusztítani! A radikális lordok nem fogj ák lebombázni vagy felégetni az értékes Londont csak azért, hogy elfojtsák az igen tévesen múló engedetlenségnek vélt nyugtalanságot. De! – Felemelte kesztyűs mutatóujját. – Amikor majd a barikádokat emelünk a városban, akkor majd kézitusát kell vívniuk a fellázadt munkásosztállyal, olyan férfiakkal, akik szívükben érzik az első igazi szabadság eszményét!
A márki egy pillanatra elhallgatott, és levegőért kapkodott a bűzhödt levegőben.
– Az elnyomó osztály legnagyobb része – folytatta köhögve – máris elmenekült Londonból a Bűz elől! Amikor megpróbálnak visszatérni, a fellázadt tömegek acéllal és tűzzel fogadják majd őket! Tetőkről és ajtókból és sikátorokból, csatornákból és nyomornegyedekből előbújva harcolunk majd velük!
– Megint elhallgatott, és megtörölte az orrát egy ingujjából előhúzott taknyos zsebkendővel. – Minden izében kicsontozzuk a szervezett elnyomást. Lefoglaljuk az újságokat, a távíróvezetékeket és a pneumatikus csővasutat, a palotákat, a kaszárnyákat és a hivatalokat! Mindegyiket a felszabadítás nemes eszméjének szolgálatába állítjuk!
Mallory várt egy kicsit, de az ifjú fanatikusból láthatóan kifogyott a gőz.
– És azt akarod, hogy ebben a segítségedre legyünk, igaz? Csatlakozzunk ehhez a néphadsereghez?
– Természetesen!
– De mi a jó nekünk ebben?
– Minden – mondta a márki. – Mindörökké.
A Nyugat-India Dokkban csinos kis hajók horgonyoztak. A kötélzet gubancosan lógott, egymás mellett tornyosultak a kéménykürtők. A dokkot megtöltő víz, a Temze csatornalevének egyik mellékága, nem is tűnt annyira szörnyűnek egészen addig, míg Mallory fel nem fedezte a vaskos nyálkacsomók között úszkáló holttesteket. Lemészárolt tengerészek voltak, a néhai keretlegénység, akiket a hajóstársaság hagyott őrizetként a kikötőben. A hullák uszadékfaként lebegtek – a látványtól még a velő is megfagyott a férfiban. Mialatt a márki nyomában lépkedett a védőponyvával letakart folyosón, tizenöt, de lehet, hogy tizenhat testet számolt meg. Talán a legénység nagyobb részét máshol ölték meg, okoskodott, vagy velük töltötték fel Swing kalózseregének sorait. Nem minden tengerész hű a rendhez és a hatalomhoz. A Ballester-Molina pisztoly hideg teste Mallory hasába szúrt.
A márki és fekete szolgája jókedvűen folytatták útjukat. Elhaladtak egy elhagyatott hajó mellett, ahonnan baljóslatú, undorító kipárolgás – gőz vagy füst – kanyargott elő a raktér zárófedele alól. A hevenyészett halomba hordott, lopott kalikóbálák barikádján négy fős anarchista őrcsapat kártyázott a gúlába rakott karabélyok mellett.
A többi őr – kopott cilindert és még kopottabb nadrágot viselő részeg, pofaszakállas nyomorultak meg felfegyverzett emberroncsok – a megrakott talicskák és kordék tetején aludt, a hordók, ládák, felcsavart hajókötelek, beemelősaruk és az elcsendesedett gőzdaruknak felhalmozott feketekőszén roskadozó kupacai között. Az öböl túloldaláról, dél felől, a raktárak irányából távoli, szaggatottan pukkanó fegyverlövések hallatszottak. A márki halovány érdeklődést nem mutatott, nem változott a tempója, még csak oda sem pillantott.
– Sikerült lebírni ezeket a hajókat? – kíváncsiskodott Mallory. – Jó sok ember felett rendelkezhet, Hastings márki!
– Minden órával többen és többen leszünk – biztosította a márki. – Embereink átfésülik Limehouse egész területét, és minden munkáscsaládban felszítják a lángot! Ned bajtárs, ismered az „exponenciális növekedés” fogalmát?
– Dehogyis – hazudta Mallory.
– Matematikai klakker-kifejezés – oktatta a márki szórakozottan. – A klakker-szakma igen érdekes terület, végtelen számú felhasználási módja akad a szocializmus tudományos kutatása kapcsán... – Most zaklatottnak, idegesnek tűnt. – Még egy ilyen bűzös nap, és több emberünk lesz, mint a londoni rendőrségnek! Tudd meg, hogy nem ti vagytok az elsők, akiket besoroztam! Már tapasztalt öreg róka vagyok. Lefogadom, ezt még az én inasom, Jupiter is meg tudná tenni! – Rácsapott a néger libériába bújtatott vállára.
A férfi semmilyen reakciót nem mutatott. Mallory azon tűnődött, vajon süket és néma is egyben. Nem viselt maszkot. Talán nem volt rá szüksége.
A márki a legnagyobb raktárépület felé vezette őket. Még a kereskedelem csillagként ragyogó nevei között – Whitby's, Aaron és Fiai, Madras & Pondicherry Társaság – is a merkantilista modernség palotája volt. Gigantikus rakodóajtóinak működése az ellensúlyok okos rendszerén alapult, és a felemelkedő kapuk mögött acélvázakra támaszkodó épület belseje tárult fel. A futballpályányi szélességű és hosszúságú mennyezetet áttetsző táblaüveglapok alkották. Alattuk acél támrudaknak, zárópeckek díszsorainak és kerekekkel ellátott síneknek a labirintusa terjeszkedett, ahol a gépezet-hajtotta targoncák araszoltak pókokként.
Valahol dugattyúk duhogtak, a zaj egy nyomdagép pöfögő zakatolásával keveredett.
A nyomdát viszont egy Borgiát is megszégyenítő mennyiségű, útvesztőnyi halomba összehordott holmi rejtette el szem elől. Hegyekben álltak a különféle portékák, a szalmabálák, mellettük egész dombok: brokát, klubfotelok, kocsikerekek, virágtartók és kandeláberek, levesestálak, matracok, vas kerti törpék és párizsi madárfürdők, biliárdasztalok és italszekrények, ágykeretek és korlátpillérek, felcsavart szőnyegek és márvány kandallódíszek...
– A kutyafáját! – kiáltott fel Tom. – Hogyan voltatok erre képesek?
– Már napok óta itt vagyunk – válaszolta a márki. Letépte arcáról a kendőt, és láthatóvá vált majdhogynem lányos szépségű arca, amit pihés, szőke bajusz ékesített. – A többi raktárban is akad még holmi rendesen, és esélyes, hogy rátok is sor kerül a talicskázásnál. Hatalmas mulatság. Mindez a tiétek is, hiszen az egész mindannyiunk tulajdona, egyenlően!
– Mindannyiunké? – kérdezte Mallory. – Természetesen. Az összes bajtársé. Mallory a négerre mutatott.
– Mi van vele?
– Micsoda, az én Jupiter szolgámmal? – hunyorított a márki. – Jupiter mindannyiunké, természetesen! Nemcsak az én inasom, hanem a közjó szolgája is egyben. – A márki megtörölte kendőjével csöpögő orrát. – Kövessetek!
A felhalmozott zsákmány egy szörnyeteg patkányfészkévé változtatta a raktár tudományos alapon megtervezett belső terét. A márkit követve törött kristály zátonyain, főzőolaj tócsáin és mogyoróhéjakkal teliszemetelt, ropogós sikátorokon haladtak keresztül.
– Különös – motyogta a márki –, amikor az előbb erre jártam, a bajtársak még itt voltak mindenfelé...
A raktár hátulsó részéhez közeledve megcsappantak a felhalmozott áruk. Elhaladtak az ugató nyomdagép közelében, amiből semmi sem látszott a feltornyozott újságpapír alkotta sikátor mélyén. Valaki kötegnyi nedves röplapot hajított át a torlaszon, majdnem telibe kapva a márkit, aki fürgén átugrotta az akadályt.
Mallory távoli, magas és éles hangra lett figyelmes. A raktár leghátsó részén az alapterület nagy részét rögtönzött előadóteremmé alakították át. A szorosan egymás mellé pakolt szappanosládák alkotta színpadon egy tábla, egy üvegholmikkal zsúfolt asztal és egy pulpitus imbolygott. Egymáshoz nem illő, préselt tölgyből és juharfa furnérlemezből készített olcsó székek szolgáltak ülőhelyül a körülbelül hatvan fős, csendes közönség számára.
– Itt vannak hát – jegyezte meg a márki különös mellékzöngével a hangjában. – Szerencsétek van! Dr. Barton előadással örvendeztet meg minket. Foglaljatok helyet, bajtársak! Biztosíthatlak benneteket, ezt figyelemre méltónak találjátok majd!
Mallory legnagyobb meglepetésére azon kapta magát, hogy társaival együtt az utolsó széksor felé terelik. A néger, háta mögött összekulcsolt kézzel, az előadóterem hátsó részében maradt.
A márki mellett helyet foglaló Mallory hitetlenkedve dörgölte meg fájó szemét.
– Az előadótok női ruhát visel?
– Csitt! – suttogta a márki sürgetően.
A krétázott végű ébenfa mutatópálcát suhogtató előadónő átható, de kimért fanatizmussal a hangjában leckéztette székeken ülő hallgatóságát. Az összetákolt csarnok különös akusztikája eltorzította szavait, mintha egy dob membránján keresztül beszélne. A furcsa előadás talán a mértékletességről szólhatott, mert éppen a „mérgező alkoholt” pocskondiázta és a veszélyt, amit a „munkásosztály lázadó szellemére” jelent. Az asztalon palackok álltak, nagy, üvegdugós kosaras palackok, tele itallal. A desztillálópalackok, vörös gumicsövek, drótketrecek és laboratóriumi gázégők között álló üvegeken koponyát és két keresztbe tett lábszárcsontot ábrázoló címke díszelgett.
A Mallory jobbján ülő Tom megveregette testvére vállát, és pánikközeli hangon a fülébe suttogott:
– Ned! Ned! Az ott Lady Ada?
– Kedves fiam – sziszegett rá Mallory, és a hátán meg a tarkóján a félelemtől felállt a szőr –, hogy gondolhatsz ilyet? Természetesen nem ő az!
Tom megkönnyebbültnek és egyszersmint zavarodottnak tűnt – meg egy kicsit megbántottnak.
– Akkor kicsoda?
Az előadónő a tábla felé fordult, és nőiesen kacskaringózó betűkkel a „Neuraszténiás Degeneráltság” szavakat írta fel rá.
Visszanézett, válla felett hamis és ragyogó mosolyt küldött a közönségnek, és Mallory elsőre felismerte.
Florence Russell Bartlett volt.
Mallory a félig elfojtott döbbenet görcsében megmerevedett a széken. Valami – egy száraz gyapjúfoszlány a maszkjából – tüskeként akadt meg a torkában. Köhögni kezdett. És nem bírta abbahagyni. Lepedékes torka rettenetes állapotban volt. Megpróbált mosolyogni, elsuttogni néhány bocsánatkérő szót, de mintha vasbéklyók szorították volna légcsövét. Minden erejével küzdött a gyötrő roham ellen, arcán forró könnyek csorogtak végig, de nem bírta visszafogni magát, még el sem tudta fojtani a rémálomszerűen szaggató köhögést. Mintha ószeresként üvöltözött volna: azonnal felhívta magára a figyelmet. Végül talpra kecmergett, zörögve hátralökte a székét és félig meggörnyedve, félig vakon odább tántorgott.
Előrenyújtott kézzel támolygott a lopott áruk elmosódott vadonjában, lába beleakadt valamibe, fából készült tárgy zuhant el zörögve. Valahogy talált egy védett zugot, és egész testében remegve összegörnyedt, a levegő útját gyűlöletes slejm- és okádékcsomó torlaszolta el. Ebbe bele tudnék halni, gondolta elkeseredve, kidülledő szemmel. Valami el fog pattanni bennem. Szét fog robbanni a szívem.
Aztán valahogy megszűnt a dugulás, elmúlt a görcs. Mallory szaggatottan, sípolva kortyolt a levegőből, köhögött és visszanyerte a lélegzetét. Csupasz kézfejével letörölte a büdös köpetet szakálláról, aztán tudatosult benne, hogy egy szobordarabnak támaszkodik. Egy Coate-féle szabadalmaztatott műkőből készített, életnagyságú hindu szűzlány volt, félig mezítelenül, drapériával borított kezében vizeskancsót tartott. A kancsó természetesen tömör kőnek bizonyult, pedig minden porcikájában egy tisztító korty vízért áhítozott.
Valaki erőteljesen rácsapott a hátára. Brianre számítva megfordult, és a márkival találta magát szemközt.
– Minden rendben?
– Múló roham – recsegte Mallory. Intett az egyik kezével. Képtelen volt kiegyenesedni.
A márki hajlított ezüstflaskót csúsztatott a kezébe.
– Fogd! – mondta. – Ez majd segít.
Mallory, aki konyakra számított, ajkához emelte a fiaskót.
Száját enyhén medvecukor- ízű, szirupos kotyvalék öntötte el. Vonakodva lenyelte. – Mi... mi ez?
– Dr. Barton egyik gyógynövényből készült orvossága – mondta a márki –, különösen a köhögés ellen jó. Hagyd, hadd áztassam bele a maszkodat: a kipárolgás majd kitisztítja a tüdődet.
– Jobb szeretném, ha nem tennéd – nyikorogta Mallory.
– Ezek szerint eléggé jól vagy ahhoz, hogy visszatérj az előadásra.
– Nem! Nem.
A márki szkeptikusnak tűnt.
– Dr. Barton valóságos orvosi zseni! Ő volt az első nő, aki kitüntetéssel végezte el Heidelberget. Ha tudnád, milyen csodatetteket hajtott végre a francia szegények között, ahol a szerencsétlen nyomorultakról már lemondtak az úgynevezett szakértők...
– Tudom – tört ki Malloryből. Az ereje egy része visszatért, és ezzel együtt megérkezett az a határozott vágy is, hogy torkon ragadja a márkit, és addig rázza ezt az átkozott és veszélyes bolondot, míg cipőpasztaként nem folyik ki belőle a hülyeség. Öngyilkos késztetést érzett, hogy kiüvöltse magából az igazságot: Barton egy méregkeverő, egy házasságtörő, egy vitrioleuse, aki legalább két ország rendőrsége keres. Megsúghatná neki ezt a titkot, aztán végezne vele és elrejtené valami alatt a nyomorult hulláját.
A testéből kiszállt a görcs, és ésszerű ravaszság telepedett a helyére, hideg volt és rideg, akár a jég.
– Szívesebben csevegek veled, bajtárs – mondta –, mint hogy egy előadást hallgassak.
– Valóban? – kérdezte a márki felragyogó arccal. Mallory komolyan bólintott.
– Én... én mindig gyarapodom azzal, ha olyasvalakit hallgatok, aki igazán érti a dolgát.
– Nem bírok kiigazodni rajtad, bajtárs – mondta a márki. – Egyik pillanatban tipikus haszonleső bolondnak tűnsz, utána pedig egészen kifinomult felfogóképességű valakinek... nyilvánvalóan magasan túlszárnyalod a barátaid színvonalát!
– Utazgattam egy kicsit – mondta Mallory vontatottan. – Gondolom, attól gyarapodik az ember.
– Merre jártál, bajtárs?
Mallory vállat vont.
– Argentínában. Kanadában. Európában, erre meg arra.
A márki körbenézett, mintha kémekre számítana a madárfürdők meg a kandeláberek között. Amikor senkit sem talált, kicsit megnyugodott, aztán megújult, de halk sietséggel a hangjában beszélni kezdett.
– Ismerős vagy esetleg Amerika déli részén? A Konföderációban?
Mallory nemet intett.
– Van ott egy város, Dél-Carolinában, Charleston. Elbűvölő város. Van ott egy népes közösség. Jó családból származó brit száműzöttek alkotják, akik elmenekültek a radikálisok elől. Anglia tönkretett nemesei.
– Milyen szép! – morrant fel Mallory.
– Charleston van ugyanolyan kifinomult és kulturált város, mint bármelyik angol település.
– És te ott születtél, mi? – Baklövés volt hangosan előrukkolni következtetésével, mert Hastingset érzékenyen érintette a dolog, és elfintorodott. Mallory sietve folytatta.
– Biztosan jól mehetett a sorod ott Charlestonban, ha van egy néger szolgád.
– Remélem, nem vagy valami rabszolgaellenes megszállott – mondta a márki. – Olyan sok angol az. Gondolom, szerinted partra kellett volna tennem szegény Jupitert Libéria valamelyik lázban fetrengő dzsungelében!
Mallory visszafogta magát, és nem bólintott egyetértően. Valójában abolicionista volt, és a négerek hazatérésének elszánt híve.
– Szegény Jupiter egy napot sem húzna ki a Libériai Birodalomban – erősködött a márki. – Képzelted volna, hogy írni meg olvasni tud? Még költészettel is foglalkozik.
– A négered verseket olvas?
– Nemcsak verseket... költészetet! A nagy költőket. John Miltont... de fogadok, még soha nem hallottál róla.
– Cromwell egyik minisztere volt – mondta Mallory készségesen. – Az Areopagitica szerzője.
A márki bólintott. Elégedettnek látszott.
– John Milton írt egy elbeszélő költeményt, az Elveszett Paradicsomot. Bibliai történet, blank versben.
– Jómagam agnosztikus vagyok – mondta Mallory.
– Ismered William Blake nevét? Saját maga illusztrálta a versesköteteit.
– Nem talált egy rendes kiadót sem, mi?
– Angliában akad még jó néhány remek költő. Hallottál már John Wilson Crokerről? Winthrop Mackworth Praedről? Bryan Waller Procterről?
– Lehet – válaszolta Mallory. – Szoktam olvasgatni... de főleg filléres ponyvákat. – Zavarba ejtette a márki különös érdeklődése a misztikus témák iránt. És aggódott Tom meg a többiek miatt – vajon mire gondolhatnak, miközben ott ülnek és várnak rá? Még a végén elveszítik a türelmüket, és valami meggondolatlan cselekedetre ragadtatják magukat, abból pedig semmi jó nem származna.
– Percy Bysshe Shelley költő volt, mielőtt a ludditák élére állt volna a Zavaros Időkben – mondta a márki. – Tudd meg, hogy Percy Shelley él! Byron Szent Ilona szigetére száműzte. Első Napóleon udvarházában él fogolyként. Állítólag azóta írt egy egész kötetnyi szonettet meg drámát.
– Ostobaság – mondta Mallory. – Shelley már évekkel ezelőtt meghalt a börtönben.
– Él – mondta a márki. – Nem sokan tudják.
– Legközelebb azzal jössz majd, hogy Charles Babbage verseket írt – csattant fel Mallory, akinek már eléggé megkoptak az idegei. – Mi értelme van ennek?
– Van egy elméletem – mondta a márki. – Igazából nem is hivatalos elmélet, inkább csak amolyan költői megérzés. De miután áttanulmányoztam Karl Marx – és természetesen a nagy William Collins – írásait, rá kellett jönnöm, hogy a történelmi fejlődés igazi és természetes folyamatát egyszerűen derékba törték. – A márki elhallgatott, aztán önelégülten elmosolyodott. – De kétlem, hogy képes lennél ezt felfogni, szerencsétlen barátom!
Mallory durván megcsóválta a fejét.
– Nagyon is jól értem. Te egy katasztrófára gondolsz.
– Igen. Hívhatod így is.
– A történelem katasztrófákra épül! Így működik a világ, és nem is működhet másképpen! Olyan, mint történelem, nem létezik – csak az előre nem látott események láncolata!
A márki elvesztette a hidegvérét.
– Hazudsz!
Az ostoba sértéssel Mallory elevenébe vágott.
– Fiú, agyrémekkel tömted tele a fejed! Történelem! Szerinted neked kijár a cím meg a birtok, míg én megrohadok a lewesi kalaposmühelyben! Ennyi az egész, semmi több! Te kis bolond, a radikálisokat fabatkát sem érdekli a létezésed, vagy éppen Marx, Collins, esetleg a többi beképzelt hókuszpókuszod! Úgy füstölik ki innen az egész bandát, mint patkányokat a fürészporos gödörből!
– Te nem az vagy, aminek látszol – mondta a márki. Olyan fehér lett, akár a fal. – Ki vagy? Mi vagy te?
Mallory izmai megfeszültek. A fiú szeme elkerekedett.
– Kém... – A fegyveréért nyúlt.
Mallory egyenesen az arcába vágott. A márki hátratántorodott, Mallory pedig elkapta a karját és a Ballester-Molina nehéz agyával egyszer, kétszer, háromszor lesújtott. A márki véres fejjel bukott a földre.
Mallory felkapta a másik pisztolyt, felállt és körülpillantott.
A néger úgy öt méterre állhatott tőle.
– Láttam ám – szólalt meg halkan.
Mallory hallgatott. Mindkét fegyverét a férfira szegezte.
– Megütötte az uramat. Megölte?
– Nem hiszem – válaszolta Mallory.
A néger bólintott. Gyengéden széttárta üres kezét, mintha áldást osztana.
– Igaza volt, uram, ő pedig tévedett. Nem létezik történelem. Nincs fejlődés, nincs igazság. Nincs semmi más, csak rendszertelen iszonyat.
– Akár így is lehet – mondta Mallory lassan –, de ha kiáltasz, le kell lőjelek.
– Ha megölte volna, biztosan kiáltottam volna – mondta a néger.
Mallory hátrapillantott.
– Még lélegzik.
Ezt hosszú csend követte. A néger némán állt merev és tökéletes testtartásában – bizonytalanul, mozdulatlanul, mint egy tű hegyén tökéletesen egyensúlyozó eszményi kúp, ami az okszerűségen túlról érkező lökésre vár, hogy meghatározza, melyik irányba fog esni.
A néger felsóhajtott.
– Visszatérek New York Citybe – mondta. Megfordult kifényezett cipősarkán, és sietség nélkül elsétált, nyoma veszett a lopott holmik komor torlaszai között.
Mallory elég biztos volt abban, hogy a férfi nem fog kiáltani, de a biztonság kedvéért várt még pár percet, hogy biztos lehessen a dolgában. A földön heverő márki megremegett és felnyögött. Mallory leszedte a göndör haját védelmező kendőt, és megkötözte vele.
A súlyos terrakotta urna mögé bevonszolni csak pillanatok kérdése volt.
Tette teljesen kiszárította. Torka, akár a véres smirglipapír. Semmilyen innivalója nem akadt – leszámítva az ezüst flaskónyi csodaszert. Kitapogatta, a márki melyik kabátzsebében lehet, aztán megnedvesítette a torkát. Szájpadlása hátsó része bizseregve elzsibbadt, mintha száraz pezsgőt ivott volna. Rossz volt, de valahogy mégis rendbejött tőle. Még rásegített néhány újabb korttyal.
Visszatért az előadóterembe, és leült Fraser mellé. A rendőr néma kérdés gyanánt felhúzta a szemöldökét. Mallory megpaskolta a márki pisztolyát, amit szintén a derékszíjába dugott a Ballester-Molinával átellenben. Fraser alig láthatóan biccentett.
Florence Russell Bartlett folytatta dagályos szónoklatát. Előadásmódja láthatóan misztikus dermedtséget parancsolt a hallgatóságra. Mallory döbbenten és undorodva fedezte fel, hogy Mrs. Bartlett a terhesség megelőzésére szolgáló sarlatán eszközöket szed elő. Egy rugalmas gumikorongot és egy fonallal ellátott szivacstampont. Képtelen volt megszabadulni az efféle furcsa tárgyakkal űzött közösülés riasztó kényszerképzetétől. A gondolattól felkavarodott a gyomra.
– Pár perccel ezelőtt megölt egy nyulat – sziszegte Fraser a szája sarkából. – Nikotinoldatba nyomta az orrát.
– Nem öltem meg a fiút – súgta vissza Mallory válaszképpen. – Azt hiszem, agyrázkódást kapott... – Bartlettet figyelte, aki a szelektív szaporodás különös elméletéről zagyvált valamit, mellyel tökéletesíteni lehet az emberi faj állományát. Az ő jövőképe szerint el kell törölni a tisztességes házasságot. Az erkölcsösség helyére az „általános, szabad szerelem” lép majd. Az utódnemzés a szakértők dolga lesz. Az ötletek sötét árnyakként kavarogtak Mallory elméjének peremén. Aztán hirtelen minden különösebb ok nélkül beléhasított a tudat, hogy ezt a napot – pontosabban ezt a délutánt – szánták saját győzedelmes előadása időpontjául, Mr. Keats kinotróp-művészetének támogatásával. A félelmetes egybeeséstől egész testében furcsán megremegett.
Brian hirtelen áthajolt Fraser előtt, és acélos erővel megragadta Mallory mezítelen csuklóját.
– Ned! – sziszegte. – Tűnjünk el erről az átkozott helyről!
– Még ne! – mondta Mallory. De azért ő is megingott. Hamisítatlan, bénító erejű pánikroham kúszott végig rajta, mintha Brian szorításából szivárgott volna át belé. – Még mindig nem tudjuk, hol bujkál Swing... bárhol lehet ezen a nyomortanyán...
– Bajtársak! – kiáltott fel Bartlett fagyos borotvaként hasító hangon. – Igen, ti négyen, ott hátul! Ha már mindenképpen zavarnotok kell minket... ha annyira rendkívül sürgős híreitek vannak... akkor biztosan szívesen megosztjátok az előadás többi hallgatójával is!
Mind a négyen megdermedtek.
Bartlett úgy pillantott végig rajtuk, mint a mitológiai Medúza. A hallgatóság többi része valahogy lerázta magáról a különös béklyót, és vérszomjas tekintettel fordultak hátra. Az emberek szemében undorító gyönyör lobogott, azon nyomorultak megkönnyebbült pillantása, akik másokon látják a nekik kijáró büntetést...
Egyszerre csapott fel Tom és Brian felbőszült suttogása.
– Ez ránk vonatkozik?
– Istenem, mit tegyünk?
Mallory úgy érezte, hogy csapdába esett egy rémálom közepén. Egyetlen szó is megtörheti a varázst, gondolta.
– Hiszen csak egy nő! – mondta egészen hangosan és érthetően.
– Kuss! – sziszegte Fraser. – Csend legyen!
– Szóval semmi különös? – gúnyolódott Bartlett. – Nem hinném, hogy...
Mallory felállt.
– Mondanom kell valamit!
A közönség soraiból három integető férfi ugrott fel, mintha dobozba zárt krampuszok lennének.
– Dr. Barton! Dr. Barton!
Bartlett kegyesen bólintott, és intett a krétarúddal.
– Pye bajtársé a szó.
– Dr. Barton – kiáltotta Pye –, nem ismerem ezeket a bajtársakat. Viselkedésük regresszív, és én... én úgy gondolom, ezt igen kifogásolható.
Feszült csend borult a tömegre.
Fraser megrángatta Mallory nadrágszárát.
– Üljön le, maga bolond! Elment az esze?
– Tényleg híreket hoztam! – üvöltötte Mallory pamut álarca mögül. – Swing kapitánynak!
Bartlett döbbentnek tűnt – ide-oda cikázott a pillantása.
– Akkor oszd meg mindannyiunkkal! – parancsolta. – Hiszen mindannyian egy nagy lélek vagyunk!
– Tudom, hol található a Modus, Mrs. Bartlett! – üvöltötte Mallory. – Azt akarja, hogy ezek a rászedett kis rabszolgák is megtudják?
Székek csattantak. Az emberek felugrottak. Bartlett valamit sikított, de hangját elnyelte a lárma.
– Swinget akarom! Csakis vele beszélhetek! – Amikor még nagyobb lett a kavarodás, Mallory egy rúgással csúszópályára küldte az előtte álló széket, és mindkét pisztolyt előrántott az övéből.
– Leülni, nyomorultak! – A hallgatóságra irányította a fegyvereket. – Különben átlukasztom az első gyáva szemetet, aki megmoccan!
Puskalövéseket kapott válaszul.
– Futás! – sivította Brian. Ő maga, Tom és Fraser azonnal nekilódultak.
Mallory egyik oldalán felrúgott székek repedtek szilánkokra. Elszórt durranások hallatszottak: a közönség tüzelni kezdett. Mallory mindkét fegyverével a pódiumon álló Bartlettre célzott, és meghúzta mindkét ravaszt.
Egyik fegyver sem sült el. Elfelejtette felhúzni a kakast. A márki pisztolyát valamiféle nikkelezett biztonsági kapcsoló védte.
A közelben állók felől egy szék repült felé – szórakozottan félreütötte, de abban a pillanatban valami keményen sípcsonton vágta. Az ütés elég erős volt ahhoz, hogy lebénítsa a lábát és kibillentse álló helyzetéből. Felhasználta az alkalmat, és elmenekült.
Úgy tűnt, képtelen tisztességesen szaladni. Lehet, hogy megnyomorodott. Az elsüvítő lövedékek a távoli Wyomingot idézték.
Egy mellékfolyosó bejáratából Fraser integetett. Mallory odarohant, befordult és lehajolt.
Fraser nyugodtan előlépett, párbajszerű pózban, merev jobb karral felemelte a szolgálati fegyverét, úgy állt, hogy teste minél kisebb felületet mutasson, fejét felszegte, szeme összeszűkült. Kétszer lőtt, és sikolyok harsantak.
Megragadta Mallory karját.
– Erre! – Mallory szíve úgy ugrándozott, akár egy megvadult csikó. Nem bírta mozgatni a lábát.
Végigsántikált a folyosón. A sikátornak hirtelen vége szakadt. Fraser tébolyult tekintettel kutatott lehetséges kijáratok után. Tom éppen Briant tuszkolta felfelé egy kartondobozokból rakott ingatag kupacra.
Mallory megtorpant testvérei mellett, megfordult és felemelte mindkét pisztolyát. Gyorsan lenézett a lábára. Egy eltévedt golyó letépte a cipője sarkát. Még éppen időben pillantott fel ahhoz, hogy meglássa a felbukkanó, féltucatnyi üvöltő haramiát.
Hatalmas robaj rázta meg az épületet. A gomolygó lőporfüstben feltornyozott konzervdobozok csörömpöltek végig a padlón. Mallory levegőért kapkodott.
Mind a hat nyomorult szétvetett tagokkal hevert a folyosón, mintha csak villám csapott volna beléjük.
– Ned! – kiáltotta Brian a kartondobozok tetejéről. – Szedd össze a fegyvereiket! – Fél térdre ereszkedve kuporgott odafent, az orosz pisztoly füstöt okádott nyitott töltőkamrájából. Éppen a második töltényt helyezte be: rézből volt meg piros zsírpapírból és olyan vastag, mint egy rendőr gumibotja.
Mallorynek csengett a füle. Meglódult, aztán megcsúszott és majdnem elterült a növekvő vértócsában. Jobb kézzel kapaszkodót keresett, és a Ballester-Molina azonnal elsült, a golyó csattanva vágódott le egy fenti vastraverzről. Mallory megállt, elővigyázatosan biztosította a fegyvert, ugyanezt megtette a márki pisztolyával is, majd mindkettőt az övébe dugta. Vacakolásával értékes másodperceket vesztett.
A folyosó vérben fürdött. Az orosz kéziágyú mindent elsöprő robbanása szörnyűségesen kicsipkézte a haramiákat. Az egyik szegény ördög még bugyborékolt valamit, amikor Mallory fölé hajolt, hogy kiszedje a Victoria-karabélyt a kezéből. A puska agyáról vér csöpögött. Megszenvedett a fickó töltényövével, de aztán felhagyott vele egy másik famarkolatú jenki revolver kedvéért. Amikor felkapta a pisztolyt, valami a tenyerébe szúrt. Egy pillanatig ostobán bámulta megsebzett kezét, majd a fegyverre nézett. A fából dugóhúzószerűen megcsavarodott, forró srapneldarab állt ki: egy nagy fémberetvához hasonló éles valami.
A távolban puskalövések dörrentek, körülöttük különös recsegés és dallamos üvegcsörömpölés kíséretében lövedékek csapódtak a felhalmozott holmikba.
– Mallory! Erre! – kiáltotta Fraser.
A rendőr talált egy hasadékot a raktár falában. Mallory megpördült, hogy nyakába akassza a karabélyt és megnézze, hol van Brian. Látta, hogy a fiatal tüzér újabb kedvező pozíciót keresve éppen átugrik a folyosón.
Nyögdécselve és sóhajtozva követte Frasert a hasadékba. Néhány métert tehettek meg a fal mentén. Előttük és mögöttük golyók martak a téglákba, de elég magasan a fejük felett. Rosszul célzott lövések verték végig kongva a bádogtetőt. Egy nyitottabb zsákutcába jutottak, ahol Tom megvadult démonként rugdalt szét egy pipaszárlábú toalettasztalkákból rakott torlaszt. A bútorok fehérre lakkozott kazalja döglött trópusi pókok halmára emlékeztetett.
A most már tisztábban hallható puskalövések kakofón lármát robbantottak a raktárban. A hátuk mögött felfedezték a halottakat, és dühödt, ijedt kiabálás harsant.
Tom egy hosszú, vas ágykeretet vágott a ládakupac közé, aztán minden erejét összeszedve az egészet felborította.
– Mennyi? – lihegte. – Hat.
Tom tébolyultként mosolygott.
– Ez már most több annál, mint amennyit ők megölhetnek közülünk. Hol van Brian?
– Nem tudom. – Mallory leakasztotta a nyakából a karabélyt, és átnyújtotta Tómnak. A fiú a csövénél fogta meg, de annyira megdöbbent a fegyvert borító véres péptől, hogy kartávolságra eltartotta magától.
Eldördült a hasadékot árgus szemmel figyelő Fraser pisztolya. Rettenetes, lányos sikoly és csapkodás hallatszott, mintha patkány lenne a falban.
A sikolynak köszönhetően a golyók már nagyobb pontossággal szórták végig a kacatokat körülöttük. Mallory lába elé hüvelyknyi, hengeres töltény pattant a semmiből, és úgy pörgött, akár egy búgócsiga.
Fraser megveregette Mallory vállát. Megfordult. Fraser lehúzta a maszkot az arcáról. Szeme lángolt, sápadt bőrét borosta festette sötétebbre.
– Hogyan tovább, dr. Mallory? Egyéb újabb ihletett manőver?
– Tudja, hogy működhetett volna a dolog – tiltakozott Mallory. – Ha hisz nekem, egyenesen Swinghez kísér. A nőkben nem lehet megbízni...
– Ó, szerintem bevette – mondta Fraser, és hirtelen felnevetett, különös, száraz kuncogással, ami olyan volt, mintha gyantázott fadarabot dörzsölgetett volna. – Nos, mi hozott nekünk?
– Egy pisztolyt talán? – Átnyújtotta Frasernek a megmentett revolvert. – Vigyázzon a srapnelre!
Fraser a cipője sarkával kirugdosta a beszorult fémdarabot a fából.
– A legény durrogtatójához hasonlót még az életben nem láttam! Nem hinném, hogy legális... még a nemes krími hősöknek sem.
Egy puskalövés pörgő szilánkot hasított le az egyik pipereasztalkából. Alig hibázta el Frasert. Mallory döbbenten pillantott fel.
– A francba! – Az egyik távoli vasgerendán orvlövész csimpaszkodott, mint egy majom. Éppen újabb lövedéket tolt a fegyverébe.
Mallory kitépte a karabélyt Tom kezéből, alkarjára tekerte a véres szíjat, és célzott. Meghúzta a ravaszt... nem történt semmi, mert az egylövetű puskával már lőttek az előbb. Az orvlövésznek viszont elkerekedett a szája a rettegéstől, és távoli csörömpölés kíséretében levetette magát a kakasülőről.
Mallory hátrarántotta a tolózárat, és kilökte a használt lövedéket.
– El kellett volna hoznom azt a rohadt töltény övet...
– Ned! – Baloldalt, egy kupac tetején összegörnyedve hirtelen felbukkant Brian. – Ide... a gyapjúbálákhoz!
– Rendben! – Négykézlábra ereszkedve, sóhajtozva követték az egymásra ömlesztett bálnacsontok és gyertyarudak dombjának tetején. Golyók fütyültek és sziszegtek körülöttük – még többen másztak fel a gerendákra, gondolta Mallory, de túlzottan el volt foglalva ahhoz, hogy felnézzen. Fraser egyszer felegyenesedett, és találomra elsütötte a fegyverét, minden különösebb eredmény nélkül.
A Konföderáció magtalanított gyapotjával megtömött, zsákvászonba és kötelekbe bugyolált ólomsúlyú bálák tucatjait majdnem a traverzekig tornyozták.
Brian vadul integetett, aztán eltűnt a gyapjútorlasz túloldalán. Mallory rájött, hogy kevés munkával átalakítható, természetes erődre bukkant.
Tommal együtt félretolták az egyik bálát a kupac tetejéről, majd beugrottak az üregbe. Fraser felegyenesedett és viszonozta a tüzet: a bálák halk puffanással nyelték magukba a lövedékeket.
A második és a harmadik bálát is félrerugdosták. Fraser egy ugrással és egy bukfenccel követte őket az üregbe. Egy tébolyult, ziháló pillanat alatt beásták magukat a gyapjúhalom közepébe – mint hangyák a kockacukorral teli dobozba.
Ellenségeik számára most már egyértelmű volt, hol vannak. A gyapjúerőd falán ártalmatlanul kopogtak és dobogtak végig a golyók. Mallory letépett egy nagyobb, tiszta csomót, és letörölte a vért és az izzadságot az arcáról meg a kezéről. Kemény munka volt félredobálni azokat a bálákat: nem csoda, hogy a déliek ezt a bokszosaikra bízták.
Fraser szabaddá tett egy keskeny sávot két bála között.
– Adjon még egy pisztolyt! – Mallory átnyújtotta neki a márki hosszú csövű revolverét. Fraser megeresztett egy lövést, kisandított, aztán biccentett.
– Csinos darab... – Ártalmatlan sorozat érkezett válaszként. Tom zihálva és nyögve csinált még egy kis helyet: felemelt és kihajított egy bálát a kupac tetejéről. Lentről gépzongora hangjára emlékeztető csörömpölés hallatszott.
Leltárt készítettek. Tomnál volt egy derringer, egyetlen golyóval – hasznos lehet, ha az anarchisták kalózok módjára beugrálva megrohamozzák őket, de máskülönben nem ér semmit. Mallory Ballester-Molinájában még három töltény volt, Fraser kis revolverében még három kapszli, a márki pisztolyában pedig öt golyó. Rendelkezésükre állt még egy üres Victoria-karabély és Fraser kisméretű gumibotja.
Briannek nyoma veszett.
A raktár mélyéből dühös, fojtott kiabálás hallatszott – parancsok, gondolta Mallory. A puskalövések hirtelen elhallgattak, és furcsa csend telepedett a helyre, amit csak valami zörgés és kalapácsütésekre emlékeztető hangok törtek meg. Kikukkantott az egyik előretolt bála pereme felett. Látható ellenség sehol sem mutatkozott, de a raktár ajtóit becsukták.
A csarnokon hirtelen hullámban borongós félhomály söpört végig. A mennyezet áttetsző borításán túl nagyon gyorsan döbbenetesen sötét lett, mintha még tömörebbé vált volna a Bűz.
– Nem kellene kitörnünk? – suttogta Tom.
– Brian nélkül soha – mondta Mallory.
Fraser savanyú arccal megcsóválta a fejét – nem mondta, mire gondol, de elég egyértelmű volt.
Egy ideig folytatták a munkát a borongós félhomályban: helyet csináltak, mélyebbre ástak, védfalszerűen felhalmoztak néhány bálát. Ügyködésük zajára újabb lövések feleltek. A sötétben torkolattüzek villantak, a fenti vastraverzekről sikoltva pattantak le a golyók. A felhalmozott áruk kupacai között imitt-amott lámpafény lobogott.
Újabb parancsok harsantak, és a lövések elhallgattak. A fémtető felől nagyon rövid ideig surrogó pattogás hallatszott.
– Mi volt ez? – kérdezte Tom.
– Mintha patkányok motoztak volna – mondta Mallory.
– Eső! – vetette fel Fraser.
Mallory nem szólt semmit. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy újabb hamueső kezdett rá odakint.
A félhomályt hirtelen megint világosság váltotta fel. Mallory kipislogott a peremen. Egy csapatnyi bandita lopakodott erődítményük felé mezítláb, néma csendben, némelyikük kést szorított a fogai közé. Mallory riadtan felüvöltött, és tüzelni kezdett.
Azonnal elvakította saját fegyverének torkolattüze, de a Ballester-Molina láthatóan saját életre kelt: egy pillanat alatt megszabadult a maradék töltényektől. Nem vesztek kárba – ilyen kis távolságról egyszerűen nem lehet hibázni. Két ember elbukott, egy a földön fetrengett, a többiek pedig pánikban menekültek.
Mallory hallotta, amikor látótávolságon kívül megint összeverődtek, és egymást lökdösve átkozódtak. Mallory úgy szorította az immáron üres fegyver forró markolatát, mintha bunkósbot lenne.
Az épület beleremegett Brian pisztolyának szörnyűséges dübörgésébe.
A rákövetkező csendet agonizáló sikolyok szaggatták szét. Aztán hosszú, gyötrelmes pillanat következett, a levegőt megtöltötte a sebesültek és a haldoklók pokoli sikoltozása, amibe csörömpölés, átkozódás és csattogás keveredett.
Hirtelen sötét, lőporszagú alak zuhant közéjük fentről.
Brian.
– Jól tettétek, hogy nem lőttetek rám – mondta. – A fenébe is, rohadt sötét van itt, mi?
– Minden rendben, fiam? – kérdezte Mallory.
– Csak karcolások. – Brian feltápászkodott a földről. – Nézd csak, mi szépet hoztam neked, Ned.
Mallory kezébe nyomta azt a valamit. A sima, súlyos puskacső meg a markolat belesimult a kezébe. Egy bölényvadász puska volt.
– Egy egész ládával tartanak ezekből a szépségekből – mondta Brian. – Egy vacak kis irodában a túlfélen. Még muníció is akad mellé, habár csak két dobozzal tudtam hozni belőle.
Mallory azonnal elkezdte megtölteni a puskát, az egyik réztöltény a másik után csusszant a helyére az óraművek finom kattogására emlékeztető zajjal.
– Különös egy helyzet – mondta Brian. – Szerintem fogalmuk sem volt arról, hogy szabadon sétafikálok közöttük. Semmi stratégiai érzékük nincs. Annyit mondhatok, hogy ebből is látszik, nincs közöttük egyetlen áruló katona sem!
– Az a pufogtató maga a csoda, fiú – jegyezte meg Fraser.
– Már nem, Mr. Fraser – mordult fel Brian. – Mindössze két skulóm volt. Bárcsak megtartottam volna... de amikor megláttam a remek alkalmat, nem bírtam ellenállni neki.
– Cseppet se bánd! – mondta Mallory, aki a puska mogyorófa markolatát simogatta. – Ha lenne még négy ilyen nálunk, egy álló hétig vissza tudnánk tartani őket.
– Szörnyen sajnálom – nézett rá Brian. – De nem hinném, hogy még egyszer vállalkoznék felderítésre. Egy kicsit azért megcsipkéztek.
Brian lábszárát felhasította egy eltévedt lövedék. A bőr alól kivillant a fehér csont, a sárkoloncos csizma pedig lucsogott a vértől. Miközben Mallory puskáját markolva őrködött, Fraser és Tom tiszta gyapjút tekert a sebre.
– Elég! – tiltakozott végül Brian. – Végül még Lady Nightingale nővért is sikerül felülmúlni, fiúk. Látsz valamit, Ned?
– Nem – válaszolta Mallory. – Viszont hallom, amint aljas terveiket szövögetik.
– Visszahúzódtak valamelyik hátsó gyülekezőhelyükre – mondta Brian. – Volt egy éppen a tűzvonalunkon kívül is, de ott kicsit megpörköltem őket a cári kéziágyúval. Nem hinném, hogy még egyszer támadnának. Már nincs meg hozzá a merészségük.
– Akkor mit fognak tenni?
– Megkockáztatnám, hogy felcsapnak utásznak – mondta Brian.
– Torlaszokat emelnek, talán még valami járművet is szereznek.
– Szárazon kiköpött. – A francba, de szomjas vagyok. Lucknow óta nem voltam ennyire kiszáradva.
– Sajnálom – mondta Mallory. Brian felsóhajtott.
– Az indiai seregben volt egy igaz vízhordó fiúnk. Az a nyomorult kis hindu legalább tíz ilyen rohadékkal felért!
– Látta a nőt? – kérdezte Fraser. – Vagy Swing kapitányt?
– Nem – válaszolta Brian. – Fedezékbe bújtam, úgy lopakodtam mindenfelé. Nagyrészt valami jobbfajta fegyvert kerestem, ami messzebbre hord. Láttam viszont furcsa dolgokat. Ned játék puskáját egy apró irodában találtam, ahol az asztalnál írogató hivatalnokszerű kis fickót leszámítva egy lélek sem volt. Két gyertya lobogott és mindenfelé papírok hevertek. Tömve vannak exportra bedobozolt fegyverekkel, és miközben a remek puskákat egy írnokra bízzák, Victoria-karabélyokat osztogatnak az embereiknek. Hát ezt az én katonás agyam már nem képes felfogni.
Zöldes, vízbe fúlt fény hulláma sodródott végig az épületen – és megvilágította a csigasor egyik kötelének hurkában kuporgó fegyveres férfi körvonalait. Mallory a gondolat sebességével célzott, sóhajtott és lőtt. A férfi teste hátravágódott, és térdhajlatánál fennakadva tehetetlenül himbálózott odafent.
Sortűz vájt a gyapjúfalba. Mallory ismét a földre vetette magát.
– Ó, ez a gyapjú... micsoda lövegállás! – mondta Brian, és elégedetten megpaskolta a ponyvával borított padlót. – Szívós Jackson is ilyenek mögé bújt New Orleansban, el is fenekelt minket rendesen.
– Mit történt az irodában, Brian? – kérdezte Tom.
– A fickó tekert magának valami papirosa-félét – mesélte Brian. – Ismered? Sodort török cigaretta. Csakhogy a fickó elővett egy szemcseppentőt meg egy kis orvosi fiolát, először telecsöpögtette a papírt, aztán belecsavart egy cukorkásdobozból előszedett fura levelet. Tisztán láttam az arcát, amikor meggyújtotta a gyertyával a cigarettát, és igen elveszetten nézett a világba, mondjuk úgy, mintha hallucinálna, ahogy Ned bátyánk is szokta, amikor elmerül tudományos problémáiban! – Brian minden rosszindulat nélkül, szárazon felnevetett. – Kevéssé lett volna ildomos megzavarnom álmodozásában, ezért felkaptam egy puskát meg pár doboz skulót, aztán tűnés!
Tom felkacagott.
– Jól megfigyelted, igaz? – kérdezte Mallory.
– Naná.
– Volt egy púp a homlokán?
– Görbüljek meg, ha nem!
– Ő volt Swing kapitány – mondta Mallory.
– Akkor én egy tökkelütött bolond vagyok! – kiáltotta Brian. – Aljas dolog hátba lőni valakit, de ha tudom, hogy ő az, hát ledurrantom azt a dudoros pofázmányát!
– Doktor Edward Mallory! – kiáltotta egy hang az elsötétített padlószintről.
Mallory felállt, és kinézett egy bála felett. Hastings márki állt odalent, fején kötés, kezében lámpás. Egy botra erősített fehér kendőt lengetett.
– Leviatán Mallory, tárgyaljunk! – süvöltötte a márki.
– Akkor beszélj hát! – válaszolta Mallory, aki vigyázott, nehogy kilátszódjon a feje.
– Csapdába estél, dr. Mallory! Viszont van egy ajánlatunk. Ha elárulod, hova rejtetted el azt a bizonyos nagy értékkel bíró tárgyat, ami elloptál, testvéreiddel együtt szabadon engedünk. Viszont a Különleges Ügyosztály spion-rendőre itt marad. Szeretnénk feltenni neki pár kérdést.
Mallory gúnyosan kacagott.
– Hallgass ide, Hastings, és a társaid is! Összebilincselt kézzel küldd el hozzánk azt a mániákus Swinget gyilkos szajhájával együtt! Akkor megengedjük, hogy a többiek eliszkoljanak innen, mielőtt még a hadsereg megérkezik!
– Az arcpirító pökhendiség nem vezethet semmire – válaszolta a márki. – Felgyújtjuk a gyapjút, és megpirítunk benneteket, mint a felfűzött nyulakat! Mallory megfordult.
– Megteheti?
– A gyapjú ilyen szorosan összepakolva még véletlenül sem fog meggyulladni – okoskodott Brian.
– Rendben, gyújtsátok csak fel! – üvöltötte Mallory. – Égessétek fel az egész raktárát, és fulladjatok bele a füstjébe!
– Dr. Mallory, nagyon merész és nagyon szerencsés voltál. Viszont Limehouse utcáin már legkiválóbb embereink őrjáratoznak, és sorban likvidálják a rendőröket! Ezek az edzett katonák, Manhattan veteránjai hamarosan visszatérnek! Ők majd rohammal és szuronnyal veszik be vacak kis menedéketeket! Addig gyertek elő, amíg még van esélyetek életben maradni!
– Nem félünk a jenki csőcseléktől! Hozd csak ide őket, hadd kóstoljanak egy kis kartácsot!
– Mi megtettük az ajánlatunkat! Gondold végig, ahogy egy igazi tudóshoz illik!
– Menj a pokolba! – mondta Mallory. – Küldd ide Swinget! Beszélni akarok vele. Elegem van belőled, te nyálas kis áruló.
A márki visszavonult. Pár perccel később rendszertelen lövöldözés kezdődött. Mallory a torkolattüzekre célozva viszonozta a lövéseket, és elpazarolt vagy fél doboznyi tárat.
Az anarchisták ezután kimerítő munkába kezdtek: nekiálltak előrenyomulni az ostromgépeikkel. Három nehéz targoncából összerakott falanx közeledett, az elejüket ferdén felrakott márvány asztallapok páncélja borította. A gördülő harci gépek túl szélesek voltak ahhoz, hogy a girbegurba sikátoron keresztül elérjenek a bálákig, ezért a lázadók keresztülvájták magukat a lopott holmik kupacain, amiket aztán felhalmoztak a targoncák mellé. Mallory kettőt megsebesített, de ebből okultak, és hamarosan befedték a közeledő ostromgép mögötti részt.
Mostanra mintha sokkal több ember lett volna a raktárban. Még sötétebb lett, de imitt-amott lámpafény lobogott. A vasgerendák tömve voltak orvlövészekkel. A sebesültek nyöszörgésébe hangos beszéd keveredett – mintha vitatkoztak volna valamin.
Az ostromgépek még közelebb értek. Most már kijutottak Mallory legjobb löpozíciójából. Ha megpróbálna kihajolni a réseken, megmutatná magát, és leszednék a lövészek.
A tüzérség megérkezett a bálatorony aljához. A fal talapzata felől morzsolódó zaj szűrődött fel.
A monstrumok közül torz, fojtott hang hallatszott – talán megafonnal erősítették fel.
– Dr. Mallory!
– Igen?
– Engem akart – hát itt vagyok! Szétromboljuk palotája falait. Hamarosan kipiszkáljuk onnan!
– Kemény munka ez egy hivatásos szerencsejátékosnak, Swing kapitány! Nehogy feltörje értékes kacsóit!
A párban dolgozó Tom és Fraser nehéz gyapjúbálát zuhintott az ostromgépekre. Ártalmatlanul pattant le a páncélról. Kellően összehangolt sorozat vágott végig az erődön, és a védők fedezékbe ugrottak.
– Tüzet szüntess! – kiáltotta Swing, és felkacagott.
– Csak óvatosan, Swing! Ha engem lepuffant, sohasem tudja meg, hova rejtettem a Modust!
– Még mindig ugyanolyan átkozott bolond! Ellopta a Modust a derbin! Visszaadhatta volna nekünk, és akkor megmenti magát a biztos pusztulástól! Maga makacs bolond, hiszen sejtése sincs arról, valójában mi célt szolgál az egész!
– A Gépezetek Királynőjének jogos tulajdona, és ez nekem éppen elég.
– Ha ezt hiszi, semmit sem tud.
– Tudom, hogy Ada tulajdona, mert ő mondta nekem. Ő pedig tudja, hol van elrejtve, mert elárultam neki a rejtekhelyet!
– Hazugság! – kiáltotta Swing. – Ha Ada tudna róla, már megszerezte volna. Közénk tartozik!
Tom hangosan felmordult.
– Csak kínozzátok őt, Swing!
– Mondom, hogy Ada közénk tartozik.
– Byron leánya soha nem árulná el a birodalmat...
– Byron halott! – sikoltotta Swing az igazság szörnyűséges magabiztosságával a hangjában. – Hamarosan elpusztul minden, amit épített, minden, amiben hisznek!
– Csak álmodozik.
Ezt hosszú csend követte.
Aztán Swing ismét megszólalt, megváltozott, sokkal hízelgőbb hangon.
– A hadsereg odakint embereket gyilkol, dr. Mallory. Mallory nem szólt semmit.
– A brit hadsereg, a maga úgynevezett civilizációjának a védőbástyája éppen polgártársait gyilkolja az utcákon. Gyorstüzelő fegyverekkel irtják azokat a férfiakat és nőket, akik követ fogtak a kezükbe. Nem hallja?
Mallory nem válaszolt.
– Dr. Mallory, ingoványos talajra építkeztek. Jólétük fája sötét gyilkosságokban gyökeredzik. A népnek elege van magukból. Babilondon hétszer átkozott utcáin az égre kiált a vér!
– Bújj elő, Swing! – üvöltötte Mallory. – Bújj elő a sötétből, hadd lássam az arcodat!
– Nem valószínű – mondta Swing. Ezt újabb csend követte.
– Élve akartam elfogni, dr. Mallory – szólalt meg Swing, mintha döntésre jutott volna. – Ha viszont valóban elárulta titkát Ada Byronnak, nincs szükségem magára többé. Megbízható bajtársam, életem párja tökéletes hálót font a Gépezetek Királynője köré. Miénk lesz Lady Ada, a Modus és a jövendő. A maguk sírjaként pedig a mérgezett Temze mélye szolgál majd.
– Akkor végezz velünk, és hagyd abba ezt az átkozott fecsegést! – üvöltötte Fraser, aki ezt már képtelen volt elviselni. – A Különleges Ügyosztály majd hurokba dugja a fejed, még ha száz évbe is telik!
– A hatóság hangja! – gúnyolódott Swing. – A mindenható brit kormány! Ahhoz értenek, hogy szerencsétlen nyomorultakat botozzanak az utcán, de azt szívesen megnézném, hogy a pöffeszkedö tőkések lerohanják ezt a raktárt, ahol milliós árut tartunk túszul!
– Teljesen megtébolyodott – mondta Mallory.
– Maguk szerint miért ezt a helyet választottam főhadiszállásnak? Ezt az országot kalmárok irányítják, akik többre értékelik értékes portékáikat, mint bármennyi ember életét! Soha nem nyitnak tüzet a saját raktáraikra és hajóikra! Idebent érinthetetlenek vagyunk!
Mallory felnevetett.
– Te eszement barom! Ha Byron halott, a kormány Lord Babbage és a vésztanácsok kezében van! Babbage mesteri pragmatista! Őt egy pillanatig sem érdekli, mennyi áru hever idebent.
– Babbage a kapitalisták markában van!
– Ő látomásokat kerget, te csökött kis bolond! Mihelyst megtudja, hogy idebent lapulsz, gondolkodás nélkül a levegőbe röpíti az egész kócerájt!
Az épületet mennydörgés rázta meg. A tető felől kopogás hallatszott.
– Esik! – kiáltotta Tom.
– Ez a tüzérség – mondta Brian.
– Nem, hallgasd csak... esik, Brian! Vége a Bűznek! Ó, áldott eső!
Az ostromgépek menedékében fellángolt a vita. Swing acsarkodott az embereivel.
A tetőt cakkozó, töltények ütötte lyukakból hűvös víz csepegett.
– Eső – mondta Mallory, és megnyalta a kezét. – Eső! Győztünk, fiúk! – Mennydörgés robajlott.
– Még ha végeznek is velünk – üvöltötte Mallory –, nekik végük. Ha Londonban ismét friss a levegő, nincs hol rejtőzködniük többé.
– Lehet, hogy esik – szólalt meg Brian –, de a folyó felől akkor is tízhüvelykes hajóágyúkat hallok... Lángoló srapnelzuhatag kíséretében egy lövedék vágott be a tetőn.
– Végre bemértek minket! – üvöltötte Brian. – Az Isten szerelmére, fedezékbe! – Elkeseredetten nekiveselkedett a gyapjúbáláknak.
Mallory lenyűgözve figyelte, ahogy lövedék lövedék után szakítja át a tetőt. A hasadékok olyan takarosan sorakoztak egymás mellett, mintha csak egy cipész árja lyukasztotta volna mindet. Örvénnyé kavarodott, lángoló szilánkok repültek szerteszét, mint megannyi vasüstökös.
Az üvegmennyezet ezernyi pengeéles darabra hasadt. Brian Mallory felé üvöltött valamit, hangját elnyelte a kakofón lárma. Egy döbbent pillanat múlva Mallory is lehajolt, és segített a testvérének felemelni egy bálát, aztán bemásztak a rögtönzött árokba.
Leült, és puskáját a térdére fektette. Fényrobbanások terítették be a felhólyagzott tetőt. A vasgerendák meggörbültek a nyomás alatt, puskagolyókként pattogtak a szegecsek. Pokoli, természetfeletti lárma dübörgőit. A raktár megroggyant, mint egy összerugdosott bádogdoboz.
A fülükre szorított kézzel görnyedező Brian, Tom és Fraser imádkozó beduinokra emlékeztetett. Lángoló fadarabkák és szövetfoszlányok szállingóztak lágyan a körülöttük tornyosuló bálákra, minden újabb becsapódásnál megrázkódtak és hamuvá porladva hullottak rájuk. A raktárban szél és forró levegő gomolygott.
Mallory szórakozottan tépett magának két gyapjúcsomót, és a fülébe tömte.
A tető egyik része beszakadt, de nagyon lassan, mint egy haldokló hattyú szárnya. Esőzuhatag oltotta a lenti tüzeket.
Mallory lelkébe beköltözött a szépség. Csak állt, a puska egyszerű bot volt a kezében. A bombázás leállt, de a lárma nem akart megszűnni, hiszen lángokban állt az épület. Piszkos lángnyelvek keltek életre száz helyen és tébolyultan hajladoztak a szélörvényben.
Mallory a gyapjúmellvédhez lépett. A bombázás szilánkokra zúzta a lefedett folyosót, mintha termeszek sáros alagútjába tiportak volna egy csizmával. Mallory csak állt, elméjét kitöltötte a tökéletes magasztosság monoton dübörgése és nézte, hogy ellenségei sikoltozva menekülnek.
Egy férfi torpant meg a lángok között. Swing volt az. Felfelé nézett, ahol Mallory állt. Arcát elkeseredett bámulat rántotta fintorba. Üvöltött valamit... aztán még hangosabban üvöltött... de csak egy apró emberke volt, jó messzire, és Mallory nem értette, mit mond. Lassan megcsóválta a fejét.
Aztán Swing felemelte a fegyverét. Amikor Mallory megpillantotta a Cutts-Maudslay karabély ismerős körvonalait, a kellemes meglepetés hulláma áradt végig rajta.
Swing célzott, összeszedte magát és meghúzta a ravaszt. Vékonyka, dallamos hangok zümmögtek Mallory körül, és ezt csak árnyalta a kilukasztott tető ritmikus pattogása. Mallory keze természetfeletti és önkéntelen kecsességgel mozdult, felemelte a puskát és lőtt. Swing megpördült, aztán rángatózva elterült a földön. A Cutts-Maudslayt még így sem eresztette el, és a fegyver rugói csak kattogtak tovább, még azután is, hogy a tölténydobok kiürültek.
Mallory lagymatag érdeklődéssel figyelte Frasert, aki pókszerű fürgeséggel átvetette magát a romhalmazon és előhúzott pisztollyal az elesett anarchistához rohant. Megbilincselte és nehézkesen a vállára dobta a testet.
Mallorynek sajgott a szeme. A tető maradványai alatt meggyült a lángoló raktár füstje. Pislogva lenézett, és látta, hogy Tom segít a sántikáló Briannek lejutni a földre.
Mindketten csatlakoztak Fraserhez, aki kurtán bólintott. Mallory elmosolyodott, leereszkedett és követte őket. Aztán a három férfi kirohant a csapkodó, hízásnak indult lángnyelvek között, Mallory pedig lassan utánuk sétált.
A Katasztrófa ereje töredezett tégladominók kupacává változtatta Swing erődjét. A boldog Mallory repedt cipősarka szögein csikorogva kisétált az újjászülető Londonba.
A megtisztító eső fergetegébe.

 

1908. április 12-én cambridge-i otthonában, 83 éves korában elhunyt Edward Mallory. Mivel az eset után nyilvánvalóan azonnal életbe léptek a Királyi Természettudományos Társaság előző elnökének kijáró halaszthatatlan intézkedések, halálának pontos körülményei igen rejtélyesek. Dr. George Sandys, Lord Mallory barátja és orvosa feljegyzéseiben megemlíti, hogy a nagy tudós halálát agyvérzés okozta. Sandys arról is megemlékezik – ezt valószínűleg magántermészetű jegyzetnek szánta –, hogy az elhunytat valaki biztosan lefektette halálos ágyába, hiszen patentos, gumírozott alsóneműt viselt, valamint zoknit, zoknitartóval együtt és befűzött, bőr utcai cipőt.
Az orvos, aki alapos ember volt, észrevett még valamit az elhunyt hatalmas, ősz szakálla alatt. A nagy tudós nyakában vékony acélláncon egy nagyon régi női pecsétgyűrű lógott, amelyet a Byron család címere és a CREDE BYRON mottó díszített. Az állítólagos hagyaték – nyilvánvalóan a család nagyrabecsülésének záloga – létezésére az orvos rejtjeles feljegyzése az egyetlen bizonyíték. Nagyon valószínű, hogy Sandys eltulajdonította a gyűrűt, habár az ő 1940-ben bekövetkezett halála után készített aprólékos katalógus nem említi meg.
Mallory végrendelete, a máskülönben nagyon választékos és kifogástalanul precíz dokumentum semmilyen gyűrűről nem tesz említést.
Képzeljük magunk elé Edward Malloryt fényűző cambridge-i otthona dolgozószobájában! A nagy őslénykutató, aki már régen kiöregedett a terepmunkából és lemondott az elnöki posztról, élete alkonyán elméleti kérdéseknek és a tudományos adminisztráció messzire mutató problémájának szenteli magát.
Lord Mallory már régen átalakította ifjúsága radikális katasztrófaelméleti doktrínáit, és kegyesen elhatárolta magát attól a lejáratott elmélettől, miszerint a Föld mindössze háromszázezer éves – hiszen a radioaktív kormeghatározás adatai mást bizonyítottak. Mallory számára éppen elég, hogy a Katasztrófaelmélet szerencsés ösvényként szolgált a felsőbbrendű geológiai igazság felé, mivel ennek köszönheti legnagyobb személyes győzelmét: a kontinensek vándorlásának 1865-ös felfedezését.
Ez több, mint a brontoszaurusz, több, mint a Góbi-sivatag szaruhéjú tojásai, hiszen zabolátlan megérzésének legnagyobb ugrása a halhatatlan hírnevet hozta el neki.
Mallory, aki keveset alszik, helyet foglal a mesterséges elefántcsontból készült, görbe ívű japán asztalnál. Az elhúzott függönyök túloldalán izzólámpák ragyognak legközelebbi szomszédja polikróm, absztrakt foltokkal tarkított ablakai mögött. A szomszéd ház Mallory otthonához hasonlóan szerves formák pedánsan összerendezett orgiája, amit szivárványszínben játszó, kerámia sárkánypikkelyekből álló tető fed le – ez a modern angol építészet domináns stílusa, habár maga a módi a századforduló gyarapodó Katalán Köztársaságából származik.
Mallory éppen az előbb oszlatott fel egy rendkívül titkos gyűlést – a Fény Testvériségének találkozóját. A sorvadó társaság leghatalmasabb főpapja ma éjjel hivatala formális díszruháját viseli. A ragyogó indigókék színében pompázó gyapjú miseruhát skarláttal szegték be. A padlót söprő, mesterséges selyemből szőtt és hasonló szegélyű indigókék szoknyát koncentrikus körökbe rendezett féldrágakövek díszítik. Mallory mellett kupola alakú, gyöngyökkel kirakott aranylemezből készült korona hever, a nyakat fedő részt egymáshoz rögzített, aranyozott pikkelyek alkotják. Ez egy apró asztali nyomtatón fekszik.
Mallory felteszi a szemüvegét, megtölti az egyik pipáját és meggyújtja. Cleveland, a titkára, a lehető legminuciózusabb és legrendszeretőbb ember két paksamétányi iratot hagyott a merőlegesen eligazgatott rézcsatos, barna csomagolópapír dossziékban. Az egyik tartó jobb kéz felől, a másik balra hever, és még nem tudni, melyiket fogja választani.
A bal kézre eső dosszié mellett dönt. Gépezet-nyomtatta jelentés egy idősebb tisztviselőtől, a Meirokusa tagjától, amely a japán tudósok híres testvérisége és mellékesen a Fény Testvériségének legfőbb keleti káptalanháza. A jelentés pontos szövegéből Angliában nem maradt fenn példány, de Nagaszakiban megőrizték, egy magyarázó feljegyzéssel együtt, amely szerint a megszokott csatornákon keresztül kábelezték el április 11-én. Az irat arról tájékoztat, hogy a Meirokusa a taglétszám hatalmas csökkenése és az érdeklődés fokozódó hiánya miatt úgy döntött, meghatározatlan ideig felfüggeszti a további találkozókat. A levélhez csatoltak egy részletes számlát, ami a Szeijoken, a Tokió Cukidzsi negyedében található kis étterem bérleti díját és a frissítők árát tartalmazza.
Lord Malloryt ugyan nem érik váratlanul a hírek, mégis elönti a keserűség és a veszteség érzése. A fénykorában lobbanékony temperamentuma a korral csak hevesebbé vált – felháborodása kétségbeesett dührohammá dagad.
Egy artéria csődöt mond.
A következmények most elmaradnak.
Kinyitja a jobb oldali irattartót. Vastagabb, mint a bal oldali, és ez felkelti kíváncsiságát. Részletes jelentést tartalmaz a Természettudományos Társaság őslénykutató expedíciójáról, amit Nyugat-Kanada csendes-óceáni partvidékére indítottak. Némileg lecsillapodik, mert felidézi saját expedíciós emlékeit, majd figyelmesebben is szemügyre veszi a jelentést.
A modern tudományos munka szinte már nem is különbözhetne jobban saját kora módszereitől. A brit tudósok Victoria virágzó városából repültek a kontinensre, és a tengerparti Vancouver melletti fényűző bázisról autóztak kényelmesen a hegyekbe. Vezetőjük – már ha nevezheti így – egy Morris nevű, fiatal cambridge-i diplomás, aki Mallory emlékeiben furcsa, göndör hajú, bársonyköpönyeget és modernista kalapokat viselő figuraként él.
A vizsgálandó kőzetréteg a kambriumból származó sötét agyagpala, ami olyan kiváló minőségű, mintha litográf nyomtatta volna. És láthatóan bővelkedik a bonyolult mintákban: egy ősrégi, gerinctelen állatvilág papírvékony, tökéletesen összesajtolódott maradványai azok. Mallory, a gerinctelenek szakértője kezdi elveszíteni érdeklődését. Több trilobitát látott már, gondolja, mint amennyit bárkinek szabadna, és igazság szerint mindig is nehezen sikerült lelkesedést csiholni magában az öt centinél kisebb dolgokkal kapcsolatban. Ami pedig még szörnyűbb, a jelentés stílusát messzemenőkig nem találja tudományosnak, mert a legbosszantóbb, elvakult lelkesedés levegője lengi körül.
A tárgylemezek felé fordul.
Az első üveglap alatt ötszemű valami hever. Száj helyett hosszú, fogazott szívókával rendelkezik.
Akad itt egy lábatlan, rájaszerű lény is, csupa lebernyeg és kocsonya, agyaras, lapos szája nem harap, hanem blendeszerűen záródik össze.
Van itt egy lábak helyett tizennégy hegyes szarutüskével büszkélkedő valami – aminek nincs feje, szeme, gyomra, van viszont helyette hét csípőfogóra emlékeztető apró szája, mindegyik egy hajlékony csáp legvégén.
Ezek a lények semmilyen ismert földtani kor teremtményre nem hasonlítanak.
Mallory döbbent agyát elönti a vér. Feltételes következtetések örvénye kezd kialakulni, és lépésről lépésre ihletett, különös ragyogássá dagad, a legteljesebb megértéshez vezető eksztatikus roham, egyre közelebb, egyre élesebben...
Amikor elzuhan, feje az asztalhoz csapódik. A szék lábánál hever a padlón, végtagjai bénák és pihekönnyűek, beburkolja a csodák fényessége, egy bámulatos tudás fénye, csak feszíti, feszíti a valóság határait... a tudás, ami meghalt, hogy megszülethessen.

 

 

ÖTÖDIK ISMÉTLÉS

A mindent látó szem

 

1855. november 12-e délutánja a Horseferry Roadon, a felvételt A. G. S. Hullcoop, a Kriminológiai Antropometria munkatársa készítette.
Hullcoop Talbot „Excelsior” márkájú gépének blendéje a Központi Statisztikai Hivatal széles lépcsőjén lefelé sétáló tizenegy férfi látványát örökítette meg. A háromszögelés módszerével kiszámítható, hogy Hullcoop a Holywell Streeten álló könyvkiadó tetején tartózkodott erős lencséivel.
A tizenegy férfi élén Laurence Oliphant halad. Cilindere fekete karimája alól kivillanó tekintete lágy és ironikus.
A magas, lekerekített tetejű kalapok a korra jellemző, ismétlődő mintába rendeződnek.
A többiekhez hasonlóan Oliphant is fekete szmokingot visel világosabb árnyalatú, szűk nadrágjához. Nyakát vastag, fekete selyemsálba burkolja. A hatás erőteljes és tiszteletet parancsoló, bár Oliphant viselkedésében van valami, ami az igazi urak lezserebb mozgására emlékeztet.
A többiek ügyvédek, a Hivatal funkcionáriusai, a Colgate Művek rangidős képviselői. Mögöttük, a Horseferry Road fölött mindenhol a Hivatal távíróinak kátrányozott rézkábelei feszülnek.
A kép kinagyításával megállapítható, hogy a vezetékeket pettyező fehéres foltok galambok.
Habár a délután az évszakra nem jellemzően ragyogóan tiszta, Oliphant, a Hivatal gyakori látogatója éppen az esernyőjét nyitja.
A Colgate megbízottjai kalapjainak tetején fehér galambürülék megnyúlt cseppjei látszanak.

 

Oliphant egyedül ült az apró várószobában, amit egy üvegajtó választott el a műtőtől. A barnássárga árnyalatú falakon különböző betegségek pusztításait ábrázoló színes ábrák lógtak. A könyvszekrény zsúfolva volt az ütött-kopott orvosi kötetekkel. Akadt még néhány faragott fa ülőpad, biztosan valamelyik lepusztult templomból és egy szénnel festett gyapjúszőnyeg a padló közepén.
A mahagóni műszerszekrényre pillantott, aztán a különös módon a könyvszekrényen tárolt nagy géztekercsre.
Valaki a nevét kiáltotta.
A műtő ajtajának üvegében felbukkant egy arc. Sápadt bőr, a fekete haj átizzadt tincsei a púppal elcsúfított homlokba hullanak.
– Collins – mondta. – „Swing kapitány”. – Aztán még több arc, egy egész légió, az eltűnt emberek arcai, nevek, melyeket emlékezete mélyére száműzött.
– Mr. Oliphant?
Dr. McNeile az ajtóból méregette. Az enyhén zavart Oliphant felkelt a padról, és ösztönös mozdulattal megigazította szmokingját.
– Teljesen jól érzi magát, Mr. Oliphant? Csak azért kérdem, mert felettébb különös arckifejezéssel ült itt az imént. – McNeile ápolt szakállú, vékony férfi volt, sötétbarna hajú, szürke szeme annyira halvány, hogy szinte már átlátszónak tűnt.
– Igen, jól vagyok, dr. McNeile. És ön?
– Minden rendben, köszönöm. A minap történteket követően néhány igen figyelemre méltó szimptómával számolhatunk, Oliphant. Van itt egy úriember, aki az egyik Regent Streeten haladó omnibusz tetején ült. Pontosan akkor, amikor a járművet oldalba kapta egy becslések szerint húsz mérföld per óra sebességgel közlekedő gőzkocsi!
– Valóban? Milyen rettenetes...
Oliphant őszinte rémületére dr. McNeile összedörgölte hosszú, fehér kezét.
– Az ütközést követően nem tapasztalható testi trauma. Semmiféle. Semmi az égvilágon. – Fényes, majdnem színtelen tekintete Oliphantot méregette. – Az eset következményeképpen viszont inszomniát, kezdődő melankóliát, kisebb amnéziás periódusokat tapasztaltunk... melyek tüneteket általában a látens hisztériának tulajdonítanak. – McNeile mosolya felvillanó, győzedelmes vicsorgás volt.
– Mr. Oliphant, sikerült rábukkannunk egy figyelemre méltóan tiszta, úgy is mondhatjuk, klinikai esetté fejlődött gerinctorzulásra!
McNeile egy biccentéssel beinvitálta vendégét az ajtón, a takaros faburkolattal díszített szobába, ahol baljós külsejű elektromágneses készülékek álltak elszórtan. Oliphant levette szmokingját meg a mellényét, és mindkettőt felakasztotta a mahagóni fogasra.
– És mi a helyzet az ön... „látomásaival”, Mr. Oliphant?
– Köszönöm, a múltkori kezelés óta nem mutatkoztak. – Igaz ez? Tulajdonképpen nehéz lett volna megmondani.
– Zavartalanok az éjszakái?
– Szerintem igen. Igen.
– Bármilyen figyelemre érdemes álom? Vízió?
– Semmi.
– Nagyon jó. – McNeile halovány tekintete alaposan végigmérte.
Oliphant, aki teljesen ostobán érezte magát nadrágtartóban és keményített ingmellben ácsorogva, felmászott McNeile „kezelőasztalára”, a különös módon ízeit bútordarabra, ami legalább annyira emlékeztetett bőrdíványra, mint kínpadra. A holmi különböző részeit ropogós, gépezet-rajzolta mintákkal díszített, érintésre sima és hűvös brokáttakaró fedte. Oliphant megpróbált kényelmes pozíciót találni, de McNeile ezt teljességgel lehetetlenné tette, amikor forgatni kezdte némelyik rézkereket.
– Ne beszéljen, kérem! – mondta. Oliphant lehunyta a szemét.
– Van az a Pocklington nevű fickó – szólalt meg McNeile.
– Hogy mondta? – Oliphant kinyitotta a szemét. McNeile éppen fölé hajolt, és egy vastekercset igazgatott állítható fémvázán.
– Pocklington. Megpróbálja learatni a dicsőséget a Limehouse-ban dühöngő kolera megfékezéséért.
– Nem ismerem a nevet. Orvos?
– Aligha. A fickó üzemmérnök. Állítása szerint azzal az egyszerű módszerrel vetett véget a kolerának, hogy eltávolította az egyik köztéri vízcsap kallantyúját! – McNeile egy beszőtt rézhuzalt tekercselt a helyére.
– Attól tartok, képtelen vagyok követni.
– Ezen kevéssé csodálkozom, uram! A fickó vagy bolond, vagy sarlatán a legrosszabb fajtából. Azt találta írni a Times hasábjain, hogy a kolerát nem más okozza, mint a fertőzött víz!
– Ön szerint ez tökéletesen elképzelhetetlen?
– Teljességgel ellentmond a felvilágosult orvostudomány ismereteinek. – McNeile munkához látott a második rézhuzallal. – Tudja, ez a Pocklington Lord Babbage valamelyik kedvence. Eredetileg az volt a feladata, hogy a csővasút szellőzési problémáit orvosolja.
Oliphant kihallotta McNeile hangjából az irigykedést, és halvány, rosszindulatú elégedettség töltötte el. Babbage Byron nyilvános temetése alkalmából elmondott beszédében sajnálatát fejezte ki, hogy a modern orvoslás inkább művészet, mint tudomány. A beszédet természetesen a lehető legszélesebb körben publikálták.
– Kérem, hunyja le a szemét, szikrák pattanhatnak elő. – McNeile egy pár kemény bőrkesztyűt húzott fel.
A rézkábeleket a masszív galvánelemhez érintette. A szobát megtöltötte az elektromosság halovány, kísérteties kipárolgása.
– Kérem, Mr. Oliphant, próbáljon lazítani! Ezzel is elősegíti a mágneses póluscserét!

 

A Half Moon Streetet egy hatalmas Webb-lámpa, azaz csatornagázzal működtetett bordázott korinthoszi oszlop világította be. London többi Webb-készülékéhez hasonlóan a nyári szükséghelyzet idején ezt sem kapcsolták be a szivárgás- és a robbanásveszély miatt. És tényleg, legalább tucatnyi burkolatszaggató robbanás történt, amelyet a Webb-lámpát is működtető metángáznak tulajdonítottak. Lord Babbage a Webb-módszer őszinte támogatójának számított – következésképpen minden kisiskolás tudta hogy egyetlen tehén metánkibocsátása kielégíti egy átlagos háztartás napi fűtés-, főzés- és világításigényét.
Oliphant saját György-kori háza felé közeledve felpillantott a lámpára. A fény a visszatérő rend újabb látható bizonyítéka volt, de személy szerint nem sokat adott az efféle bizonyítékokra. Mostanra nyilvánvalóan végéhez ért a várost romba döntő, de a társadalmat még durvábban megrázó kataklizma, viszont Byron halála mozgásba lendítette az instabilitás hullámát – Oliphant ezt úgy képzelte, mint a tavon végiggyűrűző fodrokat, amelyek átcsapnak a még rejtettebb helyekről induló tajtékokon, ezzel pedig fenyegető, kiszámíthatatlan örvényeket keltenek. Az egyik ilyen kétségtelenül Charles Egremont és a jelenlegi luddita boszorkányüldözés problémája volt.
Oliphant a profik teljes meggyőződésével tudta, hogy a ludditáknak vége: a tavalyi londoni lázadások pár mániákus anarchista legeltökéltebb erőfeszítései ellenére sem bizonyultak egységesnek, és nem szervezett politikai szempontok alapján működtek. A radikálisok sikeresen elfojtották a munkásosztály összes logikusabb célkitűzését. Byron életerősebb napjaiban jól megjátszott könyörülettel enyhített a szigoron. A korai luddita mozgalmak vezetőiből, akik békét kötöttek a radikálisokkal, mostanra már a szakszervezetek és az iparoscéhek renyhe, kényelmesen tehetős vezetői váltak. Néhányukból vagyonos gyáros lett – habár lelki békéjüket komolyan megzavarta Egremont felbukkanása, aki módszeresen nekilátott kihantolni a régi bűnöket.
A luddizmus második hulláma a viharos negyvenes években kezdődött, és ez alkalommal kimondottan a radikálisok ellen irányult – az erőszak elkeseredett gyönyörétől eltelve a nép jogait követelő pátensért harcolt. A testvérháború árulásainak hullámai azonban mindezt teljesen összezúzták, és a legbüszkébb vezetők, például Walter Gerard, rettenetes, nyilvános kivégzésen fejezték be életüket. Manapság az olyasféle csoportok, mint a Manchesteri Pokoli Fenevadak, ahova Mick Radley is tartozott, kifejezetten politikamentes utcai bandák voltak. Swing kapitány hatása helyenként még mindig érezhető volt Írország vidéki területein vagy éppen Skóciában, de Oliphant ezt inkább a radikálisok agrárpolitikájának tulajdonította, amely messze lemaradt iparfejlesztésük zsenialitása mögött.
Nem, gondolta, amikor Bligh kinyitotta az ajtót, Ned Ludd kísértete csak haloványan járja be az országot, akkor viszont mi értelme Egremont dühödt hadjáratának?
– Jó estét, uram.
– Jó estét, Bligh. – Az inas kezébe nyomta esernyőjét és cilinderét.
– A szakács hideg pecsenyével szolgálhat, uram.
– Nagyon jó. Köszönöm, a dolgozószobámban vacsorázom.
– Jól érzi magát, uram?
– Igen, köszönöm. – Vagy McNeile mágneseinek, vagy a pokolian kényelmetlen vizsgálóasztalnak köszönhetően megfájdult a háta. McNeile doktort Lady Brunel ajánlotta. Lord Brunel feltehetően hírneves pályafutásának köszönhette túlzott gerinctorzulását. McNeile Oliphant „ihletett látomásait” – ahogy ő nevezte ezeket – a gerinctorzulásnak tulajdonította: ez az állapot feltételezések szerint annak köszönhető, hogy a trauma során felcserélődik a páciens csigolyáinak mágneses polaritása. McNeile teóriája szerint ez az állapot az elektromágnesesség alkalmazásával helyreállítható, és a cél elérése érdekében Oliphant mostanában hetente felkereste a skót Harley Street-i rendelőjét. McNeile kezelése Oliphantot saját apjának a mesmerizmus iránt tanúsított, egészségtelenül odaadó érdeklődésére emlékeztette.
Az idősebb Oliphantot, miután a Fok-kolónia igazságügyminisztere volt, később a ceyloni legfelsőbb bíróság elnökévé nevezték ki. Következésképpen Oliphant neveltetését magántanárok végezték és szükségszerűen töredékesnek bizonyult. Mind a modern nyelvek tökéletes ismeretét, mind különleges latin és görög iskolázatlanságát ennek köszönhette. Szülei a maguk kifejezetten szeszélyes módján evangélikusok voltak, és bár ő maga hitt – bármennyire is titkoltan – hitük néhány szemléletmódjában, mindig furcsa rémülettel emlékezett vissza apja kísérleteire: vaspálcák, kristálygömbök...
Miközben felballagott a szőnyeggel borított lépcsőfokokon, azon tűnődött, vajon Lady Brunel miként zökken bele új életébe a miniszterelnök oldalán.
Amikor megmarkolta a korlátot, Japánban szerzett régi sebe fájdalmasan lüktetni kezdett.
Mellényzsebéből elővette a háromnyelves Maudslay-kulcsot, és kinyitotta dolgozószobája ajtaját. Bligh, aki a kulcs egyetlen másolatával rendelkezett, már meggyújtotta a gázt és feltornyozta a szenet.
A tölgyfalapokkal burkolt dolgozószoba trapéz alakú kiszögellésének ablakai a parkra néztek. Oliphant íróasztalaként egy kifejezetten szerény, ősöreg ebédlőasztal szolgált. A nagyon modern, üveggörgőkön guruló irodai szék rendszeresen megkerülte az asztalt, amikor Oliphant munkája közben egyik dossziéhalomtól a másikig gördült és vissza. A mindennapos munkának köszönhetően a görgők már kezdték kikoptatni a kék perzsautánzatú szőnyeg rojtjait.
Az asztal ablakhoz legközelebbi végét három üvegbúrás Colt & Maxwell sürgöny-vevő uralta, a szalagok a szőnyegen elhelyezett drótkosarakba csavarodtak. Volt itt egy rugómeghajtású adókészülék, meg a Whitehall aktuális kódja szerinti desiffírozó kártyalyukasztó is. A készülékek szoros burgundivörös védőhuzatba bújtatott kábelei egy központi állvány virágot formázó füles csapszegére kapaszkodtak, ahonnan aztán egy fényezett, a falborításhoz csavarozott rézlapra csatlakoztak, ami a szőtt huzatokhoz hasonlóan a Postahivatal címerét viselte magán.
Az egyik vevő azonnal kopácsolni kezdett. Oliphant végigsétált az asztal mellett, és nekiállt elolvasni a gép mahagóni talapzatából előkúszó üzenetet.
NAGYON LEFOGLAL A KÜLÖNÖS DUGULÁS DE AZÉRT LÁTOGASSON MEG STOP WAKEFIELD VÉGEZ
Bligh jelent meg egy tálca szeletelt birkahússal és ecetes savanyúsággal.
– Hoztam egy üveg sört, uram – mondta, és kendőt meg ezüst evőeszközöket terített az asztal erre a célra letakarított részére.
– Köszönöm, Bligh. – Oliphant ujjbegyével megemelte Wake-field üzenetének szalagját, majd hagyta, hadd kacskaringózzon tovább a drótkosár felé.
Bligh kitöltötte a sört, aztán a tálcával és az üres kerámiapalackkal a kezében távozott. Oliphant körbegurult az asztal mellett, és nekilátott a Bronston-savanyúságnak meg a pecsenyének.
Magányos vacsorájából az egyik távíró kattogása rezzentette fel. Végignézett az asztalon: a papírtekercs a jobb oldali gépből kígyózott elő. A baloldalt álló masinát, amire Wakefield ebédmeghívása is érkezett, a személyes hívószámával lehetett elérni. A jobbról jövő kattogás rendőrségi ügyet jelentett, valószínűleg Betteredge vagy Fraser hívását. Letette a kést és a villát, felállt.
A réz hasítékból előkúszó üzenetet nézte.
FLD F B AZONNAL JÖJJÖN STOP FRASER VÉGEZ
Mellénye zsebéből elővette apja régi, fedeles zsebóráját, hogy megnézze, mennyi az idő. Zsebre vágta, és megérintette a középső vevőkészülék üvegburáját. A néhai miniszterelnök halála óta semmi sem érkezett ezen.
A cím, ahova a konflis vitte, a Brigsome Terrace háza volt, és az egyik olyan főútvonal mentén állt, melyet az elméleti módon dolgozó építészek nagy gyönyörrel ásattak meg annak az ősi és nagyrészt felderítetlen vadonnak a közepén, ami London keleti részét alkotta.
Maga a házsor az egyik leglehangolóbb épületegyüttes volt, amit téglából meg habarcsból valaha is összeraktak, állapította meg Oliphant, miközben kikászálódott a konflisból. Az építész, aki megálmodta ezt a tíz iszonyatosan lehangoló házat, valószínűleg még azelőtt felkötötte magát egy közeli kocsma társalgójában, mielőtt a szörnyetegeket befejezték volna.
Az utcák, ahol kocsija végigdöcögött, pontosan olyanok voltak, mint errefelé mindegyik – valószínűleg egyiket sem látta még napfény vagy hétköznapi járókelő. Csöpögött az eső, és Oliphant egy pillanatra megbánta, amiért nem fogadta el induláskor az esőköpenyt, amit Bligh ajánlott. Az ötös szám előtt álló két férfi hosszú, gyűrött, viaszolt egyiptomi gyapjúból készült fekete köpönyegszerűségeket viselt. Oliphant tudta, hogy ezt Új-Dél-Walesből származó új találmányt sokat dicsérték Krímeában, és pontosan arra szolgált, hogy tulajdonosa elrejthesse alatta azokat a fegyvereket, amelyet ez a kettő is biztosan alatta rejteget.
– Különleges Ügyosztály – mondta, és fürgén elsietett az őrök mellett. Azokat meghökkentette viselkedése és kiejtése, hagyták hát belépni. Nem árt, ha erről említést tesz Frasernek.
Belépett a házba, és egy szalonban találta magát. A szobát egy háromlábú állványra állított, erős karbidlámpa könyörtelen fénye világította be, amit tovább erősített az izzó köré hajlított fényezett bádoglemez. A szalont a valaha előkelő életstílus idejéből megmentett maradványokból rendezték be. Volt ott egy pianínó és egy, a szoba méreteihez képest túlságosan nagy fiókos szekrény. Az utóbbi kifakult, aranyozott díszítőformáit Oliphant szívszaggatóan gyönyörűnek találta. A gyapjúszőnyegek színtelen sivatagának közepén rózsák és liliomok nyüzsögtek egy mokettszőnyeg elrongyolódott darabkáján. A Brigsome Terrace házsorára nyíló ablakot horgolt függöny takarta. Az üveg mellett két fellógatott drótkosárból tüskés kaktuszok nyújtóztak póklábszerű karjaikkal.
Oliphant még a karbidbűznél is áthatóbb, fanyar szagra lett figyelmes.
A ház hátsó részéből Betteredge bukkant elő. Bogárhátú keménykalapot viselt, amitől annyira amerikainak látszott, hogy könnyedén össze lehetett volna téveszteni azokkal a Pinkerton-nyomozókkal, akiket nap mint nap követett. A hatás minden részletet tekintve tökéletes volt, a kalaptól kezdve egészen a cúgos cipő gumírozott részéig. Betteredge arckifejezése, rá nem jellemzően, komor szorongásról árulkodott.
– Minden felelősséget vállalok, uram – dadogta. Valami nagyon nem volt rendjén. – Mr. Fraser már várja, uram. Semmihez sem nyúltunk hozzá.
Oliphant hagyta, hogy keresztülkísérjék egy ajtón, aztán felfelé, egy keskeny, vészesen meredek lépcsősoron. Csupasz előszobába jutottak, amit szintén karbidlámpa világított be. A kopár gipszfalakat nagy, szétfolyós salétromfoltok szennyezték. Itt erősebben érződött az égett szag.
Még egy ajtó, még fényesebb ragyogás, és a földön heverő test mellett térdeplő Fraser komor arca pillantott fel rá. Szólni akart – Oliphant egy kézmozdulattal elhallgattatta.
Innen áradt tehát a bűz. Egy ódivatú utazóládán modern, kompakt olaj főző állt, olyasféle, amit kempingezésre használnak. Réz futőtartálya tükörfényesen ragyogott. A főzőlapon fekete öntöttvas serpenyő. Bármit is főztek benne, mostanra már csak szénné égett, keserű szagú ragacs maradt belőle.
Oliphant a holttest felé fordult. A férfi valóságos óriás volt – az apró szobában át kellett lépni szétvetett karja felett. Lehajolt, és szemügyre vette az eltorzult arcot, a halál kifejezéstelen tekintetétől megült szemet. Kiegyenesedett, és Fraserre nézett.
– Mire következtet mindebből?
– Babkonzervet melegített – mondta Fraser. – Egyenesen a serpenyőből kanalazta. Ezzel. – Cipője orrával egy lepattogzott, kékre zománcozott kanál felé bökött. – Én amondó vagyok, egyedül volt. És még azt is hozzátenném, jó harmadát megehette már a konzervnek, mire hatni kezdett a méreg.
– Ez a méreg... – Oliphant kabátzsebéből előhalászta szivartárcáját és ezüst szivarvágóját – vajon mi lehetett? – Manilaszivart vett elő, levágta és behasította a végét.
– Első pillantásra – válaszolta Fraser –, azt mondanám, valami nagyon hatásos szer.
– Igen – biccentett Oliphant egyetértően. – Nagydarab fickó.
– Uram – szólt közbe Betteredge. – Ha vetne erre egy pillantást... – Egy nagyon hosszú, izzadságmocskos bőrbe csavart kést tartott a kezében. A tokról valami kantárféle lógott. A fegyver markolata tompa, rézgombos szarv volt. Betteredge kihúzta a fegyvert a tokból. Tengerészkésre emlékeztetett, de egyélű volt, és a hegye különös módon visszafelé görbült.
– Mi az a rézhegy a végén? – kérdezte Oliphant.
– Hárítani lehet vele a másik kést – válaszolta Fraser. – Ravasz egy holmi. Elkapja a pengét. Amerikai holmi.
– A gyártó jele?
– Nincs, uram – mondta Betteredge. – Első ránézésre azt mondanám, saját kezűleg kovácsolták.
– Mutassa meg a pisztolyt! – utasította Fraser. Betteredge eltette a kést és letette az utazóládára. Kabátja alól súlyos revolvert vett elő.
– Francia-mexikói – mondta, és egy pillanatra feltűnően emlékeztetett egy kereskedőre. – Ballester-Molina. Az első lövés után automatikusan felhúzza magát.
Oliphant felhúzta a szemöldökét.
– Katonai? – A pisztoly valahogy otrombának tűnt.
– Filléres holmi – Fraser Oliphantra pillantott. – Nyilvánvalóan az amerikai háborús piacra szánták. A londoni rendőrség tengerészektől kobzott el ilyesmit. Túl sok kevereg itt közülük.
– Tengerészek?
– Konföderációsok, jenkik, texasiak...
– Texasiak – mondta Oliphant, és ráharapott meggyújtatlan szivarja végére. – Feltételezem, abban egyetérthetünk, hogy barátunk bizony onnan származik.
– Kisebbfajta fészket épített ki magának. Egy titkos ajtón át lehet megközelíteni. – Betteredge visszagöngyölte a pisztolyt a viaszosvászonba.
– Képzelem, mennyire rettenetesen hideg lehetett odalent.
– Nos, voltak takarói, uram.
– A konzerv.
– Uram?
– A konzerv, Betteredge, amiből a férfi kikanalazta utolsó ebédjét.
– Nincs, uram. Nincs meg a doboz.
– Takaros munka – mondta Oliphant Frasernek. – A nő megvárta, míg a méreg elvégzi a munkát, aztán visszatért és eltüntette a bizonyítékot.
– Cseppet se féljen, a boncolóorvos mostanra már megszerezte a szükséges bizonyítékot – válaszolta Fraser.
Oliphanton hirtelen rosszullét hulláma csapott át – Fraser stílusa, a hulla közelsége és az összeégett bab átható bűze miatt. Megfordult, kilépett az előszobába, ahol Fraser egyik embere éppen a karbidlámpát állítgatta.
Keze remegett, amikor gyufát gyújtott, hogy lángra lobbantsa szivarját.
– Uram, a felelősség... – Betteredge bukkant fel a könyökénél.
– Az én kedves barátom, a Chancery Lane trafikosa most az átlagosnál kissé rosszabb dohánnyal látott el – mondta Oliphant, és elfintorodott. – Nem árt, ha az ember elővigyázatosan választ szivart.
– A pincétől a padlásig átkutattuk a házat, Mr. Oliphant. Ha a nő itt élt, semmi nyoma.
– Valóban? És vajon kié lehet az a csinos kis szekrény odalent? Ki öntözi a kaktuszokat? Öntözi valaki a kaktuszokat? Talán a szülőföldjére emlékeztették texasi barátunkat... – Eltökélten pöfékelve lement a lépcsőn. Betteredge úgy toporgott a sarkában, mint egy ideges kölyökszetter.
A Kriminológiai Antropometria pedáns megbízottja gondolataiba merülten ácsorgott a pianínó előtt, mintha egy elfeledett dallamot próbálna felidézni magában. Oliphant tudta, hogy az úr fekete táskájában hordott különböző holmik közül a legbizalomgerjesztőbbek a Bertillion-féle koponyatérfogatmérésre szolgáló, fokbeosztásos vászonszalagok voltak.
– Uram – szólalt meg Betteredge, amikor az antropometrista elindult felfelé –, ha úgy érzi, én vagyok a felelős, uram... mármint a nő elvesztéséért...
– Ha nem csalódom, Betteredge, korábban egy matinéelőadásra küldtem a Garrickba, hogy jelentést tegyen a manhattani akrobatanőkről, nem igaz?
– Igen, uram...
– Látta a manhattani csoportot, ugye?
– Igen, uram.
– De... engedjen meg egy kis eszmefuttatást... őt is látta, igaz?
– Igen, uram! Meg Makrélát, két társával együtt! Oliphant levette és megtörölgette a szemüvegét.
– És az akrobaták, Betteredge? Bizonyára igen figyelemreméltóak lehettek, ha ilyen szép közönség gyűlt össze.
– Jóságos ég, uram, ezek tégladarabokkal verik egymást! A nők mezítelen, koszos lábbal szaladgálnak mindenfelé, meg egy szál gallérban, falatnyi muszlinban, még rendes ruhájuk sincs...
– És jól érezte magát, Betteredge?
– Ha őszinte akarok lenni, uram, nem igazán. Olyan volt az egész, mint egy pantomim a tébolydában. Meg hát munka, ugyebár, Pinkertonék...
„Makrélának” a rangidős Pinkerton-ügynököt hívták, azt a pofaszakállas philadelphiai fickót, aki leggyakrabban vagy Beaufort Kingsley DeHaven néven mutatkozott be, bár néha a Beaumont Alexander Strokes álnevet is használta. A Makréla nevet látszólag változtathatatlan reggeli étrendje alapján érdemelte ki, amiről mind Betteredge, mind a másik két figyelő említést tett.
Makréla és két alárendeltje már vagy tizennyolc hónapja megszokott londoni látogatókká váltak. Oliphant különösen érdekesnek találta őket, ráadásul állandó ürügyet szolgáltattak arra, hogy a kormány folyamatosan pénzt utaljon át nekik. A Pinkerton-szervezet látszólag magáncég volt, de valójában a háborúban álló Egyesült Államok hírszerző szerveként szolgált. Mivel Pinkertonék a Konföderáció összes államában, a Texasi illetve Kaliforniai Köztársaságban is kiépítették hálózatukat, gyakran jelentős stratégiai fontosságú ügyekről szereztek tudomást.
Miután Makréla csapataival együtt bemasírozott Londonba, a Különleges Részleg néhány hangadója szívesen vette volna, ha bevetnek néhány klasszikus kényszerítő eszközt. Oliphant gyorsan reagált, és csírájukban tiporta el ezeket a javaslatokat. Azzal érvelt, hogy az amerikaiak felbecsülhetetlenül többet érnek, ha engedik őket szabadon mozogni, igaz – ezt kihangsúlyozta –, a Különleges Részleg és saját hivatala, a Külügyminisztérium Különleges Ügyosztálya felügyelete alatt. A gyakorlatban persze a Különleges Ügyosztály egyáltalán nem rendelkezett akkora állománnyal, amelyet egy ilyen feladat igényelt, így végül a Részleg Betteredge-nek adta ki a megbízatást, a bizonytalan egzisztenciájú londoniak állandó névsorával együtt. Mindannyian tapasztalt megfigyelők voltak, és Oliphant személyesen ellenőrizte le őket. Betteredge közvetlenül Oliphantnak tett jelentést, aki átnézte az anyagot, mielőtt átadta volna a Különleges Részlegnek. A maga részéről teljességgel elfogadhatónak találta a megállapodást: a Részleg pedig még nem tett megjegyzéseket.
Pinkertonék mozgolódása fokozatosan feltárt néhány jelentéktelenebb, bár ez idáig nem is gyanított titkos földalatti mozgolódást. A kapott információk meglehetősen vegyes képet mutattak, de Oliphant pontosan ezt szerette. Mint ahogy azt Betteredge előtt is kifejtette, ezek így egyenértékűek a geológiai fúrómintákkal. Pinkertonék majd leásnak a mélybe, Anglia pedig learatja a hasznot.
Betteredge ezután – legnagyobb büszkeségére – szinte azonnal kiderítette, hogy egy bizonyos Mr. Fuller, a texasi követség zsémbes és szánalmasan agyondolgoztatott hivatalnoka Pinkertonék zsoldjában áll. Mindehhez még az is társult, hogy Makréla mélyreható érdeklődést tanúsított Sam Houston tábornok ügyei iránt. Attól sem riadt vissza, hogy betörjön a száműzött texasi elnök vidéki házába. Pinkertonék ezt követően követték Michael Radleyt, Houston csatlósát, akinek Grand's Hotel-béli meggyilkolása összefonódott Oliphant jelenlegi nyomozásának szálaival.
– Tehát látta Mrs. Bartlettet a Manhattani Kommunisták között? Egészen biztos ebben?
– Kétségtelenül, uram!
– Makréla és társai észrevették a jelenlétét? Vagy ő az övékét?
– Nem, uram... gúnyolódva, füttyögve nézték a kommunista pantomimet. Mrs. Bartlett a jelenetek között lopózott a színpad mögé. Aztán jól megvolt ott hátul. Még tapsolt is. – Betteredge elfintorodott.
– Pinkertonék nem próbálták meg követni Bartlettet?
– Nem, uram!
– Maga viszont igen.
– Így igaz, uram. Amikor a műsor befejeződött, otthagytam Bootsot meg Becky Deant, hogy kövessék a fickókat, aztán egyedül eredtem a másik célpont után.
– Ez igen nagy ostobaság volt, Betteredge – mondta Oliphant különösen behízelgő hangon. – Inkább Bootsot és Beckyt kellett volna küldenie. Ők sokkal tapasztaltabbak, ráadásul egy csapat sokkal hasznosabb a magányos őrszemnél. Könnyen nyomát veszthette volna.
Betteredge arca megrándult.
– Vagy akár meg is ölhette volna, Betteredge. Az a nő egy gyilkos. Kifejezetten mesteri szintre képezte ki magát. Információink szerint mindig tart magánál vitriolt.
– Uram, vállalom a teljes...
– Nem, Betteredge, ne is halljak ilyesmit! Már megölte ezt a texasi Góliátot. Kétségtelenül előre kitervelt bűntett volt. Szabadon elláthatta élelemmel, cinkosa volt és segítséget nyújtott neki, akárcsak azon a rettenetes éjjelen a Grand's Hotelban... Látja, ő hordta neki a babkonzerveket. A férfinak szüksége volt rá, miután eltűnt a rejtekhelye mélyén. Csak manipulálni kellett a konzervvel, ennyi az egész.
– De miért fordult volna éppen most ellene, uram?
– A hűség, Betteredge. A mi texasi barátunk nacionalista fanatikus. A hazafiak nemzetük érdekében képesek még az ördöggel is lepaktálni, de vannak határok, melyeket nem hajlandóak átlépni. A nő valószínűleg valamilyen gyilkos tettre akarta rávenni, ő meg nem engedett neki. – Collins vallomásából annyit már tudott, hogy a névtelen texasi zsémbes szövetséges lehetett. – A fickó keresztezte az útját és felborította a terveit... akárcsak a néhai Rudwick professzor, így hát ugyanarra a sorsra jutott, mint az az ember, akit ő tett el láb alól.
– Ez a nő rettenetesen elszánt.
– Talán... De nincs okunk azt hinni, hogy maga ébresztette fel a gyanakvását.
Betteredge pislogott.
– Uram, amikor elküldött a kommunisták előadására, gyanította, hogy ő is ott lehet?
– Egyáltalán nem. Be kell vallanom, Betteredge, futó sugallatnak engedelmeskedtem. Lord Engels, régi ismerősöm, teljesen le van nyűgözve ettől a Marx nevű alaktól, a Kommün megalapítójától...
– Engels, a textilmágnás?
– Igen. Igazság szerint meglehetősen bizarr ízlése van.
– Lord Engelsnek? A kommunista nőkről van szó, uram?
– Nagy általánosságban Mr. Marx elméleteiről beszélek, közelebbről pedig a Manhattani Kommün sorsáról. Tulajdonképpen ezt az egész turnét is Friedrich bőkezűsége tette lehetővé.
– Manchester leggazdagabb embere efféle szemétre költi a pénzét? – A férfit őszintén megzavarta a hír.
– Különös, de igaz. Maga Friedrich egy Rajna-vidéki vagyonos tőkés gyermeke. A lényeg az, hogy igen kíváncsian vártam a jelentését. És persze elsősorban Makréla uraság felbukkanására számítottam. Az Egyesült Államok vajmi keveset tud a manhattani vörösök lázadásáról.
– Az egyik nőszemély, uram, valami szentbeszédfélét tartott a pantomim előtt, és nem fukarkodott a szóval! Bizonyos „vastörvényekről” fecsegett...
– A történelem vastörvényeiről, igen. Az egész igen doktriner. Viszont Marx teóriái nagy részét Lord Babbage-től kölcsönözte... olyannyira, hogy elképzelhető, egy nap ezen elméletek alapján irányítják majd az Egyesült Államokat. – Végre elmúlt az émelygése. – De vegye figyelembe, Betteredge, hogy a Kommün a városszerte dühöngő, a háború és a Konföderáció hadiadója elleni tüntetéseknek köszönheti a létrejöttét. Marx és követői ebben a kaotikus periódusban szerezték meg a hatalmat. Az egész némileg hasonlított London tavaly nyári megpróbáltatásaira. Mindezt mi természetesen jó állapotban vészeltük át, még úgy is, hogy a vészhelyzet kellős közepén magunkra hagyott minket a Nagy Szónok. Az egésznek a titka a hatalom megfelelő átörökítése, Betteredge.
– Igen, uram – bólintott a másik. Oliphant hazafias fejtegetései segítettek megfeledkezni a Lord Engels kommunista barátairól. Oliphant elnyomott egy sóhajtást, és azt kívánta, bárcsak ő is elhinné mindezt.
Oliphant a hazafelé vezető úton elbóbiskolt. Mint úgy általában, most is a mindent látó Szemről álmodott, amely roppant pillantásával minden egyes titokra fényt derít majd.
Megérkezésekor rosszul leplezett bosszúsággal tapasztalta, hogy Bligh a dr. McNeile által nemrégiben előírt, összecsukható gumikádban készítette elő a fürdővizet. A köntöst, pizsamát és hímzett vakondbőr papucsot viselő Oliphant rezignált undorral méregette a holmit. A gőzölgő gumidézsa a fürdőszobát betöltő tökéletesen megfelelő és tökéletesen üres fehér porcelán kád előtt állt. Svájci gyártmány volt. A petyhüdt fekete vályú most megfeszült és kiduzzadt a feltöltésére használt vízmennyiségtől. A feketére mázolt és cirádásan kidíszített tíkfa vázra feszített kádat néhány kerámia légtelenítő csappal ellátott, gilisztaszerű cső kötötte össze a vízmelegítővel.
Levette köntösét és a pizsamáját, majd kilépett a papucsából, a nyolcszögletű márványlapok hidegéből egyenesen a lágy, meleg gumibendőbe. Miközben nagy erőfeszítéssel ülő helyzetbe tornázta magát, majdnem felborult. A mindegyik oldalán keretre feszített rugalmas anyag zavaróan besüppedt a talpa alatt. És rá kellett jönnie, hogy kifejezetten rettenetes érzés, amikor a gumilap ráfeszül a fenekére. McNeile előírásainak megfelelően negyedóráig hátrahajtott fejjel kellett pihennie. A fejét egy külön erre a célra készített, gumírozott vászonból varrt pneumatikus párnán nyugtatta. McNeile elmélete szerint a porcelán kád kovácsoltvas törzse megzavarta a természetes polaritását visszanyerni igyekvő gerincet. Oliphant enyhén helyet változtatott, és elfintorodott a tapadós gumi obszcén érintésétől.
Bligh apró bambuszkosárkában szivacsot, horzskövet és francia szappant készített a kád mellé. Oliphant szerint ez csak azt jelenthette, hogy a bambusz sem rendelkezett mágneses tulajdonságokkal.
A nap sürgető problémáit letudva, gyakori szokása szerint részletesen és rendszeresen, ismét számba vette az összesét. Természetétől fogva remek memóriája volt, amelyet nagyban fejlesztettek apja nevelési elméletei, aki a mesmerizmus és a bűvészkedés lelkes híveként bevezette fiát a mnemonika titokzatos világába. Ez a képesség később nagy szolgálatokat tett Oliphantnak, és mostanában már olyan odaadással gyakorolta, mint valaha régen az imádkozást.
Majdnem egy év telt el azóta, hogy a Grand's Hotel 37-es szobájában átkutatta Michael Radley személyes ingóságait.
Radley modern hajóbőrönddel rendelkezett, amely felállítva és kinyitva egyszerre szolgált ruhásszekrényként és íróasztalként. A megkopott bőr kalapdobozon és a rézkapcsos Jacquard-szőttes irattartón kívül ez volt a férfi egyetlen poggyásza. Oliphant kifejezetten lehangolónak találta a bőröndben tárolt holmik összevisszaságát. Az a sok vállfa, görgő, nikkelezett kallantyú és bőr akasztó... mind a halott férfi álmairól beszéltek, soha meg nem valósuló utazásokról. Ugyanolyan szánalmasnak tartotta azt a körülbelül ötszáz darab csicsásan gravírozott carte de visite-et, amin Radley manchesteri sürgönyszáma díszelgett francia stílusban. Bontatlanul pihentek a nyomdász karton csomagolópapírjában.
Módszeresen látott neki a holmik szétpakolásának. Egy komornyik precizitásával teregette ki Radley ruháit a szállodai ágyra. A titkár felettébb kedvelte a selyem pizsamákat. Munka közben Oliphant megvizsgálta a gyártók címkéit és a mosodai jelzeteket, kifordította a zsebeket, s minden varrást és bélést végigtapogatott.
Radley egy vízálló selyemből készült, szétszedhető neszesszerben tartotta a piperecikkeit.
Oliphant az egészet átnézte, egymás után vette kézbe a különböző holmikat: a borzszőrből készült borotvapamacsot, az önélező biztonsági pengét, a fogkefét, a fogporral töltött dobozkát és a szivacstartót. A fogkefe elefántcsont nyelét hozzáütögette az ágy lábához. Kinyitotta a műbőr borotvatartó tokot: nikkelpenge csillant lila, velúr ágyazatában. A fogport a szálló jelzéses levélpapírjára öntötte. Belenézett a szivacstartóba – talált is benne egy szivacsot.
A borotvapenge csillogása magára vonta a tekintetét. A neszesszer tartalmát egy keményített ingmellre öntötte, és az óraláncára erősített zsebkés segítségével szétfeszegette a velúr tokot. Könnyedén szétjött, és egy szorosan összecsavart kockás fogalmazópapír-tekercs bukkant elő alóla.
A lapon ceruzával írott, gyakori radírozástól elmosódott betűk sorakoztak. Talán egy levél vázlatának első pár sora lehetett. Se dátum, se aláírás nem szerepelt rajta:

 

Bízom benne, hogy még emlékszik a két Beszélgetésünkre múlt augusztusban, midőn a 2. alkalommal volt kegyes beavatni Feltételezéseibe. Örömmel értesíthetem, hogy biz. manővereknek köszönhetően megszületett az a változat – az ön eredetijének igaz mása –, amely legnagyobb meggyőződésem szerint futtatható, és ezáltal rendelkezésünkre áll az oly régóta keresett & várt Bizonyíték.

 

A papír többi része üres volt, leszámítva azt a három, ceruzával rajzolt, halvány négyszöget, amelyekben nyomtatott betűkkel az ALG, COMP és MOD szavak álltak.
Ezt a napot követően ALG, COMP és MOD mesebeli, háromfejű szörnyeteggé változott, és gyakran felbukkant Oliphant képzeletének magasabb régióiban. Miközben William Collins vallatásának átiratát tanulmányozta, rábukkant ugyan a kód feltételezhető megfejtésére, de ez sem pusztította el az álomképet: Alg-Comp-Mod, a kígyónyakú, undoritóan emberfejű kiméra még mindig nem hagyta magára. Akárcsak Radley arca, a halottmerev maszk, a csodálkozva elkerekedett száj, a ködszerüen homályos szem és Lady Ada Byron márványkemény, tartózkodó, szenvtelen arcvonásai a letisztult geometria létét bizonyító fürtök és loknik keretébe ágyazva. A hullámzó mozgással imbolygó harmadik fej azonban örökösen elkerülte a pillantását. Néha azt képzelte, hogy Edward Mallory kifejezetten törtető, reménytelenül becsületes arcát viseli: néha Florence Bartlett csinos, méregkeverő, vitriolgőzben ázó vonásait vélte felfedezni.
Máskor pedig, olyan helyzetekben, mint most, a gumikád émelyítő ölelésében, miközben az álomvilág felé sodródott, az arc a sajátja volt: szemében kimondhatatlan rettegés csillogott.
Másnap reggel Oliphant sokáig aludt, aztán ágyban maradt, Bligh hordta ki neki az aktákat a dolgozószobából az erős teával és a szardellás pirítóssal együtt. Átfutotta a Külügyminisztérium dossziéját egy bizonyos Wilhelm Stieberről, a Schmidt nevű emigráns újságszerkesztő álcájában tetszelgő porosz ügynökről. Jelentősen nagyobb érdeklődéssel látott neki annak a Bow Streetről küldött anyagnak, amely néhány, a közelmúltban történt lőszercsempészési kísérletről számolt be: a szállítmány minden esetben Manhattanbe tartott volna. A következő akta egy bizonyos Mr. Copeland néhány levelének kinyomtatott másolatát tartalmazta. Mr. Copeland, aki egyébként fával kereskedett, brit zsoldban állt. Levelei a Manhattan-szigetet őrző erődök rendszerét taglalták, különös tekintettel a lövegállásokra. Oliphant hosszú évek rutinjától edződött tekintete átugrotta Copeland beszámolóját a Governor's Island déli ütegéről, ami neve alapján a múlt egyik relikviája lehetett, és azonnal elérkezett azokhoz a pletykákhoz, melyek szerint a Kommün egész bányarendszerrel rendelkezik a Romer-zátony és a közeli tengerszoros között.
Oliphant felsóhajtott. Igencsak kételkedett abban, hogy a csatornában bányásznának, de a Kommün vezetői bizonyára azt szerették volna, ha mások úgy gondolják, hogy ez így igaz. Ami egyébként be is következhet, ha a Szabad Kereskedelem Tanácsának dolgozó urak szabad kezet kapnak.
Bligh jelent meg az ajtóban.
– Uram, találkozója van Mr. Wakefielddel a Központi Statisztikai Hivatalban.
Egy óra múlva Betteredge integetett egy konflis nyitott ajtajából.
– Jó napot, Mr. Oliphant! – Oliphant bemászott a kocsiba, és helyet foglalt. Mindegyik ablak elé redőzött, vízálló fekete vásznat feszítettek, megfosztva ezzel a Half Moon Street és a borongós novemberi napsütés látványától. Amikor a kocsisnak sikerült indulásra nógatnia a lovat, Betteredge felnyitotta a lábánál heverő táskát, elővett egy lámpát, amelyet gyors és ügyes mozdulatokkal meggyújtott, aztán rézcsavarokból és csapszegekből álló alkalmatossággal a karfához rögzítette. A táska belsejében kisebbfajta fegyverraktár csillogott. Karmazsinszín irattartót nyomott Oliphant kezébe.
Oliphant kinyitotta a dossziét, amely Michael Radley halálának körülményeivel foglalkozott.
Aznap éjjel ő maga is a dohányzóban tartózkodott a tábornok és szerencsétlen, nyomorult Radley társaságában – akkorra már mindkét férfi alaposan elázott. A két férfi két, egyéni stílusú részegségét tekintve Radley volt a szalonképesebb, a kevésbé kiszámítható és jóval veszélyesebb. A részeg Houstont kielégítette, hogy eljátszhatta a barbár amerikait: kivörösödött fejjel, verejtékezve, büdös szájjal heverészett, egyik súlyos, sárkoloncos csizmáját a kereveten pihentette. Miközben Houston beszélt, dohányzott, köpködött és minden teketóriázás nélkül átkozta Oliphantot és Angliát, mogorván farigcsált egy fenyőfadarabot, amit időnként abbahagyott, és csizmája sarkán megélezte a kést. Radley, vele ellentétben, határozottan reszketni látszott a szesz élénkítő hatásától, arca kipirult, szeme lángolt.
Oliphant látogatásának célja bevallottan az volt, hogy megzavarja a tábornokot francia útja előestéjén, de a közte és a titkára közötti nyíltan ellenséges hangulat meglehetősen váratlanul érte.
Azt remélte, elhintheti a kétség magvait a francia körúttal kapcsolatban: ennek érdekében – és elsősorban Radley előnyére – sikerült elszórnia néhány eltúlzott célzást az angol és a francia titkosszolgálat közös munkájáról. Oliphant arra utalgatott, hogy Houston legalább egy hatalmas ellenséget szerzett a Police des Chateaux berkein belül, Napóleon császár testőrségében és titkos személyes ügynökségében. Lehet, hogy a Police des Chateaux kis létszámú, célozgatott Oliphant, viszont sem a törvény, sem az alkotmány nem szabhat nekik határokat. Állapota ellenére Radley volt az, aki nyilvánvalóan elértette a burkolt fenyegetést.
Beszélgetésüket egy inas zavarta meg, aki üzenetet hozott Radleynek. Amikor kinyílt az ajtó, Oliphant egy fiatalasszony szorongó arcát pillantotta meg odakint. Radley azzal mentette ki magát, hogy néhány szót kell váltania egy újságíró ismerősével.
Úgy tíz perccel később térhetett vissza a dohányzóba. Oliphant ekkor távozott, miután végigszenvedte a tábornok hosszúra nyúlt és különösen cikornyás tirádáját, aki titkára távollétében elpusztította a konyak nagyobbik részét.
Amikor a kora hajnali órákban kézhez kapta a szálloda táviratát, azonnal felkereste a hotel detektívjét, egy McQueen nevű nyugalmazott rendőrt, akit a portás, Mr. Parkes hívott Houston szobájába, a huszonnégyesbe.
Miközben Parkes megpróbálta lecsillapítani egy lancashire-i útburkoló vállalkozó hisztérikus feleségét, aki a felfordulás időpontjában a huszonötös szobában tartózkodott, McQueen próbát tett Houston szobájának kilincsével, és nyitva találta az ajtót. A törött ablakon hó zúdult be és a szoba már kihűlt levegőjében kavargott, amely égett lőportól, vértől, és ahogy McQueen finoman fogalmazott, „az elhunyt úriember béltartamától” bűzlött. Miután meglátta azt a skarlátszínű valamit, ami Radley testéből maradt, és kissé túlságosan is jól látszott a hajnal hideg fényében, McQueen szólt Parkesnak, hogy sürgönyözzön a londoni rendőrségnek. Ezután a főkulccsal bezárta az ajtót, lámpát gyújtott, és az egyik függöny roncsaival eltakarta az utcára néző ablakot.
Ruhájának állapotából ítélve Radleyt átkutatták. A holttest körül, a vér és egyéb nedvek tócsájában különféle személyes ingóságok hevertek: öngyufa, szivartárca, többféle címletű pénzérmék. A detektív lámpával a kezében átkutatta a szobát, és talált egy elefántcsont nyelű, Leacock & Hutchings márkájú zsebpisztolyt. A fegyver ravasza hiányzott. Az öt lövedékből hármat kilőttek – McQueen becslése alapján nem is régen. A kutatást folytatva az üvegcserepek kupaca alatt ráakadt Houston tábornok sétapálcájának csicsásan aranyozott fejére. A közelében barna papírral szorosan átkötött, vérfoltos csomag hevert. Mint kiderült, száz kinotróp-kártyát tartalmazott – bonyolult mintázatukat tönkretette a két lövedék becsapódása. A lágy ólomból öntött és eléggé eltorzult golyók egyébként szabályosan McQueen kezébe pottyantak, amikor átnézte a kártyákat.
A szoba újbóli átvizsgálása, melyet a Központi Statisztikai Hivatal specialistája végzett – Oliphant kívánságára a rendőrség figyelmét gyorsan elterelték az ügyről –, kevés újat tett hozzá a veterán McQueen észrevételeihez. A Leacock & Hutchings pisztoly ravaszát egy karosszék alatt találták meg. A még tüzetesebb kutatás eredménye egy szögletesre csiszolt áttetsző gyémánt lett. A tizenöt karátos, igen jó minőségű ékkő a padlódeszkák közé szorult.
A Kriminológiai Antropometria két embere, akik csak annyira voltak rejtélyesek, mint általában, fátyolvékony, ragadós rácsos papírt terítettek szét, hogy összeszedjék a szőnyegről a különböző szőrszálakat és bolyhokat: mintáikat féltékenyen őrizgették, haladéktalanul magukkal vitték őket, és soha többet nem hallottak felőlük.
– Végzett vele, uram?
Oliphant felpillantott Betteredge arcába, aztán vissza a lapra, ahol ragacsos tócsába gyűlt Radley vére.
– A Horseferry Roadon vagyunk, uram. A kocsi zökkenve megállt.
– Igen, köszönöm. – Becsukta a dossziét és visszaadta kísérőjének. Kiszállt a kocsiból és nekivágott a széles lépcsőknek.
Függetlenül attól, milyen körülmények között látogatott ide, minden esetben ugyanazt a különleges szívdobogást érezte, amikor belépett a Központi Statisztikai Hivatalba. Most sem történt máshogy: az érzés, hogy valaki, valamilyen módon figyeli – tudnak róla és számot biggyesztenek rá. A Szem, igen...
Miközben a pult mögött ülő egyenruhás hivatalnokkal beszélgetett, szerelőmunkások bukkantak elő a bal oldali csarnokból. Gépezet-szabta gyapjúkabátot és kreppgumival bevont, suvickolt bakancsot viseltek. Mindegyikük makulátlan, vastag fehér vászonból varrt, rézszegecsekkel és barna irhával díszített szerszámostáskát cipelt. Fecsegve közeledtek, a váltás utáni cigarettaszünetre készülve néhányan pipát és szivart vettek elő a zsebükből.
Oliphanton kínzó dohányéhség lett úrrá. Gyakran volt alkalma bánkódni a Hivatal dohányzással kapcsolatos, kikerülhetetlen előírásai miatt. A szerelők után pillantott, akik éppen áthaladtak az oszlopok és a bronz szfinxek között. Ezek a családos emberek majd a Hivatal nyugdíjából éldegélnek Camden Townban, New Crossban vagy valamelyik másik, tisztességes külvárosban, és apró nappalijukat papírmasé tálalóasztalokkal és díszes holland órákkal rendezik majd be. Feleségeik pedig japán stílusú csiricsáré bádogtálcákon szervírozzák majd a teát.
Egy zavaróan banális, félig-meddig bibliai témájú, lapos dombormü mellett elhaladva a lifthez ért. Amikor az alkalmazott intett, hogy beléphet, Oliphanthoz egy rosszkedvű úriember csatlakozott, aki zsebkendőjével a kabátja vállát csúfító fehér csíkot próbálta letörölni.
A rézketrec ízeit rácsai összecsapódtak. A lift megindult felfelé. A foltos kabátos úriember kiszállt a harmadikon. Oliphant az ötödikig utazott, a Kvantitatív Kriminológia és Nem-Lineáris Analízis szintjére. Bár az utóbbit elmondhatatlanul izgalmasabbnak tartotta, ma a 2K-ra volt szüksége, vagyis pontosabban Andrew Wakefieldre, a részleg altitkárára.
A 2K hivatalnokai külön-külön elbarikádozták magukat takarosan szűk lemezvas, azbeszt és furnér celláikban. Wakefield ugyanannak a struktúrának a magasabb szintjéről felügyelt rájuk, gyér, homokszín haját rézillesztékes fiókok sokasága foglalta keretbe.
Oliphant érkezésekor felpillantott, előreugró fölső fogsora rálógott alsó ajkára.
– Mr. Oliphant, uram – mondta. – Megtiszteltetés, mint mindig. Bocsásson meg! – Néhány lyukkártyát söpört egy ragasztócsíkkal ellátott vaskos kék borítékba és aggályosan rátekerte az apró skarlátvörös fonalat a patentkapocs mindkét felére. Félretette a borítékot egy azbesztszegélyes fiókba, amelyben már hevert néhány ugyanilyen árnyalatú levél.
Oliphant elmosolyodott.
– Csak nem feltételezi, hogy képes vagyok elolvasni a lyukkártyáit, Andrew? – Kihajtott egy rugós felfüggesztésű gyorsírószéket az ötletes burkolatból, majd összecsavart esernyőjét a térdén egyensúlyozva helyet foglalt.
– Ugye tisztában van vele, mit jelent a kék boríték? – Rugók kattogtak: Wakefield visszacsúsztatta íróasztalát a keskeny nyílásba.
– Pontosan nem, de azt hiszem, nagyjából sejtem a lényeget.
– Vannak emberek, akik tudnak kártyát olvasni, Oliphant. De még egy kezdő hivatalnok is olyan könnyedén fut végig az elsődleges direktívákon, mint maga a földalatti kino-híreken.
– Sohasem olvasok a földalattin, Andrew.
Wakefield felhorkantott. Oliphant tudta, hogy nála ez a nevetés megfelelője.
– És hogy állnak a dolgok a corps diplomatique berkeiben, Mr. Oliphant? Sikerül megbirkózni a mi kis „luddita összeesküvésünkkel?” – Lehetetlen volt nem észrevenni a hangjában a szarkazmust, de Oliphant úgy tett, mintha szó szerint venné a megjegyzést.
– Mindeddig nem volt túlzottan nagy hatása. Mármint az én speciális érdekeltségeimet érintően.
Wakefield bólintott – feltételezte, Oliphant „speciális érdekeltségei” a brit földön tartózkodó külföldiek tevékenységére korlátozódnak. Oliphant kérésére Wakefield gyakran rendelt átpörgetést olyan, egymástól teljesen különböző csoportokkal kapcsolatban, mint a karbonárik, a Fehér Kamélia Lovagjai, a Fenian Society, a Texas Rangers, a görög Hetairai, a Pinkerton Detektívügynökség és a Konföderációs Tudományos Kutatások Hivatala, melyek az adatok szerint mindannyian aktívan tevékenykedtek Angliában.
– Merem remélni, hogy hasznát látta texasi anyagunknak – jegyezte meg Wakefield óvatosan. Rugók recsegtek, amikor előrehajolt.
– Nagyon is – biztosította Oliphant.
– Arról nem értesülne esetleg... – kezdte Wakefield, és egy arannyal bevont töltőceruzát húzott elő a zsebéből –... ha a követségük el kívánna költözni? – A fogát kocogtatta a tollal. A hangos, csattogó zajt Oliphant rendkívül visszataszítónak találta.
– Mármint a jelenlegi épületből, a St. Jamesről? A Berry's borkereskedés mögött, igaz?
– Pontosan.
Oliphant habozott, mintha a kérdés súlyát latolgatná.
– Nem hiszem. Nincs pénzük. Feltételezem, végül is a tulajdonos jóakaratán múlna az egész...
Wakefield elmosolyodott. Kiálló fogai végigkarcolták alsó ajkát.
– Wakefield – mondta Oliphant. – Árulja már el nekem... ki akarja tudni?
– A Kriminológiai Antropometria.
– Valóban? Talán ők is részt vesznek a különböző megfigyelésekben?
– Szerintem az egész csupán technikai kérdés. Kísérleti. – Wakefield eltette a tollat. – Az a tudós ismerőse... Mallory, igaz?
– Igen?
– Láttam egy recenziót a könyvéről. Kínába ment, igaz?
– Mongóliába. Expedíciót vezet a Földrajzi Társaság megbízásából.
Wakefield összeszorította a száját, és biccentett.
– Még azt hinné az ember, hogy elküldték, ne legyen láb alatt.
– Inkább azt remélheti az ember, hogy elküldték a veszély útjából. Tulajdonképpen nem rossz fickó. Nekem úgy tűnt, buzgó pártolója volt a Hivatal munkájának. Viszont most én is ellátnám egy technikai problémával, Andrew.
– Valóban? – Wakefield rugói megnyikordultak.
– A Postahivatal protokolljáról lenne szó.
Wakefield halkan mormogott valamit, amivel véletlenül sem kötelezte el magát.
Oliphant borítékot vett elő, és átadta az altitkárnak. Nem volt lezárva. Wakefield a könyökénél álló drótkosárból fehér kesztyűt vett elő, felhúzta, előhalászta egy sürgöny fehér válaszblankettáját, ránézett, aztán tekintete találkozott Oliphant pillantásával.
– A Grand's Hotel – mondta.
– Így igaz. – A szálló emblémáját rányomtatták a papírra. Wakefield ösztönös mozdulattal végigsimított a lyuksorokon kesztyűs ujjával, hátha talál valamilyen kopást, ami mechanikai problémákat okozhatna.
– Szeretné tudni, ki küldte?
– Köszönöm, de ez az információ már a birtokomban van.
– A címzett neve?
– Annak is tudatában vagyok.
A rugók megnyikordultak – mintha idegesen lármáznának, gondolta Oliphant. Wakefield felállt – pendülő acél hangja hallatszott –, és óvatosan becsúsztatta a kártyát a kártyakupacok felett lógó üvegfalú gép réz nyílásába. Oliphantra pillantott, aztán kesztyűs kezével megrántott egy ébenfa markolatú kallantyút. Miközben lefelé húzta, a szerkezet úgy dübörgött, mint egy boltos hitelgépe. Amikor elengedte, a kallantyú szép lassan visszaállt eredeti helyzetébe, és úgy zümmögött meg kattogott, mintha egy vendéglő fogadógépe lenne. Wakefield a kattogó, egyre lassulva pörgő betűkerekeket nézte. A szerkezet hirtelen elhallgatott.
– Egremont – olvasta fel Wakefield hangosan, de nyugodtan. – The Breeches, Belgravia, London.
– Nocsak – Oliphant a férfit nézte, aki kihúzta a kártyát a hasítékból. – Szükségem van a távirat szövegére, Andrew.
– Egremont – mondta Wakefield, mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. Leült, visszatette a kártyát a borítékba és levette a kesztyűt. – Kegyelmes Charles Egremont úr... mintha mindenhol ott lenne. Végeláthatatlan munkát zúdít a nyakunkba.
– Andrew, az üzenet szövege megtalálható a Hivatalban. Hiszem, hogy megfogható, valódi formában is létezik, mint adott hosszúságú sürgönyszalag.
– Tudja, hogy alattam ötvenöt mérföldnyi gépsor van még tele a Bűz mocskával? Azt nem számítva persze, hogy kérése még a megszokottnál is szabálytalanabb...
– „A megszokottnál is szabálytalanabb”? Ez jó...
– Ráadásul óránként betrappolnak a barátai a Különleges Részlegtől, és verik az asztalt, hogy pörgessünk és pörgessünk, hátha sikerül annyira megráznunk a nemzet támgerendáit, hogy kipotyognak a közéjük szorult állítólagos ludditák! Kicsoda ez a nyomorult, Oliphant?
– Egy kifejezetten fiatal radikális politikus, ha nem csalódom. Vagyis az volt, a Bűzig és az azt követő rendbontásokig.
– Vagyis inkább Byron haláláig.
– De most már itt van nekünk Lord Brunel, ugyebár.
– Való igaz. Meg az átkozott téboly a Parlamentben. Oliphant hagyta, hogy megsűrűsödjön a csend.
– Ha meg tudná szerezni a sürgöny szövegét, Andrew... – szólalt meg végül nagyon halkan. – Nagyon hálás lennék.
– Az a férfi igencsak ambiciózus, Oliphant. Ambiciózus barátokkal.
– Én maga mellett állok. Wakefield sóhajtott.
– A körülmények ismeretében különleges diszkréciót...
– Hiszen ez csak természetes!
– Arról nem is beszélve, hogy az részleg esetleg még mindig tiszta mocsok. Kondenzált, szemcsés mocsok. A szerelőink három műszakban dolgoznak, és Lord Colgate aeroszolos készítményével sikerült elérnünk némi sikert, de vannak pillanatok, amikor teljességgel elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is tökéletesen működő rendszerünk lesz! – Lehalkította a hangját. – Tudja, hogy Napóleon finomabb funkciói már hónapok óta megbízhatatlanok?
– A császáré? – Oliphant úgy tett, mintha félreértette volna.
– Ha ugyanazt a mértékrendszert vesszük alapul, a Napóleon kerékfelülete duplája a miénknek – mondta Wakefield. – És egyszerűen nem működik! – A gondolat láthatóan különleges iszonyattal töltötte el.
– Talán náluk is elszabadult a Bűz? Wakefield komoran megcsóválta a fejét.
– Tudja, mi történhetett? – vetette fel Oliphant. – Biztosan hagymahéj akadt a kerekek közé...
Wakefield felhorkantott.
– Megkeresi nekem azt a sürgönyt? Az első adandó alkalommal, természetesen.
Wakefield biccentett, de nagyon haloványan.
– Ön remek barát – jelentette ki Oliphant. Összecsavart esernyőjével szalutált, aztán felállt a székéről, és visszakövette idáig vezető lépéseit a 2K fülkéi és Wakefield lehajtott fejű, türelmes hivatalnokai között.
Oliphant szakmai ártalomból tekervényes útja a Dean Streetre vezetett abból a sohóbéli vendéglőből, ahol majd Betteredge vár rá. Most éppen egy foltos vakolatú ház nyitva hagyott ajtaján lépett be. Elővigyázatosan bereteszelte maga mögött az ajtót, aztán felmászott a két csupasz lépcsősoron. A hideg levegőben főtt káposzta és olcsó dohány szaga terjengett.
Kétszer bekopogtatott egy ajtón, aztán megint kétszer.
– Jöjjön, jöjjön, beengedi a hideget. – A hatalmas szakállal büszkélkedő Mr. Hermann Kriege, a New York-i Volks Tribüne egykori munkatársa az első benyomás szerint az összes rendelkezésére álló ruhadarabot felvette, mintha csak fogadást kötött volna, hogy képes magára ölteni egy ószeres egész kordájának a rakományát.
Bezárta és beláncolta Oliphant mögött az ajtót.
Kriege két szobában lakott. Amelyik az utcára nézett, az volt a nappali, a másik pedig a hálószoba. Minden rongyos volt és repedezett, a lakásban hatalmas rendetlenség uralkodott. A nappali közepét egy nagy, ódivatú, viaszosvászonnal letakart asztal foglalta el. Kéziratok, könyvek, újságok hevertek rajta, egy drezdai stílusú baba, apróságok egy női varrókészletből, csorba teáscsészék, piszkos kanalak, tollak, kések, gyertyatartók, tintatartó, holland agyagpipák, dohányhamu.
– Üljön le, üljön le, kérem! – Kriege rétegesen öltözve még mackósabbnak tűnt, mint általában. Bizonytalanul egy háromlábú szék felé intett. Oliphant a szén és a dohány füstfelhőjében mintha egy egészben maradt széket látott volna, bár Kriege kislánya főzőcskézőset játszott rajta. Úgy döntött, megkockáztatja nadrágja épségét, lesöpörte a székről a lekváros morzsákat, és leült. A zsúfolt asztalon tornyosuló szomorú családi kacathalom felett Kriege szemébe nézett.
– Aprócska ajándék a kis Traudl számára. – Oliphant fátyolba bugyolált csomagot vett elő kabátja zsebéből. A csomagot egy Oxford Street-i játékszer-birodalom domború kezdőbetűivel díszített, öntapadós matricával pecsételték le.
– Teáskészlet a babaházba. – Letette a csomagot az asztalra.
– „Larry bácsinak” hívja önt. Nem tudhatja a nevét.
– Azt hiszem, elég sok Larry lehet a Sohóban. – Oliphant sima borítékot vett elő, felbontotta és letette a csomag mellé, precízen az asztal peremével párhuzamosan. Három darab használt ötfontos bankjegy volt benne.
Kriege nem szólt semmit. Hosszúra nyúlt a csend.
– A Manhattani Nők Vörös Pantomimcsoportja – szólalt meg végül Oliphant.
Kriege gúnyosan felhorkantott.
– A Bowery Szapphóinak színe-java megérkezett Londonba? Emlékszem rájuk a Purdy Nemzetiből. Körüldongták és megnyerték maguknak a Döglött Nyulakat, akiknek az összes kapcsolatuk a politikával a helyhatósági választásokon kirobbantott kőhajigálás meg ökölharc volt. A mészárosok, a cipőtisztítók, a Chatham Square és a Five Points utcalányai alkották a közönségüket. Verejtékező proletárok, akik azért nézték meg őket, hogy lássák, miként lehet kilőni egy nőt az ágyúból, meg hogyan kaparják le utána a falról... Azt mondom, uram, rossz helyen keresgél.
Oliphant felsóhajtott.
– Kérdéseket feltenni az én dolgom, barátom. Megértheti, hogy nem árulhatom el az okot, amiért valamit kérdezek. Tudom, sokat szenvedett. Tudom, most is szenved... a száműzetésben. – Oliphant sokatmondóan körülpillantott a nyomorúságos szobában.
– Akkor mit akar tudni?
– Fülembe jutott a pletyka, miszerint a múltkori polgári zavargások különböző bűnözői között felbukkantak manhattani ügynökök is. – Várt.
– Ezt valószínűtlennek tartom.
– Milyen alapon, Mr. Kriege?
– Ismereteim szerint a Kommünnek nem áll érdekében megzavarni a brit status quót. A maguk radikálisai eddig jóakaratú kívülállóknak mutatkoztak, akik szívükön viselik az amerikai osztályharcot. Sőt a maguk országa még szinte szövetségesként is viselkedett. – Kriege hangjában nagy adag keserűség és némi megkocsonyásodott cinizmus csengett. – Még azt hihetne az ember, Angliának érdekében állt hagyni, hogy az Északi Unió legnagyobb városa a kommunisták kezére jusson.
Oliphant óvatosan helyet változtatott a kényelmetlen széken.
– Ha jól tudom, nagyon közelről ismerte Mr. Marxot. – Tudta, hogy ha információt akar kiszedni a férfiból, először bele kell lovalnia abba a témába, ami azonnal felbőszíti.
– Még hogy ismertem? Ott voltam a kikötőben, amikor leszállt a hajóról. Átölelt és egy perc sem telt el, már le is gombolt rólam húsz aranydollárt, hogy kifizethesse bronxi albérletét! – Kriege csillapíthatatlan dührohammal küzdött és valami nevetésfélét préselt ki magából. – Akkor még vele volt Jenny, bár a házasság nem élte túl a forradalmat... egy brooklyni ír munkásleánnyal hentergett, amikor kiűzött a Kommünből „a hitbuzgalom és a szabad szerelem” hirdetésének vádjával! Még hogy szabad szerelem! – Kriege piszkos körmű, nagy, fehér keze szórakozottan tépdesett egy köteg papírt.
– Rettenetesen bántak magával, Mr. Kriege. – Oliphant barátjára, Lord Engelsre gondolt – hihetetlennek tűnt, hogy a zseniális textilgyáros, még ha távolságtartóan is, de találkozgat ezekkel az emberekkel. Kriege a Kommün úgynevezett „központi bizottságának” volt a tagja, míg Marx nem menesztette. Az Északi Unióban vérdíjat tűztek ki a fejére, ezért egy hajó fedélközében utazva, fillér nélkül, felvett néven, gyermekével és feleségével együtt csatlakozott London ezernyi amerikai menekültjéhez.
– Azok a pantomimesek...
– Igen? – Oliphant előrehajolt.
– Van néhány csoportosulás a Párton belül...
– Folytassa.
– Kommunistáknak álcázott anarchisták... feministák... mindenféle helytelen ideológia, tudja, rejtve tevékenykedő, a manhattani irányítás alól kibújt sejtek...
– Igen – mondta Oliphant, és a William Collins vallomását tartalmazó, feltornyozott, megsárgult lapokra gondolt.
Miután ismét kijutott az utcára, Oliphant következő tekervényes útja a Sohón keresztül a Compton Streetre vezetett, ahol egy pillanatra megállt a Kék Vadkan névre hallgató italmérés előtt.
„EGY ÚRIEMBER” – tájékoztatta egy széles falragasz – „Aki Hű Támogatója a Bűzhödt Kártevők Kipusztításának” – szívesen felkínál – „EGY ARANY ISMÉTLŐÓRÁT AMIÉRT MEGMÉRKŐZHETNEK a hét kilónál nem nehezebb KUTYÁK!” – Az elmocskolódott falragasz alatt festett fatábla hirdette, hogy „Mindig szolgálhatunk patkányokkal az ebeket kipróbálni szándékozó Urak számára”.
Oliphant belépett az italmérésbe, és kurtán üdvözölte a kutyák, a dohányfüst és a filléres, forró gin áporodott bűzében ücsörgő Frasert.
A hosszú kocsma tömve volt a társadalom mindenféle rétegeiből származó vendégekkel, akik közül sokan a hónuk alá kapva a kutyáikat is elhozták. Voltak ott bulldogok, skót terrierek, apró, barna szőrű angol terrierek. Az alacsony mennyezetű helyiség meglehetősen dísztelennek tűnt. A falon fürtökben lógtak a bőr nyakörvek.
– Kocsival jött, uram? – érdeklődött Fraser.
– Nem, gyalog, egy előző találkozóról.
– Hé, maguk! – kiáltotta a csapos. – Ne állják el a pultot! – Általános mozgolódás indult meg a hátsó helyiség felé, ahol egy fiatal pincér kiabált:
– Uraim, tegyék meg tétjeiket!
Oliphant Fraserrel az oldalán követte az urakat és kutyáikat. A szoba kandallója fölé akasztott üvegfalú ládákban egykor híres állatok kitömött fejei díszelegtek. Oliphantnak feltűnt egy rettenetesen kidülledt szemű bulldog feje.
– Mintha megfojtották volna – mutatta Frasernek az állatot.
– Teljesen elkényeztették a zabálnivalóval – mondta a pincér, egy szőke hajú fiú pecsétes, csíkos kötényben. – Nem volt párja Angliában, nem ám. Egyszer láttam, hogy húszat is kinyuvaszt egy menetben, bár a végén jól megadták neki. A csatornapatkányok harapásától könnyen elüszkösödnek a kutyák sebei, bár mindig bedörgöljük a szájukat mentollal meg vízzel.
– Te vagy Sayers fia – mondta Fraser. – Beszélni akarunk vele.
– Hé, én ismerem magát, uram! Maga volt itt, mikor az az úr...
– Apádat keresem, Jem, és ne sokat lacafacázz! – vágott közbe Fraser, mielőtt még a fiú bejelenthette volna, hogy rendőrök jelentek meg az összegyűlt urak között.
– Odafenn van, uram, a lámpákat gyújtja a gödörben – mondta a fiú.
– Okos kölyök vagy – jegyezte meg Oliphant, és egy shillinget nyomott a kezébe.
Felkapaszkodtak egy széles fa lépcsősoron, ami egy néhai nappaliba vezetett. Fraser kinyitotta az ajtót, és elsőként lépett a patkánygyilkos lakosztályba.
– Még rohadtul nem vagyunk nyitva! – ordított rájuk egy rőt pofaszakállas férfi. Oliphant látta, hogy a gödör egy nagyjából két méter átmérőjű, könyökmagasságú fallal védett fa porondból áll. Felette egy nyolckaros gázégő terpeszkedett, amely éles fénybe borította az aréna fehérre festett padlóját. Előttük Mr. Sayers, a Kék Vadkan tulajdonosa állt kidomborodó selyemmellényben, egy élő patkánnyal a kezében.
– Hiszen ez Mr. Fraser! Bocsánatát kérem, uram! – Valahogy sikerült megragadnia a teremtmény torkát, és ügyes mozdulattal, mindössze hüvelykujja erős körmével kitépte az állat hosszú fogát.
– Kaptam egy megrendelést tíz fogatlan példányra. – A megcsonkított állatot egy rozsdás drótketrecbe dobta néhány társa közé, aztán szembefordult látogatóival. – Miben lehetek szolgálatára, Mr. Fraser?
Fraser gépezet-nyomtatta, hullaházban készült fotót vett elő.
– Aha, ez a maguk embere – mondta Sayers felhúzott szemöldökkel. – Nagydarab ipse, jó hosszú lábbal. És úgy ránézésre már nem nagyon fickándozik.
– Egészen biztos benne? – Oliphant megérezte a patkányok szagát. – Ez Rudwick professzor gyilkosa?
– Azám, uram. Akad itt mindenféle meg fajta, de argentinból azért nem jön túl sok. Egészen tisztán emlékszem rá.
Fraser elővette noteszét, és feljegyzett valamit.
– Argentin? – kérdezte Oliphant.
– Spanyolul beszélt – válaszolta Sayers –, vagyis én annak vettem. Na mármost annyit azért mondanék, hogy azt nem láttuk, ő tette-e vagy sem, de aznap éjjel biztosan itt volt.
– Megjött a kapitány! – kiáltott be Sayers fia az ajtón.
– A pokolba! Én meg nem végeztem ezekkel a dögökkel!
– Fraser – szólalt meg Oliphant –, én szívesen megkóstolnám a forró gint. Ballagjunk le a bárba és hagyjuk Mr. Sayerst, hadd fejezze be az előkészületeket ma estére! – Lehajolt, hogy megvizsgáljon egy nagyobb ketrecet, amit vasrudak védtek. Nyüzsgő patkánykupac visongott benne.
– Vigyázzon az ujjaira! – mondta Sayers. – Mert higgyen nekem, egyetlen harapást sem felejtene el egykönnyen. Ezek nem a legtisztábbak közül valók...
A szalonban egy fiatal tiszt – nyilvánvalóan a kapitány – azzal fenyegetőzött, hogy távozik, ha tovább várakoztatják.
– A maga helyében nem innék belőle – jegyezte meg Fraser Oliphant meleg ginnel teli ónkancsójára pillantva. – Majdnem biztosan pancsolt.
– Tulajdonképpen egészen jó – mondta Oliphant. – Enyhe utóíze van, mint a keserű ürömnek.
– Bódító méreg.
– Így van. A franciák a gyógyfőzeteikhez használják. Mit gondol a mi derék kapitányunkról? – Oliphant italával a szóban forgó személy felé intett, aki izgatottan sétált fel s alá, és megvizsgálta a tulajdonosok kezében tartott állatok mancsait. Mindeközben szakadatlanul kiabált: azonnal távozik, ha nem nyitják ki a gödröt.
– Krími háború – mondta Fraser.
A kapitány lehajolt, hogy megvizsgálja egy fiatal terrier mancsait. Az állat egy sötét bőrű, eléggé testes férfi kezében kuporgott, akinek magas peremű cilindere alól kis szárnyakként göndörödtek elő pomádézott hajtincsei.
– Velasco – mondta Fraser, szinte csak úgy magának. Hangjában elégedettséggel határos rosszindulat csengett, és máris a fickó mellett termett.
A kapitány megdermedt, csinos, fiatal arcát dühödt grimasz rántotta görcsbe, és Oliphant szeme előtt hirtelen felderengett Krímea... máglyaként lángoló városok és megkocsonyásodott mocsok alkotta tajtékos pusztaságokból sarjadnak a fehér virágok, az elesett katonák kezei. A látomás annyira élénk volt, hogy bele is borzongott, aztán a következő pillanatban teljesen ki is ment a fejéből.
– Ismerem önt, uram? – kérdezte a kapitány üvegként csikorgó, gyilkos vidámsággal.
– Uraim! – kiáltotta Mr. Sayers odafentről. Oliphant, Fraser, Velasco és egy negyedik férfi kivételével az egész társaság meglódult a fenti aréna felé. A negyedik férfi, aki eddig egy elrongyolódott brokát fotel karfáján kuporgott, köhögni kezdett. Oliphant látta, hogy Fraser keze megszorul prédája felkarján.
– Ezt rohadtul nem kellene, Fraser – szólalt meg a karfán ülő férfi. Kinyújtotta a lábát és felállt. Oliphant felfigyelt a hangjában érezhető mérlegelésre. A barna bőrű emberhez hasonlóan ő is új és elegáns holmikban pompázott, az Oxford Street legutóbbi divat szerinti öltözékeiben, gépezet-szőtte gabardinkabátját levendulaszínű kékre festette. Társához hasonlóan hajtókáján a brit lobogót mintázó csillogó, zománcozott sodronyemblémát hordott.
– „Rohadtul”, Mr. Tate? – kérdezte Fraser egy legorombításhoz vagy valami annál is rosszabbhoz készülődő tanár hangsúlyozásával.
– Mi figyelmeztettük, Fraser – mondta a barna bőrű férfi kidülledő szemmel. – Parlamenti ügyben nyomozunk! – Az apró, barna terrier remegett a kezében.
– Valóban? – érdeklődött Oliphant lágyan. – És miféle ügyben kell kutyaviadalokat látogatnia?
– Ezt mi is megkérdezhetnénk, hé! – szólt közbe a magasabb férfi pimaszul, aztán megint köhögött. Fraser meredten bámulta.
– Fraser – mondta Oliphant –, ezek nem azok a titkosügynökök, akiket dr. Mallory ügyének kapcsán említett?
– Tate és Velasco – mondta Fraser mogorván.
– Mr. Tate – szólt Oliphant előrelépve. – Örvendek, uram. Laurence Oliphant vagyok, újságíró. – Tate pislogott. Megzavarta Oliphant jovialitása. Fraser, aki meglehetősen kelletlenül, de elértette társa módszerét, eleresztette Velasco karját.
– Mr. Velasco – mosolygott Oliphant. Velasco arcán szétterült a gyanakvás.
– Újságíró? Miféle újságíró? – mondta követelőzően, és Oliphantról Fraserre pislogott, meg vissza.
– Elsősorban útleírásokkal foglalkozom – magyarázta Oliphant –, bár jelenleg Mr. Fraser segítségével egy gyűjteményes munkán, a Rettenetes Bűz tömegek számára szóló történetén dolgozom.
Tate összehúzott szemmel Fraserre sandított.
– Valami Malloryt emlegetett. Mi van vele?
– Kínai útja előtt készítettem egy interjút dr. Malloryvel. Rendkívüli dolgok történtek vele, melyek remekül példázzák azokat a veszélyeket, melyek bárkivel megeshetnek efféle helyzetben.
– Bárkivel megeshetnek? – tiltakozott Velasco. – Hülyeség! Mallory gondjait tudományos karrierje okozta, és a maga Mr. Frasere ezzel nagyon is tisztában van!
– Igen, igen, persze – egyezett bele Oliphant. – Éppen ezért örülök annak, hogy ma este éppen önökkel sikerült találkoznom.
Velasco és Tate bizonytalanul egymásra pillantottak.
– Tényleg? – nyögte ki Tate.
– A legnagyobb mértékben. Tudják, dr. Mallory beszámolt azokról a szerencsétlen körülményekről, melyek riválisát és tudóstársát, Péter Foulke urat érintik. Tudják, ez azt bizonyítja, hogy egy ennyire kiszámíthatatlan periódus stresszhatása még a felsőbbrendű köröket is...
– Mostanában már biztosan nem találkozna azzal a rohadt Péter Foulke úrral azokban a rohadtul felsőbbrendű körökben – vágott közbe Velasco –, nem ám, vége a ficsúros pózolásnak. – Hatásvadász módon elhallgatott. – Egy alig tizenkét éves lánnyal kapták rajta az ágyban!
– Na ne! – Oliphant megdöbbenést színlelt. – Foulke? Biztosan...
– Pedig igaz – bizonygatta Tate. – Brightonban történt, és akik rátaláltak, hülyére verték a nyomorultat, és anyaszült meztelenül kergették végig az utcán!
– De nem mi tettük – állította Velasco határozottan –, és soha nem is tudná ránk bizonyítani.
– Mostanában új eszmeiség van alakulóban – mondta Tate, és kidüllesztette beesett mellkasát, hogy jobban látszódjon brit lobogós jelvénye. Gintől vörös orra nedvesen csillogott. – Ami nem tolerálja a dekadenciát – egyformán megnyomta a szó mind az öt szótagját –, üsse fel az bárhol a fejét, tudósok között vagy még annál is magasabban. Byron alatt mindennapos volt a rejtett perverzió, mindenféle fajtája, és ezt maga is nagyon jól tudja, Fraser! – A detektív szeme elkerekedett az arcátlanság hallatán. Fraser izgatottan Oliphant felé fordult. – A Bűz Ned Ludd müve volt, miszter... ennyit a maga történelemkönyvéről!
– Gigászi szabotázs – jelentette ki Velasco sötéten, mintha csak egy szónoklatból idézne –, melyet a társadalom legmagasabb rangú összeesküvői hívtak életre! De vannak még köztünk igaz hazafiak, akik azon dolgoznak, hogy gyökerestől kiirtsák az ördögöt innen! – A terrier felmordult a kezében, Fraser pedig pontosan úgy festett, mint aki azonnal kihajítja a férfit a kutyájával együtt.
– Parlamenti ügyekben nyomozunk – mondta Tate –, egy képviselővel kapcsolatos esetben, és bízom benne, hogy nem akadályoznak meg ebben!
Oliphant Fraser karjára tette a kezét.
A győzedelmesen somolygó Velasco lecsitította aprócska kutyáját, aztán lassú léptekkel felsétált a lépcsőn. Tate követte. Fentről tébolyult csaholás és a szurkolók rekedt kiáltásai hallatszottak.
– Egremontnak dolgoznak – mondta Oliphant.
Fraser arca megvonaglott az undortól és valami mástól is, talán az ámulattól.
– Azt hiszem, itt nem tehetünk többet, Fraser. Feltételezem, gondoskodott már kocsiról.

 

Mr. Mori Arinori, Oliphant kedvence összes japán „tanítványa” között, odaadó lelkesedést tanúsított minden brit dologgal szemben. Oliphant, aki szokása szerint könnyed reggelit fogyasztott, már ha egyáltalán evett valamit, néha feláldozta magát és kiadós „angol” reggelit rendelt Mori kedvéért, aki az aznapi különleges alkalommal legbolyhosabb tweed golföltönyét viselte, és a Királyi ír Gőzmérnökök Rendjének nyakkendőjét vette fel a skót mintás szövethez.
A helyzetnek kétségtelenül volt némi élvezhetően melankolikus paradoxona, tűnődött Oliphant, miközben a piritósra lekvárt kenő Morit figyelte. Ő maga saját japán napjai iránt érzett nosztalgiát, ahol Rutherford Alcock alatt szolgált első titkárként. Edóban töltött napjai szenvedélyes tiszteletet ébresztettek benne a rítusok és árnyak világának halk hangjai és lágy szövetei iránt. Most az olajos papíron kopogó eső hangjára vágyott, a bólintásnyi hosszúságú sikátorok burjánzó növényeire, a mécsesek ragyogására, szagokra és sötétségre, az Alsóváros árnyaira.
– Oriphant-szan, pirítós nagyon jó, igen kitűnő! Szomorú, Oriphant-szan?
– Nem, Mr. Mori, egyáltalán nem. – Vett magának egy szelet szalonnát, habár egyáltalán nem volt éhes. Elhessegette a reggeli szörnyűséges fürdő, a fekete, tapadós gumi előtolakodó emlékét.
– Éppen Edóra gondoltam. Az a város egyszerűen csodás.
Mori kenyeret és lekvárt majszolt, és rezzenéstelenül méregette Oliphantot csillogó, fekete szemével, aztán szakszerűen megtörölte ajkát vászonkendőjével.
– „Csodás.” így nevezi régi dolgokat. Régi dolgok hátráltatják népemet. Ezen a héten elküldtem Szacumába egy röplapot kardviselés ellen. – A csillogó szemek egy pillanat töredékéig Oliphant megnyomorodott ujjai felé villantak. Mintha Mori pillantásának súlya megérintette volna a kézelő alatti sebet, mert lassan lüktetni kezdett.
– De Mr. Mori – mondta Oliphant, és ezüst villáját letéve magára hagyta a nem kívánt szalonnadarabot –, az önök országában a kard több tekintetben is a feudális erkölcsök és az ahhoz kapcsolódó érzelmek szimbóluma... az ember saját ura után a második legtiszteltebb dolog.
Mori elégedetten mosolygott.
– Barbár és durva idők szégyenletes szokása. Ettől jó megszabadulni, Oriphant-szan. Ez modern kor! – Utóbbi kedvenc és gyakran használt kifejezése volt.
Oliphant viszonozta a mosolyt. Moriban nagy adag büszkeség keveredett némi problémás tapintatlansággal, és ezt igen megnyerőnek találta. Bligh legnagyobb rémületére Mori néhány kocsisnak teljes díjat plusz borravalót fizetett, utána pedig meghívta őket Oliphant konyhájába enni.
– Viszont meg kell tanulniuk lépésről lépésre haladni, Mr. Mori. Lehet, hogy ön primitív szokásnak tartja a kardviselést, ennek a jelentéktelen kérdésnek a betiltása ellenállást szülhet más, sokkal fontosabb reformokkal, a társadalmat érinti mélyebb változásokkal szemben.
Mori komoran bólintott.
– Taktikájának vannak nyilvánvaló előnyei, Oriphant-szan. Még jobb lenne például, ha japánokat megtanítanánk angolul. Hiányos nyelvezetünk használhatatlan szigeteinken túli világban. A gőz és számítógépezetek hatalma hamarosan át kell vegye az uralmat országunkban. Ennek következtében angol nyelvnek el kell nyomnia japánt. Mi intelligens, tudást hajszoló mohó fajtánk nem hagyatkozhat gyenge és bizonytalan kommunikációs csatornára. Ki kell ragadnunk az alapvető igazságokat a nyugati tudás kincsestárából.
Oliphant félrehajtott fejjel, óvatosan méregette Morit.
– Mr. Mori – mondta –, bocsásson meg, ha félreértettem, de nem tévedek, ha azt feltételezem, ön a japán nyelv teljes elpusztítását tervezi?
– Ez modern kor, Oriphant-szan, modern kor! Minden ésszerű indok nyelvünk használaton kívül helyezése mellett szól.
Oliphant elmosolyodott.
– Ez a téma hosszabb beszélgetést igényel, Mr. Mori, most viszont fontos megtudnom, ráér-e ma este. Szórakoztató műsorra invitálnám.
– Feltétlenül, Oriphant-szan. Az angol társadalmi mulatságok lenyűgözőek.
– Akkor ellátogatunk a Whitechapelbe, a Garrick Színházba, és megtekintünk egy eddigi ismereteim szerint felettébb szokatlan pantomimet.
A foltosan nyomtatott program szerint a Bohócot „Csevegő Csókának” hívták, de talán ez volt a Manhattani Nők Vörös Pantomimcsoportja esti előadásának legkevésbé furcsa jellegzetessége. A Mazulem, az éjszakai bagoly című darab többi szereplője között felbukkant „Felszabadított Iroda Bill, a fekete fiú”, „Nyögvenyelő Lévi, kereskedő, aki két szivart ad öt centért”, „bizonyos Tolvaj úrasszony”, „Sült Pulyka” és a darab nevét adó „Mazulem”.
A program alapján az összes színész nő volt, habár néhány esetben ezt meglehetősen nehéz volt meghatározni. A flitteres szaténruhát viselő, fodrokba bugyolált Bohóc tükörsimára borotvált fejjel és rémületes pierrot-festéssel büszkélkedhetett, és csak kihúzott ajkain virított némi szín.
A darabot rövid, de dagályos köszöntő előzte meg, bizonyos „Helen America” előadásában, akinek szaporán emelkedő, az áttetsző anyag mögött felsejlő, láthatóan melltartó nélküli keblei mindvégig fogva tartották a nagyrészt férfiakból álló közönség figyelmét. Beszéde tartalmazott néhány olyan jelmondatot, amit Oliphant inkább rejtélyesnek, mint lelkesítőnek talált. Vajon mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy „csak láncainkat veszíthetjük...”?
A programfüzetből megtudta, hogy Helen America valójában a szerzője a Mazulem, az éjszakai bagoly című darabnak, akárcsak a Panattahah Harlekin, illetve az Algonkinok szellemei előadásoknak.
A zenei kíséretet egy holdvilágképű orgonista biztosította – Oliphant szerint a szeme vagy a téboly, vagy a laudanum lángjában égett.
A pantomim egy feltehetőleg szállodai étteremnek szánt helyszínen kezdődött, ahol Sült Pulyka, a házaló árus – akit szemmel láthatóan egy törpe alakított – késsel támadt a vacsorázókra. Oliphant nagyon hamar elvesztette a történet fonalát, már ha volt ilyen egyáltalán, amiben eléggé kételkedett. A jeleneteket néha megszakította néhány szereplő, akik kitömött téglákat vagdostak egymás fejéhez. Még valamiféle kinotróp segédanyag is akadt, bár javarészt durván polémikus rajzokból állt, amelyeknek elsőre kevés közük volt a cselekményhez.
Oliphant lopott pillantást vetett Mórira, aki mellette ült, és kifejezéstelen arccal szorongatta az ölében féltett kincsét, a cilinderét. A közönség duhaj módon üvöltözött, igaz, nem a pantomim mondandója miatt, bármi is volt az, hanem a kommunista nők furcsán szabálytalan táncát látva, amely közben a földet söprő ruhák elrongyolódott szegélye alól jól láthatóan kivillant csupasz lábikrájuk és bokájuk.
Oliphant háta sajogni kezdett.
A koreográfia átváltott a balett paródiájába, a levegő sűrű volt az elhajított tégladaraboktól, aztán hirtelen befejeződött a Mazulem, az éjszakai bagoly.
A közönség hujjogott, tapsolt, fütyült. Oliphant egy nagydarab, beesett arcú férfira figyelt fel, aki egy vállán nyugtatott, vaskos nádpálcával szobrozott a zenekari árok bejáratánál. A fickó összehúzott szemmel fürkészte a tömeget.
– Jöjjön velem, Mr. Mori! Újságíróknak való lehetőséget szimatolok.
Mori felállt, sétapálcáját és kalapját a kezébe fogta. Követte az árok felé tartó Oliphantot.
– Laurence Oliphant, újságíró. – Átnyújtotta névjegyét a nagydarab férfinak. – Ha lenne olyan szíves, és átadná ezt Miss Americának, és közölné vele, hogy interjút szeretnék vele készíteni.
A férfi átvette a kártyát, rápillantott, aztán hagyta leesni a földre. Bütykös ujjai megszorultak a nádpálcán. Mori éles szisszenést hallatott, mintha gőzt engedne ki. Oliphant megfordult. Mori cilinderét keményen a fejébe nyomta, és a szamuráj harcosok támadó pózában állt, mindkét kézzel megmarkolva sétapálcája markolatát. Hajlékony csuklóján megcsillantak makulátlan arany és vászon kézelői.
Felbukkant Helen America. Főkötő alól kitüremkedő haját extravagánsan hennával festette, szemét keleti szempillafestékkel mázolta körül.
Mori nem mozdult.
– Miss Helen America? – Oliphant elővett egy újabb névjegyet. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Laurence Oliphant vagyok, újságíró...
Helen America néhány gyors mozdulatot tett honfitársa arca előtt, mintha elő akarna bűvölni valamit a semmiből. A férfi leeresztette hosszú pálcáját, és továbbra is mogorva dühvel méregette Morit. Oliphant szerint a fegyvert biztosan ólommal öntötték ki.
– Cecil süketnéma – mondta a nő. Az e betűt keményen, amerikaiasan ejtette.
– Nagyon sajnálom. Odaadtam a névjegyemet...
– Nem tud olvasni. Azt mondja, újságtól jött?
– Alkalmanként újságíróként dolgozom. Ön, Miss America, elsőrangú szerző. Engedje meg, hogy bemutassam nagyon kedves barátomat, Mr. Mori Arinorit, a japán mikádó követét!
Mori gyilkos pillantást vetett Cecilre, és bámulatos kecsességgel megpördítette sétapálcáját, megemelte kalapját és európai stílusban meghajolt. Az elkerekedett szemű Helen America ezt úgy fogadta, mint egy idomított kutya trükkjét. Szépen megfoltozott, viseltes, de tiszta katonai köpenyt viselt, abban a szürkés árnyalatban, amit a Konföderációban mogyoró vaj színnek szoktak nevezni. Az eredeti, seregbéli gombokat viszont sima, kerek szarugombokra cserélték.
– Még soha nem láttam egy kínait sem, aki így öltözött volna – mondta.
– Mr. Mori japán.
– Maga meg újságíró.
– Így is mondhatjuk.
Helen America elmosolyodott, közszemlére téve aranyfogát.
– És tetszett az előadás?
– Rendkívüli volt, egészen rendkívüli. A mosoly még szélesebb lett.
– Akkor látogasson el Manhattanbe, miszter, mert ott van a szabad nép Olympic Színháza, a Broadwaytől keletre, a régi Houston Streeten! Azért a saját közegünkben becsülnek minket a legtöbbre. – Fülében, a hennával festett gubancos hajfonatok között vékony ezüstkarikák csillogtak.
– Életem legnagyobb élménye lenne. Mint ahogy az is, hogy interjút készíthetek a szerzővel...
– Nem én írtam – mondta a nő. – Hanem Fox.
– Hogy mondta?
– George Washington Lafayette Fox... a marxista Grimaldi, a szocialista pantomim Támlája! A csapat határozott úgy, hogy engem neveznek ki szerzőnek, bár én folyamatosan küzdők ellene.
– De a bevezető szöveg...
– Nos, azt én írtam, uram, és büszke is vagyok rá. De szegény Fox...
– Hallatlan – mondta Oliphant engedelmesen, némileg zavartan.
– Az a rettenetesen sok munka tehet az egészről – mondta a nő. – A nagy Fox, aki egyedül fejlesztette fel a szocialista pantomimet a forradalom szempontjából felbecsülhetetlen jelenlegi szintre, teljesen beleőrült az egészbe, uram. Csillapíthatatlan lelkesedés hajtotta, hogy még látványosabb trükköket és még hatékonyabb színészi átalakulást dolgozzon ki. Aztán teljesen elnyelte a téboly, és szeszélyeit rettenetes volt elviselni. – Már kezdte átvenni színpadi szónoklatának a stílusát, de visszaváltott a bizalmasabb hangnemre. – Időnként arcpirító szemérmetlenség lett rajta úrrá, ezért az öltöztetője állandóan készenlétben állt, és berohanjon érte és alaposan helybenhagyja, ha kell.
– Igen sajnálatos...
– Szomorú, de igaz: Manhattan nem őrülteknek való hely. A massachusettsi Sommerville tébolydájában van, és ha ezt is le akarja írni, felőlem nyugodtan megteheti.
Oliphant azon kapta magát, hogy megszólalni is képtelenül mered rá. Mori Arinori kissé hátrébb vonult és szemmel láthatóan a Garrickból kifelé sorjázó tömeget figyelte. A süketnéma Cecilnek ólommal öntött pálcájával együtt nyoma veszett.
– Meg tudnék enni egy egész lovat. – mondta Helen America vidáman.
– Kérem, engedje meg, hogy meghívjam vacsorára! Hol szeretne étkezni?
– Van egy hely a sarkon túl. – Amikor lelépett az árokhoz vezető lépcsősor legfelső fokáról, Oliphant észrevette, hogy olyan gumicsizmát visel, amit az amerikaiak chickamaguának hívtak: nagy, otromba, katonaságnál használt holmi. Morival az oldalán követte a nőt, aki elhagyta a színházat. Nem várta meg, hogy Oliphant a karját nyújtsa neki.
Helen America végigkalauzolta őket az utcán, aztán, ahogy mondta, befordult a sarkon. Gázlámpák lobogtak egy kattogó kino-tábla előtt, ami a MOSES & FIAI AUTOCAFE feliratot a TISZTA MODERN GYORS szlogenre változtatta, majd vissza. A nő bátorító mosollyal pillantott hátra, szép csípője kívánatosan ringott konföderáció-köpönyege és különös színpadi ruhájának rongyos muszlinja alatt.

 

Az Autocafé lármás hely volt, és teljesen megtöltötték a whitechapeli lakosok. A függőleges vasbordákkal védett ablakokat homályosra festette a gőz. Oliphant még soha nem látott ehhez foghatót.
Helen America bemutatta, mit is kell itt tenni: kivett egy szögletes guttaperka tálcát a kupacból, és végigcsúsztatta a csillogó cinkperemen. A perem fölött néhány tucat apró, rézszegélyes ablak nyílt. Oliphant és Mori követték a példáját. Mindegyik ablak mögött másféle ételt találtak. Oliphant észrevette a pénzbedobó nyílásokat, és apró után kotorászott a zsebében. Helen America egy szelet vagdalttal töltött pitét választott, ízesítésképpen pedig palacsintába sütött virslit meg sültkrumplit. A szükséges pénzmennyiséget Oliphant állta. A csapokból egy újabb kétpennys bedobása után bőséges mennyiségű, bár igen kétes küllemű szaft csordult elő. Mori sült krumplit választott, amit különösen kedvelt, de a szaftot inkább mellőzte. A furcsa hely hangulatától kissé zavartan viselkedő Oliphant a másik csapból adagolható, gépi készítésű sör mellett döntött.
– Clystra valószínűleg ki fog nyuvasztani ezért – jegyezte meg Helen America, amikor letették tálcáikat a szokatlanul apró fémasztalkára. Az asztalt, akárcsak a négy széket, a betonpadlóhoz csavarozták. – Nemigen kedveli, ha újságírókkal fecserészünk. – Megvonta mogyoróvajszín kabátba bugyolált vállát. Boldogan elmosolyodott, majd nekiállt szétosztani a kisebbfajta kupacba rakott filléres bádog-evőeszközöket, és átnyújtott Morinak egy kést meg egy villát. – Járt már a Brighton nevezetű városban, miszter?
– Igen, jártam.
– Miféle hely az?
Mori feszült érdeklődéssel vizsgálgatta a durva, szürke kartontányért, amire a krumplit adagolták.
– Felettébb barátságos – mondta Oliphant –, igen megkapó. A Vízgyógyászati Pavilon igen híres a...
– Angliában van? – kérdezte Helen America virslivel teli szájjal.
– Úgy van.
– Sok munkásember él ott?
– Ha szó szerint veszem a kérdését, nem valószínű, habár a különböző látványosságok és a fürdőhelyek elég sok embert foglalkoztatnak.
– Nem láttam igazi gyári tömeget, mióta itt vagyunk. No... lássunk neki! – Imigyen szólva Helen America nekikezdett a feladatnak.
A Vörös Manhattanben – gondolta Oliphant – nem becsülik sokra a vacsoraasztal melletti csevegést.
A nő egyetlen árva morzsát vagy darabkát sem hagyott a kartonpapír „tányérokon” – az utolsó csepp szaftot az éppen e célra tartogatott krumplival mártogatta fel.
Oliphant elővette noteszét. Kinyitotta és Florence Bartlett rendőrségi arcképét vette elő.
– Ismeri Flóra Barnettet, az amerikai színésznőt, Miss America? Rendkívül népszerű Manhattanben, engem legalábbis így tájékoztattak...
– Ő nem színésznő, miszter. Még csak nem is amerikai. Déli, de talán nem is ez a legjobb szó rá... az ilyen már majdnem egy átkozott francia! A dolgozó népnek nincs szüksége a fajtájára. A pokolba is, már éppen eleget felkötöttünk közülük!
– A fajtájára?
Helen America dacosan állta a tekintetét.
– Az egyik pillanatban mintha tényleg újságíró lenne, aztán...
– Sajnálom, ha...
– Csak annyira sajnálja, mint a többiek. Ugyanúgy nem törődik az egésszel, mint...
– Miss America, kérem, én mindössze...
– Köszönöm a kaját, miszter, de belőlem nem szed ki semmit, érti? Egyébként is, ami a brontoszauruszt illeti, annak semmi keresnivalója ideát! Nincs joguk eltulajdonitani, és eljön a nap, amikor a manhattani Metropolitan Múzeumban ücsörög majd, ugyanis a dolgozó nép tulajdona! És hogy képzelik ezt, pudingevők? Csak úgy áthajóznak, és feltúrják a dolgozó nép természeti kincseit?
A következő pillanatban, mintegy végszóra, az ajtón bemasírozott a Manhattani Nők Vörös Pantomimcsoportjának félelmetes Bohóca. Kopasz fejét pettyes főkötő takarta és gumicsizmája még Helen Americáénál is nagyobb volt.
– Már indulok is, Clystra elvtárs – mondta Helen America.
A Bohóc gyilkos tekintettel méregette Oliphantet, aztán mindketten távoztak. Oliphant Morira pillantott.
– Igen különleges este volt, Mr. Mori.
Mori, akit teljesen megbabonázott az Autocafé kattogása, csattogás és nyüzsgése, pillanatnyi késéssel válaszolt.
– Építünk otthon ilyen helyeket, Oriphant-szan! Tiszta! Modern! Gyors!
Miután Oliphant hazatért a Half Moon Streetre, Bligh követte az emeletre.
– Bejöhetek egy pillanatra, uram? – Bligh kulcsával bezárta az ajtót, aztán átsietett a szobán a miniatűr, parkettázott irodába, ahol Oliphant a dohányzáshoz használt holmijait tartotta. Letekerte egy szivardoboz tetejét, belenyúlt, és előhúzott egy feketére lakkozott, zömök kis hengert. – Egy fiatalember jelentkezett vele a cselédbejárónál, uram. Nem volt hajlandó elárulni a nevét. Vettem a bátorságot, és felnyitottam, emlékezve néhány kegyetlen próbálkozásra, még külföldön...
Oliphant elvette a pléhdobozt, és lecsavarta a fedőt. Perforált távírószalag.
– És a fiatalember?
– Fiatal gépezet-technikus volt, uram, a lábbelije állapotából ítélve. Mellesleg a hivatalnokok gyapjúkesztyűjét viselte, amit nem vett le.
– És nem hagyott üzenetet.
– De igen, uram. „Mondja meg a gazdájának – idézte –, hogy nem tehetünk mást. túl nagy a veszély, nem kérhet többet.”
– Értem. Felhozna nekem egy kancsó erős, zöld teát?
Miután egyedül maradt, Oliphant nekilátott eltávolítani a személyes kapcsolattartásra szolgáló sürgönykészülék súlyos üvegburáját, amihez ki kellett szednie a négy réz szárnyascsavart. Félretette a magas, vitrinszerű kupolát az útból, majd néhány percig a gyártó cég használati útmutatóját tanulmányozta. Ezután feltúrt néhány fiókot és előkereste a szükséges eszközöket: egy mogyorófa nyelű réz tekerőkart és a Colt & Maxwell Társaság monogramjával ellátott kicsi, aranyozott csavarhúzót. A késes kapcsolót a készülék alján találta meg, és megszakította az elektromos összeköttetést a Postahivatallal. Azután a csavarhúzóval végrehajtotta a szükséges korrekciókat, óvatosan becsúsztatta szalag végét a csillogó acél továbbítóhengerek közé, rögzítette a lemezeket, majd mély levegőt vett.
Hirtelen tudatosult benne, mennyire dobog a szíve, és érezte Green Park felől áradó éjszakai csend és a Szem pillantásának súlyát. Kézbe vette a tekerökart, hatszögletű végét betolta a mechanizmus foglalatába, aztán kitartóan, de lassan elkezdte tekerni az óramutató járásával megegyező irányban. A betűkalapácsok megemelkedtek és lesüllyedtek, megemelkedtek és lesüllyedtek, közben pedig dekódolták a Postahivatal sürgönyszalagján őrzött szöveget. Oliphant nem nézett a nyílásból előkúszó papírra.
Aztán vége lett. Ollóval és ragasztóval illesztette össze az üzenetet egy kockás fogalmazópapíron:

KEDVES CHARLES VESSZŐ EGY NŐ SEM TŰRNÉ EL AZT AHOGYAN ÖN KILENC ÉVVEL EZELŐTT MEGBECSTELENÍTETT ENGEM STOP AZT ÍGÉRTE VESSZŐ CHARLES VESSZŐ SEGÍT MEGMENTENI SZEGÉNY APÁMAT STOP EHELYETT MEGRONTOTTA TESTEMET ÉS LELKEMET STOP MA BEFOLYÁSOS BARÁTAIM TÁRSASÁGÁBAN ELHAGYOM LONDONT STOP ELŐTTÜK NEM ISMERETLEN VESSZŐ HOGYAN ÁRULTA EL WALTER GERARDOT ÉS ENGEM STOP NE PRÓBÁLKOZZON A FELKUTATÁSOMMAL VESSZŐ CHARLES STOP TELJESSÉGGEL ÉRTELMETLEN LENNE STOP SZÍVBŐL REMÉLEM VESSZŐ HOGY ÖNNEK ÉS MRS EGREMONTNAK KELLEMES ÉJSZAKÁJA LESZ STOP SYBIL GERARD VÉGEZ

Oliphant alig vette észre, hogy Bligh meghozta a teát. Az óra hátralevő részében mozdulatlanul ült, előtte az üzenet. Aztán töltött magának a langyos teából, levélpapírt vett elő, lecsavarta töltőtolla kupakját, és diplomatához illő hibátlan franciaságával levelet írt egy bizonyos Monsieur Arslaunak Párizsba.

 

A levegő még mindig villanóportól szaglott.
A királynő férje teljes teuton komolyságával elfordult a svájci gyártmányú, bonyolult kidolgozású sztereográftól, és németül köszöntötte Oliphantot. Akvamarinkék pápaszemet viselt – a kör alakú lencsék nem voltak nagyobbak egy pénzdarabnál – és a fotográfusok makulátlan vászon munkaköpenyét. Ujjai ezüstnitráttól sötétlettek.
Oliphant bólintott, és a királyi család választott nyelvén kívánt jó napot. Úgy tett, mintha érdekelné a svájci fényképezőgép, az a bonyolult szerkezet, melynek két külön optikája szemként dülledt elő a ragyogó rézhomlok alól. Oliphantnak az az érzése támadt, hogy kissé talán túl messze vannak egymástól, mint Mr. Cartnak, a herceg izmos inasának esetében.
– Hoztam Affie számára egy apró ajándékot, felség – mondta Oliphant. Német kiejtésében, akárcsak a hercegében, szász dialektus érződött – annak a hosszan tartó és bizalmas küldetésnek köszönhette, melyet a királyi család érdekében végzett Szászországban. Albert herceg koburgi rokonainak, akik mindig is remek érzékkel éltek a házassági politika ősrégi eszközeivel, mindennél fontosabb volt aprócska birodalmuk területének kiterjesztése – ami valóban kényes ügynek számított, hiszen a Brit Külügyminisztérium irányelvei szerint a német miniállamok közösségét annyira széttöredezve kell tartani, amennyire politikailag csak lehetséges. – Végzett már a herceg úrfi napi teendőivel?
– Affie beteg. – Albert színezett szemüvegén keresztül az egyik lencsére bámult. Apró kefét vett elő, és gyengéden letisztogatta vele az üveget. Felegyenesedett. – Nem gondolja, hogy a statisztika tudománya túlzottan nehéz teher egy zsenge, fiatal elmének?
– Hogy mi a véleményem, felség? – kérdezte Oliphant. – A statisztikai analízis valóban hathatós eljárás...
– Az édesanyja és jómagam nem értünk egyet a kérdésben – vallotta be a herceg gyászosan. – És Alfréd fejlődése távolról sem kielégítő. A statisztika azonban kétségtelenül a jövő záloga. Angliában a statisztika a minden.
– Jól halad egyéb tanulmányaiban? – próbált Oliphant kitérni a válaszadás elől.
– Antropometria – jegyezte meg a herceg szórakozottan.
– Fajnemesítés. Hatalmas tudásmennyiség, de talán kevésbé megerőltető a fiatal elme számára.
– Talán váltok vele pár szót erről is, felség – jegyezte meg Oliphant. – Tudom, hogy a legény csak jót akar.
– Bizonyára a szobájában tartózkodik – mondta a herceg.
A királyi lakosztályok széljárta pompáján áthaladva Oliphant megérkezett Alfréd szobájához, ahol vidám kurjantás köszöntötte. A herceg mezítlábasan kiugrott a feltornyozott paplanok közül, és fürgén átszökdécselt a káprázatos modellvasút sínpályái között.
– Larry bácsi! Larry bácsi! Mit hoztál nekem?
– Zorda báró legújabb történetét.
Oliphant zsebében zöld csomagolópapírba kötve, friss nyomdafesték szagától illatozva Páternoszter, a gőzbandita friss kalandja lapult, a népszerű sorozat harmadik kötete bizonyos „Zorda báró” tollából, mivel Alfréd herceg féktelen lelkesedést tanúsított a széria iránt az előző két rész, a Csontvázsereg és A cár pilótája elolvasása után. A könyv rikítóan színes borítója a merész Páternosztert ábrázolta, aki pisztollyal a kezében kifelé kapaszkodott egy száguldó jármű kabinjából, amit mellesleg a legmodernebb stílusú gőzkocsinak vélhetett a szemlélő – bádogbevonatú, elől cseppszerűen kigömbölyödő, hátul pedig elkeskenyedő szerkezet. A címlap, melyet Oliphant is szemügyre vett a Piccadillyn az újságosnál, igen aprólékosan ábrázolta Zorda báró hányaveti banditáját, különös tekintettel a ruházatára, ami többek között egy széles, szegecsekkel kivert övből és gombos hajtókával ellátott csípőnadrágból állt.
– Szuper! – A fiú letépte a zöld csomagolópapírt Páternoszter, a gőzbanditáról. – Nézd azt a kocsit, Larry bácsi! Olyan áramvonalas, mint az állat!
– Mindenből a legjobbat a gonosz Pátemoszternek, Affie. Nézd csak meg a borítót! Úgy öltözködik, mint Arcroncsoló Ned.
– Nézd azt a szűk gatyát! – mondta Alfréd ámuldozva. – Meg azt a rohadt nagy övet!
– És veled mi történt, Affie – kérdezte Oliphant, figyelmen kívül hagyva a fiú újszerű beszédstílusát –, mióta nem láttalak?
– Minden rendben, Larry bácsi – és a fiú arcát a szorongás árnyéka sötétítette el –, de attól tartok... félek, hogy... eltörött, látod... – A herceg abba az irányba intett, ahol a japán teázó-bábu hevert szomorúan összeroskadva a masszív baldachinos ágy mellett a litografált bádog és festett ólom kupacában. Lenyűgöző köntöséből valami áttetsző anyag hosszú, éles szilánkja meredt elő groteszkül. – A rugó, látod. Azt hiszem, Larry bácsi, túl szorosan húzták fel. A tizedik tekerésnél egyszerűen kiugrott.
– A japánok bálnacsontból készítik a rugókat. Ezt az anyagot szilának hívják. Még nem tanulták meg tőlünk, hogyan kell rendes rugót készíteni, de hamarosan majd megtanulják. Azután már nem törnek annyira egyszerűen a bábuik.
– Apa szerint nagyon kedveled ezeket a japánokat – mondta Alfréd. – Azt mondja, egyenrangúnak tartod őket az európaiakkal.
– Így igaz, Affie! Az alkalmazott tudományok terén tanúsított járatlanságuk miatt gépeik jelenleg még gyengébbek. Egy nap, valamikor a jövőben, eddig elképzelhetetlen magasságokba emelkednek majd. Ők és talán még az amerikaiak...
A fiú kétkedve méregette.
– Apának egyáltalán nem tetszene, amit mondtál. –- Igen, az eléggé valószínű.
Aztán Oliphant fél órát töltött a szőnyegen térdepelve, és Alfrédet nézte, aki bemutatta, hogyan működik a francia játék-gépezet – mivel a Nagy Napóleon kistestvére volt, sűrített levegő hajtotta. Az apró gépezet távírószalag-tekercseket használt, amiről Oliphantnak Monsieur Arslaunak írott levele jutott az eszébe. Bligh mostanra már biztosan elvitte a Francia Nagykövetségre – nagyon valószínű, hogy egy diplomata táskájában már úton van Párizs felé.
Alfréd összekapcsolta a gépezetet egy miniatűr kinotróppal. Valaki szertartásosan megrángatta a kilincsgombot: a Buckingham Palota ajtóit sohasem zárták. Oliphant felállt, kinyitotta a magas, fehér díszkaput, és Nash jól ismert arcát pillantotta meg. A palota valet-de-chambre-ja vasúti részvényekkel végrehajtott ostoba spekulációi miatt rövid időre akaratlanul is a londoni rendőrség csalással foglalkozó irodájának ismerőse lett. Oliphant előzékenysége sikeresen elsimította az ügyet – és a Nash pillantásában látott tiszteletteljes figyelem most meggyőzte arról, hogy előzékenysége jó befektetés volt.
– Mr. Oliphant – jelentette be Nash –, távirata érkezett.

 

A Különleges Részleg járművének sebessége nem kis mértékben járult hozzá Oliphant általános nyugtalanságához. Maga Páternoszter sem kívánhatott volna ennél gyorsabb vagy drasztikusabban áramvonalasított kocsit.
Az álom sebességével süvítettek el a St. James-park mellett, a hársfák csupasz, fekete ágai szélfújta füstként suhantak el az ablakon túl. A sofőr kerek lencsés, fekete bőrszemüveget viselt, és láthatóan kedvére volt eszeveszett száguldásuk. Időnként megszólaltatott egy mélytorkú sípot, és a lovak felágaskodtak, a járókelők pedig félreugrottak előlük. A fűtő, egy pocakos ír, szenet lapátolt a kazánba és tébolyultan vigyorgott.
Oliphant nem is sejtette, hová tartanak. Most, hogy közeledtek a Trafalgar Square felé, a sofőrnek folyamatosan üvöltetnie kellett a sípot, így gyászos, öblös vonyítás harsogott, amely leginkább valami tengeri behemót gyászdalára emlékeztetett. A hangra úgy vált szét előttük a tömeg, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Sisakos rendőrök szalutáltak mereven, amikor elsüvítettek előttük. Az utcakölykök és az utcaseprők áhítattal tekerték nyakukat a Strandén átszáguldó karcsú bádoghal után.
Egészen besötétedett. Amikor bekanyarodtak a Fleet Streetre, a sofőr megrántotta a féket. Meghúzott egy kart, és hatalmas gőzfelhő pöffent a levegőbe. Az áramvonalas jármű zökkenve megállt.
– Nahát, uram – jegyezte meg a vezető, és levette a szemüvegét, hogy kinézzen az orr-rész kopott üvegén –, ha vetne egy pillantást erre...
Oliphant látta, hogy néhány lámpásokkal megvilágított farönk barikád tökéletesen megbénította a forgalmat. Mögöttük komor arcú, egyenruhás katonák posztoltak tüzelésre kész Cutts-Maudslay karabélyokkal a kezükben. A katonákon túl vitorlavászon függönyök lógtak egy tartóként szolgáló megmunkálatlan gerendáról, mintha valaki utca színielőadást kívánna rendezni a Fleet Street közepén.
A fűtő egy pettyes kendővel törölgette az arcát.
– Van itt valami, amit nem az újságoknak szánnak.
– Akkor rossz utcát választottak – mondta a sofőr –, nem? Amikor Oliphant lemászott a kocsiról, Fraser sietett felé.
– Megtaláltuk a nőt – mondta mogorván.
– Eközben pedig láthatóan jelentős érdeklődést vívtak ki a környéken. Nem lett volna helyénvalóbb csínján bánni a katonaság segítségével?
– Az idő nem alkalmas a tréfálkozásra, Mr. Oliphant. A legjobb, ha velem jön.
– Itt van Betteredge?
– Nem láttam. Erre, kérem! – Fraser elhaladt két barikád között. Egy katona kurta biccentéssel átengedte őket.
Oliphant felfigyelt egy bajuszos úriemberre, aki élénk beszélgetést folytatott két nyomozóval.
– Az Halliday – jegyezte meg –, a Kriminológiai Antropometria főnöke.
– Igen, uram – mondta Fraser. – Rászálltak az ügyre. Valakik betörtek az Alkalmazott Geológia Múzeumába. A Természettudományos Társaság felbolydult, mint egy darázsfészek és minden első kiadás azzal a rohadt Egremonttal lesz tele, aki luddita tombolásnak tartja az egészet. Az egyetlen szerencsés dolog, hogy dr. Mallory éppen jó messze, Kínában tartózkodik.
– Mallory? Mi ez az egész?
– A Leviatán. Mrs. Bartlett meg a cimborái megpróbáltak meglógni az izé koponyájával.
Átbújtak az egyik ideiglenes paraván alatt: a durva anyagba a Hadsereg Ellátmányozó Részlegének vaskos nyilat ábrázoló pecsétjét ütötték, egymástól egyenletes távolságra.
Egy igásló hevert ott megsötétedett vére hatalmas tócsájában. A kocsi, egy közönséges egylovas bricska, a közelben hevert oldalára fordulva, kopott, feketére lakkozott oldalát golyónyomok lyuggatták át.
– Két férfival jött – mondta Fraser. – Hárommal, ha azt a hullát is számítjuk, amit a Múzeumban hagytak hátra. A bricskát egy Russell nevű amerikai menekült hajtotta, a Seven Dialsben élő verőlegény. A másik férfi Henry Dease volt Liverpoolból, igen tehetséges betörő. Amikor még a rendőrségnél voltam, tízszer cipeltem bíróság elé a mi Henrynket, de erre nem lesz többé szükség. Itt hevernek kiterítve, uram. – Előremutatott. – A kocsis, nyilvánvalóan összevitatkozott egy igazi kocsissal azon, hogy kié az elsőbbség. A szolgálatot teljesítő közlekedési rendőr megpróbált közbeavatkozni, amikor Russell pisztolyt rántott.
Oliphant a felfordult kocsira meredt.
– A közlekedési rendőrnek nem volt fegyvere, de véletlenül a közelben járt két detektív a Bow Streetről...
– De Fraser, ez a bricska...
– Ez egy katonai gőzkocsi műve, uram. Az utolsó ideiglenesen felállított poszt éppen a Holborn Viaduktnál van. – Várt. – Dease egy orosz sörétes puskát cipelt magával...
Oliphant hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Nyolc civilt kórházba vittek – mondta Fraser. – Egy detektív meghalt. De jöjjön, uram... jobb, ha túlesünk ezen.
– Mit jelentsenek ezek a ponyvák?
– A Kriminológiai Antropometria utasítása.
Oliphant úgy érezte, álomban jár – végtagjai elzsibbadtak, alig bírta mozdítani őket. Hagyta, hadd vezessék oda, ahol három ponyvával letakart test feküdt a hordágyakon.
Florence Bartlett arcából szörnyűséges roncs maradt.
– Vitriol – mondta Fraser. – Bármiben is tartotta, a golyó összezúzta.
Oliphant gyorsan elfordult, és zsebkendőjébe öklendezett.
– Elnézést, uram – mondta Fraser. – A másik kettőt nincs értelme megtekintenie.
– Betteredge, Fraser... látta már?
– Nem, uram. Itt a koponya, uram, már ami maradt belőle.
– Koponya?
Egy lakkozott bakon talán féltucatnyi megkövesedett csont- és csontutánzatú gipszdarab hevert szépen elrendezve.
– Itt van Mr. Reeks a múzeumtól, hogy elszállítsa – mondta Fraser. – Azt mondja, nem sérült meg annyira, mint gondolnánk. Leülne, uram? Kerítek egy összecsukható széket...
– Nem. Miért érzem úgy, hogy itt nyüzsög a Kriminológiai Antropometria fele, Fraser?
– Nos, uram, az ön pozíciójából ezt könnyebb megítélni – mondta Fraser lehalkítva a hangját –, bár én azt hallottam, hogy a minap Mr. Egremont és Lord Gallon felfedezte, mennyi közös vonásuk van.
– Lord Gallon? A fajnemesítés elméleti szakembere?
– Igen, Lord Darwin kuzinja. Az Antropomelria embere a Lordok Házában. Igen nagy befolyással bír a Természettudományos Társaság felett. – Fraser elővette a jegyzetfüzetét. – A legjobb, ha saját szemével látja, miért tartottam fontosnak, hogy idejöjjön. – Körbevezette Oliphanlol a bricska roncsai melleit.
Esetleges szemlélőket keresve körülpillantott, majd egy összehajtott, kék papírfecnit nyújtott át társának. – A Bartlett nevű nő retiküljében találtam. A levélkén se dátum, se aláírás nem volt.

 

Sikerült meghatározni annak a holminak a hollétét, mit oly mohón követelnek rajtam, jóllehet a lehető legkülönösebb környezetben bukkanhatnak rá. Dr. Mallory, közös ismerősünk a derbiről, úgy tájékoztatott, hogy a Leviatán koponyájában találta meg számára a tökéletes rejtekhelyet. Merem remélni, hogy eme kulcsfontosságú információt önök is hajlandóak elfogadni fizetségképpen az adósságaimért. A jelenlegi politikai változásoknak köszönhetően elképzelhető, hogy veszélyben forog az életem, és minden jel arra mutat, szemmel tartanak a kormány megbízottjai – kérem, ezt vegyék figyelembe, ha a továbbiakban kapcsolatba kívánnak velem lépni. Én minden tőlem telhetőt megtettem. Esküszöm.

 

Az elegáns kézírás, amelyet Oliphant ugyanolyan jól ismert, mint Fraser, Lady Ada Byroné volt.
– Ezt csak mi ketten láttuk – mondta Fraser.
Mielőtt eltette volna a szivartárcájába, Oliphant négyrét hajtogatta a lapot.
– Fraser, pontosan mit is rejtettek el abban a koponyában?
– Visszakísérem a kordon túloldalára, uram.
Újságírók tódultak feléjük, amikor előbukkantak a barikád mögül. Fraser megfogta Oliphant karját, és a sisakos rendőrök gyűrűjébe vezette, akik közül néhányat a nevén szólított.
Kék szerzs-szövet ruhák és rézgombok alkotta fal választotta el őket az üvöltöző tömegtől.
– Hogy a kérdésére válaszoljak, Mr. Oliphant – mondta Fraser –, fogalmam sincs. De itt van nálunk.
– Valóban? Kinek az engedélyével?
– Kizárólag a sajátommal – válaszolta Fraser. – Harris találta a bricskában, mielőtt megérkeztek volna a fickók az Antropometriáról. – A fiúk nem rajonganak túlzottan értük. Üresfejű amatőrök, igaz, Harris?
– Így igaz, uram – mondta a szőke pofaszakállas rendőr –, azok bizony.
– És hol van? – kérdezte Oliphant.
– Itt, uram. – Harris filléres, fekete zsákot vett elő. – Minden úgy van benne, ahogy megtaláltuk.
– Mr. Oliphant, uram, szerintem az lenne a legjobb, ha ezt azonnal magával vinné – mondta Fraser.
– Tökéletesen igaza van, Fraser, teljesen egyetértek. Mondja meg a csicsás gőzkocsiban ülő Különleges Részleg-sofőrnek, hogy már nincs rá szükségem. Köszönöm, Harris. Jó estét. – A rendőrök hang nélkül távoztak. Oliphant a zsákkal a kezében elvegyült a tömegben, akik eljöttek megbámulni a hatóságokat meg a ponyvafüggönyöket.
– Megbocsássék, főnök, de nem tudna megszánni pár fillérrel?
Oliphant lenézett, egyenesen az apró Boots, a megnyomorodott zsoké kancsal szemébe. Boots se zsoké, se nyomorék nem volt. Oliphant egy egypennyst hajított felé. Boots ügyesen elkapta, és mankójára támaszkodva közelebb sántikált. Dohos gyapjúszövet és füstölt makréla szaga áradt belőle. – Baj van, főnök. Becky mindjárt elmondja. – Megfordult a mankójával, és határozottan odébb sántikált, menet közben mormogva valamit, mint egy bőkezűbb adományozót keresgélő koldus.
Ő volt Oliphant két legtehetségesebb figyelője közül az egyik.
A másik, Becky Dean, a Chancery Lane sarka környékén csatlakozott Oliphanthoz. Szemrevaló utcalánynak volt maszkírozva, rézsarkú csizmát viselt és igen pimaszul viselkedett.
– Hová tűnt Betteredge? – kérdezte Oliphant, mintha csak magában beszélne.
– Elvitték – mondta Becky Dean. – Nem egészen három órával ezelőtt.
– Kik vitték el?
– Két férfi egy bérkocsiban. Magát követték. Betteredge kiszúrta őket, és szólt nekünk, hogy figyeljük a figyelőket.
– Erről nem is tudtam.
– Tegnapelőtt volt, hogy beszélt velünk.
– És kik ezek az alakok?
– Az egyik egy nyálas kis fing, valami magándetektív, Velasco a neve. A másik úgy ránézésre a kormányügynök lehetett.
– Fényes nappal vitték el? Erővel?
– Maga tudja a legjobban, hogy megy az ilyesmi – mondta Becky Dean.
A Chancery Lane és a Carey Street sarkán, trafikosa csendes raktárának megnyugtató szagfelhőjében Oliphant a turbános törököt formázó bronz szivargyújtó apró lángja fölé tartotta a kék jegyzetlap sarkát.
Végignézte, hogyan változik a papír finom, rózsaszín hamuvá.
A zsákban egy Ballester-Molina gyártmányú automata revolver volt, egy ezüstözött réz zsebflaskó émelyítő, édeskés illatú löttyel feltöltve, meg egy fadoboz. Nyilvánvalóan ez utóbbi lehetett a kérdéses holmi: durva, fehér gipsz borította. Igen szép mennyiségű gépezet-lyukkártyát tartalmazott, Napóleon szabvány szerinti, újfajta, tejszerű, érintésre igen sima anyagból kivágott lapokat.
– A csomagot – mondta Mr. Beadonnek, a trafikosnak – csak én vehetem át.
– Magától értetődik, uram.
– Az egyetlen kivétel az inasom, Bligh.
– Ahogy óhajtja, uram.
– Ha bárki érdeklődne, Beadon, kérem, azonnal küldessen valakit Bligh-hoz!
– Ezer örömmel, uram.
– Köszönöm, Beadon. Nagy kívánság lenne, ha negyven fontot kérnék öntől, természetesen a számlám terhére?
– Negyvenet, uram?
– Igen.
– Állok rendelkezésére, uram. Örömmel, Mr. Oliphant. – Mr. Beadon kulcscsomót vett elő kabátja zsebéből, és nekilátott kinyitni a bámulatosan modemnek látszó széfet.
– Lesz még egy tucat kiváló havanna. És Beadon...
– Igen, uram?
– Úgy vélem, igen jó ötlet lenne, ha a csomagot ebben a széfben tartaná.
– Természetesen, uram.
– Ha nem csalódom, a Lambs nevű étterem valahol a közelben van, igaz, Beadon?
– Igen uram. A Holbornon, uram. Rövid séta innen.
Amikor végigsétált a Chancery Streeten, szállingózni kezdett az év első hóesése, valami száraz, daraszerű massza, ami egyáltalán nem szándékozott megmaradni a kövezeten.
Bootsnak és Becky Deannek nyoma sem látszott, és ez nagy eséllyel azt jelentette, ismét valamelyik szokásos, titokzatos ügyükben mesterkednek.
Maga tudja a legjobban, hogy megy az ilyesmi.
Talán nem? Hány ember eltűnése, végleges eltűnése köszönhető neki – csak itt, Londonban? Hogyan képes valaki kellemesen és nyugodtan vacsorázni a barátaival, bort szürcsölni és jelentéktelen semmiségekről pletykálkodni, miközben ilyen tudás nyomasztja a lelkét?
Azt akarta, hogy Collins legyen az utolsó, a legeslegutolsó – most pedig eltűnik Betteredge, és egy másik ügynökség keze van a dologban.
Kezdetben olyan szörnyűségesen elegáns varázsa volt az egésznek.
Kezdetben az egész az ő ötlete volt.
A Szem. Most is érezte jelenlétét – igen, csak az lehetett, a mindent látó pillantás éppen rá fókuszált, amikor biccentett a paszományos ajtónállónak, és belépett a Lambs márványozott előcsarnokába, Andrew Wakefield klubjába.
Réz postaládák, távírófülke, túl sok politúros furnérburkolat, minden annyira modern. Visszanézett, az üvegajtókon túl, ki az utcára. A klubbal szemben, a hóban araszoló forgalom két sávja között magányos alak ácsorgott hosszú cilinderben.
Az inas az ebédlőbe kísérte, amit fekete tölgyfába burkoltak és volt itt egy faragott, olasz párkánnyú gigantikus kandalló.
– Laurence Oliphant – mondta a szűk kabátot viselő főpincérnek. – Mr. Andrew Wakefieldet keresem.
A férfi arcán zavar suhant át.
– Sajnálom, uram, de nincs...
– Köszönöm – mondta Oliphant –, de ha nem csalódom, az ott Mr. Wakefield.
A főpincérrel a sarkában odament az asztalhoz. Vacsorázó vendégek fordultak utána.
– Andrew – mondta, amikor odaért –, milyen szerencse, hogy itt találom!
Wakefield egyedül vacsorázott. Láthatóan nehézségei akadtak a nyeléssel.
– Mr. Wakefield, uram... – kezdte a föpincér.
– A barátom csatlakozik hozzám – mondta Wakefield. – Foglaljon helyet, kérem! Magunkra vonjuk a figyelmet.
– Köszönöm – Oliphant leült.
– Vacsorázik, uram? – kérdezte a főpincér.
– Köszönöm, nem.
Amikor egyedül maradtak, Wakefield hangosan felsóhajtott.
– Legyen átkozott, Oliphant, hát nem beszéltem eléggé világosan?
– Andrew, pontosan mi az, amitől ennyire megijedt?
– Szerintem meglehetősen egyértelmű.
– Valóban?
– Lord Gallon a maga nyomorult Egremontjának a szövetségese. Ő a Kriminológiai Antropometria legnagyobb patrónusa. Mindig is az volt. Tulajdonképpen ő alapította az egészet. Ő Charles Darwin kuzinja, Oliphant, és igen nagy befolyással rendelkezik a Lordok Házában.
– Igen, valamint a Természettudományi Társaságban és a Földrajziban is. Meglehetősen jól ismerem Lord Galtont, Andrew. Az emberi faj szisztematikus tenyésztésének támogatója.
Wakefield letette a kést és a villát.
– A Kriminológiai Antropometria effektive átvette a hatalmat a Hivatal fölött. A Központi Statisztikai Hivatal minden tekintetben Egremont irányítása alatt áll.
Oliphant a másik férfit nézte, aki kiugró fogaival az ajkát harapdálta.
– Éppen a Fleet Streetről jövök. – közölte. – Mondja, Andrew, nem gondolja, hogy a társadalmi erőszak mértéke – és előhúzta a Ballester-Molinát a kabátzsebéből –, akarom mondani, hivatalosan elismert mértéke jelentősen megnőtt mostanában? – A revolvert az abroszra tette, kettőjük közé.
– Vegyük például ezt a pisztolyt! Nekem azt mondták, túlságosan könnyen megszerezhető. Francia-mexikói darab, és egy spanyol találmányon alapul. A belső alkatrészek egyes darabjai, legalábbis engem így tájékoztattak, a rugók meg miegymás, tulajdonképpen brit gyártmányúak, melyeket könnyedén meg lehet szerezni a szabadpiacon. Ezért aztán kifejezetten nehéz megállapítani, honnan is származik egy efféle holmi. Mintha valami hasonlóságot érzékelnék a jelenlegi helyzet és e probléma között. Mit gondol?
Wakefield arcából kifutott a vér.
– Mintha kicsit felzaklattam volna, Andrew. Bocsásson meg.
– Ezek kitörölnek minket! – mondta Wakefield. – Megszűnünk létezni! Semmi sem marad belőlünk, semmi, ami azt bizonyítaná, hogy valaha is éltünk! Még egy csekkfoszlány vagy a jelzálogkölcsönünk papírja sem, az égvilágon semmi!
– Pontosan erre akartam kilyukadni, Andrew.
– Ne merészeljen velem ilyen moralizáló stílusban beszélni, uram! – mondta Wakefield. – Az egészet maga kezdte el, Oliphant – az eltűnéseket, a hiányzó aktákat, a kipurgált neveket, az elveszett számokat, a különleges céloknak megfelelően szerkesztett élettörténeteket... nem, velem szemben nem használja ezt a hangnemet.
Oliphant erre nem tudott mi mondani. Felállt, otthagyta az asztalon heverő pisztolyt, és kiment a helyiségből. Vissza sem nézett.
– Bocsásson meg – szólított meg a márvány lapos előcsarnokban egy burgundivörös kabátot viselő inast, aki szivarvégeket kotort ki egy homokkal töltött márványurnából –, meg tudná mutatni, hol találom az igazgató irodáját?
– Naná – mondta az inas, vagy valami ennek megfelelőt amerikai tájszólásában, és szakavatottan végigkísérte Oliphantot egy tükrökkel és műnövényekkel dekorált folyosón.
Negyvenöt perccel később, miután megtekintette a klub egyes részeit, végiglapozott egy fotóalbumot, amely az éves „mulatságokon” készült, majd felvételért folyamodott és kifizette az egyáltalán nem szerény – nem visszatéríthető – belépti díjat Nemzeti Hitelkártyájával, Oliphant kezet rázott a pomádés igazgatóval, egy egyfontost csúsztatott a kezébe és megkérdezte, használhatja-e a klub legdiszkrétebb személyzeti bejáratát.
Ez, mint kiderült, a mosogatókonyha ajtaja volt, ami éppen olyan sötét és dohos sikátorra nyílt, amilyet remélt.
Negyedóra múlva egy zsúfolt kocsmában volt a Bedford Row-n, és átolvasta annak a táviratnak a szövegét, melyet valamikor egy bizonyos Sybil Gerard küldött Charles Egremont képviselő úrnak Belgraviába.
– E'vesztettem mindkét lurkómat, betegségbe', a Krímeába', mélts uram, oszt még egy nyomorúságos távirat sem gyött, még az se...
Oliphant a szivartárcájába gyűrte a papírszeletet. A pult fényes cinkburkolatában tükröződő elmosódott képmását bámulta. Üres poharára nézett. Lepillantott a nőre, az elgyötört boszorkára. Rongyai színére már nem is létezett szó, arcán szeszrózsák nyíltak a mocsokréteg alatt.
– Nem – mondta –, ezért nem én vagyok a felelős.
– Az én Roger fiam – folytatta a nő –, meg az én Tommy fiam. És egy fecni se gyött, mélts uram... még egy rohadt fecni se...
Oliphant pénzdarabot nyomott a kezébe. A nő motyogva megköszönte és elhátrált.
Úgy tűnt, pillanatnyilag sikerült eltűnnie. Teljesen egyedül volt. Ideje találni egy kocsit.
A hatalmas pályaudvar boltozatos, félhomályos üregében ezer hang keveredett egymással, és a beszélt nyelv összetevői a homogén, áthatolhatatlan köd szóbeli megfelelőjévé váltak.
Oliphant kimért, nyugodt léptekkel ment a dolgára, és első osztályú jegyet vásárolt Doverig a tízórás éjszakai gyorsra. A pénztáros becsúsztatta a gépbe Oliphant Nemzeti Hitelkártyáját, majd keményen megrántotta a fogantyút.
– Parancsoljon, uram. Az ön nevére foglalva.
Oliphant köszönetet mondott a pénztárosnak, aztán a második ablakhoz lépett, ahol megint elővette a kártyáját.
– Kabint szeretnék foglalni az Ostendébe közlekedő reggeli postahajóra. – Miközben elpakolta a hajójegyeket és a hitelkártyát, még a Csatornán közlekedő éjféli hajóra is kért egy másodosztályú jegyet, mint aki majdnem megfeledkezett a dologról.
– Erre az estére, uram?
– Igen.
– Akkor ez a Bessemer lesz, uram. A Nemzeti Hitellel óhajt fizetni, uram?
Oliphant a Mr. Beadon páncélszekrényéből származó bankókkal egyenlítette ki a calais-i jegy árát.
Apja arany zsebórája nyolc-ötvenet mutatott.
Kilenc órakor a lehető legutolsó pillanatban felugrott egy induló vonatra, és a kalauznál vette meg az első osztályú jegyet Doverig.
A Bessemer nevű függőszalonos komp Dover permetével végigmosott kettős hajóteste pontosan éjfélkor pöfögött el Calais irányába. Miután Oliphant a másodosztályú jegyével és néhány bankóval a kezében felkereste a hajópénztárost, helyet foglalt a szalon egyik brokáttal borított karosszékében, középszerű konyakot kortyolgatott és felmérte utastársait. Örömmel állapította meg, hogy tökéletesen jellegtelen társaságba került.
Nem kedvelte a függőszalonokat, mert valahogy sokkal kellemetlenebbnek találta a kabinokat mozgató, az emelkedést és süllyedést kiegyensúlyozni hivatott gépezetek mozgását, mint a hajó normális himbálózását a tengeren. A kabinnak ráadásul nem volt ablaka. A központi aknában felfüggesztett fülke olyan mélyen volt a hajótörzsben, hogy ablak, már ha akadt ilyesmi, csak magasan, a fal legfelső részén nyílt, ezért meglehetősen kiesett az ember látómezejéből. Mindent összevetve Oliphant szerint kissé költséges módon valósították meg a tengeribetegség ellenszerét. A nagyközönséget azonban szemmel láthatóan lenyűgözte a kisebbfajta gépezet újszerű felhasználása, mely leginkább egy ágyúműre emlékeztetett, és egyedüli feladata az volt, hogy amennyire lehetséges, szintben tartsa a kabin padlóját. A sajtó szerint ezt, klakker-kifejezéssel élve, „visszacsatolással” oldották meg. Az elől és hátul dupla hajócsavarokkal ellátott Bessemer azért általában másfél óra megtette a Dover és Calais közötti távolságot.
Oliphant most szívesebben tartózkodott volna a fedélzeten, és inkább nézett volna szembe a széllel: akkor talán úgy érezné, hogy grandiózusabb, teljesíthetőbb cél felé hajózik. De a függőszalonos hajó sétafedélzetén nem volt védett kilátó, csak puszta vaskorlát, a Csatomán süvítő szél pedig nyirkos és hideg. Emlékeztette magát, hogy most már csak egyetlen célja maradt, ami minden valószínűség szerint egy igen ostoba küldetés.
És mégis: Sybil Gerard. Amikor elolvasta Egremontnak küldött táviratát, úgy döntött, nem pörgetteti át a számát. Úgy gondolta, nemkívánatos figyelmet kelthet – ez a sejtése most, hogy a Statisztikai Hivatal felett valóban a Kriminológia Antropometria vette át a hatalmat, helyesnek bizonyult. Mellesleg igen valószínűnek tartotta, hogy Sybil Gerard aktája már régóta nem létezik.
Walter Gerard Manchesterből, a fejlődés esküdt ellensége, az emberi jogok agitátora. Felakasztották. És ha volt egy lánya, vajon mi lehetett belőle? És ha a lányt – mint ahogy állítja – megrontotta Charles Egremont?
Oliphant háta sajogni kezdett. A szék merev brokátja, a Bessemer megsokszorozott képmásaival díszített Jacquard-szőttes alatt a lószőr tömésben meghúzta magát a hideg.
De ha mást nem is ér el az egésszel, emlékeztette magát, legalább időlegesen megmenekült dr. McNeile szabadalmaztatott svájci fürdőkádjának lágy, fekete üregétől.
Aztán letette a konyakot, amit nem ivott meg, lehajtotta a fejét, és elszunnyadt.
És talán a Szemről álmodott.
A Bessemer fél egykor kötött ki Calais-ban.
Monsieur Lucien Arslau lakása Passyban volt. Délre járt, amikor Oliphant átnyújtotta névjegyét a portásnak, aki egy pneumatikus csőpostán keresztül beküldte azt Monsieur Arslau lakosztályába. A nikkelezett beszélőcső mellé erősített síp szinte azonnal kettőt sípolt. A portás a lukra szorította a fülét: Oliphant üvöltő francia beszéd halvány foszlányait hallotta.
A portás a lifthez vezette a vendéget.
Az ötödik emeleten libériás inas fogadta, aki díszes korzikai stilettót tűzött redőzött selyemövébe. A fiatalembernek sikerült úgy meghajolnia, hogy közben egyszer sem vette le a szemét a látogatóról. Monsieur Arslau szörnyen sajnálja, mondta az inas, de jelen pillanatban képtelen fogadni Monsieur Oliphantot – parancsol esetleg Monsieur Oliphant valami frissítőt, míg várakozik?
Oliphant úgy nyilatkozott, rendkívül hálás lenne, ha például lemoshatná az út porát. Ezenkívül rettenetesen szívesen meginna egy bögre kávét.
Átvezették egy fogadószobán, a szatén, aranyfesték és porcelán, szekrénykék, bronztárgyak, szobrocskák túlburjánzó birodalmán, ahol két olajfestményről a gyíkszemű császár és a kecses császárné, a korábbi Miss Howard pillantott rá. Aztán át a reggelizőszobán, ahol metszet-másolatok lógtak a falon. A nyolcszögletű előszobából kecsesen kanyargó lépcső indult felfelé.
Úgy két órával később, miután megfürdött a lenyűgözően szilárd, márványperemű kádban, felhörpintett némi erős, francia kávét és ebédre elfogyasztott néhány bordaszeletet á la Maintenon, és egy ízléséhez mérten túlzottan is kikeményített váltás fehérneműt felvett, bevezették Monsieur Arslau dolgozószobájába.
– Mr. Oliphant, uram – kezdte Arslau tökéletes angolsággal –, micsoda öröm! Elnézését kérem, amiért nem tudtam korábban fogadni, de... – Az aktákkal és papírlapokkal teliszórt széles mahagóni íróasztal felé intett. Mögötte, egy csukott ajtó mögül szüntelen távírókattogás hallatszott. Az egyik falon a Nagy Napóleonról készült bekeretezett metszet lógott, a rajzolt síküveg és vas rácsozat mögül kilátszottak a gépezet gigászi tornyai.
– Semmi gond, Lucien. Nagyon hálás vagyok, hogy alkalmam nyílt kiélvezni vendégszeretete előnyeit. A szakácsa rendkívüli módon készíti a bárányt. Ez a minden gyarlóságtól mentes hús nem származhat közönséges állatból.
Arslau elmosolyodott. Körülbelül akkora lehetett, mint Oliphant, de vállban szélesebb, úgy negyven éves lehetett és őszülő szakállát birodalmi divat szerint viselte. Kravátlijára arany méheket hímeztek.
– Természetesen megkaptam a levelét. – Visszament íróasztala mögé, és leült a sötétzöld bőrrel borított, magas székbe. Oliphant a szemközti karosszékben foglalt helyet.
– Be kell vallanom, Laurence, kíváncsi vagyok, minek köszönhetem látogatását. – Arslau egymáshoz illesztette az ujjait, és azon keresztül bámult vendégére felhúzott szemöldökkel. – Az ügy természete első látásra nem tenné szükségessé azokat az elővigyázatossági intézkedéseket, melyeket ön fontosnak tartott...
– Éppen ellenkezőleg, Lucien. Tudnia kell, hogy nem keresném ily csatornákon a segítségét, ha nem a lehető legégetőbb okok kényszerítenének rá.
– Ugyan már, barátom – mondta Arslau elutasító legyintéssel –, ön igazán csekély szívességet kért. Kollégák között az ilyesmi semmiség. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok: ez egyike számos hibámnak. Levelet küld nekem a diplomáciai futárral – ez már önmagában sem egy szokványos dolog egy angoltól, noha tudom, hogy közeli ismeretségben van közös barátunkkal, Bayarddal. Levele arra kér, segítsek felkutatni egy bizonyos angol kalandornőt – ennyit és semmi többet. Feltételezése szerint a hölgy Franciaországban tartózkodik. Mindazonáltal nyomatékosan kihangsúlyozza a feltétlen titoktartás szükségességét. Különösen arra figyelmeztet, nehogy sürgönyben vagy a hétköznapi postaszolgálat segítségével próbáljam felvenni a kapcsolatot önnel. Instrukciója szerint meg kell várnom, míg megérkezik.
Mire véljem mindezt? Netán valamilyen hölgyemény fondorlatos csapdájába esett?
– Ugyan, dehogy.
– Az angol nőiesség jelenlegi eszményét alapul véve, barátom, ezt tökéletesen megértem. Az önök hölgyei közül túlságosan sokan áhítoznak arra, hogy a maszkulin intelligencia szintjére emelkedjenek... elhagyják a krinolint, elhagyják a gyöngyházfényü púdert, nem hajlandóak szenvedni azért, hogy szépek legyenek, hogy bármilyen módon megértethessék magukat! Ha ez így folytatódik, az angol asszonyok félelmetesen lehangoló, utilitarista, tökéletesen ocsmány életet fognak élni! Akkor hát miért, kérdem én, kelt át a Csatornán egy angol kalandornő kedvéért? Nem mintha nem lenne elegendő belőlük. Tulajdonképpen igen gazdagon tenyésznek errefelé, nem is említve – Arslau elmosolyodott – saját császárnénk származását.
– Ön sohasem házasodott meg, Lucien – jegyezte meg Oliphant, aki megpróbálta elterelni vendéglátója figyelmét a témáról.
– Nézze csak meg a házasság intézményét! Ki lenne képes megmondani, kilencszázkilencvenkilenc tévedés mellett mi az egyedüli jó választás? Melyik az egyetlen angolna a kígyókkal teli hordóban? Lehet, hogy a járdaszegélyen álló lány az egyetlen az univerzum összes nőnemű teremtménye közül, aki képes lenne engem boldoggá tenni, barátom, és én mégis elhajtok mellette és a legteljesebb érdektelenséggel hagyom, hogy kocsim kereke sárral fröcskölje be! – Arslau nevetett.
– Nem, nem házasodtam meg, az ön küldetése pedig politikai természetű.
– Természetesen.
– Angliában nem mennek jól a dolgok. Ehhez nincs szükségem brit forrásaimra, Oliphant. Az újságok éppen elegendőek. Byron halála...
– Nagy-Britannia politikájának iránya, Lucien – és alapvető nemzeti stabilitása – még most is kétséges. Talán nem szükséges emlékeztetnem, elsőrendű fontossággal bír, hogy a két nemzet folyamatosan, kölcsönösen támogassa és elismerje egymást.
– És mi a helyzet Miss Gerard ügyével, Laurence? Vegyem úgy, ez az egész helyzet sarkalatos pontja?
Oliphant elővette szivartárcáját, és kiválasztott egyet a Beadon-féle havannák közül. Ujjai végigsimítottak Sybil Gerard összehajtogatott táviratának szövegén. – Zavarja, ha rágyújtok?
– Csak nyugodtan.
– Köszönöm. Az ügyek, melyeknek közük lehet Sybil Gerardhoz, tökéletesen brit és mindenekfelett hazai problémák. A legvégső esetben talán okozhatnak kellemetlenséget Franciaországban, de csak a lehető legközvetettebb módon. – Oliphant lecsippentette és bevágta szivarja végét.
– Tökéletesen biztos ebben?
– Igen.
– Én nem. – Arslau felállt, hogy odavigye Oliphanthoz a mogyorófa állványra helyezett vörösréz hamutálcát. Aztán visszatért az asztalhoz, de nem ült le. – Mi tud a Jacquardine Társaságról?
– Nagyjából a nálunk létező Gőz Értelmiségeinek Társasága lehet a megfelelője, igaz?
– Igen és nem. A Jacquardine Társaságon belül létezik egy másik, titkos egyesülés is. Úgy nevezik magukat, hogy Les Fils de Vaucanson. Néhányuk anarchista, mások a Marianne szövetségesei, és vannak, akik az Univerzális Fraternitáshoz vagy más hasonló csőcselékhez húznak. Klasszikus konspirátorok, érti? Mások pedig egyszerűen csak bűnözők. De hiszen ezt maga is tudja, Laurence.
Oliphant gyufát vett elő a Bessemer elmosódott képével díszített dobozból, és lángra lobbantotta. Meggyújtotta a szivarját.
– Azt állítja, a nő, aki Sybil Gerard néven ismer, nem jelent veszélyt Franciaországra – mondta Arslau.
– Ön talán máshogy gondolja?
– Talán. Mondja, mennyit tud a Nagy Napóleonnal kapcsolatos problémáinkról?
– Igen keveset. Wakefield említette, a Statisztikai Hivatalból. A gépezet nem működik megfelelően, igaz?
– Az ordinateurők ügye szerencsére nem a szakterületem. A tudomásomra jutott tények szerint a Napóleon a legtöbb esetben megszokott sebességével és pontosságával látja el feladatait, de a masina magasabb rendű működésében jelenleg is döbbenetes inkonzisztencia tapasztalható... – Arslau felsóhajtott. – Mivel ezek a magasabb rendű funkciók nemzetünk fontosabb titkaival állnak kapcsolatban, nekem személyesen kellett végigrágnom az egész Birodalom leghomályosabb technológiai prózáját. Habár most úgy tűnik, feleslegesen, mert már a kezünkben van a tettes.
– A tettes?
– Bevallottan a Les Fils de Vaucanson tagja. A neve nem lényeges. Lyonban tartóztatták le egy szokványos ügygyei kapcsolatban, egy elöljárósági ordinateur felhasználásával végrehajtott csalás miatt. Vallomása felkeltette a Különleges Ügynökségek Tanácsának a figyelmét, ezáltal pedig a mienket is. Kikérdezése alatt bevallotta, hogy őt terheli a felelősség a Nagy Napóleon jelenlegi sanyarú állapotáért.
– Le sabotage? Bevallotta?
– Nem. Ezt nem. Mindvégig tagadta. A Napóleonnal kapcsolatban csak annyit volt hajlandó bevallani, hogy lefuttatott rajta egy bizonyos lyukkártyasort, valami matematikai formulát.
Oliphant a szivarjából kacskaringózó füstöt követte, egészen a magas mennyezet díszes gipszrozettájáig.
– A formula Londonból érkezett – folytatta Arslau. – Egy angol nőtől szerezte. A nőt Sybil Gerardnak hívják.
– Próbálták már analizálni ezt a formulát?
– Nem. Állítása szerint ellopták. Egy nő kezében vált kámforrá, aki ő Flora Bartlett néven ismert, és nyilvánvalóan amerikai származású.
– Értem.
– Akkor árulja el nekem, barátom, mit ért ebből, mert jómagam igen csak a sötétben tapogatózom.
A Szem. Mindent lát, pillantásának magasztos súlya most is mindenfelől nehezedik rá.
Oliphant habozott. Észre sem vette, hogy szivarjáról hamu hullott Arslau pompázatos szőnyegére.
– Előbb találkoznom kell Sybil Gerarddal – mondta –, de valószínűleg rendelkezésére tudok bocsátani néhány információt az említett formulával kapcsolatban. Még az sem elképzelhetetlen, hogy szerzek egy kópiát. Azonban addig nem ígérhetek semmit, míg nem nyílt lehetőségem négyszemközt és hosszabban kikérdezni a szóban forgó hölgyet.
Arslau hallgatott. Úgy tűnt, mintha keresztülnézne vendégén. Végül bólintott.
– Elintézhetjük.
– Feltételezem, nem tartják őrizetben.
– Fogalmazzunk úgy, hogy minden lépéséről tudomással bírunk.
– Látszólag hagyják szabadon mozogni, közben pedig alaposan megfigyelik?
– Pontosan így van. Ha most lecsapunk rá, és nem árul el semmit, kihűl a nyom.
– Arslau, technikájuk kifogástalan, mint mindig. Mikorra tudná elintézni, hogy találkozhassak vele?
A Szem, a súly, szívének dobbanása.
– Ma este, ha ön is úgy akarja – mondta Monsieur Arslau, a Police de Cháteux embere, és megigazította aranyhímzéses kravátliját.

 

A Café de l'Univers falain festmények, megkarcolt tükrök, és a Pernod Fils mindenütt jelen lévő termékeit reklámozó zománcozott táblák lógtak. A képek, már ha egyáltalán annak lehetett nevezni ezeket, vagy a gépezetek pontozótechnikáját imitálva elkészített, groteszk mázolmányok voltak, vagy a kinotróp kockáinak örökös mozgására emlékeztető, különös geometriai formák. Oliphant úgy vélte, néhány festő személyesen is felbukkant itt – legalábbis ő festőknek vélte a bársony sapkás, hosszú hajú alakokat, akik kordbársony nadrágjukat festékkel és dohányhamuval kenték össze. A klientúra nagyobb része azonban – kísérője, egy bizonyos Jean Beraud információja szerint – kinotropisták-ból állt. Ezek a latinnegyed-beli urak vagy a sok grisette társaságában üldögéltek a kerek márványasztalok körül, vagy a kisebb csoportokba verődött követőiknek tartottak előadásokat elméleti kérdésekről.
A divatjamúlt szalmakalapot és a tagadhatatlanul gall szabású, barna zakót viselő Beraud Arslau egyik mouchard-ja, hivatásos besúgója volt, aki a kinotropistákat a „le milieu” tagjaiként emlegette. Húsos volt és rózsaszín, mint egy malac, Vittelt ivott mentával, és Oliphantnak az első pillanattól fogva ellenszenvesnek tűnt. A kinotropisták láthatóan kedvelték a Pernod Fils abszintját. A vörösbort szopogató Oliphant jól megfigyelte a poharakkal és vizeskancsókkal, kockacukorral és vakolókanálra emlékeztető alkalmatossággal végzett rituálét.
– Az abszint a tuberkulózis melegágya – mondta Beraud.
– Mondja, Beraud, Madame Tournachon miért éppen ebben a kávéházban bukkanna fel ma éjjel?
A mouchard vállat vont.
– Ismeri le milieu tagjait. Járt a Madelonba, mint ahogy a Battifoldba is, de itt, a l'Universben mindig talál magának társaságot.
– És mit gondol, miért van ez így?
– Természetesen azért, mert Gautier nője volt. Azt azért tudni kell, hogy a férfi valóságos hercegnek számított errefelé. A nő kapcsolata Gautier-val természetesen korlátozta a rendes társadalomhoz fűződő kötelékeit. A férfi franciául tanította, és bizony úgy is tud franciául.
– Maga szerint tulajdonképpen miféle nő lehet? Beraud gúnyosan elmosolyodott.
– Lehet, hogy szemrevaló, de fagyos. Nem szimpatikus. Már egy angol nőhöz képest, ha érti, mire gondolok.
– Amikor megérkezik, Beraud... már ha megérkezik, akarom mondani... önnek azonnal távoznia kell.
Beraud felhúzta a szemöldökét.
– Éppen ellenkezőleg, monsieur...
– Távoznia kell, Beraud. Menjen el innen! – Kimért szünet.
– Tünés!
A szó hallatán Beraud kitömött válla megemelkedett.
– A kocsisnak megmondja, hogy várjon. A gyorsírónak is. Apropó, Beraud... a gyorsíró. Megfelelő az angoltudása? Barátom... igen közeli barátom, Monsieur Arslau, biztosított róla, hogy ez így van...
– Igen, tökéletesen megfelelő! És monsieur... – Olyan hirtelen pattant fel, hogy majdnem felborította a hajlított fa széket.
– Itt van...
A l'Univers ajtaján éppen belépő nőt könnyedén össze lehetett volna téveszteni egy módosabb párizsi hölggyel. Karcsú volt és szőke, komor merino krinolint viselt hozzáillő, nyérccel szegett köpönyeggel és főkötővel.
Beraud folytatta sietős visszavonulását a kávéház mélyébe, Oliphant pedig felállt. A nő nagyon riadt és nagyon kék pillantása találkozott az övével. A férfi kalapjával a kezében odalépett hozzá, és fejet hajtott.
– Bocsásson meg! – mondta angolul. – Nem mutattak be minket egymásnak, de rettenetesen fontos ügyben kell szót váltanom önnel. A nagy, kék szemekben felismerés derengett fel. És félelem.
– Uram, ön összetéveszt engem valakivel.
– Ön Sybil Gerard.
A nő alsó ajka már remegett, és Oliphantban mérhetelen és tökéletesen váratlan együttérzés ébredt iránta.
– Laurence Oliphant vagyok, Miss Gerard. Szörnyű veszélyben van. Segíteni akarok önnek.
– Nem így hívnak, uram. Kérem, engedjen utamra. A barátaim már várnak rám.
– Tudom, hogy Egremont elárulta. Tisztában vagyok árulása pontos mibenlétével.
A nő összerezzent a név hallatán. Oliphant megrettent attól, hogy itt helyben elájul, de aztán a nő enyhén vállat vont, és csendesen tanulmányozta egy pillanatig.
– Láttam önt aznap éjjel a Grand's Hotelban – mondta. – A dohányzóban tartózkodott, Houstonnal és... Mickkel. Fel volt kötve a karja.
– Kérem – mondta neki a férfi –, üljön le!
A nő helyet foglalt az asztal túloldalán. Oliphant szerint egészen elfogadható franciasággal egy absinthe de vidangeur nevű italt rendelt.
– Hallott már Lamartine-ról, az énekesről? – kérdezte.
– Sajnos nem.
– Ő találta ki. „Utcaseprők abszintja”, így hívják. Másképpen képtelen vagyok meginni.
A pincér megérkezett az itallal, az abszint és a vörösbor keverékével.
– Théo tanított meg, hogyan kell ilyet rendelni – mondta a nő –, mielőtt... elment. – Ivott, a bor vörösen tapadt ajkaira. – Tudom, hogy azért jött, mert vissza fog vinni. Ne is próbáljon becsapni! Felismerem a zsarukat.
– Nem szándékozom visszavinni Angliába, Miss Gerard...
– Tournachon. Sybil Tournachon vagyok. A házasság alapján megkaptam a francia állampolgárságot.
– A férje is itt van Párizsban?
– Nincs – mondta a nő, és egy vékony szalagra erősített, ovális medaliont húzott elő. Felkattintotta, és egy csinos fiatalember dagerrotípiája villant fel. – Aristide. Philadelphiában esett el, a hatalmas tüzviharban. Önkéntes volt, az unionisták oldalán. Tudja, ő igazi volt... vagyis valóban létezett, és nem csak a klakkerek teremtették... – Szomorúság és vágyódás keverékével pillantott az aprócska képre, bár Oliphant nagyon jól tudta, hogy soha az életében nem látta Aristide Tournachont.
– Feltételezem, érdekházasság volt.
– Igen. Ön pedig eljött, hogy visszavigyen.
– Egyáltalán nem, Miss... Tournachon.
– Nem hiszek önnek.
– Pedig jó lenne. Nagyon sok múlik ezen, többek között például az ön biztonsága. Mióta elhagyta Londont, Charles Egremont igen befolyásos, igen veszélyes emberré vált. Legalább olyan veszedelmes Nagy-Britanniára nézve, mint önre.
– Charles? Veszélyes? – A nő majdnem felnevetett. – Szórakozik velem?
– Szükségem van a segítségre. Rettenetesen. Legalább annyira, mint önnek az enyémre.
– Valóban?
– Egremontnak olyan hatalmas erőforrások állnak rendelkezésére, olyan ügyosztályoknak parancsol, melyek bármikor utolérhetik itt is.
– A Különlegesekre meg a többiekre gondol?
– Ha már itt tartunk, tájékoztatnom kell róla, hogy a Francia Birodalom minimum egy ügynöksége ebben a pillanatban is szemmel tartja...
– Mert Théophile segített nekem?
– Nos, nagy valószínűséggel igen.
A nő kihörpintette a poharából a ronda küllemű keverék utolsó cseppjét.
– Drága Théophile. Micsoda kedves, butácska fiú volt. Örökösen a skarlát esőkabátjában járkált, és majd megveszett a klakkerkedésért. Odaadtam neki Mick fura kártyáit, utána pedig szörnyen aranyosan bánt velem. Átpörgetett nekem egy házassági engedélyt meg egy francia nyilvántartási számot, ratatata. Aztán egy délután itt kellett volna találkoznom vele...
– Igen.
– Nem érkezett meg soha. – Lesütötte a szemét. – Gyakran büszkélkedett vele, hogy birtokában van valamiféle „szerencsejátékos modus”. Mind ezt csinálja, de ő úgy beszélt, mintha teljesen komoly lenne a dolog. Talán valaki hitt neki. Mekkora ostobaság volt ez tőle...
– Beszélt valaha arról, hogy érdekelni az a gépezet, amelyet Nagy Napóleonnak hívnak?
– A szörnyetegükre gondol? Uram, ezek a párizsi klakkerek szinte nem is beszélnek másról! Teljesen bele vannak bolondulva.
– A francia hatóságok szerint Théophile Gautier okozott károkat a Nagy Napóleonban – Radley kártyáinak segítségével.
– Akkor Théo halott? Oliphant habozott.
– Nos, feltételezésem szerint igen.
– Ez annyira szörnyen és rohadtul kegyetlen! – mondta a nő. – Csak így eltüntetni egy embert, mint a nyulat a cilinderben, magukra hagyva szeretteit, hadd ámuljanak, aggódjanak, nehogy valaha is nyugalmat leljenek! Ez gonoszság!
Oliphant képtelen volt a szemébe nézni.
– Sokat beszélnek ilyesmikről Párizsban is... – folytatta a nő. – Amikkel ezek a klakkerek kérkednek néha... És állítólag London sem jobb, már amennyire hinni lehet nekik. Hallotta, hogy szerintük a radikálisok végeztek Wellington-nal? Állítólag a bányászok, az alagútfúrók, a radikálisok igazi kebelbarátai voltak! Ástak egy folyosót az étterem alatt, és a rangidősük saját kezűleg szórta ki a lőport meg rakta be a gyutacsokat... Aztán a radikálisok rákenték az egészet az olyanokra, mint...
– Az ön édesapja. Igen. Tudom.
– És ezek után arra kér, hogy bízzak meg önben? – Szemében kihívás csillant, és talán már a régóta eltemetett büszkeség is.
– Tudom, hogy Charles Egremont elárulta és a halálba hajszolta apját, Walter Gerardot. Tudom, hogy önt is elárulta, és a társadalom számkivetettjévé tette. Igen, azt kell kérnem, hogy bízzon meg bennem. Cserében árulója politikai karrierének teljes, tökéletes és azonnali elpusztítását kínálom.
A nő ismét lesütötte a szemét, és láthatóan átgondolta az ajánlatot.
– Tényleg képes lenne erre? – kérdezte.
– Az ön vallomása már elegendő ehhez. Én mindössze a közvetítő szerepét játszom.
– Nem – mondta a nő végül –, ha nyilvánosan leleplezem, magamat is közszemlére kellene tennem. Nem Charles az egyetlen, akitől félnivalóm van, mint ahogy azt ön is mondta. Ne feledje, ott voltam azon az éjszakán a Grand's Hotelban... tudom, mennyire messzire elér a bosszúálló kéz.
– Nem azt mondtam, hogy nyilvánosan kell leleplezni. A zsarolás éppen elegendő.
A nő szeme most a távolba meredt, mintha emlékezete messzi utcáin sétálna.
– Charles és apám... olyan közel álltak egymáshoz, legalábbis úgy tűnt... Talán ha a dolgok máshogy történnek...
– Egremont napról napra együtt él árulása emlékével. Ez az a bizonyos pont, mely körül kifejlődött torz viselkedése. Az ön sürgönye felkavarta a bűntudatát... rettegését, hogy napvilágra kerülhet korai luddita kapcsolatainak a híre. Elszabadítja a fenevadat, állandó szövetségesévé teszi a politikai terrort. De ön és én az útjában állunk.
A kék szemek furcsán hidegek voltak.
– Bárcsak hihetnék önnek, Mr. Oliphant!
– Vigyázni fogok önre – mondta Oliphant, és egészen megdöbbent szavai komolyságától. – Amíg úgy dönt, hogy Franciaországban marad, befolyásos barátok, kollégáim, a birodalmi tanács ügynökeinek védelme alatt áll. Kint egy kocsi és egy gyorsíró vár ránk, hogy minden részletében lejegyezhessük vallomását.
A kávéház hátsó részében a sűrített levegő megkínzott, korgó-morgó szusszanásával apró dallamgép kelt életre. Oliphant megfordult, és elkapta Beraud, a mouchard pillantását, aki holland agyagpipát pöfékelve üldögélt a cseverésző kinotropisták között.
– Madame Tournachon – mondta felállva –, felajánlhatom a karomat?
– Már meggyógyult, igaz? – Krinolin suhogott.
– Tökéletesen – mondta Oliphant, és a szamuráj kardjának fényes villanására gondolt, Edóban, az árnyékok között. Egy lovaglókorbáccsal próbálta távol tartani a fickót.
Amikor a dallamgép mechanikusan megszólaltatott zenéjére a sok grisette felállt a székéről, a nő belekarolt.
Aztán egy lány rontott be az utcáról, meztelen mellét zöld festékkel mázolta be. Csípőjéről négyszögletes rézlapok lógtak, mint egy kinotróppal felskicceit datolyapálma levelei. Két, hasonlóan hiányos öltözetű fiú követte, és Oliphant teljesen megzavarodott.
– Ugyan már – mondta Sybil –, nem vette észre, hogy képzős diákok, és éppen egy bálból jönnek? Hiszen ez a Montmartre, és ezek a diákok annyira őrülten és szeretnivalón élnek.
Oliphant eljátszadozott azzal a gáláns gondolattal, hogy személyesen adja át Egremontnak Sybil Gerard vallomásának egyik átiratát. De amikor visszatért Angliába, a kifejlődött vérbaj tünetei, melyeket dr. McNeile tévesen gerinctorzulásnak diagnosztizált, időlegesen ágynak döntötték. Oliphant kereskedelmi utazónak álcázva eltűnt Brighton vízgyógyászati pavilonjai között, hogy fürdőket vegyen és feladjon jó néhány sürgönyt.
Mr. Mori Arinori negyed ötkor érkezik meg Belgraviába egy új Zefír modellel, melyet a Camden Town bérgarázsában bocsátottak rendelkezésére. Charles Egremont éppen a Parlamentbe készül, élete legfontosabb beszédét tervezgeti.
Egremont testőre, aki a Központi Statisztikai Hivatal Kriminológiai Antropometriai Alrészlege bocsátott rendelkezésére és egy gépkarabélyt rejteget a kabátja alatt, végignézi, ahogy Mori lemászik a Zefírről, aprócska figura estélyi ruhában.
Mori egyenesen átvág a frissen hullott hó szőnyegén, csizmája tökéletes nyomokat hagy a fekete makadámburkolaton.
– Önnek, uram – mondja Mori, és fejet hajt, átadja Egremontnak a tömött manilaborítékot. – Nagyon jó napot önnek, uram. – Mori felteszi az elasztikus gumiszalaggal ellátott kerek szemüveget, és visszatér a Zefirjéhez.
– Micsoda különös kis alak! – mondja Egremont, és lepillant a borítékra. – Nem igazán látni kínait, aki így öltözködne...
Visszavonulni.
Átismételni mindent.
Fölemelkedni a keréknyomok fekete mintája fölé, a hólepte utcák fölé, a hatalmas London térképébe, feledve mindent.

 

 

MODUS

A tabló összeáll

 

A JELEK NYELVEZETE

A Differenciálgép tengelyeit most a nagy központi kerekek körül rendeztük el, és ez jelentős további fejlesztések reményével kecsegtet. Egyértelmű, hogy immáron már az egész aritmetika a mechanika szorításában vergődik. Egy pillanatra még az Analitikus Gépezet víziója is felvillant, és a halovány látomás lobogó lelkesedést keltett bennem.
A rajzok és a kísérletek igen költségeseknek bizonyultak. A legkitűnőbb műszaki rajzolókat alkalmaztam, hogy gondolataim gyümölcsét papírra vessék, a tapasztalt munkások pedig megépítették a kísérleti gépezetet.
Hogy a kísérleteket minden bonyodalom nélkül végezhessem, London egyik felettébb csendes részén szert tettem egy házra, melyhez körülbelül negyed hold területű birtok tartozott. A kocsiszínt kovácsműhellyé és öntödévé alakíttattam, az istállóból pedig műhely lett. Magam is építettem további műhelyeket, rajzaimnak és rajzolóimnak pedig tűzbiztos épületet létesíttettem.
A szerkezet különböző részei közötti komplikált kapcsolat még a legállhatatosabb elmét is zavarba hozta volna. A nehézségen úgy sikerült felülkerekednem, hogy továbbfejlesztettem és bővítettem a jelekből álló nyelvezetet, a Mechanikai Jelöléstant, melyről 1826-ban részletes értekezést írtam a Természettudományos Társaság Magazinjába. Ilyeténmódon sikerült felállítanom egy gondolatmenetet, amely méreteiben annyira gigantikusnak bizonyult, hogy más módszerekkel hosszú évek alatt sem tudtam volna úrrá lenni rajta. A jelek nyelvezetének segítségével a Differenciálgép valósággá vált.

– Lord Charles Babbage,
Szemelvények egy filozófus életéből,
1864.

 

OLVASÓI LEVELEK

(Műszerészek Magazinja, 1830)

A hozzánk érkezett olvasói levelek tanúsága szerint többen kétségüket fejezték ki, amiért lapunk politikai vizekre kalandozik. Pedig a tudomány és a gépgyártás érdekei kibogozhatatlanul összekeverednek a nemzet politikai filozófiájával. Hogyan maradhatnánk hát csendben?
Örömmel tekintünk a Tudomány csodálatos, új korszaka elé, akárcsak minden olyan törekvés felé, amely EREDMÉNYESEN szolgálhatja országunkat – mióta a parlamentnek tagja Mr. Babbage, aki a tudományos világ jelentős személyisége, szelleme megbízhatóan szabad és független, elméje állandóan keres és kutat, mindezeken túl pedig egy üzletember természetével áldotta meg az ég.
Éppen ezen okok miatt egyetlen dolgot javasolnánk Finsbury összes olyan szavazójának, aki újságunkat olvassa – menjenek el és szavazzanak Mr. Babbage-re! Akik maguk is feltalálók, kiket a kikerülhetetlen, terhes SZABADALMI ADÓ kizár a nyílt és tiszta üzleti versenyből, és szívből kívánják, hogy ezt az ADÓT a NYILVÁNOS SZUBVENCIÓK bölcs és körültekintő rendszere váltsa fel – menjenek el és szavazzanak Mr. Babbage-re! Akik a jelenlegi kormány fiskális ostobaságaitól senyvedő, manipulált termelői közé tartoznak – és szeretnék, ha a brit ipar olyan tiszta lenne, mint a belélegzett levegő – menjenek el és szavazzanak Mr. Babbage-re! Akik szerelők, és napi betevőjük attól függ, hogy állandó igény mutatkozzék képességeik iránt, és tisztában vannak azzal, milyen hatással lehet a szabad kereskedelem a sorsukra – menjenek el és szavazzanak Mr. Babbage-re! Akik a Tudomány és a Haladás elkötelezett híveinek vallják magukat – kik úgy vélik, az elmélet és a gyakorlat ugyanúgy elválaszthatatlan egymástól, akár a csont és az ín –, találkozzanak velünk Islington mezején, és SZAVAZZANAK MR. BABBAGE-RE!!!!

 

ZAVAROS IDŐK

Az 1830-as általános választásokból nyíltan kitetszett a közvélemény akarata. A legnagyobb sikert Byron és radikálisai aratták, a szabadelvűek pedig tökéletes vereséget szenvedtek.
Lord Wellington tory képviselői viszont igen bőszen reagáltak arra a veszélyre, melyet a radikálisok által szorgalmazott, „eredményeken alapuló lordság” intézménye jelenthetett az arisztokráciára, és keményen megvetették a lábukat. Az alsóház egyfolytában csak halogatta a Radikális Reformtörvény elfogadását, és október 8-án végül a Lordok Háza elvetette a javaslatot. A király nem járult hozzá újabb radikális főrendek kinevezéséhez, akik átverekedhettek volna a törvényt, sőt éppen ellenkezőleg: a Fitzclarence család tagjait emelte nemesi rangra, amit Byron keserűen így kommentált: „Mennyivel is jobb manapság nemesi fattyúnak lenni errefelé, mint filozófusnak. De nagy változások előtt állunk.”
A közvélemény nyomása pillanatról pillanatra erősödött. Birminghamben, Liverpoolban és Manchesterben a Babbage ötleteitől – a szakszervezetek és a segélyegyletek ideáitól – feltüzelt munkásosztály fáklyás utcai felvonulásokat szervezett. Az Ipari Radikális Párt méltóságán alulinak tartotta az erőszakot, és inkább a morális viták fontosságát hangsúlyozta és békés tömegdemonstrációkkal igyekezett orvosolni a törvényes keretek között elkövetett igazságtalanságokat. A kormány azonban megmakacsolta magát, és az események riasztó fordulatot vettek. A rendszertelenül fellobbanó dühkitörések egyre hangosabb lármájában az erőszakos, vidéki „Swing-bandák” meg a luddita proletárok arisztokrata otthonokra és kapitalista üzemekre támadtak. A Londonban összeverődött tömeg bezúzta Wellington herceg és egyéb más tory főrendek házainak ablakait, és a kövezet feltépett darabjait szorongatva lesték az elit elhaladó hintóit. Elégették az anglikán püspökök képmásait, akik a reformtörvény ellen szavaztak a Lordok Házában. Az ultraradikális konspirátorok, akiket őrjöngésig hergeltek az ateista P. B. Shelley röpiratai, megtámadták és kifosztották az egyház több épületét is.
December 12-én Lord Byron előterjesztette az új, még radikálisabb reformtörvényt, amely nem kevesebbet követelt, mint az örökös brit arisztokrácia jogainak tökéletes semmissé tételét, sajátjait is beleértve. Ez már több volt annál, mint amit a toryk képesek voltak elviselni, és még maga Wellington is részt vett azokon a titkos megbeszéléseken, amelyeken elkezdték megtervezni a katonai puccs előkészületeit.
A krízishelyzet két részre osztotta a nemzetet. A középen rekedt középosztály, amelyet megriasztott az esetleges anarchia rémképe, szintén megtette a szükséges lépéseket, és a radikálisok oldalára állt. Kihirdették az adósztrájkot, hátha sikerül kitaszítani Wellingtont a hatalomból, majd a kereskedők egy jól előkészített akció keretében megrohanták a bankokat, és azonnali pénzkivételeiknek köszönhetően a nemzetgazdaság gépezete csikorogva leállt.
A három egész napig tartó bristoli forrongásokat követően Wellington parancsot adott a hadseregnek, hogy minden szükséges eszközt felhasználva vessenek véget ennek a „jakobinizmusnak”. Az ezt követő mészárlások során háromszáz ember vesztette életét, köztük három ismert radikális képviselő. Amikor vérfürdő híre a magát már „Byron polgártársként” aposztrofáló, felbőszült Byron fülébe jutott – aki már díszes öltözék és nyakkendőtű nélkül jelent meg a londoni nagygyűlésen –, azonnal általános sztrájkra szólította fel a nemzetet. A tory lovasság ezt a gyűlést is megtámadta és hatalmas vérengzést rendezett, de Byron megúszta az elfogatási. Két nappal később kihirdették a hadiállapotot.
Az ezt követő időszakban Wellington herceg saját népe ellen használja fel katonai zsenijét. A tory rezsim – ahogyan manapság nevezni szokás – elleni első lázongásokat gyorsan és eredményesen leverték, a nagyobb városokat pedig helyőrségek felügyelték. A hadsereg hűséges maradt a Waterlooi győzteshez, és az arisztokrácia tagjai minden kétségük ellenére szintén a herceg mellé sorakoztak fel.
De a radikális párt elitjének sikerült elkerülnie a letartóztatást, mert a párt hűséges tagjaiból szerveződött titkos, jól működő hálózat elbújtatta őket. 1831 tavaszára szétfoszlott a gyors katonai megoldásról dédelgetett álom. A tömeges akasztásokra és deportálásokra konok ellenállás és kegyetlen gerillaháború volt a válasz. A rezsimnek sikerült elpusztítania a nemzet támogatásának utolsó halovány csökevényét is, és Anglia az osztályharc agóniájában vergődött.

– A Zavaros Idők: Közérthető történelem. 1912,
W. E. Pratchett, PhD,
a Királyi Természettudományi Társaság tagja

 

GÉPORGONAK KOMOR MELÓDIÁI

(Ez az 1855. júliusában írott magánlevél Benjamin Disraeli gondolatait tartalmazza, melyek Lord Byron temetése kapcsán fogalmazódtak meg benne. A szöveg egy Colt & Maxwell típusú Író Gépezet tekercsének átirata. A címzett ismeretlen.)

Lady Annabella Byron lánya oldalán jelent meg és felettébb elesettnek látszott. Mintha valamiféle kábulatban lett volna. Mind anya, mind leánya sápadtnak tűnt, mintha végleg kimerítették volna erőtartalékaikat. Aztán felhangzott a gyászinduló – igen szép darab volt. A dallamgép pompás hangja kicsengett a géporgonák komor melódiái közül.
Aztán megérkezett a gyászmenet. Elsőként a képviselőház elnöke, akit a fehér pálcákat szorongató, ámde fekete öltözékű heroldok követtek. Az elnök ragyogóan festett. Lassú, biztos léptekkel sétált, higgadt volt és tiszteletet parancsoló: arca akár az egyiptomi szobroké. Előtte vitték a kormánypálcát, ő pedig arannyal hímzett köntöst viselt, igen pompásat. Őt követték a miniszterek; a gyarmatügyi felettébb elegáns öltözékben. India alkirálya szemmel láthatóan kigyógyult a maláriából. A Szabad Kereskedelem Tanácsának elnöke az emberi faj legbűnösebb képviselőjének tűnt, mintha szégyenteljes bűn terhe nyomná a lelkét.
Következőnek a Lordok Házának tagjai érkeztek. A lordkancellár teljességgel groteszk alaknak látszott, és ezt az érzést csak fokozta a mellette haladó, ezüst láncot és vállán – a gyász jeléül – hatalmas fehér selyemszalagokat viselő roppant termetű férfi, a Parlament katonai parancsnoka. A sápadt és szálfaegyenes Lord Babbage tűnt leginkább tiszteletet parancsolónak. A sovány és talpraesett ifjú Lord Huxley igen pompázatosan festett. Lord Scowcroft, a legmegbízhatatlanabb alak, akit valaha is láttam, úgy mutatott viseltes ruháiban, akár egy sírásó.
Aztán komor csendben felbukkant a koporsó, hordozói reszkető kézzel markolták a fogantyúkat. Köztük is a legelső Albert herceg volt, arcán igen különös, mohó kifejezéssel – kötelességtudat, méltóság és félelem keveredett vonásain. Úgy hallottam, megváratták az ajtóban, és éppen németül motyogott valamit a Bűzről.
Amikor a koporsó felbukkant, az özvegy Vaslady ezerévesnek tűnt.

 

AZ ÖZVEGY VAS-LADY

Így hát a világ ismét a kisemberek, a képmutatók és a hivatalnokok kezébe kerül.
Nézz csak rájuk! Nem képesek felérni hatalmas művedhez. El fogják rontani.
Ó, még akár most is képes lennék helyrehozni mindent – ha ezek az ostobák hallgatnának a józan ész szavára, de én sohasem tudtam úgy beszélni, ahogyan te, ők pedig soha nem hallgatnának egy asszony szavára. Te voltál a Nagy Szónok, felpuffadt, festett arcú szélhámos, és egyetlen igazi ötlet sem kongott a fejedben – teljességgel hiányzott belőled a logika, nem rejlett benned más, csak affektáló gonoszság és mégis hallgattak rád, ó, mennyire hallgattak rád! Megírtad ostobácska versesköteteidet, Sátánt, Káint és a házasságtörést dicsőítetted az összes kártékony ostobasággal egyetemben, és ezeknek az ostobáknak sohasem volt elég. Bedöntötték a könyvesboltok ajtóit. És nők rogytak a lábad elé, seregestül. Én sohasem tettem ilyesmit. Mégis engem vettél feleségül.
Akkor még ártatlan voltam, de udvarlásod első napjaitól kezdve erkölcsi érzékem lázadni kezdett alamuszi incselkedésed, gyűlöletes kétértelműséged és burkolt célozgatásaid ellen, de ígéretes lehetőségeket láttam benned, és nem törődtem kétségeimmel. Mily gyorsan is újjáéledtek, mikor férjemmé lettél!
Kegyetlenül kihasználtad ártatlanságomat – már azelőtt bemocskoltál a szodómiával, hogy tisztában lettem volna azzal, miféle bűn is az; még mielőtt megtanultam volna a kimondhatatlan dolgokat jelentő titkos szavakat. Pederasztia, manusztupráció, felláció – olyannyira mélyre merültél természetellenes bűneid mocsarában, hogy még a hitvesi ágyban sem tudtál meglenni nélkülük. Beszennyeztél, mint ahogy azt nyúleszű unokanővéreddel is tetted.
Ha a társadalom csak a tizedét megtudta volna annak, amit én tudtam, leprásként zavartak volna ki Angliából. Vissza Görögországba, vissza Törökországba, kiskorú szeretőidhez.
Milyen könnyedén romlásba dönthettelek volna, és majdhogynem meg is tettem, csak hogy ellenszegüljek veled, olyannyira felkavart, hogy nem is tudtad, vagy nem is akartad tudni, mily mélyre süllyedtem a bűnben. Végül matematikai számításaimban kerestem menedéket és hallgattam, mert a társadalom előtt inkább a jó feleség szerepében akartam feltűnni, mert még hasznomra lehettél, hisz céljaim eléréséhez a férjemen kívül más eszköz nem állt a rendelkezésemre. Mert megpillantottam az igaz ösvényt, mely a legtöbb ember számára hasznos, legnagyobb jótétemény felé vezetett, akkora jósághoz, mely mellett saját szerény kívánságaim csupán jelentéktelen apróságoknak tetszettek.
Charles mutatta meg nekem. A becsületes, zseniális, nem erre a világra való Charles, aki minden szempontból a tökéletes ellentéted: telve hatalmas tervekkel és a matematika tiszta fényével, de annyira oktalan és képtelen elviselni mások ostobaságát. Egy Newton adottságaival rendelkezett, de nem értett a meggyőzéshez.
Én hoztalak össze benneteket. Először gyűlölted és gúnyt űztél belőle a háta mögött, akárcsak belőlem, mert olyan igazságokat mutatott neked, melyeket képtelen voltál felfogni. Kitartottam: könyörögve kértelek, gondolj a becsületre, a kötelességedre, saját dicsőségedre, a bennem növekvő különös gyermek, Ada jövőjére. (Szegény Ada, nem túlzottan csinos, túl sok van benne belőled.)
De te hidegvérű hárpiának neveztél, és ismét elmerültél a részeg mámorban. A nagyobb jó érdekében mosolyt festettem az arcomra és nyitott szemmel alászálltam a Pokol bugyraiba. Mennyire fájdalmas volt – a hitvány, nyálkás kóstolgatás és az állatias erkölcstelenség; de hagytam, hogy azt tedd, ami kedvedre való, és megbocsátottam mindent, és hízelegtem, csókokat adtam, még többet kértem, mintha kedvemet lelném mindebben. Te pedig zokogtál, akár egy gyermek, hálás voltál és halhatatlan szerelemről meg az eggyé olvadt lelkekről szónokoltál, míg bele nem fáradtál sületlenségeidbe. Aztán – csak hogy fájdalmat okozz nekem – döbbenetes, szörnyű dolgokról kezdtél mesélni, hátha megundorodom és elriadok tőled, de akkor már nem tudtál megijeszteni semmivel: aznap éjjel megacéloztam lelkemet és mindenre felkészültem, így hát megbocsátottam neked, újra meg újra, míg végül kifogytál az összes gyónnivalódból, még lelked legbűzhödtebb zugaiban sem leltél többet, nem tudtál tettetni többé, nem volt több mondanivalód.
Úgy gondolom, azon éjszakától fogva féltél tőlem, igen, talán féltél egy kicsit, és azt hiszem, sok jót tettél. Onnantól kezdve már sohasem fájt annyira. Megtanultam „apró játékaid” minden szabályát, és megnyertem mindet. Ezt az árat kellett megfizetnem, hogy befoghassam végre a vadállatot.
Ha létezik egy ítélőbíró egy másik világban... bár nem hiszek már benne, nem, szívem mélyén már régen nem hiszek, és mégis, vannak alkalmak, gonosz napok, akárcsak ez a mai – amikor egy mindörökké nyitott, mindent látó Szemről fantáziálok, és érzem szörnyűséges értelmének reám nehezedő súlyát. És ha létezik egy ítélőbíró, férjuram, ne hidd, hogy őt megtévesztheted. Nem, ne büszkélkedj rettentő bűneiddel és ne követeld az örök kárhozatot – hiszen oly keveset tanultál az eltelt évek során. Te, a történelem legnagyobb birodalmának legnagyobb minisztere – meghátráltál, gyenge voltál, kibújtál minden következmény alól...
Könnyek?
Nem kellett volna ilyen sokat megölnünk közülük...
Azt mondom, mi, pedig én tettem, én, aki feláldoztam az erényemet, hitemet, a megváltást, mindet fekete pernyévé égettem ambícióid oltárán. Mert minden tetszetős szónoklatod ellenére – amikor holmi kalózokról és Bonapartéról fecsegtél – csöpp keménység sem volt benned; már a gondolattól sírva fakadtál, hogy nyomorult ludditákat köttetünk fel, és képtelen voltál elűzni Shelleyt, azt a dühöngő őrültet, míg én meg nem acéloztam a kezedet. És amikor irodáinkból megérkeztek azok a jelentések, melyek először célozgattak, aztán kérleltek, majd követelőztek, hogy pusztítsuk el Anglia ellenfeleit, nekem kellett elolvasnom mindet, én tettem mérlegre emberi életeket és én kanyarítottam a levelek alá a nevedet, míg te zabáltál, ittál és tréfálkoztál azokkal az emberekkel, akiket barátaidnak neveztél.
És most ezek az ostobák, akik eltemetnek téged, félre fognak állítani engem, mintha egy nagy semmi lennék, mintha soha semmit sem tettem volna, csak azért, mert te már nem vagy közöttünk. Te, a messze hangzó érckürt, a kimázolt arcú, festett hajú bálvány. És az igazság, a történelembe ágyazódó szörnyűséges, nyálkás gyökér nyomtalanul eltűnik. Az igazságot aranyozott szarkofágoddal együtt eltemeti a föld.
Elég az efféle gondolatokból. Sírok. Azt hiszik, öreg vagyok és ostoba. Hát nem fizettünk vissza minden gonosztettet tízszeresen a közjó oltárán?
Ó, ítélőbíró, halld szavam! Ó, Szem, fürkészd lelkem legmélyebb zugait! Ha bűnhődtem, meg kell bocsátanod nekem. Nem leltem örömöt abban, amit tennem kellett. Esküszöm neked: nem leltem benne örömet.

 

A NYUGALMAZOTT MESTER WELLINGTONRA EMLÉKEZIK

Gázlámpák erőtlen fényét átmosó vörös ragyogás. A Brunel-féle Alagútásó Torpedó ütemes, visszahangzó csörömpölése és csikorgása. A legkitűnőbb birminghami acélból készült harminchat csavart agyar fáradhatatlanul marcangolja az ősöreg londoni agyag bűzölgő rétegeit.
Joseph Pearson árkászmester éppen ebédjével foglalatoskodik – a felnyitható bádogdobozból előkerült dermedt, szafttól tocsogó húsos lepénnyel tömi magát.
– Azám, én bizony találkoztam a híres Mallory doktorral – mondja, és hangja visszhangokat ver a bálnabordákként görbülő szegecselt, öntöttvas támasztékok között. – Nem mutatkoztunk be egymásnak, de Leviatán Mallory volt, az mán biztos, mer' eleget láttam a fizimiskáját a lapokban. Olyan közel ácsorgott előttem, mint most te, fiam. Aszongya nekem a Leviatán Mallory, döbbenten és dühösen, hogy Lord Jefferies? Ismerem Jefferiest! Azt a rohadt gazembert le kellene csukni szélhámoskodásért!
Pearson mester győzedelmesen vigyorog, aranyfogán, arany fülbevalóján vörös fény kúszik végig.
– És átkozott legyek, ha az a Jefferies nevű tudós nem járta meg a poklok poklát a Bűz utáni időkben! Leviatán Mallory kézbe vette a dolgot, az mán biztos. Ő aztán olyan, aki nemesembernek született.
– Láttam azt a brontoszauruszt – bólogat David Waller tanonc csillogó szemmel. – Nem semmi egy dolog!
– Jómagam is az aknában dolgoztam '54-ben, amikor előtúrták az elefántfogakat. – Pearson mester az akna második emeleti kiugróján ül és gumicsizmás lábát lógázza a levegőben. Izeg-mozog egy darabig gyékényből és kókuszrostból szőtt szőnyegén, aztán munkaruhája zsebéből pezsgősüveget varázsol elő. – Francia itóka, Davey fiú. Most vagy lent először: ebbe bele kell kóstolnod.
– Ez tilos, nem? Szabályellenes.
Pearson kicsavarja a dugót. Se pukkanás, se habzás. Kacsint.
– A pokolba is, kölyök, most vagy lent először. Még egyszer nem lesz ilyen az életben. – Cukros teamaradékot löttyint ki bádogbögréjéből, majd csordultig feltölti pezsgővel.
– Ez döglött – mondja Waller tanonc gyászosan.
Pearson felnevet, és megdörgöl egy szétpattant eret az orrán.
– A nyomás, kölyök. Várj csak, míg felérsz! Aztán figyelj! Olyanokat fingasz majd, mint egy ökör.
Waller tanonc némi elővigyázatossággal belekortyol az italba. Felettük megkondul egy vasharang.
– Gyön le a fülke – mondja Pearson, és kapkodva visszadugaszolja az üveget. Besüllyeszti a zsebébe, kihörpinti a maradékot a bögréből, és megtörli a száját.
Lövedék alakú ketrec ereszkedik lefelé, a lefolyóban csusszanó ürülék lassúságával kúszik át a kifeszített súlyos, viaszkolt bőrlap membránján. Szisszenés, csikorgás hallatszik, amikor földet ér.
Két alak lép ki belőle. A legfőbb művezető sisakot, munkaruhát és bőrkötényt visel. Réz tolvajlámpást szorongató, magas, ősz hajú férfi követi, fekete frakkban és fekete szaténkravátliban, csillogó cilinderét fekete selyem gyászszalag díszíti. Az alagút vöröslő fényében galambtojásnyi gyémánt vagy rubin csillan az öregember nyakában. Akárcsak a művezető lábát, az övét is térdig érő kaucsukcsizma védi.
– A Nyugalmazott Aknászmester – akad el Pearson lélegzete, és azonnal talpra kecmereg. Waller is felpattan.
Mindketten vigyázzba állnak, amikor a nagymester elhalad alattuk, át az alagúton a Torpedó roppant fúrófeje felé. A férfi nem pillant fel, nem is veszi észre őket, a felettesek hűvös hanghordozásával éppen a művezetőhöz beszél. Tolvajlámpása átható fényénél a csavarokat, eresztékeket és a habarcsozott illesztékeket vizsgálgatja. A lámpásnak nincs fogója, mert a nagymester az egyik üres kabátujjból kilógó vékony fémhorogra akasztotta a forró réz alkalmatosságot.
– Kicsit mintha furin öltözködne, nem? – suttogja a fiatal Waller.
– Még mindig gyászol – súgja vissza Pearson.
– Ó – mondja a tanonc. Egy darabig a távolodó nagymester bámulja. – Még mindig?
– Bezony, úgy ismerte Byront, mint senki más, úgy ám. Meg Lord Babbage-et is! A Zavaros Időkben... amikó' mindannyian Wellington tory rendőrsége elöl bujkáltak. Akkó' még nem voltak lordságok, ugye... vagyis nem voltak igazi radikális lordok, csak lázadók meg agitátorok, és fejpénz volt kitűzve rájuk! A nagymester egyszer elrejtette őket valami aknában – akkoriban ilyen volt a Párt főhadiszállása. A radikális lordok sohasem felejtették el ezeket a hatalmas szívességeket. Ezért a miénk a legnagyobb az összes radikális szakszervezet közül. – Ó.
– Ez egy hatalmas ember, Davey! A vas királya, a robbantó-gyutacsok nagymestere... Manapság nem születnek hozzá hasonlók.
– Vagyis... már legalább kilencven, nem?
– Oszt még mindig él és virul.
– Mit gondol, uram... lemehetünk hozzájuk? Esetleg láthatnám közelről? Megszoríthatnám azt a híres kampót?
– Rendben van, fiam... de viselkedjél! Rossz szót ne halljak tőled.
Lemásznak az alagút padozatára lefektetett csupasz deszkákra.
Miközben a nagymester után igyekeznek, a Torpedó fogcsikorgatásra emlékeztető lármája hirtelen megváltozik. A legénység felpattant, mert az efféle dolog komoly bajok előhírnöke lehet – futóhomoké, vízfolyásé vagy valami még ennél is rosszabbé. Pearson és társa csoszogva futásnak ered a fúrófej felé.
A harminchat őrlőfog éles vasspiráljai közül fekete por szitál és nyirkos csomókban tapad a rakodókocsi rámpájára. A fúrófej előtt, a fekete földből apró, elfojtott pukkanások hallatszanak, mint amilyet Pearson erőtlen pezsgősüvegének dugója is hallatott: levegő éri a beágyazódott gázüregeket. De nem tör fel halálos vízzuhatag, nem zúdul elő futóhomok. A két ember feszülten araszolgat előre, tekintetük makacsul a nagymester lámpásának ragyogóan fehér fénysugarát követi.
A zöldesfekete masszából megkeményedett, sárga csomók merednek elő.
– Csontok, igaz? – kérdezi az egyik munkás, és megtörli az orrát, amikor megcsapja őket a por savanyú felhője. – Talán fosszíliák...
Törött csontok zuhataga buggyán elő, amikor a Torpedó hidraulikája megrándul, és az egész gépezetet még mélyebbre tolja a lágyuló masszába. Emberi csontok.
– Temető! – kiáltja Pearson. – Belefúrtunk egy templomkertbe! De az alagút túl mélyen van ahhoz, hogy ez előfordulhasson, és túl sok a csont, átláthatatlan kuszaságban tapadnak egymáshoz, akár egy halott erdő ágai, mélyre temetve és összekeveredve, aztán hirtelen halovány, halálos szag terjed szét a levegőben, régóta porladó mész és kén szaga.
– Pestisgödör! – üvölt fel rémülten a művezető, és az emberek botladozva igyekeznek hátra. Egy rándulás és gőz szisszenése – a férfi leállítja a Torpedót.
A nagymester meg sem moccant.
Némán áll és az acélfogak pusztítását méregeti.
Leteszi a lámpát, és a földkupac felé nyúl. Csillogó kampójával beletúr a földbe, és kihúz valamit. A horog egy koponya szemüregébe akadt.
– Nahát – mondja, és mély hangja kondulva visszhangzik a hirtelen beállt csendben –, te szegény, szerencsétlen nyomorult.

 

A HAZARDÍROZÓ HÖLGY BALSZERENCSÉT HOZ

A Hazardírozó Hölgy balszerencsét hoz az ismerőseire. Ha egy sikertelenebb éjszakán kiüríti az erszényét a fogadógépeken, ékszereit titokban a Lombard Streetre szállítják, és a lady a zálogosától kapott összeggel ismét megkísérli elnyerni Fortuna kegyeit! Aztán elkezdi eladogatni ruhatára darabjait is, szobalányai legnagyobb bánatára – a végtelenségig kihasználja hitelezni hajlandó barátait, elzálogosítja becsületét a bizalmasainak abban a hiú reményben, hogy visszanyerheti mindazt, amit elveszített!
A szenvedély ugyanúgy áldozata a játékláznak, mint az értelem és a képzelet. Miféle vad, természetellenes remény és rettegés, öröm és harag, bánat és elégedetlenség képes felhorgadni a kocka perdülését, a kártyalap felfordítását és a csillogó gépezetek kattanását követő pillanatokban! Ki tudná felháborodás nélkül szemlélni, hogy mindazokat a nőies érzelmeket, melyek a férjet és a gyermekeket illették volna, ilyen gonoszul szajhává teszik és elhajítják! A gyász az egyetlen érzelem, amely megmoccan bennem, amikor látom, hogy a Hazardírozó Hölgy belül ilyen gonosz és gyarló megszállottságtól vérzik és szenved – ha látom, hogy angyali arcát haraggal telt szíve dúlja fel!
Isteni elrendelés gondoskodik arról, hogy majdnem minden, mely megrontja a lelket, romlásba döntse a testet is. A beesett szem, az elgyötört arc és a sápadt bőr mind a szerencsejátékos nő természetes ismertetőjele. A reggeli szunyókálás nem tüntetheti el az éjféli virrasztások nyomait. Hosszan és keményen bámultam a Hazardírozó Hölgy arcába. Igen, jól megnéztem. Amikor félholtan idehozták Crockford bünbarlangjából, hajnali kettőkor, úgy festett, akár egy kísértet a gonoszul lobogó gázlángok fényében...
Kérem, foglaljon helyet, uram! Isten házában vagyunk. Megjegyzését netán fenyegetésnek vegyem? Hogy merészeli! Sötét idők, igen komor idők járnak manapság! Én mondom önnek, uram, mint ahogy azt gyülekezetemnek, sőt az egész világnak el fogom mondani, hogy láttam őt, tanúja voltam a Gépezetek Királynője romlott kicsapongásának...
Segítség! Állítsák meg! Állítsák meg! Ó, édes Jézusom, meglőttek! Végem van! Gyilkos! Hát nem képesek megállítani?

 

URAIM, A DÖNTÉS AZ ÖNÖK KEZÉBEN VAN

(Az 1855. év országgyűlési válságának tetőpontján Lord Brunel összehívta kabinetjét és beszédet intézett a tagokhoz. Szavait magántitkára rögzítette a Babbage-féle gyorsíró-módszert használva.)
Uraim, jelen pillanatban egyetlen esetet sem tudnék felidézni, amikor a Párt vagy a Minisztérium bármely tagja akár csak közvetve is a védelmemre kelt volna a Parlament falain belül. Én türelmesen – és reményeim szerint zokszó nélkül – vártam, és megtettem azt a keveset, amit tehettem, hogy a néhai Lord Byron bölcs örökségét fenntartsam és bővítsem, s begyógyítsam a sebeket, melyeket a túlságosan lelkes ifjak okoztak a Pártnak.
De ez mit sem változtatott azon a megvetésen, melyet úgy tűnik, önök éreznek irántam. Éppen ellenkezőleg – az elmúlt két éjszaka során másról nem is vitatkoztak, mint hogy kérjenek-e bizalmatlansági szavazást, amely nyilvánvalóan a kormány vezetője ellen irányul. A vita során az átlagosnál is több erőszakos támadás érte tisztségemet, és önök közül senki sem kelt a védelmemre – saját kabinetem tagjai közül sem.
Miként tudnánk ilyen körülmények között megoldani Alistair Roseberry tiszteletes meggyilkolásának ügyét? Ez a szégyenletes, barbár bűntény, amely nem máshol, mint egy keresztény templom falain belül történt, beszennyezi a Párt és a kormány jóhírét és a lehető legsötétebb kétségeket ébreszti szándékainkkal és tisztességünkkel kapcsolatban. És miként számolhatnánk le a gyilkos árnyékszervezetekkel, melyeknek ereje és kihívó merészsége napról napra nő?
Isten a tanúm, uraim, sohasem áhítoztam jelen tisztségemre. Sőt mindent megtettem volna, amit becsületem megenged, hogy elkerüljem. De ebben a házban vagy én vagyok az úr, vagy lemondok hivatalomról – és sorsára hagyom ezt a nemzetet, olyan emberek állítólagos vezetése alatt, akiknek szándékai napról napra nyilvánvalóbbakká válnak. Uraim, a döntés az önök kezében van.

 

HASTINGS MÁRKI HALÁLA

Igen, uram, kettő-tizenötkor, hogy egészen pontos legyek – és máskor nem is lehetett, hiszen a Colt & Maxwell féle szabadalmaztatott blokkolóórákat használjuk.
Valamiféle csöpögő zaj hallatszott, uram.
Egy pillanatra azt hittem, valami beázik, teljesen elfelejtettem, hogy tiszta éjszakánk van. Eső, gondoltam, és kicsit aggódni kezdtem, uram, mert a Leviatán jutott az eszembe, meg hogy kárt okozhat benne a nedvesség, ezért gyorsan felcsavartam a lámpát, és az a szerencsétlen nyomorult ott lógott, és vér csörgött végig a Leviatán nyakcsontján, uram, meg azokon az izékon, minek is hívják, fémvázon, ami a bestiát tartja. És a fickó feje véres massza volt, uram – igazándiból már nem is lehetett volna fejnek hívni. Ott himbálózott, a bokájára csavart pányváknál fogva, és én láttam azokat a feszes köteleket meg a csigákat, bár elnyelte őket a nagy kupola sötétje, és a látványtól teljesen elment az eszem, ezért csak amikor riadót fújtam, csak akkor vettem észre, hogy hiányzik a Leviatán feje.
Igen, uram, úgy vélem, csak így történhetett. Fentről, a kupolából eresztették le, a sötétben, és amikor meghallotta a lépteimet, abbahagyta a munkát, aztán ismét folytatta. Több óráig is eltarthatott, mert ki kellett feszíteniük azokat a köteleket meg a csigákat. Valószínűleg többször is elhaladtam alattuk. És amikor leszedték, mármint a fejet, uram, valaki felhúzta és kiadta a kibontott tetőlapon keresztül. De valami kilazulhatott, uram, vagy kicsúszhatott, mert a fickó megindult lefelé, egyenesen bele a padlóba, az meg legjobb firenzei márványból van, ugye. Megtaláltuk, hol kenődött szét az agya, bár ezt a látványt szívesen elfelejteném. És akkor eszembe jutott az a hang, uram... valószínűleg akkor csapódhatott be a földbe... de nem kiabált.
És ha szabad egy megjegyzést tennem, uram. A legocsmányabbnak azt tartom az egész ügyben, hogy hidegvérrel felhúzták a magasba, csendben, mint a pókok, és otthagyták lógva, mint a nyulat a hentesnél, aztán leléptek a zsákmánnyal a tetőn át. Ez aztán becstelenség a javából, nem?

– Kenneth Reynolds, éjjeliőr
az Alkalmazott Geológia Múzeumában,
G. H. S. Peters rendőrbíró előtt tett
tanúvallomásában. Bow Street,
1855. november.

 

HIGGYEN NEKEM

Legkedvesebb Egremontom!

Azért írok önnek, hogy kifejezzem legmélyebb sajnálatomat, de a pillanatnyi körülmények miatt le kell mondjak a lehetőségről, hogy korlátlan képességeit a jövőben a Párt és a kormány szolgálatába állíthassam.
Bizonyára megérti, hogy bár tudomással bírok magánéleti problémáiról, ez nem jelenti azt, hogy államférfiként kevésbé bíznék önben – ez lenne az utolsó dolog, amely felmerülhetne bennem.
Hogyan is fejezhetném be levelemet anélkül, hogy ne említeném meg, mily hőn áhítom, bár lenne az ön számára egy mindörökké fenntartott zug a közvélemény emlékezetében?
Higgyen nekem!

Legmélyebb tisztelettel
L K. Brunel
– Miniszteri levél
Charles Egremont képviselőnek
1855. december

 

MEMORANDUM A KÜLÜGYMINISZTÉRIUMHOZ

Említett alkalommal megkülönböztetett vendégünk, az Amerikai Unió egykori elnöke, Mr. Clement L. Vallandigham, úgy berúgott, mint az albán szamár. A neves demokrata bebizonyította, hogy tud olyan erkölcstelen lenni, mint bármelyik angol lord. Megtapogatta Mrs. A-t, megcsókolgatta a sikoltozó Mrs. B-t, kékre-zöldre csipkedte a kövérkés Mrs. C-t és azzal a botrányos szándékkal rontott neki Miss D-nek, hogy ott helyben megerőszakolja!
Végezetül, miután megvadult elefántként hisztériás állapotba hajszolta az összes hölgyvendéget, erővel sikerült megfékezni e befolyásos vadembert, és a személyzet felvonszolta az emeleti szobába, míg ő mind a négy lábával a levegőben kapálózott. A lakosztályában az alsóruhát és főkötőt viselő Mrs. Vallandigham várta. A figyelemre méltó férfiú aztán kifejezett megdöbbenésünkre ott helyben felkorbácsolt kedvét töltötte hites feleségével, és e művelet közben végig bőségesen okádott. Akik már látták Vallandigham asszonyságot, ez utóbbit egyáltalán nem tartják különösnek.
Nemrégiben értesültem arról, hogy Texas korábbi elnöke, Samuel Houston Veracruzban, mexikói száműzetése során elhunyt. Úgy hiszem, mindvégig feszülten várt bármilyen hívó szóra, amely visszasegíthette volna tisztségébe, de a francia bírók valószínűleg túljártak az eszén. Tudom, hogy neki is megvoltak a maga hibái, de legalább tíz Clement Vallandighammel felért, aki megkötötte az ingatag békét a Konföderációval és hagyta, hogy a Manhattani Vörös Kommunizmus hollói apróra marcangolják becsületét vesztett országa tetemét.

– Lord Liston, 1870

 

A RADIKÁLISOK ELŐTT

(A következő beszámoló viaszhengerre rögzített hanganyag. Egyike a legkorábban készült példányoknak, és Thomas Towler [szül. 1790] visszaemlékezéseit rögzíti, Edward Towlernek, a Towler-féle Audiográf feltalálójának nagyapjáét. A használt készülék kísérleti jellegének ellenére a felvétel rendkívül tiszta. 1875.)

Emlékszem egy télre, és az bizony nagyon hosszú, hideg tél volt, és akkor, a radikálisok ideje előtt Angliában rettenetes nyomor volt az úr. Albert bátyám olykor szerzett néhány téglát, és madárfogó léppel kente be őket, hogy így fogjon pár verebet. Aztán megkopasztotta, megpucolta a zsákmányt, vagyis ő meg én együtt, mert segítettem neki. Aztán Albert tüzet gyújtott, felizzította a sütőt, és jóanyánk serpenyőjében megsütöttük ezeket az aprócska verebeket, jó sok szafttal. És anyánk csinált egy nagy kancsó teát, aztán leültünk, és teázgatás közben megettük azokat a verebeket.
Apánk... végiglátogatta a Chatwin Road összes kereskedőjét, és szerzett némi húsmaradékot. Tudod, csontokat, báránycsontokat, mindenféle egyebet, szárított borsót, kihajított répát meg tarlórépát meg... kapott zablisztet, egy péktől száraz kenyeret... volt egy nagy vaskazánja... amiben zabkását szokott főzni a lovaknak, aztán kipucolta, és hatalmas adag levest főztek benne. Emlékszem a szegényekre, akik eljöttek hozzánk. Azon a télen hetente kétszer is eljöttek. Az edényeket nekik kellett hozniuk. Annyira éhesek voltak... a radikálisok ideje előtt.
Tényleg, Eddie, hallottál te valaha is az írországi éhínségről? A negyvenes években történt. Gondoltam, hogy nem. De akkoriban egymás követő három évben nem hozott termést a krumpli, és az írekre nyomorúságos idők vártak. De a radikálisok aztán nem hagyták annyiban, és kihirdették a szükségállapotot meg talpra ugrasztották az egész nemzetet. Lord Byron igen szép beszédet mondott, benne volt minden újságban... én is elszegődtem az egyik mentőhajóra, még Bristolban. Egész áldott éjjel meg nappal faládákat pakoltunk, teli voltak ragasztva a londoni gépezetek rakományleveleivel, és éjjel-nappal jöttek a vonatok Anglia minden részéből, tömve mindenféle elemózsiával. „Isten áldja Lord Babbage nevét!” – kiáltozták felénk szerencsétlen írek könnyes szemmel. – „Háromszoros hurrá Angliának és a radikális lordoknak!” Ők bizony nem felejtenek, hűséges ír alattvalóinknak jó az emlékezete... nem feledik a kapott szívességet.

 

JOHN KEATS A HALF MOON STREETEN

A komornyik Mr. Oliphant dolgozószobájába kísért. Vendéglátóm szívélyesen üdvözölt, és megjegyezte, hogy táviratomban említettem dr. Malloryvel kapcsolatos ismeretségemet. Azt feleltem, számomra megtiszteltetés, hogy igen magas színvonalú kinotróp-programmal kísérhettem dr. Mallory brontoszauruszról tartott, rendkívül sikeres előadását. A Gőz-Értelmiségeinek Társasága Havilapja a lehető legelismerőbb kritikát közölte munkámmal kapcsolatban, még dr. Mallorynek is felajánlottam egy példányt. Bele is pislantott, de úgy tűnt, hogy a klakkermunka apró árnyalataihoz legjobb esetben is csak amatőr szinten konyított, mivel reakcióját leginkább udvarias értetlenségnek lehetne nevezni.
Aztán arról is beszéltem neki, hogy közvetve dr. Mallory küldött hozzá. Magánjellegű beszélgetéseink során a nagy tudós méltónak talált rá, hogy beavasson Mr. Oliphant merész terveibe: a rendőrség gépezeteinek segítségével tudományos alapon felderíteni a városi populáció mozgásának és tevékenységének eleddig rejtett mintáját. A merész terv iránt érzett bámulatom indított arra, hogy egyenesen felkeressem Mr. Oliphantot és kifejezzem eltökélt elhatározásomat, miszerint segítségére leszek a látomás valóra váltásában.
Ekkor feltűnően szórakozottan félbeszakított. Mindannyiunkat számon tart egy mindent látó szem, jelentette ki – a perceink is meg vannak számlálva, akárcsak a hajszálak a fejünkön. És minden bizonnyal az Isten akarata, hogy a Gépezet matematikai képességei kihatással legyenek az emberi közösségekre, a járműforgalom áramlására, a tömegek hullámzó aktivitására – a Mindenható munkájának végtelenül aprólékos szövedékére.
Vártam egy darabig, hátha befejezi és megmagyarázza rendkívüli kitörését, de Mr. Oliphant hirtelen elmerült a gondolataiban.
Aztán elmagyaráztam neki – amennyire lehetett, köznapi terminológiát használva –, hogy az emberi szem képességei miatt rendkívüli sebességre és bonyolultságra van szükség a kinotrópiában is. Éppen ezért, mutattam rá, minket, kinotropistákat Anglia legtehetségesebb programozói közé kellene sorolni, és nyilvánvalóan minden fejlődés, amelyet az adattömörítés terén elértek, a kinotrópiában gyökeredzik.
Ezen a ponton ismét a szavamba vágott, és megkérdezte, valóban az „adattömörítés” szót használtam-e, és ismerem-e az „algoritmikus tömörítés” fogalmát. Biztosítottam róla, hogy ismerem.
Felállt a székből, a közeli szekreterhez lépett, és elővett valamit, amit elsőre tudományos eszközök szállítására alkalmas fadoboznak véltem, bár helyenként, fehér gipsznek látszó anyag borította. És volnék olyan kedves, kérdezte vendéglátóm, hogy megvizsgáljam a dobozba helyezett kártyákat, és tájékoztatnám őt, miféle célokat szolgálnak?
Látja? Sejtelme sem volt, micsoda jelentőségük van, halovány sejtelme sem.

– John Keats, H. S. Lywood interjújában.
A Gőz-Értelmiségeinek Társasága Havilapja,
1857. május.

 

A GÉPÜTEMŰ POLKA

Bolond az egész világ,
Kicsi, nagy, öreg, diák
Mind csak azt hajtogatják
De jó a gépütemű polka!
Emeld a jobb lábadat
Bal lábujjai tartsd magad
Kettőt dobbant és halad

 

A gépütemű polka.
Nincs keringő, se menüett
A gépzene az őrület
Az ünnepi tánc mondd, mi lett?
Hogy mi lett? Hát a polka!
Ha találsz egy szép kisleányt
Arca rózsás, szeme láng
Azt mondja majd, csak rád várt
Csak tudd, hogy megy a polka.

 

A sok tanár se gondol másra
Náluk is a polka járja
Mindenkit így kérd barátja
No, neked megy a polka?
Meg nem áll a tánc, forog
Szoknya száll, cseng rézsarok
Hölgyek, ide pillantsatok
A fiúk hogy járják a polkát!

(Körmendi Ágnes fordítása)

 

THE TATLER

Sajnálattal vegyes bámulattal értesültünk róla, hogy a Great Eastern fedélzetén nem más távozott országunkból, mint a közkedvelt és igen tehetséges Mr. Laurence Oliphant – író, újságíró, diplomata, földrajzkutató és a királyi család barátja. Jelenleg már Amerika felé tart azzal a szilárd elhatározással, hogy letelepül az úgynevezett Susquehanna Falanszterben, mely Coleridge és Wordsworth uraknak köszönheti létrejöttét, hogy létével is elősegítse e hírneves száműzöttek utópista doktrínáinak megvalósulását!

– „Londoni pletykák” rovat,
1860. szeptember 12.

 

LONDONI PLAKÁT, 1866

A whitechapeli GARRICK SZÍNHÁZ, frissen átépítve és felújítva,
J. J. TOBIAS Úr igazgató irányítása alatt bemutatja

Az Új Kinotróp Dráma Első Estéit november 13-án, hétfőn és az egész héten

Az előadássorozat (ELSŐ ALKALOMMAL!) egy teljesen újfajta nemzeti, helyi, karakterisztikus, nagyvárosi, melodramatikus kinotróp drámával veszi kezdetét, amely számtalan újszerű és érdekes jelenetében valósághűen ábrázolja a modern életet, és címe

AZ ÉLET KERESZTÚTJAI!!
avagy A LONDONI KLAKKEREK

A dráma alapja a „Les Fils de Vaucanson” című ünnepelt darab, amely mostanság lázban tartja egész Franciaországot. A jelen idők valóságához és körülményeihez igazítva.

Kinoírópia: Mr. J. J. TOBIAS és segédei

The New Flash Medley Orchestra, vezényel: Mr. MONTGOMERY

A cselekményért felelős: Mr. C. J. SMITH

Öltözék: Mrs. HAMPTON és Miss BAILEY

Az egész darabot rendezte: Mr J. J. TOBIAS

Dramatis Personae:

Mark Ridley, alias Fox Skinner (remek fickó és a Londoni Klakkerek Királya)
Mr. H. L. MARSTON

Mr. Dorrington (tehetős liverpooli kereskedő, aki éppen Londonba látogat)
Mr. J. ROMER

Frank Danvers (brit tengerésztiszt, aki éppen megérkezett az Indiákról)
Mr. W. BIRD

Robert Danvers (az öccse, tönkrement ficsúr, akit befogadtak a klakkerek)
Mr. L. MELVIN

Mr. Hawksworth Shabner (a West End Klakker-Pokol legfőbb tulajdonosa, váltóügynők és Mindenes ott, ahol többnyire minden van)
Mr. P. WILLIAMS

Bob Yorkner (munkájába beleunt árus)
Mr. W. JONES

Ned Brindle (csaló, határozatlan alak)
Mr. C. AUBREY

Tom Fogg, alias Öreg Halál, alias Az Állat (delirium tremenstől szenvedő laudánum-függő)
Mr. A. CORENO

Hagyma Joe, alias Krokodil (verőember Shabner samesza, divatos szóval: spanja)
Mr. G. VELASCO

Dickey Smith (az Éber Madár, fiatal gépezet-kezelő, egyszerűen megpróbál a lehető legjobban megélni)
Mr. G. MASKELL

Ikey Bates (A Patkánypalota, egy erősen kétes hírű, olcsó kártyabarlang tulajdonosa, aki előszeretettel téved a maga hasznára)
Mr. GOTOBED

Pincér a Macska és Skótdudában
Mr. SMITHSON

Különleges felügyelő a Bow Streetről
Mr. FRANKS

Igazszívű Louisa (egy félresikerült kapcsolat áldozata)
Miss CAROLINE BARNETT

Charlotte Willers (fiatal hölgy a macskájával vidékről)

Miss MARTHA WELLS

Első emeleti zsöllyék, páholy: 3 shilling,
Nézőtér: 2 shilling,
Erkély: 2 penny.
A jegyiroda nyitva: mindennap tíztől ötig

 

BÚCSÚVERS

(A következő verset a Szacuma tartományban élő szamuráj és klasszika-filológia tanár Mori Judzso írta, amikor fia 1854-ben Angliába utazott. A fordítás kínaiasított japánból készült.)

Elképzelhetetlen mélység fölött siklik a fiam
Nemes tettvágy hajtja
Messze hajózik – tízszer ezer mérföld –
Maga mögött hagyja a tavasz szeleit
Azt mondják, Kelet és Nyugat közt
Semmi közös nincsen
Én azt mondom, ugyanaz az ég
Feszül mindkettő fölé.
Eletét kockáztatja, mert érzi, sorsa hívja
Nagy veszélyt vesz magára, hogy idegen földre érjen
Családjáért nem sajnál küzdeni
Nehézségek közt keresi a bölcsek útját.
Messzire utazik
Kína mesés folyóitól
Tudása s munkája egy nap
Csodás eredmények gyümölcsét hozza.

(Körmendi Ágnes fordítása)

 

LEVÉL HAZA

Mint mindig, aznap is a földet lestem a látóhatáron, minden irányban, de még mindig nem láttam semmit. Milyen lehangoló is volt! Aztán egyszer csak – a kapitány engedélyével – felmásztam az egyik árbocra. Abból a hatalmas magasságból, a vitorlák és a kéménykürtők felett bámulva fedeztem fel a vízzel borított látóhatár szegélyén egy hajszálnyi zöldet. Lekiabáltam Macumurának, Gyere fel! Gyere fel!, és ő igen fürgén és bátran fel is mászott mellém.
Az árboc tetején kuporogtunk és onnan bámultuk Európát.
– Nézd! – mondtam neki. – Ez az első bizonyítékunk, hogy a Föld valóban gömbölyű. A fedélzetről semmit sem láttunk... de innen tisztán kivehető a föld. Ez hát a bizonyíték arra, hogy a tenger felszíne gömbölyű! És ha a tengeré az, akkor az egész Földé is az!
– Ez fantasztikus! – kiáltott fel Macumura. – Pont, ahogy mondod! A Föld valóban gömbölyű! Az első igazi bizonyíték!

– Mori Arinori, 1854.

 

MODUS

Úgy tűnt, hogy a méltóságos asszonyt rútul cserbenhagyták a párizsi újságírók, mert alig közepes méretű volt az előadóterem, félig sem telt meg.
A sötét színű, felhajtható székek takaros hasábokba rendezett soraiban a kopaszodó matematikusok csillogó koponyái voltak a pontok. A tudósok között imitt-amott hamiskás tekintetű, középkorú francia klakkerek ültek, túlzottan piperkőc, nyári lenvászon holmijaik meglehetősen divatjamúltnak tűntek. Az utolsó három sort egy párizsi nőegylet tagjai töltötték meg, akik legyezőikkel védekeztek a nyári hőség ellen és jól hallhatóan fecserésztek egymással, mert már régen elvesztették a méltóságos asszony beszédének fonalát.
Lady Ada Byron lapozott, majd kesztyűs ujjával megérintette bifokális csíptetőjét. Az előző néhány percben jókora, palackzöld légy körözött a pódium körül. Most félbeszakította cirkalmas pályájú röptét, és pihenőre tért a nagyságos asszony csipkével díszített, kitömött vállrészének dimbes-dombos szigettengerén. Lady Ada láthatóan észre sem vette a fürge kártevőt, hanem határozottan folytatta a mondanivalóját erősen akcentusos franciaságával.
Az Anya így szólt:
– Életünk sokkalta átláthatóbbá válna, ha az emberi információcserét egy mélyebben rejlő, formális rendszer felső hámrétegeként kezelnénk. Nem kellene többé az emberi beszéd kétértelműségeivel bajlódnunk, hanem minden mondat érvényességét meg tudnánk ítélni, ha referenciaként egy szabott és végtelenül leíróképes szabály- és axiómarendszerhez fordulunk. Leibniz álmodott arról, hogy egyszer felfedezi ezt a rendszert, a Characteristica Univerzálist...
De az úgynevezett Modus-program lefuttatása bebizonyította, hogy minden szabott rendszernek befejezetlennek kell lennie és egyszersmind nem szabad kialakítania saját konzisztenciáját. Az „igazság” való természetének megállapítására nincs véges matematikai módszer. A Byron-féle Feltevések a Nagy Napóleon összeomlásához vezettek – a Modus-program egymásba ágyazott hurkokat keltett életre, melyeket nagyon nehéz létrehozni, de ugyanolyan nehéz semmissé tenni. A program lefutott, mégis használhatatlanná tette a gépezetet! Valóban fájdalmas lecke volt számunkra, hiszen nyilvánvalóvá tette, hogy még a legtökéletesebb ordinateur is csak bizonytalan képességekkel bír.
Én mégis hiszek benne, és ezt a lehető leghatározottabban hangsúlyozom, hogy a Modus-technika, amelynek lényege, hogy az én saját magára támaszkodik, egy napon majd a kalkulatív matematika természetesen magasabb rendű metaszisztémájának alapjául szolgálhat. A Modus bebizonyította a Byron-féle Feltevések igazát, de a gyakorlati felhasználás lehetetlen, míg nem építenek egy olyan gigantikus kapacitású gépezet, amely elmondhatatlanul bonyolult és kifinomult ismétlésekre lesz képes.
Hát nem érdekes, hogy éppen mi, egyszerű halandók beszélünk egy olyan fogalomról – az igazságról –, amely felfoghatatlanul bonyolult? De mégis... hát az igazság nem a gépiesség, a gondolkodásra képtelenség esszenciája, egy igazi, zárt rendszer? És a szerves lét, az élet és a gondolat nem maga a nyitott rendszer?
Ha a Matematika egész rendszerére egy teorémák bizonyítására szolgáló hatalmas gépezetként gondolunk, akkor nem mondhatunk mást, minthogy a Modus felhasználásával egy ilyen gép életre kel, és valóban képes lehet bebizonyítani, hogy él, és kifejlesztheti azokat az eszközöket, melyekkel felmérheti saját magát. Az efféle önvizsgálathoz szükséges nagyítóüveg természete még nem ismert számunkra... de tudjuk, hogy létezik, hiszen mi is rendelkezünk vele.
Amikor a gondolkodás folyamata beindul, lelki szemeink előtt feltárulhat az egész világmindenség, bár nincsen olyan módszer, mellyel leírhatnánk. Maga a terminus, a „világmindenség” is egy racionális fogalom, igaz, annyira közvetlen kapcsolatban állunk vele, hogy minden gondolkodó lény tudomással van nyomasztó létezéséről és belső vágy hatja, hogy megismerje a működését és ezzel együtt saját eredetének természetét is.
A nagy Lord Babbage élete utolsó éveiben, amikor a gőz erejét már nem tartotta eléggé hatékonynak, megpróbálta igába fogni a villámlás energiáját a gépek működtetéséhez. Az úgynevezett „ellenállásokon” és „kondenzátorokon” alapuló bonyolult rendszer ugyan létező bizonyítéka ragyogó zsenijének, de mégis csak töredékes formában létezik. Az érdektelenek és vakok gyakorta gúnyolódnak rajta, és egy öregember vesszőparipájának nevezik. De a történelem majd bebizonyítja az igazát, és őszintén remélem, hogy akkor saját Feltevéseim is kilépnek az elvont ötletek birodalmából az élők világába.
A felcsattanó taps halovány volt és elszórt. A függöny rejtekéből, a kötelek és homokzsákok árnyékából szemlélődő Ebenezer Fraser szíve elszorult. De legalább vége. A nő lelépett a pódiumról és elindult felé.
Fraser felpattintotta a méltóságos asszony utazótáskájának nikkelezett kapcsait. Lady Ada a táskába hajította jegyzeteit, glaszékesztyűjét és szalaggal díszített apró kalapját.
– Szerintem megértettek! – közölte ragyogva. – Egész elegánsan hangzik így franciául, nem, Mr. Fraser? A francia igen racionális nyelv.
– Hová menjünk, asszonyom? A szállodába?
– Az öltözőbe – mondta a nő. – Ez a hőség egyszerűen kibírhatatlan. Idehívná a kocsimat? Én is mindjárt megyek.
– Természetesen, asszonyom. – Fraser egyik kezében a táskát, másikban tőrös botját szorongatva a zsúfolt, aprócska öltözőhöz vezette Lady Adát, kinyitotta az ajtót, egy biccentéssel betessékelte asszonyát, táskáját a nő papucsos lábához helyezte, aztán erősen becsapta az ajtót. Tudta, hogy a lady a szoba magányában az öltözőasztal bal alsó fiókjába rejtett ezüst konyakos flaskával vigasztalódik majd – melyet szánalmas alamuszisággal még egy adag selyempapírba is becsomagolt.
Kihasználta a lehetőséget, és egy jegesvödörben szódavizet készített az asztalra. Remélte, hogy a nő legalább felvizezi egy kicsit az italt.
Az egyik hátsó ajtón keresztül elhagyta az előadótermet, aztán régi ösztönöknek engedelmeskedve óvatosan megkerülte az épületet. Rossz szeme sajgott a kötés alatt, és alkalmanként bizony jó hasznát vette az agancsnyelű tőrös botnak is. Mint ahogy azt várta, semmi olyasmit nem talált, ami gondot okozhatott volna.
Viszont a lady bérelt gőzkocsijának sofőrjét sem látta sehol. A békaevő nyavalyás minden bizonnyal egy italosüveget dajkálgat valamerre vagy egy soubrette társaságában fecserészik. De az is lehet, hogy félreértette az utasításokat, mert Fraser franciatudása hagyott kívánnivalókat maga után. Megdörgölte a jobb szemét, és a forgalmas utcát fürkészte. Még húsz percet ad a fickónak, aztán leint egy konflist.
Az előadóterem hátsó ajtajánál megpillantotta a lady bizonytalanul ácsorgó alakját. A nappali főkötőjét vette fel és elfelejtette magával hozni az utazótáskáját, ami gyakran előfordult vele. A férfi sántikálva a nőhöz lépett.
– Erre, asszonyom... a kocsi a sarkon vár majd ránk... Elhallgatott. A nő nem Lady Ada volt.
– Attól tartok, uram, összetéveszt valakivel – mondta a nő angolul. Lesütötte a szemét és elmosolyodott. – Én nem a Gépezetek Királynője vagyok... csupán egy egyszerű rajongója.
– Bocsásson meg, asszonyom! – mondta Fraser.
A nő félénken lenézett finom muszlinból készült, fehér alapon fehér szoknyájának bonyolult Jacquard-féle mintázatára. A szoknya hátul francia módra alaposan kidomborodott. Feszes, magasított vállú, csipkével szegett sétakabátkát viselt.
– Öltözékem meglehetősen hasonlít a méltóságos asszony ruházatára – mondta savanyú félmosollyal. – Biztosan a méltóságos asszony is Monsieur Worthnél vásárol. Ez igen hízelgő saját ízlésemre nézve, n'est-ce pas?
Fraser nem szólt semmit. Megrezzent benne a gyanú halovány árnyéka. A nő – vékony kis szőkeség, negyvenes éveiben lehetett talán – tisztességes ruhákat viselt. Kesztyűs ujjain mégis három aranyba foglalt gyémánt szikrázott, kecses fülcimpáiban pedig csiricsáré jáde-fürtök lógtak. Szája sarkában mulatságos szépségflastrom – vagy fekete ragasztópötty – díszelgett, és hatalmas kék szemében – bármennyire is ártatlannak tűnt – a félvilági lét szikrája csillant: mintha azt súgta volna, ismerlek, zsarukám.
– Uram, megengedi, hogy megvárjam a méltóságos asszonyt? Remélem, nem tart tolakodónak, ha autogramot kérek tőle.
– A sarkon – biccentett Fraser. – A kocsinál. – Balját felkínálta a nőnek, a tőrös botot pedig jobb karja alá szorította, keze könnyedén pihent a markolaton. Nem árt, ha sétálnak egy kicsit, mielőtt Lady Ada megjelenik – szerette volna alaposabban szemügyre venni ezt a nőt.
A sarkon, egy szögletes francia gázlámpa alatt megálltak.
– Annyira jó ismét londoni hangot hallani – mondta a nő hízelegve. – Olyan régóta élek már Franciaországban, hogy angoltudásom egészen berozsdásodott.
– Egyáltalán nem – mondta Fraser kedvesen.
– Madame Tournachon vagyok – szólalt meg a nő. – Sybil Tournachon.
– A nevem Fraser. – A férfi meghajolt.
Sybil Tournachon kecskebőr kesztyűjét babrálta, mintha izzadna a tenyere. Meleg napjuk volt.
– Ön is egyike a kóbor lovagoknak, Mr. Fraser?
– Attól tartok, nem értem igazán világosan, asszonyom – válaszolta Fraser türelmesen. – Párizsban él, Mrs. Tournachon?
– Cherbourg-ban – mondta a nő. – A reggeli expresszel jöttem, hogy láthassam az előadást. – Egy pillanatra elhallgatott. – Szinte egy szót sem értettem abból, amit mondott.
– Nem gond, asszonyom – mondta Fraser. – Én sem. – Kezdte megkedvelni a nőt.
Megérkezett a kocsi. A sofőr Fraserre kacsintott, aztán kiugrott a kormánykerék mögül, szarvasbőr rongyot kapott elő a zsebéből és fütyörészve nekiállt kifényesíteni a csipkés-cakkos lökhárító homályosabb foltjait.
Az előadóterem ajtaján a méltóságos asszony lépett ki. Nem feledkezett meg a kézitáskájáról. Amikor közelebb ért, Mrs. Tournachon egészen elsápadt az izgalomtól, és kabátzsebéből elővett egy műsorfüzetet.
Mégis ártalmatlan.
– Méltóságos asszony, hadd mutassam be Mrs. Sybil Tournachont – mondta Fraser.
– Üdvözlöm – mondta Lady Ada. Mrs. Tournachon térdet hajtott.
– Aláírná a műsorfüzetemet? Kérem.
Lady Ada pislogott. Fraser gyorsan a kezébe nyomta saját tollat.
– Természetesen – mondta Lady Ada, és elvette a papírt. – Elnézést, szabadna még egyszer a nevét?
– „Sybil Tournachonnak”. Betűzzem?
– Nem szükséges – mondta a méltóságos asszony mosolyogva.
– Van egy Tournachon nevű híres léghajós is, ha nem tévedek.
– Fraser hátat fordított, hogy legyen min írnia. – Rokona netán?
– Nem, fenség.
– Hogy mondta? – kérdezte Lady Ada.
– Hiszen a Gépezetek Királynőjének hívják... – A győzedelmesen mosolygó Mrs. Tournachon kikapta az aláírt programfüzetet a méltóságos asszony kezéből. – A Gépezetek Királynője! És csak egy vicces, ősz hajú kis kékharisnya! – Felkacagott. – Mondja, drágám, jól fizetnek ezek a szélhámos előadások? Remélem, megéri!
Lady Ada leplezetlen döbbenettel bámulta. Fraser keze megszorult a bot markolatán. A járdaszegélyhez lépett, és gyors mozdulattal kicsapta a kocsiajtót.
– Egy pillanat! – A nő hirtelen fürgességgel egyik kesztyűs ujjához kapott, és lekapta az egyik csiricsáré gyűrűjét. – Méltóságos asszonyom... kérem... szeretném, ha elfogadná tőlem.
Fraser a két nő közé lépett, és kivette a hóna alól a pálcát.
– Ne! – kiáltotta Mrs. Tournachon. – Hallottam mindenféle pletykát, tudom, hogy szüksége van rá! – Az útjában álló férfira vetette magát, és kezét a lady felé nyújtotta. – Méltóságos asszonyom, fogadja el, kérem! Nem kellett volna megsértenem, ez igazán aljas dolog volt tőlem. Kérem, vegye el az ajándékomat! Kérem... valóban nagy csodálója vagyok, végigültem az egész előadást! Kérem... önnek hoztam! – Aztán üres kézzel hátraugrott, és elmosolyodott. – Köszönöm, méltóságos asszonyom. Sok szerencsét! Ígérem, többet nem zavarom. Au revoir! Bonne chance!
Fraser a lady után szállt be a kocsiba, becsapta az ajtót és megkocogtatta az elválasztó falat. A sofőr elfoglalta a helyét.
A gőzkocsi megindult.
– Micsoda különös kis teremtés! – mondta Lady Ada. Széttárta az ujjait. Tenyerén áttört foglalatba zárt, kövér gyémánt szikrázott. – Ki volt ez, Mr. Fraser?
– Én száműzöttnek gondolnám, asszonyom – válaszolta Fraser. – Micsoda arcátlanság!
– Rosszul tettem, hogy elfogadtam? – A nő leheletében konyak és szódavíz párállott. – Attól tartok, nem volt igazán illendő tőlem. De máskülönben az a nő jelenetet rendezett volna. – A magasba emelte a gyémántot, belemártotta az ablakon beáradó piszkos napfénybe. – Nézze, mekkora! Igen sokat érhet.
– Hamisítvány, asszonyom.
Lady Ada egy pillanat alatt megmarkolta a gyűrűt, mintha kréta lett volna, és végighúzta a követ a kocsi ablakán. Vékony, csikorgó hang hallatszott, majdhogynem a fül számára érzékelhetetlenül magas, és az üvegen csillogó repedés húzódott végig.
A szállodáig tartó út hátralevő részét kellemes csendben tették meg.
Fraser az ablakon túl elsuhanó Párizst nézte, és az utasításaira gondolt. Hagyja, hadd igyon annyit, amennyit csak akar – mondta indulás előtt az érsek, hangjában a negédes irónia utánozhatatlan zöngéjével –, fecsegjen, flörtöljön, leszámítva persze a nyílt botrányt... A küldetését már akkor teljesítettnek tekintheti, ha a mi kis Adánkat legalább a fogadógépektől távol tudja tartani. – Az efféle kellemetlen epizódokat eddig sikerült elkerülni, hiszen a lady pénztárcájában a jegyeken és az aprópénzen kívül más érték nem lapult, de a gyémánt meglehetősen megváltoztatta a helyzetet. Mostantól fogva jobban rajta kell tartania a szemét.
A Richelieu-béli szobáik eléggé szerények voltak. A két lakosztályt egy ajtó kötötte össze, amelyhez Fraser nem nyúlt. A zárak eléggé biztosnak tűntek, a mindenhol jelenlévő kémlelőnyílásokat pedig betömte. A kulcsokat magánál tartotta.
– Maradt valami az előlegből? – kérdezte Lady Ada.
– Éppen annyi, hogy borravalót adhassunk a sofőrnek.
– Ó, jóságos ég! Ilyen kevés?
Fraser bólintott. A francia tudósok meglehetősen keveset fizettek azért a kegyért, hogy a méltóságos asszony társaságát élvezhessék, és az adósságok miatt ez a kevés is hamar semmivé lett. A jegyirodák szerény bevételeiből még a londoni visszaútra is alig tellett volna.
Lady Ada félrehúzta a függönyt, elfintorodott a bezúduló napfény láttán, majd visszarántotta a függönyt.
– Azt hiszem, ez esetben bele kellene vágnom abba az amerikai körútba.
Fraser titkon felsóhajtott.
– Azt mondják, asszonyom, hogy az a kontinens számtalan természeti csodával büszkélkedhet.
– De milyen útvonalat válasszak? Boston és Új-Philadelphia? Vagy Charleston és Richmond?
Fraser nem szólt semmit. Az idegen városnevek ólomsúlyú mélabúval zúdultak rá.
– A legjobb, ha feldobok egy pénzt! – nyilatkoztatta ki a méltóságos asszony ragyogó arccal. – Tudna adni egy pénzérmét, Mr. Fraser?
– Sajnos nem, asszonyom – hazudta Fraser, és vigyázott, nehogy a turkálás közben megcsörrenjen valami a zsebében. – Sajnálom.
– Hát fizetnek önnek egyáltalán valamit? – érdeklődött a méltóságos asszony árnyalatnyi haraggal a hangjában.
– Kapom a rendőrségi nyugdíjat, asszonyom. Egészen tisztes summa és pontosan fizetik. – Ez utóbbi legalább igaz volt.
A nő megbántottnak, aggodalmasnak tűnt.
– Hát nem kap az Akadémiától rendes fizetést? Ó, jóságos ég, mennyi gondot okozok önnek, Mr. Fraser! Nem is tudtam...
– Más eszközökkel honorálják erőfeszítéseimet, asszonyom. Javadalmazásom kielégítő.
Ő Lady Ada kóbor lovagja. Ez éppen elegendő.
A nő az íróasztalhoz lépett, és beletúrt a papírlapok meg nyugták kazlába. Ujjai végigsimítottak utazótükre teknőcpáncél markolatán.
Aztán megfordult, és egy igazi nő tekintetével mérte végig a férfit. A pillantás súlya alatt meggörnyedő Fraser szinte akaratlanul felemelte a kezét és megérintette a szemkötő alatti heges bőrt. Ősz pofaszakálla sem rejtette el teljesen a forradásokat. Egy sörétes puska nyomai. Ha esett, a hegek néha még sajogtak.
A nő nem látta a mozdulatot, vagy úgy döntött, hogy nem akarja látni. Közelebb intette a férfit.
– Mr. Fraser. Barátom. Áruljon el nekem valamit! Az igazat. – Sóhajtott. – Valóban nem vagyok több, mint egy vicces, ősz hajú kis kékharisnya?
– Asszonyom – mondta Fraser gyengéden –, ön la Reine des Ordinateurs.
– Az lennék? – Felemelte a tükröt és belenézett. A tükörben pedig ott van a Város.

 

 

1991. London. Tízezer torony, trillió csikorgó szerkezet cikloni zúgása, az egész ég földrengés-sötét az olajos ködtől, az egymásba kapaszkodó fogaskerekek súrlódása gerjesztette hőségben. Fekete, egybefüggő útburkolatok, a számtalan mellékpatakban őrjöngve zúdulnak útjukra a csipkeként lyuggatott adathalmok, a forróságban úszó, csillogó metropoliszban szabadjára engedett ősöreg kísértetek. Papírvékony arcok imbolyognak vitorlaként, csavarodnak és nyúlnak, üres utcákon botladoznak, emberi arcok, melyek valójában kölcsönzött maszkok és egy mindenhová bekukkantó Szem lencséi. És amikor egy adott arc elvégezte feladatát, pernyeként széthullik, bitek és parányok alkotta száraz adatfolyammá robban. De a Város csillogó magvában új teóriák anyagát szövik, fürge, fáradhatatlan orsók milliói hányják le magukról a láthatatlan hurkokat, míg a fülledt, embertelen sötétségben adat keveredik és olvad, a szerkezetek bugyborgóan habos csontvázzá köpülik és álmodó viaszba merítik, amelyből kiformálódik a stimulált, hibátlan hús...
Ez nem London – tükörként csillogó terek a legtisztább kristályból, az atomvillámlás sugárútjai, az ég túlhűtött gáz, és a Szem saját pillantását hajszolja a labirintusban, kvantumréseken szökken át, melyek valójában okok, eshetőségek és esélyek. Életre keltik az elektronikus lidérceket, aztán megvizsgálják, szétszedik és végtelen számban sokszorosítják őket.
Ennek a Városnak a középpontjában valami növekszik, egy autokatalitikus fa, majdnem él, a gondolat gyökerein keresztül táplálkozik a saját széttört képmásából lebomlott termékeny talajból, és miriád villámnyaláb-ágat hajtva emelkedik a látomás rejtett fénye felé.
Meghal, hogy megszülethessen. Erős a fény, Tiszta a fény –
A Szemnek végül látnia kell önmagát engem... Látom, Látom, Látom Magamat

 

 

 

KI KICSODA?– A VALÓSÁGBAN?

A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z

Az alternatív történelemre koncentráló tudományos-fantasztikus művek egyik nagy varázsa abban rejlik, hogy a fontos személyiségeket, sorsdöntő eseményeket átértelmezve, újszerű környezetbe helyezve vizsgálják meg újra, és az ebből kibontakozó eseményláncolaton végigfutva játsszanak el a műfaj kedvenc kérdésével: „Mi lett volna, ha...?”
A következőkben rövid áttekintés következik azokról a személyekről, eseményekről és filozófiai elgondolásokról, amelyek ugyan mind-mind részei saját történelmünknek, azonban az esetek nagy részében teljesen más szerephez jutottak, mint Gibson és Sterling újraalkotott 19. századában.
A szószedet összeállításában a különböző forrásanyagok mellett felbecsülhetetlen segítségemre volt Eileen Gunn „The Difference Dictionary” cimü kislexikonja, amelyből helyenként rövidítve átemeltem részeket. A sokkal részletesebb, illusztrált változat szabadon hozzáférhető a világhálón, a http://www.sff.net/people/gunn/dd/ címen.

 

Abszint: súlyosan mérgező hatású ital, a legtöbb országban ma is be van tiltva. Fogyasztása során az alkohol szokásos kísérőjelenségei mellett álomszerű, lebegő érzés is jelentkezik.

Agnoszticizmus: a valóság megismerhetetlenségét hirdető idealista felfogás. A fogalom megalkotása Thomas Huxley nevéhez fűződik (az 1870-es években); az eredeti elképzelés ugyan nem az övé, de ő tekinthető a gondolat egyik legbuzgóbb terjesztőjének.

Alamo: A texasiak Mexikó ellen vívott függetlenségi háborújának egyik legjelentősebb csatája. 1836. február 24-én a többszörös túlerőben lévő mexikóiak bevették az alig 200 texasi katona által őrzött alamói erődöt. A mexikóiakat Antonio Lopez de Santa Anna tábornok vezette, a védőket James Bowie ezredes, akinek sikerült 13 napig kitartania, és komoly veszteségeket okoznia a támadóknak. Ennek ellenére a mexikóiak áttörték a falakat, és a véres mészárlás során majdnem mindenkit megöltek. A csekély számú túlélőt Santa Anna parancsára kivégezték. Alamo később a texasi ellenállás jelképe lett.

Analitikus Gépezet: Charles Babbage mechanikus számológépe, amelyet 1833-ban tervezett meg, de soha nem valósíthatott meg. Ennek ellenére élete legnagyobb részét a megépítésének szentelte. A korábbi Differenciálgéphez képest előrelépésnek számított, mert bármilyen számtani művelet elvégzésére képes lett volna. Az utasításokat lyukkártyákon befogadó gép összességében véve a modern, digitális komputer elődjének is felfogható.

Babbage, Charles (1792-1871): angol matematikus és műszerész, aki komoly erőfeszítésekkel próbált megalkotni egy, a komolyabb matematikai számítások elvégzésére is alkalmas, gőzzel hajtott gépet. Mivel a 19. század elején a bonyolultabb számítások eredményét előre kinyomtatott táblázatokban publikálták, a hibaszázalék meglehetősen magas volt, és ennek számos esetben – például a hajózási táblázatoknál – emberi életek is áldozatul estek. Babbage élete legnagyobb részét a kutatásainak szentelte, és egyidejűleg számos más feltaláló munkáját inspirálta. A Differenciálgép prototípusából ugyan több is épült, azonban nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeket. Ezután nekilátott az Analitikus Gépezet megtervezésének, amit szintén nem fejezett be soha. Kortársai igen eltérően ítélték meg, többen szellemileg zavarodottnak tartották, néhányan elmeháborodott zseninek.

Bertillion, Alphonse (1853-1914): francia antropológus, az 1882-ben hivatalosan is bevezetett antropometria (emberméréstan) megalkotója. A kriminológia egészen a századfordulóig az ő módszerét használta, amely a bűnöző részletes írott vagy szóbeli jellemzésén alapult: az illető általános megjelenése, jellemző modorosságai, sebhelyek vagy más megkülönböztető ismertetőjegyei, és így tovább. Ezután precízen lemérték azokat a testrészeket, amelyek a közhiedelem szerint felnőttkorban már nem változnak, bizonyos ujjak hosszát, a fogak méreteit, a fej átmérőjét stb. Végül, ha erre lehetőség adódott, a leírtak megerősítésére a bűnözőt egy rács vagy más viszonyítási alapként szolgáló skála előtt lefényképezték. Az eljárást később kiszorította az ujjlenyomatokon alapuló azonosító rendszer.

Blake, William (1757-1827): költő, látnok, festő, vésnök, nyomdász. A romantika egyik első nagy alakja. Látomásos versei életében nem kapták meg az őket megillető elismerést.
Mind költeményei, mind metszetei bonyolult filozófiával és szimbolikával átszőtt műalkotások.

Brunel, Isambard Kingdom (1806-1859): angol gépészmérnök, az első transzatlanti gőzhajó tervezője. A nevéhez kapcsolódik a Temze alatti alagutak fúrása, számos lánchíd, dokk és móló megtervezése is.

Buckland, William (1784-1856): angol geológus, Nagy-Britannia geológiai szerkezetének tudósa.

Burton, Sir Richard Francis (1821-1890): brit felfedező, nyelvész, orientalista, aki 1853-ban eljutott a nem muszlimok számára tiltott Mekkába, és ezzel megalapozta a hírnevét. Járt Afrikában, és neki köszönhető az Ezeregyéjszaka, a Káma Szútra és az Illatos kert eredetileg csonkítatlan angol fordítása.

Byron, Augusta Ada Lovelace (1815-1852): Lord Byron egyetlen gyermeke. Alig egy hónapos volt, amikor a szülei elváltak, és rövid élete folyamán nem is látta többé apját. Ennek ellenére erősen vonzódott hozzá. Ada rendkívül tehetséges és csinos ifjú hölgy volt, jelentős szellemi és művészi képességekkel rendelkezett, már tizenöt éves korában tanújelét adta matematikai érettségének. 1835-ben a 19 éves lány feleségül ment a nála jóval idősebb Earl of Lovelace-hez. Három gyermekük született. A szülések és egyéb betegségek annyira megviselték testileg-lelkileg, hogy majdnem felhagyott a matematikával. Babbage még ezelőtt ismerkedett meg vele, és Ada később gyakran felkereste a feltalálót – egy ilyen látogatás alkalmával tekintette meg az Analitikus Gépezetet, és állítólag azonnal megértette működésének lényegét. Megszállott fogadó volt lóversenyeken, ami miatt többször került pénzügyi válságba, sőt egyszer annyira eladósodott, hogy a családi drágaköveket is kénytelen volt eladni. Ezekben a tranzakciókban Babbage emberei segítettek neki. Férje és anyja tudatában voltak játékszenvedélyének, de nem bírták a szerencsejátékok iránti vonzalmát legyőzni.
Amikor Babbage Torinóba látogatott előadást tartani, az egyik résztvevőt, Menabrea tábornokot annyira ámulatba ejtették az elméletei, hogy az előadásokról rövid beszámolót jelentetett meg. Ada a beszámoló megjelenése után elhatározta, hogy ezt lefordítja olaszról angolra, Babbage azonban azt ajánlotta neki, hogy egyidejűleg egészítse ki jegyzetekkel is a dolgozatot. Végül a fordításban a jegyzetek kétszer olyan hosszúak lettek, mint a mű maga, ráadásul magyarázatként tartalmaz számos programot is, amelyeket később tökéletesen működőnek találtak az analitikus gépen. Babbage úgy fogalmazott, hogy Ada Byron volt az első computer, azaz olyan személy, aki a számítógépet használja, tehát Adát nevezhetjük a világ első programozójának, aki csak használja a számítógépet, de nem ő tervezi.

Byron, Lady Noel (1792-1860): Lord Byron felesége, bár gyermekük még hathetes sem volt, amikor elszakadtak egymástól. Később igyekezett a lehető legrosszabb fényben feltüntetni Lord Byront, akit szexuális szabadosságokkal vádolt, önmagát pedig mártírnak állította be.

Byron, Lord George Gordon (1788-1824): angol költő, a romantika szenvedélyes, lázadó alakja. Mind zseniális költeményeivel, mind szabadosságaival hírnevet szerzett magának. Lady Noel Byronnal között, rövid életű házasságából született lánya, Ada Byron. Nyolc évig száműzöttként járta Európát, míg végül Görögországban telepedett le, ahol a lázadó görög csapatoknak akart segíteni. Itt halt meg, bár nem csatában, hanem lázban. Divatossá tette a konvencionális erkölcsök ellen lázadó, „szplínes”, mélabús és cinikus életfelfogást.

Coleridge, Samuel Taylor (1772-1834): angol romantikus költő, filozófus, Wordsworth közeli barátja. Csapongó élete során néhány kivételtől eltekintve soha nem fejezett be semmit – ebben szerepet játszhatott ópiumfüggősége is –, de zseniális költő, előadó és filozófus volt. Southey nevű barátjával együtt komoly, utópisztikus terveket kovácsolt egy tökéletes közösség megteremtésére.

Collins, William (1788-1847): rendkívül népszerű festő, elsősorban tájképeiről híres. Wilkie Collins, a közkedvelt kalandregény-író édesapja.

Colt, Samuel (1814-1862): amerikai felfedező, a Colt pisztoly megalkotója.

Cremorne-kert: díszpark a Temze mentén, London Chelsea negyedében, ahol táncterem, tekepálya, élő zene és egyéb szenzációs mutatványok (léghajók vagy tűzijáték) várták a szórakozni vágyókat. 1877-ben bezárták, mivel egyre több kétes alak látogatta.

Csosu: Japán egyik legerősebben Európa-ellenes tartománya. Amikor azonban 1863-ban több veszteséget is kénytelenek voltak elszenvedni az európai és amerikai hajóktól, szakítottak elszigetelődési politikájukkal, akárcsak Szacuma.

Csőposta: csőrendszer, amelyben sűrített levegő segítségével továbbították a küldeményeket. Először 1853-ban vezették be Londonban.

Darwin, Charles (1809-1882): angol természettudós, A fajok eredete (1859) című alapvető mű szerzője. 1809-ben született Shrewsburyben, 1882-ben halt meg a Kent megyei Down községben. Edinburgh-ban orvosnak tanult, de nem bírta az operációkat, ezért Cambridge-ben teológiai tanulmányokat folytatott. Világjáró hajón szolgált orvosként: a hosszú út teljesen átalakította, ambíciókkal eltöltve tért haza. Az utazásai során gyűjtött tudományos anyag publikálásával megalapozta anyagi függetlenségét. Már 1842-ben feljegyzéseket készített A fajok eredetéhez, Varieties and Species címmel. 1844-ben születik egy később „első vázlat” néven ismertté vált kézirat, amely már 230 oldalra rúg. Ugyanebben az évben, a végrendeletében Darwin jelentős összeget különített el arra a célra, hogy halála esetén a könyvet megjelentessék. 1859-ben jelent meg az On the Origin of Species by Means of Natural Selection or the Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life (A fajok természetes kiválasztással való eredete, avagy a sikeres fajok fennmaradása a létét folyó küzdelemben), az evolúció, a létért folytatott állandó küzdelem és a „nagy láncolat” elméletének alapja.

Differenciálgép: Charles Babbage tervezte mechanikus számológép. A brit kormány 1823-ban hivatalosan is támogatta a Differenciálgép megépítését, amelyet főleg a tengerészet alkalmazhatott volna a géppel készíthető hajózási táblázatok összeállításakor. Az 1822-ben befejezett első prototípus maximum hatodfokú polinomokkal dolgozott, de Babbage tervezett egy nagyobb gépet, amely még nagyobb polinomokat is kezelni tudott volna. A brit kormány ugyan jelentős összegekkel támogatta, de a kor technikája miatt nélkülöznie kellett a megfelelő tárcsákat és fogaskerekeket. 1833-ban Babbage abbahagyta a gép építését, és megtervezte az Analitikus Gépezetet.

Dinoszauruszok: Európában és az Egyesült Államokban 1877 előtt mindössze szórványosan bukkantak dinoszauruszmaradványokra, ebben az évben azonban jelentős fosszíliákat találtak Coloradóban. Ezzel kezdetét vette az őslény-divat, és a vagonszámra múzeumokba szállított csontok tovább szították a korabeli érdeklődést.

Disraeli, Benjamin (1804-1881): Beaconsfield earlje, brit politikus és regényíró. 1868-ban, illetve 1874-től 1880-ig miniszterelnök. Jól ismerte a felső tízezer és a politikai élet jelentős személyiségeit, s gyakran szerepeltette őket a műveiben. Regényei hatalmas sikernek örvendtek, habár a kritikusok tetszését sohasem bírta elnyerni. Politikusi pályafutása háttérbe szorította írói ambícióit. A regényalak Sybil Gerard megteremtője.

Egységelmélet, uniformitarianizmus: az elképzelés szerint az eltelt évezredek alatt a Földet egységes geológiai erők alakították mai formájára: víz, földrengések, üledékek lerakódása és hasonló folyamatok, amelyek most is aktívan működnek. A geológiai képződményeket tehát nem szükséges katasztrófákkal magyarázni. Az elmélet jelentős képviselője, Charles Lyell ezt a biológiára is alkalmazta, azt állítva, hogy egy adott faj túlélése egy felbukkanó új fajjal szemben az adott környezettől függ, amelyet geológiai erők alakítanak, de arra nem tudott magyarázatot adni, maguk a fajok honnan eredeztethetőek.

Engels, Friedrich (1820-1895): sikeres porosz iparmágnás gyermeke, akit az apja fiatal korában Manchesterbe küldött, hogy felügyelje a családi szövőüzemet. Engels itt szembesült először a munkásosztály nyomorával. Karl Marxszal kötött barátságából született meg a kommunista mozgalom. Közös munkájuk az 1848-ban kiadott „Kommunista kiáltvány”, amiért mindkettőjüket kitiltották Belgiumból, ahol addig tevékenykedtek. Londonba költöztek, majd később Engels visszatért Németországba, ahonnan anyagilag támogatta a nyomorban élő Marx családját. Karl Marx halála után ő gondozta és rendezte össze a feljegyzéseit.

Fajnemesítés: A Sir Francis Gallon nevéhez fűződő elmélet az emberi faj genetikai fejlődését próbálta elérni a „haszontalan egyedek” kivonásával.

Fenian Society: titkos amerikai-ír forradalmár szövetség, 1863 és 1870 között volt igazán aktív az egész világon.

Fox, George Washington Lafayette (1825-77): színész, színigazgató, a klasszikus pantomim hagyományainak legnagyobb amerikai követője. Pályafutása csúcsán az Egyesült Államok legjobban fizetett színésze volt, azonban egyre szeszélyesebb viselkedése végül előadói karrierje végét jelentette.

Goliad: Texasi település a San Antonio folyó partján. Védői a texasi függetlenségi háború idején, kétnapos küzdelem után megadták magukat Santa Anna csapatainak. A tábornok parancsára ezután Goliadban kivégezték őket.

Görkorcsolya: Hollandiában már a 18. században használtak kerekekkel ellátott korcsolyát, de a sportot igazából az 1863-ban bevezetett négykerekű változat tette népszerűvé.

Grimaldi, Joseph (1779-1837): a leghíresebb angol bohóc, páratlan pantomim-művész.

Guttaperka: szívós, merev anyag, ami azért van olyan puha, hogy ujjheggyel benyomható. Különböző trópusi fák kaucsuktejéböl készült, és elektromos eszközök, kábelek szigetelésére, illetve rágóguminak használták.

Hetairai: titkos görög szabadságharcos szervezet.

Houston, Sam (1793-1863): amerikai tábornok és politikus. A határvidéken nőtt fel, és tizenöt éves korában elszökött otthonról, hogy csatlakozzon a cseroki indiánokhoz. Később katonaként szolgált, 1827-ben Tennessee állam kormányzójává választották. 1829-ben feleségül vette Eliza Allent, aki azonban máig ismeretlen okból elhagyta, és Houston ismét visszatért a cserokik közé, akik hivatalosan is befogadták a törzsükbe. Texasba költözött, ami akkoriban Mexikó részének számított, és 1832-ben az ottani politikai élet szereplője lett. A texasi függetlenségi háborúban a hadsereg főparancsnokává nevezték ki. Amikor a San Jacintó-i csatában kivívta az állam függetlenségét. Houston, „San Jacinto hollója” Texas választott elnöke lett. Amikor csatlakoztak az alakuló Egyesült Államokhoz, a rabszolgatartást ellenző szenátorként folytatta tevékenységét.

Huxley, Thomas Henry (1825-1895): angol biológus, 1881-85 között a Királyi Természettudományos Társaság elnöke. Darwin lelkes követőjének számitott, még akkor is, ha az evolúció elméletét fenntartásokkal támogatta. Aldous Huxley nagyapja.

Jacquard, Joseph Marie (1752-1834): francia feltaláló. Jacques de Vaucanson (1709-1782) egyes elgondolásait felhasználva megalkotta a szövőgépet. 1806-ban a Jacquard-féle szövőgépet köztulajdonná nyilvánították. A megélhetésüket féltő szövőmunkásoktiltakozásai ellenére 1812-re széles körben elterjedt a használata.

Japán: A 19. század első felében az amerikaiak, az oroszok és az angolok többször próbálták meggyőzni Japánt, hogy nyissa meg kikötőit a nyugati kereskedők előtt. Az angolok átvették a portugálok helyét, az oroszoknak a kelet-szibériai telepeik miatt lett volna fontos a nyitás, az amerikaiak pedig a bálnavadász-hajóknak kerestek berakodóhelyet. A japánok azonban, a kínai ópiumháborúból okulva, egészen addig kitartottak, amíg az amerikai diplomácia rá nem kényszeritette őket a nyitásra, és Japán mindhárom nagyhatalommal kereskedelmi egyezségeket kötött.

Karbonárik: az elnyomás ellen küzdő olasz és francia szabadságharcosok szervezete. A titokzatos társaságnak Lord Byron is tagja volt. 1858-ban megpróbálták megölni III. Napóleont, a karbonárik angliai csoportjának hathatós segítségével.

Katasztrófaelmélet: egyes elméletek szerint a bibliai teremtés ideje óta a Föld felszínét pusztán a víz és az erózió nem alakíthatta ki ilyen formára, következésképpen több hatalmas kataklizmának kellett bekövetkeznie.

Keats, John (1795-1821): angol költő, a romantikus mozgalom legjelentősebb alakja.

Krími háború (1854-56): az oroszok ellen, a Krím-félszigeten vívott, kudarcba fulladt hadjárat. Az angol és francia csapatok a gyalázatos szervezés miatt rengeteg embert veszítettek a járványok és az orosz tél következtében. Florence Nightingale, az önkéntesekkel a frontra vonuló ápolónő a háború szimbolikus alakjává vált.

Krinolin: abroncsszoknya. Kezdetben lószőrböl készített merev ruhadarab, később bálnacsont- vagy drótvázra feszített, könnyebb alsónemű.

Laudanum: tízszázalékos ópiumtartalmú tinktúra. Függőséget okoz, de a 19. században népszerű gyógyszernek számított.

Mallory, E. A. (1785-1902): bámulatosan magas kort megért új-angliai kalaposmester.

Marx, Karl (1818-1883): porosz származású gondolkodó, a „Kommunista kiáltvány” egyik szerzője. Korán a szocialista eszmék híve vált belőle, de újságíróként hangoztatott nézetei miatt menekülnie kellett Poroszországból. Franciaországban ismerkedett meg Friedrich Engelsszel, akivel élete végéig szoros barátságot és munkakapcsolatot ápolt. Miután a porosz hatóságok elérték, hogy francia földről is száműzzék, Belgiumba ment, ahol Engels anyagi támogatásának köszönhetően tovább csiszolhatta politikai gondolatait. Együtt írták meg a „Kommunista kiáltvány”-t, amelyben megjósolják a munkásosztály forradalmát. Ezért kiutasították őket Belgiumból, és hosszas nélkülözések után Marx Londonban telepedett le a családjával, ahol Engels anyagi támogatásával is elképesztő szegénységben éltek. Marx még évekig publikált és írta könyveit, de a családi tragédiák és a világpolitikai események (amelyek nem igazolták elképzeléseit) felőrölték energiáit.

Mori Arinori (1847-1889): neves japán diplomata a Meidzsi-kor elején, a nyugati értékek pártolója. Szacumai szamuráj családból származott, 1865-ben inkognitóban Nagy-Britanniába küldték, ahol két évig hidrográfiát, matematikát és orvoslást tanult. 1867-ben mentora, Laurence Oliphant hívására Amerikába ment, és egy évet töltött nála, egy utópista kommunában New York államban. 1868-ban visszatért Japánba, ahol később kénytelen volt lemondani a kormányban betöltött posztjáról, miután idő előtt szorgalmazta a kardviselés betiltását. A híres kultuszminiszter a vallási tolerancia és az angol nyelv felsőbbrendűségének lelkes híve volt.

Nyugat-India Dokk: London fontos kikötőváros is volt, és ez az 1802-ben megnyitott, zárt és védett kikötő a város leghíresebb dokkjának számított.

Oliphant, Laurence (1829-1888): angol újságíró, regényíró, felfedező, diplomata, utópista és spiritualista. Közvetlenül a krimi háború előtt a Times riportereként dolgozott a félszigeten. Járt Észak-Amerikában, Indiában, Kínában és Japánban. 1861-ben a brit küldöttség első titkára volt Edóban (a mai Tokióban), amikor szamurájok támadtak a követségre, és Oliphant meg is sérült az incidens során. 1865-ben parlamenti képviselőnek választották, de 1867-ben édesanyjával együtt hátat fordított addigi életének, és csatlakozott egy utópista kommunához New York államban, egyes pletykák szerint azért, hátha ott kigyógyítják örökölt vérbajából. Magával vitte hat japán barátját is, akikkel még Londonban ismerkedett össze. 1881-ben szakított a közösséggel, és Palesztinában megalapította a saját utópista kommunáját.

Pantiszokrácia: Coleridge és Southey egy időben olyan utópisztikus tervet dédelgettek, hogy települést alapítanak Új-Angliában,a Susquehanna folyó partján, ahol mindenki egyenlőként élt volna.

Pinkerton Detektívügynökség: a világ egyik legelső magánnyomozó-irodája. Az Egyesült Államokban alapították az 1850-es évek elején. Az amerikai polgárháborúban kémkedéssel és kémelhárítással is foglalkoztak, de a vasúttársaságok felkérésére keményen felléptek a szakszervezetek elleni küzdelemben is.

Romantika: a 18. század végén, a 19. század elején kialakuló mozgalom, filozófiai és költészeti szemléletmód. A francia és az amerikai forradalmak, a görög, lengyel, spanyol függetlenségi törekvések hatására kialakuló lázadás a felvilágosodás racionalizmusával szemben előtérbe helyezte az egyént, a természetet és a képzelőerő fontosságát a versekben, a regényekben és a festményekben. Angliában több költő-nemzedék képviselte a romantikát: Blake, Wordsworth és Coleridge, illetve kicsit később Keats, Shelley és Byron. Ide tartozik a gótikus regények divatja vagy éppen a Bronte-nővérek munkássága is.

Shelley, Percy Bysshe (1792-1822): nagy romantikus költő. Lázadó röpiratai miatt kicsapták az egyetemről, és későbbi költeményeinek egy része igen népszerű volt a munkásosztály radikálisai között. Versei és elbeszélő költeményei a romantika egyik legnagyobb alakjává tették. Az állandó betegeskedés és a családi tragédiák aláásták egészségét. Olaszországban halt meg: belefulladt a tengerbe.

Swing kapitány: az 1830-as évek elején elégedetlenségi hullám söpört végig Anglián, ami több helyen is erőszakos vandalizmusba torkollt, és a lázongó parasztok mezőgazdasági gépeket, illetve egész tanyákat pusztítottak el, ahol az új technológiát használták. A földbirtokosoknak küldött fenyegető leveleket leggyakrabban „Swing kapitány” néven írták alá.

Sybil Gerard: Benjamin Disraeli 1845-ben megjelent regényének, a Sybil, or The Two Nationsnek a hősnője. A regény a szegények és gazdagok közötti hatalmas különbségeket mutatja be a korabeli Angliában. Charles Egremont, a gonosz Lord Marney öccse beleszeret a gyönyörű és fiatal apácanövendékbe, Sybilbe, a chartista Walter Gerard lányába, és Egremont saját szemével láthatja a vidéken élő szegények borzalmas életkörülményeit, ami felkelti az együttérzését. Disraeli remek érzékkel vonultatja fel a kor jellegzetes alakjait, például Dandy Micket, a fiatal gyári munkást, a piperkőc ifjút. A regény maga többször is átcsap az angol történelemről és a helyes gondolkodásról szóló eszmefuttatásokba. A könyv végén, a különböző megpróbáltatások és Walter Gerard halála után Sybil és Egremont ismét egymásra találnak.

Szuezi-csatorna: a Földközi-tengert a Vörös-tengerrel összekötő vízi út megépítése a 19. századi francia mérnöki tudomány egyik legnagyobb fegyverténye. A gondolattal már Napóleon is foglalkozott, de a végső megvalósítás végül is Ferdinánd de Lesseps mérnök nevéhez fűződik, aki a természeti akadályok és az angolok minden próbálkozása ellenére 1869-ben megnyithatta a csatornát.

Wordsworth, William (1770-1850): nagy romantikus költő, moralista, kritikus és filozófus. Talán az ő költeményeiben fedezhető fel leginkább a mozgalom természethez való ragaszkodása.

Zenegépek: már a 19. században gombamód elszaporodtak a különböző zenedobozok és -szelencék, muzsikáló gépek és „automata zenekarok”. A legtöbb efféle szerkezetet forgó hengerekre helyezett perforált szalagok vagy tűk működtették, magát a zenét pedig a kalapácsütésekre megszólaló orgonasípok, harangok, cintányérok, dobok szolgáltatták. A szalagokon tárolt „adat” nem sokban különbözött a Jacquard-féle szövőszéknél használt lyukkártyáktól. Az 1897-ben szabadalmaztatott gépzongora már lyukkártyákon tárolt zenéket játszott le.

 

SZERZŐINKRŐL

 

William Gibson

Az 1980-as évek kiberpunk mozgalmának emblematikus figurája születését tekintve ugyan amerikai, azonban immár csaknem negyven esztendeje Kanadában él. Annak idején a vietnami háború elleni tiltakozásként vándorolt ki, és Ázsia azóta is fontos helyet foglal el gondolatvilágában.
Első elbeszélése, az „Egy hologramrózsa szilánkjai” 1977-ben jelent meg, de az igazi áttörésre még csaknem egy évtizedet kellett várnia. Ekkor került ugyanis a boltokba Neurománc című regénye, amely világszerte ismertté tette a nevét. Kitalált világát már korábbi novelláiban („Izzó króm”, „Johnny, a kacattár”) építgetni kezdte, majd két további kötetben (Számláló nullára, Mona Lisa Overdrive) folytatta kidolgozását.
E trilógia sikerét nehéz lett volna bármi hasonlóval megismételni, ezért új utakat keresett. Bruce Sterlinggel, akivel egy novellát jegyeztek már közösen, megírta jelen regényét, amelyben ugyan még mindig fontos szerepet játszik a számítástechnika, de cselekménye egy alternatív múltban játszódik. Mire az irodalmároknak sikerült besorolni a könyvet – megteremtve egy új fogalmat, a steampunk kategóriáját –, Gibson már ismét a jövőben kóborolt: dolgozni kezdett a Híd-trilógián. Ennek kötetei, a Virtuálfény, az Idoru és A holnap tegnapja (utóbbi még nem jelent meg magyarul, de hamarosan olvasható lesz sorozatunkban) egy sokkal közelebbre, szinte csak „percekre” lép előre, a mai technológiai tendenciák logikus folytatását keresve.
Ez az írói folyamat Gibson legújabb regényében, a Trendvadászban tovább folytatódott, mely szinte már teljesen mai környezetben játszódik, SF-tartalma minimális. Hogy a szerző végleg búcsút int-e a tudományos-fantasztikus irodalomnak, arra azonban csupán az – általa már megálmodott – jövő adhat választ.

 

Bruce Sterling

Nagyjából egyidős Gibsonnal (1954-ben született), és érdeklődési körük is sok hasonlóságot mutat. Első elbeszélése, a „Man-Made Self” 1976-ban jelent meg, egy texasi SF-szerzőket összegyűjtő antológiában. Bemutatkozó regénye két évvel később még nem talált különösebb visszhangra. Az Involution Ocean, egy idegen bolygó sivatagjátjáró „bálnavadászhajó” története nem tűnt különösebb újdonságnak a piacon. Ám már a második, a The Artificial Kid (1980) a majdani kiberpunk elemeivel kacérkodik. Ezt az irányzatot Sterling tovább erősítette egy fanzin megjelentetésével, illetve az ennek anyagából összeállított reprezentatív antológia, a Mirrorshades szerkesztésével.
A '80-as években elsősorban esztétaként tevékenykedett, de közben építeni kezdett egy átfogó, tudományos alapokon nyugvó jövőbeni világot, amelybe több elbeszélés és egy regény (Schismatrix) cselekményét helyezte el. A sorozat fő problematikáját a genetikai átalakítások illetve a mesterséges szervek útján történő életmeghosszabbítás híveinek szembenállása adja. Egy másik regény, az Islands in the Net (1988) ismét kiberpunk elemekből építkezett, majd következett a Gibsonnal közösen írt Gépezet, ez a barokkos részletezettségű, dickensi vízió egy fejlett technika által fojtogatott viktoriánus Londonról.
A következő évtizedet Sterling egy ökokatasztrófa-regénnyel (Heavy Weather) indította, majd írt egy tanulmányt a komputerkalózokról (The Hacker Crackdown), ezzel is jelezve visszatérési szándékát a kiberpunk műfajához. Könyvei színteréül azóta legszívesebben az egészen közeli jövőt választja, mai világunk problémáit vetítve ki a következő egykét nemzedékre. E folyamat szerves részét képezi futurológiái műve, a 2002-ben megjelent Tomorrow Now, mely az elkövetkezendő ötven év technikai fejlődésének a társadalomra gyakorolt hatásait vizsgálja.